HUNYADY GYÖRGY JELENTÖRTÉNETI ...ppkteszt.elte.hu/file2/HunyadyJelentortenet_final_online.pdftoknak és struktúráknak a hátterében és folyományaként szintén jelen van a

HUNYADY GYÖRGYJELENTÖRTÉNETI SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA

HUNYADY GYÖRGY

JELENTÖRTÉNETI SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA

Budapest, 2016

© Szerzők, 2016© Szerkesztők, 2016

ISBN 978-963-284-760-3

www.eotvoskiado.hu

Felelős kiadó: az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar dékánjaProjektvezető: Sándor JúliaFelelős szerkesztő: Pál Dániel LeventeKiadói szerkesztő: Gaborják ÁdámNyomdai munkák: Multiszolg Bt.Tördelés: ElektroPress StúdióA borítót tervezte: Csele Kmotrik Ildikó

5

Tartalom

Bevezető: Nekirugaszkodások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7

I . A JELEN TÁRSADALMI KÖZÁLLAPOTOK MEGÉLÉSE ÉS MEGÍTÉLÉSE . . . 11

I .1 . Érzelmek a társadalomban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131. A közgondolkodás és a közérzet társadalom-lélektana . . . . . . . . . . . . . . . . . . 152. A társadalmi közérzet pszichológiája: problématörténet és aktualitás . . . . . . . 313. Fókuszban: Az érzelmek szociálpszichológiája és a nevelés . . . . . . . . . . . . . . . 53

I .2 . Társadalmi egyenlőtlenség megélése a deklarált demokráciában . . . . . . . . . . . . . 694. Demokrácia a közgondolkodásban és a társadalmi közérzet . . . . . . . . . . . . . . 715. Az elégedetlenség társadalompszichológiája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 956. A személyes szuverenitás és kiszolgáltatottság élménye . . . . . . . . . . . . . . . . . .115

I .3 . Empirikus összkép 2010–2015 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1297. Demokráciakövetelmények a köztudatban és az ambivalens társadalmi

atmoszféra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1318. Fókuszban: Tanárgenerációk nézetei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 181

II . MÚLT A JELENBEN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2059. Visszatekintés a jelenből . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20710. Természet és társadalom az emberben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21511. Kornis Gyula . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 223

III . A JELEN KUTATÁSAINAK MÚLTJA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24312. Csoport, társadalom, politika Pataki Ferenc szociálpszichológiai

munkásságában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24513. Fókuszban: történelmi tanulságok a politikai pszichológia számára . . . . . . 25514. Történelem és hazafiság a közgondolkodásban: A hazai kutatások kezdetei

a Tömegkommunikációs Kutatóközpont hetvenes éveiben (Társszerző: Pörzse Katalin) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 261

15. Fókuszban: A nemzet, amint összeköt, elválaszt és összeköt (Csepeli György 70. születésnapjára) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 269

6

Tartalom

16. A szociálpszichológia első évtizede a hazai pszichológusképzésben: Személyes felidézés és könyvészeti rekonstrukció (1977–1986) . . . . . . . . . . 277

17. A debreceni komplex tudatvizsgálat emléke és tanulságai (Sallay Hedvig emlékére) . . 29718. Miért és hogyan közelít a szociálpszichológia a joghoz? . . . . . . . . . . . . . . . . 30519. A szociálpszichológus(nő) demokrata (Faragó Klára tiszteletére) . . . . . . . . . 315

Irodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 327

7

Bevezető: Nekirugaszkodások

E tanulmánygyűjtemény – műfajával és címével – egy kiadványsorba illeszkedik . Az 1998-ban kiadott Történeti bevezetés a szociálpszichológiába: a meghonosítás lépései olyan írásokat ölelt fel, melyek a tudományterület kialakulásának egyes szakaszait és irányait képezték le, és amelyekből így rajzolódott ki egy mozaikszerű összkép a Magyarországon néhány évtized alatt birtokba vett pszichológiai alaptudomány fejlődésmenetéről . 2006-ban jelent meg A szociálpszichológia történeti olvasatai című kötet, amelynek gerincét tudománytörténeti nevezetességű vagy annak ígérkező életművek bemutatása képezte, nem vesztve szem elől a hazai előzményeket és az itt kínálkozó sajátos problémákat sem . Mindkét gyűjteményes kötetet az ELTE Eötvös Kiadó bocsátotta közkézre, mint ahogy most is az vállalkozik e harmadik összeállítás megjelentetésére . A mostani cím is a „tör-ténet” és „szociálpszichológia” fogalmak kombinációját tartalmazza, ám a „Jelentörténeti szociálpszichológia” megjelölés újdonságot ígér .

Az első főfejezet centrális kérdése az, hogy a mai Magyarországon milyen az általános beállítottság a demokráciával szemben, és ez hogyan szerveződik és differenciálódik . Már e kérdés megfogalmazásakor azzal kell szembesülnünk, hogy a szociálpszichológia erre szakosodott ága, a politikai pszichológia sem foglalkozik elemzően a demokrácia kri-tériumaival és előfeltételeivel, ha el is időzik a demokratikus európai polgár ideáltípusánál, a választások hatótényezőinél, a kormányzat működésmódjánál és a civil társadalom kol-lektív megmozdulásainál . Mondhatnánk a haladottabb nyugati világ belső szemlélőiként, a szociálpszichológusok evidenciaként kezelik a demokrácia létét és mibenlétét és már messze maguk mögött hagyták a múlt század negyvenes-ötvenes éveinek a demokrácia és a fasizmus poláris szembeállításán nyugvó korai tematikáját . Ugyanakkor a rendszervál-tó Magyarországon – 20 év után – alapkérdések kerültek napirendre: Mennyiben és milyen irányban változzon az alkotmányos rend? Az erős parlamentáris többség hogyan érvényesülhet hatékonyan jogállami keretek között, és mikor ér el e keretek szétfeszítésé-hez? A hatalomközpontosítás milyen mértéke és módja tekinthető még demokratikusnak? A demokratikus politikának formai jegyeken kívül van-e tartalmi kritériuma (mérjük ezt a legtágabb értelemben vett népjóléten, az egyenlő emberi jogok biztosításán, a nemzeti szuverenitás és/vagy a nemzetközi értékközösség képviseletén)? Az euroatlanti liberális demokrácia modelljén túl lehet-e, túl kell-e lépni?

A sorjázó kérdések részint a közfelfogásból fakadhatnak, részben leképeződnek ab-ban, és ezen a ponton természetesen belépnek a szociálpszichológia szaktudományos hatókörébe .

Maga a szaktudomány nemzetközi léptékben is élénk változásokon megy át, amint a termékeny, ám a maga fókuszált mivoltában egyoldalú kognitív irányultságát meghalad-ni törekszik, és egy egyensúlyteremtő érzelmi-motivációs hullámot él át. A demokrácia kognitív reprezentációját is természetesen áthatják értékpreferenciák, és ezek nyomába szegődve bizonyosan személyes és ezen túlemelkedő csoportos és társadalmi érzelmek

8


szerepét is tanulmányoznunk kell . Ennek jegyében gyaníthatjuk, hogy ha sikerül a társa-dalom karakterisztikus érzelmi atmoszféráját aktuálisan, változásaiban, sőt hosszabb távon is megragadni, akkor a demokrácia közkeletű felfogásának és a felé irányuló igénynek vagy a tőle való elfordulásnak a pszichológiai motivációjához is közelebb férkőzünk . Amikor azonban erre törekszünk, akkor nem járt úton indulunk el, mondhatni, hogy keresve is alig találunk ideillő szaktudományos fogalmi konstrukciókat, és ezek nélkül értelemsze-rűen magunknak kell kikísérletezni azokat az empirikus fogásokat is, amelyek révén a tár-sadalmi közérzet alakulását nemhogy tisztázni, de egyáltalán megragadni tudjuk .

Éves metszetek alapján rekonstruáltuk azt a folyamatot, melynek során 2010-et kö-vetően felcsapott a társadalmi elégedetlenség hulláma, amely – ekkor még – a demok-rácia iránti igény erősödésével járt együtt, majd e két tendencia együtt hanyatlott le . E – meglehet, hogy politikatörténeti jelentőségű – folyamat követésében konzekvensen három mérőeszközt alkalmaztunk: az értékek preferenciájának/percepciójának általunk bevezetett módszerét, az immár évtizedes múltra visszatekintő összetett „kontraszelekció” skálát, amely a köztudatban élő rendszerkritika/rendszerigazolás nézetrendszer felderítésé-re hivatott, valamint a demokráciafelfogás összetevőit megcélzó attitűdmérést, amelynek kialakításához épp 2010-ben láttunk hozzá . Az empirikus eredményeket egymást követő tanulmányok írják le, ám a közös adataikat összegző táblákat és ábrákat természetesen csak egyszer közöljük, szükség szerint fejezetek között is visszautalva rájuk .

Amint az elmondottakból kitűnik, a társadalmi változásokra egy változó tudomány nézőpontjából igyekszünk reflektálni, ami talán magyarázza a címbe foglalt „jelentör-téneti” jelleget és talán ad némi mentséget az e címben már felsejlő lezáratlanságra, kutatásainknak egyelőre inkább kereső, mint rendszerbe állító természetére.

A „jelentörténet” magában persze nem egy friss fogalmi lelemény (legfeljebb a pszi-chológus olvasó számára tűnhet annak, akit nem feltétlenül a történeti dinamika néző-pontja jellemez és ezért nemigen gondolkodik a jelen történetiségének összefüggésében) . Magunk azonban a kötet két további fejezetében tovább tágítjuk ennek a fogalmi keretnek az értelmét .

A kötet második – az elsőnél kevésbé bő és tagolt – fejezete azt a kérdéskört taglalja, hogy a szociálpszichológia hogyan tud számot vetni azon aktuális hatásokkal, amelyek a múlt képét (akár ideologikus célzattal és jelleggel) torzíthatják, ehhez képest a szaktu-dományos emberismeretnek hol lenne a helye a realisztikus és emberi/nemzeti identitást formáló ismeretközvetítésben, oktatásban . Illetve, hogy egy jeles történeti alak életútjának és életművének követése mennyiben járulhat hozzá egy máig kisugárzó történeti konflik-tushelyzet jobb megértéséhez . (Mármint ahhoz, hogy a történet nem volt egy végzetsze-rűen determinált egyirányú utca, hanem szereplőinek mindig is volt morális választása, melynek felelősségét viselik .) A „Múlt a jelenben” című fejezet tehát a maga eseti és eset-leges módján arra igyekszik példát adni, hogy a szociálpszichológia tehet intellektuális szolgálatot a közvéleményt ma felkavaró történeti kérdések kezelésében, lett légyen szó az úgynevezett szoborügyről vagy Hóman Bálint ellentmondásban álló szakmai és politikai szerepének mérlegeléséről .

9


A mai szociálpszichológia előtörténete – a harmadik fejezetbe foglalt mozaikszerű ta-nulmányok formájában – jórészt más irányú kiterjesztése a „jelentörténeti” ismeretanyag-nak . Itt a hazai szaktudomány önismeretéhez igyekszünk hozzájárulni . Ez alkalommal elég személyes jelleggel, hiszen ennek az elmúlt ötven évben megizmosodott szaktudo-mánynak a jelenben tükröződő múltjáról van szó . Arról, hogy előismeretek híján hogyan küzdöttük ki ennek a magyar felsőoktatásban meglehetősen elterjedt tananyagát . Egyik-másik műhelyben milyen kutatásokra vállalkoztunk (erről a Tömegkommunikációs Kutatóközpont vonatkozásában sok évtizedes kutatótársammal, Pörzse Katalinnal együtt teszünk tanúbizonyságot) . Egyes közel álló szociálpszichológusok szerepét magam hogyan látom . A kötet e fejezet végén – mint a saját farkába harapó kígyó – visszatér az indítását és törzsét kijelölő kérdésekhez: a társadalomtudományok sűrű kapcsolathálójában miért is volt és miért is legyen kapcsolat a szociálpszichológia és a jog tanulmányozása között, és hogy van-e, lehet-e inherens összefüggés a szociálpszichológia művelése és a demokrácia melletti elkötelezettség között .

Az utóbbi öt év kötetbe rendezett tanulmányainak vázolt tematikája maga is azt sugall-ja, hogy e kérdés költői, a válasz – legalábbis a szerző számára – evidenciának tűnik .

Budapest–Orlando, 2015 decemberébenHunyady György

I. A JELEN TÁRSADALMI

KÖZÁLLAPOTOK MEGÉLÉSE ÉS MEGÍTÉLÉSE

I .1 . Érzelmek a társadalomban

15

1 . A közgondolkodás és a közérzet társadalom-lélektana1

Alapkérdés az, hogy a szociálpszichológiának van-e – megalapozott és átgondolt – mon-danivalója a társadalomnak magáról a társadalom átfogó egészéről. A „szociálpszicholó-gia” tudomány megjelölés angol eredetije jótékonyan elkendőz egy lényeges különbséget, hogy vajon ez a tudományág a társassal vagy a társadalmival foglalkozik-e . A pszichológia egyéb ágaihoz hasonlóan az egyén élményanyagával és ennek hátterével foglalkozik-e, ez esetben kitüntetve a társakkal való viszonyt, a személyközi kontextust, vagy a pszichológia főbb területeitől eltérően (ám a szociológia számottevő irányainak a rokonaként) az egész társadalom mentalitását és pszichológiai dinamikáját vizsgálja, az egyéneken messze túl-tekintve foglalkozik-e pszichológiai folyamatokkal és struktúrákkal .

Ennek a diszciplína kezdeteitől újra és újra felbukkanó kérdésnek az is egyfajta aktu-alitást ad, hogy a társadalomtudományokban – és vele a szellemileg igényes társadalmi kommunikációban – viszonylag előkelő helyet vívott ki magának a „közgondolkodás” fogalma, amelynek elméletében és módszertanában evidens módon jelentkezett a pszi-chológiai nézőpont, tapasztalat és fogalomkincs . Ha pedig így közgondolkodásként elkü-lönítjük és kitüntetjük figyelmünkkel a társadalomban zajló megismerési folyamatokat, joggal merülhet fel egy olyan felismerés és megfontolás, hogy ezen megismerési folyama-toknak és struktúráknak a hátterében és folyományaként szintén jelen van a társadalom szellemi életében érzelmekkel színezett motiváció, érzelmi kötődés és ennek változása – tehát ugyanezen a magasabb absztrakciós szinten beszélnünk lehet és kell a társadalom érzelemvilágáról .

Ha a közgondolkodás egyik ismérvének tekintjük, hogy ez nem egyedül az általánosan – kultúraszerte – elterjedt nézetekre és ezek szerveződésére vonatkozik, hanem kitüntetet-ten a társadalmi önreflexió mentális alkotóeleme, akkor a társadalom érzelemvilágát ku-tatva és feltérképezve is különleges figyelmet érdemel a társadalom állapotaira vonatkozó önreflexió érzelmi komponense, a társadalmi közérzet. A társadalom érzelemvilágának és sajátos közérzetének tanulmányozása várhatóan erőre kap egy olyan időszakban, ami-kor a pszichológiai tudományok körében általában, különösen a szociálpszichológia terén egyfajta egyensúlymozgás zajlik: a hosszabb időszakon át érvényesülő kognitív hangsúlyt az affektív tárgyú érdeklődés és módszeres vizsgálat egyenlíti ki és teszi teljesebbé .

Ahhoz viszont, hogy a közgondolkodás és közérzet fogalompárt elhelyezzük a szociál-pszichológia látókörében, vissza kell térnünk a tudományág történetének azon kérdéséhez, hogy a szociálpszichológia részben vagy egészben, áttételesen vagy közvetlenül a társada-lom lélektana-e .

1 Megjelent: Magyar Pszichológiai Szemle, 2009 . 64(3) . 497–512 .

Érzelmek a társadalomban

16

A tudományág előtörténete és az „Amerikai Fordulat”

A szociálpszichológia előtörténetét méltán kereshetjük a nemzetkarakterológia hosszú és hektikus múltjában, valamint a 20 . század elején fogant tömeglélektanban, melynek ala-pideáit Nyugat-Európa mediterrán országaiban vetették először papírra . A nemzetkarak-terológia a társadalmi-kulturális jellemzőket egy személyiség pszichológiájaként vázolja fel és írja le, kacéran eljátszva azzal a kettős lehetőséggel, mintha egy nagy társadalmi csoportnak magának lenne egy pszichológiai terminusokban leírható saját egyénisége, illetve hogy e nagy társadalmi csoport tagjai jórészt osztoznak bizonyos pszichológiai ismérveken, melyek köztük általánosak és/vagy őket összességükben másoktól megkü-lönböztetik . A nemzetkarakterológia direkt társadalom-lélektan, amennyiben nagy társadalmi csoportok viselt dolgait ezek pszichológiainak tetsző természetére és műkö-désmódjára vezeti vissza . Némileg eltér ettől a történeti perspektívájú és ugyanakkor pszi-chológiai állandóságra utaló társadalomelemzéstől a tömeglélektan, amely lényege szerint szűkebb időperspektívára, tulajdonképpen az eltömegesedés helyzetére vonatkozik, azt állítva, hogy az egyébiránt józan mérlegelésre hajló ön- és társadalomépítő egyén ezekben a helyzetekben pszichológiai hatóerők és szabályszerűségek védtelen játékszerévé válik, ki-vetkőzik önmagából, elveszíti racionális kontrollját és konstruktivitását, és az elszabadult érzelmek a szélsőségesség, nemegyszer a zaklatott erőszak és destrukció irányába sodorják .

A szociálpszichológia kibontakozását taglaló (európai) tudománytörténeti irodalom-ban immár közhely, hogy a tudományág fejlődésének meghatározó fordulata az volt, ami-kor a társadalom egészének, a társadalmi csoport és tömeg egészlegességének pszichológiai programjáról lemondott és a társadalom ellenpontjaként az azt alkotó egyedek indivi-dualitásának tanulmányozását vállalta és vallotta alapfeladatának: a szociálpszichológiát a társas egymásra hatás, illetőleg ráhatás tudományaként fogta fel . Ezt a fordulatot minő-sítik a tudományág amerikanizálásának, az európai szellemi hagyományokkal való sza-kításnak, az amerikai individualizmus szakterületi elhatalmasodásának, amit is Floyd Allport nevéhez kötnek . Floyd Allport korai (kísérleti) szociálpszichológiai kötetének megjelenését – 1924-et – Grauman (1986) perdöntőnek tekinti, mondván hogy a születő új tudományág ekkor és ezzel hagyott fel Wundt dilemmájával, hagyta el a néplélektani utat és vált nem történeti, hanem kísérleti stúdiummá . Ennek a fókuszában is a viselke-dés áll, az egyén viselkedése, még ha a környezetében lévő más egyénekkel – cirkuláris ingerlés révén és keretében – az individuum folytonos kapcsolatban is áll . Ez a felfogás „deszocializálja az egyént, individualizálja a szociálist” a történeti-kritikai értékelés szerint . Mindez egyfajta módszertani redukcionizmusba torkollik, amely nem hajlandó és nem is képes megragadni és kezelni a Durkheim által azonosított és kellően kiemelt társadalmi tényeket, amelyek rendszerbe ágyazottak, és amelyben az egyéni a társadalmi ráhatások kontextusában jelenik meg .

Graumanhoz hasonlóan a szociálpszichológia történetének másik jeles szakértője, Farr (1996) is látni véli az európaiság Wundt–Durkheim vonalát, annak ellenére, hogy köztük

A közgondolkodás és a közérzet társadalom-lélektana

17

kiáltó szemléleti különbséget teremt az előbbi szellemtudományi és az utóbbi pozitivista alapállása . Ehhez képest a szociálpszichológia amerikanizálása – szerinte is – az individu-alizmus felülkerekedésében nyilvánul meg . Ez közösséget teremt a két Allport fivér között is, legyen bár Floyd behaviorista, és Gordon bizonyosan nem az .

Wundt–Durkheim társadalomorientált európai vonalvezetésének történeti konstruk-ciója azonban – anélkül, hogy a módszertani individualizmus elméletileg is nyomaté-kosított jelenlétét az amerikai társadalomtudományban, jelesen a szociálpszichológiában, elvitatnánk – némi korrekcióra szorul . Így kár lenne teljesen megfeledkezni Gabriel Tarde egykori szerepvállalásáról, aki mint kriminalista adatokkal maga is hozzájárult Durkheim nagy hatású monográfiájához, ám aki későn beérő munkásságában pszichológiai társada-lomértelmezéssel kísérletezett, és az utánzás személyközi mechanizmusának kiemelésével az interpszichikus, interakcionista felfogás előfutárának is tekinthető . A pszichológiai szociológia ezen úttörője ugyanakkor szembenállt és szembeszállt a Le Bon nevével fém-jelzett tömeglélektannal, többek között azzal a prognózisával, hogy nem az irracionális erőknek kitett tömegek kora következik, hanem a közvéleményé, amelynek alakulásában (a Dreyfus-ügy küzdelmes és végső soron konstruktív tapasztalataiból okulva) nagy jelen-tőséget tulajdonított az értelmiségnek, a sajtónak, a tágabb közönségnek (van Ginneken 1992) .

Amerikai áthatásában szerepe volt az őt (maradjunk ennél a szónál) utánzó, meglehe-tősen fantáziátlan Rossnak, aki Mead korabeli kritikája szerint nem jeleskedett a szociális hatások kimutatásában az ember fejlődő tudatának elemzésekor .

A Tarde–Ross történeti szál mellőzésén túl e történeti konstrukciónak szinte ab-szurd eleme, hogy nem érdeme és logikája szerint mutatják be Floyd Allport és William McDougall viszonyát, amikor ez utóbbit „a kizárólagosan individualisztikus pszicholó-gia jelentős ellenzőjeként” tüntetik fel . McDougall többek között azzal szerzett hírnevet, hogy 1908-ban Ross-szal egy időben írt Szociálpszichológia címmel könyvet, s miután ezek a kötetek voltak e címen az első írások, ezt tekintjük manapság a tudományág születési évének . E kötet egy szisztematikusan építkező könyvsorozat része volt, mondhatnánk úgy, hogy a (meglehetősen önkényesen elkülönített és azonosított) egyéni szociális ösztönök lélektana, melyet – a világháborús kiesést követően – 1920-ban követett a csoportmenta-litásról, szellemiségről, lelkiségről írott munkája, mely szándéka szerint valóban a társa-dalom lélektanával foglalkozott . Ez egy meta-nemzetkarakterológia, amely a nemzetek szellemi-pszichológiai mibenlétével általában és nem az egyes nemzetek természetével foglalkozik (noha gyorsan levonva a háborús fejlemények tanulságát a némettel szem-ben magasabb rendű típusnak deklarálta a franciát, az angolt és az amerikait) . Erősen hierarchizált társadalomképében persze a kiválók között is vannak kiválóbbak, amit jól dokumentál, hogy ő hogyan fogta fel a közvélemény fogalmát: ez élhet az egyének tudatá-ban, de mindenekelőtt a közösségi-szellemi élet produktuma, amelynek dinamikáját úgy fogja fel, hogy nagyképességű és magas moralitású emberek törődnek másokkal és hatnak azokra . Nem törvények alkotják, hanem törvényt alkot, mivel a jog és a jogászok több-nyire elmaradnak – az ezen elitista értelemben vett – közvéleménytől . Szerinte a (nemzet)


18

fejlődés öt döntő faktora: a velünk született erkölcsi diszpozíciók, az intellektuális kapaci-tások (mint faji minőségek), a morális és intellektuális tradíciók (mint nemzeti civilizáció) és a társadalmi szervezet .

1908-ban McDougall még Angliában élt, 1920-ban azonban már az Egyesült Államokban, amelynek bevándorlási kvótáit az ő nemzetkarakterológiai szakértői véle-ményére is alapozták . A Harvardon annak a Hugo Müsterbergnek a tanszékét veszi át, aki Németországból hozta a pszichológia leegyszerűsítően materialisztikus orientációjának hitét, ám akit Amerika kihívásai avattak a pszichológia alkalmazásának ihletett géniuszá-vá . Jóllehet származási okokból német hazájában nem boldogult, de német öntudatát nem adta fel, és ez is nagyban hozzájárult, hogy a világháború idején német kémként meghur-colták, egzisztenciálisan összeomlott, majd meghalt . A kibomló szakmai-stratégiai vita jobb megértéséhez is hozzátartozik, hogy Floyd Allport Münsterberg elkötelezett és hű tanítványa volt a Harvardon . Tanulmányai, a lipcsei Wundt-labor tradícióihoz illeszkedő kísérletei a csoportteljesítményben közrejátszó „szociális facilitációról”, és valóban, az útkereső pszichológia korszelleme az Egyesült Államokban (melynek individualizmusát mestere, Münsterberg szakszerű műgonddal elemezte) rendre mind szembeállították az újdonsült professzor társadalom-lélektanával . Nem fogadja el, hogy valamiféle kollektív szubsztancia – az egyéntől, idegrendszerétől, beleplántált és megélt tapasztalataitól függet-lenül – pszichológiai folyamatokat működtetne, struktúrákat tartana fenn és teljesítmé-nyekkel büszkélkedhetne . Ezt az elutasított csoportfelfogást nevezte meg és kezelte metsző kritikával mint group fallacyt, mint olyan gondolati csúszást, amelyet az új kísérleti tudománynak el kell kerülnie és el kell hárítania .

Talán nem közömbös, hogy nem William McDougall bírálta a cseperedő amerikai szociálpszichológia 1924-ben megjelent úttörő munkáját, hanem ennek szerzője tette bí-rálat tárgyává a nemzetkarakterológia intellektuális múltjához kötődő és annak diszkrimi-natív alkalmazására is hajló McDougall elméleti szintézisét . Kétségtelen tény, hogy Floyd Allport az elméletileg támogatott módszertani individualizmus elkötelezett és offenzív híve volt . Kiolvasható ez a közvéleményről írott elvi igényű és jelentőségű tanulmányából is, amely e jelenségkörrel (mint láttuk, Tarde és McDougall után) a tényleges vélemény-kutatás vezető orgánumának, a Public Opinion Quarterly nyitó számában foglalkozott . Ekkor és ebben is hangsúlyozza, hogy a közvéleményt egyének sokaságának – szavakba öltöztetett – viselkedése alkotja, közösen ismert és fontosnak ítélt tárgykörben, elfogadó vagy elutasító jelleggel, annak tudatában, hogy attitűdjüket mások is hasonló úton-módon kifejezik . Az egyének szóban forgó viselkedése különféle körülmények között jelenik meg, mindenképpen aktuálisan és tekintet nélkül az időtávra, konfliktusokat hozhat felszínre, de felmutatja azt az erőt is, amely célirányosan túljut ezen ütközéseken . Floyd Allport tö-retlenül konzekvens irányvételét, amellyel elvitatta az egyén feletti pszichológiai képletek és folyamatok létét és vizsgálatát, a tudományág amerikai történeti irodalma különöskép-pen nem méltányolta, ha egyáltalán figyelemre méltatta, akkor egyoldalúságként kezelte az egyénre és egyénire vetett különleges és kizárólagos hangsúlyt (Karpf 1932; Sahakian 1982) . Ám kétségtelenül voltak eredményekben gazdag, nagy hatású tanítványai .


19

Az egyén és a társadalom vizsgálata a tudományág történetében: futó áttekintés

A szociálpszichológiának mint az Egyesült Államokban kibontakozó empirikus tudo-mánynak – amint az köztudott – az első kitüntetett tárgya, amely a módszeres kutatások fogalmi kereteit megadta, és amelyre vonatkozóan e kutatások eredményei tömegesen felhalmozódtak, a szociális attitűd volt . Az attitűdök leírása annak a reménynek és ígé-retnek a jegyében zajlott, hogy az e néven nevezett személyiségre jellemző, tartós, értékelő irányultság képezi a politikai, gazdasági, társadalmi viselkedés hátterét, alapját . A múlt század 1920-as, ’30-as éveiben már – az alkalmazott matematikára is húzó hatást gya-korló – módszertana alakult ki az attitűd mérésének, melynek tulajdonképpen tartozéka, leágazása volt az ugyancsak leíró jellegű szociális sztereotípiavizsgálat. A sztereotípia – a harmincas évek elején Lippmann esszéisztikus gondolatmenetéből kiragadott fogalmi konstrukcióként – embereknek mint csoporttagoknak vagy – okkal-joggal megforgatva – csoportoknak mint személyiségvonásokkal rendelkező embereknek a jellemzése volt, amelyben a szociálpszichológusok – Katz és munkatársai – visszatérő vizsgálatai nyomán a csoportközi viszonyok értékelő töltetét keresték, és alapvetően a fenntartásokkal terhes negatív csoportjellemzésekben az elfogult előítéletet azonosították . A sztereotípiák ekkor bevezetett és egészen a hatvanas évekig változatlan tulajdonságlistás vizsgálata csoportok-ra vonatkozó egyéni megítélésekből tulajdonképpen a csoportok társadalmi megítélését igyekezett kibontani, és ennek jegyében csodálkozott rá arra, hogy az egyes csoportok jellemzése milyen mértékben egybevágó, és épp a konszenzuális csoportjellemzést tekin-tette – elvben és gyakorlatban – sztereotípiának .

