EURÓPA · ZSEBKÖNYVEK

EURÓPA · ZSEBKÖNYVEK

FORDÍTOTTA ZÁDOR MARGIT

EURÓPA · ZSEBKÖNYVEK

JAN OTČENÁŠEK

ROMEO, JÚLIA

ÉS A SÖTÉTSÉG

REGÉNY

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1970

EURÓPA · ZSEBKÖNYVEK

Jan Otčenášek: Romeo, Julie a tma

Československý spisovatel, Prága, 1963.

EURÓPA · ZSEBKÖNYVEK 49

A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója – Felelős szerkesztő: Hosszú

Ferenc – A szöveget az eredetivel egybevetette: Juhász Ferencré – A fedélrajz

Kondor Lajos munkája – Tipográfia: Horváth Tibor – Műszaki vezető: Siklós Béla – Készült 15 000 példányban, 6,4 (A/5) ív terjedelemben, az MSZ 5601-59 sz.

szabvány szerint –

EU 9 – i – 7071 – 69.3978.66-14-2. Alföldi Nyomda, Debrecen

De „számkiűztek”. Süsd meg bölcsességed

Ha Júliát nem adja vissza, várost

Nem mozdít el s ítéletet sem másít,

Hiába minden, mit sem ér? Ne szólj.

Shakespeare (Kosztolányi Dezső fordítása)

7

Az öreg házak olyanok, mint az öregemberek: tele vannak

emlékkel.

Sajátos életük és sajátos arcuk van. Málladozó falaik az

emberi hajlékok körül settenkedő szagok teljes skáláját ma-

gukba szívták már. Régen elpárolgott belőlük a mész és ha-

barcs semmitmondó illata, amely annyira jellemzi az önálló

történelemmel még dicsekedni nem tudó modern és néha

kissé unalmas külvárosi dobozépületeket. Az öreg házak

falai élnek. Életet leheltek beléjük a közöttük lejátszódott

sorsok.

Mi mindent láttak? Mi mindent hallottak?

Az öreg házaknak megvan a maguk sajátos hangja is.

Figyelj csak: valaki fáradtságtól elnehezült lassú léptekkel

halad a nyitott folyosón, és nagyon halkan fütyörészik . . .

most megáll, rövidke gyufavillanás a falon . . . azután to-

vábbmegy, lába alatt szomorúan döng a csigalépcső redves

fája, valahonnan rádió karattyol bele az alkonyatba, egy

ajtócsattanás elhallgattatja, felsír egy gyerek . . .

A hátán fekszik, karját testéhez szorítja, s nyitott szemét

a ritkás sötétséggel eltömött ablakra mereszti. Az ablakon

túl a folyosó meglazult kőkockáival, amelyek minden perc-

ben megzörrennek a léptek alatt, s lent az udvaron négy-

szögű kút. A tetők fölött langyos szellővel száll a júniusi

éjszaka. Ott fönn minden csendes, hallgat a Vega a Lant-

csillagzatban, egy rojtos felhőszélről leválik a hold, és

bepillant az ablakon – kifejezését vesztett arc.

A városba belopózott az éjszaka. Csendje átjárja a fiú

testét, neszez, sziszeg a halántékában, tele van sugallatok-

8

kal és bizonytalan hangokkal; csak az öreg ingaóra lomha

léptei kopognak át egyhangú ritmusban a falon.

Az ingaóra? Nem a szíve? Hallja, hogy még mindig fris-

sen ver a mellkasában, szivattyúzza a vért, és a halánté-

kába nyomja. És valahol ott bújnak meg a gondolatai, vég

nélkül, mint az úttalan erdők.

Megint itt fekszik a város falai közé rejtve, szobája szűk

dobozában, amelyet öt lépéssel fel lehet mérni. Oda, vissza,

majd megint oda . . . Hányszor indult neki az utóbbi idő-

ben ennek a rövid, céltalan, értelmetlen zarándokútnak?

Azzal a furcsa vággyal, hogya falon szétzúzza koponyáját!

Nem, ezt nem tudja megtenni. Nem is segítene. Inkább

nem mozogni! Kínos helyzet egy tizennyolc éves ember szá-

mára. Inkább nem gondolkodni! De hogy kell nem gondol-

kodni? Talán összeszorítani szemhéjunkat – így! elbújni

mindenki elől e sajgó redők mögé. A világ elől. Önmagunk

elől.

Makacsul lezárja a szemét. Most minden olyan, mint egy

kút. Zuhan, zuhan egyre mélyebbre, és nincs remény, hogy

véget érjen, hogy beleolvadjon a gyógyító, alaktalan üres-

ségbe. Emlékezet. A gondolkodás fájdalma, a lélegzés fáj-

dalma, a lét fájdalma. A világ is hirtelen más lett, szürke

hártya borítja, közönyös.

Hogyan menjen tovább? Út, úgy látszik, már nincsen.

Eltűnt a lába alól.

Mintha a hiábavaló keresés, hosszú napjai után eljutott

volna a látóhatár végére.

De neked élned kell, hallja a hangot.

Honnan jön? Tiszta, sürgető. Te! Hallod?

Később lassú lépteket hallott a lépcsőház felől. Felriadt

furcsa kábulatából, félig kinyitotta a szemét, és hunyorogva

figyelt. Ismerős volt ez a bizonytalan csoszogás, a távolból

jött s egyre közeledett. De ő nem mozdult még akkor sem,

amikor az ajtót csendesen megkopogtatták.

– Pavel! Ott vagy?

Visszafojtotta lélegzetét, s szeméből végre kicsordultak a

könnyek. Nem védekezett ellenük. Különös könnyebbsé-

get hoztak.

Meghallotta a fáradt szuszogást, és megismerte.

A várakozó topog az ajtó mögött, fülel, újra kopog.

9

– Hallod, hogy itt vagyok? Engedj be! Legyen eszed,

fiam!

Nem szólal meg. Mozdulatlan, élettelen tárgy.

Fél a szavaktól. Meg a rábeszéléstől. Mit mondjon neki?

Az igazat? Az egyszerű. Nem bírom tovább, ennyi az egész!

Úgyse értenél velem egyet. Öreg vagy, a te igazságod más,

alighanem az észről beszélnél. Ez a te nótád. Milyen elcsé-

pelt nóta! Szerény vagy, belenyugodtál, hogy a világ olyan,

amilyen, voltaképpen csak védekezel ellene. Ész! Mihez

kezdjek vele, ha nem tudok lélegzeni. Ez talán már nem is

én vagyok. Véget vetnék az egésznek, de ehhez nyilván va-

lami rút tehetség kell, ami belőlem hiányzik. Mire akarsz

kényszeríteni? Kitartásra? Miért? Tegnap este, amikor ki-

szöktem . . . tudod . . . a hídon álltam, és a folyót néztem.

Nem, nem csábított . . . már meggyőződtem róla, hogy nem

tudom megtenni. Csak álltam ott, semmi több. Amikor

hátranéztem, megláttalak; pár lépésnyire voltál tőlem.

A kék lámpa alatt álltál, elnyűtt könnyű felöltődben, töpö-

rödötten a gondtól, görnyedten az öregségtől. Hirtelen ke-

serű szánalom lepett meg. Sajnáltalak téged, magamat,

mindent. Te szemmel tartottál, tudom, és őszintén hitted,

hogy nem látlak.

Ó, apám.

– Pavel . . .

A kopogás elhalt.

A csoszogó léptek mögött hangosan becsapódott a kapu.

Hetedhét ország, Óperencia!

Nem marad más hátra, mint visszamenni a múltba; akár

a rák vagy a pók, amelyik visszafelé kúszik a maga szőtte

ezüstfonálon.

De hova? Hova visszamenni?

Arra gondol, hogy ezt a kis szobát valaha nyári hajnalok

látogatták. Jó volt itt. Néha gitárpengés meg harsány ének-

hang verte föl a csendet, a poros padlón nyitott könyvek

hevertek szanaszét. S tulajdonképpen minden a régiben ma-

radt. Ugyanaz a megereszkedett rugójú dívány, ugyanaz a

rozoga szék, ugyanaz a lepattogzott mosdó. Az ablak előtt

kisasztal, rajta, a poros bagolyszobrocska és a papírernyős

10

asztali lámpa között, egy amatőrkézzel összeeszkábált rá-

dió. Ő maga készítette, és alaposan meg kellett kopogtatni

a faládikót, ha az ember a zúgásból, morajlásból ki akarta

hámozni legalább a prágai adást. Apa elnézően mosolygott

rajta, amikor az ő szolid műhelye mögött megbúvó, kihasz-

lálatlan raktárszobácskában diákkuckót rendezett be ma-

gának. Két ajtó nyílt innen; az egyik a szabóműhelybe – ez

belülről mindig csukva volt –, a másik egyenesen a lépcső-

házba. A szegényes bútordarabok, amelyeket potom áron

szerezgetett össze az óvárosi ócskásoktól, nem csökkentet-

ték a fészek meghittségét. Itt olvasni és álmodozni lehe-

tett. Itt tökéletesen önálló és felnőtt volt az ember. Elég volt

bezárni az ajtót. S ezen az ajtón néha egy nő is belé-

pett. Nem ismerte, nem látta az arcát, még a hangját se

hallotta, mert anyagtalan volt, csak a türelmetlen várako-

zás meg az a homályos vágy és édeskés álom szőtte jelen-

valóvá, amelyért kicsit szégyenkezett önmaga előtt. De

szentül hitte, hogy egyszer eljön. Csak jönne már. El kell

jönnie. Milyen lesz? Megismeri egyáltalán? Megismeri, biz-

tosan megismeri ezer más nő között is, akik elmennek mel-

lette, akikre csak futólag, félvállról pillant vissza, és akik-

nek nyoma sem marad benne, a kíváncsiságon és a még

mindig megválaszolatlan kérdésen kívül..

Nappal a műhelyből két Singer varrógép berregése hal-

latszott át, Čepek, a segéd, recsegő hangon szidta a tanon-

cot, apa selypes basszusán fuvolázta: szolgálatára, ezt a

ráncocskát eltüntetjük, itt egy csöppecskét emelünk, így ni,

és öröm lesz ránézni. Az ablak előtt emberek suhantak el.

Egyikük-másikuk néha bekukkantott, de mit láthatott a

piszkos, sötét üvegen át?

Olykor berontott egy csapat fiú az osztályukból, és a szo-

bácska megtelt hangos torkuk zajával. Egy hónapja sincs,

hogy derekasan kihörpöltek itt két üveg rabvallató kom-

mersz bort, és késő éjszakáig lármáztak, csak az álmukból

felriasztott lakók dühös kopogása hallgattatta el őket.

De mindezt talán egy másik ember élte át, egy tejfölös-

szájú ifjú, aki időnként – csaknem fölöslegesen – kölcsön-

vette apjától az ecsetet meg a borotvát, és lehúzott az ar-

cáról öt puha szőrszálat, hogy kellő öntudatra tegyen szert a

találka előtt. Nehogy közben levágd a fejedet is, óvta apa

11

komoly képpel, és a szája körül húzódó ráncok árkocskái-

ban enyhe mosoly bujkált. Nem baj, elég ideje van kivárni a

rendes szakállt!

Szerették egymást apával. Apa nagyvonalúan megértő

volt, felnőttként kezelte, és azzal a nyíltsággal beszélt vele,

amelyet egy tizennyolc éves férfi nagyon meg tud becsülni;

nem zaklatta kellemetlen kérdésekkel, úgyhogy sohasem

kellett hazudnia neki. Talán azért értették meg ilyen jól

egymást, mert több mint negyvenévnyi korkülönbség volt

köztük. Öregedő szülei egyetlen, késői gyermekeként, örö-

kös gondoskodás szárnyai alatt nőtt fel.

Az öregek gyermetegek, és mindentől rettegnek, türel-

mesnek kell lenni hozzájuk. Félnek minden bokorzörgéstől,

minden zugban veszélyt sejtenek. Főként anya: Ezt nem

szabad, azt nem szabad! Senkink sincs kívüled, Pavel, édes

fiam! Csak nehogy valamibe belekeveredj, gyermekem!

Anyja ömlengését férfias mogorvasággal fogadta, s az az

enyhe gyanú támadt benne, hogy az unalmas siránkozás

valami nehezen érthető élvezetet szerez anyának. Hát igen:

háború van, a németek előbb megcsonkították az országot,

most meg már egészen elterpeszkedtek benne. A szárazföl-

dön és a tengeren aratott győzelmeikről szóló, dobpergéssel

kísért híreknek se vége, se hossza. Azt mondják: Protekto-

rat für Böhmen und Mähren, de az öreg Čepek ezt az ala-

posan helybenhagyott államocskát következetesen protem-

porátnak nevezi. Egyiptomi sáskák! tördeli a kezét anya.

Mindenre könnyen talál hasonlatot valamelyik bibliai tör-

ténetben. A suliban a náci szentek életrajzát magolhatod,

hacsak nem akarod, hogy a német érettségi biztos egyből

elvágjon. Also, sagen Sie mir, wo wurde Adolf Hitler

geboren? Und jetzt etwas über das Winterhilfswerk! A hős

Wehrmacht megint ennyi meg ennyi bruttó-regisztertonnát

süllyesztett el és Moszkva ellen vonul, nincs hol táncolni,

és a moziban kificamodik az állkapcsod az ásítástól a véget

nem érő híradó közben, amelyből mérföldnyire bűzlik a

Führer-imádat és a pöffeszkedés. Anya estéről estére a

konyhában ül, s orra hegyén pápaszemmel a Kralicei bib-

liát olvassa, miközben alig észrevehetően mozgatja ajkát.

Szemben vele apa szidja a műrostos szöveteket, művész le-

gyen, aki ruhát tud belőlük varrni, csupa fa, csupa pót-

12

anyag, még a szombati tarokkpartira se megy el Josef

Šlapák özvegye vendéglőjébe, otthon ül, és Jiráseket olvas.

Ódivatú hazafi az öreg, akárcsak az öltönyök, amelyek be-

csületes keze alól kikerülnek.

Micsoda nyomorúság!

De egye fene! Bevonultak, kivonulnak, a szövetségesek

a végén úgyis elbánnak velük, és nyugtunk lesz. De mitévő

legyek én? Az ember tizennyolc éves, borzasztóan akar va-

lamit, és még nem is tudja, mit, csak valami nagy akarás és

szomjúság van a testében, nehezen meghatározható sajgó

vágyakozás, de olyan erős, hogy szinte fáj. A protektorátus

nyűg, az iskola nyűg, mit tehet az ember? Megtanulhat egy

parányi területen meglapulva élni, megtanulhatja elviselni

ezt a hosszúra nyúló egyhangú provizóriumot, megtanulhat

butaságokkal bajlódni, butaságokkal szórakozni; mert szél

ellen . . . és így tovább! Persze, lányok is vannak, félszeg,

futó petříni randevúk, amelyek egy ügyetlen csókkal érnek

véget a csukott kapu előtt, bágyadt kölniillat, kíváncsiság;

és vágy, amelybe szégyenletes félelem vegyül valami isme-

retlen, valami felfedezetlen dologtól, de ezt a félelmet min-

dig elűzi, és önmagának se vallja be. Ez minden! Te, tűnő-

dött el néha a helyzetén, nem jó ez így! Talán! Itt vannak

a németek, börtönbe dugják az embereket, gyilkolnak . . .

De mit tehetsz a világ ellen, ha már az öregek olyan re-

ménytelenül elpuskázták. Nem a saját akaratodból pottyan-

tál bele. Különbet választottál volna, de senki se kérde-

zett. Így hát: provizórium. Az érettségit így is, úgy is le

kell tenned, aztán felszippant valami lőszergyár, mint egy

porszemet, talán motyóval a markodban a Reichba vándo-

rolsz, de nem mint a mesebeli Honza, hanem mint kény-

szermunkás, és egy ideig ott rothadsz majd, rothadsz és vég-

zed a gyűlöletes munkát, amíg ez a gyalázat véget nem ér.

Kárba veszett, rühes évek! Az életről szőtt álmaidat ke-

gyeskedj bizonytalan időre halasztani, utrum! De hát élni

kell. Akárhogy! Ma is . . .

Hetedhét ország, Óperencia!

13

A fal túlsó oldalán az ingaóra fenségesen elütötte a ti-

zenegyet, az öreg ház alszik már. Csak ő fekszik itt a hátán,

karját feszesen a testéhez szorítja, s szemét az éjszakába

meresztve továbbrepül gondolatai szárnyán.

És minden visszajön hozzá, és minden megismétlődik.

Hány nap telt el azóta? És hogy kezdődtek azok a na-

pok?

A nyolcadik B-ben befejeződött az írásbeli érettségi . . .

1

– Pavel – hallotta a sötétből.

Nem lepte meg a csöndes hang. Még mindig benne élt.

– Tessék.

– Mi lesz?

Mindig ugyanaz a mindenütt jelenvaló kérdés. De ez se

lepte meg. Az első napokban megtalálta a módját, hogy

elhessegesse. Legalább egy időre. Később minden bonyolul-

tabb lett. Amikor a kérdés hangosan is felvetődött, nem

talált ki semmi okosabbat, mint hogy mind a két karjával

magához szorítsa a lányt, és szájon csókolja. Ez egyszerű

volt és hatásos. Közben mondott is valamit, mert érezte,

hogy a gondolatokat sürgősen biztonságosabb vizekre kell

terelni, nehogy a hallgatás feleletnek lássék. Mit feleljen?

Ezer lehetőség van. Talán. De talán egy sincs. Hiszen most

minden csak – talán!

Hányszor kelt fel fektéből, s indult el a dívány és a kis-

asztal közti sávon, hadonászva, hetet-havat összehordva.

Kínos ámulattal hallgatta saját szavait, és közben gondol-

kodott. Eleinte minden könnyűnek látszott. Az egész ügy

egyetlen szédületesen egyszerű megállapítássá zsugorodott

össze. Itt vagyunk: ő meg én. Ha leszámítjuk a holnapot,

mindazt, ami a városban, az országban, a világban történik,

akkor talán minden rendben van. De megint csak – ta-

lán.

Kihúzott a zsebéből egy doboz Viktóriát, gyufát kere-

sett, s közben magán érezte a lány tekintetét.

– Ne gyújts rá! Ne haragudj, de éjszaka olyan nehéz itt

lélegezni.

14

Bólintott. Igaza van. Visszadugta a dobozt a zsebébe, és

ajka mosolyra húzódott.

Eszébe jutott, hogy egy ilyen kis fehér doboz cigaretta

hozta őket össze. Az ürügyek néha egészen hétköznapiak.

Például életünk első utalványra vásárolt cigarettája. Tizen-

nyolc éves korban a dohányzás felnőttebbnek mutatja az

embert önmaga szemében. Világfias unott arckifejezéssel

leülsz, betanult mozdulattal előhúzod zsebedből a cigaret-

tát, az ajkad közé teszed, és egy csapásra szilárdan bele-

illeszkedtél a felnőttek világának kerékvágásába. Ó, áldott

büszkeség! Tizennyolc év! Nem kell többé megalázkodva

kérlelni apát, aki szótlanul, de szemrehányó tekintettel til-

takozik, vége az anyai figyelmeztetéseknek, hogy tönkrete-

szi az egészségét. Mindennek vége! Most hivatalosan elis-

mert dohányossá lépett elő, aki a saját dohányjegyével jár át

a sarki trafikosnéhoz. Tessék, Barášek néni, itt van, mondja

izgatottan a bódé félhomályában rejtőző hervadt arc felé.

Az írásbelin túlesett, a feje még kóválygott a délelőtti iz-

galmaktól, a zsebét mozijegy melengette, de a kezdésig még

volt két órája, a híradót nem szokás megnézni.

Vacsora után az utcákat rótta, a kövezet lehelete még

őrzött valamicskét a délutáni nap melegéből, de a városba

már észrevétlenül beosont a tavaszi alkonyat. Szerette az

ilyen magányos, álmodozó kószálást. Zsebre tett kézzel futó

kalandok felé sétálsz a sötétlő kirakatok mentén, ki-kitérsz

az embereknek, félvállról rövid pillantást vetsz a lányok-

ra, s közben tüntetően közömbös arcot vágsz, nehogy zöld-

fülűnek nézzenek. Egész kellemes időtöltés. A rugalmas csí-

pőket fedő lenge szoknyák különös illatokat kavarnak, né-

ma kihívás, bátorító sugallat rejtőzik bennük, s te egész

testeddel érzed. Ha valamelyikükhöz odamennél, és azt

mondanád: Jó estét . . . Ha . . . De nem, ezt nem mered

megtenni!

Ránézett az új városi toronyórára.

Még bőven van ideje!

A park felé tartott, hogy zavartalan nyugalomban el-

szívja esti cigarettáját.

És ott találkoztak.

Letelepedett egy pad szélére, és közönyösen megállapí-

15

totta, hogy a pad másik végén már ül valaki. Belemerült a

gondolataiba, és az első pillanatban nem is vette tudomá-

sul, hogy a szomszédja lány. Csak árnyék volt számára, egy

idegen test körvonalai, semmi több. Előrenyújtotta hosszú

lábát, és rágyújtott.

A háta mögött egy hervadó virágú orgonabokor megrit-

kult fürtcsonkjai lobogtak fehéren a homályban, és édeské-

sen illatoztak. A nap a szemközti bérházak falai mögé ha-

nyatlott, és a fák megnyúlt árnyékai belevesztek a fűbe.

Időnként egymáshoz simuló, suttogó szerelmespárok vagy

hónuk alatt táskát szorongató siető emberek haladtak el ki-

nyújtott lába előtt, majd egy öregasszony jött zsenília ken-

dőben, mögötte hosszú pórázon sánta kutya bicegett. Kü-

lönben kihalt volt a park.

Az esti város olyan tompán zsongott, mintha nagyon tá-

vol lett volna.

Ásított.

Sóhajtás? Hirtelen becsukta a száját, és a pad túlsó vége

felé fordult.

A lány furcsán összegombolyodva ült a helyén. Az ölé-

ben egy kis fekete bőröndöt tartott, és jobb kezével görcsö-

sen magához szorította, mintha attól félne, hogy valaki el-

veszi tőle. Fejét mellére hajtotta, úgyhogy Pavel csak pro-

filból látta a homályon átvilágító, fekete hajjal övezett ar-

cot; a nyári szoknya anyagán görcsösen összeszorított tér-

dek vonalai rajzolódtak ki.

A lány olyan mozdulatlanul ült, hogy Pavel azt hitte, al-

szik.

Rádöbbent, hogy bárdolatlan kíváncsisággal bámulja, és

elkomorodott. Megpróbálta elfordítani tőle a szemét, de

nem sikerült. A gondolatokkal kitöltött kellemes magány-

nak vége szakadt. Késik a lovagja, kisasszony? Aztán cso-

dálkozva vette észre, hogy a lány sír. A sírás fojtottan,

csaknem hangtalanul hullámzott át összehúzott vállán, gye-

rekek sírnak így néha.

Az út közepére dobta a cigarettavéget, és nagy nehezen

elszánta magát.

– Valami baj van?

A lány nem mozdult, nem nézett fel. A kérdés visszhang

16

nélkül megrekedt a csendben. Pavel köhintett, és közelebb

húzódott a lányhoz.

– Maga sír?

Megrázta a fejét, de makacsul hallgatott.

Miért hazudik ez a lány? Még közelebb húzódott, szava-

kat keresett.

Ha kinyújtaná a kezét, megérinthetné.

A lány felkapta a fejét, és csak most nézett rá. Tágra nyi-

tott sötét szempár meredt az arcába, érthetetlen félelem és

csaknem ellenséges elutasítás sugárzott belőle. Pavelt enyhe

szégyenérzet fogta el. Önkéntelenül megrázta a fejét, és

gyorsan másfelé nézett. Nem, első látásra csöppet sem volt

tőle elragadtatva. Észrevette, hogya szája szélesebb a kel-

leténél, és az orra szeplős kicsit. Elbizakodott nyafka kis

csitri, gondolta, és hátraszegte a fejét. Ügyet se vetett rá

többé, közönyt színlelve az eget nézte, de elmenni nem

tudott. Sokáig ültek így hallgatásuk nyomasztó súlya alatt,

s Pavel úgy érezte, hogy egy teljes óra eltelt, amíg újra el-

szánta magát, hogy megszólaljon.

– Segíthetek valamiben?

– Nem. Hagyjon engem, kérem. És ne törődjön velem!

– Én ugyanis . . . maga . . . maga sír . . . Én csak . . . ne

higgye, hogy . . .

Hallgatta saját akadozó hebegését, és az az érzése tá-

madt, hogy nem is ő beszél. Egy szótlan szerelmespár an-

dalgott el előttük, mire megszégyenülten elhallgatott.

Hm . . . vége a tudománynak, tűnődött el megtépázott ön-

bizalommal. Szedd fel a sátorfádat, és állj odébb, ha nem

tudsz rendesen megszólítani egy lányt, akit véletlenül nem

ismersz az iskola valamelyik folyosójáról. És egyáltalán . . .

Az idő repült, zavarában a karórájára nézett. Kilenc mú-

lott, biztosan lekésik a filmről, a fene egye meg! A város

fölött már szétterült a tavaszi alkonyat. De amikor a lányra

nézett, megint ülve maradt. Még mindig sírt. Lehajtott fej-

jel nyelte a könnyeit. Határozott mozdulattal odahajolt

hozzá.

A lány kiegyenesítette a derekát, mintha fel akarna ug-

rani, hogy futásnak eredjen.

Semmit sem értett az egészből. Tanácstalanul vállat vont.

– Menjen el!

17

– De miért . . . Hiszen én . . .

– Semmi köze hozzám! Hagyjon engem, hallja!

– Jól van . . . ha nem akarja, kérem!

Alighanem hóbortos szegény, gondolta dühösen. Fakép-

nél hagyta az udvarlója, és most itt nyafog a parkban egy

padon, és öngyilkosságra készül. Talán gyufaoldatot akar

inni, ajaj! Hogy elöntötte a méreg! De lehet, hogy csak ér-

dekesnek akar látszani, mint minden nő. És én? No még

csak az kéne! Isten vele, kisasszony, és a viszontlátásra, se-

gítsen magán, ahogy tud, ha nem óhajt velem szóba állni.

Az én asszisztenciámra nyilván nincs szükség.

Megint kihúzott a zsebéből egy cigarettát, hogy megnyu-

godjon; elégedetlen volt önmagával. Szertartásos hanyag-

sággal az ajka közé dugta, gyufa után nyúlt, és eltökélten

felállt. Ezzel az eréllyel akarta tudomására adni a lánynak,

hogy körömfeketényit sem érdekli.

A lány megijedt. Felugrott és védekező állásba helyez-

kedett. A bőrönd, amelyet egész idő alatt oly görcsösen szo-

rított a melléhez, kicsúszott az ujjai közül, és megkoppant

a betonúton.

Most ott feküdt kettejük között.

Már-már diadalmasan felnevetett a lány ostoba rémülete

láttán, és arra készült, hogy hirtelen támadt fölényérzettel

elvonuljon, és legalább megalázza egy kicsit, de – amikor a

gyufát meggyújtotta, a meglepetéstől földbe gyökerezett a

lába, és szeme riadtan megrebbent.

Még a lány alakján villanásszerűen végigfutó bizonytalan

fényben is azonnal észrevette a gyűrött kabátkára varrott

élénksárga csillagot, közepén a fekete felírással: JUDE.

2

Elakadt a lélegzete. Görcsösen nyelt egyet.

– Maga . . .?

Nyomban elhallgatott. Döbbenetében elfelejtett rágyúj-

tani, s a gyufát csak akkor dobta el, amikor már megégette

az ujja hegyét. Most itt álltak egymással szemben, megle-

petten és némán, két parányi árnyék a kihunyó ég alatt.

A lány csaknem dacosan bólintott.

18

– Igen. Hát aztán? Most úgy látszik, maga ijedt meg.

Fél?

– Nem tudom, miért kellene félnem.

Felemelte a bőröndöt, s letette a padra; lassan mozgott,

hogy ideje legyen felocsúdni meglepetéséből. A lány visz-

szaereszkedett régi helyére, és átkarolta a bőröndöt.

Pavel leült mellé, tenyerével száraz arcát dörzsölte. Csak

a bőrönd választotta el őket egymástól.

– Miért? Miért gondolja, hogy félnem kellene?

A lány megrázta a fejét.

– Miért, miért! Otthon nem oktatták ki? Az iskolában

sem? Olyanokkal, mint én, nem tanácsos érintkezni. Maga

ezt nem tudja?

Nem válaszolt. Hallotta a lány lélegzetét, látta, hogy las-

san felemeli fejét, és most már nyugodtan nézi a sötét eget.

Pavel a térdére támasztotta könyökét, s hallgatott. Csak

akkor mozdult meg, amikor a fülét megütötte a lány fojtott

hangja.

– Órák hosszat mesélhetnék. Kislány koromban beteg-

nek tettettem magam, hogy ne kelljen iskolába mennem . . .

néha. Féltem a számtantól. Nem ment a fejembe. Most már

nem félnék tőle, most már nem . . . De most már sehova se

mehetek. Moziba se . . .

Önkéntelenül a tárcájához nyúlt, ahova a mozijegyet tet-

te, de gyorsan visszahúzta a kezét. Már úgyis késő, állapí-

totta meg, furcsamód, sajnálkozás nélkül.

– . . . talán ide a parkba se. Inkább nem, mint igen, már

magam sem tudom. De mindegy. No látja, most már

mindent tud, felállhat és mehet.

– És maga?

– Hogyhogy én?

– Maga nem megy haza?

– Nem.

– Miért?

– Mert . . . még nem akarok! – felelte morcosan. – Miért

érdekli ez magát? Ne törődjön velem. Rühes vagyok.

– Ne beszéljen így – szakította félbe. – Én sohasem tud-

nék ilyesmit gondolni magáról.

A lány megszégyenülten lehajtotta a fejét, és fellélegzett.

– Ne haragudjon – mondta már lágyabban. – Rossz len-

19

ne, ha ilyesmit gondolna. Talán még rendőrt is hívna. –

Hirtelen fázósan megborzongott, s összehúzta magát

könnyű kabátkájában.

– Hűvösödik – szólt, és Pavel arcába nézett. – Még

megfázik itt. Miért nem megy már haza?

– Mert még nem akarok – vágott vissza. – És nem va-

gyok gyerek.

A mondatok közé zavart szünetek ékelődtek; most már

egyöntetű sötétség borult a városra. A bérházak sötét vár-

falként vették körül a parkot, egyetlen ablakuk se gyúlt ki, a

lebocsátott elsötétítési papírok mögött emberek lélegez-

tek; Micsoda sötétség! A bokrok között egy járókelő ke-

zében vörösen izzó cigarettavég villant, aztán eltűnt, és ők

ketten még mindig ott ültek a helyükön, és a közöttük álló

kis bőrönd fölött fáradságosan kötözgették össze az össze-

függéstelen beszélgetés fonalát.

– Azt hitte, hogy csak úgy le akarom szólítani, ugye?

– Igen. Azt hittem.

– Pedig . . . Én egy egészen egyszerű ember vagyok . . .

Most itt ülök, látja . . . Moziba volt jegyem . . .

A lány félbeszakította:

– És miattam . . .

– Á, nem érdekes, fütyülök rá, én már . . . hm . . . Ma

írásbeliztünk. Izgultam kicsit a német miatt, tudja, hogy van

az most, de . . .

– Én is most érettségiznék. Ötödikből raktak ki.

– Ne haragudjon, hogy eszébe juttattam.

– Nem haragszom. De ne mentegetőzzünk folyton, jó?

Elégedetten bólintott, és azon gondolkodott, hogyan

folytassa a beszélgetést. Tudta, hogy most már nem lehet

csak úgy egyszerűen felállni, jó éjszakát kívánni és elmenni.

Meg aztán jól is érezte magát mellette.

Ujjával a bőröndre mutatott.

– Mi van benne?

– Minden. Semmi különös. Ruhanemű, fogkefe, s egy

könyv, amit szeretek. Aztán . . . Messze van az ötven kiló-

tól, pedig annyit engednek meg, de nekem nincs több hol-

mim.

Nem értette.

– Miért épp ötven kiló?

20

A lány zavartan, ügyetlen mondatokban, kapkodva ma-

gyarázott, de ő megértette a lényeget. Nem messze Prágá-

tól egy kisvárosban élt a szüleivel, az apja orvos volt. Az-

tán bejöttek a németek, bátyja valahova keletre szökött,

vagy talán nyugatra, senki se tudja. Ő az utóbbi évben Prá-

gában lakott a rokonainál, az apja húgának árja férje van, az

ilyeneket egyelőre békén hagyják. Sikerült egy kicsit be-

csapni őket . . . Talán így történt, hogy apu meg anyu előbb

mentek Terezínbe, tavaly novemberben. Már három hó-

napja egy sor írást sem kapott tőlük. Mit gondol, ott van-

nak még? Akkor miért hallgattak el? Rejtjeleket beszéltek

meg, hogy olyasmit is megírhassanak egymásnak, amit kü-

lönben nem lehetne. Az első leveleikben nem is panaszkod-

tak nagyon, de talán csak azért, hogy ne ijesszék meg. „Ott

vannak még? Mit gondol?” – rohamozta sürgető kérdé-

sekkel.

Pavel tanácstalanul vonogatta a vállát, nem ismerte ki

magát ezekben a dolgokban, és eddig jóformán nem is gon-

dolkozott rajtuk. Mi történt még? Hogy mi történt? Az,

hogy most őrá is sor került, a Terezínbe szóló behívó itt

van a zsebében az összes büntetés felsorolásával arra az

esetre, ha nem jelentkezik az előírt helyen, az előírt transz-

portba. Lényegében ez minden.

– És mikor kell jelentkeznie? – kérdezte Pavel színtele-

nül.

– Kellett . . . – lehelte. – Ma reggel.

Pavelt hideg iszonyat járta át.

– És maga nem ment el?

– Nem.

Pavel nem szólt. Csak rövidet füttyentett meglepetésé-

ben. Mit mondhat erre? Lehet, hogy mialatt itt beszélget-

nek, már keresik is a lányt. A rokonai ajtaját rugdossák.

Bőrkabátos, kidudorodó zsebű alakok, lehajtott karimájú

kalapban. Pfuj! Így találkozott egyszer velük az ő házuk

lépcsőin, és még most is minden porcikájában érzi azt a

fagyos, fogvacogtató rémületet, amely az egész házra ráte-

lepedett.

Kinyitni! És a rúgások özöne zúdul az ajtóra.

Ez meg szegény most itt van . . .

Csak akkor ocsúdott fel nyomasztó gondolataiból, ami-

21

kor a lány megint sírva fakadt. Arcát tenyerébe temetve,

próbálta elfojtani zokogását, de nem sikerült. Pavel csak

most tette rá kezét a vállára, és megszorította ujjaival.

A lány már nem védekezett. Szavak, szavak! gondolta. Te-

hetetlensége kétségbe ejtette.

Gyöngéden megrázta a lányt.

– Ide figyeljen . . . ne sírjon már! No! Nem történt

semmi.

– Nem is tudom, miért nem mentem el oda – suttogta

elfulladva. – Nem tudom . . . Félek, hogy már nincsenek

ott . . . Miért nem írnak! Hová vitték őket? Hallottam . . .

de nem, erről nem érdemes beszélni . . . nem vagyok állat,

hogy betuszkoljanak egy vagonba, és oda vigyenek, ahova

nekik tetszik . . . én sohase bántottam senkit . . .

Most már teljes erejéből szorította a lány vállát, meg

akarta nyugtatni. Valami rossz hideg szállt föl a melléből

és ömlött el egész testén. Megborzongott, de a szeme égett.

– Olyan hírek jártak, hogy ott kertészetben fogunk dol-

gozni . . . Attól nem félek, szeretem a fákat, és értem ezt a

munkát . . . Blanka, a barátnőm írta, megbeszéltük, mielőtt

elment, hogy . . . Nálam van a levele, megmutassam? Nem

bánom, ha azt hiszi, hogy gyáva vagyok, de én nem aka-

rok . . . és tudom, hogy ha a kezükbe kerülök . . . érzem . . .

De talán nem is igaz, talán csak azért gondolok ilyeneket,

mert félek. Borzasztó, amit csináltam, ugye? Mondjon már

valamit! Hát megnémult?

Pavel összeszorította az állkapcsát, a levegő megdermedt

a tüdejében. Azután valami bolondság röppent el a szájá-

ról, amiben talán maga se hitt; dühösen, gondolkodás nél-

kül vágta rá:

– Jól tette!

– Azt hiszi? Miért?

– Most már ne gondolkodjon rajta. Nem szabad a ke-

zükbe kerülnie. És ne sírjon már!

– Miért mondtam el magának mindent? Hiszen ez az én

dolgom. És még az arcát se látom. Azt se tudom, ki-

csoda. Mi lesz velem?

Nem tudta, mit feleljen. Kicsinek, erőtlennek érezte

magát, nem készült fel ilyen heves élményáradatra, és tud-

ta, hogy most még a cigaretta se segítene. Fejében zavaros

22

gondolatok kavarogtak ellenőrizetlenül, nem bírta össze-

fogni őket. Mit tegyen? Menjen el? Tudta, hogy ezt nem

teheti meg. És nem is akarta. Tehát? Hallgatott, szeme a

gyér tavaszi sötétséget kémlelte. Szerelmespárok telepedtek

a közeli padokra, látta az alakok sötét körvonalait, a ciga-

rettaparazsakat. A szótlan lány felé fordult, észrevette,

hogy remeg a hidegtől, és karjával a bőröndjét öleli. Nézte

a lányt, és a feszült gondolkodástól az ajkát harapdálta.

