Fikciók

Az elágazó ösvények kertje

TLÖN, UQBAR, ORBIS TERTIUS

I

Egy tükör és egy lexikon találkozásának köszönhetem Uqbar fölfedezését. A tükör Ramos Mejíában,egy Gaona utcai villa előszobájának a végében nyugtalankodott; a lexikon csalárdul azt a címet viseli,hogy The Anglo-American Cyclopaedia (New York, 1917), pedig csak az 1902-es EncyclopaediaBrirannica szó szerinti és ráadásul ügyetlen utánnyomása. Úgy öt esztendeje történt a dolog. Aznapeste nálam vacsorázott Bioy Casares, és jól belefeledkeztünk a beszélgetésbe: arról volt szó, hogyírunk egy regényt, első személyben, de úgy, hogy az elbeszélő elhallgasson vagy elferdítsen bizonyostényeket, itt-ott ellentmondásba is keveredjen, és ebből néhány - nagyon kevés - olvasó kitalálhassonvalami borzalmas vagy köznapi valóságot. Az előszoba távoli végéből a tükör csak lesett bennünket.Rájöttünk (öreg éjszaka óhatatlanul rájön az ember), hogy valami szörnyűséges van a tükrökben.Akkor Bioy Casares megemlítette, hogy az egyik uqbari eretnek szerint utálatos a tükör és aközösülés, mert szaporítja az embert. Megkérdeztem tőle, hogy kitől származik ez az emlékezetesmondás, és azt válaszolta, hogy az Anglo-American Cyclopaedia közli az Uqbarról szóló cikkében. Avillában (melyet bútorozottan béreltünk) megvolt a szóban forgó mű. A XLVI. kötet utolsó lapjain egyszócikk Uppsalával foglalkozott; a XLVII.-nek az első lapjain pedig az Urál-altaji nyelvek-rőlolvashattunk, de Uqbarról egyetlen szót se találtunk. Bioy kissé zavarban volt, megnézte amutatóköteteket. Minden elképzelhető írásmódot fellapozott - Ukbar, Ucbar, Ooqbar, Ookbar,Oukbahr -, de mindenütt hiába kereste... Távozóban még azt mondta, hogy Uqbar valami iraki vagykis-ázsiai tartomány. Bevallom, kissé kényszeredetten vettem tudomásul. Gyanakodtam, hogyhamarjában Bioy csak úgy kitalálta ezt a seholországot és azt a névtelen eretneket, és szerényenmásnak tulajdonított egy mondást. Justus Perthes egyik atlaszát is hiába böngésztem, és ez csakigazolta kétségeimet.

Másnap Bioy felhívott Buenos Airesből. Közölte, hogy ott a szeme előtt az Uqbarról szóló cikk, alexikon XLVI. kötetében. Az eretnek neve nincs benne, de a tanítását ismerteti, mégpedig majdnemszó szerint ugyanúgy, ahogy ő mondta, jóllehet irodalmilag - talán - magvasabban. Ő úgy emlékezett:Copulation and mirrors are abominable. A lexikon meg így írta: "Az egyik ilyen gnosztikus szerintcsak látszat vagy (pontosabban) szofizma a látható világegyetem. Utálatos a tükör és az apaság(mirrors and fatherhood are abominable), mert szaporítják és kiterjesztik a világegyetemet." Aztmondtam neki, és ez volt a tiszta igazság, hogy magam is látni szeretném azt a cikket. Pár nap múlvael is hozta. Nem kis meglepetésemre, mert Ritter Erdkundé-jának tüzetes térképészeti mutatójában alegcsekélyebb nyoma se volt Uqbar nevének.

Bioy csakugyan az Anglo-American Cyclopaedia XLVI. kötetét hozta magával. Borítólapján és agerincén ugyanaz a betűrendjelzés volt, mint a mi példányunkon (Tor-Ups), de 917 oldal helyett 921oldalból állt. Ez a négy többletoldal tartalmazta az Uqbarról szóló cikket, amely (mint bizonyáraészrevette az olvasó) nem volt feltüntetve a betűrendjelzetben. Később megállapítottuk, hogy nincsmás különbség a kötetek közt. Mind a kettő (azt hiszem, már említettem) a tizedik EncyclopaediaBritannica utánnyomása. Annyi a könyvárverés, Bioy egy olyan alkalommal vásárolta a magapéldányát.

Kissé figyelmesebben is elolvastuk a cikket. Talán csak az a részlet volt meglepő benne, amit Bioy

említett. A többi nagyon is helyénvalónak tetszett, jól illett a mű általános hangjához, és(természetesen) kissé unalmas volt. Újra elolvastuk, és úgy találtuk, hogy bár gondosan van megírva,mégis van valami homályosság az egészben. A földrajzi leírásban tizennégy tulajdonnév fordult elő,de csak három volt ismerős a szövegbe valahogy felemás módon beszúrt nevek közül: Khorasszán,Örményország, Erzerum. A történelmi nevek közül csak egy: Szmerdisz, a szélhámos varázsló, akiinkább csak metaforaképpen volt megemlítve. A cikk látszólag pontosan megadta Uqbar határait, devalójában magának a tartománynak folyóira, tűzhányóira és hegyláncaira hivatkozott homályosan.Például azt olvastuk, hogy Caj Haldún síksága és az Axa folyó deltája alkotja az ország déli határát, éshogy ennek a deltának a szigetein párzanak a vadlovak. Ezt a 918. oldal elején találtuk. A történelmirészben (920. oldal) megtudtuk, hogy a XIII. századi vallásüldözések miatt a hithűek a szigetekenkerestek menedéket, ahol még ma is megvannak az obeliszkjeik, és gyakran a kőtükreik is előkerülneka földből. A Nyelv és Irodalom fejezet rövid volt. Csak egyetlen figyelemre méltó dolgot tartalmazott:azt írta, hogy az uqbari irodalom fantasztikus jellegű, és hogy eposzai, legendái sose a valóságrólszólnak, hanem két képzeletbeli tartományról, Mledzsnaszról és Tlönről... A bibliográfia négy kötetetsorolt fel; ezeket eddig nem sikerült megtalálnunk, bár a harmadik - Silas Haslam: History of the LandCalled Uqbar, 1874 - benne van Bernard Quaritch könyvkatalógusaiban.[1] Az első 1641-ben jelentmeg - Lesbare und lesenswerthe Bemerkungen über das Land Ukkbar in Klein-Asien -, és JohannesValentinus Andreä műve. Ez fontos körülmény, mert pár év múlva ismét találkoztam ezzel a névvelDe Quincey meglepő lapjain (Writings, tizenharmadik kötet), és megtudtam róla, hogy német teológusvolt, aki a XVII. század elején leírta a rózsakeresztesek képzeletbeli közösségét, amelyet azutánmások meg is alapítottak az ő előzetes elképzelései szerint.

Aznap este bementünk az Országos Könyvtárba. Hiába forgattuk a földrajzi társaságok atlaszait,katalógusait, évkönyveit, az utazók és történetírók emlékiratait: soha senki se járt Uqbarban. Bioylexikonának általános névmutatója se tartotta nyilván. Másnap Carlos Mastronardi (akinekelmeséltem a dolgot) megpillantotta az Anglo-American Cyclopaedia köteteinek fekete és aranyszínűgerincét egy könyvesboltban, a Corrientes és Talcahuano utca sarkán... Belépett, és elkérte a XLVI.kötetet. Persze, Uqbarnak az égvilágon semmi nyomát se találta.

II

Herbert Ashe-nek, a Déli Vasút mérnökének gyér és fogyatkozó emléke még most is éldegél abban azadroguéi szállodában, a terjengő lonc közt és a tükrök csalóka mélyén. Amíg élt, valószínűtlen alakvolt, mint oly sok angol; holtában már az a kísértet se maradt, aki volt. A kelletlen modorú, magasférfiú valamikor szögletesre nyírt, vörös szakállt viselt. Tudtommal gyerektelen özvegyember volt.Pár évenként rendszeresen hazajárt Angliába: egy napórát meg néhány tölgyfát látogatott (azokból afényképekből ítélve, amelyeket nekünk mutogatott). Apám afféle angol barátságot kötött vele (bár vanebben némi túlzás), amely abban áll, hogy először is kirekesztik a bizalmasságot, majd csakhamareltekintenek a társalgástól. Könyveket és újságokat cserélgettek egymással; sakkozgattak is, némacsendben... Mintha most is látnám a szálloda folyosóján, egy matematikakönyv a kezében, és néha el-elnézi az ég megismételhetetlen színeit. Egy délután a tizenkettes számrendszerről beszélgettünk(amelyben úgy írják a tizenkettőt, hogy 10). Ashe elmondta, hogy éppen mivel foglalkozik: tudom isén, milyen tizenkettes számrendszerű táblázatokat ír át hatvanas számrendszerbe (amelyben úgy írjáka hatvanat, hogy 10). Hozzátette, hogy egy norvég bízta rá ezt a munkát Rio Grande do Sulban. Márnyolc év óta ismertük, de még sose mondta, hogy arrafelé is járt... A pásztoréletről társalogtunk,capangák-ról, a guacho szó brazil etimológiájáról (egy-két öreg uruguayi még most is úgy ejti, hogygaúcho), de - az Isten bocsássa meg - egy árva szót se ejtett többet a tizenkettes számrendszerről. 1937

szeptemberében meghalt Herbert Ashe (mi nem voltunk a szállóban); értágulat, egy megpattant érokozta a halálát. Napokkal azelőtt egy pecsétes, ajánlott csomagot kapott Brazíliából. Egy nagy,nyolcadrétű könyvet. Ashe a bárban hagyta, ott találtam meg hónapok múlva. Belelapoztam, éselfogott valami enyhe, kába szédület, amit meg se próbálok leírni, mert ez nem az én érzéseim, hanemUqbar és Tlön és Orbis Tertius története. Az iszlám szerint egy éjszakán, amit úgy hívnak, hogy azÉjek Éje, sarkig kitárulnak majd az ég titkos kapui, és édesebb lesz a korsók vize; ha kitárulnánakazok a kapuk, akkor most nem érezném azt, amit akkor délután éreztem. A könyv angolul volt írva, és1001 dalból állt. Sárga bőrgerincén azokat a furcsa szavakat olvastam, amelyek a borítón is feltűntek:A First Encyclopaedia of Tlön. Vol: XI. Hlaer to Jangr. Hol, mikor adták ki, semmi nyoma. Az elsőoldalon és az egyik színes táblázatot borító selyempapír lapon ovális, kék pecsét volt ezzel a felirattal:Orbis Tertius. Két évvel azelőtt, egy kalózkiadású lexikon egyik kötetében rábukkantam egy hamisország tömör leírására; most valami becsesebb és bonyodalmasabb dologgal ajándékozott meg avéletlen. Most egy ismeretlen világ teljes történelmének terjedelmes és módszeres kivonatát tartottama kezemben, építményeivel és zűrzavaraival, ijesztő mitológiájával és nyelveinek zsibongásával,császáraival és tengereivel, ásványaival és madaraival és halaival, algebrájával és tüzével, teológiai ésmetafizikus vitáival. Minden szépen tagolva volt és összefüggött benne, oktató szándéknak vagygunyoros hangnak semmi látható jele nem mutatkozott.

A "tizenegyedik kötet", amelyről beszélek, későbbi és korábbi kötetekre is utal. Néstor Ibarra, az N. R.F. egyik, immár klasszikus cikkében azt állította, hogy nincsenek ilyen társkötetek; Ezequiel MartínezEstrada és Drieu La Rochelle, talán túlontúl diadalmasan is, megcáfolta ezt a kételyt. Tény, hogymindeddig a legszorgosabb kutatás is eredménytelen maradt. Hiába forgattuk fel mindkét Amerika ésEurópa könyvtárait. Alfonso Reyes beleunt ebbe a kicsinyes detektívrobotba, és azt javasolja, hogyfogjunk össze, lássunk munkához, és mi írjuk meg közösen a sok és vaskos hiányzó kötetet: ex ungueleonem. Félig komolyan, félig tréfásan úgy számítja, hogy egyetlen tlönista nemzedék is elég lehet afeladathoz. Ez a merész becslés az alapproblémához vezet vissza: kik találták ki Tlönt? Óhatatlan atöbbes szám, mert mindenki egyhangúan elvetette azt a föltevést, hogy egyetlen ember - egyszerényen, homályban munkálkodó, fölmérhetetlen Leibniz - találta volna ki. Úgy gondolják, hogy eza brave new world olyan emberek, csillagászok, biológusok, mérnökök, metafizikusok, költők,kémikusok, számtantudósok, moralisták, festők, földmérők titkos társaságának a műve, akiket egyismeretlen zseni irányít. Sokan vannak, akik értenek ezekhez a különféle ismeretekhez, de csakkevesen, akikben lelemény is van, és még kevesebben, akik képesek szigorú és rendszeres tervnekalárendelni ezt a leleményt. Olyan óriási tervben minden írónak csak parányi része lehet. Kezdetbenazt hitték, hogy Tlön csak puszta káosz, a képzelet felelőtlen szabadossága; ma már tudjuk, hogyegész kozmosz, és, ha ideiglenesen is, meg vannak szabva azok a belső törvények, amelyek igazgatják.Csak arra utalok, hogy a tizenegyedik kötetben olyan pontos és olyan világos rend uralkodik, hogymég látszólagos ellentmondásai is sziklaszilárd bizonyságot alkotnak, s azt tanúsítják, hogy a többikötet is létezik. A népszerű folyóiratok - bocsánatos buzgalommal - széltében ismertették Tlönhelyrajzát és állatvilágát, de én azt hiszem, hogy áttetsző tigrisei és vértornyai talán nem érdemlikmeg minden ember szakadatlan figyelmét. Én csupán mindenségfelfogásának bátorkodom néhány percfigyelmet kérni.

Hume egyszer s mindenkorra megállapította Berkeley érveiről, hogy a legcsekélyebb ellenvetést setűrik, de a legcsekélyebb meggyőző erő sincs bennük. A földre vonatkozóan teljességgel érvényes ez avélemény, de Tlönben teljességgel hamis. Ennek a bolygónak a lakói - született - idealisták. Nyelvükés nyelvük származékai - a vallás, az irodalom, a metafizika - az idealizmust föltételezik. Szerintüknem térbeli tárgyak összessége a világ, hanem egymástól független cselekedetek zagyva sorozata.

Nem térbeli, hanem folyamatos, időbeli. Tlön feltételezett Urspraché-jában, amelyből "jelenlegi"nyelvei és tájszólásai származnak, nincsenek főnevek, csak személytelen igék vannak, amelyekethatározói értékű, egytagú ragok (vagy igekötők) minősítenek. Például nincs olyan szó, amely a holdszónak felel meg, csak valami olyasféle ige van, hogy holdaz vagy holdal. Fölkelt a hold a folyófölött; ez a mondat így van: Hlör u fang axaxaxasz mlö; a szavak rendje szerint: fölfelé (upward) hátultartósfolyó holdazott. (Xul Solar röviden fordítja: fönt hátul átfolyó holdalt. Upward, behind theonstreaming it mooned.)

Az eddigiek a déli félgömb nyelveire vonatkoznak. Az északi félgömb nyelveinek (amelyekUrspraché-járól nagyon kevés adat van a tizenegyedik kötetben) nem az ige, hanem az egytagúmelléknév a főeleme. A főnév melléknévhalmozás útján jön létre. Nem azt mondják, hold, hanem azt,hogy sötét-gömbölyűn légies-világos vagy égi-halvány-narancsszínű, vagy bármi más összetétellelélnek. Az említett esetben valóságos tárgynak felel meg a melléknévhalmaz; de ez csak véletlen. Azészaki félgömb irodalma (akárcsak Meinong folyamatos világa) bővelkedik eszmei tárgyakban, egypillanat alatt állítják össze és bontják szét őket, ahogy a költői szükség kívánja. Olykor a pusztaegyidejűség határozza meg őket. Vannak tárgyak, amelyek két részből vannak összetéve, egy vizuálisés egy auditív jellegű elemből, olyanokból, mint a kelő nap színe és egy távoli madárrikoltás. Vannaksokszorosan összetett tárgyak; ezek ilyenféle részekből állnak: az úszó mellét érő napfény és víz, alehunyt szemű, remegő, rózsaszín csavargó, az az érzés, hogy elragad bennünket egy folyó vagy azálom. Ezek a másodlagos tárgyak más hasonlókkal párosulhatnak; bizonyos rövidítések segítségével,gyakorlatilag végtelen ez a folyamat. Vannak híres költemények, amelyek egyetlen óriási szóbólállnak. Ez a szó alkotja a szerző teremtette költői tárgyat. Senki sem hiszi, hogy alapjuk van afőneveknek, paradox módon éppen ezért végtelen a számuk. Tlön északi félgömbjének nyelveimindazokat a főneveket ismerik, amelyek az indoeurópai nyelvekben megvannak, és még sok mást is.

Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy 'Tlön klasszikus kultúrájában csak egyetlen tudomány van: alélektan. Az összes többi ennek van alárendelve. Említettem, hogy ennek a bolygónak a lakói olyanszellemi folyamatok sorának fogják fel a mindenséget, amelyek nem a térben, hanem egymás után, azidőben mennek végbe. Spinoza a kimeríthetetlen istenségnek tulajdonítja a kiterjedést és a gondolatot;Tlönben senki sem értené meg, hogy így egy kalap alá veszi a kettőt, hiszen az első csak bizonyosállapotokra jellemző, a második pedig a kozmosz tökéletes szinonimája. Más szóval: fel nemfoghatják, hogy tarthat időben a térbeliség. Füstfelhő tűnik fel a láthatáron, azután a lángra gyúltmező, azután a tűzvészt okozó félig égett szivar, mindezt csak az eszmetársítás egyik példájánaktekintik.

Ez a monizmus vagy teljes idealizmus érvénytelenné teszi a tudományt. Ha magyarázunk (vagymegítélünk) egy tényt, akkor összevetjük valami más ténnyel; Tlönben ez a kapcsolat az alanynak egykésőbbi állapota, amely nem érintheti vagy nem világíthatja meg a korábbi állapotát. Minden szellemiállapot végérvényes: ha csak megnevezzük is - id est, minősítjük -, máris meghamisítottuk. Ebből azkövetkeznék, hogy Tlönben nincs tudomány - sőt még okoskodás sincs. De az a paradox igazság, hogyvan, mégpedig megszámlálhatatlanul számos. Az a helyzet a bölcseletekkel, ami a főnevekkel azészaki félgömbön. Minden filozófia eleve csak dialektikus játék, Philosophie des Als Ob, és ez amegsokszorozódásukra vezetett. Rengeteg a hihetetlen - de vonzó felépítésű vagy szenzációhajhász -rendszer. A tlöni metafizikusok nem az igazságot keresik, még csak nem is a valószínűséget:meghökkentésre törekednek. Azt gondolják, hogy a metafizika a fantasztikus irodalom egyik ágazata.Tudják, hogy minden rendszer csak abban áll, hogy a mindenség minden jellemzőjét alárendeljükegyetlenegynek, közülük bármelyiknek. Még az is helytelen, hogy "minden jellemzőjét", mert a

lehetetlent föltételezi, a jelen pillanat és a múltak egyesítését. Az a többes szám is megengedhetetlen,hogy "a múltak", mert az is valami lehetetlen műveletet föltételez... Az egyik tlöni iskola egyenesentagadja az időt: úgy okoskodik, hogy a jelen meghatározatlan, hogy a jövőnek csak mint jelen idejűreménynek, a múltnak pedig csak mint jelen idejű emléknek van alapja.[2] Egy másik iskola meg azthirdeti, hogy már az egész idő eltelt, és csak egy visszafordíthatatlan folyamat kétségkívül eltorzult éscsonka emléke vagy alkonyi visszfénye az életünk. Egy másik, hogy a mindenség története - és bennea mi életünk és az életünk legapróbb részlete - egy alsóbbrendű isten irománya, amely azért készül,hogy a szerzője egyezségre jusson benne egy ördöggel. Egy másik, hogy olyan titkosírásokhozhasonlatos a mindenség, amelyekben nem minden jel számít, és csakis az a valóságos, ami mindenháromszázadik éjszaka történik. Egy másik, hogy amíg itt alszunk, ott meg ébren vagyunk, és ígyminden ember két ember.

A tlöni tanok közt egyik se kavart akkora botrányt, mint a materializmus. Némely gondolkodók úgyfogalmazták meg - inkább buzgón, mintsem világosan -, mintha valami paradoxont fejtegetnének. Egytizenegyedik századi[3] eretnek úgy akarta megkönnyíteni ennek a felfoghatatlan tételnek amegértését, hogy kitalálta a kilenc rézgaras szofizmáját, amely Tlönben éppolyan botrányos hírnévnekörvend, mint nálunk az eleai apóriák. Sok változatban ismeretes ez a "szarvasokoskodás", hol ennyi,hol annyi rézgarast vesztenek és találnak meg bennük; íme a legközönségesebb:

"Kedden X egy néptelen úton jár, és elveszít kilenc rézgarast. Csütörtökön Y négy garast talál az úton;már kissé rozsdásak a szerdai esőtől. Pénteken Z bukkan rá három garasra az úton. Péntek reggel Xkét garast talál a lakása előszobájában." Az eretnek a megkerült kilenc garas valóságosságát - id estfolyamatosságát - akarta kimutatni ezzel a történettel. "Képtelenség (állította) azt gondolnunk, hogynégy garas nem létezett keddtől csütörtökig, három meg keddtől péntek délutánig, kettő pedig keddtőlpéntek reggelig. Logikus föltennünk, hogy a három időszak minden pillanatában léteztek, ha valamititokzatos és embereknek fölfoghatatlan módon is."

A tlöni nyelv képtelen volt megfogalmazni ezt a paradoxont; a legtöbben meg se értették. Akik a józanész mellett kardoskodtak, eleinte csak a történet hitelességét vonták kétségbe. Azt hajtogatták, hogynem más, csak szóbűvészkedés, és két olyan újsütetű szó vakmerő alkalmazásán alapul, amelyet nemszentesített a közhasználat, és amely minden következetes gondolkodással ellenkezik: a talál és azelveszít ige petitio principii-t foglal magában, mert eleve föltételezi a kilenc első garas és az utóbbiakazonosságát. Arra hivatkoztak, hogy minden főnév (ember, garas, csütörtök, szerda, eső) csakmetaforikus értéket képvisel. Rámutattak arra a csalárd fordulatra, hogy már kissé rozsdásak a szerdaiesőtől, mert előre felteszi, amit bizonyítani akar: hogy kedd és csütörtök közt is megvolt az a négygaras. Azt fejtegették, hogy más dolog az egyenlőség, és megint más az azonosság, ésmegfogalmaztak valami reductio ad absurdum-félét, azt a föltételes esetet, hagy kilenc ember kilencegymás utáni éjszakán valami heves fájdalmat érez. Nem volna nevetséges - kérdezték -, ha aztállítaná valaki, hogy az a fájdalom ugyanaz a fájdalom?[4] Csak az a kárhozatos szándék vezérelte aztaz eretneket - mondták -, hogy a lét isteni rangjára emeljen néhány pénzdarabot, és hogy hol tagadja,hol meg nem tagadja a többességet. Azzal érveltek, hogy ha az egyenlőség azonossággal is jár, akkorugyanúgy azt is el kellene ismernünk, hogy csak egy garas az a kilenc garas.

Hihetetlen, de nem ezek a cáfolatok bizonyultak végérvényesnek. Száz évvel a probléma felvetéseután egy gondolkodó, aki éppolyan ragyogó elme volt, mint az eretnek, csak ortodox szemléletű,valami vakmerő feltevést kockáztatott meg. E szerint a szerencsés felfogás szerint csak egyetlen alanyvan, ezt az oszthatatlan alanyt a mindenség minden egyes lénye alkotja, s ezek az istenség szervei és

álarcai. X nem más, mint Y, és nem más, mint Z. Z azért talál három garast, mert emlékszik rá, hogyX elvesztette őket; X azért talál kettőt az előszobában, mert emlékszik rá, hogy a többi megkerült... Atizenegyedik kötetből kiderül, hogy ez az idealista panteizmus három nyomós oknak köszönheti teljesgyőzelmét. Először is elutasítja a szolipszizmust; másodszor: lehetővé teszi a tudományok lélektanialapjának megőrzését; harmadszor pedig: lehetővé teszi az istenek tiszteletének fennmaradását.Schopenhauer (a szenvedélyes és tisztafejű Schopenhauer) valami hasonló tant körvonalaz a Parergaund Paralipomena első kötetében.

A tlöni geometria két némileg különböző tudományt foglal magába: a vizuális és a taktilis geometriát.Az utóbbi a mi geometriánknak felel meg: ők alárendelik az előbbinek. A vizuális geometriának nema pont, hanem a felület az alapja. Ez a geometria nem ismeri a párhuzamosokat, és kimondja, hogy ahelyét változtató ember azokat a formákat is módosítja, amelyek körülveszik. Számtanuk ahatározatlan számok fogalmára alapul. Hangsúlyozzák a "nagyobb" és a "kisebb" fogalmánakfontosságát; ezeket a mi matematikusaink , illetve jellel jelölik. Azt tartják, hogy a számolás műveleteszükségképpen módosítja a mennyiségeket, és határozatlanból határozottá változtatja őket. Ha többegyén ugyanazt a mennyiséget számlálja, és azonos eredményre jut, ez, a pszichológusok szerint, csakaz eszmetársítást vagy a helyes emlékezetgyakorlatot példázza. Tudjuk, hogy Tlönben egy és örök amegismerés alanya.

Az irodalmi szokásokban is mindent áthat az egységes alany eszméje. Ritkán tüntetik fel a könyvekszerzőjét. A plágium fogalma ismeretlen: kimondták, hogy minden mű egyetlen, időtlen és névtelenszerző műve. A kritika ki szokott találni szerzőket: kiválaszt két különböző jellegű művet - mondjuk aTao Te King -et és az Ezeregyéjszaká-t -,egyetlen írónak tulajdonítja őket, majd tisztességesenmeghatározza annak az érdekes homme de lettres-nek a pszichológiáját...

A könyvek is másfélék. A költött történetekben csak egyetlen cselekmény van, de mindenelképzelhető változatával. A bölcseleti jellegű művekben mindig ott a tézis és az antitézis, egy-egy tantüzetes pró és kontrája. Fogyatékosnak tartják azt a könyvet, amely nem tartalmazza önnönellenkönyvét. Évszázadok és évszázadok alatt az idealizmus óhatatlanul hatással volt a valóságra.Tlön legrégibb vidékein nem ritka az elveszett tárgyak megkettőződése. Ketten keresnek egy ceruzát;az egyikük megtalálja, de egy szót se szól róla; a másikuk egy másik, nem kevésbé valóságos, decéljainak jobban megfelelő ceruzát talál. Hrön-öknek hívják ezeket a másodlagos tárgyakat (hrönir),és - esetlenül - kissé nagyobbak, mint az eredetiek. A hrönir még nemrégiben is a szórakozottság ésfeledékenység alkalmi szülöttei voltak. Szinte hihetetlen, hogy csak száz év óta gyártják őketmódszeresen, de a tizenegyedik kötet azt állítja. Az első próbálkozások sikertelenek maradtak. De amodus operandi figyelemre méltó. Az egyik állami börtön igazgatója a rabok tudomására hozta, hogyegy folyó régi medrében bizonyos sírok találhatók, és szabadságot ígért azoknak, akik valami fontosleletre bukkannak. Az ásatások előtt hónapokig fényképen mutogatták nekik, hogy mit fognak találni.Ez az első próba azt igazolta, hogy a remény és a mohóság gátlást okoz; egyheti lapátolás éscsákányozás után nem került elő más hrön, csak egy rozsdás kerék, az is a kísérlet utáni időbőlszármazott. Titokban tartották a dolgot, azután négy iskolában ismét próbálkoztak. Hárombanmajdnem teljes kudarcot vallottak; a negyedikben (amelynek az igazgatója történetesen meghalt azelső ásatások alatt) egy arany álarcot ástak ki - vagy állítottak elő - a tanulók, továbbá egy ősrégikardot, két-három agyagamforát és egy király rozsdás és csonka mellszobrát, akinek mellén még nemsikerült megfejteni a feliratot. Így fény derült rá, hogy alaptalan azoknak a tanúsága, akik tudni vélteka kutatás kísérleti jellegéről... A tömeges kutatások ellentmondásos tárgyakat eredményeznek; most azegyéni és szinte rögtönzött munkálatok a népszerűbbek. A hrön-ök módszeres kidolgozása (mondja a

tizenegyedik kötet) bámulatos szolgálatokat tett a régészeknek. Lehetővé tette, hogy vallatóra fogják,sőt módosítsák a múltat, amely most éppoly képlékeny és éppoly engedelmes, mint a jövő. Furcsadolog: a másod- és harmadfokú hrön-ök - egy másik hrön-ből származó hrönir, egy hrön hrön-jébőlszármazó hrönir - túlzásba viszik az eredetinek a torzulásait; az ötödfokúak majdnem egyformák; akilencedfokúak megtévesztésig hasonlítanak a másodfokúakhoz; a tizenegyedfokúakra olyan tisztavonalak jellemzők, amelyek az eredetin nem fedezhetők fel. Szakaszosan ismétlődő folyamat: atizenkettedfokú hrön már a hanyatlás első jeleit mutatja. Néha minden hrön-nél tisztább éskülönösebb az ur: valami, amit a sugalmazás hoz létre, valami remény teremtette tárgy. Fényespéldája az említett nagy arany álarc.

Tlönben megkettőződnek a dolgok; de elmosódásra is hajlamosak, és elvesztik részleteiket, ha azember megfeledkezik ezekről a részletekről. Az a küszöb a klasszikus példa rá, amely mindaddigmegvolt, amíg egy koldus föl-fölkereste, de amikor az meghalt, a küszöböt se látta többé senki. Néhaegy-egy madár, egy ló megmentette egy körszínház romjait.

Salto, Uruguay, 1940

*

Utóirat 1947-ből

...Úgy adom közre az előbbi cikket, ahogy A fantasztikus irodalom antológiájá-ban jelent meg 1940-ben, semmit se hagyok ki belőle, csak néhány metaforát meg valami gunyoros összefoglalásfélét, amimost már léhának hat. Annyi minden történt azóta... Épp csak megemlítem őket.

1941 márciusában felfedezték Gunnar Erfjord egyik kézírásos levelét Hinton egyik könyvében, amelyvalamikor Herbert Ashe tulajdona volt. Ouro Pretó-i postabélyegző volt a borítékon, s ez a levélteljességgel földerítette Tlön rejtélyét. A szövege Martínez Estrada föltevését erősíti meg. A XVII.század elején, egy luzerni vagy londoni estén kezdődött ez a ragyogó történet. Akkor alakult egy jószándékú titkos társaság (tagjai közt ott volt Dalgarno és később George Berkeley), hogy kitaláljonegy országot. Kezdeti ködös terveik közt "hermetikus tanulmányok" szerepeltek meg a filantrópia és akabbala. Ebből az első időszakból való Andreä különös könyve. Pár évig ülésezgettek, idejekoránszintéziseket gyártottak, de rájöttek, hogy egyetlen nemzedék nem elég egy ország kidolgozásához.Elhatározták, hogy a társaság minden tudora kiválaszt egy tanítványt a mű folytatására. Ez azörökletes rendelkezés érvényben is maradt; két évszázadnyi pangás után Amerikában bukkan fel újraez az üldözött közösség. 1824 körül, Memphisben (Tennessee) az egyik tag elbeszélget EzraBuckleyval, az aszketikus milliomossal. Az csak fitymálva hallgatja, nevet azon a szerény terven. Aztmondja, hogy Amerikában képtelenség egy országot kitalálni, és azt javasolja, hogy egy egész bolygóttaláljanak ki. Ezt az óriási gondolatot egy másikkal párosítja, amely nihilizmusából fakad:[5] hogytartsák titokban a roppant vállalkozást. Akkoriban az Encyclopaedia Britannica húsz kötete járta;Buckley azt javasolja, hogy állítsák össze a képzeletbeli bolygó módszeres lexikonát. Rájuk bízza abolygó aranytermő hegyláncait, hajózható folyóit, bika és bölény taposta prérijeit, négereit, bordélyaités dollárjait, azzal az egy feltétellel: "A mű nem alkuszik azzal a szélhámossal, Jézus Krisztussal."Buckley nem hisz Istenben, de meg akarja mutatni annak a nem létező Istennek, hogy halandóemberek is képesek világot teremteni. 1828-ban megmérgezik Buckleyt Baton Rouge-ban; 1914-ben atársaság szétküldi munkatársainak (háromszázan vannak) Tlön Első Lexikonának utolsó kötetét.Zártkörű kiadvány; negyven kötetével ez a legnagyobb arányú mű, amit valaha is írt az ember, de ez iscsak alapja lesz egy még aprólékosabb munkának, amelyet már nem is angolul, hanem Tlön

valamelyik nyelvén fognak megírni. Egy képzeletbeli világnak ezt az áttekintő képét úgy hívjákideiglenesen, hogy Orbis Tertius, és Herbert Ashe volt az egyik szerény teremtője, nem tudom, milyenminőségben, mint Gunnar Erfjord megbízottja vagy mint a társaság tagja. Talán inkább ez utóbbi,mert kapott egy példányt a tizenegyedik kötetből. Hát a többi? 1942 körül meggyorsultak azesemények. Különös világossággal emlékszem az egyik elsőre, és azt hiszem, megéreztem benne azelőjelet. Egy Laprida utcai lakásban történt, egy nyugatra néző, világos, magas erkély ajtajában.Faucigny Lucinge hercegnő megkapta az ezüst evőkészletét Poitiers-ből. Finom, mozdulatlan dolgokkerültek elő egy külföldi bélyegekkel telerakott doboz tágas mélyéből: kemény címerállatokkaldíszített utrechti és párizsi ezüstnemű, egy szamovár. Köztük - egy alvó madár észrevehető, gyöngeremegésével - ott rezgett rejtelmesen egy iránytű. A hercegnő nem ismerte. A kék tű a mágneses északfelé igyekezett; homorú fémdoboza volt; az éggömb betűi Tlön egyik ábécéjének betűi voltak. Ígytolakodott be először a fantasztikus világ a való világba. Valami nyugtalanító véletlen úgy akarta,hogy a második betolakodásának is tanúja legyek. Pár hónappal később történt, a Cuchilla Negra-hegységben, egy brazilnak a szatócsboltjában. Sant' Annából jöttünk visszafelé Amorimmal. ATacuarembó folyó áradása arra kényszerített bennünket, hogy kipróbáljuk (és elviseljük) a szatócsboltkezdetleges vendégszeretetét. A boltos recsegő tábori ágyakat állított fel egy hordókkal, bőrökkeltelezsúfolt, nagy helyiségben. Lefeküdtünk, de hajnalig nem hagyott aludni bennünket egy láthatatlan,részeg atyafi, aki kacskaringós szitkokat váltogatott milongafoszlányokkal vagy inkáb

Itt be is fejezem az elbeszélésem személyes részét. A többi már valamennyi olvasóm emlékezetében(ha ugyan nem reményeiben és félelmeiben) él. Csak az alábbi tényeket legyen szabad felidéznemvagy megemlítenem, csupán egy-két szóval, majd úgyis gazdagítja és kibővíti a homorúközemlékezet. 1944 körül a nashville-i (Tennessee) The American című napilap egyik munkatársakibányászta egy memphisi könyvtárból a tlöni Első Lexikon negyven kötetét. Máig is vitatják, hogyvéletlen volt-e ez a fölfedezés, vagy a még mindig tisztázatlan Orbis Tertius szerkesztőinek szándékaiszerint történt. Ez a második föltevés a valószínű. A memphisi példányban kihagyták vagy enyhítettéka tizenegyedik kötet néhány hihetetlen részletét (például a hrön-ök megkettőződését); kézenfekvő agondolat, hogy azért törölték őket, mert olyan világot akartak bemutatni, amely nem túlságosanösszeférhetetlen a való világgal. Talán az is ezzel a tervvel függ össze, hogy különböző országokbantlöni tárgyakat hoznak nyilvánosságra...[6] Tény, hogy a nemzetközi sajtó felkapta és jócskánmegszellőztette a "leletet". Az Ember Legnagyobb Művének kézikönyvkiadásai, antológiái,összefoglalásai, hű fordításai, jogosított utánnyomásai és kalózkiadásai elárasztották és szüntelenülelárasztják a földet. A valóság pedig szinte nyomban engedni kezdett, nem is egy ponton. Igazábanmást se akart, csak engedni. Tíz évvel ezelőtt, ha a rend látszatát keltette, akármilyen arányosgondolatrendszer - dialektikus materializmus, antiszemitizmus, nácizmus - elég volt, hogymegbabonázza az embereket. Akkor hogy ne engedtek volna Tlönnek, ennek a rendezett bolygónak,ennek az aprólékos és roppant bizonyosságnak? Szót se érdemel az a válasz, hogy a valóság isrendezett. Meglehet, de olyan isteni - akarom mondani: embertelen - törvények szerint vanelrendezve, hogy soha föl nem foghatjuk őket. Lehet, hogy Tlön labirintus, de ember kiokoskodtalabirintus, olyan labirintus, amely arra való, hogy megfejtsék az emberek.

Megszokta Tlönt, és e miatt az érintkezés miatt bomlásnak indult a világ. Az emberiség el vanbűvölve Tlön szabályosságától, és újra meg újra elfelejti, hogy nem angyalok, hanem sakkjátékosokszabályossága ez. Már behatolt az iskolákba Tlön (föltételezett) "ősi nyelve"; már Tlön (meghatóeseményekkel teli) szépen kiszínezett történelmét tanítják, amely már kiszorította azt a történelmet,amit én tanultam gyerekkoromban; már egy elképzelt múlt foglalja el a másiknak a helyét az emberekemlékezetében, s erről a múltról semmit se tudunk biztosan, még azt se, hogy hamis. Új alapokra

helyezték az éremtant, a gyógyszertant és a régészetet. Gondolom, a biológiára és a számtanra isviszontagságok várnak... Magányosok laza dinasztiája megváltoztatta a világ arculatát. És folytatják amunkát. Ha nem csalódunk, száz év múlva fölfedezi valaki Tlön Második Lexikonának száz kötetét.

Akkor aztán eltűnik a föld színéről az angol, a francia, még a spanyol is. Tlön lesz a világ. Én nemtörődöm vele, csak javítgatom az adroguéi szálloda nyugalmas napjaiban Browne Urn Burial-jénekegy tétova quevedói fordítását (amit nem szándékozok nyomdába küldeni).

Benyhe János fordítása

[1] Haslam másik műve: A General History of Labyrinths.[2] Russell (The Analysis of Mind, 1921. 159. lap) fölteszi, hogy bolygónk csak pár perce lettteremtve, és olyan emberiség lakja, amely nem létező múltra "emlékezik".[3] Az évszázad száznegyvennégy éves időszakot jelent a tizenkettes számrendszerben.[4] Az egyik tlöni egyház manapság azt tartja, plátói módon, hogy egy bizonyos fájdalom, egybizonyos zöldessárga szín, egy bizonyos hőmérséklet, egy bizonyos hang az egyetlen valóság. Aközösülés szédítő pillanatában minden ember ugyanaz az ember. Minden ember, aki egy Shakespeare-sort idéz, maga William Shakespeare.[5] Buckley szabadgondolkodó, fatalista volt, és a rabszolgaság híve.[6] Persze még mindig megoldatlan néhány tárgy anyagának a problémája.

PIERRE MÉNARD, A DON QUIJOTE SZERZŐJE

Silvina Ocampónak

A látható életművet, amit ez az elbeszélő hátrahagyott, könnyűszerrel és röviden elsorolhatjuk. Éppenezért megbocsáthatatlanok azok a kihagyások és betoldások, amiket Madame Henri Bachelier követettel egy megtévesztő jegyzékben; bizonyos napilap, amelynek protestáns beállítottsága nem titok, nemszégyellte ezt tálalni fel szánalmas olvasóinak - akik kevesen is vannak és kálvinisták, ha ugyan nemszabadkőművesek és körülmetéltek. Ménard igazi barátai döbbenten és némi szomorúsággal néztékezt a jegyzéket. Úgyszólván csak tegnap találkoztunk a vég márványköve előtt és a bánat ciprusaialatt, s a Tévedés máris kikezdi Emlékét... Határozottan elkerülhetetlen egy rövid kiigazítás.

Tudom, hogy az én szerény tekintélyemet nagyon könnyű elutasítani. Remélem azonban, hogy szabadlesz két rangos tanút megneveznem. Bacourt bárónő (akinek felejthetetlen vendredi-jein szerencsémvolt megismerkedni az elsiratott költővel) készséggel jóváhagyta az alábbi sorokat. Bagnoregiogrófnő, a legfinomabb szellemek egyike Monaco hercegségben (most a pennsylvaniai Pittsburghben,mert nemrégen férjhez ment Simon Kautzschhoz, a nemzetközi emberbaráthoz, akit annyitrágalmaznak - haj! - önzetlen ügyködésének áldozatai miatt), feláldozta "az igazmondásnak és ahalálnak" (az ő szavai ezek) a rá jellemző úri tartózkodást, s a Luxe folyóiratban közzétett nyíltlevelében hasonlóképpen beleegyezését adja. Ezek a meghatalmazások, gondolom, elégségesek.

Mondottam, hogy Ménard látható életművét könnyű elsorolni. Gondosan átvizsgálva magánirattárát,megállapítottam, hogy a következő darabokból áll:

a) Egy szimbolista szonett, amely kétszer is megjelent (eltérésekkel) a La Conque című folyóiratban(az 1899. márciusi és októberi számban).

b) Monográfia egy költészeti szótár összeállításának lehetőségéről, olyan fogalmakból, amelyek neminformatív köznyelvi fogalmak szinonimái vagy körülírásai, "hanem konvenció teremtette eszményiobjektumok, és legelsősorban költői szükségletek fedezésére hivatottak" (Nîmes, 1901).

c) Monográfia Descartes, Leibniz és John Wilkins gondolatvilágának "bizonyos összefüggéseiről ésrokon vonásairól" (Nîmes, 1903).

d) Monográfia Leibniz Characteristica universalis-áról (Nîmes, 1904).

e) Szakcikk a sakkjáték gazdagításának lehetőségéről, egyik bástyaparaszt elhagyásával. Ménardelőadja, ajánlja, meghányja-veti és végül elutasítja ezt az újítást.

f) Monográfia Raimundus Lullus Ars magna generalis-áról (Nîmes, 1906).

g) Ruy López de Segura A szabad invenció és a sakkjáték művészetének könyve című munkájánakfordítása, előszóval és jegyzetekkel (Párizs, 1907).

h) Egy George Boole szimbolikus logikájáról szóló monográfia piszkozatai.

i) A francia próza legfontosabb metrikai törvényeinek vizsgálata, Saint-Simontól vett példákkal(Revue des Langues Romanes, Montpellier, 1909. október).

j) Válasz Luc Durtainnek (aki tagadta ilyen törvények létezését), Luc Durtaintől vett példákkalillusztrálva (Revue des Langues Romanes, Montpellier, 1909. december).

k) Quevedo Aguja de navegar cultos című művének kéziratos fordítása, La boussole des précieuxcímmel.

l) Előszó Carolus Hourcade litográfia-kiállításának katalógusához (Nîmes, 1914).

m) Les problèmes d'un problème (Párizs, 1917) című munkája, amely időrendben tárgyalja Akhilleuszés a teknős nevezetes problémájának megoldásait. Két kiadása jelent meg eddig ennek a könyvnek; amásodik Leibniz tanácsát viseli mottóul: "Ne craignez point, monsieur, la tortue", s átdolgozottformában közli a Russellnek és Descartes-nak szentelt fejezeteket.

n) Toulet "mondattani szokásainak" egy makacs elemzése (N. R. F., 1921. március). Ménard -emlékszem - kijelentette, hogy a gáncs és a dicséret érzelmi megnyilatkozás, aminek semmi közesincs a bírálathoz.

o) Paul Valéry Cimetière marin-jének átdolgozása alexandrinusokba (N. R. F., 1928. január).

p) Támadás Paul Valéry ellen, Jacques Reboul Röplapok a valóság eltörléséért című kiadványában.(Közbevetőleg megjegyezve, ez a támadás pontosan a fordítottja Valéryról alkotott igazivéleményének. Az érdekelt így is fogta fel, s kettejük régi barátsága nem került veszélybe.)

q) Bagnoregio grófnő "meghatározása", abban a "diadalmas kötetben" - a kifejezés más munkatárstól,Gabriele d'Annunziótól származik -, amelyet évente közread ez a hölgy, hogy helyesbítse az újságokelkerülhetetlen ferdítéseit, s valódi arcával mutassa meg "a világnak és Olaszországnak" a magaszemélyét, amely (szépsége és tevékenysége folytán) olyannyira ki van téve a hibás és elsietett

értelmezéseknek.

r) Egy Bacourt bárónőhöz írt remek szonettcsokor (1934).

s) Kézírásos jegyzék versekről, amelyek a központozásnak köszönhetik hatásukat.[1]

Eddig tart (nem hagytunk ki egyebet, csak néhány homályos alkalmi szonettet Madame HenriBachelier vendégszerető - vagy inkább mohó - emlékkönyve számára) Ménard látható életműve, akeletkezés időrendjében. Most áttérek a másikra: a föld alattira, a mérhetetlenül hősire, a példátlanra.És egyben - ó, emberi lehetőségek! - befejezetlenre. Ez a mű, talán a legjelentősebb korunkban, a DonQuijote első részének kilencedik és harmincnyolcadik fejezetéből és a huszonkettedik fejezet egyrészletéből áll. Tudom, hogy egy ilyen állítás ostobaságnak tűnik; ennek az "ostobaságnak" azigazolása e jegyzetek elsőrendű célja.[2]

Két különböző értékű szöveg ösztönzött erre a vállalkozásra. Egyik Novalisnak az a filológiaitöredéke - a drezdai kiadásban a 2005-ös számot viseli -, amely egy meghatározott szerzővel valóteljes azonosulás témáját körvonalazza. A másik azoknak az élősdi könyveknek egyike, amelyekKrisztust egy bulvárra, Hamletet a Cannebière-re, Don Quijotét a Wall Streetre helyezik. Mint mindenjó ízlésű ember, Ménard utálta ezeket a fölösleges bohóckodásokat, amelyek csak arra jók, mondta,hogy a plebejusnak megszerezzék az anakronizmus élvezetét, vagy pedig (ami rosszabb)elgyönyörködtessenek bennünket azzal a lapos gondolattal, hogy minden korszak egyforma, vagyhogy nagyon is különböző. Érdekesebbnek - bár megvalósításában ellentmondásosnak és felszínesnek- találta Daudet híres célkitűzését: egy alakban, mint Tartarin, egyesíteni az Elmés Nemes Lovagot ésfegyverhordozóját... Akik azzal gyanúsították meg Ménard-t, hogy egy kortárs Don Quijotemegírásának szentelte életét, rágalmazzák fényes emlékét.

Nem más Don Quijoté-t akart papírra vetni - ami könnyű -, hanem a Don Quijoté-t. Szükségtelenhozzáfűzni, hogy sohasem tervezte az eredeti gépies átírását; nem állt szándékában lemásolni.Bámulatos becsvágya az volt, hogy olyan lapokat alkosson, amelyek - szóról szóra és sorról sorra -egybevágnak a Miguel de Cervanteséivel.

"Szándékom csupán meghökkentő - írta nekem 1934. szeptember 30-án Bayonne-ból. - Egy teológiaivagy metafizikai bizonyítás végeredménye - a külvilág, Isten, az okozatiság, az egyetemes formák -nem kevésbé kitervelt és szokványos, mint az én kibeszélt regényem. Az az egyetlen különbség, hogya filozófusok tetszetős kötetekben adják közre munkájuk közbeeső állomásait, én pedig elhatároztam,hogy eltüntetem őket." Valóban, nem maradt egyetlen piszkozat sem, amely erről a sokesztendeimunkáról tanúskodna.

Az elgondolt kezdeti módszer viszonylag egyszerű volt. Jól tudni spanyolul, visszanyerni a katolikushitet, harcolni a mórok vagy a török ellen, elfelejteni Európa 1602 és 1918 közötti történelmét, Miguelde Cervantesnek lenni. Pierre Ménard-t foglalkoztatta ez az eljárás (tudom, hogy már elég ügyesenkezelte a tizenhetedik századi spanyol nyelvet), de elvetette, mivelhogy könnyű. Talán inkább mertképtelenség! - mondhatja az olvasó. Helyes, de a vállalkozás eleve képtelen volt, és véghezvitelénekvalamennyi képtelen módja közül ez volt a legkevésbé érdekes. Tizenhetedik századbelinépregényírónak lenni a huszadik században - ezt lekicsinylésnek érezte. Valamiképpen Cervantesneklenni és eljutni Don Quijotéhoz, ezt kevésbé vesződségesnek - tehát kevésbé érdekesnek - vélte, mintmegmaradni Pierre Ménard-nak, és így jutni el Don Quijotéhoz, Pierre Ménard tapasztalatai révén.(Mellesleg szólva, ez a meggyőződés vétette ki vele a Don Quijote második részének önéletrajzi

bevezetőjét. Bevenni ezt az előszót annyi lett volna, mint újabb személyt teremteni - Cervantest -, deazt is jelentette volna, hogy Don Quijotét ettől a személytől, nem pedig Pierre Ménard-tól függőenábrázolja. Ezt a könnyű megoldást természetesen elutasította.) "Vállalkozásom lényegében nemnehéz", olvasom levelében más helyütt. "Ahhoz, hogy véghezvigyem, elég volna halhatatlannaklennem." Bevalljam-e: sokszor elképzelem, hogy befejezte, és úgy olvasom a Don Quijoté-t - az egészDon Quijoté-t -, mintha Ménard gondolta volna ki? A XXVI. fejezet böngészésével töltött estéken (ősohasem rugaszkodott neki ennek) ráismertem barátunk stílusára és mintegy hangjára is ebben apompás mondatban: a folyók nimfáit, a bánatos és nedves Echót. Egy morális és egy fizikai jelző ehatásos összekapcsolása a Shakespeare-verssort juttatta eszembe, amelyről egy délután beszélgettünk:

Where a malignant and a turbaned Turk...

Miért éppen a Don Quijoté-t?, kérdezheti olvasónk. Spanyol ember esetében ez a választás nem lettvolna megmagyarázhatatlan, ám kétségtelenül az egy nîmes-i szimbolistánál, ama Poe követőjénél,aki Baudelaire-t nemzette, aki Mallarmét nemzette, aki Valéryt nemzette, aki Edmond Teste-etnemzette. A már idézett levél megvilágítja ezt a kérdést. "A Don Quijote - magyarázza Ménard -mélységesen érdekel, de nem látom - hogy is mondjam? - elkerülhetetlennek. Nem tudom elképzelni avilágmindenséget Edgar Allan Poe kitörése:

Ah, bear in mind this garden was enchanted!

vagy a Le bateau ivre vagy a The Ancient Mariner nélkül, de a Don Quijote nélkül hajlandó vagyokelképzelni. (Persze csak a magam személyes hajlandóságáról beszélek, nem a művek történelmivisszhangjáról.) A Don Quijote esetleges mű, a Don Quijote szükségtelen. Eltervezhetem a megírását,meg is írhatom anélkül, hogy tautológiát követnék el. Tizenkét-tizenhárom éves fejjel elolvastam,talán egészében. Azután figyelmesen újraolvastam néhány fejezetet, azokat, amelyekkel most nemfoglalkozom. Úgyszintén áttanulmányoztam a közjátékokat, a színműveket, a Galateá-t, a Példáselbeszélések-et, Persiles és Segismunda kétségtelenül fáradságos kalandjait és a Parnasszusi utazás-t... A Don Quijote emléke, amelyet egyszerűsített a felejtés és a közöny, teljesen egyenértékű bennemegy meg nem írt könyv bizonytalan előképével. Ezt a képet feltételezve (amit jószerével senki semtagadhat meg tőlem) nem vitás, hogy problémám sokkal nehezebb, mint a Cervantesé. Szívélyeselődöm nem utasította el a véletlen közreműködését: kissé a la diable alkotta meg halhatatlan művét,a nyelv és a lelemény tehetetlenségétől vezettetve. Én arra a rejtelmes feladatra vállalkoztam, hogybetű szerint visszaállítsam az ő spontán művét. Két sarkalatos törvény irányítja magányos játékomat.Az első megengedi, hogy formai és lélektani jellegű változatokkal kísérletezzem; a második arrakényszerít, hogy feláldozzam ezeket az »eredeti« szövegnek, s megdönthetetlen érvekkel igazoljammegsemmisítésüket... Ezekhez a mesterséges béklyókhoz még egy eredendőt is sorolhatunk. Megírni aDon Quijoté-t a tizenhetedik század elején ésszerű, szükséges, talán sorsszerű vállalkozás volt; ahuszadik elején majdnem lehetetlen. Nemhiába telt el háromszáz esztendő, telezsúfolva roppantbonyolult dolgokkal. Hogy csupán egyet említsek közülük: éppen a Don Quijoté-val."

E három akadály ellenére Ménard töredékes Don Quijoté-ja a finomabb a Cervantesénél. Ez otrombamódon szülőföldje szegényes vidéki valóságát állítja szembe a lovagi képzelgésekkel; Ménard aCarmen földjét választja "valóságul" Lepanto és Lope századában. Micsoda spanyolosságra sarkalltavolna ez a választás Maurice Barrèst vagy Rodríguez Larreta doktort! Ménard magától értetődőtermészetességgel mellőzi az ilyesmit. Művében nincsenek cigányok, sem konkvisztádorok, semmisztikusok, sem II. Fülöp, sem autodafék. Elhanyagolja vagy száműzi a couleur locale-t. Ez amegvetés a történelmi regény új irányát jelzi. Ez a megvetés megfellebbezhetetlenül elítéli a

Salammbô-t.

Nem kevésbé ámulhatunk, ha egyes különálló fejezeteket veszünk szemügyre. Vizsgáljuk meg példáulaz első rész XXXVIII. fejezetét, "amelynek tárgya Don Quijote különös előadása a fegyverekről és atudományokról". Köztudomású, hogy Don Quijote (akárcsak Quevedo a La hora de todos későbbikeletű, megfelelő helyén) perdöntő ítéletet hoz a tudományok ellen, a fegyverek javára. Cervanteskiszolgált katona volt: érthető az ítélete. De hogy Pierre Ménard - a La trahison des clercs és BertrandRussell kortársa - Don Quijotéja ilyen ködös szofisztikába hulljon vissza! Madame Bachelier ebben ahős lelkiségének való bámulatos és tipikus írói önalárendelést látott; mások (nem valami ötletesen) aDon Quijote átírását; Bacourt bárónő Nietzsche hatását. E harmadik értelmezést (amelyetcáfolhatatlannak vélek) nem tudom, merhetem-e egy negyedikkel megtoldani, amely nagyon jólegybevág Pierre Ménard szinte isteni szerénységével: rezignált vagy ironikus szokásával, hogy olyaneszméket hirdessen, amelyek éppenséggel a visszájukra fordítják igazi nézeteit. (Emlékezzünk visszaPaul Valéry ellen intézett támadására Jacques Reboul kérészéletű szürrealista lapjában.) Cervantes ésMénard szövege szóról szóra azonos, csakhogy az utóbbi mérhetetlenül gazdagabb. (Kétértelműbb,mondhatják ócsárlói; de a kétértelműség: gazdagság.)

Revelációt jelent összevetni Ménard Don Quijoté-ját a Cervantesével. Az utóbbi azt írta például (DonQuijote, első rész, kilencedik fejezet):

...az igazság, melynek anyja a történelem, az idő versenytársa, a cselekedetek letéteményese, a múlttanúja, a jelen intő példája, a jövendő hírnöke.

Tizenhetedik századi megfogalmazásban, Cervantes, a "laikus lángelme" megfogalmazásában ez afelsorolás pusztán csak a történelem retorikus magasztalása. Ménard viszont ezt írja:

...az igazság, melynek anyja a történelem, az idő versenytársa, a cselekedetek letéteményese, a múlttanúja, a jelen intő példája, a jövendő hírnöke.

A történelem: az igazság anyja; az eszme meghökkentő. Ménard, William James kortársa, nem mint avalóság megismerését, hanem mint forrását határozza meg a történelmet. Számára nem az atörténelmi igazság, ami megtörtént, hanem az, amiről azt tartjuk, hogy megtörtént. A záró kitételek - ajelen intő példája, a jövendő hírnöke - szemérmetlenül pragmatikusak.

Éles ellentét van a két stílus között is. Ménard archaizáló - végső soron idegenszerű - stílusanémiképpen mesterkélt. Nem így elődjéé, aki fesztelenül használja kora spanyol köznyelvét.

Nincs olyan szellemi gyakorlat, amely végeredményben ne lenne fölösleges. Egy bölcseleti tankezdetben a világmindenség valószínű leírása; múlnak az évek, s már csak egy fejezet - ha ugyan nemcsak egy bekezdés vagy egy név - a filozófia történetében. Az irodalomban még nyilvánvalóbb ez avégelavulás. "A Don Quijote - mondta Ménard - mindenekelőtt bájos könyv volt; most alkalomhazafias pohárköszöntőkre, nyelvtani pöffeszkedésre, trágár luxuskiadásokra. A dicsőség: meg nemértés, és talán a legrosszabb fajta."

Semmi új sincs ezekben a nihilista megállapításokban; csak az elhatározás különös, amelyet PierreMénard vont le belőlük. Eltökélte, hogy elébe megy a hiábavalóságnak, ami az ember mindénfáradozására vár; rendkívül bonyolult és eleve jelentéktelen vállalkozásba kezdett. Arra áldoztagondját és éjszakáit, hogy idegen nyelven megismételjen egy korábbról létező könyvet. Szaporodtak a

piszkozatok; kitartóan javítgatott, és több ezer kéziratlapot tépett össze.[3] Nem engedte, hogy bárki isbeléjük tekintsen, és gondja volt rá, hogy ne éljék túl. Hasztalanul próbáltam rekonstruálni őket.

Úgy okoskodtam, hogy a "végső" Don Quijoté-ban afféle palimpszesztet láthatunk, amelyből elő kellhogy tűnjenek barátunk "előzetes" írásának - halvány, de nem olvashatatlan - nyomai. Sajnos, csak azelőzőnek a munkáját visszájára fordító második Pierre Ménard áshatná ki és támaszthatná fel ezt aTróját...

"Gondolkozni, elemezni, kitalálni (írta még nekem) nem rendellenes dolog, ez az értelem természeteslélegzése. Dicsőíteni e funkció alkalmi megvalósulását, régi és idegen gondolatokat gyűjtögetni,hitetlenkedő döbbenettel idézni azt, amit a doctor universalis gondolt, annyi, mint megvallanitunyaságunkat vagy barbár voltunkat. Minden embernek képesnek kell lennie minden eszmére, éshiszem, hogy a jövőben így is lesz."

Ménard (talán akaratlanul) új technikával gazdagította az olvasás fejletlen, kezdetleges művészetét: aszándékos anakronizmus és a téves tulajdonítások technikájával. Ez a korlátlanul alkalmazhatótechnika arra ösztökél, hogy úgy olvassuk az Odüsszeiá-t, mintha később keletkezett volna az Aeneis-nél, s Madame Henri Bachelier Le jardin du Centaure című könyvét úgy, mintha Madame HenriBachelier-é volna. Ez a technika a legnyugalmasabb könyveket is kalandokkal telíti. Louis-FerdinandCéline-nek vagy James Joyce-nak tulajdonítani az Imitatio Christi-t, nem elegendő felfrissítése-eezeknek a bágyadt szellemeknek?

Nîmes, 1939

Jánosházy György fordítása

[1] Madame Henri Bachelier említi még a Szalézi Szent Ferenc-féle Introduction a la vie dévoteQuevedo készítette szó szerinti fordításának szó szerinti fordítását. Pierre Ménard könyvtárábansemmi nyoma sincs ilyen munkának. Barátunk félreértett tréfájáról lehet szó.[2] Mellékesen szerettem volna felvázolni Pierre Ménard arcképét. De hogyan merhetnék versenyrekelni azokkal az aranylapokkal, amelyeket, úgy hallom, Bacourt bárónő készít, vagy Carolus Hourcadefinom és pontos ceruzájával?[3] Emlékszem kockás irkáira, fekete törléseire és furcsa nyomdai jeleire, rovarbetűire. Szeretettalkonyatkor kisétálni Nîmes külvárosaiba; rendszerint irkát vitt magával, és vidám tüzet gyújtott vele.

KÖRKÖRÖS ROMOK

And if he left off dreaming about you.THROUGH THE LOOKING-GLASS, VI.

Senki sem látta, hogy partra száll a sötét éjszakában, senki sem látta a szent mocsárban elmerülőbambuszcsónakot, néhány nap múlva azonban már mindenki tudta: a hallgatag férfi délről jött afolyón lefelé, és hazája a meredek hegyoldal számtalan falvainak egyike, ahol a zend tájszólást nemfertőzte meg a görög, és ahol ritka a lepra. Annyi bizonyos, hogy a szürke férfi arcra bukott a sárban,felkapaszkodott a lejtős parton, félre se tolva (valószínűleg meg se érezve) a húsába vágó sásleveleket,és émelyegve, véresen vonszolta magát a kör alakú térségig, amelynek közepén egy tigris vagy lóhajdan tűzpiros, most hamuszürke kőszobra állt. A kör alakú építményt, az egykori templomot régi

tűzvészek emésztették el; szentségétől megfosztotta a mocsaras erdő, és istenét az emberek nemtisztelik többé. Az idegen elnyúlt a talapzat mellett. Magasan állt a nap, mire felébredt. Csodálkozásnélkül vette tudomásul, hogy sebei behegedtek; lehunyta fakó szemét, és elaludt: nem a testigyengeség, hanem akarata kényszerítette. Tudta, hogy e templom az a hely, amelyet legyőzhetetlenakarata keresett; tudta, hogy lejjebb a folyó mentén felgyújtott és holt istenek egy másik templománakromjai is túlélték a fák szüntelen fojtogatását; tudta, hogy halaszthatatlan kötelessége az álom.Éjféltájt egy madár vigasztalan rikoltására ébredt. Meztelen lábnyomok, néhány szem füge és egykorsó figyelmeztette, hogy a környék tisztelettudó lakói meglesték álmát: oltalmát kérték, vagy bűvöserejétől féltek. A félelem hidegen járta át: az omladozó falban keresett magának egy sírfülkét, ésismeretlen levelekkel takarta be magát.

A cél, amely ide vezette, nem volt lehetetlen, csak éppen természetfeletti. Meg akart álmodni egyembert: a legapróbb részletességgel megálmodni és átvinni a valóságba. Egész lelkét betöltötte amágikus terv; ha a nevét kérdi valaki, vagy korábbi életének bármely mozzanatát, nem tudott volnaválaszolni. A lakatlan, szétrombolt templom kapóra jött neki, mert csak egészen kis része volt alátható világnak; a favágók közelsége is, mert gondoskodtak szerény étkezéséről. A tőlük kapott rizsés gyümölcs elegendő táplálék volt testének, amelynek más dolga se volt, csak az alvás és az álom.

Álmai kezdetben kaotikusak voltak, de nemsokára dialektikussá váltak. Az idegen egy körkörösamfiteátrum közepére álmodta magát, amely valahogy a felgyújtott templom volt, és látta, hogytanítványok hallgatag serege helyezkedik el a lépcsőn; a leghátsó arcok sok évszázad távolában éscsillagmagasságban álltak, mégis világosan kirajzolódtak. A férfi anatómia-, kozmográfia- ésmágiaórát tartott nekik; az arcok mohó figyelemmel hallgatták, igyekeztek értelmes válaszokat adni,mintha rájöttek volna e vizsga jelentőségére: az egyiküket talán kiszabadítja a puszta jelenésállapotából, és beiktatja a való világba. A férfi csak figyelte kísértetei válaszait, álmában és éberen,átlátott a szélhámosokon, és olykor egy-egy kétkedő szóban megérezte a növekvő értelmet. Egy lelketkeresett, amely méltó rá, hogy helyet kapjon a világegyetemben.

Kilenc vagy tíz éjszaka telt el, mire némi keserűséggel belátta, hogy a tanításait szenvtelenül fogadótanítványoktól nem várhat semmit, de azoktól igen, akik néha megkockáztattak egy-egy ésszerűellenvetést. Az előbbiek, bár érdemesek a szeretetre és jóindulatra, mégsem válhatnak személyiséggé;az utóbbiak valamivel közelebb állnak a léthez. Egy délután (már csupán hajnalban virrasztott néhányórát, délután is álmodott) örökre szélnek eresztette a képzeletbeli diákhadakat, csak egyetlentanítványt tartott magánál. Hallgatag, mélabús, olykor akaratos fiú volt, arcán megálmodójának élesvonásai ismétlődtek meg. Hosszú ideig zavarba se hozta, hogy diáktársai hirtelen eltűntek;előrehaladása néhány magánóra után ámulatba ejtette a mestert. A katasztrófa ennek ellenérebekövetkezett. A férfi egy napon, mint valami ragacsos sivatagból, kievickélt álmából, belebámult ahalovány alkonyi fénybe, amit első pillanatban összetévesztett a hajnallal, és rádöbbent: nemálmodott. Az estét és a rá következő napot az álmatlanság elviselhetetlen józanságában töltötte. Felakarta deríteni a vadont, hogy elfáradjon; de a bürökben csak kezdetleges víziókkal gyengén erezett,vékony álomszilánkokra lelt: semmi hasznukat se vette. Összehívja a kollégiumot, gondolta, ám aligmondott egy-két buzdító szót, az egész alaktalanná vált, elmosódott. A már-már örökösnek tűnővirrasztásban a harag könnyei égették öreg szemét.

Be kellett látnia: az álmok összefüggéstelen és kavargó anyagának megformálása a legnehezebbdolog, amire az ember vállalkozhat, még ha behatol is a felső és alsó régiók minden talányába: sokkalnehezebb, mint kötelet sodorni homokból vagy pénzt verni alaktalan szélből. Be kellett látnia, hogy az

első próbálkozás kudarccal járt. Megesküdött, hogy elfelejti azt az óriási káprázatot, amely kezdetbenfélrevezette, és más munkamódszert keresett. Mielőtt alkalmazta, rászánt egy hónapot, hogyvisszanyerje delíriumában elfecsérelt erejét. Többé nem a megfontolás késztette alvásra, szinteazonnal álomba merült, és átaludta a nap jó részét. Ha néha álmodott is ez időben, nem törődött vele.Hogy újra megkezdje feladatát, várt, amíg teljes nem lesz a holdkorong. Aztán egy délután megfürdötta folyóban, imádkozott a bolygók isteneihez, kimondta egy hatalmas név kiejthető szótagjait, éselaludt. Csakhamar egy lüktető szívről álmodott.

Elevennek, forrónak, titokzatosnak, ököl nagyságúnak álmodta, és gránátszínűnek, ahogy egy mégarctalan és nem nélküli embertest félhomályában formálódott: tizennégy fénylő éjen át aprólékosszerelemmel álmodott róla. Minden éjszaka nagyobb bizonyossággal érzékelte. Nem érintette meg:csak szemtanú volt, megfigyelte, és talán tekintetével igazított rajta. Minden távolságból, mindenszögből átélte és érzékelte. A tizennegyedik éjszaka végigsimított mutatóujjával a tüdő artériáján,majd rögtön utána az egész szíven, kívül, belül. Megnyugtatta a vizsgálat. Másnap éjszakaszándékosan nem álmodott, de utána tüstént megragadta a szívet, kimondta egy bolygó nevét, ésbelefogott egy másik nemes szerv elképzelésébe. Egy év sem telt el, és kész volt a csontváz, aszemhéj. A végtelen számú hajszál megalkotása volt talán a legnehezebb. Megálmodott egy egészembert, egy fiút, de az nem mozdult, nem beszélt, nem nyitotta ki a szemét. Éjszaka éjszakát követett,és a férfi csak alvónak álmodta.

