Kertész Imre: Sorstalanság

Kertész ImreSorstalanság

(Részlet)

(Részlet)

Magvető

© Kertész Imre, 1975Kertész ImreSorstalanság

Magvető Könyvkiadó és Kereskedelmi KFT.www.magveto.hu

ISBN: 978-963-14-2801-8

Készítette: eKönyv Magyarország Kft.

4

1

Ma nem mentem iskolába. Azaz mentem, de csak, hogyhazakéredzkedjem az osztályfőnökömtől. Apám levelét isátadtam neki, amelyikben „családi okokra” hivatkozva ké-relmezi a felmentésem. Kérdezte, mi volna az a családi ok.Mondtam neki, hogy apámat behívták munkaszolgálatra;akkor aztán nem is akadékoskodott tovább.

Nem haza, hanem az üzletünk felé iparkodtam. Apámúgy mondta, ott várnak. Még azt is hozzátette, igyekezzem,mert szükség lehet rám. Tulajdonképp ezért is kért el aziskolából. Vagy azért, hogy „maga mellett lásson ezen azutolsó napon, mielőtt elszakad hazulról”; mert ezt is mond-ta, bár igaz, máskor. Anyámnak mondta, úgy emlékszem,amikor reggel felhívta telefonon. Tudniillik csütörtök van,s ilyenkor meg vasárnap, szigorúan véve, anyámnak jár adélutánom. De apám a tudtára adta: – Gyurkát ma nemáll módomban átengedni hozzád –, és akkor ezzel indokol-ta. Bár meglehet, mégse. Kissé álmos voltam ma reggel,az éjszakai légiriadó következtében, s talán nem jól emlék-szem. Abban viszont biztos vagyok, hogy mondta. Ha nemanyámnak, akkor másnak.

Pár szót én is beszéltem anyámmal, már nem emlékszemrá, mit. Azt hiszem, meg is neheztelt rám, mert kicsikétröviden voltam kénytelen bánni vele, apám jelenléte mi-att: végre is, ma az ő kedvét kell néznem. Mikor már in-dulófélben voltam hazulról, még mostohaanyám is intézettnéhány bizalmas szót hozzám az előszobában, négyszem-közt. Azt mondta, reméli, hogy ezen a számunkra oly szo-morú napon az én „megfelelő viselkedésemre is számíthat”.Nem tudtam, mit mondhatnék erre, s nem is mondtam sem-mit. De talán félremagyarázta a hallgatásomat, mert akkormindjárt olyasféleképp folytatta, hogy nem az érzékenysé-gemet akarta érinteni ezzel az intelmével, ami – tudja – úgy-is fölösleges. Mert hiszen nem kétli, hogy tizenötödik esz-

5

tendőmben járó nagyfiú létemre magamtól is képes vagyokfelfogni a bennünket ért csapás súlyosságát, így fogalmaz-ta. Bólintottam. Láttam, be is éri ennyivel. Egy mozdula-tot is megindított énfelém a kezével, s már-már attól fél-tem, hogy tán meg akarna ölelni. De aztán mégse tette, ha-nem csak mélyen felsóhajtott, hosszú, reszketeg lélegzettel.Észrevettem, a szeme is megnedvesedik. Kellemetlen volt.Azután elmehettem.

Az iskolától az üzletünkig gyalogosan tettem meg az utat.Tiszta, langyos reggel volt, ahhoz képest, hogy még csaktavasz eleje van. Ki is gombolkoztam volna, de azután meg-gondoltam: a könnyű ellenszélben még visszacsapódhatnéka kabátom szárnya, s eltakarná a sárga csillagomat, aminem volna szabályos. Egynémely dologban most már kö-rültekintőbben kell eljárnom. A fapincénk itt a közelben,egy mellékutcában van. Meredek lépcső visz le a homályba.Apámat és mostohaanyámat az irodában találtam: szűk,akváriumszerűen kivilágított üvegkalicka, mindjárt a lép-cső tövében. Sütő úr is velük volt, akit még onnan isme-rek, hogy valaha a mi alkalmazásunkban állt mint könyvelő,meg annak a másik, szabad ég alatt levő raktárunknak a ke-zelője, amit közben már meg is vásárolt tőlünk. Így mond-juk legalábbis. Sütő úr ugyanis, mivel faji tekintetben őnékiteljesen rendben a szénája, nem visel sárga csillagot, s azegész csak amolyan üzleti cselfogás tulajdonképpen, ahogyén tudom, hogy őrködhessen az ottani javainkon, no meghogy ezalatt a bevételről se kelljen egészen lemondanunk.

Egy kicsit azért máshogy köszöntem neki, mint valami-kor régebben, mert hát egy bizonyos értelemben mégis-csak fölibénk kerekedett; apámék is figyelmesebbek vele.Ő viszont annál inkább ragaszkodik hozzá, hogy apámattovábbra is „főnök úrnak”, mostohaanyámat meg „dráganagyságos asszonyomnak” nevezze, mintha semmi se tör-tént volna, és a kézcsókot se mulasztja el nála soha. En-gem is a régi, tréfálkozó hangján fogadott. A sárga csillago-mat észre se vette. Utána ottmaradtam, ahol voltam, az ajtómellett állva, ők meg folytatták, amit a jöttöm miatt abba-

