A VÁLLALATELMÉLETEK ÁLTALÁNOSÍTÁSA: TÖBBDIMENZIÓS VÁLLALATELMÉLET

Doktori dolgozat

KAPÁS JUDIT

Miskolci Egyetem

2000.

1. BEVEZETÉS 4

1.1. A téma jelentősége, a témaválasztás indoklása 4

1.2. Célkitűzés 6

1.3. Kutatási módszer 7

2. A MODERN VÁLLALATELMÉLETEK ÉS ELŐZMÉNYEIK 9

2.1. Bevezetés 9

2.2. A vállalatelmélet tárgyköre és az elméletek klasszifikálása 11

2.3. A modern vállalatelméleti kritika alapja: a standard árelmélet vállalata 15

2.4. A szerződéses vállalatelméletek és előzménye 18 2.4.1. A szerződéses vállalatelméletek előzménye: Coase elmélete 18 2.4.2. Szerződéses elméletek 19

2.4.2.1. A szerződéses elméletek általános jellemzése és klasszifikálása 19 2.4.2.2. Teljes szerződéseket feltételező elméletek 22

2.4.2.2.1. A vállalat mint szerződések nexusa elmélet 22 2.4.2.2.2. Formális ügynök-megbízó elmélet 25

2.4.2.3. Nem teljes szerződéseket feltételező elméletek 26 2.4.2.3.1. Tranzakciós költségek elmélete 27 2.4.2.3.2. Új tulajdonosi jogok elmélete 32

2.4.3. A szerződéses elméletek összefoglalása 34

2.5. Evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet 36 2.5.1. Bevezetés és általános jellemzés 36 2.5.2. Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet szintetizálása 37

2.5.2.1. Az erőforrás-alapú elmélet hozzájárulása 37 2.5.2.2. A kompetencia-elmélet hozzájárulása 40 2.5.2.3. Evolúciós elmélet hozzájárulása 42 2.5.2.4. A vállalat mint információ-feldolgozó egység 44 2.5.2.5. A modern osztrák iskola hozzájárulása 45 2.5.2.6. A vállalatelméleti kérdésekre adható válaszok 49

2.5.2.6.1. A vállalat létének oka 49 2.5.2.6.2. A vállalat határai 51 2.5.2.6.3. A belső szervezet 53

2.5.3. Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet összefoglalása 54

2.6. A modern vállalatelméletek egymáshoz való viszonya 57

3. AZ ÚJFAJTA MEGKÖZELÍTÉS IGÉNYE A VÁLLALATELMÉLETBEN 60

3.1. A modern vállalatelméletek kritikája a szakirodalomban 60 3.1.1. Az elméletek erős és gyenge pontjai 60 3.1.2. A tranzakciós költségek elméletének kritikája 62 3.1.3. A többi szerződéses vállalatelmélet kritikája 64 3.1.4. Az evolúciós-kompetencia-alapú elmélet kritikája 66

3.2. Újfajta kritika 68

3.3. Következtetéseim az újfajta kritika alapján 72

1

4. ÚJ NÉZETEK A VÁLLALATELMÉLETBEN, AZAZ AMIRE A TÖBBDIMENZIÓS VÁLLALATELMÉLETI MODELL ÉPÍTKEZHET 79

4.1. Újabb elméleti kiegészítés a vállalat határainak és az autoritásnak a pontosabb definiálása terén 79

4.2. A változás és a nem teljes szerződések kölcsönös kapcsolatának bemutatása 81

4.3. A piac és a vállalat komplementaritása 81

4.4. A vállalati kompetencia fogalmának kitágítása 82

4.5. A szerződéses elméletek magyarázó apparátusának kiterjesztése új területekre 83

4.6. Dinamikus képességek elmélete 84

4.7. Dinamikus tranzakciós költségek elmélete 84 4.7.1. A vállalat határai a dinamikus tranzakciós költségek alapján 85 4.7.2. A vállalat létének oka a dinamikus tranzakciós költségek alapján 88

5. A TÖBBDIMENZIÓS VÁLLALATELMÉLET FELTEVÉSEI ÉS ÉPÍTŐKÖVEI 90

5.1. Az elmélet kiinduló feltevései 90 5.1.1. Az aktorok tudására vonatkozó feltevés 91 5.1.2. Az aktorok magatartására vonatkozó feltevés 93 5.1.3. A piaci környezetre vonatkozó feltevés 100 5.1.4. Az idő koncepciója 104 5.1.5. A feltevések kölcsönös kapcsolatrendszere 106

5.2. A többdimenziós vállalatelmélet építőkövei 109 5.2.1. A vállalat a piaci folyamatokban 109 5.2.2. Az építőkövek a modern vállalatelméletekben 111

5.2.2.1. Szerződéses elméletek 111 5.2.2.2. Evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet 113

5.2.3. Az építőkövek szerepe a többdimenziós vállalatelméletben 115 5.2.4. Az építőkövek kapcsolatrendszere 116

6. A TÖBBDIMENZIÓS VÁLLALATELMÉLET MODELLJE 118

6.1. A modell váza 118

6.2. Mag dimenzió 119 6.2.1. A tudásprobléma megoldása a vállalatban 120 6.2.2. A tranzakciós költség probléma megoldása a vállalatban 125 6.2.3. A mag dimenzió a többdimenziós vállalatelméletben 127

6.3. Vállalkozási dimenzió 128

6.4. Piaci dimenzió 135

6.5. Idő dimenzió 140

6.6. A vállalatelméleti kérdések módosítása 143

7. ÖSSZEFOGLALÁS 146

7.1. Új tudományos eredmények 146

2

7.2. A kutatási eredmények jelentősége és további kutatási irányok 151

IRODALOM 153

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS 172

3

1. BEVEZETÉS

1.1. A téma jelentősége, a témaválasztás indoklása

A vállalat a piacgazdaság fontos intézménye, magatartásának megértése az egész

közgazdasági elmélet szempontjából alapvető. Bár a vállalatok piaci magatartását a

közgazdászok már régóta elemzik – és a vállalattal foglalkozó alkalmazott

közgazdaságtudományi ágak (vállalatgazdaságtan, szervezetelmélet) hosszú múltra

tekintenek vissza –, az ún. vállalatelmélet viszonylag új, ám napjainkban egyik

leggyorsabban fejlődő területe a közgazdaságtannak.1 A vállalatelmélet a vállalatnak

mint olyannak a magyarázatát kívánja nyújtani, míg az említett alkalmazott

közgazdasági tudományok adottságnak tekintik azt, és valamely szempontból történő

elemzését adják. A vállalatelmélet tehát elméletileg magyarázza meg azt a vállalatot,

amelyet a vállalatgazdaságtan vagy a szervezetelmélet leír. Azt is mondhatjuk, hogy egy

szinttel mélyebbről vizsgálja/tekinti a vállalatot, mint az alkalmazott tudományok.

Azok az elméletek (modern vállalatelméletek), amelyeket ma

vállalatelméleteknek tekintünk, a 70-es évektől bontakoztak ki. Mivel a gazdaságban

mindenfajta allokációs és disztribúciós döntést szervezetek (vállalatok) hoznak, és ezek

a döntések hatással vannak a piaci folyamatokra, sőt a döntéseknek makroökonómiai

konzekvenciái is lehetnek/vannak, meglepő, hogy csak ilyen későn kezdett el a

közgazdasági elmélet magyarázatot keresni a vállalatelmélet kérdéseire.

A vállalatelmélet a mikroökonómia egy fiatal ága, amely sok izgalmas és máig

még megválaszolatlan problémával áll a kutatók előtt. A vállalatelméleti kutatások

jelentőségét tovább növeli az a tény, hogy jelentős ösztönző hatással bír a

közgazdaságtudomány más területeinek (szervezetelmélet, vállalatgazdaságtan,

játékelmélet) fejlődésére is. A vállalatok tanulmányozásának egyik legfőbb ösztönzője,

hogy a vállalatok a gazdaságok prosperitásában és növekedésében központi szerepet

játszanak. Két ok miatt is ésszerűnek tűnik tehát, hogy megértsük e dinamizmus

mögött meghúzódó erőket. Lényeges kérdés egyrészt annak a folyamatnak a megértése,

1 Ezt az állítást alátámasztja az a tény, hogy a világ jelentős közgazdasági folyóirataiban nagy számban jelennek meg vállalatelméleti tanulmányok, sőt az utóbbi 15-20 évben több, mára már jelentőssé vált új folyóirat is elindult,

4

hogy a gazdasági fejlődés hogyan függ a vállalattól, másrészt a gazdaságpolitikai

döntések megalapozottsága is megköveteli a vállalati magatartás megértését, a

vállalatelmélet támogat(hat)ja a gazdaságpolitika döntéseit az iparpolitika, a

vállalkozásfejlesztés terén.

A témaválasztásban több tényező is motivált. Egyfelől, szakmai érdeklődésem

tágabb területe a mikroökonómia, ezen belül a vállalatok tanulmányozása. Másfelől, egy

másik terület, a vállalati stratégia elméletének kutatása során (Kapás 1997, 1998c) arra a

megállapításra jutottam, hogy a stratégiai menedzsment létező paradigmáinak

hiányosságai alapvetően abból fakadnak, hogy nem áll mögöttük egy koherens

vállalatkoncepció. Kutatásomnak ebben a szakaszában világossá vált számomra, hogy a

vállalati stratégia tartalmáról nem lehet úgy gondolkodni, hogy ne lennének válaszaink a

vállalatelmélet kérdéseire, azaz a stratégiai menedzsment is egyre inkább igényli

nézeteinek vállalatelméleti megalapozását. A stratégia elméletének kutatása tehát egy

ponton túl új mederbe terelte addigi kutatásaim irányát.

A fentieken túl azért is kezdtem vállalatelméleti kutatásokba, mert egyértelmű

volt számomra, hogy a közgazdasági elméletnek több olyan területe is van, amelyek

kutatása vállalatelméleti jártasságot igényel. Ilyen például a fúziók és akvizíciók

elmélete, a vállalatfinanszírozás elmélete, a vállalati hálózatok elmélete.

Vállalatelméleti kutatásaim viszonylag korai szakaszában már megállapítottam,

hogy a vállalatelmélet gerincét képező kérdéseket a modern vállalatelméleti irányzatok

nem tudják általános értelemben megválaszolni, ezért a kérdéses tudományág fejlődése

jelentős mértékben függ attól, hogy sikerül-e a tudományos kutatásnak a hagyományos

(„egydimenziós”) szemléleten túllépnie, és olyan irányban fejlődnie, amely új

megközelítést hoz. A szakirodalom tanulmányozása arról győzött meg, hogy a

vállalatelmélet fejlődését napjainkban is alapvetően az egyes vállalatelméleti irányzatok

saját berkein belül történő fejlődése képviseli. Feltárva azonban ezen elméletek

korlátait, úgy tűnik, hogy a vállalatelmélet fejlődése szempontjából a leginkább ígéretes

útnak az elméletek kölcsönös egymáshoz való közeledése (közelítése) mutatkozik, ami

a hagyományos megközelítéstől eltérő („többdimenziós”) vizsgálatot igényel. Ez újabb

melynek témája a tágabban vett vállalatelmélet. Ezenkívül sok nemzetközi tudományos konferencia szerveződik e téma köré.

5

ösztönzést adott vállalatelméleti kutatásaimnak, megszabva egyúttal azt az irányt,

amelyben munkámat tovább folytattam.

Összefoglalva, úgy gondolom, hogy választott témám több szempontból is

jelentős: (1) Fontos magának a vállalatelméletnek a fejlődése miatt, mivel egy

viszonylag friss, új elméletről van szó, amely az alapmodellek kidolgozása után

„finomításra” vár. (2) A vállalkozásfejlesztés terén segíti a gazdaságpolitikai döntések

szakmai előkészítését és meghozatalát. (3) A közgazdasági elmélet más területeinek

(vállalati fúziók elmélete, vállalatfinanszírozás elmélete) fejlődéséhez is hozzájárul(hat).

(4) Mivel néhány alkalmazott közgazdaságtudományi ág (pl. vállalatgazdaságtan,

szervezetelmélet) intenzíven ráépül a vállalatelméletre és alkalmazza annak nézeteit, a

vállalatelmélet e tudományágak számára is fontos.

1.2. Célkitűzés

Dolgozatomban a modern vállalatelméletek általánosítására teszek kísérletet a

többdimenziós vállalatelmélet keretében. Szándékaim szerint egy olyan elméletet

vázolok fel, amely összebékíti a létező modern elméletek egymással rivalizáló nézeteit,

megteremti a kapcsolatot közöttük, miközben ki is egészíti őket, és így a valóságot

nagyobb relevanciával írja le, mint a létező elméletek. Dolgozatommal azt szeretném

sugallni, hogy nincs szükség gyökeresen új gondolatokra, – csak gyökeresen új

megközelítési módra – annak ellenére sem, hogy számos kritika illetheti a létező

elméleteket. Bemutatom, hogy a már meglévő elméletek egy általánosabb elmélet

specifikus eseteiként kezelhetőek, és adott feltételek esetén a valóságot jól leírják.

Az általánosítás eredményeként kialakított vállalatelméletet többdimenziós

vállalatelméletnek nevezem. Ennek kidolgozása során arra törekedtem, hogy az elmélet

szigorú feltevéseket vagy megszorításokat ne tartalmazzon, és a vállalatelméleti

kérdésekre minél általánosabb érvényű válaszokat adjon.

Dolgozatom az alábbi szerkezet szerint épül fel. A következő (2.) részben a

szakirodalom alapján a modern vállalatelméleteket tekintem át, világosan elkülönítve a

két ágat, a szerződéses és az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméleteket. A 3.

részben a szakirodalomban megfogalmazódott kritikákat foglalom össze, majd ezek

6

problémái kapcsán – egy újfajta kritikai megközelítést bevezetve –, az integrált

vállalatelmélet iránti igényt vázolom fel. A 4. részben azokra, a vállalatelméletben már

megfogalmazott, de meglehetősen fragmentált, egymással kapcsolatban nem, vagy alig

álló elméletekre utalok, amelyek kiinduló alapjai a többdimenziós vállalatelméletnek. Az

5. részben a többdimenziós vállalatelmélet feltevéseit és „építőköveit” mutatom be. A

6. részben fejtem ki a többdimenziós vállalatelmélet modelljét. A dolgozat befejező (7.)

részében összefoglalom azokat az új tudományos eredményeket, amelyeket

megfogalmaztam, szólok a többdimenziós vállalatelmélet jelentőségéről, valamint

felvázolom további kutatásaim irányát.

1.3. Kutatási módszer

Dolgozatomban a társadalomtudományok egyike, a közgazdaságtudomány

elméletével foglalkozom. A többdimenziós vállalatelmélet kidolgozásával a

vállalatelmélet mint tudományos elmélet módosítása, illetve továbbfejlesztése volt a

célom. „A társadalomtudományi elmélet végső soron arra törekszik, hogy a társadalmi

élet szabályszerűségeinek leírására logikus és tartósan fennálló összefüggéseket

állapítson meg.” (Babbie 1995:48-49). Ez meghatározza az alkalmazható tudományos

módszereket. Az elméletalkotás két módszere közül munkám során a deduktív

elméletalkotás módszerét használtam.

A saját elmélet készítésére a tudományelmélet nem szolgál pontos leírással, de

Babbie (1995:81) mégiscsak nyújt egyfajta receptet, melyet én is követtem:

(1) Határozza meg a témát.

(2) Határozza meg azt a területet, amellyel az elmélet foglalkozni kíván.

(3) Azonosítsa és definiálja pontosan a főbb fogalmakat és változókat.

(4) Gyűjtse össze, amit a változók közötti kapcsolatokról tudni lehet (a

tételeket).

(5) Ezekből a tételekből logikus okfejtéssel jusson el a saját kutatási témájára

vonatkozó következtetésekhez.

7

Vegyük sorra kutatásom fázisait a fentiek szellemében! A téma meghatározása

(témaválasztás) – vállalatelmélet – közvetlenül szakmai érdeklődésemből adódott, ezen

belül a szűkebb területet – a létezőktől általánosabb vállalatelmélet kidolgozása – az

alapvető szakirodalom áttanulmányozása, majd rendszerezése nyomán határoztam meg.

A vizsgált területre vonatkozó fogalmak és változók azonosítását és definiálását két

ütemben végeztem el: (1) egyrészt a modern vállalatelméletek és azok előzményei,

valamint a kapcsolódó egyéb közgazdasági (modern osztrák közgazdasági iskola,

evolúciós közgazdaságtan) és szociológiai (beágyazottság-elmélet) elméletek

szakirodalmának tanulmányozása során, (2) a másrészt a létező vállalatelméletek

összehasonlító elemzése és újfajta kritikája nyomán bizonyos fogalmak újradefiniálása

is szükségessé vált (például tranzakciós költség). A szakirodalom tanulmányozása nem

csak a fogalmak és változók meghatározását segítette, hanem a kutatott terület

tudományos tételeinek megismerését is. A létező elméletek kulcsproblémáinak

azonosítása kutatásom irányát egyértelművé tette: plauzibilis alapfeltevések (axiómák)

megvonása után azokból, a szakirodalomban megfogalmazott tételek felhasználásával,

logikailag vezettem le a többdimenziós vállalatelméletet.

Dolgozatomban a tételekből nem fogalmazok meg a tapasztalati valóságra

vonatkozó hipotéziseket. Úgy gondolom, ez a munka újabb jelentős kutatást igényel,

amely meghaladja e dolgozat kereteit, viszont további lehetőséget biztosít a téma

művelésére.

8

2. A MODERN VÁLLALATELMÉLETEK ÉS ELŐZMÉNYEIK

2.1. Bevezetés

A közgazdaságtan mindezidáig nem adott egyértelmű definíciót a vállalatra.

Valójában persze sok meghatározás létezik, de ezek egyike sem általános és teljes.2

Nézetem szerint olyan komplex dolgok esetében, mint amilyen a vállalat is, nincs

feltétlenül szüksége a tudománynak definícióra ahhoz, hogy állításokat fogalmazzon

meg az adott dologról.3 A vállalat tisztán induktív alapon történő definiálásának nincs is

jelentősége (Casson 1997:78), a vállalatelmélet sem igényli ezt. Nézetem szerint a

vállalat tudományos elemzéséhez elegendő néhány legalapvetőbb jellemzőjében, az ún.

„vállalatszerű tulajdonságokban” egyezségre jutni. Úgy vélem, két olyan jellemző

emelhető ki, amelyben a közgazdászok egyetértenek: (1) A vállalatok végzik a gazdasági

tevékenység (termelés) legnagyobb részét (Penrose 1959, Chandler 1962, Fourie 1993).

(2) A vállalat egy komplex intézmény (Behrens 1985). Dolgozatomban én is csupán

ezekből indulok ki.

A vállalatelmélet tárgykörének precíz meghatározása előtt annyi előre

bocsátható, hogy feladata a vállalat koncepcionalizálása. Tekintettel a vállalat fent

említett jegyeire, a vállalatelmélet eredendően egy multidiszciplináris tan, hiszen a

vállalat mint komplex intézmény nem csak közgazdasági, hanem szervezeti,

szociológiai, pszichikai, kognitív, jogi, politikai aspektusokkal is rendelkezik. A vállalat

megértése tehát megköveteli, hogy ne csak egyetlen tudomány felől közelítsük meg. Azt

gondolom azonban, senki sem vitatja azt a tényt, hogy a vállalat legfontosabb aspektusa

a közgazdasági, ezért az ún. vállalatelmélet kidolgozása abban az értelemben, ahogy a

2 Nem könnyű arra a látszólag egyszerű kérdésre válaszolni, hogy mi a vállalat. Bizonyítja ezt az a tény, hogy az egyes szerzők különböző jellemzőket emelnek ki. Chandler (1992b) például négy jellemvonással határozza meg a vállalatot: (1) jogi egység, (2) adminisztratív egység, (3) képességek, fizikai és likvid tőke együttese, (4) javak termelésének és elosztásának eszköze. Moore (1992) szerint a vállalat eszközök kollekciója, Casson (1997:80-99) pedig nyolc jellemző alapján definiálja a vállalatot. A sor még folytatható lenne, találkozni fogunk újabb meghatározásokkal az elméletek tárgyalásakor is. Nem célom e helyen e definíciók hiányosságait elemezni, de könnyen belátható, hogy ezek nem általános meghatározások, elegendő csupán a szervezet egy új típusára, a virtuális vállalatra gondolni. 3 Véleményem szerint a vállalatelméletnek nemcsak, hogy nincs szüksége a vállalat definíciójára, de az nem is fogalmazható meg – ha tartjuk magunkat a definícióval szemben támasztott követelményekhez –, minden próbálkozás hiányos lesz a vállalat komplexitása miatt.

9

következő pontban meghatározom – annak ellenére, hogy az egy multidiszciplináris

tan4 –, mégiscsak a közgazdászok feladata. A kapcsolódó tudományterületek nézeteinek

beépítése természetesen elengedhetetlen. Véleményem szerint tehát a vállalattal való

foglalkozás nem a közgazdászok privilégiuma, de a releváns nézetek integrálása,

szintetizálása, azaz az ún. vállalatelmélet felállítása az ő feladatuk. A jogtudomány, a

szociológia, a pszichológia, a szervezetelmélet (a felsorolás természetesen nem teljes)

alapvetően részproblémák megértését segíti elő. A vállalatelmélettel foglalkozó

közgazdásznak ahhoz, hogy az egyes tudományterületek hozzájárulását integrálni tudja,

a közgazdasági ismereteken túl a fent említett tudományterületeken is bizonyos

jártassággal kell rendelkeznie.

Napjainkban nincs egyetlen, többcélú5 vállalatelmélet. A létező elméletek a valós

világ valamilyen absztrakcióját adják egyfajta megközelítésből, és mind partikuláris

jellemzőkön alapulnak. Azt gondolom, hogy az ún. vállalatelméletnek egy olyan

közgazdasági elméletnek kell lennie, amely oly módon integrálja magába a kapcsolódó

tudományterületek vállalatra vonatkozó megállapításait, hogy az, mint egy keret, a többi

tudományterület számára is viszonylag nagy mozgásteret biztosíts a továbbfejlődésre,

miközben a kapcsolat, az összhang a nézetek között továbbra is fennmarad.

A fentiek fényében „jobb” elméletnek tekinthető az a vállalatelmélet, amely ezt a

multidiszciplináris megközelítést alkalmazza. Fontosnak tartom azonban hangsúlyozni,

hogy dolgozatomban közgazdasági elmélettel foglalkozom, nem célom a vállalat

szociológiai, szervezetelméleti, stb. megmagyarázása, de az említett tudományterületek

vállalatra releváns nézeteit „egy szálon hozzáfűzöm” a közgazdasági jellemzőkhöz.

Ezek után a szál kibontása, a téma részletes kidolgozása már az adott tudományterület

feladata.

4 Williamson (1993a), a szerinte még csak a formálódás fázisában lévő, általa „szervezet tudományának” nevezett vállalatelméletet úgy írja le, mint amely a közgazdaságtudomány, a jogtudomány és a szervezetelmélet nézeteit integrálja. 5 Többcélú vállalatelmélet alatt azt értem, hogy az elmélet az említett tudományok számára teljes mértékben elfogadható, megközelítésüknek és logikájuknak megfelelő, azaz a vállalat közgazdasági, szociológiai, jogi, szervezeti, stb. magyarázatát egyformán jól képes nyújtani.

10

2.2. A vállalatelmélet tárgyköre és az elméletek klasszifikálása

A modern vállalatelméletek a 70-es évektől bontakoztak ki. Ezek egyrészt Coase

(1937) nyomdokain épültek fel (szerződéses vállalatelméletek), illetve a 80-as évektől

egy új irányzat alakult ki, az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet6. A két

vállalatelméleti ág egyike sem homogén, s különösen igaz ez az evolúciós-kompetencia-

alapú elméletre. De míg a szerződéses elméletek explicit formában léteznek,

meglehetősen kiforrott nézetek jellemzik őket, és hatalmas irodalmuk van, addig a

fiatalabb evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet sokkal kevésbé kidolgozott,

jórészt implicit formában létezik, és tulajdonképpen csak napjainkban formálódik igazi

vállalatelméletté.

Természetesen már korábban, a modern vállalatelméletek kialakulása előtt is

fogalmazódtak meg vállalatelméletek (Knight 1921, Coase 1937, Cyert és March 1963,

Penrose 1959). Ezek akkor születtek, amikor a tárgykör még nem volt egyértelműen,

explicit módon meghatározva. Ennek ellenére ezek az intuitív elméletek

kulcsfontosságúak a modern vállalatelméletek kialakulása szempontjából.7

Paradoxonnak tűnhet, hogy a vállalatelmélet tárgyköre explicit módon csak 1989-ben

Homström és Tirole (1989) nyomán fogalmazódott meg8, és vált általánosan

elfogadottá, jóllehet a modern vállalatelméletek már a 70-es évek elején megjelentek.

Kijelenthető, hogy ma egyetértés van a közgazdászok között a vállalatelmélet

tárgya tekintetében, ezt a szerződéses elméletek által megfogalmazott „nagy kérdések”

képezik.9 Holmström és Tirole (1989) nyomán10 tehát úgy határozható meg a

vállalatelméletet, mint a közgazdasági elmélet azon ága, amelynek az alábbi kérdéseket

kell megválaszolnia: (Általában vállalatelméletnek tekintünk egy elméletet, ha legalább

6 A szakirodalom eltérő elnevezéseket használ a szerződéses elméletek mellett létező egyéb elméletekre vonatkozóan, és az egyes elnevezések alatt szűkebb vagy tágabb tartalmat ért. Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet elnevezést azért tartom a legjobbnak, mert ez a szóösszetétel utal az elmélet két legfontosabb jellemzőjére: (1) a vállalatot dinamikusan szemléli (evolúciós) és (2) létét kapcsolatba hozza a tudással (kompetencia). 7 Intuitív vállalatelméleteknek nevezem azokat a jelentős elméleteket, amelyek a vállalatelmélet tárgykörének explicit megfogalmazása előtt születtek meg, szándékolt vállalatelméletnek azokat, amelyek utána jöttek létre. 8 Holmström és Tirole (1989) a szerződéses vállalatelméletek áttekintése kapcsán foglalták össze, hogy azok tulajdonképpen mely kérdésekre is kerestek választ. 9 A többdimenziós megközelítésben, ezeket a hagyományos kérdéseket is górcső alá véve, a vállalatelméleti kérdések újrafogalmazását is szükségesnek tartom. Minderről a 6.6. pont alatt fogok szólni. 10 Holmström és Tirole (1989) valójában csak az első két kérdést fogalmazta meg, a harmadik Foss-tól (1993a, 1997b) származik.

11

egy kérdésre választ tud adni, de egyre inkább elvárjuk, hogy mindhárom lentebb

felsorolt kérdést megválaszolja. Nagyobb relevanciával rendelkezik az az elmélet, amely

több kérdésre választ tud adni.)

(1) Mi a vállalatok létének oka?

Hangsúlyozni kell, hogy a vállalat mindenekelőtt egy intézmény, amely a piac

mellett létezik. A vállalat létének kérdése azért merült fel a szerződéses

elméletekben, mert egymás mellett két intézmény, a vállalat és a piac is végzi a

tranzakciók megszervezését. A vállalat létét tehát meg kell okolni, hiszen elvileg

bármely tranzakció lebonyolítható lenne a piacon is. Ugyanakkor ennek a

fordítottja is elképzelhető: minden tranzakció lebonyolítható lehet egyetlen

vállalaton belül is. A valóságban egyik eset sem áll fent, a két intézmény egymás

mellett létezik, és így világos, hogy alapos okai vannak a vállalat (és a piac11)

létének. Tisztázni kell, hogy a két intézmény alternatív és/vagy komplementer

koordinációs mechanizmus-e. A vállalat létének megmagyarázásakor az

elméletnek nem az empirikus vállalati magatartást kell leírnia, hanem olyan érvet

kell felhozni, amely szükségszerűvé teszi a vállalatot.

(2) Mi determinálja a vállalat határait?

A vállalatok mérete, termék- és tevékenységi köre jelentősen eltér, valamint a

vállalat és a piac tiszta intézményei mellett a kettő között elhelyezkedő ún. hibrid

intézményeket (pl. franchising, hosszú távú szerződés) is találunk. A vállalat

határainak problémája arra vonatkozik, hogy milyen tevékenységeket koordinál a

vállalat, melyeket a piac, és melyeket valamilyen hibrid forma. Felvetődik az a

kérdés is, hogy a vállalat határai probléma kizárólag a vállalaton belül

megszervezett tranzakciók körére vonatkozik-e.

(3) Mi határozza meg a belső szervezetet?

A vállalatok változatos szervezeti struktúrákban működnek, eltérő belső

mechanizmusokat alkalmaznak, így a magyarázatnak ki kell terjednie a vállalati

12

struktúra jellegére, a szervezet tagjai közötti kommunikáció módjaira, a szervezeti

tanulás lehetőségeire. Tulajdonképpen a szervezeti struktúra három

mechanizmusát (kognitív mechanizmus, ösztönzési rendszer, koordinációs

mechanizmus) kell megmagyarázni.

Az első benyomás alapján furcsának tűnhet, hogy azokat a kérdéseket,

amelyeket ma a vállalatelmélet alapkérdéseinek tekintünk, a szerződéses

vállalatelméletek fogalmazták meg, és például az evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelmélet kialakulásának legkorábbi szakaszában az általa feltett kérdések nem

érintették a szerződéses elméletek által megfogalmazott „nagy kérdéseket”. Ennek az

oka az, hogy az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet csak napjainkban és csak

fokozatosan vált/válik vállalatelméletté, kiemelkedve az evolúciós közgazdaságtanból

és a stratégia menedzsmentből. Az elmélet gondolati csírái még nem alkottak „igazi”

vállalatelméletet, hiszen a „nagy kérdésekre” nem tudtak választ adni.12 Úgy gondolom,

azzal, hogy elfogadjuk a fent említett kérdéseket, mint a vállalatelmélet kérdéseit, nem

akarunk egy elméletet egy másik elmélet által felállított mérce szerint vizsgálni, ami

persze nem lenne helyénvaló, hanem egyszerűen elismerjük azt a tényt, hogy a

vállalatelmélet „nagy kérdéseit” a szerződéses elméletek fogalmazták meg. Az, hogy a

másik vállalatelméleti ág fejlődése során képessé vált a fenti kérdések megválaszolására,

éppen azt bizonyítja, hogy „igazi”, és nem ad hoc elmélettel van dolgunk.

A modern vállalatelmélet két irányzata eltérő gyökerekből indult. A szerződéses

vállalatelméletek Coase 1937-es nagy jelentőségű és általános referenciává vált cikkében

megfogalmazott gondolatok nyomán – bár időben meglehetősen nagy időeltéréssel

követve Coase cikkét – formálódtak/formálódnak, és erőteljesen kötődnek a

11 A piacot a szerződéses elméletek eleve adottnak tételezik fel, nem akarnak magyarázatot adni létezésére. Jól példázza ezt Williamson (1975:20) „kezdetben volt a piac” nézete. Véleményem szerint viszont a piac létét ugyanúgy meg kell okolni, mint a vállalatét. A későbbiekben erre a problémára még kitérek a 6.4. pontban. 12 Annak, hogy az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet a szerződéses elméletekhez hasonlóan nem termelt ki ún. „nagy kérdéseket”, több oka is van. Egyrészt, a szerződéses elméletek Coase nyomán több szálon indultak el, s az egyes elméletek valójában a három közül csak egy vállalatelméleti kérdés megválaszolásában lettek erősek (pl. a tranzakciós költségek elmélete a vállalat határait, az ügynök-megbízó elmélet a belső szervezetet tudja a legjobban megmagyarázni). A három vállalatelméleti kérdést tehát a szerződéses elméletek is csak összességükben tudták kitermelni. Másrészt, az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet legelőször egy tapasztalati tényre, a vállalatok heterogenitására koncentrált. Ezt a problémát a szerződéses elméletek meglehetősen elhanyagolták. Ma már látszik, hogy ez a kérdés nagyon is szorosan kapcsolódik a vállalat létének megmagyarázásához. Harmadrészt pedig teljesen természetesnek tartom azt, hogy egy elmélet fejlődése olyan folyamatnak tekintendő, amely során az elmélet által vizsgált kérdéskör is kibővül. (Kapás 1999e)

13

neoklasszikus (orthodox) közgazdaságtanhoz. A másik vállalatelméleti ág több

gyökérből eredeztethető:

(1) egyrészt az evolúciós közgazdaságtanból (Nelson és Winter 1973, 1974,

1982) bontakozott ki,

(2) másrészt jelentősen épít a svéd közgazdászok (Pelikan 1988, 1989a, 1989b;

Eliasson 1990a, 1990b) kompetencia-elméletére,

(3) harmadrészt a stratégiai menedzsment legújabb megközelítése, az erőforrás-

alapú elmélet (Barney 1986a, 1986b, 1986c; Collis és Montgomery 1995;

Grant 1991, 1996; Hall 1993; Hunt 1997; Hunt és Morgan 1995; Mahoney

és Pandian 1992; Mahoney 1995; Peteraf 1993; Prahalad és Hamel 1990;

Wernerfelt 1984) nézeteire is támaszkodik,

(4) negyedrészt a modern osztrák közgazdasági iskola (Hayek 1937, 1945, 1946,

1978; Mises 1949; Kirzner 1973, 1992) számos gondolata is szükséges,

(5) s végül a vállalat információ-feldolgozó egységként való megközelítése

(Marschak és Radner 1972; Bolton és Dewatripont 1994) is hozzájárul az

elmélethez.

Nem lehet azt állítani, hogy az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet egy

homogén, jól strukturált, rendszerezett elmélet lenne.13 Sokkal inkább még maga is

kidolgozásra és a fent említett összetevőkből történő „összegyúrásra” vár.

A fentiekből következően a szerződéses elméleteket viszonylag egyszerű a

szakirodalom alapján bemutatnom – bár több águk és hatalmas irodalmuk létezik –,

viszont az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletet jórészt „össze kell raknom”,

mivel annak nincs kidolgozott elmélete. Mielőtt azonban a két vállalatelméleti irányzat

legfontosabb nézeteit felvázolnám, szükségesnek tartom a standard neoklasszikus

közgazdaságtan (árelmélet) vállalatelméletének az áttekintését. Mindez különösen a

szerződéses elméletek megértése miatt fontos, mivel azok saját nézeteiket a standard

árelmélet nézeteivel szemben hangsúlyozzák, de a másik vállalatelméleti ág is visszautal

bizonyos kérdésekben az árelméletre.

13 Az erőforrás-alapú elmélet heterogenitásáról lásd: Foss (1997c, 1997e).

14

2.3. A modern vállalatelméleti kritika alapja: a standard árelmélet vállalata

A szó igazi értelmében vett vállalatelméletek azok az elméletek, amelyek meg

tudják magyarázni a vállalat létének okát, a vállalat határait és belső szervezetét. Ronald

Coase 1937-es „The Nature of the Firm” című meghatározó fontosságú cikke

állapította meg elsőként, hogy a standard neoklasszikus vállalatelmélet alapján a vállalat

létének nincs oka, így az nem vállalatelmélet. A közgazdasági irodalom ennek ellenére

használja a „standard neoklasszikus vállalatelmélet” elnevezést. Megkülönböztető

elnevezés hiányában és is ezt teszem, de fontos hangsúlyozni, hogy ez valójában nem

vállalat-, hanem árelmélet.14

Az 1940-es évek elejére a standard neoklasszikus vállalatelmélet dominánssá

vált, és még ma is uralkodik a mikorökonómia tankönyvekben. Ez az az elmélet,

amelynek kritikája alapján kialakultak azok a fontos közgazdasági nézetek, melyek a

modern vállalatelméletek kiindulópontjaiként, illetve alapfeltevéseiként szolgálnak.

Maguk a modern vállalatelméletek már nem fogalmaznak meg explicit kritikát a

standard neoklasszikus elmélettel szemben, ám az a hat új közgazdasági elem, amely az

utóbbi 30 évben a vállalatelméletbe (közgazdaságtanba) beépült, közvetetten mégiscsak

kritizálja a standard elméletet azáltal, hogy irreális alapfeltevéseinek helyébe lép. Ezek

közül az első ötöt Rumelt és szerzőtársai (1991) is kiemelték, de az utóbbi években az

evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet fejlődése nyomán véleményem szerint

elkerülhetetlen egy hatodik elem hangsúlyozása is. A hat új közgazdasági elem a

következő: (1) bizonytalanság, (2) információs aszimmetria, (3) korlátozott racionalitás,

(4) opportunizmus, (5) eszközspecifikusság, (6) kompetencia (tudás). Közülük

bármelyik önmagában is lényeges konfrontációt jelent a standard neoklasszikus

modellel szemben. A különböző modern vállalatelméletek ezek közül más-más

elemeket hangsúlyoznak és építenek be, ezekrőlről az adott elméletek tárgyalásánál lesz

szó.

14 A 30-as évek közgazdászai számára nem volt releváns az a kérdés, hogy miért léteznek vállalatok, ugyanis egyensúlyban – amelyre ők koncentráltak – semmilyen szerepe nincs sem a vállalatnak, sem a piacnak. Ennek fényében Coase (1937) kérdésfeltevése meglehetősen szokatlannak és idegennek tűnhetett a korabeli közgazdászok számára. Ugyanakkor ez a tény Coasénak a közgazdasági elmélet fejlődésében játszott szerepére és érdemeire is ráirányítja a figyelmet.

15

A standard neoklasszikus vállalatelmélet alapfeltevése a teljes (szubsztantív)

racionalitáson alapuló optimalizálás (profitmaximalizálás) lehetősége. A standard

elmélet a vállalatot technológiai értelemben ragadja meg, amelyet a termelési függvény

jellemez. A termelési függvény alapján adott a lehetséges termelések halmaza, ebből a

vállalat (a vezető) a maximális profitot biztosító termelési szintet határozza meg. Csak

egyetlen döntési elv jellemzi tehát a vállalatot: a profitmaximalizálás. Az, hogy melyik

output biztosítja a maximális profitot, a környezeti feltételektől (kompetitív viszonyok

esetén az input- és output áraktól) függ. Az elmélet szerint, a teljes racionalitás feltevése

alapján, az output meghatározásához szükséges információkkal költségmentesen

rendelkezik a vállalat, kognitív korlátok nem lépnek fel az információ-feldolgozás terén,

annak költségei sincsenek, így mindig hatékony állapot érhető el.

A standard elméletben a vállalat egy „fekete doboz”, melynek belső folyamatai

érdektelenek, egyetlen funkciója, hogy az inputokat outputokká transzformálja. A

vállalat így sem nem intézmény, sem nem szervezet, csak egy anonim aktor a piacon. A

standard elmélet nem vizsgálja tehát a szervezeti problémákat és a döntéshozatali

folyamatot, a vállalati magatartást függetlennek tekinti a vállalat belső struktúrájától,

illetve a tulajdonosi rendszertől. Ebben a gondolati körben a piaci szerződés

tökéletesen megold minden koordinációs és ösztönzési problémát.

A standard árelmélet tökéletes decentralizációt ír le, ahol a szereplők teljesen

közömbösek egymás számára, nem törődnek egymás létével és döntéseivel15 (Demsetz

1988). Az autoritás és a parancs nem játszik szerepet az erőforrások allokációjában, azt

kizárólag az árak és a technológia határozzák meg. Ily módon a standard elmélet

végeredményben azt írja le, hogy az árrendszer hogyan tud szabályozni egy

decentralizált gazdaságban.

A vállalat az árelméletben egy olyan kapocs amely az exogén tényezők

változásának hatására az árban és a mennyiségben bekövetkező változások

megmagyarázását segíti (Marshall 1925)16. Pigou óta azonban a marshalli reprezentatív

vállalat fogalma megváltozott, s így a standard neoklasszikus vállalatelmélet teljesen

15 Granovetter (1985) alulszocializált modellnek nevezi ezt a világot, ugyanis a tökéletes piacon az aktorok között nincsenek társadalmi kapcsolatok. 16 Marshall-tól (1925) származik a reprezentatív vállalat fogalma. A reprezentatív vállalat a populáció (iparág) lényeges tulajdonságait akarja megjeleníteni, nem egy egyedi, nem egy tipikus, inkább egy képzeletbeli vállalat, amely az iparág reprezentatív jellemzőit tartalmazza. Marshall a vállalatok közötti változatosság kezelésére mint analitikus eszközt vezette be ezt a fogalmat (Foss 1994a).

16

azonos vállalatok feltételezéséből indul ki, és az iparágat a vállalatok egyszerű

összegzésével építi fel.17 A Pigou-i elmélet sohasem akart olyan vállalatelmélet lenni,

amely a vállalatot mint szervezetet vagy intézményt fogja fel.

A standard neoklasszikus vállalatelmélet két tartópillérre épül: az egyik a már

említett döntési szabály (profitmaximalizálás), a másik az egyensúly léte. A modellben a

vállalat mindig egyensúlyi állapotban van, ily módon az elemzés statikussá válik. Ebben

a keretben a környezeti feltételek megváltozására való reagálás folyamata nem

mutatható be, csak az egyensúlyi végállapot.

A fentiek alapján megállapítható, hogy az árelmélet egyetlen vállalatelméleti

kérdést sem tud megválaszolni: (1) A vállalat létének nincs oka (ahogy ezt Coase is

megállapította), hiszen a piaci tranzakciók biztosítják a Pareto hatékonyságot. A

technológiai skálahozadék pedig önmagában nem magyarázza meg a vállalat létének

okát, csak arra a kérdésre ad választ, hogy miért nagy egy vállalat. (2) A vállalat határait

az elmélet feltételként kezeli. A tisztán neoklasszikus termelési költségek önmagukban

nem képesek megmagyarázni a vállalat határait. (3) A „fekete doboz” belső

folyamatairól egyáltalán nincs szó az elméletben.

A vállalatot tehát egy végletekig leegyszerűsített formában találjuk a standard

neoklasszikus elméletben, amely valójában azt írja le, hogy nagyon tiszta feltételek

esetén milyen lesz a vállalat magatartása egy idealisztikus világban (De Alessi 1983).

A standard neoklasszikus közgazdaságtan vállalatelméletét már a 40-es évek

végétől18 sok kritika érte. A támadások fő vonala a standard modell irrealisztikus

feltételezéseire irányult. A kritikus hangok olyan elméletet követeltek, melyek predikciói

a valóságot pontosabban írják le. Az 50-es évektől a standard neoklasszikus

vállalatelmélet kritikájaként megfogalmazódó intuitív vállalatelméletek között két

fontos elmélet is megszületett, amelyek jelentősen hozzájárultak a modern

vállalatelméletek fejlődéséhez: a vezetői (managerial)19 (Baumol 1959, Marris 1964,

Williamson 1963) és a magatartási (behavioral)20 (Simon 1957a, 1957b; Cyert és March

17 A mikroökonómia tankönyvekben leírt vállalat tehát nem az eredeti marshalli, hanem Pigou nézeteire épül. Marshall (1925) elméletének értékeléséről és jelentőségéről lásd: Foss (1994a). 18 1946-47-ben hat cikk jelent meg az American Economic Review hasábjain, melyek fő kérdése az volt, hogy el kell-e vetni a marginális eleméletet. Lásd: Machlup (1967). 19 Ezekben az elméletekben a vezetők céljait azonossá teszik a vállalat céljaival. 20 A magatartási elmélet a vállalaton belüli döntéshozatali folyamat vizsgálatára teszi a hangsúlyt, a vállalat szervezeti jellegét emeli ki, s elvet mindenféle maximalizáló magatartást. Ez az iskola vezeti be a közgazdasági elméletbe a korlátozott racionalitás, a „kielégítő” keresése (satisficing), és a szervezeti ellenállás fogalmakat.

17

1963) elmélet. A támadásokkal szemben Machlup 1967-es cikke jelentette a

legfontosabb védvonalat a standard neoklasszikus elmélet mellett. Szerinte a

magatartási és a vezetői vállalatelméletek a standard neoklasszikus elmélethez képest

más elemzési szintet képviselnek, így nem riválisai a standard elméletnek.

2.4. A szerződéses vállalatelméletek és előzménye

2.4.1. A szerződéses vállalatelméletek előzménye: Coase elmélete21

A modern vállalatelmélet alapjait Ronald Coase rakta le azzal, hogy elsőként

határozta és válaszolta is meg azokat a kérdéseket, amelyeket ma a vállalatelmélet

kulcskérdéseinek tekintünk. Coase 1937-es klasszikussá vált cikke a „The Nature of the

Firm”, szerződéses alapon közelítette meg a vállalatot, s ezzel a szerződéses

vállalatelméletek általános referenciájává vált.

Coase tehát mindhárom vállalatelméleti kérdést felvetette: 1) a „felfedezni, hogy

miért is léteznek egyáltalán vállalatok a specializált cseregazdaságban” (ibid. p. 20.)

kérdés a vállalat létének okára, 2) a „tanulmányozni azokat az erőket, amelyek

meghatározzák a vállalat méretét” (ibid. p. 23.) probléma a vállalat határaira, 3) a

„menedzsment csökkenő hozadéka” (ibid. p. 23.) pedig a belső szervezetre vonatkozik.

Coase nagy érdeme, hogy megállapította, az árelmélet alapján a vállalat létének

nincs oka. A neoklasszikus árelmélet szerint a tranzakciók lebonyolításának ideális

mechanizmusa a piaci koordináció. Ha ez így van, akkor miért léteznek vállalatok –

tette fel a kérdést Coase (ibid. p. 19.). Megállapította, hogy a piaci koordinációs

mechanizmus (árrendszer) használatának költsége van. Ezzel megszületett a

tranzakciós költség fogalma, bár maga Coase nem használta ezt a kifejezést az 1937-es

cikkében. Coase a tranzakciós költségek két fajtáját említette meg: (1) az a költség,

amibe a releváns árak felfedezése kerül, (2) a tárgyalás és a szerződéskötés költségei.

Szerinte, ha bizonyos piaci tranzakciókat belsővé teszünk, azaz vállalaton belül

szervezzük meg őket, ezen költségek csökkenthetőek (ibid. p. 21.).

18

Coase úgy látta, a vállalat és piac alternatív koordinációs mechanizmusok a

tranzakciók megszervezésére, azaz egymás helyettesítői. A vállalatok léte azt bizonyítja,

hogy bizonyos tranzakciók megszervezésében a vállalat jelenti az erőforrások hatékony

allokációját a piaccal szemben. A vállalat határaira vonatkozóan megállapította, hogy a

vállalat addig nő, amíg egy újabb tranzakció megszervezésének költsége egyenlő nem

lesz ugyanezen tranzakció piacon való megjelenésének, vagy egy másik vállalat

megszervezésének költségével (ibid. p. 23-24.). A harmadik vállalatelméleti kérdésről, a

belső szervezetről említést tett ugyan cikkében, de ezzel nem foglalkozott részletesen.

A Coase által megfogalmazott teória szerint tehát, ha nem lennének tranzakciós

költségek, akkor csak a piac koordinálna, a szervezetek (vállalatok) létének oka így a

tranzakciós költségekben keresendő. Azzal, hogy a piacot és a szervezetet egymás

alternatíváinak tekintette, szigorú különbséget tett közöttük, de más típusú

koordinációs mechanizmusról nem szólt.

Véleménye alapján a vállalat a piactól abban különbözik, hogy a piacon az

egyének között önkéntesek a tranzakciók, míg a vállalaton belül az autoritás alapján

történnek. Ezzel a vállalatot azonosította a többszemélyes, hierarchián alapuló

struktúrával (Pitelis 1998).

Coase nézetei több mint harminc évig nem fejlődtek tovább, ő maga is azt írta

(1972:63), hogy gondolatai ismertek voltak ugyan, de nem használták azokat. A Coase-i

nyomokon a 70-es évekig nem is történtek újabb lépések.

2.4.2. Szerződéses elméletek

2.4.2.1. A szerződéses elméletek általános jellemzése és

klasszifikálása22

A ma domináns vállalatelmélet szerződéses alapon közelíti meg a vállalatot, úgy

tekinti azt, mint sok fél közötti szerződést. Fő hipotézise, hogy a vállalat explicit vagy

21 Itt csak Coase (1937) legfontosabb nézeteit foglalom össze. A dolgozatban a továbbiakban számos helyen utalok nézeteire egy-egy probléma kapcsán. 22 Ez a rész jelentős mértékben támaszkodik korábbi tanulmányaira (Kapás 1998a, 2000a).

19

implicit szerződéses jellege a specializált termelési tényezők közötti tranzakciós

költségeket hivatott minimalizálni (Holmström és Tirole 1989). E vállalatelmélet szerint

tehát a vállalat optimális megoldást jelent különböző szerződéses szituációkban.

A szerződéses vállalatelméletek elnevezése alatt hatalmas irodalom értendő,

amelynek csoportosítása nem egyszerű és nem egyértelmű.23 Ezek az elméletek mind

kapcsolódnak Coase (1937) nézeteihez, az általa felvetett problémát azonos gondolati

keretben, de más-más konkrét módon fejlesztették tovább. Az elméletek négy nagyobb,

(viszonylag) homogén csoportja különíthető el24: (1) a vállalat mint szerződések nexusa

elmélet, (2) formális ügynök-megbízó elmélet, (3) tranzakciós költségek elmélete, (4) új

tulajdonosi jogok elmélete.

A szerződéses vállalatelméletek azonos nyelvezetet és elemzési keretet

használnak, számos fontos kiindulópontjuk azonos, és az alapmodellek kidolgozása

után napjainkban erős konvergenciát mutatnak. Mind megtartották a standard

neoklasszikus elmélet hatékonysági elemzési keretét, viszont a modell irreális

feltételezéseit reálisabbakkal cserélték fel, így valamilyen módon szemben állnak a

tökéletesen kompetitív modellel. A reálisabb kiindulópontot a valós világban jellemző

információs tökéletlenség és -aszimmetria feltételezése jelenti. Tökéletlen információk

esetén a Pareto hatékonyság nem biztosított, vagyis a piac tökéletlen. Ezek a piaci

tökéletlenségek jelentik a vállalat létének okait a szerződéses vállalatelméletekben.

A szerződéses elméletek úgy tekinthetők, mint amelyek a Coase által felvetett

tranzakciós költségek különböző fajtáira koncentrálnak, Coase ugyanis nem

azonosította explicit módon azokat. A tranzakciós költségek a szerződés

előkészítésekor, megkötésekor vagy végrehajtása során léphetnek fel, s a különböző

elméletek ezek közül egyre vagy többre koncentrálnak. Coase (1937) az ex ante

tranzakciós költségeket hangsúlyozta, Williamson (1975, 1985) bekapcsolja az ex post

tranzakciós (irányítási25) költségeket is (tranzakcióspecifikus beruházások esetén). A

szerződések nexusa elmélet azokat az ex post tranzakciós költségeket (monitoring

23 A sokféle csoportosítás egyik oka, hogy ezek az elméletek nagyon „közel állnak” egymáshoz, gyakran hangsúly kérdése, hogy hol húzunk vonalat közéjük. Az általam követett klasszifikálás alapja Foss (1993c, 1996a). 24 Természetesen nem minden vállalatelméleti kérdés kap ugyanolyan hangsúlyt az egyes elméletekben. Az elméletek különböznek abban, hogy a három kérdésből melyeket tudják (jól) megválaszolni. A későbbiekben még részletesen szó lesz erről. 25 Az irányítási költség (governance cost) nem piaci tranzakciós költség, hanem a tranzakció vállalaton belüli megszervezésének költsége. A williamsoni értelemben a tranzakciós költség vonatkozhat a tranzakció piacon, illetve vállalaton belüli megszervezésének költségére is.

20

költségek, mérési költségek26) hangsúlyozza, amelyek ex ante megállapodásokkal

csökkenthetőek. Az új tulajdonosi jogok elmélete (Hart 1995) olyan ex post tranzakciós

költségeket emel ki, amelyek elkerülhetőek, ha a tulajdonosi jogok megfelelően vannak

elosztva. A formális ügynök-megbízó elmélet az ex post monitoring költségekre

koncentrál.

A szerződésekkel kapcsolatban az elméletekben két feltételezés jelenik meg: (1)

A szerződés nem teljes27, azaz bizonytalan világban a szerződés megkötésekor nem

látható előre, és így nem is foglalható szerződésbe a jövőben bekövetkező minden

lehetséges állapot, vagyis nem lehet előre lefektetni a felek minden lehetséges

kötelezettségét (Hart 1995). Ez esetben a felek gyakran szükségesnek tartják a

szerződések újratárgyalását is. (2) A szerződés teljes, azaz a felek olyan szerződést

tudnak írni, amely az összes lehetséges jövőbeli állapotra vonatkozóan meghatározza

kötelezettségeiket.

A szerződések természetéről vallott felfogás tulajdonképpen úgy tekinthető,

mint eltérő kiindulópont az Arrow-Debreu modelltől. A szerződéses vállalatelméletek

az említett modell két alapfeltevésétől (a teljes szerződés és a szimmetrikus információk

feltevése) térnek el. A nem teljes szerződések az első feltevést vetik el, így azt állítják,

hogy a komplex szerződések létrehozása költséges. A teljes szerződések a második

feltevést utasítják el, vagyis azt gondolják, hogy a felek ex ante beépített ösztönzőkkel

teljes szerződést tudnak írni, ha információs aszimmetria és eltérő kockázati

preferenciák léteznek. Ezek a szerződések bár teljesek, mégis különböznek az Arrow-

Debreu modell szerződéseitől.

A tranzakciós költségek és az új tulajdonosi jogok elmélete nem teljes

szerződésekről, a szerződések nexusa elmélet és az ügynök-megbízó elmélet teljes

szerződésekről beszél. Akár ilyen, akár olyan szerződésekről legyen is szó, a

szerződéses vállalatelméletek a hatékony szerződések megtalálását állítják középpontba,

és a problémákat ösztönzési problémaként mutatják be. Az eltérő megközelítések

26 A mérési költségekről (measurement cost) lásd: Barzel (1982). 27 A modern vállalatelméletek megjelenése előtt már Simon (1952) is nem teljes szerződésként fogta fel a foglalkoztatási szerződést. Szerinte a szerződés abban az értelemben nem teljes, hogy nem lehetséges olyan szerződést írni, amely teljes mértékben meghatározná, mit kell az alkalmazottnak tennie különböző helyzetekben. Az alkalmazott tehát egy nyitott szerződést fogad el azt remélve, hogy azok az utasítások, amiket kapni fog, beleférnek az ún. „elfogadási zóná”-ba.

21

alapvetően komplementerek, és bizonyos lépések az integráció irányába már meg is

történtek (Holmström és Milgrom 1994).

2.4.2.2. Teljes szerződéseket feltételező elméletek

A teljes szerződéseket feltételező elméletek sarokköve az a nézet, hogy a

kimenetek ellenőrzése nem lehetséges, és/vagy a felek nem tudják a teljesítményt

minden releváns szituációban mérni, vagy erkölcsi kockázat, vagy ellentétes szelekció

(adverse selection), azaz ún. „lemons” probléma (Akerlof 1972) áll fent. Ebben a

keretben olyan szerződéses konstrukció (fizetési séma, részesedési rendszer) felállítása a

feladat, amely megfelelő ösztönzést szolgáltat, és kizárja a felek diszkrecionális

magatartását. Ezeket a szerződéseket azért tekintjük teljesnek, mert (1) teljes körűen

specifikálják az összes fél kötelezettségét minden lehetséges jövőbeli esetre, (2) illetve a

lehető legjobb eredmény elérését teszik lehetővé a rendelkezésére álló információk

keretein belül.

2.4.2.2.1. A vállalat mint szerződések nexusa elmélet

Coase (1937) cikkében a vállalatot mint a munkaadó és a munkavállaló közötti

tartós szerződést írta le. Ezt a megközelítést viszi tovább a szerződések nexusa

elmélet28, amely szerint a vállalat esszenciája a szerződéses kapcsolatokban áll (Jensen

és Meckling 1976:310). Az az állítás, hogy a vállalat nem más, mint szerződések

halmaza, azaz egy jogi fikció, elsőként Alchian és Demsetz (1972) cikkében bukkant fel.

Míg Coase különbséget tett a vállalat és a piac között, addig a szerződések

nexusa elmélet ezt nem tudja megtenni: a vállalatot, mint szerződések nexusát azonossá

teszi a piaccal. A piac és a vállalat csak a szerződések természetében különbözik, azaz

az egyetlen különbség közöttük az, hogy a vállalatban az inputtulajdonosok hosszú

távra szerződnek (Alchian és Demsetz 1972), s a vállalaton belüli szerződések nyitottak

és folyamatosak. Nem meglepő tehát, hogy Alchian és Demsetz (1972), Fama (1980) és

28 Az irányzat elnevezése Jensen és Meckling 1976-os cikkéből származik.

22

Cheung (1983) azt állítják, hogy a „vállalat” fogalomnak nincs a piactól eltérő tartalma:

„…úgy tekinthetjük a vállalatot és a piacot, mint a piac egymással versenyző

formáit….” (Alchian és Demsetz 1972:795). Ebben az értelemben „a vállalat

tulajdonlása egy irreleváns koncepció” (Fama 1980:290), „senki sem tulajdonosa a

vállalatnak, mint entitásnak” (Alchian és Woodward 1987:119), csak az egyes

inputoknak lehetnek tulajdonosaik, és ők lépnek szerződéses kapcsolatokba a vállalat

keretében.

A szerződések nexusa elmélet alapján a vállalat koncepcióját nagyon nehéz

megragadni: nem egy individuum, hanem egy olyan jogi egység, amelynek gazdasági

konzekvenciái vannak.

Alchian és Demsetz (1972) a vállalat létét a csoporttermelés során megjelenő

ösztönzési problémával – melynek oka az információs aszimmetria és az opportunista

magatartás – magyarázzák. Mivel a munkások határtermékének mérése problémás,

lehetőség van a potyázásra, azaz a szerződésben vállaltnál kisebb erőfeszítés végzésére.

