Kulturális turizmus

(Turismul cultural)

A kulturális turizmus

a kulturális örökség értékesítésére/ fogyasztására

szerveződik.

,, … a kulturális örökség – mint az UNESCO főigazgatója is emlékeztetett rá – egy rohamosan fejlődő új iparág, a kulturális turizmus és tömegszórakoztatás, a minden régi és megkopott iránti divatos nosztalgia és a csodás élmények hajszolását kielégítő új szolgáltatási ágazat, a heritage industry, sőt cultural resource management terepe lett. Történészek, muzeológusok, régészek és könyvtárosok legnagyobb gondja immár az, milyen óvintézkedéseket vezessenek be, hogy a rajongó örökösök agyon ne szeressék a történeti emlékeket és védett természeti értékeket."

(Wessely Anna 2005:23)

A ,,múlt értékei", a ,,hagyományos tárgyak", évszázados épületek és épületegyüttesek ( például egy ,,történelmibelváros"), egy ,,természeti ritkaság", egy ,,évszázados vallásos ünnep" – mindezek, de más tárgyak, helyek, események is bekerülhetnek az örökségalkotásba.

Ha a közgazdasági szemlélet felől közeledünk, akkor három szempontból kell vizsgálnunk ezeket.

Az egyik: mennyire ritkák, vagy éppen társtalanok. A másik: milyen pénzügyi vonzatai vannak a

piacravitelnek, a restaurációjuk, megközelítésüket segítő infrastruktúra létrehozása milyen beruházást igényel.

A harmadik: hogyan lehet a piaci arculatot, a láthatóságot megteremteni, hogyan lehet kommunikálni róluk.

Az örökhagyó halála után sírba viszi életét, mint megismételhetetlen egészet.

Az örökös feladata az, hogy az ,,örökséget gondozza„--

azaz saját elképzelései szerint szelektálja, elrejtse vagy nyilvánossá tegye, elajándékozza vagy saját gyerekeire örökítse.

Úgy is fogalmazhatnánk: forgassa az örökség-tőkét.

Ennek a tőkének a legértékesebb részei: a legrégebbi, a legritkább (egyedi) tárgyak, tárgyegyüttesek, szellemi alkotások.

Az örökségalkotás mindig kettős: ennek a nyilvánvaló és bizonyítható

ritkaságnak a megbecsülését, ugyanakkora lehetőségek szerint ilyen ritkaságok

megalkotását jelenti.

A tőkét tehát forgatni és növelni kell. Éppen ezért alalkult ki, fejlődik, főleg a

turizmusra kapcsolódva, az örökségmanagement.

A ritkaságot és az ebből származó különlegességet hogyan lehet kialakítani és felhasználni identitás-építésre,

meg gazdasági haszonszerzésre is,

és ebben milyen szerepe van a közkapcsolati munkának?

Az eredetiség / autentikusság kérdése.

A ritkaság és megbecsültség kialakulása előtt mindig van egy fontos, azt megelőző lépés.

Ez a kontextusváltás, az új környezetbe kerülés, a másfajta értékek szerinti megmérettetés, átértékelődés.

Az inkák számára az arany és ezüst nem volt különösebben értékes, a konkvisztádorok viszont ezért öltek, pusztítottak, raboltak, és ebből gazdagodtak. A dél-amerikai indiánok számára nem mondott semmit Eldorádó mítosza.

A parasztoktól, a népi közegből származó, tudományosan feltárt, összegyűjtött, kanonizált leleteket – a folklórt – egy újabb fordulattal új kontextusba lehetett átvinni: ez a folklorizmusként ismert jelenség.

Az oktatás, a sajtó és a könyvkiadás, a szórakoztató ipar igen korán megkezdte a folklórtermékek saját célú felhasználását.

Hans Moser volt az, aki először kritizálta a folklorizmus jelenségét, rámutatva, hogy ez nem más, mint a hagyománnyal való üzletelés.

Hermann Bausinger egy a társadalmi elvárásokat teljesítő és piacképessé tett népi kultúráról beszél, amit hitelesként és autentikusként kezelnek mindazok, aki belőle örökséget és identitást építenek.

Kaschuba egy példát mutat be annak illusztrálására, hogy a folklorizmus valójában nem új jelenség.

A Hamburg melletti Vierland régió parasztjai igen korán, már a 18. század közepén rájöttek arra, hogy ,,egységes régimódi viseletben sokkal nagyobb sikerrel tudják eladni a zöldségeket a hamburgi piac polgári közönségének. Modern marketingkoncepciók ismerete nélkül kötötték össze a zöldséget és a viseletet, azaz a természetet és a kultúrát egy kapós ,,terméklogóvá”. Ebben az esetben nem volt jelentősége, hogy ebben a ,,vierlandi viseletben” éppen oly nagy a kreatív fantázia, mint a bizonyítható helyi öltözködési hagyomány szerepe.” (Kaschuba 2004:149.)