6

hagytak. Úgy néztem, épp valami tárgyalásukat szakíthat-tam félbe. Először nem is értettem, miről beszélnek. Egy pil-lanatra a szemem is lehunytam, mert kissé még káprázottaz odafönti napsütéstől. Azalatt apám mondott valamit, mi-re kinyitottam, Sütő úr. Barnás színezetű, kerek arcán –a keskeny bajuszkával meg a kis hézaggal az elülső két,széles, fehér foga közt – mindenütt sárgásvörös napkoron-gok ugráltak, mint fölfakadó kelések. A következő monda-tot megint apám mondta, s valami „áruról” szólt benne,amit „legjobb volna”, ha Sütő úr „rögtön magával is vin-ne”. Sütő úrnak nem volt kifogása; arra az íróasztalfiókbólapám egy csomagocskát szedett elő, selyempapírba burkol-va és zsineggel is átkötve. Akkor láttam csak, hogy milyenáruról van is szó tulajdonképpen, mivel a lapos formájárólmindjárt ráismertem a csomagra: a doboz volt benne. Adobozban meg a fontosabb ékszereink és effélék vannak.Sőt, azt hiszem, egyenesen énmiattam hívták „árunak”, ne-hogy ráismerjek. Sütő úr mindjárt az irattáskájába süllyesz-tette. Utána viszont egy kis vita kerekedett közöttük: Sü-tő úr ugyanis elővette a töltőtollát, s mindenképp „elismer-vényt” akart adni apámnak az „áruról”. Soká makacsko-dott, bár apám mondta néki, hogy „ne gyerekeskedjen”,meg hogy „köztünk nincs szükség ilyesmire”. Úgy vettemészre, Sütő úrnak igen jólesett ez. Mondta is: – Tudom én,hogy megbízik bennem, főnök úr; de hát a gyakorlati élet-ben mindennek megvan a maga rendje és formája. – Mégmostohaanyámat is segítségül hívta: – Nem igaz, nagyságosasszonyom? – De ő, fáradt mosollyal az ajkán, olyasmit mon-dott csak, hogy teljesen a férfiakra bízza ennek a kérdésneka megfelelő rendezését.

Kissé már eluntam a dolgot, mire végül mégiscsak el-tette a töltőtollát; akkor meg az itteni raktárunk ügyénkezdtek rágódni, hogy mit is tegyenek a benne levő sokdeszkával. Hallottam, apám úgy vélte, sietni kell, mielőttmég a hatóság „esetleg rátenné a kezét az üzletre”, sfölkérte Sütő urat, legyen mostohaanyám segítségére eb-ben a dologban az ő üzleti tapasztalataival és szakértelmé-

7

vel. Sütő úr, mostohaanyámhoz fordulva, mindjárt kijelen-tette: – Magától értetődik, nagyságos asszonyom. Hiszenúgyis állandó kapcsolatban leszünk, az elszámolások mi-att. – Azt hiszem, a nála levő telepünkről beszélt. Nagysoká végre búcsúzkodni kezdett. Hosszan, elborult arccalrázogatta apám kezét. Mindamellett úgy vélte, hogy „ilyenpercben nincs helye a sok beszédnek”, s ezért egyetlen bú-csúszót kíván csak apámnak mondani, ezt: – A mielőbbiviszontlátásra, főnök úr. – Apám egy kis, ferde mosollyalfelelte néki: – Reméljük, így lesz, Sütő úr. – Ugyanakkormostohaanyám kinyitotta a táskáját, egy zsebkendőt emeltki onnan, s egyenesen a szeméhez vitte. Torkában különöshangok bugyogtak. Csönd lett, s nagyon kínos volt a hely-zet, mivel olyan érzésem támadt, hogy nekem is tennem ké-ne valamit. De hirtelen ért az esemény, nem jutott semmiokos az eszembe. Láttam, Sütő urat is feszélyezi a dolog: –De nagyságos asszonyom – így szólt –, nem szabad. Komo-lyan nem. – Kissé ijedtnek látszott. Lehajolt, ráejtette szin-te a száját mostohaanyám kezére, hogy elvégezze rajta aszokásos kézcsókját. Utána mindjárt az ajtó felé iramodott:alig maradt annyi időm, hogy félreugorjam előle. Tőlem el isfelejtett elbúcsúzni. Miután kiment, még hallottuk egy ide-ig a nehéz járását a lépcsőfokok deszkáin.

Valamennyi hallgatás után apám ezt mondta: – Nohát,ennyivel is könnyebbek lettünk. – Amire mostohaanyám, ki-csikét fátyolos hangon még, megkérdezte, nem kellett vol-na-e apámnak mégiscsak elfogadnia azt a bizonyos nyugtátSütő úrtól. De apám azt felelte, hogy egy ilyen nyugtánaksemmiféle „gyakorlati értéke” sincs, azon túl, hogy még ve-szélyesebb is volna rejtegetni, mint akár a dobozt magát.S elmagyarázta néki: most mindent „egyetlen lapra kellfeltennünk”, mégpedig arra, hogy teljes mértékben megbí-zunk Sütő úrban, annálfogva, mivelhogy egyéb megoldás ami számunkra jelenleg amúgy sincsen. Arra mostohaanyámelhallgatott, de aztán megjegyezte, hogy bár igaza lehetapámnak, ő valahogy mégis biztosabban érezné magát„egy nyugtával a kezében”. Viszont nem volt képes kellő-

8

en megmagyarázni, miért. Akkor apám sürgette, lássanakmár neki a rájuk váró munkának, mivel, amint mondta, azidő halad. Az üzleti könyveket akarta ugyanis átadni né-ki, hogy nélküle is eligazodhasson bennük, s hogy az üzlet-nek ne kelljen megállnia azért, amiért ő a munkatáborbanlesz. Közben még velem is váltott pár futó szót. Kérdez-te, simán elengedtek-e az iskolából, és így tovább. Végülmondta, üljek csak le és viselkedjem csöndesen, amíg őkmostohaanyámmal el nem végzik a dolgukat, a könyvekkel.