Ha a sztereotípiák esetében nyilvánvalóan megmutatkozik, hogy a társadalom nézetei-nek a kibányászása, feltárása volt a cél és eredmény, az attitűdök leíró vizsgálatában – ezzel látszólag szöges ellentétben – az egyén karakteresen megkülönböztethető értékítéletének, az attitűdtárgy-értékelés dimenziójában elfoglalt egyéni pozíciójának meghatározá-sa volt a cél . Az attitűdmérés tehát ilyen értelemben, első látásra nemcsak az egyénektől nyert adatokon nyugszik, hanem az egyéni preferenciák meghatározását célozza . Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy az egyéni sajátosságok megjelölése az értékelés dimenziójában tulajdonképpen a feltérképezett társadalmi közfelfogás hátterén és ennek rendszerében zajlik .

Nyilván e tekintetben lényeges különbségek vannak az attitűdmérésben alkalma-zott különböző eljárások között, de ha a leginkább elterjedt Likert-féle metódust állítjuk előtérbe, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az attitűdtárgy értékelésének dimenzióját a rá vonatkozó nézetek társadalmi, mintabéli eloszlásának alapján, a jelentkező nézetkülönb-ségek tartalmára és mértékére ügyelve határozzuk meg, és ezt használjuk fel az egyéni attitűdpozíció megragadásakor és számszerűsítésekor . Cartwrightnak, a szociálpszicho-lógia jeles alakítójának és ismerőjének alighanem igaza van abban a meghökkentő tételé-ben, hogy az a személy, aki a legnagyobb hatást gyakorolta a tudományág történetére,


20

Hitler volt . A fasizmus térhódítása, a vele szembeni intellektuális ellenállás, majd a vele vívott háború elkötelezett segítése mély nyomot hagyott a szociálpszichológia történeté-ben . Anélkül, hogy ennek részleteit szükség lenne itt aprólékosan felidézni, három olyan vonulatra hivatkozhatunk könnyűszerrel, amelyek e történetben nem emelkedtek volna ki Hitler, a fasizmus és az ellene való küzdelem nélkül . Ezek egyike a társadalmi állapoto-kat és összefüggéseket modellező csoportkísérletek térhódítása a szociálpszichológiában . Kurt Lewinhez és közvetlen munkatársi, tanítványi köréhez köthető az a korszakos fejle-mény, hogy – mondhatni egyedüli kísérletező társadalomtudományként – a fasizmus és a de mokrácia pszichológiai jelenségvilágát csoportkísérletek formájában megjelenítették a laboratóriumokban, ily módon kimutatták e társadalmi konstellációk pszichológiai le-képeződését és hatótényezőit . Megalapozottan mondhatjuk, hogy tulajdonképpen a társa-dalom pszichológiája volt itt az egyének viselkedését manipuláló kísérletek valódi tárgya, és hogy az a mezőelmélet sajátos, tulajdonképpen csak tiszavirág-életű nyelvi és fogalmi apparátusa, amelyet Kurt Lewin bevezetett, azt szolgálta, hogy áthidalja a társadalom és egyén között fennálló különbséget, fenomenológiai szinten egységben kezelje a társadalmi- pszichológiai erőket, ezek konfliktusát és egyensúlyi állapotait . Ezen terminológiát és elméleti ambíciót azután túlélte az a csoportkísérleti hagyomány és trend, amely társa-dalmi viszonyokat és viszonyulásokat személyközti interakciókban közelít meg és próbál megragadni .

A másik vonulat, amely a fasizmusra adott reakcióként jelent meg és erősödött fel a szociálpszichológia történetében, az a kritikai szemléletű társadalomtipológia, amely makrojelenségek hátterében és működési mechanizmusában pszichológiai folyamatokat és személyiségdinamikai fejleményeket azonosít . Ily módon jellemezhetjük az – egyér-telműen pszichoanalitikus gyökerekből táplálkozó – társadalomkritikát Fromm műve-iben, illetőleg az Adorno és munkatársai által írott A tekintélyelvű személyiség legendás monográfiáját .

A fasiszta mentalitás pszichológiai formálódásának koncepciózus leírása annyiban rokonítható az egykori nemzetkarakterológiákkal, hogy a társadalmi makrojelenségeket személyiségre jellemző fejleményként kezeli, de a nemzetkarakterológiáktól eltérően nem a megkülönböztető, hanem az összetartozó vonásokra koncentrál, koherens pszichodi-namikai elgondoláson nyugszik . A kritikai társadalomtipológiák csoportjába tartozik Riesman szisztematikus elemzése az amerikai fogyasztói társadalom jellegzetes beszűkü-léséről . Ez egy azon ambiciózus írások sorából, amelyek a nem idealizált, de ideáltípusnak tekintett amerikai ember felvázolt pszichológiai arculatát nemzeti és birodalmi határokon túl általában a modern emberre vetítik ki .

A Hitler, a fasizmus, illetve a világháború által kiváltott hatalmas szakmai hullámve-résnek egy további, harmadik vonulata volt a közszellemet befolyásoló meggyőző közlés, a propagandaháború alapmechanizmusait vizsgáló attitűddinamikai kutatás . Az attitűd tanulmányozásának avatott ismerője és az elrendező szintézisek megalkotója, William McGuire állította markánsan szembe egymással a húszas-harmincas évek leíró attitűdmé-réseit és a negyvenes években kibomló, majd az ötvenes években kiérlelt attitűddinamikát .


21

Ennek a tematikus irányzatnak az első kutatási tárgya a forrás hatásának mechanizmusa és eredményessége szűkebb vagy tágabb értelemben vett befogadó közegben . Egy második szakasz jellemzője azonban az lett, hogy a figyelem fókusza a különböző forrásból fakadó attitűdök egyénen belüli összerendeződésére, belső harmóniájának kiküzdésére irányult a különböző indíttatású úgynevezett konzisztenciaelméletekben. Ezen elméletek sorából szakmai és társadalmi visszhangját tekintve egyaránt kiemelkedett a kognitívdisszonancia- elmélet, amely egy-másfél évtizedig kötötte le a szociálpszichológusok figyelmét és in-tellektuális energiáit . Egyfelől a kísérletezés – talán túlságosan is magasra törő – magas-iskoláját hozva létre, másfelől az egyén belső történéseire és ennek generális szabályaira szűkítve a szociálpszichológusok kitüntetett figyelmét csökkentette a tudományág nyílt és közvetlen társadalmi relevanciáját .

A szociálpszichológia úgynevezett válsága – a vietnami háború idején és annak nyo-masztó és izgatott társadalmi atmoszférájában – az egyéni, illetőleg társadalmi témaválasz-tás dichotómiájában újabb változást hozott, a válság csapongó és csapkodó kritikai hang-jai között szót kapott egyrészt az az igény, hogy a szociálpszichológiának legyen direkt, okkal-joggal kritikus mondanivalója a társadalom és a kormányzás viszonyáról, másfelől terjedjen ki és mélyüljön el a társadalom, a történelem és a filozófia teljesebb tanulmá-nyozásában, harmadrészt ezoterikus jellegét feladva vagy csökkentve konkrét társadal-mi problémák megoldásában nyújtson megvilágító magyarázatot és adjon alkalmazható kulcsot .

A válságos politikai állapotokban felcsapó szakmai önkritika – amint ezt már volt alkalmam többször is elemezni, kifejteni – a makrotársadalmi témák előtérbe helyezését sürgette és erősítette, felerősítve a szociálpszichológián belül az alkalmazott irányt, prog-ramszerűen kiemelve a társadalmi problémák (social issues) tanulmányozását, kitermelve a societal psychology műszavát és az ezzel érzékeltetett kutatási stratégiát . A tudományfejlő-dés paradoxonjaihoz tartozik, hogy egy ilyen kavargó, önszaggató, programgeneráló idő-szak végül is – a kinyilvánított szándékokkal szöges ellentétben – az egyéni megismerésre fókuszáló szociálpszichológiához vezetett el, az úgynevezett információfeldolgozási pa-radigma olyan egyeduralmához, melynek átütő ereje és időtávja legfeljebb a kognitívdisz-szonancia-elmélettel hozható párhuzamba a tudományág történetében . Ennek a radikális kognitív fordulatnak természetesen megvan a maga interdiszciplináris háttere: az infor-matika szédítő fejlődése, a kognitív szempont kiemelkedése az emberrel és társadalom-mal foglalkozó tudományok egész csoportjában és magának a kognitív pszichológiának a termékeny újszerűsége . Ez a paradigma – némi időbeli csúszással – a szociálpszichológia tudományterületén is ráirányította a figyelmet a memória mindeddig szinte teljesen mel-lőzött szerepére, az információfeldolgozás folyamatára és ebben olyan képletekre, mint például a sémák, a kategóriák és – az egészen új kontextusban szemlélt, funkcionálisnak is vélt – szociális sztereotípiák . A kognitív szociálpszichológia a fel-felbukkanó tévedéssel szemben korántsem a racionális megismerés kultusza, hanem sok vonatkozásban épp a ra-cionalitás korlátainak, a rövidzárlatos heurisztikáknak a kritikai bemutatása, amely ugyan alapvetően egyéni-általános mechanizmusokat és szabályszerűségeket tár fel, de fontos


22

kritikai elemekkel szolgál a társadalmi önismeretre nézve is, például amikor tetten éri az irracionalitás szerepét a gazdasági döntésekben és a politikai cselekvésben . A tárgyszerű-ségre és módszerességre szép sikerrel törekvő kognitív szociálpszichológia a tematikus be-szűküléssel kiprovokálta, idegtudományi és módszertani vívmányokkal pedig előkészítet-te az – általam kedvtelve alkalmazott kifejezéssel élve – affektív ellenforradalmat, amely az utóbbi évtizedben életre hívta és felfrissítette a teljesebb emberkép kiegyensúlyozása érdekében is a pszichológia evidens motivációs-érzelmi tematikáját, valamint hódolt az ir-racionalitás újraterjedő társadalmi kultuszának, az érzelmeket állította a szaktudományos vizsgálatok középpontjába .

Az információfeldolgozási paradigma mindenekelőtt az egyéni megismerés menetére, alkotóelemeire, buktatóira és eredményességére koncentrált, jóllehet fellazulásának idő-szakában felszínre bukkantak olyan egyénen túltekintő témák is, mint a társadalmias kol-lektív memória . Az affektív szociálpszichológiának – különösen az idegtudományi kötődé-sű alapkutatásoknak – a fókuszában is az egyén motivációja, érzelmei és ezek dinamikája áll, azonban nem kerülheti el figyelmünket, hogy az érzelmek társadalmi tárgya, forrása, elterjedtsége, mozgató szerepe sem sikkad el, sőt nagy és növekvő szakmai érdeklődés övezi . Kissé sarkítva úgy fogalmazhatnánk, hogy a szociálpszichológia újabb történetében hosszú időn át felülkerekedett a kognitív tematika az affektív tárgykörökön, az egyén meg-közelítése a társadalom vizsgálatán, ám most mintha nagy és növekvő esélye lenne annak, hogy a két szubdomináns elem összekapcsolódik és nyomós szerepet kap: a társadalom érzelmi közállapotai a szociálpszichológia figyelmének előterébe kerülnek .

A társadalmi közgondolkodás szociálpszichológiája

A társadalom, a köztudat szociálpszichológiai tanulmányozásának eredményei elsőként a közgondolkodás tárgykörében jelentkeztek és kristályosodtak ki . Ha a kutatások és ered-mények módszeres áttekintésére vállalkozunk, akkor – durva tagolásként – elkülöníthe-tünk hét különböző tematikus irányt, eredményhalmazt, fogalmi gócot:

Közkeletű sémák, sztereotípiák

Közismert, hogy a ragyogó publicista és autonóm gondolkodó, Walter Lippmann mono-grafikus terjedelemben és elemző részletességgel végiggondolta, hogy mi is és milyen is a közvélemény, úttörő módon megelőlegezte az évtizedekkel később erőre kapó kognitív szociálpszichológia kérdésfeltevéseit, problémastruktúráit és fogalmi eszközeit . A demok-ratikus közvélemény tárgyszerű analízise során eszmélt rá arra, hogy ennek tartalmában és alakulásában milyen szerephez jutnak a tapasztalatokat megelőző, azokat előzetesen strukturáló, értékelő színezettel is rendelkező gondolati sémák . Ezek megjelölésére vezette be és alkalmazta konzekvensen és rugalmasan a sztereotípia fogalmát, amely megjelölést


23

a nyomdaiparból kölcsönözte; a betűsorokkal kitöltött, azokat egybefogó keretek ana-lógiájára . Anélkül, hogy invenciózus gondolatait itt tanulmánymélységben hosszan ele-meznénk, csak két lényeges szemléleti vonását szükséges kiemelni: ezek egyike szerint a sztereotípiák fennmaradásának és hatékony működésének titka funkcionális szerepük-ből fakad, ezek a nemegyszer előítélettel terhes előfeltevések könnyítik és rövidítik az információfeldolgozás folyamatát, hozzájárulnak a társadalom és világ szubjektív rende-zettségéhez és otthonosságához, biztonságot és védelmet adnak az egyénnek, csoportnak, nota bene a társadalom egész berendezkedésének . A mai szociálpszichológia e kulcsfontos-ságú felismerései, ha nem is mind kifejtett formában, de utalásszerűen rendre mind bent vannak Lippmann alapművében, s annak élvezetes szövegéből könnyűszerrel kiolvasha-tók . A másik ismérve Lippmann invenciózus gondolatmenetének, hogy a sztereotípiákat nemcsak egy-egy relációban (mondjuk például abban, amivel később elhíresültek, a cso-portközi viszonyokban) látja és láttatja, hanem érzékletesen bemutatja, hogy ezek jelen vannak a társadalom életének minden dimenziójában, akár a társadalmi-földrajzi tér vagy a társadalmi-történeti idő közfelfogásában, és ennek megfelelően nem elszigetelt mozaik-darabként, hanem egy – természetesen elasztikusan alakuló, változékony és változatos – nézetrendszer részeként élnek és működnek . Az ez irányba mutató utalások Lippmannt egy olyan – általam különösnek és ígéretesnek tűnő – gondolati megközelítés úttörőjévé avatják, amely a kategóriákat és sztereotípiákat a közgondolkodásban benne rejlő „implicit társadalomelmélet” alkotóelemeiként fogja fel .

Laikus elméletek

A közgondolkodás szociálpszichológiai vizsgálatának egyik értékes, bár csak mérsékelt vissz-hangot kiváltó módszere és eredménye a tudományos elméletalkotással szembeállított úgy-nevezett laikus elméletek formálódásának és tartalmi jellegzetességeinek tanulmányozása . Ebben a megközelítésben jelen van egyfajta ambiciózus, igényes tudománykép és egyfajta normatív jelleg, amint a tudománnyal szemben támasztott követelmények magas mércéjén mérjük le a közfelfogás tartalmait, szerveződését . Egy ilyen összehasonlításban a tudomány explicit, a közkeletű elmélet implicit . Az előbbi koherens, cáfolható tételekből és összefüg-gésekből építkezik, ok és következmény viszonyát taglalja, folyamatra és nem elsődlegesen tartalomra ügyel, általánosításokra tör és megalapozott . Mindezek kevésbé tisztán, egyér-telműen és kisebb joggal mondhatók el az ún . laikus elméletekről . Ezek illusztrációjára leg-gyakrabban jó példát nyújt a mindennapi viselkedés magyarázata, így a szakirodalom taglal naiv pszichológiát, orvostudományt, gazdaságtant, statisztikát, jog- és oktatásfelfogást mint az emberrel és a társadalommal foglalkozó tudományok köznapi ellenpontját .

Ezekkel kapcsolatban persze okkal-joggal elmondhatjuk, hogy egyszerre lesüllyedt, szétbomlott, formáját vesztett intellektuális lecsapódásai az előrehaladott tudománynak, de – és erről a társadalmi-eszmei mozgásra érzékeny tudománycsoportról szólva soha nem feledkezhetünk meg – táptalaját is, támpontját is, mozgatórugóját is képezik a tudomá-nyos megismerésnek .


24

Szociális reprezentációk

A világ, mindenekelőtt a valós társadalom leképezésében, gondolati megragadásában és elkönyvelésében van szerepe a csoportkeretekhez kötött közös értelmezésnek, jelentésfel-fogásnak és -adásnak . A szociális reprezentációk ismerős előzmények és párhuzamok révén történő magyarázatát nyújtják új kulturális jelenségeknek a hétköznapokban, mégpedig kollektív úton-módon . E fogalmi konstrukció visszavezethető Durkheimhez, ma is első-sorban a francia szociológiában és szociálpszichológiában honos, de e korábbiaknál rész-letezőbben és elemzőbben szól a reprezentáció dinamikájáról és szerkezetéről, a megértés-ről és kommunikációról, plaszticitásról és terjedési képességről . Mindezek alapján a téma kutatói beszélnek a szokatlanul új jelenségek lehorgonyzásáról ismerős kontextusban, és konkretizáló tárgyiasításáról, amely mintegy fizikai valósággá avatja őket szemünkben .

Szociális attitűdök – dimenzionáltan

Az attitűdmérés – amint erre már kitértünk – egyéni pozíciót határoz meg a társadalmat megosztó kérdésekben . Az egyes tárgyakhoz kötődő egyes attitűdök mindazonáltal nem külön-külön, hanem jórészt együtt alakulnak, ennek kutatásában jelentős kordokumen-tum Murphy és Likert tanulmánya 1938-ból, amely módszeresen tárta fel attitűdnyalá-bok szerveződését, eljutva – az absztrakciós csúcsra – a konzervativizmus és radikalizmus kontinuumáig . Az attitűdök szerveződésével kapcsolatban számos eredmény halmozódott fel, különös tekintettel arra, hogy hely és idő függvényében vagy épp ezektől eltekintve milyen attitűddimenziókról beszélhetünk . E tekintetben kiugróan fontos megfontolás és eredmény a nyolcvanas évek közepén Kerlinger álláspontja, mely dacolva a szakmai köz-felfogással a liberalizmust és konzervativizmust nem tekinti dipoláris ellentétnek, hanem úgy véli, hogy révükön az egyén társadalmi-politikai nézeteit többdimenziós mentális térben lehet és kell elhelyezni .

Ideológiák, értékrendszerek és a gondolkodás típusos módja

Az egyéni nézetek feltérképezésében nagy hagyományra tekint vissza egy – mondhatni – deduktív racionális emberkép, mely szerint a magas absztrakciós szinten megragadható értékekből fakadnak az egyénre jellemző attitűdök, mely utóbbiak konkrét vélekedések tartalmában nyilvánulnak meg, és a cselekvő viselkedés alapjaként szolgálnak . E tartalmi egység, összerendezettség, hierarchia feltételezése mellett a nézetek vizsgálatában immár több mint fél évszázada fontos szerephez jut annak elemzése is, hogy a személyiség meny-nyire, mennyiben és mire hajlamosít a nézetek kialakításakor, elfogadásakor és képviselete során . A jobboldaliság személyiséghátterének keresése és felkutatása a hidegháborús idők-ben a jobboldali-baloldali extremitás iránti közös fogékonyság indítékainak és lezajlásá-nak elemzésébe torkollott, a tekintélyelvűség tanulmányozását a dogmatizmus vizsgálata


25

követte, amely az attitűdök és ideologikus nézetrendszerek hátterében és mozgatórugóiban a gondolkodásmód, a kognitív stílus jellegzetes típusait különítette el és azonosította .

A nézetrendszerek belső tartalmi egységének, illetve a személyiségre jellemzőnek talált gondolkodásmód pszichológiájának találkozni és ütközni kell azokkal a szociálpszicholó-giai megfigyelésekkel, amelyek szerint a különböző társadalmi-politikai szituációk a né-zetek tartalmát, értelmét, sőt szerveződésének módját is befolyásolhatják . A szituativitás szerepét és súlyát jól érzékelteti számunkra a „létező szocializmuson” átesett kelet-európai országokban megjelenő paradox konzervativizmus, amelynek tartalmát, motivációját, kognitív stílusát nem könnyű az euroamerikai konzervativizmus pszichológiai kereteiben elhelyezni és elrendezni .

Kultúrspecifikus gondolkodásmódok és a globalizációs áthatások

A pszichológia utóbbi évtizedeiben izmosodó ágként jelentkezik a kulturális (összeha-sonlító) pszichológia, amely eredendően lényegre törő határozottsággal, utóbb árnyaló differenciáltsággal tesz különbséget az énfelfogásban kikristályosodó individualista, illetve kollektivista kultúrák között . A tudományos pszichológia szempont- és összefüggésrend-szerét, eljárásait és módszertani stratégiáját alkalmazó megközelítés természetesen – ha nem is ötletgazdagságban – messze meghaladja a nemzetkarakterológiák múltba vesző tradícióit, bár a különbségek szisztematikus keresése a kultúrák közösségét, változatosságát és változékonyságát némileg elhomályosítva jár sarkított eredményekkel . Ezen az alapon tud(hat) a pszichológus véleményt formálni abban a vitában is, amely a kultúrák viszonyá-nak jövőjével kapcsolatos, amelyben egyaránt megjelenik a konvergencia (Fukuyama), illető-leg a di vergencia és ütközés (Huntington) gondolata . Apró adalék a tengernyi irodalomban a jó nevű szociálpszichológus, Richard Nisbett hozzájárulása a keleti gondolkodásmód-ról (aminek szerinte erőssége a matematika iránti fogékonyság, a viszonyok érzékelése, az erősebben és differenciálatlanul megélt kontextus hatása, a jó ellentmondástűrés és az engedékenység a formállogika normái tekintetében) .

Ő egyébként a globalizáció során közeledést vár és lát, ez azonban szerinte nem merül ki a nyugati mentalitás elterjedésében és elhatalmasodásában, hanem – részint legalábbis – épp az itt számba vett „keleties elemek” térhódításával is járhat .

Társadalmi különbségek és ezek percepciója

A társadalmi csoportok és átfogó kultúrák tanulmányozása értelemszerűen felöleli – szisz-tematikus egybevetésük keretében és mellett – azt a kérdést is, hogy ezek képviselői sa-ját nézőpontjukból hogyan látják egymást . A csoportok csoportpercepciója, a kultúrák egymásról formált képe viszont – körkörösen – vissza is vezet bennünket a közgondol-kodás szociálpszichológiájának elsőként említett korszakos tárgyához, a sztereotípiák vizsgálatához .


26

A társadalmi közérzet szociálpszichológiája

A társadalmi köztudat kognitív alkotóelemeinek, összefüggéseinek, rendszereinek vizsgá-latán túl már eddig is – és várakozásom szerint a jövőben még inkább így lesz – számot-tevő tudás halmozódott fel a társadalom érzelmi közállapotaira vonatkozóan . Jelöljük ezeket itt egy viszonylag durván elnagyolt, ugyanakkor élesen kimetszett fogalommal: társadalmi közérzetként . Ezzel kapcsolatban is hét főbb problémakört, nézőpontot és eredménycsokrot tudunk azonosítani .

A kollektív cselekvés háttere és mechanizmusa

A tömeglélektan tárgyának (kevésbé szellemének) öröksége a tömegviselkedés empirikus és elméletileg építkező vizsgálata . Ez ma nem más, mint a spontán szerveződő, nem céltudatos, nem tervezetten fellépő tömeg tanulmányozása, így fizikai elrendeződésének, zajló folyama-tainak, extrém megnyilvánulásainak elemzése . E tekintetben a szervezet irányába mutató ha-táreset társadalmi mozgalom, amely egy probléma megoldására szerveződik, számos embert viszonylag tartósan tömörít, a világ és a viszonyok megváltoztatására törekszik . A kollektív cselekvés hátterében leggyakrabban az áll, hogy az emberek együtt lépnek fel a csoportok relatív deprivációja, illetőleg az előnytelen csoportközi összehasonlítás és megkülönböztetés ellen . Ez korunk politikai pszichológiájának egyik legaktuálisabb témakörévé vált .

A frusztráció-agresszió összefüggés általánosítása és korrekciói

Az erőszak jelenléte és terjedése a társadalomban, a rendbontás, nota bene a rendszer-döntő forradalom természetesen régóta tárgya a sokoldalú pszichológiai elemzésnek . A frusztráció és agresszió közötti (Dollard nevéhez köthető) összefüggés kiterjesztése és kivetítése a társadalomra egy sokak által követett logikai út, amely az egyedről a társa-dalomra általánosítva természetesen gazdagodik új felismerésekkel, gondolati elemek-kel . A társadalmi változásból adódó szisztematikus frusztráció nagy eséllyel vezet erő-szakhoz, mint ahogy ilyen irányba hat az elvárások bizonytalansága, növekedése és az is, amikor az igények túlfutnak a fejlődés realitásain, vagy amikor a csökkenésük nem tart lépést a hanyatlással . Az történeti bizonyosság, hogy a forradalom nem magából az elnyomásból vagy a fellendülésből támad . Az egymásnak feszülő társadalmi erők egyenlősége viszont – a disszonancia természetének és redundanciájának mintájára – a legélesebb konfliktust okozza, és ez vezet a legradikálisabb átrendeződéshez . Vannak kitüntetett helyzetek, melyekkel elmélyülten foglalkozik (az ifjúkor és a tömeges népir-tás specialistájaként) Ervin Staub, amelyekben az erőszak kultúrája gyökerezik . Amikor az alapszükségletek kielégítését veszélyeztető válsághelyzetekben megoldást kínáló ideo-lógiát keresnek, bekövetkezik a bűnbakképzés, kialakul az elköteleződés a tekintélyelvű, monolitikus értékfelfogás iránt . Ez különösen jellemző, amikor a kiemelten érintett


27

csoportok öntudata egyszerre öntelt és sebezhető, s a megbecsülés hiánya, a lebecsülés árnyékolja be a csoportközi viszonyokat .

A szimbolikus politizálás

Az érzések és érzelmek sodra nemcsak zaklatott társadalmakat kavar fel, hanem jelen van és hat megállapodott és berendezkedett társadalmakban is, akár a demokratikus viszo-nyok között zajló politizálásban is közrejátszik . A racionális megfontolások és a tárgyszerű mérlegelés mellett és helyett megmozgató és mozgósító szerepük van a szimbólumoknak (legyen szó zászlókról, címerekről, országtérképekről vagy emblematikus közszereplőkről, utalásszerű jelmondatokról, a csoport-hovatartozást felerősítő hívószavakról, dallamokról vagy akár plakátábrákról) .

A közmegítélés ezen kapaszkodói – minden további megfontolás nélkül – működés-be hoznak mélyebben fekvő diszpozíciókat és válaszreakciókat váltanak ki . A világ ösz-szetettségével birkózó közember megnyugtatásáról, energiájának kanalizálásáról az elit politikai mítoszok és szertartások révén gondoskodik . A szimbólumokhoz kötődő, azok által vezérelt politizálásban alapvető szerepük van az átható értékelő töltettel rendelkező tanult érzelmi válaszoknak, amelyek elszakadnak, leválnak eredendő forrásukról és mint-egy önállósulnak .

A vállalkozó kedv

A társadalom érzelmi közállapotait természetesen nemcsak a politikai elkötelezettség, irányvétel és lendület jellemzi, hanem áthatja az ambíció szelleme és mértéke, a teljesítés és teljesítmény vágya, a nehézségekkel és kockázattal is dacoló vállalkozó kedv . E pszicho-lógiai változónyaláb gondolati és empirikus megragadását jól szolgálta David McCleland elváráselmélete, a teljesítménymotiváció minden értelemben fantáziadús vizsgálata és az a tulajdonságprofil, amelyet a vállalkozó felelősségtudatáról, józan kockázatvállalásáról és információs kontrolljáról kimunkált . Figyelemreméltó az az alapgondolata, hogy a telje-sítménymotiváció szintje, emelkedése összefüggésben áll a társadalom gazdasági prosperi-tásával, tulajdonképpen elővételezi azt .

E makrogazdasági összefüggésre való tekintettel sajátos módon arra is látott lehető-séget, hogy tréningmódszerrel fejlessze az egyéni és csoportos vállalkozó kedvet és így pszichológiai oldalról és módon járuljon hozzá a gazdaság fejlődéséhez .