Végül egy különös ötlet villant át agyán. Bolondos, bal-

ga, de felnőtt férfihoz méltó ötlet; nem tudta végiggondol-

ni, nem is volt rá ideje, de olyan természetesnek érezte,

hogy valósággal fellelkesült tőle.

Határozott mozdulatokkal cigarettára gyújtott, a gyufát

a fűbe pöccintette, és felállt. Bal kezével elvette a csodál-

kozó lánytól a bőröndöt, a másikkal könnyedén megfogta a

vállát, mintegy jelt adva az indulásra.

– Jöjjön velem. És ne féljen. Nem lesz semmi baj.

Utca, másik utca, aztán még egy, most már csak pár lé-

pés, befordulunk a sarkon, és már ott is vagyunk. Sötét

szakadékok fenekén járnak, szorosan a falak mentén, jobb

keze a lány vállán nyugszik, a ballal a bőröndöt lóbálja, a

lány nem védekezik, engedelmesen halad mellette. Az ut-

cai lámpák halvány fényű kékes kúpokat vetítenek a föld-

re, az ablakok vaksötétek. jól ismert utcákon vezeti a lányt

bekötött szemmel is végigfutna rajtuk; ezerszer rótta őket

egyedül, most pedig egy apró, szótlan lány lépked az olda-

lán. Olykor egy-egy sötét emberalak megy el mellettük, a

úttesten autó robog, villamos csörömpöl, majd csikorogva

fékez a megálló előtt.

A háztetők fölött tiszta csillagok remegnek.

„Itt vagyunk! Most szép csendesen jöjjön utánam.” Ki-

nyitotta a kaput a nehéz kulccsal, és a sötét lépcsőházba

kézen fogva vezette a lányt az első emeletre; itt egy kisebb

kulcs kattant a zárban, s a szellőzetlen szoba sötétsége do-

hány- és dohszagot lehelt az arcukba. Először ő lépett be.

Az ajtó becsapódott a lány háta mögött.

„Talán nem látott bennünket senki – tűnődött el Pa-

23

vel. – Talán! Nem gyújtunk villanyt.” Odament az ab-

lakhoz a sötétben, és egy percre kinyitotta, hogy friss leve-

gőt engedjen be. Aztán újra becsukta, és leeresztette a fe-

kete viaszos papírt. Futólag megjegyezte magában, hogy a

bal széle be van szakadva, s a külső homály gyengén átszű-

rődik a résen. Hamarosan meg kell javítani, ötlött fel ben-

ne már isten tudja, hányadszor. Kitapogatta az asztali lám-

pa gombját, és megnyomta.

A gyenge villanykörte bágyadt fényt szórt szét a szobá-

ban.

A vendége felé fordult. A lány mozdulatlanul állt még az

ajtónál, lába előtt a bőrönddel, s amikor világos lett,

pislogva körüljártatta szemét a négy falon, és nyugtalanul

feszengett. „Hol vagyok?” – kérdezte a sötét szempár. Ki

vagy te? Miért hoztál ide? Mit akarsz tőlem? Ezt olvasta ki

Pavel a tekintetéből.

– Helyezze magát kényelembe. Itt fog lakni.

Biztató nemtörődömséggel leült a recsegő székre, amely

megingott alatta, mire fiúsan elmosolyodott. A lány is le-

győzte félénkségét, s még mindig kissé bizonytalanul le-

ereszkedett a dívány legszélére, mintha nem hinne a bútor-

darab anyagszerűségében. Aztán fellélegzett. Majd újból

körülnézett, és kíváncsian próbálgatta a megereszkedett ru-

gókat. Szelíd mosollyal Pavelre emelte szemét.

– Egész szép ez a kis szoba.

– Azt éppen nem mondhatnám. De itt biztonságban

lesz. Senki se jár ide. Engem Pavelnek hívnak.

– Engem Eszternek.

– Különös név.

– Apunak furcsa ötletei voltak néha. Nem tetszik?

– Azt nem mondtam. Csak szokatlan. Ez az egész.

Felállt, lassan megindult a padlón, s nevetségesen rán-

colva homlokát hangosan gondolkozott a legfontosabb kö-

zölnivalókon. „. . . Itt van egy gyapjútakaró, kirándulások-

ra szoktam vinni, még érzik rajta a szénaillat, itt egy bögre,

a szekrényben egy vállfa is van, nem is tudtam róla, ez az

ajtó a műhelybe nyílik, nappal sohase nyissa ki. Az ajtót

belülről kulcsra kell zárni. Napközben maradjon csend-

ben, a szomszéd helyiségben dolgoznak, világos? A mosdó

és a vécé itt van az ajtó mögött, reggel és éjszaka használ-

24

hatja. A lépcsőházba semmi szín alatt se menjen ki. A rá-

diót se kapcsolja be. Megígéri? És ne feledkezzen meg az

elsötétítésről, mielőtt villanyt gyújt; a folyosóról belátni.

A többi az én gondom. Meg aztán . . . hogy el ne felejt-

sem . . . ”

A végén egy kicsit nevetségesnek érezte magát. Kifullad-

va leült a lánnyal szemben, és szemügyre vette. Csak most,

a világosságban vette észre, hogy tulajdonképpen szép.

A sötét hajjal keretezett valószerűtlenül sápadt, aszimmet-

rikus arcot az apró egyenetlenségek még csak kifejezőbbé

tették. Csöppet sem voltak zavarók. Szénfekete éjszakát

idéző szeme sötét fényben ragyogott finoman ívelt szemöl-

döke alatt, amelyet az orra fölött ritkás pihék kötöttek ösz-

sze. Félénk és meghatóan szép szem, tele gyermeteg csodál-

kozással. Tekintete lesiklott a sárga csillagos fehér blúz

alatt meg-megrezzenő apró mell körvonalaira. Gyorsan el-

nézett. Enyhe szédülés fogta el. Soha, még később sem tud-

ta pontosan megállapítani, milyen illata van a lánynak.

Szappan, olcsó kölnivíz, haj vagy izzadság?

Felnézett és biztatóan rámosolygott.

– Nagyon fél még?

– Már nem. Már egyáltalán nem félek.

Megrázta a fejét, és amikor észrevette Pavel pillantását,

lesütötte a szemét, és kissé elkomorodott. Pavel felállt, és az

órájára nézett. „Fél tizenegy, az istenért, mennem kell.

Nagyon késő van.”

– Eljön? – kérdezte a lány halkan.

És mereven az arcába nézett.

Ő pedig ott állt fölötte, és maradéktalanul élvezte férfi-

fölényének tudatát. Valami jó érzés terült szét benne, s eb-

ben a pillanatban minden gondot elűzött magától.

Megsimogatta a szeme előtt sötétlő hajkoronát, és örült,

hogy a lány nem kapta el a fejét.

– Eljövök – mondta élénken. – Minél előbb. Holnap!

És ne féljen, itt nem történhet semmi baja. Különben is,

minden jóra fordul, meglátja! És tegeződni fogunk, Esz-

ter, jól van? Megengedi?

25

Szélsebesen futott hazafelé a sötét utcákon. Nem laktak

messze az öreg háztól, ahol a lányt hagyta: sietve legföljebb

tízpercnyire, futva öt percnyire. Ő pedig futott; s mialatt

talpa hangosan csattogott a kövezeten, azzal próbált vigasz-

talódni, hogy az öregecskék – gondolatban így hívta szü-

leit – már talán alszanak.

Nem aludtak. Szótlanul ültek a konyhaasztalnál, szem-

ben egymással, apa jelentőségteljesen ránézett a kredencen

ketyegő ébresztőórára, anya ráemelte sírástól duzzadt sze-

mét. Ó, jaj! A fénytől elvakultan hunyorgott, s e két jó

embernek okozott gyötrelem terhével a lelkében, a kihűlt

tűzhelyhez lépett, és leemelte a kávéskanna fedelét; egy kis

hideg árpakávé után kutatott, bár csöppet sem kívánta. Az

ébresztőóra kellemetlenül zakatolt a feszült csendben.

– Nem gondolod – szólalt meg végre apa –, hogy kicsit

késő van? Nem mondanád meg, hol voltál? Tudod, hogy

anyád meg én aggódunk miattad.

Színlelt értetlenséggel nézett rájuk, és vállat vont.

– Már nem vagyok kisgyerek, apa – tiltakozott enyhén.

Anya összekulcsolta a kezét, és az álla megremegett.

– Hiszen mondtam, hogy moziba megyek. Az írásbeli

után megfájdult a fejem . . . és . . . egy kicsit elbeszélget-

tünk az utcán . . . Vojtával.

– Vojtával? – kérdezte fagyosan apa, és felhúzta a

szemöldökét.

Bólintott. Elfogta apja fürkésző pillantását, és egyik lá-

báról a másikra állt. Az öregség súlya alatt meggörnyedt

szabó felkelt az asztaltól, és hátat fordított neki. Hallga-

tott, és ezt a csalódott hallgatást Pavel nehezebben viselte,

mintha apja rávetette volna magát, és elverte volna. Az öreg

gondosan betette szemüvegét a tokba, összehajtotta az

újságot, és letette megszokott helyére a kredencre. Meg-

csóválta a fejét.

– Azt hittem, hogy mi ketten nem szoktunk hazudni

egymásnak . . . várj, ne szakíts félbe! Érts meg bennünket,

fiam! Rossz időket élünk. És te mégiscsak túl fiatal vagy

ahhoz, hogy . . . de hagyjuk ezt! Mindjárt tizenegy óra. Nem

faggatlak, hol csavarogtál, pedig tudom, hogy hazud-

tál. Igen, hazudtál . . .

Mit tud? – gondolkozott feszülten Pavel. – Mit mond-

26

jak neki? Az igazat? Mit felelne rá? Hogy megőrültem?

Mást nem mondhat! Nem, várnom kell, amíg kiszimato-

lom, hogyan fogadná, talán holnap . . . Hazudnom kell ne-

ki – állapította meg keserűen.

– Mi történt tulajdonképpen? – kérdezte bizonytalan

hangon.

– Mi? Semmi különös. Csak az, hogy Vojta este itt volt,

és keresett. Ez minden.

Mit felelhet erre, ha nem akarja hazugsággal tetézni a

hazugságot? Semmit.

Legjobb, ha összeszorítja a fogát, és elkerüli apja tekin-

tetét. És hallgat.

Ezen az éjszakán bonyolult érzések kavarogtak a szívé-

ben, mielőtt kis szobájában az ágyon forgolódva elaludt.

Mennyi minden történt ma alkonyat óta! Félelmébe valami

különös öröm és kíváncsiság vegyült. És büszkeség, hogy

megtette, amit tett. Eszternek hívják. Micsoda név! Talán

valóban megmentette. Biztosan megmentette! Hova ment

volna különben? Hanyatt feküdt, kezét a feje alá tette. Tágra

nyitott szemmel sokáig nézte a mennyezetet, megpró-

bálta elképzelni rajta a fehér arcot, a nagy sötét szemet; iz-

gatottsága távol tartotta tőle az álmot. Pedig aludni, aludni

kell; mihelyt fölkel a nap, elszalad hozzá.

Holnap, holnap!

Másnap délután minden hangszóró harsányan hirdette a

város népének, hogy 1942. május 27-én Prágában merény-

letet követtek el Heydrich helyettes birodalmi védnök el-

len. A hangszórókból kilövellő kimérten, csaknem gépsze-

rűen személytelen, kemény hang betöltötte az elcsendese-

dett utcákat, szétáradt a bérházak falai között, aztán meg-

tört a saját visszhangjától.

A hangszóróharsogás az utcájuk sarkán érte utol Pavelt.

Megtorpant, és visszafojtott lélegzettel hallgatta a pattogó

szózatot, de az első pillanatban csak mondatfoszlányokat

értett meg belőle, s ettől nem lett okosabb. A többi járó-

kelő sem tudta eleinte felfogni, miről van szó. Szemükben

néma kérdés ült.

Mi történt tulajdonképpen? Figyeljetek!

27

. . . a merénylők kézre kerítéséért . . . tízmillió korona . . .

az Oberlandrat területén . . . polgári kivételes állapot . . .

huszonegy órától kijárási tilalom . . . mindennemű . . . be-

záratnak . . . a jelzett időpontban az utcán tartózkodik, a

rendfenntartó közegek agyonlövik . . .

A jelentés után néhány percre csodálkozással teli csend

állt be, amelyet csak a főúton közeledő villamos közönyös

robogása és kenetlen fékeinek panaszkodása zavart.

Aztán ismét megszólalt a hang . . .

3

– Megveszekedett marhaság – jelentette ki határozottan

Čepek, a segéd, ebédszünetkor. A székén ücsörgött, és mo-

gorva képpel kanalazta a hamis gulyást. Szemüvege félkö-

rei fölött rövidlátón pislogott a lábasba, és a híg ételhez

híg sört ivott. A műhelyben senki sem ellenkezett vele. Is-

merték. Kopasz fejében rendszerint a többiekétől elütő né-

zetek születtek, amelyektől hiába próbálta volna bárki is

eltéríteni.

– Nehéz megmondani – felelte szótlanul a szabó, fürké-

sző tekintetét körüljártatva műhelyén. Kettejükön kívül

csak Pepek, az inas volt a helyiségben, de őt mintha nem

érintette volna a dolog. Egykedvűen táncoltatta seprűjét a

padlón, tüskés kobakjában más gondolatok forogtak.

Meg Pavel. Az ablaknál ült, arcát az utca felé fordította,

és egy vonalzóval a vasalódeszkát verdeste.

A déli nap nekifeszült a szemközti házfalaknak.

A szabót megnyugtatta a kép. Minden rendben. Milyen

nagy szája van ennek a Čepeknek! De hát ezt már régen

tudja. Jó pár éve szabóskodtak már együtt, az első világ-

háború óta. Ismerte a radikalizmusát, sokszor hajba kaptak

a háború előtt, de azért jól megvoltak egymással. Még azt

is eltűrte tőle, hogy időnként a szemére vetette iparosóva-

tosságát; hadd beszéljen – manapság az ember nem lehet

elég óvatos. Nem mai gyerek már ő, vállalkozói becsvá-

gyát – ha egyáltalán élt benne valaha – régen sutba dobta,

de itt van a család. Pavel. Fel kell nevelni, hogy szilárdan

megvesse lábát a földön. Tehát jobb lesz, ha vigyáz a nyel-

28

vére. Čepek könnyen beszél. Egyedül él, mint a magányos

farkas, az estéket az Ördög-ben üti agyon, gyatra sör mel-

lett máriásozva. Ez az ő világa, kontra, rekontra! Így köny-

nyű háborúskodni! Meghiszem azt!

– Ha egy farkast megölnek, attól még nem futamodik

meg a falka – okoskodik recsegő hangján Čepek. – Nézz

bele az újságba! Most kezdődik a tánc. Ajaj! A nácik ki-

egyenlítik a számlájukat, az biztos . . . – Szemüvege mögül

a szabászdeszkán szétterített újságba pislog, és keze fejével

borostás állát dörzsöli. Van egy kellemetlen szokása: a déli

szünetben mindig hangosan olvassa az újságot a többiek-

nek, és a híreket kommentárokkal meg kuncogással kíséri.

Nini! Nagy győzelem Harkovnál. Nagyon tud ez a Wehr-

macht! Az ember . . . itt pedig . . . a japánok . . .

A mester szótlanul szenved, fészkelődik a székén. Semmi

kedve beavatkozni segédje monológjába. Isten ments! Ak-

kor oldódna meg csak igazán ennek a szószátyárnak a nyel-

ve! Pedig ma a falnak is füle van. Itt-ott fürkészve pillant

mozdulatlan fiára, és megpróbálja a beszédet egy régi kun-

csaft befejezetlen zakójára terelni. De az átkozott Čepek

erre a horogra sem harap rá. Jól van, no! Vár egy kicsit!

– A mindenit, de nagy gavallérok! – kopogtatja meg

Čepek mutatóujjával az újságot. – Tízmillió üti a markát,

aki felismeri ezt a női kerékpárt, sapkát meg aktatáskát.

Pepík, ne túrd az orrod, hanem add ide a sapkádat, hadd

nézzem meg. Nagyon kapóra jönne nekem az a kis pénz.

Hát ez itt . . . azok a személyek, akik rendőri bejelentés

nélkül tartózkodnak a pro . . . protemporátusban, haladék-

talanul jelentkezzenek . . . Aki szombatig bejelentés nél-

kül . . . agyonlövik. Ugyanezzel a büntetéssel sújtják azokat

a személyeket is, akik bejelentetlen személyeket rej . . . rej-

tegetnek! Hmm . . . Nézzünk csak az asztal alá, nem raktá-

roztunk-e el véletlenül valami merénylőt – teszi hozzá ko-

molyan, és homlokát ráncolva a főnökére kacsint. – Ismer-

lek, Alois, te nem szereted a kellemetlenségeket.

– Hagyd már abba, te – dünnyögi a mester kedvetlenül.

– Mit akarsz? Minden, amit mondtam, itt van az újság-

ban. Nem az ujjamból szoptam.

A fülledt csendben hirtelen elhallgat a vonalzókopogás a

vasalódeszkán. és a szabó az ablak felé fordítja fejét. Pa-

29

vel kissé előrehajolva ül a helyén, még mindig az utcát nézi,

amelyet középen éles árnyék hasít ketté. Az öregnek nem

tetszik ez a gyerek az utóbbi napokban; túl sokat hallgat. A

karcsú ujjak lecsúsznak az asztal éléről.

– Mi van veled, Pavel? Csak nem vagy rosszul?

– Mi volna velem? Melegem van. Fülledt a levegő.

Az elkerülhetetlen hazugság, a megválaszolatlan kérdés

kellemetlen feszültséget teremtett köztük; falat emelt apa

és fia közé, áthatolhatatlan üvegtáblát, amelyen esőcsepp-

ként siklik le a kérdés.

– Mit tudsz te – vág bele a sokszavú Čepek a párbeszéd

szünetébe. – Az érettségi nem gyerekjáték manapság . . .

gondolom.

A vonalzó kihull a karcsú ujjak közül, és megkoppan a

fán; a fiú feláll, és kitérő arckifejezéssel átfurakszik a két

jó karban levő varrógép között, s még mielőtt a többiek

felocsúdhatnának, becsapódik mögötte az ajtó.

Szalad az utcán, s a kérdés ott üget mellette. Mi van

veled? Ó, ki bírná folyton hallgatni az ilyen beszédeket?

Fölöslegesek, kopottak, mint a kiült nadrág. És azok a

pillantások! Menekül előlük, céltalanul szalad az áttüzese-

dett utcán, csak úgy vaktában, amerre a lába viszi.

Ismerős kirakatok: cukrászda – ötven fillérért vanília-

fagylaltot – mondta pöttömnyi korában, mihelyt belépett.

Aztán lábujjhegyre kellett állnia, és kinyitni a tenyerét,

melyben az agyonfogdosott érmét izzasztotta. Pár lépéssel

arrébb Frantisek Tereba hentes- és mészárosboltjának ki-

rakata tátong. A háború teljesen kifosztotta. A hentesnek

csúnya, dagadt a keze a forró víztől, amelyből a virsliket

szedegeti ki. Most már csak jegyre árul, nagyokat ásít a

boltjában, és dagadt keze tétlenkedik. Egy poros, szegett

szárnyú csóka ugrándozik groteszkül a szenesbolt pincele-

járata előtt. Ő megmaradt. Más utcák, más bérházak, más

bejáratok, összerugdosott falak, szemérmetlen jelképsgraf-

fitók a vakolaton. Mindezt közelről ismerte. Ez az ő vi-

lága volt, kölyök korában fájós hüvelykujjal és gyertyával

az orra alatt totyogott benne. Hiszen ez a szabó kisfia a

tizenegyből! Az egyik bácsi barátságosan rád vigyorog, a

30

másik barackot nyom a fejedbe, és a boltos néni nagylel-

kűen nyalókát nyújt át a pulton. Nesze, Pavlík, ügyes gye-

rek vagy. De ez mind a múlté már. Felnőtt lettél, magáz-

nak, a megpuhult foci reménytelenül elgurult valami sötét

sarokba, és ki tudja, gyártanak-e még egyáltalán nyalókát.

Ráeszmélt, hogy az ismerős parkon át szalad: lassított, és

csodálkozva vette tudomásul a lépteit irányító különös

tehetetlenségi erőt. Visszatért a tett színhelyére. A szökő-

kút az ég felé lövelli szétfröccsenő vízsugarát, amelyből a

simogató szellő apró cseppeket szitál égő arcába.

Itt van, itt! Leül a közönséges padra, amilyenből tucat-

nyi van minden parkban, s megsimogatja a lepattogzott má-

zat. Itt – ezen a szélén ült Eszter. Itt pedig ő. S most megint

itt ül a déli mozdulatlanságban, könyökét combjára, állát

tenyerébe támasztva.

Hébe-hóba bágyadtan elvánszorog előtte valaki, néha

egy-egy fényes felhőcske úszik el a nap előtt, a távolból

ideszáll a város sok hangú zúgása, s a feje fölött tátongó

kék szakadékból egyhangú repülőgépberregés tolakszik a

gondolataiba.

. . . Ugyanazzal a büntetéssel sújtják azokat a személye-

ket i s . . .

Tudod-e, milyen íze van a félelemnek? Sós, de mégsem

olyan, mint a sóé. Valahol a gyomrod táján furcsa hideg

ébred benned, megremegteti egész testedet, fagyos tapin-

tású százlábú kúszik végig a gerinceden, a szívedhez téved

és megérinti. Majd egy csapásra eltűnik. Megrázkódsz, és

egy ideig nem gondolsz semmire. Semmi! Semmi se törté-

nik! De . . . kisvártatva újraéled a hideg, és most a kezedbe

áll bele. Tenyered megnyirkosodik, és enyhén remeg . . .

Szégyellte ezt a remegést. Nagy nehezen sikerült úgy-ahogy

elterelni gondolatait, belemerülni a hétköznapi gondokba.

De az apályt minden átmenet nélkül a puszta tudat súlyos,

szilaj hulláma váltotta föl. A lány ott van! Gyors egymás-

utánban minden megismétlődik, és egymásba folyik. Esőt

ígérő sötét felhő meg isten tudja, mi még, bolondos, eszte-

len öröm, a mellkasából feltörő merész dallam, csak úgy

virtusból.

Tegnap reggel, ó, milyen távol van már az a reggel, fel-

ébredt a szobájában . . . látszólag minden a helyén volt: a

31

könyvek, az oklevél, melyet a középiskolák atlétikai ver-

senyén a százméteres síkfutás első helyezettjeként kapott,

az olcsó Baby-box, és a kalitkában a csipogó kanári. Az ab-

lakon túl vidáman ragyogott a nappal. Elég volt megdör-

zsölni a szemét, két lábbal kiugrani az ágyból, és a zuhany

alatt mindent lemosni magáról. Aludni hagytak az írásbeli

után, gondolta elismerően. Apa már a műhelyben volt, és

anya valahol élelem után járkált. Istenem uram, nincs az a

bűvész, aki ki tudna jönni a fejadagból!

Alighogy megreggelizett, már szaladt is az öreg házba, s

kalimpáló szívvel, a kíváncsi türelmetlenség lázában rohant

fel a lépcsőn.

Körülnézett, és megfordította a kulcsot a zárban.

A lány a falnak fordulva aludt a díványon, arcát a pár-

nába fúrta, karjával szorosan átölelte magasra húzott lá-

bát. Pavel először az alvástól kócos, szurokfekete haj erdőt

pillantotta meg, aztán a kidomborodó csípőjű test körvona-

lait. A lány most a hátára fordult, és a gyűrött takaró le-

csúszott a poros padlóra.

Betakarta, és az arcába nézett. Így, alva, aprónak és véd-

telennek látszott. Csendesen lélegzett, felsóhajtott álmá-

ban, és az ajkán rövid, gyermeki mosoly suhant át. Félig

nyitott szájával halkan csettintett.

Rendes lány! Lefekvés előtt pizsamát vett fel, szoknyáját

gondosan a székre fektette, cipőjét orral előre a dívány

elé állította, sárga csillagos kabátját a szék támlájára terí-

tette. A csíkos pizsamakabát kissé felcsúszott, és derekán

szabadon hagyta fehéren világító bőrét. Pavel visszafojtott

lélegzettel nézte, mozdulni se mert, nehogy felébressze.

Lábujjhegyen az ajtóhoz hátrált, és tapogatózva megke-

reste a kilincset. Majd eljön később, ha már felébredt.

Óvatosan betette az ajtót, és hazasietett. Most pedig vedd

elő az eszed és gondolkozz, emberfia! Szerencse, hogy már

nem kell iskolába járni, most más gondjaid vannak, mint

latint vagy Hermann Göring életrajzát magolni.

Amikor berontott a lakásba, látta, hogy az anyja még nem

jött vissza a bevásárlásból. „Príma!” – csapott a hom-

lokára. Annak a lánynak ennie is kell, buta, nevetséges do-

32

log, de így van! Bement a spájzba, sietve leszelt néhány

vastag karéj kenyeret, megpuhult margarint kent rá, egy

üres üvegbe beleöntötte a reggelről maradt árpakávét, és

épp amikor a viharkabátja meg a vászonnadrágja zsebeit

tömködte, megérkezett anya. Zavarba jött. Ó, ez a fürké-

sző anyai tekintet! Vajon észrevette-e, hogy a spájzban tett-

vett?

Semmi, anya, kenyeret kentem magamnak, kimegyek egy

kicsit.

Fellélegzett, amikor anyja szemének lőtávolságán kívül

került. Várt. Ez is egyre nehezebb lesz, állapította meg

gondterhelten. Mi lenne, ha mindent elmondana a fiúk-

nak? Talán segítenének. Nem, nem szól nekik. Nagy hűhót

csapnának. Hallgatnia kell.

Amikor lihegve belépett a szobácskába, a lány még min-

dig aludt.

Óvatosan leült mellé, és várt. Várt. Az idő lassan telt,

nem érzékelte. Önmagát sem érzékelte. A műhelyből át-

hallatszott apja hangja, a vevőjével tárgyaló, kínosan aláza-

toskodó kisiparos hang, amelyet annyira gyűlölt; aztán a

parketten recsegő léptek zaja hatolt be a szobába, és a

sziszegő vasaló koppanásai. Szemközt a nyitott folyosón egy

asszony színes fehérneműt teregetett, s közben álmosan ásí-

tott. Az udvar kövezetén egy maszatos kályhás haladt vé-

gig, ragacsos agyaggal teli puttonnyal a hátán.

Észre se vette, hogya lány pillái megrebbentek.

Hirtelen kinyitotta a szemét: eleinte értetlenül meredt a

semmibe, s csak közönséges lányos ijedtséget tükrözött;

olyan butácskán hunyorgott, hogy Pavel nem tudta ideje-

korán elfojtani mosolyát. Aztán hirtelen felült, a jól ismert

ősi védekező mozdulattal összefogta nyakán a pizsamaka-

bátot, és az első pillanatban úgy nézegette Pavelt, mint va-

lami betolakodót.

– Hol vagyok?

– Pszt! Halkabban! – Hüvelykujjával figyelmeztetően

a műhelyajtó felé bökött. – Hiszen mi ketten ismerjük egy-

mást. Nem emlékszik . . . nem emlékszel?

Összeszedte az emlékezetét, és fellélegzett.

– Igen. Már tudom. Te Pavel vagy, ugye?

– Igen.

33

– És ott a másik szobában . . .

– Apa. Ott a műhelye. Szabó. Tegnap mindent elmond-

tam már.

Bólintott. Igen, halkan fog beszélni. És mindenre emlék-

szik. Aztán, mintha tudatára ébredt volna, hogy a takaró

alatt félig meztelenül fekszik, nyugtalanság fogta el. Még el

is pirult egy kicsit, és elfordította a szemét.

– Fel szeretnék öltözni – mondta bizonytalan mosoly-

lyal.

– Kimenjek?

– Nem . . . kérlek, ne menj! Kicsit félek itt egyedül. Éj-

szaka valami neszt hallottam, mintha a szomszédban vala-

mi végigsurrant volna a padlón . . .

– Biztosan egerek.

– Egerek? – lehelte, és tágra nyitotta a szemét.

– No és? Az csak nem baj?

A takaró alatt állig felhúzta a térdét, átkarolta, és né-

mán, szórakozottan nézett maga elé.

Pavel megértően elmosolyodott:

– Félsz tőlük?

Bólintott, és hátrasimított a homlokából egy fekete tin-

cset. – Félek. Már kislány koromban . . . néha még álmod-

tam is róluk. Talán nem is félek, inkább undorodom . . .

Egyszer Márki, a macskánk, behozott az előszobába egy

megölt egeret. Utána Márkitól is undorodtam, sokáig nem

engedtem magamhoz, és az a butuska biztosan nem is tud-

ta, hogy miért.

Pavel felnevetett. Meg akarta nyugtatni.

– Ne félj, itt biztosan nincsenek. Legföljebb a műhely-

ben vagy a raktárban. Hiába, nagyon öreg ház ez, tudod.

De itt a szobában nincsenek.

– Biztos?

– Biztos.

Szemlátomást megnyugodott.

– Akkor jól van. Most pedig kérlek, ne nézz ide!

Elszorult torokkal dünnyögött valamit, és az ablak felé

fordult. Kezét zsebre dugta. Kissé meglepte, hogy a lány

nem küldte ki. Hallotta a csupasz lábak surranását a pad-

lón, aztán cipősarkok koppanását és a fehérnemű zizegését a

meztelen lány testen. Vére a halántékában lüktetett, tagjai

34

elzsibbadtak az egy helyben állástól. Tenyerével végigsimí-

totta száraz arcát. Nagyon meleg volt a szobában.

– Készen vagyok.

Ráérősen megfordult, mintha az egész nem érdekelné, és

arcára közönyös kifejezést erőltetett.

A lány már felöltözve állt előtte, és kócos haját fésülte.

Kabátkáján élénken világított a sárga csillag. Kíméletle-

nül, összeszorított foggal cibálta sűrű sörényét, a fekete zu-

hatag szárazon ropogott a fésű alatt. Pavelnek tetszett,

ahogy ilyen elmerülve foglalatoskodott a fésűvel, bár az

arca még mindig gyűrött volt a párnától, és az alvás a sze-

me sarkában is otthagyta nyomát.

Ásított és nyújtózkodott, mint a macska.

– Ó, de jót aludtam. Az igazat megvallva mindig aludni

szeretnék, aludni, és föl se ébredni addig, amíg mindennek

vége nem lesz, és apuék vissza nem jönnek. Vagy . . . vagy

inkább egyáltalán föl se ébredni!

– Ilyet ne mondj – szakította félbe rosszallóan –, így

nem szabad beszélni.

– Neked könnyű . . . nem szabad, nem szabad! De ne-

kem most nagyon rossz életem van, tudod-e?

– Mégse mondasz többé ilyeneket, ugye, nem?

– Nem mondok, ha nem akarod.

Még mindig fésülködve leült a díványra, és felnézett.

Pavel a sárga csillagra mutatott:

– Nem veszed le?

– Miért venném? Mi rossz van benne?

– Nem úgy gondoltam! – szakította félbe sietve, és hir-

telen nem tudta, hova tegye a kezét. – Hogy miért . . .? Azt

hiszem, fölösleges . . . itt.

A lány elgondolkodva maga elé meredt, majd erélyesen

megrázta a fejét.

– Nem. Szigorúan tilos csillag nélkül járni . . . nekünk.

Tudod? Én nem tehetek róla. És csöppet sem szégyellem

magam érte. Egyébként apa is hordja. Meg Blanka is.

– De hiszen én nem erőszakoskodom. Én csak . . . hoz-

tam neked valamit. Semmi különös. Éhes vagy?!

– De még mennyire. Borzasztóan! Ne nevess ki. Tegnap

reggel óta nem ettem. Egész nap csavarogtam és sírtam,

egyre csak sírtam, mint egy kisgyerek. A nagynénim adott

35

egy kis csomagot az útra, de elhagytam valahol a Moldva-

parton. Tisztára elvesztettem a fejem.

Ragadozófalánksággal harapott bele a kenyérbe, és élve-

zettel kortyolta hozzá a keserű árpakávét. Néhány másod-

perc alatt mindent megevett. Pavel csendes örömmel s egy-

szersmind szívszorongva nézte, ahogy a morzsákat törölgeti

a szájáról. Kicsiny, kiéhezett állatka, semmi egyéb. Félénk

mosollyal mondott köszönetet. Ő meg bátorítóan rákacsin-

tott, és leült az ingatag székre.

– Tyű, de jó étvágyad van!

Bólintott, a haja a homlokába hullt.

– Pokolian jó! Apu mindig azt mondta, hogy lyukas a

gyomrom. Buta dolog, de az ember mindig akkor a leg-

éhesebb, amikor nincs mit enni. Mi elég rossz helyzetben

voltunk, apu nem volt gazdag ember, és az utóbbi időben,

amióta csak a kórházban dolgozott, néha éheztünk is. Még

szerencse, hogy a betegei itt-ott hoztak valamit. Éjszaka az

ablak alá tették, és én már megszoktam, hogy minden reg-

gel kinézzek, van-e csomag. Egyszer egy disznótoros ko-

sárkát hoztak . . . Szerették aput . . . ott nálunk. Azt mond-

ják, hogy a vidéki orvosok gorombák, de apu mindenkihez

kedves volt, és sohase kiabált a pácienseire . . . Az emberek

sok mindent összebeszélnek, és unos-untalan hajtogatják a

mondókájukat. – Összekulcsolt kezét ölébe téve, beszélt a

múltról, és arca lassan felderült. – Nyáron megvoltunk va-

lahogy; a kiskertben anyuka azelőtt rózsát meg dáliát ne-

velt, de mikor ezek a rossz idők jöttek, zöldséget ültettünk

bele. Sárgarépát, karfiolt meg egy kis krumplit. A zöldjét a

nyulainknak adtuk. Láttál már kisnyulat? Olyan egész ki-

csikét? Selymes orrocskájuk van, és ha a tenyeredhez ér-

nek . . . hát az csoda . . . Apu méhészkedett is. De te biztos

azt se tudod, milyen egy méhkas, meglátszik rajtad, hogy

prágai vagy . . . Egy olyan kis prágai penészvirág!

– Hogyhogy?

Elnevette magát:

– Olyan sápadt vagy és nyurga. Mint egy komlókaró.

Ingerülten a szavába vágott:

– Ez egyáltalán nem függ össze, te! Erőm az van, ne

félj – méltatlankodott és fölállt. – Megmutassam? Ide nézz!

– És még mielőtt a lány feleszmélt volna, jobb kezével át-

36

fogta a vállát, bal karját a térdhajlata alá csúsztatta, és li-

hegve fölemelte. Tyűha! Meglepődött. A teher nehezebb

volt, mint hitte. Egy kicsit feldobta a karjában; a lány mind

a két kezével védekezett, aztán fojtottan felnevetett, amitől

még súlyosabban nehezedett rá a megfeszülő karra. Pavel

gyorsan elengedte, s ő váratlanul lehuppant a dívány meg-

lazult rugóira. Ijedten a szájára tette ujját.

– Psszt, az isten szerelmére!

Fejével a műhely felé intett, s a csendes nevetés azonnal

elhalt. Szótlanul néztek egymásra, egymástól kifulladva,

másodpercek lassan folydogáltak a kettős tekintet csend-

jében. Pavel végighúzta arcán nyitott tenyerét; mindig így

tett, ha zavarban volt. Akkor is, amikor a latintanár komor

tekintetétől nyugtalanul fészkelődött a katedra előtt, és egy

feledésbe merült szó után kutatott emlékezetében.

– Igazad van – mondta elismerően. – Erős vagy.

Szerényen vállat vont.

– Eléggé . . . Ha kell.

Az ajtó mögött megszólalt a varrógép, és a tűző délelőtti

nap megállt az udvar fölött, mintha minden hevét ebbe a

fedetlen dobozba akarta volna beletölteni. Az áttüzesedett

köveken egy macska heverészett, mozdulatlanul, kábultan a

hőségtől, és mellette egy fiú a labdáját rúgta.

– Elmegyek – mondta Pavel váratlanul a csendben.

– Muszáj?

– Várnak ebédre. Az öregecskék aggódnak.

– Eljössz még?

– Bólintott.

– Nemsokára?

– Nemsokára . . .

– Még ma?

– Vigasztalóan elmosolyodott.

– Még ma. Komolyan – nyugtatta meg, mikor a keze

már a kilincsen volt.

37

4

. . . ami feltűnően lopáshoz hasonlított. Már a tett előtt

veszettül kalapált a szíve, az étel odaragadt a nyelvéhez,

és hamuíze volt. Feszült csendben vacsoráztak ezekben a

napokban, az evőeszközök kellemetlenül csengtek a porcelá-

non, és Pavel, szemét konokul a tányérjába mélyesztve,

nyugtalanul feszengett apja fürkésző pillantásai alatt. Egy-

re nehezebb lesz feltűnés nélkül bevinni a tányért a szobá-

jába, leválasztani a szűkös adagot, és becsempészni az ello-

pott lábaskába. Kész csoda, hogy még nem tört ki a bot-

rány.

Sikerült! Egy ideig az előszobában tett-vett, húzta az

időt, aztán bekukkantott a konyhába, hogy röviden és ha-

tározottan bejelentse: sakkozni megy. Délután tökéletes

alibit biztosított magának Vojtánál. Vojta beleegyezett, bár

égett a kíváncsiságtól: „Bökd már ki! Milyen?” Valami

nevetséges kalanddal hozakodott elő, hogy ne kelljen meg-

mondania az igazat.

– Vigyázz magadra, Pavlík! – sóhajtott fel anya. – Ne

maradj soká. Tudod, mi a helyzet, ó, istenem!

