Müpa Magazin 2013/2014 évad 2. szám

m ü p a m a g a z i n 2 0 1 3 n o v e m b e r - d e c e m b e r 1

Ing

yen

es

idő

sza

ki

kia

dvá

ny

• V

III.

évf

oly

am

5.

szá

m •

20

13.

no

vem

be

r-d

ece

mb

er

w w w . m u p a . h u

É L E T • S T Í L U S • M Ű V É S Z E T

mü

pam

üpa

MA

GA

ZIN

2 m ü p a m a g a z i n 2 0 1 3 n o v e m b e r - d e c e m b e r

EBY_2131_235x297_erstepremium_mupa_aug-okt.indd 1 6/18/13 5:27 PM


Ny

it

án

y

EBY_2131_235x297_erstepremium_mupa_aug-okt.indd 1 6/18/13 5:27 PM

KEDVES OLVASÓ!

Kelet-Közép-Európa páratlan szépségű fővárosa – otthonunk, Budapest – nemzetközi mércével mérve is komoly lehetőséghez jutott: 2013-ban jelentősen bővült az előadóművészeti infra-struktúrája. Most mindenki a kulturális paletta újonnan meg-nyílt, és a már stabil nézőközönséggel rendelkező intézményeire figyel: rajtuk a sor, hogy estéről estére színvonalas programokkal töltsék be a fővárost, és felfedezzék az új lehetőségekben rejlő szinergiákat.

A Művészetek Palotája, amelynek nyolc évvel ezelőtti megnyitá-sa óta itthon és külföldön is sikerült az egyik legismertebb ma-gyar kulturális branddé válnia, most együttműködve az újonnan megnyíló és a már patinás kulturális intézményekkel, együtt-gondolkodásra hívja a kulturális értékek iránt fogékony közönsé-get, a civil szféra képviselőit.

A hazai kulturális ágazat régóta igényelné a fesztiválok újraér-telmezését, csatlakoztatását az európai vérkeringésbe. A fővá-rosnak olyan kulturális turisztikai célponttá kell válnia, amelynek hallatán Londontól Athénig mindenkinek eszébe jut: Budapest az értékek és érzelmek városa, ahol a fesztiválok éppúgy szólnak a tradícióról, mint a meghökkentően izgalmasról. Sőt, építészeti kincseink, fürdőink, vásárcsarnokaink, és a hétköznapok során sokszor méltatlanul mellőzött megannyi kulturális terünk bevo-násával Budapest úttörő példája lehet az összművészeti „város-fesztiváloknak” is.

A Művészetek Palotája nemzetközi tapasztalataival, szakértel-mével és lelkesedésével kívánja e folyamatokat segíteni, folytat-va az eddigi összefogásokat a partnerintézményeivel, kiegészít-ve és fókuszálva a főváros kulturális és turisztikai értékeire, és Budapest egyéb adottságaira.

Bízom benne, hogy munkánk eredményével már 2014 tavaszán Budapest-szerte találkozhat.

KÁEL CSABAA Művészetek Palotája vezérigazgatója


8 3012

3 Nyitány6 Horizont

8 Királynő a szivárvány alatt

K L A S S Z I K U S12 „Olyan zenét akarok komponálni, amilyet szeretek”16 Királyi pompa20 A zene bőrében22 Levine visszatér24 Ünnepek ünnepe

A K T U Á L I S Z E N E26 Dobszóló

F O LY A M A T O S M Ú LT28 Menny és pokol – franciák az orgonánál

M Ű V É S Z B E J Á R Ó30 Zongoraművész változó szerepekben

J A Z Z32 Last Message34 Tíz maroknyi szépség36 Hol vagyunk?

L I T E R Á R I U M38 A megtévesztő külsejű tanítvány40 A tekintet fénye

N É P Z E N E42 Cimbalom, tárogató és társaik

V I L Á G Z E N E46 Halni bele

A P É N Z Z E N É L48 Fél kiló opera – az Attila Sanghajban


34

55

Müpa Magazin

A Művészetek Palotája ingyenes kiadványa

Alapító: Művészetek Palotája Kulturális Szolgáltató Közhasznú Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság. Káel Csaba vezérigazgató

Főszerkesztő: Csengery KristófKeresztury Tibor

Olvasószerkesztő: Papp Tímea

Szerkesztőség: Fidelio Média Kft.1066 Budapest, Nyugati tér 1. (6. emelet)

Telefon: (+36-1) 476-0320

Fax: (+36-1) 476-0321

E-mail: [email protected]

Felelős kiadó: a Fidelio Média Kft. ügyvezetője

Nyomda: Pátria Nyomda Zrt.

Megjelenik 15.000 példányban

HU ISSN 1788-439X

Művészetek Palotája: 1095 Budapest, Komor Marcell utca 1. Telefon: (+36-1) 555-3000E-mail: [email protected]

Címlapon: Joyce DiDonato Címlapfotó: Josef Fischnaller

www.mupa.hu

Ú J C I R K U S Z50 Dalíval álmodni

T Á N C52 Kell a történet

K Ö N N Y Ű55 Kellő öniróniával56 Pszichedelikus pop Új-Zélandról

C s I P [Családi és ifjusági programok]

58 Kavallal, daullal, gadulkával

K U L I S S Z A60 Harapható zene

H U L L Á M H O S S Z62 Valkó Margit•Virág Judit•Pados Gábor

B E C K M E S S E R É S S A C H S64 Kritikák Edita Gruberova fellépéséről

H A T Á R S É R T Ő K66 Mindig szólt valaki

I M P R E S S Z U M


ÚJRA MEGNYÍLT A ZENEAKADÉMIA LISZT FERENC TÉRI ÉPÜLETE Befejeződött a Zeneakadémia Liszt Ferenc téri épületének rekonstrukciója: az 1904 és 1907 között épült zenepalota felújítását több esztendeje kezdték meg: az utolsó koncertet 2009 novem-berében tartották. A patinás Liszt Ferenc téri műemlék számos pontján megújult, eredeti jel-legének megőrzésével. Az október 22-re kitűzött – lapzártakor még előttünk álló – zártkörű ünnepélyes megnyitót követően a hangversenyközönség ismét birtokba veheti a régi szépségét visszanyert nagy- és kistermet. A Zeneakadémia a jövőben a korábbinál intenzívebben folytatja majd önálló hangversenyrendezői tevékenységét. A Müpa sok sikert kíván az intézmény új korszakához.

KELEMEN BARNABÁS, KOCSIS ZOLTÁN ÉS EÖTVÖS PÉTER NEMZETKÖZI HANGLEMEZSIKEREA nemzetközi tekintélynek örvendő londoni Gramophone Magazine kritikusai a közelmúlt-ban osztották ki a lap 2013-as díjait. Kamarazene kategóriában a Bartók Új Sorozat lemezét, Kelemen Barnabás és Kocsis Zoltán felvételét ítélték legjobbnak. A CD műsorán a két hege-dű-zongoraszonáta és a szólóhegedűre komponált Szonáta hallható. A versenymű kategória legjobbjaként Eötvös Péter és Patricia Kopatchinskaja közös produkciója végzett: a karmes-ter-zeneszerző saját alkotása mellett Bartók és Ligeti versenyművét vezényli a hegedűmű-vésznő szólójával, az Ensemble Modern és a Hesseni Rádió együttesének kíséretével.

GEORGE WASHINGTON-DÍJ FISCHER IVÁNNAK ÉS A FESZTIVÁLZENEKARNAKA Müpa Magazin előző számának lapzártáját követően kapott George Washington-díjat Fi-scher Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar. Az Amerikai Magyar Alapítvány által 1961-ben létrehozott díjat azoknak ítélik oda, akik jelentősen hozzájárultak a művészetekhez, a keres-kedelemhez, az iparhoz, a tudományokhoz és az emberek, illetve a nemzetek közötti megér-téshez. Az eddigi kitüntetettek sorában szerepel többek közt Doráti Antal, Yehudi Menuhin, Reiner Frigyes, Serly Tibor, Starker János és Szigeti József. A díjat augusztus 13-án, a New York-i Rose Theaterben adták át.

CSÚCSMINŐSÉGET SZOLGÁLTAT A MÜPA STÚDIÓJAAz augusztus végi New Orleans Swing koncertjeiről készült HD minőségű műsorral új korszak vette kezdetét a Müpa stúdiójában, amely a nyár folyamán teljesen átépült, és moderni-zálta eszköztárát. Változatlanul megmaradt az eddigiekben is alkalmazott csúcsminőségű hangfelvételi technika, amely mellett hadrendbe állítottak tíz darab korszerű, HD felbontá-sú kamerát is; ezek segítségével a stúdió mozi minőségben tud közvetíteni és koncerteket rögzíteni. Ezzel a Müpa az ország kulturális intézményei közül elsőként tette lehetővé, hogy produkcióit az Európai Unió által előírt digitális átállást követően a legjobb minőségben kö-vethessék a tévénézők az interneten és a közmédia csatornáin keresztül világszerte.

KÁEL CSABA RENDEZÉSÉVEL NYIT ÚJRA A SANGHAJI NAGYSZÍNHÁZVerdi születésének kétszázadik évfordulóját világszerte megünneplik 2013-ban. Kínában a Sanghaji Nagyszínház ünnepélyes újranyitására Verdi háromfelvonásos operáját, az Attilát tűzi műsorára. A bicentenárium tiszteletére november 7-én színre kerülő művet első ízben láthatja a kínai publikum. A mű sanghaji bemutatójával megvalósul a Müpa által megkezdett nemzetközi koprodukciók első kínai projektje. Az idén április 28-án a Művészetek Palotájában nagy sikerrel bemutatott, félszcenírozott előadást ezúttal nagyszínházi rekvizitumokkal, jelentős létszámú közreműködővel állítják színpadra, Káel Csaba rendezésében.

Ho

ri

zo

nt

Élmény! Minden tekintetben. www.mupa.hu

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

Jegyek kaphatók a Müpa jegypénztáraiban (1095 Budapest, Komor Marcell u. 1., tel.: 555-3300 és 1061 Budapest, Andrássy út 28., tel.: 555-3310), valamint az ismert jegypénztárakban. Online jegyvásárlás: www.mupa.huISO 9001:2000

S T R A T É G I A IP A R T N E R E I N K

S T R A T É G I A I M É D I A P A R T N E R E I N K

NATALIE COLE2013. november 8., 19.30Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem







NATALIE COLE2013. november 8., 19.30Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem


A21. század első

évtizedére a legmaga-sabb csúcsokat meghódító Joyce

DiDonatóról az összes elragad-tatást kifejező jelzőt és szóvirágot

leírták már a hódolat megvallásától egyébként igencsak tartózkodó kritiku-sok. A „tökéletes 21. századi díva”, aki-vel isteni kegyelem „egy korban élni”,

„hangja arany”, melyben egyesül „a báj, a kecsesség, az intelli-

gencia és a karizmatikus kisugárzás.”

KIRÁLYNŐa s z i v á r v á n y a l a t t


A közelmúltbéli díjak is világosan jelzik, hogy DiDonato valóban pályája zenitjére érkezett. Diva, Divo című lemeze 2012-ben olyan Grammy-díj-nomináltakat utasított maga mögé, mint Natalie Dessay

Händel-felvétele, Andreas Scholl Purcell-albuma vagy a nemrégiben a Művészetek Palotájá-ban koncertező Ian Bostridge Három barokk tenor című tematikus CD-je.

Ki hinné, hogy a kansasi kis Joyce egykor nem ilyen sikerről álmodozott. Legin-kább popénekes és musicalszínész szeretett volna lenni. De szemben egy másik

kansasi kislánnyal – Dorothyval az Óz meséből – őt nem ragadta magával egy forgószél. Csendben teltek az évek, majd 1988-ban beiratkozott egy átlagos

amerikai egyetemre, hogy énektanári diplomát szerezzen, s leginkább arra gondolt, hogy középiskolában fog zenét tanítani. Ekkoriban még

mindig inkább vonzódott a könnyebb műfajok, mint az opera felé. Az egyetem után azonban nem ment vissza szülővárosába: a ke-

leti partra utazott, hogy továbbtanuljon, majd újabb költözködés következett, mert felvételt nyert a Santa Fe Opera tehetséggon-

dozó programjába. Itt kisebb szerepekben próbálhatta ki magát, valamint fölkészült néhány beugrásra: a Figaro házasságára, Richard Strauss Saloméjára és Kálmán Imre Marica grófnőjére. Három, egymástól távoli világ…

Santa Féből a Houstoni Operába, majd San Franciscóba vezetett útja. Az időszakot még mindig a tanulás, a lé-

pésről lépésre való építkezés jellemezte, illetve né-hány figyelemreméltó, első vagy második díjat hozó versenyszereplés. Amikor 1998-at írunk, karrierjének alakulásában tulajdonképpen még mindig nincs semmi rendkívüli. Hangja kezd megállapodni, beérni. Kínálkozik az összevetés a hasonló korú és hasonló szerepekre (ba-rokk, Mozart és bel canto operák) specializálódott Cecilia Bartolival, aki egy évtizeddel fiatalabban kezdte meg tün-

döklését. De nem árt tudnunk: az éneklés világában az ő példája a ritka kivétel.

Az 1998/99-es színházi évadban egy főszerepre DiDonato visszatért a Houstoni Operába. Tod Machover Feltámadás

című, Tolsztoj-regényen alapuló darabjában Maszlova szere-pét énekelte. Európából nézve mindez – annak ellenére, hogy a

művet azóta több színház is műsorra tűzte – amolyan amerikai belügynek tűnik, az öreg kontinensen ritkán avatunk sztárokat egy

kortárs operában. Persze a tengerentúlon a „kortárs opera” fogal-ma is teljesen más. Egy kis rosszmájúságot azért megengedhetünk

magunknak: manapság Machover munkáját leggyakrabban úgy emle-getik, hogy „a dalmű, melyben DiDonato alakította a főszerepet”. Mindez

már az áttörés biztos jele.

Az első felvonást még bicegve végigénekelte,

a folytatást mankóval; öt előadást pedig

kerekes székben ülve.

1 0 m ü p a m a g a z i n 2 0 1 3 n o v e m b e r - d e c e m b e r

A következő év még mindig az új amerikai opera jegyében telt. Egy később komoly szériát futó darab (Mark Adamo: Kisasszonyok) premierjén DiDonato alakította az egyik főszere-pet. Ugyanekkor viszont „már” Cherubinóként és Isabellaként (Rossini: Olasz nő Algírban) is megcsillogtathatja énekesi és színészi kvalitásait. Nem is akárhogyan, a Milánói Scalába Angelina (Rossini: Hamupipőke), Houstonba Dorabella (Mozart: Così fan tutte) szerepé-re hívják. Kilép az ígéretes tehetségek köréből, immár az élvonal szűk elitjéhez tartozik, 2000-ben neki ítélik a beszédes elnevezésű ARIA-díjat (Awards Recognizing Individual Artistry - Az egyéni művészeti teljesítmény kitüntetésére szolgáló díj), melyet kiteljese-dett művészek számára alapítottak.

A díjnak megfelelően sorra hódítja meg a világ legkülönbözőbb színpadait: Washington, Amszterdam, Párizs, München. Leginkább nadrágszerepek (Cherubino vagy Händel Juli-us Caesarjából Sesto) és bel canto feladatok (például Rosina a Sevillai borbélyból) találják meg; az egy évtized múlva Grammyvel elismert Diva, Divo CD éppen ezt, a mezzoszopránok-ra oly jellemző kettős színpadi létezést tematizálja majd. A világméretű operai körforgás-ban munkakapcsolatba kerül szakmája legjelesebb karmestereivel, például Zubin Mehtával, Riccardo Mutival, Sir John Eliot Gardinerrel, William Christie-vel vagy Marc Minkowskival. Nadrágszerepeinek számát az elmúlt évtizedben olyan sajátos „határesetekkel” gyarapítja, mint Rómeó (Bellini: I Capuletti e i Montecchi), a Zeneszerző (Richard Strauss: Ariadne Naxos szigetén), Octavian (R. Strauss: A rózsalovag) vagy Stephano (Gounod: Rómeó és Júlia).

Színpadi teljesítménye egy alkalommal az újságok és a televíziók baleseti kró-nikájában is vezető hír volt. A londoni Covent Gardenben Donna Elvira (Don Giovanni) és Rosina (A sevillai borbély) szerepére szerződött, a Rossini-darab egyik előadásán megcsúszott és komoly lábsé-rülést (szárkapocscsont-törést) szenvedett. Az első felvonást még bicegve végigénekelte, a folytatást mankóval; öt elő-adást pedig kerekes székben ülve. Ezeket az estéket ter-mészetesen őrjöngő siker övezte, a produkcióról készült fotók pedig elárasztották a világhálót.

Eddigi pályáján harmincnál több operaszerepet éne-kelt. Mozarttól és Rossinitől hatot-hatot, Händeltől ötöt, Bellinitől, Donizettitől, Richard Strausstól és Berlioztól kettőt-kettőt. Négy új amerikai operában lépett fel, Michael Daugherty Jackie O című darab-jában például ő alakította Grace Kellyt. Az 1997-ben bemutatott opera valóságos „celeb-party”, a cím-szerepelő (Jacqueline Kennedy Onassis) és Grace Kelly mellett olyan figurák tűnnek fel benne, mint Maria Callas, Andy Warhol, John F. Kennedy vagy Liz Taylor.

Idén, 2013-ban új rendezésben került a Covent Garden szín-padára Rossinitől A tó asszonya. A produkció a Santa Fe Opera nyári fesztiválján is szerepelt. A nagy érdeklődés miatt – a kétezer ülőhelyes ház fél évszázados történetében először – egy ráadás előadást kellett beiktatni. Szeptemberben, a BBC Proms ünnepi záró koncertjének ékköve DiDonato volt. A ráadásszámok „sávjában” ma már klasszikusnak számító musicalslágereket is éne-kelt, például a Szivárványdalt az Óz, a csodák csodája musicalből. Kerek, amerikai történet, valóra vált a kansasi kislány álma.

Mint a legtöbb mai énekes sztár, Joyce DiDonato is évről évre kirukkol egy-egy izgal-mas portrélemezzel vagy teljes operafelvétellel. Nemrégiben rögzítette például Händel Alcináját. A címszerep a szerző egyik legkomplexebb női karaktere, a tekintélyes brit szak-lap, a Gramophone kritikusa szerint DiDonato a szerelmében sértett varázslónő elesett-ségét és hiúságát, bosszúálló szenvedélyét és megtörtségét ezer színnel festette meg. Hasonlóan lelkes fogadtatásban részesült a Floridante, melyben Elmirát személyesítet-te meg. The Deepest Desire című CD-jére Leonard Bernstein, Aaron Copland és a legújabb időkben komoly operasikereket arató Jake Heggie dalaiból válogatott. Önálló CD-t szentelt Rossini múzsájának, Isabella Colbrannak, Furore címmel pedig Händel legszenvedélyesebb áriából, őrülési jeleneteiből készített válogatáslemezt. Ebben a sorba illeszkedik legújabb, világszerte nagy sikert arató felvétele, a Drama Queens, melynek anyagából lemezbemu-tató koncerten hallhat részleteket a Müpa közönsége.

Molnár Szabolcs

„Nekünk, énekeseknek – vallja Joyce

DiDonato – megadatott, hogy belső dé-monainkkal szerepeinken keresztül küzdjünk meg”,

és a barokk korszak operáiban bőséggel találkozhatunk ártó szellemekkel viaskodó, fenséges és esendő asszonyokkal,

tragikus sorsokkal, szélsőséges örömökkel és bánatokkal; rajongva, kislányosan szerető vagy megalázott feleségként megtört, hatalmukat

féltő vagy hatalmukban megroppanó királynőkkel. „A mi királynőink – mond-ja a zenetudós-karmester Alan Curtis, az Il Complesso Barocco vezetője – igen-

csak tarka társaságot alkotnak, de ez is volt a célunk. Az extrém színpadi helyzetek lehetőséget adtak arra, hogy a lehető legváltozatosabb stílusú zenéket kombináljuk

egymással. Ez a válogatás olyan érzelmi állapotokat mutat meg, melyekkel a hét-köznapokban soha nem találkozhatunk”. DiDonato szerint e fenséges asszonyoknak nincs semmi takargatnivalójuk, és soha nem kérnek senkitől elnézést. Nincs is szüksé-gük terapeutára. Aki pedig DiDonatót hallgatja, biztosan megspórol magának egy te-rápiát. A közel egy évszázadot átfogó program az operatörténet legizgalmasabb és legváltozatosabb korszakát reprezentálja, Monteverditől Hasséig, Cestitől Händelig és Portáig. Sok felfedeznivaló kincset rejt e korszak, a nagy mesterektől éppúgy, mint a kisebbektől, például Giacomellitől vagy Orlandinitől. Előbbit fenséges

monumentalitású, márványszerű, utóbbit pompás, játékosan virtuóz áriára inspirálta Irene hercegnő, illetve Berenice királynő alakja. DiDonato pedig

képes arra, hogy egy-egy áriában valóban egy teljes sorsot, egy teljes operát varázsoljon a nézők elé. „Nincs szüksége sem díszletre,

sem jelmezre” – olvashatjuk egy lelkes kritikában. „Joyce DiDonato évek óta a koloratúr mezzoszopránok

királynője, s most a legjobb formájában hallhatjuk”.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

JOYCE DIDONATO ÉS A COMPLESSO BAROCCOKIRÁLYNŐK – DRÁMÁK

2013. november 9.

m ü p a m a g a z i n 2 0 1 3 n o v e m b e r - d e c e m b e r 1 1


Kl

as

sz

ik

us

„Olyan zenét akarok komponálni, amilyet szeretek”

A Donaueschingeni Zenei Napok (Donauschinger Musiktage), amely létrejötte (1921) óta Európa legjelentősebb új zenei szemléi közé számított, s rangját olyan zeneszerzők műveinek ősbemutatóival alapozta meg, mint Arnold Schönberg, Anton Webern, Paul Hindemith vagy a második világháború utáni ge-neráció legfontosabb képviselői (Boulez, Stockhausen, Nono), 1960 októberében egy alig huszonhét esztendős lengyel ze-neszerző egyik új darabját is műsorra tűzte. Anaklasis című művével Krzysztof Penderecki igencsak illusztris társaság-ban kapott helyet: ebben az évben a kétnapos fesztiválon – szintén ősbemutatókkal – többek közt Alois Hába, Bohuslav Martinů és Olivier Messiaen is képviseltette magát.


Aligha kell hangsúlyozni, hogy a bemutatkozási lehetőség milyen perspektívákat nyithatott meg egy ifjú szerző pályafutásában, aki ráadásul egy olyan, politikai és kulturális értelemben is elszigetelt, a sztálinizmus útjáról nemrégiben letért, de to-vábbra is szovjet befolyás (és megszállás) alatt álló országból érkezett, amelynek Nyugaton még a belpolitikai viszonyairól sem tudtak túl sokat, nemhogy a zenei életéről.

Persze Penderecki szereplése azért jelezte, hogy az 1956 után virágzásnak indult lengyel zenei avantgárdról már a vasfüggönyön túl is tudomást szereztek, köszön-

hetően egyfelől a Gyászzenével már 1958-ban nemzetközi hírnevet szerző Witold Lutosławskinak, másfelől pedig a lengyel állampárt védnöksége alatt álló Varsói Ősz (Warszawska Jesień) elnevezésű fesztiválnak. Utóbbi néhány év leforgása alatt a szocialista blokk egyik legfontosabb modern művészeti eseményévé nőtte ki magát, egyszersmind a szocialista realizmus, mint hosszú éveken át kötelezően követendő esztétikai norma visszaszorulásának jelképévé, egyfajta szabadságszimbólummá vált.

A varsói zeneünnepnek Penderecki is nagyon sokat köszönhet, s nemcsak azért, mert az ötvenes évek végén napvilágot látott első kiemelkedő, nemzetközi visszhan-got is kiváltó művei közül több is (az 52 vonós hangszerre írott Gyászének a hirosimai áldozatok emlékére, illetve az antik költők, elsősorban Szophoklész és Menandrosz szövegeire épülő, szopránra, elbeszélőre és kiszenekarra hangszerelt Strófák) itt szó-lalhatott meg először. Hanem azért is, mert az aktuális nemzetközi trendekben való tájékozódását, a lehetséges inspirációs források felkutatását is segítette.

Az önálló pályájának kezdetén a Krakkói Zeneakadémián diplomázó, s tanulóévei alatt született műveiben még a Debussyánus és bartóki idiómát követő mester minden új hatásra fogékony volt. Érdekelte Boulez munkássága, a zajok művésze-te, Józef Patkowski Kísérleti Stúdiójában pedig az elektronikus zene vívmányaival ismerkedett, de például érdeklődött hangi elképzeléseinek grafikus formában tör-ténő rögzítése iránt is. Azonban bármennyire is az örökös újdonság és újszerűség bűvöletében égő avantgárd vezette a tollát ebben az első időszakban, már a hatva-nas évek közepén kételyek kezdték gyötörni a rendelkezésre álló technikai eszköz-tár továbbgondolását, bővítési lehetőségeit illetően. Évekkel később, a munkás-ságában bekövetkezett első fordulatról a következőképpen nyilatkozott: „Nem én árultam el az avantgárdot, hanem – szerintem – a hatvanas évek avantgárdja árulta el a zenét. Ezért útjainknak el kellett válniuk… egy ideje még avantgárd zeneszer-ző voltam, aki új hangzási lehetőségeket fedezett fel. Csakhogy eljutottam arra a pontra, ahol ez untatni kezdett.”

Penderecki tulajdonképpen már egyik első központi művének, a szopránra, bari-tonra, basszusra, elbeszélőre, három karra és zenekarra komponált Lukács-pas-siónak (1965-66) előkészületeikor hangot váltott. Talán nem véletlen, hogy az új zene egyik legnagyobb hatású teoretikusa, Herbert Eimert egyedülálló és szokatlan szerzői pálfordulást látott már a passió egyik, önálló művé csontosodott részleté-ben, a három a cappella kórust felvonultató Stabat Materben (1962) is: a német ítész e, „lineáris, világos és egyszerű” stílusú művel lezártnak tekintette Penderecki alkotóművészetének addigi szakaszát.

A Lukács-passió valóban vízválasztó a lengyel zeneszerző munkásságában, de ez nem jelent teljes elfordulást a közelmúlttól, hiszen szerzője nem tagadta meg az atonális írásmódot és az avantgárd korszakban megtalált technikákat. A mű mégis

„Nem én árultam el az avantgárdot,hanem – szerintem – a hatvanas évek

avantgárdja árulta el a zenét.”


a század legnépszerűbb, a nagy-közönség részéről is kedvező fo-gadtatásban részesülő oratorikus alkotásai közé emelkedett, nem utolsó sorban téma- és műfaj-választásának köszönhetően: a passióval Penderecki nem kisebb elődhöz nyúlt vissza, mint Johann Sebastian Bachhoz, aki ennek a műfajnak talán az egyetlen nagy-hatású művelője volt.