A gazdaság dinamikája és a bizalom

A „pszichológiai gazdaságtan” gondolata és kiformálása a nagy hírű michigani Társadalomkutató Központban dolgozó George Katona nevéhez kötődik . A fogyasztói életérzés mutatója (ICS) az ő gondolati rendszerében egy olyan közbülső változó, amely a tapasztalatokból táplálkozik és kihat a gazdasági viselkedésre . Pszichológiai fogékonysága


28

és – nagyrészt Kurt Lewinhez fűződő – képzettsége segített magyarázatot találni olyan je-lenségekre, hogy a módosabbak miért takarékosabbak, vagy bizalomvesztéskor az infláció hogyan vezet költekezéshez .

Életművének leglényegesebb tanulsága mindazonáltal az, hogy a gazdasági vállalkozó kedv krízishelyzetben önállósuló tényező lehet, és a derűlátás akár ki is ránthatja a gazda-ságot – a racionális kalkulációk szerint – válságos helyzetéből .

A bizalom, mint a gazdasági fejlettség és teljesítőképesség faktora, ma számos közgaz-dasági elemzésben kulcsszerepet kap . A társadalmi fejlődés kilátásairól nagy hatású köny-vekben értekező Francis Fukuyama a nyugati, jelesen amerikai társadalom érett erénye-ként tartotta számon a magas bizalmat, szembeállítva azt az erős centralizációból alacsony bizalomszinten kilábaló családcentrikus régiókkal . Más jeles közgazdászok a kelet-európai társadalmi-gazdasági változások egyik lényeges hatótényezőjeként jelölték meg a „bizal-mat érdemlő állam építését a posztszocialista átmenet időszakában” . Itt most megeléged-hetünk azzal, hogy mily értékesnek és fontosnak látták e gondolkodók ennek az érzelmi állapotnak a szerepét ott és itt, és hagyjuk zárójelben azt a kérdést, hogy a közbizalom hol bukott nagyobbat most a 2008-as válság hónapjaiban, és ezzel a szerzők melyikének okozhatott nagyobb csalódást .

A szubjektív jóllét egyéni társas-társadalmi kontextusban

Az érzelmek, az elégedettség és a boldogság mind nagyobb figyelemben részesülnek a tár-sadalmi diskurzusban, gazdagon burjánzik pszichológiai szakirodalmuk is . A pozitivi-tásnak ez a hangsúlyozott igénye és kultusza szinte már gyanakvást kelt, hogy a „piaci demokráciákat” épp e tekintetben esetleg fájó hiány tölti el . A szubjektív jóllét – ennyire keresett – fogalmában találkozhat a fizikai és mentális egészség, a személyes hangulat és közérzet, a társas kapcsolatok, társadalmi tapasztalat és a társadalom egészének értéke-léssel átszőtt percepciója . A megélt személyes és percipiált társadalmi jóllét minálunk – a szláv népekhez hasonlóan negativisztikus életérzéssel átjárt kultúránkban – szét is válik egymástól, az előbbinél is kritikusabb az utóbbi, amely nyilvánvalóan – előnytelenül – ki-hat mind a gazdaságra, mind a politikára .

A helyzetek és viszonyok normatív mércén: a jogszerűség és igazságosság megélése

A társadalmi stabilitás alapja az igazságosság közös felfogása (lenne) . Már Machiavelli szerint is az általa úttörő módon tanulmányozott hatalom a legitimitáson és a szociális befolyáson nyugszik . Ma a szociálpszichológiában és határterületein kitüntetett kérdés, hogy az egyének és csoportok szervezeti keretben és társadalmi léptékben elért előnyeinek és megszenvedett hátrányainak megítélése és érzelmi lereagálása hogyan alakul: a társada-lom lélektanának egymást támogató és egymással is vetélkedő három prominens elmélete – a szociális identitásról, a szociális dominanciáról és a rendszerigazolásról – rendre mind érinti és taglalja ezt (Hunyady 2005) .


29

Az igazságos normák – vélt – sérelme érzelmi attitűdreakciókat szül, és ez súlyt ad olyan kérdéseknek, hogy mi a norma és mikor figyelnek fel sérelmére, és ha ezt teszik, az emberek egyénileg és kollektíven hogyan viselkednek ez esetben . Ezen kérdések megvála-szolásakor merülnek fel a szakirodalomban olyan kulcsfogalmak, mint a relatív deprivá-ció, a disztributív és a procedurális igazságosság . A jogszerűség és igazságosság megélése, különösképpen a jogszerűtlenség és igazságtalanság élménye, viszont visszavezet bennün-ket – körkörösen – a kollektív cselekvés hátteréhez és mechanizmusához, amellyel a társa-dalmi közérzet áttekintő tanulmányozását e bekezdés elején kezdtük .

Anélkül, hogy a társadalmi közgondolkodás és a társadalmi közérzet módszeres vizs-gálatát ennél részletezőbben bemutatnánk, annyi minden bizonnyal elmondható, hogy a szociálpszichológia hozzáfér és eljutott makrostrukturális társadalmi folyamatok, kép-letek, hajtóerők tanulmányozásához, akkor is és úgy is, hogy ezeket nem közvetlenül ragadja meg a maguk totalitásában, hanem a „módszertani individualizmus” jegyében az egyének strukturált sokaságáról gyűjt tárgyszerű és tényszerű adatokat és ezekre építve munkálja ki a társadalom lélektanát .

31

2 . A társadalmi közérzet pszichológiája: problématörténet és aktualitás2

A „társadalmi közérzet” nem rejtelmes műszó, hanem olyasmire utal, amit valamennyien ismerünk . Ha az emberekben van életkedv és tenni akarás, ha úgy érzik, gyarapodnak és képesek összefogni, akkor ez jó társadalmi közérzetről tanúskodik . Ellenben, ha önfeladó lemondás jellemzi őket, ingerültség és durvaság hatja át kapcsolataikat, úgy érzik, hogy nem mentek és nem mennek semmire, akkor ez a megtestesült rossz társadalmi közérzet .

Az első szófejtés természetesen nem igazít el néhány alapvető fogalmi kérdésben: vajon a társadalmi közérzetnek része-e az egyéni hangulat teljes színvilága és minden rez-dülése vagy ez egy (valamely módon) integrált érzelem, amely a társadalomhoz való viszo-nyulásnak a szubjektív alapját képezi . Felöleli-e a társadalom által nyújtott életfeltételekből és felkínált perspektívából fakadó összes jó és rossz érzést vagy csak azt soroljuk ide, amit maguk az emberek tekintenek kifejezetten társaik, pozíciójuk, intézményes környezetük érzelmi kihatásának . Beszélhetünk-e teljes joggal az egyes ember, az egyén társadalmi közérzetéről vagy ez csak valamiféle halmazatként gondolható el, a sokaságnak, azonosít-ható (sőt azonosuló) csoportnak van társadalmi közérzete, amely az egymásra hatásban születik és a közös fellépésben jut kifejezésre . A közérzet (akár egyéni, akár közösségi) egy megélt helyzetben, egy adott pillanatban fellépő futó érzelmi állapot vagy viszonyítások nyomán születő érzelmi kiértékelés, amelynek hátterében ott a múlt és a jövő, ott a tömeg-kommunikáció által kiszélesített és megszűrt világpanoráma . Vajon a követelő normák és a társadalom működésmódja közötti harmonikus-diszharmonikus viszony szüli-e a köz-érzetet vagy ezzel szemben, a nyugodt, illetve háborgó társadalmi közérzet ölt morális (moralizáló) köntöst, keres magának eszmei igazolást?

A társadalmi közérzet – bármely definíció szerint – hatást gyakorol a közösségi maga-tartásra, a közügyeket övező érdeklődésre, elkötelezettségre és aktivitásra .

A hatalom végzete, hogy – az alapvető attribúciós hiba ékes illusztrációjaként – nem-csak viselt dolgai átláthatatlan folyományaiért teszik felelőssé, hanem magára vonja az általa nem kezelt problémák és belviszályok, sőt sorsszerű véletlenek és természeti csapások érzelmi konzekvenciáit is . Ha a társadalmi közérzet aktív ágense a politikának, akkor nem meglepő, hogy e közérzet alakítása a hatalom akarásának, megszerzésének és megtartá-sának eszközéül is szolgál: ezt veszi célba a hírek robbantása (alkalmasint a robbantások híre), a gyakran kétbalkezes sikerpropaganda és a csoport-hovatartozás érzékeny pontjait

2 A szerzőnek mint az MTA rendes tagjának székfoglalója, 2008 . március 6-án . Az előadást az előző év karácsonyán elhunyt William J . McGuire emlékének ajánlotta . Megjelent: Magyar Pszichológiai Szemle, 2009 . 64(2) . 289–312 .


32

kikezdő identitáspolitika (lett légyen szó külhoni nemzetrészekről vagy idegennek cím-kézett honfitársainkról) .

Ám nemcsak a politika hullámverésében van jelen a társadalmi közérzet, hanem ott van a gazdaság vállalkozó kedvében és kockázatvállalásában, a megtakarítás és a fogyasz-tás viszonyában, a kereslet és kínálat alakulásában is . Ma már nemzet- és világgazdasági folyamatokról szólva a nagyon is evilági közgazdászok szinte vallásos emelkedettséggel beszélnek a bizalomról mint rendszerfenntartó erőről, és mondjuk mint a kelet-közép-eu-rópai társadalmak piacgazdasági reintegrációjának kulcsáról .

Alapos reményünk lehet arra, hogy a pszichológiának ezen érzelmekről is lesz mód-szeresen gyűjtött tapasztalata és szakmai mondanivalója . Az érzelmi intelligencia, a bol-dogság és az optimizmus közérdeklődéstől övezett tudományos tárgyak lettek, olyannyira, hogy már szinte gyanakvást ébreszt, hogy e szakmai kínálatot nem egy olyan korszellem – nota bene társadalmi közérzet – hajtja-e ebbe az irányba, amely mohón nélkülözi az ér-zelmi megértést, a belső harmóniát és az előretekintés nyugodt biztonságát . A témaválasz-tásnak ezt a felcsapó hullámát persze jobban és elegánsabban magyarázza a tudományos megismerés belső logikája, a kutatások egyensúlymozgása, az idegtudományi ismeretek szintjének olyan emelkedése, mely az érzelmek alakulását – nemcsak új megvilágításba helyezi, hanem mondhatjuk, hogy – fényre hozza .

Ilyen körülmények között meglepő, hogy ez a terminus – a társadalmi közérzet – hiányzik a szociálpszichológia – zömmel angolszász szakszavakhoz köthető – fogalmi tárházából.

A vonatkozó szakirodalom akkor közelít leginkább a társadalmi közérzet fogalmá-hoz, amikor az emberek úgynevezett szubjektív jóllétét vizsgálja nemzeti léptékben és keretben . Jellegzetes, sőt korszakos szakirodalmi hely Ruut Veenhoven (1993) Happiness in Nations című robusztus gyűjteménye, aki is rotterdami munkatársaival ötvenhat nem-zet fél évszázados adatbázisát tekintette át és elemezte . Leegyszerűsítően egyszerű és kristályosan tiszta álláspontja szerint az összeillést a társadalmi feltételek és az emberek szükségletei között leginkább, legközvetlenebbül, legteljesebben a kielégültség mértéke, a boldogság foka fejezi ki, ehhez képest az olyan output mutatók is, mint az egészség, élet-tartam, öngyilkossági statisztika, tulajdonképpen másodlagosak és részlegesek . Az ember, aki boldognak tartja magát, az boldog – állítja a szerző, ennek nincs tárgyi kritériuma, ugyanakkor ez nem is valamiféle optimumot jelöl, hanem azt, hogy élete a maga teljes-ségében inkább kedvező, mint kedvezőtlen . A finomabb lélektani distinkció szerint az élet átfogóan kedvező-kedvezőtlen jellege nem merül ki a kellemes-kellemetlen élvezeti minőségben, hanem magába foglalja a tudatosított igények teljesülésével való megelége-dettséget is .

E markáns boldogságfelfogást számos nézet keresztezi . Így a Nobel-díjas Daniel Kahneman (1999) úgynevezett objektív boldogság koncepciója, amely már elhatárolódó nevében is azt juttatja kifejezésre, hogy az átfogó boldogságélmény megalapozottsága és közvetlen megragadása kétséges, és szerinte alternatív módon kell közelíteni a boldogság leméréséhez . Az objektivitás ez esetben sem a külső, tárgyi körülményekre utal, hanem

A társadalmi közérzet pszichológiája: problématörténet és aktualitás

33

arra, hogy elemi szubjektív élményekből a kívülálló számára is átlátható szabályok szerint lehet és kell integrálni egy többé-kevésbé tartós helyzet, egy életszakasz vagy akár az egész élet boldogságának mutatóját . Akár egyes életterületek kielégítő voltáról, akár átfogó-an a boldogságról nyilatkozunk, torzító hatásoknak vagyunk kitéve . Ezek közül talán a legnevezetesebb a periódusok értékelésében jelentkező úgynevezett „csúcs és vég hatás”, melynek értelmében időtartamtól és élménygazdagságtól függetlenül mindössze e két markáns pont megélt minősége szabja meg a periódus összértékelését . Míg Kahnemann gondolatilag árnyalt elméleti bírálatot gyakorol azzal szemben, hogy a boldogságot és megelégedettséget egyetlen sommás önvallomásból olvassuk ki, a szubjektív jóllét külö-nösen aktív és elismert kutatója, Ed Diener (1994) több szempontot érvényesítő mérési gyakorlatot vezet be és kínál .

Az érzések belső harmóniája, a boldogság és a viszonyítási támpontok mércéjén mért elégedettség az ő szemében sem azonos, hanem különböző dinamikájú dolgok, de ösz-szefüggésük alapján a szubjektív jóllét mérésekor megpróbálja közös nevezőre hozni őket .

Ha figyelmünket a szubjektív jóllét társadalmi feltételeire és hatótényezőire for-dítjuk, akkor a fő szakirodalmi tanulság az, hogy (Diener–Diener–Diener 1998:230) „a gazdaságilag fejlettebb országok lakói (magas jövedelmi szint, individualizmus, egyen-lőség és emberi jogok) nagyobb fokú elégedettségről számolnak be, mint a kevésbé fejlett társadalmak tagjai” . A gazdasági prosperitás mértéke nagyobb hatással van a boldogságra a világ szegényebb részén, mint a gazdagabb régiókban, ezért is az összefüggés görbe vona-lú . E tétellel sincs maradéktalan egyetértés . Hogy a sok közhelytől eltérő élesebb hangot is idézzek, Robert Lane (2000) szerint a „piaci demokráciákban” manapság a belső harmó-nia és a társadalmi megelégedettség jobb esetben is csak stagnál, rosszabb esetben romlik . A szubjektív jóllét, az introspektív alapon kinyilvánított boldogság és elégedettség a tár-sadalmi körülményekre meglehetősen érzéketlen változó. Az a szakirodalmi álláspont uralkodott el például, hogy a keresetek egyenlőtlensége sincs hatással a társadalom érzelmi harmóniájára . Michael Argyle (2001) nagy ívű szakirodalmi szemléje szerint a fejlett tár-sadalmakban csak a jövedelemskála alján van a növekedésnek hangulatjavító szerepe, ahol is elemi szükségleteket kielégítő javakra költik a bevételeket . Megfér e felismeréssel, hogy a kilencvenes évek posztszocialista társadalmaiban – így Münnich Ákos (1995) debreceni vizsgálatában – az anyagi helyzet bizonyult a szubjektív jóllét (egyáltalán kimutatható) hatótényezőjének .

A liberális demokrácia normáinak megközelítése összefüggést mutat a boldogsággal, de ez mintegy rárétegződik az országok közötti jelentős gazdasági-fejlettségi különbsé-gekre . A politikai szabadsággal való összefüggés – a kilencvenes évekig szerzett empirikus tapasztalatok szerint – egyenes vonalú: minél kisebb egy országban a hatalmi kényszer és minél szabadabb a sajtó, annál harmonikusabbak a különböző nációk . Nemzeti szinten már Cantril (1965-ben írott úttörő tanulmányában) rámutatott arra, hogy az országos politikával való megelégedettség különböző helyeken másként áll összefüggésben a szub-jektív jólléttel . Ismételt vizsgálatok szerint az Egyesült Államokban nincs ilyen kapcsolat


34

(bár őszintén szólva nem hinném, hogy ez a negáció mindmáig érvényes), viszont a függet-lenségüket újabban elnyert, belviszonyaikban megújuló országokban visszatérően találtak összefüggést a közügyek és a személyes jóllét megítélése között .

Diener és Suh (2000) a szubjektív jóllét nemzetek közötti különbségeiben (egyéb kultu-rális sajátosságok mellett) azonosítja az individualizmus-kollektivizmus értékrendi eltéré-sét is . Az individualizmus honos a fejlett világban, együtt jár az érzelmi oldal, a személyes boldogság fontosságának kiemelésével és ennek pozitív bemutatásával is, míg a kollektivista társadalmak a normák mércéjén mért elégedettségre vetnek nagyobb hangsúlyt .

A szubjektív jólét nemzetközileg kiterjedt és adatokban gazdag vizsgálata kifejezetten és egyoldalúan az egyénre koncentrálva ad arra választ, hogy egy társadalom érzelmi állapota milyen . A közgazdaságtanban is honos úgynevezett módszertani individualizmus természetesen e téren is jogos, a társadalmi folyamatok aktora az egyén és az ő állapota az alkotóeleme a társadalmi közállapotoknak . Ez azonban egyáltalán nem indokolja, hogy kutatásainkban az egyének csak önmagukra, élményeikre, eredményeikre reflektáljanak, és e megnyilatkozásaikból úgy vonjunk le társadalmi-pszichológiai tanulságokat, hogy meg se kérdezzük őket a társadalomról, társaikról, intézményes közegükről, az általuk mindebben látni vélt morális közállapotokról . Az egyén olyan értelemben is aktív alko-tóeleme a társadalomnak, hogy megéli és megítéli annak viszonyait, érzelmileg reagál rájuk és ebben is ki van téve társai meggyőző vagy taszító hatásának.

Ennek az elméleti-módszertani hiátusnak a kipótlására (no persze az anomia kuta-tásán is okulva) tettem kísérletet a társadalom hazai közegében . E társadalmi-kultu-rális terep azzal jár, hogy a vizsgált közérzet meglehetősen kedvszegett és kielégület-len lesz: eleve ezt tanúsítják Tringer László, Varga Károly és Kopp Mária tanulmányai, mely utóbbiak minden nemzetközi összevetésben kiemelkedő gondolati árnyaltsággal és módszertani komplexitással vizsgálják az életminőséget – és ennek egészségügyi relevanciáját – hazánkban .

Nem gondolom, hogy a magyar köztudatban folytonosan élő és fel-felerősödő elégedet-lenség és szembenállás – bármely értelemben genetikus – nemzeti karakter jellemző voná-sa lenne . Meglehet azonban, hogy a kollektív és személyes akaratérvényesítés sokszá-zados akadályai – az autonómia korlátai és a demokrácia vontatott fejlődése – egy olyan közéleti kultúrát hagytak örökül, melyben a tetterő nemegyszer nyugtalanságra reduká-lódik, és a körülmények bírálata egyszerre társul önfeladással és önfelmentéssel .

Mindemellett most egy különleges társadalmi konstellációban fogtunk Magyar-országon a társadalmi közérzet vizsgálatához, nagy változások idején, amikor a feltámo-gatott piacgazdaság és a politikai piac váltógazdasága kitágítja a társadalmi mozgásteret és felerősíti a társadalmi különbségeket . Egy fél évszázados korszak ért most véget . 1945 után a társadalmi egyenlőtlenségek leküzdésének diktatórikus elszántsággal és erővel kép-viselt programja előbb az arisztokráciát és a nagytőkét morzsolta szét, utóbb a magyar közép osztály egész színskálájának szétzilálásával járt . Ezzel együtt a levert ország sok la-kójának társadalmi emelkedést hozott: a kézcsókra járuló cselédek, a föld- és munkanél-küli nincstelenek, a formális parlamentarizmus politikai kirekesztettjei ekkor indultak el


35

egy hányatott pályán, amely majd túlível a rendszerváltozáson is . A magyarországi sztá-linizmus a világpolitikai mozaiknak volt sötét darabja, példája annak, hogy e doktriner berendezkedés csak – önmagát is gyötrő – terrorral volt fenntartható . 1956 ősze az új társadalom magára találásának lett az ígérete, amit október 23-a délutánján, a nemzeti egység megélésének történetileg párját ritkító pillanataiban tudott valóra váltani .

Kádár János a kegyetlen restrikcióval és megenyhült konszolidációval egy olyan – akár Machiavellihez is visszavezethető – politikai sémát követett, amely háromszorosan bevált hazánk újabb kori történetében . A forradalom és fegyveres leverésének megtapasz-talása mérsékletre szorította mind a hatalom centrumát, mind a szabadságra törekvő tár-sadalmat, és e lefojtott atmoszférában különös erjedés zajlott, ami ki is emelte kísérletező hazánkat a szovjet blokk országai közül .

A Nyugat alkonya, ahogy Spengler után a liberális demokrácia csődjét nevezték a 20 . század első harmadán, a totalitárius rendszerek elszaporodásához vezetett . A Kelet alko-nya – ahogy ennek parafrázisaként elemlegethetjük – a 20 . század utolsó harmadán sza-porán szült (egy kaptafára készült) pluralista piacgazdaságokat . A rendszerváltás – a maga világpolitikai erőterében – ajándék volt a magyar társadalomnak, amire az jóllehet még nem is volt igazán felkészülve . Értelmiségbe oltott, sarjadóan gyenge elitjét a szerencse, ügyesség és kapcsolat lendítette előre ekkor felívelő pályáján . A kemény munka, a koc-kázatos kezdeményezés, a teljesítmény sikere – amellyel a tőkeerős rétegek társadalmi pozícióját világszerte igazolni szokták, Max Weber hovatovább devalvált műszavával élve a protestáns munkaetika – itt összességében nem hiteles magyarázata a felsőbb rétegek kiemelkedésének . A társadalom gyors és erős differenciálódásának ugyanakkor tömegesen vannak vesztesei, kiknek egzisztenciája megrendült, munkája és ellátása veszélybe került, életnívója süllyedt . A romló helyzetre érzékenyen reagáló emberek társadalmi közérzete drámaian változott, az ő szemükben kötelességmulasztó az állam, amely visszavonulóban cserbenhagyja őket, és erkölcsileg alaptalan az új középosztály, amely bódult fogyasztó-ként élvezi a globalizált piacgazdaság sztenderd kínálatát . Ez utóbbi sem boldog, hiszen igényei – és ez pszichológiai evidencia – a reális lehetőségeknél gyorsabban nőnek, hitelre épít és adósságba süllyed, tenni akarása pedig a nemzetközileg nyomott piac korlátaiba és a túlsúlyos állam önös intézkedéseibe ütközik .

Van egy kognitív szociálpszichológiai magyarázat (Schwarz et al . 1998), hogy az új demokráciákban miért nem tudnak örülni az emberek a forradalmi jelentőségű változá-soknak, és időről időre miért kap erőre a levitézlett múlt iránti nosztalgia . Eszerint a ma nézőpontjából tekintünk a múltra, és ez a perspektíva egyrészt feledteti a múlt azon problémáit, amelyek ma már nem léteznek és kiemeli a jelen azon problémáit, amelyek a múltban nem léteztek . Kétségtelen tény, hogy a politikai szabadságot – mint az ember tulajdonképpen természetes állapotát – viszonylag könnyű megszokni és visszamenőleg nem feltétlenül hánytorgatjuk fel ennek mégoly súlyos csorbulását . Ugyanakkor a társa-dalmi egyenlőségtől – mint az ember racionálisan kitűzhető célállapotától – ma mindin-kább távolodunk, és ezért kedvtelve idézhetjük fel a múlt ez irányba mutató reményteli illúzióit, valós törekvéseit, sőt cáfolatlan hazugságait is .


36

A rendszerváltozás politikai történetéből – kimondhatjuk nyíltan – egyáltalán nem az következik, hogy a társadalmi közérzet hazai vizsgálatakor ma benső és közbékét, a közintézmények és a kormányzat felé áradó bizalmat, a béke és bizalom eredőjeként energizáló derűlátást várjunk . Ellenkezőleg, kiinduló feltételezésem szerint a) az elszánt vetélkedés és a hatalom megosztottsága nyugtalanságban tartja a társadalmat, e mögött azonban a süllyedő és emelkedő rétegek eltávolodása egyfelől b) életben tartja és életre ger-jeszti a társadalmi egyenlőség és gondoskodás igényét, másfelől c) teret nyit az egyen-lőtlenségek igazolásának, sőt az egyenlőség demonstratív tagadásának, a nyílt diszkri-minációnak . Ugyanakkor nagy kérdés, hogy d) megvannak-e az országban a vállalkozó kedv és erő hatékony kiélésének feltételei, és nem kérdés, hogy e) mind az elesettek, mind az ambícióikban csalódottak elsőként az államot és képviselőit kárhoztatják a kialakult helyzetért .

Az elmúlt években e tartalmi várakozások jegyében végeztünk több empirikus vizs-gálatot a társadalmi közérzet jelenségvilágáról . Itt e kutatássorozatnak csak a legutóbbi fázisát idézem, amelyre 2007 és 2008 fordulóján került sor, 600 fős rétegzett mintán . A strukturált interjúk során feltett kérdéseink – az elmondottaknak megfelelően – hat témakört vettek célba:

1 . a vizsgálati személyek szubjektív jóllétét, hangulatát, elégedettségét;2 . hogyan látják mások érzelmi állapotát, hogyan észlelik a társadalom más tagjainak

viszonyulásait;3 . a társadalom viszonyaival, intézményeivel szemben magának a kérdezettnek a ki-

nyilvánított személyes attitűdjét;4 . a tárgyi jellemzést, amelyet a vizsgálati személyek a társadalmi közállapotokról és

intézményekről adtak;5 . az emberi értékek és a társadalmi pozíciók látni vélt (disz)harmóniáját;6 . összehasonlítást a múlt és jelen, a norma és a valóság között .

Érintőleges beszámolómat most csak arra a 250 zárt kérdésre korlátozom, melyekre vá-laszul a kérdezettek skálákon maguk számszerűsítették álláspontjukat .

Első lépésben e hat tematikus körben végeztünk faktoranalízist, amely kimutatta a kapcsolatokat az interjú során egymáshoz közel és távol feltett kérdésekre azonos és eltérő formátumban adott válaszok között .

Ezen elemzés a szubjektív jóllét egymással is összefüggő két tényezőjén túl a tár-sadalmi közérzetre vonatkozóan további 19 faktort tárt fel . Ezek között volt különbség a megfogalmazás tekintetében, hogy alapvetően pozitív itemeket fogtak össze, amelyek a társadalmi közállapotok elismerését tükrözték, vagy negatív itemeket, amelyek kritiku-sak voltak a közállapotok megítélésében .

Az elsődleges eredmények tartalmi áttekintése során haladjunk a tematikus körök és feltárt faktorok 2.1. táblázatban közölt sorrendjét követve . Mindenekelőtt a mintaátlagok-ban megjelenő általános irányultságot próbálom érzékeltetni, a nézetek és érzetek megosz-lásába majd ezt követően tekintünk be .


37

Nehéz eldönteni, hogy a szubjektív jólétre vonatkozó ítéletek két faktorát (A1-A2) kü-lön-külön vagy együtt kezeljük, mivel a kettő között erős együttjárás mutatkozik . A vizs-gálati személyek mind pillanatnyi hangulatukról, mind tartós kedélyállapotukról úgy nyilatkoztak, hogy az végső soron kedvező .

A1) Válaszuk átlaga ugyan messze elmarad a nordikus népek pozitivitásától, de nagy általánosságban aktuális hangulatuk viszonylag nyugodt, hosszabb távon szemlélve is in-kább boldognak mondható . Elégedettségük mértéke ettől elmaradt, kifejezetten semle-gesbe hajlott . Mindezzel statisztikai értelemben együtt járt még családjuk relatív anyagi helyzetének meghatározása is . Arra a kérdésre, hogy „mennyire él jól a családja a magya-rok többségéhez viszonyítva?” nem nagy szórással a neutrális középponthoz közeli választ adtak (4,94 az átlag a kilencfokú skálán) .

