Upload
vannga
View
224
Download
0
Embed Size (px)
Citation preview
1
1. Mikroökonómia .......................................................................................................................................... 5 1.1. Piacgazdasági alapfogalmak ............................................................................................................. 5
1.1.1. A piac elemei, piaci tényezők ....................................................................................................... 5 1.1.2. A kereslet és kínálat függvényszerű ábrázolása ............................................................................ 6 1.1.3. A piaci verseny jellege, piaci formák, a piac szerkezete ............................................................... 9
1.2. termékpiac keresleti oldala. A fogyasztói magatartás elemzése ...................................................... 13 1.2.1. Hasznosság és kereslet ................................................................................................................ 13 1.2.2. A hasznosság mérhetősége ......................................................................................................... 14 1.2.3. Optimális fogyasztói döntés több termék esetén......................................................................... 16
1.3. A termékpiac kínálati oldala. A termelői magatartás elemzése ....................................................... 17 1.3.1. A vállalat és környezete .............................................................................................................. 18 1.3.2. A vállalat költségei ..................................................................................................................... 19 1.3.3. Bevétel és profit .......................................................................................................................... 19 1.3.4. Időtávok a mikroökonómiában ................................................................................................... 20 1.3.5. A rövid távú termelési függvény ................................................................................................ 20 1.3.6. Rövid távú költségfüggvények ................................................................................................... 23 1.3.7. A kínálat meghatározódása rövid távon ...................................................................................... 25 1.3.8. A monopólium létéből adódó jóléti veszteség ............................................................................ 28
1.4. A termelési tényezők piaca ............................................................................................................. 29 1.4.1. A termelési tényezők és jövedelmük .......................................................................................... 29 1.4.2. Az erőforrások keresletének és kínálatának főbb összefüggései ................................................ 30
1.5. Piaci elégtelenségek, közjavak és externáliák ................................................................................. 39 1.5.1. Az egyéni és társadalmi megítélés különbsége ........................................................................... 40 1.5.2. A közjavak .................................................................................................................................. 43 1.5.3. Az externális hatások .................................................................................................................. 46
2. Makroökonómia ....................................................................................................................................... 54 2.1. A makrogazdaság teljesítményét mérő mutatók, a gazdasági növekedés ....................................... 54
2.1.1. A makrogazdasági teljesítmény mérésének problémái ............................................................... 55 2.1.2. A makrogazdasági kibocsátás mutatói ........................................................................................ 57 2.1.3. Potenciális kibocsátás ................................................................................................................. 60 2.1.4. A gazdaság flow és stock jellegű változói .................................................................................. 60 2.1.5. A gazdasági növekedés alapösszefüggései ................................................................................. 61 2.1.6. A gazdasági növekedés határai ................................................................................................... 64 2.1.7. A gazdasági növekedés alapmodelljei ........................................................................................ 65
2.2. A pénzpiaci egyensúly, az infláció és annak gazdasági hatásai ...................................................... 66 2.2.1. A pénzpiac kínálati és keresleti oldala ........................................................................................ 66 2.2.2. A pénzpiaci egyensúly – az LM görbe ....................................................................................... 69 2.2.3. Az infláció .................................................................................................................................. 70
2.3. A munkapiac alapvető összefüggései, a munkanélküliség .............................................................. 76 2.3.1. A makroszintű munkapiac .......................................................................................................... 76 2.3.2. A munkapiaci egyensúly ............................................................................................................. 79 2.3.3. A munkapiac klasszikus és keynesi elmélete .............................................................................. 81 2.3.4. A munkanélküliség fogalma, mérése .......................................................................................... 83 2.3.5. A munkanélküliség és az infláció ............................................................................................... 87
2.4. Az állam gazdasági szerepvállalása ................................................................................................ 89 2.4.1. A gazdaságpolitika ..................................................................................................................... 91 2.4.2. A fiskális politika ........................................................................................................................ 92 2.4.3. A monetáris politika ................................................................................................................... 99
3. Irodalomjegyzék ..................................................................................................................................... 104
2
Bevezetés
A gazdálkodás szükségessége
A gazdaság jelenségei tehát át, meg átszövik az emberi élet minden mozzanatát. Ébredéstől
elalvásig, születéstől a halálig, részét képezik mindennapjainknak. Az egyén, a kisebb-
nagyobb közösség, a társadalom, de akár az egész emberiség élettevékenységét tekintve
sem találunk olyan elemeket, amelyeknek ne lennének gazdasági vonatkozásai.
Az emberi élet választások és döntések sorozatából áll. Mindennapos ügyekre - mint
bevásárlás, szórakozás - ez éppen úgy igaz, mint a hosszú távú, nem egyszer életre szóló
elhatározásokra pl. lakásépítés, továbbtanulás, családalapítás stb. Választásaink és
döntéseink nagy része gazdasági természetű, vagy ha nem, akkor is bizonyára van
gazdasági vonatkozása is.
Ön, aki korábbi tanulmányai során már tanult közgazdaságtant, tudja hogy az a döntések, a
választások tudománya.
Választási lehetőségeink nem korlátlanok, döntési szabadságunk is véges. A választás és
döntés az esetek nagy részében kényszer, ami abból következik, hogy a szűkösség
viszonyai vesznek körül minket. Az emberiség célja minden társadalomban a jólét
maximalizálása. A jólét növelése magában foglalja a korlátlanul növekvő anyagi
szükségleteink minél teljesebb kielégítését és olyan nem anyagi jellegű és nehezen mérhető
javakkal való rendelkezést is, mint tiszta levegő, szép, kulturált környezet, biztonság stb.
Az emberi szükségletek teljes mértékű kielégítése nem lehetséges részben azok állandó
fejlődése, részben a termelt javak előállításához szükséges erőforrások, termelési tényezők
szűkössége miatt. A társadalom és az emberiség gazdasági alapproblémája az erőforrások
szűkössége és a szükségletek korlátlansága. A közgazdaságtan alapkérdései a MIT
termeljünk? HOGYAN? és KINEK? éppen ezen alapvető probléma megoldására keresi
választ.
A “Mit termeljenek” kérdés arra keresi a választ, hogy a gazdaság szereplői milyen
javakat és szolgáltatásokat, azok milyen mennyiségét, és minőségét állítsák elő.
A “Hogyan termeljenek” kérdés a termelési technológiájára a “Kinek termeljenek” kérdés
pedig arra keresi a választ, hogy a különféle javakat és szolgáltatásokat kik fogják
elfogyasztani.
A termelési tényezők, erőforrások szűkössége behatárolja a termelés lehetőségeit. Így
állandó ellentmondás keletkezik a szükségletek (amelyek lényegében korlátlanok), és az
anyagi javak szűkössége között. Ez az, ami az egyént, társadalmi csoportot és az egész
társadalmat gazdálkodásra kényszeríti.
Gazdálkodáson a termelési erőforrások és javak céltudatos felhasználását értjük,
melynek eredményeként a szükségletek a lehető legmagasabb fokon elégíthetők ki.
A gazdálkodás választások és döntések sorozatából áll. A választás kényszere a
szűkösségből, lehetősége pedig a javak és gazdasági erőforrások alternatív
felhasználhatóságából adódik. Hogy elérjünk valamilyen hasznot, fel kell áldoznunk egy
másikat. Nincs ez másképpen a gazdasági erőforrások felhasználásánál sem. A munkát,
földet, tőkét, de a vállalkozókészséget is sokféleképpen lehet hasznosítani. Ezek közül is
választani kell, és ennek során is mérlegelni kell minden lehetőség előnyét és hátrányát. Az
egyik alternatíva választása egy, vagy több másikról való lemondást, annak feláldozását
3
jelenti. Ezt a közgazdaságtanban haszonáldozatnak, vagy feláldozott haszonnak vagy
alternatív költségnek nevezzük. A gazdaságban ezt ki lehet, és ki is kell számolni!
A gazdasági koordináció alaptípusai
Az alapkérdésekre adható válasz sok tényezőtől függ, de mindenekelőtt az adott gazdaság
tulajdoni és szervezeti struktúrájától, a gazdaság működésének mechanizmusától,
koordinációs rendszerétől.
A gazdaság a gazdálkodó szervezetek intézmények kapcsolatrendszere, amelyet a
gazdasági folyamatok alapegységei és azon intézmények alkotnak, amelyeket a
kapcsolatrendszer és a vele összefüggő folyamatok szabályozására jöttek, illetve hoztak
létre. A gazdaság szervezeti struktúráját alkotó alapegységek, alapintézmények a
következők: háztartás, vállalat, állam. A modern gazdaságokban egyre nagyobb szerephez
jutnak a civil szervezetek (érdekvédelmi szervezetek, környezetvédők stb.) Ezekben a
társadalmakban a tulajdoni struktúra rendkívül színes, benne a magántulajdon
dominanciája mellett, országonként és időről időre változva a közösségi tulajdon és a
vegyes tulajdon legkülönbözőbb formáit találjuk.
A hazai közgazdasági irodalom - Kornai János alapján - négy alapvető koordinációs formát
különböztet meg: etikai koordináció, agresszív koordináció, piaci koordináció,
bürokratikus koordináció. Gazdasági szempontból a történelmi fejlődés során az utóbbi
kettő vált a meghatározóvá. Egyoldalúan csak gazdasági szempontokat figyelembe véve a
piaci koordináció tekinthető a leghatékonyabbnak. A piac azonban nem képes olyan
társadalmi kérdések megoldására, mint a szegénység, környezetszennyezés stb. Ezeket a
problémákat a közgazdaságtan piaci tévedések, piaci elégtelenségek névvel illeti. Ezzel
szemben állnak az állami tévedések elégtelenségek. A modern piacgazdaságokban a
magántulajdon dominál, a gazdaság szereplői alapvetően a piaci információk alapján
hozzák meg döntéseiket, de az állami szerepvállalás nem nélkülözhető. Az állami
szerepvállalás mértékének és módjának meghatározása korunk egyik legvitatottabb
kérdése.
A termelési lehetőségek határa
A gazdálkodásban megnyilvánuló választási és döntési kényszert jól szemlélteti a termelési
lehetőségek határgörbéje. Ez a leegyszerűsített elméleti modell kiválóan alkalmas a
szűkösség viszonyai közötti gazdálkodás érzékeltetésére.
A termelési lehetőségek határgörbéje egy gazdaság maximális termelési képességét
illusztrálja. Annak minden pontja az erőforrások lehető leghatékonyabb felhasználásával
0 20 40 60 80
100 120 140 160
0 1 2 3 4 5 gép
élelmiszer
4
elérhető legnagyobb termelési eredményeket jelzi. A görbe minden pontja hatékony (ún.
Pareto féle hatékonyság), ami azt jelenti, hogy az egyik termék termelésének növelése csak
a másik termelésének csökkentése árán valósítható meg.
Fontos következtetések vonhatók le a görbe alakjáról is, amely lefelé hajló, az origóra
konkáv. Ebből olvasható ki ugyanis a növekvő relatív költségek, illetve a csökkenő
hozadék elve. A termelési lehetőségek határgörbéje tehát jól szemlélteti a szűkösséget, a
választási lehetőségeket és a választással szükségszerűen együtt járó haszonáldozatot. A
termelési lehetőségek határa növelhető a tudomány, a technika, a specializáció és a
munkamegosztás fejlődése révén.
A közgazdaságtan részei
A közgazdaságtan a közgazdasági tudományokon belül a gazdaság egészét, annak
alapvető viszonyait, összefüggéseit feltáró elméleti alaptudomány. A közgazdaságtan
részei: a mikroökonómia, a makroökonómia, a nemzetközi közgazdaságtan, a
gazdasági rendszerek összehasonlító elemzése.
A mikroökonómia feltárja, megmagyarázza a piac, a piaci szereplők jellemzőit, a piaci
folyamatokban megnyilvánuló törvényszerűségeket. A mikroökonómia elkülönült piaci
szereplők (fogyasztók, háztartások, vállalatok) az egyes piaci jelenségek oldaláról,
ábrázolja a gazdaságot. A mikroökonómia kulcsfogalmai: kereslet, kínálat, ár, költség,
jövedelem (profit), hasznosság, preferencia, optimum, egyensúly.
A makroökonómia a gazdaság egészét, annak törvényszerűségeit vizsgálja. A
gazdasági szereplőket ágazatokká, szektorokká, foglalja össze, a termékeket pedig
termékcsoportokká, vagy akár egyetlen egy termékhalmazzá összesíti. Tipikus
makroökonómiai problémák a következők: infláció, foglalkoztatás, makrogazdasági
egyensúly, gazdasági növekedés, stb.
A nemzetközi közgazdaságtan a nemzetközi pénzügyek, cserefolyamatok, tőkemozgások,
nemzetközi vállalatok, stb. közgazdasági sajátosságait elemzi. A nemzetközi
közgazdaságtan bizonyos kérdésekben a mikroökonómia és a makroökonómia szerves
folytatása.
A gazdasági rendszerek összehasonlító elemzése a különböző társadalmi formák mellett
történelmileg kialakult gazdasági rendszerek sajátosságait tárja fel. Összehasonlítja, elemzi
pl. az alapvetően piaci típusú és az ettől eltérő központi tervezési rendszereket.
5
1. Mikroökonómia
A mikroökonómiai jelenségek, események fő színtere a piac, ezért megértésük fontos
feltétele a piacgazdasági alapfogalmak ismerete.
1.1. Piacgazdasági alapfogalmak
A piac fogalmát a hétköznapi életben is sokféle értelemben használjuk. A piac lehet egy
épület, egy vásárcsarnok, egy településen kijelölt kisebb terület, ahol a vásárlók és az
eladók találkoznak, ahol árut pénzre, pénzt árura cserélnek. De piac a tőzsde és a bank is,
piac a munkaközvetítő iroda, bizonyos értelemben egy földrajzi régió, akár az egész világ.
A piac lényegéhez hozzátartoznak piaci szereplők, személyek, intézmények, áruk kereslete
és kínálata, cserék, árak, szokások, szabályok, és még sok egyéb, ami együttesen jelenti a
piacot.
A gazdasági szereplők és gazdasági folyamatok alapvetően a piacon, piaci
törvényszerűségekkel kapcsolódnak egymáshoz. Közgazdasági ismereteink felfrissítését
ezért a piacgazdasági alapfogalmak tanulásával folytatjuk, mert ezeket a mikro- és
makroökonómia egyaránt használja.
1.1.1. A piac elemei, piaci tényezők
Bármilyen piacról is legyen szó, már a felületes szemlélő is meg tudja állapítani, hogy a
cserék, vásárlások, eladások, mint eredmények mellett vannak a piacnak általános
jelenségei, elemi, vagy más szóval kifejezve piaci tényezők, illetve piaci szereplők, akik
az eladásokat és vásárlásokat lebonyolítják. A piac legfontosabb elemei, tényezői: a
kereslet, kínálat, ár és jövedelem.
A piaci szereplők mindazon személyek, szervezetek és csoportok, akik termelési,
vagy fogyasztási tevékenységükkel közvetlenül befolyásolják a piaci folyamatokat,
és a piaci események szempontjából egységnek tekinthetők.
A piac szereplői sok tekintetben különböznek egymástól. Van, aki árut visz a piacra, van,
aki vásárolni óhajt. Van ki, maga árulja az eladásra termelt áruját, és van, aki arra
specializálja magát, hogy mások áruját adja el. A sokféle szempontból egymástól fontos
jellemzőiket tekintve jelentősen különböző piaci szereplőknek vannak bizonyos általános
sajátosságaik, amelyek valamilyen mértékben mindegyik szereplőre jellemzőek.
A piaci szereplők közös jellemzői: racionális gazdasági cselekvés, önérdek, gazdasági
hatékonyság.
A gazdasági hatékonyság legáltalánosabban úgy fogalmazható meg, hogy az adott
gazdasági eredményt a lehető legkisebb ráfordítással elérni, vagy az adott ráfordítással a
lehető legnagyobb eredményt megvalósítani.
Ez a vásárló és az eladó esetében természetesen ellentétes érdekeket jelent. A fogyasztó
adott jövedelméből a lehető legtöbb hasznos dolgot szeretné megvásárolni, vagyis abban
érdekelt, hogy az ár minél alacsonyabb legyen. A termelő ezzel szemben azt szeretné, ha
6
árbevétele minél nagyobb mértékben haladná meg ráfordításait (költségeit), ez pedig a
lehető legmagasabb árak esetén remélhető. A piaci alku tárgya ezért mindig az ár.
1.1.2. A kereslet és kínálat függvényszerű ábrázolása
A kereslet és kínálat alapösszefüggéseinek szemléltetésére a közgazdaságtan előszeretettel
használja azok függvényszerű ábrázolását.
Keresleti függvény
A keresleti függvény megmutatja valamely áru azon mennyiségeit, amelyeket a
vásárlók különböző árak mellett hajlandóak és képesek megvásárolni. Fontos, hogy a
keresleti függvény nem a ténylegesen megtörtént vásárlásokat képviseli!
Keresleti függvény
A keresleti függvény értelmezhető egy termék egyéni keresleteként, és sok egyéni
kereslet összegzéseként, azaz piaci keresleteként egyaránt.
A keresleti függvény - mindennapi tapasztalatainkkal is egyezően - negatív lejtésű, azaz
csökkenő ár esetén nő, növekvő ár esetén csökken az adott termék keresett mennyisége. A
különböző termékek keresett mennyisége azonban nem egyformán reagál az árváltozásra.
Ezt a kereslet árrugalmasságával (elaszticitásával) tudjuk kifejezni.
A termék kereszt-árrugalmassága (): (%)P
(%)Q
A kereslet árrugalmassága általában negatív szám, hiszen az ár és a keresett mennyiség
ellentétes irányba mozog.
Növekvő ár esetén csökken, csökkenő ár esetén nő a keresett mennyiség. A rugalmasság
elemzése során el szoktunk tekinteni a negatív előjeltől, mert csak gondot okoz az
értelmezése. Ezért a rugalmasság kifejezésekor a mutató abszolút értékét vesszük.
Rugalmas keresletről beszélünk, ha “” abszolút értéke 1-nél nagyobb, vagyis, ha 1 %-os
árváltozás 1 %-nál nagyobb keresetváltozást vált ki. Rugalmatlan a kereslet, ha “”
abszolút értéke 1-nél kisebb, vagyis az 1 %-os árváltozás 1 %-nál kisebb keresetváltozást
okoz. Egységnyi a kereslet rugalmassága, ha =1.
Attól az általános szabálytól, hogy az ár és a kereslet ellentétes irányba mozog, vannak
kivételek, ún. paradox árhatások. Ilyen kivétel például a presztízs-, vagy sznobhatás. Ez
olyan esetben fordulhat elő, amikor egy divatos árucikk ára csökken, és a fogyasztók egy
7
része azért nem vásárolja, mert olcsóbban már bárki megveheti. Kivételes a spekulációs
hatás is, amikor az áremelésre a fogyasztók többletvásárlással reagálnak, újabb további
áremelésre számítva. A Veblen-hatás érvényesül, amikor a fogyasztó az árakhoz kapcsolja
a minőséget. Többet vásárol magasabb áron, mert azt gondolja, hogy ami drágább, az jobb
minőségű, és fordítva. Giffen-, vagy inferior (alacsonyabb rendű) javak vásárlóinál is lehet
az árral egyező irányú keresletváltozás. Az ilyen termékek áremelkedése olyan méretű
kiadásnövekedést okozhat egyes háztartásoknál, hogy kénytelenek csökkenteni egyéb,
drágább termékek fogyasztását, és azok helyett is a megemelt áru terméket vásárolják. Az
áremelkedésre tehát keresletnövekedéssel reagálnak. Ez az összefüggés abból adódik, hogy
egy termék keresletét más termékek árváltozása is befolyásolja. Ezt az összefüggést a
kereslet kereszt-árrugalmassága fejezi ki.
A termék kereszt-árrugalmassága = X termék keresett mennyiségének változása (%)
Y termék árváltozása (%)
A kereszt-árrugalmasság előjele lehet pozitív és negatív is, attól függően, hogy a két
termék fogyasztása milyen kapcsolatban van egymással, helyettesítik, vagy kiegészítik
egymást.
A keresleti függvény alakját és helyzetét a fogyasztók száma, jövedelme, igényei, és ízlése
határozza meg. Ha mindez és minden egyéb feltétel változatlan, akkor az adott termék
iránti kereslet nagysága, növekedése, vagy csökkenése az ár alakulásától függ. Ez a
kereslet törvénye. De vajon megváltozhat-e maga a keresleti függvény? Elképzelhető-e,
hogy ugyanazokhoz az árakhoz, a korábbiakhoz képest nagyobb, vagy kisebb keresett
mennyiség tartozzon? Igen, elképzelhető. Amennyiben megnő (vagy csökken) a
fogyasztók száma, jövedelme, megváltoznak a fogyasztási szokások (pl. reklám, vagy
divatváltozás miatt), akkor eltolódhat maga a keresleti függvény. Különbséget kell tehát
tennünk a keresleti függvény elmozdulása és a keresleti függvényen történő elmozdulás
között! A függvényen történő elmozdulást az árváltozás váltja ki, hatására megváltozik a
keresett mennyiség. A függvény elmozdulását a fogyasztó (k) jövedelme, száma, ízlése,
szokásainak változása okozza. Hatására minden elképzelhető árhoz megváltozik a keresett
mennyiség, tehát maga a kereslet változik meg.
Hogy mennyivel vásárolnak többet, vagy kevesebbet egy termékből a jövedelem
változásának hatására, azt a kereslet jövedelemrugalmassága mutatja. A kereslet
jövedelemrugalmassága azt fejezi ki, hogy hány százalékkal változik meg egy áru
kereslete a fogyasztó jövedelmének egy százalékos változásának hatására. A jövedelem
növekedése általában növeli a keresletet, hiszen több pénzből többet vásárolnak a
fogyasztók. A kereslet jövedelemrugalmassága ennél fogva általában pozitív. De, ez
sem igaz általában és nem egyforma a mértéke sem. A jövedelemnövekedéssel együtt
ugyanis nemcsak a kereslet terjedelme nő, de változik a fogyasztás szerkezete is. Magas
jövedelemszinten új termékek lépnek be a fogyasztásba, míg esetleg mások kimaradnak.
Ennek alapján beszélünk: normál jószágokról, luxuscikkekről, és ún. “alacsonyabb
rendű” (inferior) jószágokról. A normáljószágok keresletének jövedelemrugalmassága
pozitív, de viszonylag állandó. A luxus jószágok keresletének jövedelem rugalmassága
ugyancsak pozitív, de a jövedelem emelkedésével növekvő. Az “alacsonyabb rendű”
jószágok keresletének jövedelemrugalmassága negatív, vagyis a jövedelem
növekedésével fogyasztásuk csökken. Ilyen árucikkek például a szalonna, a zsír, a liszt. A
jövedelem és a kereslet összefüggéseit mutatja az Engel-görbe. Ennek alakja (iránya és
meredeksége tükrözi a kereslet jövedelem-rugalmasságát.
8
Kínálati függvény
A kínálati függvény azt az összefüggést fejezi ki, hogy a termelők különböző árak
mellett milyen árumennyiségeket kínálnak eladásra a piacon (jelölése s: supply).
A kínálati görbe alakja általában jobbra emelkedő irányú, azaz növekvő árhoz magasabb
kínálat, csökkenő árhoz csökkenő kínálat tartozik.
A kínálati függvény
A kínálati függvény helyzete és alakja a termelők számától, a termelés költségeitől függ
alapvetően. Ha ezekben változás következik be, akkor a kínálati függvény elmozdul, és a
korábbiakhoz képest azonos árak mellett nagyobb, vagy kisebb lehet a kínált mennyiség.
Ha például nőnek a termelők költségei, akkor - egyébként változatlan feltételek mellett - a
kínálati függvény balra tolódik el. A költségek növekedésével azonos hatású az állam által
kivetett adó növekedése is. Az adó tehát a kínálatszabályozás egyik eszköze.
A Marshall-kereszt
Az ugyanazon termékre vonatkozó keresleti és kínálati függvényt egy koordináta-
rendszerben is felrajzolhatjuk. Ezt a függvény-együttest nevezzük Marshall-keresztnek.
A Marshall-kereszt
A Marshall-kereszt lehetővé teszi számunkra néhány fontos piaci jelenség, és a hozzájuk
kapcsolódó fogalom tisztázását. Piaci egyensúlyról, egyensúlyi helyzetről akkor
beszélünk, ha a piacon olyan árak vannak, amelyek mellett az áru keresett és kínált
mennyisége egyenlő (E pont). Egyensúlyi ár az az ár, amelynél a kereslet és kínálat
egyenlő (pE). Egyensúlyi mennyiség az ehhez tartozó keresett, illetve kínált árutömeg
(qE). Kínálati többlet túlkínálat van a piacon, ha a piaci ár az egyensúlyi ár fölött van (pT),
9
mert ilyenkor az eladók többet akarnak eladni (qT), mint amennyit a vevők hajlandók,
illetve képesek megvásárolni (qTd). Túlkereslet, hiány akkor jellemzi a piacot, amikor a
piaci ár az egyensúlyi ár alatt van, mert az áruból többet vásárolhatnánk, mint amennyit a
termelők kínálnak. Mindkét egyensúlyitól eltérő helyzetre mind a vevők, mind az eladók
reagálnak. Először csak az árak fognak változni, majd a megtermelt és piacra vitt
mennyiségek is. Az egyensúlyi helyzet kialakulásának milyensége összefügg a termék
jellegével, a kereslet és a kínálat árrugalmasságával. Az árak nagyon sokrétű és nem
egyszer bonyolult mechanizmusokon keresztül fejtik ki hatásukat a piacgazdaság viszonyai
között. Az árak funkciói: információ a döntésekhez, mérés, elszámolás, nyilvántartás,
termelés és fogyasztás szabályozása, jövedelemelosztás, egyensúlyteremtés.
1.1.3. A piaci verseny jellege, piaci formák, a piac szerkezete
A piaci szereplők magatartását jelentősen befolyásolja annak a piacnak a jellege, formája,
amelyiken a vásárlási, vagy eladási szándékukkal megjelennek.
A piaci egyensúly ritkán valósul meg, a piacokra hosszú távon a rendszeresen újra
termelődő túlkereslet vagy túlkínálat jellemző. Ez alapján a piacok két nagy csoportját
különböztetjük meg:
Nyomásos, vagy vevői piac: Az ilyen típusú piacokon a kínálat rendszeresen meghaladja a
keresletet. Ezeken a piacokon a vevő az úr, az eladónak minden lehetséges eszközt fel kell
használnia, hogy vevőit megtartsa, illetve új vevőket szerezzen. Az eladók közötti verseny
rendkívül erős.
Szívásospiac, hiánypiac vagy eladók piaca: ezeken a piacokon a kereslet lényegesen és
tartósan meghaladja a kínálatot. Ezeken a piacokon a vevők versenyeznek a termékekért.
Ezeken a piacokon sokszor csak csúszópénzért lehet áruhoz jutni. Az eladók nem törődnek
a minőséggel, a választékkal, nincsenek rákényszerítve a költségtakarékosságra sem, hiszen
a költségnövekedést átháríthatják a vevőkre.
A piac szívásos vagy nyomásos jellege alapvetően meghatározza a vállalatok és háztartások
piaci magatartását. A fejlett országokra a vevők piaca a jellemző. A volt szocialista
országokra a szívásos piac volt jellemző, ami hozzájárult az alacsonyabb termelékenységi
szint és termék minőség konzerválódásához.
Bármilyen piacról legyen is szó a termelők stratégiájuk, taktikai céljaik kialakításánál
figyelemmel kell, hogy legyenek a piac szerkezetére.
A piaci szerkezetet meghatározó tényezők:
a piaci szereplők (vevők és eladók) száma és nagysága,
a piacra lépés feltételei,
a piaci szereplők befolyása az árra és egymás termelési döntéseire,
a termék jellege, a piacon lévő termék homogén, vagy differenciált volta,
az információhoz való hozzájutás lehetőségei.
A piaci szerkezet alapján határozzuk meg a piacformákat. A piacformák két szélsőséges
esetét a tökéletes verseny és az abszolút monopólium képezi. Tiszta formájában szinte egyik
sem létezik, vagy csak nagyon rövid ideig áll fenn. A két elméleti típus között létezik a
valóságos sokszínű piac, a maga átmeneti formáival. Az átmeneti formák jellemzőit az
oligopolpiac és a monopolisztikus versenypiac elnevezés alatt foglaljuk össze.
10
A piacformák elkülönítésénél rendkívül fontos kategória a piaci erő. A piaci erő a
vállalatnak az a képessége, hogy befolyásolni tudja az árakat és ezen keresztül a
profitot. A piaci erő kifejezésére többféle mutató használatos. Ilyenek például a
koncentrációs ráta vagy a Lerner index.
A koncentrációs ráta kifejezi, hogy az adott ágazat össztermeléséből, vagy forgalmából
milyen százalékban részesednek a legnagyobb cégek.
Az Európai Közösség élelmiszeripari vállalataira vonatkozóan tartalmaz adatokat. A legnagyobb cégek között
találja az olyan hazánkban is ismert cégeket, mint a Nestlé, Unilever.
A legnagyobb élelmiszeripari cégek termelésből való részesedése az EK-ban 1987-ben
Ország Összes termelés
(milliárd USD)
Vállalatok száma Az első 10
legnagyobb
vállalat
részesedése %
Az első 50
legnagyobb
vállalat
részesedése %
UK 85,4 5 419 31 52
NSZK 84,0 4 269 12 26
Franciaország 87,0 3 018 29 62
Olaszország 97,3 40 000 7 16
Spanyolország 38,2 2 608 11 28
Forrás: Halmai Péter: Az Európai Unió agrárrendszere, Bp. Mezőgazda, 1995. 207. oldal
A Lerner index a piaci erőt a vállalat terméke keresletének rugalmasságával hozza
összefüggésbe. A rugalmas keresletű termékeket előállító cégek kisebb piaci hatalommal
rendelkeznek, mert, ha emelik az árat, elveszítik vevőiket. Ez is az oka annak, hogy például
az olajpiacon a cégek nagyobb piaci hatalommal rendelkeznek, mint az üdítő piacon. Az
olaj kereslete rövid távon elég rugalmatlan. Vizsgáljuk meg ezek után az egyes
piacformákat részletesen!
A tökéletes versenypiac jellemzői
A tökéletes piaci verseny (kompetitív piac) körülményei között az adott terméket nagyon
sok, esetenként több tízezer termelő termeli és kínálja a piacon, a vevők száma is nagy,
elérheti akár a több milliót is. (Gondoljunk például a több százezer mezőgazdasági
kistermelőre és a termékeket vásárló milliónyi háziasszonyra.) Az ilyen piacon minden
eladó csak töredékét adja az adott termék összkínálatának és a vevők egyenként
ugyancsak elhanyagolható kis hányadát az összkeresletnek. Így a piaci szereplők
elhatározásai egyenként nem változtatják meg a piaci mozgásokat. Egy- egy vállalat
számára nincs keresleti korlát, termelésének növelésében csak saját tőkeereje korlátozhatja.
A tökéletes verseny fontos feltétele a szabad be- és kilépés. Az ilyen piacon semmi nem
akadályozza újabb termelők be- vagy kilépését az adott termék piacán. Ennek legfőbb oka,
hogy versenyképes vállalatok viszonylag kis tőkével alapíthatók. A szabad versenyes
piacon általában homogén, egymástól nem, vagy legalábbis nem jelentősen különböző
termékeket forgalmaznak. Ezek sajátossága az, hogy egymást helyettesíthetik, nincs
jelentősége, hogy melyik termelőtől vásárolják őket. Néhány mezőgazdasági termék
tipikusan szabad versenyes jellegű (pl. búza, kukorica). Az ár alakulása független a piaci
szereplők egyéni elképzeléseitől, elhatározásától. Ahhoz túl sokan vannak, hogy mint
eladók magasabb vagy mint vevők alacsonyabb árakban egyezzenek meg egymással, így az
ár mindannyiuk számára tőlük független, külső adottság. Nem tehetnek mást, mint
elfogadják azt. A termelők tehát árelfogadók. A vállalat árelfogadó, ebből következik,
hogy a termelő döntésének központi kérdése, hogy mennyit termeljen ahhoz, hogy a
11
hasznát maximalizálja. A szabad versenyes piacon mind a piaci, mind a technológiai
jellegű információk szabadok, mindenki számára korlátlanul hozzáférhetőek.
A tökéletes versenypiac a valóságban tiszta formában nem létezik. Ennek többféle oka van
- pl. az állami beavatkozás, még a példaként említett mezőgazdasági termékek sem teljesen
azonos minőségűek, az információáramlás sem lehet tökéletes stb.- de mint modell jól
érzékelteti a versenypiacok fontos sajátosságait.
A monopolpiac jellemzői
A monopolpiac olyan piactípus, amelyről minden szempontból elmondhatjuk, hogy a
szabad verseny ellentéte. Monopolpiacon egyetlen vállalat van jelen: ezért a vevő nem
választhat az eladók között: az adott terméket egyetlen vállalat állítja elő, s a termék a vevő
számára semmi mással nem helyettesíthető.
A monopolpiacra egyetlen más vállalat sem képes belépni, azaz a monopóliumoknak nincs
versenytársuk. Így a termék áráról maga a vállalat dönt, a vállalat szabja meg a piaci árat,
birtokolja az összes információt. A monopolvállalat keresleti függvénye megegyezik a piaci
kereslettel
A vállalati és a piaci kereslet
Jegyezze meg jól ezeket az ábrákat, mert később nagy szükségünk lesz rá, amikor az egyes
piacokon működő vállalatok viselkedését vizsgáljuk. Abszolút monopolhelyzet is, és a
tisztán kompetitív piac is szinte csak modellként fordul elő, de nagy segítséget jelent az
elemzésük abban, hogy megértsük az átmeneti formákat és a valóságos piac jellemzőit.
Az oligopolpiac
A gyakorlatban sokkal inkább találkozunk olyan piacokkal, ahol az eladók (vagy vevők)
száma rendkívül kevés. Ilyenkor azt mondjuk a vállalatok monopolhelyzetben vannak. A
monopolhelyzet a vállalat piaci erejét mutatja meg. Az abszolút monopolhelyzet és a
monopolverseny jegyeit egyidejűleg mutató piactípusnak oligopolpiac a neve. Az
oligopólium olyan piactípus, ahol csak néhány vállalat működik, és adja az adott
termék (ágazat) termelésének jelentős hányadát. A modern piacgazdaságokban oligopol
piactípus, illetve szerkezet jellemző a személygépkocsi-iparon túlmenően a légitársaságok,
az olajtársaságok, a műanyaggyártók, az elektronikai cikkeket forgalmazók tevékenységére.
Lényeges különbség a többi piactípushoz képest, hogy oligopolpiacon a vállalatok
kölcsönösen függnek egymástól. Ez annyit jelent, hogy amikor stratégiai kérdésekről dönt
a vállalat (árpolitika, termékfejlesztés, marketing) mindig szem előtt tartja versenytársai
reakcióit. Oligopolpiacon a vállalat árkövető. Ezen azt értjük, hogy a vállalat képes
12
befolyásolni a termék árát, de áralakító szerepe korlátozott abban az értelemben, hogy
versenytársai várható reagálásait is számításba kell vennie.
A monopol, illetve oligopolpiac sajátos formája, amikor a vásárló van uralkodó helyzetben.
Ezt a piaci helyzetet monopszóniának vagy oligopszóniának nevezzük.
A monopolisztikus versenypiac
A monopolisztikus verseny piacon a tiszta szabadversenyhez hasonlóan számos vállalat van
jelen. Ezek a vállalatok azonban rendeltetésében hasonló, de nem azonos terméket állítanak
elő. Talán egy jó példa ezen piac szemléltetésére a mosószerek, vagy az üdítők piaca.
Ezeken a piacokon elvileg bárki megjelenhet, a márkának azonban nagyon nagy szerepe
van. Nagyon nehéz egy bevált márka mellett betörni a piacra. Amikor a piacon sok vállalat
állít elő azonos rendeltetésű, de külső megjelenésében, minőségében eltérő termékeket a
piacon monopolista verseny van. A különbség tehát a tiszta monopólium, vagy az
oligopólium és a monopolista versenypiac között, hogy az előző esetekben a vállalat volt
monopolhelyzetben, itt viszont a márka a terméknek biztosít monopolhelyzetet.
Monopolista verseny esetén a vállalatoknak befolyása van az áralakulásra, a márkát meg
kell fizetni, de ha túl nagy az árkülönbség a vevők elpártolnak, vagyis a vállalatok
lehetősége az abszolút monopóliumhoz képest kisebb.
A mai modern piaci struktúra legjellemzőbb formája a monopolisztikus verseny piac. Az Egyesült
Államokban e piacforma részaránya 1980-ban 77%, a monopóliumok uralták a 2%-ot és az oligopol piac
részesedése 21%. A szabadversenyes piacra szinte egyetlen példánk a gabonapiac, az összpiacból való
részesedése szinte mérhetetlenül kicsi. (Forrás: W.G. Shepard: Causes of Increased Competition in the U.S.Economy
1939-1980. Review of Economics and Statistics, 1982.)
Az állam szerepe a piacon
A mai piacgazdaságokban, amelyek lényegében vegyes gazdaságok, a piaci szereplők
környezetének fontos tényezője az állam, illetve annak gazdasági tevékenysége. Az állam
hat a gazdaság szereplőire:
önálló gazdálkodói tevékenységével, amikor a piacon vevőként, vagy eladóként jelenik
meg.
piac szabályozó tevékenységével: jogi úton, amikor a piaci "KRESZ"-t előírja például a
versenyjog keretében, előírja a vállalatok alapításának, egyesítésének feltételeit,
monopólium ellenes törvényeket hoz, stb., gazdasági eszközökkel: pl. árszabályozással,
adókkal, támogatásokkal befolyásolja a piaci szereplők magatartását.
kidolgozza a gazdaságpolitika cél és eszközrendszerét.
Az állam szerepére a későbbi fejezetekben és a makroökonómiai részben is visszatérünk.
Fontos azonban tudnunk, hogy az állam gazdasági szerepvállalásának megítélése nem
egyértelmű, országonként eltérő és egy-egy országon belül időről időre, elég gyakran
változik. Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy mikroökonómiai szempontból a mai
kialakult piacgazdaságokban két jelentős területen van kiemelt szerepe az államnak:
az egyik a versenyszabályozás, a monopólium ellenes politika, a gazdasági esélyegyenlőség
biztosítása a piacra lépésben és a piaci pozíciók fenntartásában,
azon feltételek biztosítása és folyamatos karbantartása, amely a nemzetközi
munkamegosztásba való bekapcsolódást segíti.
13
A piacok felosztása és a piaci szereplők célja:
1.2. termékpiac keresleti oldala. A fogyasztói magatartás elemzése
A fogyasztás célja és értelme a szükségletek kielégítése. A szükséglet minden végső
fogyasztás alapvető mozgatórugója, hiányérzet, amely cselekvést vált ki önmaga
megszüntetésére.
A szükséglet-kielégítés eszközei a javak és szolgáltatások. A javak és szolgáltatások
szűkössége miatt a szükségletek soha nem elégíthetők ki teljesen. A fogyasztó ezért
rendszeresen választásra kényszerül, el kell döntenie, hogy szűkös jövedelemforrásait
figyelembe véve mely szükségleteit elégíti ki, hogy ezek kielégítése során milyen
sorrendet választ, és melyek azok a szükségletei, amelyek kielégítéséről rövidebb-
hosszabb ideig lemond. A fogyasztó tudatosan, vagy ösztönösen, de rangsorolja
szükségleteit. Ez természetesen egyéni rangsor, (van pl. aki inkább nem vacsorázik, de
utolsó forintjait is cigarettára, egy másik inkább alkoholra költi), de mégis társadalmilag
meghatározott ízlésvilágot tükröz, soha nem értelmezhető a mindenkori társadalmi
környezetből kiszakítva. A fogyasztó döntését az ízlése mellett a jövedelme befolyásolja.