Csakhogy ez sokáig tartott. Egy ideig próbáltam türel-meskedni, s apámra iparkodtam gondolni, pontosabban ar-ra, hogy holnap elmegy, és valószínű, soká nem fogomlátni azután; de valamennyi idő múlva belefáradtam eb-be a gondolatba, és akkor, mivel semmi egyebet se tehet-tem apámért, unatkozni kezdtem. Az üldögélés is nagyonelfárasztott, s csak azért, hogy valami változás történjen,felálltam s vizet ittam a vízcsapból. Nem szóltak semmit.Később egyszer a deszkák közé is hátramentem, kisszüksé-get végezni. Mikor visszajöttem, kezet mostam a csömpekagylójú, rozsdás mosdónál, majd utána kicsomagoltam aziskolatáskámból és megettem az uzsonnámat, s végezetülújra vizet ittam rá a csapból. Nem szóltak semmit. Visszaül-tem a helyemre. Aztán rettentően unatkoztam, még nagyonsokáig.

Már dél is megvolt, amikor följöttünk az utcára. Megintkáprázott a szemem, most meg a világosság bántotta.Apám soká bajlódott a két szürke vaslakat zárjaival,már-már az volt az érzésem, szándékosan. A kulcsokatutána mostohaanyámnak adta oda, mivel őneki többémár nem lesz szüksége rá. Onnan tudom, mert mondta.Mostohaanyám kinyitotta a táskáját, féltem, megint a zseb-kendő miatt: de csak a kulcsokat süllyesztette belé. Nagysietve útnak eredtünk. Először azt hittem, haza; de nem,előbb még bevásárolni mentünk. Mostohaanyámnak egészterjedelmes listája volt róla, mi mindenre lesz szükségeapámnak a munkatáborban. Egy részét tegnap már be isszerezte. A többinek viszont most kellett még utánajárnunk.

9

Egy kicsit kényelmetlen érzés volt velük mennem, így,hármasban, s mindhármunkon sárga csillag. Ha egyedülvagyok, a dolog szórakoztat inkább. Velük együtt viszontszinte már feszélyezett. Nem tudnám megmagyarázni, mi-ért. Később azonban már nem ügyeltem erre. Az üzletekbenmindenütt sokan voltak, kivéve abban, ahol a hátizsákotvettük: itt csak mi voltunk a vevők. A levegő egész át voltitatva a preparált vásznak orrcsavaró szagával. A boltos,elsárgult kis öregember, de villogó műfogsorral és könyök-védővel az egyik karján, meg a kövér felesége igen szívé-lyes volt hozzánk. Sokféle árucikket halmoztak elénk a pult-ra. Megfigyeltem, hogy a boltos „fiamnak” hívja az öreg-asszonyt, s mindig őt szalajtja a cikkekért. Ismerem külön-ben az üzletet, mert közel esik a lakhelyünkhöz, de ide-bent még nem jártam. Afféle sportüzlet tulajdonképpen,bár egyebet is árusítanak. Legújabban még saját gyártásúsárga csillag is kapható náluk, mert hát sárga kelmé-ben most persze nagy a hiány. (Ami nekünk kellett, arrólmostohaanyám még idején gondoskodott.) Ha jól látom, aza találmányuk, hogy valami kartonlapra van ráfeszítve aszövet, s így persze csinosabb, no meg a csillagok szárasincs oly nevetséges módon elszabva, mint ahogy némelyikotthoni készítményen látni. Észrevettem, hogy nekik ma-guknak is a saját portékájuk díszlik a mellükön. S ez olyanvolt, mintha csak azért viselnék, hogy kedvet csináljanakhozzá a vásárlóknak.

De már jött is az öregasszony az árukkal. Még előbbtörtént, hogy a boltos megkérdezte: szabad-e érdek-lődnie, vajon munkaszolgálathoz végzünk-e beszerzést?Mostohaanyám mondta az igent. Az öreg szomorúan bólin-tott. Még az elaggott, májfoltos két kezét is fölemelte, s egysajnálkozó mozdulattal roskasztotta vissza maga elé a pult-ra. Akkor mostohaanyám említette néki, hogy hátizsákravolna szükségünk, s megtudakolta, van-e. Az öreg habozott,s utána azt mondta: – Az önök számára lesz. – A feleségé-nek meg odaszólt: „Fiam, a raktárból hozz az úrnak!” Ahátizsák rögtön meg is felelt. De a boltos elszalajtotta a fe-

10

leségét még néhány egyéb tárgyért is, amit véleménye sze-rint „apám nem nélkülözhet ott, ahová megy”. Általábanigen tapintatosan és együttérzőn beszélt hozzánk, s lehe-tőleg mindig elkerülte, hogy a „munkaszolgálat” kifejezéstkényszerüljön alkalmazni. Csupa hasznavehető holmit mu-tatott, légmentesen elzárható ételcsajkát, zsebkést, sokfé-le szerszámmal a tokjában, oldaltáskát, s így tovább, ami-ket, mint említette, keresni szoktak nála „hasonló körülmé-nyek között”. Mostohaanyám a zsebkést meg is vásároltaapámnak. Nekem is tetszett. Mikor aztán mindent besze-reztünk, a boltos odaszólt a feleségének: „Kassza!” Amireaz öregasszony, fekete ruhába bújtatott, lágy testével nagynehezen benyomakodott a kasszagép és egy kipárnázott ka-rosszék közé. A boltos egészen az ajtóig elkísért. Ott aztmondta, hogy „legyen máskor is szerencséje”, majd bizal-masan apámhoz hajolva, halkan még hozzátette: „Úgy, aho-gyan mi gondoljuk: uraságod meg én.”