A2) Arról, hogy az utóbbi 5–10 évben érzelmi tónusuk változott-e, a kérdezettek zöme tagadóan nyilatkozott, néhány vonatkozásban azonban már számottevő részük utalt negatív változásra: egynegyedük állította, hogy elégedetlenebb, kedvetlenebb, illetve pesszimistább lett . Úgy tűnik, hogy a szubjektív jóllét belsőleg összerendezett válaszok-ban nyilvánul meg, minden bizonnyal összefügg az önértékeléssel, és kifejezése sajátos normáknak engedelmeskedik . Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy az individualista

33

Kód Megnevezés pozitív / negatív jelleg A1) Személyes hangulat és hangulati jellemzők A2) Változások a személyes hangulatbanB1) Változások az észlelt társadalmi közérzetbenB2) Észlelt morális hanyatlásB3) Az érzelmi rendezettségB4) Agresszió és frusztrációB5) Politika és üzlet B6) Bizonytalanság és felháborodás C1) Személyes bizalom és elégedettségC2) Köztársasági elnök és ellenzékC3) A becsapás gyanúpereD1) Korrupció a nagypolitikában D2) Korrupció az intézményi és civil szférábanD3) Az ország erősségei és gyengeségeiD4) A társadalmi rétegek kilátásaiE1) A kontraszelekció alskálaE2) A rendszerigazoló alskálaF1) Kádár ára F2) Összevetés a Kádár-rendszerrelF3) Gondoskodás a nincstelenekrőlF4) A szociális biztonság és a társadalmi egyenlőség értékei

2.1. tábla. Az elemzés első szintjén feltárt faktorok

Az elsődleges eredmények tartalmi áttekintése során haladjunk a tematikus körök és feltárt

faktorok 2.1. táblázatban közölt sorrendjét követve. Mindenekelőtt a mintaátlagokban

megjelenő általános irányultságot próbálom érzékeltetni, a nézetek és érzetek megoszlásába

majd ezt követően tekintünk be.

Nehéz eldönteni, hogy a szubjektív jólétre vonatkozó ítéletek két faktorát (A1-A2) külön-

külön vagy együtt kezeljük, mivel a kettő között erős együttjárás mutatkozik. A vizsgálati

személyek mind pillanatnyi hangulatukról, mind tartós kedélyállapotukról úgy nyilatkoztak,

hogy az végső soron kedvező.

2.1. tábla. Az elemzés első szintjén feltárt faktorok


38

szellemiségű társadalmakban a (valamelyest) derűs optimizmus mondhatni kedves köte-lesség, az emberi tartás mutatója .

Míg a vizsgálati személyek, amikor csak saját állapotukról beszéltek (mennyire megelé-gedettek, harmonikusak, derűlátóak), akkor végső soron mérsékelten pozitív képet vázol-tak fel, ám amikor arról volt szó, hogy hogyan látnak másokat és általában a társadalom érzelmi állapotát, akkor sokkal kedvezőtlenebb, sötét képet festettek . Ezt 6 különböző faktor tükrözte .

B1) A vizsgálati személyek kifejezetten drámai összképet nyújtanak a társadalmi közér-zet általuk észlelt változásairól az utóbbi 5–10 évben . 71%-uk szerint az emberek elége-detlenebbek, 67% szerint kedvetlenebbek, több mint felük mondja, hogy pesszimistábbak, kevésbé barátságosak, illetve agresszívebbek lettek .

B2) A kérdezettek kisebb, de nem lebecsülendő hányada, 30%-a adott számot arról a ne-gatív tendenciáról, hogy az emberek egyre kevésbé megbízhatóak és becsületesek.

B3) A társadalom jellegzetes érzelmi állapotáról, alaphangulatáról szólva a minta langy kétségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy nálunk kulturált, vidám, fegyelmezett, de-mokratikusan öntudatos, nyitott, bizalomteli lenne a közhangulat (e skálaértékek átlaga rendre 4 alatt marad a hétfokú skálán) .

B4) A vizsgálati személyek egy válaszcsokorba fogták az agresszió és frusztráció jeleit: szerintük durva önérvényesítés jelentkezik a társadalomban, romboló düh jelent meg az utcákon, és ezzel együtt mondják ki, az emberek többsége kifejezetten elégedetlen .

2.1. ábra. A személyes hangulat jellemzői (5 fokú skálán)


39

B5) Erőteljes az egyetértés azzal, hogy korrupt a politika és az üzleti élet atmoszfé-rája, és ezzel összhangban a kérdezettek elvetik, hogy nálunk pezsgő üzleti élet lenne, a többség érdeklődne a politika iránt, és ritka optimizmus hatná át az embereket .

B6) Mindezek alapján nem meglepő, hogy a vizsgálati személyek kifejezetten egyetér-tenek azzal, hogy a társadalom nagy többsége szerint a közállapotok ma bizonytalanok és kétségbeejtőek, illetve felháborítóak és megérettek a változásra . Szerintük legfeljebb az emberek 10–30%-a tartja nyugodtnak és biztatónak a közállapotokat: E globális becslé-sekhez tartozik, hogy a minta 71%-a állítja, hogy az emberek nagy többsége csalódott a húsz év előtti reményeiben és várakozásaiban .

C1) A kérdezettek nyilatkoztak arról is, hogy milyen személyes érzéseket táplálnak a társadalom prominens tagjai és intézményei iránt: egyrészt mennyire bíznak bennük, másrészt mennyire elégedettek velük . Kifejezett bizalmatlanság nyilvánult meg az állami és magánintézmények, valamint a tömegkommunikáció iránt . (2.2. ábra)

A mélypontot e tekintetben a parlament és a politikai pártok képviselték, míg a ke-vésszámú kivétel között ott volt a Magyar Tudományos Akadémia . A közélet területei közül viszonylagos megnyugvással kezelték határaink védelmét és az oktatás színvonalát, a legelégedetlenebbek a kormányfő tevékenységével és a közélet tisztaságával voltak: míg azonban az előbbi megosztotta a kérdezetteket, az utóbbival kapcsolatban osztatlanok voltak a fenntartások .

C2) A bizalom és elégedettség két kérdésére adott válaszok sokasága rendre mind együtt alakult, egy-egy azonban kivált és elkülönült közülük . A köztársasági elnök iránti bizalom és az ellenzék magatartásával való elégedetlenség (egy faktorban) egymáshoz kap-csolódott, együtt lett pozitívabb vagy negatívabb . (2.3. ábra)

2.2. ábra. A személyes bizalom átlagai (ötfokú skálán)


40

C3) A vizsgálati személyek az érzéseikre vonatkozó harmadik kérdéscsoportra kifejez-ték gyanújukat, hogy becsapják őket, becsapja az üzleti hirdetés, a hatalomra ácsingózó politikus, sőt bárki más, mert „mindenkit csak a maga haszna érdekel” .

D1-2) Az interjú beható részletességgel foglalkozott annak tárgyi jellemzésével is, hogy a társadalom intézményei és az ország társadalma milyen állapotban vannak, a morális helyzetüket és a teljesítményük perspektíváját hogyan ítélik meg a vizsgálati személyek . Idetartozó átfogó kérdéseink egyike arra vonatkozott, hogy a különböző intézményeket mennyire fertőzte meg a korrupció . (2.4. ábra)

A politikai pártokra, a kormányra, a minisztériumokra, az országgyűlésre, önkor-mányzatokra és a nagypolitika mellett még az egészségügyi intézményekre vonatkozó vélemény igen kritikus . Kevésbé elmarasztaló megítélés sújtja a bíróságot, ügyészséget, pénzügyőrséget, és ezek minősítéséhez társult a bankok, illetve a korrupcióval érdemben nem gyanúsított szakszervezetek és egyházak megítélése is .

D3) Magyarország helyzetét kétféle nemzetközi összehasonlításban is jellemezték a vizsgálati személyek, az egyik viszonyítási keretet a korábbi keleti blokk országai, a mási-kat az Európai Unió országai képezték . Az erősségek és gyengeségek ugyanazon sorrendje bontakozott ki a két egybevetésben . A különbség az, hogy Kelet-Európához mérve ma-gasabb skálaértékek születtek, az Európai Unió mércéjén kritikusabbak voltak az ítéle-tek: különösen az életszínvonal és a munkalehetőségek megítélése volt és lett markánsan negatív . (2.5. ábra)

D4) A közállapotok minősítéséhez tartozik, hogy a kérdezettek hogyan látják a magyar társadalom jövőjét az Európai Unióban, e tekintetben társadalmi-demográfiai rétegek sorsá ban tesznek-e különbséget . A kérdezettek szerint a legjobb európai kilátásokkal a nagy-vállalkozók, a meritokrácia (tudósok, értelmiségiek, sportolók, művészek) rendelkeznek, rosszabbul járnak a fizikai dolgozók általában, a mezőgazdaságban dolgozók és a falusiak

2.3. ábra. A személyes elégedettség átlaga (kilencfokú skálán)


41

2.4. ábra. A korrupció megítélt mértéke (ötfokú skálán)

2.5. ábra. Az ország összehasonlító értékelése (hétfokú skálán)


42

különösképpen . Van egy erős életkori szembeállítás: esélytelenek a középkorúak és a nyug-díjasok, míg pozitívabbak a mostani gyermekek és fiatalok kilátásai . (2.6. ábra)

A kontraszelekció közkeletű felfogása szerint a társadalmi pozíció és az emberi telje-sítmény reciprok viszonyba kerülhet egymással, minek következtében a társadalmi hierar-chia morálisan alaptalan, a teljesítmény pedig az immorális társadalomban esélytelen . Azon a nyomon elindulva, amit épp hat évvel ezelőtt (2002 márciusában levelező tagként tartott székfoglalómban) vázoltam fel, e nézetek mérésére most egy 18 tételből álló rövi-dített skálát alkalmaztunk .3 Ennek Cronbach-alfa értéke ( .80) megfelelő, ám pozitív és negatív itemei mögött egy-egy többé-kevésbé önálló faktor húzódik meg:

E1) A társadalomkritikai itemeket egyetértés fogadta, beleértve a kontraszelekció kulcsmondatait („nem azok élnek jól és azok elégedettek, akik ezt megérdemlik”, „nem azok nélkülöznek, és azok vesztik el életkedvüket, akik erre rászolgáltak”) .

3 Az eredetileg kontraszelekciós skálának nevezett mérőeszközt a rendszerigazolásról- rendszer -kritikáról elsőként A kontraszelekció pszichológiája című tanulmányban vezettem be (Magyar Pszichológiai Szemle, 2002 . 57 . 3 . 397–434), a mérőeszközt most itt lásd a 4.1. táblában .

2.6. ábra. A különböző rétegek kilátásai az EU-ban (háromfokú skálán)


43

E2) A rendszerigazoló tételekkel kapcsolatban a kérdezettekben nagyobb a kétely, sőt ezek között találjuk a már kifejezetten elutasítottakat is . A mélypontot az az amerikaias gon-dolat képviseli, hogy „gyönyörködni tudok a gazdag, boldog és szép emberekben” .

Az itt jellemzett két faktor tartalmilag jól értelmezhető statisztikus kapcsolatban áll a kérdezettek személyes társadalmi beállítódásával, helyzetképével, valamint a társadalom közérzetének percepciójával . Az érték és realitás megélt ellentétéhez hozzátartozik, hogy sikeres és kárvallott csoportokról konkrétan is kikértük a minta véleményét: „kiérde-melték-e munkájukkal és magatartásukkal a mai jó vagy rossz helyzetüket?” . 90%-hoz közelítő arányban tagadják ezt a „lecsúszó fizikai munkásokkal”, a „munkanélküliekkel” kapcsolatban, némileg leszakadva, de 70% táján elutasítják ezt a „hajléktalanok” vonat-kozásában is . (2.7. ábra)

Ez utóbbiakhoz hasonló mértékben, arányban kérdőjelezik meg az ellenponton a „leg-befolyásosabb politikai vezetők” státusát, illetve a „legvagyonosabb nagyvállalkozók” érde meit . Erősebben, szinte fele-fele arányban megoszlanak a vélemények a „kisvállalko-zók” és a „legismertebb televíziós sztárok” tekintetében, ha belegondolunk, kifejezetten groteszk, hogy még legtöbben (57%-ban) a „népszerű szerencsejátékok nyertesei” esetében látnak megfelelő kapcsolatot a siker és érdem között .

Mindennek értelmezését segíti, ha megismerjük a kérdezettek elvi álláspontját a múlt és a ma gazdasági-politikai rendszerével kapcsolatban, illetve többet tudunk normatív várakozásaikról.

F1) Gondolatilag elkülönítve kezelte és elutasította a minta, hogy „a rendszerváltás azért járt ilyen sok áldozattal, mert most kell megfizetnünk a Kádár-rendszer hibáiért” .

2.7. ábra. Megérdemelt, nem megérdemelt helyzet (%-ban)


44

F2) Kitűnik, hogy a Kádár-rendszer egyes vonásait a kérdezettek inkább pozitívan ítélik meg, mérsékelten hajlanak annak elfogadására, hogy „a Kádár-rendszer jobban törő-dött a kisemberek gondjaival”, illetve „sok mindent érdemes lett volna megőrizni a szocia-lizmusból” . A nézetek pozitív-negatív irányba polarizálódnak a sommás tételre válaszolva: „A Kádár-rendszer igazságosabb volt a mostaninál .”

F3) A minta – a méltányosság jegyében – a nincstelenek felkarolását és ebben a módo-sabbak segítségét szükségesnek ítélte .

F4) A vizsgálati személyek értékhierarchiájában a szociális biztonság kiemelten magas helyet foglal el, a mintaegész rangátlagát tekintve a környezetvédelem után a második helyre kerül . Az egyenlőséggel más a helyzet, immár a rangsor vége felé, kétharmadánál találjuk, a minta megoszló gondolkodásában itt a hagyományőrzéssel vetélkedik . (2.8. ábra)

A helyzet megértéséhez – mintegy háttérként – hozzátartozik, hogy a kérdezettek sze-mében a kormánypárti politikusok értékhierarchiájában e két érték a sor végére szorul . A 12 elemből álló sorban az egyenlőség a 10 . és a szociális biztonság a 11 ., mögötte már csak a hit marad . Lényegesen pozitívabbnak látják általában az ellenzéki politikusok értékelkötelezettségét, de sajátosan e két érték pozíciója az ő értékrangsorukban is előny-telen, a 10 . a szociális biztonság és a 11 . az egyenlőség, ami után már csak a türelem következik . (2.9. ábra)

A jövővel kapcsolatos várakozások sem ígérnek e tekintetben radikális fordulatot, a kérdezettek szerint a „vezető magyar politikusok 2050-ben” a szociális biztonságot a 8 . helyre állítják, az egyenlőség viszont a 11-en marad .

Az első szinten azonosított faktorok itemeit főkomponens-analízissel megtisztítottuk, és ennek alapján indexeket képeztünk, majd ezek kapcsolatát tettük második szinten kor-relációs és faktorelemzés tárgyává . Az egyenlőség és szociális biztonság értékpreferenciája

2.8. ábra. A személyes értékpreferenciák profilja


45

az első, a legnagyobb magyarázó erejű faktorhoz tartozott, együtt három másik mu-tatóval: a becsapottság érzetével, a kontraszelekció tételezésével és a Kádár-rendszer mél-tatásával . Az egyenlőség és szociális biztonság igenlése tehát – koherensen – a nézeteknek egy olyan csoportjába illeszkedett, amelyet a mai társadalmi közállapotokkal szemben erős érzelmi fenntartások jártak át .

2.10. ábra. A jövő politikusának értékprofilja

2.9. ábra. A kormánypárti és az ellenzéki politikus észlelt értékprofilja


46

Indexkód/Megnevezés Faktorsúlyok

C3 A becsapás gyanúja .810

E1 A kontraszelekció-skála .701

F2 Összevetés a Kádár-rendszerrel .589

F4 A szociális biztonság és a társadalmi egyenlőség értékei .407

2.2. tábla. Az indexek elemzésének faktora

A kérdezettek válaszait és azok összefüggéseit nemcsak a korrelációs és faktoranalízis útján elemeztük, hanem egy más szinten és irányban is, amikor a nézetek kapcsolódá-si mintáiból indultunk ki, jellegzetes válasznyalábjaik alapján rendeztük az embereket csoportokba . E nyomon haladva a klaszterelemzés hat embercsoportot válogatott szét, melyek közül az első három népesebb, a további három a 600 fős mintából csak néhány tucat embert ölel fel . Ezek a csoportok másként látják a társadalmat és benne a maguk he-lyét, nézeteiknek nemcsak tartalma, de szerveződése is különbözőképpen alakul, a mind-ebből kitetsző érzelmi alapállásuk is más és más .

A mintaátlaghoz képest az első nézettípus képviselőinek viszonylag jó a személyes hangulata, felháborítónak ítélik a közállapotokat, felróják durvaságát és az államélet csú-csaira kiterjedő korrupciót, ám jobbnak tartják pozíciónkat nemzetközi tekintetben, és a különböző rétegek európai kilátásait . A 245 fő több mint fele 40 év feletti .

2.11. ábra. Az ambivalens csoport indexei


47

A második nézettípus a mintaátlagnál majd minden vonatkozásban több pozitívu-mot és kevesebb negatívumot lát a társadalmi közállapotokban . Jobb hangulatot és kilá-tásokat észlel, kevésbé tartja felháborítónak a helyzetet, kevésbé tart a tudatos megtévesz-téstől, a kontraszelekciótól és valamelyest hajlik – úgymond – a rendszerigazolásra . A 119 fő több mint felét a 40 év alattiak teszik ki, és a magasabb iskolázottságúak viszonylag többen vannak ebben a körben .

A harmadik nézettípus minden kritikai szempontot erősebben érvényesít, mint át-lagosan a minta . Korrupció, becsapás, kontraszelekció a kulcsgondolatuk, még kevésbé bírálják a Kádár-rendszert, euroszkeptikusak, rosszabb véleménnyel vannak a közhangu-latról, az egyenlőséget és a szociális biztonságot, valamint ezzel összhangban a nincstele-nek megsegítését igénylik . A 159 fő felét-felét teszi ki a 40 év alatti és feletti korcsoport, a szakmunkások többen, a magasabb iskolai végzettségűek viszonylag kevesebben vannak e csoportban .

Sommásan ambivalensnek, toleránsnak és hiperkritikusnak címkézhetjük a há-rom típust, láthatjuk helyüket a közállapotok (alapvetően kedvezőtlen) megítélésének

2.12. ábra. A toleráns csoport indexei


48

kontinuumában, jelentkezésük és elkülönülésük magyarázza az indexeknek a minta egé-szén mért viszonyait .

A társadalmi közérzet alakulásáról lévén szó kézenfekvő azt mondani, hogy a vizsgá-lati tapasztalatainkban tükröződő elégedetlenség és elmarasztalás egyrészt a társadalom politikai megosztottságának következménye és tükre, másrészt konkrétan az ellenzék propagandája és a jogszerűség határán mozgó offenzív fellépése eredményezi . Ebben nyil-ván van igazság, de megítélésem szerint az igazság nem merül ki benne .

A politika szférája ugyanis nemcsak megosztottságával, eldurvult küzdelmével, ha-nem összetartozásával, kimondott-kimondatlan megegyezéseivel is hat és visszahat . Felidézhetjük a politikusok észlelt értékprofiljának meghökkentő hasonlóságát, de utal-hatok a multidimenzionális skálázással nyert eredményekre is: jelentésteli szimbólumokat hogyan fognak fel hazánkban a különböző pártállású emberek . A nagyobb csoportokat képező Fidesz- és MSZP-szavazók között egy-egy szimbólummal kapcsolatban lehetnek árnyalatnyi különbségek, de nem gyökeresen különböző perspektívából szemlélik a poli-tikai múlt és a gazdasági jelen jellegzetességeit .

2.13. ábra. A hiperkritikus csoport indexei


49

A társadalmi közérzet általunk mért indexein természetesen kiütköznek különbségek a két szavazótábor között, ezek 9 esetben ütik meg a szignifikancia mértékét, amint ezt a fak-torok kódjára és a pozitív-negatív verbális megjelenítésre is visszautalva az alábbiakban bemutatjuk . (2.3. tábla)

Sajátos módon a legmarkánsabbak az eltérések az ország nemzetközi összehasonlítása és a rétegek európai kilátásai tekintetében . A Fidesz-támogatók (a köztársasági elnökre és az el-lenzékre vonatkozó egyetlen index kivételével) a kritikusabbak, s természetesen körükben

2.14–15. ábra. Szavakra adott érzelmi válaszok


50

negatívabb a közállapotok és a közhangulat megítélése is . Sőt, és ez tárgyunk szempont-jából nagyon is figyelemreméltó, e hangulati különbség itt most belopódzik a szubjektív jóllét kinyilvánításába is (miközben anyagi életfeltételeikről a Fidesz-szavazók relative kedvezőbb nyilatkozatot tettek) . Mindezzel együtt a 21 indexből 12 esetében nincs szig-nifikáns különbség a két politikai tábor megkérdezett képviselői között, mégpedig olyan

jelentőségűek esetében sem, mint az egyenlőség és szociális biztonság preferenciája, mint a kontraszelekció, vagy akár az államélet csúcsain is látni vélt korrupció elmarasztalása . Ezek szerint némi túlzással talán azt is mondhatnánk, hogy a politikai különbségek fontos mintázatot képeznek ugyan a társadalmi közállapotok megítélésében, de a rossz közérzet élményalapja sok vonatkozásban közös .

Ebből a szempontból tanulságos a klaszteranalízis alapján elkülönített csoportok párt-politikai összetétele .

E csoportokban szignifikánsan eltér a pártrokonszenvek megoszlása, a toleráns cso-portban 48%-os a Fidesz-szavazók aránya, az ambivalenseknél ez 55%, és a hiperkritikus csoportban közel 70% . E tendencia világos, ám az a következtetés is adódik belőle, hogy

49

bemutatjuk:

Összevetés a Kádár rendszerrelF2

A társadalmi rétegek kilátásaiD4

Az ország erősségei és gyengeségeiD3

Korrupció az intézményi és civil szférábanD2

A becsapás gyanújaC3

Köztársasági elnök és ellenzék C2

Személyes bizalom és elégedettségC1

Bizonytalanság és felháborodás B6

Személyes hangulat és hangulati jellemzőkA1

b) MSzP támogatók nagyobb átlagával

a) Fidesz támogatók nagyobb átlagával

Indexek pártpreferencia szerint: szignifikáns különbségek

2.3. tábla. Indexek pártpreferencia szerint: szignifikáns különbségek

Sajátos módon a legmarkánsabbak az eltérések az ország nemzetközi összehasonlítása és a

rétegek európai kilátásai tekintetében. A Fidesz-támogatók (a köztársasági elnökre és az

ellenzékre vonatkozó egyetlen index kivételével) a kritikusabbak, s természetesen körükben

negatívabb a közállapotok és a közhangulat megítélése is. Sőt, és ez tárgyunk szempontjából

nagyon is figyelemreméltó, e hangulati különbség itt most belopódzik a szubjektív jóllét

kinyilvánításába is (miközben anyagi életfeltételeikről a Fidesz-szavazók relative kedvezőbb

nyilatkozatot tettek). Mindezzel együtt a 21 indexből 12 esetében nincs szignifikáns különbség a két politikai tábor megkérdezett képviselői között, még pedig olyan

jelentőségűek esetében sem, mint az egyenlőség és szociális biztonság preferenciája, mint a

kontraszelekció, vagy akár az államélet csúcsain is látni vélt korrupció elmarasztalása. Ezek

szerint némi túlzással talán azt is mondhatnánk, hogy a politikai különbségek fontos

mintázatot képeznek ugyan a társadalmi közállapotok megítélésében, de a rossz közérzet élményalapja sok vonatkozásban közös.

Ebből a szempontból tanulságos a klaszteranalízis alapján elkülönített csoportok pártpolitikai

összetétele.

50

30,8%69,2%hiperkritikus

45,0%55,0%ambivalens

52,4%47,6%toleráns

MSzPFidesz

Pártpreferencia szerinti megoszlás

Klaszterelemzés alapján képzett csoportok

Nézettípusok és pártpreferenciák

2.4. tábla. Nézettípusok és pártpreferenciák

E csoportokban szignifikánsan eltér a párt-rokonszenvek megoszlása, a toleráns csoportban

48%-os a Fidesz-szavazók aránya, az ambivalenseknél ez 55%, és a hiperkritikus csoportban

közel 70%. E tendencia világos, ám az a következtetés is adódik belőle, hogy nem egynemű

sem a Fidesz-, sem az MSZP-támogatók szellemi arculata. Az összességében alacsonyabb

végzettségű, Kádár-reminiszcenciákat hordozó, egyenlőség és szociális biztonság párti

hiperkritikus csoport többsége – az adott konstellációban – a FIDESZ oldalára húz, de ennek a

keményen kritikus magnak a fennmaradó egyharmada MSZP szavazó. Ugyanakkor az MSZP

hívei (ugyan kismértékben, 52%-kal) az iskolázottabb toleráns csoportban kerültek többségbe.

Ez a csoport pedig (a minta egészére jellemző súlyos fenntartásokat úgy árnyalja, hogy)

némileg jobban tűri a társadalmi közállapotokat, egy kissé hajlik a rendszerigazolásra, és

kevésbé erősködik az egyenlőség és szociális biztonság értékei mellett.

Az átmenetiség jelen állapotában, amikor az egyenlőség eszménye holdárnyékba kerül és

reális esélyétől távolodunk, indokolt lehet próbára tenni az ember és ember közötti diszkrimináció társadalmi megélését és megítélését. Ennek jegyében feltettünk egy általunk

még soha nem vizsgált kérdést „Lehet, hogy vannak olyanok, akik megérdemlik, hogy az

emberek ne érezzenek velük semmi közösséget, ahogy mondani szokták „ne vegyék őket

emberszámba”. Kikkel kapcsolatban látta, tapasztalta, hogy az embereknek ilyen érzése

van?”A 600 fős minta kétharmada adott erre érdemi választ, és csak 11% mondja, hogy

nálunk nincs ilyen mérvű diszkrimináció. A legtöbben a hajléktalanokat jelölték meg, majd a

2.3. tábla. Indexek pártpreferencia szerint: szignifikáns különbségek

2.4. tábla. Nézettípusok és pártpreferenciák


51

nem egynemű sem a Fidesz-, sem az MSZP-támogatók szellemi arculata . Az összességében alacsonyabb végzettségű, Kádár-reminiszcenciákat hordozó, egyenlőség és szociális biztonság párti hiperkritikus csoport többsége – az adott konstellációban – a Fidesz oldalára húz, de ennek a keményen kritikus magnak a fennmaradó egyharmada MSZP-szavazó . Ugyanakkor az MSZP hívei (ugyan kismértékben, 52%-kal) az iskolázottabb toleráns csoportban kerültek többségbe . Ez a csoport pedig (a minta egészére jellemző súlyos fenntartásokat úgy árnyalja, hogy) némileg jobban tűri a társadalmi közállapotokat, egy kissé hajlik a rendszerigazolásra, és kevésbé erősködik az egyenlőség és szociális biztonság értékei mellett .

Az átmenetiség jelen állapotában, amikor az egyenlőség eszménye holdárnyékba kerül és reális esélyétől távolodunk, indokolt lehet próbára tenni az ember és ember közöt-ti diszkrimináció társadalmi megélését és megítélését . Ennek jegyében feltettünk egy általunk még soha nem vizsgált kérdést: „Lehet, hogy vannak olyanok, akik megérdem-lik, hogy az emberek ne érezzenek velük semmi közösséget, ahogy mondani szokták »ne vegyék őket emberszámba« . Kikkel kapcsolatban látta, tapasztalta, hogy az embereknek ilyen érzése van?” A 600 fős minta kétharmada adott erre érdemi választ, és csak 11% mondja, hogy nálunk nincs ilyen mérvű diszkrimináció . A legtöbben a hajléktalanokat jelölték meg, majd a romák, az alkoholisták és a bűnözők különböző fajtái következtek . Arra a tovább vezető – személyes élű – kérdésre, hogy okkal éreznek-e így az emberek, a hajléktalanok esetében 85, a cigányokról szólva 60, az alkoholistákat tekintve 48 és a gyil -kosok esetében 35 fő válaszolt igennel . Ezek – a szó minden értelmében – irtózatosan nagy számok .

Az empirikus adalékok alapján is úgy vélem, hogy a társadalmi közérzetet nálunk – minden politikai kötélhúzás, minden kormányzati baklövés, minden ellenzéki harcásza-ti gyakorlat mellett és mögött – a történeti léptékű társadalmi átalakulás zaklatja fel, a társadalmi mozgástér és a társadalmi különbségek növekedése, a társadalmi egyenlőség és gondoskodás normáinak bomlása és keresése . És ez az a pont, melyhez elérkezve vissza kell térnünk ahhoz a kérdéshez, hogy a társadalmi közérzet kutatása hogyan fonódik be a szociálpszichológia történetébe: kizárólag a szubjektív jóllét összehasonlító vizsgála-tának tagadása és folytatása-e, vagy más erős szálon is kapcsolódik tudományágunk fejlő-déséhez . Nem nehéz ráeszmélnünk, hogy más összefüggésben is napirenden van kulcs-kérdése, a társadalom hierarchikus szerveződése, a nagy társadalmi csoportok egyenlőtlen viszonya, a diszkrimináció felfedésének és leküzdésének esélye . Őszintén remélem, hogy ezt az élő és erős szakirodalmi áramlatot a kaliforniai Sidanius és a New York-i Jost, a harvardi Banaji és a princetoni Fiske köteteinek megszerkesztésével és megjelentetésé-vel sikerült az értő hazai közönség számára megfelelőképpen dokumentálnom . Ebben az áramlatban kapott máris új értelmet a sztereotípiák kutatásának általam is művelt területe, és bízom abban, hogy funkciót lel majd benne a társadalmi közérzet kutatása is .