A gnosztikus kozmogóniákban a demiurgoszok összegyúrnak egy vörös Ádámot, aki nem képes lábraállni; akár a porból gyúrt Ádám, a mágus éjszakáinak gyümölcse, a megálmodott Ádám is ügyetlenvolt, nyers és kezdetleges. Egy délután a férfi majdnem lerombolta a művét, de meggondolta magát.(Bár jobban járt volna, ha lerombolja.) Miután minden fogadalmát megtette már a föld és a folyóisteneinek, leborult a szobor elé - amely talán tigris vagy csikó lehetett egykor -, és az ismeretlensegítségéért könyörgött. Aznap alkonyatkor a szoborról álmodott. A szobor élt, lüktetett, nem tigris éscsikó szörnykeveréke, hanem egyszerre mindkét tüzes teremtmény, és még bika, rózsa és vihar is volt.A sokféle isten elárulta, hogy a földön Tűz a neve, hogy a körkörös templomban (és sok hasonlóban)áldozatokat mutattak be neki, és imádták; és hogy mágikusan életre tudja kelteni a megálmodottkísértetet, akit majd a Tűz és a megálmodó kivételével mindenki hús-vér embernek tekint.Megparancsolta a mágusnak, hogy ha bevezette a fiút a rítusokba, küldje le a folyón a másik lerombolttemplomhoz, amelynek piramisai fennmaradtak, hogy legyen, aki az elhagyott épületben őt dicsőítse.És az álmodó ember álmában felébredt a megálmodott.

A mágus végrehajtotta a parancsokat. Kitűzött egy időszakot (ami végül is két év lett), hogy feltárjaszámára az univerzum és a tűzkultusz titkait. Lelke mélyén fájlalta, hogy el kell válnia a fiútól. Atanítás ürügyén naponta nyújtotta az álom idejét. Egyúttal újraalkotta a fiú véletlenül hibásra sikerültjobb vállát. Időnként az a nyugtalanító érzés kínozta, mintha mindez már megtörtént volna... De napjaiáltalában boldogan teltek; lehunyta szemét, s arra gondolt: Most a fiammal leszek. Ritkábban pedig: Afiam, akit én nemzettem, vár rám, és ha nem megyek, nem létezhet.

Fokozatosan hozzászoktatta a valósághoz. Egyszer megparancsolta neki, hogy tűzzön zászlót egytávoli hegycsúcsra. Másnap ott lobogott a zászló. Hasonló, mind merészebb kísérletekkelpróbálkozott. Némi keserűséggel vette tudomásul: fia kész a születésre - és talán türelmetlenül várjais, hogy megszülessen. Aznap éjjel először megcsókolta, és elküldte a másik templomhoz, amelynekromjai a folyó partján fehérlenek, sok mérföldnyi áthatolhatatlan őserdőn és mocsáron túl. De előbbmég (hogy a többi emberhez hasonlónak higgye magát, és ne tudja, hogy kísértet) elfeledtette vele

tanulóéveit.

Győzelmét és békéjét beárnyékolta az undor. A délutáni és hajnali szürkületben leborult a kőalak elé,talán arra gondolva, hogy irreális fia lejjebb, a folyó mentén most ugyanezt a szertartást végzi,ugyanilyen körkörös romoknál; éjjel nem álmodott, vagy csak úgy, ahogy mindenki más. Elsápadvafogta fel az univerzum hangjait és formáit: fogyatkozó lelke táplálta távollevő fiát. Élete céljabeteljesült; a férfi az elragadtatás állapotában maradt. Egy idő múlva, amely a történet egyeselbeszélői szerint néhány év volt, mások szerint néhány lustrum, egy éjfélkor két evezős ébresztettefel: arcukat nem láthatta, de egy mágusról beszéltek, aki egy északi templomnál a tűzben lépked, ésnem égeti meg magát. Hirtelen eszébe jutottak az isten szavai. Eszébe jutott: a földkerekség mindenteremtménye közül csak a tűz tudja, hogy a fia kísértet. Ez a gondolat eleinte megnyugtatta, későbbgyötörte. Mi lesz, ha fia eltöpreng természetellenes kiváltságán, és valamilyen módon rájön, hogy őmaga csak jelenés, semmi más? Hogy nem ember, csak egy másik ember álmának kivetülése -páratlan megaláztatás, micsoda őrület! Minden apát érdekel a fia, akit puszta érzékzavarában vagyboldogságában nemzett (engedett a világra), természetes hát, hogy a mágus aggódott, mi lesz a fiával,akit ezeregy titkos éjszakán gondolt ki vonásról vonásra, szervről szervre.

Tépelődésének váratlanul szakadt vége, pedig már mutatta néhány előjel. Először is (hosszú szárazságután) egy domb felett megjelenő távoli felhő, könnyű, mint egy madár; majd dél felől az ég, amelyvörös volt, mint a leopárdok ínye; azután a füstoszlopok, amelyek rozsdával vonták be a fémeséjszakát; végül az állatok páni menekülése. Mert megismétlődött, ami sok évszázada már megtörtént.A tűzisten szentélyének romjait elpusztította a tűz. Egy madártalan hajnalon a mágus azt látta, hogygyűrűző tűzvész zúdul a falakra. Egy pillanatig arra gondolt: a vízbe menekül, de hamarosanmegértette, hogy a halál jött el megkoszorúzni öregségét és megszabadítani gyötrelmeitől. Elindult atűz lángjai felé. Nem haraptak húsába, inkább simogatták, perzselő forróság nélkül. Ésmegkönnyebbülve, megalázva, elborzadva megértette: ő maga is csak jelenés, őt is álmodja valaki.

Boglár Lajos fordítása

A BABILÓNIAI SORSJÁTÉK

Voltam prokonzul, mint mindenki Babilóniában, s mint mindenki, rabszolga; ismertem a hatalmat, amegszégyenülést, a börtönt. Nézzék, jobb kezemről hiányzik a mutatóujjam. Nézzék, szakadtköpenyemből kilátszik a vörös tetoválás a hasamon: ez a második jel, a Beth. Ez a betű teliholdaséjszakákon hatalmat ad nekem azok fölött, akiknek a jele a Ghimel, de alárendel az Alef jelűeknek,akik holdtalan éjjeleken engedelmeskedni tartoznak a Ghimeleknek. A hajnali szürkületben, egypincében szent bikák vérét eresztettem ki egy fekete kő előtt. Egy holdév tartamára láthatatlannaknyilvánítottak: kiáltottam, és nem feleltek; kenyeret loptam, és nem fejeztek le. Megismertem azt,ami a görögöknek ismeretlen volt: a bizonytalanságot. A bronzkamrában, a fojtogató némaselyemkendője előtt a remény tartott ki mellettem, az élvezetek árjában a rémület. HérakleidészPontikosz csodálattal említi Püthagoraszról: vissza tudott emlékezni arra, hogy valaha Pürrosz, azelőttEuphorbosz volt, azelőtt meg valamely más halandó; ahhoz, hogy én hasonló viszontagságokravisszaemlékezzem, nem kell sem a halálhoz, sem csaláshoz folyamodnom.

Ezt a majdhogynem szörnyű változatosságot olyan intézménynek köszönhetem, amelyet másköztársaságokban nem ismernek, vagy máshol tökéletlenül és titokban működik: a sorsjátéknak.Történetének kutatásával nem foglalkoztam; tudom, hogy még a mágusok se tudnak egyetértésre

jutni; hatalmas céljairól annyit tudok, amennyit a Holdról tudhat valaki, aki nem jártas acsillagászatban. Olyan szédítő országból való vagyok, ahol a sorsjáték a valóság lényeges eleme;mindmáig oly keveset gondoltam rá, akár a kifürkészhetetlen istenekre vagy a saját szívemre. Ma,távol Babilóniától és kedves szokásaitól, némi csodálkozással gondolok a sorsjátékra és azokra azistenkáromló feltételezésekre, amelyeket a lefátyolozott emberek suttognak róla a szürkületben.

Atyám elmondta, hogy régen - évekkel vagy évszázadokkal ezelőtt - Babilóniában a sorsjátékmeglehetősen közönséges játék volt. Úgy mondta (nem tudom, helyesen-e), hogy a borbélyokrézérmékért szimbólumokkal díszített csont vagy pergamen négyszöget árusítottak. A sorsolás fényesnappal történt: a nyertesek a véletlen minden további közreműködése nélkül ezüstből vert érméketkaptak. Amint látják, nagyon primitív eljárás volt.

Ezek a "sorsjátékok" természetesen megbuktak. Erkölcsi értékük nulla volt. Nem mozgósították azemberek minden képességét, csak a reménykedést. Az általános érdektelenség következtében asorsjátékokat alapító árusok kezdtek ráfizetni. Valaki reformmal próbálkozott: néhány kedvezőtlensorsjegyet iktattak be a kedvező számok sorába. A reform következtében a számmal ellátottnégyszögek vásárlói kétszeres kockázatot vállaltak: vagy nyernek egy bizonyos összeget, vagy őkfizetnek, mégpedig olykor igen tetemes summát. Ez a csekély kockázat (minden harmincadiksorsjegyre esett egy szerencsétlen szám) persze felkeltette a közönség érdeklődését. A babilóniaiakbelevetették magukat a játékba. Aki nem vett sorsjegyet, azt gyávának, kishitűnek tartották. Idővel eza jogos lenézés nagyot nőtt. Megvetették azt, aki nem játszott, de azt is, aki veszített, és büntetéstfizetett. A Társaságnak (ettől kezdve így nevezték) őrködnie kellett a nyertesek érdekem, akik nemjuthattak hozzá nyereségükhöz, ha a büntetések majdnem teljes összege nem folyt be. Keresetetindítottak a vesztesek ellen; a bíró megítélte az eredeti büntetést, azonkívül a perköltséget, vagynéhány napi börtönbüntetést rendelt el. Az emberek, hogy kijátsszák a Társaságot, mind a börtöntválasztották. Néhány ember e virtuskodásának lett köszönhető a Társaság mindenhatósága: egyházi,metafizikai hatalma.

A sorshúzási jegyzékek nemsokára már elhagyták a büntetések felsorolását, s csak annak közléséreszorítkoztak, hogy a mostoha számok mindegyikéért hány napi zárka jár. Ez a maga idejében még aligfelismert szűkszavúság rendkívül fontos dolog volt. Ez volt a pénztől független elemek elsőmegjelenése a sorsjátékban. Óriási sikere lett. A játékosok unszolására a Társaság kénytelen voltszaporítani a vesztes számokat.

Köztudomású, hogy Babilónia népe odaadó híve a logikának és a szimmetriának is. Nem volt logikus,hogy a szerencsés sorsjegyek ellenértékét csengő tallérokkal mérjék, a szerencsétlenekét pedigbörtönben töltött napokkal és éjszakákkal. Egyes moralisták azzal érveltek, hogy a pénzdarabokbirtoklása nem mindig hozza meg a boldogságot, és hogy az örömnek talán vannak más, talánközvetlenebb formái is.

A szegénynegyedekben is nyugtalanság kapott lábra. A papi testület tagjai szaporították a húzásokszámát, és átélték a félelem és reménység összes változatát; a szegények (érthető vagy elkerülhetetlenirigységgel) úgy érezték, hogy ők ki vannak zárva ebből a közismerten élvezetes hintajátékból. Az ajogos vágy, hogy mindenki, szegény és gazdag egyaránt, részt vehessen a sorsjátékban, olyanfelzúdulásra késztette őket, amelynek az emlékét nem tudták elmosni az évek. Egynémely makacsember nem értette, vagy úgy tett, mintha nem értené, hogy itt új rendről, egy szükséges új történelmikorszakról van szó... Egy rabszolga ellopott egy vörös sorsjegyet, amellyel a sorshúzáson nyelvénekkiégetését nyerte. A törvények értelmében a sorsjegytolvajokat is ugyanez a büntetés illette. Egyes

babilóniaiak úgy vélekedtek, hogy a tüzes vasat tolvaji minőségében érdemelte ki, mások nagylelkűenúgy, hogy a büntetést a véletlen akarta... Lázongások voltak, sajnálatos vérontások, de a babilóniai népvégül is keresztülvitte akaratát a gazdagok tiltakozása ellenére. A nép teljes mértékben elértenagylelkű céljait. Először is azt, hogy a Társaság fogadja el a teljhatalmat (erre az új műveletekkiterjedtsége és bonyolultsága miatt volt szükség). Másodsorban azt, hogy a sorsjáték titkos, ingyenesés általános legyen. A sorsjegyek árusítását eltörölték. Miután bevonták a Bel-misztériumokba,minden szabad ember automatikusan részt vett az isten szent labirintusaiban minden hatvanadikéjszakán tartott szent sorsolásokon, amelyek a következő húzásig eldöntötték a sorsát. Akövetkezmények kiszámíthatatlanok voltak. Szerencsés húzás következményeként valakibekerülhetett a mágusok tanácsába, vagy a börtönben tudhatta valamelyik (közismert vagy titkos)ellenségét, vagy egy szoba csendes félhomályában ott találhatta az asszonyt, aki épp nyugtalanítanikezdte, vagy akit már nem remélt viszontlátni; balszerencsés húzás esetén: csonkítás, valami gyalázat,halál várt rá. Néha egyetlen esemény (mint C. kocsmai meggyilkolása, vagy B. titokzatosfelmagasztaltatása) harminc vagy negyven húzás zseniális megoldása lett. A húzásokat kikombinálninehéz dolog volt, de ne felejtsük el, hogy a Társaság tagjai mindenhatók és agyafúrtak voltak (ma isazok). Az a tudat, hogy bizonyos örömök egyszerűen csak a véletlen ajándékai, sok esetbencsökkentette volna értéküket; e kellemetlenség elkerülésére a Társaság ügynökei a szuggesztióhoz és amágiához folyamodtak. Lépéseik, cselekedeteik titkosak voltak. Hogy minden ember titkos reményeités titkos félelmeit kifürkésszék, csillagjósokat és kémeket tartottak. Voltak bizonyos kőoroszlánok,volt egy Qaphqa nevű szent latrina, voltak repedések poros vízvezetékekben, amelyek a közhit szerinta Társasághoz vezettek; a rossz- és jóindulatú emberek feljelentéseket tettek le e helyeken. Ezeket aváltozón igaz feljegyzéseket betűrendes kartotékrendszerben gyűjtötték össze.

Bármilyen hihetetlen, de zúgolódók is akadtak. A Társaság, a szokásos diszkréciójával, nem adottközvetlen választ. Jobbnak látta, ha egy álarcgyár romjaira firkálta fel rövid érvelését, amely ma aszent írások között található. Ez a tantétel leszögezi, hogy a sorsjáték a véletlen beiktatása a világrendjébe, és a tévedések elfogadása nem jelent ellentmondást a véletlennek, hanem éppen a véletlentudomásul vétele. Azt is leszögezi, hogy az oroszlánok és a szent gyűjtőhely, bár a Társaság továbbrais hitelt ad nekik (és nem mond le a felhasználás jogáról), hivatalos garancia nélkül működnek.

Ez a nyilatkozat lecsillapította az általános nyugtalanságot. Még más hatása is volt, amelyre szerzőjetalán nem is számított. Alapjában átalakította a Társaság szellemét és működését. Nincs sok időm;mondják, hogy hajóm már készül kifutni a tengerre, de még megpróbálom elmagyarázni.

Akármilyen valószínűtlennek látszik is, de addig senki sem próbálta meg felállítani a sorsjátékokáltalános elméletét. A babilóniai nem elmélkedő ember. Tiszteli a véletlen parancsait, neki szenteliéletét, reményeit, rémületét, de eszébe sem jut, hogy labirintustörvényeit kutassa, a forgókristálygömböket sem vizsgálgatja, amelyek felfedik e törvényszerűségeket. Az említett hivatalosnyilatkozat mégis sok matematikai-jogi természetű vitát indított el. Egy ilyenből jött létre a következőfeltevés: ha a sorsjáték a véletlen intenzifikálása, a káosz periodikus bejuttatása a kozmoszba, nemlenne-e megfelelőbb, ha a véletlen döntené el a végrehajtás minden fázisát, nem csak az egyiket. Nemnevetséges-e, hogy a véletlen elrendeli valaki halálát, de halálának körülményei - elhallgatás,nyilvánosság, határidő: egy óra vagy egy évszázad - nincsenek alávetve a véletlennek? Ezek az olyjogos aggályok végül jelentékeny reformra vezettek, amely oly bonyolult (ezt csak növelte a többévszázados gyakorlat), hogy néhány specialistán kívül már senki sem igazodik ki benne, de azértszeretném legalább jelképesen összefoglalni.

Képzeljünk el egy első sorsolást, amely előírja egy ember halálát. Az ítélet végrehajtására újabbsorsolást rendeznek, ez (mondjuk) kilenc kivégzőt jelöl ki. Ebből a kilencből négyen harmadiksorsolást határozhatnak el, amely majd eldönti a hóhér nevét; ketten kicserélhetik a szerencsétlenhatározatot egy szerencséssel (mondjuk, egy kincs felfedezésével), egy másik súlyosbíthatja a halált(vagyis szégyenletessé teszi, vagy kínzásokkal gazdagítja), ismét mások megtagadhatják avégrehajtást... Ez a szimbolikus séma. Valójában a sorsolások száma végtelen. Egyetlen határozat semvégleges, mind újabbakba ágazik el. A tudatlanok azt hiszik, hogy a végtelen számú sorsoláshozvégtelen idő kell; a valóságban elegendő, hogy az idő a végtelenségig osztható legyen, ahogy a híresteknősbéka-paradoxon tanítja. Ez a végtelenség csodálatra méltó módon megegyezik a véletlenkacskaringós útjaival és a Sorsjáték Mennyei Mintájával, amelyet a platonikusok imádnak... Mintha ami rítusainknak valami eltorzult visszhangja zengene vissza a Tiberisnél: Aelius Lampridius említi azAntoninus Heliogabalus életé-ben, hogy ez a császár kagylókra írta fel a vendégeinek szánt szerencsét;így az egyik tíz font aranyat kapott, a másik tíz legyet, tíz mormotát vagy tíz medvét. Haddemlékeztessek arra, hogy Heliogabalus Kis-Ázsiában nevelkedett, névadó istenének papjai között.

Vannak határozatlan célú, személytelen sorsolások is: az egyik elrendeli, hogy egy taprobanai zafírtvessenek az Eufrátesz vizébe; a másik, hogy egy bizonyos torony tetejéről bocsássanak szárnyra egymadarat; egy másik meg, hogy a tengerpart végtelen mennyiségű homokjához minden évszázadbanadassék hozzá (vagy vétessék el belőle) egy gramm.

A Társaság jótékony hatása alatt a mi szokásainkat teljesen átitatja a véletlen. Aki egy tucat amforadamaszkuszi bort vásárol, nem csodálkozik, ha valamelyikben talizmánt, esetleg viperát talál; ajegyző, amikor szerződést fogalmaz, úgyszólván sohasem mulasztja el, hogy néhány téves adatot necsúsztasson bele; én magam is meghamisítottam ebben a sietős beszámolómban néhány tündökletesdolgot és néhány kegyetlenséget... Ki tudja, talán valami titokzatos monotóniát is... Történetíróink,akik a világon a legélesebb eszűek, feltaláltak egy módszert a véletlen kiigazítására; azt mondják,hogy ennek a módszernek a műveletei (általában) megbízhatók, bár természetesen nem kerülhetneknyilvánosságra bizonyos számú hazugság nélkül. Egyébként a regényírói képzelet semmit semfertőzött meg annyira, mint a Társaság történetét... Ha egy templomból előkerül valamely paleográfiailelet, az éppúgy lehet egy tegnapi sorsjáték húzásának eredménye, mint egy száz évvel azelőttié. Nemjelenik meg könyv anélkül, hogy minden egyes példány ne különböznék valamiben a többitől. Azírástudók titkos esküt tesznek rá, hogy kihagynak, beszúrnak, változtatnak. A közvetett hazugságot isalkalmazzák.

A Társaság isteni szerénységgel kerül minden nyilvánosságot. Ügynökei persze titkosak, parancsaik,amelyeket (talán megszakítás nélkül) állandóan osztogatnak, semmiben sem különböznek azoktól,amelyeket gazemberek osztanak olyan bőkezűen. Egyébként ki is dicsekedhetnék vele, hogy ő csakgazember és semmi más? Ki tudja, hogy az a részeg, aki valami abszurd parancsot ad, az álmodó, akifelriadva megfojtja a mellette fekvő asszonyt, nem a Társaság titkos utasítását hajtja-e végre? Az,hogy a Társaság csendben működik, mint az isten, a legkülönbözőbb feltételezésekre vezetett.Némelyik aljas módon azt állítja, hogy a Társaság már évszázadok óta nem létezik, és életünk szentrendezetlensége csupán örökség, hagyomány; egy másik szerint a Társaság örök, és fenn fog maradnia legutolsó éjszakáig, amikor az utolsó isten megsemmisíti a világot. Egy másik azt tartja, hogy aTársaság mindenható ugyan, de csak apró dolgokban érvényesíti hatalmát: egy madár rikoltásában, arozsda és a por színárnyalataiban, a hajnali félálomban. Egy másik, titkos eretnekek száján át aztállítja, hogy a Társaság sohasem létezett, és nem is fog létezni soha. Egy másik, nem kevésbéelvetemült feltételezés szerint teljesen mindegy, hogy állítjuk-e vagy tagadjuk e homályos testület

létezését, mert Babilónia nem más, mint egy végtelen hazárdjáték.

Boglár Lajos fordítása

HERBERT QUAIN MUNKÁSSÁGA

Elhunyt Roscommonban Herbert Quain; nem lepett meg, amikor utánanéztem, hogy a Times LiterarySupplement mindössze félhasábnyi nekrológgal tiszteleg előtte, s abban sincs egyetlen dicsérő jelzősem, amit ne módosítana (vagy komolyan ne helytelenítene) egy-egy határozószó. A Spectatormegfelelő száma kétségtelenül kevésbé lakonikus, s talán melegebb hangú is, ám Quain első könyvét -The God of the Labyrinth - Agatha Christie egyik művéhez hasonlítja, néhány másikat pedig GertrudeStein munkáihoz: bizonyára senki sem tartja megkerülhetetlennek az efféle rokonítást, amint azelhunyt szerző sem örült volna neki. Ő egyébként sosem hitte magát zseniálisnak; még csak irodalmicsevegéssel töltött, peripatetikus estéken sem, ahol e férfiú, miután átböngészte a sajtót, mindigMonsieur Teste vagy Doctor Samuel Johnson szerepét játszotta... Teljesen világosan látta könyveinekkísérleti jellegét: újszerűségük és egyszerű becsületességük miatt talán méltók a csodálatra, deszenvedélyességükkel nem szereznek érdemet. "Olyan vagyok, mint Cowley ódái" - írta nekem 1939.március 6-án Longfordból. "Nem a művészetnek, csupán a művészet történetének vagyok a része." Azőszemében nem létezett hitványabb tudományág a történelemnél.

Herbert Quainnek egyik szerény mondatát idéztem; de szerénykedése nem tárja fel előttünk abölcsességét. Flaubert és Henry James hatására már hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy ritkánés fárasztó munkával jön létre a műalkotás; a XVI. század (gondoljunk a Parnasszusi utazás-ra,gondoljunk Shakespeare sorsára) nem osztotta ezt a lesújtó véleményt. Herbert Quain sem. Úgygondolta, hogy eléggé gyakori a jó irodalom, szinte nincs is utcai beszélgetés, ami ne érne fel vele. Ésúgy gondolta, hogy az esztétikum nem mondhat le a meglepetés valamilyen formájáról, emlékezetbőlpedig bajos meglepődni. Mosolygós őszinteséggel fájlalta a múlt könyveinek "szolgai és makacsőrzését"... Nem tudom, hogy igazolható-e e ködös elmélet; csak azt tudom, hogy a könyvei nagyon isáhítják a meglepetést.

Bánom, hogy visszaszerezhetetlenül kölcsönadtam egy hölgynek Quain első könyvét. Már jeleztem,hogy bűnügyi regényről van szó: The God of the Labyrinth; hálás lehetek, hogy 1933 novemberénekutolsó napjaiban hozta forgalomba a kiadó. December elején a Siamese Twin Mystery kellemes éskörmönfont bonyodalmai kötötték le Londont és New Yorkot; jómagam ennek a végzetesegybeesésnek tulajdonítom barátunk művének a kudarcát. Meg annak is (teljesen őszinte akaroklenni), hogy tökéletlen a regény kidolgozása, és olykor üres, rideg pompa kíséri a tenger leírását. Hétév múltán már képtelen vagyok felidézni a cselekmény részleteit; íme a vázlata; abban a formában,ahogy most elszürkíti (ahogy most megtisztítja) az emlékezetem. Egy megfejthetetlen gyilkosság vana mű elején, lassú feltárás a közepén, megoldás a végén. A rejtély tisztázása után van egy hosszú,visszautaló bekezdés, amelyben ez a mondat szerepel: Mindenki azt hitte, hogy a két sakkozóvéletlenül találkozott. A mondat azt adja tudtunkra, hogy téves a megoldás. Az olvasó erretürelmetlenül átfutja a kérdéses fejezeteket, s rájön egy másik megoldásra, az igazira. E páratlankönyv olvasója okosabb a detektívnél.

Ennél is rendhagyóbb az April March című "visszafelé haladó és elágazó regénye", amelynekharmadik (és egyetlen) része 1936-ban keletkezett. A mű megítélésekor senki előtt sem marad titok,hogy játékról van szó; ildomos itt felidézni, hogy maga a szerző sem gondolta másképp. "Én erre a

műre - hallottam tőle - a játékok alapvonásait tartom érvényesnek: a szimmetriát, az önkényesszabályokat, az unalmat." Még a cím is gyengécske calambour: Nem azt jelenti, hogy Áprilisi menet,hanem szó szerint Április március. Van, aki Dunne elveit hallotta visszhangozni bennük; Quainelőszava inkább Bradley fonák világát idézi, ahol a halál megelőzi a születést, a heg a sebet, a seb azütést (Appearance and Reality, 1897, 215. old.).[1] Az April March világai nem regresszívek; amegjelenítésük halad visszafelé. Visszafelé haladó és elágazó mű, mint már említettem. Tizenháromfejezetből áll. Az első ismeretlen személyek között, egy peronon elhangzó kétértelmű párbeszédetmond el. A második az elsőben leírtak előzményét mondja el. A harmadik, mely szintén visszafeléhalad, az első fejezetnek egy másik lehetséges előzményét mondja el; a negyedik egy újabbat. E háromelőzmény (amelyek szigorúan kizárják egymást) mindegyike maga is három-három további s egészeneltérő előzményre ágazik. A teljes mű tehát kilenc regényből áll; mindegyik három-három hosszúfejezetből. (Az első fejezet természetesen azonos mindegyikben.) A regények közt az egyik jelképesregény; a másik fantasztikus; a következő bűnügyi; utána lélektani; utána kommunista; utánakommunistaellenes és így tovább. Egy ábra talán megkönnyíti a megértést:

E szerkezetről elismételhető, amit Schopenhauer mondott a tizenkét kanti kategóriáról: mindentfeláldoz egy szimmetriaroham miatt. A kilenc történet közt, mint várható volt, van, amelyik nemméltó Quainhez; nem az a legsikerültebb, amelyiket eredetileg kigondolt, az x4; hanem a fantasztikustörténet, az x9 a legjobb. A többit elcsúfítják a bárgyú tréfák és a fölösleges álpontosítások. Akikidőrendben olvassák a történeteket (példának okáért: x3, y1, z), nem érzik e különös könyv sajátosízét. Két történet - az x7 és az x8 - önmagában értéktelen; az egymásutániságból nyerik a hatásukat...Nem tudom, fel kell-e idéznem, hogy már megjelent az April March, amikor Quain megbánta, hogyhármas rendszert használt, és megjósolta, hogy az utánzói majd a binaritás mellett döntenek:

a demiurgoszok és az istenek pedig a végtelen mellett: végtelen történetek, végtelen elágazásokkal.

Egészen másfajta, de szintén visszafelé tekintő mű a The Secret Mirror című kétfelvonásos hősikomédia. A fent áttekintett művek esetében a formai összetettség megkötötte az író képzeletét; ittszabadabban szárnyal. Az első, a hosszabbik felvonás Thrale generális (C. I. E.) vidéki lakában,Melton Mowbray közelében játszódik. A cselekménynek a tábornok nagyobbik lánya, Miss Ulrica

Thrale a láthatatlan középpontja. Egy párbeszédből felsejlik előttünk férfias, fennhéjázó alakja;gyanítjuk, hogy nemigen kalandozik az irodalom tájaira; az újságok hírül adják, hogy jegyességre lépRutland hercegével; az újságok cáfolják az eljegyzést. Egy drámaíró, Wilfred Quarles a lány hódolója;egyszer már kapott tőle egy bohó csókot. Irdatlan vagyon és ősi vér jellemzi a hősöket; érzelmeiknemesek, de mértéktelenek; a párbeszéd láthatóan a Bulwer-Lytton-féle puszta szófacsarás és Wilde,illetve Philip Guedalla epigrammáinak a stílusa közt ingadozik. Van a darabban fülemüle és éjszaka;és van benne egy teraszon vívott, tikos párbaj. (És szinte teljesen észrevétlenül van benne egy furaellentmondás is, akárcsak néhány gusztustalan részlet.) Az első felvonás szereplőit viszontlátjuk amásodikban - más nevekkel. Wilfred Quarles, a "drámaíró" liverpooli bizományos; John WilliamQuigley az igazi neve. Miss Thrale ugyanaz marad; Quigley még sosem látta, de betegesen gyűjti aTatler-ben és a Sketch-ben megjelent portréit. Quigley az első felvonás szerzője. A valószerűtlen ésvalószínűtlen "vidéki lak" nem más, mint egy zsidó-ír panzió, amelyben ő lakik, s amelyet magalényegített át és nagyított fel... A két felvonás cselekménye párhuzamos, ám a másodikban némilegminden borzalmas, minden kitolódik vagy meghiúsul. A The Secret Mirror bemutatásakor Freud ésJulien Green nevét emlegette a kritika. Az előbbi említése nekem teljesen indokolatlannak tűnik.

Az a hír járta, hogy a The Secret Mirror freudiánus vígjáték; e kedvező (de téves) értelmezés a sikertjelentette. Sajnos Quain akkor már elmúlt negyvenéves; megszokta a kudarcot, s nem akaródzott nekijókedvvel elfogadnia a megváltozott helyzetet. Bosszút esküdött. 1939 végén kiadta a Statements címűkönyvét: ez talán a legeredetibb műve, kétségtelenül a legvisszhangtalanabb és a legtitokzatosabb.Quain érvelése szerint az olvasók faja már kihalt. "Nincs európai ember - érvelt -, aki ne volnalappangó vagy tényleges író." Azt is vallotta, hogy az irodalommal járó sokféle gyönyörűség közül aleleményesség a legmagasabb rendű. Mivel nem mindenki részesülhet ebben a gyönyörűségben,sokaknak meg kell elégedniük látszatteremtéssel. Ezeknek a "fogyatékos íróknak", akik tengernyienvannak, szánta Quain a Statements nyolc történetét. Mindegyik egy-egy jó cselekményt előlegez vagyígér, de a szerző szándékosan valamennyit elrontja. Az egyik, nem a legjobb, két cselekményt sejtet.Az olvasó azt hiszi, amikor eltereli a figyelmét a hiúság, hogy maga találta ki őket. Én gyanútlanul aharmadik történetből - The Rose of Yesterday - merítettem A körkörös romok-at, Az elágazó ösvényekkertje című kötetem egyik elbeszélését.

1941

Scholz László fordítása

[1] Jaj, Herbert Quain és a tudomány, jaj, egy 1897-es könyv 215. oldala. Platónnál Az államférfi egyikbeszélgetőtársa már leírt egy hasonló regressust: azt, amelyben a Föld Szülte avagy Autochton Lényeka kozmosz ellentétes irányú forgásakor az öregségből az érett korba jutottak, az érett korból agyerekkorba, a gyerekkorból pedig eltűntek a semmibe Theopomposz is említ a Philippiká-banbizonyos északi gyümölcsöket, amelyek attól erednek, aki elfogyasztja, ami ugyancsak visszafeléhaladó folyamat... Sokkal érdekesebb elképzelni az Idő megfordítását: azt az állapotot, amelybenemlékeznénk a jövőre, és nem vennénk tudomást, vagy épp csak sejtésünk volna a múltról. Lásd aPokol X. énekében a 97-102. sorokat, ahol összehasonlíttatik a prófétai látomás a távollátással.

BÁBELI KÖNYVTÁR

"By this art you may contemplatethe variation of the 23 letters..."

THE ANATOMY OF MELANCHOLYPART 2. SECT II. MEM. IV.

Az univerzumot (amelyet mások Könyvtárnak neveznek) meghatározatlan és talán végtelen számú,hatszög alakú galéria alkotja, melyeknek közepén alacsony korláttal körülvett nagy szellőzőaknákvannak. Minden hatszögből láthatók lefelé és felfelé az emeletek - sehol sincs végük. A galériákbeosztása egyforma. Kettőt kivéve minden oldalon öt - összesen húsz - hosszú polc takarja a falakat aföldtől a mennyezetig; magasságuk alig haladja meg egy átlagos könyvtáros magasságát. Az egyikszabad falrész keskeny előtérbe nyílik, az előtér pedig egy másik, az előzőhöz és a többihez hasonlógalériába. Az előtértől jobbra és balra egy-egy parányi helyiség van. Egyikben állva lehet aludni, amásikban szükségét végezheti az ember. Itt kanyarog a csigalépcső a távoli mélység és távolimagasság felé. Az előtérben tükör áll, amely híven kettőzi mindazt, ami előtte van. A tükör létéből azemberek arra következtetnek, hogy a Könyvtár nem végtelen - ha valóban az volna, minek e csalókakettőzés? -, magam azonban inkább arról álmodozom, hogy a finoman csiszolt felületek a végtelentsejtetik-ígérik... A fény gömb alakú gyümölcsökből árad, melyeket lámpának neveznek. Mindenhatszögben kettő függ, átellenesen. Fényük állandó és elégtelen.

Mint bármelyik ember a Könyvtárban, ifjúkoromban sokat utaztam; zarándokoltam, hogy felleljek egykönyvet, talán a katalógusok katalógusát, de most, amikor szemem már alig tudja kibetűzni írásomat,a halálomra készülök, alig néhány mérföldre a hatszögtől, amelyben születtem. Halálom után lesznekmajd könyörületes kezek, melyek áthajítanak a korláton; a levegő feneketlen mélysége lesz a sírom;testem hosszan merül alá, hogy végül elrohadjon és szétoszoljék a végtelen zuhanás örvénylőszelében. Én azt állítom, hogy a Könyvtár végtelen. Az idealisták azzal érvelnek, hogy a hatszögletestermek az abszolút tér szükségszerű formái, vagy legalábbis a mi térszemléletünké. Úgy vélik, hogyháromszög vagy ötszög alakú terem elképzelhetetlen. (A misztikusok azt állítják, hogy azeksztázisban egy kerek szobát látnak, egyetlen hatalmas, kerek könyvvel, amelynek egybefüggőgerince körben borítja a falat, ám vallomásuk gyanús, szavaik homályosak. Ez a kör alakú könyv:Isten.) Elég, ha itt felidézem a klasszikus mondást: A Könyvtár olyan gömb, amelynek középpontjabármelyik hatszög, és kerülete felfoghatatlan.

Minden hatszög minden falának öt polc felel meg; minden polcon harminckét azonos nagyságú könyv,minden könyv négyszáztíz oldalas, minden oldalon negyven sor, minden sorban mintegy nyolcvanfekete betű. A könyvek hátán is vannak betűk, ezek azonban nem azt jelzik vagy mutatják, amit alapok tartalmaznak. Tudom, hogy ez az összefüggéstelenség egykor titokzatosnak látszott. Mielőtt amegoldást összefoglalnám (amelynek felfedezése, tragikus kihatásai ellenére is, talán a történelemlegjelentősebb eseménye), néhány axiómát szeretnék felidézni.

Az első: a Könyvtár ab aeterno létezik. Ebben az igazságban, amelyből a világ jövőbeniörökkévalósága is egyenesen következik, egyetlen értelmes elme sem kételkedhet. Az ember, ez atökéletlen könyvtáros vagy a véletlen, vagy rosszakaratú demiurgoszok műve; az univerzum pedig,elegáns állványával, rejtélyes köteteivel, fáradhatatlan lépcsőivel - hogy felmenjen rajtuk az utazó -,és latrináival - hogy ráüljön a könyvtáros - kizárólag valamely istenség műve lehet. Isten és emberközti távolság azonnal felmérhető, ha csak összehasonlítjuk ezeket a durva és reszkető jeleket,melyeket téveteg kezem egy könyv fedelére ró, a könyv belsejében látható organikus betűkkel: ezekpontosak, finomak, koromfeketék, utánozhatatlanul szimmetrikusak.

A második axióma: az ortográfiai jelek száma huszonöt.[1] E megállapítás lehetővé tette, hogy

háromszáz évvel ezelőtt megalkossák a Könyvtár általános elméletét, és megnyugtató módonmegoldják az addig megfejthetetlennek látszó problémát, azt, hogy szinte valamennyi könyv kaotikuszagyvaság. Az egyik, amelyet apám a tizenöt-per-kilencvennégyes részleg valamely hatszögébenlátott, az M C V betűket foglalta magába, perverz módon ismételve őket az elsőtől az utolsó sorig.Egy másik könyv (ebben a részlegben sokat forgatták) a betűk puszta labirintusa, de az utolsó előttilapon ez van: Ó, idő, a te piramisaid! Ma már tudjuk, hogy egy értelmes sor vagy egy pontos hír körülmérföld hosszúságú esztelen kakofónia, verbális limlom és összefüggéstelenség található. (Hallottamegy elmaradott vidékről, ahol a könyvtárosok szakítanak azzal a dőre babonával, hogy a könyvekbenértelmet keressenek, mint ahogy nem keresnek értelmet az álmokban vagy a tenyér kusza vonalaibansem... Felteszik, hogy az írás feltalálói a huszonöt természetes jelet utánozták, de azt állítják, hogyezek alkalmazása esetleges, és a könyvek önmagukban semmit sem jelentenek. Ez a vélemény, mintlátni fogjuk, nem egészen alaptalan.)

Nagyon sokáig azt hitték, hogy ezek a megfejthetetlen könyvek régi vagy távoli nyelveken íródtak.Bizonyos, hogy a legrégebbi emberek, az első könyvtárosok a mi mai nyelvünktől erősen eltérőnyelvet beszéltek; bizonyos, hogy néhány mérfölddel jobbra más nyelvjárást beszélnek, kilencvenemelettel feljebb pedig egészen érthetetlen nyelvet. Mindez, ismétlem, bizonyos, de négyszáztízoldalnyi változatlan M C V nem jelenthet semmit egyetlen nyelven sem, bármennyire kezdetlegesvagy dialektális nyelv is az. Egyesek azt fejtegették, hogy minden betű befolyásolhatta a következőt,és így az M C V értéke a 71. oldal harmadik sorában nem azonos azzal, amit egy másik oldal másiksorában kifejez, de ez a ködös tétel nem sokáig tartotta magát. Mások titkosírásra gondoltak; efeltevést általában elfogadták, ámbár nem abban az értelemben, ahogy az elgondolói megfogalmazták.

Ötszáz évvel ezelőtt az egyik felső hatszög főkönyvtárosa[2] talált egy könyvet, amely ugyanolyanzavaros volt, mint a többi, de majdnem két oldalon keresztül összefüggő sorok voltak benne. Leletétmegmutatta egy vándormegfejtőnek, aki azt állította, hogy portugálul van írva, mások viszont azt,hogy jiddisül. Majd' egy évszázadba telt, mire azonosították a nyelvet: a gauraninak egy szamojéd-litván ága, a klasszikus arab ragjaival. Tartalmát is megfejtették: a kombinatorikus analízisalapismeretei, végtelen számú variációk példáival illusztrálva. Ezek a példák tették lehetővé, hogy azegyik zseniális könyvtáros felfedezze a Könyvtár alaptörvényét. Ez a gondolkodó rájött, hogy mindenkönyv, bármennyire különbözzék is, hasonló elemekből áll; ezek: a szóköz, a pont, a vessző és azábécé huszonkét betűje. Azt is állította - és ezt valamennyi utazó megerősítette -, hogy: A hatalmasKönyvtárban nincs két azonos könyv. E cáfolhatatlan premisszákból arra következtetett, hogy aKönyvtár teljes, és polcain a húsz-egynéhány ortográfiai jel valamennyi - bár nagyszámú, de mégsemvégtelen - lehetséges kombinációja előfordul, vagyis mindaz, ami kifejezhető (és valamennyi nyelvenmegvan). Minden: a jövő minuciózusan leírt története, az arkangyalok önéletrajza, a Könyvtár pontoskatalógusa, ezer és ezer hamis katalógus, e katalógusok hamisságának kimutatása, az igazi katalógushamisságának kimutatása, Baszileidész gnosztikus evangéliuma, az evangélium kommentárja, azevangélium kommentárjának kommentárja, igaz beszámoló a halálodról, valamennyi könyv fordításaminden nyelven, minden könyv betoldott részletei minden könyvben, az az értekezés, amit Bedaírhatott volna (de nem írt meg) a szászok mitológiájáról, Tacitus elveszett könyvei.

Amikor kihirdették, hogy a Könyvtár minden könyvet magában foglal, különös boldogság volt az elsőérzés. Minden ember az érintetlen és titkos kincs urának érezte magát. Nem volt probléma, semegyéni, sem a világot érintő, amelyre ne lett volna ékesszóló megoldás valamelyik hatszögben. Azuniverzum bizonyságot kapott, az univerzum hirtelen megnyitotta a remény határtalan dimenzióit. Azidő tájt sokat beszéltek az Igazolásokról: védőbeszédek és jövendölések könyvei ezek, amelyek a világ

minden emberének minden cselekedetét mindörökre igazolták, és jövőjük csodálatos titkait istartalmazták. Ezernyi kapzsi ember hagyta ott születésének édes hatszögét, nekiiramodott alépcsőknek, a hiú szándéktól hajtva, hogy megtalálja saját Igazolását. Zarándokok vitatkoztak a szűkfolyosókon, sötét átkokkal átkozódtak, fojtogatták egymást az isteni lépcsőkön, hamis könyvekethajigáltak az alagutak mélyébe, míg őket távoli vidékek emberei taszították a halálba. Másokmegőrültek... Az Igazolások léteznek (magam is láttam kettőt, eljövendő személyekre vonatkoztak,talán nem is képzelt személyekre), de akik keresték őket, elfeledkeztek valamiről: a nullával egyenlő avalószínűsége annak, hogy egy ember megtalálja saját Igazolását vagy akár az Igazolás valamelycsalóka változatát.

Azt is beszélték akkoriban, hogy megvilágosodnak az emberiség alapvető misztériumai: a Könyvtár ésaz idő eredete. Valószínű, hogy vannak szavak, melyekkel e súlyos titkok megmagyarázhatók; ha afilozófusok szótára nem volna elegendő, a sokarcú Könyvtár bizonyosan megalkotta a sose hallottnyelvet, ami kell hozzá, s e nyelv szótárát és nyelvtanát. Az emberek immár negyedik százada nyűvika hatszögeket... Vannak hivatalos keresők, inkvizítorok. Láttam őket hivatásuk gyakorlása közben:mindig kimerülten érkeznek, valami lépcsőről beszélnek, amin nincsenek lépcsőfokok, és amimajdnem halálukat okozta; galériákról és lépcsőkről beszélnek a könyvtárosokkal; néha kézbe veszika legközelebbi könyvet, belelapoznak, gyalázatos szavakat keresnek. Láthatóan egyik sem reméli,hogy talál valamit.

Az óriási reménységet természetesen túlzott csüggedtség követte. A bizonyosság, hogy valamelyikhatszög valamelyik polcán értékes könyvek vannak, és hogy ezek az értékes könyvekhozzáférhetetlenek, szinte elviselhetetlennek tűnt. Egy istenkáromló szekta azt javasolta, hogyszüntessék be a keresésüket, és az emberek addig keverjék a betűket és a jeleket, amíg a véletlenvalószínűtlen adományaként megalkothatják a kánoni könyveket. A hatóságok szigorú rendszabályokbevezetésére kényszerültek. A szekta eltűnt, de gyerekkoromból emlékszem öregekre, akik naphosszata latrinákban rejtőzködtek, kezükben a tiltott kockavető pohár, fenekén fémkorongokkal, és erőtlenülmajmolták az isteni rendetlenséget.

Mások ezzel szemben úgy vélték, hogy a haszontalan művek megsemmisítése a legfontosabb.Elriasztották a hatszögeket, megbízóleveleket mutogatva, amelyek nem mindig voltak hamisak;utálkozva belelapoztak valamelyik kötetbe, és egész polcokat ítéltek pusztulásra. Higiénikus,aszketikus dühüknek több millió könyv esztelen megsemmisítése köszönhető. Nevük átkozott, deazok, akik az őrjöngésben elpusztított "kincseket" sajnálják, megfeledkeznek két közismert tényről.Az egyik: a Könyvtár oly hatalmas, hogy az emberi eredetű csökkentés alig-alig észrevehető. A másik:minden példány egyedi, pótolhatatlan, de - mivel a Könyvtár totális - sok százezer tökéletlenfakszimile is van; ezek olyan művek, amelyek csak egy betűben vagy egy vesszőben különböznekegymástól. A közvéleménnyel szemben bátorkodom feltételezni, hogy a Tisztogatók fosztogatásainakkövetkezményeit eltúlozta az a rémület, amelyet e fanatikusok kiváltottak. Az az őrült vágy hajtottaőket, hogy kezükbe kaparintsák a Karmazsinvörös Hatszög könyveit: e könyvek a szokottnál kisebbformátumúak; mindenhatók, illusztráltak és mágikusak.

Tudunk a kor egy másik babonájáról is: a Könyv Emberéről. Valamely hatszög valamely polcán - ígyvélték az emberek - kell hogy legyen egy könyv, amely az összes többinek kulcsa és tökéletesösszefoglalása; egy könyvtáros egyszer átlapozta, és olyan lett, mint egy isten. E részleg nyelvébenma is megtalálhatók az egykori tisztségviselő kultuszának nyomai. Sokan indultak zarándokútra, hogymegkeressék Őt. Egy évszázadon át kutatták hasztalanul minden irányban. Hogyan találhatnák meg a

titkos és szent hatszöget, amely befogadta? Valaki a regresszív módszert ajánlotta: az A könyvlokalizálásához szükséges a B könyv, amely megmutatja A helyét; a B könyv lokalizálásához előbbmeg kell nézni C könyvet; és így tovább a végtelenségig... Efféle kalandokra pazaroltam én is sorvadóéveimet. Nem tartom valószínűtlennek, hogy az univerzum valamelyik polcán megvan a totáliskönyv;[3]esedezem az ismeretlen istenekhez, bár lett volna ember - csak egy, még ha évezredekkelezelőtt élt is! -, aki átnézte és elolvasta azt a könyvet. Ha becsület, tudás és boldogság nem lehetenyém, hát legyen másoké. Csak létezzen az ég, még akkor is, ha az én helyem a pokol. Sértsenekmeg, semmisítsenek meg, de egy pillanatra, egyetlen lényben kapjon értelmet a Te hatalmasKönyvtárad.

Az istentelenek azt állítják, hogy a Könyvtárban az esztelenség a törvényszerű, és hogy az ésszerűség(még a legegyszerűbb és legtisztább összefüggés is) szinte csodálatos kivétel. Mondják - jól tudom -,hogy "a lázas Könyvtár hazárd, szeszélyes köteteit szüntelenül az a veszély fenyegeti, hogyátváltoznak egy másik kötetté, és mindent állítanak, tagadnak vagy összekevernek, mint egyönkívületben levő istenség". E szavak, melyek nemcsak a zűrzavarról vádaskodnak, hanem annakpéldáját is adják, világosan bizonyítják ferde ízlésüket és reménytelen tudatlanságukat. A Könyvtárvalójában az összes verbális struktúrát, a huszonöt írásjel minden lehetséges változatát magábanfoglalja, de nem tartalmaz egyetlen abszolút ostobaságot sem. Szükségtelen megjegyezni, hogy azáltalam irányított számos hatszög legjobb kötetének címe: Jól fésült mennydörgés, egy másiké Agipszgörcs, egy harmadiké Axaxaxasz mlö. E szavak első látásra talán összefüggéstelenek, deallegorikus vagy titkosírásos jellegük bizonyítható. A bizonyítás verbális és ex hypothesi, aKönyvtárban fellelhető. Nincs olyan betűkombináció, akár például a

dhcmrlchtdj,

amely az isteni Könyvtárban ne volna meg eleve, s a Könyvtár valamelyik titkos nyelvében ne rejtenemagában valami szörnyűséges értelmet. Senki sem mondhat ki akár egyetlen szótagot, amely ne lennetele gyöngédséggel vagy félelemmel, valamely nyelven ne lenne egy isten hatalmas neve. A beszédtulajdonképpen tautológia. Ez a haszontalan és bőbeszédű levél is megvan már a megszámlálhatatlanhatszög valamelyikében, az öt polc harminc kötetének egyikében; de ott van a cáfolata is. (N számúlehetséges nyelv használja ugyanazt a szókészletet; némelyikben a Könyvtár fogalmának ez a pontosmeghatározás a megfelelője: hatszögű galériák mindenütt jelenlevő és örökös rendszere, de a könyvtárkenyér is, vagy piramis, vagy valami más dolog, és a definíció hét szava más értékű. Hát te, nyájasolvasó, biztos vagy-e benne, hogy megérted a nyelvet, amin írok?)

A rendszeres írás eltereli figyelmemet az emberek mai helyzetéről. A bizonyosságtól, hogy mindenmeg van írva, megsemmisülünk, vagy elbizakodottá válunk. Ismerek olyan helyeket, ahol az ifjakleborulnak a könyvek elé, és barbárul csókolgatják a lapokat, közben pedig egyetlen betűt semképesek megfejteni. A járványok, eretnek viszálykodások, az óhatatlanul banditizmussá fajulózarándoklatok jócskán megtizedelték a lakosságot. Azt hiszem, már említettem az öngyilkosságokat,melyeknek száma évről évre több. Talán az öregség és a félelem vezet félre, de azt gyanítom, hogy azemberi faj - az egyetlen - kihalóban van, és a Könyvtár fennmarad: kivilágítva, magányosan,végtelenül, tökéletes mozdulatlanságban, értékes köteteivel, haszontalanul, ronthatatlanul, titkosan.

Leírtam imént a szót: végtelenül. Nem csupán retorikai megszokásból iktattam ide; állítom, hogy nemillogikus végtelennek gondolni a világot. Akik végesnek hiszik, azt tételezik fel, hogy a folyosók,lépcsők és hatszögek valahol a messzeségben felfoghatatlan módon megszűnnek, ami abszurdum.

Akik pedig határtalannak képzelik, elfelejtik, hogy a könyvek lehetséges száma nem végtelen. E régiproblémára én azt a megoldást bátorkodom sugallni: a Könyvtár határtalan és periodikus. Ha egyörökké élő utazó bármely irányban átutazna rajta, évszázadok múltán meggyőződhetne róla, hogyegyazon kötetek ismétlődnek egyazon rendetlenségben (amely, így ismétlődve, renddé, a Renddéválik). Ez a nemes remény édesíti meg magányom.[4]

Mar del Plata, 1941

Boglár Lajos fordítása

[1] Az eredeti kéziratban se számjegyek, se nagybetűk nincsenek. Az írásjelek a vesszőre és a pontrakorlátozódnak. E két írásjel, továbbá a szóköz és az ábécének huszonkét betűje felel meg az ismeretlenáltal említett huszonöt ortográfiai jelnek. (A kiadó jegyzete.)[2] Azelőtt minden három hatszögre jutott egy ember. Az öngyilkosság és a tüdőbetegségekfelbontották ezt az arányt. Kimondhatatlanul mélabús emlék: néha sok-sok éjszakán ár utaztam tisztafolyosókon és lépcsőkön anélkül, hogy egyetlen könyvtárossal is találkoztam volna.[3] Ismétlem: egy könyv létezéséhez elegendő létének lehetősége. Csupán a lehetetlen van kizárva.Például: nincs könyv, amely egyúttal lépcső is, ámbár kétségtelenül vannak könyvek, amelyek ennek alehetőségét vitatják, tagadják és kimutatják; s vannak más könyvek, melyek struktúrája megfelel alépcső struktúrájának.[4] Letizia Álvarez de Toledo megjegyezte, hogy a hatalmas Könyvtár felesleges; tulajdonképpenelegendő volna egyetlen kötet szokványos formátumban kilenc- vagy tízpontos betűből szedve, amelykötet végtelen számú, végtelenül finom lapokból állna. (Cavalieri a XVII. század kezdetén azt mondta,hogy minden szilárd test végtelen számú egymásra helyezett sík.) E selymesen finom vademecumkezelése nem lenne kényelmes; minden látható lap ugyanolyan lapokká válna szét; a felfoghatatlanközépső lapnak nem lenne hátsó oldala.

AZ ELÁGAZÓ ÖSVÉNYEK KERTJE

Victoria Ocampónak

Liddel Hart Az európai háború története 242. oldalán azt írja, hogy a britek 1916. július 24-re a Serre-Montauban vonal ellen tizenhárom hadosztállyal (és ezernégyszáz ágyúval) támadást terveztek, de atámadást 29. reggeléig el kellett halasztani. A késlekedést, melynek persze nem volt semmijelentősége, a felhőszakadások okozták - jegyzi meg Liddel Hart kapitány. A kedvező nyilatkozat,amelyet Ju Cun doktor, a csingtaoi Hochschule egykori tanszékvezető angoltanára tollba mondott,átolvasott és aláírt, meglepő fényt vet az esetre. Az első két lap hiányzik.

"...és felvettem a kagylót. Azonnal megismertem a hangot, amely németül felelt. Richard Maddenkapitányé volt. Madden, Viktor Runeberg lakásáról, közölni akarta, hogy ügyünknek befellegzett, és -de ez igen mellékesnek látszott, vagy legalábbis annak kellett volna látszania - minekünk is. Tudattavelem, hogy Runeberget letartóztatták, illetve meggyilkolták.[1] Még mielőtt a nap lemegy, ugyanígyfogok járni én is. Madden könyörtelen volt. Jobban mondva kénytelen volt könyörtelennek lenni: írlévén, Anglia szolgálatában lanyhasággal, talán árulással is gyanúsították; hogyne ragadta volna hátmeg a csodálatos alkalmat, hogy leleplezheti, elfoghatja, talán még el is pusztíthatja a NémetBirodalom két kémjét. Felmentem a szobámba; értelmetlen módon kulcsra zártam az ajtót, és hanyattvetettem magam a keskeny vaságyon. Az ablakban az örök háztetők és a felhőkbe burkolózó

alkonyodó nap. Nem tudtam elképzelni, hogy ez az előérzetek és előjelek nélküli nap legyen az énelkerülhetetlen halálom napja. Hát hiába halt meg az apám, hiába töltöttem gyermekkoromat egyhajfengi szimmetrikus kertben, most én is meg fogok halni? Aztán elgondolkoztam azon, hogyminden az emberrel magával történik, és minden pontosan most. Egyik évszázad múlik a másik után,de az események mindig a jelenben történnek; számtalan ember van a földön, égen és tengereken, ésminden, ami igazán történik, velem történik meg... Madden elviselhetetlen lópofája villant felelőttem, és kiverte a fejemből ezeket a gondolatokat. Gyűlöletem és rémületem közepette (most márnyugodtan beszélhetek rémületről, most, amikor kijátszottam Maddent, most, hogy nyakam már akötélre vár) arra gondoltam, hogy ez a hőzöngő katona, aki most bizonyára boldog is, nem is sejti,hogy én tudom a Titkot. A brit tüzérség Ancre folyó menti új állásának pontos nevét. Egy madársuhant át a szürke égen, és én vak dühömben repülőgépnek képzeltem, aztán a gépet sok repülőgépnek(a francia égen), amint függőlegesen zuhanó bombáikkal megsemmisítik az egész tüzérséget. Bárcsakelkiálthatnám ezt a nevet, mielőtt egy golyó szétzúzza a szám, és olyan hangosan kiálthatnám el, hogyelhallatsszék Németországba!... Az én emberi hangom gyenge. Mit tehetnék, hogy meghallja a Főnök?Hogy meghallja az a beteg és gyűlöletes ember, aki legfeljebb annyit tudott Runebergről és rólam,hogy Staffordshire-ben vagyunk, és hiába várt tőlünk híreket sivár berlini irodájában, hiába bújtafolytonosan az újságokat... Hangosan mondtam: "Menekülnöm kell!" Nesztelenül felkeltem, afölöslegesen tökéletes csöndben mintha Madden máris itt lesne rám. Nem is tudom, miért, talán hogyvilágosabban lássam, mennyire nincs semmi kiút, átkutattam a zsebeimet. Csak az volt bennük, amirőlúgyis tudtam, hogy ott van. Az amerikai óra, a nikkellánc a szögletes érmével, a kulcstartó Runebergirodájának fölöslegessé vált és kompromittáló kulcsaival, a notesz, egy levél, amelyet azonnal megakartam semmisíteni (de nem tettem), a hamis útlevél, egy korona, két shilling és néhány penny,piros-kék ceruzám, zsebkendőm és egyetlen golyóra töltött revolverem. Értelmetlenül kézbe vettem,és a tenyeremben méregettem, hogy bátorságot merítsek belőle. Tétován arra gondoltam, hogy egypisztolylövés messzire elhallatszik. Tíz perc alatt megérett a tervem. A telefonkönyvből megtudtamaz egyetlen ember nevét, aki üzenetemet továbbíthatja: Fenton külvárosában lakott, alig félórányiravonaton.

Gyáva ember vagyok. Most már kimondom, amikor már végrehajtottam tervemet, amelyet senki semminősíthet kockázatosnak. Én tudom, hogy rettenetes volt végrehajtani. Nem, nem Németországérttettem. Mit számít nekem az a barbár ország, amely arra az aljasságra kényszerített, hogy kémkedjem.Egyébként ismertem egy angol embert, aki számomra nem kisebb Goethénél. Csak egy óra hosszatbeszélgettem vele, de ő ez alatt az egy óra alatt Goethe volt... Azért tettem, mert éreztem, hogy aFőnök lenézi az én fajtámbelieket, számtalan ősömet, akik bennem folynak össze. Be akartambizonyítani neki, hogy egy sárga meg tudja menteni az ő hadseregüket. De menekülnöm kellett akapitány elől. Ökle és hangja bármelyik pillanatban itt dörömbölhetett az ajtómon. Csendesenfelöltöztem, búcsút intettem magamnak a tükörben, lementem, gondosan körülkémleltem a csöndesutcán, és kiléptem. Az állomás nem volt messze a háztól, de jobbnak láttam, ha kocsival megyek. Úgygondoltam, így kisebb a kockázat, hogy felismernek; az elhagyatott utcán ugyanis végtelenülfeltűnőnek és védtelennek éreztem magamat. Emlékszem, azt mondtam a kocsisnak, hogy valamivel afőbejárat előtt álljon meg. Szándékos és szinte kínos lassúsággal szálltam ki a kocsiból. Ashgroveközségbe mentem, de egy távolabbi állomásra váltottam jegyet. A vonat alig néhány perc múlva,nyolc-ötvenkor indult. Siettem; kilenc-harminckor indult a következő. A peron szinte teljesen üresvolt. Végigfutottam a kocsikat. Emlékszem néhány parasztra, egy gyászruhás nőre, egy fiatalemberre,aki Tacitus Annales-ét olvasta buzgón, egy sebesült és boldog katonára. Végre megindult a vonat. Egyember, akit felismertem, a peron végéig futott a vonat után, de hiába - Richard Madden kapitány volt.Megsemmisültem, reszketve húzódtam az ülés túlsó sarkába, távol a veszedelmes ablaktól.

Ebből a megsemmisültségből szinte aljas boldogságba csaptam át. Azt mondtam magamban, hogymegkezdődött a párbaj, és az utolsó asszót én nyertem meg, hiszen ha csak negyven percre is, ha csaka sors kegyéből is, kivédtem ellenfelem támadását. Azt mondtam magamban, hogy ez a parányigyőzelem a teljes győzelem előjele. Azt mondtam, hogy nem is olyan parányi, mert hiszen e nélkül abecses haladék nélkül, amihez a vasúti menetrend juttatott, már fogoly lennék vagy halott. Nemkevésbé szofista módon azzal érveltem, hogy az én hitvány boldogságom is bizonyítja: olyan embervagyok, aki szerencsésen ki tud vergődni ebből a kalandból. E gyengeségből erőt merítettem, amelytöbbé nem hagyott el. Előre látom, hogy az ember napról napra még vadabb vállalkozásokba megybele; rövidesen mindenki vagy rabló, vagy katona lesz; ezeknek azt tanácsolom: aki valami szörnyűtettet akar véghezvinni, képzelje, hogy már véghez is vitte; kényszerítse a jövőt, hogy éppen olyanvisszavonhatatlan legyen, mint a múlt. Így tettem én, és közben már halotti szemmel néztem, hogyanmúlik el a nap, talán az utolsó, és hogyan terül szét az éjszaka. A vonat kőrisfák között futott szelíden.Megállt, szinte a nyílt pályán. Senki se kiáltotta az állomás nevét. "Ashgrove?" - kérdeztem a perononálldogáló gyerekektől. "Ashgrove" - felelték. Leszálltam.

A peronon égett egy lámpa, de a gyerekek arca árnyékban volt. Az egyik megkérdezte: "Az úr doktorStephen Albert házába megy?" A másik meg se várva a választ, azt mondta: "A ház messze van, denem tévedhet el, ha a bal oldali úton megy, és minden útkereszteződésnél balra fordul." Odavetettemnekik egy pénzdarabot (az utolsót), és néhány kőlépcső után elindultam a kihalt úton. Enyhén lejtett.Földút volt, fölötte összeborultak az ágak, az alacsony és kerek hold mintha követett volna.

Egy pillanatig azt hittem, hogy Richard Madden valahogyan kitalálta az én kétségbeesett tervemet. Derögtön rájöttem, hogy ez lehetetlen. A jó tanácsról, hogy forduljak mindig balra, eszembe jutott, hogyez a szokásos módja annak, hogy az ember beletaláljon egy labirintus közepébe. Értek valamit alabirintusokhoz: nemhiába vagyok annak a Cuj Pennek a dédunokája, aki Jünnan kormányzója volt, ésazért mondott le a hatalomról, hogy megírjon egy regényt, a Hung Lu Meng-nél is zsúfoltabbat, ésfelépítsen egy labirintust, amelyben mindenki eltéved. Tizenhárom évet fordított erre a két munkára,de egy idegen meggyilkolta, és a regény értelmetlen maradt, s a labirintust senki sem találta meg.Ezen az elveszett labirintuson elmélkedtem az angol fák alatt: elképzeltem, hogy épen és érintetlenüláll egy titokzatos hegy csúcsán, elképzeltem, hogy rizsföld borítja vagy víztükör; végtelenül nagynakképzeltem el, nem nyolcszögletű kioszkokkal és visszatérő ösvényekkel, hanem folyamokkal,tartományokkal és királyságokkal... Elképzeltem, hogy ez a labirintusok labirintusa tekervényes, egyrenövekvő labirintus, amely magában foglalja a múltat és a jövendőt, és valamiképpen felöleli acsillagokat is. Ezekben a képzelődésekben elmerülve megfeledkeztem róla, hogy üldöznek. Egy ideiga világ absztrakt érzékelőjének éreztem magamat. Az elmosódó és eleven táj, a hold és az este utolsópercei mély benyomást tettek rám, aztán itt volt a lejtő is, amely minden fáradságtól megkímélt. Azeste bensőséges volt és végtelen. Az út lejtett, és elágazott a már homályba borult mezőségen. A szélszárnyán éles és úgyszólván tagolt zene közeledett és távolodott, a fák lombja és a távolságletompította. Arra gondoltam, hogy ellensége lehet az ember más embereknek, más emberek máspillanatainak, de egy országnak, tájnak nem: szentjánosbogaraknak, szavaknak, kerteknek, folyóknak,naplementéknek nem. Közben magas, rozsdás kapuhoz érkeztem. A rácson át egy fasort és valamipavilonfélét pillantottam meg. Hirtelen rájöttem két dologra: az egyik mindennapi, a másik szintehihetetlen volt - hogy a zene a pavilonból jön, és hogy a zene kínai. Ez volt az oka, hogy eddig teljesenmagamba fogadtam, ügyet sem vetve rá. Arra nem emlékszem, volt-e valami csengő vagy kolomp,vagy a kezemmel zörgettem-e be. A zene tovább sziporkázott.

De a ház mélyéből lampion közeledett; a fatörzsek csíkokra szabdalták, s olykor egészen eltakarták;

dob alakú, holdszínű lampion volt. Magas ember hozta. Arcát nem láttam, mert elvakított a fény.Kinyitotta a kaput, és lassan mondta az én nyelvemen:

- Úgy látom, a tiszteletre méltó Hszi Peng enyhíteni akarja magányomat. Bizonyára a kertet kívánjalátni?

Felismertem egyik konzulunk nevét, és zavartan ismételtem:

- A kertet?

- Az elágazó ösvények kertjét.

Valami megmozdult emlékezetemben, és érthetetlen biztonsággal mondtam:

- Dédapám, Cuj Pen kertjét.

- A dédapja? Az ön nevezetes dédapja? Lépjen be.

A nyirkos ösvény éppen úgy kanyargott, mint gyermekkorom ösvényei. Beléptünk a keleti és nyugatikönyvekkel teli könyvtárba. Sárga selyemkötésben felismertem az Elveszett Enciklopédia néhánykézírásos kötetét, amelyet a Dicsőséges Dinasztia Harmadik Császára szerkesztett, s amely sohasemkerült nyomdába. A gramofonlemez egy bronzfőnix mellett forgott. Emlékszem egy kancsóra is arózsaszínű sorozatból, és egy másik, sok évszázaddal korábbira, melynek kék színét a perzsafazekasoktól vették át a mi iparosaink...

Stephen Albert mosolyogva figyelt. Mint már mondtam, nagyon magas volt, arcvonásai élesek, szeme,szakálla szürke. Volt benne valami papos és tengerészes; később elmondta, hogy "mielőtt sinológiáraadta a fejét", misszionárius volt Tiencsinben.

Leültünk. Én egy széles, alacsony kerevetre, ő háttal az ablaknak és egy nagy kerek órának.Kiszámítottam, hogy üldözőm, Richard Madden egy óránál hamarabb nem érhet ide. Elhatározásomvégrehajtása még várhatott.

- Bámulatos sors a Cuj Pené - mondta Stephen Albert. - Szülőtartományának kormányzója, azasztronómia és az asztrológia tudósa, a kánoni könyvek fáradhatatlan magyarázója, kiváló sakkozó,híres költő és kalligráfus: mindezzel felhagyott, hogy megalkosson egy könyvet és egy labirintust.Lemondott a hatalom, az igazságszolgáltatás, az ágy, a lakomák, sőt a tudomány gyönyörűségéről is,és tizenhárom évre bezárkózott a Tiszta Magány Pavilonjába. Halála után az örökösök csak zűrzavaroskéziratokat találtak. A család, mint ön bizonyára tudja, tűzre akarta vetni őket, de végrendeleténekvégrehajtója, egy taoista vagy buddhista szerzetes ragaszkodott a kiadáshoz.