Apa unalmas prédikáció és fölösleges kérdezősködés he-

lyett hál’ istennek egy szemrehányó pillantással intézte el a

dolgot. Hatásosabb volt inteni egyet a fejével, aztán újra

belemélyedni a könyvbe.

Már harmadik napja van nála a lány. Tegnap nagyon ne-

héz helyzetben volt; hogy magyarázhatta volna meg neki,

hogy azért kell olyan korán elmennie, mert nem akarja,

hogy az utcán agyonlőjék? Mit mondhatott volna? Sem-

mit! Jobb, ha egyáltalán nem tudja meg, mi történt.

Sietett, s ajkán az új siker halk örömének mosolya ját-

szott, bár gyomra kicsit korgott az éhségtől. A fekete lá-

baska úgy melengette ujjait, mint valami élőlény. Banális és

egyszersmind kimondhatatlanul becses trófea. Nevetséges,

de nem számít! Cseresznyés gombóc, és ő! Áldás rátok, ti

margarinnal leöntött tömzsi kis gömbök!

Indulás előtt eszébe jutott, hogy nemcsak kenyérrel él az

ember. A lánynak olvasnia kell, ha nem akar megtébolyod-

ni az unalomtól meg a gondolataitól. Vajon min gondolko-

dik azokon a végtelenül hosszú órákon át, amikor nem lehet

38

mellette? Hol kószál képzeletben? Olvasnia kell, a könyv

mellett leveti sorsát, és a másokéba rejtőzik. A Jean-Chris-

tophe-ot választotta, amelyet épp most fejezett be, de azért

hozzátette a Svejk-et is. Nevetnie kell. Nevetnie!

– Kedves vagy – mondta a lány, amikor meglátta, mit

hozott.

Hátrasimította homlokából a haját, és hálásan nézett az

arcába.

– Miért vagy ilyen jó? Én csak gondokat okozok neked,

ugye?

Egy elutasító legyintéssel félbeszakította. Becsületesen

elfojtotta magában nemeslelkűsége tudatát, mert meg volt

győződve róla, hogy nincs rá joga. Zavarában nem tudta,

milyen képet vágjon.

– Miért vagy ilyen jó?

Kitért a lány tekintete elől, és vállat vont. – Nem tu-

dom . . . De amúgy is . . . semmiség az egész . . . olyan va-

gyok, mint más. Csak nem kergetlek ki! Te meg tudnád

tenni? Nincs olyan ember, aki megtenné.

– De nem is tudod, kit rejtegetsz. Hiszen nem ismersz.

– Ismerlek. Néha úgy érzem, hogy már ezer éve ismer-

lek.

Csodálkozva meredt rá.

– Igazán?

– Igazán. Miért kérded?

– Mert . . . én is így érzem. Butaság? Mindig ezt szokták

mondani, ugye? Tegnap, amikor olyan korán elmentél, erre

gondoltam. Miért van ez így? Mindig is ismertelek, pedig

csak tegnapelőtt este találkoztunk. A parkban egy kis pa-

don. Lehet, hogy az előbbi életünkben ismertük egymást.

Talán testvérek voltunk. Vagy szerelmesek, akik nem let-

tek egymáséi. Butákat beszélek, ugye . . .?

– Nem baj. Szívesen hallgatlak – szakította félbe elne-

hezült mellel. A lány hangja szorongató zavart támasztott a

fejében, lágyan beleivódott a bensejébe, s tétova gyengéd-

séggel töltötte el a szívét; már-már félni kezdett tőle. A rit-

kás félhomályban már csak testének körvonalait látta, a

dívány szélén ült, egymáshoz szorított térddel, lehajtott fej-

jel. Pavel végigfeküdt a díványon, s feje alatt keresztbe fon-

ta a karját. Szerelmesek, akik nem lettek egymáséi. Nem!

39

Ezt nem! Előbbi élet! Hú! Ezek a szavak szemrehányó ha-

ragot ébresztettek benne. EIkomorodott

– Én nem hiszek az ilyen butaságokban. Kisasszonyok-

nak való mesék. És a csillagok sem lyukak, melyeket az ég-

be vagy az elsötétítő papírba fúrtak; különben is, az elsö-

tétítés mögött csak sötétség van. Egészen közönséges sötét-

ség! Világok, sok millió világ, és a hold is csak egy egy-

szerű gömb. Egy kihűlt gömb. A költők ezt nem tudják; ez

matematika, a távcsövek, számok és fantasztikus egyenletek

szférája . . .

A lány némán hallgatta a magyarázatot, mintha elszé-

gyellte volna magát.

Pavel kinyújtotta a kezét, s tenyerével megsimogatta a

vállát, félszegen mentegetve a majdani tudós józan tárgyila-

gosságát. De a lány nem tudja, hogy ő tudós lesz.

– Haragszol?

– Nem haragszom. Biztosan igazad van, buta vagyok.

– Nem vagy. De különben is örülök, hogy ilyen vagy . . .

– Ilyen bolondos?

Enyhe mosollyal az ajkán nézte a lányt, és bólintott:

– Az se baj, ha bolondos. És most mondd meg, hogy élsz

itt. Unatkozol, ugye?

– Igen. Néha úgy érzem, hogy a világ minden órája

megállt. Gyorsan rányomom a fülem a falra, és hallgatom,

hogyan ketyeg az egyik itt a szomszédban. Örülök, ha üt.

Bam, bam! Meddig kell még várnom, amíg újra látlak?

Már messziről hallom, ahogy jössz föl a lépcsőn, megisme-

rem a lépéseidet, tudod?

– Hm. – A homlokára csapott, eszébe jutott valami.

– Ide nézz!

Kordbársony nadrágjából kihúzott egy csomag ütött-ko-

pott kártyát, amit ma Vojtától kapott kölcsön, és a kisasz-

talra dobta. Mindig szórakoztatni kell majd valamivel ezt a

lányt, miért ne kártyázhatnánk egy kicsit?

– Akarsz játszani?

– Nem tudok – mondta zavartan.

– Nem baj! Megtanítlak, egészen könnyű. Ide nézz!

Odahúzta a kisasztalt a díványhoz, és megpróbálta be-

avatni jövendőbeli partnerét egy nagyon egyszerű játék sza-

bályaiba. A lány a háta mögött ült, maga alá húzott lábbal,

40

és a válla fölött feszült figyelemmel nézte a kártyát. Pavel

a halántékán érezte finom leheletét, s ez kissé megzavarta.

– Világos?

– Egy csöppet sem! De szívesen hallgatlak.

Pavel elkínzottan csapta össze feje fölött a kezét. Kide-

rült, hogy a lány még azt se tudja megjegyezni, mi a kü-

lönbség a felső és az alsó között, kár a fáradságért!

– No látod, milyen buta vagyok, hiszen előre megmond-

tam – védekezett összecsücsörített ajakkal. De aztán fel-

figyelt a kártya figuráira, és hangja megélénkült. – Nézd

csak – mutatott a tök királyra –, ez pont olyan, mint Sabata

úr. Éppolyan kajla bajusza van.

– Nem ismerek semmiféle Sabata urat.

– Nem is ismerhetsz – mondta nevetve. – Sabata úr hen-

tes, óriási keze van, ő a legjobb kuglizó nálunk. Vajon

tudja-e, hogy tulajdonképpen király? Ez meg miféle ál-

lat? – csodálkozott el a makk ászon. – Oroszlánnak nem

jó. A bajusza olyan, mint egy kandúré, de emberszeme

van. Júj!

Pavel reménytelenül legyintett, és feladta a harcot.

– Tudod mit? Hagyjuk abba! – Összerakta a kártyát, és

visszadugta a zsebébe. – A kártya nem nőknek való!

– Haragszol?

Nem értette:

– Miért haragudnék?

– Egyedül úgyse tudnék játszani.

Pavel békésen elmosolyodott, ujjaival a hajába túrt és

bólintott.

– Igazad van.

A háztetők fölött már sötétedett az ég, az ő odújukba

is homály lopózott, de nem gyújtották meg a villanyt.

A nyitott folyosó szemközti oldaláról függönyhálón átszűrő-

dő sárgás fény hatolt hozzájuk, valahonnan rádiókarattyo-

lás hallatszott. Pavel ismerte ezeket az egyszerű hangokat,

az öreg ház esti beszédét. A ritmikus kalapácskopogás a

harmadik emeleti fiatal házaspár bútoráról mesélt; a mai

nyomorúságos világban a férjnek saját kezűleg kell elkészí-

tenie a lakás berendezését a zsibárusoknál darabonként ösz-

szevásárolt ócska limlomból. A manzárd műteremből gitár-

pengés és fojtott énekhang szól. A festő az egereket és a

41

bánatát riasztgatja. Nemrégen megszökött a felesége; a fo-

lyosó máig is tárgyalja az esetet. Kikent-kifent ringyó! De

olyanok is vannak, akik másképpen vélekednek: Ki bírna,

kedves szomszédasszony, örökké ilyen nyomorúságban él-

ni, meg terpentinbűzt szagolni abban a padlásszobában,

ahova minden résen befúj a szél? Szavak, hangok.

És mindenek fölött hallgatagon ível a szikrázó, villódzó

égbolt. Pavel elmerengve nézte, és egy pillanatig hallani

vélte a világok között feszülő fagyos messzeségek mérhetet-

lenül távoli süvítését.

Csillagok, emberek!

– Pavel . . .

Fel akart állni, hogy elsötétítse a szobát, de a lány hang-

jára visszazökkent a helyére.

– Te is félsz néha?

– Mitől?

– Mindentől . . . az élettől.

Egy pillanatig tétovázott.

– Néha . . .

– Én . . . folyton.

– Most mitől félsz? Az egerektől? Hozok egérfogót –

tréfálkozott fanyarul.

– Ne nevess ki. Nincs senkim, akinek ezt elmondhat-

nám. Örökké ott bujkál bennem a félelem. Ha másra gon-

dolok, ha nevetek, akkor is. Mintha valahol a szívem alatt

ólálkodna . . .

– Apa azt mondja, hogy csak a kövek nem félnek. Mert

nem élnek.

Végre fölkelt a dívány ól, leeresztette az elsötétítőt, az-

tán világot gyújtott, s a kis lámpa természetellenes fénye a

lány szemébe vágott. Amikor Pavel látta, hogy elvakítottan

hunyorog, valami tréfán kezdte törni a fejét. „Beszélj, be-

szélj, öregem!” Félt a lány gondolataitól.

– Most jut eszembe, Capulet kisasszony, mit csinál a

tisztelt apjaura? Még mindig haragszik a Montague-kra?

A lány nyilván nem értette meg az utalást, mert komo-

lyan és elgondolkodva nézett maga elé.

– Nem. Nem is haragudhat. Terezínben van . . . remé-

lem.

Pavel elszégyellte magát az ostobaságáért, és arcát elön-

42

tötte a vér. De csodálkozva látta, hogya lányt nem sebezték

meg szavai. Csak megállapította a puszta tényt, s közben

szelíd, bocsánatkérő mosollyal nézett fel rá. Pavel leült

mellé, és figyelmesen, mohó bárdolatlansággal bámulta.

– Miért nézel így rám? Nem tetszem neked, ugye?

– Jól tudod, hogy ez nem igaz – tiltakozott. – Nagyon

tetszel nekem . . . Igazán!

– Hát akkor mit nézel rajtam? – unszolta makacsul.

Egy pillanatig azon tünődött, hogyan fejezhetné ki azt,

amire gondol.

– Semmit, csak eszembe jutott, hogy éppolyan vagy,

mint akárki más . . .

– Hogy érted ezt? Miért ne lennék olyan, mint akárki

más? – kérdezte csodálkozva. De aztán megértette, és vil-

logó szemmel, összeráncolt homlokkal hevesen Pavel felé

fordult.

– Azért . . . mert zsidó vagyok?

– Á dehogy! – vonult vissza Pavel zavartan. – Vagy-

is . . . sohasem gondolkodtam még ezen. Azt mondják . . .

– Mit mondanak? Tudom, mit mondanak. Hogy mi más-

fajták vagyunk. Hogy nagy az orrunk, meg . . .

Egy rosszalló mozdulattal félbeszakította, és szokása sze-

rint a hajába túrt.

– Sok mindent . . . Az emberek néha buták. És rosz-

szak . . .

Felállt, zsebre tett kézzel járkálni kezdett a szobában, ar-

cát szégyen pír futotta el, s elsötétítette az elégedetlenség.

Amikor hátranézett, látta, hogy a lány még mindig ugyan-

abban a helyzetben ül, ölbe tett kézzel, szürke árnyékkal az

arcán. Ajkába harapott. Én tökkelütött! Csak fecsegek, azt

se tudom, mit.

Elvesztette önuralmát, felsóhajtott.

– Te . . . Eszter . . . amit az előbb . . .

A lány felnézett, s szemében bágyadt mosoly derengett.

Tudom, tudom, mondta a mosolya. Pavel most úgy érezte

magát, mintha kisfiú volna, és egy érett asszonnyal állna

szemben. S ebben a pillanatban meleg hullám csapott át a

szívén, hirtelen támadt gyöngédség, amely megkeseredett a

szánalomtól, de vad öröm is vegyült bele, és ez a sokrétű

érzés csaknem szétfeszítette a mellét. Eszter! Hogy mond-

43

jam meg? Valami történt, nem tudom . . . Összeszorította a

fogát, hogy elfojtsa az ajkára toluló kiáltást.

– Miért hallgatsz? – kérdezte rekedten. – Mondj vala-

mit!

Odaugrott hozzá, és követelődzőn vállon ragadta; nem

értette önmagát. Kiszakítani, felrázni csalódott mozdulat-

lanságából! Hogyan tudná legyőzni ezt a néma fájdalmat,

melyet ő ébresztett benne? A lány hangtalanul, egész testé-

vel védekezett, erős volt, de Pavelnek vad tusakodás után

sikerült az arcát maga felé fordítania. Távoli és kifejezéste-

len tekintettel, ajkát összeszorítva, fénylő szemmel nézett rá

lebocsátott szempillái alól; idegenül, szórakozottan, mint-

ha lélekben valahol messze járna. Aztán elfordította tekin-

tetét, kisiklott előle. Pavel szájából félbeszakított, akarat-

lan mondat foszlányok szakadtak ki, de a szavak értelme

ebben a gonosz pillanatban nem hatolt a tudatáig.

– Te . . . hallod . . .! Ne sírj, nem szabad sírnod! Én . . .

Megcsókolta. Félszegen, kisfiúsan. A lány elrántotta a fe-

jét, Pavel ajka végigcsúszott az arcán, de nem adta meg ma-

gát, amíg el nem érte a száját.

A lány ellankadt a makacs karok szorításában, nem vé-

dekezett többé. Végül hátravetette a fejét, lehunyta szemét,

és egész testével hozzásimult. Pavel most gyöngédebben

ölelte, ledöntötte a díványra, de ajka egy pillanatra sem vált

el az övétől, egyre szorosabban tapadt hozzá.

Aztán hirtelen minden véget ért.

És minden elkezdődött. Ezt mind a ketten tudták.

Reszkető csend vette körül őket, szavaik tétován tértek

vissza a távolból. A ház nyugtalan álomba szenderült, de ők

virrasztottak. Hallod? Most olyan nagy csend van. Annak

az alig hallható zörejnek a szomszédban nincs jelentősége,

az csak egérnesz.

– Miért tetted? – kérdezte a lány kifejezéstelen hangon.

Vállat vont. Felült, lábát a padlóra engedte, és szótla-

nul nézte a lányt. Békés fény áradt szét benne. A hajzuha-

na tag szétterült a párnán, s feketén csillogott a halvány arc

körül, a tágra nyílt szem harag nélkül függött rajta. Meg-

lepődés nem volt benne, csak néma kérdés. Meg egy gyen-

ge, egészen gyenge mosoly árnyéka.

44

– Mert . . . mert szeretlek! Ezt te is tudod. Szeretlek.

Hinned kell nekem, Eszter . . .

– Miért mondod ezt?

– Mert igaz. Őszintén mondom. Ebben talán nincs sem-

mi rossz?

– Nincs. Mikor jöttél rá, hogy szeretsz?

– Miért akarod tudni?

– Csak úgy . . .

– Nem tudom pontosan. Igazán nem tudom. Talán . . .

már akkor, amikor találkoztunk. Vagy amikor olyan jó ét-

vággyal ettél. Tegnap reggel, amikor alva találtalak, na-

gyon szerettelek volna megcsókolni. Így van ez velem. De

féltem, hogy felébredsz. Mikor . . .? Nem is tudom ponto-

san.

Zavarba jött. Egymásba fonta karcsú ujjait, s kezét ki-

feszítve megropogtatta az ízületeit, azután gyönyörteljes só-

hajjal kinyújtózkodott, mint valami jó ebéd után, és bűntu-

datos mosollyal kereste a lány tekintetét.

– De nem haragszol nagyon, ugye? És ha . . .

Határozottan nemet intett, felült, átkarolta a térdét, és

fürkészve nézte Pavel arcát.

– De ha haragudnék is . . . nem sokra mennék vele . . .

– Nem sokra . . .

Ismét belenézett sötét szemébe, s ráeszmélt saját ostoba-

ságára. Istenem, hogy ragyog ez a szem! Aztán a lány mind-

két kezét a vállára tette. Érezte súlyukat, és amikor ajkára

könnyed, futó csók hullott, önkéntelenül behunyta a sze-

mét. Eszter torkából halk, gyermekes, kuncogó nevetés

buggyant ki. Aztán minden örömadta erejével átölelte Pa-

velt.

És meggyötört arccal felsóhajtott.

– Istenem, te . . . Hiszen én is . . . hát nem érzed, hogy

én is szeretlek? Igen! Történjék akármi: szeretlek, Pavel, te

kedves, te, és ezen már nem lehet segíteni.

Minden szerelemnek megvan a maga története. Még ha

egészen rövid is. Ha dióhéjban is. Minden szerelemnek van

kezdeti és érett korszaka. Vannak napfényes csúcsai és me-

redek szakadékai. Esős és havas napjai.

45

Amikor Pavel hazafelé tartott, úgy tetszett neki, hogy az

utcák nappali fényben tündökölnek. Ez persze merő képze-

lődés volt. A fény csak benne ragyogott, körülötte sötétség

volt. A fényben erősnek érezte magát, s a lelkéből kiszaka-

dó érzések heve csodálatba ejtette. Valami homályos szá-

nakozás fogta el a régi Pavel iránt, az iránt a hétköznapi,

szürke, langaléta tejfölösszájú fiú iránt, aki még nem is-

merte Esztert. Hogy is élt? Élt egyáltalán? Iskolába járt,

könyveket olvasott, remélte, hogy kap valamit az élettől,

sután vágyakozott valamire, s volt néhány magához hason-

lóan egyszerű barátja. Egyszóval más volt. Más, mint most.

Otthon minden unalmasan ismétlődött. A legapróbb rész-

letekig. Pavel vaksin hunyorgott a konyhaasztal fölött vilá-

gító égőbe. A szülei egymással szemben ültek és hallgat-

tak. A kredencen halkan szólt a rádió, amelyből kioperál-

ták a rövidhullámokat, s amelynek gombján kemény kar-

tonlap függött ezzel a felírással: Ne felejtsd el, hogy a kül-

földi rádió hallgatásáért börtön- vagy halálbüntetés jár!

Anya stoppolófára húzott zoknit javított. Mennyit játszott

kisfiú korában ezzel a stoppolófával, villant fel benne az

emlék. És hirtelen az a gondolata támadt, hogy a két öre-

gecske valami játékban egyezett meg. Nyugalomjátékban.

Ő is ráállt, tüntetően ásított, és valami étel után nézett. De

amikor maga elé meredve itta a cikóriaszagú híg kávét, s

úgy tett, mintha semmi se érdekelné jobban az ütött-kopott

bádogbögrénél, megszólalt az apja.

A nyitott Jiráseket letette az abroszra.

– Nem akarsz nekünk valamit mondani, Pavel?

Az asztalra állította az üres bögrét, és megrázta a fejét.

– Nem . . . nem tudom, mit kellene mondanom.

– Úgy jársz-kelsz körülöttünk, mint a holdkóros. Tizen-

nyolc éves vagy már, de én mégis félek, hogy valami buta-

ságot csinálsz. Ismered a helyzetet. Ilyenkor okosabb otthon

ülni . . .

Elhallgatott, amikor elkapta Pavel tekintetét. Csak azt

olvasta ki belőle, hogy a fia némán, de állhatatosan tilta-

kozik a szavai ellen.

– Nem tudom, mi bajotok van velem folyton – mondta,

és felkelt az asztaltól. Lenyomta a kilincset, szó nélkül

46

besurrant a szobácskájába, s akaratlanul olyan erővel csap-

ta be az ajtót, hogy maga is megijedt.

Amikor az öregek magukra maradtak, az asszony abba-

hagyta a munkát; a stoppolófa megkoppant az asztal lap-

ján, s ő szemüvegének csontkerete mögül némán férjére

emelte szemét. A szabó fölállt, hogy aludni térjen.

– Nem, hazudni nem tud. Nem is akar – felelte mint-

egy önmagának. – Még nem!

– Aztán tanácstalanul vállat vont, és becsukta a

könyvet.

5

A szívekben erjedő tehetetlen haragon kívül a követke-

ző napok legfőbb érzése a félelem volt. Ráfeküdt a városra,

mint egy átizzadt, falusi dunyha, amely alatt nyomasztó ál-

mok születnek. Ott volt az ember bőre alatt, a szíve körül,

nem tágított mellőle akkor sem, amikor aludt, evett, asz-

szonyt ölelt, gyermeket tartott a karján.

Az utcai hangszórókból, az újságok lapjaiból áradt.

– Mire gondolsz? – kérdezte a lány, amikor rajtakapta

Pavelt, hogy összeráncolt homlokkal, komor arccal töpreng

valamin. Gyakran feledkezett így meg magáról, s a lány

hangja úgy röppent bele szorongató gondolataiba, mintha

nagyon messziről jönne.

Végigsimította az arcát, és bágyadt mosolyt erőltetett

magára.

– Butaságokra. Mindenféle hétköznapi gondok jutnak

eszembe . . . semmi különös.

De érezte, hogy nem sikerült félrevezetnie. Átölelte, szá-

jával lezárta a szemét, aztán a hajába temette arcát, e sely-

mes, illatos sötétségbe menekítve lelkét a kitartóan mar-

dosó gondolatok elől.

Ha tudnád, mondta neki magában, ha sejtenéd . . .

Izzó június lehelte melegét az utcákba, a parkok a nyári

virágok színeiben pompáztak éppúgy, mint máskor, a hét-

pettyes katicabogár felkúszott a kinyújtott mutatóujjak he-

gyére, és kitárta szárnyacskáit éppúgy, mint máskor. Volt

valami kegyetlen a természet részvétlen közönyében; vadul

47

burjánzott a forró napsugarak alatt, miközben a kobylisyi

lőtér felől sortüzek ropogás a hullt a városra. A kivégző

Sonderkommandók nem fogytak ki a munkából. A puska-

csöveknek nem volt idejük kihűlni.

. . . és golyó általi halállal büntetik azokat a személyeket

is . . .

„Szeretlek” – suttogta a lány csókjai között. Állhatatos

mohósággal csókolóztak, de Pavelt akkor is utolérték a gon-

dolatai, amikor Eszter száját érezte. Szeme előtt felmerül-

tek a lajstromok, csupa egyszerű, hétköznapi név, amilyen

ebben az országban oly sok embernek van.

A nevek ott feketéllettek az újságok címlapjain a protek-

torátusi kormány kapkodó nyilatkozatai és a hadsereg fő-

parancsnokságának a harkovi bekerítő hadműveletekről szó-

ló jelentései között; ott voltak a plakátokon a mozik mű-

sora és a szájvízreklám között. Az ítéletek indoklása lesúj-

tóan rövid: rendőrileg be nem jelentett személyek tudatos

rejtegetése – ratatata! a merénylet helyeslése – ratatata!

a merénylők támogatására való buzdítás – ratatata! enge-

dély nélküli fegyverviselés – ratatata, ratatata! „Pavel, sze-

retlek!” Istenem, mi mindenért fogják még agyonlőni az

embert? Egy pillantásért, egy pisszenésért, egy leheletért,

engedély nélküli életviselésért. Ratatata! Ratatata! A prá-

gai Gestapo-központban idegesen táncoltak villáikon a te-

lefonok, záporoztak a hírek, a zavaros adatok, a bosszú

szülte feljelentések, szitkok, átkok; újabb milliós díjakat

tűztek ki semmitmondó bejelentésekért, amelyek a me-

rénylők nyomára vezetnének. Hol vannak? Léteznek egyál-

talán? Lehet, hogy már halottak, és a lövöldözés sohasem

szűnik meg. Mert csak sok hektoliter meleg vér bosszulhat-

ja meg azt az embert, aki széttépett májjal haldoklik az

ágyán. A gépezet lázasan dolgozott, a pánikká terebélyese-

dett suttogó propaganda megállás nélkül ontotta szülemé-

nyeit.

. . . Pavel szeretlek . . .

Nevek, nevek, nevek. És címek. És sortüzek.

És újabb névsorok.

Már Čepek, a segéd is lemondott kommentárjairól. Reg-

gel, az újság elolvasása után, szertartásosan feláll, kiegyene-

síti a varrógép mellett eltöltött évek súlyától meggörnyedt

48

hátát, a szabóműhely nyomasztó dermedtségében leveszi

fejéről a sapkát, és egypercnyi csenddel adózik a kivég-

zettek emlékének.

Ez olyan patetikus megnyilatkozás, hogy a többieknek

hideg borzongás fut végig a hátán.

Pavel mindig némán olvasta a névsorokat. Visszafojtott

lélegzettel állt a plakátok előtt, szeme egyik névről a má-

sikra siklott, jobb keze ökölbe szorult a zsebében, fogain

megcsikordultak. A júniusi nap nekifeszült a hátának, az iz-

zadság átitatta ingét. Elgyengülve menekült a plakátoktól;

de másnap újak voltak a helyükön, még nedvesen a csiriz-

től, részletesebbek, új nevekkel, adatokkal, s alattuk arcok,

kezek, szájak, szemek, száz meg száz szem. Könnyen oda-

képzelte a maga nevét is. Meg apáét. Anyáét. És Čepekét.

Antonín Čepek, szabósegéd, lakik . . . s a többi. Az Eszter

nevét! És még kiét? Csöppet sem különböznének a többie-

kétől, s az emberek futó pillantással siklanának végig raj-

tuk. Aztán puskaropogás, amit már meg se hallana.

Az otthon a szótlan feszültségtől elviselhetetlenné vált.

A rászegeződő kettős tekintet metszőpontjában élt, néma

aggodalom vette körül, menekült, amikor csak tudott. Ma-

radt a nap fehér fényében izzó, látszólag közönyös utca.

Az áttüzesedett kövezet. Minden az arcok felszíne alatt ját-

szódott le, titkos pillantásokban. Szavakban, amelyeket szá-

juk szögletével mondtak ki az emberek, de előbb gondosan

körülnéztek. Az idült olajhiányban szenvedő villamoskere-

kek nyekeregnek, az autótülkök velőtrázón bömbölnek.

A kirakatok üvegtáblái egy zsebre tett kézzel vánszorgó fiú-

alakot tükröznek, az átjárókból és kapualjakból hűvösség

árad, a nyilvános vécék körül bűz terjeng, a nyitott rakpart

forróságot lehel, és a hőségtől ellustult folyó lomhán höm-

pölyög. Egy rokkant katona olcsó fényképezőgépéveI célba

veszi a vár körvonalait. Hunyorog a napba, örül, hogy rok-

kant, és megnyomja a kioldót. Derűsnek és békésnek lát-

szik. Ezt az ezerszer megbámult, megfestett és lefényképe-

zett látképet bizonyára hazaküldi majd a szokásos megszó-

lítással: „Meine liebste Monika!”

Tüntetéseket doboltak össze. Az idomított miniszterek

falkája parancsokért ment a rendkívüli hosszú titulussal

büszkélkedő felsőbbséghez. Az élet a földhöz szorult.

49

Pavel a tenyerébe hajtotta a fejét. A folyóparton ült egy

felfordított csónakon, a hídbolt árnyékában; egy sétáló ku-

tyus somfordált hozzá, és megszagolta a nadrágja szárát.

Aztán elszaladt a mozdulatlan embertől a gazdájához.

Mi lesz, ha egyszer megtalálják? Mi lesz?

Buta kérdés! Hiszen megvan a hivatalos díjszabás. Le-

lövik, mint egy kutyát. Kirángatják a rejtekéből a napvi-

lágra, és agyonlövik. Aztán falhoz állítják őt is, apát is,

anyát is, talán Čepeket is, Pepíket, az inast, valamennyiü-

ket, azokat is, akik nem is sejtenek semmit, lehet, hogy ösz-

szeszedik a barátait az osztályból, Vojtát, Kamilt, Píďát, az

osztályfőnököt . . . és az isten tudja, kit még!

Minden a nyakába zúdult. Kövek, kövek, egy egész hegy-

nyi kő. A rettegés olyan perceit élte át, hogy szeretett

volna kivetkőzni saját bőréből, mint valami megfertőzött

ruhából. És ő nem tud semmit. Nem is szabad tudnia, egye-

dül kell cipelnie ezt a terhet a világban, mert ha ő meg-

tudná az igazat, akkor még nagyobb lenne a veszély. Talán

beleőrülne, és valami jóvátehetetlen dolgot követne el.

Senkinek se szabad tudnia semmit! Senkinek se szabad

tudnia semmit? Meddig lehet ezt kibírni? Meddig? Mikor

mondják fel Eszter idegei a szolgálatot, mikor kezd el kia-

bálni? Mikor tébolyodik meg a szorongástól ott a négy csu-

pasz fal között? Neki túl kell élnie ezt a borzalmat, túl kell

élnie, különben minden elvesztené az értelmét. Mikor lesz

vége ennek? Mikor lesz vége a háborúnak? Mikor hordják

el magukat? Most másképpen gondol rájuk, mint azelőtt;

vad gyűlölettel, mohó harci szomjjal. Lenne csak egy gép-

fegyvere! Nekiszegezni a rendjeles, domború melleknek,

húzni a ravaszt, ratatata! – gránátokat dobni, verekedni ve-

lük, mint egy sarokba szorított vadállat, tenni valamit, ten-

ni valamit! Lelkében szinte harag támadt az emberekkel

szemben, hogy nem vonulnak ki puszta kézzel az utcára;

gyönyörűséggel csatlakozna hozzájuk, beállna az első sorba.

Miért hallgatnak? Miért sugdosnak csak? Mire várnak?

– Mit gondol, Čepek úr – kérdezte színlelt közönnyel –

mikor lesz már vége?

– Minek? Minek, fiatalember?

– Mi másnak . . . a háborúnak!

– Ja úgy! Mármint ennek az átkozott háborúnak . . .

50

A segéd, szokása szerint, körülnéz, eltűnődve megvakar-

ja borostás állát, leteszi ollóját, és cinkos mosollyal a fiúra

kacsint.

– Ősszel rekontrát kapnak az orosztól, fiatalember! Er-

re mérget vehetsz!

Az Ördög vendéglő sörstratégája! Már két éve tartja ké-

szenlétben ezeket a jóslatokat. Máriás közben minden gyor-

san megoldódik. Tavasszal szétzüllik a frontjuk! Nyáron az

orosz kiporolja a nadrágjukat! Micsoda tüzérsége van an-

nak! Az első világháborúból ismerem. Télen . . . Várjátok

csak ki a telet! Rossz talonból húztak. Az öreg Bonaparte

sokat tudna erről mesélni! A fagy tábornok! Az oroszok

megszokták a Szibériájukat, de ezek a müncheni sörivók!?

Ládákban szállítják majd őket haza, mint a fagyasztott ha-

lat! . . . A szabóasztal egy csapásra csatatérré változik, és

a segéd hadba száll . . . A vászoncentiméter a Dnyeper,

itt állnak a germánok, a vasaló pedig az orosz tüzérség.

Most ide nézzetek: az orosz megvárja, amíg szépen elter-

peszkednek, és aztán itt ezen a helyen – körmével meg-

kopogtatja az asztal lapját –, elmetszi a vonalaikat, mint egy

gilisztát. Tiszta sor. Isten tudja, hanyadszor készítette ki

már ezen a deszkán a Wehrmachtot. Fáradhatatlan jöven-

dőmondó. Tavasszal! Tudjátok, mi az az ukrán sár? Való-

ságos tenger! Nyáron! Ősszel! Ó, micsoda hülyeségek!

Azokban a napokban mohón kapott az újságok után;

még a főparancsnokság áttekinthetetlen híreit is habzsolta,

konokul keresve bennük a gyengeség, az elernyedés jeleit, a

keleten várt fordulatnak legalább valami halvány nyomát.

Nem talált semmit. Ha egyetlen ember akaratának kellő

hatósugara és ereje lenne, a német arcvonalak egy szempil-

lantás alatt minden oldalon összeomlottak volna. De a hírek

kérkedő ditirambusokban tobzódtak a Führer katonáinak

verhetetlenségéről, a bolsevikok megsemmisítő vereségeiről,

az elsüllyesztett hajókról, a japánok sikeres előretöréséről

Csungkingnál, Rommel marsall grandiózus észak-afrikai

győzelmeiről . . . nem volt se végük, se hosszuk!

Egy este beugrott Vojtához, akinek sikerült a kizsigerelt

kétlámpás készülékébe egy hevenyészett szerkezetet szerel-

nie. Gondosan becsukott ajtók mögött meghallgatta a kül-

földi adást. A hírek és a kommentárok reménykeltőbbek

51

voltak, de józan hangjuk nem szerzett örömöt neki. Ellen-

kezőleg! A jóslatokból hiányzott Čepek jövendöléseinek me-

seszerűen egyszerű optimizmusa.

Mitévő legyen? Gondolkodni, gondolkodni! Megszökni

innen vele együtt! De hova? Hova? Otthon a kis szobájá-

ban Európa térképét tanulmányozta, és tehetetlenségében az

ajkát harapdálta. Őrült vagyok, megveszekedett őrült!

Amerre nézel, mindenütt ott vannak! Északon, nyugaton,

keleten, délen, ellepték egész Európát, mint a svábboga-

rak, mint a falánk sáskák, nincs hova menekülni, csak a föld

alá, kerek lyukkal a fejedben. Hideg borzongás futott végig

rajta. Csak most ébredt rá arra, amiről eddig nem vett

tudomást: hogy ketrecben él!

Pavel, szeretlek!

Tennie kell valamit! De mit? Elveszi feleségül! Segítene

ez? Óvatosan tudakozódott, meg lehet-e valósítani ezt az

ötletet. Nem, hiábavaló próbálkozás lenne! Eszter teljesen

törvényen kívül áll, a levegőben lóg, hivatalosan már mint

zsidó személy sem létezik. És visszafelé minden út el van

vágva. Nem törődött semmivel, a szóbeli érettségi fenyege-

tően közeledett, de ez hidegen hagyta. A barátaival sem

érintkezett már; néha valamelyikük megzörgette a szobács-

ka ajtaját, s ők ketten még lélegzeni se mertek. Nem nyitott

ajtót, kerülte őket! Semmit sem olvasott, és a csillagok sem

érdekelték már. Mire valók volnának most neki? Mi köze

hozzájuk, ha a saját életét sem tudja a kezében tartani.

A napokat a városban kószálva ütötte agyon, azzal az

érzéssel, hogy úgy lebeg az utcákon, mint egy gyűrött újság-

papírfoszlány; zsebre tett kézzel és fájó fejjel ácsorgott a

sarkokon, megállt a folyóparton, és kavicsokat rúgott a lus-

ta vízárba, a parki padokon üldögélt, amíg a hirtelen jú-

niusi zápor egy kapualjba nem kergette, aztán furcsán elme-

rengve nézte a nyári vihart, amely szétszaggatta az eget a

háztetők fölött, s hatalmas zuhataggal öntözte a kövezetet;

a csatornákat figyelte, az út porával elkeveredett piszkos,

zubogó-tajtékzó vízáradatot. Teli tüdővel szívta be a vihar

utáni éles levegőt, de az illatát nem érezte.

Annyira belemerült gyötrő gondjaiba, hogy tulajdonkép-

pen semmit sem érzékelt a környezetéből. Kezdetben min-

dent egyszerűbbnek képzelt –, milyen naiv volt! Itt va-

52

gyunk: Ő meg én! De hamarosan kiderült, hogy ebben

nyomorúságos világban egy tizennyolc éves lány élelmezé-

se már önmagában is igen bonyolult feladat, és – ha nem

akarnak mind a ketten elgyengülni az éhségtől – nem elég

naponta lecsípni egy sovány kis adagot a saját ételéből, és

szülei jelenlétében titokban kicsempészni a lakásból. Persze

éhesek voltak mind a ketten, bár a világért sem vallották

volna be egymásnak. Éhség! Milyen megalázó, kínos érzés,

soha életében nem ismerte. Most pedig gyakran érzi, hogy a

legkisebb erőkifejtésnél, például ha felszalad a lépcsőn,

kiüt rajta a veríték, keze reszketni kezd, térde megrogy-

gyan, gyomra összehúzódik a fájdalomtól. Mi lesz ezután?