A reáljövedelem alakulása két tényezőtől függ: a nomináljövedelemmel egyenes, az
árváltozással pedig fordított arányban.
Reáljövedelem= nomináljövedelem változás
árváltozás
A nomináljövedelem tehát egy pénzmennyiség, a reáljövedelem pedig a rajta
megvásárolható áru- és szolgáltatásmennyiség. A jövedelemkorlát és az árak miatt nem
minden szükséglet válik a piacon keresletté. Csak a fizetőképes szükséglet az, amelyet a
fogyasztó meg akar és meg is tud vásárolni. Ezt nevezzük keresletnek.
Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a piacon jelentősen eltérőek a fogyasztó és az eladó
szempontjai. A fogyasztó számára az áru hasznossága és az ára fontos.
1.2.1. Hasznosság és kereslet
A hasznosságnak kitüntetett szerepe van a mai közgazdasági felfogásokban, és a gazdasági
szereplők mindennapi döntéseiben egyaránt. A fogyasztó a megszerzett, vagy
14
megszerezhető javaknak tulajdonított hasznosság alapján dönt, hogy adott pillanatban kell-
e neki az adott jószág, vagy nem.
Hasznosság fogalmán valamely jószág hasznos tulajdonságainak összességét értjük,
illetve azt a kielégülést, élvezetet, amelyet a fogyasztó az adott jószág, vagy
szolgáltatás elfogyasztása révén nyer.
A fogyasztó oldaláról nézve pedig a jószág elfogyasztásával nyert haszonérzés, élvezet,
szükségletkielégítettség szubjektív érzete. Az egyik fogyasztó számára hasznos, számára
élvezetet okoz, míg a másik számára közömbös, esetleg negatív érzést, undort vált ki (pl.
cigaretta, éti csiga, osztriga).
1.2.2. A hasznosság mérhetősége
A hasznosság mérésével, mérhetőségével kapcsolatban kétféle felfogás létezik. Az egyik a
hasznosság ún. kardinális megközelítése, amely szerint a fogyasztó az egyes jószágok
elfogyasztása révén szerezhető hasznosságok abszolút nagyságát tőszámokkal képes
jellemezni. Tehát a jószághalmazból kiválasztott bármely két termék, vagy szolgáltatás
között arányaiban is különbséget tud tenni (pl. A termék 10, B pedig 20 egység
hasznosságú). Nemcsak azt tudja megítélni, hogy melyik a számára hasznosabb, hanem azt
is, hogy mennyivel, és ezt a számításba vehető minden jószágra nézve el tudja végezni.
A hasznosság másik megközelítése az ún. ordinális megközelítés. Ez nem állítja a
fogyasztót olyan szigorú feladat elé, hogy a különböző jószágoknak tulajdonított
hasznosságot mennyiségileg is érzékelje. Megelégszik azzal, hogy a fogyasztó képes a
jószágokat hasznossági sorrendbe állítani, képes eldönteni, melyik jószág, vagy
szolgáltatás jelent számára nagyobb, kisebb, vagy valamely más jószággal azonos
élvezetet.
A jószágok közötti sorrendiség megállapítása, a preferencia-rendezés azért lényeges a
közgazdasági elemzések szempontjából, mert a jószágok sohasem önmagukban, más
jószágoktól függetlenül kerülnek elfogyasztásra. A fogyasztó jószághalmazt alakít ki, ún.
“jószágkosarat” választ.
A hasznosság kardinális megközelítése. A határhaszon elmélet.
A fogyasztói magatartást vizsgáló első elméletek abból a feltevésből indultak ki, hogy a
jószág elfogyasztásával nyert haszon, élvezet tőszámokkal kifejezhető haszonegységekben
mérhető.
Egy-egy termék fogyasztását vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy az adott időszak alatt
elfogyasztott mennyiség növelésével nő a fogyasztó haszonérzete, megelégedettsége,
összhaszna (csökken a termék iránti hiányérzete), de ez az élvezetnövekedés általában nem
fokozódik a végtelenségig. Nagyon sok termék esetében a fogyasztás során előáll egy pont,
amely után a fogyasztás további folytatása során már nem nő a fogyasztó összhaszna,
megelégedettsége. Ezt a pontot nevezzük telítettségi pontnak. Ha valaki éhes, és sorban
egymás után eszi kedvenc ételének újabb egységeit - egyéni kapacitásától függően - a
harmadik, vagy a tizenkettedik után az újabb egységek, falatok már nem okoznak kellemes
megelégedettséget, sőt, ha kényszerből folytatja az evést, ez akár fokozódó
kellemetlenséghez is vezet (gondoljunk csak arra, hogy egy mennyiségen túl akár kínozni
is lehet valakit kedvenc ételével, vagy italával).
Az eddigiekből látjuk, hogy egy adott termék egységeinek elfogyasztása során a telítettségi
pontig nő a fogyasztó összhaszna (hasznosságérzete). Kérdés az, hogy az egyes
termékenységek elfogyasztása azonos mértékben járul-e hozzá a haszonnövekedéshez? Ha
15
nagyon éhesek vagyunk, az első és pl. az ötödik ételegység egyforma, vagy eltérő élvezetet
okoz-e elfogyasztása során. Erre a kérdésre csak a határelemzés segítségével adhatunk
választ, amikor is azt vizsgáljuk, hogy mennyivel nő a termék összhaszna, ha egy újabb
egységgel növeljük a fogyasztását. Ezt nevezzük az adott termék határhasznának.
A határhaszon az a szám, amely megmutatja, hogy hogyan változik a fogyasztó
összhaszna, ha egy egységgel növeli valamely termék fogyasztását. Az összefüggést
képletben is kifejezhetjük:
Határhaszon (MU)= összhaszon változása TU
elfogyasztott termék változása QMU
TU
Q
( )
( );
(MU: határhaszon; Marginal Utility, TU: összhaszon; Total Utility)
Szoros kapcsolat van a fogyasztás során elérhető összhaszon és a határhaszon értékei
között. Az első termék elfogyasztása során az összhaszon egyenlő a határhaszonnal. A
második termék esetében az összhaszon egyenlő az első termék haszna plusz a második
elfogyasztásából származó haszonnövekmény, vagyis a második termék határhaszna. És
így tovább. Az összhaszon tehát nem más, mint a határhasznok összege.
A táblázatban és az ábrán is jól látható, hogy a fogyasztó valamely termék elfogyasztásából
származó határhaszna csökkenő tendenciát mutat. Ezt a gyakorlati tapasztalataink is
igazolják a legtöbb fogyasztási cikk esetében. Az egyénnek nagy megelégedettséget okoz
pl. az első étel egység elfogyasztása, a belőle származó hasznot nagyra értékeli. Ahogy
növeli fogyasztását, étvágya csökken, minden újabb egység elfogyasztása egyre csökkenő
élvezetet jelent számára. Ezt az általánosan tapasztalható összefüggést a csökkenő
határhaszon elvének, törvényének nevezzük.
16
Összhaszon és határhaszon függvények
a) Összhaszon
b) Határhaszon
Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy bár ez az elv az áruk és a fogyasztók igen széles
körére igaz, mégsem tekinthetjük minden esetre általánosan igaz törvénynek (gondoljunk
csak pl. a gyűjtőkre, vagy a különféle szenvedélyekre, ott nincs telítettségi pont).
A vásárlási döntésben mindenképpen van szerepe az egyéni haszon megítélésnek, az áru
határhasznának. Ebből az következik, hogy a fogyasztók általában többre értékelik a
szűkösen rendelkezésre álló javakat, mint azokat, amelyekhez különösebb nehézség nélkül
hozzá lehet jutni. Vegyük észre a keresleti függvény és a határhaszon függvény közötti
nagy hasonlóságot. Aminek magas az ára azt kevesen vásárolják meg (mert a többieknek
nincs rá elég pénzük), illetve amiből kevés van a piacon, annak magas az ára, ezért sok
pénzt is hajlandóak fizetni érte (persze csak kevesen).
1.2.3. Optimális fogyasztói döntés több termék esetén
A fogyasztó vásárlásai során általában többféle termék közül választ. Eközben arra
törekszik, hogy a rendelkezésére álló általában korlátozott pénzjövedelméből a lehető
legnagyobb összhasznot szerezze meg.
E cél megközelítése során elvileg számtalan módon oszthatja fel pénzét a megvásárolni
szánt dolgok között, sokféle fogyasztói szerkezetet, fogyasztói kosarat alakíthat ki. Hogyan
lehetséges a sok közül a számára leginkább kedvező fogyasztási szerkezet kiválasztása?
Mivel jövedelme korlátozott, ha valamely cikkből többet kíván fogyasztani, vagy
0
2
4
6
8
10
12
14
1 2 3 4 5
TU
Q
0
2
4
6
8
10
12
1 2 3 4 5 Q
TU
TU
-3 -2 -1 0 1 2 3 4 5 6 7
1 2 3 4 5 Q
MU
-4
-2
0
2
4
6
1 2 3 4 5
Q
MU
MU
Elfogyasztott
jószágegység
(Q)
Összhaszon
(TU)
Határhaszon
(MU)
1 6 6
2 10 4
3 12 2
4 12 0
5 10 -2
17
fogyasztását el szeretné kezdeni, valamiről le kell mondania. A fogyasztás ilyen
átrendezésénél mindig a feláldozott és az átrendezés révén nyert haszon kerül
összevetésre. A feláldozott haszon azon termék utolsó egységének határhaszna, amelyről
lemondani kényszerülünk, a nyert haszon pedig az így fogyaszthatóvá vált másik termék
határhaszna. Meddig érdemes csereberélni a termékek között? Addig, amíg az összhaszon
a csere segítségével növelhető, azaz amíg a lemondással feláldozott haszon kisebb, mint a
nyert haszon.
Az előnykiegyenlítődés elve azt mondja ki, hogy a fogyasztását optimalizálni kívánó
fogyasztó összhasznát mindaddig növelheti, ameddig fogyasztási szerkezetének
átrendezésével nyert haszna nagyobb a feláldozott hasznánál. Optimális esetben a nyert és
a feláldozott hasznok kiegyenlítődnek. Az előnyök kiegyenlítődésében különleges szerepe
van a pénznek. Ez egyrészt fontos, mint a jószágkosárban szereplő termékek ára, másrészt
mint a rendelkezésre álló jövedelem nagysága. A különböző javak határhasznának
összehasonlításánál ugyanis azt kell mérlegelnünk, hogy egységnyi pénzért mekkora
határhasznot tudunk megszerezni.
A költekezés során egy pénzegység (pl. 1 forint) elköltésével a különböző árucikkekből
különböző határhasznok szerezhetők meg.
Ha a két termék vásárlása során az egyik határhaszna nagyobb mint a másik esetében,
vagyis például:
MU
p
MU
P
a b
b
érdemes lemondani egy egységnyi “b”-ről, helyette vásárolni “a”-t. A helyettesítést
mindaddig érdemes folytatni, amíg
MU
p
MU
p
a
a
b
b
egyenlőség előáll.
Ezt az összevetést és helyettesítést több termék esetében is érdemes végig csinálni
mindaddig, amíg az így elköltött utolsó egységen megszerzett határhaszon egyenlővé válik
a többi termékre fordított pénzegység határhasznával. Ezzel az eljárással lehet a fogyasztói
döntést optimalizálni, vagyis az adott jövedelemből megvásárolni a maximális összhasznot.
Ez a Gossen II. Törvénye.
Az egyéni fogyasztói döntések alakítják az egyéni keresleti függvényt, amelyek
összegzéseként megkapjuk a piaci keresleti függvényt.
1.3. A termékpiac kínálati oldala. A termelői magatartás elemzése
A termékpiac kínálati oldalán az eladók, az üzleti szervezetek helyezkednek el. Ők döntik
el, hogy mit és mennyit termelnek, mennyit kínálnak fel eladásra a piacon. Ebben a
döntésben meghatározó szerepet játszanak a termelők belső motivációi, a termelés során
jelentkező költségek, az elérhető árbevétel és a kettő egymáshoz való viszonya.
Üzleti szervezeten az üzleti vállalkozás céljából létrejövő struktúrákat, az emberek
között hosszabb-rövidebb időre létrejövő azon kapcsolatokat és együttműködési formákat
értjük, amely valamilyen gazdasági cél elérését szolgálják. A továbbiakban az üzleti
szervezetek csak a vállalatokkal foglalkozunk. Megállapításaink azonban általánosíthatók.
18
1.3.1. A vállalat és környezete
A vállalat a gazdasági élet olyan elkülönült, önálló egysége, amely sok szállal kapcsolódik
az őt körülvevő környezethez. A környezet jelentős mértékben befolyásolja lehetőségeit,
elősegíti vagy korlátozza céljainak elérésében.
A VÁLLALATI KÖRNYEZET LEGFONTOSABB ELEMEI
A természeti környezet több szempontból is befolyásolja a vállalat tevékenységét.
Részben erőforrás, a tevékenységet meghatározó tényező, és mint ilyen korlátozott
mennyiségben áll rendelkezésre.
A természet korlátokat állít a vállalatok elé, ami azt jelenti, hogy a ráfordításokból csak
meghatározott módokon lehetséges termékeket előállítani: csak bizonyos technológiákat
választhatunk.
A technológiailag megvalósítható input-output kombinációk halmazát termelési
halmaznak nevezzük. A termelési ráfordítások költséggel járnak, így a vállalat számára a
ráfordítások egy adott szintjén maximálisan elérhető kibocsátások vizsgálata válik központi
kérdéssé.
A természet részben korlát, azért is, mert mértéktelen kihasználása, rombolása, elpusztítása
az ember biológiai létét is veszélyezteti (pl. környezetszennyezés).
A társadalmi-politikai környezet kulturális, jogi, erkölcsi hátteret és intézményrendszert
jelent a vállalat számára.
A társadalmi környezet fontos alakítói a hagyományok, a szokások. Ezek fontos
meghatározói az emberek gazdasági gondolkodásának is.
Napjainkban is nagy jelentősége van a gazdaságot befolyásoló politikai-jogi
szabályozásnak. A társadalmi-politikai környezetben kiemelkedő szerepe van az államnak,
az állam különböző intézményeinek.
A globalizáció fokozódásával a nemzetközi szervezetek, egyezmények a vállalati
környezet egyre jelentősebb alakítóivá válnak.
A jóléti társadalmakban a vállalati versenyképesség fontos elemévé vált a társadalmi
elvárásoknak való megfelelés. Ez nem a jogi előírások betartását jelenti, hanem olyan
igényeket, mint a környezet szépítés, megóvás, bizonyos szociális érzékenység stb.
19
A gazdasági, piaci környezet befolyásolja legközvetlenebb módon a vállalat
tevékenységét. Ezért a modern vállalat legfontosabb gazdasági környezete a piac.
1.3.2. A vállalat költségei
Minden vállalat típusától, méretétől, tevékenységének jellegétől függetlenül termelési
tényezőket használ fel kibocsátása érdekében. A termelésben felhasznált termelési
tényezőket (munkát, tőkét, gépet, energiát, földet stb.) ráfordításoknak, a ráfordítások
pénzben kifejezett értékét pedig költségnek nevezzük.
A vállalat jövedelmezősége ugyanis attól függ, hogy az árbevétel és a költségek hogyan
viszonyulnak egymáshoz. Ha az árbevétel nagyobb, mint a költségek, akkor a
gazdálkodás eredményes, van profit. Ellenkező esetben, ha a költségek meghaladják az
árbevételt, veszteség keletkezik.
Lényeges megkülönböztetni a számviteli költségeket a gazdasági költségek fogmától.
Számviteli költségnek nevezzük a vizsgált évben felmerült és a számviteli rendszerben
nyilvántartott költségeket. A gazdasági költség ennél tágabb fogalom, mert ezen kívül
magába foglal alternatív költségeket is. Az alternatív költség egy haszonáldozat,
elvesztett hozam, amelyről a vállalkozás érdekében le kellett mondani. Ilyen például a
kamat és a saját vállalkozói munkabér. Ha valaki kiveszi a pénzét a bankból (vagy nem
teszi azt be), és ezt vállalkozásba fekteti, a vállalkozás érdekében lemond a pénz biztos
kamatáról. Hasonló a helyzet a saját munkával is. Esetleg biztos fizetést jelentő
munkahelyét adja fel valaki, hogy vállalkozóvá váljon. Saját bérével, mint költséggel
számolnia kell tehát, mert ezt, ha nem vállalkozik, megkapta volna.
Az alternatív költségek általában megtérülnek, és az a vállalkozóé lesz. De ha csak ennyit
hozott a vállalkozás, bizony meg kell gondolni, hogy érdemes volt e vállalkozni. Ennyit
ugyanis különösebb kockázat és fáradság nélkül egyébként is megszerezhetett volna a
vállalkozó kamat és munkabére formájában.
A számviteli költségeket és az alternatív költségeket együtt nevezzük gazdasági
költségeknek.
A költségek másik csoportosítása szerint beszélünk állandó és változó költségekről.
Állandó költségek (fix költségek) azok a költségek, amelyeket akkor is fizetni kell, ha
nincs kibocsátás (tehát üzemszünet, leállás esetén is). Ilyen költségek például az
amortizáció, a bérleti díj, a kölcsönök kamata. Ezek a költségek a termelés volumenének
változásaival nem, vagy csak bizonyos határok átlépésekor változnak.
A változó költségek a kibocsátás mennyiségével együtt változnak, de nem mindig
azonos mértékben. Változó költségek például az anyagköltség, az energiaköltség, a
munkabér. Az állandó és a változó költségek együtt alkotják a termelés összes költségét.
1.3.3. Bevétel és profit
A bevétel és a profit szorosan összekapcsolódó fogalmak. Ha a bevételből levonjuk a
költségeket, a profitot kapjuk. De, mint ahogy a költségek számbavételénél láttuk, azok
különböző szempontúak és értelmezésűek lehetnek, a levonás után megmaradó profit is
különböző tartalmú jövedelmeket, többleteket takar.
Ha az árbevételből levonjuk a folyó, explicit költségeket (anyag-, munkabér, energia stb.),
akkor a bruttó profitot kapjuk.
20
Árbevétel – Folyó költségek = Bruttó profit
Az árbevételből a folyó költségeken kívül le kell vonni az amortizációs költségeket is. Az
árbevételből ezt is levonva kapjuk a számviteli profitot. A folyó költségek és az
amortizáció együtt adják a számviteli költségeket.
Folyó költség + Amortizáció = Számviteli költség
Árbevétel - Számviteli költség = Számviteli profit
A számviteli költségeken kívül figyelembe kell venni a felmerült alternatív költségeket is
(kamat, saját munka).
Számviteli költség + Alternatív költség = Gazdasági költség
Árbevétel - Gazdasági költség = Gazdasági profit
Az alternatív költségek, amennyiben megtérülnek, egyben a normálprofitot is jelentik. Ez
az a jövedelem, amit a vállalkozó a gazdaság más területén, akár a vállalkozáson kívül is
megszerezhetett volna.
1.3.4. Időtávok a mikroökonómiában
A mikroökonómiai idő az inputok megváltoztathatóságától függ. Ennek alapján három
időtávot különböztetünk meg:
piaci időtávot,
rövid távot,
hosszú távot.
A piaci időtáv az az idő, amely alatt a termelő nem képes egyetlen inputját sem
megváltoztatni. Ebben az esetben a piaci kereslet megváltoztatása a piaci ár
megváltozásához vezet, a termelő nem tudja megváltoztatni a kínált áru mennyiségét.
A rövid táv az az idő, amely alatt a termelő legalább egy (de nem minden) inputját meg
tudja változtatni, aminek eredményeként a piaci kereslet megváltozására már valamelyest
a kínálat is változhat, tehát a termelő a termelt mennyiséggel is képes reagálni. A
legrugalmasabban változtatható input általában a munka.
A hosszú táv az az időtáv, amely alatt a termelő minden inputját képes megváltoztatni.
Ki tudja cserélni az összes berendezését, gépét, épületét, teljes mértékben meg tudja
változtatni a termelés technológiáját.
1.3.5. A rövid távú termelési függvény
A rövid távon megváltoztatható termelési tényezők közül legfontosabb a munka. Ezzel
kapcsolatban a termelőnek azt kell megvizsgálnia, hogy a felhasznált munkamennyiség
eredményeként milyen mértékben növelhető a kibocsátás. Hasonló kérdés
természetesen feltehető például a mezőgazdaságban a felhasznált műtrágya, takarmány,
öntözővíz stb. és a termelés növekedésére vonatkozóan is. Az összefüggés a rövid távú
termelési függvény segítségével írható le és elemezhető.
A termelési függvény a felhasznált termelési tényező és az általa termelhető
termékmennyiség közötti összefüggést mutatja meg. Fontos, hogy minden egyéb
21
feltétel változatlan maradjon (ceteris paribus), mert csak ebben az esetben lehetséges az
összefüggés egyértelmű kimutatása. Tekintsük át a következő példát!
"Seholsincs" vállalat termelési adatai:
A munka
mennyisége
L
A tőke
mennyisége
K
Az összes
kibocsátás
Q
A munka
átlagterméke
APL=Q/L
A munka
határterméke
MPL=Q/L
0 10 0 0 0
1 10 100 100 100
2 10 300 150 200
3 10 600 200 300
4 10 800 200 200
5 10 950 190 150
6 10 1080 180 130
7 10 1120 160 40
8 10 1120 140 0
9 10 1080 120 -40
10 10 1000 100 -80
A táblázatból az is látszik, hogy az újabb és újabb munkaerő-felhasználás nem azonos
mértékben növeli a kibocsátást. Ezt mutatja a határtermék (MP = marginal product)
oszlopa. A határtermék - példánkban a munka határterméke (MPL) - azt az
összefüggést fejezi ki, hogy milyen mértékben változik az össztermelés az újabb és
újabb munkafelhasználás eredményeként.
L
TPMPL
A munka határtermékét, határtermelékenységét meg kell különböztetni a munka
átlagtermékétől, átlagtermelékenységétől. Az átlagtermék (AP: average product) az
össztermék és az összmunka hányadosa, vagyis azt mutatja, hogy egységnyi munkára
átlagosan mennyi termék jut.
L
TPAP
A táblázat adatai alapján megrajzoltuk a rövid távú termelési függvényeket, ezeket az
alábbi ábrán találja.
22
A rövid távú termelési függvények
a / Az össztermelés:
b. / Az átlagtermék, AP és a határtermék, MP
Az ábra "a" része magát a termelési függvényt ábrázolja, míg az ábra "b" része a
hozzákapcsolódó átlagtermék és határtermék függvényeket tartalmazza. Az ábrák
összevetése sok hasznos következtetés levonására alkalmas.
A vállalatnak a termelést technikai értelemben addig érdemes növelni, amíg a határtermék
nullává nem válik. Ezután a határtermék már negatív értéket vesz fel, vagyis az
össztermelés a munkamennyiségének növelésével nem nő, hanem csökken.
A termelés eleinte gyorsulva nő, de egy idő után növekedése egyre lassuló ütemű, majd a
termelés csökkenni kezd.
Az átlagtermék ott a maximális, ahol egyenlő a határtermékkel, azután, hogy a határtermék
kisebb lesz, mint az átlagtermék, az átlagtermék is csökkenni kezd.
Külön célszerű kiemelni azt az általános jelenséget, hogy a határtermék eleinte növekszik,
de egy idő után szükségszerűen csökkenő tendenciát mutat. Ezt nevezzük a csökkenő
hozadék elvének.
A csökkenő hozadék törvényénél nagyon fontos megjegyezni, hogy ez esetben egy fix
termelési tényezőnk van a tőke, ahogy azt táblázatunk adatai is mutatják. Ehhez
"adagoljuk" a változó termelési tényező, a munka növekvő mennyiségét. A csökkenő
hozadék elvével tehát, a rövid távú elemzéseknél találkozik, hiszen kikötés, hogy legalább
egy termelési tényező fix.
0
200
400
600
800
1000
1200
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10
Term
elé
s (
TP
)
Munka (L)
TP
-100
-50
0
50
100
150
200
250
300
350
AP
, M
P
Munka (L)
AP
MP
23
A csökkenő hozadék elvének megértésére gondoljon a mezőgazdaságra, ahol adott mennyiségű, fix a föld
mennyisége. Adott mennyiségű föld mellett, ha növelem a munkamennyiséget, egy ideig növekedhet a
termelés, például gyakoribb kapálás eredményeként. Egy idő után azonban a sok munkás letapossa a termést.
Ha nem lenne a csökkenő hozadék törvény, azon abszurd dologgal találkozhatnánk, hogy egészen kis
földterület is eltarthatná a föld lakosságát.
A táblázat és a grafikus ábrázolás is alkalmat ad néhány fontos következtetés levonására:
- A termelést technikai értelemben addig érdemes növelni, amíg a határtermék nullává
nem válik.
- A termelés eleinte gyorsulva nő, majd átcsap lassuló növekedésbe, sőt csökkenhet is.
- Az átlagtermék ott maximális, ahol egyenlő a határtermékkel.
- Külön célszerű kiemelni azt az általános jelenséget, hogy a határtermék eleinte
növekszik, de egy idő után szükségszerűen csökkenő tendenciát mutat. Ezt nevezzük a
csökkenő hozadék elvének.
A termelési függvény által leírható technikai összefüggések jól jellemzik egy adott
vállalkozás belső technikai adottságait, technikai fejlettségét, a tényezők technikai
értelemben vett hatékonysági viszonyait. Ilyen szempontból az egyik vállalkozásban
felhasznált valamely ráfordítás lehet termelékenyebb, mint egy másikban. Mindebből
viszont még nem állapítható meg a tevékenység közgazdasági értelemben vett
eredményessége, és az sem, hogy a termelést mekkora kibocsátásig célszerű folytatni.
Ehhez szükség van a költségek elemzésére.
1.3.6. Rövid távú költségfüggvények
A már korábban megismert költségek közül a költségfüggvényeknél a kibocsátással való
kapcsolat szerinti csoportosítást használjuk.
Ennek alapján beszélünk a termelés fix költségeiről (FC = Fixed costs), változó
költségeiről (VC: variable costs) és a kettő összegeként értelmezhető teljes vagy
összköltségről (TC: total costs).
A költségeknek nagy szerepük van a gazdasági döntésekben, hiszen nem elégséges azt
tudni csupán, hogy egy adott vállalkozás termelési kapacitásai mennyi termék előállítását
teszik lehetővé, hanem azt is tudni kell, hogy ezek a ráfordítások mennyibe kerülnek.
Teljes költségen (TC) az adott termékmennyiség előállítása során felmerülő fix és változó
költségek összegét értjük.
TC = FC + VC Átlagköltségen az egységnyi termékre jutó költséget értjük (AC). Beszélünk az átlagos fix
(AFC), az átlagos változó (AVC) és az átlagos teljes (ATC) költségekről. Kiszámításuk:
Q
FCAFC
Q
VCAVC
ahol a Q a kibocsátást, az előállított termékmennyiséget jelenti. A határköltség az egységnyi kibocsátásnövekményre jutó költségnövekményt jelenti,
vagyis azt a költségváltozást, amelyet egy egységnyi pótlólagos termékkibocsátás okoz.
Q
TCMC
Térjünk vissza "Seholsincs" vállalatunk adataihoz, és az új ismeretek felhasználásával,
határozzuk meg az átlagköltségeket és a határköltséget!
24
"Seholsincs" vállalat költségadatai
Q FC
VC
TC AFC
FC/Q
AVC
VC/Q
ATC
TC/Q
MC
TC/Q
0 500 0 500 - - - -
100 500 300 800 5,00 3,00 8,00 3,0
300 500 600 1100 1,66 2,00 3,66 1,5
600 500 900 1400 0,83 1,50 2,33 1,0
800 500 1200 1700 0,625 1,50 2,12 0
950 500 1500 2000 0,526 1,58 2,10 2,0
Az előző példáinkban, az egyszerűség kedvéért, változó költségként csak a munkabért
vettük figyelembe, ne feledkezzen azonban meg arról, hogy ide tartozik például az
anyagköltség és az energiaköltség is.
A vállalati költségfüggvények grafikus megjelenítései a költség görbék. Térjünk vissza
Seholsincs vállalatunk adataihoz. A fenti táblázat adatait felhasználva ábrázoljuk a vállalat
összköltség függvényét!
A vállalat rövid távú költségfüggvényei
a/ A teljes költség, a változó költség és a fix költség
0
1000
2000
3000
4000
020
040
060
080
0
1000
1200
Termelés (Q)
Kö
ltség
(C
)
TC
VC
FC
b/ Az átlagos összköltség, az átlagos változó költség, az átlagos fix költség és a határköltség
0
1
2
3
4
5
6
7
8
0 200 400 600 800 1000 1200
Termelés (Q)
Kö
ltség
(C
)
ATC
AVC
AFC
MC
A költségfüggvényekről is leolvasható néhány általános sajátosságuk:
25
- Ha a cég semmit nem termel, az is költségbe kerül, hiszen a fix költségek nagysága
független a kibocsátástól. Ezek akkor is felmerülnek, ha semmit nem termelnek.
- Kevés termék előállítása általában nagy induló költséget jelent, a kibocsátás fokozásával
a költségnövekedés lassul.
- Egy technikailag optimális kibocsátáson túl a költségek meredeken emelkednek.
- Ha mindezeket a határ- és átlagköltségek grafikus függvényeinél nézzük, láthatjuk, hogy
a költségfüggvények jellegzetesen U alakúak.
Azt is érdemes észrevenni, hogy a termelési függvény és a költségfüggvények szoros
kapcsolatban vannak egymással. Ami az előzőeknél gyorsult, az itt lassul, ami ott lassult, az
itt gyorsul, és ami a termelési függvénynél a csökkenő határtermelékenység (csökkenő
hozadék), az a költségfüggvénynél egy növekvő határköltség formájában jelenik meg. Ez
nem véletlen, hiszen ami ott a tényező által kiváltott kibocsátás, az itt a kibocsátásra jutó
tényezőár, vagyis költség.
Ezek után már nemcsak azt tudjuk, hogy egy termelő termelési tényezői mire képesek,
mennnyi terméket lehet velük előállítani, hanem azt is, hogy mindez mennyibe kerül,
mi a költsége. Azt viszont még mindig nem tudjuk, hogy ezekkel a feltételekkel mennyit
érdemes termelni vagy mennyi lesz az adott termelő kínálata. Ehhez ismerni kell a piaci
értékesítés lehetőségeit, az árat és az elérhető bevételt.
1.3.7. A kínálat meghatározódása rövid távon
Tudjuk, hogy a vállalat célja a profitszerzés, a profitmaximalizálás. A profit pedig nem
más, mint a bevételek és a költségek különbsége.
Profit (π) = Bevétel (R: revenue) - Költségek (C: cost)
π = R - C
A bevétel pedig nem más, mint a kibocsátott, értékesített termék mennyiségének és árának
a szorzata.
R = p * Q
A határbevétel, MR (Marginal Revenue), megmutatja, hogyan változik az összes bevétel,
ha eggyel több terméket adunk el. Az átlagbevétel, AR (Average Revenue), az árbevétel és
az eladott mennyiség hányadosa.
Az ár és a bevétel alakulásában, tágabb értelemben a piaci értékesítés feltételeiben,
jellegében különbséget kell tennünk a kompetitív (szabadon versenyző) és a
monopolhelyzetben lévő vállalat között.
A kompetitív vállalat kínálatának alakulása
A kompetitív vállalatról tudjuk, hogy a piacon nagyszámú, hasonló adottságokkal
rendelkező versenytárssal versenyez, termelése csak igen kis hányadát adja a termék
összkínálatának, ezért számára az ár külső adottság, nem tudja azt megváltoztatni.
Ebből az következik, hogy a tőle függetlenül kialakult áron a termékét el tudja adni, és ha
növeli vagy csökkenti a kínálatát, az az összkínálatot észrevehetően nem változtatja. A
szabadon versengő vállalat számára a piaci keresleti függvény egy vízszintes egyenes az
adott piaci áron. Ilyen feltételek mellett kell egy cégnek megkeresnie azt az optimális
26
kibocsátást, amely mellett a profitja maximális lesz. Ha adottnak vesszük a költségeit,
melyeket az előző pontban elemeztünk, akkor a profitmaximalizálás egyetlen eszköze a
bevételek növelése.
A bevételeket újabb és újabb kibocsátással lehet növelni, hiszen minden kibocsátás az adott
piaci árral szorozva újabb bevételnövekményt eredményez. Fix árak esetén az egységnyi
kibocsátásnövekményre jutó bevételnövekmény - vagyis a határbevétel (MR: marginal
revenue) - az árral lesz egyenlő, vagyis MR = p. Nem nehéz belátni, hogy ebben az esetben
az átlagbevétel (AR: average revenue) is az árral egyenlő.
Fix árak esetén az egységnyi kibocsátás-növekményre jutó, bevételnövekmény - vagyis a
határbevétel - egyenlő lesz az árral. Nem kell nagy matematikai tudás felfedezni, hogy az
átlagbevétel ugyancsak egyenlő lesz ezekkel. Bármilyen triviális is ez az összefüggés,
számunkra nagyon fontos feltétel. Írjuk ezért fel képletszerűen is:
MR = p = AR
A kibocsátás növelése ugyanakkor nemcsak a bevételt növeli, hanem a költségeket is. Az
egységnyi kibocsátásnövekmény tehát bevételnövekményt és költségnövekményt egyaránt
okoz.
A kibocsátást addig érdemes növelni, amíg a bevételnövekmény nagyobb, mint a
költségnövekmény, és az utolsó termék, amit még érdemes előállítani és a piacra vinni az,
amelynél a kettő éppen egyenlő, vagyis MR=P=MC.
A kompetitív vállalat maximális profitja
Ha az ár, p1= 4,5, vállalatunk akkor ér el
legnagyobb profitot, ha 1100 terméket állít elő.
Ennél a termelési szintnél:
MR = p = MC.
A gazdasági profit nagysága:
i
n
i iMR MC
1( )
Vagyis az MC görbe és az ár egyenese által
határolt terület.
A határköltség- és az átlagköltséggörbék metszéspontjai igen fontos döntési helyzeteket
mutatnak.
- Ha az ár a határköltségfüggvényt ott metszi, ahol az átlagos összköltség minimuma van
(p = MC = ATC), ezt a pontot fedezeti pontnak nevezzük. Ebben az esetben minden költség
(benne az alternatív költségek is) megtérül, a cég normálprofitot realizál.
- Ha az ár e felett metszi a határköltséget, vagyis ennél magasabb ár esetén, a vállalat
extrajövedelmet, gazdasági profitot szerez.
- Ha az ár a határköltséget abban a pontban metszi, ahol az átlag változó költség
minimuma van (p = MC = AVC), vagy esetleg e pont alatt, akkor a tevékenységet abba kell
hagyni. Ezt a pontot nevezzük üzembezárási pontnak.
0
1
2
3
4
5
6
7
8
0 200 400 600 800 1000 1200
Termelés (Q)
Kö
ltség
(C
)
ATC
AVC
MC
p1
27
Most már pontosan meghatározhatjuk a kompetitív vállalat kínálati függvényét.
A szabadon versenyző vállalat kínálati függvénye azonos a határköltség (MC)-
függvényével az üzembezárási pont feletti árak esetén, egyébként pedig nulla.
A monopolvállalat kínálata
A monopólium helyzete némileg eltér a szabadon versenyző vállalatétól. A monopólium
esetén a vállalat egyedül kínálja az adott terméket. Kínálata tehát azonos a piaci kínálattal.
Termelésének növelése vagy csökkentése növeli vagy csökkenti az összkínálatot. Számára
az ár nem külső adottság, azt ő maga képes alakítani. Az ár meghatározása mégsem
korlátlan. Abban nem a versenytársak, hanem a piaci kereslet korlátozza a vállalatot,
vagyis, ha magas az ár, csökken a kereslet, alacsony ár esetén pedig nő. A monopóliumnak
ilyen feltételek mellett kell maximalizálnia profitját. A profitmaximalizálás az ő esetében is
akkor valósul meg, amikor:
MR = MC.
De míg a szabadon versenyző vállalat esetében a határbevétel egyenlő volt az árral, addig a
monopóliumnál ez a keresleti függvényt felező egyenes lesz. Természetesen a
monopóliumnak is vannak költségei, így határköltsége is, és az MR = MC metszéspont az ő
esetében is kijelöli azt az optimális mennyiséget, amit érdemes előállítani. Az adott
mennyiséghez a keresleti függvény által meghatározott ár tartozik, amelyen ezt el is lehet
adni.
A monopólium profitcéljának elérése, tehát egyrészt éppúgy, mint a versenyző vállalat
részéről, költségeinek vizsgálatát igényli.
A monopolvállalat költségfüggvényei megegyeznek a versenyző vállalatéval.
A monopólium azonban arról is dönt, milyen áron adja el a termékeit, vagyis a költségek
mellett a bevételi oldalt is vizsgálnia kell.
A monopólium bevétele és határbevétele
A termelés mennyisége
(Q)
p
p=AR=R/Q
Összbevétel
R=p*Q
Határbevétel
MR=R/Q
1 180 180 180
2 160 320 160
3 140 420 100
4 120 480 60
5 100 500 20
6 80 480 -20
7 60 420 -60
8 40 320 -100
Fogalmazzuk meg az általánosítható tapasztalatokat! Monopólium esetén a határbevétel
kisebb, mint az ár.
MR p
Monopólium esetén a határbevételi függvény mindig a keresleti görbe alatt helyezkedik
el. Matematikailag a határbevételi függvény a bevételi függvény első deriváltja.
28
Az egyszerűség kedvéért mi is lineáris keresleti függvénnyel fogunk dolgozni. A fenti
összefüggések ismeretében rajzoljuk fel, ugyanabba a koordináta rendszerbe a keresleti, a
határbevételi és a határköltség függvényeket! Ez az ábra segíteni fog bennünket az
optimális, a maximális profitot biztosító kibocsátás meghatározásában.
Az optimális kibocsátás meghatározása monopólium esetében
Ahol: dd - a monopólium keresleti függvénye,
MR - a monopólium határbevételi függvénye,
MC - a határköltségfüggvény,
p*és Q* - a maximális profitot biztosító ár, illetve kibocsátás nagysága.
Az ábra tanulmányozása révén megállapítható, hogy:
A maximális profitot biztosító kibocsátás a monopólium számára is a határbevétel és a
határköltség által meghatározott mennyiség.
Az így meghatározott mennyiséghez tartozó ár magasabb, mint a határköltség.
A monopólium bevétele, határbevétele és határköltsége
A termelés
mennyisége (Q)
p
p=AR=R/Q
Összbevétel
R=p*Q
Határbevétel
MR=R/Q
Határköltség
MC
1 180 180 180 70
2 160 320 160 60
3 140 420 100 50
4 120 480 60 60
5 100 500 20 100
6 80 480 -20 110
7 60 420 -60 120
8 40 320 -100 140
1.3.8. A monopólium létéből adódó jóléti veszteség
A következő ábrán grafikusan is bemutatjuk a monopólium és a versenyző vállalat
kibocsátásra vonatkozó döntésének a különbségét.
A monopólium holtteher-vesztesége
29
Ahol:
pv és Q v - a maximális profitot biztosító ár, illetve kibocsátás nagysága a
kompetitív piacon.
pm és Qm - a monopólium kibocsátása és a monopolár,
- a monopólium holtteher-vesztesége.