- Mi, Cuj Pen leszármazottai - feleltem -, a mai napig átkozzuk azt a szerzetest. Ez a kiadás őrültségvolt. A könyv egymásnak ellentmondó szövegek zavaros halmaza. Tanulmányoztam egyszer: a hős aharmadik fejezetben meghal, a negyedikben újra él. Ami pedig Cuj Pen másik vállalkozását, alabirintust illeti...

- A labirintus itt van - mondta egy magas, lakkozott íróasztalra mutatva.

- Elefántcsont labirintus! - kiáltottam. - Miniatűr labirintus...

- Szimbolikus labirintus - helyesbített. - Az idő láthatatlan útvesztője. Nekem, barbár angolnak adatottmeg, hogy ezt az átlátszó titkot felfedjem. Több mint száz év után a részletek már pótolhatatlanok, deazért nem nehéz kitalálni, hogy történt a dolog. Cuj Pen egyszer azt mondta: Visszavonulok, könyvetírok. Máskor meg: Visszavonulok, labirintust szerkesztek. Mindenki két műre gondolt; senkinek sejutott eszébe, hogy a könyv és a labirintus egy és ugyanaz. A Tiszta Magány Pavilonja talán egy kuszakert közepén állt, s ezért gondoltak az emberek valóságos kézzelfogható labirintusra. Cuj Pen meghalt.Kiterjedt földjein senki sem talált rá a labirintusra; a regény zavarossága nekem azt sugallta, hogy ez alabirintus. Két körülmény segítette elő a probléma helyes megoldását. Az egyik az a különös legenda,hogy Cuj Pen a szó szoros érelmében végtelen labirintust akart megalkotni. A másik egy levélrészlet,melyre rábukkantam.

Albert felállt. Néhány pillanatra hátat fordított; kihúzta az aranyozott és megfeketedett íróasztal egyikfiókját. Egy valaha kárminvörös, most rózsaszín, vékony, kockákra osztott papírdarabbal jött vissza.Cuj Pen megérdemelte kalligráfusi hírnevét. Értetlenül és lázasan olvastam a szavakat, melyeket igenfinom ecsetvonásokkal rótt fel valaki, a vérrokonom. Az elágazó ösvények kertjét ráhagyom akülönböző jövőkre (nem mindre). Szótlanul adtam vissza a kéziratot. Albert folytatta:

- Még mielőtt a levél a kezembe került, azon törtem a fejemet, hogyan lehet egy könyv végtelen. Nemláttam más lehetőséget, csak ha a könyv ciklikus, kerek. Olyan könyv, amelynek utolsó lapja azonosaz elsővel, és így folytatható a végtelenségig. Eszembe jutott az az éjszaka is, az Ezeregyéjszakaközepén, amikor Seherezádé királyné (a másoló csodálatos szórakozottsága következtében) szórólszóra megismétli az ezeregy éjszaka történetét azzal, hogy majd újra eljut ahhoz az éjszakához,amelyen épp mesél, és így tovább a végtelenségig. Elképzeltem egy platonikus művet is, amely apárólfiúra öröklődik, amelyhez minden következő ember új fejezetet illeszt, vagy áhítatos gonddal belejavítaz ősök lapjaiba. Ezek a feltevések elszórakoztattak, de szemmel láthatólag egyik sem illett még alegtávolabbról sem Cuj Pen egymásnak ellentmondó fejezeteire. Miközben így töprengtem, elküldtéknekem Oxfordból azt a kéziratot, amelyet most ön is szemügyre vett. Természetesen megfogott ez amondat: Az elágazó ösvények kertjét ráhagyom a különböző jövőkre (nem mindre). Szinte azonnalmegértettem: az elágazó ösvények kertje a kaotikus regény volt; az a kifejezés, hogy: a különbözőjövőkre (nem mindre) pedig az időben és nem a térben való szerteágazás képét keltette fel bennem. Ateljes mű újraolvasása megerősítette ezt a feltevést. Minden regényben, mikor valaki válaszút elékerül, az egyik utat választja, a többit mellőzi; Cuj Pen úgyszólván kibogozhatatlan regényébenegyidejűleg az összeset választja. Ezen a módon különböző jövőket, különböző időket teremt, ezekismét szaporodnak és szétágaznak. Innen a regény ellentmondásai. Mondjuk, Fangnak van valamititka; egy ismeretlen bezörget az ajtaján; Fang elhatározza, hogy megöli. Persze többféle megoldáslehetséges: Fang megöli a betolakodót, a betolakodó megöli Fangot, mindketten megmenekülnek,mindketten meghalnak és így tovább. Cuj Pen művében az összes fejlemény megtörténik, s mindegyikújabb elágazások kiindulópontja. Néha összefutnak ennek a labirintusnak az ösvényei, például önmegérkezik ebbe a házba, csakhogy a lehetséges múltak egyikében ön ellenségem, a másikbanbarátom. Ha hajlandó elviselni javíthatatlan kiejtésemet, olvassunk el néhány oldalt.

Arca a lámpa fénykörében kétségtelenül öregember arca volt, de volt benne valami megrendíthetetlen,sőt valami halhatatlan. Lassú precizitással felolvasta ugyanannak a fejezetnek két különbözőmegfogalmazását. Az egyikben egy hadsereg sivár és elhagyott hegyen át vonul a csatába;eliszonyodva a kövektől és a sötétségtől, semmibe veszik az életet, és könnyen megnyerik a csatát; amásikban ugyanez a hadsereg egy palotán megy keresztül, ahol éppen ünnepélyt tartanak; a szikrázócsata olyan nekik, mintha az ünnepély folytatása lenne, és győznek. Illedelmes tisztelettel hallgattam

ezeket a régi históriákat, melyeknél talán még csodálatosabb volt az a tény, hogy az én ősöm agyábanszülettek, és hogy egy távoli birodalomból való embertől hallom vissza, egy kétségbeesett kalandkellős közepén, egy nyugati szigeten. Emlékszem a befejező szavakra, amelyek mind a két változatbanmegismétlődtek, mint valami titkos parancs: Így harcoltak a hősök, akiknek csodálatos szíve nyugodt,kardja heves volt, készen arra, hogy öljenek és meghaljanak.

E pillanattól kezdve magamban és körülöttem valami láthatatlan és kitapinthatatlan zsibongástéreztem. Nem a szétváló, párhuzamosan haladó és végül összefutó hadseregek zsibongását, hanem egysokkal megfoghatatlanabb, sokkal bensőbb felindulást, amelyet azok valamiképpen jelképeztek.Stephen Albert folytatta:

- Nem hiszem el, hogy az ön nevezetes őse ok nélkül játszadozott ezekkel a variációkkal. Nem tartomvalószínűnek, hogy egy retorikai kísérlet végtelen műveletének áldozott volna tizenhárom évet azéletéből. Az ő országában a regény alsóbbrendű műfaj; az ő korában megvetett műfaj volt. Cuj Penzseniális regényíró, de azonkívül írástudó is volt, aki kétségtelenül nem tekintette magát egyszerűencsak regényírónak. Kortársai tanúsága bizonyítja - de saját élete is igazolja -, hogy mennyirevonzódott a metafizikához és a misztikához. A filozófiai elmélkedés jelentős részt foglal el aregényében. Tudom, hogy valamennyi probléma közül az idő mélységes problémája izgatta leginkább.No mármost ez az egyetlen probléma, amely nem fordul elő a Kert lapjain. Ki sem ejti az idő szót.Mivel magyarázza ön ezt?

Többféle megoldást ajánlottam, egy se volt kielégítő. Mindegyiket megvitattuk, végül Stephen Albertazt mondta:

- Egy találós kérdésben, amelynek megfejtése a sakk, mi lenne az egyetlen tiltott szó?

Egy pillanatnyi gondolkozás után feleltem:

- A sakk.

- Úgy van - mondta Albert. - Az elágazó ösvények kertje hatalmas rejtvény vagy allegória, amelynektémája az idő; e rejtett oknál fogva tilos kimondani a nevét. Mindig el kell kerülni egy szókimondását, oda nem illő hasonlatokhoz és nyilvánvaló körülíráshoz kell folyamodni: ez talán alegnyomatékosabb módja a rámutatásnak. Ezt a csavaros módszert használta szívesen a körmönfontCuj Pen a kimenthetetlen regény minden egyes kacskaringójában. Kéziratok százait hasonlítottamössze, kijavítottam a hibákat, amelyek a másolók hanyagsága folytán kerültek bele, helyreállítottam,legalábbis azt hiszem, hogy helyreállítottam az eredeti sorrendet, lefordítottam az egész művet:megállapítottam, hogy egyetlenegyszer se használja az idő szót. A magyarázat nyilvánvaló: Azelágazó ösvények kertje tökéletlen, de nem hamisított képe a világnak, ahogy Cuj Pen felfogta.Newtonnal és Schopenhauerral ellentétben az ön őse nem hitt az állandó, abszolút időben. Az időkvégtelen sorában hitt; szétágazó, összefutó és párhuzamos idők szédítő és növekvő hálózatában. Azegymáshoz közeledő, elágazó, megszakadó vagy évszázadokon át egymást elkerülő időknek ez aszövevénye minden lehetőséget kimerít. Az idők többségében nem létezünk; egyesekben ön létezik ésén nem, másokban én létezem és ön nem, máskor mind a ketten létezünk. Ebben a jelenlegi időben,amelyet a szerencsés véletlennek köszönhetek, ön megérkezett a házamba; egy másikban, miutánkeresztüljött a kertemen, holtan talált, ismét másikban ugyanezeket a szavakat mondom, de csak merőagyrém vagyok, kísértet.

- Mindegyikben - mondtam nem minden remegés nélkül - hálás vagyok önnek, és tisztelem önt CujPen kertjének helyreállításáért.

- Nem mindegyikben - mondta halkan, és mosolygott. - Az idő folyton elágazik megszámlálhatatlanjövők felé. Az egyikben ellensége vagyok önnek.

Újra éreztem azt a zsibongást, amelyről már beszéltem. Úgy éreztem, hogy a házat körülvevő nyirkoskertben végtelenül sok láthatatlan személy nyüzsög. Albert és én voltunk ezek, titokzatosan, lázastevékenységben, számtalan alakban, az idő más és más dimenziójában. Felemeltem a tekintetem, és akönnyű lidércnyomás egyszeriben eloszlott. A sárga és fekete kertben csak egyetlen ember volt, de azolyan erőteljes, mint egy szobor, ez az ember közeledett az ösvényen, és ez az ember Richard Maddenkapitány volt.

- Már létezik a jövő - mondtam -, de én barátja vagyok önnek. Megnézhetném újra azt a levelet?

Albert felállt. Felmagasodva kihúzta a magas íróasztal fiókját; egy pillanatra hátat fordított nekem.Már elő volt készítve a revolverem. Végtelen gondossággal céloztam, Albert egyetlen jajszó nélkülesett össze. Esküszöm, azonnal meghalt, mintha villám sújtotta volna.

A többi már valószerűtlen, és nem számít. Madden berontott, letartóztatott. Kötél általi halálra ítéltek.Szörnyű módon győztem: közöltem Berlinnel annak a városnak titkolt nevét, amelyet meg kelletttámadniuk. Tegnap lebombázták; ezt ugyanazokban az újságokban olvastam, amelyek feladták Anglialakóinak a rejtvényt: egy Ju Cun nevű ismeretlen meggyilkolta Stephen Albertet, a tudós sinológust. AFőnök megfejtette a rejtvényt. Tudta: az a legfőbb gondom, hogy valami módon rámutassak (a háborúrobaján keresztül) arra a városra, amelynek Albert a neve, és hogy erre csak egy módot találtam:megöltem egy Albert nevű embert. De nem tud semmit (senki se tudhat) arról, hogy milyen végtelenülbánatos vagyok, és milyen végtelenül fáradt."

Boglár Lajos fordítása

[1] Ocsmány és nevetséges feltevés. Hans Rabener, alias Viktor Runeberg porosz kém az automatapisztolyával rátámadt a letartóztatási parancsot végrehajtó Richard Madden kapitányra. Ezönvédelemből ejtette rajta a sebeket, amelyek Runeberg halálát okozták. (A kiadó jegyzete.)

Fortélyok

FUNES, AZ EMLÉKEZŐÚgy emlékszem rá (nincs jogom kimondani ezt a szentséges igét, csak egyetlen embernek volt joga, saz az ember halott), hogy sötét kínvirágot tart a kezében, és annyit lát belőle, amennyit soha senki selátott, még ha reggeli szürkülettől esti szürkületig nézte volna is egész életében. Úgy emlékszem rá,hogy a képe hallgatag és bronzbarna és furcsán réveteg a cigaretta mögött. Emlékszem (azt hiszem)keskeny takácskezére. Emlékszem ott a keze mellett egy teáskannára a Keleti Partvidék címerével;emlékszem a ház ablakában egy sárga nádfüggönyre valami kusza tavas tájképpel. Emlékszem tisztána hangjára: a régi partlakó vontatott, duzzogó orrhangjára, melyben még nyoma se volt a mai olaszossziszegésnek. Csak háromszor láttam, többször nem; utoljára 1887-ben... Nagyon jónak tartom azt atervet, hogy írjon róla mindenki, aki ismerte őt; az én vallomásom talán a legrövidebb és kétségkívül alegszegényesebb lesz, de nem a legkevésbé elfogulatlan a kötetben, amit majd kiadnak. Az asajnálatos tény, hogy argentin vagyok, nem engedi, hogy dicshimnuszt zengjek - ez a műfajUruguayban kötelező, ha uruguayi tárgyról szólnak. Irodalmár, ficsúr, fővárosi; Funes nem mondtaezeket a sértő szavakat, de elég nyilvánvaló, hogy az ő szemében ilyenféle istencsapása voltam. PedroLeandro Ipuche azt írta, hogy Funes a felsőbbrendű ember előfutára volt, "egy hazai és parlagiZarathustra"; de nem szabad elfeledni, hogy egyszersmind egy Fray Bentos-i ifjonc is volt, bizonyosáthághatatlan korlátokkal.

Az első emlék, amit Funesról őrzök, nagyon tiszta. Magam előtt látom őt egy februári alkonyatban,nyolcvannégyben. Abban az évben apám Fray Bentosba vitt nyaralni. Unokabátyámmal, BernardoHaedóval a San Francisco-ültetvényről jöttem hazafelé. Dalolva jöttünk, lóháton, de aboldogságomnak nem ez az egyetlen körülmény volt az oka. Egy rekkenő nap után hatalmas, palaszínűvihar borította el az eget. Déli szél szította, már megtébolyultak a fák; féltem (reménykedtem), hogy asík mezőn kap bennünket az elemi zápor. Valósággal versenyt futottunk a viharral. Betértünk egysikátorba, ahol mélyen vezetett az út két igen magas, kövezett járda közt. Rohamosan sötétedett; amagasban gyors és szinte lopakodó lépteket hallottam; fölpillantottam és láttam, hogy egy fiú futvégig a keskeny és omladozó járdán, mint valami keskeny és omladozó falon. Emlékszem buggyosnadrágjára, sarujára, emlékszem a kemény arcából kinyúló cigarettára és mögötte a már határtalanviharfelhőre. Bernardo váratlanul odakiáltott neki: "Hány óra, Ireneo?" A fiú nem is nézett az égre,meg se állt, úgy válaszolt: "Nyolc óra lesz négy perc múlva, kis barátom, Bernardo Juan Francisco."Éles, csúfondáros hangja volt.

Én olyan szórakozott vagyok, hogy föl se figyeltem volna erre az említett párbeszédre, ha azunokabátyám vissza nem tér rá, akit (azt hiszem) bizonyos helyi büszkeség vezérelt, meg az a vágy,hogy közönyt tanúsítson a fiú gunyoros válaszával szemben.

Elmondta, hogy a sikátorban látott fiú egy bizonyos Ireneo Funes, aki egy s más furcsaságrólnevezetes, például hogy nem barátkozik senkivel, és hogy mindig tudja, hány óra van, mint egyóramű. Hozzátette, hogy egy helybeli vasalónőnek, María Clementina Funesnak a fia, és hogy egyesekszerint az apja a konzervgyár egyik orvosa, az angol O'Connor volt, mások szerint pedig egy Saltotartománybeli lovászlegény vagy vadász. Az anyjával él a Laureles-major mögött.

Nyolcvanötben és nyolcvanhatban Montevideo városában nyaraltunk. Nyolcvanhétben visszatértemFray Bentosba. Persze érdeklődtem minden ismerős felől, és végül az "időmérő Funes" felől is. Aztválaszolták, hogy a San Francisco-ültetvényen levetette egy frissen betört ló, és Funes örökre

nyomorék lett. Emlékszem, milyen borzongató bűvölettel hatott rám ez a hír: egyetlenegyszer láttam,amikor lovon jöttünk San Franciscóból, és ő ott ment fönn a magasban; unokabátyám, Bernardoszájából nagyon úgy hangzott az eset, mint egy korábbi részletekből összetákolt álom. Hallottam,hogy el se mozdul az ágyából, csak merőn néz egy fügefát az udvar végében vagy egy pókhálót.Alkonyatkor megengedi, hogy odavigyék az ablakba. Olyan büszke, hogy úgy tesz, mintha áldásosvolna neki az elszenvedett csapás... Kétszer láttam a rácsos ablakban, amely otrombán jelképezteFunes örökös rabságát: először mozdulatlan volt, és be volt hunyva a szeme; másodszor szinténmozdulatlan volt, és elmerült egy illatos varádicság szemlélésében.

Akkoriban némi büszkeséggel láttam hozzá módszeres latin tanulmányaimhoz. A bőröndben ott voltLhomond De viris illustribus-a, Quicherat Thesaurus-a, Julius Caesar Commentarii-ja és PliniusNaturalis historiá-jának egy páratlan kötete, amely meghaladta (és még mindig meghaladja) szerénylatintudásomat. Kis helyen mindennek híre megy; Ireneo hamarosan tudomást szerzett part mentiházában ezeknek a fura könyveknek az érkezéséről. Írt nekem egy cikornyás és szertartásos hangúlevelet, amelyben megemlítette a "nyolcvannégy február hetediki", sajnálatosan futólagostalálkozásunkat, méltatta azokat a dicsőséges szolgálatokat, amelyeket nagybátyám, az ugyanabban azévben elhalálozott don Gregorio Haedo "tett a két hazának Ituzaingó jeles napján", és kért, hogy adjamkölcsön valamelyik kötetet egy szótárral együtt, "hogy az eredeti szöveg jól érthető legyen, mertlatinul még nem tudok". Megígérte, hogy jó állapotban visszaadja szinte azon nyomban. Az írástökéletes és szép szabályos volt, a helyesírás pedig olyan, amilyet Andrés Bello ajánl: y helyett i, ghelyett j. Eleinte persze tréfára gyanakodtam. De az unokatestvéreim megnyugtattak, hogy nem;Ireneo szokott ilyeneket csinálni. Nem tudtam, szemtelenségnek, tudatlanságnak vagy ostobaságnakfogjam föl ezt az ötletet, hogy a nehéz latin nyelvhez nem kell más segédeszköz, csak egy szótár;alaposan ki akartam ábrándítani, ezért elküldtem neki Quicherat Gradus ad Parnassum-át és Pliniusművét. Február tizennegyedikén táviratot kaptam Buenos Airesből, hogy azonnal térjek haza, mertapám "egy cseppet sincs jól". Isten bocsássa meg, de olyan büszke voltam, hogy nekem egy sürgőstáviratot címeztek, annyira szerettem volna közölni egész Fray Bentosszal a hír tagadó formája s azellentmondást nem tűrő határozó közt mutatkozó ellentétet, olyan erős volt a kísértés, hogy drámaiszínezetet adjak fájdalmamnak, férfias nyugalmat színlelve, hogy ez talán a fájdalom mindenlehetőségét meghiúsította számomra. Csomagolás közben észrevettem, hogy hiányzik a Gradus és aNaturalis historia első kötete. A Saturno másnap reggel szedte volna fel a horgonyt; ezért este vacsoraután elindultam Funesékhoz. Meglepett, hogy az este éppoly nyomasztóan meleg volt, mint a nappal.

A takaros házban Funes anyja fogadott.

Azt mondta, hogy Ireneo a hátsó szobában van, és ne lepődjek meg, ha odabenn sötétet találok, mertIreneo világosság nélkül is jól elvan a tétlenség óráiban. Átmentem a kövezett udvaron és a kisfolyosón; bejutottam a belső udvarra. Egy lugast találtam; a sötétséget teljesnek tekinthettem. Egyszercsak meghallottam Ireneo éles és csúfondáros hangját. Ez a hang latinul beszélt; ez a hang (mely ahomályból szólt) komor gyönyörűséggel mondogatta beszédét vagy imáját vagy bűvigéit. Rómaiszavak csengtek a földes udvaron; félelemmel gondoltam rá, hogy sose érnek véget, ésmegfejthetetlenek maradnak; azután abban a hatalmas éjszakai párbeszédben megtudtam, hogy ezek aszavak a Naturalis historia hetedik könyve huszonnegyedik fejezetének első bekezdését alkotják. Ez afejezet az emlékezőtehetséget tárgyalja; utolsó szavai ezek voltak: ut nihil non iisdem verbisredderetur auditum.

Ireneo pontosan ugyanolyan hangon azt mondta, hogy menjek be. Ágyban volt, cigarettázott. Azt

hiszem, hajnalig nem láttam az arcát. Mintha most is előttem volna cigarettájának pillanatokra felizzóparázsa. Valami nyirkos szag volt a szobában. Leültem; megint elmondtam a táviratnak és apámbetegségének történetét.

Most jutok az elbeszélésem nehezéhez. Írásom ugyanis (ideje, hogy megtudja már az olvasó) nemmásról szól, mint erről az immár fél évszázados párbeszédről. Nem próbálom meg felidézni Ireneoszavait, azok már elszálltak örökre. Inkább híven összefoglalom azt a sok mindent, amit mondott. Aközvetett beszámoló csak tapogatódzó és erőtlen; tudom, hogy lerontom elbeszélésem hatását;képzeljék el, olvasóim, hogy mennyi hevenyészett mondat zúdult rám akkor éjszaka.

Ireneo először is elsorolta latinul és spanyolul a bámulatos emlékezőtehetségnek a Naturalis historiá-ban található eseteit: Kürosz perzsa király név szerint ismerte hadainak minden katonáját;Mithridatész Eupator a birodalmának mind a huszonkét nyelvén gyakorolta az igazságszolgáltatást;Szimonidész feltalálta a mnemotechnikát; Metrodorosz azzal virtuskodott, hogy amit egyszer hallott,híven elismételte. Látható őszinteséggel csodálkozott rajta, hogy ilyesmik csodálatba ejtették azembereket. Kijelentette, hogy egész addig az esős délutánig, míg le nem dobta a szürke, ő is olyanvolt, mint a többi közönséges halandó: süket és vak, gyorsan felejtő golyhó. (Próbáltam eszébejuttatni, hogy milyen pontosan érzékelte az időt, milyen jól emlékezett a nevekre; de ügyet se vetettrám.) Tizenkilenc évig mintegy álomban élt; csak nézett, de nem látott, csak hallgatott, de nemhallott, és elfelejtett mindent, majdnem mindent. Amikor leesett, elvesztette az eszméletét; amintmagához tért, szinte elviselhetetlenül gazdagnak és szemléletesnek érezte a jelen világát, s benne ottéltek a legrégibb és legköznapibb emlékek is. Hamarosan rájött, hogy nyomorék lett. Alig törődöttvele. Úgy gondolta (úgy érezte), hogy a mozdulatlanság a lehető legcsekélyebb ár érte. Mert mostcsalhatatlan lett az észlelő- és emlékezőképessége.

Mi egy pillantással három poharat észlelünk az asztalon; Funes pedig egy szőlőlugas minden szárát ésfürtjét és gyümölcsét. Tudta az 1882. április 30-án reggel látott déli felhők alakját, és emlékezetébenképes volt összehasonlítani egy csupán egyszer látott bőrkötéses könyv erezetével és egy tajtékkörvonalaival, melyet egy evező kavart fel a Rio Negrón, közvetlenül a Quebracho-forradalom előtt.Nem egyszerű emlékei voltak; minden látvány hőmérsékleti, izomerő- stb. képzetekhez kapcsolódottnála. Föl tudott idézni minden álmot, minden félálmot. Kétszer-háromszor egy teljes napot isfölidézett; közben sose habozott, mégis minden fölidézés egy teljes napig tartott. "Nekem magamnaktöbb emlékem van, mint valamennyi embernek együttvéve, mióta világ a világ" - mondta. Meg ezt is:"Az én álmom olyan, mint a maguk ébrenléte." Meg hajnal felé ezt is: "Uram, az én emlékezetemolyan, mint egy szeméttároló." Egy mértani kerület a táblán, egy derékszögű háromszög, egy rombuszolyan idom, amit képesek vagyunk teljesen áttekinteni; ugyanígy volt Ireneo egy csikóösszekuszálódott sörényével, egy marhacsordával a hegyoldalban, a folyton változó tűzzel és aszámtalan sok hamudarabkával, egy halott sokféle arcával a hosszú virrasztóban. Ki tudja, hánycsillagot látott az égen.

Ezeket mondta el: se akkor, se azután nem vontam kétségbe. Akkoriban nem volt se mozgókép, sefonográf, mégis alig lehetséges, sőt hihetetlen, hogy senki se vizsgálta meg Funest. Tény, hogy amithalogathatunk, azt mindig halogatjuk; talán mindnyájan mélységesen meg vagyunk győződve ahalhatatlanságunkról meg arról, hogy előbb-utóbb minden ember mindent megtesz, és mindentmegtud.

Funes hangja tovább szólt a sötétből.

Elmondta, hogy 1886 körül kidolgozott egy eredeti számrendszert, és alig pár nap alatt túljutott ahuszonnégyezren. Nem írta le, mert amit egyszer elgondolt, az nem homályosult el többé a fejében.Azt hiszem, zavarta, hogy az arab "harminchárom" jelölésére egyetlen szó és egyetlen jel helyett kétjelre és két szóra van szükség, s elsősorban ez a gondolat vezette. Azután a többi számra is alkalmaztaezt az oktalan elvet. Hétezer-tizenhárom helyett például azt mondta, hogy Máximo Pérez; hétezer-tizennégy helyett azt, hogy A vasút; más számok helyett, hogy Luis Melián Lafinur, Olimar, kén, treff,a bálna, a gáz, a kávéskanna, Napóleon, Agustín de Vedia. Ötszáz helyett azt mondta: kilenc. Mindenszónak külön jele volt, valami védjegyféléje; utóbb már egyre bonyolultabbak lettek... Próbáltammegmagyarázni neki, hogy az összefüggéstelen szavak szeszélyes sora homlokegyenest ellenkezikminden számrendszerrel. Mondtam neki, hogy ha azt mondjuk, 365, ez három százast, hat tízest, ötegyest jelent; ennek az elvnek nyoma sincs az olyan "számokban", mint A néger Timoteo vagymegruházás. Funes nem értette meg, vagy nem akarta megérteni.

Locke a XVII. században leírt (és elutasított) egy képtelen nyelvet, amelyben minden egyes dolognak,minden kőnek, minden madárnak és minden ágnak külön neve volna; Funes is foglalkozott néhányszoregy hasonló nyelv tervével, de elvetette, mert túlságosan általánosnak, túlságosan pontatlannak találta.Valóban nemcsak minden erdő minden fájának minden levelére emlékezett, hanem ezeknek mindenképére is, ahányszor csak észlelte vagy elképzelte őket. Elhatározta, hogy addigi élete minden napjátkülön-külön, mintegy hetvenezer emlékre korlátozza, s azután megszámozza őket. De letett a tervérőlkét elgondolás miatt: tudta, hogy a feladat végtelen, és tudta, hogy haszontalan. Úgy vélte, hogy halálaórájáig még gyerekkori emlékeinek teljes osztályozását se tudja befejezni.

Az a két terv, amit említettem (a természetes számsor végtelen szótára és valamennyi emlékképfölösleges gondolati katalógusa), értelmetlen, de van bennük bizonyos dadogó nagyszerűség.Megsejtetik vagy felvillantják Funes szédületes világát. Ne feledjük el, hogy Ireneo szinte képtelenvolt általános, plátói eszmék felfogására. Nemcsak azt értette meg nehezen, hogy a kutya általánosmegjelölés annyi eltérő, különböző méretű és különböző alakú egyedet foglal magába; az is zavarta,hogy a három óra tizennégy perckor (oldalnézetből) látott kutyának ugyanaz a neve, mint a negyednégykor (elölnézetből) látott kutyának. Tulajdon arca a tükörben, tulajdon keze is minduntalanmeglepte. Swift említi, hogy a liliputi király a percmutató mozgását is érzékelte; Funes a megromlás,a szuvasodás, a kifáradás csendes előrehaladását is szakadatlanul érzékelte. Észrevette az elhalás ésnyirkosodás folyamatát. Egy sokféle, pillanatnyi és valósággal tűrhetetlenül pontos világ magányos éséles megfigyelője volt. Babilon, London és New York ádáz ragyogással nyomasztóan telepedett rá azemberek képzeletére; de zsúfolt tornyaikban vagy rohanó sugárutaikon senki se érezte egy olyanfáradhatatlan valóság hevét és szorítását, amilyen a szerencsétlen Ireneóra nehezedett éjjel-nappalabban a szegény kis dél-amerikai külvárosban. Alig-alig tudott aludni. Az alvás a világból valókikapcsolódás; Funes, amint hanyatt feküdt ott a sötétben az ágyán, a környező házak minden rését ésminden cirádáját pontosan elképzelte. (Ismétlem, hogy a legjelentéktelenebb emléke is tüzetesebb éselevenebb volt, mint a mi észleletünk a testi gyönyör vagy a testi fájdalom nyomán.) Kelet felé, egybeépítetlen teleksoron, új, ismeretlen házakat emeltek. Funes feketének, tömörnek képzelte őket,mintha összefüggő homályból épültek volna; ha aludni akart, arrafelé fordította az arcát. Folyófenekére is szokta képzelni magát, amint ringatja és szétoszlatja az áradat.

Könnyűszerrel megtanult angolul, franciául, portugálul, latinul. De azért, azt hiszem, nem volt erősoldala a gondolkodás. A gondolkodás azt jelenti, hogy eltekintünk eltérésektől, általánosítunk,elvonatkoztatunk. Funes zsúfolt világában csakis részletek voltak, szinte közvetlen részletek.

Félénk hajnali világosság hatolt be a földes udvarra.

Ekkor megláttam az egész éjjel hallott hang arcát is. Ireneo tizenkilenc éves volt; 1868-ban született.Lenyűgözőnek találtam; maradandóbbnak, mint a bronz, ősibbnek, mint Egyiptom, régibbnek, mint apróféciák és a piramisok. Arra gondoltam, hogy minden szavam (minden rezdülésem) fennmaradkönyörtelen emlékezetében; megbénított a félelem, hogy sok-sok hiábavaló mozdulatot teszek.

Ireneo Funes 1889-ben halt meg, tüdőgyulladásban.

1942

Benyhe János fordítása

A KARD ÍVE

Rettentő sebhely szelte át az arcát: a hamuszínű, szinte tökéletes rajzú heg a halántékától azarccsontjáig ívelt. A valódi neve nem is érdekes, Tacuarembóban mindenki úgy nevezte, az Angol LaColoradából. Az ottani földek tulajdonosa, Cardoso nem akarta eladni a birtokait; azt beszélik, hogyaz Angol ekkor váratlan eszközt talált a meggyőzésére: elmesélte neki a sebhely történetét. Az Angola határvidékről jött, a Río Grande del Sur mellől; volt, aki azt állította, hogy Brazíliábancsempészéssel foglalkozott. A földek mocsarasak, az itatók zavarosak voltak; az Angol együtt robotolta napszámosaival, hogy használhatóvá tegyék őket. Úgy mondják, kegyetlenül szigorúan bánt azemberekkel, de az igazságosságra mindig kínosan ügyelt. Azt is mondják, hogy iszákos volt: éventeegyszer-kétszer bezárkózott az emeleti szobába, és néhány nap múlva úgy került elő, mint aki acsatatérről jön, vagy az imént kelt fel a betegágyból: sápadtan, reszketegen és nyugtalanul, decsorbítatlan tekintéllyel. Jól emlékszem jéghideg szemére, erős, szikár alakjára, ősz bajuszára.Nemigen társalgott senkivel; igaz, hogy erősen tört, brazilos hangzású spanyolt beszélt. Néhány üzletilevelet meg egypár újságot kivéve postát sem kapott soha.

Amikor a legutóbb az ország északi részén jártam, a Caraguatá patak áradása miatt kénytelen voltamegy éjszakára megszállni a La Coloradá-ban. Hamarosan olyan érzésem támadt, hogy nemkívánatosvendég vagyok; megpróbáltam megnyerni az Angol jóindulatát, és e célból a legkevésbé támadhatószenvedélyhez, a hazaszeretethez folyamodtam. Azt mondtam neki, hogy az olyan hősies nemzetek,mint az angol, szinte legyőzhetetlenek. Beszélgetőtársam bólintott, de aztán mosolyogva megjegyezte,hogy ő nem angol, hanem dungarvani ír. De azzal el is hallgatott, mintha titkot kottyantott volna ki.

Vacsora után kimentünk, hogy megnézzük az eget. Derült volt, de a csipkés déli hegygerinc mögöttcikázó villámok szövedéke újabb vihart ígért. Az elhanyagolt ebédlőben a vacsorát felszolgáló cselédegy üveg rumot tett elénk. Sokáig, némán iszogattunk.

Nem tudom, hány óra lehetett, amikor rádöbbentem, hogy alaposan lerészegedtem, és ki tudja, miféleötlettől, lelkesedéstől vagy unalomtól hajtva, a sebhelyre tereltem a szót. Az Angol arca elkomorult,és néhány pillanatig azt hittem, nyomban kidob a házból. De aztán a megszokott hangján szólalt meg:

- Elmondom a sebhely történetét, de csak akkor, ha szépítés nélkül, a teljes gyalázatra kíváncsi.

Bólintottam. Íme a történet, amelyet angollal és olykor portugállal kevert spanyol nyelven előadott:

"1922 körül, Connaught egyik városában én is ott voltam az Írország függetlenségéért küzdőösszeesküvők közt. Akkori bajtársaim közül néhányan ma békés polgárokként élnek valahol, másokkülönös sorsfordulattal angol zászló alatt csatáznak a tengereken vagy a sivatagban; mind közül alegderekabb egy kaszárnyaudvaron végezte egy hajnalon, amikor egy csapat álmodozó agyonlövette,sokan mások pedig (és nem is a legbalszerencsésebbek) a polgárháború névtelen, majdhogynem titkoscsatáiban estek el. Köztársaságpártiak és katolikusok voltunk, és azt hiszem, igazi romantikus lelkek.Írország nemcsak az eszményi jövőt és az elviselhetetlen jelent testesítette meg számunkra, hanem aszeretett és keserű mitológiát is, a kerek vártornyokat, a rőt lápvidéket, a Parnell elűzetését meg abikák elrablását megéneklő hősi eposzokat, amelyek sok-sok változata hol bikákról, hol halakról, holhegyekről szól... Egy feledhetetlen alkonyon csatlakozott hozzánk egy munsteri hívünk, bizonyos JohnVincent Moon.

Alig volt több húszévesnél. Vékonydongájú, puhány legénynek látszott, akiről az ember nyomban aztgondolja, hogy gerinctelen. Nagy buzgalommal és szinte hivalkodva tanulmányozott lapról lapravalami kommunista kézikönyvet, és minden vitát a dialektikus materializmus érveivel zárt le. Azember sokféle okból gyűlölhet vagy szerethet valakit: Moon a világ egész történetét rideg gazdaságiellentétekre egyszerűsítette. Azt állította, hogy a forradalom győzelme eleve elrendeltetett. Mondtamneki, hogy egy igazi gentleman csak vesztett ügy mellett áll ki... Közben késő éjszaka lett: mi megcsak vitatkoztunk tovább a folyosón, a lépcsőn, aztán a girbegurba utcákon. Nem is annyira Moonkijelentései döbbentettek meg, inkább az az ellentmondást nem tűrő hangnem, amelyet használt. Újbajtársunk nem érvelt: gőgösen és némi éllel a hangjában kinyilatkoztatott.

Ahogy a város utolsó házaihoz értünk, hirtelen lövöldözés torpantott meg bennünket. (Egy gyár vagykaszárnya magas kőfala mellett jártunk.) Befutottunk egy földes utcába; egy felgyújtott ház tüzénekfényében hatalmasnak tetsző katona toppant elénk. Ránk ordított, hogy álljunk meg. Futni kezdtem, dea társam nem követett. Hátranéztem: John Vincent Moon mozdulatlanul állt, mint akit lenyűgözött,szinte kővé dermesztett a rémület. Visszamentem, egyetlen ütéssel leterítettem a katonát, megráztamVincent Moont, jól leteremtettem, és ráparancsoltam, hogy kövessen. A karjánál fogva kellettmagammal rángatnom; a félelem hatalma megbénította. Futottunk az égő házak lyuggatta éjszakában.Fegyverropogás járt a nyomunkban; egy golyó súrolta Moon jobb vállát, és ahogy a fenyők köztmenekültünk, halkan felzokogott.

1922 őszén Berkeley tábornok birtokán volt a szállásom. A tábornok (akivel sohasem találkoztam)éppen Bengáliában teljesített valamiféle hivatali szolgálatot; az épület nem volt ugyan százévesnélrégebbi, de már ugyancsak pusztulásnak indult, és félhomályos belsejét számtalan kanyargós folyosóés céltalan előszoba tette áttekinthetetlenné. A földszintet teljesen elfoglalta a házi múzeum és ahatalmas könyvtár: vitatható, érdektelen könyvek tömege, amelyek valahogy elválaszthatatlanok aXIX. század történetétől; nishapuri szablyák, amelyeknek befejezetlen köríve mintha még mindigőrizné a csaták viharát és viszontagságait. Ha jól emlékszem, a hátsó ajtón át mentünk be. Moon mégmindig reszketve, kiszáradt torokkal azt suttogta, hogy az éjszaka rendkívül érdekes tapasztalatokkalszolgált; teát főztem neki; elláttam a "sebét", amely csak felszínes horzsolásnak bizonyult. Egyszercsak zavartan azt motyogta:

- Ön bizony nagy kockázatot vállalt.

Mondtam neki, hogy szóra sem érdemes. (A polgárháborúban már megszoktam az ilyesfélekalandokat, ugyanakkor egyetlen társunk elfogása is veszélybe sodorhatta volna ügyünket.)

Moon másnapra visszanyerte lélekjelenlétét. Elfogadta a cigarettát, amivel megkínáltam, és szigorúankikérdezett "forradalmi pártunk gazdasági erőforrásairól". Igen éleselméjűen kérdezett, én meg (azigazságnak megfelelően) azt válaszoltam, hogy rosszul állunk. Délről súlyos ágyúdörgés hallatszott.Mondtam Moonnak, hogy várnak a társaink. A köpönyegem meg a pisztolyom fenn maradt aszobámban; mire lehoztam őket, Moon már behunyt szemmel feküdt a kereveten. Bizonygatta, hogylázas, eljátszotta, hogy fájdalmas görcsbe rándul a válla.

Akkor értettem meg, hogy a gyávasága gyógyíthatatlan. Odavetettem, hogy vigyázzon magára, azzalútnak indultam. A rettegő ember láttán elöntött a szégyenpír, mintha én lettem volna a gyáva, nemVincent Moon. Amit egy ember tesz, azt mindannyian tesszük. Ezért nem igazságtalan, hogy az egészemberiségnek bűnhődnie kell egy kertben elkövetett, egyetlen árulásért; és ezért nem igazságtalan,hogy egyetlen zsidó kereszthalála mindenkit megváltson. Lehet, hogy Schopenhauernek van igaza: énmindenki vagyok, bármelyik ember azonos az egész emberiséggel, Shakespeare a nyomorult JohnVincent Moonnal.

Kilenc napot töltöttünk a tábornok hatalmas házában. A háború szörnyűségeiről és dicsőségéről mostnem beszélek; most e szégyenletes seb történetét akarom elmondani. Emlékezetemben az a kilenc napegyetleneggyé olvad össze, az utolsó előtti nap kivételével, amikor a mieink betörtek egy laktanyába,és bosszút állhattunk azért a tizenhat társunkért, akiket Elphinnél géppuskáztak le. Hajnalbanlopóztam ki a házból, a félhomály leple alatt. Sötétedéskor tértem vissza. Társam az emeleten várt: asebe miatt még a földszintre sem tudott lejönni. Az emlékeimben mindig F. N. Maude vagyClausewitz valamelyik stratégiai könyvével a kezében jelenik meg. "A tüzérséget tartom a legjobbfegyvernemnek" - jelentette ki egy éjjel. Sokat kérdezgetett a terveinkről, szívesen bírálgatta,módosítgatta őket. Gyakran ostorozta "szánalmas gazdasági alapjainkat" is; és a maga dogmatikus,borúlátó módján teljes összeomlást jósolt. "C'est une affaire flambée", dörmögte. Hogy testigyávaságát jelentéktelenebbnek mutassa, még jobban fitogtatta szellemi fölényét. Így telt el jól-rosszul kilenc nap.

A tizediken a város végleg elesett, és a Black and Tans kezére került. Fölényes, néma lovas járőrökellenőrizték az utakat; hamu és füst szállt a szélben; az egyik sarkon holttest hevert, de azemlékezetem még ennél is élesebben őrzi annak a főtér közepén felállított bábunak a képét, amelyikena katonák végeérhetetlenül gyakorolták a célba lövést... Még alig pirkadt, amikor elmentem; délbenértem vissza. Moon a könyvtárszobában beszélt valakivel; a hanghordozása elárulta, hogy telefonál.Aztán egyszerre a nevemet hallottam; meg azt, hogy hét óra tájban leszek otthon, és aztán még azt is,hogy azt tanácsolja, akkor tartóztassanak le, amikor átvágok a kerten. Ésszerű gondolkodású barátomésszerűen eladott az ellenségnek. Hallottam, ahogy személyes biztonságának garantálását kéri cserébe.

A történetem fonala itt összekuszálódik és megszakad. Tudom, hogy üldözőbe vettem az árulót a sötétfolyosók nyomasztó útvesztőjében és a szédítően meredek lépcsőkön. Moon jól ismerte a házat,sokkal jobban, mint én. Egyszer-kétszer szem elől is tévesztettem. De még mielőtt a katonákletartóztattak volna, sarokba szorítottam. Lekaptam egy szablyát a tábornok fegyvergyűjteményéből,és az acél félholddal örökre jelet rajzoltam az arcára: egy vérző félholdat. Nos, Borges, önnek mintismeretlennek, íme, megtettem a vallomásomat. Így nem fáj annyira a megvetése."

Beszélgetőtársam itt elhallgatott. Láttam, hogy reszket a keze.

- Na és Moon? - kérdeztem.

- Zsebre tette a júdáspénzt, és Brazíliába menekült. De aznap délután még látta, ahogy a téren részegkatonák lövöldöznek egy bábura.

Hiába vártam a történet folytatására. Végül rászóltam, hogy mondja már tovább.

Fájdalmasan felnyögött, és gyengéd mozdulattal a sebhely fehéres ívére mutatott.

- Nem hisz nekem? - dadogta. - Hát nem látja a hitványság jelét az arcomon? Azért meséltem így atörténetet, hogy a legvégét is hallja. Elárultam azt az embert, aki megmentett: én vagyok VincentMoon. És most vessen meg.

1942

Tomcsányi Zsuzsanna fordítása

AZ ÁRULÓ ÉS A HŐSSo the Platonic Year

Whirls out new right and wrong,Whirls in the old instead;

All men are dancers and their treadGoes to the barbarous clangour of a gong.

W. B. Yeats: THE TOWER.

Chestertonnak (az elegáns rejtélyek atyjának és mesterének) meg az udvari tanácsos Leibniznek (azeleve elrendelt harmónia feltalálójának) hatására gondoltam ki ezt a történetet, amit talán meg is írok,legalább kitölti majd valami üres délutánjaimat. Hátravannak még egyes részletek, kiegészítések ésigazítások; még vannak a történetnek homályos részei; ma, 1944. január 3-án úgy sejtem, így történt adolog.

Az eset színhelye valamelyik elnyomott és ellenálló ország: Lengyelország, Írország, a VelenceiKöztársaság, valamelyik dél-amerikai vagy balkáni állam... Jobban mondva az volt, mert bárkortársunk az elbeszélő, maga az eset a XIX. század közepén vagy elején történt. Mondjuk (azelbeszélés könnyebbsége kedvéért), hogy Írországban, mondjuk, 1824-ben. Az elbeszélőt Ryannakhívják; ükunokája az ifjú, a szép, a hős Fergus Kilpatricknak, akit meggyilkoltak, és a sírját rejtélyesmódon meggyalázták, akinek a neve Browning és Hugo verseiben szerepel, szobra pedig egy szürkehalomról tekint le a vörös mocsarakra.

Kilpatrick összeesküvő volt, az összeesküvők titkos és dicsőséges kapitánya, és mint Mózes, aki Moábföldjéről megpillantotta az Ígéret földjét, de rá nem léphetett, Kilpatrick annak a győzedelmesforradalomnak az előestéjén pusztult el, amelyet ő tervelt ki és álmodott meg. Közeledik halálánakcentenáriuma; a gyilkosság körülményei rejtélyesek; Ryan, aki a hős életrajzának megírásávalfoglalkozik, rájön, hogy a rejtély, amellyel szemben áll, nem csupán bűnügyi. Kilpatrickot színházbangyilkolták meg; a brit rendőrség sohasem találta meg a tettest, a történetírók azt mondják, hogy ez akudarc semmiképpen nem árt az ő jó hírének, ellenkezőleg: talán maga a rendőrség gyilkoltatta meg.Ryant a rejtély más vonásai nyugtalanítják. Ezek időszakosan vissza-visszatérő dolgok, s úgy látszik,minta a történetekben távoli tartományok régmúlt eseményei ismétlődnének meg vagy variálódnának.Így például mindenki tudja, hogy a hős testét megvizsgáló poroszlók lezárt levelet találtak nála,amelyben arra figyelmezteti valaki, hogy a színházban veszély fenyegeti; Julius Caesar is, amikor

elindult arra a helyre, ahol barátainak tőrdöfései vártak rá, kapott hasonló levelet, amelyet már nemtudott elolvasni, s amely az egész árulást leleplezte az árulók nevével együtt. Calpurnia, Caesar nejelerombolva látta álmában a szenátus által Caesarnak felajánlott tornyot; Kilpatrick halálánakelőestéjén névtelenül terjesztett hamis hírek az egész országgal tudatták, hogy Kilgarvan kerek tornyaleégett; jóslatnak is lehetett tekinteni, mert Kilpatrick Kilgarvanban született. Ezek és máspárhuzamok Caesar és az ír összeesküvő története között arra a feltételezésre indították Ryant, hogyaz időnek titkos formája, ismétlődő rajzolata van. A decimális történelemre gondol, amelyetCondorcet képzelt el, meg azokra a morfológiákra, amelyeket Hegel, Spengler és Vico dolgozott ki;Hésziodosz embereire, akik az aranykortól a vaskorig degenerálódtak. Eszébe jut a lélekvándorlás is,amely borzalommal tölti meg a kelta irodalmat, s amelyet maga Caesar is a brit druidáknaktulajdonított; elgondolja, hogy Fergus Kilpatrick, mielőtt Fergus Kilpatrickká lett volna, Julius Caesarvolt. Ezekből a körkörös labirintusokból egy különös bizonyíték húzza ki, amely azután mégáthatolhatatlanabb és bonyolultabb labirintusokba taszítja: a koldus szavait, akivel Fergus Kilpatrickhalála napján beszélt, Shakespeare előre leírta Macbeth tragédiájában. Az, hogy a történelem atörténelmet másolja, egyenesen elképzelhetetlen... Ryan kinyomozza, hogy a hős legrégibb bajtársa,James Alexander Nolan 1814-ben gael nyelvre fordította Shakespeare legfontosabb drámáit, többekközött a Julius Caesar-t is. Azonkívül felfedezi a levéltárban Nolannak a svájci ünnepi játékokrólszóló kéziratos cikkét. Ezek az óriási vándorszínházi előadások, szereplők ezreinek részvételével,történeti eseményeket elevenítenek fel azokban a városokban és azokban a hegyekben, ahol eredetilegvégbementek. Egy másik kiadatlan dokumentumból megtudja, hogy halála előtt néhány nappal, azutolsó tanácskozáson elnöklő Kilpatrick egy áruló halálos ítéletét írta alá, de ennek a nevét aztánkitörölték. Ez a szigorú ítélet nem illik össze Kilpatrick jámbor szokásaival. Ryan utánajár az ügynek(ez a nyomozás a történet hiányzó részeinek egyike), és sikerül megfejtenie a rejtélyt.

Kilpatrickkal színházban végeztek, de a színház az egész város volt, a színészek száma légiónyi, és adráma, amelynek az ő halála volt a végkifejlete, sok napon és sok éjszakán át tartott. Íme azesemények:

Az összeesküvők 1824. augusztus másodikán gyűlést tartottak. Az ország megérett a forradalomra, dea dolgok nem mentek rendben: áruló volt a tanácsban. Fergus Kilpatrick megbízta James Nolant:nyomozza ki az árulót. Nolan eleget tett a megbízatásnak: a gyűlés színe előtt bejelentette, hogy azáruló maga Kilpatrick. Megdönthetetlen bizonyítékokkal támasztotta alá a vádat; az összeesküvőkhalálra ítélték elnöküket. Az aláírta a saját halálos ítéletét, csak azért könyörgött, hogy kivégzése nelegyen ártalmára a hazának.

Akkor Nolan különös tervvel állt elő. Írország bálványozta Kilpatrickot; a leghalványabb gyanú iskompromittálhatta volna a forradalmat; Nolan olyan tervet terjesztett elő, amely az áruló kivégzését ahaza felszabadításának eszközévé teszi. Azt indítványozta, hogy az elítélt ismeretlen gyilkos kezétőlpusztuljon el, kifejezetten drámai körülmények között, amelyek megragadják a nép képzeletét, éssiettetik a forradalom kitörését. Kilpatrick megesküdött, hogy együttműködik velük ennek a tervnekkivitelében, amely alkalmat ad neki arra, hogy megmentse hírét, és amely igazolja halálát.

Nolan, akit az idő sürgetett, nem tudta minden részletében megtervezni a sokszereplős kivégzéskörülményeit; kénytelen volt egy másik drámaírótól plagizálni: az angol ellenségtől, WilliamShakespeare-től. Jeleneteket vett át a Macbeth-ből, a Julius Caesar-ból. A nyilvános, mégis titkoselőadás napokon át tartott. Az elítélt Dublinba ment, ott vitatkozott, tevékenykedett, imádkozott éskifogásolt, patetikus szavakat mondott - és mindazt, ami az ő dicsőségét fogja tükrözni, Nolan írta

meg számára. A főszereplővel több száz szereplő működött együtt; egyesek szerepe bonyolult volt,másoké csak néhány pillanatig tartott. Mindaz, amit mondtak és tettek, megmarad Írországtörténelmében és rajongó emlékezetében. Kilpatrick, akit elragadott ez az aprólékosan kidolgozottvégzet, amely megváltotta s egyúttal elveszejtette, rögtönzött szavakkal és gesztusokkal nemegyszermaga is gazdagította bírájának szövegét. Így bontakozott ki a nagyszabású dráma, egészen addig, míg1824. augusztus 6-án egy gyászos függönyű páholyban, amely Lincoln halálát vetítette előre, egysüvítő golyó át nem ütötte az áruló és hős mellét, s az alig tudta kimondani - két vérömléses rohamközött - az előre betanult szavakat.

Nolan művében a Shakespeare-től átvett részek a legkevésbé drámaiak; Ryan gyanítja, hogy Nolanazért illesztette bele őket, hogy valaki, majd a jövőben, rájöjjön az igazságra. Rádöbben, hogy ő magais szerepet kapott Nolan fondorlatában... Erős vívódás után elhatározza: hallgat felfedezéséről.Könyvet ír, amelyet a hős dicsőítésének szentel; lehet, hogy ez is benne volt a tervben.

Boglár Lajos fordítása

A HALÁL ÉS AZ IRÁNYTŰ

Mandie Molina Vediának

A sok probléma közül, amelyen Lönnrot a merész éleselméjűségét gyakorolta, egy sem volt olyrendkívüli - mondhatnók, a szó szoros értelmében rendkívüli -, mint az az időszakosgyilkosságsorozat, amely a Triste-le-Roy villában érte el tetőpontját, a véghetetlen eukaliptuszillatközepette. Igaz, hogy Erik Lönnrot nem tudta megakadályozni az utolsó bűntettet, de kétségtelenülelőre látta. Jarmolinsky nyomorult gyilkosának kilétét sem találta ki, de rájött a sorozatosgonosztettek titkos morfológiájára és a Dandy Scharlachnak is nevezett Red Scharlach részességére.Ez a gonosztevő (mint annyi más) szentül megfogadta, hogy megöli Lönnrotot, ám ő sohasem hagytamagát megfélemlíteni. Lönnrot tisztán észembernek, afféle Auguste Dupinnek tartotta magát, de voltbenne valami szerencsejátékosra emlékeztető kalandorság.

Az első gyilkosság az Hôtel du Nord-ban történt; ez a magas hasáb uralja a folyótorkolatot, amelynekvize olyan színű, akár a sivatag. Ebbe a toronyba (amely, mint ismeretes, egyesíti egy szanatóriumutálatos fehérségét, egy börtön szabályos tagolását és egy bordélyház általános benyomását) decemberharmadikán érkezett meg a Harmadik Talmudkongresszus podolski delegátusa, Marcel Jarmolinskydoktor, egy szürke szakállú és szürke szemű férfi. Sohasem tudhatjuk meg, tetszett-e neki az Hôtel duNord: tudomásul vette azzal az ősi belenyugvással, amellyel kibírt háromévi háborút a Kárpátokban ésháromezer évi elnyomatást és pogromokat. Az R emeleten kapott szobát, azzal a suite-tel szemben,amelyet kellő pompával foglalt el a galileai tetrarcha. Jarmolinsky megvacsorázott, másnaprahalasztotta az ismeretlen város megtekintését, elrendezte egy placard-ban sok könyvét és nagyonkevés holmiját, s éjfél előtt eloltotta a lámpát. (Ezt vallotta a tetrarcha sofőrje, aki a szomszédszobában aludt.) Negyedikén délelőtt tizenegy óra három perckor a Jidische Zaitung egyikszerkesztője hívta telefonon; Jarmolinsky doktor nem vette fel a kagylót; ott találták a szobájában,kissé már megkékült arccal, jóformán meztelenül egy nagy, anakronisztikus köpeny alatt. A folyosóranyíló ajtótól nem messze hevert; mellkasát mély késszúrás hasította fel. Néhány óra múlvaugyanabban a szobában, újságírók, fényképészek és rendőrök között, Treviranus rendőrkapitány ésLönnrot higgadtan vitatta a problémát.

- Nem kell nagy feneket keríteni a dolognak - mondta Treviranus, tekintélyes szivart forgatva. -Mindnyájan tudjuk, hogy a galileai tetrarcha birtokában vannak a világ legszebb zafírjai. Valaki elakarta lopni őket, és tévedésből ide hatolt be. Jarmolinsky felébredt; a tolvaj kénytelen volt megölni.Mit szól hozzá?

- Lehetséges, de nem érdekes - válaszolta Lönnrot. - Azt felelheti erre, hogy a valóság a legkevésbésem köteles érdekes lenni. Mire én azt felelem, hogy a valóság mentesülhet ettől a kötelezettségtől, dea hipotézis nem. Abba, amit ön hevenyészve előadott, jócskán belejátszik a véletlen. Egy rabbi fekszikitt holtan; én inkább egy tisztán rabbinusi magyarázatot szeretnék, nem egy képzelt tolvaj képzeltbaklövését.

Treviranus rosszkedvűen vágott vissza:

- Nem érdekelnek a rabbinusi magyarázatok; az érdekel, hogy elfogjam azt az embert, aki agyonszúrtaezt az ismeretlent.

- Nem is olyan ismeretlen - helyesbített Lönnrot. - Itt vannak az összes művei. - A placard-ramutatott, ahol testes kötetek sorakoztak: A kabbala védelmében, Robert Fludd filozófiájánakvizsgálata, a Széfer Jecirah szó szerinti fordítása, Bál Sém élete. A hászidok szektájának története, egy(német nyelvű) monográfia a tetragrammatonról, egy másik a Pentateuch istenneveiről. Arendőrkapitány viszolyogva, szinte irtózattal nézte őket. Azután nevetésben tört ki.

- Én csak egy szegény keresztény vagyok - szólt. - Vigye magával ezeket a firkákat, ha akarja; nemérek rá, hogy zsidó babonákkal bíbelődjem.

- Meglehet, hogy ez a gyilkosság a zsidó babonák történetéhez kapcsolódik - dörmögte Lönnrot.

- Akárcsak a kereszténység - bátorkodott megjegyezni a Jidische Zaitung szerkesztője. Rövidlátó volt,ateista és szerfölött félénk.

Senki sem mondott ellent. Egyik rendőr a kis írógépben papírlapot talált, ezzel a mondattöredékkel:

Fény derült a Név első betűjére.

Lönnrot elfojtotta mosolyát. Hirtelen felcsapott könyvbarátnak és hebraistának, utasítást adott, hogycsomagolják össze a halott könyveit, s elvitte az egészet a lakására. Elmerült bennük, mit sem törődvea rendőrségi nyomozással. Egy nagy oktáv alakú könyv megismertette vele Izrael Bál Sém Tovnak, aJámborok szektája alapítójának tanításait; egy másik ama tetragrammaton hatalmát és szörnyűségét,amely Isten kimondhatatlan neve; ismét egy másik azt a tantételt, hogy Istennek titkos neve van,amelyben benne foglaltatik (mint a kristálygömbben, amelyet a perzsák Macedón Sándornaktulajdonítanak) kilencedik attribútuma, az örökkévalóság - vagyis minden dolgok közvetlen ismerete,amelyek lesznek, vannak és voltak a világmindenségben. A hagyomány Istennek kilencvenkilencnevét sorolja fel; a hebraisták ezt a tökéletlen számot a páros számoktól való mágikus félelemnektulajdonítják; a hászidok úgy vélekednek, hogy ez a hiátus egy századik nevet jelez: az AbszolútNevet.

Tanulmányaiból néhány nap múlva a Jidische Zaitung szerkesztőjének betoppanása zavarta fel. Ez agyilkosságról akart beszélni, Lönnrot inkább Isten különböző neveiről; az újságíró három hasábon

tette közzé: Erik Lönnrot nyomozó Isten neveinek tanulmányozásába mélyedt, hogy ráakadjon agyilkos nevére. Lönnrot hozzászokott már a zsurnalisztika egyszerűsítéseihez, nem háborodott fel.Azoknak a kufároknak egyike, akik rájöttek, hogy bárki emberfia hajlandó megvenni bármilyenkönyvet, közreadta A hászidok szektájának történeté-t népszerű kiadásban.

A második gyilkosság január harmadikán éjszaka történt, a főváros legelhagyottabb és leglakatlanabbnyugati kültelki zugában. Hajnaltájban egy rendőr azok közül, akik lóháton felügyelnek erre a pusztavidékre, egy hajdani festőműhely küszöbén köpenybe burkolt férfit látott heverni. Durva arcátvalóságos maszkként borította a vér; mély késszúrás szakította fel mellkasát. A sárga és pirosrombuszok fölött a falon krétával írt szavak álltak. A rendőr kibetűzte... Aznap délután Treviranus ésLönnrot a bűntett távoli színhelye felé tartott. A gépkocsitól balra és jobbra bomladozott a város;nőttön-nőtt az égbolt, s keveset számítottak már a házak, annál többet egy téglaégető kemence vagyegy nyárfa. Elérték szerény céljukat: egy végső sikátort, rózsaszínű falakkal, amelyek mintha atolakodó naplementét tükrözték volna valamiképpen. A halott személyazonosságát mármegállapították. Daniel Simón Azevedo volt, meglehetősen hírhedt fickó Észak egykorikülvárosaiban, aki fuvarosból felvitte a választási melldöngetésig, majd azután tolvajjá, sőt besúgóvázüllött. (Halálának sajátos módját hozzáillőnek érezték: Azevedo egy olyan banditanemzedéknekutolsó képviselője volt, amely tudott bánni a késsel, de a revolverrel nem.) A krétával felírt szavakezek voltak:

Fény derült a Név második betűjére.

A harmadik gyilkosság február harmadikán éjszaka történt. Kevéssel egy óra előtt Treviranusrendőrkapitány hivatalában megszólalt a telefon. Torokhangú férfi beszélt, roppant titokzatosan; aztmondta, Ginzberg (vagy Ginsburg) a neve, és illő jutalom fejében hajlandó közölni Azevedo ésJarmolinsky feláldozásának körülményeit. Sípok és trombiták zűrzavara fojtotta el az áruló hangját.Azután megszakadt a kapcsolat. Egyelőre nem vetette el egy tréfa lehetőségét (végtére is éppenkarnevál volt), de Treviranus kiderítette, hogy a Liverpool House-ból, a Rue de Toulon kocsmájábólhívták - ebben a hangulatos utcában megfér egymással a kozmoráma és a tejcsarnok, a bordély és abibliaárusok. Treviranus beszélt a tulajdonossal. Ez (Black Finnegan, egykori ír gonosztevő, akitmeggörnyesztett, jóformán megsemmisített az illemtudás) elmondta, hogy a házbeli telefont egyiklakója, bizonyos Gryphius használta utoljára, aki nemrégen távozott néhány barátjával. Treviranusnyomban a Liverpool House-ba ment. A tulajdonos a következőket mesélte neki: Egy héttel azelőttGryphius kivett egy szobát a söntés fölött. Éles arcvonásai voltak, gyér szürke szakálla, szegényesfekete ruhát viselt; Finnegan (aki ezt a szobát más célra szánta, melyet Treviranus gyanított)szembeszökően túl nagy bért kért; Gryphius azonnal kifizette a kikötött összeget. Jóformán sohasemjárt el hazulról; a szobájában vacsorázott és reggelizett; a söntésben alig ismerték az arcát. Aznap éjjellement telefonálni Finneganhez. Zárt kocsi állt meg a kocsma előtt. A kocsis nem mozdult a bakról;néhány törzsvendég emlékezett, hogy medveálarcot viselt. A kocsiból két bohóc szállt ki; alacsonytermetűek voltak, és senki figyelmét nem kerülhette el, hogy tökrészegek. Nagy trombitanyávogássalberontottak Finnegan irodájába; ölelgették Gryphiust, aki szemlátomást rájuk ismert, de hidegenfogadta őket; néhány szót váltottak jiddisül - ő halk torokhangon, amazok hamis, éles hangon -, ésfelmentek a hátsó szobába. Negyedóra múlva nagyon jókedvűen jöttek le mindhárman; Gryphiusdülöngélt, éppolyan részegnek látszott, mint a többiek. Magasan és szédelegve ment középen, azálarcos bohócok között. (Egyik nő a söntésből emlékezett a sárga, piros és zöld rombuszokra.) Kétszermegbotlott; kétszer elkapták a bohócok. A három férfi beszállt a kocsiba, és eltűntek a közeli belsőkikötő négyszögű medencéje irányában. Az utolsó bohóc, már a kocsihágcsón, trágár idomot és egy

mondatot firkantott a bejárati tető egyik oszlopára.

Treviranus elolvasta a mondatot. Sejthető volt: így hangzott:

Fény derült a Név utolsó betűjére.

Azután átkutatta Gryphius-Ginzberg szobácskáját. A padlón friss vérfolt volt; a szögletekben magyargyártmányú cigaretták maradványai; egy szekrényben latin nyelvű könyv - Leusden Philologushebraeograecus-a (1739) - kézírásos jegyzetekkel. Treviranus undorral nézte, és Lönnrotért küldött.Ez le sem vette a kalapját, belevetette magát az olvasásba, miközben a rendőrkapitány kihallgatta azesetleges emberrablás egymásnak ellentmondó tanúit. Négy órakor távoztak. Amikor a görbe Rue deToulonon a halott hajnali szerpentineket taposták, Treviranus megszólalt:

- És ha ezt a ma éjszakai dolgot megrendezték?

Erik Lönnrot elmosolyodott, és teljes komolysággal felolvasott egy (aláhúzott) részt a Philologusharmincharmadik értekezéséből: - Dies Judaeorum incipit a solis occasu usque ad solis occasum dieisequentis. Ez azt jelenti - fűzte hozzá -: A zsidó nap napnyugtakor kezdődik, és a következőnapnyugtáig tart.

A másik gúnyolódni próbált.

- Ez a legértékesebb adat, amit ma éjjel gyűjtött?

- Nem. Értékesebb egy szó, amit Ginzberg mondott.

A délutáni lapok nem hagyták szó nélkül ezeket az időszakos eltűnéseket. La Cruz de Espada az utolsóremetekongresszus nagyszerű fegyelmével és rendjével szállt síkra ellenük; Ernst Palast El Mártir-ban elítélte a titkos és mérsékelt pogrom tűrhetetlen huzavonáit, amelynek három hónapra voltszüksége három zsidó likvidálásához; a Jidische Zaitung elutasította egy antiszemita összeesküvésiszonyú hipotézisét, "noha sok mély szellem nem talál más magyarázatot a hármas rejtélyre"; aleghíresebb délvidéki bandita, Dandy Red Scharlach megesküdött, hogy az ő kerületében sohasemtörténtek efféle gyilkosságok, és vétkes hanyagsággal vádolta Franz Treviranus rendőrkapitányt.

Ez március elsején este jókora pecsétes borítékot kapott. Felbontotta: a borítékban egy BaruchSpinoza aláírású levél volt, és a város részletes térképe, amelyet szemlátomást egy bedekkerből téptekki. A levél megjósolta, hogy március harmadikán nem kerül sor egy negyedik gyilkosságra, mivelhogya nyugati festőműhely, a Rue de Toulon kocsmája és az Hôtel du Nord "egy misztikus egyenlő oldalúháromszög tökéletes csúcsai"; a térképen piros tinta szemléltette a háromszög szabályosságát.Treviranus megadóan olvasta ezt a more geometrico érvelést, s a levelet és a térképet elküldteLönnrotnak - ő bizonyára értékeli az effajta bolondságokat.

Erik Lönnrot áttanulmányozta a küldeményt. A három hely valóban egyenlő távolságra esettegymástól. Szimmetria időben (december 3., január 3., február 3.), szimmetria térben is... Hirtelen úgyérezte, hogy közel jár a rejtély megfejtéséhez. Körző és iránytű egészítette ki ezt a váratlan megérzést.Mosolygott, kimondta a (frissen tanult) tetragrammaton szót, és felhívta telefonon a rendőrkapitányt.Azt mondta:

- Köszönöm a ma este küldött egyenlő oldalú háromszöget. Hozzásegített a probléma megoldásához.Holnap, pénteken, a gyilkosok lakat alatt lesznek; mérget vehetünk rá.

- Tehát nem terveznek egy negyedik gyilkosságot?