Lopni nem lehet a spájzból. Nem viszi rá a lelkiismerete,

irtózik a gondolattól, hogy lóvá tegye ezt a két jóságos

öregembert, aki csak érte él, és akinek az álmát is ellopja

érthetetlen viselkedésével. Anya máskor is észrevette volna,

hogy hiányzik az élelemből, annál inkább észrevenné most,

amikor a szegényes fejadagot csak valami csodával határos

takarékossággal lehet beosztani, s amikor a kenyérszelete-

ket hajszálvékony margarin réteggel keni meg neki. Nem,

ezt nem lehet! De hol szerezzen élelmiszerjegyet? Hol? Te-

reba úrtól, a hentestől egyszer-kétszer kikönyörgött néhány

deka szalámit, de ez volt minden, a talpig becsületes, duz-

zadt ujjú öreg nem feketézett. Hosszas és gyanút keltő kér-

dezősködés után sikerült egy vidéki osztálytársától néhány

húsjegyet és kenyérjegyet szereznie, persze nem ingyen. De

honnan kerítsen pénzt? törte a fejét éjszakákon át. Előbb

a könyvekre került sor, antikváriumba vitte őket. Mind-

egyiktől külön-külön búcsúzott keserű szánalommal, de

nem volt más megoldás. Aztán odalett az iránytű is meg a

szvetter, meg a futócipő – milyen sokáig vágyódott rá,

amíg megkapta! Arra gondolt, hogy talán a sátort is el kell

majd adnia, vadonatúj A típus, meg a kerékpárt is, de hát

meddig tarthatja titokban ezeket az üzelmeket az öregecs-

kék előtt?

Nem . . . ez sem megoldás.

A legrosszabbul otthon érezte magát. Pavlík így, Pavlík

úgy! Hiába, anya már ilyen. Hát még mindig kisgyerek

vagyok? Anya egyszerűen elviselhetetlen, de ki tudna ha-

ragudni rá? Esténként elnézte, ahogy a konyhában egyedül

53

üldögél a nyitott Biblia mellett, és aztán suttogva, félig le-

csukott szemmel az Úristenével beszélget. Ilyenkor sírhat-

nékja támadt, mint valami kisfiúnak. „Běta néni azt írja,

töltsd náluk a szünidőt. Segítesz nekik az aratásnál, látod,

milyen rendesek most.” „Nyáron! Hát tudom én, hogy mi

lesz nyáron? Kérlek, hagyd abba, ne kínozz!” „Miféle új

szokás az, Pavlík, hogy a vacsorádat a szobádban eszed

meg? Mindig együtt ettünk. Mi van veled? Nincs valami

bajod? Gyermekem, gyermekem! Megint elmégy este ha-

zulról? Hová?” Hazugságok, hazugságok! Rá kellett ven-

ni a fiúkat, hogy igazolják esti távolmaradásait, de az iga-

zat nem mondhatta meg nekik, pedig a kíváncsiság majd

szétvetette őket; néha hátranézett az utcán, nem követik-e.

Apja konokul hallgat. Közönyt színlel, pedig látszik rajta a

sértődöttség. A kölcsönös megértésnek vége, de ő érzi,

hogyan őrködik fölötte a szemével. Vár.

Amikor egyszer alkonyatkor az öreg ház felé tartott, a

sarkon félig hátrafordult, s nem messze maga mögött meg-

pillantotta apját. Jobb lábára bicegve sietett utána, csak úgy

lüszterzakóban, ritkás ősz haját kalap fedte. Pavel, hir-

telen támadt haragjában, meggyorsította lépteit. Aztán egyre

jobban sietett. Csaknem szaladt. Sebtében újra hátra-

nézett, és kínos rémület lepte meg: az apja is szaladt. Ré-

mes látvány volt! Bicegő, öregesen ziháló futás, kapkodó

lihegés. Szörnyű! Befordult a sarkon, és mint egy utcagye-

rek, elbújt egy kapu mögött. Onnan figyelte zakatoló szív-

vel az apját. Látta, ahogy szomorúan körülnéz a sötétedő

utcán, meghajszoltan liheg, egy helyben forog, mint a hor-

gászzsineg úszója a víz színén, öregesen görnyedt háttal, s

elcsigázottan a szégyenletes fogócskától. Aztán előhúzta

zsebkendőjét, megtörülte verejtékes homlokát, és kalapjá-

vaI az arcát legyezte. Hirtelen nagyon öregnek, nagyon el-

hagyatottnak, aprónak, gondtól töpörödöttnek látszott; egy

fáradt szabócska, töppedt, sikertelen kis kézműves, aki csak

a családjáért él . . . Erőt kellett vennie magán, hogy ki ne

szaladjon a kapu mögül, és ne akaszkodjon a nyakába.

„Apa! Mit mondhatsz nekem? Semmit! Félek a félelmed-

től, a magamét is alig bírom el, félek a szemedtől. Félek az

eszedtől, apa. Az észről beszélnél, de mit ér az most nekem?

Mi az ész? Hol van? És kinek van esze? Neked? Nekem?

54

Nem tudom, apa. Ha az eszemre hallgatnék, akkor kiker-

getném azt a lányt. Kikergetném a rejtekhelyéről. Lehet,

hogy . . . meg is ölném. Önvédelemből . . . mondhatnám ta-

lán magamban. Csendben és megfontoltan. Aztán karomba

venném, a sötétben elvinném a temetőig, és gyáván átdob-

nám a kerítésen. Máshova már nem fogadnák be. Mert már

sehova és senkihez se tartozik. Csak hozzám.”

Meg a sötétséghez.

Azon az estén halk kopogást hallottak a lépcsőházból

nyíló ajtón. Pavel a szájára tette ujját, eloltotta a kis lám-

pát, és visszafojtott lélegzettel hallgatott; megismerte apja

hangját. Pavel! A sötétség elrejtette őket. Az a pár perc,

amíg apja az ajtó mögött álldogált, örökkévalóságnak tet-

szett. S az örökkévalóságban a lány szívét hallotta dobogni.

Odatette kezét, s tenyere alatt megérezte a rémült ka-

limpálást.

Az ajtó mögött álló ember nem adta meg magát egy-

könnyen. A másik feljáraton keresztül bement a műhelybe,

és most a műhelyből nyíló ajtón kopogott. Hiába. Az ajtó

zárva volt, s a kulcs a zárban. A kilincs lassan mozgott fel-

alá, fel-alá, de nem engedett.

Apa elment, de az est derűje odavolt.

Valahol lent becsapódott egy ajtó.

Amikor Pavel felállt, és meggyötört arccal menni készült,

a lány nem tartóztatta. Tudta, mit érez. Kínos dermedt-

ség, rettenet, torkot fojtogató szégyengomoly. Bágyadtan

megsimogatta a lány haját, és mosolyt erőltetett arcára.

A lány bólintott, és ő is szomorú mosollyal válaszolt.

Megértette, mindent megértett.

Vacsora nélkül, elkínzottan feküdt le kis szobájában, de

álom nem jött a szemére. A hátán feküdt, feje alatt össze-

kulcsolt kézzel, arra sem tudta rávenni magát, hogy el-

oltsa a lámpát. Hallotta, hogy az ajtó megnyikordul, de nem

nyitotta ki a szemét; mintha aludna. Tudta, ki jött be.

Lehunyt pilláin keresztül a fénysugarak nyilai közt meg-

látta a föléje hajló ráncos, fáradt arcot, az öreg szeme amely

annyira igyekezett leolvasni valamit az arcáról. Hal-

lotta a visszafojtott lélegzetet.

– Pavel . . .

Erősen leszorította szemhéját, s egyenletesen lélegzett,

55

mint a mélyen alvók. Lent a mellében elviselhetetlenné ne-

hezült a visszafojtott sírás. Mint valami nyálkás kő. Ha-

zudok! Neki hazudok, aki arra tanított, hogy mindig igazat

mondjak. Miért tanított rá, ha most hazudok, ha most ha-

zudnom kell!

– Pavel, alszol? Hallod, fiam?

A hervadt szabókéz végigsiklik a haján, mint a könnyű

szellő, majd eloltja a villanyt a feje fölött. Aztán az öreg

lábujjhegyen, alig hallható sóhajjal visszamegy a konyhába

a szétterített újsághoz, amelynek címlapja egy gyászkeretes

fénykép fölött hírül adja, hogy Reinhard Heydrich SS-

Obergruppenführer az ellene elkövetett gyilkos merénylet

következményeképpen elhunyt.

S a napok dühödt versenyfutása megkezdődött.

6

A hétköznapi világ neszei mintha nagyon távolról hatol-

tak volna ide. Nem zavarták. A félelem és reménytelenség

üledékét, amely a magány óráiban egész súlyával ránehe-

zedett, egy röpke érintés, egy csók, egy szempillarezdülés

egy csapásra elmosta. Az élete azokban a napokban két

egymástól egészen elütő életre hasadt.

S a két élet között fal meredezett.

Együtt élték itt át az édes júniusi estéket, megittasultan

egymás közelségétől, egymás leheletétől; fölöttük a csilla-

gok ragyogtak, s körülöttük az öreg ház lélegzett. Suttogva

beszélgettek, incselkedtek egymással, ostobaságokat fecseg-

tek, és halkan kacarásztak, mert a fiatalság törvényeinek

megfelelően minden keserűségük ellenére öröm is lakozott

bennük. Ilyen pillanatokban úgy érezték, hogy minden rend-

ben van, hogy elmenekültek valami elől, hogy eltűntek a

város falai között, és most a biztonság legmélyén nyugsza-

nak.

Igen, biztonság! Öt lépés előre, öt lépés hátra.

Néha sokáig hallgatott, mert nem talált szavakat, és csak

a szemével mondta: „Te . . . én nem is sejtettem, hogy ilyes-

mi van a világon; mielőtt veled találkoztam, semmi se volt

bennem, csak közöny . . . meg várakozás. Csupa ostobaság!

56

Amikor tizennégy éves voltam, egy édeskés történetet ál-

modtam magamnak, pilóta voltam a csendes-óceáni szige-

teken, és megmentettem egy gyönyörű lányt . . . aztán sze-

relmes lettem belé, és elvettem feleségül. Még nevet is ta-

láltam neki. Talán valami filmből vettem az egészet. Ne-

vetséges, ugye? Az a lány egy csöppet sem hasonlított rád

Csak árnyék volt, ma szégyellem magam érte. Most pedig

itt vagy te, a vállamra támaszkodsz, és olyan illatos a ha-

jad. Mitől olyan illatos?

Ilyenkor megállt az idő, és néma párbeszédük, képzele-

tük némajátéka messzire vitte őket rejtekhelyükről. Szo-

rosan egymáshoz simulva nem olyan utakon jártak, ami-

lyenek az ablakon túl sötétlő földet behálózzák; a világ

napfényben úszott, és lábuk alatt szilárd volt a talaj. Lej-

tős, dús füvű réteken kószáltak, s az éles hegyi fuvallatok

a hajukba kaptak. Fejük fölött a kék ég szélborzolta le-

gelői terültek el. Milyen felszabadultan tudott a lány nevet-

ni! Trillázó hangját tízszeresen visszhangozták a hegyolda-

lak. Pavel karjára kapta, lefektette a magas fűbe, és mellé-

heveredett, hogy közelről nézhesse eleven, harmatos, moz-

gékony ajkát és félig lehunyt szemében a nedves szén szí-

nében villódzó fényeket. Arcát a lány fedetlen mellére haj-

totta, keble két mozgékony halma közé, s szemét behunyta.

Hallod a világot? Hallod, hogy zeng!? Itt vagy mellet-

tem? Gyengéd ujjak szorítását érezte a vállán, a lány ma-

gára vonta, a föld megmozdult alattuk, s biztos karral rin-

gatta őket a körülöttük zsongó csendben. Áttetsző, zöldes

színű vízben úsztak, a lány néhány méterrel előtte, aztán

hirtelen hátranézett, és intett neki. Hol láttam ezt? Tűnő-

dött. Honnan ismerem ezt a lapos rétek közé zárt nádleve-

les tavat, ezt a jegenyesort, a nyírfaerdő fehér árnyékába

vesző döngölt földű utat? Hol van ez a világ? Hogy lehet

odajutni? Aztán minden visszafelé pergett; egymás mel-

lett szorongtak a vasúti kocsi szűk folyosóján, az ablakon

túl fehéren, barnán, aztán aranyosan integetett a táj . . .

– Pavel . . .

Feleszmélt. Négy siralmas fal vette körül őket.

– Hm . . .? Tessék?

A lány gondolkodott egy ideig, alkalmas szavakat kere-

sett mondanivalójához.

57

– Voltál te már együtt . . . nővel?

Pavel felkönyökölt.

– Hogy érted ezt? Hogy volt-e . . .

– Igen . . . – felelte a lány, de rögtön belegabalyodott za-

vara hálójába –, úgy értem, hogy volt-e már . . . Hiszen

tudod . . .

Pavel hallgatott, kellemetlen rajtaütésnek érezte a kér-

dést. Nem várta. Mintha leforrázták volna. Ismét hanyatt

feküdt, és konokul a mennyezetre meredt. Miért kérdez

ilyeneket?

Töprengett egy kicsit, aztán nem szívesen, de egyszerűen

bevallotta.

– Nem voltam.

És mindjárt hozzátette:

– Miért kérded?

– Csak úgy. Örülök neki.

– Miért?

– Nem tudom. Igazán örülök neki.

Csöndesen elnevette magát, fölemelte fejét Pavel vállá-

ról, és a bágyadt fényben könnyedén megsimogatta arcát.

Aztán a válla alá bújt, s összegombolyodott, mint a macska

a meleg kosárban.

Elégedetten felsóhajtott.

– Hát te hogy vagy ezzel? – szólalt meg Pavel.

A lány annyira elkalandozott képzelete útjain, hogy talán

nem is hallotta a kérdést, s az elmaradt válasz csendje

marón belehasított Pavel szívébe. Melle összeszorult, tüde-

jébe éles fájdalom nyilallott. Heves mozdulattal felkönyö-

költ, és önkéntelenül lesodorta magáról a lányt. Aztán te-

nyerébe támasztva állát, mozdulatlanul hunyorgott a sötét-

ben.

– Hát te hogy vagy ezzel?

A lány meglepetten nézett fel.

– Én? Ó, hogy kérdezhetsz ilyet? Vagy azt hitted . . .

– Nem hittem semmit! – szakította félbe komoran.

– De azért te is örülsz, ugye?

– Persze hogy örülök – ismerte el becsületesen, és fel-

lélegzett.

– De gondoltál rá, igaz? – szólalt meg ismét a lány.

– Nem nagyon. Más dolgok érdekeltek . . . Vagyis . . .

58

hát igen, gondolkodtam rajta. Sokszor. Nem akarok ha-

zudni neked. Gondolkodtam rajta . . .

– Velem kapcsolatban is?

Elgyötörten felsóhajtott. Valami ostoba szégyenérzet és

értelmetlen félelem lepte meg.

– Igen. Haragszol?

– Miért haragudnék? Hiszen szeretlek. És mindent oda

szeretnék adni neked, amim van. Minek hazudni?

– Te olyan jó vagy – mondta Pavel meghatottan.

– Nem vagyok. És félek is tőle . . .

– Ne félj. Én nem kényszerítlek . . . ha . . .

– Tudom. Most, amikor a nagynénimnél laktam, Ota,

az unokabátyám folyton szemtelenkedett velem. Húszéves.

De nem ment semmire . . . erős vagyok ám én. Egyszer ala-

posan beleharaptam a kezébe, de azzal se igen törődött . . .

Pavel kifakadt:

– Hitvány alak . . . megérdemelné . . .

– És egyszer, akkor még otthon voltam, az igazgató ta-

nítónk, kedves, jószívű ember, agglegény, mindenki sze-

rette, én is . . . Nagyon rendes volt hozzám, sokszor mond-

ta, mennyire sajnálja, hogy nem járhatok tovább iskolába . . .

De egyszer . . . véletlenül találkoztunk a tóhoz vezető úton a

nádas között, forrón sütött a nap, borzasztó melegem volt.

Megállított, mindenfélét kérdezett, és aztán elkezdett olyan

furcsán simogatni . . . az más volt, mint amikor te simo-

gatsz . . . a keze meg a hangja remegett, és könnyes lett a

szeme. Olyan furcsán lélegzett, és folyton azt suttogta, hogy

te szegény kis zsidó lány . . . mi lesz veled . . . kis csibém . . .

aztán hirtelen hozzám nyúlt . . . tudod, olyan szemtele-

nül . . . sírva fakadtam, és elszaladtam, még otthon is sír-

tam . . . hogy ennyire csalódnom kellett benne . . .

– Ne beszélj erről! – vágott szavába Pavel ingerülten, és

félrefordult kínjában.

– Jó, már nem beszélek. Tudod, én . . . én azelőtt egysze-

rűen csak kislány voltam, ugyanolyan kölyöklány, mint a

többi, a lányok Esztának hívtak, Eszta ide, Eszta oda, az-

tán megnőttem, és hirtelen zsidó lány lettem. Mintha most

más lennék. Apu figyelmeztetett, azt mondta, hogy erről ne

feledkezzek meg, mert csak szenvedés lenne a vége. Nem is

akartam én szeretni senkit. Hiszen jóformán még beszél-

59

getni se volt szabad ár-ják-kal. Tudod, hogy te árja vagy,

Pavel? És szőke! Azt mondják, hogy ők kedvelik a szőké-

ket . . . – Elnevette magát, aprózva, csengőn, és ujjaival a fiú

hajába túrt.

– Ne beszélj ilyen butaságokat – morogta, és megpró-

bálta kiszabadítani magát, de jóleső érzés áradt el benne.

- Annyi baj legyen! Én szeretem a hajadat! Olyan ne-

vetséges az egész. Ma mindenen nevetnem kell. Meg az-

tán . . . magától jött . . . itt vagyok, és nem tehetek róla,

hogy szeretem magát, árja fiatalember, igazán . . . nem te-

hetek róla. . .

– Te . . . ne bosszants!

Egy új ötlet futott át a lány agyán.

– Ide hallgass: tudsz táncolni?

– Hogy te miket . . .? Tudok . . . úgy-ahogy. Hiszen jár-

tam tánciskolába.

– Én nem járhattam. Pedig olyan gyönyörű ruhám volt,

anyuka végül is átalakította. Táncolni apu tanított meg.

– Engem nem nagyon érdekelt a tánc. Jampeceknek va-

ló az. Kiöltözni, kalapot föltenni, hajlongani, s a többi.

A beseda1 elől mindenki a vécére menekült. Én is.

– Én borzasztóan szerettem táncolni.

– És hol táncoltatok tulajdonképpen? – kérdezte hitet-

lenül.

– Hát otthon. A nappaliban. Elsötétítettük a szobát

senkinek se volt szabad látnia, se hallania minket. Anyuka

leült a zongorához és keringőt játszott, apu meg a lépésekre

tanított. Egy, kettő, három, mtatta, mtatta, nagyon jól tu-

dott keringőzni, de hamarosan én is megtanultam. Örömöt

akartak szerezni nekem. Gyere, táncoljunk egyet!

– Tisztára megőrültél! – Értetlenül tágra nyitotta sze-

mét, de a lány, papuccsal a lábán a padlóra ugrott, és húzta

maga után. Pavel kelletlenül felcihelődött, megvakarta kó-

cos haját, és rosszallóan csóválta a fejét.

– Pavel, én úgy szeretnék táncolni – könyörgött a lány

lángoló arccal, érthetetlen izgalommal a szemében –, senki

se lát meg bennünket, és én . . . én olyan boldog vagyok itt

nálad! Tudod, mit? Mutatok valamit! Várj! Mindjárt visz-

1 Népi motívumokból összeállított cseh tánc.

60

szajövök, te pedig azalatt fogjál valami zenét a rádión, jó? S

mielőtt Pavel észbe kapott volna, már megfordította a

kulcsot a zárban, besurrant a sötét szabóműhelybe, és meg-

gyújtotta a villanyt.

Pavel elképedve nézett utána, és rémülten felkiáltott:

– Az istenért, oltsd el! Nincs elsötétítve! Oltsd el!

Aztán bekapcsolta az ablakdeszkán levő nevetséges ska-

tulyát, de hiába igyekezett olyan zenét kicsalni belőle, ami-

re néhány lépést táncolhattak volna.

Recsegésen és zúgáson kívül csak komor gyászharsona és

dobpergés hallatszott a prágai adóból. Ezek a hangok

kísérték a halott protektort a kórházból a Várba.

Borzongás futott végig a hátán, gyorsan elfordította a

gombot, kikapcsolta a készüléket, s fellélegzett.

Amikor megfordult, kitört belőle a nevetés. A lány az aj-

tóban állt, fantasztikusan kiöltözve; a próbababáról leemelt

egy félig kész zakót, amelynek az ujjai még csak férccel

voltak odaöltve s magára vette. Nagy volt neki, apró öklei

eltűntek a széles férfiujjakban, a súlyos tömött váll legör-

bült, s a kabát a combja közepéig ért.

Pavel összecsapta a kezét a feje fölött.

– Elájulok! Mi van rajtad?

– Nem tetszem neked? – fuldoklott a boldog nevetés-

től. Udvarképes menüettléptekkel odatipegett hozzá, és ke-

cses pukedlit vágott.

– Szabad a következő táncot, mylord?

– Jól van – ment bele a játékba Pavel. Aztán kimérten

hozzátette: – De a táncrendet otthon felejtettem a zongo-

rán, lady. És zene se lesz!

Levette róla a nevetséges zakót, amelynek anyagá-

ban megzizzent a fa meg a műrost. Szögletes, ügyetlen fér-

fimozdulattal átkarolta, és halkan fütyülni kezdett egy ba-

nális keringőt, amely még a tánciskolából rekedt meg em-

lékezetében. Mtatta, mtatta . . . apró körökben forogtak a

süppedt dívány, a kis asztal és a rozoga szék között, hirtelen

elkomolyodva, és tökéletesen belemerülve az életjátékba.

Táncoltak, s a két összefonódott test öblös árnyéka sejtel-

mesen imbolygott a falakon, felkapaszkodott a mennyezet-

re, ott lebegett egy ideig, majd megtört a szobasarkokon. A

lány arcán minden fordulónál fény és árnyék váltakozott,

61

Pavelnek úgy rémlett, hirtelen másképpen látja, mint ed-

dig. A lány egész testével hozzásimult, fejét hátraszegte,

szemét lehunyta, s száját félig kinyitotta.

Oly rugalmas volt, oly törékeny, szinte testetlenül köny-

nyű, akár a szitakötő, hópehely vagy emberi lehelet; egé-

szen felolvadt a ritmikus mozgásban.

Pavel megbotlott a kis bőröndben, és elvesztette egyen-

súlyát. A lány kihullott karjai közül, s hanyatt dőlt a dívá-

nyon. Ő pedig, mint az elfűrészelt fatörzs, egész súlyával

rázuhant, és mind a ketten egyszerre felnevettek. Kezével

beletúrt a lány hajába.

– Úgy látszik, bolondok vagyunk!

– Nem baj! Hadd legyünk.

A nevetés hirtelen elröppent belőlük.

– Eszter . . .

– Igen . . .?

Ebben a pillanatban nem ismert rá a lány szemére: láz-

tól csillogott, s furcsa fénye megbabonázta. Minden póru-

sával érezte a tánctól még mindig tüzelő lány testet, és za-

varában visszafojtotta lélegzetét.

A lány melle hullámzott a felindultságtól.

Hevesen átkarolta Pavelt. Idegen, sohasem sejtett erő-

vel szorította magához, s ajkát szájába vájta. Pavel önkén-

telenül behunyta a szemét, mozdulni sem mert.

– Enyém vagy . . . – hallotta valami döbbenetes álom-

ban, s érezte, hogy a lány suttogásában gyengédség és fé-

lelem remeg –, enyém vagy . . . ne hagyj el soha . . . Pavel!

Szeretnék elbújni benned minden elől . . .

Pavel minden erejét két ölelő karjában érezte. A tűz

egyszerre lángolt föl bennük, s elhomályosította elméjüket.

A tárgyak, a falak szertefoszlottak, csak a lány maradt mel-

lette, mindennek a fókusza. Szédületes röpüléshez hasonlí-

tott az egész. Keményen, de egyben gyengéden simogatta a

lány arcát, az új érzések megvakították. Ó, a szíve! Ha-

rangként kongott a másik szív felé. És ez a lehelet! Végig-

futott égő arcán, halántékán, haján. De amikor a lány meg-

érezte Pavel száját meztelen mellének két apró hegyes csú-

csa között, egész testét megfeszítette, s elszántan védeke-

zett.

62

– Ne, Pavel . . . kérlek . . . ne! Ma még ne, Pavel . . .

Ne nézz így . . . hallod? Kérlek . . .

De Pavel karjai csak akkor ernyedtek el, amikor a két

sötét szemben megpillantotta a könnyeket.

Föleszmélt. Mindennek vége volt, s jött az apály, a gyors

apály; a feszültség is elapadt, s csak megszégyenítő reme-

gést, zsonguló keserű sóvárgást hagyott maga után; Pavel

hirtelen üresnek, elhagyatottnak érezte magát, kettejük kö-

zött ismét távolság feszült. Sírhatnékja támadt, mint egy

nagyon kicsi fiúnak.

Felült, lábát a padlóra engedte, tenyerével megdörzsölte

merev arcát. Lassan felocsúdott az élmény kábulatából, de

az a gondolat, hogy az imént nevetségessé tette magát, ke-

serűséggel töltötte el. És megalázó szégyenkezéssel. Kölyök,

zöldfülű kölyök! Nem mert a lány arcába nézni. Felállt, és

elcsukló hangon megszólalt, hogy eloszlassa a mellére ne-

hezedő bánatot.

– Kinyitom az ablakot. Meg kell itt fulladni a hőségtől.

7

Sötétben maradtak. Hallgattak. Az udvar fölötti égszele-

ten kigyúltak a korai csillagok. Pavel érdeklődés nélkül bá-

mult rájuk. Szívében zűrzavar volt. Szánalom, szavakba

foglalhatatlan keserű szemrehányás. Rossz szégyenkezés.

Kicsit dacosan, szántszándékkal hosszabbra nyújtotta hall-

gatását, s egész teste elzsibbadt az egy helyben fekvéstől, de

nem mozdult, nehogy megzavarja a lányt. Miért? Miért

menekült az öleléséből? Meg akarta alázni? Nem tudta.

Most itt lélegzik csendesen a válla hajlatában, s teste enyhe

meleget sugároz. Elaludt?

A sötétből halk kérdés szállt feléje.

– Csalódtál?

– Nem.

– Igazán nem?

Nem válaszolt. Nem akart hazudni.

– Miért hallgatsz?

– Gondolkodom.

– Mit? Beszélj, mondj valamit. Csak ne hallgass!

63

– Semmin. Csak úgy . . . Nem komoly dolgokon.

Érezte, hogy a lány kicsit elhúzódik tőle.

– Csúnya vagy. Mi rosszat tettem neked? Nagyon ha-

ragszol, hogy...

– Ne gondolj már rá – szakította félbe idegesen. – Nem

történt semmi.

– Nem mondasz igazat. Történt . . . Féltem. De máskor

majd . . . hiszel nekem? Mondd . . . Benned is olyan szo-

morúság van?

– Hm . . .

– Ezt nem akartam. Igazán. Buta vagyok . . . és hálát-

lan, most már legalább tudod.

Felsóhajtott:

– Istenem, de sok baj van veled! – Megtalálta a lány

fejét, ujjaival bele túrt a hajába, gyengén megcibálta, de az a

bűvölet, ami az imént mindkettőjüket hatalmába kerítet-

te, visszahozhatatlanul a semmibe tűnt. Színlelni pedig nem

tudtak. Nem is akartak.

A lány Pavel mellére szorította a fülét.

– Mit csinálsz?

– Hallgatózom. Itt ver a fülem alatt. Egy élő szív. Várj,

ne mozogj, hadd halljam. Most . . . tam, tam. Mint egy szi-

vattyú. Megcsókolnám, ha tudnám . . .

– Butus vagy. Miért ne verne?

– Ha az ember meghal, nem ver többé . . .

– És mi érdekes van ebben? – ellenkezett kedvetlenül.

– Semmi, tudom. És a lélegzet is megáll. Én attól irtó-

zom a legjobban, hogy nem tudok majd lélegezni. Ha néha

elfog a szomorúság, azt mondom magamban: Te buta, hi-

szen lélegzel, hiszen tudsz lélegezni. A lélegzés élvezet,

csak tudni kell róla. Gyere, próbáljuk meg együtt, aka-

rod? Lélegezni . . . mélyen lélegezni, ó . . . levegő, érzed?

Gondolni kell rá: Lélegzem . . . lélegzem, még lélegzem . . .

gazdag vagyok . . .

Önkéntelenül engedelmeskedett a hóbortos ötletnek. Mé-

lyen magukba szívták a júniusi este langyos fuvallatát, és

megkönnyebbültek. A legegyszerűbb esti testgyakorlat volt

ez, amit bárki el tud végezni. Nyilván megőrültünk, gon-

dolta, de lélegezz, Eszter, kérlek, lélegezz ezen a világon,

64

és sohase hagyd abba, lélegezz, még ha csupán nekem lé-

legzenél is! Felkelt, hogy bezárja az ablakot.

– Ne engedd le az elsötétítést, látni akarom az eget.

Éjjel úgy érzem itt magam, mint valami kriptában. Gyűlö-

löm a sötétséget.

– Én is!

Teljesítette a kérést, visszafeküdt a díványra, cigarettára

gyújtott, és a vörös fénypont úgy imbolygott fölöttük, mint

egy bója a felkavart vízen. Bal kezével átkarolta a lány

vállát, és megpróbálta hétköznapi dolgokra terelni gondo-

latait. Egész lényével gyűlölte a meddő, fölösleges, nyo-

masztó elmélkedéseket a halálról. Miért beszél Eszter ép-

pen erről? Nem elég, hogy az egész város tele van vele? De

ő nem tud semmiről.

– Mit fogsz csinálni, ha vége lesz a háborúnak? Már-

mint azon kívül, hogy a feleségem leszel?

Érezte, hogya lány hálásan hozzásimul.

– A feleséged? Pavel . . .

– Hát persze. Ez csak természetes, nem?

– Természetes . . . – ismételte inkább csak magának a

lány.

– Nem hiszed?

– Hiszem. Neked hiszek. Különben senkinek. Nekem

már nincs senkim rajtad kívül, tudod? De olyan furcsának

érzem az egészet. Mikor lesz vége? És mit kezdenél velem?

Szeretni fogsz még, ha túl leszünk mindenen? Ha nincs ez a

borzalom, talán meg se ismerkedtünk volna, és nem is

szeretnénk így egymást. Mit gondolsz? Lehet, hogy csak

úgy elmennénk egymás mellett az utcán, te egy idegen lány-

nyal lennél, és rám se néznél . . .

– Nem igaz – titakozott hevesen.

– Nem tudom. De olyan furcsa minden. Meg aztán . . .

te annyira más vagy, mint én. Komoly vagy.

– Azelőtt nem voltam ilyen . . .

– . . . meg morcos is egy kicsit. Én pedig . . .

– Te egy kis szeleburdi vagy.

– Apu úgy mondta: hebrencs.

– Igaza volt. De ez nem baj. Nagyon szeretlek. Senkit

se szerettem úgy életemben, mint téged. Igazán!

– És boldog vagy itt velem?

65

Pavel egy pillanatig gondolkodott. Úgy érezte, hogy ez

a szó nem egészen helyénvaló, fölöslegesen dagályos, mint-

ha valami fiatal lányoknak írt édeskés regényből került vol-

na ide.

Némán bólintott, és elfordította szemét. A nyakán meg-

érezte a lány kezét, amely lassan a vállára csúszott; felé

hajolt, és elkapta komoly, rászegeződő rekintetét.

– Én nagyon boldog vagyok veled.

Két tenyerébe fogta az arcát, és könnyedén szájon csó-

kolta.

– Az jó. Örülök neki. De nem feleltél a kérdésemre.

Mit fogsz csinálni, ha vége lesz ennek az egésznek?

– Mit? Táncolni szeretnék.

– Mint Salome?

– Igen. De én nem kérem jutalmul senkinek a fejét. A

tánc kemény munka, be kell majd hoznom a mulasztást.

Otthon sokat táncoltam, de csak ha senki se látta. Néha

levettem az asztalról a tarka abroszt, és magamra terítet-

tem, apu látta, ahogy a kertben ugrándozom benne, és ki-

nevetett. Mit művelsz, Eszta, meghibbantál? mondta. Csak

úgy magamnak táncoltam, tudod? Isten tudja, mit. Ha szo-

morú voltam, szomorúan táncoltam, ha vidám, vidáman.

Egyszer anyuval elmentünk egy balettre. Az volt a címe:

Meséből mesébe. Gyönyörű volt! Szeretnék egyszer én is

színházban táncolni, nagy színpadon; táncolnék, és a fény-

kúp úgy futna utánam, mint egy kiskutya. Aztán kigyúlnak

a csillárok, az emberek tapsolnak, én meghajolok, és . . .

utána kimegyek a friss levegőre . . .

– Ott majd én várok rád, és talán azt mondom: Ma cso-

dálatosan táncoltál!

– És elmegyünk valahová, ahol egyedül leszünk. Csak

mi ketten és a szél! Szereted a szelet?

– Szeretem. Ősszel, amikor hullanak a falevelek. Szere-

tem az őszt. Oly nyugalom és rend van benne . . .

– És mit csinálsz majd te?

– Én? Tanulni fogok. Rengeteg munka vár rám.

– A csillagokról akarsz tanulni?

– Honnan tudod? – kérdezte meglepetten, és fölemelte

a fejét.

– Kitaláltam.

66

– Hm. Igen. Este majd eljárok a csillagvizsgálóba. Ki-

nyitom a kupolát, és nézem az eget. Egyszer már átéltem

ezt. Csodálatos volt. Kisfiúkoromban falun voltam a nagy-

nénimnél, és este kifeküdtem a kertbe. El se tudod kép-

zelni, milyen szép az! Fekszel és nézed, hogyan szikráznak

fölötted, és hirtelen úgy érzed, hogy a szilárd föld eltűnt

alólad. Repülsz a térben, ők szembe repülnek veled, és te

integetsz nekik. Köszöntlek, Jupiter, égi atya! Hogy megy

sorod, Venus? Elnézed a Holdat egy ideig, és hirtelen lá-

tod, hogy őkelme nem kerek lepény, ahogy az emberek ál-

talában látják, hanem gömb, amely pillérek és támaszté-

kok nélkül lebeg a térben; magad elé képzeled az egészet,

és forogni kezd tőle a fejed. De ha komolyan neki akarsz

látni, akkor bele kell temetkezned a számokba meg az

egyenletekbe, mert ez matematika, nem költészet, tudod?

A lány elámult, hogy Pavel mi mindent tud a fölöttünk

ragyogó világokról. Csillagkatasztrófákról mesélt neki meg

távoli napokról, amelyek nem a mi földünket világítják

meg, az augusztusi hullócsillagokról, amelyeket perszeidák-

nak hívnak, mert mi úgy látjuk, mintha Perszeusz-csillag-

zatból szóródnának ki, akár egy papírtölcsérből, beszélt a

cefeidákról, a világűr fároszairól, az óriási Antareszről,

melyhez képest a mi napunk akkorka kis golyócska csak,

amilyeneket a fiúk tavasszal a gödrökbe fricskáznak; bo-

nyolult magyarázatokba bocsátkozott a bolygók mozgását

meghatározó Kepler-törvényekről, nem is gondolva arra,

hogy a lány nem értheti meg. De ez nem volt baj. A válla

alá göngyölödve feszült figyelemmel hallgatta, Pavel lelke-

sedése magával ragadta, fényes öröm járta át egész testét,

s ezekben a percekben nagyon erősen érezte, mennyire sze-

reti. Egész testével tudta ezt, és szíve jóleső tehertől nehe-

zült el.

– Majd mindent megmutatsz nekem, jó?

– Persze hogy megmutatok!

– Egyszer talán még egy új csillagot is felfedezel. Tu-

dod, kiről kell majd elnevezned? Rólam! Nincs még ilyen

csillag?

– Te kis csacsi! – mosolygott Pavel elnéző fölénnyel. –

Azt hiszed, olyan könnyű új csillagot felfedezni? Néha

hosszú évek múlnak el, amíg . . .

67

– Hogy hívják például azt a fényeset ott, látod? – kér-

dezte ujjával az égre mutatva.

– Az a Vega, a Lant-csillagzat alfa csillaga. Nézd meg

az egész csoportot. Látod? Ez meg az ott . . . ez mind a

Lant.

– Nem nagyon hasonlít lanthoz.

– Hm. Már régen adták neki ezt a nevet. Nyilván na-

gyobb fantáziájuk volt, mint nekünk. És egyáltalán . . . lát-

tál már valaha igazi lantot?

– Nem láttam.

– No ugye.

– Te láttál?

– Hm . . . én sem.

– No ugye – adta vissza a tromfot, és huncut örömmel

szájon csókolta. Aztán kezével az ég felé intett: – Szevasz

Vega, Lant csillaga, Eszter köszönt! Láttad . . .? Rám ka-

csintott. Szinte könnyebb szót érteni vele, mint az embe-

rekkel, még ha messze van is . . . az emberek meg olyan

közel.

Pavel a karjára kapta, és ajkaival lezárta a száját. Bő-

beszédű, mint minden nő, gondolta magában. De örült,

hogy éppen olyan, mint amilyen: élénk, féktelen, csupa

meglepő, sziporkázó ötlet, kotnyeles kíváncsiság, csapongó

fantázia; és a hangulatai, érzései oly gyorsan változnak, a

gondolatai oly sebesen száguldanak, hogy ő néha alig győzi

követni.

– Pavel – kérdezte váratlanul –, mi van a csillagok mö-

gött.

– Hogy mi van? Megint csak csillagok. A világminden-

ség. A végtelen . . .

– És azon túl?

– Más csillagok, más világok, galaktikáknak hívják

őket, és aztán megint más csillagok, más világok . . .

– És ott lakik az isten?

Nem pazarolta idejét ilyen elmélkedésekre; lealacsonyí-

tóknak érezte őket a leendő tudós szemszögéből.