A monopolista kibocsátástól a versenyzői kibocsátás felé haladva összeadjuk a keresleti és
a határbevételi görbe közötti különbségeket, megkapjuk azt a veszteséget, amely a
monopólium létéből származik. Ez a monopólium holtteher-vesztesége. Ábránkon ezt a
besötétített terület mutatja. A holtteherveszteség megadja azt a mértékszámot, amennyivel
az emberek rosszabbul járnak.
A monopólium létéből származó holtteher-veszteség az elmaradt kibocsátást méri, azon
az áron, amelyet az emberek hajlandók lettek volna fizetni ennek a kieső outputnak a
megtermeléséért. A monopóliumok létének azonban előnye is lehet a méretből származóan,
a kutatási, fejlesztési lehetőségek terén.
1.4. A termelési tényezők piaca
Az eddigi fejezetekben megvizsgáltuk a keresleti görbét meghatározó fogyasztói
viselkedést, majd hogy miként dönt a termelő kínálatának meghatározásakor. Ez utóbbi
magába foglalta a kibocsátók döntését az outputra vonatkozóan, de az előállítást szolgáló
technológiára, tényezőkombinációra vonatkozóan is. E döntések azonban már átvezetnek
bennünket a termékpiacról a tényezőpiacra, ahol a háztartások, a termelési tényezők
tulajdonosai jelennek meg a maguk kínálatával, hogy jövedelemre tegyenek szert
fogyasztásuk imanszírozásához, és az üzleti szervezetek a termelési tényezők iránti
keresletükkel. A tényezőpiacon a keresleti és a kínálati oldalon lévők kölcsönösen
egymásra ható döntéseinek eredményeként alakul az emberek jövedelme, vagyis e piac
vizsgálata egyben a jövedelemelosztás alapkérdéseire is választ ad.
1.4.1. A termelési tényezők és jövedelmük
A vállalatok termékeik előállításához különböző termelési erőforrásokat, inputokat
használnak fel, ezek a termelési tényezők. A termelésben bctöltött funkciójuk alapján a fő
csoportot különböztetünk meg, amelyek különböző jövedelemformák forrásául szolgálnak:
1. Természeti erőforrások, ezek tulajdonosainak jövedelme a járadék.
2. Munka, az ezért kapott jövedelem a munkabér.
3. Tőke, jövedelme a kamat vagy bérleti díj.
4. Vállalkozói készség: sajátos jövedelme a gazdasági profit.
30
Közgazdaságilag fontos, hogy milyen okok határozzák meg az egyes tényezőfajtákból a
társadalom rendelkezésére álló mennyiségeket. Eredetük, keletkezésük szerint a termelési
tényezők a következők szerint osztályozhatók.
Elsődleges tényezők
- Munka
- Természeti erőforrások
Tőketényezők
-Termelt tőkejavak (reáltőke, humán tőke)
- Kölcsöntőke (pénz és értékpapírtőke)
Az elsődleges termelési tényezők alapvetően nem gazdasági okokból keletkeztek, a
tényleges felhasználásuk mértéke azonban a gazdasági folyamatokban határozódik meg.
Kínálatuk felső határa ilyen módon gazdaságon kívüli korlátba ütközik, rugalmatlan. (A
népesség száma, korösszetétele nemigen változtatható, vagy például a rendelkezésre álló
termőföld mennyisége, minősége alapvető adottság egy ország gazdasága számára.)
A tőketényezők korábbi termelési folyamat eredményei, hosszabb távon felhalmozhatók,
így kínálatuk mennyiségben és összetételben egyaránt igazodhat a gazdaság igényéhez.
1.4.2. Az erőforrások keresletének és kínálatának főbb összefüggései
A termelési tényezők kereslete
A termelési tényezők keresletének vizsgálatakor arra a kérdésre keresünk választ, miért van
egy cégnek szüksége egy adott erőforrásra, milyen meggondolások alapján dönt
szolgáltatásainak igénybevételéről, hogyan határozható meg annak mértéke. Ehhez
kiindulásként a vállalat alapvető célját, a profitmaximalizálást kell figyelembe venni. A
profit a termékpiacról szánnazik. Ismeretes, hogy a vállalat kínálatának nagyságát a
határbevétel és a határköltség viszonya alapján határozza meg. A termékpiacról kapott
keresleti és árimpulzusok alapján dönt termelésének növeléséről vagy csökkentéséről. Ha a
termékpiaci információk a termelés növelésére ösztönzik, ehhez több inputtényezőre van
szüksége, tehát nő a termelési tényezők iránti kereslet. A termelési tényezők kereslete tehát
származékos kereslet, ami azt jelenti, hogy a vállalat azért és annyiban keres egy adott
erőforrást, amiért és amennyiben a vásárlók meg kívánják venni a közreműködésével
előállított terméket, olyan árat kínálva érte, ami hosszú távon legalább normálprofitot
biztosít.
A vállalat profitmaximalizálási kritériumából kiindulva megállapíthatjuk, hogy addig
érdemes egy-egy inputtényező felhasználását növelni, amíg az inputnövekmény
költségvonzata kisebb, mint a felhasználásból származó bevételnövekmény (Árbevétel-
növekmény > Költségnövekmény). Ennek általános formulája:
MFC = VMPF
MFC = a tényező határköltsége, az inputtényező mennyiségének változása szorozva az
input egységárával.
VMPF = az adott termelési tényező (munka vagy tőke) határtermékének piaci értéke, vagyis
a terméknövekmény és a termékár szorzata.
A termelési tényezők értékelése attól függ tehát, hogy milyen hasznot hoznak azok a javak,
amelyek előállítására felhasználták őket. Az erőforrások keresletét a határtermék piaci
értéke (vagy a határtermék bevétele) határozza meg. Egy-egy tényező keresleti függvénye
egyenlő e tényező határtermék-bevételi függvényével.
31
A termelési tényezők kereslete együttes kereslet. A vállalat a termelési tényezőket együtt
alkalmazza, valamennyi tőkét valamennyi munkával kombinálva. A vállalat hosszú távon
nemcsak kínálatának nagyságáról dönt, hanem arról is, hogy a termelési tényezők milyen
kombinációjával állítja elő az adott termékmennyiséget, vagyis technológiát választ. A
technológiaválasztás mikéntjét az határozza meg, hogy az egyes termelési tényezők
határtermelékenysége és ára hogyan viszonyul egymáshoz. A gyakorlatban gyakran
ellentmondásba kerül egymással a technikai és a gazdasági hatékonyság. Technikailag
minden technológia (termelésitényező-kombináció) hatékony, amelyik nem alkalmaz
fölösleges kapacitást. Gazdaságilag viszont csak az hatékony, amelyik ugyanazt a
kibocsátást a legkisebb költséggel képes előállítani. Az optimális tényezőkombináció
kritériuma az, hogy a tényezők határtermékének aránya egyezzen meg a tényezők
árarányával, például:
L
K
L
K
P
P
MP
MP
ahol MPk,, MPk, = az adott tényező határterméke,
PK , PL = az adott tényező ára.
Nem véletlen, hogy azokban az országokban, ahol alacsony a munkabér, inkább a
munkaigényesebb technológiákra esik a választás, míg ha a gépek, berendezések relatíve
olcsóbbak, tőkeigényes technológiát alkalmaznak.
Kompetitív termék- és tényezőpiac esetén a vállalat számára egy-egy termék és termelési
tényező ára piaci adottság. Ezen az áron elvileg korlátlan mennyiségű terméket adhat el,
erőforrást vásárolhat. A termelési tényezők piaca ugyanakkor sohasem lehet tisztán
kompetitív, mivel ezek szűkösen állnak rendelkezésre. Ez azonban már a kínálat oldaláról
támaszt hatékonysági követelményeket.
A szűkös erőforrásokból az a cég szerezhet be többet, amelyiknél az adott termelési
tényező határtermelékenysége magasabb. A piaci ár a termelési tényezők altematív
felhasználási lehetőségét is determinálja. Ennek fontos szerepe van a társadalom
szempontjából optimális tényezőallokáció megvalósulásában. A termelési tényezők
allokációján az erőforrások különböző termelési területek közötti eloszlását értjük.
A termelési tényezők kínálata
Az erőforrások kínálói részben a háztartások - főleg a munka tekintetében igaz ez, de
részben a pénzmegtakarítások és a természeti erőforrások tekintetében is -, részben az
üzleti szervezetek, amelyek a termelt tőketényezők eladói, de jelentős pénztőkekölcsönzők
is.
A termelési tényezők kínálata általában pozitív korrelációban van az árral. A tényezők
tulajdonosai az árak emelkedésére kínálatuk növelésével reagálnak. Az egyes
tényezőcsoportok között azonban lényeges különbségek vannak a tekintetben, hogy a piaci
ár változására milyen időintervallumon belül képesek reagálni, vagy képesek-e egyáltalán
reagálni a kínálat változásával (pl. a föld kínálatának maximuma az ország területe). Ezért
helyesebb a termelési tényezők piacát külön-külön megvizsgálni. Tananyagunk keretében
csak a munka és a föld piacát vizsgáljuk.
A munkapiac kérdéseivel kezdjük, tekintettel arra, hogy a jövedelmek mintegy
háromnegyede innen származik, így leginkább érinti a családok helyzetét.
32
Munkapiac
A munkapiac sok azonosságot, de több sajátosságot is mutat a többi termelésitényező-
piachoz képest. Ez abból adódik, hogy a munka a társadalom legfontosabb erőforrása, a
jövedelmek legnagyobb hányadának birtokosa, és hogy a munka végzője, az ember nem
tárgya, hanem alanya a társadalmi gazdasági folyamatoknak.
A mikroökonómiában a munkapiac vizsgálatánál a következő kérdésekre keresünk választ.
Miért vállal valaki egy üzleti szervezetnél munkát, vagy éppen miért dönt úgy, hogy
egyelőre például a háztartásban hasznosítja idejét, vagy annak a korábbinál nagyobb
hányadát fordítja pihenésre, szórakozásra. Ezek a munkakínálat oldaláról jelentkező
kérdések.
A munkát az üzleti szervezetek, vállalatok, vállalkozók alkalmazzák. A munkakereslet
oldaláról felmerülő kérdés, milyen tényezők figyelembevételével döntenek az általuk
foglalkoztatott munkamennyiség meghatározásakor rövid, illetve hosszú távon.
A munkakínálat
Az egyéni munkakínálat mikroökonómiai magyarázatának kiindulópontja az, hogy az
egyén célja egyrészről a széles értelemben vett fogyasztási javak megszerzése, ami
bizonyos nagyságú jövedelmet tételez fel. A jövedelem megszerzésének feltétele a
munkavégzés. (Különösen igaz ez, ha nincs más, nem munka jellegű jövedelme.) Ezzel
szemben áll a munkavállaló szabadidőigénye, ami ebben a megközelítésben magában
foglalja a szórakozáson, a pihenésen, regenerálódáson kívül a háztartási munkát,
gyereknevelést, saját kertben végzett munkát, együttesen a nem piaci jellegű
aktivitásokat.
A munkaidő versus szabadidő választással a munkavállaló maximalizálni akarja
jólétét, életének minőségét. Kompetitív termék és tényezőpiacot feltételezve, sem a
munkavállaló, sem a munkáltató nem diktálhatja a béreket, az számukra külső adottság.
A munkakínálat elemzése során az egyik legfontosabb kérdés, miként reagál a munka a
magasabb bérekre.
Erre nem adható közgazdaságilag egyértclmű válasz, felsorakoztathatunk azonban egy sor,
a döntést befolyásoló helyzetet.
Különböző bérszintekhez az egyes egyéneknél különböző munkakínálat tartozhat, aszerint,
hogy milyen a többletjövedelem, illetve a szabadidőnek tulajdonított hasznosság.
Az alacsonyabb jövedelemtartományban a munkavállaló általában nagyobb
munkakínálattal, azaz csökkentett szabadidővel reagál a bér emelkedésére. A
munkakínálati görbe emelkedő.
Igen magas jövedelem esetén a munkavállaló fokozódó szabadidőigénnyel lép fel, így
munkakínálata csökkenő. (Megengedhetem magamnak, egyszer élünk jelszóval.)
33
Az egyéni munkakínálati görbe
Ahol: W = munkabér és LS = munkakínálat
Az alacsonyabb jövedelemtartományban a munkavállaló általában nagyobb
munkakínálattal, azaz csökkentett szabadidővel reagál a bér emelkedésére. A munkakínálati
görbe emelkedő. Helyettesítési hatás: a magasabb bér csábítása a szabadidő munkával való
helyettesítésére.
Igen magas jövedelem esetén a munkavállaló fokozódó szabadidő igénnyel lép fel, így
munkakínálata csökkenő. (Megengedhetem magamnak, egyszer élünk jelszóval). Ebben a
tartományban az egyéni munkakínálati görbe visszahajlik. Jövedelemhatás: a magasabb
jövedelem fokozott igényt támaszt a szabadidőre, az élet élvezetére. A magas jövedelemre a
munkakínálat csökkentése a reakció.
Meg kell említeni azt a - fejlett piacgazdasági országokban inkább kivételként jelentkező
helyzetet, amikor a reálbérek tartósan csökkennek. Ilyenkor korábbi életnívójuk vagy
megélhetésük biztosítása érdekében az emberek csökkenő bérek mellett növelik a
munkakínálatukat, kénytelenek többet dolgozni.
Bár a munkaerő-kínálat kialakításában kétségkívül legerősebb hatása a béreknek van, ezen
kívül még számos bonyolult társadalmi, politikai és természetesen gazdasági tényező
játszik közre. Ezek közül csak néhányat említünk. Az utóbbi évtizedekben világszerte a
leglátványosabb változást a nők munkaerő-állományban való részvételének növekedése
jelentette. Itt az előzőektől eltérő motívumokkal is találkozhatunk. A családi jövedelem
másfél-kétszer akkora ott, ahol a feleség is dolgozik. Vannak országok, így hazánk is, ahol
a kétkeresős modell a normális állapot.
Az eddigiekben általánosságban beszéltünk a munkaerő-kínálatról. A munkapiac azonban
nem egységes, a kínálat oldaláról is több részre oszlik. Elég csak a szakképzett és
szakképzetlen munkára gondolni. A szakképzetlen munkánál sokkal erőteljesebb a
munkakínálat és a bérek nagysága közötti összefüggés, mint a szakképzetteknél.
Ha a munkakínálat differenciáltságát vizsgáljuk, nem az általános bérszínvonallal, hanem a
relatív bérekkel kell összefüggést keresni.
Mielőtt azonban a bérkülönbségek okait és ennek összefüggését vizsgálnánk, a
bérszínvonalat alakító másik oldalt, a munkaerő-keresletet befolyásoló tényezőket
tanulmányozzuk.
34
A munkakereslet
A munka (munkaerő) kereslete származékos kereslet, vagyis nagysága a végső fogyasztási
cikkek piaci helyzetének alakulásától függ. Jó üzleti kilátások idején gyakoriak a
vállalatalapítások, nő a munkakereslet, míg gyenge üzletmenet esetén kicsi a vállalkozási
hajlandóság, így a termelési tényezők iránti kereslet is csökken. A termelési tényezők
kereslete tehát közvetlenül összefügg a gazdasági élet hullámzásaival és a végső
fogyasztási cikkek árának alakulásával.
Emellett a termelési tényezők kereslete együttes kereslet. A tényezők egymással
kölcsönhatásban állítják elő a végterméket, bizonyos korlátok között egymással
helyettesíthetők. Ha például a hitelfelvételek kedvezően alakulnak, ez kettős hatással lehet
a munkaerő-keresletre. Egyrészt növeli a vállalkozó kedvet; ami fokozhatja a
munkaerőkeresletet, másrészt a munkaerő tőkével való helyettesítésére is ösztönözhet.
Egy-egy vállalkozó munka iránti keresletében a munka eredménye, a munkának a végső
javak előállításában megvalósuló határterméke tükröződik vissza.
A munka határterméke (határtermelékenysége) azt jelenti, hogy az adott
gazdálkodóegységben, minden egyéb feltételt változatlannak tekintve, a pótlólagosan
felhasznált egységnyi munka mekkora termelésnövekedést produkál.
Ez függ egyrészt az együttműködő tényezők - a tőke és a természeti erőforrások -
mennyiségétől, a technológia színvonalától, másrészt a munka minőségétől, a
szakismerettől, a képzcttségtől a műveltségtől és általában az oktatás szintjétől.
Ha a határterméket megszorozzuk a termék árával (MP * p), megkapjuk a
bevételnövekményt (a határtermék piaci értékét). Ezt kell viszonyítani ahhoz a
költségnövekményhez, amit a pótlólagosan felhasznált munka díjaként, munkabérként kell
kifizetni.
Addig érdemes növelni a foglalkoztatást, amíg a határbevétel nagyobb, mint a
költségnövekmény. Az utolsó munkás foglalkoztatásából nagyobb haszon keletkezik, mint
amennyit az bérkiadásként felemészt. A vállalkozók egyéni munkakeresletének
összegzéseként adódik a munka összkereslete.
A munkabér alakulása
Eddig a munkaerőkínálat, kereslet és az általános bérszínvonal problémájával
foglalkoztunk. A gyakorlatból ismert, hogy a bérek egy adott országban is különbözőek.
Foglalkozási áganként, területenként, nemenként stb. is eltérőek, és ezek a különbségek
tartósak. A következőkben ezek okaira keresünk választ:
- Bérkülönbséget okoz a
különböző foglalkozási ágakban a munka termelékenységében meglévő különbség. Ez
visszatükröződik a munka határtermékében.
- A foglalkozási ágak azonban más szempontból is különböznek
egymástól. Az egyes szakmák különböző mértékben kellemetlenek. Ennél fogva a béreket
esetleg emelni kell, hogy a kevésbé vonzó szakmákba is lehessen embereket csábítani.
Ezzel szemben a kellemes, divatos szakmák munkaerő-ellátása alacsonyabb bérek mellett
is biztosítható.
Jelentősége van a társadalmi értékítéletnek. A társadalom által elitnek ítélt
munkahelyeken gyakran alacsonyabb bér mellett is biztosítható a megfelelő kínálat.
Azokat a bérkülönbségeket, amelyek nem a munka termelékenységének különbségéhez,
hanem a munka jellegéhez kapcsolódó alacsony vagy magas munkakínálathoz kötődnek,
kompenzációs bérkülönbségnek nevezzük. Kompenzációs bérkülönbséget találhatunk a
35
magasabb szakképzettségnél is. A magasabb képzettség magasabb termelékenységet is
eredményezhet. A bérkülönbségeknek azonban itt azt az áldozatot is kompenzálniuk kell,
amelyet a magasabb iskolai végzettség követel (iskoláztatás költsége, a tanulmányok
idejére kieső jövedelem stb.). A tanulmányokba való idő- és pénzbefektetést nevezik
humántőke-befektetésnek.
A bérkülönbségek vonatkozásában, ha viszonylag kevesen vannak is, szólnunk kell a
kivételes tehetségek munkabérében jelentkező járadékelemről, amely a rendkívül
kiemelkedő (csillagászati összegeket elérő) jövedelmüket okozza. A közgazdászok az ilyen
béreknek a más foglalkozási ágakban megszerezhető legjobb jövedelem feletti többletét
tiszta gazdasági járadéknak nevezik. A tiszta gazdasági járadék azzal van
összefüggésben, hogy a nagyon tehetséges, kivételes képességű emberek munkakínálata
teljesen rugalmatlan.
Eddig a bérkülönbségek magyarázatánál a munkatermelékenység és kompenzáció hatására
helyeztük a hangsúlyt. A bérkülönbségek legfontosabb okai azonban magában a
munkapiac sajátosságában keresendők. A munka kínálata nem egyetlen termelési
ténvező, hanem különhöző minőségű munkafajták kínálata, és ez igaz a keresletre is. A
különböző minőségű munkafajták között a verseny csak részleges, hiszen rövid távon nem
vagy nem tökéletes helyettesítői egymásnak. A matematikus és az orvos például nem
versenyző csoport, mert az egyik szakma tagjainak nehéz és költséges átlépniük a másik
piacra.
A bérkülönbségek létezésének a piac egymással nem versenyző csoportokra tagolódása az
egyik legfőbb oka. Természetesen hosszú távon jelentős bérkülönbség esetén a
munkavállalók átmehetnek egyik kategóriából a másikba, és bár ezek az erők lassan lépnek
működésbe, hatásukra a bér bizonyos növekedést mutat. A munkapiac egyensúlyáról akkor
beszélhetünk, ha nem mutatkozik tendencia a bérkülönbségek bővülésére vagy szűkülésére.
Ilyenkor feltételezhető, hogy az egyes munkakategóriák összkereslete megegyezik
kínálatukkal.
Hasonló bérkülönbségeket okoz a munkaerő területi immobilitása is. Ekkor a
lakóhelyhez kötöttség a korlátozó tényező.
A bérkülönbségeknek az eddigi jórészt közgazdasági okai mellett vannak a társadalmi
felfogás fejlődésében, a politikai rendszerben gyökerező okai is. Ilyenekre vezethetők
vissza például a fehérek, feketék vagy a nők és férfiak között máig meglévő különbségek.
Ha a jövedelemkülönbség pusztán egy lényegtelen személyes tulajdonságból - például a
faji, a nemi vagy a vallási hovatartozásból ered -, akkor ezt diszkriminációnak nevezzük.
A bérek alakulása kompetitív viszonyok között
A munkabér a munka ára, a modern gazdaságokban pénzbeni jövedelemként jelenik
meg. Ez a pénzbér vagy nominálbér. Általában 1 órára jutó nagyságával szoktuk
kifejezni, de beszélünk heti vagy havi bérről is. Amikor a béralakulást vizsgáljuk,
elsősorban a reálbér - vagyis, amit a bérért vásárolni lehet - érdekel bennünket. A
reálbérek változását a reálbérindex mutatja.
Korábbi tanulmányainkból ismert, hogy bármely termék egyensúlyi árát a termék keresleti
és kínálati görbéjének metszéspontja adja. Igy van ez a munkabémél is. Az üzleti
szervezetek munkaerő-keresletének összegzéseként kapjuk az ágazati, illetve összpiaci
keresletet, a sok-sok egyéni munkavállaló munkakínálatának összevonása pedig az
összpiaci munkakínálatot. A keresleti-kínálati görbe metszéspontjának megfelelő bér az
egyensúlyi bér.
Az eddig tanultak alapján választ kaphatunk arra, hogy a kereslet-kínálat miért határoz meg
magasabb béreket például Észak-Amerikában, mint Dél-Amerikában. A válasz kulcsa a
36
munka határtermelékenységében rejlik. A magas észak-amerikai béreket előidéző fő
tényezők az iskolázottabb, szakképzettebb munkaerő-állomány, a vezetés, az egy munkásra
jutó nagyobb tőkeállomány, a korszerűbb technológia és a kedvezőbb természeti
erőforrások.
A bérek és a munkakereslet alakulása nem kompetitív viszonyok között
A mai modern gazdaságokban a munkapiacon a kompetitív viszonyokba való beavatkozás
legtipikusabb példája, amikor az állam, esetleg a szakszervezettel vagy más munkavállalói
érdekvédelmi szervezettel együtt minimumbért határoz meg. Ennek akkor van értelme, ha
ez magasabb, mint az egyensúlyi bér. Ha a minimális munkabérszint adminisztratív
beavatkozások hatására emelkedik, az üzleti szervezetek csökkentik a foglalkoztatottak
számát.
A másik tipikus beavatkozási mód a munkakínálat korlátozása. Példa erre a külföldiek
munkavállalásának korlátozása, a bevándorlás akadályozása.
A munkapiacon találkozhatunk természetes monopolhelyzetekkel, amelyek ugyancsak
hatással vannak a bérre. Ilyen például, ha egy-egy egyébként népes földrajzi térségben csak
egyetlen ipari üzem van. Ebben az esetben ez a cég az egyensúlyi bérnél alacsonyabb bér
mellett is kielégítheti munkaerő-szükségletét.
A munkapiac sajátosságaiból adódóan a munkabérek alakulására ható tényezőket nehéz
egzakt módon meghatározni. Az ismert összefüggések alapján csak a munkabérek felső és
alsó határát állapíthatjuk meg. A munkabérek felső határát a vállalatok
jövedelmezőségi viszonyai befolyásolják. Normális piaci körülmények között egy
vállalkozó csak annyi bért fizet, amennyi nem sérti profitmaximalizálási törekvését.
A munkabér alsó korlátja a létminimum, a dolgozó rövid és hosszú távú megélhetési,
képzési és családfenntartási ráfordításai. A gyakorlatban azonban az is előfordul, hogy
ezek valamelyikének fedezetét az állam vállalja át. Ilyen volt például a kelet-európai
országok gyakorlata, de ez esetben a bérek nem piaciak, hanem adminisztratív úton
meghatározottak voltak.
A föld piac, földjáradék
A föld más természeti erőforrásokkal együtt sajátos termelési tényező, mivel korlátozott
mennyiségben áll rendelkezésre, és nem szaporítható és az emberiség lakóhelye és
létfontosságú a szerepe van élelmiszerellátásban.
Az előzőekben elemeztük, miként határozza meg a tényezőárakat a kereslet és a kínálat.
Láttuk, hogy a költségeiket minimalizáló cégek ráfordításkombinációik meghatározásakor
az egyes tényezők árának és határtermék-bevételüknek összevetése alapján döntenek. Mint
minden termelési tényező, a föld keresletét is határtermékgörbéje határozza meg. A föld
kereslete is származékos kereslet, tehát végső soron a mezőgazdasági termékek iránti
kereslet függvénye. A különbség a kínálati oldalon jelentkezik.
A föld kínálatának jellemző vonása, hogy természeténél fogva összkínálata állandó,
vagyis teljesen rugalmatlan. Ugyanilyen az olajmezők, bányák és más természeti
erőforrások kínálata is. A földterületnek, mivel az állandó, annyiért kell hasznosulnia,
amennyit az iránta keresletet támasztók ajánlanak.
Az ilyen tényezők jövedelmét nevezzük a múlt századi klasszikus közgazdászok nyomán
járadéknak vagy néha tiszta gazdasági járadéknak.
37
A földjáradék típusai
Ha földjáradékról van szó, a föld tiszta hozamára, vagyis a termelési költségek levonása
után a tulajdonosnak maradó többletre gondolunk. Piacgazdasági viszonyok között a
földjáradék pénzben jelenik meg, és mint járadékjövedelem a földnek a termelésbe való
bekapcsolásáért, illetve bérleti viszonyok esetén használatának átengedéséért fizetett díj.
A földjáradékra először a fiziokraták hívták fel a figyelmet, mint ismeretes, az egyedüli
olyan tényezőnek tartották, amely tiszta jövedelmet eredményez. A földjáradék első
tudományos elmélete Ricardo nevéhez fűződik, aki a földjáradéknak, mint különbözeti
járadéknak ma is elfogadott magyarázatát építette ki.
A különbözeti járadék a földek minőségi különbségén alapul. A szükségletek
kielégítéséhez a gyengébb minőségű földet is művelésbe kell vonni. A gabona árát a
legdrágábban termelő, még a szükséglet ellátásához nélkülözhetetlen földön (a határföldön)
felmerülő költségek határozzák meg, hiszen ez feltétele ezek művelésbe vonásának. A jobb
minőségű földek birtokosai ugyanazt az árat kapják, de kisebb költséggel termelnek, így
többletjövedelemhez jutnak.
A föld minőségének többféle összetevője van, ez alapján a különbözeti járadéknak is
különböző formái léteznek.
- A legkézenfekvőbb forma a
föld talaj- és éghajlati adottságokból származó nagyobb termőképességéből adódik. Ez
minőségi hozadék vagy I. számú különbözeti járadék néven ismert.
- A második forma a föld belterjesebb műveléséhez, a jobb technika, technológia
alkalmazásához kötődik. A jobb minőségű földön eszközölt befektetés, a pótlólagos
ráfordítás többlethozadékot eredményez a határföldhöz képest, ez az ún. belterjességi vagy
intenzitási járadék, amellyel a szakirodalomban II. számú különbözeti járadék
elnevezéssel is találkozhatunk. (Például az átlagosnál jobb technika, jobb vetőmag, több
műtrágya stb. a jobb földön nagyobb többletet hoz.)
- A különbözeti járadék harmadik formája a helyzeti járadék. Forrása az, hogy az illető
terület különösen előnyös fekvésű, például közel van nagy felvevőpiachoz, városhoz, de
esetleg más tekintetben is előnyöket élvez.
Igen nagy szerephez jut a helyzeti járadék az olyan telkeknél, amelyeknél valamely
villanegyedben, üdülőkörzetben való fekvés különösen értékessé teheti az illető telket.
Ricardo elgondolása szerint a földjáradék, bár szorosan összefügg a föld
termőképességével, mégsem közvetlenül ennek, hanem az áralakulásnak a
következménye. Ezért a földjáradék nem oka, hanem következménye az áralakulásnak.
Vagyis a gabonaár nem azért magas, mert egyes földbirtokosok járadékot kapnak, hanem
azért, mert kedvezőtlenebb körülmények között termő földeket is meg kell művelni, és a
gabonaáraknak ezek költségei szerint kell alakulniuk. A különbözeti földjáradék tehát nem
alkotórésze az árnak, hanem annak következménye, hogy az árat a még megművelt
legrosszabb minőségű föld termelési költségei határozzák meg. Ricardo még Malthus
népesedési elmélete alapján úgy gondolta, hogy a különbözeti járadék növekvő irányzatú,
mivel a lakosság növekedése egyre rosszabb minőségű földek művelésbe vonását
kényszeríti ki. A gyakorlat ezen elgondolás ellenkezőjét igazolta. A különbözeti járadék a
belterjesség fokozásával a technika, technológia, a közlekedés fejlődésével lassan csökkenő
tendenciát mutat.
38
Ricardo nem adta meg a földjáradék teljes magyarázatát annak ellenére, hogy a különbözeti
járadékra vonatkozó elmélete megdönthetetlen. Say nevéhez fűződik az a felismerés, hogy
a különbözeti járadék csak egyik formája a földjáradéknak. Van abszolút járadék is, melyet
minden gazdaságilag használható föld tulajdonosa élvez, ha földjét másnak engedi át
használatra. Ennek oka az, hogy a föld korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre, és
nem szaporítható, ami sajátos monopolhelyzetbe hozza tulajdonosát. Mint csak korlátolt
mennyiségben rendelkezésre álló termelőeszközzel, a földdel is gazdálkodnunk kell.
Annak, aki másnak a földjét bérbe veszi, a föld használatáért (határföldért is) árat kell
fizetnie. Ezzel a földtulajdonos olyan jövedelemhez jut, ami egyszerűen a földtulajdon
következménye. Ennek a jövedelemnek már nem a termelésben élvezett előny a forrása,
mint a járadéknak, hanem a földtulajdon. Ezért ezt a jövedelmet, mely igazi, tiszta
tulajdoni járadék, abszolút földjáradéknak nevezzük. Az abszolút földjáradék léte
megkérdőjelezi a mezőgazdasági termékek ára és a földjáradék kapcsolatára vonatkozó
ricardói elképzeléseket. A haszonbért ugyanis a bérlőnek éppen úgy be kell számítania a
költségeibe, mint ahogy beszámítja azt, amit a munkásainak fizet, vagy amit egyéb
termelőeszközökre költ. Bérleti rendszer esetén tehát az ármeghatározó határföldön is
növekszik a költség, amit az árban szükségszerűen érvényesíteni kell. Ez alól csak ott
lehet kivétel, ahol a tulajdonos maga műveli a földet, de ez sem az igazi, mert bár magának
nem fizet haszonbért (mint, ahogy nem fizet munkabért sem), árának megállapításánál
mégis figyelemmel kell lennie ezekre. Ez nem pénzkiadás, de mint értékes jószág
felhasználása, valódi költség.
A földjáradék mint költségtényezó nemcsak a földtulajdonosok jövedelmének
meghatározója, hanem az élelmiszerárakkal való kapcsolata révén a reáljövedelem alakító
tényezője is.
A föld ára
Eddig a föld bérleti piacáról beszéltünk, a földet azonban tulajdonosa nemcsak bérbe
adhatja, hanem véglegesen el is idegenítheti, eladhatja. A klasszikus járadékfelfogás szerint
ilyenkor a tulajdonos lemond a földjéről, de nem kíván lemondani jövedelméről. Így
legalább annyiért kívánja eladni a földjét, amennyi kamatot pénze, ha bankban van
elhelyezve, az eddig kapott földjáradéknak megfelelően hoz évente. (Például, ha eddig
10000 Ft földjáradékot kapott évente hektáronként, a kamatláb 25%, akkor 10000:0.25=
40000 Ft-ot kell kérnie hektáronként). A termőföld árát a földjáradék tőkésített értéke
határozza meg, de nagyon jelentős az egyéb piaci tényezők hatása is, mindenekelőtt a föld
iránti kereslet. Napjainkban a fejlett tőkés országokban (USA, Nyugat-Európa) viszonylag
kicsi a földek bérleti díja. Ez azzal kapcsolatos, hogy a mezőgazdasági termelés általában
alacsony jövedelmezőségű tcvékenység. Ezzel szemben igen jelentős a földek
áremelkedése. Ennek oka, hogy a földterület nagysága korlátozott, hogy a föld a
mezőgazdasági művelésen kívül egyéb célokra is hasznosítható, hogy nem egyszerűen
termelési tényező, hanem az élet színtere is egyben. Mindezek alapján a földjáradék és a
föld ára is új megvilágításba kerül napjainkban. A földjáradék csak kisebb mértékben a föld
használatba adásáért kapott jövedelem. Az többnyire a föld áremelkedéséből származó
értéknövekedésként, vagyonnövekedésként jelentkezik. Ez a járadék pedig csak akkor
realizálódik, ha a földet eladják.
A föld tehát hosszú távon az egyik legjobb értéknövekedésű vagyontárgy, vagyontartási
forma. Ez az oka annak, hogy a fejlett országokban viszonylag elenyésző a földforgalom,
hiszen csak az a tulajdonos adja el, aki erre valamilyen oknál fogva rákényszerül. A föld
39
árát sem határozhatjuk meg napjainkban úgy, mint tőkésített járadék, hiszen a valóságos
földár ennek általában a többszöröse. Az áralakulásban a kereslet-kínálatnak, tehát a
működő földpiacnak van meghatározó szerepe.
1.5. Piaci elégtelenségek, közjavak és externáliák
Eddig a piaci szereplőkkel és azok haszon maximalizáló magatartásával foglalkoztunk. A piaci
résztvevők jóléte azonban nem azonos a társadalom egészének jólétével. A piacgazdaságok
olyan problémákkal kerülnek szembe, mint környezetszennyezés, egészség károsodás, egyfelől
a természeti erőforrások garázda használata, másfelől az ezekkel való pazarlás stb. Figyelnünk
kell arra is, hogy a piaci szemlélet mindig rövid távú, nem gondol pl. a jövő generációjára.
Ezért az erőforrások "Pareto hatékony" elosztása sokszor nem felel meg a társadalom
igényeinek, értékítéletének, a társadalom nem tekinti optimálisnak. A társadalmilag optimális
erőforrás allokáció a leginkább kívánatosnak tartott inputkombináció megfogalmazásában
közösségi, szociális, erkölcsi elvek és szempontok is szerepet játszanak. Ezek érvényre
jutásához szükség van a piaci viszonyok korrigálására, állami beavatkozásra. A piaci elemzés
kiegészítése a piacon kívüli és hosszú távú hatások vizsgálatával segít meghatározni a piac
elégtelen működésének legjobb korrekcióját.
Ha a tisztán piaci mechanizmusok által eredményezett "Pareto-hatékony" allokáció nem
felel meg a társadalmilag optimálisnak tekintett erőforrás felhasználásának, akkor beszélünk
piaci elégtelenségről (tökéletlenségről, túlcsordulásról), piaci kudarcokról. A fejezetben
ízelítőt kap ezek két egymással is összefüggő legfontosabb formája, a közjavak és az
externáliák kérdéskörének problémájából, kezelésük lehetőségeiből.
A fogyasztók és a termelők viselkedését mindenekelőtt két tényező, a ráfordítások és
eredmények alakulása határozza meg. Amikor e tényezőket összehasonlítják, azt a pontot
keresik, ahol az utolsó termékegységre jutó ráfordítás (a határráfordítás) éppen egyenlő az
erre az egységre jutó eredménnyel (a határeredménnyel). Az összevetés eszköze a piaci ár.
Amikor azt mérlegelik, hogy érdemes-e újabb egységet vásárolni egy fogyasztási cikkből
vagy a termeléshez szükséges inputból, a piacon megfizetendő árat állítják szembe az áru
elfogyasztásából vagy felhasználásából nyerhető plusz haszonnal, többletbevétellel.
"... minden egyén ... általában nem a közösség érdekét akarja előmozdítani... csak saját nyereségét keresi ...és
ebben is mint sok más esetben láthatatlan kéz vezeti őt egy cél felé, melyet ő nem is keresett." (A. Smith: A
nemzetek gazdaságtana)
A "láthatatlan kéz" vezérelt tökéletesen kompetitív piacon feltételezett, hogy:
Kínálatával, vagy keresletével egyetlen piaci szereplő sem képes befolyásolni a piaci árat,
Az információáramlás tökéletes,
A termelők és fogyasztók között a közvetlen gazdasági kapcsolatok kizárólag piaci
tranzakciók (piaci adásvétel) formájában történnek. Ezzel az állítással kimondatlanul
feltételezzük, hogy a gazdasági szereplők párhuzamosan folytatott tevékenységei az
árucserén kívül nincsenek hatással egymásra.
Ebből következik, hogy a piaci tevékenységhez kapcsolódó minden hasznot mérhetőnek,
pénzben kifejezhetőnek, és a fogyasztó (felhasználó) személyéhez egyértelműen
hozzárendelhetőnek tekintünk. Ez annyit jelent, hogy a termelő és fogyasztó
tevékenységének valamennyi hatását viseli, döntésénél annak minden költségvonzatával és
előnyével számol.
40
Ezek a feltételezések azonban csak az idealizált modellben léteznek. Ebben az ideális
állapotban, bár valamennyi résztvevő csak saját önérdekeit követi, a piac működése
biztosítja az allokatív hatékonysági állapotot, a termelési tényezők és a javak Pareto
hatékony elosztását.
Pareto optimumról akkor beszélhetünk, ha
az összes érintett szereplő helyzete egyidejűleg nem javítható,
nincs lehetőség valamelyik piaci résztvevő helyzetének javítására anélkül, hogy más valakié
ne romlana,
a piacon nincs további kölcsönösen előnyös cserelehetőség, a cseréből minden lehetséges
hasznot, nyereséget kihoztunk.
Ez a tapasztalat elgondolkodtató, hiszen ezek alapján arra a megállapításra juthatunk, hogy
a piaci mechanizmus működése a piacon kívüli szereplőkre nem gondol, azok érdekeit nem
érvényesíti, tehát nem biztosíthatja az egész társadalom számára a maximális jólétet és
kiegyensúlyozott fejlődést.
Ha a tisztán piaci mechanizmusok által eredményezett "Pareto-hatékony" allokáció nem
felel meg a társadalmilag optimálisnak tekintett erőforrás felhasználásának, akkor beszélünk
piaci elégtelenségről (tökéletlenségről, túlcsordulásról), piaci kudarcokról.