A Passió az addig túlnyomórészt instrumentális művekkel kísérle-tező mester figyelmét végérvényesen az énekhangra és a drámai kifejezés lehetőségeire irányította. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Penderecki ne írt volna a következőkben jelentős inst-rumentális műveket is. Elég ha csak Csellóversenyeire (1966-67 és 1982), Hegedűversenyeire (1976-77 s 1992-95), a jazzegyüttesre

komponált Actionsre (1971) illetve szimfóniáira gondolunk. Igaz – s ez mondanivalónk szempontjából sem közömbös –, két utolsó, tehát Hetedik (1996) és a Művészetek Palotájában is felcsendülő Nyol-cadik (2004-2005) szimfóniája narrátor, szólisták és kórusok sze-repeltetésével az emberi hangot is részévé teszi a tisztán hangszeres műfajok e legismertebbikének.

Fejlődésének fő csapásirányát azonban a hatvanas évek legvégétől rendre operái, és egyre másra megjelenő egyházi művei jelölték ki.

Az operák sorát az Aldous Huxley azonos című könyvéből készült Loudun ördögei (1969) nyitotta, majd a komponista Milton Elve-szett Paradicsomát (1976) zenésítette meg. A későbbiekben még két további operáját mutatták be sikerrel – ezekben Penderecki a

Az utóbbi másfél-két évtizedben Penderecki zeneszerzői figyelme egyértel-műen a (kései) 19. század zenei öröksége felé fordult: műveit műfaji, formai és harmóniai szempontból, sőt nem egy esetben témaválasztását illetően is a romantikával való intenzív párbeszéd jellemzi. A nyolcvanéves komponista előtt tisztelgő, november 6-i budapesti koncerten elhangzó mindkét Pende-recki-mű ennek a (talán a szerző egész munkásságában) utolsó alkotói kor-szaknak a szülötte, két olyan darab, amely már műfajában is – Hans Heinrich Eggebrecht találó fogalmával élve – a „régi” és „új” közé ékelődő, jelző nélküli, tehát a minden korábbi és későbbi zenetörténeti kor viszonyítási pontjának tekinthető zenére reflektál. A kettősverseny (s egyáltalán, a versenymű) illetve a szimfónia egyértelműen a Penderecki által „megtalált” korszak legjellegzete-sebb zsánerei. Keletkezési idejét tekintve a Nyolcadik szimfónia az előbbi: Pen-derecki 2005-ben komponálta, majd 2008-ban további tételekkel bővítette a szólistákra, kórusra és zenekarra hangszerelt művet, amely, szakítva a hagyo-mányos formai keretekkel, tizenkét, kivétel nélkül 19. századi és 20. század eleji német költők (például Goethe, Arnim, Rilke) versein alapuló, viszonylag rövid tételből áll. A költemények mindegyike a színekben rendkívül gazdag zenekar által is hatásosan megidézett sötétséget és elmúlást tematizálja. A Concerto Doppio hegedűre, brácsára és zenekarra (2012) című művével Penderecki olyan nagy elődöknek szegődik a nyomába, mint Bruch vagy Brahms. Egyik legfris-sebb kompozíciójának számító versenyművét a tavalyi bemutató után maga a szerző egy nagy utazáshoz, illetve egy nagylélegzetű regényhez hasonlította, a müncheni premier szólistái és első kritikusai pedig a karakterek sokféleségét, drámai kontrasztjait emelték ki, és egy, a kísérletezéssel végleg felhagyó mes-ter „klasszikus” művének nevezték a darabot.


Bartók Béla NemzetiHangversenyterem

„PENDERECKI 80”KRZYSZTOF PENDERECKIÉS A CONCERTO BUDAPEST

2013. november 6.

régi századelő két fontos drámaírójának, Gerhart Hauptmannak (A fekete maszk, 1986), illetve Alfred Jarrynak (Übü király, 1991) műveit dolgozta fel. Operái mellett nevét igazán széles körben még film-zenéi tették ismertté. A magyar filmbarátok számára ezek közül William Friedkin klasszikusa, Az ördögűző (1973), Stanley Kubrick nem különben ismert Ragyogása (1980), illetve az utóbbi időkből a katyni mészárlás történelmi freskóját megfestő Katyn (Andrzej Wajda, 2007) a legkönnyebben hozzáférhető, de a dębicai születésű alkotó műrészletei számos más filmben is felbukkannak.Az egyházi művek 1975 után töltöttek be Penderecki mun-kásságában mind meghatározóbb szerepet. A Lengyel rekviem, a Jeruzsálem hét kapuja, a II. János Pálnak ajánlott Te Deum vagy éppen a Credo az egyház és a szocialista állam változó, de a rendszerváltá-sig megnyugtatóan sosem rendezett viszonyá-ról is árulkodnak, de voltak, akik az évtizedeken át elfojtott lengyel patriotizmus ébredezését is látták bennük. Ráadásul e művek a szerző egy

újabb, stílusát mindmáig meghatározó alkotói fordulatával is ös-szefüggésben állnak: a neoromantikus forma- és harmónianyelv újbóli felfedezésével, amely napjainkra az idén immár nyolcvanadik születésnapját ünneplő Pendereckit kortalan zenében gondolkodó, eklektikus stílusban alkotó zeneszerzővé teszik.

Krzysztof Penderecki Lutosławski és Górecki halála óta egyértelmű-en a ma élő legjelentősebb lengyel komponistának számít, egyszer-smind az 1945 utáni európai zenetörténet meghatározó alakjának.

Többek közt azzal érdemelte ki ezt a rangot, hogy még most sem a múltjából él, hanem a jövőnek tervez: Racine

Phaedrája alapján új operát ír, és Kilencedik szim-fóniáján is dolgozik. De emellett nem hagyott fel

több mint negyven éves karmesteri karrierjével sem – a novemberi koncerten a Művészetek Palotájában helyet foglaló közönség is meg-csodálhatja, miként dirigálja saját műveit.

Ignácz Ádám


Kl

as

sz

ik

us

Királyi pompa

Amikor az olasz irodalom óriása, Alessandro Manzoni 1873-ban meghalt, az uralkodócsalád tagjai és az állam különböző méltóságai mind ott lépkedtek a hosszan kígyózó, ünnepélyes milánói temetési menetben. De bármilyen látványos volt is ez a főhajtás, a nagy írónak való-jában mégsem ez a gesztus állított igazi emléket, hanem egy műalkotás: Verdi Requiemje.


A kompozíció keletezésének története Manzoni halála előtt öt évvel kezdődött. „Kedves Léon, ha oly sok év után, amely hoz-zászoktatott, hogy rendszeresen küld számomra híreket ma-gáról, és informál az érdeklődésre számot tartó párizsi esemé-nyekről – különösen a művészettel kapcsolatban –, úgy kívánja, hogy véget vessen ennek a levelezésnek, amely talán terhessé vált az Ön számára, és mindenféle üzleti kapcsolatot meg kíván szakítani köztünk, szabadságában áll ezt tenni. De hogy éppen most kellene így eljárnia, a pillanatban, amikor Rossini távozott erről a világról, ez rendkívül meglep és elkeserít engem. Miköz-ben mindenki az ő haláláról beszél és ír, a kelleténél többet is, Ön arra sem volt képes, hogy egy sort küldjön nekem mondván: »Rossini halott«? Nem, nem tudom elhinni, hogy rendkívül erő-teljes és komoly ok nélkül így tett volna, így feltételezem, hogy valami átkozott illendőségi aggály vezette. Ha ez az oka, mond-ja meg nyíltan és világosan. A válaszából tudni fogom, mihez tartsam magam a jövőben” – fakadt ki Verdi 1868. december 2-án, a tekintélyes francia zeneműkiadónak és kritikusnak, Léon Escudier-nek írott levelében.

Nem Verdi volt ugyan az egyetlen komponista, akit Rossini halála mélyen felkavart – a 19. század első felének minden bi-zonnyal legünnepeltebb operaszerzője még a vele olyannyira ellentétes művészi elképzeléseket valló Wagnert is csodálatra késztette, jóllehet, a német mester többé-kevésbé igyekezett titkolni ezt a rajongást –, viszont feltétlenül ő volt az első, aki alig néhány nappal Rossini halála után, már 1868. november 17-én felvetette egy, a zenés színpad vitathatatlan géniusza előtt

tisztelgő kompozíció megírásának ötletét. Bologna városának tanácsa kapott is az ötleten, és bizottságot alakítottak milánói székhellyel, amelynek tagjai tizenhárom olasz zeneszerzőt kér-tek fel a tervezett gyászmise egyes tételeinek megkomponálá-sára. A bemutatót Angelo Mariani vezényletével szándékoztak megtartani a bolognai Szent Péter bazilikában, Rossini halálá-nak első évfordulóján, 1869. november 13-án, erre azonban vé-gül nem került sor.

Általában véve valószínű, hogy egy nagyszabású műalkotás megrendelésére, a művészek tevékenységének felügyeletére, a határidők betartatására egy despota alkalmasabb egy bizott-ságnál. Akármi legyen is az igazság ezzel kapcsolatban, a Messa per Rossini esetében az utóbbi hatékonysága nem bizonyult elegendőnek. Egyrészt azért, mert Rossini szülővárosa, Pesaro is ragaszkodott a maga megemlékezéséhez, és Mariani az otta-ni produkcióban is érdekelve volt. Verdit ez annyira bosszantot-ta, hogy a karmester kérésére sem volt hajlandó az Adria part-ján fekvő városba utazni, sőt az ősz folyamán már egyáltalán nem támogatta az ötletet, hogy a gyászmise dirigense Mariani legyen. Másrészt a Bolognai Városi Színház impresszáriója, Luigi Scalaberni bő egy hónappal a bemutató előtt lemondta az együttműködést az éppen zajló operaszezonra hivatkozva. Mivel az ő feladata lett volna, hogy zenészeket és énekeseket bocsásson a requiem-előadás rendelkezésére, visszalépése rendkívül nehéz helyzetbe sodorta a kezdeményezést. A város

elöljárói ekkor azzal a javaslattal álltak elő, hogy halasszák el a bemutatót decemberre, ebbe azonban Verdi nem volt hajlan-dó beleegyezni, helyette megpróbálta Milánót elfogadtatni új helyszínként. Csakhogy erre október végén már menthetetle-nül késő volt, a megemlékezés zsákutcába jutott.

Noha Verdit letörte az ötlet kudarca, a közönség utóbb min-den kétséget kizáróan nyereségként könyvelhette el a történ-teket. A Messa per Rossini ugyanis, amelyet tizenhárom olyan szerző komponált, akiket – Verdi kivételével – lényegében tel-jesen elnyelt a zenetörténet memóriája (Antonio Buzzola, An-tonio Bazzini, Carlo Pedrotti, Antonio Cagnoni, Federico Ricci, Alessandro Nini, Raimondo Boucheron, Carlo Coccia, Gaetano Gaspari, Pietro Platani, a bizottsági tag Lauro Rossi és Teodulo Mabellini), bár időre elkészült, mindezek után több mint száz évre feledésbe merült, olyannyira, hogy a premierjére végül csak 1988-ban került sor, Helmuth Rilling vezényletével. Ver-di művészi fantáziáját azonban továbbra is foglalkoztatta a gyászmise gondolata, és amikor az egyesült olasz állam négy évvel később másik szellemi kiválóságát, Manzonit is elvesz-tette, a komponista újra elővette az általa írott, megrázóan dramatizált Libera me-tételt, és némi átdolgozás után beil-lesztette egy olyan requiem-kompozícióba, amely immár teljes egészében az ő alkotása volt.

A Manzoni-misét 1874. május 22-én mutatták be Verdi vezény-letével abban a milánói Szent Márk templomban, ahol Manzoni temetési szertartása is zajlott, ugyanúgy pontosan egy évvel

az író halála után, ahogyan azt Verdi eredetileg a Rossini-kom-pozícióval kapcsolatban tervezte. Három nappal később az al-kotás a Scalában is elhangzott, majd ezt az előadást párizsi és velencei koncertek követték. Bár a kompozíció azonnali sikert aratott, azért olyan hangok is akadtak, amelyek kifogásolták a mise „színpadiasságát”. Kétségtelen, hogy Verdi sem az ere-deti, Rossini emléke előtt fejet hajtó alkotást, sem a Manzo-ni tiszteletére komponált Messa da Requiemet nem szánta liturgikus használatra. A mű sodró ereje, drámai sötétségével kontrasztáló, szenvedélyes líraisága ugyanis már egy olyan kor-szak szülötte volt, amely a művészetben a halál rituális megje-lenési formáit a személyes katasztrófa rettenetének kifejezé-sével cserélte fel.

A Requiem pompáján így az olasz kultúrtörténet két nagy fe-jedelme osztozik – és mellettük mindazok, akik a bemutató óta eltelt csaknem száznegyven évben a mű csodálóivá váltak. Köztük más fejedelmek, névtelenek, mint a theresienstadti tábor lakói, akik több-ször is előadták a művet a második világháború alatt, és világhírűek, mint George Bernard Shaw, aki azt kívánta, hogy a Libera me hangjai mellett temessék el.

Rákai Zsuzsanna

„Ön arra sem volt képes,hogy egy sort küldjön nekem mondván:

»Rossini halott«?”

Bartók Béla NemzetiHangversenyterem

VERDI: REQUIEM, MR SZIMFONIKUSOK, MR ÉNEKKAR, NEMZETI ÉNEKKARVEZÉNYEL: ALBERTO VERONESI

2013. november 1.


Kl

as

sz

ik

us

Mise nemzeti nyelvenJosé Cura a mexikói Rolando Villazón és a perui Juan Diego Flórez mellett a világhírű latin-amerikai tenoristatriumvirátus harmadik, argentin tagja, aki karmesterként is jelentős sikereket arat. Operai reper-toárjának középpontjában Verdi- és Puccini-szerepek állnak, de nyitott a népzene és a crossover irányában is. Müpa-beli fellépésén az első rész argentin dalai után Cura honfitársának, Ariel Ramíreznek (1921–2010) két műve hangzik el. Ramírezre nagy hatással volt hazája népzenéje, a tételek alcímei utalnak is erre. A Navidad nuestra Jézus születésének története, az Angyali üd-vözlettől a Három királyok látogatásáig. A miseszöveg spanyol fordítására készült, annak állandó részeit (Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus, Benedictus, Agnus Dei) követő Misa criolla nem sokkal az után keletkezett, hogy a II. vatikáni zsinat lehetővé tette az anyanyelvű misézést. A mű a keletkezése óta eltelt mintegy ötven évben óri-ási népszerűségre tett szert, lemezfelvételei több millió példányban keltek el, tenor szólamát olyan nagyságok énekelték, mint José Carreras és Plácido Domingo. Ezt a hagyományt folytatja José Cura, aki azonban ezúttal kettős minőségben szerepel: nemcsak énekel, hanem karmesterként is irányítja a Budapesti Monteverdi Kó-rust és az argentin Los Calchakis zenekart.

Barátok közt Ha érdemes lenne zeneszerzői életműveket címkékkel ellátni, a Brahmséra joggal ragaszthatnánk akár a „ro-mantikus klasszikus”, akár a „klasszikus romantikus” címkét, mivel a formákat tekintve ragaszkodott a bécsi klasszicizmus eszményeihez, műveinek tartalma azon-ban híven tükrözi a kort, amelyben születtek. Zeneszer-zői alkatára jellemző, hogy sem a drámai műfajok, sem a romantikus programzene lehetőségei nem vonzották. Ha az utóbbira keresünk példát, talán éppen az Akadémiai ünnepi nyitányra hivatkozhatunk, amit abból az alkalomból írt, hogy a breslaui (ma wrocławi) egyetem díszdoktorrá avatta. A nála szokatlanul könnyed, „kedélyes” darabban sorjáznak a népszerű diákdalok feldolgozásai, melyeket a Gaudeamus igitur dallama „koronáz meg”. Brahms szo-katlanul későn, 44 évesen fejezte be I. szimfóniáját. Az ok részben a magával szembeni rendkívüli igényességben, részben a Beethoven szimfóniái iránti csodálat bénító hatá-sában keresendő. Végül olyan súlyú mű született, amelyet nem alaptalanul neveznek „a tizedik Beethoven-szimfóni-ának”. Az a-moll kettősverseny minden bizonnyal Brahms egyik fontos „magyar kapcsolatának”, a nagy hegedűshöz, Joachim Józsefhez fűződő barátságának köszönheti szüle-tését. A bemutatón Brahms vezényelt, és természetesen Joachim játszotta a hegedűszólamot. A Nemzeti Filharmo-nikusok mostani előadását külön is érdekessé teszi, hogy a három főszereplő közül kettőt, Perényi Miklóst és Kocsis Zoltánt is több évtizedes barátság köti össze.


A SALVA VITA ALAPÍTVÁNY JÓTÉKONYSÁGI KONCERTJE

ÉNEKEL ÉS VEZÉNYEL: JOSÉ CURA

2013. december 3.


NEMZETI FILHARMONIKUSOKKÖZREMŰKÖDIK:

BARÁTI KRISTÓF, PERÉNYI MIKLÓSVEZÉNYEL: KOCSIS ZOLTÁN

2013. december 11.


Kl

as

sz

ik

us

Vonó és pálcaMozart G-dúr hegedűversenye (K. 216) híven tükrözi a tizenkilenc éves fiatalember virtuóz zeneszerzői képes-ségeit, humorát és derűjét. A záró rondó egyik epizódja (Andante) pengetett kíséretű, miniatűr moll szerenád, a rá következő Allegretto „dudakíséretes” városi nóta. A pergő zenei folyamat közbeékelt új témákkal való megszakítása Mozart mindhárom utolsó hegedűverse-nyének fináléjában megfigyelhető. Haydn 104 remekbe szabott szimfóniája között se szeri, se száma azoknak, amelyek valamilyen melléknevet viselnek. A 82. számú darab fináléjának jellegzetes „brummogó” kezdőhangjai miatt lett A medve szimfónia. De van Tyúk, van Iskola-mester és Királynő, Gyász és Siralom, Katona és Óra, Alle-luja és Csoda – és így tovább. Muszorgszkij festő barátja, Viktor Hartmann emlékére és képeinek ihletésére írta meg az Egy kiállítás képeit – zongorára. Maurice Ravel, a zseniális hangszerelő, nem tudván ellenállni a csábítás-nak, „átköltötte” zenekarra a művet, s ez a változat nép-szerűségben bizony felülmúlja az eredetit. Leonidasz Kavakosz napjaink egyik vezető hegedűművésze, több-szörös versenygyőztes és hanglemez-nagydíjas. A Müpa decemberi műsorában ugyancsak szereplő José Curához hasonlóan ő is nagy szólistasikerek után vett a kezébe karmesteri pálcát. Nem először jár Magyarországon, és szívesen játszik magyar muzsikusokkal is: sokat koncer-tezett Várjon Dénessel, legújabb lemezén pedig Nagy Péter az egyik partnere.

Collegium Musicum Vashegyi György ezúttal nem saját Orfeo Zenekarát, ha-nem a Collegium Musicum 90 együttest vezényli, mely-nek vezetője Simon Standage, akinek nevéhez fűződik A négy évszak egyik első, máig „érvényes” historikus felvétele. Standage ma is nagy aktivitással koncertezik és tanít – szerencsénkre rendszeresen Magyarországon is. Az est szerzőit és előadóit az is összekapcsolja, hogy Telemann Lipcsében Collegium musicum néven alapított „polgári” zenekart, amit később Bach irányított. A műsor-számok közül, mondhatnánk: természetesen, Telemann művei a kevésbé ismertek. A 71. zsoltárt, melyet a szer-ző a párizsi Concert spirituel számára írt, igényessége és előadóapparátusa okán Grand motet-nak is nevezik. Az Ouverture (szvit) Telemann gyakran csillogtatott humorá-nak egyik jellegzetes példája: egy tétele a Köszvény, egy másik a Hipochondria, több pedig az Orvosság fantáziací-met viseli. Bach kevés latin nyelvű műve közül a h-moll mise mellett a Magnificat (Magasztalja lelkem az urat – Mária hálaéneke) a legjelentősebb darab. A négy fennma-radt zenekari szvit közül valószínűleg a legkorábbi a C-dúr, bár e darabok keletkezése körül máig sok a talány: a kuta-tók közvetett bizonyítékok alapján Bach kötheni működé-séhez (1717–1723) kapcsolják őket.

Kl

as

sz

ik

us

Mik

es É

va


BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKARVEZÉNYEL ÉS HEGEDŰN

KÖZREMŰKÖDIK: LEONIDASZ KAVAKOSZ

2013. december 16.


COLLEGIUM MUSICUM 90VEZÉNYEL:

VASHEGYI GYÖRGY

2013. december 20.

fotó

: Yan

nis

Bour

nias

fotó

: Wág

ner C

sapó

Józs

ef


A zene bőrében

Kl

as

sz

ik

us

fotó

: Nan

cy H

orow

itz


Kl

as

sz

ik

us

Ha az ember rendszeresen bújja a kortárs előadóművészek pályáját bemutató honlapokat, egy idő után az az érzése támad, hogy előre gyártott formanyom-tatványokkal áll szemben: csak ki kell tölteni a kipontozott részeket, és már rö-pülhet is a szöveg a világot jelentő internetre. „Alig ... évesen megnyerte a világ legrangosabb versenyei között számon tartott ...-t. Olyan kitűnő karmesterek-kel/zenekarokkal/kamarapartnerekkel dolgozott együtt, mint... A legelőkelőbb fesztiválok, így az ... állandó vendége”, és így tovább. Ehhez jön még néhány trendi fotó, amelyek a Vogue címlapján is megállnák a helyüket − mi pedig néz-zük ezeket a csinált, sablonos portrékat, és keressük a kapaszkodót: annyi ilyet láttunk már, miért figyeljünk most épp őrá? A Művészetek Palotáját is magá-ban foglaló Európai Koncerttermek Szervezete (ECHO) Rising Stars programja segíthet a fókuszálásban: évente ugyanis mindössze hat fiatal tehetségnek biztosítják a lehetőséget, hogy Európa legjelentősebb hangversenytermeiben mutathassák meg a profin összerakott brand mögött rejlő hús-vér zenészt.

A budapesti égboltra hamarosan felkapaszkodó csillag, a huszonnyolc eszten-dős Leticia Moreno bő negyedszázada kezdett zongorázni és hegedülni. He-gedűhangjának szlávosan sötét tónusát a madridi Zsófia Királyné Akadémián és a Kölni Zeneművészeti Főiskolán a legendás orosz mester, Zakhar Bron nö-vendékeként eltöltött hat év alapozta meg. Pályáján meghatározó maradt az orosz kapcsolat: Jurij Tyemirkanov, Vlagyimir Szpivakov és Valerij Gergijev épp-úgy kitüntette figyelmével és támogatásával, mint Msztyiszlav Rosztropovics, aki élete utolsó éveiben a művésznő mentora volt (halála után Plácido Domingo vette át ezt a szerepet). Az új évezred hajnala szerencsés csillagzat alatt találta a spanyol tinilányt: 2000-2001-ben három (!) nemzetközi versenyen is ő bizo-nyult a legjobbnak.

A madridi és kölni évek után a szintén Zakhar Bron-tanítvány Maxim Vengerov útmutatásait követve képezte tovább magát Saarbrückenben, majd a londoni Guildhall School of Music and Drama az intézmény történetének legmagasabb diplomakoncert-pontszámával bocsátotta útjára. S bár Moreno saját bevallá-sa szerint imádja az orosz zenét (a 2005-ös Kreisler-versenyen az ezüstérmes művésznőt Sosztakovics I. hegedűversenyének páratlan előadásáért ünnepelték), kedvenc zeneszerzője pedig Brahms, számára egy tökéletes nap Bach zenéjével kezdődik, amely „megtisztítja az elmét, mint a jóga”.

Moreno, akit egy méltatója „a hegedű új Martha Argerichének” nevezett, nem éri be egy turnézó sztár rutin-mindennapjaival: azon túl, hogy elkötelezetten

népszerűsíti spanyol komponisták (így Enrique Granados, Joaquín Turina és Rodolfo Halffter) hegedűműveit, eltökélt szándéka, hogy fiatalokat tobo-

rozzon a klasszikus zene rajongótáborába, emellett pedig érdeklődik a vezénylés és a komponálás iránt is. Mindennapjaiban azonban még imponálóbb ambíció fűti: „az a mániám, hogy belebújjak a zene bőrébe.”

Mikusi Eszter

A zene bőrében „Sok mű olyan, mint a fekete lyuk: elnyel.” E csillagászati hasonlat a Rising Stars sorozat következő bemutatkozójától, Leticia Morenótól származik – a felívelő pályájú spanyol hegedűs nov-ember végén lép a Művészetek Palotája közönsége elé.

Számára egy tökéletes nap Bach zenéjével kezdődik.

Fesztivál Színház

• RISING STARS •LETICIA MORENO

HEGEDŰ

2013. november 30.


Kl

as

sz

ik

us

Hogy miben áll Levine különlegessége? Aligha abban, hogy új uta-kat nyitott volna bármely zenei korszak vagy stílus interpretáció-történetében: muzsikálását általában konzervatívként jellemzik, sőt egyenesen a Karajan-iskolához sorolják (az osztrák maestro valóban ott bábáskodott a fiatal amerikai pályakezdésénél). Az ál-talános vélekedés szerint, miként Karajan, úgy Levine számára is a szép zenekari hangzás áll mindenekfelett; s aki hallotta valaha akár koncertjét, akár opera-előadását, aligha szabadulhatott attól a ha-tástól, amit a Levine-hangzás váltott ki belőle – elsősorban Wagner és Richard Strauss műveiben tud lefegyverezőn hatni ez a speciális sound. Akadnak persze, akik ezt a fajta közelítésmódot felületes-ségnek bélyegzik; az azonban aligha vitatható, hogy létrehozása elmélyült műhelymunkát feltételez. „…Levine csodákat művelt a rakoncátlan zenekarral, amely sosem tartozott a Met dicsőségei közé” – írja róla az elismerő szavakat nem sűrűn osztogató Norman

Lebrecht népszerű bulvárkönyvében (Maestro! A karmestermítosz) – s ez nem csupán Levine tehetségének legfontosabb vonására, ze-nekarnevelő tevékenységére világít rá, de arra is, amiben valóban csaknem egyedülálló a lökhajtásos karmesterek korában: hogy so-sem hagyta ott a zenekari árkot a pódiumért.

Életrajzába pillantva meg kell állapítanunk, hogy ez kezdetben cseppet sem volt egyértelmű: pályakezdőként Levine Széll György asszisztense volt Clevelandben, majd csakhamar vezényelte a Phi-ladelphiai és a Chicagói Szimfonikusokat is (az utóbbit Kertész István helyett, beugrással). Minden készen állt tehát, hogy ígére-tesen induló karrierjét koncertkarmesterként építse fel, aki generá-ciójának legjobbjaihoz hasonlóan alkalmanként vállal csak egy-egy operaprodukciót a négy-öt legfontosabb ház vagy fesztivál valame-lyikében. 1971. június 5-én sor került azonban sorsdöntő debütálá-

LEVINE visszatérÉl a világon egy karmester, akit – noha sosem lépett fel Magyarországon – talán minden más kol-légájánál bensőségesebben ismernek a hazai zenekedvelők, hiszen hosszú időn át heti rendszeres-séggel határozta meg szombat esti rádióhallgatási szokásainkat. A kilencvenes évek első felétől hazánkban is fogható adássorozat, a Metropolitan Opera matinéadásainak nagy múltra visszate-kintő rádiósugárzása mindenki számára ismertté tette James Levine nevét – azét a dirigensét, aki, meglehet, a hetvenes évek közepétől fokozatosan a legnagyobb sztárok közé küzdötte fel magát, bizonyos szempontból mindig is különc maradt az élmezőnyben.