– Nem tudom – dünnyögte kelletlenül. Aztán vállat

vont. – Nem gondolkodtam rajta. Tudod, én a tudomány

pártján állok. Minden egyéb csak dajkamese, aminek se

68

füle se farka. Hát te? Hiszel istenben? Milyenben? A tie-

tekben?

– Én? Én sem tudom. De bevallom: néha szinte sze-

retném, hogy legyen isten. Egy olyan jóindulatú, igazságos

öreg bácsi, akinek az ember elpanaszolná a bánatát, ha

üldözik, és nem tudja, miért. Butaság, amit mondok, ugye,

de talán akkor nem félnék annyira. Esetleg intene az ujjá-

val, és azt mondaná: Gyere, Eszter, gyere ide fel hozzám, és

ne félj semmitől, kislányom! Ott lent már nem kellesz

nekik, ha nem vagy árja . . .

– Eszter! – fakadt ki ijedten. – Hiszen nekem kellesz.

– Tudom. De isten valószínűleg nincs, ugye? Hát néz-

hetné ezt? Tudod, mi nem voltunk vallásosak. Apu egy-

szer egy évben elment kaddisra. Azt hiszem, inkább szokás-

ból, nagyapa iránti kegyeletből. Apu is csak a tudomány-

ban hitt, mint te. És én is hiszek benne. És örülök, hogy

ilyen okos vagy, hogy ennyi mindent tudsz.

– Én pedig örülök, hogy egyáltalán vagy – lehelte a

lány szavai nyomán támadt maró gyengédség béklyójában.

Átölelte, eltakarta testével, csókolta a száját, tisztán és

anélkül, hogy érzékei felkorbácsolódtak volna; hosszasan

simogatta az arcát, teljesen hatalmába kerülve annak a zen-

gő áramlatnak, amely szüntelenül ott rezgett közöttük. Va-

lami nagyon halk dal járta át őket, nem volt szövege, s

rajtuk kívül nem is hallhatta senki, pedig egészen anyag-

szerű, egészen jelenvaló volt. Pavel felkelt, leengedte a

gyűrött elsötétítő papírt, és meggyújtotta a lámpát. Elfogta

a vágy, hogy a lány arcát nézhesse.

Sugárzó szemmel és kitárt karokkal várta, ő pedig le-

tette a fejét a párnára a lány feje mellé, és a hajába sut-

togta, ami nyelvére jött, a szöveg nélküli dallamot, amit

rajtuk kívül senki sem hallhatott, és mégis anyagszerű, és

mégis valóságos volt.

– Tudod-e, mennyire örülök, hogy megszülettél, Eszter

csillag? Véletlenül fedeztelek fel. A parkban, nem az égen.

Ó, butaság, de nem baj! Melyik csillagzatból hulltál ki?

Nem tudom. A feleségem leszel, nem lehet másképp, hal-

lod? Hallod? Talán ügyetlenül beszélek, bután, nem értek

hozzá . . . de így van! Közel állsz hozzám . . . közelebb,

mint apa meg anya. Már félnék nélküled élni! El se tudom

69

képzelni, mi lenne velem. Ha majd egyszer találkozom

édesapáddal és édesanyáddal, azt fogom mondani nekik:

hogy mindig szeretni foglak. Mindig szeretni foglak.

És ebben a jóságos pillanatban megtört a magányuk;

nem is sejtették, hogy a gyűrött fekete viaszos papír és az

ablakkeret közötti kis résen át egy összehunyorított szem

néz be a sötétből a világosságba. A szem végigtapogatta a

falakat meg a rozzant bútordarabokat, egy pillanatra rajta

feledkezett a szék támlájára vetett lánykabáton, amelynek

hajtókája alatt az égi csillagokhoz semmiben sem hasonló

sárga csillag ragyogott.

A szem eltűnt.

A lépcső spirálján súlyos emberi léptek alatt döngött

a fa.

Az öreg házra ráfeküdt a csend.

8

Íme – a világ megváltozott! Négy sivár fallá, mennye-

zetté és poros padlóvá zsugorodott. De itt volt az ablak, és

azon túl az emberek világa. Az égnek egy keskeny sávja

kéklett be rajta, s a lány hosszú órákon át el tudta nézni;

egy málladozó cseréptetőt is látott, amely úgy behorpadt az

évek súlyától, mintha valami óriás láthatatlan tenyere nyu-

godna rajta; két gesztenyefa támaszkodott rá legfölső ágai-

val. Az ablakhoz nem mehetett közel, nehogy meglássa va-

laki a házból. Így beszélték meg, és Pavel megalkuvást nem

tűrő óvatossággal ragaszkodott ehhez a rendszabályhoz.

Az ő világa! Akár egy cella.

Némaságát csak távoli hangok törték meg néha. Meg-

értette őket. A ház életének láthatatlan tanúja lett; olykor

eljutott hozzá egy-egy beszéd foszlány, a nyitott folyosón

csattogó veszekedés lármája, a bádog mosogatótálba ömlő

víz zubogása. Lépések, isten tudja, kinek a lába tartozott

hozzájuk, nappal varrógépberregés a szabóműhelyből és is-

merős emberi hangok, amelyeket már meg tudott különböz-

tetni egymástól. A recsegő és a selypes között állandó pár-

70

beszéd folyt, de időnként ismeretlen, idegen hangok vegyül-

tek közéjük. Estefelé mindennap állhatatos kalapácsütések

kopogtak valahol, panaszos akkordok sírtak föl egy gitá-

ron, s valaki mormolva énekelt. A jogait követelő csecsemő

sírása mindig meghatotta. Az éjszaka csendjében fensé-

gesen ketyegett az ingaóra a fal túlsó oldalán, s méltóság-

teljes kongással felekre hasította az órákat; valahol egerek

neszeztek. Már megszokta ezeket a finom zörejeket, lassan-

ként leküzdötte jellegzetesen női utálkozását, s tudomásul

se vette őket. Oly sokáig nézegette a maga világát, hogy

már azt sem észlelte többé. Eleinte úgy érezte, hogy megté-

bolyodik a magánytól. Bele-beleolvasott Pavel könyveibe,

de a sorok bolondosan ugráltak a szeme előtt. Hogyan össz-

pontosítsa figyelmét idegen sorsokra, ha a magáén sem tud

eligazodni, s hiába kérdi, miért ilyen értelmetlen, miért

ilyen szomorú? Megpróbált figyelni a szabóműhelyből át-

hallatszó beszélgetésre, de a gépek berregése átfedte a sza-

vakat, úgyhogy csak minden tizediket értette, s a beszéd ér-

telme elsikkadt. A napot apró tevékenységszakaszokra bon-

totta, nehogy beleőrüljön abba a tudatba, hogy léte hiába-

való, s hogy itt vész el a négy kopár fal között. Reggelen-

ként tornászott: öt lépés előre, öt lépés hátra, majd húsz

térdhajlítást parancsolt éhségtől erőtlen testére, törzsét

jobbra, majd balra fordította, karját előre, majd oldalt len-

dítette, de a torna nem sokat segített. Azután takarított:

példás rendben tartotta kuckóját, de nem sok takarítani-

való akadt benne, és különben is úgy kellett mozognia,

hogy a legkisebb zajt se üsse. Mi marad hátra? Várni, me-

gint csak várni. Őrjítő! De Pavelnek nem vallotta be gyöt-

relmeit, nem akarta ezzel is tetézni a gondját. Mi marad

hátra? Összeszorított foggal hallgatni!

Hosszú órákat töltött a díványon hason fekve; fejét bele-

fúrta a párnába, és sírt. Estefelé gondosan megfésülködött,

megszárította a szemét, hogy a szokásos örömteli, nyugodt

arckifejezéssel fogadja Pavelt.

– Van valami újság? – kérdezte Pavel, amikor belépett.

– Nincs – jelentette szalutálva, katonásan kifeszített

mellel, arcán boldog mosollyal. – Minden rendben, kapi-

tány úr!

71

– Nagyszerű! – Pavel komoly arcot vágott, és ő is tisz-

telgett. – Pihenj! És először is egyél. Éhes vagy, ugye?

Élénken megrázta a fejét, s a haja körültáncolta a vál-

lát.

Sohasem vallotta be Pavelnek, hogy éhes.

– Hazudsz! Lehetetlen, hogy ne légy éhes. Hiszen hús-

ból-vérből való lány vagy, nem tündér.

Szégyenkezve kihúzza az aktatáskából a lepattogzott lá-

baskát, s a lány olyan mohón habzsolja az ételt, hogy min-

den szónál beszédesebben cáfolt rá előbbi állítására.

– Hm . . . – mormolja evés közben –, vajon vannak-e

nem árja tündérek is? Mit gondolsz?

– Butaság! – komorodik el Pavel, és az üres lábast visz-

szadugja a táskába. – Kevés volt, ugye? Többet nem tud-

tam szerezni, ne haragudj – teszi hozzá bocsánatkérő mo-

sollyal.

A lány megtörli kézfejéveI a száját, aztán homlokon csó-

kolja Pavelt.

Egyszer egy hosszúkás dobozt pillantott meg a hóna alatt;

minden mozdulatnál megzörrent benne valami, s Pa-

vel jelentőségteljesen mosolygott, amikor letette az asztalra.

– Mit hoztál? – kérdezte kíváncsian.

Nem felelt, hanem cinkos mozdulattal a szájára tette

mutatóujját. Aztán kinyitotta a dobozt, egy színes karton-

táblát tett az asztalra, és szó nélkül felrakta rá a „Ne ne-

vess korán!” figuráit. Te kezdesz, tied a piros! A lány bol-

dog volt; ezt az egyszerű játékot jól ismerte, sokszor ját-

szotta otthon apuval. S most Pavellel is ugyanolyan lelke-

sedéssel játszott. Pörgették a fekete kockát, ide-oda tolo-

gatták a figurákat, és megfeledkeztek a világról. Milyen ha-

ragra lobbant, ha Pavel kidobta valamelyik figuráját a

mezőről. Te kegyetlen! Nem, ez nem érvényes! No megállj,

visszaadom a kölcsönt, dobjak csak hatot! Ah, megint há-

rom! Hol harciasan, hol boldogtalanul durcáskodott, és ha

Pavel kinevette, megcibálta a haját. Gyermeki hévvel élte

bele magát a játékba; ha veszített, lesöpörte a tábláról a

figurákat, és nem akart tovább játszani. Pavel eltanulta a

harcmodorát: most ő húzta meg a lány haját, majd rádobta a

díványra. Lihegve, nevetve viaskodtak. A lány a női harc

72

minden olyan eszközét fölhasználta, amellyel a férfiak elv-

ből nem értenek egyet.

– Ó, te karmolsz, te macska! – szisszent fel Pavel, és el-

kapta a csuklóját. Úgy ficánkolt ujjai harapófogójában, mint

a csikó a kötőféken, de elszántan harcolt, s végül ki-

szabadította magát.

– Igazán nem játszom tovább, ha ilyen vagy.

– Jól van – nevette ki Pavel. – Ahogy tetszik!

Pajkosan, kislányosan kiöltötte rá a nyelvét, és hátrasi-

mította haját a homlokából. Felemelte a földről a fekete

kockát, elgondolkodva forgatta ujjai között, aztán elvetet-

te. Kettő. Ha hatot dob, akkor minden jól végződik. Újra

dobott. Hm. Öt. Ez már jobb. Az előbbi nem számított, csak

próba volt, összesen háromszor fog dobni. Dobott. Három.

Ez se számít. Egy. Aztán megint három. Három csúnya

pont. Ne adj! isten hatot dobni. Elkomorodott.

Pavel észrevette, és megkérdezte:

– Babonás vagy, ugye?

– Hm. Mi közöd hozzá? – vágta rá kedvetlenül, de az-

tán kérdő arccal hirtelen Pavel felé fordult: – Butaság,

igaz? De ne csodálkozz rajtam – tette hozzá bűntudato-

san, és gondolatai a játék kellemes világából visszazökken-

tek a valóságba. – Te egy csöppet sem vagy babonás?

Pavel vállat vont, de aztán határozottan megrázta a fe-

jét:

– Egy csöppet sem! Nem vagyok vénasszony.

Rosszkedvűen elhallgatott; nem vallotta be, milyen gon-

dosan ügyel minden reggel arra, hogy jobb lábbal lépjen ki

az ágyból, s mennyire haragszik magára, ha öntudatlanul

kikerüli a csatornanyílásokat, és . . . egyáltalán. Butaság, de

ha mégis . . . no, ebből elég! Megfogta a kockát, és el-

dobta.

– Ide nézz – mondta. Véletlen! A kocka felső lapján

hat fehér pontocska világított. – Az ember ne hagyja el ma-

gát. Egyszer mégiscsak vége lesz ennek az egésznek, és ak-

kor minden jóra fordul.

A lány hálásan átkarolta a nyakát, és boldogan kinyúj-

tózkodott. Alighanem igaza van, mint mindig!

Pavel volt az egyetlen, aki összekötötte az élők világá-

val. Most ő jelentett neki mindent. Amikor mellette volt,

73

amikor erős karjával esetlenül megölelte, és a haját kócol-

ta, akkor nem volt semmi baj. De amikor elment, csak a

gyűlölet maradt benne a négy fal iránt, ahonnan nem ve-

zetett út sehova, meg a mohó vágy, hogy megszökjön. El

innen! Feltépni az ajtót és futni! Futni akárhova, ahol em-

berek vannak! Apuhoz, anyuhoz! De hol vannak?! Talán

várják őt, talán hosszú, szép leveleket írnak neki, amelyek

elvesznek valahol, vagy úgy bolyonganak a világban, mint a

vénasszonyok nyarának ezüstös szálai. Hazaszaladni! De

hol van most az otthona? Elmenekülni! Most, nyomban,

még mielőtt idesettenkedik a sötétség, és megtölti a kis

kamrát, mint a gáz. A sötétségtől fél. Hiszen nem lehet

úgy élni, hogy az ember örökké csak azt várja, mikor moz-

dul már végre óvatosan a kilincs, mikor lép be Pavel, arcán

könnyed mosollyal, s szemében a színlelt biztonságot meg-

cáfoló nyugtalansággal.

Tudta, hogy minden nap közelebb hozza őket egymás-

hoz, bár szűzi tartózkodásának korlátja még mindig ott ál-

lott közöttük. És tudta, hogy mindketten valami különös

félelemmel gondolnak arra, ami mintegy bezáródó körív-

ben közeledik feléjük, s kimondatlan kérdésként állandóan

fölöttük lebeg; időnként feltör gyöngédségük mélyéről, s

aztán ismét eltávolodik, mert elmossa a vággyal együgyűen

tusakodó félénkség. A vágy! Ott volt Pavel minden érin-

tésében, a szemében, az ajkán, bár önmegtartóztatással lep-

lezte, és ő ezért nagyon hálás volt neki. Néha olyan pilla-

natok is meglepték őket, amikor menekültek egymás tekin-

tetétől.

Pavel felállt, nyugtalanul cigarettára gyújtott, és szokása

szerint az arcát dörzsölte.

– Nem maradsz már itt sokáig. Sápadt vagy. Napfényre

van szükséged. Miért hallgatsz? Mi bajod van?

– Ígérd meg . . . hogy ma egyszer sem nézel az órádra.

Egyetlenegyszer sem!

– Én . . . csak úgy szokásból . . .

– Az az érzésem, mintha folyton menőfélben volnál.

– Miért mondod ezt? Ez nem igaz!

– Én néha már önmagamnak is terhére vagyok. Sokszor

azt hiszem, hogy elment az eszünk, Pavel. Ha eszem vol-

na, és ha kevésbé szeretnélek, már régen elmentem volna.

74

– Megőrültél? Nem tudod, mi . . .

– Micsoda?

– Semmi . . . Légy türelmes, tudom, mit csinálok. Talán

már csak néhány napról van szó, de ki kell tartanod.

mert . . . ez lehetetlen . . . kérlek, higgy nekem!

Ilyen pillanatokban magához rántotta, s csaknem össze-

törte karjában, mintha minden akaratát át akarná önteni

belé. A lány félig lehunyt szemmel adta át magát az öle-

lésnek, s érzései és vágya minden erejével szorította ma-

gához Pavelt. Mert a vágy, kissé homályosan, benne is élt,

ismeretlen gyöngédséggel emelkedett föl melléből, és

összekuszálta gondolatait. Elbújni ebben a fiúban, nem

lenni, eltörölni azt a fájó határvonalat, amely kettejük fi-

zikai léte között húzódik. Hogy is tudna elmenni?

És megint egyedül van; az ajtózár bekattant.

Ernyedten fekszik, félig ébren, félig alva, ismét közö-

nyös és néma körülötte minden, az éjszaka, a nappal – hány

ilyen éjszaka, hány ilyen nappal volt már –, úgy érzi, hogy

a szíve lassan megáll, és a vér egyre lustábban kering erei-

ben. Csak az emlékezete dolgozik töretlenül. Egy fantasz-

tikus laterna magica összevissza dobált halvány képeket ve-

tít. Néha az a gondolata támad, hogy az előbbi élete talán

nem is volt élet.

Csupán várakozás arra, ami közeledett, csak látomás.

csak álom.

Igaz, minden megvolt benne. Apu meg anyu, a városká-

juk, a régi iskola, a szertár a kitömött bagollyal és denevér-

rel, a békanyálas Garas-tó, ahol annyit lubickolt, meg a

zöld lugas a kertjükben. Apu kaptárai, ahonnan nyáron fi-

nom zümmögés hallatszott, és a tánciskolai ruha, amelynek

végül is a megboldogult nagymama ódon szekrényében kel-

lett maradnia. S volt benne egy hófehér, ragyogóra fényesí-

tett, szappantól és fertőtlenítőszerektől illatozó orvosi ren-

delő, de ebbe a szentélybe a kis hebrencsnek nem volt

szabad betennie a lábát. Meg egy fekete tölgyfa bútorral

berendezett várószoba, az asztalon agyonfogdosott képes

naptárak hevernek, a falon egy izzadt mozdonyt ábrázoló

kép meg egy plakát: a fehér köpenyes orvos oltalmazó

mozdulattal egy rémületében síró meztelen lány válla köré

fonja karját, s másik kezével eltaszítja a rút halált, amely

75

hideg csontvázkarmaival kiszemelt áldozata felé nyúl. Az

orvos a plakáton fiatal volt, és egyáltalán nem hasonlított

apura, de valahányszor ránézett, mindig büszke volt apura.

Ez alatt a kép alatt topogtak sáros cipőjükben a környék-

beli páciensek, istállószagot és tavaszi hólétócsákat hagyva

maguk után.

Arcok, hangok, szavak. Fürge csengetés repül végig a há-

zon, apu valakivel beszélget a kapuban, megértően bólogat

nemes vonalú ezüst fejével, majd visszajön a keskeny utacs-

kán, és a garázs felé tart. Aztán együtt döcögnek az ócska

asztmás Praga-Piccolóban a sáros járási úton, apu forgat-

ja a volánt, és komolyan néz maga elé, nagyokat ugrálnak a

buckákon, kétoldalra fröcskölik a sarat. Apunak finom ke-

zével el kell taszítania a halált. És míg benn van az ide-

gen házban, ő a kocsiban vár. Nézelődik. A ház előtt az

asszonyok izgatottan hadonásznak, valaki elkarikázik mel-

lette az úton, és a pocsolya piszkos vize ráfröccsen egy fel-

borzolt tollú libára; aztán kijön apu, elégedetten szívja a

cigarettáját, és a Piccolo derekasan felbrummog. Ő csak

akkor mer előhozakodni a kérdéseivel, amikor már ismét az

országúton zötyögnek. Annak az asszonynak kisfia szüle-

tett. Mire ő: Nagyon fáj, amikor . . .? te kis kíváncsi! Korán

megöregszel. Mind a ketten nevetnek, és nagyon jól érzik

magukat a sírós őszi ég alatt.

Tizenhárom éves! Van egy bizalmas barátnője, Jitka;

egyesült erővel engedélyt csikarnak ki anyutól, hogy levá-

gathassa a copfját. E miatt az ártatlan összeesküvés miatt

apu is elégedetlenül morgolódott. És aztán már csaknem

kisasszony, félig gyermek, félig nő, sima mellkasán két kis

halom domborodik félénken; vihorászik, majd hirtelen el-

szomorodik, riadtan szemléli önnön változását, elérzéke-

nyül attól, ami oly észrevétlenül a testébe költözött és ösz-

szekuszálta gondolatait, tanácstalanul áll a lelkén áthul-

lámzó színes érzések előtt, néha nem fér a bőrében, aztán

minden átmenet nélkül elbúsul és beburkolózik a maga za-

varos világába. Bizalmas szavak, sugdolódzás, kuncogó

süldőlány-nevetés és magányos séták agyongyűrt zsebken-

dővel a markában. Mitévő legyen most? Aztán egy félszeg

kis kaland. A fiú neve Jaroslav volt, de mindenki Jareknek

hívta.

76

Egy osztállyal följebb járt, és azelőtt észre se vette őt.

Mikor kezdődött? A Garas-tó mellett a lekaszált réten.

Mezítláb ugrándozott, és még dúdolgatott is a táncjelene-

téhez. Amikor a fiút meglátta a parton, hirtelen abbahagyta

a táncot, és elkomorodott. A fiú zsebre tett kézzel egy fá-

nak dőlve vigyorgott. Egyébként mindig férfiasan komoly

volt, nagy ritkán kissé görbén és szenvedőn elmosolyodott,

de most, amikor látta, hogy ő zavarában lángvörös arccal

bámul rá, és nem tudja, mihez kezdjen a kezével meg a lá-

bával, pimaszul elröhögte magát, és jelentőségteljesen a

homlokára csapott. Süsü! Kiöltötte a fiúra a nyelvét, és el-

szaladt. De ezzel korántsem volt vége a dolognak. A fiú

másnap és a következő napokon is felbukkant, lehajtott fej-

jel, kezét kordbársony nadrágja zsebébe süllyesztve, csel-

lengett a házuk körül, s összehúzott szemöldöke alól fur-

csa, zavarba hozó pillantásokat lövellt feléje. Abban az idő-

ben a Nagyanyót olvasta, s egy csapásra Viktorka lett be-

lőle, a fiúból pedig a fekete vadász. Juj! Csakhogy ennek a

vadásznak égszínkék szeme, gyerekes szája volt, és a

homlokán nevetséges szemölcsök éktelenkedtek.

Egy sokatmondó levél is érkezett tőle, füzetből kitépett

vonalas papírra, iskolás kézzel sebtiben odavetett sorok.

Szeretem magát. Udvarolhatok magának? Holnap négykor

az ismert helyen várom. Igaz híve J. P. Alul nyomatékos

utóirat: A levelet azonnal semmisítse meg!!! J. A levelet

eltépte, s elhitette magával, hogy fel van háborodva, de a

kísértésnek, hogy a randevúra elmenjen, nem tudott el-

lenállni.

Még most is maga előtt látja a fiút: ott vár, háttal egy

fának dőlve, nevetségesen komoly képpel, homlokára ta-

pasztott, napszítta hajtinccsel, s arcizmai meg-megrándul-

nak idegességében; aztán elmozdul a fatörzstől, hunyorog-

va elébe jön, és mutáló hangon elsipítja a bevezető frázist,

amelyet útközben nyilván gondosan begyakorolt. Ő persze

azt mondta, hogy csak véletlenül vetődött erre. A fiú elszo-

morodik, kifogy a szóból. De azután valahogy megfeled-

keznek az ő útjának állítólagos céljáról. A fiú udvariasan

lépked mellette a Garas-tó körül tekergő keskeny ösvényen,

aggályoskodva fontolgatja, megfogja-e a kezét, ő pedig

csendes kárörömmel figyeli vívódását. A fiú nem tudja,

77

miről beszéljen, hogyan bírja szóra kétségbeejtően leragadt

nyelvét. Nem fázik? Nem. Volt már Prágában? Igen. Siet

haza? Nem. Hm . . . Aztán többször is találkoztak, kedves

fiú volt, férfiasan kiegyensúlyozott arca fiús félszegséget

leplezett. Elmesélte, hogy minden vágya világot látni, s

hogy erre a célra egy vastag atlaszt vásárolt magának. Iszo-

nyodott attól a lehetőségtől, hogy esetleg át kell vennie ap-

ja patikáját a főtéren, és a pult mögött aszpirint meg has-

hajtót kell majd árulnia. Inkább megszökik. Amikor cin-

kos komolysággal azt javasolta, hogy együtt szökjenek meg,

kitört belőle a nevetés. Egyébként is mindig nevetett rajta.

De mikor egyedül volt, komolyan gondolt rá, és első ud-

varlóját látta benne. A fiú lassan megszabadult félénkségé-

től, sőt nemsokára hódító rohamra indult. A makacs küz-

delem az ő önkéntes vereségével végződött, de sehogy sem

értette, hogy „ellenfele miért ragaszkodik annyira célra el-

éréséhez, neki a fiú csókja” semmit se jelentett. Amikor föl-

adta a harcot, a fiú mohó, kifogyhatatlan csókesővel borí-

totta el az arcát.

Aztán bekövetkezett a fordulat. Másképp nem lehet ne-

vezni. Nem jött hirtelen. Aznap, amikor a sáros német

motorkerékpárok végigrobogtak a városon, ők az erdő szé-

lén találkoztak. A tavaszelői olvadás ideje volt. Egymás

mellett lépkedtek a híg sárban, és hallgattak. A napok vész-

jósló rohanásba kezdtek. Ő csak azt értette meg, amit a

szülei arcáról leolvasott, és amit titkolt beszélgetéseikből

elkapott. Mi van, apu? Semmi, Eszta, még semmi. Miért

hallgatnak el, ha őt meglátják? Aztán szép sorjában min-

den összedőlt. A tánciskola kútba esett, iskolába nem jár-

hatott, és néma döbbenettel állapította meg, hogy az embe-

rek szó nélkül el akarják vele hitetni, hogy ő másfajta em-

ber, mint a többi. Zsidó. Néhány zsidó család külföldre

menekült, és házukba ismeretlen idegen emberek költöz-

tek; akiket mindenki gyűlölt a városban. Miért menekül-

tek el azok? Nekünk is el kell mennünk, apu? Nem, Eszta.

itt maradunk! Ez a mi otthonunk.

Tudta, hogy apu sok ismerőse az ellenkezőjét javasolja.

De apu hajthatatlan maradt. Egy napon aztán megérkezett

Kamil, a bátyja, hogy elbúcsúzzon tőlük. Orvostanhallgató

volt Prágában, de az egyetemről már régen kitették. Kamil

78

dagadtra sírt szemmel nyomtalanul eltűnt az életükből. És

azután még rosszabbra fordult minden. Eltartott egy ideig,

amíg megértette, miért van Jitkának egyre kevesebb ideje.

Csak esténként járt el hozzájuk, akkor is a hátsó kapun jött

be. Kedves volt. A zöld lugasban ültek, és Jitka a haját si-

mogatta. Ne sírj, Eszta, egyszer ennek is vége lesz. Tudom,

és már nem is sírok. Mi újság van az iskolában? És a tánc-

iskolában? Kivel táncolsz legtöbbet? Megmutatom a ruhá-

mat, Jó.

És Jarek? Egyre bátortalanabb volt. Mind ritkábban ta-

lálkoztak, és egyre kevesebbet beszéltek. Sokat kell tanul-

nia, semmire sincs ideje. Kerülte a tekintetét, bűntudatos

arcot vágott, és a mosolya még ferdébb volt, mint azelőtt.

Megértette: otthon a lelkére beszéltek, és ő szegény meg-

szeppent; ez akarná a világot járni? Ó, dehogy, beletörő-

dik szépen a sorsába, és végül megsavanyodik a kisvárosi

patika pultjánál. Még majd örül, hogy aszpirint meg has-

hajtót árulhat. Nem sajnálta, amikor látta, hogyan dadog,

mikor nyíltan megkérdezte tőle, nem fél-e zsidó lánnyal

járni. Persze hogy félt! Valami felborult, megbomlott ben-

ne. És ő – valamiféle érzelmi önvédelemből – megpróbált

elszökni tőle, megfeledkezni a csókjairól, a találkáikról.

A fiú nem állta meg a próbát. Amikor arról kezdett beszél-

ni, hogy mennyire együtt érez vele, valósággal meggyűlölte.

Egyszer aztán elfelejtette megkérdezni, mikor találkoznak

újra. Ő már várta ezt. Pár nap múlva gépen írt levelet ka-

pott tőle. Soha el nem múló szerelemről írt benne. De a jó-

zan észre, a szükség vastörvényére hivatkozva kérte, legyen

megértő. Aztán jöttek az ígéretek: mihelyt ennek vége lesz,

feleségül veszi és elindulnak együtt a nagyvilágba. Kérte,

küldje vissza a fényképet. Ezt is az ésszerűség kívánja.

Aláírni elfelejtette a levelet, de az utóiratról nem feledke-

zett meg: A levelemet légy szíves azonnal semmisítsd meg.

Az idill szívfájdalom nélkül ért véget, csak néma megvetés

és keserűség maradt utána. Akkor sem mozdult meg benne

semmi, amikor egyszer Jitkával látta Jareket az utcán. Az

ismert félszeg testtartással haladt mellette, most nyilván

neki ígér örök hűséget meg közös világjárást.

Üresség vette körül. S bármerre nyújtotta a kezét, min-

denütt ürességet tapintott. Igaz, az emberek többnyire jók

79

voltak hozzájuk; titokban, de világosan tudtukra adták,

hogy nem értenek egyet azzal, ami történik, és hogy a ma-

gukéinak tekintik őket. Különösen a legszegényebb pácien-

sek mutatták ki szeretetüket a „doktor úr” iránt, bár a

hófehér rendelő kongott az ürességtől. Mindig akadt baráti

szó meg segítő kéz is, de azt a furcsa, érthetetlen légüres

teret nem lehetett csupán részvéttel kitölteni. Újabb, egyre

szörnyűbb rendeletek özöne zúdult rájuk. És azok a sajnál-

kozó pillantások! Úgy érezte, éppen a részvét mélyíti el a

szakadékot közte és a többiek között. Ó, te szegény kislány,

tudom, hogy ti nem tehettek semmiről. Mi mindannyian

szeretjük apukádat, az egész családotok rendes, becsületes.

Mi ez, az isten szerelmére? Törte a fejét éjjel-nappal. Miért?

Miért sajnálnak bennünket? De akadtak kivételek is,

különösen azóta, hogy anyu rávarrta a kabátjukra a sár-

ga csillagot. A barátaik figyelmeztették őket, hogy valaki

meg akarja szerezni a házukat. S a volt osztálytársai! Ke-

rülte őket. Pedig nem viselkedtek egyformán. Voltak olya-

nok, akik ha meglátták, félrenézve elsuttogták a „Szer-

vusz!”-t, és továbbsiettek. Mások cinkosan rákacsintottak,

és feléje fordultak – hogy vagy, mit csinálsz? Gyere el néha

közénk! Sőt, az iskolaév elején valaki névtelenül meg-

küldte neki a hetedikes tankönyveket, hogy otthon tanul-

hasson. De akadtak olyanok is, akik komor fölénnyel vé-

gigmérték, és szemtelen érdeklődéssel, leplezetlen kíván-

csisággal bámultak rá, mint valami csodabogárra, mint va-

lami idegen nyájba tévedt bárányra. Ezeket gyűlölte. Mint-

ha csak most vették volna észre a különbséget, amikor a

bárányt már kiűzték a nyájból. Egyszer annyira erőt vett

rajta az indulat, hogy az egyik ilyen bámész alakra kiöltötte

a nyelvét.

Látod? Hogyan törölje ki emlékezetéből azt a felírást,

amely egy reggelen ott éktelenkedett a kerítésükön? Ki a

zsidókkal! Krétával írt fehér, szögletes betűk, ellenségesen

törnek feléje, ott vannak a szemében, s ő rémült sírással

visszarohan a házba, egyenesen apu karjai közé. Apu csak

megsimogatja a fejét, és szótlanul a mellére szorítja. Apu –

miért? kérdi sírástól fuldokolva, mi rosszat tettünk? Ki-

megyek és letörlöm! De apu csak hallgat, érthetetlen nyu-

galom árad belőle, mintha mindennel megbékélt volna –

80

nem, Eszta, az nem segítene. Ne törődj vele . . . ki kell

bírnunk . . . ne sírj, kislányom, ne sírj . . .

Kinyitotta a szemét. Hol vagyok? Minden visszatért.

Mögötte új alkonyat settenkedik az udvarra, valaki végig-

halad a kőkockákon és halkan fütyörészik. A hátán fek-

szik; gyomra összehúzódik az éhségtől – istenem, mikor jön

már?

Apu! Fölé hajol, s ő érzi a kikeményített köpenyből ára-

dó fertőtlenítőszer fínom szagát, apu remegő kézzer simo-

gatja a haját, és hallgat. Miért hallgat? Miért nem lázad?

Miért . . . ? Mi az a borzalom, amiről tud? Mit követett el?

Látja hamuszínű ráncos arcát, sötét, bölcs szemét és leso-

ványodott alakját, amint elnyűtt, lötyögő sárga csillagos

kabátjában elvánszorog otthonról a hajnali szürkületben;

hallgatagon, néma gondjaiba merülve, és mégis a régi apa

Ő, aki este lámpafénynél az elsötétített ablakú szobában

még mindig ki tud csalni belőlük egy kis nevetést, és meg-

tanítja lányát a keringő lépéseire. És itt van az új barátnő.

Blanka, a sárgacsillag-sors hozta őket közel egymáshoz, és

itt van anyu, aki talán a semmiből főz, és titokban folyton

sír, és itt van a sötétséggel és rossz sejtelmekkel körülvett

otthon – nem, nem – még mindnyájan együtt vannak.

Meddő, üresen kongó hetek, hónapok! Hol vagyok? Ez

csak álom, biztos, hogy csak valami gyötrő álom, esik az

eső, valami ócska taliga zörömböl a fényes kövezeten, ba-

tyuk, bőröndök zötyögnek rajta, ötven kiló egy személyre,

apu húzza, s anyu meg apu mellett baktat valami szélesre

tárt kapuig. Esik az eső. Itt elbúcsúznak. El kell búcsúz-

niuk. Egyszerű emberek sietnek el mellettük, ázott plaká-

tok tarka egyvelege fut hátrafelé, minden nedves, úgy lát-

szik, az egész világon esik az eső . . . alighanem így kezdő-

dött a vízözön, villan át agyán. Az ázott kövezet folytono-

san ismétlődő mintái. Ha egyszer sem lép rá a sötét csíkra,

akkor valamennyien újra összekerülnek. Hiszi is, nem is. Itt

nem állhatnak örökké! Üjabb kordék érkeznek, gyerekko-

csik, de vannak, akik csak úgy a kezükben hozzák a táská-

jukat, a kabátokon egyforma sárga csillagok virítanak, fér-

fiak, nők, gyerekek, könnyek, nevetés, eső, egy boros ag-

gastyán csapzott körszakállal, egy kislány, lenszőke haja két

varkocskába fonva, karján maszatos baba, egy ismert

81

előkelő hölgy, aztán megint esőcsöppek, szavak, hivatalos

okmányok, nyirkos bérházfalak, egy feldöntött szemét-

tartály, zubogó vizű csatorna, ablakok, szemek. Apu vi-

gasztaló szavakat suttog, és izzadt homlokát törölgeti zseb-

kendőjével, ki van merülve, de enyhe mosoly remeg az aj-

kán, s a kalapja karimájáról víz csurog. Amikor megcsó-

kolják egymást, anyu már nem tudja elfojtani könnyeit. Én

édes gyermekem . . . S ő apu füléhez hajol: miért . . .? Mi

rosszat tettünk, apu? Semmit, Eszta, persze hogy semmit.

Csak azt, hogy vagyunk, érted, Eszta? Ez a kor – sötétség,

védekezz ellene . . . és ne sírj; egyszer majd visszamegyünk

a kertünkbe, és megint együtt utazgatunk a betegekhez . . .

légy bátor, és írjál! Nem vagyunk gonosztevők, minden jól

végződik, meglátod . . . De ez már nem segít. Veletek aka-

rok menni, apu! Vigyetek magatokkal. Nekem már itt sem-

mi keresnivalóm nélkületek!

Félni fogok itt . . .!

Az ócska taliga megmozdul, bedöcög a kapuba, az eső

locsolja, az emberek beleütköznek. Apu! Isten veled, Eszta,

nemsokára viszontlátjuk egymást, viszontlátásra, kislá-

nyom, viszontlátásra. Apu! Apu! kiabál utánuk.

Aztán eltűnnek a szeme elől.

Felugrott a díványról, lesimította a haját. Lehúzta az el-

sötétítést, és meggyújtotta a lámpát. Meg kell fésülködnie,

rendbe kell hoznia magát, mire megjön. Hogy nézek ki? tű-

nődött boldogtalanul. Amióta itt van, mindig egy kicsit

piszkosnak, gyűröttnek érzi magát, nem tud megfürödni,

nem tudja kivasalni a blúzát, teljesen tehetetlen. A napok

forrók voltak, s ő ki sem szellőztethette börtönét, nem sza-

badulhatott meg attól a kellemetlen érzéstől, hogy a teste

ragacsos az izzadságtól; mindez valósággal kétségbeejtette.

Lassan tönkremegyek, gondolta, ó, istenem . . . pedig tet-

szeni szeretnék neki, nagyon, minden lány tetszeni akar

annak, akit szeret, csak nekem nem lehet! Inkább az éhség,

inkább az éhség, mint ez a kín. Zsebtükrét az üres vázának

támasztotta, és a fésűvel beletúrt kócos hajába. A fényes

üvegfelület nyomasztó álomtól elnyűtt, idegen arcot muta-

tott a félhomályban.

