©Nemere István© Régimódi Könyvesbolt Kft.

NEMERE ISTVÁNNEMERE ISTVÁN

TITKOK

KÖNYVE

20102010

A szerző üzenete

mindig voltak, vannak és lesznek. Olykor a múltban találunk ilyeneket, olykor a legaktuálisabb jelen időben. Sorrendben ez már

a hatodik „Titkok könyve” az elmúlt huszonhárom év alatt. A csaknem negyedszázad után is azt mondhatom, amit eddig: bár sok titkot sikerült lelepleznem és az olvasóknak megmutatni a maga (majdnem) teljes valóságában – azért maradt még bőven.

Titkok

Ebben a könyvben öt régi-új titokról esik majd szó. Van köztük olyan, ami a jelenben bontakozik ki, és a jövőnek is marad majd belőle. Van olyan, amely évtizedekkel ezelőtt történt eseményhez kapcsolódik – mindkettőhöz rengeteg téves képzet társult, legendák nőtték be őket, mint az életet kiszívó folyondár –, alattuk a meztelen igazságot már alig-alig találjuk meg. És végezetül vannak nagyon régi dolgok, amelyek több ezer éve estek meg, de nagyon fontosak lehetnek a mai idők és a mai emberek számára is.

Lássuk hát ezeket a titkokat!

I.

AZ ELSŐ HOLD-UTAZÁS IGAZ TÖRTÉNETE

Mielőtt rátérnék arra, mi is vitte az embereket a Holdra, talán ejtsünk pár szót arról, hogy milyennek ismerték ezt az égitestet az 1960-as évek előtt?

A Holdat Galilei és más csillagászok, amatőr megfigyelők, különösen az első távcsövek megalkotása után és attól kezdve szinte szüntelenül figyelték, vagy háromszázötven éven át. Nem csak azért indultak hát oda az első űrhajók, mert a legközelebbi égitest, lévén a Föld kísérő „holdja” – hanem azért is, mert ott sok érdekes felfedezésre lehetett számítani.

A HOLD

Ami ebben paradox, az az, hogy míg a huszadik század előtt, legalább háromszáz éven keresztül maguk a csillagászok is beszámoltak számos izgalmas eseményről, amit a Holdon tapasztaltak, e jelenségekről a huszadik században, különösen annak közepén már jóval kevesebbet tudhatott meg a nagyközönség. A csillagászati, de a népszerű-tudományos folyóiratok is jobbára elhallgatták, mi minden történik a Holdon – pedig az ottani jelenségeknek és eseményeknek így is nyilvánvalóan csak kis töredékét észlelték azok, akiknek erre alkalmas műszereik voltak. És ezek nagyobbrészt a hivatásos csillagászok, kisebb részben a jól felszerelt amatőrök voltak.

Való igaz, ha közlik mindazt, amit akár csak az utolsó száz évben tapasztaltak a Holdon (innen, a Földről nézve is), akkor sok mindent át kellett volna értékelni a Holddal kapcsolatosan. Egyfelől zajlottak ott olyan természeti – vagy annak tűnő – jelenségek is, amelyek nagy meglepetést okoztak a kutatóknak, de zajlottak olyan események is, amelyek a Holdon lévő értelmes lények tevékenységére utaltak. Ráadásul, mintha mindez nem lenne elég, még történtek ott „lehetetlen” dolgok is, olyan események, amelyek a szó szoros értelmében ellenkeztek a fizika vagy az űrfizika törvényeivel, a Hold fizikai valóságával is!

Először lássuk a helyzetet. A Hold származása kétséges, a tudomány még nem tudott dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy ez az égitest kezdettől a Föld kísérője lenne – annak anyagából szakadt ki még akkor, amikor nagyobbrészt gáznemű anyagokból állott nemcsak a Föld, de a leendő Naprendszer többi bolygója is – vagy gravitációs erejével később „fogta be” bolygónk ezt a valahonnan idevándorolt égitestet. Tény, hogy most 380-400 ezer kilométer távolságban kering tőlünk (a távolság változó) és számos földi biológiai és fizikai folyamatra (pl. ár-apály jelenség) befolyással van. Már az ősemberek is figyelték a Holdat, húszezer éves faragott naptárakból tudjuk ezt. 1610 után Galileivel indult be aztán a Hold-kutatás, vagy inkább figyelés, mint már említettem, és ez azóta is szakadatlanul zajlik.

Aztán megjelentek a Hold-térképek, és idővel arra is rájöttek az emberek, hogy a Hold hozzánk képest sajátos forgási mechanizmusa miatt mi itt a Földről mindig csak ugyanazt az oldalát látjuk, a másik oldala számunkra láthatatlan. A látható oldalán viszont a következő évszázadokban sok olyan jelenséget fedeztek fel, amely arra utalt, vagy utalhatott, hogy van valamiféle élet a Holdon… Persze nem volt veszélytelen ilyesmit állítani, pláne nyomtatásban hirdetni – legalábbis Európában – a katolikus egyház uralma alatt. Az akkor kötelező dogma szerint (amely ma már nem érvényes) csak és kizárólag a Földön létezhet értelmes élet, az ember nevű élőlényt pedig az Isten a maga képmására teremtette. Másutt nem létezhet élet. Akik mégis ezt hirdették – gondoljunk csak szegény Giordano Bruno esetére –, azokkal az inkvizíció végzett.

Mégis, attól kezdve hol titokban, hol a római egyház hatáskörén kívül, de egyre-másra jelentek meg olyan tudományos igényű művek, amelyek hirdették, hogy a Holdon van élet. Tény, hogy századok során, de különösen a mi időnkhöz már közelebbi századokban a holdi élet számos jele volt tapasztalható, mindez pedig csak növelte a kutatók és ezzel foglalkozó intézmények kedvét – nem csoda, hogy aztán végül is „nem bírták tovább” és évtizedek munkája után végre elindulhattak az első emberek a Holdra.

De még ne siessünk annyira.Ami régóta feltűnt a földi megfigyelőknek, azok a fényjelenségek voltak. És nem

csak az elmúlt évszázadokban, hanem a huszadik század közepén is. Sőt, éppen az első Holdutazást (1969) közvetlenül megelőző évtizedben volt ezekből a legtöbb! A fényjelenségek többségét az Arisztarkhosz-kráter környékén figyelték meg: majdnem százat! A Platón-kráter mentén több mint húszszor, a Schröter-völgy vidékén tizenötször, az Alphonsus-kráter körül tizenháromszor, a Mare Crisium vidékén tizennégyszer láttak rejtélyes, főleg fehér és vörös fényfelvillanásokat. Persze ezek az adatok csak az 1960-as éveket megelőző időkre vonatkoznak. Képzelhetjük, hogy az egyre fejlődő műszerekkel a mind több megfigyelő miket láthatott az utóbbi negyven-ötven évben is!

A legtöbb fény fehér vagy vörös, és mindössze néhány másodpercig látható. Aztán felbukkant pára és füst is – ami azért döbbenetes, mert a Holdon nincs értékelhető légkör, a gyenge gravitáció (a földinek egyhatoda) még a szórványos gázokat sem tartja meg a Hold körül, nemhogy egy igazi légkört vonzaná oda. Akkor viszont miféle fizikai módon emelkedik a levegőbe – pardon: a mínusz kétszázhetvenhárom fokos világűrbe! – a füst és/vagy a pára? És az honnan keletkezik? A tudósok értetlenül állnak a csillagász kollégák által látott jelenségek előtt. Az eszükbe sem jut, hogy esetleg a felszín alatt végzett ipari tevékenység sajátos melléktermékeként bocsátanak-nyomnak ki onnan időről időre efféle gázokat.

Azt is megállapították, hogy a Hold felszínéről rendszeresen molekuláris hidrogén távozik. A többször ellenőrzött jelenség valóban létezik, de senki sem tudja megmagyarázni, honnan ered, miképpen lehetséges ez?

Aztán vannak sajátos „akciók”, amikor heteken vagy hónapokon keresztül rendszeresen látnak fényeket – ugyanott! 1869-70-ben a már említett Platón-kráterben a csillagászok egy több hónapon keresztül tartó fényjelenség-sorozatot figyelhettek meg szinte minden (földi) éjszakán. Voltak fények, amelyek csoportosultak, és együtt világítottak, aztán ismét önállósodtak. Mások eleve külön voltak és úgy világítottak. Majd pár hónapra eltűntek a fények, a csillagászok persze itt a Földön minden éjjel figyelték a Platón-krátert, de csak jóval később bukkantak fel ismét a fények a következő földi, naptári évben. Ekkor másféle csoportosításban voltak láthatóak. Érdemes ezen elgondolkozniuk azoknak a „szkeptikusoknak”, akik

az ilyesmit tagadni szokták. Ismétlem, mindezt a tudomány képviselői látták és jegyezték fel, és mindezt nehéz lenne végső soron természeti jelenségnek nevezni…

Csaknem húsz évvel később egy másik kráterben figyeltek meg hasonló jelenségeket. És hogy ez nem csak a tizenkilencedik századra volt jellemző, álljon itt pár későbbi adat – már a holdi űrhajózás korszakából! Ugyanis akkor is láttak holdi fényjelenségeket, amikor az amerikai Apollo-program űrhajói az 1960-as és 1970-es években repültek a Hold köré vagy a Holdra. Már arra is gyanakodtak egyesek, hogy valamiféle rejtett vulkáni tevékenység zajlik a Holdon, de hát tudjuk, nincsenek ott működő tűzhányók, a Hold geológiai szempontból halott égitest. Számos amerikai űrhajós jelentette ezeket a fényfelvillanásokat, amelyeket általában mindig valamelyik kráter belsejében észleltek.

Régi jelenség ez – a francia tudományos akadémia tudósai már 1715-ben is feljegyezték, hogy a Holdon gyanús fényeket láttak… Híres csillagászok, mint Halley és Herschel is látták a holdi fényeket, és éppen olyan tanácstalanul álltak a jelenség előtt, ahogyan a mai csillagászok.

Találtak a Holdon olyan fizikai tárgyakat, amelyek nem illettek oda. Falakat vagy gyanúsan szabályos alakzatokat. Nehéz elképzelni, hogy ezeket egyfajta, nálunk a Földön megszokott erők: erózió, szél, jég, földrengések stb. alakították volna ki – hiszen a Holdon mindezek az erők, hatások nem léteznek és nem is létezhetnek. Megesett, már a modern időkben, hogy az egyik kráter környékén felbukkant egy narancsvörös folt – nem volt éppen kicsi, mert 20 négyzetkilométert borított be! Ezt jó ideig figyelhették, míg nyoma veszett, ám néhány héttel később egy másik, ezúttal vörös színű folt tűnt fel, de már másfél óráig sem „élt”, aztán eltűnt.

Amikor a huszadik század közepén különféle műszereket sikerült küldeni a Hold felszínére, hogy ott megfigyeléseket végezzenek, még több érdekes dologra derült fény. Egyszer például az egyik műszert egy gázfelhő lepte el. Hol és hogyan keletkezett? Hogyan került a műszer köré? Végül mi lett vele, hová tűnt? Csupa kérdőjel. Aztán a műszerek hold-rengéseket regisztráltak, szabálytalan időközökben. Hogy ezeknek mi lehet az oka, nem ismert. De még ennél is érdekesebb, hogy voltak olyan rengések, amelyek igen szabályosan, 27 (földi) naponként ismétlődtek! Nos, ez lett aztán az igazi kérdőjel. Mert hiszen miféle természeti jelenség lehet az, amely egy ilyen halott égitesten szabályos időközökben rengéseket kelt..?

Aztán tovább szaporodtak a rejtélyek. Amikor már olyan műszereket gyártottunk, amelyekkel a Földről is mérni lehetett a Hold felszínének fizikai jellemzőit, például a hőmérsékletet – 1963-ban egy napon teljesen váratlanul a Tycho de Brahe-kráter talajának hőmérséklete hirtelen 50 Celsius fokot emelkedett. 1964-ben pedig a Hold egész felénk eső oldalán semmivel nem magyarázható hőmérséklet-emelkedést észleltek. A fantáziadúsabb egyének ekkor már arról beszéltek, hogy valamiféle ipari tevékenység folyik a Hold belsejében. (Most nem említjük azokat a fantasztikus ötleteket, amelyek szerint a Hold eleve nem is égitest, hanem egy mesterséges készítmény, amely belül üreges, az idegen lények által lakott támaszpont, mi több, sajátos űrhajó, amely ki tudja, melyik galaxisból vándorolt ide, és bármikor továbbindulhat. Egy reggel tehát arra ébredhetünk, hogy nincs már Holdunk!)

Van aztán egy több mint 100 kilométeres oldalhosszúságú szabályos négyzet a Holdon, amelyet egy több mint másfél kilométer (!) magas fal alkot. A fal szélessége átlagosan 80-90 méter, és egyenes vonalban fut. Még olyan jeles csillagászok, mint például M. K. Jessup is mesterséges építménynek vélték. De találtak több kilométeres, minden ízében mesterségesnek tetsző hidat is, ez egy szakadékot ívelt át. Amúgy meg száz kilométernél hosszabb egyenes falakból többet is találtak a Hold

általunk látható felszínén (és akkori mennyi érdekes dolog lehet még a másik, számunkra láthatatlan felén is..?).

Találtak két egymáshoz közeli krátert is, amelyekről aztán kiderült, hogy azok bizony egy… alagút két végét képezik! Ez mindenképpen mesterséges eredetre vall. Az előbb említett száz kilométeres fal nyílegyenesen fut északról délre. Az északi vége 200, a déli 260 méter magas, de középen, úgy az 50. kilométer táján „felpúposodik” 370 méterre… Ehhez azért hozzáfűzném, azok számára, akik ezeket a méreteket nem nagyon tudják elképzelni: a fal olyan, mintha Budapesttől Szolnokig állna nyílegyenesen, a legalacsonyabb pontján is egy 66 emeletes felhőkarcoló méretét adja, a magasabb pontokon viszont 123 emeletes is lehet! Ez olyan, mintha a New York-i Manhattan negyed közismert szuper-felhőkarcolóiból alakítottunk volna ki egy tömböt, amely pár száz méter szélességben húzódik 100 kilométeren át megszakítás nélkül.

Vajon a „természet” hogyan tud ilyent készíteni ott, ahol nem működnek a bolygó erői, és légkör sincs, sem csapadék, sem szél – vagyis olyan természet- és felszín formáló erők, amelyek itt a Földön mindennaposak.

Űrhajósok találtak vagy láttak olyan helyeket a Hold felszínén, ahol nyolc oszlop magasodik egymás mellett, vagy a Hold talaját mintha valamilyen ismeretlen erő, igen magas hőmérséklet olvasztotta volna össze acélkemény réteggé!

Azt sem tudta mindeddig megmagyarázni a tudomány, miféle módon tűnhetett el… egy kráter? Vagy több is? Mert már kétszáz évvel ezelőtt is megfigyelték, ahogyan az egyik kráter napról napra kezd eltűnni, gyorsan, míg végül nyoma sem maradt. De még ismertebb a Linné-kráter ügye, amely 11 kilométeres átmérőjével nem tartozott éppen a „törpék” közé. Már a tizennyolcadik században felfedezték, lerajzolták, rajta volt a Hold-térképeken. Aztán – eltűnt, a helyén a távcsővel kutakodók is csak egy homályos foltot láttak. Aztán 1830-ban ismét felbukkant, ott volt, lerajzolták, tizenöt évvel később meg… ismét eltűnt. Ma is csak egy folt van a helyén. Alig száz éve meg egy 30 kilométer átmérőjű nagy kráternek veszett nyoma ugyanígy. De arról is tudunk, hogy azelőtt az adott környéken egyszer csak addig nem létező kráterek bukkantak fel, és miattuk át kellett rajzolni a térképeket.

És akkor még nem beszéltünk a Holdon és környékén megfigyelt UFO-król. Mielőtt valaki most nagyot legyintene, és kijelentené, hogy ezt csak a fantaszták állítják, és a tudósok sohasem láttak UFO-kat a Hold körül – hadd említsük meg, hogy eleve a világon elsőnek készült UFO-fotókat (az 1890-es években) már egy csillagász készítette, éppen a Hold előtt elvonuló UFO-król – azonosítatlan repülő objektumokról. A Holddal kapcsolatosan azóta is folyamatos UFO-jelenlétről számolhatunk be, és ismét csak főleg az űrhajósok vagy tudósok megfigyelései alapján. Mozgó fényeket, tárgyakat láttak már az 1830-as és 1840-es években is, később pedig egyre gyakrabban. 1941-ben láttak csillagászok a Gassendi-kráter mellett, egy fénylő pontot, amely nem csak felvillant és kialudt – mint annyi ezerszer már a Hold-megfigyelések idején – hanem elindult, és nyílegyenesen, jelentős sebességgel haladt. Amikor pedig elért egy sziklafalat, akkor… belement. Mintha lett volna ott egy rá váró bejárat, alagút.

Most álljunk meg egy pillanatra: az, hogy a holdi tagolt terepen egy jármű a felszínen haladjon, ez esetben ki van zárva. Ott meg kell küzdenie a tereppel, kitérőket, kanyarokat kell tennie, nyílegyenes vonalban szinte sehol sem haladhat. Akadályokat kell kerülgetnie, ezért a sebessége sem lehet olyan, hogy másodpercek alatt kilométereket tegyen meg, sőt még ennél is gyorsabban haladjon! Márpedig az utóbbi időkben számos alkalommal láttak nyílegyenesen haladó fényeket, olykor rejtélyes tárgyakat is, amelyek a felszín fölött haladtak, azaz repültek.

Az amerikai kutatók a huszadik században arra gyanakodtak, hogy a Holdnak is lehetnek „holdjai”, azaz gravitációs vonzásában kisebb-nagyobb űrtörmelékei. A megfelelő műszerekkel végzett kutatások során legalább 500 olyan tárgyat észleltek, amire ráillett a gyanújuk. Ám ezek közül egy sem bizonyult égitestnek, ugyanis amikor a Hold körül keringve eltűntek mögötte, a másik oldalon nem bukkantak ki. Vagyis UFO-k voltak, amelyek leszálltak a Hold láthatatlan oldalán. Az 1970-es évektől kezdve már olyan nagyfelbontású műszereket vetettek be, amelyekkel a Hold felszínén minden 30 méternél nagyobb tárgyat meg lehetett különböztetni, nem találtak UFO-t.

A csillagászok nem, de az űrhajósok annál inkább. Az is megesett, hogy a Hold körül mozgó UFO-król érkeztek rejtélyes, érthetetlen rádióadások, amiket a tudósok vettek, regisztráltak, de azóta sem tudtak megfejteni.

Az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA belső bizalmas jelentése (1968, „R-277”) foglalta össze a több évszázados Holdmegfigyelések eredményeit. Ezekből kiragadunk néhány adatot. Csak 1964-ben, csak a „Nyugalom Tengerén” (később itt szállt le több amerikai űrhajó) négy alkalommal láttak a megfigyelők UFO-kat, vagy ahogyan a jelentésben áll, „fénylő és nagy sebességgel mozgó tárgyakat”. Két csillagász például látott egy 32 kilométeres sebességgel haladó tárgyat, amelynek fénye menet közben fokozatosan elhalványult, majd eltűnt. Láttak 80 kilométer/óra sebességgel haladót is. Az ilyen és ehhez hasonló adatokat még oldalakon keresztül sorolhatnánk, és nem csak az amerikai, de brit, orosz, nyugat-európai, ausztrál, ázsiai csillagászok megfigyeléseit is ide kéne vennünk. Mi hát az igazság?

Az egyik oldal azt állítja, hogy a Hold egy élettelen, víztelen, levegőtlen, halott vidék, ahol a világűr hidege uralkodik. Ez eleve kizárja, hogy ott az általunk ismert szénalapu biológiai élet bármilyen formája tartósan berendezkedjen, megéljen, még a nem értelmes élet legegyszerűbb formái sem bírják ki ezeket a fizikai, életellenes körülményeket.

A másik oldal erősen kételkedik ebben az állításban, és úgy véli, ez csak a begyepesedett, öreg akadémikus tudósok véleménye lehet, akik nem ismerik (el) az újabb kutatásokat, és főleg nem akarnak tudomást venni az előző oldalakon ismertetett eseményekről és jelenségekről (esetleg folyamatokról). Ők ugyanis azt állítják, hogy ezek életjelek! Vagy egy, a Holdon élő lénycsoport életének jelei, amelyek a felszín alól szivárognak ki, vagy valamiféle egyéb életről szólnak. Gyanús jelként értékelik azt is, hogy bizonyos felszíni alakzatok, területek a NASA dokumentumaiban elsősorban a fotókon vagy ki van takarva, vagy titkosítottak, így azokról nem lehet újabb adatokat elérni.

Ők azt is állítják, hogy számos, már ismert adat arra vall: valakik voltak és vannak a Holdon. Láthatunk több száz vagy ezer méteren át húzódó kettős lánctalpas nyomokat olyan területeken, ahol az eddigi hat amerikai expedíció sohasem fordult meg. Akkor kik hagyták ott azokat a nyomokat, ki és milyen járművel haladt el arra?

A hagyományos, szűkagyú, „hivatalos” tudománnyal – vagy inkább a tudomány botosispánjaival – szembemenők is több dolgot állítanak egyszerre. Egyfelől abban mindenki megegyezik, hogy a NASA (és kisebb mértékben az amerikai Pentagon) számos adatot, elsősorban fotót eltitkolnak a közvélemény elől, és amiket mégis annak rendelkezésére bocsátanak, azokról gyakorta kiretusálják a Holdon található különleges tereptárgyakat, objektumokat (mint tették ezt botrányos körülmények között a Marson készült felvételek közül az úgynevezett „marsi arc” újabb keletű képeivel is).

Azt is állítja az egyik oldal, hogy a Hold valaha eleve idegenek támaszpontjaként készült, ezt bizonyítja az is, hogy belül sokkal, de sokkal több az üreg, az üres rész,

mint ahogyan az egy természetes égitest esetében lehetne. Való igaz, az összes eddig elvégzett szeizmikus kísérlet és mérés azt bizonyítja, hogy egy aránylag kicsiny ütközés is órákon át tartó „kongást” eredményez, ami kétségtelenül nagy belső üregekre utal.

Van, aki szerint a Holdat régen lakták, de mára az egykori berendezések elavultak vagy szétporladtak, hasonlóképpen az a kevés felszíni építmény, amelynek ma csak „gyanús” nyomait láthatjuk.

Abban mindenki megegyezik, hogy a manapság (is) tapasztalható hold-körüli nagy UFO-járás éppen annak bizonyítéka: egy régvolt, vagy akár egy ma is létező idegen civilizáció használta a Holdat! És az sem zárható ki, hogy ma is használja. Akiknek elégséges fantáziájuk van, azok egészen hatalmas, két galaxisba nyúló nagy történetet sejtenek a Hold mögött: hogy a Proxima Centauriból jöttek ide idegenek. Akik ott éltek, de a fizikai körülmények negatív változása arra késztette őket, hogy beköltözve egy Holdnak álcázott mesterséges égitestbe, amely belül akár több millió egyedet is rejthetett, indultak a legközelebbi csillag, azaz a mi Napunk felé. Majd ideérkezve az akkor még virágzó marsi kultúrát semmisítették meg, ezután lehorgonyozták támaszpontjukat a Föld mellett.

Egyesek szerint eleve a földi emberek, sőt a földi élet mint olyan ezeknek az idegeneknek köszönhető, és mivel ők így néztek ki, ahogyan mi, hát ezért lettünk mi ilyenek. Mesélnek még egy nagy háborúról, amelyben aztán a minket létrehozó, „teremtő” idegenek megsemmisültek, és itt maradt utánuk az immár üres Hold…

Ezekre a történetekre természetesen semmiféle bizonyíték nincsen, de ettől még mindaz igaz, amit a Holdon tapasztalható jelenségekről írtunk. És az is igaz, hogy amit vagy kétszáz éve látnak a földi csillagászok és más megfigyelők a Holdon, annak kell legyen valami oka. Az UFO-k arrafelé is röpdösnek, ez kétségtelen. De kik mozgatják őket? Biztosnak látszik, hogy nem a földi technika termékei ezek a járművek, mert már jelenleg is olyan műszaki paramétereket mutatnak, amelyek révén könnyen átléphetik a ránk még érvényes fizikai, ballisztikai és egyéb törvényeket. De hogy ezek mögött azok állnak-e, akik ma is megszállva tartják a Holdat? – erre nincs válasz, egyelőre.

A REPÜLÉS

Nos, itt tartottunk, amikor 1969 nyarán az amerikaiak odáig jutottak az előkészületekben, hogy elindíthatták az első Holdexpedíciót. Az része volt az Apollo-programnak, amelynek során már addig is sok űrhajó és űrhajós indult a világűrbe, de addig még egyik legénysége sem kapta feladatul a leszállást a Holdon.

Az Apolló-program feladata volt, hogy az ugyanúgy elnevezett űrhajók segítségével az 1960-as évek végére amerikai űrhajósokat juttasson el a Holdra. (A félreértések elkerülése végett itt kell közbeszúrni, hogy a Holdra csak és kizárólag amerikaiak jutottak el, hat alkalommal szám szerint tizenkét űrhajós – és egyetlen orosz-szovjet űrhajós sem járt a Holdon mindeddig! Ugyanis sokakban már alaposan összekeveredtek az akkori űrkutatási, űrhajózási eredmények, a sok száz indítás, a fent keringő, olykor fél tucat űrhajós neve, és a Holdexpedíciók esetei is. Ezért ma még akadnak idősebb emberek, akiknek úgy rémlik, hogy mindkét ország űrhajósai jártak a Holdon, de ez nem így van.)

Nem volt ez kis ügy, mert több mint 25 ezer kutatóintézet (!) és 400 ezer ember dolgozott a projekten, amit a NASA koordinált. Hat – ember nélküli – repülés után az Apollo-7-es már embert is vitt magával. Jegyezzük meg: miután az első Holdraszállás alkalmával az történt, amiről ez a fejezet szól, gazdasági-pénzügyi

okokra hivatkozva visszavettek a programból és csökkentették a majdani, későbbi űrrepülések és főleg a Holdra-szállások számát, hogy aztán egyszer csak váratlanul befagyasszák az egészet. Hogy erre miért került sor, megértik a fejezet végére…

A program során négy repülésnek előkészítő jellege volt, amiket nyugodtan nevezhetünk „kísérleti felbocsátásnak” is. Aztán, még szintén legénység nélkül, két Apolló repült a Föld körül. Ezek után legénységgel két Apolló-űrhajó repült el a Holdhoz – de még nem a Holdra. Ez a két legénység csak megkerülte a Holdat – és visszajött – az így szerzett tapasztalatok birtokában indították el aztán következett a hat Holdra-szállás (igazából hét, de az egyik, az Apolló-13 az ismert katasztrófa miatt nem szállhatott le a Holdra, bár azt megkerülte, de amilyen gyorsan csak lehetett, visszatért a Földre).

Nem érdemes belemerülnünk a műszaki részletekbe. Annyi nyilvánvaló, hogy a hatalmas Saturn-rakéták, amelyek felemelték a Földről és az űrbe a megfelelő sebességgel és megfelelő pályára juttatták az űrhajókat és legénységüket, az akkori katonai technika csúcsteljesítményei is voltak és mint ilyenek, komoly fenyegetést jelentettek a potenciális ellenfeleknek (Szovjetunió, Kína). Egy-egy ilyen rakéta majdnem 50 tonna terhet emelt fel és vitt ki a világűrbe.

Minket az Apollo-11 érdekel elsősorban. Ugyanis azontúl, hogy ezzel jutottak el a történelem folyamán az első emberek a Holdra (legalábbis az általunk ismert történelem emberei…), ezt kísérte számos rejtély is. A repülés igazi története, majd az ott, és a későbbi űrhajósok által a Holdon készített fényképek, no és mindenekelőtt a hozzájuk kapcsolódó UFO-hírek együttesen olyan helyzetet teremtettek, amelyet még most, negyven évvel később sem sikerült minden részletében felderíteni, megmagyarázni.

Akkoriban, alig egy-két nappal az indulás után már számos lap, elsősorban a nyugati féltekén arról cikkezetett, hogy az Apolló-11-es indulását UFO-k kísérték. Érdekes módon nem annyira az Egyesült Államokban, mint inkább Latin-Amerikában jelentek meg ezek az írások (elsősorban brazil, venezuelai stb. hetilapokról volt szó). Mintha azok, akik tudták, mi történik, nem akarták volna – legalábbis eleinte – elrontani az amerikaiak örömét. Akik érthetően büszkék voltak országuk teljesítményére. De később a szkeptikus hangok ott is megjelentek.

Egyelőre maradjunk a tényeknél. Az Apolló-11-es 1969 július 16-án indult (minden dátum ettől kezdve a nyugati féltekén érvényes, tehát amikor például az űrhajósok Holdat értek, az Egyesült Államok területén július 20-a, de Európában már 21-e volt) és háromnapos utazás után ért a Hold közelébe. A legénység tagjai Neil Armstrong parancsnok, E. Aldrin és M. Collins voltak. A tervek szerint Armstrong és Aldrin érkezik le a Holdra egy leszálló egységben, Collins pedig a Hold körül köröz végig, és ha baj lenne, közbelép, majd utána az első két ember ismét felszáll és csatlakozik hozzá. A repülés teljes ideje a hivatalos adatok szerint 195 óra és 18 perc volt, azaz jóval több, mint egy hét. Ebből a Holdon 21 és fél órát töltöttek – hamarosan kiderül, hogy azért ez sem volt problémamentes, így utólag.

Az űrhajó Florida déli csúcsáról indult július 16-án, helyi idő szerint 14.32-kor, majd néhány óra hosszat a Föld körül keringett kevesebb, mint 190 kilométer magasan. Ezután a rakétahajtómű harmadik fokozatának bekapcsolásával állították a Hold felé vezető pályára. 76 órával, azaz több mint három nappal később érkezett az űrhajó a Hold közelébe, ahol is 112-314 kilométeres távolságban állt ellipszis pályára, amit aztán néhány fékezőrakéta bekapcsolásával majdnem körpályára módosítottak, megközelítőleg 100 kilométeres távolságban a Holdtól. Armstrong és Aldrin átszálltak a holdkompba, azt elválasztották a Collins vezette űrhajótól, majd csaknem fél óráig a két hajó egymástól pár tízméteres távolságban repült a Hold

körül a fekete világűrben. Aztán a holdkomp saját üzemanyagával manőverezte magát egyre közelebb a Holdhoz, a felszínnel párhuzamosan repült és az űrhajósok kiválasztották a leszállás helyét. A manőver végére körülbelül 2 percre elegendő üzemanyaguk maradt. Végül is amerikai idő szerint 1969 július 20-án 21 óra 18 perckor a holdkomp nem pontosan az előre kinézett-kijelölt helyen, hanem attól 500 méterre a Moltke-kráter szélén ért Holdat.

És most figyeljünk ám, de nagyon! A hivatalos jelentésben egy furcsa mondatot fognak olvasni, ami közvetlenül ezután jön: A kiszállásra másnap, 21-én 3 óra 56 perckor került sor.

Hogy miért vártak ezzel csaknem 5 órát és 40 percet, ha már egyszer ott voltak a Holdon? Nos, ez az egész út legizgalmasabb kérdése. Most csak annyit, hogy mint már volt róla szó, a Holdon az űrhajósok elvileg 21 és fél órát töltöttek – de ebből voltaképpen le kell számítani azt a bizonyos több mint öt és felet. Ámbátor lehet, hogy csak mi hisszük úgy, hogy addig ki sem szálltak a holdkompból. Mi van, ha egészen másképpen történtek a dolgok?

De egyelőre ragaszkodjunk a hivatalos verzióhoz. Eszerint az űrhajósok különféle, előre megtervezett dolgokat műveltek: két tévékamerát állítottak fel, egy fekete-fehéret és egy színeset (az egész közvetítés a Holdról a Földre, amit százmilliók láthattak ekkor, fekete-fehérben ment). Behordtak a hajóba 22 kiló holdkőzetet, különféle műszereket helyeztek ki a felszínre, egy részüket csak az ott-tartózkodásuk idejére, másokat ott is hagytak. Felállították az amerikai zászlót, fényképeztek és filmeztek, miközben folyamatos volt a tévéközvetítés a Földre.

21-én 18.54-kor startoltak a holdkomppal, felrepültek, és persze tervszerűen találkoztak az űrhajóval odafönt keringő, rájuk váró Collins-szal. A holdkompot már nem volt értelme magukkal vinni, így azt leválasztották és hagyták, hogy a Holdra zuhanjon. A leszállás helyén hagyott szeizmikus mérőműszer regisztrálta is a holdkomp lezuhanását (ekkor derült ki, hogy egy ilyen, alig pár tonnás szerkezet ütközése is órákig tartó csengést-bongást, „kongást” vált ki a Holdon, ami merőben szokatlan egy ilyen méretű égitest esetében…).

Három nappal később az űrhajó sikeresen leszállt a Csendes óceán vizére, mindenben pontosan követve az előzetes terveket. Ezt követően az űrhajósok tizennyolc napon át karanténba zárva voltak kénytelenek élni, állandó orvosi felügyelet alatt, nehogy esetleg valamilyen „holdi kórokozókat” hurcoljanak a Földre. Hasonló óvatossággal jártak el az onnan hozott kőzetmintákkal is.

Hát ennyi volt a hivatalos változat. Az űrhajózási szakkönyvekben csak ennyit olvashatunk, és nem találkoztam sehol ennél jóval bővebb anyagokkal. Pedig akik ismerik a munkásságomat, azok tudják, hogy igen széleskörű, sokszor évtizedeket felölelő nagy kutatómunkákat végeztem az űrhajózás tárgykörében. Persze elsősorban a Gagarin-féle ál-repülés körülményeit kutattam, ezek eredményeiről több könyvben is beszámoltam, de azért utánanéztem az amerikai repülésnek is. Főleg azért, mert az Apolló-11 repüléséhez magánéletileg is „kapcsolódtam”, ahogyan alább látni fogják.

A TÉVÉKÖZVETÍTÉS

Talán nem is kell mondanom, még a huszonegyedik század gyermekeinek sem, hogy milyen nagy és szinte hihetetlen dolog volt az egyidejű, élő tévéadás a Holdról – 1969-ben! Ne feledjük azt sem, hogy mi, esetleges nézők egy olyan politikai rendszerben éltünk, amely azonos idejű élő közvetítéseket csak sportesemények alkalmával engedett meg. Minden más esetben, még az egypárti állam különféle

eseményeiről is igyekezett csak késéssel tudósítani, nehogy valami olyasmi történjen, ami aláássa a rendszer állítólagos tekintélyét.

Aztán itt volt még az is, hogy a Holdra-szállás kétségtelenül igen nagy tudományos siker volt. És történt mindez akkor, amikor a szovjet tudomány és technika – bár igen öntelt emberek vezették – ezen a téren (is) messze lemaradt az amerikaiak mögött. Ma már talán hihetetlennek tűnik, de a Gagarin-féle ál-repüléstől kezdve minden űrhajózási eredményről, amit a Szovjetunió mutatott fel, a hivatalos propaganda azt sulykolta százmilliók fejébe, hogy az bizony a „szocialista rendszer” és a kommunizmus diadala a kapitalizmus fölött!

Talán éppen ezért is volt olyan nagy csapás a szovjetek és csatlósaik számára, hogy nem ők jutottak el a Holdra – pedig higgyék el nekem, sok milliárd dollárnyi pénzt költöttek erre, és az utolsó pillanatig igyekeztek embert juttatni oda, ráadásul – ha csak órákkal is! – de megelőzve az amerikaiakat. Mindez nem sikerült, a kiadásaik és próbálkozásaik hiábavalónak bizonyultak. Akkor, és csak akkor adták fel a szovjetek, attól kezdve persze folyamatosan azt hangoztatva, hogy a Holdra nem is érdemes embereket küldeni, az automata szondákkal több eredményt lehet elérni…

Mindez adja azt a magyarázatot, amiért érdekes módon nemcsak a Szovjetunióban, de még az általa megszállt országokban sem engedték meg közvetíteni az amerikaiak Holdra szállását. Helyesebben volt egy kivétel… De az nem Magyarország volt. Sokan azt hinnék talán, hogy a „legvidámabb barakkban” élőknek megadatott ez a jutalom, hogy az itteni kormány esetleg önhatalmúlag döntött volna úgy, hogy átveszi azt a közvetítést, amit akkoriban a fejlett nyugat nézett? Amit több tíz országban száz és százmilliók láttak akkor…?

Nos, nem Magyarországon történt ez, hanem Lengyelországban. Valami okból az ottani – persze szintén kommunista – vezetés merte csak meglépni ezt nagy bátran. Így az egész „táborban” az ottaniak láthatták, és mivel akkoriban, már évek óta én is ott éltem, hát véletlen szerencsének köszönhetően sikerült látnom mindent, amit Bécstől Vlagyivosztokig akkortájt senki nem láthatott.

Nem ok nélkül mesélem el mindezt. Ugyanis a közvetítésben történt valami olyasmi, ami azóta sem hagy nyugodni nemcsak engem, de másokat sem.

Nagy dolog volt, az biztos, hogy láthattuk a leszállást. A holdkomp beépített tévékamerája révén eljutottunk oda, hogy az űrhajósok a Holdra érkeztek. Ez kelet-európai idő szerint már nagyon késő este, olyan 22 és 23 óra között lehetett. És akkor egyszerűen… félbeszakadt a közvetítés. Megjelent egy lengyel nyelvű felirat – akkoriban még így kommunikáltak a nézőkkel – miszerint „KAPCSOLJUK HOUSTONT”, vagyis azt a texasi várost, ahol az űrközpont volt, és ahonnan ez a közvetítés ment szerte a világba. A Holdról érkező képek azonban csak nem akartak megjelenni… Múltak az órák, akik ott néztük, elaludtunk, egyvalaki folyamatosan őrködött a bekapcsolt készülék mellett. Aztán elmúlott már hajnali négy óra is, mire ismét jött a kép és láttuk, ahogyan az űrhajósok kiszállnak. Persze mindez elmosódott fekete fehér képeken, de mégis – hatalmas élmény volt! Az a tudat, hogy ez most történik a Holdon, hogy oda emberek jutottak el, és visszaküldik nekünk a képet, és hogy mi most sok száz millióan egyszerre nézzük ezt a diadalmas eseményt – hihetetlenül feldobta a lelkivilágomat. Meghatározó élmény volt, amelyet máig sem felejtettem el. És nemcsak a történésekre emlékszem, hanem a hangulatra, az akkori érzéseimre is.

Műszaki hibára gyanakodtunk. Hát persze! Hiszen, ha sokszor itt helyben is olyan gyatrán működött a korabeli technika, akkor pláne egy adással, ami a Holdról jött Amerikán keresztül Európába, és át a vasfüggönyön – naná, hogy rengeteg dolog történhet. Csak valamivel később kezdtem el töprengeni, én is, mások is, amikor

kiderült, hogy az az öt és fél órás „műszaki hiba” nem volt véletlen. Ugyanis ennyi ideig nem is jött az adás! Úgy értem, a Holdról bizonyára jött Houstonba, de onnan semmi nem ment tovább.

Vajon mi történt a Holdon azokban az órákban?Az amerikaiak a szaporodó kérdésekre és nyomásra hosszú ideig nem válaszoltak

semmit. Emlékeznek, mit idéztem pár oldallal korábban a hivatalos jelentésből? Leszálltak este, de a „kiszállásra” csak jóval később, igen, 5 óra 38 perccel később került sor.

Vagyis – hol voltak az űrhajósok? A jóval később kiadott hivatalos magyarázkodás szerint abban az időben „az űrhajósok aludtak”. Ezt terjesztették szerte a világban elsősorban éppen az amerikai nagykövetségeken keresztül. Főleg itt Kelet-Európában, ahol – mivel nem volt tévéközvetítés – a nagykövetségeken rendeztek filmvetítéseket, ezek órákon át tartottak ugyan, de már csak gondosan kiválogatott részeket mutattak a Holdraszállásról, amiben voltak az Armstrong-féle színes kamerával készített felvételek is.

És akár hiszik, akár nem, az űrexpedíció hivatalos leírásában mind a mai napig az szerepel, hogy a Holdra érkező űrhajósoknak ekkor egyetlen halaszthatatlan dolguk akadt: aludtak egy jót…

Talán nem kell mondanom, mennyire abszurd és hazug „magyarázat” ez!Képzeljük csak oda magunkat! Ha mi lettünk volna az a két űrhajós, két ember, aki

a történelem folyamán elsőként érkezik egy idegen égitest felszínére! Miféle erő kényszeríthetett volna bennünket arra, hogy a szerencsés leszállás után, egy rendkívül szűk holdkomp belsejében vergődjünk csaknem hat órán keresztül? És miért? Alhattunk éppen eleget (felváltva, persze) az idáig tartó háromnapos úton, amikor nem történt semmi érdekes. De nem, velünk azt akarják elhitetni, hogy amikor bekövetkezett az egész űr-expedíció csúcsa (amin 400 ezer ember dolgozott csaknem tíz éven át megszakítás nélkül!), akkor, éppen a megérkezés pillanatában a két űrhajós elalszik. Ismétlen, egy roppant kényelmetlen, ilyesmire teljességgel alkalmatlan űreszközben, amelyet arra és csak arra terveztek, hogy oda-vissza, vagyis a Hold fölött meglehetősen alacsonyan szálló űrhajóból levigyen két ember a Hold felszínére, majd ugyanazt az utat megismételje fordítva, felvigye őket onnan a hajóba.

Hát vessünk egy pillantást erre a holdkompra is. Az LM, azaz Lunar Module, „Hold-egység”, az amúgy háromrészes Apollo-űrhajórendszer egyik darabja. Nevezték LEM-nek is (Lunar Excursion Module) az angol nyelvű szakirodalomban. A holdkompokat minden Hold-utazásnál „elveszítették”, azaz nem hozták vissza a Földre. Ez volt az első olyan űrhajó, amit kizárólag légüres térben való közlekedésre képeztek ki. A szerkezet 7 méter magas volt, teljes átmérője 9,5 méter, a tömege 14-15 tonna volt üzemanyaggal együtt. Az volt benne a szellemes megoldás, hogy lényegében két részből állt: a viszonylag nagynak tűnő rész a leszállásnál ütközésmentes talajra érkezést biztosított, viszont egyben a váza volt a visszafelé induló, jóval kisebb résznek, annak mintegy „indítóállványaként” működött. Ami egyben azt is jelenti, hogy ott maradt a Hold felszínén. Vagyis a hat amerikai Holdra-szállás alkalmával hat ilyen szerkezetet hagytak azon a ponton, ahol éppen leszálltak az űrhajósok.

Hogy az itt közölt méretei ellenére sem volt ez olyan nagy, jelzi, hogy amikor az űrhajót elindították a Földről, az egész LM-leszállóegység elfért egy tároló rekeszben. Csak akkor szedték elő onnan, amikor már a Hold körüli parkolópályán haladva – azaz bolygónk körül keringve – készülődtek arra, hogy egy adott pályaszakaszon és pillanatban, amit előre kiszámítottak, elinduljanak a Hold felé. Ott

aztán a kellő időpontban a parancsnok és társa átszállnak ebbe az egységbe, az leválik az űrhajóról, és saját hajtóműve segítségével leszáll. A Hold felszíne közelében fékezőrakétával száll le függőlegesen, négy nagy, széles tányérokban végződő teleszkópos lábát szétterpesztve ereszkedik alá, és áll meg a Hold felszínén.

Oldalakon keresztül lehetne sorolni a műszaki adatokat és azt, mi minden kapott még helyet a holdkompban – gondoljunk csak a nagyteljesítményű hajtóműre, a négy nagy üzemanyagtartályra, és az Apolló-15, – 16 és – 17 esetében a holdautóra is, vagyis arra a járműre, amit az űrhajósok a Hold felszínén használtak, és némelyikkel sok kilométert tettek meg. De minket most csak egy dolog érdekel: miért kellett „aludnia” az űrhajósoknak utazásuk csúcspontján, annak legizgalmasabb és leghasznosabb szakaszában? Amikor a Holdon összesen csak 21 órát töltöttek, vajon ennek az időnek majdnem egyharmadát miért kellett átaludniuk?

És egy ide csatlakozó jó kérdés: ha az első űrhajósok ezt tették, akkor vajon a következő öt, Holdra szálló űrhajó legénysége is ugyanezt tette, nemde? Hiszen így lenne logikus… Azt hiszem, önök már sejtik, hová akarok kilyukadni. Oda, hogy soha többé, az összes többi Holdraszállás alkalmával az ugyanúgy érkező két-két űrhajósnak eszébe sem jutott aludni, és azt Houstonból, azaz a földi irányítóközpontból sem parancsolták meg nekik! Magyarán és kegyetlenebbül fogalmazva: valami nagyon gyanús azzal a hiányzó 5 óra és 38 perccel.

Vajon mi történt ekkor – valójában?

ALUDTAK VAGY SEM?

Az a nemzedék, amelyhez én is tartozom – azaz akik még az 1940-es években születtek – azok számtalan hazugsággal, propagandával és évtizedeken át tartó folyamatos mellébeszélésekkel találkozott szinte egész fiatalsága, sőt felnőtt életének javarésze alatt is. Ebből nem maradt ki az űrkutatás sem. Igen sajnálatos, hogy az „első ember a világűrben”- kérdés is egy kolosszális hazugsághoz kapcsolódik, amellyel sikerült a világ közvéleményét megtéveszteni olyannyira, hogy ez a hazugság a mai napig is él, és igazságként vette be magát a köztudatba, a tudományos eredmények közé, így szerepel a lexikonokban és a történelemben is.

De nem ez volt az egyedüli. Csak az űrkutatás terén számtalan ilyen hazugság és félrevezető manőver, meztelen propaganda-esemény stb. rögződött, ezek egy része lelepleződött az idők folyamán, más része él máig. És ne higgyük, hogy ez mindig és minden alkalommal csak a szovjet félre volt jellemző. Mint majd látni fogják e fejezetből, számos efféle dolog szárad az amerikaiak és főleg a NASA nevű szervezet akkori és mai vezetőinek lelkén.

Alig tértek vissza az űrhajósok a Holdról, már történt egy és más. Hogy előbb a dolog jelentéktelenebb, mert politikai vonatkozásait nézzük: hogyan fogadták mindezt a Szovjetunióban? Az amerikaiakkal akkor még igen élesen szembenálló szovjet politikai vezetés enyhén szólva nem hozta az orosz föld lakóinak tudtára, mi is történt. Azon az estén, amikor az amerikaiak a Holdon jártak, ezt élő, egyenes adásban közvetítették a Földre, és bármelyik ország televíziójának ingyen átadták az adást, amelyik azt kérte (!). A Szovjetunió lakossága minderről mit sem tudva nézte egy üzbég táncegyüttes produkcióit, majd a Cirkuszhercegnő című filmvígjátékot, és utána a nézők mehettek aludni (akkoriban csak egyetlen állami tévé, és annak is csak egyetlen csatornája létezett a nagy országban). Másnap pedig a szintén pártállami ellenőrzés alatt álló sajtóban, a napilapok sokadik oldalán valahol eldugva egy apróhirdetés méretű hírt olvashattak ezzel a címmel: „Földiek a Holdon”. Ugye

értik, mit jelent ez: azt, hogy az emberiség addig legnagyobb kalandjáról, az űrhajózás csúcsteljesítményéről úgy számoltak be pár mondatban a világ akkori legnagyobb országa lakosságának, hogy le nem írták volna azt a szót. „Amerikaiak a Holdon”. Nem, Armstrong és társa ettől kezdve „földi emberek” lettek, és úgy emlegették őket. Armstrong neve és fényképe nem jelenhetett meg a következő évtizedben a szovjet médiában. A pártállam vezető szerve, a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága ezt egy külön kiadott, titkos rendeletben tiltotta meg!

De lépjünk túl ezen is, bár nagyon is jellemző része az űrkutatás első évtizedeinek, és nem szabadna megfeledkezni ezekről az „apróságokról” sem, mert ezek a maguk idejében alapvetően meghatározták az űreseményekről terjedő valós és hamis információk minőségét. Elég, ha hozzátesszük: Kínában a kommunista hatóságok eleve soha nem is közölték a lakossággal, hogy emberek jártak a Holdon! Csak 1985 után kezdett el a vezetés azon töprengeni, hogy ekkora késéssel ugyan hogyan is lehetne most már apránként adagolni a nagy hírt… Nagy összegbe mernék fogadni, hogy Kínában még mindig van több százmillió ember, aki meg van róla győződve, hogy az ő tervezett kínai űrhajóik lesznek az elsők, amelyek majd egyszer leszállnak a Holdon.

De térjünk vissza 1969-be. Az akkori események ugyanis egyre cifrábbak lettek, bár főleg az amerikai, de más országok hivatalos szervei is igyekeztek nem venni tudomást a történésekről. Armstrong, Aldrin és Collins visszatérése után ugyanis számos sajtótermékben terjedni kezdett, hogy az űrhajósok a Holdon járva nem egyetlen rádiócsatornát használtak – azt, amelyet mi akkor az emlékezetes élő tévéközvetítés során is hallottunk, és amit minden országban (már ahol közvetítették az adást) ottani szakértők fordítottak a közönség nemzeti nyelvére – hanem volt egy másik, viszonylag titkos csatorna is, és ezen át is folyt a kommunikáció. Az űrhajósok egyetlen gombnyomással átkapcsolhattak erre a másikra. Tehát azt állította a média egy része 1969 őszén – és attól kezdve évtizedeken át, és nem csupán az UFO-szakirodalom lapjaiban –, hogy amikor az adást néző közönség semmit sem hallott, az nem mindig jelentette, hogy az űrhajósok hallgatnak. Akkor azon a bizonyos másik csatornán beszéltek Houstonnal, és bizalmas adatokat mondtak nekik. (Ha ez megnyugtat valakit, itt közlöm: ez addigra már bevett gyakorlat volt az amerikai űrhajózásban, mint később kiderült. Már a Föld körül keringő amerikai űrhajósok az 1960-as évek közepén és második felében az űrhajósok által használt VHF, azaz igen magas frekvenciájú rádióhullám-tartományban fenntartottak maguknak titkos csatornákat, és ezeken is kommunikáltak a földi irányítókkal, amikor olyasmit akartak közölni, amit nem köthettek a közönség orrára.)

Nos, 1969-ben is voltak már rádióamatőrök, különösen a nyugati féltekén, akik közül néhányan igen jó és persze drága felszereléssel rendelkeztek. Ők olykor el-elfogtak részleteket a titkos adásból is. Így derült ki, hogy a Holdra érkezéskor Armstrong a titkos csatornán azt kiabálta Houstonnak: „Itt vannak… az ég szerelmére, ott állnak a kráter peremén!” Azt is mondta, hogy döbbenetesen nagyok azok a szerkezetek. Ez kétségtelenül UFO-kra vonatkozott.

Itt szúrjuk közbe: nem ők voltak az első amerikai űrhajósok, akik a kozmoszban UFO-kat láttak. Már előttük is nemegyszer megesett, hogy UFO-t jelentettek Föld körüli pályáról, vagy például az első négy, a Hold körül csak elrepülő Apollo-űrhajó valamelyikéről. Az amerikaiaknak akkor már titkosszolgálati jelentések álltak rendelkezésre arról is, hogy szovjet űrhajósoknak is hasonló élményeik voltak (ezeket az érintett orosz űrhajósok csak a rendszerváltozás után ismerték el).