Minden készen állt, hogy ígéretesen induló karrierjét koncertkarmesterként építse fel…

sára a Metropolitan Opera falai között: a Toscát dirigálta Grace Bumbry, Franco Corelli és Peter Glossop főszereplésével egy matiné-előadáson. Feltűnést kelt-het-e egy mégoly erős karmester-egyé-niség a sztárszereposztás árnyékában? A jelek szerint igen: a Dallas Texas Time Herald New Yorkba delegált tudósítója, bizonyos Speight Jenkins mindenesetre nagy karriert jósolt kritikájában a fiatal karmester-nek, kiemelve, hogy jóvoltából Puccini partitúrájának ismeretlen zenekari részletei tárultak fel, valamint olyan drámaiság sugárzott az előadásból, ami szokatlan a Met zenekari árkában.

A kritika mellett az éppen vezetőváltás előtt álló Met vezérkara is felkapja a fejét – a huszonkét éven át regnáló igazgató, Rudolf Bing 5000 este a Metropolitanben című könyvében szentel egy félmon-datot a fiatal tehetségnek: „Anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is alábecsülném új énekeseink jelentősé-gét (…), őszintén meg kell mondanom, hogy későb-bi éveimben jelentősebbek voltak a karmesterek debütálásai. Karajanon és Bernsteinen kívül vonatkozik ez… két egészen fiatal amerikaira, Christopher Keene-re és James Levine-re, aki új életre keltette a Luisa Millert…” Az utolsó

megjegyzés már Levine Met-beli kar-rierjének üstökösként felívelő voltára világít rá: fél évvel sikeres debütálása után máris premiert vezényel, és Ra-fael Kubelík rövid életű főzeneigaz-gatói kísérlete után 1976-tól ő veszi át a ház zenei irányítását.

Ettől kezdve neve elválaszthatatlanná válik New York első számú dalszínházáétól, s noha néhányszor megkísértette a továbblépés lehetősége (leginkább Karajan halála után, amikor megüresedett a Berlini Filharmonikusok teljes embert kívánó vezetői széke), végül mindig a Metben maradt; operát ezen kívül csak Bayreuthban és Salzburgban vezényelt, zenekarok vezetését (így a Müncheni Fil-harmonikusokét vagy a Bostoni Szimfonikusokét) pedig csupán félállásban vállalta. „Big Jim” több súlyos betegségen túlesve is fá-

radhatatlanul dolgozik, amikor egészsége engedi: hos-szabb – két éves – kényszerű kihagyás után most a

Falstaff vezénylésével tér vissza szeretett szín-házába, ahol idén két másik produkciót is vál-

lalt. Nagy örömünkre mi is részesei lehetünk az újbóli találkozásnak – immár nem csak a rádió, de a Müpában a HD-technológia se-gítségével a mozivászon jóvoltából is.

Fesztivál Színház,Előadóterem

metropolitan operaközvetítés

a MüpábanVERDI: FALSTAFF

2013. december 14.

A ház urai New York-ban Akárhány nagy karmester-egyéniség fordult is meg a Metropolitan régi és új épületének falai között, James Levine érkezése előtt mégis elsősorban a főigazgatók személye határozta meg a ház korszakait. Giulio Gatti-Casazza, Edward Johnson vagy Rudolf Bing mellett még egy Gustav Mahler vagy Arturo Toscanini is csak ideig-óráig ragadhatta magához a vezető szerepet – az erős kezű igazgatókkal való konflik-tusok, vagy éppen az egymással szembeni intrikák hamar távozásra késztették őket. A Levine-korszak ebben is változást hozott: külön-böző pozíciókban (vezető karmesterként, főzeneigazgatóként, művé-szeti igazgatóként) több vezetői csapattal is dolgozott már együtt, de művészeti kérdésekben megkérdőjelezhetetlen maradt döntő szerepe. Az elmúlt négy évtizedben többször érte az a vád, hogy más jelentős karmester nem juthatott szóhoz mellette a Met zenekari árkában. Ha ez kezdetben igaznak is tűnhetett, az elmúlt évek, egészen pontosan Peter Gelb igazgatósága ebben is változást hoztak: Lorin Maazel, Sir Simon Rattle, Esa-Pekka Salonen, William Christie vagy Riccardo Muti meghí-vása egy-egy produkcióra feltétlenül színesítette a Met zenei palettáját.

Bóka Gábor

fotó

: Cat

herin

e A

shm

ore


Kl

as

sz

ik

us

A magyar karácsony szó etimológiája nem tisztázott. Egyes forrá-sok szerint bolgár közvetítéssel, mások szerint albán gyökerekkel, de mindenképp a keleti keresztény egyházi szláv nyelvből vettük át az alapszót, közös azonban, hogy a szótő – jelentse akár azt, hogy átlép, akár azt, hogy rönk, tuskó – a téli napforduló ünnepköréhez kapcsolódik. A téli napfordulót, a fény győzelmét a sötétség felett már az ókori Rómában, jóval a kereszténység elterjedése előtt, a szaturnáliákon is megünnepelték, és az ehhez kötődő ajándékozás vagy házdíszítés szokása sem volt ismeretlen.

A kereszténység elterjedésével és államvallássá emelésével Jézus születése hivatalosan is ünneppé vált, december 25-re pedig az első niceai zsinat (i. sz. 325) határozata értelmében került. (Addig vízkeresztkor, január 6-án, Epiphaneia néven tartották.) A reformá-ció nagy változásokat hozott a karácsony tekintetében: az egyházi szokások a templomokból beköltöztek az otthonokba is, felállítot-ták az első karácsonyfákat – ezt állítólag Luther Mártonnak kö-szönhetjük, mindenestre az erről szóló első írásos feljegyzés Stras-bourgból, 1605-ből való –, a 18. századra pedig Németország-szerte elterjedt a szokás. Aztán a karácsonyfadivat átterjedt Ausztriába, a kivándorlók magukkal vitték a szokást Amerikába, és nemsokára az egész világon, vallásos és nem vallásos otthonokban is kigyúltak a fákon fények. Magyarországon Brunszvik Teréz honosította meg a hagyományt – az ő nevéhez nem csupán az első kisdedóvót, de az 1825-ben felállított első karácsonyfát is köthetjük.

Az első fákon nem üveggömbök, arany vagy ezüst angyalhajak, gir-landok lógtak, hanem gyümölcsök és különböző édességek – ki ne em-lékezne gyerekkorából az arany- vagy ezüstpapírba csomagolt diókra, a szegfűszeggel tűzdelt narancsra, a szalaggal díszített almákra, a pa-pírgyűrűkből összeragasztott hosszú láncra, amik mind e kézműves, házilag elkészíthető díszek rokonai –, s ezek „leszármazottai”, a mai hagyományos és egzotikus ízű, hagyományos és szokatlan színű szta-niolba csomagolt szaloncukrok. A gyertyákat szép lassan felváltotta az égősor, az üvegdíszek helyébe műanyag lépett, a fák csúcsára sem csil-lagos angyalka vagy Jézust dajkáló Mária, hanem fantáziadekoráció ke-rült. A karácsony az utóbbi időben a dizájnereket is megihleti, minden évnek megvan a maga színeket, mintákat, formákat illető trendje. Ha haladni szeretnénk a korral, akár évről évre lecserélhetnénk az összes díszünket – de hiába a divat, a személyes emlékeket, a talán idejét-múltnak tűnő függőket senki nem hagyja le a saját fájáról.

Bár a díszítés nem mindenhol december 24-én történik: a Nagy-Bri-tanniába látogatók például már október végén karácsonyi hangulat-ba kerülhetnek, ami a tényleges ünnepig csak fokozódik, az ortodox, illetve a görög-katolikus egyházban a Julianus-naptárt használó hívek január 7-én ünneplik a karácsonyt, amit egy hónapos böjt előz meg. Ajándékok tekintetében sincs egység: amire nálunk elég december 24-ig várni, arra Spanyolországban január 5-én estig kell, és míg az Ibériai-félszigeten a Háromkirályok, másutt a Jézuska, a Mikulás vagy Karácsony apó hozza a várva várt csomagokat.

ÜNNEPEK ÜNNEPE

Így nevezte Assisi Szent Ferenc a karácsonyt. Áldott, meghitt, kellemes, boldog, szép – megannyi jel-zőt használhatunk rá – illőn ahhoz az ünnephez, amely talán a legnépszerűbb és minden külsőség ellenére a legbensőségesebb az évben.


ISKOLÁSKONCERTEK

KARÁCSONYI CONCERTO

2013. december 16.


MR ZENEI EGYÜTTESEKKARÁCSONYI HANGVERSENYVEZÉNYEL: VAJDA GERGELY,

OLÁH GÁBOR, MATOS LÁSZLÓ

2013. december 19.


TELEMANN ÉS BACH - COLLEGIUM MUSICUM 90 ÉS A PURCELL KÓRUSVEZÉNYEL: VASHEGYI GYÖRGY

2013. december 20.



SZEGEDI KORTÁRS BALETTDIÓTÖRŐ

KOREOGRÁFUS: JURONICS TAMÁS

2013. december 21.

Ha már a dátumoknál tartunk: a december 24-i szentestét és a hozzá tartozó éjféli mi-sét a protestánsok nem ismerik – ők másnap indulnak a templomba –, a briteknél pedig erre a napra teszik a nagy baráti vagy céges karácso-nyi összejöveteleket. Ha pedig egy ilyen buli beindul, óhatatlanul előkerül a minden angol nyelvkönyvben körültekintően elmagyarázott cracker, a szaloncukorhoz hasonló alakú, kartonpa-pírból készült, konfettivel, szalagokkal és apró, vicces ajándékok-kal megtöltött, két oldalról húzható, pukkanás és konfetti-eső kí-séretében kinyíló tárgy. A nyelvtanulók számára a december 26-i Boxing Day sem ismeretlen kifejezés, bár a „doboz” etimológiája is bizonytalan: vagy a földesúrnak a karácsonyt követően vitt fado-bozra utal, vagy a templomi persely alakjára, amelynek tartalmát karácsony másnapján szétosztották a szegények között, vagy egy-szerűen csak az ünnepek utáni, a munkába való visszautazás előtti csomagolásra.

Az ókori, illetve a germán és szláv napfordulókhoz kapcsolódó lako-mák, illetve a mai karácsonyi menü tekintetében sem mutatkozik egység, ezek alapja azonban az a hiedelem, hogy ha gazdag a trak-ta, akkor a következő évi termés is bőséges lesz. Bab, lencse, tész-ta, alma, dió, másoknál a disznóvágás finomságai, hurka, kolbász, töltött káposzta, narancs, ízesítésképp citrom és egyéb citrusfélék, és természetesen az elmaradhatatlan bejgli dióval, mákkal. A mák-

nak is van jelentése: az eladósorban lévő lány – akinek a család egyik férfitagja evőeszközé-

ről kell kapnia az első falatot, és ezt az utcán kell megennie – olyan nevű férfihoz megy fele-

ségül, akit először megpillant.

Hosszan sorolhatnánk tovább a keresztény kultúrkörből származó ünnep számos letűnt és ma is megőrzött szokását – azét az ünne-pét, amelyet ma már vallási háttér nélkül is megtartanak szerte a világban. Amikor a hosszú őszi és téli estéket már nehezen viseljük, a nagyvárosok sugárútjain és a kisvárosok főutcáin egyszerre gyúl-nak ki a fények, és ezek a díszek, a tematikusan dekorált kirakatok, a bevásárlóközpontok karácsonyfái, az üzletekből hallatszó, évről évre változatlan örökzöld slágerek a kommersz felhang ellenére sem ellenszenvet váltanak ki, inkább tevékeny készülődésre sar-kallnak. És nem csupán azért, hogy a december 24-i utolsó rohamig mindenképpen beszerezzük szeretetkinyilvánító, azt materializáló ajándékainkat. Még a mai rohanásban, a bennünket érő, sortűz erősségű, fogyasztásra buzdító hatások között is képes volt a ka-rácsony megmaradni az öröm és békesség, a család és gyermek-ség, az otthon és szülőföld ünnepének – olyan ihlető alkalomnak, amelynek klasszikussá és megkerülhetetlenné vált, lelki-szellemi megnyugvást, feltöltődést és megerősítést nyújtó művészi alkotá-sai idén karácsonykor is várják a Művészetek Palotájába érkezőket.

Papp Tímea

Bartók Béla Nemzeti

Hangversenyterem

KARÁCSONYI ORGONAKONCERT

BACH FÉNYÉBEN – SZABÓ BALÁZS

ORGONAESTJE

2013. december 21.


CSAJKOVSZKIJ: A DIÓTÖRŐNEMZETI FILHARMONIKUSOK

VEZÉNYEL: KOCSIS ZOLTÁN

2013. december 23.


MUZSIKÁS EGYÜTTESKARÁCSONYI KONCERT

2013. december 28.


DOBSZÓLÓNoha az ütőhangszerek az emberiség legősibb zeneszerszámai, szóló-hangszerként még most, a 21. században is ritkának számítanak a „ko-molyzenében”, miközben a jazz vagy a könnyebb műfajok fontos instrumen-tumai. Az üstdob hagyományosan a trombiták basszusaként funkcionált a klasszikus zenében (talán ezt lehetne a jazz analógiájára ritmusszekciónak nevezni); a „dobszóló” egyértelműen nem klasszikus zenei kategória – noha ta-lálhatunk korai példákat arra, hogy a szimfonikus zenekarban a dob kiemelt szerepet kapott. És mint minden hangszernek, az üstdobnak is voltak elkötele-zett szerzői már a klasszikus időkben is. A Művészetek Palotájában november 15-én Gyöngyösi Levente, december 8-án pedig Philip Glass ütőhangszerekre és zenekarra írott versenyműve hangzik el, mindkettő a Szimfonikus felfedezések-sorozatban.

Ak

tu

ál

is

z

en

e



•szimfonikus felfedezések•AZ AMADINDA ÉS A PANNON FILHARMONIKUSOKVezényel: Bogányi Tibor

2013. november 15.


Hangversenyterem

•szimfonikus felfedezések•

FÜLEI BALÁZS ÉS A BUDAFOKI

DOHNÁNYI ZENEKAR

Vezényel: Hollerung Gábor

2013. december 8.

Bach Karácsonyi oratóriuma első kantátájának legelső öt hangját az üstdob kapja, s e „kopogtató” motívum

nyilvánvalóan nem pusztán figyelemfelkeltés Bach részéről: elég egyértelműen utal a Megváltó el-jövetelére. Haydn több szimfóniájában is ki-emelt szerepük van az ütőknek, a 103., Dob-pergés-szimfóniának például nem csupán az első ütemében hallhatunk szóló üstdobtre-molót, hanem – rendhagyó módon – az első tétel végén visszatérő Adagio kezdetén is. A

Katona-szimfónia pedig nagydobot, cintányért és triangulumot is felvonultat második és ne-

gyedik tételében. (Az efféle „extra” ütőhangszerek egyébként gyakran a „török” zenét voltak hivatva jelké-

pezni, gondoljunk Mozart Szöketésére.) Beethoven Hegedűver-senyében is tematikus szerepe lesz a kezdő üstdobütéseknek, és sorol-

hatnánk a példákat Schumanntól Dvořákig s még tovább.

Ahogy még a nagybőgőnek is jutott szólószerep Giovanni Bottesini (1821–1889) concertóiban, az üstdob is megtalálta a maga virtuózát a cseh Jiří Družecky (ismertebb nevén Georg Druschetzky, 1745–1819) személyében. (A lexikonokban „cseh származású” áll – ilyen alapon a mi Liszt Fe-rencünk is magyar származású, úgyhogy óvatosan használjuk e kifejezést.) A Művészetek Pa-lotájában 2011 márciusában tartották azt az „Ütős napot”, melynek keretében többek közt az ő műveire is rácsodálkozhattunk.

A szimfonikus zenekar duzzadása az ütőknek is mind nagyobb szerepet hozott. Hogy csak két példát említsünk: Berlioz Fantasztikus szimfóniájában (1830) a kvart hangolású két harang kap kulcsszerepet a zárótételben; Mahler a 6. szimfóniában (1903-4) 4+2 timpanit, nagydobot, per-gődobot, cintányért, gongot, triangulumot, harangjátékot (+ két harangot a színpad mögött), xilofont, két kolompot, sőt baltát (!) is alkalmaz. A dallamképes ütőhangszerek igazán majd Ra-velnél (például az Egy kiállítás képei hangszerelésében) és Stravinskynál (például a Petruskában) kapnak főbb szerepet. Bartók kedvenc dallamos ütőhangszere természetesen a zongora: akár első két zongoraversenyében, akár a Zenében számos olyan hely található, ahol a zongora (illetve a cseleszta) hangsúlyosan ütősként szerepel – ezek tehát egyszerre húros és ütőhangszerek. És persze ne feledkezzünk meg Kodály Háry Jánosáról sem, a híres Bécsi harangjátékról. (Kodály kedves hangszere, a cimbalom már Stravinskynál is megjelenik, hála Rácz Aladárnak!)

És ott van John Cage, aki már 1936-ban létrehozta saját ütőegyüttesét, és elsőként alkalmazott preparált zongorát. Az ütősök áttörésében a külső hatás sem elhanyagolható: a folklór (hogy anakronisztikusan világzenét ne mondjak) és a könnyűzene irányából. A komolyzene fejlődése a hatvanas években némiképp megtorpan, számos kísérletezés komolysága megkérdőjelezhető, kialakul egyfajta zenei dadaizmus – s hogy ebből következőleg vagy épp ennek ellenében jön-e létre a minimalizmus, az alighanem értelmezés kérdése, de aligha vonható kétségbe az épp ma-gára találó, új paradigmát hozó könnyűzene hatása sem. Steve Reich eleinte szinte kizárólag ütőkre ír (s még a Six pianos – 1973 – is idesorolható, különösen, mivel az 1986-os szerzői átirat óta hat marimbán is játszható), majd felfedezi a polinéziai zenét (párhuzamosan Ligetivel, aki az afrikai zene tanulmányozása közben szilárdítja meg a maga polimetrikus gondolkodását). A hetvenes évektől tehát egymást követik az „ütős zenék”.

Magyarországon az Amadinda teremtette meg az ütős zenekultúra népsze-rűségét. A hazai közönség látószöge az együttes működésének eddigi

három évtizedében nem csupán a perkusszív zenékre, hanem egy-szersmind a kortárs, illetve a világzene irányában is nagyot nyílt. Az időközben felnövő újabb generációk kiváló ütőegyüttesei tovább szélesítik a közönséget, amely akár műfaji határokon is képes át-lépni, ha igazán ütős zenét szeretne hallani.

Mesterházi Gábor

Gyöngyösi Levente mindig is híres volt nyitottságá-

ról és széles zenei műveltségéről. Ennek megfelelően művei is sokfélék; nem állnak tőle

távol a könnyebb műfajok sem, de hagyományos műfajú darabjaival is sikereket arat. November 15-én

megszólaló Sinfonia concertantéja is az utóbbi csoportba tartozik. A háromtételes, hagyományos versenymű – melyet

az Amadinda felkérésére írt – négy ütőhangszeres muzsikust foglalkoztat, elsősorban a dallamos hangszereket: marimbát, vibrafont, xilofont és harangjátékot juttatja szólóhoz, de az egzotikus ütősök sem maradhatnak ki, például a talking drum, mely a második tételben kap jelentős szerepet. A

harminc éves jubileumát ünneplő ütőegyüttesnek bőven lesz tehát módja, hogy megmutassa zenei és tech-

nikai tudását, a kísérő Pannon Filharmonikusok gárdája pedig – Bogányi Tibor vezetésével

– ismét bizonyíthatja, hogy nem fél a kortárs zenétől.

AHollerung Gábor által

menedzselt Budafoki Dohnányi Zenekar szintén lételemének és kulcsfel-

adatának tartja, hogy szélesítse a közönség zenei ismereteit és tűrőképességét, térben és időben. Rácz

Zoltán, az Amadinda vezetője lesz az egyik szólistája Phi-lip Glass két üstdobra és szimfonikus zenekarra írott Koncert-

fantáziájának (a másik szólista Nagy Zsolt). A december 8-án elhangzó alkotás zenekarában is szerepelnek más – egzotikus

és hagyományos – ütőhangszerek, s a szimfonikus zenekar többi szekciója is igencsak jelentékeny és színes. A 2000-ben bemuta-tott, háromtételes mű először hangzik el Magyarországon. Philip Glassról, az egyik legismertebb minimalistáról aligha a hagyo-mányos műfajok jutnak eszünkbe, holott az ezredforduló után

összesen nyolc „klasszikus” versenyművel is előrukkolt. Az üstdobversenyben még cadenzát is kapnak a szólisták

(igaz, a 3. tétel elején), akik összesen kilenc üstdo-bon „versengenek”. Azért ez a zene sem men-

tes ismétlésektől, s már az első hang-jától kezdve nagyon-nagyon

amerikai.

Bartók kedvenc dallamos ütőhangszere természetesen a zongora.


A műsort két szerzőnek szenteli: miért tartja izgalmasnak Charles-Marie Widor és Louis Vierne zenei világát?

Mindketten a késő romantikus orgonastílus iskolateremtő szemé-lyiségei. Érdekes, hogy Vierne huszonhat évvel később született, mint tanára, Widor, de ő is ugyanabban az évben, 1937-ben hunyt el. Mindketten a hangszer szimfonikus oldalát aknázták ki, talán az egyházzeneinél is jobban, ennek a zeneszerzői irányzatnak a kép-viselőit „szimfonistáknak” hívták. Widor még a hagyományos ro-mantikus szellemben alkotott, de Vierne művészete az orgonazene impresszionizmusának tekinthető. Műcímei sokszor vizuális indít-tatásúak vagy meghatározott hangulatot idéznek. Ennek tudatá-ban különösen megdöbbentő, hogy Vierne gyerekkorától kezdve a látásával küszködött. Egy-két operáció ugyan átmenetileg segített, de egész életét a vakság-félvakság határán töltötte. Műveit maga kottázta le hatalmas táblára kifeszített kottapapírokra, amikor pe-dig már cserbenhagyta a látása, tanítványai írták le kompozícióit.

Mit jelent a szimfonikus stílus az orgonára vonatkoztatva?

Widor és Vierne nagy elődje, César Franck fektette le annak a hang-szerkezelésnek az alapjait, amelyből az orgonajáték szimfonikus stílusa kifejlődött. Ez elválaszthatatlan az orgonaépítészet fejlődé-sétől, ezen belül Aristide Cavaillé-Coll működésétől. Míg a francia barokk orgonatípus hangjában „felfelé” törekszik, tehát az alapo-zó regiszterekből – például nyolclábasból – csak néhány található egy sípművön, addig a 19. századi francia orgonák már az alapkar sokféleségét vonultatják fel. Ennek köszönhetően szinte ugyanúgy működnek, mint a szimfonikus zenekar: rengeteg hangszín közül lehet választani, a színkeverés lehetősége szinte végtelen. César Franck a Sainte-Clotilde templomban egy Cavaillé-Coll által épített hangszert kapott kézhez, aminek újításai, leleményei, jellegzetes-ségei újabb és újabb ötletekre ihlették kompozícióiban. Az egyik lelemény az úgynevezett Barker-emelő volt, amely pneumatikus

szervóként működött: abban a pillanatban, amikor a billentyű „ér-zékelte”, hogy le akarják nyomni, magától lenyomódott, rendkívül könnyű, könnyed játékot téve lehetővé a hatalmas orgonákon is. Cavaillé-Coll felismerte, hogy e találmány nélkül nem boldogulhat bizonyos nagyságú hangszeren túl, ezért például a Saint-Sulpice százregiszteres orgonájába is beépítette, sőt az utolsó 10-15 regisz-tert már saját pénzén készítette el, a templom ugyanis nem kívánt magának drágább hangszert.

Úgy tudom, Vierne harminchét éven keresztül, haláláig a párizsi Notre-Dame orgonistája volt – ez az orgonista ranglétra legfelső foka Franciaországban –, ön pedig éppen Vierne utódjánál, Olivier Latrynál töltött el két évet tanulmányai lezárásaként.

Talán emiatt is áll hozzám közel a késő romantikus francia orgo-nazene, ezen a hangszeren íródott a Hatodik orgonaszimfónia is, amit a koncerten is megszólaltatok, és amit én mutattam be Ma-gyarországon, éppen huszonöt éve. A Notre-Dame orgonája abban is különleges, hogy Cavaillé-Coll szimfonikus hangszerré alakította az 1860-as években, de meghagyta a barokk sípokat is; pazar, fara-gott orgonaháza a főbejárat feletti rózsaablak körvonalát követi. A Notre-Dame orgonájában nemcsak az a lenyűgöző, hogy 86 regisz-teres volt – mára ez a szám száztízre emelkedett, és számítógépes vezérlést is beépítettek –, hanem az, hogy hangzása tökéletesen illeszkedik a térbe. Amikor megszólal, az ember nem is a hangszert hallja, hanem a teret; hangzása a leghalkabb dinamikai szinten is ugyanolyan élvezetes, mint a legerősebb tuttiban. Menny és pokol magasságai–mélységei tárulnak fel, amikor ez a hangszer megszólal.

Más érzés koncertteremben orgonálni, mint templomban?

A koncertteremben szoros kapcsolatot tudok tartani a közönség-gel: mivel a pódiumon van a játszóasztal, kilépek a hallgatóság elé, úgy szólaltatom meg a műveket. A templomban ezzel szemben

franciák az orgonánál

MENNYÉ S P O K O LKét éven át kéthavonta adatott meg számára, ami a legtöbb ember életében egyszer vagy soha: a párizsi Notre-Dame orgonáján játszhatott, a híres rózsaablak alatt. Pálúr János fiatalkora óta a késő romantikus francia orgonazene elkö-telezett megszólaltatója, művelője; a Művésze-tek Palotájában most Widor és Vierne műveiből válogat, kuriózumokat is megszólaltatva.

Fo

ly

am

at

os

m

úl

t



Hangversenyterem

PÁRIZSI FUVALLAT

PÁLÚR JÁNOS ÉS NURIA RIAL

KÖZREMŰKÖDIK: KOVALSZKI MÁRIA

2013. november 27.

izoláltabb az orgonista, hiszen rendszerint a karzaton ül. Egy koncertterem nehezen veszi fel a versenyt az orgona-hangzáshoz szorosan hozzátartozó templomi akusztiká-val, mely szinte a hangszer része. A Müpában e hátrány ellensúlyozására zengőkamrákat építettek, amelyek az or-gona köré megfelelő teret adnak.

Hogyan került a látókörébe a koncert énekes vendégmű-vésze, Nuria Rial?