Ez az irány – együtt a szociális reprezentációk, az értékek, a laikus és implikált elmé-letek, a közvélemény és a kulturális sajátosságok külön-külön ágon futó kutatásával – részese lehet a szociálpszichológia történetileg időszerű paradigmaváltásának, amelyet Bill McGuire már a kilencvenes évek hajnalán megjósolt . Épp most, amikor 2008-ban


52

szaktudományunk megéri kerek százesztendős életkorát, a társadalmi nagycsoportok men-talitásának és megélt viszonyainak tanulmányozása a közfigyelem középpontjába nyomul, egyaránt hoz elméleti és módszertani megújulást . Együtt jár egy mély szemléleti dilem-mával. Egyrészt erős a kísértés, hogy tudomásul véve a régi és a modern társadalmak bi-zonyos értelemben célszerű hierarchikus szerveződését, természeti és/vagy kulturális evo-lúciós tényként fogadjuk el az örök társadalmi különbségeket és megkülönböztetéseket . Másrészt szakmánknak van egy erőteljes intellektuális hagyománya, melynek jegyében tevékeny és hatékony szerepet vállalt az elmúlt évtizedek valóban maradandó értékű tár-sadalmi változásaiban: a faji, a nemi, a fizikai és mentális állapot szerinti megkülönböz-tetések jogszerű visszaszorításában. Az egyenlőtlenség elfogadása vagy az egyenlőség humanisztikus felfogása szakmánknak is szegezett kérdés, ám erre a dilemmára a szociál-pszichológia – mint diszciplína – mindkét irányban nyitott . Választani köztük az egyes művelői tudnak, mi, a szociálpszichológusok, külön-külön, személy szerint .

53

3 . Fókuszban: Az érzelmek szociálpszichológiája és a nevelés4

Az érzelmek kutatásában rendszeresen megesik, hogy a pszichológusok tudakolják a vizs-gálati személyektől, mi is az érzelem, ők milyen érzelmeket tartanak számon . E reprezen-tációban szokás szerint kitüntetett helyen áll a szeretet és szerelem . Bevallom, hogy ezen visszatérő tapasztalat ellenére jelen értekezésemben e szép érzésekről nemigen esik meleg szó, hűvösen a kutatások főbb csapásirányait és az emberkép változásának nevelési vonza-tait érintem . Ebben az időkeretben nem jutunk el az érzelmek megújuló neuropszicholó-giájához és az evolúciós megközelítés invenciózus területére sem . Figyelmünket szikáran a címben jelölt szociálpszichológiára szűkítjük, négy tételben . Az első a megismerés és az érzelem vetélkedése, a második az én-re vonatkozó információk érzelmi kihatásai, a har-madik az érzelmek sokszínűsége és társadalmi mintázatai, a negyedik nem kevesebb, mint a boldogság egyéni mélységben és társadalmi léptékben .

A megismerés és érzelem vetélkedésére

A forradalom felvilágosult köreinkben pozitív érzelmi jelentéssel rendelkezik, mint előre-vivő, sőt előrerántó társadalmi mozgás, ám nem tagadhatjuk azt sem, hogy sodró radika-lizmusa nemcsak az áporodott nyugalmat, de a józan egyensúlyt is felborítja . Ez érvényes az úgynevezett kognitív forradalomra is, amely a hatvanas évektől végigsöpört a pszicho-lógián és uralomra segített egy új megközelítést, az úgynevezett információfeldolgozási paradigmát. Előbb szinte gondolati játékként merült fel, „mi lenne, ha az emberi viselke-dést egyedül csak az információfeldolgozás folyamatából és annak megbicsaklásából pró-bálnánk levezetni”, utóbb a játékosság eltűnt és a pszichológusok már-már megfeledkeztek az érzelmekről és a tettekre való késztetés és készenlét jelenségvilágáról . Csak úgy vettek tudomást az érzelmekről, mint állapotunkat és viszonyulásunkat tanúsító információkról, és a rövidzárlatos torzítások között számon tartották azt a heurisztikát, amely az aktuális érzelmi állapotot tekinti az értékelő megítélés horgonypontjának . (Mondjuk, egy tanár azt gondolja: „De jó kedvem lett, ez a felelet jelest érdemel .”)

A megismerési folyamatok elmélyülő, illetve kiteljesedő tanulmányozása azonban előbb-utóbb elvezetett az érzelmi hatótényezők szerepének módszeres vizsgálatához . Két alapvető példát említenék .

4 Elhangzott a VIII . Országos Nevelésügyi Konferencián 2008 . november 12-én . Megjelent: In: Kozma Tamás – Perjés István (szerk .) (2009): Új kutatások a neveléstudományokban, 2008: haté-kony tudomány, pedagógiai kultúra, sikeres iskola. MTA Pedagógiai Bizottság, Budapest . 44–56 .


54

A memória mérvadó modellje szerint a mentális reprezentációkat hálózatos kapcso-latrendszer tartja fenn, melynek csomópontjai a köztük létesülő szálakon egymást akti-válják . Az emlékezeti tartalmak között fontos szervezőerőként hat ezek érzelmi színezete is: kellemes emlék jót idéz fel, rossz emlékhez viszont kellemetlen kapcsolódik . Az érzelmi kongruencia tereli az emlékezést és a gondolkodást bizonyos irányba . Az e tárgyban úttö-rő kísérleteket végző Bower (1981) úgynevezett asszociatív hálózat modellje az érzelmi ál-lapotokat magukat is csomópontként tartalmazza, melynek kapcsolatai automatikusan és szelektíven mozgósítják az általuk összekötött emlékeket . Akár így kell ezt modellálnunk, akár sem, gondos, soklépcsős kísérleti vizsgálatok tárták fel, hogy a jó vagy rossz han-gulat miként befolyásolja az információfelvétel és -feldolgozás mindenkori folyamatát, mikor mennyi figyelem esik (vagy szakszerű választékossággal szólva mekkora kognitív kapacitás jut) az információk kezelésére . Nagy általánosságban szólva a kellemes hangulat csökkenti, az enyhén árnyas, melankolikusan kedvetlen hangulat növeli a szisztematikus információfeldolgozás mélységét . A jókedv az ötletes kreativitás irányába hat, felszabadító szerepe van, ám a részletekben elmerülő, elemző információkezelés nem jellemzi . Például a sztereotípiákat jó hangulatban fenntartás nélkül alkalmazzuk az egyes társadalmi cso-portok tagjaira, ugyanekkor a felszínesebb információkezelés alkalmatlan arra, hogy új sztereotípiákat generáljunk a csoportok percepciója során . Az érzelmi tényezők szerepé-nek talán legátgondoltabb és legteljesebb modellje (az úgynevezett AIM/Affect Infusion Model) nemzeti öntudatunknak is kedveskedhet, mivel Joe Forgas, Forgács József dol-gozta ki Ausztráliában (1995, lásd még uő 2001) . A megismerésre fordított erőfeszítés és az információkra való nyitottság alapján négyféle stratégiát különített el, és gondolatilag csiklandós, paradox tétele szerint érzelmi elfogultságaink a legelmélyültebb, szisztema-tikus információfeldolgozásban hatnak leginkább – persze szándéktalanul – gondolati végkövetkeztetéseinkre, a szociális ítéletalkotásra .

A kognitív forradalom tehát visszavezetett az érzelmekhez, a bekövetkező újabb para-digmaváltást neveztük fentebb affektív ellenforradalomnak is . Ennek a fordulatos törté-netnek talán a legnevezetesebb alakja Robert Zajonc (2003), aki a tradicionális kognitív szociálpszichológiának kiváló szakértője volt, annak radikalizálódásakor pedig e szak-mai főiránnyal merészen szembefordulva első szószólója lett az érzelmek pszichológiai jelentőségének . Igen korán, 1980-ban hirdette meg – tanúként mondhatom – provokatív szándékkal azt a tézisét, hogy az érzelmek nem másodlagosak a megismeréshez képest, ha-nem függetlenek is attól, sőt bizonyos esetekben hozzá képest még elsődlegessé is válhat-nak . A függetlenség és elsődlegesség mibenlétét itt most nyilván nem tudjuk kimerítően megtárgyalni, de az erre vonatkozó proklamációnak fontos bizonyító anyaga (az eredeti kérdésfeltevéseiről és frappáns válaszairól szakmaszerte ismert) Zajonc egyik kutatási te-rületéről származik . Ez tűrhetetlen magyarsággal a „puszta kitettség” címet viseli, és azt tárja fel, hogy valamely ingeranyaggal, tárggyal, személlyel vagy gondolattal való ismételt találkozás mind kedvezőbb érzelmi színezetet kölcsönöz e dolognak, és ez nem kognitív közvetítéssel és kontrollal zajlik, tehát nem feltétele a ráismerés, az ismétlődés tudata, végbemegy ingerküszöb alatti prezentáció esetén is és magának a hatásnak sem ébredünk

55

Fókuszban: Az érzelmek szociálpszichológiája és a nevelés

tudatára . Talán felesleges is rámutatnom, hogy ennek az eredménynek – az érzelmi hatás-keltésre vonatkozó más felismerésekkel együtt – milyen gyakorlati jelentősége volt és van a gazdasági érdekű reklámiparban vagy a politikai érdekű kampányszervezésben .

Míg Robert Zajonc elméleti erőfeszítései arra irányultak, hogy a kognitív szempont do-minanciájától mentesítse az érzelmek pszichológiai felfogását, tanítványa és követője, John Bargh (2006) továbbmegy ezen az úton . Szerinte nem egyszerűen arról van szó, hogy az érzelmek alkalmasint megelőzhetik a tudatos megítélést, hanem arról, hogy a környezeti hatások közvetlenül kiváltják a tudatelőttes érzelmeket, motivációkat, s az automatizmus szintjére süllyedt megismerési folyamatokat, amelyek rendre mind párhuzamosan zajlanak a mélyben, és csak akkor buknak a tudatosság vékony felszínére, amikor a szeriális rend-ben végbemenő viselkedés összerendezésüket megkívánja . Ebben a szemléletben a tudatos megismerés és az akaratlagos döntés csak körülírt és erősen meghatározott szerepet játszik . Ugyan Bargh az automatizmusok homályában működő megismerési, érzelmi és motivációs folyamatokról egy gáláns fordulattal azt állította, hogy ezek „mentális szolgái” a tudatos megismerésnek és döntésnek, ám mondanivalójának lényege szerint itt egy valóságos pro-letárforradalom megy végbe, a szolgák hada ledönti urait és maga alá rendeli őket .

Bargh elméletének empirikus kiindulópontját azok a kísérletek képezik, amelyekben úgynevezett előfeszítéssel, rejtett ráhangolással irányítják a vizsgálati személyek ítéletalko-tását, gondolatmenetét és végkövetkeztetéseit . Szemléleti rokonságban áll ezzel Greenwald és Banaji (2003) sokágú, roppant kiterjedésű és tömeges érdeklődést kiváltó munkája, amelyet a tudatosság szintje alatt meghúzódó – ám ott aktív – rejtett sztereotípiák, előítéle-tek, attitűdök feltárására szentelnek . Az úgynevezett implicit asszociációs tesztben a vá-laszreakciók gyorsasága tükrözi, hogy társadalmi kategóriák és értékelő minősítések mely kombinációi élnek bennünk, tűnnek természetesnek, hatnak szándéktalanul is gondolata-inkra, döntéseinkre, ítéleteinkre . Az vált ki viharos érdeklődést és felcsapó szakmai vitát, hogy ebben a – ahogy Banaji és munkatársai fogalmaznak – „társadalmi tudattalanban” ott élnek a politikailag korrekt közbeszédből, sőt a becsülettel vallott egyéni világképből kiszorult és lefojtott diszkriminatív megkülönböztetések és ellenérzések . Természetesen nem öncélú e szociálpszichológusok törekvése, hogy a tudat alá hatolva üldözzék a meg-búvó sztereotípiákat és attitűdöket, hanem épp a tudatos kontrollt akarják felébreszteni és működésbe hozni ezen előfeltevésekkel és érzelmekkel szemben . Ez a sokszor felemle-getett úgynevezett amerikai dilemma konstruktív feloldására tett optimista kísérlet, hogy az egyenlőségpárti demokratikus eszmeiség felül tud kerekedni a ritka kivételektől elte-kintve sokunkban élő diszkriminatív hajlamokon . Szakmatörténeti szempontból ennek a minden értelemben aktuális kutatássornak az a tanulsága, hogy az érzelmi folyamatok fontosságát, alkalmasint veszélyét feltáró modern kutatás ma azokat a módszertani eszkö-zöket és eljárásokat alkalmazza, amelyeket az információfeldolgozási paradigma úttörői és képviselői fejlesztettek ki . Egy ismert hely parafrázisaként azt mondhatjuk, hogy az affektív generáció a kognitív emberek vállán áll.

A megismerés és érzelmi folyamatok viszonyának kutatásából is sokféle tanulság adód-hat a nevelés folyamataira, hatásmechanizmusaira és eredményeire nézve . Sorjázhatnak


56

a kutatási részeredményekből adódó kérdéseink, ezekből kettőt – az intézményes nevelés-ben is gondolkodva – érdemesnek tartok kiemelni . Az egyik az érzelmi befolyás tudatos kontrolljának vélhető és várható szerepe, a másik az úgynevezett érzelmi intelligencia fejlesztésének és alkalmazásának esélye .

a) Mahzarin Banaji és társai nyilván nem bírálhatatlan, de nemes szándékú kutatásai azt célozzák, hogy az emberek nézzenek szembe azzal, hogy a diszkrimináció sárkányának valamennyi fejét még nem sikerült levágni, továbbá kapjanak eszközt ahhoz, hogy szembe-nézzenek önmagukkal is, tudatosan birkózzák le etnikai, nemi, testi vonásokon, szellemi hovatartozáson alapuló ellenérzéseiket . Ha őszinték vagyunk, az affektív szociálpszicho-lógia eredményei sem ellentmondásmentesek abban a tekintetben, hogy e konfrontációból mennyi jó fakad, de bizonyosan több jó, mintha nem is tudatosul a kontroll lehetősége és szándéka . A kontroll lehetőségéről szólva érdemes mérlegelni, hogy a kommunikáció mai társadalmában nincs e szükség a belső impulzusok mellett személyes-tudatos ellenőr-zés alá vonni az embert érő külső befolyásokat is, beleértve a pszichológiai eszközökkel felvértezett, szervezett és tervezett gazdasági és politikai befolyásolást . A nevelésnek nem kell-e kiterjednie arra, hogy ráébressze a fiatalokat az érdekvezérelt manipulációs kísér-letek lehetőségeire és tényeire, és hogy motiválja őket a velük szembeni ellenállásra . Ez a ne velés intézményeit kétségtelenül új szerepbe hozná a fogyasztók csábítását megcélzó és azt sikerrel gyakorló piacgazdaságban, de megítélésem szerint vállalható a személyes auto nómia effajta védelme és fejlesztése . Ennek csak egy kirívó példájaként említem az ideális testképről érkező médiasugallatokat, amelyek a szó szoros értelmében deformálóak és alkalmasint a fizikai egészség és a valóságos emberi kapcsolatok kárára vannak – amint ezt a vonatkozó pszichológiai kutatások fel is tárták (Dittmar 2008) .

b) Az érzelmek szociálpszichológiája támpontokat adhat a társas helyzetek adekvát kezeléséhez, így a kapcsolatépítéshez . Mondanivalóját – a méltán népszerű és szakmailag is megalapozott – „érzelmi intelligencia” fogalma sűríti magába . Ez a terminus belefog-lalja az értelmi képességek körébe magunk és mások érzelmeinek felismerését, átlátását és kontrollját . Ebben az – információfeldolgozási paradigma szellemében – eredendően az ér-zelmek által hordozott információk felfogása és kezelése volt a hangsúlyos, utóbb azonban Daniel Goleman (1997) – aki a fogalmat köztudottá tette és révén maga is közismertté vált – megtetézte azzal, hogy az érzelmi intelligencia mindezen túl felöleli önmagunk motiválását és kiterjed a társas kapcsolatok kézben tartására is, ilyen értelemben tehát a társas-társadalmi hatékonyság személyes előfeltétele . Ő ezen expanzív fogalomhasználat jegyében latolgatta az érzelmi intelligencia fejlesztési lehetőségeit, és maga is próbára tette ezeket az intézményes nevelés keretei között .

57


Az énre vonatkozó információk érzelmi kihatásai

Nem kétséges, hogy az érzelmek szubjektívek, több értelemben is azok . Az egyik értelme-zés az érzelmek – majd még részletesen tárgyalt – úgynevezett kiértékelési elméletében expressis verbis megfogalmazást nyer: az érzelmek arra reflektálnak a maguk pozitív-negatív élményjellegével, hogy a megélt helyzetek, az adott partnerek, a dolgok mozgásiránya jól vagy rosszul érintik a szubjektum vélt vagy valós érdekeit, külső megbecsülését, bel-ső harmóniáját . (Az persze – mint Zajonctól tanultuk – fogas kérdés, hogy a helyzetek, partnerek és mozgásirányok észlelése megelőzi-e az érzelmek ébredését, ezek értékelésén alapul-e az érzelem vagy az érzelem fűti ezek megítélését .)

A szociálpszichológia szelfelméletei alapvetően két mechanizmust ismernek és is-mernek el: az egyik szerint a társak figyelmükkel, elvárásaikkal és jutalmazó-büntető szerepükkel aktív ágensei az énalakulásnak . A másik szerint a társak akár passzívan is, a megismerés tárgyaiként is viszonyítási támpontot, hátteret, kontextust adnak az ön-értékelésnek és az önértékérzésnek . Az előbbi gondolatsort fejtik ki Mead, Goffmann és a szimbolikus interakcionisták, az utóbbi gondolatot bontotta ki Festinger, McGuire s a kognitív szociálpszichológia tradicionális vonulata . Az úgynevezett társas összeha-sonlítási elmélet Festinger eredeti megfogalmazásában abból indult ki, hogy az ember motivált önmaga megismerésére és értékei-gyengéi felismerésére, és ennek érdekében méri össze magát másokkal, keres erre alkalmas társakat, választ informatív összehasonlítási szempontokat, erőt merít az előnyös összevetésekből, viszont erőfeszítésre ösztönözheti őt a számára előnytelen egybevetés . Az elmúlt ötven évben – a szociálpszichológia úgy-mond második legnépszerűbb elméletével kapcsolatban – töretlenül folytak kutatások (lásd legutóbb Stapel–Blanton 2007) . Ezek utóbb az önmegismerés kognitív moti-vációján túl számot vetettek azzal, hogy az önértékelés motivált kogníció, magyarán a társas összehasonlítás nemcsak a tárgyszerű önmegismerést célozza, hanem a pozitív önértékelés elérésének és fenntartásának is célszerű eszköze . Ennek megfelelően kíséri érzelmi hullámverés, amelyről a szakirodalom a társas összehasonlítás fájdalma és öröme címszó alatt emlékezik meg . Empirikus vizsgálata során ezernyi részlet került felszínre: így például kitűnt, hogy a társas összehasonlítás nemcsak igényelt és keresett helyzet, hanem sokszor a kényszerű verseny kényszerű velejárója, aminek nyilvánosságától a győztesek is és a vesztesek is szívesen menekülnének . Más az összehasonlítás szerepe és iránya, ha nyugodt légkörben, és más, ha szorongató atmoszférában zajlik .

Ez utóbbiban az emberek egyértelműen gyengébb partnert választanak az összevetés tárgyául, ám információt és interakciót a jobb helyzetben lévőknél keresnek . A hozzánk közel álló személlyel való összehasonlítás vesztesként is lehet jóleső, mondhatni „sütké-rezünk a fényében”, ám az énképünkben fontos szempontból alulmaradni különösen nehéz és fájdalmas, ha hozzánk közel áll, aki e tekintetben különbnek bizonyul nálunk .

A pozitív önértékelés záloga a társakhoz való hasonlóság és a tőlük való különböző-ség fura kettőssége . Erre Festinger anno úgy utalt, hogy attitűdjeinket az támogatja, ha


58

a hozzánk közel álló társakkal osztozunk bennük, képességeinkre viszont az vet jó fényt, ha teljesítményünkben felülmúljuk a közel álló társakat . Marilynn Brewer (1991) ennél általánosabban egy identitáselméletet fejtett ki a csoportba, kategóriába való tartozás és az individuális megkülönböztethetőség kettős szükségletéről. A csoport, a kategória, amelybe besoroljuk magunkat, támpontot és viszonyítási keretet is ad önmagunk meg-ítéléséhez, és más csoportokkal, kategóriákkal egybevetve pozitívumokat sugároz ránk vagy negatívumokkal terhel meg bennünket . Sok példát lehet hozni a csoportok közötti összehasonlításra, amely ott rejlik a társadalmi osztályok-rétegek magukról és egymásról formált képében csakúgy, mint a nemzeti sztereotípiákban, amelyeket a különböző etni-kai csoportok alakítanak ki önmagukról és egymásról . A viszonyítás és viszonylagosság szerepét mi sem illusztrálja jobban, mint a magyar nemzeti önértékelés jelentős vissza-esése a rendszerváltás során, amiben nyilvánvalóan közrejátszott, hogy korábban a keleti blokk volt a vonatkoztatási keret, amelyben a vívmányokat és az életnívót az emberek értékelték, ettől kezdve viszont magasabb mércén, a Nyugattal való összehasonlításban mérik a nemzeti teljesítményeket és életük színvonalát . A saját és más kategória közötti összevetés az úgynevezett társadalmi összehasonlítás, amelyet ma már fogalmilag elkü-lönítünk a társas összehasonlítástól, ám a két ént érintő egybevetés sokban rokon érzelmi következményekkel jár (Brewer–Weber 1999) . A társadalmi csoportok láthatnak egy-másban követendő példát, de egymáshoz képest megélhetnek hiányt és megfosztottságot is, az ellenérzések nemegyszer morális érvekbe kapaszkodnak, és a gyűlölet kirobbanhat agresszióban . Van mindennek egy oly érzelmi dinamikája is, amelyhez a kísérleti szoci-álpszichológia kevésbé tud hozzáférni, például a saját csoport értéke, sikere, elismerése ír a bizonytalan önértékelésű személy sebeire, mint ahogy az egyéni csalódás és kishitűség rekompenzálását is szolgálhatja a saját csoport fölényének hangsúlyozása vagy agresszív érvényesítése . A saját csoport felértékelése, az „ingroup preferencia” tehát így vagy úgy személyes érzelmeket sűrít magába és mozgósít a maga védelmében .

Így van ez a családi kötődés, a sportos csoportszellem, a hazafiság, nota bene az iskolai osztálylojalitás nagyon is eltérő válfajában és érzelmi hőfokán .

Sokféle olvasata, sokféle nevelési tanulsága is lehet ezen kutatásoknak, amelyek a szelfet, az önértékérzést és ennek védelmét érintik . A személyiségalakulás különösen érzékeny területéről van szó, és nem egykönnyen követhető és kontrollálható hatásokról . Ha ki-emelünk két témát a nevelés elmélete és gyakorlata számára, akkor ez lehet egyrészt a tár-sadalmi identitás érzelemvilága, másrészt a társas összehasonlítást szolgáló és szülő versenyhelyzet.

a) A „valahová tartozás” emberi alapmotívumáról a szociálpszichológia szakirodalma egyöntetűen és nyomatékkal szól még az Egyesült Államokban is, amelyet a kulturális összehasonlító pszichológia az individualizmus melegágyának tekint . Nálunk az indivi-dualizmus értékrendje és emberképe eszmei szinten talán nem hatalmasodott el, a rend-szerváltás után azonban a túlélés és az előrelépés rendezetlen viszonyai között a valahová tartozás és az összetartozás társadalmi motívumai a gyakorlatban felemás módon érvénye-sülnek, meg is erősödtek, meg is gyengültek, hektikusan viselkednek . A csoportkötődés

59


és az önmegkülönböztetés kettős tendenciáját a mai közösségi nevelőnek tekintetbe kell venni . A társadalmi azonosságtudatot saját hatókörében segítenie kell, semmiképpen ne becsülje le és destruálja, ám óvnia kell az olyan torzulástól is, amely a saját csoport fel-fogását megfosztja komplexitásától, egyoldalúan idealizál, a csoporttag énképét mintegy kisajátítja és involváltságát hovatovább fanatizmussá fokozza fel .

b) A versenyszellem társadalmunk mai gazdasági és politikai berendezkedéséhez elv-szerűen hozzátartozik, és gyakran homályos feltételekkel és csak részlegesen, de fokozato-san meg is honosodik . Vannak pszichológiai fékjei is, többek között a nyílt vetélkedéstől való ódzkodás, nyilvánosság előtt végbemenő társas összehasonlítás kerülése, olyan szo-kásokhoz és normákhoz való kötődés, amelyek ezt nálunk hagyományosan visszafogják . Ezt gazdagon dokumentálják jeles tanítványom, Fülöp Márta (2009) és munkatársai, akik a nemzetközi munkálatok élvonalában tárják fel e tárgyban a kultúrák sajátosságait . A társas összehasonlítás az önismeret és megalapozott önértékérzés kialakításának mechanizmusa, amelynek helye van a nevelőintézmények életében is, és ezt nálunk is okkal-joggal biztosítani kell: vállalni az ezzel járó érzelmi hullámverést, természetesen ki-egyensúlyozva az esélyeket, hogy az eredmény a fiatalok énképének realisztikus erősödése és ne felzaklató frusztráció legyen .

Az érzelmek sokszínűsége és társadalmi mintázatai

Az élőlény viselkedésének olyan alaptendenciái, mint a megközelítés és az elkerülés, pár-huzamba hozhatók – az esetek jelentős részében össze is függenek – a kellemesség és kellemetlenség élményével . Az érzelmeknek ez a két minősége, az általuk kijelölt dimen-zió Wundt óta van jelen pszichológiai felosztásukban, aki úgy vélte, hogy mindössze két

3.1. ábra. Az érzések két dimenziója


60

alapérzés van, az öröm és a fájdalom . Nyilván ezt a képet árnyalja, ha a kellemes-kellemetlen mellé második dimenzióként bevezetjük az átélt aktivitás (az arousal) szintjét is .

Az élmények ezen lényegkiemelő besorolásán túl az érzelmekre vonatkozó másik forrás az arckifejezés (meg utóbb a testtartás), melynek örökletes mintái vannak és ezeket mindenki – kul-túrától függetlenül – egyformán fogja fel és ugyanazon érzelmekkel kapcsolja össze .

Ennek kutatását kezdte Darwin és folytatták sokan mindmáig, fejlődő kísérleti tech-nikával, mind növekvő fiziológiai tudással, mind messzebb tekintő evolúciós szemlélettel . Az ily módon egyértelműen azonosítható érzelmeket tekintik – fejlődési és funkcionális szempontból – alapvetőnek, a többit pedig származékosnak, elismerve kulturális vál-tozatosságukat és variációikat .

Az érzelmek James és Lange nevéhez kötött úgynevezett periférikus elmélete a vege-tatív működések percepciójaként számolt az érzésekkel . Schachter és Singer kéttényezős elmélete az idegrendszeri arousal állapot kognitív címkézését tartja perdöntőnek, amely azon alapul, hogy állapotunkat milyen oknak tulajdonítjuk .

Az úgynevezett kiértékelés elmélet immár két kognitív összetevőt tartalmaz, az egyik kognitív összetevő annak megítélése, hogy a személy számára, kimondott-kimondatlan céljai szempontjából a megélt változások és megtapasztalt hatások előnyösek vagy előnyte-lenek, a másik kognitív összetevő pedig e változások és hatások magyarázata, hogy milyen okból fakadnak (Lazarus 1991; lásd még Oatley–Jenkins 2001) .

3.2. ábra. Az elsődleges kiértékelések döntési fája Lazarus nyomán

61


Kissé kiélezve azt mondhatnánk, hogy ezen elmélet jól átgondolt modelljében az érzel-mek az értékelés folyamatának meghatározott pontjain előálló tudati jelzések, motiváló kisülések . Funkciójuk az lenne, hogy a tevékenység fonalát megszakítsák és az új hely-zetekben a személy kimondott-kimondatlan céljaira tekintettel a viselkedési késztetések körét tágítsák, szelektálják, újrarendezzék .