- Éppen azért vehetünk mérget rá, mert egy negyedik gyilkosságot terveznek. - Lönnrot letette akagylót. Egy óra múlva a Déli Vasutak egyik vonatán az elhagyott Triste-le-Roy villa felé utazott. Aszóban forgó várostól délre sáros vizű, sekély patak folyik, amelyet tímárműhelyek és mindenfélehulladékok szennyeznek. A túlsó oldalon gyárnegyed terül el, ahol egy barcelonai bandavezér szárnyaialatt aranyélete van a banditáknak. Lönnrot elmosolyodott a gondolatra, hogy a leghírhedtebb köztük -Red Scharlach - sokat adna érte, hogy tudomást szerezzen erről a titkos látogatásról. Azevedo acimborája volt Scharlachnak; Lönnrot fontolóra vette a távoli lehetőséget, hogy Scharlach lesz anegyedik áldozat... Azután elvetette. Virtuálisan megfejtette a problémát; a részletek (nevek,elfogatási parancsok, arcok, bírósági és börtönügyiratok) már alig érdekelték. Sétálni akart, kipihenniháromhavi üldögélő nyomozást. Arra gondolt, hogy egy névtelen háromszögben és egy poros görögszóban rejlik a gyilkosságok magyarázata. Kristálytisztának tűnt előtte a rejtély; restellte, hogy száznapot áldozott rá.

A vonat egy csendes teherállomáson állt meg. Lönnrot kiszállt. Afféle rideg este volt, amelyethajnalnak vélhetne az ember. A homályos síkon nyirkos és hideg volt a levegő. Lönnrot nekivágott amezőnek. Kutyákat látott, szekeret látott egy kihalt úton, látta a horizontot, látott egy ezüstös szőrűlovat, amely egy pocsolya undok vizét itta. Már sötétedett, amikor meglátta a Triste-le-Roy villanégyszögű verandáját, szinte olyan magas volt, mint a környező fekete eukaliptuszok. Arra gondolt,hogy csupán egy napkelte és egy napnyugta (egy ódon ragyogás keleten és egy nyugaton) választja el aNév kutatóinak áhított órájától. Rozsdás rácsos kerítés rajzolta ki a villa kertjének szabálytalankörvonalát. A főkapu zárva volt. Lönnrot nem nagyon remélhette, hogy bejut, de körbejárta az egészet.Ismét az áthatolhatatlan kapu elé érve, szinte gépiesen benyúlt a rácsok közé, és tolózárra bukkant.Meglepte a vas csikorgása. A kapu buzgó tehetetlenséggel szélesre tárult.

Lönnrot elindult az eukaliptuszok közt, száraz vörös levelek egymásba vesző nemzedékem taposva. ATriste-le-Roy villa épülete közelről nézve dúskált a fölösleges szimmetriákban és eszelősismétlésekben: egy sötét falmélyedés fagyos Dianájának egy másik mélyedésben újabb Diana feleltmeg; egyik erkély a másik erkélyben tükröződött; páros lépcsőfeljárók tárulkoztak páros korlát között.Egy kétarcú Hermész rémséges árnyékot vetett. Lönnrot körüljárta a házat, ahogy előbb körüljárta akertet. Alaposan szemügyre vette; a terasz szintje alatt keskeny zsalugátert látott.

Belökte: néhány márványlépcső egy alagsorba vezetett le. Lönnrot, aki már kezdte sejteni az építészelképzeléseit, gyanította, hogy az alagsor túlsó végében újabb lépcsők lesznek. Megtalálta, felnyúlt, éskinyitotta a kijárati csapóajtót.

Valami csillogás egy ablakhoz irányította. Kitárta: a sárga, kerek hold két bedeszkázott kutat fedett fela szomorú kertben. Lönnrot bejárta a házat. Előszobákon és galériákon keresztül egyforma belsőudvarokba jutott, s többször is ugyanabba az udvarba. Poros lépcsőkön körfolyosókra baktatott fel;végtelenül megsokszorozódott szembenéző tükrökben; belefáradt az ablakok nyitogatásába, melyekmás-más magasságból és más-más szögből ugyanazt a sivár kertet tárták fel odakint; bent sárgahuzatos bútorok és tarlatánba burkolt csillárok. Egy hálószoba megállította; ebben a hálóban egyetlenszál virág volt porcelánvázában; a réges-régi szirmok az első érintésre lehulltak. A második emeleten,a legfelsőn, a ház mérhetetlennek, egyre tágasabbnak rémlett. Nem olyan nagy ez a ház, gondolta. A

homály, a szimmetria, a temérdek tükör, a sok év, a tájékozatlanságom, a magány növeli meg.

Egy csigalépcsőn a verandára jutott. A kora esti holdvilág áttört az ablakok rombuszain; sárgák,pirosak és zöldek voltak. Meghökkentő és szédítő emlék torpantotta meg. Két kis termetű, vad ésizmos férfi rohant rá és lefegyverezte; egy másik, magasabb, komoran köszöntötte, és így szólt:

- Igazán kedves. Megtakarított nekünk egy éjszakát és egy napot.

Red Scharlach volt. A másik kettő megkötözte Lönnrotot. Végül neki is megjött a hangja.

- Scharlach, maga a Titkos Nevet keresi?

Scharlach csak állt szenvtelenül. Nem vett részt a rövid küzdelemben, éppen csak kinyújtotta a kezét,hogy átvegye Lönnrot revolverét. Megszólalt; Lönnrot fáradt diadalt, világméretű gyűlöletet, egyűlöletnél nem csekélyebb szomorúságot hallott hangjában.

- Nem - mondta Scharlach. - Valami mulandóbbat és romlékonyabbat keresek: Erik Lönnrotot. Háromévvel ezelőtt a Rue de Toulon egyik kártyabarlangjában maga elfogta és lecsukatta a testvéremet.Engem az embereim rendőrgolyóval a hasamban mentettek ki kocsin a csetepatéból. Kilenc nap éskilenc éjszaka agonizáltam ebben a lakatlan szimmetrikus villában; levert a láz, a förtelmes kétarcúJanus, aki az alkonyt és a hajnalt is nézi, iszonyatossá tette az álmomat és a virrasztásomat. Kezdtemutálni a testemet, kezdtem úgy érezni, hogy két szem, két kéz, két tüdő éppolyan szörnyű, mint két arc.Egy ír megpróbált Jézus hitére téríteni; a goim jelmondatát ismételgette: Minden út Rómába vezet.Éjszaka a lázálmomat ez a metafora táplálta; úgy éreztem, a világ labirintus, amelyből lehetetlenmenekülni, mert minden út, tartson bár látszólag északnak vagy délnek, valójában Rómába visz, ottvan a négyzetes börtön is, ahol a testvérem haldoklik, meg a Triste-le-Roy villa is. Ezeken azéjszakákon megesküdtem az istenre, aki két arccal lát, s a láz és a tükrök minden istenére, hogylabirintust szövök aköré, aki börtönbe juttatta a testvéremet. Megszőttem, és szilárd: anyaga egyhalott eretnekségtörténész, egy iránytű, egy tizennyolcadik századi szekta, egy görög szó, egy tőr, egyfestőműhely rombuszai.

Az első láncszemet a véletlen szolgáltatta. Néhány kollégával - Daniel Azevedo is köztük volt -összebeszéltünk, hogy ellopjuk a tetrarcha zafírjait. Azevedo elárult: az előlegbe kapott pénzbőlberúgott, és egy nappal korábban dologhoz látott. Az óriási szállóban eltévedt; hajnali két óra tájbanbetört Jarmolinsky szobájába. Ezt álmatlanság kínozta, és nekiült írni. Valószínűleg jegyzeteket vagycikket tervezett Isten Nevéről; már leírta ezeket a szavakat: Fény derült a Név első betűjére. Azevedocsendre intette; Jarmolinsky a csengő felé nyúlt, amely felébresztette volna a szálló egészszemélyzetét; Azevedo egyetlen késszúrást ejtett a mellén. Szinte önkéntelen mozdulat volt; félévszázad erőszak megtanította, hogy ez a legegyszerűbb és legbiztosabb: ölni... Tíz nap múlva aJidische Zaitung-ból értesültem, hogy maga Jarmolinsky írásaiban keresi Jarmolinsky halálánakkulcsát. Elolvastam A hászidok szektájának történeté-t; megtudtam, hogy az Isten Nevének kiejtésétőlvaló tiszteletteljes félelemből egy olyan tantétel származott, hogy ez a Név mindenható és rejtett.Megtudtam, hogy e titkos Név keresése közben némely hászidok emberáldozatokra is vetemedtek...Rájöttem: maga azt feltételezi, hogy a rabbit feláldozták a hászidok; igazolni akartam ezt a feltevést.

Marcel Jarmolinsky december harmadikán éjjel halt meg; a második "emberáldozathoz" januárharmadikának éjszakáját választottam. Északon halt meg: a második "emberáldozathoz" valamilyennyugati hely kellett. Daniel Azevedo volt a szükséges áldozat. Megérdemelte a halált: forrófejű volt,

áruló; ha elfogják, az egész terv romba dőlhetett volna. Egyik emberünk leszúrta; hogy kapcsolatbahozzam holttestét az előbbivel, a festőműhely rombuszaira felírtam: Fény derült a Név másodikbetűjére.

A harmadik "gyilkosság" február harmadikán esett meg. Amint Treviranus gyanította, puszta színjátékvolt. Gryphius-Ginzberg-Ginsburg én vagyok; egy végtelen hétig tengődtem (egy nyavalyásálszakállal megtoldva) abban a vacak szobában a Rue de Toulonban, amíg a barátaim el nem raboltak.A kocsihágcsóról egyikük felírta egy oszlopra: Fény derült a Név utolsó betűjére. Ez a felirat aztjelentette, hogy három gyilkosságról van szó. Így értelmezte a közönség; én persze több jelet hagytamhátra, hogy maga, a nagyeszű Lönnrot, rájöjjön: négy lesz. Egy csoda északon, két másik keleten ésnyugaton egy negyedik csodát kíván délen; a tetragrammaton - Isten Neve, JHVH - négy betűből áll; abohócok és a festőműhely ábrái négy esetet sugallnak. Aláhúztam bizonyos részt Leusden könyvében;ez a rész arról tudósít, hogy a zsidók napnyugtától napnyugtáig számították a napot; ebből a részbőlarra lehet következtetni, hogy a halálesetek minden hónap negyedikén történtek. Én küldtem azegyenlő oldalú háromszöget Treviranusnak. Sejtettem, hogy maga hozzáteszi majd a hiányzó pontot.Azt a pontot, amely tökéletes rombuszt ad, azt a pontot, amely kijelöli a helyet, ahol pontos halálvárja. Mindent kigondoltam, Erik Lönnrot, hogy idecsaljam magát Triste-le-Roy magányába.

Lönnrot kerülte Scharlach tekintetét. A homályos sárga, piros és zöld rombuszokra osztott fákat éseget nézte. Kissé fázott, és valami személytelen, szinte névtelen szomorúságot érzett. Már éjszakavolt; a porlepte kertből egy madár hiábavaló rikoltása hangzott fel. Lönnrot utoljára vette fontolóra aszimmetrikus és időszakos halálesetek problémáját.

- A maga labirintusában fölösleges módon három vonal van - szólalt meg végül. - Tudok egy göröglabirintusról, amely egyetlen egyenes vonal. Ebbe a vonalba annyi filozófus pusztult bele, hogybelepusztulhat egy detektív is. Scharlach, ha egy más megtestesülésben üldözőbe vesz majd, játsszonmeg (vagy kövessen el) egy gyilkosságot A pontban, aztán egy másodikat B-ben, nyolc kilométerre A-tól, aztán egy harmadik gyilkosságot C-ben, négy kilométerre A-tól és B-től, félúton közöttük. Várjonrám azután D pontban, két kilométerre A-tól és C-től, megint csak félúton. Öljön meg D-ben, ahogymost öl meg Triste-le-Royban.

- A következő alkalomra, amikor megölöm - felelte Scharlach -, megígérem magának ezt a labirintust,amely egyetlen egyenes vonalból áll, és láthatatlan, végeérhetetlen.

Néhány lépést hátrált. Azután nagy gonddal lőtt.

1942

Jánosházy György fordítása

A TITKOS CSODA

És Isten halottá tette száz évre,aztán feltámasztván, megkérdezte tőle:

- Mióta vagy itt?- Egy napja, vagy a napnakcsak egy része óta - felelte.

KORÁN II. 261.

1939. március tizennegyedikének éjszakáján Prágában, egy zeltnergassei lakásban Jaromír Hladík, Azellenségek című befejezetlen tragédia, Az örökkévalóság védelmében és a Jakob Boehme közvetettzsidó forrásainak vizsgálatával foglalkozó tanulmány szerzője nagy sakkjátszmáról álmodott. Nem kétszemély játszotta, hanem két előkelő család; a játszma évszázadok óta folyt; a kitűzött díjra már senkise emlékezett, de az a hír járta, hogy hatalmas a díj, talán végtelenül nagy; a sakktábla és a figuráktitkos toronyban álltak; Jaromír (álmában) az egyik ellenséges család elsőszülöttje volt; ütött a játékórája; az álmodó egy sivatag homokján szaladt zuhogó esőben, és nem tudott visszaemlékezni se asakkfigurákra, se a játékszabályokra. Ekkor felébredt. Az eső és a borzalmas órák zaja megszűnt. AZeltnergasséból ütemes s egyhangú moraj szállt fel, amelybe vezényszavak vegyültek. Hajnalodott; aHarmadik Birodalom páncélos előhada bevonult Prágába.

Tizenkilencedikén feljelentés érkezett a hatósághoz, ugyanaznap, tizenkilencedikén délutánletartóztatták Jaromír Hladíkot. Fertőtlenített, fehér laktanyába vitték a Moldva túlsó partjára. Nemcáfolhatta a Gestapo egyik vádját se: anyja neve Jaroslavsky volt, vére zsidó, Boehmével foglalkozócikke judaizáló, aláírása ott díszelgett egy Anschluss ellen tiltakozó ív alján. 1928-ban lefordította aSzéfer Jeciráh-ot a Hermann Barsdorff kiadó részére; a kiadó ömlengve emlegette a fordító hírnevétkönyvjegyzékében; ezt a könyvjegyzéket lapozgatta Julius Rothe, az egyik főnök, aki a kezébentartotta Hladík sorsát. Nincs ember, aki a saját szakterületén kívül ne lenne hiszékeny; két-három gótbetűs jelző elég volt Julius Rothénak, hogy meggyőződjék Hladík kiválóságáról, és elrendelje, hogyítéljék halálra, pour encourager les autres. Március huszonkilencedikén reggel kilencre tűzték ki akivégzést. Ezt a haladékot (melynek jelentőségét később majd meglátja az olvasó) annak köszönhette,hogy az adminisztráció személytelenül és megfontoltan akart működni, mint a növények és azégitestek.

Hladík első érzése a puszta rémület volt. Arra gondolt, hogy az akasztástól, a pallostól, a lefejezéstőlnem ijedt volna meg, de az agyonlövetés gondolatát elviselhetetlennek érezte. Hiába mondta magának,hogy a halál puszta és általános ténye a félelmetes, nem pedig konkrét körülményei. Fáradhatatlanulújra és újra végiggondolt mindent, igyekezett kimeríteni az összes változatot. Számtalanszor maga eléképzelte a dolgot az álmatlan hajnaltól kezdve a titokzatos lövésig. Mielőtt a Julius Rothe általkitűzött nap felvirradt, ő már száz meg száz halált halt olyan udvarokon, amelyeknek alakja és szögeikimerítették a geometria minden lehetőségét, s olyan katonák sortüzétől, akiknek száma minduntalanváltozott, s akik néha távolról, máskor egészen közelről végezték ki. Igazi félelemmel (és talán igazibátorsággal) nézett szembe ezekkel a képzeletbeli kivégzésekkel; minden jelenet csak néhánymásodpercig tartott; mikor a kör bezárult, Jaromír újra visszatért halálának reszkető előestéjére. Aztánmeg azt gondolta, hogy a valóság nem szokott egybeesni az elképzelésekkel; perverz logikával arrakövetkeztetett, hogy ha egy részletet előre elgondol, azzal megakadályozza bekövetkezését. Ehhez agyatra mágiához híven, borzalmas jeleneteket talált ki, hogy be ne következzenek; a végén perszeelfogta a félelem, hogy elképzelései próféciák. Éjszaka nyomorúságában megpróbált valahogyanmegkapaszkodni a múlékony időben. Tudta, hogy huszonkilencedikének hajnala felé rohan az idő;hangos szóval így érvelt: Ma huszonkettedike van, míg ez az éjszaka (és még hat másik) tart,sérthetetlen, halhatatlan vagyok. Arra gondolt, hogy az átaludt éjszakák mély és sötét kutak,amelyekben elmerülhet. Néha türelmetlenül vágyódott már a végső lövésre, mely jól vagy rosszulmegmentené a haszontalan képzelődés feladatától. Huszonnyolcadikán, amikor ablakának magasrácsain mar az utolsó naplemente fénye csillogott, drámájának, Az ellenségek-nek felmerülő képeelvonta e borzalmas képzelgéstől.

Hladík túl volt a negyvenedik évén. Életét néhány barátján és sok megrögzött szokásán kívül az

irodalom problematikus gyakorlása töltötte ki. Mint minden író, műveikkel mérte a többiek erényeit,és azt kívánta, hogy mások azzal mérjék őt, amit megsejtett vagy elgondolt. Minden könyve mélymegbánással töltötte el, amint kiadta, Boehme, Abenesra és Fludd műveiről írt tanulmányainlényegében csak a szorgos igyekezet volt látható, Széfer Jeciráh-fordításában pedig csak afelületesség, fáradtság, a vak találgatás. Valamivel sikerültebbnek érezte Az örökkévalóságvédelmében című művét; az első kötetben felsorolta a különböző örökkévalóságokat, amelyeket azemberek elgondoltak, Parmenidész mozdulatlan létezésétől kezdve Hinton módosítható múltjáig; amásodik kötetben tagadta (Francis Bradleyvel), hogy a világ összes tényei időrendbe állnak össze.Állította, hogy az ember lehetséges tapasztalatainak száma nem végtelen, és egyetlen "ismétlődés"elég annak bizonyítására, hogy az idő csalás... Sajnos, nem kevésbé csalókák azok az érvek,amelyekkel ezt a csalást bizonyítja; Hladík megvető kétellyel szokott végigfutni rajtuk. Néhányexpresszionista verset is írt; a legnagyobb zavarba jött, amikor felvették őket egy 1924-es antológiába,és azóta minden későbbi antológia örökölte őket. Ettől a kétes és gyatra múlttól akart Hladíkmegszabadulni Az ellenségek című verses drámájával. (Hladík rajongott a versért, mert a versmegakadályozza a nézőket abban, hogy megfeledkezzenek az irrealitásról, amely a művészetelőfeltétele.)

A dráma megőrizte a hely-idő-cselekmény egységét. A Hradzsinban játszódott, Roemerstadt bárókönyvtárában, a XIX. század valamelyik utolsó délutánján. Az első felvonás első jelenetébenRoemerstadtot egy ismeretlen látogatja meg. (Az óra hetet üt, a nap utolsó tüzes sugaramegragyogtatja az ablak üvegét, a szellő szenvedélyes és felismerhetőn magyar muzsikát hoz.) Alátogatót mások is követik; Roemerstadt nem ismeri őket, de az a kényelmetlen érzése támad, hogymár látta őket valahol, talán álmában. Mind hízelegnek neki, de nyilvánvaló, eleinte csak a közönségelőtt (később a báró előtt is), hogy mind titkos ellenségei, akik az ő elvesztésére szövetkeztek.Roemerstadtnak sikerül kivédenie vagy meghiúsítania bonyolult intrikáikat. A párbeszédek soráncélzás hangzik el a menyasszonyáról, Julia von Weidenauról és egy bizonyos Jaroslav Kubínról, aki őtvalamikor szerelmével üldözte. Kubín megőrült, és most azt képzeli magáról, hogy ő Roemerstadt...Egyre nő a veszély, és Roemerstadt a második felvonás végén kénytelen megölni az egyikösszeesküvőt. Kezdődik a harmadik felvonás, az utolsó. A dolog egyre zavarosabb: visszatérnek olyanszereplők, akikről már azt hittük, hogy kiléptek a cselekményből, egy pillanatra az az ember isvisszatér, akit Roemerstadt megölt. Valaki megjegyzi, hogy még nem esteledett be: az óra hetet üt, amagas ablakon át nyugat felől beragyog a nap, a szellő szenvedélyes magyar muzsikát hoz.Megjelenik az első látogató, megismétli az első felvonás első jelenetében mondott szavait.Roemerstadt nem csodálkozik, s a néző rájön, hogy ő a szerencsétlen Jaroslav Kubín. A dráma nemtörtént meg: önmagába visszatérő lázálom csupán, amelyet Kubín él át és újraél - vég nélkül.

Hladík sohasem tette fel magában a kérdést, hogy a tévedések e tragikomédiája silány-e vagycsodálatos, törvényszerű-e vagy esetleges. A felvázolt cselekményben ösztönösen rátalált arra azötletre, amelynek segítségével eltakarhatja fogyatkozásait, gyakorolhatja mindazt, ami örömet szerezneki, és (jelképesen) feltárhatja életének lényegét. Már befejezte az első felvonást és néhány jeleneteta harmadikból; a mű időmértékes jellege lehetővé tette, hogy újra és újra átvizsgálja és javítgassa ahexametereket anélkül, hogy a szöveg a szeme előtt lenne. Arra gondolt, hogy még két felvonáshiányzik, és ő nemsokára meghal. A sötétben Istenhez szólt: Ha valami módon létezem, és nemcsak azegyik másolatod és hibád vagyok, akkor Az ellenségek szerzőjeként létezem. Hogy ezt a drámátbefejezhessem, amely igazolhatna engem és Téged, még egy évet kérek Tőled. Ajándékozz meg ezzel azévvel. Te, aki a századok és az idő ura vagy. Ez volt az utolsó, a legkegyetlenebb éjszaka, de tíz percmúlva elborította az álom, mint valami sötét víztömeg.

Hajnal felé azt álmodta, hogy elrejtőzött a Clementinum könyvtár egyik hajójában. Egy feketeszemüveges könyvtáros megkérdezte: "Mit keres?" Hladík azt felelte: "Istent keresem." A könyvtárosazt mondta: "Isten a Clementinum négyszázezer kötete közt van, az egyik kötet egyik lapjának egyikbetűjében. Szüleim és szüleim szülei is keresték már ezt a betűt; én belevakultam a keresésbe."Levette a szemüvegét, és Hladík látta, hogy a szeme halott. Belépett egy olvasó, visszaadott egyatlaszt. "Ez az atlasz használhatatlan" - mondta, és átadta Hladíknak. Ő találomra felütötte.Szédelegve nézte India térképét. Hirtelen határozott mozdulattal rábökött az egyik parányi betűre.Ekkor egy hangot hallott: "A munkádhoz szükséges idő engedélyeztetett." Ekkor Hladík felébredt.

Eszébe jutott, hogy az emberek álma Istentől való, és Maimonidész azt írta, hogy ha egy álomban aszavak tiszták és világosak, és nem látható az, aki kimondja őket, akkor azok Isten szavai. Felöltözött.A katonák beléptek a cellába, és felszólították, hogy kövesse őket.

Az ajtó túlsó oldalára Hladík eddig galériák, lépcsők és pavilonok labirintusát képzelte. A valóságnem volt ilyen gazdag: egyetlen vaslépcsőn mentek le egy szűk hátsó udvarra. Katonák (némelyikükkigombolt zubbonyban) bámészkodtak egy motorbicikli körül, és vitatkoztak. Az őrmester ránézett azórájára: nyolc óra negyvennégy perc volt. Várni kellett kilencig. Hladík, aki inkább jelentéktelennek,mint szerencsétlennek látszott, leült egy rakás tűzifára. Észrevette, hogy a katonák kerülik a tekintetét.A várakozás megkönnyítésére az őrmester cigarettával kínálta. Hladík nem dohányzott, deudvariasságból vagy alázatból elfogadta. Mikor rágyújtott, észrevette, hogy reszket a keze. Az időbeborult; a katonák halkan beszélgettek, minta ő máris halott lenne. Hasztalanul igyekezettvisszaemlékezni arra a nőre, akit Julia von Weidenau jelképezett...

A szakasz felsorakozott, és vigyázzba állt. Hladík, akit a börtön falához állítottak, várta a sortüzet.Valakinek az a félelme támadt, hogy összevéreződik a fal; ekkor utasították a vádlottat, hogy lépjenkicsit előbbre. Hladíknak furcsa módon a fényképész jutott eszébe, ahogy a felvétel előtt igazgatja amodellt. Nehéz esőcsepp érte a halántékát, és lassan lefelé gördült az arcán; az őrmester kiadta avégső parancsot.

A fizikai világ megállt.

A fegyverek Hladíkra irányultak, de az emberek, akik a megölésére készültek, nem mozdultak. Azőrmester karja befejezetlen mozdulatba merevedett. Az udvar kövére egy méh mozdulatlan árnyékotvetett. Szellő se rebbent, akár egy festményen. Hladík megpróbált felkiáltani, kiadni egyetlen hangot,megmozdítani a kezét. Rájött, hogy megbénult. Nem ért el hozzá a megállított világ legkisebb neszesem. Arra gondolt: a pokolban vagyok, meghaltam. Arra gondolt: megbolondultam. Arra gondolt:megállt az idő. De aztán az jutott eszébe, hogy az idővel együtt az ő gondolatai is megálltak volna.Próbát akart tenni: ajkának mozdítása nélkül elmondta Vergilius titokzatos negyedik eklogáját.Elképzelte, hogy az immár távoli katonák osztják szorongását; szólni akart hozzájuk. Elcsodálkozott,hogy nem érez fáradtságot, még a hosszú, mozdulatlan állással járó szédülést sem érzi. Nem tudni,mennyi idő után elaludt. Mikor felébredt, a világ még mindig mozdulatlan volt és süket. Az arcán mégnem futott végig az esőcsepp, az udvar kövén mozdulatlannak látta a méh árnyékát, eldobottcigarettájának füstje még mindig nem oszlott el. És még egy egész "nap" telt el, mire Hladíkmegértette a dolgot.

Egy teljes évet kért Istentől, hogy befejezhesse a művét; a Mindenható adott neki egy évet. Isten az őkedvéért titokban csodát tett. A német golyó megöli majd a kiszabott időben, de az ő agyában aparancs kiadása és végrehajtása közt egy év telik el. Zavara elképedéssé vált, az elképedés

beletörődéssé, majd azon nyomban hálává.

Más dokumentum nem állt rendelkezésére, csak a saját emlékezőtehetsége. Minden egyes hexameterkidolgozása, amit csak művéhez hozzáírt, olyan jótékony szigort kényszerített rá, amilyenről nem isálmodnak azok, akik ideiglenes és homályos szakaszokba bocsátkoznak, és aztán el is felejtikműveiket. Nem az utókor számára dolgozott, nem is Isten számára, akinek irodalmi ízlését kevésséismerte. Aprólékosan, mozdulatlanul, titokban, a maga láthatatlan és hatalmas labirintusát építette azidőben. A harmadik felvonást kétszer átírta. Kihúzott egy nagyon is nyilvánvaló szimbólumot, aharangszó ismétlődését, a zenét. Semmi sem zavarta. Kihagyott, rövidített, bővített; néha visszatért azelső változathoz. Kezdte megszeretni az udvart, a laktanyát. Az egyik vele szemben álló katona arcaarra késztette, hogy módosítsa elképzelését Roemerstadt jelleméről. Rájött, hogy azok a vadkakofóniák, amelyek annyira megijesztették Flaubert-t, pusztán vizuális babonák, a leírt szógyengeségei és hibái, nem pedig a kimondott szóé... Befejezte drámáját, már csak egyetlen jelzőtkellett találnia. Ezt is megtalálta; a vízcsepp legördült az arcán. Őrült sikoltás tört ki belőle,megmozdította az arcát, s a négyszeres lövés leterítette.

Jaromír Hladík március huszonkilencedikén halt meg, reggel kilenc óra két perckor.

1943

Boglár Lajos fordítása

HÁROM JÚDÁS-VÁLTOZAT

There seemed a certainty in degradation.T. E. Lawrence: SEVEN PILLARS OF WISDOM CIII.

Kis-Ázsiában vagy Alexandriában, keresztény hitünk második századában, amikor Baszileidész azthirdette, hogy a világmindenség bolond angyalok vakmerőn vagy gonoszul rögtönzött műve, NilsRuneberg a gnosztikusok egyik titkos társaságát irányította volna, különleges intellektuálisszenvedéllyel. Dante talán tüzes sírba fektetné; neve Satornilus és Karpokratész mellett ajelentéktelenebb eretnekek számát növelné; az apokrif Liber adversus omnes haereses őriznébeszédeinek néhány szitkokkal teli töredékét, vagy azok is megsemmisültek volna, amikor egyszerzetesi könyvtárat pusztító tűz prédája lett a Szüntagma utolsó példánya. Isten azonban a XX.századot és Lund egyetemi városát jelölte ki neki. Itt jelentette meg 1904-ben a Kristus och Judas elsőkiadását, 1909-ben pedig főművét, a Den hemlige Frälsaren-t. (Ez utóbbinak német fordítása is van,Emil Schering adta ki 1912-ben; a címe: Der heimliche Heiland.)

Mielőtt megpróbáljuk elemezni ezeket a műveket, hangsúlyoznunk kell, hogy Nils Runeberg, azOrszágos Evangéliumi Szövetség tagja, mélyen vallásos ember volt. Párizsi, sőt még Buenos Aires-iirodalmi körökben is könnyűszerrel ismét előállhatna egy irodalmár Runeberg tételeivel; ilyenkörökben ezeknek a tételeknek a hangoztatása csak a felszínesség vagy az istenkáromlás hasztalan ésléha megnyilvánulása volna. Runeberg számára ezek a tételek jelentették a kulcsot a teológia egyik főmisztériumának megfejtéséhez; őneki mindez elmélkedés, elemzés, történelmi és filológiai vitáktárgya, büszkeség, öröm és rémület forrása volt. Ezek töltötték be és ezek kötötték gúzsba az életét.Aki átfutja ezt a cikket, nyomban észre kell vennie, hogy csakis Runeberg végkövetkeztetéseittartalmazza, sem a dialektikáját, sem a bizonyítékait. Bizonyára azt is megjegyzi valaki, hogy avégkövetkeztetés kétségtelenül megelőzte a "bizonyítást". Ki adja bizonyítékok keresésére a fejét, ha

nem hisz abban, amit bizonyítani akar, vagy nem szívügye annak hirdetése?

A Kristus och Judas első kiadásában ez az ellentmondást nem tűrő mottó olvasható, melynek értelmétévek múlva maga Nils Runeberg tágította ki iszonyatos mértékben: Nemcsak egyvalami, hanemminden hamis, amit a hagyomány Iskarióti Júdásnak tulajdonít (De Quincey, 1857). Valami németgondolkodó nyomán De Quincey arra a következtetésre jutott, hogy Júdás csak azért árulta el Jézust,hogy így kényszerítse istenségének kinyilvánítására, és hogy nagy felkelést robbantson ki a rómaielnyomás ellen; Runeberg viszont metafizikai természetű magyarázatot javasol. Ügyesen azzal kezdi,hogy rávilágít Júdás tettének fölöslegességére. Kijelenti (mint Robertson), hogy a mester napontaprédikált a zsinagógában, és csodákat művelt ezres tömegek előtt, ezért az ő azonosításához nemszükséges egy apostol árulása. Pedig megtörtént. A Szentírásban nem lehet hiba, arra még gondolni selehet; arra meg még kevésbé, hogy a véletlen is közrejátszhatott a világtörténelem legfontosabbeseményében. Ergo, nem volt véletlen Júdás árulása; előre elrendelt cselekedet volt, megvan a magatitokzatos helye a megváltás menetében. Runeberg így folytatja: az Ige, amikor testté lett, az általánoslétből a térbe került, az örökkévalóságból a történelembe, a határtalan boldogságból a változásba és ahalálba; hogy az emberiség méltó legyen erre az áldozatra, az kellett, hogy valaki, minden embernevében, ehhez méltó áldozatot hozzon. Iskarióti Júdás volt ez az ember. Júdás volt az egyetlen azapostolok közül, aki megérezte Jézus titkos istenségét és rettentő tervét. Az Ige halandóvá süllyedt,így Júdás, az Ige tanítványa is árulóvá süllyedhet (ami minden bűnök legaljasabbika), és az örök tűzrekerülhet. A földi világ az égi világot tükrözi; a föld alakzatai az ég alakzatainak felelnek meg;bőrünkön a foltok örök csillagképek térképei; Júdás valamilyen módon Jézust tükrözi. Ezért a harmincezüstpénz és a csók; ezért az önként vállalt halál, hogy még jobban rászolgáljon a Megvetésre. Ígymagyarázta Nils Runeberg a Júdás-rejtélyt.

Egyik vallás teológusai sem fogadták el. Lars Peter Engström azzal vádolta, hogy nem ismeri vagymellőzi a hiposztatikus egységet; Axel Borelius azzal, hogy felújítja a doketisták eretnekségét, akiktagadták Jézus emberségét; Lund szigorú püspöke pedig azzal, hogy ellentmond a harmadik versnek aSzent Lukács evangéliuma huszonkettedik részében.

A sok egyházi tiltakozás hatására Runeberg átírta könyvének egyes részeit, és módosított tanain.Átengedte ellenfeleinek a teológiát, ő maga pedig közvetett erkölcsi érveket keresett. Elismerte, hogyJézusnak, "akinek megvoltak a Mindenhatósággal járó jelentős erőforrásai", nem volt szükségeemberre az emberiség megváltásához. Aztán cáfolta azokat, akik azt állítják, hogy nem tudunk semmita rejtélyes árulóról. Tudjuk - mondta -, hogy ő volt az egyik apostol, a mennyek országánakhirdetésére, betegek gyógyítására, poklosok tisztítására, halottak feltámasztására és ördögök űzésérekiválasztottak egyike (Máté 10,7-8; Lukács 9,1). Az olyan férfiú, akit így kitüntetett a Megváltó,megérdemli, hogy a leghelyesebben értelmezzük tetteit. Ha kapzsiságnak tulajdonítjuk a vétkét (ahogynéhányan teszik, János 12,6-ra hivatkozva), a leghitványabb indokkal is beérjük. Nils Runeberg szerintegészen más indoka volt: a túlzott, már-már határtalan aszkézis. Az aszkéta, hogy Istent dicsőítse,megalázza és sanyargatja testét; Júdás a lelkével tette ugyanezt. Lemondott a becsületről, a jóságról, abékéről, a mennyek országáról, mint mások - kevésbé hősiesen - az élvezetről.[1]Szörnyű józansággalelőre megfontolta vétkeit. A házasságtörésben van valami gyöngédség és önfeláldozás; agyilkosságban bátorság; a szentségtörésben és az istenkáromlásban bizonyos sátáni fény. Júdás nemengedte, hogy akármilyen erény is beszennyezze ezt a két bűnét: a bizalommal való visszaélést (János12,6) és az árulást. Roppant alázatossággal járt el, méltatlannak érezte magát arra, hogy jó legyen. Pálapostol azt írja: Aki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék (I Kor. 1,31); Júdás a poklot kereste, mert elégvolt neki az Úr boldogsága. Úgy gondolta, hogy a boldogság, mint a jóság is, isteni sajátság, és nem

szabad, hogy emberek bitorolják őket.[2]

Sokan felfedezték, post factum, hogy Runeberg eleinte még megalapozottnak tetszőgondolatmenetében már ott rejlik későbbi különcsége, és hogy a Den hemlige Frälsaren csupán aKristus och Judas elfajult vagy elkeseredett változata. 1907 vége felé Runeberg befejezte éskijavította a kéziratát; majdnem két év telt el, mire nyomdába adta. 1909 októberében jelent meg akönyv Erik Erfjord dán hebraista (homályos, már-már érthetetlen) előszavával, és ezzel az álnokmottóval: A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt (János 1,10). Maga agondolatmenet nem bonyolult, bár a végkövetkeztetés rettenetes. Isten azért alacsonyította emberrémagát - magyarázza Nils Runeberg -, hogy megváltsa az emberiséget; feltételezhetjük, hogy az általahozott áldozat teljes, tökéletes és hiánytalanul érvényes volt. Istenkáromlás lenne, ha csak arrakorlátoznánk a szenvedését, hogy egy délután meghalt a keresztfán.[3]Ha azt állítjuk, hogy ember voltés vétkezni képtelen, ellentmondásba keveredünk; az impeccabilitas és a humanitas fogalma nemegyeztethető össze. Kemnitz elismeri, hogy a Megváltó fáradtságot, nyugtalanságot, éhséget ésszomjúságot érezhetett, fázhatott; akkor azt is elismerhetjük, hogy vétkezhetett, eltévelyedhetett."Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja ésékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos! Utált és az emberektől elhagyott volt,fájdalmak férfia és betegség ismerője!" (Ézsaiás 53,2-3.) Ez a híres textus sokak szerint jövendölés amegfeszítettről, halála órájáról; mások (például Hans Lassen Martensen) szerint az általában Jézusnaktulajdonított szépség cáfolata; Runeberg szerint pedig pontos prófécia - nem egy pillanatra, hanem azidőben és örökkévalóságban elkövetkező egész szörnyű jövőre vonatkozón - a testté lett Igéről. Istenhús-vér ember lett, de ember az aljasságig, a megvetésig és a mélységekig. Hogy megváltsonbennünket, a történelem kusza hálóját szövő sorsok akármelyikét választhatta volna. Lehetett volnaNagy Sándor vagy Püthagorasz, Rurik vagy Jézus; de a legalantasabb sorsot választotta: Júdás lett.

Hiába látott napvilágot ez a felfedezés Stockholm és Lund könyvesboltjaiban. A hitetlenek a prioriízetlen és mesterkélt teológiai játéknak tartották; a teológusok még csak figyelemre se méltatták.Runeberg úgy érezte, hogy ez az egyetemes közöny csodálatosképpen igazolja a felfogását. Istenrendelte el ezt a közönyt; Isten nem akarta, hogy fény derüljön szörnyű titkára a földön. Runebergmegértette: még nem érkezett el az idő. Úgy érezte, ősi isteni átkok tornyosulnak fölé. Eszébe jutottIllés és Mózes, akik elfedték arcukat a hegyen, hogy ne lássák Istent; Ézsaiás, aki megrémült, amikorszemeit Őrá emelte, kinek dicsősége betölti a földet; Saul, aki megvakult a damaszkuszi úton; Simeonben Azai rabbi, aki meglátta a paradicsomot és meghalt; a híres varázsló, Viterbói János, aki beleőrülta Szentháromság látványába; a midrások, amelyek undorodnak az istentelenektől, kik szájukra veszikIsten Titkos Nevét, a Sem Hamephoras-t. Vajon ő nem vétkes ebben a sötét bűnben? Nem a Lélekkáromlása ez, ami soha meg nem bocsáttatik (Máté 12,31)? Valerius Soranus meghalt, mert elárultaRóma titkos nevét; milyen végtelen büntetés lesz az övé, amiért felfedte és elárulta Isten rettenetesnevét?

Álmatlanságtól és szédítő dialektikától részegen bolyongott Nils Runeberg Malmö utcáin, hangosankönyörögve, hogy adassék meg neki a kegy, hadd osztozhasson a poklon a Megváltóval.

Egy megpattant ér okozta a halálát 1912. március elsején. Az eretnekségek kutatói talán emlékeznekmajd rá; a Fiúról szóló és már teljesnek tetsző elméletet megtoldotta a gonoszság és a balsorsbonyodalmaival.

1944

Karsai Gábor fordítása

[1] Borelius gúnyosan kérdi: Miért nem mondott le a lemondásról? Vagy arról, hogy lemondjon alemondásról?[2] Euclydes de Cunha, egy olyan könyvben, amit Runeberg nem ismert, feljegyezte, hogy a canudosieretnekek vezetője, António Conselheiro számára az erény "majdnem istentelenség" volt. Az argentinolvasó talán emlékszik hasonló részletekre Almafuerte munkájában. A Sju Insegel című szimbolistalapban Runeberg egy leíró költeményt közölt A titkos víz címen. Az első versszakokban egy lármásnap eseményeiről olvashatunk, az utolsókban egy jeges tó felfedezéséről; a csendes örök víz csillapítjahasztalan erőszakosságunkat, valahogy engedi, majd feloldja és sugalmazza a költő. S így fejezi be: azerdő vize boldog; mi gonoszok és szenvedők is lehetünk.[3] Maurice Abramowicz írja: "Jésus, d'après ce scandinave, a toujours le beau rôle; ses déboires,grâce à la science des typographes, jouissent d'une réputation polyglotte; sa résidence de trentetroisans parmi les humains ne fut, en somme, qu'une villégiature." A Christelige Dogmatik harmadikfüggelékében Erfjord visszautasítja ezt a kitételt. Isten megfeszítése nem zárult le - jegyzi meg -, mertami már egyszer megtörtént az időben, az szüntelenül ismétlődik az örökkévalóságban. Júdás most iskapja az ezüstpénzeket, most is csókolja Jézust, újból és újból szétszórja a tallérokat a templomban, sazóta is hurkolja a kötelet a vér mezején. (Állítása igazolására Erfjord Jaromír Hladík Azörökkévalóság védelmében című művéből idézi az első kötet utolsó fejezetét.)

A VÉG

Recabarren, a fekhelyén elnyúlva, kinyitotta szemét, és maga fölött látta a ferde nádtetőt. Aszomszédos helyiségből gitárcincogás hallatszott, valami folytonosan összekuszálódó és kibomló,végeérhetetlen, nyomorúságos labirintus... Apránként tértek vissza tudatába a valóság, az életmindennapi dolgai, melyek most már mindig ugyanilyenek maradnak. Sajnálkozás nélkül néztehasznavehetetlen nagy testét meg a lábát takaró durva gyapjúkendőt. Kinn az ablak rácsain túl a síkságés az este nyújtózkodott; nagyot aludt, de az égen még mindig derengett némi fény. Bal kezévelkinyúlt, hogy elérje a tábori ágyának végébe állított bronzkolompot. Kétszer-háromszor megrázta; azigénytelen akkordok az ajtón túl tovább szóltak. A néger, aki gitározott, egy este állított be, aztmondta, énekes, ki is hívott egy másik idegent, hogy mérjék össze a tudásukat. Elvesztette a versenyt,de azért csak tovább járt a boltba, minta várna valakit. Órákig elüldögélt ott a gitárjával, de többésohasem énekelt, talán elkeserítette a kudarc. Az emberek már megszokták ezt az ártalmatlan fickót.Recabarren, a szatócs sohasem fogja elfelejteni azt a dalversenyt, mert éppen a rá következő napon,miközben a teásbálákat emelgette, hirtelen megnémult, és a jobb oldala elhalt. Addig-addigsajnálkozunk a regényhősök bajain, hogy végül már magunkat is túlságosan sajnáljuk a bajban, denem így a beteg Recabarren: ő úgy vette tudomásul a bénaságát, mint ahogy azelőtt Amerikaridegségét és magányát. Mindig a jelenben élt, mint az állatok; most is, ahogy az égre nézett, az járt azeszében, hogy esni fog, mert vörös udvara van a holdnak.

Egy indiános arcú fiú (talán a saját fia) nyitott be a szobába. Recabarren a szemével kérdezte, hogyvan-e vevő az üzletben. A gyerek némán intett, hogy nincs; a néger nem számított. A fekvő ember újramagára maradt. Bal kezével még eljátszott egy darabig a kolomppal, mintha az erejét próbálgatná.

A síkság a nap utolsó sugarainak fényében szinte valószerűtlen volt, mint egy álom. A látóhatáronmegmozdult egy pont, és addig nőtt, amíg egy lovas nem lett belőle; a ház felé tartott, vagy legalábbisúgy látszott, hogy oda tart. Recabarren látta gauchokalapját, nagy, sötét ponchóját, fekete lovát, de az

arcát nem látta az embernek, aki végül is vágtából ügetésbe fogta vissza a lovát. Vagy kétszáz ölnyitávolságban elkanyarodott. Recabarren már nem láthatta, de hallotta, hogy füttyent, leszáll anyeregből, kiköti a lovát, és határozott léptekkel belép a boltba.

A néger, fel se pillantva hangszeréről, amelyen mintha keresgélt volna valamit, csendesen mondta:

- Tudtam, uram, hogy számíthatok magára.

A másik érdes hangon felelt:

- Én meg terád, fekete. Várakoztattalak egypár napig, de megjöttem.

Csönd. Végül a néger szólalt meg:

- Megszoktam, hogy várok. Hét éve várok.

A másik sietség nélkül magyarázta:

- Én több mint hét évig nem láttam a gyerekeimet. Aznap láttam viszont őket, de nem akartam, hogyolyan embernek ismerjenek meg, aki kést döf a felebarátjába.

- Megértem - mondta a néger. - Remélem, jó egészségben hagyta ott őket.

Az idegen, aki közben leült a pult mellé, jókedvűen felnevetett. Kért egy pohár pálinkát, és szopogatnikezdte.

- Jó tanácsokkal láttam el őket - mondta -, ebből sosem elég, és semmibe se kerül. Többek közt aztmondtam nekik, hogy az ember ne ontsa embertársának vérét.

A néger válaszát egy hosszan zengő akkord előzte meg.

- Jól tette. Akkor nem fognak ránk hasonlítani.

- Legalábbis énrám nem - mondta az idegen, és aztán, minta csak hangosan gondolkozna, hozzátette: -A sors akarta, hogy öljek, és most újra kést ad a kezembe.

A néger úgy tett, minta nem hallotta volna. Azt mondta:

- Ilyenkor ősszel egyre rövidebbek a napok.

- Nekem elég annyi fény, amennyi még van - vágta rá a másik, és felállt.

Odalépett a néger elé, és türelmetlenül rászólt:

- Hagyd békén azt a gitárt, most másféle tánc vár rád.

Kimentek az ajtón. Közben a néger azt morogta:

- Lehet, hogy nekem ez is olyan rosszul megy majd, mint az előző.

A másik komolyan felelte:

- Nem ment neked rosszul az az előző. Ami történt, azért történt, mert azt akartad, hogy második islegyen.

Egy kissé eltávolodtak a házaktól, egymás mellett mentek. A síkság itt is olyan volt, mint másutt, ahold fényesen sütött. Hirtelen összenéztek, megálltak, és az idegen levetette a sarkantyúját. Már akarjukon volt a poncho, amikor a néger megszólalt:

- Csak egyre kérem, mielőtt egymásnak ugrunk. Hogy ebbe a harcba éppúgy adja bele az egész szívétés minden ügyességét, mint abba a hét év előttibe, amikor a bátyámat megölte.

Martín Fierro, egész beszélgetésük során talán először, gyűlöletet hallott kicsendülni a hangjából. Ezfelkorbácsolta a vérét. Egymásnak ugrottak. Kés villant, és végigszántott a néger arcán.

Van az estének egy órája, amikor a puszta mintha mondani akarna valamit; sohasem mondja ki, vagytalán kimondja, de nem halljuk, vagy talán halljuk is, de lefordíthatatlan, mint a zene... Recabarren adikóján fekve látta, hogyan ér véget a dolog. Egy támadás, a néger hátralép, elveszti az egyensúlyát,úgy tesz, mintha arcon akarná döfni ellenfelét, és teljes erejét beleadva, átdöfi a másiknak a hasát.Aztán még egy szúrás, ezt nem látja jól a szatócs, és Fierro nem kel föl többé. A néger mozdulatlanuláll, mintha őrködnék a másik kínos agóniája fölött. Aztán beletörli véres kését a fűbe, s elindul lassana házak felé. Hátra se néz. Betöltötte igazságtevői tisztét, s ő most már senki és semmi. Jobbanmondva ő lett a másik: nincs már rendeltetése a földön, és megölt egy embert.

Boglár Lajos fordítása

A FŐNIX SZEKTA

Azok, akik azt írják, hogy a Főnix szekta Héliopoliszból ered, és abból a vallási restaurációbólszármaztatják, amely IV. Amenophisz, a reformátor halálát követte, Hérodotoszra, Tacitusra és azegyiptomi műemlékeken található szövegekre hivatkoznak, de nem tudják vagy nem akarjáktudomásul venni, hogy a Főnix elnevezés Hrabanus Maurus előtt ismeretlen volt, és hogy a legrégibbforrások (mint például a Saturnalia vagy Josephus Flavius) csak a "Szokás Népe" vagy "Titok Népe"néven emlegetik őket. Már Gregorovius megfigyelte a ferrarai titkos összejöveteleken, hogy a Főnixrendkívül ritkán fordul elő a beszélt nyelvben; én iparosokkal beszélgettem Genfben, s ők sem tudták,miről beszélek, amikor azt kérdeztem tőlük, hogy a Főnix Népéhez tartoznak-e, de azonnal elismerték,hogy a Titok Népéhez igen. Ha nem csalódom, a buddhistákkal is ez szokott történni: az a név,amelyen a világ ismeri őket, nem azonos azzal, amelyen ők nevezik magukat.

Miklosich egyik híres írásában egyenlőségjelet tett a Főnix szekta tagjai és a cigányok közé. Chilébenis, Magyarországon is vannak cigányok, és vannak a Főnix szektának is tagjai, de azonkívül, hogymindenütt ott vannak, más hasonlóság nemigen van közöttük. A cigányok lócsiszárok, kovácsok,szögkovácsok és tenyérjósok; a szekta tagjai a szabad foglalkozásokat kedvelik. A cigányok fizikaitípust alkotnak, és titkos nyelvet beszélnek vagy beszéltek, a szekta tagjai a többi ember közévegyülnek; ezt az is bizonyítja, hogy soha nem üldözték őket. A cigányok festői népség, és megihletika rossz költőket; a szekta tagjai se románcokban, se színnyomatokon, se bolerókban nemszerepelnek... Martin Buber azt állítja, hogy a zsidóság alapjában patetikus nép; a szekta tagjai nemmind azok, és sokan közülük egyenesen irtóznak a pátosztól; már maga ez a közkeletű igazság

elegendő annak a durva tévedésnek a megcáfolására, amelyet Urmann érthetetlen módon támogat:hogy a Főnix Izraelből származik. Az emberek körülbelül így okoskodnak: Urmann érzékeny embervolt, Urmann zsidó volt, Urmann Prága zsidónegyedében látogatta a szekta tagjait: maga az, hogyUrmann vonzódott hozzájuk, bizonyítja ezt a feltevést. Nem értek egyet ezzel a véleménnyel. Az,hogy a szekta tagjai zsidó környezetben zsidónak látszanak, semmit sem bizonyít; az viszonttagadhatatlan, hogy, mint Hazlitt egyetemes Shakespeare-je, a világ minden emberéhez hasonlítanak.Ők minden mindenki számára, mint az Apostol; a paysandúi doktor, Juan Francisco Amaro éppen aminap dicsérte azt a könnyedséget, amellyel alkalmazkodni tudnak a környezethez.

Mint már mondtam, üldöztetések nem szerepelnek a szekta történetében. Ez igaz, de mivel nincsenolyan embercsoport, amelyben a Főnix szekta tagjai elő ne fordulnának, az is igaz, hogy nincs olyanüldöztetés vagy elnyomás, amelynek ők szenvedő vagy cselekvő hősei ne lettek volna. A nyugatiháborúkban ugyanúgy, mint Ázsia távoli háborúiban évszázadokon át ontották vérüket egymássalellenséges zászlók alatt, és nem sok hasznukra vált, hogy a föld minden nemzetével azonosultak.

Nincs szent könyvük, mint a zsidóknak, amely összekötné őket, nincsenek közös emlékeik, sem az amásik fajta emlékezés, a közös nyelv; szét vannak szórva a föld színén, más és más a bőrük színe,mások az arcvonásaik, egyetlen dolog - a Titok - egyesíti őket, és fogja egyesíteni, míg világ a világ.Valamikor, a Titkon kívül, valami legendájuk is volt (talán egy világteremtés-mítoszuk), de afelületes Főnix-emberek elfelejtették, és csak homályos emlék maradt bennük valami büntetésről.Valami büntetésről, szövetségről vagy valamiféle kiváltságról, mert a változatok eltérnek egymástól,és alig sejlik ki belőlük egy isten ítélete, amely örök életet biztosít az emberek egy csoportjának, hatagjai generációkon keresztül tiszteletben tartják az előírt szertartásokat. Összegyűjtöttem a utazókértesüléseit, beszélgettem pártiárkákkal és teológusokkal; tanúsíthatom, hogy a rítus fenntartása azegyetlen vallásos gyakorlat, amelyet a szekta tagjai folytatnak. A Titok a rítus maga. Ez, mintmondtam, generációról generációra öröklődik, de szokás szerint nem az anyák tanítják meg rágyermekeiket, sem pedig a papok; a Titokba való bevezetés a legalantasabb személyek feladata. ATitok tanítóinak szerepét egy-egy rabszolga, leprás vagy koldus tölti be. Gyermekek is beavathatnakmás gyermekeket. Maga a művelet egészen mindennapi, pillanatig tartó, és leírást nem kíván.Kellékei: parafa, viasz vagy gumiarábikum. (A liturgiában iszapról is szó van, ezt is szoktákhasználni.) Ennek a kultusznak nincs temploma; egy-egy rom, pince vagy pitvar szolgál áldozatihelyül. A Titok szent, mindamellett egy kissé nevetséges; a szertartás titkos és tiltott, s a beavatottaknem beszélnek róla. Megnevezésére nincsen megfelelő szó, de természetesen minden szó megnevezi,jobban mondva óhatatlanul céloz rá, úgyhogy bármit mondtam beszélgetésünk során, a beavatottakelmosolyodtak vagy feszengeni kezdtek, mert úgy érezték, hogy érintem a Titkot. A germánirodalmakban vannak versek, melyeket a szekta tagjai írtak, s ezek névleges tárgya a tenger vagy azalkonyat; többször hallottam, hogy ezek a Titok jelképei. Orbis terrarum est speculum Ludi - mondjaegy apokrif mondás, amelyet Du Cange a Glossarium-ába is bevett. Egyes híveket szent borzalom tartvissza az igen egyszerű rítus végrehajtásától; mások megvetik őket, de ők vetik meg magukat alegjobban. Ezzel szemben nagy tiszteletet élveznek azok, akik szakítanak a szokással, és közvetlenkapcsolatba lépnek az istenséggel. Ezek ennek a kapcsolatnak a hangsúlyozására a liturgia formuláithasználják fel. Így írta John of the Rood:

Tudja meg a kilenc égboltozat, hogy Isten,mint parafa és iszap, olyan bájos.

A Főnix sok hívének barátságát szereztem meg a három kontinensen; tudom, hogy a Titkot kezdetben

jelentéktelennek, kínosnak, vulgárisnak és (ami a legkülönösebb) hihetetlennek tartották. Nem hitték,hogy atyáik lealacsonyodhattak efféle mesterkedéshez. És, különös módon, a Titok mégsem veszett elaz idők során; a Föld viszontagságai, a háborúk, a népvándorlások sem akadályozták meg, hogyeljusson - iszonyú erővel - minden hívőhöz. Van, aki habozás nélkül kijelentette, hogy vérévé vált aTitok.

Boglár Lajos fordítása

DÉL

1871-ben partra szállt egy ember Buenos Aires-ben, úgy hívták, hogy Johannes Dahlmann, ésevangélikus lelkipásztor volt; egyik unokája, Juan Dahlmann 1939-ben egy Córdoba utcai kerületikönyvtár tisztviselője volt, és mélységes argentin érzület élt benne. Anyai nagyapja az a FranciscoFlores volt, aki a második gyalogezredben harcolt, és Buenos Aires határában esett el, ledöfték Catrielindiánjai; családfája két ágának versengésében Juan Dahlmann (talán az a germán vére hajtotta) ezt aregényes vagy csak regényes halálú elődöt választotta. Egy doboz egy kifejezéstelen arcú és szakállasférfi lemezes fényképével, egy öreg kard, réveteg vagy tüzes dallamok, a Martín Fierro néhánybeidegzett versszaka, az évek, az unalom s a magány táplálták ezt a kissé erőszakolt, de sosem hivalgóhazafiságot. Némi nélkülözés árán Dahlmann-nak sikerült megmentenie Délen valami keveset egybirtokból, amely Floreséké volt; emlékezetében gyakran földerengett a balzsamos eukaliptuszfák képeés a hosszú, rózsaszínű házé, amely valamikor karmazsinvörös volt. A tennivalók meg talán atunyaság a városban tartották. Nyár múlt nyár után, de ő csak beérte a birtoklás elvont gondolatával ésazzal a biztos tudattal, hogy valahol a síkságon várja őt a háza. 1939 februárjának utolsó napjaibantörtént vele valami.

A sors nem nézi, kit sújt, olykor a legcsekélyebb szórakozottságot is irgalmatlanul megtorolhatja.Aznap délután Dahlmann-nak a keze ügyébe akadt Weil Ezeregyéjszaká-jának egy kivonatospéldánya; mohón neki akart látni, hogy megvizsgálja ezt a ritka leletet, meg se várta, hogy leérjen alift, sietve megindult fölfelé a lépcsőn; a sötétben végigsúrolta valami a homlokát - egy denevér vagyegy madár? Az asszony arcára, aki ajtót nyitott neki, kiült a borzadály, és Dahlmann-nak, amikorvégigsimított a homlokán, vörös lett a keze a vértől. Valaki elfelejtett bezárni egy frissen festettablakszárnyat, s annak a széle sebezte meg. Dahlmann elaludt, de már korán reggel fölébredt, és attólkezdve mindent iszonyúan ízetlennek talált. Láz emésztette, és a ránehezedő lidércnyomást azEzeregyéjszaka képei tarkították. Barátai, rokonai meglátogatták, és erőltetett, széles mosollyalhajtogatták neki, hogy remekül néz ki. Dahlmann valami enyhe kábulatban hallgatta őket, éscsodálkozott, hogy nem tudták: ő a pokolban van. Nyolc nap múlt el, akár nyolc évszázad. Egy délutánaz ismerős orvos egy másik orvossal együtt jelent meg, és bevitték egy Ecuador utcai szanatóriumba,mert meg kellett röntgenezni. Bérkocsiba ültek, és útközben Dahlmann arra gondolt, hogy egy idegenszobában talán végül is tud majd aludni. Boldognak érezte magát, és beszédes kedvében volt; ahogymegérkezett, levetkőztették, kopaszra nyírták, fémhuzalokkal hordágyra kötözték, a szemébevilágítottak, úgyhogy majd' megvakult, majd' beleszédült, hallgatóval vizsgálgatták, és egy szájvédősember tűt szúrt Dahlmann karjába. A beteg émelyegve, bekötözve ébredt egy kútszerű cellában, és aműtétet követő napokon és éjszakákon tapasztalhatta, hogy eddig még csak a környékén járt apokolnak. A jég a legcsekélyebb nyomát se hagyta szájában az üdítő hűvösnek. Ezekben a napokbanDahlmann aprólékosan meggyűlölte önmagát, meggyűlölte egész lényét, testi szükségleteit,megalázottságát, az arcán kiütköző borostát. Egykedvűen tűrte a rendkívül fájdalmas kezelést, deamikor a sebészorvos megmondta neki, hogy hajszál híján belehalt a vérmérgezésbe, Dahlmann elsírta

magát, szánakozott a sorsán. A zaklatott éjszakák szüntelen kilátása és a testi nyomorúság nemhagyta, hogy valami olyan elvont dologra gondoljon, mint a halál. Másnap a sebész azt mondta neki,hogy már jobban van, és hamarosan kimehet a birtokára lábadozni. Hihetetlen, de elérkezett az ígéretnapja.

A valóság kedveli az arányosságot és az enyhe kortévesztést; Dahlmann bérkocsin érkezett aszanatóriumba, és most bérkocsi viszi Constituciónba. A tikkasztó nyár után az első őszi hűvösségmintegy természetes jelképe volt Dahlmann haláltól és láztól megváltott sorsának. Reggel hétkor aváros még nem veszítette el azt az öregház-jelleget, melyet az éjszaka olt belé; az utcák olyanokvoltak, mint hosszú kapualjak, a terek meg mint zárt udvarok. Dahlmann boldogan és egy cseppbódulattal ismert rá a városra; pár pillanattal azelőtt, hogy szemügyre vette őket, emlékezete fölidéztea sarkokat, a hirdetéseket, Buenos Aires szerény változatosságát. Minden fölelevenedett benne az újnap sárga fényében.

Ismeretes, hogy Dél a Rivadavián túl kezdődik. Dahlmann gyakran elmondta, hogy ez nemcsakszóbeszéd, és ha valaki átmegy ennek az utcának a másik oldalára, egy régibb és szilárdabb világbajut. A kocsiból a rácsos ablakokat fürkészte az új épületek közt, a kopogtatót, a boltíves kaput, atornácot, a meghitt, zárt udvart.

A vasútállomás csarnokában észrevette, hogy van még harminc perce. Hirtelen eszébe jutott, hogy egyBrasil utcai kávéházban (pár méterre az Yrigoyen-háztól) volt egy hatalmas kandúr, amely úgyhagyta, hogy simogassák, mint egy fanyalgó istenség. Belépett. Ott volt a kandúr, és szundikált.Dahlmann kért egy csésze kávét, lassan megcukrozta, belekóstolt (ez a gyönyörűség tilos volt neki aklinikán), és míg a macska fekete bundáját cirógatta, arra gondolt, hogy ez az érintkezés csak álom,mintha üvegfal választaná el őket egymástól, mert az ember az időben, a folyamatosságban él, ez abűvös állat pedig a jelenvalóságban, a pillanat örökkévalóságában.

Ott állt a vonat az utolsó előtti vágányon. Dahlmann sorra járta a kocsikat, és talált egyet, amelymajdnem üres volt. A bőröndjét föltette a csomagtartóba; amikor a vonat elindult, kinyitotta abőröndöt, és némi habozás után kivette belőle az Ezeregyéjszaka első kötetét. Ez a könyv oly szoroskapcsolatban van balsorsa történetével, hogy ha vele utazik, azt juttatja kifejezésre, ez a balsors végetért, s ő titkos és hetyke kihívást intéz vele a rontás kudarcra kárhoztatott erőihez.

A vonat mellett kétoldalt kültelkekre szakadozott a város: ez a kép, majd a kertek és villák látványakésleltette az olvasást. Dahlmann tulajdonképpen alig is olvasott valamit; a delejkőhegy és a szellem,amely megesküdött, hogy megöli jótevőjét, szó se róla, csodálatos, de nem sokkal inkább, mint areggel vagy a puszta lét. A boldogság elterelte a figyelmét Seherezádéról és haszontalan csodáiról;Dahlmann becsukta a könyvet, és átadta magát a létezés egyszerű örömének.

Az ebéd (a csillogó fémcsészékben felszolgált húslevessel, mint gyerekkora immár távoli nyaralásain)újabb nyugalmas és hálára késztető gyönyörűség volt neki.

Holnap már a birtokon ébredek, gondolta, és úgy érezte, mintha két ember volna egyszerre egyszemélyben: az, aki egy őszi napon utazik a hazai földön, és egy másik, akit bezártak egyszanatóriumba, és módszeres megaláztatásnak vetettek alá. Vakolatlan téglaházakat látott, hosszúsarokházakat, amint vég nélkül nézik a vonat száguldását; lovasokat látott a földes utakon; árkokat ésgödröket és tanyákat látott; hosszú, fényes, márványnak tetsző felhőket látott, de mindent csak úgy,ahogy jött, mint a síkság álomképeit. Fákat és vetéseket is fölismerni vélt, de nem tudta volna

megmondani, hogy mik azok, mert közvetlen földismerete távolról se vetekedhetett könyvből szerzett,sóvárgó ismereteivel.

Néha elaludt, és álmaiban ott zakatolt a robogó vonat. A déli tizenkét órás tűrhetetlen, fehér napsütésmár az alkonyt bevezető sárga napsütésre vált, és hamarosan vörösre válik. A kocsi is más lett, márnem olyan volt, mint Constituciónban, amikor elhagyta a pályaudvart: átjárták, átalakították a síkságés az órák. Odakinn a vonat fürge árnyéka elnyúlt a látóhatár felé. Sem település, sem emberkéznekmás nyoma nem zavarta az ősi tisztaságú földet. Tágas volt a mindenség, de egyszersmind meghitt ésvalahogy titokteljes. A határtalan rónán olykor semmi más nem mutatkozott, csak egy bika. Tökéletesés talán ellenséges volt a magány, és Dahlmann-nak az a sejtelme támadhatott, hogy nemcsak Délnekutazik, hanem a múltba is. Ebből a fantasztikus merengésből a kalauz zökkentette ki: amint megláttaaz utas jegyét, közölte vele, hogy a vonat nem a szokásos állomáson, hanem kissé előbb fogja letenni,egy másikon, amit Dahlmann alig ismert. (Valami magyarázatot is fűzött hozzá az illető, de aztDahlmann nem is próbálta megérteni, sőt meghallani se, mert nem törődött a tényekösszefüggéseivel.)

A vonat nagy nehezen megállt, szinte a puszta közepén. A vágányokon túl ott volt az állomás, aligtöbb, mint egy peron meg egy fészer. Jármű nem akadt a közelben, de az állomásfőnök elmagyarázta,hogy tíz-tizenkét utcával odább van egy kereskedés, ott talán szerezhetne Dahlmann valamiközlekedőalkalmatosságot.

Dahlmann úgy vállalta ezt a gyaloglást, mint egy kis kalandot. A nap már lehanyatlott, de valamivégső ragyogás tűzbe borította az eleven és hallgatag síkságot, mielőtt mindent elmosna az éjszaka.Dahlmann lassan ballagott, nem annyira azért, hogy ne fárassza magát, inkább azért, hogy továbbtartson ez az élmény, és elmélyült boldogsággal lehelte be a lóhere illatát.

A bolt valaha pipacsvörös volt, de szerencsére az évek megfakították rikító színét. A szegényes épületláttán valamiről egy acélmetszet jutott az eszébe, talán a Pál és Virginia egy régi kiadásából. Előttenéhány ló álldogált karóhoz kikötve. Odabenn Dahlmann felismerni vélte a gazdát, azután rájött, hogyösszetévesztette a szanatórium egyik ápolójával, mert nagyon hasonlított hozzá. Az embermeghallgatta, miről van szó, majd azt mondta, hogy befogat neki a homokfutóba; hogy agyonüsse azidőt, és még valami más is történjen aznap, Dahlmann elhatározta, hogy megvacsorázik, ott az ivóban.

Az egyik asztalnál zajosan evett-ivott néhány legény; Dahlmann eleinte észre se vette őket. A földön,a pulthoz támaszkodva, mozdulatlanul, mintha nem is élne, ott kuporgott egy aggastyán. A sokesztendő úgy elkoptatta és lesikálta, mint a víz a követ, vagy mint több nemzedék egy aranymondást.Sötét képű, kis töpörödött ember volt, mintha nem is az időben, hanem valami örökkévalóságbanleledzene. Dahlmann elégedetten vette szemügyre a fejkendőt, a darócköpenyt, a hosszúnadrágot és alovaglócsizmát, és eszébe jutott, milyen haszontalan vitákat folytattak Észak rajongóival vagy EntreRíos-iakkal, hogy efféle, igazi gauchók már csak Délen találhatók.

Dahlmann az ablak mellé telepedett. A homály kinn rekedt a pusztán, de illata és neszei mégbehatoltak hozzá a vasrácsok között. A gazda szardíniát, majd sült húst vitt neki; Dahlmann néhánypohár vörösborral öblítette le. Lustán ízlelgette a fanyar zamatot, és most már kissé álmosan jártattavégig a tekintetét a helyiségben. Az egyik gerendáról petróleumlámpa lógott; a másik asztalnál háromember üldögélt: kettő tanyasi napszámosféle volt, a harmadik, egy durva, mongol képű ember, csakúgy kalapban iddogált. Egyszer csak Dahlmann úgy érezte, hogy finoman súrolja valami az arcát. Aközönséges, homályos üvegpohár mellett, az abrosz egyik csíkján egy kis kenyérgalacsin hevert.