Egy televíziós műsorban láttam őt először. Feltűnt, hogy úgy bánik a hangjával, mint egy rendkívüli hangszerrel, az ember szívesen hallgatta; szinte nem is azt figyeltem, mit énekel, hanem azt, hogy hogyan. Vierne Les Angélus című három orgonakíséretes dalában olyan áttetsző hangra van szükség, amilyen az övé, de Widor hat zongorás dalához is tökéletes az ő orgánuma, utóbbiakat Kovalszki Mária kí-séri. Olykor még ma is az a vád éri az orgonistákat és az orgonista szerzőket, hogy nem látnak túl a hangszerükön. Ezzel a műsorral, úgy érzem, sikerül ezt a szerencsére már nem túl gyakori vélekedést végleg eloszlatnom.

Várkonyi Tamás

Amikor megszólal, az ember nem is a hangszert hallja,hanem a teret.

Pálúr János 1998 óta a Zeneakadémia orgona- és impro-vizáció tanára, 1997 óta a Fasori Református Templom orgonistája. Tanulmányait Baróti István és Lehotka Gábor növendékeként végezte, majd két évet töltött el Olivier Latry osztályában, a Párizsi Conservatoire-on. Diákévei alatt nyerte el a Flor Peeters, majd a Gárdonyi Zoltán emlékére rendezett versenyek első díját, valamint a nagydíj mellett ő kapta a párizsi nemzetközi orgonaverseny Landowski-különdíját is. Számos szólólemezt készített, Franciaország katedrálisain, Európa tizenhárom országán túl az Egyesült Államokban, Japánban, Oroszországban és Ausztráliában koncertezett. Liszt Ferenc születésének kétszázadik évfor-dulójára jelentette meg az újabb magyar orgonákat bemu-tató, egyben pedagógiai célzatú kétszáz improvizációját.


Mű

vé

sz

b

ej

ár

ó

A Magyar Rádió Pagodájában találkoztunk, lemezfelvételre készülsz. Milyen műsort választottál?

Bartók- és Grieg-műveket veszek fel – csupa olyan kompozíciót, amely népzenei ihletésű. Tulajdonképpen majdnem az összes darab népdalfeldolgozás lesz. Bartóktól a Tizenöt magyar pa-rasztdal és az Improvizációk, Griegtől a Tizenkilenc norvég nép-dal és egy szintén Improvizációk című ciklus. Felveszem Bartók Négy siratóénekét is, amelynek pedig az a különlegessége, hogy bár Bartók saját dallamaira készült – tehát nem gyűjtésből szár-mazó folklórmatériára –, a zeneszerző mégis olyan anyanyelvi természetességgel használja a sirató népi műfajának elemeit, a siratódallamok mozgását-lejtését, hogy az engem valósággal lázba hoz. A művet a CD középső számának szánom. Ez lesz az első szólólemezem.

Mit jelent számodra a lemezkészítés?

Legjobban az élő előadást szeretem. A CD egy elkapott pilla-nat rögzítése. Stúdiófelvételeket eddig főként kortárs zenéből készítettem. Ez a mostani lemez hiánypótlás lesz számomra, az utóbbi évek koncertjei után ugyanis sokan kérdezték, kap-ható-e lemezem.

Négy decemberi fellépésed a Müpában három műsorhoz kap-csolódik, és három eltérő szerepkörben mutat meg. Az első Dubrovay László III. zongoraversenyének szólója, vagyis kor-társ zene.

Nem tartom magam elkötelezett kortárszene-játékosnak, de mivel nyitott vagyok, és érdekel, mi születik a zene világában, az ilyen feladatok is sokszor megtalálnak. Szívesen tanulok meg új darabokat, Dubrovay László III. zongoraversenyét is én mutat-tam be két éve. Most játszom majd negyedik alkalommal. Ilyen szempontból ez a mű valóságos klasszikus a számomra – nem most raktuk össze az előadást, lassan már „patinája van”. Az ember fejében minden egyes megszólaltatás alkalmával elrak-tározódik egy emlékcsomag, és az is meghatározza, hogy mi-lyen lesz a következő: mi az, amit legutóbb jól el tudtam csípni, és min kell változtatnom legközelebb.

A Gyermekdal-variációkra épülő koncert kisebbfajta felfedező út, részben ismeretlen darabokkal – és ebben a műsorban meg is szólalsz, beszélsz a közönséghez.

A Müpa most már harmadik éve kér fel a Matinékoncerteken való közreműködésre, amelyeken kezdettől fogva a műsort is én vezetem. Ezeknek a programoknak az alapgondolata Kör-mendy Zsolt szerkesztőben fogant meg. 2011-ben kezdődött: a Liszt-év kapcsán állítottam össze egy olyan koncertet, ame-lyen vetítés és hangbejátszás is volt, tehát minden, amivel meg lehet ragadni a 10–14 éves korosztály figyelmét. Azt vettem ugyanis észre, hogy nem az a lényeg, hogy mi szólal meg a zon-gorán, hanem az, hogy váltakozzanak az élmények, és rövidek legyenek az egységek. Ha ez megvalósul, akkor akár két órán át is le lehet kötni a gyerekek figyelmét. Akkor van baj, ha valami hosszabb, mint két perc. Viszont ha kétperces villanásokból áll össze egy koncert, a végére a gyerekek úgy belejönnek, hogy már tíz percet is végig tudnak hallgatni. Később északi szerzők műveiből tartottam hasonló koncerteket. Idén aztán jött az öt-let, hogy a Hull a pelyhes fehér hó dallamára készült variációkkal foglalkozzunk, ami egy francia gyermekdal magyar változata.

Zongoraművész változó szerepekben

Fülei Balázs december folyamán négy alkalommal három műsorban is fellép a Müpa falai között. Fiatal muzsikussal ritkán esik ez meg, ráadásul a három program három különféle szerepkörben találja az igényességéről ismert előadót. Ez kínálta az alkal-mat a beszélgetéshez.

fotó

: Kec

skem

éti D

ávid


Mit gondolsz a közönség megszólításáról, a zenei ismeretterjesz-tés feladatáról, arról, hogy ezt manapság már a koncertező mű-vészeknek is vállalniuk kell, máskülönben még néhány generáció, és elvész a közönség kapcsolata a komolyzenével?

Ezt én is így érzem, fontosnak is találom, és az úgymond, „felnőt-teknek szóló, komoly koncerteken” is szoktam beszélni a darabok-ról – ha olyan a terem, hogy ezt lehetővé teszi. Mert sok teremben nem jól veszi ki magát, ha az ember megszólal, inkább csak egy-szerűen olyan hatást vált ki, hogy „nahát, ez még beszélni is tud”… Kisebb termekben viszont működik a beszéd, és elősegíti azt, hogy a közönség egységesebb módon tudjon rákapcsolódni a műsorra. Ha nem mesélek a darabokról, akkor mindig írok egy ismertetőt. Fontos számomra, hogy a közönségnek legyen egy „turistakalau-za” a művekhez, hiszen manapság az emberek egyre kevesebb időt tudnak áldozni valamire. Márpedig ha egy komolyzenei koncertre megy el valaki, annak a műsorával előzőleg foglalkozni kell. A be-széddel is ezt próbálom kompenzálni: amire korábban nem jutott ideje a hallgatónak, arról ott helyben szólok. Érezzék azt, hogy kö-zük van ahhoz, ami történik. Úgy már meg tudom fogni a közönsé-get, és elindulhat a kommunikáció közte és a darabok között.

Talán az is fontos a közönségnek, hogy az előadó a hangszeres játékon kívül egy másfajta csator-nán is közelítsen hozzá. Te irodalmi párhuza-mokat is idézel, ami felvillantja az „intellek-tuális művész” típusát. Ez ritka jelenség.

Ebben nincs semmilyen szándékosság. A folyamat indirekt módon történik. Ha egy darabbal foglalkozom, az rengeteg mindent megmozgat bennem, és ezt szeretném átadni. Amikor egy mű előadásán dolgozom, sokszor gon-dolok képekre, irodalmi idézetekre, sokszor „bevil-lannak” kapcsolódási pontok, természeti képek, hangulatok, jelenetek a mindennapi életből. Gyakran érzem azt, hogy mindebből nem ár-tana egyet-mást megosztani a közönséggel.

Ha jól értem, arról beszélsz, hogy bizonyos eszményi pillanatokban átéljük: a Művészet – egy. Minden mindennel összefügg, és az igazán fogékony pillanatainkban érezzük ezt az egységet.

Sokszor a legváratlanabbul jön el ez a pillanat, talán ké-szülni sem lehet rá. A feltételeket viszont meg lehet teremteni hozzá. Azt hiszem, amikor az embernek igazán nagy katarzis-élménye van, nem tudja megfogalmazni, mitől is jött létre, hanem hir-telen megszűnik a tér, az idő, hirtelen minden szigetelés lebomlik, minden egy lesz – ezt próbálom néha szavakkal is tudatosítani.

A harmadik koncerteden a Müpában Brahms d-moll zongoraver-senyét játszod Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok est-jén. Ez a feladatkör azé a művészé, aki a törzsrepertoárt szólal-tatja meg. Látszólag semmi rendkívüli, mégis nagy kockázata van, hiszen teherként ott a válladon a mű összes korábbi előadásának emléke, s ez szűkíti a mozgásteredet, csökkenti a szabadságodat. Hogyan viszonyulsz ahhoz, amit előadói hagyománynak nevezünk?

Erről két dolog jut eszembe. Az első egy hasonlat. Ha van két szülő és egy gyermek, akkor a gyermek odahaza sok mindent lát. Model-leket. S egy idő után, talán meg sem fogalmazza magának, mégis érzi, hogy a gesztusaiban ott vannak a szülők. Én persze hallga-tok koncertfelvételeket, lemezeket, ott őrzöm az interpretációs emlékeket a fejemben, de máskülönben teljes mértékben „a kot-ta embere” vagyok. Ilyen szempontból mindig a magam feje után mentem. Biztosan felismerhetők a játékomban a tradíció nyomai, de nem követek konkrét mintákat, szoktam olyan megoldásokat is vállalni, amelyek meglepők lehetnek. Nem érzem, hogy a ha-gyomány teherként nehezedne rám, és korlátozná a függetlensé-gemet. Sőt: számomra az az előadó-művészet egyik nagy „élve-zeti pontja”, hogy hol tudom megtalálni a szabadságomat. Mert

valóban vannak hagyományok, de mindenben, még a legszigorúbban lejegyzett Bartók-darabban is van

lehetősége a szabadságnak. És ha meghallgat-juk például éppen Bartók felvételeit, meg is tapasztaljuk ezt.

Pár hónapja egy koncerteden, egy Brahms-szonáta első tételének végén kitartóan csen-

gett egy mobiltelefon. Nem zökkentél ki a koncentrációból, ellenkezőleg: a „merényletet”

egy páratlanul szép és elmélyült lassú tétel kö-vette. Hogyan tartod tréningben a lélekjelenlétedet?

Nem „tréningezem”, bár magamban úgy fogal-mazok, hogy egy koncert döntések sorozata.

Érdemes-e megállnom? Vajon a mobiltele-fon tönkretette-e a darabot, vagy inkább az tenné tönkre, ha újrakezdeném? Mi a fontosabb? Vitrinben mutassam meg a ze-neművet, ahol állandóan zavartalanul ma-radhat, vagy mindenkinek a kezébe adjam,

hogy megfoghassa? Számomra, ha egy darab elkezdődik, az olyan, mint amikor egy madár

felszáll. Történjék bármi, nem lehet megállni.

Csengery Kristóf

„Számomra, ha egy darab elkezdődik, az olyan, mint amikor egy madár felszáll.”


NEMZETI FILHARMONIKUSOKKÖZREMŰKÖDIK: FÜLEI BALÁZS

VEZÉNYEL: KOCSIS ZOLTÁN

2013. december 18.


matinékoncertekHull a pelyhes fehér hó…ZUGLÓI SZENT ISTVÁN KIRÁLY SZIMFONIKUS ZENEKAR

2013. december 15.


Hangversenyterem

szimfonikus Felfedezések

FÜLEI BALÁZS ÉS A BUDAFOKI

DOHNÁNYI ZENEKAR

vezényel: Hollerung Gábor

2013. december 8.


Ja

zz

A Last Message című koncerten hatvannegyedik éve lesz színpadon Vukán György. Egy másik dimenzióból figyeli, hogy utolsó üzene-tét hogyan értelmezik barátai, zenésztársai, tisztelői, milyen han-gokat küldenek neki odaátra. Vukán számos alkalommal játszott a Müpában. Legutóbb 2012. szeptember 22-én adott nagy sikerű, teltházas koncertet a Creative Art Triót is alkotó Berkes Balázzsal és Balázs Elemérrel, illetve a francia trombitás Stephane Belmondó-val a Fesztivál Színházban az akkor százötven éve született Claude Debussy előtt tisztelegve, majd december 29-én egy jótékonysági koncerten mindenkori kétzongorás duópartnerével, Szakcsi Laka-tos Bélával, valamint a Creative Art Trióval és Pocsai Krisztina éne-kesnővel varázsolta el az egybegyűlteket.

Most, november 20-án, a nagyteremben ismét pódiumra lép a Kossuth-díjas zongorista és zeneszerző szinte minden létező for-

mációja, hogy Vukán-szerzeményeket, illetve általa előszeretettel játszott darabokat adjanak elő. A zongorák mögött a hazai jazzélet kiválóságai foglalják el Gyuri posztját, a ritmusszekciókban legré-gebbi kollégái és fiatalabb társai váltják egymást. Az este folyamán Szakcsi Lakatos Béla senkivel nem játszik zongorás duót. Ebben Vukán volt és marad az egyetlen igazi partnere, ahogy 1975-ben, még fekete-fehér képkockákon láthattuk a Magyar Televízió felvé-telén, vagy ahogy a Masters of Piano című 2005-ös, Thália színház-beli koncerten és az annak anyagából kiadott CD-n hallhatjuk.

A fiatal generáció is képviselteti magát, köztük a Creative Art Díj eddigi két győztese, valamint ifj. Balázs Elemér; az ifj. Szakcsi Laka-tos Béla és Balázs József alkotta tandem pedig felvillantja az utat, amely a kétzongorás improvizáció jövője felé vezethet. Csatlakozik a fellépő művészekhez sok-sok neves szólista a jazz és a klasszi-

Ez a mise most Gyuriért szól.LAST MESSAGE

Vukán György nem halt meg. Amikor e sorokat írom, a televízió éppen A tanú című filmet sugározza Vukán zenéjével. A szeptemberben lezajlott második Creative Art Díj versenyen az általa meghatá-rozott elvek alapján hirdettek újabb győztest. A Művészetek Palotája november 20-án jeleníti meg Gyuri alakját a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.


Ez a mise most Gyuriért szól.

kus zene birodalmából – melyeknek Vukán számára vastag met-szethalmaza létezett –, zenél a Budapest Saxophone Quartet, a Győri Filharmonikusok Ligeti András vezényletével, a Jazz & More Énekegyüttes, Meláth Andrea szopránénekesnő és fellép Tordy Géza színművész. Ez a mise most Gyuriért szól.

A hangokat mindvégig képek ölelik körül: Gyuri a vászonról me-sél egykori terveiről, törekvéseiről, gondolatairól és érzéseiről, a pályatársakhoz, zenéléshez, komponáláshoz, létezéshez való vi-szonyáról. A felvillanó film-, interjú- és koncertrészletek közénk varázsolják Vukán sziporkázó, életvidám lényét, szavai elgon-dolkodtatnak és talán még nagyobb súlyt kapnak majd azáltal, hogy tudjuk, már csak a technika jóvoltából avagy lelki füleinkkel hallhatjuk őket.

S hol vége lett, ott lesz kezdve: egy új időszámítás, amelyben Vukán György immár a jazz panteonjából néz le Kovács Gyula, Pege Aladár, Szabados György, Lakatos Ablakos Dezső vagy Tomsits Rudolf mellől, s ugyanúgy megtalálja a helyét nagy for-mátumú zeneszerzők, Ránki György, Hidas Frigyes vagy Petro-vics Emil oldalán.

Bércesi Barbara


LAST MESSAGEVUKÁN GYÖRGY-EMLÉKKONCERT

2013. november 20.


„A Remember Shakti számomra mindig is egylényegű lesz a Shaktival” – vallja a zenekarvezető-gitáros egy 2013. januári inter-júban a Down Beat magazin hasábjain. A hangsúly tehát nem az emlékezésen van; az eltérő kultúrákból érkező muzsikusok éteri párbeszéde négy évtizede mindig aktuálisan arról szól, milyen kap-csolatban vannak egymással, hangszereikkel, a körülöttük lévő vi-lággal. A lemezkiadóknak, zenei menedzsmenteknek pedig érthető módon strukturálniuk kell a különböző felállások jellemezte kor-szakokat, ezért amikor McLaughlin és Zakir Hussain 1997-ben újra-élesztette kedves formációját, neve Remember Shaktira módosult.

Amikor 1975-ben az angol származású McLaughlin és Mumbai (ko-rábban Bombay) szülötte, Zakir Hussain tablaművész megalapítot-ta a Shaktit, az szerves folytatása, továbbgon-dolása volt a gitáros jazz-rockot játszó Mahavishnu Orchestrájának. Többen úgy gondolták, hogy az elektromos hangszerek akusztikusra cserélésével és a tradicionális indiai zenei elemek még markánsabb alkalmazásával McLaughlin öngyilkosságot követ el – legalábbis kereskedelmi szempontból. A lemezeladási mutatókat tekintve volt némi igazsága az aggodalmaskodóknak, de koncertje-

iket mindenhol kimagasló lelkesedéssel fogadták, a huszadik szá-zadi zenetörténet pedig felbecsülhetetlen értékkel gazdagodott, hiszen megszületett az első olyan zenei vállalkozás, amely hitele-sen és a legmagasabb művészi jártassággal ötvözi Kelet és Nyu-gat zenéjét, sőt Észak- és Dél-India hagyományos zenei kultúráját. Nehéz volna vitatkozni az állítással, hogy a Shakti volt az első igazi világzenei produkció, noha e címke a csapat születésekor még ér-telmezhetetlen lett volna.

Az eredeti Shakti-kiadásban McLaughlin és Zakir Hussain mel-lett Lakshminarayana Shankar játszott hegedűn, Thetakudi Harihara ’Vikku’ Vinayakram ghatamon, Ramnad V. Raghavan pe-dig mridangamon. Három lemezt készítettek, az 1975-ös Shaktit

(melynek megjelenése után Raghavan kivált a zenekarból, így kvartett-ként működtek tovább), az 1976-os A Handful of Beautyt és az 1977-es Natural Elements című

albumot. Mivel úgy tűnt, a befogadói oldal még nem teljesen érett a Shakti által kínált hangzó esztétikára, a tagok szétszéledtek, de McLaughlin és Hussain közt továbbra is megmaradt az erős baráti és művészi kapcsolat. Utóbbi legendássá vált Making Music című

10

Ki gondolná, hogy amikor John McLaughlin november 14-én a Nemzeti Hangversenyterem színpadára lép, közel lesz hozzá, hogy betöltse a hetvenkettőt? És vajon nem hihetetlen-e, hogy a Shakti csa-pata immár negyven éve működik? Csodát láthat és hallhat, aki megajándékozza magát e koncertél-ménnyel a „Jazzlegendák” sorozatból.

Ja

zz

A Shakti volt az első igazi világzenei produkció,noha e címke a csapat születésekor még

értelmezhetetlen lett volna.

TÍZ MAROKNYI SZÉPSÉG


1987-es ECM-albumán fontos szerepet szánt a gitárosnak, aki ez alkalommal ismerte meg Hariprasad Chaurasia indiai fuvolást. Egymásra találásuk gyümölcse akkor érett be, amikor a kilenc-venes évek közepén új életet leheltek a régi Shaktiba, melyben triójuk mellett Vinayakram eleinte még szintén szerepet vállalt. „Amikor 1997-ben Zakirral újjá akartuk alakítani az eredeti csapa-tot, L. Shankart képtelenek voltunk megtalálni. Valahogy furcsán kezdett viselkedni velünk az évek során, ugyanis sosem írt vagy hívott bennünket. Úgy tudom, most már »Shenker«-nek hívat-ja magát, bár senki se tudja, miért” – meséli McLaughlin a régi hegedűsükkel megszakadt kapcsolatuk történetét. A máig aktív felállásban Shankar Mahadevan énekhangja, U.Srinivas mando-lin- és V. Selvaganesh kanjira-, ghatam- és mridangamjátéka te-szi teljessé a hangzást, az európai főhős pedig immár elektromos gitárral a kezében ül társai mellett a színpadon.

Húsz évvel az első Shakti-inkarnáció megszűnte után az újjá-született zenekar egy csapásra meghódította hallgatóságát, és már a kereskedelmi siker sem maradt el, noha a szándékok, in-díttatások, a zene autentikus mivolta, töltése és eredetisége mit sem változott. Aligha magyarázható a siker azzal a ténnyel, hogy McLaughlin áttért az elektromos gitárra, inkább a megszaporodó világzenei produkciók nyithatták ki a befogadók érzékeit, szelle-mét és lelkét arra az „életenergiára”, amelyet a Shakti közvetített.

„A siker, az üzlet szempontjait egyetlen jelentős nemzedéktársá-nak sem volt ereje olyan következetesen kizárni a zenéből, mint neki” – írja a Film–Színház–Muzsika című lap 1986. július 19-i szá-mában J. Király István John McLaughlinról első budapesti fellépése apropóján, amely igen ellentmondásos körülmények közt zajlott. A BNV „A” pavilonjában, az év március 18-án tartott kettős kon-certen a közönségnek sem ülőhely, sem ruhatár, de még a meg-felelő hőmérséklet sem volt adott, ráadásul a meghirdetetthez képest egy órával később csapott a húrokba McLaughlin és Jonas Hellborg basszusgitáros duója (akiket Gato Barbieri csapata kö-vetett). „Felemelő volt figyelni azt az elmélyült koncentrációt, élvezetet és felszabadult örömöt, ami a két nagyszerű muzsi-kus együttes játékában megnyilvánult” – értékelt Turi Gábor a Magyar Nemzet 1986. április 14-i számában. Azt érthető módon mindketten jobbnak tartották említés nélkül hagyni, hogy többek örömére McLaughlinék zárószámként a Blues for L. W. (azaz Lech Wałęsa) című opusszal fejezték ki szolidaritásukat a keleti blokk-ban élőkkel.

Visszatérve az áhított gazdasági siker vezérelte szempontokhoz: kétségtelen, hogy a Film–Színház–Muzsika szerzőjének megálla-pítása a továbbiakban is érvényes maradt McLaughlinra. Végleg lezárt történet a Friday Night in San Francisco gitártriója, miután az egyik taggal már nem ápolnak barátságot a többiek. Hasonló-képp hiába ostromolták busás díjakat ígérve McLaughlint azzal a megkereséssel, hogy alkossa újra a Mahavishnu Orchestrát. A zene-karvezető úgy érezte, ezzel a lépéssel a banda egykori reputációját tenné tönkre, mert sajnálatos módon ez a történet nem végző-dött szépen. Márpedig az örökifjú McLaughlin számára mindig

is a zene legmélyebb rétegeinek átélése, a technikai felkészültségen túl a szellemileg töltött zenekö-

zelítés és a muzsikus partnerekkel mint lelki társakkal való együtt létezés volt meghatá-

rozó. Mint a Shaktiban.Bércesi Barbara


JOHN MCLAUGHLIN ÉS ZAKIR HUSSAIN: REMEMBER SHAKTI

2013. november 14.


Ja

zz

Hol vagyunk?


A kvartettnek indult, mára azonban kvintetté bővült, bár Budapesten ismét négy taggal fellépő együt-tes vezetője, az 1971-ben született zürichi billentyűs „modul”-oknak nevezi erősen repetitív kompozícióit, melyek általában minimalista eszköztelenséggel, csu-pán néhány hangnyi patternek ismételgetésével kez-dődnek a zongorán vagy Kaspar Rast dobos speciális fém vagy bőr hangszeregyüttesén. A szer-zemények lassan apró dallambővít-ményekkel gazdagodnak, a téma vagy tématöredék szerény dí-szítményeket kap, mígnem eljutunk a csúcspontig, ahol már teljes valójában tárul a hallgató elé a ritu-ális groove – e fogalom az együttes által alkalmazott műfajok felsorolásánál pon-tosabban fejezi ki mindazt, ami a Ronin stúdió- és élő fel-vételein történik. A kevés frázissal és motívummal élő és azokat kom-bináló zenekart épp a groove-os lüktetés, illetve a jazzelemek visszatérő jelenléte óvja meg a re-petitív minimalizmusba való beleszürküléstől.

A Ronin az ECM-műhelynek abba a szegmensébe tartozik, amellyel kapcsolatban joggal teszik fel a kér-dést: jazz ez még? A százéves műfaj korábbi definíciói bajosan illenek Nik Bärtsch zenekarára. A legfeltű-nőbb „jazzidegen” vonás zenéjükben kétségtelenül a világosan körvonalazott szólók szinte teljes hiánya. Különös módon ebben a Weather Report tekinthető az együttes ősének: egy olyan zenekar, melynek ettől a nem jelentéktelen gyakorlattól eltekint-ve semmi köze a Ronin művészetéhez. A hagyományos szólókat szigorúan strukturált zenei tömbök helyette-

sítik, ám a megkomponáltság érzetét keltő szerze-mények paradox módon lezáratlanok, nyitott végűek maradnak. A zürichi Musikhochschule egykori növendéke tíz évvel ezelőtt hat hónapot töltött Japánban, innen eredez-tethető a kvintett szoros kötődése a rituális zenéhez, a „keleti esztétikához”, illetve egyes japán kulturális

tradíciókhoz. Természetesen ide vezethe-tő vissza a ronin elnevezés is: a régi

Japánban megvetett földönfu-tók lettek a gazdátlanul ma-

radt szamurájok, akiknek semmilyen anyagi, emberi vagy hivatali kötődése nem maradt. Kötődtek viszont halálukig a kard-forgatók etikai kódexé-

hez, ennyiben nem külön-böztek a klántagoktól.

A modulokat előadó Roninnal kapcsolatban gyakran emlegetik a

zen-funk stílusmeghatározást. A gaz-dátlan szamurájokra való utalással Bärtsch büszkén

vállalja klánon kívüliségét, zeneesztétikájának társta-lanságát, ami ugyanakkor szabaddá is teszi a kompo-nistát, függetlenné mind az ősi keleti, mind a kortárs európai zeneszerzés és előadás konvencióitól. Mint-hogy azonban zen-funkról van szó, a Ronin zenéjét úgy is értelmezhetjük, mint amely a vállalt társtalan-ságtól és szabadságtól is képes függetleníteni magát. A Ronin orientalizmusa tehát egyfajta hangfilozófia, mely a szamurájok etikáját is mélyen átható budd-hista bölcseletből indul ki. Talán a hallgató hirtelen

megvilágosodását célozza Bärtsch kóanszerű kérdése, amikor a Ronin zenéjéről beszél:

„hol vagyunk, amikor zenét hallunk?”. Máté J. György

Jazz ez még?