Erre a mérési problémára a megoldást a monitor személye jelenti, akinek joga az

alkalmazottak felvétele és elbocsátása (a határtermékük megfigyelése alapján). A

monitor csak úgy lehet érdekelt a monitoring tevékenységben, ha ő kapja meg a

maradványjövedelmet. Az elmélet tehát a vállalat létét tulajdonképpen azzal

magyarázza, hogy a vállalat lehetővé teszi a szerződés utáni mérési költségek

(measurement cost) csökkentését. Alchian és Demsetz (1972) szerint a Coase-i

különbség az autoritáson és az ármechanizmuson alapuló allokációk között csak

felszíni, a vállalat és a piac között a felek közti hatalom tekintetében nincs különbség:

„A vállalat nem tulajdonosa minden inputnak. Nincs hatalma olyan parancsra, autoritásra, amely különbözne a piaci szerződéstől...” (Alchian és Demsetz 1972:777)

A vállalat tehát egy speciális szerződéses megállapodás, amely a tulajdonosi

jogok és a monitoring tevékenységre való specializáció miatt csoporttermelés esetén

megoldja a hatékonysági problémát. A monitort a csalástól az óvja meg, hogy ő a

maradványjövedelem tulajdonosa, így a monitoring tevékenység optimális szintű lesz.

Jensen és Meckling 1976-os cikke sok tekintetben Alchian és Demsetz

gondolatainak a kiterjesztését jelenti, beépítve az elemzésbe az ügynök-megbízó

23

problémát. Jensen és Meckling (1976) nem gondolják, hogy a vállalat szempontjából a

csoporttermelés a leglényegesebb29, ők radikálisabb verziót fogalmaznak meg, mint

Alchian és Demsetz (1972):

„A vállalat lényegét a szerződéses kapcsolatok jelentik, de nem csak a munkavállalókkal, hanem a szállítókkal, vevőkkel, hitelezőkkel, stb. Az ügynöki és a monitoring költségek problémája minden fent említett szerződés esetében létezik, függetlenül attól, hogy van-e közös termelés (Alchian és Demsetz értelmében)30, azaz a közös termelés az egyének vállalattal kapcsolatos magatartásának csak kis részét képes megmagyarázni.” (Jensen és Meckling 1976:310)

Szerintük a vállalat az ügynöki költségeket31 minimalizálja. Az ügynöki

költségekre koncentrálva Jensen és Meckling (1976) meghatározzák azt az optimális

saját vagyon-adósság tőkestruktúrát is, amely ezeket a költségeket minimalizálja.

A szerződések nexusa elmélet 70-es években lerakott alapjait a 80-as években

Fama (1980), valamint Fama és Jensen (1983a, 1983b) jelentősen továbbfejlesztették,

de kritizálták is Jensen és Meckling (1976) gondolatait. Holmsröm (1982) Alchian és

Demsetz kritikájából indult el, és a pénzbeli ösztönzők szerepét vizsgálta a

csoporttermelés során.

Barzel (1987a) cikke egy újabb hozzájárulás a szerződések nexusa elmélethez,

amelyben a szerző Hart és társai elméletéhez (Hart 1995, Grossman és Hart 1986)

közeli megállapítást tesz: ha erkölcsi kockázat esetén a csaló fél hozzájárulása a

járadéktermeléshez jelentős, akkor hatékony megoldást jelent az, hogy őt teszik meg a

maradványjövedelem (Hartéknál a reziduális ellenőrzési jog) tulajdonosává. Barzel

tulajdonképpen az Alchian és Demsetz (1972) által felvetett maradványjövedelem-

tulajdonlás kérdését közelíti meg a két szerzőtől eltérő módon. Kiemeli, hogy a rutin

tevékenységeket könnyű ellenőrizni, így díjuk is könnyen meghatározható, viszont „a

29 Alchian és Woodward (1987, 1988) szintén azt állítják, hogy nem a csoporttermelés a vállalat lényege, hanem a szerződéses kapcsolatok összessége. 30 A beszúrás tőlem származik. 31 Az ügynök-megbízó viszonyban felmerülő költségeket (agency cost) Jensen és Meckling (1976) alapján három csoportra oszthatjuk: (1) A megbízó monitoring költségei: az a költség, amibe az ügynök magatartásának az irányítása kerül. (2) Az ügynöki elkötelezettség (bonding) költségei: az a költség, amelynek célja azt bizonyítani a megbízó felé, hogy az ügynök nem fog károkat okozni a megbízónak, vagy károkozás esetén kártalanít. (3) Reziduális veszteség: a megbízó által elszenvedett veszteség, amely abból származik, hogy az ügynök nem olyan döntéseket hozott, mint amiket a megbízó hozott volna.

24

vállalkozó32 tevékenységének mérési nehézsége magyarázza azt, hogy az ő jövedelme a

maradványjövedelem lesz” (Barzel 1987a:109). Ugyanezt a problémát veti fel Alchian

és Woodward (1987, 1988) is, amikor az inputtulajdonosok között aszerint tesznek

különbséget, hogy a vállalat (csoport) teljesítményétől milyen mértékben függ az adott

inputtényező értéke.33 Megállapítják, hogy az az inputtulajdonos válik a vállalat

irányítójává, akinek a tulajdonában lévő input értéke leginkább függ a vállalat

teljesítményétől.

A szerződések nexusa elmélet az ügynök-megbízó elmélet pozitív

megközelítését foglalja magába – amely opportunizmus esetén a szerződéses viszony

vizsgálatára koncentrál –, ettől eltérő elemzést végez a formális ügynök-megbízó

elmélet.34

2.4.2.2.2. Formális ügynök-megbízó elmélet

Ez az elmélet egy időben indult el a szerződések nexusa elmélettel, de csak a 80-

as években vált az alapmodell kiterjesztetté35. A szerződéses vállalatelméletek között ez

az elmélet az, amelyik legkevésbé képes a vállalatelmélet kérdéseire válaszokat adni.

Figyelme kizárólag az ügynök-megbízó relációban fennálló, az információs aszimmetria

miatt létező problémák megoldására koncentrál.

A formális ügynök-megbízó irodalom abból a feltételezésből indul ki, hogy a

világállapotok egy része nem figyelhető meg, vagy nem ellenőrizhető. Az erkölcsi

kockázat úgy jelenik meg, hogy az ügynök olyan akciókat végez, amelyek kimenete

véletlenszerű ugyan, de azért ellenőrizhető, míg maga a cselekedet nem. Ilyen

szituációban előtérbe kerül a kockázatmegosztás és az ösztönzés problémája: a feleknek

olyan szerződést kell írniuk, amelyben a megbízó által ajánlott fizetési rendszer az

ügynök cselekedeteinek megfigyelhető következményein alapszik. Ennek érdekében a

32 Barzel (1987a) a vállalkozó fogalmat használja. Meg kell azonban jegyeznem, hogy vállalkozó alatt valójában a menedzsert érti. Dolgozatom 5.2.2.1. pontja alatt részletesen szó lesz erről a problémáról. 33 Azt az erőforrást nevezik „vagyonnak”, amelynek értéke a csoport teljesítményétől legnagyobb mértékben függ. (Alchian és Woodward 1987:119) 34 Az ügynök-megbízó elmélet két ágának a jellemzését lásd: Jensen (1983). 35 A kiterjesztések az alábbi kérdésekre vonatkoznak: (1) Az ügynök több feladatot is ellát: Holmström és Milgrom (1991). (2) Több ügynök tevékenykedik: Holmström (1982). (3) A munkaszerződésnek több aspektusa

25

szerzők, intenzíven használva a matematikai eszközöket, optimális szerződéses sémákat

dolgoznak ki. Általában az ilyen szerződés második legjobb lesz.

Az elmélet első klasszikus írása Ross 1973-as cikke, amely bemutatta az ügynök-

megbízó problémát, s az elnevezés is tőle származik. A másik klasszikus tanulmány

Holmström (1979). Az ő érdeme, hogy felhívta a figyelmet azokra az információs

rendszerekre (például számviteli rendszer), amelyekkel még akkor is javítani lehet a

szerződésen, ha a megszerzett információk tökéletlenek, mert segítik az ügynök

magatartásának figyelését. Mindez természetesen nagyon fontos lépés a vezetői

információs rendszer elméleti megközelítésében.

Az ügynök-megbízó elmélet alapján nincs ok a vállalat létére, és nem érthető

meg az sem, hogy miért tesz belsővé egy tranzakciót a vállalat, ugyanis az a hatékony

fizetési séma, amit az elmélet kidolgoz, akár egy külső szállító esetén is teljesen azonos

lehet a vállalaton belüli fizetési sémával, azaz az ügynök-megbízó elmélet alapján nem

tudunk különbséget tenni a vállalaton belüli és kívüli tranzakciók között. Az elmélet

tehát az első két vállalatelméleti kérdésre nem tud választ adni, viszont lényegesen

hozzájárul a vállalat belső szervezetének és a részvényes-tulajdonos viszonynak a

megértéséhez.

2.4.2.3. Nem teljes szerződéseket feltételező elméletek

A nem teljes szerződéseket a tranzakciós költségek és az új tulajdonosi jogok

elmélete nem azonos módon fogja fel. Előbbi a szerződés adaptációs szerepét, míg

utóbbi az ösztönzés szerepét hangsúlyozza (Saussier 1998). Ebből következően az új

tulajdonosi jogok elmélete nem tekinthető a williamsoni elmélet tökéletesen formalizált

változatának, a két elmélet ugyanis nem ugyanazokon a feltevéseken alapszik.36

számít: Holmström és Milgrom (1994). (4) Az ismétlődés (dinamika) beépítése, amely csökkenti az erkölcsi kockázatot, és javítja a monitoring tevékenységet: (Rubinstein 1979). 36 Számos oka lehet annak, hogy a szerződések nem teljesek (Saussier 1998): (1) Átváltás (trade-off) áll fent az információ figyelembevételéből eredő haszon és annak költsége között, ezért bizonyos információkat szándékosan nem szereznek meg a felek. (2) A szerződés a lexikai korlátok miatt nem teljes. (3) A korlátozott racionalitás miatt a felek bizonyos változókat negligálnak. (4) Sok változó valószínűségét a felek nem látják előre (igazi bizonytalanság). (5) Információs aszimmetria áll fent a felek és harmadik fél (pl. bíróság) között.

26

2.4.2.3.1. Tranzakciós költségek elmélete

A tranzakciós költségek elméletét a szakirodalom Williamson elméletével szokta

azonosítani,37 a következőkben én is ezt a nézetet követem. A tranzakciós költségek

elmélete az új intézményi közgazdaságtan mikro elemzést nyújtó ágát képviseli

(Williamson 1993c:111), amely „…a gazdasági szervezetet úgy tekinti, mint egy

szerződéses problémát” (Williamson 1985:20). Williamson (1971, 1975, 1985, 1996)

Coase-i alapokra építkezve, a közgazdaságtan, a szervezetelmélet és a jog nézeteit

felhasználva, jól felépített elméletet hozott létre. Kijelenthetjük, hogy a vállalat

szerződéses elméletei közül a tranzakciós költségek elmélete rendelkezik a legnagyobb

irodalommal és hatással.

Williamson (1993a) szerint Coase 1937-es cikkéből három gondolat lényeges,

amelyekre saját elméletét is építi: (1) A piac és a vállalat alternatív koordinációs

mechanizmusok, ugyanazt a gazdasági célt szolgálják. (2) A tranzakciós költségek

különbségei okozzák azt, hogy az aktorok az egyik vagy a másik koordinációs

mechanizmust választják. (3) A piac és a vállalat szerződéses természete jelentősen

különbözik, leginkább abban, hogy a munkaszerződések a vállalaton belül

rugalmasabbak.

A tranzakciós költségek38 a szerződéses vállalatelméletek mindegyikében

szerepet játszanak, viszont – ahogy az elnevezés is jelzi – a tranzakciós költségek

elméletében jelentőségük sokkal nagyobb. Williamson – legelőször elfogadva Coase

(1937) meghatározását, majd Arrow (1969:48) definícióját39 – két fajta tranzakciós

költségeket különböztet meg, a mérési40 (measurement) és az irányítási (governanace)

költségeket (Williamson 1993a), melyek közül ő ez utóbbira koncentrál. A tranzakciós

költségek természetének, okainak bővebb elemzésével Williamson nem foglalkozott,

37 Ennek több oka is van: (1) Williamson elmélete a legkidolgozottabb. (2) Más szerzők is a williamsoni alapra építkeznek. (3) Williamson nézetei a leginkább alkalmazhatóak más diszciplinák számára. 38 A tranzakciós költségnek nincs tiszta definíciója (Hodgson 1993). Bár Williamson intenzíven használja ezt a fogalmat, nem definiálja adekvát módon. Egy analógiát szolgáltat: „A tranzakciós költségek a fizikai rendszerek frikcióinak gazdasági megfelelői.” (Williamson 1985:19) 39 Arrow (1969) szerint a tranzakciós költség „a gazdaság működtetésének költsége”. 40 A mérési költségek – csoporttermelés esetén a technológiailag elválaszthatatlan termelés során lépnek fel – Alchian és Demsetz (1972) elméletében játszanak szerepet.

27

abból indult ki, hogy tranzakciók akkor lépnek fel „ha az áru vagy a szolgáltatás

technológiailag elkülönült egységek között áramlik” (Williamson 1981:1544). 41

Williamson szándékai szerint a vállalat mint termelési függvény elmélettel

szemben a tranzakciós költségek elmélete a vállalat mint irányítási struktúra elméletet

kívánja megteremteni. Nézeteire erősen hatottak Barnard (1938) és a Carnegie iskola

(Simon, March) nézetei.

Három új közgazdasági elemet emelt be elméletébe: a korlátozott racionalitást,

az opportunizmust és az eszközspecifikusságot42. Az első kettő magatartási feltevés.

Két olyan emberi tulajdonság emelhető ki, amely a szervezetre is jelentős hatással van:

a kognitív képesség és az önérdekkövetés (Simon 1985). Williamsonnál a korlátozott

racionalitás vonatkozik a kognitív feltételekre, az opportunizmus pedig az

önérdekkövetésre. A korlátozott racionalitás elvét Simontól veszi át:

„Az emberi agy képessége a komplex problémák megfogalmazása és megoldása terén nagyon kicsi azon problémák méretéhez képest, amelyeknek megoldása a valós világban objektíven racionális megoldást kíván.” (Simon 1957b:198)

Williamson is kiemeli azt a simoni nézetet, miszerint a magatartás „a szándékok

szerint racionális, de a valóságban csak korlátozottan az” (Simon 1957a:xxiv). Ezzel

arra utal, hogy a korlátozottság nem magára a racionalitásra vonatkozik, hanem a

kognitív képességekre. Simon nézeteiből két konklúziót von le: (1) A komplex

szerződések nem teljesek. (2) A szervezet célja a korlátozott racionalitással való

„gazdálkodás” (economizing). (Williamson 1990a)

A másik magatartási feltevés, az opportunizmus, az önérdekhajszolás egy

erősebb formája, „az egyéni érdek csalárd módon való hajszolása” (1993b:102). Ez azt

jelenti, hogy az egyén csal, vagy szándékosan megtéveszti a másik felet, s ebből

következően bizonyos mértékű óvatosságra és bizalmatlanságra szükség van a felek

között.43

41 A tranzakciós költségek fajtáit részletesen Dahlmann (1979) mutatja be. Három típust különít el a cserefolyamat három szakaszának megfelelően: (1) keresési és információs költségek, (2) alku és döntési költségek, (3) a betarttatás és a politikaformálás költségei. 42 Az eszközspecifikusság szerepét elsőként Klein és szerzőtársai (1978) hangsúlyozták. A három szerzőnél az eszközspecifikusság a kisajátítható kvázi-járadékkal (Pareto-i járadék) kapcsolatos. 43 Az opportunizmus két fajtájáról lásd részletesen: Alchian és Woodward (1988).

28

Az elméletébe beemelt harmadik elem, az eszközspecifikusság arra vonatkozik,

hogy egy adott eszköz milyen mértékben vihető át egy alternatív felhasználási területre

anélkül, hogy értéke csökkenne.44 Ez az elsüllyedt (sunk) költséggel van kapcsolatban:

nagyfokú eszközspecifikusság esetén magas az elsüllyedt költség.

Az említett három feltevés közül Williamsonnál az eszközspecifikusság válik

kulcsfontosságú elemmé – amely teret ad az opportunizmusnak (Foss 1994c) –, bár ő

maga a korlátozott racionalitást tartotta elmélete sarokkövének (Williamson

1988b:360). Az eszközspecifikusság jelentőségét az támasztja alá, hogy az

opportunizmus alapvetően akkor jelent problémát, ha a felek valamelyike specifikus

beruházást tett a tranzakció előtt.

Williamson elméletét meglehetősen nehéz röviden összefoglalni, többek között

azért is, mert nézetei jelentős fejlődésen és hangsúlybeli változásokon mentek át45.

Ennek ellenére az alábbiakban megkísérlem összefoglalni legfontosabb nézeteit:

(1) Az elemzés egysége a tranzakció.

(2) A tranzakciók megszervezésének általános elve a hatékonyság (economizing), ami

nem csak a termelési, hanem az irányítási költségekre is vonatkozik. Ennek

megfelelően a különböző tranzakcióknak jellemzőik szerint46 különböző hatékony

irányítási formák felelnek meg. Ezeket mutatja be (közepes mértékű

bizonytalanságot feltételezve) a következő táblázat.

beruházás specifikussága

nem specifikus közepes specifikus

alkalmi piaci irányítás tranzakció

gyakorisága

ismétlődő

piaci irányítás bilaterális irányítás

(hosszú távú szerződés)

egységesített irányítás (vertikális

integráció)

1. sz. táblázat: Hatékony irányítási formák Forrás: Williamson (1985)

44 Az eszközspecifikusság fajtáit lásd: Williamson (1991a). 45 Lásd: Baudry (1999). 46 Az egyes tranzakciók alapvetően három ismérvben különböznek egymástól: gyakoriság, bizonytalanság mértéke, tranzakcióspecifikus beruházás iránti igény. (Williamson 1985)

29

(3) A szerződő feleket az előrelátó szerződéskötés jellemzi. Mivel a komplex

szerződések nem teljesek, az opportunizmus miatt a szerződésbe, Williamson

terminológiája szerint, „védvonalat” (safeguard) építenek be, azaz a felek ex ante

védekeznek a szerződésben az ex post opportunizmus ellen. A védelmet a

tranzakció jellemzőinek megfelelő irányítási forma megválasztása jelenti

(Williamson 1979, 1985, 1987).

(4) Minden irányítási struktúrának saját megkülönböztető logikája van, és a szerződéses

jog meghatározott típusa támogatja (Williamson 1991a). A klasszikus szerződéses

jog a piacra, a neoklasszikus a hibrid formára, a „perek elkerülése” (forbearance)47 a

szervezetre vonatkozik (1988a, 1991a, 1993c).

(5) A vállalat azért létezik, mert a piacon a tranzakciós költségek miatt kudarcok lépnek

fel. A vállalat célja a tranzakciós költségek csökkentése, a szervezet nem más, mint

egy olyan intézmény, amely a költségeket minimalizálja (economizing).

(6) „A hierarchia az a szervezeti forma, amit a legutolsó megoldásként kell választani”

(Williamson 1993c:134). Ez a nézet „a kezdetekben volt a piac” (Williamson

1975:20) állításhoz kapcsolódik, amely már Coase (1937) cikkében is megtalálható

volt. Williamson ez alatt azt érti, hogy:

„Helyénvaló feltételezni, hogy a tranzakciókat mindaddig a piacon szervezik meg, amíg a piaci csere komoly tranzakciós költségekkel nem jár. Az is mondható, hogy kezdetben volt a piac.” (Williamson 1981:1547)

Williamson legújabb írásaiban a piac-hierarchia-hibrid formák mellett egy negyedik

forma, a közintézmény (public bureau) is megjelenik, amelyet a vállalatnál is

kevesebb piaci elemet tartalmazó irányítási formának tekint a szerző (Williamson

1998c).

47 A „perek elkerülése” (forbearance) a szervezet implicit szerződéses joga. Problémák esetén nem fordulnak bírósághoz a felek, hanem a vállalaton belül oldják meg a vitát. Ebben az értelemben „a hierarchia a saját legutolsó helyen igénybe vett jogorvoslati lehetősége” (Williamson 1993c:124).

30

(7) Williamson a 90-es években írt tanulmányaiban eltávolodik a „vállalat és a piac mint

alternatív koordinációs mechanizmusok” nézettől. Határozottan azt állítja, hogy a

vállalat nem a piac kiterjesztése, hanem egy másfajta eszköz (Williamson 1991b).

Nézete szerint a piac azért nem képes utánozni a vállalatot, mert nem alkalmazhat

parancsot, és mert egy teljesen másfajta szerződéses jog támogatja. Mivel „a

szervezet a legutolsó bíróság” (Williamson 1993a:46), a vállalat használhatja a

parancsot (fiat), míg a piac nem.48 Úgy gondolja, hogy a hierarchiának a parancs

(fiat) miatt előnye van a piaccal szemben.49

(8) Williamson (1993c, 1998c) szerint a hierarchia és a piac között átváltás (trade-off)

létezik. Ez a nézet azokból az új gondolatokból és új hangsúlyokból következik,

amelyek 90-es évekbeli írásaiban jelentek meg. Az irányítási formákat Williamson

újabban a változásra nyújtott megoldásuk alapján különíti el. Elfogadja Hayek

(1945:523) megállapítását, hogy „…a gazdasági problémák mindig és kizárólag

valamely változás következtében lépnek fel.” Az adaptációra adott válaszok között

Barnard (1938) és Hayek (1945) javaslatát is helyénvalónak tekinti.50 Véleménye

szerint (Williamson 1991b, 1993c) a tranzakciók jellemzői határozzák azt meg, hogy

az autonóm vagy a kooperatív adaptáció, esetleg a kettő keveréke-e a megfelelő, de

mindkettő fontos az egész gazdasági rendszer hatékonysága miatt. Williamson

konklúziója, hogy a különböző irányítási formák (piac, szervezet, hibrid forma)

különbözőképpen alkalmasak az autonóm vagy a kooperatív adaptáció

lefolytatására (Williamson 1993c): a piac jobb az autonóm adaptáció terén, nagy

erejű ösztönzőket nyújt, és kevésbé jellemzik a bürokratikus torzulások (Villiamson

1991b). A 2. sz. táblázat bemutatja, hogy a piac és a szervezet az alábbi öt jegy

vonatkozásában különböznek egymástól: ösztönzők, adminisztratív kontroll,

autonóm és kooperatív adaptáció mértéke, az alkalmazható szerződéses jog jellege.

48 Megjegyzem, hogy Alchian és Demsetz (1972) nézete ezzel éppen ellentétes. 49 Ehhez a gondolathoz még visszatérek a 3.1.2. pontban, amikor az elmélet kritikájáról lesz szó. Ez a nézet azért fontos, mert a piac és a vállalat komplementer megközelítését vetíti előre.

31

Irányítási struktúra Jellemző Piac Hibrid forma Hierarchia

Ösztönzők ++ + 0 Adminisztratív

kontroll 0 + ++

Autonóm adaptáció ++ + 0 Kooperatív adaptáció 0 + ++

Klasszikus szerződéses jog

++ + 0

++ erős/nagyon jellemző/azonos; + közepes/közepesen jellemző/bizonyos jegyekben azonos; 0 gyenge/nem jellemző/teljesen eltérő

2. sz. táblázat: A különböző irányítási struktúrák jellemzői Forrás: Williamson (1991a)

(9) Az irányítási intézmények beágyazódnak az intézményi környezetbe, a környezeti

változások eltolódást okoznak a hatékony irányítási módokban (Williamson 1992).

Az intézményi környezet paramétereit a szerződő feleknek figyelembe kell venniük

az irányítási forma kiválasztásakor, mert azok befolyásolják a struktúra költségét

(Williamson 1992). Ezzel Williamson elismeri, hogy Granovetter (1985, 1990, 1992)

beágyazottság-elméletéhez meg kell találnia a kapcsolatot a vállalatelméletnek.

2.4.2.3.2. Új tulajdonosi jogok elmélete51

Hart, Grossman és Moore elmélete úgy tekinthető, mint Williamson

elméletének formalizálása52 (Foss 1993c, 1997d), bár a két elmélet között jelentős

különbségek is léteznek. Maguk a szerzők is leszögezik, hogy elméletük Coase (1937),

Klein és szerzőtársai (1978) illetve Williamson (1979) elméletén alapul (Grossman és

Hart 1986:691). A tulajdonosi jogok azért fontosak a szerződéses elméletekben, mert

befolyásolják az egyének magatartását, különösen nem teljes szerződések esetén,

ugyanis nem teljes szerződések és tökéletlen információk esetén nem minden

tulajdonosi jog határozható meg.

50 Barnard (1938) szerint a szervezet az adaptáció eszköze (kooperatív adaptáció), Hayek szerint pedig a piac a legfőbb tere az adaptációnak (autonóm adaptáció) (Williamson 1993c). 51 Gyakran egyszerűen nem teljes szerződések elméletének is nevezik az új tulajdonosi jogok elméletét. Mivel Williamson is a nem teljes szerződésekre építi elméletét, így célszerűbbnek láttam a ritkábban használt elnevezést (tulajdonosi jogok elmélete) használni. A „régi” tulajdonosi jogok elméletétől (Furubotn és Pejovich 1972, Demsetz 1967) való különbözésre utalok az „új” jelzővel. 52 De nem tökéletes formalizálás, ahogy azt Saussier (1998) hangsúlyozza.

32

A szerződéses elméletek ezen irányzata elsősorban arra irányítja figyelmét, hogy

mely tranzakciók kerülnek a vállalaton belülre és kívülre, ezen belül is kiemelt figyelmet

szentel a vertikális integráció okainak megértésére. A központi feltevés a szerződések

nem teljes voltára53 vonatkozik, valamint elfogadják Williamson opportunizmusra

vonatkozó feltevését is. Williamsonnal ellentétben viszont nem feltétlenül a korlátozott

racionalitásból vezetik le azt a tényt, hogy a komplex szerződések nem teljesek.54 A

tulajdonosi jogok elmélete Williamsonhoz hasonlóan eszközspecifikusság esetén

vizsgál.

Az új tulajdonosi jogok elméletének egyik klasszikus írása Grossman és Hart

(1986), melyben a szerzők a tulajdonosi jogok két fajtáját különítik el: (1) reziduális

ellenőrzési jog55, (2) speciális ellenőrzési jog (ibid. p. 692). A két jog közül ez előbbi

játszik szerepet a magyarázatokban: „A tulajdont a reziduális ellenőrzési jogok

határozzák meg.” (Grossman és Hart 1986:692)

„Tranzakciós költségek és nem teljes szerződések estén az ex post reziduális jogok azért fontosak, mert az eszköz használatán keresztül befolyásolják az ex post alkupozíciót és a többlet elosztását.” (Hart 1995:12)

Hart és társai szerint ezek a jogok határozzák meg a vállalat határait, azaz a

vállalatot úgy definiálják, mint a közös tulajdonban lévő eszközök együttesét (Hart és

Moore 1990:1120).

Az új tulajdonosi jogok elméletében a piaci szerződés és a vállalat közötti

választás kérdése annak a problémának megválaszolására redukálódik le, hogy nem

teljes szerződéseket feltételezve nagyfokú eszközspecifikusság esetén hogyan kell a

reziduális ellenőrzési jogot hatékonyan allokálni. Az eszközök tulajdonlása azért fontos,

mert az eszközspecifikus beruházások megvalósulása attól függ, hogy kinek a

tulajdonában van az eszköz. Ha valaki eszközspecifikus beruházást tesz, miközben az

adott eszköz nem az ő tulajdonában van, Williamson szavaival kifejezve

53 A nem teljes szerződések okairól teljes részletességgel ír Hart (1995). 54 Hart (1990) hangsúlyozza, hogy a szerződések nem teljes voltának a korlátozott racionalitás mellett oka lehet az is, hogy a felek ugyan képesek a jövőbeli következmények előrelátására, de nem tudják olyan világosan leírni azokat a szerződésben, hogy harmadik fél (bíróság) ellenőrizni tudja a szerződés betartását. Ez pedig nem korlátozott racionalitást, hanem korlátozott írási vagy kommunikációs képességet jelent. Az új tulajdonosi jogok elmélete tehát nem fogadja el, hogy a korlátozott racionalitás szükséges feltevés. 55 A reziduális ellenőrzési jog azt jelenti, hogy a szerződésben meg nem határozott esetekben is termelési döntést hozhat a jogosult (Hart és Moore 1990:1120).

33

kizsákmányolásnak (hold-up) van kitéve. Ez esetben a hatékonysági megfontolások azt

kívánják meg, hogy annak a félnek a tulajdonában legyen az eszköz, aki a legjelentősebb

szerződés előtti eszközspecifikus beruházást tette, vagyis akinek a kvázi-járadék

képződéséhez való hozzájárulása a legnagyobb (Grossman és Hart 1986, Hart 1988,

Hart 1990).

Hart és kollégai úgy vélik, hogy a reziduális ellenőrzési jog birtoklása feltételezi a

vállalat eszközeinek a tulajdonlását is, ezért tudják definiálni a vállalat határait.

Kiemelendő Williamson eltérő felfogását a nem teljes szerződésekről Hart és

társai koncepciójához képest, az alábbi táblázatban (3. sz.) összehasonlítom a két

megközelítést.

elmélet magatartási

feltevés információs

feltevés környezeti

feltevés a nem teljes

szerződés oka a szerződés

szerepe új tulajdonosi jogok elmélete

szubsztantív racionalitás

aszimmetrikus információk a felek és harmadik fél között

kockázat a releváns változók nem ellenőrizhetőek

a beruházási torzulások minimalizálására szolgáló ösztönzési eszköz

tranzakciós költségek elmélete

korlátozott racionalitás/ opportunizmus

aszimmetrikus információk minden fél között

bizonytalanság korlátozott racionalitás

a tranzakciós költségek minimalizálására szolgáló adaptációs eszköz

3. sz. táblázat: A tranzakciós költségek- és az új tulajdonosi jogok elméletének összehasonlítása

Forrás: Saussier (1998)

2.4.3. A szerződéses elméletek összefoglalása

A 4. sz. táblázatban összefoglalom a szerződéses vállalatelméletek legfontosabb

jellemzőit.

34

szerződések nexusa elmélet

formális ügynök-megbízó elmélet

tranzakciós költségek elmélete

tulajdonosi jogok elmélete

vállalat koncepciója jogi fikció (nincs) hatékony irányítási forma közös tulajdonban lévő eszközök együttese

szerződés teljes

nem teljes

magatartási feltevés erkölcsi kockázat, maximalizálás

opportunizmus, maximalizálás

korlátozott racionalitás, opportunizmus, maximalizálás

maximalizálás, opportunizmus, korlátozott racionalitás nem szükséges

központi költség monitoring és mérési költség (ex post tranzakciós költségek)

monitoring költség, az ösztönzési rendszer felállításának költsége

irányítási költség tranzakciós költség általában

magyarázó tényező monitoring tevékenység ösztönzési rendszer

eszközspecifikusság reziduális ellenőrzési jog

szerzők Alchian és Demsetz, Jensen és Meckling, Cheung, Fama

Ross, Holmström, Milgrom Williamson Hart, Moore, Grossman

mit tud a legjobban megmagyarázni

• vállalat léte • vállalat határai • szervezet

a vállalat létét, ha az inputok, a technológia és az output adottak

a vállalat belső szervezetét, ha az inputok, a technológia és az output adottak

a vállalat határait, ha az inputok, a technológia és az output adottak

a vállalat létét és határait, ha az inputok, a technológia és az output adottak

4. sz. táblázat: A szerződéses vállalatelméletek összefoglalása

35

2.5. Evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet

2.5.1. Bevezetés és általános jellemzés

A modern vállalatelméletek másik nagy ágát – a szerződéses elméletek mellett –

az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet56 jelenti. Ez a vállalatelméleti ág a

fiatalabb, heterogénebb, és tulajdonképpen explicit formában még meg sem

fogalmazták. Amint már szó volt róla (2.2. pont alatt), több elmélet „összegyúrásából”

alakíthatóak ki azok a nézetek, amelyek a vállalatnak a szerződéses megközelítéstől

gyökeresen eltérő koncepcióját adják.

Ez a vállalatelméleti ág elveti a szerződéses elméletek hatékonysági, egyensúlyi

elemzési keretét, és a dinamikus aspektusok, valamint a bizonytalanság57 szerepét

hangsúlyozza. Ezzel a vállalatot egy dinamikusan változó, egyensúlytalan környezetben

képzeli el, és olyan szervezetnek tekinti, amely kompetenciákkal (rutinokkal)

rendelkezik. Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet középpontba állítja az

innováció, a tanulás és a tartós versenyelőny problémáját, és a vállalatot saját

történelmének fényében tekinti (path-dependency).

Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet radikálisan szemben áll a

neoklasszikus közgazdaságtan optimalizáló (profitmaximalizáló) feltevésével. A

korlátozott racionalitásból kiindulva általában valamilyen szabálykövető magatartást

tételeznek fel a szerzők, néhányan elfogadják Simon „satisficing” elméletét.58 A másik

feltevés a bizonytalanságra vonatkozik. A szerződéses elméletek (pl. Williamson, Hart)

is beszélnek bizonytalanságról, de ők valójában a knighti kockázatra gondolnak, az

56 A szakirodalomban általában két ágra bontják ezt az elméletet, evolúciós és képesség (kompetencia)-alapú elméletre. A két elmélet egymáshoz való viszonyát nem egyszerű meghatározni, a szakirodalomban is zavar tapasztalható ebben a kérdésben. Hodgson (1998a, 1998b) szerint az evolúciós vállalatelmélet egyben kompetencia-alapú elmélet is, de a többféle kompetencia-alapú elmélet nem mindegyike evolúciós. Tovább nehezíti a tisztánlátást, hogy a képesség-alapú elmélet elnevezéssel párhuzamosan is többféle elnevezés használatos: erőforrás-alapú elmélet, tudás-alapú elmélet, kompetencia-alapú elmélet, dinamikus képességek elmélet. Ezek az elnevezések hangsúlybeli különbségekre utalnak, gondolataik nagyon közel állnak egymáshoz. 57 A bizonytalanságot knighti (1921) értelemben kell felfogni, azaz a döntéshozó előtt a döntési kimenetek valószínűség-eloszlása nem ismert. 58 Elsőként Alchian (1950) hangsúlyozott hasonló gondolatokat: bizonytalan környezetben nem helyes profitmaximalizáló magatartást feltételezni. Kiemelte, hogy a vállalat célja ugyan a profit, de nem a maximális, hanem a kielégítő profit. A vállalat hosszú távon a „kielégítő profit keresése” folyamatában az aspirációs szintjeit emel(het)i, ami a profit utáni hajsza megnyilvánulásának tekinthető (profit-seeking), de mindez nem jelenti a profit maximalizálását.

36

evolúciós-kompetencia-alapú elméletre viszont az „igazi” bizonytalanság (knighti

bizonytalanság) feltevése jellemző.

Ennek a napjainkban kibontakozó vállalatelméletnek a kialakulása a 80-as évek

közepétől59 számítható, de gyökerei jóval korábbra nyúlnak vissza. Három korai szerző

munkásságát kell megemlíteni: Knight, Penrose és Richardson tevékenységét.

Tekintettel arra, hogy nem történeti áttekintést kívánok adni az elméletekről, az említett

szerzők hozzájárulását az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélethez az elmélet

kifejtésekor integráltan mutatom be.

2.5.2. Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet szintetizálása

2.5.2.1. Az erőforrás-alapú e mélet hozzájárulása l

Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet egyik bázisa a stratégiai

menedzsment új paradigmája, az erőforrás-alapú elmélet.60 Valójában „az” erőforrás-

alapú vállalatelméletet nem is létezik, tulajdonképpen az utóbbi 15 évben e témában

megjelent cikkek szerteágazó, gyakran egymással is rivalizáló nézeteit értjük alatta (Foss

1997e).61 A stratégiai kutatók figyelmét azok a kutatási tapasztalatok irányították a

termékpiacokról az erőforráspiacokra, amelyek azt bizonyították, hogy a vállalatok

eltérő teljesítményében az iparági jellemzők csak kis szerepet játszanak.62

Az erőforrás-alapú elméletek közös alapfeltevése, hogy a vállalatok, csakúgy

mint az egyének, nem minden tevékenységet tudnak egyformán jól csinálni, vagyis

59 1982-ben jelent meg Nelson és Winter nagy hatású könyve, 1984-ben pedig Wernerfelt és Rumelt cikke. 60 A versenyelőnyök erőforrás-alapú megközelítése ma már domináns a stratégiai menedzsmentben. Az elmélet kifejlődését egy gyakorlati kérdésre (Hogyan lehet járadékot elérni hosszú távon?) való válaszkeresés indította el. Lásd: Kapás (1999a, 1999b). A stratégia-alkotásban – az industrial organization elmélet termékpiaci megközelítésével (Porter 1980, 1985, 1990, 1991) szemben – az erőforráspiac jelentőségére a figyelmet elsőként Wernerfelt (1984) és Rumelt (1984) hívták fel. 61 A legfontosabb cikkek az alábbiak: Grant (1991, 1996), Mahoney (1995), Mahoney és Pandian (1992), Markides és Williamson (1994, 1995), Sanchez és Heene (1997), Prahalad és Bettis (1986), Peteraf (1993), Amit és Schoemaker (1993), Hunt és Morgan (1995), Hunt (1997), Black és Boal (1994), Hall (1993), Wernerfelt (1984), Barney (1986a, 1986b, 1986c, 1991), Prahalad és Hamel (1990), Rumelt (1984), Lippman és Rumelt (1982), Dierickx és Cool (1989), De Gregori (1987), Collis és Montgomery (1995), Madhok (1996), Conner és Prahalad (1996), Kogut és Zander (1996). 62 Rumelt (1991) szerint az iparági struktúra a vállalatok teljesítménykülönbségében csak kb. 8-15%-ban játszik szerepet.

37

erőforrásaik és képességeik heterogének, de az egyes erőforrások hatékonysága is

eltérő. Az elmélet azt hangsúlyozza, hogy az erőforráspiacon kialakuló tökéletlenség

vezet a (Ricardo-i) járadékhoz63. Ebből következően a szerzők feltárják és elemzik

azokat a tényezőket, amelyek az erőforráspiac tökéletlenségét okozzák.64

Legáltalánosabban megfogalmazva, azoknak az erőforrásoknak a piaca válik

tökéletlenné, amelyek nehezen imitálhatóak és nehezen helyettesíthetőek, továbbá nem

tárgyai a piaci adásvételeknek (Grant 1991). Ez alapján az erőforrás-alapú elmélet

azoknak az erőforrásoknak a kiépítését és kihasználását javasolja, amelyekről

feltételezhető, hogy tartós járadék alapjai lesznek. Az ilyen erőforrásokat stratégiai

erőforrásoknak nevezzük (Amit és Schoemaker 1993, Markides és Williamson 1995). A

járadéktermelő erőforrások Amit és Schoemaker (1993) nyomán az alábbi

tulajdonságokkal rendelkeznek: (1) szűkösek, (2) komplementerek, (3) nehezen

imitálhatóak, (4) korlátozottan helyettesíthetőek, (5) a piacon nehezen adhatók-

vehetők, (6) tartósak, (7) illeszkednek a többi erőforráshoz és a szervezethez.

Ha egy erőforrás a fenti kritériumok mindegyikének megfelel, akkor: (1)

társadalmi jellegű abban az értelemben, hogy vállalati folyamatok, interakciók

eredménye, és így a vállalati közegbe beágyazott, (2) komplex, (3) implicit (tacit)65.

A stratégiai erőforrások66 a szervezeti tanulás és tudás szülöttei, ebből

következően a szervezet múltja, történelme lényeges szerepet játszik kialakulásukban

(path-dependency). Ezek az erőforrások vállalat-, és nem egyénspecifikusak, ezért nem

vihetők át könnyen egyik vállalatból a másikba. Az ún. alapkompetenciák (core

competences)67 – melyek a versenyelőny és a tartós járadék közvetlen alapjai –

kialakulása az ilyen erőforrásoknak köszönhető.

A fenti nézetek két irányban fejlődnek tovább: egyrészt a stratégiai

menedzsment keretében, másrészt a vállalatelméletben. Az evolúciós-kompetencia-

63 A Ricardo-i járadék az erőforrás szűkösségére vezethető vissza. 64 Barney (1986b) a termékpiaci stratégiák jellemzőiből vezeti le az erőforráspiac tökéletlenségét, Lippman és Rumelt (1982) az imitáció és a belépés bizonytalanságával magyarázzák azt. 65 Michael Polanyi (1958) hangsúlyozta elsőként, hogy bizonyos fajta tudás – termelési tudás is – nem artikulálódik szavakban vagy más könnyen átadható formában. Az ilyen tudás angolul „tacit”, csak hosszú időszak alatt tapasztalati tanulással (learning by doing) szerezhető meg (Dierickx és Cool 1989, Markides és Williamson 1994, 1995). (A „tacit” tudást magyarra implicit tudásnak fordítottam.) 66 Ezek (a teljesség igénye nélkül) az alábbiak: reputáció, márkanév, fogyasztói lojalitás, a vezetők és a beosztottak közötti bizalom, a szállítókkal kialakított jó viszony, vállalati kultúra, kollektív tanulási képesség, vezetői team. 67 Prahalad és Hamel (1990) szerint az alapkompetencia (core competence) „a szervezeten belüli kollektív tanulás, főként a különböző termelési képességek koordinálása és a sokféle technológiai irányok integrálása terén”.

38

alapú vállalatelmélet a stratégiai erőforrás fogalmát veszi át, természetesen általános

értelemben. A továbbiakban a stratégiai erőforrások között azokra a kompetenciákra

(tudás) koncentrálunk, amelyek a piacon nem szerezhetőek meg, implicitek (tacit), és

amelyeket magának a vállalatnak kell kifejlesztenie.

Az a nézet – amely a stratégiai menedzsment erőforrás-alapú megközelítéséből

is kiolvasható –, miszerint a vállalat erőforrások kosara (Rumelt 1984), már jóval

korábban Penrose (1959) könyvében is megfogalmazódott. Egyetértés van a

közgazdászok között abban, hogy az erőforrás-alapú vállalatelmélet legkorábbi gyökerei

Penrose munkájában találhatóak meg.68 Ő volt az első, aki a „fekete doboz belsejébe

behatolt” (Pitelis és Wahl 1998). Nézeteit a meglehetősen heterogén erőforrás-alapú

elmélet egyik ága felhasználja ugyan (Foss 1997c), de a stratégiai menedzsmenthez

közelebb álló szerzők nem alapoznak azokra,69 pedig könyvében olyan

vállalatkoncepciót ír le, amely elméletileg támasztja alá az erőforrás-alapú

megközelítést.

Penrose (1959) a vállalatot szervezeti keretben létező termelő erőforrások

együttesének tekinti:

„A vállalat termelő erőforrások kollekciója, amelyben a különböző felhasználási területek közötti elosztást adminisztratív döntések határozzák meg.” (Penrose 1959:24.)

Szerinte a vállalat létének oka abban áll, hogy létre tudja hozni az implicit,

társadalmi közegben kifejlesztett, specifikus tudást, amely a legértékesebb erőforrás.

(Úgy gondolja ugyanis, hogy a piac nem rendelkezik a tudás tárolásának képességével.)

Penrose tapasztalatnak (experience) nevezi ezt a tudást, melynek fő jellemzője, hogy

hosszú időszak alatt halmozódik fel.70 A tapasztalat nem transzferálható, implicit és

társadalmi elemeket tartalmaz, következésképpen a piacon nem szerezhető meg

(Piteleis és Wahl 1998). A tényezőpiac tehát Penrose szerint is tökéletlen, s ez vezet a

68 Foss (1998a) azonban felhívja a figyelmet arra, hogy Veblen néhány nézete (például, hogy a vállalat egy történeti egység, melyet csoporttudás jellemez) is összecseng a vállalat erőforrás-alapú megközelítésével, bár Veblen nem hozott létre vállalatelméletet. 69 Furcsa paradoxonnak tűnhet, hogy a stratégiai menedzsment erőforrás-alapú elmélete alig hivatkozik Penrose (1959) nézeteire, jóllehet annak a tárgykörnek az elméleti alapjait, amelynek részleteivel az említett elmélet foglalkozik, ő rakta le. 70 Penrose (1959) két fajta tudást különböztet meg: (1) objektív tudás, amely független az adott egyéntől vagy csoporttól, és könnyen átadható, (2) tapasztalat, amely nem transzferálható.

39

cégek heterogenitásához, s járul hozzá a tartós versenyelőnyhöz annak ellenére is, hogy

a versenytársak megpróbálják a sikert imitálni.

Láthatjuk tehát, hogy ezek a Penrose-i nézetek köszönnek vissza a fentebb leírt

erőforrás-alapú elméletben is. E gondolatok jelentőségét az evolúciós-kompetencia-

alapú vállalatelmélet számára az adja, hogy a stratégiai eszközök szerepének,

kiépítésének és tulajdonságainak megértését segítik.

2.5.2.2. A kompetencia-elmélet hozzájárulása

Bár a stratégiai menedzsment erőforrás-alapú elmélete alapján a vállalat

legkritikusabb erőforrásának kompetenciáját tartjuk, a svéd közgazdászok71

kompetencia-elméletére, amely a kompetencia közgazdasági megértését támogatja,

viszonylag kevés hivatkozás történik a szakirodalomban. E méltatlanul elhanyagolt

elmélet számos nézete konzisztens az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélettel,

és így jól alkalmazható annak kidolgozásakor.

A vállalati kompetenciákat először is az egyéni kompetenciákra kell

visszavezetni72 (Pelikan 1988, 1989a). De az nem egyenlő az egyéni kompetenciák

összegével, attól több (Pelikan 1988, 1989a), mert nem csak az egyéni kompetenciák,

hanem ezek összekapcsolódásának módja is hatással van rá. Ez azt jelenti, hogy a

szervezeti kompetencia társadalmi jellegű, és a szervezeti struktúrában testesül meg. A

vállalati inputok között egyedül a kompetencia rendelkezik a fenti tulajdonsággal, ezért

tekintendő a legkritikusabb erőforrásnak.73

Pelikan (1988, 1989a, 1989b) elméletének legfontosabb megállapításai a

kompetencia közgazdasági jellemzőire vonatkoznak. Szerinte a kompetencia gazdasági

információ, amelytől a többi szűkös gazdasági információ transzferálhatósága függ, de

amelyet magát nem lehet transzferálni és megbízhatóan mérni.74 A kompetencia-

71 Három közgazdászra kell gondolni: Pelikan, Eliasson és Carlsson. 72 Vagyis a szervezeti jellemzők alapvetően az egyének tulajdonságaitól függenek. A többdimenziós vállalatelmélet kidolgozása során én is erre a nézetre építek, feltevéseim (5.1. pont) ezt tükrözik. 73 Mások is az erőforrások egyikének tekintik a kompetenciát, például Winter (1987), aki szerint a kompetencia vállalatspecifikus eszköz, amely a tanulás révén változik. 74 Carlsson és Eliasson (1991) úgy határozzák meg a kompetenciát, mint a vállalat azon képességét, hogy ki tudja aknázni a termelési lehetőségeit, valamint azonosítani és bővíteni is tudja azokat. Végeredményben ez azonos tartalmat jelent Pelikan felfogásával.

40

elmélet definíciója szerint a kompetencia az a ritka erőforrás, amely egyénspecifikus,

implicit (tacit), és mint ilyen, döntő meghatározója az egyén magatartásának.75 Az egyén

tanulással bővítheti kompetenciáit, kivéve a „legmélyebb szinten lévő kompetenciát”

(gazdasági tehetség, vagy más néven tanulási képesség), amely eleve adott és hosszú

távon sem változik (Pelikan 1988). Ezzel Pelikan egyértelművé teszi, hogy a

kompetencia nem csak arra vonatkozik, hogy valamit jól tudunk csinálni (explicit

tudás), hanem arra is, hogy valamit jól meg tudunk tanulni (implicit tudás).

Fontos gondolat a svéd kompetencia-elméletben – amelyet más szerzők is

hangsúlyoznak –, hogy a vállalat kompetenciái legnagyobb mértékben a vezető, de

végső soron a tulajdonos kompetenciájától függenek (Eliasson 1990a, 1990b).76

Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet számára a kompetencia (tudás),

mint erőforrás szűkössége alapvető fontosságú nézet, mert a kompetencia szűkössége a

végső oka annak, hogy a vállalatok nem tudnak optimalizálni. (A szerződéses

elméletekben azért lehetséges a maximalizálás, mert nem tekintik szűkösnek az eleve

adott kompetenciát, azaz az újabb kompetenciák megszerzésére való képességet.)

A fentiek alapján megállapítható, hogy Pelikan a vállalat tudását döntően az

implicit tudással azonosítja.77 Ez a tudáskoncepció szorosan kapcsolható az erőforrás-

alapú elmélethez: a hosszú távú járadék az implicit tudásnak köszönhető, azaz az

implicit tudás a kritikus tudás (stratégiai eszköz). Ez a tudás csak tapasztalati tanulással

(learning by doing) szerezhető meg, és nem transzferálható. Ezenkívül Pelikan elsőként

utalt egy olyan problémára (eleve adott kompetencia versus tanulással megszerezhető

kompetencia), amely a későbbi irodalomban is nagy figyelmet kapott, és elemzésünk

szempontjából is fontos.78

75 Pelikan e nézetéből egy fontos következtetés adódik a racionalitásra vonatkozóan, melyre a többdimenziós vállalatelmélet kapcsán még visszatérek: az egyének racionalitása eltérő mértékben és irányban korlátozott (Pelikan 1989a:283). 76 Pelikan (1989b) és Eliasson (1990a) hangsúlyozzák, hogy a vállalatvezetők értékelését a részvénypiac végzi el, ezért a végső kompetencia a tulajdonosoknál van, s arra vonatkozik, hogy tudnak-e kompetens vezetést toborozni. 77 Ez kétségtelenül a tudás szűkebb értelmezését jelenti. Lásd részletesen: Kapás (1999c). 78 A létező tudás kifejtése és az új tudás kifejlesztése közötti választásnak a problémáját több szerző is elemzi (Kogut és Zander 1992, March 1991, Cohen és Levinthal 1990, Foss és Christensen 1996). Kogut és Zander a kombinatív képességek fogalmat vezeti be a fenti dilemma kapcsán, March a kifejlesztés (exploration) és a kiaknázás (exploitation) fogalmakat, Cohen és Levinthal az abszorpciós képességek fogalmát használja, Foss és Christensen pedig a szervezet e téren megnyilvánuló képességeit koherenciának nevezi. (Szükséges megjegyezni, hogy Dosi, Teece és Winter (1990) értelmében a koherencia mást jelent.) Valamennyien arra utalnak, hogy az új tudás kifejlesztése és a létező tudás kihasználása között átváltás (trade-off) létezik, mindkettő fontos a szervezet számára, de mindkettő szűkös erőforrások felhasználását jelenti, így egymás „riválisai”. A köztük lévő egyensúly megtalálása elsődleges fontosságú a szervezet túlélése és prosperitása szempontjából. Mindannyian elismerik,

41

2.5.2.3. Evolúciós elmé et hozzájárulása l

Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet harmadik bázisa tágabb

értelemben az evolúciós közgazdaságtan, szűkebb értelemben Nelson és Winter (1973,

1974, 1982) elmélete. A két szerző nem a vállalatot mint olyant akarta megérteni,

hanem a technikai változás és a gazdasági növekedés kapcsolatát. (Szerintük a vállalat

csak a fenti kapcsolat elemzéséhez szükséges koncepcionális eszköz.) Kiindulópontjuk

a korlátozott racionalitás, amelyből Williamsontól eltérően nem a maximalizáló

magatartást, hanem egyfajta szabálykövető magatartást vezetnek le:

„Az emberi racionalitás ’korlátozott’: A valós világ döntési problémái túl komplexek ahhoz, hogy megértsük őket, és így a vállalatok nem tudnak maximalizálni az észlelt alternatívák között. Viszonylag egyszerű szabályokat és eljárásokat (rutinok) használnak a cselekvés vezérlőjeként a korlátozott racionalitás miatt, ezek a szabályok és eljárások nem lehetnek túl bonyolultak.” (Nelson és Winter 1982:35)

A rutin tehát a vállalat magatartásának a szabályos, előre jelezhető aspektusait

tartalmazza, amely alatt a szerzők valójában a vállalat képességeit (kompetenciáit) értik.

Nézetük szerint a rutin magatartás az egyéneknek és a vállalatoknak a komplexitásra és

a bizonytalanságra adott válasza.79 Nelson és Winter nagy érdeme, hogy a vállalatot

nem csupán az információs problémára adott válasznak tekintik – ahogy azt a

szerződéses elméletek teszik –, hanem a tudás tárolójának is:

„Valójában egy adott vállalat egy adott időben nagyon specifikus termelési tudás hordozója, olyan tudásé, amely gyakran olyan jellemzőkkel bír, amelyek az azonos iparágban működő, látszólag hasonló vállalatoktól is megkülönböztetik őt.” (Nelson és Winter 1982:175)

Bár a két szerzőnek nem vállalatelmélet megalkotása volt a célja – a vállalat az ő

elméletükben csupán más jelenségek megértéséhez szükséges kapocs –, de leírásukból

végső soron mégis kiolvasható egy vállalatkoncepció80: a vállalat specifikus termelési

tudás hordozója, amely a termelési feladatot létező rutinjai által hajtja végre.

hogy a kritikus tudás nem a szubsztantív, technikai tudás, hanem az a tudás, amelyik fel tudja ismerni, hogy a szervezeten belül és kívül hol található használható komplementer tudás. 79 Vesd össze ezt a gondolatot Heiner (1983, 1985) nézeteivel. A kérdésre még visszatérek az 5.1.2. pontban. 80 Könyvük 3. és 4. fejezetében írják le a vállalatra vonatkozó koncepciójukat.

42

Nelson és Winter (1982) elméletének három kulcsfogalma – a rutin, a keresés

(search), és a szelekció – az evolúciós dinamizmust vezeti be a vállalatelméletbe. A

szerzők valójában az iparági növekedést (dinamizmust) írják le, amelyben a piaci

verseny (szelekciós mechanizmus) a fő vezérlő erő, és a keresés hozza létre a

variációkat, amelyek a szelekcióval együtt az evolúciós változás alapját jelentik.81

A kérdéses elméletben a vállalat tehát egy olyan egység, amely képes új rutinok

megszerzésére, azaz tanulásra82, s fontosak szervezeti jellemzői is. Ugyanakkor azonban

csak eszköz az iparági folyamatok megmagyarázásában, hasonlóképpen, mint a

standard neoklasszikus vállalatelméletben, bár kétségtelen, hogy nem olyan

személytelen, mint ez utóbbiban. A két szerző elméletének legjelentősebb hiányossága,

hogy: (1) a vállalatot kizárólag úgy tekinti, mint amelyet csupán a rutin tevékenység

jellemez, és (2) nem világos, hogy milyen bizonytalanságról van szó az elméletben

(Fransman 1994).

Nelson és Winter erősen leegyszerűsített és vázlatos képet adnak a vállalatról –

amit természetesen az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet továbbfejlesztett és

árnyalt –, de nagy érdemük, hogy a szerződéses vállalatelméletek által elhanyagolt,

pusztán adottságként kezelt termelési technológia fontosságát hangsúlyozzák.

Hasonlóképpen nagyra kell értékelnünk elméletükben azt is, hogy a piaci folyamatok

(szelekciós mechanizmus) szerepét hangsúlyozva, implicit módon előrevetítik azt a

gondolatot, miszerint a vállalatelméletnek szoros kapcsolatban kell állnia a piaci

folyamatok elméletével.83

81 Modelljükben a vállalat egy exogén módon meghatározott környezetben működik. A modell logikáját egy dinamikus sztochasztikus rendszer adja, amely a következő módon működik: Adott az iparágban működő vállalatok rutinja és tőkeállománya. Minden vállalat döntési szabályokkal rendelkezik, amelyek alapján a felhasznált inputok és az output meghatározódnak. Ezek után a piac meghatározza az árakat, és ezen keresztül adottá válik minden cég profitja. Kielégítő profit esetén a vállalat nem változtat döntési szabályain. Ha a profit a vállalat számára nem kielégítő, a vállalat új rutinokat akar megszerezni. Az új rutinok felkutatása (search) imitáció vagy innováció révén lehetséges. Amennyiben sikertelenség esetén a vállalat nem tud új rutinokat megszerezni, a piaci versenyben elbukik. 82 A vállalaton belüli tanulási folyamatnak már Penrose (1959) is nagy fontosságot tulajdonított. Ezt írja: „Az egyik legfontosabb feltételezés a vállalatok növekedési elméletében, hogy a ’történelem számít’. A vállalat növekedése alapvetően egy evolúciós folyamat, és a kollektív tanulás kumulatív növekedésén alapul, céltudatos vállalati magatartást feltételezve.” (Penrose, 1959:XIII.) Penrose (1959) tehát nem csak az erőforrás-alapú elmélet egyik jelentős előfutára, hanem az evolúciós közgazdaságtané is: a dinamikus, egyensúlytalan környezetben működő vállalat víziója evolúciós gondolatokon nyugszik. 83 A többdimenziós vállalatelmélet kifejtésekor (5.2. pont) részletesen szólok arról, hogy a vállalatelmélet számára nélkülözhetetlen a piaci folyamatok elmélete, azaz a vállalatot megragadni csakis úgy lehet, mint „aki” aktív résztvevője és alakítója a piaci folyamatoknak.

43

2.5.2.4. A vállalat mint információ-feldolgozó egység

A vállalat információ-feldolgozóként történő felfogását az alapozza meg, hogy

egyik legfontosabb feladata az új információkhoz való alkalmazkodás. Ebben a

megközelítésben a vállalat lényege a külső tényezőkre adott koordinált válasz.