Ennyi volt az egész, de az nem magától repült oda.

A másik asztalnál látszólag tudomást se vett róla a társaság. Dahlmann habozott, majd úgy döntött,hogy nem történt semmi, és kinyitotta az Ezeregyéjszaka kötetét, mintha el akarná födni a valóságot.Pár perc múlva egy másik galacsin találta el, de most már nevettek rajta a napszámosok. Dahlmannarra gondolt, hogy nem fél, de ostobaság volna, ha ő, aki csak lábadozik, valami zűrzavaroscivakodásba keveredne ismeretlenekkel. Elhatározta, hogy távozik, és már fel is állt, amikor a gazdaodalépett hozzá, és riadtan vigasztalgatta:

- Dahlmann úr, ne törődjön ezekkel a legényekkel, kissé kapatosak.

Dahlmann nem csodálkozott, hogy most már ismeri őt a gazda, hanem úgy érezte, hogy ezek acsillapító szavak igazában súlyosbítják a helyzetet. Az imént a napszámosok csak úgy valakivelszemtelenkedtek, mondhatni: akárki fiával; de most őt csúfolták meg, az ő nevét, és ezt majdmegtudják a szomszédok. Dahlmann félretolta a gazdát, odafordult a napszámosokhoz, ésmegkérdezte tőlük, hogy mit akarnak.

A mongol képű cimbora feltápászkodott. Egylépésnyire állt Juan Dahlmanntól, de ordítva sértegette,mintha jó messze lenne. El is túlozta részegségét, és ez a túljátszás maga is ádáz csúfolódás volt.Trágárságok és gorombaságok közepette a magasba hajított egy hosszú kést, követte a tekintetével, éselkapta; aztán felszólította Dahlmannt, hogy verekedjenek meg. A gazda reszkető hangon jegyeztemeg, hogy Dahlmann fegyvertelen. Ekkor valami váratlan dolog történt.

A sarokból az a réveteg, öreg gaucho, akin Dahlmann ott látta Délnek (tulajdon szülőföldjének) jegyét,odahajított neki egy meztelen dákost, amely odaesett Dahlmann lába elé. Mintha csak Dél úgyhatározott volna, hogy Dahlmann fogadja el a viadalt. Dahlmann lehajolt, hogy felvegye a dákost, éskét dolgot érzett. Először, hogy ez a szinte ösztönös mozdulat elkötelezte, most már verekednie kell.Másodszor, hogy az ő ügyetlen kezében ez a fegyver nem arra való, hogy megvédje őt, hanem hogyigazolja meggyilkolását. Olykor eljátszogatott egy-egy tőrrel, mint minden férfiember, de avívótudománya csak addig ért, hogy döfni fölfelé kell és befelé fordított éllel. A szanatóriumban nemhagyták volna, hogy ilyesmi történjen velem, gondolta.

- Gyerünk ki - mondta a másik.

Kimentek; Dahlmannban nem volt reménység, de félelem se. Amint átlépte a küszöböt, úgy érezte,hogy ott, a szanatóriumban, az első éjszaka, amikor beledöfték a tűt, megváltás, boldogság ésgyönyörűség lett volna neki, ha késpárbajban halhat meg, támadás közben, a szabad ég alatt. Úgyérezte, hogy ha akkor megválaszthatta vagy megálmodhatta volna a halálát, ezt a halált választottavagy álmodta volna magának.

Dahlmann keményen megmarkolja a kést, amivel aligha tud majd bánni, és kilép a síkra.

Benyhe János fordítása

Az Alef

A HALHATATLAN EMBER

Cecilia Ingenierosnak

Solomon saith:There is no new thing upon the earth.So that as Plato had an imagination,

that all knowledge was but remembrance;so Solomon giveth his sentence,that all novelty is but oblivion.Francis Bacon: ESSAYS LVIII

Londonban, 1929. június havának elején a szmirnai Joseph Cartaphilus régiségkereskedő felajánlottaLucinge hercegnőnek Pope Iliász-ának hat kis formátumú kötetét (1715-1720). A hercegnő meg isvásárolta őket; amikor megkapta a köteteket, váltott a kereskedővel néhány szót. Ahogy mondja,elnyűtt és sápadt ember volt, szürke a szeme és szürke a szakálla, arcvonásai különös módonelmosódottak. Folyékonyan és önkéntelenül is különféle nyelveken beszélt; alig néhány perc leforgásaalatt franciáról angolra fordította a szót, angolról meg valami rejtélyes szaloniki spanyol és makaóiportugál keverék nyelvre. Októberben hallotta a hercegnő a Zeusz egyik utasától, hogy Cartaphilusmeghalt a tengeren, mikor hazafelé tartott Szmirnába, s Iosz szigetén temették el. A hercegnő az Iliászutolsó kötetében lelte ezt a kéziratot.

Az eredeti fogalmazvány angol nyelven készült, de tele van latin kifejezésekkel. Az itt közzétettfordítás szó szerinti átültetés.

I

Emlékezetem szerint viszontagságaim a thébai Hekatompülosz egyik kertjében kezdődtek, mikorDiocletianus volt a császár. Harcoltam különösebb dicsőség nélkül a közelmúlt egyiptomi háborúiban,tribunusa voltam egy légiónak, mely a Vörös-tengerrel szemközt, Berenikében állomásozott: láz ésrontás emésztett el sok embert, aki hősi lélekkel a fegyver vasát áhította. A mauritániaiakat legyőztük;országuk földjét, hol lázadó városaik állottak, örök időkre a plutói isteneknek ajánlottuk; azelgyengült Alexandria hasztalan könyörgött a cézár irgalmáért; a légiók egy esztendő leforgása alattdiadalt arattak, de én alig pillanthattam meg Mars orcáját. Fájlaltam, hogy így hoppon maradtam, semiatt szántam rá magam, hogy a rettenetes és végtelen sivatagon át felkutassam a titkos várost, aHalhatatlanok Városát.

Viszontagságaim, mint említettem, egy thébai kertben kezdődtek. Egész éjszaka nem alhattam, mertheves küzdelem dúlt szívemben. Kevéssel hajnal előtt felkeltem; rabszolgáim aludtak, s a holdnaképpolyan volt a színe, akár a végtelen homoknak. Egy kimerült és csupa vér lovas közeledett keletfelől. Néhány lépésnyire tőlem lebukott a lováról. Sóvár, halk hangon, latinul kérdezte a folyó nevét,mely a város falait mosta. Azt feleltem, ez az Aigüptosz, melyet az esők táplálnak. "Más folyótkeresek én - felelt szomorúan -, a rejtelmes folyót, mely megtisztítja az embereket a haláltól." Sötétvér szivárgott a melléből. Elmondta, hogy hazája egy hegység, mely a Gangeszen túl fekszik, s hogyabban a hegységben az a hír járja, ha valaki eljut nyugatra, ahol a világ véget ér, ott elérkezik egyfolyóhoz, melynek vizétől halhatatlanná lesz. Hozzátette még, hogy a folyó túlsó partján emelkedik a

védőbástyákkal, amfiteátrumokkal és templomokkal ékes Halhatatlanok Városa. A férfi már nem értemeg a hajnalt, s én elhatároztam, hogy felkeresem azt a várost és folyóját. A bakó kivallatott néhánymauritániai foglyot, s azok megerősítették a vándor elbeszélését; valaki emlékezett az elíziumimezőkre a világ végén, ahol örökké tart az emberek élete; valaki meg azokra a dombokra, ahol aPaktólosz ered, s ahol az emberek száz évig is élnek. Beszéltem Rómában filozófusokkal, akik úgyvélekedtek, hogy az emberek életének meghosszabbítása csupán haldoklásuk meghosszabbítása lenne,s haláluk száma sokszorozódnék meg. Nem tudom, hittem-e valaha is a Halhatatlanok Városában; úgyvélem, akkor megelégedtem a feladattal, hogy felkutassam. Gaetulia proconsulja, Flavius, kétszázkatonát adott a vállalkozáshoz. Zsoldosokat is toboroztam, akik azt állították, hogy ismerik az utat, deők szöktek meg elsőként.

A későbbi események a felismerhetetlenségig eltorzították első meneteléseink emlékét. Arsinoébólindultunk, és behatoltunk a forró sivatagba. Áthaladtunk a trogloditák országán, akik kígyókkaltáplálkoznak, és nem értenek a szavak mesterségéhez; áthaladtunk a garamantok földjén, akik közösenbirtokolják az asszonyokat, és oroszlánt esznek; áthaladtunk az augilákén, akik csak a Tartaroszttisztelik. Átkínlódtunk más sivatagokon is, ahol fekete a homok, s ahol az utazónak az éji órákat kellkihasználnia, mivel a nappalok forrósága elviselhetetlen. A távolban megpillantottam a hegységet,amelyről az óceán kapta a nevét; oldalain nő az euforbium, mely semlegesíti a mérget; odafönt acsúcson lakoznak a szatírok, e paráznaságra hajló, durva és vérszomjas emberek. Valamennyiünkszámára hihetetlennek tűnt, hogy ezek a vad tájak, ahol szörnyeket táplál az anyaföld, egy mesésvárost rejtenek keblükön. Meghátrálni szégyen, tehát folytattuk utunkat. A vakmerőbbek a holdnakfordított arccal aludtak, ettől láz égette őket; mások a ciszternák poshadt vizéből szívták magukba atébolyt és a halált. Akkor kezdődtek a szökések; nem sokkal később a lázadások. Hogy letörjem alázadást, nem riadtam vissza a szigortól. Én nyíltan cselekedtem, ám egy centurio figyelmeztetett,hogy a lázadók (akik egyikük megfeszíttetése miatt bosszúra áhítoztak) titokban az életemre törnek.Azzal a néhány katonával, aki hű maradt hozzám, elmenekültem a táborból, de a sivatagihomokfelhőkben és a sötét éjszakában szem elől veszítettem őket.

Egy krétai nyílvessző megsebesített. Napokon át bolyongtam, vízre se leltem, ám az is lehet, hogy anapfény, a szomjúság és a szomjúságtól való félelem egyetlen napot nyújtott olyan mérhetetlenhosszúságúra. A lovam ösztönére bíztam az utat. Hajnalban piramisok és tornyok csipkézték alátóhatárt. Gyötrelmes álmot láttam: egy kicsiny és ragyogó labirintus közepén kancsó állt; a kezemcsaknem megérintette, a szemem is látta, de körvonalai olyan határozatlanok és homályosak voltak,hogy éreztem, meghalok, mielőtt elérhetném.

II

Amikor megszabadultam ettől a lidércnyomástól, megkötözve hevertem egy hosszúkás kőfülkében,mely nem volt nagyobb egy közönséges sírboltnál, s melyet csak felületesen vájtak a hegyoldalba. Azoldalfalak nedvesek voltak, inkább az idő, mintsem emberi kéz csiszolta ki őket. Gyötrelmes lüktetéstéreztem a mellemben, égetett a szomjúság. Feltápászkodtam, és gyengén fölkiáltottam. A hegylábánál hangtalanul folydogált egy szennyes vizű patak, törmelék és homok lassította futását; a túlsópartján (a nap első vagy utolsó sugaraiban) ott csillogott a Halhatatlanok Városa. Falakat, boltíveket,homlokzatokat és fórumokat láttam: fundamentuma egy kőfennsík volt. A hegyet és völgyet azenyémhez hasonló, szabálytalan fülkék szabdalták. A homokban sekély gödrök voltak; ezekből anyomorúságos üregekből (meg a fülkékből) szürkés bőrű, bozontos szakállú, mezítelen emberekmeredtek elő. Úgy hittem, felismerem őket: a trogloditák állatias fajtájához tartoznak, akik elárasztjákaz Arab-öböl partját és az etiópiai barlangokat; egy cseppet sem csodálkoztam, hogy nem beszélnek, s

azon sem, hogy megeszik a kígyókat.

A sürgető szomjúság vakmerővé tett. Úgy véltem, harminclábnyira lehetek a homoktól; lehunytszemmel, hátrakötözött kézzel vetettem le magam a hegyoldalból. Összevérzett arcomat a sötétlővízbe merítettem. Ittam, mint az állatok. Mielőtt újra álomba és káprázataimba merültem, ki tudja,miért, néhány görög szót ismételgettem: "A gazdag trósz törzsek, kik Zeleát lakták, s éjszínű Aiszéposzfolyamából ittak..."

Nem tudom, hány nap, hány éjszaka múlt el felettem. Gyötrődtem, képtelen voltam visszamenekülniaz üregbe, ott hevertem, mezítelenül az ismeretlen homokban, tűrtem, hogy a hold meg a napjátszadozzék baljós sorsommal. A barbárságukban oly gyerekes barlanglakók mit sem tettek azért,hogy életben maradjak vagy elpusztuljak. Hasztalan kértem őket, hogy végezzenek velem. Egy naponaztán egy kovakő élén elvágtam kötelékeimet. Egy másik napon felálltam, s első ízben koldulhattamvagy lophattam magamnak - én, Marcus Flaminius Rufus, egy római légió katonai tribunusa - az elsőadag undorító kígyóhúst.

A sóvárgás, hogy megpillanthassam a Halhatatlanokat, hogy megérinthessem az emberfeletti Várost,szinte aludni se hagyott. Mintha kívánságomban osztoznának, a trogloditák sem aludtak: kezdetbenúgy véltem, engem figyelnek, később meg, hogy rájuk ragadt nyugtalanságom, mintha kutyákvolnának. Hogy elhagyjam a barbár vidéket, a legnépesebb napszakot választottam, az alkony óráját,mikor majd' minden ember kiemelkedik a gödrökből és üregekből, s nézi - de nem látja - anaplementét. Fennhangon imádkoztam, nem is annyira az istenek kegyéért könyörögtem, inkább anéptörzset akartam megfélemlíteni a tagolt beszéddel. Átkeltem a patakon, melyet homokzátonyokszelídítettek, s elindultam a Város felé. Két vagy három alak követett botladozva. Csenevésztermetűek voltak (akár a többi fajtabeli); nem keltettek félelmet, inkább undort. Megkerültem néhányszabálytalan mélyedést, melyeket kőbányának néztem; a város nagysága elkápráztatott, azt hittem,már közel járok hozzá. Éjféltájban léptem falainak fekete árnyékába, mely bálványformákat rajzolt asárga homokra. Valami szent borzadály feltartóztatott. Az újdonság és a sivatag olyan gyűlöletes azember számára, hogy örültem, amiért egy troglodita végig elkísért. Lehunytam a szemem, és(álomtalanul) vártam, hogy felvirradjon a nap.

Elmondtam már, hogy a Város egy kőfundamentumon emelkedett. A fennsík, mely sziklafalnaklátszott, éppoly nehezen volt járható, mint a falak. Hasztalan fárasztottam lábaimat: a feketefundamentum a legcsekélyebb törést sem mutatta, a változatlanul egyforma falakon mintha egyetlenkapu sem nyílna. A nap heve elől egy üregbe menekültem; az alján kútra leltem, a kútban lépcsőre,mely a mélység ködébe veszett. Elindultam lefelé; mocskos galériák zűrzavarán át tágas, kör alakú,alig látható kamrába jutottam. A pincének kilenc ajtaja volt; nyolc egy labirintusba nyílott, melycsalárd módon ugyanabba a kamrába torkollott; a kilencedik (egy újabb labirintuson át) egy másikkerek kamrába vezetett, mely hasonlatos volt az elsőhöz. Nem tudom, összesen hány kamrakövetkezett; balszerencsém és nyugtalanságom megsokszorozta számukat. Ellenséges volt a csend, éscsaknem tökéletes; más zaj nem is volt ebben a mélységes kőhálózatban, csak az a föld alattilégáramlás, melynek okát fel nem fedezhettem; a rozsdás vízsugarak hangtalanul vesztek a sziklákközé. Szörnyű módon megszoktam ezt a kétes világot; el nem képzelhettem, hogy valami más islétezhet a kilenc ajtóval ellátott pincéken és a hosszú, föld alatti helyiségeken kívül, amelyek mindigelágaznak. Nem tudom, mennyi ideig bolyonghattam a föld alatt; tudom, hogy visszavágyódásombanösszetévesztettem a barbárok vad faluját zöld lugasos szülővárosommal.

Egy folyosó mélyén egy nem várt fal zárta el utamat, távoli fény hullott rám. Felemeltem elvakult

szememet: a szédítő magasban egy darabka kör alakú eget pillantottam meg, mely olyan kék volt,hogy szinte bíborszínűnek látszott. A falon vaslépcsők meredeztek. Fáradtságtól erőtlenülkapaszkodtam felfelé, s csak azért álltam meg néha, hogy botorul zokogjak örömömben. Lassankéntmegláttam a toronycsúcsokat és domborléceket, a háromszögletű tetőgerinceket és boltozatokat, agránit és a márvány kusza pompáját. Így kapaszkodtam fel az egymásba fonódó sötét labirintusok vakrégiójából a ragyogó Városba.

Egy terecske-, jobban mondva udvarfélén bukkantam fel. Egyetlenegy változó magasságú ésszabálytalan épület fogta körül; ehhez a kusza épülethez tartoztak a különféle kupolák és oszlopok. Ebámulatos monumentum régies építkezése fogott meg legjobban. Megéreztem, hogy régebbi, mint azemberek, régebbi, mint a föld. Ezt az örök ősiséget (jóllehet szörnyűségesnek hat az ember szemében)illőnek találtam a halhatatlan építők munkájához. Kezdetben óvatosan, később közönyösen, végülkétségbeesetten bolyongtam az áttekinthetetlen palota lépcsőin és padlatán. (Későbbmegbizonyosodtam, hogy a lépcsők magassága és kiterjedése nem egyforma, s így megértettemkülönös fáradtságom okát.) Ez a palota az istenek alkotása, gondoltam kezdetben. Bejártam a lakatlanhelyiségeket, s helyesbítettem: Az istenek, akik építették, meghaltak. Felfigyeltem a különcségekre, sazt mondtam: Az istenek, akik építették, őrültek voltak. Jól tudom, érthetetlen rosszallással mondtam,csaknem lelkifurdalással, mely inkább szellemi irtózatból, nem pedig érzékelhető félelemből eredt. Amérhetetlen ősiségnek ehhez a képéhez újabbak járultak: a végtelenség, a szörnyűség, a kuszaság, azesztelenség képe. Átvergődtem egy labirintuson, de a Halhatatlanok ragyogó Városa félelemmel ésirtózattal töltött el. A labirintus az emberek megtévesztésére alkotott építmény; szimmetrikusformákban bővelkedő architektúrája e célnak van alárendelve. A tökéletlenül felderített palotábanazonban nem volt célja az architektúrának. Bőven akadt benne kijárat nélküli folyosó, elérhetetlenülmagas ablak, díszes ajtó, mely valami cellába vagy kútba nyílt, képtelen fordított lépcső, melynekfokai és korlátjai lefelé fordultak. Más lépcsők a puszta térben simultak egy monumentális falhoz, ésvéget értek, mielőtt bárhová elvezettek volna; két-három fordulat után belevesztek a kupolákhomályos magasába. Nem tudom, vajon a felsorolt példák mindegyike helytálló-e; azt tudom, hogysok éven át kísértették lidérces álmaimat, már nem tudhatom, hogy ez vagy az a jellegzetesség avalóság leírása-e vagy azoknak a formáknak a megfogalmazása, melyek éjszakáim nyugalmátzavarták. Ez a Város (gondoltam) olyan szörnyű, hogy puszta létezése és fennmaradása, jóllehet arejtelmes sivatag közepében rejtőzködik, megfertőzi a múltat és a jövőt, és valamiképpen megrontja acsillagokat. Amíg fennáll, a földön senki sem lehet bátor vagy boldog. Nem kívánom leírni a várost; azösszefüggéstelen szavak káosza, egy tigris vagy bika teste, melyben összehangoltan és gyűlölködvefogak, belső szervek s fejek nyüzsögnek szörnyűségesen, talán megközelítő képet adhat róla.

Nem emlékszem visszatérésem szakaszaira a porladozó és nyirkos kripták között. Csak azt tudom,hogy mindig attól féltem, hogy az utolsó labirintust elhagyva, megint csak körülfog a gyalázatosHalhatatlanok Városa. Semmi másra nem emlékszem. Ezt a leküzdhetetlen feledést talán önkéntvállaltam; talán szökésem körülményei voltak annyira háládatlanok, hogy egy ugyancsak feledésbemerült napon megesküdtem: elfeledem őket.

III

Akik figyelemmel olvasták viszontagságaim elbeszélését, emlékezhetnek, hogy a törzs egyik tagja afalak szabálytalan árnyékáig követett, mint a kutya. Mikor kijutottam az utolsó pincéből, ott találtamaz üreg szájánál. A földön hevert, sután sorakoztatott jeleket rajzolt a homokba, majd eltörölte őket;olyanok voltak, mint az álombeli szavak, melyeket már csaknem kibetűzne az ember, de aztánösszezavarodnak. Kezdetben azt hittem, hogy valami barbár írás; később beláttam, milyen képtelen

gondolat, hogy olyan lények, akik nem jutottak el a beszéd képességéhez, írni tudnának. Meg aztánegyetlen alakzat sem hasonlított a másikhoz, ami kizárta vagy legalábbis valószínűtlenné tette, hogyjelképeznek valamit. Az az ember meg csak rajzolgatta, nézegette, aztán javítgatta őket. Hirtelen,mintha ráunt volna a játékra, tenyerével és alkarjával eltörölte a jeleket. Rám nézett, de alighaismerhetett fel. Mégis akkora volt a megkönnyebbülésem (vagy akkora és oly félelmetes amagányosságom), hogy arra gondoltam, ez a faragatlan troglodita, aki az üreg mélyéből néz rám,énrám vár. A nap átforrósította a síkságot; amikor elindultunk vissza a településhez, az első csillagokfényében, tüzelt a homok a talpunk alatt. A troglodita előttem járt; aznap éjszaka fogant meg bennemaz ötlet, hogy megtanítom néhány szó felismerésére, esetleg kimondására is. A kutya és a ló(töprengtem) képes az első feladatra; sok madár, mint például a cézárok csalogánya, a másodikra is.Bármily csiszolatlan is egy ember értelme, mégis felette áll az esztelen lényekének.

A troglodita alázatossága és nyomorúsága emlékezetembe idézte az Odüsszeia haldokló vén ebének,Argosznak képét, s ezért elneveztem Argosznak, és megkíséreltem megtanítani a nevére. Kudarcotvallottam, és újra csak kudarcot vallottam. Az akarat, a szigor és az elszántság mind hasztalan volt.Mozdulatlan maradt, a szeme bágyadt, úgy látszott, nem fogja fel a hangokat, melyekre tanítaniigyekeztem. Néhány lépésnyire is mintha nagyon távol lett volna tőlem. Feküdt a homokban, mint egykicsi és málladozó láva-szfinx, s tűrte, hadd forogjanak felette az egek, a hajnali szürkülettől az estisötétedésig. Lehetetlennek tartottam, hogy észre ne vegye szándékomat. Eszembe jutott, miféle hírjárja az etiópok között, hogy a majmok szántszándékkal nem beszélnek, nehogy munkára fogják őket,és a ravaszságnak vagy a félelemnek tulajdonítottam Argosz hallgatását. Aztán más, még képtelenebbdolgok fordultak meg a fejemben. Arra gondoltam, hogy érzékleteink ugyan egyformák, de Argoszmás módon kombinál velük, és más fogalmakat alkot segítségükkel; arra gondoltam, számára talánnincsenek is gondolatok, csak röpke benyomások szédítő és folytonos játéka. Egy emlékezés és időnélküli világra gondoltam; felmértem egy olyan nyelv lehetőségét, melyben ismeretlen a főnév,személytelen az ige vagy ragozhatatlan a jelző. Így haltak el a napok s a napokkal az esztendők, de egyreggel valami boldogsághoz hasonlatos dolog történt. Méltóságteljes lassúsággal megeredt az eső.

A sivatagi éjszakák hidegek lehetnek, de az akkor olyan volt, akár a tűz. Azt álmodtam, hogy egythesszáliai folyó (melynek vizébe visszadobtam egy aranyhalat) megmentésemre siet; hallottam,ahogy közeledik a vörös homokon és a fekete köveken; a levegő frissessége és az eső szorgos neszeébresztett fel. Mezítelen siettem elébe. Leszállt az éj; a sárga felhők alatt a törzs velem együtt boldogeksztázisban ajánlotta magát az eleven zápornak. Kübelé papjainak látszottak, akiket megszállt azistenség. Argosz szeme az ég felé fordult, ő maga nyöszörgött; az arcán sugarakban csurgott a víz;nemcsak az esőtől, hanem (később tudtam meg) a könnyektől is. "Argosz - kiáltottam -, Argosz!"

Akkor aztán szelíd csodálkozással, mintha valami rég elveszített és elfeledett dolgot lelt volna,Argosz a következő szavakat nyögte ki: "Argosz, Odüsszeusz kutyája."

Akkor se nézett rám, mikor azt mondta: "Az a trágya közé vetett eb."

Könnyűszerrel tudomásul vesszük a valóságot, talán mert sejtjük, hogy semmi sem valóságos.Megkérdeztem, mit tud az Odüsszeiá-ról. A görög nyelvet nehezen értette; meg kellett ismételnem akérdést.

"Nagyon keveset - mondta. - Kevesebbet, mint a legnyomorultabb rhapszodosz. Ezerszáz esztendő teltel azóta, hogy kigondoltam."

IVAzon a napon minden világossá vált számomra. A trogloditák voltak a Halhatatlanok; a homokos vizűpatak a Folyó, melyet a lovas keresett. Ami a várost illeti, melynek híre eljutott egészen a Gangeszig,a Halhatatlanok már kilenc évszázada elpusztították. Romjainak maradványaiból emelték helyébe aztaz értelmetlen várost, melyet én bejártam: annak paródiája- vagy fonákjaképpen, és egyben azoknakaz irracionális isteneknek templomaképpen, akik a világot kormányozzák, s akikről semmit semtudunk, csak azt, hogy nem hasonlítanak az emberhez. Ez az alkotás volt az utolsó jelkép, amimegkísértette a Halhatatlanokat; azt a korszakot jelzi, melyben, hasztalannak ítélve mindenvállalkozást, elhatározták, hogy ezentúl a gondolatban, a puszta spekulációban fognak élni.Létrehozták a művet, elfeledték, és elvonultak, hogy az üregekben éljenek. Elmélyültségükben szintenem is érzékelték a fizikai világot.

Homérosz úgy számolt be minderről, mintha egy gyermekkel társalogna. Beszámolt nekemöregségéről is és legutolsó utazásáról, mikor Odüsszeuszként akart eljutni az emberekhez, akik nemtudják, mi a tenger, nem is esznek sózott húst, s nem is sejtik, mi az evező. Egy évszázadon át lakott aHalhatatlanok Városában. Amikor lerombolták, azt tanácsolta, alapítsák meg azt a másikat. Nem kellcsodálkoznunk rajta; úgy mondják, miután megénekelte Ilion háborúját, megénekelte a békák ésegerek háborúját is. Olyan volt, mint egy isten, aki megteremti a kozmoszt és azután a káoszt.

Halhatatlannak lenni semmiség; az embert kivéve minden teremtmény halhatatlan, hiszen nem ismeria halált; az az isteni, a szörnyű, az érthetetlen, hogy halhatatlannak tudjuk magunkat. Megfigyeltem,hogy a vallások ellenére is ritka ez a meggyőződés. Izraeliták, keresztények és muzulmánok hirdetik ahalhatatlanságot, de az első évszázad iránt nyilvánított hódolatuk bizonyítja, hogy csak abban hisznek,mert mind a többi végtelen sok századot annak dicsőségére vagy az érte való bűnhődésre rendelik.Értelmesebbnek vélem Hindosztán bizonyos vallásainak körforgását; abban a körforgásban, melynekse kezdete, se vége, minden élet az előzőnek eredménye, és már a következőt hordja magában, deegyik sem meghatározója az egésznek... Évszázadok sora oktatta őket, s a halhatatlan emberekköztársasága elérte a tűrés tökélyét, és csaknem a közöny tökélyét is. Tudtam, hogy a végtelen időbenminden megtörténik minden emberrel. Elmúlt vagy eljövendő erényei által minden ember magábanhord minden jóságot, de, elmúlt vagy eljövendő aljassága által, minden árulást is. Ahogy aszerencsejátékban a páros számok és a páratlan számok egyensúlyra törekszenek, ugyanúgy azéleselméjűség és az ostobaság is semmissé teszi vagy kiegyenlíti egymást, s talán a kezdetleges Cid-ének a szükséges ellenpont az Eklogák egyetlen jelzőjéhez vagy Hérakleitosz egy bölcs mondásához.A futó gondolat is egy láthatatlan rajzolatot ír le, és megkoronázhat vagy felavathat valamely rejtettformát. Tudok olyanokról, akik a rosszat művelték, hogy az eljövendő századokban létrejöjjön a jó,vagy talán mert az már megvalósult a rég elmúltakban... Ha így tekintjük, valamennyi cselekedetünkhelyénvaló, de közömbös is. Nincsenek morális vagy intellektuális érdemek. Homérosz megalkotta azOdüsszeiá-t; végtelen határidőt szabva, végtelen sok körülmény és változás között az a lehetetlen,hogy valaha is létre ne jött volna - legalább egyszer - az Odüsszeia. Senki sem valaki, egyetlenhalhatatlan ember valamennyi ember. Mint Cornelius Agrippa, isten vagyok, hős vagyok, filozófusvagyok, ördög vagyok, és minden vagyok, ami körülményes kifejtése annak, hogy nem vagyok.

A pontos kiegyenlítődés rendszereként felfogott világ gondolata sokoldalúan befolyásolta aHalhatatlanokat. Először is sebezhetetlenné váltak a könyörülettel szemben. Említettem a régi kutakat,melyek felszabdalták a túlparti mezőket; egy ember belezuhant a legmélyebbe; nem sérült meg, nemhalt meg, de gyötörte a szomjúság; mielőtt kötelet dobtak volna neki, hetven esztendő múlt el. A sajátsorsuk sem érdekelte őket. A test alázatos háziállat, s megelégedett havonta néhány órai alvás, egykevés víz meg egy falásnyi hús alamizsnájával. De senki ne akarjon aszkétává alázni bennünket. Nincs

teljesebb gyönyör a gondolatnál, s mi annak adtuk át magunkat. Néha valami különös ingervisszavetett bennünket a fizikai világba. Például akkor reggel az eső ősi, elemi élvezete. Ezek abotlások igen ritkán fordultak elő; valamennyi Halhatatlan képes volt a tökéletes nyugalomra;emlékszem valakire, akit sohasem láttam talpon: madár fészkelt a mellére.

Annak a tannak a következményei közt, hogy semmi nincs, amit ki ne egyenlítene valami más, vanegy, amely csekély elméleti jelentőségű, de a X. század elején vagy végén arra ösztönzött bennünket,hogy szétszóródjunk a földnek színén. E szavakban foglalható össze: Van egy folyó, melynek vizehalhatatlanságot kínál; valahol tehát lennie kell egy másik folyónak, melynek vize kioltja azt. A folyókszáma nem végtelen; egy halhatatlan vándor, aki bejárja a világot, egy napon végül már mindegyikbőlivott. Elhatároztuk, hogy megkeressük ezt a folyót.

A halál (vagy említése) jobbá és érzelmessé teszi az embereket. Elérzékenyülnek kísértet voltukon;minden cselekedetük az utolsó lehet; nincsen arc, mely szét ne foszlana, akár egy álombeli arc. Ahalandók között mindennek értéke van, mert minden pótolhatatlan és kockázatos. Viszont aHalhatatlanok között minden cselekedet (és minden gondolat) a visszhangja egy másiknak, mely amúltban megelőzte, látható kezdet nélkül, vagy hű jóslata azoknak, melyek majd a jövendőben fogjákvisszhangozni a szédületig. Nincs semmi, ami valósággal ne kallódna a fáradhatatlan tükrök között.Semmi sem történhet egyetlenegyszer, semmi sincs, ami szellemesen időleges. Az elégikus, a súlyos,az ünnepélyes nem uralkodik a Halhatatlanokon. Homérosz meg én Tanger kapujában váltunk el; azthiszem, nem is köszöntünk el egymástól.

V

Bejártam újabb királyságokat, újabb birodalmakat, 1066 őszén Stamford Bridge-nél harcoltam, márnem emlékszem, vajon Harold oldalán-e, akit nemsokára utolért a sorsa, vagy a boldogtalan HaraldHardrade soraiban-e, aki hatlábnyi angol földet hódított meg vagy annál valamivel többet. A HedzsraVII. századában, Bulaq külvárosában, megfontolt kalligráfiával, egy általam azóta elfeledett nyelven,számomra ismeretlen betűkkel leírtam Szindbád hét utazását és a Bronz Város történetét. Szamarkandbörtönének udvarán nagyon sokat sakkoztam. Bikanerban és Csehországban is az asztrológiátműveltem. 1638-ban Kolozsvárott voltam és azután Lipcsében. Aberdeenben, 1714-ben előfizettemPope Iliász-ának hat kötetére, tudom, gyönyörűséggel forgattam őket. 1729 körül megvitattam eköltemény eredetét egy retorikaprofesszorral, akit, úgy hiszem, Giambattistának hívtak; érveitcáfolhatatlannak találtam. 1921. október negyedikén a Patna, mely Bombaybe vitt, horgonyt vetett azeritreai partok egyik kikötőjében.[1]Kiszálltam; nagyon régi reggelekre emlékeztem, ugyancsak ottszemben a Vörös-tengerrel, amikor Róma tribunusa voltam, s a láz, a rontás és a tétlenség pusztítottakatonáimat. A külvárosban tiszta vizű folyóra leltem; űzött a megszokás, megkóstoltam. Mikorfelkapaszkodtam a meredélyen, egy tövises fa megsebezte a kezem fejét. A szokatlan fájdalmat igenelevennek éreztem. Hihetetlenül csöndesen és boldogan szemléltem egy drága vércsepp lassúnövekedését. Ismét halandó vagyok, ismételgettem, megint hasonló vagyok minden emberhez. Azonaz éj szakán hajnalig aludtam.

...Egy esztendő múltán átolvastam ezeket a lapokat. Úgy érzem, hogy hűek az igazsághoz, de az elsőfejezetekben - s a többinek is néhány bekezdésében - mintha valami hamisságot vélnék felfedezni.Ennek talán az az oka, hogy beiktattam a körülményekhez illő ötleteket, mely eljárást a költőktőltanultam, s mely mindent megfertőz hamissággal, minthogy ezek az ötletek bőséggel szerepelhetnek atettekben, de nem az emlékezetünkben... Mégis azt hiszem, felfedeztem egy bensőséges értelmet.Leírom, nem bánom, ha fantasztának tartanak is.

A történet, melyet elmeséltem, valószínűtlennek tűnik, mert két különböző ember esete keveredikbenne. Az első fejezetben a lovas meg akarja tudni annak a folyónak a nevét, mely Théba falait mossa;Flaminius Rufus, aki korábban a városnak a Hekatompülosz jelzőt adta, azt mondja, hogy azAigüptosz az a folyó; egyik kifejezés sem őhozzá illik, hanem Homéroszhoz, aki az Iliász-banhatározottan Théba Hekatompüloszt említ, és az Odüsszeiá-ban Próteusz és Odüsszeusz szájávalkövetkezetesen Aigüptoszt mondat Nílus helyett. A második fejezetben a római, amikor ahalhatatlanság vizét issza, görög szavakat mormol; ezek homéroszi szavak, és fellelhetők a hajóknevezetes felsorolása végén. Azután a szédületes palotában beszél a "rosszallásról", mely "csaknemlelkifurdalás"; ezek a szavak Homéroszra vallanak, aki ezt a szörnyűséget kitervelte. Az ilyenanomáliák nyugtalanítottak; mások, az esztétikai természetűek, lehetővé tették az igazság feltárását.Az utolsó fejezet foglalja magába őket; ott van megírva, hogy harcoltam Stamford Bridge-nél, hogyBulaqban átírtam a Tengerjáró Szindbád utazásait, és előfizettem Aberdeenben Pope angol Iliász-ára.Inter alia, ez olvasható: "Bikanerban és Csehországban is az asztrológiát műveltem." Etanúbizonyságok közül egy sem hamis; jelentős viszont az a tény, hogy kiemeltem őket. Valamennyiközött az első egy hadviselt férfinak felelhet meg, de aztán észrevehető, hogy az elbeszélő nem ügyela hadi dolgokra, annál inkább az emberek sorsára. A következő többi ennél még érdekesebb. Valamisötét elemi erő kényszerített felsorolásukra; megtettem, mert tudtam, hogy patetikusak. Nem azok, haFlaminius Rufus mondja el. De azok, ha Homérosz mondja el; különös, hogy a XIII. századbanlemásolja Szindbádnak, egy új Odüsszeusznak a kalandjait, és sok évszázad múltán, egy északiországban és egy barbár nyelven felfedi Iliász-ának formáit. Ami azt a mondatot illeti, amelybenBikaner neve szerepel, látni való, hogy írástudó ember alkotta, aki kedvét lelte (mint a hajókfelsorolásának szerzője) a ragyogó szavak alkalmazásában.[2]

Amikor közeleg a vég, eltűnnek az emlékképek, csak szavak maradnak. Nincs abban semmi különös,hogy az idő összezavarta azokat a szavakat, amelyek valaha engem képviseltek, azokkal, melyekannak sorsát jelképezték, aki annyi évszázadon át kísérőm volt. Én voltam Homérosz; rövidesen Senkileszek, mint Odüsszeusz; rövidesen mindenki leszek: halott leszek.

Utóirat 1950-ből:

A fenti íráshoz sok magyarázatot fűztek, ezek közül az a legérdekesebb, ha nem is a legudvariasabb,amely A coat of many colours (Manchester, 1948) biblikus címet viseli, és Nahum Cordovero doktorfölöttébb kitartó tollának alkotása. Valami száz oldal a terjedelme. Szól görög fércművekről, késeilatin fércművekről, Ben Jonsonról, aki Seneca-idézetekkel jellemezte kortársait, Alexander RossVirgilius evangelizans -áról, George Moore és Eliot mesterkélt írásairól és végül a "JosephusCartaphilus régiségkereskedőnek tulajdonított elbeszélés"-ről. Az első fejezetben Pliniustól származórövid betoldásokat mutat ki (Historia naturalis, V., 8.); a másodikban Thomas De Quinceytől valókat(Writings, III., 439.); a harmadikban Descartes-nak Pierre Charnut követhez intézett leveléből valókat;a negyedikben pedig Bernard Shaw-tól valókat (Back to Methuselah, V.). Ezekből a betoldásokbólvagy lopásokból arra következtet, hogy hamisítvány az egész dokumentum.

Nézetem szerint helytelen a végső következtetése. "Amikor közeleg a vég - írta Cartaphilus -, eltűnnekaz emlékképek, csak szavak maradnak." Szavak, suta és csonka szavak, mások szavai; ezt anyomorúságos alamizsnát hagyták meg neki az órák és az évszázadok.

Hargitai György fordítása

[1] A kéziratban itt törlés van: talán a kikötő nevét törölték.[2] Ernesto Sábato úgy véli, hogy "Giambattista", aki megvitatta a régiségkereskedő Cartaphilusszalaz Iliász keletkezését, Giambattista Vico lehet; ez az olasz azt állította, hogy Homérosz szimbolikusszemély, akárcsak Platón vagy Akhilleusz.

A HALOTT

Hogy egy Buenos Aires-i külvárosi fickó, egy ágrólszakadt vagány, akinek más erénye sincs, csak az,hogy bátornak hiszi magát, egyszer csak behatol a ló nélkül járhatatlan, brazil határ mentipusztaságba, és ott csempészfőnök lesz belőle, ez már eleve lehetetlennek tetszik. Azoknak, akik ígygondolkoznak, el akarom mesélni Benjamín Otálora életének történetét, akinek talán már az emlékesem él a Balvanera kerületben, és aki annak rendje-módja szerint lelte halálát: golyó végzett vele RioGrande do Sul határvidékén. Nem ismerem kalandos életének részleteit; ha egyszer tisztában leszekvele, ki kell majd javítanom, ki kell egészítenem, ezeket a sorokat. De addig is talán hasznos lehet ezaz összefoglalás.

Benjamín Otálora 1891 táján tizenkilenc éves. Alacsony homlokú, őszinte tekintetű, világos szemű,keménykötésű baszk siheder; egy jól sikerült tőrdöfés ráébresztette, hogy vakmerő fickó; nem törődikaz ellenfele halálával, sem azzal, hogy sürgősen el kell tűnnie a Köztársaságból. A helybeli kiskirályad neki egy levelet, mely egy bizonyos uruguayi Azevedo Bandeirának szól. Otálora hajóra száll,viharos az átkelés, jócskán próbára teszi a hajót; másnap Montevideo utcáin csavarog, nem vallja bemagának, talán nem is tud róla, hogy szomorú. Nem találja Azevedo Bandeirát; éjfél felé a Paso delMolino egyik kocsmájában marhahajcsárok verekedésébe keveredik. Megvillan egy kés; Otálora nemtudja, melyik oldalon az igazság, de úgy vonzza a veszély puszta íze, ahogy másokat a kártya vagy amuzsika. A dulakodásban kivéd egy késszúrást, amit az egyik napszámos külsejű ember szán orvulegy fekete kalapos, ponchós férfinak. Ez utóbbiról később kiderül, hogy nem más, mint AzevedoBandeira. (Amikor megtudja, Otálora összetépi a levelet, mert jobb szereti, ha mindenben magára vanutalva.) Azevedo Bandeira jókötésű ember, megmagyarázhatatlan módon mégis szerfelett rútnak hat;mindig előretolt képéről lerí a zsidó, a néger és az indián; megjelenésében van valami majom- éstigrisszerű; az arcán végighúzódó forradás már csak ráadás, akárcsak az a fekete sörtebajsza.

Az alkohol hatására vagy annak ellenére véget ér a verekedés, éppoly gyorsan, mint ahogyelkezdődött. Otálora együtt iszik a marhahajcsárokkal, később elkíséri őket egy mulatságba, majd,amikor már magasan jár a nap, az Óváros egyik ormótlan házába. A ház legbelső, földes udvarán aférfiak leterítik a pokrócukat, és aludni térnek. Komoran, hang nélkül. Otálora összehasonlítja ezt azéjszakát a tegnapival; most már nem ég a föld a talpa alatt, és barátok veszik körül. De valamilelkifurdalásféle nyugtalanítja: valahogy nem hiányzik neki Buenos Aires. Litániáig alszik, akkoraztán felébreszti az a férfi, aki részegen belekötött Bandeirába. (Otálora emlékszik rá, hogy az azember ott volt a többiekkel együtt a zűrzavar és a mulatság éjszakáján, és hogy Bandeira odaültette ajobbjára, és szakadatlanul itatta.) Azt mondja neki az az ember, hogy hívatja a főnök. A tornácra nyílóirodafélében (Otálora sohase látott még olyan tornácot, amelynek oldalajtajai vannak) ott várjaAzevedo Bandeira egy gőgös tekintetű, vörös hajú, mutatós asszony társaságában. Bandeira jólszemügyre veszi Otálorát, megkínálja egy pohárka nádpálinkával, megismétli, hogy bátor fickónaktartja, azt javasolja neki, hogy menjen el a többiekkel északra, és hozzon el onnan egy csordát. Otálorará is áll; hajnaltájt már úton van Tacuarembó felé.

Ekkor új élet kezdődik Otálora számára, tágas hajnalok, lószagú nappalok élete. Új neki ez az élet, és

néha szörnyűséges, de már benne van a vérében, mert ugyanúgy, ahogy más népek a tengert imádják,és oda húz a szívük, mi (az az ember is, aki ezeket a sorokat rója) a lovak patája alatt dübörgő,végeláthatatlan síkság után sóvárgunk. Otálora fuvarosok és mészárosok kerületében nevelkedett; egyéven belül gaucho lesz belőle. Megtanul lovagolni, csordába terelni a jószágot, állatot vágni, hurokkalés jószágot ledöntő golyós lasszóval bánni, tűrni az álmosságot, a vihart, a fagyot és a perzselő napot,füttyel és kiabálással hajtani az állatokat. A tanulóideje alatt mindössze egyszer látja AzevedoBandeirát, de szüntelenül érzi a jelenlétét, mert ha valaki Bandeira embere, azt aztán becsülik,tartanak is tőle, meg hát akárhogy kivágja valaki a rezet, a gauchók azt mondják, hogy Bandeirajobban csinálja. Van, aki úgy véli, hogy Bandeira a Cuareim folyó túlsó partján született, Rio Grandedo Sul tartományban; ezzel nincs mit dicsekedni, de őneki valahogy mégis dicséretére válik: sűrűerdőket, mocsarakat, áthatolhatatlan és szinte végtelen távolságokat képzelnek mögé. Otáloralassanként rájön, hogy Bandeira üzletei igen sokrétűek, és hogy a csempészés a fő foglalkozása. Havalaki marhahajcsár, az szolga; Otálora elhatározza, hogy előlép csempésznek. Egy éjszaka a társaiközül ketten átmennek a határon, hogy áthozzanak egy szállítmány nádpálinkát; Otálora beleköt azegyikükbe, megsebesíti, és elfoglalja a helyét. A becsvágy és valami homályos hűség vezérli. Értsemeg végre az az ember (gondolja), hogy én többet érek, mint az ő uruguayi fickói együttvéve.

Elmúlik egy év, mire Otálora visszatér Montevideóba. Végigjárják a külvárosokat, a várost (amiOtálora szemében óriási); megérkeznek a főnök házához; a férfiak leterítik pokrócukat a legbelsőudvarban. Múlnak a napok, de Otálora nem látja Bandeirát. Azt rebesgetik, hogy beteg: egy barna bőrűfiú szokott feljárni a hálószobájába a teáskannával meg a mateteával. Egyik délután Otálorára bízzákezt a feladatot. Ő kissé megalázónak érzi, de örül is neki.

Sötét a hálószoba, és alig van benne bútor. Az erkélye nyugatra néz, egy hosszú asztal van a szobában,rajta festői rendetlenségben botok, ostorok, övek, szúró- és lőfegyverek, a fal mellett egy régi,homályos tükör. Bandeira hanyatt fekszik; álmodik és jajgat; a lenyugvó nap fénye világítja meg. Aszéles, fehér ágyban mintha kisebb és sötétebb volna; Otálora látja, hogy megőszült, fáradt, kimerült,és ráncokat véstek az arcára az évek. Fellázítja az a tudat, hogy ez az aggastyán parancsol nekik. Aztgondolja, elég volna egyetlen ütés, hogy végezzenek vele. Ekkor a tükörben meglátja, hogy valakibelépett a szobába. A vörös hajú asszony az; hiányos öltözékben, mezítláb, hideg kíváncsisággalméregeti Otálorát. Bandeira felül az ágyban; a vállalkozás dolgairól beszél, és közben egyik mateteátissza a másik után, ujjai az asszony hajfonataival játszadoznak. Végül int Otálorának, hogy elmehet.

Néhány nap múlva jön a parancs, hogy menjenek fel északra. Megérkeznek egy isten háta mögöttitanyára; éppen olyan, mint a tanyák bárhol a végeláthatatlan síkságon. Nem deríti fel se fa, se patak,reggeltől estig süti a nap. Kövezett karámok tartoznak a szegényes, elhagyatott tanyához. Sóhaj a neveennek a nyomorúságos telepnek.

Otálora megtudja a napszámosok beszélgetéséből, hogy Bandeira nemsokára megérkezikMontevideóból. Megkérdezi, hogy miért; valaki felvilágosítja, hogy van itt egy idegenből lett gaucho,aki nagyon szeret parancsolgatni. Otálora elérti a tréfát, de hízeleg is neki, hogy már lehetséges azefféle tréfa. Később kideríti, hagy Bandeira összetűzött valamelyik politikai hatalmassággal, és azmegvonta tőle a támogatását. Tetszik neki a hír.

Nagy címeres ládák érkeznek; egy korsó és egy ezüst mosdótál érkezik az asszony lakására;szövevényes mintájú damasztfüggönyök érkeznek; egy reggel a hegygerinc felől egy ponchóbaöltözött, sűrű szakállú, komor tekintetű lovas érkezik. Ulpiano Suárez a neve, és Azevedo Bandeiracapangá-ja, vagyis testőre. Nagyon keveset beszél, és brazilos a kiejtése. Otálora nem tudja, hogy

minek tulajdonítsa a zárkózottságát, ellenségeskedésnek, megvetésnek vagy pusztán ostobaságnak. Deazt tudja, hogy ahhoz a tervhez, amit a fejében forgat, meg kell nyernie a barátságát.

Később belép Benjamín Otálora sorsának alakulásába egy pej ló, amely Azevedo Bandeirát hozza délfelől, és amelynek rézveretes a szerszáma, a nyeregtakarója pedig jaguárbőrrel van beszegve. Ez agyönyörű ló a főnök tekintélyének a jelképe, ezért sóvárog utána a fiú, aki odáig jut, hogy dühödtvággyal a fényes hajú asszonyt is megkívánja. Az asszony, a lószerszám és a pej ló annak a férfinak atulajdona és jelvénye, akit ő el akar pusztítani.

Ezen a ponton válik bonyolulttá és mélyül el a történet. Azevedo Bandeira igen ügyes a fokozatosmegfélemlítés művészetében, az ellenfél igazság és tréfa keverésével, lépésről lépésre valómegalázásának sátáni műveletében; Otálora úgy határoz, hogy ezt a kétes módszert fogja alkalmazni amaga elé tűzött nehéz feladat végrehajtásában. Elhatározza, hogy lassan-lassan kiszorítja a helyérőlAzevedo Bandeirát. A közös veszélyek napjaiban megszerzi magának Suárez barátságát. Elmondjaneki tervét; Suárez megígéri, hogy segít neki. Később sok minden történik, de erről igen kevesettudok. Otálora nem engedelmeskedik Bandeirának; elfelejti, megmásítja, visszájára fordítja azutasításait. Úgy tűnik, mintha az egész világegyetem összeesküdne vele, és siettetné az eseményeket.Egyik nap, déltájt, Tacuarembó mezein lövöldözésbe keverednek a Rio Grande-iekkel; Otáloraelfoglalja Bandeira helyét, és ő adja a parancsokat az uruguayiaknak. Átfúrja a vállát egy golyó, deazon az estén Otálora a főnök pej lován tér vissza a Sóhaj tanyára, azon az estén az ő vérének cseppjeiejtenek foltot a jaguárbőrön, és akkor éjszaka ő hál a csillogó hajú asszonnyal. Más változatokfelcserélik az események sorrendjét, és tagadják, hogy mindez egyetlen napon történt.

Névlegesen persze még mindig Bandeira a főnök. Parancsokat ad, amiket nem hajtanak végre;Benjamín Otálora nem nyúl hozzá, félig kényelemből, félig sajnálatból.

A történet utolsó jelenete az 1894 utolsó éjszakáján végbement zavargásokkal esik egybe. Akkoréjszaka a férfiak frissen vágott bárányt esznek, és vadító szeszt isznak rá a Sóhaj tanyán. Valakimilongát cifráz hosszasan a gitárján. Otálora részeg, ott hejehujázik az asztalfőn: valóságos torony eza mámor, az ő megmásíthatatlan sorsának jelképe. Bandeira csak hallgat az ordítozók között, nembánja, hadd teljen zajongással az éjszaka. Amikor tizenkettőt kongatnak, feláll, mint akinek eszébe jut,hogy dolga van. Felkel, és halkan kopog az asszony szobájának az ajtaján. Az asszony azonnal ajtótnyit, mint aki várta a hívást. Hiányos öltözékben, mezítláb lép ki a szobából. A főnök vontatott, nőieshangon megparancsolja neki:

- Ha úgy szeretitek egymást, te meg ez a Buenos Aires-i, akkor most rögtön csókold meg itt, mindenkiszeme láttára.

Durva szitokkal toldja meg. Az asszony ellenkezni akar, de két férfi máris megragadja a két karjánálfogva, és szinte rádobja Otálorára. Záporozó könnyek közt megcsókolja a férfi arcát és mellét.Ulpiano Suárez megmarkolja a revolverét. Mielőtt meghal, Otálora rájön, hogy kezdettől fogvaelárulták, halálra ítélték, azért engedték neki a szerelmet, a parancsolást, mert már halottnaktekintették, mert Bandeira szemében már halott volt.

Suárez, szinte megvetően, meghúzza a ravaszt.

Huszágh Nándor fordítása

A TEOLÓGUSOK

Letarolták a kertet, megszentségtelenítették a kelyheket és az oltárokat; a hunok lóháton rontottak be akolostor könyvtárába, széthányták, megcsúfolták s elégették az érthetetlen könyveket, talán mert attólféltek, hogy káromlás rejlik azokban a betűkben, káromolják istenüket, egy vaskardot. Elégtekkódexek és palimpszesztek, de a máglya közepén, a hamuban, szinte érintetlenül megmaradt a CivitasDei tizenkettedik könyve, amely elmondja, hogy Platón azt tanította Athénban, hogy századok múltánminden visszajut eredeti állapotába, és hogy ő megint tanítani fogja ezeket a tanokat Athénban,ugyanannak a hallgatóságnak.

Ezt a szöveget, amit megkíméltek a lángok, különös tiszteletben tartották, és azok, akik újraelolvasták abban az isten háta mögötti tartományban, végül is elfeledkeztek róla, hogy a szerző csakazért fejtette ki ezt a tant, hogy jobban megcáfolhassa. Egy évszázad múlva Aquileia koadjutora,Aurelianus megtudta, hogy a Duna mentén a monotónusok új keletű szektája (amelyet gyűrűsöknek ishívtak) azt hirdeti, hogy szakadatlan körforgás a történelem, és semmi sincs, ami már nem volt, ésami nem lesz. A hegyekben a Gyűrű és a Kígyó már kiszorította a Keresztet. Mindenki rettegett, demindenki erőt merített abból a hírből, hogy Pannóniai János, aki már azelőtt is kitűnt az istenekhetedik tulajdonságáról írott értekezésével, harcra kel ezzel az utálatos eretnekséggel.

Aurelianus sajnálattal hallotta ezeket a híreket, kivált az utóbbit. Tudta, hogy a teológiában nincsújdonság kockázat nélkül; azután elgondolkodott rajta, hogy a minduntalan visszatérő időről szólótanítás túlontúl újszerű és túlontúl elképesztő, semhogy súlyos kockázattal járna. Azoktól azeretnekségektől kell leginkább félnünk, amelyek összetéveszthetők az ortodoxiával. Még jobban fájtneki Pannóniai János közbelépése, kéretlen beleszólása. Pannóniai János ugyanis két évvel azelőtt Deseptima affectione Dei sive de aeternitate című terjengős írásával Aurelianus szakterületéremerészkedett; most pedig mintha még az idő dolgában is illetékes lenne, még magánál a Kígyónál isfélelmetesebb gyógyírral, talán prokrusztészi érvekkel készül orvosolni a gyűrűsök eltévelyedését.Akkor éjszaka Plutarkhosznak azt a régi párbeszédét lapozgatta, amely az orákulumok megszűnésérőlszól; elolvasta a huszonkilencedik bekezdést, ahol a szerző a sztoikusokon gúnyolódik, akik aztbizonygatják, hogy végtelen sok világ van, végtelen sok nappal, holddal, Apollóval, Dianával ésPoszeidónnal. Úgy érezte, hogy ez a lelet kedvező előjel: elhatározta, hogy elébe vág PannóniaiJánosnak, és ő maga cáfolja meg a Gyűrű eretnekeit.

Van, aki azért keresi egy nő szerelmét, hogy aztán elfelejtse, hogy aztán ne gondoljon rá többé;hasonlóképpen Aurelianus sem azért akart fölébe kerekedni Pannóniai Jánosnak, hogy ártson neki,hanem azért, hogy kigyógyuljon a gyűlöletből, amit az az ember ébresztett benne. Belefeledkezett amunkába, szillogizmusokkal szöszmötölt, szitkokon törte a fejét, volt ott annyi nego meg autem megnequaquam, hogy egészen kiment a fejéből a gyűlölködés. Hosszú és szinte kibogozhatatlankörmondatokat vetett papírra, mellékmondatokkal törte meg őket, s a megvetés mintha a pongyolaságés a nyelvhiba formáit öltötte volna bennük. Fegyvert kovácsolt a kakofóniából. Előre látta, hogyJános komor prófétai hévvel fogja lehengerelni a gyűrűsöket; ő valami mást akart, ezért elhatározta,hogy gúnyolódni fog. Ágoston azt írta, hogy Jézus az az egyenes út, amely kivezet bennünket abból akörkörös útvesztőből, amelyben a istentelenek tévelyegnek; Aurelianus pallérozottan útszéli módonIxiónhoz, Prométheusz májához, Sziszüphoszhoz, ahhoz a thébai királyhoz, aki két napkorongot látott,a dadogáshoz, papagájokhoz, tükrökhöz, visszhanghoz, járgányhajtó öszvérekhez és kétszarvúszillogizmusokhoz hasonlította a gyűrű eretnekeit. (A pogány mesék tovább éltek, csak stílvirággáalacsonyodtak.) Mint minden könyvtártulajdonos, Aurelianus is hibáztatta magát, hogy nem ismeriegész könyvtárát; ez a vita lehetővé tette neki, hogy sok olyan könyvét is átnézze, amelyek már szinte

a szemére vetették hanyagságát. Így beillesztette írásába Origenész munkájának, a De principiis-nekegy részletét, amely kétségbe vonja, hogy Iskarióti Júdás majd újra eladja az Urat, és hogy Pál majdújra végignézi István vértanúságát Jeruzsálemben, és felhasznált egy másik részletet CiceroAcademica priorá-jából, amelyben Cicero azokon gúnyolódik, akik azt képzelik, hogy amíg őLucullusszal beszélget, addig végtelen sok más Lucullus és más Cicero ugyanazokat a dolgokatmondja egymásnak végtelen sok és ugyanolyan más világban. Meg aztán Plutarkhosz szövegévelérvelt a monotónusok ellen, és nyíltan kimondta, hogy botrány, ha egy bálványimádónak többet jelenta lumen naturae, mint őnekik az Isten igéje. Kilenc napig foglalatoskodott ezzel a munkával; atizediken megkapta Pannóniai János cáfolatának egy példányát.

Nevetségesen rövid volt; Aurelianus először megvetéssel tekintett rá, azután pedig félelemmel. Azelső rész a zsidókhoz írt levél kilencedik fejezetének utolsó verseihez fűzött megjegyzést, azokhoz,amelyek szerint a világ kezdete óta nem sokszor, hanem az idők folyamán csak akkor egyszer áldoztákfel Jézust. A második a pogányok közt szokásos hiábavaló ismételgetéssel kapcsolatos bibliaiparancsra hivatkozik (Máté 6,7) és Plinius hetedik könyvének arra a részére, amely úgy tartja, hogyszéles e világon nem akad két hasonló arc. Pannóniai János kijelentette, hogy két egyforma léleksincs, és a legalávalóbb bűnös is olyan becses, mint az a vér, amit Krisztus ontott érte. Akár csakegyetlen ember tette is (állította) többet nyom a latban, mint a kilenc koncentrikus ég, és ha arrólábrándozunk, hogy elmúlhatunk és újjászülethetünk, az csak cirkalmas léhaság. Az idő nem hozzavissza, amit elveszítünk; azt már az örökkévalóság őrzi a dicsőségre, tűzre egyaránt. Világos ésegyetemes okfejtés volt; mintha nem is egy bizonyos ember fogalmazta volna, hanem akárki vagytalán mindenki.

Aurelianus szinte a velejéig megalázva érezte magát. Arra gondolt, hogy széttépi vagy átírja a sajátmunkáját; aztán mégis elküldte Rómába, indulatos becsületességgel, egy betűt se változtatva rajta.Hónapok múlva, amikor összeült a pergamoni zsinat (mint előre látható volt), Pannóniai János lett amonotónusok tévtanainak kivizsgálásával megbízott teológus; tudós és alapos cáfolata elegendő volthozzá, hogy máglyahalálra ítéljék az eretnek Euphorbust. "Ez már sokszor megtörtént, és újra meg fogtörténni - mondta Euphorbus. - Nem egy máglyát gyújtotok meg, hanem egy tűzlabirintustlobbantotok lángra. Ha minden máglya, amin már égtem, itt összegyűlne, nem férne el a földön, ésmegvakulnának az angyalok." Már sokszor elmondtam ezt. Ezután felkiáltott, mert belékaptak alángok.

Porba hullt a Gyűrű a Kereszt[1]előtt, de Aurelianus és János azután is folytatta titkos harcát.Mindketten ugyanabban a hadseregben küzdöttek, ugyanazokra a babérokra törtek, egyazon ellenségellen harcoltak, de Aurelianus egyetlen olyan szót sem vetett papírra, amelyben burkoltan ne Jánostakarta volna felülmúlni. Párviadaluk észrevétlen maradt; ha a terjedelmes névmutatók nem tévednek,Aurelianus egyszer sem említi a másiknak a nevét számos munkájában, amelyeket Migne gyűjtöttegybe Patrológiá-jában. (János műveiből csak húsz szó maradt fenn.) Mindketten ellenezték amásodik konstantinápolyi zsinat kiátkozó határozatait, mindketten üldözték az ariánusokat, akiktagadták, hogy a Fiú öröktől fogva van, mindketten azt vallották, hogy Cosmas Topographiachristianá-ja, amely azt tanítja, hogy a föld négyszögletes, mint a héber tabernákulum, ortodox mű.Sajnálatos módon, a földkerekség mind a négy táján viharosan terjedt egy újabb eretnekség.Egyiptomból vagy Ázsiából eredt (mert ellentmondó vélemények vannak, és Bousset sehogy se adhitelt Harnack érveinek), megfertőzte a keleti tartományokat, szentélyeket emelt Macedóniában,Karthágóban és Treverisben. Úgy tetszett, mindenütt jelen van; azt beszélték, hogy a britanniaiegyházmegyében lefelé fordítottak feszületeket, és hogy Caesareában egy tükröt tettek az Úr képének

a helyébe. A tükör és az obulus volt az új szakadárok jelképe.

A történelem sok néven ismeri őket (tükrösök, a mélység fiai, káiniták), de mind közül a képmutatóknév a leggyakoribb, amelyet Aurelianus adott nekik, és amit ők kihívón el is fogadtak. Frígiában ésDardaniában is a megtévesztők nevet kapták. Damaszkuszi János alakosok-nak nevezte őket; érdemesmegjegyezni, hogy Erfjord elvetette ezt a változatot. Az eretnekségek kutatói közt nem akad olyan, akine megdöbbenéssel szólna vad szokásaikról. Sok képmutató az aszkézist vallotta; volt, akimegcsonkította magát, mint Origenész; mások a föld alatt laktak a csatornákban; ismét másokkivájták a szemüket, és voltak, akik (a Nitriából való nebukadnezáriusok) "legeltek, mint az ökrök,hajukat olló sosem érte". A szigorú életmód és az önsanyargatás útja nemegyszer a bűnbe vezetett;bizonyos gyülekezetek eltűrték a lopást; mások az emberölést; megint mások a szodómiát, avérfertőzést és a bestialitást. Mind istenkáromlók voltak, nemcsak a keresztény Istent átkozták, hanemsaját panteonjuk titkos istenségeit is. Szent könyveket fabrikáltak, amelyeknek nyomuk veszett, atudósok nagy sajnálatára. Sir Thomas Browne 1658 körül azt írta: "Az idő végzett a képmutatókbecsvágyó Evangéliumai-val, nem pedig azok a szitkok, amelyekkel istentelenségüket ostorozták."Erfjord úgy sejti, hogy azok a "szitkok" (amelyeket egy görög kódex őrzött meg) az elveszettevangéliumok. Mindez érthetetlen, ha nem ismerjük a képmutatók kozmológiáját.

A titkos könyvekben meg van írva, hogy ami lent van, azonos azzal, ami fönt van, és ami fönt van,azonos azzal, ami lent van; a Zóhár pedig azt mondja, hogy az alsó világ a fentinek a tükörképe. Aképmutatók ennek az elvnek a kiforgatására alapították tanaikat. Máté evangéliumát idézték (6,12:"bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek"), (2,12: "amennyek országa erőszakot szenved") bizonyságul, hogy a földi dolgok hatnak az égiekre; továbbá azI. Korintusi levelet (13,12: "most tükör által homályosan látunk"), azért, hogy bizonyítsák: mindencsalóka, amit csak látunk. Talán azért, mert megfertőzték őket a monotónusok, azt képzelték, hogyminden emberi lény két emberből áll, és hogy a másik a valóságos, az, amelyik az égben van. Azt isképzelték, hogy tetteink kivetített képe fordított tükörkép; úgy, hogy ha mi virrasztunk, a másikalszik, ha mi paráználkodunk, a másik tiszta szűz; ha mi rablók vagyunk, a másik nagylelkű. Hameghalunk, egyesülünk vele s beléolvadunk. (Ezeknek a tanoknak némely maradványa tovább éltBloy-ban.) Más képmutatók úgy vélték, hogy majd akkor jön el a világ vége, amikor már nem lesztöbb változatlehetőség; minthogy nem lehet ismétlődés, az igaz embernek ki kell küszöbölnie (tehát elkell követnie) a leggyalázatosabb tetteket, hogy ezek ne szennyezzék a jövőt, és hogy siettesse Jézuskirályságának eljövetelét. Más szekták tagadták ezt a tételt, olyanok, amelyek amellett kardoskodtak,hogy a világ történetének minden emberben be kell teljesednie. A legtöbbnek, Püthagoraszhozhasonlóan, különböző testi alakokat kell öltenie, mielőtt elnyeri szabadságát; néhány állhatatlan"csupán egy emberöltő alatt is lehet oroszlán, lehet sárkány, lehet vadkan, lehet víz és lehet fa".Démoszthenész arról beszél, hogy az orpheuszi misztériumokban sár által tisztultak meg abeavatottak; az állhatatlanok éppen így a rossz által keresték a megtisztulást. Karpokratésszal együttúgy tartották, hogy senki sem jöhet ki a tömlöcből, amíg meg nem fizet az utolsó fillérig (Lukács12,59), és ezzel a bibliai idézettel szokták zavarba hozni a bűnbánókat: "Azért jöttem, hogy életüklegyen, és bőségben legyen" (János 10,10). Azt is mondták, hogy sátáni gőg, ha nem gonosz azember... Sok és különféle mesét agyaltak ki a képmutatók; némelyek aszkézist prédikáltak, másokszabadosságot, de mindegyikük zűrzavart. Berenice képmutatója, Theopompus kétségbe vont mindentanmesét, azt mondta, hogy minden ember olyan érzékszerv, amellyel az istenség érzékeli a világot.