A történelem a sorozatosan előforduló gazdasági válságok, az ipari fejlődéssel együtt járó
környezetszennyezés tragikussá válásával bizonyította, az idealizált piaci modell és a
valóság súlyos eltérését. A piaci kudarcok ma is mindennapos jelenségek. Alapvetően
fontosnak tartott javakból, szolgáltatásokból sok helyen elégtelen a kínálat. A városok a
közlekedés túlzsúfoltságával és már-már elviselhetetlen mértékű levegőszennyezéssel
küszködnek, oktatási és egészségügyi intézményeknek időről időre súlyos pénzügyi
nehézségei vannak, és a példákat vég nélkül sorolhatnánk. Ilyen és más hasonló piaci
kudarcok akkor is léteznek, ha a piaci mechanizmus úgymond tökéletesen működik. A
társadalmi optimum eltér a piaci optimumtól. Ez a helyzet a piaci mechanizmusok
kiterjeszthetőségének korlátaira utal. A neoklasszikus közgazdászok már a század elején
rámutattak arra, hogy amennyiben eltekintenek a piac működésekor annak külső, a piacon
túlcsorduló hatásaitól nem érthetik meg a gazdaság működését.
Alfred Marshall a századfordulón a "Gazdaság alapelvei" című művében foglalkozott e kérdéskörrel és
megalkotta a külső költségek és hasznok fogalmát.
Ezekkel a fogalmakkal azokat a hatásokat kívánta leírni, amikor egy vállalat közvetlenül befolyásolja egy
másik vállalat, vagy fogyasztó hasznát anélkül, hogy a piacon bármilyen kapcsolatba kerülnének.
A piac elégtelen működése mögött különféle okok húzódnak meg. Ezeket általában nem
könnyű felismerni. A piaci elégtelenség vagy tökéletlenség eredménye, hogy tisztán piaci
mechanizmusok által eredményezett tényező allokáció eltér a társadalmilag optimálisnak
tekintett erőforrás felhasználástól. A továbbiakban két olyan, egymással szorosan
összefüggő problémakört fogunk tanulmányozni: a közjavakat és az externális hatásokat,
amelyek kezelésére a korábbiakban megismert hagyományos piacelméleti modellek nem
alkalmasak. Más eszközökkel kell tehát a problémákat megoldani.
1.5.1. Az egyéni és társadalmi megítélés különbsége
A gazdaság számos területén találunk példát arra, hogy egy gazdasági tevékenység
közvetlen pénzformában nem fejezhető ki, így hasznossága sem mérhető. Vagyis a
különböző egységek, miközben hasznuk maximalizálására törekszenek, akaratlanul
41
előnyösen vagy hátrányosan befolyásolják mások gazdasági működési feltételeit. Ezek
a tények indokolják, hogy a továbbiakban különbséget tegyünk a gazdasági
tevékenységhez kapcsolódó költség és haszon kategóriák egyéni és társadalmi értelmezése
között.
Az eddig határköltségként, illetve határhaszonként használt fogalmakat mostantól kezdve
kiegészítjük:
az egyéni határköltség MPC (Marginal Private Cost),
az egyéni határhaszon MPB (Marginal Private Benefit) kifejezést használjuk.
Emellett valamely tranzakció teljes társadalmi hatásának kifejezésére bevezetjük:
a társadalmi határköltség, MSC (Marginal Social Cost) és a
a társadalmi határhaszon, MSB (Marginal Social Benefit) fogalmakat.
A társadalmi határköltség egy termék vagy szolgáltatás pótlólagos egységének előállítása
miatt felmerülő összes többlet költséget jelenti.
A társadalmi határhaszon elnevezés egy termék vagy szolgáltatás pótlólagos egységének
előállításával és elfogyasztásával járó összes hasznosságváltozásra utal.
A társadalmi határköltség tehát egyenlő: az egyéni határköltség megnövelve azokkal a
költségekkel, amelyeket valamely, a termeléstől független, kívülálló személy visel. Ilyenkor
valamilyen externális hatásról van szó.
A kérdéskörrel a közgazdászok egész sora foglalkozik. Egzakt módszerek persze elképzelhetetlenek, mert
nem lehet számszerűsíteni például az erőműhöz közeli nyaralóban töltött idő élvezetromlását, de sok
számszerűsíthető tényezőnk is van. A Pace University által 1990-ben készített számítások szerint a szén és
olajtüzelésű erőművek esetén az elektromos áram externális költségei 2.5-7.6 cent/kWh, nukleáris erőmű
esetén 2.9, napenergia-hasznosításkor 0,4 cent/kWh. Angliában készült tanulmányok az energia árak akár 3.5-
szeres növekedését is indokoltnak tartják a külső gazdasági károk érvényesítésekor.
Negatív externália esetén:
MPC MSC
Ezek után megfogalmazhatjuk a társadalmilag hatékony erőforrás-felhasználás
kritériumát, amely logikáját tekintve megegyezik a piaci hatékonyság ismert feltételeivel,
csak tartalmában tér el attól.
Egy termelési tényező felhasználása társadalmilag akkor optimális, ha utolsó egységének
felhasználásával nyert termék előállításából/elfogyasztásából nyerhető társadalmi
határhaszon megegyezik a tényező társadalmi határköltségével.
Képletben:
MSB = MSC
Most ábrázoljuk grafikusan, milyen hatással van ezen a társadalom szintjén jelentkező
költségeknek a társadalom szempontjából kívánatos termelési szintre, és vizsgáljuk meg
mennyiben tér ez el a piaci tényezők alapján hozott döntéstől.
42
Piaci és társadalmi egyensúly negatív külső hatás esetén
Ahol: Qs és Ps = a társadalom szempontjából kívánatos termelési- és árszinttel,
Qp és Pp = az egyéni döntések eredményeként kialakult termelési szint és piaci ár.
Az ábrán egy olyan helyzet látható, amikor valamely jószág termelésében a társadalmi
határköltség meghaladja az egyéni határköltséget. A példában feltételeztük, hogy a
társadalmi és az egyéni haszon jelenleg megegyezik. Ebben az esetben az optimális
termelés (Qs) kisebb, a társadalmilag optimális ár (Ps) pedig magasabb a piaci
mechanizmusok által kialakított egyensúlyi értékeknél (Qp,Pp).
Képletben:
Qs Qp és Ps Pp
Példánkhoz visszatérve az energiatermelés mennyisége kisebb lenne, ha érvényesítenénk a termelés összes
költségét, az ár pedig magasabb lenne. Ez utóbbi megállapítás biztosan nem népszerű az Ön számára, mint
fogyasztó (mint piaci szereplő) számára, hiszen ez energia számláinak növekedését jelenti. Mi ennek a
társadalmi haszna? A magasabb ár kevesebb, takarékosabb energia felhasználásra ösztönözne. Köztudott, hogy
Magyarországon a hetvenes, nyolcvanas években, de az erőteljes áremelkedés ellenére még napjainkban is az
energia olcsóbb, mint Nyugat- Európában. Egységnyi GDP előállításához a kilencvenes évek elején négyszer
annyi energiát használtunk, mint az akkori EU átlag. Hasonló eredményre jutunk az USA és Nyugat -Európa
vonatkozásában is. Az USA-ban, ahol olcsóbb az energia az egységnyi GDP-re jutó felhasználás lényegesen
magasabb. A kisebb energiatermelés kisebb szennyezést okoz. Hasonló magatartásformának lehetünk tanúi a
szabad természeti javak vonatkozásában, közjavak, vagy kvázi közjavak esetében is, ami nem kerül pénzbe,
vagy olcsó, azzal kapcsolatban nagyon gyakran pazarló fogyasztói magatartás alakul ki.
A valóság ellenkező előjelű hatást is produkál, a piaci tranzakciók nemcsak negatív, hanem
pozitív hatással is lehetnek a kívülálló, harmadik személyre.
A pozitív külső hatás az egyéni és a társadalmi haszon viszonyában okoz eltérést:
MPB MSC Pozitív külső hatás esetén a társadalmi haszon nagyobb, mint az egyéni. A piaci
mechanizmus olyan esetekben, amikor a tevékenység egyéni és társadalmi megítélése
megegyezik, biztosítja az egyensúlyt. Tudjuk azonban, hogy az esetek többségében ez nem
így van. Azokban az esetekben, amikor a társadalmi és a piaci megítélés eltér egymástól
43
közösségi (állami) választás, döntés szükséges ahhoz, hogy a pótlólagos kereslet
kielégíthető és a magasabb ár realizálható legyen.
Az eddigiekben külön-külön vizsgáltuk a pozitív és negatív eltérés hatását. A gyakorlatban
a pozitív és negatív hatások egyidejűleg is jelentkezhetnek, példa erre az autópálya. A
közelben lakók számára egyaránt jelent jobb közlekedést, szennyezettebb levegőt és zajt.
Ilyenkor a végső hatás ezek eredőjétől függ, vagyis attól, melyik a nagyobb az okozott kár,
vagy a haszon. Ennek megítélése rendkívül bonyolult, hiszen az emberek, ember csoportok
ítélete - érdekeik különbözősége miatt - nagyon eltérő. A társadalmi és a piaci megítélés
eltérésének két tipikus esete a közjavak és az externális hatások problémája. Ezekkel
ismerkedünk meg részletesebben a továbbiakban.
1.5.2. A közjavak
A bevezető fejezetekben már megtanulta, hogy az emberi szükségletek kielégítésére
alkalmas javakat különböző módon csoportosíthatjuk. Az alábbi séma segítségével foglaljuk
össze az ismereteket, kiemelve a témánk szempontjából legfontosabb ismérveket.
JAVAK MAGÁNJAVAK
- Elosztása a piaci
mechanizmuson keresztül
történik.
- Készletük korlátolt.
- Fennáll a fogyasztásból való
kizárás lehetősége.
- Fogyasztásukban megfigyelhető
a rivalizálás.
KÖZJAVAK
- Elosztása közös szolgáltatás
formájában.
- Készletük nem korlátolt.
- Senki nem zárható ki
fogyasztásukból.
- Fogyasztásukban nincs
rivalizálás.
VEGYES JAVAK
1. csoport:
- nincs kizárás
- készletük korlátolt,
- rivalizálás.
2. csoport
- készlet minimálisan korlátolt,
- kizárhatóság,
- rivalizálás nem szükségszerű.
A társadalom által fogyasztott javakat, szolgáltatásokat itt aszerint csoportosítottuk, hogy a
fogyasztásból való kizárás lehetősége fennáll-e és a fogyasztásukban van vagy nincs
rivalizálás/versengés. E csoportosítás két szélső kategóriája, a tiszta magánjavak és tiszta
közjavak között átmeneti, vegyes javak találhatók. A határvonal meghúzása nem könnyű és
nem egyértelmű, koronként és országonként is eltéréseket tapasztalunk.
A közjavakból származó előnyök - a tisztán magánjavakból származó előnyökkel
ellentétben - egynél több egyént érintő oszthatatlan fogyasztási hatásokkal járnak.
Noha a közjószág (többes száma: közjavak) fogalma igen régen jelen van a közgazdasági irodalomban, a
közjavak elméletét csak 1954-ben fejtette ki P. Samuelson, amerikai közgazdász.
A tiszta közjavak egy kisebb-nagyobb csoport tagjainak egyéni igényeit egyidejűleg,
illetve közös szolgáltatás formájában elégítik ki. A közjavakra a kollektív fogyasztás
jellemző, azaz párhuzamosan többen is fogyasztják ugyanazt a közjószágot, illetve annak
szolgáltatásait. Ezzel a szükséglet-kielégítés a hagyományos mikroközösségi színtérről
makroközösségi területre tevődik át. A közjavak elfogyasztásának társadalmi haszna van,
növeli a jólétet, előállításának megnevezése azonban egyéni jövedelmezőségi
kritériumok figyelembevételével nem valósítható meg.
44
A tiszta közjavak fogyasztásából nem zárható ki senki és ha egy személy fogyaszt belőle,
ez nem csökkenti a többiek rendelkezésére álló készletet, azaz nincs rivalizálás a
fogyasztók között.
Tiszta közjószág valójában nem sok van a gazdaságban. Hiszen alig vannak olyan javak,
amelyek korlátlanul állnak rendelkezésre és amelyek a fogyasztásából nem zárható ki senki.
Klasszikus közjószág példájaként a honvédelmet, a kikötői világítótornyot, esetleg a
folyammenti gátakat említhetjük.
A közjavak tárgyalásánál eddig olyan példákat hoztunk, amelyek egyben termelt javak, az
ember által előállítottak. A közjavak közé tartozik azonban számos olyan természeti tényező
is, amelyeket ma még szabad javakként kezelünk, bár már csak részben mondhatók
szabadnak, mert többségük szűkössé, a gazdaság által kizsákmányolttá, veszélyeztetetté
válik. Magyarországon a víz egészen a kilencvenes évek elejéig ingyenes vagy nagyon olcsó volt. A mélyművelésű
szénbányászat, bauxitbányászat pl. rengeteg vizet pazarolt el úgy, hogy ez a nyereségességét nem érintette.
Veszélybe került azonban az egész Dunántúl karszt-víz és hévízvagyona.
Míg tiszta közjó nagyon kevés van, a "kvázi közjavak" köre sokkal tágabb. Ilyen például az
utcai közvilágítás, az egészségügyi hálózat, a középületek, hidak, játszóterek, általános
iskolai oktatás, a szúnyogirtás, stb. Ez azonban már átvezet a "vegyes javak" körébe,
amelyekre az jellemző, hogy bizonyos jegyeik alapján a magánjavakhoz, más jellemzőik
szerint a közjavakhoz hasonlítanak inkább.
A vegyes javak egyik csoportjánál a fogyasztásból való kizárás nem valósítható meg
vagy nem célszerű. A rendelkezésre álló készlet azonban nem korlátlan, emiatt rivalizálás
van a fogyasztásukban. Ilyenek a túlzsúfoltságra hajlamos és a térbelileg korlátozott
haszonhatású közjavak. Példaként említhető a nyári Balaton part, vagy a felsőoktatás.
A vegyes javak másik csoportjánál a jószág fogyasztásakor az utolsó/határfogyasztó nem
csökkenti ugyan számottevően a készletet, azaz nem szükségszerű a rivalizálás a
fogyasztásban, bizonyos személyek kizárása viszont megvalósulhat a fogyasztásért fizetett
díjak formájában. Ide tartoznak az ún. díjköteles javak: például a kábeltévé hálózat, a metró,
áram- és ivóvíz szolgáltatás, autópálya, stb.
A közjavak kereslete és kínálata
A közjavak gazdasági, társadalmi szerepe, jelentősége vitathatatlan. A piaci mechanizmus
azonban akkor sem képes megfelelő mennyiségben előállítani őket, ha a verseny hibátlanul
működik. A közjavaknak ugyanis nem alakult ki a piaca, nincs piaci keresletük és
kínálatuk.
A közjavak iránti keresletet az jellemzi, hogy a fogyasztók, a szolgáltatást igénybevevők
gyakran nem, vagy csak nagyon nehezen azonosíthatók, a szolgáltatás nagysága nem
mérhető. Így a díj kivetése és beszedése igen problematikus. A díjköteles közjavak esetében
sem lehet olyan magas díjakat megállapítani, ami a megtérülést biztosítaná, mert ez az
emberek túl nagy részét zárhatná ki a fogyasztásból.
A fogyasztó viselkedését - közjavak esetében - az jellemzi, hogy egyéni érdekeit szem előtt
tartva arra törekszik, hogy a közös költségekből rá háruló részt csökkentse, a közös
eredményből pedig egyénileg minél nagyobb hasznot érjen el. A gyakorlatban ez úgy
nyilvánul meg, hogy az emberek, amíg tudják, megpróbálják magukat kivonni az előállítási
költségek fedezéséből, viszont élvezik a szolgáltatás előnyeit. A közgazdaságtan ezt a
viselkedést - a köznyelvhez hasonlóan - "potyautas magatartásnak" nevezi.
45
A közjavak esetében mindenki lehet potyautas, így bekövetkezik a közjavak "tragédiája".
Emiatt a piac nem biztosítja a hatékony kereslet létrejöttét, így bekövetkezik a
túlfogyasztás, túlszennyezés.
"Nézzük csak hogyan fest egy mindenki számára szabadon használható legelő. Minden pásztor a lehető
legtöbb marhát akarja tartani a legelőn. Ez a megoldás évszázadokon át jól működik, mert a háborúk, az
orvvadászok, a betegségek a marhák számát jóval a föld eltartó képességének a keretein belül tartják. De végül
elérkezik az elszámolás napja. Mindegyik pásztor a személyes hasznának a maximalizálására törekszik; arra a
következtetésre jut, hogy számára az egyedüli értelmes megoldás az, hogy még egy állattal növeli a csordáját.
Aztán még eggyel...De erre a következtetésre jut a közösségi legelőt használó többi, ésszerűen gazdálkodó
pásztor is. A csorda nagysága vég nélkül nő egy olyan világban, amely véges. Ebben rejlik a tragédia: A
közösségi legelő "szabadsága" mindenkire pusztulást hoz." / G. Hardin: The tragedy of Commons. Sciences,
1968. /
A piac a nagy és általában növekvő keresletet nem tudja kielégíteni, jellemző a közjavak
elégtelen piaci kínálata, vagy az erőforrás természeténél fogva korlátozott kínálata
miatt. Ki biztosítsa hát a közjavakat, vagy ki döntsön azok felhasználási mértékéről?
A korábban jelzett oszthatatlanságból és az ebből fakadó potyautas jelenségből adódóan
igen nehéz a döntést csupán a magánszektorra, az egyénekre bízni. Az ilyen döntések
magatartás modelljének leírására a közgazdaságtan a játékelmélet eszközeit használja. Ez a
játék a "fogoly dilemma" néven ismert.
Ismerkedjünk meg ezzel részletesebben, mivel a közgazdasági és politikai döntések széles körére
alkalmazható.
A játék kiinduló helyzete az, hogy a börtönben két rabot - akik társak voltak a bűntényben, egymástól
elszigetelten hallgatnak ki. A foglyok választási lehetőségei: mindkét fogoly választhatja, hogy bevallja a
bűntényt - ezzel társát is vádolva -, vagy választja a bűntényben való részvétel tagadását.
A bíró a következő ajánlatot teszi: Ha mindketten tagadnak, akkor mindketten egy hónap büntetést kapnak,
mert ennyi, ezen eseten kívül is van a rovásukon. Ha csak egyik fogoly vall akkor szabadon engedik, és társát
6 hónapra elítélik. Ha mindketten vallanak, akkor 3-3 hónapot kapnak.
Rajzoljuk fel a játék kifizetési mátrixát! Az egyes elemek a büntetésekhez tartozó "hasznosságokat" jelzik.
A FOGOLY DILEMMÁJA
"B" játékos
Vall Tagad
"A" játékos Vall -3, -3 0, -6
Tagad -6, 0 -1, -1
Most képzeljük magunkat "A" játékos helyébe!
Ha "B" játékos tagadja a bűntényt, akkor jobban járunk a vallomással, mert akkor szabadon engednek. Ha társunk
vall, akkor is a legjobb megoldás a vallomás, mert így 3 hónappal megússzuk és ez jobb, mint 6 hónap. Tehát
bármit tesz a társunk, legjobb alternatíva a vallomás. Másik játékosunk ugyanerre a döntésre jut.
Játékunk eredményének ismeretében tegyük fel még egyszer a kérdést!: Ki biztosítsa a
közjavak esetén a közösség szempontjából legjobb eredményt adó összehangolt cselekvést?
A tiszta közjavak esetében a válasz elég egyértelműnek tűnik: az állam. A kvázi közjavak
biztosítására vegyes megoldások születtek. Valamilyen szintű közösségi koordináció itt is
szükséges, de a piaci mechanizmus eszközeit (pl. díjfizetés) is alkalmaznia kell. A közjavak
egyre nagyobb részénél jelennek meg kormányzati megoldások a társadalmi jólét növelése
46
érdekében. A túlzott állami beavatkozás azonban a gazdasági rendszer hatékony működését
veszélyezteti.
Magyarországon: A közvilágítást 1.092500 lámpa és 9508 km hosszú közvilágítási hálózat szolgálja. A
városok belterületén a rendszeresen tisztított, burkolt útfelület 30.686 ezer m2, a kiépített járdafelület
24.509m2.
Fontos figyelmeztetnünk arra, hogy a közjavak mellett "közrosszakkal" is találkozunk,
amelyek legtöbbször éppen a közjavak túlzott felhasználásának eredményei.
1.5.3. Az externális hatások
Externáliákról vagy külső gazdasági hatásról akkor beszélünk, ha egy gazdasági szereplő
tevékenysége piaci ellentételezés nélkül befolyásolja egy másik szereplő helyzetét.
Az externáliák léte a piaci kudarcok egyik, egyes megítélések szerint a legsúlyosabb
formája.
"Az összes piaci közül a legsúlyosabb valószínűleg akkor következik be, ha egy árucikk külső gazdasági
hatásoknak van kitéve." Samuelson-Nordhaus: Közgazdaságtan, KJK. 1988.
Általános következménye, hogy a tevékenység egyéni határköltsége vagy egyéni
határhaszna eltér a tevékenység társadalmi határköltségétől vagy határhasznától. A külső
gazdasági hatások döntő vonása, hogy vannak olyan javak, amelyek hatnak az emberek
jólétére, gazdasági helyzetére, de nem piaci adásvétel tárgyai. Ezekben a helyzetekben a
szereplők nem saját szándékuk és elhatározásuk alapján vesznek részt. Részvételük nem
szándékolt.
A jobb megértés érdekében az alábbi táblázatban példák segítségével tekintjük át az
externáliák lehetséges formáit!
EXTERNÁLIÁK
TERMELÉSI FOGYASZTÓI POZITÍV méhész és almásgazda szomszéd virágos kertje
NEGATÍV vegyi üzem és halászok a szomszéd hangos rádiózása
Termelési externáliák
Termelési külső gazdasági hatás akkor jelentkezik, ha egy vállalat termelési lehetőségeire
befolyást gyakorolnak egy másik termelő vagy fogyasztó döntései.
Pozitív termelési externália
Ennek klasszikus példája, amely a méhész és az almatermelő tevékenysége közötti érdekes
kapcsolatot mutatja be.
47
Egy almáskert közvetlen közelében méhészkedés folyik. A méhek közreműködése következtében az almáskert
termelési eredményei jobbak, mint egy olyan almáskertben, ahol nincs a közelben méhészet. (A méhészkedés
is sikeresebb, vagyis kölcsönös pozitív externália lép fel, de ettől most eltekintünk). Az almáskert
tulajdonosának a méhészet miatt nincsenek plusz költségei, hiszen a méhészkedés ráfordításait a méztermelő
viseli. Az almatermelő termelési eredményei, bevételei nagyobbak lehetnek, egy, az ő szempontjából
externális hatás, a méhek tartása miatt. Ez a méhész akaratától független. A méhész ráfordításainak eredménye
két helyen realizálódik: saját mézhozamában és az almáskert nagyobb termésében. Az utóbbit, a méhészet
kedvező externhatását azonban a méhész az árbevételében nem érzékeli, hiszen ez az almatermelő
árbevételében jelentkezik. Mint említettük a hatás kölcsönös. Az almáskert közelségéből adódó kedvező
externhatás a méztermelés nagyobb árbevételének forrása is lehet.
Pozitív externhatás esetén az externália forrásaként tekintett szolgáltatás megvalósulása
pótlólagos hasznosságot juttat az externhatás kedvezményezett szereplőjének.
Negatív termelési externália
Világítsuk meg ezt az esetet egy folyó mellé épült vegyi üzem és a halászat kapcsolatán!
Tegyük fel, hogy az egyik nagy folyónk mellett egy vegyi üzem létesült. A folyón lefelé menet - nem messze
tőle - egy régi kedvelt horgász társulat tanyázik. A vegyi üzem a szennyvizet a folyóba engedi. (Nincs
jogszabály, ami ezt tiltaná, vagy mert a büntetés kisebb lehet, mint a víz tisztítása. Az ok számunkra most
közömbös.) Kárt okoz ezzel a horgász társaságnak, annak csökken a halhozama és így a bevétele, vagy a vizet
neki kell megtisztítani, ami többletköltség. Amikor a vegyi üzem dönt termelési méretéről, ez a tény őt
egyáltalán nem zavarja, vagyis úgy okoz többlet költséget a társadalom számára, hogy az nincs hatással saját
költségviszonyaira.
Negatív externhatás esetén az externália forrásaként tekintett tevékenység pótlólagos
költségeket ró az externhatás kárvallottjára. Ez a pótlólagos költség természetesen
alternatív jellegű, azaz nemcsak a tényleges költségnövekedésben, hanem az elmaradt
hasznokban is jelentkezhet, valamint a fogyasztó által elérhető hasznosság nagyságát is
csökkentheti.
Azt gondolhatjuk, hogy a negatív termelői externáliák gyakoribbak, hiszen ezekről sokat
hallunk. A környezetszennyezés például korunk legégetőbb problémái közé tartozik. Sok
pozitív externhatás is létezik természetesen, de mert ez kevésbé vitatéma, sokszor
nyilvánosságra sem kerül.
Fogyasztói externáliák
Fogyasztói externáliáról akkor beszélünk, ha fogyasztási tevékenység következtében alakul
ki külső gazdasági hatás.
Pozitív fogyasztói externália
Ha virágos kertjébe gyönyörű nárciszokat, rózsabokrokat ültet, szép kilátást teremt szomszédjának. A jó
közérzeten kívül azonban ez gazdasági haszonnal is járhat szomszédja számára. Ezt már nehezebb elgondolni,
pedig teljesen egyértelmű. Ha szomszédja úgy dönt, hogy lakását eladja, a következőképpen hirdeti: lakás
eladó gyönyörű kilátással, vagyis eladja az Ön kertjének látványát!
Negatív fogyasztói externália
Újdonsült szomszédja éjjel nappal hangosan magnózik. Ez zavarhatja az Ön nyugalmát, vagyis negatív
fogyasztói externáliával van dolga. A véletlen azonban sok mindent produkálhat! Lehet, hogy Önnek pontosan
ilyen szomszédja van és mégsem ért velünk egyet. Ön ugyanis egy zenerajongó, szegény egyetemista, akinek
ösztöndíjából nem futja megvásárolni kedvenceinek darabjait. Ízlése pontosan megegyezik szomszédjáéval.
Így az általunk negatív externáliaként emlegetett eset Ön számára pozitív externáliaként jelentkezik. Példánk
rámutat arra, hogy a fogyasztói tevékenységek és a hozzájuk kapcsolódó hatások megítélésében sok a
szubjektív elem.
48
A fogyasztói externáliák minősítése gyakran szubjektív.
Gyakran találkozhatunk olyan esetekkel, amikor az adott tevékenység pozitív és negatív
hatással is jár. Sajátos példaként említhetők az infrastrukturális fejlesztések.
Például egy autópálya építése hozzájárulhat a környék gazdasági fejlődéséhez, ugyanakkor leértékeli a közeli
lakóépületeket a zaj és légszennyezés miatt.
A különböző közgazdasági irányzatok eltérő módon értelmezik a külső gazdasági hatásokat,
s kezelésükre, megszüntetésükre más-más eljárásokat ajánlanak. Az alábbiakban két
közgazdasági iskola értékelését mutatjuk be.
Közgazdasági iskolák nézetei az externáliákról: A jóléti közgazdasági iskola és a jogi-
közgazdasági iskola felfogása
A jóléti közgazdaságtan megközelítésének lényege, hogy az externáliák a társadalmi
hatékonyságot rontják, jóléti veszteséget okoznak: hiszen létükből adódóan az egyéni
és társadalmi hasznok és költségek között különbség keletkezik.
Az eltérés okait A.C. Pigou, angol közgazdász tárta fel, részletesen javaslatot téve a
kezelésük módjára is.
Pigou alábbi gondolatai mindmáig alapul szolgálnak a jóléti iskola externália fogalmának
meghatározásához:
"egy személy, nevezzük "A"-nak bizonyos szolgáltatást nyújt "B"-nek, amiért "A"
megkapja a fizetséget. Ennek során azonban akaratlanul hasznos vagy káros szolgáltatást
nyújt egy harmadik személynek is ("C"-nek) oly módon, hogy a haszon az azt élvezővel
nem fizettethető meg, míg a kártérítés a károsult számára nem kényszeríthető ki. " (Pigou:
The Economics of Welfare, McGraw-Hill Book Company, New York 1920.)
Pigou klasszikus megfogalmazásából az externália lényegére vonatkozóan az alábbi
következtetések vonhatók le:
A piaci tranzakció két szereplője "A" és "B" között kialakuló adásvételi kapcsolat
kétirányú, a szolgáltatást ellentételezés kíséri. A folyamat a piacon zajlik, önálló piaci
tranzakciót képvisel.
A tranzakción kívülálló "C" szereplőre is hat az ügylet, az externális hatás kedvező vagy
kedvezőtlen jellegétől függően többletköltségek vagy többlethaszon formájában. "C"
szereplő ugyanakkor nem kerül pénzügyi kapcsolatba a tranzakció résztvevőivel,
kapcsolódása egyirányú.
A tranzakció szereplői kizárólag az adásvételben rejlő hasznosságok és költségek
realizálásában érdekeltek, az externhatás szándékaitól független, akaratlan jelenség.
Az externhatások jóléti veszteséget okoznak a társadalomnak.
A negatív externáliák esetében ezt a következő példa szemlélteti. Képzeljünk el egy vegyi üzemet, amely a
termelés során keletkező szennyezőanyag egy részét az üzem melletti folyóvízbe engedi! Közel hozzá,
folyásirányban működik egy élelmiszeripari üzem, amely a folyóvizet inputként használja. A környéken
mezőgazdasági termelés folyik, ahol a folyóvízzel öntöznek. A vegyi üzem termelésének növekedésével
fokozódik a víz szennyezettsége. Emiatt a konzervgyár nagy teljesítményű és költséges víztisztító berendezés
alkalmazására kényszerül. Egyidejűleg a mezőgazdasági termelésben locsolásra felhasznált víz rontja a
talajminőséget, de károsíthatja a növények minőségét is.
Ha az 1. modulban ismertetettek szerint felrajzolnánk az egyéni és az externális hatásokat is figyelembevevő
társadalmi határhasznokat és költségeket, láthatnánk, hogy azok eltérnek egymástól. A piaci optimum nem
egyenlő a társadalmi optimummal. Ez azt jelenti, hogy ha egy gazdaságban externhatás létezik, a kompetitív
piaci optimum nem lehet Pareto-hatékony.
49
A jóléti közgazdaságtan a hatékonyságveszteséget (jóléti veszteséget) az externáliák
internalizálásával (a külső hatások belsővé tételével, piacosításával) kívánja
megszüntetni.
Ennek lényege, hogy az externális hasznokat és költségeket úgymond "megcímkézik", azaz
megjelölik az externhatás forrását és mértékét. Így elérhető, hogy minden haszon a
finanszírozójánál realizálódjon, illetve minden költséget az okozója térítsen.
Az elméletileg egyszerűnek tűnő tétel gyakorlati megvalósítása azonban, legtöbbször
komoly nehézségekbe ütközik, ezek közül kiemelünk néhányat:
rendkívül sok eset internalizálását kellene megoldani;
a résztvevők gyakran vitatják az externália tényét és irányát:
gondot okoz az externhatás értékelése, számszerűsítése;
problémás az érintettek körének meghatározása.
Pigou elképzelése szerint az externális hatások internalizálását (a "címkézést") az állam
gazdasági beavatkozásával kell megoldani a következők szerint:
a negatív externális hatások forrástevékenységének megadóztatásával;
a pozitív externális hatásokat okozó tevékenységek támogatásával.
Fontos tudnunk, hogy a jóléti iskola nem megszüntetni, hanem optimális szintre akarta
csökkenteni az externhatásokat. Az externhatások optimális szintjének meghatározására -
csakúgy, mint a közjavak optimális nagyságának meghatározására - széleskörben
alkalmazott az un. költség-haszon elemzés.
A jogi iskola felfogása szerint az externális hatások létezésének oka a gazdálkodásba
bevont javak egy részénél (pl. a víz, levegő, stb.) a tulajdonjogok tisztázatlansága.
A jogi iskola felfogásának alapját jól ismert képviselőjük, R. Coase elmélete adja. Nézete
szerint a tulajdonjogok egyértelmű tisztázásával, kiterjesztésével és társadalmi
elfogadtatásával az externáliák és az ebből adódó problémák a kormányzat beavatkozása
nélkül megszüntethetők.
Álláspontjuk szerint az externhatással működő piacok résztvevői hosszabb időszak alatt
szerzett tapasztalataik alapján felismerik, kifejezik és a szerződésekbe bevonják az
externális hatásokat. Ennek feltétele a tulajdonjogok mindenre kiterjedő, világos és tartósan
érvényben maradó meghatározása. Így a kormányzat beavatkozása nélkül, tárgyalásos,
szerződéses formában, az érintett felek maguk szüntetnék meg az externáliák miatt
keletkező jóléti veszteséget. Coase tétele szerint a társadalmi optimum elérése -bizonyos
körülmények között - független attól, hogy ki rendelkezik a tulajdonosi jogokkal.
Coase állításának bizonyítására nézzünk egy példát! (Kerekes S.-Szlávik J.: A környezeti
menedzsment közgazdasági eszközei, 83. oldal alapján.)
Egy folyó mellé egy fafeldolgozó üzem települt, amelyik a fát a folyón úsztatva kapja a közeli
erdőgazdaságtól. A fát a gombafertőzések ellen egy higanyvegyülettel történő impregnálással védik, az
impregnálószer egy része úsztatás közben beleoldódik a folyóba. A folyó később egy tóba torkollik, aminek a
partján egy szálloda üzemel, amelynek vendégeit elsősorban a folyó és a tó kedvező horgászati adottságai
vonzzák. Természetesen a horgászokat aggasztja a dolog és már több törzsvendég elpártolt.
Mi a Coase féle megoldás?
50
Először tételezzük fel, hogy a fafeldolgozó csupán a rendelkezési jogot bérli és a fafeldolgozó éppen a
szállodás tulajdona. Ekkor a szállodás megakadályozhatja a szennyezést, hiszen ő a tulajdonos. Mivel azonban
a fafeldolgozó üzem haszna egy bizonyos termelési mennyiségig és az ezzel együtt járó szennyezési szintig
meghaladja a szállodabevétel kiesését a fafeldolgozó megtérítheti a kiesést és folytathatja a tevékenységet. Ez
a helyzet mindaddig fennállhat, amíg a fafeldolgozó tiszta határhaszna nagyobb, mint a szálloda externális
határköltsége. Mi a helyzet, ha a szállodás nem tulajdonosa a fafeldolgozó üzemnek, és a szennyező egyúttal
tulajdonos is? Ekkor a szálloda nem tilthatja meg a szennyezést és mivel kikötés, hogy az állam nem
avatkozik be, a fafeldolgozónak úgymond joga van szennyezni. Ez esetben a fafeldolgozó a maximális profit
megszerzésére törekszik, ami a szállodának igen nagy kárt okozna. A szállodás kára messze meghaladja a
fafeldolgozónak a termelés növekedéséből származó hasznát! Ez esetben logikus, hogy a károsult fizet azért,
hogy a kára csökkenjen.
A Coase tételből levonható tanulságok:
Az externáliák kezelése bizonyos esetekben állami beavatkozás nélkül is megoldható.
A szennyeződés ugyanolyan mértékű csökkentése érdekében nem mindig a szennyezőre
kell kivetni az adót, esetenként a károsultnak kell fizetni a szennyezőnek azért, hogy
csökkentse emisszióját.
Ha valamely dolog tulajdonjoga nem tisztázott, az olyanná válik, mint a "Csáki szalmája".
Mindenki viszi, hordja, senki sem törődik vele igazán.
Első pillantásra nagyon szimpatikusnak tűnik ez a megoldás, ha azonban megpróbáljuk a
gyakorlatban megvalósítani, nehézségekbe ütközünk. Ennek okai között szerepel
például, hogy a piac nem teljesen kompetitív. Az esetek többsége sok szereplőt érint, így az
alku kivitelezése szinte lehetetlen, vita tárgyát képezheti az is, hogy ki viseli az alku
költségeit. Az alábbiakban a gyakorlati megvalósítás nehézségeire és lehetőségére mutatunk
be egy-egy gyakorlati példát.
Az egyik ilyen probléma az externália reciprocitásának kérdése. Igen gyakran nehéz eldönteni, melyik az a
szereplő, aki korlátozza a másik jogait, megváltoztatja a másik körülményeit. Példaként említhetjük a lakosság
tiszta levegőhöz való jogát, amelyet korlátoz a helyi vegyipari üzem levegőszennyezése. A légszűrő
berendezések beépítése, tiszta technológia bevezetése sok költséggel jár az ipari üzem számára. Ki fizesse meg
a többletköltségeket? A lakosság válasza: fizessen a szennyező. Az ipari üzem válasza: fizessen a lakosság a
tiszta levegőért. A felek közötti tárgyalások, ha a tulajdonjogok tisztázottak, néha sikeresek lehetnek,
kompromisszum születhet.
Az externális hatások internalizálásának szintjei
Az externáliák internalizálása a külső gazdasági hatások belsővé tételét jelenti.
Összegezve és rendszerezve az eddigieket az externáliák internalizálásának különböző
szintjeit határozhatjuk meg:
Az internalizálási folyamat legalsó szintje az érintett felek között önkéntes megállapodás.
Az externhatások okozója és az érintett fél, saját érdekeinek figyelembe vételével egy
kompromisszumos megoldást keres. Ha találnak ilyen megoldást, az a problémát gyorsan
orvosolja. Gondot okozhat, ha a szereplők valamelyike nem hajlandó a kompromisszumra,
vagy ha túl nagy az érintettek száma.
Az internalizálási folyamat termelési externália esetén megoldódhat a vállalatok
egyesülésével, vagy azok tulajdonjogának egyesítésével. Ez esetben a külső hatás belsővé
válik.
Ha a résztvevőknek nem sikerül önkéntes megállapodásra jutniuk, a felek valamelyike
megkísérelheti jogi eszközökkel kényszeríteni a másikat az externhatások
ellentételezésére. Ennek első lépcsője az elismertetés. A felek közösen felkérnek egy
döntőbírót, szakértőt, akinek a véleményalkotásában megbízhatnak. A felmerülő vitatott
51
kérdéseket az érvényes jogi szabályozás szellemében oldják meg, de a bírósági eljárást és
költségeket megtakarítják.
Az internalizálás következő szintjét a kényszerű kártalanítás jelenti, amely bírósági
közreműködést igényel. Ez akkor válhat aktuálissá, ha a résztvevő felek önkéntes
megállapodása nem valósul meg. A bírósági eljárás azonban hosszadalmas, költséges
megoldás és nem is biztos, hogy a felek a döntést igazságosnak tartják. Ez a megoldás akkor
sikeres, ha a tulajdonviszonyok egyértelműen meghatározottak, a jogszabályok
kidolgozottak, végrehajtásuk biztosított.
Az externáliák kezelésére igen gyakran alkalmaznak adminisztratív intézkedéseket. Ez
esetben hatósági előírásokkal próbálják korlátozni, megelőzni a negatív külső hatásokat
eredményező tevékenységeket. Az előírásokkkal nem az externális hatás internalizálását,
hanem az externália megelőzését kívánják elérni. Adminisztratív eszközökkel nemcsak a
negatív externáliák keletkezése gátolható meg, hanem a pozitív externáliát eredményező
tevékenység is ösztönözhető (pl. környezetkímélő technológiák importjának előnyben
részesítése importengedélyezéskor).
A nagy mértékű, sok embert érintő és mérhető externális hatással járó tevékenységek
esetében legtöbbször az adók és támogatások eszközét érdemes alkalmazni. Adót kell
kivetni a visszaszorítani kívánt negatív externáliák forrástevékenységére, az ösztönözni
kívánt pozitív externáliák forrástevékenységét pedig támogatni (szubvencionálni) kell. A
fizetendő adó és támogatás összegét a termelés nagyságának függvényében szokták
meghatározni. Az adók növelik a termelők (fogyasztók) költségeit, a támogatások növelik a
bevételeket. Ezeket az eszközöket piaci szabályozóknak is nevezik, hiszen a termelők (és
fogyasztók) önállóan, saját egyéni érdekeiket szem előtt tartva döntik el, hogy az adók és
támogatások által módosított költségviszonyok mellett meddig éri meg termelni vagy
fogyasztani az adott terméket.