A titkos csatornák létesítését és használatát a NASA váltig tagadja (gyakorlatilag ezt teszi mindmáig, ami a későbbi események fényében immár tragikomikus, mint majd látni fogják). Ez azonban nem akadályozta meg akkoriban, és még éveken át a médiát abban, hogy ne idézzen ezekből az állítólag rögzített titkos csatornás üzenetekből egy csokorra valót. És ugyanez a gyakorlat ismétlődött aztán később is – már amerikai űrhajósok is beszéltek ezen a csatornán, amelynek hullámhossza persze rendre változott. Talán éppen azért is, hogy megnehezítsék a hallgatózó rádióamatőrök dolgát.

Ha mindez igaz – gondoljunk vissza az 1970-es, 1980-as évekre: az információk nehezen gyűrűztek be a „szocialista táborba” – akkor azt a bizonyos, majdnem hat órás „adásszünetet” is másképpen kell értékelnünk visszamenőleg. Az, hogy az űrhajósok akkor aludtak, kolosszális ostobaság és persze hazugság! Valami más történhetett akkor, és ahogyan múltak az évek és szaporodtak az információk, úgy vált a dolog egyre különösebbé.

A NASA és más amerikai szervek természetesen vagy nem is válaszoltak a média efféle vádjaira, vagy ha igen, akkor mindent tagadtak. Számtalanszor előfordult – erről majd később – hogy nyilvános találkozókon az űrhajósoknak szegezték a kérdést: találkoztak-e a Holdon idegenekkel, UFO-kkal? És ők mindig tagadtak. Ma már, visszanézve és tudva, amit tudunk, igen sajnálatos, hogy még olyan emberek is erre kényszerültek, mint Neil Armstrong, az első ember, aki a Holdra lépett. Igaz, akkoriban ők mindnyájan katonatisztek voltak, akik parancsot teljesítettek, parancsra hazudtak is.

Aztán, pár évvel később a dolog kezdett halványulni. Mint tudjuk, az amerikaiak csak 1972 decemberéig jártak a Holdra, és bár volt még a raktárban néhány legyártott Apollo-űrhajó, azokat már nem vetették be. Hol pénzhiányra hivatkoztak, amikor beszüntették a Holdra-járást, hol meg arra, hogy ezzel a módszerrel elegendő információt szedtek össze. Még később pedig arra, hogy most már ideje felkészülni a következő állomás, a Mars meghódítására… (Mintha a Holdat meghódították, vagy akár csak megismerték volna!)

Volt néhány különös apróság abban az alig több mint három évben, ami alatt a hat amerikai Apolló-legénység összesen tizenkét embere megfordult a Holdon. Erre kevesen figyeltek fel. Az egyik ilyen a holdi leszállóhelyek kijelölése volt. Először is egyetlen egyszer sem próbáltak meg leszállni a Hold túlsó, a Földről nem látható oldalán. Az gyenge érv, hogy az ott tartózkodó űrhajósok fizikai akadályok – értsd: maga a Hold – miatt nem tudnak onnan rádión kommunikálni a Földdel. Hiszen a harmadik társuk az űrhajóban folyamatosan köröz a Hold körül, és ő segíthet ebben a kapcsolattartásban.

Még érdekesebb, hogy nem ott szálltak le másodjára sem, ahol Armstrongék Holdat értek, mintha az első leszállás óta azt az egész vidéket el kéne kerülni. Ők az Apolló-11-es holdkompjával, mint már volt róla szó, a Nyugalom Tengerének (Mare Tranguillitatis) délnyugati részén értek talajt.

Az Apolló-12-es űrhajósai hasonló módon szálltak le, ám ők a „Viharok óceánja” fantázianevű terület keleti részén landoltak. Mint tudjuk, az Apolló-13-as útközben balesetet szenvedett, ezért nem szállt le a Holdra. Mindazt, amit ott a programja szerint tenniök kellett volna, a 14-es legénysége végezte el. Ők a holdi Egyenlítő közelében, a Fra Mauro-kráter mellett szálltak le. Az Apolló-15-ös landolási pontja az Esők tengere (Mare Imbríum) keleti peremén volt. A 16-os legénysége viszont a Descartes-krátertől északra, egy több ezer méter magas fennsíkon szállt le. Az utolsó Holdon járt hajó, az Apolló-17-es pedig a Mare Serenitatis délkeleti peremén, hegyekkel körülvett völgyben ért Holdat.

Értjük mi, persze, hogy minden lehetséges alkalommal más és más vidéket választottak, így sikerült minél többet megtudni a Hold talajáról, és egyéb viszonyairól. Azonban óhatatlanul felmerül itt az is, mintha az emberek ki lettek volna tiltva először a Nyugalom Tengeréről, ahol Armstrong és Aldrin találkozott az Idegenekkel, később pedig – 1972 után – az egész Holdról!

(Valami hasonló szándékosság mutatkozik a 2000-es években az Amerika által a Marsra indított automata űrszondák esetében is. A világ azt várta, hogy ha már szinte sorozatban indítanak oda ilyen műszeres repülő egységeket, akkor azok közül legalább egyet irányítanak az úgynevezett „Marsi Arc”, vagy a „piramisok” vagy a „marsi város” /egy állítólagos romváros/ közelébe – de nem! Minden odaküldött szonda az említett pontoktól igen távoli vidékek felfedezését tűzte ki célul…)

Mindenesetre tehát most ott tartunk, hogy valamilyen ismeretlen okból az amerikaiak hirtelen felhagytak az Apollo-programmal, s bár voltak még űrhajóik, és voltak erre kiképzett űrhajósaik, 1972-t követően mind a mai napig soha többé nem mentek el a Holdra. Ami enyhén szólva is furcsa, hiszen az azóta (e könyv megírásáig) eltelt 40 esztendő alatt rengeteg dolgot felkutathattak, megismerhettek volna a Holdon és a Holddal kapcsolatosan. De nem – nem mozdultak!

Ezzel tápot adtak annak a – bár főleg csak ufológiai folyóiratokban, de olykor könyvekben is megjelenő – hipotéziseknek, amelyek szerint „az idegenek megtiltották a földieknek, hogy ezután a Holdra járjanak, mivelhogy azt ők már lefoglalták maguknak”. Van egy olyan változat is, hogy amikor már az első úton, az első leszállásnál ott voltak az idegenek, hát létrejött valamilyen megállapodás Armstrongék és az idegenek, azaz lényegében az idegenek és az amerikai vezetés között (nem okvetlenül csak a NASA-ra gondolnak az elmélet hirdetői, hanem egyenesen a mindenkori amerikai kormányokra). Ennek keretében az amerikaiak talán azzal érveltek, hogy ha ők most azonnal elrepülnek, és soha nem jönnek vissza, akkor a földi lakosság gyanakodni fog. Jobb, hasznosabb és diplomatikusabb lépés lenne engedélyezni, hogy most is, és még néhányszor leszállhassanak, és utána elvonulnak majd onnan – örökre… Az idegenek ebbe belementek, és ennek köszönhető, hogy ezt követően az amerikaiak még ötször leszállhattak, de aztán velük is közölték, hogy itt a határ, ne tovább!

Ennek egyik al-elmélete azt sugallja, hogy a szovjetekkel meg máris közölték, ne erőlködjenek, mert őket aztán végképpen nem engedik a Holdra. Ennek ellentmond, hogy a szovjetek alighanem mit sem tudva minderről, az utolsó pillanatig keményen küzdöttek saját műszaki elmaradottságuk ellen – mert ezért és csak ezért nem jutottak ők el a Holdra soha. Lemaradtak az űrkutatásban folytatott versenyben. Valószínűleg ez ösztönözte őket arra, hogy az 1970-es évek közepére inkább kibéküljenek az amerikaiakkal (csak az űrkutatás, nem a politika, a hadászat, az ideológia stb. terén) és közös Föld körüli űrrepüléseket folytassanak.

Az elméleteknek se szeri, se száma, és mindegyik abból indul ki, hogy 1) Armstrongék a leszállás után nem aludtak, hanem UFO-kkal találkoztak, és ha nem is tárgyaltak, hát egyszerűen nem mertek kilépni a holdkompból majd' hat órán keresztül. Utána is csak azért, mert az idegenek addigra elmentek onnan, és 2) hogy hat repülés után olyan váratlanul hagytak föl a további kutatással.

Ez a két esemény mellesleg a mai napig foglalkoztatja nemcsak az ufológusokat, hanem sok százezer gondolkodó embert is. Már persze csak azokat, akik tudnak erről az egész ügyről. Nem szabad kihagyni a számításból azt, hogy az emberek az őket nem közvetlenül érintő ügyek részleteiről igen hamar megfeledkeznek még akkor is, ha azokról időben tudomást szereznek. Hát még, amikor nem! A már említett Gagarin-botrány részletei is vérforralóak, és aki ismeri az egész

eseménysorozatot, annak számára nyilvánvaló, hogy nem Jurij Gagarin volt az első szovjet űrpilóta, nem lehetett az első űrben járt ember, merthogy soha nem is repült és ezeket a tényeket akaratlanul is – többek között – ő maga is beismerte, majd gyanús halála adta meg erre a végső bizonyítékot. Az amerikai Hold-űrhajósok is szolgáltattak ám bizonyítékokat, legalábbis olyanokat, amelyek miatt enyhén szólva még abban sem lehetünk biztosak, hogy ők egyáltalán és valóban jártak-e a Holdon..?

A HOLD-FOTÓK KÉRDŐJELEI

Később az emberek egy része, különösen fényképészeti szakértők, de amatőrök is alaposan átböngészték a hat expedíció során készült fotókat. Volt belőlük több ezer, és ugyanígy akadtak filmfelvételek is. No és persze, és főleg, az első tévéközvetítés anyaga! Amely azonban technikailag csak az 1960-as évek végén jelenthetett szenzációt, az a gyanúm, hogy ma nem lenne türelmünk végignézni, hiszen tele volt nehezen látható részekkel, szellemképekkel, homályos fekete-fehér részletekkel. Ami akkor a világ és életünk legnagyobb szenzációja volt, az ma már egészen más benyomást keltene.

De akik akár kritikus, akár lelkesült szemmel végignézték ezerszer is, a video-változatokat kockáról kockára léptették, azok érdekes dolgokat állapítottak meg. Az egyik az, hogy a tévéközvetítés még így is árulkodó, és az egyik képen egy másodpercre látható egy UFO is! Igen, amikor Armstrong mászik le a holdkomp egyik lábára szerelt kis létrán, akkor a kép egyik felső sarkában a Hold egén elhúz egy fénylő pont…

Emlegették aztán azt is, hogy miután Armstrong a Hold talajába tűzött kis póznára felszerelte az amerikai zászlót, ez még mielőtt kimerevítették, meglebbent. Mivel a Holdon nincs légkör, vajon miféle szél lebegtette? A NASA adott erre egy műszaki jellegű magyarázatot, amely nem mindenkit győzött meg.

De a legérdekesebbek a fotók, amelyeket tizenkét űrhajós több mint három év leforgása alatt készített a Holdon. Ezek aprólékos vizsgálata nyomán egyesek arra a belátásra jutottak, hogy az amerikaiak nem is jártak a Holdon! Hogy ezek a képek mind-mind műteremben készültek!

Mások megengedőbbek voltak és úgy vélték, hogy dehogynem, természetesen jártak ők a Holdon mind a hat alkalommal is, csakhogy az ott készült fotók technikailag nagyon tökéletlenek voltak, ezért azok helyett valóban a Földön, műteremben imitálták a Hold felszínét, és ott készült a később „holdfotóként” hirdetett képek egy tekintélyes része.

Ez utóbbi véleményt vagyok hajlamos elfogadni magam is. Ugyanis a fotók egy része valóban „botrányos” és nem is kell ahhoz fényképészeti szakembernek lenni, hogy az ember rájöjjön: valami nem stimmel velük.

Mert hiszen látunk olyan, állítólag a Hold felszínén készült fekete-fehér fotót, amelyen kövek hevernek az előtérben, és az egyikre bizony egy „C” betűt rajzoltak. Kik, mikor, és miért? Kicsi rá az esély, hogy valamiféle Holdlakók, vagy pláne az Idegenek tették volna. A NASA magyarázata szerint az űrhajósok jelöltek meg pár követ, mielőtt azokat berakták volna az űrhajóba, hogy hazahozzák. De ez igencsak sántító magyarázat. Miért kéne betűket rajzolni a kövekre? Nem elég őket megfogni és berakni? Ellenben kiderült, hogy a hollywoodi filmstúdiókban a kellékesek igenis így jelölik meg a műköveket, amelyeket az igaziak helyett használnak a filmekben, például lavina-jeleneteknél, vagy amikor a szereplők jókora köveket vágnak egymáshoz. Ezek természetesen nem igaziak. Szóval – filmgyári kellékek?

Sok jel mutat arra, hogy megbízható emberek valahol, egy mindentől távol eső helyen, például egy évtizedek óta nem használt, lehetőleg sivatagi repülőtér hangárjában építették fel a „holdi tájat” és a fotók egy része ott készült. Annyira gyanúsak lettek ezek a képek, hogy a nyolcvanas évekre már elemző könyvek is megjelentek a „hamis NASA-felvételekről”, ahol több tucat képen pontról pontra kimutatták, miért nem készülhettek azok a Holdon. Az űrkutatási szervezet eleinte ignorálta ezeket a leleplezéseket, később eléggé erőtlenül próbálta cáfolni a bennük foglalt állításokat.

Mindenesetre maradjunk annyiban: enyhén szólva is gyanús, hogy például egy olyan képen, amelyen látjuk a leérkezett holdkomp lábait a talajon – látjuk a holdport is. Nos, amikor ez a szerkezet leérkezik, a fékezőrakéta a lábak között hatalmas sugárban lövelli ki a gázokat, és ha az a szerkezet valóban ott szállt volna le – bármennyi idővel, percekkel, órákkal vagy napokkal azelőtt – ott nem szabadna holdport látnunk, mert hiszen azt elfújta onnan a rakétahajtóműből kiáramló gáz… A NASA igazából ezt sem tudta meg- vagy kimagyarázni.

Hasonlóan érdekes az is, hogy számos fotón az árnyékok nem párhuzamosak. Vannak ott űrhajók, emberek, felállított ilyen-olyan kisebb árbocok, póznák, felvevőkamerák stb., vagyis megannyi olyan tárgy, amely függőlegesen áll. Ezeknek a napfényben van árnyékuk is. No már most: ha a fényforrás 150 millió kilométer távol van, mint ebben az esetben is így volt – illetve: kellett volna lennie – akkor minden árnyék párhuzamos. Ilyen távoli fényforrás esetében ez a fizika törvényeinek megfelelően nem is lehet másképpen.

Ám azokon a képeken az árnyékok nem párhuzamosak, hanem hol összetartanak, hol széttartóak! Ami bizony csak egy dologra utalhat, és ebben minden fényképészeti szakember egyetért velünk: hogy a fényforrás sokkal, de sokkal közelebb volt! Olyannyira közel, hogy mondjuk… 10 méteren belül!

Azt hiszem, ezekkel a képekkel bizonyítható leginkább, hogy ezek ugyan nem a Holdon készültek! Durva hiba az árnyékkérdés, de egészen komoly tudósok is képesek voltak arra, hogy „bizonyítsák”: a felvételek igenis a Holdon készültek. Szánalmas próbálkozások ezek. Ők természetesen, és a NASA is, abból indultak ki, hogy ha a képek hamisak, akkor hamisak az űrutazások is, vagyis a hat Holdra-szállás meg sem történt!

Figyelmeztető jel lehetett a Gagarin-ügy is. A CIA, mint azóta kiderült, már 1961 tavaszán, nem sokkal a repülés után (amelyben azonban nem Gagarin, hanem egy máig ismeretlen és szerencsétlenül járt szovjet űrhajós vett részt) jelentette a történteket az illetékeseknek. Az amerikai politikai vezetés, valamint az űrkutatás vezetői nagyon is jól tudták, hogy Gagarin nem repült, ezt bizonyította Bay Zoltán, az USA-ban élő neves magyar tudós nekem küldött levele is, amellyel az 1990-es Gagarin-könyvemre reagált.

Ergo: a NASA vezetői tudhatták, hogy egy ilyen akció esetleg sikerülhet. Persze nem hiszem, hogy megkockáztatták volna,. hiszen az Egyesült Államok nem egy feltétlen és a valóságtól elzárt zsarnoki rendszer volt. Nem egy diktatúra, ahol elég egy központi parancs, és attól kezdve nemcsak a jelen vagy a jövő, de még a múlt is megváltoztatható, mint a minden szempontból orwelli Szovjetunióban. Éppen ezért én nem állítom, hogy az amerikaiak soha nem jártak a Holdon. Ellenkezőleg, azt állítom, hogy jártak bizony hatszor egymás után, de ezekről az utakról egy sor hamis fotót próbáltak „eladni” nekünk.

A dolog olyannyira megmozgatta még Hollywood fantáziáját is, hogy készült is egy játékfilm arról, hogyan játszanak el egy sivatagi bázison, műtermekben egy Mars-utazást. A filmben katasztrófát imitálnak, és az űrhajósokkal végeznének is, nehogy

tanúskodjanak, és puszta létükkel bebizonyítsák, hogy az egész közvetítés az indulástól, az űrutazásról és a megérkezésről hamis volt. (A filmbeli NASA így akar nagyobb állami támogatásokhoz, forrásokhoz jutni: a valóságban nem képes emberes űrhajót küldeni a másik bolygóra, de úgy tesz, mintha ezt képes lenne megtenni). Persze, mivel a sajátos műremek az amerikai film fellegvárában készült, hát a végén az élő űrhajósok megjelennek saját… temetésükön, így döntve romba a csalók manipulációit.

De térjünk vissza az igazi utazáshoz, és az „arról készült fotókhoz”. Nem csak az egyes fotókon látható apróságokba köthetünk bele. Vannak itt sokkal általánosabb és ezért fontosabb dolgok is.

Az egyik az, hogy az állítólagosan a Holdon készült felvételeken sehol sem láthatóak a csillagok. Egy földi éjszakán, ha légkörünkön át felnézünk az égboltra, ezer és ezer csillagot, bolygót, holdat stb. láthatunk. Ismétlem, a jó vastag légkörünkön keresztül is. Akkor viszont a Holdon, ahol nincsen légkör és az űrhajósok a Hold felszínén a valódi, nagyon hideg – mínusz 273 Celsius fokos – világűrben állnak, semmi sem kéne, hogy akadályozza a látványt, és nem is akadályozza: a Holdon sétáló űrhajós is látja, mert látnia kell ugyanazokat az égitesteket ezerszámra, amelyeket a Földön is láthat.

Mégis, a Holdon készült filmeken, a tévéközvetítés alkalmával készült felvételeken, és a fotókon sem látni a csillagokat! Csak egy nagy feketeséget a fejük fölött. Meglehetősen ügyetlenül védekezett a NASA, amikor tudósaik a média által nekik szegezett kérdéseket ezzel ütötték el: az expozíciós idő nem volt elég hosszú, azért nem jelennek meg a csillagok a fényképeken.

Ez az érvelés is erősen sántít, hiszen nem láttuk a csillagokat a tévéközvetítések alkalmával sem! Akkor pedig nem is volt szükség „expozíciós időre”, mert a közvetítés folyamatos volt. Azon felül egy-egy holdi fénykép elkészítéséhez mondjuk 1972-ben az űrhajósok a Földön akkor létező legmodernebb, legjobb minőségű és legnagyobb teljesítményű fényképezőgépeket (főleg a Hasselblad cégét) vették igénybe, azokat vitték magukkal. Nehéz tehát elhinni, hogy a fényképezőgépek minősége és holmi „túl rövid expozíciós idő” miatt sikerültek ennyire furcsán azok a felvételek. Idő volt bőven, és a gépek technikailag alkalmasak voltak szinte bármilyen hosszú exponálásra. Mégsem született – tudomásunk szerint – egyetlen csillagos felvétel sem!

Szóval nagyon gyanús, hogy az állítólag holdi fényképeken az égbolt mindig fekete, pedig ott az égitestekkel teli, szinte ragyogó űrt kéne látnunk. De mi van még? Van egy különös felvétel, amely bejárta a világot, amelyet szinte mindenki látott, legalábbis a huszadik század utolsó harmadában, és amelyet olykor még ma is láthatunk itt-ott.

Ennek azt a címet adták: „A Föld feljön a Hold egére”, vagy valami hasonlót. Vagyis azt sugallták vele, hogy a Holdról nézve így néz ki a Föld. Valóban imponáló a látvány: alul látni a szürke, reménytelen, sivár holdi tájat, és az „égen”, vagyis az űrben látni a kékesfehér földet itt-ott hatalmas felhőkkel, látni az óceánokat és a földrészeket. Ne felejtsünk el egy apróságot. Nem az egész Föld látható rajta, bár ott van fent, hanem alul el van torzulva, mintha nem látszana az egész, mert most van éppen feljövőben a „Hold egére”.

Mi a baj ezzel a képpel? Szerintem több baj is van. Az egyik: a méretek. Nekem valami azt sugallja, hogy ez egy ügyes hamisítvány, montázs, amit egy, kétségtelenül az űrből készített Föld-fényképből és egy Holdon készült fotóból raktak össze.

Hogy miért e gyanú? Hát például azért, mert valahogy nincsenek rendben a méretek. A Hold távolsága a Földtől átlagosan 380 és 400 ezer kilométer között van. A Hold sokszor kisebb a Földnél – míg a Föld egyenlítői átmérője 12756 kilométer, addig a Holdé csak 3476, vagyis körülbelül a negyede. Az én problémám azzal a híres fotóval az, hogy 380 ezer kilométerről nézve a Földnek nagyobbnak, méghozzá jóval nagyobbnak kéne látszania, be kéne tölteni a látómezőnek sokkal nagyobb területét. Legalább az ott ábrázolt kétszeresét. Mondom legalább…

A másik gondom még ennél is kacifántosabb.Ugyanarról a képről van szó. A mellékelt szöveg szerint így néz ki a Föld, amikor

feljön a Hold egére – ismétlem immár sokadszor. Csak hát itt némi baj lehet a logikával. Az emberek könnyedén elfogadják az ilyen állítást, és nem gondolnak utána, mint ahogyan a legtöbben elfogadták azt is, hogy az egyetlen emberi építmény, amely látszik a Holdról is, az a kínai nagy fal. A tévhit terjesztői abból indultak ki, hogy egy 4-5 ezer kilométer hosszú tárgynak minden bizonnyal látszania kell 400 ezer kilométeres távolságból is. Azon nem akadtak fenn, hogy az Amazonas torkolata, amely vagy 100 kilométer széles, nem látható a Holdról! A dolog magyarázata az, hogy a kínai nagy fal akkor sem lenne látható, ha 20 vagy 50 ezer kilométer hosszú lenne – ugyanis mindössze 10-20 méter széles… És olyan messziről nem látni még a 100 kilométer széles tereptárgyakat sem, nemhogy a 20 méterest!

Nos, valami hasonló történt a legismertebb, állítólag a Holdon készült fényképpel is. Mint ismeretes, a Hold egyik fele folyamatosan a Föld felé néz, a másik fele meg „kifelé”, az űrbe. Ha a túlsó felén van valaki, nem láthatja a Földet soha – aki viszont az innenső felén van, az folyamatosan láthatja a Földet.

És éppen ez az!Hogyan „jöhetne fel a Föld a Hold egére”, ha állandóan ott van? A Hold kering

ugyan a tengelye körül, de ez a tengelyforgás a Földre nem merőleges, hanem – ha lehet ezt így mondani, nem túl szakszerűen – vele párhuzamos. Vagyis a Holdon álló megfigyelő maximum annyit lát, hogy a Föld kerek látványa elfordul a feje fölött. (Ahogyan a földi megfigyelő is azt látja, hogy a Hold kerek képe időről időre másként „áll”, néz feléje, el-elforog, majd 354 óránként visszaáll az eredeti állapotába.) De a látvány lényegében nem változik: a holdi figyelő mindig a feje fölött látja a Földet.

Így tehát nem készülhet olyan kép a Hold felénk eső oldaláról, amelyen a Föld „felkelne” vagy „lenyugodna” a Hold egén. Csak akkor lehetne ilyen felvételt készíteni, ha a megfigyelő a Holdnak azon a részén állna, amely a két „világ” határán van, vagyis ott, ahol a tőlünk soha nem látható, és a felénk eső oldal találkozik.

De a földi űrhajósok mind a hat alkalommal a felénk eső oldalon jártak, ennek a képzeletbeli, de nagyon is valóságos „határvonalnak” még a közelébe sem mentek. Ezért aztán ez a felvétel is szépen besorolt a „gyanúsak” közé.

Szinte természetes, hogy ezek a gyanús elemek összekapcsolva ismét azt a hitet erősítik, hogy talán mégsem a Holdon fényképeztek az űrhajósok… De az lehetséges-e, hogy nem sikerült nekik ott szinte egyetlen fénykép sem? Ezért kellett a NASA-nak attól kezdve vagy három éven keresztül gyanús és eldugott műtermekben ezrével gyártani a hamis felvételeket? Mert ez legalább olyan hihetetlen, mint az, hogy e fényképek készítéséről nem szivárgott ki semmilyen bizonyíték. Amerika nem a Szovjetunió, ahol egy-egy ilyen akció után, legalábbis a hatvanas-hetvenes években mindenkit elvitethettek a Gulágra, azaz a szibériai koncentrációs táborokba, és a szemtanúk soha nem tértek vissza onnan. Tehát ha az Egyesült Államokban valami ilyesmi megesett volna, annak lettek volna nyomai. Aminthogy az is nagy leleplezés lett volna, ha valaki be tudja bizonyítani: senki sem

járt a Holdon és minden felvételt, tévéközvetítést csak imitáltak földi körülmények között!

De hát nem így történt. A Holdon ugráló Aldrin látványát bizonyíthatóan nem úgy készítették el, hogy lassították volna az űrruhás alak mozgását, mintha majdnem súlytalanul lebegne. Ő tényleg ott volt, és vigyáznia kellett, mert egy-egy erőteljesebb ugrás esetén akár el is szállhatott volna a Holdról (egy ember tömege a Holdon hatoda a földinek, így a normális, erős izmok mozgatásával egyszerűen elszállhat az űrben, ha nem figyel erre).

Őszintén szólva én sem tudom, hányadán is állunk most ezzel az üggyel? Magyarul is jelent meg könyv, már elég régen, amely azt feszegette, hogy járt-e ember a Holdon végső soron, vagy nem? Az egyik fő érvet ott is a fényképek jelentették.

Mégis hajlamos vagyok arra, hogy elfogadjam: az amerikai űrhajósok valóban jártak a Holdon. Hogy ott mennyi, és milyen minőségű fotót készítettek, az egy egészen más ügy. Van viszont még valami, ami legalább olyan vitás volt eddig, sőt még ma is vitás sokak számára, akik nem ismerhették meg a legújabb bizonyítékokat. Ez pedig az UFO-kérdés.

Találkoztak-e UFO-kkal, Idegenekkel az első űrhajósok a Holdon, vagy sem?

EDWIN ALDRIN HOSSZÚ ÚTJA

Említettük, hogy úgy Armstrong, mint Aldrin évtizedeken át tagadták, hogy bármiféle UFO-t láttak a Holdon vagy az odavezető úton. Arról nem is szólva, hogy ők ugyan sohasem találkoztak idegenekkel!

Edwin „Buzz” Aldrin a NASA vezetőivel és a társaival együtt „nevetséges spekulációknak” titulálta a holdi UFO-król szállongó híreket. Azokra a sajtóhíresztelésekre, amelyek már 1969 őszén, a repülés után láttak napvilágot – miszerint az egész Holdra-szállást idegen űrhajók kísérték figyelemmel annak minden fázisában – már nem is reagáltak. Így jelezték, mennyire képtelen ötletnek, hazugságnak tartják az erről szóló híreket.

Aldrin 1930-ban született. Harminckilenc éves volt tehát a repülés idején, aztán a következő évtizedekben, bármerre is járt, szinte mindenütt azzal fogadták a közönségtalálkozók résztvevői és az újságírók, hogy valóban ott voltak-e az Idegenek, látott-e UFO-kat a Holdon? Az időközben vehemens öregúrrá lett egykori űrhajós mindig igen szenvedélyesen reagált, tagadta az egészet – olyannyira, hogy már-már ez a nagy tagadás kezdett gyanús lenni. Pár évvel ezelőtt a hetvenegynéhány ex-űrhajós egy nagyon rámenős kérdezőt – aki mellesleg könyvet is írt a Holdon lezajlott igazi eseményekről, és ebben állította csaknem mindazt, amit mi ebben a fejezetben ismertettünk – hirtelen állon vágott. Vagyis – leütötte azt az embert, amiért szemtanúk előtt ismét az UFO-król kérdezte őt.

Ahhoz képest, hogy így reagált, eléggé meglepő, hogy egy-két évvel később már egészen mást lépett. Ugyanis 2007 nyár végén jelentek meg emlékiratai az USA-ban Visszatérés a Földre címmel. És ebben bizony hatalmas pofont kapnak mindazok a szkeptikusok, akik előzőleg évtizedeken át, és nem csak az USA-ban, de szerte a világon, Magyarországon is, mindent megtettek azért, hogy az UFO-k ügyét, az ufológusokat és mindazokat a milliókat, akik állítják, hogy láttak UFO-t, nevetségessé tegyék. És teszik ma is.

Röviden: Aldrin beismerte, hogy ott voltak az UFO-k a Holdon! Ő is látta őket!

Valami történhetett, az öregúr talán már nem akart tovább hazudni? Vagy elege lett egykori munkaadójából, a NASA-ból? Mert bizony élesen kritizálja az amerikai űrkutatási szervezetet. Úgy érezte, hogy afféle kísérleti állatoknak tekintik őket, nemegyszer állítólag úgy is bántak velük. Az életük az űrrepülés alatt több ízben is veszélyben forgott – de leginkább abban a pár percben, amikor a holdkomppal ereszkedtek le a Hold felszínére 1969 július 20-án. Szerinte nem két percre elégséges üzemanyag maradt a leszállóegység tartályaiban, ahogyan azt később a NASA beismerte, hanem csak másodpercekre való. Ha akkor nem érnek földet (tán emiatt szálltak le 500 méterrel előbb, mintsem elérték volna az előre kijelölt leszállóhelyet?), talán az egész expedíció a két első ember halálával végződik. Ez bizony érthetően fáj Aldrinnak még ma is.

Az UFO-król szóló kritikus rész így hangzik az emlékiratokban:„A NASA attól tartott, hogy ha a titokra fény derül, tömeghisztéria tör ki. Talán

igazuk is volt. Ám mostanra az emberiség van annyira fejlett és befogadó képes, hogy megtudja: igenis vannak UFO-k és mi láttuk őket.”

Hát ez bomba, mondhatnánk. Ráadásul olvassuk csak tovább: „Ne kis zöld lényekre gondoljanak – de mindenképpen idegenek voltak. Egy kalaphoz hasonló valamit láttunk, ami félelmetes gyorsasággal körözött körülöttünk. Pontosan olyan volt, ahogyan a repülő csészealjakat manapság leírják. Ráadásul nem csak ez volt az egyetlen ilyen élményünk. Amikor Neil a Holdra lépett, tisztán látta, hogy két hasonló valami rejtőzik a közelben, és később én is megfigyeltem őket. Hatalmasak voltak és félelmetesek.”

Hát ez világos. Igazából ettől a pillanattól kezdve minden úgynevezett „szkeptikusnak” és „tényeket tisztelőnek” le kéne hogy fagyjon az arcáról az a gúnyos mosoly, amivel évtizedek óta ország-világ előtt teszik nevetségessé mindazokat, akik „hisznek” az UFO-kban. És bár Aldrin legnagyobb sajnálatunkra nem árulja el, mi is történt abban a csaknem hat órában, amíg szünetelt a közvetítés Houston és a világ többi része között, azért jó lenne tudni, hogy volt-e valamiféle közvetítés legalább a Hold és Houston között? Vagy túl kockázatos lett volna, vagy az űrhajósok ki sem mertek szállni a hajójukból, és így a tévékamerák sem kerültek a helyükre?

Mindenesetre a témát lezárandó, annyit mindenképpen elmondhatunk: az emberiség történetének egyik legizgalmasabb fejezete a jelek szerint – immár bizonyíték van rá – összekapcsolódik az UFO-kkal. Persze, mielőtt ennyiben maradnánk, azért nézzünk csak be a kulisszák mögé! Mi lehet ott?

Kik, mik ezek az UFO-k? Miféle lények azok, akik ezeket a járműveket irányítják, és immár bizonyíthatóan legalább húszezer éve járnak ide a Földre? (A régi korokban az ősemberek rajzai, vésetei örökítették meg őket, aztán az ókorban már azt írásos krónikákban és történetírók műveiben is szerepeltek. A középkorban és az újkorban szintén százezrek látták őket, és ezeknek ilyen-olyan írásos, majd a modernebb időktől kezdve más /fotó, film, stb./ bizonyítékai maradtak fenn.)

Vagyis egy nagyon régtől zajló folyamatnak csak egy újabb állomása volt az, ami a Holdon történt. Aldrin nem ír arról, hogy bármiféle közeli találkozás, tárgyalás létrejött volna, annak eredményéről nem is szólva. De attól, hogy erről nem írt semmit, az bizony még megtörténhetett. A kitartó öregút ugyebár azt is tagadta harmincvalahány évig, hogy UFO-kat láttak a Holdon – most meg beismerte. Lehet, hogy várhatunk még vagy tíz évig, és akkor ő, vagy valamelyik másik űrhajós azt is beismeri, hogy bizony kötöttek ők valami egyezséget a földiek nevében azokkal, akik – enyhén szólva – nem is földiek voltak?

Persze, azért ebben se legyünk biztosak. Könnyen lehet ugyanis, hogy azok az „idegenek”, akiknek járműveik ott ijesztgették a földi űrhajósokat a Holdon, szintén egy földi civilizáció tagjai voltak. Mondjuk, azé az Atlantiszé, amely kultúrát sokan – abszolút tévesen – elpusztultnak hisznek. Holott egyszerű végiggondolni, hogy egy annyira fejlett civilizáció, mint ők voltak a Földön 12 ezer évvel ezelőtt, nem pusztulhatott el egy olyan katasztrófában, amely csak a Föld egyetlen pontját érte, és amelynek hatásai kiterjedtek ugyan szerte az egész bolygóra – de hát az akkor élő őseink, a primitív ősemberek is túlélték –, hát hogy ne élte volna túl egy sokkal fejlettebb civilizáció?

És most a világűrt járják, támaszpontjaik vannak szerte a Naprendszerben, sőt nyilván azon kívül is. Könnyen lehet, hogy az utóbbi évtizedekben úgy a szovjet és orosz, mint az amerikai űrhajósok velük találkoztak.

II.

BIBLIA, A KÉRDÉSEK KÖNYVE

Egyesek nyilván szentségtörést kiáltanának, ha kedvem szerint a fejezetnek ezt a címet adtam volna: „Biblia, a hazugságok könyve”. Ez igen érzékenyen érintette volna azokat, akik ezt a könyvet imádják, isteni ajándéknak hiszik és minden szavát feltétel nélkül elfogadják. Ez utóbbin nem is csodálkozhatunk, hiszen ugyanígy vannak ezzel az iszlámhitűek, a mormonok és számos más egyház hívei. Az ő „bibliáik” szintúgy isteni kinyilatkoztatások, égi eredetű írások, amiket tisztelni kell, tartalmukat, tilalmaikat, tanácsaikat pedig betartani és a szerint élni.

A bajok akkor kezdődnek – esetünkben csak a Bibliánál maradunk, de ugyanennyi eredménnyel a többi „szent” könyv tartalmába is beleköthetnénk – ha a dolgok mögé nézünk! A kulisszák felől sajnos már nem festenek ilyen szépen a dolgok. A Biblia is egészen másféle olvasmánnyá és könyvvé válik akkor, ha két fegyvert vetünk be. Az egyik: a logika, a másik a tudomány.

A logika, vagyis a logikus gondolkodás, a „józan paraszti ész” félelmetes fegyver lehet az efféle olvasmányokkal szemben. Legalább annyira pusztító, mint az… eretnekség. Vagyis aki a Biblia egyes, különösen szembetűnő részeit a puszta logikával olvassa, metsző, hideg értelemmel próbálja magyarázni, és az sikerül is – az eredmény pusztító lehet. És ezen mit sem segít a hit! Itt el kell dönteni, hogy az ember hisz-e a vallásban, az Istenben, az egyházban, egyáltalán, hisz-e abban, hogy egy több ezer évvel korábban születet mű szerint kell élnie mai életét – vagy a logikus gondolkodás eredményeképpen úgy átnézhet a Biblián, mint ahogyan egy rossz, lyukas sátoron átfütyül a szél, és amely már nem ér semmit.

Ha mindehhez még rásegít a tudomány az eredményeivel is, akkor aztán az olvasója tényleg elveszti minden illúzióját, és könnyen elveszítheti vallásos meggyőződését, istenhitét is. Nem biztos, hogy ez olyan nagy veszteség – sem az egyénnek, sem a társadalomnak. Ez utóbbi számára talán többet érnek a tudatosan gondolkodó, logikus elveket követő polgárok, mint a hit álomvilágában ringatózó egyedek.

Szóval, a Biblia. Két részből áll, az Ó- és Újszövetségből. A második rész kizárólag Jézus életútjáról szól, amit négy változatban négy evangélista, a „jó hír hozói” nyomán vetettek papírra. Az első rész pedig a zsidó nép útjáról, viszontagságairól, kalandjairól szól. Azt állítják benne, hogy az Isten ezt a népet választotta ki magának, ennek keretében különféle próbáknak vetette őket alá.

Most lássuk először az első részt, ahol azonban még egy harmadik dologra is rátapinthatunk, ez pedig a technikai vonulat. Ha valaki manapság, a huszadik-huszonegyedik század tudásával olvassa a Bibliát (és ehhez nem kell feltétlenül mérnöknek, vagy a műszaki tudományok doktorának lennie), akkor óhatatlanul észreveszi azokat a részeket, amiket az előző majdnem kétezer év olvasói nem vettek, mert nem is vehettek észre. Ott, azokban a részekben teljesen nyilvánvaló,

hogy bizonyos műszaki eszközök bukkantak fel. Ezek nem illettek bele abba a korba, anakronisztikusak voltak, sajátos „időtörések” – de ettől bizony még így voltak. Ha valaki elfogadja a Bibliát szent könyvnek, állításait isteni kinyilatkoztatás részének, akkor nagy bajban lesz, miután elolvasta ezt a fejezetet. Hisz el kell hinnie, hogy minden úgy volt, ahogy a szent könyvben áll – viszont ha úgy volt, akkor itt valami nagyon nem stimmel! De lássuk már a konkrétumokat.

Az első: a zsidók kivonulása Egyiptomból. A tanmesének is beillő történet szerint a zsidók afféle rabok voltak Egyiptom földjén, és kegyetlen fáraók sanyargatták őket. Ám egyszer csak fellázadtak. Istenük sokféle módon megbüntette az egyiptomiakat, akik azonban nem tanultak a dologból, és nem engedték meg, hogy a zsidók elmenjenek Egyiptomból. Végül is persze elvonultak, át a Vörös-tengeren, ahol viszont az őket üldöző fáraó és csapata mind egy szálig odavesztek… Aki olvasta a Bibliát, és ismeri ezt a részt, nem kell részleteznem. Aki nem ismeri, az még inkább meg fog lepődni a most következő eszmefuttatáson.

Ismétlem, már azon is csodálkozni lehet, hogy a huszadik század második felében a Biblia-forgatók miért nem fedezték fel mindazt, amiről itt alább szó lesz? Hiszen majd' „kiszúrja a szemünket”. Mózes II. könyvében olvashatjuk, hogy az egyiptomiak fogságában senyvedő zsidók egyik leendő vezére az egyszerű pásztor, Mózes, akinek megjelenik az Úr, és megparancsolja: menjen el a fáraóhoz és közölje vele, hogy a zsidók most pedig eltávoznak Egyiptomból.

Nem, nem kérnie kell ehhez a fáraó engedélyét, dehogy! Közölje vele, hogy elmennek, és punktum. Azon viszont érdemes elgondolkozni, hogy ki lehet ez az „Isten”? (Az idézőjelet hamarosan megértik.) Mindenképpen olyan személy, akinek a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy egy juh-pásztor soha az életben nem juthat be a fáraó elé, ráadásul, ha mégis, köznevetség tárgya lenne, hiszen milyen jogon beszél ez a fiatalember az ott élő összes zsidó nevében? (Akiknek számát minimum 40 ezer főre tehetjük). Bármilyen furcsa is, de ezt még a tanulatlan Mózes is érzi-érti és próbálja elmagyarázni az Istennek, hogy lehetetlen feladatot bíz rá. De az nemcsak erősködik tovább, de még fenyegetőzni is kezd. Kérdem én: így viselkedik egy isten? Hisz az isten eleve mindentudó, tehát azt is tudja, hogy ezzel a feladattal Mózes életét veszélyezteti. De ennek az „istennek” ez sem számít. Megígéri, hogy ha a fáraó nem megy bele a zsidók távozásába, akkor ő jól ellátja a baját – de nem csak a fáraónak, hanem az összes egyiptominak! Ez már csak egy aljas és tömeges bosszú, ami szintén nem illik egy igazi istenhez.

De ez még mind semmi. Ezek után az „isten” köztörvényes bűntényekre bujtogatja a zsidókat, ráveszi őket, hogy lopják meg szomszédaikat, és így fosszák ki Egyiptomot! Mondta ezt ugyanaz az „Úr”, aki nem sokkal később odaadja Mózesnek a Tízparancsolatot tartalmazó kőtáblákat, köztük a „ne lopj!” parancsolattal is… Vagy a Tízparancsolat nem vonatkozna a kiválasztott népre? Akkor miért éppen nekik adta a kőtáblákat?

Mondom, ha valaki beveti a logika fegyverét, és úgy olvassa a Bibliát, akkor már az elején égnek áll a haja. Pedig ez még semmi a folytatáshoz képest.

Mivel Mózes ekkor még mindig nem akarta vállalni a feladatot, az „isten” egyszerűen megzsarolta őt. Ezért aztán, ha kelletlenül is, de elvállalta a feladatot. Az isten viszont – mármint egy igazi – mindent tud és előre látja a jövőt is. Akkor hát tudnia kellett azt is, hogy miután a zsidók lázadozni kezdtek, Mózest egy küldöttség élén a fáraóhoz mégis bejuttatták, aki viszont nem jól reagált, mert még súlyosabb adókat vetett ki a zsidókra és még keményebb munkákat adatott a szerinte csak lusta rabszolgáknak. A szerencsétlen zsidók így két tűz közé kerültek, most ők

küldték „istenükhöz” Mózest, hogy szóljon az érdekükben. Talán a legszívesebben azt üzenték volna neki, hogy hagyja őket békében?

A Bibliának e részében annyit emlegetett „Úr” úr egy megalomániás, nárcisztikus, dicsekvő, kiszámíthatatlan valaki – minden, csak nem isten. Kicsit gyermeteg, de (köz)veszélyes is. Ahányszor a zsidók ellentmondanak neki, vagy húzódoznak valamilyen újabb feladattól, majdhogynem toporzékolni kezd, és folyton azt ismételgeti, hogy „én vagyok az Úr!” Közben olyan logikátlanságokat állít, mint például, hogy ő valaha esküt tett a zsidók őseinek, és be kell tartania a szavát. Egy isten, aki becsszóra fogad meg valamit a híveinek? Hát miféle „isten” lehet az?

Közben folyton nagy büntetéseket, véres bosszút ígér a zsidóknak, ha nem teljesítik az ő akaratát. Cserébe viszont felajánlja, hogy kivételezni fog velük, ők lesznek az egyetlen nép a földön, amelyet majd magához emel, szövetséget köt velük, stb. (Innen a Biblia első részének címe is.)

Mindez elég lassan mehetett végbe, mert közben a pár oldallal korábban még birkákat legeltető fiatal Mózesről kiderül, hogy már… nyolcvan éves. Az isten meg Egyiptomra küldi csapásait, amelyek rettenetes szenvedéseket okoznak – no, nem annyira a fáraónak, akivel szemben állnak, hanem sok millió szegény egyiptomi lakosnak. Akiknek pedig e nélkül is megvan a maguk baja. Az „isten” mérhetetlen szenvedést zúdít Egyiptomra csak azért, hogy évtizedes gyötrődések után a fáraó engedje el végre a zsidókat az országból. Nem lett volna egyszerűbb, ha az az „isten” valami módon csak és kizárólag a fáraóra gyakorol hatást, valamilyen pszichikai úton?

Ismeretes, hogy az ókori emberek milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak az álmoknak. Ha tehát ez az „isten” igazi isten lett volna, és nem valami vérszomjas alak, akkor pszichés úton gyakorol nyomást a fáraóra, például, egy álmot bocsát rá, és az másnap reggel maga parancsolja meg, hogy a zsidók mielőbb induljanak a legközelebbi országhatár irányába…

Szóval érdemes azon elgondolkozni, kedves Biblia-olvasók és hívők, csakugyan egy Istenről szólnak Mózes könyvei a Biblia első részében? Isten ugyan a végtelen jóságáról ismert, de tudjuk, rossz sorsot is bocsáthat az emberekre. Kérdés persze, hogy azt ilyen otromba, átlátszó módon és minden komolyabb ok nélkül teszi-e meg? Azért, hogy egy pár tízezer embert felemeljen, tönkretesz egy sokmillió fős országot gazdaságilag, társadalmilag? Egy isten vajon azokon áll bosszút, akik nem is vétettek semmit, sőt mit sem tudnak az egész sötét „szövetségi” ügyről?

Így aztán jöttek a különféle természeti csapások, betegségek, halál, dögvész, három napig tartó sötétség, és más hasonlók. Aztán egyre véresebb bosszút áll az „Úr”: egyetlen éjszaka elpusztítja az Egyiptomban született elsőszülött csecsemőket, újszülötteket – persze nem a zsidó csecsemőket. Ezzel ez az „úr” a sorozatgyilkos, a tömeggyilkos szintjére emelkedett – ismételjük, nem tartjuk őt igazi istennek, csak egy nagy lehetőségekkel rendelkező valakinek, aki azokat az eszközöket embertelen módon, rossz célok érdekében használta ki.

A fáraónak már régen engednie kellett volna, már az első csapás után – gondoljuk mi, most, itt – a legszívesebben megszabadult volna ettől a bajt hozó népségtől, és nemhogy elereszti, de egyenesen elküldi a zsidókat, minél gyorsabban!

De nem tette, hanem hagyta, hogy az „isten” kiirtsa fél Egyiptomot, és az országra ezer más bajt hozzon. Vajon miért? A Biblia bizony csöppnyi szégyenkezés nélkül bevallja, hogy azért, mert „az Úr megkeményítette a fáraó szívét”. Vagyis ez az aljas valaki a másik oldalon is tevékenykedett! Nemcsak, hogy folyton véres bosszúra tüzelte a zsidókat, de a másik oldalról megakadályozta, hogy a fáraó engedjen a kérésüknek, és ezáltal véget vethessenek a céltalan és tömeges gyilkolásnak.

Szóval, akkor ez most tényleg az Isten volt..?Ez a gyilkos isten ezek után már a kiválasztott népet sem kímélte. Engedélyt

ugyan nem kaptak a fáraótól a kivonulásra, Egyiptom elhagyására, és ódzkodtak is a dologtól (talán mégsem volt olyan rossz soruk abban az országban?), de kénytelenek voltak elindulni, ugyanis „szövetségesük” azzal fenyegette meg kiválasztott népét, hogy őket is elteszi láb alól mind egy szálig, ha azonnal nem indulnak el. Kérdem csöndesen: ha így bánt ez az „Úr” a kedvenceivel, hogyan bánhatott az ellenségeivel? Mellesleg újabb kérdés: egy istennek lehetnek kedvencei és lehetnek ellenségei az állítólag éppen általa teremtett élőlények között..? Talán még egy istenre is vonatkoznak valamiféle etikai parancsolatok, gondolnánk szívesen. Vagy legalább az a tízparancsolat, amit ő maga állít mérceként saját teremtményei elé. Egy istennek nem kéne inkább pozitív példákat mutatnia, mintsem negatívakat? És ráadásul ilyen véreseket?

A logika ismét közbeszól: ha ez az egész tragikus húzdmeg-ereszdmeg játék a történet szerint is ötven-hatvan éven át tartott, akkor nyilvánvalóan időközben változott a fáraó személye is. Csak nagyon kevés fáraó volt hosszú életű, többségük jó esetben is csak húsz-harminc évig uralkodott, a legtöbbjük addig sem. Tehát kár itt folyton egyazon egyiptomi uralkodóról beszélni.

Végül a zsidók a sok herce-hurca után mégis elindultak. Az istenük megígérte, hogy olyan úton vezeti őket, ahol nem találkozhatnak a fáraó fegyvereseivel – mégis alaposan felfegyverezte őket. Miért? Nem derül ki. A legegyszerűbb lett volna, ha a legrövidebb úton vezeti őket északkelet felé, ott, ahol az ázsiai és az afrikai földrész természetes módon összekapcsolódik. Az „Úr” nappal egy felhőoszlop, éjjel egy tűzoszlop képében ment előttük, így mutatta az utat. Csak zárójelben kérdem meg: hát éjjel-nappal meneteltek? A pár tízezer zsidó között rengeteg gyerek is volt, és persze nők, meg öregek, meg betegek, meg haldoklók, és így tovább. Folyamatosan meneteltek volna a sivatagi klímában, ahol még árnyékban is 60 Celsius fok van, hát még a napon!

Persze ez a nagyhatalmú valaki ismét csak bebizonyította, hogy ő bizony… nem isten! Mert most meg rávette a fáraót, hogy küldjön a zsidók után egy sereget. Azt remélte ez az „isten”, hogy majd azokkal is elbánhat, és végez sok ezer katonával… Azt hiszem, aki így – logikusan – olvassa a Bibliát, az kénytelen rájönni, hogy ez a valaki egy velejéig rosszindulatú és aljas „Úr” volt, aki felelőtlenül játszott emberéletek tízezreivel, és rosszakaratának ezer másik jele is megnyilvánult – éppen a Biblia lapjain! (És még azt mondják sokan, és hiszik is, hogy ezt a könyvet isteni sugallatra vetették papírra azok az ismeretlenek, valaha régen…)

Ha pedig mindezt csak azért tette – ahogyan gyanítjuk a „sztori” olvastán – hogy növelje a tekintélyét a zsidók előtt, bebizonyítsa erejét és „villogjon” náluk azzal, hogy ő milyen erős és mikre képes – nos, azt hiszem, ez sem vall egy istenre! Az igazi Isten fölötte áll az efféle hívságoknak.

Ezek után jött a Biblia első részének egyik legismertebb jelenete. Az állítólagos „isten” a Vörös-tengerhez vezette a népet, majd szétválasztotta előttük a vizet, hogy száraz lábbal átmenjenek a másik partra. Már átértek (figyelem, ez fontos!), amikor az egyiptomi partra ért az őket üldöző fáraó és hadserege is. Van itt ugyanis egy pillanat: a zsidók már átmentek, tehát most vissza lehetne engedni a vizet, és senki sem halna meg. De nem! Az „Úr” úgy dönt, hagyja a fáraó katonáit bevonulni a mozdulatlan vízfalak közé, és majd csak akkor ereszti rájuk a tengert, amikor már mindnyájan ott menetelnek az időlegesen szabaddá lett tengerfenéken! Csak azért, hogy ismét végezhessen pár ezer emberrel… és – legalábbis a Biblia szerint – így is történik. A fáraó és katonái odavesznek, nekik bizony „annyi”. (Csak zárójelben: a

legtöbb fáraó életútját pontosan ismerjük, főleg az Egyiptomi Birodalom utolsó másfél ezer évéből, amikor gyaníthatóan a bibliai történet is játszódik, de egyik sem lelte halálát vízbefúlás által.) És most szakítsuk félbe a zsidók vándorlásának történetét, mert két dolgot kell közbeszúrnunk.