A kialakuló néprajz ellentétes fogalompárokat alkot: a falu szembenáll a várossal, az idős a fiatallal, a paraszt a munkással, a haza az idegennel, és a tradíció az azt megszüntető újjal.

A falut, az időseket, a parasztokat, a ,,hazára jellemző állandó vonásokat" tanulmányozó néprajz az ,,állandóság dicséretét" nyújtotta (Kaschuba 2004:145.)

Célja a ,,leletek" begyűjtése, tanulmányozása.

Ezzel szemben a modern korszak ,,találmányok" sokaságát alkotja meg, és az egyik legfontosabb találmány éppen ebben az új könyezetben kialakuló, tehát paradox módon modern ,,tradíció".

A módszertan: a történelem sodrában kulturális törések és szakadások jönnek létre, és ezeket kell szorgos munkával, találmányok sokaságával áthidalni.

A találmányok a ,,leletekre" épülnek, ezeket kell egy rendnek tűnő egységbe szervezni.

Lévi-Strauss bricolage-ról, azaz barkácsolásról, a ,,fellelt" anyagok mozaikszerű, rögtönzött összeillesztéséről beszél.

Ez egyfajta mesterséges patinázás, amely ideológiailag szükséges, esztétikailag elfogadható kulturális technikákat jelent.

Időnként, nagyravágyó királyok és diktátorok támogatásával, átcsap a monumentálisba: a Panteont, vagy a német hősi múlt otthonát, a Walhallát építik meg. Parkok és természeti emlékhelyek, múzeumok és templomok, emlékművek és rezidenciák, a kollektív emlékezet, a nemzeti gondolat kultuszhelyei tartozhatnak ide.

A tradíció, eredetiség/autentikusság helyei a múlt emlékeinek tárházai (tároló terei) az

emlékművek,

emlékhelyek, és főleg

a ,,múzeum-gépek".

Városi turizmus

(Turismul orăşenesc)

Napjainkban egyre szorosabban összefonódik a társadalmi kommunikáció két nagy rendszere, a múzeum és a turizmus.

A kulturális megjelenítés turistákat vonz, a találkozás, interakció jelentéseket termel. A párhuzamos vagy közös tevékenység tág kerete azonban mindenképp az örökség.

Alapvető kérdés, hogy kik a múzeumlátogatók: helyiek vagy a turisták (idegenből jött látogatók)?

Velencében 2002-ben a látogató-helyi lakos arányt 172:1-hez, Sopronban 2001-ben 2,5:1-hez volt (Turizmus…2003:15.).

Egészen biztos, hogy Velencében sokkal több turista látogatta a múzeumokat, mint helybeli. Sopronban is lehetséges volt ez.

A csíkszeredai Csíki Székely Múzeum 2007-es Munkácsy-kiállításának is több látogatója volt, mint a város lakossága, és egészen biztos, hogy többségükben turisták voltak ezek a látogatók.

A turizmust ma már úgy emlegetik, mint az egyes számú szolgáltatási iparágat. Az alapja a minden korban népszerű utazás.

Csakhogy amikor fejletlenek a közlekedési eszközök és ennek megfelelően nagyok a távolságok, amikor jól őrzött határok közé vannak bezárva a társadalmak, meg amíg ezeknek a társadalmaknak a nagyrésze földműves, addig szó sem lehet a tömeges utazásról.

A modern körülmények között a feltételek átalakulnak: fejlődnek a közlekedési eszközök (a hatvanas években indították a rendszeres, turistákat szállító charter-repülőjáratokat), nyílnak a határok, a társadalmak nagyrésze már városi, és egyre több a szabadidő, akkor egyre többen kerekednek fel, és indulnak – merre is?

Az irány sokféle lehet, a cél néhány tételben összegezhető:

• a pihenés,

• az autentikus keresése,

• az idegennel való találkozás és ismerkedés,

• a tudásszerzés reménye.

• Találkozás, ismerkedés, tudásszerzés – azaz komplex kommunikációs tevékenységek.

Ian Mundt nyomán Fejős Zoltán a turizmus ,,posztmodernnek" nevezett jelenségeit három csoportba sorolja:

,,1. A speciális, különleges szolgáltatásokat nyújtó – nyújtani akaró és tudó – utazási ügynökök és vállalkozások megjelenése, ezek tevékenysége.