Most végre már csakugyan hazafelé tartottunk. Egy nagybérházban lakunk, a tér közelében, ahol a villamosmegállóis van. Már az emeleten jártunk, amikor mostohaanyámnakeszébe jutott: elfeledte beváltani a kenyérjegyet. Nekemkellett visszamennem a pékhez. Egy kis sorállás után jutot-tam csak be az üzletbe. Először a szőke, nagy mellű fele-séghez kellett járulnom: ő vágta le a kenyérjegy megfelelőkockáját, s aztán tovább, a pékhez, aki a kenyeret mérte.Nem is felelt a köszönésemre, mivel a környéken köztudottdolog róla, hogy nem szíveli a zsidókat. Ezért is lökött odapár dekával kevesebb kenyeret. Viszont azt is hallottam,hogy így marad néki több fölöslege a fejadagokból. És vala-hogyan, a mérges pillantásából meg az ügyes mozdulatából,abban a percben egyszerre meg is értettem a gondolatme-nete igazságát, amiért nem is lehet szívelnie a zsidókat: ak-kor ugyanis az a kellemetlen érzése lehetne, hogy becsapjaőket. Így azonban a meggyőződése szerint jár el, s egy esz-me igazsága kormányozza a cselekvését, ami már viszont –beláttam – egészen másvalami lehet persze.

11

Siettem haza a péktől, mivel igen éhes voltam már,s ezért épp csak egy szóra voltam hajlandó megállniAnnamáriával: ahogy nekivágtam a lépcsőknek, ő ugyan-akkor szökdécselt lefelé. A mi emeletünkön, Steinerék-nél lakik, akikkel meg az öreg Fleischmannéknál szoktunktalálkozni, újabban minden este. Régebben nemigen vet-tünk tudomást a szomszédságról: de hát most kiderült, azo-nos a fajtánk, s ez megkíván egy kis esti nézetcserét a kö-zös kilátások ügyében. Mi ketten addig másról szoktunk be-szélgetni, s így tudtam meg, hogy Steinerék tulajdonképpencsak a nagybátyja meg a nénikéje: válnak ugyanis a szülei, sminthogy ez ideig még nem tudtak egyezségre jutni fölötte,azért döntöttek úgy, hogy inkább itt legyen, ahol egyikük-nél sincs. Azelőtt nevelőintézetben volt, ugyanezért, mintkülönben régebben én is. Ő is tizennégy éves, körülbelül.Hosszú nyaka van. A sárga csillagja alatt már mell kezddomborodni néki. Szintén a pékhez küldték. Azt is tudnikívánta: nincs-e kedvem délutánra egy kis römizéshez, né-gyesben, vele és a két nővérrel? Ezek meg a fölöttünk lévőemeleten laknak. Annamária barátságot tart velük, de éncsak futólag ismerem őket, a folyosóról meg a légoltalmipincéből. A kisebbik még csak úgy tizenegy-tizenkét évesformának látszik. A nagyobbik, mint Annamáriától tudom,ővele egyidős. Némelykor, ha épp az udvari szobánkban va-gyok, szoktam is látni őt el- vagy hazasietni, szemben a fo-lyosón. Párszor a kapualjban is szembetalálkoztam már ve-le. Gondoltam, most így akkor közelebbről is megismerhet-ném: lett volna kedvem hozzá. De ugyanabban a pillanatbanapám is eszembe jutott, s mondtam a lánynak: ma nem, mi-vel behívták apámat. Akkor ő is mindjárt emlékezett, hogyodahaza, a bácsijától hallott már apám ügyéről. Ezt az ész-revételt tette: – Persze. – Egy kicsikét hallgattunk. Aztánmegkérdezte: – És holnap? – De én azt mondtam neki: –Inkább holnapután. – S még ehhez is mindjárt hozzátettem:– Talán.

12

Amikor hazaértem, apámat és mostohaanyámat már azasztalnál találtam. Mialatt a tányérommal foglalatoskodott,mostohaanyám megkérdezte: éhes vagyok-e? Azt mond-tam: – Rettentően –, hirtelenjében nem gondolva egyébre,s mert hát csakugyan így állt a helyzet. Meg is rakta atányéromat, de már a magáéra alig vett valamit. Nem is én,hanem apám vette észre, s kérdezte tőle: miért? Valahogyúgy válaszolt, hogy jelen pillanatban a gyomra képtelen vol-na bármilyen ételnek is a befogadására, s akkor már magamis mindjárt láttam a hibámat. Igaz, apám helytelenítette acselekvését. Azzal érvelt, nem szabad elhagynia magát, éppmost, mikor az ő erejére és kitartására van a legnagyobbszükség. Mostohaanyám nem válaszolt, de hallottam vala-mit, s amikor felpillantottam, láttam is, mit: sírt. Megintigen kínos volt, igyekeztem csak a tányéromba nézni. Mégisészrevettem apám mozdulatát, amint a keze után nyúlt. Egyperc múlva azt hallottam, hogy nagy csendben vannak, s mi-kor vigyázva megint rájuk tekintettem, kéz a kézben ültek,és erősen nézték egymást, olyan módon, mint egy férfi megegy nő. Ezt sohasem szerettem, s most is feszélyezett. Pedighát alapjában egész természetes a dolog, azt hiszem. Még-se szeretem. Nem tudom, miért. Mindjárt könnyebb volt,amikor újra beszélgetni kezdtek. Sütő úr is megint szóbakerült, röviden, s persze a doboz meg a másik telepünk: hal-lottam, apámat megnyugtatta, hogy legalább ezeket, ahogymegjegyezte, „jó kezekben tudja”. Mostohaanyám is oszto-zott vele ebben a megnyugvásában, bár futólag ismét szó-ba hozta a „biztosítékok” ügyét, olyan formában, hogy azokcsakis a bizalmi szón alapulnak, s hogy nagy kérdés, vajonelegendő-e az ilyesmi. Apám vállat vont, és azt válaszolta,hogy nemcsak az üzleti életben, hanem „az élet többi te-rületein” sincs többé biztosíték semmire. Mostohaanyámegy felszakadó sóhajjal tüstént egyetértett vele: már bánta,hogy említést tett a dologról, s kérte apámat, ne beszél-jen így, ne gondoljon ilyesmire. De akkor meg arra gondolt,hogy miképp lesz képes mostohaanyám megbirkózni a reáháruló nagy gondokkal, ilyen súlyos idők közepette, őnélkü-