Az egyik a tengeri átkeléssel kapcsolatos. Több érvünk is van a bibliai verzió ellen. Az egyik: az Istentől persze elvárható, hogy csodát tesz. A csoda viszont nem más, mint a fizika törvényeinek áthágása, ha lehet, többszörös áthágása. Egy isten beavatkozik az emberi lények világába, és ennek a beavatkozásnak – innen, az ember felől nézve – okvetlenül csodának kell látszania, mert más módon nem magyarázható.

Ennek ellenére szinte minden évben olvashatunk valahol, bizony még ismeretterjesztő folyóiratokban is cikkeket arról, hogy ez vagy az a bibliai csoda valóságban hogyan „működött”, hogyan jöhetett létre. Senki nem tud semmit, de ez a legkisebb mértékben sem akadályozza meg sem a mai tudósok egy részét, és pláne nem a laikusokat, hogy valamilyen magyarázatot találjanak ezekre. (Érdekes, arra valahogyan senki sem törekszik, hogy megmagyarázza, miért volt az isten olyan kegyetlen az emberekhez?)

Így aztán a vörös-tengeri átkelést is százféle módon próbálták magyarázni. De azon nem töprengtek, hogy ha valakinek valóban sikerül szétválasztania a vizeket, és azok két oldalról egy-egy függőleges, mozdulatlan falként állnak – akkor sem lehet átkelni! Hiszen az a tenger ott van évmilliók óta, az alja csupa iszap, amibe a menekülők azonnal beleragadnak, mint légy a ragasztós papírra. Nemrégen orosz (!) tudósok sokéves vizsgálódás után (vajon ki finanszíroz efféle kutatásokat?) oda jutottak, hogy igenis át lehet menni száraz lábbal a Vörös tengeren. Bizonyos széliránynál, ha az elég erős, elfújja a víz felszíni rétegét és az alatt – legalábbis manapság – a Szuezi-öböl egyik részén zátonyok találhatók, amelyeken át lehet vonulni a tengeren, szinte száraz lábbal. Az orosz kutatók szerint a zsidók így juthattak át a Sínai-félszigetre, majd onnan tovább a Kánaán felé…

Egy kis történelmi kiigazítás: a Sínai-félsziget Egyiptom történetének nagyobb ideje alatt része volt a Birodalomnak. Ezzel tehát a menekülők nem sokat nyertek volna, mert átmennek a tengeren azért, hogy… ismét Egyiptomban kössenek ki! De ez az apróság már nem nagyon izgatta a mai tudósokat, úgy látszik.

„A hit legkedvesebb gyermeke a csoda”, mondotta Johann Wolfgang Goethe. Még tucatjával lehetne sorolni a teóriákat, amelyekkel ezt – a bibliai csodák egyik legnagyobbikát – próbálják ma valahogyan megmagyarázni. Néha az az ember érzése, hogy eléggé kétségbeesetten teszik ezt komoly tudósok. Pedig talán nem kéne ezen erőlködni, ugyanis van itt egy másik érv, amely bizonyos értelemben elveszi az élét és értelmét mindannak, amit ebben a fejezetben eddig mondtunk.

Ugyanis ma már bizonyos, hogy zsidók sohasem éltek Egyiptomban! Így aztán ki sem vonulhattak onnan. Az egész történet az első betűtől az utolsóig csak egy mese!

És ezt mindjárt be is bizonyítjuk. Ugyanis akik Egyiptom történetével foglalkoztak, mint e sorok írója is, azoknak már régebben feltűnt, hogy ott bizony a forrásokban sehol egy árva szóval sem említenek zsidókat Egyiptomban. Csak a Birodalom létezésének utolsó szakaszában találunk említést egy zsidó katonai közösségről, amely a Nílus folyón, az egyiptomi-núbiai határ közelében, Elephantine szigetén létezett egy ideig. De ezek a katonák zsoldosok voltak, akiket határőrizeti céllal telepítettek oda.

Rajtuk kívül, ismétlem, nyoma sincs a zsidóknak, ha egyiptomi oldalról nézzük a dolgokat. Ha elővesszük a logikát, plusz a régészet minden hittől mentes felfedezéseit, kénytelenek vagyunk még sokkal kritikusabb szemmel olvasni a Bibliát

– már ha azok után egyáltalán marad még hozzá kedvünk, és nem tartjuk már az egészet időpocsékolásnak.

A történészek szerint is lehetetlen megállapítani, melyik korszakról beszél a Biblia, melynek szerzői itt gondos álcázást folytatnak. Például: nem árulják el a fáraó nevét, nehogy azonosítható legyen a dolog az időben.

Professzor Israel Finkelstein ismert régész nemrégen The Bible Unearthed címmel éppenséggel efféle leleplező művet adott ki. A titkok nélküli Biblia merész vállalkozás, és a benne foglalt állítások miatt nem csak a katolikus, és általában a keresztény egyházak orroltak meg rá, de az izraeli közvélemény is. Hiszen éppen ő is egyike azoknak, akik állítják, hogy zsidók sohasem éltek Egyiptomban, ennél fogva minden, ami Mózes könyveiben és részben még később is olvasható a Bibliában, annak a valósághoz semmi köze.

Azt is megállapította, hogy ezeket az „eseményeket” az időszámításunk előtti hetedik és hatodik századhoz lehet kapcsolni. Például ahol a Józsefnek és testvéreinek a története olvasható, ott minden név kizárólag az említett századokban volt népszerű, máskor nem használták őket. Finkelstein meg van győződve arról, és ezt a könyvében be is bizonyítja, hogy ez a bibliai történet ezen időkben Júdea királyának azt a törekvését jelzi, hogy országa szemben álljon Egyiptommal, sőt azt valamilyen mértékig mint már általa legyőzött országot mutassa be a jelenkornak és a majdani utódoknak. A „sztori” azért született, hogy hirdesse a világnak: Júdea bizony már képes volt szembeszállni Egyiptommal!

Képzeljük el, hogyan fogadta az izraeli közvélemény Finkelstein professzor állításait akkor, amikor nagy merészen tovább ment ezen az úton! Mert neki ennyi nem volt elég, és kerek-perec kijelentette: semmilyen régészeti bizonyítéka nincs annak, hogy a zsidók meghódították volna az Ígéret Földjét! Márpedig a Biblia további részében szó van különféle országrészekről, ezeket meg is nevezik, népeket emlegetnek, amelyek ott éltek, de akiket a zsidók legyőztek, hogy végül meghódítsák azt az országot… Finkelstein 2008 tavaszán a Newsweeknek adott interjújában viszont ezt mondta: „Az ígéret Földjének meghódítása egy mítosz, amely a valóságban soha nem történt meg. A történetben említett települések többsége akkoriban még nem is volt lakott vidék. Így hát nem is volt mit meghódítani.„

És folytatja azzal, hogy a már létező városok is sokkal, de sokkal szegényesebben néztek ki, mint ahogyan a Bibliai leírásuk szól. Példaként Jerikót említi, amely a bibliai állításokkal ellentétben nem is volt erőd. Nem omolhattak le a falai a kürtszótól – merthogy nem is voltak falai! Még az is kétséges, hogy egyáltalán éltek-e ott bármiféle telepesek azokban az időkben. De még az is kétséges, hogy egyes bibliai hősök, mint Józsué, egyáltalán léteztek-e? Bár Finkelstein ezt nem mondja ki, de jelzi: évszázadok múltak el az állítólagos események után, hogy még senki nem írt le egyetlen betűt sem, vagyis nem voltak írott források, az emberek hát azt találtak ki, amit és akit akartak.

Amiért szintén nem dicsérik meg a tudóst Izraelben, az egy másik állítása: már csak azért sem jöhetett szóba az Ígéret Földjének meghódítása… kezdetű eseménysorozat, mert egyfelől nem volt ilyen föld, másfelől már laktak zsidó törzsek a mai Izraelben, és ezek folyton háborúztak egymással, nemegyszer egyiptomi katonákat kértek segítségül a fáraótól. Mindezt régi egyiptomi források bizonyítják, például az időszámításunk előtti tizenharmadik századból, II. Ramszesz idejéből. Ám, hogy milyen „nagyok” lehettek ezek a törzsek, jelzik: nemegyszer csak 50-50 katonát kért egy törzs. No, képzelhetjük, milyen törpe volt a törzs, és hozzá hasonlóan milyen gyenge az ellenfél, ha ötven egyiptomi katonával megerősítve már le lehetett győzni az ellenfelet…

Tehát semmilyen erőszakos, katonai hódításról nem lehet beszélni. A zsidók ciklikusan vándoroltak be későbbi (és mai) lakóhelyükre, miközben egy-egy nagyobb szárazság, éhínség elűzte őket, állataikkal legelőket keresve elvándoroltak, majd ismét visszatértek – ez volt a „zsidó honfoglalás” igazi menete.

Mi több, Finkelstein bebizonyította, hogy a zsidó mitológiában olyan nagy szerepet játszó egykori uralkodók sem léteztek! A Kr. előtti X. században Dávid és Salamon királyok birodalma – hogy a tudóst idézzem – „kizárólag az izraeliek vágyálmaiban létezett”. Hogy felfogjuk, mit is jelent mindez, körülbelül olyan, mintha valaki itt nálunk azzal állna elő, hogy a magyarok nem is jöttek be a Kárpát-medencébe, nem volt honfoglalás, hanem csak szép lassan, a századok során beszivárogtak, aztán olykor megint elmentek, ismét visszajöttek, ha kedvük tartotta…

Finkelstein szerint semmilyen régészeti bizonyíték nem létezik arra, hogy a tizedik században azon a területen létezett volna egy nagy királyság! Ugyanakkor a képzeletbeli kalapot le kell venni a propaganda előtt: egy szegényes kis faluból, amely kétségbeejtően nézhetett ki és soha semmire nem vitte volna – egy hatalmas várost, sőt fővárost sugalltak! Ez volt Jeruzsálem. Bizony még fénykorában sem lehetett összehasonlítani az asszír, babiloni, vagy egyiptomi nagyvárosokkal. Egy tipikus kis hegyvidéki falucska volt egy kis szentéllyel, teljesen jelentéktelen – semmi több.

Még az sem bizonyos, hogy Dávid és Salamon királyok történelmi személyiségek lettek volna. Bár Finkelstein nem mondja ki kereken, hogy ezek az emberek soha nem is léteztek, de nem is erősíti meg egyértelműen a létezésüket. Az mindenképpen bizonyos, hogy ha éltek is, nem uralkodtak semmiféle nagy ország, pláne nem nagy birodalom fölött. Vagyis mindaz, ami a Bibliában olvasható ezekről a királyokról, nagy birodalmukról, fényességükről – abból egy szó sem igaz.

És a kérdésre, hogy léteztek-e a bibliai alakok: Ábrahám, Izsák, Jákob és a többiek? – a tel-avivi egyetem tanára, a világhírű régész, aki szakágát minden lehetséges módon összekapcsolja a nyelvészettel is – így válaszolt:

„A pátriárkákról szóló elbeszélés nem több mint folklór. A bibliai szerzők azért találták ki őket, hogy megerősítsék a korabeli emberekben az alapító atyákhoz való lelki kapcsolódást. Hogy odakapcsolják őket a történelmi örökséghez.”

Így aztán nincs is jelentősége, hogy ezek az emberek a valóságban léteztek-e valaha is. „Létrejöttek”, mert valakik úgy akarták, és attól kezdve hivatkoztak rájuk. Finkelstein ismét eléggé határozottan kijelenti azt is, hogy amit a Bibliában olvashatunk: hogyan alakult ki az izraeli nép – az mind mítosz csupán. A professzor élesen szétválasztja a Bibliát és a tényeket, mert úgy is kell tennie. A Biblia az ő számára egy irodalmi mű, nagyon érdekes, ízes olvasmány – de mást mond a tudomány összes ága, mint amit a Biblia állít.

E kis kitérő után menjünk tovább. A valótlanságok és a nem életszerű helyzetek tovább sokasodnak a szemünk előtt. Miért kellett volna a zsidóknak negyven évig vándorolni a sivatagban? Még ezek a lassújárású emberek is (említettük, hogy sok gyerek és öreg is volt közöttük) ennyi idő alatt eljuthattak volna Egyiptomból akár Dél-Afrikába, vagy az Ibériai-félszigetre, vagy a mai Mongóliába is! De ők csak mentek, mentek, mendegéltek negyven évig a gyilkos hőségben, a homokon. Amit – mondjuk ki kereken – egyikük sem élt volna túl, ha ez tényleg megtörténik.

Tehát tudjuk már, hogy minden, amit addig olvastunk, nem történhetett meg. Ha nem voltak zsidók Egyiptomban, ki sem vándorolhattak onnan. Akkor miről beszélünk még? Történt még valami, ami a figyelmünkre érdemes?

Igen, mert most átnyergelhetünk a technikai, a műszaki dolgokra. Sokan meg fognak döbbenni, hogy a Bibliában milyen sok „időtörés”, anakronizmus akad. Mintha

a jövőből érkeztek volna oda időutasok, vagy pedig egy másik civilizáció egyedei avatkoztak bele a (bibliai és nem csak bibliai) történésekbe!

Még mindig Mózesnél tartunk. Gondolom, a sivatagi vándorlástól elfáradt népet egy kicsit fel kellett rázni. Az „isten” ekkor elhatározta, hogy valami érdekeset mutat a népnek. Mivel lehetne őket jobban felrázni, mint azzal, ha ő maga is eljön hozzájuk?

Valami okból azonban ez az ál-isten nem tudott csak úgy egyszerűen, hipp-hopp megjelenni a nép között bármilyen alakban. Ő, aki még Mózes elől is rejtőzködött, most elhatározta, hogy eljön a tízezrekhez. Ám érezhetően korlátozva volt. Újabb bizonyíték arra, hogy ő nem isten volt. Az Istent semmi sem korlátozhatja. Ő azonban csak egy gép segítségével tudott eljönni, és az a gép műszaki paraméterei miatt komoly károkat is okozhatott a népben. Az isten, aki szeretetet prédikál híveinek, nem árthat nekik… De ez csak elmélet volt, hiszen éppen ez az isten korábban már sok bajt és szenvedést, tömeges halált hozott híveire is.

Szóval bejelentette, hogy három nappal később majd ő, mint isten („mert én vagyok az Úr!”, kiabálta hisztérikusan, bizonygatva olyasmit, amit nem kell bizonygatnia egy igazi Istennek…) leszáll a Sínai hegyre, és ezzel kapcsolatban előbb Mózesnek számos technikai jellegű utasítást adott. Megtiltotta a népnek, hogy túl közel álljanak, amikor leszáll, de azt is, hogy a kíváncsiak felmenjenek a hegyre, ahol majd ő lesz. Kiderül feketén-fehéren, hogy aki túl közel merészkedik majd „hozzá” (azaz a szerkezethez, amivel jön), az sugárbetegséget kap, fertőzött lesz, bele is halhat. Ha belehal, úgy temessék el, hogy nem is szabad megérinteni a halottat, mert a fertőzés átterjed az élőkre is.

Azért érdekes, hogy sok száz éven át olvasták az emberek mindezt, valamint annak leírását is, milyen eget-földet betöltő dobpergéssel érkezik meg az Úr a Sínai hegyre – egy űrhajóval!

Egy rakéta-elven működő, roppant zajos szerkezettel, amit aztán mesterséges ködbe burkol… Hogy-hogy nem vették észre, miről van itt szó? Talán a huszadik század közepéig még elfogadható magyarázat volt, hogy az emberek nem tudtak semmit az űrhajózásról, rakétahajtóművekről, stb. De könyörgöm, aki csak egyszer is látott a tévéhíradóban egy űrhajóindítást, és később ismét olvasta a Bibliát, hogyan lehetséges, hogy nem „kapcsolt”, hogy nem vette észre, mennyire azonos a két történés..?

A mai technikai események és a korabeli leírás – bár nyelvezetét tekintve természetesen nem úgy szól, ahogyan egy mai ember elmondaná, mit látott a tévében, amikor űrhajósok indultak a kozmoszba – ezért tökéletesen azonos. Az, ami a leírás szerint leszállt akkor a hegyre, bizony egy repülő szerkezet volt.

És most felejtsük el, hogy az egész addigi történet csak puszta kitaláció volt, hogy a tudomány mindezt nem erősítette meg, és hogy a józan paraszti ésszel is ellenkezik az átkelés a tengeren, meg a negyven éves sivatagi vándorlás – most inkább koncentráljunk erre az „űrhajós” sztorira. Honnan vehették ezt azok, akik valamikor mindezt papírra vetették? Akárkik is voltak, akármilyen nyelven írták le – valahonnan venniök kellett a történet műszaki jellegű részeit! Ők persze ezt nem tudták. Fogalmuk sem volt arról, hogy egy gép, egy műszaki szerkezet leszállását írják le, hiszen ők csak az „istenre” összpontosítottak. Meg voltak győződve, hogy ők egy isteni pillanatot mesélnek el, azt, amikor az Isten végre leereszkedik (szó szerint) a kiválasztott népéhez.

De ez nem jelenti azt, hogy mi itt és most ne vennénk észre a történet technikai jellegét. És mivel ilyenek még ismétlődnek a Bibliában, érdemes egy kicsit odafigyelni.

Az első megközelítés egy újabb, immár vagy huszadik bizonyíték arra nézve, hogy az az „isten” nem Isten volt, ugyanis a körülményei korlátozták őt. Figyelmeztetnie kellett a híveit, hogy nagyfokú környezetszennyezést fog elkövetni, amikor leszáll, és hogy ennek halálos áldozatai is lehetnek. Mondani sem kell ismét, hogy ha ő Isten lett volna, mindezen kísérő jelenségek és eszközök nélkül is leszállhatott volna. Anélkül, hogy kockára teszi több száz vagy ezer ember életét. Az a személy, aki csak radioaktív sugárzást keltve tud mozogni a térben, nyilván egy repülő szerkezettel, az nem Isten.

Aztán olvashatjuk magát a leszállást is. Iszonyatos zajt csapott a szerkezet, a nép meg is rémült tőle. Ilyen zajt az ókori emberek a természetben soha sehol nem hallottak.

Amikor később kiválasztott, idős férfiak csapatát engedte magához közel az „Úr”, akkor azok egy zafír fényű tárgyat láttak, és nagy fényességet. Hat napig állt a szerkezet a hegy csúcsán, és ezalatt az emberek egyszerre láttak fényeket – kivilágítást – és álcázó füstöt, gondolom mesterséges ködöt, így hát magát a szerkezetet nem láthatták még azok sem, akik egy idő után közelebb jöhettek, amikor nem kellett tartani a nukleáris sugárzástól.

És most egy pillanatra búcsúzzunk el a technikai részektől, hogy ne mondjam: bizonyítékoktól. Közbevetőleg hadd jegyezzem meg: valaki a szememre vethetné, hogy egészen eddig azt bizonygattam: nem igaz abból semmi, amit a Biblia állít a történelmi eseményekről, a zsidók egyiptomi meneküléséről, stb. Ugyanakkor a jelek szerint azonnal igaznak fogadom el ezt a részt, ahol az Úr valamilyen szerkezettel leszáll a Sínai hegyre. Vagyis kettős mércével mérek, lehet, hogy ez az egész „Sínai hegyi akció” is csak kitalálás?

Van egy lényeges különbség a kettő között, mint talán már észre is vették. Míg az egyiptomi kivonulásnak semmilyen történelmi vagy egyéb bizonyítéka nincs, és mindaz nem is történhetett meg – addig ennek a technikai jellegű eseménysorozatnak van bizonyítéka: maga a történet úgy, ahogyan le van írva.

Mert ezt nem találhatták ki. A szerzők mesélhetnek bármit, például azt, hogy elvándorolnak a zsidók, hogy megnyílik előttük a tenger, majd később eljutnak Kánaán földjére, és ott más népeket elűznek lakóhelyükről, és maguk foglalják azt el… De nem lehettek képesek kitalálni a radioaktív sugárzást, a mesterséges köddel álcázott repülő szerkezetet, annak hanghatásait, egy ilyen leszállás leírását, stb. Ezeket valakiknek legalább egyszer látniok és hallaniok kellett!

Lehet, hogy nem a Sínai hegyen látták. Lehet, hogy az egész ügynek semmi köze sem volt a zsidókhoz. Lehet, hogy egészen más égtájon történt a dolog, más néppel, más emberekkel, más környezetben, más okból. De az kétségtelen, hogy a bibliai leírás túl pontos, túl hiteles ahhoz, hogy csupán puszta kitalálás legyen.

És most megint ugorjunk egy másik téma felé, bár a Bibliában itt éppen ez következik, a mesében nincs semmiféle ugrás, szakadék. Miközben Mózes – állítólag negyven napig! – tárgyal az Úrral a szerkezetben, ott fent a hegyen, ami azt is jelentheti, hogy Mózes alapos kioktatásban, mondhatni agymosásban részesül – ezalatt a nép egy része odalent elkanászodik, újra bálványokat imád, és nem igazán hallgat azokra, akik az „Úr” által okított új vallást, az egyistenhitét terjesztenék inkább.

Amikor minderről tudomást szerez az „Úr” – pedig, ha isten lenne valóban, nemcsak egyidejűleg kéne értesülnie mindenről, hanem már előre is tudná, mi fog következni! – kegyetlen döntést hoz. Megparancsolja híveinek, hogy fogjanak fegyvert, és a táborban öljék meg azokat a férfiakat, akik bálványimádásra adták a

fejüket. És mivel ezek rokonok, sőt családtagok – kifejezetten arra utasítja híveit, hogy mindenki a saját bálványimádó családtagjait saját kezűleg végezze ki!

Szép kis isten, mondhatom. Testvér- és szülő- és gyermekgyilkosságokat parancsol, a hívei meg engedelmeskednek, és egyetlen napon ott, a repülő szerkezet melletti táborban legalább háromezer férfit ölnek meg aljas módon. „Isteni parancsra”!

Akinek a mai Biblia-olvasók közül még most sincsenek kétségei afelől, vajon valóban az Isten által sugalmazott művet tartja a kezében, hát itt az ideje, hogy mindenki elgondolkozzon.

De ne ragadjunk le a Sínai hegyi „űrhajónál”, vagy alkalmasabb szóval „repülő szerkezetnél”, amely aztán elszállt onnan. Az állítólagos isten maga vezette a szerkezetet, legalábbis semmi nyoma annak, hogy a gépen lett volna valamilyen személyzet is rajta kívül.

De nem ez az egyetlen repülő tárgy a Bibliában!Ott van ugyanis az a történet, amit „Ezékiel próféta látomásaként” regisztráltak, és

máig így neveznek. Pedig a szöveg elemzése után nyilvánvalóvá válik, hogy szó sincs itt valamiféle hagymázas vízióról. A próféta a legreálisabb valóságot tapasztalta meg, ráadásul nem is egyszer, és maga is utasa lehetett a repülő szerkezetnek!

Ezt azért hozom elő ismét, és hiszem, hogy ez végül is valós része a Bibliának, mert itt is akadnak olyan árulkodó, műszaki jellegű részletek, amelyeket huszonegyedik századi szemmel olvasva kétségtelenül ráismerünk néhány dologra. Például arra, hogy ez is egy technikai alkotás volt, amely repült. Leszállt, felrepült. Tudjuk azt is, hogy már az 1970-es években sikerült egy elfogadott műszaki találmányt készíteni Ezékiel amúgy meglehetősen zavaros, homályos magyarázata ellenére az általa leírt szerkezet egyik eleméből, amely a huszadik században is sikert aratott. Így tehát van némi okunk feltételezni, hogy a könyvnek ez a része is valóság.

Akik nem olvasták a Bibliát, azokat kicsit megrázhatja ez a leírás. Bár egy istenfélő ember számol be arról, amit látott, mi több, meg van győződve róla, hogy magával az Istennel találkozott – azért a beszámolóból sok egyéb részletre is fény derül. Ezékiel megadta a pontos dátumot, méghozzá nem csak évre és hónapra, de napra is, és azt is, hol történt a „látomása”. Állítja, hogy „megnyílott az ég”, egy forgószélből nagyon fényes valami bukkant elő. Tűz repült, amiből villámok csapdostak. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Ezékiel, a saját nézőpontjából, egy „azonosítatlan repülő tárggyal” találkozott, amely ráadásul egyenesen hozzá repült, és leszállt előtte. Képzelhetjük a szegény ember rémületét!

A további mondatokból arra derül fény – engedjék meg, hogy ne idézzem szó szerint a kissé nehézkes szöveget, hisz azt megtalálják a Bibliában is! –, hogy először is, ami ott és akkor leszállt, az egy gép, kétségtelenül egy repülőszerkezet volt, az egyszerűség kedvéért mondhatnám úgy is, hogy repülőgép. Mára eléggé letisztult a dolog, Ezékiel szavait sok repülési és űrhajózási szakember elemezte (egyikük, az amerikai NASA embere hámozta ki az említett szabadalmat is). Ezért tudható, hogy a szerkezet nem nézett ki sem úgy, mint egy ma szinte nap mint nap látott UFO, de úgy sem, mint egy általunk készített repülőgép. Ez inkább egy leszállóegység lehetett, azaz valakik Föld körüli pályán hagytak egy űrhajót, vagy sztratoszféra-repülőgépet, vagy valamilyen más szerkezetet (lehetett az éppenséggel egy állandó pályán „álló” légibázis, egy repülő támaszpont is). A leszálló egységre abból következtetnek, hogy Ezékiel rögtön átlátott az egész szerkezeten. Tehát nem volt neki fém burkolata, vagy ha volt is, mire ő meglátta, addigra azt több oldalon szétnyitották. Látott négy ember formájú, de mégsem

emberi szerkezetet. Ma már könnyen rávágjuk, hogy ezek robotok lehettek. Ezek a szerkezetek „emberi kézzel” rendelkeztek, mozogtak, ilyen-olyan munkákat végeztek.

Ezékiel leírásából kiderül az is, hogy a szerkezet csillogott, sőt olykor szikrákat is lehetett látni. Ez lehetett a napfény visszaverődése a tiszta, ragyogó fémen, vagy valódi elektromos szikrák. A próféta látott több alakot, akiket nekünk „élőlények” szóval fordítanak le. Nyilván nem merte azt írni, hogy „emberek”, pedig feltehetően azok voltak. Hiszen ismerték a nyelvet, a szokásokat, barátságosan fordultak hozzá, és többen voltak. Ha „isten” lett volna, csak egyedül érkezik. De Ezékiel – mondjuk ki kereken – egy repülő szerkezet kapitányával és legénységével találkozott, kommunikált.

Az sem zárható ki, hogy Ezékiel egy helikoptert látott leszállni. Említette a nagy zajt, a „forgószelet”, amit nyilván a rotorok, azaz forgószárnyak csaptak. Szót ejt arról is, hogy miután a szerkezet már állt, és a zaj elhallgatott, ezek a „szárnyak” valahogy lefittyedtek, lelógtak. Ez is helikopterre utal.

Bármennyire is szeretnék azt Erich von Daniken és követői, számos jel utal arra, hogy nem egy idegen, kozmikus civilizáció képviselői jelentek meg itt. Hiszen például a gépen használt robotok is ember formájúak voltak, és a kapitány, aki dörgő hangon szólt Ezékielhez (megafon!), őt „Emberfiának” szólította, az ő nyelvén beszélt. A szerkezet nem akkora volt, mint egy mai helikopter, hanem sokkal nagyobb, akár egy többemeletes ház.

Az idegenek felkészítették Ezékielt, hogyan terjessze az „Úr” tanait, afféle modernebb Mózesként, propagandistaként kellett aztán visszamenni társai közé és azokat tanítani. Az idegenek csináltak belőle prófétát. Húsz évvel később (!) ismét felkeresték őt, és el is vitték magukkal egy nagy repülésre. A mai Irak területéről egyes találgatások szerint Jeruzsálemig vitték, mások komolyan állítják, hogy a repülőszerkezet akkoriban egyesen… Dél-Amerikáig repítette a prófétát!

Vegyük figyelembe, miért is nem lehetett ez egy „látomás”? Az, hogy annak nevezték már a Biblia szerzői is, és persze azóta minden olvasója és használója – csak azt bizonyítja, hogy egyszerűen nem tudtak mit kezdeni ezzel az egész történettel. Ki tudja, mi okból maradt benne a Bibliában? (És egy jó kérdés: ki tudja, hány ehhez hasonló, technikai jellegű eseményről beszámoló részt dobtak ki belőle az egykori cenzorok, összeállítók, „szerkesztők”..?)

Azután szintén a Bibliában megtalálhatjuk a frigyláda esetét és az ügy pontos leírását. Itt ugyan nem repülő szerkezetről van szó, de minden jel arra mutat, hogy ez egy hangot és képet közvetítő, hordozható adó-vevő volt.

Igazán csodálkozni csak azon lehet, hogy ezt a Biblia-olvasó hívek közül eddig még senki sem vette észre. Gyanítom, észrevette bizony azt sok ezer ember, csak hallgattak. Senki közülük nem merte, nem akarta megosztani kétségeit másokkal. Azt megértem – fentebb már említettem –, hogy míg el nem jött a „műszaki korszak”, a huszadik század és annak is a második fele, addig egy ilyen szerkezet leírása senkiben sem ébresztett „technikai érzeteket”, nem juttatta eszébe, hogy mai fogalmak szerint voltképpen mi is lehetett a frigyláda. Ám miért nem hallani a Biblia-kutatók köreiben erről – ma sem?

Hogy az az olvasó is értse, miről beszélünk, aki nem olvasta a Bibliát, vagy elég régen olvasta és már nem emlékszik a részletekre, most elismételjük, persze röviden. Még amikor az „Úr”, azaz az ál-isten repülő szerkezete (űrhajója?) a Sínai hegyen pihent, a hajó gazdája különféle parancsokat adott Mózesnek, aki a közvetítő volt közte és kiválasztott népe között. Megparancsolta például, hogy építsenek egy szétszedhető, azaz a vándorlás közepette hordozható sátor-szentélyt, és abban

legyen egy oltár is. Talán meglepő kissé, hogy az „isten” nagyon részletes utasításokat adott a sátor berendezésére nézve. Akár egy vérbeli lakberendező, mondta el a részleteket. Ez mellesleg számunkra ismét csak egy újabb bizonyítéka annak, hogy ez az illető nem Isten volt. Az Isten – képzeljük el, ha tudjuk! – otthon van az egész végtelen világegyetemben, annak megszámlálhatatlan bolygóján, és egyéb élethelyén, élőlények milliárd és milliárd fajtája imádja őt, a tiszteletére emelt szentélyek száma tízmilliárdokra vagy százmilliárdokra rúg… Akkor hát miért töltené itt a napjait (csak Mózes megdolgozására negyven földi napot szánt ez az „Úr”), és miért érdekelné ilyen részletesen a százmilliárdodik szentélyének belső díszítése? Ha ilyen perspektívában nézzük a dolgokat, ami egy esetleg létező igazi Isten szempontjait veszi figyelembe, akkor bizony az efféle dolgok totálisan eltörpülnek, szinte nem is léteznek. Vagy kereken kimondva: nem is léteznek számára.

De hagyjuk most a hordozható sátor-szentély oszlopait, posztóanyagát és függönyeinek redőit, lássuk a frigyládát. A frigy a régi magyar nyelvben „szövetséget” jelent. Vagyis a láda, és ami benne volt, kellett hogy jelképezze az isten és kiválasztott népe, a zsidók között megkötött szövetséget. A láda egy hordozószerkezetnek bizonyult – hitték sokáig, és hiszik sokan mindmáig. Az ál-isten közölte Mózessel, hogy majdan a vándorlásuk közepette a ládában tartsák a „bizonyságot”, amit későbbre ígért átadni. Át is adta, állítólag, de hogy mi volt az, sohasem derült ki egyértelműen – sokan meg voltak-vannak győződve, hogy a két kőtáblát hordozták benne a tízparancsolattal, de ennek nem sok értelme lett volna. Ez persze nem érv, rengeteg, ma már értelmetlennek tetsző dolgot műveltek a korabeli emberek egy-egy „isten” parancsára…

A repülő szerkezet pilótája-parancsnoka-személyzete-istene (a nem kívánt törlendő) közölte Mózessel, hogy készítsenek egy ládát – megadta a pontos méreteket, szinte milliméterig, és nem engedte, hogy attól eltérjenek –, majd azt is, hogy milyen fából legyen. Aztán kívül-belül arannyal – úgy vélem, aranylemezekkel – kellett azt beborítani. Kívül kétoldalt legyenek rajta arany karikák, amikbe masszív rudakat lehet dugni, és így a láda hordozhatóvá válik: kettő vagy négy ember – súlyától függően – elviszi majd a sivatagi vándorlás alatt is. Már itt kezd gyanús lenni a dolog, ugyanis az arany nagyon jól vezeti az áramot, míg a fa inkább szigetelő tulajdonságú anyagnak számít. Ezért nem volt mindegy, melyik része milyen anyagból készül.

De ez még mind semmi, mert az „isten” megadta az elkészítendő fedél pontos méreteit is. Nos, a fedélnek tiszta aranyból kellett lennie. De ez nem volt elég, a fedélre helyezzenek el két „kerubot” arccal egymás felé. Ezek az ókorban ember- vagy állatformájú, a legtöbbször oroszlán, bika vagy sas „arcok” vagy alakok voltak. Mint arra Mózes negyedik könyvében is céloznak, „Isten a frigyláda fedelén, a kerubok között lakott vala”. Mai kutatók nem haboznak kijelenteni, hogy a kerub akkoriban lehetett éppenséggel „robot” is! Vagyis gépszolga, ember- vagy állatformájúra épített szerkezet, amely az embert, a tulajdonosát szolgálta. Tény, hogy az ókori és bibliai lexikonokban a „kerub” szó egyik magyarázataként ilyent is találunk: nagy, hatalmas, erős, bizalmas szolga, stb.

Sokkal elterjedtebb volt, mint ma azt hinnénk, és mint majd látni fogják rögtön, más korban is szolgálhatott az Istennel való kapcsolattartásra. Merthogy nemcsak a frigyláda tetején „lakott az Isten”, hanem például később Sámuel rajtuk repült (!), Salamon király pedig híres templomában („szentek szentélye”) két kerubot állíttatott fel, egymással szemben, ahogyan azok a frigyládán is voltak. Nyilván azt remélte a király, hogy akkor majd neki is megjelenik az Isten a két kerub között. (Mint

Finkelstein professzortól tudjuk, Salamon a valóságban aligha létezett, és így az egész történet más megvilágításba kerül…)

Ami miatt a későbbi Biblia-olvasók, valószínűleg tudat alatt nem láttak ebben semmi rendkívülit, az lehetett, hogy nem maga az Isten adományozott Mózeséknak egy komplett, kész szerkezetet, hanem, ha az ő instrukciói alapján is, de maguk készíthették azt el. Tehát nem láttak benne semmi „furfangot”. Pedig volt itt furfang bőven…

Eléggé árulkodó bizony az, amit az „Úr” mond később Mózesnek, amikor is folyton a ládáról beszél neki: „Ott jelenek meg néked és szólok hozzád a fedél tetejéről, a két kerub közül”. Nos, ez a mondat is lehetett érthetetlen kétezer éven keresztül, de nem lehet félreérteni a huszonegyedik században! Közli az „isten”, hogy onnan hangzik el ezután minden utasítása, „amiket általad parancsolok Izrael fiainak”.

Egyértelmű a dolog. Lehet, az „Úr” megunta, hogy a nyolcvanéves öregnek folyton fel kell másznia a Sínai hegyre azért, hogy a repülő szerkezetben vagy amellett, a folyamatos mesterséges ködben magyarázzon el neki mindent újra és újra. Inkább úgy döntött, hogy ő szépen elrepül, bárhová a Földön, gondolom visszatér oda, ahonnan jött (ide most az én „máig is élő Atlantisz”-elméletemet kéne felvezetnem, de erre nincs helyünk, ezt megtalálják más könyveimben), és onnan fog rádión és/vagy televíziós kapcsolaton keresztül szót érteni a híveivel.

A legtöbben nem is sejtik, hogy a Sínai-hegyi epizódban, az Ezékiel -”látomásban” és főleg a frigyláda-ügyben rejlő csapdák két nagy és ősi földi vallás vesztét okozhatják! Hiszen úgy a zsidóknál, mint a keresztényeknél, a római katolikus egyháztól a reformált egyházakon keresztül a százvalahányadik keresztény szektáig minden azon alapul elejétől fogva, hogy Mózes és társai magával a kétségbevonhatatlan istennel találkoztak, aki szövetséget kötött velük, és innentől gömbölyödik aztán a történet tovább, mígnem eljut az egyistenhívő zsidókon át Jézusig, aki félig-meddig az Isten fiának számított, és tudjuk, mi történt vele.

Ezzel szemben – állítjuk mi – már a kiinduló pont is hibás. Ugyanis éppen a Biblia technikai részletei és tárgyai, valamint a puszta logika (mint eddig is látták) arról árulkodik, hogy itt valami egészen más történt!

Nem egy igazi, mindenható Istennel tárgyalgattak Mózesek, nem az jött el hozzájuk a maga isteni mivoltában, hanem egy (vagy több) nagyon is gyarló más lény, sőt, merjük kijelenteni: ember. Igen, emberek, akik szintén ezen a bolygón éltek, csak már sokkal fejlettebbek voltak, mint azok az egykori vándorló népek. Így hát azt is el kéne fogadni, hogy ha valóban ekkor bukkantak fel a mai emberek ősei között a Tízparancsolat tiltásai, akkor azokat sem egy Isten adta a kezükbe, hanem valaki, aki elvileg jobbító, erkölcsnemesítő szándékkal érkezett közéjük, és egy kissé tétova módon próbálta eljátszani az istent. Még azt sem zárhatjuk ki, hogy ez egy sajátos magánakció volt, vagy egy kisebb csoport ember a fejlettebbek, az „előző emberiség” tagjai közül gondolta, hogy végre elindít egy ilyen lelkeket nemesítő projektet és ennek első lépése volt mindaz, amit olvashatunk a Mózes-féle könyvekben…

Mint eddig levezettem, az illogikus események egész sora, az „isten” kivételes és teljesen fölösleges kegyetlensége is bizonyítja, hogy „ő” nem Isten volt. És ez bizony akkor is áll, ha az említett professzor és tudóstársai igazat állítanak, vagyis hogy zsidók sohasem éltek Egyiptomban, onnan el sem menekülhettek, ezért nem is vándoroltak a sivatagban. Mindez ugyanis megtörténhetett velük másutt, hisz nem ok nélkül vésődött beléjük annyira ez az egész történet, és nem az ujjukból szopták, hogy odajött hozzájuk egyszer egy „isten” és szövetséget kötött velük, amiért

cserébe mindenféle csúnya dolgot is követelt tőlük, például tömeges öldökléseket is…

Éppen a Mózes-könyvek, azaz a zsidó Tóra és a Biblia közös gyökereiben fellelhető technikai részletek, az ott leírt repülő és egyéb tárgyak bizonyítják a történet valódiságát! Ilyesmit nem agyalhattak ki azok az emberek a legsötétebb ókor elején. Honnan tudhattak volna radioaktív sugárzást kibocsátó hajtóművekről, amelyek repülő szerkezeteket emelnek a magasba éktelen zajjal? Honnan tudhattak volna arról, hogy velük egy időben léteznek forgószárnyas repülő szerkezetek, és honnan vehették volna azt a képtelen ötletet, hogy az „isten” majd a távolból, rádióhullámok és tévéképek segítségével fog nekik üzengetni..?

Lehet, hogy egyesek számára paradoxnak tűnik majd az állításom, de megismétlem: éppen ezek, a Bibliából olyannyira . „kiálló”, attól idegen részletek a legjobb bizonyítékai annak, hogy azokban az időkben „valami történt” a Közel-keleten, és nem csak akkor, de jóval később is (Ezékiel) – és még ki tudja, hányszor? Ezért fáj, amire már céloztam: lehet, hogy az eredeti Biblia tele volt ilyesmikkel, de azok javát mára ismeretlen „szerkesztők” annakidején kiirtották belőle. Hiszen aki elolvas néhány apokrif, azaz a Bibliából valóban kihagyott, de valami csoda folytán fennmaradt történetet, bizony ott még a frigyládánál is különb anakronisztikus dologgal, „időtöréssel” találkozik…

Ezekre a műszaki segédeszközökre egy igazi istennek természetesen sohasem lenne szüksége. Talán éppen degradálónak tartaná, ha efféle mankókkal kéne járnia, képletesen szólva. Az igazi isten, mint már írtam többször is, bárhol és bármikor ott tud teremni, eszközök felhasználása nélkül változtat helyet, küld parancsokat, bírál vagy dicsér. Ahhoz, hogy tudja, mi történik a híveivel, nem kell neki fizikailag jelen lenni – lehet éppenséggel a világmindenségben hatszázezer milliárd fényévvel távolabb, akkor is tudja, mi zajlik itt, vagy ott, vagy amott. Egy isten fizikai jelenléte amúgy is zavaros dolog, az ő oldaláról nézve ugyan realizálható (mert egy isten mindenre képes), ámde a gyakorlatban teljesen fölösleges.

Maradjunk most a frigyládánál, ami az „isten” magyarázata szerint is egy „üzenő szerkezet” volt (ha nem is ezekkel a szavakkal írta le azt az értelmi szerző). Persze elgondolkozhatunk azon, hogy egy valódi Isten ilyent nem tenne már csak azért sem, mert ki tudja, miféle folyamatokat indít el vele. Egy arra teljesen felkészületlen, primitív embercsoport kezébe ad egy olyan szerkezetet, egy technikai találmányt, amelyet ugyanez az emberiség majd csak kétezervalahányszáz év múlva fog felfedezni és használni – nem vall isteni gondolkodásra. Olyan emberek kaptak itt egy fontos eszközt, akik azt sem használni nem tudták, de még a működéséről sem voltak fogalmaik, bármikor elronthatták azt akaratlanul is, és persze jószerével fogalmuk nem volt a szerkezet céljáról sem!

Mindenesetre nézzük tovább a frigyláda történetét. A vándorló zsidók egy külön papi rendet alapítottak azért, hogy mindig ugyanazok az emberek szállítsák a ládát, ugyanazok foglalkozzanak vele, rejtsék el nap mint nap a külön a célból épített (persze igen részletes instrukciók alapján létrehozott) sátor-szentélyben. Ők voltak a „léviták”, akiknek aztán később is nagy szerepük volt a zsidó társadalomban.

A Bibliának ez a része akárha Däniken tollából is születhetett volna. Hiszen arról van szó, hogy a frigyláda televíziós közvetítéseket létesített az „Úr” és a vándorló zsidók között. Időnként ugyanis a láda fedelén, a kerubok között kép villózott kékesen, és az odagyűltek babonás félelmükben reszketve meghallgatták az „isten” hangját. Lehet, hogy kicsit recsegett a készülék, a vételi viszonyok nyilván nem mindig voltak ideálisak, de hát ez a legcsekélyebb mértékben sem vont le semmit a „közvetítés” értékéből. Nem maradt fenn említés arról, hogy az „Úr” milyen képet

közvetített, netán önmaga jelent meg ott szakállas öregisten képében, vagy valamilyen állóképet, esetleg filmet adott kedvenc szövetségeseinek?

Az sem zártható ki, hogy maga az „Úr” is járt a frigyláda környékén, és elrejthetett egy mini-felvevőkamerát az egyik kerub belsejében, egy vetítőszerkezetet a másikban. (Mindjárt szót ejtünk arról is, hogy mi lehetett magában a ládában, ami oly nagy titoknak számított.) Továbbá azért sem valószínű, hogy ez az „Úr” maga az igazi Isten lett volna, merthogy hol emberek ezreinek legyilkolására adott parancsot, hol meg például… táplálkozástudományi ismereteket közvetített feléjük! Igen, akik olvasták a Bibliát, azoknak talán rémlik, akik nem, azok most elkerekült szemmel olvashatják, hogy bizony az „Úr” hosszan foglalkozott tanításai között azzal, mit egyenek, és mit ne fogyasszanak a hívei, és amit igen, azt hogyan készítsék el. Hogyan kell tisztálkodniuk, és mi a teendő járványok esetén? És nem kutyafuttában, hiszen ezek a részek több oldalon keresztül sorakoznak a Bibliában! Szó esik a heti pihenőnapok okvetlen betartásáról, a személyi higiénia részleteiről is… És mindezt isteni parancsoknak álcázza ez a valaki, így remélve elérni, hogy azok a primitív emberek majd eszerint viselkednek és élnek.

De mielőtt valaki elsírná magát a meghatottságtól, hogy lám, milyen jóságos is ez az „isten” – gyorsan tegyük hozzá: a történet szerint nem sokkal ezután újabb háborúkba vitte szövetségeseit-barátait-kedvenceit, hogy kiirtsanak pár útjukba kerülő népet, amit azok meg is tettek kifogástalanul.

Ha komolyan vesszük a Biblia idevonatkozó részeit, azt kell hinnünk, hogy az „istennek” más dolga nem is akadt több mint fél évszázadon át, mint hogy folyton visszajárjon a zsidókhoz, és állandóan Izrael népe körül sürögjön-forogjon, ami azért erős túlzásnak tűnik. Lehet persze, hogy mint az idézett professzor mondta: mindezek a történetek később keletkezett, akkori, aktuális politikai célokból. De nem minden eleme. Ismerjük el, hogy semmilyen akkori vagy későbbi politikai célt nem szolgálhatott egy, az égből leereszkedő repülő tárgy érkezése, vagy egy tévéképeket közvetítő szerkezet leírása oly részletesen. Mint föntebb is jeleztem, könnyen lehet, hogy a Mózes-könyvekben csak ezek a valós elemek, és szinte minden más puszta kitalálás!

Hiszen melyik nép ne dicsekedne szívesen azzal, hogy az egész Földön őket és csak őket választotta ki az Isten, hogy ők a kedvencei, akikre vigyáz, akiket okít, akiket győzelemre segít bármilyen helyzetben..? És az sem zárható ki, hogy ennek az egész „sztorinak” az első lökést egy, az előző emberiség tagjainak talán szeszélyes ötlete adta.

Az igazi Isten arról is nevezetes, mondhatni egyik alapvető tulajdonsága, hogy nem sodródik az eseményekkel, sőt nem csak irányítja azokat, hanem ismeri is! Ismeri a jövőt.

Tudja minden saját lépésének összes későbbi következményét, tudja, mi fog következni, és mikor, milyen körülmények között, kik által, és kik húzzák majd ott a rövidebbet. Mondjunk erre egy példát. Az igazi Isten tudja, hogy Mózes fivérének, Áronnak egyik fia, aki a léviták vezetője lett (ők gondozták a frigyládát), a majdani századik leszármazottja a Titanic utasaként 1912 áprilisában majd az Atlanti-óceánba fullad. És tudja ugyanezt minden folyamatról. Tudja előre az egész Föld jövőjét milliárd évekre előre, azt is, mivé lesz az emberiség, de tudhatja azt is, ki kinek a leszármazottja (lesz) és kivel mi történt és/vagy fog történni, egyénekre lebontva, akár millió évekre előre-hátra is.

Nos, nem erre mutatnak itt a jelek. Ezek szerint az az „atlantiszi” – vagy nevezzük bárhogyan, aki akkor gyámkodni kezdett az egyik primitív törzs fölött valamikor 1000 vagy 1500 évvel az időszámításunk kezdete előtt – enyhén szólva nem lehetett a

helyzet magaslatán. Talán nem zárható ki az sem, hogy feletteseit is megtévesztve garázdálkodott. Mert nem hiszem, hogy engedélyezték volna neki több ezer ember lemészárlását, csak úgy, ad hoc alapon.

Gyanús persze már maga a „kiválasztás” is. Miért lenne erre szüksége egy igazi Istennek? Neki nincs, hisz ő úgyis mindent tud, és mindent levezényelhet, ő a dolgok alfája és ómegája, minden tőle függ. Nincs szüksége rá, és semmilyen „isteni” , logika vagy motiváció nem készteti őt arra, hogy egy törzset, hordát, népet kiválasszon és attól kezdve velük imádtassa magát. Az Univerzum Istene – ha van – nem ilyen kicsinyes, és nem aprózza el magát és isteni képességeit, lehetőségeit.

Ennek csak innen „lentről” nézve van jelentősége, nem is kicsi. Ezt itt a Földön találta ki valaki, és mivel voltak hozzá eszközei, hát végig is csinálta.

Apropó, „eszköz”! Rövid, de annál fontosabb eszmefuttatásaink után térjünk hát vissza a frigyládához, hiszen már feltettük a kérdést: mi volt a ládában? Több leírás bizonyítja, hogy meglehetősen magas feszültségű elektromos áram volt benne, nem véletlenül kapták a készítők és kezelők az utasításokat különféle szigetelő eszközökről. Igen bonyolult lehetett a működése (ami ismét az „Úr” isteni mivolta ellen szól: egy igazi Isten, ha már ilyen képtelen ötlete támad, hát egyetlen csettintéssel létrehoz egy roppant egyszerűen kezelhető adóvevő készüléket…), rengeteg szabály betartásával lehetett csak kezelni. Az őrzésére kirendelt személyzet csak részletesen leírt, bonyolult védőruhákban közelíthette meg. De tudjuk azt is, hogy nem mindig bántak vele kellő óvatossággal, az egyik lévitát például halálos áramütés érte egyszer ládahordozás közben, mert véletlenül megérintette a láda külső falát. Emlékezzenek rá, ezt színarannyal kellett borítaniuk a készítőknek, és csak a karikákba dugott rúddal lehetett elmozdítani (vajon az „isten” miért nem készítette el maga az egészet és adományozta az embereknek? Hát persze azért, amiért az előző mondatban idézőjelet használtam!).

Nem zárható ki az sem, hogy esetleg nukleáris törpeerőmű, vagy energiacella szolgáltatta az energiát, az elektromos áramot. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy az „isten” több ízben jelentkezett ezután a készülék segítségével. Már nem repülő szerkezeten érkezett – hogy úgy mondjam: személyesen – hanem a távolból „osztotta az észt” és a parancsokat, utasításokat. A történetnek itt kezd vége lenni. Az „Úr” ugyan még felbukkan később, hogy kicsinyes módon bosszút álljon Mózesen,akit bár évtizedeken át kihasznált, most már valami okból nem kedvelt, és végzett is vele, mielőtt a zsidók végre elfoglalhatták Kánaánt, az ígéret Földjét (amely, ha hihetünk a bátrabb izraeli történészeknek és régészeknek, a valóságban sohasem létezett). Nem ígért senki semmit azoknak a zsidóknak, és ahová eljutottak, az semmiben sem különbözött más területektől, éppen olyan jó és rossz volt, mint más földek a Közel-Keleten. Mi több, azok a földek jobbára lakatlanok voltak akkor éppen, úgyhogy szerencsére az is mese, ami a Bibliában áll – hogy számos népet kellett kiirtaniok istenük parancsára ahhoz, hogy nagy nehezen az övék lehessen az a terület…

A frigyláda története itt megszakad, és többé egyetlen biztos információ sem bukkan fel róla. Később ugyan még emlegetik, hogy Bölcs Salamon őrizte Jeruzsálemben, de ez éppen úgy lehet igazság, mint szóbeszéd, monda. Számtalan újabb kori történet, regény, film keletkezett aztán arról, hogy az európai keresztesek Jeruzsálemet elfoglalva megtalálták a frigyládát, a templomos lovagok elhozták onnan és… ki tudja, mi lett vele. A legfantasztikusabb feltételezések szerint megvan valahol a mai napig, egy erre a célra alakult civil csoport őrzi. De hogy miért, azt nem tudhatjuk. A még fantasztikusabb feltételezés az, hogy a szerkezet révén ma is lehet beszélni Istennel…

Hát, ha minden igaz, amit e fejezetben írtam, akkor aligha az Isten az, akivel úgymond beszélgetni lehet. Az Isten ugyan örökéletű, de az energiaforrások aligha. És az az ember, aki annakidején Mózesek előtt istent játszott, már rég nincs az élők sorában.