Az érzelmeknek ez a funkcióleírása négy szempontból problematikus. Egyrészt nem számol azzal, amit a Zajonc–Bargh kutatási és szemléleti irány állít: az érzelmek nemcsak akkor működnek és fejtik ki hatásukat, amikor figyelmünk feléjük fordul és élményük tu-datosul, hanem funkcionálnak akkor is, ha más köti le figyelmünket és tölti ki tudatunkat . Lehet, hogy előtérbe kerülnek kritikus változások idején, de nem csak alkalmi kijelzések . Másrészt a figyelmeztető és újrarendező szerep találó lehet ugyan alkalmasint a negatív érzel-mekre nézve, ám nem teljesen adekvát a pozitív érzések esetén, tehát nem fogja át a jelenség-kör egészét . Harmadrészt ez a pszichológiai modell sem árul el sokat az érzelmeknek a társas kapcsolatokban rejlő gyökereiről és a kommunikáció révén betöltött kapcsolatteremtő sze-repéről . Negyedrészt nemigen tér ki az énre reflektáló, a személy önmagához való viszonyát kifejező érzelmekre, amelyek bizonyosan nem pusztán származékos kísérőjelenségek, hanem a személyiség állapotának, energiatöltetének, irányvételének centrális mutatói .

A szociológiai és szociálpszichológiai érzelemirodalom ma két vonatkozásban tűnik ki . Az egyik szembeötlő irány végső soron elfogadja azt a logikát, hogy vannak elsődleges érzelmek, ám a másodlagos és harmadlagos érzelmek egész építményét oly magasra húzza fel, hogy az elérje a társas és éntudatos érzelmek érdemi részét (Turner–Stets 2007) .

Ezen gondolati építkezés egy fél évszázados távon Plutchikhoz (1962) nyúl vissza, aki az életproblémákra való hivatkozással némileg módosította a Darwin által számba vett alapérzelmek sorát és kiválasztott négy pár alapérzelmet – a haragot és félelmet, a várakozást és meglepetést, az elfogadást és undort, az örömöt és bánatot –, melyek egy körbe rendezhetőek oly módon, hogy az egymástól mind távolabb esők kombinációjából adódnak az elsődleges, másodlagos, harmadlagos érzelmi származékok . (3.3. ábra)

Az érzelmeknek ez a gazdag színképe elvezet olyan érzések belső struktúrájának finom elemzéséhez, mint – kiragadott példaként – a szégyen, a kreativitás, a remény és a gyűlö-let . Egy másik út, amelyen a társadalomtudományi érintettségű és elkötelezettségű szak-emberek napjainkban elindulnak, az a kiértékelési elmélettől rugaszkodik el, azzal a cél-tudatos szándékkal, hogy a módszertani szempontból kétségtelenül nehezen hozzáférhető éntudatos érzelmeket vegye górcső alá (Tangney–Fischer 1995) .

Számolva azzal, hogy ezek – mint a szégyen, a bűntudat, a zavarodottság vagy büsz-keség – az úgynevezett alapérzelmektől távoli magaslatra emelkednek: az én reflexiói az énre, az érzelemre válaszoló érzelem belső cirkulációja zajlik bennük, miközben motiváló erejükkel kulturális mintázatot közvetítenek, minden esetben társas-pszichológiai for-gatókönyvet kínálnak fel.

A kultúra és forgatókönyv gondolatkörében hadd hivatkozzam az érzelemkutatás egy módszertani jellegzetességére: kezdeteitől nagy szerepe van benne annak, hogy az embe-rek érzelmi élményeiket hogyan, milyen sűrűn öntik szavakba, verbálisan mint idézik fel,


62

csoportosítják és jellemzik . Ez azt is mutatja, hogy az érzelmi állapot és irányulás meg-élésében és megragadásában soha nem volt és nem lesz közömbös, hogy ezeknek milyen a nyelvi reprezentációja a közkeletű kultúrában .

Gyakran alkalmazott módszer az érzelmek felsoroltatása, a jellegzetes (prototipikus) érzelmek és kapcsolatuk megítéltetése, aminek eredményeképpen – a modern többvál-tozós elemzések alkalmazásával – fény derül arra, hogy az érzelmi kategóriák milyen hierarchikus rendbe szerveződnek a különböző kultúrákban . (3.4. ábra)

Egyetlen illusztráló példát idézve: ez Philip Shaver és munkatársai 1992-es vizsgála-tából adódik, akik amerikai, olasz és kínai mintán térképezték fel az érzelmi fogalmak jelentéstávolságát . Mint a kultúrák összehasonlításából kitűnik: a kategorizálás alapszint-jén négy ponton teljes az egybeesés, viszont a szerelem euroatlanti értelemben pozitív érzés, Kínában inkább gyötrelemnek minősül . Az igazán kirívó kulturális különbséget a szégyen státusa jelenti a kínai kultúrában, ami ott alapérzelemnek minősül, s amihez egyébként gazdagon differenciált szókincs is járul . Ez adalék a normák viselkedés- és érze-lemszabályozó szerepéhez a kollektivisztikus társadalmakban, ami persze a piacgazdasági globalizációval mind a gyakorlatban, mind mentális szinten nagyban módosulhat .

A különböző érzelmek, közös és megkülönböztető vonásaik áttekintése elvezethet ben-nünket a nevelés számos elméleti és gyakorlati problémájához . Most két általánosabb

3.3. ábra. Az érzelmek válfajai és kombinációi: Plutchik modellje

63


kérdésre térek itt ki: az ambíciók felkeltésének érzelem-lélektani következményeire és a brutalitással fenyegető érzelmi légkörre.

a) A kiértékelési elméletnek kulcsfontosságú állítása, hogy érzelmeket az válthat és vált ki, hogy valamely fejlemény támogatja vagy keresztezi a személyes törekvéseket, kimondott- kimondatlan célokat . Ez is csak aláhúzza, hogy az ambíció, a célok kitűzése milyen alap vető feltétele az érzelmi élet megmozgatásának és ellenszere az iskolai életben is fellelhető motiválat-lan érdektelenségnek, erőtlen apátiának, morális közönynek, elidegenedett kívülállásnak .

b) A társas érzések rendszerezésébe – hagyományos szakmai felfogás szerint – a szeretet- ellenszenv dimenzió mellett fontos szerepet játszik egy második, a dominancia-aláren de-lődés dimenzió . Az ellenszenvvel társuló dominanciaigény teszi robbanékonnyá a társas kapcsolatokat, de bizonyos értelemben még fontosabb, a nevelés hatékonyságát még inkább veszélyezteti a nyugtalansággal elegyes agresszív atmoszféra, amely nem is személyhez és kapcsolathoz kötött, hanem mintegy belengi az egész közösséget . A fizikai agresszivitás beleütközik az iskola elemi fegyelmi normájába, ám kérdés, hogy e normának mekkora a visszatartó ereje . Belső regulációra lenne szükség, ezt pedig talán segítheti a kirekesztő megvetés és a romboló gyűlölet kritikus elemzése, a morális bűntudat és a tartást adó büsz-keség érzéseinek megismerése és megélése a meghonosodó viselkedéskultúrában .

A boldogság egyéni mélységben és társadalmi léptékben

Valamennyi érzés ront vagy javít a boldogság mértékén, hiszen mindegyik elrendeződik a kellemesség-kellemetlenség dimenziójában, a boldogság pedig – végső leegyszerűsítésben – a kellemesség maga . A boldogság szubjektív állapotunk egyik pólusa, amikor össze-gyűlik és kiteljesedik minden jó, eloszlik minden feszültség és egy oly harmónia köszönt

3.4. ábra. Az érzelmi kategóriák hierarchiája – kulturális eltérések


64

be, amelyet nincs az a tett, amely fokozni tudna . A boldogságnak ezt az idilli állapotát a hétköznapi életben nem könnyű elérni, hosszabb távon fenntartani – mondhatni definí-ciószerűen – lehetetlen . Mint ideális vagy idealizált végpont viszont alkalmas arra, hogy vonzza és sarkallja a boldogtalanság különböző mélységeiben megrekedt embereket . Ha korunkban nő a közemberek elégedetlensége, kielégítetlensége, nyugtalansága és rossz-kedve, akkor természetes, hogy felcsap a boldogság iránti vágy és ennek melléktüneteként a boldogság különböző rendű-rangú vizsgálata és irodalma iránti igény .

Pszichológus kutatói többnyire olyan egyszerű kérdést tesznek föl a vizsgált szemé-lyeknek, hogy „mennyire boldog Ön”, vagy: „mennyire elégedett életével”, vagy: „éle-tének különböző területeivel mennyire elégedett” (és ezt leszámlálják) . És valóban, ha a boldogságot vagy ennek az angolszász tudományos nyelvhasználatban meghonosodott fogalmi rokonát, a szubjektív jóllétet tanulmányozzuk, akkor mérhető és összemérhető mutatót keresve ki kell aknázni a szubjektív önvallomást mint mérvadó forrást, annak minden esetlegességével, sajátos kulturális mintázatával és szisztematikus torzításával együtt . Itt a lelkiállapot átfogó jellemzőjéről van szó, és ennek feltárásában kétségtelenül koncentráltan megmutatkozik az érzelmek szociálpszichológiájának globális módszertani esetlensége, amelyet a neuropszichológiai tényfeltárás ma sem tud érdemben korrigálni . Az objektív boldogság terminust és kutatási programot – mint említettem – a Nobel-díjas Daniel Kahneman (1999) bevezette ugyan, de ez nem más, mint elemi szubjektív élmények időben elosztott mérése, amelyből generális szabályok szerint lehet kalkulálni egy átfogó indexet . A forrás természete nem változik, az integrálás lesz tárgyszerűbb, ám ezzel el is szakad a lelkiállapot átfogó élményétől . Marad tehát a szorult módszertani hely-zet öntudatos vállalása: „Aki boldognak tartja magát, az boldog” – idézhetjük Ruut Veenhovent (1993), aki ötvenhat nemzetre kiterjedő adatbázist halmozott fel, példájaként annak, hogy a szubjektív jóllét vizsgálatának szerény intenzitásfoka jól megfér roppant társadalmi, nemzetközi, kulturközi kiterjedtségével .

A szubjektív önvallomás természetesen kitérhet sok mindenre és az indikátoroknak és fogalmi konstrukcióknak egészen összetett rendszere bontakozik ki a szubjektív jóllét gyorsan gyarapodó nemzetközi szakirodalmában . Ennek az irodalomnak kulcsfigurája Ed Diener (1994), aki szerint nem vág maradéktalanul egybe egyfelől a boldogság mint belső harmónia, másfelől az elégedettség, amelyet viszonyítási támpontokhoz mérünk . E kettő dinamikája is különböző, külön-külön kell mérni őket . A boldogságról szólva empirikus eredményei alapján arra is hajlik, hogy szemléljük külön a pozitív és a negatív érzéseket, amelyek különböző vonatkozásban egymástól szétválva jelentkeznek, közöttük nincs is statisztikus együttjárás, ám egymáshoz viszonyított súlyuk, arányuk igen jellemző az emberek affektív állapotára . A megelégedettség sokak szerint egy átfogó értékelő ítélet, amely különböző életterületek és részfeladatok értékeléséből adódik össze, kognitív szinten azokból építkezik és velük együtt is jár .

Az élettel való megelégedettség háttere – mint már jeleztük – markánsan eltér az in-dividualisztikus és kollektivisztikus társadalmakban, Diener és Suh (2000): az indivi-dualisztikus kultúrában a megelégedettség mindenekelőtt a belső szükségletek (így az

65


autonómiaigény) kielégítésétől függ, amit is a személyes érzelmekre támaszkodva ítélünk meg . Ezzel szemben a kollektivisztikus kultúrák esetében ugyanilyen fontos a normák és a külső elvárások teljesítése, tehát a feladatellátás súlya itt relatíve megnő . Szemlélhetjük ezt úgy is, hogy mindkettőben a kitűzött célok elérésétől függ a megelégedettség, ám a cé-lokat más határozza meg a világ domináns kisebb és hagyományosabb nagyobb részén . Mindezek nyomán azonban a szubjektív jóllét különböző összetevői között az Egyesült Államokban vagy az angolszász világban talált összefüggések „az emberre” korlátlanul nem általánosíthatók .

A szociológusok jó időben kezdték az életminőség makrostrukturális mutatóit meg-határozni, a közgazdászok a GDP társadalmi-közérzeti ellenpárját keresik és igénylik . Bármely úton indulunk is, az általános-lényeges tanulság az, hogy a szubjektív jóllét indexei egy ponton elszakadnak a jóllét tárgyi színvonalától, nem árulnak el nagy érzékenységet a társadalmi-gazdasági hatótényezők iránt . Ennek pszichológiai inter-pretációjában a társadalmi és társas összehasonlítás nagy szerephez jut, állítván, hogy az emberek megelégedettsége mindkét szinten összemérések viszonyított eredménye: az előrehaladás is elégedetlenséggel jár, ha a többiek helyzete rohamosabban javul, ám ugyanez a gyarapodás a többiek stagnálása vagy hanyatlása esetén kifejezetten örömteli . Ehhez hozzá kell tennünk azt, amit a Lewin-iskolától tanulhattak a pszichológusok az igényszint dinamikájáról, mely szerint a sikeres teljesítménnyel emelkedik a mérce is, amelyhez az újabb teljesítményt mérjük, és ez az adaptáció az elért teljesítmény érté -kelését mérsékli, a sikeresség örömét csak újabb és újabb teljesítményemelés hozza meg . E gondolatmenethez illeszkedik az, amit az amerikaivá lett közgazdász, Scitovsky Tibor Az öröm telen gazdaság című nagy hatású könyvében (1990) ír a komfortérzet és az öröm ellentétéről, miszerint a gazdasági haladással sokak számára előállt civilizatórikus jólét elkényelmesít, lerontja az aktivizációs szintet, melynek feltámasztásához örömszerző élmények megszerzésére van szükség, amit – többek között, mondhatni a legjobb eset-ben – a kultúra tud kínálni .

A korábban idézett Veenhoven (1988), aki elég igénytelennek mutatkozott boldogság-mérés-technikája tekintetében, hiperkritikusnak bizonyul a boldogság konzekvenciái-val kapcsolatban . Felteszi a kérdést, hogy mire is jó ennek elérése . A kérdés eredeti, amennyiben egy pszichológiai evidenciát tép fel, merész, mert az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat nyitó bekezdését is érinti, amely modern világunk egyik alapdokumentuma-ként minden ember boldogsághoz való jogát deklarálja . A vágy és teljesülése természetesen nem egy és ugyanaz, de a valóban megelégedett emberek társadalma – ha extrapoláljuk a ma elérhető empirikus eredményeket – feltehetően nem keresné a direkt kielégülés deviáns útjait, nem adná fel önmagát és süllyedne depressziós állapotba, testi és lelki egészség-nek örvendene meghosszabbodott életében, optimizmus töltené el és bizalom egymás és a külvilág iránt . Ez utóbbinál maradva jeles társadalomtudományi-közgazdasági-szervezet pszichológiai irodalma van, hogy a bizalom (bizonyos értelemben keresztezve, de ki is egészítve az önérdekű racionális döntéseket) milyen fundamentális szerepet ját-szik a piac gazdaság eredményes működésében, Fukuyama (2007) pedig – a történelem


66

végén túl – egy komparatív kötetben mutatta ki, hogy az amerikai ember mily kreatívan kombinálja az önérdekű individualizmust és a bizalmat gazdasági szervezeteiben . A mai pénzügyi válság mind a földrengésszerű hatásoknak kitett fundamentális szerepet, mind az amerikai kombinatorika csődjét fájó elevenséggel bizonyítja .

A stanfordi Nel Noddings viszonylag friss kötete (2003), a Happiness and Education társadalmi realizmusa ellenére a boldogságot mint célzott állapotot és mint atmoszféra-teremtő eszközt kapcsolja össze a neveléssel . Talán fantáziátlan módon én – nálunk, a mi társadalmi közérzetünk közepette – aprópénzre váltanám ezt a pszichológiai csúcsálla-potot, illetve mindazt, amit e fogalmi konstrukcióról a szociálpszichológia feltárt . Hogy szakmai magyarsággal beszéljek, egyrészt a fair play moralitását, másrészt a flow emel-kedett lendületét látom e tekintetben ígéretesnek .

a) A szociálpszichológia viszonylag sokat foglalkozik manapság olyan elfogultságok-kal, amelyek csökkentik az emberek, köztük a fiatalok társadalmi éleslátását . Az ilyen torzítások – amelyeket „az igaz világba vetett hit”-ként vagy „rendszerigazolás”-ként szo-kás címkézni – nálunk kevésbé jellemzők, mint a lélektani ellenoldal, az érték- és tekin-télyvesztés, a jogi és morális szabályok felborulása és legyengülése, amiért nagy árat kell fizetni a társadalmi beilleszkedés terén: a bizalomvesztés és bizonytalanság árát, amely kiterjed az életfeladatok meghatározására, az egzisztenciális kilátásokra és a személyközti kapcsolatokra .

A bizalomépítésre azonban alkalmasak lehetnek az iskolai közösség kis körei, amelyek-ben kipróbálhatóak és bevezethetőek a fair play kölcsönösen elfogadott szabályai, az erőfeszítések és elismerések méltányos arányai, a percnyi önérdeken felülkerekedő köznapi normák . Már ez a szűkkeblűen realisztikus program is előrelépést ígér .

b) Ugyanennek a lépcsőzetességnek a jegyében törekedhetünk arra, hogy a fiatalok tevékenységükben – legyen ez bármi, projektmunka, sportmeccs, szociális segítség-nyújtás – örömöt leljenek, átéljék azt a boldogsághoz közeli áramlásélményt, amelyet Csíkszentmihályi Mihály oly érzékletesen ír le Flow című világhírű szakkönyvében (1997) . Szerinte alkalmas erre minden célra irányuló, szabályt követő tevékenység, amely-ben előrehaladásunk mérhető-látható, amelyre koncentrálni lehet – összhangba hozva a cselekvés lehetőségét a személyes adottságokkal . Egy sorozat flow sem maga a boldog-ság, annak szinte elérhetetlen teljességében, de az ilyen élmények alapja a teljesítményre vezető, önátadó, önjutalmazó tevékenység, amit megízlelni kedvcsináló és megtartó lehet hosszabb távon .

Az érzelem szociálpszichológiájának négy – reményem szerint – jellegzetes és mérték-adó kérdéskörét érintettem itt . Meg-megkíséreltem mindegyikkel kapcsolatban kiemelni két kritikus pontot, amely a nevelés céljával-módjával kapcsolatos . (3.1. tábla)

Ezen utalások egyike inkább a kivédendő veszélyre, a másik a kiaknázható esélyre vonatkozott . Veszély a tudatos kontrollt igénylő érzelmi befolyás, a menekülés a verseny-helyzet és az összeméretés elől, a megfékezni való durva indulat, a társadalmi támasz nél-küli bizonytalanság és bizalmatlanság . Esély az érzelmi intelligencia fejlesztése, a társadal-mi identitás harmonikus egyensúlya, az ambíció ébredése, amely az érzelmek dinamikáját

67


megalapozza, és a feladatok megoldását kísérő boldogító áramlásélmény . Ezek adalékok csupán az érzelmeket érintő és célzó neveléshez, némi támasz, egy-egy lépés az érzelmi nevelés útján .

Ezeknek az utalásoknak és ajánlásoknak a neveléstudományok áttételében kettős cím-zettje van . Mind pedagógusképzők, mind a gyakorló pedagógusok, mert ebben a vonat-kozásban nagyon is alkalmasnak vélem, amit Győrött a 230 . évét ünneplő tanítóképzésről tanultam, az előképelméletet, hogy azt sajátítsa el a pedagógusjelölt, amit tanítványainak majd el kell sajátítania .

Érzékenység, tudatosság, önfejlesztés, társas hatékonyság elegyéről beszélek itt, ami így – pszichológiai megküzdés még átfogóbb terminusával együtt és annak keretében – inkább egy pszichés működésmód, mintsem egyetlen definiálható kompetencia . De a meg kö zelítés és elkerülés ősi dichotómiájában gondolkodva semmiképpen sem szeretnék a ne velés tudomány belterületére tévedni, a kompetenciatan sűrűjébe, amelyhez az átlagos szociál pszichológust olyan érzelmek fűzik, mint a szorongó tisztelet és a rokonszenvező távolság tartás .

3.1. tábla. Az érzelmek szociálpszichológiájának nevelési vonatkozásai

70

Az érzelmek szociálpszichológiájának nevelési vonatkozásai

4)

3)

2)

1)

a feladatok megoldását kísérő „áramlás-élmény”

a társadalmi támasz nélküli bizonytalanság és bizalmatlanság

A boldogság egyéni mélységben és társadalmi léptékben

az ambíció ébredése az érzelmek dinamikájának megalapozására

a megfékezni való durva indulat

Az érzelmek sokszínűsége és társadalmi mintázatai

a társadalmi identitás harmonikus egyensúlya

a menekülés a versenyhelyzet és az összeméretés elől

Az énre vonatkozóinformációk érzelmi kihatásai

az „érzelmi intelligencia”fejlesztése

a tudatos kontrollt igénylőérzelmi befolyás

A megismerés és az érzelem vetélkedése

Kiaknázandó esélyKivédendő veszélyKutatási terület

3.1. tábla. Az érzelmek szociálpszichológiájának nevelési vonatkozásai

Ezen utalások egyike inkább a kivédendő veszélyre, a másik a kiaknázható esélyre

vonatkozott. Veszély a tudatos kontrollt igénylő érzelmi befolyás, a menekülés a

versenyhelyzet és az összeméretés elől, a megfékezni való durva indulat, a társadalmi támasz

nélküli bizonytalanság és bizalmatlanság. Esély az érzelmi intelligencia fejlesztése, a

társadalmi identitás harmonikus egyensúlya, az ambíció ébredése, amely az érzelmek

dinamikáját megalapozza, és a feladatok megoldását kísérő boldogító áramlásélmény. Ezek

adalékok csupán az érzelmeket érintő és célzó neveléshez, némi támasz, egy-egy lépés az

érzelmi nevelés útján.

Ezeknek az utalásoknak és ajánlásoknak a neveléstudományok áttételében kettős címzettje

van. Mind pedagógusképzők, mind a gyakorló pedagógusok, mert ebben a vonatkozásban

nagyon is alkalmasnak vélem, amit Győrött a 230. évét ünneplő tanítóképzésről tanultam, az

előképelméletet, hogy azt sajátítsa el a pedagógusjelölt, amit tanítványainak majd el kell

sajátítania.

Érzékenység, tudatosság, önfejlesztés, társas hatékonyság elegyéről beszélek itt, ami így – a

pszichológiai megküzdés még átfogóbb terminusával együtt és annak keretében – inkább egy

pszichés működésmód, mintsem egyetlen definiálható kompetencia. De a megközelítés és

elkerülés ősi dichotómiájában gondolkodva semmiképpen sem szeretnék a neveléstudomány

I .2 . Társadalmi egyenlőtlenség megélése a deklarált

demokráciában

71

4 . Demokrácia a közgondolkodásban és a társadalmi közérzet5

„A demokratikus világ”

A szociálpszichológia egyik legfőbb rendeltetése és örök vállalása annak vizsgálata, hogy mi formálja az emberek nézeteit, értékelő ítéleteit és attitűdjeit . Ám ritkán nézünk szembe azzal a történeti tanulsággal, hogy a meggyőzés egyik legfőbb útja-módja a háborús győ-zelem . Élő bizonyság erre a második világháború, mikor is a gigászi küzdelem győztesei – erőfeszítéseik és erőforrásaik összehangolásán túl – keresték azt a közös nyelvet, érté-kirányt és normarendszert, melynek révén ország-világ előtt kinyilvánítják, mi állította szembe őket ellenfeleikkel . Mondhatni a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió között a legnagyobb közös – verbális – nevező az volt, hogy a fajüldöző, agresszíven nacionalista, egész népeket nyomorító diktatúrákkal szemben a személyek és népek egyenjogúságáért és szabadságáért szállnak síkra, ők a demokrácia harcosai és békéjének biztosítékai .

Jól tudjuk, hogy az ekkor létrejött hatalmi erőtérben az egységnek a látszata is hamar eltűnt, a nyugati világ a demokratikus értékek közül – a jogegyenlőség keretei között – a szabadságot követte és képviselte, a szovjet birodalom meg a gazdaságilag megkötözött egyenlőség zászlaját tűzte ki pártállami diktatúrájára . Ez azonban a demokráciát nem rán-totta le a piedesztálról, legfeljebb eszmei birtokáért folytatott ideológiai harcot gerjesztett a hidegháború idején .

A demokrácia kimondott igénye és csalfa ígérete hazánkban is 1945-ig nyúlik vissza . Ez évben született a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarának Demokrácia című kötete is,6 amelyben – a vonakodó Moór Gyula és a diadalmas Rákosi Mátyás mellett szereplő – Horváth Barna a demokratikus közgondolkodás kutatásához nagy reményeket fűzött: „A közvélemény kutatás távlatai beláthatatlanok, mert amikor a közös akarat meg-állapítását a választási hadjáratok és parlamenti viharok szenvedélyeinek és véletleneinek zűrzavarából a tudományos megfigyelés szelíd fényébe emeli, a tudományt érvényesíti a politikában” (i . m . 46 . o .) .

5 A tanulmány a Magyar Tudományos Akadémia a Magyar Tudomány Ünnepén, 2011 . november 10-én Harmónia és diszharmónia a társadalomban című szimpóziumon elhangzott előadás bő ví tett változata . 6 Erdei Ferenc et al . (1945): Demokrácia. A Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészet -tudományi Karának kiadása . Egyetemi Nyomda, Budapest .

Társadalmi egyenlőtlenség megélése a deklarált demokráciában

72

A kiválóan felkészült pszichológus, Harkai Schiller Pál Magyar Közvéleménykutató Szolgálata már 1947-ben módszeresen vizsgálta,7 hogy a nép (mint ők jelölték: az ér-telmiségiek, kispolgárok és munkások) szerint melyek a demokratikus ország ismérvei és van-e remény ezek hazai valóra váltására . A szabadságjogokat a mintának több mint negyede említette, élen az értelmiségiekkel, a jogegyenlőség és az anyagi jólét 20–20%-hoz közelített, főként a kispolgárok és munkások válaszai révén . Az elsöprő többségnek ekkor volt mondanivalója a kilátásokról is, az álláspontok viszont erősen megoszlottak: 45% elvitatta az ország demokratikus jövőjét, de a demokráciát máris megvalósulni látók és annak jövőbeni reményét ápolók csoportjai együtt 53,5%-ot tettek ki és felülkereked-tek . A kérdezettek választ adtak arra az érték-előfeltevéseket nyíltan kifejező kérdésre is, hogy „a német nép be akar-e illeszkedni Európa demokratikus népei közé” . Vajon milyen összetett motiváció zsúfolódott az egyszerű véleményarányokba, az 55,2%-os tagadásba és a 32,8%-os igenlésbe?

Ma már, amikor Németország az európai demokrácia tartóoszlopa és összetartója, groteszknek tűnik a kérdésfeltevés is . Akkor azonban a háborús fejlemények és felelős-ség mellett köztudott volt az a tény is, hogy a weimari demokrácia legális keretei között került a hatalom birtokába Hitler és nemzetiszocialista pártja, uralmának és birodalmá-nak kiépítése ennyiben jogszerű és jogfolytonos volt . A demokrácia – paradigmaszerű – sebezhetőségéhez kétségtelenül hozzájárultak a német magán- és közélet autokratikus hagyományai (melyekben osztozott kulturális befolyásövezete), és amelyek szellemiségét elválasztották a francia–angolszász demokráciától . Könnyűszerrel bizonyítható, hogy ez korántsem csak a militáns fasizmusra volt jellemző . Illusztrálják ezt a polgári humanizmus legnagyobb alakjai között tisztelt Thomas Mann első világháború utáni naplójegyzetei is . No meg a nagy műveltségű Oswald Spengler kultúrszintézise, A Nyugat alkonya, amely-ben az új cézárok eljövetelét hirdette: „A világtörténelem világtörvényszék: mindig felál-dozta a jogot és az igazságot a hatalom és a rassz oldalán, s halálra ítélte azokat az embe-reket és népeket, akiknek az igazság fontosabb volt, mint a tett, és a jog lényegesebb, mint a hatalom” (Spengler 1994, II . 727 .) . Az önkény és erőszak romlott kultusza tetőződött aztán a fasizmus romboló erejű társadalmi mozgalmában, amelynek a háborúba sodort és társadalmi talajukat vesztett tömegek voltak a részesei, hatalmi ambícióktól feszített és megalázó békével gúzsba kötött birodalmi állam volt a kerete, s gazdasági összeomlás és ki -látástalanság adta hajtóerejét .