Nik Bärtsch zongorista, aki zenekarával, a Roninnal 2005-ben a müncheni ECM lemeztársasághoz szerződött, s ezzel végleg kilépett a független kiadóknál publikáló, kísérletező kortárs muzsikusokat körülvevő vákuumból, egy helyen úgy jellemezte a zenekar stílusát, mint amely a jazz, a modern komponált muzsi-ka, a progresszív pop és a rituális zene keveréke.


NIK BÄRTSCH’S RONIN

2013. december 7.


A megtévesztő külsejű tanítványTakács Zsuzsa


Li

te

rá

ri

um

Szerettem volna, ha mulatságosat álmodom, de nem elég akarni az ilyes-mit, az álom, mint a valóság, öntörvényeit követi, aligha sikerül vágyainkkal

befolyásolnunk kegyét és csapásait. Se szeri, se száma az álmok fajtáinak. Az eddig nem elemzett ismeretlen alfajok közé tartoznak az ártatlanokat gyanú-

ba keverő terápiás látomásaink. Például a szívünkhöz közel álló barát, barátnő, közeli rokon helyett harmadik személyt vádolunk meg az előbbi(ek) által elkö-

vetett galádsággal. Mielőtt példát mondanék erre, teszek egy kis kitérőt. Legki-sebb unokám, Gáspár még óvodás volt, amikor már folyamatosan olvasott. Estéit a

Pettson-Findusz történetekkel ütötte el. Nem mintha nem értette volna Fukuyamát vagy Spenglert, csak éppen jót akart álmodni. Hedonista életszemléletemből fakadó,

kudarckerülő kategóriába sorolható álmom Gáspáréval rokon.

Vasárnap a későnyári napsütésben barátunk parasztházának tornácán ejtőztünk a bősé-ges ebéd után. Házigazdánk váratlanul, vendéglátóhoz nem illő módon reménytelen anyagi

helyzetükre kezdett panaszkodni, A. felesége közben egy pénzgyűjtésre és tálalásra egy-aránt alkalmas ragyogó nikkeltálcát hordott körbe. Eszembe jutott, hogy Svájcban bevett

szokás, hogy vendégség után a házigazda átnyújtja a bolti számlát, és minden meghívott részarányosan fizet. Fölmerült bennem a gyanú, hogy a svájci módszer hívei ők is. Sötét felhő

vonult át az égen, a délszaki kert elszomorodott, elkedvetlenedtem én is. A nikkeltálcán azon-ban Illy kávé illatozott, de ott volt a borotválkozó habhoz hasonlatos habtejszínes flakon is. Nem

tiltakoztam, mint máskor a műanyag hab ellen, a pohár azonban betelt. Ha bátran nemet mondok, ha nem fojtom el a csalódásomat, elkerül a látogatásunkat követő éjszakai álom. A helyzetismerte-

téshez hozzátartozik még, hogy a délutáni kávé idejére új vendég érkezett, egy ártatlan képű közös tanítványunk, aki valószínűleg szerencsétlen vezetékneve áldozata volt. Beszédes Alajosnak hívták

ugyanis, és nem volt vizsgáztató, aki ne tréfálkozott volna vele, mondván, hogy: ha már annyira beszé-des, ismertesse a FOB és a CIB szerződések feltételeit, vagy Magyarország megítélésének alakulását az

első világháború után. Beszédes Alajos tűrhetetlen módon motyogott. Nem volt az a galamblelkű tanár, aki előbb utóbb rá ne rivallt volna. Én is elvesztettem a türelmemet nem egyszer, s efölötti szégyenkezé-

semben azt gondoltam róla, hogy alattomos, hogy lassú víz partot mos.

Későre járt, amikor a vendégségből hazaértünk. Rosszkedvem levezetésére felhívtam egy szerkesztőt, aki az elvégzett munkákért általában nem szokott fizetni, munkaidőben viszont letagadtatja magát a titkárnőjével. Beszélgetésünk elején véletlenül bocsánatot kértem tőle a késői zavarásért, de ezen felbosszankodva fenye-getődni kezdtem. Hogy rossz hírét keltem irodalmi berkekben, valami ehhez hasonló rondaságot mondtam. A telefon után sokáig nem is tudtam elaludni, majd pedig a következő álmot láttam.

Együtt dagonyázunk barátomék verandáján, amikor megérkezik a motyogó beszédű, közös tanítvány. A kávét szájában tartva hosszan öblöget, végül pedig – ördögi énjét leplezve angyali arccal – meghív mindnyájunkat vidéki birtokára. Örömmel egyezünk bele, bár baljós felhők gyülekeznek felettünk. Föl sem merül bennem a gyanú, hogy szerencsétlen tanítványunk skizofrén: koldusnak tetteti magát, holott milliárdos. Hosszú eser-nyőinkkel átverekedjük magunkat a viharzónán. Sétánkat a golfpályánál kezdjük, átlábolunk egy duzzasztó-művön, végül beülünk tanítványunk vetítőtermébe, ahol a Gázláng c. filmet adják. A filmszalag elszakad, vagy szándékosan elszakítják (?) Akkor veszem észre, hogy a vetítőterem kupolája maga a csillagos ég. Nem tudok azonban elérzékenyülni ezen, mert hirtelen odalép hozzám egy jegyszedő, szakasztott, mint a szerkesztőm: egy bikanyakú és –tekintetű nyakkendős izomkolosszus és a kilépő díjat követeli. Először önérzetesen nemet mondok, de aztán ráébredek, hogy nem babra megy a játék. Molyrágta(?) cipőm talpából előhúzok egy vaskazettát, felpattintottam a fedelét, leszámolom a pénzt (a ki nem fizetett regényfordítás tiszteletdíjának többszörösét), melyet az OTP összeomlá-sának esetére cipőtalpam repedéseiben rejtettem el.

A lidérces éjszakát követő reggelen ért a szomorú hír, hogy életének és ak-tivitásának 89. esztendejében elhunyt szeretett tanárunk, S. G. Kétszeres okom volt rá tehát, hogy felhívjam barátomat. Egyrészt a köszönet, más-részt: a halálhír bejelentése. Nem ismertem rá a hangjára, meghűlt vagy mindörökre felejtsem el, valami ilyesmit motyogott.

Takács Zsuzsa

Üvegterem

• literáriumkortárs írók a müpában •TAKÁCS ZSUZSA-EST

2013. december 16.


Költészetének karakterét az irracionális elemek és a tudatos meg-formálás együttes jelenléte határozza meg. Verseinek anyagát, belső logikáját legtöbbször a tudatalatti szolgáltatja. Ahogy ő maga fogal-maz: „sok közöttük (a versei között – a szerk.) az ún. diktált szöveg, melyen csak a javítás, szerkesztés munkáját végzem utóbb”; vagyis a versírás primer aktusa a tudatalatti szférájához kötődik, abból merít. Nem annyira klasszikus gondolati líráról van tehát esetében szó (bár ilyen típusú versek is találhatók bőven az életműben), mint inkább érzések, érzelmek, lelkiállapotok érzékeny lírai, vagy éppen drámai rajzairól.

Legsajátabb verstípusai – az álomleíró és képleíró versek – az első kötetétől (Némajáték, 1970) kezdve kísérik munkásságát. Az álomké-peket az evidencia erejével, tárgyilagosan, távolságtartással, elem-zés és kommentárok nélkül tárja elénk. Ez adja álomleírásainak kü-lönleges erejét. Az álombeli szimbólumok alapjaiban határozzák meg e líra világát. A költő maga is többször beszél arról, hogy életében fontos szerepet tölt be az „álommunka”: úgy is, mint ihletforrás, de a személyes élet szintjén is. Gyakran tesz említést interjúiban arról, hogy sokszor megálmodja a verset, utólag csak rögzítenie kell. Eb-ből fakad, hogy líráját átszövik a kiszámíthatatlan, meglepő képzet-társítások, s hogy olyannyira domináns az erős vizualitás, a láttatás képessége. Gyakran ír verset egy-egy (akár képzeletbeli) fotó, fest-mény margójára. Az irracionális kapcsolódásokra építő versek mellett

hasonlóképp meghatározóak az epikus jellegűek is. Jellemző rá egyfajta történetmondó beállítottság, ami prózáján túl az ilyen típusú verseiben is megmutatkozik. Néha csupán felvillant, vázol egy sorsot, egy történe-tet, a maga konkrétságában, kommentár és érzelemnyilvánítás nélkül, mégis rendkívül nagy empátiával.

Takács Zsuzsa szövegvilágának meghatározó vonása a lírai megfi-gyelő tekintetének lágysága és bensőséges finomsága – annak egé-szen egyedülálló módja, ahogy a tárgyi világot feltérképezi. A hét-köznapi részletekre, apróságokra irányuló erős figyelem, s a tárgyak „felragyogása” a tekintet fényétől. Ez a tekintet az, ami a szentség légkörével vonja be a megfigyelt dolgokat: „Isten lakott a végesség-ben: / egy alkalmi ölelésben, az ajtók nyikorgásában, / a bolyhokban, a szöszökben, a pihékben, / a hosszú szögben beeső napfényben.” (Ez a világvégi hely). Ugyanakkor a szent és a profán folyamatosan játékban, párbeszédben áll, bravúrosan keveredik verseiben. Az élet-mű egyik legkiemelkedőbb darabja, az Üdvözlégy, utazás! című vers például a keresztény himnuszok eszköztárával lényegíti át az villa-mosút leírását.

Mélyen személyes líra az övé. Újra meg újra megjelennek a versekben a meghatározó emberi kapcsolatok, ezek árnyalt ábrázolása. A kitá-rulkozás gesztusaival szokatlanul közel engedi magához az olvasót. Takács Zsuzsa ezt a momentumot tartja a versírás egyik fő kocká-

A TEKINTET FÉNYETakács Zsuzsáról

Takács Zsuzsa többnyire szabad verselésű, a gondolatritmus által tagolt versei első megközelítésben a pontos és elegáns jelzőkkel illethetők: olyan természetesen beszél „versül”, mint akinek ez az anyanyel-ve. Mindez ugyanakkor rendkívül mély, drámai jelentéstartalmakkal, súlyos egzisztenciális kérdésfel-vetésekkel párosul. A Kossuth-díjas alkotó kiemelkedően fontos életművet hozott létre: bár elsősor-ban költő, lírai művei mellett prózája és fordításai is jelentősek. Költészete – a vele egy időben induló nemzedéktársaihoz, Tandorihoz, Petrihez és Oravecz Imréhez képest – még mindig nem kapott annyi fi-gyelmet, mint amennyit színvonala, kivételes poétikai kultúrája okán megérdemel.

fotó

: Val

uska

Gab

or


Üvegterem

• literáriumkortárs írók a müpában • TAKÁCS ZSUZSA-EST

2013. december 16.

Li

te

rá

ri

um

zatának, egyszersmind erejének és életformáló szerepének. Sebezhetőség és köl-tői bátorság egyesül költészetében – a szembenézés, az őszinte, öncsalás, szépítés nélküli önszemlélet egyúttal az öngyógyítás lehetőségét is hordozza. Szövegeiben nyomatékosan jelen vannak az önéletrajzi elemek, a megélt események. Kiemelten fontos szerepet játszik az anyjához és a gyerekeihez fűződő viszony. Élményanyaga gyakran specifikusan női: megrázóak a gyermeke születése kapcsán írt versei. Vagy kivételesen szenvedélyes szerelmi költészete, amely minden álszemérem nélkül való. Életének fontosabb eseményeit többször, többféleképpen is megírja. Ám hangvéte-le mindettől érdekes módon mégsem válik vallomásossá: gyakran bújik egy másik szereplő bőrébe, vagy konkrét nézőpont nélkül rögzíti az eseményeket. Mind lírájára,

mind prózájára jellemző a megszólalói hang változatossága, a különböző szerepek próbálgatása. Olyan természetességgel bújik idegen emberek bőrébe, mintha csupán gyakorolná az átlényegülést. A szerepjáték, a maszkok viselése nála valamilyen mó-don az önazonosság keresésével van összefüggésben, s az önmegértés lehetőségét hordozza.

Tragikumra való fogékonysága egész életművét meghatározza. A szenvedés tema-tikája minden alkotói korszakában nyomatékosan jelen van, bár mindig eltérő súly-pontokkal. A szerelmi kapcsolatokból fakadó fájdalomtól a szeretett emberek elvesz-tése miatt érzett súlyos gyászig sok árnyalatot képes megragadni. Mindez azonban – a klasszikus, nagy költészetek sajátosságaként – valami általánosabb érvényűvé magasztosul. Takács Zsuzsa művészete ugyanis az emberi lét természetéből fakadó szenvedés ábrázolására vállalkozik. Ez az aspektus legutóbbi kötetében bomlik ki teljes egészében. A Tiltott nyelv (2013) India-ciklusában a személyes aspektusok mel-lett Kalkuttai Teréz és más térítők, misszionáriusok alakján keresztül a szenvedést egy magasabb, kollektív szinten ragadja meg. Ezekben a verseiben mutatkozik meg legerősebben istenkereső attitűdje is. A vállalt fájdalom mint a szakrálishoz vezető út jelenik meg: az egyéni szenvedés a kollektív szenvedéstörténetbe simul bele.

Takács Zsuzsa költészetének alapvonása a folyamatos keresés, az állandó újraírás igénye. Igazi bravúr, hogy úgy teszi mindezt, hogy sohasem csúszik önismétlésbe. Sőt ilyen módon egy folyamatosan gazdagodó és szervesen összefonódó életművet hoz létre. Ez az egyik tényező, ami összefűzi a különböző időszakban keletkezett műve-ket, mi több, párbeszédbe lépteti őket egymással. Pilinszky már pályája kezdetén ke-resés és megérkezés fogalompárjával jellemezte költészetét: „Két vonását emelném ki: hangjának tisztaságát s egyfajta tétovaságát, mely azonban végül sose hagyja eltéríteni magát, s épp bolyongó, kereső célba találásával, megérkezéseivel tölti be sajátos feladatát, térképezi fel a számára rendelt tájakat, másokénál talán omléko-nyabb külső és belső vidékeit”. S ha már Pilinszkynél, a – vállaltan is – legfontosabb elődnél tartunk, nem árt megemlíteni azokat a mestereket, akik hatással voltak Ta-kács Zsuzsa költészetére. Keresztes Szent János, Dante, Kafka, Assisi Szent Ferenc, Rilke, Dosztojevszkij, Borges, illetve a magyarok közül Ady, József Attila, Nemes Nagy Ágnes, Petri és Kálnoky azok, akikhez Takács a legtöbb szállal kötődik, és akikkel szö-vegeiben leggyakrabban folytat párbeszédet.

Költészetének roppant erős, magával ragadó hatása finomság, érzékenység és egy-fajta brutális őszinteség ötvözetéből fakad. A versbeszéd kimért, objektív, távolság-tartó fegyelmezettsége mély lelki drámákkal párosul, de ez az ellentét mégsem feszí-ti szét a vers kereteit, hanem az olvasót mélyen megérintő, izzó feszültséget teremt. Lírája felzaklat, remény és reménytelenség határmezsgyéjére lök, s bár megoldást nem kínál, katartikus feloldásban részesíti a művészi világában alámerülőt. Versei megrendítőek: hatásuk sokáig velünk marad.

Önálló kötetei: Némajáték. Versek. Budapest 1970, Szépirodalmi

A búcsúzás részletei. Versek. Budapest 1977, Szépirodalmi

Tükörfolyosó. Versek. Budapest 1983, Szépirodalmi

Eltékozolt esélyem. Versek. Budapest 1986, Szépirodalmi

Rejtjeles tábori lap. Gyerekversek. Budapest 1987, Móra

Sötét és fény kora. Válogatott versek. Budapest 1988, Magvető

Viszonyok könnye. Versek. Pécs 1992, Jelenkor

Tárgyak könnye. Versek. Pécs 1994, Jelenkor

Utószó. Új és válogatott versek. Pécs 1996, Jelenkor

A bűnök számbavétele. Próza és vers. Pécs 1998, Jelenkor

A letakart óra. Versek. Budapest 2001, Magvető

Üdvözlégy, utazás! Versek. Budapest 2004, Magvető

A megtévesztő külsejű vendég. Önéletrajzaim. Prózák. Budapest 2007, Magvető

Jaj a győztesnek! Esszék. Budapest 2008, Vigilia

A test imádása. India. Versek. Budapest 2010, Magvető

Tiltott nyelv. Versek Budapest 2013, Magvető

Díjai:Graves-díj (1984),

József Attila-díj (1988),

Déry-jutalom (1990),

Forintos-díj (1993),

A Spanyol Királyság Érdemkeresztje (polgári tagozat – 1997),

Szinnyei Júlia-emlékdíj (1998),

Radnóti-díj életműdíja (1998),

Weöres Sándor-díj (1998),

Magyar Köztársaság Babérkoszorúja (2003),

Alföld-díj (2004),

Édes Anyanyelvünk Pályázat I. helyezés (2004),

Kossuth-díj (2007)

Lírája felzaklat, remény és reménytelenség

határmezsgyéjére lök

Keresztury Dorka


Van a magyarságnak két nemzeti kincse: két hangszer, melyekről méltatlanul keveset tu-dunk. Alig több, mint száz éve kerültek ki egy budapesti hangszerkészítő mester műhelyéből, óriási feltűnést keltve Európa-szerte, és külföldön azóta is töretlen az érdeklődés irántuk. Ez annak köszönhető, hogy mindkettőben rengeteg lehetőség rejtőzik, kiválóan szólalnak meg számos műfajban, a komolyzenében, a népzenében, a világzenében és a jazzben egyaránt.

Hogy melyik ez a két hangszer és kinek a nevéhez fűződik a létezésük? Egy európai mű-veltségű, a kor szellemi elitjéhez tartozó és határozott vízióval rendelkező hangszerész, Schunda Vencel József találmányairól, a magyar pedálcimbalomról és a tárogatóról van szó. Hangszergyárában az ő szavaival élve „mindenféle réz-, fa-, fúvó-, vonó- és ütő-hangszereket” készített. A gyárat, amely egyébként a szabadságharcos honvédezredek megrendeléseinek köszönhette megerősödését, 1848-ban Schunda József alapította meg. Néhány évvel később Schunda Vencel József vette át az irányítást, és vezetése alatt továbbfejlődött a családi vállalkozás. Schunda folyamatosan dolgozott kedvence, a cimbalom megújításán, növelte annak hangterjedelmét, tökéletesítette a játszófelület beosztását, megnövelte hangerejét, és javított a hangszínén is. Az 1873-as bécsi világki-állításon mutatta be az ekkor még pedál nélküli, javított változatot, mely elkápráztatta még az uralkodót is, aki a Ferenc József-rend arany érdemkeresztjével tisztelte meg az ifjú mestert. Alig egy évvel később pedált is kapott a hangszer, és ezzel megszületett a ma is ismert hangversenycimbalom.

Liszt Ferenc, Schunda Vencel József nagy tisztelője a következőképpen nyilatkozott erről az eseményről: „Ön a czimbalommal szemben azt az epochális érdemet vívta ki, amit Erard a hárfával. Mind a ketten két ősi hangszert ragadtak ki az évezredes pongyolaság-ból, és megadták neki a szalon-, hangverseny- és zenekari képességet. A magyar nemzet és a magyar zeneirodalom örök hálára van ön iránt kötelezve; üdvözlöm önt a magyar zeneművészet nevében.”

Cimbalom, tárogató és társaik

Világraszóló: hétvégi fesztivál a Müpában. Három nap, egy zse-niális magyar feltaláló, két hangszerhungaricum és huszonöt nagyszerű muzsikus.

Blaha Lujza is beleszeretett a hangszerbe, és előszeretettel énekelt

cimbalomkísérettel.


Így indult hódító útjára a cimbalom, és nem túlzás azt állítani, hogy Európa uralkodó családjai versengtek azért, hogy hallhassák e csodahangszert. 1890-ben a Nemzeti Zene-dében Allaga Géza irányításával indult meg a cimbalomoktatás, 1897-ben pedig a Magyar Királyi Zeneakadémián nyitotta meg kapuit a cimbalom tanszék. A „nemzet csalogánya”, Blaha Lujza is beleszeretett a hangszerbe, és előszeretettel énekelt cimbalomkísérettel. A hangszer népszerűségét jelzi az is, hogy 1906-ban elkészül a tízezredik cimbalom.

Ez az az év, amikor a másik Schunda-fejlesztés, a töröksípból vagy Rákóczi-sípból kifej-lesztett tárogató is kilépett a nemzetközi porondra, a Bayreuthi Ünnepi Játékok Trisztán és Izolda előadásán debütálva. Az oboaszerű töröksípot Schunda klarinétfúvókával és bil-lentyűkkel látta el és megnagyobbította, így a hangszer az ő szavaival élve „az oboának, a klarinétnak és a fagottnak a színeit egyesíti”. És hogy miért ez a két hangszer volt a legkedvesebb a szívének? Mert mindkettő összeforrt a magyar történelem legutóbbi évszázadaival, és ezért ezt a két hangszert tartotta a legalkalmasabbnak a magyar lélek rezdüléseinek kifejezésére.

Az első koncerten – Az ezerarcú cimbalom – két népszerű zenész, Balogh Kálmán és Lukács Miklós lép színpadra a kettejük által alkotott Cimbalomduó formációban, mely 2009-es megalakulásával új fejezetet nyitott a hangszer történetében. Óriási inspiráció mindkettejük számára az együttmuzsikálás, melyben a népzene, a jazz és a klasszikus zene elemei fonódnak egységbe, miközben felváltva játszott szabad improvizációkkal kápráztatják el a hallgatóságot. Vendégünk lesz Farkas Rózsa klasszikuscimbalom-mű-vész és a két legfontosabb cimbalom-előd két virtuóza, az elbűvölő görög testvérpár, Sofia és Urania Lampropuolu. Sofia a Perzsiából származó, pengetős kanun mestere, míg Urania a verővel megszólaltatott szanturon játszik. Ezen az estén megtudhatjuk, milyen körülmények között alkotta meg a magyar pedálcimbalmot a XIX. század má-sodik felében, Budapesten Schunda Venzel József, az est ugyanis vetítéssel illusztrált hangszertörténeti áttekintés is egyben, melynek során betekintést nyerünk a cimbalom kialakulásának évezredes történetébe. A műsorban Bartók és Bach klasszikus darabjai mellett megszólalnak Allaga Géza és Rácz Aladár művei, továbbá Tendl Pál cimbalmos repertoárjának legszebb dallamai, melyeket Lajtha László gyűjtéséből ismerünk. Lukács Miklós jazz- és Balogh Kálmán népzenei repertoárjának legnépszerűbb darabjait is halla-ni fogjuk – de a duó világzenét is játszik majd a koncerten.

Cimbalom, tárogató és társaik

Né

pz

en

e


Az est népzenei kísérőzenészei Mester László brácsás, Doór Róbert nagybőgős, jazz-zenészei Baló István dobos és Orbán György nagybőgős.

A koncerthez kapcsolódóan november 22-én 17.00 és 18.00 óra között Nagy Ákos hangszerkészítő mester lesz a Cimbalomműhely házigazdája. Ennek során nemcsak a magyar pedálcimbalom-készítés fortélyairól, a hangszer tulajdonságairól kérdezhetnek a látogatók, de a két görög ven-dégművészt is faggathatják hangszereikről, a kanunról és a szantúrról.

November 23-án este A tilinkótól a tárogatóig című, ugyancsak vetítés-sel illusztrált hangszertörténeti áttekintés során virtuóz muzsikusok szólaltatják meg a különböző fúvós hangszereket: a pásztorfurulyákat, a kavalokat, a tilinkót, a klarinétot, a szaxofont – és Schunda Venczel Jó-zsef találmányát, a tárogatót. Az est egyik kuriózumának számít Dresch Mihály saját fejlesztésű hangszere, a Fu-Hun. A hangszerek megjelené-sének és használatának kronológiája adja a koncertműsor természetes vázát. Hallunk majd népzenét „csak tiszta forrásból”, régizenét, kortárs komolyzenét és jazzt. A kísérő hangszerek között helyet kap a dél-alföldi tekerő, a moldvai koboz, az elsősorban a magyarországi délszlávok által használt tambura hangszercsalád és a harmonika is. Az est fellépői kö-zött üdvözölhetjük Borbély Mihályt, Dresch Mihályt, Kiss Gy. Lászlót és Csávás Attilát, a fiatal tehetségek közül Salamon Somát és a Junior Prí-ma-díjas Eredics Salamont. Az est kísérőzenészei Vizeli Balázs hegedűs, Lukács Miklós cimbalmos, Havasréti Pál tekerős, Árendás Péter brácsás, Kiss Krisztián kobzos és Lelkes András nagybőgős.

A koncerthez kapcsolódóan november 22-én és 23-án 17.00 és 18.00 óra között Tóth József hangszerkészítő mester lesz a Tárogatóműhely házi-gazdája, az érdeklődők betekintést nyerhetnek a tárogatókészítés és a hangszer megszólaltatásának rejtelmeibe.

November 23-án vasárnap a családokat és a gyerekeket - a Cifra Palo-ta keretén belül - Korzenszky Klára koncertjére. A Makám és a Ghymes együttesből is ismert fiatal énekesnő zenészként és gyermekpszicholó-gusként egyaránt fontosnak tartja a játék és a mese szerepét a gyer-mekek személyiségfejlődésében. Szerelemcsütörtök, dobszerda című lemezén a gyermekfolklór közismert, szerteszóródott kis darabjait ren-dezi összefüggő egésszé. A természet rendjéből fakadó világképet őrző, mindnyájunk számára útmutatást adó mese fonalán szövődik a varázs-lat: mondóka, játék, dal és elbeszélés révén idézünk fel és játszunk újra jól ismert történeteket. A zenés hétvége gyermekprogramjában sok más hangszer mellett újra felbukkan a cimbalom és a tárogató. Közreműköd-nek: Eredics Dávid – tárogató, furulya, szaxofon, prímtambura, kaval, klarinét, Porteleki Áron – brácsa, derbuka, tapan, ütőhangszerek, Buzás Attila – koboz, saz, basszprímtambura, Salamon Soma – kaval, furulya, harmonika, Zimber Ferenc – cimbalom. A koncertek mellett testközelből gyönyörködhetünk Kiss Ferenc népi hangszergyűjteményének legérde-kesebb darabjaiban, melyek a Müpa Zászlóterében kerülnek kiállításra.

Liber Endreszerkesztő-rendező

VILÁGRASZÓLÓ2013. november 22-24.

CIMBALOMMŰHELY – interaktív workshop hangszerkészítőkkel és ze-nészekkel – Zászlótér, november 22. 17:00–18:00

AZ EZERARCÚ CIMBALOM – koncert, Fesztivál Színház, november 22. 19:30

TÁROGATÓMŰHELY – interaktív workshop hangszerkészítőkkel és ze-nészekkel –Zászlótér, november 23. 17:00–18:00

A TILINKÓTÓL A TÁROGATÓIG – kon-cert, Fesztivál Színház, november 23. 19:30

SZERELEMCSÜTÖRTÖK, DOBSZERDA – gyermekkoncert és táncház, Könyves-bolt előtti tér, november 24. 11:00

NÉPI HANGSZEREK KISS FERENC GYŰJTEMÉNYÉBŐL – kiállítás, Zászló-tér, november 19–28.