Biblián kívüli források gyakorta megerősítik annak egyes állításait – de talán éppen olyan gyakran megesik az is, hogy éppenséggel az ott foglaltakkal szemben ellenkező tényekre mutatnak rá. Ezek nagy többsége nem az Ószövetséggel, hanem az Újszövetséggel, gyakorlatilag Jézus történetével foglalkozik.

Nekünk is vannak kérdéseink ezzel kapcsolatban. A Jézustörténet sem mentes a furcsaságoktól, bár azok nem olyan műszaki jellegűek, mint az első részben foglaltak, és e fejezetben eddig említettek. De azért itt is vannak kérdések, amelyekre – úgy tűnik – a Bibliával foglalkozó tudósok és egyházi szakemberek máig nem tudtak kielégítő módon válaszolni.

Mikor született Jézus?A legnagyobb valószínűség az, hogy… 6 évvel korábban született, mint azt ma

hisszük, sőt ahogyan azóta is számoljuk az időt világszerte. Kicsit különös, ha azt kell mondanunk, hogy Jézus 6 évvel Jézus Krisztus születése előtt látta meg a napvilágot, de tényleg ez a helyzet. Egyszerűen arról van szó, hogy annakidején, amikor a keresztény világban mindenáron Jézussal akarták kezdeni az időszámítást, az azóta eltelt és a jövőben eltelő éveket, akkor rosszul számolták ki „a mi Urunk Jézus Krisztus” születésének dátumát, aztán ez így is maradt, és már lehetetlen lenne ezen változtatni.

Máté és Lukács, a négy evangélista közül kettő említi Jézus születésének körülményeit, és ők a júdeai király Nagy Heródes idejére teszik. Nagy Heródes (a neve annyit tesz, mint „hősök sarja”, „hőshöz hasonló”) Galilea első prokurátora, majd a zsidók királya volt. Ő építette Caesarea városát, majd az állítólagos betlehemi gyermekgyilkosságokat is az ő parancsára követték el, de ő építette a jeruzsálemi templomot is. Halála után három fia között osztották fel országát.

Minket ebből az életrajzból az érdekel, hogy Heródes Kr. el. 37-től 4-ig uralkodott. Vagyis az időszámításunk kezdete előtti 4. évben halt meg. Ha Jézus hat évvel korábban született, mint eddig hitték, és elfogadjuk, hogy a kereszthalálára az i. u. 30-as évben (április 30-án) került sor, akkor bizony Jézus nem harminchárom, hanem harmincöt évesen halt meg a kereszten.

De hát Lukács, aki szintén írt erről, helyenként önmagának is ellentmondva azt írja, hogy Jézus akkor született, amikor a rómaiak szíriai helytartója, bizonyos Ouirinius nagy népszámlálást rendelt el, és arra valamikor 6 vagy 7 évvel időszámításunk kezdete előtt került sor!

Itt álljunk meg egy pillanatra, mert ismét egy olyan érv következik, ami sokat rombolhat a Biblia szavahihetőségén, sőt! Teljesen elfogadott dolog, hogy Mária és József, Jézus leendő szülei (hogy József hogyan maradt ki a gyermeknemzésből, az egy másik történet) azért voltak úton, mert a gyarmatosító rómaiak elrendelték, hogy a népszámlálás idejére mindenki menjen el abba a városba, ahonnan származik. Ezért aztán az utolsó hónapos állapotos Mária egy szamárháton utazott szülővárosa felé. Útközben, abban a bizonyos betlehemi istállóban meglepték a szülési fájdalmak, és ott született Jézus.

Most megint vegyük elő a logikát – a Biblia ellen ez az egyik legerősebb fegyver, úgy tűnik – és gondoljuk csak végig ezt a népszámlálást! Nagyon különös, sőt, rendkívüli esemény lehetett ez, ugyanis jól tudjuk, hogy a római birodalom területén rendezett népszámlálások idején soha, sehol nem alkalmazták ezt a módszert!

Kénytelenek vagyunk feltételezni, hogy itt sem tették ezt. A rómaiak nagyon gyakorlatias emberek voltak, és ilyen vad ötlet soha még csak eszükbe sem jutott volna. Amikor elrendeltek egy-egy népszámlálást, a felméréssel megbízott személyek – mai kifejezéssel „népszámlálási biztosok” – házról házra járva összeírták a lakosságot. Római szokás szerint viasszal bevont táblákra vésték az adatokat, majd azokat minden városban összesítették, és már papíron továbbították feljebb, és egyre feljebb. A nagyobb városok és tartományok összesített adatai kerültek aztán Rómába, ahol végül is megállapították, hogy az adott évben hányan laktak ebben vagy abban a provinciában (tartományban), és végső soron hány római polgár él a Római Birodalom területén.

De hogy ehhez a lakosság egész tömegeit kellett volna mozgósítani és ide-oda küldözgetni egy-egy tartományban – ez teljességgel lehetetlen, illogikus, sőt nevetséges! Nem volt ilyesmi. Hiszen gondoljunk csak bele: mit tesz a házaspár, amelynek egyik tagja „A\ a másik tagja „B” városban született? Hogyan utaznak el? Otthagyják a „C” városban lévő házukat? És mi lesz a gyerekeikkel? Ők „C”-ben születtek, tehát nem vihetik őket magukkal, őket bizony „C”-ben fogják megszámlálni, míg a szülőket „A'-ban és „B”-ben – ez nonszensz. Nem is szólva azokról, akik más tartományokban, vagy a Birodalom túlsó végén, mondjuk négyezer kilométerrel távolabb látták meg a napvilágot. Nekik most el kell indulniok, átutazni az egész birodalmat? Kinek a költségére, és miből fog élni közben a családjuk?

Száz ilyen kérdés merül fel, amelyek miatt csak azt mondhatom: ilyen népszámlálást nem rendeztek soha, sehol. Nem csak a rómaiak, de más országok, birodalmak vezetése sem rendelt el soha ekkora ostobaságot. Mert ez bizony az lett volna.

„Lett volna”, mondom, mert hiszen nem volt. Akkor viszont teljesen hamis képet fest a Biblia Jézus születésének körülményeiről. Hiszen a népszámlálás miatt senkinek sem kellett elhagynia a lakóhelyét. Vagyis hamis az az állítás, hogy József és az utolsó idős Mária hosszas vándorútra indult volna, és Jézusnak ezért kellett valahol egy istállóban megszületnie. Ennélfogva hamis az is, hogy azért éjszakáztak az istállóban, mert másutt már nem volt szálláshely, ugyanis a fél tartomány úton volt, mindenki másutt volt éppen akkor, hogy megszámolhassák, összeírhassák. Valóságos turista-invázióról beszélhetnénk – de a feltételes mód nagyon is indokolt.

No már most, mondhatná bennünk egy kisördög – ha egy ilyen alapvető dologban hazudik a Biblia, akkor mennyiben hihetünk egyéb állításainak? Legyünk nagyvonalúak, felejtsük el az Ószövetségben rejlő illogikus dolgokat, a nyilvánvaló lehetetlenségeket, és maradjunk csak Jézus történeténél. Már az elején, lám, egy nagy ostobaságra bukkanunk, amelyről hamar kiderült, hogy nem igaz. Nem csak hogy nem igaz így vagy úgy, valamelyik részlete – hanem az egész az elejétől a végéig nem igaz. Jézus nem akkor és nem ott született, ahogyan azt a Biblia, és nyomában kétezer éve egy hatalmas egyházi szervezet állítja, amelynek egymilliárd hívője van világszerte. Ők mind félre lettek vezetve?

De visszatérve a születési dátumhoz, ne adjuk fel ilyen könnyen. Mivel az ókori népek sokkal inkább figyelték az égboltot, mint a mai emberek – elmondható, hogy szinte együtt éltek annak eseményeivel. Hátha itt találunk valami útmutatást…

Lehet, hogy a „betlehemi csillagnak” nevezett égi jelenség igazít minket útba? Azt már tudjuk, hogy vagy nem Betlehemben született Jézus, vagy ha ott, akkor sem a népszámlálás miatt voltak úton a szülei. Talán valami más okból vándoroltak éppen akkor, és Mária kénytelen volt megszülni őt Betlehemben.

A csillagászok visszamenőleg kiszámították, hogy i. e. 6-ban a bolygóknak egy meglehetősen ritka együttállása következett be. Egy vonalba rendeződött (a Földről

nézve) a Merkúr, a Jupiter és a Szaturnusz. Ez érdekes és feltűnő látvány lehetett, nem csoda, hogy aztán később összekapcsolták Jézus születésével. Persze az is lehet, hogy nem így volt, évekkel később az emlékek összemosódtak már. De az sem kizárt, hogy a gyermek Jézushoz, családjához közel állók jogosan, tényszerűen kapcsolták össze a két eseményt. Úgy emlékezhettek rá, mint aki „a fényes csillag évében” született.

Egyke volt-e Jézus?Az evangélisták ezen a téren nem hagynak kétséget afelől, hogy csak mint Isten

fia volt egyedülálló, természetesen. De amúgy az anyja, Mária később szült még fiúkat és lányokat is, Jézusnak tehát voltak (fél) testvérei. Más kérdéseket vet föl a tény, hogy a két szülő között igen nagy volt a korkülönbség. Jézus születésekor Mária alig tizenhat éves volt. Sok gyereket szülhetett még. Ám a már akkor is eléggé idős ácsmester, József vajon nemzőképes volt-e még – és oly sokszor?

De miért nem beszéltünk erről eddig? Néha úgy tűnik a kérdés iránt érdeklődő kívülállóknak, hogy eltelt majd' kétezer év, mialatt szinte szóba sem kerültek a fivérek és nővérek. Márpedig négy fiútestvérnek a nevét is ismerjük (Jákob, József, Juda és Simon), sőt a legidősebbről, Jákobról a Biblia más helyein is említés tétetik. A názáreti család e hirtelen „megszaporodása” annak köszönhető: eddig az Egyház nem akarta „reklámozni” azt a tényt, hogy a Szűznek nevezett Mária Jézus után még sok gyereket hozott a világra, legalább hetet, nyolcat, de lehet, hogy többet is (a lányok száma nem ismert). Régi vesszőparipája az Egyháznak, hogy Máriát valamiféle légies magasságokba emelje, hangsúlyozza szűz voltát, aki nem a hagyományos módon, egy szexuális kapcsolat révén esett teherbe, hanem – ugye – egészen másféle módon, a Szentlélek közreműködésével, szűznemzéssel. Ezt a nimbuszt alighanem megszaggatta volna, ha az egyszerűbb Biblia-olvasók, hívők arról értesülnek, hogy Mária eme szentléleki-szűznemzési akció után elkezdte sorozatban szülni a lehető leghagyományosabb módon nemzett gyerekeket!

A IV. századtól kezdve indult be a Mária-kultusz, amely még a mai napig is tart (újabb kori élharcosa II. János Pál pápa volt). Az Egyház akkoriban ki is mondta, hogy „Máriának nem lehetett más gyermeke” az istenfi Jézuson kívül, és punktum. Ez is afféle dogma lett, bár talán annyira nem hangoztatták, legalábbis nem nyilvánosan, egyszerűen hagyták figyelmen kívül maradni. Ma is tele van a világ olyan keresztényekkel, akik meg vannak győződve arról, hogy Jézus egyke volt, és roppant módon megdöbbennének, ha hallanának a fiú- és lánytestvéreiről.

Az Egyház annakidején még egy kis megtévesztő hadjáratba is fogott. Ahányszor valahol említés történik Jézus fivéreiről, akiket „testvérként” aposztrofálnak, sugallták, hogy azok Jézus… unokatestvérei voltak, és azért használták a „testvér” szót a bibliai alakok, merthogy a héber nyelvben nem létezik az „unokatestvér”' fogalma… Nem rossz magyarázat, ugye? Akár még igaz is lehetne. De nem az.

Csakhogy a hazugság hamar utolérhető: az evangéliumokat görög nyelven írták, abban pedig igenis van „unokatestvér”. De hát ezt nem kötötték az egyszerű emberek orrára.

De van itt még valami, és figyelmeztetem az olvasót, hogy meglehetősen illúzióromboló, sőt kegyetlen dolog következik. Van ugyanis még egy oka annak, hogy oly keveset tudtak eddig Jézus családjáról még a Bibliát szorgosan forgatók is.

Maga Jézus is igyekezett távol tartani magától a családját!Ez többszörösen is zavaró és érthetetlen attitűd. Ugyanis egy keleti családról van

szó, ráadásul kétezer évvel ezelőtti időkből. Az emberek ott és akkor még nem nemzetben, sokszor nem is országban gondolkoztak. A saját vidékük volt fontos csak, a városuk, falujuk, tartományuk. Ami pedig az embereket illeti, hát a törzs, vagy

ha az már megszűnőben volt – mint ez esetben is – akkor a nemzetség, a családi klán számított!

Ez mellesleg arrafelé sokszor így van még ma is. A legfontosabb a család, ha valaki dolgozhat, a fizetéséből így-úgy részesülnek a közeli, sőt távolabbi családtagok, ha valaki eljut Európába és itt jó munkát, jó fizetést kap, akkor „családegyesítés” címén egyre újabb és újabb testvéreket, netán szülőket is maga után hozat, hogy azok is részesüljenek a jóból, majd mindnyájan küldik haza a pénzt a még otthon maradottaknak.

Nos, itt mintha nem így működtek volna a dolgok. Néha egyenesen ijesztő, hogy Jézus mennyire igyekezett magát távol tartani a családjától, sőt, lenézően nyilatkozott róluk. És sajnos ebbe a körbe beletartozott az anyja is. Egyszer például jelezték neki, hogy itt van az anyja, és szeretne bejönni hozzá. Ő nem fogadta, és nem is ment ki hozzá. Többször elhangzik Jézus szájából, eléggé bántó hangnemben, hogy „Ki az én anyám? Ki az én családom?”, majd jön a magyarázat, miszerint az ő családja a tanítványai, az apostolok, nem más! Sőt, Lukács szerint egyszer így fakadt ki: Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet a tanítványom.

Hát ez szörnyű. Ez valamiféle elvakult kegyetlenség, és ráadásul nem tudni, mi történt Jézussal? Mi okból volt olyannyira elege a saját családjából? Mert anyja és apja további gyermekeket nemzettek, ezzel mintegy degradálták őt, az Isten fiát? Vagy úgy érezte, csak akkor követheti választott útját, és csak úgy lehet Messiás, ha ledob magáról minden egyéb köteléket, beleértve a családot is? Ki tudja, mivel – és hányszor! – idegesítette fel őt a népes család az évek, évtizedek során, amiért aztán a végére már nagyon elege lett belőlük? Mindazonáltal mégis meglepő, hogy a Messiás, aki a szeretet hatalmáról prédikált, ki nem állhatta saját családját sem…

Mint azt Michel Quesnel, a párizsi Katolikus Intézet tanára írta: döbbenetes, hogy Jézus csak olyan személyeket választott be baráti körébe, majd apostolai közé is, akiknek az égvilágon semmi közük sem volt a családjához! És ezt sokszor szinte provokatíve hangsúlyozta is. Mintha valami nagy ellentét alakult volna ki közte és a család között, amelynek eredetéről semmit sem tudunk.

Mi történt Jézussal a 21. és a 30. életéve között?Ez is egy olyan kérdés, amelyről rengeteg hipotézis, könyv, egyéb írás született.

És bár nagyon meglepő, de azt kell mondani: ez az a kérdés, amiről az Egyház kétezer éve hallgat. Mintha annak berkeiben, vagy a Vatikánban senkit sem érdekelt volna soha, senki sem akarta volna megfejteni Jézus életének – bátran jelentsük ki – legnagyobb rejtélyét.

Arról van szó, hogy a Bibliában leírják Jézus gyermekkorát, főleg azt, hogy nagyon okos, koraérett gyermek volt, aki tizenkét évesen már az írástudókkal, filozófusokkal vitatkozott a szentélyben. Afféle csodagyereknek tartották, és nem is ok nélkül, mert nagyon okos kisfiú lett belőle.

Aztán az evangélisták és mások is hirtelen elhallgatnak, és egy szó sem esik Jézus további életútjáról. Csak harmincévesen bukkan fel újra, hogy a még hátralévő két és fél-három évben fel-alá vándorolva prédikáljon a népnek, mígnem aztán jön az ismert fordulat, „kedves” zsidó barátai feladják a „rabbinak” is szólított hitsorsosukat a római hatóság előtt, és elérik, hogy kivégezzék, amiért az Isten fiának tartja magát. (Sok egyébbel is megvádolták ezen felül.)

De mi történt vele a tizenkettedik és a harmincadik éve között? Egy ember életében ezek éppen a leginkább sorsdöntő évek, a kamaszkor, a fiatal felnőttkor. Különösen olyan éghajlat alatt, és olyan régi időkben, amikor az átlagember bizony nem élt olyan sokáig, mint ma, sőt, a mai átlag életkor felét sem érte meg a legtöbb

ember. Annál fontosabb tehát, hogy tudjuk, merre járt, mit tett, hogyan fejlődött a személyisége, milyen eseményeken kellett átmennie, mit látott, mit tapasztalt?

Nos, minderről semmit sem tudunk! Ez pedig nagyon furcsa, és akkor még enyhe kifejezést használtam. Az összes többi nagy vallásalapító, mint Buddha vagy Mohamed és mások életét ismerjük szinte a legapróbb részletekig, nemhogy majd' két évtized, de még két év sem tűnt el az életükből, az életrajzírók majdnem mindent tudtak-tudnak róluk, nincsenek titkok.

Nem így van ez Jézussal! És ismétlem, az még különösebb, hogy az az Egyház, amely bizonyos értelemben „Jézusból él”, azóta is, nyilvánosan soha semmit nem tett azért, hogy felderítse annak a tizennyolc évnek a történetét. Ez Jézus életének nagyobb, hosszabb szakasza volt, mint az ismert évek. Vagyis elmondható, hogy Jézus életének nagyobb részét totális homály fedi, és csak egy kisebb részét ismerjük. Vagy az Egyház vezetői szerint ennyi elég is nekünk? Ne legyünk olyan nagyon kíváncsiak? „Nincs itt semmi látnivaló, kérem, haladjanak tovább” – szinte halljuk a képzeletbeli egyházi rendőr szavait.

Ha az Egyház és a Biblia hallgat is, egyes apokrif iratokban azért többet lelünk. Ott szó van arról, hogy a gyermek Jézus képes volt élettelen tárgyakba életet lehelni (agyagból gyúrt galambokat vett tenyérbe, beléjük lehelt, és azok elrepültek már mint igazi galambok), gondolom, az efféle történeteket azért hallgatták el, nehogy varázslónak nézzük Jézust (ezért hallgatnak arról is, ami pedig benne van a Bibliában, hogy ördögöt űzött, és halottakat támasztott fel). Ezek mind olyasmik, amiket a mai Egyház alighanem szégyell.

De az egyik apokrif, tehát a Bibliából szándékosan „kiszerkesztett”, kihagyott részben valaki úgy emlékszik, hogy Jézus egyik gyermeki játszótársára az ég villámát hozta, és az bizony végzett is a kisfiúval. Ez bizony már aligha tetszene a mai hívőknek. No, nem is tudnak róla!

Azt is sugallták egyházi források, hogy azokban az években Jézus az apja (apja..?) mellett dolgozott ácsként. Aztán valószínű, hogy Názáretben vallásos műveltséget szerzett, amire abból következtetnek, hogy élete vége felé, amikor szembesítették a zsidó vallási tekintélyekkel, sikeresen vitázott velük. De ez mind csak hipotézis.

Valójában senki nem tudja a mai napig, hogy merre járt akkoriban. Nem csoda, hogy vadabbnál vadabb feltétezések születtek, és ezek sokfelé gyökeret vertek. Hogy Indiában járt, hogy Japánba is eljutott, hogy itt volt, ott volt, amott volt. Mindenki a maga fantáziája szerint szőtte tovább a „lyukas évek” virtuális történetét. Természetesen akadtak, akik összekovácsolták a két ismeretlen időszakot. Mert hiszen arra még kevesebben gondoltak – egyházi részről is – hogy mit csinált Jézus a feltámadása után?

A képzeletdús szerzők különféle műveikben úgy oldották meg mindezt, hogy mivel Jézus a tizenkettedik és a harmincadik éve között feltehetően bebarangolta Ázsia egy részét, Indiában például a fakíroktól eltanulta a „halál művészetét”. Persze ál-halálról van szó. Erre ma is vannak példák, sőt a 2000-es években folyamatosan történnek Indiában és Nepálban olyan esetek, amikor egy-egy modern fakír nagyközönség előtt ül egy fedél alatt hónapokon, sőt éveken át anélkül, hogy ételt vagy italt fogyasztana, és éjjel-nappal lehet őt figyelni, figyelik is bizony még éjjellátó hőkamerákkal is, nehogy csaljon – hát Jézus sokat tanulhatott tőlük. Ezért ez egyik – megvallom, számomra is rokonszenvesen hangzó – elmélet szerint mire visszatért a zsidók közé, képzett fakírrá lett, aki bármikor el tudta hitetni a közönséggel, hogy meghalt, mert leállította, illetve végletesen lelassította az életfunkcióit. Ezek után – tudom, sértő, amit most mondok – a keresztre feszítés és az ott bekövetkezett

„halála” is csak egy mutatvány lehetett – mondja az elmélet. Miután a kivégzés körül sertepertélő személyzet és a barátok is elhitték, hogy meghalt, és betették egy sziklasírba, a kellő idő elteltével a férfi magához tért, és sebeire ügyet sem vetve kijött a sírboltból. Majd nekiindult a világnak… No, de hová ment? Mihez kezdett magával, tudván, hogy ha szerencséje lesz, akkor még van hátra tizenöt-húsz éve – talán? Nem maradhatott ott, ahol őt „megölték”, külsejét tehát elváltoztatva mihamarabb elhagyta a zsidók lakta térséget. És nyitva állt előtte a világ. Talán nem véletlen, hogy Ázsia egyes pontjain teljes komolysággal mutogatják „Jézus sírját”.

Alapvető filozófiai probléma is felmerül ezzel kapcsolatosan. Az egyik az a látszólag egyszerű – valójában azonban sok gondot okozó – kérdés lehet: aki feltámadt a halálból, az meghalhat?

Hát ez fogas kérdés, az biztos. Vannak Jézus-hívők, akik el sem tudják képzelni, hogy ha egyszer már megszabadult a haláltól, akkor az másodszor is eljöhet érte. Ismét mások viszont teljesen természetesnek tartják, hogy bármi is történt vele előzőleg, egyszer csak megöregszik, megbetegszik és meghal, mint bárki más. De vannak, akik nem akarják-tudják elhinni, hogy az Isten fia egyszer csak ugyanabban a sorsban részesül, mint a halandók.

Akkor jön az újabb kérdés, Jézus halandó volt? Mondhatnánk, hogy nem, dehogy, hiszen feltámadt! De mi lesz a feltámadt emberrel a későbbiekben? Hiszen nem élhet örökké! (És innentől kezdve egy izgalmas regény sztorija is kezd kibontakozni előttünk: mi van akkor, ha Jézus Krisztus még ma is él, és köztünk jár?)

A Biblia azt állítja, hogy miután feltámadt, és tanítványainak egy-két helyen megjelent (bár annyira megváltozott, hogy azok nem ismerték fel), utána „felvétetett a mennyekbe”. Vagyis mégis meghalt? Élőként nem juthatott fel a mennyek országába, gondolnánk mi, laikusok. A Biblia tehát a maga módján intézte el a dolgot. Feltámadt, mégis meghalt, nincs többé köztetek, ne is keressétek, az Isten maga mellé ültette égi trónjára, stb.

Ha a tudományt hívjuk segítségül, természetesen elsősorban csak a régészetre gondolhatunk. És nem Jézus Krisztus indiai vagy japáni vagy más országbeli „sírja” érdekel minket – az idézőjel indoklása: maximum csak egy sírja lehet valakinek, nem pedig több), hanem Jézus… izraeli sírja!

Ne feledjük, a zsidók nem hisznek Jézus isteni mivoltában (amit mellesleg az iszlám is elutasít, bár elismeri, hogy a Mohamedet megelőző négy isteni próféta egyike Jézus volt). Mi történne, ha a régészek megtalálnák Jézus sírját? Nagy viták, sőt talán vallási ellentétek robbannának ki a keresztények és a zsidók között, aminek sokan meginnák a levét.

Hiszen ha valóban előkerül Jézus sírja, úgy értem benne az ő földi maradványaival, akkor azzal gyilkos tőrdöfést kap a Biblia. Ott az áll, hogy Jézust isteni apja felvitte a mennyek országába, nem maradt itt lent. Tehát feltámadás után nem halhatott meg itt a Földön, és ezért el sem temethették.

Viszont állítólag egy már nem élő elismert izraeli régész, Josef Gat élete vége felé megtalálta Jézus sírját, de hallgatott róla a haláláig, és felfedezésére csak poszthumusz derült fény. Családja utólag azt állítja, hogy a sírhely Jeruzsálem egyik negyedében, a mai nevén Talpiot-ban található. Ne feledjük, nem sokkal korábban készült egy dokumentumfilm, amiben meg más kutatók Jézus családi sírboltjáról beszéltek, és bemutattak hat kőládát, amelyekben Jézus, Mária, és több más családtagjuk csontjai találhatók. Ismét mások hamisítványoknak vélték a csontokat tartalmazó ládákat. Főleg amikor kiderült, hogy a feliratok szerint az egyik ládában Mária Magdolna, egy másikban pedig „Jézus fia Juda” csonjai lettek volna, azé a gyermeké, akit Mária Magdolna szült Jézusnak. 2009 tavaszán a nemzetközi sajtó

értesülései szerint a sírt lepecsételték, lezárták, a hat ládikát pedig az Israel Antiquities Authority, azaz az Ókori Emlékek Hivatala őrzi, szintén igen szigorúan. Kevesen említik viszont, hogy ez is az egyik oka a Vatikán és Izrael között fennálló újabb keletű feszültségeknek. A katolikus egyház nehezen tűri, hogy egy ilyen állítást hirdessenek, méghozzá úgymond bizonyítékokkal alátámasztva, amely alapjaiban kérdőjelezi meg a keresztények hitét.

Persze, valljuk be, elég nagy a valószínűsége, hogy mindez hamisítvány, és a csontos ládákban nem is Jézus és családjának földi maradványai hevernek. De Josef Gat akkor milyen sírboltról beszélt, és honnan tudta, hogy az Jézus sírja lett volna? Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy máris számos amerikai, izraeli és egyéb kutató (I. Knohl, J. Tabor, stb.) állt ki a leletek valódisága mellett. Anélkül persze, hogy azokat a kezükbe vehették volna. Más tudósok, a téma nemzetközileg elismert szakértői 2009 folyamán többször is kiálltak amellett, hogy úgy a Jézus családi sírjáról készült film, mint a Gat-féle állítólagos felfedezésnek semmi köze a valósághoz. Mindkettő – így vagy úgy – hamisítvány.

Kik és miért Ítélték halálra Jézust?Előbb a „miért?” kérdésre próbálunk választ találni. Az egyik lehetséges feltevés –

amelynek manapság a szakértők amúgy eléggé népes táborában is egyre több híve akad – az, hogy Galileában egy népi felkelésre próbálta buzdítani a lakosságot. A Bibliában erről szó sincs, de az nem jelent semmit. Sok, akkoriban keletkezett műben például Jézust sem említik. Példaként álljon itt Josephus Flavius, a nagy zsidó történész, aki a hittársairól szóló nagy munkájában részleteses írt Keresztelő Szent Jánosról, Jézus elődjéről, barátjáról és tanítójáról – de egyetlen szóval sem emlékezik meg Jézusról, mintha a Messiás soha nem is létezett volna…

A történészek egy része arra utal, hogy az időszámításunk kezdete utáni első évtizedekben, tehát Jézus életében Galilea (a mai Izrael északi része) lakóinak haragja egyre csak nőtt, aztán a nép felkelt a római megszállók és azok zsidó kiszolgálói ellen. Az elnyomott parasztságra mind súlyosabb adóterheket raktak és ez törvényszerűen robbanással fenyegetett, ami viszont már jóval Jézus halála után, i. u. 66-ban tört ki, és valóságos forradalom méreteit öltötte.

A római befolyás alatt nevelkedett helytartó, Heródes Antipasz sok újítást vezetett be, többek között felépítette Szeforisz városát, amely akkoriban arrafelé a legnagyobb erődített objektum lett. Érdekes módon a Biblia mégsem emlékezik meg erről a városról, pedig valószínű, hogy Jézus ott is prédikált a népnek. Ma egyesek hajlamosak visszamenőleg Jézusban egyfajta „népi agitátort”, mások meg forradalmárt látni, aki az uralkodó osztály és/vagy az idegen megszállók ellen lázította a népet. Még olyasmit is hallani, hogy Jézus a szegényebb zsidó rétegek szószólójaként a tehetősebb zsidók – mai kifejezéssel: a kapitalisták, a tőkések! – ellen lázított, szervezkedett volna. Ez utóbbi nézetet képviseli Richard Horsley, amerikai történész. Más kollégái viszont éppen ellenkezőleg azt állítják, azokban az évtizedekben Galileában viszonylagos jólét és társadalmi békesség uralkodott, ez a terület tehát semmiképpen sem lett volna alkalmas talaj egy „népi agitátor” működésére.

Marad tehát az a már jobbára elfogadott tézis, hogy a zsidó vezetés egy része tartott Jézus új eszméitől, féltek, hogy egy új vallás hirdetésével lerombolja a régit, a hagyományosat, amelyhez ők viszont ragaszkodtak. A zsidó vezetés, amely persze kollaborált a megszálló rómaiakkal, ügyes módon éppen a rómaiakat használta fel arra, hogy Jézustól megszabaduljanak.

A „kik?” kérdésre tehát könnyebb választ adni. A zsidó szanhedrin (azaz megközelítő mai kifejezéssel „önkormányzat”, amelynek kompetenciájába tartoztak a

jogi, törvénykezéssel kapcsolatos kérdések is) elítélte ugyan Jézust, különféle ürügyekkel és trükkökkel úgymond „beismerő vallomást” csikartak ki tőle, amit persze Jézus egyáltalán nem tartott annak – majd a rómaiakhoz fordultak a halálos ítéletért. Mint egy megszállt provincia lakói, ők nem mondhattak ki halálos ítéletet, az ilyesmit csak a római hatalom gyakorolhatta. Ma már csak sejthető, hogy a zsidók igen nyughatatlan népség voltak akkoriban – egyes római források szerint soha, sehol nem volt annyi baj a helyi lakossággal, mint éppen ebben a tartományban – és időről időre, mégis nyugtalanító gyakorisággal bukkantak fel a „próféták”, az újabb és újabb „Messiások”, akik mind egy új világ eljövetelét hirdették, és szinte folyamatos nyugtalanságban tartották a lakosságot. Könnyen lehet, ez is közrejátszott abban, hogy a római hatóság ebben az esetben könnyedén ítélte halálra a soron következő, újabb bujtogatót, a lakosság nyugtalanságának forrását, ezt a veszélyes embert, akiről azt beszélték, hogy elég sok hívet szerzett már magának. Az ilyen esetleges jövendőbeli lázadásokat csírájukban kell elfojtani, gondolhatta a római helytartó, és ha nem is szívesen, de kimondta a halálos ítéletet.

Az első apostol tulajdonképpen egy… nő volt?Ez az egyik legizgatóbb kérdés. Mondhatni azt is, hogy „a legforróbb téma”,

különösen a 2000-es években, amikor különböző okokból ismételten felvetődött Mária Magdolna valódi szerepe Jézus életében. Egyházi berkekből eddig sem várhattunk, és ezután sem várhatunk semmiféle adatot, tényt, megerősítést arra nézve, hogy Jézus és Mária Magdolna között voltaképpen mi történt? A nem-hivatalos vélemények nagyon megoszlanak, onnantól kezdve, hogy kettejük között nem volt semmi, csak afféle „hivatalos”, semmitmondó kapcsolat és felületes ismeretség – egészen odáig, hogy Mára Magdolna lényegében Jézus szeretője, netán legális felesége volt, aki utódokat is – vagy legalább egy fiút – szült neki!

Való igaz, egy olyan társadalomról beszélünk, amelyben csak annak a férfinak volt tekintélye, aki már házas volt. A keresztények között sokan hajlamosak Jézust eleve úgy elképzelni, mint egy aszkétát, aki sanyargatja magát, eszébe sem jut a nőkre nézni, vagy ha mégis, hát nem a nőt látja bennük, a szex eszébe sem jut, aminthogy a családi életre sem gondol, mert hiszen ismeri már előre elhivatottságát, és isteni apjától tudja azt is, milyen sors vár rá. Ebben a rövid és tragikus hátralévő életben tehát nincs értelme családot alapítani, hisz tudható, hogy az a család hamarosan végleg elveszíti a családfőt, vagy anyagiasán szólva: a „keresőt”, aki eltartja a családot.

Nem feledhetjük el viszont, hogy Jézusnak ezt a nőktől magát távol tartó, aszkétikus alakját nem más, mint az Egyház szuggerálta az emberekbe. Ők igyekeztek Jézust még emberkorában is isteni magasságokba emelni. Az evangélistáknál sem olvashatunk gyöngeségeiről, netán hibáiról. Ha csak nem olvassuk el kellő figyelemmel Jézus megszólalásait – ott bizony találunk kifejezéseket, amelyeket ma „gyűlölködőnek” neveznénk.

Két dolgot kell itt mondanunk. Az egyik: Jézus nyilván sokkal emberibb volt, és ezzel együtt negatívabb, köznapibb, emberszerűbb, mint ahogyan azt lelkes hívei utólag lefestették, és mint azt az Egyház kétezer éve – pár száz éve immár más keresztény egyházak buzgó segédletével is – próbál velünk elhitetni.

A másik: vajon ezen a téren mi történt Jézussal abban a bizonyos ismeretlen tizennyolc évben? Én azt is el tudom képzelni, hogy ezen idő alatt bizony meg is nősült, családot alapított, gyermekei születtek, és amikor ismét megjelenik előttünk harmincévesen, már mindezen túl van. Nős, családos ember, akit – igen – elkísér a felesége, Mária Magdolna is. Akit persze könnyű némi szóbeszéd alapján már a Bibliában is, de főleg aztán az Egyház által „megtért bűnös nőnek” nevezni. Vagyis

olyannak, aki azelőtt prostituált volt, de Jézus tanításának hatására felhagyott addigi életével, és követte Jézust.

Viszont ha igaz az, amit a „Da Vinci kódja” c. könyvben olvastunk, és filmben láttunk, akkor lehet abban valami, hogy Mária Magdolna sokkal több volt Jézus számára, mint más társai. Mint az ismert festményen is látható, talán ő volt az egyike a tizenkét apostolnak? Hogy kitüntetett szerepe volt, és jelen lehetett Jézus életének fordulópontjain, azt maga a Biblia „vallja be”. Mária Magdolna volt, aki Betániában illatos olajjal kente be Jézus lábait. Ez a bekenés vagy felkenés: görögül krísztosz. Erről a szóról nem csak Jézus kapta a másik nevét, és lett Jézus Krisztus, de az egész keresztény Egyházat és híveit is erről nevezték aztán a világ számos nyelvén.

A másik fontos pont: amikor Jézus feltámadt, Mária Magdaléna éppen jött a sírjához. De azt már nyitottan és üresen találta. Látott egy férfit, azt hitte, a temető kertésze, odament hát hozzá, és akkor felismerte Jézust.

Vagyis: ez az asszony volt az első, aki találkozott a feltámadott Jézussal! Tehát nagyon könnyen elhihető az is, hogy Mária Magdolna Jézus felesége volt, és mint ilyen, kísérte férjét vándorlásai közepette is. Az a Mária pedig, akiről a Biblia mint megtért prostituáltról regél, egy másik Mária lehetett. Hiszen mivel Jézus anyja is Mária volt, és még akadt egy vagy két további Mária is Jézus életének utolsó éveiben az apostolok mellett – az egyházatyáknak egy-kétszáz évvel később amúgy is sok bajuk-gondjuk volt a sok Mária „szétválogatásával”, azonosításával.

És mivel tudjuk, hogy a korabeli zsidó társadalom nem is nagyon vette férfiszámba azokat a „közszereplőket”, de egyszerű embereket sem, akik férfi létükre nem voltak házasok, hát nagyon könnyen elfogadható, hogy az egyház állításaival szemben Jézusnak igenis volt családja. Méghozzá elég korán, mert hiszen abban a korban, amikor tizennégy éves lányokat adtak férjhez és tizenöt-tizenhat évesen már szültek a nők (lásd éppenséggel Jézus anyját is…), akkor a férfiak is bőven a huszadik életévük előtt nősültek. Biológiai parancs volt ez, mert az emberek nagyon rövid ideig éltek (a mai átlagéletkorokkal összevetve különösen), és sok férfi meg nő már meg sem élte a harmincadik életévét. Siettek tehát a családalapítással, hogy még haláluk előtt úgy-ahogy, legalább a kamaszkorig felnevelhessék gyermekeiket.

Az Egyháznak azonban nem ilyen Jézusra volt szüksége. Akik könnyű szívvel lépték át Jézus akaratát, és kifejezett kívánsága ellenére egyházi szervezetet alapítottak – amely aztán a következő másfél évezreden át mérhetetlen luxusban él és ügyet sem vet a környezetében éhezőkre, nyomorgókra, szenvedőkre –, azok saját papjaikat nőtlenségre biztatták. Ha beismerik, hogy Jézusnak volt felesége, volt családja, semmilyen „elvi alapjuk” nem marad arra, hogy a papi nőtlenséget megköveteljék. Kevesen tudják, hogy ennek ellenére az első ezer évben a papok sokszor legálisan is megnősültek, együtt éltek nőkkel, ez bizony még a X. és a XI. században is így volt, sőt a Szent István-kori Magyarországon is akadtak nős papok – csak később törölték el ennek lehetőségét is! De mint tudjuk, úgy a falusi plébánosok, mint a püspök urak is megtalálták a módját, hogy szeretőt tartsanak).

Erős tehát a gyanú, hogy Mária Magdolna sokkal közelebb állt Jézushoz, mint azt ma bármilyen egyházi ember bevallhatná. Még azt is el tudjuk képzelni, hogy a Jézus körül szerveződött csoportosulásban Magdolnának valamilyen funkciója is volt, részt vett a döntésekben, és az is valószínű, hogy egyike volt a tizenkét apostolnak. De később, amikor többen is leírták többek között Jézus életét, mindnyájan kihagyták Mária Magdalénát, illetve egy férfinévvel helyettesítették. Szégyennek tartották volna bevallani egy erőteljesen férfiközpontú társadalomban egy nő jelenlétét, sőt esetleg fontos szereplőként való funkcionálását. Egy olyan társadalomban – ismétlem – ahol minden szinten minden döntést férfiak hoztak. Ahol legfelül csak férfi lehetett

uralkodó vagy helytartó, ahol a közigazgatás és/vagy bármilyen más intézmény élén csak férfiak álltak és állhattak, és a legalsó szinten, a családban is a férfiak hoztak minden döntést. Az asszonyoknak és lányoknak ebbe a legcsekélyebb beleszólásuk se volt.

Lám, mégis akadnak árulkodó jelek a Bibliában, amelyek arra utalnak, hogy Mária Magdolnának jóval nagyobb szerepe is lehetett Jézus életében, és így a keresztény vallás alapításában is, mint ahogyan azt ma tudjuk.

Ki pénzelte Jézus Krisztust?Igazából ez egy nagyon „meredek”, vagy hogy stílszerűen nevezzem inkább:

eretnek kérdés, ezzel tisztában vagyok. Csak azt csodáltam, hogy majdnem kétezer éven át senkinek sem jutott eszébe feltenni! Elsőnek a 2005-ben megjelent „Interjú Jézus Krisztussal” című, Vincze Attila Tamással közösen írott-szerkesztett kis könyvünk utószavában merészeltem megpendíteni az ügyet.

Miről is van szó? Csak arról, hogy Jézus Krisztus két és fél hároméves vándorlása elég sok pénzbe kerülhetett akkoriban. Felfoghatjuk ezt úgy is – mai, fiatalabb olvasóimnak próbálom így szemléltetni a dolgot –, hogy Jézus egy igen hosszú „kampányidőszakban” nem (csak) önmagát tolta az előtérbe, hanem és főleg az új hitet. Egy újfajta ideológiát próbált elterjeszteni. Rávenni az embereket, hogy vessék el a régi vallást, és az új szabályai szerint éljenek, mert csak így üdvözülhetnek. Mert az új minden szempontból jobb a réginél.

Nos, vegyük csak számba, mibe kerülhetett ez a „kampány”? Nem összegszerűen, hiszen fogalmunk sincsen, mennyibe került akkoriban egy kenyér, vagy egy bőrszandál, vagy bármi más. Ráadásul mindezek az árucikkek és ezer másik árucikk más összegbe került egy faluban, egy városban, és ötven másik városban is különbözhettek egymástól az árak. Mégis, valamilyen – nem számtani értelemben – „számoljunk csak”!

Jézus voltaképpen szinte soha nem volt egyedül, mindig jártak vele – először csak néhányan, később egyre többen. És mire végzetes útjának végére ért, egy kisebb tömeg mozgott vele együtt, bárhová is ment.

Voltak ott egyszerű érdeklődők, barátok, bámészkodók, voltak elhivatott hívei is. A Tanító, az Emberfia, a Messiás vándorlása azonban nem volt olcsó dolog. A valóságos kis sereget finanszírozni kellett – de mai kifejezéssel élve, kik voltak a szponzorok?

Mint tudjuk, Jézus egyszer csodát tett: megsokszorozta a kenyeret és a halat. De ezzel csak egyszer tudta jóllakatni az összegyűlt tömeget. Vándorlásaik közben a kísérők legalább naponta kétszer enni kívántak – vajon csak az útközben felkeresett falvak lakói adták össze a kenyeret, a húst, a gyümölcsöt? Vagy ezek az emberek vásároltak maguknak? Ez lett volna a normális, az elfogadott, a szabályszerű. No és nemcsak étellel él az ember. Mert bár az útba eső kutak vizéből ottani szokás szerint is bárki ihatott, de ennek az embercsoportnak akadhattak egyéb kiadásai is. A testükről lefoszlott a ruhájuk. A szétment sarukat is pótolni kellett. A tömeg nem lehetett, és nem is volt önellátó, mert hát miből is lett volna az? Nem a szupergazdagok csatlakoztak a vándorló prófétához, nem azok követték őt, akik nap mint nap csak úgy „zsebből” fizették volna húsz-harminc vagy ötven másik ember összes szükségletét. Éppen ellenkezőleg, nagyobbrészt – legalábbis a férfiak, akik vele meneteltek – szegények voltak. Azt is megkockáztatom, hogy gyakorlatilag semmijük sem volt. Hiszen a vámos, a halász, vagy bárki más, aki követte Jézust, otthagyta a munkáját, és nem keresett többé egy garast sem.

De aki keres, talál – hogy ismét bibliai idézettel éljek. Pedig egyéb korabeli források hallgatnak erről a témáról (a legtöbb még Jézus létezését sem említi, ami

aztán tápot adott olyan feltételezéseknek, hogy Jézus Krisztus sohasem létezett, nem volt valós történelmi személy, csak egy kitalált alak…). A négy evangélista közül három mélyen hallgat a „szponzorokról”, szinte azt sugallja magától értetődő természetes közvetlenséggel, hogy az a kisebb tömeg valahogy a levegőből élt és ruházkodott.

Tudjuk, hogy néhányszor megvendégelték őket, hogy itt-ott elmentek egy gyümölcsfa mellett, és ha az senki kertjében, hanem az út szélén állt, bizony megdézsmálták. De ez mind-mind messze nem volt elég az emberek rendszeres élelmezésére.

Ha a három evangélista: János, Máté és Márk nem szól, beszél helyettük a kissé szószátyár Lukács. És bizony kifecsegi, kik is voltak a szponzorok. Szó szerint idézem őt:

„Bejárta a városokat s a falvakat, tanított és hirdette az Isten országát. Vele volt a tizenkettő és néhány asszony, akiket a gonosz lelkektől és a különféle betegségektől megszabadított: Mária, melléknevén magdalai, akiből hét ördög ment ki, Johanna, Heródes intézőjének, Kuzának a felesége, Zsuzsanna és még sokan mások, akik vagyonukból gondoskodtak róla.”

Nos, innentől kezdve eléggé világos már a dolog. Tehát „magdalai” Máriának, azaz Mária Magdalénának is lehetett valami pénze. (Vajon hogyan szerezte, ha igaz az a verzió, miszerint szegény nő volt? Vagy mégiscsak Jézus családjához tartozott? Vagy ha ő volt „Mária, a bűnös asszony”, akkor netán a prostitúcióból félretett vagyonkájából finanszírozta a tizenhárom férfi vándorlását? Vagy ő csak Jézus költségeit állta?)

Figyeljünk arra a félmondatra is, hogy „és még sokan mások”. A célzás elég érthetően szintén hölgyekre vonatkozik, hiszen előtte mint szponzorokat Lukács csak és kizárólag nőket említ. Ezek után az „és még sokan mások” kifejezés értelemszerűen más hölgyekre, nőkre vonatkozhat csupán.

Vagyis Jézust és egyre népesebb kíséretét éveken keresztül részben a felsorolt, részben fel nem sorolt nők tartották el. Sejthetően vagy otthoni birtokuk, örökölt vagyonuk, vagy ékszereik és más értékeik eladása árán teremtettek elő mindig annyi pénzt, amiből, ha szerényen is, de élelmezhették és ruházhatták a tizenkét apostolt, Jézust, önmagukat, és nemegyszer bizony a hozzájuk csapódó szegény hívőket.

Igaz, egy pszichológus felvetne más kérdést is. Hogyan érezhette magát ez okból egy férfi – sok férfi – abban a társadalomban, amely csak a férfiakra épített, ahol a nők a senkinél, a nullánál is kevesebbet számítottak – azzal a tudattal, hogy évek óta nők teszik számukra lehetővé az életet, hogy ők nem dolgoznak, egy szalmaszálat nem tesznek keresztbe, csak filozofálgatnak, és kísérik Jézust, akit tisztelnek, szeretnek, imádnak?

Nos, a hölgyek is tisztelték és szerették Jézust (Mária Magdolna talán közvetlenebbül és közelebbről is, mint más nők) és „vagyonukból gondoskodtak róla”.

Erre mondta igen szellemesen egy falusi plébános, akivel beszéltünk erről a kérdésről: „Nincs ebben semmi új. Az egyházat ma is az öregasszonyok tartják el”. És igaza volt.

III.

HAMIS KÖRNYEZETVÉDŐK

Úgy vélem, éppen itt az ideje, hogy végre felismerjük: a környezetvédelem egyes „apostolai”, harcosai egyfelől nagyon ingatag talajon állnak, másfelől bizony egész tevékenységük is alaposan megkérdőjelezhető. Eljött az ideje annak, hogy elfelejtsük a nemes szívű Grál-lovagok képét, amit az elmúlt évtizedekben belénk sulykoltak. Ideje megnézni az érem másik oldalát is. Mert bizony van neki egy másik, eléggé sötét, komor oldala is.

Nem ritkán már arról is hallunk, hogy egyes környezet- és/vagy állatvédő szervezetek valahogy nem akarnak tüntetni vagy akciókat szervezni bizonyos nagyhatalmú cégek ellen. Ugyanakkor a kicsi, mondjuk így „védtelen” vállalkozások ellen nagy dérrel-dúrral tüntetnek és akadályozzák a munkájukat, felhívják a környezetük, az ország, de akár a világ figyelmét is arra, amiben szerintük ezek a cégek valamit rosszul tesznek.

Ellenőrizhetetlen hírek keringenek arról, hogy az egyik legnagyobb, szinte az egész világon ügyködő környezetvédelmi szervezet sohasem akciózik a nagy olajvállalatok ellen, pedig azok is ott pusztítják a környezetet, ahol csak lehet. Ugyanilyen ellenőrizhetetlen pletykák szerint azért nem tüntet ellenük, mert titokban jelentős összegeket kap az olajcégektől. Így aztán csak akkor indul be a szervezet olaj-ügyben, ha valahol széttörik egy tanker (olajszállító óriás tartályhajó) és több százezer tonna olaj kerül valamelyik óceán vizébe, hatalmas pusztulást okozva.

De az is megesik, hogy ugyanaz az állatvédő szervezet egyik országban például leleplező filmeket készít a libatömésről (amit én magam is állatkínzásnak tartok, de mindenhol), míg más országok ugyanilyen szokását nem ellenzi. Ilyenkor persze felmerül a gondolat a pártatlan megfigyelőben – mindnyájunkban, akik nem állunk egyik oldalon sem! – hogy itt valami „suskus” van. Vajon ezek is hamis környezet- és állatvédők, akik más mércével mérnek itt, mint ott? Pláne, ha már-már bizonyítékot lehet szerezni arra nézve, hogy az illetők megbízásból vagy anélkül, de kifejezetten és világosan egyik másik ország ilyen vagy olyan állattenyésztő iparágát akarják tönkretenni.

Az egyik ilyen „állatvédő” szervezet vezetője egy interjúban el is szólta magát. Amikor a komoly gazdasági hetilap újságírója aziránt érdeklődött, hogy a szervezet például a libatömések kivizsgálását miért csak Kelet-Európában, sőt ott is csak néhány országban firtatja, miért nem például a libamáj hazájában, Franciaországban, azt válaszolta: „a francia libamájat jobbára csak belső fogyasztásra termelik”. És nem is vette észre, mekkorát bukott a válasszal. Hiszen ebből (is) egyértelmű, hogy csak azért próbálták megtorpedózni a magyar libamájat, mert azt exportálják. Vajon kiknek az üzletét rontja a magyar export? Ha megleljük a választ erre a kérdésre, kezd körvonalazódni az is, hogy az illető állatvédelmi (?) szervezet honnan kapta az

ösztönzést (nem írhatom: „megbízást”, mert erre nincsenek bizonyítékok) a magyar libamáj-termesztők elleni támadásra.

De hát ilyen akciókkal tele van a világ, csak mi nem tudunk mindegyikről. A környezetvédők, állatvédők nemegyszer hamis elvekre hivatkozva próbálnak itt-ott közbelépni. Mondjuk ki kereken: vége azoknak időknek, amikor a környezetvédelem még mint teljesen érintetlen nemes eszme jelent meg előttünk, és akik kiálltak a védelmében, azokra szinte istenként tekintettünk. Ez bizony mára elromlott.