Aurelianus egyházmegyéjében olyan eretnekek voltak, akik azt állították, hogy az idő nem tűri azismétlődést, nem olyanok, akik szerint minden cselekedet az égben is tükröződik. Ez különös

körülmény volt; Aurelianus meg is említette egy jelentésében, amit a római hatóságokhoz küldött. Aprelátus, aki kézhez kapta a jelentést, a császárné gyóntatója volt; mindenki tudta, hogy kényes tisztemiatt nemigen nyílik módja, hogy élvezze az elméleti teológia meghitt örömeit. A titkára - akiPannóniai János egykori munkatársa volt, de később szembefordult vele - nagy hírnévnek örvendett,mert fölöttébb aprólékosan nyomozott a tévtanok után; Aurelianus tömören ismertette a képmutatóeretnekséget a genuai és aquileiai titkos tanácskozások alapján. Már megírt néhány szakaszt, deamikor ahhoz a szörnyű tételhez ért, hogy nincs két egyforma pillanat, megakadt a tolla. Nem találta akellő kifejezést; az új tan buzdító szavai ("Látni akarod, amit emberi szem nem látott? Nézd a holdat.Hallani akarod, amit fül nem hallott? Hallgasd a madárdalt. Tapintani akarod, amit kéz nem tapintott?Tapintsd a földet. Bizony mondom, hogy Isten most is teremti a világot.") túlontúl dagályosak ésköltőiek voltak, semhogy csak úgy lemásolja őket. Hirtelen egy húszszavas mondat jutott az eszébe.Elégedetten leírta, de rögtön gyanút is fogott, hogy ez nem az ő mondata. Másnap rájött, hogy sokévvel azelőtt olvasta az Adversus annulares-ben, amit Pannóniai János írt. Kikereste az idézetet; ottvolt. Gyötörte a kétség. Ha megváltoztatja vagy kihagyja azokat a szavakat, gyengítené az érvelést; hameghagyja őket, plagizálna valakit, akit gyűlöl, de ha megjelöli a forrást, akkor feljelenti a szerzőt.Isteni segítségért fohászkodott. Már másodszor alkonyodott rá, amikor az őrangyala egy közbensőmegoldást sugallt neki. Aurelianus meghagyta azt a húsz szót, de ezt a bevezetőt írta elébük: Amitmost ugatnak az eretnekek, hogy megzavarják a hitet, az nem más, mint amit egy igen tudós férfiúmondott ebben az évszázadban, inkább könnyelműen, mint vétkesen. Ezután bekövetkezett az, amitőlfélt, amit várt, az elkerülhetetlen. Aurelianusnak meg kellett neveznie azt a férfiút; Pannóniai Jánosteretnek nézetek hirdetésével vádolták.

Négy hónap múlva egy aventinusi kovács, akit megtévesztettek a képmutatók, egy nagy vasgömbötszerelt a kisfia vállára nehezéknek, hogy a gyerek égi mása olyan könnyű legyen, mint a pille. Agyerek meghalt; a bűntett keltette borzadály jogos szigorra indította János bíráit. János nem akartavisszavonni, amit írt; megismételte, hogy ha megtagadja a tételét, akkor ő is osztozik a monotónusokdögletes eretnekségében. Nem értette meg (nem akarta megérteni), hogy ha a monotónusokról beszél,akkor olyasmiről beszél, ami már rég feledésbe merült. Kissé öreges csökönyösséggel ontotta régivitáinak legcsillogóbb körmondatait; a bírák hajdan gyönyörűséggel hallgatták, de most ügyet sevetettek rá. Nem azon fáradozott, hogy a képmutatók eretnekségének legparányibb foltját is lemossamagáról, hanem mindenáron azt akarta kimutatni, hogy az a tétel, ami miatt vádolják, szigorúanortodox. Vitatkozott azokkal, akiknek az ítéletétől függött a sorsa, és azt a hihetetlen hibát iselkövette, hogy elmésen és gúnyosan érvelt. Három nap, három éjjel vitáztak, és októberhuszonhatodikán máglyahalálra ítélték.

Aurelianus ott volt a kivégzésen, mert ha nincs ott, akkor beismeri, hogy bűnös. Egy kis domb volt avesztőhely, füves tetején egy cölöp állt, mélyen a földbe ütve, körülötte több köteg tűzifa. Egy papolvasta fel a bíróság ítéletét. Ott feküdt Pannóniai János arccal a porban, és időnként vadállati módonfelüvöltött. Tíz körömmel kapaszkodott a földbe, de a pribékek felrángatták, letépték a ruháit, és végüla cölöphöz kötözték. A fejére egy kénbe mártott szalmakoszorút tettek; melléje pedig a dögletesAdversus annulares egy példányát. Esett az eső az éjszaka, és a fa rosszul égett. Pannóniai János előbbgörögül imádkozott, azután pedig egy ismeretlen nyelven. Már majdnem elborították a lángok, amikorAurelianus föl merte emelni a tekintetét. A lobogó lángok szétváltak egy pillanatra; Aurelianuselőször és utoljára pillantotta meg gyűlölt ellenfele arcát. Valaki másnak az arcára emlékeztette, denem tudta, hogy kiére. Azután János beleveszett a lángokba; azután még felkiáltott, és ez olyan volt,mintha egy tűzvész kiáltana.

Julius Caesar - Plutarkhosztól tudjuk - megsiratta Pompeius halálát; Aurelianus nem sírt János halálamiatt, de olyasmit érzett, amit egy gyógyíthatatlan betegségből felgyógyult ember érezhet, akinek máraz életéhez tartozott a betegsége. Aquileiában, Efezusban, Macedóniában várta, hogy múljanak azévek. Azért kereste a Birodalom kietlen határvidékeit, az utálatos mocsarakat, az elmélkedésre indítósivatagokat, hogy a magány segítségével megérthesse a sorsát. Egy mauritániai cellában, amikororoszlánok verték fel az éjszakát, újra átgondolt mindent, amivel Pannóniai Jánost vádolták, ésezredszer is helyesnek találta az ítéletet. Nagyobb fáradságába került, hogy a maga fondorlatosfeljelentését is helyesnek találja. Rusaddirban elmondott egy időszerűtlen szentbeszédet. Világnakvilága, mely egy elvetemült testében gyúlt ki. Hiberniában, egy őserdőtől körülvett kolostor egyikviskójában hajnaltájt az eső neszezésére riadt fel. Egy római éjszaka jutott eszébe róla, amikorugyanígy felriadt erre a halk neszezésre. Délben egy villám lángra lobbantotta a fákat, és Aurelianusúgy halhatott meg, ahogy János.

A történet vége csak hasonlatokban beszélhető el, mert az égi királyságban játszódik, ahol nincshatalma az időnek. Talán annyit lehetne elmondani, hogy Aurelianus elbeszélgetett Istennel, de Őt olykevéssé érdeklik a vallási különbségek, hogy összetévesztette Aurelianust Pannóniai Jánossal. Ebbőlazonban arra lehetne következtetni, hogy zavar támadt az isteni értelemben. Helyesebb hát aztmondanunk, hogy a paradicsomban Aurelianus megtudta, hogy a kifürkészhetetlen istenség szemébenő és Pannóniai János (az ortodox és az eretnek, a gyűlölködő és a gyűlöletes, a vádló és az áldozat) egyés ugyanaz a személy.

Benyhe István fordítása

[1] A rúnakereszteken egybefonódva jelenik meg a két ellenséges jelkép.

A HARCOS ÉS A RABNŐ TÖRTÉNETE

Ulrike von Kühlmann-nak

Croce, a La poesia (Bari, 1942) című könyvének 278. oldalán, Diakónus Pál történetíró egy latinszövegét lerövidítve, elmeséli Droctulft sorsát, és idézi sírfeliratát; ezek különösképpenmegindítottak, később rájöttem, miért. Droctulft lombard harcos volt, aki Ravenna ostrománálelhagyta övéit, és meghalt a város védelmében, melyet korábban támadott. A ravennaiak egytemplomban állítottak síremléket neki, és megírták a sírversét, amelyben a hálájukról írtak(contempsit caros, dum nos amat ille, parentes), meg arról a különös ellentétről, mely e barbárszörnyű külseje és egyszerűsége, jósága között volt:

Terribilis visu facies, sed mente benignus,Longaque robusto pectore barba fuit.[1]

Ez Droctulft sorsának története, a barbáré, aki Róma védelmében halt meg, vagy a történeténektöredéke, melyet Diakónus Pál írt le. Azt sem tudom, mely időben történt: a VI. század közepén,mikor a longobárdok végigpusztították Itália síkságait; netán a VIII.-ban, Ravenna feladása előtt?Képzeljük el (hisz ez nem történeti szakmunka) az első változatot.

Képzeljük el, sub specie aeternitatis Droctulftot, nem Droctulft személyét, aki kétségtelenülegyedülvaló és kiismerhetetlen volt (mint valamennyi személyiség), hanem azt az általános típust,

melyet belőle és sok hozzá hasonlóból faragott a hagyomány, a feledésnek és az emlékezésnek eműve. Erdők, mocsarak homályos geográfiáján keresztül a háborúk hozták Itáliába a Duna és az Elbapartjairól, és talán nem is tudta, hogy dél felé tart, s talán azt sem tudta, hogy a római uralom ellenharcol. Talán az arianizmust vallotta, mely azt tartja, hogy a Fiú dicsősége az Atya dicsőségénekvisszfénye, de sokkalta ésszerűbb azt képzelni, hogy a Földnek, Herthának hódolt, akinek takaróvalfedett bálványa kunyhóról kunyhóra járt tehén vontatta kocsiján, vagy a háború és a mennydörgésisteneinek, akik suta fafaragványok voltak, szőttes ruhába bujtatva és pénzérmékkel, karkötőkkelagyonhalmozva. A vadkan és a bölény áthatolhatatlan erdeiből jött; sápadt volt, lelkes, ártatlan,kegyetlen, hű a vezéréhez és a törzséhez, de nem a világegyetemhez. A háborúk hozzák Ravennába, sitt olyasvalamit lát, amit még soha, legalábbis a maga teljességében. Látja a napot, a ciprusokat, amárványt. Sokrétegű, de rendezett halmazt lát; egy várost, szobrokból, templomokból, kertekből,lakásokból, lépcsőkből, vázákból, oszlopfőkből, szabályos és nyílt terekből álló organizmust lát. Elétesítmények egyike sem hatott rá (tudom) szépségével; úgy érintették, ahogy most minket érinthetegy bonyolult gép, melynek rendeltetését nem ismerjük, de amelynek formájából kitűnik a halhatatlanértelem. Talán elegendő egyetlen boltívet látnia, valami örök életű, érthetetlen, latin betűs felirattal.Hirtelen elvakítja és újjáformálja ez a felfedezés: a Város. Tudja, hogy olyan lesz benne, mint az ebvagy a gyermek, s még csak el sem kezdheti megismerni, de azt is tudja, hogy az többet ér az őisteneinél, esküdött hiténél és Germánia valamennyi mocsaránál. Droctulft elhagyja övéit, ésRavennáért harcol. Meghal, és síremlékére felvésik a szavakat, melyeket ő meg sem értett volna:

Contempsit caros, dum nos amat ille, parentes,Hanc patriam reputans esse, Ravenna, suam.

Nem volt áruló (az árulók nem ihletnek áhítatos sírfeliratokra); felvilágosult volt, áttért ember.Néhány nemzedék múlva a longobárdok, akik kárhoztatták a hitehagyottat, úgy jártak el, mint ő;itáliaiakká váltak, lombardokká, és talán valamelyik leszármazottjuk - Aldiger - nemzette azokat, akikAlighierit nemzették... Számos feltételezésnek lehet helye a Droctulft-ügyben; az enyém alegegyszerűbb; ha mint tény nem is valóságos, az lehet szimbólumként.

Amikor Croce könyvében elolvastam a harcos történetét, szokatlan módon megrendített, s úgyéreztem, ha más formában is, visszaszerzek valamit, ami az enyém volt. Futólag a mongol lovasokragondoltam, akik végtelen legelővé akarták tenni Kínát, s aztán azokban a városokban öregedtek meg,melyeket el akartak pusztítani; de nem ezt az emléket kerestem. Végül rátaláltam; egy elbeszélés volt,angol nagyanyámtól hallottam valamikor, aki meghalt.

1872-ben Borges nagyapám volt Buenos Aires északi, nyugati és Santa Fe déli frontparancsnoka. Aparancsnokság Junínban volt; távolabb, egymástól négy-öt mérföldnyire az erődök lánca; távolabb,amit akkor Pampának és Belvidéknek is neveztek. Nagyanyám néha félig csodálkozón, félig tréfásanemlegette, hogy milyen sorsa van neki, a száműzött angol nőnek; ott, a világ végén; azt mondták, nemő az egyetlen, és hónapokkal később mutattak neki egy indián lányt, aki lassú léptekkel haladt át atéren. Tarka kendőt viselt, és mezítláb járt; szőke volt a haja. Egy katona szólt neki, hogy egy másikangol nő kíván beszélni vele. Az asszony hajlott a szóra; félelem nélkül lépett be a parancsnokságra,de azért egy kicsit gyanakodott. Bronzszínű arcában, melyet vad színekre festett, a szeme olyanfáradtkék volt, amit az angolok szürkének mondanak. Teste kecses volt, mint egy őzsutáé; a keze erősés csontos. A pusztaságból érkezett, a Belvidékről, s mintha mindent szűknek érzett volna: az ajtókat,a falakat, a bútorokat.

A két nő egy pillanatra a testvérének érezte egymást; messzire szakadtak kedves szigetüktől, s egy

fantasztikus országba kerültek. A nagyanyám kérdezett valamit; a másik nehézkesen válaszolt,keresgélte, ismételgette a szavakat, mintha régi ízeken csodálkozna. Tizenöt esztendeje nem beszéltanyanyelvén, s most nem volt könnyű felidéznie. Azt mondta, Yorkshire-ből való, és hogy a szüleiBuenos Airesbe emigráltak, s egy indián támadás során pusztultak el, őt elvitték az indiánok, s mostegy bandavezér felesége, akinek már két gyermeket szült, s aki nagyon bátor ember. Mindeztkezdetleges angolsággal mondta el, araukán és pampai kifejezéseket használva, s egy nehéz életkörvonalai bontakoztak ki az elbeszélésből: lóbőr sátrak, trágyamáglyák, lakomák égett húsból vagynyers zsigerekből, titkos hajnali menetelések; támadások jószágudvarok ellen, csatazaj és szabadrablás, háború, meztelen lovasok dúlta gazdag birtokok, többnejűség, bűz és mágia. Ilyen mélyresüllyedt egy angol nő. Nagyanyám megrendülten és felháborodottan intette, hogy vissza ne térjen oda.Esküdött, hogy felkarolja, esküdött, hogy megszerzi neki a gyermekeit. A másik azt mondta, hogy őboldog, s még az éjjel visszatért a pusztaságba. Francisco Borges nem sokkal később meghalt ahetvennégyes forradalomban; a nagyanyám talán akkor abban a másik nőben, akit szintén legyőzött ésátformált ez a könyörtelen világrész, sorsának szörnyű tükörképét látta meg...

A szőke indián asszony addig minden évben ellátogatott Junín vagy a Lavalle-erőd szatócsboltjaiba,hogy bazárholmit, apróságokat vásároljon, de mióta nagyanyámmal beszélt, nem jött. Mégis újratalálkoztak. Nagyanyám vadászni indult; egy tanyán, közel a mocsarakhoz, egy férfi bárányt ölt.Mintha álmodna, ott termett az indián asszony lóháton. A földre vetette magát, és felitta a meleg vért.Nem tudom, miért tette, talán mert másként nem cselekedhetett, vagy talán kihívásnak, jelnek szánta.

Ezerháromszáz esztendő és a tenger választotta el a rabnő és Droctulft sorsát. Most mindkettenegyformán feltámaszthatatlanok. A barbár alakja, aki felkarolta Ravenna ügyét, és az európai nőalakja, aki a pusztaságot választotta, látszólag ellentétes. Mégis mindkettejüket egy titokzatosszenvedély ragadta el, az értelemnél is mélyebb szenvedély, és mindketten ezt az érzést követték, amitmegmagyarázni nem tudtak volna. A két történet talán csak egyetlen történet. Isten előtt egyformaennek az éremnek mindkét oldala.

Hargitai György fordítása

[1] Gibbon is idézi e sorokat (Decline and Fall, XLV.).

TADEO ISIDORO CRUZ ÉLETRAJZA

(1829-1874)

I am looking for the face I hadBefore the world was made.YEATS: The Winding Stair

1829. február 6-án a Pergaminótól három-négy mérföldnyire megálltak a lázadók egy birtoknál -Lavalle zaklatása közben Dél felől meneteltek, hogy csatlakozzanak López csapataihoz -, aminek anevét sem tudták; hajnaltájt az egyik férfira makacs rémálom tört: zavaros kiáltozására felriadt aderengő fényű fészerben a mellette alvó asszony. Senki sem tudja, mit álmodott, hiszen másnap négyórakor Suárez lovassága szétszórta a lázadókat, kilenc mérföldön át üldözte őket egészen a sötétlőnádasokig, s a férfi elpusztult egy árokban, miután széthasította koponyáját egy szablya, melyet márforgattak a perui meg a brazíliai háborúkban is. Az asszonyt Isidora Cruznak hívták; születendő fiapedig a Tadeo Isidoro nevet kapta.

Nem kívánom elismételni a történetét. Életének sok napja és éjjele közül most csupán egyetlenéjszaka foglalkoztat; a többiről csak annyit fogok elmondani, amennyi feltétlenül szükséges annak abizonyos éjszakának a megértéséhez. A kaland megtalálható egy jeles könyvben; tehát egy olyankönyvben, amelynek a tartalma mindenkinek mindene lehet (I Kor 9, 22), hiszen végeérhetetlenülsorjázhatnak belőle újabb ismétlések, változatok és torzítások. Tadeo Isidoro történetének eddigikommentátorai, akik nincsenek kevesen, kiemelik, hogy egyéniségét nagymértékben a síkságformálta, de hát volt sok hozzá hasonló gaucho, aki a Paraná őserdővel borított partjain meg a keletihegyek közt született és halt meg. Egyhangúan barbár világban élt, ez igaz. Úgy halt meg 1874-ben,fekete himlőben, hogy sosem látott még hegyet, se lámpát, se malmot. Várost sem. 1849-ben felhajtotttársaival Buenos Airesbe egy csorda jószágot Franciso Xavier Acevedo birtokáról; a hajcsárokbementek a városba, hogy kiürítsék az erszényeket; Cruz ellenben bizalmatlan volt, ki sem mozdult akarámok szomszédságában lévő fogadóból. Ott maradt hosszú napokon át, nem beszélt, a földön aludt,itta a mateteát, hajnalban kelt, a litániakor pedig aludni ment. Megértette (szavakon túli, sőt értelmentúli megértés volt az), hogy a városnak hozzá semmi köze. Az egyik napszámos részegen kigúnyolta.Cruz nem replikázott, de az esténként a visszaúton folytatta a tűz mellett a gúnyolódást, és Cruz (kikorábban nem adta jelét haragnak, még csak bosszúságnak sem) ekkor egyetlen szúrással ledöfte.Szöknie kellett, egy mocsárban húzta meg magát; néhány éjszakára rá egy csája rikoltásábólmegértette, hogy bekerítette a rendőrség. Kipróbálta egy bokron a kését; levette a sarkantyúját, hogyne zavarja, ha a földön kell küzdenie. Megadás helyett a harcot választotta. Sebet kapott az alkarján, avállán, a bal kezén; ő meg súlyosan megsebezte a csapat legvadabb embereit; amikor már csorgott avér az ujjai között, még szilajabban küzdött; hajnaltájt, amikor már szédelgett a vérveszteségtől,lefegyverezték. A hadsereg akkoriban bűntető szerepet is játszott: Cruzt az északi határra küldték egykis erődbe. Közkatonaként vett részt a polgárháborúkban; hol a szülőföldje mellett, hol ellene harcolt.1856. január 23-án a Lagunas de Cardosónál harmincadmagával, Eusebio Laprida törzsőrmestervezetésével megvívott kétszáz indiánnal. A csatában egy lándzsa ütött rajta sebet.

Homályos, bátor életében sok a fehér folt. 1868 táján ismét a Pergamino mellett találjuk: megnősültvagy összeállt valakivel, apa lett, és egy kis földet is szerzett. 1869-ben kinevezték a tartományicsendőrség őrmesterének. Már jóvátette a múltat; akkoriban bizonyára boldognak hitte magát, még haa lelke mélyén nem is volt az. (A jövőben ott várt rá titokban egy sorsdöntő, józan éjszaka: az azéjszaka, amelyen végre meglátta az igazi arcát, az az éjszaka, amelyen végre meghallotta a saját nevét.Ha jól meggondoljuk, az az éjszaka egyenlő egész életével; pontosabban, annak az éjszakánakegyetlen pillanata, egyetlen tette egyenlő vele, mert az embernek a tettei adják a jelképét.) Mindensors, bármilyen hosszú és tekervényes utat fut is be, valójában egyetlen pillanatból áll: abból apillanatból, amelyben az ember örökre megtudja, hogy kicsoda. Azt mesélik Nagy Sándorról, hogyAkhilleusz mesés történetében látta meg majdani hadisorsát; a svéd XII. Károly pedig NagySándoréban. Tadeo Isidoro Cruz - aki nem tudott olvasni - nem könyvből kapta meg ezt a tudást; egyzavaros helyzetben és egy emberben ismert önmagára. Így történtek az események:

1870 júniusának utolsó napjaiban azt a parancsot kapta, hogy fogjon le egy bűnözőt, aki már kétgyilkosság bűnével tartozott az igazságszolgáltatásnak. Egy katonaszökevényről volt szó, aki a délihatáron harcoló Benito Machado ezredes csapatától vált ki; egy bordélyházi tivornyázáskor megöltegy négert; egy másik dorbézoláskor pedig Rojasnak egyik helyi hívével végzett; a jelentésben az isbenne volt, hogy Laguna Coloradából származik. Negyven évvel korábban épp ott gyűltek egybe alázadók, aztán a balsors a madaraknak meg ebeknek vetette oda a testüket; onnan származott ManuelMesa, akit később a Győzelem terén végeztek ki, miközben peregtek a dobok, hogy elnyomják dühödtkiáltozását; onnan jött az az ismeretlen férfi is, aki Cruzt nemzette, és aki elpusztult egy árokban,

miután széthasította a koponyáját egy szablya, amely már megjárta a perui és brazíliai csatákat is.Cruz akkorra már elfelejtette a hely nevét; de enyhe, érthetetlen nyugtalansággal ott felismerte... Abűnöző az üldözők szorításában, lovával ide-oda kanyarogva végtelen labirintust írt le; a katonákjúlius 12-én, éjszaka mégis bekerítették. Bevette magát egy nádasba. Szinte áthatolhatatlan volt asötétség; Cruz óvatosan, gyalog közelített az embereivel a rezgő bozót felé, amelynek mélyén figyeltvagy aludt a bujdosó. Rikoltott egy csája: Tadeo Isidoro Cruz úgy érezte, hogy egyszer már átélte azt apillanatot. A bűnöző előbújt a rejtekéből, hogy megvív velük. Cruz elkapta az ábrázatát: félelmetesvolt; bozontos üstöke és szürke szakálla szinte elborította az arcát. Nyilvánvaló, miért, most nemírhatom le az összecsapást. Csak felidézem, hogy a katonaszökevény Cruznak több emberét issúlyosan megsebesítette, illetve megölte. Miközben Cruz ott csatázott a sötétben (miközben a teste ottcsatázott a sötétben), lassacskán megértette. Megértette, hogy egyik sors sem jobb, mint a másik, mertminden embernek azt kell tiszteletben tartania, amit a lelkében hordoz. Megértette, hogy már zavarjaa paroli meg az egyenruha. Megértette, hogy a lelke mélyén ő farkas, s nem falkába verődő kutya;megértette, hogy ő az a másik. Hajnalodott a végtelen síkságon; Cruz a földhöz vágta akatonasapkáját, elharsogta, hogy nem hajlandó elkövetni egy hős legyilkolásának a bűnét, és akatonaszökevény Martín Fierro oldalára állva harcba szállt a katonák ellen.

Scholz László fordítása

EMMA ZUNZ

1922. január 14-én Emma Zunz, a Tarbuch és Loewenthal szövőgyárból hazatérve, a tornác végén egyBrazíliából érkezett levelet talált, amely apja haláláról értesítette. Első látásra megtévesztette a bélyegés a boríték; aztán nyugtalanság fogta el az idegen kézírás miatt. Kilenc vagy tíz kusza sor töltöttemeg a lapot; Maier úr tévedésből túl nagy adag veronált vett be, s folyó hó harmadikán Bagé városkórházában elhunyt - olvasta Emma. Az értesítést apja egy penzióbeli lakótársa, valami Rio Grande-iFein vagy Fain írta alá, aki nem tudhatta, hogy az elhunyt lányának ír.

Emma elejtette a papírt. Először rosszullétet érzett a gyomrában és fájdalmat a térdében; aztánelvakult bűnt, valószerűtlenséget, hideget és reszketést; aztán szerette volna, ha már másnap lenne.Aztán rögtön rájött, hogy ez a kívánság céltalan, mivel apja halála az egyetlen dolog, ami történt, sami ezután szakadatlanul történni fog a világon. Fogta a papírt, és a szobájába ment. Lopva egy fiókbatette, mintha valami módon már tudott volna az elkövetkezőkről. Talán megsejtett valamit; már azvolt, akivé később lett.

A növekvő sötétségben Emma a nap végéig siratta Manuel Maier öngyilkosságát, akit a régi boldogidőkben Emmanuel Zunznak hívtak. Eszébe jutottak a Gualeguay melletti tanyai nyaralások,visszaemlékezett (megpróbált visszaemlékezni) az anyjára, eszébe jutott a kis lanúsi ház, amelyetaztán elárvereztek, eszébe jutottak az ablak sárga rombuszai, aztán a rabomobil, a szégyen, eszébejutottak a "pénztáros sikkasztásáról" szóló újságcikkeket megküldő névtelen levelek, eszébe jutott (eztsose felejti el), hogy apja az utolsó éjszakán megesküdött, hogy Loewenthal volt a gazember.Loewenthal, Aarón Loewenthal, korábban a gyár cégvezetője, ma egyik tulajdonosa. Emma 1916 ótaőrizte a titkot. Nem árulta el senkinek, még legjobb barátnőjének, Elsa Ursteinnak sem. Talán a durvahihetetlenségtől óvakodott; talán azt hitte, valamiféle kötelék a titok közte és a távollevő közt.Loewenthal nem tudta, hogy Emma tudja; ebből a lényegtelen tényből Emma Zunz valamifélehatalomérzést merített.

Ezen az éjszakán le sem hunyta a szemét, s amikor az első fénysugarakban kirajzolódott az ablaknégyszöge, már kész volt a terve. Igyekezett, hogy ez a nap, amely végtelennek tűnt, olyan legyen,mint a többi. A gyárban sztrájkról szóló híresztelések terjedtek; Emma - mint mindig - most is állástfoglalt mindenféle erőszakkal szemben. A munka végeztével, hat órakor Elsával egy női klubba ment,amelynek tornaterme és uszodája is volt. Beiratkoztak; mindkét nevét meg kellett ismételnie ésbetűznie; nevetnie kellett az orvosi vizsgálatot kísérő vaskos tréfákon. Elsával és a fiatalabb Kronfusslánnyal megbeszélték, melyik moziba mennek vasárnap délután. Aztán a fiúk kerültek szóba, és senkise várta, hogy Ernma is megszólaljon. Áprilisban töltötte be a tizenkilencedik évét, de a férfiakegyelőre majdnem beteges viszolygást keltettek benne... Hazaérvén tapiókalevest és valami zöldségetkészített, korán vacsorázott, lefeküdt, és alvásra kényszerítette magát. Így - munkával, megszokottan -telt el tizenötödike, péntek, az esemény előtti nap.

Szombaton a türelmetlenség ébresztette. A türelmetlenség, nem a nyugtalanság, s az egyetlenmegkönnyebbülés, hogy végre ez a nap is elérkezett. Már nem kellett terveket szövögetnie, néhányórán belül teljes egyszerűségükben állnak majd előtte a dolgok. Olvasta a La Prensá-ban, hogy aMalmőből érkezett Nordstjärnan az éjszaka a hármas dokkban felszedi a horgonyt; felhívtaLoewenthalt, és célzott rá, hogy mondani szeretne valamit - anélkül, hogy a többiek megtudnák - asztrájkkal kapcsolatban, s megígérte, hogy sötétedéskor felmegy az irodába. Remegett a hangja; illetta remegés egy spiclihez. Más emlékezetes dolog nem történt akkor reggel. Emma tizenkettőigdolgozott, és megbeszélte Elsával és Kronfuss-szal a vasárnapi séta részleteit. Ebéd után lefeküdt, ésbehunyt szemmel összefoglalta a kész tervet. Arra gondolt, hogy a záró jelenet kevésbé leszborzalmas, mint az első, és arra, hogy kétségtelenül megadatik majd neki a győzelem és azigazságszolgáltatás öröme. Hirtelen riadtan fölkelt, és a komódfiókhoz szaladt. Kihúzta; Milton Sillsfényképén - ahová az este tette - ott feküdt Fain levele. Senki se láthatta meg; elolvasta és összetépte.

E délután eseményeiről nehéz megbízhatóan beszámolni, és talán igazságtalan is lenne. A pokolinakjellemző vonása a valószerűtlenség: ez olyan vonás, amely csillapítani látszik a pokoli által keltettrémületet, pedig talán inkább fokozza. Hogy lehet valószerűvé tenni egy cselekedetet, ha az is alighisz benne, aki végrehajtotta; hogy lehet világossá tenni azt a rövid zűrzavart, amelyet Emma Zunzemlékezete ma kilök magából és összekuszál? Emma Almagro felé lakott, a Liniers utcában;tudomásunk van róla, hogy aznap délután elment a kikötőbe. Az ocsmány Paseo de Julión talán tükröksokszorozták, fények világították meg, és éhes szemek vetkőztették, de ésszerűbb, ha azt feltételezzük,hogy kezdetben észrevétlenül bolyongott a részvétlen sokaságban... Bement két vagy háromkocsmába, figyelte a többi nő módszereit. Végül rábukkant a Nordstjärnan tengerészeire. Az egyik túlfiatal volt, Emma attól félt, hogy valamiféle gyöngédség támad benne a matróz iránt, így másikatválasztott, aki tán alacsonyabb is volt, és durva, hogy semmi se enyhítse a borzalom tisztaságát. Aférfi valamelyik kapun át egy homályos lépcsőházba vezette, onnan kanyargós lépcsőn egyelőcsarnokba jutottak (itt egy ugyanolyan rombuszos ablak volt, mint a lanúsi házban), majd egyfolyosó következett, s végül egy ajtó, amely bezárult mögötte. A fontos cselekedetek kívül állnak azidőn, mert a közvetlen múltat elmetszi bennük a jövő, vagy mert - úgy tetszik - nem függnek összealkotórészeik.

Abban az időn kívüli időben, az összefüggéstelen és borzalmas benyomásoknak abban a zűrzavaroskuszaságában vajon gondolt-e Emma Zunz egyetlenegyszer is a halottra, akiért ezt az áldozatot hozta?Azt hiszem, egyszer gondolt rá, és abban a pillanatban veszélyben is forgott kétségbeesett szándéka.Arra gondolt (nem tudott nem gondolni), hogy apja ugyanezt a szörnyű dolgot tette anyjával, amitmost vele tesznek. Erőtlen rémülettel gondolt rá, és nyomban ájulásba menekült. A - svéd vagy finn -

férfi nem beszélt spanyolul; eszköz volt Emma számára, ahogy ő is az volt a férfinak, de Emmaélvezetül szolgált, a férfi pedig az igazságszolgáltatás eszköze volt.

Amikor egyedül maradt, Emma nem nyitotta ki rögtön a szemét. A férfi pénzt hagyott azéjjeliszekrényen: Emma felült és széttépte, mint előbb a levelet. Pénzt eltépni istentelenség, akárkenyeret eldobni; meg is bánta, alighogy megtette. Gőgös tett egy ilyen napon... A remegésfeloldódott testének bánatában, az undorban. Az undor és a bánat megbéklyózta, de lassan felkelt ésfelöltözött. Már erősen sötétedett, a szobában nem maradt élénk szín. Sikerült úgy kimennie, hogynem figyeltek fel rá; a sarkon felszállt egy nyugati irányban haladó villamosra. Tervének megfelelőena legelső ülést választotta, hogy ne lássák az arcát. Talán vigasztaló volt ellenőrizni az utcák céltalansürgés-forgásában, hogy a történtek nem mocskolták be a dolgokat. Összeszűkülő és sötétkülvárosokon keresztül utazott, látta s még ugyanabban a pillanatban el is felejtette őket, aztán aWarnes sugárút egyik kereszteződésénél leszállt. Kimerültsége paradox módon erővé alakult, mertarra késztette, hogy a kaland részleteire gondoljon, és így maga előtt is elhomályosult az indíték és acél.

Aarón Loewenthalt mindenki komoly embernek ismerte, néhány meghitt barátja pedig fösvénynek. Agyárépület emeletén lakott, egyedül. Abban az elhanyagolt külvárosban félt a tolvajoktól: a gyárudvarán egy nagy kutyát tartott, irodai asztalfiókjában pedig - ezt mindenki tudta - egy revolvert. Azelőző évben illendőn megsiratta elhunyt feleségét - Gauss lány volt, szép hozományt hozott! -,bár apénz volt az igazi szenvedélye. Enyhe röstelkedéssel ismerte be, hogy kevésbé ért a pénzmegszerzéséhez, mint megőrzéséhez. Nagyon vallásos volt; úgy vélte, tikos szerződése van az Úrral,aki cserében az imádságokért és ájtatosságért felmenti a jó cselekedet kötelessége alól. Kopasz, testesvolt, gyászszalagot, füstszínű csíptetőt és szőke szakállt viselt, s az ablaknál állva várta Zunzmunkásnő bizalmas közlését.

Látta, amint a lány belöki a kertkaput (szándékosan félig nyitva hagyta), s átszeli a sötét udvart. Látta,amint kis kerülőt tesz, amikor a láncra kötött kutya megugatta. Emma ajka fáradtan mozgott, minthahalkan imádkoznék: ismételgette magában az ítéletet, amelyet Loewenthal úr fog hallani a halálaelőtt.

A dolgok nem úgy történtek, ahogy Emma Zunz várta. Tegnap hajnal óta sokszor elképzelte, amintkeményen ráfogja majd a revolvert, kényszeríti a nyomorultat, hogy beismerje nyomorult bűnét, ésfelfedi előtte a cselt, amely lehetővé teszi, hogy az Isteni Igazságszolgáltatás diadalmaskodjék azemberi igazságszolgáltatás fölött. (Nem akarta, hogy megbüntessék; nem azért, mert félt, hanem azért,mert az igazságszolgáltatás eszközének tartotta magát.) Loewenthal sorsát nemsokára egy lőtt sebpecsételi meg a melle közepén. De a dolgok nem így történtek.

Mikor Emma szemtől szemben állt Aarón Loewenthallal, apja megbosszulásánál sürgetőbbnek éreztea büntetést a rajta elkövetett erőszakért. Ez után a teljes gyalázat után nem tudta nem megölni. Nem isvolt ideje külsőséges dolgokra. Ijedten ült, elnézést kért Loewenthaltól, hivatkozott (besúgókhozméltón) a hűség diktálta kötelességre, mondott pár nevet, hozzátett még néhányat, aztán megakadt,mintha hatalmába kerítette volna a félelem. Elérte, hogy Loewenthal kimenjen egy pohár vízért. Mireaz, a sok hűhó miatt bizalmatlanul, de elnézőn visszatért az ebédlőből, Emma már kivette a fiókból asúlyos revolvert. Kétszer meghúzta a ravaszt. A nagydarab test összecsuklott, minta a dörrenések és afüst összetörték volna - a vizespohár is eltört -, Loewenthal arca rémülettel és haraggal meredtEmmára, szája spanyol és jiddis szitkokra nyílt. Nem szűntek az ocsmány szavak; Emmának ismétlőnie kellett. Az udvaron a megkötött kutya ugatni kezdett; a trágár ajkak közül hirtelen vér buggyant

elő, és bemocskolta a férfi szakállát és ruháját. Emma az előkészített vádbeszédbe kezdett ("Apámatjöttem megbosszulni, és nem büntethetnek meg..."), de nem tudta befejezni, mert Loewenthal úr márhalott volt. A lány nem tudta meg soha, vajon a haldokló felfogta-e még szavai értelmét.

Az ideges ugatás ráébresztette, hogy még nem pihenhet meg. Szétdúlta a díványt, kigombolta aholttest zakóját, levette beszennyezett csíptetőjét, és az iratszekrényre tette. Aztán a telefonhoz nyúlt,és újra elismételte azt, amit már ilyen vagy olyan szavakkal annyiszor elismételt: "Hihetetlen dologtörtént... Loewenthal úr a sztrájk ürügyével idehívott... Megbecstelenített, és megöltem..."

A történet valóban hihetetlennek látszott, de mindenki hitelt adott neki, mert lényegében igaz volt.Valódi volt Emma Zunz hangszíne, valódi a szemérem, valódi a gyűlölet. Valódi volt az őt értgyalázat is; csak a körülmények, az időpont és egy-két név volt hamis.

Benczik Vilmos fordítása

ASZTERIÓN HÁZA

Marta Mosquera Estmannak

És a királynő fiúgyermeket szült,kit Aszteriónnak neveztek.

Apollodórosz: KÖNYVTÁR, III. 1.

Tudom, hogy gőggel, talán embergyűlölettel és talán őrültséggel vádolnak. Az ilyesféle vádaskodás(melyet a maga idején meg fogok torolni) nevetséges. Igaz, hogy nem lépek ki házamból, de az isigaz, hogy kapui (melyeknek száma végtelen)[1]éjjel-nappal nyitva állnak az emberek előtt és azállatok előtt is. Lépjen be, aki akar. Nem talál itt asszonyi pompát, sem palotába illő káprázatosberendezést, de nyugalmat és magányosságot igen. Olyan házra lel, melyhez hasonló nincs a földkerekén. (Hazudnak, akik azt állítják, hogy Egyiptomban van hasonló.) Még rágalmazóim iselismerik, hogy nincs egyetlen bútor sem a házban. Az is nevetséges, hogy én, Aszterión, fogolyvolnék. Ismételjem, hogy nincs egyetlen bezárt ajtó, hozzátegyem, hogy nincs egyetlen zár sem? Megaztán egyszer alkonyattájt az utcára is kiléptem; igaz, még az éj beállta előtt visszatértem, mertfélelemmel töltött el a népség tenyérsima, vértelen arca. Már lenyugodott a nap, de egy gyermekgyámoltalan sírása és a sokaság durva rimánkodása elárulta, hogy felismertek. Az emberekimádkoztak, menekültek, leborultak; egyesek a Fáklyák templomának kerengőjére kapaszkodtak,mások köveket halmoztak rakásra. Azt hiszem, valaki a tenger alá rejtőzött. Nemhiába volt királynőaz anyám; nem tudok elvegyülni a közönséges emberek között, holott szerénységem ezt kívánná.

Az a helyzet, hogy egyedülálló vagyok. Nem érdekel, hogy mit nyújthat egy ember másoknak; mint afilozófus, úgy gondolom, semmi sem közölhető az írásművészet révén. Nagyra termett lelkembennincsen helye bosszantó és közönséges apróságoknak; sohasem jegyeztem meg, hogy mi a különbségkét betű közt. Valami nemes türelmetlenség nem engedte, hogy megtanuljak olvasni. Néha sajnálom,mert hosszúak az éjszakák és a nappalok.

Persze nincs hiányom szórakozásban. Mint az öklelni készülő kos, rohangálok a kőgalériákon, mígszédülten a földre nem bukom. Egy ciszterna árnyékába rejtőzöm vagy egy folyosókanyarba, és aztjátszom, hogy keresnek. Vannak tetőteraszok, amelyekről annyiszor vetem le magam, míg csupa vérnem leszek. Bármikor játszhatom azt, hogy alszom, szemem lehunyom, és mélyeket lélegzem. (Néha

valóban elalszom, néha színt vált a nappal, mire kinyitom a szemem.) De annyi játék közül aztjátszom legszívesebben, hogy egy másik Aszterión vagyok. Úgy teszek, mintha látogatóba jönne, és énmegmutatnám neki a házat. Mélyen hajlongva azt mondom neki: Most visszatérünk az előbbikereszteződéshez, vagy Most egy másik udvarba lépünk, vagy Mondtam én, hogy tetszeni fog acsatorna, vagy Most olyan ciszternát fogsz látni, mely homokkal van tele, vagy Meglátod, hogy ágazikel a pince. Néha eltévesztem, s akkor jókat nevetünk.

Nemcsak ezeket a játékokat találtam ki, a házon is sokat töprengtem. A ház valamelyik részesokszorosan megvan, bármely hely egy másik hely. Nem egy ciszterna, egy udvar, egy itató, egyjászol van; tizennégy (végtelen sok) jászol, itató, udvar, ciszterna van. Akkora a ház, mint a világ,jobban mondva: maga a világ. Fáradságosan mégis átvergődtem ciszternás udvarokon és szürke kőbőlemelt, poros galériákon, s elértem az utcát, megláttam a Fáklyák templomát és a tengert. Ezt sehogyse értettem, míg csak egy éjszakai látomás meg nem világította számomra, hogy a tengerek és atemplomok száma is tizennégy (végtelen). Minden sokszoros, tizennégyszeres, de van két dolog avilágon, mely csak egyszerinek látszik: odafent a kusza nap; idelent Aszterión. Talán én alkottam acsillagokat és a napot és a mérhetetlen házat, de erre már nem emlékszem.

Minden kilenc esztendőben kilenc ember lép a házba, hogy megszabadítsam őket minden bajtól.Hallom lépteiket vagy hangjukat a kőgalériák mélyén, és örvendezve sietek elébük. A szertartás alignéhány perc. Sorra felbuknak, egyik a másik után, be se vérzem a kezem. Ott maradnak, ahol elestek, sa tetemek hozzásegítenek, hogy megkülönböztessem az egyik galériát a másiktól. Nem ismerem őket,de azt tudom: egyikük megjövendölte halála óráján, hogy egyszer eljő az én megváltóm. Azóta nemfáj a magányosságom, mert tudom, hogy él a megváltóm, és végül kiemelkedik a porból. Ha elérnefülemhez a világ valamennyi zaja, felismerném lépteit. Bárcsak elvinne valahová, ahol nincs annyigaléria, és nincs annyi kapu. Milyen lesz az én megváltóm? - töprengek. Bika lesz vagy ember? Talánemberarcú bika? Vagy olyan lesz, mint én?

*

A reggeli napfény megcsillant a bronzkardon. Már egyetlen csepp vér sem volt rajta.

- Mit szólsz hozzá, Ariadné? - kérdezte Thészeusz. - A Minótaurosz alig védekezett.

Hargitai György fordítása

[1] Az eredetiben tizennégy, de számos okból arra következtethetünk, hogy Aszterión ajkán ez aszámnév a végtelennel egyenlő.

A MÁSIK HALÁL

Jó néhány esztendeje már (a levelet elvesztettem), hogy Gannon írt nekem Gualeguaychúból, s jelezte,hogy elküldi Ralph Waldo Emerson The past című költeményének talán első spanyol nyelvűfordítását, s utóiratában még hozzáfűzte, hogy don Pedro Damián, akire biztosan magam isemlékszem, néhány napja elhunyt tüdőembóliában. Emberünk újraélte lázálmában a véres masollericsatát; számomra ez előre látható volt, sőt szokványos, mert don Pedro tizenkilenc vagyhúszesztendős korában Aparicio Saravia zászlaja alá állt. Az 1904-es forradalom Río Negro vagyPaysandú tartomány valamelyik tanyáján érte, ahol béresként dolgozott; Pedro Damián Entre Ríos-i

volt, gualeguayi, de ment, ahová a barátai, éppolyan lelkesen, éppolyan tudatlanul, mint azok. Harcoltvalami összetűzésben és az utolsó csatában is, 1905-ben visszatért hazájába, és alázatos buzgalommalújból a földműveléshez látott. Tudtommal többé nem hagyta el a szülőföldjét. Utolsó harmincesztendejét egy magányos helyen töltötte, a Ñancaytól egy-két mérföldnyire; abban azelhagyatottságban 1942 körül beszélgettem vele egy este (legalábbis megpróbáltam beszélgetni vele).Hallgatag ember volt, nem túl értelmes. Annak a masolleri kalandnak a hangja és dühe töltötte kiegész életét; nem lepett meg, hogy halála óráján újraélte... Tudtam, hogy többé nem látom Damiánt, sszerettem volna emlékezni rá; vizuális emlékezetem azonban oly szegényes, hogy csupán egyfényképére emlékeztem, melyet Gannon készített róla. Nincs ebben semmi különös, ha figyelembevesszük, hogy 1942 elején láttam azt az embert egyetlenegyszer, de a képét nagyon gyakran. Gannonküldte el nekem a fényképet; elkallódott, már nem is keresem. Ijesztő volna, ha megtalálnám.

A második eset Montevideóban történt, hónapok múlva. Az Entre Ríos-i ember lázas agóniája egyfantasztikus elbeszélést sugallt nekem a masolleri vereségről; Emir Rodríguez Monegal, akinekelmondtam a tartalmát, néhány ajánló sort írt számomra Dionisio Tabares ezredeshez, aki részt vett ahadjáratban. Az ezredes vacsora után fogadott. A belső udvaron, hintaszékében emlékezett az elmúltidőkről, rendszertelenül és szeretettel. Lemaradt lőszerről és kimerítő lovaglásokról beszélt, megálmos és sáros emberekről, akik menetlabirintusokat szőttek; Saraviáról, aki bevonulhatott volnaMontevideóba, de letért az útról, "mert a gaucho fél a várostól", lefejezett emberekről; egy olyanpolgárháborúról, amely nem is két hadsereg összecsapásának, hanem egy zsivány álmának tűntszememben. Beszélt Illescasról, Tupambaéról, Masollerről. Olyan kifogástalan elrendezésben és olyanátéléssel, hogy láthattam, sokszor elmondta már ezeket a dolgokat, s attól tartottam, hogy már aligmaradt valami emlékkép a szavai mögött. Egy lélegzetnyi szünetben sikerült közbevetnem Damiánnevét.

- Damián? Pedro Damián? - töprengett az ezredes. - Velem szolgált. Egy kis indián; Daymánnakhívták a fiúk. - Harsány nevetésre fakadt, amit hirtelen félbeszakított valami színlelt vagy őszintekényszeredettség.

Egész más hangon mondta, hogy a háború, akár az asszony, próbára teszi a férfit, mert mielőtt harcbabocsátkozna, senki sem tudhatja, kicsoda is ő voltaképpen. Valaki gyávának tarthatja magát, holottbátor, s ugyanígy fordítva, ahogy ezzel a szegény Damiánnal történt, aki a szatócsboltokban fehérrangjelzéssel büszkélkedett, aztán Masollernél gyengének mutatkozott. A zumacók-kal támadtlövöldözésben férfiként viselkedett, de más dolog volt, amikor hadseregek álltak egymással szemben,és elkezdődött az ágyúzás, és minden ember úgy érezte, hogy ötezer másik ember azért fogott össze,hogy őt megölje. Szegény indián fiú, egész életében birkát fürösztött, és most hirtelen elragadta ahazafiság...

Furcsamód megszégyenített Tabares elbeszélése. Szerettem volna, ha másként esnek a dolgok. Mikoraz öreg Damiánnal beszélgettem azon az estén, sok esztendővel azelőtt, akaratlanul is bálványtfaragtam belőle; Tabares változata pedig tönkretette az egészet. Nyomban megértettem Damiántartózkodását és megátalkodott magányosságát; nem a szerénysége parancsolta rá, hanem a szégyen.

Hiába hajtogattam magamban, hogy akit egy gyáva tett üldöz, sokkal bonyolultabb és érdekesebbember, mint egy tetőtől talpig bátor hős. A gaucho Martín Fierro, gondoltam, kevésbé emlékezetes,mint Lord Jim vagy Razumov. Igen, csakhogy Damiánnak, a gauchónak Martín Fierróvá kellett volnalennie - különösen az uruguayi gauchók előtt. Mindabban, amit Tabares mondott és nem mondott,megéreztem annak keserű ízét, amit artigizmusnak neveznek: azt a (talán vitathatatlan) felfogást,

hogy Uruguay egyszerűbb a mi országunknál, következésképpen karakánabb... Emlékszem, hogyaznap este túláradó érzelmességgel búcsúztunk.

A télen tisztáznom kellett néhány körülményt fantasztikus elbeszélésemhez (mely sehogy sem akartameglelni a maga formáját), így visszatértem Tabares ezredes házába. Egy másik, korosabb úrtársaságában találtam: Juan Francisco Amaro doktor volt, Paysandúból, aki szintén harcolt Saraviaforradalmában. Mint sejthető volt, Masollerre fordult a szó. Amaro néhány anekdotát idézett, aztánvontatottan, mintha fennhangon gondolkozna, hozzáfűzte:

- Santa Irenében éjszakáztunk, emlékszem, s csatlakozott hozzánk néhány ember. Köztük egy franciaállatorvos, aki az akció előestéjén halt meg, és egy Entre Ríos-i birkanyíró, valami Pedro Damián.

Élesen közbevágtam:

- Tudom. Az argentin, aki megijedt a golyóktól.

Elhallgattam; azok ketten elképedten bámultak ram.

- Téved, uram - mondta végül Amaro. - Pedro Damián úgy halt meg, hogy bárki megirigyelhetné.Délután négyre járhatott. A pirosak gyalogsága megerősödött a hegyháton; a mieink lándzsávalmentek rájuk; Damián járt az élen harsányan, és egy golyó a melle közepébe talált. Felágaskodott anyeregben, még befejezte a kiáltást, és a földre zuhant, a lovak patái alá. Halott volt, az utolsómasolleri roham zúgott el felette. Olyan bátor volt, s még húszesztendős se!

Kétségtelen, hogy egy másik Damiánról beszélt, de valami arra késztetett, hogy megkérdezzem, mitkiáltott az indián.

- Káromkodott - mondta az ezredes -, ahogy roham közben káromkodnak.

- Meglehet - mondta Amaro -, de azt is kiáltotta: "Éljen Urquiza!"

Hallgattunk. Végül az ezredes azt suttogta:

- Mintha nem is Masollernél harcolt volna, hanem Caganchánál vagy India Muertánál, száz évvelazelőtt.

Őszinte csodálkozással tette hozzá:

- Én vezényeltem azokat a csapatokat, s esküszöm, most hallok először valamiféle Damiánról.

Hasztalan fáradoztunk, nem emlékezett rá.

Buenos Airesben megismétlődött a döbbenetem, amit feledékenysége okozott. A Mitchell angolkönyvkereskedés alagsorában, Emerson műveinek tizenegy csodás kötete előtt találkoztam egydélután Patricio Gannonnal. Kérdeztem a The past fordítása felől. Azt mondta, nincs szándékábanlefordítani, és a spanyol irodalom már úgyis olyan unalmas, hogy nincs szüksége Emersonra.Emlékeztettem, hogy megígérte nekem a fordítást, abban a levélben, amelyben megírta Damiánhalálát. Azt kérdezte, ki az a Damián. Mondtam, de hasztalan. Ijedten vettem észre, hogy furcsállónfigyel, s egy irodalmi vitában kerestem menedéket. Emerson rágalmazóiról beszéltem, akik támadták

ezt a szerencsétlen Poe-nál teljesebb, jelesebb és kétségtelenül eredetibb költőt.

Még egynéhány tényt kell rögzítenem. Áprilisban levelet kaptam Dionisio Tabares ezredestől; ő márnem volt olyan feledékeny, s most jól emlékezett a kis Entre Ríos-i indiánra, aki Masollernél kivágta arezet, s akit emberei temettek el a hegy lábánál még azon az éjszakán. Júliusban Gualeguaychúbanjártam; nem találtam Damián tanyáját, már senki sem emlékezett rá. Szerettem volna kifaggatniDiego Abaroa jószággondozót, aki látta a halálát, de még a tél beállta előtt ő is meghalt. Fel akartamidézni Damián vonásait; hónapok múlva, albumokban lapozgatva, rájöttem, hogy ez a sötét arc,melyre emlékezetemben sikerült rábukkannom, a híres tenoristáé, Tamberlické, Othello szerepében.

Rátérek feltevéseimre. A legegyszerűbb, de egyben a legkevésbé kielégítő, ha két Damiántfeltételezünk: a gyáva Entre Ríosban halt meg, 1946 körül, a bátor Masollernél esett el, 1904-ben. Ottvan a hiba, hogy nem ad magyarázatot arra, ami valóban titokzatos: Tabares ezredes furcsa szellemibakugrásaira, a feledésre, mely oly rövid idő alatt megsemmisíti a visszatérő alakját, de még nevét is.(Nem fogadom el, nem akarom elfogadni a legegyszerűbb feltevést: hogy az elsőt én álmodtam meg.)Érdekesebb az a természetfeletti feltételezés, melyet Ulrike von Kühlmann állított fel. Pedro Damián,mondta Ulrike, elesett a csatában, s halála óráján arra kérte Istent, hogy engedje visszatérni EntreRíosba. Isten habozott egy pillanatig, mielőtt megadta ezt a kegyet, s aki kérte, már halott volt, snéhányan látták is elesni. Isten nem változtathatja meg a múltat, de a múlt képeit igen, és így a halálképét az ájulás képére változtatta, s az Entre Ríos-i árnya visszatért szülőföldjére. Visszatért, deemlékeztetnünk kell rá, hogy csupán árnyalak volt. Magányosan élt, asszony nélkül, barátok nélkül;mindent szeretett, mindent birtokolt, de csak távolból, szinte üvegfal mögül; "meghalt", és halványképe elveszett, mint a víz a vízben. Ez a feltételezés téves, de rávezethetett volna az igazira (amit maigaznak tartok), amely egyben a legegyszerűbb és a legelképesztőbb. Szinte varázslatos módonbukkantam rá Pier Damiani De Omnipotentia című tanulmányában, amelyhez a Paradicsom XXI.énekének két verssora vezetett el, melyek pontosan az azonosság kérdésével foglalkoznak. Atanulmány ötödik fejezetében Pier Damiani azt állítja Arisztotelésszel és Tours-i Fredegariusszalszemben, hogy Isten azt is meg nem történtté teheti, ami már egyszer megtörtént. Elolvastam a régiteológiai vitákat, s kezdtem megérteni don Pedro Damián tragikus históriáját.

*

Ilyennek képzelem el. Damián gyáván viselkedett Masoller mezején, és annak szentelte életét, hogyjóvátegye szégyenletes gyengeségét. Visszatért Entre Ríosba; nem emelt kezet senkire, nem mutatottujjal senkire, nem kereste hősi hírét, de a Ñancay menti mezőkön megfogta a dolog végét, küszködöttaz erdővel és az elvadult földdel. Bizonyosan nem tudta, hogy a csoda előkészítésén fáradozik. Alegkomolyabban gondolta: "Ha újabb csatába vezérel a sors, helyt fogok állni." Negyven esztendőn átőrizte homályos reménységét, s a sors végül meghozta a lehetőséget halála óráján. Lázálomformájában hozta meg, de már a görögök is tudták, hogy egy álom árnyai vagyunk. Haláltusájábanújraélte csatáját, s férfihoz méltón viselkedett, élére állt a végső rohamnak, s egy golyó a melleközepébe talált. Így 1946-ban, egy hosszan tartó szenvedés révén, Pedro Damián a masollericsatavesztéskor halt meg, mely 1904 tele és tavasza között történt.

A Summa Theologica tagadja, hogy az Isten megtehetné, hogy a múlt ne lett légyen, de mit sem szólaz okok és okozatok bonyolult láncolatáról, mely olyan tömör és olyan egységes, hogy talán meg semlehet semmisíteni egyetlen régmúlt eseményt, bármily jelentéktelen is, anélkül, hogy a jelent nemódosítaná. A múlt módosítása nem egyetlen cselekedet módosítása; már-már végtelen sokkövetkezményének megsemmisítését jelenti. Más szóval: két egyetemes történelmet kell teremteni.

Az egyikben (mondjuk) Pedro Damián Entre Ríosban halt meg 1946-ban; a másikban Masollernél1904-ben. Ezt éljük most, de a másik kiiktatása nem azonnal ment végbe, és a vázoltellentmondásokhoz vezetett. Dionisio Tabares ezredesben beteljesedtek a különböző fokozatok:kezdetben arra emlékezett, hogy Damián gyáván viselkedett; később ezt teljesen elfelejtette, aztánhősi halálra emlékezett. Ezt erősíti Abaroa jószággondozó; világos, hogy ez azért halt meg, merttúlságosan sokféle emléke volt don Pedro Damiánról.

Ami engem illet, én nem forgok hasonló veszélyben. Kitaláltam és feljegyeztem egy eljárást, melyhozzáférhetetlen az emberek számára, valósággal csúfot űz az értelemből, de néhány körülménysemlegesíti ezt a félelmetes kiváltságot. Hirtelenében nem vagyok biztos benne, hogy mindig azigazat írtam. Gyanítom, hogy hamis emlékek is vannak elbeszélésemben. Gyanítom, hogy PedroDamiánt (ha létezett) nem Pedro Damiánnak hívták, s én azért emlékszem rá ezen a néven, hogyvalamikor azt higgyem, hogy Pier Damiani érvei sugallták nekem a történetét. Valami hasonlótörténik azzal a költeménnyel is, melyet az első bekezdésben említettem, és amely a múlthelyrehozhatatlanságáról szól. 1951 körül azt fogom hinni, hogy egy fantasztikus elbeszélést írtam,pedig valóságos történetet jegyeztem le; úgyszintén a jámbor Vergilius is úgy hitte kétezer éve, hogyegy ember születését jövendöli, holott Isten születését jósolta meg.

Szegény Damián! Elragadta a halál húszesztendős korában, egy szomorú, ismeretlen háborúban, egyjelentéktelen csatában, de elérte, amire szíve áhítozott, de sokára nyerte el, s lehet, hogy nincs is ennélnagyobb boldogság.

Hargitai György fordítása

DEUTSCHES REQUIEM

Vegye el bár az életemet, én bízom benne.JÓB 13,15

Otto Dietrich zur Linde a nevem. Egyik ősöm, Christoph zur Linde a zorndorfi győzelmet eldöntőlovassági rohamban esett el. Anyai dédapámat, Ulrich Forkelt francia felkelők ölték meg amarchenoiri erdőben, 1870 utolsó napjaiban; apám, Dietrich zur Linde kapitány két ízben tűnt kivitézségével: 1914-ben Namur ostrománál, majd két évvel később a dunai átkelés során.[1]Ami engemillet, emberek kínzásáért és meggyilkolásáért ki fognak végezni. A bíróság szabályosan járt el;kezdettől fogva bűnösnek vallottam magam. Holnap, amikor a börtön órája kilencet üt, már nemleszek az élők sorában; természetes hát, hogy őseimre gondolok, hiszen olyan közel vagyok azárnyékukhoz, hiszen valamilyen módon egy vagyok velük.

A per folyamán (szerencsére nem tartott sokáig) meg sem szólaltam; magyarázkodásom csakkésleltette volna az ítéletet, és gyávaságnak tűnt volna. Most más a helyzet; ma éjjel, kivégzésem előttfélelem nélkül beszélhetek. Nem bocsánatot akarok, mivel bűnöm sincsen, de azt akarom, hogymegértsenek. Aki meg tud hallgatni, meg fogja érteni Németország történelmét és a világtörténelemjövőjét. Tudom, hogy az enyémhez hasonló, ma még kivételes és meglepő esetek hamarosanmindennaposak lesznek. Holnap meghalok, de a jövő nemzedékeinek jelképe vagyok.

*

Marienburgban születtem 1908-ban. Két, már csaknem elfelejtett szenvedélynek köszönhetem, hogy

bátran, sőt boldogan viseltem el sok áldatlan évemet: a zenének és a metafizikának. Nem sorolhatomfel minden jótevőmet, de kettőnek meg kell említenem a nevét. Brahmsét és Schopenhauerét.Költészettel is foglalkoztam; e nevekhez hadd tegyek hozzá még egy nagy germán nevet: WilliamShakespeare. Korábban a teológia érdekelt, de ettől a fantasztikus tudománytól (s a keresztény hittől)örökre eltérítettek Schopenhauer világos érvei, Shakespeare és Brahms világának végtelenváltozatossága. Tudják meg mindazok, akik ámulva, hálától és ellágyulástól remegve állnak meg eboldogok bármely műve előtt, hogy én is megálltam ott, én, az átkozott.

1927 táján belépett az életembe Nietzsche és Spengler. Egy XVIII. századi író mondja valahol, hogysenkinek sincs ínyére, hogy kortársainak adósa legyen; én, hogy megszabaduljak egy nyomasztónakérzett hatástól, Abrechnung mit Spengler címmel írtam egy cikket, melyben kifejtettem, hogy a szerzőáltal faustinak nevezett vonások legegyértelműbben nem Goethe[2]felemás tragédiájában jelentkeznek,hanem a De rerum natura című és húsz évszázaddal ezelőtt írott költeményben. Elismertem viszont atörténetfilozófus őszinteségét, gyökeresen német (kerndeutsch) és katonai szellemét. 1929-benbeléptem a Pártba.

Tanulóéveimről csak annyit, hogy számomra keményebbek voltak, mint sok más ember számára,mert, noha bátor ember voltam, sose kedveltem az erőszakot. Ennek ellenére megértettem, hogy új korküszöbén állunk, és hogy ez a kor, hasonlóan az iszlám kezdeti időszakához vagy a koraikereszténységhez, új embereket kíván. Mint egyéneket, gyűlöltem a társaimat; hiába próbáltam azzalérvelni, hogy a magasztos cél szempontjából, mely egyesít bennünket, nem vagyunk egyének.

Azt állítják a teológusok, hogy ha az Úr figyelme csak egyetlen másodpercre is elterelődne jobbkezemről, mellyel írok, akkor a kezem a semmibe hullana, mintha láthatatlan tűz hamvasztaná el. Énazt mondom, hogy ok nélkül senki sem létezhet, senki sem ihat egy pohár vizet vagy vághat egy szeletkenyeret. Minden ember számára más és más az ok; én a könyörtelen háborút vártam, mely igazolnifogja hitünket. Elég volt tudnom, hogy csatáinak katonája leszek. Olykor féltem, hogy Anglia ésOroszország gyávasága meghiúsítja. A véletlen vagy a sors másképpen alakította jövőmet: 1939.március elsején, sötétedéskor zavargások voltak Tilsitben, melyekről nem írtak az újságok; azsinagóga mögötti utcában két golyót kaptam a lábamba úgy, hogy amputálni kellett.[3]Néhány napmúlva csapataink bevonultak Csehországba; amikor a szirénák hírül adták, egy nyugalmas kórházbanfeküdtem, Schopenhauer könyveiben próbáltam elmerülni és megfeledkezni magamról. Hiábavalósorsom jelképeként egy hatalmas, kövér macska aludt az ablakpárkányon.

A Parerga und Paralipomena első részében ismét elolvastam azt, hogy ami születése pillanatátólhaláláig történhet az emberrel, azt mind ő maga határozza meg előre. Eszerint mindenfigyelmetlenség szándékos, minden véletlen találkozás randevú, minden megalázkodás vezeklés,minden kudarc rejtélyes győzelem, minden halál öngyilkosság. Nincs jobb vigasz annál a gondolatnál,hogy magunk választottuk szerencsétlenségünket; ez az egyéni teleológia titkos rendet tár fel előttünk,és csodálatosan kever össze bennünket az istenséggel. Milyen ismeretlen szándék (töprengtem)kerestette velem azt az alkonyt, azokat a golyókat és azt a csonkulást? Nem a háborútól való félelem,ezt tudtam; valami bonyolultabb. Végül, azt hiszem, megértettem. Egyszerűbb meghalni egy vallásért,mint teljességgel átélni azt; Epheszoszban megküzdeni a vadállatokkal nem olyan nehéz dolog(ismeretlen vértanúk ezrei megtették), mint Pál apostolként szolgálni Jézus Krisztust; egyetlencselekedet nem ér fel egy ember egész életével. A harc és a dicsőség könnyű dolog; Raszkolnyikovvállalkozása nehezebb volt Napóleonénál. 1941. február hetedikén kineveztek a tarnowitzikoncentrációs tábor parancsnokhelyettesévé.

E tisztség ellátása nem volt kellemes számomra; de sosem követtem el hanyagságot. A gyávapróbatétele a harc; az irgalmas, a könyörületes a börtönök és mások fájdalmának megpróbáltatásaitkeresi. Lényegében morális jelenség a nácizmus, a régi, bűnös ember lemeztelenedése, hogyfelöltözhessen az új. A csatában, parancsszavak és hangzavar közepette egyszerű ez a változás; másazonban egy sivár cellában, ahol régi gyengédséggel kísért meg bennünket az alattomos könyörület.Nem ok nélkül írom le ezt a szót; a felsőbbrendű ember könyörülete Zarathustra legnagyobb hibája.Csaknem elkövettem (bevallom), amikor Breslauból átkerült hozzánk David Jerusalem, a jeles költő.

Földi javakban szegény, ötvenéves, üldözött, megtagadott, megalázott ember volt: a boldogságmegéneklésének szentelte a tehetségét. Ha jól emlékszem, Albert Soergel a Dichtung der Zeit címűmunkájában Whitmanhez hasonlítja. Nem valami szerencsés összehasonlítás; Whitman kiszámítottmódon, általánosságokban, szinte közönyösen ünnepli a világmindenséget; Jerusalem aprólékosszeretettel örül mindennek. Sosem hosszadalmas, kerüli a felsorolásokat. Még sok hexametert eltudnék mondani Ce Jang, a tigrisfestő című mély költeményéből; olyan ez, mintha tigriscsíkos volna,mintha telis-tele volna harántcsíkos, hallgatag tigrisekkel. Rosencrantz az Angyallal beszélget címűmonológját se fogom elfelejteni; ebben egy XVI. századi londoni pénzkölcsönző próbálja mentegetnibűneit a halálos ágyán - hasztalanul. Nem is sejti, hogy életének az volt a titkos értelme, hogy egyikügyfelét (aki csak egyszer járt nála, és akire nem is emlékszik) Shylock alakjának megformálásáraihlette. David Jerusalem, a felejthetetlen tekintetű, olajbarna bőrű, csaknem fekete szakállú emberjellegzetes szefárd zsidó volt, jóllehet az elfajzott és megvetett askenázokhoz tartozott. Szigorúvoltam hozzá; nem hagytam, hogy meglágyítson a szánalom vagy az ő dicsősége. Már régenmegtanultam, hogy nincs olyan dolog a világon, mely ne hordaná magában egy lehetséges pokolcsíráját; egy arc, egy szó, egy iránytű, egy cigarettareklám is megőrjíthetné az embert, ha nem tudnáelfelejteni őket. Épelméjű volna az, aki állandóan Magyarország térképét képzelné maga elé?Elhatároztam, hogy érvényesítem ezt az elvet intézményünk büntető-rendszerében és...[4]1942 végénJerusalem megzavarodott; 1943. március elsején sikerült végeznie magával.[5]

Nem tudom, megértette-e Jerusalem, hogy ha elpusztítottam, azért volt, hogy elpusztítsam akönyörületemet. Nem volt ember a szememben, még csak zsidó sem; lelkem utálatos részénekjelképévé vált. Én is agonizáltam vele együtt, én is meghaltam vele együtt, valahogy én is elvesztemvele együtt; ezért voltam könyörtelen.

Eközben egy boldog háború nagy napjai és nagy éjszakái váltották egymást felettünk. A szeretethezhasonló érzést szívtunk be a levegővel. Mintha hirtelen közel kerülnénk a tengerhez, ámulat ésujjongás volt a vérünkben. Minden más volt azokban az években; még az álmok íze is. (Én talánsohasem voltam teljesen boldog, de köztudomású, hogy a balsors elveszett paradicsomokra vágyik.)Nincs olyan ember, aki ne teljességre törekedne, vagyis az ember által szerezhető tapasztalatokösszességére; nincs olyan ember, aki ne félne tőle, hogy csalódik ennek a végtelen kincsnekvalamelyik részében. De az én nemzedékemnek mindenből kijutott, előbb dicsőségben volt része,aztán vereségben.