Könyvesbolt előtti térSZERELEMCSÜTÖRTÖK,

DOBSZERDA

2013.

november 24.Fesztivál Színház

A TILINKÓTÓL A TÁROGATÓIG

2013. november 23.

Fesztivál SzínházAZ EZERARCÚ CIMBALOM

2013. november 22.

Részletes program és jegyvásárlási információk: www.mrze.hu

A 70 évesMR Szimfonikusokaz évad zenekara a Müpában!

Ünnepeljen velünk!

Novemberi és decemberi koncertjeink a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben:

2013. NOVEMBER 23., SZOMBAT 19:30Szőllősy: TrasfigurazioniStravinsky: Zsoltárszimfónia Rachmaninov: A harangok, op.35Közreműködik: Sümegi Eszter, Fekete Attila, Fokanov Anatolij - énekMR Szimfonikusok, MR Énekkar (mb. karigazgató: Oláh Gábor)MR Gyermekkórus (vezető karnagy: Matos László, társkarnagy: Kabdebó Sándor)Vezényel: Vajda Gergely

2013. DECEMBER 19., CSÜTÖRTÖK 19:30AZ MR ZENEI EGYÜTTESEK KARÁCSONYI HANGVERSENYEBritten: A Ceremony of Carols, op. 28Kocsár: Ó, gyönyörűszép, titokzatos éj!Respighi: Lauda per la Natività del SignoreBruckner: Scherzo az I. szimfóniából Bruckner: Te DeumKözreműködik: Kolonits Klára, Németh Judit, Horváth István, Cser Krisztián - énekMR Szimfonikusok, MR Énekkar (mb. karigazgató: Oláh Gábor), MR Gyermekkórus (vezető karnagy: Matos László, társkarnagy: Kabdebó Sándor)Vezényel: Vajda Gergely, Matos László

0

5

25

75

95

100

MRZE_2013novDec_MUPA_235x297_J

2013. szeptember 27. 13:05:21


Részletes program és jegyvásárlási információk: www.mrze.hu

A 70 évesMR Szimfonikusokaz évad zenekara a Müpában!

Ünnepeljen velünk!

Novemberi és decemberi koncertjeink a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben:

2013. NOVEMBER 23., SZOMBAT 19:30Szőllősy: TrasfigurazioniStravinsky: Zsoltárszimfónia Rachmaninov: A harangok, op.35Közreműködik: Sümegi Eszter, Fekete Attila, Fokanov Anatolij - énekMR Szimfonikusok, MR Énekkar (mb. karigazgató: Oláh Gábor)MR Gyermekkórus (vezető karnagy: Matos László, társkarnagy: Kabdebó Sándor)Vezényel: Vajda Gergely

2013. DECEMBER 19., CSÜTÖRTÖK 19:30AZ MR ZENEI EGYÜTTESEK KARÁCSONYI HANGVERSENYEBritten: A Ceremony of Carols, op. 28Kocsár: Ó, gyönyörűszép, titokzatos éj!Respighi: Lauda per la Natività del SignoreBruckner: Scherzo az I. szimfóniából Bruckner: Te DeumKözreműködik: Kolonits Klára, Németh Judit, Horváth István, Cser Krisztián - énekMR Szimfonikusok, MR Énekkar (mb. karigazgató: Oláh Gábor), MR Gyermekkórus (vezető karnagy: Matos László, társkarnagy: Kabdebó Sándor)Vezényel: Vajda Gergely, Matos László

0

5

25

75

95

100

MRZE_2013novDec_MUPA_235x297_J

2013. szeptember 27. 13:05:21


Vi

lá

gz

en

e

Halni beleMariza

Amikor először láttam, még a kutya sem ismerte – épp hogy kijött az első lemeze. De emlékszem, már a koncert előtt tapintható feszültség volt, késés és hiszti, úgyhogy az ember összevonta szemöldökét: már bocsá-nat, de minek ez a műbalhé…

Könyörgöm,ki ez a nő?



Hangversenyterem

MARIZA

2013. december 13.

Aztán a színpadra lépett egy törékeny, platinaszőke nő, és nem kellett sok, hogy biztosan érezhető legyen: ő itt most bármelyik pillanatban belehalhat a dalaiba, de minimum a földre omlik, ahogy a ruhája tette. Meg ahogy leesett az állunk.

Te jó isten, mi folyik itt? – Ilyen álom-hangot, és hozzá ennyi bódulatot meg szenvedélyt csak minden második életünkben, és akkor is legfeljebb egyszer hallhatunk. Könyörgöm, ki ez a nő?

Most már, persze, tudjuk, de a tudás a legkevesebb Mariza esetében. Egy „kötelező” életrajzi körbe azért beleférhet, hogy abban a kis lisszaboni vendéglőben, amit mozambiki édesanyja és portugál édesapja vezetett, na és ahol mindennapi vendégek voltak a város „fadistái”, előbb tanult meg fadót énekelni, mint olvasni. Hároméves volt, amikor odaköltöztek Mo-zambikból, az afrikai és brazil bevándorlókban gazdag Alfama negyedbe, amit különben a fado szülőföldjének tekint az irodalom.

Az megvan, ugye, hogy fado? A szótár szerint „sors” a jelentése, amúgy meg az tudható róla, hogy a portugál lélek megismerésének ez a (XIX. században elterjedt) kávéházi muzsi-ka a kulcsa. Mely igen közeli rokonságban áll a zöld-foki mornával, az argentin tangóval és a görög rembetikóval, többek közt a bennük rejlő melankólia okán. A fadóban ezt úgy hívják, hogy „saudade”, ami magyarul az „örökös elvágyódás”. De a kitárásához nem kell több, csak egy portugál gitár és egy énekhang, lehetőleg női, mivel – ahogy az ugyancsak ragyogó Mísia mondta – „egy nő több érzést tud kifejezni, mert van bátorsága sírni”.

Én már láttam Marizát egy dal közben sírni.

De hát mondom, ez a minimum.

És nem csak én vagyok vele így.

Odahaza 1999-ben futott be Mariza, annak a koncertnek köszönhetően, amit „a fado is-tennő” Amália Rodrigues emlékére rendeztek Lisszabonban és Portóban. Még lemeze sem volt, de már elnyerte „a fado hangja”díjat a portugál rádiótól. Debütáló albuma, a Fado em Mim 2001-ben, huszonhat éves korában jelent meg, és százötvenezer példányban kelt el, jóllehet addig a négy-ötezres eladási mutatók is sikernek számítottak a műfajban. A BBC 3 rádió 2001-ben, 2003-ban és 2006-ban is őt jutalmazta „a világzene legjobb európai művé-sze” díjjal, 2004-ben az Európai Uniótól az European Border Breakers díjat, az UNESCO-tól pedig „a fado nagykövete” címet kapta. És közben az asztalra tett egy fél tucat többszörös platinalemezt (Fado Curvo, Transparente, Concerto Em Lisboa, Terra, Fado Tradicional), és közben sorra hódította a világ legrangosabb koncerttermeit a sydney-i operaháztól a New York-i Carnegie Hallig, a párizsi Théâtre de la Ville-től a londoni Royal Albert Hallig – vagy mint utoljára négy éve, a budapesti Művészetek Palotájáig. Hiszen Mariza nem csak a fado kávéházakban, de azokban a műfaji átjárókban is tökéletesen otthonos, amelyek lehetővé teszik, hogy egy csarnokban (vagy palotában) éppoly lenyűgöző legyen. Úgyhogy nincs más választásunk. Már megint eshet le az állunk.

Marton László Távolodó

Könyörgöm,ki ez a nő?


A

pé

nz

z

en

él

Nehéz megmondani. Annyi bizonyos, hogy óriási a jelentősége a Verdi-bemutatónak, hiszen a Sanghaji Nagyszínház a közel har-mincmilliós város legkiemeltebb játszóhelye, a Főpolgármesteri Hi-vatal tőszomszédságában. Ráadásul a mostani bemutatóval nyílik újra egy több hónapos átalakítás után, a világ (legalábbis a fél világ) szeme tehát mindenképpen rajtunk lesz.

Magyarország kínai neve Xiong-ya-li (hsziong-ja-li), ebből a xiong azt jelenti, hogy „hun”. Bennünket, magyarokat tehát eleve barbár északi szomszédaikkal azonosítanak a kínaiak, és ugyan ellenük/ellenünk építették a Nagy Falat, a név csengése nem rossz, inkább a rokonságot hallják ki belőle, mint a háborút. „Van valami közünk egymáshoz” – mondja ez a név, ami számunkra nagyon előnyös eb-ben az országban, ahol szinte minden a kötődéseken, a kapcsolati hálón múlik. Az Attila tehát a Verdi-évforduló kapcsán igen szeren-csés választás, ahogy szerencsés a magyar-kínai koprodukció is, hiszen ez tovább erősíti a testvériség érzését.

Fontos ez abban az országban, ahol egyébként elég nehéz megka-paszkodni. Az európai országokban a kulturális diplomácia inkább a bőség zavarával küzd, hiszen nagyjából ugyanazt a kulturális nyelvet beszéljük, nagyjából ugyanúgy rétegződik a társadalom és a művészi élet. Van kialakult közönsége a kőszínházaknak és az alternatív játszóhelyeknek, értjük a hozzánk átránduló francia/né-met/angol művészt, tudunk véleményt alkotni róla. Közös a szel-lemi-filozófiai hátterünk, értjük a történelmi referenciákat, azonos értékeket keresünk.

Kínában mindez sokkal nehezebb. Ez a háttér itt nem adott, és a társadalom más értékek, más esztétika mentén mozog. A hagyo-mányos színjátszás itt akrobata szintű teljesítményt vár el a színé-szeitől. Aki a színpadra kimegy, a szó szoros értelmében „artista”, akinek valami emberfelettit kell teljesítenie ahhoz, hogy a közön-

ség figyelmét lekösse. Mondjuk egy triplaszaltót helyből ugorva, és utána kiénekelni a magas cét. Nem lehetetlen, csak emberfeletti.

Az európai művészet kereső művészet, ikonikus figurái Faust és Hamlet, a nagy individuumok, akik szembe mennek a világgal, és ebbe belepusztulnak. De értjük őket. Egy kis Faust vagy egy kis Hamlet mindenkiben van. És a színész, ha jó színész, felmutatja ezeket a kvalitásokat.

Kínában a hagyományos színház nem követeli meg a színészétől, hogy egyéniség legyen. Pontosabban: azáltal lesz egyéniség, ami-lyen munkát elvégez magán. A közönség, ha beül egy előadásra, le tudja mérni, hogy a látott színészi produktum tíz, húsz vagy har-minc év megfeszített munkája. És értékeli ezt. Úgy érzi, hogy a má-sik érte feszült meg, az ő szórakoztatásáért.

A kínai kortárs színház is átvette a szórakoztatást mint impera-tívuszt, ami kiegészül a szintén kötelező stilizációval. A színész legyen a társadalom „legmutatósabbja”, és a darab is legyen lát-ványos. Nem igény a valós élet a színpadon, hiszen azt lehet néz-ni odakint is, ahogy ijesztőnek hat a problémák direkt ábrázolása, ha nincs rájuk kézenfekvő megoldás. Egy sokkérdőjeles darab nem mélynek, hanem érthetetlennek hat, és az avantgárd színház egy-előre csak keresi a helyét.

Ugyanakkor a kulturális diplomáciának mégiscsak az a feladata, hogy jelenlétet biztosítson ebben a nehezen befogadó közegben. Sőt éppen a nehezen befogadó közegben van igazán értelme a mun-kának, hiszen meg kell értetnünk magunkat. Kettős a feladat: egy-részt találnunk kell olyan tematikát és olyan megfogalmazásmódot, amit az itteni közönség is ért és elfogad. És ennek köszönhetően talán el tud majd helyezni bennünket a térképen, lesz egy erős, jó benyomása, talán egy jé-élménye, ami arra sarkallja, hogy többet

FÉL KILÓ OPERA - az Attila Sanghajban

Fél kiló opera? vagy két kiló? Vagy öt? És mennyit is kóstál kilója, ha Sanghajban mérik, és ha magyar-kínai koprodukció?


fotó

: Sza

lont

ai Á

bel,

Hud

ec K

ultu

rális

Ala

pítv

ány

is meg akarjon tudni rólunk. A kulturális diplomáciának ez talán a leg-fontosabb feladata: bizalmat kelteni az ország iránt, és referenciát te-remteni későbbi együttműködések számára, azaz utat vágni várostól városig, társadalomtól társadalomig.

A feladat ugyanakkor azt is feltételezi, hogy mi magunk megértjük ezt a közeget, és igyekszünk az elvárásai mentén mozogni. A hangsúly itt nem az elvárásokon, még csak nem is a kompromisszumkészségen van, hanem azon, hogy meg kell értenünk. És mihelyt megértettük, már egy kicsit könnyebbé válik a kommunikáció, és nagyobb az esély arra is, hogy bennünket megértsenek. Ezt a mi nyugtalan, kereső lelkünket, amellyel igent mondunk a rút esztétikájára és a rengeteg kérdőjelre.

A koprodukciók a leghasznosabb vállalkozások a kulturális diplomácia szempontjából, mert a közös munkában közös gondok vannak, és végül közös megoldások születnek. A Káel Csaba rendezte Attila ráadásul olyan előadásnak ígérkezik, amely tematikájában és megfogalmazásában is érthető lesz az itteni közönség számára. Magyarország neve beül a fülek-be, összekötődik a színvonallal, a sikerrel. Nagyon-nagyon kell ez nekünk a világnak ezen a felén, ahol kemény harcot vívunk a láthatóságért.

Az pedig nem kérdés, hogy látszanunk kell. Ha homokba dugjuk a fejün-ket, és azt mondjuk, hiába, túl messze van ez a világ, nem tudunk vele mit kezdeni – attól Kína még robog előre. Ez a rohamléptekkel átalakuló társadalom a fejlődésének ezen szakaszában rengeteg lehetőséget kí-nál. Kínál kooperációt, kínál befektetéseket, és persze kínál buktatókat. De leginkább azt kínálja, hogy talán nagy nehezen megtanulunk kom-munikálni egymással, esetleg megtanulunk még bízni is egymásban. A kultúra kommunikáció – a kulturális diplomácia a kommunikációra adott lehetőség.

Fél kiló opera, ha minden este ezerhétszáz néző tapsolja meg Sanghaj szívében, nagyon sokat jelent.

A Balassi IntézetrőlA Balassi Intézet a határon túli magyar kultúra magyarországi és az egyetemes magyar kultúra külföldi bemutatásáért felel: legfontosabb célja világszerte meg-erősíteni a magyar kultúra pozícióit. Az egységes és egyetemes magyar kultúrát terjeszti és népszerűsíti a nagyvilágban, úgy, hogy ezzel párhuzamosan segíti a határon túli magyar hagyományok, értékek megismertetését Magyarországon. Az intézet központi költségvetési szerv, a magyar művelődés nemzetközi kapcso-latrendszerének nemzeti háttérintézménye, amely 2007 március 1-jétől sajátos jellegű szakmai irányító központként működik, akárcsak a német Goethe Institut, vagy az angol British Council. A Balassi Intézet a 21. századra felértékelődött, a nemzetközi kapcsolatrendszer „harmadik pilléreként" megjelenő kulturális diplo-mácia alakításában és céljainak megvalósításában kiemelt szerepet játszik.

A 2010 óta a nemzetközi gyakorlattal szemben a Közigazgatási és Igazságügyi Mi-nisztérium felügyelete alá tartozó külföldi magyar intézetek a kulturális diplomá-cia és az országképformálás legfontosabb nemzetközi intézményei. Az intézetek célja és állami feladatként ellátandó alaptevékenysége a nemzeti kulturális örök-ség megőrzése és széles körű megismertetése; hazánk és a fogadó ország közötti kulturális diplomáciai kapcsolatok ápolása, fejlesztése; kulturális és tudományos nemzetközi együttműködések elősegítése; magyar nyelvoktatás; információszol-gáltatás és programok által a magyar kultúra és társadalom sokszínűségének be-mutatása.

Az Európai Unió országaiban, a „szubszidiaritás" ismert elve értelmében, a kultu-rális és az oktatási terület alapvetően „nemzeti hatáskörben" marad, ami egyben az Európai Unión belül a kulturális sokszínűség, a nemzeti kultúrák értékei meg-tartásának záloga is.

Ebben a rendszerben a külföldön működő magyar kulturális intézetek (19 intézet és két levéltári kirendeltség), illetve a szakdiplomata, a vendégoktatói és a lektori háló-zat (42 oktatói helyen) a magyar kulturális külpolitikai stratégia kiemelt pillérei közé tartoznak. A Balassi Intézet a magyar kulturális diplomácia hagyományaira támasz-kodva Magyarország presztízsét kívánja a kultúra-közvetítés eszközeivel erősíteni, az egyetemes magyar kultúra értékeinek minél hatékonyabb képviselete révén.

Az intézet egyik legfontosabb programja a Nemzeti Kulturális Alap által támogatott Publishing Hungary program, mely lehetőséget nyújt arra, hogy Magyarország – a Balassi Intézet és a külföldi magyar intézetek szervezésében – évi 10-12 nemzetközi könyvvásáron vegyen részt. Ennek keretében Magyarország és annak irodalma töb-bek között a lipcsei, párizsi, londoni, szentpétervári, prágai, bécsi, marosvásárhelyi, szófiai, belgrádi és moszkvai könyvvásárokon volt jelen.

Révész ÁgotaOktatási-kulturális szakdiplomata, Sanghaj


Új

c

ir

ku

sz

DALÍVAL álmodni

Azt ismerik, amikor Salvador Dalí el-megy a cirkuszba? Nem?! Montréal, Montevideo, Porto Alegre, Rio de Janeiro, Lausanne, Zürich és Madrid után most végre a budapesti közön-ség is megtudja, mi az igazság: november közepén a Müpába érkezik a Compagnia Finzi Pasca és a La Verità.

fotó

: Viv

iana

Can

gial

osi


„Az igazság mind-az, amiről álmodtunk, amit megtapasztaltunk, amit létrehoztunk – mindaz, ami az emlékezetünk részévé válik.” Ez a mondat a kályha, ahonnan minden indult: 2010 telén Julie Hamelin, a luganói székhelyű Compagnia Finzi Pasca egyik alapító tagja olvassa fel ezeket a szavakat férjének, a társulatvezető Daniele Finzi Pascának. Éppen túl vannak egy újabb sikeres bemutatón, de mindketten megérzik, hogy az álom igazságáról van monda-ni- és mutatnivalójuk.

Mielőtt ezt a történetet folytatnánk, szólni kell az 1964-es szü-letésű, kalandos életutat bejárt Daniele Finzi Pascáról. Szinte egész gyermekkorát több generáció óta fotográfus családja sö-tétkamrájában tölti, majd jött a gimnasztika, aztán képbe ke-rült a cirkusz, ahol először egy bohóc irányítása alatt dolgozott. Indiában halálos betegek mellett önkénteskedik, majd Svájcban a cirkusz, a tánc és a színház elemeit vegyítő társulatot alapít testvéreivel. Visszautasította a kötelező katonai szolgálatot, így két hónapot tölt egy svájci börtönben, ahol már Icaro című monológján dolgozik, amit az elmúlt húsz évben hat nyelven több mint hétszázszor adott elő.

Finzi Pasca ezután – a Müpa újcirkusz-sorozatát idén januárban elindító – Cirque Éloize számára 2002-2007 között a világszerte óriási sikert aratott Nomade, Rain és Nebbia című produkció-kat készítette el. 2005-ben a Cirque du Soleil Corteóját jegyzi: az előadást a bemutató óta több mint három millióan látták. 2006-ban a torinói téli olimpia záróünnepségét rendezte Finzi Pasca, amit közel kétmilliárd ember követett a televízión ke-resztül. A művész 2011-ben a körülötte évtizedek óta formáló-dó csapatra támaszkodva hozza létre a legújabb formációt, a Compagnia Finzi Pascát, ami működése első évében főleg ope-raprodukcióival (Aida, Bajazzók) hívja fel magára a figyelmet.

De hogy kerül a képbe Salvador Dalí? A szürrealizmus katalán mestere 1944-ben egy 9x15 méteres háttérfüggönyt készített a Trisztán és Izolda balettváltozatához, amit New Yorkban mu-tattak be. A képen viharos, zord tájat látunk és két, szakadt lepelbe burkolózó alakot, no meg a festő jól ismert, klasszikus védjegyeit: fej nélküli, mutáns és torz testeket, égbe nyúló mankókat, óriási, feketén csillogó hangyákat. A monumentális alkotást évtizedeken át senki sem láthatta: az inkognitójukat a mai napig féltve őrző svájci műgyűjtők Finzi Pascát keresték meg 2010-ben azzal, hogy egy múzeum helyett inkább újra színpadon szeretnék látni a képet. Azért éppen őt, mert a rendező korábbi munkáit lenyűgözve nézték, és biztosak voltak abban, hogy az álom és valóság határmezsgyéjére izgalmas kiruccanást tehet az alkotó.

„Dalít a rémálom inspirálta, míg a mi te-kintetünket elbűvölik, megihletik az ál-

mok. Amit tehát mutatunk, az nem Dalí igazsága lesz, viszont a Dalí ihlette igazság” – nyilatkozta a rendező egy interjúban. És az elkészült, 2013 januárjában Mont-réalban bemutatott, azóta pedig a világot járó új darab a

színek és érzékek valóságos tombolása, egyszerre roman-tikus és álomszerű, költői kaland lett. A negyvenes évek New Yorkjának kabaréját andalúz bukéval idézik meg a ját-

szók, másutt bikaviadalt imitálnak mankókra támaszkod-va, de egy rinocéroszfejű zongorista is színre lép. Trisztán és Izolda középkori históriájából, továbbá Dalí és szerelme, Gala

kapcsolatából szintén inspirálódtak az alkotók, ahogy olyan, ma már legendás pillanatokból is, mint amikor 1946-ban egy sajtótájékoztatón Dalí kis híján megfulladt, amikor nehézbúvár felszerelésben jelent meg az újságírók előtt…

A mintegy másfél órás esten egy tucat akrobata lép fel, akik a közel egy évig húzódó próbafolyamat alatt – szokatlanul a cir-kusz világában – először maguk választották ki a hozzájuk illő számokat, s a rendező ezekből állította össze az előadás végső formáját, melyben a zene, a világítás, a kellékek és a jelmezek egységes, ugyanakkor tökéletesen valószínűtlen világot hoznak létre. Finzi Pasca védjegye, a játékosság, a humor, a könnyed-ség meghatározója a látványos – a kritikusok szerint már-már túlságosan is látványos - produkciónak, amely résztvevőitől nem csak kemény munkát, de olykor szokatlan készségeket is elvár. A közönség például világszerte ámulva nézi az új eszközt, ami kifejezetten a La Verità kedvéért készült: a Möbius-szalag-ra emlékeztető cyr-kerék poétikus és félelmetes látványosság.

A La Verità már csak azért is lényeges állomás a társulat közös életében, mert egy hosszabb, alapvetően a zenés színház irá-nyába tett kitérő után ezzel a produkcióval kanyarodtak vissza a szorosabb értelemben vett cirkusz műfajához, amely persze messzemenőkig hasznosítja a színház komplex eszköztárát is. Olyannyira, hogy az alkotók elárulták: nem tudnak, mert nem is akarnak a ma már egymás mellett kényelmesen megférő mű-fajok között választani. A legfontosabb számukra az, hogy a közös álmodásban aktív szerep jut az egyik ámulatból a másik-ba eső közönségnek is, hiszen a szokatlan és bizarr képek fék-telenül áradó sorozatát nézve mindannyian úgy érezzük, hogy itt most bármi megtörténhet. A túlzás, vagyis az, hogy amit lá-tunk, sok a szó minden értelmében, a produkció leglényegéhez tartozik. Minden gondosan megkomponált megmozdulás azt célozza, hogy meginogjunk bizonyosságainkban, és legalább az előadás ideje alatt eltűnődjünk azon, mit jelent a fent és a lent, milyen titkokat rejt az ég, és valójában mi keresnivalónk van a földön.

A társulatvezető egy vele készült beszélgetésben így fogalma-zott: „A szürrealizmus kulcs lehet a kortárs művészet számára, hiszen új horizontokat nyit meg előttünk. Dalí analizálta a para-

noiát. A festményen Izolda arcát fátyol fedi… Mintha néha a valóságot is egy fátyol takarná el. Meg kell érte-

nünk ezt a világot.” A Müpában saját szemünk-kel győződhetünk meg arról, ahogy Daniele

Finzi Pasca és csapata minden segítséget megad ahhoz, hogy ezt a függönyt közö-sen húzzuk el.

Jászay Tamás

Fesztivál SzínházFINZI PASCA TÁRSULAT:

LA VERITÀ

2013. november

15., 16., 17., 19., 20., 21


A táncművészetben új utakat keresők már régen megkongatták a vészharangot a klasszikus balett és az elbeszélő jellegű színpa-di táncmű mint idejétmúlt forma, s annak sajátos esztétikája fe-lett. Mégis, az Ön koreográfiáinak a sikere azt példázza, hogy egy narratív – ebben az értelemben a hagyományokhoz hű – balett is lehet korszerű, a ma emberéhez szóló. Csakis a saját belső indít-tatásait követi?

A divat nem különösebben érdekel. Ma az absztrakt balett dívik - noha én jó absztrakt balettet nem ismerek. Ha egy absztrakt ba-lett igazán sikerül, vagyis tisztán, világosan és őszintén a testtel beszél, ha fölismerem a koreográfus akaratát, gondolatát, akkor az valójában már nem tartozik az elvont műfaj kategóriájába. Nem tudom megmagyarázni, miért, de erősen kötődöm a történethez és az irodalomhoz. Talán, mert megrögzött színházba járó vagyok, és imádom a prózai színpadot, az operát, a musicalt, a könyveket, a mozit. Kíváncsiságból egyszer megpróbáltam sztori nélkül egy rövid balettot koreografálni, de nem sikerült, mert a végén mégis csak ott volt a tartalom. Az eredményt látva koreográfus kollégám, Hans van Manen, az absztrakt nagy mestere azt mondta nekem: tudod mit, mindig próbálom, de akaratom ellenére nekem se sike-rül tartalmi ötlet nélkül kreálni! Pedig ő azoknak a ma sokat látható egyfelvonásos műveknek nagyszerű koreográfusa. Ez persze abból is adódhat, hogy a komponisták nem tudnak vagy nem akarnak egy két órás, nagy történettől inspirált partitúrát írni. Rövid lélegzetű lett a zeneművészet, de ez még nem jelenti azt, hogy ez így is marad.

Ön szólótáncosként kezdte a karrierjét Budapesten, majd a mün-cheni operához szerződött. Táncosként sem kényszerült „abszt-rakt” darabokba?

De, és szerettem is őket, csakhogy számomra az igazi kielégülést a nagy epikus mű jelenti, amely után az ember lemegy az öltöző-be, és azt mondja: ma én Anyegin, Sigfried vagy Rómeó voltam! Megszülettem, szerettem, verekedtem, gonoszkodtam, kellemet-lenkedtem, és a végén összetörtem. Ilyenkor annyira jól érzem ma-gam, hogy biztos vagyok benne, megéri táncosnak lenni.