82

Ijedten tágra nyitotta szemét. Ez nem én vagyok! Nem

én!

Amikor felnézett, úgy érezte, hogy a mennyezet süllyed.

Egyenesen rázuhan. Felugrott, és izgatottan, lihegve az aj-

tóhoz rohant. Nem, nem süllyed. A helyén van. Ismerte már

ezt az érzést; csak az éhségtől van, amely egyre dol-

gozik, egyre zajong valahol lent a belsejében, eltompítja

eszét, érzékszerveit, tudatát, és fáj. Sarkantyúja alatt meg-

feszült, majd nyomban elernyedt a teste.

Istenem, miért nem jön már?

Keze a kilincsen maradt. Fülét az ajtóhoz szorította, és

hallgatta a csendet. Valami sziszegett. Vagy az ő feje zúg?

Eszébe jutott, hogy kislány korában a távírópóznákhoz

nyomta a fülét. Hallod a világ távoli zümmögését? A mesz-

szeségek dalát? A csend hívogató susogását? El, el innen!

Ebben a pillanatban megsejtette, hogy egyszer elfogy az

ereje, hogy megszökik és elrejtőzik a világ elől, valahol

bebújik a lehullott lomb közé, bemászik a nyúlodúba a kert

jük mögött. Testét hirtelen átjárta az akarás, hatal-

mába kerítette kezét, lábát, s a szíve úgy kalimpált, mint

üllőn a pöröly. Most!

Lenyomta a kilincset. Szinte megijedt, mikor az ajtó,

könnyen engedve, beleásított a homályos folyosóba, amely-

nek mennyezetén kék fény pislákolt. Dohszag. Valahol be-

csapódott egy ajtó. Csipp-csöpp, csorognak a vízcseppek a

csapból a kiöntőbe.

Még egy lépés, és aztán még egy! Egy pillanatig csend

volt, de aztán súlyos léptek dobogása hallatszott a falép-

csőn. Már meg tudta különböztetni a ház lakóinak lépéseit,

pedig az arcukat nem ismerte. Ez azé a kövér, asztmás em-

beré. Nem Pavel lépése, azt a folytonos türelmetlen vára-

kozástól kifinomult hallásával csalhatatlanul megismerte. És

talán ma el se jön, tegnap mondta.

Kárba veszett este!

A lépések egyre közeledtek. Riadtan hátrált. Besurrant a

szobájába, s az ajtó becsapódott mögötte. A szíve a

torkában dobogott.

A lépések elhaladtak, a folyosón megzörrentek a kőla-

pok.

Fellélegzett. Ha így látná Pavel! Megmosdik és vár.

83

Talán mégis eljön.

Odament a másik ajtóhoz, megfordította a kulcsot, és

menyétfürgeséggel besurrant a sötét szabóműhelybe. Már

sötétben is el tudott itt igazodni, biztonsággal kikerülte a

varrógépeket, a kitömött próbababát, amelyen kókadtan

lógott egy összefércelt zakó. A mosdó a helyiség sarkában

volt, vaktában is megtalálta a vízcsapot. Kigombolta blú-

zát, és karját a csap alá tartotta. Kellemes volt arcát a te-

nyeréből formált tálacskába süllyeszteni, hideg vizet locs-

csantani a nyakába meg a hajába, nem tudott betelni vele.

Igy történt, hogy nem hallotta a villanykapcsoló kattaná-

sát.

Ijedtében felsikított. A törülköző után nyúlt, és csupasz

mellére szorította, miközben értetlenül pislogott az asztal

fölött világító lámpa fényébe.

– Most aztán megfogtalak!

A férfi a szomszéd helyiségből nyíló ajtóban állt, közel

hozzá, s szemüvege mögül kíváncsian vizsgálgatta. A hang-

ja ismerős volt. A hórihorgas, kissé hajlott hátú kopasz em-

ber jóságosan vigyorgott rá, titokzatos mesebeli öregapóra

emlékeztetett. Csöppet sem volt félelmetes, de neki még-

sem jött ki hang a torkán.

– Hogy kerültél ide, kisasszonyka?!

Hallgatott, a foga vacogott a hidegleléstől. Kitágult

szemmel, félig nyitott szájjal meredt rá, és a törülközőt

egyre görcsösebben szorította testéhez.

– Szóval te vagy az a kis manó, aki itt éjszaka garáz-

dálkodik – mondta az ember halkan kuncogva. – Megles-

telek ám, és most elkaptalak. Hogy kerültél ide? És miért

nem akarsz megszólalni? Vagy talán néma manó vagy?

Megrázta a fejét, de még mindig nem tudott megmuk-

kanni.

– No, no . . . tőlem nem kell félned. Öltözz fel szépen,

aztán mindenről elbeszélgetünk, jól van?

84

9

Három nappal később baljós dolog történt. Az emberek a

folyosón kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy Rejsek

keze van benne. A házban a pincétől a padlásig őslakók él-

nek, akik még azt is tudják egymásról, kinek mi fő a faze-

kában, öt nemzedékre visszamenően ismerik egymást, és

csalhatatlanul érzik, kivel lehet ma nyíltan beszélni, és kit

kell nagy ívben kikerülni.

Senki sem tudott pontosan semmit. Rejsek? Komolyan!

C! c! Emberemlékezet óta itt lakott a harmadik emeleten de

azért senki se merte volna határozottan állítani, hogy

csakugyan ismeri. Amióta a drótnélküli házi távírón min-

den emelet folyosójára eljutott a hír, hogy a németekkel

paktál, nem is igen törekedett rá senki, hogy közelebbi kap-

csolatba kerüljön vele.

Az elmúlt időkben barátságtalan szomszédnak tartották

aki zárt ajtók mögött él, és nem tűri, hogy a felesége a víz-

csapnál csípőre tett kézzel eltereferéljen a szomszédasszo-

nyokkal. Kicsit fölényesen mozgott a házban, műkedvelő

módon játszva az olyan ember szerepét, akinek valamiféle

jelentősége van, s így nem kockáztathatja a hírnevét azzal,

hogy akárkivel leáll diskurálni, de nem is engedheti meg

magának, hogy goromba legyen. Tudták róla, hogy a város

peremén vízvezeték-szerelő műhelye volt, amely a válság

idején reménytelenül bedöglött. Ezt a katasztrófát nyilván

nehezen viselte el. Gyakran látták, amint esténként, hóna

alatt tömött táskával, kövérkésen, zihálva kaptat fölfelé a

lépcsőn, enyhe szánalmat keltve megcsorbult méltóságával,

sípoló tüdejével és melankolikusan színezett orrával. A fe-

lesége harmincnyolcban meghalt; olyan hirtelen lobbant ki

az élete, mint a két ujj közé szorított gyertyaláng. Senki se

méltatta különös figyelemre távozását; meghalt, sírba tet-

ték – s az öreg házban az élet lomha léptekkel tovább ha-

ladt. Langaléta fia két évvel később elsétált otthonról. Az

a hír járta, hogy műegyetemre jár a Reichben. Na tessék!

Rejsek! Időnként látták a fiút, amint a folyosó zörgő koc-

kakövein a lakásuk felé menet szemébe húzott kalapban,

feltűrt gallérú fekete köpenyben és fényes lovaglócsizmá-

ban feszít. Utoljára néhány hónappal ezelőtt járt itthon.

85

Egy reggel lötyögő német katonai egyenruhában, kis bő-

rönddel a kezében kilépett a lakásból, és az ajtóban hosz-

szasan búcsúzott apjától. Sokáig öleIgették, majd szájon

csókolták egymást, és az öreg Rejsek hivalkodóan veregette

katona fia hátát. Aznap este nagy ivászatot rendezett a la-

kásán cimboráival, akiket itt senki sem ismert, rekedt in-

dulókat üvöltöztek hajnalig, üvegeket, poharakat vagdos-

tak a földhöz, a házban senki se huny ta le a szemét. Azóta a

dáridózás többször is megismétlődött, a ház szótlanul és

közömbösen tudomásul vette: Rejsek ivásnak adta magát!

Megszólalt a lelkiismerete. Mert a hajdani ártalmatlan,

igénytelen, kissé komikus figura lidérccé vált, s ha a ház-

ban felbukkant valahol, a beszélgetés a mondat közepén

abbamaradt.

Kerülték. Vigyázat . . . Rejsek! Pszt! Pedig mintha ez a

magányos ember éppen az utóbbi hónapokban talált volna

magában valami betemetett barátkozási hajlamot; közlé-

kenyebb lett, messziről köszönt mindenkinek, és minden al-

kalmat felhasznált, hogy beszédbe elegyedjen a többiekkel.

Az ostoba! Áthághatatlan árok vette körül, kísérletei a

semmibe hulltak, kitérő vállvonogatásba ütköztek.

A lakásban egyre gyakoribbak lettek a dáridók, pénze,

úgy látszik, volt elég. Hogyisne! Feltűnően kezdett öltöz-

ködni, és a folyosón azt suttogták, hogy otthon tűzött kön-

tösben jár, amilyet csak a háztulajdonosok viselnek. Vado-

natúj ruhákban látták, gomblyukában virággal. Akárcsak

egy vőlegény. Csak nem? Ugyan menjen már, az emberek

sok butaságot beszélnek! Senki sem tudott semmit, őt pe-

dig nem kérdezték. Túláradóan kedves volt, de a láthatat-

lan feszültség közte és a ház lakói között nőttön nőtt. Két

nappal ezelőtt különös dolog történt.

Rejsek egy összehajtott papírlappal a kezében kirohant

lakásából a folyosóra. A lakók az ablakaikat fedő vitrázsok

mögül feszülten figyeltek. Egész testében remegett, s arcán

szapora könnycseppek futottak végig. Bekopogott a leg-

közelebbi lakásba, és amikor a meglepett szomszédasszony

ajtót nyitott, kezébe nyomta a papirost. Egyetlen értelmes

szó se jött ki a torkán, csak sóhajtozott, lihegett és az orrát

fújta tarka zsebkendőjébe. Az asszony elolvasta a levelet,

részvétteIjesen bólogatott, de nem szólt semmit. Tőle tudta

86

meg a ház, mi történt: a Rejsek fiú a keleti fronton a har-

kovi offenzívában hősi halált halt a Vezérért és a Nagyné-

met Birodalomért. Hát igen!

Az asszony visszaadta a levelet, és betette az ajtót.

Rejsek egyedül maradt a folyosón. Aztán nehézkesen el-

indult a lépcsőn a manzárd lakás felé. Bekopogott a festő

ajtaján, és eltűnt mögötte. Isten tudja, miért éppen oda!

A házban ismerték a festőt, furcsa ember volt, de becsüle-

tes. Rejsek talán egy magához hasonlóan elhagyatott em-

bernek akarta kiönteni a szívét, vagy egyszerűen azért ment

fel hozzá, mert az életben vannak pillanatok, amikor az

ember nem tud egyedül maradni keserűségével, és nem

sokat gondolkodik rajta, kivel ossza meg.

Pár perc múlva újra látták, amint esetlenül, mint valami

otromba bogár lefelé gurul a lépcsőn. Meg-megállt, hátra-

fordult, és a korlátba fogózva rekedten kiabálta a műte-

rem felé:

– Tudja meg, hogy igenis büszke vagyok! Eltalálta, ma-

ga . . . maga . . . büszke vagyok . . . érti?

Meg voltak győződve róla, hogy Rejsek vagy felöntött a

garatra, vagy megzavarodott, de rekedt kiáltozásából dühös

fenyegetés érződött. Ezért, amikor az a baljós dolog

megtörtént, a szomszédok összevillanó tekintete egybehang-

zóan vallotta: Ő tette!

Együtt kapaszkodtak fölfelé a sziklás hegyoromra, mesz-

sze mögöttük maradt már a szürke felhőtakaró, s ők egyre

feljebb hágtak, keményen küzdve minden kiszögellésért,

minden újabb méterért. Valaki megparancsolta, hogy mász-

szanak föl, de az arcára nem emlékezett. A lánynak fogy-

tán volt az ereje. Megmutatta véresre karcolt tenyerét, és

keservesen sírt. Ő vigasztalta és megkísérelte rábírni, hogy

folytassa az utat. De nem hallotta a saját hangját. Egysze-

rűen nem volt hangja. Kezénél fogva vonszolta a lányt az

éles köveken, és tüdeje csaknem megszakadt az emberfö-

lötti erőfeszítéstől. Följebb, följebb! Félt lenézni, nehogy a

piszkos köd lepte szakadékba zuhanjon, inkább fölfelé

nézett, a hegycsúcsra. Talán már csak pár méter van hátra:

megkerülni a sziklatömböt, és a gránitba vájt síkos

87

lépcsőfokokon nekivágni az utolsó útszakasznak. A metsző

szél vadul tépázta testüket, ő megpróbálta túlharsogni süvíté-

sét, de hiába erőltette hangszálait, csak a szörnyű zúgást

hallotta. Fölkapaszkodott egy kis platóra, s fölhúzta a lányt

is, aki erőtlenül roskadt le a lába elé. Tovább, tovább, tarts

ki! Már csak pár lépés van hátra, harapd össze a fogad,

előre! Aztán rémülten felkiáltott, mert észrevette, hogy a

szikla fölött egy madár kering, talán keselyű volt, talán

valami óriásira nőtt sas. A széttárt szárnyak árnyéka ráve-

tődött a lány arcára. Megpillantotta a madár szemét. Em-

berszem volt. Honnan ismeri ezt a szemet? Most már az

utolsó sziklafokon állt, bal kezével görcsösen beléfogózott

egy vaskampóba, jobbjával a lány kezét szorította, s látta,

hogy csupán az ő keze tartja a tátongó szakadék fölött.

Ezen az egyetlen ponton függve forgott saját tengelye körül

a levegőben, silány kabátkáján vakítóan fénylett a sárga

csillag. A szürkés mélységből ismét fölrepült a madár,

s ő csak most látta, hogy nem ragadozó karmai vannak,

hanem emberkeze, amellyel hirtelen megragadta a lány lá-

bát, és roppant erővel húzta lefelé, hogy elszakítsa őket

egymástól. Nem bírom tovább! Ők egymást nézték, és csak

hangtalanul tátogtak, minden szavukat régen elhasználták

már. Csak a szemük maradt meg. De aztán észrevette,

hogy a lánynak már szeme sincs. Két fekete nyílás van a

helyén, s benne sötétség. Talán a madár . . . Elengedte a

lányt. Látta, hogyan zuhan lefelé, bele a ködbe; alakja

egyre kisebbedett, már csak akkora volt, mint egy parányi

bábu, s a szakadékfalak úgy visszhangozták kiáltását, mint

egy templom hajója. Aztán a kiáltás is elhalt. És ő hirtelen

olyan könnyű lett, mintha kilépett volna testéből; valami

idegen erő segítségével feljutott a hegytetőre, s onnan még

magasabbra emelkedett volna, ha egy kéz vissza nem tart-

ja. A kéz nem tartozott semmiféle testhez. Csak kéz volt.

Ő le akarta magát vetni az ürességbe a lány után, de a

kéz visszarántotta. Kiáltani akart, de a kéz betömte a szá-

ját. Ő védekezett, de a kéz erősebb volt nála. Azután döb-

benten megismerte. Meg akarta fogni, de a kéz eltávolo-

dott. Botladozva követte a csuszamlós köveken, amíg térd-

re nem rogyott. S a kéz a ritkás ködben hol eltűnt, hol is-

88

mét felbukkant, Talán még nincs minden veszve. Az a

kéz . . .!

Fölébredt.

Az ablakban júniusi reggel ragyogott, a konyhából be-

hallatszott a kávédaráló kerepelése, és minden a helyén

volt. Értetlenül nézett szét, s hiába próbált kitörni a nyo-

masztó álom bűvköréből. Az álom ránehezedett a lelkére,

kísérteties árnyéka egész napját belengte, s tagjaiban homá-

lyos előérzetek bizseregtek. Ostobaság! Álom! Aznap szó-

belizett.

Nem érdekes!

Méla undorral állt a vizsgabiztosok előtt, ledarálta a ve-

zér életrajzát, mint egy automata gép. Minden mindegy volt,

kínzó, abszurd hiábavalóság. Ide-oda járkált az iskola hűvös

folyosóin, lélektelenül, mintha csak a járás, a moz-

gás megszokottsága irányította volna a testét. Mi van ma-

gával? kérdezte az osztályfőnök. Beteg? Jól felelt, de egyéb-

ként nem tetszik nekem, fiam!

És a barátai: Mitől vagy ilyen kótyagos, Pavel? Öregem,

ha én ma nem vágódom el németből . . .! Prída a vizsga-

terem ajtaja előtt áll, sápadt, mint a viasz. Hogy is ragoz-

zák azt az ő hülye sein igéjüket? Adolf Hitler wurde in

Braunau geboren . . . Bújj ki már egyszer az odúdból, te

vakondok, és gyere el egy biliárdpartira! No, szervusz, és

ne magolj annyit.

Elbocsátották, érettnek nyilvánították, nyugton hagy-

ták!

Neki minden mindegy. Nevetni való az egész.

Lassan vánszorgott a júniusi naptól átforrósodott utcán;

még mindig nem tudott megszabadulni az álmától, amely

úgy haladt mellette, mint vak ember mellett a kutyája.

Egy friss plakáttól a sarkon földbe gyökerezett a lába.

Olvasni kezdte, s úgy érezte, hogy megjegesednek a csont-

jai. Hivatalos jelentés egy falu megsemmisítéséről. A falu

nevét sohasem hallotta azelőtt. Kétoldalt meg a háta mö-

gött emberek gyűltek össze, s a válla fölött olvasták a pla-

kátot.

Hallgatnak, a lélegzetüket is visszafojtják . . .

A férfiakat a biztonsági közegek helyben agyonlőtték . . .

a nőket koncentrációs táborba szállították, a gyerekek . . .

89

a megfelelő nevelésben részesülnek . . . A község épületeit a

földdel egyenlővé tették . . .

És a plakát mellett egy másik: a prágai kivégzettek név-

sora!

Pavel kettéválasztva az összeverődött kis csoportot,

lehajtott fejjel, nehogy valakinek az arcába, szemébe lás-

son, továbbment.

Menekült. Teste lengett az utcákon. És mellette megint

ott kullogott az álom, az emberkezű madár. Megszaporázta

lépteit, futott, hogy megszabaduljon tőle. Szaladt a lány-

hoz.

Mire a sarokhoz ért, egészen kifulladt, s úgy érezte, hogy

minden szem utána fordul.

Lecsendesítette a lélegzetét, s kezét zsebre tette.

Amikor felemelte szemét a kövezet ezerszer látott unal-

mas mintájáról, testét elektromos áramként járta át a ré-

mület. Szeme kidülledt, foga összekoccant, lába roskado-

zott.

Az álom! Hátát a mögötte álló üres telefonfülkének tá-

masztotta.

Az öreg ház előtt egy széles fekete autó terpeszkedett, egy

gyanúsan ismerős Mercedes. A sofőr a járdán várakozott,

egyik keze rövid bőrkabátja zsebében, a másik égő cigaret-

tát tart; ásítozva hunyorgott a bérházak falaira és ablakaira.

Úgy rémlett, hogy az ablakok üresek, hogy az utca élete a

maga megszokott álmos ritmusában lüktet tovább, pedig

Pavel tudta, hogy a fekete kocsi a járókelők titkos pillan-

tásainak céltáblája, s hogy a függönyök mögül tágra nyílt

szemek figyelik. Iszonyat szállta meg az utcát; nem volt

külső képe, de ott érződött a levegőben, mint a szivárgó

világítógáz.

Föl a kis szobába! Hozzá! Gyorsan! Megőrültem! A ha-

lántéka zúgott. Elmozdult a fülke mellől, és mint egy alva-

járó, megindult a ház felé. Ment. Semmi sem volt itt a fe-

kete kocsin kívül. Az egész világ beleveszett valami sűrű

füstbe, a halántéka vadul zakatolt, kiáltozást és vezény-

szavakat hallott, nem, semmi, csalnak az érzékei, hiszen

csend van, csak a villamos fékek csikorognak, a város ne-

szei . . . és ez az autó nem más, mint egy óriási mágnes, fe-

90

kete lámpa, amely magához vonzza az éjjeli lepkéket . . .

Ment. Dulakodni fog velük, harapni . . .

Valaki megfogta a kabátja ujját. Odafordította a fejét

és egy arcot pillantott meg; jól ismerte a folyosóról. Kihúz-

ta a kezét a zsebéből, és várt.

– Ne menj oda, Pavel – suttogta a mellette haladó em-

ber szinte hangtalanul s anélkül, hogy meglassította volna

lépteit. Kabátujjánál fogva finoman, de határozottan visz-

szahúzta.

– Mi . . .?

– Bent vannak! Valakit el akarnak vinni. Nem tudok

semmit . . .

Azon vette észre magát, hogy megint a sarkon áll a te-

lefonfülkénél, a nap könyörtelenül perzsel, éles nyilaival át-

fúrja érzéketlen, cserzett arcbőrét, s az izzadság cseppek-

ben hull a nyakába, az inge mögé. Fölébredek, ismételgette

makacsul, fölébredek, fölébredek, és minden rendben lesz a

szoba, a kanárimadár, a könyvek, a csillagászati atlasz.

Ez csak álom, álom! Talán a lány is álom. Nem . . . azt nem

akarom! A telefonfülke üvegén keresztül az autót figyelte, s

egy helyben topogott a járdán.

Milyen hosszú lehet az örökkévalóság?

Miért nem jönnek! Hát férfiaknak való munka ez? Jól

megfizetett kihizlalt gyilkosok kellenek hozzá? Hiszen az a

szegény lány meghal félelmében a mancsaik között.

Kijöttek a kapun. Öten voltak, öt fickó, nem látta az

arcukat, s örült neki. A tagbaszakadt testektől közrefogva

egy fedetlen fejű, nem fiatal, de nem is öreg ember lépett ki

a kapun. Az inggallérja ki volt gombolva. A kocsi ajta-

jához vezették, kezére nem tettek bilincset, megbíztak ök-

lükben, revolverükben, kipróbált technikájukban; messziről

olyan volt ez a menet, mintha egy hattagú társaság autó-

kirándulásra indulna. Már a kocsinál vannak, a sofőr odaül a

volánhoz, az ajtó kinyílik, a motor engedelmesen felbúg.

A fedetlen fejű ember egy pillanatra megáll, az élesen

rávetődő napfény elmossa vonásait, úgyhogy arca valami

sárgásfehér foltnak látszik. Felemeli a fejét, körültekint,

végignéz az utcán, az azáleával és fuksziával díszített abla-

91

kokon, amelyek mögül láthatatlan szempárok kísérik, mé-

lyet lélegzik, s mikor tüdeje megtelik levegővel, lassan ki-

egyenesíti derekát.

Igen, ő az: a festő a manzárdból!

Az egyik tagbaszakadt ember hátulról unszolóan meg-

böki, betuszkolja a kocsi sötétjébe, az ajtó becsapódik, és a

kocsi nagy robajjal nekiindul a megdöbbent, kábult utcá-

nak.

10

És a tárgyak, a házak, az ablakok, a járókelők arca, a

cégtáblák és a bérházak vedlett sarkai lassan felmerülnek a

vízből, Pavel felocsúdik iszonyatából, az utca lassan, kel-

letlenül visszazökken a régi kerékvágásba, valahol felnyü-

szít egy mulatságos pincsi, és a kövezeten sörgyári lovak

patái csattognak.

Pavel megmozdult. Cél nélkül haladt előre, s szívében

egy morzsányi nyomorult könnyebbséget érzett; szégyellte

magát érte, de a könnyebbség ott volt benne: önzőn, ocs-

mányul, mocskosan. Gondolkodni, gondolkodni, összeszed-

ni az eszét! Világosan látta, hogy a lány nem maradhat to-

vább a rejtekhelyén. Lehet, hogy ellenállófészket sejtenek a

házban, és átkutatják, végigvizsgálják a lakásokat, a pad-

lást meg a pincét, talán már ma vagy holnap, mihelyt le-

törlik a verejtéket homlokukról, mihelyt lélegzethez jutnak.

El kell vinnie a lányt. Hova? Falura, a nagynénijéhez. Az

mindenkitől elvonultan él; talán mégis lehetne valamit

tenni, igen, beszélni fog anyával meg apával, még ha meg-

dermednek is a rémülettől, meggyőzi őket, rábírja őket,

hogy segítsenek, mert Eszternek élnie kell. Csak legyen már

vége ennek a hisztériának, csak hűljenek ki már a kivégző

fegyverek, csak térjen vissza már a protektorátusi hétközna-

pok tespedt, tompa nyugalma.

Visszafordult, és nyomasztó teherrel a lelkében kerülő

úton közeledett a ház felé. Az utca közönyösen ásítozva iz-

zott a déli forróságban. Előbb bemegy a műhelybe, iszik

egy pohár vizet, mert a szomjúságtól teljesen kiszáradt a

torka, aztán körülnéz a házban.

92

A szabóműhelyt furcsa hangulatban találta. A fülledt le-

vegőt egy új rendelő jelenléte még másfajta fülledtséggel is

telítette.

Mégpedig milyen rendelőé!

Szétterpesztett lábbal állt a padlón, a porban heverő si-

lány szövetdarabkák fölött. Pavel csak széles hátát látta, de

azonnal megismerte. Földbe gyökerezett a lába. Vajon mit

akar?

A többiek fukarkodtak a szóval. A szabó ott térdelt előt-

te, vászon centiméterévei az ülep és a nadrágszár vége kö-

zötti távolságot mérte, beírta a számot maszatos noteszébe, s

némán, összeráncolt homlokkal, lopva a fiára pillantott.

Mindenki hallgatott. Csak az új rendelő, Rejsek, hadart

tovább, élénken gesztikulálva.

Fecsegett, fecsegett, fecsegett.

– Mondom magamban: Minek járjak szabó után, ha itt

van helyben. Most aztán itt vagyok, ragyogok, mester uram.

Próbáljon belőlem dendit csinálni . . .!

Senki se nevetett, s a Rejsek mondatai között beálló sü-

ket csendben hallani lehetett, amint Pepek, az inas, egy

majdnem kész posztómellényből a férceket húzogatva nát-

hásan szipákol. Egy zümmögő húslégy, megmámorosodva a

rekkenő hőségtől, nagy lendülettel ostromolja az ablaküve-

get. Bzzz . . . bzzz . . .

Čepek, beesett hasával a szabóasztalnak támaszkodva, az

ujjai között morzsolgatja az új vevő szövetét, közelebb eme-

li rövidlátó szeméhez, és hozzáértően bólogat. Hm, hm . . .

– Mit szól hozzá? – kérdi Rejsek. A zsebéből kihúz egy

zacskó mentolos cukorkát, s egy szemet kéjesen a szájába

tesz. – Ez aztán a szövet, igaz?

– Mesés – ismeri el mozdulatlan arccal a segéd, ügyet

sem vetve főnöke könyörgő, intő pillantásaira. – Ilyet ma

üzletben nem kapni.

– Azt elhiszem . . . – mondja Rejsek elégedetten és sely-

pítve, mert a cukorka odaragadt a nyelvéhez; de valami

mégse tetszik neki a segéd elismerő válaszában. – No-

no . . . mire gondol? Ez az anyag évek óta fekszik a szekré-

nyemben . . . Örülnék, mester uram, ha minél előbb meg-

varrná. És . . . készpénzzel fizetek!

93

– Csak ne legyen benne melege – jegyzi meg Čepek

gondterhelten, és kezével eltolja magától az anyagot.

– Gondolja? – kérdi Rejsek közönyös, álmos tekintet-

tel. A szabó fuldokolva köhögni kezd, és Čepek megérti a

rohamot. Az öreg hörgői lármával igyekszik elnyomni a ve-

szélyes beszédet.

– Az idén nagyon meleg lesz a nyár . . . a százéves nap-

tár szerint – magyarázza Čepek komolyan, ujjával belebök-

ve a göngyölegbe. – Fésűsfonál!

– Aha!

– Hogyan, kérem? – kérdezi a szabó.

– Semmi. Csak azt mondtam, aha! – feleli Rejsek.

– Aha! – veszi át a szót Čepek. – Egy ember nemrégen

szintén csak azt mondta, aha, és alaposan ráfizetett. Pedig

nem esett éppen a fejére. Ja, manapság jobb . . .

– Maga úgy beszél, mint Svejk.

– Igazán? Magának mi a véleménye Svejkről?

– Az, hogy hülye – feleli Rejsek. – Veszélyes hülye. Ma

sokan svejkelnek nálunk. Eljátszadoznak. Nemzeti beteg-

ség. Az ördögbe is, gondoljanak a maflák, amit akarnak, de

hagyják abba a hülyéskedést. Svejkként kezdik, és szabotő-

rökként, felforgató elemekként végzik. A vesztőhelyen. Kár

a cseh fejekért, nincs igazam?

– Persze – helyeselt Cepek. – Kár értük . . .

– Egy gombbal parancsolja, vagy kettővel – szólt közbe

a mester, megtörölve gyöngyöző homlokát. Pavel úgy érez-

te, hogy agyára lassan köd borul.

– Eggyel – mondta a vevő türelmetlenül, de mindjárt

folytatta is, ahol abbahagyta: – Ez a háború! Borzalmas! Is-

ten tudja, hogy végződik . . .!

– Mi? A háború? – csodálkozott Cepek. – Hisz az vilá-

gos! Az újságban az áll . . .

– Persze! De szedjük össze az eszünket – a rendelőt

lázba hozták saját szavai. – A mi embereink nem tudják

megbecsülni, hogy nem kell sárban fetrengeniük a fronton,

viszket a bőrük, nem becsülik meg, hogy nyugodtan élhet-

nek . . .

– Más szóval, nem is hálásak azért a védelemért, ame-

lyet a Birodalom nyújt nekünk.

Rejsek egy pillanatra elhallgatott, gondolkodó tekintetét

94

a segédre függesztette, majd vállat vont. – Hát persze,

nemzeti érzések . . . én ezt megértem, kérem . . . Jó, az em-

berben legyen nemzeti érzés, de azért a helyzetet nyitott

szemmel kell nézni! Reálisan. Nekik nincs idejük minden

aprósággal vesződni. Nem lehet fejjel a falnak menni!

– Szent igaz – kontrázott buzgón Cepek.

– Elvégre egyetlen állam sem tűrheti el az anarchiát.

Nemrég elkaptak egy embert, puskát rejtegetett az ágya

alatt . . . Képzeljék el: egy ócska puskát, talán még a har-

mincéves háborúból maradt itt. Hasznavehetetlen limlom.

Nem is lehetett lőni vele. Alighanem a tankok meg a repü-

lőgépek ellen akart vele harcolni. Őrültek! Meg aztán olya-

nok is akadnak . . . – tette hozzá egy kis szünet után –,

akik bejelentetlen személyeket rejtegetnek. Sőt, zsidókat is!

Hát értik ezt? Ilyenkor aztán ők könyörtelenül . . . ilyenkor

aztán . . . Az ember nem győzi elég nyomatékosan figyel-

meztetni az ilyen ostoba, álmodozó fantasztákat.

Nekihevülve beszélt, szemét körülhordta a műhelyen, rá-

függesztette a kis kamrába nyíló ajtóra, aztán fáradt tekin-

tete végigsiklott a jelenlevőkön. Na!

– Mint az ott odafent – szólalt meg újra a tántoríthatat-

lan Čepek.

– Mint kicsoda?

– Az, aki a manzárdban lakott. Ma elvitték.

– Bolsevik volt!

– Komolyan? Honnan tudja?

– Mindenki tudja itt. Egy ilyen öreg házban . . .!

Az elcsigázott szabó közbelépett:

– Mikorra parancsolja . . . az öltönyt . . .

– Minél előbb, mester uram. Egy héten belül, lehet? Jól

van, három nap múlva jövök próbálni. Megállapodtunk.

Imbolyogva megindult, mint egy öreg medve, élénk színű

zsebkendőjével megtörülte tarkóját, és görbén elvigyoro-

dott.

– Hát szépen elbeszélgettünk, igaz? No, a viszontlátás-

ra!

Hirtelen sarkon fordult, és aztán különös dolog történt:

eltévesztette az irányt, és a kis kamrába nyíló ajtó felé tar-

tott.

Mire feleszméltek, már a kilincs után nyúlt, s lenyomta.

95

Senki se mozdult. Csak Pavel. Halálsápadtan felállt, a

többiek észre sem vették. A háta mögött az asztalon ki-

tapogatta a hosszú szabóollót, s olyan erősen megmarkolta,

hogy az ízületei belefehéredtek. Most! Félig lehunyt szem-

mel figyelte a kilincsen nyugvó kezet. A madár! A kéz újra

lenyomta a kilincset.

Leszúrni! Hátulról rávetni magát, őrült erővel a bordái

közé döfni az ollót, összevagdalni azt a kezet . . . A teste

dühödt támadásra lendült.

Semmi.

Fellélegzett.

A kilincs nem engedett. Rejsek bűntudatos mosollyal a

műhely belseje felé fordult, szeme az arcokat kutatta; za-

vartan vállat vont.

– A kijárat erre van, kérem szépen – súgta alázatosan

a szabó.

– Ja úgy! A fene . . . Eltévesztettem az ajtót. A hőség

teszi. Ez a hőség!

Elhordta az irháját, tikkadt csendet hagyva maga után.

Csend. Fülledt csend.

Először a segéd ocsúdott föl. Megrázkódott, mint a ku-

tya, ha kijön a vízből, s arca a megszokott szúrós kifejezést

öltötte magára.

– No látod – intett az ajtó felé –, van egy új kuncsaftod.

A szabó a noteszébe fúrja a szemét, látszólag a mérete-

ken gondolkodik, izeg-mozog, a vállát rángatja, mintha szo-

rítaná a gallérja.

– Na . . . na . . . ehm, hm . . .

– Megvarrod neki azt a hacukát? – indítja meg Čepek

minden bevezetés nélkül a támadást, és utálkozva belebök a

szövetbe.

Védekező mozdulat; a szabó szétveti a kezét:

– Miért én? Mindig én? Megvarrom, nem varrom meg!

Ész kell ide, nem a te locsogásod. Ez nem licitálós máriás.

– Na tessék! Ha majd kikészített emberbőrt hoz, varrjál

neki kétgombos zakót belőle. Az még jobb anyag!

– Ne bolondozz! – védekezik a mester erőtlenül. – Ez

rád vall! Kimondott provokáció lenne, ha . . .

– Szóval megvarrod?

– Értsd meg, az istenért! Mit csináljak?

96

– Tojj be! Neked kell tudni, hogy mit csinálj. Te vagy

itt a főnök. Hadd hízzanak csak a mi óvatosságunkon!

Eh . . . te iparoska!

Mielőtt a szokásos veszekedés kipattan hatott volna, a

segéd szitkozódását félbeszakította a szabóolló.

Nagyot csattant az asztal lapján.

Csak álom volt, gondolta megkönnyebbülten, amikor es-

tefelé a lány mellett feküdt. Ez az élő, meleg valóság itt van

az oldalán. Hozzáérhetsz. Nyújtsd ki a kezed, túrj bele il-

latos hajába, ujjadat végighúzhatod szemöldöke ívén, meg-

érintheted félig nyitott ajkát, rászoríthatod szájadat.

Elmenekült az álomtól, visszatért önmagához. De valami

megmaradt. A nap minden eseménye bolondos jelképpé vál-

tozik. Homályos intelmek az ismeretlenből. Mintha valami

lassan bekerítené őket.

Ketrec! Láthatatlan, de ő érzi.

– Alszol?

– Nem.

Hátraszegte fejét, és az égre nézett. Néma volt már, nem

csábított repülésre. A csillagok szétszóródtak rajta, a világ-

űr rendjének törvényei szerint csillagzatokba csoportosul-

tak, megnevezhette őket; fagyosan, kimozdíthatatlanul, kö-

zönyösen, némán csillogtak. Pfuj, csillagok!

– Mit csinálnak majd vele? – hangzott a sötétből.

A könyökére támaszkodott.

– Te láttad?

– Igen. Itt lökdösték az ablakok előtt. Az egyik megállt,

cigarettára gyújtott. Ő sápadt volt és sovány, talán beteg;

a jobb kezén kesztyű, lehet, hogy valami sérülést takart vele.

– Látott téged az, amelyik megállt?

– Nem láthatott. A takaró alá bújtam.

– Jól van – bólintott, és hozzátette: – Jól tetted.

– Ki volt az?

– Honnan tudhatnám?

– Az, akit vezettek.

– Ó, az? A manzárdban lakott. Festő. Az, aki gitározott,

hisz tudod.

– Olyan szomorú dalokat játszott.

97

– Régebben játszott másféléket is. Azt mondják, meg-

szökött a felesége. Nem tudom. Tulajdonképpen semmit se

tudok. Az emberek annyi mindent összebeszélnek!

– Miért vitték el?

– Csak azt tudom, amit a házban beszélnek. Állítólag

kommunista volt . . .

– Miért üldözik a kommunistákat?

– Valószínűleg azért, mert Oroszországban is kommunis-

ták vannak. Ellenük harcolnak. De nem sokat tudok erről.

Nem törődtem vele mostanáig.

– Az oroszok a végén legyőzik őket. Mit gondolsz?

– Én is azt hiszem. Biztosan legyőzik. De mikor lesz

az?

– És minket miért üldöznek?

– Mert vadállatok. Aljas elméleteket agyaltak ki a fa-

jokról, és most garázdálkodnak. Akárcsak a középkorban.

Akkor gettókat csináltak.

– De hisz most már nincs középkor. Ez a huszadik szá-

zad.

Keserűen elmosolyodott.

– Ez igaz. A huszadik század. Csakhogy furcsa kor ez.