Az externáliák kezelésére irányuló, fentiekben ismertetett eszközöket a gyakorlatban
általában együtt alkalmazzák.
Az externhatások minősített esete a környezetszennyezés
A negatív externális hatások tipikus, a mikroökonómiában is gyakran hivatkozott esete a
környezetszennyezés. Termelői- és fogyasztói externáliaként egyaránt megjelenik. A
probléma jelentőségét, súlyát jelzi, hogy a környezetvédelem közgazdasági
összefüggéseinek kutatására egy új tudomány, a környezetgazdaságtan jött létre. A
környezetszennyezés okainak, főbb területeinek tanulmányozása mellett, a károk mérésének
problémáival, valamint a leginkább alkalmas környezetpolitikai eszközrendszer
kidolgozásával megkísérli e negatív externális hatások megelőzését, illetve internalizálását.
Tapasztalatok szerint az eredményes környezetvédelem nem nélkülözheti az állam aktív
szerepvállalását.
Az állami beavatkozás először a közvetlen (jogi) eszközrendszert építette ki és kísérelte
meg eredményesen alkalmazni. Ezek az eszközök (törvények, jogszabályok, normák,
tiltások) nem hagynak választási lehetőséget az érintettek számára: ha nem tartják be a
pontos előírásokat, biztosan számíthatnak a jogi, adminisztratív szankciókra.
A hetvenes évek közepétől kezdve mindinkább közvetett (gazdasági) eszközökkel
kombinálják a jogi eszközrendszert, annak hiányosságai, kudarcai miatt. A közgazdasági
eszközök (környezetpolitikai díjak, adók, pénzügyi támogatások, letéti rendszerek, stb.) az
érintettek magatartását gazdasági érdekeiken keresztül környezetbarát irányban
52
befolyásolják, meghagyván az előnyök és hátrányok, költségek és hasznok mérlegelésének,
majd az önálló döntésnek a lehetőségét.
Vannak olyan eszközök is, amelyek a fenti két csoport egyikébe sem sorolhatók, ide
tartoznak például a tárgyalásos módszerek és bizonyos intézményi feltételek, de komoly
jelentőséget kap az erkölcsi ráhatás is. A nagyvállalatok életében a környezetbarát termékek
előállítása a marketing egyik eszközévé is vált.
Egy ország gazdasági-társadalmi feltételei szabják meg, hogy az eszközök színes
választékából melyek szolgálják leginkább egy koherens gazdaság-, és környezetvédelmi
politika céljait.
A környezetszennyezés globális probléma, ma számos nemzetközi szervezet,
kormányszintű megállapodások és un. NGOs (Non Government Organizations, nem állami
szervezetek) foglalkoznak a kérdéssel. A környezetszennyezés szoros korrelációt mutat a
gazdasági növekedéssel, fejlődéssel. Megfogalmazásra került a fenntartható fejlődés
koncepciója, amelyet először az ENSZ Közgyűlés felkérésére a norvég Brudtland Bizottság
fogalmazott meg, mint a jövő fejlődésével kapcsolatos követelményeket.
A jól ismert Brundtland Bizottság (1987) a következő definíciót fogalmazta meg: “a fenntartható fejlődés
olyan fejlődés, amely a jelen igényeit úgy elégíti ki, hogy a jövő generáció igényeinek teljesíthetőségét nem
csökkenti. Röviden a fenntartható fejlődés a változásnak olyan folyamata, ahol az erőforrások kihasználása, a
beruházások iránya, a technológiai fejlődés iránya és az intézményi változások mind-mind harmóniában állnak
egymással.” Ez a típusú fejlődési alternatíva napirendre került a Riói Konferencián, és az ENSZ számos más
szervezetének rendezvényén. Leggyorsabban a FAO reagált a fenntartható fejlődés kihívására, alkalmazva
annak alapelveit a mezőgazdaságban. Magyarországon a szemlélet hivatalosan az 1995. május 30-án, a
Parlament által elfogadott, "A környezet védelméről" szóló törvényben testesült meg.
Fejezzük be modulunkat Konrad Lorenz: "A civilizált emberiség nyolc halálos bűne"
(Budapest Ikva-Számalk, 1988.) című művének idézetével, hogy ez termelési
tevekénységünk és fogyasztásunk során is figyelmeztessen bennünket a környezet
megóvására.
" Amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető élőtermészetet elvakult s vandál módon pusztítja,
ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt majd gazdaságilag is megérzi, valószínűleg felismeri
hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz."
Az alábbi táblázat a legnagyobb részarányt kitevő, CO2 kibocsátás nagyságát mutatja.
CO2 kibocsátás régiónként 1990-ben (millió tonna).
Észak Amerika 5.400
Európai OECD országok 3.580
Afrika 699
Ázsia és Távol Kelet 2.491
Kína 2.415
Szovjetunió 3.604
Latin Amerika 1.025
Világ összesen 22.300
Forrás: Dave Toke: The Low Cost Planet, Pluto Press, 1995.
53
MAKROÖKONÓMIA
„Lehetetlen a részeket az egész nélkül megismerni, és
nem ismerjük az egészet addig, amíg minden részt
egyenként meg nem ismertünk.”
Pascal
54
2. Makroökonómia
A modern közgazdaságtan két alapvető ága a mikroökonómia és a makroökonómia
egymást kiegészítő ismereteket közöl az egységes egészként működő gazdaságról. A
mikroökonómia a gazdaság működését az egyes gazdasági szereplők nézőpontjából
kiindulva vizsgálja, ezzel szemben a makroökonómia a gazdaság összműködésének
problémáit helyezi a vizsgálatok középpontjába. Az elemzés:
a gazdaság egyes területeinek jellemzésére használt összevont mutatók segítségével
történik (aggregálás),
a bonyolult gazdasági jelenségek leegyszerűsített összefüggéseit ragadja meg (modellek
felállítása),
az egyes időszakokat jellemző gazdasági mutatószámok változását követi nyomon
(indexálás),
a nemzetgazdasági folyamatokat - adott időpontra vonatkozóan - értéki adatokkal kifejezve
eszköz és forrás oldalról bemutatja (mérlegkészítés).
A közgazdasági szakirodalom megkülönbözteti:
a pozitív közgazdaságtant és
a normatív közgazdaságtant.
A pozitív közgazdaságtan a gazdasági jelenségek tényleges bemutatásával foglalkozik,
azaz megmutatja, hogy milyen a gazdaság valódi állapota. Ezzel szemben a normatív
közgazdaságtan azzal foglalkozik, hogy milyennek kellene lennie a gazdaságnak.
A makroökonómia, mint gazdasági elmélet alapvetően két célt szolgál:
az általános összefüggések, törvényszerűségek leírásával megmagyarázza a gazdaság
makrofolyamatainak a működését,
formálja, alakítja a gazdaságpolitikát.
A továbbiakban – a teljesség igénye nélkül – a makrogazdaság néhány alapvető területének,
a gazdaságban végbemenő folyamatoknak a bemutatásával szeretnénk betekintést nyújtani
a makroökonómia világába, ezzel megvilágítva a makroökonómia alapvető céljait és
eszközrendszerét.
2.1. A makrogazdaság teljesítményét mérő mutatók, a gazdasági
növekedés
A makrogazdaság teljesítménye a gazdaság szereplői által kerül előállításra. A
makrogazdaság szereplőit szféráknak, vagy szektoroknak hívjuk. E szférákat a
mikroökonómiában megismert gazdasági szereplők (háztartás, vállalat stb.) összevonásával
(aggregálásával) határozhatjuk meg. Egy-egy gazdasági jelenség vizsgálatába vont szférák
számát az dönti el, hogy a vizsgálati modell feltételei mit fogalmaznak meg. Ennek
megfelelően beszélhetünk kettő, három illetve négy szereplős modellről. Elemzéseink a
négy szereplős modell feltételein alapulnak, azaz a háztartás, a vállalat, az állam és a
külföld szféráit tartalmazzák.
A gazdasági tranzakciók a gazdaság szereplői között, azok eszközeinek, jövedelmeiknek,
vagyonuknak a mozgásával mennek végbe. A gazdasági tranzakciók egyik eredménye a
55
makrogazdaság teljesítményének az előállítása. A piaci viszonyoknak megfelelő
teljesítmény-mérési rendszer az SNA rendszer.
SNA (System of National Accounts = Nemzeti Számlák Rendszere). Simon Kuznets (1901-
1985) és az ENSZ szakemberei dolgozták ki a rendszert. Simon Kuznets a Harvard
egyetem tanára volt, a GNP számítása terén végzett úttörő munkájáért, a huszadik század e
nagy találmányáért Nobel díjat kapott. „ Bár a GNP felfedezését nem védi szabadalom, és
nincs kiállítva a Tudomány és technika múzeumában, nélküle a makroökonómia az
összefüggéstelen adatok tengerében sodródna.”( 7.) Az SNA összefüggő intézményes
rendszerként való bevezetése 1953-ra tehető. Kisebb módosításokon kívül két alkalommal
1968-ban és 1993-ban jelentősebb változtatásokkal korszerűsítették. Ebben a formában ma
az ENSZ egyedüli számlarendszere.
Az Európai Közösség alapelveiben és fő vonásaiban elfogadja az SNA-t, de saját
tagországai számára e rendszer felülvizsgált változatát, az Integrált Gazdasági Számlák
Európai Rendszerét (European System of Accounts) röviden ESA-t vezette be. Az ESA
mélyebb tagolását adja a gazdasági folyamatoknak, mint az SNA.
2.1.1. A makrogazdasági teljesítmény mérésének problémái
A gazdasági szereplők által végzett tevékenységek eredménye a kibocsátás. A kibocsátás
mérésekor az alábbi problémákra kell megoldást találni.
Az össztermelés értelmezése
Az SNA számláin szereplő adatok kiinduló pontja a megtermelt javak (kibocsátás)
összegzése. A mérés során kérdésként merülhet fel, hogy mit összegezzünk, azaz a
gazdasági szereplők saját fogyasztását és a társadalmilag nem szervezett keretek közötti
termelést figyelembe vegyük-e. (Pl.: A hétvégére a család számára készített étel
beszámításra kerüljön-e?) Az SNA rendszer minden létrehozott termék, szolgáltatás
számításba vételére törekszik. A nemzeti számlákon meg nem jelenő teljesítmény
eredményét becsléssel állapítják meg.
A külföldön végzett teljesítmény beszámítása
A kérdés az, hogy a gazdaság mely szereplőinek a teljesítményét adjuk össze, amikor a
makrokibocsátást számítjuk. A makrogazdaság egy adott ország gazdaságát jelenti. Ezen
ország kibocsátásán az ország területén belül előállított outputot, illetve annak realizálását
(jövedelmét) értjük. Egy ország területén keletkezett jövedelem nem azonos az ország
állampolgárainak a jövedelmével. A tőke és a munkaerő szabad áramlásának köszönhetően
egy adott országban dolgoznak külföldi állampolgárok, megjelenik a külföldi tőke, míg az
ország állampolgárai pedig külföldről is szerezhetnek jövedelmet. (Pl.: egy magyar
egyetemi tanár vendégprofesszorként előadásokat tart a Harvard egyetemen, a Sony cég
magyarországi leányvállalatainál nyereséget realizál).
A külföldön végzett gazdasági teljesítmények számbavétele érdekében megkülönböztetjük
a hazai kibocsátást a nemzeti kibocsátástól. Az adott ország területén (földrajzi határai
között) keletkezett teljesítményt hazai outputnak vagy jövedelemnek nevezzük függetlenül
attól, hogy az hazai vagy külföldi szereplőtől származik. Az adott ország állampolgárainak
teljesítményét pedig nemzeti outputnak vagy jövedelemnek nevezzük, függetlenül attól,
hogy az állampolgár hol tartózkodik a jövedelem keletkezésekor.
56
A kibocsátás számításakor bekövetkező halmozódás
A makrogazdaság kibocsátásának mérésekor sokféle terméket, szolgáltatást kell
összesíteni. Az összesítés a kibocsátás pénzértékén történik. Az összesített outputok értéke
két részből tevődik össze:
egy korábbi fázisban megtermelt értékből,
az adott termelő egység saját értéktermeléséből.
A termelés során korábban megtermelt javak felhasználásra kerülnek (pl.: a liszt búzából
készül, a kenyeret a lisztből állítják elő), e javakra jutó értékrészt termelő fogyasztásnak
vagy folyó termelő felhasználásnak nevezzük. A termelő egységek kibocsátásának
összegzésekor az egyes értékek többszörösen számbavételre kerülnek, azaz térbeli
halmozódás következik be. Ezen halmozódás eredményeként kapott kibocsátási adatunk
igen nagy értéket mutat. Annak érdekében, hogy a térbeli halmozódást kiszűrjük, a
kibocsátás értékéből ki kell vonni a termelőfogyasztást. Így jutunk el a félnettó típusú
kibocsátási mutatókhoz.
A halmozódásnak van egy másik formája is, ez az időbeli halmozódás. A termeléshez
szükség van olyan javakra, amelyeket nem az adott évben hoztak létre. Ezek a javak ( a
termelés állótőkéje pl.: gépek) hosszabb időszakon át részt vesznek a termelés
folyamatában, értékük fokozatosan kerül át az új javak értékébe. Ezt az értékelemet hívjuk
amortizációnak. A félnettó mutatókból levonva az amortizációt kapjuk meg a nettó típusú
mutatókat. A nettó típusú mutatók a növekedési problémák vizsgálatára használatosak.
A nominál és a reálkibocsátás meghatározása
A makrokibocsátás számításakor az előállított termékek és szolgáltatások halmazát kell
összegezni (aggregálni). Az aggregálás pénzmennyiségben kifejezve, az árak segítségével
történik. Az összegzésnél nem mindegy, hogy milyen árakat alkalmazunk. Amennyiben az
adott évi kibocsátás mennyiségeket az adott év folyó árain vesszük számításba nominál
kibocsátásról beszélhetünk. A kibocsátás két okból változhat:
a termelés mennyisége változik, vagy
a piaci árak változnak.
A kibocsátás változásának méréséhez szükségünk van olyan számításra, mely a tényleges
kibocsátás változását méri, kiszűrve az árváltozásból eredő hatást. Ezt a számítást
változatlan árak (bázisévi árak) felhasználásával tudjuk elvégezni. A változatlan áron
számított érték adja a reálkibocsátást.
A nominál- vagy reálértéken való számbavételt az dönti el, hogy mire kívánjuk felhasználni
a mérés eredményét. Amikor azt vizsgáljuk, hogy a kibocsátás milyen jövedelmekre vezet,
akkor a mindenkori piaci árakkal (folyóáras elszámolás) végezzük el a számítást. Ha azt
akarjuk kimutatni, hogy miként változott a gazdaság teljesítménye, akkor változatlan áron
számolunk. Valamennyi SNA mutatónak kiszámítható a nominál- és a reálértéke.
A kibocsátási mutatók speciális felhasználása az, amikor különböző országok
teljesítményét kívánjuk összehasonlítani. Ebben az esetben a számítást azonos valutában
kell elvégezni.
A kibocsátás tényezőköltségen vagy piaci áron történő számbavétele
A termékekhez szolgáltatásokhoz forgalmi adók valamint támogatások kapcsolódnak. Az
adók növelik a piaci árat, az ártámogatás pedig csökkenti. Ennek megfelelően a
makrokibocsátás mérése történhet:
57
piaci vagy fogyasztói áron (a forgalmi adót tartalmazza, de az ártámogatást nem) vagy
tényezőköltségen (nem tartalmazza a forgalmi adót, de tartalmazza az ártámogatást).
Nem kapunk azonos eredményt ha piaci áron vagy tényezőköltségen értékeljük a gazdaság
kibocsátását.
A makroökonómia a gazdasági tevékenység színvonalának meghatározására törekszik,
ezért a tényezőköltségen való számbavételt preferálja, míg a gyakorlatban a forgalmi adók
és ártámogatások hatását kívánjuk bemutatni, ezért a piaci áron való számbavétel a
jellemző.
2.1.2. A makrogazdasági kibocsátás mutatói
A makrogazdaság kibocsátását az SNA rendszer halmozottság foka alapján és hazai és
nemzeti szempontok alapján rendszerezi. Az SNA mutatók rendszerezését a következő
táblázat foglalja össze.
Az SNA rendszer mutatói
Halmozódás Hazai jellegű Nemzeti jellegű mutatók
Mértéke mutatók Eredeti jövedelmek Rendelkezésre álló
jövedelmek
Bruttó GO (bruttó kibocsátás)
Félnettó GDP (bruttó hazai
termék)
GNI (bruttó nemzeti
jövedelem)
GNDI (rendelkezésre álló
bruttó nemzeti jövedelem)
Nettó NDP (nettó hazai
termék)
NNI (nettó nemzeti
jövedelem)
NNDI (rendelkezésre álló
nettó nemzeti jövedelem)
Az ország területén előállított kibocsátás (előállított jövedelmek)
A bruttó kibocsátás (GO = Gross Output) adott időszak alatt az ország területén előállított
teljes kibocsátás értéke. Ez a mutató korábban alapmutató volt. A nagymértékű halmozódás
miatt (a halmozódás mértéke függ a termelési folyamat szervezeti tagolásától) ma már az
SNA rendszer csak a számítások kiinduló adatának tekinti a bruttó kibocsátást.
Bruttó hazai termék (GDP = Gross Domestic Product) adott időszak alatt az ország
területén előállított végső fogyasztásra szánt termékek és szolgáltatások összessége
(végtermék). Jövedelem oldalról a GDP nem más, mint az országban adott időszakban
realizált bruttó jövedelem (elsődleges elosztással nyert jövedelem). A kibocsátás
legátfogóbb mércéje a gazdaságban a GDP. A reál GDP értékének mozgása fejezi ki
legjobban a kibocsátás szintjét és növekedési ütemét; olyan, mintha egy nemzetgazdaság
pulzusán tartanánk a kezünket.
Nettó hazai termék (NDP = Net Domestic Product) adott időszak alatt keletkezett nettó
jövedelmek összege. Jövedelem oldalról az NDP az adott időszak új, elsődleges
jövedelmeinek az összege. Elsődleges jövedelem mindaz, amit a termelési tényezők
tulajdonosai kapnak (munkabér, profit, kamat, osztalék, járadék). A gyakorlatban sokkal
ritkábban használják az NDP-t, mint a GDP-t aminek nem elvi hanem számítási oka van,
azaz az amortizáció a többi adathoz képest jóval bizonytalanabbul becsülhető meg.
Az ország állampolgárai által előállított jövedelmek
Bruttó nemzeti jövedelem (GNI = Gross National Income) az ország állampolgárai által
az adott évben realizált elsődleges jövedelem.
58
Nettó nemzeti jövedelem (NNI = Net National Income) az ország állampolgárai által az
adott évben realizált nettó jövedelmek összessége.
Az ország állampolgárainak rendelkezésre álló jövedelme
Megváltozik a nemzeti jövedelem, ha a másodlagos jövedelemáramlás eredményeként a
jövedelmek külföldre kerülnek, illetve onnan kapnak jövedelmet az állampolgárok.
Rendelkezésre álló bruttó nemzeti jövedelem (GNDI = Gross National Disposable
Income) az ország állampolgárai által az adott évben felhasználható bruttó jövedelem
összege.
Rendelkezésre álló nettó nemzeti jövedelem (GNDI = Net Natinal Disposable Income) az
ország állampolgárai által az adott évben felhasználható nettó jövedelem összege.
Az SNA mutatók számításának alapösszefüggései
Hazai
mutatók
Elsődleges
Jövedelem áramlás
Nemzeti
mutatók
Származékos
jövedelem áramlás
Felhasználható
jövedelem
GO
- termelő
fogyasztás
GDP
+ belföldiek külföldről
kapott jövedelme
- külföldiek belföldön
kapott jövedelme
GNI + külföldről kapott
transzferek
- külföldre utalt
transzferek
GNDI
- amortizáció - amortizáció - amortizáció
NDP
+ belföldiek külföldről
kapott jövedelme
- külföldiek belföldön
kapott jövedelme
NNI + külföldről kapott
transzferek
- külföldre utalt
transzferek
NNDI
A rendelkezésre álló jövedelmet a gazdaságban elfogyasztják vagy felhalmozzák. A
felhalmozás mást jelent a bruttó és mást a nettó mutatók esetében. A bruttó mutatók
esetében a felhalmozás a bruttó beruházást jelenti, mely a pótló és a bővítő
beruházásokat foglalja magába. Pótlónak nevezzük az elhasznált tőkejavak pótlására
szolgáló beruházást. A bővítő (nettó) beruházás kapacitásnövelő hatású.
59
A GDP nagysága (folyó áron, milliárd euróban)
Ország 1991 1995 2000
Európai Unió 5779,2 6594,8 8561,9
Ausztria 136,6 179,8 207,0
Franciaország 987,2 1188,1 1416,9
Nagy- Britannia 836,1 867,7 1559,4
Németország 1432,7 1880,2 2030,0
Olaszország 939,6 839,0 1164,8
Magyarország 17,6 34,1 50,6
Forrás: KSH
Magyarországon 2003. első félévében a GDP növekedésében a keresleti oldalról
meghatározó szerepe volt a lakosság fogyasztásának. A lakossági fogyasztás jóval gyorsabb
ütemben emelkedett, mint a GDP. Az állóeszköz felhasználás igen alacsony volt. Az
állóeszköz- felhalmozás alakulásában jelentősen érződik a világgazdasági recesszió
elhúzódásának hatása. A magyar gazdaság üzleti szférájában a kockázatkerülő beruházási
magatartás érvényesült.
Alkalmas-e a bruttó hazai termék a jólét mérésére?
A GDP mutató a gazdasági teljesítmény mutatója:
nem veszi figyelembe a háztartások saját maga számára végzett szolgáltatásait,
a rejtett és illegális gazdaság számbavétele nehéz,
a jólét nemcsak az elfogyasztott termékek összege pl. szabadidő mint érték,
a természeti katasztrófák után nő a GDP (csak az elpusztult termékek pótlását tekinti, a
veszteséget nem),
a jólét nemcsak a jövedelem nagyságától, hanem annak a társadalom tagjai közötti
megoszlásától is függ,
további mutatók is szükségesek a jólét bemutatására.
Új típusú mutatók
A jelenlegi gazdaságstatisztikai mutatószámok rendszere egyre élesebb viták
középpontjába került. A hazai és a nemzeti termék- és jövedelem mutatók (GDP, GNI) ma
már egyre jobban eltérnek a jólét jelzőszámától. A kibocsátást mérő mutatók
növekményeinek számításakor figyelmen kívül hagyják az okozott környezeti kárt, viszont
a környezetvédelemre fordított munkát a kibocsátás növekményeként elszámolják.
A gazdasági tevékenységek elszámolására szolgáló makro mutatók több szempontból is
kifogásolhatóak:
A nemzeti, hazai elszámolások nem tükrözik a környezeti minőségben és a természeti
erőforrás készleteiben bekövetkezett változásokat.
A GDP-t alkotó jövedelmek között nem szerepelnek azok a szolgáltatások, amelyeket a
természet nyújt. Még akkor sem, ha azok hatással vannak az életminőségre. Rejtve
maradnak azok a szolgáltatások is, amelyek a gazdálkodás szennyezés költségeit
csökkentik. (Pl.: a természeti közegek öntisztító képessége). Ez azért is félrevezető, mert
ezek a természeti szolgáltatások egyrészt közvetlenül hatnak a piacon értékesített áruk
termelésére és ily módon hatnak a GDP-re.
A természeti tőke nemcsak piaci szolgáltatásokat nyújt, hanem azok értéknagyságát
meghaladóan nem piaci jellegű szolgáltatásokat is.
60
Számos környezetvédelmi kiadás GDP növelő tételként jelenik meg. Ily módon a
környezetszennyező tevékenység környezetvédelemmel párosulva kettősen is növeli a
GDP-t. Egyrészt amikor számba veszik a szennyező tevékenység GDP hozadékát, másrészt
amikor beszámítják a szennyezést csökkentő tevékenységet.
Ugyanakkor a megelőző környezetbarát anyag- és energiatakarékos gazdálkodás negatívan
hat a GDP-re. Ez esetben elképzelhető, hogy a GDP csökkentésével következik be jóléti
növekedés.
A fenti okok felvetik azt az igényt, hogy szükség van a nemzetgazdasági elszámolásoknak
egy környezetbarát szempontból pontosított változatára.
W. Nordhaus és J Tobin az általuk konstruált Nettó Gazdasági Jólét (Net Economic
Welfare, NEW) mutatóval igyekeztek a felmerült problémákon enyhíteni azzal, hogy a
NEW mutató kiszámításakor az alapmutatóhoz bizonyos tételeket hozzáadtak (pl.: a
szabadidő, a háziasszonyok által végzett munka), illetve levontak (pl.: a
környezetszennyezés ki nem fizetett költségei). Az eredmény egy lassú növekedést
eredményező mutató. Herman Daly, John Cobbal összefogva megkonstruálta a
Fenntartható Gazdasági Jólét Indexét (Index of Sustainable Economic Welfare, ISEW
mutató). Az ISEW mutató is flow típusú mutató, reálisabb képet ad a valóságos jólétről, a
gazdaságságról. Két lényeges ponton továbblép az eddigi mutatókon. A mutatóba
beépítésre került a fogyasztási egyenlőtlenségek változásának a jólétre gyakorolt hatása,
valamint a hosszú távú környezeti károsodások jelenértéke.
2.1.3. Potenciális kibocsátás
A potenciális kibocsátás azt a maximális kibocsátást jelenti, amelyet a gazdaság előállíthat
az árstabilitás ésszerű fenntartása és a rendelkezésre álló erőforrások optimális
felhasználása mellett. A potenciális kibocsátást olykor magas foglalkoztatás melletti
kibocsátásnak is nevezik. Ha a gazdaság eléri a potenciális kibocsátását, akkor a
munkanélküliség alacsony, a termelés pedig magas szintű.
A potenciális kibocsátást a gazdaság termelőkapacitása határozza meg, ami a rendelkezésre
álló inputtényezők (tőke, munka, föld stb.) mennyiségétől, valamint a gazdaság
technológiai hatékonyságától függ. A potenciális kibocsátás általában lassan és
egyenletesen növekszik, hiszen az olyan termelési tényezők, mint a munka vagy a tőke
állománya, illetve a technológia színvonala igen lassan változik az időben. Ezzel szemben a
tényleges kibocsátás erőteljes ciklikus kilengéseket mutat, ha a kiadások hirtelen
megváltoznak.
2.1.4. A gazdaság flow és stock jellegű változói
A makrogazdaság vizsgálatának középpontjában álló makro folyamatok úgynevezett
folyam – jellegű (flow) változókkal írhatóak le. A folyamváltozók egy időszak (általában
egy év) eredményeit rögzítik. (Az SNA rendszer mutatói flow változóknak tekinthetőek.) A
folyam jellegű változók eredményeként a gazdaság állományi jellegű paraméterei
módosulnak. Az állományi mutatókat stock mutatóknak nevezzük. A makrogazdaság
teljesítményének eredményeként a felhalmozás révén a gazdaság vagyona évről évre
növekedik. A makrogazdaság vagyona a nemzeti vagyon, mely a stock mutatók közé
tartozik.
61
A nemzeti vagyon és az éves teljesítmények között kölcsönös összefüggés áll fenn. Minél
nagyobb a nemzeti vagyon, annál nagyobb lehet a flow jellegű teljesítmény. Ugyanakkor
igaz az is, hogy a növekvő teljesítmény a nemzeti vagyon felhalmozódásához vezet.
A nemzeti vagyon főbb részei:
A termelő és nem termelő állóalapok,
A háztartások tartós fogyasztási cikkei,
A feltárt és használatba vett természeti erőforrások,
Kiművelt emberfő,
Egyebek (arany, deviza, műkincs készletek, külföldi követelések).
2.1.5. A gazdasági növekedés alapösszefüggései
A gazdasági növekedés fogalma
A gazdaság az állandó változások közepette rendszeresen bővül. Hosszú távon általában nő
a kibocsátás és a kibocsátás minőségi paraméterei is változnak. Joggal vetődik fel a kérdés,
hogy mi lehet az oka annak, hogy a gazdaság hosszú távon egy folyamatosan emelkedő
pályán (trenden) mozog, és mi jellemzi ezt a változást.
A gazdasági növekedés egy olyan gazdasági folyamat, amely elsősorban a gazdaság
mennyiségi gyarapodását jelöli.
A gazdaság fejlődése tágabb fogalom, mint a gazdasági növekedés. A gazdasági fejlődés
egy magasabb szint (kibocsátás minőségi változása, életszínvonal, iskolázottság, egészségi
állapot, technikai színvonal változása stb.) felé való haladásra utal.
A gazdasági fejlődés tartalmazza mindazokat a minőségi – többnyire mennyiségileg nem is
mérhető – változásokat, amelyek a termelésben, a fogyasztásban, a környezetben
végbemennek, ezzel javítják az emberek munka- és életkörülményeit.
A gazdasági növekedés számbavétele folyó (flow) vagy állapot (stock) mutatók
igénybevételével történik. Ha valaki történetesen arra kíváncsi, hogy milyen nagyságú a
nemzeti vagyon, a foglalkoztatottak száma, a tőkeállomány és a pénzállomány,
természetesen stock mutatót használ. A különböző időszakok stock mutatóinak eltéréseiből
következtethetünk a növekedés természetére.
A gazdasági növekedés mérése
A gazdasági növekedés mérésére az anyagmentes (hozzáadott érték típusú társadalmi
végtermék, GDP) vagy a nettó termelés (NDP és NNI) mutatói alkalmasak.
Ismeretes, hogy a teljesítmény számbavétele folyó, illetve összehasonlító áron történhet. A
kétféle áron számba vehető gazdasági teljesítmény közül az összehasonlító áron vett – reál
teljesítmény - az elfogadott. Egyszerűen annál a praktikus oknál fogva, hogy a folyó áron
számba vett kibocsátás az infláció miatt torzít. A gazdasági növekedést általában flow, de
minden esetben reál (reál GDP, reál GNI) mutatóval jellemzik. A gazdasági növekedés
kifejezésére használják ezek összvolumenének százalékos növekedését (növekedési ráta)
és az egy főre jutó nagyságukat (növekedés színvonala) egyaránt.
62
Gazdasági növekedés ütemének alakulása,
A GDP változása az előző évhez képest (%)
Ország 1990 1997 1998 1999 2000 2001
Európai Unió 2,5 2,5 2,9 2,9 3,4 1,4
Ausztria 4,7 1,6 3,9 2,7 3,5 0,7
Franciaország 2,6 1,9 3,4 3,2 3,8 1,8
Nagy- Britannia 0,8 3,4 2,9 2,4 3,1 2,0
Németország 5,7 1,4 2,0 2,1 2,9 0,6
Olaszország 2,0 2,0 1,8 1,6 2,9 1,8
Magyarország - 3,5 4,6 4,9 4,2 5,2 3,8
Forrás: KSH
A gazdasági növekedés színvonala
Az 1 főre jutó GDP alakulása Magyarországon
Év $-ban kifejezve PPS* euróban kifejezve
1990 3 189 6 030
1997 4 504 9 080
1998 4 651 9 710
1999 4 769 10 390
2000 4 649 11 230
* PPS: Purchasing Power Standards (vásárlóerő)
Forrás: KSH
A gazdasági növekedés tényezői
A gazdasági növekedés tényezői (forrásai) azok a ráfordítási lehetőségek (makrogazdasági
inputok), amelyek nélkül az össztársadalmi szintű termelés és annak növekedése nem
lehetséges. Ezek a következők:
a rendelkezésre álló munkaerő-állomány,
a tőke,
a földterület és egyéb természeti erőforrások,
a technikai haladás.
A rendelkezésre álló munkaerő-állomány egyrészt a kifejthető munka mennyiségével,
másrészt annak minőségével (a munka termelékenységével) hat a növekedésre. Külön ki
kell hangsúlyozni a munkaerő-állomány általános és szakmai képzettségének,
műveltségének, szerkezetének szerepét.
A tőkeállomány növekedése elsősorban a beruházási tevékenység következménye. A
beruházások tehát maguk is növekedési tényezők, egyrészt tömegükkel, másrészt
hatékonyságukkal. Beruházások révén valósul meg, tárgyiasul a technikai haladás.
A földterület és egyéb természeti erőforrások hatása egyrészt a mezőgazdasági termelés
növekedésén, másrészt a többi termelési ágazat ráfordítási viszonyain keresztül hat a
növekedésre.
A technikai haladás az a növekedési tényező, amely hatására a kibocsátás állandó
ráfordítások mellett is nő. Hatására nő a többi tényező hatékonysága.
A technikai haladás különböző szempontok szerint csoportosítható.
63
Megnyilvánulás szempontjából:
megtestesült technikai haladás (új gépekben, berendezésekben jelenik meg),
meg nem testesült technikai haladás (a munkafolyamatok jobb megszervezésében,
hatékonyabb irányításban jut kifejezésre).
Motivációja szerint lehet:
autonom technikai haladás (a saját törvényszerűségei szerint alakuló műszaki és
tudományos fejlődés határozza meg),
indukált technikai haladás (a gazdasági, társadalmi vagy politikai körülmények által
megkövetelt).
Napjainkban a felfedezések 70%-a a véletlen műve. Ez azt jelenti, hogy a felfedezések nem
tervezhetőek. A technikai haladásnak önmozgása van. Számos kutatás és ennek révén elért
kutatási eredmény származtatható a kor, valamint a gazdaság szükségleteiből. Például ilyen
jellegű kutatás indult el a II. világháború idején az amerikai és a szovjet
laboratóriumokban, hogy a német atombomba kifejlesztését célzó kutatásokat
ellensúlyozzák. Napjainkban az AIDS elleni gyógyszer kifejlesztése érdekében végeznek
ilyen kutatásokat.
A növekedési elméletek szerint lehet:
exogén technikai haladás,
endogén technikai haladás.
A technikai haladásnak exogén illetve endogén megosztása annak figyelembevételével
történik, hogy az egyes növekedési elméletek modelljeikben miként kezelik a technikai
haladást. Exogén a technikai haladás, ha a növekedési modellben külső adottságként
szerepel a technikai haladás, azaz a termelési függvény külső változója. Vannak olyan
növekedési elméletek, amelyek szerint a technikai haladás nem külön változó, hanem az
erőforrások hatékonyságának emelkedésében jelenik meg. Ezt a formát hívjuk endogén
technikai haladásnak.
A gazdasági növekedés feltételei
A termelésben létrehozott reálérték növekedés nem elég a növekedéshez. Ez feltételezi a
létrehozott termék realizálását is, azaz a megtermelt termékeket el kell juttatni a fizetőképes
kereslethez. A termeléshez a növekedés tényezőit be kell szerezni a makro piacokról. Ehhez
szükség van a piacok ismeretére. Folytathatnánk a példák felsorolását. A lényeg az, hogy a
növekedéshez nem elegendők a tényezők, hanem egyéb feltételek is szükségesek.
A növekedés feltételei azok a körülmények (katalizátorok), amelyek önmagukban nem
vezetnek kibocsátáshoz, de nélkülük nem lehet termelni.
Növekedési feltételek:
Megfelelő természeti- földrajzi környezet,
Felvevőpiac,
társadalmi-politikai feltételek,
nemzetközi társadalmi- politikai feltételek,
információ.
64
A gazdasági növekedés típusai
A gazdasági növekedés két alaptípusát különböztetjük meg:
extenzív gazdasági növekedést,
intenzív gazdasági növekedést.
Az extenzív gazdasági növekedés a növekedés olyan módja, amikor a kibocsátás a
termelési tényezők mennyiségi növekedésének eredménye. Az intenzív gazdasági
növekedést az jellemzi, hogy a kibocsátás növekedése a termelési tényezők változatlan
mennyisége mellett következik be, vagyis a tényezők hatékonysága nő.
A két növekedési típus egyértelmű elválasztása sok nehézséget okoz. Teljes egészében nem is lehetséges,
mert a kettő – ha különböző súllyal is –, de egymás mellett létezik. Könnyebb talán bizonyos
gazdaságfejlődési periódusokhoz kötni, amikor egyértelműen látszik egyik vagy másik típus túlsúlya. Az
1950-es, 1960-as években Magyarországon egyértelműen extenzív típusú növekedés folyt.
2.1.6. A gazdasági növekedés határai
1970-es években a Római Klub tanulmányában megfogalmazta aggodalmát a jövőért.
Legfőbb problémaként az alábbi jelenségeket tekintették:
a fejlődő országok népességének növekedése túl gyors,
az olajárrobbanás bekövetkezése,
a lassuló termelékenység-növekedés.
A 80-as évekre a fejlődő országok népesség-növekedési üteme lelassult.
A 90-es évek: újabb pesszimista várakozásokat hoztak magukkal:
a globális felmelegedést,
a savas esők hatását,
az ózonréteg elvékonyodását,
a trópusi esőerdők kiirtását.
A felmerült problémák jelzik, hogy a kibocsátás növekedése a környezet rovására valósul
meg.
A gazdasági növekedés és a környezeti minőség kapcsolata
Napjainkban alapvető követelményként kell hogy megfogalmazódjék az az elv, mely
szerint a fejlődés meghatározó elemévé kell válnia a környezet védelmének, azaz a
fenntartható fejlődésnek. A fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely biztosítja a jelen
szükségleteinek a kielégítését, anélkül, hogy lehetetlenné tenné a jövő generációk
szükségleteinek kielégítését. A környezet védelme nélkül lehetetlen a fejlődés, és a fejlődés
nélkül nem biztosíthatóak a környezet védelméhez szükséges beruházások.
Becslések szerint 1990- 2030 között a világ lakosságának száma 3,7 milliárddal nő, az
élelmiszerigény megduplázódik, az ipari termelés és az energia- felhasználás
megháromszorozódik, és ezen belül a fejlődő országokban az ötszöröződése várható.
Ez a növekedés magában hordozza:
a környezeti katasztrófák kockázatát, de
magában hordozhatja a jobb környezet megteremtésének a lehetőségét is.
Az, hogy melyik alternatíva fog bekövetkezni, alapvetően politikai döntéseken múlik.
A fejlett országok 1970 utáni fejlődésének tapasztalatai azt mutatják, hogy a szennyezés
egy bizonyos fejlettségi szintig nő, még akkor is, ha a társadalom megkezdi az
65
erőfeszítéseket a környezet védelme érdekében. Később – egy bizonyos fejlettségi szint
után - a GDP növekedésével nem jár együtt a szennyezési szint növekedése, sőt a
szennyezési szint radikálisan csökkenhet. A Világ Bank 1993. évi jelentése szerint a világ
nagyobbik része 2030-ra sem éri el azt az egy főre jutó GDP –t amelynél a
környezetminőség javulni kezd. A világ legfejlettebb országaiban 2030-ra meghaladják a
40 000 $/fő értéket, miközben Kelet Európa 8 000 dollárra Ázsia pedig 1 000 dollár
körülire növelheti az 1 főre jutó GDP-t.
A kibocsátás növelés és a környezet minősége közti kapcsolat
Az ábrából kitűnik, hogy technológiai váltás nélkül a kibocsátás növekedésével a környezet
minőségének romlása következik be. Amennyiben azt akarjuk elérni, hogy a GDP úgy
növekedjen, hogy a környezet minősége is javuljon, elengedhetetlenül szükség van a
termelésben végbemenő technológiai váltásra. A csökkenő hozadék érvényesülése
technológiai váltással megvalósítható.