A Győri Balett előadásában októberben debütáló Szentivánéji ál-mot eredetileg az 1994-es Veronai Fesztiválra készítette. Más a történet ma, 2013-ban?

A szerelmesek története mindig érvényes, nem kellett aktualizálni. A darab anno nagy együttesre készült, és a Győri Balett egy kisebb létszámú társulat, ezért szükség van némi redukcióra. Mikor egy alkotónak le kell rövidíteni a művét, az olyan, mintha a saját húsá-ból vágna ki egy darabot. Mégis azt hiszem, ezúttal előnyére vált a koreográfiának. Sűrűbb, kompaktabb és esszenciálisabb lett.

Ön több Shakespeare-adaptációt is készített (Rómeó és Júlia, Othello). Hogy született meg a Szentivánéji álom?

Mikor utánaolvastam a drámának, rá kellett döbbennem, hogy ez nemcsak egy szatirikus, groteszk vígjáték. A szórakoztató felszín ellenére a végkicsengésében mégiscsak komoly történet. A mon-danivaló – vagyis hogy a szerelem sehol sem gyümölcsözik, se a szegényeknél, se a gazdagoknál, se az isteneknél – elég goromba frázis. Mint ahogy az is, hogy a világ legszebb nője egy buta sza-márral tölti az éjszakát. A szentimentalizmusnak és a romantiká-nak itt semmi keresnivalója. A humornak igen. Sok embert meg-téveszthet Mendelssohn kellemes, álomvilágot idéző zenéje, pedig Shakespeare két-három szóval megjegyzi a darab végén, hogy amit láttunk, bizony nem csak álom volt... És ezt nem szabad elfelejteni, miközben jókat mosolygunk. Itt a szórakoztatás az elsődleges, de úgy, hogy ne zárja ki a háttérben megbúvó fanyar gondolatot.

Miért szerepel két Puck a darabban?

A színházban, ahol először rendeztem a Szentivánéjit, volt két ret-tentő jópofa, nagyszerű táncos (egyikük magyar: Zentay Gyula). Egyiket sem akartam előbbre helyezni a másiknál, és könnyebb, hatásosabb, viccesebb is kettőre koreografálni. Emellett valójában Shakespeare adta az ötletet. Szöget ütött a fejembe Oberon mon-data. „Te, te Puck, vagy Robin, vagy hogy is hívnak titeket...”

Európa több nagyvárosában (Dortmund, Bonn, Bázel, Düsseldorf) volt balettigazgató. 2009 óta pedig meghívott koreográfusként tevékenykedik a világ operaházaiban, vagyis gazdag nemzetközi tapasztalattal bír. Milyen Győrben próbálni?

Meg kell mondjam, hogy a táncosok mindenhol a világon egyfor-mák. Van, aki több intelligenciával dolgozik, más kevésbé. A leg-fontosabb, hogy a művész akarjon, tudjon tanulni. Ne ignorálja a kéréseket, ne legyen fáradt. Az agyában vigye haza a művészi feladatot. Egyébként bármelyik együttessel dolgozom, egy prob-lémám mindig akad: a táncosok szeretik „eltáncolni” a történe-tet ahelyett, hogy hagynák, hogy a testükön éljen és uralkodjon a mese. Nagy súlyt fektetek arra, hogy senki ne tegyen olyasmit, amit ő maga nem ért. Különben mit tud átadni a nézőnek? Min-

Kell a történet Beszélgetés Vámos Györggyel

Tá

nc


den kézmozdulat egy meghívás vagy egy elutasítás. Minden for-gás mögött öröm vagy szomorúság rejtőzik. Itt kezdődik a szakma. Mindennek értelme kell legyen, nincs helye üresjáratnak. Ez csak kemény, eszes munkával érhető el. Fontosnak tartom, hogy az as-szisztensem, Joyce Couco és én sohasem ülve tanítunk be, hanem aktívan követjük a munkát. Bár a mi évek során lestrapálódott testünk sokra már nem képes, a szituáció svungját, hangulatát, energiáját mégis tudnunk kell közvetíteni a táncos felé.

Manapság szerencsére semmiféle tánchagyomány nem köti meg a koreográfusok kezét. Mindenki a saját testéből alkot, táplálko-zik és építkezik. Én a klasszikus baletten nőttem fel, azt tanultam, elsősorban az mutatkozik meg a mozdulataimban. Emellett hasz-nálok minden mozdulatot, ami eszembe (testembe) jut, és amit érvényesnek érzek a műben. A break-tánc sajnos nem megy..., az én izomzatom azt már nem teheti. De ha fiatal lennék, valószínűleg azt is beleszőném a mozgásanyagba. Arra törekszünk, hogy a moz-dulatoknak legyen magától érthető helye a történet realitásában. A klasszikus balett annyira művi, hogy az ember tulajdonképpen tényleg csak csodálni tudja. Ám ha én azt szeretném, hogy a kö-zönség értsen is engem, hogy velem tartson és érezzen, akkor úgy is kell koreografálnom. Ha valami ámulatba ejti, de különösebben nem érinti meg a nézőt, az cirkusz. Félreértés ne essék, tisztelem az akrobatákat, de nem érzek velük, hanem megcsodálom őket.

Többségében a balettirodalom klasszikusait (Hamupipőke, Diótörő, Csipkerózsika, Giselle, Rómeó és Júlia, Spartacus, A hattyúk tava) öltözteti új színekbe, gondolja újra. Sosem csábult el más irányba?

Csináltam több, kevésbé ismert, egész estét betöltő darabot (pl. A toledói zsidó lány, Shannon Rose, Julien Sorel, Lucidor stb.), de ezek sajnálatos módon elmúlnak. Ha egy cím vagy történet ismeretlen, arra nehéz a nézőt behozni. A Diótörőmet, a Rómeó és Júliát példá-ul már vagy húsz éve telt házzal játsszák az együttesek. Ám más esetben – még ha a darabnak egyébként nagy sikere is van – egy idő után elfogy a látogató. Úgy tűnik, hogy a mai színházba járók nem túl „kalandvágyóak”... Biztosra mennek, legalábbis ami a ze-nét és címet illeti.

No, azért tegyük hozzá, hogy sem a Diótörője, sem a Csipke-rózsikája nem a klasszikus történet újra felmondása. A zene Csajkovszkij, de a Diótörő Dickens egyik törté-netét meséli el, a Csipkerózsika pedig az állítólag életben maradt Romanov-lányét, Anasztáziáét...

Ezek a nagy balett-klasszikusok a zene miatt élnek. A muzsika mestermunka, de a mondanivaló enyhe és lapos. Számomra legalábbis. Egyszerűen szégyell-ném a történeteket korhűen úgy előadni, ahogy azt elődeim akkoriban tették . Ez lustaság is lenne. A zene persze erősen megköti a rendező kezét. Egy Diótörőből nem lehet intellektuális, társadalomkritikus, filozófiai művet csinál-ni, mivel a zenéje eleve telítve van ábrándozó mesés hangulattal. Olyan ötletet kell keresni, amin nem alszik el sem a gyerek, sem a nézők korosabbik fele. Meg én sem! Vigyük tehát magunkat a nagyszerű zene mélyébe. Például Dickens remekművével.

Mit gondol a kortárs táncról, a kortárs tendenciákról?

A szót, kortárs, nem kedvelem. Én is „kortárs” vagyok. Nem ér-tem... Ha a színpadon falra mászik egy meztelen ember, akkor kortárs alkotóról beszélnek, de ha nálam a szerelmes Júlia kétszer-

háromszor megfordul boldogságában, akkor én már konzervatív-nak számítok. Azt hiszem, hogy akkor leszek és vagyok kortárs, ha érthetően tudok szólni a ma emberéhez. A művészetben csak két megnevezés számít: jó vagy nem jó. Aztán ezt lehet részletezni, de hogy ez melyik irányzathoz vagy melyik fiókba tartozik, ez a kérdés teljesen érdektelen. Shakespeare meg Bach már több száz éves, és mégis úgy tartjuk számon őket, mint kortársat és modernt, mert műveik tökéletesek.

Tervez új darabot?

Új darabra jelenleg nem vállalkozom, mert mint ahogy említettem, testem kissé elkopott. Én szerettem a saját mozdulataimmal dol-gozni, de ha ez a lehetőség már nem áll fenn, nem friss és nehéz-kesen artikulál... Képzelje el, ha ebből kellene koreografálnom, amit az idős test tud... Unalmas lenne. Ez okból kissé visszahúzódom. Nagyon szeretek betanítani, szívesen viszem színre a már meglé-vő repertoárom darabjait, dolgozom fiatal művészekkel, a műve-ken pedig mindig akad javítani, csiszolgatni való. Felemelő érzés megpróbálni a lehetetlent, vagyis a realitást a mi művészetünkkel visszaadni. Mint ahogy többen állítják: az igazi szép munka a pre-mier után következik! Szerencsére vannak olyan balettjaim, mint a Giselle, a Coppelia, a Csipkerózsika, a Rómeó és Júlia, A hattyúk tava, a Diótörő, amelyeket, ha egy színház átvesz, még hosszú évekig tud játszani.

Szoboszlai Annamária


GYŐRI BALETT:

SZENTIVÁNÉJI ÁLOM –

BUDAPESTI BEMUTATÓ

2013. december 3.


Kö

nn

yű L. A.

Alighanem csöppet sem túlzás kijelenteni, hogy Rúzsa Magdi személyében egy korszakos magyar díváról beszélhetünk. Története – vajdasági lány lévén – érintkezik a magyar történelemmel, megasztáros induló-ként fontos, jelképes alakja volt annak az MR2 átformálódása melletti legfontosabb hullámnak és szem-léletváltásnak, amely az utóbbi évtizedben átrendezte a Magyar Rádió popkínálatát. Emellett az elmúlt években ő volt az egyetlen, aki magyarként bejutott az Eurovíziós Dalfesztivál tízes döntőjébe. Rúzsa Mag-di remek énekesnői kvalitásai és profi hozzáállása mellett mindvégig meg tudta őrizni az alulról jövők hite-lességét – vagyis azt, hogy a kellő állhatatossággal, odaadással és persze az ezt meghitelező adottságokkal bárkiből lehet híres előadó. A Tizenegy című harmadik lemeze már egy a képességeivel magabiztosan bánó énekesnőt mutat. Persze, ez az érettség önmagában véve mit se érne, ha nem lennének rajta olyan, minden eddiginél erősebb slágerek, mint a lüktető Tárd ki a szíved vagy az elsöprő Szerelem. A Rúzsa Magdi-kon-certeken játszó öttagú rockzenekar ezúttal fúvósokkal és vonósokkal bővül ki, az együttest Fekete Kovács Kornél vezeti. Az est Kentaur fantasztikus díszletével színesedik, így adja az énekesnő a Müpában év végi koncertjét november 18-án délután és este.

Az idén 15 éves Bëlgárol a szinte már a megjelenése előtt magyar hiphopklasszikussá váló debütlemeze (2002) ellenére is kevesen gondolták, hogy a következő évtized egyik legnépszerűbb zenekarává fog válni. Ahelyett, hogy megmaradt volna a hiphop keretei között, a Bëlga a magyar popzene egyik elsőszámú zenebohóca lett: a rap mellett műfaji korlátokat nem ismerve nyúlt hozzá mindig ahhoz a stílushoz, ami leg-inkább passzolt az adott szöveg témájához. A lemezről lemezre új, meglepő ötletekkel előálló csapat idén őszre tervezett 12. anyagának ötleteit, félkész halandzsáit nemrégiben Bandcamp-oldalukra is kitették, betekintést nyújtva ezzel a kedvesen kattant, örök kamasz műhelyükbe. A rendkívül széles körben népszerű Bëlga legalább annyira része a társadalmi élt sem nélkülöző legjobb magyar humoristahagyománynak, mint az igényes popzenének. Koncertjük közönsége biztosan számon tartja az olyan népszerű slágereket, mint a Gépkocsi, a Zsolti a béka vagy a Fehérlófia.

A személyiség hitele

Korlátok nélkül, szabadon

Érzékiség és eleganciaZséda, azaz Zsédenyi Adrienn már közel két évtizede fontos alakja a magyar könnyűzenei életnek. Mély, érzelmes hangjával ő lett a finom érzékiség, a visszafogott elegancia megtestesítője. Ő az, akit a férfiak szívesen vinnének haza bemutatni a szüleiknek, akit a lányok szívesen tudnának barátnőjüknek, akivel szívesen mennének el vásárolgatni. Dalai, kezdve az első slágerétől (Valahol egy férfi vár), a mindenki által ismert, kacér Szeress moston, a Létray Ákossal duettben előadott Valaholon és az Elhagy lefojtott barokkos diszkóján át egészen a Legyen úgy felszabadult tánczenéjéig, vagy az Ajtók mögött-ig rendre a toplisták elejére kerültek. Ennek a sikeres, arany- és platina-lemezekkel kísért évtizednek témájában nosztalgikus, ám zeneileg előremu-tató összefoglalása lesz az énekesnő koncertje, ami az MR2 Akusztik+ a Müpából elnevezésű sorozat részeként kerül megrendezésre olyan vendégek közreműködésével, mint Szakcsi Lakatos Béla, Szirtes Edi-na Mókus és Rakonczai Viktor. A jazzkvartett és vonósnégyes ta-lálkozásaként beharangozott műsor – amely teret enged Zsédának visszanyúlni a Cotton Club Singerses idők emlékezetes pillanatai-hoz is –, varázslatos, bensőséges estét ígér.


Hangversenyterem

RÚZSA MAGDI

ÉV VÉGI KONCERT

2013. november 18.


BËLGA

2013. december 30.


Hangversenyterem

• mr2 akusztik+ a Müpából •

ZSÉDA

2013.

december 14.


Kö

nn

yű

Szoktad hallgatni a saját lemezeidet?

Saját stúdióban dolgozom, a dalok többségénél magam vagyok a zeneszerző-szövegíró, a hangszerelő és a produ-cer is, így nagyjából egymilliószor hallom a lemezt, mire kiadásra kerül. Ez a szám megduplázódik a videóklip for-gatása, vágása vagy a próbák során, ezért általában csak nagyobb időtávlatból szoktam saját felvételt hallgatni, ha ilyenre egyáltalán sor kerül. Amikor tizenkét éve új helyre költöztünk, először nem a mosógépet, hanem – termé-szetesen – a hi-fit üzemeltem be, és az első Bonanza-lemezt hallgattam meg az új otthonunkban. Igaz, az már akkor is réginek számított.

Gondolom, a Karcolatokat is sokszor meghallgattad. Hogy emlékszel vissza rá, és milyennek tűnik most?

Húsz év után a jubileumi koncertekre készülve tettem fel a lemezt. Távolinak hat, de sok dalt azóta is játszunk, ilyen például a Hello. Útkereső anyag volt, benne sűrűsödtek azok az energiák, amelyeket nem lehetett a zenekarral kiélni. Megjelentem László Attilánál a kedvenc Suzanne Vega-lemezekkel, meg az akusztikus gitárra komponált dalaimmal. Ez a virtuóz, jazz-érzékenységű ember pedig elfogadott partnernek, nem küldött haza azzal, hogy „ta-nulj meg rendesen gitározni”. Azonnal értette, mit szeret-nék csinálni. Különösebb bizonyításvágy nélkül készült az album, nem a siker lebegett a szemünk előtt. A kiadó úgy számolt, már az is jó, ha a harminc-ötvenezres lemezvá-sárló táborból háromezren megveszik – ez akkor kevésnek számított. A sors különös fordulata, hogy nagyon sikeres lemez lett, a százezres eladást is túllépte.

Van olyan régi dal, melynek előadása ma különösen nagy kihívást jelent?

Az őszi előadásokon minden dalt mai hangszerelésben játszunk, nem cél, hogy az eredeti, helyenként „naiv” vál-tozatokat élesszük fel. Ilyen tekintetben az egész reper-toár kihívást jelent. Mai koncertet szeretnénk, nem sima nosztalgiázást. Ha az ember kellő öniróniával közelít a sa-ját munkájához – ebben volt módom gyakorlatot szerez-ni –, akkor majdnem bármelyik régi dalt el lehet játszani. A lényeg az, hogy ne csináljunk úgy, mintha még mindig húszévesek lennénk. Ebben a műfajban gyakori jelenség, hogy a dalokat évtizedeken keresztül ugyanúgy adják elő, ugyanabba a pózba merevedve. Ha valakinek az eredeti tetszik, bármikor meghallgathatja a lemezeket. Számom-ra az élő előadáshoz szükséges a formai megújulás igé-nye, mert szeretném a saját érdeklődésemet is fenntarta-ni: ez a közönség érdeklődésének is előfeltétele.

Mostanában több remixet készítettél. Más ez a munka, mint amikor saját számon dolgozol?

A remix számomra játék, stílusgyakorlat. Amúgy is szere-tek a stúdióban hangszíneket babrálgatni, új hangzásokat felfedezni. A munka kezdetben ugyanolyan, mint egy új dalnál, azzal a különbséggel, hogy már megvan az ének, amiből ki lehet indulni. A saját szerzeményeknél általá-ban az elkészült hangszerelés után kezdek szöveget írni, arra figyelek, hogy a kész zenei forma milyen tartalmat hív be, milyen világot idéz meg. A munkának ez a küzdel-mesebb része kimarad a remixeknél, így csak a hangzásra koncentrálhat az ember.

Rónai András

KELLŐ ÖNIRÓNIÁVAL1993-ban jelent meg Ákos első szólólemeze, a Karcolatok. A későbbi karrier abba még nemigen volt belekódolva: kevesen sejtették, hogy a Bonanza Banzai frontembereként ismert Ákos milyen pályát fog befutni szólóban. Az évfordulón Karcolatok 20 címmel turnézik a teljes lemez áthangszerelt változatával és más dalokkal, majd hosszabb koncertszü-net következik.


Hangversenyterem

ÁKOS – KARCOLATOK 20

2013.

november 16., 17.


Mockasint első lemeze, a 2010-es Please Turn Me into the Snat megjelenésekor a mér-tékadó szaksajtó rögtön Syd Barretthez és Brian Wilsonhoz kezdte hasonlítani. És va-lóban! A Tame Impala-féle modern stúdiótechnikán alapuló neo-pszichedeliát, folkot, galaktikus jazzt, néhol szambát, amolyan hazai hagyományként kiwi popos hatásokat, valamint valamiféle új impresszionizmust is egybeolvasztó dalai mindenképpen a kö-vetkező évek nagy reménységévé tették Connan Mockasint. Az afféle csodagyerek-ként kezelt zenész dalai alapvetően egyfajta idilli hangoltság felől indulnak, de már rögtön az első hangok édeni disszonanciába omlanak el. Békésen úszik szét minden; elsőre mintha csak vastag ecsetvonásszerű hangulatok húzódnának egymásra, de jobban odafigyelve bizony rengeteg nem hivalkodó, ám szellemes megoldást lehet el-csípni. Eközben szinte lehetetlen eldönteni, hogy fiú vagy lány énekel, ahogy azt is, hogy felnőtt vagy gyerek. Igazi időtlen, kimeríthetetlen zene ez. A budapesti koncert érdekessége, hogy néhány héttel előtte fog megjelenni a zenész második, Caramel című új albuma. Mockasin sejtelmes nyilatkozatából erről egyelőre annyit tudhatunk, hogy az előző folytatása lesz, hasonló szürreális témákkal, a „főnök” és a delfin szerel-méről, boldogságról és egy azt szétzúzó autóbalesetről. Mockasin elismertéségét mi sem mutatja jobban, mint hogy már turnézott a Radiohead előzenekaraként, játszott Charlotte Gainsbourg kísérőzenekarában, dolgozott együtt Fat Boy Slimmel, első le-mezét pedig a neves techno-producer, Erol Alkan jelentette meg kiadójánál, a Because Musicnál.

Dányi Krisztina morningdeer nevű projektjénél keresve sem lehetett volna jobb előzenekart választani Connan Mockasin elé. Az énekeső a 2011-es lo-fi hálószobapop hullámmal bukkant fel, de rögtön ki is tűnt onnan játékos, improvizatív ihletettsé-gével. Otthon felvett Days című első lemezén a világban tulajdonképpen mindenféle hangot potenciális hangszerként kezelő barkács-szemlélet mellett – ami olyan érzést keltett, mintha az egész lakás berendezéseivel együtt táncra kelt volna – azért ön-magukban is remek jazzes, kísérletező dalok sorakoztak, emellett Krisztina pusztán énekesnőkent is zseniálisnak bizonyult. Ennek köszönhetően a multiinstrumentalista énekesnő második, a befelé forduló Dayszel szemben a külvilág felé nyitó, magabiztosabb és extrovertáltabb Concert On The Twig című idei lemeze már angol, amerikai és japán terjesztést is kapott. A dalait továbbra is egyedül, otthon rögzítő énekesnő koncertjein mostanában há-rom kísérőzenésszel társul. Az elektronikát és a ritmusokat Bolcsó Bálint és Halmos András kezeli, gitáron pedig a Péterfy Bori-féle Love Bandből ismerős Mészáros Ádám kíséri Krisztinát.

Új-ZélandrólPSZICHEDELIKUS POPAz új-zélandi Connan Mockasin, azaz Connan Tant Hosford személyé-ben a kortárs popzene egyik nagy reménysége érkezik Magyarországra, hogy koncertet adjon a Művészetek Palotájában.


CONNAN MOCKASIN;

MORNINGDEER

2013.

NOVEMBER 28.

Szinte lehetetlen eldönteni, hogy fiú vagy lány énekel, ahogy azt is, hogy felnőtt vagy gyerek.

Kö

nn

yű

Lang Ádám

FISCHER IVÁNBUDAPESTI

FESZTIVÁLZENEKARÜNNEPELJEN VELÜNK A JUBILEUMI ÉVADBAN!

WWW.BFZ.HU

bfz_235x297mm.indd 1 2013.10.01. 15:44


Új-Zélandról

FISCHER IVÁNBUDAPESTI

FESZTIVÁLZENEKARÜNNEPELJEN VELÜNK A JUBILEUMI ÉVADBAN!

WWW.BFZ.HU

bfz_235x297mm.indd 1 2013.10.01. 15:44


Cs

ip

A Hang-Szer-Szám sorozat megálmodója, a Művészetek Palotája ifjúsági prog-ramjaiért felelős szerkesztő, Körmendy Zsolt fontosnak tartja, hogy a gyerme-kek, fiatalok közelebbről is megismerjék a hangszereket, kipróbálhassák azokat. Szerinte ahelyett, hogy egy koncertet szakítanak meg néhány hangszer megis-mertetésével, miért ne lehetne kifejezetten a hangszerbemutató a profilja egy rendezvénynek? Természetesen sok zenével. A Müpa már évek óta népszerű sorozatán a zenekari hangszerektől kezdve a legkülönlegesebb népi zeneszer-számokig számos instrumentummal találkozhattak már kicsik és nagyok.

A Zenél a világ! című programok különböző földrészek, tájak népzenéivel fog-lalkoznak, s lassan két év után újra egy ismeretlen ismerősnek mondható vidék hangszereit és zenéit mutatják majd be a muzsikusok: Nikola Parov (Balkan Syndicate, Nikola Parov Quartet) és barátai. A sorozat létrejöttében a Müpa partnere az Ethnosound/Afrosound világzenei hangszerbolt.

A magyarokhoz nagyon közel állnak Bulgária, Görögország és – az egyszerű-ség kedvéért – a volt Jugoszlávia országainak népzenéi, hiszen már az 1968-as Táncdalfesztiválon, amikor az Illés-együttes zsebelte be a legtöbb díjat az Amikor én még kissrác voltam című dalukkal, a délszláv népzenei hatást mutató beatzene sokakban azt a felismerést keltette, hogy végre valami eredetit halla-nak, ami még ráadásul népi is, sőt magyaros. Nem sokkal később Sebő Ferenc használt fel bolgár, szerb és horvát dallamokat énekelt verseiben, elsősorban az időmértékes költeményekhez. 1974-ben megalakult a délszláv népzenét játszó Vujicsics együttes, 1980-ban a görög zenére specializálódott Sirtos, 1982-ben pedig a Zsarátnok együttes, a bolgár származású Parov vezetésével. A listát persze bővíthetnénk még a Barbarótól egészen a Balkán Fanatikig.

Nikola Parov, a sokoldalú muzsikus, zeneszerző és producer, a Népművészet Mestere Bulgária fővárosában született, ahol már hatévesen megtanult man-dolinozni, tízévesen – vagyis nem sokkal a család Budapestre költözése után – pedig csellózni és zongorázni kezdett. Húszévesen alapította a már említett Zsarátnokot, amely balkáni népek zenéjét ötvözte. Ekkortájt kezdett el foglal-kozni az ír és kelta népzenékkel is, a világhírű Riverdance-hoz is csatlakozott. Ő írta a Magyar Állami Népi Együttes Naplegenda című produkciójának a zenéjét, fellépett Sebestyén Márta és Herczku Ágnes oldalán is, a Barbaro együttes-ben töltött évek alatt pedig olyan különleges hangszerek mestere lett, mint a buzuki, a kaval vagy a gadulka.

A bemutató közönsége hangszercsoportonként ismerkedhet meg a hangsze-rekkel, és megtudhatja majd például, hogy nem minden gitár, ami pengetős, tehát a szerbek és horvátok által közkedvelt tambura vagy a görögök fémhú-ros hangszere, a buzuki sem az. Megismerheti majd a publikum a gajde nevű makedón dudát, a svéd származású billentyűs-vonós instrumentumot, a nyckelharpát, a daul (vagy davul) nevű dobot, valamint a közép-ázsiai eredetű, Bulgáriában igen népszerű vonós hangszert, a gadulkát, amely tulajdonképpen a viola d’amore őse.

Az egyik legnépszerűbb, a magyar népzenében is használatos fúvós hangszer, a kaval lesz a bemutató egyik főszereplője. Ez a hangszer eredetileg perzsa-arab származású (közeli rokona az arab neinek), és a furulyákkal ellentétben nincs sípja – így kicsit máris sántít a cím –, hanem csak egy üres cső lyukakkal ellátva.

Nikola Parov kincsestára persze ennél még jóval többet rejteget – a különleges hangszerek mellett nem utolsó-sorban izgalmas zenéket.

Tóth Endre

KAVALLAL, DAULLAL, GADULKÁVAL…Talán valahogy így hangzana a „Síppal, dobbal, nádi hegedűvel” balkáni vál-tozata. Legtöbben valószínűleg már a fenti hangszernevek jelentését sem ismerik. De ezeken kívül is akad még jó néhány, melynek neve nem csupán a fia-taloknak nem cseng ismerősen, de vél-hetően a felnőttek sem tudnák rögtön dekódolni.

Üvegterem

• hang-szer-szám •ZENÉL A VILÁG! – PÁRATLAN

ZENÉK A BALKÁNRÓLNIKOLA PAROV ÉS BARÁTAI

2013. december 14.