13

le, egyedül: de mostohaanyám azt felelte, nem lesz egyedül,hiszen itt állok mellette én. Mi ketten – így folytatta – majdvigyázunk egymásra addig, míg apám újra vissza nem térközénk. S engem is megkérdezett, felém fordítva és kisséféloldalt hajtva a fejét: így lesz-e vajon? Mosolygott, de köz-ben reszketett azért az ajka. Azt mondtam neki: így. Apámis rám nézett, szelíd volt a szeme. Valahogy megkapott ez,s hogy megint tegyek érte valamit, eltoltam magam elől atányérom. Észrevette, s kérdezte, miért tettem. Azt mond-tam: – Nincs étvágyam. – Láttam, jólesik neki: végigsimította fejemen. S ettől az érintéstől a mai napon most előszörfojtogatta valami az én torkomat is; de nem sírás, hanemvalami émelygésféle. Szerettem volna, ha apám már nemlenne itt. Igen rossz érzés volt, de hát oly tisztán éreztem,hogy nem gondolhattam róla semmi mást, és egész össze-zavarodtam abban a percben. Mindjárt utána már tudtamvolna sírni, de nem volt időm rá, mivel jöttek a vendégek.

Mostohaanyám már az előbb szólt róluk: csak alegszűkebb család jön – így mondta. S apám valamilyenmozdulatára hozzátette: – De hiszen el akarnak búcsúz-ni tőled. Ez csak természetes! – S már szólt is a csen-gő: mostohaanyám nővére jött meg és a mamája. Hamaro-san apám szülei, nagyapám és nagyanyám is megérkeztek.Nagyanyámat sietve mindjárt a kanapéra ültettük, mertővele az a helyzet, hogy még a nagyítólencse vastagságúszemüvegén keresztül is alig lát valamit, s legalább ilymértékben süket is. De azért szeretne részt venni és se-gédkezni a körötte folyó eseményekben. Olyankor azutánsok munka van vele, egyfelől mert folyton a fülébe kellkiabálni, hol tartanak a dolgok, másfelől viszont ügyesenmegakadályozni, hogy beléjük is avatkozzon, mert hát csakzavart támasztana a ténykedése.

Mostohaanyám mamája kúpforma, harcias kalapban ér-kezett, karimával: elöl egy toll is volt rajta, keresztben. Ha-marosan levette azonban, s akkor előtűnt a szép, ritkás, hó-fehér haja, a vékony fonatú, csenevész kontyával. Keskeny,sárga arca van, két nagy, sötét szeme, a nyakáról meg két

14

hervadt bőrlebeny fityeg: valami nagyon okos, kifinomultvadászebhez hasonlít. Kissé folyton reszket a feje. Őrá ju-tott a feladat, hogy apám hátizsákját becsomagolja, mint-hogy az efféle munkákat ő igen érti. Rögtön dologhoz islátott, a lista szerint, amit mostohaanyám nyújtott néki át.

Mostohaanyám nővérének azonban már semmi hasznátse vehettük. Sokkal idősebb mostohaanyámnál, és minthanem is a testvére volna: kicsi, kövérkés, és olyan az ar-ca, mint egy csodálkozó bábué. Rengeteget fecsegett, sírtis, és mindenkit megölelt. Én is csak nehezen szabadul-hattam a lágy tapintású, púderszagú melléről. Amikor le-ült, testének minden húsa ráomlott a kurta combjaira. Éshogy a nagyapámról is szóljak: ő meg ott maradt, állva, anagyanyám kanapéja mellett, s türelmes, rezzenetlen arc-cal hallgatta a panaszait. Először apám miatt sírdogált; ha-nem ezt a gondját idővel a saját bajai kezdték feledtetni vé-le. A fejét fájlalta, s a zúgásról és morajlásról panaszkodott,amit a vérnyomása idéz elő a fülében. Nagyapám megszok-ta már: nem is válaszolt neki. Viszont el se mozdult mellőle,végig. Egyszer se hallottam megszólalni, de ahányszor ar-rafelé esett a pillantásom, mindig ott láttam, ugyanabbana sarokban, ami lassanként elhomályosult, ahogy a délutánelőrehaladt: már csak a csupasz homlokára s az orránakgörbületére jutott valami sárgás, tompa fény, míg a sze-me gödre meg arcának alsó fele az árnyékba süppedt. Scsak apró szemének villogásán látszott, hogy azért mindenmozgást követ a szobában, észrevétlen.