Itt most logikai útelágazáshoz érkeztünk, továbbhaladhatnánk ennek a kérdésnek a nyomán, hogy magával a magyar társadalommal és különösen a németséggel kapcsolat-ban miért merültek fel kétségek, hogy készek és alkalmasak lesznek-e a demokratikus ál-lamberendezkedésre . A fasizmus térnyerése és szétzúzása óta milyen politikai alternatívák, sőt kényszerek keresztezték a demokrácia kifejlődését a világ erőterében és hazánkban . Mit jelentett a szovjet birodalom léte és hatalmi kisugárzása a demokrácia nemzetközi karri-erjében, a politika nyelvezetében és az ENSZ intézményesedésében . A népi néphatalom

7 MTI Magyar Közvéleménykutató Szolgálat 1947 . évi 7 . jelentés (1947 . április 25 .) .

Demokrácia a közgondolkodásban és a társadalmi közérzet

73

verbális bravúrja milyen valós társadalmi változások kísérőjelensége volt, a pártállam mi-lyen távol állt a demokráciától és ugyanakkor diktatórikus belvilága és frusztráló nem-zetközi szerepe mellett és ellenére a nyitott társadalmakban hogyan indukálta a szociális demokrácia erősödését . A szocialista világrendszer létrejötte mennyiben hiteltelenítette a gazdasági egyenlőség társadalmi programját, és csődje mennyiben hatott ki a jóléti ál-lam fokozatos leépítésére és a tőke – marxi értelemben vett – logikájának elszabadulására . A fasizmus feletti győzelem és a bolsevizmussal való kötélhúzás mint járt együtt a gyar-matbirodalmak felszámolásával, hogyan rajzolta át a világtérképet és szült társadalmilag-politikailag éretlen nemzetállamokat, az ily módon anyagi tőkéje mellé morális tőkét szerző Európában milyen új, nemzetek feletti értelmet keres a demokrácia . Az Amerikai Egyesült Államok a maga szuperhatalmi pozíciójában hogyan tölti be a demokratikus mintaállam és a demokráciaexportőr kettős szerepét, és három demokratikus váltásával – a fajok, a nemek és a fogyatékossággal élők egyenlőségének világtörténeti léptékű elő-mozdításával – menyiben tett valóban jó szolgálatot a demokrácia ügyének .

A demokrácia expanziója során fenyegetésekkel szembesül, a gazdasági fejlődés és az általa képviselt politikai feltételek nem fogaskerékként, egy az egyben illeszkednek össze . Egészséges működésének feltétele a jólét bizonyos szintje, ennek megőrzésére és emelésére azonban nincs garancia . Mindezzel együtt a demokrácia ma vitathatatlan érték – az előre-vivő út, ha nem maga a végállomás . Mindez erőnket itt meghaladó hosszabb elemzés tárgya lenne, ehelyett leghelyesebb erősen beszűkíteni figyelmünk fókuszát a szociál pszichológia tradíciójára és egymásra rímelő két empirikus tudatvizsgálat eredményeire .

A demokrácia szociálpszichológiai alapkérdései

A demokrácia jogász-politológus szakértői, vegyük akár a 45 utáni magyar szellemi élet két kiválóságát, nemegyszer markáns és egyedi pszichológiai állításokba bocsátkoznak . A konzervatív mértéktartással jellemezhető Moór Gyula például a már idézett kötetben azt állította, hogy a szabadság is és az egyenlőség is idegen az emberi természettől . A bal-oldali érzelmű Bibó István szállóigévé vált kitétele szerint pedig a demokrata nem fél, és a nyugodt értelem uralmát testesíti meg . Pusztán e két idézet is illusztrálja a pszichológia relevanciáját és ugyanakkor a szerzők avatatlanságát e téren . Ellenoldalról a pszichológia is elárult affinitást a demokrácia és diktatúra jelenségvilága iránt anélkül, hogy ezek kime-rítő vizsgálatára önmagában alkalmas lett volna .

A tudományelőttes korból a tömeglélektan esszéisztikus antidemokratikus irány, évszázados sikerrel, amelynek igazi próbaköve, hogy Le Bon alapmunkája a 20 . század legjelentősebb diktátorainak mind gondosan széljegyzetelt olvasmánya volt . A kísérleti csoportkutatás tulajdonképpen a provokatív tömeglélektan szakszerű ellenszereként szü-letett, különös tekintettel Kurt Lewin csoportdinamikai iskolájára, mely programszerűen és – ha lehet így fogalmazni – pártosan vizsgálta a demokratikus vezető és struktúra


74

fölényét az autokratikus központosítás ellenében . Az előítéletesség elemző és kritikus vizsgálata egyidős a német fasizmussal, fontos adalék, hogy a tekintélyelvű személyiség – tulajdonképpen a fasiszta személyiségrajza – nem német, hanem amerikai közegben végzett mérések eredményeképpen áll előttünk, mint ahogy a feltárt vonások együtte-se a legtöbb helyen a legszívósabban újra és újra feltűnő szindróma . Fromm a szabad-ságtól menekülő ember alakjában a demokrácia alapvető paradoxonát mintázta meg, és előképéül is szolgált a fogyasztói társadalom kívülről irányított emberének és magányos tömegének tanulmányozásához . A politikai pszichológia megmaradt a demokratikus vá-lasztás és pártpolitizálás szűk alkalmazási szférájában, résztvevőként is segédkezve a köz-vélemény-kutatás interdiszciplináris területén . A demokratikus berendezkedés bírálatához nagyban hozzájárult az emberek ideológiai tudatlanságáról, pontosabban nézeteik össze-rendezetlenségéről szóló tanítás, ami mellett fontos szakirodalmi hely az érzelemmozgató szimbolikus politizálás felderítése .

A szociálpszichológia nemzetközi szakirodalmának két nagy hatású mai elmélete az egyenlőtlenséggel és a társadalom hierarchikus rendjével foglalkozik . A szociális domi-nancia megközelítés szerint (Sidanius–Pratto 2005) a hierarchikus szerveződés a cso-porthatékonyság titka és természetes, evolúciós fejlemény, míg a rendszerigazolás elmélete (Jost 2003; Jost–van der Toorn 2011) kritikailag elemzi, hogy emberek és csoportok miért fogadnak el önérdekük szempontjából előnytelen, alávetett helyzetet és mennyi-re fontos nekik az együttműködés társadalmi rendszereinek fenntartása, legitimizálása . Valóban sokan sok helyütt úgy látják, hogy a társadalmi hierarchiában elfoglalt hely, a megbecsülés és a befolyás mértéke az egyéni és csoportérdemekre vezethető vissza és azokból eredeztethető .

Ez lenne az igazságos világban a teljesítmény és a rang korrelációja . A társadalomkép-nek ez a morálisan és hangulatilag oly megnyugtató harmóniája nálunk viszont hiányzik, a tíz év óta folytatott méréseink szerint a pozíció és érték az emberek szemében elsza-kad egymástól, sőt egymás ellentétébe fordul . Ezt a megélt negatív korrelációt nevezzük „kontraszelekciós élménynek” (Hunyady 2002) . E „kontraszelekciós élmény” tömeges kialakulása és elterjedése nyilván nem független sem az állami szuverenitás több évszáza-dos csonkulásától és a feudális múlt nyomasztó folytonosságától, de nem független az éles társadalmi különbségeket kirobbantó rendszerváltástól sem, melynek során tárgyszerűen megmagyarázhatatlanul emelkedtek ki milliárdos egyesek, tettek szert nyugatias életnívó-ra számottevő rétegek, süllyedtek le nagy tömegek, és egzisztenciálisan megsemmisültek sokan .

Az úgynevezett kontraszelekciós skála ötven itemével igyekszünk évről évre meg-ragadni a vonatkozó nézetek tartalmát, azonosítani a választömegben rejlő attitűdöket (Hunyady 2010b) .

Több téma több oldalról való megítélését igyekeztünk rendszeresen feltárni . A főbb témák a következők voltak:

a1) a társadalmi viszonyrendszer elfogadása, elismerése, támogatása;a2) a társadalmi viszonyrendszer igazságtalanságának tételezése, kritikája, el uta sítása;


75

b1) a körülményeknek, adottságoknak való kiszolgáltatottság érzete;b2) a személyes erőfeszítések sikerébe és értékébe vetett hit;b3) morális felelősségérzet a rászorultak megsegítéséért;c1) a társadalmi és személyes kilátások optimista megítélése;c2) a társadalmi és személyes kilátások lemondó, pesszimista megítélése .

A vizsgált nézetek között várhatók racionális összefüggések, továbbá feltehetők logikai ellentétek . Ezen kapcsolódások koherens érvényesülése maga is kérdés, a tömeges véle-kedésekben egymás mellett élhetnek egymástól elszigetelt vagy egymással ütköző néze-tek is, valamint a különböző gondolatkörök kapcsolódása eleve variábilis . Így például a rendszerkritika (a2) társulhat a kiszolgáltatottság érzetével (b1) és kedvszegett lemon-dással (c2). Ám más ennek jelentése, ha az erőfeszítésekbe vetett hittel párosul (b2) és ezen az alapon változások várakozásában (c1) teljesedik ki . Mint ahogy további nézet-mintázatok elképzelhetők az egyének gondolatvilágában, de még a társadalom domináns felfogásában is .

A tételek kódját és szövegét lásd az alábbi táblában:

Rendszerigazolás

r19 A siker tanúskodik a legjobban a tehetségről és kitartásról .

r21 A verseny az igazi hajtóerő és döntőbíró .

r28 Aki az utcára kerül, az azért többnyire meg is érdemli .

r36 Van, amikor igazságos és jogos az emberek és rétegek közötti különbség .

r37 Az eredeti gondolkodású, bátor és munkabíró emberek a gazdasági verseny győztesei .

r39 Gyönyörködni tudok a gazdag, boldog és szép emberekben .

r41 Bele kell nyugodnunk, hogy vannak emberek, akik kiszorulnak a társa-dalom perifériájára .

r43 A munkakerülő alkoholisták nem érdemelnek jobb sorsot, mint ami osztályrészül jut nekik .

Kontraszelekció

k4 Nem azok élnek jól és azok megelégedettek, akik ezt megérdemlik .

k5 Nem azok nélkülöznek, és azok veszítik el az életkedvüket, akik erre rászolgáltak .

k18 A siker itt nem a munkától, hanem a kapcsolatoktól függ .

k22 Nincs igazságos verseny se a gazdaságban, se a politikában .


76

k25 Ha megvakarod egy gazdag ember múltját, akkor biztos van benne vala-mi disznóság .

k26 Aki tisztességes, az szegény marad .

k32 Azok beszélnek sokat, akik nem dolgoznak .

k38 Ki minél magasabban van, annál inkább visszaél a helyzetével .

k45 Aki felül van, az mindig lenézi a másikat .

k46 Az kerül felülre, aki túljár a többiek eszén .

Kiszolgáltatottság

ksz20 Az élet kiszámíthatatlan, végül minden a szerencsétől függ .

ksz33 Behozhatatlan azok előnye, akik jobb módú és műveltebb családba születnek .

ksz34 A családból örökölt tulajdonságok, a gének számítanak a legtöbbet az életben .

ksz35 Az ember élete és jelleme attól függ, hogy jó vagy rossz hatások érik .

ksz47 A szülői példa és a jó iskola határozza meg, hogy milyen a fiatal generá-ció .

Erőfeszítés

e1 Csak rajtunk múlik, hogy elérjük azt, amit célul tűztünk ki .

e6 Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa .

e7 Aki nem akar semmit, az nem is ér el sokat az életben .

e10 Végül mégiscsak az jár jól, aki megdolgozik érte .

e15 Nem a tudás számít, hanem az akarás .

e16 Mindenkiben van tehetség, csak meg kell azt találni .

e50 Az igazság nem győz magától, keményen kell mindannyiunknak meg-harcolni érte a magán- és a közéletben egyaránt .

Társadalmi morál

m42 Nem tűrhetjük, hogy a hajléktalanok a szemünk láttára süllyedjenek szinte állati sorba .

m44 A jobban élőknek gondoskodni kell a nincstelenekről .

Optimizmus

o2 Soha ilyen elégedett és bizakodó nem voltam, mint manapság .


77

o11 Bízom a népben, hogy a legjobb vezetőket választja meg .

o12 Vannak olyan politikusaink, akik hozzáértően és jó irányba tudják vezetni az országot .

o29 Az emberek többsége ma sokkal optimistább, mint volt valaha .

o31 Erős államra és határozott kormányra van szükség, hogy rend legyen ebben az országban .

Pesszimizmus

p3 A mi életünk során mindig minden csak egyre rosszabb .

p8 Az ember azt hinné, hogy már nem lehet rosszabb, de mégis egyre tovább süllyed a társadalom .

p9 Nincs igazság a Földön .

p13 Ez az ország a maffiózók paradicsoma .

p14 A gazdagok gazdagodnak, a szegények csak szegényednek .

p17 A káosz csak egyre nő ebben az országban .

p23 Sok tehetség vész el a mi társadalmunkban .

p24 Külföldre kell ahhoz menni, hogy egy igazán tehetséges ember érvénye-süljön .

p27 Nincs egy politikus, akinek egy szavát el lehetne hinni .

p30 Az emberek mindig többet akarnak, soha nem lehet kielégíteni a vágya-ikat .

p40 Nincsenek tökéletes emberek, az egyiknek ez a hibája, a másiknak meg más .

p48 Az ember bárhogy választ, csak rossz sül ki belőle .

p49 A legtöbb, amit itt remélni lehet, hogy az embert békén hagyják .

4.1. tábla. A társadalmi hierarchiára vonatkozó nézetek szerkezete

E skálák közül a legnagyobb az egyetértés a) a kontraszelekció és a pesszimizmus tételeivel; b) az akarat és erőfeszítés igenlése ehhez közelít (beleértve az „erős államra és határozott kormányra van szükség, hogy rend legyen ebben az országban” gondolatát); c) kétely és kifejezett bizonytalanság mutatkozik a rendszerigazolás és optimizmus tételeivel kapcso-latban (ebben a közegben különösen visszatetszést kelt a „gyönyörködni tudok a gazdag, boldog és szép emberekben” amerikaias gondolata); d) és az emberek zöme nem fogadja el, hogy beletörődjünk a társadalom veszteseinek helyzetébe .

Mit olvashatunk ki mindebből? A társadalmi különbségeket a közmegítélés nem legi-timizálja. A közvélekedés szerint az elit s egy kiemelkedő vagy kiemelendő középosztály,


78

nem szolgál rá a stabil társadalmi megbecsülésre . Ez az attitűd illeszkedik társadalmunk panasz-zúgolódás-elégedetlenség kultúrájába, ennyiben van némi fatalista jellege, ami mindenekelőtt a kontraszelekció és pesszimizmus vélekedések szoros kapcsolódásából, ösz-szetartozásából olvasható ki . De az sem kizárt, hogy felizzik benne morális felháborodás, amely tömegeket mozgat meg (amint erre a magyar múlt adott világraszóló példát) .

Megjegyzendő, hogy a polarizálódó politikai erők – időszakos és árnyalatnyi különb-ségekkel, a fent lévők nagyobb béketűrése, a lent lévők erősebb kritikai attitűdje mellett – mind osztoznak a kontraszelekciós élményben . A rossz társadalmi közérzet – több mu-tató tanúbizonysága szerint – 2008-ban már egy olyan mélypontot ért el, hogy a politikai földcsuszamlást teljes biztonsággal lehetett előrejelezni .

Figyelmet érdemel, hogy a drámai 2008 és a radikális politikai változást hozó 2010 között ezen attitűdökben érdemi változás, a fenntartások tekintetében lényegi megköny-nyebbülés nem ment végbe. (4.1. ábra)

2010, a nemzeti együttműködés kormányának létrejötte és 2011, az új alaptörvény kihirdetése között az országos reprezentatív minta kesernyés kritikai attitűdje, az ebben megjelenő lehangolt társadalmi közérzete negatív irányba mozdult el, mintegy illusztrálva azt a skála itemet, miszerint „az ember azt hinné, hogy már nem lehet rosszabb, de mégis egyre tovább süllyed a társadalom”, amivel 2010-ben az egyetértés országos átlaga a hét-fokú skálán kereken 5 volt, 2011-re 5,46 lett, még a kétharmados támogatást adó Fidesz-szavazók körében is 5,33 .

4.1. ábra. A társadalmi hierarchiára vonatkozó nézetek alakulása


79

A társadalmi elégedetlenség viszonyítási pontjai: az értékek mint mértékek

A társadalmi elégedetlenség keményszavú kritikájának forrását azonosítani tudjuk, ha az értékek vetületében szemléljük, mi fontos az embereknek és mi is az, amit ebből nem látnak megvalósulni . A személyes értékek mérésére is alkalmazzuk a mintegy tíz éve be-vezetett „Tagadó értékek skáláját”, amelyben a célokat úgy definiáljuk, hogy milyen taszító állapotok elkerülésére szolgálnak .

a) ne korlátozza az embert a társadalom abban, amit tenni akar, legyünk szabadok

b) ne legyen különbség ember és ember között a jogok tekintetében, legyünk egyenlők

c) ne legyünk gyökértelenek, s ne hagyjuk veszni őseink emlékét, szokásait, erkölcseit,tiszteljük a hagyományt

d) ne legyünk maradiak, s ne hagyjuk veszni a tudomány és technika által kínáltlehetőségeket, teremtsünk modern világot

e) ne tűrjük tovább a természet rongálását, az emberiség létfeltételeinek tönkretételét,gondoskodjunk a környezet védelméről

f) ne uralkodjon el összevisszaság, erkölcstelenség és bűnözés a társadalomban, teremtsünk rendet

g) ne diktáljon egy kivételezett, szűk csoport a társadalom egészének, legyen demokrácia

h) ne rekessze ki a többség azokat, akik más szabályokat, szokásokat, nézeteketképviselnek, legyen türelmes a kisebbségekkel szemben

i) ne nyomorogjon, ne legyen anyagilag kiszolgáltatott a társadalom egyetlen tagja, rétege, osztálya sem, valósuljon meg a szociális biztonság

j) ne korlátozza az állam a tulajdont és a piacot, a gazdaság legyen versenyképes

k) ne sodródjanak a fiatalok és általában az ország polgárai bizonytalanul és céltalanul,hanem valódi tekintélyek vezessenek bennünket

l) ne csak az anyagi jólétre, az élvezetek keresésére törekedjünk, hanem az evilági életben is támaszkodjunk a vallásos hitre

4.2. tábla. A hétfokú skálán megítélendő „tagadó értékek”

Hosszabb időtávon is igazolódik, konkrétan 2010-re és 2011-re is érvényes, hogy a sze-mélyes értékhierarchiában nálunk az élen szorosan egymás mellett a „szociális biztonság” és a „rend” áll, melyekhez felzárkózott a „környezet védelme” és jól közelít a „demokrácia” is .

A társadalmi közállapotok megítélésekor a vágyott érték és megvalósulása között a kér-dezettek különleges feszültséget éltek és élnek meg a „szociális biztonság” tekintetében .


80

A hiányérzetet fokozza és a kilátásokat rontja, hogy a politikai pártok észlelt érték-profiljában is háttérbe szorul a – maguknak a pártok támogatóinak a körében is erősen preferált – „szociális biztonság” .

A Fidesz–KDNP jellemzésekor a 12 érték között 2010-ben csak a 10 . lett (mögötte az „egyenlőség” és „türelem”), ám 2011-re a kérdezettek megítélése szerint (az „egyenlőséggel”)

4.2. ábra. A kérdezettek saját értékválasztása, 2010 és 2011

4.3. ábra. Az értékek személyes igénye és érvényesülésük megítélése, 2010


81

az osztott utolsó helyre szorult . Miközben a kormánypártokat a reprezentatív minta átla-gosan magasra értékelte, e kritikus ponton a várakozásokat nem, sőt egyre kevésbé teljesí-tik . (Ha a pártjellemzések történetét felidézzük, látni való, hogy a globális piacgazdasági és a szociális elvárások kereszttüzében őrlődik fel az egymást váltó kormányok népszerűsége: az MSZP látványos értékesése akkor következett be, amikor már úgy ítélték meg, hogy nem nyújt szociális biztonságot .)

Az általunk felkínált tizenkét érték között a vizsgálati személyek egy közbülső sávban helyezik el a „demokráciát”, amelyet tagadó értékként úgy határoztunk meg, hogy „ne diktáljon egy kivételezett, szűk csoport a társadalom egészének, legyen demokrácia” . Ezt kíséri-követi a „szabadság”, az „egyenlőség” és a „türelem”, mely utóbbit közéleti szem-pontból úgy definiáltunk, hogy „ne rekessze ki a többség azokat, akik más szabályokat, szokásokat, nézeteket képviselnek, legyen türelmes a kisebbségekkel szemben” . A kérde-zettek között ezen értékek tekintetében pártállás szerint nincsenek látványos különbségek, a szabadságtól rendre elmarad az egyenlőség .

Az egyenlőség megítélése érzékeny pont, amely különböző nézetekkel kapcsolatot mu-tat, de immár nálunk is mérséklődő remények kötődnek realizálásához .

Empirikus vizsgálataink tanúsága szerint az ország lakossága demokráciahiányban nem szenved, hiszen ennek igénye nem vehemens és vélhetően kielégül . Az országimázs bemutatásakor – külső egybevetésben is – hagyományosan jónak vélik a demokrácia álla-potát, a jogok védelmét és az állam oktatási-egészségügyi gondoskodását . A gazdaság és az életszínvonal alakulásával kapcsolatban viszont felcsapnak a személyes és észlelt társadal-mi félelmek is: elsősorban nem szabadságukért, hanem anyagi egzisztenciájukért aggódtak az emberek 2011 tavaszán .

4.4. ábra. Különbségek a Fidesz-kép és a saját értékválasztások között, 2011


82

A demokrácia eszménye a nyugati világban sarjadt és mély gyökereket eresztett tár-sadalmában . Mint erre kitértünk, kibontakozást ígérő vonzerejének fontos volt a szerepe a hazai rendszerváltásban, intézményes formái rövid úton meghonosodtak és a közélet közismert kereteivé váltak, szerepüket érzékeltette a tömegkommunikáció, kihatásukat magán viselte a tömeges tapasztalat . A földcsuszamlásszerű változások 2010-ben jogállami keretek között mentek végbe, a következetesebb és radikálisabb rendszerváltás ígéretével felszított politikai atmoszférában . Közjogi változások is sorjáztak ezután, a hatalom tu-datos és módszeres központosítása ment végbe . Kérdés tehát, hogy a fordulatos történeti tapasztalatok idején a demokrácia eszménye hogyan formálódott a hazai köztudatban, mennyiben képviselt inspirációt és mennyiben szabott határokat a társadalmi viszonyok normatív szabályozásával .

Az értékek tanulmányozása mintegy átvezet bennünket ahhoz a kérdéshez, hogy a nép (az országos reprezentatív minták) szemében miben áll a demokrácia és követelményei hogyan függnek össze egymással, milyen attitűdöket tükröznek .

A nézetek tartalmának és szerveződésének feltárására attitűdmérő technikával tettünk kísérletet országos reprezentatív vizsgálatban . A kérdezettek 27 tételt ítéltek meg, hétfokú skálán fejezve ki e tételek elfogadásának, illetve elutasításának mértékét .

A tételek az elöljáróban vázolt demokráciafogalomból kiindulva fogalmaztak meg ak-tuálisan érthető, esetenként érzékeny, elbírálandó állításokat . Az értékelő tételek főbb tárgykörei a következők voltak:

a. A többség uralmab. A kormányváltás lehetősége választások révénc. Az egyén szabad tevékenységének szükségessége és védelmed. A jogállamiság kötelmei e. A hatalmat összpontosító erős kormányzatf. Az állami gondoskodás és újraelosztásg. A tömegek inkompetenciája h. A társadalmi különbségek fenntartása és erősítései. A társadalmi egyenlőség igénye, illetve az egyenlőtlenségek csökkentése

E témák az állam és az egyének viszonyát és az állampolgárok (csoportjainak) egymás közötti viszonyait érintették . A vélt követelményekre, illetve alkalmasint tényhelyzetekre vonatkozó tételek értelemszerűen különböző nézőpontból fogalmaztak meg elbírálandó értékeléseket .


83

A

d9 A demokrácia azt jelenti, hogy a többség akarata érvényesül .

d21 Akit megválasztott a többség, az dönti el, hogy kikkel és hogyan vezeti az országot, ebbe nem szólhat bele senki .

B

d26 A demokrácia ereje abban rejlik, hogy a kormányzatot lehet bírálni, és ha hibázik, akkor a szabad választáson le is válthatják az emberek .

d27 Hogy mi a jó a társadalomnak, azt nem kívülről, felülről kell kispekulálni, hanem azt maguk az emberek érzik, és arról maguk döntenek a választásokon .

d23 Ha rátermett az ország vezetése, tartsa meg a hatalmat, a választás nem arra való, hogy mindig váltogassuk, kik vezessék az országot .

C

d12 A demokrácia azt jelenti, hogy mindenkinek van joga és lehet véleménye, akár a többség akaratával szemben is .

d6 Az államnak alapvetően az a dolga, hogy az embereknek biztosítsa az önrendelkezés és véleménynyilvánítás szabadságát .

d8 Nem lehet mindent az államra hagyni, az embereknek a maguk erejével meg kell védeni önmagukat és a rendet .

D

d11 Az emberek csak azt tehetik meg, amit a törvény előír vagy enged nekik .

d19 Az állatoknak mint élőlényeknek kijárnak bizonyos jogok .

d18 Akik jól ismerik a törvényeket és jogszabályokat, azok nemegyszer maguk javára fordítják azokat a többi közemberrel szemben .

d20 Egyre több a szabály, ma már nincs az életnek egyetlen olyan területe sem, ahol az emberek teljesen szabadok lehetnek a jogi előírásoktól .

E

d24 Az ellenzéknek tudomásul kell venni, hogy a kormány a felelős az országért és nem szabad állandóan megzavarni a munkáját .

d25 Az országnak az az érdeke, hogy stabil kormánya legyen, amihez hosszabb távon igazodni lehet .

F

d13 Akik jobb anyagi helyzetben vannak, azok kötelesek többet vállalni a társadalom terheiből .

d7 Az állam a legrosszabb gazda, mert ami mindenkié, az tulajdonképpen senkié .

d16 Ha a piacgazdaság nyerteseitől elvesszük a többletjövedelmet, akkor ez lefékezi a gazdasági versenyt .


84

G

d22 Az emberek nagy többsége úgyse látja át az ország ügyeit, ezért aztán nem is lehet az ő véleményükre építeni a felelős politikát .

d15 Nehéz döntésekkor nem lehet tekintetbe venni mindenki véleményét, a demokrácia nem vezethet döntésképtelenségre .

H

d3 Egyes embercsoportok egyszerűen alacsonyabb rendűek, mint mások .

d5 Ahhoz, hogy elérjük, amit akarunk, néha erőt kell alkalmazni más embercsopor-tokkal szemben .

d17 A kisgyerekeknek, betegeknek és öregeknek nem lehetnek ugyanolyan jogai, mint a felnőtt beszámítható, cselekvőképes embereknek .

I

d1 A mi demokráciánkban mindenki egyenlő esélyt kap az oktatásban és a gyógyítás-ban .

d10 Az emberek sem a természetben, sem a társadalomban soha nem egyenlők .

d14 Az olyan társadalmak nem maradtak fenn sokáig az emberiség történetében, ame-lyek nem biztosítottak egyenlő jogot .

d2 Törekedjünk arra, hogy a jövedelmek minél egyenlőbbek legyenek .

d4 Ha a társadalmi csoportok helyzete nagyon különbözik egymástól, azt előbb-utóbb megszenvedi az egész társadalom .

4.3. tábla. A demokráciafelfogásra vonatkozó tételek témakörei

A választások évében, 2010-ben végbement politikai fordulat tette különösen aktuálissá az úgynevezett demokráciaskála kidolgozását, huszonhét tételének alkalmazását e felfo-gás sokoldalú letapogatására . Ezek közül a legnagyobb egyetértéssel olyanok találkoztak, amelyeket a „demokráciába vetett hit” címkével láthatunk el .

Ezek tágas körébe egyaránt beletartozott a választás szabadsága és a kormányzati sta-bilitás igénye, a többség akaratérvényesítése és a kisebbség véleménynyilvánításának védel-me . 2010-ben egyetlen faktor húzódott meg ezen megállapítások mögött, 2011-ben kettő, melyeket azonban most is összefűzött a gondolati kapcsolatok hálója .

Az első nyaláb főként arra utalt, hogy a közérdek jól-rosszul hogyan érvényesül a demok-ráciában, a második nyaláb az állam és polgárai kötelmeivel foglalkozott és a szociális- anyagi viszonyokat is érintve az egyenlőségre irányította a figyelmet .


85

Kom-ponens-súly

A tétel szövegeEgyetértés átlaga

2010 2011

,769A demokrácia ereje abban rejlik, hogy a kormányzatot lehet bírálni és ha hibázik, akkor a szabad választáson le is válthatják az emberek .