A vállalat mint információ-feldolgozó nézet Marschak és Radner (1972)

elméletén alapul. Ez a teória, bár egyidőben indult a szerződések nexusa és a

tranzakciós költségek elmélettel, azoktól teljesen különbözik: eltekint az ösztönzési

problémától, vagy azt gondolja, hogy az megoldott, így feltételezhető, hogy a vállalat

tagjai ugyanazokat a célokat követik. A kérdéses elmélet az információ megszerzését,

feldolgozását és a szervezet tagjainak ez irányú képességeit modellezi. Bizonytalan,

gyorsan változó környezetet tételez fel (ebből következik, hogy a szerződések nem

teljesek). A hatékony alkalmazkodáshoz a vállalatnak erről a környezetről folyamatosan

kell az információkat gyűjteni és feldolgozni. Az elmélet szerint az „információ-figyelő

és -feldolgozó” képesség is egy ritka erőforrás.84 A szervezet előnye abban áll, hogy a

korlátozott racionalitás miatt olcsóbban tudja az információk gyűjtését és feldolgozását

elvégezni, mint a piac.

A vállalat egész pontosan egy kommunikációs hálózat (Bolton és Dewatripont

1994), aminek az a célja, hogy minimalizálja az információ-megszerzés és a

kommunikáció költségeit. A szerzők szerint a kommunikáció azért költséges, mert idő

szükséges ahhoz, hogy a tagok észleljék a mások által küldött információkat. A

kommunikációs költségek minimalizálása érdekében minden tagnak csak egy

meghatározott típusú információt kell kezelnie, majd ezeket az információkat a

kommunikációs hálózat aggregálja. A specializáció csökkenti a kommunikációs

költségeket, de egyben a hálózatot (vállalat) is életre hívja. Tehát átváltás (trade-off) áll

fent a specializáció és a kommunikáció között, és ez segít meghatározni a hálózat

(vállalat) optimális nagyságát. Bolton és Dewatripont (1994) azt is hangsúlyozzák, hogy

a hatékony hálózatnak hierarchikusnak kell lennie, mert csak a centralizáció küszöböli

ki az információk duplikációját. A három vállalatelméleti kérdés közül az információ-

84 Tulajdonképpen a vállalat mint információ-feldolgozó egység elméletet akár egybe is olvaszthatnánk az erőforrás-alapú elmélettel. Mégis célszerű külön kezelni, mert bár ez az elmélet is a ritka, értékes erőforrás stratégiai jellegéből indul ki, de ezen erőforrások közül csak egyre, az információ-feldolgozó képességre koncentrál.

44

feldolgozó elmélet a vállalat belső szervezetének a megmagyarázása terén a legerősebb.

Jelentős hozzájárulás még ehhez az elmélethez Aoki (1986) és Cremer (1990) munkája.

A vállalat mint információ-feldolgozó egység elmélet szorosan illeszkedik

Nelson és Winter (1982) elméletéhez: a korlátozott racionalitás nem csak az egyének,

hanem a szervezet szintjén is fontos, amely nem tud emlékezni minden információra,

ezért szabályokban (rutin) kódolja azt. Ugyanakkor azonban ez az elmélet kapcsolódik

a szerződéses elméletekhez is, mivel a költségminimalizáló, hatékony információ-

feldolgozó vállalat megtalálását állítja a középpontba.

2.5.2.5. A modern osztrák iskola hozzájárulása85

A vállalat legfontosabb (stratégiai) erőforrására, a tudásra vonatkozó nézeteket a

modern osztrák közgazdasági iskola fogalmazta meg. Bár az osztrák iskola nem hozott

létre vállalatelméletet (O’Driscoll és Rizzo 1985:123), ennek ellenére számos osztrák

nézet kapcsolható a vállalatelmélethez,86 melyek között a legnagyobb jelentőséggel a

tudásra vonatkozó nézetek bírnak. Ezeket Hayek (1937, 1945) fogalmazta meg. A

hayeki tudásprobléma a tudás szétszórt jellege miatt áll fent. Lényege a következő:

„A racionális gazdasági rend problémájának sajátosságát az jelenti, hogy azoknak a körülményeknek az ismerete, amelyekre építünk, koncentrált és integrált formában sohasem létezik, hanem csak az egyes elkülönült egyének között szétszórt, részleges, sokszor egymásnak is ellentmondó ismeretek formájában. A társadalom gazdasági problémája tehát nem pusztán „adott” erőforrások allokálásának a problémája, amennyiben adottnak azt tekintjük, ami egyetlen elme számára adott, amely azután ezen „adatok” birtokában képes a problémát tudatosan megoldani. A probléma inkább az, hogy miként biztosítsák a társadalom egyes tagjai által ismert erőforrások legjobb hasznosítását olyan célok érdekében, amelyek relatív fontosságát csak maguk az egyének ismerik. Röviden: a probléma az, hogy miként hasznosítsák azt a tudást, aminek a maga összességében senki sincs birtokában.” (Hayek 1945:78)

85 Ez a rész jelentősen támaszkodik Kapás (1999d) tanulmányára. 86 A modern osztrák iskola nézeteinek vállalatelmélethez való kapcsolására a figyelmemet Foss (1997a, 1998c) tanulmányai irányították. Az ún. kalkulációs vitában az alábbi témák kerültek felszínre, amelyek a vállalatelmélet szempontjából is fontosak: a tudás, az ösztönzők, a tulajdonosi jogok szerepe. A kalkulációs vitáról lásd: Hayek (1995), Yeager (1993), Salerno (1993, 1998), Herbener (1991), Kirzner (1996).

45

A tudás szétszórt jellege miatt koordinációra van szükség, és bármely gazdaság

előtt álló alapvető probléma abban áll, hogy hogyan tudja ezt a koordinációt úgy

megvalósítani, hogy az a legjobb eredménnyel járjon. Hayek a koordinációs problémát

tehát a tudásmegosztottság problémájaként mutatta be. Nagy érdeme, hogy

megkérdőjelezte a tökéletes tudás feltevését, és középpontba állította a tudáshiány és a

bizonytalanság problémáját. A hayeki tudásproblémát sokan félreértve úgy értelmezik,

hogy a tudás azért fontos, mert az információ költséges. Ez a nézet jellemzi a

szerződéses vállalatelméleteket. Valójában a koordináció a tudás szétszórt jellege miatt

fontos, a tudáshiány nem szüntethető meg az információ megszerzésének költségei

árán sem, és ez az igazi tudáshiány okozza azt, hogy a szereplők tévedhetnek is. A

tudáshiánynak pozitív tartalma van Hayeknál: kölcsönös igazodási folyamatokat indít

meg, és ez maga a piaci folyamat (Boehm 1989).

Hayek általános értelemben fogalmazta meg a tudásproblémát, úgy definiálva,

hogy az egész gazdaság előtt áll. Nyilvánvaló azonban, hogy ez a probléma a vállalatok

szintjén is jelentkezik az előbbivel azonos tartalommal, csak más formában: a

vállalatnak a tagjai között szétszórt tudást kell koordinálnia. A koordináció előfeltétele

közös kódok, nyelvezet és szabályok, azaz közös tudásbázis87 kialakítása oly módon,

hogy szinergia jöjjön létre. Ez a közös tudásbázis az egyéni tudások interakciói által

alakul ki, de nem egyenlő az egyéni tudások összességével.

Kirzner (1973) Hayek gondolatait továbbfűzve úgy gondolja, hogy nem csak az

a probléma, hogy tudjuk, a tudás szétszórt, hanem inkább az, hogy nem tudjuk, mit

nem tudunk, azaz tudjuk, hogy újdonságok fognak kialakulni, és tudjuk, hogy ezeknek a

körvonalait nem tudhatjuk. Ebben a keretben az aktoroknak a vállalkozói felfedezési

folyamatra88 kell támaszkodniuk.

Az osztrák elméletben tehát a fő problémát a tudás szétszórtsága képezi. Mivel a

tudás (szubjektív módon) feldolgozott információ (Minkler 1993a), ezért a tudás nem

csupán szétszórt, hanem szubjektív módon szétszórt. Ennek a nézetnek a

vállalatelmélet szempontjából kulcsszerepe van. Véleményem szerint a hayeki

tudásprobléma nélkül nem lehet általános keretben gondolkodni a vállalatelméleti

87 Cremer (1990) ezt a közös tudásbázist nevezi vállalati kultúrának. 88 A felfedezést (ami az eddig nem ismert profitlehetőségekre vonatkozik) az különbözteti meg a kereséstől (ami olyan információ tudatos beszerzésére vonatkozik, amiről az egyén tudja, hogy korábban nem rendelkezett vele), hogy a felfedezés meglepetéseket is tartalmazhat.

46

kérdésekről (a vállalat létének oka, a vállalat határai, belső szervezet), mindhárom

kérdés megválaszolásához szükségesek a hayeki nézetek.89 Hayek alapján az állapítható

meg, hogy a vállalat nem csak a Coase (1937) által felvetett tranzakciós költségek miatt

létezik, hanem azok hiányában is található olyan ok, amely szükségszerűvé teszi a

vállalat létét. Ez az ok pedig abban áll, hogy a piac nem képes koordinálni minden

szétszórt tudást, illetve a vállalat relatíve jobban tudja koordinálni a szétszórt,

szubjektíven birtokolt implicit (tacit) tudást.

A kalkulációs vitában az osztrák iskola egyik fő következtetése az volt, hogy a

tervezés jelentős korlátokkal rendelkezik (Kirzner 1987). A vállalatra vonatkozóan

ebből az következik, hogy a vállalat (tervezett rend)90 is korlátok közé kényszerül. Ez

azonban nem azt jelenti, hogy a vállalat létének nincs alapja, csupán azt, hogy a vállalat

nem eredendően áll a piac felett – ahogy azt Langlois (1992a) is hangsúlyozza –, hanem

csak bizonyos esetekben – amikor „jobb” tervezési képességre van szükség – valósít

meg jobb koordinációt a piacnál.91 A „jobb” tervezési képességre dinamikus, nyitott

világban van szükség, Teece (1984) szavaival élve akkor, ha a változás, az innováció az

egész rendszerben változtatásokat igényel92. A hayeki tudásprobléma a vállalat létének

megértését nem csak az említett innováció esetén teszi lehetővé – tehát nem csak az

evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletbe illeszthető be –, hanem általános

értelemben is. Hangsúlyozni kell, hogy a vállalaton belül sem valósítható meg a

szétszórt tudás tökéletes koordinációja, de ez a koordináció bizonyos esetekben jobb,

mint ha a piacon történne. Azokat a tevékenységeket tehát, amelyek „jobb”

koordinációt igényelnek, a vállalatnak kell koordinálnia, és nem a piacnak.93

A szétszórt tudás vállalaton belüli tökéletlen koordinációjának az okát világítja

meg Sautet (2000), valamint Sautet és Foss (1999). A hayeki tudásproblémával

hierarchikus szervezeteken belül is számolni kell, ugyanúgy mint a piacon: a vállalaton

89 Vagyis nem csak az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletnek, hanem a többdimenziósnak is építenie kell a hayeki nézetekre. 90 Hayek (1973) a koordináció két formáját tervezett rendnek (vállalat) és spontán rendnek (piac) nevezte. 91 Langlois (1992a) két esetet említ: (1) A vállalkozói lehetőségek az egész rendszerben, és nem csak annak egy elemében követelnek meg változást, azaz a változás rendszerbeli (systemic) Teece (1984) értelmében. (2) A szükséges új képességek a létező piacokon nem szerezhetőek be ugyanolyan olcsón, mint ahogy azokat a szervezet ki tudja fejleszteni. Ez a két eset tulajdonképpen az implicit (tacit) tudás megszerzésére vonatkozik. Az explicit tudás megszerzése terén a tudás jellege miatt a piac általában előnyt jelent a vállalattal szemben. 92 Teece (1984) az innováció két fajtáját különböztette meg: a rendszer minden elemében változtatásokat igénylő innováció (systemic), illetve az autonóm innováció, amely csak egy adott rendszerelemben kíván változtatást. 93 Ezek a tevékenységek, Richardson (1972) terminológiáját használva, a hasonló és a közeli komplementer tevékenységek. Lásd erről részletesen a 2.5.2.6. pont alatt.

47

belül is minden egyén szubjektív, lokális és részben implicit tudással rendelkezik. Ebből

következően a vállalaton belül mindig létezik olyan tudás, amely adott helytől és

körülménytől függ, és a vezetés nem ismeri. A két szerző szerint a fő probléma az,

hogy a menedzsment „kettős hayeki tudásproblémával” áll szemben: a vezető nem csak

a piaci profitlehetőségekre vonatkozóan nem tudja, hogy mit nem tud, hanem

alkalmazottai tudását sem ismeri a profitlehetőségekre, vagy a belső problémákra

vonatkozóan.94 Ennek egy gyakorlati implikációja, hogy – mivel az alkalmazott tudása a

tervek megvalósításáról pontosabb és szélesebb, mint a főnöké95 – az alkalmazott más

következtetésre juthat arról, hogy mit kellene tenni, mint a főnöke. Ezt alátámasztja

Hayek alábbi gondolata, amelyet a kalkulációs vitában fogalmazott meg:

„Ha elfogadjuk, hogy a társadalom gazdasági problémáját elsősorban az adott helyen és időben a változásokhoz való adaptáció jelenti, akkor el kellene fogadni azt is, hogy a végső döntést azoknak az embereknek kell meghozniuk, akik ismerik a körülményeket, akik közvetlenül ismerik a releváns változásokat és azokat az erőforrásokat, amelyek azonnal elérhetőek. Nem gondolhatjuk, hogy ez a probléma megoldható lenne úgy, hogy minden tudást a központi testület felé kommunikálnánk, amely miután integrálta a tudást, meghozza a döntéseket.” (Hayek 1945:83)

Hayek idézett gondolatai arra hívják fel a figyelmet, hogy a vállalaton belül a

tudás centralizációjára (koordinálására) és decentralizálására egyaránt szükség van. Ez a

probléma pedig a vállalat belső szervezetével kapcsolatos.

Összefoglalva, az osztrák iskola a tudás alábbi öt aspektusát írja le, melyek

fontosak a vállalatelmélet számára96:

(1) A tudás empirikus, mert Hayek (1945:52) szerint a szereplők alapvetően „az

idő és a hely adott körülményeinek megfelelő tudást” akarnak megszerezni.

A tapasztalati tudás olyan információkból áll, amelyek jelentése csak

időlegesen áll fent.

(2) A tudás privát, azaz az egyének olyan tudással rendelkeznek, amellyel mások

nem.

94 A kettős hayeki tudásproblémára még visszatérek a 6.2.1. pontban. 95 Ez azért van így, mert a bizonytalanság miatt az egyének kevesebb feladatra koncentrálnak, és így adott területen több tudást halmoznak fel. Ebből az következik, hogy a beosztottak jobban ismerik a lokális környezetet, mint a főnökök. 96 A jellemzők megvonásához felhasználtam O’Driscoll és Rizzo (1985:102) megállapításait.

48

(3) A tudás implicit, azaz nem kommunikálható vagy transzferálható más

egyének felé. Az implicit tudás képességek formáját ölti, és szokásokban,

szabályokban testesül meg.

(4) A tudás keresése meglepetéseket hozhat. A meglepetés olyan dolgok

felfedezését jelenti, amelyre az egyén nem számított előre.

(5) A fenti négy tulajdonság magával hozza, hogy a tudás szétszórt is. A

szétszórt tudás pedig knighti (strukturális) bizonytalanságot okoz.

A fenti öt jellemvonás Hayek (1945) tudáselméletéből és Shackle (1972)

meglepetés teóriájából olvasható ki. Az osztrák iskola nézetei alapján világos, hogy a

gazdasági magatartás lényege nem a maximalizálás – ahogy azt a szerződéses

vállalatelméletek gondolják –, hanem a környezet megértése, a releváns környezeti

változók definiálása, a bejövő információk értelmezése, és végül ezek alapján a

megfelelő akció kiválasztása és végrehajtása. A meglepetések miatt a tanulásnak magába

kell foglalnia az új típusú problémák kezelését lehetővé tevő új gondolati keretek

kialakítását is (Dosi és Marengo 1994). Ezek a nézetek pedig előrevetítik a vállalkozó

szerepének beépítését a vállalatelméletbe.97

2.5.2.6. A vállalatelméleti kérdésekre adható válaszok

2.5.2.6.1. A vállalat létének oka

A fent elemzett elméleteket integrálva körvonalazható az evolúciós-

kompetencia-alapú vállalatelmélet. Ez az elméleti ág a vállalat megmagyarázásában

kulcsszerepet tulajdonít a kompetenciákban megtestesülő tudásnak, melynek két fontos

aspektusát emeli ki: a tudás szétszórt (Hayek 1945) és implicit (tacit) (Polanyi 1958). E

két jellemvonás alapján az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet szerint a

szervezet elsőrendű feladata a szétszórt tudás koordinálása. Ez a koordináció közös

97 Ezt a problémát részletesen fogom tárgyalni a többdimenziós vállalatelmélet kifejtésekor az 5. és a 6. pontok alatt.

49

(shared) tudásbázis98 létrehozását jelenti, amit a tanulás generál és tart fent. (A közös

tudásbázis létrehozása azért lényeges, mert a knighti bizonytalanság feltevése miatt az

ágensek különböző világképeket osztanak.) Az elmélet szerint a vállalat bizonyos fajta

tudás koordinálása terén előnnyel rendelkezik a piaccal szemben (Malmgren 1961).99

A legkritikusabb erőforrás, az implicit tudás (kompetencia) legfontosabb

jellemzője – ahogy arról már szó volt –, hogy nem kommunikálható, és így nem lehet

piaci szerződés tárgya. Ebből következik, hogy bizonyos kompetencia (a knighti

„vállalkozói döntés”) használata egyénspecifikussága miatt megköveteli, hogy

tulajdonosa vállalatot hozzon létre (Knight 1921), ha jövedelmet akar szerezni belőle.100

A fentieket összefoglalva, az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet

szerint a vállalat létének oka a szétszórt tudás és tanulás koordinálására való igény, azaz

a vállalat azért létezik, mert hatékonyabban tudja koordinálni a kollektív tanulási

folyamatot, mint a piac. A piac hatékonysága elsősorban az implicit (tacit) tudás

termelése, tárolása és használata terén marad el a vállalat hatékonyságától.

Hangsúlyozni kell tehát, hogy a vállalat nem eredendően áll a piac felett, hanem csak

bizonyos szituációkban képes olcsóbban kifejleszteni és koordinálni a képességeket

(Langlois 1992a)101. Véleményem szerint a vállalat hatékonysági előnye a piaccal

szemben az alábbi területeken jelentkezik (Kapás 1999d):

(1) kollektív tanulási folyamat koordinálása

(2) társadalmi tudás transzferálása

(3) szétszórt implicit tudás koordinálása, integrálása és használata

(4) tanulás révén új tudás létrehozása

(5) „magasabb rendű szervezőelvek” biztosítása102

98 A közös (shared) tudás azt jelenti, hogy az ágensek azonos tudással rendelkeznek valamiről. 99 A vállalatok a tudást különböző eszközökkel tudják koordinálni: parancs, vezetői információs rendszer, rutinok, közös mentális eszközök. Malmgren (1961) felismerte a közös mentális eszközök szerepét a vállalaton belüli tudás koordinálásában. Kreps (1990a) vállalati kultúraként értelmezi ezeket a mentális tényezőket. Szerinte a vállalati kultúra segít koordinálni a szétszórt tudást azáltal, hogy vállalatspecifikus közös tudást hoz létre. 100 Ezzel ellentétes Coase (1937) nézete. Szerinte Knight elfelejti, hogy „abból a tényből, hogy bizonyos emberek jobb ítélettel vagy jobb tudással rendelkeznek, még nem következik, hogy ebből csak akkor tehetnek szert jövedelemre, ha aktívan részt vesznek a termelésben. El is adhatják a tanácsukat vagy a tudásukat. El lehet képzelni olyan rendszert, ahol minden tanácsot vagy tudást a piacon vásárolnak meg. Tehát lehetséges úgy is jövedelmet szerezni a jobb ítéletből vagy tudásból, hogy aktívan nem veszünk részt a termelésben, hanem szerződést kötünk olyan emberekkel, akik termelnek.” (Coase 1937:27) Coase szerint tehát mindenféle tudás adható-vehető a piacon. 101 Lásd: 91. lábjegyzet. 102 A „magasabb rendű szervezőelvek” fogalmát Kogut és Zander (1992) vezették be. Szerintük a vállalat előnye a piaccal szemben abból ered, hogy a vállalat biztosítani tudja ezeket, míg a piac nem. Egyetértek Foss (1996b) véleményével, miszerint nem teljesen világos, hogy a két szerző mit ért ezen elvek alatt, valamiféle közös kódokra,

50

A vállalat létének a fentiek szellemében történő megokolása nem tisztán

közgazdasági. Az említett érvekben szervezeti, szociológiai, politikai aspektusok is

szerepet kapnak,103 ami nézetem szerint inkább érdeme e vállalatelméleti ágnak, mint

hiányossága.

2.5.2.6.2. A vállalat határai

Ha a vállalat határait a kompetenciákkal hozzuk kapcsolatba, egy dinamikus

elméletet alkotunk, hiszen azok szükségszerűen változnak, ha változnak a vállalat

kompetenciái (rutinjai).104

A vállalat kompetenciái több síkon is determinálják a belsővé tett tranzakciók

körét. A szakirodalomban az egyes szerzők egy-egy konkrét oldalról elemzik ezt,

változatos megközelítések léteznek, eltérő hangsúlyokkal. A következőkben

bemutatandó megközelítések egyike sem képes önmagában megmagyarázni a vállalat

határait, több tényező és szempont egyidejű figyelembevétele szükséges a vállalat

konkrét helyzetének és környezetének függvényében. Az alábbiakban összefoglalom,

hogy a kompetenciák milyen kapcsolatban állhatnak a vállalat határaival.105

(1) Richardson (1972) a termelést tevékenységekre bontja, és három típusát különíti el:

hasonló, komplementer és eltérő tevékenységek. A hasonló tevékenységek végzése

ugyanazt az általános képességet igényli a vállalat részéről. A komplementer

tevékenységek összekapcsolódnak a termelés során, ezért egymáshoz kell illeszteni

őket. Richardson úgy gondolja, hogy a vállalati szervezeten belül a hasonló és a

értékekre, közös nyelvre gondolhatnak. A „magasabb rendű szervezőelvek” kapcsán a vállalat létének okát Kogut és Zander (1992, 1996) abban látják, hogy a vállalat a koordinációt és a kommunikációt nem csak fizikailag egy helyen bonyolítja le, hanem egy mentális közegben, amely a tudás létrehozása és transzferálása terén gyorsabb és hatékonyabb, mint a piac. Nagyjából hasonló tartalomra utal Cremer (1990) és Kreps (1990a) a vállalati kultúra kapcsán. Dosi és Marengo (1994) szintén hangsúlyozzák a magasabb rendű szabályok jelentőségét. A magasabb rendű szabályok szerintük azok, amelyek nem az eredeti információkból következnek, és rutinokként automatizálódnak. 103 Foss (1996c) megjegyzéséből a „magasabb rendű szervezőelvek” kapcsán implicit módon az következik, hogy a vállalat létét szigorúan közgazdasági alapon kell megokolni. Nézetem szerint ez nem helyénvaló álláspont. Tekintettel arra, hogy a vállalat nem pusztán gazdasági intézmény, hanem egy olyan komplex szervezet, amely társadalmi, szociológiai, politikai aspektusokkal is rendelkezik, létezésének nem kizárólag gazdasági okai vannak. 104 Ebben a keretben az a kérdés, hogy hol húzódik a vállalat határa, hasonló ahhoz a kérdéshez, hogy hol húzódik az esőerdő határa (Winter 1993). 105 Jelentősen támaszkodom korábbi megállapításaimra (Kapás 1999e).

51

közeli komplementer tevékenységek106 végzése történik. Ezzel teljesen összecseng

Langlois (1988) nézete is, miszerint a cég olyan tevékenységeket végez, amelyek

azonos képességeket igényelnek. Teece (1986a) a fenti fogalmat másképp ragadja

meg: ő a komplementer eszközöknek egy speciális fajtáját, az ún. co-specializált

eszközöket107 hozza kapcsolatba a vállalat határaival.

(2) Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet a vállalat múltbeli útjának nagy

szerepet tulajdonít a további lehetőségek terén (path-dependency), vagyis azt vallja,

hogy a korábbi kompetenciák meghatározzák a jövőbeli lehetőségeket. Teece,

Rumelt, Dosi és Winter (1994) megállapítják, hogy ezek a lehetőségek közel állnak a

vállalat korábbi tevékenységeihez, azaz a vállalatok tevékenysége koherenciát mutat.

Mindezzel azt állítják, hogy „a történelem számít” a vállalat határainak

meghatározódásában.108

(3) Korábban megállapítottuk, hogy a tudás vállalatspecifikus, így legfeljebb csak magas

költségekkel kommunikálható más vállalatok felé. A tudástranszfer magas

kommunikációs költségei miatt hatékony megoldás a vertikális integráció (Foss

1997b, Langlois 1988, Silver 1984). A tudás kommunikálása terén nem csak a

magas kommunikációs költségek jelentenek problémát, hanem az is, hogy a tudás

vállalatspecifikus volta miatt egy vállalat általában nehezen érti meg, hogy mit akar

tőle egy másik vállalat valamely szerződés keretében. Ez a probléma a vállalat

kognitív képességeivel kapcsolatos. Eliasson (1990a) az ilyen szituációt úgy jellemzi,

hogy „fogadói kompetenciahiány” lép fel. Ezekben az esetekben a piaci tranzakció

helyett a vállalat inkább maga végzi azt az adott tevékenységet. Az integráció tehát a

kompetenciák nem kommunikálható, specifikus, nem szerződhető jellegéből

következik.

106 A komplementaritásnak nem feltétlenül kell technikainak lennie. Közgazdasági értelemben akkor beszélünk komplementaritásról két eszköz között, ha az egyik eszköz akkumulálása által elérhető jövedelem egyenes arányban változik a másik eszköz mennyiségével, és fordítva. A technikai és a közgazdasági komplementaritás gyakran egybeesik. (Richardson 1972) 107 Co-specializált eszközről akkor beszélünk, ha kölcsönös függés áll fent az innováció és a komplementer eszköz között (Teece 1986a). 108 A szerződéses elméletekből teljesen hiányzik a vállalat mint történeti egység szemlélet.

52

(4) Grant (1996) szerint a vertikális és horizontális határokat a tudás használatának

relatív hatékonysága határozza meg. Sok tudás nem termékspecifikus, és termékkör

gazdaságosság (economies of scope) jellemzi, azaz a tudás többféle területen való

felhasználása hatékonyságjavulást jelent. Teece (1980, 1982) mutatta be elsőként,

hogy a vállalat általános célú tudásbázisa diverzifikációhoz vezethet.

(5) Az implicit (tacit) tudás létrehozása során csökkenő hozadék érvényesül, ezért nem

fordul elő, hogy egy vállalat annyit invesztáljon a tanulásba, hogy végül az egész

iparágat átvegye (Eliasson 1990a).

(6) A vállalat méretének növekedésével a vezető feladata egyre nehezebb, egyre „jobb”

vezetői kompetencia szükséges a bonyolultabb feladatok ellátásához. A

kompetencia viszont ritka erőforrás, minél „jobb” kompetenciáról van szó, annál

szűkösebb, ezért hatékonyan vezetett óriásvállalat létének a priori kicsi a

valószínűsége (Pelikan 1988). Hasonló gondolatot fogalmaz meg Dosi, Teece és

Winter (1990) is. Ők úgy gondolják, hogy a vezetők kognitív korlátai szűkítik a

termékkört, azaz a méretet.

A fentieket összefoglalva megállapítható, hogy a vállalat határait az

alapkompetenciái (core competences) formálják, melyeket hosszú idő alatt halmoz fel a

cég, implicitek (tacit), nem vihetők át könnyen más vállalatba, és melyeket Pelikan

szavaival élve a „legmélyebben lévő” kompetenciák korlátoznak.

2.5.2.6.3. A belső szervezet

A szervezeti struktúra (ösztönzési rendszer, kognitív és koordinációs

mechanizmus)109 evolúciós-kompetencia-alapú megmagyarázása terén az utóbbi

évtizedben jelentős előrelépések történtek.

A knighti bizonytalanság feltevése nyomán a szervezet tagjai a környezet

különböző interpretációjával rendelkeznek, ezért a szervezetben lennie kell egy olyan

109 A szervezeti struktúrát Cohendet és szerzőtársai (1998) bontották az említett három elemre.

53

mechanizmusnak, amely ezeket összebékíti. Ezt a feladatot a koordináció látja el. A

koordinációra az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet sokkal nagyobb figyelmet

fordít, mint a szerződéses elméletek.110 A koordináció előfeltétele közös kódok,

nyelvezet és szabályok, azaz közös tudásbázis kialakítása. Ez a közös tudásbázis az

egyéni tudások interakciói által alakul ki, de nem egyenlő az egyéni tudások összegével,

mint ahogy arról már szóltam. A vállalat tudásbázisa társadalmi intézmény jelleget

(norma, kultúra, nyelvezet) ölt111, és lehetővé teszi a koordinációt.

A szerződéses vállalatelméletekben a vállalat kognitív képességei adottak, így

nincs helye a tanulási folyamatnak, amely azokat módosíthatná. Ezzel ellentétben az

evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletben a kognitív aspektusok rendkívül

fontosak. Mivel ez a vállalatelmélet dinamikus elmélet, azt vallja, hogy a vállalat

kognitív képességei is változnak, s ebben nagy szerepe van a tanulásnak. A tanulás a

rutinok (kompetenciák) módosításának és az új kompetenciák kifejlesztésének a

folyamata, amely egy kumulatív folyamat, és függ a vállalat múltbeli útjától (path-

dependency). Azonban magához a tanuláshoz is megfelelő kompetenciával kell

rendelkeznie a vállalatnak.112

2.5.3. Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet összefog alása l

A fentiek alapján megállapítható, hogy az evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelmélet a modern vállalatelméleteknek a szerződéses elméletek mellett létező, de

attól gyökeresen különböző ágát képviseli, amely a szerződéses elméletektől eltérő

módon magyarázza a vállalatok létét, határait és belső szervezetét. Bár ez a

vállalatelmélet explicit formában még nincs kidolgozva, de az utóbbi 15 évben a

korábban meglehetősen heterogén nézetek egyre inkább egy irányba mutatnak és

körvonalazódnak. A szerzők egy része a két vállalatelméleti ág komplementaritását

hangsúlyozza (Dosi és szerzőtársai 1990, Foss 1993a, 1994d, 1997d, Hodgson 1998a,

110 Ennek az az oka, hogy igazi bizonytalanság (az egyének másképp érzékelik a környezeti változásokat) és korlátozott racionalitás (a kommunikáció és az információ-megszerzés és -feldolgozás korlátozott és nem költségmentes) esetén még akkor is szükség van az egyének közti koordinációra, ha egyébként feltételeznénk, hogy minden egyén teljes mértékben azonosul a szervezeti célokkal (Cohendet és szerzőtársai 1998). 111 Cremer (1990) szervezeti kultúra alatt ezt, az alkalmazottak nagy része által ismert tudásbázist érti.

54

1998b, Langlois 1994c), mások radikálisan szakítanak a szerződéses vállalatelméletekkel

(Conner 1991, Kogut és Zander 1996). Azt a nézetet azonban mindkét tábor hívei

elvetik, hogy a vállalatot tisztán szerződéses alapon lehet interpretálni. Szerintük a

vállalat a tudás tárolója, amelyben a vállalat történelmi fejlődése által meghatározott

tudásbázisa a többiekétől eltérő hatékonyságot tesz lehetővé. Az általuk használt

kulcsfogalmak: tudás, kompetencia, képesség, implicit tudás.

Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet dinamikus elmélet, amely a

vállalatot tanuló egységnek tekinti, amelyben – a knighti bizonytalanság miatt – sem a

lehetőségek, sem a döntési szabályok nem adottak előre, hanem maguk is a tanulás és

az adaptáció folyamatában alakulnak ki. Itt az innovatív tevékenység a szerződéses

elméletekben elképzelt tanulástól eltérően másfajta tanulást igényel: az aktoroknak a

környezet új prezentációját kell felépíteniük, és olyan új képességeket kell

kifejleszteniük, amelyek képessé teszik őket az állandóan bővülő lehetőségek

kiaknázására. A tanulás tehát nem csak tények megtanulását jelenti, hanem magába

foglalja az adaptációs és a probléma-megoldó eljárás felfedezését is.113

Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet visszaemeli az elméletbe a

termelés szerepét. Demsetz (1988) hangsúlyozza, hogy a szerződéses vállalatelméletek

azért nem veszik figyelembe a termelési költségeket a vállalat határainak

meghatározásakor, mert azt feltételezik, hogy a termelési tudás költségmentes. Ezzel

szemben az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet azt vallja, hogy minden egyes

vállalat olyan termelési tudást hordoz, amely lényegesen különbözik a többi vállalatétól,

azaz a termelési tudás vállalatspecifikus. Ebből következik, hogy a vállalatok még

ugyanazon tevékenységek végzésénél sem ugyanazokkal a költségekkel szembesülnek

(Penrose 1959, Richardson 1972).114 Ennek oka, hogy a termelési tudás jórészt implicit

(tacit) és szétszórt a csoport tagjai között, és e tudás koordinációját a vállalatok

különböző módon oldják meg.

112 Ezt nevezi Pelikan (1988) a legmélyebben lévő (eleve adott) kompetenciának, amely korlátozza a tanulás révén megszerezhető kompetenciát. 113 Ez az ún. dinamikus kompetencia-elmélet (Teece és szerzőtársai 1997) az alapokhoz képest a vállalat lényegének egy jóval árnyaltabb megközelítését nyújtja. Részletesen szó lesz róla a 4.6. pontban. 114 Hasonló kijelentés a modern osztrák közgazdaságtan radikális szubjektivista vonulata részéről is megfogalmazódik: a különböző múlttal rendelkező vállalatok különböző termelési költségekkel fognak működni, mert kompetenciáik különböznek (Schakle 1970:29-30).

55

Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet több „új nézetet” hozott,

melyek az egész vállalatelmélet további fejlődése szempontjából is nagy jelentőségűek.

Ezeket az alábbiakban foglalom össze (Kapás 1999e):

(1) A vállalatokat heterogéneknek tekinti jellemzőik (méret, technológia, magatartás) és

teljesítményük (profitabilitás) terén is. Ezt a változatosságot nem csak reális

feltevésnek véli, hanem az evolúciós dinamizmus vezető erejének is.

(2) A vállalatot a kollektív tanulás és adaptáció színtereként fogja fel. Az elmélet szerint

a profit utáni hajsza egy állandó variációs mechanizmust generál, amely során az

innováció (search) biztosítja, hogy új jellemvonások keletkeznek.

(3) Új megközelítésbe helyezi az irányítási rendszert (elsősorban Williamson

felfogásához képest). Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet szerint olyan

irányítási rendszerre van szükség, amely koordinálni tudja a szétszórt tudást és

tanulást.

(4) Megmagyarázza a vállalati dinamizmust, azt a folyamatot, amelyben az új

kompetenciák kialakulnak, és ezen keresztül érthetővé válik a vállalatok

különbözősége.

(5) A vállalati tevékenységre ható társadalmi intézményeket endogénként kezeli,

kapcsolatot teremtve ezzel Granovetter (1985, 1992) beágyazottság-elméletével.115

Elfogadja azt a nézetet, hogy a társadalmi struktúra, kultúra, rutin minden egyéni

akciót megelőzve létezik, és részben korlátozza és irányítja azokat.116 Hangsúlyozza,

hogy a tudás társadalmi közegben jön létre és reprodukálódik, valamint hogy

elválaszthatatlan ettől a közegtől, és nem vezethető vissza kizárólag az egyénekre.

115 A vállalat tudás alapú megközelítésének szükségszerűen a beágyazottság-elmélet talaján kell állnia, s ez több perspektívából is belátható: (1) Hayek nyomán elfogadjuk, hogy a tudás mindig adott időben, adott társadalmi kontextusban létezik. Az, amit a vállalat tenni tud, specifikus társadalmi kontextusban fejlődött ki, tehát a vállalat tudása a szélesebb társadalmi közegbe beágyazott. (2) Az, hogy az implicit tudás milyen mértékben képezi a vállalat tudásbázisát, szélesebb társadalmi és intézményi keretektől is függ (Lam 1998). 116 A beágyazottság-elméletnek az evolúciós vállalatelméletbe történő beépítése megtalálható Sornn-Friese (1998) tanulmányában.

56

Mivel a tudás társadalmi közegben jön létre, ezért a vállalat történelme jelentősen

befolyásolja jövőbeli útját (Kogut és Zander 1996). Ebből következően a vállalat

egy társadalmi-történelmi entitás.

2.6. A modern vállalatelméletek egymáshoz való viszonya

A szerződéses és az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletek egymás

riválisainak tekinthetők abban az értelemben, hogy azonos kérdésekre keresik a választ

(Foss 1993c). Az elmélet felépítése során alapvetően különböző magyarázó apparátust

és eltérő nyelvezetet használnak, amelyek nem vihetők át egyik elméletből a másikba.

Például a szerződéses elméletek által használt fogalmaknak (tranzakciós költségek,

tulajdonosi jogok, eszközspecifikusság, információs aszimmetria, ösztönzők) nincs

megfelelőjük az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletben, és ez fordítva is igaz.

Nem meglepő tehát, hogy a két vállalatelméleti ág alapvetően a saját medrében fejlődik.

Legújabban azonban néhány szerző (Foss 1993c, 1994d, 1997d, Foss és Foss 1998b,

Dietrich 1991, Hodgson 1998a, 1998b, Langlois és Foss 1999, Teece 1982) a két ág

komplementaritását hangsúlyozza, kiemelve, hogy mindkét elmélet gazdagabbá válhat a

másik bizonyos nézeteinek átvételével. Ennek jegyében több olyan elmélet is született,

amely valamelyik vállalatelméleti ág nézeteit a másik ág gondolataihoz közelíti,

hangsúlyozva ezzel a komplementaritást.117 Úgy gondolom, hogy a komplementaritás

felvetése annak a ténynek az implicit elismerésén alapul, hogy egyik elmélet sem

általános elmélet.

A komplementaritás igényének felvetése az evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelmélet oldaláról indult el. Azt hiszem, hogy ez nem véletlenül alakult így. A

szerződéses elméletek viszonylag homogén, jól kidolgozott elméletek, amelyek

napjainkban a „finomítás” és „alkalmazás” fázisában vannak, azaz az alapvető nézetek

és modellek megalkotása után a modellek bővítése, tesztelése, további alkalmazások

117 Ezek a következők: dinamikus tranzakciós költségek elmélete (Langlois 1992a, Langlois és Robertson 1995), tulajdonosi jogok elméletének a dinamizálása (Foss és Foss 1998b). Ezekre részletesebben kitérni a 4. fejezetben fogok.

57

kidolgozása történik.118 Ez a vállalatelméleti ág jelentős kritikát a kibontakozó

evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélettel szemben nem fogalmazott meg.

Ellenkező „magatartást” mutat az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet.

Ennek az ágnak a formálódásához, nézetei kikristályosodásához nagymértékben

hozzájárult a szerződéses elméletekkel szemben megfogalmazott kritika. A több

elméleti gyökérből kifejlődő evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet kritikai

pozíciója tehát az elmélet fejlődését azonnal összekapcsolta a szerződéses elméletekkel

való komplementaritás explicit vagy implicit hangsúlyozásával is. Paradoxonnak tűnhet,

hogy az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet saját nézeteinek kialakításához a

másik vállalatelmélethez való kapcsolódás kidolgozása is hozzájárult, így a szerződéses

elméletektől eltérően – amelyek saját medrükben fejlődtek ki –, néhány ponton azonnal

kapcsolódott a kritizált elmélethez is. Ezt a „magatartást” a vállalatelmélet egészének

fejlődése szempontjából rendkívül fontosnak tekintem.

Ennek ellenére a modern vállalatelméletek két ágának elkülönítése továbbra is

megalapozott. Az okok nézetem szerint az alábbiak: (1) A szerződéses vállalatelméletek

nem keresik a kapcsolatot az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélettel. (2) Az

evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet egyik ága szintén saját medrében fejlődik,

részproblémák elemzésével foglalkozik.119 (3) Másik ága, amely a szerződéses

elméletekkel való komplementaritás felé mutat, csak egy-egy szűk területen teremti meg

a kapcsolódást a két vállalatelméleti ág között, meghagyva így az elméletek két pólusát.

A komplementaritás hangsúlyozása tehát nem képvisel akkora erőt, amely a két

vállalatelméleti irányzat elkülönülését feloldaná. Következésképpen a jelenlegi

vállalatelméleti kutatások legnagyobb része a két vállalatelméleti ág saját berkein belül

történik, anélkül, hogy közöttük bármilyen intellektuális érintkezés lenne.

Dolgozatom következő részeiben bemutatom, hogy a vállalatelmélet fejlődése

szempontjából legígéretesebb útnak a két vállalatelméleti ág integrált fejlődése

mutatkozik. Ez az irány természetesen rá kell, hogy épüljön az evolúciós-kompetencia-

alapú vállalatelmélet komplementaritást hangsúlyozó ágára, de annak nézeteit

meghaladó, új koncepciókat is alkalmaznia kell. A következő fejezetben hangsúlyozni

118 A legtöbb empirikus tesztelés a tranzakciós költségek elméletére vonatkozik, pl.: Monteverde és Teece (1982), Armour és Teece (1978). Jelentős alkalmazások: Teece (1985) és Teece (1986b). 119 Például: a tanulás elméletének továbbfejlesztése (Marengo 1992a, 1992b), evolúciós dinamizmus elemzése (Jovanovic 1982).

58

fogom, hogy a két vállalatelméleti ág külön utas fejlődése részkérdésekben

természetesen jelentősen gazdagítja a vállalatra vonatkozó ismereteinket, de mivel egyik

elmélet sem tud komplex választ adni a vállalatelmélet kérdéseire (lásd a 3.2. pont alatt),

nézetem szerint az egész vállalatelmélet fejődése jelentős lendületet csak azzal vehet, ha

új megközelítést alkalmaz. Az új megközelítés iránti igény kifejtésével egyben annak

lényegét is előrevetítem.

A következő (harmadik) fejezetben tehát a modern vállalatelméletek azon

problémáit vázolom fel, amelyek véleményem szerint a létező elméletek

megközelítésétől eltérő utat követelnek meg annak érdekében, hogy az egész

vállalatelmélet fejlődése új irányt vehessen. A vállalatelméletnek azért kell új mederben

formálódnia, mert a bemutatandó problémák miatt a két vállalatelméleti ág saját utas

fejlődése nem vezet a vállalatelméleti kérdések általánosabb érvényű

megválaszolásához.

59

3. AZ ÚJFAJTA MEGKÖZELÍTÉS IGÉNYE A VÁLLALATELMÉLETBEN

3.1. A modern vállalatelméletek kritikája a szakirodalomban

3.1.1. Az elméletek erős és gyenge pontjai

Azt, hogy a két vállalatelmélet alapvetően egymás riválisa, alátámasztja az 5. sz.

táblázat. A táblázatból kitűnik, hogy a két irányzat erős, illetve gyenge pontjai nem

valamely általános kritérium szerint erősek vagy gyengék, hanem relatívak, egymás

„értékeihez” képest jelentenek erősségeket vagy gyengeségeket. Az alábbi táblázatban

összefoglalt pontok a szakirodalomban nagyrészt megfogalmazódnak a különböző

szerzők munkáiban, most ezeket összegyűjtve mutatom be.

A szerződéses elméletek kritikája nagyrészt az evolúciós-kompetencia alapú

elmélet nézeteinek megfogalmazása során bontakozott ki a szakirodalomban.120 A

kritikák túlnyomó része a szerződéses elméletek legnagyobb hatású és ma is intenzíven

fejlődő ágára, a tranzakciós költségek elméletére vonatkozik, de természetesen a többi

elmélet is kritika tárgyát képezi.

A következőkben bemutatom az egyes elméletekre vonatkozó kritikák fő

gondolatait, majd ezekkel szemben – a kritikák kritikájaként –, egy újfajta kritikát

fogalmazok meg. Hangsúlyozni fogom, hogy a modern vállalatelméletek

kulcsproblémájának feltárása csak ezen az újfajta kritikán alapulhat.

120 A legjelentősebb kivételek ez alól, azaz a szerződéses elméletek saját berkein belüli kritikák az alábbiak: (1) Coase (1988d) élesen kritizálja az eszközspecifikusság és az opportunizmus hangsúlyozását a ma domináns Williamson-Hart elméletekben. Szerinte sem az eszközspecifikusság, sem az opportunizmus feltevése nem szükséges ahhoz, hogy jó elméletünk legyen a vállalat létének okáról. (2) Demsetz (1988) szintén kritikus hangokat üt meg, és dinamikus aspektusokat hangsúlyoz. (3) Milgrom és Roberts (1992) olyan elmélet kibontakozását szorgalmazza, amelyik nagyobb figyelmet szentel a változó technológiának és az evolúciós megfontolásoknak.

60

Evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet

Szerződéses vállalatelméletek

„erősségek”

„gyengeségek”

Beépít az elméletbe fontos, a valóságban szerepet játszó nem szerződéses kapcsolatokat, elemeket (erkölcs, kultúra, „nem kézzelfogható” szabályok) is.

A vállalatot kizárólag szerződéses alapon közelíti meg.

Dinamikus elmélet, így képes bemutatni a változást, az innovációt és a szervezeti tanulást.

Statikus elmélet, a komparatív statikát alkalmazza.

Nem tekinti adottságnak a termelést és a technológiát, hangsúlyozza ezek szerepét a vállalatok különbözőségében.

A termelési technológiát külső adottságként kezeli.

A vállalatot, mint történeti egységet ragadja meg. Nem fordít figyelmet a vállalat fejlődési útjára. Elveti a metodológiai individualizmust. A metodológiai individualizmus talaján áll. Dinamikus környezetet tételez fel, figyel a tranzakciók társadalmi beágyazottságára.

Statikus környezetet tételez fel, a környezetet adottságként kezeli.

Megkülönbözteti azokat az erőforrásokat (kompetenciákat), amelyek nem képezhetik piaci tranzakció tárgyát, és így tartós versenyelőnyt biztosítanak.

Minden erőforrást a piacon adhatónak-vehetőnek gondol.

A vállalkozónak hangsúlyosabb szerepet tulajdonít. Teljesen kiiktatja a vállalkozót az elméletből. Nézetei a tudásintenzív vállalatokra121 is relevánsak. Figyelme kizárólag a nagy, diverzifikált, (fizikai)

tőkeintenzív vállalatokra irányul. Implicit módon elismeri, hogy a vállalatot alkotó egyének külön célokkal rendelkezhetnek.

A vállalat céljának csak a profit nagyságát tekinti, elhanyagolva a vezetői és az egyéb célokat.

Nincs erős magatartási feltevése. Erős magatartási feltevést (opportunizmus) használ.

„gyengeségek”

„erősségek”

Kevésbé kiforrott és formalizált elmélet. Homogén, kidolgozott elmélet. Gyenge az elmélet predikciós képessége, tulajdonképpen csak ex post megállapításokat tesz.

Erős az elmélet predikciós képessége.

Nem tudja megmagyarázni a tulajdonosi szerkezetet. Nagy figyelmet szentel a tulajdonosi szerkezetnek. Keveset mond a vállalaton belüli konfliktusok megoldásáról. Nem fordít figyelmet a vállalatot alkotó egyének közti viszony elemzésére.

A vállalaton belüli konfliktusok, érdekviszonyok megoldására javaslatokat tesz.

Nem figyel a vezetés és a tulajdonlás szétválásának a problémájára.

Nagy figyelmet szentel a tulajdonos-menedzser viszony elemzésének.

5. sz. táblázat: A modern vállalatelméletek erős és gyenge pontjai

121 A tudásintenzív vállalatok megkülönböztető jegyei Mahnke (1997) alapján a következők: (1) Nem a fizikai, a technológiai vagy a pénzügyi tőkétől függenek, hanem sokkal inkább a tagok szakmai tapasztalatától. (2) A vállalat függ az egyéntől, és nem fordítva, mint ahogy az a nagy iparvállalatoknál jellemző. (3) A reputáció nagyon fontos. (4) A termelési folyamat kevéssé standardizált, magas fokú nem rutinszerű problémamegoldást igényel, és magas fokú a termék fogyasztóra szabottsága. Mindezek következtében (1) az alkalmazottak teljesítményének figyelése nagyon nehéz, vagy lehetetlen, (2) a magasan képzett alkalmazottak szakértők az adott feladat végzésében, ezért a munkájuk nem tűri a közvetlen ellenőrzést, (3) mivel a humán tőke tulajdonosa maga az egyén, így a hagyományos foglalkozási viszonytól eltérő formák alakulnak ki.

61

3.1.2. A tranzakciós költségek elméletének kritikája

Igazán sokszínű és szerteágazó kritika a szerződéses elméletek vonatkozásában a

tranzakciós költségek elméletével szemben fogalmazódott meg. Ez nem meglepő,

hiszen a szerződéses vállalatelméletek között ez a legnagyobb hatású. Az alábbiakban

összefoglalom az elméletben leginkább kritizált elemeket (Kapás 2000c):

(1) Az elemzés egysége a vállalat kell, hogy legyen (Nelson és Winter 1982,

Chandler 1992b), és nem a tranzakció. De magának a tranzakciónak a fogalma sincs

egyértelműen meghatározva (Kay 1992:319-320).

(2) Az elmélet „majdnem minden technológiai szempontot kizár az elemzésből:

a technológiai determinizmust tranzakciós költség determinizmussal helyettesíti”

(Englander 1988:339).

(3) Az opportunizmus feltevése túl erős feltevés (Hill 1990, Moschandreas 1997),

a tranzakciós költségek elméletének sine qua non-ja (Moschandreas 1997:41)122, s nem

kapunk magyarázatot arra a mechanizmusra sem, amely létre hozza vagy csökkenti azt

(Hart 1989). Ezenkívül az elmélet nem konzisztensen alkalmazza az opportunizmust

(Dow 1987).

(4) Williamson elmélete fél lábbal már kilépett a neoklasszikus hagyományokból,

és a Coase (1937) elméletében meglévő „ontológiai feszültséget”123 viszi tovább (Foss

1994c).

122 Williamson elméletében a vállalat alsóbbrendű a piaccal szemben, „a hierarchia az a szervezeti forma, amit a legutolsó megoldásként kell választani” (Williamson 1993c:134). Ezzel szemben a valóságban más a helyzet: hatékony, jól működő, energikus vállalatok vesznek bennünket körül. Mindez azt bizonyítja, hogy „a vállalat nem azért létezik, mert a piacon kudarcok vannak” (Ghoshal és Moran 1996:31). Újabban azonban Williamson (1991a) azt is hangsúlyozza, hogy a hierarchiának a parancs (fiat) miatt előnye van a piaccal szemben. Kétségtelen, hogy ez csak egy gondolati csíra a piac és a vállalat komplementaritásának elismerése terén, az erre vonatkozó nézetek az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet alapján jóval árnyaltabbak, megítélésem szerint mégis jelentős Williamson e megállapítása, mert ezzel teljesen eltávolodik a Coase-i tradíciótól a piac és a szervezet egymással szembeni megítélése terén: felveti a komplementaritás lehetőségét. 123 Foss (1994c) kiemeli, hogy Coase elmélete alapvetően neoklasszikus vonásokat mutat, de szerinte más is kiolvasható elméletéből: a vállalat egyik legfontosabb előnye a piaccal szemben, hogy bizonytalanság esetén rugalmasságot biztosít, és az előre nem látott változások kezelését jobban oldja meg, mint a piac. Ez a nézet pedig

62

(5) A tranzakciós költségek elmélete nem alkalmazható a vállalatvezetésben124,

(Ghoshal és Moran 1996), mert nem ismeri fel, hogy a hatékonyságnak statikus és

dinamikus aspektusai is vannak (Noteboom 1992). „Economy is the best strategy” –

állapítja meg Williamson (1991c:76), és ezzel a statikus (rövid távú) hatékonyságot

hangsúlyozza, eltekint az innovációhoz kapcsolódó tevékenységektől, amelyek csakis

dinamikus értelemben lehetnek hatékonyak.125

(6) A williamsoni elmélet nem képes ex ante megokolni, hogy miért éppen az

adott irányítási struktúra valósul meg (Dow 1987)126, ezzel az elmélet prediktív jellege

megkérdőjelezhető.

(7) Az elmélet nem számol az irányítási forma előnyeivel (Madhok 1996).

(8) Problémás a bizonytalanság koncepciója: Williamsonnak a knighti

bizonytalanságra kell gondolnia elmélete felépítésekor, ugyanis nincs értelme a

szerződés utáni intézményeknek, ha nem feltételezzük a nem várt változást (Foss

1994c).

(9) Ellentmondásos a korlátozott racionalitás és a profitmaximalizálás egyidejű

feltevése (Dow 1987).127

(10) A tranzakciós költségek elmélete az emberi motivációkat alulszocializált128

formában mutatatja be, és hiányzik a történelmi-evolúciós szemlélet (Pratten 1997).129

nem neoklasszikus, hanem heterodox. Ily módon Coase elméletében feszültség áll fent a neoklasszikus nézetek (zártság) és a heterodox nézetek (nyitottság) között. Foss ezt nevezi ontológiai feszültségnek. 124 A tranzakciós költségek elmélete az alábbi üzenetet küldi a vállalatvezetőknek: mivel az irányítási forma hatással van a vállalat teljesítményére, így a vezetőknek döntéseik során a tranzakciós költségeket célszerű figyelembe venniük (Williamson 1993c:119). 125 Maga Williamson (1985:143-144) is azt írja, hogy : „.. a gazdasági szervezetek tanulmányozása gyors innováció közepette sokkal nehezebb kérdéseket vet fel, mint a jelenlegiek.” 126 Dow (1987:14) elfogadja, hogy a tranzakciós költségek elmélete az egyes irányítási struktúrák normatív összehasonlításának jó eszköze, de Williamson véleményével ellentétben, szerinte az elmélet nem ad magyarázatot arra, hogy miért adott struktúrák alakultak ki: az az állítás, hogy X tranzakciót Y irányítási struktúrában kell megszervezni tautológia, ugyanis ha a tranzakció jellemzői nem maradnak változatlanok miközben egy irányítási struktúrát egy másikkal felcserélünk, akkor a tranzakciós költség fogalma elveszti értelemét. 127 Williamson szerint a felek a korlátozott racionalitás miatt nem tudnak teljes szerződéseket kötni. Ha ezt elfogadjuk, akkor hogyan tudnak előre egy hatékony döntési mechanizmust kiválasztani (Dow 1987:27). A felek nem tudhatják előre, hogy milyen tranzakciós költségek fognak fellépni, mert ennek tudása feltételezné, hogy teljes szerződéseket is lehetne kötni, amit viszont a legelején már kizártunk.

63

(11) Williamson a szervezetet alsóbbrendűnek tekinti a piacnál, és elsősorban a

szervezet hiányosságaira, és nem erényeire koncentrál (Ghoshal és Moran 1996).130

3.1.3. A többi szerződéses vállalatelmélet kritikája

Alchian és Demsetz (1972) elméletével kapcsolatban számos kritika

fogalmazódott meg. Ezek nagy része a vállalatot szerződéses alapon megközelítő

szerzőktől származik (Williamson, Jensen és Meckling 1976), és természetes módon

csak korlátozott kritikai erőt képvisel. A leginkább kritizált elem, hogy a két szerző a

csoporttermeléssel azonosítja a vállalatot. A legkomplexebb bírálatot Holmström és

Tirole (1989) fogalmazzák meg. Szerintük több probléma is felmerül Alchian és

Demsetz (1972) elméletével kapcsolatban. Ezek a következők: (1) Nem világos, hogy a

monitornak miért kell az adott vállalat alkalmazottjának lennie, és miért nem végezheti

a monitoring tevékenységet egy monitoring szolgáltatásokat nyújtó vállalat

alkalmazottja, vagy miért nem képesek az alkalmazottak ellenőrizni egymást. (2) A

legtöbb esetben nem a tulajdonos a monitor (kivétel: kisvállalat). (3) A horizontális

fúziókat nem lehet megérteni a monitoring perspektívából. (4) A monitoringprobléma

nem kizárólag a részvénytársaságok esetében van jelen, azaz nem megkülönböztető

jegye a részvénytársaságnak, partneri viszonyban (partnership) is létezik. (5) Alchian és

Demsetz (1972) a csoporttermeléssel azonosították a vállalatot, jóllehet a valóságban

léteznek olyan vállalatok, amelyekre ez nem áll fent (például konglomerátumok).

Azzal, hogy a vállalatot a piac egyik formájának tekinti a két szerző, homályossá

válnak a vállalat határai a szerződések nexusa elméletben (Langlois és Robertson 1995).

Komoly kritika éri Jensen és Meckling (1976) elméletének az esszenciáját is. A

vállalat nem tekinthető a piac egyik formájának (Fransman 1994), s ezt Coase (1937)

128 Lásd erről: Granovetter (1985). 129 Pratten (1997) szerint csak korlátozottan sikerült Williamsonnak az intézményi környezetet beépítenie elméletébe: az irányítási struktúra választása az intézményi környezettől függetlenül és elválasztva történik, és nincs elemezve a közöttük lévő hatás. Ez azt jelenti, hogy Williamson az egész társadalmi-történelmi környezetet adottnak feltételezi. Elismeri ugyan, hogy az intézményi környezet, amibe az irányítási formák beágyazódnak, a történelem terméke (Williamson 1993c), de bármennyire is hangsúlyozza az utóbbi években a beágyazottság szerepét, valójában elmélete nem kerül szerves kapcsolatba Granovetter elméletével. 130 Williamson a szervezet hátrányának tekinti azt, hogy benne az ösztönzők alacsony erejűek (Williamson 1989) és nem olyan előnynek, ami kiaknázható (Ghoshal és Moran 1996).

64

sem így gondolta. Ő ugyanis egyértelmű különbséget tett a vállalat és a piac között: a

piacon a szerződések, a vállalatnál az utasítások koordinálnak.