Talán nem véletlen, hogy számos országban a publicisták, sőt már-már a köznyelv is kezdi őket „ökocinikusoknak” nevezni. Sőt, már ott tartunk, hogy egyes ilyen szervezetek kezdenek „elszektásodni”, tagjaiktól olyan szabályok betartását követelik, olyan életmódot írnak nekik elő, amilyenekkel a régebbi századokban is csak vallási szektáknál találkoztunk. Mi több, fanatikus szektáknál!

Hogy konkrét példát mondjak: a PETA nevű szervezet – ez az utóbbi években talán a legnagyobb ilyen jellegű a világon – vezetője, Ingrid Newkirk 2007-ben kijelentette: „Az állati jogok védelmezői nem látnak semmilyen különbséget az emberek és az állatok között. Nem látnak egyetlen olyan okot sem, amiért az embernek külön jogok járnának”.

Az ilyen, folyamatosan (házi)állatok között élő ember, mint e sorok írója, valahol a lelke mélyén már-már egyetértene mindezzel, ha csak arról van szó, hogy az emberek ne bánthassák az állatokat, hogy tényleg legyenek már bizonyos jogaik az állatoknak is, mielőtt az esetleges, de sokszor és sokfelé gyakori kegyetlen bánásmód miatt kipusztulnának.

Eddig rendben is lenne a dolog. Ámde a szervezet megtiltja tagjainak, hogy gyapjúból készült ruhadarabokat hordjanak, tengeri gyöngyöket sem viselhetnek ékszerként. De vannak ennél szélsőségesebb tilalmaik is. A tagok például nem ehetnek… mézet! Merthogy szerintük azt is erőszakkal veszik el a méhektől, nem tartva tiszteletben a méhek jogait.

De itt végül is politikáról van szó. Ha maga a PETA nem is, de számos öko-mozgalom már a kezdetektől politikai célokat tűzött ki magának, főleg Európában. A németországi zöld mozgalmak politikai előretörése évtizedekkel ezelőtt kezdődött. Addig nem is volt baj, míg a zöld mozgalmak a semlegességet és a pacifizmust pártolták: ez szinte természetesnek tűnt a részükről. Az már kevésbé, hogy a kapitalizmus ellen lázítottak, mert az még a mai valóságban is a másik alternatíva (az egyetlen) pártolását jelenti. Vagyis hogy a „szocializmusnak” csúfolt kommunizmus mellé álltak. Ezt ugyan mindig tagadták, de ha valaki nem akarja a fehéret, akkor a feketét akarja, nem lévén azon a téren más szín. Aki a kapitalizmus ellen küzd, annak szívbéli jó barátai a kínai kommunisták és azok vietnami, kambodzsai, észak-koreai, kubai stb. elvtársai.

Most már odáig jutottak a dolgok, hogy az Európai Parlament képviselői között is sok a „zöld”, ám azok a hölgyek és urak már nem ökológiával, természet- és/vagy állatvédelemmel foglalkoznak. A Greenpeace-t is sokan – és egyre többen – vádolják azzal, hogy akcióik látványosságáért feláldozzák az igazi célokat. A legtöbbször csak arról van szó, hogy mindenki tudomást szerezzen róluk, és a média foglalkozzon velük – az embernek, ha figyeli őket éveken át, egyre inkább az a benyomása, hogy már nem mindig fontos az eredeti szép cél, ez már nem ugyanaz a mozgalom, mint amelyik régen volt. Nem hallani arról, hogy az öko-vitézek az olasz és francia szokás: az énekesmadarak tömeges legyilkolása ellen harcolnának, például.

Az meg egyenesen szörnyű, amikor a politika is beleszól a környezetvédelembe. Erről még lesz szó ebben a fejezetben máshol is. De most hadd emlékezzem a pár évtizeddel korábbi magyar esetre, amikor arról volt szó, hogy a szlovák vízlépcső

után építsük meg annak magyar párját is. Mivel az akkori politikai helyzetben – a pártállam éppen az utolsókat rúgta – ez volt szinte az egyetlen pont, ahol szembe lehetett szállni a „szocialista” rendszerrel, hát egész tömegek vonultak fel a vízlépcső… ellen. Nem volt jó egyik oldalra sem állni, mert hiszen aki a gát mellett érvelt (egyezmény kötelezett volna minket a felépítésére), hogy felduzzasszák a Dunát, azt elnevezték beton-fétisisztának, környezetellenesnek, pusztítónak, profithajszolónak, és végső soron kommunistának (!) csak azért, mert akkor még a kommunista budapesti (és prágai) kormány is a vízlépcső mellett állt.

A helyzet az, hogy jó lett volna felépíteni a gátat, a duzzasztót. Akkor nem történt volna meg az, ami nemegyszer: hogy a Dunán lezúduló ár rombolja a budapesti védműveket, elintézi a város alacsonyabban fekvő partmenti részeit, és ott házak százait is. Nem kellett volna hálásnak lennünk azért, mert egy nagy áradatot a szlovákok a bősi gátnál „megfogtak” – ha elengedik, fél Budapestet elönti a víz. Ha lett volna „saját gátunk”, duzzasztónk és erőművünk és hajózási zsilipünk Visegrádnál – akkor mi is meg tudtuk volna védeni Budapestet és minden egyéb, árral fenyegetett területet.

De hát minderre nem került sor. Pedig akkor már fél évszázada nem volt híd a Dunán Komárom és Budapest között, az ott élőknek mindig hatalmasakat kellett kerülniök, vagy olyan kompokkal közlekedni, amelyek tavasszal és nyáron az árvizek, ősszel és télen a köd vagy rossz idő miatt nem jártak rendszeresen.

Jó lett volna, ha Visegrádon erőmű épül, de hát a teljesen átpolitizált és elvadult környezetvédelmi mozgalmak az akkori, és a későbbi Magyarországon nemcsak hallani nem akartak erről, de egyenesen ellenségnek kiáltották ki a gátat, helyesebben a vízierőművet. Erre csak azt mondom: ezek az ál-környezetvédők nyilván nem jártak Németországban és nem látták a Rajnát. Az a folyó egy gyönyörű vidéken folyik át, tele természeti szépségekkel, nem csoda, ha szinte ötpercenként látunk rajta jó nagy kirándulóhajókat, amelyek végigjárják a folyót felfelé és lefelé. Ezen a folyón a németek – ahol pedig a legerősebbek a környezetvédő mozgalmak – számtalan duzzasztógátat építettek! A hajók óránként kénytelenek megállni és átzsilipelni – de ez senkit sem zavar.

Mondok más érvet is: ugyanaz a Duna, amire a mi „környezetvédőink” miatt nem épülhetett duzzasztó (aminek révén mellesleg a Duna nyári, szakaszos hajózhatatlanságát is megszüntették volna, és nagy folyónk nem lett volna az egyetlen Európában, amelyen a hajózást olykor fel kell függeszteni, szégyenszemre) Ausztriában szintén tele van duzzasztókkal! Pontosan tíz vízierőmű van rajta, és ezek egy része már állt akkor is, amikor a mi Dunánkra nem építettük fel, mondván, hogy az tönkreteszi a környezetet, és elcsúfítja a tájat… Akkor most figyeljenek jól: az osztrákok a tizedik vízierőművet éppen akkor építették fel egy természetvédelmi területen! És ez ott senkit sem zavart, és nem tette tönkre a tájat, ahogyan a többi kilenc sem.

És még egy jellemző apróság: a tizedik felépüléséről, és arról, hogy az természetvédelmi területen épült, a magyar média nem számolt be. Mindkét tényt egyszerűen elhallgatták a magyarok elől. No, vajon kinek a nyomására..? Országos és általános társadalmi szégyen lett volna beismerni, hogy rosszul döntöttünk, sőt, ez a rossz döntés még a mai napig is húzódik, és hat. Kíváncsi vagyok, mikor indul végre egy mozgalom a visegrádi vízlépcsőért, és utána Budapest alatt még továbbiak felépítéséért.

* * *

A kedves olvasók már megszokhatták tőlem, írásban és tévészerepléseken, hogy mindig kiállok az új etikai normák, a technológiák és találmányok mellett. Vagyis: ha egy vitaműsorhoz a sok ellenzővel szemben egy olyan partnert keresnek, aki szerint jó dolog a genetikailag módosított növények alkalmazása, vagy a klónozás, vagy száz másik efféle dolog, ami sokakban ellenérzéseket ébreszt – akkor csak engem kell odahívni.

Hát valahogy így vagyunk a GMO-val is. Egy érdekes manipulációra mindjárt az elején fel kell hívnom a figyelmet. Az ellenzők előszeretettel használnák a GMO-ban található „M” megfejtésére a „manipuláció” szót. „Genetikailag manipulált organizmusok”, szervezetek – ők így fordították le a rövidítést.

Ez is nagy manipuláció volt, az biztos. Ugyanis a rendes fordítás szerint ez „genetikailag módosított szervezeteket” jelent. Arról van szó, hogy egyes gabonafajtákat, mint például búzát vagy kukoricát, úgy módosítanak genetikailag, hogy bizonyos kártevőknek ellenálljon, vagy önmaga termelje meg szokásos gyomnövényei ellen a mérgeket, amelyek miatt aztán azt a haszonnövényt nem kell például permetezni, vegyszerekkel védelmezni. Ez így együtt tulajdonképpen még azt is eredményezheti, hogy a génmódosított növények termesztéséhez sokkal kevesebb vegyszert, gyomirtót kell felhasználni – optimális esetben semennyit – és így a környezet terhelése is jóval kisebb lehet, nem romboljuk azt mindenféle vegyszerekkel, amelyek károsak lehetnek egyéb növényekre, sőt esetleg a rovarvilágra vagy a madarakra is.

Ha csak erről lenne szó, akkor talán elfogadhatnánk a GMO-ellenes emberek és intézmények érveit. Való igaz, van abban valami kockázatos, hogy ha most beengedjük a piacokra az egyes országokba a génmódosított haszonnövényeket, akkor azok elterjednek, elszaporodnak, átformálják idővel a nem génmódosított növényeket is. De akkor mi van? Hiszen miután ezt a módszert feltalálták, és elkezdték „gyártani”, azaz termeszteni a GMO-kukoricát például, a dolog már megállíthatatlanná vált.

Amikor elvégezték az első szívátültetést, rengetegen ellenezték, egészen komoly intézmények és szervezetek döbbentek meg a felháborodástól. Aztán azok, akik értettek hozzá, meg akik ezektől megtanulták, egyre gyakrabban alkalmazták, mindmáig már sok ezer ember életét sikerült így megmenteni.

No, meg ugye, a lombikbébi-program. Amikor nyilvánosságra hozták, hogy megszületett az első gyerek ezzel a módszerrel (aki ma már jó harmincas), szintén felhangzottak az óvatoskodók, de a felháborodottak hangjai is. „Milyen jogon merünk beavatkozni az emberi élet kezdeményezésébe?” – kérdezték egyházi, vallási, társadalmi csoportok és mélységes erkölcsi tiltakozásuknak adtak hangot. A lombikbébi-program ma már szinte minden fejlettebb országban elérhető azok számára, akik másképpen nem tudnának gyermeket szülni.

Soroljam még? Különösen éppen a genetika nyújt és fog még inkább nyújtani remek lehetőséget az emberiség számára. Lehet persze – sőt biztos – hogy ezek a módszerek az első alkalmazásuk pillanatában idegenül hatnak, mi több, valóban hordoznak is magukban némi veszélyt (mi nem, ha nem vigyázunk?) – de ez soha nem ok arra, hogy felhagyjunk a haladással, hogy lemondjunk az új módszerekről, a találmányokról örökre. Egyáltalán, miféle elképzelés ez? Hát az ember bármit is otthagyott, ha egyszer már felfedezte? A kőbaltától az atomenergiáig, mindenről le kellett volna mondania már az elején, mert mindig akadt néhány ellenző, akinek ezért vagy azért nem tetszett a dolog. Akik úgymond az „emberiséget féltették”, és így tovább.

Holott miről van szó? Arról, hogy ha valamit felfedezünk, azt nem hagyjuk kárba veszni. Igaz, így volt ez az atom- és hidrogénbombával, és ezer más gyilkos fegyverrel – de így volt a penicillinnel vagy a rákos daganatok besugárzásával, vagy a legújabb genetikai jellegű gyógyítással, sőt, megelőzéssel. Hiába panaszolják fel egyesek, hogy veszélyes dolog belenyúlni az emberi génekbe, és hogy a klónozás beláthatatlan(ul negatív) következményekhez vezet majd. Már belenyúltunk, és nem hagyjuk abba. Soha semmitől nem táncolunk vissza.

Ha valaki vallásos alapon közelít a problémához, azt is meg tudom nyugtatni. Ha arról regél az illető, hogy az ember genetikája „isten játéktere” és nekünk oda nincs belépésünk, azt válaszolom neki: „Ha ezt egy vagy több tudós már elkezdte csinálni, akkor ez azt jelenti: belépési jogot kaptunk arra a területre is. Ha Isten megengedte, hogy felfedezzük, nyilván nem ellenzi, hogy ezen az ösvényen jó messzire jussunk – különben nem engedte volna meg már az első lépésünket sem.” És ennyi.

Térjünk most vissza a GMO-növényekre, bár mint majd látni fogják, ez csak része egy sokkal szélesebb problémakörnek. A tudomány fejlődésének történetét kötelezően kéne tanítani már az általános iskolában – akkor már a gyerekek is felfognák azt, amit sok százmillió felnőtt máig nem képes megérteni: a haladásnak nincs alternatívája. Ez vonatkozik úgy a politikára, mint a tudományra, és ezer más dologra.

Az ember nevű élőlény folyamatosan ismerkedik az őt körülvevő fizikai valósággal, azt kutatja, felfedezi, majd a szerzett tudást alkalmazza a mindennapi életben is. Ez így megy pár tízezer éve, és reméljük, nem történik semmi, ami megakadályozná a további fejlődést a következő pár millió évben.

Itt nincsenek jelentős zsákutcák. Ha már felfedezték, hogyan lehet egyes növényi szervezeteket genetikailag módosítani, akkor nem lesz megállás. Még ha a tudósok (egy része) összebeszélne, hogy felhagy például az ember klónozására irányuló kísérletekkel – az állatkísérleteket tovább folytató kutatók eredményei is abba az irányba mutatnak, és soha nem tudhatja senki, hogy valahol, valakik, titokban nem folytatnak-e mégis emberkísérleteket? (Folytatnak.)

Amint megnyílik egy ösvény, elindulunk rajta – ez ellen semmit sem tehetnek, és ez így van jól, a kutatás szabadsága mindennél többet ér. Legfeljebb ideig-óráig lehet ezeket a folyamatokat lassítani, fékezni, akadályozni, de ezzel nem sokra mennek az ellenzők. Kár olyan nagy szavakkal dobálózni, hogy „az emberiség a vesztébe rohan, ha hozzányúl a génekhez”, és hasonlók. Ezek valójában semmit sem jelentenek, és nem érnek célt. Az emberiség csak a huszadik században látszólag sokszor sodorta magát a pusztulás szélére – de akkor sohasem a tudomány, hanem a politika volt a bűnös.

Álságos dolog a GMO-ellenzők részéről úgy tenni, mintha valamiféle jó állapotot és szabadság-faktorokat védelmeznének, amikor elutasítják például a GMO-kukoricát. A magyar agrárium óriási öngólt rúgott, amikor szembeszállt GMO-val – persze, a dolog még nem jelent végleges vesztést. Most csak időt veszítünk.

Mint már említettük, mindig akkor volt baj, ha például agrárügyeket illető döntéseket nem az agrár-szakemberek, hanem politikusok hoznak valamilyen ideológia vagy érdek mentén, jó lenne, ha tudnák a GMO-k ellenzői, hogy a mérvadó európai élelmiszer-biztonsági és szakmai testületek, bizottságok már nemegyszer visszautasították a „környezetvédők” érveit. Nem igaz, hogy fennáll a veszélye: a módosított gének beépülhetnek nem csak a GMO-kukoricát fogyasztó állatok, de az emberek szervezetébe is!

Van persze kockázat, ahogyan minden új dolog bevezetésekor. Mindenfajta mezőgazdasági termék lehet veszélyes, de mivel az elmúlt időszakban (mióta

kísérleteznek, sőt nagyüzemi módon termelnek GMO-gabonafajtákat) még soha, sehol, senki nem tudta bizonyítani ezeknek a változatoknak a káros voltát, ki kell jelenteni, hogy Magyarországon alaposan félretájékoztatták a közvéleményt, és keményen elvált egymástól a tudomány és a politika.

A tudomány ugyanis bebizonyította immár – vagy legalábbis nem talált ellenérveket a maga területén – azt, hogy a GMO-gabonafajták, és egyáltalán a génmódosított növények nem károsak az emberi egészségre. Innentől kezdve aztán mondhat bármit a politikusok hada, gyalázhatják egymást a GMO-pártiak és ellenfeleik – a dolgok lényegén ez nem változtat. Sajnos az ál-környezetvédők „természetesen” mind GMO-ellenesek, és a gazdag GMO-termelő cégek bérenceinek nevezik mindazokat, akik az egyszerű, józan vélekedés, és a tudományos eredmények ismeretében kiállnak a genetikailag módosított növények mellett. (Már látom, hogy majd engem is kiátkoznak, ám ez már annyiszor megtörtént, és mégis itt vagyok…)

De most figyeljünk egy kicsit a következő adatokra, amikről mellesleg vagy nem is tudnak a hamis környezetvédők, vagy – ami rosszabb: – nem is akarnak tudni. És már nemcsak Magyarországról van szó, ahol a kukoricabogár elleni védekezés jegyében évente 3 ezer tonna (!) rovarölő szert alkalmaznak! GMO-növények vetése esetén kétszeres lenne a haszon: egyrészt nem kéne a gazdáknak oly sok pénzt kiadniok a rovarölőszerre, ráadásul a szántóföldek is érintetlenek, tiszták maradnának a vegyszerektől.

De ahogyan változik a klíma, lesz egyre melegebb, és fogy a víz, úgy az lenne az értelmes magatartás, ha minél több olyan gabonát termelnénk, amelyek jobban hasznosítják a nekik jutó kevés vizet is! Vannak már ilyenek. És azt is megállapították, tudományosan bizonyították, hogy a GMO-növények esetében a belőlük nyert bioenergia hatékonysága is megnőtt.

De nem csak növényekről van és lehet szó. 2009 tavaszán úgy állt a helyzet, hogy a magyar föld gazdáit kizárták egy jó lehetőségből. Döntésük előtt a magyar politikai elit – pártoktól függetlenül – csak a GMO-ellenzőket hallgatta meg, és elment a nagy lehetőség mellett, amikor betiltották Magyarországon a GMO-növények termesztését. Látniok kellene (kellett volna), hogy a géntechnológia már az élet ezer más színterén jelen van, és rohamosan hódít. Szintén káros hatások nélkül!

Gyakorlatilag már egy teljesen új iparág alakult ki, amire itt nálunk nem is nagyon figyeltek fel. (Ezt is köszönhetjük a hamis környezetvédők fals propagandájának.) GMO-növények segítségével már műanyaggyártáshoz használható polimereket, sőt gyógyszereket, például inzulint is előállítanak! Ha csak ezt a pár példát nézzük – de van még a tarsolyomban –, akkor is azt kell látnunk, hogy a jövő vonata ezen a téren szépen elrobog mellettünk, és mi legfeljebb csak csalódottan integethetünk az utasoknak, akik már rajta ülnek. Az elmúlt tízegynéhány évben a GMO-növények elterjedése egy világszerte tapasztalható diadalmenet volt, amiből csak a maradiak, a szemellenzősek és a félrevezetettek maradtak ki.

De nézzük a dolgokat általánosabban – akkor sem a hamis környezetvédőké az igazság. Nem árt tudni, hogy a genetikailag módosított növények ellenzői hatalmas propaganda-apparátussal dolgoznak. Jobb ügyhöz méltó buzgalommal és eszköztárral „nyomatják” szerte a világban, minden órában és percben a maguk véleményét. Pontosan tudják, hogy sietniök kell, mert hiszen a világ napról napra közelebb kerül ahhoz az állapothoz, amikor mindenki megérti majd, mekkora hazugsággal állunk szemben. Még egy olyan viszonylag kis országban is, mint Magyarország, nem múlik el nap anélkül, hogy valahol a médiában el ne hangozzék,

le ne íródnék a GMO-ellenzők véleménye, terjesztve továbbra is azt a tévhitet, hogy a módosított növény maga a halál, a pusztulás, az apokalipszis…

Jeffrey Smith, a GMO-ellenzők egyik ikonszerű személyisége A hazugság magvai című könyvében azt állítja, hogy „a genetikailag módosított növények fogyasztása – orosz rulett”. Azoknak, akik nem ismerik ezt a végzetes „játékot”: egy forgópisztolyba csak egy golyót tesznek, jól megpörgetik, majd a körben ülő bátor öngyilkos-jelöltek sorban adják a fegyvert egymásnak, mindenki a halántékához szorítja és elsüti. Ötször csütörtököt mond, és az illető megússza, hatodszor viszont éppen a golyó ér a folyton egy hellyel odébb forduló dobban a cső elé… persze, a golyó már az első vállalkozót is leterítheti, vagy a másodikat, negyediket…

Szóval szerintük, az emberiség, ha „szabadjára engedi” a GMO-növényeket, akkor vagy belepusztul, vagy nem – mindenesetre nagy, legalább ötven százalékos esélyt látnak erre. A valóság persze ezen a téren is más. Pár mondat erejéig fussunk végig az utolsó húszezer év történetén élelmiszer-egészségügyi szempontból, és rájövünk, hol hibádzik a GMO-ellenzők érvelése.

A mostani felmérések és vizsgálatok szerint már csaknem húszezer éve nemesít az ember növényeket. Vagyis be kéne tiltani minden élelmiszert, ugyanis kivétel nélkül minden, amit ma eszünk, több ezer vagy több száz éve módosított – a GMO-ellenzők kedvenc szavával élve: manipulált.

A földművesek tizenvalahány ezer éve módosították nemcsak a gabonaféléket, de az egyéb emberi táplálkozásra használt növényeket is. Nevezhetjük ezt nemesítésnek, vagy bárhogyan. Igaz, ők még nem a növények génjeibe nyúltak bele, közvetlenül. Nem..? De hiszen azt tették, csak nem tudtak róla! Aki növényt nemesít, aki annak alapvető tulajdonságait változtatja meg, óhatatlanul előidéz benne olyan változásokat, amelyek örökletesek lesznek. És az örökléstan más néven: genetika.

Őseink csak úgy maradhattak életben, ha meg tudták különböztetni egymástól az ehető és a mérgező növényeket. Kemény tanulási folyamat volt ez, sok nemzedéken át tartott, és bizony sok ősember elhullott a különböző kontinenseken, míg mindenki megtanulta, mit szabad enni és mit nem, és ezt a gyerekeknek már a kezdet kezdetén megtanították. Így aztán őseink agyában létrejött a „jó” és a „rossz” élelmiszer, amely fogalompár aztán később átvándorolt a mágiába, onnan pedig a vallásokba. Minden őskori-ókori vallásban nagy helyet kaptak a „tiszta” és „nem tiszta” dolgok, eleinte elsősorban az ennivalók terén, aztán az kiterjedt az élet egyéb területeire is.

Ami egyben azt is jelzi, hogy érthető okokból a régi emberek számára sem volt mindegy, mit esznek, mit nem esznek. Érdekes, hogy a modern korban az élelmiszerek terén visszatért egy olyan megosztás, most az a „tiszta” és „jó”, ami „bio”, sőt úgymond „természetes” – míg ami nem ezek közé tartozik, az persze a „rossz”, a „nem tiszta”. Vegyük például a paradicsomot.

Az úgynevezett fejlett országokban – ahol a vásárlók egy tekintélyes része felvilágosult fogyasztónak tartja magát, akik elsősorban a „bio” étrendet szeretnék tartani – a „tiszta, jó” fogalomkörébe a hamar elrothadó, fonnyadt paradicsom tartozik. Viszont az a paradicsom, amely hetekig, sőt akár hónapokig sem rothad el, hanem ennyi időn keresztül is végig ehető és finom marad – az „fúj!”, az a rossz, mert „genetikailag módosított”, jaj, kimondani is szörnyű..!

Pedig hát nyugodtan kimondhatjuk: a GMO-növényeket nem Mr., Monsieur, vagy Herr Frankenstein laboratóriumában kísérletezték ki. Akik a GMO-növények előállításával foglalkoznak, azok is az emberiség jobb sorsáért dolgoznak. Még azért kell néhány nemzedék, mire a GMO-növényeket is besorolják a bio-termékek közé.

Van, ahol könnyen rajtakaphatók a GMO-ellenzők hamis állításai (magyarul: hazugságai), de ez nem mindig egyszerű. Amikor 2002-ben, Indiában meghirdették a gazdák között, hogy lehet jelentkezni genetikailag módosított gyapot-vetőmagokért, amelyek persze drágábbak voltak a hagyományos gyapotmagoknál, eleinte kevesen, később többen jelentkeztek, és kezdték azt termeszteni. A módosított növények abban különböztek a régi gyapottól, hogy az összes ismert kártevő ellen genetikailag fel voltak fegyverezve, azaz a régi kártevők már nem bánthatták őket. Nem volt szükség egyéb védelemre ezeken az ültetvényeken. Az ökológiai szervezetek, vagyis a környezetvédők természetesen már egy-két évvel az új vetőmagvak bevezetése után olyan jelentéseket tettek közzé, amelyek szerint az új vetőmag magas ára és az újfajta gyapot alacsony hozama miatt ezrével mentek tönkre az indiai gyapottermesztők…

Ezzel szemben az IFPRI (International Food Policy Research Institute), azaz a nemzetközi „élelmiszerpolitikai” kutatóintézet, amely szerencsére teljesen független szervezet, 2008-ban megállapította, hogy mindebből egy szó sem igaz. Az új gyapot hozama nagyobb, mint a hagyományosé, és bár a vetőmag drágább, de ezt bőven ellensúlyozza a nagyobb hozam, és az a tény, hogy a gazdáknak attól kezdve semmilyen vegyszert nem kell vásárolniuk a kártevők ellen…

Ha már a genetikai műveletekről van szó, talán nem árt megtudni, hogy a „módosítások” terén bizony vannak komoly eredmények. 2007-ben hirdették ki két nagyon ismert kórház tudósai az USA-ban, hogy Parkinson-kórban szenvedő betegeknek az agyába egy módosított gént juttattak (a növekedési hormont változtatták meg), miáltal jelentős javulás következett be az illetőknél már egy év után is. Most folynak a további kísérletek, immár sok száz betegen.

Jelenleg ígéretes kísérletsorozatok folynak szerte a világban a génterápiával. A legkülönbözőbb betegségeket lehet ezzel gyógyítani. Megmentettek vele olyan gyerekeket, akiknek az immunrendszere a születésüktől nem működött, de olyan felnőtteket is, akiknek valamelyik szervük mondta fel a szolgálatot valamilyen örökletes betegség miatt. A génterápiának két hatalmas előnye van – legalábbis ennyit látnak eddig a vele foglalkozó kutatók.

Az első: szinte minden szervre alkalmazható, bármilyen betegség ellen bevethető, csak meg kell találni a megfelelő géneket, amelyeket módosítani kell, és a bajok korrigálhatóak. Azt is mondhatnánk némi túlzással, hogy egy univerzális gyógymódot adtak nekünk a gének, azaz a gének ismerete.

A második: nincsenek káros mellékhatások. Az orvosok alaposan tanulmányozzák a beteget és betegségét, mielőtt döntenek, és a génterápia minden fázisa előre látható, a kockázatok kizárhatók.

Csak úgy mintegy mellékesen jegyzem meg: ezt a sok embert nem lehetett volna megmenteni, ha annakidején a génekkel foglalkozó kutatók meghajolnak az ellenzők érvei előtt, „Dehogy teszünk mi ilyent!” – felkiáltással visszavonulnak ezektől a kísérletektől, és a géneket egyáltalán nem bolygatják többé. Bizony vegyük figyelembe, hogy a génterápiát is azok ellenezték jobbára, akik valláserkölcsi alapokból indultak ki. Még mindig nem tanulták meg ezek az emberek és újabb nemzedékeik, hogy a vallás és a tudomány két annyira különböző dolog, hogy az élet semmilyen területén nem jöhetnek össze. Ha mégis összehozzák őket, mondjuk „erőszakkal”, akkor abból csak baj lehet. (Lásd az előző fejezetben a Bibliát és a tudomány, főleg a történészek és a régészek eredményeit.)

ígéretes kísérletek folytak már 2007 nyarán egy londoni szemklinikán az ún. Leber-vakság megszűntetésére. Ez veleszületett betegség, csecsemők veszítik el így a látásukat életük első hónapjaiban. Mint kiderült, egy mutáns gén (RPE65) okozza a bajt, aminek hatására a retina sejtjei többé nem reagálnak a fényre. Itt az orvosok a gén nem-mutáns, tehát helyes változatát vitték be a betegek szervezetébe. Talán nem túlzás máris azt állítani, hogy a genetikai eredetű vakság hamarosan gyógyítható lesz.

A kopaszok se keseredjenek el. Amerikai kutatók rájöttek, hogy a WNT-gén hatására az emberi bőr visszatérhet az embrionális állapotba, majd ismét kinő belőle a szőrzet. Eddig úgy hitték, hogy az emlősöknél, beleértve természetesen az embert is, az egyszer elveszített szőrzet többé nem regenerálható – hát most ez is megváltozik.

És bizony a gének erős fegyverek lehetnek a rák elleni küzdelemben is. Az első bíztató eredmények a bőrrák terén mutatkoztak, és genetikailag meg lehet változtatni az immunrendszert is. E gén révén a fehérvérsejtek (leukociták) felismerhetik az addig számukra „láthatatlan” ráksejteket, és megsemmisítik azokat. Kínában már évek óta kapható egy Gendicine nevű gyógyszer, amit sehol a világon nem lehet kapni, csak Kínában használható – ezért a rákos betegek oda áramlanak egy-egy Gendicine-kúrára. Ez is génterápia: a p53-as gént aktivizálja, amelyik a rákos sejteket öngyilkosságra kényszeríti! A kínai orvosok ugyan már több száz rákost kigyógyítottak, de azért nem optimisták. Azt mondják, várjunk pár évig, hogy az illetőkben nem tér-e vissza a rák?

Számos kutató már a „Második generációs génterápián” dolgozik. Vagyis ennek révén már nem is kell beavatkozni a DNS-be, hanem a gyógyító tevékenység a sejtek genetikus információinak támadása szakaszában következik be.

Röviden szólva a jelenlegi génterápia így működik: a gyógyító, azaz „normális” géneket be kell vinni a szervezetbe. A hibás géneket jó másolatokkal helyettesítik, vagy ha a jó gének a szervezetben valami okból el vannak nyomva, nem fejtik ki teljes erejüket, nem működnek, akkor azok helyett kell bejuttatni a tettre kész, helyes géneket. Az új génkombinációval „helyre tett” fehérjék visszaadják a sejteknek a normális működésüket. A szervezetbe a géneket valamilyen „szállítóval” (orvos-szlengben: „taxival”) kell bejuttatni. Erre a célra egyszerű, ártalmatlanított vírusokat alkalmaznak.

Hadd jegyezzem meg: nem ok nélkül tettük ezt a kis kitérőt. Ugyanis ezeket a módszereket is ellenezték annakidején a természetvédők, mondván, az ember ne játssza meg az istent és ne avatkozzon vele a génekbe…

De hát a tudomány most már odáig jutott, hogy gyógyszert nyerhet ki génkezelt… állatokból is! 2009 elején a világtörténelemben először fordult elő, hogy az illetékes hatóság (ez esetben amerikai) engedélyt adott olyan gyógyszer törzskönyvezésére és ezáltal széleskörű alkalmazására, amelyet génkezelt állatból nyertek. Ehhez vajon mit szólnak majd a „környezetvédők”, akik már attól is „felpörögtek”, ha a növényekbe „nyúltak bele” az emberek?

Részletesebben: kecskék emlőmirigyeiben okoztak genetikai változásokat, majd ezen kecskéknek az utódaiból állt össze egy – most még csak kb. kétszáz kecskéből álló – nyáj. Az állatok tejéből készül az a gyógyszer, amely hatékonyan oldja a vérrögöket olyan betegek szervezetében, akiknek antithrombin-szintje eltér a normálistól. Itt egy örökletes proteinhiányról van szó, amely nagy kockázatot jelent, ha az illetőnek szülnie kell, vagy sebészeti műtétre kerül sor nála.

Az a kecskecsorda most hát élő gyógyszergyárként működik. Az állatoknak természetesen semmi bajuk sem lesz (és az előző nemzedékeknek sem volt) amiatt,

hogy a tejük egy apró módosítás miatt valamelyest megváltozott. A hatóanyag kinyerése így talán rájuk nézve is teljesen ártalmatlan folyamat.

Ugye nem kell mondanom, hogy az amerikai környezetvédők (a sajtójelentésben így írták le őket, a politikai korrektség jegyében: „a génkezelt állatok felhasználásával szemben szkeptikus szervezetek”) persze, hogy tiltakoztak, és azt emlegették, hogy az emberiség fölött egy „sötét felhő” terjedt szét…

Pedig bele kell nyugodniuk, hogy ez lehet a jövő. Majd elszaporodnak a különféle állatfarmok, mint ahogyan a kecskefarm is. Az a kétszáz kecske ezentúl a beteg emberekért fog élni, és ettől semmi kára nem származik. Egyetlen génmódosított kecske annyi antithrombint termel egy év alatt, amennyit csak 90 ezer önkéntes véradótól lehetne összeszedni! És vannak országok, ahol egy évben összesen sem akad ennyi véradó.

És most, már csak kis időre, térjünk csak vissza a hamis környezetvédők kedvenc vesszőparipájához, a GMO-növények-hez. Általában azt halljuk-olvassuk-látjuk tőlük, hogy a növényi génmódosítások ellenőrizetlenül folynak, és hogy kizárólag anyagi érdekeltség, nem valódi szükséglet áll mögöttük. Bizony tény, hogy most, a folyamat kezdetén még a GMO-vetőmagvak elég drágák. De éppen azért, mert majd hamarosan tömegesebb lesz a felhasználásuk, hát az árak is esni fognak, törvényszerűen.

Berlinben van a híres német vegyikonszern, a BASF egy hatalmas laboratóriuma, a Metanomics. Ez egyben a világ egyik legnagyobb bioinformatikai rendszere is, amelynek fő célja a genetikailag módosított növényekkel kapcsolatos információk gyűjtése. Egy tudásbázist szednek össze, immár sok éve arról, hogy milyen hatásokkal jár a GMO a növények esetében. Évente körülbelül százezer úgynevezett „profilt”, azaz részletes genetikai-molekuláris leírást, mintegy „jellemzést” készítenek. Ők maguk végzik a kísérleteket, nem másokra hagyatkoznak. A Metanomics laboratóriumaiban számítógéppel ellenőrzött növényekben zajlanak a génekkel kiváltott változások. Vannak változások, amelyek szabad szemmel is láthatók: génterápia hatására egyes haszonnövények sokkal több biomasszát termelnek, azaz nagyobbak lesznek, „kiadósabbak”. Másoknak sokkal több a gyökerük. Az, hogy géneket kicserélnek, újakat vezetnek bele vagy egyes régiek tevékenységét blokkolják, rengeteg változást adhat.

Az itt kísérleteknek alávetett növények egy része ellenállóbb a szárazságra, kevesebb vizet kíván, mások egészen jól tűrik, ha sós vízzel (tengervízzel) öntözik őket, ami kolosszális könnyebbség lehet a fejlődő országokban. A genetikai beavatkozás hatást gyakorol arra, hogyan dolgoznak a sejtekben működő „gyárak”. A Metanomics-ban ezer és ezer adatot jegyeznek fel a növények viselkedéséről, a bennük lezajló folyamatokról. A legtöbbször kukorica, szója és rizs-változatokkal kísérleteznek. Már sikerült kidolgozni olyan alfajokat, amelyek egy-egy vidéken, az ottani éghajlati és fizikai körülményeknek megfelelően az adott környezetben a lehető legtöbb termést hozzák majd. Aminek nagy jelentősége lehet a Föld számos vidékén pusztító éhínség megfékezésében.

Hát ennyit arról, hogy „senki sem ellenőrzi a genetikai manipulációkat”. Először is nem manipulációk, másodszor nagyon is ellenőrzik. Más kérdés, hogy a BASF kutatók soha sehol nem publikálják az eredményeiket, de ennek is van indoka: a kikísérletezett növényeket szabadalmaztatják. Viszont egész idő alatt rajta tartják a kezüket a kutatások pulzusán, és ha valahol azt észlelnék, hogy egy-egy GMO-növény bajt okoz a környezetének vagy az embereknek, azonnal riadóztatnák a közvéleményt. De ilyen riadóra valahogy csak nem kerül sor…

Már a külvilág, azaz az efféle vitákról csak ritkán tudomást vevő emberek százmilliói is felfigyeltek erre a jelenségre, amit nyugodtan nevezhetünk harcnak, majdhogynem háborúnak is. Némi egyszerűsítéssel az egyik oldal időzített bombát lát ebben, és a GMO-k miatt a világ és az emberiség pusztulását vizionálja. A másik oldal – sokszor tényleg túlozva – meg azt emlegeti, hogy a génmódosításokkal új, boldogabb korszak virrad az emberiségre. A két álláspont végletes és kibékíthetetlen. Hát ezért inkább nézzük a tényeket.

Az biztos, és ezt el kell ismernünk a GMO-ellenzőknek: még elég rövid idő telt el a génmódosított növények bevezetése óta ahhoz, hogy teljes bizonyossággal állíthassuk: ezek nem károsak az emberek számára. De hát ki tudhatja, hogy mennyi időnek kell ehhez eltelnie? Semmiféle tapasztalatunk nincs e téren. Ugyanakkor azért vegyük figyelembe azt, amit ebben a fejezetben már említettem: hogy az emberiség már számtalanszor beavatkozott a környezetébe, valójában az őskortól kezdve folyamatosan azt teszi. E beavatkozások része volt a növényvilág szélesebb körű felhasználása, átalakítása, saját igényeihez igazítása, a táplálkozási szokásainak változása. Ezek mind nagy-nagy fordulatok voltak a maguk idejében, de persze az emberiség ezt nem csak túlélte, de érzékelhető változásokat sem okozott. Valahogy nehezen tudom elképzelni, és talán ezzel a kedves olvasók is így vannak – hogy az emberi szervezet egyáltalán megérezné a GMO-változásokat. Ugyanis, ha egy rizsfajtában kicserélnek egyetlen gént, aminek következtében az adott alfajnak több gyökere lesz, és jobban magába szívja a tápanyagokat – akkor ettől miért válna veszélyessé az emberre nézve a rizs fogyasztása? Nem idegen, gyilkos géneket visznek bele a növény szervezetébe, sőt még csak nem is olyanokat, amelyek ott végzetes elváltozásokat okoznak. Hanem éppen olyan természetes géneket, amelyekből azért van benne már 15-20 ezer – és eddig is ettük, nem lett bajunk. Ezután is enni fogjuk, és nem lesz bajunk. Amikor az ember beavatkozik egy növény genetikájába, az nem drasztikus változás. A legtöbb esetben 1-2, maximum 4 új gént adnak hozzá. Ezek a gének és az általuk képzett fehérjék nem mások, mint az élelmiszereink szokásos alkotóelemei. A GMO-ellenzők azt sugallják – ha nem is mondják ki kereken –, hogy attól az egy-két géntől, amit belevisznek – például a szójába, – már valóságos mérgek termelődnek ott, idegen anyagokkal telik meg a növény és termése, amelyek aztán végeznek velünk… Ez nem más, mint megtévesztés, igazi manipuláció.

Apropó, a szóját említettem. Két dolgot tudnunk kell, mielőtt továbbmegyünk: a génmódosított növényekkel és azok termésével szemben gyakorlatilag csak Európában van igazi ellenállás (amit természetesen a GMO-ellenzők hoztak létre és tartanak életben), más kontinenseken sokkal könnyebben mennek a dolgok. A másik: itt nálunk szinte csak a génkezelt, módosított kukorica behozatalát és termesztését ellenzik. Más növényekre ügyet sem vetnek!

Nos, szójából több mint egymilliárd tonnát termelnek – hogy világos legyen: genetikailag módosított alfajaiból, természetesen. Ebből Európába évről évre 30 millió tonnát hoznak be, és érdekes módon ez senkit sem zavar, az emberek különféle formákban fogyasztják el ezt a szóját. Ez így megy már sok éve, és még sohasem derült fény semmilyen betegségre, bajra, amit a GMO-szója okozott volna.

Azt persze elhallgatja a média, amely számára nem szenzáció a normalitás, hogy az emberek sok olyan élelmiszert is fogyasztanak, amelyeket előzőleg besugároztak. A sugárzás mutáns géneket okoz, amelyek sokféle új fehérjét hoznak létre – mi pedig ezt megesszük, szorgalmasan, nap mint nap. És ezekben sokkal több az ismeretlen új fehérje, mint a GMO-növényekből készült élelmiszerekben. Európában azonban a GMO-ügy egyben fegyver is arra, hogy olcsó élelmiszer-alapanyagokat

kitiltsanak a kontinensről. Márpedig ott, ahol a GMO-növények szélesebb körben terjedtek és terjednek, az élelmiszerárak lefelé mennek. Gyanítható, hogy Európának nem is a GMO-val van baja, hanem inkább az élelmiszergyártó lobbi nyomására tiltakozik az Unió a behozatal ellen.

Amit ezen a kontinensen így elítélnek, az másutt már régóta bevett dolog, és a közmegegyezés is pozitívnak tartja (kivéve persze az ellenzők kicsi, de hangos csoportjait).

Jó, ha tudjuk, hogy az első genetikailag módosított növényeket 1983-ben vetették el az USA és Kanada szántóföldjein. Először dohányt termesztettek így, aztán jöttek az elhíresült paradicsomok, amelyek nem romlottak meg, mert ellenálltak a vírusoknak. Egy-két évvel ezelőtti statisztikák állnak a rendelkezésünkre, amikor ezt a könyvet írom. 2006-ban az USA járt az élen a GMO-haszonnövények termesztésében: ekkor 54,6 millió hektáron termesztettek módosított növényeket. Azt hiszem, nehezen tudjuk felfogni, hogy ez milyen óriási terület – 55 millió hektár az 5500 négyzetkilométer!

Amerikában ezeken a földeken az említett évben GMO-lucernát, kukoricát, gyapotot, papaját, tököt és szójababot termesztettek. 2009 elején elmondhattuk, hogy több mint 20 országban „szabad a vásár”, a génmódosított vetőmagok nemcsak szabadon vásárolhatók, de az ottani kormányzatoknak eszük ágában sincs megtiltani ezek termesztését – éppen ellenkezőleg. A nagy lélekszámú országok, mint Kína és India vezetése egyenesen pártolja a GMO-haszonnövények termesztését, hiszen azoknak a hozama sokkal nagyobb, mint módosítatlan társaiké. Ez pedig komoly érvnek számít ott, ahol naponta 1,1 vagy 1,3 milliárd (!) embernek kell enni adni.

De lépjünk túl ezen is. A következő témánk nagyon is felborzolja a kedélyeket, és ez így megy már vagy fél évszázada. A környezetvédők – nem csak a „hamisak”, de az igaziak is – régóta állnak harcban az atomenergiával. Elgondolkoztató érveik voltak még a múlt század második felében is. Ezek aztán bővültek 1986, vagyis Csernobil után. (Itt csak jelzem, hogy e könyv következő fejezete éppen Csernobilről szól.)

A dolog emlékeztet a legújabb, most zajló világgazdasági válságra. Csernobilban nem „az atom” miatt lett baj, és nem azért, mintha az efféle bajok jellemzőek lennének az atomerőművekre általában, és ettől folyamatosan tartani kéne. Csernobilban az emberi ostobaság és a felelőtlenség okozta a bajt. Az atomerőmű dolgozói kísérleteket folytattak az erőműben, annak működése közben, majd amikor ennek következtében kezdett baj lenni, nem álltak a helyzet magaslatán, nem tudták már visszafordítani a folyamatot, és ez okozta a bajt. Tehát akik Csernobilra hivatkoznak, mondván: lám, az ilyenekben bármikor történhet végzetes baleset, jobb, ha bezárjuk őket! – azok hamis érveket használnak.

Hasonlóan azokhoz, akik a világgazdasági válságot a kapitalizmus törvényszerűségei közé sorolják, mondván, „időről időre megmutatkozik a rendszer gyengesége, találjunk ki helyette valami mást..!” Nem kell mást kitalálni, mert itt is az történt, ami Csernobilban, csak nem atomerőmű-dolgozók, hanem bankárok által. Néhány száz bankár azt hitte, megszegheti a kapitalizmus törvényeit, szabálytalanul játszott, és amikor omladozni kezdett az, amit ők építettek, és amit erősnek hittek, nem tudták, mit tegyenek a baj ellen – és ez okozta a válságot.

Visszatérve az atomenergiára, ennek békés célú felhasználása ellen mindig is küzdöttek a környezetvédők. Ezzel még nem is lett volna semmi baj, ha nem használnak hamis érveket, amelyekkel könnyen megtéveszthettek nagyon sok

embert. Persze, igazából nem volt nehéz dolguk már Csernobil előtt sem. Azok számára írom le elsősorban, akik akkoriban még nem éltek: iszonyatos pszichés ellenállás volt, az emberek többségében, különösen Európában és Ázsiában már az atom szó, fogalom említésekor is.

Az előző évtizedekben ugyanis sok rosszat hallottunk ezzel kapcsolatban. Először is ott volt a Japánra ledobott két amerikai atombomba. 1945. augusztus 6. és 9, azaz Hirosima és Nagaszaki pusztulása valamiféle lelki törést okozott azokban is, akik akkor még nem is éltek. A tudat, hogy atomfegyvereket már bevetettek emberek ellen, igen lehangoló volt, és belénk égette az ellenállást az atommal szemben.

De ezzel még nem volt vége, sőt! Ezt követte majdnem három évtized, amikor a világ vezető nagyhatalmai – attól lettek „nagyok”, hogy nukleáris fegyverek: – atom- és hidrogénbombák ezrei fölött rendelkeztek, és azokat bármikor bevethették volna – ellenünk. Az akkori átlagemberek harmincnegyven évet éltek le úgy, hogy sohasem tudhatták-tudhattuk: mikor indítja el valamelyik nagyhatalom a rakétáit? Az interkontinentális ballisztikus rakéták 11 perc alatt elérték a Föld bármely, akár legtávolabbi pontját is. Ha elindultak, attól kezdve nekünk már csak ennyi időnk – ennyi életünk – maradt volna.

Hát persze, hogy amikor aztán terjedni kezdtek a békés célú atomerőművek, a környezetvédők pedig azonnal felemelték ellenük a szavukat, valóságos tömegek mozdultak mellettük az erőművek ellen. Nem kétséges, hogy maga az atom szó hangoztatása elég volt ahhoz, hogy az emberekben tartós és szinte zsigerből jövő ellenérzéseket ébresszen minden iránt, aminek köze volt az atomhoz.

Az akkori és későbbi környezetvédő mozgalmak – talán nem tudatosan – ezt is felhasználták a cél érdekében. És bár az erőművek elszaporodtak (ma több mint 400 reaktor működik és termeli az elektromos áramot szerte a világban), az ellenállás nem csökkent irántuk. Ebben persze igen nagy-szerepe van egyfelől annak a tömeghangulatnak, amit a hamis környezetvédők váltanak ki, és annak is, hogy az emberek olyan keveset tudnak a mai atomerőművek biztonságos voltáról.

Mert tényleg ideje lenne már túllépni a Csernobil-effektuson. Az bizony még 1986-ban történt, ráadásul az akkori Szovjetunióban, a világ technológiai színvonalától alaposan elmaradott erőműjében, és mint említettem, nagyon ostoba kezelőkkel. Az atomerőművek nyugaton még az 1980-as években sem így néztek ki, és nem így működtek. Ma pedig, huszonvalahány évvel később már régen túlléptünk a Csernobil-színvonalon!

Már csak azért is, mert azt általános energetikai technológia is fejlődik, ezen belül az atomenergetika technológiája még inkább. És mivel mindenki tisztában van vele, mekkora baj lehetne belőle, hát alaposan rákapcsoltak az elmúlt évtizedekben. Mára már olyan biztonsági előírások vannak egy-egy atomerőműben, hogy ott baj nem történhet. Ráadásul kivették a megbízhatatlan emberi személyzet kezéből mindazt, ami a biztonságra nézve kockázatot jelenthet. Ma már egy-egy ember, vagy akár az összes egy időben ott tartózkodó kezelő sem tehet azt, amit akar, nem módosíthatja a reaktorok működését úgy, hogy azokban bármilyen veszélyes folyamat elindulhasson. Ismétlem: még csak el sem kezdődhet egy olyan folyamat, amiből aztán a végén baj lehet! A vezérlés megakadályoz minden ilyesmit.

Mindezek ellenére a környezetvédők még mindig azokat a hamis érveket hangoztatják, amelyek fölött már eljárt az idő. A legjobb példa erre földrészünkön éppen Németország, ahol egy korábbi kormánydöntés miatt 202l-re fokozatosan bezárják az atomerőműveket. Ne felejtsük el, a döntést egy balos kormány hozta, amelyben nagy szerepe volt az ottani zöldeknek. Ám hogy valóban így lesz-e, az még egyáltalán nem biztos. Először is, az atomenergiával termelt áram a legolcsóbb

jelenleg a piacon. Nem véletlen, hogy a franciák – náluk a teljes áramtermelés 80 százaléka atomerőművekből jön, és szinte senki sem lázadozik e helyzet ellen – vagy Hollandia, Finnország, az óceán túlpartján pedig az Egyesült Államok nyakra-főre építik az új atomerőműveket. És minden jel szerint nekik van, lesz igazuk.

Német földön az összes tartományi vezetés az atomerőművek megtartása mellett érvel, és nem csak azért, mert bezárásuk alkalmával munkahelyek százai szűnnének meg. Akik most is az atomenergia mellett vannak, és nemcsak Németországban, azok állítják: egyfelől óriásira növekszik a világ energiaigénye, tehát a legnagyobb ostobaság lenne éppen akkor bezárni az erőműveket, amikor a legnagyobb szükség lesz rájuk. Paradox, és erősen leleplezi a hamis környezetvédőket, hogy az atomból nyert áram ellen küzdenek, és ha elérik céljukat, a környezet terhelése sokszorosa lesz a mostaninak!

Ugyanis ha nem atomerőművekben, akkor másféle erőművekben kell majd megtermelni a nagyon is szükséges energiát. Például olyanokban, amelyekben szenet égetnek el… Talán nem is kell mondanom, hogy ez milyen légköri szennyezéssel járna.

Ráadásul az USA-ban az áram jóval olcsóbb, mint Európában, és ez az atomenergiának köszönhető. Ami egyben azt is jelenti, hogy az ott készült ipari termékek olcsóbbak lehetnek, mint az európaiak. Ha ezt összevetjük azzal, hogy Ázsiában meg a munkaerő olcsóbb, akkor bizony Európának nem sok keresnivalója marad a világpiacokon a maga jóval drágább árucikkeivel.