2.1.7. A gazdasági növekedés alapmodelljei
A gazdasági növekedés, fejlődés kérdései a második világháborút követő időszakban
kerültek előtérbe a közgazdaságtanban. Az állam növekvő gazdasági beavatkozása
szükségessé tette a növekedés, fejlődés főbb tényezőinek, a fejlődő gazdaságok egyensúlyi
feltételeinek a meghatározását.
A modern növekedési elméletek választ kívánnak adni arra az egyszerű kérdésre, hogy
mit kell tenni annak érdekében, hogy a gazdaság ciklikus mozgása mérséklődjék, hogy a
gazdaság kiegyensúlyozott növekedése valósuljon meg.
Az absztrakt modelleken alapuló, fejlett tőkés gazdaságot feltételező növekedési
elméleteknek elméleti alapjuk szerint két alaptípusuk van:
Keynes elméleti rendszerére épülő modellek,
Neoklasszikus növekedési modellek.
Mindkét növekedési elmélet típus az egyensúlyi növekedés bizonyos felfogásán alapul. A
keynesi típusú modellek kiindulópontja a makroökonómia alap egyenletrendszere. A
vizsgálatok középpontjában a makrogazdasági összkereslet áll. Az egyensúlyi
növekedést biztosító legfontosabb feltétel az összkereslet növekedése. Az összkeresleten
belül kiemelt szerep jut a beruházásoknak. A beruházások a multiplikátor hatáson
keresztül növelik a makrogazdaság jövedelmét. A makrogazdasági jövedelem (termelés) az
66
akcelerátor hatáson keresztül meghatározza a beruházások keresletét. Az akcelerátor hatás
lényegesen nagyobb, mint a multiplikátor hatás.
A keynesi típusú növekedési modellek megjelenésével azonnal megindult azok
neoklasszikus bírálata és a bírálatok nyomán alakultak ki a neoklasszikus növekedési
elméletek. E modellekben a termelés növekedésének nagysága a termelési tényezők
mennyiségének és a műszaki haladásnak a függvénye. A vizsgálat középpontjában a
kínálat elemzése található, a kereslet meg sem jelenik a modellekben. A növekedési
elméletek aggregált termelési függvényre épülnek.
2.2. A pénzpiaci egyensúly, az infláció és annak gazdasági hatásai
2.2.1. A pénzpiac kínálati és keresleti oldala
A pénz lényege és szerepe a gazdaságban
A pénz az árutermelő gazdaság kategóriája. A nemzetgazdaságban általános elszámolás
egységként, általános fizetési eszközként és az értékmegőrzés eszközeként szolgál.
Elszámolási egység funkcióját akkor tölti be a pénz, amikor más áruk mértékegységéül
szolgál, és lehetővé teszi az áruk összehasonlítását. Az áruk cseréjének lebonyolításakor a
pénz forgalmi funkcióját tölti be. A fizetési eszköz funkció ellátásakor az áru és a pénz
mozgása elválik egymástól. (pl.: adófizetés, transzferfizetés, egyoldalú
jövedelemátengedés). A pénz a vagyontartási eszköz szerepét akkor tölti be, ha valamely
időpontban a forgalomból kilép.
A mai modern pénzről elmondható, hogy hitelpénz, mivel hitelnyújtással keletkezik és a
hitel visszafizetésével szűnik meg, nemesfémre be nem váltható. A modern
piacgazdaságban kulcsszerepet játszik a pénz. Modern pénzt csak olyan intézmény
teremthet, mely erre törvényes felhatalmazással rendelkezik. A hitelpénz megjelenési
formáját tekintve lehet készpénz és bankszámlapénz. Készpénz a tárgyi alakban
megjelenő pénz: a bankjegy és az érme. Bankszámlapénz alatt a bankkal szemben fennálló
követelést értjük. A modern pénzrendszerben a fizetések túlnyomó részét
bankszámlapénzben bonyolítják le.
A pénzkínálat
Pénzkínálaton egy gazdaságban forgalomban lévő pénzmennyiséget értjük. A pénzkínálatot
– a likviditási fok - alapján különböző csoportokba sorolhatjuk:
Monetáris bázisnak (M0) nevezzük a jegybankpénz azon részét, mely magába foglalja a
forgalomban lévő készpénzt és a kereskedelmi bankok jegybankpénz tartalékát.
Szűkebb értelemben vett pénz (M1) a bankszférán kívüli magánszektor teljesen likvid
pénzeszközei. Ide sorolható a forgalomban lévő készpénz és a kereskedelmi bankoknál lévő
látra szóló betétállomány.
Tágabb értelemben vett pénz (M2) az M1 összegén kívül magába fogalja a magánszféra
(háztartás, vállalat) lekötött betéteit (kvázi pénz) is.
A pénzpiacon a szűkebb értelemben vett pénz keresletének és kínálatának
kapcsolatrendszerét értjük.
A pénzkínálatot a bankrendszer (jegybank és a kereskedelmi bankok összessége) határozza
meg, mivel a pénzt a bankok teremtik jegybankpénz és kereskedelmi bankpénz formájában.
Kétszintű bankrendszer esetén a felső szinten a jegybank áll, mely az alábbi funkciókat
végzi:
pénzjegy kibocsátási monopólium,
67
a pénz stabilitásának biztosítása,
lebonyolítja a kormány pénzügyeit,
kezeli az ország monetáris tartalékait.
A bankrendszer második szintjét a kereskedelmi bankok alkotják. A gazdaság
szereplőivel ők tartják a kapcsolatot. A kereskedelmi bankok alapvető funkciói:
idegen tőke gyűjtése (passzív ügylet),
hitelnyújtás (aktív ügylet),
bankszámlák vezetése (fizetési forgalom lebonyolítása).
A forgalomban lévő pénz mennyiségének alapja a jegybankpénz állomány, mely a
pénzmultiplikátor hatáson keresztül határozódik meg.
A pénzmultiplikátor kifejezi, hogy egységnyi jegybankpénz hány szoros pénzteremtést
tesz lehetővé.
A készpénzhányad megmutatja, hogy a forgalomban lévő pénzmennyiség mekkora
hányada a készpénz
A forgalomban lévő pénzmennyiség,(a pénzkínálat) a jegybankpénz mennyiségétől, a
készpénzhányadtól és a tartalékrátától függ
A készpénzhányad nagyságát a gazdasági szereplők fizetési szokásai és a bankrendszer
technikai fejlettsége határozza meg. A tartalékolás alsó határát (kötelező tartalékráta) a
jegybank kötelezően előírja. A kötelező tartalékráta a jegybanki tartalék és a betétállomány
hányadosa. A pénzmultiplikátor egyik fontos elemét a központi bank meghatározza, ezen
keresztül hatást gyakorol a forgalomban lévő pénz mennyiségére azaz a pénzkínálatra. Ez a
hatás annál erősebb, minél kisebb a készpénzhányad és minél magasabb a kötelező
tartalékráta. (A központi bank a tartalékrátán kívül egyéb eszközökkel is képes a
pénzkínálatot befolyásolni. E témának a részletesebb kifejtésére a monetáris politika
részben kerül sor.)
A pénzkínálat a nominális pénzmennyiséget jelenti, melynek reálértéke – vásárlóereje – az
árszínvonaltól függ.
Pénzkereslet
A pénzkereslet alatt a gazdaság szereplőinek pénztartási igényét értjük. A pénzkeresletnek
három alapvető indítéka van:
tranzakciós pénzkereslet (a vásárlások lebonyolításához szükséges pénzmennyiség iránti
igény),
óvatossági pénzkereslet (előre nem tervezett vásárlások fedezésére szükséges
pénzmennyiség),
spekulációs pénzkereslet (vagyontartási céllal igényelt pénzmennyiség).
A pénzkeresletet is reál pénzmennyiségként értelmezhetjük. A gazdasági szereplők
meghatározott nagyságú vásárlóerőt jelentő pénzmennyiség tartási igénnyel rendelkeznek.
0
1
M
MlikátorPénzmultip
mibankpénzkereskedelKészpénz
KészpénznyadKészpénzhá
68
Mi határozza meg a tranzakciós pénzkereslet nagyságát?
A tranzakciós pénzkereslet a rendszeresen vásárolt áruk reálértékével arányosan változik. A
lebonyolított tranzakciók értékösszegét a reáljövedelem befolyásolja. A tranzakciós
pénzkereslet egyenesen arányos a makrojövedelemmel.
Óvatossági pénzkereslet nagysága
A gazdaság szereplői minden kiadásaikat előre nem képesek megtervezni. A váratlanul
bekövetkező eseményekre (háztartási eszköz meghibásodik, meg kell javíttatni, betegség
esetén gyógyszer vásárlás stb.) pénzt kell tartalékolni. Az óvatossági okból történő
tartalékolás nagysága elsősorban a reáljövedelem függvénye. Nagyobb reáljövedelem
esetén nagyobb az óvatossági célból tartalékolt pénz mennyisége.
Az óvatossági pénzkereslet és az egyéb befektetések összehasonlítása
Óvatossági pénzkereslet Egyéb befektetés (értékpapír,
reáltőke)
Előny A pénz azonnal felhasználható az esemény
bekövetkezésekor (nincs időveszteség,
nincsenek költségek).
A pénz tulajdonosának kamatot
hoz.
Hátrány A gazdaság szereplői nem realizálnak
kamatjövedelmet
A rendkívüli esemény kárát azonnal
nem lehet elhárítani.
Az óvatossági pénzkereslet alternatív költséggel rendelkezik. Az óvatossági pénzkereslet
alternatívája a pénznek egyéb vagyontárgyba (lekötött betét, értékpapír) történő
elhelyezése, ebből kifolyólag a kamatláb nagyságának alakulásától függően fordított
arányban változik az óvatossági pénzkereslet nagysága.
Spekulációs (vagyontartási) pénzkereslet
A vagyontartási célra keresett pénz a kamatláb nagyságának a függvényében változik. A
kamatláb változásából kikövetkeztethető, hogy a gazdaság szereplőinek spekulációs
pénzkereslete miként változik. Az egyének kialakítanak magukban egy elképzelést az
átlagos kamatlábra vonatkozóan. Az érvényes piaci kamatlábat az általuk elképzelt átlagos
kamatlábhoz viszonyítják, és az eltérésből következtetnek a kamatláb várható alakulására.
(magas kamatláb esetén a kamatláb csökkenésére, alacsony kamatláb esetén annak
növekedésére számítanak.) Minél alacsonyabb a kamatláb annál többen számítanak annak
növekedésére, ezért csökkenteni akarják értékpapír állományukat, ezáltal a spekulációs
pénzkereslet nő. Minél magasabb a piaci kamatláb annál kisebb a vagyontartási célú
pénzkereslet. A vagyontartási célú pénzkereslet a piaci kamatlábtól függ, azzal
ellentétesen változik. (A spekulációs pénzkereslet alakulását a gazdaság szereplőinek
várakozásai is befolyásolják.)
Az összesített pénzkereslet nagyságát megkapjuk, ha mindhárom keresleti elemet
összegezzük. A reál pénzkereslet ennek megfelelően a reáljövedelemtől és a kamatlábtól
függ.
Összesített pénzkeresleti függvény
69
2.2.2. A pénzpiaci egyensúly – az LM görbe
Miután ismerjük a pénzkeresletet és pénzkínálatot, meghatározhatjuk a pénzpiac egyensúlyi
állapotának feltételeit. Az egyensúly akkor teljesül, ha a pénzkereslet megegyezik a
tényleges pénzkínálattal.
reál pénzkereslet = reál pénzkínálat
Kiinduló feltételként megfogalmazzuk, hogy a reál pénzkínálat nem változik, azaz
meghatározott nominál pénzmennyiség és árszínvonal mellett alakul ki. A makrojövedelem
változásával (pl.: növelésével) a pénzkeresleti függvény párhuzamosan eltolódik
(növekszik), a pénzkínálat változatlansága mellett magasabb kamatláb mellett jön létre a
pénzpiac keresleti és kínálati oldalának az egyensúlya.
A pénzpiac egyensúlyát egy olyan függvénnyel írhatjuk le, mely összekapcsolja a kamatláb
és a reáljövedelem összetartozó értékeit adott reálpénzkínálat mellett. Ezt a pénzkeresleti-
pénzkínálati görbét hívjuk LM (Liquidity-Money) görbének.
LM görbe származtatása
Az LM görbe jellemzése:
Az LM görbén lévő pontok (makrojövedelem és kamatláb kombinációk a pénzpiac
egyensúlyát reprezentálják,
Az LM görbén kívüli pontok esetében nincs egyensúly a pénzpiacon,
70
Az LM görbe alatti pontok túlkeresletes pénzpiaci állapotot tükröznek (alacsony a
kamatláb az adott jövedelemszintek mellett, kötvények eladásával kívánnak pénzhez jutni a
gazdaság szereplői, a kötvények árfolyama csökken, ennek következtében a kamatláb nő),
Az LM görbe feletti pontok túlkínálatos pénzpiaci állapotot tükröznek (magas a
kamatláb az adott jövedelemszintek mellett, kötvények vásárlásával kívánnak a pénztől
megszabadulni a gazdaság szereplői, a kötvények árfolyama nő, ennek következtében a
kamatláb csökken),
Az LM görbe meredeksége pozitív, azaz ha nő a jövedelem, a pénzkereslet nő, az
értékpapírok árfolyama csökken, ezáltal a kamatláb nő.
Az LM görbe elmozdulása
Az LM görbe jobbra tolódik , ha:
a nominál pénzkínálat nő vagy
az árszínvonal csökken.
Az LM görbe balra tolódik, ha:
a nominál pénzkínálat csökken vagy
az árszínvonal nő,
Az LM görbe elmozdulása
A pénzkínálat változásának hatására ugyanazon egyensúlyi jövedelemhez magasabb vagy
alacsonyabb kamatláb tartozik.
2.2.3. Az infláció
Inflációról beszélünk, ha emelkedik az általános árszínvonal. Az árszínvonal a termékek
árainak súlyozott számtani átlaga Árindexek segítségével mérjük az inflációt.
Fogyasztói árindex (CPI): azt mutatja meg, mennyivel többe kerül a t-ik évben
ugyanannyi hasznosság elfogyasztása, mint a (t-1)-ik évben. Szokták megélhetési
költségindexnek is nevezni. Egy tipikus fogyasztói kosár árváltozását mutatja
A GDP-deflátor index a GDP a nominál és a reál GDP hányadosának értéke.
A fogyasztói árindex és a GDP deflátor index összehasonlítása
CPI = bázisév
i
t
i
bázisév
i
t
i
qp
qp
1
GDP deflátor = tárgyév
i
t
i
tárgyév
i
t
i
qp
qp
1
71
- A fogyasztói kosár termékeire
vonatkozik.
- Gyorsan számítható.
- Bázis súlyozású.
- Nem tükrözi a helyettesítési
hatást.
- Felülbecsüli az inflációt.
- Teljeskörű.
- Lassabban számítható.
- Tárgyidőszaki súlyokkal.
- Helyettesítési hatást tükröz, de
életszínvonalromlást nem.
- Az infláció tényleges
mutatószáma.
Az inflációs ráta az árszínvonal százalékos változása.
Az inflációs ráta kiszámítása:
Amennyiben az inflációs ráta negatív értékű deflációról beszélünk.
A fogyasztói árak százalékos alakulása az előző évhez képest
Ország 1990 1997 1998 1999 2000 2001
Európai Unió 5,3 1,7 1,3 1,2 2,1 2,3
Ausztria 2,8 1,2 0,8 0,5 2,0 2,3
Franciaország 5,8 1,2 1,4 1,3 3,0 2,7
Nagy- Britannia 7,0 1,8 1,6 1,3 0,8 1,2
Németország 2,7 1,5 0,6 0,6 2,1 2,4
Olaszország 6,2 1,9 2,0 1,7 2,6 2,3
Magyarország 28,9 18,3 14,3 10,0 9,8 9,2
Forrás: KSH
A statisztikai számításoknál találkozhatunk a maginflációval (alapinfláció) melynek az a
célja, hogy a fogyasztói árindex különböző egyszeri hatásoktól (pl. időjárás, világpiaci
ármozgás) való megtisztításával feltárja az infláció un. kemény magjának, az
alapinflációnak az alakulását. A maginfláció számításakor a fogyasztói kosárból kivett
tételek a következők: nem feldolgozott élelmiszerek, háztartási energia, járműüzemanyag,
egyéb idényáras termékek, a társadalombiztosítás által támogatott gyógyszerek, hatósági
áras szolgáltatások, saját tulajdonú lakásszolgáltatás.
Az infláció fajtái
A betegségekhez hasonlóan, az infláció súlyossága is különböző lehet. Ennek alapján
háromféle inflációt különböztetünk meg: kúszó, vágtató és hiperinflációt.
100* ).1( int
).1( int . int
évbentaársz
évbentaárszévbentaÁrszrátaInflációs
72
Kúszó infláció
Ha az árak lassan és előre látható módon emelkednek, kúszó inflációról beszélünk. Szokás
egyszámjegyű éves inflációs rátaként is meghatározni. Ha az árak viszonylag stabilak, az
emberek bíznak a pénzben. Hajlandóak pénzt tartani, hiszen a pénz csaknem ugyanannyit
ér egy hónap vagy egy esztendő múlva is, mint ma. Nem riadnak vissza attól, hogy pénzben
rögzítsék a hosszú távú szerződések feltételeit, biztosak ugyanis abban, hogy nem
következnek majd be túl nagy változások az adásvételi ügyletekben szereplő termékek
relatív áraiban. A legtöbb iparilag fejlett országban kúszó inflációt regisztráltak az elmúlt
évtizedben.
Vágtató infláció
Az évente két- vagy három számjegyű – 20, 100, 200 százalékos – inflációt vágtató
inflációnak nevezzük. A fejlett ipari államok közül egyesek, például Olaszország vagy
Japán időről időre megtapasztalták ezt a jelenséget. Sok latin-amerikai országban, például
Argentínában vagy Brazíliában, az infláció elérte az évi 50-700 százalékot a hetvenes és
nyolcvanas évek folyamán.
Ha gyökeret ver a vágtató infláció a gazdaságban, súlyos torzulásokat okozhat. A gazdasági
szereplők védekezésképp egy árindexhez vagy külföldi valutához, például dollárhoz kötik a
legtöbb szerződés értékét. E feltételek között a pénz igen gyorsan veszít értékéből, ezért az
emberek csak a napi tranzakciókhoz minimálisan szükséges pénzmennyiséget tartják likvid
formában. A pénzügyi piacok elsorvadnak, a tőke ugyanis külföldre menekül. Az emberek
árut halmoznak fel, házakat vásárolnak, és még kivételesen sem adnak kölcsön pénzt
alacsony nominális kamatlábra. Meglepő tapasztalat, hogy néhány gazdaság még vágtató
infláció mellett is képes a gyors növekedésre, annak ellenére, hogy az árrendszer ilyen
rosszul működik.
Hiperinfláció
A gazdaságok szemmel láthatóan túlélik a vágtató inflációt, a harmadik és legszörnyűbb
betegség, a hiperinfláció azonban torkon ragadja őket. Semmi jóra sincs kilátása a
piacgazdaságnak, ha az árak évente egymillió vagy egybillió százalékkal növekednek. A
hiperinfláció különösen érdekes az áremelkedéseket tanulmányozó kutató számára, hiszen
nyilvánvalóvá teszi az infláció romboló hatásait.
Az amerikai polgárháború idején kialakult hiperinflációt jellemzik az alábbi sorok:
Korábban pénzzel a zsebben szoktunk menni az üzletbe, majd élelmiszerrel teli kosárral tértünk haza. Most
azonban megfordult a helyzet, a pénz van odafelé menet a kosárban, a vásárolt élelmiszer pedig elfér a
zsebünkben. Mindennek szűkében vagyunk, a pénzt leszámítva. Az árak kaotikusak, a termelés szétesett. Az
az étel, amely korábban egy operaelőadás árába került, ma hússzor annyiért kapható meg. Mindenki
„dolgokat” igyekszik felhalmozni, szabadulni próbál a „rossz” papírpénztől, ami kiszorítja a forgalomból a jó
fémpénzt. Az emberek részben visszatérnek a nehézkes cserekereskedelemhez.
Az elméleti közgazdaságtanban az inflációt kiváltó okai szerint is osztályozzák. Ha az
összkeresleti függvény bármilyen okból jobbra felfelé tolódik, akkor változatlan kínálati
feltételek mellett az egyensúly magasabb árszinten fog kialakulni.
Keresleti infláció
Azt az inflációt, melyet az összkereslet növekedése idéz elő kereslet „húzta” inflációnak,
vagy röviden keresleti inflációnak nevezünk. Keresleti inflációt mindazok a jelenségek
73
előidézhetik, amelyek a keresleti függvény eltolódását eredményezik. Mivel az
összkeresleti függvény egyaránt tükrözi a pénzpiac és az árupiac változásait, így az infláció
mindkét piacról elindulhat.
Keresleti inflációt kiváltó okok:
Árinfláció (az árupiac oldaláról)
az autonóm (jövedelemtől független) fogyasztás megnövekedése,
a nominálbérek emelkedése,
ár-bér spirál (a nominálbérek és az árszínvonal növekedésének egymásutánisága),
beruházási kereslet növekedése,
a kormányzat túlköltekezése,
anticipált (előre látott, várt) infláció.
hazai valuta leértékelése (az export oldalról).
Pénzinfláció (a pénzpiac oldaláról)
- a nominális pénzmennyiség (pénzkínálat) megnövekedése,
Kínálati (költség) infláció
Az árszínvonal növekedése akkor is bekövetkezik, ha a kínálati függvény balra eltolódik,
azaz meghatározott árszínvonal mellett csökken a kínálat nagysága.
Kínálati inflációt kiváltó okok:
nyersanyagok, alapanyagok árának emelkedése,
importtermékek árának emelkedése,
bér-ár spirál (költségek növekedése),
növekvő adók,
anticipált infláció ,
hazai valuta leértékelése (az import oldalról).
Anticipált versus nem anticipált infláció
Az infláció elemzésében fontos megkülönböztetni, hogy előre látják-e vagy sem a
gazdasági szereplők az árak emelkedését. Tegyük fel, hogy évente 3 százalékkal emelkedik
az összes ár, és mindenki arra számít, hogy ez a trend folytatódik. Kihoz-e bárkit is a
sodrából ez az infláció? Számít-e valamit, hogy az infláció tényleges és várt rátája egyaránt
1, 3 vagy 5 százalék évente? A közgazdászok többnyire úgy vélik, hogy a mérsékelt ütemű
anticipált infláció csekély hatást gyakorol a gazdasági hatékonyságra, a jövedelem és a
vagyon elosztására. Az árak egyszerűen csak változó mércévé válnak, az emberek pedig
ehhez igazítják viselkedésüket.
A valóságban azonban az infláció rendszerint nem anticipált. Az orosz emberek például
hosszú évtizedeken keresztül hozzászoktak a stabil árakhoz. Amikor az árakat 1992-ben
felszabadították, senki sem számított arra, még a közgazdász szakértők sem, hogy 5 év
leforgása alatt az árak mintegy ezerszeresükre emelkednek. Azok az emberek, akik
szerencsétlen módon rubelben tartották vagyonukat – akár készpénzben, akár
takarékbetétben -, egy idő múlva arra ébredtek, hogy megtakarításuk elveszítette értékét.
74
Az infláció társadalmi költségei
Az egyik költség az emberek által tartott pénz értékét csökkentő inflációs adó. A
magasabb inflációs ráta magasabb nominálkamatlábhoz vezet, ami alacsonyabb
reálpénzállományt eredményez. Ha az emberek alacsonyabb reálpénzállományt tartanak
maguknál, akkor gyakrabban kell a bankba menniük, hogy pénzeiket fölvegyék. A
pénztartás csökkenéséből származó kellemetlenséget metaforikusan cipőtalpköltségnek
nevezzük.
A másik költség az, hogy a vállalatoknak gyakrabban kell változtatniuk az infláció miatt
áraikat. Az árak változtatása költséges (árjegyzéket kell módosítani, terjeszteni). Az ilyen
típusú költségeket étlapköltségeknek nevezzük.
Az infláció harmadik költsége, hogy az étlapköltségekkel szembesülő vállalatok
rendszertelenül változtatják áraikat. Ezért minél nagyobb az inflációs ráta, annál nagyobb a
relatív árak változása. Az infláció a relatív árak instabilitását eredményezi. Mivel a
piacgazdaságokban az erőforrások hatékony elosztása a relatív áraktól függ, az infláció
mikroökonómiai szinten csökkenti a hatékonyságot. Ha egy termék piaci ára emelkedik,
csekély mértékű általános infláció mellett, akkor a vásárlók és eladók egyaránt tudják, hogy
valamilyen változás következett be a szóban forgó termék kínálati és/vagy keresleti
feltételeiben, és ennek megfelelően módosítják viselkedésüket. Ha a környék minden
élelmiszer-áruháza 50 százalékkal emeli például a marhahús árát, a figyelmes fogyasztók
rögtön rájönnek, hogy elérkezett a csirkehús ideje. Az is megvilágító erejű, ha 90 százalékkal
csökken az új számítógépek ára, mert mindenki kapcsol, hogy időszerű a régit lecserélni
Az infláció negyedik féle költsége, hogy megváltoztatja az adóterheket, az adózás
mértékét.
Az infláció eltorzítja a pénz értékét is. A készpénz formában lévő pénznek zérus a
nominális kamatlába. Ha az éves inflációs ráta 0-ról 10 százalékra emelkedik, a készpénz
éves reálkamatlába 0-ról mínusz 10 százalékra esik. E torzulást semmilyen módon sem
lehet helyesbíteni. Az infláció hatása váratlan módon is érvényesülhet. A kormányok gyakran hagyják például, hogy
programjaik reálértéke csökken az árak emelkedésével
A folyamatosan változó árszínvonal megnehezíti az emberek pénzügyi tervezését.
Végbemegy a jövedelmek és vagyonok újraelosztása a különböző csoportok között.
A magas infláció ingadozó infláció. Ha egy ország amellett dönt, hogy magas inflációt
fenntartó gazdaságpolitikát folytat, akkor nagy a valószínűsége, hogy a változó inflációval
is számolnia kell.
Mekkora az optimális inflációs ráta?
A közgazdászok némileg eltérő álláspontot képviselnek, hogy pontosan mekkora az infláció
legelőnyösebb mértéke, úgy tűnik azonban, az előre jelezhető és enyhén emelkedő
árszint teremti meg a legjobb környezetet az egészséges gazdasági növekedéshez. Az
adatok gondos értékelése azt a benyomást kelti, hogy az alacsony infláció nem
különösebben káros a termelékenységre és a reálkibocsátásra. Ezzel szemben a vágtató
infláció, főleg pedig a hiperinfláció súlyos károkat okozhat a termelékenységben, illetve az egyéneknek, hiszen átrendezi a jövedelmi és vagyoni helyzetet. Végül, még ha
szerénynek tűnnek is az infláció költségei, a központi bankok akkor sem tűrik hosszabban a
magas inflációt, intézkedéseikkel az infláció visszafogására törekednek, lassítják a
kibocsátás növekedését, ami a munkanélküliség emelkedéséhez vezet.
75
Küzdelem az inflációval
Az infláció visszafogása összetett feladat. A gazdaság szerves része a pénzpiac és a
termékpiac, melyekről kiindulhatnak az inflációs folyamatok. Ezeket a piacokat nem lehet
kiiktatni, egyik napról a másikra „megjavítani”. Ebből következik, hogy az infláció elleni
küzdelemben olyan eszközöket szabad alkalmazni, melyek gazdasági és politikai
szempontból egyaránt elfogadhatóak, azaz hatékonynak számítanak.
Az állami költségvetés kiegyensúlyozása
Az infláció megszüntetésének, visszafogásának egyik leggyakrabban ajánlott módja a
költségvetési deficit megszüntetése, ezen túlmenően bevételi többlet elérése. A deficit
megszüntetésének lehetséges megoldása a kiadási oldal fenntartása, de e mellett az
adóbevételek növelése. Ez a megoldás igen népszerűtlen, ámbár hatékony módja az
infláció csökkentésének. Népszerűtlensége miatt ezt a lépést általában nem meri felvállalni
a kormányzat.
Másik lehetséges megoldás az adók csökkentése és a kiadásoknak is e csökkent szintre
történő leszállítása. A költségvetési egyensúly így megteremthető, de kérdés, hogy a be
nem fizetett adókkal mit tesznek a gazdasági szereplők. Bankba teszik vagy elköltik. A
pénz elköltésével a kereslet megnövekedik, ami az árszínvonal növekedéséhez vezet.
Pénzszűkítés
A pénzszűkítés valószínűleg a legjobban elterjedt inflációellenes fegyver. Pénzszűkítés
esetén:
a pénzkibocsátás teljes befagyasztását,
a bankok hitelnyújtó képességének visszafogását értjük
A pénzszűke lelassítja a fogyasztás és a termelés ütemét. Kisebb mértékben lassítja az
inflációt is. A pénzszűkének az egyik eredménye, hogy fokozza a versengést az ellanyhult
vállalkozói szektorban, s ez lenyomhatja az árakat. Azzal együtt, hogy a pénzszűke
csökkentheti az inflációt, komoly nehézségeket is okoz a gazdaságnak (a kisvállalkozásokat
igen hátrányosan érinti). A fejlett országok gyakorlata azt mutatja, hogy a pénzszűkítések
és a pénz kibocsátás növekedések egymásutánisága jellemző. A pénzszűkítések némi
infláció csökkenéshez vezetnek. A kereslet visszaesése ellen megindulnak a tiltakozások
Ennek köszönhetően a megszorítások enyhülnek, A tiltakozás is enyhül, de ismét
elkezdenek az árak növekedni és újra indul ez a ciklikus folyamat.
Mélyebb recesszió
Amennyiben a pénzszűkítés következetesen és hosszabb időszak során megmarad, az
árak nagymértékű csökkenésbe kezdenek, és az infláció is megáll. A recesszió választása az
infláció leküzdését segíti, de a munkanélküliség növekedését pedig serkenti.
Svájc vagy Németország alkalmazta a pénzszűkítés drasztikus formáját a 70-es években, hogy leállítsa a
gazdasági növekedést. 1978-ban az NSZK-ban az ipari foglalkoztatottság 12 százalékkal alacsonyabb lett az
1972-es évhez képest. Ez a mutató Svájcban 10 százalékos volt. A recessziónak köszönhetően a két ország a
világ legalacsonyabb inflációs rátájával működött. A folyamat negatív következménye a munkanélküliség
növekedésében jelentkezett. A munkanélküliség terhét a vendégmunkásokra terhelték, azaz hazaküldték őket.
76
Önkéntes ellenőrzések
Az ellenőrzés egyik legkönnyebb és legkevésbé durva módja a bér és az áremelkedések
korlátozásának ajánlása. Az ilyen elveket valló politika eszméje helyes és világos. Ha
mindenki egyetértene abban, hogy jövedelmét 5 százalékkal csökkentik, akkor az inflációs
ráta azonnal leesne, és senki sem járna rosszabbul. Az ilyen közösségi döntés lelassítaná az
emelkedő árszínvonalat, de senkinek sem változna meg a viszonylagos helyzete. Az
önkéntes ellenőrzés azért bukik meg, mert a rendesek járnak a legrosszabbul. Azok akik az
ajánlásokat elfogadnák és betartanák. Az önkéntes ellenőrzések megvalósítása nagyfokú
ellenőrzést és beavatkozást igényel, ami gerjeszti a bürokráciát, és konfliktusokat okoz.
Kötelező ellenőrzés
Ezeknek az ellenőrzéseknek két tulajdonsággal kell rendelkezniük, hogy hatékonyak
legyenek:
állandónak kell lenniük,
szükségszerű, hogy súlyos adópolitika támogassa ezt a rendszert.
Békeidőben nagyon nehéz a kötelező ellenőrzést bevezetni és annak szükségességéről az
embereket meggyőzni. Ennek két oka van, ingerli a lakosságot, és a döntéshozatalhoz igen
súlyos kérdések kapcsolódnak.
Összességében elmondható, hogy az infláció megállításának és megszüntetésének nincs
egyedüli üdvözítő gyógyszere. A megoldás olyan politikai program kidolgozása, amely
kedvező az országnak, tisztességes és méltányos és ezzel együtt elég szigorú korlátokat
alkalmaz ahhoz, hogy az infláció jelensége elviselhető és kezelhető legyen.
2.3. A munkapiac alapvető összefüggései, a munkanélküliség
2.3.1. A makroszintű munkapiac
A munkapiac a nemzetgazdaságban az adott időszak alatt jelentkező összes munkakereslet
és munkakínálat valamint azok kölcsönhatásának rendszere.
A munkapiacon érvényesülő munkakereslet és munkakínálat mikroökonómiai
megközelítésével a már találkoztunk. Ennek során vizsgáltuk az egyén munkakínálatát
meghatározó tényezőket, illetve a vállalat munkakeresleti szempontjait. A piac egyes
szereplői szempontjából a kompetitív piacon kialakuló egyensúlyi helyzet a makropiacon
más dimenziókba kerül, amelyek korábbi megállapításainkat módosítani fogják. Ez
nemcsak azért lesz így, mert itt aggregátumokkal van dolgunk, hanem mert a munkapiac
egyben tényezőpiac is, ahol e tényező kereslete-kínálata más tényezők keresleti-kínálati
viszonyaitól is függ. Sajátos a munkapiac abban is, hogy itt élő és érző emberek a piac
tárgyai és egyben alanyai, akiknek munkapiaci viszonyai sok más társadalmi reakciót és
relációt is meghatároznak. Minél modernebb és fejlettebb egy társadalom, a munka (humán
tőke) mint termelési tényező annál fontosabb szerepet játszik a nemzetgazdaság
jövedelemtermelésében. Ezért sem a munka kereslete, sem a kínálata nem csökkenhet egy
bizonyos szint alá, mert különben a társadalom működésképtelen lesz, mikroszereplői
pedig éhen halnak.
Fentiek miatt (is) a makroszintű munkapiac sohasem volt, ma pedig különösen nem
„tökéletes versenypiac", ahol a „láthatatlan kéz" létrehoz, megteremt egy ideális egyensúlyi
állapotot.
77
A munka kínálata
A gazdaságban az egyes munkavállalók kínálják munkaszolgáltatásaikat. Az egyén a
hasznosságot igyekszik maximalizálni. A hasznosság szintje egyenes arányban áll mind a
reáljövedelemmel, mind a szabadidővel.
Az aggregált munkakínálati görbét az összes egyéni munkakínálati görbe vízszintes
összegzésével kaphatjuk meg, amely megadja a teljes munkakínálatot az egyes
reálbérszinteken.
A makrogazdasági munkakínálati függvény tehát megmutatja, hogy különböző
reálbérszinteken a háztartások mennyi munkát szándékoznak a vállalatoknak felajánlani.
A reálbér a pénzbér (nominálbér) vásárló ereje, amit azzal a jószágmennyiséggel
fejezhetünk ki, amit a fogyasztó adott árak mellett a nominálbérből vásárolhat. A
nominálbér a munka abszolút árának, a reálbér pedig a relatív árának tekinthető. A
reálbért is, akárcsak a nominálbért pénzben fejezzük ki, azaz a nominálbéreket osztjuk az
árszínvonallal. A nemzetgazdasági munkakínálat nagysága a reálbér növekvő
függvénye, megmutatja, hogy különböző reálbérszintek mellett hányan kívánnak munkát
vállalni.
Reálbérek, reálkeresetek változása az előző évhez képest százalékban
Ország 1990 1997 1998 1999 2000 2001
Európai Unió .. 1,2 1,4 1,7 0,9 1,2
Ausztria 0,8 0,6 1,4 2,0 0,1 0,4
Franciaország 1,9 0,9 1,1 1,0 0,0 0,7
Nagy- Britannia 2,3 3,3 2,7 3,8 4,6 4,6
Németország 1,3 0,0 1,4 2,0 0,4 0,2
Olaszország 1,3 2,5 0,4 0,2 -0,60,1 0,2
Magyarország -3,7 4,9 3,6 2,5 1,5 6,4
Forrás: KSH
Az összgazdasági munkakínálat alapvetően az alábbiakban függ egy munkafajta piaci
kínálatától:
A munka kínálati függvénye nem indulhat ki az origóból, mivel minden
munkavállalónak egy bizonyos minimálbért meg kell kapnia.
Az összes munkakínálatnak létezik egy felső határa, mely elvileg az adott országban
élők száma. Ha a munkakínálat elérte ezt az értéket, akkor a reálbér hiába növekszik
tovább, a kínálatra nem lesz hatással.
Az aggregált munkakínálati függvény rugalmatlanabb, mint egy munkafajta kínálati
függvénye, mert a népesség nagy hányada már a minimális reálbérnél kínálja munkáját. A
reálbér növekedése a későbbiekben kisebb hatást gyakorol a munka kínálatára.
Az egyén nemcsak anyagi jóléte növelését tartja szem előtt, hanem számos egyéb tényezőt
is, amikor munkakínálatáról dönt. Ez is jelzi, hogy a munkakínálat meghatározása jóval
bonyolultabb, mint a munkakeresleté.
Az ország lakossága csak elméletileg jelenti a munkakínálat maximális nagyságát, hiszen a
lakosság jelentős része kora, egészségügyi állapota miatt nem képes munkát vállalni. A
munkakínálat forrása a munkaképes népesség. A munkaképes népességet a munkaképes
korúval azonosítjuk. A munkaképes korú népesség csoportjába azok tartoznak, akik a
képzési és tanulási fázison túl vannak és a nyugdíjkorhatárt még nem érték el.
78
A munkaképes korú népesség egésze nem jelenti a munkakínálatot, ugyanakkor vannak
olyan személyek is, akik a munkaképes koron túlmenően is dolgoznak.
Aktív népesség a népesség azon része, akik a munkapiacon munkakínálatukkal
megjelennek. Az inaktívak nem hajlandók munkát vállalni, mert megélhetésüket más
forrásból fedezik (eltartottak) vagy külső tényezők akadályozzák meg őket a
munkavállalásban (pl. katonák).
Ezen kategóriák aránya, nagysága és változása, továbbá:
- az egy foglalkoztatott által ledolgozott évi munkaórák száma és
- a foglalkoztatottak munkaintenzitása, szakképzettségének mennyisége és minósége
mind meghatározó tényezője lesz a makropiaci munkakínálatnak. Ha ehhez még
hozzávesszük, hogy a teljes népesség számának változását meghatározó születési és
halálozási folyamatok és okai, a belföldi és külföldi vándorlási (migrációs) folyamatok
hatásai is a kínálati oldalra hatnak, nem lehetnek kétségeink ezen piaci oldal
meghatározásának bonyolultságáról.
E sokféle tényező bonyolult, együttes hatásának eredőjeként megállapíthatjuk, hogy a
makrogazdasági munkakínálati függvény rövid távon függőleges.
Gazdaságilag aktív népesség Magyarországon (ezer főben)
Megnevezés 2000 2001 2002
Foglalkoztatottak (gyeden, gyesen és sorkatonák nélkül) 3 856 3 868 3 871
Ebből alkalmazottak 3 276 3 314 3 337
Munkanélküliek 264 234 239
Gazdaságilag aktív népesség (15-74 éves) 4 120 4 102 4 110
A makro munkakínálat nagysága nem csupán a reálbér nagyságától függ. Számos
egyéb tényező hatással van rá. Ezen tényezők közé soroljuk többek között:
a munkakínálatot befolyásoló társadalmi tényezőket,
a piaci kamatláb alakulását,
a munka határtermékének nagyságát.