Azonfölül megjött még mostohaanyámnak egy unoka-nővére, a férjével. Ezt Vili bácsinak szólítom, mivel eza neve. Valami könnyű hiba van a járása körül, emiattvisel az egyik lábán vastagabb talpú cipőt, viszont en-nek köszönheti azt a kiváltságát is, hogy őnéki nem kellmunkatáborba mennie. Körteforma feje van, fölül széles,domború és kopasz, az orcáinál s az álla felé pedig véko-nyabb. Tisztelik a véleményét a családban, mert mielőttmég lóversenyirodát nyitott volna, újságírással is foglalko-zott. Most is rögtön érdekes hírekről kívánt beszámolni,

15

amiket „bizalmas forrásból” nyert és „abszolút hitelesek-nek” nevezett. Beleült egy karosszékbe, s a rossz lábát me-reven előrenyújtva, a kezét meg száraz zörejjel egymáshozdörzsölgetve a tudtunkra adta, hogy hamarosan „gyöke-res fordulat várható a helyzetünkben”, minthogy „titkostárgyalások” indultak meg rólunk „a németek és a szövet-séges hatalmak közt, semleges közvetítéssel”. A németekugyanis, ahogy Vili bácsi elmagyarázta, „ma már maguk isfelismerték reménytelen helyzetüket a frontokon”. Az volta nézete, hogy mi, „Budapest zsidósága”, valósággal „ka-póra jöttünk” nékik abban a törekvésükben, hogy „előnyö-ket csikarjanak ki bőrünkön a szövetségesektől”, akik per-sze meg is tesznek majd értünk minden lehetőt; s itt meg-említett egy őszerinte „fontos tényezőt”, amit még újságíró-tapasztalatából ismert, s amit „a világ közvéleményének”hívott; úgy mondta, hogy ezt az utóbbit „megrázták” a ve-lünk történő események. Az alku persze kemény – így foly-tatta –, s épp ez a magyarázata az ellenünk való intézkedé-sek pillanatnyi súlyosságának; de hát ezek csupán termé-szetes folyományai „a nagy játszmának, amelyben mi egyelképesztő arányú nemzetközi zsarolási manőver eszközeivagyunk tulajdonképpen”; mondta azonban, hogy ő, aki jóltudja azt is, ami ezalatt a „színfalak mögött történik”, mind-ezt elsősorban „látványos blöffnek” nézi csupán, a maga-sabb ár elérése érdekében, és csak egy kis türelmet kérttőlünk, amíg „az események kibontakoznak”. Amire apámmegkérdezte tőle, vajon várható-e holnapra ez, vagy pedigtekintse a maga behívóját is „csupán blöffnek”, sőt talán else menjen a munkatáborba holnap. Erre kicsikét zavarbajött. Azt felelte: – No nem, persze nem. – Mondta azonban,hogy ő egész nyugodt afelől, hogy apám hamarosan újra itt-hon lesz. – A tizenkettedik órában vagyunk – így szólt, egyrea kezét dörzsölgetve. S még azt is hozzátette: – Bár olyanbiztos lettem volna akármelyik tippemben, mint ebben, ak-kor most nem egy sóher lennék! – Még folytatni akarta, demostohaanyám meg a mamája épp végzett a hátizsákkal, sapám fölkelt a helyéről, hogy kipróbálja a súlyát.

16

Utolsónak mostohaanyám legidősebb bátyja, Lajos bácsiérkezett. Ő valami igen fontos tisztséget tölt be acsaládunkban, bár egész pontosan meghatározni nemtudnám, milyet. Mindjárt négyszemközt kívánt beszélniapámmal. Az volt a megfigyelésem, hogy apámat idegesí-ti ez, s bár igen tapintatos formában, de azon van, hogyhamar végezzen vele. Akkor meg váratlanul engemet vettmunkába. Azt mondta, hogy szeretne velem „elbeszélget-ni egy kicsit”. Magával cipelt a szobának egy elhagyatottsarkába, s odaállított egy szekrényhez, szembe magával.Azzal kezdte, hogy mint tudom, apám holnap „elhagy ben-nünket”. Mondtam, hogy tudom. Akkor azt akarta hallani,fog-e hiányozni számomra a jelenléte. Azt válaszoltam, mi-alatt kissé idegesített a kérdése, hogy: – Természetesen. – Smert ezt kevésnek találtam valahogyan, rögtön meg is tol-dottam még: – Nagyon. – Amire egy ideig csak hosszasanbólogatott, panaszos arckifejezéssel.

Utána viszont pár érdekes és meglepő dolgot tudtammeg tőle. Azt például, hogy életemnek egy bizonyos korsza-ka, amit „a gondtalan, boldog gyermekéveknek” mondott,ezzel a mai, szomorú nappal immáron lezárul számomra.Bizonyára – mondta – ilyen formában még nem is gondol-tam erre. Beismertem: nem. De bizonyára – így folytatta –azért mégse okoznak nekem különösebb meglepetést a sza-vai. Megint azt mondtam: nem. Akkor a tudomásomra hoz-ta, hogy apám távoztával mostohaanyám támasz nélkül ma-rad, s bár a család „rajtunk fogja tartani a szemét”, még-is, a fő támasza néki ezentúl én leszek. Bizony – mondta –,idő előtt kell majd rájönnöm arra, hogy „mi a gond és mi alemondás”. Mert hát nyilvánvaló, hogy ezentúl nem mehetmajd olyan jól a sorom, mint eddig – s ezt nem is kívánja tit-kolni előttem, mivel „felnőtt módján” beszél velem. – Mostmár – így szólt – te is a közös zsidó sors részese vagy –, majdbővebben is kitért erre, megemlítve, hogy ez a sors „évez-redek óta tartó szakadatlan üldöztetés”, amelyet azonban azsidóknak „belenyugvással és áldozatos türelemmel kell fo-gadniok”, minthogy azt Isten mérte reájuk a hajdani bűneik