Jó, ha tudjuk: Európában egy kilowattóra áram 2,5 euro-centbe kerül, ha atomerőműből érkezik – de ha mondjuk egy szélerőműből, akkor 9 centbe.

És a hamis környezetvédők mindenképpen le akarják állítani az atomerőműveket, persze nem mondják, hogy helyettük mindenáron szén- és gázerőművekre vágynak, ők például szélerőműveket emlegetnek. Mint a fenti számok mutatják, az onnan kapható áram több mint háromszor drágább, de őket ez sem tántorítja el. Németország esetében különösen veszélyes a helyzet, hiszen ha nem lesznek többé atomerőművei, még inkább rászorul az import olajra, és gázra – ami az Oroszországtól való szinte teljes energetikai függőségét hozza.

Inkább még több, sok atomerőművet kéne építeni, hogy ezt a tragikusan is végződhető függőséget majdnem teljesen megszűntethessék. De hát a „zöldek” gondoskodnak róla, hogy ez ne történhessen meg. Szüntelenül hangoztatják: „Minden nap, sőt, minden óra, amíg atomerőművek működnek a közelünkben, elviselhetetlen kockázatot jelent.”

Én meg azt mondom, hogy mivel az ellentábor érveit ők is ismerik, nagyon jól tudják, hogy az atomerőművek bezárása nagy környezetszennyezést, energetikai függőséget, drága áramot, és ezért az ipari termelés csökkenését, a német földön készült árucikkek eladhatatlanságát okozná. Mégis csak azt ismételgetik makacsul, mint az öszvér, hogy „bezárni az atomerőműveket, bezárni őket..!” Sajnos azt kell mondanom, ilyen viszonyok között minden érv és tudás birtokában így viselkedni már-már betegesnek tűnik.

Az atomenergia helyzete a legtöbb országban függ a mindenkori politikai széljárásoktól. Ahol vannak úgynevezett „zöldpártok” és azok a hatalom közelébe jutnak, ott mindjárt megszületnek egyfelől a fantasztikus, meg nem valósítható ötletek a nagy szélenergia-parkokról, meg vízierőművekről, meg naperőművekről – hogy aztán egyik se valósuljon meg soha. Mégis, éppen maguk a környezetvédők ellenzik azokat a beruházásokat, amelyek valóban alternatívát jelenthetnének például az atomenergiával szemben. Mióta tapasztaltuk, hogy a „környezetvédők” egyik országban támogatják, a másikban élesen ellenzik a nagy folyókra építendő

vízierőműveket azok állítólagos rossz utóhatásai miatt, már nem tudjuk, mit mondjunk. Hát még akkor, amikor kiderült, hogy ellenségesen állnak a szélerőművekhez, és szembefordultak azok telepítésével, mondván, hogy néha egy-egy madár téved a forgószárnyak közé, és hogy nagyon zajosak..! Akkor nem is hittünk a szemünknek és fülünknek. Ma már tudjuk: ez újabb jele a „zöldek” sorozatos következetlenségének.

Aztán talán arra is érdemes gondolni, hogy az atom talán nem is olyan veszélyes dolog, ha ma már tömegesen elterjedt a… gyógyításban is. Igen, az orvoslásban ma már mindennapos a radioaktív izotópok alkalmazása, és ezek optimális esetben sokmillió embert mentenek meg az életnek. Nos, gondoljanak csak erre az újabb paradox dologra: amennyire tudom, soha sehol, egyetlen „zöldnek” sem jutott eszébe tüntetéseket szervezni a kórházak elé csak azért, mert azokban „kobaltágyú” dolgozik és/vagy másféle módokon is alkalmazzák a radioaktív izotópokat!

Tehát az emberek az egészségüket, sőt az életüket is rábízhatják a radioaktív anyagokra – de azzal áramot termelni nem szabad! Az veszélyes, sőt: életveszélyes! Persze, amíg élni fog a Csernobil-komplexus (ott sem úgy történt minden, ahogyan a legtöbben ma tudják, és erről olvashatnak majd hamarosan), addig könnyű lesz az embereket ezzel elbolondítani.

Természetesen tudható, hogy a zöldek folyamatosan veszélyről beszélnek az atomerőművekkel kapcsolatban, és itt nem számítanak a logikai bukfencek, sem a tények elferdítése – ezek bevett eszközök. És mint tudjuk, sokak szerint, és sokak számára a cél szentesíti az eszközt – ahelyett, hogy a mondás ellentétét alkalmaznák: „az eszköz beszennyezi a célt”.

Manapság nem létezik biztonságosabb ipari technológia annál, amit az atomerőművekben találhatunk. Ez pontosan ugyanaz a helyzet, mint a repüléssel. Az utasszállító repülőgépek esetében oly nagynak látszott a veszély a kezdetektől fogva, hogy mindig igyekeztek mindent többszörösen bebiztosítani. Mivel ez a folyamat tartós volt, és nem is szakadt meg soha, hát egyre újabb láncszemek kapcsolódtak bele a biztonsági rendszerbe. Ellentmondásosnak tűnik ez is, de nem az: a repülés ma a legbiztonságosabb helyváltoztatási forma. Sokszor biztonságosabb, mint autóval, vonattal, vagy hajóval utazni. Hála az említett biztonsági intézkedéseknek, berendezéseknek és szabályoknak, itt a legkevesebb a baleset, és utaskilométerek millióira számítva a legkevesebb a halálos áldozat.

Hát így van ez az atomerőművekkel is. A „zöldek” egyik egykori vezetője „renegáttá” lett, azaz amikor már nagyon nem értett egyet társaival, otthagyta őket. Nem kisebb személyiségről van szó, mint Patrick Moore kanadai ökológusról, aki nemcsak aktivistája volt a Greenpeace szervezetnek, hanem majdnem tíz évig a kanadai Greenpeace („Zöldbéke”) szervezetet vezette, ahonnan átkerült a világ-Greenpeace nemzetközi központja igazgatói székébe. Nos, ő aztán biztosan autentikus személy, aki belülről látta ennek a szervezetnek a működését, másfél évtizeden át ott volt mindig a döntéshozók között, ebből hat évig ő maga volt a legfőbb döntéshozó. Érdemes megszívlelnünk, amit mond.

Patrick Moore valaha az atomerőművek és az atomenergia esküdt ellensége volt, ádáz módon szállt szembe mindennel, ami atom. Ő volt az, akik nyilvánosan hirdette, hogy „az atomerőművek az ember által valaha is teremtett legveszélyesebb eszközök”. Ma már persze nem így gondolkodik – meggyőzték a tények. Ma (2008 végén adott egy interjút, abból idézünk) így nyilatkozik: „Teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy manapság nemigen létezik ennél biztonságosabb ipari technológia”.

Világos beszéd. Moore habozás nélkül lakna nemcsak egy atomerőmű mellett, hanem akár be is költözne az épületébe, ha ott kialakítanának számára egy lakást.

Ő, aki nagyon is belülről ismeri a Greenpaece-t és feltehetően a többi hasonló szervezetet is, érdekes kifejezést használ volt elvbarátaira: konfliktuskereső zöldeknek nevezi őket, és mi már tudjuk, hogy ez mennyire helyénvaló szó.

Bírálja őket, amiért a két legkevésbé költséghatékony energiaforrást, a napenergiát és a szelet pártolják mindenek fölött. Ezekkel Moore szerint nem csak az a gond, hogy igen drága beruházást igényelnek a telepítéskor, de megbízhatatlanok is. „Hogyan lehetne iskolákat vagy kórházakat megfelelően működtetni, ha zsinórban három-négy napig szélcsend van, illetve elbújik a nap?” – kérdi.

Tőle tudjuk azt is, hogy a Greenpeace vezérkara sokszor már úgy képzelte, hogy ők irányíthatják a világot. Ezek az akkor még tudományos képzettség nélküli emberek (Moore többdiplomás tudós volt, távozása után aztán a Greenpeace vezetősége is belátta, hogy nem nélkülözheti a tudósokat, hát összehoztak párat egy tanácsadó testületbe) csak úgy dobálóztak az ötletekkel, mire kellene-lehetne rákényszeríteni a kormányokat? Moore akkor távozott, amikor felvetették, hogy az egész világon be kéne tiltatni az ivóvízklórozást, mert az „mérgező”… Persze ez nem igaz, klórból elég sokat kéne meginnia valakinek ahhoz, hogy méregként hasson a szervezetére. Abban az oldásban, ahogyan manapság a fejlett országok vízvezetékeiben megtalálható, hatása egyenesen áldásos, nem káros. Moore szerint akkor már az antibiotikumokat is betiltathatnák, mert azok meg sejtmérgek, éppen ezért hatásosak a káros baktériumok ellen…

Nagy bajok támadhatnak abból, ha a környezetvédők – az őszinték, az igaziak is – politikával kezdenek foglalkozni. Márpedig sok efféle mozgalomnak ez a célja, mi több, eleve politikai pártként alakulnak meg csupáncsak azért, hogy így bekerülhessenek a parlamentekbe. Al Gore az USA-ban akkor startolt rá a zöld eszmékre, amikor 2000-ben oly emlékezetes módon elvesztette az elnökválasztást George Bush-sal szemben.

Ez az „ökológiai evangélista” évekig járta az országot, és próbálta megértetni az amerikaiakkal, hogy ők is okozói a globális felmelegedésnek, hogy nem kéne annyit fogyasztaniuk. Ezzel persze nem sokra ment, legalábbis kezdetben. De a „Kényelmetlen igazság” mint dokumentum-kötet és főleg mint Oscar-díjas dokumentumfilm sokat lendített az ügyön. A legtöbb amerikai már kezdi érteni az összefüggéseket, és gondol a felmelegedésre, meg a vele járó problémákra. Már ez is nagyon sokat jelent.

Csak hát az ember, különösen innen Európából látja azt is, amit egy átlag amerikai nem vesz észre, mert természetesnek tart. Neki nem számít, hogy Al Gore, mióta lelkes zöld lett, megkétszerezte a vagyonát. Nem nagyon izgatja, hogy mások szerint a Gore-féle zöld szín csak kifelé érvényes, egyfajta politikai kulissza. Tudjuk azt is, hogy a Gore-ház, a benne élő család havonta kétszer annyi energiát használ fel, mint egy átlagos amerikai család egy egész évben!

Bár nem a hamis környezetvédők, hanem az igaziak között kéne említeni, semmiképpen sem kerülhető meg Björn Lomborg dán tudós, a környezetvédelem fiatal fenegyereke, aki egy-két könyvével alaposan kivágta a biztosítékot. Ő a könyvében azt hirdette, és hirdeti továbbra is, hogy az emberiségnek vannak ennél sokkal fontosabb problémái is, azokat kell most megoldani, de közben oldjuk meg az alternatív energiák problematikáját is. Vagyis most kutassuk ki ezek megvalósíthatóságának módjait, mert most még olcsóbban tehetjük ezt meg, mint tíz-húsz-harminc év múlva. Lomborg persze kapott hideget-meleget is, főleg akkor, amikor bebizonyította, hogy a mostani globális felmelegedés, az üvegház-hatás, stb. egyáltalán nem függ össze a modern társadalom ipari tevékenységével – merthogy

ugyanilyen, sőt ennél komolyabb klíma-katasztrófák és felmelegedések voltak már akkor is, amikor ember nevű élőlény még nem is élt ezen a bolygón!

Nagy pofon volt ez azoknak, akik akkor is, ma is csak folyamatosan szajkózzák a széndioxid-kibocsátást, és el sem tudják képzelni, hogy ennek más oka is lehet, mint a sok zöld által rettenetesen gyűlölt ipar.

A hamis környezetvédők nemegyszer persze igaziak, csak olykor tör rájuk valamiféle érthetetlen vakság, ilyenkor a magától értetődő összefüggéseket sem veszik észre. Ennek jó példája a magyar zöldek harca az M0-s autópálya ellen. Azt kell mondani, hogy már sok éve lassítják, olykor évekre le is állítják ennek az építését arra hivatkozva, hogy meg kell védeni azokat, akik a leendő (befejezendő) autópálya környékén élnek. Ez is abszurd érv. Hiszen mindenhol vezetnek utak, és minden út mellett élnek is emberek. Ám Nagy-Budapesten, vagy legalábbis annak belső részén is él legalább egymillió ember, aki azért szenved, mert az egész fővároson átmenő forgalom rájuk zúdul. Ők csak nyugodtan fulladozzanak a kipufogógázokban éjjel és nappal, már évtizedek óta, és ki tudja, még meddig – de a lényeg az, hogy pár ezer ember nehogy az autópálya közelében kényszerüljön lakni!

A másik, legalább annyira különös érvük az: nem szabad új utakat építeni, mert azok vonzzák az autóforgalmat. Hogy még nagyobb forgalmat generálnak! Ha ez érv, akkor a világ a fejére állt. Hát persze, hogy vonzzák a forgalmat, hiszen eleve azért építik őket! Minden utat azért hoznak létre, hogy járművek haladjanak rajta. És a forgalom nem csak ezért növekszik az új utakon is, hanem azért, mert a huszonegyedik században élünk. Ez az apróság a jelek szerint eddig elkerülte a magyar levegő- talaj- és vízvédők figyelmét. Nem lehet huszadik századi érvekkel tizenkilencedik századi állapotokat rögzíteni a huszonegyedik században. Itt ugyanis az autók száma még válság idején is növekszik, és nem lehet az embereket holmi idejétmúlt elvekre hivatkozva visszaterelni a vonatokra vagy buszokra. A modern környezetvédelemnek ezekből az alapelvekből kéne kiindulnia, és akkor nem cselekedne sokszor azon emberek ellen, akiket állítólag védelmezni akar.

Ahol egyszer már voltunk, oda többé nincs visszatérés, ezt meg kéne érteni. Aminthogy azt is, hogy az esetek nagy többségében két baj közül kell választani. Nincs egy ideális és minden tekintetben jó, pozitív megoldás, meg egy sátántól való. Két baj van, az egyik talán valamivel kisebb, mint a másik – ha lehet, ezt válasszuk. A mi példánkban: ha végre a zöldek nem tüzelik saját al-szervezeteiket és ál-szervezeteiket, meg a lakosságot – amely általában rövidlátó, csak a saját utcáját, faluját, környékét látja, azon túl semmit, országos, nemzeti, vagy pláne globális szempontokat nem akar figyelembe venni, legalábbis így van ez Magyarországon – akkor lesz nyugalma mindenkinek. Érdekes módon még az autópályák közelében lakóknak is, ha az M0-ás autópálya körbeéri Budapestet és minimum másfélmillió embert megszabadít a gyötrődéstől. Arról nem is szólva, hogy mennyivel jobban járnak mindazok, akik az ország egyik feléből a másikba igyekeznek, és az utolsó százhúsz évben ehhez mindnek át kellett menniük a fővároson – azután meg már nem lesz erre szükségük, ők is megkönnyebbülnek, időt és üzemanyagot nyernek. Egyszóval mindenki jól jár – kivéve a magyar zöldeket, akik már kezdettől rossz lóra tettek, és most, meg később majd ennek isszák a levét.

Megható általában, amikor környezetvédők – immár Magyarországon is – fákhoz láncolják magukat az élet védelmében. A képlet egyszerű – szerintük –, és ezt így kommunikálják a médiának is. Csak hát egy kicsit homályosodik a kép, amikor kiderül az, amit a zöldek igyekeztek elhallgatni: a szóban forgó fákat nem azért kell kivágni, mert ott éppen mélygarázst akarnak csinálni, hanem mert száz éve ott

állnak, elkorhadtak, időnként némelyikről letörik egy súlyos ág, és az alatta parkoló kocsikat megrongálja. No, és mondjuk meg őszintén: ha meg valóban építkezni akarnak ott, de az építők megígérik, hogy az építkezés befejezése után kétszer annyi fát ültetnek el, mint ahányat most kivágtak – akkor miért kell ellenkezni, az építést akadályozni? Számtalan példa van arra, hogy az építkezések befejeztével valóban ültettek sok fát (akadt persze olyan lelkiismeretlen cég, amelyik ezt ígérete ellenére sem tette meg, de talán a zöldek is hallottak az „ártatlanság vélelméről”, tehát nem szabad eleve úgy hozzáállni a cégek ígéretéhez, hogy úgysem teljesülnek). Ha egy ilyen helyzetben tovább ellenzik-akadályozzák az építést, akkor sok leendő szép fa elültetését akadályozzák meg. Ez hogyan egyeztethető össze a zöldek ideológiájával?

Szintén a zöldeknek köszönhetően az utóbbi évtizedekben teljesen eluralta a közvélekedést az a nézet, hogy a nem természetes eredetű szerek, amelyeket a mezőgazdaságban alkalmaznak, elsősorban a peszticidek, rettenetesen kártékonyak az emberre, legfőképpen azért, mert rákkeltők. Mindenféle rovarirtó és gyomirtó, amit a növénytermesztésben, de különösen a gyümölcstermesztésben alkalmaznak, az káros az emberre.

Ismerjük el, volt ebben igazság. Csakhogy pár éve fordulni látszik a kocka. 2007 nyarán John Berlau professzor új felfedezéssel állt elő, amelyet azóta többen is ellenőriztek. Az Eco-Freaks c. kötetben bebizonyítja, hogy a növényekben jelen lévő természetes vegyületek is éppen annyira rákkeltők, mint a mesterséges peszticidek. Mindenben, amit megeszünk, 99,99 százaléknyi potenciális rákbetegséget okozó anyag van jelen. Ami persze nem azt jelenti, hogy aki burgonyát vagy sárgarépát eszik, az rákos lesz. Csak azt, hogy miközben mi a mesterséges vegyületektől féltjük táplálékainkat és azon keresztül magunkat is – nem sokat tehetünk a természetes kórokozók ellen, amelyek már eleve ott rejtőznek a növényekben.

Ha valaki logikusan végiggondolja a dolgokat, kénytelen belátni: mielőtt az emberiség nem kezdett el mesterségesen készített vegyületeket, peszticideket alkalmazni a növénytermesztésben, akkor is voltak rákos megbetegedések, talán éppen olyan gyakran, mint manapság. Csak mivel azt a betegséget, hogy „rák”, nem ismerték és ezért nem tudták elnevezni sem, hát nekünk most visszanézve úgy tűnik, mintha a rák különböző fajtái csak a modern kor, főleg a huszadik század termékei lennének, és persze rögtön összehoztuk őket az agyunkban a modern vegyületekkel, amikkel mi, emberek „támadjuk” a természetes környezetet.

A növények a saját kártevőik ellen fejlesztették ki magukban a természetes vegyületeket. És nyilván már akkor, amikor emberek még nem is éltek a Földön. De mi köze mindennek a (hamis, vagy nem hamis) környezetvédőkhöz? Hát ez is egy olyan front, ahol ezek a szervezetek ütköznek a tudományos élet képviselőivel, sőt olykor egymással is. Amikor az említett igazság kiderült és tudományos módszerekkel alátámasztható lett, a környezetvédőknek már régen megvolt a maguk érve. És ez megtámadhatatlannak látszott. A környezetvédelem hajnalának, az 1960-as éveknek nagysikerű alapműve, Rachel Carson: Silent Spring („Csöndes tavasz”, vagy még találóbb címmel „Néma tavasz”) című műve arról (is) szólt, hogy az ember által használt vegyszerek kiirtják a madarakat, és akkor nemcsak néma lesz a tavasz, de összeomlik az egész földi ökoszisztéma is. A mai környezetvédők azt állítják, hogy az ember a természetes peszticidekhez hozzászokott az év(tíz)ezredek során, és azok számunkra már nem ártalmasak, míg a mesterségesek egyenesen gyilkosok, hiszen rákkeltők.

A képlet sokak számára máig ilyen egyszerű – volt. De most a tudósok ismét összezavarták a dolgokat, mondhatjuk. A tudósok kiálltak a peszticidek mellett. Berlau professzor egyenesen kijelentette – minden fajtiszta környezetvédő rosszallásától kísérve –, hogy vissza kell hozni az ezerszer kiátkozott DDT-t is (erről később), és hogy a peszticideknek hála sikerült megvédeni az élelmiszernövények termését immár évtizedeken át.

India azelőtt gyakran éhezett, ma viszont élelmiszereket exportál – mert hála a peszticideknek, kisebb területen is nagyobb hozamokat ér el, így nem kellett újabb erdőket kivágni, hogy művelhető földet nyerjenek…

Egy másik professzor, Lois Swirsky Gold viszont úgy véli: az emberi szervezet, éppen mert évezredek óta szokja a peszticideket, nem is tesz különbséget azok természetes és mesterséges alfajai között, egyformán védekezik mindegyik ellen! Swirsky szerint ennek oka az evolúcióban keresendő: ha őseink környezetében kifogyott az egyik növény, amihez a szervezet már hozzászokott (és a benne lévő mérgekhez is), akkor kerestek egy másikat, és attól kezdve azt fogyasztották, az emberi szervezet pedig „átállt” az új méreg kivédésére. Az immunrendszerünk tehát – állítja Swirsky – ugyanolyan könnyedén „befogadta” a szintetikus peszticideket is.

Egy átlagos amerikai ember szokásos étrendjében 5-10 ezer (!) természetes peszticid található. Bruce Ames professzor a Berkeley Egyetem biokémikusa így teszi fel a kérdést: „Ha a természetes peszticidek nem ártanak nekünk, akkor hogyan árthatnának a szintetikusak, amelyekből tízezerszer kevesebbet fogyasztunk?” Ő állapította meg, Berlau kutatásait követve, hogy a gyümölcsökben és zöldségekben található természetes vegyületeknek körülbelül a fele rákkeltő! Ilyen toxikus anyagokat talált többek között a banánban, a brokkoliban, az almában és a petrezselyemben is. Egy általa vizsgált átlagember – helyesebben egy átlag-amerikai, akinek táplálkozási szokásai eléggé eltérnek a nyugat-európai emberekétől, nem is szólva a kelet-, közép- és dél-európaiakétól – naponta 1500 milligramm természetes vegyületet és 0,09 milligramm szintetikust fogyaszt el. Ames szerint sem az egyik, sem a másik nem okoz rákot, legalábbis nem ebben a mennyiségben.

Persze azért a helyzet nem ennyire fényes, valóban van abban valami, hogy a huszadik században az emberek – elsősorban a fejlődő világban – elkezdtek fogyasztani olyan anyagokat is, amelyeket azelőtt sohasem – gondoljunk itt csak a kávéra, a kakaóból készült termékekre (csokoládék), vagy akár az utóbbi pár száz évben az addig ismeretlen burgonyára.

Mindenesetre úgy a környezetvédők, mint a többi ember joggal neveti ki azokat, akik bioételeket fogyasztanak, majd utána jólesően rágyújtanak egy cigarettára (többen vannak, mint gondolnánk) – ők éppen olyan biztosan vitorláznak a „Rák” nevű kikötőbe, mint azok, akik a napi nikotin és/vagy alkoholadagjuk mellé nem biotermékeket fogyasztanak. Legfeljebb az ő hajójuk később ér be abba a bizonyos kikötőbe.

De sokkal nagyobb harcnak nézünk elébe a környezetvédők és a tudomány egyes képviselői között a DDT ügyében. A fiatalabb nemzedék már a rövidítést, a nevet sem ismeri. A második világháború alatt és utána még egy-két évtizeden át ez volt a legádázabb és legerősebb vegyszer, amit bevethettek a rovarok ellen. A DDT volt az a peszticid, amely évtizedekig megmaradt a talajban és általában a természetben, mérhetetlen károkat okozva ezzel az élővilágban. A hatvanas évek közepére odáig jutottak az akkori tudósok – és hadd mondjam meg: az a pár ember, aki akkoriban kezdett természetvédelemre gondolni egyáltalán! – hogy be kell tiltani a DDT használatát.

Persze az első környezetvédők – a javukra mondva: őszinte meggyőződéssel – azért követelték a DDT betiltását, mert hitték, hogy ez az anyag rákkeltő. Ma már azonban tudjuk – tudományos vizsgálatok bizonyították –, hogy a DDT nem okoz biztosabban rákot, mint számos természetes vegyület!

Andrew Smith professzor az angliai leicesteri egyetem toxikológusa kereken ki is mondta: az USA-ban a DDT betiltása sokkal több kárt okozott, mintha hagyták volna tovább használni. Környezetvédő körökben ez a kijelentés hatalmas döbbenetet okoz(na, ha eljutott volna hozzájuk). Smith szerint az addig féken tartott betegségek, mint például az úgynevezett „Nyugati Nílus-vírus”, amely a kondorkeselyűket és a sasokat tizedeli, vagy a boreliosis és más betegségek, amelyek embereket, állatokat és növényeket támadnak meg, most szabadon dühöngenek. Miután betiltották a DDT-t, az Egyesült Államokban a felére csökkent bizonyos fák állománya, többek között például a tölgyeké is. Hála a DDT-nek, sikerült a világ számos pontján legyőzni a maláriát, amely – tudjuk – ma ismét támadóban van, és eddig soha nem látott méretekben terjed. A maláriaszúnyogok ellen azóta sem találtak olyan hatásos szert, mint amilyen a DDT volt. Ráadásul, mivel most jön a globális felmelegedés, a malária eddig nem tapasztalt elterjedésére lehet számítani. Bizony mindez sokkolóan hathat a környezetvédőkre, mert ők évtizedek óta abban a hitben éltek – egész nemzedékeik nőttek fel ezzel a meggyőződéssel –, hogy a DDT rettenetes ellenség volt és a mozgalmuk egyik első, emblematikus győzelmének tartják a szer betiltatását az egész világon. Rossz hírem van számukra: az ENSZ Egészségügyi Világszervezete most készül visszafogadni kebelébe a DDT-t és alkalmazását újfent ajánlani a tagországoknak…

Azzal sem dicsekedhetnek a környezetvédők, hogy a klíma felmelegedésének okai között elsősorban a gyárakat és a gépkocsikat emlegetik. Ezt sikerült annyira elhitetni az emberekkel, hogy már mi is a „széndioxid kibocsátásról” és „üvegházhatásról” szólva mindig a nagyüzemeket, gyárakat, gyárkéményeket, a kilométeres dugókban álló autókat hibáztatjuk, szidjuk.

De mi van a repülőgépekkel? Személy szerint én még nem láttam (tévéhíradókban sem) repülőtársaságok székházai előtt tüntető zöld aktivistákat. Úgy tűnik: ami nem látszik, nem annyira szembetűnő, azzal ők sem foglalkoznak.

Ez nagy hiba. Ha a számadatokat nézzük, bizony égnek állhat a hajunk. Egyetlen repülés Európából az Egyesült Államokba vagy Kanadába, vagy vissza – azaz egy repülés az Atlanti óceán fölött bármelyik irányban 60 ezer liter üzemanyag elégetésével jár. (Csak az összehasonlítás kedvéért: egy átlagos európai autós körülbelül 50 év alatt használ el ennyi üzemanyagot...) Most nem is szorozzuk be ezt napi több száz ilyen géppel, és főleg nem azzal, hány tízezer repülés történik egy egész év alatt – csak ezen az egy útvonalon! És a világ más tájain..? És a katonai repülőgépek? A posta? És a teherszállító gépek?

A repülőgépek által a légkörbe juttatott rengeteg széndioxid és nitrogénoxid nagyban hozzájárul a már elhíresült ózonréteg rombolásához, az ózonlyukak keletkezéséhez, és tartós fennmaradásához. Állítólag még a gépek által a levegőben hagyott kondenzcsíkok is ártalmasak, felhőket hoznak létre, amelyek növelik az üvegházhatást.

De ha a károkat mérjük fel, még ennyit sem elég számításba venni. Mert ott van még az a kellemetlen tény, hogy mindez körülbelül 10 ezer méter, azaz 10 kilométer magasan történik, az említett vegyületek abban a magasságban, a ritkább légkörben átlag százszor tovább maradnak meg, mint az alsóbb rétegekben. Mindezek tetejébe még azt is hozzá kell tennünk, hogy a sugárhajtású repülőgépek hajtóművei által

kilökött gázok harmincszor jobban melegítik fel a földi légkört, mint a gyárkémények…

2007-ben és 2008-ban, a válság előtt naponta – szinte hihetetlen szám! – 850 ezer (!) utasszállító repülőgép szállt fel. Ez hihetetlennek tűnik, hisz tudjuk, hogy ennél sokkal kevesebb repülőgép van jelenleg használatban ezen a bolygón. De nemcsak nagy Boeingekre és Airbusokra kell itt gondolni, rengeteg kisebb gép is repül, és minden gép legalább háromszor indul el naponta, legtöbbjük 24 óra leforgása alatt váltott legénységgel még ennél is többször. 2050-re ez a mennyiség megduplázódik majd.

Most hosszan írhatnánk arról, hogyan dolgoznak a tervezők azon, miképpen lehetne az eddigieknél könnyebb szerkezetű és tömegű, aerodinamikusabb repülőgépeket előállítani, amelyek kevesebb üzemanyagot fogyasztanának, sőt, hogy az üzemanyag ne is az legyen, ami ma, hanem olyan, amely kevésbé rombolja a természetet. Logikus, hogy a könnyebb repülőgép mozgatásához kevesebb üzemanyagra van szükség. Ha ez ráadásul valamiféle „bio”-üzemanyag, akkor nyert ügyünk van. Ha a hajtóműveket sikerül csendesebbre alakítani, akkor meg pláne.

Csak egy dolgot nem értek ezzel kapcsolatban, és ezt már említettem egy oldallal előbb: emellett és ezért miért nem kampányolnak a környezetvédők? Mert ez nem olyan látványos dolog, mint odaláncolni magunkat a hidakhoz, fákhoz, megmászni a gyárkéményeket, és azokról transzparenseket lógatni? Vannak olyan ál-környezetvédő szervezetek, amelyek csak a konfliktusokat keresik (mondotta volt P. Moore, a Greenpeace valamikori vezetője, aki éppen az ilyesmik miatt hagyta ott a szervezetet) és főleg a látványos akciókra törekednek. Anyagi hátterük nem mindig átlátható, soha nem tudható, kik támogatják őket, és annak fejében mit várnak el tőlük? Hiszen elég tudnunk, hogy ebben a mai világban, különösen a pénzügyi válság kellős közepén bizony nehéz szponzori pénzekhez jutni, és ha kap is valaki, azért cserébe elvárnak valamit azok, akik a nagylelkű (?) támogatást adták…

Hallani, és itt-ott meg is írták (nem Magyarországon), hogy megesik: egy cég nagyobb összeget juttat a környezetvédőknek, aztán egy hét múlva hogy, hogy nem, ismeretlen személyek leleplező anyagot juttatnak el a környezetvédőkhöz. Ez az anyag a szponzor cég legfőbb piaci ellenlábasáról szól, és ha nyilvánosságra kerül, akkor azok majd piacot veszítenek. Nagyon kapóra jöhet a szponzorcégnek, hogy nem valamiféle bulvársajtó, anonim, gyanús leleplezés következik most, hanem egy „tiszta” és feddhetetlen, minden gyanún felül álló környezetvédő szervezet lép az ügyben, és kikezdi a konkurenciát. Bizony még az is előfordulhat – hallottuk olyanoktól, akik ezek miatt fordultak el egy-egy környezetvédő szervezettől –, hogy a szervezet vezetői jól tudják, miféle játékban vesznek részt. De mert szükségük van a támogatásra és úgymond „igaz ügyért harcolnak”, hát részt vesznek ebben a szelektív kampányban. Mert valószínű, hogy a szponzor cégnek is van a füle mögött ez meg az, ők is szennyezik a környezetet. De éppen ezzel az önkéntes felajánlással – hogy ne mondjam: „adóval”, vagy „váltságdíjjal” – sikerül megúszniuk, hogy a közfigyelem rájuk terelődjön. Ehelyett vetélytársuk viszi el a balhét, ami ráadásul nekik is hasznos, mert ezáltal új piacokat szerezhetnek.

Nagy kérdés, hogy ezt nem tudják a környezetvédő szervezetek tagjai? Vagy ha tudják, akkor az első ilyen esettől kezdve nem tartják-e önmagukat is inkább hamis környezetvédőknek?

Tegyük hozzá, hogy sok környezetvédő szervezet nemcsak a látványos akciókat kedveli, de imád hangzatos jelszavakat is bedobni a köztudatba. Minden bizonnyal nekik tulajdonítható az a mondás például, hogy „az amazonasi őserdők a Föld tüdeje”, amit aztán később az összes trópusi erdőre vonatkoztattak. És persze

folyamatosan riadóztatnak mindenkit, hogy a trópusi erdők fogyása végső soron mindnyájunk életét veszélyezteti. Pedig sem azt nem tudjuk pontosan, mitől csökken a trópusi erdők területe (a fakivágások ennek csak kis részét teszik ki), aminthogy abban sem lehetünk bizonyosak, hogy valóban van-e valami szerepük a fáknak az oxigéntermelésben? Mindenesetre, amikor legutóbb: 2008 elején a leedsi egyetem (Nagy-Britannia) kutatója, Alan Grainger a FAO (az ENSZ Mezőgazdasági Szervezete) erről készült adatait átvizsgálta, egyáltalán nem találta azt meggyőzőnek. Mi több, a kutatás eredménye az lett, hogy az erről szóló jelentések és adatok „homályosak”. De hát a környezetvédők ezt a kutatást és eredményét elhallgatták, mert nem illett bele szokásos mondanivalójukba, ideológiájukba.

Ők ugyanis továbbra is csak a „katasztrófa-víziókat” árulják, azokat közlik, azokat kedvelik. „Az emberiség katasztrófa felé rohan” – ismételgetik az unalomig.

Aztán jöttek a környezetvédők azzal, hogy nem csak a nagyfogyasztású autókról kell lemondani, mert a sok kipufogógáz rontja a Föld légkörét, hanem a hús fogyasztásáról is. Vagyis az lenne az ideális – mondják –, ha az emberiség áttérne a vegetáriánus étrendre, ugyanis a hústermelés az egyik legnagyobb környezetszennyezés!

Persze itt a Greenpeace és társai azonnal lecsaptak a tudósok kutatásaira (az előbb említett trópusi őrserőkről szóló vizsgálat nem érdekelte őket, mert nem erősítette meg régóta hirdetett jelszavaikat). Most arról van szó, hogy a globális felmelegedéshez, a légkör üvegház-hatásához erőteljesen hozzájárul a mezőgazdaság és főként az állattenyésztés is.

Mivelhogy a jelenleg létező 1,5 milliárd szarvasmarha és más háziállat naponta 300 milliárd liter metánt bocsát ki magából..! És a metán egységenként számolva jóval károsabb, mint a széndioxid. Így nem csoda, ha egyes számítások szerint a levegőbe jutó, és üvegházhatást okozó gázok 17-25, de más számítások szerint akár 32 százalékát is ezek az állatok okozzák!

Nem biztos persze, hogy az lenne a kiút, hogy most tömegesen levágjuk a marhákat, még egyszer utoljára mindenki jól belakmározhat a húsból, aztán jövő hétfőtől mindenki átmegy vegetáriánusba, merthogy hús nem is lesz. Nemcsak a szarvasmarháktól kéne megszabadulni – a környezetvédők egy csoportja szerint – hanem természetesen a sertésektől, juhoktól, kecskéktől, tevéktől, lámáktól, lovaktól, és így tovább… Ami jelenleg nem képzelhető el. (Például a tejtermelés vagy a gyapjú miatt sem, nem is szólva arról, hogy ezen állatok egy része igavonóként is használatos.) Arról nem is beszélve, hogy naponta sok tízezer állatot vágnak le világszerte a húsáért, és legalább ugyanannyi születik is, hogy felnőve ugyanez legyen a sorsa. A kérdés tehát az: jobb elszennyezni a környezetet, mint éheztetni az embereket?

A másik, hasonlóan zavaros ügy a bio-üzemanyag kérdése. Amikor beindult a bio-üzemanyagokat adó növények termelése Európában is (másutt már régóta zajlik a folyamat, sokkal tömegesebb méretekben, mint földrészünkön), egyes élelmes élelmiszer-kereskedők szép lassan kezdték emelni az árakat. Amikor pedig valakik rákérdeztek ennek okára, azt hazudtak, hogy a bio-üzemanyagok termesztéséhez szükséges földterület megnőtt, a maradék földeken kevesebb élelmiszer alapanyag terem, ezért nőttek az árak. A hamis környezetvédők pedig rögtön riadót vertek, készpénznek véve ezeket a magyarázatokat. Nem ellenőrizték az adatokat. Máris úgy tálalták mindezt, mind a legtisztább igazságot, és persze ebből is baj lesz, kiabálták.

Míg végre aztán mértékadó gazdasági források megírták, hogy a Földön a jelenleg megművelhető földterületnek csak egyharmadát műveljük, kétharmada parlagon

hever. Lenne tehát föld, ahol gabonát termelhetünk. A másik adat, amely persze nem tetszett ezeknek az ál-környezetvédőknek, a következő volt: a megművelt területeknek mindössze az 1 (egyetlen egy!) százalékán folyik bioüzemanyag-alapanyag termesztés, így hát kiderült, hogy az élelmiszer-kereskedők minden alap nélkül emelték az árakat.

Persze a fenti adatok lehet, hogy nem érvényesek egyes kisebb európai országokra, hiszen ott, az ő mezőgazdasági termőterületükön ezek az arányok lehetnek másmilyenek is. De az bizonyos, hogy sehol nem kerekedett felül az üzemanyag alapanyaggyártás az élelmiszer-célú termelésen.

Persze a bio-üzemanyagok kérdése sem olyan egyszerű, mint kezdetben hitték, ezért is csökkent azóta a lelkesedés irántuk. Való igaz ugyan, hogy sok gazda termelhetne eladható gabonát, főleg kukoricát, napraforgót és repcét, és az ezekből sajtolt olaj, mint üzemanyag lenne hasznosítható. De a járulékos költségek nem sokkal teszik olcsóbbá a bio-üzemanyagot, előállítása pedig elég sok környezeti terheléssel jár. Talán nem igaz a buzgón terjesztett állítás, hogy egy nagy autó tankjának egyszeri megtöltése kukoricából sajtolt bio-üzemanyaggal annyi kukorica elhasználását jelenti, amennyi elég lenne egy ember élelmezésére egy álló évig!

Kicsit gyanús nekem ez a számítás, nem tudom például, hogyan lehetne egy embert egy évig kukorica-származékokkal etetni – ezek közül ami eszembe jut, az a reggeli kukoricapehely és esetleg olykor a puliszka, ebédre.

Szóval sok furcsaságot produkál az élet, és még többet produkálnak a hamis környezetvédők. Kár, hogy ez még sokáig így marad, sőt ezeknek a csoportoknak, szervezeteknek a tevékenysége erőteljesen növekedni fog, egyenes arányban a földi időjárás változásaival. Ahogy föntebb írtam, a katasztrófa-víziókat mindig jobban el lehet adni a médiának, mint bármi mást.

IV.

AZ IGAZI CSERNOBIL

Talán nem is kell mondanom, hogy ebben az ügyben a környezetvédők – főleg a „hamisak” – mind a mai napig a legvadabb „híreket” és „tudósításokat” terjesztik, amelyeknek a fele sem igaz. Hiszen nekik kapóra jött az 1986. áprilisi reaktorbaleset. Mint már az előző fejezetben is céloztam rá, eleve hamis minden olyan beállítás, mintha a csernobili katasztrófa csak egy lenne a sok közül, hogy efféle esetek máskor, máshol, azaz bármikor és bárhol megismétlődhetnek, és persze ezért kell tartózkodnunk az atomerőművektől.

Igazából éppen a legbiztonságosabb, az eddig a legkevesebb bajt okozott, és főleg a környezetet nem terhelő erőműveket ellenzik azok, akiknek pedig ezeket éppen támogatniok kellene.

De ebben a fejezetben már nem a hamis környezetvédőkről lesz szó, legfeljebb olykor-olykor megemlítjük őket. Itt most a valós helyzet és a média által felfújt hamis látszat közti különbségekről fogunk szólni.

Tíz év múlt el a katasztrófa után, amire a világ már alaposan megváltozott Csernobil körül, és egyre több emberben merült fel a gondolat, hogy talán ez az egész ügy nem is járt olyan irdatlan pusztítással, mint ahogyan azt akkoriban, és azóta is terjeszti a média, sőt, vélik nemcsak a hivatalos szervek, de a tudomány képviselői is. Ezek a gondolkodó emberek, akik kiálltak a sejtéseikkel akkoriban és azóta is a közvélemény elé, többféle ellenséggel találták magukat szemben. Az egyik, a leginkább tömeges az emberek milliói voltak, akik akkor és azóta is csak azt hallják, hogy Csernobil maga volt az apokalipszis, világnagy pusztulás színtere, és alig egy lépésre voltunk az egész emberiség pusztulásától, hogy ott ezrek és tízezrek haltak meg. Valóságos hekatombákról regéltek.

1986-ban és még utána évekig valamelyest érthető volt a dolog annyiban, hogy a valós helyzetről nem sokat tudhattunk meg. Hiszen még az előző szovjet vezetéshez képest felvilágosult és megengedőbb Gorbacsovnak is egy teljes hétre volt szüksége ahhoz, hogy bevallja a világnak a történteket – és persze akkor is kozmetikázva az adatokat, megtűzdelve sok hazugsággal régi jó szovjet szokás szerint.

De a mi bajunk nem az egykori szovjet vezetéssel van, hanem az újabb kori médiával, a környezetvédőkkel, és azokkal az átlagemberekkel, akik hagyták magukat félrevezetni. A média mind a mai napig hazugságokat terjeszt Csernobilről és – ami talán még rosszabb – nem akarja beismerni, hogy eddig hazudott, és ami ebből következik: nem akarja végre megírni az igazságot. Márpedig ez az igazság teljesen szemben áll az eddigi híresztelésekkel, ráadásul sokrétű önmagában is. Változatos és ígéretes, ami manapság az állítólagos „nukleárisan fertőzött” területen zajlik.

Akik ezt felfújták, két csoportba tartoztak. Az egyik természetesen a környezetvédők, akiknek kapóra jött Csernobil az atomerőmű-ellenességükhöz. A másik csoport viszont azon államok vezetése, amelyek az 1990-es években a

csernobili katasztrófára hivatkozva, különféle célokkal és jogcímeken kértek anyagi segítséget a Nyugattól.

Itt bizony rajtakapható az akkori ukrán állam mohósága is! Nemcsak hogy alátámasztották a nyugati média zöldségeit, amiket ott írtak és mutattak Csernobilről, a „halálzónáról” és a kétfejű gyerekekről – hanem még elébe is mentek ezeknek a sajátos kívánalmaknak. Persze, mert ösztönösen érezték, hogy így lehet segélyeket kapni. Amelyeknek egy tekintélyes része – tudjuk – sohasem jutott el a célterületre, hanem kézen-közön elveszett a zsebekben, nagyobbrészt még Kijevben. Hasonló akciók történtek Fehéroroszországban – hivatalos nevén Belaruszban – is, ahol arra hivatkozhattak, hogy a robbanás során radioaktív sugárzással sújtott terület nagyobbik része az ő országukra esett. És ez formálisan igaz is volt.

Tehát három tényező: a segélyekért kuncsorgó érintett két ország, a zöld mozgalmak, és a média együttesen teremtették azt a rettenetes képet, amely aztán kialakult bennünk, és ami azóta is bennünk él. Ne feledjük, hogy ez főleg Európában hatott. A zöldek mondjuk Bolíviában vagy Chilében, esetleg Trinidad és Tobago szigetén, vagy Dél-Afrikában, vagy Nepálban, vagy Tahitin nem sokra mentek volna Csernobil emlegetésével. Mi voltunk akkor bajban, minket fertőztek meg nukleárisan 1986-ban azok, akik elhallgatták előlünk a robbanás tényét, kihajtották a népet május elsején az utcákra, és nem szóltak arról, hogy a sugárzás már szétterjedt és fertőzi a zöldséget a kertben, a tehenek legelőjét, és mi fertőzött tejet veszünk a boltokban.

Azt is meg merem kockáztatni, hogy egy sajátos kis agymosás áldozatai voltunk, lettünk, mi európaiak, ha Csernobilről van szó. És ez nemcsak a kommunista államvezetés idejében – tehát 1986 után még hat évig – tartott, hanem jószerével bizony tart mindmáig. Hiába jelennek meg fontos nemzetközi szervezetek jelentései, hiába írják meg azok a tudósok, akik tíz meg húsz éve folyton visszajárnak Csernobilba, és leírják rendre, mit tapasztaltak ott – a média erre nem harap rá.

De elég csak megemlíteni egy teljesen ellenőrizhetetlen hírt arról, hogy a csernobili „Halálzóna” környékén, persze azon kívül is, mutáns állatok és emberek születnek – máris ezen csámcsog a sajtó, és sajnos nem mindig csak a bulváros része.

Komoly nemzetközi szervezetek végeztek sok felmérést Csernobilban. Az egyik az IAEA, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség volt. Már nem az első ilyen intézmény különben, amelyik szerette volna a helyére tenni a Csernobil-ügyet. Az IAEA sokáig folytatta a vizsgálatait, főleg azt kutatta, hogy az atombalesetnek akkor, és később hány halálos áldozata lehetett. 2005. szeptember 6-án aztán az IAEA kiadta jelentését. Ez akkora felháborodást, sőt botrányt váltott ki világszerte, hogy azt ma már nehéz is elmondani, megérteni.

Az IAEA ugyanis nem kevesebbet állított, mint azt, hogy realistán kell nézni az ügyet, mentesen mindenféle szenzációhajhászástól, csak az igazság számít. Mivel az IAEA tartotta magát ehhez az elvhez, olyan adatokat közölt, amelyektől a környezetvédőknek égnek állt a hajuk, de a laikusok nagyobb részét is felháborították.

A „Csernobil valódi mérlege” címet viselő jelentés szerint nem ezrek estek áldozatul a robbanásnak, hanem és mindössze csupán 56 személy. És ők sem mind akkor és ott haltak meg, hanem ebbe már beleszámították azokat is, akik nagy adag sugárzást kaptak, és pajzsmirigyrákban hunytak el – azóta.

Ezen felül a vizsgálatot végző kutatók körülbelül 4 ezer olyan emberről tudtak, akik sugárfertőzés miatt az azóta eltelt 19 év alatt meghalhattak. Ugye, észrevették a feltételes módot? Meghalhattak, de nem biztos, hogy meghaltak. A legtöbbjük

ugyanis az eset után elköltözött a nagy Szovjetunióba, és a bizottság ennyi idő elteltével már nem tudta kideríteni, mi lett a sorsuk.

Az egész jelentés azt sugallta, hogy a Csernobil-ügy messze nem volt olyan tragikus, mint azt a média beállította. Nos, mondanom sem kell, hogy erre aztán a zöldek veszettül csapkodni kezdtek. A Greenpeace – mint arról többek között a magyar sajtó is beszámolt – szinte tajtékozva tiltakozott a jelentés miatt. Az első vádpontjuk az volt, hogy mivel a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségről van szó, hát az a saját pozícióit erősíti, és azért igyekszik elmismásolni a csernobili atomkatasztrófa hatásait, hogy ne rontsa az emberek atomenergiába vetett hitét.

(Mire én meg azt mondhattam volna a másik oldal helyében, hogy a Greenpeace meg évtizedek óta elkötelezte magát az atomenergia ellen, azaz harcol azért, hogy a légkört szennyező olaj- gáz- és szénerőművek maradjanak még évtizedekig, miközben a szervezet maga is tudja, hogy az általa javasolt „alternatív energiák” igazából még nem kihasználhatók.)

A Greenpeace azzal vádolta meg a bizottságot, hogy eltitkolta a valós információk egy részét. Természetesen belekötött a halottak számába is, és azt állította, azért kicsinyíti az ügynökség a csernobili áldozatok számát, mert most, amikor felfelé kúsznak az olajárak, alternatívaként akarja elfogadhatóvá tenni a világ számára az atomenergiát. Úgy mellékesen megkérdezem: hát mikor kerüljenek szóba az alternatív energiák, ha nem akkor, amikor az olaj és vele a földgáz árai emelkednek? Fölösleges itt összeesküvés-elméleteket gyártani, ahogyan azt 2005 szeptemberében a Greenpeace tette.

Már csak azért is, mert nem az IAEA-bizottság volt az első, amely a közhiedelemmel ellentétes jelentéseket adott Csernobil későbbi állapotáról. Alább adok egy egész csokorral azokból a jelentésekből, amelyek szintén meghazudtolták a médiát.

Ott volt például az UNSCEAR jelentése. Ez az ENSZ Nukleáris Sugárzás Hatásait Kutató Bizottsága, amely már öt évvel előbb, 2000-ben kiadta hosszas vizsgálódásainak eredményét! Gondolom, a Greenpeace és a többi zöld párt és szervezet ezt is pfujolva és dühösen fogadta. Nehéz azt állítani erről a jelentésről, hogy „az atomenergiában érdekeltek” írták. Az említett bizottságban 21 ország több száz kitűnő szakembere vesz részt – presztízs-okokból is minden ország a legjobb nukleáris szakembereit delegálja a bizottságba. A bizottság tizennégy évvel az esemény után járt Csernobilban és környékén, méréseket végzett, megfigyelte az érintett területet és elbeszélgetett nemcsak a hivatalos intézmények vezetőivel, de a lakosokkal is.

Az UNSCEAR jelentése még meredekebb volt, mint öt évvel később az IAEA beszámolója. 2000-ben tehát az ENSZ egyik bizottsága azt állapította meg, hogy az egész csernobili katasztrófában mindösszesen csak és kizárólag 131 ember vesztette életét! Ezek mind a katasztrófa utáni hónapokban haltak meg, és az UNSCEAR szerint később már nem voltak halálos áldozatok – egyetlen egy sem! Csak ez a 131 ember írható a veszteséglistára.

Lassan kiderül az is, hogy teljesen fölösleges volt 336 ezer embert kitelepíteni onnan! A sugárzás ugyanis messze nem volt olyan veszélyes, olyan fokozatú, ahogyan azt akkoriban mondták, és azóta meg hitték. A szovjet kormány egyes, nagyon neves külföldi szakemberek utólagos megállapításai szerint azzal tette volna a legtöbbet az érintett terület lakosságáért – ha nem tesz semmit! Azzal, hogy ennyi embert megfosztottak a lakóhelyüktől, házuktól, lakásuktól, és persze munkahelyükről – sokkal nagyobb bajba sodorták őket, mintha ott maradhattak volna.

És persze ne feledjük el: míg a fél világ azt hiszi, hogy ezrek vesztek oda, és azóta is hullanak az emberek, mint a legyek – erről sincsen szó. A hamis környezetvédőknek persze jól jöttek és jönnek az efféle „hírek”, de azt kell mondanunk: ezek mind semmit sem érő összeesküvés-elméletek termékei csupán.

Hol van hát a sok tízezer áldozat? Nincs sehol, mert nem is voltak későbbi áldozatok. Csak ott, csak azon az éjszakán, akik a reaktor környékén mint likvidátorok működtek, és befedték a nyílt reaktort (amely mellesleg a mai napig is működik ott a betonkatafalk alatt, hisz egyelőre nincs mód a megállítására). És itt jön a következő sokkoló adat: fölösleges volt a reaktor köré térképbe szúrt körzővel kijelölni egy 30 kilométeres kört, és onnan mindenkit kitelepíteni!