A formális ügynök-megbízó elmélet valójában csak a vállalat belső szervezetére

vonatkozóan tud magyarázatot adni. Ha a vállalatelmélettel kapcsolatban érvényesítjük

azt az igényt, hogy mindhárom vállalatelméleti kérdésre képes legyen választ adni,

akkor ez az elmélet nem tekinthető vállalatelméletnek. Ezzel a kijelentéssel a létező

legerősebb kritikát fogalmazzuk meg a formális ügynök-megbízó elmélettel szemben. A

későbbiekben úgy fogom tekinteni ezt az elméletet, mint amely adott szituációkban a

vállalat egy bizonyos problémáját relevánsan elemzi, és így jelentős mértékben

hozzájárul a vállalat megértéséhez, de nem önálló vállalatelmélet.

Az új tulajdonosi jogok elmélete miközben formalizálta Williamson rendkívül

gazdag elméletét, sok mindent fel is áldozott belőle (Kreps 1996). Ezen elmélet szerint

Pareto-i hatékonyságjavulás csak a reziduális ellenőrzési jog reallokálásával lehetséges,

míg Williamson szerint a szervezeti struktúra változásai is jóléti hatásokkal járnak. Az,

hogy az ex post irányítási megfontolások nem játszanak szerepet azzal a ténnyel

kapcsolatos, hogy a tulajdonosi jogok elmélete a foglalkoztatási szerződéseket

elhanyagolja. Annak ellenére, hogy különbséget tesz az alkalmazott és a szerződéses

munkás között, az alkalmazottak nem válnak az elmélet részévé.

A gondolatrendszer két dolgot is túlhangsúlyoz: (1) a tulajdonosi jogok

allokálásának problémáját, pedig bizonyos elosztási szabályok ugyanezt megtehetik

(Tirole 1999), (2) a specifikus eszközök tulajdonosi jogok általi védelmét, ezt a feladatot

szerződéses kapcsolatok is teljesíthetik (Holmström és Roberts 1998).

Különösen sebezhető az új tulajdonosi jogok elmélete, ha a fizikai eszközöknél

fontosabbak a vállalat intellektuális eszközei (tudás). Harti értelemben a tudásintenzív

vállalat nem is azonosítható. Le kell szögezni tehát, hogy a vállalat fizikai eszközökkel

való azonosítása nem határozza meg egyértelműen a vállalat határait, a vállalat harti

definiálása csak az esetek egy részében állja meg a helyét.

Több szerző is kétségbe vonja, hogy a reziduális jog határozná meg a tulajdont

(Demsetz 1988, Foss és Foss 1999b). Foss és Foss (1999b) szerint léteznek olyan

ellenőrzési jogok, amelyek bár a szerződésben le vannak fektetve, még sem

kényszeríthetőek ki a magas mérési költségek miatt. Ezek a kisajátíthatósági ellenőrzési

jogok (appropriable control rights), amelyek közvetlenül befolyásolják a felek

65

magatartását, mert meghatározzák az eszköz használatával megszerezhető

maradványjövedelmet. Ez a jog nem azonos Harték reziduális ellenőrzési jogával,

amely a szerződésírás magas költségeiből ered. Foss és Foss (1999b) a kisajátítás

ellenőrzése és az ellenintézkedések magas költségeivel magyarázzák a kisajátíthatósági

ellenőrzési jogok létét. Szerintük a tulajdonosi jogokat az e jogból eredő veszteségek

minimalizálása határozza meg.

Az új tulajdonosi jogok elmélete a koordináció eszközének egyedül a szerződést

és az ösztönzőket tekinti, annak ellenére, hogy elismeri, a tudás nem teljes, mert a

szerződések nem teljesek (Langlois és Foss 1999). Ez pedig másfajta koordinációs

eszköz igényét is felveti, amit az elmélet nem ismer el.

3.1.4. Az evolúciós-kompetencia alapú elmélet kritikája -

Míg a szerződéses elméletek kritikáját többnyire a vállalatról más alapon

(evolúciós-kompetencia alapon) gondolkodó szerzők fogalmazták meg, addig az

evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet kritikája a nézetek finomítása során az

ugyanezen táborba tartozó közgazdászok részéről hangzik el.131

Az egyik legfontosabb probléma ezzel az elmélettel kapcsolatban, hogy a

szerződéses elméletekhez képest kevésbé kidolgozott és formalizált (Foss 1997c), a

nézetek sok tekintetben még heterogének132, és kevesebb alkalmazás és tesztelés

történt. Az elmélet egésze még jelentősen magán hordozza a stratégiai menedzsment

hagyományait (Kapás 1999b, 1999e).

Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet szerzői (Conner 1991, Foss és

Foss 1998a, Langlois és Robertson 1995, Cohendet és szerzőtársai 1998) gyakran

hangoztatják, hogy e vállalatelmélet magyarázó ereje a vállalat határainak és a vállalatok

heterogenitásának kérdésében nagyobb, mint a szerződéses vállalatelméleteké, mert itt

a szerződéses elméletekben a megértéshez szükséges feltevésektől (opportunizmus,

ösztönzési probléma) függetlenül történik a magyarázat. A vállalat belső szervezete

131 Ennek oka abban keresendő, hogy az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet most tart az explicit megfogalmazódás fázisában, és az elmélet fejlődése részben az önkritikán keresztül megy végbe.

66

(különösen az ösztönzési és a monitoring rendszer) megmagyarázása terén viszont az

evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet ereje a formális ügynök-megbízó és a

tranzakciós költségek elméletéhez képest gyengébb. Az evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelméletben a vállalati hierarchia szerepe rejtve marad (Cohendet és szerzőtársai

1998), valamint nem foglalkozik az elmélet a tulajdonlás és a vezetés szétválásának a

problémájával sem. Az ösztönzési rendszernek az evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelméletbe való beépítése még nem történt meg, a vezetői elem és a hierarchia

beépítése terén az első lépéseket Loasby (1991) és Witt (1998a, 1998b) tette meg.

Nem mentes a problémáktól a vállalat létének megokolása sem. Általánosságban

elmondható, hogy az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletben a vállalat létének

okaként megnevezett tényezők szükségesek, de nem elégségesek a vállalat létének

megokolásához. Foss (1996b) felhívja a figyelmet arra, hogy az eszközök feletti közös

tulajdon nem következik a vállalat „magasabb rendű szervezőelveiből”. Téves azt hinni,

hogy a „magasabb rendű szervezőelvek” minőségileg különböznek a piaci

szervezőelvektől, ebből következően azt kellene megmagyarázni, amit Arrow vetett fel:

miért van több ezekből a vállalaton belül, mint a piacon (Arrow 1974). Foss (1996b)

szerint sem Conner (1991), sem Kogut és Zander (1996) nem képesek ezt

megmagyarázni. Erősen vitatható tehát, hogy az evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelmélet a szerződéses elméletek által használt elvektől függetlenül, önmagában

más alapokon olyan érvet tudna felhozni, amely szükségszerűvé teszi a vállalat létét.133

Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet kiegészíti Grossman és Hart (1986) új

tulajdonosi jogok elméletét is: ha a hosszú távú szerződések nem teljesek, a kultúra és

egyéb „magasabb rendű szervezőelvek” útmutatást nyújtanak arra vonatkozóan, hogy a

menedzserek hogyan reagáljanak a szerződésben nem definiált esetekben (Foss 1996b).

A kritikák kapcsán tehát meglehetősen erősek azok a hangok, amelyek a két

vállalatelméleti ág komplementaritását hangsúlyozzák, és ebből a szempontból tárják fel

evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet hiányosságait.

132 Ezzel kapcsolatban Casson (1997:112) megjegyzi, nem lehet eldönteni, hogy vajon ugyanazt az elméletet különböző szerzők különböző módon interpretálják-e, vagy különböző elméletekről van szó, amelyek közel állnak egymáshoz. 133 A „magasabb rendű szervezőelvek” úgy tekinthetőek, mint járadékot szolgáltató specifikus eszközök. Foss (1996b:474) szerint azért van ezekből több a vállalaton belül, mint a piacon, mert a vállalat ezen eszközök megszervezését a legkisebb tranzakciós költségekkel végzi el. Ez a nézet pedig a szerződéses elméletek logikáját is használja.

67

A szerzők az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet jelentős érdemének

tartják, hogy dinamikus elmélet, amely képes az innováció, a tanulás elméleti

beépítésére, és a vállalatot saját történelmének a fényében, a társadalmi közegbe

beágyazva mutatja be.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ezek az érdemek relatívak. Amíg a

vállalatelmélet felépítése előtt nem tisztázzuk feltevéseinket a környezetre, az aktorok

magatartására vonatkozóan, addig nem állíthatjuk, hogy az evolúciós-kompetencia-

alapú vállalatelmélet „jobb”, mint a szerződéses vállalatelméletek. Az a kritika, amelyet

az alábbiakban kifejtek – és amely más megközelítésből értékeli a vállalatelméleteket,

mint a létező kritikák –, alapot ad arra, hogy tisztázzuk azokat a feltevéseket is,

amelyekből kiindulva az általánosabb vállalatelmélet felvázolható.

3.2. Újfajta kritika

Nézetem szerint az egyes elméletekre vonatkozó fent bemutatott kritikák

egyoldalúak abban az értelemben, hogy az elméleteknek csak egy-egy elemét veszik

górcső alá, és mint kritikák egymástól függetlenül is megállják helyüket, s ilyen alapon

soruk akár folytatható is lenne. A legfőbb gond tehát ezekkel a kritikákkal az, hogy a

kritizált elméletnek csak egy-egy részelemét (pl. a tranzakciós költségek elmélete

esetében az opportunizmus feltevése, vagy a technológiai szempontok kizárása, stb.)

kérdőjelezik meg, de az elmélet egészét kiegészíthetőnek, átalakíthatónak tekintik a

kritizált elem megváltoztatásával. Ez azt jelenti, hogy az elmélet alapállását, eredeti

megközelítésmódját nem kívánják megváltoztatni. Ezt a kritikai álláspontot

„toldozgatás-foltozgatás” pozíciónak tekintem.

Véleményem szerint más megközelítésben kell kritizálni (értékelni) a

vállalatelméleteket. Ez az újfajta kritika az elmélet legalapvetőbb fogyatékosságának

feltárására törekszik, és ebből eredezteti a további kritikákat. Úgy gondolom, hogy csak

ez az újfajta kritika ad alapot arra, hogy általánosabb vállalatelméletet dolgozzunk ki.

A 5. sz. táblázat kritikai megközelítése félrevezető lehet: azt sugallhatja, hogy a

szerződéses és az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletek „erősségeinek” az

összefűzéséből egy „jobb” vállalatelmélet bontakozhat ki. Ez azonban nem így van,

68

nyilvánvalóan nem lehet különböző elméletek „jó” oldalainak az egyszerű egymás mellé

illesztésével egy új, „jobb” elméletet létrehozni. A kritika új alapokra helyezésével ezt is

szeretném megmutatni.

A modern vállalatelméletek kritikáinak tanulmányozása nyomán arra a

következtetésre jutottam, hogy a két vállalatelméleti ág saját utas fejlődése nem képes

minden elméleti problémát megoldani. A „toldozgatás-foltozgatás” módszere nem

emeli ki az elméleteket abból a keretből, megközelítésből, amelyben vannak, így a

következőkben felvázolandó elméleti kulcsproblémák megoldása ezzel a módszerrel

nem valósítható meg. A vállalatelméleti kérdések általánosabb érvényű

megválaszolásához tehát új megközelítés szükséges, olyan, amely nem csupán az

elméletek egy-egy részelemét fejleszti tovább vagy pontosítja, hanem a

„gyökérproblémára” ad megoldást. Ez az új megközelítés, amit többdimenziós

vállalatelméletnek nevezek, a modern vállalatelméletek újfajta kritikáján alapul.

Tanulságos felidézni magának Coasénak az önkritikáját, amit fél évszázaddal

1937-es cikke megjelenése után írt:

„Azt hiszem, hogy cikkem (The Nature of the Firm) legfőbb gyengesége abból fakad, hogy a munkaadó-munkavállaló kapcsolatot a vállalat alaptípusaként kezeltem. Ez nem ad teljes képet a vállalat lényegéről. De azt hiszem, még ennél is fontosabb, hogy félrevezeti figyelmünket … az a mód, ahogy gondolataimat kifejtettem, azt hiszem, a vállalat szerepének nem megfelelő nézetéhez – amely szerint a vállalat termelési tényezők szolgáltatásait vásárolja meg – vezetett, valamint ahhoz a nézethez, hogy a vállalat választ az őt alkotó szerződéses formák között. Annak következtében, hogy a vállalatra a közgazdászok úgy tekintettek mint a felhasználandó inputok vásárlójára, elhanyagolták a vállalat legfontosabb tevékenységét, az üzlet vitelét (running a business).” (Coase 1988d:37-38)

Az én olvasatomban Coase ezzel elismeri, hogy a vállalat szerződéses elméletei

nem adják a vállalat adekvát megközelítését. Hasonló probléma merül fel az evolúciós-

kompetencia-alapú vállalatelmélettel szemben is, amely szintén számos

fogyatékossággal rendelkezik. A fentebb ismertetett kritikákkal szemben én más alapon

közelítem meg a modern vállalatelméletek problémáit.

Teóriám szerint a szerződéses és az evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelméletek legnagyobb fogyatékossága („gyökérproblémája”), hogy

„egydimenziós” elméletek. Ez alatt azt értem, hogy a vállalatelmélet által

69

megválaszolandó kérdésekre csak egy nézőpontból keresik a választ. Vizsgálatuk

csupán arra irányul, hogy milyen probléma megoldására ad lehetőséget a vállalat.

Nézetem szerint minden további kritika az elméletekkel szemben egyenesen következik

egydimenziós jellegükből, és csak eme alapkritika részletezését jelenti.

A modern vállalatelméletek tehát egyetlen dimenzió mentén adnak választ a

három vállalatelméleti kérdésre. Ezt a dimenziót „mag” dimenziónak nevezem, mert a

vállalat által megoldott probléma lényegi aspektusára vonatkozik. A szerződéses

elméletekben ez a központi „mag” a tranzakciós költség probléma, az evolúciós-

kompetencia-alapú vállalatelméletben pedig az implicit (tacit) kompetencia (tudás)

használata és az új tudás létrehozása. Más dimenziók nem szerepelnek az elméletekben,

pedig a fehér foltok és zavarok ezek hiányából fakadnak.

Kritikám sarokköve tehát az, hogy a szerződéses elméletek kizárólag tranzakciós

költség alapon, az evolúciós-kompetencia-alapú elmélet pedig kizárólag kompetencia

alapon értelmezik a vállalatot. Ebből a kizárólagos megközelítésből következik az

„egydimenziós” alapállás, amely számos fontos aspektus elhanyagolásához vezet.

Melyek ezek a negligált aspektusok (dimenziók)?

Az egyik a rövid és a hosszú táv megkülönböztetésével kapcsolatos. A modern

vállalatelméletek egyike sem képes a vállalatot mindkét időtáv esetében értelmezni,

magyarázni: a szerződéses elméletek a vállalatelmélet kérdéseire csak rövid távon, az

evolúciós-kompetencia-alapú elmélet pedig csak hosszú távon érvényes magyarázatot

tudnak adni. A modern vállalatelméletek tehát nem képesek az időtávokat kezelni, azaz

nincs idő dimenziójuk. Vizsgáljuk meg ezt közelebbről!

Rövid távon a környezeti változások előre jelezhetőek, azaz a szereplők nem

tudják ugyan, hogy melyik állapot fog a jövőben bekövetkezni, de valószínűségeket

tudnak párosítani az egyes állapotok bekövetkezéséhez (knighti kockázat). Ebből a

valószínűségi bizonytalanságból következik, hogy a maximalizáló magatartás releváns

feltételezés lehet rövid távon. A maximalizálás pedig lehetővé teszi a hatékony,

egyensúlyi megoldás kiválasztását. A szerződéses elméletek hatékonysági és statikus

(egyensúlyi) megközelítése a fenti magyarázat alapján az idő dimenzió hiányából fakad.

A második negligált aspektus (dimenzió), a vállalkozó szerepének teljes kiiktatása, is

70

egyenesen következik az idő dimenzió hiányából: ha rövid távon adottságokkal

számolva optimalizálni lehet, akkor nincs hely a vállalkozói tevékenység számára.134

Ezzel szemben az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet hosszú távú

vállalatelmélet, hiszen a knighti bizonytalanság feltételezése csak hosszú távon reális.

Ebből következik a maximalizáló magatartás elvetése, és helyébe másfajta (nem

maximalizáló) magatartás (például satisficing, szabálykövetés) állítása. A változás, az

innováció, a tanulás – amiket az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet rendkívüli

módon hangsúlyoz – csak hosszú távon értelmezhető fogalmak. Az evolúciós-

kompetencia-alapú vállalatelmélet tehát gyors, drasztikus környezeti változások

közepette elemzi a vállalatot. A dinamika, az egyensúlytalanság és a vállalkozó

szerepének a beépítési lehetősége – hasonlóképpen, mint a szerződéses elméletekben –

itt is az idő dimenzió hiányából fakadnak, csak ez esetben az idő dimenzió hiánya nem

ellehetetleníti, hanem lehetővé teszi például a vállalkozás beépítését az elméletbe.

Nyilvánvaló, hogy általában ilyen környezetet feltételezni túlzás, rövid távon a

környezet bizonyos stabilitásával lehet számolni. Míg az evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelmélet túldimenzionálja a változásokat, addig a szerződéses elméletek viszont

egyáltalán nem számolnak azzal, ezáltal túldimenzionálják a stabilitást, így statikus

elemzést végeznek. Az idő dimenzió hiánya a modern vállalatelméletekben tehát azt

jelenti, hogy nem tudják a vállalatot saját magyarázó apparátusukkal rövid és hosszú

távon is megmagyarázni.

Mindezekből egy harmadik negligált aspektus (dimenzió) is következik – ezt

Coase (1937) és Alchian és Demsetz (1972) nézetei is előrevetítik –, amely arra a

problémára vonatkozik, hogy a vállalat és a piac egymást helyettesítő vagy kiegészítő

koordinációs mechanizmusok-e, illetve hogy valamelyik mechanizmus a másikat

megelőzően létezik-e, vagyis, hogy mi a viszony a piac és a vállalat között. A

vállalatelméletnek a vállalat megmagyarázása során szükségszerűen szólnia kell a vállalat

és a piac kapcsolatáról is. A vállalatnak eme aspektus szerinti vizsgálatát piaci

dimenziónak nevezem.

Nézetem szerint az, hogy a modern vállalatelméletek nem képesek a

vállalatelmélet kérdéseire általános érvényű válaszokat adni, az elméletek egydimenziós

jellegéből következik. Sőt az egydimenziós jelleg egyben azt is jelenti, hogy az elméletek

134 Részletesen fogok foglalkozni ezzel a problémával az 5.2.2.1. pontban.

71

további saját mederben történő „finomítása” sem tud változtatni ezen, jóllehet

bizonyos részletkérdésekben hozzájárul a vállalatra vonatkozó tudásunk

gazdagodásához. A vállalatelmélet további fejlődésében a legígéretesebb útnak tehát

nem a két vállalatelméleti ág külön utas fejlődése mutatkozik, hanem egy attól eltérő,

általam többdimenziósnak nevezett irányba történő fejlődés. A többdimenziós

vállalatelmélet kísérlet egy általánosabb vállalatelmélet megfogalmazására.135 Nézetem

szerint ez nem egy új, harmadik vállalatelmélet, azaz nincs szükség gyökeresen új

nézetekre – csak újfajta megközelítésre – ahhoz, hogy általánosabb válaszokat tudjunk

adni a „nagy kérdésekre”.

3.3. Következtetéseim az újfajta kritika alapján

A fent kifejtett kritika, amely a modern vállalatelméleteket a szakirodalomban

fellelhető kritikától eltérő logika alapján bírálja, kritikai alapállásomnak tekinthető. Ezen

a bázison olyan következetéseket vonok le, amelyek a többdimenziós vállalatelmélet

kidolgozásához vezetnek el. Kritikai pozícióm lényege, hogy a szerződéses

vállalatelméletek alapvetően rövid távú vállalatelméletek, míg az evolúciós-

kompetencia-alapú vállalatelmélet hosszú távú. Arra is utaltam már, hogy a modern

vállalatelméletek további kritikája logikailag közvetlenül következik ebből a

megállapításból. Az alábbi (6. sz.) táblázatban összefoglalom, hogy az egydimenziós

megközelítés következtében milyen problémák fogalmazhatók meg a modern

vállalatelméletekkel kapcsolatban. (A szerződéses vállalatelméletek elnevezés alatt jelen

esetben döntően a legnagyobb hatású elméletre, a tranzakciós költségek elméletére

gondolok, a táblázatban a vállalat koncepciójára vonatkozó megállapítás ugyanis a teljes

szerződéseket feltételező elméletekre nem igaz.)

135 Abból indulok ki, hogy az az elmélet, amely általánosabb érvényű válaszokat tud adni, a valóságot nagyobb relevanciával írja le, és így „jobb” elmélet.

72

elmélet szerződéses vállalatelméletek evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet

időtáv rövid táv hosszú táv

Az időtáv következményei

bizonytalanság parametrikus bizonytalanság (kockázat)

strukturális bizonytalanság (igazi bizonytalanság)

koordinációs probléma ösztönzés szélesebb körű: tudás koordinálása tudás tökéletlen, de nem privát tudás

(csak információs probléma) tökéletlen, privát tudás (tudásprobléma)

tanulás nem lehetséges lehetséges magatartási feltevés korlátozott racionalitás -

maximalizálás (Bayes-i magatartás)

korlátozott racionalitás - szabálykövetés

egyensúly fennáll egyensúlytalanság vállalat lényege hatékonyság keresése

(tranzakciós költségek minimalizálása)

implicit tudás használata és új tudás létrehozása

piac koncepciója a piac alternatívája a vállalatnak a piacnak más képességei vannak, mint a vállalatnak

vállalaton belüli környezet a vállalati rendszer egyetlen elemében történik változás (autonóm innováció)

a vállalati rendszer minden elemében változás történik (rendszerbeli innováció)

környezeti változások átmeneti sokkhatások (ismétlődőek)

tartós sokkhatások

központi aktor menedzser vállalkozó vállalkozás nincs értelme szükséges

elmélet jellege ortodox heterodox információs/tudásprobléma

következménye keresés (search) felfedezés

6. sz. táblázat: A modern vállalatelméletek egydimenziós jellegének következményei

Milyen következtetések adódnak a fenti táblázatból?

(1) Az a mód, ahogyan a bizonytalanságot, a koordinációs problémát, a tudást, a

tanulást kezelik az elméletek; amilyen magatartási és egyensúlyi feltevéssel élnek; ahogy

a vállalatot és a piacot koncepcionálják; amilyen külső és belső környezetet

feltételeznek; amilyennek a központi aktort leírják; és amilyen elméleti „stílust”

alkalmaznak; ez mind a vállalat adott idő távú (de kizárólag rövid, illetve hosszú távú)

szemléletéből adódik. Ezek a nézetek egyenesen következnek az egydimenziós

szemléletből, és egymással kölcsönhatásban állnak. Vizsgáljuk meg ezt kölcsönhatást

elsőként a szerződéses elméletek szemszögéből!

73

Rövid távon a környezetben átmeneti jellegű sokkhatások136 történnek.

Semmilyen sokkhatást nem lehet közvetlenül megfigyelni, így a piaci helyzetre

vonatkozó értékelések szükségszerűen mindig szubjektívek, de az átmeneti jellegű

sokkhatások megfigyelése viszonylag több objektív elemet tartalmaz (Casson 1997). Ez

a relatíve objektív megfigyelhetőség a sokkhatások ismétlődő jellege miatt azt

eredményezi, hogy a megfigyelő, kellően nagyszámú eset megfigyelése nyomán,

rendelkezik a kimenetek valószínűség-eloszlásával. Ennek ismerete nem jelent igazi

bizonytalanságot (knighti kockázat), az ismert valószínűségek alapján ugyanis minden

gazdasági probléma kizárólag kalkulációs jellegű, azaz a várható hasznosság (profit)

maximalizálása lehetséges, még akkor is, ha a korlátozott racionalitás talaján állunk.137

Mivel kalkulációs jellegű problémával állunk szemben, így érthető, hogy miért a

menedzser a központi aktor: az ismétlődő környezeti változásokra vonatkozó

információk gyűjtése és értékelése, valamint ezek alapján a döntések meghozatala nem

más, mint egy szakma, a menedzseri szakma. Mivel a menedzser nem rendelkezik

minden információval a sokkhatásra vonatkozóan, ezért ösztönözni kell arra, hogy

optimális szintű erőfeszítéseket tegyen az információk megszerzésére (search) – tehát

az ösztönzés jelenti az egyetlen koordinációs problémát –, de a megfelelő ösztönzési

rendszer esetén a hatékony állapot és az egyensúly elérhető. A szerződéses elméletek

néhány változó kivételével mindenről azt feltételezik, hogy azokat mindenki tudja

(common knowledge), ezzel kizárják azt, hogy a tudás privát is lehet.138 Nem gondolják

ugyan, hogy az ágensek tökéletes tudással rendelkeznek, de feltételezik, hogy

tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy tudásuk nem teljes, ezért például keresési

tevékenységet folytatnak annak érdekében, hogy tudáshiányuk (ignorance) csökkenjen.

Ebben az adott cél-eszköz struktúrában történő információkeresési tevékenységben

nincs szükség tanulásra, az egyedüli probléma az információk beszerzése (keresés), új

136 Casson (1997:76) a környezeti változások két fajtáját különbözteti meg: (1) Átmeneti jellegű sokkhatások azok, amelyek ismétlődnek, és az esetek nagyobb számára nézve relevánsak. Kezelésük rutin tevékenységet követel meg. (2) A tartós sokkhatások új vállalatok alapítására és a létezők radikális átalakítására ösztönöznek, improvizációt követelnek. 137 Meg kell jegyezni, hogy a korlátozott racionalitás értelmezése nem egyértelmű, sok esetben zavaró, hogy az egyes szerzők más tartalommal hivatkoznak rá. Az 5. fejezetben részletesen kitérek majd erre a problémára, e helyen elegendő csak annyit leszögezni, hogy a szerződéses és az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet szerzői nem azonos tartalommal töltik meg a korlátozott racionalitás fogalmát. 138 A szerződéses elméletekben a privát információ, és nem a privát tudás feltevése van jelen. A privát információ költségek árán megszerezhető. Ez az információs probléma ekvivalens az adatok gyűjtésének problémájával. Ezzel szemben a hayeki privát tudás mások által nem szerezhető meg. A vállalat tudásáról lásd részletesen: Kapás (1999c).

74

keretek felállítása (vállalkozás) fel sem merül. A fentiekből következően a vállalattal

szemben – amely hatékony megoldást jelent bizonyos tranzakciók megszervezésére – a

piac alternatív koordinációs mechanizmus, azaz alapvetően ugyanazt a feladatot látja el,

mint a vállalat, csak más típusú tranzakciók esetén biztosítja a hatékonyságot.

Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet hosszú távú szemléletéből

másfajta következmények származnak. A tartós sokkhatások – amelyek igazi

bizonytalan környezetet jelentenek, hiszen a változás egyszeri jellege miatt

valószínűségek nem határozhatóak meg – megítélése szubjektív, implicit (tacit) tudást

követel meg, így ez a „feladat” nem lehet piaci csere tárgya, ahogy azt már Knight

(1921) is megállapította. Az ilyen hatásokra való improvizálás a vállalkozó feladata

(Casson 1997). A vállalkozói tevékenység új cél-eszköz rendszer felállítását jelenti,

„felfedezések” sorozata (Kirzner 1973), tanulást (tévedést) tesz szükségessé. A

probléma tehát, amellyel a vállalkozó szembe találja magát nem információs jellegű,

azaz nem oldható meg még több információ megszerzésével, hanem tudásprobléma139

(Hayek 1945), azaz a szétszórt tudás koordinálása képezi a gazdasági (koordinációs)

problémát, és nem az ösztönzés. A vállalat tehát az implicit (tacit) tudás használatának

és az új tudás kifejlesztésének (innováció) a helye, és másfajta képességekkel

rendelkezik, mint a piac. Ebben a keretben a korlátozott racionalitásból a szerződéses

elméletek magatartási feltevésétől eltérő magatartás következik: bizonytalan világban az

aktorok nem tudnak maximalizálni. A szerződéses vállalatelméletek statikus, egyensúlyi

világával szemben az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet dinamikus,

egyensúlytalan világot ír le, amelyben a vállalat megértése lehetetlen, ha a piaci

folyamatokból kiragadjuk.

(2) Tekintettel arra, hogy azok a feltevések, amelyekkel a modern

vállalatelméletek élnek, az adott időtávot illetően plauzibilis feltevések, el kell

ismernünk, hogy az adott kereteken belül ezek az elméletek a vállalat jó elméletei. Azzal

okoznak problémát a (3.1. pont alatt bemutatott) kritikák, hogy olyan dolgokat

próbálnak számon kérni ezeken az elméleteken, amelyek az adott elmélet logikájába

139 A hayeki tudás problémát a 2.5.2.5. pontban mutattam be.

75

nem illeszkednek.140 Ezáltal a kritikák az elméletek fejlődését az integráció, a

komplementaritás hangsúlyozása irányába vitték el.141 Úgy tűnik, hogy a vállalatelméleti

szerzők azt az álláspontot tették magukévá, hogy a vállalatelmélet annál „jobb”, minél

nagyobb mértékben ötvözi a két vállalatelméleti ág nézeteit. Ennek az elvárásnak a

jegyében olyan elméletek születtek, amelyek részterületeken bemutatják a két

vállalatelméleti ág komplementaritását, de nem képesek szakítani azzal, hogy továbbra

is csak egy időtávra értelmezzék a vállalatot.142 Az egyes elméletek belső feszültségei143

is annak tulajdoníthatóak, hogy a modern vállalatelméletek nem deklarálják explicit

módon (talán azért, mert ez a tény csak mostanra lett egyértelmű), hogy a

vállalatelmélet kérdéseire melyik időtávot tekintve tudnak válaszokat adni. E deklaráció

hiányában az egyes elméletek önmagukhoz képest előre szaladtak, azaz olyan elemeket

próbáltak beépíteni, amelyek az ő (időtáv szerinti) megközelítésükbe nem illeszkednek,

de önmagukban persze az egész vállalatelmélet szempontjából lényeges kérdések.

Véleményem szerint tehát explicit módon ki kell jelenteni, hogy a szerződéses

vállalatelméletek rövid távú, az evolúciós-kompetencia-alapú elmélet pedig hosszú távú

vállalatelmélet. Ezek után nincs helye olyan próbálkozásoknak, amelyek például a

tranzakciós költségek elméletébe hosszú távú jelenségeket (például tanulás) akarnak

beépíteni.

A vállalatelméletek integrálását mindezek fényében másképp gondolom

megvalósíthatónak, mint ahogy azt a jelenlegi kísérletek teszik: elismerem, hogy a

modern vállalatelméletek egyes elemei átvihetőek a másik vállalatelméleti ágba, és ezek

jelentősen hozzájárulnak a vállalatelmélet fejlődéséhez.144 De nem lehet egyedül ez az

az út, amely az általánosabb vállalatelmélet felé visz. Az általános vállalatelméletnek az

időtávokat kezelnie kell, de ez csak úgy lehetséges (amint a fenti táblázatból is kiderül),

ha a magatartási feltevéseket, a bizonytalanság értelmezését, és a többi táblázatban

szereplő elemet is úgy értelmezzük, hogy abba a rövid és hosszú táv kezelése is

beleférjen. Nincs szükség tehát gyökeresen új közgazdasági nézetekre ahhoz, hogy a

vállalatelméleti kérdésekről általánosabb keretben gondolkodjunk: a modern

140 A legtöbb szerző a dinamikus elemek (tanulás, innováció, stb.) hiányát kéri számon a szerződéses elméleteken. Lásd: Foss (1993a, 1993c). 141 Ezeket az új gondolatokat a 4. fejezetben részletezni fogom. 142 Például a 4. fejezetben bemutatandó elméletek, a dinamikus tranzakciós költségek elmélete kivételével. 143 Elsősorban a Williamson elméletében meghúzódó feszültségre gondolok, melyről a 3.1.2. pont alatt szóltam. 144 Sikeres példák erre a 4.2., a 4.4., 4.5. és a 4.7. pontok alatt leírt elméletek.

76

vállalatelméletek egy más struktúrába (többdimenziós keretbe) helyezve jó alapot

nyújtanak az általános vállalatelmélet számára.

(3) Nézetem szerint ez az általánosabb vállalatelmélet szükségszerűen

többdimenziós kell, hogy legyen, azaz a modern vállalatelméletek „mag” dimenziós

megközelítésén kívül – amely a vállalat által megoldott probléma lényegére vonatkozik

– más dimenziók mentén is szemlélnie kell a vállalatot. (Nem egyszerűen arról van

tehát szó, hogy egymás mellé fűzzük ezeket a vállalatelméleteket.) A 5. és 6. sz. táblázat

alapján megfogalmazott nézeteim szerint a vállalatot az alábbi dimenziók mentén kell

szemlélni145:

(1) Mag dimenzió

Arra ad választ, hogy milyen probléma megoldását biztosítja a vállalat.

(2) Vállalkozási dimenzió

Azt vizsgálja, hogy a vállalkozás, mint emberi magatartás hogyan és miért

kapcsolódik a vállalathoz.

(3) Piaci dimenzió

Arra vonatkozik, hogy milyen viszonyban áll a vállalat a piaccal, s

rendelkezik-e piaci jellemzőkkel. Coase kérdése (miért léteznek vállalatok)

akár meg is fordítható: miért létezik a piac. A probléma tehát azt jelzi, hogy a

vállalat megértéshez a piac és a vállalat viszonyának megértése is

hozzátartozik.

(4) Idő dimenzió

A vállalatelmélet kérdéseire olyan válaszokat kell adni, amelyek ugyanazzal a

magyarázó apparátussal rövid és hosszú távon is megmagyarázhatóvá teszik

a vállalatot.

145 A többdimenziós vállalatelmélet modelljét dolgozatom 6. fejezetében fejtem ki. Az említett dimenziók felsorolása e helyen azért szerepel, mert azokat a táblázatokból levont következtetések alapján állapítottam meg.

77

A többdimenziós vállalatelmélet kidolgozása előtt tisztázni kell a kiinduló

feltevéseket. Ez azért is különösen fontos, mert például a korlátozott racionalitás,

illetve a bizonytalanság alatt eltérő tartalmat értenek az egyes elméletek. A modell

alapfeltevéseit az 5. fejezetben fejtem ki. De ezt megelőzően a következő fejezetben

azokat az elméleteket szeretném röviden bemutatni, amelyek – bár egymástól

elkülönülten és az enyémtől többnyire eltérő célok miatt fogalmazódtak meg, de – jó

néhány nézetét az általam bevezetett többdimenziós megközelítés alkalmazza. Azt

gondolom, hogy ezekről az elméletekről három ok miatt kell feltétlenül szólni: (1) Ezek

jelentik ma a vállalatelméleti kutatások új irányait, így egy olyan dolgozat, amely a

kérdéses témával foglalkozik, nem hagyhatja figyelmen kívül őket. (2) Ezek az

elméletek a többdimenziós vállalatelmélet „alapjainak” tekinthetőek abban az

értelemben, hogy számos nézetük felhasználható annak kidolgozásakor. (3) Ezen új

irányok felvázolása segít kiemelni a többdimenziós megközelítés „másságát” a jelenlegi

új utakkal szemben.

78

4. ÚJ NÉZETEK A VÁLLALATELMÉLETBEN, AZAZ AMIRE A TÖBBDIMENZIÓS

VÁLLALATELMÉLETI MODELL ÉPÍTKEZHET

A szakirodalomban már megfogalmazódtak olyan nézetek, amelyek jól

illeszthetőek a többdimenziós vállalatelmélethez. Ezek az elméletek különböző

szándékok miatt születtek: korábbi elméletek kiterjesztése, kritika, integrálási szándék,

stb. Bár egymástól függetlenül jöttek létre, így nem igen van kapcsolat közöttük, mégis

összekapcsolhatja őket a többdimenziós logika. A többdimenziós vállalatelmélet

tulajdonképpen felértékeli ezeket az elméleteket azáltal, hogy egy olyan vállalatelmélet

struktúrájában alkalmazza őket, amely általánosabb megállapításokat tud tenni a

vállalatról, mint a modern vállalatelméletek.

Azt a gondolatot, hogy a két vállalatelméleti ág integrált fejlődésére lenne

szükség, több szerző is hangsúlyozta már (Foss 1994d, 1997d, Pitelis 1998, Teece 1982,

Langlois 1992a, 1993, Langlois és Robertson 1995, Malmgren 1961, Madhok 1996,

Noteboom 1992, Dietrich 1991, Loasby 1999), sőt értékes lépések is történtek az

integráció irányába, amelyekről a későbbiekben még lesz szó. Ezek a lépések azonban

mégsem jelentettek áttörést a vállalatelmélet megközelítési módjában, csak egy-egy

konkrét vonatkozásban tudták a kapcsolatot megteremteni a két vállalatelméleti ág

között. A lentebb bemutatandó nézetek természetesen nagyon jelentős hozzájárulások

a vállalatelmélet fejlődéséhez, de mivel egymástól gyakorlatilag függetlenek, a vállalat

komplex magyarázatát nem adják.

Az alábbiakban tehát azokról a legfontosabb új teóriákról lesz szó, amelyek

többdimenziós keretben összekapcsolhatóak, és ezáltal értékesebbé válnak.

4.1. Újabb elméleti kiegészítés a vállalat határainak és az autoritásnak a

pontosabb definiálása terén

1. Alghion és Tirole (1997) egy olyan elméletet dolgozott ki, amely a szervezeten

belül a formális autoritás (döntési jog) allokálására, valamint a formális és reális

autoritás (döntések feletti effektív kontroll) szétválására vonatkozik. Ebben az

79

elemzésben kulcsfontosságú tényező az információs aszimmetria. A formális autoritás a

megbízónál van, míg a reális autoritás az ügynökhöz kerülhet, például akkor, ha a

megbízó, aki a formális autoritás miatt túlterhelt, és kevés ideje van minden

tevékenységre vonatkozóan az információk beszerzésére, elveszti effektív kontrollját

bizonyos tevékenységek fellett.

Egy szervezetben a formális autoritás delegálása az ügynök (beosztott) felé

megkönnyíti az ügynök részvételét a szervezetben, és arra ösztönzi őt, hogy a releváns

információkat az adott tevékenységre vonatkozóan megszerezze. Ugyanakkor a

delegálás a megbízó számára költséges, mert irányítási veszteség (control loss) lép fel.

Vagyis átváltás (trade-off) áll fent, így a megbízó azokat a tevékenységeket delegálja,

amelyek számára relatíve nem fontosak, de amelyek az ügynök számára relatíve

fontosak. A szerzők bemutatják azokat a tényezőket is, amelyek növelik a beosztottak

reális autoritását: széles ellenőrzési terület, sürgősség, a teljesítmény mérhetősége, sok

megbízó léte.

A két szerző kerete lehetővé teszi a kollektív korlátozott racionalitás és az

ösztönzők integrálását, valamint a kommunikációs korlátok endogén módon való

kezelését. Alghion és Tirole (1997) tehát az ügynök-megbízó keretet alkalmazza az

autoritás bemutatására, kiszélesíti az alapmodellek által megfogalmazott gondolatokat.

A vállalat belső szervezetének egy olyan reális problémáját elemzik, amely – bármilyen

alapon is gondolkozunk a vállalatról – nem kerülhető meg.

2. Rajan és Zingales (1998) a szervezet „puha” aspektusait (hatalom,

képességek) integrálja a tulajdonosi jogok elméletébe, és ezzel az alkalmazottak és a

szervezet kapcsolatának a jobb megértéséhez járul hozzá. Megállapítják, hogy ha az

alkalmazott kritikus erőforrásokkal is együtt dolgozik és specializálódik az adott

erőforrásra, akkor értékessé teszi magát. Mivel a specializálódott munkás saját humán

tőkéje önmaga ellenőrzése alatt áll, hatalom birtokosává válik, bár nem rendelkezik

reziduális ellenőrzési joggal. A két szerző elmélete lehetővé teszi a tulajdonlás és az

ellenőrzés szétválása, a szervezeti struktúra megtervezése, és ennek kapcsán a

munkamegosztás kérdéseinek behatóbb elemzését.

80

3. Kreps (1990a) a vállalati kultúra fogalmának közgazdasági értelmezése terén

tesz jelentős előrehaladást.146 Nem szakít a vállalat institucionalista felfogásával, de

jelentős lépéseket tesz a „puha” aspektusok vállalatelméletbe történő beépítése terén. A

szervezeti kultúra szerepét abban látja, hogy az alkalmazott és a munkáltató közötti

fogoly-dilemma játék a szervezeti kultúra által válik ismételt játékká.

4.2. A változás és a nem teljes szerződések kölcsönös kapcsolatának bemutatása

1. Foss (1996e) megállapítja, hogy a nem teljes szerződéseket feltételező

szerződéses elméletek tulajdonképpen dinamikus keretet igényelnek, hiszen a nem

teljes szerződés feltételezi a nem anticipált változás létét. Másrészt, a nem teljes

szerződés miatt szükség van a koordinációra és a tanulásra is. Tehát a szerződés nem

teljes volta lehetővé teszi, hogy a vállalat tanuljon, kompetenciáit kifejlessze, új opciókat

hozzon létre. Ez az érv a két vállalatelméleti ág komplementaritása mellett szól.

2. Foss és Foss (1998b, 1999a), valamint Foss, K. (1998) kiemelik, hogy a

vállalat létének oka úgy is megfogalmazható, hogy a tanulás olcsóbb a vállalat határain

belül. Ez pedig azért van így, mert a reziduális tulajdonosi jogokkal rendelkező

vezetőnek nem kell állandóan újratárgyalnia a szerződéseket a nem várt események

esetén. A vállalat tehát a tanulás tranzakciós költségét csökkenti technológiailag függő

rendszerek esetében, s azért létezik, mert komplex termelési technológia esetén jobb

mechanizmust biztosít a kísérletezésre. Hasonló gondolatot fogalmaz meg Metcalfe

(1995) is, amikor azt állítja, hogy a vállalat nem csak egy allokációs intézmény, hanem a

kísérletezésé is.

4.3. A piac és a vállalat komplementaritása

Több szerző (Fourie 1993, Foss 1996a, Pitelis 1998, Ghoshal és Moran 1996,

McNulty 1984) is hangsúlyozza, hogy a vállalatnak másfajta képességei vannak, mint a

146 A vállalati kultúra jelentőségét a közgazdaságtan (vállalatelmélet) számára ismereteim szerint elsőként

81

piacnak.147 A szerződéses elméletek nézetével szemben – miszerint a vállalat a piaci

kudarcok miatt létezik, valamint a piac és a vállalat alternatív koordinációs

mechanizmusok148 – ezek a szerzők felismerik, hogy a vállalat vagy más funkciót

(termelés) lát el mint a piac, vagy kiegészíti azt, vagy valamit jobban csinál, mint a piac.

Az említett szerzők a vállalat előnyét a tudás és az információ megszervezése,

fejlesztése kérdésében, valamint az innovációs képességek terén hangsúlyozzák.

A piac és a vállalat közti legfőbb különbség e nézetek szerint abban áll, hogy a

hatékonyságot és az adaptációt teljesen más módon valósítják meg (Ghoshal és Moran

1996), egyik sem a másik kapcsolatainak folytatása.

4.4. A vállalati kompetencia fogalmának kitágítása

A két vállalatelméleti ág integritása azzal is megteremthető, ha belátjuk, hogy

egyik elmélet magába foglalja a másikat. Ezen az úton indultak el azok a szerzők, akik a

szerződéses és az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletek komplementaritását

azáltal próbálják igazolni, hogy a kompetenciát szélesebb tartalmú fogalomnak tekintik,

amely a szerződéses elméletek által magyarázott elemekre is vonatkozik. Pitelis (1998)

szerint a tranzakciós költségek csökkentésének képessége is a vállalati kompetenciák

egyikének tekinthető. Hasonló gondolatot fogalmaz meg Dow (1987) is, amikor

összekapcsolja a piaci szelekciót a tranzakciós költségek elméletének fő nézetével:

Williamson szerint a piaci versenyben mint szelekciós folyamatban a hatékony irányítási

struktúra alapján történik a szelekció. Az irányítási hatékonyság tehát csak egy a

lehetséges szelekciós kritériumok között, úgy is felfogható, mint egyfajta túlélési

képesség (kompetencia).

Malmgren (1961) vetette fel. 147 Ez a gondolat – mint ahogy arról már szó volt – Williamsonnál is megjelent. 148 A szerződéses vállalatelméletek mellett Arrow (1974) is osztja azt a nézetet, hogy a vállalat alternatívája az árrendszernek. Arrow szerint a vállalat abban jobb, mint az árrendszer, hogy a közös termelés termelékenységi előnyét ki tudja használni, több információt tud megszerezni, mint bármely tagja, valamint a tagjai kísérletezhetnek, vagyis az egyének korlátait a vállalat leküzdheti. További előny szerinte az is, hogy a vállalat specializált nyelvezetet alakíthat ki.

82

4.5. A szerződéses elméletek magyarázó apparátusának kiterjesztése új

területekre

1. Újabban olyan új problémák felvetése és magyarázata is előtérbe kerül,

amelyek a korábbi elméletek magyarázó erejét szélesítik ki. Ezek egyike a reputáció

vizsgálata (Kreps 1990a). Mahnke (1997) a tudásintenzív vállalatok irányában szélesíti

ki a vizsgálatot. Szerinte a monitoring tevékenység tudásintenzív vállalatoknál is

megfigyelhető, de eltérő formában, mint ahogy azt Alchian és Demsetz (1972) leírták: a

monitoring tevékenységet a csoport kényszeríti ki, anélkül, hogy valamelyik tag a

maradványjövedelem tulajdonosává válna. A csoportban az egyén saját jó hírnevének a

megőrzésére törekszik, így a reputáció miatt nincs szükség külső monitorra.

Tudásintenzív vállalatnál tehát kulcsfontosságú eszköz a reputáció. Kreps (1990a) is

pontosan ezt mondja, amikor azt állítja, hogy a vállalat a reputáció tárolója.149

2. A Williamson által olyannyira hangsúlyozott eszközspecifikusság nagyobb

körben válhat a magyarázatokban kulcselemmé, ha hangsúlyosabban gondolunk a

humán tőke specifikusságra150. Tudásintenzív vállalatoknál, ahol az eszközspecifikusság

mint humán tőke specifikusság jelenik meg, ennek fokozott jelentősége van (Mahnke

1997).

3. Dahlmann (1979) tranzakciós költségre vonatkozó definíciója151 alapján a

tranzakciós költség fogalma átvezethető az evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelméletbe is. Dahlmann alapján minden tranzakciós költség tulajdonképpen

tudásköltség152, mert tudáshiányból fakad Foss (1997b). Ezzel a szerződéses

vállalatelméletekbe is beültethető a tudás jelentősége.

149 Természetesen ez alapján jogos lehet az a kérdés, hogy miért nem tudnak az egyének piaci szerződések által reputációt kiépíteni és fenntartani. 150 Maga Williamson is az eszközspecifikusság egyik fajtájának tekinti a humán tőke specifikusságot (Williamson 1993c). Igazi hangsúlyt azonban sohasem kapott elméletében a specifikusság e formája. 151 A definíciót lásd a 41. lábjegyzet alatt. 152 Ezt a problémát részletesen fogom tárgyalni a 6.2.2. pont alatt.

83

4.6. Dinamikus képességek elmélete

Teece és szerzőtársai (1997) dinamikus képességek elmélete Penrose (1959) és a

Penrose elméletére ráépült képesség (tudás)-alapú elméletek továbbfejlesztésének

tekinthető. A szerzők elfogadják azt a nézetet, hogy a vállalat tudást megtestesítő

képességek halmaza, valamint, hogy a vállalat tudása magatartási szabályaiban tárolódik,

és a problémamegoldás reprodukálja és változtatja azt.

A szerzők azáltal fejlesztik tovább a képesség-alapú elméletet, hogy

megmagyarázzák az új képességek endogén létrehozását is. Tulajdonképpen azt

vizsgálják, hogy a vállalatok hogyan és miért építenek ki új képességeket gyors

technológiai változások közepette. Dinamikus kompetenciák alatt a versenyelőny új

formáinak kiépítésére vonatkozó képességet értik. Felhívják a figyelmet arra, hogy az

erőforrás-alapú elmélet statikus szemléletben nem állja meg a helyét, mert a gyorsan

változó környezetben a kompetenciákat meg kell újítani (schumpeteri „kreatív

destrukció”). Valójában a dinamikus képesség a „magasabb rendű eljárásokra”153

vonatkozik.

4.7. Dinamikus tranzakciós költségek elmélete

Langlois (1992a, 1993), valamint Langlois és Robertson (1995) dolgozták ki és

vezették be a dinamikus tranzakciós költségek fogalmát, amely jelentős mértékben

hozzájárult a vállalatelmélet fejlődéséhez. Véleményem szerint a dinamikus tranzakciós

költségek elmélete képviseli az eddigi legígéretesebb utat a vállalatelmélet fejlődésének

új mederbe terelése terén. Az elmélet sikeresen kapcsolja össze a tranzakciós költségek

elméletét az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélettel, így a két vállalatelméleti ág

integritásának kidolgozása terén ez az elmélet tekinthető a legkidolgozottabbnak. A

többdimenziós vállalatelméletnek is jelentős mértékben támaszkodnia kell erre az

elméletre.

Az elmélet elsősorban a vállalat határainak a magyarázatát helyezi új

megközelítésbe: a vállalat határait az idő múlásának kontextusában kívánja

84

megmagyarázni. Langlois (1992a) bekapcsolja az idő múlását, reális időt154 feltételez az

O’Driscoll és Rizzo (1985) által kidolgozott értelemben. Hangsúlyozza, hogy az idő

múlásával a képességek is változnak a tanulás miatt, ezért a képességek, a tudás átadása

során is költségek lépnek fel. Ezt a költséget nevezi Langlois dinamikus tranzakciós

(irányítási) költségnek. Ez különbözik a hagyományos tranzakciós költségektől. Az

alapvető eltérés abban áll, hogy nem az ösztönzési vagy a kommunikációs probléma

hívja őket életre, hanem az új képességek megszerzése során felmerülő koordinációs

probléma: a dinamikus tranzakciós költség az a költség, amely a termelési tudás

megszerzése és koordinálása miatt létezik. Tulajdonképpen annak a költsége, hogy a

vállalat nem rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyekre szüksége lenne egy adott

időpontban. A dinamikus tranzakciós költségek tehát a változás miatt lépnek fel.155

Ezek olyan költségek, amelyet a korábbi magyarázatok a vállalat határairól teljes körűen

negligáltak.156

4.7.1. A vállalat határai a dinamikus tranzakciós költségek alapján

Dinamikus, egyensúlytalan állapotban a vállalat határai tulajdonképpen

megállapíthatatlanok, mert állandóan mozognak. A kérdés ezért nem is az, hogy

abszolút értelemben hol húzódnak a vállalat határai, hanem, hogy milyen tényezők

hatására tolódnak el (Hodgson 1998a, 1998b). A dinamikus tranzakciós költségek

elmélete képes ilyen értelmű magyarázatot adni a vállalat határaira.

153 A „magasabb rendű eljárásokról” részletesen szóltam a 2.5.2.6. pontban. 154 O’Driscoll és Rizzo (1985) reális idő koncepciója alapján Langlois szerint a reális idő koncepció a hosszú távra vonatkozik, a hosszú táv pedig a szervezetben és a tudásban történt progresszív változásokat jelenti, annyi időt, amely alatt elégendő tanulás történhet ahhoz, hogy az alkalmazkodások csak kicsik legyenek és csak az előre látható exogén változások nyomán következzenek be. A reális idő problémáról részletesen lesz szó az 5.1.4. pontban. 155 Langlois és Robertson (1995) kiindulópontnak tekintik Hayek (1945:523) azon nézetét, miszerint „a gazdasági problémák mindig és kizárólag a változás következményei”. 156 Dinamikus tranzakciós költség például a licenc vagy franchise partner betanításának, vagy a szállító felkészítésének költsége. A következő módon látható ez be. A saját termeléssel szemben mindig alternatívát jelent, ha egy másik céget győzünk meg arról, hogy termeljen egy adott terméket, és meg is tanítjuk erre. Természetesen a partner meggyőzésének és betanításának is vannak költségei, de ezek a költségek nem tranzakciós költségek. Az viszont kétségtelen, hogy ezek a költségek információs- vagy tudásköltségek. Képzeljünk el egy olyan helyzetet, hogy nincsenek tranzakciós költségek, és a vállalat egyedüli előnye a többi vállalattal szemben abban áll, hogy termelési költségei alacsonyabbak. Ez esetben nincs ok arra, hogy a vállalat saját maga végezze az adott tevékenységet, ugyanis költségmentesen licencszerződést kötve eladhatja tudását másoknak. Ha mégis megtartja az adott tevékenységet, az azt jelenti, hogy a licencszerződés költségbe kerül, azaz

85

Langlois és Robertson (1995), integrálva a tranzakciós költségek- és az

evolúciós-kompetencia-alapú elmélet nézeteit, olyan elméletet dolgozott ki, amely rövid

és hosszú távon is megmagyarázza a vállalat határait. A szerzők újítása éppen az, hogy e

két, egymástól független magyarázat között megteremtik a kapcsolatot.

Kiindulópontjuk a következő: A vállalat képességeit két elkülönülő, változó

részre osztják: (1) az a rész, amely specifikus, szinergikus, nem imitálható és a piacon

nem megszerezhető képességekből áll (intrinsic core), (2) az a rész, amely nem egyedi,

és a piacon is megszerezhető kiegészítő képességekből (ancillary core) áll. A vállalat

határa – az a mérték, amennyire a kiegészítő (ancillary) képességeket internalizálja, vagy

a piacon szerzi meg a vállalat – két tényezőtől függ: (1) relatíve mennyire erősek a

vállalat képességei azokhoz a képességekhez képest, amelyek megvásárolhatóak a

piacon (például a termelési költségek tekintetében), (2) a képességek megvásárlása,

illetve vállalat általi kifejlesztése terén milyenek a tranzakciós (irányítási) költségek.

Az 1. sz. ábra X tengelyén a tevékenységek köre szerepel, az Y tengelyen pedig a

költségprémium. A dC függvény azt mutatja meg, hogy mekkora költségprémium jut

egy outputegységre, ha a vállalat integrál egy adott tevékenységet. (A költségprémiumot

az outputpiacon történő megvásárláshoz képest kell érteni.) Ha ez a prémium negatív,

akkor a belső szervezet költségelőnnyel rendelkezik. A vállalat addig tesz belsővé eltérő

(dissimilar) tevékenységeket, amíg a költségprémium zérussá nem válik, ez a B pontban

következik be. Az OB szakaszon lévő tevékenységek tehát a vállalat határain belül

helyezkednek el, a többi a piacon. Meg kell jegyezni, hogy bizonyos tevékenységek

esetében a belső szervezet költségelőnye végtelen abban az értelemben, hogy ezek a

tevékenységek – legalábbis rövid távon – a piacon nem imitálhatóak. Ezek azok a

specifikus képességek, amelyek a piacon nem szerezhetőek meg, és a vállalat belső

magját (intrinsic core) alkotják. A belső magot az ábrán az OA szakasz reprezentálja.

mégiscsak létezik valamilyen tranzakciós költség. (Langlois és Robertson 1995) Ezt nevezi a két szerző dinamikus tranzakciós költségnek.

86

A

költségprémium

O

1. sz. ábra: A vállalat belső magja

Forrás: Langlois és Robertson (1995) (Silver (1984) mód

Az ábráról leolvasható, hogy ha változatlannak

megszerezhető képességek körét, akkor a marginális bürokrati

csökkenése az integráció irányába hat, a piaci tranzakciós köl

az integráció ellenében. Ha a képességek korlátlanok lenné

költségek egymagukban is meghatároznák a vállalat határait.

A szerzők legfontosabb nézete, hogy a tranzakciós

elvesztik jelentőségüket: idővel ugyanis az aktorok, akik mind

bonyolítanak le, megtanulják a tranzakciók tipikus kimene

ismétlődnek: (1) a szerződések „önkikényszerítővé” válnak

kizsákmányolás (hold up) és az erkölcsi kockázat csökke

kooperáció miatt. (Langlois és Robertson 1995) A magyarázat

is létezik: ha a környezetben a változás csökken, a magatartás e

válik, a rutin tevékenységet pedig sokkal könnyebb ellenőrizni

tranzakciós költségek tűnnek el hosszú távon, hanem az ir

87

tevékenységek

os

k

ts

n

k

ig

t

a

n

n

g

é

á

dC

B

ítása)

tekintjük a piacon

us (irányítási) költségek

égek csökkenése pedig

ek, akkor az irányítási

öltségek hosszú távon

hasonló tranzakciókat

eit. Ha a tranzakciók

reputáció miatt, (2) a

a kölcsönösség és a

ak egy másik aspektusa

yre inkább rutinszerűvé

s mérni. De nem csak a

nyítási költségek is. A

tevékenységek rutinszerűvé válásával csökkennek a szerződés költségei – nem abban az

értelemben, hogy csökkennek a szerződésírás költségei –, mert a szerződések

szükségtelenné válnak: „holnap mindent úgy csinálnak, mint tegnap” (Langlois és

Robertson 1995:33). Ebben az értelemben hosszú távon a belső menedzsment

költségei is csökkennek, hiszen csökken a döntéshozatal költsége. Ezért hosszú távon a

vállalat határait kizárólag a vállalat piachoz viszonyított képességei határozzák meg.

Az idő múlásával a vállalat egyre több képességgel rendelkezik, egyre több

tevékenység válik rutinszerűvé, így teljes vezetői képessége és szabad vezetői képesség

is nő. Ez ceteris paribus eltolja a dC görbét lefelé, és így nő az OB szakasz hossza.