2. Turisztikai tevékenységek differenciálódása, ami azt jelenti, hogy a mai - ,,posztmodern" – utazó, turista a tevékenységek széles skálájával övezi a szorosabban vett turizmust, pl. kalandkersés vizen, őserdőben, hegycsúcsokon, komplex üdülési aktivitás (kerékpár, gyalogtúra, kenuzás, stb.), kiegészülve egy sor szakmai, intellektuális tevékenység iránti érdeklődéssel, pl. régészet, antropológia, ökológia, stb.

Ma az idegenforgalmi ipar legjobban fejlődő ágának a kulturális, a kalandkereső és a természet-központú stílusok terjedését szolgáló szféra számít.

3. A ,,másság" iránti érdeklődés, amely társadalmi mozgalomként jelenik meg, és amelynek terepe a nem nyugati kultúrák, a kisebbségek, az etnikai csoportok, vallásos hagyományok, a környezet, az ökológia területei…" (Fejős 1998:7.)

A turizmus, akárcsak egykor a nagy földrajzi felfedezések, mivel valójában ennek ,,tömegmozgalommá" átalakított és fogyaszthatóvá tett új változata, kényszeríti a benne résztvevőt, hogy a világról új képzetet alakítson ki.

Ennek alapja azonban nem a ,,valóság", hanem a ,,reprezentáció": a találkozás nem mély és részletekbemenő, hanem felületes, előregyártott ismereteket nyújt csak.

Például az üzleti élet ma már egyre gyakrabban utazásokra kényszeríti a résztvevőket, ezt egyre inkább összekötik a turizmussal, és az ebben résztvevők igen gyakran azzal az érzéssel maradnak, hogy idegen kultúrákkal találkoztak, ismekedtek, holott azok mesterségesen tenyésztett, és éppen az ,,üzleti turisták" számára kínált változatával volt dolguk.

Kalocsai Csilla az angliai York városának a példáját idézi, ahol a hetvenes években viking régészeti leletekre bukkantak, a lelőhelyen pedig örökségi központot hoztak létre, és természetesen, megfelelő reklám- és PR-kampányokat építettek köréje.

•

Az örökségturizmusban kultúra és gazdaság összemosódik: a turista kultúrát keres, de egy gazdasági szerkezet klienseként, egy fogyasztási szerkezet fizető vendégeként teheti meg ezt.

,,A múzeumban a látogató ,,időutazást" tehet a rekonstruált viking korban.

E narratívában a viking kor nem emlékként, hanem közvetlen tapasztalatként, a múlt látszataként jelenik meg.

Bár az eredetiség megkérdőjeleződik, a régészeti lelet összekapcsolódása szórakoztató formákkal és kereskedelmi vállakozással sikeresnek mutatkozik. – a fogyasztás egy új formáját, a szórakoztató örökséget reprezentálja.

Az események középpontjában viking harcosok masíroznak át a városon, amit a viking-szász háború eljátszása követ, ily módon a történelmet látványként rekonstruálják, ahol a város színpaddá válik…" (Kalocsai 1998:199)

Magyarországon is vannak már hasonló rendezvények. A legnagyobb a szombathelyi Savaria történelmi karnevál.

,,A millenieum évében, augusztus végén a római Pannonia Provincia székhelyének mai leszármazottai hatalmas, színes históriai játékkal emlékeztek meg városuk történetéről – díszes történelmi kosztümökbe öltözve hívták életre a letűnt korokat a római kortól az államalapításig. …

Közép- Európa legnagyobb historikus rendezvényét 2000-ben 65.000, 2001-ben 85.000, 2002-ben 11.000 látogató kereste fel. A karnevál olyan több napos jelmezes kavalkád, amely a tradícióknak, a történelmi és régészeti kutatásoknak köszönhetően az eredetiségre helyezi a hangsúlyt, miközben játékosan szórakoztat és történelmünkre tanít.

Magát a karnevált egy ,,karneváli előhétvége" előzi meg, amelynek célközönsége elsősorban a helyi lakosság, amikor a potenciális résztvevők még megvarrhatják jelmezüket a karneválig, vagy korhű frizurák készítéséhez tanácsot kaphatnak." (Turizmus…2003:30.)

A világ nagy múzeumai nagyvárosban vannak, a múzeumlátogatók városi turisták, akárcsak például Velence vendégei.

Ezek jórésze más nagyvárosból jön, tehát nem idegen, ismeri az itt is, ott is érvényes tájékozódási, viselkedési szabályokat.

De azt a másik nagyvárost keresi, amely neki otthon nem adatott meg – leginkább az új, szimbolikus gazdaság teremtette szimbolikus környezeteket.

,,A szimbolikus gazdaság fogalmát Sharon Zukin amerikai városszociológus vezette be…

Ez a kifejezés a kulturális szimbólumok és a gazdasági tőke sajátos összefonódására utal, azokra a módokra, ahogy egy város kialakítja, létrehozza a szó legszorosabb értelmében eladható kulturális imázsát.