A társadalmi tényezők ösztönzőleg, illetve korlátozólag is befolyásolhatják a
munkakínálatot. Ilyen elemek pl.: a demográfiai folyamatok, a nők munkába állását
ösztönző tényezők, a külföldiek hazai munkavállalását szabályozó rendelkezések stb. A
piaci kamatláb növekedése ösztönzőleg hat a munkakínálatra, azaz a munkavállalók a
szabadidejük rovására több időben hajlandók munkát vállalni (helyettesítési hatás). Ennek
célja a nagyobb jövedelem elérése. A magasabb jövedelemből a magtakarításuk
növekedését szeretnék fedezni.
A munka kereslete
A munkakereslet a vállalati szektor által foglalkoztatni kívánt munkás létszám. A piac
keresleti oldalán - mint tudjuk - a munkaszolgáltatások vásárlói, a vállalatok állnak. A
munka iránti kereslet meghatározásánál célszerű kiindulni az egyéni vállalat
munkakeresletéből. Rövid távon a kibocsátás csak a munka változtatásával lehetséges, így a
kibocsátás szintjének és a munka keresletének megváltoztatása lényegében egy döntést
jelent. A tökéletesen versenyző vállalat addig fogja növelni a kibocsátást, amíg a termelés
határköltsége egyenlő lesz az eladás révén kapott határbevétellel. Miután a munka az
79
egyetlen változtatható tényező, minden további egységnyi kibocsátás egyben a munka
határköltsége is. A munka határköltsége pedig egyenlő azzal a pénzbérrel, amelyet
minden további munka egységért fizetni szükséges. Az ennek tulajdonítható kibocsátás-
növekményt definiáltuk a munka határtermékeként (MPL).
A profitmaximalizáló vállalat munkakereslete minden reálbér mellett akkora kell legyen,
ahol a reálbérrel megegyezik a munka határterméke. A határtermékgörbe egyben a vállalat
munkakeresleti függvénye is. A munka aggregált keresleti görbéje az egyes vállalatok
munkakeresleti görbéinek vízszintes összesítése. Aggregálva is igaz tehát, hogy ha
emelkedik a reálbér, csökken a munka kereslete, és fordítva.
Ha minden egyéb tényezőt változatlannak veszünk és csak a reálbér változik, az kétféle
hatást eredményez a munkaerő keresletében:
mérethatást,
helyettesítési hatást.
Tegyük fel, hogy nőnek a reálbérek. A reálbér növekedés következtében megnőnek a
vállalkozók költségei. A növekvő költségek átháríthatóak a fogyasztói árakon keresztül a
vásárlókra, ami a fogyasztói kereslet csökkenéséhez vezet. Az alacsonyabb kereslet
visszafogja a kínálatot is, ezáltal pedig csökken a foglalkoztatás szintje. Ezt a hatást
nevezzük mérethatásnak. Ugyanerre a végeredményre jutunk, ha a termelő a magasabb
bérköltségeket nem hárítja tovább a fogyasztóra, hanem a profit terhére számolja el. A
végső hatás itt is a termelés csökkenése lesz.
Amennyiben a munkaerő árán kívül más termelési tényező költsége nem nő, a tőke relatíve olcsóbbá válik. A
nyereség növelésében érdekelt vállalkozók megváltoztatják technológiájukat és a munkaerőt tőkével kiváltják.
A munka tőkével történő helyettesítése a helyettesítési hatást jelenti.
A reálbér nagyságán valamint a munka határtermékének nagyságán túlmenően más
tényezők is befolyásolják a munka iránti keresletet. Változatlan reálbér mellett nő a munka
iránti kereslet, ha nő a termékpiaci kereslet (mérethatás) vagy nő a tőkepiaci kínálat
(mérethatás). A tőkepiaci kínálat nemcsak ösztönzőleg, de korlátozóan is hat a
munkakeresletre. Abban az esetben, ha a munkaerőt tőkével helyettesítjük a helyettesítési
hatással találkozhatunk.
A munkakereslet változását okozó hatások és tényezők
A munkakeresletet befolyásoló
tényezők
A hatás megnevezése Az elmozdulás jellege
Reálbér változás Mérethatás,
helyettesítési hatás A munka keresleti
függvényen történő
elmozdulás
Termékpiaci kereslet változása Mérethatás A munkakeresleti függvény
elmozdulása
Tőkepiaci kínálat változása mérethatás,
helyettesítési hatás
A munkakeresleti függvény
elmozdulása
Munka határtermékének
változása
Mérethatás A munkakeresleti függvény
elmozdulása
2.3.2. A munkapiaci egyensúly
A munkapiaci egyensúlyt a munkakeresleti és munkakínálati függvények metszéspontjával
definiáljuk. Ebben a helyzetben a metszéspont által meghatározódik az egyensúlyi reálbér
(W/P)* és az egyensúlyi foglalkoztatási szint is (L*). Egyensúlyi reálbér az a W/P arány,
80
mely mellett a munkakereslet és munkakínálat egyenlő egymással. Az egyensúlyi reálbér
számszerű meghatározása igen egyszerű, ha ismerjük a munkakeresleti és munkakínálati
függvényeket.
A munkapiaci egyensúly és az egyensúlytalanság esetei
Mint látható, az LS görbe nem csökken egy bizonyos minimális reálbér alá (W/P)0 hiszen a
háztartások csak a létminimumot biztosító reálbér fölött hajlandók munkát kínálni. Ha ez
alatti reálbér állna fönn, a munkakeresleti függvény nem metszi az adott munkakínálati
függvényt. Ez azt jelenti, hogy egyensúlyi reálbér sem létezne.
Ilyen helyzet makrogazdaságban tarthatatlan, hiszen a létminimum alatti reálbér nemcsak
súlyos szociális problémákat okoz, hanem a vállalkozói szféra létét is veszélyezteti.
Az emiatt megnövekvő reálbér az LD függvényt felfelé tolja L
D0- ból L
D1-n keresztül L
D-be.
Itt már nemcsak metszeni fogják egymást az LD és L
S görbék, hanem mindez a létminimum
feletti egyensúlyi reálbéren történik. Természetesen az egyensúlyi reálbértől a tényleges
reálbér felfelé (W/P)1 és lefelé (W/P)0 is eltérhet.
Az előző esetben alulfoglalkoztatottságról (munkanélküliségről) beszélünk, az utóbbinál
túlfoglalkoztatottságról (munkahiány). Munkanélküliség esetén a munkakínálat
meghaladja a munkakeresletet, vagyis a tényleges reálbér magasabb, mint az egyensúlyi.
Túlfoglalkoztatottság esetén a munkakereslet nagyobb a munkakínálatnál, azaz a reálbér az
egyensúlyi reálbér alatt van.
A tényleges foglalkoztatottság a rövidebb oldal elve alapján túlkereslet esetén a
tényleges kínálattal, túlkínálat esetén pedig a tényleges kereslettel lesz egyenlő. A rövidebb
oldal elve értelmében az egyensúlyi bérnél magasabb reálbér esetében a foglalkoztatottak
számát a munkakeresleti függvény értékei jelentik. Az egyensúlyi bér alatti eseteknél pedig
a foglalkoztatottság szintje a munkakínálat értékeivel egyezik meg.
A magyarországi gazdasági aktivitás nemzetközi összehasonlításban alacsony. A
foglalkoztatottság bővülésének üteme hasonló vagy kissé gyorsabb, mint az Európai
Unióban. 2003-ban a foglalkoztatási színvonal emelkedésének sajátos vonása a nők
fokozódó munkavállalása, és a nagyobb munka tapasztalattal rendelkező idősebb
generációk szélesebb körű foglalkoztatása. Az Unióban a nők 56%-a és az 55-64 évesek
40%-a foglalkoztatott, míg Magyarországon ezek az arányok 50% illetve 26%. Az idős
generációk foglalkoztatottsága az Unión belül is jelentősen eltérő, az arány Ausztriában
28%, Svédországban 68%.
81
Mit értünk teljes foglalkoztatottság alatt?
A teljes foglalkoztatásnak többféle értelmezése ismert. Társadalmi értelemben akkor
beszélünk teljes foglalkoztatásról, ha az aktív népesség teljes létszáma foglalkoztatott, azaz
nincsen munkanélküliség.
Gazdasági értelemben akkor teljes a foglalkoztatás, ha kialakul a munkapiac egyensúlya,
azaz adott reálbér mellett éppen annyi munkát keresnek a vállalatok, amennyi munkát a
háztartások kínálnak. Ezen értelmezés mellett megtalálható a munkanélküliség léte.
2.3.3. A munkapiac klasszikus és keynesi elmélete
Hosszú időn keresztül a klasszikus közgazdaságtan felfogása volt elfogadott a munkapiaci
egyensúly alakulását illetően. Eszerint a piacon abszolút rugalmas bér- és áralakulás
van, illetve ezek hatására olyan piaci automatizmus, amely biztosítja a munkapiaci
egyensúlyt a teljes foglalkoztatás mellett. Munkanélküliség csak átmenetileg vagy
önkéntesen fordulhat elő.
Az első világháborút követően a gazdaság egyre több pontján tapasztalati ténnyé vált, hogy
már a „tökéletes piac" klasszikus modelljének tökéletlenségei sem a régiek. Az egyre
növekvő munkanélküli tömegek, a helyenként megjelenő hiperinfláció világszerte
kérdésessé tették a piaci önszabályozás sikerességét.
Korábban már említettük, hogy a munkapiac egyébként is sajátos, a dologi javak piacától
különböző, tökéletlen piac. Még inkább így volt ez a két világháború között, amikor is a
reálbérnek a munkát allokáló, már úgyis korlátozott szerepe lényeges, új momentumokkal
egészült ki. A fejlett munkapiacokon a munkáltatók és a munkavállalók egyre
hatalmasabb szervezetei állnak szemben egymással. Ezek konszenzusra igyekeznek jutni
mind a bérek nagyságában, a szakmai és szakképzettségi bérdifferenciákban, a reálbérek
struktúrájában és változási ütemében, mind a foglalkoztatás mindenki által elfogadható
szintjében.
A munkapiac szakszervezetek által „megerősített" területein különösen jellemzővé vált,
hogy a pénzbérek munkaszerződésekben kerülnek megállapításra. Az ilyen szerződések
tipikusan fix béreket tartalmaznak a szerződés 1-3 éves időtartamára, ami még akkor is
lényeges változás a klasszikus modell bérrugalmassági feltételéhez képest, ha a pénzbérek
gyakori indexálása (árszínvonalhoz igazítása) biztosít némi mozgást. Ez azonban csak
felfelé jelent rugalmasságot, mint ahogy az árak mozgása is tipikusan emelkedő.
A munkapiacnak komoly intézményi háttere épült ki. Ezek az intézmények részben
közvetve, részben közvetlenül hatnak a munkapiacra. Például a minimálbérek törvényi
előírásával, állami bérarány-meghatározással, vagy az állami alkalmazottak
(köztisztviselők és közalkalmazottak) közvetlen bérmegállapításával és
foglalkoztatásával. A modern gazdaságokban előfordul az is, hogy a munkaerőmozgást
adminisztratív eszközökkel drasztikusan korlátozzák (bevándorlás, munkahely-
változtatás), vagy a munka és foglalkozások közti megoszlást az iskolarendszeren
keresztüli képzési struktúra determinálja.
Mindez igen messze esik a klasszikus allokációs mechanizmustól. A mindennapi
tapasztalatok nyilvánvalóvá tették, hogy a makroszintű munkapiac funkcionálása a mai
viszonyok között nem egyszerűen a kereslet-kínálat játékán alapul, hanem abban
intézményi tényezőknek is meghatározó szerep jut.
Fentiek részben okai, részben következményei annak a ténynek, hogy az 1920-as években a
klasszikus modell válságba került. Mivel alapvetően axiómarendszere vált tarthatatlanná,
82
gyökeresen új megközelítéseket kellett találni, amelyek egyben egy új közgazdaságtan
kiindulópontjává is váltak.
Keynes volt az első, aki nem fogadta el a klasszikus feltételek érvényességét. A gyakorlat
azt mutatta, hogy sem az árak, sem a bérek nem korlátlanul rugalmasak, sőt
alakulásuk jó részben nem is gazdasági tényezőkkel magyarázható. Az árakat a
monopolista erőpozíció mozgatja, míg a béreket a béralku. A munkapiac tartós jelensége
lett a munkanélküliség.
Mindezek alapján Keynes tagadta az árak és bérek piactisztító hatását, és azt igyekezett
kimutatni, hogy a tartós egyensúlytalansági helyzetek az elégtelen keresletre (illetve
túlkínálatos állapotra) vezethetők vissza, amelynek megoldásához gazdaságon kívüli
erők is szükségesek. Miként jelenik meg mindez a makroszintű munkapiacon?
Munkapiaci kereslet felfelé rugalmas árak és állandó pénzbérek mellett
Miután Keynes csak azt vetette el, hogy az árak és bérek tökéletesen rugalmasak, minden
más kombináció a munkapiaci modellben vizsgálható lenne. Ettől azonban el kell
tekintenünk és csak néhány esetet emelhetünk ki. Minthogy a modell egyik lényege a
munkapiaci megállapodások figyelembe vétele, így feltételezhetjük, hogy bár az árak
(felfelé) szabadon mozoghatnak, a pénzbér állandó (legalábbis a megállapodások idejére).
Meg kell említeni ugyanakkor, hogy a keynesi kitétel csak a lefelé merev bérekről szólt. Ez
a variáció akkor okoz problémát, ha a munkakereslet kisebb, mint a munkakínálat (ami
az akkori viszonyok között reális helyzet volt), hiszen ekkor a pénzbéreknek lefelé kellene
mozogniuk, hogy helyreállítsák a teljes foglalkoztatást. Fix pénzbérnél a helyzet ugyanaz:
ha a munkakínálat nagyobb, mint a munkakereslet, a mindenkori foglalkoztatást a
makrokereslet határozza meg (rövidebb oldal elve). A vállalatok annyi munkavállalót
foglalkoztatnak, mint amennyi az állandó bér(ek) mellett a keresletük, és önszántukból nem
is alkalmaznak többet. Ez pedig azt jelenti, hogy (munkakereslet – munkakínálat) nagyságú
munkanélküliség lesz.
Keynes végül is nem ellenezte a klasszikus munkakeresleti modellt. Ennek megfelelően
nála is addig a pontig nő a profitmaximalizáló vállalatok makroszintű munkakereslete, ahol
(W/P) = MPL vagy W= MPL *P, és W a fix pénzbér; MPL *P pedig a határbevétel.
Miután viszont a bérek állandóak, a munkanélküliség is állandó; hacsak a munkakeresletet
mesterséges (állami) eszközökkel nem növeljük meg.
A munkakeresleti görbe minden foglalkoztatási szinten egyben a munka
határtermékének piaci értékét is adja (LD = MPL*P), azaz a határbevételt. E két
tényező növelésével nő a foglalkoztatás, és mint ennek következménye, a kibocsátás
nagysága is. Ha ez elég nagy mértékű, ott létrejön a makroszintű munkapiaci egyensúly.
Gondolkodjunk el azon, hogy mi történik, ha megengedjük a pénzbérek felfelé mozgását!
Hiszen várható, hogy a munkakereslet növekedésének piaci hatása valamilyen szintű
béremelkedést von maga után.
Munkapiaci kínálat mint az elvárások függvénye
A klasszikus modellben a munkát kínálóról feltételezték, hogy ismerik a reálbért, a teljesen
rugalmas pénzbérről pedig azt, hogy helyreállítja a munkakínálat és munkakereslet
egyensúlyát. A reálbér növekedése tehát feltétele volt a munkakínálat növekedésének.
83
A munkakínálat keynesi elemzése abból indul ki, hogy a bérmegállapodások pénzben
köttetnek, nem reálbérben. Feltételezhetjük ezért, hogy a munkavállalók ismerik a
pénzbéreket, de az árszintet nem. Legyen szó akár explicit, akár implicit
megállapodásokról, az aláíró felek alávetik magukat a rendelkezéseknek az egész
időszakra, mondjuk egy évre. Azt azonban nincs lehetőségük megismerni, hogy az
aggregált árszint hogyan változik majd a következő év során. Pedig ez lesz az az árszint,
amely vásárlóerejüket a szerződés lejártáig meghatározza. Logikusnak tűnik ezért, hogy a
munkakínálatra vonatkozó döntésüket a jelenlegi pénzbérektől és az aggregált
árszintre vonatkozó elvárásaiktól teszik függővé. Az árszintre vonatkozó elvárásaikat
pedig döntően az árak múltbeli viselkedése határozza meg.
A lényegi különbség a klasszikus és a keynesi munkakínálati függvény között tehát az,
hogy a keynesi verzióban a munkások elvárásokat alakítanak ki az árakkal szemben, ezért
munkakínálatuk is egy elvárt reálbértől függ.
A klasszikus modellben ismerik a reálbért, a munkakínálat így a tényleges reálbértől függ.
A modern piacgazdaságok egyik legsúlyosabb problémája a munkanélküliség. Ez és
különösen az inflációval történő együttes megjelenése igen sok fejtörést okoz a
munkavállalóknak és a politikusoknak egyaránt.
2.3.4. A munkanélküliség fogalma, mérése
A munkanélküliség a makrogazdaság egyensúlytalansági problémája. Egyensúlytalanság,
mégpedig a munkapiacon megjelenő egyensúlytalanság, amikor is a munkakínálat
meghaladja a munkakeresletet. Munkanélkülinek tekintjük nemzetgazdasági szinten a
felkínált munkaerő állomány ki nem használt részét.
A munkanélküliség legáltalánosabb meghatározása szerint munkanélküli az a személy,
akinek az adott időszakban nincs munkahelye, de aki munkát keres. Szándékolt vagy
önkéntes munkanélküliségről beszélünk akkor, ha a munka nélkül maradt dolgozók nem
kívánnak változtatni a helyzetükön, azaz nem is keresnek munkát. A kényszerű
munkanélküliség olyan állapot, amikor a munka nélkül maradtak munkát keresnek, de
nem találnak.
Ezek szerint nem munkanélküli az egyéni vállalkozó, a tulajdonából, jövedelméből
munkavállalás nélkül élő egyén, a „fekete" munkát végző, mert egyik sem keres munkát.
Ugyancsak nem számít munkanélkülinek a háztartásbeli szerepvállalásra kényszerített sok
tízezer nő, aki a reménytelen munkapiaci helyzet miatt nem is próbálkozik.
A munkanélküliség statisztikáit tehát kellő körültekintéssel lehet csak elfogadni.
Az önkéntes munkanélküliek nagysága
84
Az önkéntes munkanélküliek két csoportba sorolhatóak. Egy részük adott reálbér mellett
nem hajlandó munkát vállalni, de magasabb reálbér mellett igen (U1)
Az önkéntes munkanélküliek egy másik csoportjába soroljuk azokat, akik a munkapiac
sajátossága miatt válnak munkanélkülivé. A munkahely változtatás rendszerint hosszabb
időt igényel, ezért a munkapiacon újonnan megjelenőknek vagy a munkapiacra
visszatérőknek, valamint az állásukkal elégedetlen személyeknek időre van szükségük
ahhoz, hogy a megfelelő munkahelyet megtalálják. A munkanélküliek ezen csoportját
frikcionális munkanélkülinek hívjuk. A frikcionális (súrlódásos) munkanélküliség az
önkéntes munkahely változtatással járó állástalanság.
Átmenetileg munkanélküliek, akik idényjellegű munkát végeznek. Bizonyos munkákra
csak bizonyos időszakokban lehet szert tenni (építőipari munkák, mezőgazdasági munkák,
karácsonyi vásár stb.).
Az átmenetileg munkát keresők közé tartoznak a szakképzetleneken kívül az első
munkavállalók (frissen végzettek), sőt a többdiplomások is. Az átmeneti munkanélküliség
végeredményben azt fejezi ki, hogy a munkapiac állandó mozgásban van.
A frikcionális munkanélküliség minden gazdaságban létezik. Ezen munkanélküliség
jelenléte nem tekinthető negatív jelenségnek. A munkák (lakóhelyek) közötti folyamatos
mozgás adja azt a mechanizmust, mely révén a munkavállalók igazodnak a folyamatosan
változó igényekhez, illetve a keresleti oldal igazodik az emberek preferenciáihoz.
Az önkéntes munkanélküliség a munkavállaló szubjektív döntésén alapul, ezzel szemben a
kényszerű munkanélküliség a munkapiac működéséből vezethető le, azaz túlkínálatot
jelent.
A munkanélküliség Magyarországon 2002-ben
Munkanélküliek száma 238,8 ezer fő
- a nők aránya 42,2 %
- a 25 éven aluliak aránya 23,7 %
Tartós (1 év vagy annál hosszabb
ideje) munkanélküliek aránya
44,7%
Munkanélküliségi ráta 5,8%
Forrás: KSH
A munkapiaci túlkínálat lehet abszolút vagy relatív. Ha a munkát keresők száma
megegyezik az üres álláshelyek számával, akkor a munkaerő túlkínálat viszonylagos, mert
a kereslet és a kínálat szerkezete tér el egymástól. Ha a munkát keresők száma nagyobb,
mint az üres állások száma, akkor beszélünk abszolút túlkínálatról
Konjunkturális munkanélküliség
Amennyiben a gazdaságban a munkakereslet kisebb, mint a munkakínálat, akkor általában
a termelés, az aggregált kereslet alacsony szintje a jellemző. Az ilyen helyzetben kialakuló
munkanélküliséget konjunkturális munkanélküliségnek hívjuk.
A konjunkturális munkanélküliség a makrogazdasági kibocsátás ingadozásából fakadó
munkanélküliség. Ha a makrogazdasági kibocsátás nő, akkor nő a munkakereslet, ez
munkalehetőséget teremt a munkanélküliek kisebb-nagyobb hányadának. Ha viszont
romlik a gazdasági helyzet, csökken a kibocsátás, akkor csökken a munkakereslet, nő a
munkanélküliség.
85
A ciklikus munkanélküliség ellen a kibocsátás, illetve a makrogazdasági kereslet
növelésével lehet harcolni. Az összkereslet növeléséhez gazdaságpolitikai eszközök
használhatók, de ezek eredményessége korlátozott. A munkanélküliség elleni
gazdaságpolitikai eszközök általában inflációt gerjesztenek, az infláció elleniek pedig
növelik a munkanélküliséget.
Strukturális munkanélküliség
Strukturális munkanélküliségről akkor van szó, ha van elég munkaalkalom, csak éppen a
munkát keresők szakképzettsége nem felel meg a munkakereslet követelményeinek. A
technika fejlődése és a szakképzettséggel szemben támasztott igények korunkban
különösen gyorsan változnak. A technikai fejlődés azonban nemcsak a régi szakmák iránti
keresletet csökkenti, hanem új szakmáknak ill. képzettségnek megfelelő munkalehetőséget
is teremt.
A strukturális munkanélküliség elsősorban a szakképzetlenebb munkaerőt hozza nehéz
helyzetbe, de nem kizárólag. Strukturális munkanélküliségről van szó akkor is, ha a
munkakínálat és az üres állások telephelye regionálisan nem felel meg egymásnak. A
munkanélküliek más körzetben élnek, mint ahol reájuk állások várnak.
A konjunkturális munkanélküliség általában strukturális munkanélküliséggel együtt jár,
de ez fordítva nem mindig igaz.
A strukturális munkanélküliség időtartama elsősorban nem attól függ, hogy mennyi idő
múlva jelentkezik az új munkaerő iránti igény, hanem az új igények és a munkakínálat
közötti távolságtól. A régi struktúra annál lassabban tud az új igényekhez igazodni:
minél jelentősebb helyváltoztatásra van szükség,
minél kisebb mértékben tud a munkakínálat az új igényekhez alkalmazkodni,
az információáramlás lassú (kevésbé fejlett a munkaközvetítési rendszer).
A kormányzatok számára a kényszerű munkanélküliség minősül igazi munkanélküliségnek,
ezért a statisztikák zöme ennek alakulását mutatja ki.
A munkanélküliség mérése
A munkanélküliség mérésére általában két módszer használatos:
- a kényszerű munkanélküliek száma,
- a munkanélküliségi ráta.
A munkanélküliség rátája azt mutatja, hogy mekkora a kényszerű munkanélküliek aránya
a gazdaságilag aktív népességhez viszonyítva.
Munkanélküliek száma és a munkanélküliségi ráta alakulása
Ország Ezer fő Munkanélküliségi ráta %-ban
2001 1990 1998 1999 2000 2001
Európai Unió 12 722 8,4 10,2 9,4 8,4 7,3
Ausztria 154 3,2 4,2 3,8 3,6 3,6
100* népesség aktív
számaliek munkanélkü kényszerű
rátaliségimunkanélkü
86
Franciaország 2 231 9,4 12,1 12,0 10,2 8,6
Nagy- Britannia 1 381 7,0 6,2 6,1 5,6 4,7
Németország 3 079 4,9* 9,8 8,9 7,9 7,8
Olaszország 2 268 9,8 12,1 11,7 10,8 9,6
Magyarország 233 1,7 7,8 7,0 6,4 5,7
* A korábbi NSZK adata
Forrás: KSH
A munkanélküliségi rátán túlmenően a statisztikákban találkozhatunk a nemzetgazdaság
aktivitási rátájával, mely az aktív népesség és a munkaképes népesség százalékos arányát
fejezi ki.
Gazdasági aktivitási ráta alakulása
Ország Ezer fő Munkanélküliségi ráta %-ban
2001 1990 1998 1999 2000 2001
Európai Unió 174 389 55,5 55,8 56,1 56,3 56,1
Ausztria 3 851 55,4 58,8 59,0 58,7 58,2
Franciaország 25 909 55,9 55,5 55,7 55,7 55,5
Nagy- Britannia 29 538 63,0 61,8 62,1 62,4 62,1
Németország 39 606 58,0 57,7 57,9 57,5 57,5
Olaszország 23 642 49,7 47,8 48,1 48,1 48,3
Magyarország 4 092 58,2 47,3 48,2 48,4 48,1
* A korábbi NSZK adata
Forrás: KSH
A gazdasági aktivitás és a munkanélküliség
A munkanélküliségi ráta a foglalkoztatottság alakulásán kívül az aktív népesség
alakulásától is függ. Az aktív népesség növekedését okozhatja a teljes népesség növekedése
(demográfiai okok, bevándorlás). Mindenképpen meg kell említeni az aktív és az inaktív
népesség közötti átjárást, melynek egyik meghatározó eleme a női munkavállalás alakulása.
Az átjárás másik fontos tényezője a tanulással eltöltött idő. A tanulásban töltött idő
növekedésével a munkanélküliségi ráta csökken.
A munkanélküliek és az inaktívak között is van áramlás. Ebből következik, hogy a
potenciális munkaerő-tartalékot nemcsak a munkanélküliek adják, hanem az inaktív
népesség is.
A népesség egyes csoportjai közötti mozgás
100* népességkorú munkaképes
népesség aktív
aggazdaságilrátaaktivitási
87
Meg kell említeni a foglalkoztatási mobilitás fogalmát, mely az azonos foglalkozású
munkahelyek változtatásának gyakoriságát jelenti. A foglalkoztatási mobilitás a
frikcionális munkanélküliséghez kapcsolódik. A mobilitás növelés is növelheti a
munkanélküliséget.
2.3.5. A munkanélküliség és az infláció
A munkanélküliség természetes rátája
A nemzetközi szakirodalom a munkanélküliség természetes rátájának azt a
munkanélküliségi szintet tekinti, amely mellett a bérekre és az árakra ható erők
egyensúlyban vannak. Úgy is megfogalmazható a természetes munkanélküliségi ráta
fogalma, hogy a gazdaságban hosszú távon tapasztalható munkanélküliség.
A természetes ráta szorosan összefügg az inflációval. Úgy tartják, hogy a természetes
rátánál alacsonyabb szintű munkanélküliség az infláció emelkedő spiráljának veszélyeit
idézi elő. A természetes ráta az utóbbi években a legtöbb országban emelkedő irányzatú. A
közgazdászok a 60-as években még körülbelül 4 százalékra becsülték, a 80-as évek
közepén a legtöbb becslés már 6 százalékra teszi az értékét.
A Phillips-görbe
Hosszú ideje foglalkoztatja a közgazdászokat, de a gyakorló gazdaságpolitikusokat is az a
kérdés, hogy milyen összefüggés van hosszú távon a munkanélküliség és az infláció között.
Lehet-e választani közöttük, netán egyiket megoldani a másik rovására.
A gondolat eredete egy brit közgazdász (A. W. Phillips) tanulmányából vezethető le, aki
közel százéves időszakra tényadatok alapján keresett összefüggést a nominális bérindex és
a munkanélküliségi ráta között. Arra a megállapításra jutott, hogy közöttük fordított
összefüggés van. Vagyis növekvő nominál bérindex esetében csökken a
munkanélküliségi ráta, és fordítva. A 6%-os munkanélküliségi ráta esetén stabilizálódtak
a nominálbérek.
A nominálbérek és az infláció közötti szoros kapcsolat vezetett oda, hogy ezt az eredeti
Phillips-összefüggést Solow és Samuleson (amerikai Nóbel-díjas közgazdászok)
módosították az inflációs ráta és a munkanélküliségi ráta közötti összefüggésként.
Az eredmény az eredetihez hasonló lejtésű görbe lett. Ezt nevezik Phillips tiszteletére
Phillips-görbének. A belőle levonható makrogazdasági következtetés hosszú időn
keresztül befolyásolta a közgazdászok és a politikus felfogását egyaránt. Ennek alapján
88
feltételezték, hogy a két kedvezőtlen jelenséget csak egymás rovására lehet javítani. A
minél magasabb szintű foglalkoztatás ára növekvő infláció, míg az infláció elleni
eredményes küzdelem ára növekvő munkanélküliség.
A módosított Phillips görbe
A módosított Pillips görbe nem 6 %-nál, hanem 5,5 %-nál metszi a vízszintes tengelyt.
Ennek oka elsősorban abból fakad, hogy nem a nominálbérek növekedését vizsgáltak,
hanem az inflációs rátát.
A munkanélküliségi ráta és az inflációs ráta között feltárt összefüggés a
gazdaságpolitikusok számára igen fontos információt jelent. Amennyiben a gazdaságban a
munkanélküliség csökkentését tűzik ki a gazdaságpolitikai célok egyikeként, akkor az
infláció felgyorsulására, növekedésére lehet számítani. Ugyanez igaz fordítva is. Az
infláció csökkentő gazdaságpolitika a munkanélküliség növekedéséhez vezethet.
Ez a felfogás hosszú ideig tartotta magát, de a 70-es évek jelenségei fokozatosan kihúzták
alóla a talajt. A gazdaságokban egy új jelenség tűnt fel. Ezt hívjuk stagflációnak.
Jelentése: a gazdasági növekedés stagnálása melletti infláció. A gazdaság makrojövedelme
nem növekszik, a foglalkoztatottság állandósul (a munkanélküliségi ráta nem változik),
miközben az infláció mértéke bármilyen nagyságrendet felvehet.) Felvetődött a Phillips-
görbe rövid és hosszú távon való értelmezésének szükségessége.
Ennek alapján megállapítható, hogy rövid távon változatlanul kimutatható az ellentétes
irányú viszony az árszínvonal és a munkanélküliségi ráta között, de hosszú távon a
Phillips-görbe függőlegessé válik a munkanélküliség természetes rátájának megfelelő
munkanélküliségi szinten.
Ennek az az oka, hogy hosszú távon az árszínvonal-emelkedést követik a nominálbérek,
majd a reálbérek, ez pedig csökkenti a foglalkoztatást, hatására a foglalkoztatottság újra a
kiindulási szintre csökken.
Hosszú távú Phillips görbe
89
2.4. Az állam gazdasági szerepvállalása
A gazdaságban zajló folyamatokra három tényező fejti ki hatását: a tradíció, a piac és az
állam. A három tényezőt nem lehet elválasztani egymástól, mert szoros egységet alkotnak.
Mind a három tényező külön-külön is hat, és hat a másik kettőre is.
Az állam gazdasági beavatkozása
Amióta létezik állam, mindig is ellátott gazdasági funkciókat. A modern gazdaságokban
viszont az állam fokozódó szerepet vállal. Az állami szerepvállalásnak ez a növekvő
tendenciája megjelenik a költségvetési kiadások és az adók növelésében, a nemzeti
jövedelemből finanszírozott transzferkifizetések és jövedelemtámogatások emelkedő
hányadában, és nem utolsósorban a gazdaság szabályozásában vállalt fokozódó szerepében.
Az állam gazdasági szerepvállalása sokrétű, és nemzetgazdaságonként eltérő lehet. Nem
létezik egy általános, minden nemzetgazdaságra ugyanolyan hatással bíró, és minden
gazdaságban ugyanolyan eszközöket alkalmazó állami szerepvállalás. Ennek elsősorban az
az oka, hogy a nemzetgazdaságokban - esetenként jelentősen - eltér a tradíció, a nemzeti
kultúra, a hagyomány, ami végső soron az életfelfogásban jelenik meg.
Az állam gazdasági szerepvállalásának jól elkülöníthető területei általában a
következők:
a nemzetgazdaságok közötti kapcsolat kiépítése és a kapcsolat ápolása;
a gazdasági működés törvényes kereteinek kialakítása;
az állam gazdaságba történő beavatkozása.
Mindhárom területen kialakított állami magatartás befolyásolja a másik kettőt. Nem nehéz
belátni, hogy a gazdaságra vonatkozó törvények kialakítása és betartatása meghatározza az
állam gazdaságba történő beavatkozásának a minőségét és formáját, de kihat a nemzetközi
gazdasági kapcsolatok alakulásara is. A bármely területen felvállalt állami szerepvállalás
nem hagyhatja figyelmen kívül annak a többi területre gyakorolt hatását.
A nemzetgazdaságok közötti kapcsolat kiépítése és a kapcsolat ápolása vonatkozásában az
állami magatartás alapvetően kétféle lehet: protekcionista és liberális. A protekcionista
állami magatartás annyit jelent, hogy az állam a rendelkezésére álló eszközök (pl. vámok)
igénybevételével védi a nemzetgazdaságot a külső gazdaságok hátrányos hatásaitól. A
nemzetgazdaság érdekét szem előtt tartó állami magatartás ebben az esetben viszonylagos
távolságtartásra kényszeríti a nemzetgazdaságokat. Az állam liberális magatartása azt
jelenti, hogy az állam abban az irányban mozdul el a kapcsolatok kialakításában, hogy
fokozatosan lebontja a protekcionista állami intézkedéseket, és törekszik a
90
nemzetgazdaságok közötti együttműködés kölcsönösen előnyös formáinak fejlesztésére. A
liberális állami magatartás már nemcsak a gazdasági, hanem a kulturális, a sport, a
turisztikai és az egyéb együttműködést is elősegíti.
A gazdasági működés törvényes kereteinek kialakítása kapcsán elsősorban azokra a
törvényhozó, végrehajtó, valamint gazdaságszabályozási tevékenységekre kell gondolni,
amelyek alapvetően befolyásolják a gazdaság szereplőinek (a háztartásoknak, az üzleti élet
szervezeteinek és az államnak) a magatartását. A gazdaság törvényes kereteinek és a
gazdasági szabályozás módjainak kialakítása eszköz az állam számára, amely a
megfogalmazott gazdaságpolitika segítségével kijelöli a gazdaság mozgásának az irányát.
A gazdaság számára az a kedvező, ha a törvényes keretek változása folyamatosan követi a
gazdaságban és a társadalomban bekövetkezett változásokat.
Az állam gazdasági beavatkozásának altalános céljai a következők:
- gazdasági hatékonyság,
- a társadalmi igazságosság és
- a makrogazdasági stabilitás elősegítése.
Ezek előmozdítása érdekében a modern állam bekapcsolódik:
- az erőforrások allokációjába,
- a jövedelmek elosztásába,
- és a makrogazdasági egyensúly alakításába, a gazdaság stabilizálásába.
Az allokációs funkció minden olyan kormányzati tevékenységet összefog, amely az
előállított termékek és szolgáltatások mennyiségét és minőségét befolyásolja. Hat a
termékek és szolgáltatások termelésére, forgalmazására és felhasználására. Az államnak
olyan feladatokat kell ellátnia, melyeket a piac nem lát el, illetve nem megfelelő
hatékonysággal Ezt hívjuk a piaci elégtelenségeknek azaz a piac kudarcának. A piaci
elégtelenségek:
a közjavak termelését,
az externáliák kezelését,
az érvényesülő monopolhatások egy rézének mérséklését követeli az államtól.
A jövedelmek újraelosztása a megtermelt eredeti jövedelmeknek az adózás és a
transzferfizetés mechanizmusán keresztül történő megvalósítását jelenti. A közjavak
fogyasztása is jövedelemhez juttatja a gazdaság szereplőit, de nem pénzben, hanem a
szükségletek magasabb szintű kielégítésében. A kormányok a közösségi fogyasztás
biztosításával indirekt módon járulnak hozzá a jövedelmek újraelosztásához. Az indirekt
jövedelem újraelosztás révén gyakran azok is részesednek a transzferekből, akik képesek
lennének megfizetni a szolgáltatás árát. Ugyanakkor a közjavakat nem mindenki veszi
igénybe.
A stabilizáció általános célja, hogy megakadályozza a kibocsátás és a foglalkoztatás
ingadozását. A stabilizációs beavatkozás általában a makroökonómia valamennyi céljára
irányul:
a teljes foglalkoztatás elérése,
az infláció visszafogása,
a költségvetés egyensúlyának megteremtése,
a külgazdasági egyensúly befolyásolása.
91
A gazdaság stabilizálása – piacgazdasági viszonyok mellett – elsősorban a kereslet és a
kínálat szabályozásán keresztül történik.
Az állami beavatkozásnak a történelmi fejlődés során többféle módszere alakult ki, és nem
lényegtelenek azok a különbségek sem, amelyek napjainkban is fellelhetők. Ezek közül az
állami beavatkozás három alaptípusa:
- tervgazdálkodáson alapuló,
- fiskális és
- monetáris eszközökre támaszkodó.
2.4.1. A gazdaságpolitika
A modern gazdaságokban az állam szerepe sokrétű, és a gazdasági stabilizálás
szempontjából elengedhetetlen. Az állam az általa kiépített intézményi rendszeren keresztül
egyrészt közszolgálati funkciókat lát el, másrészt aktív szerepet vállal a gazdaság
stabilitásában.
Az állam a felvállalt funkciókat csak abban az esetben képes ellátni, ha megfelelő
eszközökkel, forrásokkal rendelkezik. Az állami feladatok ellátásához - a szükséges
források biztosítása végett - adókat szed és kiadásokat eszközöl. Más szóval jövedelmet
von ki a gazdaságból és költi el azt felvállalt feladatainak az ellátására a redisztribúció
működtetése révén. Az állam azonban nemcsak jövedelmet csoportosít át, hanem egyéb
erőforrásokat is, vagyis allokációt folytat.
Annak eldöntése, hogy az állam milyen funkciók ellátására vállalkozik és hogy ezeket
miképpen látja el, továbbá, hogy milyen eszközöket alkalmaz a megvalósítás érdekében, a
kormányzat feladata.
A nemzetgazdaságok kormányzatai hozzák meg azokat a törvényeket, a gazdaságra
vonatkozó döntéseket, amelyeket az állami feladatok felvállalásának körébe utalnak. A
kormányzatok által felvállalt feladatok köre és az ellátás minősége változik, finomodik a
társadalmi erőviszonyok tükrében. Nincs egységes recept és ajánlás a kormányzatok által
felvállalt állami feladatok vonatkozásában.