Harapható zeneGyerekkori hátizsákjában az AC/DC mellett Best of Bach kazetta lapult. A mandolinozást vívásra cserélte, mert az a csajozáshoz jobban passzolt. Volt rádiós műsorvezető, tévéri-porter, rendezőasszisztens a Bárka Színházban, Szakcsi Lakatos Béla pedig rajongott a hagymaleveséért, amelyet egy jazzklubban főzött. Már megváltotta a „csak oda” repülő-jegyét Londonba, amikor a Müpa-stúdió főszerkesztője lett. Ő az egyik leggyorsabb ember, akivel valaha találkoztam: szinte futnom kell mellette, ha tartani akarom a tempót. És ugyanilyen ritmusban gondolkodik.

fotó

: Kec

skem

éti D

ávid


Ku

li

ss

za

Kovács Krisztián nem szereti a nyilvánosságot. Talán ennyi is sok neki, mert nem magáról akar beszélni, hanem arról, amit kollégáival együtt építettek fel, és arról, amit általa el akarnak érni. Aktuálisan most a Müpa új stúdiójára a legbüszkébb, amelyet nemsokára átadnak, és ahová bekö-szönt a HD-korszak, vagyis jobb lesz a képminőség, mint eddig bármikor.

„10 HD-felbontású kamerával és 4 akciókamerával dolgo-zunk majd. A napokban ül össze egy kreatív stáb, akikkel újragondoljuk a világítást, a lehetséges díszleteket. A jövő-ben sokkal jobban együtt tudunk majd gondolkodni a zene-karokkal, a művészekkel, és már azelőtt kísérletezhetünk a színpadképpel, mielőtt a fellépők megérkeznek. Erre eddig csak nagyon ritkán volt alkalmunk”– meséli szélesen gesz-tikulálva, egy levegővel, miközben sós mandulát ropogtat, mert az felpörgeti az agyműködést. Kell is ez a technika a koncertfelvételekhez, az internetes élő közvetítésekhez, a saját gyártású werk-, dokumentum- és imázsfilmekhez, meg az olyan tematikus összeállításokhoz, mint a közszol-gálati médiának készülő MüpArt és MüpArt Classic. Ko-vács Krisztián mindebben szerkesztőként és rendezőként is részt vesz. De már nincs időm azon merengeni, hogy az agya valószínűleg mandula nélkül is állandóan pörög, mert a stúdióból már száguldunk is tovább a Müpa folyosóin.

„Amikor kilépek a stúdióból, az egyik oldalon Kocsis Zol-tán próbál a Nemzeti Filharmonikusokkal, a másikon meg éppen táncosok gyakorolnak. Mi itt szimbiózisban élünk a művészekkel. Ám ettől még nem élhetünk burokban – mindez a show businessről is szól, amelynek egyik alapja a piac maga, így természetesen az is nagyon fontos, hogy minél több nézőnk legyen.” Kovács Krisztián 2005-ben kez-dett dolgozni a Müpa-stúdióban szerkesztőként, később főszerkesztő lett. Számára ez „terra incognita”, vagyis is-meretlen föld volt, amelyet meg kellett hódítani. Azért nem ült fel arra a bizonyos repülőre, amellyel Londonban landolt volna, hogy új életet kezdjen, mert a közeget, az új kihívást inspirálónak találta. Érezte, úttörő lehet egy más-fajta tartalomszolgáltatás felépítésében, amely nemcsak Magyarországon, de Európában is újdonságnak számít. Így született meg a 2010-ben Müpa Live Webcast.

„A Gutenberg-galaxis után eljött az Internet-galaxis. A ha-gyományos, lineáris műsorszórásnak vége. Már nem várjuk reggelente, hogy becsúsztassák az újságot az ajtó alatt, mert felkelés után két perccel az interneten olvassuk a híreket. Azon sem izgulunk, hogy mikor kezdődik a televí-zióban a kedvenc sorozatunk. A jelen és a jövő a bármikor lekérhető médiatartalmaké. Bár a Müpa-stúdió feladata kezdetben csak a koncertek archiválása volt, tudtam, hogy fel akarok építeni egy olyan webfelületet, amelyen élőben, több kamerával közvetítjük a koncerteket, és a kapcsoló-dó tartalmakat. Jövőre megújulunk, előre hirdetjük majd a koncerteket, amelyek utólag visszanézhetőek lesznek.

Csomagban gondolkodunk: interjúk, ismeretterjesztő- és kulissza-videók is készülnek. Interaktív felület lesz, a néző maga szerkesztheti majd, mit akar látni-hallani. Ha például csak az interjúra, vagy csak a nyitányra kiváncsi, összeválo-gathatja a számára érdekes tartalmakat” – avat be tervei részleteibe.

Lesz csak audiotartalom is. Ez a része a webfelületnek ha-sonlítani fog egy rádióhoz. A különbség az, hogy itt a fel-használó választhatja ki, mit és milyen sorrendben akar meghallgatni. A lényeg a „tiszta hang” élménye. Merthogy itt nem találunk majd semmi mást, csak minőségi zenét, tartalmat. Kovács Krisztián két dologban feltétel nélkül hisz. „Egyrészt: tény, hogy a kevésbé jó minőségű és kön-nyen fogyasztható tartalmakat szívesebben nézik a nézők, de ha ügyesek vagyunk, fogyasztják a jót is. Másrészt: az vagy, amit nézel. Vagyis, szerintem a komolyzene nem életidegen, elefántcsonttoronyba zárt valami. Harapható, érezhető, megélhető, elvihető dolog, amely inspirál, hogy kipróbáld mindazt, amit a zene közvetít. Mi így akarunk a zenéről kommunikálni.” Mindehhez persze kellenek azok, akik szinte láthatatlanul dolgoznak a koncertfelvételeken és a filmeken. „A tegnapi nap hőse például Eiler-Kiss Károly színpadmester, aki a felvétel előtt, a színpadon egy lehe-tetlen helyre felmászva készített nekünk két világítható felületet. A néző pedig ebből csak azt látja, hogy a felvé-telen a művész nem esik be egy fekete háttérbe. Ez a fajta mentalitás az, ami egyedülálló a Müpában.”

Kovács Krisztián jövőre szeretne elindítani egy oktatási programot, hogy munkatársai továbbképezhessék magukat a mozgóképkészítés terén. De olyan Müpa-alkalmazásokat is fejlesztene, amelyeket az énektanárok intelligens táblák és tabletek segítségével használhatnának a tanórákon. Például, ha Bachról van szó, a gyerekek meghallgathatnák is a Budapesti Fesztiválzenekar előző napi koncertjét akár. Ezen túl szívesen készítene rövid zenei tréning-videókat is, amelyekből ismert muzsikusokról, híres művekről lehet ér-dekességeket megtudni. De ha rajta múlik, a Müpa Stúdió gyárt majd zenéről szóló fikciós filmeket is.

Kovács Krisztián ma is ugyanazzal az energiával fog bele mindenbe, mint amikor még egy jazzklubban volt minde-nes. Amikor zongorát kellett vásárolnia a klubnak, Oláh Kál-mántól kért tanácsot. Órákon át telefonáltak arról, milyen is a tökéletes hangszer. Oláh Kálmán, aki éppen a fürdő-kádból beszélt, és mire letették a telefont, rég kihűlt a für-dővize, évekkel később szerzői estet tartott a Müpában. Az estet Kovács Krisztián rendezte. Inspirálóak, mondja, ezek az újra-találkozások, mint ahogy örök kihívás, hogy a kö-vetkező koncertfelvétel is jól sikerüljön. Ahogy a Müpa stú-dió főszerkesztője mondja: „160 felvételt csinálni évente: rock’n’roll. De ahhoz hogy a 161. is ugyanolyan jó, sőt még jobb legyen, a munkatársaimnak először rajtam kell látniuk, hogy nekem mennyire fontos ez. Akkor lesz nekik is az!”

Sipos Szilvia


Hu

ll

ám

ho

ss

z

A Müpa megnyitása óta élvezem a hangversenyterem akusztikáját, sőt a látványát is, hiszen a falak különleges belső kialakítását Jovánovics György szobrász tervezte, akinek a műveiből én is rendezek kiállítá-sokat a galériámban. Nem jutok el hangversenyre olyan gyakran, ahogy szeretnék, amit különösen a nagyszerű programok előze-teseit böngészve sajnálok. A legkedvesebb emlékem egy tavaszi

koncerthez kötődik, amikor a 12 éves fiammal végighallgattuk Kocsis Zoltán ve-zényletével Bartók Concertóját.


Hangversenyterem

VERDI: REQUIEM

2013. november 1.

Valkó Margit Kisterem Galéria

Számomra az elmúlt évek egyik legemlékezetesebb koncertje Bryn Terfel áriaestje volt. A világ egyik legjobb baritonja, a walesi farmercsaládból származó kedves, barátságos, nagy medve összegyűjtötte az operairodalom cinikus, gonosz és intrikus alakjait, és a bőrükbe bújt. Terfel Mozart-énekesként vált ismertté, majd zordabb szerepekre vágyott, és egyre több Wagner-hőst alakított. Végül nagy fába vágta a fejszéjét: Bad Boys című lemezét hallgatva ked-vünkre ijedezhettünk a démoni áriák hallatán. Milánó, London, Chicago,

Tokió, Párizs és Bécs után Budapesten a Müpa színpadán is életre keltette a sátáni Jágót. az ördögi Mefisztót, a rafinált Dulcamara doktort, és a zord kormányzót, Pizarrót. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

MAHLER: IX. (D-DÚR) SZIMFÓNIA

2013. november 28.

Virág JuditVirág Judit Galéria

Az idei számos csodálatos hangverseny közül kettő is kedves emlék számomra: az egyik a Tavaszi Fesztivál talán legnagyobb sztárja, Claudio Abbado vezényelte Orchestra Mozart el-képesztő estje, a másik az amúgy szerencsére minden évben Budapestre látogató Grigorij Szokolov áprilisi zongorahangversenye: az ő koncertjeit hosszú évek óta sohasem mulasz-tom el meghallgatni.

November 6-án a lengyel kortárs zene legnagyobb élő alakja, a 80 éves Krzysztof Penderecki vezényli a Müpában két saját művét, a hegedűs–brácsás Kettősversenyt és a VIII. szimfóniát, a Concerto Budapest élén – ráadásul mindkét darab most szólal meg Magyarországon először. December 16-án pedig a kiváló görög he-gedűművész, Leonidasz Kavakosz lép fel a Budapesti Fesztiválzenekar

koncertjén, nemcsak hangszerrel a kezében, de karmesteri minőségben is. Szólistaként Mozart G-dúr versenyművét játssza, a dirigens Kavakosz irányításával pedig Haydn Med-ve-szimfóniája és Muszorgszkij Egy kiállítás képei című sorozata szólal meg – utóbbi természetesen Ravel hangszerelésében. Számomra mindkét koncert kihagyhatatlan.

Pados Gábor acb Galéria


KRZYSZTOF PENDERECKI ÉS A CONCERTO BUDAPEST, „PENDERECKI 80”

2013. november 6.





É L M É N Y TA J Á N D É K B A

A J Á N D É K U TA LVÁ N Y O K A M Ü PA J E G Y P É N Z TÁ R A I B A N K A P H AT Ó K




KRITIKÁK Edita Gruberova szeptember 10-i fellépéséről (Müpa, Donizetti: Boleyn Anna)

Egy-egy magasból aláhanyatló és a vérpad felé el-indított nagy női sors valósággal ideális operai alap-anyag, már ha időről időre akad hozzá olyan szoprán, aki bírja hangszállal, stílusérzékkel és persze sze-mélyiséggel az ilyen valódi primadonnaszerepeket. Ha nem is az utolsó, de okvetlenül az egyik legna-gyobb e komplex teherbírású énekesnők sorában a 67 esztendős Edita Gruberova, aki múlt kedden újra csodát tett a pódiumon: a koncertszerű körül-mények közepette elénk állított egy királynőt – mi több, egy embert. Talán kevésbé könnyedén és töb-bet támaszkodva legendás technikájára, mint ami-kor legutóbb Lucrezia Borgia vagy korábban Norma szerepét énekelte nálunk, ám így minden pillanatban éreztetve velünk egy női sors abszolút operaszínházi hitelét, ékítményes frázisokból kifeslő tragédiáját. Gruberova rég osztályok feletti játékos, így aztán nem könnyű mellé felzárkózni: ez most leginkább a Jane Seymourt, az operai seconda donnát éneklő Re-gina Richternek és a szerelmes apród virtuális nad-rágszerepét adó Schöck Atalának sikerült. A beugró tenor, a vietnami származású Philippe Do hangját sajnos jelen állapotában akár fogolyvallatásra is al-kalmazhatnák, míg a nagytermészetű zsarnok, VIII. Henrik király szerepében pódiumra lépő szlovák bas-szista, Jozef Benci hangja és pódiumlénye révén egy-aránt kevésnek találtatott.

László Ferenc (Magyar Narancs, 2013. szeptember 19.)

Nem bírtuk végighallgatni egy ekkora hang halálát. (…) Nem Boleyn Anna indult a kínpadra, hanem az énekesnő. Hangjának egykori impozáns, színgazdag freskója ma felállványozott, málló vakolat. Már nem lehet renoválni. (…) Magasságai az elmúlás sikolyát idézik, nem Boleyn Anna, hanem az individuum el-múlástól való félelmét. Már nincs elég levegő, hiába a technika, a hang kihagy, sipít, erőlködik, csuklik, vergődik, kurtít, visít, nyávog, de csak kúszik fölfe-lé, rendíthetetlenül. (…) Andrij Jurkevics karmester (…) opera helyett operettre vette a figurát. A nyitány bazári csinnadrattájából egyértelműen kiderült, hogy ebben az előadásban nem a minuciózusan kimunkált zenei gondolatok tűzijátékában fogunk gyönyör-ködni. (…) A vonósok mintha azt gyakorolták volna, hogyan lehet a vonót hangszerük húrjain eltörni. Ha a vonót nem is, a dallamíveket sikerült derékba törniük. Zenei koncepció, gondolat híján a karmes-ter mindössze arra ügyelt, hogy a zenekart a lehető legtöbbször pianóban tartsa (…) Jozef Bencik fizi-miskája még el is menne VIII. Henriknek, de lelom-bozó látvány, ahogy pipiskedve próbál magából még több hangot kipréselni. (…) Regina Richter (…) Jane Seymourja hiteles, már amennyire az lehet ebben a dramaturgiailag és pszichológiailag amúgy gyenge lábakon álló operában, amelynek gyermeteg szere-lemfelfogása csak akkor vehető komolyan, ha profi előadásban tálalják. Bár lehet, hogy már akkor sem.

Kling József (Figaro, 2013. szeptember 11.)

„…a koncertszerű körülmények közepette

elénk állított egy királynőt – mi több, egy embert.”

„…a hang kihagy, sipít, erőlködik, csuklik, vergődik,

kurtít, visít, nyávog…”

A k r i t i k u s n a k n e m i g a z a v a n , h a n e m v é l e m é n y e .


KRITIKÁK

A Művészetek Palotájának megnyitása óta meg-szokhattuk, hogy kétévente jön egy díva, aki ugyan fiatalnak éppenséggel nem is mondható (67 éves), de kit érdekel, ha még mindig úgy énekel, ahogy. Edita Gruberova korunk sztárkultuszában furcsa módon talán alul van értékelve, húsz-harminc éve nála sokkal átlagosabb képességű énekesekből lett nagyobb név és hajcihő. Noha Gruberova egyszerű-en mindent tud az énektechnikáról. Ha akar, akár csúnyán is énekel egy-két ütemet, vagy éppen rossz technikával, ha a szerep vagy a drámai helyzet úgy hozza, hogy aztán a fiatal Callast idéző vehemenci-ával hengereljen le. Sosem ízléstelen, de faltól falig kijátssza a Donizetti-féle zenei világ lehetőségeit. Talán mégis félelmetes pianissimói a legemlékeze-tesebbek. Hogy zeneileg minden a helyén van, azon nincs mit csodálkozni: legalább négy évtizede él bol-dog házasságban a bel canto-operákkal, tehát ösztö-nösen old meg mindent – de nem rutinból. És ugyan-így képes díszletek és rendezés nélkül igazi drámát teremteni egy-egy gesztussal. Persze – mint minden „nagy öregnek" – neki is vannak patronjai, ezek vi-szont mindig épp úgy sülnek el, ahogy kívánja. Ez kü-lönösen drámabeli vetélytársnőjével szemben tűnik fel. Mert a Jane Seymourt (vagyis Giovannát) alakító Regina Richter sem akárki. Az előadás legszebb pilla-natai azok voltak, amikor ők ketten énekeltek – és a Boleyn Anna bővelkedik ilyen szituációkban.

Mesterházi Gábor (Fidelio, 2013. szeptember 13.)

A dirigensnek, Andrij Jurkevicsnek mintha nem lett volna érzéke ahhoz, hogy kifinomult, értő figyelem-mel kövesse az egyes áriák hullámzásait, indulatos lendületét, büszke ragyogását és elfulladó, gyengéd vagy kétségbeesett megtorpanásait, amelyekben Gruberova olyan utolérhetetlen évtizedek óta (…) A szerencsétlen királyné mellett a leginkább magával ragadó szereplőnek Jane Seymour bizonyult: Regina Richter sötét fényű, telt, hajlékony hangjával való-ban fel tudott nőni Gruberova színpadi jelenlétének sugárzásához. Jozef Benci VIII. Henrikje ugyanakkor meggyőzően taszító, naiv zsarnokként kelt életre, anélkül, hogy a papírmasé intrikus csapdája fenye-gette volna. A főbb szereplők közül egyedül Lord Percy maradt sápadt és jelentéktelen. Bár Philippe Do alapjában véve megbízhatóan teljesítette szóla-ma elvárásait, nem rendelkezett kellőképpen tágas hangterjedelemmel, a magasabb fekvésekben éles és forszírozott tenorja némiképp nyomasztóvá tette fellépését, és érzelmi meggyőzőerő dolgában sem volt képes felvenni a versenyt a többi szereplővel. El-sősorban természetesen magával Gruberovával, aki-nek megszokhatatlanul invenciózus, képzeletgazdag virtuozitása, sosem túlzott, de mindig mélységes átélésről tanúskodó szerepformálása, sodró erejű hősnői büszkesége és megfejthetetlen légzéstechni-kával a végtelenségig finomított, édes és hajlékony pianókkal borzongató esendősége felejthetetlen él-ménynek bizonyult.

Rákai Zsuzsanna (Élet és Irodalom, 2013. szeptember 13.)

„…megszokhatatlanul invenciózus, képzeletgazdagvirtuozitása, sosem túlzott,

de mindig mélységes átélésrőltanúskodó szerepformálása”

„Sosem ízléstelen, de faltól falig kijátssza

a Donizetti-féle zenei világlehetőségeit.”

BE

CK

ME

SS

ER

É

S

SA

CH

S

A k r i t i k u s n a k n e m i g a z a v a n , h a n e m v é l e m é n y e .



AZ AMADINDA SZILVESZTERI KONCERTJE

2013. december 31.

Ha

tá

rs

ér

tő

kHogyan lesz egy klasszikus zenei orientáltságú/végzettségű fiatalemberből a hatvanas években egyszerre csak „beatzenész?” Már a Zenegimiben volt egy kis nevesemvolt zenekarunk, Mihály Tomi is benne volt, az egész napos komolyzenei gyűrődés közti szünetekben nyomtuk a Beatlest, meg pár saját dalkezdeményt, és a tanárok nem szóltak, nem bánták. Akkoriban már láttam az Illést, játszották az első magyar számaikat is, egyből végem volt. Aztán érettségi után Misi elment az Omegába basszernek, és egyszer csak szólt, mutassam meg a dalaimat a zenekarnak, hátha. Közben meg úgy alakult, hogy „egy furcsa (zeneakadémiai) tanár nem engedte meg, hogy igazi művész legyek.” Hát, ha nem, nem. Így kezdődött az a sodródás, amit karriernek illik hívni, és így is folytatódott � mindig szólt valaki, hívott, felkért.

Zeneszerző, dalszövegíró, zenekarvezető, musicalszerző, a Vígszínház zenei vezetője, A Magyar Dal Napja kiötlője, az LGT motorja... Melyik „arcodra” vagy a legbüszkébb? Hogyan rangsorolnád őket? Hát, én egészen más dolgokra vagyok büszke, de rangsort állítani amúgy sem tudnék, mert ezek a dolgok, néha magamtól, néha a sodrástól, csak úgy jöttek, jönnek, váltják egymást időben és helyzetben, az egyik pihenteti, vagy éppen ins-pirálja a másikat, föl, le, mint a hullámzás.

A sokoldalúság legbiztosabb jele, hogy sokan akarnak és tudnak együtt dolgoz-ni Veled – eltérő zenei irányokból hívnak meg vendégnek (Csík Zenekar, Zorán, Rúzsa Magdi, Amadinda). Hogyan tudsz ennyiféle zenei világba, műfajba ilyen zökkenőmentesen beilleszkedni? Rutinból vagy szívből?Ha rutinból dolgoznék, nem is kérdeznél engem semmiről. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak szívből, mert minden hangjegyben benne van az előző ös-szes. A tapasztalat nagy mester, de nem tud a szív helyett működni, segiteni annál inkább. Legalábbis azt hiszem. Ha felkérnek dalírásra, a munka közben csak-is a „célszemély” hangja szólhat belül. Mikor Rúzsának írtam az Egyszert � jó las-san, mert zene ugyan nem túl sok, de szöveg az rengeteg van benne, női dal � végig tudtam, hogy ezt rajta kívül nem kaphatja senki. Aztán eljött, meghallgatta, rám nézett, kicsit csillogtatta a szemét, mert tudta, ez csak az övé, ez neki lett.

Az idei három teltházas Arénabeli koncert, majd az Alsóörsön „megidézett” Tabán töretlen népszerűséget jelez. Hogyan sikerült 40 évnyi folyamatos sikert ép ésszel elviselni, megőrizni közvetlenségedet, sztár-allűröktől mentes, emberi arcodat?Kedves, hogy ilyennek látsz, nehéz is válaszolni, de én aztán tudom, nehéz legény vagyok, vannak rémes dolgaim, de úgy látszik, nem elég rémesek. Amúgy meg, aki kis hazánkban elhiszi, hogy ő egy nagy sztár, azzal szegénnyel már eleve probléma van... Hány ilyet láttunk… Azt hiszem, hogy akik eljönnek a koncertjeimre, vagy mondjuk pont az LGT–re, azok zenét hallgatni jönnek, meg barátkozni is. Össze-tartozni. Ha te a színpadon eközben a nagy sztárt próbálod játszani, akkor pont széjjeltartozni segítesz.

Milyen különleges helyet foglal el az Amadinda az életedben? Mikor találkozta-tok? És hogyan született meg a ma már hagyományos szilveszteri koncert ötlete? Miben más a Művészetek Palotájában fellépni, mint más helyszíneken?Az Amadinda óriási ajándék a jósorstól. Ötödik születésnapjukra kértek fel darab-írásra, ez lett a Drum street blues. És lett jó barátság, sok jó élmény, muzsikálás. Mikor eszembe ötlött a Kis esti zene (a magyar kortárs zeneszerzést bemutató 60 részes tv-műsor, 1993-98) egyből a Tanár, Rácz Zoltán véleményét kérdeztem, ő is lett a művészeti vezető. Rengeteget tanultam tőle, tőlük. Tizenhárom éve kezd-tük a szilveszteri műsorokat még a Zeneakadémián, aztán átköltöztünk a Müpába. Szeretem ezeket koncerteket, a közönség mindig fantasztikus, érezni, hogy érde-mes azt a sok munkát, próbát beáldozni ezért a szilveszter éjszakáért.

Az LGT vitathatatlanul beírta magát a rocktörténetbe. Látsz-e a maiak közül esélyes bandát ugyanerre? Folytatódik-e valakinél az LGT zenei törekvése, ízlés-világa? Magyarul: vannak-e az LGT szellemiségét továbbvivő követők?Köszönjük. Nem tudok róla, hogy követőink lennének, de ha mégis, akkor, ha még nem tették meg, hát igyekezzenek sürgősen leelőzni, lehagyni, túlhaladni minket, mert az a dolguk.

Keresztury Tibor

Mindig szólt valakiPresser Gábor

Mint a hullámzás, mondja, úgy jönnek a kü-lönféle kihívások, munkák, inspirációk; és ez a sodródás az, amit karriernek illik hív-ni. Ülhetne a babérjain – ezzel szemben alig lehet időpontot egyeztetni vele: egyfolytá-ban siet, pörög, dolgozik. Rutinból és szív-ből, mert szerinte csak így lehet. Egy kiváló zenész, egy gondolkodó értelmiségi, egy hi-teles személyiség, aki negyven évnyi hangos siker, folyamatos reflektorfény mellett is megőrizte ép eszét. Ez lehet a fedezete an-nak, hogy koncertjeire „összetartozni” jár-nak az emberek.

fotó

: Kec

skem

éti D

ávid



AJÁNDÉKOZZONÉLMÉNYT

KARÁCSONYRA!

SO

LS

OL

OG

AAG

AAAB

ET

BE

TE

TB

ET

ET

AT

AT

AT

A

RE

NR

EN

RE

NR

EN

RE

NE

É J

É J

É JJ

É J

AC

OA

CO

AC

OA

CO

CB

SB

SB

SB

S

CA

MC

AM

AM

CA

MC

AE

RO

RO

ER

ORR

N C

N C

NC

NNA

RP

AR

PA

RP

AR

PE

NT

EN

TE

NT

NT

ER

ER

ER






ÚJÉVI HAYDN-HANGVERSENY RENÉE JACOBSSZAL BINDER KÁROLY ÉS TANÍTVÁNYAI LEE KONITZ EÖTVÖS PÉTER – LILITH SOL GABETTA ÉS A BÁZELI KAMARAZENEKAR MÁTÉ-PASSIÓ – AMSTERDAM BAROQUE, TON KOOPMAN PERÉNYI MIKLÓS, KOBAJASI KENICSIRÓ ÉS AZ MR SZIMFONIKUSOK AZ ORGONA PAGANINIJE – CAMERON CARPENTER THE SWINGLE SINGERS GORAN BREGOVIĆ PAT METHENY UNITY GROUP JAZZ SHOWCASE RISING STARS A NÉPZENE ÜNNEPE

MINDEN JEGYPÉNZTÁRUNKBAN ELKÖLTÖTT 10.000FT UTÁN1000FT ÉRTÉKŰ AJÁNDÉKUTALVÁNYT ADUNK AJÁNDÉKBA.A KARÁCSONYI AKCIÓ 2013. NOVEMBER 4-TŐL DECEMBER 24-IG ÉRVÉNYES, KIZÁRÓLAG A MŰVÉSZETEK PALOTÁJA2013/2014 ÉVADÁRA MEGHIRDETETT SAJÁT SZERVEZÉSŰ PROGRAMJAIRA. EGY VÁSÁRLÁS ALAKALMÁVAL CSAK EGYFÉLE KEDVEZMÉNY ÉRVÉNYESÍTHETŐ. RÉSZLETES FELTÉTELEK A HONLAPON: WWW.MUPA.HU

Documents

Müpa Magazin 2013/2014 évad 2. szám