Másrészt, az idő múlásával a piac is egyre több képességet halmoz fel, azaz a többi

vállalat képességei is bővülnek. Idővel a technológiák elterjednek, tanulással

megszerezhetővé válnak a rövid távon a belső magba (intrinsic core) tartozó

képességek is. Az idő múlása tehát ceteris paribus felfelé tolja el a dC görbét, és így

csökkenti az OB szakasz hosszát.157

A két szerző végkövetkeztetése az, hogy hosszú távon a vállalat határait a

képességei határozzák meg, de hosszú távon ezek is változnak. A 7. sz. táblázat

összefoglalja a fenti megállapításokat.

specifikusság

mértéke tranzakciós költségek

adott képesség

elérhetősége

adott képesség

használata

internalizálás relatív

költsége

vertikális integráció mértéke

rövid táv magas magas koncentrált kevés alacsony magas hosszú táv alacsony alacsony elterjedt sok magas alacsony

7. sz. táblázat: A tudás elterjedésének hatása a vállalat határaira

Forrás: Langlois és Robertson (1995)

4.7.2. A vállalat létének oka a dinamikus tranzakciós költségek alapján

A dinamikus tranzakciós költségek elmélete a három vállalatelméleti kérdés

közül a vállalat határainak megmagyarázása terén hozott szemléletváltást a

vállalatelméletben. A vállalat létének megokolására nem fordít figyelmet az elmélet, de

néhány következtetés azért e téren is levonható Langlois és társa gondolatrendszeréből.

157 Ezzel eljutunk Stigler (1951) klasszikus feltevéséhez: hosszú távon a képességek teljesen elterjednek a piacon, ami vertikális dezintegrációhoz vezet.

88

A vállalat csak bizonyos esetekben felsőbbrendű a piaccal szemben, azaz nem

alternatívája annak. A képességek centralizált ellenőrzésének a felsőbbrendűsége abban

áll, hogy képessé teszi a vállalatot arra, hogy a vállalkozói lehetőségek érdekében

kifejtse azokat a képességeket, amelyeket egyébként csak magas költségekkel tudna

kifejteni. Langlois (1994c), valamint Langlois és Robertson (1995) szerint a vállalat az

alábbi esetekben felsőbbrendű a képességek kifejtése, koordinálása és létrehozása terén:

(1) a vállalkozói lehetőségek a rendszer minden elemében innovációt igényelnek, (2) a

szükséges új képességek a létező decentralizált piacon olcsón nem szerezhetőek meg.

Viszont ha a fenti két feltétel valamelyike, vagy mindkettő nem áll fent, akkor a vállalat

előnye és létének jogossága a piaccal szemben már nem áll fent.

89

5. A TÖBBDIMENZIÓS VÁLLALATELMÉLET FELTEVÉSEI ÉS ÉPÍTŐKÖVEI

5.1. Az elmélet kiinduló feltevései

A többdimenziós vállalatelmélet, amely a modern vállalatelméletekkel szemben a

vállalat általánosabb elméletét kívánja nyújtani, szigorú feltevésekkel nem élhet. A

feltevéseknek a lehető legáltalánosabbaknak és plauzibiliseknek kell lenniük ahhoz,

hogy az azokra épülő elmélet általános legyen. A kiinduló feltevések ilyen értelmű

meghatározása azonban nem mentes a problémáktól.

Először is, a vállalatelmélet csak alkalmazza azokat a nézeteket, amelyek a

kiinduló feltevéseket jelentik, nem tárgya (feladata) e nézetek kidolgozása. A feltevések

tisztázásához tehát tanulmányozni kell a közgazdasági és esetleg más elméletek azon

ágait, amelyek az adott problémával foglalkoznak. Nem tekintem tehát feladatomnak,

hogy új nézeteket alkossak e téren, csupán megpróbálom a közgazdaságtudomány által

megfogalmazott nézetekből azokat „kiemelni”, amelyek egy általánosabb vállalatelmélet

kidolgozásához szükségesek. Másodszor, a feltevéseket világosan, explicit módon le

kell fektetni. Az előzőekben láttuk, hogy komoly problémákat vet fel, ha nincs

pontosan definiálva valamely feltevés (például a korlátozott racionalitás, vagy a

bizonytalanság). Harmadszor, mivel minden döntés egyének döntése (a vállalat nem

dönt, csak a vállalatot alkotó egyének), és a vállalat magatartása az egyének döntése

alapján határozódik meg, így a feltevéseknek az egyének jellemzőire kell irányulniuk.

A modern vállalatelméletek szakirodalomban fellelhető kritikája (3.1. pont), de

különösképpen az általam megfogalmazott újfajta kritika (3.2. pont) alapján a

többdimenziós vállalatelméletnek nézetem szerint az alábbi kérdésekben kell a

feltevéseket megvonnia: (1) az aktorok tudására, (2) az aktorok magatartására és (3) a

piaci környezetre vonatkozó feltevések, valamint (4) az idő szemlélete. Úgy vélem, e

négy feltevés terén a szakirodalomban megtalálhatóak azok az elméletek, amelyek reális

kiindulópontot jelentenek az általánosabb vállalatelmélet számára. A következőkben

sorra veszem a feltevéseket.

90

5.1.1. Az aktorok tudására vonatkozó feltevés

A modern vállalatelméletek közül az evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelmélet fordít kiemelt figyelmet a tudásra (kompetenciára), ennek jelentőségét a

szerződéses elméletek nem ismerik fel. Pedig ez egy olyan kérdés, amely a vállalat rövid

vagy hosszú távú szemléletétől függetlenül létezik, azaz a rövid távú szerződéses

elméleteknek is kezelniük kellene.

Nézetem szerint a szerződéses elméletekkel szemben jogos kritika az, hogy a

tudást nem tekintik valóságosan tökéletlennek, szétszórtnak és bizonytalannak, s ezzel

a koordinációs problémát leegyszerűsítik (Foss 1994b, 1997a, 1998c, Kapás 1999d). A

jogos kritika alatt azt értem – amire a 3.3. pontban is utaltam –, hogy csak olyan elemet

kritizálhatunk egy elméletben, amelyet annak feltétlenül tartalmaznia kellene, és nem

olyat, amely egy másik megközelítés (jelen esetben időtáv) szerint merül fel. A

tudáshiány kiiktatása a szerződéses elméletekben valóságos problémát jelent, ez vezet

ahhoz a nézethez, hogy a vállalat és a piac alternatívák. Ez pedig még rövid távon is

egyoldalú és torz magyarázatot ad a vállalatról. Már utaltam az előzőekben arra, hogy

Williamson elméletének a „vállalat mint piaci kudarc” kerettől való eltávolodása is

annak jele, hogy az elmélet saját bevallása szerint sem képes megfelelő magyarázatot

adni a vállalat létének okaira. Milgrom és Roberts (1992) nagy jelentőségű könyvükben

– amely döntően az ösztönzési és szerződéses problémákat tárgyalja, és a

vállalatelmélet uralkodó irányzatának egy kiváló összefoglalását adja – is tükröződik a

tudásprobléma megkerüléséből adódó feszültség. A szerzők ugyanis elismerik, hogy a

legfontosabb gazdasági probléma a koordináció, valamint nagy jelentőségűnek tartják a

szervezeti kommunikációt, illetve a közös nyelv kiépítését is. Megkérdőjelezik az

optimalizálás lehetőségét, elismerik, hogy az aktorok ugyanannak a környezetnek eltérő

(szubjektív) képével rendelkeznek, és elfogadják a szabálykövető magatartást (Metcalfe

1995). Milgrom és Roberts (1992) tehát, miközben kiállnak a vállalat szerződéses

megközelítése mellett, azt is elismerik, hogy a vállalat több, mint szerződések halmaza:

egyfajta koordinációt is megvalósít. Ugyanakkor éppen ez a koordinációs funkció nem

magyarázható meg a szerződéses elméletekben. Milgrom és Roberts (1992) nem oldják

fel ezt a feszültséget, ahhoz meggyőződésem szerint explicit módon fel kellett volna

ismerniük a tudáshiány jelentőségét. A két szerző könyvének a végső üzenete – amely

91

Loasby (1995) szerint a következő: „A közgazdaságtan, a szervezetek és a

menedzsment komoly tanulmányozása még csak most kezdődik” (Milgrom és Roberts

1992:594) – azonban a szerződéses elméletek egyik legkomolyabb kritikájaként is

felfogható.

Bár a szerződéses elméletek elismerik, hogy az aktorok tudása nem tökéletes

(teljes), mégsem jelenik meg bennük a tudáshiány, ugyanis azt feltételezik, hogy minden

aktor ugyanazt tudja, vagy ugyanazt nem tudja. Ez valójában csak információs

problémát, és nem tudásproblémát jelent.158 A szerződéses elméletek a neoklasszikus

információelmélet (Stigler 1961) alapján valójában csak az információt tekintik

szűkösnek. Ezekben a privát információ, és nem a privát tudás feltevése van jelen.

Például az ügynök-megbízó elméletben az ügynök és a megbízó ugyan nem azonos

dolgokat tud, de a lényeg az, hogy költségek árán a megbízó is megtudhatja mindazt,

ami az ügynök birtokában van. Ez pedig privát információt (költségek árán

megszerezhető), és nem privát tudást jelent. A leírt információs probléma ekvivalens az

adatok gyűjtésének problémájával. Ezzel szemben a hayeki privát tudás mások által

nem szerezhető meg.

A fentiek szellemében azt gondolom, hogy a modern osztrák iskola (Hayek

1937, 1945) tudásra vonatkozó nézetei elengedhetetlenek a vállalatelmélet számára.

Nemcsak az evolúciós-kompetencia-alapú (hosszú távú) vállalatelméletnek kell építenie

a hayeki nézetekre, hanem a többdimenziós vállalatelméletnek is. Hayek (1945) a

tudásprobléma megfogalmazásával egy olyan kérdésre hívta fel a figyelmet, amely

bármely gazdaság legfőbb problémája. Véleményem szerint ez nem hagyható figyelmen

kívül akkor sem, ha a vállalatról akarunk gondolkozni. A 2.5.2.5. pontban már

bemutattam a hayeki tudásproblémát, amely a tudás szétszórt jellege miatt áll fent.

Hayek nem elemezte a tökéletlen tudás okait, ő magát a problémát adottnak tekintette.

Loasby (1999) alapján azonban tudjuk, hogy a tudás szükségszerűen nem teljes és

szétszórt,159 ebből eredően tévedésekre ad lehetőséget, de koordinációval javítható

(Loasby 1999:10).

158 Az információ és a tudás nem azonos dolgot jelent. Az információ tényeket, javaslatokat, szimbólumokat foglal magába, és az integritás elvesztése nélkül átadható, ha a szintaktikai szabályok ismertek. A tudás pedig (szubjektív módon) feldolgozott információ. (Minkler 1993a, 1993b) 159 Ennek okai a következők: (1) Az indukció tökéletlen. (2) A problémák komplexek. (3) Az egyének kognitív képességei korlátozottak. (4) A környezet állandóan és exogén módon változik. (5) Az egyének kezdeményezései kölcsönhatásban állnak. (6) Az egyének céljai konfliktusban állhatnak.

92

A többdimenziós vállalatelméletnek szem előtt kell tartania a tudáshiányból

eredő problémákat, hiszen ez a fentiek alapján megkérdőjelezhetetlenül fennáll: az

elmélet kiinduló feltevéseként kezelem tehát azt a tényt, hogy a tudás tökéletlen,

szubjektív módon szétszórt, és elfogadom Pelikan (1988, 1989a, 1989b) legfontosabb

nézetét is, amely szerint a legmélyebb szinten lévő kompetencia (gazdasági tehetség,

vagy más néven tanulási képesség) szűkös erőforrás, eleve adott és hosszú távon sem

változik.

Az osztrák iskola tudásra vonatkozó nézeteinek elfogadása a szubjektivizmus160

elfogadását is megköveteli. Véleményem szerint a vállalatelméletnek a szubjektivizmus

azon felfogására kell építkeznie, amire Kirzner és a többi osztrák közgazdász utal: az

egyének szubjektív preferenciákkal, hitekkel, jövőképekkel és értékítéletekkel

rendelkeznek, és ezek alapján cselekszenek, de egyébként a piaci problémák objektíven

léteznek, felfedezésüktől függetlenül.161 A szubjektivizmusból következik, hogy az

emberi akciók nem állhatnak csupán a maximalizálásból, a környezet megértése, az

információk értelmezése, az éberség is beletartoznak,162 mentális elemek is

befolyásolják (Denzau és North 1994). A tudás szétszórt jellege a szubjektivizmuson

keresztül tehát az egyének magatartására vonatkozóan is konzekvenciákkal bír,

következésképpen meg kell vizsgálni az egyének magatartását.

5.1.2. Az aktorok magatartásá a vonatkozó feltevés r

A modern vállalatelméletek mindegyike él valamilyen feltevéssel a racionalitásra

vonatkozóan, s legtöbbjük a korlátozott racionalitás talaján áll.163 Az elméletek

elemzése során (2. pont) nyilvánvalóvá vált, hogy a szerződéses és az evolúciós-

kompetencia-alapú vállalatelméletek nem azonos tartalmat tulajdonítanak a korlátozott

160 Witt (1992) bemutatja, hogy a szubjektivizmus nem csak az osztrák, hanem az evolúciós közgazdaságtanban is elfogadható. 161 Kirzner (1992, 1995) leírja, hogy az osztrák iskolán belül is léteznek különbségek a szubjektivizmus tartalmát illetően. Említést tesz a radikális szubjektivizmusról (Lachmann 1986, Shackle 1972) is, melynek képviselői szélsőségesen fogják fel a szubjektivizmust: csak azokat a jelenségeket tekintik piaci problémáknak, korlátoknak és lehetőségeknek, amiket az egyének azoknak hisznek. Ezt a nézetet a többi osztrák közgazdász nem fogadja el. 162 A tudás szubjektivitását már Knight is hangsúlyozta: „…az emberek különböznek azon képességeikben, hogy korrekt ítéleteket formáljanak a környezet jövőbeli eseményeit illetően. Ez a képesség nem homogén, bizonyos emberek egyfajta problémák kezelésében kiválóak, mások másfajtáknál, végtelen változatosságban.” (Knight 1921:241)

93

racionalitásnak.164 Ez abban nyilvánul meg, hogy formailag azonos kiindulópontból

eltérő következtetésekre jutnak: a szerződéses elméletek a maximalizálást

(optimalizálás), az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet pedig a maximalizálástól

eltérő magatartásokat (leginkább a szabálykövetést) vezetik le a korlátozott

racionalitásból. Az, hogy az egyes vállalatelméleti ágak a korlátozott racionalitásból

milyen magatartási következtetésre jutnak, ahhoz kapcsolódik, hogy a vállalatot milyen

időtávon képesek megmagyarázni. Azt gondolom tehát, hogy sem a maximalizáló, sem

a szabálykövető magatartást nem helyénvaló a vállalatelmélet kiinduló feltevéseként

elfogadni.

Már Simon (1978a) is hangsúlyozta, hogy az egyszerű hasznosság- vagy

profitmaximalizáló magatartás165 csak az olyan helyzetekre alkalmazható, amikor az

akciók esetében nincs (igazi) bizonytalanság, és a szereplők akciói között nincs

kölcsönhatás. Természetesen ilyen szituáció elképzelhető, s akkor fordulhat elő, ha

adott cél-eszköz struktúrában kell választani. A következőkben ezt értem rövid táv

alatt. Hosszú távon Simon szerint nem lehet maximalizálni, és nincs konszenzus abban

a kérdésben sem, hogy mi tekinthető optimálisnak. Ez esetben Simon (1975, 1978a,

1978b, 1979) a „kielégítő keresését” (satisficing)166 tekinti racionális magatartásnak.

Simon a satisficing elvet a szubsztantív racionalitásra vonatkozó kritikájából vezeti le,

amely a komplexitáson alapul. A szubsztantív és a procedurális racionalitás

megkülönböztetését a középpontba helyezve azt javasolja, hogy az optimalizálásra

(szubsztantív racionalitás) kisebb hangsúlyt fektessünk, és inkább az alkalmazott eljárás

hatékonyságára figyeljünk (procedurális racionalitás). A satisficing tehát véleménye

szerint egy racionális eljárás.

163 Kivételek ez alól: a szerződések nexusa és az ügynök-megbízó elmélet. 164 A korlátozott racionalitásnak többféle modellje létezik a közgazdaságtanban. Ezek kiváló leírását adja Laville (1998). 165 Az egyszerű hasznosság- vagy profitmaximalizáló feltevést később a várt szubjektív hasznosság maximalizálási feltevésével cserélték fel, ez azonban nem jelent eltérő magatartási formát. 166 A satisficing modellben a keresés addig tart amíg az egyén az első olyan alternatívát meg nem találja, amely meghalad egy előzetes aspirációs szintet. Természetesem maga az aspirációs szint is fokozatosan igazodik a keresés során az addig megtalált értékek ismeretében. Ez az eljárás is felfogható egyfajta optimalizálásnak, ha számolunk a keresés költségeivel (Baumol és Quandt 1964). A satisficing elmélet alapja Lewin tapasztalati pszichológia elmélete. A pszichológiai kutatások azt mutatták, hogy az aspirációs szintek nem statikusak, hanem emelkednek vagy csökkennek a változó tapasztalatok alapján. Olyan környezetben, amelyben a tapasztalatok jó alternatívákat adnak, az aspirációs szintek nőnek. A hosszú távú egyensúlyban az is lehetséges, hogy a dinamikusan adaptálódó aspirációs szintek általi választás egybeesik az optimális választással, figyelembe véve a keresés költségeit is. A satisficing elmélet tehát arra mutat rá, hogy hogyan lehet ésszerű kalkuláció elvégzése mellett tökéletlen információk esetén elvégezni az optimalizáló eljárást. (Simon 1979)

94

Nézetem szerint valójában a satisficing magatartás sem különbözik a

maximalizálástól, ugyanis mindkettő elfogadja, hogy az információk költségek árán

beszerezhetőek: a maximalizálás, azaz a neoklasszikus információelmélet (Stigler 1961)

explicit módon, míg a satisficing elmélet implicit módon ismeri el az információk

költséges megszerzését. Az egyetlen különbség a két magatartást leíró elméletben az,

hogy más elv alapján képzelik el a keresés befejezését. Az alapvető probléma tehát

mindkét magatartás esetén az – és ezért nem lehet egyik magatartási feltevés sem alapja

a többdimenziós vállalatelméletnek –, hogy nem ismerik el az aktorok tudásának

tökéletlenségét. Az előző pontban megkérdőjelezhetetlennek tekintettem ezt a tényt,

így az említett két magatartás bármelyikének az általános értelmű elfogadása

ellentmondana a tökéletlen tudásnak.

Az evolúciós-kompetencia-alapú elmélet több szerzője is (Nelson és Winter

1982, Langlois 1986, 1990, 1997) a szabálykövető magatartást vezeti le a korlátozott

racionalitásból:

„Evolúciós elméletünkben a vállalatokat úgy tekintjük, mint akiket a profit motivál, és akik a profit emelésének módjait kutatják, de a vállalatok akcióit nem az endogén módon adott és jól definiált lehetőségek közti profitmaximalizálás vezérli. … Hasonlóképpen modellünk nem alkalmaz maximalizálási számításokat a vállalati magatartás jellemzésére. Vállalatainkat sokkal inkább az jellemzi, hogy adott időben bizonyos képességekkel és döntési szabályokkal rendelkeznek. Az idő múlásával ezek a képességek és szabályok a szándékos problémamegoldás és véletlen események eredményeként módosulnak.”(Nelson és Winter 1982:4)

Az aktorok viselkedésében mutatkozó mintákat vagy szabályszerűségeket

nevezzük szabályoknak. Ez nem jelenti azt, hogy az egyének tudatában is lennének

ezeknek a szabályoknak. Több szerző (Kaisla 1998, Heiner 1983) is kiemeli, hogy a

szabályok a bizonytalanság miatt léteznek, tulajdonképpen megkönnyítik a konfliktusok

megoldását. A szabálykövető magatartás alapja, hogy a különböző szituációk között

bizonyos hasonlóságok léteznek. Az egyének nem mint egyedi szituációkra reagálnak a

valóságban, hanem hajlamosak azonos jellemzőkkel rendelkező kategóriákat kreálni,

azaz az adott szituációt mindig besorolják valamelyik kategóriába, bár minden szituáció

egyedi abban az értelemben, hogy teljesen azonos módon nem ismétlődik meg.167

167 „Ahhoz, hogy a tévedések és próbálkozások általi tanulás működhessen, az organizmusnak valahogy, explicit vagy implicit módon, csoportosítania kell a helyzet-problémákat úgy, hogy egy csoportba valamilyen releváns

95

Minél bizonytalanabb a környezet, a szabályoknak annál rugalmasabbaknak kell lenniük

azért, hogy az előre nem látható változásokhoz alkalmazkodni lehessen (Vanberg

1993). A szabálykövető magatartás valójában azt jelenti, hogy az aktorok nem

helyzetenként maximalizálnak, hiszen nem ismerik az adott szituáció lehetséges

kimeneteit, hanem a múltból származó magatartási mintákat alkalmazzák (Kaisla 1998).

Az előre jelezhető magatartás alapja tehát a bizonytalanság (Heiner 1983).

Heiner (1983) nézete alapján az egyének – mivel kognitív képességeik korlátozottak –

arra kényszerülnek, hogy csökkentsék választásaik skáláját, és ez magatartásukat

szabályossá és előre jelezhetővé teszi.168 Szerinte éppen azért lehet a magatartást előre

látni, mert a racionalitás korlátozott.

A szabálykövető magatartás169 sok esetben adekvát leírását adja az egyének

magatartásának, mégsem lehet kiinduló feltevése a többdimenziós vállalatelméletnek.

Úgy gondolom, hogy a szabálykövetés is, hasonlóan a maximalizáló vagy a kielégítő

keresése magatartásokhoz, tulajdonképpen hatékonyságkereső magatartásnak

tekinthető. A három magatartásforma közötti lényegi különbség abban áll, hogy a

hatékonyságkeresést, amely kalkulációs természetű feladat, más módon modellezik. Ez

a legfőbb problémája ezeknek a magatartásformáknak. Nézetem szerint el kell

fogadnunk, hogy az aktorok magatartását nem csupán kalkulációs jellegű

megfontolások alakítják. Az egyének az emberi természetből eredően kreatívak,

használják képzelőerejüket. Az általánosabb vállalatelméletnek az emberi magatartás

ezen elemeit nem szabad negligálnia. Plauzibilis magatartási feltevésnek tehát csakis az

olyan feltevést tekintem, amely a kalkulációs jellegű elemeken kívül az ösztönök, a

kreativitás, a képzelőerő megnyilvánulásának is teret enged. Úgy vélem, hogy Mises

szempont szerint hasonlóak kerüljenek. Az ilyen csoportosítás valójában a magatartás szempontjából releváns értelemben magába foglal egy feltevést arról, hogy mi teszi ezeket a helyzeteket hasonlóvá vagy különbözővé. Az ilyen csoportosítások jelentik a szabálykövető magatartás gyökereit, akár ösztönökre, szokásokra vagy tudatosan elfogadott szabályokra gondolunk is. Ezek határozzák meg a csoportosító egyén számára, hogy melyek a visszatérő helyzetek, azaz olyan helyzetek, amelyek bizonyos irányba mutatnak. A magatartási szabályok ebben az értelemben standard receptek arra, hogy hogyan kell megbirkózni bizonyos típusú helyzetekkel. Feltevésen alapuló megoldások bizonyos típusú visszatérő problémák megoldására.” (Vanberg 1993:186-187) 168 Heiner (1983) szerint a magatartás elemei az alábbiak: (1) Abból indulunk ki, hogy a simoni korlátozott racionalitás miatt az egyén kompetenciái és a környezet komplexitása között rés áll fent, (2) ezért az egyén nem tud teljes bizonyossággal optimálisan választani, és a tévedés lehetősége sem zárható ki. (3) Az egyén a rés miatt szűkíti választásai skáláját, ezáltal csökkentheti tévedései lehetőségét is. (4) A fentiek vezetnek a magatartási szabályok kialakulásához. 169 Langlois (1986) bemutatja, hogy az egyének bizonytalan és rutin helyzetekben is szabályokat követnek. A két esetben azonban másfajta szabálykövetés történik: rutin szituációkban a szabályok nagyon konkrétak és specializáltak, míg bizonytalan helyzetben általánosak és absztraktak azért, hogy sokféle jövőbeli esetben használhatóak legyenek.

96

(1949) „emberi cselekedet” (human action) koncepciója pontosan ilyennek írja le az

egyének magatartását, így kis korrekcióval Mises nézeteit tekintem a többdimenziós

vállalatelmélet magatartásra vonatkozó kiinduló nézeteinek.

Mit is jelent Mises (1949) szerint az emberi cselekedet (human action)? „Az

emberi cselekedet céltudatos magatartás” – ez nagy formátumú könyvének első

mondata. Az emberi cselekedet olyan tevékenység, amellyel az egyén helyzetét javítani

szeretné. Mises szerint ez egyidejűleg két elemet foglal magába: (1) hatékonyságkereső

magatartást (maximalizálás), (2) vállalkozói elemet, amely hiányzik a tisztán

hatékonyságkereső magatartásból. Az én interpretációmban az (1) alatt említett

hatékonyságkeresés tágan értelmezendő, úgy mint kalkuláción alapuló magatartás,

amely az előzőek szellemében a maximalizáláson kívül a satisficing és a szabálykövető

magatartást is magába foglalja.

Az emberi cselekedet két elemének megfelelően az egyén kétféle feladatot végez

el: (1) azonosítja a releváns cél-eszköz keretet (vállalkozói elem), (2) az adott cél-eszköz

kereten belül a lehető legjobb eredmény elérésére törekszik (szűk értelemben

hatékonyságkeresés, tág értelemben kalkuláció). Mises kiemeli, hogy e két

tevékenységmotívum egyetlen, integrált emberi tevékenységet jelent, azaz minden

emberi cselekedetben egyszerre van jelen e két elem.

Hogyan értékeljük Mises emberi cselekedet koncepcióját? Mises nagy érdeme,

hogy felhívja a figyelmet arra, hogy az egyének döntései nem csupán mechanikus

kalkulációk, és az emberi cselekedetek nem pusztán passzív reakciót testesítenek meg.

Azzal, hogy minden cselekedetben elkülönít egy vállalkozói elemet is, az emberi

cselekedetek humánus, kreatív, aktív jellegét hangsúlyozza, amelytől az ember

természeténél fogva nem fosztható meg. A vállalkozói elem beépítésével az emberi

döntések már nem csupán kalkulációs jellegűek. Nem gondolhatjuk persze, hogy éles

határ húzható az emberi cselekedet két eleme közé, éppen ellenkezőleg. Minden

cselekedetben egyszerre van jelen mindkét elem, de a konkrét körülményektől függ az,

hogy súlyarányuk a cselekedeten belül mekkora. Az emberi cselekedet tehát általánosan

írja le az egyén magatartását. Ha a döntéshozó a körülményeket viszonylag jól ismeri,

akkor alapvetően információs problémával áll szemben (de tudása ekkor sem

tökéletes), és jól tud kalkulálni. Ez a döntéshozatali eljárás azonban nem adekvát, ha

olyan szituációkra gondolunk, amelyekben a tudás tökéletlen és szétszórt jellege a

97

meghatározó. Ilyen világban az emberi cselekedetekben fokozottan szükség van a

vállalkozói elemre.

Az emberi cselekedetben a maximalizálás és a vállalkozás azért jelenik meg egy

időben, mert a tudás, nézetem szerint, nem abszolút értelemben tökéletlen: különböző

területeken a tudás eltérő mértékben tökéletlen, azaz a tudáshiány intenzitása a

gazdaság különböző területein nem azonos mértékű. Rövid távon, lassan változó,

egyszerű környezetben, stabil fogyasztói preferenciák, stb. esetén a tudáshiány a

legkisebb mértékű. Ebből következően ilyen környezetben alapvetően kalkulációra van

szükség, de még ekkor is szerepe van az ösztönnek, képzelőerőnek, azaz a vállalkozói

elemnek, hiszen ez az emberi természetből következik. Ha a környezet változása gyors,

és minden változó gyorsan módosul, az emberi cselekedetben a vállalkozói elem válik

dominánssá, de arról szó sincs, hogy a kalkuláció megszűnne.

Mises szerint az emberi cselekedet a választást jelenti, ez pedig, úgy gondolom,

kizárja, hogy a jövő determinisztikus legyen. Az emberi cselekedetet az a vágy

mozgatja, hogy az egyén javítson helyzetén: olyan szituációt érjen el, amelyet ő

egyénileg elképzel, és nagyobb kielégülést jelentő állapotnak tekint: „Az értékítélet

mindig szükségszerűen szubjektív.” (Mises 1949:395) Ebből következően nem létezik

egyetlen ideális döntési szabály. Hogyan is lehetne teljesen egyedi eseteket valamely

legjobb elv szerint megítélni? (Wubben 1995) A misesi emberi cselekedet és a

szubjektivizmus tehát elválaszthatatlanok egymástól. A szubjektivizmus talaján állva azt

is el kell fogadni, hogy az egyén szubjektív jellemzőitől (mentalitás, pszichika, stb.) is

függ, hogy valamely szituációban magatartása milyen mértékben tartalmazza az emberi

cselekedet két elemét. A szubjektivizmusból az is következik, hogy a korlátozott

racionalitás „mértéke” az egyes egyéneknél eltérő, hiszen kognitív képességeik is

különbözőek.170 A szerepelők nem csak különböző információkkal és tudással

rendelkeznek, hanem ezeket különböző módon kategorizálják, interpretálják és

dolgozzák fel. Nem csak a preferenciák, hanem a hitek és a tervek is szubjektívek

(Knudsen és Foss 1999).

170 Mivel a kognitív keretek az egyéneknél különböznek, a tudás tökéletesen nem transzferálható, hibák lépnek fel, ez a fogadói kompetenciahiány (Eliasson 1990a). Következésképpen a tudás szétszórtsága nem szüntethető meg (az eltérő kognitív keretek miatt).

98

„… a megszerzett információt … interpretálni kell. …Ez szellemi akciókat igényel, és minden ember más módon hajtja ezt végre.” (Lachmann 1986:50)

A korlátozott racionalitás szubjektivitását elismerve el kell fogadnunk Langlois

(1997) nézetét, miszerint nem maga a racionalitás korlátozott, hanem a kalkulációs

képesség.

A többdimenziós vállalatelméletnek éppen azért kell a misesi emberi

cselekedetet elfogadnia, mint magatartási feltevést, mert az plauziblis, és általános

értelemben írja le az emberi magatartást.171 Ezzel elfogadom Mises (1949:19) azon

nézetét is, hogy minden emberi cselekedet szükségszerűen racionális, de szubjektív

értelemben: azaz nem lehet abszolút mérce alapján megítélni az emberi akciókat172:

„Az emberi cselekedet végső célja a cselekvő ember vágyainak kielégítése. Nem létezik más megelégedettségi standard a nagyobb vagy kisebb megelégedettség mérésére, mint az egyén értékítélete, amely különböző embereknél különböző, és azonos embereknél is különböző eltérő időpontokban.” (Mises 1949:14)

Mindezek alapján a korlátozott racionalitás azon felfogását, mely szerint a

„racionalitás” a korlátozott, túl erős feltevésnek kell tekinteni. Egyetértek Langlois

(1990) nézetével, miszerint olyan definícióra van szükség, amely korlátozott kognitív

képességek és korlátozott tudás fennállása esetén is alkalmazható. Mises (1949) fent

ismertetett koncepciója megfelel ennek az elvárásnak. Felfogása szerint az egyén

szubjektív értelemben racionális lehet akkor is, ha hibázik, téved, vagy rosszul informált

annak terén, hogy mi az a ő érdeke. Langlois (1990) szerint éppen ezek a korlátok

vezethetnek oda, hogy az egyén nem képes komplex optimalizációs problémákat

megoldani, de e korlátok miatt az egyén még korlátlanul racionális (és nem

korlátozottan racionális), csak korlátozottan „képes”. Ebben a megközelítésben a

racionalitás azt jelenti, hogy az egyén – adott tudás és információ-feldolgozó képesség

esetén – amit csak tud, mindent megtesz saját érdeke szerint.173 Véleményem szerint a

171 Már most utalok arra, hogy az emberi cselekedet koncepció megköveteli – amely a modern vállalatelméletekben hiányzik – a vállalkozáselméletnek és a piaci folyamatok elméletének a vállalatelmélettel való összekapcsolását. Erről a későbbiekben még lesz szó. 172 Ez pontosan azért van így, mert az emberi akciók a kalkuláció mellett egyidejűleg magukba foglalnak egy szubjektív vállalkozói elemet is. 173 Ez a nézet tulajdonképpen Popper helyzetelemzés koncepciójával cseng össze, miszerint az egyén akkor racionális, ha a körülményeire tekintettel ésszerűen cselekszik, azaz a helyzet határozza meg az egyén számára legjobb akciókat.

99

fenti koncepció általános értelemben írja le az emberi magatartást – melybe a konkrét

helyzettől függően a maximalizálás, a satisficing, a szabálykövetés, vagy a vállalkozás is

belefér –, ezért helyénvaló magatartási feltevése a többdimenziós vállalatelméletnek.

5.1.3. A piaci környezetre vonatkozó feltevés

A piaci környezetre, azaz a bizonytalanságra vonatkozó nézetek – hasonlóan a

korlátozott racionalitás értelmezéséhez – az egyes vállalatelméletekben nem azonosak.

Mindkét vállalatelméleti ág utal a bizonytalanságra, de eltérő tartalmat ért alatta. Az

eddigiekben a bizonytalanság kifejezést az egyes elméletek kapcsán abban az

értelemben használtam, ahogy azt az adott elmélet gondolja, legfeljebb Knight (1921)

nézetei alapján minősítettem őket. Az elméleti tisztánlátás azonban megköveteli, hogy

definiáljuk a bizonytalanság fogalmát és típusait. A bizonytalanság elemzése több

szerzőnél is megtalálható (Knight 1921, Mises 1949, Shackle 1972, Loasby 1976,

O’Driscoll és Rizzo 1985). A legkiterjedtebb elemzést azonban Langlois (1986, 1992a,

1994a) adja, leginkább az ő terminológiáját használja a szakirodalom (Minkler 1993a,

1993b, Harper 1996, Langlois és Robertson 1995). Langlois megközelítését egyrészt

azért tartom követendőnek, mert az említett szerzők kategorizálása tulajdonképpen

megfeleltethető az ő kategóriáinak, de a legfőbb érvem az ő bizonytalanság koncepciója

mellett, hogy az alkalmas kiinduló feltevés a többdimenziós vállalatelmélet számára is.

Langlois (1986) bizonytalanság koncepciója nem csak abban segít, hogy világosan

megértsük, mit értenek a szerződéses és az evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelméletek bizonytalanság alatt, és hogyan illeszkedik ez a bizonytalanság

koncepció elméletük logikájába, hanem abban is, hogy általános értelemben közelítsük

meg a bizonytalanságot.174 Langlois (1986) a bizonytalanság két formáját különbözteti

meg: a strukturális és a parametrikus bizonytalanságot.

Parametrikus bizonytalanság esetén a döntéshozók nem tudják, hogy az összes

lehetséges akció kimenete közül melyik fog bekövetkezni, de ismerik magukat a

174 Kétségtelenül nagy érdeme Langlois-nak, hogy az egyes vállalatelméletekben gyakran említett és a magyarázatokban központi szerepet játszó bizonytalanság formáit egyértelműen tisztázza, és ezek alapján logikussá válnak az egyes elméletekben az adott bizonytalanság koncepció alapján levont következtetések.

100

lehetséges akciókat, a lehetséges kimeneteket, valamint a kimenetek bekövetkezésének

valószínűségeit. Ilyen környezetben a döntéshozók az előttük álló probléma

struktúrájáról (természetéről) tökéletes tudással rendelkeznek, azaz strukturális tudásuk

tökéletes. Parametrikus tudásuk viszont tökéletlen, azaz a döntéshozók a probléma

bizonyos paramétereit nem ismerik tökéletesen. Ez viszont csak információs problémát

okoz (az információ költségek árán beszerezhető), vagyis újabb információk

beszerzésével a paraméterek becsléseit javítani lehet. Ezek után a várható érték

kiszámításához használható a valószínűség-eloszlás, azaz tulajdonképpen ugyanúgy

lehet optimalizálni, mintha tökéletes bizonyosság lenne. Ebben a világban tehát minden

probléma kalkulációs természetű.

A szerződéses (neoklasszikus) vállalatelméletek a bizonytalanság alatt a fent leírt

parametrikus bizonytalanságot értik. (A parametrikus bizonytalanság knighti kockázatot

jelent.) A parametrikus bizonytalanság tökéletes összhangban áll azzal a nézettel, hogy

az aktorok tudása tökéletes. A tökéletes tudás tartalma nem jelenthet mást, mint hogy

az aktorok tudása strukturális értelemben tökéletes, azaz az aktorok az előttük álló

probléma struktúráját tökéletesen ismerik. Az, hogy bizonyos paramétereket nem

ismernek tökéletesen, nem tudásprobléma, hanem információs probléma. Az aktorok

racionalitására vonatkozó nézetek tehát a parametrikus bizonytalanság feltevéséből

következnek.

A bizonytalanság erősebb formáját Langlois (1986) strukturális

bizonytalanságnak nevezi. Ennek két fő jellemzője: a jövőbeli események

struktúrájának tökéletlen tudása és a bizonytalanság endogén jellege. Ha az aktorok a

jövő struktúráját nem látják előre, akkor nem tudják az összes lehetséges akciót és azok

kimeneteit felsorolni, illetve a kimenetek bekövetkezésének valószínűségeit sem

ismerik.175 Mivel nem lehetséges minden releváns jövőbeli esetet előre látni, így hosszú

távú szerződésben sem lehet ezeket specifikálni, következésképpen a szerződések

gyakran csak rövid távúak és implicitek lesznek.176

A bizonytalanság endogén jellegének hangsúlyozása fontos elem a strukturális

bizonytalanság koncepciójában. Ez arra utal, hogy a bizonytalanságot maga a gazdasági

175 Shackle (1979:24) az ilyen szituációkat úgy jellemzi, hogy az előre látott valószínűségek nem teljesek és nem egészíthetőek ki, azaz a valószínűségeket még elvileg sem lehet kiszámolni.

101

rendszer és folyamatok hozzák létre, és nem szüntethető meg. Az egyéneknek

döntéseik meghozatalakor előre kell látniuk a többiek előrelátását, azaz a döntések a

várakozások várakozásain alapulnak, mivel az egyének szimultán hozzák döntéseiket.

A strukturális bizonytalanság tehát a hayeki értelemben vett tudásproblémát

hozza létre, azaz a tudáshiány nem szüntethető meg újabb információk beszerzésével.

Gyorsan változó, egyensúlytalan környezetben az egyének eltérő előrejelzésekkel

rendelkeznek, ezek alapján eltérő várakozások alakulnak ki. Világos, hogy ilyen

környezetben senki sem tudhatja ex ante az előrejelzések eloszlását (az átlagvéleményt),

csak feltételezések léteznek ezekre az előrejelzésekre vonatkozóan. Mindezek alapján

nem lehet előre tudni, hogy egy akció optimális-e, sőt az optimális fogalmának

strukturális bizonytalanság esetén nincs is értelme. A strukturális bizonytalanság tehát a

bizonytalanság endogén jellege miatt nem szüntethető meg, míg a parametrikus

bizonytalanság stratégiai döntésekkel kivédhető.

A strukturális bizonytalanság feltevése az evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelméletre jellemző. Abban a logikai keretben, amelyben ez a vállalatelméleti ág

mozog, a strukturális bizonytalanság adekvát feltételezés. De ugyanez mondható a

szerződéses vállalatelméletek esetében a parametrikus bizonytalanság feltevésére is.

A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a bizonytalanság két okból fakadhat: (1)

Nem áll rendelkezésre minden információ, ami a biztos kimenetelű döntéshez

szükséges lenne. (2) Az elérhető információk mellett az aktorok kalkulációs és kognitív

képességei korlátozottak. A bizonytalanság első formája tehát az információk nem

teljes voltából ered, a második pedig a tudás hiányos voltából (Dosi és Egidi 1991),

ezek megfelelnek a parametrikus és a strukturális bizonytalanságnak.177

Korábban már megállapítottam, hogy a modern vállalatelméletek a vállalat

adekvát magyarázatát adják, de nem általánosan, hanem csak bizonyos időtávot

176 Langlois érvelése alapján a szerződések nem teljes voltának okára Williamson (1985) érvelésétől – mely szerint a szerződések a korlátozott racionalitás miatt nem teljesek – eltérő magyarázatot kapunk: a szerződések a strukturális bizonytalanság miatt nem teljesek. Ez az ok pedig a korlátozott racionalitást megelőzve létezik. 177 Langlois (1986) koncepciójától eltérő megközelítést használ Dosi és Egidi (1991). A két szerző más ismérv mentén különbözteti meg a bizonytalanság formáit, ők Simon (1978a) szubsztantív és procedurális racionalitása alapján szubsztantív és procedurális bizonytalanságot különítenek el. A szubsztantív bizonytalanság a környezetre vonatkozó információk hiányából fakad, míg a procedurális bizonytalanságot a problémamegoldás során jelentkező heineri kompetencia rés hozza létre. Bár ez a kategorizálás nem feleltethető meg egyértelműen Langlois kategóriáinak, de bizonyos kapcsolat létezik közöttük: a gyenge szubsztantív bizonytalanság megfelel a parametrikus bizonytalanságnak, az erős szubsztantív és a procedurális bizonytalanság pedig a strukturális bizonytalanságnak. Azt gondolom, hogy Dosi és Egidi (1991) bizonytalanság koncepciója nem mond ellent Langlois (1986) koncepciójának, hanem kiegészíti azt.

102

feltételezve. A rövid távú szerződéses elméletek természetes módon nem tételezhetnek

fel strukturális bizonytalanságot, hiszen a strukturális bizonytalanság nem rövid távra

vonatkozik. Értelmetlen dolog tehát azt számon kérni a szerződéses elméleteken, hogy

miért nem fogadják el a strukturális bizonytalanság tényét. (Megfordítva ugyanez az

evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletre is igaz.) A fenti gondolatmenettel azt

szeretném kifejezni, hogy nem az a kérdés, a strukturális vagy a parametrikus

bizonytalanság feltevése-e plauzibilis. A bizonytalanság mindkét formája plauzibilis

feltevés lehet, attól függően, hogy milyen távra vonatkozik az elemzés. Nézetem szerint

tehát rövid távon (adott cél-eszköz struktúrában) a parametrikus bizonytalanság,

hosszú távon (a cél-eszköz keret változása esetén) pedig a strukturális bizonytalanság

feltevésével kell élni. A többdimenziós vállalatelmélet számára ez az elfogadható

feltevés.

A bizonytalanságra vonatkozó elképzelésünket azonban ki kell egészíteni: a

strukturális bizonytalanság nem lehet korlátlan (Mises 1949, Harper 1996). Ha ez így

lenne, akkor a piaci események tisztán csak véletlenek lennének, s ez nem tenne

lehetővé céltudatos emberi akciókat. A korlátozott strukturális bizonytalanság feltevése

a céltudatos emberi akciók logikai előfeltétele, csak korlátozott bizonytalanság esetén

képes az egyén kreatívan cselekedni és értelmes választásokat tenni. Erre vonatkozóan

Loasby az alábbiakat írja:

„Ahhoz, hogy a választás igazi legyen, nem lehet sem véletlen, sem előre meghatározott. Kell, hogy legyenek alapjai a választásnak, de azoknak inadekvátoknak kell lenniük; szükséges, hogy a választás következményeit bizonyos valószínűséggel előre lássuk, de nem tökéletesen.” (Loasby 1976:5)

A bizonytalanságot különböző intézményi keretek korlátozzák (Hayek 1973,

Loasby 1976). Először is, minden társadalomban léteznek bizonyos rendszabályok

(informális szokások és társadalmi normák), amelyek uniformitást és szabályosságot

kölcsönöznek a társadalmi jelenségeknek. Másrészt, a tulajdonosi jogok, a szerződések,

a pénz és más piaci intézmények spontán módon csillapítják a jövő strukturális

103

bizonytalanságát. Harmadrészt, a vállalkozó különböző irányítási struktúrákkal (például

vállalat) szervezi meg a tranzakciókat, amelyek szintén csökkentik a bizonytalanságot.178

5.1.4. Az idő koncepciója

Az idő problémája nem az időtávok problémája, hanem arra a kérdésre

vonatkozik, hogy az idő múlásával – amely megkérdőjelezhetetlen – tud-e számolni az

elmélet vagy sem. Nem vita tárgya az sem, hogy az emberi akciók követik egymást az

időben, nem történhetnek egyidőben, csak egymás után (Mises 1949).179 Ki lehet

jelenteni, hogy a szerződéses (neoklasszikus) elméletek nem tudnak számolni az idő

múlásával, az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet viszont megpróbálja azt. A

modern elméletek időszemlélete tehát nem megfelelő, illetve finomításra szorul.

Nézetem szerint akár rövid, akár hosszú távon, akár általánosan akarjuk a vállalatot

megmagyarázni, az idővel számolni kell.

Az idő szemlélete terén az osztrák iskola két reprezentánsa, O’Driscoll és Rizzo

(1985) járultak hozzá jelentős mértékben a tisztánlátáshoz. A két szerző az idő

szemlélésének két koncepcióját különbözteti meg: a newtoni, illetve a reális idő

koncepciókat. Bár a két szerző nézeteit közvetlenül nem tartom alkalmazhatónak a

többdimenziós vállalatelmélet számára, de jó kiindulópontot jelentenek. Elsőként tehát

megvizsgálom O’Driscoll és Rizzo (1985) idő koncepcióját, majd meghatározom saját

álláspontomat a kérdésben.

A neoklasszikus közgazdaságtan az idő newtoni koncepcióját fogadja el, amely

szerint az idő térbeli, a múlását egy vonal menti mozgás írja le. O’Driscoll és Rizzo

(1985) szerint az alábbiak jellemzik a newtoni időt: (1) Az idő homogén, azaz egy

időintervallum pontosan ugyanolyan, mint egy másik, semmi új nem történik. Ez

kizárja a strukturális változások létét. (2) Az idő végtelenül osztható, az

időintervallumok tetszőlegesen kicsik lehetnek. Ebben a felfogásban az

alkalmazkodások azonnal végbemennek. A newtoni rendszer statikus állapotban van,

178 A belső hierarchia azért csökkenti a bizonytalanságot, mert közös szervezeti nyelvet és kommunikációt hoz létre, amely segíti a tudás transzferálását (Cremer 1993). 179 „Az emberi akciók mindig a jövőre irányulnak, fontos és szükséges a jobb jövő tervezése és az arra irányuló akció.” (Mises 1949:100)

104

nem tud endogén változást létrehozni. Minden pillanat időleges egyensúlyban van, így

csak az vizsgálható, hogy milyen új egyensúly alakulna ki, ha egy alternatív exogén

adathalmaz állna fent. (3) Az idő független tartalmától. Nincs közvetlen kapcsolat az

időintervallumok között, azaz egyik időpillanatnak sincs hatása a többire. (Ez például

azt is jelenti, hogy nem lehet erőforrásokat felhalmozni egy időben, amit később

használunk.)

Milyen következtetésekre juthatunk a fentiekből? Egyrészt a szereplők nem

növelhetik strukturális tudásukat az idő múlásával, nem tudják megváltoztatni az

előttük álló probléma természetét, a döntések statikus természetűek. Másrészt a tanulás

determinisztikus, azaz adott tudás alapon megy végbe, az egész tudásfüggvény eleve

létezik és az időn kívül áll. Ebben a keretben az idő szűkös, a döntéshozónak ugyanúgy

takarékoskodnia kell az idővel, mint a többi szűkös erőforrással.

A reális idő koncepció az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet keretébe

illeszthető be. O’Driscoll és Rizzo (1985) nyomán Langlois (1992a), Langlois és

Robertson (1995) illetve Harper (1996) is elfogadják a visszafordíthatatlan reális idő

koncepciót. Az idő irreverzibilitásának legfontosabb konzekvenciája, hogy a múlt és a

jövő különböznek, nem csak abban a tekintetben, hogy az egyik visszafelé, a másik

pedig előre van, hanem abban is, hogy a múlt nem változtatható meg, míg a jövő

alakítható (Hicks 1976). A reális időben a jövő nem vezethető le logikusan a jelenből

(Harper 1996), az új üzleti gondolatok (új termékek, új technológiák, új szervezeti

sémák) nem jelezhetőek pontosan előre.180 Az idő tehát újdonságokat, meglepetéseket

tartogat a szereplők számára, vagyis az idő múlása kreatív evolúciót jelent, azaz a

folyamatok megjósolhatatlan változásokat produkálnak. Mindezek alapján azt

mondhatjuk, hogy minden gazdasági folyamat magába foglalja a tudás növekedését,

amely egy endogén erővé válik.

A reális idő koncepció alapján az időnek nem az események egymásutánisága a

lényege: O’Driscoll és Rizzo (1985) az egyének által szubjektíven észlelt események

folyamának tekintik. Ezzel az idő szubjektivista koncepcióját adják. Szerintük a reális

idő azt jelenti, hogy a jelent a jövőhöz az egyének tapasztalatai és várakozásai kötik.181

180 Mindez nem jelenti azt, hogy csak a jövőre vonatkozó tudás lenne tökéletlen. Hicks (1976) megjegyzi, hogy a múltra vonatkozó tudás is tökéletlen, de más módon. 181 Harper (1996) a szubjektivista idő koncepcióval szemben az idő objektivitását hangsúlyozza, vagyis szerinte az idő független az egyénektől.

105

A többdimenziós vállalatelméletnek számolnia kell az idő múlásával, azaz a reális

idő talaján kell állnia, el kell fogadni, hogy az akciók mindig a jövőre irányulnak (Mises

1949). Az akciók jövőre irányultsága csakis a reális idő koncepció talaján érthető meg,

ugyanis a jövőre irányuló akció pontosan azt jelenti, hogy az események nem pusztán

kapcsolat nélkül követik egymást az időben – mint ahogy a newtoni időkoncepció

gondolja –, hanem a jelenbeliektől függenek, azaz oksági relációban állnak egymással

(Hicks 1976). Úgy gondolom azonban, hogy a reális idő nincs olyan merev ellentétben

a newtoni idővel, mint ahogy azt O’Driscoll és Rizzo (1985) vélik, azaz módosítani kell

e két időkoncepció tartalmát. A newtoni idő nem azonosítható a rövid távval –

O’Driscoll és Rizzo (1985) ezt sugallják –, ahogy a reális idő koncepció sem

azonosítható a hosszú távval. A rövid távú szemlélet nem zárja ki azt, hogy az egyes

időpillanatok közötti kapcsolatot elfogadjuk. Attól, hogy az idő folyásában egy

pillanatot ragadunk ki, még nem kell azt feltételezni, hogy ez az időpillanat az előző

időpillanatoktól tökéletesen független. Az egyes időpillanatok nincsenek tökéletes

determinisztikus viszonyban (ez ellentmondana a bizonytalanságnak), de tökéletesen

indeterminált viszonyban sem lehetnek (ez korlátlan bizonytalanságot jelentene), vagyis

bizonyos mértékű determináltság fennáll az egyes időpillanatok között182.

Azt gondolom tehát, hogy a többdimenziós vállalatelméletnek el kell fogadnia

azt a tényt, hogy az idő múlása szerepet játszik az egyének (vállalatok) döntéseiben,

hiszen azokat a múltbeli tapasztalatok alapján hozzák, és így az egyes időpillanatok

kapcsolódnak egymáshoz. Ez nem zárja ki azt, hogy az idő folyamában kiragadjunk egy

időpillanatot (időintervallumot), amely rövidsége miatt jobb előrelátást tesz lehetővé,

mint egy hosszú periódus. A reális időt ebben a felfogásban értem, és nem O’Driscoll

és Rizzo (1985) tökéletesen szubjektivista felfogásában.

5.1.5. A feltevések kölcsönös kapcsolatrendszere

A többdimenziós vállalatelmélet kiinduló feltevéseinek a fentieknek megfelelően

a tudásproblémát, az emberi cselekedet (human action) koncepciót, a bizonytalanságot

182 Ebből az következik, hogy az idő tökéletesen szubjektivista felfogása, amit O’Driscoll és Rizzo (1985) képvisel, nem tartható álláspont.

106

(rövid távon a parametrikus, hosszú távon a strukturális bizonytalanságot) és a reális

idő koncepciót tekintem. Ezek a feltevések kölcsönös kapcsolatban állnak egymással,

bármelyik fennállása magával vonja a többi fennállását is. Vizsgáljuk meg a feltevések

összefüggéseit!

Az idő reális (dinamikus) koncepciója szerint az időt mint események folyamát

fogjuk fel. Implicit módon ebben a gondolatban jelen van, hogy újdonságok

alakulhatnak ki, és hogy a szereplőket Shackle-i meglepetések érhetik. Emiatt a jövőbeli

események hosszú távon nem jelezhetőek előre, azaz a jövő kereteit, struktúráját nem

láthatjuk előre (strukturális bizonytalanság). Mindez azt jelenti, hogy az aktorok tudása

nem tökéletes, akcióikban a vállalkozói elem dominál. Rövid távon a problémák

struktúrái adottak, de bizonyos paramétereket nem ismernek a szereplők, legfeljebb

becsülni tudják azokat (a becslés szubjektív is lehet). Az objektív vagy szubjektív

valószínűségek ismertében a probléma megoldása kalkulációt igényel, azaz az emberi

cselekedeten belül a hatékonyságkeresésen van a hangsúly. Rövid távon, adott

kereteken belül viszonylag jól előre jelezhető, hogy egy következő időpillanatban a

legnagyobb valószínűséggel mi fog történni. Az idő múlása tehát rövid távon is

szerepet kap, nincs szó tökéletes determináltságról, viszont alkalmazható a

valószínűségi becslés. Ez pedig a bizonytalanság gyengébb formáját, a parametrikus

bizonytalanság fennállását jelenti. A tudásproblémát ez esetben sem zártuk ki, hiszen a

tudás szubjektíven szétszórt jellege összhangban áll az elmondottakkal, csupán a

tudásprobléma intenzitása kisebb, mint hosszú távon.

A szubjektivizmus elfogadásából következik a strukturális bizonytalanság

elfogadása is, hiszen ha minden egyén szubjektív meggyőződése alapján vesz részt a

piaci tranzakciókban, akkor ez a többi egyén számára – mivel az egyének egymás

szubjektív értékítéleteit nem ismerhetik – növeli a környezet kiszámíthatatlanságának

mértékét. Ilyen perspektívában másfajta tanulásra van szükség, mint amilyet a

neoklasszikus elméletek elgondolnak, tehát a feltevések meghatározzák a tanulás183

jellegét is. A tanulás valójában a bizonytalansággal kapcsolatos: legáltalánosabb

értelemben az emberi magatartás során megnyilvánuló bizonytalanság a jövő

előrejelzéséhez, az akciók kiválasztásához és ellenőrzéséhez szükséges tudás nem teljes

183 A tanulás elméletének kiterjedt irodalma létezik, témánkhoz kapcsolódnak Cohen (1991), Cohen és Levinthal (1989), Levinthal és March (1993), Levinthal (1992) tanulmányai.

107

voltából ered. Ha azt akarjuk elemezni, hogy hogyan viselkednek az egyének

bizonytalanságban, akkor azt kell megvizsgálni, hogy hogyan tudják csökkenteni

tudáshiányukat. A tudás növelése pedig nem más, mint a tanulás, azaz a bizonytalanság

körülményei közötti döntéshozatal egyik központi aspektusa a tanulási folyamatra

vonatkozik (Dosi és Egidi 1991). Mivel a tudáshiány strukturális bizonytalanságban

(hosszú távon) a legnagyobb, így az a tanulás, amely az új keretek meghatározását

célozza, a tanulás hosszú távon adekvát formáját jelenti. Ez a tanulás jelentős

mértékben igényli az emberi akciókban a vállalkozást. Rövid távon a tudáshiány

alapvetően információhiányt jelent, amely másfajta tanulást követel meg: adott

kereteken belül kell a legjobb eredményt elérni, azaz az emberi magatartás alapvetően a

kalkuláción alapul.

A szubjektivizmusnak nemcsak a tanulásra, hanem a tudásra vonatkozóan is

komoly konzekvenciái vannak: bizonyos szituációkat „interpretációs kétértelműség”

jellemez, azaz különböző szereplők ugyanabból az információs halmazból eltérő,

esetleg egymásnak ellentmondó tudást szűrhetnek le (Fransman 1994).184 A

szubjektivizmus alapján könnyen elfogadhatóvá válik az is, hogy a valóság különböző

szubjektív érzékelése miatt a vállalkozók és a menedzserek nem ugyanazokkal a

kognitív keretekkel rendelkeznek, így eltérő döntéseket hoznak. A szubjektivizmus

teret enged a kreativitásnak és az egyéni választás autonómiájának, amely pedig magával

hozza, hogy a választások jövőbeli konzekvenciái nem jelezhetőek tökéletesen előre.

(O’Driscoll és Rizzo 1985)

A fentiek alapján megállapítható, hogy a tudáshiány és a tudás szubjektíven

szétszórt jellege, valamint az emberi akciók jellemzői, a bizonytalanság jellege és az idő

múlásának elismerése kölcsönösen meghatározzák egymást. Mivel a tudáshiány

intenzitása sokféle lehet és a bizonytalanság mindkét fajtája előfordulhat, ezért az

emberi akciókban egyszerre jelen levő vállalkozói és hatékonyságkereső (kalkuláló)

elemek különböző kombinációkban fordulhatnak elő.

A fentiekben meghatározott alapfeltevések azért plauzibilisek, mert az ezekre

épülő többdimenziós vállalatelmélet úgy tud választ adnia a vállalatelméleti kérdésekre,

hogy egyetlen lehetséges szituációt sem zár ki.

184 Ez a magyarázat arra, hogy egy adott környezetben (iparágban) működő vállalatok miért reagálnak különböző módon ugyanarra a környezeti változásra.