17

miatt, s épp ezért csak Őtőle várhatják a kegyelmet is; Őviszont addig azt várja tőlünk, hogy ebben a súlyos helyzet-ben mindnyájan helytálljunk, azon a helyen, amelyet Ő je-lölt ki számunkra, „erőnk és képességeink szerint”. Nekempéldául – így tudtam meg tőle – a családfő szerepében kellhelytállanom a jövőben. És megtudakolta, érzek-e magam-ban erőt és felkészültséget ehhez. Bár nem értettem egészpontosan az idevezető gondolatmenetét, különösen, amit azsidókról, a bűnükről meg az Istenükről mondott, mégis, va-lahogyan megfogtak a szavai. Azt mondtam hát: „igen”. Elé-gedettnek látszott. Helyes, mondta. Mindig is tudta, hogyértelmes fiú vagyok, aki „mély érzelmekkel és komoly fele-lősségtudattal” rendelkezem; s a sok csapás közt ez bizo-nyos mértékig vigaszt jelent néki – mint a szavaiból kide-rült. S most ujjaival, amiket külső oldalukon szőrcsomók, abelsőn pedig könnyű nyirok lepett, az államnál fogva föle-melte az arcomat, és halk, kissé remegő hangon így szólt:– Apád nagy útra készül. Imádkoztál érte? – Volt a tekinte-tében valami szigorúság, s talán ez ébresztette föl bennemegy mulasztás kínos érzését apám iránt, mert hát magam-tól erre bizony nem gondoltam volna. Most viszont, hogyfölkeltette bennem, egyszer csak tehernek kezdtem érezni,mint valami tartozást, s hogy szabaduljak ettől, megvallot-tam néki: – Nem. – Gyere velem – mondta.

Az udvari szobánkba kellett átkísérnem. Itt imádkoztunk,néhány vedlett, használaton kívüli bútordarab körében. La-jos bácsi először is kerek, selymes fényű, kis fekete sapkátillesztett fejének arra a hátsó pontjára, ahol apró tisztástképez a gyérülő, szürke haja. Nekem is magammal kelletthoznom az előszobából a sapkámat. Akkor még egy feketekötésű, piros szegélyes könyvecskét szedett elő a kabátjabelsejéből, a felső zsebéből meg a szemüvegét. Azután belé-fogott az imádság fölolvasásába, nekem pedig utána kellettmondanom a szövegből mindig annyit, amennyivel előttemjárt. Először jól ment, hamarosan azonban kezdtem ebbe amunkába beléfáradni, s némileg az is zavart, hogy egy szótse értettem abból, amit Istennek mondtunk, mivel Őhozzá

18

héberül kell fohászkodnunk, én viszont ezt a nyelvet nemismerem. Így aztán, hogy mégis követni tudjam, egyre La-jos bácsi szájmozgására kényszerültem figyelni, úgyhogy azegészből tulajdonképp csak ezeknek a nedvesen vonagló,húsos ajkaknak a látványa meg egy idegen nyelv értelmet-len zöreje maradt végül meg bennem, amit mi magunk mor-moltunk. No meg egy kép, amit Lajos bácsi válla fölött, azablakon keresztül láttam: a nagyobbik nővér épp akkor si-etett végig a mi emeletünk fölött függő, szemközti folyo-són, a lakásuk irányába. Azt hiszem, meg is zavarodtam egycsöppet a szövegben. De hát az ima végeztével Lajos bácsielégedettnek látszott, és olyan kifejezés volt az arcán, hogymár-már magam is úgy éreztem: csakugyan, intéztünk va-lamit apám ügyében. S valóban, ez végül is jobb volt persze,mint előbb, azzal a bizonyos terhes és követelő érzéssel.

Visszatértünk az utcai szobába. Bealkonyult. A légoltalmipapirossal beragasztott ablaktáblákat rácsuktuk az odakintkéklő, párás tavaszi estére. Egész beszorultunk a szobábaezzel. Már fárasztott a zsivaj. A cigaretták füstje is marnikezdte a szemem. Sokat kellett ásítanom. Mostohaanyámmamája megterítette az asztalt. A vacsoránkat ő magahozta nekünk, a nagy kézitáskájában. Húst is beszerzetthozzá, a feketepiacról. Ezt még előbb, az érkeztekor be-szélte el. Apám ki is fizette akkor néki, a bőrtárcájából.Már mindnyájan a vacsoránál ültünk, amikor egyszer csakbeállított még Steiner és Fleischmann bácsi. Ők is apámtólakartak elbúcsúzni. Steiner bácsi mindjárt azzal kezdte,hogy „senki se zavartassa magát”. Azt mondta: – Stei-ner vagyok, tessenek csak ülve maradni. – Lábán mostis a foszladozó papucs, nyitott mellénye alól elődomboro-dott a hasa, s a szájában is ott volt az örökös, rossz sza-gú szivarcsonk. Nagy, vörös feje van, amin furcsán hata gyermekesen elválasztott frizurája. Fleischmann bácsiegész elveszett mellette, mert ő meg apró, igen gondo-zott külsejű, s fehér haja, szürkés színű bőre, bagolyszerűszemüvege és kissé mindig aggodalmas kifejezésű arcavan. Szótlanul hajlongott Steiner bácsi oldalán, s az ujja-