Amíg nem találkoztam veled, ez eszembe se jutott. Mintha

egyszerre kinyílt volna a szemem. Ketrec ez az ő protekto-

rátusuk, érted? Hiába döngeted a rácsot, nem tudsz kitör-

ni. Azelőtt ezt nem éreztem ennyire.

Elhallgatott, hanyatt feküdt. A sötétben megérintette a

lány testét, és magához szorította. Simogatta a haját, mor-

zsolgatta ujjai között a makacs tincseket, beléjük lehelt, s

megpróbálta minden figyelmét rájuk összpontosítani. Nem

sikerült.

– Pavel . . . – szólalt meg a lány halkan.

– Mi az?

– Mi történik tulajdonképpen odakint?

A kérdés, amelyben volt valami különös, esedező tónus,

nyugtalansággal töltötte el. Felegyenesedett, kinyújtotta ke-

zét a sötétben, és megnyomta a lámpa gombját. Világosság

lett. Közönyt erőltetve arcára, a lány felé fordult, de aztán

egy kicsit elkomorodott.

– Semmi . . .! Nem tudom, mi az, amit tudni akarsz . . .

– összevissza beszélt, kerülte a lány tekintetét, de amikor

98

végül mégis rápillantott, észrevette, hogy valamit tud.

A lány szemében félelem ült.

– Tulajdonképpen mit tudsz? – kérdezte nyugtalanul.

– Nem sokat. Csak azt, hogy hazudsz nekem. Miért?

Megfogta a lány vállát, megszorította és gyengén meg-

rázta. Aztán ujjával a néma, elnyűtt rádióra mutatott, és

szemrehányóan mondta:

– Hallgattad, valld be! Átkozott vacak! Ki kellett vol-

na hajítanom az ablakon. Kértelek, hogy ne tedd. Miért

vagytok ti nők ilyen kíváncsiak? A házban mindenféle em-

berek élnek. Lehet, hogy nem rosszak, biztosan nem mind

azok, de félnek. Fölöttünk lakik egy ember, aki a németek-

hez szegődött. Ki fogom dobni ezt az istenverte limlomot.

Nincs eszed! Itt nálam biztonságban vagy! Ami pedig kint

történik, az nem tartozik rád, értsd meg végre.

– De rám tartozik! Meg rád is. És te ezt tudod!

– Mit tudok . . .? Mit tudok, az ég szerelmére!

A lány sírva fakadt, és magára rántotta Pavelt. Ujjai-

val átfogta a fejét, s ebben a pillanatban minden kibugy-

gyant belőle, ami az utóbbi napokban a szívét nyomta. Pa-

vel kibontakozott az öleléséből, s felült a díványon. Össze-

szorított állkapoccsal hallgatta a lányt, és a zsebében egy

papírgolyócskát morzsolgatott. Aztán végigkutatta a zsebeit,

legalább egy rövid cigarettavéget szeretett volna találni. De

nem talált. Az ujjai remegtek.

– Nem hallgathatok tovább, Pavel . . . rossz vége len-

ne . . . Mindent tudok, hallod? Mindent . . . azt is, hogy ha

engem itt megtalálnak, akkor téged agyonlőnek. És agyon-

lövik édesapádat meg édesanyádat is . . . mindenkit . . .

Ordítani szeretnék a félelemtől . . . meg mindentől itt . . . De

ennek nem szabad megtörténnie...

– Hallgass . . .! Nyugodj meg . . .

– Ma láttam őket, Pavel . . . és már nem bírom to-

vább . . . nem bírom! Szeretlek, jobban szeretlek az életem-

nél, megőrülök a félelemtől . . . Olyan nagyon szeretlek . . .

én már nem tartozom ide . . . már nem tartozom az emberek

közé, de neked . . . neked élned kell . . .! Megértesz, Pa-

vel?!

El akarta hallgattatni, szájára tapasztotta a tenyerét, s

hiába ficánkolt kétségbeesetten a keze alatt, csak akkor en-

99

gedte el, amikor elcsendesedett. Nem beszélt már, csak a

párnába fúrta arcát, és a zokogás a vállát rázta. Pavel leült

vele szemben a székre, fejét tenyerébe temette, és lélekte-

lenül bámult a földön álló kis fekete bőröndre.

– Mit akarsz tenni?

– Elmenni! Azonnal . . . még ma . . .

– Nem – fakadt ki keményen. – Nem engedlek!

– El kell mennem, Pavel! Hát nem érted?

– Nem. Nem értem! És nem is akarom érteni. Nyom-

ban elfognának.

– Ha itt találnak, téged is megölnek.

– Lehet. De nélküled tulajdonképpen mindegy lenne ne-

kem.

– Pavel! – kiáltott rá.

– Hidd el. Így érzem. Szóval . . . nem akarom! Ugyan-

az lenne, mint a halál. Rosszabb. Ha nem volnál itt, nem

akarnék tudni, nem akarnék hallani, nem akarnék érezni

semmit. Nem érdekes. Ez a világ nem is éri meg. Miért is

nem születtünk máshol vagy máskor? Vademberek között

vagy az őskorban! Legalább tiszta ég lenne a fejünk fölött.

Egészen egyszerű kék ég. Nemrég együtt lélegeztünk, em-

lékszel? Együtt! Boldog voltam. Egyedül lélegezni, csak

önmagunkért – ostobaság. Belélegezni senkiért, kilélegezni

senkiért, egy, kettő, egy, kettő, gyötrelmes, hiábavaló mun-

ka. Hülyéknek való. Pfuj! Köszönöm . . . nem kérek belő-

le!

– Ne mondj ilyet, Pavel! Én . . . én élni akarok . . .

– Én is. Ezerszer. De nélküled nem! – Konok elszánt-

sággal lökte ki ezt magából, oly sötét dühvel, amilyet a lány

eddig nem fedezett fel benne. Öklével verte a térdét. – Tu-

dod, mi lenne a legrosszabb? Az . . . hogy akkor semmire

se várnék. Mire is várhatnék? Arra, hogy az embereknek

mikor jut eszükbe felmetszeni egymás hasát? Vagy tüzet

szórni egymás fejére? Nem akarok! Már nem hiszek semmi-

ben. Csak abban, ami most bennem van. Abban, amit most

érzek. Összegabalyították, elfuserálták azt a mi felvilágosult

évszázadunkat. Gettó! Haladás, technika és . . . középkor!

Milyen jogon merik ezt velünk megtenni? Bolondokháza! s

Még ha központi fűtéses is! Az ember hányingert kap . . .

100

Így képzeltem el az emberiség utolsó óráit. Mindenütt sö-

tétség . . .!

– Biztosan világosság is van.

– Talán – hagyta rá. Majd legyintett. – Hol?

– Meg kell találnunk.

– Miért keressük? Itt van. Melletted. Másféle világosság

nincsen!

– De . . . hiszen nem élünk a világon egyedül . . .

– Jól van – szakította félbe Pavel, nem akarván foly-

tatni a meddő beszélgetést. – De most más gondjaink. van-

nak. Még talán jó is, hogy mindent tudsz. Ide figyelj: vi-

lágos, hogy nem maradhatsz itt örökké. Tudom, milyen ne-

héz neked. Hamarosan változtatok a helyzeteden, és már azt

is tudom, hogyan. De te ígérd meg, hogy addig kibírod.

Kibírod! Ki kell bírnod! Ha egyáltalán szeretsz, és ha fon-

tos neked, hogy mind a ketten éljünk. Megígéred?

– Igen – sóhajtotta a lány.

Pavel hanyatt dőlt a díványon, és mellére tette a lány

kezét. Meleg volt és könnyű, mintha megszabadult volna

anyagi súlyától; megsimogatta a súlytalan kezet, és a nap

gonosz eseményeitől elcsigázottan behunyta szemét, s meg-

próbált gondolkozni. De nem sikerült. A mai nap mind-

kettőjükbe belefészkelte magát, megfertőzte agyukat. Szere-

tett volna elaludni, lemerülni az álom hóbortos világába.

Elrejtőzni benne.

Aludni!

– Pavel! – hallotta távolról.

– Hm . . .?

– Megölik, Pavel?

– Nem tudom. Ne gondolj már rá. Én . . . én nem tu-

dom . . .

Nyugtalan álomba merült a lány karjaiban. Beleszuszo-

gott a hajába, mint egy kisfiú, s időnként összerezzent. A

lány aggódva őrizte az álmát, le sem véve szemét az ar-

cáról. Egészen elveszett benne. Tudta, hogy fel kell éb-

resztenie, mert a szülei – vagy az öregecskéi, ahogy ő

mondja – aggódnának érte; alkudozott önmagával a perce-

ken, másodperceken, hallgatta a lélegzetét. Gyöngédsége

egybeolvasztotta vele. Az övé volt, ő volt minden, ami a

világból megmaradt neki.

101

A lány kérdésére az újságok hozták meg a feleletet. A ház

lakói a kivégzettek friss névjegyzékének utolsó előtti so-

rában megtalálták a manzárdbeli festő nevét és lakcímét is.

11

Még a levegőt se lehetett szívni.

Az apokaliptikus cselekmény gyorsan pergett fináléja fe-

lé, de hogy ez a finálé milyen lesz, azt a város egyetlen la-

kója sem tudta elképzelni. Valami homályos ultimátum

hangzott el. A nap, az óra. A kísérteties merénylőket a ki-

tűzött határidőig ki kell rángatni odvaikból a protektorátusi

napvilágra. Különben . . . különben? Alighanem az ő fel-

kutatásuktól függ a holnapi nap felkelte.

– Olvasd el ezt – mondja Čepek, mutatóujjával az új-

ságra bökve. – Emanuel2 itt világosan elmondja, hogyan

büntették Rómában a lázadókkal való szolidaritást . . . Li-

dice után engem már nem lep meg semmi . . .

A szabó az asztalon heverő újságra sandít, s elszörnyed-

ve rázza a fejét:

– Ez talán . . . ez talán mégiscsak . . .

Nyilván semmi újat se tudtak már kiagyalni. Az egész

olyan volt, mint egy bosszútor, mint egy ízléstelen orgia,

amelyet a kobylisyi lőtéren rendezett mészárlásokkal fűsze-

reztek. Lövöldözés, ajtórugdalás, házkutatások, lakásfoszto-

gatások, hogy az álruhás tolvajok is megtalálják számításu-

kat. Félelem, düh. Sírás. Kapkodó sietséggel, bosszúszom-

jas rikoltozással elindított zsidótranszportok. Telefonberre-

gés, besúgólevelek, semmitmondó adatközlések a merény-

lőkről, akiket talán elnyelt a föld. Friss listák az utcasar-

kokon, nevek, nevek, nevek. A sajtó és a rádió is ontja a

neveket, címeket, mindjárt az ellenség valamennyi fronton

elszenvedett megsemmisítő vereségeiről szóló hírek után.

Semmi új. Megint csak rádióbömbölés, dobpergés, szolga-

lelkűen összeparancsolt tüntetések, amelyeken a miniszte-

reknek öltözött viaszfigurák kifulladt mellhangpátosszal ki-

2 Emanuel Moravec, az ún. védnökségi kormány közoktatásügyi mi-

nisztere.

102

operálják a zsidó-bolsevik tályogot a nemzet testéből. Jaj

nekünk, mennydörgött a kopasz fejű principális, kétszere-

sen jaj nekünk, ha a Birodalom arra kényszerül, hogy íté-

lő szék elé állítsa a nemzetet.

– De magas lóról beszél ez most – jegyzi meg Čepek. –

A feje olyan, mint egy biliárdgolyó, de ezért a dumáért biz-

tos tiszteletbeli szőkehajúnak nevezi majd ki a Birodalom.

Lyukat akar beszélni a nép hasába. Kvá, kvá . . .

A suttogó propaganda szárnyán egy olyan hír terjedt el,

amelytől mindenkinek lúdbórzik a teste: ha holnap estig

nem kerítik kézre a tetteseket, minden tizedik . . .

Azon a napon kétszeres kopogtatás után újra belépett a

szabóműhelybe Rejsek, az új rendelő. A megbeszélt próbá-

ra jött, és meglepetten hunyorgott, amikor észrevette, hogy

a kitűnő minőségű ruhaanyag még mindig göngyölegben fek-

szik az asztalon, úgy, ahogy odahozta. Pilledten a hőségtől,

leült a vevők számára fenntartott székre, szorgalmasan tö-

rölgette a tarkóját zsebkendőjével, és szuszogva olvadozott

saját verejtékében.

– Micsoda hőség, pfuj! Nos, hogy állunk mester?

Mindenki a munkája fölé hajolt és hallgatott, de ő mint-

ha nem is várna választ, minden bevezetés nélkül belekez-

dett a mondókájába. Megállíthatatlanul dőlt belőle a zagyva

panaszáradat a cseh nemzet szenvedései miatt – itt a máso-

dik Fehérhegy, uramisten! – és mindez csak az átkozott

cseh politikai korlátoltság miatt van, meg a zsidók miatt,

az isten verje meg ezt a bajkeverő bandát. A dermedt

csendben egyre nagyobb tűzre lobbant a saját szavaitól,

s buzgón melengetve magában a harag kovászát, vészjós-

lóan forgatta szemét. Aztán a kamrába nyíló csukott ajtóra

meredt. Végül kihúzta zsebéből a gyűrött papírzacskót, és

egy szem cukorkát dugott a szájába.

Az nyugtató hatású!

Elhallgatott, s most hirtelen fáradtnak és jóságosnak

látszott.

A szabó összeszedte az erejét, és mentegetőzni kezdett.

Nyakig vagyunk a munkában, hazudott buzgón, csurog ró-

lunk a veríték, de ha hajlandó lenne, drága uram . . . hol-

napután vagy még inkább hétfőn . . . ha alkalmas . . .

103

– Jól van – motyogta Rejsek, cukorkával a szájában. És

nagylelkűen hozzátette: – Várok. De nem sokáig.

Minden figyelmét saját mozdulataira összpontosítva fel-

állt, és sorra kínálta őket a cukorkájával. – Parancsoljanak,

barátaim, nagyon finom. Ezúttal ánizs.

Čepek egész idő alatt konokul hallgatott; most morgott

valamit, és megrázta a fejét, jelezve, hogy nem kér a cu-

korkából. A szabó villámgyors gondolkodás után kivett egy

szemet, nem mert kosarat adni, nehogy Rejsek félremagya-

rázza a dolgot. Szégyenkezve nyúlt bele a papírzacskóba, s

utána bűntudatosan a segéd felé fordult, de az háttal ült a

neki, és ügyet sem vetett semmire. A szabó fellélegzett.

– Köszönöm – súgta halkan.

A rendelő az ajtó felé hátrált, s közben még elhullatott

néhány túláradóan barátságos, kedélyeskedő mondatot.

Amikor az ajtó végre becsapódott, Čepek, anélkül hogy

egyetlen arcizma megrándult volna, csípősen megjegyezte:

– Nehogy torkodon akadjon az az ánizs.

Már régen nem bőszítette így fel a főnököt, mint most,

ezzel a száraz mondattal, bár a jó öreg haragjához biztosan

hozzájárult a hőség és a levegőt megtöltő feszültség is.

– Mire jó ez? – robbant ki sipító, igazi fortéhoz nem szo-

kott hangján. – Mit papolsz itt örökké!? Hagyj engem bé-

kén! Nekem családom, fiam van . . . fel kell nevelnem . . .

a feleségem beteg . . . de te ezt sohasem fogod megérteni!

– De megértem, Lojzík – mondta szokatlanul lágyan a

segéd.

– Rám fogod, hogy kollaboráns vagyok – folytatta sí-

rós haraggal a szabó, és egész testében megremegett. – Mert

össze akarom ölteni a gúnyáját? Hát mi van abban? Meg a

cukorka . . . Ettől még nem nyerik meg a háborút! Én nem

vagyok bajnok, nem vagyok hős, nem engedhetem meg ma-

gamnak, hogy az legyek . . .

– Pedig most muszáj . . . – szakította félbe keményen

Čepek.

Ledobta az asztalra a kezében levő összetűzött zakót.

– Legalább egyszer az életben muszáj! Legalább egy ki-

csit, még ha a nadrágodba eresztesz is. Nincs más válasz-

tás! Hacsak nem akarsz szemét ember lenni. Én se vagyok

Jánošík, a szentségit, hidd el. De vannak percek, amikor

104

az embernek be kell bizonyítania, hogy ember, ha még va-

laha az életben nyugodt lelkiismerettel akar a becsületes

emberek szemébe nézni.

– Mi . . . miket fecsegsz itt összevissza az ég szerelmé-

re?

A segéd felállt, vállon ragadta főnökét, és mint valami

holdkórost, betuszkolta az ajtó melletti kis fülkébe. Egy

kicsit sajnálta ezt a poros öregembert, a nyakában lógó cen-

timéterrel.

– Hát ide hallgass – súgta, amikor egyedül voltak. –

Nem akartalak megijeszteni, de valami nem stimmel itt, és

azt hiszem, hogy legjobb azon melegében beszélni róla . . .

Pavelnek úgy rémlett, hogy az apja helyett valaki más jött

haza. Az öreg hamuszín arccal, ernyedten lecsüngő kar-

ral sompolygott be a konyhába, csöndesen leült a helyére,

fojtott hangon elsuttogta a szokásos köszöntést, és nyug-

talan tekintetét körbejártatva megpróbált mosolyt erőltetni

az arcára.

Aztán sietve a gőzölgő krumplileves fölé hajtotta fejét.

Az újságját se kereste, a kredencen álló rádiót se kap-

csolta be. Látszott rajta, hogy kemény küzdelmet vív bé-

kés arckifejezése visszahódításáért, de rossz színész volt.

A kanál remegett aszott ujjai között.

– Mi van veled? – kérdezte a felesége.

Az öreg ijedten összerezzent, és felemelte bágyadtan mo-

solygó szemét.

– Semmi, semmi, Marenka . . . mi lenne? – felelte gyen-

ge hangon, s tekintetét ismét a levesbe süllyesztette. – Ma

valahogy nem érzem magam . . . hogy is mondjam . . . Alig-

hanem megint a szénanátha, nincs semmi komolyabb baj.

– Főzök hársfa teát.

– Nem . . . nem kell! Mindjárt lefekszem.

Szótlanul vacsoráztak, a szabó, fia tekintetét kerülve,

egész idő alatt a tányérját nézte, s a ráncok meg-megremeg-

tek arcán. Pavel hallotta, hogy akadozva, sípolva lélegzik.

Talán valóban beteg. Valami ott lebegett kettejük fölött,

szavakat keresve. A kredencen az ébresztőóra ketyegett, s

105

gyors tik-takjába idegenül vegyült bele az evőeszközök csö-

römpölése.

Visszataszító, fülledt csend.

– Rúža küldött egy kis füstölt húst – szólalt meg szín-

telen hangon anya.

– Hmhm . . . Rúža rendes asszony. A háború után talán

majd meg tudjuk hálálni a jóságát.

– Miért nem eszel?

– Nem bírok . . .! Ma egész nap nincs étvágyam – men-

tegetőzött, szégyenlősen pislogva.

Hirtelen ijedten összerezzent, a kanál megcsendült a tá-

nyéron.

– Valaki kopogott, hallottátok? – mondta elcsukló han-

gon, és megpróbált felállni. De a lába nem engedelmeske-

dett, és teste öregesen visszaroskadt a székre. – Biztosan . . .

– Ki jönne ilyenkor hozzánk? – csodálkozott anya.

– Nem hallottam semmit – mondta Pavel.

Felállt, kiment a sötét előszobába, és egyetlen rántással

kitárta a lépcsőházba nyíló ajtót.

Apa füle nem csalt.

Az ajtóban a szomszédasszony állt, a vasalódeszkát jött

kölcsönkérni. Az övét kiégette a vasaló. A szomszédasszony

jelenléte, gondatlan lányát illető szitkai, amiért az a mafla

tönkretette a deszkát, néhány percre eloszlatták a konyha

fojtogató csendjét, és hozzásegítették Pavelt a rendszeres-

sé vált tolvajkodásához. Az asszony szóval tartotta anyját,

úgyhogy ő kényelmesen kinyithassa a spájzajtót, és leszel-

hetett néhány karéj kenyeret. A stelázsin meglátta a papír-

ba csomagolt füstölt húst is. Még érintetlen volt, nem merte

megszegni.

A szobájában felvette a legújabb kockás ingét, amelyet

szívesen hordott, a polcról levett egy könyvet, szokása sze-

rint végighúzta körmét a kanári kalitkájának rácsán, és

sietve indulni készült, hogy elkerülje anyja aggodalmas pil-

lantásait.

Az előszoba homályában egy kis fehér csomag világított

a komódon, a kijárati ajtó mellett. Az előbb még nem volt

ott, ezt Pavel biztosan tudta. Elcsodálkozott. Megtapogatta a

kis csomagot, majd kibontotta. Két vastag karéj kenyér

106

között egy sebtében levágott zsíros hússzeletet látott. Értet-

lenül bámult maga elé.

Aztán valami neszt hallott, s meglepetten hátrafordult.

Az ajtónál, némán küszködve lélegzetéveI, apja állt, mint

valami sötét árnyék, Pavel még kisebbnek látta, mint más-

kor.

Megdöbbenve sóhajtotta:

– Apa . . .

– Pszt! – suttogta ijedten a szabó, és a konyha felé

mutatott, ahonnan még mindig kihallatszott a fecsegő szom-

szédasszony hangja. – Vidd magaddal azt a kis ételt.

– Apa . . . te tudod . . . tudod . . .

– Hallgass! Hallgass, az istenért! – szakította félbe az

apja kétségbeesett hangon, aztán rémülten vállon ragad-

ta és megrángatta, mintha fel akarta volna ébreszteni, meg

akarta volna óvni minden meggondolatlanságtól. – Anyá-

nak semmit se szabad tudnia, hallod!? Semmit! Semmit! Be-

teg, tudod, milyen gyenge a szíve . . . Én se tudok sem-

mit . . . Nem akarok tudni! Ah . . . menjünk be a szobád-

ba . . . meg kell beszélnünk, mit tegyünk . . . az isten sze-

relmére, mit tegyünk!

Aznap este úgy száguldott végig a sötétedő utcákon, mint-

ha valami mázsás súlyú roppant követ vetett volna le ma-

gáról, amelyet eddig egyedül kellett cipelnie. Halvány re-

ménysugár csillant fel benne. Vad türelmetlenség hajtotta a

lábát. Igen, ez a helyes út!

Lassítanom kellene; rohanok, mint valami őrült, az em-

berek utánam fordulnak, gondolta hangosan dobogó szív-

vel, egy, kettő, egy, kettő, csattogott a szandál talpa a

délutáni hőségtől még mindig meleg kövezeten. Könnyebb-

nek érezte magát a hóna alatt lapul ó csomag értékes súlyá-

val. Valami föllendítette az utcaburkolat fölé, s úgy érezte,

könnyedén a magasba emelkedhet, s úgy libeghet a lágy

levegőben, mint a falevél vagy a madártoll.

S már itt az utca meg az öreg ház; az egyik földszinti

ablakban unottan ásít egy kövér macska; s már itt a súlyos

kapu, a sárgaréz kilinccsel, amelyet nem ért el kisfiú korá-

ban; lélekszakadva fut a csigalépcsőn, hármasával ugráIja át

a fokokat, s csak az ajtó előtt torpan meg. Tüdejét tele-

107

szívja levegővel, nehogy úgy menjen be a lányhoz, mint

valami hóbortos kamasz.

Ott áll egyedül, s igyekezve minden erejével csillapítani

heves lihegését, mély lélegzetet vesz.

És ebben a pillanatban szeme hirtelen megakad valamin.

A kék villanykörte derengő fénye egy krétával rajzolt áb-

rát világít meg az ajtón. Nem, ez nem lehet igaz, ez csak

képzelődés! Előrehajolt, de még mindig nem látott semmit

pontosan. Pedig ott van . . . A gyenge világítás ellenére is

ott fehérlik az a rajz.

Körülnéz, gyufát gyújt.

Hideg rémület hatol a csontjaiba.

A csillagot ügyetlen, nehéz kéz rajzolta az ajtóra. Két

egymásra helyezett görbe, nem nagy, de azért jóllátható há-

rom szög. Úgy érezte, mintha a rajz a szeme közé vágott

volna. Ereiben megfagyott a vér. Testén pánikszerű ve-

zényszavak futottak át. Elektromos kisülések. Mit jelent ez?

Véletlen? Ostobaság, ez nem lehet igaz! Ki tud erről? Ki

tud? És miért . . . miért . . . Jézusom, megbomlik az

agyam . . . miért . . . vége, gyorsan tenni kell valamit . . .

JUDE, csapott a szemébe az a fehérség, s ugyanakkor ezer-

nyi hangszóró bömbölte a fülébe torkaszakadtából ugyan-

ezt a szót. Minden összfiomlott, porrá vált benne, mint ami-

kor egyszerre ellobban a magnézium, és csak csipetnyi ha-

mu marad belőle, sss – és odavan! Vége!

A fejéhez kapott. Megdörzsölte a szemét, a kis csomag

kicsúszott a hóna alól és nagyot csattant a kőkockán. Fel-

eszmélt. Elég! Ne gondoljunk rá többet! Holnap minden el-

intéződik! Minden!

Lehajolt a csomagért, és konokul összeszorította áll-

kapcsát. Elűzte magától a gondolatokat, és velük együtt a

félelmet is. Elővette zsebkendőjét, ráköpött, és a kelleténél

nagyobb erővel letörölte a fehér vonalakat, és még a kréta

nyomait is kidörzsölte a megrepedezett mázból.

A szobában az asztali lámpa égett, az elsötétítés lehúzva,

bár kint még nem volt teljes sötétség. Nem látta a lányt,

csak a kis fekete bőrönd állt a megszokott helyén. Kezét az

ajtó belső kilincsén felejtve megtorpant, és tétován meredt

maga elé, nem hitt a szemének.

– Eszter!

108

Meghallotta a lélegzetét. Azután őt is megpillantotta. A

nyitott ajtószárny mögött állt, a falhoz szorulva. Pavel

gyorsan bezárta az ajtót. Végignézett a lányon. Silány ka-

bátkájában, indulásra készen állt előtte, lecsüngő karokkal, s

kerek sötét szemével szó nélkül nézett rá.

– Mit csinálsz, Eszter?! Talán csak nem akartál . . .?

Szánakozó gyöngédség áradt szét benne. Átölelte a lányt,

és sokáig csókolta hideg ajkát.

– Miért bujkálsz előlem? Szedd össze magad! Ide nézz,

mit hoztam . . . No mondd meg... történt valami? – Ami-

kor elengedte, a lány leült a dívány szélére, térdét egymás-

hoz szorította, és mozdulatlanul meredt maga elé, mint egy

báb; a markában nedves, gyűrött zsebkendőt nyomkodott.

Pavel megfogta a vállát, és megrázta kicsit. Ó, te!

– Valaki volt itt – lehelte a lány.

– Én voltam. Ki akartam . . .

– Nem most. Előbb. Az nem te voltál!

– Talán csak képzelődtél. Ki lehetett volna . . .

– Nem képzelődtem. Hallottam a lélegzetét. Biztos! Az

ablakon is benézett.

– Látott téged?

– Nem tudom . . . azt hiszem, nem láthatott.

– Hm.

Levette róla a kabátot, vállára tette a kezét, és újra le-

szorította a díványra.

– Talán mégiscsak képzelődtél. Különben az egész már

nem érdekes. Holnap elmégy innen. Hallod egyáltalán, amit

mondok?

Mellé ült, és mindent megmagyarázott neki. Holnap el-

viszi a nagynénijéhez vidékre. Vonattal nincs messze. Igaz,

hogy neki nem szabad vonaton utaznia, de ha lefejti kabát-

járól a csillagot és egy kicsit változtat az öltözködésén, sen-

ki sem vesz észre semmit. Ha csak egy csöppnyi szerencsé-

jük van, nem történhet semmi baj. Nem történhet. A néni

egy félreeső tanyán lakik, ott egyelőre biztonságban lesz, ő

pedig pár nap múlva utána jön és ott marad az egész szün-

idő alatt. A néni nagyon jó asszony. Hogy mi lesz később,

azt majd meglátjuk.

– Úgy fogsz ott élni, mint a paradicsomban. Csupa erdő,

friss levegő, felhők. Szükséged van friss levegőre. Ha majd

109

utánad megyek, mindig együtt leszünk. Csak te meg én.

Csak te meg én. És együtt nézzük majd az eget. Megisme-

red még aVegát?

Csendesen hallgatta Pavelt, aki saját képzeletén fellelke-

sedve meseszerű látomásokat idézett eléje. A legapróbb

részletekig átgondolt mindent. Kimennek a szobából, egy-

más mellett mennek az állomásra, Pavel viszi a bőröndöt,

neki szatyrot ad a kezébe, mindenki testvéreknek nézi majd

őket.

– Remekül lehet ott fürödni. Két tó van a közelben. Ide

figyelj, tudsz te egyáltalán úszni? Nehogy a vízbe fúlj ne-

kem! Mihez kezdenék nélküled? – Lelkes szavaival min-

den bánatot, minden félelmet elúsztatott az ábrándok ví-

zein. A lány enyhén elmosolyodott gondoskodásán, és hálás

volt érte.

– És ha elfognak?

– Nem fognak el. Ne gondolj ilyesmire. Hiszen együtt

leszünk. Csak nem félsz!? Holnap, már holnap!

Mindkettejüknek úgy tetszett, hogy a szobában több a

fény, mint azelőtt; Pavel csuklóján élénken és félelem nél-

kül ketyegett az óra.

Szorosan a lány mellé feküdt, eloltotta a lámpát. Aztán

átölelte. A lány szokásos kedvenc mozdulatával a karjai

közé kuporodott és lehunyta a szemét. Pavel egész testé-

vel érezte a testét, arcát a hajába fúrta, és mohón magába

szívta különös illatát. Hallgattak és mégis beszélgettek: a

szavak lármája nélkül, testük, vérük, leheletük tiszta anya-

nyelvén, a holnapra gondoltak, a felhőkre és az erdőre, a

Lant-csillagzatra, mindarra, amit együtt látnak és érez-

nek, amit együtt élnek meg majd. Talán már holnap . . .

Olyan volt ez, mint valami édes kábulat. És az idő, amely

elválasztotta őket tőle, elenyészően rövidnek tetszett.

Valahonnan fentről lárma hallatszott. Üvegcsörömpölés.

Rekedt károgás. Részeg üvöltözés. Rejsek megint ivótár-

saival dorbézol, hogy borba fojtsa magányát? Ki tudja? A

zaj, mintha távolabbról jött volna, nem érzékelték, nem

zavarta őket.

– Én kedvesem – hallotta hirtelen a lány suttogását. –

Egyetlen szerelmem! Tudod, hogy ma meg akartam szökni?

– Hova?

110

– Nem is tudom. Talán apuhoz meg anyuhoz

Terezínbe. Szörnyen elfogott a vágy utánuk. Nincs semmi

hírem róluk. Mi van velük? Azt hiszed, ott vannak? Miért

nem írtak nekem?

Nem tudta, mit feleljen, nem akarta bárgyú, olcsó ha-

zugságokkal vigasztalni, de egyszersmind félt a lány gon-

dolataitól. Azok az ő világába tartoztak. Hallgatott.

– De nem tudtam elmenni. Nem tudtam. Szeretlek. Va-

lahogy folyton magamban érezlek. Még ha másra gondolok

is. Még ha bánkódom, akkor is. Állandóan bennem vagy,

valahol lent, minden alatt. Sose hittem volna, hogy ilyesmi

is van a világon. Mindent szeretek rajtad és benned, a han-

godat, az ajkadat, világos, kócos hajadat, a szívedet, hal-

lom a dobogását, ha közel vagy hozzám. Még ezt az árkocs-

kát is itt, amit a gond vésett az arcodba . . . és úgy vágyom

a kezed után . . . hogy megérintsen . . . a leheleted után . . .

Ha túléljük ezt a borzalmat, mindenért kárpótollak majd, ha

még akarni fogod . . .

– Miért mondod ezt?

– Akkor már semmitől sem fogok félni, semmitől a vi-

lágon. Ígérem! És szeretném, ha gyerekünk lenne. Ezt pon-

tosan tudom. A te gyereked! El se tudom képzelni, hogy

valaki más lehetne a gyerekem apja . . .

Pavellel forgott a világ. Visszafojtotta lélegzetét. Kar-

jaival gyúrta, morzsolta a lányt, félt a szavaitól. Hallgas-

son már! Az a furcsa természetesség, amellyel valami is-

meretlen közeledett feléje, egész énjét felborzolta. Nem

ismert a lányra, a gyengédsége egészen lefegyverezte. Kö-

nyökére támaszkodott, a lány suttogása a feje köré szövő-

dött, elkábította, a szíve eszeveszetten ficánkolt.

Hallod!? Ébredj!

– Pavel!

– Mi az? – hörögte száraz torokkal.

A lány teljes erejével magára rántotta, ajkát mozdulatlan

szájára tapasztotta. Aztán Pavel meghallotta a hangját:

– A tied akarok lenni. Most, most mindjárt, ne várj . . .

én kedvesem . . .

111

Kívül kerültek az időn! Ott suttogott körülöttük, de nem

érintette meg őket. Kiestek döcögő szekeréből.

A lány egyszerre és egészen adta oda magát, szemérmes-

ségébe nem vegyült szégyenkezés, teste forró lánggal lobo-

gott Pavel karjaiban. Feloldódott benne. Nem volt többé. Én

kedvesem! Halk kiáltás a mélyből. Akkor ért Pavel fü-

léhez, amikor a testébe hatolt, és megremegett tőle.

Fentről újra hallatszott a rekedt ordítozás, a földhöz csa-

pott poharak csörömpölése, ajtócsapkodás; valaki megtán-

torodott a kőkockákon az ablak előtt, és durva szitkozódás-

sal könnyített a lelkén. Ökölbe szorított kézzel fenyegető-

zött. Azután hirtelen csend lett, csak az egérlábacskák alig

hallható távoli nesze s a fal túlsó oldalán az ingaóra mél-

tóságos ketyegése. Tik . . . tak . . .

Az ár lassan elapadt; visszatértek a valóságba, még min-

dig értetlenül, még mindig döbbenten a bennük lakozó erő-

től, és néma hálával a lelkükben. Pavel a lány fedetlen fe-

hér keblére hajtotta forró arcát, s a két meztelen mell rit-

mikusan süllyedt s emelkedett alatta; és ott benn fokozato-

san lassúbbodott az imént még háborgó szív verése. Hall-

gattak. Nem kerestek szavakat. Pavel behunyta szemét, még

most is egész testével érezte a lányt. A sötétből feléje röp-

pent simogatásának, gyöngédségének, illatának szédületét

lehelő fuvalma. Sokáig feküdtek így elveszve egymásban a

város falai között, két parányi golyó, amely az eresz alá

gurult. Órák? Talán évek, csillagközi távolságokat mérő

fényévek.

Ránézett órája foszforeszkáló számlapjára, és megrémült.

Az ablakon túl már éjszaka sötétlett.

Óvatosan kibontakozott a lány karjából, felkelt, meggyúj-

totta a kis lámpát. Meglepte, hogy semmi sem változott meg

a szobában. Egyáltalán semmi. Az asztal, a szék, a kis

fekete bőrönd, az ablakon az amatőrkézzel összeeszká-

bált rádió. Szemével visszatért a díványhoz.

A lány elaludt.

A sárgás fény a hajára hullott.

Fölé hajolt, visszafojtotta lélegzetét. Szemével magába

itta arcát. A lány talán az ő átható tekintetétől megmoz-

dult, könnyű, gyermeki mosoly suhant át ajkán. Aztán hal-

kan felsóhajtott, s arcát a párnába fúrta. Pavel megcsókolta

112

a haját, és a két apró melle között húzódó fehér völgyecs-

két. Valami egy pillanatra megérintette a homlokát; a lány,

anélkül, hogy felébredt volna, ösztönös mozdulattal össze-

húzta mellén a blúzt.

Pavel gondosan ráterítette a takarót, és lábujjhegyen az

ajtóhoz ment.

Nem állta meg, hogy még egyszer hátra ne forduljon.

Aztán egyetlen mozdulattal felrántotta az ajtót, és ki-

lépett a sötétségbe.

12

Bumm! Az éjszakai utcán magányos lövés dördült. Utá-

na rövid csend. Sötét volt még. A csillagos éjszaka még

nem fordult hajnalba, fénynek nyoma sem volt sehol.

A lövés mintegy távolból fúródott bele az emberek álmá-

ba, és aki meghallotta, hitelt sem adott volna neki, ha . . .

Ha nyomában újabb meg újabb lövések nem csattantak vol-

na. Aztán géppuska ropogás hatolt át a levegőn. Ratata-

ta . . .!

Majd megint egypercnyi értelmetlen csend a néptelen sö-

tét utcákon.

Utána minden megismétlődött, de tízszeres erővel és kö-

zelről; a puskatűzzel kevert gépfegyverkelepelés fülsiketítő

dörgéssé nőtt, s meg-megrezzentette a fénytelen ablakok

üvegtábláit. Visszhangozva repült végig a szűk sikátorokon,

mint egy fekete madár, amely riadtan csapkodja szárnyával

a házfalakat.

Átviharzott a városon, beleivódott az emberek csontjai-

ba.

Az üvegtáblák újra megrezzentek.

A szívekbe iszonyat markolt, amelyet meghatványozott

az ablakok mögött terpeszkedő sötétség, és a kelletlenül éb-

redező agyak az első percben nem fogtak fel semmit.

Mi ez? Honnan jön a fegyverropogás? Közelről. Talán

a folyó felől.