1942 októberében vagy novemberében Friedrich fivérem elesett az egyiptomi homokmezőkön, amásodik El Alamein-i csatában; néhány hónap múlva egy légitámadás romba döntötte aszülőházunkat; egy másik, 1943 végén, a laboratóriumomat. Egész világrészektől ostromolvahaldoklott a Harmadik Birodalom; keze mindenki ellen volt, és mindenki keze őellene volt. Ekkorvalami különös történt, amit, azt hiszem, csak most értek meg. Azt hittem, képes leszek fenékigüríteni a keserű poharat, de a mélyponton megállított egy nem várt íz, a boldogság titokzatos és

csaknem ijesztő íze. Különféle magyarázatokkal próbálkoztam; egyik sem volt kielégítő. Aztgondoltam: Megelégedéssel tölt el a vereség, mert titokban bűnösnek tartom magamat, és csakmegválthat a büntetéstől. Azt gondoltam: Megelégedéssel tölt el a vereség, mert az a vég, és énnagyon fáradt vagyok. Azt gondoltam: Megelégedéssel tölt el a vereség, mert bekövetkezett, mertelválaszthatatlan múltbeli, mostani és eljövendő cselekedeteinktől, mert csak egyetlen valódicselekedetet bírálni vagy sajnálni annyi, mint a világmindenséget káromolni. Ilyen érvekkelpróbálkoztam, míg meg nem találtam az igazit.

Régen azt mondták, hogy minden ember arisztotelészinek vagy platóninak születik. Ez annyit jelent,hogy nincs olyan elvont jellegű vita, mely ne lenne része Arisztotelész és Platón polémiájának;koronként és tájanként változnak a nevek, a nyelvek, az arcok, csak az örök ellenfelek nem. A népektörténetében is megfigyelhető a rejtett folytonosság. Hermann, amikor egy ingoványban tönkreverteVarus légióit, nem tudta magáról, hogy egy majdani Német Birodalom előfutára; Luther, a Bibliafordítója nem sejtette, hogy az a célja, hogy létrehozzon egy népet, mely mindörökre szétzúzza aBibliát; Christoph zur Linde, akit egy muszka golyó ölt meg 1758-ban, valamilyen módon 1914győzelmeit készítette elő; Hitler azt hitte, hogy egy országért harcol, de valamennyiért harcolt, mégazokért is, melyeket megtámadott és megvetett. Nem számít, hogy az énje nem tudta; benne volt avérében, az akaratában. A világ majdnem belepusztult a zsidó vallásba és a zsidó vallásnak ebbe abetegségébe, ami Jézus hite; mi megtanítottuk az erőszakra és a fegyver hitére. Ez a fegyver öl megbennünket, és arra a varázslóra hasonlítunk, aki útvesztőt épít, de maga kénytelen bolyongani benneélete végéig, vagy Dávidra, aki egy ismeretlen fölött bíráskodik, halálra ítéli, és aztán meghallja akinyilatkoztatást: Te vagy az az ember. Sok mindent el kell pusztítani ahhoz, hogy felépüljön az újrend; már tudjuk, hogy Németország is közéjük tartozott. Valamivel többet adtunk, mint az életünket,édes hazánk sorsát adtuk oda. Hadd átkozódjanak és sírjanak mások; én örülök, hogy adományunkteljes és tökéletes.

Kegyetlen idők járnak most a világra. Nekünk köszönhető, nekünk, akik már áldozatai vagyunk. Mitszámít, hogy Anglia a kalapács, és mi vagyunk az üllő? Az a fő, hogy az erőszak uralkodjon, ne akeresztény szolgaság és félénkség. Ha a győzelem, az igazságtalanság és a boldogság nem valóNémetországnak, hadd legyen más nemzeteké. Legyen mennyország, ha mi a pokolban vagyunk is.

Nézem az arcomat a tükörben, hogy megtudjam, ki vagyok, hogy megtudjam, hogyan fogok viselkedninéhány óra múlva, amikor szembenézek a véggel. A testem félhet; én nem.

Dorogman György fordítása

[1] Jellemző, hogy kihagyja leghíresebb ősét, a teológus és hebraista Johannes Forkelt (1799-1846),aki Hegel dialektikáját alkalmazta a krisztológiában, és akinek némelyik Apokrif Könyvéből készítettfordítása Hengstenberg bírálatát, Thilo és Gesenius elismerését váltotta ki. (A kiadó jegyzete.)[2] Más nemzetek naivan, magukba zárkózva és maguknak élnek, akár az ásványok vagy a meteorok;Németország a világtükör, mely felfogja valamennyit, a világtudat (das Weltbewusstsein). Ennek azegyetemes jellegnek Goethe az első megtestesítője. Nem bírálom, de nem látom benne Spenglerértekezésének fausti emberét.[3] Azt rebesgetik, hogy e sebesülésnek igen súlyos következményei voltak. (A kiadó jegyzete.)[4] Itt ki kellett hagyni néhány sort. (A kiadó jegyzete.)[5] Sem irattárakban, sem Soergel művében nem szerepel Jerusalem neve. A németirodalomtörténetek sem említik. Mégse hiszem, hogy hamis személyről volna szó. Otto Dietrich zur

Linde parancsára sok zsidó értelmiségit kínoztak meg Tarnowitzban, köztük Emma Rosenzweigzongoraművésznőt. "David Jerusalem" talán többek közös jelképe. Azt mondják, hogy 1943. márciuselsején halt meg; az elbeszélő 1939. március elején sebesült meg Tilsitben. (A kiadó jegyzete.)

AVERROËS NYOMOZÁSA

S'imaginant que la tragédien'est autre chose que l'art de louer...

Ernest Renan: AVERROËS, 48 (1861)

Abú'l-Valid Muhammad ibn Ahmad ibn Muhammad ibn Rusd (egy évszázadra lesz szükség, hogyebből a hosszú névből Averroës legyen, miután már volt Benraist és Avenryz, sőt Aben-Rassad ésFilius Rosadis) megírta a Taháfut-al-taháfut (Az összeomlás összeomlása) tizenegyedik fejezetét,amelyben a perzsa aszkétával, Ghazálival, a Taháfut-al-falászifa (A filozófusok összeomlása)szerzőjével szemben azt állítja, hogy az istenség csupán a világegyetem általános törvényeit ismeri,csak azt, ami a fajokra vonatkozik, nem az egyénre. Lassú bizonyossággal írt, jobbról balra; aszillogizmusok megformálása és a terjedelmes paragrafusok összekapcsolása nem akadályozta megbenne, hogy maga körül érezze, mint valami jótéteményt, a hűvös, mély házat. A forró délidőbenrekedten búgtak a szerelmes gerlék; valami láthatatlan belső udvaron szökőkút csobogott; Averroëstestében, akinek ősei az arab sivatagokból származtak, jóleső érzést keltett a víz jelenléte. Odalentvoltak a parkok, a kert; odalent a szorgos Guadalquivir meg azon túl a kedves Córdoba, mely legalábbolyan fényes, mint Bagdad vagy Kairó, akár egy bonyolult és finom hangszer, s körülötte (Averroësezt is érezte), ameddig a szem ellát, Spanyolország földje, ahol nem sok minden van, de ahol mindendolog lényegesnek és öröknek látszik.

A toll sebesen futott a papíron, az érvek cáfolhatatlanul sorakoztak, de Averroës boldogságát enyheaggodalom felhőzte. Nem a Taháfut okozta ezt a érzést, az sikeres munka volt, hanem egy filológiaiprobléma, mely egy óriási műhöz kapcsolódott - ez a mű, Arisztotelész méltatása, fogja igazolni őt azemberek előtt. Ez a görög férfi, minden filozófia forrása, azért adatott az embereknek, hogymegtanítsa őket mindarra, amit tudni lehet; könyveit magyarázni, ahogy az ulemák magyarázzák aKoránt, ez volt Averroës leghőbb vágya. Kevés olyan szép és megindító dolgot jegyez majd fel atörténelem, mint azt, hogy egy arab orvost mennyire foglalkoztatnak egy tizennégy évszázaddal előtteélt férfi gondolatai; a nehézségekhez hozzá kell még tennünk, hogy Averroës a szíriai és a görög nyelvismerete híján egy fordítás fordításán munkálkodott. Előző este két kétes értelmű szó állította meg aPoétika elején. Ez a két szó a tragédia és a komédia volt. Évekkel ezelőtt talált rájuk a Retorikaharmadik könyvében; az iszlám körében senki sem sejtette jelentésüket. Hasztalan forgattaAphrodisziaszi Sándor írásait, hiába vetette össze a nesztoriánus Huszáin ibn Iszháq és Abú BisrMatta fordításait. Ez a két titokzatos szó csak úgy hemzsegett a Poétika szövegében; lehetetlenmegkerülni őket.

Averroës letette a tollat. Azt mondta magában (nem sok meggyőződéssel), hogy amit keresünk, azrendszerint a kezünk ügyében van, elrakta a Taháfut kéziratát, és a polchoz lépett, ahol perzsakalligráfusok másolatában ott sorakoztak a vak Ibn Szída Muhkam-jának a kötetei. Elképzelhetetlen,hogy annak előtte ne tanulmányozta volna őket, de megkísértette a lapozgatás tétlen gyönyörűsége. Atudós szórakozástól egy dallamfoszlány vonta el. Kitekintett a rácsos erkélyen: odalent a szűk, földesudvaron néhány félmeztelen gyerek játszadozott. Az egyik egy másik vállára állt, és nyilvánvalóan amüezzint utánozta; lehunyt szemmel zsolozsmázta: "Egy az isten: Allah." Az, aki mozdulatlanul

tartotta, a minaretet játszotta; egy másik a földre borulva, térdepelve a hívők gyülekezetét utánozta.Nem sokáig tartott a játék; valamennyi müezzin akart lenni, egy sem a gyülekezet vagy a torony.Averroës hallotta, ahogy parlagi nyelven vitatkoznak, vagyis hogy a félsziget muzulmánnépességének kezdetleges spanyol nyelvén. Felütötte Al-Halil Kitab al'ain-ját, és büszkén gondolt rá,hogy egész Córdobában (de talán egész Al-Andaluszban) nincs a tökéletes műnek még egy másolataezen kívül, melyet Jakub al-Manszúr emír küldött neki Tangerből. E kikötőváros neve eszébe juttatta,hogy a világutazó Abú'l-Qászim al-Asari, aki Marokkóból tért vissza, aznap este vele vacsorál Farahírástudó házában. Abú'l-Qászim azt mondta, hogy eljutott a Sin birodalom (Kína) királyságaiba;ellenfeleit gyűlölet táplálta, és különös logikával esküdni mertek rá, hogy sose lépett Kína földjére, shogy ennek az országnak a templomaiban Allahot káromolta. A találkozó órákig is eltart majd, ezelkerülhetetlen. Averroës fürgén elővette ismét a Taháfut kéziratát. Az esti sötétedésig dolgozott.

*

Farah házában a beszélgetés a kormányzó példa nélkül való erényeiről fivérének, az emírnek erényeirefordult; később a kertben rózsákról beszélgettek. Abú'l-Qászim, aki meg se nézte őket, esküdni mertrá, hogy az andalúz kerteket díszítő rózsafáknak párja nincs. Farah nem hagyta magát levenni alábáról; megjegyezte, hogy a tudós Ibn Qutáiba az örök rózsa Hindosztán kertjeiben található pompásváltozatáról ír, annak vérvörös szirmai írásjegyeket mutatnak, melyek azt mondják: Egy az isten,Allah, és Mohamed az ő profétája. Hozzátette még, hogy Abú'l-Qászim bizonyára ismeri azokat arózsákat. Abú'l-Qászim riadtan nézett rá. Ha igennel felel, valamennyien joggal tartanák nyilvánvalóés elszánt szélhámosnak; ha azt feleli, nem, hitetlennek tartják. Úgy vélte, legjobb, ha olyasmitmormog, hogy minden rejtelmes dolog kulcsa az Úrnál van, és nincs a földön semmi, ami zöld,semmi, ami fonnyad, s ne volna feljegyezve az Ő Könyvében. Ezek a szavak az első szúrák egyikébőlvalók; tiszteletteljes suttogás fogadta őket. A dialektikus diadal büszkévé tette, s Abú'l-Qászim már-már azt mondta volna, hogy az Úr tökéletes és kifürkészhetetlen az ő műveiben. Averroës akkor, egymég kétséges Hume távoli érveit megelőzve, kijelentette:

- Hamarabb feltételezek hibát a tudós Ibn Qutáibában vagy a másolókban, mint elfogadnám, hogyilyen hitvalló rózsát teremhet a föld.

- Így van. Nagy és igaz szavak - mondta Abú'l-Qászim.

- Egy utazó - emlékezett Abd al-Málik, a költő - mesél egy fáról, melynek gyümölcsei zöld madarak.Ezt könnyebben elhiszem, mint a betűs rózsákat.

- A madarak színe - mondta Averroës - mintha természetesebbé tenné a csodát. Meg aztán agyümölcsök és a madarak a természet világához tartoznak, de az írás - az művészet. Levelek ésmadarak közt kisebb a különbség, mint rózsák és betűk közt.

Egy másik vendég méltatlankodva tagadta, hogy az írás művészet volna, hiszen a Korán eredetipéldánya - a Könyv anyja - korábbi a teremtésnél, és a mennyben őrzik. Másvalaki a baszrai Csáhizrólbeszélt, aki azt mondja, hogy a Korán valamiféle szubsztancia, felveheti egy embernek vagy egyállatnak az alakját, mely vélemény megfelelhet azokénak, akik két arculatot tulajdonítanak neki. Farahhosszasan fejtegette az ortodox tant. A Korán (mondta) az isten attribútuma, akárcsak az ő kegyelme;lemásolják egy könyvben, elmondja a nyelv, emlékszik rá a szív, és a nyelv és a jelek és az írás azemberek műve, de a Korán visszavonhatatlan és örök. Averroës, aki a köztársaságot méltatta,elmondhatta, hogy a Könyv anyja némileg hasonlatos platóni mintájához, de belátta, hogy a teológia

teljességgel hozzáférhetetlen téma Abú'l-Qászim számára.

Mások, akik ugyanígy vélekedtek, rávették Abú'l-Qászimot, hogy mondjon el valamely csodát. Akkoris, miként most, szörnyű volt a világ; a merészebbek bejárhatták, de azért bejárhatták a nyomorultakis, azok, akik mindennel megalkusznak. Abú'l-Qászim emlékezete benső gyávaságok tükre volt. Mit ismondhatott volna? Meg aztán csodákat követeltek tőle, és a csoda aligha közölhető; Bengália holdjanem ugyanaz, mint a jemeni hold; de ugyanazokkal a hangokkal leírható. Abú'l-Qászim habozott;később így szólt:

- Aki bejárja az égöveket és a városokat - nyilatkozott kenetteljesen -, sok mindent lát, mi hiteltérdemel. Például azt, amiről csak egyszer szóltam a török császárnak. Sin Kalánban (Kanton) történt,ahol az Életvíz folyója a tengerbe ömlik.

Farah megkérdezte, vajon sokmérföldnyire esik-e a város a faltól, melyet Iszkandar Dzú'l Qarnain(Kétszarvú Macedóniai Sándor) emelt, hogy feltartóztassa Gógot és Magógot.

- Sivatagok választják el őket - mondta Abú'l-Qászim akaratlan gőggel. - Negyven napig tartana, míga káfila (karaván) megpillantaná tornyait, s úgy mondják, mégis annyi ideig, amíg elérné. SinKalánban nem tudok senkiről, aki látta volna, vagy látta volna azt, aki látta.

A tág végtelenség, a puszta tér, a puszta anyag félelme egy pillanatra megérintette Averroëst. Aszimmetrikus kertre tekintett; öregnek, haszontalannak, valószínűtlennek érezte magát. Abú'l-Qászimígy szólt:

- Egy este a Sin Kalán-i muzulmán kereskedők elvezettek egy festett fából készült házba, amelybensokan tanyáztak. Nem lehet elmondani, milyen volt ez a ház, inkább egyetlen szobának látszott,egymás fölé helyezett szekrények vagy erkélyek sorával. Ezekben a mélyedésekben emberek ettek,ittak; és hasonlóképpen a padlón és ugyancsak egy teraszon. A teraszon levők dobon és lantonmuzsikáltak, kivéve tizenöt vagy húsz személyt (kárminszínű maskarában), aki imádkozott, énekelt ésbeszélgetett. Rabságban senyvedtek, de senki sem látta a börtönt; lovagoltak, de nem láttunk lovat;harcoltak, de a kardok nádból voltak; meghaltak, de később talpra álltak.

- Bolondok cselekedete - magyarázta Abú'l-Qászim. - Egy kereskedő azt mondta, hogy egy történetetjelenítenek meg.

Senki sem értette, senki sem akarta érteni. Abú'l-Qászim az elbeszélésből zavartan áttért a félszegérvelésre. Kezét híva segítségül, azt mondta:

- Képzeljük el, hogy valaki bemutat egy történetet, ahelyett, hogy elmondaná. Legyen ez a történet azefezusi szendergőké. Látjuk, hogy az üregbe húzódnak, látjuk, hogy imádkoznak és alszanak, látjuk,hogy nyitott szemmel alusznak, látjuk, hogy növekszenek, miközben alszanak, látjuk, hogyfelébrednek háromszázkilenc esztendő múltán, látjuk, hogy átadnak a kalmárnak egy régi pénzérmét,látjuk, hogy felébrednek a paradicsomban, látjuk, hogy felébrednek a kutyával. Valami ilyesmitmutattak be azon az estén a teraszon.

- Beszéltek is? - tudakolta Farah.

- Természetesen beszéltek - mondta Abú'l-Qászim, aki lelkesen magasztalt egy előadást, melyre alig

emlékezett, s melyet annak idején meglehetősen unalmasnak talált. - Beszéltek és énekeltek,szónokoltak!

- Ez esetben - mondta Farah - nincs szükség húsz személyre. Egyetlen beszélő tudósíthat bármiről,bármily bonyolult is az.

Ezzel valamennyien egyetértettek. Magasztalták az arab nyelv erényeit, mely nyelvet az Isten azangyalok irányítására használ; később pedig az arabok költészetének erényeit. Abd al-Málik, miután őis kellőképpen feldicsérte, avultnak gúnyolta azokat a költőket, akik Damaszkuszban vagyCórdobában makacsul ragaszkodnak a pásztori jelenetekhez és a beduin szókincshez. Képtelenségneknevezte, hogy egy ember, akinek szeme előtt ott hömpölygött a Guadalquivir, egy kút vizét dicsőítse.A régi metaforák megújításának szükségességét sürgette; azt mondta, hogy mikor Zuhair vak tevéhezhasonlította a végzetet, ez elképeszthette az embereket, de öt évszázadnyi bámulat már elkoptatta.Valamennyien egyetértettek a véleményével, amit már sokszor hallottak és sokaktól. Averroëshallgatott. Végül beszélni kezdett, nem is annyira a többieknek, inkább önmagának.

- Kevésbé ékesszólón - mondta Averroës -, de hasonló érvekkel magam is védelmére keltem Abd al-Málik elképzelésének. Alexandriában úgy mondták, hogy csak az képtelen valamely bűnre, aki márelkövette, és meg is bánta; hogy megszabaduljunk egy téves elképzelésünktől, alkalmasint ki kellfejtenünk. Zuhair a maga művében azt mondja, hogy nyolcvanesztendei fájdalom és dicsőség alattsokszor látta, hogy a sors váratlanul eltiporja az embert, mint egy vak teve; Abd al-Málik úgygondolja, hogy ez a hasonlat már nem ejt ámulatba. E kifogásra sok mindent lehetne felelni. Előszöris, ha az lenne a költemény célja, hogy ámulatba ejtsen, nem évszázadokkal, hanem napokkal ésórákkal vagy talán percekkel mérnék az idejét. Másodszor egy híres költő inkább felfedez, mintsemkitalál. A barjai Ibn Sáraf dicséretére azt hajtogatták: csak az ő képzeletében születhetett meg az, hogyhajnalban a csillagok lassan hullanak le, ahogy a fáról a levelek; ha ez így lenne, akkor semmitmondólenne a kép. Az a kép, melyet csak egyetlen ember tud megformálni, az senkire sem hat. Végtelen sokminden van a világon; bármi bármihez hasonlítható. Csillagokat falevelekhez hasonlítani nem kevésbéönkényes, mint halakhoz vagy madarakhoz. Ellenben soha senki sem érezte, hogy a végzet erős, delomha; hogy ártatlan, de embertelen is. Zuhair verse e meggyőződés nyomán íródott, mely lehet futóvagy időálló, de senki sem térhet ki előle. Jobban nem lehet elmondani, amit ott mondott. Meg aztán(és talán ez a mondanivalóm lényege) az idő, mely kifosztja a palotákat, gazdagítja a verseket. Zuhairverse, mikor az megírta Arábiában, két kép szembeállítását szolgálta, az öreg teve és a végzet képénekszembeállítását; ha most felidézzük, Zuhair emlékezetére szolgál, s arra, hogy összevessükgondjainkat a holt arab gondjaival. A képnek akkor két terminusa volt, most meg négy. Az időkitágítja a versek világát, s ismerek néhányat, melyek, a muzsikához hasonlóan, mindent jelentenekminden ember számára. Ilyenformán néhány esztendeje Marrakesben, mikor Córdoba emléke gyötört,szívesen ismételgettem azt az aposztrofát, amelyet Abd ar-Rahmán intézett Ruzafa kertjeiben egyafrikai pálmához:

Te magad is, kedves pálma -Oly idegen vagy e tájban...

Sajátos jótéteménye a költészetnek; a Kelet után vágyódó király szavai az én Spanyolország utánisóvárgásomat szolgálták afrikai száműzetésemben.

Averroës aztán az első költőkről beszélt, azokról, akik a Tudatlanság Korában, már az iszlám előttmindent elmondtak a sivatagok végtelen nyelvén. Nem ok nélkül riadt meg Ibn Sáraf

jelentéktelenségétől, és azt mondta, hogy a régiekben és a Koránban minden költészet megvolt, sesztelennek és hívságosnak ítélte a megújításra való törekvést. A többiek gyönyörűséggel hallgatták,mert a régit védelmezte.

A müezzinek hajnali imádságra szólítottak, mikor Averroës ismét belépett a könyvtárba. (A hárembena fekete hajú rabnők meggyötörtek egy vörös hajú rabnőt, de ő majd csak este szerez tudomást róla.)Valami felfedte előtte a két homályos szó értelmét. Biztos és gondos kalligráfiával fűzte a kézirathozezeket a sorokat: "Arisztu (Arisztotelész) tragédiának nevezi a panegiriszeket és komédiának aszatírákat és anatémákat. Csodálatos tragédiák és komédiák sokasága található a Korán lapjain és aszenvedély műveiben."

Álmos lett, fázott egy kicsit. Kibontotta a turbánját, s megnézte magát egy fémtükörben. Nem tudom,mit láthatott a szeme, mert egyetlen történész sem írta le arca formáját. Azt tudom, hogy hirtelen tűntel, mintha fénytelen tűz emésztette volna el, s vele tűnt a ház is, a láthatatlan szökőkút, a könyvek, akéziratok, a galambok, a sok fekete hajú rabnő és a reszkető vörös hajú rabnő, Farah, Abú'l-Qászim, arózsakertek és talán még a Guadalquivir is.

*

Egy kudarc történetét akartam elmesélni. Kezdetben arra a canterburyi érsekre gondoltam, aki beakarta bizonyítani, hogy van isten; később az alkimistákra, akik a bölcsek kövét keresték; aztán aszögharmadolókra és körnégyszögesítőkre. Majd úgy gondoltam, hogy sokkalta költőibb egy olyanember esete, aki nem mások, hanem önmaga előtt is rejtett célt akar elérni. Eszembe jutott Averroës,aki, az iszlám körébe zárva, soha meg nem ismerhette a tragédia és a komédia szó jelentését.Elmondtam az esetet; s amilyen mértékben előrehaladtam, megéreztem, mit érezhetett az a Burtonáltal említett isten, aki bikát akart teremteni, és bivalyt teremtett. Éreztem, hogy a mű csúfot űzbelőlem. Megéreztem, hogy Averroës, aki el akarta képzelni, mi az a dráma, pedig nem is sejtette, miaz a színház, egy cseppet sem vágta nehezebb fába a fejszéjét, mint én, aki el akartam képzelniAverroëst, pedig nincs hozzá több anyagom, mint Renan, Lane és Asín Palacios töredékei. Az utolsóoldalon megéreztem, hogy elbeszélésem annak az embernek a szimbóluma, aki én magam voltam,miközben megírtam; s hogy papírra vessem ezt az elbeszélést, azzá az emberré kellett lennem, s hogyazzá legyek, papírra kellett vetnem ezt az elbeszélést, és így tovább a végtelenségig. (Abban apillanatban, mikor már nem hiszek benne, "Averroës" eltűnik.)

Hargitai György fordítása

A ZAHIR

Wally Zennernek

Buenos Airesben egy közönséges húszcentavós pénzdarab a Zahir, tőrrel vagy bicskával N és T betűtkarcoltak bele meg egy kettes számot; a hátoldalára az 1929-es évszám van vésve. (Gudzserátban aXVIII. században egy tigris volt a Zahir; Jáván a surakartai mecsetben egy vak koldus, akitmegköveztek az igazhívők; Perzsiában egy asztrolábium, amelyet Nadir Sah a tengerbe vettetett; aMahdi börtöneiben 1892 körül egy kis iránytű, amit Rudolf Carl von Slatin egy turbán redőjébenviselt; a córdobai mecsetben, Zotenberg szerint, egy színes erezet az ezerkétszáz márványoszlopegyikén; a teheráni zsidónegyedben egy kút feneke.) Ma november tizenharmadika van; júniushetedikén reggel került a kezembe a Zahir; nem az vagyok, aki akkor voltam, de még mindenre

emlékszem, és talán el tudom mondani, mi történt. Most még, ha csak részben is, Borges vagyok.

Június hatodikán elhunyt Teodelina Villar. 1930 táján a képei elárasztották a társasági magazinokat;talán a túlzott hírverés miatt csodaszépnek tartották, noha nem minden arcképe igazolta ezt avéleményt. Meg aztán Teodelina Villar inkább a tökéletességgel törődött, mintsem a szépséggel. Akínaiak és a zsidók törvényekkel szabályozták az élet minden területét; a Misná-ban az olvasható,hogy szombat hajnaltól fogva a szabó nem mehet tűvel az utcára; a Rítusok Könyvé-ben pedig az, hogya vendégnek komoly arccal kell magához vennie az első pohár italt, a másodikat pedig tiszteletteljesés boldog arckifejezéssel. Ugyanígy, csak még aprólékosabb módon volt szigorú magához TeodelinaVillar. Mint Konfucius tanítványa, vagy mint a talmudista, minden tettben a feddhetetlen tökélytkereste, de az ő igyekezete még csodálatosabb és még konokabb volt, mert az ő hitvallásának elveinem örökkévaló elvek voltak, hanem Párizs és Hollywood mozgalmasságához idomultak. TeodelinaVillar ortodox helyeken mutatkozott, ortodox időpontban, ortodox tulajdonságokkal, ortodoxkelletlenséggel, de ez a kelletlenség, a tulajdonságok, az időpont és a helyek szinte nyombanérvényüket vesztették, és (Teodelina Villar szavai szerint) a sznobsággal lettek egyenlővé. Azabszolútumot kereste, mint Flaubert, de a pillanatnyiban megnyilvánuló abszolútumot. Példás életetélt, mégis szüntelen belső kétség emésztette. Mindig a változatossággal kísérletezett, mintegy magaelől menekülve; a hajszíne, a frizurája mindig híresen változatos volt. Mindig más volt az arcbőre, amosolya, a szeme vágása is. 1932 óta kimódoltan sovány volt... A háború sok fejtörést okozott neki.Párizst elfoglalták a németek, most aztán hogy legyen divatos az ember? Egy külföldi, akire mindig isgyanakodott, vissza mert élni a jóhiszeműségével, és eladott neki egy csomó kürtőkalapot; egy évmúlva derült ki, hogy Párizsban sosem hordták ezeket a nevetséges holmikat, és következésképpennem is kalapok voltak, hanem csupa kacat, hamis portéka. A baj nem jár egyedül; Villar doktornak elkellett költöznie az Aráoz utcába, és a lánya arcképe krémeket és automobilokat reklámozott. (Sokkrémet, amit jócskán használt, és automobilt, amije már nem volt neki!) Teodelina Villar tudta, hogyaz ő művészetének gyakorlásához jókora vagyon kell, ezért inkább visszavonulót fújt. Meg aztán fájtneki, hogy üres fruskákkal kell versenyeznie. Nehezen viselte el a gyászos Aráoz utcai lakást; júniushatodikán Teodelina Villar elkövette azt a műhibát, hogy meghalt, ott, a déli külvárosban. Bevalljam,hogy az argentinok legőszintébb szenvedélye, a sznobság arra indított, hogy szerelmes legyek belé, shogy könnyekig meghatott a halála? Talán már sejtette is az olvasó.

A virrasztóban, a test elhatalmasodó oszlása miatt újra előtűnnek a halott régi arcvonásai. Valamikorazon a zűrzavaros hatodikai éjszakán Teodehina Villar csodálatosképpen olyan lett, mint húsz évvelazelőtt volt; vonásai visszanyerték azt a méltóságot, amit a gőg, a pénz, a fiatalság és a rangtudat ad,meg a képzelet hiánya, a korlátoltság és a butaság. Körülbelül azt gondoltam: ennek az arcnak, amitoly izgatónak találtam, semmilyen más változata nem lesz olyan emlékezetes, mint ez; ha ez lehetettaz első, helyénvaló, hogy az utolsó is ez legyen. Amikor otthagytam, mereven feküdt a virágok közt; ahalál iránt érzett megvetése is tökéletes volt. Hajnali kettő lehetett, amikor elmentem. Tudtam, hogyodakint azt az elvont külsőt öltötték a földszintes és egyemeletes házsorok, amilyet éjszaka szoktakfelölteni, amikor egyszerűvé teszi őket a csend és a homály. A szinte személytelen kegyeletrévületében róttam az utcákat. A Chile és a Tacuarí utca sarkán megláttam egy nyitott kocsmát.Szerencsétlenségemre abban a kocsmában három ember kártyázott.

Abban a szóképben, amit oximoron-nak hívnak, olyan jelzővel társítanak egy szót, amely látszólagellentmond neki; így a gnosztikusok sötét fényről beszéltek, az alkimisták meg fekete napkorongról.Utoljára látogattam meg Teodelina Villart, és most felhajtok egy pohár pálinkát a kocsmában; ez isegyfajta oximoron; otromba és könnyű dolog: nem tudtam ellenállni neki. (Még kártyáznak is: ettől

még nagyobb a kontraszt.) Kértem egy narancspálinkát; a visszajáró pénzzel együtt kaptam a Zahirt;rápillantottam; kiléptem az utcára, talán már bujkált bennem a láz. Arra gondoltam, hogy nincs olyanpénz, ami ne azoknak a pénzeknek a jelképe volna, amelyek vég nélkül csillognak a történelemben ésa mesékben. Gondoltam én Khárón obulusára; arra az obulusra, amit Belizár kért; Júdás harmincezüstpénzére; Laisz kurtizán drachmáira; arra a régi pénzre, amit az egyik efézusi szendergő ajánlottfel; az Ezeregyéjszaka varázslójának fehér pénzeire, amelyek később papírrá válnak; Isaac Laquedemkifogyhatatlan dénárjára; arra a hatvanezer ezüstre, amit Firdauszí kapott, eposzának minden soráértegyet, és amit visszaadott a királynak, mert nem aranypénz volt; az arany unciára, amelyet Ahab azárbocra szögeztetett; Leopold Bloom megfordíthatatlan forintjára; arra a Lajos-aranyra, amely arávésett képmással elárulta a menekülő XVI. Lajost Varennes közelében. Mint valami álomban, az agondolat, hogy minden pénzdarab ezeknek a hírneves pénzeknek távoli rokona, átfogó, nohamegmagyarázhatatlan jelentőségűnek tűnt számomra. Csak róttam egyre gyorsabban a kihalt utcákatés tereket. Fáradtan megálltam egy sarkon. Láttam egy rozsdás vasrácsot; azon túl a SzeplőtelenFogantatás templom pitvarának fekete-fehér padlóköveit. Körbe-körbe bolyongtam; mostegysaroknyira voltam attól a kocsmától, ahol a Zahirt kaptam.

Befordultam; a sötét sarok messziről elárulta, hogy már zárva a kocsma. A Belgrano utcában taxibaültem. Álmosan, kótyagosan, szinte boldogan, arra gondoltam, hogy a pénz a legkevésbé anyagitermészetű dolog a világon, mert végeredményben mindenféle pénz (mondjuk, egy húszcentavós) ajövő lehetőségek valóságos tárháza. A pénz valami elvont dolog, hajtogattam, a pénz maga a jövő idő.Lehet egy délutáni kiruccanás, lehet Brahms zenéje, vagy éppen térkép, lehet sakk, lehet kávé, lehetEpiktétosz szava, mely azt tanítja, hogy vessük meg az aranyat; változékonyabb Próteusz ez, mint aphároszi. A kiszámíthatatlan idő, a bergsoni idő, nem az iszlám vagy a Porticus merev ideje. Adeterministák tagadják, hogy csupán lehetséges tett is létezhet a világon, id est olyan tett, ami csakmegtörténhetett; egy pénzdarab a szabad akaratunkat jelképezi. (Nem is sejtettem, hogy minden ilyen"gondolat" megannyi cselszövés a Zahir és ördögi hatásának első formái ellen.) Hosszas tépelődésután aludtam el, de azt álmodtam, hogy egy halom pénz vagyok, amit egy griffmadár őriz.

Másnap rájöttem, hogy részeg voltam. Elhatároztam, hogy megszabadulok attól a pénztől, amelyannyit nyugtalanított. Jól megnéztem: semmi különös nem volt rajta, csak néhány karcolás. Az lettvolna a legjobb, ha elásom a kertben, vagy elrejtem a könyvtár egy zugában, de én ki akartam kerülnia hatóköréből. Inkább el akartam veszíteni. Akkor reggel nem mentem el a Pilarba, se a temetőbe;földalattin kimentem Constituciónba, majd Constituciónból San Juanba és Boedóba. Találomraleszálltam az Urquiza utcánál; nyugatnak és délnek indultam ravaszul; bolyongtam, egyik sarkon ki,másik sarkon be, és az egyik utcában, amelyik ugyanolyannak tűnt, mint a többi, benyitottam az elsőitalmérésbe, kértem egy pohár pálinkát, és a Zahirral fizettem. Félig lehunytam a szemem a sötétszemüveg mögött, hogy ne lássam a házszámokat, se az utca nevét. Aznap este bevettem egyveronáltablettát, és nyugodtan aludtam.

Június végéig egy fantasztikus elbeszélés írásával voltam elfoglalva. Két-három rejtélyes körülírásvan benne - vér helyett kardvíz; arany helyett pedig sárkányfészek -, és első személyben van írva. Egyolyan aszkéta meséli el, aki lemondott az emberi társaságról, és visszavonultan él valamipusztaságban. (Úgy hívják a helyet, hogy Gnitaheidr.)

Tiszta és egyszerű életet él, vannak, akik azt mondják róla, hogy valóságos angyal; ez csak jámbortúlzás, mert nincs bűntelen ember. Hogy mást ne mondjunk, ő maga is apagyilkos: lefejezte az apját;igaz, hogy az meg híres varázsló volt, aki bűvös úton-módon valami óriási kincsre tett szert. Annak

szentelte az életét, hogy megvédelmezze azt a kincset az emberek kapzsiságától; éjjel-nappal virrasztfölötte. Hamar, talán túlságosan is hamar véget ér majd ez a szolgálat: a csillagok megmondták neki,hogy kikerült már a kovács kezéből az a kard, amely mindörökre véget vet neki. (Ezt a kardotGramnak hívják.) Egyre cikornyásabb stílusban dicsekszik testének fényével és hajlékonyságával; egyhelyen szórakozottan pikkelyeket említ; máshol azt mondja, hogy az a kincs, amit őriz, vörösgyűrűkből és csillogó aranyból áll. Végül rájövünk, hogy az aszkéta nem más, mint Fafner sárkány, ésa kincs, amelyen nyugszik, a Nibelungok kincse. Sigurd feltűnése váratlanul véget vet a történetnek.

Említettem, hogy amíg ezt a semmiséget írtam (amelybe, áltudós módon, a Fáfnismál néhányverssorát is beszúrtam), el is feledkeztem a pénzről. Éjszakákon át annyira biztos voltam benne, hogyel tudom felejteni, hogy szinte szándékosan emlékezetembe idéztem. Tény, hogy visszaéltem ezekkela pillanatokkal; mindig könnyebb elkezdeni valamit, mint befejezni. Hiába mondogattam, hogy az avacak nikkeldarab éppen olyan, mint a többi, ami kézről kézre jár, ugyanígy, szakadatlanul ésártalmatlanul. Ezen felbuzdulva megpróbáltam egy másik pénzdarabra gondolni, de nem tudtam.Emlékszem, néhány chilei öt- és tízcentavóssal meg egy uruguayi húszassal is sikertelen kísérletekettettem. Július tizenhatodikán egy angol fontot szereztem; egész nap rá se néztem, de aznap éjjel (ésmás éjszakákon is) nagyító alá tettem, és egy erős villanylámpa fényénél tanulmányoztam. Azután egypapír alá tettem, és egy ceruza végével lemásoltam. Semmire se mentem a fénnyel és a sárkánnyal ésSzent Györggyel; nem tudtam rögeszmét változtatni.

Augusztusban elhatároztam, hogy pszichiáterhez fordulok. Nem avattam be teljesen az egésznevetséges történetembe, azt mondtam neki, hogy álmatlanság gyötör, és hogy valamiféle tárgy képeüldöz; egy zseton vagy, mondjuk, egy pénzérme... Nem sokkal ezután egy Sarmiento utcaikönyvesboltban rábukkantam Julius Barlach: Urkunden zur Geschichte der Zahirsage című művénekegy példányára (Breslau, 1899).

Abban a könyvben volt megírva az én nyavalyám. Az előszó szerint az volt a szerző szándéka, hogy"egyetlen, könnyen forgatható, nyolcadrét könyvben gyűjtsön össze mindent, ami a Zahirralkapcsolatos babonákra vonatkozik, beleértve Habicht irattárának négy darabját és Philip MeadowsTaylor beszámolójának eredeti kéziratát". A Zahirral kapcsolatos hiedelem iszlám eredetű, és a jelekszerint a XVIII. században keletkezett. (Barlach vitatja azokat a megállapításokat, amelyeketZotenberg Abulfedának tulajdonít.) Zahir arabul azt jelenti, hogy ismeretes, látható dolog; bizonyosértelemben az Isten kilencvenkilenc neve közül az egyik; a muzulmánok földjén a köznép azt mondjaróla, hogy "az élőlényeknek és dolgoknak az a borzalmas tulajdonsága, hogy feledhetetlenek, ésemlékképük végül is őrületbe kergeti az embert". A perzsa Lutf Ali Azur említi először hiteltérdemlőn. A Tűz Temploma című alapos életrajzi lexikon lapjain azt meséli ez a sokoldalú író ésdervis, hogy Siráz városában egy iskolában egy réz asztrolábium volt, "ami úgy volt megcsinálva,hogy aki csak egyszer is ránézett, nem gondolt másra többé, és ezért a király megparancsolta, hogyvessék a tenger mélységes fenekére, hogy meg ne feledkezzenek az emberek a világmindenségről".Még többet mond beszámolójában Meadows Taylor, aki a haidarabadi nizám szolgálatában állt, és akia Confessions of a Thug című híres regényt írta. 1832 körül Taylor ezt a szokatlan szólást hallottaBhadzs külvárosaiban az őrültség vagy szentség kifejezésére, hogy "Látta a Tigrist" (Verily he haslooked on the Tiger). Elmondták neki, hogy egy olyan tigrisről van szó, akiben rontás lakik, mertahányan csak látták - akármilyen messziről is -, mind elvesztek, mert azután valamennyien csak rágondoltak, életük végéig. Valaki azt mondta, hogy egy ilyen szerencsétlen Majszurba menekült, aholegy palotában lefestette a tigris alakját. Évekkel ezután Taylor meglátogatta ennek a királyságnak abörtöneit, a nithuri börtönben a kormányzó megmutatott neki egy cellát, amelynek a padlóját, a falait,

a boltíveit egy muzulmán fakír rajzolta tele valami végtelen tigris képével (barbár színekkel, melyeketkifakított, majd elmosott az idő). Ezt a tigrist bámulatos módon sok tigrisből állították össze; tigrisekszelték át meg át, tigrisek csíkozták, Himalájákat, tengereket és hadseregeket foglalt magába, amelyekmind tigriseknek tűntek. A festő ugyanabban a cellában halt meg, sok évvel azelőtt; Szindből vagytalán Gudzserátból származott, és eredetileg egy világtérképet akart rajzolni. Ebből a tervből aligmaradt valami azon a szörnyűséges képen. Taylor elbeszélte a történetet a Fort William-i MuhammedAl-Yemeninek; az pedig azt mondta neki, hogy nincs a világon teremtett lélek, aki ellenállhatna aZaheer-nak,[1]de a Legirgalmasabb nem hagyja, hogy egyszerre két dolog legyen Zahir, mert egyedülegy is rengeteg embert meg tud babonázni. Azt mondta, hogy mindig van egy Zahir, és hogy aTudatlanság Korában egy bálvány volt az, amit úgy hívtak, hogy Jauk, aztán pedig egy khorasszánipróféta, aki egy ékkődíszes fátylat viselt vagy egy arany álarcot.[2]Azt is mondta, hogy Istenkifürkészhetetlen.

Sokszor elolvastam Barlach monográfiáját. Nem részletezem, hogy mit éreztem; emlékszem, hogykétségbeestem, amikor rájöttem, hogy énnekem már nincs menekvés, mennyire megkönnyebbültemattól a tudattól, hogy nem magam okoztam a balsorsomat, és hogy irigyeltem azokat az embereket,akiknek nem egy pénzdarab volt a Zahirjuk, hanem egy tigris vagy egy darab márvány. Ne gondoljunktigrisre? - hisz ez gyerekjáték -, gondoltam. Arra is emlékszem, milyen különösen izgatott voltam,amikor ezt a részt olvastam: "A Gulsan i Raz egyik magyarázója szerint, aki látta a Zahirt, azhamarosan meglátja a Rózsát; egy verssort is idéz a magyarázó Attar művéből, az Aszrar Námá-ból(Az ismeretlen dolgok könyvé-ből): a Zahir a Rózsa árnya és a Fátyol lehullása."

Akkor éjszaka, amikor Teodelinát virrasztották, meglepett, hogy nem láttam a jelenlévők közt a húgát,Abascal asszonyt. Októberben ezt hallottam egy barátnőjétől:

- Szegény Julita, nagyon furcsán kezdett viselkedni, bevitték a Bosch Intézetbe. Biztos az idegeikremegy az ápolónőknek, akik etetik. Most is csak azon a pénzdarabon jár az esze, mint a MorenaSackmann sofőrjének.

Az idő halványítja az emlékeket, de még élesebbé teszi a Zahir emlékét. Előbb mindig az egyikoldalára, a fejre gondoltam, később az írásra, most pedig egyszerre mindkettőt látom. Nem úgy,mintha üvegből volna a Zahir, mert az érme egyik oldala nem vetül rá a másikra, inkább olyan azegész, mintha gömb alakú volna a látomás, és a közepében ott díszelegne a Zahir. A Zahiron kívülminden csak halványan jut el hozzám: mintha messziről jönne: Teodelina megvető arca, a testifájdalom. Tennyson azt mondta, hogy ha csak egyetlen virágot is megérthetnénk, megtudnánk, hogykik vagyunk, és miféle világban élünk. Talán azt akarta mondani, hogy nincs olyan tett, bármilyenszerény is, amely kapcsolatban ne volna a világtörténelemmel, és az okok és okozatok végtelenláncolatával. Talán azt akarta mondani, hogy minden látványban mindenestül benne van a láthatóvilág, ugyanúgy, ahogy Schopenhauernél minden személyben ott a teljes akarat. A kabbalisták úgytartották, hogy az ember mikrokozmosz; a világmindenség jelképes tükre; Tennyson szerint mindenaz. Minden, még az a tűrhetetlen Zahir is.

1948-ra engem is utol fog érni Julia sorsa. Majd engem is etetni, öltöztetni kell, nem fogom tudni,hogy délután vagy reggel van-e, nem fogom tudni, hogy ki volt Borges. Rettenetes jövő; de hát ez csaküres szó, mert akkor már minden megszűnik számomra. Minta azt mondanánk, hogy az elaltatottbeteg szörnyű fájdalmat érez, amikor lékelik a koponyáját. Már nem a világmindenséget érzékelem,hanem a Zahirt. Idealista felfogás szerint ez a két ige, hogy élni és álmodni, két egymásnak pontosan

megfelelő szinonima; sok ezer látszat közül csak egy marad nekem; egy nagyon bonyolult álombólcsak egy nagyon egyszerű álom. Mások majd azt álmodják, hogy bolond vagyok, én meg a Zahirralálmodom. Amikor majd a földön mindenki éjjel-nappal a Zahirra gondol, mi lesz az álom, és mi avalóság, a föld vagy a Zahir?

Az éjszaka üres óráiban még képes vagyok járkálni az utcán. A hajnal ott szokott érni egy padon aGaray téren, amint az Aszrar Námá-nak arra a részére gondolok (igyekszem gondolni), amely aztmondja, hogy a Zahir a Rózsa árnya és a Fátyol lehullása. Ez az idézet egy adattal kapcsolódik összebennem: a szufiták úgy akarnak beleolvadni Istenbe, hogy addig mondogatják a nevüket vagy akilencvenkilenc isteni nevet, amíg ezek a nevek értelmüket nem vesztik. Én is ezen az úton akarokvégigmenni. Talán annyit gondolok újra meg újra a Zahirra, hogy végül is elkopik; a pénz mögötttalán ott az Isten.

Benyhe István fordítása

[1] Taylor így írta.[2] Barlach megjegyzi, hogy Jauk benne van a Korán-ban (71, 23), a próféta pedig Al-Moqanna (AFátylas), és hogy Philip Meadows Taylor meglepő adatközlőjén kívül senki se hozta kapcsolatba őketa Zahirral.

ISTEN BETŰJE

Ema Risso Platerónak

A börtön mély és kőből épült; alakja csaknem tökéletes félgömb, jóllehet padozata (mely ugyancsakkőből van) valamivel kisebb a legnagyobb körnél, s ez a tény valamiképpen súlyos és nyomasztó. Egyközfal vágja ketté, bár ez igen magas, nem érinti a boltív felső hajlatát; az egyik felén én vagyok,Cinakán, a Kaholom piramis mágusa, melyet Pedro de Alvarado felgyújtott; a másikon egy jaguár,mely egyenletes, lopódzó léptekkel méri a rabság idejét és kiterjedését. A padló szintjén rácsos ablakmetszi a középső falat. Az árnyéktalan órán (délben) odafent csapóajtó nyílik, és egy börtönőr, akitlassan megtörtek az évek, vasgörgőt hoz működésbe, és kötélvégen vizeskorsókat és húsdarabokatereszt le a számunkra. A fény behatol a kupolába; ebben a pillanatban láthatom a jaguárt.

A homályban töltött évek számát már elvétettem; én, aki valaha ifjú voltam, és járkálni tudtam abörtönömben, már mást se teszek, csak halálom testhelyzetében várom a véget, amit rám szabnak azistenek. Mélyen szántó kőkésemmel nyitottam fel az áldozatok mellét, s most varázslat nélkül fel sememelkedhetnék a porból.

A piramis felgyújtásának előestéjén a magas lovakról leszálló emberek tüzes vasakkal gyötörtek, hogyáruljam el egy rejtett kincs helyét. Szemem láttára törték össze az isten bálványát, de ő nem hagyott elengem, s néma maradtam a kínvallatás alatt. Megsebeztek, összetörtek, eltorzítottak, és aztán ebben abörtönben ébredtem, melyet már el nem hagyhatok halandó életemben.

A tettvágy végzetétől űzve, hogy valamiképpen benépesítsem az időt, a sötétségben emlékezniigyekeztem mindarra, amit tudtam. Éjszakákat pazaroltam arra, hogy felidézzem néhány kőkígyórendjét és számát, vagy egy gyógynövény formáját. Így fogtam ki az éveken, így jutottam annakbirtokába, ami már az enyém volt. Egy éjszaka úgy éreztem, hogy egy bizonyos emlék környékez;

mielőtt az utazó meglátná a tengert, felpezsdül a vére. Órák múlva látni kezdtem az emléket; az istenegyik hagyománya volt. Ő, előre látva, hogy az idők végezetén sok szerencsétlenség és romlás támad,a Teremtés első napján megírt egy bűvös mondatot, mely alkalmas e bajok elhárítására. Oly módonírta meg, hogy a legtávolabbi nemzedékekhez is eljusson, és ne árthasson neki a véletlen. Senki semtudja, hová írta, milyen betűkkel, de annyi bizonyos, hogy titkon fennmarad, s egy kiválasztott el fogjaolvasni. Úgy véltem, hogy, mint mindig, az idők végezetén járunk, s az isten utolsó papjaként részemlesz abban a kiváltságban, hogy megfejtsem az írást. Az a tény, hogy börtön fog körül, nem vette eltőlem a reményt; talán ezerszer is láttam Kaholom feliratát, csak nem értettem.

Ez a töprengés lelket öntött belém, s később valamiféle szédület fogott el. Vannak a föld tájain régiformák, örök és ronthatatlan formák; bármelyikük lehet a keresett szimbólum. Egy hegység lehet azisten szava, netán egy folyó vagy a birodalom, vagy a csillagok állása. Hanem a századok múlásával ahegyek síksággá lesznek, a folyó útja elkanyarodik, és a birodalmak megismerik a változásokat és apusztulást, és a csillagok állása módosul. Az égboltozat változó. A hegység és a csillag egy-egy egyed,az egyedek pedig elpusztulnak. Valami ellenállóbbat, változatlanabbat kerestem. A gabonafélék, alegelők, a madarak, az emberek nemzedékeire gondoltam. Talán az én arcomra van írva a varázslat,talán én magam vagyok kutatásaim célja. Elmerültem a töprengésben, eszembe jutott, hogy a jaguáristen egyik jelképe.

Lelkem könyörületességgel telt el. Elképzeltem az idő első hajnalát, elképzeltem istenemet, ahogy ajaguárok eleven bőrére bízza üzenetét, akik majd végeláthatatlanul párzanak és szaporodnak,üregekben, nádasokban, szigeteken, hogy eljussanak az utolsó emberekhez. Elképzeltem ezt ajaguárszövevényt, ezt a forró jaguárlabirintust, ahogy rémülettel töltenek el legelőket és nyájakat,hogy megőrizzenek egy rajzolatot. A másik cellában ott volt egy jaguár; szomszédsága igazoltafeltevésemet, és titkos kegy jele volt.

Hosszú esztendőket szenteltem a foltok rendszerének és alakzatainak tanulmányozására. Mindenvaksötét nappal egy pillanatnyi fényhez juttatott, s így eszembe véshettem a sárga szőrzet feketeformáit. Némelyek pontot formáltak; mások keresztcsíkokat formáztak a lábak belső oldalán; ésmások, gyűrűformák, ismétlődtek. Talán ugyanazt a hangot vagy szót jelentették. Soknak vörösszegélye volt.

Nem mondom el munkám fáradalmait. Nem is egyszer kiáltottam bele a kupolába, hogy képtelenségkibetűzni ezt a szöveget. A kézzelfogható rejtély kevésbé nyugtalanított, mint egy isteni szentenciaönmagában való rejtélye. Miféle szentenciát alkothat (kérdeztem magamban) az abszolút bölcsesség?Tekintetbe vettem, hogy még az emberi nyelvekben sincs olyan kifejezés, mely ne a teljesvilágegyetemre vonatkozna; tigrist mondani annyi, mint minden tigrist említeni, amely azt nemzette,a szarvasokat és a teknőcöket, melyeket az felfalt, a legelőket, melyek a szarvasokat táplálták, aföldet, mely a legelő anyja volt, az eget, mely világosságot adott a földnek. Tekintetbe vettem, hogyegy isten nyelvén minden szó a dolgok végtelen láncolatát jelzi, s nem csupán rejtve, de nyíltankimondva is, s nem lassan-lassan, hanem közvetlenül tárva fel az összefüggéseket. Idővel gyerekesnekvagy istenkáromlónak tűnt előttem egy isteni szentencia fogalma. Egy istennek, töprengtem, csupánegy szót kell szólnia, s ebben a szóban benne van a teljesség. Egyetlen általa kiejtett hang nem lehetalábbvaló a világegyetemnél vagy kevesebb az idő summájánál. E hangnak - mely felér egy nyelvvel smindazzal, amit egy nyelv magába foglalhat - a nagyra törő és regényes emberi szavak: mindenség,világ, világegyetem csupán árnyai vagy utánzatai.

Egy napon vagy egy éjszakán - ugyan mi volna a különbség napjaim és éjszakáim közt? - azt

álmodtam, hogy a börtönöm padlatán egy homokszem van. Újra elaludtam, közönyösen; aztálmodtam, hogy felébredek, és most már két szem homok van ott. Újra elaludtam; azt álmodtam, hogyimmár három a homokszemek száma. Így sokasodtak, míg be nem töltötték a börtönt, s én a homokfélgömb alatt haldoklom. Rádöbbentem, hogy álmodom; hatalmas erőfeszítéssel felébredtem.Hasztalan volt az ébredés; fojtogatott a rengeteg homok. Valaki azt mondta: "Nem életre ébredtél,hanem egy korábbi álomra. Ez az álom egy másik álomban van, s így megy ez vég nélkül, ahogyvégtelen a homokszemek száma. Az út, melyet újra be kell járnod, végtelen, és meghalsz, mielőttvalóságosan felébrednél."

Éreztem, hogy elvesztem. A homok betört a számba, de felkiáltottam: "Sem az álmodott homok megnem ölhet, sem álombeli álmok nincsenek!" Valami fényesség ébresztett fel. A homály magasánfényköröcske derengett. Megláttam a börtönőr arcát és kezét, a görgőt, a kötelet, a húst és a korsókat.

Az ember fokozatosan összemosódik a sorsával; végeredményben az ember azonos a körülményeivel.Nem betűfejtő vagy bosszúálló, nem isten szolgája, inkább rab voltam. Az álmok kimeríthetetlenlabirintusából úgy tértem vissza a keserves börtönbe, mint otthonomba. Áldottam nedvességét,áldottam jaguárját, áldottam a fényes nyílást, áldottam öreg, fájó testemet, áldottam a homályt és akövet.

Akkor megtörtént az, amit el nem feledhetek, amit el nem mondhatok. Megtörtént az egyesülés azistenséggel s a mindenséggel (nem tudom, különböznek-e ezek a szavak). A révület nem ismétliszimbólumait; van, aki egy fényvillanásban látta istent, van, aki egy szabályában ismert rá vagy egyrózsa szirmában. Én egy igen magas Kereket láttam, mely nem előttem volt, de nem is mögöttem,nem is mellettem, hanem mindenütt és egyszerre. Ez a kerék vízből állt, de tűzből is, és (habár látszotta pereme) végtelen volt. Összefonódva, mindaz a dolog alkotta, mely valaha lesz, van vagy volt, és éne tökéletes szövedék egyik fonala voltam, és Pedro de Alvarado, aki a kínokat mérte rám, egy másikfonál. Itt voltak az okok és az okozatok, s elég volt látnom azt a Kereket, hogy egészen megértsem amaga végtelenségében. Ó, a megértés boldogsága, mely nagyobb a képzeleténél, a megérzésénél!Láttam a mindenséget, és láttam a mindenség rejtett szándékait. Láttam az eredetet, melyről aKözösség Könyve szól. Láttam a hegyeket, melyek kiemelkedtek a vízből, láttam az első fatörzs-embereket, láttam a kőkorsókat, melyek az emberek ellen fordultak, láttam a kutyákat, melyekszétmarcangolták az emberek arcát. Láttam az arc nélkül való istent, aki az istenek mögött létezik.Láttam végtelen sok folyamatot, melyek egyetlen boldogságot alkotnak, s mindent megértve, a jaguárírását is sikerült megértenem.

Ez tizennégy esetleges (esetlegesnek tűnő) szóból álló varázsige, s csak ki kellene mondanomfennhangon, hogy mindenhatóvá legyek. Elegendő volna kimondani, hogy eltöröljem ezt a kőbörtönt,hogy a nappal betörjön az éjszakámba, hogy fiatal legyek, hogy halhatatlan legyek, hogy a jaguárszéttépje Alvaradót, hogy spanyol mellekbe mártsam a szent kést, hogy újjáteremtsem a piramist,hogy újjáteremtsem a birodalmat. Negyven szótag, tizennégy szó, és én, Cinakán uralkodnám aföldeken, melyeken Moktezuma uralkodott. De tudom, hogy sohasem fogom kimondani ezeket aszavakat, mert már nem emlékszem Cinakánra.

Haljon velem a jaguárokra írt titok. Aki szembenézett a mindenséggel, aki belelátott a mindenséglángoló szándékaiba, az nem gondolhat egyetlen emberre, annak köznapi boldogságára vagybalsorsára, még ha ő maga volna is az az ember. Ő volt ez az ember, de most már nem törődik vele.Mit törődne annak a másiknak a sorsával, mit törődne annak a másiknak a nemzetével, ha ő most már

senki? Ezért nem mondom ki a varázsigét, ezért hagyom, hogy feledjenek a napok, s heverjek itt asötétben.

Hargitai György fordítása

A BOKHARAI ABENHAKÁN, AKI A MAGA LABIRINTUSÁBAN HALT MEG

"...hasonlóak a pókhoz,mely házat épít."KORÁN, 29, 40.

- Ez itten - mondta Dunraven, s a karjával széles kört rajzolt, melyből nem zárta ki a felhőkbe borultcsillagokat, de befogta vele a sötét ugart, a tengert és egy méltóságteljes s omladozó épületet, amiholmi kiszolgált istállónak látszott -, ez őseim földje.

Unwin, a társa, kivette pipáját a szájából, szerény, helyeslő hangokat hallatott. 1914 nyarának elsőestéje volt; megcsömörlötten a veszély méltóságát nélkülöző világtól, a két barát a cornwalli tájmagányosságát élvezte. Dunraven sötét szakállt viselt, és egy jelentős eposz szerzőjének vallottamagát, melyet kortársai szinte nem is tudnak majd skandálni, s melynek témája még csak fel sederengett előtte; Unwin egy tanulmányt adott közre Fermat tételéről, melyet az le sem írt Diophantoszegyik lapjának szélére. Mindketten - kell-e mondanom? - fiatalok voltak, léhák és szenvedélyesek.

- Lehet vagy negyedszázada - mondta Dunraven -, hogy a bokharai Abenhakán, ki tudja, miféle nílusitörzs királya vagy vezére, e ház központi szobájában Zaid nevű unokafivére kezétől halt meg. Évekmúltán is homály fedi halálának körülményeit.

Unwin engedelmesen megkérdezte, miért.

- Különféle okok miatt - hangzott a válasz. - Először is ez a ház labirintus. Másodszor: egy rabszolgameg egy oroszlán őrizte a házat. Harmadszor: eltűnt egy titkos kincs. Negyedszer: a gyilkos halottvolt, amikor a gyilkosság megtörtént. Ötödször...

Unwin fáradtan leintette.

- Ne növeld a titokzatosságot - mondta. - Bizonyára egyszerű a megoldás. Gondolj csak Poe ellopottlevelére, gondolj Zangwill bezárt szobájára.

- Vagy bonyolult - ellenkezett Dunraven. - Gondolj a világmindenségre.

Közben homokos buckákon a labirintushoz értek. Közelről vakolatlan téglából épült, egyenes és végetnem érő falnak látták, alig volt magasabb egy embernél. Dunraven azt mondta, kör alakú, de oly nagya kiterjedése, hogy észre sem venni a hajlatát. Unwinnak eszébe jutott Nicolaus Cusanus, aki szerintminden egyenes vonal egy végtelen kör íve... Éjféltájban felfedeztek egy rozzant kaput, mely sötét ésfélelmetes folyosóba nyílt. Dunraven azt mondta, hogy sok az elágazás a ház belsejében, de ha mindigbalra fordulnak, alig egy óra múlva a szövevény közepébe érnek. Unwin ráállt. Óvatos lépteikvisszhangoztak a kőpadlón; a folyosó kétfelé ágazott, még keskenyebb folyosókra. A ház mintha megakarná fojtani őket, olyan alacsony volt a mennyezet. Egymás mögött kellett lépkedniük a homályban.Unwin haladt elöl. Keze alatt lekopott kiszögellésekkel és szegletekkel véget nem érőn siklott a

láthatatlan fal. Unwin, a sötétben lassan haladva, barátja szájából hallhatta Abenhakán halálánaktörténetét.

- Talán legrégibb emlékem - mesélte Dunraven - a bokharai Abenhakán, ott a pentreathi kikötőben.Egy fekete ember követte egy oroszlánnal; kétségtelen, ez volt az első néger és az első oroszlán, akit aszemem látott, a Szentírás metszetein kívül. Akkor még kisgyerek voltam, de az éjszínű ember és anapszínű vadállat kevésbé hatott rám, mint Abenhakán. Igen magasnak tetszett; citromsárga bőrű férfivolt, fekete szeme félig lehunyva, orra kihívó, ajka húsos, szakálla sáfrányszínű, mellkasa széles, léptebiztos és csendes volt. Odahaza azt mondtam: "Egy király érkezett a hajón." Később, mikor munkáhozláttak a kőművesek, kibővítettem a titulusát: Bábel Királyának neveztem.

Örömmel fogadták a hírt, hogy az idegen Pentreathben marad; házának méreteit és formáját azonbanmegdöbbenéssel és felháborodással nézték. Tűrhetetlennek érezték, hogy egy ház egyetlen szobábólálljon és sokmérföldnyi folyosóból. "Móroknál szokásos lehet az ilyen ház, de keresztények közöttnem" - mondogatták az emberek. Tiszteletesünk, Allaby úr, különös olvasmányok tudója, kiásta egykirály históriáját, akit az isten azért büntetett, mert egy labirintust épített; ezt a dolgot a szószékről iskiprédikálta. Hétfőn Abenhakán felkereste a paplakot; a kurta látogatás körülményeit akkor nemhozták nyilvánosságra, de azontúl egyetlen prédikáció sem utalt a gőgre, s a mór dolgoztathatta akőműveseket. Évek múlva, amikor Abenhakán meghalt, Allaby közölte az elöljárókkal a párbeszédlényegét.

Abenhakán elébe állt, s ilyen vagy ehhez hasonló szókat mondott: "Már senki sem bírálhatja tetteimet.A bűnök, melyek bemocskolnak, olyanok, hogy ha századokon át ismételgetném az Isten Végső Nevét,az sem lenne elegendő egyetlenegy gyötrelmem csillapítására sem; a bűnök, melyek bemocskolnak,olyanok, hogy ha a két kezemmel ölném meg Őt, az sem súlyosbítaná a gyötrelmeket, melyekre avégtelen Igazságosság ítél. Nevem sehol a földön nem ismeretlen; a bokharai Abenhakán vagyok, és asivatag népeit kormányoztam vaskézzel. Esztendőkig fosztogattam őket, Zaid unokaöcsémsegédletével, de isten meghallotta jajkiáltásukat, és eltűrte, hogy fellázadjanak. Embereimet levertékés agyonszúrták; nekem sikerült elmenekülnöm az esztendők alatt összerabolt kincseimmel. Zaidelvezetett egy szent ember sírjához, egy sziklahegy lábához. Rabszolgámnak megparancsoltam, hogyfigyelje a sivatagot; Zaid meg én fáradtan elaludtunk. Azon az éjszakán azt hittem, kígyók hálóznakbe. Irtózattal ébredtem; mellettem a szürkületben Zaid aludt; egy pókháló ért a testemhez, attólálmodtam ilyet. Bántott, hogy Zaid, aki gyáva volt, olyan nyugodtan alszik. Arra gondoltam, hogy akincs nem kimeríthetetlen, s ő magának követelheti egy részét. Övemben lapult ezüstmarkolatútőröm; előhúztam, és elmetszettem vele a torkát. Haldokolva nyöszörgött néhány érthetetlen szót.Ránéztem; halott volt, de én attól féltem, felkel, s ezért megparancsoltam a rabszolgámnak, hogy egyszikladarabbal zúzza szét az arcát. Azután a szabad ég alatt bolyongva egy napon felfedeztük atengert. Igen magas hajók hasították; úgy gondoltam, egy halott képtelen vízen járni, s elhatároztam,hogy más vidékre megyek. Az első éjszaka azt álmodtam a hajón, hogy megölöm Zaidot. Mindenmegismétlődött, de most megértettem a szavait. Azt mondta: Ahogy most engem elpusztítasz, úgy én iselpusztítalak téged, bárhol légy is. Megesküdtem, hogy ezt a fenyegetést meghiúsítom: elrejtőzöm egylabirintusban, hogy eltévedjen a szelleme."

Miután elmondta, távozott. Allaby igyekezett meggyőzni magát, hogy bolond a mór, s hogy ez afurcsa labirintus az őrültségének jelképe és bizonyítéka. Később rájött, hogy ez a magyarázat nemmond ellent a különös építménynek és a különös elbeszélésnek, de ellentmond annak a mélybenyomásnak, melyet Abenhakán, az ember keltett. Talán az ilyen históriák köznapiak az egyiptomi

homoksivatagban, talán az ilyen furcsaságok (mint Plinius sárkányai) nem is annyira személyhezkötődnek, mint inkább valamely kultúrához... Allaby Londonban a Times sok régi számát átlapozta;bizonyságot lelt a felkelésre s a bokharai meg gyáva hírében álló vezírje bukására.

Az az ember, alig végeztek a kőművesek a munkával, berendezkedett a labirintus közepében. Sohatöbbé nem látták a helységben; Allaby néha már azt hitte, Zaid utolérte és megölte. Éjszakánként aszél elhozta hozzánk az oroszlán bőgését, s a karámban félelmükben összébb bújtak a juhok.

A kicsiny kikötőben néha horgonyt vetettek Cardiff vagy Bristol irányába tartó keleti hajók is. Arabszolga lejött a labirintusból (mely akkor, jól emlékszem, nem rózsaszín volt, hanemkarmazsinpiros), és afrikai szóval elbeszélgetett a legénységgel, s mintha a vezír kísértetét kerestevolna az emberek között. Híre járt, hogy azok a hajók csempészárut szállítanak, s ha tiltott alkoholtmeg elefántcsontot szállítanak, miért ne szállíthatnának holt lelkeket is?

Három esztendővel a ház felépülte után a dombok lábánál horgonyt vetett a Rose of Sharon. Énmagam nem láttam a vitorlást, s Abukirt vagy Trafalgart ábrázoló litográfiák is befolyásolhatnak rólaalkotott elképzelésemben, de azt tudom, hogy igen díszes hajó volt, nem amilyet a hajóépítőkkészítenek, hanem inkább bútorasztalosoknál is inkább műbútorasztalosok. Ez a hajó (ha nem avalóságban, akkor álmaimban) politúrozott volt, sötét színű, csöndes és gyors járású, legénysége arabés maláj.