Igen komoly tudósok, akik egész életüket a radioaktív sugárzás vizsgálatával töltötték, egybehangzóan állítják: erre sem volt szükség. Már csak azért sem, mert a robbanást megelőző időkben – de ma is – az a határ, amit megállapítottak a sugárzási szakértők, a sokszorosa volt annak, ami már káros lehetne az emberre. Vagyis túl szűken húzták meg azt a határvonalat, amit ha elért a sugárzás, a törvények szerint onnan ki kellett telepíteni az embereket. A valóságban a kártékony határ ennek a többszöröse lehetett volna, ha valóban halálos dózis kerül a levegőbe! Az emberek nyugodtan maradhattak volna ott, ahol voltak.

Ami most van, annak van csak értelme. Vagyis a reaktor körüli egyetlen négyzetkilométernyi területet helyesen zárták le, oda most se menjen senki, aki nem tartozik a személyzethez. Egyetlen négyzetkilométer a reaktor körül – tudják, hogy az mennyi? Ötszáz méter erre is, meg ötszáz arra, meg ötszáz amarra. Mind a négy irányban ötszáz méter a reaktortól, így kerül az egy kilométeres oldalhosszúságú négyzet közepére.

Ennyi, nem több az, amire a szakemberek szerint tényleg szükség van.A „Halálzónát” is fölöslegesen zárták le!Az UNSCEAR szakemberei persze nem csupán Csernobilban jártak. Bejárták

Oroszország, Belarusz és Ukrajna egykor érintett területeit. Hiszen tudjuk azokról a napokról, hogy mikor melyik irányba fújt a szél, és merre vihette el a nukleáris sugárzással teli felhőket. Minden megjelölt területen mozogtak a nemzetközi kutatók, és semmi jelét sem találták annak, hogy az említett három ország Csernobilhoz közeli, tehát érintett területein megnőtt volna egyfelől a rákos, másfelől bármilyen egyéb megbetegedések aránya!

Ne felejtsük, az említett területeken a kilátástalan élet miatt már évtizedek óta tömeges volt az alkoholizmus, és az abból eredő genetikai sérülések öröklése is. Tehát nem minden „mutánst” lehetett a radioaktív sugárzás rovására írni. Persze, a helyzet nem volt ilyen ideális – voltak pszichoszomatikus betegségek, amelyek aránya igencsak megnőtt. Vagyis az emberek az érkező hírekre mindig pánikkal reagáltak, pesszimista vagy éppen depresszív módon, aminek sok fizikai és lelki oka lehetett az olyan elnyomott társadalmakban, mint az ottaniak.

És talán nem okozok nagy meglepetést az olvasóknak, ha most ideírom: nemcsak az IEAE és az UNSCEAR járt a helyszínen és írt jelentést arról, amit ott talált. 2002-ben egyszerre négy másik ENSZ-szervezet is vizsgálódott a WHO, vagyis az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, az UNDR az UNICEF és az UN-OCHA is megfordult a helyszínen és mindegyik kiadta a maga jelentését arról, amit talált. Nagy meglepetésre senki se számítson: ők sem találtak több halottat, ők is csodálkoztak azon, hogy milyen hatalmas kört zártak le Csernobil körül.

De mielőtt még folytatnánk, lássunk olyan tudósokat, akik szintén jártak arrafelé, és az ő jelentésük alapján megint csak igen furcsa kép bontakozik ki előttünk. Nekünk azt mondták, és azt sulykolják a fejünkbe immár lassan negyedszázada,

hogy Csernobilnak vége van, meghalt a természet, kipusztult ott minden élet, az emberek elmenekültek, és afféle „fekete lyuk” maradt ott.

Ehhez képest a tudósok vizsgálódásaiból arról értesülünk, hogy Csernobil környékén az ökoszisztéma gyakorlatilag új életre kelt! Régen is tudták már a kutatók, hogy a nukleáris sugárzás például a növények egy részében valóságos burjánzást indít el, és ez nem okvetlenül káros folyamatokat eredményez. Van, amikor ez a sugárzás egyenesen hasznosnak bizonyul, hiszen ne feledjük el: nukleáris sugárzás van a Kozmoszban és ezért van a Földön is. Van egyfajta „háttérsugárzás”, amely a földből, az ásványokból, a kőzetekből stb. ered, és ehhez társul a bolygó felszínét a legkisebb szünet nélkül a világűrből bombázó sugárzás is.

Csernobilon a megfigyelések szerint az egerek és a patkányok nagyon jól érzik magukat. Mi több, a „Halálzónában” a megszokottnál tízszer-tizenötször több medve él! És olyan ragadozók bukkantak fel a földön és a levegőben (például farkasok és sasok), amelyeket azelőtt még elvétve sem lehetett ott látni.

Természetesen nem vagyunk olyan ostobák, hogy azt higgyük: a nukleáris sugárzás vonzza oda ezeket az állatokat, mert egyenesen élvezik, hogy radioaktív sugárzásban fürödhetnek… Ugyanis itt már feltehetjük ártatlan kis kérdésünket: Hát van ott egyáltalán bármilyen sugárzás?

Ne csodálkozzanak. Valahogy senki sem gondol arra, hogy bármilyen tragikus esemény is történt Csernobilban, azért van ehhez analógiánk, nagyon is tiszta, jól kezelhető és ráadásul ideillő példánk. Kettő is. Az egyiket úgy hívják: Hirosima, a másikat meg úgy: Nagaszaki.

Igen, az említett városokban egy-egy atombomba robbant fel, iszonyatos pusztítást végzett, százezrek vesztek oda, és bizony a sugárzás is pusztított. De most azt kérdezem: ezek után Hirosima körül is húztak vajon egy 30 – vagy akárhány – kilométeres kört, kijelentették róla, hogy „halálzóna”, és többé senkit sem engedtek oda? Vajon Hirosima és Nagaszaki ma is lakatlan városok? Persze, hogy nem! Százezrek élnek mindegyikben, és az atomtámadás már csak ritkán jut eszükbe.

Azt is mondhatná valaki, hogy az említett két városban csak egyszeri robbanás történt, nem maradt ott betonszarkofág, amely alatt tovább „izzik a parázs”, és amelyből még ma is árad a sugárzás. Ez utóbbit kétlem, de ha így is van, bőven elég az az egy négyzetkilométeres tiltott terület. A „Halálzónára” nincs semmi szükség.

Az állatok tehát nem azért jönnek oda, mert úgy imádják a nukleáris sugárzást. Hiszen az sincs. Tehát nincs mitől félniök, sem nekik, sem az embereknek. A vadállatok jelenleg azt élvezik, hogy egy ember nélküli területen élhetnek, háborítatlanul! Láttam fotókat arról, amint egy farkascsorda barangol az elhagyott, kiürített város utcáin.

Feltehetnénk egy igazán bulváros kérdést? Vajon az ember nagyobb veszélyt jelent-e a természetnek, mint a nukleáris sugárzás? Csernobil példája érdekes összefüggésekre világított rá. Ugyanis a húszegynéhány év alatt, mióta egy bizonyos körzetben csak elvétve akad ember (mert azért nem kevesen visszalopakodnak egykori házukba), hát a vadállatok egyre jobban érzik ott magukat. Nem kétséges, ha a terület ismét lakott lesz (hamarosan erről is szót ejtünk), akkor a vadállatok is visszavonulnak, óvatosabbak lesznek.

A média azt sugallta, mintha a 30 kilométeres zóna tulajdonképpen egy halott terület lenne – ehhez képest az élet ott most sokkal burjánzóbb, mint valaha is volt, amíg ott emberek éltek. Az erdőkben szép számmal élnek európai bölények, Przewalski-lovak (a vadlovak egy fajtája), farkasok, a régebben csaknem kihalt fekete gólyák, és fehérfejű sasok. A vaddisznókból sokkal több van, mint valaha is. A

Texas Tech University professzora, Robert Baker ezt írta erről az „American Scientist” hasábjain: „A nukleáris energetika történetének legnagyobb katasztrófája, mint kiderült, sokkal kevésbé veszélyes a természetre nézve, mint az ember jelenléte”.

És ezzel mindent megmondott.Nem beszélt a levegőbe – Baker már 1994-től ott volt a „Halálzónában” és azt

kutatta, milyen hatást gyakorol a sugárzás a biológiai életre. Magunk között szólva a baleset lehetőséget adott számos kutatónak arra, hogy olyasmit tanulmányozzon, amit máskor, másutt, békés körülmények között sohasem vizsgálhatott volna. A csernobili atomreaktor ostoba személyzetének „hála”, a világ kutatói kaptak egy gigantikus „kísérleti terepet”, egy nagy szabadtéri laboratóriumot, ahol a sugárzás és az élet minden együttes megnyilvánulását, hatását tanulmányozhatták akár egy-egy alkalommal csak, vagy hosszú éveken keresztül folyamatosan.

Érdekes, hogy sem a Greenpeace, sem más környezetvédők, de még a média sem látott ebben semmi ellentmondást. Őket csak az érdekelte, hogy ha valaki életpárti jelentést közölt a csernobili „Halálzónáról”, akkor ezt minden erejükkel letorkollják, „cáfolják”, helyesbítsék, vagy elhallgattassák. De vajon feltették valaha is a kérdést így: „Hogyan lehetne 'halálzónának' nevezni azt a vidéket, ahol egyes kutatók hónapokat, sőt éveket töltenek, és az állatokat meg a növényeket figyelik? Hát rájuk nem hat a gyilkos sugárzás?”…

Nem hatott, mert nem is volt. Baker maga is elismeri cikkében, hogy eleinte meg volt győződve: csak pusztulást fog látni, halált, szenvedést. Nehezen akarta elhinni maga is, pedig minden ott volt a szeme előtt, hogy a „Halálzóna” igazából a pezsgő, szinte tomboló élet körzete!

Baker tizenöt (!) alkalommal tért vissza az évek során, és soha nem volt egyedül. A „fertőzött” területre mindig hozott magával néhány munkatársat, akikkel aztán hónapokig bolyongtak. A legnagyobb meglepetés az úgynevezett „vörös erdőben” érte őket. Ez közel van az erőműhöz, és a robbanásnál kapott sugárzás szárította ki, ölte meg, és tette vörössé azt a kis fenyőerdőt. A kutatók a vörös erdőben egereket fogtak, és döbbenten állapították meg: bár a kis rágcsálók csontjai és izmai mérhető sugárzást mutattak, az állatok szemmel láthatóan jól érezték magukat, fizikai elváltozások nem voltak rajtuk, és a nőstények méhében éppen növekedtek az utódok, akik megszülettek, és teljesen egészségesek voltak.

De ez még nem minden. A kutatók, kis kalitkákban, távolról származó egereket vittek az erdőbe. Hosszabb idő elteltével vitték el őket onnan, de utána a laboratóriumi vizsgálatok szerint semmiféle genetikai elváltozás nem történt a szervezetükben az erdőben töltött idő következtében. A rágcsálók tehát kivételesen ellenállónak bizonyultak a sugárzással szemben. Ez csak az egyik ok. A másik az lehetett, hogy 1994-ben, nyolc évvel a baleset után már a sugárzás is erősen lecsökkent.

Baker 1996-ban a híres tudományos hetilap, a Nature oldalain is megjelentett egy cikket, vehetjük úgy is, hogy a kutatásairól ez volt az első jelentés. Ebből kiderült, hogy az első készülékekkel végzett kutatások arra mutattak, hogy a rágcsálók a csernobili zónában számos genetikai mutációval rendelkeznek. Ám később, már modernebb műszerekkel végzett DNS-vizsgálatok során nem sikerült ugyanazt az eredményt kihozni – kiderült, hogy az első, még igen gyenge készülékeknek köszönhették a hamis eredményeket. Az újabb készülékek a DNS-vizsgálatok során semmilyen elváltozást nem mutattak ki a zónában talált állatok génjeiben. 1997-ben, ugyanabban a Nature-ben már megírták a helyes eredményt és visszavonták az előző cikk megállapításait.

De mi van akkor – kérdem én –, ha a Greenpeace, meg a többiek éppen hogy az első, egy évvel korábbi cikkre csaptak le? És innen (is) vették elméleteik egyik alátámasztását, hogy Csernobilban márpedig rossz dolgok történnek. A későbbi Baker-cikket, ha olvasták is, nem akarták tudomásul venni, mert akkor nekik is meg kellett volna változtatniuk a nézeteiket. Ez pedig nem szokásuk.

Kiderült az is – amire eddig szintén nem volt alkalom, nem lévén ilyen „laboratórium” hogy az állatok DNS-rendszerének természetes javító mechanizmusai remekül működnek. Méghozzá nagy hatásfokkal, szinte hibátlanul. Csak remélni lehet, hogy esetleg az emberé is? Minden attól függ, hogy tényleg végzetes sugáradagot kap-e az élőlény, vagy annál kevesebbet. Mindenesetre Baker és társai tapasztalták, hogy például a kisebb adag sugárzás időről időre – bizony nem hogy ártana, de egyenesen használ! Mert felébreszti a szervezet védekező és javító mechanizmusait. Bizony, Baker emiatt kénytelen volt azt írni az „American Scientist” lapjain: „Amit eddig tudtunk a sugárzásnak a természetre gyakorolt hatásáról, azt mostantól kezdve kritikus elemzésnek kell alávetni”. Kevésbé tudományosan fogalmazva: a radioaktív sugárzás terén minden másképpen van, mint ahogyan azt eddig hittük.

Lám, Csernobilnak minden negatív hatása ellenére volt pozitív eredménye is, és nem is csak egy. Viszont most említsük meg, hogy az ellentábor milyen tudományos nagyágyúk bevetésével, és kicsit nem-tudományos módszerrel próbálta hiteltelenné tenni Baker professzor cikkeit, bizonyítékait.

2007 nyár végén már meg is indultak a támadások Baker ellen. A brit Royal Society tudományos társaság által kiadott „Biology Letters” egyik számában egy francia és egy amerikai egyetemi tanár cikke jelent meg, amely pontosan az ellenkezőjét állította mindannak, amit Baker professzor írt előzőleg, csak nem rágcsálókkal, hanem madarakkal kapcsolatban. A két tudós is elment a csernobili „Halálzónába”, fogtak 1570 madarat, amelyek 57 fajhoz tartoztak. Azt állították, hogy itt nemhogy több állat élne, de például a madarakból 66 százalékkal kevesebb van, mint a sugárzástól nem fertőzött területeken. Különösen a füstifecskékben találtak sok genetikai mutációt, írták.

Baker sem volt rest, ismét elutazott a „Zónába”. De mielőtt elment, írt egy válasz-cikket, amiben az egyik ellenlábasa szemére veti, hogy nem írta le, a reaktortól milyen távolságban, egyáltalán, hol találta meg az állítólagos „mutáns füstifecskéket”? Mivel nem adta meg a helyet, azt sem lehetett kiszámítani, milyen messze voltak a sugárzás forrásától… De ismétlem, Baker elment újra a „Halálzónába” és csapdába ejtett, majd megvizsgált számos füstifecskét, amelyek a reaktor 10 kilométeres körzetében éltek. Nyomát sem találta az állítólagos „genetikai mutációknak”.

Ha valaki azt hinné, hogy ez csak a tudomány világában szokásos vetélkedés két, azonos szakterületen tevékenykedő tudós között – alaposan téved. Itt bizony az áll a háttérben, hogy a Greenpeace és más hasonló szervezetek, ha egyszer kimondták, hogy Csernobil a halál körzete, ott minden elpusztult, és ez így lesz még sok száz éven keresztül, bizony nehezen (vagy egyáltalán nem) tudják elviselni, ha ellentmondanak nekik. Ha megjelenik egy szakember, aki évei javarészét éppen az általuk halálosnak nevezett zónában tölti, és nemcsak, hogy neki magának nincs semmi baja, de ott végzett kutatásaival bebizonyítja, hogy egyáltalán nem is úgy van a dolog, ahogyan azt a média állítja! Az a média, hadd ismételjem meg, amely a legtöbb esetben éppen a „harcos környezetvédők” (más vélemény szerint az eleve „konfliktuskeresők”…) bíztatására vetette rá magát erre a szenzációs témára.

Sem a környezetvédők, sem a média nem szereti, ha valakik bebizonyítják, hogy előző állításaik nagyobb részét az ujjúkból szopták, vagy pláne egyenesen hazudtak! így hát érthetően nem örvendeztek túlságosan, amikor a sajtó egy része már átcsapott az ellentétbe, és olyanokat kezdett írni, hogy „Csernobil egy rezervátum”, ahol vidáman éldegélnek a vadállatok, mert az emberek nem háborgatják őket. Ezért van az, hogy a környező, „nem sugárfertőzött” területek állatsűrűségéhez képest itt, a „Halálzónában” sokkal több vadállat él, és szemlátomást nemhogy nincs semmi bajuk, de még jobban is érzik magukat, mint másutt, és vidáman szaporodnak.

A két említett kutatót, akik Baker ellenében közölték megállapításaikat, maguk az ukránok is cáfolták, jó, ha tudjuk, hogy létezik a Nemzetközi Csernobil Központ, ahol különféle nemzetiségű és szakterületű tudósok dolgoznak. Ők is kihasználták a baleset folytán létrejött „nagy laboratóriumot”, amit nemcsak a „Halálzóna”, de az egész sok tízezer négyzetkilométeres környező terület jelent. Az itt dolgozó ukrán és más nemzetiségű kutatók bejárták Oroszország és Belarusz, majd Ukrajna nem fertőzött környező területeit is, hogy összehasonlítási alapjuk legyen. Amit aztán a tudományos forrásokban közöltek, abból egyértelműen kiderül: a Baker-ellenes kutatók adatai „nem állják ki a tapasztalat és az újabb vizsgálatok próbáját”. (Tudományos nyelven ilyen finoman fejezik ki azt, ha egy kutató hazudik.)

Az említett intézmény, a Csernobil-kutatóközpont többször megállapította, hogy „a térség az emberi jelenlét hiánya miatt természeti értékekben gazdag”. Ami egyértelműen azt jelenti: ahonnan az ember visszahúzódik, ott a helyét elfoglalja a természet. De ha ott halálos sugárzás lenne, akkor az állatokat vagy távol tartaná az ösztönük, vagy ha mégis odajönnek, már mind elpusztult volna. A Baker kontra Greenpeace üggyel kapcsolatban az ukránok csak annyit jegyeztek meg: „furcsa, hogy ugyanazokból az adatokból a különböző kutatók ellentétes eredményekre jutnak”.

Azért vigasztaló, hogy minden tudós és minden vizsgálat azt állapította meg: a zónában a radioaktivitás mértéke évről évre csökken. Vagyis szó nincs arról, amit a hamis környezetvédők eredetileg állítottak: hogy Csernobil egy halálzóna marad sok száz éven keresztül. Néha olyan költői képeket is leírtak egyes szerzők, mint például azt, hogy a terület fölött elrepülő madarak is holtan zuhannak a földre, mert ez maga a pokol…

2005 augusztusára – tizenkilenc évvel a katasztrófa után – ukrán és amerikai tudósok, köztük a dél-karolinai egyetemről James Morris professzor érdekes és fontos megállapítást tettek. Szerintük ugyanis ennyi idő elég volt ahhoz, hogy ebben a „radioaktív paradicsomban” (ezt a kifejezést persze a jelentést tálaló bulvármédia találta ki!) menedéket találjanak olyan állatfajok is, amelyek más területeken már-már a kihalás szélén álltak. És bár elismerik azt is, hogy a sugárzás miatt – de inkább csak közvetlenül a reaktorrobbanás után – sok mutáció végzetesnek bizonyult, most, majd' húsz évvel később a „Halálzónában” több mint száz olyan faj jelent meg, amely másutt már kihalásra volt ítélve, de itt most remekül megél. Vagyis Csernobil a katasztrófa után menedékhelynek, afféle védő-óvó rezervátumnak bizonyult! Az egyik tudós szerint ez „a doppingolt evolúció példája”. És így derült ki a tudomány számára az is, hogy mely fajoknak nem árt a radioaktív sugárzás, és melyek azok, amelyeket ez egyenesen „doppingol” is!

Komoly szakemberek látják be végre, hogy a szovjet vezetés a legrosszabb lépéseket tette akkor, amikor kilakoltatta a környéken élőket. Nem volt nehéz kiszámítani, hogy ennek az erőszakos lakhelyváltoztatásnak sokkal több áldozata volt, mint magának a katasztrófának. Igen, ugyanis a kitelepített majdnem 350 ezer ember egy része nem találta a helyét később. Teljesen idegen környezetbe kerültek,

rosszabb lakásviszonyok közé. Nem volt meg már a munkahelyük, a munkájuk sem, barátok vagy ismerősök helyett nemegyszer vadidegenek vették körül őket azóta. Sokan az alkoholba menekültek, mások öngyilkosok lettek. Nem nehéz belátni, ez volt a várható reakció azok között, akik annak előtte sem vetették meg az alkoholt és a cigarettát, a felnőtt férfiak és nők többsége is élt mindkettővel. Most, a nagyon megváltozott körülmények között – amikor csak annyit tudtak, hogy odaveszett mindenük, és soha többé nem is mehetnek vissza, mert az, ugye, „Halálzóna” lett – hát elvesztették lábuk alól a talajt.

És itt az ideje, hogy szóljunk egy megtévesztő tudományos elméletről is, amely sokakban, szerte a világon rémületet keltett, és hamis reakciókra késztetett százmilliókat. Bármilyen furcsa volt: ilyen tudományos kutatás és annak eredménye, az 1980-as évekre majdhogynem az egész emberiség tudatát elferdítette. Ez okozta például azt is, hogy Csernobil környékéről kitelepítettek több százezer embert, és ennek a téveszmének a hatása ma is, hogy az emberek nagy többsége minden sugárzást károsnak, sőt végzetesnek hisz. Az LNT-hipotézisről van szó.

Az LNT (linear non-treshold)-elmélet az 1950-es években keletkezett. Akkoriban, aki csak tehette a tudományos világban, az akkortájt terjedő nukleáris anyagokkal, radioaktív sugárzással kísérletezett. Volt ennek persze társadalmi és haditechnikai jelentősége is – hiszen a hidegháború legvadabb éveit élték az akkori emberek, amikor az ellenség bármikor támadhatott atom-, majd hidrogénbombákkal, azaz termonukleáris fegyverekkel. Úgy a hadvezetés, mint az államok kormányai, de maguk a tudósok is szerették volna tudni: az élő szervezetek hogyan reagálnak a hirtelen jött sugárzásra? Mert hiszen még a legbrutálisabb atomtámadás sem pusztít el mindenhol mindenkit, csak ott, meghatározott körzetben, ahol az ellenséges atombombák földet érnek. De mi lesz a távolabb élőkkel, mekkora sugárzást bírnak ki, és meddig, és mindezeknek mi lesz a további hatása?

Nos, az első kísérletek gyümölcslegyekkel (muslincákkal) folytak. Ezeket a bogarakat azért szeretik a kísérletező tudósok, mert egy-egy nemzedék körülbelül kéthetente követi egymást, ideális alanyok tehát arra, hogy a nemzedékről nemzedékre változó, és/vagy az öröklődő tulajdonságokat figyelemmel kísérhessék.

A kutatók a muslincákat különféle erősségű nukleáris sugárzásnak tették ki bizonyos (rövid) ideig. Utána megállapították, hogy azok DNS-anyaga általában súlyosan károsodott, és ezért a következő nemzedékekben mutáns példányok jöttek létre. Minél erősebb volt a sugárzás, annál inkább – lineárisan, egyenes vonalban, „zsinórban” – nőtt a genetikai károsodás veszélye. Az amerikai tudósok azt állították több ezer ilyen kísérlet után, hogy ebben nincs semmiféle küszöb (treshold), vagyis már a legkisebb sugárdózis is visszafordíthatatlan, romboló-roncsoló károsodást okoz.

Nos, itt kezdődött a baj. Ugyanis mindenki elhitte – ma némi gúnnyal azt is mondhatnánk: „bevette” – hogy nincs küszöb, akármennyi sugárzás éri az élőlényeket, és ami nekünk fontos volt: az embert – az már komoly károkat, vagy éppen pusztulást okoz.

Szóval ez volt a baj, ami aztán más bajok sokaságát okozta később. Ugyanis az LNT-elmélettel szemben: igenis van küszöb. Van olyan határ, amely alatt a sugárzás nem káros az emberre, hanem – bármilyen hihetetlen is – egyenesen hasznos!

Húsz évnek kellett eltelnie, amikor hasonló kutatásokat végző szakemberek először merték pedzegetni, hogy az LNT-hipotézis „nem teljesen igaz”, és még kellett hozzá jó sok év (már Csernobil után), amikor végre beismerték, hogy az elmélet hamis. Az LNT hívei szerint már a nulla közeli, teljesen jelentéktelen sugárdózis is végzetes lehet – ezt elhitték az emberek szerte a világban, és ehhez tartották

magukat a hatóságok is. Így aztán, amikor Csernobilban felrobbant egy reaktor, és a nukleáris sugárzás kiszabadult, a szovjet hatóságok emberek százezreit kényszerítették arra, hogy meneküljenek el az úgymond „fertőzött területekről” – amelyek csak az első percekben vagy órákban voltak tényleg fertőzöttek, később már egyre kevésbé, majd egyáltalán nem.

Arról ugyanis mindenki megfeledkezett (vagy nem akarta tudomásul venni? Vagy nem hallgatták meg azt a pár józan embert, aki ezt hangoztatta volna? Esetleg nem is jutottak szóhoz?), hogy a természetben is létezik egy sugárzás – már említettük ebben a fejezetben – amely folyamatosan ér mindnyájunkat a fogamzás pillanatától (nemcsak a születéstói tehát, hanem már az anyaméhben is!). És ráadásul már gyógyítanak is radioaktív sugárzással a különféle intézményekben, kórházakban, klinikákon, stb. Bizony, a kis dózisú sugárzások gyógyító hatásáról az 1980-as évek végére több mint kétezer szakcikk jelent meg az orvosi, biológiai és egyéb szaklapokban. De már késő volt – az egész emberiségbe belekódolódott, hogy „a sugárzás ártalmas”, „a sugárzás öl”, és hogy kivétel nélkül mindenféle sugárzás bármilyen dózisban halálos lehet az élővilág és főleg az ember számára.

Ma már tudjuk, hogy az emberi szervezetben található DNS-kódok valamelyike szinte másodpercenként sérül, de már azt is megtanultuk, hogy a szervezetünkben létező javító mechanizmus hihetetlenül nagy hatásfokkal működik, és majdnem minden hibát kijavít. Ehhez képest a természetes radioaktív sugárzás, amely végigkíséri életünket, sokkal, de sokkal kisebb kódsérüléseket okoz. Azt is mondhatnánk, hogy ezek mértéke szinte jelentéktelen. Minden akkor vált bizonyossá, amikor a szokásos rendszeres egészségügyi vizsgálatokat végezték el a nukleáris tengeralattjárókon szolgáló katonák között. Az eredmény annyira hihetetlen volt, hogy összevetették azt a nukleáris tengeralattjárókat a dokkokban kiszolgáló személyzet adataival! Vagyis mintegy kontrolcsoportként alkalmazták azokat, akik szintén kapcsolatba kerültek huzamosabb ideig egy-egy nukleáris mini-erőművel (a mai nukleáris meghajtású szuper-tengeralattjárókon két reaktor működik egyszerre). Aztán összevetették az adatokat más katonák adataival, és más dolgozókéval – az eredmény szinte hihetetlennek tűnt: akik a nukleáris sugárzásban dolgoztak és éltek, egészségesebbek voltak másoknál! Egészségesebbek azoknál, akiket nem ért ilyen „háttérsugárzás”.

A látszólagos paradoxon érthetővé vált abban a pillanatban, amikor ezeket a eredményeket közölték. Az LNT-elmélet meghalt, igenis volt és van „küszöb”, van olyan sugárzási érték, ami fölött persze, hogy káros hatást gyakorol a radioaktivitás, ellenben a küszöb alatt a kisebb sugárdózis egyenesen serkenti a szervezet védekező mechanizmusait, nem is szólva annak genetikai hibákat kijavító mechanizmusáról. Az előbb említett látszólagos paradoxon pedig az volt, hogy Csernobilban azok, akik részt vettek a mentésben, és kaptak egy adag sugárzást (no persze, a „küszöb” alatt), nemhogy nem betegedtek meg, de a később végzett orvosi vizsgálatok szerint sokkal egészségesebbek voltak, mint azok a csernobili lakosok, akik nem voltak sugárforrás közelében és nem kaptak semmilyen „adagot” a szervezetükbe. Akkor ezt a helyszínen dolgozó ukrán és más nemzetiségű orvosok nem is akarták elhinni. Ma már ismerjük az okát.

És itt jön egy érdekes dolog, ami sokat megmagyaráz abból, ami Csernobilban történt azóta. Ugyanis mindezen bizonyítékok ellenére az LNT vidáman él és virul ma is! A világ legtöbb tudósa, és nyomukban persze az efféle tudással föl nem vértezett laikusok százmilliói – mind a mai napig hiszik, hogy minden sugárzás öl, rombol és pusztítja az életet. Némi képzavarral én ugyanazt mondom, hogy az LNT erkölcsi

halott – de ez nem akadályozza meg a különféle tudós köröket és intézményeiket, hogy életben tartsák a hipotézist, mi több, hogy szabályaikat hozzá alakítsák.

És itt egy titok, lám. Csernobilban a „Halálzóna” annak köszönheti létrejöttét, hogy az érvényben lévő sugárzási határokat még az LNT szerint állapították meg. A „veszélyes sugárzási szint” ugyan rég nem érvényes már, maga a tudomány bizonyította be, hogy feljebb lehetne emelni a határokat, hisz a kisebb dózisú sugárzás nem árt, sőt, olykor használ. De nem, a radiológiai védelem szabályai sok tudós egybehangzó véleménye szerint még mindig ezt a rég túlhaladott elméletet idézi.

Ez a dolog különben a zsebünkre megy. Manapság évente világszerte sok milliárd dollárt adnak ki sugárvédelemre – de olyan határértékekre vigyázva, amelyek nem is érvényesek már, sőt, ártalmatlanok. A magasabb értékek kötelező betartásán és betartatásán az ezzel foglalkozó cégek jól keresnek, mi meg rengeteget veszítünk.

Innen ered egy gigantikus és egyben tragikus félreértés is. Amikor a világ meghallotta a csernobili híreket, minden tévécsatorna odaültetett legalább egy tudóst, aki aztán remegő hangon elmagyarázta, hogy ilyen sugárzási szint kialakulásakor minimum több ezer embernek kell odavesznie, és ha a szovjetek ezt nem ismerik be, akkor hazudnak. A világ tehát azóta is azt hiszi, hogy sok ezren pusztultak el Csernobilban, legfeljebb nem vallották be a katasztrófa igazi méreteit. A másik hamis reakciót, mint föntebb említettem már, a szovjet hatóságok váltották ki: mivelhogy „sugárzás van!”, hát mindenkit kilakoltattak az egész környékről. Városok maradtak egyetlen lakó nélkül, falvak néptelenedtek el. 1987 elején amerikai tudósok – akiket persze nem engedtek a helyszínre – csak úgy látatlanban, az LNT-határértékeket véve alapul, miszerint minden sugárzás öl – a halottak számát 36 ezerben állapították meg! És ez a szám terjedt el a világon. A szovjetek úgy jártak, mint a farkast kiáltó pásztorfiú – miután előtte hetven éven át rettentő sokat és nagyokat hazudtak – most, amikor véletlenül igazat mondtak, hogy nem is volt pár tucatnál több halott – senki sem hitte el nekik.

És akkor csodálkozunk, hogy a hamis környezetvédők, a zöldpártok, és mindenki, aki a nukleáris energia ellenzője, még ma is úgy emlegetik Csernobilt, mint magát a poklot?

A média meg pláne nem volt elfogulatlan – a pártatlan tájékoztatásnak e tekintetben talán hírét sem hallották az újságírók, tévések. Vadászni kezdtek a torzszülött gyerekekre, és nem számított, hogy azokat a nagy Szovjetunió más területein, vagy 1992 (a Szovjetunió felbomlása) után Ukrajna más, akár Csernobiltól távoli területein találták is meg. Attól kezdve minden végtaghiányos gyerek „Csernobil szülötte” lett. Holott tudható, hogy a világon bárhol született csecsemők 1-3 százaléka valamilyen testi hibával jön világra, és ehhez nem kell semmiféle sugárzás. A lapok és a tévék mégis azt sugallták, hogy Csernobil környéke csakugyan pokoli vidék, ahol torzszülött gyerekek és állatok élnek tömegesen…

És mi van az emberekkel? A „Halálzóna” lakóival?Hát vannak ilyenek is? – kérdezheti az olvasó, amire az én válaszom:

természetesen vannak, nem is kevesen. Sőt, már az első években is voltak, és azóta csak folyamatosan szaporodnak. Persze még most is jóval kevesebben élnek ott, mint a katasztrófa előtt – ez a magyarázata annak, hogy az odaszokott, Csernobil környékét életterüknek választó vadállatok még nem félnek az emberektől. Az a viszonylag kevés lakos egy akkora területen szépen eloszlik, az állatok akár soha nem is találkoznak velük.

Voltak emberek, akik már az első hónapokban megszöktek onnan, ahová kitelepítették őket, és különféle úton-módon visszaszöktek a Zónába. Mivel volt helyismeretük, előnyben voltak a más vidékekről odarendelt rendőrökkel és katonákkal, akik a területet őrizték. És ha a hatóság meg is tudta, hogy valaki megint bement a Zónába – ugyan kit küldtek volna a felkutatására? Az LNT-ügy miatt ezek az emberek is meg voltak győződve, hogy minden sugárzás öl, és senki sem tette volna kockára az életét.

Kivéve azokat, akik nem akarták veszni hagyni kis vagyonkájukat. Apró házukat, amelyek ugyan nagyobbrészt olyanok voltak, hogy abba egy nyugati ember be sem lépett volna egy percre, nemhogy abban éljen. De nekik az volt a mindenük. Gondoljunk csak bele még egy dologba: az embereknek el kellett hagyniok a házukat, lakásukat, de az állataikat nem vihették magukkal! A falusi gazdáknak ott kellett hagyni a teheneket, a disznókat, a juhokat, a lovakat, a kutyákat, macskákat. Mi lesz, mi lett azokkal az állatokkal? Még jó, hogy szabadon engedhették őket. De ezzel nem oldódott meg semmi. Mit ettek, mivé lettek? Azok az emberek azzal a tudattal mentek el onnan, hogy ha ott maradnak, meghalnak. Tehát az otthagyott állatok is elpusztulnak!

Olyan volt a Zóna, és részben még ma is olyan, mint egy komor sci-fi regényben ábrázolt jövőbeli pesszimista eseménysorozat helyszíne. Egy nagyon más világ. Az emberek visszaszökdöstek, és Robinsonok módjára próbáltak egyedül, vagy párosával új életet kezdeni. Egy olyan világban, ahol nincs mobiltelefon, nincs áram- és ivóvíz-szolgáltatás, a civilizációnak nincs semmi jele. Így telnek a heteik, hónapjaik, éveik. Önellátóak: teheneket tartanak, azok tejét isszák, készítenek vajat, sajtot. Vadásznak, hisz van mire, de mennyire! És ha már nem jutnak lőszerhez, csapdákat állítanak, íjat használnak, és más eszközöket. A gyerekek, mert ők is élnek odabent, nem járnak iskolába. Az élet iskoláját járják ki éppen. Ha egy asszony szül, nem számíthat orvosra, mentőre. Aki születik, nem kerül be semmilyen anyakönyvbe, és aki meghal, ugyanígy.

Ha egyedül élt, még el sem temeti senki, ott fog oszladozni kis háza udvarán vagy szobájában.

De lássuk, mi a helyzet a Zónán kívül?Ugyanis nemcsak a Zónából telepítettek ki több százezer embert, hanem a

sugárzás által fenyegetett többi területről is, méghozzá három mai ország területén: Ukrajna, Oroszország és Belarusz, azaz Fehéroroszország földjén. És ez megint egy nagyon tanulságos történet, különösen az, ami „Európa utolsó diktatúrájában”, Lukasenko elnök földjén, Belaruszban történt. Mivel Belarusz diktatúra, környezetvédők nincsenek és nem is lehetnek. Ellenség sem lehet, ha mégis van, erőtlen, mert a félrevezetett nép még az ál-demokratikus választásokon is a diktátorra szavaz. A szavazók nagyobbrészt nem is tudják, hogy másra is lehetne szavazni, hiszen az ellenzék nem jelenhet meg az egyetlen állami televízióban, el van nyomva, üldözik rettentően, csak külföldön nyilvánulhat meg, de arról otthon nem szereznek tudomást.

Jó, ha tudjuk azt is, hogy Lukasenko utasítására minden, ami Csernobillal kapcsolatos, államtitkokká lett nyilvánítva még az 1990-es években. A külföldi rádiókat zavarják, idegen tévéadók az országban nem vehetők (kivéve a nagyon baráti Oroszország kormányhű tévéit), külföldi újságokat nem engednek be az országba.

Nos, ebben a diktatúrában kezdtek érdekes dolgok történni Csernobil-ügyben. Az atomerőmű közel van a mostani belarusz-ukrán határhoz. Ráadásul azon az

emlékezetes napon és utána egy ideig a szél éppen észak felé fújt, így hát belarusz területeket fertőzött a sugárzás, akkor, amikor az tényleg a legnagyobb mértékű volt, és árthatott az embereknek. Úgy tudják jelenleg, hogy egészen Homel városáig megfertőzte a belarusz földet. A várostól délre még a 2000-es évek elején is néptelen volt a vidék. Mindenfelé táblák figyelmeztettek arra, hogy ez is egy „Zóna”, tilos belépni, mert ott nukleáris sugárveszély van.

Nos, erről a belarusz Zónáról is a legvadabb híresztelések járták – még a 2000-es évek elején is! Azt mesélik, akik már jártak a Zónában, hogy aki oda belép, annak egy idő után kiszárad a szája, fájni kezd a feje. A 600 négyzetkilométeren hivatalosan senki sem lakik, egyetlen madár sincs ott, ezért ijesztő a csönd… A hatóságok állították akkoriban, hogy nem ok nélkül vitték el innen az embereket – több mint százezer lakost telepítettek ki! –, merthogy ez életveszélyes, még tizenvalahány évvel a katasztrófa után is. Azt mesélik, hogy egyes körzetekben, különösen Homel és Mohilevszkij mellett „még gyilkol a sugárzás”, mondják az okosok, de ők sohasem jártak ott.

2004 tavaszáig azért már a hatóságok is észrevették, hogy emberek élnek a Zónában. Nem kevés belarusz férfi és nő, akik nem bírtak élni másutt. Önmagukat „úttörőknek” nevezték, és a hatóságok akkoriban szemet hunytak a dolog fölött, így aztán az „amit nem tiltanak, azt szabad” elv alapján egyre többen szivárogtak vissza a Zónába, és voltaképpen senkinek sem lett semmi baja.

És akkor történt az a bizonyos nagy „pálfordulás”, ami miatt sok nyugati politikus, és főleg a környezetvédők kaptak a fejükhöz. Az nem jutott eszükbe, hogy nem egy korlátolt diktátor szeszélyes ötletéről van szó (ahogyan aztán évekig kommunikálták ezt Nyugaton), hanem hogy Lukasenko elnök egyszerűen olvasta (országában nyilván ő egyedül, hisz mások számára ez tiltott anyag volt) az ENSZ és más szervezetek jelentéseit a csernobili eseményekről és azok hatásairól.

Tehát nem egy „bunkó” szólalt meg, akinek fogalma sincs a dolgokról, ahogyan sokan hitték (és ahogyan én is hittem eleinte, aminek tanúbizonyságát adtam a 2007-ben Daniel Florion álnéven megjelent: A 21. század botrányai c. könyvem Csernobilről szóló fejezetében). Bár már ott is céloztam rá, hogy a diktátor nem a saját feje után ment, hanem a csernobili kutatóbizottságok eredményei tették számára világossá, hogy a Zónában voltaképpen nincs semmi baj! Csak az LNT-határértékek voltak hamisak, nem is kellett volna kitelepíteni senkit, de ha már megtörtént, akkor azt most helyre lehet hozni.

Még így is elég lassan reagált, hiszen az említett jelentések 2000 és 2002 között keletkeztek jobbára. Az UNSCEAR, a WHO, az UNICEF, az UNDP és az UN-OCHA, meg a „Halálzónában” rengetegszer megfordult külföldi professzorok szakcikkei mind-mind Lukasenko rendelkezésére álltak, amikor totális fordulatot hajtott végre tizennyolc évvel Csernobil után, Csernobil ügyében.

Bejelentette, hogy az atomkatasztrófa idején megfertőzött terület már nem fertőz tovább, és akik akarnak, odaköltözhetnek. Mi több, minden család, amelyik a beköltözés mellett dönt, ingyen kap egy házat (!) és munkát is a legközelebbi kolhozban (a fiatalabbak kedvéért: a kolhoz a kollektív gazdaság rövidítése, már csak ez az egyetlen olyan ország a világon, ahol ez a rendszer fennmaradt). Külön jelezte, hogy tejüzemeket alapítanak az ex-zónában.

Több sem kellett a környezetvédőknek! Meg a nyugati, főleg „zöld” politikusoknak! Valóságos propaganda-hadjárat indult a világ médiáiban az ostoba diktátor ellen, aki saját alattvalói életét teszi kockára azzal, hogy beküldi őket a sugárfertőzött területre, ráadásul a sugárfertőzött füvet legelő tehenek tejét akarja terjeszteni szerte az országban! Ebből tömeghalál lesz! – jósolták mindnyájan, a biztonságos távolból.

Persze a nyugati zöldek jobban tették volna, ha elhiszik az ENSZ-jelentéseket Csernobil akkori állapotáról, és visszamenőleg a múltbeli eseményekről is. Akkor tudhatták volna, hogy ott:

– nem halt meg 30-40 ezer ember, akiknek a halálát eltitkolták,– a sugárzás már az első napok után lecsökkent egy normális szintre,– teljesen fölöslegesen telepítették ki az embereket az úgymond „sugárfertőzött”

területekről.Nem ártott volna elhinni azt, amit a hozzáértő, de a hivatalos propagandáknak be

nem dőlő sugárbiológusok mondtak. Ők bizony a 2000-es évek elején már kijelentették, hogy a „halálzónában” pontosan akkora sugárzást mérnek, mint Varsóban, Londonban, vagy Buenos Airesben. Sőt, hozzátették, hogy vannak a Földnek olyan régiói, ahol bizonyos kőzetek miatt, geológiai és egyéb okokból a természetes sugárzás a több tízszerese, sőt, több százszorosa annak, amit most Csernobil mellett mérnek – de érdekes módon ott senkinek sem jut eszébe kitelepíteni az embereket! És – tegyük hozzá – az ott élőknek sincs semmi bajuk, hiszen ősidők óta élnek ott emberek, és nem halnak meg mind rákos megbetegedésben húsz éves korukban. Ha így lenne, már senki sem lakna arrafelé…

Vagyis, nagyon egyszerűen fogalmazva: Csernobilban komoly baleset történt, amely azonban nem az atomerőművek biztonsági körülményeivel állt kapcsolatban. Azóta eltelt majdnem negyed század, és éppen a csernobili esemény kapcsán a mai biztonsági berendezések egyszerűen hibátlanok. Amikor a baleset bekövetkezett, olyan sugárzásdózis-határértékek voltak kötelezőek, amelyek a kevéssé ártalmas, sőt, az egyáltalán nem ártalmas sugáradagokat is halálos veszélynek láttatták, hamisan.

Ezért teljesen fölöslegesen telepítették ki emberek százezreit (a három mai ország területén állítólag összesen egymillió embert), akiket nem is fenyegetett semmilyen veszély. Ha végig ott maradnak, és ma is ott élnének, éppen annyi beteg lenne közöttük, amennyi régebben is volt.

Egymással ellentétes híreket kapni a belarusz Zónából, amely persze azóta már nem is létezik, legalábbis hivatalosan. Egyesek azt állítják, hogy azon a környéken csupa beteg gyerek születik, szinte egyetlen egy sem egészséges – mások meg azt, hogy ez így volt régebben is, a sok alkoholista szülő miért is számíthatna teljesen egészséges gyerekre? A zöldek külföldön azt terjesztik, hogy rengeteg a pajzsmirigy-rák, és előrántanak egy felmérést, amit természetesen a csernobili robbanás után készítettek a környéken. Csak arról feledkeznek meg – és nyilván nem véletlenül hallgatják el –, hogy azelőtt arrafelé soha nem volt ilyen felmérés! Vagyis a kutyát sem érdekelte a szovjet időkben, hogy ezen a vidéken hány ember beteg és milyen nyavalyáik vannak. Csernobil után persze a világ minden tájáról tolongtak az orvosok, hogy megvizsgálják az embereket. Találtak egy körzetben mondjuk 800 pajzsmirigyes beteget, és máris kihirdették ország-világnak, hogy lám, itt a bizonyíték a sugárfertőzésre. Pedig ez így nagyon is hamis „tudományos” eredmény, hiszen senki sem tudja, hogy Csernobil előtt hányan szenvedtek errefelé ebben a betegségben?

Közben viszont a belarusz emberek tíz- és tízezrei költöztek vissza az állítólag „sugárfertőzött” területekre, és élnek ott ugyanolyan nehezen, mint más polgártársaik az ország más tájain. Úgy tűnik, hogy nincs túlzott sugárzás, és a mérések is ezt bizonyítják. Azon a területen is csak annyi sugárzást mérnek, mint ott, ahol ön, kedves olvasóm, lakik.

V.

A KERESZTFA NYOMÁBAN

Arról a keresztről szól ez a fejezet, amelyikre Jézus Krisztust feszítették, és amelyen meg is halt.

Régi hagyomány már, hogy a Titkok Könyvében van egy-egy történelmi kérdéssel foglalkozó fejezet. Ebben a kötetben ez az, amely egy ősrégi titkot igyekszik kibogozni. Egy, valójában teljesen magától értetődő kérdésre szeretnénk választ adni: Mi történt a keresztfával Jézus halála után?

Ez a kérdés feltehető célratörőbben is: Hol van most a keresztfa?Én viszont felteszek egy harmadikat is. Tőlem elvárhatóan profán, sőt

meglehetősen tiszteletlen kérdés ez. Akik olvasták a Biblia második részét, vagyis az Újszövetséget, amely Jézus életútjáról számol be, azok fejében szerintem már korábban is megfordult ugyanez a kérdés. Tudjuk, hogy Jézust elítélte a római hatóság (a helybeli, jeruzsálemi zsidók határozott követelésére), és akkori szokás szerint az ilyen elítélteket egy meglehetősen kegyetlen eszköz, a kereszt segítségével végezték ki. Akit oda felszögeltek, az sokáig kínlódott és haldoklott. Voltak, akik órákig, és voltak, akik napokon át.

Az én kérdésem így hangzik: honnan veszik egyesek, hogy a kereszt csak egyszer használatos eszköz volt?

Mert ez eleve más megvilágításba helyezi az egész ügyet. Érthető, hogy a keresztények később szerették volna megtalálni azt a keresztet, amelyre a Megváltót feszítették. Ez egy olyan kegytárgy volt, amelyet kétszeresen is tisztelniük kellett. Egyrészt mert azon halt meg Jézus, másrészt mert éppen ettől kapták a nevüket. A keresztények alkotta keresztény egyház, a keresztes lovagok, a megkeresztelés szertartása és így tovább, mind-mind folyamatosan utalt nemcsak magára a jelre, szimbólumra, de egy valódi keresztre is.

Ami nem azt jelentette, hogy Jézus apostolai és egyéb hívei folyton a kereszt után kutakodtak volna. Sőt, minden jel arra mutat, hogy igazából eszükbe sem jutott a dolog. Fontosabb esemény volt az ő számukra, hogy Jézust a kivégzés után feltámadt, mintegy bizonyságát adva isteni eredetének, és annak, hogy a saját halálával akarta megváltani az emberiséget. Mások helyett, másokért halt meg. Így értelmezték ezt. Ebben a folyamatban az eszköz, amivel megölték, nem játszott különösebb szerepet.

(És itt megint jön egy frivol kérdés, persze tőlem: ha akkoriban a római birodalomban az a szokás, hogy az efféle lázadókat felakasztják, akkor a bitófa lett volna a keresztény egyház jelképe? Vagy ha egy hóhér esetleg bárddal fejezi le őt, vagy pallossal, karddal? Persze ezt ma már nem tudhatjuk meg, de érdekes elképzelni, hogy akkor nem keresztény, hanem bárdos, kardos vagy akasztós egyházról beszélnénk, és a hívők nyakában kicsiny akasztófák lógnának, valamint azok díszítenék a templomok tornyát is?)

Az én tételem tehát az, hogy a keresztfát megtalálni szinte lehetetlenség lett volna, különösen azokban a zavaros időkben. Mivel úgy tűnik, nem őrizték meg, hát akár már csak egy évvel, vagy akár fél évvel később is azonosíthatatlanná vált. Ha ezt elfogadjuk, akkor ennek a fejezetnek már itt véget kell(ene) érnie. Hiszen nincs miről írni!

Akik eddig foglalkoztak ezzel a témával, jobbára nem történészek voltak, hanem írók, akik könyvekben próbálták összeszedegetni mindazt, amit erről a témáról – erről a tárgyról – meg lehetett tudni. Márpedig ez nagyon kevés volt.

Egyáltalán miért képzelte valaki is, hogy azt a keresztet elteszik? Pedig állítólag így történt. Ha nem teszik el, akkor ugyanarra a keresztre néhány nappal vagy héttel később másokat feszítenek fel. Azt mondtam az imént, hogy elég zavaros idők jöttek. Igen, negyven évvel Jézus Golgota-hegyi halála után kitört a zsidó háború a rómaiakkal, és ennek vége nem csak a Templom lerombolása lett, de a zsidók szétszóratása is a nagyvilágba, amely aztán későbbi üldözéseik egyik indokát jelentette.

Bizonyos jelek mindenképpen arra utalnak, hogy valakik talán mégis eltették – és nemcsak azt az egy, hanem a három keresztet! Hogy melyik állt akkor középen, azaz melyiken végeztek Jézussal, azt mutatja az a bizonyos kis névtábla, amit latinul – és akkoriban az egész Római Birodalomban hivatalosan is – így hívtak: titulus. Erről volt felismerhető.

Ugyanakkor viszont valami nem stimmel ezzel a kis táblával. Amikor már mind a három holttest lekerült a keresztekről, miért hagyták volna rajta odaerősítve azt a táblát? Hiszen amit odaírtak, az csak egy konkrét elítéltre vonatkozott, Jézusra, aki már meghalt. A keresztek pedig készen álltak egy-egy újabb elítélt kivégzésére.

A táblán különben a híres, és ezer európai festményen látott I.N.R.I. betűk olvashatók, a feliratot így egészítik ki: Iesus Nazarenus Rex Iudeorum, vagyis: Názáreti Jézus, a Zsidók Királya. Maga Aranyszájú Szent János, kora egyetlen olyan egyháztörténésze, aki felismerte a kérdés fontosságát, és tudta, hogy ezt a relikviát mindenképpen elő kell keríteni, írt is erről. Az egyik evangéliumot magyarázó írásában azt olvashatjuk, hogy amikor a keresztfa eltűnt a hívek elől, azt csak saját maguknak köszönhetik. Merthogy az első keresztényeknek ott és akkor a Golgotán nem jutott eszébe megszerezni, eltenni, elrejteni a keresztet, sőt, kereszteket. Nem tudni persze, miért írtak és gondoltak annyit a három keresztre, amikor értelemszerűen számukra csak annak az egynek, a középsőnek lett volna értéke? Aranyszájú Szent János, a később konstantinápolyi keresztény püspök szerint annyi minden más dolog történt akkoriban, amelyek fontosabbnak látszottak a keresztnél, így aztán szem elől tévesztették.