Uram Jézus! Uram Jézus! ismételte színtelenül egy hang

a szomszéd szobában. Anya hangja. Amikor Pavel feléb-

redt, a hálószobában már talpon voltak. Könnyebb volt az

113

álmuk az övénél. Valahányszor a dörgő robaj hullám megre-

megtette a levegőt, apja hosszan tartó jajveszékelésbe kez-

dett. Jézusom . . . Oltalmazz bennünket . . .

Pavel dideregve ugrott ki a langyos melegből. Meztele-

nül a nyitott ablakhoz futott, semmit sem értett. Térdét

beleütötte a szék sarkába, s a fájdalom volt a bizonyság

arra, hogy ébren van. Halkan felszisszent. Kihajolt az abla-

kon, körmei belevájódtak a fapárkányba.

Még mindig sötétség! De a háztetők fölött a hasadó haj-

nal közelgő sugaraitól már sápadtabban pislogtak a csilla-

gok. A szemközti ablakokban a virágcserepek és befőttes-

üvegek fölött emberi arcok fehérlettek.

Mozdulatlanul. Némán.

Hátraugrott az ablakból, agyában egyetlen gondolattal:

Eszterhez! Gyorsan! Meggyújtotta a kis lámpát az ágy

fölött, de mindjárt rémülten el is oltotta, mert szemből fi-

gyelmeztető kiáltások hallatszottak: Elsötétíteni! Eloltani!

Villany! Villany!

Egy fülhasogató dörrenés a padlóhoz szegezte. A hang a

szűk utcák börtönében kavargott egy ideig, majd kisza-

badult, végigsüvített a városon, nekifeszült az ablakoknak,

vadul rángatva a kereteket és mindent, ami nem tapadt szi-

lárdan a helyéhez, azután behatolt a szobába. Ágyúk! Ká-

bultan támolygott, vaktában ide-oda nyúlkált. Az ing, a

nadrág, a szandál! Csupasz lábával tapogatta ki a padlón.

Az üvegcsörömpölés és anya kitartó fohászkodás a beleve-

szett a mennydörgésbe, és az idegeit tépte.

Hozzá! Hozzá! Agya ezt az egyetlen szót darálta, mint

valami üresen járó malom. Hozzá! Hozzá!

Az utcáról éles sípszó hallatszott, s nyomában nehéz ka-

tonai autók motorzaja zúgott fel a főútról; a kocsik dübö-

rögve törtek előre a sötétben a folyópart felé, a város szí-

vében dúló furcsa csata színhelyére.

Újabb autók, sípjelek. Ratatata . . .!

Kinyitotta az ajtót, és meggyújtotta a villanyt az előszo-

bában. Szemtől szemben állt apjával. Kifényesedett lüszter-

kabát volt rajta, feje búbján zöldes szürkén lobogott egy

zilált hajtincs, szemében a lemondás tompa fénye. Némán

bámultak egymás arcába, belső hidegtől dideregve. Az öreg

tanácstalanul vállat vont.

114

Apa!

Fürgén elsiklott mellette, kinyitotta az ajtót, és mielőtt a

szabó felocsúdott volna, már hanyatt-homlok nyargalt le-

felé a lépcsőn. A kapu . . . megmarkolta a súlyos vaskilin-

cset. Dühödten rángatni kezdte.

Még egyszer . . .!

Egy sötét férfialak állt a háta mögött, és megragadta a

karját. Pavel nem látta az arcát, de a fakó hangról ráismert a

házmesterre.

– Hová akarsz menni?

– Nyissa ki! Nekem . . . el kell mennem! – Megrántotta

a kilincset. Nem engedett. A férfi vaskeze csuklón ragadta

és elhúzta a kaputól. Elkeseredett dühvel kiszabadította

magát.

– Nyissa ki! Hallja!? Nekem . . . muszáj . . . gyorsan,

nagyon kérem!

– Megőrültél? Pont most akarsz kimenni? Nem hallod

őket? – rángatta Pavel vállát. – Térj észre, fiú! Senkit se

szabad kiengednem . . . hallod? Tilos . . . És ha ki is nyit-

nám, úgyse jutnál messzire . . . Pár lépésnyire innen lelőné-

nek. Legalább tíz háztömböt zártak körül, talán bennünket

is . . . annyian vannak, mint a sáskák . . .

Pavel tenyerébe szorította a fejét. Füttyentés, magas sü-

vítő hang! Homlokát a kapu rácsához tapasztotta. Egy da-

rab szilárd anyag. Kellemesen hűsítette. Belekapaszkodott

a rácsba, összeszorította ujjait, és testének egész súlyával

rájuk függeszkedett. Lába elgyengült. Nyissa ki! ismételte

benne valami hangtalanul. Nyissa ki! Nyissa ki! Hallotta,

hogyan vacognak a fogai; mulatságos hang. Nem tudta el-

fojtani szaggatott sziszegését s elcsukló nyögését. Mit te-

gyen most? Várni, várni! Amíg megtalálják Esztert, amíg

kirángatják a sötétből. Azután értük jönnek. Ó, ez az éj-

szaka! A sötétség hátba támadta őket! Szűkölt a rémület-

től. Erősen egymásra préselte szemhéját. Bumm! Mögötte

a lépcsőházban fojtott hangok. Nem számít! Mi történt ve-

le? kérdezte valaki súgva. Majd egy másik hang: Talán

megőrült szegény. Ugyan! Egy ilyen fiú? Bár manapság az

se lenne csoda. Vigyék vissza az ágyba . . . Várjunk csak . . .

Mi ez? Csend!

115

Egy könnyű kéz megérinti Pavel vállát, majd reszkető-

sen megsimogatja a haát. Megismerte. Révedező tekintet-

tel hátrafordult, arcán könnyek folytak végig, de ezt senki

se látta. Apa! Fejét apja vállára fektette, s füle nyomban

felfogta az öreg alig hallható szaggatott suttogását:

- Késő . . . fiam . . . nem marad más hátra, mint . . . re-

mélni . . talán nem lesz semmi baj . . . talán . . . ki kell

bírni . . . anyukának semmit . . . tudod, hogy beteg . . . sem-

mit . . . már a mi utcánkban vannak . . .!

A töredezett mondatokat fülrepesztő kettős durranás

harsogta túl.

A lövöldözést a lány is hallotta rejtekhelyén, mégpedig

sokkal közelebbről. Hirtelen úgy érezte, hogy karnyújtás-

nyira van tőle minden. Miatta volna ez a lárma? Ó, de-

hogy! Semmit sem értett az egészből. Időnként betömte a

fülét.

Felöltözve, sárga csillagos gyűrött kabátkájában kupor-

gott a dívány sarkában, lábát maga alá húzta, jobb kezével a

melléhez szorította a kis fekete bőröndöt, hogy senki se

vehesse el tőle. Így gubbasztott az álom és az ébrenlét ha-

tárán, fásultan, mozdulatlanul. Ajkát hangtalanul mozgat-

va, apjára, anyjára, Pavelre gondolt; a lárma, amelytől majd

meghasadtak az öreg falak, mindent kirázott belőle.

Szavakat, gondolatokat, elképzeléseket, mindent. Csak a

könnyek maradtak meg, az enyhet hozó sós könnyek.

Pavel!

Még mindig sötétség vette körül, pedig a fekete viaszos

papír fel volt húzva; tágra nyílt szemmel meredt az ablak-

ra, amely egy gondolattal világosabbnak látszott a szoba

ébenfeketeségénél. Igyekezett nem gondolkodni, nem érez-

ni, valami megadó tompa nyugalom hatalmasodott el rajta,

amin maga is csodálkozott. Az ablak egyre élesebben vált

ki a sötétből. Lassan pirkadt. A világ úgy bukkant ki a fe-

keteségből, mintha a vizek mélyéről merült volna fel. A fé-

lénk derengésben emberalakok imbolyogtak a folyosón,

szürke háttérre ragasztott fekete papírból kivágott kontú-

rok. Izgatottan hadonásztak, bolondosan sürögtek-forogtak

az ablak előtt. A ház ébren volt. Az álmukból felriasztott

116

lakók kiszaladtak az ajtók elé. Remegtek a kora hajnali hi-

degben.

A lány a falhoz lapulva közelebb húzódott az ablakhoz,

hallgatózott. A reszkető csend rövid pillanataiban erőteljes

basszusok és éles szopránok ütötték meg a fülét. Néhány

hangot megismert. Sírás. Rémült jajveszékelés. Egy feléb-

resztett gyerek visongása. Ajtócsapkodás. Dobogás a lép-

csőn. Emberek!

Ratatata . . .

A fegyverzaj nem csendesedett. Apró szünetek után egy-

re erősebben éledt újra a puskaropogás, a gépfegyverkatto-

gás, a szaggatott, falrengető dörej, amely szétszabdalta az

égboltot, és elriasztotta a madarakat a tornyokról.

Ágyúk, mondta valaki. Ismerem őket a frontról.

A városban? Képtelenség.

Ki ellen?

Nem tudom, de ezek ágyúk. Közel . . . valahol a folyó-

nál. Nem. Ez csak visszhang. Hallják? Most! Apuka . . .

apu . . . mi lesz ebből? Alapos munkát végeznek. Hiszen

megígérték. Már kezdődik. Isten oltalmazzon bennün-

ket . . . Ezek őrültek . . . zum, zum . . . ratatata . . . Gyere be,

kérlek, gyere be . . .

Valaki kintről jött fölfelé, léptei hangosan döngtek a

kopott falépcsőn. Mikor fölért, kiment a folyosóra, és meg-

állt az ablak előtt. Az emberek nyomban elhalmozták riadt

kérdéseikkel. Mi van? Mi van?

– Nem felelek érte, de azt hallottam, hogy elfogták

őket . . .

– Kiket?

– Hát . . . azokat, akik elintézték Heydrichet . .. bekerí-

tették őket a pravoszláv templomban a Resslován . . .

– Az közel van ide . . .

– A jó isten legyen nekik irgalmas, szűzanyám . . .

– Hallgassanak! Hallgassanak! Ne álljanak itt! Menje-

nek a lakásukba! Alig tudtam idejutni . . . hallják ezt a

lármát . . .?

Egy ember vészjósló hírrel szaladt ki a folyosóra:

– Körülzárták az egész negyedet . . . bennünket is . . .

Menjenek, nézzenek ki az ablakból, tele van velük az utca,

autókon jöttek . . . géppuskákkal . . .

117

Igaza volt. Azt a néhány percnyi csendet, amikor elült a

tüzelés, az utcáról felhallatszó egyhangú motorzúgás töl-

tötte be. De hallani lehetett a recsegő csizmák kopogását,

a kocsik ajtóinak csapkodását és a sípjeleket is. Aztán a

pattogó vezényszavakat újabb mennydörgés harsogta túl, s

visszhangjában tétován hasadozott a szürkületi párából

kikelő furcsa hajnal. Senki se hitt benne.

Hajnal madárcsicsergés nélkül?

– Oszoljanak szét – ismételte ingerült nyomatékkal a

kintről jött ember. – Igaz. Úgy látszik, megkezdődnek a

házkutatások. Ha valami gyanúsat találnak, el vagyunk

veszve. Menjenek vissza a lakásukba, zárják magukra az

ajtót. Feküdjenek le. Tegyenek úgy, mintha aludnának!

Fentről rekedt kiabálás hallatszott. A szavakat nem ér-

tették, de a derengő homályban is megismerték a kábult,

részeg álomtól duzzadt arcot. Rejsek! Kabát nélkül, kigom-

bolt ingben robogott lefelé a csigalépcsőn. Párnás kezével a

korlát után nyúlkálva úgy gurult bizonytalan lábacskáin.

mint egy kis söröshordó.

– Most láthatják! – sipította lefojtott hangon, öklét feje

fölé emelve. Szuszogva rángatózott a megdöbbent lakók

előtt, és külön-külön mindenkire rámutatott kinyújtott mu-

tatóujjával. – Mindnyájunkat agyonlőnek! Hadd lőjenek!

Legalább megkapják, amit akartak . . . mindenki tudta . . .

mindenki . . . de hallgattak . . .

Valaki durván megrázta:

– Takarodjon haza, részeg, mint a tök!

Undorodva elhúzódtak tőle, ketten-hárman ijedten hát-

raléptek, attól tartva, hogya félelem elvette az eszét. De ő

tovább forgott köztük, mint a kerge birka, hadonászott, ri-

kácsolt, homályos célzásokkal fenyegetőzött. A lehelete

bűzlött a szesztől, fonnyadt arcán könnyek peregtek.

– Csend! Ne ordítson! Mit lefetyel itt a végtelenségig?

– Mi az, amit tudtunk?

– Részeg disznó!

– Kösd föl magad . . .!

– Mit tudott mindenki? – kérdezte valaki, Rejsek vállát

rángatva.

118

Kezével ide-oda csapkodott:

– Most tagadják . . . mindnyá . . . mindnyájan tudták,

hogy itt . . . az ablak mögött . . . egy zsidó lány van! Beje-

lentetlenül! Ott van . . . megtalálják, aztán . . . piff-puff!

Haha! Az ördögbe . . .

Egy kéz hátulról torkon ragadta; egy másik a fröcskölő,

nyálas szájat próbálta elhallgattatni. Rejsek úgy marako-

dott velük a billegő kőlapokon, mint egy veszett patkány.

Dühödten vagdalkozott öklével, valakit bordán talált, si-

pítva nyivákolt a férfikarok harapófogójában, elszántan ka-

pálózott, és sikerült is egyik ellenfelét sípcsonton rúgnia.

Fájdalmas kiáltás harsant. Rejsek, mint egy végsőkig haj-

szolt kutya, megfeszítette állkapcsát, és beleharapott a szá-

jára tapadó kézbe. Az asszonyok szétfutottak. Nem tudták

elviselni ezt a látványt, ezt a nyögéssel, fájdalmas nyöször-

géssel, sípoló zihálással kísért szótlan dulakodást.

– Engedjenek el . . . engedjenek el! – hörögte a fegyver-

dörgésbe.

– Ne ordítson! Idejönnek, ha meghallják . . .

– Csend!

Rejseknek a megtébolyodott ember természetellenes ere-

jével sikerült kiszabadulnia a vasmarkok szorításából.

Megtántorodott. Nekiesett a falnak, részeg kábulatában a

mellét verdeste, levegő után kapkodott, az ing ronggyá

szakadva lógott róla.

– Őrültek . . . én nem akarok . . . hallják!? Én nem aka-

rok . . . egy büdös zsidó lány miatt . . . dögöljön meg egye-

dül, amíg nem késő . . . én . . . én kikergetem az odújá-

ból . . . most mindjárt . . .

Még mielőtt a többiek felocsúdhattak volna rémületük-

ből, mint egy őrjöngő bika a lépcsőházon keresztül a kis

szoba ajtajához rohant. Teste egész súlyával nekitámaszko-

dott és döngetni kezdte öklével. Vadul verdeste, nagyokat

nyögve az erőlködéstól, és elvakultan a tébolya mélyéről

felszálló gyűlölettől. Be akarta törni, de az ajtó nem enge-

dett. Nyisd ki! A tompa csapások hangja szerteáradt a

levegőben, s rémülettel töltötte el az öreg házat a földszint-

től a padlásig.

– Aufmachen! Auf-ma-chen! – ordította Rejsek. Eszeve-

szetten rángatta a kilincset, aztán valami érthetetlen meg-

119

gondolástól vezérelve feszegetni kezdte, hogy kicsavarja a

fából. Nem sikerült. Démoni szenvedéllyel újból ököllel

ment neki az ajtónak. – Aufmachen! Nyisd ki . . . te zsidó

bestia! Ott vagy, tudok rólad! Auf-ma-chen!

A lány odabent minden hallott. Tudta, hogy közeledik a

vég.

Gyorsan virradt. A rózsás hajnali derengés befurakodott

az ablakba, de a robaj nem szűnt meg. Most a szoba köze-

pén állt, felöltözve, ernyedten lecsüngő karral, és várt. Már

csak várt. Lélegzése meglassult, valahol elakadt a tor-

kában. Behunyta a szemét. Igy jobb volt. Hideg nyugalom.

Megadás. Nem látni semmit. Hamarosan túl lesz minde-

nen. Az a nehéz bánat, amitől úgy sajgott a szíve, az ő, Pa-

vel.

Pavel!

Hol van most? Miért nincs itt? Még mindig tele volt

vele a lelke.

Pavel!

Az ajtóra zúduló csapások és a hasadó fa recsegése visz-

szahozták az életbe. Hova? Hova? villantak föl benne az

életösztön vészjelei. Eszeveszetten futkosott a falak között,

testét hatalmába kerítették a sarokba szorított állat ref-

lexei. Hova? Az ablakhoz! Meg vissza! A dívány alá búj-

ni! Vak félelmében végül is sírva fakadt, az ajtóra mért ke-

mény ütések hosszú szögekként fúródtak az agyába. Leros-

kadt a díványra és betömte a fülét.

– Auf-ma-chen! Nyisd ki!

Valami ismeretlen erő felemelte, és a szemközti fal felé

dobta; kirántotta az ajtót, és berohant az üres szabómű-

helybe. Az elsötétített helyiség sűrű feketesége azonnal ma-

gába nyelte. Tántorogva tapogatózott szabad kezével. Asz-

tal, szék, próbababa, vasaló, divatlapköteg, hosszú szabó-

olló! Megfogni, hegyével a mellének fordítani és beledöfni

ide, ahol az élet lüktet. Vége, nyugalom, menekvés! De

hirtelen kemény csapás hullott a halántékára, s kiütötte ke-

zéből a szerszámot. A lába elerőtlenedett, agyára köd

ereszkedett . . . végre! A fegyverdörgést és a dörömbölést

már csak messziről hallotta; egyik kezével a varrógép si-

120

ma lapjába kapaszkodva, a másikkal a bőröndjét markolva

lassan a földre csúszott. Csend . . . talán most már csend

lesz, csak csend . . . aah, lélegzett fel, átadva magát az esz-

méletlenség édes kábulatának.

Fény! Lehetséges volna? Most, a végén . . . És mégis . . .

Keresztültört sűrű szempilláján, és egy vékonyka sugár az

arcára hullott belőle; szorosan összezárta a szemét. Aztán

egy kéz érintését érezte magán.

S egészen közel az arcához egy halk, sürgető hang szólalt

meg:

– Gyere! Gyorsan, kislányom . . . tőlem ne félj . . .!

De csak akkor hitte el a szavakat, amikor megérezte,

hogy két férfikéz megemeli élettelen testét, és végighúzza

a padlón; nem védekezett.

– Állj fel – biztatta a lihegő hang, mint valami dacoló

gyereket –, szedd össze magad, kicsi!

A kéz elengedte. Valami puhaságra rogyott, egy másik

puhaság pedig felülről omlott rá melengető selymes gyap-

jával; egyszerre csend lett és sötétség. A vasalóval felgőzölt

szövet ismerős savanykás szaga ütötte meg orrát.

– Feküdj . . . és egy mukkot se . . . majd szólok, ha . . .

Hol vagyok? A bőrönd! Hol a bőrönd? Kitapogatta az

ujjaival, és magához szorította. Védeni fogja a bőröndöt.

Összegombolyodott, hogy minél kisebb legyen. A szemét

nem nyitotta fel.

13

Az ajtó engedett. Rejsek a végén mégiscsak fölhasította,

kitépte belőle a kilincset, és még akkor is a kezében tartot-

ta, amikor széles testével benyomakodott a kis szobába.

Bizonytalanul tapogatta a falat, amíg meg nem találta a

villanykapcsolót; agyonhajszolt tüdeje sípolt.

Tompa arccal fürkészte az üres odút. Keze fejével meg-

dörzsölte szemét, hogy jobban lásson. Kereket oldott! Rej-

sek nyomában sötét férfialakok léptek a szobába, s néma

csoportba verődve álltak a háta mögött. Tarkóján érezte

leheletüket.

Észrevette, hogy a műhely ajtaja félig nyitva van; széles

121

vállát bedugta a nyíláson, de a mozdulatlan sötétség a

földhöz szegezte.

Egy hosszú keskeny fénykúp fúródott bele a feketeség-

be, és rácsapódott a betolakodó arcra. Lemeztelenítette.

Dühtől kivörösödött fityegő zsírpárnák, bután pislogó apró

könnyező szempár, egy részeg ördög síró arca.

– Mit akarsz? – horkant fel a sötétből egy férfihang.

Megremegett ijedtében, de előrelépett, s megrázta öklét.

– Hol van? Tudom, hogy itt bujkál . . .!

A sötét emberalakok Rejsek nyomában maradtak, s fél-

kört alkotva ismét megálltak a háta: mögött. Hallgattak.

Rejsek megint lépett egyet, és homlokához emelte kezét,

hogy megvédje szemét a szúró fénysugártól.

A kemény hang újból felcsattant, s megállította.

– Egy lépést se tovább! És ne ordíts! Azt akarod, hogy

feljöjjenek? Lepuffantanak téged is! Mint egy kutyát . . .

A lövések zaja újra felviharzott, és megremegtette az

ablakkereteket.

– Ki vagy? – sziszegte Rejsek.

– Mi közöd . . .! De ki vagy te? Tolvaj? Vagy mit ke-

reset itt?

– Őt . . . azt a zsidó lányt . . . hiába bujkál, majd én . . .

– Te részeg disznó! Isten tudja, mi a fenét láttál. Kot-

ródj innen! Hordd el az irhádat, mielőtt elfogy a türelmem,

bújj be az odúdba és felejtsd el a kísérteteidet . . . És ha meg

mersz mukkanni, nem éred meg az estét . . . Rajtad van az

emberek szeme!

– Micsoda . . .? Mit beszélsz . . .?

A zseblámpa megindult, s lassú, bicegő léptekkel a beto-

lakodóhoz közeledett. Fehér fénye megfürdette a szederjes

arcot, s Rejsek úgy hátrált a vakító fénypont elől, mint a rák.

Értelmetlen szavakat hebegett, hátával beleütközött a

férfialakokba, s érezte, amint undorodva utat nyitnak neki.

Úgy érezte, hogy a közöttük nyíló résen valami mélységbe

zuhan, keze támasz után kapkodott, de csak sötét ürességet

markolt.

– Ne közeledj hozzám! – rikácsolta elfulladva, és maga

elé nyújtotta kezét. S ekkor valami puha tárgy csapott az

arcába. Mire föleszmélt, újból meglegyintette. Aztán még

122

egyszer. Tompa ütések hullottak az arcába, nem győzött vé-

dekezni ellenük.

– Nesze! – kiáltotta a hang a sötétből, és az elképedt

arcba egy szövetgöngyöleg csapódott. – Takarodj! Ebben a

műhelyben embereknek varrnak!

Ismét baljós csend nehezedik a műhelyre, mély csend,

amelyet egértalpacskák nesze sem háborít. Csak kintről

száll ide a komoran dübörgő ágyúk és a kattogó géppuskák

hangja.

A zseblámpa kialszik.

Az ember az ablakhoz biceg, felgöngyölíti a fekete

papírt.

A júniusi hajnalhasadás már kirajzolja a homályban a

tárgyak körvonalait. A segéd ismeri őket. Köztük folyik

az élete. Körülhordja szemét a műhelyen, az ablaktól a

székéhez sántikál, leül rá, s görnyedten előrehajol, mert

a szabóskodásban eltelt hosszú évek görbére nyomták a há-

tát. Csak ez a szorongás ne volna a mellében! Tar koponyá-

ját a tenyerébe hajtja, gondolatokkal gyötri. Eh, rongyos

élet! Húúú . . . húúú . . . zúg az ágyúhang a háztetők fölött,

s az ablakok megremegnek. Ratatata. Hallod? Ők azok!

Baj van, emberek, baj van! Félelem fojtogatja, de most

nem gondolhat magára. Mit számít ő! Fölösleges vénem-

ber, se felesége, se gyereke, az életét a kártyaasztalnál fe-

csérelte el, haszontalan élet, mint a kő az országúton. Mire

jó ő már? Elég régen tapossa a földgolyót a bicegő lábá-

val. Az első háború . . . Galícia . . . vagy melyik pokol. . .

Aztán valami neszt hallott a háta mögött, megfordult, a

gondolatai szétröppentek, mint a verébraj.

A lány a fülkeajtóban állt. Borzas haja alatt szétfolyó

fehér foltként világított az arca a ritkás homályban. Csak-

nem ijesztő volt. Kabátján sárga csillag, kezében bőrönd. A

segéd felállt. A lány nyilván nem látta, talán nem is akarta

látni. Ezután már senkit sem! Merev lépésekkel elindult,

gépiesen, mint egy bábu. Egy, kettő! A segéd csak az

ajtónál érte utol, testével eltorlaszolta az útját. Nem tet-

szett neki ez a vak tekintet, amely a félhomályban tágra

123

nyílt szempárból élettelenül meredt rá. Ó, te! Kezét a vál-

lára tette.

Erősen megrázta, megpróbálta felébreszteni.

– Hová, kicsi?

– Eresszen el!

– Szedd össze magad! Csak én vagyok . . . Azok kint

vannak, hallod?

– Nekem mennem kell – mormolja a széles száj –, most

már el kell mennem . . . muszáj . . . hiszen megölnék őt . . .

– De hova? . . . mi jut eszedbe . . . hova mennél . . .?

– Utánuk kell mennem . . . Terezínben vannak.

Eresszen el . . . talán írnak is nekem, és . . . Én már nem

tartozom ide . . . nem szabad tartóztatnia . . . megölnék . . .

tudja . . . megölnék . . . eresszen el . . .!

A segéd görcsösen szorongatta a törékeny vállat, és tü-

relmetlenül rázta az ujjai közt vonagló leánytest hajlékony

fácskáját. Aztán minden erejét megfeszítve a melléhez szorí-

totta a borzas fejet, és csitítóan simogatta. Apró könnyek

törtek elő szeméből, megáztatták arcát. Sírt. A lányért, ön-

magáért, ezért az egész eldurvult világért.

Kérlelte, de a lány nem hallotta.

– Eresszen el . . . eresszen . . . kérem . . .

Verekedett vele, mint egy vadmacska, senki sem sejtett

volna benne ennyi rugalmas erőt. Két kezével nekitámasz-

kodott a segéd mellének, aztán, váratlanul előrelendülve,

ellökte magától. A segéd megtántorodott. Nekiesett az asz-

tal sarkának, levegő után kapkodva leroskadt egy székre,

és mire magához tért, a lány már lenyomta a kilincset.

Fürge menyétmozdulattal átsiklott az ajtónyíláson, és

bekattintotta maga mögött a zárat. Eltűnt. Eltűnt!

Lépcsőház! Üresség, csend!

Körülnézett, szíve veszettül kalimpált a torkában. Szél-

sebesen száguldott lefelé a sötét csigalépcsőn, kis bőröndje

minduntalan nekiütődött a falnak, az agyonkoptatott fa

tompán visszhangozta szabálytalan léptei kopogását, a ka-

pualj arcába fújta dohos leheletét; körülnézett: jobbra a

kis udvar lesújtó színfalai a túltömött szeméttartállyal és a

kályhás kordéjávai, balra sötétség, kapu! Egy futó pillan-

tást vetett az előtte álló sötét emberalakra, és nekiiramo-

dott a boltívnek. A kaput őrző férfi döbbenten felhorkant.

124

A lány keze eltaszította, a sárgaréz kilincs egy pillanatra

hidegen a tenyerébe illeszkedett, a kapun rés nyílt . . . az

utca!

Napvilág! De a nap még nem jött fel.

Egy borzalmas dörrenés földhöz szögezte a lábát. Lövé-

sek csattantak, a kapu becsapódott a háta mögött. Egész

testével rátapadt a fűszerüzlet lakkozott táblájára.

Kávé, bor, likőrök. Gyarmatáru.

És ekkor meglátta őket! Gyorsan behunyta a szemét.

Aztán kinyitotta.

Még mindig ott voltak!

Megremegett az őrült félelemtől, de a szemét nem for-

dította el.

Csak az utca egyik oldalán álltak, a járda szélén, két

lépésre egymástól, háttal a házaknak, háttal neki. Nem lát-

ta az arcukat. Géppisztolyuk csövét előreszegezték, fejü-

kön tompán fénylett a sisak. Némák. Mozdulatlanok. Szob-

rok! Kőből faragott terpeszállású szobrok, élettelen kísér-

tetek, félelmetesek dermedtségükben. Még nem vették ész-

re, még nyugodtak. Még nem . . .

Agyába vezényszavak villannak: Most . . . most!

Riadtan körülnézett, mint az űzött vad. Hova? Vissza-

fojtott lélegzettel, hátával a falakat és a lebocsátott kira-

katredőnyöket súrolva osont a sarok felé. Két-három lépés!

Még egy . . . aztán még egy . . . furcsa, hogy eddig nem vet-

ték észre, nem hallották meg a szívverését. Különös érzés:

kilépett önmagából, a kábult félelem kiűzte önnön bőréből;

egy idegen test lopakodik előre a széles, szürkés zöld hátak

mögött, s ő álomszerű távlatból figyeli. Nem, ez nem vele

történik, ez nem igaz . . . Pavel . . . ha látnád!

Még egy lépés . . . az utcasarok!

A lábai elárulták. A félelem ostoba erejétől hajtva fejet-

len futásnak eredtek . . . már itt a sarok . . . s vitték az élet-

telen testet a szűk utcán át . . . el, el! Bezárt kapuk, elsö-

tétített ablakok . . .

Az éles füttyszó már egy másik utca sarkán fúródott

agyába, mint a nyíl hegye. Nem lassított, nem látott, nem

hallott, egyszerre minden a lábában összpontosult . . . a kis

bőrönd . . .! Egy kapu előreugró szegletköve kiütötte a ke-

zéből, de ő lélekszakadva futott tovább . . . el, el . . . sírás

125

rázza a testét, kiszívja az erőt égő tüdejéből . . . még egy

füttyentés . . . megint, minden oldalról . . . tíz, száz vasalt

csizma dobogása . . . a kis patkók fémes csengése . . . elő-

re . . . Hova? A sikátor hirtelen beleszaladt a főútba . . . a

sarkon potrohos katonai autók, körülöttük szürkészöld ala-

kok, fejükön sisak . . . Ők!

Ott vannak . . .

Behúzódott egy falmélyedésbe. Egy kapu fájához szorul-

va lassan csúszott lefelé . . . kilincs . . . megpróbálta . . . zár-

va! Végre . . . No végre . . .! gondolta, s teste hirtelen egé-

szen elernyedt attól az édes könnyebbségtől, amelyre olyan

régen sóvárgott, de egy éles sípjel újból életre keltette.

Vadul körülnézett.

A pár lépésnyire tőle terpeszkedő bérház kapubejárata

alagútként sötétlett. Átjáró! Két-három ugrás . . . oda!

Repült, lába alig érintette a nedves köveket, kezével ta-

pogatózva futott előre a csípős szagú homályban . . . vécé-

szag, romlott sörszag, a hosszú átjárót keskeny kis udvar

szakítja félbe, hordók, üvegek, porolóállványok, egy riadt

szempár, de ő csak futott előre céltalanul, üresen, zakatoló

fejjel, lobogó hajjal . . . már csak gép, egy, kettő . . . meg-

botlott, tenyere alatt nedvesen mállik a lepattogzott vako-

lat, megkapaszkodik, egy velőtrázó füttyentés talpra segí-

ti . . . bumm! ratata . . . előre! Nagyot néz . . . az átjáró

homálya hátrahúzódik, véget ér, és ott . . . nem hisz a sze-

mének . . . ott . . . látod?

Fény!

Ah, végre! Szeretne hangosan felkiáltani – igazi fény . . .

s minden ugrással közelebb kerül hozzá . . . alig néhány mé-

ter . . . a szemközti járdán túl a felkelő nap sugaraiban a

park bolyhos bokrai zöldellnek az üde fű fölött, s a baráz-

dás kérgű magas fák fenségesen, mozdulatlanul állnak a

nyári reggel szélcsendjében . . . A nap . . . mit félsz, te bu-

tus . . . nézd csak, hogy dönti le, hogyan oszlatja szét ez a

hatalmas, lángoló fény a sötétség egymásra tornyosult he-

gyeit . . . bumm! Bumm! már csak pár lépés, és beleugrik a

selymes fűrengetegbe, bele túr ujjaival és elvész benne, mint

egy hangya. Valami fehérlik ott a bokrok között . . . de hisz

ez a kertjük, az ő kertjük, persze hogy az . . . és a fehér ki-

keményített köpeny . . . utánairamodik, repül . . . repül a

126

friss levegőben csodálatos, földöntúli könnyedséggel . . . re-

pül a fehér fertőtlenítőillatba . . . Apu! kiáltja, apu! . . . várj

meg . . . szörnyű volt, apu, de nem, nem, tudom . . .

psszt . . . erről már . . . hiszen ti éltek, apukám . . . miért

nem írtatok? . . . A leveleitek . . . hol vesztek el . . .? tu-

dod, apu, én borzasztóan szeretem őt . . . vezess haza ben-

nünket! . . . úgy látszik, meghaltam a félelemtől . . . de nem

kerültem a kezükbe . . . apu, várj meg, apu . . .

Kirohant az átjáróból.

Már nem hallotta a minden oldalról felsivító elnyújtott

síphangokat. S nem hallotta a hajtók meglepett kiáltásait,

rekedt vezényszavait. Egész lénye arra a néhány hátralevő

lépésre összpontosult, amely a biztonságba vezetett. Végre!

Mint az elfűrészelt fa, úgy zuhant egész testével a ka-

szálatlan fűbe, szétvetett karjaival megölelte a földet, ujjai

megérezték a hűsítő agyagot és belevájódtak. A megbolyga-

tott fűszálakon csillogó reggeli harmatcseppek a hajába

hulltak.

A fegyverek elhallgattak, csend lett.

Vihar utáni csend.

Nem tudott róla. Mozdulatlanul feküdt még akkor is,

amikor a szaporán kopogó súlyos vasalt csizmák odaértek

hozzá.

Körülvették, s megálltak a fűben.

Egy ideig nézték, majd az egyik csizma gyakorlott, lassú

mozdulattal a hátára fordította, arccal a nap felé.

Valaki meglepetten füttyentett, majd nyugodt hangon,

minden indulat nélkül megszólalt:

– Schau mal, Ernst! Das ist ja eine junge Jüdin . . .

Az öreg házak olyanok, mint az öregemberek: tele van-

nak emlékekkel.

Sajátos arcuk, sajátos illatuk van. Falaik különös életet

élnek. Mit láttak? Mit hallottak? Málladozó vakolatuk az

évek során sok mindent magába szívott. Igen, a falak ele-

ven megtestesítői a közöttük lejátszódott emberi történe-

teknek. S vannak történetek, amelyeket gyakran emleget-

127

nek, a többit eltemeti a feledés. De vannak olyanok is,

amelyekről csak hallgatnak. Ezek szavak nélkül élnek az

ajkak, a szemek között. Hozzátartoznak az öreg házak so-

ha meg nem írt, izgalmas történetéhez.

Neked élned kell, hallja magában a hangot. Ismeri.

Még mindig a hátán fekszik, félig nyitott szemmel bá-

mulja az ablakot, amely mögött a hajnalpírból hétköznap

hasad, a történetet lezáró egyszerű hétköznap.

E történet fonalán százszor visszatért a padhoz a park-

ban, aztán megint előreugrott ahhoz a felfoghatatlan pilla-

nathoz . . . Tulajdonképpen semmi se történt: lenyomta a

kilincset, belépett.

A szoba üres volt! Semmi!

Tulajdonképpen azután sem történt semmi. Csak az út-

keresés, az ürességben való tapogatózás maradt meg: Kér-

dések feleletek nélkül. Miért hallgat mindenki? Hallgatnak

az emberek, hallgatnak a tárgyak. Miért nem történt sem-

mi? Miért zökkent minden vissza a posványos kerékvágás-

ba, miért tompult el minden a dohos protektorátusi leve-

gőben? Miért nem szakadt le az ég?

S az ő szíve is éppúgy lüktet a mellében, mint azelőtt!

Arcok, szavak, egy hang. Egy harang hangja. Mindig azt

hallja, ha behunyja a szemét. Élni! Élni! Hogyan? Vitat-

kozott vele, de a hang erősebbnek bizonyult. Benne volt;

makacsul kiáltozott a gonosz éjszakában, amely lemérte

benne a kétségbeesés mélységét. Aztán megadta magát. Az

út véget ért.

Felkelt.

Sarkig kitárta az ablakot, s beengedte a verébcivakodás

átható zaját.

Lassan ébredezett, mint valami hosszú álom után, tenye-

rét végighúzta gyűrött arcán. És ráeszmélt, hogy az a maró

fájdalom a gyomra táján közönséges, vad éhség. Mióta nem

evett?

Ásított. Ujjait összekulcsolta a tarkóján, kinyújtózko-

dott, a dereka hangosan megroppant. Mélyen beszívta a

nyári reggel erős levegőjét. Keskeny kis udvar a kályhás

elhagyott kordéjávaI, a tetők fölött kék égbolt. Csendesen

virrad.

Most! Az első fénysugár halkan lesiklott az öreg házte-

tőn, és megrekedt valahol a gesztenyefa lombjában. Látta,

és összeszorította az állkapcsát.

Tovább!

Az öreg házaknak megvan a maguk reggeli hangja is.

Figyelj csak: valaki lefelé halad a lépcsőn, halkan fütyö-

részik, egy lapos sapka suhan el az ablak előtt, szandál

csattan a kockaköveken, utána odafönt megcsörren egy éb-

resztőóra, s az álmából föl riasztott kisgyerek bosszús sikí-

tással felel rá. Lépések, hangok, a folyosó sarkában egy

vízsugár megzendíti a bádog mosogatótálat, valahol lány-

kacaj cseng . . . a ház ébredezik, és a nyitott konyhaajtón át

kihallatszik a kávédaráló nyekergése . . .