A szimbolikus gazdaság az a mechanizmus, mondja Zukin, amely eldönti, hogy egy nagyvárosban mi látható, a kulturális és társadalmi rendnek milyen elképzelései kerülnek vizuális megjelenítésre".

(Nieredmüller 2000:33.)

A nagyvárosok igen gondosan ügyelnek erre a megjelenítésre, gondozzák ezt –

de mégsem tudják előre megtervezni azt a sokféleséget, a kultúrák találkozásának és újratalálkozásának, keveredésének azokat a mintázatait, ami a világvárosokat jellemzik (ethnoscapes, azaz ,,etniaki tájképek" – Appandurai fogalma.),

és amelynek egyaránt alakítói a turisták, művészek, üzletemberek ,,e késő modern kor nomádjai, akik a kulturális különbségeket, a domesztikált egzotizmust fogyasztják s a kulturális másság iránti érdeklődést a kulináris élvezetek szintjén artikulálják" (Niedermüller 2000.35.),

meg a különböző etnikai csoportokat alkotó bevándorlók.

A nomádok megnevezés nagyon találó a városi turistákra.

Ezek reggel elindulnak és késő éjszakáig bejárják, akár a vadász-gyűjtögetők egykor, az ismeretlen-ismerős tereket.

Felfedezik a nagyvárost kóborlásaik során, abban az értelemben, hogy megismerik, olvassák, használják.

Történelmi városrészekben és az ezekkel szomszédos etnikai negyedekben egyaránt megfordulnak, nappal és éjjel is tart ez az egyszerre érdekfeszítő, tanulságos és szórakoztató kóborlás.

A

A nagyváros dzsungelében a saját törzseik közvetlen, pillanatnyi otthonosságot adó jelei mellett a világ más törzseinek nyomait keresik, fedezik fel, csodálkoznak rajtuk vagy örülnek nekik.

Esetükben a mesterszavak tudása azt jelenti, hogy jó rejtjelmegfejtők, hogy kitűnően tudják olvasni a nagyváros jeleit, jól tájékozódnak a jelrengetegben – és nem tévednek el, vagy ha igen, akkor sem érzik maguk elveszettnek.

És közben, ezer és ezer társukkal találkozva és egy pillanatnyi közösséget alkotva, költekeznek, szórakoznak, fogyasztanak.

Emlékezetes napokat töltenek el, jól érzik magukat, és hazatérve fennen hirdetik: ez jó vadászat volt!

Falusi turizmus, ökoturizmus

(Turismul rural, ecoturism)

Az örökségturizmus változata az ökoturizmus, azaz a természeti helyeknek és arhaikus (,,hagyományőrző") tájaknak a felkeresése.

Védett területeket, nemzeti parkokat, nagyvárosoktól távoli kistájakat keresnek fel az ökoturisták. Igaz, hogy a turizmus, mint ipar nagymértékben ökoszisztéma-ellenes, de lehetséges kidolgozni olyan ,,soft" modelleket, amelyek ,,ellenőrzött körülmények között fenntartott turizmust" eredményeznek.

Kerülik tehát a tömegturizmusra jellemző rohamokat, és a luxusturizmus költséges infrastruktúra-igényeinek teljesítését (Gráfik 2000:99).

Elterjedt vélekedés, hogy a falusi turizmus mint ökoturizmus megoldást jelenthet elmaradott vidékek gazdasági életbentartása szempontjából.

Ehhez azonban szükség van ,,minimális" infrastruktúra kialakítására, működtetésére, meg arra a mentalitásváltásra, amely bizonyos vidékeken akadályozza a vendégfogadást.

Benedek H. János tanulmányában a székelyföldi ,,hagyományos" vendégfogadói kulturális modellt ismerteti, és rámutat, miért nem tud a falusi turizmus ebben a közegben kifejlődni (Benedek H. 2000).

Akárcsak más paraszti, falusi táradalmakban, a székelyföldi falvakban is élt, és még ma is érvényes a modell: a vendéget fogadni, megvendégeltetni, altatni, kiszolgálni kell – de csak egy-két napig.

Ha több időt tart a vendégfogadás, akkor ütközik a másik modellel: a gazdálkodást nem lehet megszakítani, az állatokkal foglalkozni kell, a mezei munkát el kell végezni –

ez mentálisan sokkal fontosabb, noha gazdaságilag esetleg a vendégfogadás lenne előnyösebb.

A mentális-kulturális feltételek jelentős átalakulásáig nem várható, hogy kiterjedt, gazdaságilag számottevő jövedelmet eredményező faluturizmus legyen az egyébként szép épített környezettel, tájjal rendelkező falvakban.