108

5.2. A többdimenziós vállalatelmélet építőkövei

A többdimenziós vállalatelmélet építőkövei közé azokat az elméleteket sorolom,

amelyek nem részei ugyan magának a többdimenziós vállalatelméletnek, de szorosan

kapcsolódnak hozzá, nélkülük az nem megalapozott. E teóriák kapcsolatba hozása a

többdimenziós vállalatelmélettel magukból a kiinduló feltevésekből következik.

Véleményem szerint három elmélet áll szoros kapcsolatban a vállalatelmélettel: a piaci

folyamatok elmélete, a vállalkozáselmélet és a beágyazottság-elmélet. Az alábbiakban

azt szeretném demonstrálni, hogy a vállalatelméletek általánosítása nem valósítható

meg az „építőkövek” felhasználása nélkül.185

5.2.1. A vállalat a piaci folyamatokban

A vállalatelmélet nem lehet elszigetelt a magasabb szinten (iparág) lezajló

folyamatok magyarázatát adó elméletektől, hiszen ahhoz, hogy plauzibilis

megállapításokat tehessünk magáról a vállalatról, a piac működéséről is megfelelő

elmélettel kell rendelkeznünk. Korábban vita tárgyát képezte az a kérdés, hogy mit kell

a vállalatelméletnek megmagyaráznia. Egyes közgazdászok szerint nagyobb egységek,

pl. iparágak magatartását kell tanulmányoznia, mások az egyedi cég működésének

elemzését hangsúlyozták. A 2.1. pontban már szóltam arról, hogy a vállalatelmélet

tárgyköre explicit módon Holmström és Tirole (1989) írása nyomán vált egyértelművé.

Ennek ellenére még ma is gyakran vállalatelméletnek aposztrofálnak olyan elméleteket,

amelyek az iparág szintjén lezajló folyamatokat írják le.186 Azt gondolom, hogy ez nem

véletlenül fordul elő, arra utal, hogy a vállalatelmélet szorosan kapcsolódik a piaci

folyamatok elméletéhez: a vállalatelméleti kérdések megválaszolása megköveteli a

vállalatnak a piaci folyamatokban való kezelését.

A vállalatelmélet kidolgozása tehát nem történhet egy elméleti vákuumban.

Mivel a vállalat a piacon működik, magatartásának megértése nem képzelhető el

185 Nézetem szerint a vállalatelmélet és az említett három elmélet közötti kapcsolatteremtés egyike azoknak az utaknak, amely jelentősen hozzájárulhat a vállalatelmélet további fejlődéséhez. A téma implikációi kapcsán a 7.2. pontban is fogok erre utalni. 186 Talán a legismertebb példa erre Nelson és Winter (1982) elmélete.

109

anélkül, hogy a piaci folyamatokra vonatkozóan ne rendelkeznénk elmélettel, és ezt ne

alkalmaznánk a vállalatelméletben. A vállalatelmélet tehát ráépül a piaci folyamatok

elméletére187, amely természetes szövetségese. A piaci folyamatok bekapcsolásának

három fontos előnye van a vállalatelmélet szempontjából: (1) a vállalatot, mint egy

aktort tekinthetjük a folyamatokban, (2) elkülöníthetjük az árrendszer, illetve a vállalat

szerepét az egyensúly kialakulásában, (3) mivel a piaci folyamatok elmélete a gazdasági

cselekvéseket az időben vizsgálja (Langlois 1994c), így lehetővé teszi a vállalat reális

időben történő megragadását.

A piaci folyamatok jelentik a keretet a vállalkozás számára, amelynek

megmagyarázása nem képzelhető el a piaci folyamatok negligálása esetén. Azáltal tehát,

hogy a vállalatot behelyezzük a piaci folyamatokba, lehetővé válik, hogy a vállalkozást is

összekapcsoljuk a vállalatelmélettel. A többdimenziós vállalatelméletnek nem kell

iparági folyamatokat megmagyaráznia, de az iparági (piaci) folyamatok olyan

konzekvenciákkal járnak az egyedi vállalatra nézve, amelyekkel a vállalatelméletnek a

vállalat megmagyarázásakor számolnia kell.

A piaci folyamatok elmélete és a vállalkozáselmélet úgy tekinthető, mint az érem

két oldala (Kirzner 1973). A vállalatelmélet mindkét elmélet „támogatását” igényli,

ebben az értelemben tekintem őket a vállalatelmélet építőköveinek. E kettőhöz – ha

elfogadjuk, hogy a vállalat nem ragadható ki a piaci közegből – társítani kell a

beágyazottság-elméletet (Granovetter 1985, 1990, 1992) is, hiszen a piaci környezetet

részben társadalmi tényezők alakítják. A többdimenziós elméletnek azért válik a

beágyazottság-elmélet építőkövévé, mert a vállalat piaci folyamatokba való

behelyezésével el kell fogadnunk azt a tényt, hogy a vállalatok a „gazdasági intézmények

társadalmi szerveződései” (Granovetter 1992:3).

Az építőkövek és a többdimenziós vállalatelmélet összekapcsolódásának

bemutatása előtt – annak szükségszerűségét kiemelendő – szólnom kell arról, hogy a

szerződéses és az evolúciós-kompetencia-alapú elméletek ezt nem, vagy csak részben

valósítják meg.

187 A piac mint folyamat felfogás a modern osztrák közgazdasági iskola központi gondolata. Mises (1949:257) ezt írja: „A piac nem egy hely, nem egy dolog vagy egy kollektív entitás. A piac egy folyamat, amelyet a munkamegosztásban együttműködő különböző egyének akcióinak összjátéka működtet.”

110

5.2.2. Az építőkövek a modern vállalatelméletekben

A modern vállalatelméletek nézeteinek ismertetése (2. rész) során explicit

módon nem szóltam arról, hogy milyen kapcsolatban állnak a piaci folyamatok-, a

vállalkozás- és a beágyazottság-elmélettel. Ez a kapcsolatrendszer azonban mindkét

vállalatelméleti ág nézeteiből kiolvasható. Nézzük elsőként a szerződéses

vállalatelméleteket!

5.2.2.1. Szerződéses elméletek

A szerződéses elméletek nem tudják a vállalatot a piaci folyamatokba

behelyezni. Ez teljes összhangban áll azzal a perspektívával, amelyben ezek az

elméletek a vállalatot szemlélik. A tökéletes strukturális tudás (parametrikus

bizonytalanság) feltevésén alapuló hatékonyságkereső magatartás eredményeként

mindig egyensúlyi állapot alakul ki. Az idő newtoni szemlélete – azaz az a tény, hogy az

idő múlásával nem lehet az elméletben számolni – lehetetlenné teszi, hogy a vállalatot a

piaci folyamatokba beágyazva tekintsük, ugyanis a piac folyamat jellegének elismerése

megköveteli az idő múlásával való számolást. E vállalatelméleti ág esetében nem az

okozza a fő problémát, hogy rövid távú vállalatelméleteket foglal magába – amelyek a

vállalatelméleti kérdésekre csak rövid távon érvényes válaszokat tudnak adni –, hanem

az, hogy a vállalatot nem a piaci folyamatokba beágyazva tekinti.188 Ezzel a szerződéses

vállalatelméletek a hagyományos neoklasszikus egyensúlykoncepció talaján állnak:

azonnali igazodást feltételezve képtelenek magának a piaci (igazodási) folyamatnak a

bemutatására, csak a hatékony végállapotokat tudják leírni.

A piaci folyamatok negligálása együtt jár a vállalkozói tevékenység

negligálásával.189 A szerződéses vállalatelméletekben a vállalkozó számára egyáltalán

nincs hely, Baumol szavaival élve: „Az elméleti vállalat vállalkozás nélküli – Dánia

188 Az előzőekben már utaltam arra (5.1.4. pont), hogy a rövid távú szemlélet nem zárja ki feltétlenül azt, hogy az idő múlásával számoljunk, azaz a piaci folyamatba behelyezzük a vállalatot. 189 Többféle vállalkozáselmélet létezik, ezek összefoglalását lásd: Kapás (2000d). Ezek részleteibe e helyen nem szükséges belemenni, elegendő a vállalkozás általános jellemzőinek a megállapítása: a vállalkozás a változással kapcsolatos tevékenység. A vállalkozó állandóan új cél-eszköz rendszert állít fel (míg a menedzser adott cél-

111

hercegét kihagyták a Hamlet tárgyalásából.” (Baumol 1968:66)190 Nem nehéz

megmagyarázni, miért van ez így: a bizonytalanság gyengébb formájának feltételezése

esetén minden döntés csupán kalkuláció kérdése, ezeket az optimalizáló döntéseket

pedig a menedzserek hozzák. Ebből következik, hogy a vállalkozók számára nem

létezik semmilyen szerep, funkció.

A vállalkozó negligálása kapcsolódik az egyensúlyi megközelítéshez is (Pasour

1989). A neoklasszikus elméletek egyensúlyi állapotban írják le a vállalatot.

Egyensúlyban pedig nincs verseny, és nincsenek profitlehetőségek, így a vállalkozó nem

illeszthető be ebbe a keretbe, s hangsúlyozni kell, hogy nincs is szükség rá: ha a

döntéshozó a körülményeket (cél-eszköz keret) tökéletesen ismeri, optimális

döntéseket tud hozni ezen körülményekre tekintettel.

A szerződéses vállalatelméletek vállalkozói elméletének hiánya végső soron a

tudással kapcsolatos feltevésekre vezethető vissza: a fő problémát az okozza, hogy a

tudás szétszórt és szubjektív jellegét nem ismerik el, e helyett az információra helyezik a

hangsúlyt. Ebben a rendszerben pedig a mechanikus, passzív kalkulátor nyilvánvalóan a

menedzser – a szerződéses vállalatelméletek menedzsment teóriát foglalnak magukba

(Boudreaux és Holcombe (1989) –, ezért ha említik is a vállalkozót, azonosítják a

menedzserrel.191

A vállalkozás teljes kiiktatása a vállalatelméletből192 egyenesen következik a

vállalat piaci folyamatokból való kiragadásából. A piaci folyamatok negligálása oda

vezet, hogy ezek az elméletek a társadalmi-gazdasági környezetből kiragadva szemlélik

a vállalatot. Az egyetlen kivétel ez alól Williamson elmélete, amely hangsúlyozza a

társadalmi közeg szerepét és a beágyazottság tényét, de azáltal, hogy exogénnek tekinti

a társadalmi közeget, amelyhez a vállalatnak alkalmazkodnia kell, nem képes elméletét

szerves kapcsolatba hozni a beágyazottság-elmélettel.193

eszköz struktúrában tevékenykedik), új gondolatokat valósít meg, tevékenységében nagy szerepet játszik a képzelet. 190 Baumol 1968-ban írta a fenti sorokat, amikor még a mai modern szerződéses vállalatelméletek meg sem fogalmazódtak. Ő a standard árelmélet vállalatára gondolt. Megállapítása azonban az árelmélet néhány irreális feltételezését reálisabbra cserélő, de szintén hatékonysági elemezést végző szerződéses elméletek vállalatára is igaz. 191 A menedzser funkcióinak jó leírását adja Loasby (1982). 192 A szerződéses vállalatelméletek tehát nem rendelkeznek vállalkozói dimenzióval, s ez komoly hiányosságnak tekinthető. 193 A beágyazottság felemás szemléletéről a williamsoni elméletben a 3.1.2. pont alatt már szóltam.

112

5.2.2.2. Evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmé et l

Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet sem építette be explicit módon

a vállalkozói tevékenységet és a beágyazottságot rendszerébe,194 viszont gondolati

kerete lehetővé teszi a piaci folyamatok-, a vállalkozás-, és a beágyazottság-elmélet

összekapcsolását a vállalatelmélettel. Ez az összekapcsolás az evolúciós-kompetencia-

alapú vállalatelméletet formáló öt elmélet (2.1. pont) közül két gyökérelmélet

segítségével valósítható meg195: (1) A modern osztrák közgazdasági iskola (Kirzner

1973) tulajdonképpen a piaci folyamatok elmélete, melyben a vállalkozásé a fő

szerep.196 (2) Penrose (1959) elmélete egy „vállalkozói” vállalatelmélet, amely a

vállalkozást a vállalat természetes és szükségszerű tevékenységeként kezeli.197

Az említett két elmélet harmóniáját az evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelmélet nézeteivel az biztosítja, hogy mindkét gondolatrendszer dinamikusan

194 Ennek az a magyarázata, amire már a 2.2. és a 2.5.1. pontok alatt is utaltam, hogy ez egy fiatal vállalatelméleti ág, amely napjainkban fogalmazódik meg explicit módon. 195 Természetesen nem szabad Schumpeter (1934) és Knight (1921) vállalkozói elméletéről sem elfeledkezni, közvetetten az ő nézeteik is kapcsolhatóak az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélethez. 196 Kirzner (1973, 1997) a piaci folyamatok alakulásában a vállalkozónak tulajdonítja a legfontosabb szerepet. Szerinte minden vállalkozó tervvel rendelkezik a piaci cserére vonatkozóan. Ezek a tervek a jövőbeli árakra és mennyiségekre vonatkozó várakozások alapján jönnek létre. Ha a gazdaság egyensúlyban lenne, akkor mindenki meg tudná valósítani a terveit, de ekkor nem létezhetne profit, azaz a vállalkozó számára sem lenne hely. Kirzner abból indul ki Hayek (1937) alapján, hogy az egyének tudása tökéletlen és privát, így a tudásbeli különbségek miatt az egyének a javakat különbözően értékelik. Szerinte: „… A piaci folyamat … egy olyan sorozat, amelyet a résztvevők kezdeti tudáshiánya mozgat. Maga a folyamat a tervek szisztematikus változtatásából áll, amit azon piaci információk árama generál, melyeket a tervek résztvevői szabadítanak fel – azaz a piaci folyamatot a tervek piaci tesztelése generálja.” (Kirzner 1973:10) A tudásbeli különbségek tehát olyan akciókhoz vezetnek, amelyek csökkentik azokat. A vállalkozó arbitrazsőrként jár el: észreveszi azokat az eltéréseket, amelyek az erőforráspiac és a fogyasztók igényei között fennállnak. Maga a vállalkozó Kirzner szerint nem hoz létre változást, csak felismeri és kihasználja, ha a piacon változások történtek. Kirzner (1973) úgy gondolja, hogy a vállalkozás lényege az éberség, amely arra vonatkozik, hogy a vállalkozó felfedezi azokat a lehetőségeket, amit mások idáig még nem fedeztek fel: „A vállalkozás nem abból áll, hogy megragadjuk a földön heverő tízdollárost, amit valaki már felfedezett, hanem abból, hogy felfedezzük, hogy az a földön hever és megragadható.” (Kirzner 1973:47) Dinamikus gazdaságban szerinte bármely időpillanatban léteznek profitlehetőségek, mert az egyéni tervek nincsenek tökéletes összhangban. A piac koordinálatlansága esetén a vállalkozónak információkat kell gyűjtenie és értékelnie kell azokat. Amikor a szereplők új információkat szereznek meg, terveiket megváltoztatják. Mivel a tudás állandóan módosul, így a piac is folyamatosan változik: a szüntelen változó tudás állandóan egyensúlytalanságot okoz, és új profitlehetőségeket hoz létre. Ha a piaci verseny megszüntet egy lehetőséget, a tudás megváltozása újat hoz létre. Ebben a folyamatban a profit fokozatosan eltűnik, ahogy egyre több egyén fedezi fel azt a tudást, ami az adott stratégia folytatásához szükséges (Jacobson 1992). 197 Penrose (1959) szerint a vállalkozás a vállalat egyik funkciója, amely az új gondolatok bevezetésével kapcsolatos, különös tekintettel az új termékekre, technológiai változtatásokra, új vezetők alkalmazására, a vállalat szervezetében történő alapvető változtatásokra, a tőke emelésére (Penrose 1959:31). A vállalkozó szubjektív percepcióit és meglátásait hangsúlyozza, mikor ezt írja: A vállalat lehetősége „mindazon termelési lehetőségeket foglalja magába, amelyeket a vállalkozó lát, és amelyekből előnyöket szerezhet” (Penrose 1959:31). Penrose azért tudott hiteles vállalkozáselméletet alkotni, mert a vállalkozást a vállalat természetes és szükségszerű tevékenységeként kezelte. (Nézeteinek jelentőségét hosszú ideig (a 80-as évekig) nem ismerték fel, pedig könyve mestermű (Foss 1998b).)

113

vizsgál, csakúgy, mint az evolúciós közgazdaságtanra erősen ráépülő evolúciós-

kompetencia-alapú vállalatelmélet. A piac folyamat jellegének és egyensúlytalanságának

elismerése a vállalatról való gondolkodásunkat – a szerződéses elméletek statikus

megközelítésével szemben – szükségszerűen dinamikus kontextusba helyezi át.

A kérdéses vállalatelmélet nem „olvasztotta magába” sem az osztrák vállalkozói

elméletet, sem Penrose elméletét, a hangsúly csupán azon van, hogy ezek az elméletek

beilleszthetőek (lennének) a vizsgált elméletbe.198 Az evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelmélet tehát felismeri a vállalkozás és a piaci folyamatok jelentőségét – valamint

a beágyazottságét is –, s igyekszik azokat beépíteni elméletbe, de ez nem jelenti azt,

hogy ez már meg is történt. Valójában ez a vállalatelméleti ág sem tudja megfelelően

kezelni a vállalkozói tevékenységet.199 Meggyőződésem szerint egyedül a

többdimenziós vállalatelmélet teremti meg annak a lehetőségét, hogy a piaci folyamatok

és a vállalkozás integrálódjanak a vállalatelméletbe. Ennek alapja a modell egyik

kiinduló feltevésekét kezelt misesi emberi cselekedet koncepció, amely hozzájárul a

vállalkozás pontosabb megértéséhez, s így lehetővé teszi a piaci folyamatok és a

vállalkozás korrekt kezelését a vállalatelméletben.

A szerződéses elméletekkel összehasonlítva, a vállalat társadalmi-gazdasági

környezetbe való beágyazottságára az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet

nagyobb figyelmet fordít (2.5.3. pont). A vállalat történelmi útjának elismerése – amit

az elmélet hangoztat – magával vonja Granovetter (1985, 1992) azon nézetének

elfogadását, miszerint a társadalmi kapcsolatok, struktúrák, kultúrák, rutinok bizonyos

értelemben minden emberi cselekedetet megelőzve léteznek, részben irányítják azokat

azáltal, hogy korlátokat képeznek. A vállalat útjának adott pálya menti fejlődése (path-

dependency) csakis a beágyazottság talaján érthető meg.200 Mindezeken túl a

beágyazottság-elmélet a vállalatok heterogenitásának megértését is segíti.201 Igazán

szorosan integrált viszonyba azonban a beágyazottság-elmélet sem kerül az evolúciós-

198 Az osztrák iskola és Penrose nézeteire alapozva az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet mai szerzői közül Witt (1998a, 1998b) járul hozzá a vállalkozó szerepének evolúciós megközelítéséhez. Elve a „kognitív vezetés”, amely elfogadtatja a szervezet tagjaival a vállalkozó üzleti koncepcióját. 199 Ehhez a vállalkozásnak az eddigieknél pontosabb tartalmat kell adunk, ez pedig csakis a többdimenziós vállalatelmélet kertében valósítható meg. A 6.3. pont alatt fogom ezt részletesen tárgyalni. 200 Az a nézet, hogy a vállalatok saját életüket élik, ami korlátozza a jövőjüket, az ún. lock-in jelenség (Arthur 1989, David 1985) tanulmányozásához vezetett. 201 A beágyazottság-elmélet által szolgáltatott érv: azonos gazdasági és technikai feltételek esetén a végeredmény jelentősen különbözhet, ha eltérőek a társadalmi feltételek.

114

kompetencia-alapú vállalatelmélettel, a kapcsolódást csupán néhány, egymástól

elkülönült ponton építették ki.202 Az intenzívebb kapcsolatot a többdimenziós

vállalatelmélet képes megteremteni azáltal, hogy már a kiinduló feltevések szintjén hidat

ver a beágyazottság-elmélet felé.

5.2.3. Az építőkövek szerepe a többdimenziós vállalatelméletben

A többdimenziós vállalatelmélet szerves kapcsolatban áll a piaci folyamatok

elméletével, a vállalkozás- és a beágyazottság-elmélettel, mindhárom

gondolatrendszerre szüksége van saját nézeteinek kialakításához. A modern

vállalatelméletek fentebb elemzett problémái is arra hívják fel figyelmünket, hogy az

általános vállalatelméletnek intenzíven támaszkodnia kell ezekre az építőkövekre. Mivel

támasztható alá ez az állítás? Nézzük a választ a három elmélet vonatkozásában!

(1) Piaci folyamatok elmélete

Csak a piac mint folyamat koncepciója ad lehetőséget az egyedi vállalat

megértésére és az emberi cselekedetben mindig meghúzódó vállalkozói elem

bekapcsolására. Az osztrák iskola megtanította nekünk, hogy a piaci verseny egy

dinamikus folyamat (Hayek 1946, Kirzner 1973), melynek nem a végső állapota fontos,

hanem maga a folyamat. Ahhoz, hogy az egyensúlytalan piaci folyamatot meg tudjuk

magyarázni, szükség van a vállalkozás elméletére: Kirzner (1973) már bebizonyította,

hogy a piaci folyamatok nem tudnak működni, ha minden piaci szereplőt maximalizáló,

nem vállalkozói magatartású egyénnek tételezünk fel, akik csak mechanikusan reagálnak

az általuk kontrollálhatatlan külső körülmények okozta változásokra.

(2) Vállalkozáselmélet

Arra, hogy a vállalatelméletbe a vállalkozói tevékenység beépülhessen, az osztrák

iskola egyensúlytalan piaci koncepciója ad lehetőséget: csakis egyensúlytalanságban van

mód a vállalkozói „felfedezésekre”. A vállalkozás egyenesen következik a

szubjektivizmusból is:

202 Jelentős kísérletet képviselnek e téren Sorrn-Friese (1998, 1999) tanulmányai.

115

„A vállalkozó azt hiszi, hogy igaza van, miközben mindenki más téved. A vállalkozás lényege a különbözés – különbözőnek kell lenni, mert adott szituációt másképp fogunk fel. Ez teszi a vállalkozót fontossá.” (Casson 1982:14)

(3) Beágyazottság-elmélet

A beágyazottság-elmélet – miszerint a gazdasági cselekvés mindig társadalmilag

meghatározott – összecseng az aktorok magatartására vonatkozóan tett

alapfeltevésemmel: az egyén cselekedete tükrözi azt a szituációt, amelyben megvalósul.

A reális idő talaján azonban az is egyértelművé válik, hogy a társadalmi struktúra nem

pusztán előfeltételt jelent az emberi akcióknak, hanem ezek reprodukálják és alakítják is

azt, így a társadalmi struktúra nem határozhatja meg az egyéni akciókat. (Csak az akció

pillanatában állítható, hogy a társadalmi struktúra adott az egyén számára.) Maga a

társadalmi struktúra is ki van téve tehát a változásnak, azaz nem tekinthető fixnek –

ahogy Williamson gondolja –, s nem sorolható kizárólag a környezethez. A piac

folyamat jellegének elfogadásából adódik, hogy a társadalmi struktúra az összes egyén

akciójának következtében változik meg, vagy alakul át, ily módon az egyéni akciók és a

társadalmi struktúra kölcsönhatásban állnak.

5.2.4. Az építőkövek kapcsolatrendszere

A fentiekben taglalt három elmélet önálló elmélet, de mind szorosan

kapcsolódik a vállalatelmélethez. Úgy gondolom, hogy az elméletek kapcsolatai nem

egyirányúak, hanem kölcsönös kapcsolatrendszerről van szó. Ez azt jelenti, hogy

mindegyik elméletnek támaszkodnia kell a többi három elméletre nézetei

megfogalmazásakor.

Véleményem szerint ezek az elméletek implicit módon elfogadva Hayek (1945)

nézetét a gazdasági probléma lényegéről – miszerint a szétszórt tudás koordinálása

jelenti a gazdasági problémát – különböző oldalakról világítják azt meg. Ennek

megfelelően a piaci folyamatok elmélete magával hozza a vállalkozáselméletet és a

116

beágyazottság-eleméletet, melyek mind szükségesek az általános vállalatelmélet

számára.

A piac folyamat jellegének elismerése – amely a feltevésekből egyenesen

következik – megköveteli, hogy értelmezzük a vállalkozói tevékenységet, hiszen az

egyensúlytalan, bizonytalan piaci folyamatok az emberi cselekedeten belül a vállalkozói

elem szerepét értékelik fel. Másrészt pedig a piaci folyamatok, amelyek az egyének közti

interakciók által formálódnak, egyben társadalmi és személyes kapcsolathálót hoznak

létre, amelybe minden egyes egyén tevékenysége beágyazódik. Ez a kapcsolati háló

értelemszerűen befolyásolja az egyének gazdasági akcióit. A piaci folyamatok elismerése

tehát természetes módon magával vonja, hogy a beágyazottsággal számoljunk: minden

vállalat be van ágyazódva más vállalatok és szervezetek olyan közösségébe, amelyek

egymáshoz a piacon kölcsönösen alkalmazkodnak.

A többdimenziós vállalatelmélet kiinduló feltevéseinek és építőköveinek

tisztázása után magának a többdimenziós vállalati modellnek a részleteire térek rá. A

modell kifejtése során bemutatom, hogy a feltételrendszer és az építőkövek hogyan

teszik lehetővé a vállalatelméleti kérdések általános értelmű megválaszolását.

117

6. A TÖBBDIMENZIÓS VÁLLALATELMÉLET MODELLJE

6.1. A modell váza

Az előzőekben a modern vállalatelméletek elemzése és újfajta kritikája nyomán

arra a megállapításra jutottam, hogy legjelentősebb fogyatékosságuk egydimenziós

jellegükből fakad. Az egyetlen dimenzió, amely mentén ezek az elméletek a vállalatot

elemzik a vállalat által „megoldott” probléma lényegére (a tranzakciós költségek

csökkentése, illetve az implicit (tacit) tudás használata és kifejlesztése) vonatkoznak.

Ezt a dimenziót mag dimenziónak neveztem el. A kritikák nyomán arra a következtésre

jutottam, hogy általánosabb vállalatelméletet tudunk kidolgozni, ha a vállalatot még

három dimenzió, vállalkozási, idő és piaci dimenziók mentén is szemléljük. A

többdimenziós megközelítés lehetővé teszi, hogy a vállalatot egyidejűleg több

aspektusból is tekintsük, olyanokból, amelyek nélkül a vállalat komplex megértése nem

képzelhető el. Ebben a szemléletben a vállalat a piaci folyamatokba és a társadalmi

közegbe beágyazottan jelenik meg.

Az előző részben lefektettem a többdimenziós vállalatelmélet kiinduló

feltevéseit. Szándékaim szerint erős feltevésekkel nem élek, hiszen az korlátozná a

modell érvényességi körét. Az a négy dimenzió, amely mentén a vállalatot tekintem, a

vállalatelméletet a piaci folyamatok elméletével, valamint a vállalkozás- és a

beágyazottság-elmélettel is kapcsolatba hozza.

Ebben a részben mindezekre alapozva magát a többdimenziós vállalatelméleti

modellt mutatom be. Elsőként a vállalatnak az egyes dimenziók mentén történő leírását

adom, majd a többdimenziós elmélet talaján a vállalatelméleti kérdések módosítását is

szükségesnek tartom megtenni.

A többdimenziós vállalatelméleti modellben a vállalatot tehát az alábbi

dimenziók terében vizsgálom:

118

(1) Mag dimenzió

Milyen probléma megoldását biztosítja a vállalat? A tranzakciós költségek

csökkentését, és/vagy a szétszórt implicit (tacit) tudás használatát és új tudás

(kompetencia) kifejlesztését?

(2) Vállalkozási dimenzió

Hogyan kapcsolódik az emberi magatartásban mindig fellelelhető vállalkozás

a vállalathoz? Milyen kapcsolat áll fent a kalkuláción alapuló magatartás

(hatékonyságkeresés), a vállalkozás és a szabálykövetés között?

(3) Piaci dimenzió

Milyen viszonyban áll a vállalat és a piac? Alternatívái vagy kiegészítői

egymásnak? Rendelkezik-e piaci jellemzőkkel a vállalat?

(4) Idő dimenzió

A vállalatelméleti kérdésekre adott válaszoknak rövid (adott cél-eszköz

rendszerben) és hosszú távon (a cél-eszköz struktúra változása esetén) is

meg kell magyarázniuk a vállalatot.

A többdimenziós vállalatelmélet a vállalatot ebben a négydimenziós térben

helyezi el, melynek minden dimenziójában a koordináta értékek a [0,1] intervallumba

esnek. A modell kifejtésekor szólni fogok arról, hogy az egyes dimenziók mentén

milyen értékekkel jellemezhető a vállalat általános esetben, illetve a modern

vállalatelméletek szerint milyen értékek jellemzik a vállalatot.

6.2. Mag dimenzió

A mag dimenzió arra vonatkozik, hogy milyen probléma megoldását segíti elő a

vállalat. A szerződéses vállalatelméletek szerint a vállalat azért létezik, mert csökkenti a

tranzakciós költségeket és segít megoldani az ösztönzési problémát. Az evolúciós-

kompetencia-alapú vállalatelmélet a vállalat lényegét a szétszórt implicit (tacit) tudás

119

koordinálásában és új implicit tudás létrehozásában látja. Mindkét megközelítés tiszta

abban az értelemben, hogy kizárólag csak az adott probléma megoldását látja a

vállalatban.

Az ilyen végleteken nyugvó szemléletmód azonban torz képet ad a vállalatról. A

4. fejezetben tárgyalt új elméletek is arra hívják fel figyelmünket, hogy a vállalat sokkal

komplexebb problémák megoldását adja, mint ahogy azt a modern vállalatelméletek

gondolják. Teóriám szerint a vállalat egyidejűleg adhat megoldást a tranzakciós

költségek csökkentésére és a senki által a maga teljességében nem birtokolt implicit

tudás hatékony használatára. E két feladatot tehát egyszerre oldja meg a vállalat.

Természetesen a két probléma eltérő intenzitással állhat fent konkrét esetekben. A két

véglet, amelyeket a két vállalatelméleti ág reprezentál, speciális esetek, tiszta feltételek

fennállása esetén valósulnak meg. Általánosabb szituáció az, amikor a tranzakciós

költségek csökkentésére és a szétszórt implicit tudás koordinálására is szükség van. A

vállalat tehát a két feladat egyidejű megoldását végzi el: csökkenti a tranzakciós

költségeket és koordinálja a szétszórt tudást. Mire alapozva állítom ezt?

6.2.1. A tudásprobléma megoldása a vállalatban

Az 5.1.1. pont alatt kifejtettem, hogy a gazdaságban meglévő tudás

elkerülhetetlenül szubjektív, tökéletlen, bizonytalan és szétszórt203 (Hayek 1937, 1945).

E feltételezés bázisán – elfogadva azt, hogy minden tevékenység szükségszerűen

igényel implicit (tacit) tudást is, amely nem lehet piaci szerződés tárgya204 –

elkerülhetetlen, hogy az implicit (tacit) tudást vállalati, és ne piaci keretben

koordinálják. A vállalatnak tehát fontos szerepe van a szétszórt tudás koordinálásában

(Foss 1997a, 1998c, 1999). A szerződéses elméletek azért nem képesek a

203 A tudás elterjedése sem szünteti meg a tudás szétszórt jellegét, mert az a tudás, amit valamely kontextusban szereztek meg, elveszti ezt a kontextust, ha a tudást kommunikálják. Következésképpen nem mindenki érti meg a kommunikált tudás tartalmát. (Erre utalt Eliasson (1990a) a fogadói kompetenciahiány kapcsán.) Így el kell vetni a tudás végső egyensúlyi állapotának fogalmát. 204 Elsőként Knight (1921) fogalmazott meg hasonló gondolatot. Szerinte a vállalkozói értékítélet (entrepreneurial judgment) nem lehet piaci adásvétel tárgya, mert oly mértékben implicit (tacit), hogy csak az egyén fejében létezik. Knight nézeteinek az értékelését lásd: Gunning (1993), Langlois és Cosgel (1993), Foss (1993b, 1996d). Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet egyik gyökérelmélete, az erőforrás-alapú elmélet (2.5.2.1. pont) irányította a figyelmet a piacon nem adható-vehető erőforrások – melyek legfontosabbika az implicit tudás – fontosságára.

120

tudásproblémát kezelni, mert ez túlmegy a hagyományos információs aszimmetrián, és

magába foglalja a gazdasági realitás eltérő reprezentálását és a tudáshiányt is. Az igazi

tudáshiány azt jelenti, hogy az aktorok nem tudják, hogy mit nem tudnak (Kirzner

1997). Ebben a szemléletben az egyének eltérő mentális keretekkel rendelkeznek. A

szétszórt tudás a szubjektív tervek koordinációját követeli meg, és értékessé tesz olyan

intézményeket, mint például a vállalat (Malmgren 1961), amelyek segítik a tervek

koordinációját. Ez a koordináció szélesebb körű, mint amiről a szerződéses

elméletekben szó van. A tudásprobléma tehát életre hívja a vállalatot.

Érdemes itt felidézni Hayek (1945) nézetét, amelyet a kalkulációs vitában fejtett

ki:

„…nem arról szól a vita, hogy szükség van-e tervezésre vagy nem. A vita arról szól, hogy a tervezést központilag végezzük, vagy osszuk meg az egyének között.” (Hayek 1945:520)

A kalkulációs vita válasza az volt, hogy a központi tervezésen alapuló gazdaság

nem életképes. Ez a vita egy összehasonlító közgazdaságtani problémáról szólt, de

mégis fontos konzekvenciák vonhatóak le a vállalatelmélet számára is: (1) A vállalatnak

szüksége van a piacra, piaci árak hiányában ugyanis a vállalat nem tud kalkulálni (Klein

1996)205. (2) A vállalat a szétszórt tudás egyfajta koordinációját végzi el a piac mellett,

azaz kizárólag a piac (az árrendszer) nem képes minden tudást koordinálni.206

A vállalatok, és különösen a nagyvállalatok hasonló karakterű

tudásszétszórtsággal találkoznak, mint a szocialista gazdaságban a tervező (Ghoshal,

Moran és Almeida-Cost 1995, Sautet 2000, Sautet és Foss 1999). Még ha feltételeznénk

205 Minden vállalkozó elsődleges döntéshozatali eszköze a gazdasági kalkuláció. Gazdasági kalkuláció alatt egyszerűen azt kell érteni, hogy a jelenbeli árakat és az anticipált jövőbeli árakat használjuk a jelenbeli költségek és a jövőbeli bevételek összehasonlítására. A gazdasági kalkuláció iránti igény jelenti a végső korlátot a szervezet mérete tekintetében (Klein 1996), ugyanis ha egy terméknél nincs piac, ami referencia lehet a kalkulációnál, akkor a hatékonyság torzul. Éppen ez az a gondolat, ami a modern elméletekből hiányzik: a vállalat méretét az korlátozza, hogy az intermedier termékek esetében is szükség van piacra. A kalkulációs problémát tehát nem a számítási nehézségekkel kell magyarázni, Mises sem ezt tette (Yeager 1993), ugyanis ha a központi tervező minden tudással rendelkezne, akkor sem tudna koordinálni gazdasági kalkuláció nélkül (Salerno 1998). Ez a probléma a vállalat keretein belül is megjelenik, erről a 2.5.2.5. pont alatt már szóltam, de az alábbiakban is utalok rá. 206 Szükséges megjegyezni, hogy ez az érv implicit módon azt feltételezi, hogy a piac és a vállalat alternatív koordinációs mechanizmusok, hasonlóképpen, mint ahogy Coase és Williamson is gondolták. De míg ők ketten a tranzakciók megszervezésének alternatíváit látták a piacban és a vállalatban, addig Hayek a tudástranszferálás alternatíváit. Hayek (1973) szerint az árrendszer mellett az intézmények is szállítják a tudást azáltal, hogy azok a rutin magatartások, amelyeket megtestesítenek, a környezethez történő hatékony adaptációnak tekinthetőek. A piac és a vállalat mint alternatívák álláspont (akár a Coase-Williamson-féle akár hayeki értelemben is tekintjük) nem tartható. Erről a későbbiekben még lesz szó.

121

is, hogy minden tudás centralizálható lenne, a vezető kompetenciája akkor sem lenne

elég a tudás hatékony használatához (Pelikan 1988, 1989a, 1989b). Ebből az

következik, hogy a tudás a vállalaton belül is hasonló módon szétszórt és szubjektív,

mint az egész gazdaságban.207 Bár mindez elkerülhetetlen, hasznos vonás is: a tudás

decentralizálása hatékony válasz az előre nem látott események lokális felbukkanására

(Hayek 1945:83). A kettős hayeki tudásprobléma (Sautet 2000, Sautet és Foss 1999)

éppen arra utal, hogy a beosztottak adott helytől és körülménytől függő tudását a

vezetés soha sem ismerheti meg teljesen, mert Kirzner (1997) szavaival élve, nem tudja,

hogy mit nem tud.

Mindezek alapján a vállalat a piacon szétszórt szubjektív tudás koordinálásával a

tudás használatának és új tudás kifejlesztésének társadalmi közössége. A tudás kapcsán

az implicit (tacit) tudásra kell gondolni, amely tudás kifejlesztésének és használatának

igénye megköveteli a vállalat létét, a piac ugyanis nem képes az implicit (tacit) tudás

kifejlesztésére és koordinálására.208 Ugyanakkor a kettős hayeki tudásprobléma arra is

felhívja figyelmünket, hogy a vállalat sem valósíthatja meg a szétszórt tudás tökéletes

koordinációját, ugyanis a vállalaton belül sem lehetséges a tudás teljes centralizálása.209

Bár az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet (2.5. pont) szerint a vállalat

legkritikusabb erőforrása az implicit (tacit) tudás, ennek jelentőségét nem helyes

eltúlozni. Az ilyen tudás iránti igény ugyanis nem minden tevékenység esetében

dominál, léteznek olyan tevékenységek is, amelyeknél az explicit egyéni tudás a

meghatározó.210 Ez esetben az előző érvet nem lehet felhozni a vállalat létének

megokolására. Kell lennie tehát olyan oknak is, amely akkor is magyarázatot ad a

vállalat létére, ha az implicit (tacit) tudás iránti igény nem nyilvánvaló.

Tekintsük például az alábbi esetet! Teherautósofőrök, akik feltevés szerint

önállóan is folytathatnák a fuvarozási tevékenységet, ahelyett, hogy ezt tennék, egy

207 A tudás vállalaton belüli centralizációja hasonlóképpen lehetetlen, mint az egész gazdaság szintjén. Ez a tény veti fel a különböző szervezeti struktúrák (H forma, J forma, M forma) elemzését. Ezeket a szervezeti struktúrákat nem elsősorban abból a szempontból kell vizsgálni, ahogy azt Williamson (1985), Aoki (1990) és mások tették (tranzakciós költség megfontolások alapján), hanem aszerint, hogy hogyan képesek a tudást koordinálni és implicit (tacit) szervezeti tudást és tanulást létrehozni. 208Az implicit tudás kapcsán elsősorban a szervezeti, és nem az egyéni tudásra kell gondolni, ugyanis a problémák megoldása legtöbbször olyan komplex rutinokat igényel, amelyek meghaladják egy egyének képességeit (Dosi és Egidi 1991). 209 Sautet (2000), valamint Sautet és Foss (1999) az M formát a vállalaton belüli központi tervezés lehetetlenségére adott válasznak tekintik. Az M forma csak akkor felsőbbrendű a centralizált formánál, ha a decentralizáció új tudást hoz létre és a vállalat képes is használni ezt. 210 Lásd erről: Kapás (1999c).

122

fuvarozási vállalathoz csatlakoznak. (Példámban feltételezem, hogy a fuvarozási

tevékenység végzésében az explicit egyéni tudás a meghatározó.) Ezen a ponton rövid

kitérőt kell tenni, ugyanis felmerül az a kérdés, hogy az egyszemélyes önálló fuvarozót

vállalatnak kell-e tekinteni. Több vállalatelméleti szerző (Fourie 1993, Hodgson 1993) is

felvetette ezt a problémát, hiszen Coase (1937) a vállalatot csakis többszemélyes

struktúraként értelmezte. A kérdést én nem úgy teszem fel, mint az említett szerzők,

tudniillik, hogy vállalat-e az egyszemélyes vállalat, hiszen abból, hogy a valóságban

egyszemélyes termelőegységeket vállalatoknak tekintenek, még nem következik, hogy

ezek az elméletben is vállalatokként szerepeltethetőek. Külön kell választani tehát azt,

hogy a vállalat egy valóságos, tapasztalati kategória, és azt, hogy egy elméleti

konstrukció. A vállalatelméletnek csak azokat a termelőegységeket kell vállalatnak

tekintenie, amelyek kialakulására vonatkozóan (legalább részben) közgazdasági érvet

tudunk felhozni. A helyes kérdésfeltevés tehát úgy szól, lehetséges-e, hogy a vállalat

egyszemélyes formában jöjjön létre.

Az alábbiakban bebizonyítom, hogy az egyszemélyes önfoglalkoztatás nem kell,

hogy szükségszerűen létezzen, vagyis ha az egyén az önfoglalkoztatást választja, akkor

nem közgazdasági okok miatt teszi azt, azaz nem tudunk olyan érvet felhozni, amely

szükségszerűvé tenné az egyszemélyes termelők létét. Visszatérve a példához, a sofőrök

vállalatba tömörülése viszont szükségszerű. Mindez azt jelenti, hogy el lehet képzelni

olyan gazdaságot, amelyben csakis többszemélyes vállalatok működnek, de olyat nem,

amelyben csak egyszemélyes termelőegységek lennének. Természetesen olyan szituáció

lehetséges, hogy egyszemélyes és többszemélyes termelők (vállalatok) egymás mellett

léteznek. Kizárólag egyszemélyes termelőkből álló gazdaság azért nem létezhet, mert a

termelők előbb vagy utóbb felfedezik (előrevetítik) a munkamegosztásból származó

előnyöket, és ezen előnyök kiaknázására létrehozzák a vállalatot, vagy csatlakoznak egy

már létezőhöz. Az nem képzelhető el, hogy a gazdaságban a specializációból származó

előnyöket senki sem ismeri fel. Minden sofőr szembesül azzal a problémával, hogy a

fuvarok megszerzése, koordinálása a teherautó vezetésétől eltérő feladat, és ezeknek

végzését ő esetleg csak nehézségekkel képes ellátni. Bizonyára lesznek olyan makacs és

önfejű sofőrök, akik valamilyen személyes érdek folytán önállóak maradnak, de a

szubjektivizmus talaján állva, lehetetlen, hogy mindenki ilyen legyen. Azaz a vállalat

eredendően többszemélyes termelőegység, mert csak több személy esetében származik

123

a munkamegosztásból előny, és ezt az előnyt az egyéni termelők egy része

szükségszerűen fel is fedezi.211 Abban az esetben tehát, ha a vállalat tevékenysége nem

igényel implicit (tacit) tudást – azt már beláttuk, hogy ez esetben a vállalat

szükségszerűen kialakul és többszemélyes lesz – is található olyan ok, amely a vállalat

létét szükségszerűvé teszi: ez a munkamegosztásból (specializáció) származó előny. Azt

is mondhatjuk, hogy ez utóbbi ok minden mást megelőzve létezik, vagyis az implicit

(tacit) tudás létrehozása iránti igény – amit az evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelmélet hangsúlyoz – sokkal inkább a már létező vállalatok határainak

meghatározódásában játszik szerepet, és nem magának a vállalatnak a létében. Hasonló

megállapítás tehető a szerződéses vállalatelméletek által hangsúlyozott tranzakciós

költség szempontok kapcsán is: a tranzakciós költségek önmagukban nem teszik

szükségszerűvé a vállalat létét, de fontos tényezők abban, hogy a tranzakciók mekkora

és mely része zajlik a vállalaton belül. Ez a kérdés pedig a vállalat határaira vonatkozik.

Fenti megállapításom, miszerint a vállalat az elméletben csakis többszemélyes

struktúra lehet, és létének végső oka a munkamegosztásból származó előnyök

felfedezésében áll, világossá teszi, hogy a mag dimenzió – amely a vállalat által

megoldott problémára vonatkozik – tulajdonképpen a vállalatok létéből kiindulva

vizsgál. Az a kérdés, hogy a már létező vállalatnak milyen problémát kell megoldania, a

vállalat határaira vonatkozik. E téren pedig a tudás és a tranzakciós költség

megfontolások is szerepet játszanak.

A vállalat határainak e két tényező általi meghatározódását kiválóan leírja

Langlois (1992a), valamint Langlois és Robertson (1995) elmélete (lásd: 4.7. pont). A

két szerző teóriája azonban megoldatlanul hagyja a tranzakciós költségek elméleti

problémáját. A dinamikus tranzakciós költségek fogalmának bevezetésével – bár

eltávolodnak a hagyományos tranzakciós költség szemlélettől, de – nem nyújtják annak

általános megközelítését, sőt inkább a két költség különbözőségét hangsúlyozzák.

211 Meg kell jegyezni, hogy a piacon is kifejlődhetne az említett specializáció. Példánk esetében lennének fuvarközvetítő, reklámozó és fuvarozó egyének is. A specializációból származó előny kiaknázása azonban koordinációt igényel a felek között. Ezt a koordinációt a piac nem tudja úgy elvégezni, hogy abból minden résztvevőnek szükségszerűen előnye származzon, ugyanis ha az árak koordinálják a specializált tevékenységeket, akkor egyes résztvevők „kizsákmányolhatják” a többieket. Tehát a közeli komplementer tevékenységek (a fentieket ilyeneknek tekintem) végzése megköveteli a vállalati keretet. Ezzel eljutottunk Richardson (1972) nézetéhez, csak más logika vezetett ide.

124

Véleményem szerint ha az alábbiakban kifejtendő értelemben fogjuk fel a tranzakciós

költségeket, a két szerző elmélete még értékesebbé válik.

6.2.2. A tranzakciós költség probléma megoldása a vállalatban

A tranzakció és magának a tranzakciós költségnek a fogalma nem egyértelmű a

szakirodalomban. Sok szerző (Coase 1937, Demsetz 1968, Arrow 1969, Dahlmann

1979, Barzel 1985) megpróbálta definiálni ez utóbbit. Ezek a meghatározások részben

átfedik egymást, részben különböző költségekre vonatkoznak. Coase (1937) „az

árrendszer használatának költsége” alatt csupán azokra a költségekre gondolt, amelyek

a piaci mechanizmus használatára vonatkoznak. Ez implicit módon azt jelenti, hogy a

tranzakciót egy piaci kategóriának tételezzük fel. Williamson (1985) a tranzakciós

költségnek szélesebb értelmet ad, mint Coase, mert azt a vállalaton belül is értelmezi

(governance cost). Ebben a felfogásban a tranzakció technológiailag elkülönült

egységek közti áramlást fejez ki (Williamson 1986a:139). A szerződéses

vállalatelméletek tárgyalásakor bemutattam, hogy a különböző elméletek a tranzakciós

költségek más-más fajtájára koncentrálnak (lásd: 4. sz. táblázat). A többdimenziós

vállalatelmélet általános jellege megköveteli, hogy a tranzakciós költségeket a

szerződéses vállalatelméletek hagyományos (szűk) értelmezésén túl tágabban

értelmezzük. A definiálás nehézségeit és problémáit megkerülendő, a tranzakciós

költséget ki kell vonni a szigorúan csak szerződéses megközelítésből, és általánosabb

keretbe kell helyezni. A tágabb értelmezés azért is elkerülhetetlen, mert újabban

többféle nem termelési költség hangsúlyozása is előtérbe került (lásd: 4.7. pont):

Langlois (1992a, 1993) dinamikus tranzakciós költségekről, mások kommunikációs-

(Foss 1993c, Silver 1984), tudás-212 (Loasby 1998), stb. költségekről beszélnek. Ezek

valójában mind a dinamikus tranzakciós költségek fajtái.213

212 Loasby (1998) szerint a tranzakciós költség valójában a tökéletlen tudás (az adott körülmények és az adott kapcsolatok tudásának) költsége. Tekintettel arra, hogy a vállalat tudása az adott közösség társadalmi normáiba és gyakorlatába van beágyazva (Boehm 1994), ilyen költségek mindig léteznek. 213 A dinamikus tranzakciós költség koncepciót a tranzakciós költség koncepció kiszélesítésének tekintem, de csak az alább említésre kerülő (1) irányban. A dinamikus és a hagyományos tranzakciós költség a tágan értelmezett tranzakciós költségek fajtái.

125

A tranzakciós költség általánosabb érvényű meghatározásának tekintem azt, ha

valóban a csere költségének tekintjük, tágan értelmezve a cserét. Azaz a csere nem csak

a piacon történhet, és tárgya nem csak jószág, hanem tudás, információ, stb. is lehet.

Ez a meghatározás arra teszi a hangsúlyt, hogy a tranzakciós költség nem a

termeléshez, hanem a cseréhez kapcsolódik. Ha így értelmezzük, akkor a szerződéses

elméletek hagyományos tranzakciós költségein kívül tartalma két irányban tágítható ki:

(1) Az egyik irányban a csere tárgya szerint bővítünk: a tudás centralizálásának, illetve

decentralizálásának; a tudás átadásának, illetve megszerzésének költségei is tranzakciós

költségek, hiszen a tudás esetében is léteznek cserék. Például ha egy vállalat

licencszerződés keretében eladja egy termék gyártásának a jogát egy másik vállalatnak,

akkor a hagyományos értelemben vett tranzakciós költségek (a szerződésírás költségei)

mellett a licencátvevő megfelelő tudásszintre való felkészítésének költségei is

tranzakciós költségek, ahogy ezt Langlois és Robertson (1995) is hangsúlyozzák. (2) A

másik irányban a csere költségeit a vállalaton belül is értelmezzük. Ennek megfelelően

tranzakciós költségnek tekinthető egy multidivizionális vállalat információs rendszere

működtetésének költsége is, hiszen a divíziók között információk cseréje történik.

Hasonlóképpen tranzakciós költség egy (nem Coase-i értelemben vett) tranzakció

vállalaton belüli megszervezésének költsége is, ahogy azt Williamson is gondolja.

Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy minden vállalat tartalmaz piaci jegyeket is (a

piaci dimenziót a 6.4. pontban fejtem ki), hiszen a vállalaton belül is történnek cserék

(javak és tudás, illetve információk cseréje), és ezek költsége is tranzakciós költség.

Eme általam használt tágabb tranzakciós költség koncepció akkor esik egybe a

hagyományos tranzakciós költség fogalommal, ha a vállalaton belül nincs piac, és a

tudás használatának nincs költsége.

Az emberi cselekedet koncepció alapján az emberi magatartás egyidejűleg egy

vállalkozói és egy kalkuláción alapuló elemet is magába foglal. Ennek megfelelően az

előre látható és valószínűsíthető tranzakciós költségek csökkentése ugyanúgy része a

kalkuláción alapuló magatartásnak, mint például az adott output előállítási (termelési)

költségének csökkentése. Mivel a tranzakciós költségek előre látása ismétlődő

szituációkban, adott cél-eszköz struktúrán belül (rövid táv) lehetséges, így a tranzakciós

költség megfontolások elsősorban ezekben az esetekben játszanak szerepet. Új cél-

eszköz rendszer felállítása esetén (hosszú táv), amelyet strukturális bizonytalanság

126

jellemez, a tranzakciós költségekre vonatkozóan sem lehet valószínűségi becslést

alkalmazni. Ilyenkor, mivel nem lehet kalkulálni, a tranzakciós költség megfontolások is

háttérbe szorulnak, de ez nem jelenti azt, hogy a tranzakciós költségek ne léteznének.

i

6.2.3. A mag dimenzió a többd menziós vállalatelméletben

A tranzakciós költség- és a tudásprobléma tehát egymástól függetlenül létezik, és

egyidőben is fennállhat, azaz a vállalat egyszerre jelenthet megoldást mindkét

problémára. A problémák intenzitása adott esetekben azonban nem azonos. Ez azt

jelenti, hogy adott szituációkban a vállalat inkább jelenthet megoldást csak az egyik,

vagy a másik problémára.

Modellemben a mag dimenzió tengelyén a nulla pozíció azt jelenti, hogy a

vállalat kizárólag a tranzakciós költségekre jelent megoldást. Ezt a helyzetet úgy is

tekinthetem, mint a kompetencia (tudás) szempontok teljes kiiktatását a vállalat

határainak és szervezetének megértésében. Az egyes érték azt reprezentálja, hogy a

szétszórt implicit tudás koordinálásával magyarázzuk a vállalat határait, miközben

tökéletesen eltekintünk attól, hogy tranzakciós költség megfontolások is szerepet

játszanak. A fentiek szellemében megállapítható, hogy a többdimenziós

vállalatelméletben a mag dimenzión vett érték sem nulla, sem egy nem lehet. E tengely

mentén egyszerű elhelyezni a modern vállalatelméleteket: a szerződéses elméletek a

nulla értéknél, az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet pedig az egyes értéknél

helyezhető el.214

Tekintettel arra, hogy az aktorok magatartására vonatkozó feltevésem, a misesi

emberi cselekedet koncepció, a szubjektív értelemben vett korlátozott racionalitás

214 Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet egyes szerzői nem a fenti szélsőséges véleményt képviselik. Az elmélet kifejtésekor (2.5. pont) hangsúlyoztam, hogy ez a vállalatelméleti ág formálódása során jelentős mértékben építkezett a szerződéses vállalatelméletek kritikájára is. Ebből következően néhány szerző (például Langlois és Robertson 1995) nem csupán az implicit tudással hozza kapcsolatba a vállalat határait, azaz elméletük a mag dimenzión nem az egyes értéknél helyezhető el. A két szerző elméletét azon elméletek között említettem, melyek jelentősen hozzájárulnak a többdimenziós megközelítéshez, és valójában „túlmennek” az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméleten. Ez azt jelzi, hogy tulajdonképpen az ún. tiszta evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet kiforrására nincs is szükség, hiszen magának e vállalatelméleti ágnak a fejlődése veti fel az általánosabb vállalatelmélet iránti igényt, így az már a formálódás fázisában letért a „tiszta” útról. Az viszont kétségtelen, hogy ez előbbi megállapításom nem tükröz általános véleményt, és több szerző (Madhok 1996, Conner 1991) is a „tiszta” utat képviseli.

127

talaján áll, amelybe a tévedések is beleférnek, sem a vállalat határai, sem a vállalati

szervezet nem okolható meg kizárólag objektív tényezők által. Lehetséges, hogy a

vállalat által belsővé tett tranzakciók köre és a szervezet jellege tévedések

következménye. Álláspontom szerint ugyanis hosszabb távon a piaci folyamatokban

nem feltétlenül korrigálódik minden hibás döntés.215 A hiba súlyosságától függ, hogy a

korrekció megvalósul-e vagy sem. Ha a vállalatok többsége nem hoz olyan jellegű hibás

döntéseket, amelyek hosszú távon is veszteségeket okoznak, akkor a hibásan döntő

vállalatok tartósan fennmaradhatnak216, így a szelekció még hosszú távon sem

feltétlenül vezet optimális megoldásokhoz.217 Nincs szó tehát arról, hogy akár a tágan

értelmezett tranzakciós költség probléma megoldása, akár az implicit szervezeti tudás

használata és létrehozása optimális lenne.

6.3. Vállalkozási dimenzió

A többdimenziós vállalatelmélet emberi magatartásra vonatkozó alapfeltevése a

módosított misesi emberi cselekedet (human action) koncepció (5.1.2. pont). Ez

alapján a vállalkozás elválaszthatatlan attribútuma az egyéni magatartásnak. Olyan

emberi akciót jelent, amely nem a kalkulációt (hatékonyságkeresés) foglalja magába, és

amely jelentős mértékben az egyén szubjektív jellemzőinek függvénye. Erre a

magatartásformára azért van szükség, mert a jelenben kell döntéseket hozni a

215 Ez a nézet különbözik az osztrák iskola (Hayek 1946, 1978) nézetétől, miszerint a piac korrigálja az egyéni terveket, és az egyensúly felé mozgatja az egyéni akciókat. E végső egyensúlyi állapot azonban csak teoretikus, a valóságban még az egyensúly elérése előtt megváltoznak azok a változók (ízlések, technológia, erőforrások), amelyek az egyensúlyt definiálták, és így elmozdul a vonzáspont is (Palermo 1998). (Palermo (1998) azt is megjegyzi, hogy Hayek és Kirzner semmilyen szigorú bizonyítékkal nem szolgált arra nézve, hogy a piaci folyamatok konvergálnak, ez egyszerű tapasztalati megfigyelés.) 216 A probléma tulajdonképpen azzal kapcsolatos, hogy milyen szelekciós kritérium szerint működik a piac. Több szerző is megfogalmazta véleményét ebben a kérdésben. Alchian (1950) szerint a túlélés kritériuma a pozitív profit, ez tulajdonképpen egy gyenge szelekciós mechanizmust feltételez. Friedmann (1953) szerint erős a szelekció, ezért csak a maximális profitot elérő cégek maradhatnak fent a piaci versenyben. A Friedmann által bevezetett elv, az ún. „as if” elv szerint valamilyen, nem specifikált szelekciós mechanizmusnak köszönhetően a megfigyelt magatartás úgy interpretálható, mintha valamely explicit optimalizációs folyamat (profitmaximalizálás) eredménye lenne. Williamson szerint a szelekciós kritérium a költségminimalizálási hatékonyság. Az említett szerzők csupán egyetlen dimenzió mentén képzelik el a szelekciót. Ezzel szemben Dosi (1995) többdimenziós szelekciót gondol el. Feltevéseimből egy gyenge szelekciós kritérium következik. Ennek az az oka, hogy a szubjektív korlátozott racionalitás (emberi cselekedet koncepció) és a tudásprobléma miatt az is elképzelhető, hogy egy piacon akár minden cég egyszerre is tévedhet. A céltudatos emberi cselekedet (Mises 1949) ugyanis összhangban van a tévedésekkel és próbálkozásokkal, mivel az egyének nem tudják, hogy akcióik elérik-e a kívánt célt, és eltérő véleménnyel vannak arról, hogy milyen magatartás lesz hatékony. (Loasby 1999)

128

bizonytalan jövőre vonatkozóan, vagyis (misesi értelemben) minden akció a jövőre

irányul. E feltevésből következik tehát, hogy a többdimenziós vállalatelméletnek

magába kell foglalnia a vállalkozást. Ezt a modern vállalatelméletek nem valósítják meg,

ugyanis a vállalkozást nem tekintik olyan elemnek, amelyet feltétlenül be kellene

építeniük elméletükbe. A szerződéses elméletek esetében nyilvánvaló a vállalkozói elem

hiánya, erről már szóltam a 5.2.2.1. pont alatt. Az evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelmélet felismeri ugyan annak szükségességét, hogy a vállalkozói tevékenységet

be kell építeni az elméletbe, de ezt a feladatot ez ideig nem végezte el. Annak, hogy a

vállalkozás nem kerül intenzív kapcsolatba a modern vállalatelméletekkel, legfontosabb

oka abban áll, hogy a vállalkozás értelmezése nem egyértelmű, sőt akár zavarosnak is

tekinthető. Nézetem szerint csak akkor teremthető meg a kapcsolat a vállalkozás és a

vállalatelmélet között, ha legelőször is a vállalkozás tartalmát tisztázzuk. Ezen ok miatt

e ponton nyitni kell a vállalkozáselmélet irányába, és meg kell határozni a vállalkozás

tartalmát.218

A tisztánlátás miatt szólni kell arról, hogy a vállalkozásnak két szintje létezik: az

egyik az emberi cselekedetben meglévő egyéni vállalkozói elem, a másik a piacon

megjelenő vállalkozás (Kirzner 1979:117). A két szint természetesen kapcsolódik

egymáshoz: a piaci vállalkozás az egyének magatartásában megnyilvánuló vállalkozói

elemek eredője. Mivel a vállalkozói elemet az egyén szintjén a magatartásban mindig

megjelenő momentumnak tekintjük (az emberi cselekedet koncepció talaján), így a

vállalkozás is természetes kísérőjelensége a piaci folyamatoknak. A többdimenziós

vállalatelméletben a vállalkozási dimenzió nem az egyéni, hanem a piaci vállalkozásra

vonatkozik, amely szerves kapcsolatba hozza a vállalatot a piaci folyamatokkal. (A piaci

folyamatok, azaz a vállalkozás nélkül a vállalat nem érthető meg.)