Valljuk be – és szerzőnk is céloz rá – akkoriban bizony félnie kellett azoknak, akik Jézus hívei voltak életében. A tizenkét apostolról sem esik sokkal több szó, csak halvány utalások vannak arra nézve, hogy miután a hatóság kivégeztette Jézust, ezek az urak, mint a tizenkettő, elszéledt és kezdte terjeszteni az új vallást. Ez eddig rendben is van, ez volt a dolguk, azért jártak éveken át együtt Jézussal, hogy eltanuljanak tőle minél többet, amennyit csak lehetett.

Viszont nem annyira a római megszállók, mint inkább az „övéik”, az ortodox, a régi hithez ragaszkodó zsidók ellenezték nagyon az új vallást, amit Jézus tanításaiban lelhettek fel. Voltak ugyan hívei Jézusnak, de ez nem volt tömeg. És bizony, akik mellette álltak, ráadásul már Jézus letartóztatása után, de még a kivégzése előtt – bizony nem voltak könnyű helyzetben. Emlékezetes, hogy a későbbi Szent Péter is megtagadta Jézust: amikor társaságban valakik úgy emlékeztek, hogy őt a Názáreti

társaságában látták, Péter élénken tiltakozott, letagadta bizony, hogy őt Jézussal láthatták.

Ez is arra utal, hogy akik Jézussal voltak, bizony nem nagyon „ugrálhattak” azokban a napokban, hetekben és lehet, hogy még később sem. A jeruzsálemi zsidók nagy többsége bizony gyűlölte Jézust, és szívesen látták, hogy kivégzik. Amikor Jézus azon a péntek délutánon meghalt a kereszten, minden bizonnyal nem csak a hívei voltak ott a három kereszt tövében, hanem ott volt az ellentábor is, szép számmal felvonulhattak azok a zsidók, akik elleneztek mindent, amit Jézus tett, vagy tenni akart, amit hirdetett és persze: amiért meghalt a kereszten.

Ilyen légkörre célozhatott Aranyszájú Szent János, amikor azt írta: nem keresték a keresztet „főként a félelem miatt”. De hozzáteszi az említett írásában, hogy „de azért is, mert ez idő tájt szorongatóbb problémák is voltak”.

Kiderült az írás további részéből, hogy a rómaiak nem ásták ki helyükből a keresztet. Lehet persze, hogy sejtésem igaznak bizonyult és a kereszteket többször is felhasználták – volna! De akkoriban éppen senkit sem ítéltek halálra. Az első keresztények tehát titokban levették a még mindig ott árválkodó három kereszt egyikéről a titulust, és elrejtették, mint egy szent ereklyét. Aztán vártak. Aranyszájú Szent János szerint mégsem volt hát annyira reménytelen a helyzet, mert a Golgotán továbbra is ott állt a három kereszt egymás mellett. A keresztények szerették volna megszerezni őket, vagy ha mind a hármat nem is sikerül, legalább a középsőt – de erre jó ideig nem nyílott alkalmuk.

És így teltek az évek!Úgy tudjuk, hogy a három kereszt még legalább tíz vagy tizenegy évig, tehát mai

időszámításunk szerint a Kr. u. 40-ig vagy 41-ig ott álltak a helyükön. Később nagyarányú átépítés indult meg a városban, már csak azért is, mert már szűknek bizonyult az egyre szaporodó lakosság számára. Ezért a hatóság úgy döntött, hogy bizonyos helyeken kijjebb tolja a városfalat. Attól kezdve aztán a Golgota már túl közel került a lakott helyhez, és ezért ott többé nem hajtottak végre kivégzéseket.

És igaza volt Aranyszájú Szent Jánosnak, mert akkoriban tényleg sok gondja-baja volt a jeruzsálemi, minden bizonnyal még elég kicsi keresztény csoportnak. Akiknek – ne feledjük – bujkálniuk kellett, hiszen egy tiltott mozgalomhoz tartoztak, ezt a vallást és híveit nem látták szívesen a jeruzsálemiek. Ráadásul az életük is veszélybe került. Heródes Agrippa, a római helytartó elfogatta Pétert. Azt a Pétert, akit Jézus az ő sziklájának nevezett, és akire nem is létező egyházát bízta. Péternek – nyilván külső segítséggel – sikerült megszöknie a tömlöcből, és úgy elszaladt, hogy meg sem állt Rómáig. Ez különben igen merész húzás volt, hiszen éppen legfőbb ellenségeikhez, a rómaiakhoz, és ott is azok fővárosába menekült. Mint tudjuk, sorsát ott sem kerülhette el.

Jeruzsálemben Péter helyét egy másik Jakab (Jákob) vette át. Aki nem volt más, mint Jézus fivére, akit egyszerűen az „Úr testvérének” hívtak a többiek. Persze ahogyan az lenni szokott, még ez a kis közösség is két részre szakadt, és nagy ellentétek feszültek a hívek között. Egyszóval tényleg volt sok bajuk, így aztán a kereszt ügye ezek mellett tökéletesen jelentéktelennek is tűnhetett a számukra.

De megint eltelt újabb húsz év, már i. u. 62-es évet írták, több mint harminc éve volt halott Jézus. Fivérét, Jakabot is elfogták és a szanhedrin, azaz a zsidó tanács elérte a rómaiaknál, hogy vele is végezzen a hatóság. Harminc évvel később tehát egy másik Názáretit, Jézus öccsét ítélték halálra, ugyanabban a Jeruzsálemben.

És akkor egy érdekes dolog történt, amiről keveset hallani. 66-ban a zsidók fellázadtak a római uralom ellen – ám a zsidó-keresztények, azaz Jézus követői megtagadták, hogy velük együtt harcoljanak a rómaiak ellen! Éveken át

következetesen szembeszálltak a régi hitű zsidókkal és nem voltak hajlandók fegyvert ragadni Róma ellen.

Ennek meg is lett az eredménye. A zsidó nacionalisták elvesztették a háborút a rómaiak ellen, akik megtorlásképpen – a sok kivégzés mellett – ki is tiltották őket Jeruzsálemből. Ma már furcsa elképzelni, de a zsidók szent városában zsidók nem lakhattak, büntetésből. Viszont a római hatalom ekkor megjutalmazta a zsidó-keresztényeket, amiért azok nem harcoltak ellenük. Nekik, és csak nekik megengedték, hogy visszatérjenek a városba, sőt ott szabadon építhettek maguknak házakat is. A Sión hegyen építkeztek, és persze emeltek maguknak egy templomot (zsinagógát) is. Mindez valamikor az első század 70-es éveiben zajlott le. A keresztény közösség végül is átlépte saját belső ellentéteit, újjászerveződtek. Könnyű volt az életük, mert zsidókkal nem kellett bajlódniok, a rómaiak meg hálásak voltak nekik, és semmilyen módon nem háborgatták őket.

No, ekkor aztán végre gondolhattak a keresztre is. Állítólag meg is találták mind a hármat, és a középsőre visszatették az addig itt-ott rejtegetett I.N.R.I. titulust, táblácskát is. De ekkor megint történt valami. Gondoljunk csak bele, egy-egy kereszt igencsak méretes volt, hisz bele kell számítanunk azt is, hogy a „lábak” egy része, esetleg másfél-két méternyi is, a földbe van ásva, és még így is olyan magasan szenved rajta az odafeszített, hogy a mellette, a földön állók őt semmiképpen sem érhetik el kézzel, csak hosszú eszközökkel, mint például az emlékezetes lándzsával.

Egy ekkora tárgyat – vagy ráadásul hármat? – nem lehetett akkoriban egyszerűen hazavinni. A házak is kicsik voltak, egy kereszt talán be sem fért volna némelyikbe. A két jókora gerendából álló szerkezetnek ráadásul elég nagy súlya is lehetett, feltűnés nélkül nem lehetett csak úgy ellopni és elrejteni, sok embert kellett volna ehhez mozgósítani. És talán ezek a keresztények nem akarták eljátszani a rómaiak jóindulatát egy ilyen otromba akcióval. Talán ezért volt az, hogy Jeruzsálem keresztény lakói évtizedekig csak vágyakozva nézhették a keresztet, amelyen mesterük meghalt. Várták a kedvező alkalmat.

Persze elgondolkozhatunk azon is, hogy egy nem túl vastag gerenda, azaz fa, meddig maradhat fenn? Abban a klímában bizony elég sokáig. Kevés eső esett akkoriban, a szabadban álló, összekapcsolt két gerenda nem korhadt el a gyakori csapadéktól. Azokban az országokban a ciszternák alapvető berendezések, sokszor előbb építik meg, mint az új házat. Ezzel jelzik a fontosságukat. Ciszternát pedig csak ott építenek, ahol kevés a víz, ritka az eső – minden felfogható cseppnyi vizet azokba engednek be. És tudjuk, hogy Jeruzsálemben már akkor is igen kevés eső esett.

Tehát ha csak a nap süti azt a keresztet, eláll bizony elég sokáig. Ahogyan a házak fedelét tartó gerendák, az ajtófélfák, és szemöldökfák, és így tovább.

Azt is tudjuk, hogy miután a keresztények így belopták magukat a rómaiak szívébe, sikerült valahogyan elvinniök a három keresztet. Sajnos nem maradt fenn semmilyen leírás az egész akcióról. Így „csak” azt nem tudjuk, kik, mikor és hogyan vitték el, és hogy akkor hová rejtették? Egyetlen fennmaradt híradás értesít bennünket arról, hogy az i. u. 135. év után valamikor a kereszteket egy ciszternába dugták. Elég nagy építmény lehetett az, ha sikerült beletenni mind a három keresztet, ráadásul – gondolom, remélem – úgy, hogy azok ne érjenek bele a vízbe, ami tönkretehette volna őket.

Egy ciszternában azért elég párás a levegő, lehet, ez sem tett jót a keresztek fájának.

Aztán már csak a 320-as évekre kellett várni, amikor úgymond meglelték a kereszteket. A megtaláló egy nő volt – nos, nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem akármilyen nő, nem akármilyen ember.

Constantinus (Nagy Konstantin) császár anyjáról van szó, aki történetünk idején bizony már a hetvenedik életévéhez közeledett!

Ami már csak azért is feljegyzésre méltó dolog volt, mert Ilona, vagy Helen, akit aztán később Szent Ilonának (St. Helen) neveztek el (a Napóleon száműzetésében oly jelentős sziget is róla kapta a nevét), meglehetősen alacsony származású nő volt. De ami még ennél is érdekesebb: ma már megállapíthatatlan, hogy egyáltalán melyik földrészen született…?

Mint ismeretes, a Római Birodalom három földrészre terjedt ki: Európára, Ázsiára és Afrikára. Míg azonban Európának egy jelentős, főleg déli, dél-nyugati részét elfoglalta és birtokolta, addig Afrikában csak egy keskeny csík volt az övé északon, a Földközi-tenger partvidékén, és az i. e. I. században hozzá csatolta Egyiptomot is teljes egészében. Ázsiában pedig annak nyugati partvidéke, a mai Közel-Kelet, Kis-Ázsia jelentős része tartozott a Római Birodalomhoz.

Szóval valahol a Birodalomban születhetett, még a kétszázas évek közepe táján – csak azt nem tudjuk, hol? Vagy Ázsiában, vagy a Balkánon, de az sem zárható ki, hogy a mai Nyugat-Európában. Az angol történetírásban szinte teljesen elfogadott, hogy Ilona asszonyt a magukénak tekintik, és teljes komolysággal írják, hogy valahol a mai Nagy-Britannia területén látta meg a napvilágot.

Egy másik történészi – legendagyártói? – vonulat meg arra esküszik, hogy német földön született, sőt ismerik a várost is: Trier lett volna a szülőhely. Mindezekre természetesen nincsen semmilyen bizonyíték. A Balkánt is csak a „talán” szócskával együtt említhetjük. Persze az sem zárható ki, hogy Ilona valahol a mai Törökország területén, mondjuk így: a későbbi Bizánc földjén született. De ez sem biztos. Hatszáz évvel a halála után egy görög történetíró azt állította, hogy Nagy Konstantin császár a kis-ázsiai Drepanumban (ma: Herkes) jött a világra, feltehetően Kr. u. 248-ban, és ezért a császár a város nevét azon időkben Helenopoliszra változtatta. Tetszetősen hangzik a „sztori”, csak az a kár, hogy ma már teljesen ellenőrizhetetlen.

Az viszont igaz, hogy bárhol is született, Ilona igencsak alsó néprétegből származik. Minden akkori és későbbi életrajzírója, és a korabeli krónikások is megegyeznek abban, hogy az asszony apja egy kocsmáros volt. Ne feledjük, hogy az ókorban – mert akkor játszódott le mindez – a kocsmáros, a vendégfogadós nemegyszer a tolvaj és a rabló szinonimája volt. A kocsmárosok ugyanis lelkiismeretlenül kifosztották a részegeket, az utazókat, a betegeket, egyszóval mindenkit, akivel szemben ezt büntetlenül megtehették.

Enyhén szólva nem volt jó hírük, és ezt mindenki tudta, bármilyen országban is kelt útra. A fogadósoktól, kocsmárosoktól tartani kellett, a körmükre nézni, vigyázni velük.

A kocsmáros lánya nemegyszer afféle prostituált is volt, már igen fiatal korában. Ha egy vendégnek megtetszett, akkor éjszakára magához rendelte a szobájába, és persze fizetett sajátos szolgáltatásaiért. Az sem volt ritka dolog, hogy maga a kocsmáros árulta a saját lányát, lányait, feleségét – ha az még szemrevaló volt.

Egyszóval az összes történetíró, akinek műve fennmaradt abból az időből és későbbről, mind megegyezik abban, hogy Ilona „ex obscuriore matrimonio”, azaz igen közönséges, „sötét” házasságból született. Szent Ambrus még kerekebben fogalmaz, amikor azt mondja Ilonáról: „Krisztus emelte ki őt a mocsokból és adott neki hatalmat”. Mert az bizonyos, hogy igen nagy hatalom került a kocsmáros

lányának a kezébe – no persze, ahogyan az akkoriban lenni szokott: egy – vagy több – férfi révén.

Volt akkoriban a keleti római birodalomban egy nagyra törő fiatal hadvezér, bizonyos Constantius (ne keverjük össze Constantinus-szal, a későbbi Konstantin császárral, aki a fia volt), aki szintén elég alacsony sorból jött. Valahol Dalmáciában született, ügyes katona, majd hadvezér lett, bizalmi feladatokat teljesített és csatákat nyert – egyszóval a hatalom közelébe került.

Nos, e viharos évek során egyszer csak találkozott a kocsmáros lánya és a feltörekvő hadvezér, aki nagyon is tudatosan készült arra, hogy valamilyen igazi vezető posztot szerez magának a birodalomban. Ilonáról – későbbi teljes nevén már mint császárné: Flavia Julia Helene Augusta – egy krónikás később nagy merészen papírra is vetette: közönséges nő, aki alig különbözik az utcalányoktól.

Ez az „alig különbözik” elég érdekes töprengésekre sarkallhatna bennünket, de most hagyjuk. Valószínűleg tényleg prostituált volt eredetileg, talán csak az apja kocsmájában, vagy azon kívül is. Mindenesetre egy napon beköszöntött a kocsmába Constantius, a hadvezér, és megtetszett neki a lány. Talán olyasmikre volt képes, vagy olyasmit is vállalt, amit más nők arrafelé nem? Ez már aligha fog kiderülni. A diadalmas hadvezérnek, úgy sejtem, elég volt egyet szólni, és a lány máris búcsút intett a kocsmáros apukának, és attól kezdve a férfival élt, aki évekig kitartott mellette.

De arról szó sem lehetett, hogy feleségül vegye őt! Ez nagy bánatot jelenthetett Ilonának, mégis ragaszkodott Constantiushoz. Akinek persze idővel meg kellett nősülnie, és mivel ő már volt valaki, hát a felesége sem lett akárki. Benősült egy gazdag és magas posztokat birtokló családba. De akkori szokás szerint megtarthatta régi szeretőjét, hisz akkoriban az egész római birodalomban és annak már-már elszakadni látszó keleti felében is eléggé lazák voltak az erkölcsök – legalábbis a magasabb udvari-állami körökben. De sejthetően a gazdag polgárok, birtokosok, magas rangú állami tisztségviselők sem panaszkodhattak...

Tegyük hozzá: ez még a kereszténység teljes elfogadását, átvevését megelőző években történt. A keresztények ekkor még csak egy érdekes csoportosulást alkottak, befolyásuk nagyon kevés volt.

A szerető szült egy fiút Constantiusnak – nem igazán tartozik történetünkhöz, hogyan zajlottak a következő események. Tény, hogy amikor aztán Costantinus, vagy ahogyan azóta is írják mindenhol: Nagy Konstantin megszerezte a hatalmat, bőségesen kárpótolta anyját a megaláztatásokért, amiket addigi életében volt kénytelen elszenvedni. Miután császár lett a fia, Ilona asszony a birodalomnak szinte „második embere” lett. A fia engedelmével, segítségével, sőt nemegyszer a biztatására hozott fontos döntéseket. Van, aki ebből azt a következtetést vonja le, hogy Konstantin császár nagy anyámasszony-katonája, „mama fiacskája” volt, aki nem tudott önállóan dönteni, és még felnőtt férfiként is az anyja vezette kézen fogva. De ez nem így volt. Konstantin nagy és határozott döntéseket hozott, máig az egyik legjelentősebb, hogy a római birodalomban az ő parancsára fogadták el a kereszténységet, mint államvallást.

Hogy ez mekkora lökést adott a keresztény egyháznak és hitnek abban, hogy később aztán majdhogynem világszerte elfogadott legyen – talán nem is kell külön ecsetelnünk. A római katolikus egyház történetében visszamenőleg mindmáig talán a legfontosabb momentum volt ez. Ebből nőtt ki aztán az Egyház középkori (túl)hatalma egész Európában, ennek a hatalomnak és (vallási) egyeduralomnak a révén jöhettek aztán létre olyan rettenetesen tömeggyilkosságok is, mint az évszázadokon keresztül húzódó eretneküldözések, „boszorkányüldözések, az

Inkvizíció, és számos más negatív kezdeményezés, amelyek már az emberi történelem szégyenfoltjai lettek.

Ugyanakkor az Egyház nagyon sokat „keresett” Konstantin császár döntésével. Hiszen ott, ahol az államban attól kezdve csak egyetlen egyházat szolgált ki az államhatalom, óhatatlanul megindult a két erő összefonódása, és mire eljött a középkor, ez az egyházi és világi hatalmak totális egyesülését okozta. Egyik sem hozott döntéseket a másik nélkül, és mindkettő feltételek nélkül igyekezett kiszolgálni a másikat, megtett azért szinte mindent, hogy a másik érdekei is érvényesüljenek – hiszen azok az ő érdekei is voltak egyben.

A császári családban különben történtek izgalmas dolgok. Megesett, hogy Konstantin egy napon váratlanul elfogatta saját édes fiát, akit addig nagyon szeretett, és ki is végeztette őt! A bíróság, amelyet a császár nevezett ki, természetesen a császári elvárásoknak megfelelően döntött és halálos ítéletet hozott. A fennmaradt pletykák szerint a császár fiatal feleségével, Faustával szűrte össze a levet a fiatalember, és ezért az életével fizetett. A feleségre sem várt jobb sors, nem sokkal később őt meg forró vízbe dobták, és úgy halt szörnyű halált.

Persze már akkor is akadtak, akik szerint az anyós, azaz Ilona keverte a… dolgokat, és talán nem is kellett volna meghalnia a menyének. Mindenesetre volt egy olyan változat is, hogy az egészet csak Fausta találta ki, ő „mártotta be” a fiút a császár előtt, aki hirtelen haragjában hitt a feleségének, de nem hitt a saját fiának – aztán amikor megtudta, hogy Fausta hazudott neki, és ezért veszítette el a fiát, akkor ölette meg a fiatal, új feleségét is…. De erre sincs bizonyítékunk.

Mi kövessük csak Ilona császárné útját, akinek félelmetes hatalma lett a császári udvarban. Ehhez, azon túl, hogy a császár anyja volt, hozzájárultak jelentős birtokai is. Az egykori kocsmáros könnyű erkölcsű lánya öregkorára mérhetetlen vagyonnal, birtokokkal rendelkezett szerte a birodalomban, amelyek súlypontja akkoriban egyre inkább keletre tevődött át – Rómában is voltak palotái, szentélyeket építtetett, de nem feledkezett meg a nép szórakoztatásáról, mert cirkuszt, amfiteátrumot és nyilvános fürdőt /Thermae Helenae) is emeltetett. Nem zárható ki, hogy a Szent Péter-bazilika építésének kezdetében is játszott némi szerepet.

Konstantin császár 324-ben az Augusta, azaz császárné címet adományozta édesanyjának. Ezzel Ilona arcmása megjelent egyes pénzérméken, neve felkerült számtalan hivatalos iratra, de márványba vagy fémbe vésett feliratokra is. Aztán a császár, talán éppen anyja befolyására, egyre inkább hajlott a kereszténység felé, a kereszt mint jelvény elfogadására, és miután ezt a hitet államvallássá tették, Ilona roppant hitbuzgó, azt is mondhatnám, bigott öregasszony lett. Valamikor 325-ben vagy 326-ban, szóval mindenképpen a Krisztus utáni 320-as évek közepe táján ez az asszony nagy elhatározásra jutott. A kor kívánalmainak megfelelően persze mindezt „megtárgyalta” istenével, felajánlotta neki a szolgálatait, majd miután úgy érezte, hogy az égi hatalmak egyetértenek vele, nyilvánosságra is hozta nagy döntését: elindul és megkeresi a szent keresztfát! Igen, azt a keresztet, amelyre urukat, Jézus Krisztus felfeszítették!

Valójában persze talán más motívumok is mozgatták az asszonyt. Azokban az években zajlottak le a pár oldallal előbb vázolt belpolitikai események – a császár fiának és feleségének kivégeztetése például. Fausta haláláért az utókor Ilonát hibáztatta, és amikor az asszony bejelentette, hogy elindul a Szentföldre, sokan afféle zarándoklatnak, sőt bűnbánásnak fogták fel ezt az utat, egyben bizonyítékként arra is, hogy Fausta halálában a főszerepet mégiscsak Ilona játszhatta. Mindenesetre nem mindennapi esemény lehetett, amikor Ilona-Helene, ez a közel hetvenéves asszony bejelentette a szándékát. Hetvenéves öregasszonyok akkoriban

egyfelől alig léteztek, másfelől a jóval fiatalabbak sem indultak ilyen nagy útra. Az emberek gondoltak arra is, hogy nem halhatnak meg útközben. Mindenki ragaszkodott lakóhelyéhez, kicsiny birtokához, vagyonkájához, az ismerős tájakhoz és személyekhez, a családjukhoz.

De ezt az asszonyt valamilyen sokkal nagyobb erő mozgatta. A vallásos hit, mindenekelőtt. De talán nem járunk messze az igazságtól, ha hozzátesszük, hogy régóta vágyott a Szentföldre, mint akkor minden buzgó keresztény. Szerette volna meglátni, megérinteni azokat a tájakat falakat, köveket, földet, amelyek között, és amelyen Jézus járt egykoron. Bizony, azt is mondhatnánk, hogy nem is olyan régen – még 300 év sem telt el Jézus halála óta! – azok az események még mindig közel voltak a korabeli emberekhez.

Volt politikai célja is a látogatásának. Azokra a tájakra addig nem látogatott el a császár, le kellett csillapítani a nyugtalanságot, egyben felavatni néhány új szentélyt, építtetni keresztény templomokat. Jó, ha a nép látja majd, hogy ha maga a császár nem is jött el hozzájuk a Boszporusz partjáról, de ideküldte az anyját, Ilona Augustát! Mai szóval azt mondanánk, hogy ezen a szegényes és elégedetlen vidéken afféle „közérzetjavító intézkedésként” bukkant fel a császárné, fiát helyettesítve.

Akkor már egy ideje a kereszt intézményesen létezett, mint jel(vény), és a keresztény vallás elfogadottá lett a római birodalomban. Most már éppen ideje – gondolhatta Ilona, hogy előkerüljön a lignum crucis, azaz a kereszt fája.

Mindenesetre, amikor Ilona-Helene elindult Jeruzsálem felé, forradalmi lépés volt egy akkor még nem is létező iparág felé, amit ma idegenforgalomnak nevezünk. Ez volt az első igazán nagyszabású, jól megszervezett és kellő publicitást kapott vándorlás egy célpont felé, amit ma értelmezhetünk turisztikailag is – akkor persze nem azért ment Ilona és kísérete, hogy majd egy jót nyaraljon Jeruzsálemben. De példát adtak a későbbi korok zarándokainak.

A mai Isztambulból eljutni Jeruzsálembe nem volt kis út, kilométerek százain kellett rázkódnia a császárnénak egy kétkerekű kocsin. Rossz hegyi utakon, még rosszabb síksági utakon. Hónapokon át tartott az utazás, sokféle időjárási viszontagságot is el kellett szenvednie a császárnénak körülbelül 1800 kilométeren keresztül. Akkoriban egy ilyen út, különösen, ha egy „fokozottan védett személy” utazott, valóságos hadvezéri képességeket is igényelt. Felderítőket, őrjáratokat küldtek előre, nehogy meglepetés érje a menetet. Több száz, esetenként a védelmező katonákkal együtt egy-két ezer ember is vonulhatott, persze lassan. A kor úttalan útjain lassan gördültek a kocsik, és sok kocsira volt szükség, mert az augusta magával vitte szolgaszemélyzetét, szobalányait, szakácsait, inasait, és így tovább – több száz embert, akik nélkül nem tudott létezni.

Ő, akinek Európában – a már említett Trierben és persze Rómában is – minden kényelemmel felszerelt paloták álltak rendelkezésére, most sokszor fintoroghatott a nyomor láttán, így aztán amikor egy-egy, a császárnak alávetett tartományon áthaladva megpillantottak egy nagyobb házat, vagy pláne palotát, a császárné egyszerűen lefoglalta, és ő maga oda telepedett be néhány napra. Ezalatt a kíséret is pihenhetett.

Tehették, végtére is nem időre mentek. Az augusta legfeljebb a halállal versenyezhetett. Gondolnia kellett arra, hogy ha Jeruzsálembe érkezik, még hetekre vagy hónapokra lesz szüksége ahhoz, hogy ott megtalálja a szent keresztet. Tehát élnie kell még ott is! Útközben meg pláne nem halhat meg.

Mégsem sietett.Ez volt az az időszak, amikor Konstantin parancsára hatalmas építkezések

zajlottak le a Szentföldön, és persze magában Jeruzsálemben is. Tudjuk a

fennmaradt hivatalos iratokból, hogy Konstantin, miután anyja elindult a Szentföldre, az összes ottani ügyet, legfőképpen pedig az építkezéseket az anyja parancsai alá rendelte. Ez volt az a korszak is egyben, amikor az addig üldözött, vagy csak megtűrt keresztény egyház hirtelen kiléphetett a fénybe, a nyilvánosság elé, megdicsőült – és persze vezetőinek a fejébe szállt mindez, mert hihetetlen nagy építkezésekbe fogtak. Olyanokba, amelyek hivatva voltak hirdetni az egész világnak Jézus nagyságát.

Erre pedig a legalkalmasabb terület éppen a Szentföld volt.Mint látjuk, Ilonának tehát egyszerre legalább három feladata volt, de sok

életrajzírója szerint – akik mind századokkal később éltek, mint az asszony – meghatározó az a feltételezés, hogy a császárné valószínűleg valamilyen sugallatot kapott (netán igen magas helyről…) és azért indult el a keresztet keresve. Ez igen nagy egyszerűsítésnek tűnik. De hát megszokhattuk az ókori és a kora-középkori szerzőktől az efféle állításokat. Ők szinte sohasem kételkedtek. Mindig mindent biztosra állítottak.

Senki sem tudhatta akkoriban, hogy hol van a keresztfa. Nagyszabású változások zajlottak le a 300-as években, hiszen a keresztény egyház már létezett, ha nem is a későbbi formájában. Volt már jeruzsálemi püspökség, voltak keresztény papok, működött a szervezet, aztán amikor Konstantin átvette a vallásukat és kiterjesztette azt az egész birodalmában, akkor meg még inkább fejlődésnek indult a keresztény egyház. Jeruzsálemben és általában a Szentföldön kezdték lerombolni a Jézus életének helyszínei fölé korábban épített pogány szentélyeket, és épületeket, és kezdtek oda keresztény templomokat építeni – mint például Jézus feltételezett sírhelye fölé is.

Ilonának, amikor végre megérkezett a városba, nem volt könnyű dolga. Hiszen még a topográfia sem volt biztos. Való igaz, Jézus idejében Jeruzsálem jóval kisebb területen feküdt, mint a 320-as évek második felében. Időközben, mint már említettük, kijjebb tolták a városfalakat, régi épületek tűntek el, újak keletkeztek. A római időkben, különösen a két zsidó felkelést követően a Jézus-emlékhelyek fölé pogány templomokat építettek. Most úgy tűnt, mintha a keresztény zarándokhelyek a városban lennének, holott a biblikus és más korabeli iratok szerint Jézus a városon kívül szenvedett, és a városfalakon belül nem is lehetett temetkezni. Ez nagyon is érthető tilalom volt, amit közegészségügyi okokkal magyaráztak már akkor is – persze, ha egyáltalán magyarázni kellett valakinek ilyen magától értetődő dolgot.

Így aztán, mire Ilona Jeruzsálembe ért, a régi római hatalom képviselői már egy-kétszáz évvel korábbi intézkedései nyomán az a hely is a városon belül volt, ahol Jézust keresztre feszítették.

Nem tudni, Ilona értesült-e arról, hogy az első, még bujkáló jeruzsálemi keresztények, Jézus követői elrejtették a három keresztet? Bizonyára igen, hiszen éppen ez adta neki a reményt, hogy megkeresse a keresztfát. Ő úgy érezte, hogy van erre esélye.

Ne feledjük, akkoriban, és jóval később is, a keresztények szentül hitték, hogy Krisztus második, annyira várt eljövetelének színhelye is Jeruzsálem lesz. A város tehát kitűntetett szerepet játszott, jelentőségéhez nem férhetett kétség. Ezért érthető az is, hogy maga a császár anyja kezdett intézkedni. Senki nem vonta kétségbe egyetlen pillanatra sem, hogy Ilonának ehhez joga van. Már akkor is igen nagy jelentőséggel bírtak a keresztények számára a különböző szent személyek, szent helyek, és főleg az ereklyék! Azaz az olyan tárgyak, amelyek valamilyen nagy eseményhez vagy személyhez kapcsolódtak, akiknek vagy amelyeknek közük volt a kereszténység kialakulásához.

Így aztán szinte természetesnek vehette mindenki, hogy Jeruzsálem az a hely, ahol rengeteg ereklyére lehet számítani. És a közeli jövő ezt igazolta! Amikor ugyanis már megtalálták a keresztet, és azt a helyi püspökre bízták, egész küldöttségek jöttek oda a világ minden részéből, hogy egy-egy apró darabkát kapjanak a Szent Kereszt fájából (és jó pénzért kaptak is…). A szilánkok sokat hoztak a konyhára.

Aki pedig kételkedett volna abban, hogy Jézus élt, és hogy milyen sorsa lett, azok éppen Jeruzsálemben győződhettek meg arról, hogy mindaz, amit a Bibliában olvashattak, valóban megtörtént. Állítólag tényleg eléggé meggyőző volt akkoriban a Golgota hegyének látványa. Persze némileg rontotta az értékét, hogy arra helyre a rómaiak később egy Vénusz-szentélyt építettek. Vagyis egy pogány istennő temploma állt ott, ahol i. u. 30-ban Jézust keresztre feszítették.

Elképzelhetjük, hogy amikor az augusta felkereste a fiát és bejelentette neki, hogy ő bizony elindul Jeruzsálembe keresztet keresni – Konstantin első reakciója nyilván az volt, hogy lebeszéli anyját a kockázatos utazásról. Majd amikor látta, hogy a makacs öregasszony csak ragaszkodik ehhez a tervhez, és nem hajlandó lemondani róla, akkor igyekezett az egész utazást valamiféle hivatalos küldetésbe burkolni. Kitalált az anyjának ottani feladatokat, sőt, talán már azzal is megbízta, hogy útközben szenteljen fel egy-egy templomot, ellenőrizzen folyamatban lévő építkezéseket, nevezzen ki fontos hivatalnokokat, és így tovább.

A császárné végre megérkezett Jeruzsálembe – nyilván megelőzte már a híre. Amikor pedig az is kiderült, hogy sok egyéb hivatalos elfoglaltsága mellett a püspöki palotába beköltözött hölgy még a szent keresztet is keresi, hát alaposan felbolydult a város.

A keresők elszántak voltak, nyomoztak, kérdezősködtek. Ilona megbízásából emberek indultak el a városba, keresték az ottani keresztényeket, akiket persze akkor már nem volt olyan nehéz megtalálni, hiszen legálisan gyakorolhatták a vallásukat, egyházi szervezetük is volt. Csak hát ha ők tudták volna, hová rejtették elődeik a keresztet vagy kereszteket, akkor már régen előállnak a hírrel és learatják az ezzel járó dicsőséget, így tehát a helybeli keresztények, mint hírforrás semmit sem értek.

Márpedig ha már odament a császárné, nagy szégyen lett volna visszafordulni dolgavégezetlenül! Igaz, akadt ott más dolga is, bár azok inkább csak ürügynek látszottak e nagyszabású feladat mellett.

Ne feledjük, akkoriban egy ekkora városban messze nem csak keresztények laktak – Jeruzsálemben meg különösen nem.

Amit csak el lehet képzelni, és amit nem, annyiféle nemzetiségű, származású, bőrszínű és vallású emberek gyülekezőhelye volt a város. Sok zsidó élt ott, akik nem lettek keresztények, és voltak szép számmal hívei a különféle pogány vallásoknak. A római birodalomban mindig nagyon sokféle vallás létezett egymás mellett. Azzal, hogy kétezer kilométerrel odább Konstantin császár kikiáltotta a kereszténységet, mint államvallást, egyáltalán nem nyomta el, nem irtotta ki más vallások képviselőit (tudjuk, hogy ez inkább a későbbi keresztény Egyház törekvése volt sokfelé…)

Mindenki várta tehát, hogy Ilona megleli a szent keresztet – de eleinte senki sem tudott, vagy nem akart neki segíteni. Különben is, nagy viták folytak akkor és később is az ereklyék szerepéről és jelentőségéről a kereszténység körében. Maga Szent Ambrus például igen erőteljes dörgedelmet intézett a hívekhez, jelezve, hogy nem a kereszt fáját kell tisztelni és imádni, mert az csak egy darab fa – hanem azt, ami vele és általa történt a Golgota hegyén. A puszta fadarab imádata „pogány tévelygés és bűnös oktalanság”. (Milyen igaza volt! Bár ennyire felvilágosultak lennének a mai ereklye-imádók, főleg éppen a katolikus egyházban.) Szent Jeromos is

hasonlóképpen nyilatkozott erről, de mint látható, mindez nem sokat jelentett. Az egyház, amely tiszteli szentjeit, maga gyűjtögeti szerte a világon a szentek állítólagos csontjait, különféle szent tárgyakat, és ezekből több ezer van elszórtan a különböző templomokban és püspökségeken. Az értékesebbeket elrejtve őrzik (mint például a torinói leplet).

Mondani sem kell talán, hogy jóval később, a keresztes időkben elterjedt: a szent kereszt egy darabja képes keresztény hitre téríteni a pogányokat! Ez olyan elterjedt hiedelem volt, hogy a keresztes lovagok nemegyszer a szent kereszt egy szilánknyi darabkájával indultak a csatába. Persze: a Szentföldet elfoglaló „hitetlenek”, azaz a mohamedánok ellen. Megesett az is, tudjuk jól a korabeli leírásokból, hogy egy-egy ilyen alkalommal a lovagok egy része annyira bízott a sikerben, hogy fegyvert nem is vitt magával: a keresztfa-ereklyét tartalmazó dobozzal a kezében lovagolt elől a vezérük, mögötte a többiek szent dalokat énekelve. Mondanom sem kell talán, hogy a szemből érkező arab lovasokat különösebben nem hatotta meg sem a dobozka látványa, sem az énekszó, és pillanatok alatt végeztek a meglehetősen naiv lovagokkal.

Nem ismerjük a pontos dátumokat, de ezekre lényegében nincs is szükségünk. Csak az számít, hogy Ilona beköltözött Jeruzsálembe, és míg egyik hivatali minőségében az ottani, fia által megparancsolt építkezéseket ellenőrizte, és ha kellett, tanácsokat adott az építőknek – addig a másik énje az út igazi céljához igazodva a keresztet kerestette. Mint mondtam, már megérkezését követően elterjedt a városban, hogy itt van a császár anyja, és szeretné megtalálni a keresztet, amire Krisztust annakidején, éppen itt a városban, megfeszítették.

Az, hogy mindez ott történt, nem egészen háromszáz éve köztudott volt. Hiszen lelkes zarándokok, ha nem is sokan, de megjelentek a városban már Ilona előtt is, legtöbbjük aztán hazatérve Európába (ha hazaért élve!) megírta az emlékeit is. De ez nem volt jellemző azelőtt. Most, hogy a nagyasszony letelepedett a városban, és keresni, kerestetni kezdte a keresztet, a dolog újra az érdeklődés homlokterébe került.

Azt tudták a helybeli keresztények, már csak a szájhagyományból is, hogy itteni elődeik, főleg az a nemzedék, amelyik Jézust személyesen is ismerte, meg azok fiai és lányai még valóban rejtegették a keresztet, sőt, állítólag nem is egyet, hanem hármat. Azt is tudták, hogy a három kereszt közül az egyiken rajta van a titulus, azaz a négy betűt tartalmazó táblácska. De hogy mindezzel mi történt később, már senki sem tudta. Érdekes regényt lehetne írni arról, hogyan veszett el a titok ismerete. Hogy egyre kevesebben tudtak róla, az „info” egyre homályosult, végül már csak egyetlen ember ismerte a titkot, de mielőtt átadhatta volna bizalmas barátjának, családtagjának, vagy bárkinek, őt is elérte a halál, és ezzel megszakadt a szál az elrejtett tárgyak és elrejtőik között. A keresztek valahol tovább lapultak, de már senki sem tudta, hol. És megint csak múltak az évtizedek, vagy netán egy-másfél évszázad is.

Akkor valósággal robbant a hír Jeruzsálemben: itt a császárné, aki minden bizonnyal hatalmas jutalmat adna annak, aki elébe tárja a keresztet! Ez alaposan megmozgathatta a helybeliek fantáziáját. Biztos vagyok benne, hogy mindenféle embernek megfordult a fejében a gondolat: vajon mit kapnék, ha én mutatnám meg az augustának a rejtekhelyet? Ha tőlem kapná a keresztet? Fényes vagyonok, nagybirtokok, tömérdek arany és drágakő jelent meg ilyenkor az emberek szeme előtt.

És mondjuk ki kereken: bizony nem is jártak messze a valóságtól. Annál is inkább biztosak lehettek a jutalomban, mert a császárné ki is hirdette: aki tud valamit a

valahol Jeruzsálemben elrejtett keresztről, mondja meg, és őfelsége gazdagon megjutalmazza!

Sejthetjük, hogy ez a hír milyen felpezsdülést hozott a városba. Az emberek erről beszéltek, és akár keresztény volt valaki, akár nem, arról álmodott, mihez kezdene ő a nagy jutalommal. Már persze, ha tudná a kereszt rejtekhelyét. Érdekes, és a korra nagyon jellemző, hogy senki nem kételkedett abban: a kereszt itt van valahol a városba, elrejtve.

Azért is joggal várhatták el az augusta bőkezűségét, mert annak már voltak is bizonyítékai. Az idevezető úton – mint ezt egy későbbi egyháztörténész leírta – Ilona elé járultak az összes környékbeli városokból mindazok, akiknek szükségük volt az ő támogatására. A szegények és védtelenek voltak azok, akiknek mindig a legtöbbet juttatta. Hogy idézzük a krónikást: „Volt, akinek pénzt adott, másokat gazdagon felruházott, némelyeket kiszabadított a börtönből vagy a bányák mélyéből, másokat megmentett a jogtalan sanyargatástól, ismét mások számára pedig lehetővé tette a száműzetésből való hazatérést”.

Szóval ilyen híre volt Ilonának már amikor Jeruzsálembe érkezett. Mindezt most nem véletlenül jelzem itt. Ugyanis tudnunk kell – és persze tudjuk is, mi mindnyájan –, hogy a nagy pénzek kilátásba helyezése beindítja az emberek fantáziáját, és azon töprengenek, hogyan nyerhetnék el azt a gazdag jutalmat. Ennek a lelki folyamatnak a legártatlanabb és sokfelé legális változata a lottó. Ha azon a héten nagy összegű nyeremény van kilátásban, az emberek fantáziája beindul. Mindenki óhatatlanul azon töpreng, ő mit kezdene ekkora összeggel, és hogyan szerezhetné meg a nyereményt. Mivel itt más út nem nagyon jön számításba (sem a csalás, sem az erőszak, vagy a befolyásolás nem számíthat sikerre), hát a legtöbben egyszerűen vesznek egy vagy több szelvényt, és abban reménykednek, hogy ők nyerik azt a szép pénzt.

De mi most i. u. 326 tavaszán vagyunk, és kilátásba helyeztek Jeruzsálemben egy nagyobb összeget, de azt nem sorsolás útján juttatják el egy nyerteshez, hanem mindenki maga tehet valamit a megszerzéséért! Sőt, eleve az a feltétel, hogy az kaphatja meg, aki azért cserébe előad egy régen elveszett tárgyat.

Nos, nem csigázom tovább a kedves olvasót. Arra célzok, hogy jó pár jeruzsálemi fejében megfordulhatott: ha nem tudom, hol az a kereszt, sebaj, majd én csinálok egy másikat, és eladom az augustának a nagy jutalom fejében!

Mert hát mi a biztosíték arra, hogy Ilona az igazi keresztet találta meg? Az égvilágon semmi. Hogy lerövidítsem a történetet: valaki megsúgta neki, hol kell ásni. A város egyik polgára. Kötve hinném, hogy az illető keresztény lett volna, hisz mint már érveltem fentebb: ha mindig is tudta az illető, hogy ott vannak a keresztek (mind a három!), akkor azt már jóval korábban el kellett volna mondania püspökének, aki aztán megtette volna a szükséges lépéseket.

Ezért inkább erősödik a gyanú, hogy az illető nem volt keresztény. Persze nem zárhatjuk ki azt a változatot sem, hogy valóban az igazi keresztekről volt szó, és ez a meg nem nevezett illető valami módon tudomást szerzett a titokról. És ekkor eljött a megfelelő idő. Lehet, az az ember addig nem tartotta fontosnak a dolgot, hogy valahol látott elásva három keresztet a földben? Mert nem tudjuk, mi történt a keresztekkel azután, hogy már nem egy földalatti ciszternában dugdosták őket.

Egy másik változat szerint Ilona asszony egyszerűen megálmodta a keresztek rejtekhelyét! A korabeli felfogás szerint persze az ilyen álmok nem véletlenül jöttek, hanem azokat felsőbb hatalmak hozták rá a delikvensre, méghozzá nem ok nélkül. Tehát az égiek azt akarták, hogy a keresztek előkerüljenek.

Mindenesetre Ilona már tudta, amit tudott, és 326. május 3-án megtalálta a kereszteket! Kiásatta a földet egy bizonyos helyen a városban, és ott nem is túl mélyen ráleltek a három keresztre. Még azok ott voltak lent a gödörben, amikor már felmerült a dilemma: honnan lehet tudni, melyik az igazi? De a legenda szerint az egyiken rajta volt a kis titulus az I.N.R.I. felirattal, és ez döntötte el a kérdést. A különben háromnyelvű feliratot egy római templomba vitték, és mind a mai napig ott őrzik (bár a régészeknek vannak fenntartásaik azzal kapcsolatban, hogy ez lett volna az a bizonyos, valóban eredeti felirat Jézus keresztjén).

Mi meg talán nem is ok nélkül vonjuk kétségbe, hogy az a kereszt valódi volt-e? Persze, ma már nincs jelentősége, mert elveszett – de akkoriban ez tényleg nagyon fontos lehetett. Ám sokat lendített az ügyön a megtaláló személye… Ugyanis ha egy vidéki kis püspök áll elő ugyanezzel, és ő kezdi hirdetni, hogy megtalálta a szent keresztfát – vajon kik hisznek majd neki? (Csak zárójelben jegyezzük meg: Konstantin birodalmában akkoriban 1800 püspök élt és tevékenykedett…)

De ha a megtaláló maga Ilona, a császár anyja, maga is augusta, akkor érthető, hogy rögtön másképpen tekintenek egyfelől a megtalálás tenyéré, másfelől annak produktumára! Az egyszerű emberek éppen úgy, mint a hivatali apparátus, az ország vezetői és a főhatalom képviselői – akik közé, ugyebár, oda kell értenünk magát a császárnét is. Ez alapjaiban változtatja meg mindenki hozzáállását a kereszthez, és senki egy pillanatig sem kételkedik a valódiságában.

Én azt mondom, nincs rá semmi biztosíték és bizonyíték, hogy Ilona az igazi keresztet találta meg. Ha ma lenne a kezünkben az a kereszt, tudományos eszközeink bevetése után pár órával már megmondhatnánk, hogy milyen korú fából van. Lehet, az, amit attól kezdve Jeruzsálemben imádtak, körberajongtak, és rögtön farigcsálni kezdtek kis eladható szilánkokra – nem is volt még a világon háromszáz évvel korábban, és így nem lehetett az a bizonyos keresztfa? De ez már nem fog kiderülni.

Miután igen emelkedett ünnepségek után a megtalált kereszteket elhelyezték az egyik jeruzsálemi keresztény szentélyben, Ilona úgy látta, nincs már értelme tovább ott maradnia. Teljesítette a feladatát! Ezzel a boldog tudattal szervezte meg a visszautat. Nem tudjuk, mi történt vele később – de az biztos, hogy már csak mintegy másfél éve volt hátra: 328-ban elhunyt. Ha minden vele kapcsolatos adatunk legalább megközelítően igaz, akkor éppen hetven évesen halt meg.

A keresztet pedig, ahogyan említettem az előbb, máris farigcsálni kezdték. A gazdagabb zarándokok is vették és vitték, meg számos európai uralkodóház, nevesebb püspökségek és magas rangú egyházi személyek egyenesen magától értetődőnek tartották, hogy nekik is jusson belőle. No és ekkortájt nagy lendülettel beindult a zarándokok sajátos „turizmusa” is! Addig soha nem volt egyszerre annyi zarándok Jeruzsálemben, mint a kereszt megtalálását követő évtizedekben, és még pár száz évig. Akkori krónikásoktól tudjuk, nemegyszer akkora zarándok-tömegek szorongtak a szentélyekben, hogy az ajtót nem tudták becsukni.

De jött a tizenegyedik század eleje, amikor Jeruzsálem is elesett. Mármint az történt, hogy elfoglalták a „pogányok”, azaz az arabok. (Persze nem voltak ők pogányok, hanem éppen úgy az egyetlen istent tisztelték, mint a keresztények. De hát tudjuk, aki nem volt keresztény, az nem is számított vallásosnak, hisz „nem az igaz hitet követte”. Ez éppen olyan szélsőséges álláspont volt, mint ahogyan ma az iszlámhitűek között a radikálisok tekintik magukat az egyetlen vallásos embercsoportnak, mindenki mást pedig „hitetlennek” bélyegeznek.)

Akkor a megszállók kiforgatták a keresztény templomokat, kiszórtak belőlük mindent, amit nem tartottak megőrzésre érdemesnek. Bármennyire is profánnak, sőt

sértőnek tűnik a dolog, de könnyen meglehet: Krisztus keresztjét – vagy ami még hétszáz év után maradt belőle, a jövevények, a város új urai egyszerűen megsemmisítették. Nem szabadulhatunk egy olyan képtől, amelyen látjuk, amint a hűvös éjszakában néhány harcos egy kis tűznél melegszik. Lovaik is közelebb jönnek, a katonák fázósan húzzák magukra a köpönyegüket. Lobog a tűz, egyikük éppen aprítja azt a gerendát, amiből még hajnalig élhet a meleget adó tűz. Recseg a fa, újabb darabokat hoz a másik harcos, a már lángoló hasábokra dobja, hogy a tűz ismét lobogjon, tovább éljen…

A SZERZŐ HASONLÓ MŰVEI AZ UTÓBBI ÉVEKBŐL

Az érdeklődők mindent megtalálnak awww.nemere.hu honlapon.

A www.konyvbarlang.hués a www.ingyenkonyv.hu honlapokon pedig

régi és új könyveket is megrendelhetnek.

A legújabb titkok könyve. (2005.)A fáraók titkai. (2005.)Atlantisz ma is él! (2005.)Piramisok titkai. (2005.)Az előző emberiség. (2006.)Titokzatos találmányok. (2006.)Rejtélyes energiák. (2006.)Teremtés, evolúció, vagy..? (2006.)Atlantisz törvénye (regény). (2007.)A tunguz meteorit rejtélye. (2007.)Eltűntek. A Bermuda-háromszög rejtélye. (2007.)Az élet örök. Beszélgetések Szepes Máriával. (2007.)Az Ókor hét csodája. (2007.)Újabb titkok könyve. (2008.)

A szerző hasonlóan „népbutító” könyveiből ajánljuk a „titkok” iránt érdeklődőknek:

1. Titkok könyve. (1986.) 2. Új titkok könyve. (1987.) 3. A rejtélyes elődök – A világűr vonzásában. (1989.) 4. UFO a láthatáron. (1989.) 5. Tények és talányok. (1989.) 6. Hol vagytok, Idegenek? (1990.) 7. Gagarin – kozmikus hazugság? (1990.) 8. Rejtelmes óceánok. (1991.) 9. Kiléphetsz testedből? (1991.)10. Mit akarnak az UFO-k? (1992.)11. Igazat mond-e Danikén? (1992.)12. Ősember szupersztár. (1993.)13. Titkok könyve, 3. (1997.)14. Parajelenségek könyve, (1997.)15. UFO-k a tudomány határán. (1998.)16. Rejtélyes elődök, 2. (1998.)17. Anti-Nostradamus. (1998.)18. Holtak keringenek a kozmoszban. (1998.)19. UFO és tudomány, (2000.)20. Egy trónörökös második élete. (2000.)21. Jeti, jeti…! (2002.)22. A Kennedy-gyilkosság rejtélye. (2003.)23. A Bárka nyomában. Noé és a Vízözön. (2004.)

TARTALOM!

I. AZ ELSŐ HOLD-UTAZÁS IGAZ TÖRTÉNETE

II. BIBLIA, A KÉRDÉSEK KÖNYVE

III. HAMIS KÖRNYEZETVÉDŐK

IV. AZ IGAZI CSERNOBIL

V. A KERESZTFA NYOMÁBAN

© Régimódi Könyvesbolt Kft. Minden jogot fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió-

és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is.

Kiadó Régimódi Könyvesbolt Kft., 3200 Gyöngyös, Kossuth L. út 42. (06-37 311-028)

Felelős kiadó Kerekes László

Borítóterv és tipográfia • Miroe Design

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 291384 Felelős vezető Pogány Zoltán igazgató

Készült Caxton betűvel, 13,75 ív terjedelemben.

ISBN 978-963-88604-0-8