Október valamely napjának hajnalán vetett horgonyt. Alkonyatkor Abenhakán berontott Allabyházába. A rémület uralkodott el rajta; alig tudta kinyögni, hogy Zaid már bejutott a labirintusba, arabszolgája meg az oroszlán elpusztult. Komolyan kérdezte, vajon nem tudná-e megvédelmezni ahatóság. Mielőtt Allaby válaszolhatott volna, távozott, mintha ugyanaz a rettegés sodorná magával,mely idehozta a házba másodszor és egyben utoljára. Könyvtárának magányában Allaby döbbentengondolt rá, hogy ez az ijedt ember Szudánban fegyverrel nyomta el a törzseket; jól tudta, mi a harc,mit jelent ölni. Másnap észrevette, hogy a vitorlás elhajózott (a vörös-tengeri Szuakin felé, mintkésőbb kiderült). Úgy gondolta, kötelessége meggyőződni a rabszolga haláláról, s elindult alabirintusba. Képtelenségnek tartotta a bokharai lihegő tudósítását, de a folyosó egyik hajlatábanráakadt az oroszlánra, s az oroszlán halott volt, egy másik hajlatban pedig a rabszolgára, aki halottvolt, s a központi szobában a bokharaira, akinek szétzúzták az arcát. A férfi lábánál gyöngyházberakásos láda hevert; valaki feltörte a zárat, s egyetlen pénzdarab se maradt benne.

A szónoki szünetekkel súlyosbított utolsó mondatok ékesszólóan kívántak hatni; Unwin megsejtette,hogy Dunraven már sokszor elmondta őket, hasonló súllyal és hasonlóan hatástalanul. Hogyérdeklődést mutasson, megkérdezte:

- Hogy halt meg az oroszlán és a rabszolga?

Komor elégtétellel válaszolt a megátalkodott hang:

- Azoknak is szétzúzták az arcát.

Lépteik zajában elkeveredett az eső dobolása. Unwin úgy gondolta, kénytelenek a labirintusban aludni,a történetben említett központi szobában, s hogy ez a tartós kényelmetlenség kalanddá nő majdemlékezetükben. Hallgatott egy darabig: Dunraven nem türtőztette magát, s megkérdezte, mint akitartozását követeli:

- Hát nem megmagyarázhatatlan história ez?

Unwin úgy válaszolt, mintha hangosan gondolkodnék:

- Nem tudom, megmagyarázható-e vagy megmagyarázhatatlan. Csak azt tudom, hogy hazugság.

Dunraven káromkodott, s a tiszteletes legidősebb fiára hivatkozott (Allaby, úgy látszik, meghalt) ésPentreath valamennyi lakosára. Unwin ugyanúgy elképedt, mint Dunraven, és csak mentegetőzött. Asötétségben még hosszabbnak tűnt az idő; attól tartottak, hogy elvétették az utat, s már nagyonfáradtak voltak, amikor egy fentről jövő halvány derengés megmutatta nekik egy szűk lépcső legalsófokait. Felmentek, és egy kör alakú, romos helyiségbe értek. Két jele maradt a boldogtalan királyfélelmének: egy szűk ablak, mely a pusztára és a tengerre nézett, a padlón meg egy csapóajtó, mely alépcsőkanyarra nyílt. A helyiség, jóllehet tágas volt, börtöncellára emlékeztetett.

Nem annyira az eső miatt, inkább a későbbi emlékezés és anekdotázás kedvéért, a két barát alabirintusban töltötte az éjszakát. A matematikus nyugodtan aludt, de nem így a költő: verssorokgyötörték, melyeket értelme alávalónak ítélt:

Faceless the sultry and overpowering lion,Faceless the stricken slave, faceless the king.

Unwin azt hitte, nem érdekli a bokharai halálának története, mégis arra ébredt, hogy megtalálta amegoldást. Egész nap gondterhelt volt és lehangolt, újra meg újra összerakta, illesztette a darabokat, shárom-négy nap múlva elhívta Dunravent egy londoni sörözőbe, s ilyen vagy ehhez hasonló szavakkalfordult hozzá:

- Cornwallban azt mondtam neked, hazugság a tőled hallott história. Az események bizonyosak voltakvagy azok lehettek, de úgy elmesélve, ahogy te mesélted, nyilvánvaló hazugsággá váltak. Valamennyiközt a legnagyobb hazugsággal, a hihetetlen labirintussal kezdem. Egy menekülő nem rejtőziklabirintusba. Nem emel labirintust a part kimagasló helyén, kárminszínű labirintust, melyet mármessziről megpillantanak a hajósok. Semmi szükség labirintust építeni, hiszen maga a világegyetemis az. Aki valóban el akar rejtőzni, annak London alkalmasabb labirintus, mint egy kilátó, amelyhezelvezet egy épület valamennyi folyosója. A bölcs meggondolás, melynek most részesévé teszlek,akkor éjszaka világosodott meg bennem, amikor az eső zaját hallgattuk a labirintusban, s vártuk, hogymeglepjen az álom: az térített észre, és vezetett a helyes útra; elfeledtem képtelenségeidet, ésértelmesebb dolgokon gondolkodtam.

- A halmazelméleten, mondjuk, vagy a tér negyedik dimenzióján - jegyezte meg Dunraven.

- Dehogy - szólt Unwin komolyan. - A krétai labirintuson töprengtem. A labirintuson, melynek egybikafejű ember volt a középpontja.

Dunraven jártas volt a bűnügyi regényekben, és úgy gondolta, hogy a rejtély megoldása mindigalábbvaló a rejtélynél. A rejtély a természetfölöttinek, sőt az isteninek a része; a megoldás egyszerűbűvésztrükk. Hogy elodázza az elkerülhetetlent, azt mondta:

- A Minótaurosznak érmeken és faragványokon volt bikafeje. Dante bikatestűnek és emberfejűnekképzelte.

- Nekem ez a változat is megfelel - hagyta rá Unwin. - Az összefüggés a lényeg a szörnyű ház ésszörnyű lakója között. A Minótaurosz bőven indokolja a labirintus létezését. Senki sem mondanáugyanezt az álombeli fenyegetésről. Felidézve a Minótaurosz képét (szükségszerű megidézés, halabirintusról van szó), lényegében megoldódik a probléma. Mégis megvallom, nem értettem meg,hogy az az ősi kép a kulcs, s így vált szükségessé, hogy elbeszélésed más szimbólumot sugalljonnekem, valami valóságosabbat: a pókhálót.

- A pókhálót? - ismételte elképedve Dunraven.

- Úgy van. Semmiképp sem csodálkoznék, ha a pókháló (a pókháló univerzális formája, értsük megegymást, Platón pókhálója) sugallta volna a gyilkosnak (mert van gyilkos) a bűntényt. Emlékszel, abokharai egy sírboltban kígyók hálójáról álmodott, s mikor felébredt, észrevette, hogy egy pókhálómiatt álmodta ezt. Térjünk vissza ahhoz az éjszakához, amikor hálóval álmodott a bokharai. Alegyőzött király, a vezír meg a rabszolga a sivatagba menekül a kinccsel. Meghúzódnak egysírboltban. A vezír, akiről tudjuk, hogy gyáva, alszik; nem alszik viszont a király, akiről tudjuk, hogybátor. A király, hogy ne ossza meg a kincset a vezírrel, megöli késével; a kísértete, napok múlva,megfenyegeti álmában. Mindez hihetetlen; rájöttem, hogy másként történtek a dolgok. Azon azéjszakán a király aludt, a bátor, és Zaid virrasztott, a gyáva. Aludni annyit tesz, mint kipihenni avilágegyetemet, és nehéz a pihenés annak, aki tudja, hogy kivont szablyával üldözik. Zaid sóváranhajol királya álma fölé. Arra gondol, megöli (talán játszadozott is tőrével), de nem meri. Szólította arabszolgát, elrejtették a kincs egy részét a sírboltban, és Szuakinba, majd Angliába menekültek. Nemazért, hogy elrejtőzzék a bokharai elől, hanem hogy odacsalogassa és megölje, azért emelte a vörösfalú labirintust a tenger kimagasló partjára.

Tudta, hogy a hajók elviszik Núbia kikötőibe a vörös férfi, a rabszolga és az oroszlán hírét, s előbbvagy utóbb eljön a bokharai, hogy megkeresse őt labirintusában. A háló utolsó folyosóján várta acsapda. A bokharai végtelenül megvetette őt; nem alacsonyodott le odáig, hogy a legcsekélyebbóvintézkedést is megtegye. Elérkezett a kívánt nap; Abenhakán partra szállt Angliában, elment alabirintus kapujáig, átvergődött a vak folyosókon, s talán már az első lépcsőfokokra hágott, mikorvezírje megölte, talán egy lövéssel, a csapda nyílásából. Talán a rabszolga ölte meg az oroszlánt, s egymásik golyó a rabszolgát. Aztán Zaid szétzúzta a három arcot egy kővel. Így kellett tennie: hiszenegyetlen zúzott arcú halottat is azonosítani kellett volna, de a vadállat, a néger és a király logikai sortalkottak, s ha kettejük kiléte ismeretes, bárki kikövetkeztethette a harmadik személyét. Semmikülönös nincs abban, hogy félt, amikor Allabyval beszélt; éppen végzett szörnyű tettével, s menekülnikészült Angliából, hogy visszaszerezze a kincset.

Töprengő, hitetlen csend követte Unwin szavait. Dunraven még egy korsó sört rendelt, mielőttmegszólalt:

- Rendben van - mondta -, hogy az én Abenhakánom Zaid volt. Az ilyen metamorfózis, mondhatod, aműfaj klasszikus fortélya, valóságos konvenció, melyhez ragaszkodik az olvasó. Csak az nem fér afejembe, hogy a kincs egy része Szudánban maradhatott. Ne felejtsd el, hogy Zaid a király és a királyüldözői elől menekült; könnyebb elképzelni, hogy az egész kincset elrabolta, mintsem hogy azzalvesztegette volna az időt, hogy elássa egy részét. Talán azért nem találtak pénzt, mert nem is voltpénz; a kőművesek egy egész vagyont felemésztettek, ami a Nibelungok kincsével ellentétben nemvolt kimeríthetetlen. Ilyenformán Abenhakán azért kelt volna át a tengeren, hogy egy elpazaroltkincset követeljen vissza.

- Nem pazarolta azt el senki - mondta Unwin. - Befektette, hogy a hitetlenek földjén egy hatalmaskörkörös téglacsapdát állítson foglyul ejtésére és megsemmisítésére. Zaidot, ha feltevésed helyes, agyűlölet és a rettegés, nem pedig a pénzsóvárság hajtotta. Elrabolta a kincset, de aztán rájött, hogyszámára nem a kincs a fontos. Neki az a fontos, hogy Abenhakán elpusztuljon. Abenhakánnak tettemagát, megölte Abenhakánt, és végül ő lett Abenhakán.

- Igen - mondta Dunraven. - Csavargó volt, aki mielőtt senkivé vált volna a halálban, bizonyára arragondolt, hogy valamikor király volt, vagy királynak tette magát.

Hargitai György fordítása

KÉT KIRÁLY ÉS KÉT ÚTVESZTŐ

[Ezt a történetet mondta el a tiszteletes a szószékről. Lásd A bokharai Abenhakán, aki a magalabirintusában halt meg című elbeszélést.]

Szavahihető emberek mesélik (de Allah többet tud), hogy az idők kezdetén élt egy király Babilóniaszigetein, aki egybehívatta építészeit és mágusait, s megparancsolta: építsenek egy olyan bonyolult ésravasz labirintust, hogy a legeszesebb férfiak se merészeljenek oda belépni, és azok, akik belépnek,odavesszenek. Megbotránkoztató alkotás volt ez, mert a zűrzavar és a csoda az isten sajátoskiváltsága, nem az embereké. Idő múltán udvarába érkezett az arabok királya, és Babilónia királya(hogy csúfot űzzön vendége együgyűségéből) bevezettette a labirintusba, ahol az zavarodottan ésmegszégyenülten bolyongott az est leszálltáig. Akkor isteni segítségért imádkozott, és megtalálta akaput. Ajkát panaszos szó el nem hagyta, csak annyit mondott Babilónia királyának, hogy Arábiábanneki is van labirintusa, és hogy, isten akaratával, jönne el egyszer, hogy megismerje. Azután visszatértArábiába, összehívta kapitányait és elöljáróit, s oly csodás szerencsével szorongatta meg Babilóniatartományait, hogy lerombolta annak kastélyait, megtörte embereit, és foglyul ejtette magát a királytis. Egy gyors teve hátára köttette, és elvitte a sivatagba. Három napon át ügettek, s akkor azt mondtaneki: "Ó, idők királya, századok értelme és rejtjegye, Babilóniában el akartál veszejteni sokfalú éssoklépcsőjű bronzlabirintusodban; a Mindenható úgy akarta, hogy most én mutassam meg az enyémet,amelyben nincsenek lépcsők, melyeken fel kellene menned, nincsenek ajtók, melyeket be kellenetörnöd, nincsenek fáradságos folyosók, melyeket végig kellene járnod, és nincsenek falak, melyekelzárják utadat."

Azzal kioldozta kötelékeit, és otthagyta őt a sivatag közepén, ahol éhen és szomjan veszett. Dicsőségannak, ki meg nem hal.

Hargitai György fordítása

A VÁRAKOZÁS

Az északnyugati városrészben, abban a bizonyos utcában a 4004-es szám előtt szállt ki a kocsiból.Még reggel kilenc óra se volt; a férfi helyeslőn vette szemügyre a foltos platánokat, tövükben adarabka földet, a takaros, balkonos házakat, a szomszédos patikát, a festöde és a vaskereskedés kopott,rombusz alakú cégtábláit. A szemközti járdát hosszú és tömör kórházfal szegélyezte; távolabb néhányüvegházon csillant meg a napfény. A férfi úgy gondolta, hogy mindezek a dolgok (pillanatnyilagönkényes és alkalomszerű rendezetlenségben, akárcsak álmainkban) idővel, ha Isten úgy akarja,

állandók, nélkülözhetetlenek és családiasak lesznek. A patika kirakatában fajanszbetűk hirdették:Breslauer; a zsidók kiszorították az olaszokat, akik kiszorították a kreolokat. Jobb is így; a férfi jobbszeretett nem a maga vérével érintkezni.

A kocsis lesegítette a bőröndjét; egy fáradt vagy talán szórakozott arcú asszony végre kinyitotta akaput. A kocsis a bakról visszaadott neki egy pénzdarabot, egy uruguayi húszast, mely a zsebébenmaradt a melói hotelban töltött éjszaka óta. A férfi negyven centavót adott neki, s közben aztgondolta: "Úgy kell viselkednem, hogy mindenki megfeledkezzék rólam. Két hibát követtem el:idegen ország pénzét adtam oda, és kimutattam, hogy ez a tévedés zavarba hoz."

Az asszony nyomában áthaladt a kapubejárón és az első udvaron. A szoba, melyet fenntartottak neki,szerencsére a második udvarba nyílt. A vaságyat készítője fantasztikus ívekbe hajlította, faágak ésvenyigék formájára; volt még egy magas fenyőfa szekrény, egy éjjeliszekrény, egy padlón állókönyvespolc, két különböző szék meg egy mosdó mosdótállal, kancsóval, szappantartóval meg egytejüveg palackkal. Buenos Aires tartomány térképe és egy feszület díszítette a falat; a tapéta vörösvolt, rajta széttárt farkú pávák sorakoztak. Az egyetlen ajtó az udvarra nyílt. Változtatni kellett aszékek elhelyezésén, hogy elférjen a bőröndje. A bérlő mindent helyeselt; amikor az asszony a nevétkérdezte, azt felelte, Villari; nem szánta titkos kihívásnak, nem azért mondta, hogy enyhítse a nem isérzett megalázottságot, hanem mert ez a név motoszkált benne, mert képtelen volt másra gondolni.Bizonyosan nem kísértette az irodalmi tévedés, hogy ravaszul cselekszik, ha ellensége nevénmutatkozik be.

Villari úr kezdetben nem hagyta el a házat; néhány hét múltán végre lement egy kis időresötétedéskor. Egy-egy este elment a háromsaroknyira levő moziba. Mindig az utolsó sorban ült;mindig felállt valamivel az előadás vége előtt. Látott alvilági tragédiákat; ezek kétségtelenültévedéseket tartalmaztak, ezek kétségtelenül - szintén téves - elképzeléseket tartalmaztak, melyekkorábbi életéhez tartoztak; Villari nem ügyelt rájuk, mert távol állt tőle a művészet és a valóságegybeesésének gondolata. Jámborul azon igyekezett, hogy tessenek neki a dolgok; előre örült aszándéknak, amivel bemutatták őket.

Azokkal ellentétben, akik regényeket olvasnak, sohasem látta műalkotás hősének magát.

Levele sohasem érkezett, még körlevél se, de homályos reménységgel olvasgatta az újság egyikrovatát. Este az ajtóba tette az egyik széket, s elmélyülten élvezte a matét, a szomszéd házfalfolyondárjára szegezve a tekintetét. Esztendők magányossága tanította meg rá, hogy a napokösszemosódnak az ember emlékezetében, holott még a börtönben vagy a kórházban sincs egyetlen napse, mely, ha szemügyre vesszük, ne apró meglepetések szövevénye volna. Korábbi kényszerűmagányosságában engedett a kísértésnek, hogy számlálja a napokat, az órákat, de mostani magányaegészen más volt, nem látszott a vége - hacsak egy reggel nem Alejandro Villari halálának hírét hozzameg az újság. Az is lehetséges, hogy Villari már meghalt, s akkor csak álom ez az élet. Ez a lehetőségnyugtalanította, mert képtelen volt rájönni, hogy vajon ez megkönnyebbülés vagy balszerencse lenne-e; képtelenségnek vélte, és ezzel elutasította. Távoli napokban, melyek nem annyira az idő múlásábantűntek távolinak, mint inkább két-három megmásíthatatlan tény következtében, sok mindent kívántgátlástalan vágyakozással; ez a hatalmas akarat, mely gyűlöletet váltott ki a férfiakból s szerelmetnéhány asszonyból, már nem vágyott különös dolgokra; csak megmaradni akart, nem pedig jutnivalamire. A fű íze, a fekete dohány íze, a kertre boruló, növekvő árnyék elegendő izgalmat nyújtott.

Élt a házban egy öreg farkaskutya. Villari összebarátkozott vele. Beszélt hozzá spanyolul, olaszul s

azzal a néhány szóval, mely gyermekkorának egyszerű dialektusából megmaradt. Villan megpróbált apuszta jelenben élni, emlékek nélkül, sejtések nélkül; az előbbiek még kevésbé érdekelték, mint azutóbbiak. Homályosan sejteni vélte, hogy a múlt az idő alapanyaga; ezért is válik nyomban elmúlttá.Fáradtsága néha boldogságnak tűnt; ilyen pillanatokban nem sokkal volt bonyolultabb a kutyánál.

Egyik éjszaka elcsodálkozott és megremegett a szája mélyén megsajduló fájdalomtól. Ez a szörnyűcsoda pillanatok múlva megismétlődött, majd még egyszer hajnaltájt. Villari másnap kocsit hivatott, selvitette magát az Once környékére, egy fogorvoshoz. Kihúzták a zápfogát. Ebben a válságospillanatban nem volt sem gyávább, sem nyugodtabb másoknál.

Másik este, mikor hazatért a moziból, érezte, hogy meglökik. Haragosan, méltatlankodva, titkosmegkönnyebbüléssel fordult szembe az arcátlannal. Kemény szitkot vágott a képébe; a másikdöbbenten dadogott valami mentséget. Magas férfi volt, fiatal, sötét hajú, egy németes külsejű nő voltvele; Villari aznap este azt ismételgette, hogy nem ismeri őket. Mégis eltelt négy vagy öt nap, mireújra az utcára lépett.

A könyvespolcon talált egy Divina Commediá-t, Andreoli régi magyarázataival. Nem is annyira akíváncsiságtól, mint inkább kötelességérzettől hajtva nekifogott a remekmű olvasásának; étkezés előttelolvasott egy éneket, s aztán szigorú sorrendben a jegyzeteket. Nem találta sem valószerűtlennek,sem túlzónak a pokoli gyötrelmeket, s nem gondolt rá, hogy Dante az utolsó bugyorba valónak ítéltevolna, ahol Ugolino fogai vég nélkül marcangolják Ruggieri nyakszirtjét.

A vörös tapéta pávái mintha arra rendeltettek volna, hogy vad látomásokat ébresszenek, hanem Villariúr mégsem álmodott soha eleven madarak kuszaságából emelt szörnyűséges filagóriáról. Hajnalontamindig ugyanazt az álmot látta, csak a körülmények változtak. Két férfi és Villari lépett a szobábarevolverrel, vagy megtámadták a moziból jövet, vagy mindhárom együtt az az ismeretlen volt, akimeglökte, vagy ott vártak rá szomorúan az udvarban, és mintha nem ismerték volna fel. Az álmavégén előkapta revolverét az éjjeliszekrény fiókjából (a fiókjában valóban revolvert őrzött), és tüzelt aférfiakra. A fegyver dörrenése ébresztette fel, de ez mindig csak álom maradt, és egy másik álombanmegismétlődött a támadás, és egy újabb álomban ismét meg kellett hogy ölje őket.

Egy borongós júliusi reggelen ismeretlen emberek jelenlétére ébredt (nem a nyíló ajtó zajára). Aszoba félhomályában magasnak látszottak, a félhomály furcsamód egyszerűvé tette vonásaikat (aszörnyű álmokban mindig határozottabbak voltak), mozdulatlanul és türelmesen virrasztottak,szemüket lesütötték, mintha a fegyverek súlya alatt görnyednének: Alejandro Villari és egy ismeretlenvégül is utolérte. Egy intéssel arra kérte őket, várjanak, s befordult a fal felé, mintha tovább aludna.Vajon azért tette, hogy könyörületet ébresszen gyilkosaiban, vagy mert könnyebb elviselni egydöbbenetes eseményt, mint elképzelni és várni rá vég nélkül, vagy - és ez talán a legvalószínűbb -hogy a gyilkosok álommá váljanak, mint ahogy már oly sokszor odaálmodta őket ugyanabban azidőben?

És ebben a bűvöletben oltotta ki életét a golyó.

Hargitai György fordítása

EMBER A KÜSZÖBÖN

Bioy Casares hozott Londonból egy különös háromélű tőrt, melynek markolata H betűt formált;

barátunk, a British Council-beli Christopher Dewey azt mondta, hogy gyakori az ilyen tőrHindosztánban. Ez a kijelentés arra ösztönözte, hogy megemlítse, két esztendőt töltött abban azországban a két háború között. (Ultra Auroram et Gangen; emlékezetem szerint így mondta latinul,egy Juvenalis-sort eltévesztve.) A történetek közül, melyeket aznap éjjel elmondott, az itt következőtbátorkodom leírni. A szöveg hűséges lesz: Allah szabadítson meg a kísértéstől, hogy hozzátegyek aprókülsőséges részleteket, vagy kiplingi közbevetésekkel kiélezzem az elbeszélés egzotikus színezetét.Egyébként ennek ősi és egyszerű íze van, mint talán az Ezeregyéjszaká-nak, s ezt kár volna elrontani.

*

"Édeskeveset számít, hogy pontosan hol történt, aminek elmondására készülök. Meg aztán mifélefontossága lehet Buenos Airesben az Amritszar vagy Udh névnek? Elegendő tehát azt mondanom,hogy azokban az esztendőkben zavargások voltak egy muzulmán városban, s hogy a központi kormányegy erőskezű embert küldött a rend helyreállítására. Ez egy skót férfi volt, aki hadfiak nevescsaládjából származott, s vérében volt az erőszak hagyománya. Egyetlenegyszer láttam a sajátszememmel, de sohasem felejtem el koromfekete haját, kiugró arccsontját, merész orrát és a száját,széles vállát, erős viking testalkatát. David Alexander Glencairn lesz a neve ma esti történetemben: akét keresztnév igen megfelelő, mert olyan királyok viselték, akik vaskézzel kormányoztak. DavidAlexander Glencairn (meg kell szoknom, hogy így nevezzem), úgy gyanítom, félelmetes ember volt;jövetelének puszta híre is elegendő volt, hogy megnyugodjék a város. Ez nem akadályozta meg abban,hogy számos határozott intézkedést tegyen. Eltelt néhány év. A város és a kerület békességben élt:szikhek és muzulmánok félretették az ősi ellentéteket, s Glencairn .hirtelen eltűnt. Természetesen aztis beszélték, hogy elrabolták vagy megölték.

Mindezeket a dolgokat a főnökömtől tudtam meg, mert szigorú volt a cenzúra, s az újságok nemkommentálták (emlékezetem szerint meg sem említették) Glencairn eltűnését. Egy mondás szerintIndia nagyobb a világnál; Glencairn talán mindenható volt a városban, melyet egy dekrétum, egyaláírás a gondjaira bízott, de a birodalom adminisztrációjának gépezetében csak egy számjegy volt. Ahelyi rendőrség kutatásai haszontalannak bizonyultak; a főnököm úgy vélte, hogy egy magánszemélykevesebb gyanút kelthet, s több sikert érhetne el. Három vagy négy nap múlva (Indiában bőkezűenmérik az időt) már minden különösebb reménység nélkül róttam a szürke város utcáit, mely magábanyelt egy embert.

Szinte nyomban megéreztem annak az összeesküvésnek állandó jelenlétét, mely Glencairn sorsátakarta eltitkolni. Egy lélek sincs ebben a városban (sejthettem joggal), aki ne ismerné a titkot, s akimeg ne esküdött volna, hogy hallgatni fog. A legtöbb kikérdezett csak mélységes tudatlanságáthangoztatta; nem tudták, ki az a Glencairn, sohasem is látták, sohasem is hallottak róla. Mások, ezzelszemben, negyedórája látták, ezzel meg azzal beszélgetett, s még el is kísértek a házhoz, ahová azokketten bementek, s ahol persze semmit se tudtak róluk, vagy azt mondták, épp most mentek el. Azegyik ilyen hazugnak ököllel vágtam a képébe. A tanúk helyeselték kitörésemet, és újabbhazugságokat gyártottak. Nem hittem nekik, de nem mertem elhallgattatni őket. Egyik este vékonyborítékot kaptam, benne egy papírdarabkán néhány jel...

A nap már alászállott, mikor megérkeztem. A kerület egyszerű volt és szegényes; a ház igen alacsony;a járdáról beláttam a földes udvarok sorát, a háttérben némi világosság derengett. Az utolsó udvarbannem tudom, miféle muzulmán ünnepséget tartottak; egy vak ember érkezett vörös fából készültlanttal.

Lábam előtt, mozdulatlanul, mint egy halott tárgy, egy vénséges vén ember kuporgott a küszöbön.Elmondom, milyen volt, mert ez lényeges része a történetnek. A sok esztendő elkoptatta és lecsiszolta,mint a víz a követ vagy az emberek nemzedékei a bölcs mondásokat. Hosszú rongyok borították, vagylegalábbis nekem úgy tetszett, s a turbán, mely fejét övezte, az is csak egy darab rongy volt. Ahomályban felém fordította sötét arcát és hófehér szakállát. Nyíltan szólottam hozzá, mert márminden reményemet elvesztettem, David Alexander Glencairnről kérdeztem. Nem értett meg (talánnem is hallott), és így el kellett magyaráznom, hogy az egy bíró, és hogy őt keresem. Mikorkimondtam e szavakat, éreztem, hogy mennyire nevetséges ezt a vénséges vén embert faggatni, akinekalig több a jelen, mint valami jellegtelen neszezés. Hírt csak a Felkelésről vagy Akbárról adhat ez azember (gondoltam), de Glencairnről nem. Amit mondott, megerősítette sejtésemet.

- Egy bíró! - mondta némi csodálkozással. - Egy bíró, aki elveszett, s akit keresnek. Ez méggyermekkoromban történt. Nem tudom az idejét, de még azelőtt történt, hogy Nikal Szeyn (Nicholson)meghalt Delhi falainál. Az elmúlt idő megmarad az emlékezetben; így hát felidézhetem, ami akkortörtént. Isten megengedte haragjában, hogy romlásnak induljanak az emberek; szájuk átkokkal teltmeg, csalárdsággal és ámítással. Mégis, nem mindenki fajtalanodott el, és amikor kihirdették, hogy akirálynő elküld egy embert, aki rendet teremt az országban Anglia törvényei szerint, a kevésbégonoszok örvendeztek, mert tudták, hogy a törvény jobb a felfordulásnál. Megérkezett a keresztényember, elmulasztotta kötelességét, sanyargatta a népet, s nem palástolta a megvetendő bűnöket, sáruba bocsátotta ítéleteit. Kezdetben nem hibáztattuk; a kormányzó angol igazsága mindenki előttismeretlen volt, s az új bíró látszólagos tévedései talán megfeleltek a jogerős és titkos elveknek.Minden igazságot nyer az ő könyvében, szerettük volna gondolni, de túlságosan is szembetűnőenhasonlított a világ minden rossz bírájához, s végül rá kellett jönnünk, hogy egyszerűen csak gonoszember. Végül is zsarnok lett, és a szegény nép (hogy megbosszulja téves reménységét, mit valaha belévetett) elhatározta, hogy elfogja, és ítéletet tesz rajta. Beszélni nem elég; a szándékból tettet kellkovácsolni. Az együgyűeken és az igen fiatalokon kívül senki sem hitte, hogy meg lehetne valósítaniezt a merész tervet, de szikhek és muzulmánok ezrei tartották szavukat, s egy napon, hitetlenkedve,végrehajtották azt, amit egyenként lehetetlennek tartottak. Elfogták a bírót, és börtönbe vetették egyvárosszéli tanyán. Azután megszólaltatták a sértett feleket vagy (némely esetben) az árvákat és azözvegyeket, hiszen azokban az években aztán nem pihent a hóhér bárdja. Végül - talán ez volt alegnehezebb - kerestek és kineveztek egy bírót, hogy ítélje el a bírót.

Ekkor néhány asszony lépett a házba, és félbeszakították az elbeszélést.

Később vontatottan folytatta:

- Az a hír járja, hogy nincs nemzedék, melyben ne volna négy igaz ember, aki titokban a vállán tartja sigazolja az Úr előtt a világegyetemet: e férfiak egyike lett volna a feddhetetlen bíró. De hol lehet rájuklelni, ha rejtve járnak a világban és névtelenül, s ha látjuk sem ismerjük fel őket, s még maguk semtudják, hogy micsoda küldetésük van? Valaki akkor azt mondta, hogy ha a sors elzárja tőlünk abölcseket, keressük a balgákat. Ez a vélemény diadalmaskodott. A Korán tudósai, a törvény doktorai,szikhek, akik oroszlánok nevét viselik, és egy istent imádnak, hinduk, akik istenségek sokaságátimádják, Mahavira szerzetesei, akik azt tanítják, hogy a világegyetemnek olyan az alakja, mint egyszétterpesztett lábú emberé, a tűzimádók és fekete zsidók alkották a törvényszéket, de egy bolondítéletére bízták a végső döntést.

Itt megzavarta néhány személy, aki eltávozott az ünnepségről.

- Egy bolond ítéletére bízták - ismételte -, hogy isten bölcsessége az ő szájából szóljon, smegszégyenítse az emberek gőgjét. Neve elveszett, vagy soha nem is ismerték, hanem meztelen jártezeken az utcákon, vagy rongyokba burkolózva, számolgatta az ujjait a hüvelykjével, és a fákkalcsúfolkodott.

Józan elmém fellázadt. Azt mondtam, hogy bolondra bízni a döntést a törvény megszegése.

- A vádlott elfogadta bíráját - hangzott a felelet. - Talán megértette: mivel az összeesküvők nagyveszedelembe kerülnének, ha szabadon bocsátanák, csak egy bolondtól remélheti, hogy nem ítélikhalálra. Hallottam, hogy nevetett, mikor megmondták neki, ki a bíró. Sok napon és sok éjszakán áttartott a per a tanúk nagy száma miatt.

Elhallgatott. Valami nagy gond emésztette. Hogy mondjak valamit, megkérdeztem, hány napig tartott.

- Legkevesebb tizenkilenc napig - felelte.

Az ünnepségről távozók újra meg újra megzavarták; a bor tiltva van a muzulmánoknak, de az arcuk éshangjuk olyan volt, mint a részegeké. Valaki odakiáltott neki, ahogy elhaladt mellette.

- Pontosan tizenkilenc napig - igazított a szón. - A hitetlen kutya meghallgatta az ítéletet, és a kés atorkába mélyedt.

Vidám kegyetlenséggel beszélt. Megváltozott hangon fejezte be a históriát:

- Félelem nélkül halt meg; a legaljasabbakban is van valami virtus.

- Hol történt az, amit elmeséltél? - kérdeztem. - Egy tanyán?

Most először nézett a szemembe. Azután, lassan méricskélve a szavakat, megmagyarázta:

- Azt mondtam, hogy tanyán vetették börtönbe, nem azt, hogy ott ítélkeztek fölötte. Ebben a városbanítélték el: egy ilyen házban, mint ez itten. Az egyik ház mit sem különbözik a másiktól; csak azszámit, hogy a pokolban vagy mennyben emelték-e.

Kérdeztem az összeesküvőkről.

- Nem tudok róluk - mondta nyugodtan. - Sok éve történtek ezek a dolgok, sok éve el is feledték. Talánaz emberek elítélték őket, de Isten, az nem.

Ezt elmondta, aztán felállt. Éreztem, hogy szavaival elbocsátott, s attól a pillanattól fogvamegszűntem létezni a számára. Férfiak és nők tömege, Pandzsáb valamennyi nemzetségéből valók,imádkozva és énekelve áradtak felénk, s csaknem eltapostak: megrémültem, hogy a szűk, kapualjnyiudvarokból annyi ember kerülhet elő. Mások a szomszédos házakból jöttek; bizonyára átmásztak afalakon... Lökdösődve és szitkozódva vágtam utat magamnak. Az utolsó udvarban ruhátlan emberreltalálkoztam, sárga virágkoszorú volt a fején; mindannyian csókolgatták s ünnepelték; kard volt akezében. A kard véres volt, mert kioltotta Glencairn életét, akinek megcsonkított tetemét megtaláltama ház mögött, az istállóban."

Hargitai György fordítása

AZ ALEF

Estela Cantónak

O God, I could be bounded in a nutshelland count myself King at infinite space

HAMLET, II. 2.

But they will teach us that Eternity is the Standingstill of the Present Time, a Nunc-stans (as the Schools call it);which neither they, nor any else understand no more than they

would a Hic-stans for an Infinite greatnesse of PlaceLEVIATHAN, IV. 46.

Egy perzselő februári délelőtt, amikor Beatriz Viterbo meghalt - lenyűgöző haláltusájában egypillanatra se süllyedt az érzelgősségig, se a félelemig -, észrevettem, hogy a Constitución térvaskeretes plakátállványain kicseréltek valami szőkedohány-reklámot; fájt a dolog, mert beláttam,hogy Beatriztól immár távozóban a szüntelen és hatalmas világegyetem, és ez csak az első változásegy végtelen változássorozatban. A világegyetem változhat, de én nem, gondoltam mélabús hiúsággal;tudom, hogy hiábavaló szerelmem olykor terhére volt, ám most, hogy Beatriz halott, énreménytelenül, de legalább megaláztatás nélkül emléke ápolásának szentelhetem magamat. Eszembejutott, hogy április harmincadika Beatriz születésnapja; látogatást tenni ezen a napon a Garay utcaiháznál, köszönteni az apját és Carlos Argentino Danerit, Beatriz unokabátyját, ezt kifogástalanuludvariasnak, talán elmulaszthatatlannak találtam. Ott várnék megint a telezsúfolt kis szalonfélhomályában, tüzetesen újra szemügyre venném Beatriz számtalan arcképét. Beatriz Viterboprofilban, színes képen; Beatriz félálarccal egy 1921-es farsangi mulatságon; Beatriz első áldozása;Beatriz aznap, hogy házasságot kötött Roberto Alessandrival; Beatriz kis idővel a válása után, ebédena Zsokéklubban; Beatriz Quilmesben Delia San Marco Porcellel és Carlos Argentinóval; Beatriz akínai pincsivel, amit Villegas Haedótól kapott; Beatriz szemben és félprofilban, mosolyogva, keze azállán... Már nem kellene szerény könyvajándékokkal indokolnom jelenlétemet, mint valamikor;egyébként a könyveket, végül rájöttem, jobb, ha felvágom, különben pár hónap múlvamegállapíthatom, hogy ki se nyitották őket.

Beatriz Viterbo 1929-ben halt meg; azóta nem múlt el április harmincadika, hogy föl ne kerestemvolna otthonát. Általában negyed nyolckor érkeztem, és körülbelül huszonöt percig maradtam; mindenévben kissé később jelentem meg, és egy pillanattal tovább maradtam; 1933-ban a szakadó zápor iskedvezett: meg kellett hívniuk vacsorára. Ezt a jó kis ürügyet persze nem hagytam figyelmen kívül;1934-ben nyolc óra után érkeztem egy kis Santa Fe-i süteménnyel: egész magától értetődően ottmaradtam vacsorára. Így ezeken a mélabús és hiábavalóan erotikus születésnapokon Carlos ArgentinoDaneri lassanként a bizalmába fogadott.

Beatriz magas, törékeny és egy cseppet hajlott hátú volt; a mozgásában (ha szabad túloznom) voltvalami bájos félszegség, valami bujkáló révület; Carlos Argentino erőteljes, pirospozsgás, a haja ősz,a vonásai finomak. Valami kis állása van egy hitvány könyvtárban a város déli felében; tiszteletetparancsoló, egyszersmind tehetetlen ember; még nemrégiben is mindig odahaza töltötte az estéit és azünnepeket. Két nemzedék múltán is megőrizte az olaszos sz-ező kiejtést és a széles, olaszhadonászást. Szellemi tevékenysége szakadatlan, szenvedélyes, sokoldalú és teljességgel

jelentéktelen. Ontja a haszontalan párhuzamokat és a fölös aggályokat. Szép, hosszú, vékony keze van(mint egykor Beatriznak). Pár hónapig Paul Fort volt a rögeszméje, nem annyira a balladái, inkább afeddhetetlen dicsőség gondolata miatt. "Ő a francia költők királya - hajtogatta fontoskodva. - Hiábamarsz belé, legmérgesebb nyilad se ér el hozzá."

1941. április harmincadikán bátorkodtam egy palack belföldi konyakkal is megtoldani a süteményt.Carlos Argentino megkóstolta, jónak találta, és néhány kupica után belefogott a modern embermagasztalásába.

- Úgy képzelem - mondta kissé érthetetlen hévvel -, hogy ott ül dolgozószobájában, úgyszólván egyváros őrtornyában, körülötte a sok telefon, távíró, fonográf, rádiókészülék, mozigép, laterna magica,szótár, napirend, notesz, kézikönyv...

Megjegyezte, hogy az így fölszerelt embernek fölösleges az utazás; XX. századunk megváltoztattaMohamed és a hegy meséjét; a hegyek most helyébe mennek a modern Mohamednek.

Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogyrögtön úgy éreztem, valami közük van az irodalomhoz; meg is kérdeztem tőle, miért nem veti papírraőket. Amint várható volt, azt válaszolta, hogy már meg is tette: ezek és más, nem kevésbé újgondolatok egy elbeszélő költemény Beköszöntőjében, Bevezetőjében vagy egyszerűbben BevezetőÉnekében fordulnak elő; ezen a költeményen már évek óta dolgozott, réclame nélkül, fülsiketítő lármanélkül, mindig arra a két mankóra támaszkodva, amit munkának és magánynak hívnak. Előbbszabadjára engedte képzeletét; azután következett a reszelés-csiszolás. A költeménynek ez volt acíme: A Föld; a bolygó leírását foglalta magába, amiből nyilván nem hiányzott se a festői csapongás,se a választékos felidézés.

Kértem, hogy - ha röviden is - olvasson fel egy részletet. Kinyitott egy íróasztalfiókot, és kihúzottbelőle egy vastag paksamétát, egy jegyzetfüzetet - fedelén a Juan Crisóstomo Lafinur könyvtárcímerpecsétjével -, és olvasta elégedett zengzetességgel:

Láttam, miként a hellén, sok várost, annyi népet,éhet, munkát, s hogyan kel s hogyan megyen a nap le,tényt én nem módosítok, el nevet nem ferdítek,ám "poyage"-om csak képzelt, csak... "autour de ma chambre".

- Ez minden szempontból érdekes versszak - jelentette ki. - Az első sor a professzor, az akadémikus, ahellenista vagy éppen a pedánskodók tetszését vívja ki, akik a közvélemény jelentős rétegétképviselik; a második Homérosztól Hésziodoszhoz vezet át (burkolt tiszteletadás a vadonatúj épülethomlokzatán az oktató költészet atyjának), olyan eljárást újítva meg, amelynek eredete az Írásban van,a felsorolásban, bővítésben vagy a halmozásban; a harmadik - barokk, dekadens művészet, a formatisztult és elvakult kultusza - két iker félsorból áll; a negyedik leplezetlenül kétnyelvű, s ez mindenolyan szellem feltétlen elismerését kivívja, aki érzékeny a mókára, fesztelen csipkelődésre. Egy szótse szólok a szokatlan rímelésről, se arról a tudós művészetről, amely keresettség nélkül lehetővé teszi,hogy négy verssorba három tudós célzást sűrítsek bele, amelyek harminc évszázad magvas irodalmátfogják át: az első az Odüsszeiá-ra utal, a második a Munkák és napok-ra, a harmadik a halhatatlanapróságra, amit a Szavojai pihent tollának köszönhetünk... Megint rájöttem, hogy a modern művészeta nevetés, a scherzo balzsamát követeli. Határozottan eljött Goldoni ideje!

Még sok szakaszt felolvasott, valamennyi megnyerte a tetszését, és bőséges megjegyzésekre indította.Pedig nem volt bennük semmi figyelemre méltó; még érezhetőn rosszabbnak se találtam őket azelőzőnél. Létrejöttükben a szorgalom, az igénytelenség és a véletlen működött közre; Daneri csakutólag magyarázott beléjük értékeket. Láttam, hogy a költő munkája nem a költeményben rejlett,inkább a leleményességben, hogy miképpen nyilvánítsa csodálatra méltónak a költeményét; persze aző szemében ez az utólagos munka módosította a művet, de a másokéban nem. Daneri eredeti módontudott beszélni; de verstani ügyetlensége majdnem mindig megakadályozta, hogy ezt az eredetiséget akölteménybe is átültesse.[1]

Életemben egyetlenegyszer alkalmam volt áttanulmányozni a Poly-Olbion tizenötezer alexandrinját,ezt a környezetrajzi eposzt, melyben Michael Drayton számba vette Anglia állat- és növényvilágát,vízrajzát, hegyrajzát, katonai és egyházi történetét; meg vagyok győződve, hogy ez a jelentékeny, dekorlátozott érdekű alkotás nem olyan unalmas, mint Carlos Argentino óriási, hasonló vállalkozása. Őugyanis föltette, hogy az egész földkerekséget megverseli; 1941-re már elkészült belőle egy-két rész:néhány hektár Queensland államból, az Ob folyó több kilométeres szakasza, egy gáztartályVeracruztól északra, a Concepción egyházközség főbb üzletházai, Mariana Cambaceres de Alvearvillája a Szeptember 11. utcában, Belgranóban, és egy gőzfürdő nem messze a híres brightoniakváriumtól. Felolvasott néhány fáradságos szemelvényt költeménye ausztráliai részéből; ezekből avontatott és otromba alexandrinokból már a bevezetés viszonylagos elevensége is hiányzott. Egystrófát közlök belőle:

Tudják meg, jobb felé, ott, az útszéli jelkőtől(persze csak mindig észak-északnyugatról menve)búsul egy csontváz. - És a színe? Mennyfehér lenne,s a juhakol miatta nem üt el temetőtől.

- Két merész fordulat - kiáltotta lelkesen -, de igazolja a siker, már hallom is az elismerő morajt! Aztmeghiszem, azt meghiszem. Az egyik az "útszéli" jelző, amely csak így, en passant pontosan kifejezia mezei és pásztori munkákkal járó elkerülhetetlen unalmat, azt az unalmat, amit se a Georgikon, se ami híres Don Segundó-nk sose mert ilyen közvetlen elevenséggel kifejezni. A másik a "búsul egycsontváz" erőteljes prózaisága, amit a finnyás olvasó alighanem borzadállyal fog elutasítani, deméltányolni fog mindenekelőtt a férfias ízlésű kritika. Különben ez az egész verssor rendkívülérdekes. A második felében igen eleven párbeszédet folytat az olvasóval; előre hangot ad az olvasókíváncsiságának, egy kérdést ad a szájába, és válaszol is rá... azon nyomban. És mit szólsz ehhez atelitalálathoz, hogy "mennyfehér"? Ez a festői kifejezés az égre utal, amely az ausztráliai táj igenfontos tényezője. Ha nincs ez az utalás, a kép színei túlságosan sötétek lennének, és az olvasó szeretnébecsukni a könyvet, mert lelkében, mélységes mélyen, úrrá lenne a komor és gyógyíthatatlan mélabú.

Éjfél felé elköszöntem.

Később, a második vasárnap, Daneri fölhívott telefonon, azt hiszem, életében először. Ajánlotta, hogytalálkozzunk négy órakor, "igyunk meg egy pohár tejet a szomszédos bárban, amely, hála Zunino ésZungri - biztos emlékszel: a háztulajdonosaim - haladó szellemének, ott létesült az utcasarkon; megkell ismerned ezt a kis cukrászdát". Elfogadtam a meghívást, inkább megadóan, mint lelkesen. Nagynehezen asztalt is kaptunk; az irgalmatlanul modern bár nem is igen volt hitványabb, mint gondoltam;a szomszédos asztaloknál a vendégek izgatottan hajtogatták, hogy mekkora összeget fizetett ki Zuninoés Zungri a mellényzsebből. Carlos Argentino úgy tett, mintha valami tetszetős részletet csodálna a

világítóberendezésen (amit már bizonyára ismert), és így szólt hozzám némi szigorúsággal:

- Nincs mit tenned, be kell vallanod, hogy ez a lokál a legelőkelőbb floresi lokálokkal is állja aversenyt.

Aztán felolvasott négy-öt oldalt a költeményéből. Egy silány elv szerint javította át, szóvirágokkaltűzdelte meg őket: ahol eleinte azt írta, "kéklő", most ontotta az ilyesmiket, hogy "azúros","kékeskés", sőt "azúrló". Ez a szó, hogy "teljes", nem volt elég gyatra neki. Egy gyapjúmosóhömpölygő leírásában inkább ilyesmiket választott, hogy "tejellő", "tejeskedő", "tejelkedő", "tejlő"...Keserűen szapulta a kritikusokat; azután elnézőbben olyan emberekhez hasonlította őket, "akikneknincs nemesfémük, se gőzprésgépük, se hengerművük és kénsavuk az ékszerötvözéshez, de meg tudjákmutatni másoknak, hogy hol található az ékszer". Azután mindjárt az előszómániát bírálta, "amin mára Lángelmék Királya gúnyolódott a Don Qutjote mulatságos előszavában". De azért elismerte, hogyegy új mű elején helyénvaló a ragyogó bevezetés, egy jelentős és erőteljes író aláírásával ellátottméltatás. Hozzátette, hogy ki akarja adni költeménye első énekeit. Most értettem meg ezt a furcsatelefonmeghívást... Ez az ember meg akar kérni, hogy előszót írjak ehhez a pedáns halandzsához.Félelmem alaptalan volt: Carlos Argentino kényszeredett csodálattal megjegyezte, hogy azt hiszi, nemcsalódik, ha úgy véli: Álvaro Melián Lafinur, a jeles irodalmár szilárd tekintélynek örvendmindenfelé, és ha én megkérném, örömmel írna előszót a költeményhez. A kudarc megbocsáthatatlanvolna, ezért a mű két vitathatatlan érdemét kellene hangsúlyoznom: a tökéletes formát és atudományos alaposságot, "mert a szóképek, fordulatok, szóvirágok eme hatalmasan burjánzó kertjébenminden, de minden részlet a legszigorúbb valóságon alapul". Még hozzátette, hogy Beatriz mindig jólmegvolt Álvaróval.

Bólogattam, szaporán bólogattam. A nagyobb valószínűség kedvéért megjegyeztem, hogy nem hétfőn,hanem majd csütörtökön beszélek Álvaróval: azon a kis vacsorán, amellyel rendszerint az íróklubminden ülése végződik. (Ilyen vacsorák nem léteznek, de az ülések kétségtelenül csütörtökön vannak,ezt Carlos Argentino Daneri megnézheti a lapokban, s ez valószerűvé tette a mondatot.) Kitaláltam ésegyszersmind átláttam szándékát, ezért azt mondtam, hogy mielőtt a bevezető dolgára térnék, majd amű érdekes szerkezetét taglalom. Elköszöntünk; amint befordultam a Bernardo de Irigoyen utcasarkán, tárgyilagosan szembenéztem a kilátásaimmal: a) beszélek Álvaróval, és megmondom, hogyBeatriz unokabátyja (ezzel a magyarázkodó körülírással legalább kimondhatom Beatriz nevét) írt egykölteményt, ami alighanem a végtelenségig tágítja a klapancia és a zűrzavar lehetőségeit; b) nemszólok Álvarónak. Előre láttam világosan, hogy lustaságból a b) lehetőséget választom.

Péntek reggeltől kezdve tartottam a telefontól. Méltatlankodva gondoltam rá, hogy ez a szerkezet,amely néha Beatriz immár elveszett hangját közvetítette hozzám, odáig süllyedhet, hogy CarlosArgentino Daneri hasztalan és talán dühös sopánkodását fogja fel, akit becsaptam. Szerencsére nemtörtént semmi, azt nem számítva, hogy természetesen nehezteltem rá: megbíz egy kényes eljárással,azután meg elfeledkezik rólam.

Már nem féltem a telefontól, de október végén Carlos Argentino fölhívott. Nagyon izgatott volt,eleinte meg se ismertem a hangját. Szomorúan és mérgesen hadarta el, hogy az a telhetetlen Zunino ésZungri azzal az ürüggyel, hogy kibővíti máris óriási cukrászdáját, le akarja bontani a házat, ahol aDaneri család lakik.

- A szüleim házát, az én házamat, a jó öreg Garay utcai házat - hajtogatta, a zengzetes siránkozásbantalán meg is feledkezve fájdalmáról.

Nem esett nagyon nehezemre, hogy osztozzam a gyötrelmében. Ha elmúlt az ember ötvenéves,minden változás a múló idő gyűlöletes jelképe; meg aztán arról a házról volt szó, amely énnekemszüntelenül Beatrizról mesélt. Meg is akartam pendíteni ezt a meglehetős kényes dolgot; de ő rám sehallgatott. Azt mondta, hogy ha Zunino és Zungri kitart képtelen elhatározása mellett, az ő ügyvédje,doktor Zunni ipso facto kamatos kártérítést fog követelni tőlük, és százezer pesót fog behajtani rajtuk.

Zunni neve megtette rám a hatását; a Caseros és Tacuarí utca sarkán levő irodája legendás hírű.Megkérdeztem, hogy az ügyvéd vállalta-e már az ügyet. Daneri azt mondta, még aznap délután beszélvele! Habozott, majd azon a fakó, tompa hangon, amelyen valami nagyon bizalmas dolgot szoktunkközölni, azt mondta, hogy okvetlenül szüksége van a házra, különben nem tudja befejezni akölteményét; mert a pince egyik sarkában ott van egy Alef. Megjegyezte, hogy az Alef amindenségnek egy olyan pontja, amely minden más pontot magába foglal.

- Az ebédlő alatt van - magyarázta, s izgalmában megeredt a nyelve. - Az enyém, az enyém; kicsikoromban fedeztem fel, amikor még iskolába se jártam. A pincelépcső meredek, a nagybátyáimmegtiltották, hogy lemenjek, de valaki azt mondta, hogy odalenn egy egész világ van. Későbbrájöttem, hogy egy nagy ládáról beszélt, de tapasztaltam, hogy odalenn egy egész világ van. Titokbanlementem, legurultam a tiltott lépcsőn, elestem. Amikor kinyitottam a szememet, megláttam azAlefet.

- Az Alefet? - ismételtem meg.

- Igen, azt a helyet, ahol a világegyetem minden helye megtalálható, s tisztán és minden oldalrólláthatón. Senkinek se árultam el a felfedezésemet, de máskor is visszamentem. A gyermek nem isérthette még, hogy ez a kiváltság azért adatott meg neki, hogy majd egyszer a férfi papírra vethesse akölteményt! Zunino és Zungri nem fog kifosztani, nem és nem! Doktor Zunni törvénykönyvvel akezében fogja bebizonyítani, hogy az Alef az én elidegeníthetetlen tulajdonom.

Próbáltam szót érteni vele.

- De hát nincs nagyon sötét a pincében?

- Makrancos elmébe nem hatol be az igazság. Ha a föld minden helye ott van az Alefben, mindenvilágosságnak, minden lámpának, minden fényforrásnak is benne kell lennie.

- Megyek, és rögtön megnézem.

Lecsaptam a kagylót, mielőtt tiltakozhatott volna. Ha egyetlen tény a tudomásunkra jut, márisfölfedezünk egy sereg azelőtt észre se vett adatot, amelyek igazolják a tényt; csodálkoztam, hogy isnem jöttem rá eddig, hogy Carlos Argentino őrült. Különben az egész Viterbo család... Beatriz(magam is gyakran leszögeztem) szinte irgalmatlanul éleslátó gyerek és nő volt, de volt benne sokvonás, közöny, révület, fölény, valóságos kegyetlenség, aminek talán kóros magyarázata van. CarlosArgentino elmebaja beteges örömmel töltött el; lelkünk mélyén mindig utáltuk egymást.

Amint odaértem a Garay utcába, a szobalány kérte, hogy szíveskedjek várni egy kicsit. Az úr, mintmindig, a pincében van, fényképeket hív elő. Az elhanyagolt zongorán, az üres virágváza mellettBeatriz nagy és ügyetlenül festett arcképe (inkább valószerűtlenül, mint idejétmúltan) mosolygott.Senki se láthatott bennünket; s én kétségbeesett gyöngédségi rohamomban odamentem a képhez, és

így szóltam hozzá:

- Beatriz, Beatriz Elena, Beatriz Elena Viterbo, Beatriz drágám, örökre elvesztett Beatrizom, énvagyok itt, Borges.

Hamarosan Carlos is belépett. Szárazon fogadott; láttam, hogy másra se tud gondolni, csak az jár azeszében, hogy elveszti az Alefet.

- Egy kupica hamis konyak - rendelkezett -, aztán levonulsz a pincébe. Tudod, elengedhetetlen ahanyatt fekvés. Akárcsak a sötétség, a mozdulatlanság; kissé a szemnek is szoknia kell. Lefekszel akövezetre, merőn nézed annak az áldott lépcsőnek tizenkilencedik fokát. Én otthagylak, leengedem acsapóajtót, és egyedül maradsz. Ha valami rágcsáló ijesztget, oda se neki! Pár perc múlva meglátod azAlefet. Az alkimisták és kabbalisták mikrokozmoszát, közmondásos és kézzelfogható barátunkat, amultum in parvó-t.

Amikor az ebédlőbe értünk, még hozzátette:

- Persze ha nem látod, tehetetlenséged nem ingatja meg bizonyságomat... Menj le; rövidesenelbeszélgethetsz Beatriz minden képmásával.

Gyorsan lementem, torkig voltam ezekkel a mihaszna szavakkal. A pince alig volt szélesebb, mint alépcső, és olyan volt, akár egy kút. A tekintetemmel hiába kerestem a ládát, amelyről CarlosArgentino beszélt. Az egyik sarok tele volt zsúfolva dobozba tömött palackokkal és vászonzsákokkal.Carlos kivett egy zsákot, összehajtotta, és egy bizonyos helyen leterítette.

- Hitvány egy vánkos - mondta -, ha csak egy centivel is magasabbra teszem, nem fogsz látni semmit,azt pedig sajnálhatod. Na, nyújtózz csak ki a földön, te dromedár, és számolj tizenkilenc fokot.

Teljesítettem nevetséges utasításait; végül magamra hagyott. Gondosan becsukta a csapóajtót; úgyéreztem, teljes sötétség vesz körül, bár később fölfedeztem egy hasadékot. Egyszeriben rájöttem,milyen veszély fenyeget; mérget ittam, majd hagytam, hogy egy őrült eltemessen. Carlos fennhéjázásaarra vallott, hogy fél, hátha nem látom meg a csodát; Carlos ha meg akarja óvni a rögeszméjét, ha nemakarja bevallani, hogy őrült, kénytelen megölni engem. Valami zavaros nyugtalanság fogott el, demegpróbáltam nem a kábítószer hatásának, hanem a kényszeredett testhelyzetnek tulajdonítani.Lehunytam, majd újra kinyitottam a szememet. És megláttam az Alefet.

Most érek elbeszélésem kimondhatatlan lényegéhez; itt kezdődik írói kétségbeesésem. Minden nyelvcsupán jelek ábécéje, melynek használata föltételezi a múltat, és ezt minden beszélgető átéli. Hogyanközöljem másokkal ezt a végtelen Alefet, melyet csak alig fog fel félénk emlékezetem? A misztikusokhasonló helyzetben ontják a jelképeket: ha az istenséget akarja kifejezni, egy perzsa a madárról beszél,amely valami módon minden madarat képvisel; Alanus de Insulis egy gömbről, amelynek középpontjamindenütt van, de a kerülete sehol; Ezékiel egy négyarcú angyalról, aki kelet és nyugat, észak és délfelé fordul egyszerre. (Nem ok nélkül említem ezeket megfoghatatlan hasonlatokat; kapcsolatbanvannak az Aleffel.) Talán megengednék az istenek, hogy én is valami hasonló képet találjak, de akkorelbeszélésemet megrontaná az irodalom, a tévedés. Egyébként megoldhatatlan a fő kérdés: avégtelennek akár csak részleges felsorolása. Ebben a mérhetetlen pillanatban sok-sok millió gyönyörűvagy borzasztó eseményt láttam; de egyik sem ejtett úgy ámulatba, mint az, hogy minden ugyanazon ahelyen mutatkozott, de átfedés és áttetszés nélkül. Az én szemem mindent egyidejűleg látott: leírni

csak sorjában tudom, mert ilyen a nyelv. De azért valamit elmondok belőle.

A lépcsőfok alján jobboldalt egy kis tarka, szivárványló gömböt láttam, amely szinte elviselhetetlenülragyogott. Eleinte azt hittem, hogy forog; azután rájöttem, hogy ez a mozgás csak érzékcsalódás, amita gömbön kivehető szédítő látvány okoz. Az Alef átmérője két vagy három centi lehetett, de bennevolt a világűr, nem kicsiben, hanem eredeti térfogatával. Minden tárgy (például a tükör üveglapja)végtelen sok tárgynak felelt meg, mert egyszerre és tisztán láttam a világegyetem minden pontjáról.Láttam a mozgalmas tengert, láttam a hajnalt és az estét, láttam Amerika embertömegeit, láttam egyfekete piramis közepében egy ezüstös pókhálót, láttam egy zegzugos labirintust (ez London volt),láttam véghetetlen szemeket ott egész közelről, amint fürkészve nézték magukat bennem, mint egytükörben, láttam bolygónk minden tükrét, de egyikben sem láttam magamat, láttam a Soler utcábanegy udvar végében ugyanolyan kőpadlót, amilyet harminc évvel ezelőtt egy Fray Bentos-i házelőcsarnokában, láttam szőlőfürtöt, havat, dohányt, ércteléreket, vízpárát, láttam domború egyenlítőisivatagokat és homoktengerük minden szemét, láttam Invernessben egy asszonyt, akit nem felejtek el,láttam vadul lobogó haját, büszke alakját, láttam egy mellrákot, láttam egy kör alakú, szikkadtfölddarabot egy járdán, ahol azelőtt egy fa állt, láttam egy adroguéi villában Plinius első, PhilemonHolland-féle angol fordításának egy példányát, láttam egyszerre minden oldal minden betűjét(gyermekkoromban csodálkoztam, hogy nem keverednek össze, és hogy nem szóródnak szét éjszaka abecsukott könyv betűi), láttam éjszakát és nappalt egy időben, láttam egy querétarói naplementét,amely mintha egy bengáli rózsa színét tükrözte volna, láttam saját üres hálószobámat, láttam egyalkmaari dolgozószobában egy földgömböt két tükör közt, melyek a végtelenségig sokszorozták,láttam lobogó sörényű lovakat hajnalban a Kaszpi-tenger fövenyén, láttam egy kéz finom csontozatát,láttam csata után életben maradt katonákat, amint levelezőlapokat adnak postára, láttam egy mirzapurikirakatban egy csomag spanyol kártyát, láttam néhány páfrány ferde árnyékát egy melegház padlóján,láttam tigriseket, dugattyúkat, bölényeket, hullámverést és seregeket, láttam minden hangyát, ahánycsak van a földön, láttam egy perzsa asztrolábot, láttam az íróasztal egyik fiókjában (s az írástólmegremegtem) hihetetlenül szókimondó, trágár leveleket, amiket Beatriz írt Carlos Argentinónak,láttam egy kedves emlékművet Chacaritában, láttam egy valamikor oly bájos lénynek, BeatrizViterbónak szörnyű maradványait, láttam tulajdon sötét vérem keringését, láttam a szerelmesösszefonódást és a halál átváltozását, láttam az Alefet mindenfelől, láttam az Alefen a földet és aföldön ismét az Alefet, és az Alefen a földet, láttam az arcomat és zsigereimet, láttam az arcodat;szédület fogott el, és sírtam, mert szemeim látták ezt a titkos és sejtelmes tárgyat, amelynek nevétbitorolják az emberek, de amit soha ember nem látott: a megfoghatatlan világegyetemet.

Áthatott a végtelen tisztelet, a végtelen irgalom.

- Na, biztos elképedtél, hogy így bámészkodhatsz hívatlanul - mondta egy gyűlöletes, kedélyeskedőhang. - Ne is törd a fejedet, ezt a csodát egy évszázad alatt se hálálhatod meg nekem. Micsoda remekleshely, Borges barátom!

A legfelső lépcsőfokon megjelent Carlos Argentino lába. A hirtelen támadt derengésben nagy nehezenföltápászkodtam, és csak hebegtem: - Remek. Igazán remek.

Közönyös hangomtól magam is meglepődtem. Carlos Argentino aggodalmasan érdeklődött:

- Mindent jól láttál? Színesen?

Ebben a pillanatban eltökéltem, hogyan állok bosszút. Nyájasan, látható megindultsággal, idegesen,

szórakozottan megköszöntem Carlos Argentino Danerinek, hogy vendégül látott a pincéjében, ésnógattam, hogy használja ki az alkalmat, ha már lebontják a házát, hagyja itt ezt az ártalmasnagyvárost, amely nem kímél senkit, higgye el, senkit! Az Alefről nem voltam hajlandó beszélgetni,csendesen, de határozottan elzárkóztam; amikor elköszöntem, átöleltem, és megint elmondtam neki,hogy a vidék és a nyugalom nagy orvos.

Az utcán, a Constitución lépcsőjén, a földalattin minden arc ismerősnek tetszett. Féltem, hogy nincstöbbé semmi, ami meglephetne, és féltem, hogy most már mindig úgy érzem, mintha mindenhovávisszatérnék. Szerencsére néhány álmatlan éjszaka után mindent elfeledtem.

*

Utóirat. 1943. március 1.

A Garay utcai ház lebontása után fél évvel a Procusto könyvkiadó nem riadt vissza a költeményterjedelmétől, és piacra bocsátott egy válogatást az "Argentin képekből". Mondani se kell, hogy mitörtént. Carlos Argentino Daneri megkapta az Irodalmi Nemzeti Díj második fokozatát.[2]Az elsőfokozatot doktor Aita kapta; a harmadikat doktor Mario Bonfanti; hihetetlen, de az én művem, Ahamiskártyás lapjai egyetlen szavazatot se kapott. Ezúttal ismét diadalmaskodott az értetlenség ésféltékenység! Danerit régóta nem látom; az újságok szerint hamarosan újabb kötettel ajándékoz megbennünket. Szerencsés tolla (amit nem az Alef nyűgöz le többé) Acevedo Díaz doktor művénekszemelvényeit verseli meg.

Még két megjegyzés: az egyik az Alef természetéről, a másik a nevéről. Ez utóbbi, mint ismeretes, azelső betű neve a szent nyelv ábécéjében. Történetemben nem látszik véletlennek a használata. AKabbalában ez a betű jelzi az En Szofot, a határtalan és tiszta istenséget; azt is mondták róla, hogy azalakja egy emberhez hasonlít, aki az égre és a földre mutat, hogy jelezze: az alsó világ a felsőnektükre és térképe; a Mengenlehré-ben a transzfinit számok jelképe, amelyekben az egész nem nagyobb,mint egy része. Csak azt szeretném tudni, Carlos Argentino találta ki ezt a nevet, vagy, mint egy másikolyan pont nevét, amelyben minden pont egyesül, olvasta valahol abban a számtalan sok műben, amitaz Alef tárt föl neki odahaza? Bármily hihetetlennek tetszik, azt hiszem, hogy van (vagy volt) egymásik Alef, azt hiszem, hogy a Garay utcai Alef hamis Alef volt.

Meg is mondom, hogy miért. 1867 körül Burton kapitány a brit konzul tennivalóit látta el Brazíliában;1942 júliusában Pedro Henríquez Ureña egy santosi könyvtárban fölfedezte Burton egyik kéziratát; ezegy tükörről szól, amit keleten Iszkandar Dzú'l Qarnainnak, vagyis Macedóniai Kétszarvú Sándornaktulajdonítanak. A tükör lapján ott látszott az egész világmindenség. Burton más hasonlószerkezetekről is megemlékezik - Kai Khoszrou hétrészes kupájáról, Táriq ibn Zijád tükréről, amit egytoronyban talált (Ezeregyéjszaka, 272), arról a tükörről, amit Szamoszatai Lukiánosztanulmányozhatott a holdban (Igaz Történet, I. 26), a csillámló lándzsáról, amit Capella Szatirikon-jának első könyve Jupiternek tulajdonít, Merlin egyetemes tükréről, amely "kerek és homorú, ésüvegvilághoz hasonlít" (The Faerie Queene, III. 2, 19), és ezeket a furcsa szavakat fűzi hozzá: "De azelőbbiek (azon kívül, hogy van egy kis hibájuk, az, hagy nem léteznek) közönséges optikai műszerek.A kairói Amr mecsetben összegyűlő hívek jól tudják, hogy a világegyetem ott van a főudvartkörülvevő kőoszlopok közt az egyiknek a belsejében... Persze senki sem láthatja, de akik odateszik afülüket az oszlophoz, kijelentik, hogy hamarosan hallják a mindenség nyüzsgő moraját... A mecset aVII. században épült; az oszlopok más, iszlámot megelőző vallások templomainak maradványai, mertamint Ibn Khaldún írta: A nomádok alapította birodalmakban minden kőépítkezés elengedhetetlen

föltétele az idegenek bejövetele.

Vajon egy kő mélyén rejtőzik ez az Alef? Akkor láttam, amikor mindent láttam, de aztánelfelejtettem? Elménket mállasztja a feledés; az évek tragikus porladásában magam is egyre inkábbösszezavarom és elfelejtem Beatriz vonásait.

Benyhe János fordítása

[1] Pedig emlékszem egy szatírájának néhány sorára, ahol keményen ostorozta a rossz költőket:Ez a tudákosságnak harci vértezetébeöltözteti a verset, az meg pompás ruhába,mindkettő fura szárnyát emelgeti hiába,szegények elfeledték: csak egy a fő, hogy szép-e.Csak azért tett le ennek a költeménynek a közléséről, mert félt, hogy rengeteg hatalmas és könyörtelenellenséget szerez vele magának.[2] "Megkaptam - írta nekem - szomorú gratulációdat. Szánni való barátom, reszketsz aféltékenységtől, de ha megpukkadsz is, be kell vallanod, hogy ezúttal a legtetszetősebb piros tollattűzhettem a sapkám mellé, s egy kalifához méltó pompás rubinkövet a turbánomra."

Table of Contents[1][2][3][4][5][6]