Ugyanakkor a vállalkozás kiterjeszthető arra a tevékenységre (képességre) is,

amely a szervezet összes tagja által kifejtett vállalkozói tevékenység interakcióiból

megvalósuló eredmény befolyásolására, alakítására irányul (Ionnides 1999:91).219 Ez

olyan tevékenységeket foglal magába – például a monitoring vagy más vezetői funkciók

–, amelyekre a szerződéses vállalatelméletek is figyelmet fordítanak, csak más

217 A hosszú távú szelekciós mechanizmus és az optimalizáció kérdéséről lásd: Jovanovic (1982), Hodgson (1994). 218 Elismerem, hogy ezzel eltérek a szorosan vett vállalatelmélettől, de a vállalkozás értelmezése híján nem lehet általános vállalatelméletet alkotni.

129

aspektusból: hatékonysági (kalkulációs) megközelítésben értelmezik őket. Nézetem

szerint a belső vállalkozás csakis a misesi emberi cselekedet koncepció talaján állja meg

a helyét abban a formában, ahogy Ionnides (1999) leírja. Hogyan látható ez be? Az

egyének magatartásában mindig megnyilvánuló vállalkozói elem miatt nem lehet

akcióikat előre kalkulálni, sőt gyakran még valószínűsíteni sem. Ebből következően a

vezetői feladatok ellátása a beosztottakkal szemben is megköveteli a vállalkozást, azaz

az improvizálást, a kreativitást a monitoring, az ösztönzés és a többi funkció terén is.

A többdimenziós vállalatelméletben az emberi cselekedet feltevésén – a piaci és

a belső vállalkozás megkülönböztetésével – a vállalkozás olyan értelmezése válik

lehetővé, amely a lehető legtágabb értelemben, megszorítások nélkül ragadja azt meg.

(Ez alapján megmagyarázhatóvá válnak a vállalatvezetők között a vezetői feladatok

ellátásában megnyilvánuló hatékonysági különbségek is.)

A vállalkozáskoncepciók220, amelyeket a 8. sz. táblázatban foglalok össze,

tükrözik a piaci és a belső vállalkozás terén megjelenő sokféleséget.221 A táblázattal azt

szeretném demonstrálni, hogy ezek az elméletek a vállalkozás más-más aspektusát

hangsúlyozzák. Az egyes elméletek által kiemelt jegyek (a táblázat utolsó sora)

alapvetően kiegészítik egymást, és nem rivalizálnak egymással. Nézetem szerint a

vállalkozói elméletek összhangja (komplementaritása) megteremthető, ha

továbbvisszük azt a gondolatot, amelyet Harper (1996:82) felvetett: a vállalkozás az

ember gazdasági magatartásának egyike.

Az emberi akciók több jellemzővel írhatók le: a bizonytalanság természete; az

idő természete; az újdonságok és a komplexitás foka; a határozatlanság mértéke. Ezek a

jellemzők adják azt a keretet, amelyben a vállalkozás is meghatározható. Ebben a

megközelítésben a lehetséges emberi akciók sorának két végpontján a szubjektív hit

szerinti cselekvés és a teljesen rutin tevékenység áll222, a vállalkozás a kettő között

helyezhető el. Nem lenne szükség vállalkozói magatartásra, ha az egyének tudása

219 Ionnides (1999) a vállalkozás eme fajtáját belső vállalkozásnak nevezi. Amit ő külső vállalkozás alatt ért, az megfeleltethető a piaci vállalkozásnak. 220 A vállalkozás közgazdasági elméleteinek összefoglalását lásd: Kapás (2000d). 221 A belső vállalkozásra egyedül Leibenstein elmélete vonatkozik, tehát a vállalkozáselméletek a piaci vállalkozás bűvkörében élnek. Ezért állítottam az előzőekben azt, hogy a többdimenziós vállalatelméletnek a vállalkozás tartalmának újragondolását kell ösztönöznie. A fent vázolt vállalkozáskoncepció persze csak egy váz – részleteinek kidolgozása a vállalkozáselmélet feladata –, azokat a fő gondolatokat tartalmazza csupán, amelyekre az általánosabb vállalatelméletnek szüksége van. 222 Harper (1996:82-90) szerint az innováció és a rutin tevékenység áll a két végponton. Ezzel a nézettel vitába szállok, a szubjektív hit szerinti cselekvés szélsőségesebb magatartási forma, mint az innováció.

130

tökéletes vagy valószínűsíthető lenne, azaz parametrikus bizonytalanság állna fent, ha

nem merülnének fel újdonságok, egyszerű, zárt környezetben lennénk, és választásunk

tárgyai tökéletesen determináltak és objektívek lennének. (Ez a keret jellemzi a

szerződéses vállalatelméleteket.) Tekintettel arra, hogy ilyen feltételek nem állhatnak

fent, mert a tudás tökéletlensége és szétszórtsága kizárja azt, ezért vállalkozói

magatartásra mindig szükség van.223 A vállalkozásra a tudáshiány miatt van szükség

(Ikeda 1990).

Bár minden szituációban – eltérő intenzitással, de – szükség van az egyén

magatartásában a vállalkozói elemre (5.1.2. pont), az ezek eredőjeként megnyilvánuló

piaci vállalkozás leginkább komplex helyzetekben, nyitott, dinamikus, strukturálisan (de

nem korlátlanul) bizonytalan világban, korlátozott determináltság esetén, tökéletlen

tudást, szubjektivizmust és reális időt feltételezve jelenti a vállalati magatartás adekvát

formáját. Már Hayek (1945:523) is kiemelte, hogy:

„A gazdasági problémák mindig kizárólag a változás miatt lépnek fel. Amíg a dolgok ugyanúgy alakulnak, mint előtte, vagy úgy, ahogy várják őket, addig nem lépnek fel olyan problémák, amelyek döntést igényelnének, addig nincs szükség új tervekre.”

(A hayeki „tervek” alatt a piaci vállalkozást kell érteni.) Mivel a piaci vállalkozást

meghatározó jellemzők különböző mértékben fordulhatnak elő és kombinálódhatnak,

így a vállalkozói tevékenység is a tevékenységek viszonylag széles spektrumát foglalja

magába. A vállalkozás tehát nem jelent homogén tevékenységet, sok fajtája lehet,

kezdve a kevésbé kreatív tevékenységektől (arbitrázs) egészen az innovációig. Ebben az

értelemben tehát a 8. sz. táblázatban bemutatott vállalkozáselméletek nem riválisak,

egyszerűen csak a széles tartalmú vállalkozói tevékenység más-más fajtáját írják le.

Az a tény, hogy a piaci vállalkozás nem homogén tevékenység, kiinduló

feltevéseinkből is levezethető. Az emberi cselekedet koncepció talaján elfogadott

szubjektíven korlátozott racionalitás szoros kapcsolatban áll a tudással. A tudás

befolyásolja az aktorok magatartását, de mivel szubjektív módon szétszórt, ezért adott

szituációban a különböző egyének magatartása eltérő lesz. Ez azt jelenti, hogy az

emberi cselekedeten belül a hatékonyságkereső és a vállalkozói elem nem azonos

223 A neoklasszikus világ mellett nem lenne szükség vállalkozásra a radikális szubjektivisták (Shackle 1972, Lachmann 1976) által leírt világban sem, mert az általuk feltételezett tökéletesen előre jelezhetetlen világ a

131

módon jelenik meg. Nem tudunk tehát ex ante legjobb választást meghatározni egy

adott szituációban, illetve minden választás legjobb, tekintettel az egyén szubjektív

korlátozott racionalitására.

A többdimenziós vállalatelméletben a vállalkozási dimenzió mentén a nulla érték

a vállalkozói tevékenység teljes negligálását jelenti, ez jellemzi a szerződéses

elméleteket. Az egyes érték azt demonstrálja, hogy a vállalat magatartását csak a

vállalkozás jellemzi. Ez szintén szélsőséges álláspont, és feltevésünk, az emberi

cselekedet koncepció ezt kizárja. A vállalkozási dimenzió mentén tehát a két szélső

érték között helyezhető el a vállalat mindenkori magatartása. Ez azt jelenti, hogy

bármely nulla és egy közötti értéknél valamilyen típusú vállalkozás (a széles skáláról)

mindig tetten érhető a vállalat magatartásában. Az, hogy e skálán melyik „erősségű”

vállalkozói tevékenységről van szó, a már említett tényezőktől függ.

A fentiek alapján még strukturális bizonytalanságban is előfordulhat, hogy a

vállalkozás nem az egyetlen lehetséges válasz a bizonytalanság kivédésére: a

szabálykövetés224 is alkalmazható (O’Driscoll és Rizzo 1986:253). Valójában a

szabálykövetés és a vállalkozás nem inkompatibilisek, mint ahogy azt sokan gondolják,

ellenkezőleg, erősítik egymást. Bizonytalan világban az egyének szabályokat követnek

(Heiner 1983), melyek intézményekben (vállalat) testesülnek meg. Ezek az intézmények

stabilizálják a gazdasági tevékenységet,225 és keretet biztosítanak a vállalkozásra.

Nézetem szerint bizonytalanság esetén éppen a szabálykövetés intézményi megjelenítői,

a vállalatok (és más gazdasági intézmények) adnak lehetőséget a vállalkozásra.226 A

bizonytalanság mértéke ugyanis nem teszi lehetővé, hogy kizárólag a vállalkozás

keretében birkózzunk meg vele. A bizonytalanság egy részét ki kell kapcsolni, s erre

szolgál a vállalat.

Összefoglalva tehát megállapítható, hogy a vállalkozás elválaszthatatlan a

vállalattól, a vállalati magatartás immanens része, sőt a vállalat lényege sem érthető meg

nélküle. Tekintettel arra, hogy a bizonytalanság mértéke – amely legyőzésének egyik

korlátlan bizonytalanság miatt nem ad teret a vállalkozásnak. 224 A szabálykövetésről (adott típusú helyzetben az akcióknak csak viszonylag szűk köre valósul meg) már szóltam az 5.1.2. pont alatt.. 225 A szabályok hosszú távon jobb eredményhez vezetnek, mert csökkentik a kevés tudáson alapuló finomhangolásból származó hibákat (O’Driscoll és Rizzo 1986:258). 226 Ezt a nézetet implicit módon már Coase (1937) is vallotta: bizonytalanság hiányában a vállalat valószínűleg nem jönne létre.

132

eszköze a vállalkozás – szubjektív megítélés tárgya, a vállalkozás is sokféle, eltérő

erősségű formában létezhet.

133

a vállalkozó előtt álló akciók relatív skálája (szűk széles)

a vállalkozói helyzet dimenziói

Leibenstein (1966, 1968, 1975, 1987a, 1987b), Schultz (1975, 1980)

Knight (1921)

Kirzner (1973)

Harper (1996)

Schumpeter (1934)

Penrose (1959)

Shackle (1970, 1972), Buchanan (1980), Buchanan – Di Pierro (1980)

bizonytalanság Leibenstein: nincs szó róla; Schultz: kockázat

strukturális bizonytalanság

nincs bizonytalanság

strukturális bizonytalanság

strukturális bizonytalanság (de nem hangsúlyos)

strukturális bizonytalanság

strukturális bizonytalanság

idő a vállalkozás ex post és ex ante szemlélete

a vállalkozás ex post és ex ante szemlélete

az észlelt profitlehetőségek azonnali kiaknázása, a vállalkozás ex post szemlélete

reális idő; az észlelt profitlehetőségek nem azonnali kiaknázása, a vállalkozás ex post és ex ante szemlélete

a vállalkozás ex post és ex ante szemlélete

a vállalkozás ex post és ex ante szemlélete

szubjektívista idő koncepció; az észlelt profitlehetőségek nem azonnali kiaknázása; a vállalkozás ex ante szemlélete

vállalkozói tudás Schultz: vállalatspecifikus tudás, a tudás megszerzése tudatos; Leibenstein: nem hangsúlyos

potenciálisan objektív percepciók

privát, spontán módon felfedezett; a tudás megszerzése statikus és exogén

potenciálisan objektív feltételezések; a tudás megszerzése részben spontán és részben tudatos

privát tudás privát tudás, a tudás dinamikus megszerzése

privát tudás, tisztán szubjektív gondolatok; a tudás megszerzése dinamikus

vállalkozói tanulási folyamat

nincs szó róla nincs szó róla pszichológiai, exogén kognitív-logikai, dinamikus, endogén folyamat

kumulatív folyamat kognitív, dinamikus folyamat

pszichológiai, exogén

a vállalkozó tévedhetősége

Schultz: ritka a siker; Leibenstein: nincs tévedés

a vállalkozó nem tévedhet (definíció szerint) sikeres a vállalkozó tévedhet, hamis feltételezései lehetnek

kevés a sikeres vállalkozó a vállalkozó tévedhet a tévedés elismerése problémás

vállalkozói lehetőségek Leibenstein: mindig léteznek az X-hatékonyság miatt, objektívek; Schultz: objektíven léteznek

objektíven léteznek; a strukturális bizonytalanság miatt mindig szükség van vállalkozókra

objektíven léteznek; exogén változások hívják életre őket; a vállalkozók mindenképpen felfedezik és kihasználják őket

objektíven léteznek; exogén változások és endogén emberi akciók okozzák; a vállalkozók nem feltétlenül fedezik fel és használják ki őket

objektívek, mindig léteznek

bizonyos mértékig szubjektívek

szubjektíven léteznek; a vállalkozói képzelet endogén módon hívja életre

determinizmus gyenge gyenge gyenge közepes, a determinizmusés a vak véletlen között

gyenge közepes („a múlt számít”)

determinizmus teljes hiánya

a vállalkozói képességet inputnak tekinti

igen (de ritka input) igen (de piacon nem szerezhető meg)

nem nem nem nem nem

a vállalkozó fő jellemzője

Leibenstein: kiküszöböli az X-hatékonyságot; Schultz: képzelőerő

megküzd a bizonytalansággal, vállalkozói értékítéletek

éberség, vállalkozói ítéletek, időzítés

képzelőerő, tapasztalat, kritika a saját nézetekkel szemben

képzelőerő, kezdeményezés, előrelátás

képzelőerő, víziók képzelőerő, eredetiség

8. sz. táblázat: A vállalkozói szituáció jellemzői a különböző vállalkozáselméletekben

Harper (1996) kiegészítve

134

6.4. Piaci dimenzió

Coase (1937) nyomán a modern vállalatelméletek, beleértve az evolúciós-

kompetencia-alapú vállalatelméletet is, a piac adottsága mellett akarják a vállalatot

megérteni, azaz a magyarázatba a piacot nem kapcsolják be. A két vállalatelméleti ág

érvelése azonban különböző: a szerződéses elméletek a vállalat megmagyarázásában

referenciaként kezelik a piacot, míg a másik vállalatelméleti ág nem is utal a piacra,

egyszerűen külső adottságként kezeli azt.

A szerződéses elméletek kétféle álláspontot tükröznek. A szerződések nexusa

elmélet (2.4.2.2.1. pont) a piac és a vállalat között nem tesz különbséget, a vállalatot is a

piac egyik formájának tekinti. Coase és Williamson viszont azt feltételezve kezdik el a

vállalatok elemzését, hogy a gazdasági szervezet alaptípusát a piac jelenti. Szerintük

„kezdetekben volt a piac”, és a vállalat csak később emelkedik ki. Ez azt jelenti, hogy „a

vállalat lényegét a piac prizmáján át akarják megérteni”, a végső referenciát a piac jelenti

(Fourie 1993:41). Mindketten alternatív allokációs mechanizmusnak tekintik a két

intézményt.227 Coase (1937) számára a vállalat lényege az árrendszer elnyomása. Az a

kérdés, hogy miért létezik a vállalat, azonossá vált azzal a kérdéssel, hogy miért nem az

árrendszer koordinálja a termelést.

Véleményem szerint azt az anti-Coase-i kérdést is fel lehet tenni, hogy miért

létezik a piac.228 Sőt Loasby szerint Coase (1937) eredendően rosszul tette fel a

kérdést229: nem azt kell megmagyarázni, hogy miért léteznek vállalatok, amelyek

csökkentik a piaci tranzakciós költségeket, hanem a vállalatot kell felhasználni a piac

megmagyarázásában (Loasby 1999:87). Ha piacgazdaságról beszélünk, akkor miért ne

lehetne beszélni a „szervezetek gazdaságáról” is (Simon 1991). A „szervezetek

gazdasága” felveti azt a kérdést, hogy a gazdasági tevékenység nagy részét miért

227 Coase a vállalat létét, természetét és növekedését a külső piaci tranzakciók internalizálása érveléssel magyarázza. Williamson is követi ezt a gondolatot. 228 „A piac sokkal fontosabb annál, semmint hogy kezdetinek tételezzük fel.” (Loasby 1999:112) 229 Ez persze nem von le Coase érdemeiből a tekintetben, hogy korát messze megelőzte a „miért léteznek egyáltalán vállalatok?” kérdés feltevésével. A korabeli közgazdászok ugyanis a vállalatot adottságnak tekintették.

135

szervezetek (vállalatok) végzik, és milyen szerepet játszik a piac, amely összeköti a

szervezeteket.230

E fenti dilemma a piac és a vállalat egymáshoz való viszonya kapcsán is jelzi,

hogy a vállalatot nem lehet úgy megmagyarázni, hogy az érvelésből kihagyjuk a piacot.

Tisztázni kell – legalábbis elviekben – a piac és a vállalat viszonyát. Nem az a kérdés,

hogy melyik létezett előbb, ez valószínűleg tyúk vagy tojás probléma. El kell ismerni,

hogy a vállalat és a piac elválaszthatatlanul együtt élnek, létezésük korrelációban áll.

Elfogadom azt a nézetet, miszerint a vállalat és a piac is javak (Losaby 1999:112), és

nem természetes adottságok. Nyilvánvaló, hogy e két „jószág” között hasonlóságok, de

generikus különbségek is léteznek. Ezeket kell feltárni.

Coase és Williamson a hasonlóságokra helyezték a hangsúlyt, ezzel a vállalatot

egyfajta „tökéletlenségnek” tekintették a tiszta piachoz képest, hasonlóan, mint ahogy

az általános egyensúlyelméletből is következik (Sawyer 1993). Ennek kapcsán joggal

merül fel az a kérdés, hogy szabad-e a vállalat tipikus és megkülönböztető jegyeit egy

másik kategória, a piac értelmében megmagyarázni, ahogy azt Coase és Williamson

teszik (Fourie 1993). Elvezet-e ez a módszer a vállalat immanens, általános jegyeinek a

megragadásához? A válasz: nem. Ha ugyanis a vállalatot kizárólag a piac értelmében

akarjuk definiálni, akkor nem tudunk olyan attribútumot tulajdonítani neki, amely

megkülönböztetné őt a piactól.231 Ha a vállalatot mint a piac egyik formáját egyfajta

kvázipiacnak tekintjük, akkor a vállalatot mint társadalmi intézményt nem tudjuk

azonosítani. De ha a vállalat természete nem eredeztethető a piacból, akkor mi a

kapcsolata azzal?232 Az egyik legnyilvánvalóbb különbség közöttük éppen az, hogy a

vállalat egy tartós társadalmi struktúra (Fourie 1993).

Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet, miközben adottságként kezeli a

piacot, hangsúlyozza, hogy a vállalatnak más képességei (is) vannak, mint a piacnak,

230 A piacgazdaság a williamsoni „kezdetekben volt a piac” nézetet tükrözi, amelyben a piac az elsődleges, a „szervezetek gazdasága” viszont a vállalatok primátusából indul ki. Az elnevezés valójában az intézmények leírásának sorrendjét határozza meg. Simon (1991) felvetése nyomán arra a következtetésre lehet jutni, hogy egyik elnevezés használata sem helyénvaló, mivel a két intézmény kölcsönösen meghatározza egymást és kölcsönösen függ egymástól. 231 Meg kell jegyezni, hogy nem csak a vállalat piac értelmében történő értelmezése lehetséges, hanem fordítva is, a piac is megragadható a vállalat értelmében. Langlois (1993) például a Teece és szerzőtársai (1994) által megkülönböztetett egyik vállalati típussal, a vállalati hálózattal azonosítja a piacot. Nézetem szerint ez a megközelítés ugyanazon okoknál fogva nem tartható, mint az előbbi. (A vállalati hálózat kutatását egy olyan iránynak tartom, amely a többdimenziós megközelítés bázisán új lendületet vehet.) 232 E kérdés részletes elemzése meghaladja dolgozatom kereteit és szorosan vett témáját is. A kérdéssel csak jelezni szeretném, hogy a vállalatelméleti kutatások egyik iránya éppen ennek a kapcsolatnak a mély feltárása lehet.

136

azaz a két intézmény komplementer. Egészen szélsőséges álláspont az, amely szerint a

piac és a vállalat eredendően és gyökeresen különböző dolgok (Fourie 1989:145),

teljesen különböző funkciókat látnak el (Sawyer 1993). A legfőbb érv e mellett, hogy a

vállalat tud termelni, a piac pedig nem. Úgy gondolom azonban, ebből a tényből még

nem következik, hogy a piacnak és a vállalatnak kizárólag különböző funkciói

lennének. Álláspontom szerint a piac és a vállalat részben helyettesítik egymást, de azt

is fontos elismerni, hogy ki is egészítik egymást.

Milyen téren érvényesül közöttük a helyettesítés?

(1) Mindkettő lehetővé teszi, hogy „intelligensen viselkedhessünk strukturális

bizonytalanságban” (Loasby 1999:117), azaz a tudáshiánnyal való

megküzdés eszközei. A tudáshiány leküzdésének legalapvetőbb módja a

tanulás. A piac és a vállalat is lehetővé teszi a tanulást, de más-más fajtáját

támogatja.233

(2) A vállalat és a piac is eszközök a jövőbeli tranzakciók létrehozására és

megőrzésére, tulajdonképpen a tranzakciók megszervezésének alternatívái,

ahogy Coase és Williamson is gondolják.234

(3) Hayek (1937, 1945) nyomán a piac és a vállalat szintén alternatívák lehetnek,

de nem a tranzakciók megszervezése, hanem a szétszórt tudás koordinálása

terén.235

(4) A piac és a vállalat is azonos „anyagból” vannak, nevezetesen képességekből

(Langlois 1994c).

233 A piac és a vállalat tanulás terén megnyilvánuló különbségeinek leírását lásd: Johnsen (1999). 234 A Coase-Williamson-féle érveléssel, miszerint a piac és a vállalat a tranzakciók megszervezésének alternatív módjai, nem az a probléma, hogy ne lenne igaz, hanem az, hogy nem kizárólag ebben áll a kapcsolat közöttük. 235 Ez a nézet közvetlenül Hayek nézeteiből nem következik, sőt írásaiból ennek ellenkezője olvasható ki. Hayek az árrendszert (piac) tekintette a szétszórt tudás hatékony koordinációs mechanizmusának. Szerinte a piac a legjobb erőforrásallokációs mechanizmus, mert viszonylag olcsó kommunikációs hálózatot jelent (Hayek 1937:45, Hayek 1945:87). A változásokra adott adaptációban felsőbbrendűnek tekintette az árrendszert, mert az minimális információval dolgozik. Mindezek következtében a hayeki perspektíva alapján nincs szükség vállalatra. Hayek azonban egyáltalán nem foglalkozott vállalatelmélettel. A többdimenziós vállalatelmélet megközelítésében más kontextusba is áthelyezhetőek az eredeti hayeki nézetek, így juthatunk arra a megállapításra, hogy a szétszórt tudás koordinációját a vállalat is elvégezheti.

137

Milyen téren különbözik a piac és a vállalat?

(1) A gazdasági hatékonyság a gazdaságban valahol már fellelhető tudás legjobb

használatától függ, a gazdasági haladás pedig az új tudás létrehozásától. A

piac képviseli a hatékonyság elérésének (a létező tudás használatának)

mechanizmusát, a vállalat pedig az új tudás létrehozásának elsődleges

forrása (Loasby 1999:127). Tehát a piac a hatékonyság elérése, a vállalat

pedig az új tudás létrehozása terén rendelkezik komparatív előnnyel.

(2) A vállalatnak szüksége van a piacra, hiszen minden vállalat függ más

vállalatok (például a szállítók) képességeitől is. A piac biztosítja azt, hogy

mások képességeihez hozzáférjünk.236 Ezenkívül a vállalatoknak azért is

szükségük van a piacra, mert nagyszámban bonyolítanak le tranzakciókat.237

A piac viszonya a vállalathoz azonban más síkon határozható meg, nem úgy

merül fel a kérdés, hogy szüksége van-e a piacnak a vállalatra: a piac csupán

a már létező vállalatok közötti kapcsolatot jelenti, azaz a piaci kapcsolatok

összekötik a vállalatokat.

(3) A vállalat és a piac különböző mértékben következményei az egyéni

terveknek. A vállalat hayeki értelemben „tervezett rend”, a piac pedig

„spontán rend” (Hayek 1973).

(4) Létezik olyan viszony, a foglalkoztatás, amely csak a vállalaton belül

értelmezhető. A foglalkoztatás ugyanis nem jelenti a tranzakció

internalizálását, mivel a foglalkoztatási viszony csak a legelső

momentumában, az egyén vállalathoz való csatlakozásakor szerződés (Pitelis

1993:56.) Nincs tehát értelme vállalaton belüli és piaci foglalkoztatásról

beszélni, az természetszerűleg vállalaton belüli dolog.

236 Cohen és Levinthal (1990) abszorpciós képességeknek nevezik azt, hogy a vállalat mennyire tud ezekhez a képességekhez hozzájutni. 237 Casson (1982:163-164) bemutatja azokat a tényezőket, amelyek piac hiányában a cserét akadályozzák. Ez alapján arra a következtésre jut, hogy a vállalat létrehozása összekapcsolódik a piacéval.

138

(5) A vállalat fontos jellemzője, hogy képes a tudással és az információval

takarékoskodni. Ez azzal kapcsolatos, hogy a vállalat szabályokat követ.

(Langlois 1992b)

Mindezek alapján a vállalatot nem lehet úgy prezentálni, mint egyszerű piacot

helyettesítő vagy szimuláló intézményt, a vállalat mint olyan nem származtatható a

piacból, és nem lehet lényege az árrendszer elnyomása.238 Mivel a vállalat bizonyos

értelemben helyettesítője a piacnak, vagyis a két intézmény hasonló jellemzőkkel

rendelkezik, ezért szükséges a piaci dimenzió bekapcsolása a vállalat

megmagyarázásába. Ugyanakkor a különbségek, a két intézmény komplementaritása

szintén a piaci dimenzió beépítése mellett szól, mert a vállalat megkülönböztető

jegyeire irányítja figyelmünket.239

A 9. sz. táblázatban szembeállítom, hogy a modern vállalatelméletek, illetve a

többdimenziós vállalatelmélet miként gondolkodnak a piac és a vállalat szerepéről a

piaci folyamatok, valamint a vállalat oldaláról egyaránt megközelítve a problémát.

A piaci dimenzió a többdimenziós vállalatelméletben arra a kérdésre vonatkozik,

hogy rendelkezik-e piaci jellemzőkkel a vállalat, piac-e a vállalat. Az egyes érték azt

jelenti, hogy a vállalat a piac egyik formája. Ezt kizárólag a szerződések nexusa elmélet

vallja. A többi szerződéses elmélet, elsősorban Coase és Williamson elmélete egyhez

közeli értékkel jellemezhető. Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet a piac és a

vállalat eredendően eltérő jellegét hangsúlyozva nulla értéket kap e dimenzió mentén. A

többdimenziós vállalatelmélet – amely a fentiek alapján elismeri, hogy a vállalat és a

piac hasonló és különböző jellemzőkkel, funkciókkal is rendelkezik – piaci dimenzión

vett értéke nulla és egy között található.

238 Ez azt jelenti, hogy a vállalat mint olyan természete nem magyarázható meg tranzakciós költség megfontolásokkal. Coase (1937) valójában nem a vállalat általános jellemzőit, hanem csak bizonyos jellemzőit tudja megmagyarázni. 239 Nézetem szerint azok a szerzők (Sautet 2000, Mathews 1998), akik a vállalat és a piac eltérő természete mellett érvelnek, valójában a vállalat piaci dimenziójáról beszélnek, amikor azt hangsúlyozzák, hogy a vállalat létrehozása része a piaci folyamatnak.

139

piac szerepe vállalat szerepe

szerződéses elméletek

piaci folyamatok oldaláról adott erőforrások hatékony

allokációját biztosítja az árjelzéseken keresztül

a tulajdonosi jogok és az ösztönzők olyan szerződéses rendszerét biztosítja, amely adott korlátok (információs aszimmetria) között a legnagyobb eredmény elérését teszi lehetővé

vállalat oldaláról a tranzakciók megszervezésének alternatív módjai (a piac jelenti a referenciát)

evolúciós-kompetencia-alapú elmélet

piaci folyamatok oldaláról felfedezésekre ad lehetőséget és

elősegíti a tervek összhangját megtestesíti a vállalkozást

vállalat oldaláról szelekciós környezet az implicit tudás használatának és új implicit tudás létrehozásának helye

többdimenziós vállalatelmélet

piaci folyamatok oldaláról újdonságok kialakulását

eredményezi, meglepetéseket is okozhat

tanuló egység, az innovációs tevékenység bázisa

vállalat oldaláról hozzáférést biztosít más vállalatok képességeihez

csökkenti a tágan értelmezett tranzakciós költségeket és új szervezeti implicit tudást fejleszt ki

9. sz. táblázat: A piac és a vállalat szerepe

6.5. Idő dimenzió

A rövid és hosszú táv elkülönítése szokásos a közgazdasági elméletekben. A

vállalatelméletnek is kezelnie kell az időtávok problémáját. Az idő dimenzió bevezetése

a vállalatelméletbe azt jelenti, hogy a vállalatot rövid és hosszú távon egyaránt meg

tudjuk magyarázni ugyanazon feltevések bázisán, ugyanazzal a magyarázó apparátussal.

Ehhez a vállalkozási, a mag és a piaci dimenzió kapcsán tett megállapításoknak

olyanoknak kell lenniük, hogy mindkét időtáv tekintetében értelmezhetővé tegyék a

vállalatot. Korábban már hangsúlyoztam, hogy a modern vállalatelméletek

egydimenziós jellege abban nyilvánul meg, hogy a vállalatot csak az egyik időtáv

tekintetében tudják megragadni.240 Ebből közvetlenül következik, hogy eltérő érveket

és magyarázó apparátust alkalmaznak az adott időtáv esetében. Ha általános jellegű

140

megközelítést alkalmazunk (adott feltevésrendszerre építkezve) – amely a

többdimenziós keretben valósítható meg –, az idő dimenzió tulajdonképpen

automatikusan megjelenik.

A mag dimenzió keretében megállapítottam, hogy a vállalat egyszerre jelent

megoldást a tágan értelmezett tranzakciós költség problémára és az implicit tudás

létrehozására és használatára. Hogyan jelenik meg ez a két probléma függetlenül az

időtávoktól?

Langlois (1992a, 1993), valamint Langlois és Robertson (1995) megállapították,

hogy a tranzakciós költségek241 csak rövid távon játszanak szerepet. A szerzők a

hagyományos tranzakciós költségekre kell, hogy gondoljanak, amikor azt állítják, hogy a

tranzakciós költségek hosszú távon elvesztik jelentőségüket.242 A tágan értelmezett

tranzakciós költségek nem szűnnek meg hosszú távon sem, hiszen a strukturális

bizonytalanság körülményei között a szereplők tudása sohasem teljes, így tudáshiányuk

csökkentésére folyamatosan törekszenek, ez pedig a tudás és az információk cseréjét

követeli meg, azaz tranzakciós költségekkel jár. Beláttuk tehát, hogy a tranzakciós

költség megfontolások rövid és hosszú távon is szerepet játszanak. Az viszont

kétségtelen, hogy szerepük rövid távon lényegesen fontosabb, mint hosszú távon,

tekintettel arra, hogy a hagyományos tranzakciós költségek hosszú távon már nem

okoznak problémát. Ebből következően rövid távon a tranzakciós költségek

csökkentésére való törekvés intenzívebb kell, hogy legyen, mint hosszú távon, így a

kalkuláción alapuló magatartás (hatékonyságkeresés) rövid távon valószínűbb

magatartás, mint hosszú távon. A szerződéses vállalatelméletek tulajdonképpen ezt az

álláspontot sarkítják le azáltal, hogy kizárólag a hagyományos tranzakciós költségeket

tekintik.

A mag dimenzió alapján a vállalat által megoldott másik probléma az implicit

szervezeti tudás kifejlesztése és a szétszórt tudás használata. Hasonlóan a tágan

240 Részletesen szóltam erről a 3.2. pont alatt. 241 Részletesen szóltam erről a 4.7. pont alatt a dinamikus tranzakciós költségek elméletének tárgyalásakor. 242 Ennek bizonyítékaként felidézem a 4.7.1. pont alatt már említett okokat. Ha a tranzakciók ismétlődnek (hosszú táv): (1) a szerződések „önkikényszerítővé” válnak a reputáció miatt, (2) a kizsákmányolás (hold up) és az erkölcsi kockázat csökken a kölcsönösség és a kooperáció miatt. A tevékenységek rutinszerűvé válásával csökkennek a szerződés költségei – nem abban az értelemben, hogy csökkennek a szerződésírás költségei –, mert a szerződések szükségtelenné válnak: „holnap mindent úgy csinálnak, mint tegnap” (Langlois és Robertson 1995:33). A fentiekből megállapítható, hogy a két szerző a tranzakciós költségek kapcsán a Coase-Williamson-féle értelemben vett tranzakciós költségekről beszél.

141

értelmezett tranzakciós költség problémához, ez is időtávoktól függetlenül létezik.

Korábban már beláttuk, hogy a tudás szétszórtsága olyan jelenség, amely

elkerülhetetlenül fennáll az egész gazdaság és a vállalat szintjén is. Mivel a vállalat a

szétszórt tudás egyfajta koordinációját, és ez alapján új implicit tudás létrehozását végzi

el, ez a magyarázat is független az időtávoktól.

Fentebb a vállalkozási dimenzió kapcsán tett megállapításaim implicit módon

magukba foglalják az idő dimenziót: a vállalat tevékenységében mindig jelen van a

vállalkozás valamely fajtája, csak eltérő intenzitással. Az egyén és a vállalat akcióiban a

vállalkozásra döntően hosszú távon, a cél-eszköz-környezet rendszer változása esetén

van szükség.

A piaci dimenzió terén tett megállapítások – miszerint a vállalat tartalmaz piaci

jegyeket, de a piac is tartalmaz vállalatszerű jegyeket, azaz ezek a jegyek nem abszolútak

– szintén függetlenek az időtávoktól, vagyis rövid és hosszú távon is megállják a

helyüket.

Az idő dimenzió mentén a nulla érték azt reprezentálja, hogy a vállalat az adott

logika szerint csak rövid távon magyarázható meg. Ez a szerződéses vállalatelméletek

esete. Az egyes érték a vállalat magyarázatát csak hosszú távon nyújtja, azaz a

magyarázó apparátus és eszközök (dinamikus tényezők) csak hosszú távon teszik

lehetővé a vállalat megértését. Ez az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletet

jellemzi. A többdimenziós vállalatelméletben az idő dimenzió mentén mért érték e két

szélső érték között helyezkedik el, de abszolút nagyságának nincs jelentősége243, hiszen

maga az érték nem fejez ki semmilyen intenzitást a tekintetben, hogy a rövid vagy a

hosszú táv milyen mértékben „van jelen” a magyarázatban. Az előbbiek szellemében

így akár rögzíthető is az idő dimenzió mentén vett érték a többdimenziós

vállalatelméletben.244

243 Az idő dimenzió ebben a tekintetben különbözik a többi három dimenziótól, mert azoknál az abszolút érték is számít, a szélső értékekhez viszonyítva a vizsgált elem meglétének intenzitását fejezi ki. 244 Kézenfekvő értéknek adódik a 0.5.

142

6.6. A vállalatelméleti kérdések módosítása

A tárgyalt négy dimenzió mentén szemlélve a vállalatot általánosabb

vállalatelmélethez jutunk, mint a modern vállalatelméletek. A fentiekben azt is

bemutattam, hogy a szerződéses és az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletek a

többdimenziós vállalatelmélet speciális eseteinek tekinthetőek bizonyos tiszta feltételek

esetén.

A többdimenziós megközelítés azért vezet általánosabb vállalatelmélethez, mert

dimenziói közvetlenül a modern vállalatelméletek legalapvetőbb fogyatékosságából, az

egydimenziós megközelítésből adódnak. (Részletesen szóltam erről a 3.2. pont alatt a

modern vállalatelméletek újfajta kritikája során.)

A többdimenziós vállalatelmélet kidolgozása kapcsán új megvilágításba kerülnek

a szerződéses elméletek által megfogalmazott, és a vállalatelmélet nagy kérdéseinek

tekintett kérdések is (2.2. pont). A három vállalatelméleti kérdés (miért léteznek

vállalatok, mi determinálja a vállalat határait, mi határozza meg a belső szervezetet)

funkcionális megközelítést tartalmaz (Rathe és Witt 1999). Ez azt jelenti, hogy a vállalat

létének okára a vállalat funkciói által keresik a választ. Ez a funkcionális megközelítés

kiszorít más aspektusokat, amelyeket pedig meg kellene magyarázni. A kiszorított

aspektusok tulajdonképpen az általam a mag dimenzió mellé bevezetett dimenziók. A

mag dimenziót úgy határoztam meg, hogy az a vállalat által megoldott problémát írja le.

Ez nem más, mint amit Rathe és Witt (1999) funkcionális megközelítés alatt értenek.245

A többdimenziós vállalatelmélet dimenzióit az egydimenziós (mag dimenzió)

megközelítés hiányosságaiból eredeztettem. Az alábbi (10. sz.) táblázatban bemutatom,

hogy Rathe és Witt (1999) a vállalat fejlődési megközelítésében hogyan dinamizálják a

vállalatelmélet hagyományos három kérdését. A hagyományos kérdések valójában

statikus kérdések, ez érthető is, hiszen a szerződéses vállalatelméletek – melyek statikus

elméletek – fogalmazták meg őket. A táblázatban bemutatott dinamizált kérdésekről

megállapítható, hogy azok valójában a többdimenziós vállalatelmélet által a mag

245 A két szerző a funkcionalista megközelítéssel szemben a vállalat fejlődési megközelítése mellett érvel. Chandler (1990, 1992a) nyomán tudjuk, hogy minden vállalat jelentős változásokon megy át élete során, a vállalatok időigényes folyamatokban alakulnak ki. Adódik a kérdés, hogy a változásoknak milyen szerepük van a vállalat természetében. A vállalat fejlődési megközelítése éppen azokat a fejlődési szabályosságokat kutatja, amelyek a vállalatok kialakulásában és változásában szerepet játszanak. (A fejlődési megközelítés szerint kell lennie valamilyen szabályosságnak abban, ahogyan a vállalatok a változásokra reagálnak.)

143

dimenzió mellé bevezetett dimenziókra vonatkoztathatóak/vonatkoznak.246 Vizsgáljuk

meg ezt a kapcsolódást közelebbről!

hagyományos (statikus) vállalatelméleti

kérdések dinamikus vállalatelméleti kérdések

1. kérdés Miért léteznek vállalatok? Milyen folyamat vezet az új vállalatok létrehozásához?

2. kérdés Mi determinálja a vállalat határait? Hogyan fejlődik együtt a piac és a vállalat? 3. kérdés Mi határozza meg a belső szervezetet? Milyen szabályosságok léteznek a belső

szervezet fejlődésében, és mitől függ, hogy melyik utat választja a vállalat?

10. sz. táblázat: A három vállalatelméleti kérdés dinamizálása

Önmagában az a tény, hogy a hagyományos vállalatelméleti kérdések mellé azok

dinamikus változatait is felsorakoztatjuk, az idő múlásával való számolást vonja

magával. Mindhárom új kérdés utal tehát az idő dimenzióra: a változások, folyamatok

csak akkor értelmezhetőek, ha számolunk az idő múlásával. Rathe és Witt (1999)

kérdéseire tehát csak a többdimenziós vállalatelmélet keretében lehet válaszolni.

Az idő dimenzió mellett a vállalkozási és a piaci dimenzió bekapcsolása is

szükséges a dinamizált vállalatelméleti kérdések megválaszolásához. Az első kérdés a

vállalkozói dimenzió problémája, mivel a vállalatok valamely vállalkozói gondolat köré

szerveződnek (Witt 1998a, 1998b, Ioannides 1999), s létrehozásukban a vállalkozónak

van kulcsszerepe. A második kérdés a piac-vállalat dichotómiára vonatkozik, s így a

piaci dimenzió beépítésének szükségességét veti fel. A harmadik dinamizált kérdés a

vállalkozói és a mag dimenziók segítségével válaszolható meg, hiszen a belső szervezet

alakulására a vállalkozó és a vállalat által megoldott probléma természete hat.

Ily módon a többdimenziós vállalatelmélet a statikusan megfogalmazott

vállalatelméleti kérdések által negligált aspektusokkal is számol. Mindez azt jelenti, hogy

kiszélesíti magukat a vállalatelméleti kérdéseket is. Első ránézésre talán furcsának

tűnhet, hogy egy elmélet felvázolása után vonjuk meg azokat a kérdéseket, amelyekre

az választ ad. A többdimenziós vállalatelmélet esetében azonban nem áll fent

ellentmondás: az elmélet kiinduló kérdései ugyanis csak megközelítési módjukban, és

nem tartalmukban különböznek az elmélet kidolgozása után leszűrhető kérdésektől.

246 Rathe és Witt (1999) természetesen az enyémtől eltérő cél érdekében módosította a vállalatelméleti kérdéseket.

144

Éppen az vezetett az eredeti kérdések dinamizálásához, hogy a többdimenziós

megközelítés kitágította perspektívánkat.

A fentiek fényében tehát a Holmström és Tirole (1989) által megfogalmazott

vállalatelméleti kérdések dinamizált változatait javaslom használni. Nem arról van szó,

hogy a hagyományos kérdéseket el kellene vetni, azok is releváns kérdések, de csak

adott cél-eszköz-környezet struktúrában. Ha a cél-eszköz-környezet változik, a

dinamikus kérdésekre adott válaszok magyarázzák meg a vállalatot. Tulajdonképpen a

dinamizált kérdések magukba foglalják és kibővítik a hagyományos kérdéseket, így

azokat nem vetjük el, ha a módosított kérdéseket tekintjük relevánsaknak.247 Az a tény,

hogy a tudomány által vizsgált kérdések a tudomány fejlődése során módosításra, vagy

finomításra szorulnak, teljesen természetesnek tekinthető.

247 Rathe és Witt (1999) az általuk módosított három vállalatelméleti kérdést mereven szembeállítják a hagyományos kérdésekkel. Valójában a két szerző a funkcionalista vállalatelmélettel szemben – amely alatt nem gondolhatnak másra, mint a szerződéses vállalatelméletekre, bár ezt nem teszik egyértelművé – a fejlődési vállalatelmélet javaslatával az evolúciós-kompetecia-alapú vállalatelméletet támogatják. Ily módon megmaradnak az egydimenziós megközelítésnél, hiszen a vállalat megmagyarázásában kizárólag a fejlődést biztosító tényezők (tudás, kompetencia) szerepét vizsgálják. Kérdéseiket a szerződéses elméletekkel szemben, azok kritikájaként mutatják be. Én viszont a fentiekben azt világítottam meg, feloldva a hagyományos és a dinamizált kérdések feszültségét, hogy kérdéseik – bár ők ezeket nem e szándékkal fogalmazták meg – valójában a többdimenziós vállalatelmélet kérdései.

145

7. ÖSSZEFOGLALÁS

7.1. Új tudományos eredmények

A következőkben összefoglalom azokat az új vagy újszerű tudományos

megállapításokat, amelyeket dolgozatomban tettem.

(1) A modern vállalatelméletek legkomolyabb fogyatékossága, hogy egydimenziós elméletek.

A szakirodalomban az egyes vállalatelméletekkel szemben megfogalmazódó

kritikák az elméleteknek csak egy-egy részelemét kérdőjelezik meg, s az elmélet

egészét kiegészíthetőnek, átalakíthatónak tekintik. A modern vállalatelméletek

kritikáinak tanulmányozása nyomán arra a következtetésre jutottam, hogy a két

vállalatelméleti ág saját utas fejlődése nem képes minden elméleti problémát

megoldani. A „toldozgatás-foltozgatás” módszere nem emeli ki az elméleteket

abból a keretből, megközelítésből, amelyben vannak, így az elméletek

kulcsproblémájának megoldása ezzel a módszerrel nem valósítható meg. A

vállalatelméleti kérdések általánosabb érvényű megválaszolásához tehát új

megközelítés szükséges, olyan, amely nem csupán az elméletek egy-egy

részelemét fejleszti tovább vagy pontosítja, hanem a „gyökérproblémára” ad

megoldást. Ez az új megközelítés, amit többdimenziós vállalatelméletnek

nevezek, a modern vállalatelméletek újfajta kritikáján alapul.

Teóriám szerint a szerződéses és az evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelméletek legkomolyabb fogyatékossága („gyökérproblémája”), hogy

egydimenziós elméletek. Az egyetlen dimenzió, amely mentén a vállalatot

tekintik az általa megoldott probléma lényegére vonatkozik (mag dimenzió).

Ennek megfelelően a szerződéses elméletek a tranzakciós költségek

csökkentésében, míg az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet a szétszórt

implicit (tacit) tudás használatában és kifejlesztésében látják a vállalat lényegét.

Az elméletek további kritikája ebből az újfajta kritikából eredeztethető, és csak

eme alapkritika részletezését jelenti.

146

Az egydimenziós megközelítés miatt a modern vállalatelméletek további saját

berkein belüli fejlődése sem vezet a vállalat általánosabb elméletéhez.

(2) A többdimenziós vállalatelmélet dimenzióit – mag, vállalkozási, idő és piaci dimenziók

– a modern vállalatelméletek hiányosságai alapján lehet megállapítani.

A hiányosságok feltárásában a fenti újfajta kritika bázisán jelentősen lehet

támaszkodni a modern vállalatelméletek egyik ága, a még csak napjainkban

formálódó evolúciós-kompetencia-alapú elmélet nézeteire, melyeket többnyire a

szerződéses elméletekkel szembeni kritikaként fogalmaz meg, illetve a

vállalatelméleti irányzatok komplementaritását hangsúlyozó elméletekre.

Ezek alapján a modern vállalatelméletek nem képesek a vállalatot mindkét

időtáv esetében magyarázni (idő dimenzió hiánya), nem építik be a vállalkozást

elméletükbe (vállalkozási dimenzió hiánya), és nem szólnak a vállalat és a piac

kapcsolatáról (piaci dimenzió hiánya).

(3) A többdimenziós vállalatelmélet általános jellege megköveteli, hogy a modell felépítése

során szigorú kiinduló feltevésekkel ne éljünk. Ennek megfelelően a többdimenziós

vállalatelmélet alapfeltevései: a tudásprobléma, az emberi cselekedet koncepció, a reális idő

koncepció, és a bizonytalanság.

A modern vállalatelméletek szakirodalomban fellelhető kritikája, de

különösképpen az általam megfogalmazott újfajta kritika alapján a

többdimenziós vállalatelméletnek nézetem szerint az alábbi kérdésekben kell a

feltevéseket megvonnia: (1) az aktorok tudására, (2) az aktorok magatartására és

(3) a piaci környezetre vonatkozó feltevések, valamint (4) az idő szemlélete.

A közgazdaságtudományból „kiemelhetőek” azok a nézetek, amelyek egy

általánosabb vállalatelmélet kidolgozásához szükségesek. Ezek: a tökéletlen,

szubjektíven szétszórt tudás (tudásprobléma), az emberi cselekedet (human

action) koncepció, a reális idő feltevése, a parametrikus illetve a strukturális

bizonytalanság feltevése.

147

(4) A többdimenziós vállalatelmélet építőkövei: a piaci folyamatok elmélete, a vállalkozás-

és a beágyzottság-elmélet.

A többdimenziós vállalatelmélet építőkövei közé azokat az elméleteket sorolom,

amelyek nem részei ugyan magának a többdimenziós vállalatelméletnek, de

szorosan kapcsolódnak hozzá, nélkülük az nem megalapozott. E teóriák

kapcsolatba hozása a többdimenziós vállalatelmélettel magukból a kiinduló

feltevésekből következik. Három elmélet áll szoros kapcsolatban a

vállalatelmélettel: a piaci folyamatok elmélete, a vállalkozáselmélet és a

beágyazottság-elmélet.

A többdimenziós vállalatelmélet modellje a következő:

(5) A mag dimenzió alapján a vállalat egyszerre jelent megoldást a tágan értelmezett

tranzakciós költség problémára, valamint a szétszórt implicit (tacit) tudás használatára és

kifejlesztésére.

A gazdaság nem állhat csupán egyszemélyes termelőkből, mert a komplementer

tevékenységek specializációjából származó előnyök csak többszemélyes

(hierarchikus) struktúra (vállalat) keretében használhatóak ki úgy, hogy abból

minden fél részesüljön. Ez a vállalat létének végső oka. Ez alapján a vállalat által

megoldott probléma a már létező vállalat határainak kérdésére vonatkozik.

A vállalat egyidejűleg a tágan értelmezett tranzakciós költség probléma

megoldását és a szétszórt implicit tudás használatát, koordinálását is biztosítja.

Egyik vagy másik probléma azért kerülhet előtérbe adott helyzetekben, mert a

két probléma eltérő intenzitással áll fent.

(6) A vállalkozási dimenzió szerint a vállalat magatartásában mindig fellelhető a széles

spektrumú vállalkozói tevékenység valamely fajtája, a vállalkozás a vállalat immanens része.

A vállalkozás – kiinduló feltevésünk, az emberi cselekedet koncepció alapján – a

vállalati magatartás immanens része, amely a vállalat megértését összekapcsolja a

piaci folyamatokkal. Különböző helyzetekben eltérő mértékben van rá szükség,

leginkább strukturális bizonytalanság esetén. Mivel a piaci vállalkozást

meghatározó jellemzők különböző mértékben fordulhatnak elő és

148

kombinálódhatnak, így a vállalkozói tevékenység is a tevékenységek viszonylag

széles spektrumát foglalja magába.

A vállalat mint olyan, azáltal, hogy szabályokat követ, a bizonytalanság egy

részét kiiktatja, így ad teret a piaci vállalkozói tevékenységnek. A vállalkozás és a

szabálykövetés tehát nem zárják ki egymást.

(7) A piaci dimenzió alapján a vállalat nem érthető meg a piac bekapcsolása nélkül, mivel a

vállalat és a piac helyettesítői, de kiegészítői is egymásnak.

A vállalat nem lehet értelmezhető úgy, mint egyszerű piacot helyettesítő

intézmény, a vállalat mint olyan nem származtatható a piacból. Mivel a vállalat

bizonyos értelemben helyettesítője a piacnak, vagyis a két intézmény hasonló

jellemzőkkel rendelkezik, ezért szükséges a piaci dimenzió bekapcsolása a

vállalat megmagyarázásába. Ugyanakkor a különbségek (a két intézmény

komplementaritása) szintén a piaci dimenzió beépítése mellett szólnak, mert a

vállalat megkülönböztető jegyeire irányítják figyelmünket.

(8) Az idő dimenzió arra vonatkozik, hogy a vállalatot adott feltevések bázisán, adott

magyarázó apparátussal rövid (adott cél-eszköz struktúra) és hosszú távon (változó cél-

eszköz struktúra) is meg lehet magyarázni.

A vállalkozási, a mag és a piaci dimenzió kapcsán tett megállapításoknak

olyanoknak kell lenniük, hogy mindkét időtáv tekintetében értelmezhetővé

tegyék a vállalatot. A kiinduló feltevések bázisán mindhárom dimenzió esetében

teljesül ez.

(9) A többdimenziós vállalatelmélet a vállalat általánosabb elmélete, melynek a modern

vállalatelméletek speciális esetei. Ebből következően a hagyományos vállalatelméleti kérdések

általános verziói is megfogalmazhatóak.

A szerződéses vállalatelméletek rövid, míg az evolúciós-kompetencia-alapú

elmélet hosszú távon képesek a vállalat magyarázatát nyújtani. A többdimenziós

vállalatelmélet új megvilágításba helyezi a szerződéses vállalatelméletek által

megfogalmazott, és a vállalatelmélet nagy kérdéseinek tekintett kérdéseket is. A

szélesebb tartalmú (dinamizált) kérdések az alábbiak: (1) Milyen folyamat vezet

149

az új vállalatok kialakulásához? (2) Hogyan fejlődik együtt a piac és a vállalat? (3)

Mitől függ, hogy a vállalat melyik szervezeti fejlődési utat választja?

A dinamizált kérdések magukba foglalják és kibővítik a hagyományos

kérdéseket, így azokat nem vetjük el, ha a módosított kérdéseket tekintjük

adekvátaknak.

150

7.2. A kutatási eredmények jelentősége és további kutatási irányok

A többdimenziós vállalatelmélet modelljének felvázolásával az általánosabb

vállalatelmélet struktúráját kívántam meghatározni. Ezen a kereten belül a modell

természetesen továbbfejleszthető és részkérdések elemzése is elvégezhető. Mindez azt

jelenti, hogy a kutatás nincs lezárva, továbbra is ezzel a témával kívánok foglalkozni.

Dolgozatomban néhány ponton már utaltam is azokra a kérdésekre, amelyek kutatása

új irányokat vehet a többdimenziós vállalatelméleti modell bázisán. Az alábbiak

merültek fel a téma tárgyalása során:

(1) A vállalkozói tevékenység pontosabb meghatározása és elemzése.

(2) A piac és a vállalat kapcsolatrendszerének mélyebb feltárása.

(3) A piaci folyamatok elméletének, a piac megértésének újragondolása a

„piacot csináló” vállalat elméletének felhasználásával.

(4) A vállalati szervezeti struktúrák elemzési és értékelési szempontjainak

újragondolása.

(5) A vállalati stratégia elméletének, valamint a vállalatelmélethez szorosan

kapcsolódó stratégiai problémák (diverzifikáció, kihelyezés, stratégiai

szövetségek, virtuális vállalat) kutatása.

A fentieken túl, a többdimenziós vállalatelméletre alapozva újragondolhatóak

és/vagy kiegészíthetőek azok a közgazdasági elméletek, amelyek erőteljesen igénylik a

vállalatelméleti megalapozottságot. Közülük kettőt emelek ki, amelyek napjainkban

váltak/válnak intenzíven kutatott területekké: vállalati fúziók és vállalati hálózatok

elmélete. Természetesen úgy gondolom, hogy e kettőn kívül más elméleti utak is

nyíl(hat)nak, olyanok is, amelyeket most még nem látok, de a kutatásaim során rájuk

bukkanhatok.

A dolgozatomban tett új vagy újszerű tudományos megállapításoknak

alapvetően elméleti jelentőségük van, hiszen a közgazdasági elmélet egy adott ágában

folytattam kutatásaimat, s megállapításaim is elméleti jellegűek. Úgy vélem, hogy a fent

említett, vállalatelmélethez kapcsolódó elméleti területek továbbfejlődéséhez és

151

gazdagításához hozzájárulhat a többdimenziós vállalatelmélet. Téziseim legfontosabb

jelentőségét azonban magának a vállalatelméletnek a továbbfejlesztésében látom. Ez

természetes, hiszen bármely elméleti tudomány eredményei alapvetően magát az adott

tudományterületet gazdagítják, nem vitatva persze, hogy más területek fejlődését is

segítik. Mint minden elmélet, a többdimenziós vállalatelmélet sem ígéri azt, hogy a

gyakorlat számára közvetlenül hasznosítható megállapításai lennének. Azt gondolom,

modellem segít „ráérezni” arra, hogy hogyan kell a vállalatról mint olyanról

gondolkodni, s nem arra szolgál, hogy a valós gazdaság vállalatai tevékenységük

végzéséhez konkrét útmutatást kapjanak.