19

it tördelte, mintegy mentegetőzve, szinte úgy látszott, Ste-iner bácsi miatt. Ebben azonban nem vagyok bizonyos. Akét öreg elválaszthatatlanul összetart, habár örökös köz-tük a vita, mert nincs oly kérdés, amelyben egyetértené-nek. Egymás után kezet szorítottak apámmal. Steiner bácsia hátát is megveregette. „Öregfiúnak” nevezte, és azt arégi tréfáját is elsütötte: – Hát csak le a fejjel és soseveszítsük el a csüggedtségünket. – Mondta még – amireFleischmann bácsi is igen bólogatott –, hogy rám meg a„fiatalasszonyra” (ahogy mostohaanyámat hívta) továbbrais gondot viselnek majd. Apró szemével pislogott. Utánaa hasához húzta és megölelte apámat. Mikor elmentek,minden belefulladt az étkezőeszközök csörgésébe, a be-szélgetés morajába, az ételek meg a vastag dohányfüstpárájába. Már csak egy-egy arc vagy mozzanat összefüg-géstelen töredéke jutott el hozzám, mintegy kiválva a köröt-tem levő ködből, kiváltképpen mostohaanyám mamájánakreszketeg, sárga, csontos feje, ahogyan minden tányérrólgondoskodik; aztán Lajos bácsi tiltón maga elé meredőkét tenyere, amint nem kér a húsból, mivel az disznóbólvaló, és tiltja a vallás; mostohaanyám nővérének pufókorcái, mozgó állkapcsa és könnyező szeme; majd váratlanulVili bácsi csupasz koponyája emelkedett rózsaszínűen alámpa fénykörébe, s hallottam újabb, bizakodó fejtegeté-sének a foszlányait; továbbá emlékszem még Lajos bácsiünnepélyes, néma csöndben fogadott szavaira, amikbenIsten segítségét kérte abban a tárgyban, hogy „hamaro-san ismét a családi asztalnál ülhessünk mindannyian, bé-kében, szeretetben, egészségben”. Apámat alig-alig láttam,és mostohaanyámból is csak annyi jutott el hozzám, hogyigen sokat és figyelmesen törődtek vele, szinte többet,mint apámmal, meg hogy egyszer fájt a feje, s néhányanfaggatták, nem óhajt-e tablettát vagy borogatást; de egyi-ket se kérte. Szabálytalan időközönként viszont föl kellettfigyelnem nagyanyámra, hogy mennyit volt útban, hogyminduntalan vissza kellett vezetni a kanapéjához, a sokpanaszára meg a semmit se látó szemére, amit a vastag,

20

könnyektől lepett, bepárásodott nagyítóüveg olyannak mu-tatott, mint két különös, verítéket kiválasztó rovart. Aztán,egy bizonyos pillanatban mindenki fölkelt az asztaltól. Ak-kor kezdődött el a végső búcsúzkodás. De nagyanyám ésnagyapám külön, valamivel mostohaanyám családja előtttávozott. S ennek az egész estének talán a legkülönö-sebb élménye maradt számomra nagyapámnak az egyet-len tette, amivel észrevétette magát: mikor az éles, kicsinymadárfejét egyetlen pillanatra, de egészen vadul, eszte-len módon szinte, apám kabátjához tapasztotta, a mellén.Egész, görcsbe húzott teste megvonaglott. Utána gyorsaniparkodott kifelé, nagyanyámat a könyökénél vezetve. Min-denki utat nyitott nékik. Azután többen engem is megölel-tek, és szájak tapadós nyomát éreztem az arcomon. Végrehirtelen csönd lett, mivel mindnyájan elmentek.

S akkor még én is búcsút vettem apámtól. Vagy inkábbő éntőlem. Nem is tudom. A körülményekre se emlék-szem pontosan; apám kimehetett a vendégekkel, mertegy darabig magam maradtam a vacsora roncsaival borí-tott asztalnál, s csak arra riadtam föl, hogy apám vissza-tért. Egyedül volt. Tőlem kívánt elbúcsúzni. Holnap haj-nalban erre már nem lesz idő – így mondta. Nagyjábólő is olyasmiket sorolt elő a felelősségemről meg a fel-nőtté válásomról, amiket Lajos bácsitól hallottam máregyszer ezen a délutánon, csak Isten nélkül, nem olyanszép szavakkal, és sokkal rövidebben. Anyámat is meg-említette: úgy vélte, ő most talán megpróbál majd en-gem „magához csábítani hazulról”. Láttam, ez a gondo-lat igen aggasztotta. Ők ketten ugyanis sokáig tusakod-tak egymással a birtoklásom ügyében, míg végül a bíróságítélete apámnak kedvezett: most aztán, s ezt érthetőnekis találtam, nem akarhatta elveszíteni a rám való jogát,csupán a hátrányos helyzete folytán. De nem a törvény-re, hanem az én belátásomra hivatkozott, s a különbség-re mostohaanyám közt, aki „meleg, családi otthont te-remtett” számomra, meg anyám közt, aki viszont „elha-gyott” engem. Figyelni kezdtem rá, mivel erről a részletről

21

anyámtól másként értesültem: őszerinte meg apám volt ahibás. Ezért is kényszerült másik férjet választani magának,egy bizonyos Dini (valójában Dénes) bácsit, aki külön-ben épp a múlt héten ment el, szintén a munkatáborba.De hát pontosabbat valójában sohase sikerült megtud-nom, s apám most is mindjárt újra visszakanyarodottmostohaanyámhoz, megemlítve: néki köszönhetem, hogykikerültem az internátusból, és hogy az én helyem „itthonvan, őmellette”. Soká beszélt még róla, s most már sejtet-tem, mostohaanyám miért nincs jelen a szavainál: biztosanfeszélyezték volna. Engem viszont fárasztani kezdtek némi-leg. S már nem is tudom, mit ígértem meg apámnak, mikorezt kívánta tőlem. A következő percben azonban egyszerrecsak a karjai közt találtam magam, s a szorítása váratlanulés valahogy fölkészületlenül ért, a szavai után. Nem tu-dom, ettől eredtek-e meg a könnyeim, vagy egyszerűen a ki-merültségtől, vagy pedig tán, mert mostohaanyám legelső,reggeli figyelmeztetése óta készültem rá valahogyan, hogyebben a bizonyos pillanatban föltétlenül el kell hogy ered-jenek: de bármiért is, mégiscsak jó, hogy így történt, s úgyéreztem, apámnak is jólesett, hogy láthatta. Akkor aztán le-feküdni küldött. Igen fáradt is voltam már. De – gondoltam– mégis, legalább egy szép nap emlékével bocsáthattuk amunkatáborba szegényt.