A kormányzatok a gazdaságra vonatkozó elképzeléseiket, gazdasági stratégiájukat
gazdaságpolitikájukban foglalják össze.
A gazdaságpolitika azoknak a gazdasági céloknak, módszereknek, eszközöknek és
intézkedéseknek az összessége, amelyeket a kormányzat irányoz elő és valósít meg a
gazdaság és a társadalom kiegyensúlyozott fejlődése érdekében.
A gazdaságpolitika:
része a kormányzat általános politikájának,
hatással van mindazokra a gazdaságot érintő intézkedésekre, amelyek befolyásolják a
gazdaság működését és feltételrendszerét,
érinti a nemzetgazdaságok közötti kapcsolatok állapotát,
megfogalmazza a gazdaságra vonatkozó szabályozási eljárások irányát, valamint
tartalmazza azokat az eszközöket és módszereket, amelyekkel az állam beavatkozik a
gazdaság működésébe.
A gazdaságpolitika céljait a makroökonómia céljaiból meríti, azoknak a gyakorlatba
való átültetésével.
Tipikus gazdaságpolitikai célok:
A nemzeti kibocsátás (vagyis a reál GDP) elősegítése.
92
A gazdasági struktúraváltás ösztönzése.
Magas foglalkoztatás, alacsony kényszerű munkanélküliséggel.
Stabil vagy enyhén emelkedő árszínvonal.
A jövedelemelosztás befolyásolása.
Az export-import egyensúlya.
Árfolyam-stabilitás.
A gazdaságpolitikai célok megvalósításához megfelelő eszközrendszer szükséges.
A gazdaságpolitika legjellemzőbb eszközei:
institucionális rendelkezések (jog, intézmények)
a gazdálkodókra vonatkozó törvényes korlátozások (tilalmak, engedélyezési eljárások),
költségvetési politika,
monetáris politika,
árfolyam-politika,
jövedelempolitika,
foglalkoztatáspolitika,
külkereskedelem-politika.
A gazdaságpolitikai eszközök alkalmazhatók diszkrecionálisan, szabályokhoz kötötten
vagy automatikusan, A diszkrecionális alkalmazás egyedi beavatkozást jelent pl.:
utasítások, megállapodások formájában. A szabályokhoz kötött eszközöknél adott feltételek
teljesülése esetén történik a beavatkozás. Az automatikus eszközök a folyamatok
feltételeinek változása révén, mindennemű beavatkozás nélkül segítik a gazdaságpolitikai
célok megvalósítását.
A gazdaságpolitika gyakorlati megvalósítása a kormányzatokat az adók liberalizált, a
kiadások nagyvonalú kezelése irányában mozdítja el. A kormányzati magatartást semmi
sem kényszeríti arra, hogy következetesen számoljon el kiadásaival, és közben kellő
precizitással adjon számot bevételeinek alakulásáról. Emiatt a kormányzati túlköltekezés
rendre megjelenik a modern gazdaságokban. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a
napjainkban még pozitívnak értékelt tényt, hogy a kormányzati túlköltekezés az aggregált
keresletet növeli, emiatt a nagyvonalú kormányzati magatartás serkentőleg hathat a
gazdaságra. Ez rövidtávon nyilván igaz is.
2.4.2. A fiskális politika
A fiskális politika azoknak az állami kiadásoknak és tervezett bevételeknek az együttes
hatása, amelyek képesek a makrogazdasági folyamatokat befolyásolni.
A fiskális politika lényege: a megtakarítás és a beruházás egyenlőtlenségének
megszüntetése az aggregált kereslet növelésével. Az aggregált keresletet befolyásoló
tényezők két nagy csoportba sorolhatók.
Az állam által alkalmazott eszközök egy része nem kíván folyamatos állami beavatkozást,
mert hatásuk a gazdaság folyamataira állandó. Ezeket az eszközöket automatikus
stabilizátoroknak nevezi a szakirodalom. Ide tartozik: az adózási rendszer, a jóléti
transzferek (munkanélküli-segély, a nyugdíj, a különböző eseti állami támogatások) és a
társadalombiztosítás, dotáció stb. Az alkalmazott - ún. diszkrecionális - költségvetési
eszközök másik része időleges. Recesszió idején az állam különböző költségvetésből
finanszírozott beruházásokat indít, főleg új munkahelyek teremtése céljából. Másrészt
93
az állam diszkrecionális transzferkifizetéseket (eseti kifizetéseket) folyósít,
harmadsorban pedig megváltoztatja az adókulcsokat.
Az állami költségvetésen keresztül megvalósuló beruházások finanszírozása történhet az
adók emelésével, állami kötvények kibocsátásával és egyéb módon. Az eddigi
tapasztalatok azt bizonyítják, hogy bármelyik finanszírozást is választja az állam, a
költségvetési beruházások megvalósításakor az alapvető cél általában megvalósul, vagyis
csökken a munkanélküliségi ráta. A foglalkoztatottság növelését viszont rendszerint az
infláció emelkedése kíséri.
A kormányzatok kiadásaik és bevételeik tervét az állami (központi) költségvetésben
rögzítik, amelyet a törvényhozással fogadtatnak el. Az állami költségvetés parlamentben
történő elfogadtátása lehetőséget biztosít a kormányzati bevételek és kiadások társadalmi
kontrollálására. A társadalmi kontroll léte hosszú távon megfosztja a kormányzatot a
kiadások és a bevételek tetszőleges változtatásától.
A költségvetés
Az állami költségvetés egy olyan pénzügyi terv, amely egyrészt tartalmazza az állami
szervek pénzalapját, másrészt szembeállítja az állami bevételeket és az állami kiadásokat
egy bizonyos időszakra (általában egy évre) vonatkozóan.
A költségvetés valójában egy pénzügyi mérlegterv, ahol tételesen számba veszik a
bevételeket - a kormányzatok adópolitikájának tervezett megvalósulását -, valamint a
kiadásokat - vagyis a kormányzat stabilizációs és egyéb (foglalkoztatás, szociális,
biztonsági stb.) politikájának a gyakorlatát.
Az állami költségvetés tehát az állam központi pénzalapja, az államháztartás része.
Az államháztartás magába foglalja:
a központi költségvetést,
az önkormányzatok költségvetését (8 regionális testület, 20 megyei rangú és 3 100 helyi
önkormányzat),
az elkülönített központi pénzalapokat (1999-től: Munkaerőpiaci Alap, Központi Nukleáris
Alap) és
a társadalombiztosítás (egészségbiztosítás, nyugdíjbiztosítás) költségvetését.
A következő ábra az államháztartás alrendszerinek bevétel megoszlását tartalmazza.
Az államháztartás bevételeinek megoszlása
0%
10%
20%
30%
40%
50%
60%
70%
80%
90%
100%
Helyi
önkormány-
zatok
Társadalom-
biztosítás
Központi
költségvetés
94
A központi költségvetés mérlege
BEVÉTELEK KIADÁSOK
Gazdálkodó szervezetek befizetései Gazdálkodó szervezetek támogatása
Fogyasztáshoz kapcsolt adók Fogyasztói árkiegészítés
Lakossági befizetések Társadalombiztosítási ellátások
Szervezetek befizetései Költségvetési szervek támogatása
Adósságszolgálattal kapcsolatos befizetések Önkormányzatok támogatása
Egyéb bevételek Elkülönített pénzalapok
Adósságszolgálat
Egyéb kiadások
BEVÉTELEK FŐÖSSZEGE KIADÁSOK FŐÖSSZEGE
Deficit Szufficit
A költségvetés mérlegének két oldala mindig egyensúlyban van. Ezt az egyensúlyt az állam
megtakarítása biztosítják. Amennyiben az állam kiadásai meghaladják bevételeit, azaz
deficites a költségvetés, ekkor negatív állami megtakarításról beszélünk Az állam hitelt
vesz fel a tőkepiacról. Pozitív megtakarítás esetén szufficites a költségvetés.
A modern gazdaságok költségvetése tartalmaz ún. beépített automatikus
stabilizátorokat, amelyek valójában arra szolgálnak, hogy a jövedelemváltozással együtt
változzanak az adóbevételek is. Az automatikus stabilizátorok sohasem hozhatják
egyensúlyi helyzetbe a gazdaságot a költségvetésen keresztül.
A közgazdasági elmélet és gazdasági gyakorlat talán egyik legvitatottabb kérdése a
központi költségvetési egyensúly megítélése. Általánosságban elfogadott, hogy a
költségvetés egyenlege nem kifogástalan jelzője a gazdaság egyensúlyának és a pénzügyi
helyzet stabilitásának.
A nemzetgazdaság állapotát jellemző pénzügyi helyzet komplexitásából következik, hogy a
gazdasági egyensúly nem azonosítható a költségvetés aktív vagy nulla - esetenként
passzív - szaldójával. A pénzügyi egyensúly kialakulhat a reálfolyamatoktól elszakadva is.
Az így kialakított egyensúly azonban fölöttébb csalóka és hosszú távon igencsak ingatag.
Közgazdaságilag elfogadott, hogy a költségvetési hiány akkor tekinthető racionálisnak, ha a
pénztulajdonosok elhalasztott kereslete (az el nem költött M1 pénz) miatt vannak
felhalmozódó megtakarítások. A gazdaság hosszú távú folyamatai szempontjából azonban
nem közömbös, hogy a kormányzatok a megtakarításokkal szemben álló költségvetési
kiadásokat mire költik. A kormányzati túlköltekezés irányulhat árut, szolgáltatást biztosító
munkahelyteremtő beruházásokra, de irányulhat a társadalom számára kompenzálatlan
bérkiáramlásra is.
Az állandósult költségvetési hiány - függetlenül a finanszírozás módjától -
államadósságként halmozódik fel. Az államadósság kritikus méretűvé duzzadhat fel akkor,
ha például a költségvetési bevételek tartósan nem nyújtanak fedezetet a törlesztések és a
kamatok fizetésére, vagy ha a pénzkibocsátás és a pénzvisszaáramlás függetlenedik a
gazdasági és pénzügyi folyamatoktól.
95
Az adóztatás alapkérdései
Az adó a közösségi funkciók ellátásához nélkülözhetetlen pénzügyi forrás, amelyet az
állam egyoldalúan állapít meg, és kényszer útján szed be az adóalanyoktól. Az adó alanya
lehet természetes vagy jogi személy.
Az adóztatással kapcsolatosan az alábbi elveket különböztetjük meg:
- fizetőképesség elve (az adó hozzájárulás mértékét a jövedelmi vagy a vagyoni
helyzet befolyásolja)
- haszonelv (az állam bevételeihez a gazdasági szereplők olyan mértékben járuljanak
hozzá, amilyen mértékben részesednek a közjavakból)
- fejadó elv (a gazdasági szereplők nem a teherviselő képességük alapján adóznak),
- igazságosság elve ( az azonos teljesítőképességgel rendelkezők azonos kezelése).
Az adóztatás alapja az adókötelezett jövedelme vagy vagyona.
Az adók csoportosítása
Csoportosítási szempont Adófajta
Adóviselés alapján Egyenes adó
Közvetett adó
Jövedelemhez való viszony
alapján
Jövedelemtől független adó
Jövedelemtől függő adó
(lineáris, progresszív, degresszív)
A közvetlen vagy egyenes adó közvetlenül annak a gazdasági alanynak a jövedelmét
terheli, aki az adó alanya. Egyenes adó például a vállalati és személyi jövedelemadó, a
vagyonadó.
A közvetett (indirekt) adók termékekhez, szolgáltatásokhoz kötődnek. Ezek a forgalmat és
a fogyasztást terhelik, figyelmen kívül hagyva az adózás egyéni körülményeit. A közvetett
adóknál az adóalanya és annak viselője nem ugyanaz a személy. Az adó viselője az, aki az
árut, illetve szolgáltatást megvásárolja. Tipikusan közvetett adó a forgalmi adó, a
fogyasztási adó, az import után fizetett vám.
Az egyenes adók közvetlenül a jövedelmeket célozzák meg, a közvetett adók az árakon
keresztül fejtik ki hatásukat.
Az adókulcs az adóalap meghatározott százaléka.
További csoportosítás szerint az adó lehet jövedelemtől függő és jövedelemtől független
(ún. autonóm) adó. Jövedelemtől függő adó például a személyi jövedelemadó, a vállalati
nyereségadó. Ezek lehetnek progresszívek, degresszívek és lineárisak. A jövedelemtől
független adók általában egyösszegű adók, amelyek a termeléstől és a jövedelemtől
függetlenek. Akkor is fizetni kell őket, ha semmilyen jövedelem nem keletkezik. Ilyen
például a vagyonadó, az örökösödési adó, a gépjárműadó stb.
Az adók hatása a makrogazdasági keresletre
Az adók - jellegüktől függetlenül – csökkentik a magánszektor rendelkezésre álló
jövedelemét. Ennek következtében csökken a fogyasztói kereslet, ami végső soron az
összkereslet csökkenéséhez vezet. A kétfajta adó (egy összegű és a jövedelemtől függő) –
eltérő módon hat a rendelkezésre álló jövedelemre, és így az összkeresletre.
96
Az egyösszegű adók csökkentik a háztartások elkölthető jövedelmét, ezáltal csökken a
fogyasztási cikkek iránti kereslet, ami a makrojövedelem csökkenéséhez vezet.
Számszakilag is meghatározható, hogy egy egységnyi adó változtatás (adó csökkentés,
vagy növekedés) mekkora mértékű hatást gyakorol a makrogazdaság egyensúlyi
jövedelmére. Az adó változás hatásának nagyságát a fogyasztók fogyasztási
határhajlandósága (egységnyi jövedelemnövekmény mekkora fogyasztás növekményt idéz
elő) befolyásolja. A fogyasztási határhajlandóság segítségével kiszámítható az
adómultiplikátor, mely választ ad arra, hogy egységnyi adónövekedés hány egységnyi
jövedelemcsökkenést okoz.
A jövedelemtől függő adók szintén hatnak a rendelkezésre álló jövedelemre, ezen
keresztül a fogyasztási keresletre és az árupiac egyensúlyát biztosító keresletre. Hatásuk
azonban más módon érvényesül, mint az egyösszegű adóké, mivel a jövedelem
változásával az adó nagysága is változik. A jövedelemtől függő adók az adókulcsnak
megfelelően csökkentik a rendelkezésre álló jövedelmet.
Az adókulcsok növelése kezdetben növeli a költségvetés bevételét. Az adókulcsok további
növelésével a bevételhányad lassabb ütemben nő, majd egy idő után tényleges csökkenést
tapasztalhatunk. Ezt az összefüggést mutatja be az úgynevezett Laffer görbe.
12. ábra: Laffer görbe
A Laffer görbén látható, hogy %-os illetve 100%-os adókulcsnál az állam bevétele zérus.
Az állam szempontjából az adókulcs akkor optimális, ha számára maximális bevételt
biztosít. Ha ennél magasabb adókulcsot állapítanak meg, a bevételek csökkenni kezdenek.
A kományzati kiadások hatása a makrokeresletre
A kormányzati kiadások két nagy csoportra bonthatók:
- kormányzati vásárlások,
- transzferek.
Az állam költekezése legyen az kormányzati áruvásárlás vagy transzfer kiadás valamilyen
mértékben növeli a keresletet, ezzel együtt az egyensúlyi jövedelmet és a kibocsátást.
A háztartási transzferek, melyek lehetnek autonom jellegűek (pl. az alanyi jogon járó
családi pótlék) vagy jövedelemtől függőek (pl a munkanélküli segély), növelik a lakosság
rendelkezésre álló jövedelmét és a fogyasztási keresletet.Az autonom transzferek
megsokszorozódó hatása azonos mértékű, mint az egyösszegű adóké (a fogyasztási
határhajlandóság nagyságának függvényében fejtik ki hatásukat), csak ellenkező előjellel.
97
A jövedelemtől függő transzferek esetében a transzfer hatás hasonló a jövedelemfüggő
adókéhoz.
A kormányzati áruvásárlások növekedése ugyancsak ösztönző hatással bír a
makrogazdaság összkeresletére. E hatás a fogyasztási határhajlandóság nagyságának
függvényében alakul. A kormányzati kiadások a kiadási multiplikátoron keresztül
megsokszorozódó hatást fejtenek ki a makrogazdaság jövedelmére. Növekedésük ösztönzi,
csökkenésük visszafogja a makrogazdaság jövedelmét.
A kormányzati kiadások hatása a makrojövedelemre
A fenti ábrán a makrogazdaság összkereslete és az egyensúlyi makrojövedelem szintje
látható. A keresleti elemek összetevőinek növelésével (C = fogyasztás, I =beruházás, G =
kormányzati vásárlások) az összkeresleti függvény növekszik, mely a makrojövedelem
növekedéséhez vezet. Az ábrából az is leolvasható, hogy az egyes keresleti elemek
növekedésének hatása megsokszorozódva jelentkezik a makrogazdaság egyensúlyi
jövedelemszintjénél.
Amennyiben az adók és a kiadások makrogazdaságra gyakorolt együttes hatását nézzük, az
adók csökkentőleg hatnak a makrokeresletre, míg a kormányzati kiadások növelik
azt. Egységnyi adó és kormányzati kiadás növelés esetén az adó hatása kisebb mértékű.
Egyensúlyban lévő költségvetés esetén a makrojövedelem nagysága a kiadások
nagyságával növeli a makrojövedelem nagyságát, azaz a termelés szintje a kiadás
növekedésével azonos mértékben nő, ha azt teljesen adóelvonással finanszírozzák.
(Haavelmo-tétel).
A fiskális politika eszközei (az állam bevételei, kiadásai) a stabilizációs folyamatban
betöltött szerepük szerint restriktív (visszafogó) vagy expanzív (ösztönző) jellegűek
lehetnek. Expanzív költségvetési politikáról akkor beszélünk, ha az állam az aggregált
kereslet élénkítésével hat a gazdaságra. Ha az állam az aggregált kereslet csökkentésével
akarja befolyásolni a gazdaságot, akkor restriktív költségvetési politikát folytat.
98
A költségvetési politika főbb jellemzői
Költségvetési politika
Jellege Eszközei Alkalmazásának
hatása
Alkalmazásának feltételei
Expanzív Kiadások növelése
Bevételek csökkentése
Makrokereslet nő Erőteljes
kapacitáskihasználatlanság
rugalmas kínálat
Restriktív Kiadások csökkentése
Bevételek növelése
Makrokereslet
csökken
Teljes
kapacitáskihasználtság,
rugalmatlan kereslet
Az Államháztartás egyenlege a GDP százalékában
Ország 1990 1997 1998 1999 2000 2001
Európai Unió ... - 2,5 -1,6 - 0,7 1,0 -0,8
Ausztria -2,4 -2,0 -2,4 -2,3 -1,5 0,2
Franciaország -2,1 -3,0 -2,7 -1,6 -1,3 -1,4
Nagy- Britannia -1,6 -2,2 0,2 1,1 4,0 0,7
Németország ... -2,7 -2,8 -1,8 -0,5 -2,2
Olaszország -11,8 -2,7 -2,8 -1,8 -0,5 -2,2
Magyarország 0,0 -4,8 -6,6 -3,7 -3,6 -3,0
Forrás: KSH
Az államháztartás bruttó adóssága a GDP százalékában
Ország 1990 1997 1998 1999 2000 2001
Európai Unió 54,9 57,3 55,7 56,9 54,8 54,6
Ausztria 57,5 64,7 63,9 64,9 63,6 61,7
Franciaország 36,3 59,3 59,5 58,7 57,8 57,6
Nagy- Britannia 35,1 50,8 47,6 45,2 42,4 39,0
Németország 43,5 61,0 60,9 61,3 60,3 59,8
Olaszország 97,3 120,2 116,4 114,5 110,6 109,4
Magyarország 67,6 64,2 61,9 61,0 55,4 53,2
Forrás: KSH
Infláció és a kormányzati kiadások kapcsolata
A gazdasági szakemberek egyetértenek abban, hogy a kormányzati kiadások bizonyos
feltételek közepette infláció gerjesztőek. Ilyen helyzet áll elő a teljes foglalkoztatottság
esetén. (Az adott bérekért nagyon kicsi az elérhető munkásállomány egy bizonyos
munkahelyi kínálatra.) A legtöbb üzemben a kapacitáskihasználtság megfelelő. Ilyen
helyzet esetén a pótlólagos kormányzati vásárlások megemelik az árakat. Ennek oka lehet,
hogy a megnőtt munkaerő kereslet növeli a béreket. Ekkor nemcsak az állami költekezések
okoznak inflációt, hanem a gazdaság többi szférájának megnövekedett kereslete. A megnőtt
vásárlási igény okozza a problémát, függetlenül attól, hogy melyik szektor növeli a
keresletét. Ilyen állapotban akkor növelhető csak a kormányzati kiadások nagysága, ha egy
másik szektor kereslete visszafogásra kerül. Az infláció elkerülésének ez az egyedüli
módja.
99
Mi a helyzet akkor, ha a gazdaságban magas a munkanélküliség szintje és alacsony az
eszközfelhasználás? A világgazdasági válság idejében és az azt követő években a gyakorlat
azt mutatta, hogy az állami kiadások növekedése nem vezetett inflációhoz. Ma már nem
ilyen egyértelmű a helyzet. Az erősebb szakszervezetek és társulások eredményeként a
magas munkanélküliség ellenére a kormányzati kereslet növekedése megemeli az árakat és
a béreket. Napjainkban a gazdaság sokkal inkább hajlamos az inflációra, mint a 20. század
első felében.
A kormányzati kiadások inflációgerjesztő hatásának vizsgálatakor nem szabad figyelmen
kívül hagyni a költekezés finanszírozásának konkrét módját sem. A deficitnek állampapírok
értékesítésével történő finanszírozása valójában a gazdaságba kerülő pénzmennyiség
növelését idézi elő, amely az inflációt gerjesztheti.
2.4.3. A monetáris politika
A monetáris politika a pénznek a makrogazdaságra gyakorolt hatását próbálja megfelelő
célok elérése érdekében eredményesen kihasználni. Az állam megbízásából és
„felügyelete” alatt a központi bank (jegybank) a kétszintű bankrendszeren keresztül a pénz
mennyiségének és a kamatlábnak a szabályozásával szándékozik befolyásolni az aggregált
keresletet, hogy eredményeként:
stabil növekedési ütemet,
stabil árakat,
magas foglalkoztatottságot,
egyensúlyban lévő, ficites mérleget érjen el.
Kétszintű a bankrendszer, ha a bakrendszer felső szintjén a jegybank helyezkedik el és
alatta a kereskedelmi bankok. A gazdaság szereplői (háztartások, vállaltok) pénzügyeikkel
a bankrendszer alsó szintjén lévő kereskedelmi bankokhoz fordulhatnak. A kereskedelmi
bankok a betétgyűjtést, hitelkihelyezést, számlavezetést végzik alapfeladatként a gazdaság
szereplői számra. E tevékenységeken keresztül képesek a kereskedelmi bankok
bankszámlapénzt teremteni.
A monetáris viszonyok vizsgálatával foglalkozó közgazdaságtan alapvetően két kérdéskört
boncolgat:
Az egyik az, miként történik a pénzteremtés, milyen banki mechanizmus révén lesz több,
illetve kevesebb pénz a forgalomban. Ez elsősorban a pénzkínálattal függ össze.
A másik kérdés megválaszolása felfedi, hogy a pénz milyen csatornákon és milyen
mennyiségben és milyen módon hat a gazdaság reálszférájára. Ezeket a folyamatokat
hívjuk transzmissziós mechanizmusnak. A téma ekkor a pénzkereslet oldaláról kerül
vizsgálat alá.
A monetáris politika szerepe az első kérdéssel kapcsolatos. A monetáris politika magába
foglalja azoknak az eszközöknek az együttesét, amelyek alkalmasak a forgalomban lévő
pénz mennyiségének tervszerű befolyásolására.
A monetáris politika pénzmennyiséget szabályzó szerepe a forgalomban lévő
pénzmennyiségre, vagyis az M1-gyel jelölt pénzállományra (érmék, bankjegyek és
bankszámlapénz), szabályozására vonatkozik.
A monetáris politika irányulhat a gazdasági élet pezsdítésére, ekkor expanzív, ellenkező
esetben restriktív gazdaságpolitikának nevezik.
100
A monetáris politika szabályozási folyamatában a kereskedelmi bankokra kiemelkedő
szerep hárul. A meghatározó szerep abból a szempontból fontos, hogy a központi bank
elindít egy pénzügyi folyamatot, amely vagy restriktív, vagy expanzív. A folyamat
tényleges megvalósulása a kereskedelmi bankszférában dől el. A monetáris politika sikere
elsődlegesen attól függ, hogy a központi bank helyesen választja-e ki azt az eszközt,
amelynek alkalmazásával el kívánja érni a kereskedelmi bankok tevékenységének
korrekcióját.
A monetáris politika eszközei arra szolgálnak, hogy beindítsák és a kívánt irányba
mozdítsák el a forgó pénzt, az M1 állományt. Ezt a célt a különböző eszközök más-más
módon érik el.
A központi bank monetáris politikájának eszközei:
- a nyílt piaci műveletek,
- refinanszírozás,
- kötelező jegybanki tartalék,
- kamatszabályozás,
- rendkívüli hitelnyújtás szükséghelyzetben lévő hitelintézeteknek,
- kötelező likviditási tartalék,
- árfolyampolitika.
A monetáris politika eszközei azok működési mechanizmusa a monetáris politikára
gyakorolt hatásuk alapján két csoportba sorolhatóak. Az egyik csoportba tartoznak azok az
eszközök, amelyek a szabályozni kívánt változók nagyságrendjére közvetlenül hatnak.
Ezeket az eszközöket a monetáris politika direkt eszközeinek hívjuk. Ide tartozik a
jegybak kamatpolitikája (a betéti és a hitelkamat konkrét nagyságának meghatározása, a
hitelek teljes összegének meghatározása, hitelkontingensek előírása) és az
árfolyampolitikája. A monetáris eszközök másik csoportjába az indirekt eszközök tartoznak. Ebbe a körbe
tartoznak:
- refinanszírozási hitelnyújtás
- a kötelező jegybanki tartalék,
- értékpapírok leszámítolása, és viszontleszámítolása,
- nyíltpiaci műveletek.
Refinanszírozási hitelek
A refinanszírozás a finanszírozás megfinanszírozását jelenti, vagyis a kereskedelmi bankok
által kihelyezett hitelek forrásául a központi bank által nyújtott hitel szolgál. Ezzel a
kereskedelmi bankok pótlólagos forráshoz jutnak, melynek révén hitelnyújtási lehetőségeik
nőnek. Amennyiben a refinanszírozási hitelkeretet csökkenti a központi bank, akkor a
kereskedelmi bankok forrása is csökken. A kereskedelmi bankok a jegybank által előre
meghatározott kamatláb mellett – ami a piaci kamatlábnál alacsonyabb – jutnak a jegybank
által nyújtott hitelhez.
A központi bank az hitelnyújtás feltételeit (a hitel nagysága, kamatlába stb) előre és
hosszabb távon meghatározza. Visszahívni a már kihelyezett hitelt nem lehet.
A refinanszírozásnak sokféle formája lehetséges a monetáris szabályozásban:
- refinanszírozási kamatláb-sávok alkalmazása,
- rögzített kamatlábú refinanszírozási keretek normatív szétosztása,
- refinanszírozási keretek árverése,
- kincstári és kereskedelmi váltók meghatározott volumenének deklarált kamatlábon
való leszámítolása,
- rögzített kamatlábú záloghitelek.
101
Azokban a gazdaságokban, ahol a pénzpiac monopolista viszonyok által korlátozott, ott a
refinanszírozási hitelek alapján meghatározott kamatláb lesz a piaci kamatláb
meghatározója. Így a pénzpiaci kondíciókat a jegybank a saját kamatlábán keresztül
alakíthatja.
A refinanszírozási politika nemcsak a hitelkeret nagyságát határozza meg, hanem annak
árát is azaz a kamatlábat. A központi bank a refinanszírozási kamatláb változtatásán
keresztül hat a pénzintézetek hitelkamatainak a nagyságára Az emelkedő refinanszírozási
kamatlábat követi a hitelkamatláb és így a gazdaság szereplői drágábban jutnak pénzhez.
Ez a folyamat restriktív hatással lehet a gazdaságra.
Értékpapírok leszámítolása és viszontleszámítolása
Azokban az országokban ahol elterjedt a vállalatok egymásközti hitelkapcsolataiban a váltó
(fizetési ígérvény) alkalmazása, a banki hitelezés jellegzetes formája a váltók leszámítolása,
diszkontálása. Ilyenkor a kereskedelmi bank átvállalja a váltó behajtását és a váltó kamatát
időarányosan megosztja saját maga és a váltót leszámítoltató között. Ehhez a művelethez a
kereskedelmi bank saját kamatlábat határoz meg, mely eltér a hitelkamatlábtól és biztosítja
a bank hasznát a leszámítoláskor.
A refinanszírozás sajátos formája a kereskedelmi bankoknál felgyülemlett váltók
viszontleszámítoltatása, rediszkontálása a jegybank által. A rediszkontálásnál érvényes
kamatláb a rediszkontláb, melynek változtatása a refinanszírozási kamatláb változtatásához
hasonló hatást eredményez.
Mivel a váltó használata a fejlett piacgazdaságokban igen elterjedt, ezért a szakirodalom
gyakran nem a refinanszírozási kamatláb politikát emlegeti, hanem annak valójában a
részét képező rediszkontláb politikát.
A kamatláb-politika
Ha bármelyik monetáris eszközt megnézzük, azt látjuk, hogy mindegyik eszközhöz
kapcsolódik a kamatláb (pl.: értékpapír leszámítolásnál a rediszkontláb, refinanszírozási
hitelnél a refinanszírozási kamatláb). A jegybank a kamatlábak nagyságának a
változtatásával jelentős hatást gyakorolhat a pénzpiacra, ezáltal befolyásolva a
pénzkínálatot.
A bankrendszer jelenlétével bizonyos monopolisztikus elemeket visz a hitelpiac területére.
A jegybank által meghatározott kamatláb- a többi kamatlábformán keresztül fejti ki hatását.
A kamatlábak között meghatározott hierarchia teljesül. A hierarchia szintje:
- jegybanki alapkamatláb, (viszontleszámítolási kamatláb),
- kereskedelmi leszámítolási kamatláb,
- kereskedelmi banki hitelkamatláb = piaci kamatláb,
- kereskedelmi banki betéti kamatláb.
Tételezzük fel, hogy a jegybank megemeli a viszontleszámítolási kamatlábat. A
kereskedelmi bankok nem tudják továbbra is tartani a leszámítolási kamatlábuk szintjét, azt
is meg kell emelniük. A hitelkamatláb nagyon nem szakadhat el a leszámítolási kamatláb
nagyságától, mert akkor sokkal vonzóbbá válik ez a forrásszerzési lehetőség. Ebből
kifolyólag a hitelkamatlábak is nőnek. A bankok annak érdekében, hogy betéteseiket ne
veszítsék el, kénytelenek a betéti kamatlábakat is megemelni. A vázolt folyamat világosan
mutatja, hogy a jegybank a saját kamatlábának megemelésével általános kamatláb
emelkedést gerjesztett, annak összes következményével. Természetesen a különböző
kamatlábak nem feltétlenül azonos mértékben emelkednek. A kamatlábak megemelése
102
végső soron a pénzkínálat csökkenéséhez vezet, mert a drágábbá válik a hitel kihelyezése,
ezáltal csökken a gazdasági szférák hitel iránti igénye.
Nyílt piaci műveletek
A monetáris politika egyik igen fontos eleme a kincstárjegyek, s egyéb állami kibocsátású
értékpapírok adása és vétele. Az állampapírok kínálatának és keresletének mennyiségével
befolyásolható a pénzpiac. Ezt az eszközt hívjuk nyílt piaci műveleteknek. Az állampapírok
nyílt piacon történő vételével és eladásával befolyásolhatóak a banktartalékok.
Nézzük meg ennek a folyamatát! A jegybank restriktív gazdaságpolitikát folytat, aminek
keretében a pénzkínálatot úgy akarja csökkenteni, hogy a bankok forrásszerzési lehetőségét
csökkenti. A jegybank értékpapírokat (pl.: kormányzati kötvényt) ad el a piacon. A
kereskedelmi bankok megvásárolják ezeket a papírokat, aminek következtében csökken a
banki tartalék nagysága. A nyíltpiaci eladás végső soron a bankok likviditásának
csökkenésén keresztül csökkenti a forrásszerzési lehetőséget, vagyis a pénzkínálatot. Az
értékpapírok visszavásárlása esetén ellenkező hatás következik be, azaz a tartalékok
emelkednek, a banki likviditás nő és ez lehetővé teszi a pénzkínálat növelését.
A nyíltpiaci műveletek kielégítő működésének feltétele:
megfelelő mennyiségű állampapír, valamint
ennek megfelelően likvid másodlagos piaca.
Ezek hiányában nincs garancia arra, hogy megfelelő árfolyam és kamatláb mellett lesz
felvevő piaca az állampapíroknak. Abban az esetben, ha a kincstárjegyek piaca
meghatározó piaci formája a gazdaságnak, akkor az ezen a piacon kialakuló kamatláb lesz
az irányadó pénzpiaci kamatláb.
Egy adott gazdaság pénzpiaca az ott meghatározó jelleggel bíró eszközzel jellemezhető. Így
az amerikai pénzpiacon leginkább a kincstárjegyek piaca dominál, míg a Benelux
gazdaságban az államadósság finanszírozására kibocsátott államkötvények piaca dominál.
A kötelező tartalékráta
A pénzügyi világban gyakran előfordulhatnak esetek, amikor sem a nyílt piaci műveletek,
sem a rediszkontláb változtatása nem hozza meg a kereskedelmi bankok elvárt
magatartását. A kereskedelmi bankok nem várt magatartása a pénzkínálat elégtelenségében
mutatkozik meg. Emiatt a központi banknak rendelkeznie kell azzal a jogkörrel, hogy
megváltoztathatja a kereskedelmi bankokra vonatkozó törvényes tartalékrátát.
A kereskedelmi bankok számára kötelezően előírt tartalékráta azt mutatja, hogy a
kereskedelmi bankok milyen nagyságú pénztartalékot kötelesek képezni a látra szóló
betétek után.
Megfigyelhető, hogy általában a központi bank a kötelező tartalékrátát a forgalom
minimális pénzszükségletéhez képest jóval magasabban állapítja meg. Ezen a biztonsági
tartalékon alapszik a kötelező tartalékráták megváltoztatásának a hatásmechanizmusa.
Abban az esetben, ha a kereskedelmi bankok likvid illetve kevésbé likvid tartalékai már
kimerültek, és a központi bank még mindig szükségesnek tartja a hitelkínálat visszafogását,
akkor még ezek után is adott a lehetőség a központi bank számára, hogy a tartalékráta
emelésével a hitelkínálatot csökkentse. A kötelező tartalékráta-emelésre a kereskedelmi
bankok az összes bankszámlapénz csökkentésével válaszolnak.
A bankszámlapénz csökkenése a következőképpen zajlik. A kötelező tartalékráta emelése
után a kereskedelmi bankok azt észlelik, hogy a készpénztartalékaikban hiány keletkezett.
103
Emiatt a korábban nyújtott kölcsönök egy részét kénytelenek visszavenni. A kölcsönt
felvevők viszont kénytelek - természetesen banki nyomásra - látra szóló betétjeik terhére
visszafizetni tartozásaikat. A folyamat mindaddig tart, míg a bankszámlapénz-állomány és
a tartalékok aránya az előírt szintnek megfelel. A kötelező tartalékráta emelésének
végeredménye pedig az, hogy csökken a forgalomban lévő pénz mennyisége.
Ha a pénzkínálat növelését akarják elérni, akkor csökkentik a kötelező tartalékráta
mértékét. Ennek következtében a banki tartalékoknál többlet keletkezik, ami újabb hitel
kihelyezési lehetőséget biztosít a bankoknak.
A monetáris szabályozásra vonatkozó döntések hatásukban túlmutatnak a monetáris
szférán, hiszen a bankok likviditása csökkenésének következtében megdrágult hitel
csökkenti a beruházásokat, ennek következményeként a foglalkoztatást és az
összjövedelmet, míg a likviditás növekedése ellenkező hatást vált ki.
Expanzív és restriktív monetáris politika
Kövessük , hogy a monetáris politika miként szabályozza a gazdaságot expanzív illetve
restriktív gazdaságpolitika esetén.
Induljunk ki abból a feltételezésből, hogy
- a gazdaság recesszióban van,
- a GDP szintje alacsony,
- nagy a munkanélküliség,
- jelentősek a kihasználatlan kapacitások.
Az élénkítő monetáris politika kezdő lépését a jegybank teszi meg. Ő határozza meg a
feltételeket, a kereskedelmi bankok a feltételek megváltozásának függvényében reagálnak a
jegybanki folyamatokra. Ebben a helyzetben a jegybank csökkentheti a kötelező tartalékot,
visszavásárolhatja a kormány értékpapírjait, csökkentheti a refinanszírozási kamatlábat stb.
A tartalékráta csökkentése növelheti a pénzforrásokat, az állampapírok felvásárlása
ugyanehhez az eredményhez vezethet. A források növekedése megsokszorozódva
jelentkezik a gazdaság pénzkínálatánál. Az olcsóbb forrásszerzés élénkíti a beruházási
kedvet, mely növeli a foglalkoztatottságot, ezzel együtt a vásárlóerőt.
A fentiekben leírt folyamatok ellenkező előjellel zajlanak le, amennyiben a gazdaság
visszafogását célozzuk meg.
Tételezzük fel, hogy a gazdaság inflációs állapotában a kibocsátás viszonylag magasabb
növekedése esetén a növekedés ütemének visszafogását valamint az infláció
visszaszorítását szeretnénk monetáris eszközökkel elősegíteni. A restrikció a pénz
mennyiségének csökkenését a banki likviditás csökkentésével indítja el. Eszközként
használható pl. a kötelező tartalékráta növelése. A tartalékráta növekedésének
eredményeként a banki források csökkennek, mely a pénzkínálat nagyobb mértékű
csökkenéséhez vezet. A banki kamatlábak növekednek, a hitelek drágábbá válnak. A
drágább hitelek a vásárlásokat visszafogja, ezáltal a makrogazdaság kereslete csökkenni
fog. A kereslet csökkenése a kibocsátás visszafogásához valamint az árszínvonal
csökkenéséhez vezet. Természetesen a szabályozás eredménye nem mindig egyértelmű. A
drágább hitel minden esetben nem jelenti a termelés visszafogását. A gazdálkodók egyéb
feltételeket is vizsgálnak (pl.: adók, piaci kilátások, profitlehetőségek) döntéseik
meghozatala előtt.
104
3. Irodalomjegyzék
Bevezetés a közgazdaságtanba II. Szerk.: Nagy András PSZF Budapest 1997
Kerekes Sándor – Szlávik János: A környezeti menedzsment közgazdasági eszközei KJK,
Budapest 1996.
Közgazdaságtan II. Szerk.: Tömpe Ferenc GATE GTK, Gödöllő 1998.
Közgazdaságtan Szerk.: Molnár József Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest 1993
Mayer Dietmar – Solt Katlin: Makroökonómia Aula Kiadó, Budapest 1999
N.Gregory Mankiw: Makroökonómia Osiris Kiadó, Budapest 2002
Paul A. Samuelson – William D.Nordhaus – Közgazdaságtan I., II., III. KJK Budapest,
1987
Robert Heilbroner – Lester Thurow: Közgazdaságról közérthetően Város FM Kft –
Windsor Kiadó, Budapest 1996
Solt Katalin: Makroökonómia TRI-MESTER Kiadó, Tatabánya 2001
www. KSH.hu