Az eredmények elméleti jelentőségét hangsúlyozva, két olyan gyakorlati

problémát mégiscsak látok, ahol elméletem közvetetten felhasználható: a vállalat

adekvát koncepciója (1) a gazdaságpolitikai döntéshozók döntéseinek

(vállalkozásfejlesztés, iparpolitika, stb. terén) megalapozottságát növeli, és (2) a vállalati

stratégia alkotóit segíti a helyes stratégia kidolgozásában.

Bár dolgozatomban a kiinduló feltevések alapján logikai dedukció segítségével

jutottam a következtetésekre, fontosnak tartom a felállított többdimenziós

vállalatelméletből predikciók levonását és azok tesztelését is. Ennek keretében a

későbbiekben kidolgozhatónak tartok egy olyan módszert, amellyel a modell

érvényessége nem csak logikai úton igazolható, hanem empirikusan is tesztelhető.

Végül, de nem utolsó sorban dolgozatom hozzájárulhat – a magyar

közgazdasági felsőoktatásban jelenleg még hiányzó, de az angolszász régióban komoly

szerepet játszó kurzus – a „Gazdasági szervezetek közgazdaságtana” című kurzus

tananyagának kidolgozásához és a hozzákapcsolódó egyetemi jegyzet elkészítéséhez.

152

IRODALOM

Aghion, P. – Tirole, J. (1997) Formal and Real Authority in Organizations. Journal of

Political Economy 105. 1:1-29. Akerlof, G. A. (1972) The Markets for Lemons: Quality Uncertainty and Market

Mechanism. Quarterly Journal of Economics 84. 3:488-500. Alchian, A. A. (1950) Uncertainty, Evolution, and Economic Theory. Journal of

Political Economy 58:211-221. Alchian, A. A. – Demsetz, H. (1972) Production, Information Cost, and Economic

Organization. American Economic Review 62:777-795. Alchian, A. A. – Woodward, S. (1987) Reflections on the Theory of the Firm. Journal

of Institutional and Theoretical Economics 143:110-136. Alchian, A. A. – Woodward, S. (1988) The Firm is Dead, Long Live the Firm. A

Review of Oliver Williamson’s The Economic Institution of Capitalism. Journal of Economic Literature XXVI:65-79.

Amit, R. - Schoemaker P. (1993) Strategic Assets and Organizational Rent. Strategic Management Journal 14:33-46.

Aoki, M. (1986) Horizontal vs. Vertical Information Structure of the Firm. American Economic Review 76:971-983.

Aoki, M. (1990) Toward an Economic Theory of the Japanese Firm. Journal of Economic Literature 26. 1:1-27.

Armour, H. O. – Teece, D. J. (1978) Organizational Structure and Economic Performance: a Test of the Multidivisional Hypothesis. Bell Journal of Economics 9:106-122.

Arrow, K. J. (1969) The Organization of Economic Activity: Issues Pertinent to the Choice of Market Versus Non Market Allocation. Megjelent: The Analysis and Evaluation of Public Expenditure: The PPB System. Vol. I. US Joint Committee. Washington, DC. US Government Printing Office.

Arrow, K. J. (1974) The Limits of Organization. W. W. Norton: New York. Arrow, K. J. (1985) Informational Structure of the Firm. American Economic Review

75. 2:303-307. Arthur, W. B. (1989) Competing Technologies and Lock-In by Historical Events.

Economic Journal 99. 1:116-131. Babbie, E. (1995) A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. Budapest. Balassi Kiadó. Barnard, C. (1938) The Functions of the Executive. Cambridge MA: Harvard

University Press. 1962. Barney, J. B. (1986a) Organizational Culture: Can It be the Source of Sustained

Competitive Advantage? Academy of Management Review 11:656-665. Barney, J. B. (1986b) Strategic Factor Markets: Expectations, Luck and Business

Strategy. Management Science 32. 10:1231-1241. Barney, J. B. (1986c) Types of Competition and the Theory of Strategy. Toward an

Integrative Framework. Academy of Management Review 11:791-800. Barney, J. B. (1991) Firm Resources and Sustained Competitive Advantage. Journal of

Management 17:99-120. Barzel, Y. (1982) Measurement Cost and the Organization of Markets. Journal of Law

and Economics 25:27-48.

153

Barzel, Y. (1985) Transaction Costs: Are They Just Costs? Journal of Institutional and Theoretical Economics 141:4-16.

Barzel, Y. (1987a) The Entrepreneur’s Reward for Self-Policing. Economic Inquiry 25:103-116.

Barzel, Y. (1987b) Knights’ Moral Hazard Theory of Organization. Economic Inquiry 25:117-120.

Baudry, B. (1999) L’apport de la théorie des organisations à la conception néo-institutionelle de la firme. Une relecture des travaux de O. E. Williamson. Revue économique 50. 1:45-69.

Baumol, W. J. – Quandt, R. E. (1964) Rules of Thumb and Optimally Imperfect Decisions. American Economic Review 54:23-46.

Baumol, W. J. (1959) Business Behavior, Value and Growth. Harcourt Brace and World. New York.

Baumol, W. J. (1968) Entrepreneurship in Economic Theory. American Economic Review 58. 2:64-71.

Behrens, P. (1985) The Firm as a Complex Institutions. Journal of Institutional and Theoretical Economics 141:62-75.

Black, J. A. – Boal, K. B. (1994) Strategic Resources: Traits, Configurations and Paths to Sustainable Competitive Advantage. Strategic Management Journal 15:131-148.

Boehm, S. (1989) Hayek on Knowledge, Equilibrium and Prices. Wirtschaftspolitische Blätter 36. 2:201-213.

Boehm, S. (1994) Hayek and Knowledge: Some Question Marks. Megjelent: Colonna, M. – Hagemann, H. – Hamonda, O. F. (szerk.): Capitalism, Socialism and Knowledge. The Economics of F. A. Hayek. Vol. II. Edward Elgar. 1994.

Bolton, P. – Dewatripont, M. (1994) The Firm as a Communication Network. Quarterly Journal of Economics 115:809-839.

Boudreaux, D. J. – Holcombe, R. G. (1989) The Coasian and Knightian Theories of the Firm. Managerial and Decision Economics 10. 2:147-154.

Boulding, K. E. (1966) The Economics of Knowledge and the Knowledge of Economics. American Economic Review 58. May:1-13.

Buchanan, J. M. – Di Pierro, A. (1980) Cognition, Choice, and Entrepreneurship. Southern Economic Journal 46. January:693-701.

Buchanan, J. M. (1980) Resource Allocation and Entrepreneurship. Swedish Journal of Political Economy 5:285-292.

Buzády, Z. (2000) Stratégiai szövetségek szervezetelméletei. Vezetéstudomány 7-8:25-43.

Carlsson, B. – Eliasson, G. (1991) The Nature and Importance of Economic Competence. IUI Working Paper No. 294. Stockholm.

Casson, M. (1982) The Entrepreneur: An Economic Theory. Gregg Revivals. Aldershot. 1991.

Casson, M. (1997) Information and Organization. Oxford: Oxford University Press. Chandler, A. D. (1962) Strategy and Structure. Cambridge: MIT Press. Chandler, A. D. (1990) Scale and Scope: The Dynamics of Industrial Capitalism.

Cambridge: MIT Press. Chandler, A. D. (1992a) Organizational Capabilities and the Economic History of the

Industrial Enterprise. Journal of Economic Perspectives 6. 3:79-100.

154

Chandler, A. D. (1992b) What is a Firm? A Historical Perspective. European Economic Review 36:483-492.

Cheung, S. N. S. (1983) The Contractual Nature of the Firm. Journal of Law and Economics 26:1-21.

Coase, R. H. (1937) The Nature of the Firm. Megjelent: Williamson, O. E. – Winter, S. G. (szerk.): The Nature of the Firm. Origins, Evolution, and Development. Oxford University Press, New York, Oxford. 1991.

Coase, R. H. (1972) Industrial Organization: A Proposal for Research. Megjelent: Reprint: Coase, R. H.: The Firm, the Market and the Law. University of Chicago Press. 1988. p. 57-74.

Coase, R. H. (1988a) The Firm, the Market and the Law. Chicago. University of Chicago Press.

Coase, R. H. (1988b) The Nature of the Firm: Origins. Journal of Law, Economics and Organization 4. 1:1-18.

Coase, R. H. (1988c) The Nature of the Firm: Meaning. Journal of Law, Economics and Organization 4. 1:19-32.

Coase, R. H. (1988d) The Nature of the Firm: Influence. Journal of Law, Economics and Organization 4. 1:33-47.

Coase, R. H. (1992) The Institutional Structure of Production. American Economic Review 82. September: 713-719.

Cohen, M. D. (1991) Individual Learning and Organizational Routine: Emerging Connections. Organization Science 2:135-139.

Cohen, W. M. – Levinthal, D. A. (1989) Innovation and Learning: The Two Faces of R&D. Economic Journal 99:569-596.

Cohen, W. M. – Levinthal, D. A. (1990) Absorptive Capacity: a New Perspective on Learning and Innovation. Administrative Science Quarterly 35:128-153.

Cohendet, P. – Llerena, P. – Marengo, L. (1998) Theory of the Firm in an Evolutionary Perspective: A Critical Assessment. Paper for the 2nd Annual Conference of the ISNIE, Paris, 18-19 September, 1998.

Collis, D. J. – Montgomery, C. A. (1995) Competing on Resources: Strategy in the 1990’s. Harvard Business Review July-August:118-128.

Conner, K. R. (1991) A Historical Comparison of Resource-Based Theory and Five Schools of Thought within Industrial Organization Economics: Do We Have a New Theory of the Firm? Journal of Management 17:121-154.

Conner, K. R. – Prahalad, C. K. (1996) A Resource-based Theory of the Firm. Knowledge versus Opportunism. Organization Science 7:477-501.

Cowen, T. – Parker, D. (1997) Markets in the Firms: A Market Process Approach to Management. London: Institute of Economic Affairs.

Cremer, J. (1990) Common Knowledge and the Coordination of Economic Activities. Megjelent: Aoki, M. – Williamson, O. E. – Gustafsson, B. (szerk.): The Firm as a Nexus of Treaties. London: SAGE.

Cremer, J. (1993) Corporate Culture and Shared Knowledge. Industrial and Corporate Change 2. 3:351-386.

Cyert, R. M. – March, J. G. (1963) A Behavioral Theory of the Firm. Cambridge: Blackwell Publishers. 1992.

David, P. A. (1985) Clio and the Economics of Qwerty. American Economic Review 75. 2:332-337.

155

Dahlmann, C. J. (1979) The Problem of Externality. Journal of Law and Economics 22. 1:140-162.

De Alessi, L. (1983) Property Rights, Transaction Cost, and X-Efficiency: An Essay in Economic Theory. American Economic Review 73. 1:64-81.

De Gregori, T. R. (1987) Resources Are Not They Became: an Institutional Theory. Journal of Economic Issues 21. 3:1241-1263.

Demsetz, H. (1967) Toward a Theory of Property Rights. American Economic Review 57:347-359.

Demsetz, H. (1968) The Cost of Transacting. Quarterly Journal of Economics 82:33-53.

Demsetz, H. (1988) The Theory of the Firm Revisited. Journal of Law, Economics and Organization 4. 1:141-161.

Denzau, A. T. – North, D. C. (1994) Shared Mental Models: Ideologies and Institutions. Kyklos 47. 1:1-13.

Dierickx, I. – Cool, K. (1989) Asset Stock Accumulation and the Sustainability of Competitive Advantage. Management Science 35. 12:1504-1511.

Dietrich, M (1991) Firms, Markets, and Transaction Costs. Scottish Journal of Political Economy 38. 1:41-57.

Dietrich, M. (1994) Transaction Cost Economics and Beyond. Towards a New Economics of the Firm. Routledge. London and New York.

Dosi, G. (1995) Hierarchies, Markets and Power: Some Foundational Issues on the Nature of Contemporary Economic Organizations. Industrial and Corporate Change 4. 1:1-19.

Dosi, G. – Egidi, L. (1991) Substantive and Procedural Uncertainty. Journal of Evolutionary Economics 1. 2:145-168.

Dosi, G. – Marengo, L. (1994) Some Elements of an Evolutionary Theory of Organizational Competences. Megjelent: Englander, R. (szerk.): Evolutionary Concepts in Contemporary Economics. Ann Arbor: University of Michigan Press.

Dosi, G. – Nelson, R. R. (1994) An Introduction to Evolutionary Economics. Journal of Evolutionary Economics 4:153-172.

Dosi G. – Teece D. – Winter, S. G. (1990) Les frontières des entrepreprises: vers une théorie de la cohérence de la grande entreprise. Revue d’économie industrielle 51. 1:238-254.

Dow, G. (1987) The Function of Authority in Transaction Cost Economics. Journal of Economic Behavior and Organization 8.13-38.

Eliasson, G. (1990a) Business Competence, Organizational Learning and Economic Growth. IUI Working Paper No. 264. Stockholm.

Eliasson, G. (1990b) The Firm as a Competent Team. Journal of Economic Behavior and Organization 13:275-298.

Englander, E. J. (1988) Technology and Oliver Williamson’s Transaction Cost Economics. Journal of Economic Behavior and Organization 10:339-354.

Fama, E. F. (1980) Agency Problems and the Theory of the Firm. Journal of Political Economy 88. 2:288-307.

Fama, E. F. – Jensen, M. C. (1983a) Agency Problems and Residual Claims. Journal of Law and Economics 26:327-349.

Fama, E. F. – Jensen, M. C. (1983b) Separation of Ownership and Control. Journal of Law and Economics 26:301-326.

156

Foss, K. (1998) Technological Interdependencies, Specialization and Coordination: A Property Rights Perspective on the Nature of the Firm. DRUID Working Paper No. 98-10. Copenhagen.

Foss, K. – Foss, N. J. (1998a) The Knowledge-Based Approach: An Organizational Economics Perspective. Copenhagen Business School, IVS Working Paper No. 98-5.

Foss, K. – Foss, N. J. (1998b) The Market Process and the Firm: Toward a Dynamic Property Rights Perspective. DRUID Working Paper No. 98-14. Copenhagen.

Foss, K. – Foss, N. J. (1999a) Organizing Economic Experiments: The Role of the Firms. DRUID Working Paper No. 99-5. Copenhagen.

Foss, K. – Foss, N. J. (1999b) Understanding Ownership: Residual Rights of Control and Appropriable Control Rights. DRUID Working Paper No. 99-4. Copenhagen.

Foss, N. J. (1993a) Evolutionary Theories of the Firm: Reconstruction and Relations to Contractual Theories. Papers on Economics and Evolution. Max-Planck-Institut zur Erforschung von Wirtschaftssystemen, Jena.

Foss, N. J. (1993b) More on Knight and the Theory of the Firm. Managerial and Decision Economics 14:269-276.

Foss, N. J. (1993c) Theories of the Firm: Contractual and Competence Perspectives. Journal of Evolutionary Economics 3. 1:127-144.

Foss, N. J. (1994a) The Biological Analogy and the Theory of the Firm: Marshall and Monopolistic Competition. Journal of Economic Issues 28:1115-1136.

Foss, N. J. (1994b) The Theory of the Firm: The Austrians as Precursors and Critics of Contemporary Theory. Review of Austrians Economics 7. 1:31-64.

Foss, N. J. (1994c) The Two Coasian Traditions. Review of Political Economy 6. 1:37-61.

Foss, N. J. (1994d) Why Transaction Cost Economics Needs Evolutionary Economics. Revue d’économie industrielle 68. 2:7-26.

Foss, N. J. (1996a) Capabilities and the Theory of the Firm. Revue d’économie industrielle 77:7-27.

Foss, N. J. (1996b) Knowledge-Based Approaches to the Theory of the Firm: Some Critical Comments. Organization Science 7:470-476.

Foss, N. J. (1996c) More Critical Comments on Knowledge-Based Theories of the Firm. Organization Science 7:519-523.

Foss, N. J. (1996d) The Alternative Theories of Knight and Coase. Journal of History and Economic Thought 18. 1:76-95.

Foss, N. J. (1996e) Firms, Incomlete Contracts and Organizational Learning. Human Systems Management 15:17-26.

Foss, N. J. (1997a) Austrian Insights and the Theory of the Firm. Advances in Austrian Economics 4:175-198.

Foss, N. J. (1997b) The Classical Theory of Production and the Capabilities View of the Firm. Journal of Economic Studies 24. 5:307-323.

Foss, N. J. (1997c) Equilibrium vs. Evolution in the Resource-Based Perspective: The Conflict Legacies of Demsetz and Penrose. DRUID Working Paper No. 97-10. Copenhagen.

Foss, N. J. (1997d) On the Relations Between Evolutionary and Contractual Theories of the Firm. Copenhagen Business School, IVS Working Paper No. 97-4.

157

Foss, N. J. (1997e) The Resource-Based Perspective: An Assessment and Diagnosis of Problems. DRUID Working Paper No. 97-1. Copenhagen.

Foss, N. J. (1998a) The Competence-Based Approach: Veblenian Ideas in the Contemporary Theory of the Firm. Cambridge Journal of Economics 22:479-495.

Foss, N. J. (1998b) Edith Penrose and the Penrosians – or why there is still so much to learn from The Theory of the Growth of the Firm. Copenhagen Business School, IVS Working Paper No. 98-1.

Foss, N. J. (1998c) Firms and the Coordination of Knowledge: Some Austrian Insights. DRUID Working Paper No. 98-19. Copenhagen.

Foss, N. J. (1999) The Use of Knowledge in Firms. Journal of Institutional and Theoretical Economics 155. 3:458-486.

Foss, N. J. – Christensen, J. F. (1996) A Process Approach to Corporate Coherence. DRUID Working Paper No. 96-7. Copenhagen.

Fourie, F. C. V. N. (1989) The Nature of the Firms and Markets: Do Transaction Approaches Help? South African Journal of Economics 57. 2:142-160.

Fourie, F. C. V. N. (1993) In the Beginning There Were Markets? Megjelent: Piteleis, C. (szerk.): Transaction Costs, Markets and Hierarchies. Oxford: Basil Blackwell. pp. 41-65.

Fransman, M. (1994) Information, Knowledge, Vision and Theories of the Firm. Industrial and Corporate Change 3. 3:713-757.

Friedman, M. (1953) The Methodology of Positive Economics. Megjelent: Essays in Positive Economics. Chicago. University of Chicago Press.

Furubotn, E. G. – Pejovich, S. (1972) Property Rights and Economic Theory: A Survey of Recent Literature. Journal of Economic Literature 10:1137-1162.

Ghoshal, S. – Moran, P. – Almeida-Costa, L. (1995) The Essence of the Megacorporation: Shared Context, not Structural Hierarchy. Journal of Institutional and Theoretical Economics 151:748-759.

Ghoshal, S. – Moran, P. (1996) Bad for Practice: A Critique of Transaction Cost Theory. Academy of Management Review 21:13-47.

Granovetter, M. (1985) Economic Action and Social Structure: The Problem of Embeddedness. American Journal of Sociology 91:481-510.

Granovetter, M. (1990) A gazdasági intézmények társadalmi megformálása: a beágyazottság problémája. Megjelent: Lengyel, Gy.-Szántó, Z. (szerk.): A gazdasági élet szociológiája, Budapest, 1994. Aula Kiadó.

Granovetter, M. (1992) Economic Institutions as Social Constructions: A Framework for Analysis. Acta Sociologica 35:3-11.

Grant, R. M. (1991) The Resource-Based Theory of Competitive Advantage: Implications for Strategy Formulation. California Management Review 33. 3:114-135.

Grant, R. M. (1996) Toward a Knowledge-Based Theory of the Firm. Strategic Management Journal 17:109-122.

Grossman, S. – Hart, O. (1986) The Costs and Benefits of Ownership: A Theory of Vertical Integration. Journal of Political Economy 94. 4:691-719.

Gunning, J. P. (1993) Entrepreneurists and Firmists: Knight vs. the Modern Theory of the Firm. Journal of the History of Economic Thought 15:31-53.

Hall, R. (1993) A Framework Linking Intangible Resources and Capabilities to Sustainable Competitive Advantage. Strategic Management Journal 14:607-618.

158

Hallwood, C. P. (1994) An Observation on the Transaction Cost Theory of the (Multinational) Firm. Journal of Institutional and Theoretical Economics 150. 2:351-361.

Hannan, M. T. – Freeman, J. (1988) Organizational Ecology. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Harper, D. (1996) Entrepreneurship and the Market Process: An Inquiry into the Growth of the Knowledge. London: Routledge.

Hart, O. – Moore, J. (1990) Property Rights and the Nature of the Firm. Journal of Political Economy 98. 6:1119-1158.

Hart, O. (1988) Incomplete Contracts and the Theory of the Firm. Journal of Law, Economics and Organization 4. 1:119-140.

Hart, O. (1989) An Economist's Perspective on the Theory of the Firm. Megjelent: O. E. Williamson (szerk.): Organization Theory. New York: Oxford University Press. 1990.

Hart, O. (1990) Is “Bounded Rationality“ an Important Element of a Theory of Institutions? Journal of Institutional and Theoretical Economics 146:696-702.

Hart, O. (1995) Firms, Contracts, and Financial Structure. Oxford University Press. New York. Oxford.

Hayek, F. A. (1937) Economics and Knowledge. Megjelent: Individualism and Economic Order. London: Routledge and Kegan Paul. 1976. pp. 33-56.

Hayek, F. A. (1945) The Use of Knowledge in Society. Megjelent: Individualism and Economic Order. London: Routledge and Kegan Paul. 1976. pp. 77-91.

Hayek, F. A. (1946) The Meaning of Competition. Megjelent: Individualism and Economic Order. London: Routledge and Kegan Paul. 1976. pp. 92-106.

Hayek, F. A. (1973) Law, Legislation and Liberty. Vol. 1.: Rules and Order. Chicago: Chicago University Press.

Hayek, F. A. (1978) Competition as a Discovery Procedure. Megjelent: New Studies in Philosophy, Politics, Economics and History of Ideas. London: Routledge and Kegan Paul.

Hayek, F. A. (1995) Két oldalnyi képzelgés a szocialista kalkuláció lehetlenségéről. Megjelent: Hayek, F. A.: Piac és szabadság: válogatott tanulmányok. Budapest. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Heiner, R. A. (1983) The Origin of Predictable Behavior. American Economic Review 73. 4:560-595.

Heiner, R. A. (1985) Uncertainty, Signal-Detection Experiments, and Modeling Behavior. Megjelent: Langlois, R. N. (szerk.): Economics as a Process: Essays in the New Institutional Economics. Cambridge University Press. Cambridge. 1986.

Herbener, J. M. (1991) Ludwig von Mises and the Austrian School of Economics. Review of Austrian Economics 5. 2:33-50.

Hicks, J. R. (1976) Some Questions of Time in Economics. Megjelent: Hicks, J. R.: Collected Essays on Economic Theory. Vol. II. Oxford: Oxford University Press. 1982. pp. 282-300.

Hill, V. W. L. (1990) Cooperation, Opportunism, and the Invisible Hand: Implications for Transaction Cost Theory. Academy of Management Review 15:500-513.

Hodgson, G. M. (1993) Transaction Costs and the Evolution of the Firm. Megjelent: Piteleis, C. (szerk.): Transaction Costs, Markets and Hierarchies. Oxford: Basil Blackwell. pp. 77-100.

159

Hodgson, G. M. (1994) Optimization and Evolution: Winter’s Critique of Friedman Revisited. Cambridge Journal of Economics 18:413-430.

Hodgson, G. M. (1998a) Competence and Contract in the Theory of the Firm. Journal of Economic Behavior and Organization 35:179-201.

Hodgson, G. M. (1998b) Evolutionary and Competence-Based Theories of the Firm. Journal of Economic Studies 25. 1:25-56.

Holmström, B. (1979) Moral Hazard and Observability. Bell Journal of Economics 10:74-91.

Holmström, B. (1982) Moral Hazard in Teams. The Bell Journal of Economics 13:324-340.

Holmström, B. – Milgrom, P. (1991) Multitask Principal-Agent Analyses: Incentive Contracts, Asset Ownership, and Job Design. Journal of Law, Economics and Organization 7. Special Issue: 24-52.

Holmström, B. – Milgrom, P. (1994) The Firm as an Incentive System. American Economic Review 84. 4: 972-991.

Holmström, B. – Roberts, P. (1998) The Boundaries of the Firm Revisited. Journal of Economic Perspectives 12:73-94.

Holmström, B. – Tirole, J. (1989) The Theory of the Firm. Megjelent: Schmalensee, R. – Willig, R. (szerk.): Handbook of Industrial Organization, Vol. 1. Amsterdam: North-Holland.

Hoványi, G. (1999) A vállalat mint tanulórendszer. Egy nyugati vállalatkoncepció kritikája. Közgazdasági Szemle 1:45-52.

Hunt, S. D. (1997) Resource-Advantage Theory: An Evolutionary Theory of Competitive Firm Behavior? Journal of Economic Issues XXXI. 1:59-77.

Hunt, S. D. – Morgan, R. M. (1995) The Comparative Advantage Theory of Competition. Journal of Marketing 59:1-15.

Ikeda, S. (1990) Market Process Theory and “Dynamic” Theories of the Market. Southern Economic Journal 57. 1:75-92.

Ioannides, S. (1999) Towards an Austrian Perspective of the Firm. Review of Austrian Economics 11:77-97.

Jacobson, R. (1992) The Austrian Theory of Strategy. Academy of Management Review 17:782-807.

Jensen, M. C. (1983) Organization Theory and Methodology. Accounting Review 58:319-339.

Jensen, M. C. – Meckling, W. (1976) Theory of the Firm: Managerial Behavior, Agency Costs and Ownership Structure. Journal of Financial Economics 3:305-360.

Jonavonic, B. (1982) Selection and the Evolution of Industry. Econometrica 50. 3:649-659.

Johnsen, H. C. G. (1999) Making Organisational Learning the Basis for an Austrian Theory of the Firm: Problems and Possibilities. Paper for the Workshop on Austrian Economics and the Theory of the Firm, Copenhagen, August 16-17, 1999.

Kaisla, J. (1998) Market Process and the Firm: Some Indications of Rule-following and Entrepreneurship Under Genuine Uncertainty. DRUID Working Paper No. 98-17. Copenhagen.

Kapás, J. (1997) On the Theories of Strategy. International Conference of PhD Students. Conference Proceeding, University of Miskolc, Miskolc. 1997. pp. 32-42.

160

Kapás, J. (1998a) Adalékok a modern vállalatelméletek kritikai összehasonlításához. Doktoranduszok Fóruma, Miskolc, 1998. november 6. Gazdaságtudományi Kar szekciókiadványa, Miskolc. pp. 23-31.

Kapás, J. (1998b) Evolutionary Economics, Strategy and its Need for Computer Support. MicroCad ’98 International Computer Science Conference. Section Management Proceeding, University of Miskolc, Miskolc. 1998. pp. 107-112.

Kapás, J. (1998c) A vállalati stratégia elméletei. Vezetéstudomány 11:47-55. Kapás, J. (1999a) Egy új vállalatelmélet: erőforrás-alapú megközelítés. Összefoglalás és

diagnózis. Vezetéstudomány 2:35-43. Kapás, J. (1999b) A stratégiai menedzsment és a közgazdaságtan határán. MicroCad ’99

International Computer Science Conference. Section Management Proceeding, University of Miskolc, Miskolc. 1999. pp. 73-81.

Kapás, J. (1999c) A vállalat tudása. Vezetéstudomány 6:2-11. Kapás, J. (1999d) A modern osztrák közgazdasági iskola nézeteinek alkalmazása a

vállalatelméletben. Vezetéstudomány 11:22-32. Kapás, J. (1999e) Szükséges-e többdimenziós vállalatelmélet? Az evolúciós

vállalatelmélet kritikai összefoglalása. Közgazdasági Szemle 9:823-841. Kapás, J. (2000a) Modern vállalatelméletek: összefoglalás és kritika. Debreceni Szemle

1:31-52. Kapás, J. (2000b) Multidimensional Theory of the Firm. MicroCad 2000 International

Computer Science Conference. Section Management Proceeding, University of Miskolc, Miskolc. pp. 137-144.

Kapás, J. (2000c) A tranzakciós költségek tana a vállalatelméletben. Vezetéstudomány 7-8:10-24.

Kapás, J. (2000d) A vállalkozás közgazdasági elméletei – vállalatelméleti megközelítés. Vezetéstudomány 12. (megjelenés alatt)

Kay, N. M. (1992) Markets, False Hierarchies and the Evolution of the Modern Corporation. Journal of Economic Behavior and Organization 17:315-333.

Kirzner, I. M. (1973) Competition and Entrepreneurship. Chicago: University of Chicago Press.

Kirzner, I. M. (1979) Perception, Opportunity, and Profit: Studies in the Theory of Entrepreneurship. Chicago: University of Chicago Press.

Kirzner, I. M. (1987) The Economic Calculation Debate: Lessons for Austrians. Review of Austrian Economics 2:1-18.

Kirzner, I. M. (1992) The Meaning of Market Process: Essays in the Development of Modern Austrian Economics. London, New York. Routledge.

Kirzner, I. M. (1995) The Subjectivism of Austrian Economics. Megjelent: Meijer, G. (szerk.): New Perspectives on Austrian Economics. London: Routledge.

Kirzner, I. M. (1996) Reflections on the Misesian Legacy in Economics. Review of Austrian Economics 9. 2:143-154.

Kirzner, I. M. (1997) Entrepreneurial Discovery and the Competitive Market Process: An Austrian Approach. Journal of Economic Literature 35:60-85.

Klein, B. – Crawford, R. G. – Alchian, A. A. (1978) Vertical Integration, Appropriable Rents, and the Competitive Contracting Process. Journal of Law and Economics 21. 1:297-326.

Klein, P. G. (1996) Economic Calculation and the Limits of Organization. Review of Austrian Economics 9. 2:3-28.

161

Klein, P. G. (1998) Entrepreneurship and Corporate Governance. Copenhagen Business School, IVS Working Paper No. 98-15.

Knight, F. H. (1921) Risk, Uncertainty, and Profit. Reprint 1964. New York: Augusts M. Kelley.

Knudsen, T. – Foss, N. J. (1999) Dispersed Knowledge and Firm Organization: Fragments of an Austro-Evolutionary Approach. Paper for the Workshop on Austrian Economics and the Theory of the Firm, Copenhagen, August 16-17, 1999.

Kocsis, É. (1999) Tanuló hálózatok. Vezetéstudomány 2:1-13. Kocsis, É. (2000) A hálózat fekete dobozáról – intézményi megközelítésben.

Vezetéstudomány 5:2-12. Kocsis, É. – Szabó, K. (2000) A posztmodern vállalat. Tanulás és hálózatosodás az új

gazdaságban. Budapest. Oktatási Minisztérium. Kogut, B. – Zander, U. (1992) Knowledge of the Firm, Combinative Capabilities, and

the Replication of Technology. Organization Science 3. 3:383-397. Kogut, B. – Zander, U. (1996) What Firms Do? – Coordination, Identity, and

Learning. Organization Science 7:502-518. Kreps, D. M. (1990a) Corporate Culture and Economic Theory. Megjelent: Alt J. E. –

Shepsle, K. (szerk.): Perspectives on Positive Political Economy. Cambridge: Cambridge University Press.

Kreps, D. (1990b) A Course in Microeconomic Theory, Part. V. Harvester Wheatsheaf. New York.

Kreps, D. M. (1996) Markets and Hierarchies and (Mathematical) Economic Theory. Industrial and Corporate Change 5:561-596.

Lachmann, L. M. (1976) From Mises to Shackle: An Essay on Austrian Economics and the Kaleidic Society. Journal of Economic Literature 14. 1:54-62.

Lachmann, L. M. (1986) The Market as an Economic Process. Oxford: Basil Blackwell. Lam, A. (1998) Tacit Knowledge, Organisational Learning and Innovation: A Societal

Perspective. DRUID Working Paper No. 98-22. Copenhagen. Langlois, R. N. (1985) Knowledge and Rationality in the Austrian School: An

Analytical Survey. Eastern Economic Journal 9. 4:309-330. Langlois, R. N. (1986) Rationality, Institutions, and Explanation. Megjelent: Langlois,

R. N. (szerk.): Economics as a Process: Essays in the New Institutional Economics. New York: Cambridge University Press.

Langlois, R. N. (1988) Economic Change and the Boundaries of the Firm. Journal of Institutional and Theoretical Economics 144:635-657.

Langlois, R. N. (1990) Bounded Rationality and Behavioralism: A Clarification and Critique. Journal of Institutional and Theoretical Economics 146. 4:691-695.

Langlois, R. N. (1992a) Transaction Cost in Real Time. Industrial and Corporate Change 1. 1:99-127.

Langlois, R. N. (1992b) Orders and Organizations: Toward an Austrian Theory of Societal Institutions. Megjelent: Caldwell, B. – Boehm, S. (szerk.): Austrian Economics: Tensions and New Directions. Boston: Kluwer. pp. 165-192.

Langlois, R. N. (1993) Capabilities and Coherence in Firms and Markets. Paper for the Conference on Evolutionary and Resource-Based Approaches to Strategy. August 27-29, 1993. Copenhagen.

162

Langlois, R. N. (1994a) Risk and Uncertainty. Megjelent: Boettke, P. (szerk.): The Elgar Companion to Austrian Economics. Aldershot: Edward Elgar. pp. 118-122.

Langlois, R. N. (1994b) The Market Process: An Evolutionary View. Megjelent: Boettke, P. – Prychitko, D. L. (szerk.): Market Process. Essays in Contemporary Austrian Economics. Aldershot: Edward Elgar. pp. 29-37.

Langlois, R. N. (1994c) Do Firms Plan? Paper for the Conference “Frontières de la firme” January 28, 1994. Lyon. France.

Langlois, R. N. (1997) Rule-following, Expertise, and Rationality: A New Behavioral Economics? http://www.ucc.uconn.edu/~langlois

Langlois, R. N. – Cosgel, M. M. (1993) Frank Knight on Risk, Uncertainty, and the Firm: a New Interpretation. Economic Inquiry 31:456-465.

Langlois, R. N. – Foss, N. J. (1999) Capabilities and Governance: the Rebirth of Production in the Theory of Economic Organization. Kyklos 52. 2:201-218.

Langlois, R. N. – Robertson, P. (1995) Firms, Markets, and Economic Change: A Dynamic Theory of Business Institutions. London: Routledge.

Laville, F. (1998) Modélisations de la rationalité limitée: de quels outils dispose-t-on? Revue économique 49. 2:335-365.

Leibenstein, H. (1966) Allocative Efficiency v. X-efficiency. American Economic Review 56:392-415.

Leibenstein, H. (1968) Entrepreneurship and Development. American Economic Review 58. 2:72-83.

Leibenstein, H. (1975) Aspects of the X-efficiency Theory of the Firm. Bell Journal of Economics 6. 2:580-606.

Leibenstein, H. (1987a) Entrepreneurship, Entrepreneurial Training and X-Efficiency Theory. Journal of Economic Behavior and Organization 8:191-205.

Leibenstein, H. (1987b) Inside the Firm: The Inefficiencies of Hierarchy. Cambridge MA: Harvard University Press.

Lewin, P. – Phelan, S. E. (1999) Firms, Strategies, and Resources: Contributions from Austrian Economics. Quarterly Journal of Austrian Economics 2. 2:3-18.

Levinthal, D. A. (1992) Surviving Schumpeterian Environments: An Evolutionary Perspective. Industrial and Corporate Change 1. 3:427-443.

Levinthal, D. A. – March, J. G. (1993) The Myopia of Learning. Strategic Management Journal 14:95-112.

Lewis, T. R. – Sappington, D. E. M. (1991) Technological Change and the Boundaries of the Firm. American Economic Review 81. 4:887-900.

Lippman, S. A. – Rumelt, R. P. (1982) Uncertain Imitability: An Analysis of Interfirm Differences under Competition. Bell Journal of Economics 13:418-438.

Loasby, B. J. (1976) Choice, Complexity, and Ignorance. Cambridge: Cambridge University Press.

Loasby, B. J. (1982) The Entrepreneur in Economic Theory. Scottish Journal of Political Economy 29. 3:235-245.

Loasby, B. J. (1991) Equilibrium and Evolution. Manchester. Manchester University Press.

Loasby, B. J. (1992) Market Co-ordination. Megjelent: Caldwell, B. – Boehm, S. (szerk.): Austrian Economics: Tensions and New Directions. Boston: Kluwer. pp. 137-164.

163

Loasby, B. J. (1995) Running a Business: An Appraisal of Economics, Organization and Management by Paul Milgrom and John Roberts. Industrial and Corporate Change 4:471-489.

Loasby, B. J. (1998) The Organisation of Capabilities. Journal of Economic Behavior and Organization 35:139-160.

Loasby, B. J. (1999) Knowledge, Institutions and Evolution in Economics. Routledge. London and New York.

Machlup, F. (1967) Theories of the Firm: Marginalist, Behavioral, Managerial. American Economic Review 57. 1:1-33.

Madhok, A. (1996) The Organization of Economic Activity: Transaction Costs, Firm Capabilities, and the Nature of Governance. Organization Science 7:577-590.

Mahnke, V. (1997) Can Contractual Theories of the Firm Explain the Existence of Knowledge-Intensive Firms? Copenhagen Business School, IVS Working Paper No. 97-11.

Mahoney, J. T. (1995) The Management of Resources and the Resource of Management. Journal of Business Research 33:91-101.

Mahoney, J. T. – Pandian, J. R. (1992) The Resource-Based View within the Conversation of Strategic Management. Strategic Management Journal 13:363-380.

Malmgren, H. B. (1961) Information, Expectations, and the Theory of the Firm. Quarterly Journal of Economics 75:399-421.

March, J. G. (1978) Bounded Rationality, Ambiguity, and the Engineering of Choice. Bell Journal of Economics 9:587-608.

March, J. G. (1991) Exploration and Exploitation in Organizational Learning. Organization Science 2. 1:71-87.

March, J. G. – Simon, H. A. (1993) Organizations Revisited. Industrial and Corporate Change 2. 3:299-316.

Marengo, L. (1992a) Coordination and Organizational Learning in the Firm. Journal of Evolutionary Economics 2:313-326.

Marengo, L. (1992b) Structure, Competence and Learning in an Adaptive Model of the Firm. Papers on Economics and Evolution. Max-Planck-Institut zur Erforschung von Wirtschaftssystemen, Jena.

Markides, C. C. – Williamson P. J. (1994) Related Diversification, Core Competences and Corporate Performance. Strategic Management Journal 15:149-165.

Markides, C. C. – Williamson P. J. (1995) Corporate Diversification and Organizational Structure: A Resource-Based View. INSEAD Working Paper. Fontainebleau, France.

Marris, R. (1964) The Economics of Managerial Capitalism. Free Press of Glencoe. New York.

Marschak, J. – Radner, R. (1972) The Theory of Teams. New Haven: Yale University Press.

Marshall, A. (1925) Principles of Economics. London. Macmillan. Masten, S. (1993) A Legal Basis for the Firm. Megjelent: Williamson, O. E. – Winter,

S. G. (szerk.): The Nature of the Firm, Origins, Evolution, and Development. Oxford University Press, New York, Oxford. 1991.

Masten, S. (1993) Transaction Cost, Mistakes, and Performance: Assessing the Importance of Governance. Managerial and Decision Economics 14:119-129.

164

Mathews, D. (1998) Management vs. The Market: An Exaggerated Distinction. Quarterly Journal of Austrian Economics 1. 3:41-46.

Mátyás, A. (1996) A hagyományos közgazdaságtan bírálata és kutatási körének kiszélesítése az új intézményi iskola képviselői részéről. Közgazdasági Szemle 7-8:614-628.

McNulty, P. J. (1984) On the Nature and Theory of Economic Organization: the Role of the Firm Reconsidered. History of Political Economy 16:233-143.

Ménard, C. (1995) Markets as Institutions versus Organizations as Markets? Disentangling some Fundamental Concepts. Journal of Economic Behavior and Organization 28:161-182.

Metcalfe, J. S. (1995) Economics, Organization, and Management: A Review of Milgrom and Roberts. Industrial and Corporate Change 4:491-497.

Milgrom, P. J. – Roberts, J. (1992) Economics, Organization, and Management. New York: Prentice Hall.

Minkler, A. (1993a) Knowledge and Internal Organization. Journal of Economic Behavior and Organization 21. 1:17-30.

Minkler, A. P. (1993b) The Problem With Dispersed Knowledge: Firms in Theory and Practice. Kyklos 46. 4:569-587.

Mises, L. (1949) Human Action: A Treatise on Economics. Third Revised Edition. Contemporary Books, Inc. Chicago. 1963.

Monteverde, K. – Teece, D. (1982) Supplier Switching Cost and Vertical Integration in the Automobile Industry. Bell Journal of Economics 13:206-213.

Moore, J. (1992) The Firm as a Collection of Assets. European Economic Review 36: 493-507.

Moschandreas, M. (1997) The Role of Opportunism in Transaction Cost Economics. Journal of Economic Issues 31. 1:39-57.

Nelson, R. R. (1991) Why Do Firms Differ, and How Does It Matter? Strategic Management Journal 12:61-74.

Nelson, R. R. (1995) Recent Evolutionary Theorizing About Economic Change. Journal of Economic Literature 33:48-90.

Nelson, R. R. – Winter, S. G. (1973) Toward an Evolutionary Theory of Economic Capabilities. American Economic Review 63. 2:440-449.

Nelson, R. R. – Winter, S. G. (1974) Neoclassical vs. Evolutionary Theories of Economic Growth: Critique and Prospectus. The Economic Journal 84:886-905.

Nelson, R. R. – Winter, S. G. (1982) An Evolutionary Theory of Economic Change. Harvard University Press. Cambridge. London.

Nonaka, I. (1994) A Dynamic Theory of Organizational Knowledge Creation. Organization Science 5:14-37.

North, D. C. (1986) The New Institutional Economics. Journal of Institutional and Theoretical Economics 142:230-237.

North, D. C. (1991) Institutions. Journal of Economic Perspectives 5:97-112. Noteboom, B. (1992) Towards a Dynamic Theory of Transacting. Journal of

Evolutionary Economics 2. 4:281-299. O’Driscoll, G. P. – Rizzo, M. (1985) The Economics of Time and Ignorance. Oxford:

Blackwell. O’Driscoll, G. P. – Rizzo, M. (1986) Subjectivism, Uncertainty, and Rules. Megjelent:

Kirzner, I. M. (szerk.): Subjectivism, Intelligibility and Economic Understanding:

165

Essays in Honor of L. M. Lachmann on his Eightieth Birthday. London. Macmillan. 1986.

Palermo, G. (1998) Do Markets Work? A Critique of the Positive and Normative Contents of the Austrian Theory. Paper presented at the 3rd International Symposium on Evolutionary Economics and Mainstream. Organized by the Russian Academy of Sciences. 30-31 May 1998. Russia. Puschino.

Pasour, E. C. (1989) The Efficient Market Hypothesis and Entrepreneurship. Review of Austrian Economics 3. 6:95-107.

Pelikan, P. (1988) Economic Competence as a Scarce Resource – An Essay on the Limits of Neoclassical Economics and the Need for an Evolutionary Economics. IUI Working Paper No. 191. Stockholm.

Pelikan, P. (1989a) Evolution, Economic Competence and the Market for Corporate Control. Journal of Economic Behavior and Organization 12:279-303.

Pelikan, P. (1989b) Markets as Instruments of Evolution of Structures. IUI Working Paper No. 237. Stockholm.

Penrose, E. T. (1959) The Theory of the Growth of the Firm. Oxford University Press. Oxford. 1995.

Peteraf, M. A. (1993) The Cornerstones of Competitive Advantage: A Resource-Based View. Strategic Management Journal 14:179-191.

Pitelis, C. N. (1993) On Transactions (Costs) and Markets and (as) Hierarchies. Megjelent: Piteleis, C. (szerk.): Transaction Costs, Markets and Hierarchies. Oxford: Basil Blackwell. pp. 262-276 .

Pitelis, C. N. (1998) Transaction Costs and Historical Evolution of the Capitalist Firm. Journal of Economic Issues 32. 4:999-1017.

Pitelis, C. N. – Wahl, M. (1998) Edith Penrose: Pioneer of Stakeholder Theory. Long Range Planning 31. 2:252-260.

Polanyi, M. (1958) Personal Knowledge: Towards a Post-Critical Philosophy. London: Routledge. 1998.

Porter, M. (1980) Competitive Strategy: Techniques for Analysing Industries and Firms. New York: Free Press and Macmillan.

Porter, M. (1985) Competitive Advantage. New York: Free Press and Macmillan. Porter, M. (1990) The Competitive Advantage of Nations. New York: Free Press and

Macmillan. Porter, M. (1991) Towards a Dynamic Theory of Strategy. Strategic Management

Journal 12:95-117. Prahalad, C. K. – Bettis, R. A. (1986) The Dominant Logic. Strategic Management

Journal 7:485-501. Prahalad, C. K. – Hamel, G. (1990) The Core Competence of the Corporation.

Harvard Business Review May-June:79-91. Pratten, S. (1997) The Nature of Transaction Cost Economics. Journal of Economic

Issues 31. 3:781-803. Radner, R. (1996) Bounded Rationality, Indeterminacy, and the Theory of the Firm.

Economic Journal 106:1360-1373. Rajan, R. G. – Zingales, L. (1998) Power in a Theory of the Firm. Quarterly Journal of

Economics LXIII. 2:387-432.

166

Rathe, K. – Witt, U. (1999) The “Nature” of the Firm – Functional vs. Developmental Views. Paper for the Workshop on Austrian Economics and the Theory of the Firm, Copenhagen, August 16-17, 1999.

Richardson, G. B. (1972) The Organisation of Industry. Economic Journal 82. 327:883-896.

Rizzo, M. (1994) Time in Economics. Megjelent: Boettke, P. (szerk.): The Elgar Companion to Austrian Economics. Aldershot: Edward Elgar. pp. 111-117.

Ross, S. (1973) The Economic Theory of Agency: The Principal’s Problem. American Economic Review 63. 2:134-139.

Rumelt, R. P. (1984) Towards a Strategic Theory of the Firm. Megjelent: Lamb, R. (szerk.): Competitive Strategic Management. New Jersey: Englewood Cliffs.

Rumelt, R. P. (1991) How Much does Industry Matter? Strategic Management Journal 12. 3:167-185.

Rumelt, R. P. – Schendel, D. – Teece, D. J. (1991) Strategic Management and Economics. Strategic Management Journal 12:5-29.

Salerno, J. T. (1993) Mises and Hayek on Calculation and Knowledge: Reply. Review of Austrian Economics 7. 2:111-125.

Salerno, J. T. (1998) Mises and Hayek Dehomogenized. Review of Austrian Economics 6. 2:113-146.

Sanchez, R. – Heene, A. (1997) Reinventing Strategic Management: New Theory and Practice for Competence-Based Competition. European Management Journal 15. 3:303-317.

Saussier, S. (1998) When Incomplete Contract Theory Meets Transaction Cost Economics: A Test of Contractual Choices. Paper for the 2nd Annual Conference of the ISNIE, Paris, 18-19 September, 1998.

Sautet, F. E. (2000) An Entrepreneurial Theory of the Firm. London. Routledge. Sautet, F. – Foss, N. J. (1999) The Organization of Large, Complex Firms: an Austrian

View. Paper for the Workshop on Austrian Economics and the Theory of the Firm, Copenhagen, August 16-17, 1999.

Sawyer, M. C. (1993) The Nature and Role of the Market. Megjelent: Piteleis, C. (szerk.): Transaction Costs, Markets and Hierarchies. Oxford: Basil Blackwell. pp. 20-40.

Schultz, T. W. (1975) The Value of Ability to Deal with Disequilibria. Journal of Economic Literature 13. 3:827-846.

Schultz, T. W. (1980) Investment in Entrepreneurial Ability. Scandinavian Journal of Economics 82. 4:437-448.

Schumpeter, J. A. (1934) A gazdasági fejlődés elmélete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest. 1980.

Shackle, G. L. S. (1970) Expectations, Enterprise and Profit. London: George Allen & Unwin.

Shackle, G. L. S. (1972) Epistemics and Economics: A Critique of Economic Doctrines. Cambridge: Cambridge University Press.

Shackle, G. L. S. (1979) Imagination and the Nature of Choice. Edinburgh: Edinburgh University Press.

Silver, M. (1984) Enterprise and the Scope of the Firm. London: Martin Robertson. Simon, H. A. (1952) A Formal Theory of the Employment Relationship. Ecometrica

28:293-305.

167

Simon, H. A. (1957a) Administrative Behavior. New York: Macmillan. 1961. 2nd edition.

Simon, H. A. (1957b) Models of Man. New York: Wiley. Simon, H. A. (1975) A Behavioral Model of Rational Choice. Quarterly Journal of

Economics 69:99-118. Simon, H. A. (1978a) Rationality as Process and as Product of Thought. American

Economic Review 68:1-16. Simon, H. A. (1978b) On How to Decide What to Do. Bell Journal of Economics

9:494-504. Simon, H. A. (1979) Rational Decision Making in Business Organization. American

Economic Review 69. 4:493-513. Simon, H. A. (1985) Human Nature in Politics: The Dialogue of Psychology with

Political Science. American Political Science Review 79:293-304. Simon, H. A. (1991) Organizations and Markets. Journal of Economic Perspectives

5:25-44. Slater, G. – Spencer, D. A. (2000) The Uncertain Foundations of Transaction Costs

Economics. Journal of Economic Issues 34. 1:61-87. Sorrn-Friese, H. (1998) The Genesis and Progress of the Socially Embedded Firm.

Copenhagen Business School, IVS Working Paper 98-13. Copenhagen. Sorrn-Friese, H. (1999) The Firm, Decisions Premises, and Economic Relationship: A

Relational Approach to Economic and Industrial Organization. Paper for the DRUID Winter Conference, Holte, January 7-9, 1999.

Stigler, G. (1951) The Division of Labor is Limited by the Extent of the Market. Journal of Political Economy 59. 3:185-193.

Stigler, G. (1961) The Economics of Information. Journal of Political Economy 69. 3:213-225.

Szabó, K. (1998) Kihelyezési hullám. A piac térhódítása a vállalati hierarchiák rovására. Közgazdasági Szemle 2:137-153.

Szabó, K. (1999) A tudás globális piaca és a lokális tanulás. Közgazdasági Szemle 3:278-294.

Szabó, K. (1999) Hálózatok hiperversenyben. Vezetéstudomány 1:15-26. Szabó, K. (2000) Társaságok a “gyorsító sávban”. Vezetéstudomány 2:2-13. Szakadát, L. (1995) Ronald Coase és a közgazdaságtan módszertana. Közgazdasági

Szemle 11:1044-1051. Szakadát, L. (1996) Új idők - szelecskék. Az új intézményi közgazdaságtan

magyarországi elterjedése. Közgazdasági Szemle 5:431-436. Tari, E. (1996) Vállalati stratégiai szövetségek. Közgazdasági Szemle 4:363-380. Teece, D. J. (1980) Economies of Scope and the Scope of the Firm. Journal of

Economic Behavior and Organization 1:233-247. Teece, D. J. (1982) Towards an Economic Theory of the Multiproduct Firm. Journal

of Economic Behavior and Organization 3:39-63. Teece, D. J. (1984) Economic Analysis and Strategic Management. California

Management Review 26: 87-110. Teece, D. (1985) Multinational Enterprise, Internal Governance, and Industrial

Organization. American Economic Review 75. 2:233-238.

168

Teece, D. J. (1986a) Profiting from Technological Innovation: Implications for Integration, Collaboration, Licensing, and Public Policy. Research Policy 15:285-305.

Teece, D. J. (1986b) Transaction Cost Economics and the Multinational Enterprise. An Assessment. Journal of Economic Behavior and Organization 7:21-45.

Teece, D. J. – Pisano, G. – Shuen, A. (1997) Dynamic Capabilities and Strategic Management. Strategic Management Journal 18. 7:509-533.

Teece, D. J. – Rumelt, R. – Dosi, G. – Winter, S. G. (1994) Understanding Corporate Coherence. Theory and Evidence. Journal of Economic Behavior and Organization 23:1-30.

Tirole, J. (1999) Incomplete Contracts: Where Do We Stand? Econometrica 67. 4:741-781.

Vanberg, V. (1993) Rational Choice, Rule-Following, and Institutions – an Evolutionary Perspective. Megjelent: Mäki, U. – Gustafsson, B. – Knudsen, C. (szerk.): Rationality, Institutions, and Economic Methodology. London: Routledge.

Vincze, J. (1993) Evolúció és közgazdasági elmélet. Közgazdasági Szemle 1:1-17. Wernerfelt, B. (1984) A Resource-Based View of the Firm. Strategic Management

Journal 5:171-180. Williamson, O. E. (1963) Managerial Discretion and Business Behavior. American

Economic Review LIII:1032-1057. Williamson, O. E. (1971) The Vertical Integration of Production: Market Failure

Considerations. American Economic Review 61. 2:112-123. Williamson, O. E. (1975) Markets and Hierarchies: Analysis and Antitrust

Implications. New York: The Free Press. Williamson, O. E. (1979) Transaction Cost Economics: The Governance of

Contractual Relations. Journal of Law and Economics 22. 3:233-261. Williamson, O. E. (1981) The Modern Corporation: Origin, Evolution, Attributes.

Journal of Economic Literature 19:1537-1568. Williamson, O. E. (1985) The Economic Institutions of Capitalism. New York: Free

Press. Williamson, O. E. (1986a) Economic Organisation: Firms, Markets and Policy

Control. Wheatsheaf. Brighton. Williamson, O. E. (1986b) The Economics of Governance: Framework and

Implications. Megjelent: Langlois, R. N. (szerk.): Economics as a Process: Essays in the New Institutional Economics. Cambridge University Press. Cambridge. 1986.

Williamson, O. E. (1987) Transaction Cost Economics: The Comparative Contracting Perspective. Journal of Economic Behavior and Organization 8:617-625.

Williamson, O. E. (1988a) The Logic of Economic Organization. Journal of Law, Economics and Organization 41. 1:65-94.

Williamson, O. E. (1988b) Technology and Transaction Cost Economics. A Reply. Journal of Economic Behavior and Organization 10:355-363.

Williamson, O. E. (1989) Transaction Cost Economics. Megjelent: Schmalensee, R. – Willig, R. (szerk.): Handbook of Industrial Organization, Vol. 1. Amsterdam: North-Holland. pp. 135-182.

Williamson, O. E. (1990a) Chester Barnard and the Incipient Science of Organization. Megjelent: Williamson, O. E.: The Mechanisms of Governance. Oxford. Oxford University Press. 1996.

169

Williamson, O. E. (1990b) A Comparison of Alternative Approaches to Economic Organization. Journal of Institutional and Theoretical Economics 146:61-71.

Williamson, O. E. (1991a) Comparative Economic Organization: The Analysis of Discrete Structural Alternatives. Administrative Science Quarterly 36:269-296.

Williamson, O. E. (1991b) Economic Institutions: Spontaneous and Intentional Governance. Journal of Law, Economics and Organization 7. Special Issue:159-187.

Williamson, O. E. (1991c) Strategizing, Economizing, and Economic Organization. Strategic Management Journal 12:75-94.

Williamson, O. E. (1992) Markets, Hierarchies, and The Modern Corporation: An Unfolding Perspective. Journal of Economic Behavior and Organization 17:335-352.

Williamson, O. E. (1993a) The Evolving Science of Organization. Journal of Institutional and Theoretical Economics 149. 1:36-63.

Williamson, O. E. (1993b) Opportunism and its Critics. Managerial and Decision Economics 14:97-107.

Williamson, O. E. (1993c) Transaction Cost Economics and Organization Theory. Industrial and Corporate Change 2. 2:107-156.

Williamson, O. E. (1994) Evaluating Coase. Journal of Economic Perspectives 8. Spring:201-204.

Williamson, O. E. (1996) The Mechanisms of Governance. Oxford: Oxford University Press.

Williamson, O. E. (1998a) Human Actors and Economic Organization. Paper for the 2nd Annual Conference of the ISNIE, Paris, 18-19 September, 1998.

Williamson, O. E. (1998b) The Institutions of Governance. American Economic Review 88. 2. (May):75-79.

Williamson, O. E. (1998c) Transaction Cost Economics: How It Works; Where It is Headed. De Economist 146. 1:23-58.

Williamson, O. E. (2000) Strategy Research: Governance and Competence Perspectives. Strategic Management Journal 20:1087-1108.

Winter, S. G. (1987) Knowledge and Competence as Strategic Assets. Megjelent: Teece, D. J. (szerk.): The Competitive Challenge. Ballinger. Cambridge, MA. pp. 159-184.

Winter, S. G. (1993) On Coase, Competence, and the Corporation. Journal of Law, Economics and Organization 4. 1:163-180.

Witt, U. (1992) Turning Austrian Economics into an Evolutionary Theory. Megjelent: Caldwell, B. – Boehm, S. (szerk.): Austrian Economics: Tensions and New Directions. Boston: Kluwer. pp. 215-244.

Witt, U. (1998a) Cognition, Entrepreneurial Conceptions, and the Nature of the Firm Reconsidered. Paper for the 2nd Annual Conference of the ISNIE, Paris,18-19 September.

Witt, U. (1998b) Imagination and Leadership – The Neglected Dimension of an Evolutionary Theory of the Firm. Journal of Economic Behavior and Organization 35:161-177.

Wubben, E. (1995) Austrian Economics and Uncertainty: On a Non-Deterministic but Non-Haphazard Future. Megjelent: Meijer, G. (szerk.): New Perspectives on Austrian Economics. Routledge. London. pp. 106-145.

170

Yeager, L. B. (1993) Mises and Hayek on Calculation and Knowledge. Review of Austrian Economics 7. 2:93-109.

171

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ezúton szeretnék köszönetet mondani témavezetőmnek, Dr. Kocziszky

Györgynek, aki értékes megjegyzéseivel segítette a dolgozat elkészítését, és Dr.

Muraközy Lászlónak, aki kutatásom technikai és anyagi feltételeit biztosította.

172