6,03 6,00

,709Hogy mi a jó a társadalomnak, azt nem kívülről, felülről kell kispekulálni, hanem azt maguk az emberek érzik és arról maguk döntenek a választásokon .

5,82 5,82

,672 Akik jól ismerik a törvényeket és jogszabályokat, azok nemegy-szer maguk javára fordítják azokat a többi közemberrel szemben . 5,64 5,54

,583Egyre több a szabály, ma már nincs az életnek egyetlen olyan területe sem, ahol az emberek teljesen szabadok lehetnek a jogi előírásoktól .

5,54 5,47

,561 Az állatoknak mint élőlényeknek kijárnak bizonyos jogok . 5,64 5,50

,531 Az országnak az az érdeke, hogy stabil kormánya legyen, amihez hosszabb távon igazodni lehet . 6,01 5,87

4.4a. tábla. Demokratikus hit I .

Komponens-súly A tétel szövege

Egyetértés átlaga

2010 2011

,648Az államnak alapvetően az a dolga, hogy az embe reknek biztosítsa az önrendelkezés és vélemény nyilvánítás szabad-ságát .

5,43 5,39

,583 A demokrácia azt jelenti, hogy a többség akarata érvényesül . 5,62 5,64

,581 Az emberek csak azt tehetik meg, amit a törvény előír vagy enged nekik . 5,42 5,26

,578 Törekedjünk arra, hogy a jövedelmek minél egyenlőbbek legyenek . 5,11 5,30

,574Az olyan társadalmak nem maradtak fenn sokáig az em-beriség történetében, amelyek nem biztosítottak egyenlő jogot .

4,98 5,05

,532 A demokrácia azt jelenti, hogy mindenkinek van joga és lehet véleménye, akár a többség akaratával szemben is . 5,69 5,70

,470 Ha a társadalmi csoportok helyzete nagyon különbözik egy-mástól, azt előbb-utóbb megszenvedi az egész társadalom . 5,40 5,49

,452 Akik jobb anyagi helyzetben vannak, azok kötelesek töb-bet vállalni a társadalom terheiből . 5,46 5,54

4.4b. tábla. Demokratikus hit II .


86

A demokráciaskála mind 2010-ben, mind 2011-ben két további faktort is felölelt, ame-lyeknek tételei az előbbieknél több fenntartásba ütköztek és jobban megosztották a kérde-zetteket . Ezek egyike az erős kormányzatot igenli és igényli . Ez a faktor olyan gondolatokat fog egybe, amelyek a kormányzat dominanciáját hangsúlyozzák az inkompetens tömegek-kel szemben, a hatalomgyakorlás folytonosságát igénylik és erősíteni készek a társadalmi különbségeket . 2010-ben is elkülönült egy még másik faktor a demokráciára vonatkozó vélekedések körében, amelynek magja fellelhető a következő évben is . E nézetnyalábban a legnagyobb faktorsúllyal az a tétel rendelkezik, hogy „egyes embercsoportok egyszerűen alacsonyabb rendűek, mint mások” . Az egyenlőtlenség deklarációja, az erő jogosnak vélt alkalmazása és az állam hatékonyságának megkérdőjelezése a minta egészében ébresztettek ugyan kétségeket, ám ezek a fenntartások 2011-re némileg csökkentek . (Megjegyzendő, hogy a két év, a két reprezentatív minta válaszai között e téren volt annyi elmozdulás, hogy két figyelmet provokáló item átkapcsolódott az erős államot hirdető véleménynyalábhoz: „a kisgyermekeknek, betegeknek és öregeknek nem lehetnek ugyanolyan jogai, mint a fel-nőtt, beszámítható, cselekvőképes embereknek” és „ha a piacgazdaság nyerteseitől elvesz-szük a többletjövedelmet, akkor ez lefékezi a gazdasági versenyt” .)



2010 2011

,713Az ellenzéknek tudomásul kell venni, hogy a kormány a fe -lelős az országért és nem szabad állandóan megzavarni a munkáját .

4,68 4,51

,635 Akit megválasztott a többség, az dönti el, hogy kikkel és hogyan vezeti az országot, ebbe nem szólhat bele senki . 4,65 4,46

,634Az emberek nagy többsége úgyse látja át az ország ügyeit, ezért aztán nem is lehet az ő véleményükre építeni a fele-lős politikát .

4,45 4,23

,590Ha rátermett az ország vezetése, tartsa meg a hatalmat, a választás nem arra való, hogy mindig váltogassuk, kik vezessék az országot .

4,89 5,01

,502 Nehéz döntésekkor nem lehet tekintetbe venni mindenki véleményét, a demokrácia nem vezet döntésképtelenségre . 5,20 5,04

,471 A mi demokráciánkban mindenki egyenlő esélyt kap az oktatásban és a gyógyításban . 3,58 3,67

,366A kisgyerekeknek, betegeknek és öregeknek nem lehetnek ugyanolyan jogai, mint a felnőtt beszámítható, cselekvő-képes embereknek .

2,89 3,04

,353 Ha a piacgazdaság nyerteseitől elvesszük a többletjövedel-met, akkor ez lefékezi a gazdasági versenyt . 4,52 4,59

4.4c. tábla. Erős állam, erős kormányzat


87



2010 2011

,747 Egyes embercsoportok egyszerűen alacsonyabb rendűek, mint mások . 3,28 3,48

,614 Ahhoz, hogy elérjük, amit akarunk, néha erőt kell alkal-mazni más embercsoportokkal szemben . 4,05 4,03

,515 Az állam a legrosszabb gazda, mert ami mindenkié, az tulajdonképpen senkié . 4,43 4,78

,514 Nem lehet mindent az államra hagyni, az embereknek a maguk erejével meg kell védeni önmagukat és a rendet . 5,09 5,08

,456 Az emberek sem a természetben, sem a társadalomban soha nem egyenlők . 5,21 5,38

4.4d. ábra. Különbségek és megkülönböztetés a társadalomban4.4.(a-d) tábla. A demokrácia skálarendszer faktorai, 2011

A demokráciára vonatkozó közfelfogásban megtaláljuk az általános egyetértés kije-gecesedő pontjait . A választás szükségessége és funkciója, a többség meghatározó, de nem gáttalan szerepe egyoldalúság nélkül, a maguk összetettségében szerepelnek a közkele-tű véleményekben . Az erős állam igénye harsány és némileg megosztó hang, de ebben a megfogalmazásban nem rí ki a demokrácia többszólamú kórusából . Ennek az attitűdnek 2010 és 2011 közötti alakulása két szempontból érdemel kitüntetett figyelmet: a kormány-zó erők benne kifejezésre jutó ambíciójával szemben némileg nőtt az ellenállás, ugyan-akkor utóbb ezen attitűdök tematikusan kiterjedtek épp a társadalmi megkülönböztetés nézetnyalábjával való átjárás irányába .

A demokráciáról vallott nézeteknek a skálán született válaszok tanúsága szerint is van néhány kritikus pontja. Ezek közül különösképpen szembeszökő annak tudomásul-vétele, hogy az emberek nem egyenlőek, még ha ezt a tendenciát a többség nem is kívánja tovább erősíteni .

E tekintetben árulkodó az a tény, hogy arra a direkt kérdésre, hogy vannak-e olyanok, akiket joggal nem vesznek emberszámba, összességében a minta több mint 40%-a igenlő választ ad, a hajléktalanokra, cigányokra, bűnözőkre és alkoholistákra utalva . Ez az arány az utóbbi években növekedett ekkorára . Ehhez a képhez jól illeszkedik az a közkeletű feltételezés, hogy az iskolai szigor és a szigorúbb büntetőpolitika nagyban csökkentené a bűnözést, valamint a reprezentatív minta 60%-ának a túlnyomó véleménye, hogy kívá-natos lenne a halálbüntetés visszaállítása .

Egy további kritikus pont az állam társadalmi szerepének felfogása . Amennyire vál-tozatos és ingatag, hogyan látják az emberek a kormányzati erők és az ellenzék viszonyát,


88

annyira egyértelmű, hogy a többség szíve szerint mit engedne az államnak és mit vár tőle . A minta háromnegyede szerint az állam nem korlátozhatja polgárainak vélemény-nyilvánítási szabadságát, egyenlőségét a magán- és közéletben, tájékozódási és választási jogát . Alig valamivel gyengébb az a meggyőződés, hogy a tulajdon és a gazdálkodás sért-hetetlen . Ugyanakkor a minta háromnegyede az állami gondoskodás növelése mellett volt/van 2011-ben a szociális és nyugdíjellátás, valamint a lakhatás biztosításában, és már a 80%-ot is meghaladja az egészség védelmére és a munkahelyekre vonatkozó igény .

A nézetrendszerek közötti összefüggések

A társadalmi közérzetet és a demokráciafelfogást nemcsak egyidejűleg, hanem összefüg-géseiben tettük vizsgálat tárgyává . A 2011 . évi országos reprezentatív vizsgálat adataiból kiindulva empirikusan is megválaszolható az a kérdés, hogy az immár hosszabb távon kutatott nézetrendszer a társadalmi viszonyok megéléséről és megítéléséről milyen kapcso-latban áll a köztudatban élő és megragadható demokráciafelfogással, az ebben azonosított attitűdökkel . A két nézetrendszerben azonosított faktorok, illetőleg nekik megfeleltethető indexek szintjén egy összetett, ám jól átlátható kapcsolatrendszerre derül fény .

A társadalmi viszonyok megélésében domináns két faktor, a kontraszelekció és pesz-szimizmus, nemcsak együtt mozog, hanem egy irányba fejt ki hatást . A szignifikancia p< .01 szintjén pozitívan korrelál a demokráciafelfogás két, tartalmilag szintén egymással rokon faktorával, amelyek a demokráciába vetett hitet fejezik ki a közérdekre, illetőleg az emberek jogaira vetett hangsúllyal . Nincs érdemleges összefüggés a társadalmi köz-érzet e kritikai alkotóelemei és az erős állam igényének faktora között – legalábbis a minta egészének szintjén .

A rendszerigazolás és az optimizmus két közérzeti faktora, amelyek a társadalmi viszonyok elfogadását és jó kilátásait emelik ki, a p<01 szinten negatív korrelációban áll-nak a demokráciába vetett hit első, a közérdekre koncentráló faktorával, elhanyagolható, erőtlen a kapcsolatuk a második faktorral . Viszont kifejezett és erős a korrelációjuk az erős állam igényével a demokráciafelfogás összetevői közül .

Elmondhatjuk tehát, hogy a társadalmi viszonyok kritikus vagy derűlátó megélése a de mok-ráciafelfogással tartalmilag (kétféle vetületben) jól megragadható viszonyban áll . A kri tikus közszellem a demokrácia vezérelveinek az elfogadásával és képviseletével társul a többség uralma mellett a kisebbségnek kijáró toleranciával, a stabilitás igénye mellett a választások-ban megjelenő társadalmi kontrollal . A társadalom hierarchikus viszonyainak elfogadása és a folytatólagos pozitív várakozás ettől eltérően kifejezetten az állami és kormányhatalom erősítésének gondolatával szövődik össze .


89

Demokratikus hit I.

Demokratikus hit II.

Erős kormányzat Megkülönböztetés

Kontraszelekció ,429 ,405 ,384

Rendszerigazolás –,146 ,543 ,263

Pesszimizmus ,330 ,326 –,085 ,385

Optimizmus –,239 ,478

Erőfeszítés ,075 ,228 ,415 ,092

Kiszolgáltatott ,257 ,390 ,230 ,296

Társadalmi morál ,285 ,332

4.5. tábla. Összefüggés a kontraszelekció és a demokráciaskálák indexei között

A nézetrendszerek összefüggéseinek teljességéhez hozzátartozik, hogy az elesettekkel kapcsolatos morális követelmények hangsúlyozása a társadalmi viszonyokra vonatkozó nézetek körében, az a kontraszelekcióhoz és a pesszimizmushoz hasonlóan a demokráci-ába vetett hit két faktorával erős összefüggésben áll . Az akarat és erőfeszítés szerepének hangsúlya mindenekelőtt az erős állam igényével társul, halványabban, de még mindig a p<01 szignifikanciaszinten a demokráciába vetett hit második nyalábjával az állam és polgárai viszonyára vonatkozó faktorral függ össze . Az erős és jellegzetes tartalmi min-tázatot mutató összefüggésekhez képest az ember determináltságát, kiszolgáltatottságát kiemelő gondolatokhoz társulni tudnak és társulnak is rendre mind a demokráciafelfogás alkotóelemei, különbség nélkül, differenciálatlanul .

Az eddig elmondottak a mintaegész összes adatából együttesen szűrhetők ki, és tükröz-nek viszonylag általános tendenciákat . Ezen általánosságok mögött és alatt a mintán belül elkülönített klaszterek felmutatnak jellegzetes és fontosnak tűnő sajátosságokat is .

A húsvéti alaptörvénnyel kapcsolatos várakozások és fenntartások

Az alaptörvény kidolgozására, tartalmára, szerepére vonatkozó várakozások a 2011-es kér-dezés idején különösen aktuálisak voltak, hiszen az országos adatgyűjtés az alaptörvény kihirdetésének másnapján vette kezdetét .

Annak megválaszolásában, hogy mivel foglalkozzon és mivel ne az alaptörvény, erő-sen érződött az előzetes, úgynevezett nemzeti konzultáció tematizáló szerepe (a kérdezet-tek 70%-nál nagyobb arányban igényelték az állami eladósodás mértékének szabályozását,


90

a Kárpát-medence természeti sokféleségének védelmét és szinte ugyanennyien a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés kiszabását) . Viszont lényegesen kevesebben (50% körül) szorgalmazták olyan klasszikus elvek beiktatását az alkotmányba, mint az állam és egyház szétválasztása, illetve az állami és magántulajdon egyenrangúsága . Az aktuális hatásokra való ilyen mérvű fogékonyság viszont meglepővé teszi, hogy a kérdezettek hogyan súlyoz-zák a korábbi és a mai alkotmány értékeit .

Viszonylag kiegyenlítetten voksolnak az egyikre és a másikra, mégis tíz közül nyolc szempontból néhány százalékkal nagyobb a régi alkotmányt támogatók aránya . (Így azt állítják valamelyest többen, hogy az 1989-ig többször módosított alkotmány jobban kife-jezi a nép akaratát, inkább lehet vele azonosulni, szerethető és biztonságot adott, kevésbé diktatórikus és nem oly nagymértékben háttéralkuk szülötte .) A változatlanságra való törekvés kitetszik a választójogra vonatkozó – a demokrácia mibenléte és jövője szem-pontjából egyaránt mérvadó – kérdések megválaszolásából is . Nem találkozik széles körű egyetértéssel a választójog kiterjesztése a még fiatalabb korosztályokra, de a külhonban élő kettős állampolgárokra sem: ez utóbbiak szavazati jogát is mindössze 17,2% támogatná . Ennek fonákja, a szavazati jog megvonása már többek szerint megfontolásra érdemes: az etnikai kisebbségek esetében ezt 20% állítja vagy latolgatja, ez az arány azok esetében, akik nem Magyarországon születtek, 34,4%, a fogyatékosok vonatkozásában 47,4%, és a drogosokról szólván már többséget képez, ezt képviseli a minta 53,6%-a .

A különböző pártok támogatói között természetesen vannak nézetkülönbségek, ezekre itt elvétve is alig utalunk . Különös figyelmet érdemel azonban egy döntéssel, váltással, dinamikával együtt járó különbség: a mintából a Fideszt kormányra segítő szavazók több mint negyede vizsgálta felül álláspontját 2011 áprilisáig, a kérdés az, hogy a kitartóak és az elhagyók között miben és milyen mérvű eltérések mutatkoznak .

92

gondolatokhoz társulni tudnak és társulnak is rendre mind a demokráciafelfogás alkotóelemei,

különbség nélkül, differenciálatlanul.

Az eddig elmondottak a mintaegész összes adatából együttesen szűrhetőek ki, és tükröznek

viszonylag általános tendenciákat. Ezen általánosságok mögött és alatt a mintán belül

elkülönített klaszterek felmutatnak jellegzetes és fontosnak tűnő sajátosságokat is.

A HÚSVÉTI ALAPTÖRVÉNNYEL KAPCSOLATOS VÁRAKOZÁSOK ÉS FENNTARTÁSOK

Az alaptörvény kidolgozására, tartalmára, szerepére vonatkozó várakozások a 2011-es

kérdezés idején különösen aktuálisak voltak, hiszen az országos adatgyűjtés az alaptörvény

kihirdetésének másnapján vette kezdetét.

Annak megválaszolásában, hogy mivel foglalkozzon és mivel ne az alaptörvény, erősen

érződött az előzetes, úgynevezett nemzeti konzultáció tematizáló szerepe (a kérdezettek 70%-

nál nagyobb arányban igényelték az állami eladósodás mértékének szabályozását, a Kárpát-

medence természeti sokféleségének védelmét és szinte ugyanennyien a tényleges

életfogytiglani szabadságvesztés kiszabását. Viszont lényegesen kevesebben (50% körül)

szorgalmazták olyan klasszikus elvek beiktatását az alkotmányba, mint az állam és egyház

szétválasztása, illetve az állami és magántulajdon egyenrangúsága. Az aktuális hatásokra való

ilyen mérvű fogékonyság viszont meglepővé teszi, hogy a kérdezettek hogyan súlyozzák a

korábbi és a mai alkotmány értékeit.

Jelemző vonások 1989 2011A nép akaratát fejezi ki 52,2 > 42,7Biztonságot akar 50,3 > 41,7Azonosulni lehet vele 44,9 > 37,9Szerethető 37,8 > 32,4Összetartja a nemzetet 49,5 > 45,4Erősíti a demokráciát 50,5 > 48,4Háttéralkuk során született 34,9 < 47,7Diktatórikus 32,4 < 45,8Nemzeti 53,2 < 60,2Kifejezi a legfontosabb értékeinket 50,6 < 52,3

% %

4.6. tábla. Az 1989 . évi alkotmány és a 2011 . évi alaptörvény megítélése: gyakoriságok


91

A kontraszelekció-skála, az egyetértés mértéke

kitartó elhagyó

szavazók

Nincs egy politikus se, akinek egy szavát el lehetne hinni . 4,19 5,23

A káosz csak egyre nő ebben az országban . 4,85 5,52

Aki tisztességes, az szegény marad . 5,07 5,52

Az ember azt hinné, hogy már nem lehet rosszabb, de mégis egyre tovább süllyed a társadalom . 5,13 5,57

A siker itt nem a munkától, hanem a kapcsolatoktól függ . 5,50 5,93

Vannak olyan politikusok, akik hozzáértően és jó irányba tudják vezetni az országot . 5,41 4,65

Aki az utcára kerül, az azért többnyire megérdemli . 3,94 3,48

A demokráciaskála, az egyetértés mértéke

kitartó elhagyó

szavazók

A demokrácia ereje abban rejlik, hogy a kormányzatot lehet bírálni, és ha hibázik, akkor a szabad választáson le is válthatják az emberek . 5,82 6,19

A demokrácia azt jelenti, hogy mindenkinek van joga és lehet véle-ménye, akár a többség akaratával szemben is . 5,56 5,95

Törekedjünk arra, hogy a jövedelmek minél egyenlőbbek legyenek . 5,18 5,55

Az olyan társadalmak nem maradtak fenn sokáig az emberiség történetében, amelyek nem biztosítottak egyenlő jogot . 4,95 5,38

Egyre több a szabály, ma már nincs az életnek egyetlen olyan területe sem, ahol az emberek teljesen szabadok lehetnek a jogi előírásoktól .

5,23 5,73

Nehéz döntésekkor nem lehet tekintetbe venni mindenki vélemé-nyét, a demokrácia nem vezethet döntésképtelenségre . 5,36 4,69

Az ellenzéknek tudomásul kell venni, hogy a kormány a felelős az országért és nem szabad állandóan megzavarni a munkáját . 5,13 4,48

A mi demokráciánkban mindenki egyenlő esélyt kap az oktatásban és a gyógyításban . 4,29 3,51

A kisgyerekeknek, betegeknek és öregeknek nem lehetnek ugyano-lyan jogai, mint a felnőtt beszámítható, cselekvőképes embereknek . 3,39 2,8

4.7. tábla. A Fidesz mellett kitartók és a Fideszt elhagyók nézeteinek különbsége


92

Érdekesek azon személyes vonatkozások, hogy a távozók maguk és mások nevében nagyobb egzisztenciális bizonytalanságról adnak számot, a maradóknak viszont erősebb az igazságos világba vetett hite . Ennek megfelelően a Fidesz mai támogatói a társadalom veszteseit kritikusabban kezelik, a távozókban több a társadalmi szolidaritás, a fent lévők bírálata és a pesszimizmus . Korántsem biztos, hogy rendre mind elkötelezett demokraták fordulnak el a Fidesztől, viszont akik eltávolodtak tőle, azok érzékenyebbé válnak a de-mokrácia elvei és normái iránt .

Sommás kép a „piaci demokrácia” gondolati-érzelmi élményanyagáról 2010–2011-ben

Remény szerint az elmondottakból kibontakozott egy – mégoly vázlatos – kép arról, hogy hogyan értik és értékelik a demokráciát 2011-ben Magyarországon . Eljátszhatunk azzal, hogy a reprezentatív minták tulajdonképpen a nép nevében beszélnek, pontosabban vá-laszaikat – jobb híján – elkönyvelhetjük a nép szavának . Eszerint egy, a társadalom hi-erarchikus viszonyaival mélyen elégedetlen néppel van dolgunk, melyet a rendszerváltás évtizedeiben különösen meggyötört a megszokott és megkívánt szociális biztonság elvesz-tése . Az egyenlőség reménye is halványul benne, a szabadságot pedig kevésbé méltányolja, mint a rendet . Tisztában van ugyanakkor a demokrácia játékszabályaival, elfogadja ezek lényegét a választások funkciójára, a többség szerepére, a véleményszabadság fontosságára vonatkozóan . A folytonosság hívének mutatkozik az alkotmányozás terén és a választójog tekintetében . Összességében kiegyensúlyozott, valójában megosztott az erős állam, a kor-mányzati hatalomkoncentráció kérdéseiben . Nem érzéketlen a szimbolikus kommuniká-cióra: fogékony az olyan tematizálásra, amely a rendbontók, a kiszakadók és a leszakadók ellen emel szót . Ebben a közfelfogásban ugyanis a diszkrimináció elvi elutasítása és a rá való hajlandóság a legnagyobb szunnyadó ellentét: ami korántsem egyedülálló és frusztrált társadalmakban élénkülő veszély .

Mi a mércéje annak, hogy demokratikus vagy antidemokratikus attitűdökről be-széljünk? A demokrácia fogalmi keretei elasztikusak, rugalmasabbak annál, mint amelye-ket mi, az újdemokráciák stréber tanulói sietősen elsajátítottunk . Vannak persze autoritá-sok, akik ebben mértékadó tanácsokat adnak vagy sugallnak .

A mi nagy szabadságunk és nem kis felelősségünk épp abban áll, hogy milyen te-kintélyeket választunk magunknak . Az én választásom Walter Lippmannra esik, ha egy szaktanulmányban egy újságírót mértékadó forrásnak lehet egyáltalán nevezni . De vá-lasztásom a legsajátabb tudománytörténeti tapasztalaton alapul: mint említettem, ez az autonóm szellemű, igazán okos ember a közvélemény fogalmáról 1922-ben elgondolkodva minden lényegeset el tudott mondani, amit a kognitív szociálpszichológia az ezt köve-tő nyolcvan évben empirikus aprómunkával a köztudatról és az abban kontrollálatlanul munkáló sztereotípiákról feltárt, innen a meggyőződésem, hogy más tekintetben is bízva


93

bízhatunk ítéletében és előrelátásában . Az idő szorításában két felismerésbe sűrítem azt, amit a demokrácia kritériumairól tőle tanulhatunk: az egyik az időlimit a kormányzásban, változás az adminisztrációban, ami választást igényel, versengő politikai erőket szül és a demokratikus politika technikai felhajtója lett – Jefferson és Jackson jóvoltából – az ame-rikai társadalomban . A másik támpont: a hatalom genezise mellett, ami valóban legyen egy szabályozott folyamat, a kormányzati szándékokra és hatásokra fordított figyelem . Mint mondja, „olyan kritériumokat alkalmazunk a kormányzattal szemben, hogy vajon biztosít-e bizonyos minimális egészségügyi követelményeket, tisztességes lakást, anyagi szükségleteket, művelődést, szabadságot, élvezeteket és szépséget…” . És valóban: erre felfi-gyelnünk, erre odafigyelnünk igazán nem nehéz, ha a nép barátai vagyunk . Más ugyanis a nép fiának és a nép barátjának lenni . A fiak ismerik a népet, belőle merítenek erőt, hogy fölébe emelkedjenek, aligha van különb ambíciójuk, mint hogy a nép nagy fiai legyenek, irányt szabók, jövőt adók, amiért is nem sajnálják a nép áldozatait . A barátok ráhangolód-nak a népre, megérteni és nem oktatni akarják, örömének örülnek, összetartását pártolják, esélyein dolgoznak . Ráéreznek a demokráciára .

95

5 . Az elégedetlenség társadalompszichológiája8

„A munka előfeltétele az elégedetlenség” – mondotta Obama elnök . Ez a derekas gondolat az amerikai – köteles – optimizmust sugározza . Egy funkcionális megközelítés, misze-rint az elégedetlenség az öngyötrés és egymás gyötrésének motiváló állapota, amely elvezet a nagy tettekre és teljesítményekre . De egyszersmind egy vallomás, amennyiben az ameri-kai emberben és társadalomban is ott munkál az elégedetlenség feszítő ereje, ami köznapi értelemben egyfajta tabu egy olyan világban, melynek legszokványosabb fordulata a „min-den OK” . A célratörő optimizmus és a nehézségek elfedése gondolom valamennyiünk szemében összefér a teljesítményre törő amerikai társadalom képével .

Hozzáteszem, hogy a mai amerikai szociálpszichológia legjelentősebb elméletei az elé-gedetlenség fékjeinek szentelnek kitüntetett figyelmet, annak, hogy e gazdaságilag pola-rizálódó társadalom hierarchikus viszonyait mi teszi élhetővé, elfogadhatóvá, legitimmé egy olyan nemzet számára, melynek tagjait mindenekelőtt és mindenekfölött a jogegyenlő-ségen alapuló jogállamiság kultusza tartja össze . Susan Fiske sztereotípiatartalom- modellje azt tárja fel, hogy a szociális megismerésben mi tompítja a társas-társadalmi kategóri-ák közötti metsző értékelő különbségtétel élét (Fiske et al . 2006; Fiske 2012) . Sidanius szociális dominancia címén számba veszi azokat a személyes motívumokat és társadal-mi mechanizmusokat, amelyek az uralmi viszonyokat fenntartják és újratermelik, mint mondja, legitimizáló mítoszokkal támogatva a hierarchikus rendet (Sidanius–Pratto 2005, 2012) . John Jost rendszerigazolási elmélete meg épp arra keres és ad magyarázatot, hogy a hierarchia alján lévők miért és mint vesznek részt a számukra előnytelen viszonyok fenntartásában, gondolataik, sőt mi több, rejtett érzéseik hogyan erősítik azt (Jost 2003; Jost–van Der Toorn 2012) .

A mi kultúránk külsődleges jegyei és magyarázatra szoruló problémái nem ezek, nem ez a normavilág él bennünk és fog körbe bennünket: mi alkalmi elégedettségünket hall-gatjuk el, nem akarván kihívni és bosszantani másokat .

Elégedetlenségünk viszont nyilvános, közügyekben találkozási pont, anélkül azon-ban, hogy ebből egyéni tettek ígérete vagy a közös teljesítmény elkötelezettsége magától értetődően adódna .

Az egyénieskedő széthúzás háborúban és békében a nemzeti múlt ismert átka, a köz-jogi kötélhúzással együtt a magánjogi pereskedés a nemesi Magyarország hagyatéka s rebellis volt az uralkodó osztály, és legendáinkban dacos volt a magyar paraszt . Ehhez ké-pest hosszú-hosszú életű volt a társadalmi egyenlőtlenség feudális formája és szimbolikája

8 Hunyady György (2013b): Az elégedetlenség társadalmi pszichológiája . Magyar Pszichológiai Szemle, 4 . 621–645 . A szerző azonos címen a Magyar Pszichológiai Társaság 2013 . évi XII . Országos Tudományos Nagygyűlésén tartott „Mérei Ferenc előadás” teljes változata .


96

is, a 20 . század derekáig élt a kézcsókra járuló háziszolga és a díszmagyarba öltözött úr harmonikusan komplementer képe (ami az álmokban máig kísért) . A nyílt és lefojtott elégedetlenség természetrajzáról szó esik irodalmunkban és képet adnak róla a nemzet-karakterológiai esszék . Mások, magatartáskutatók – mint Kopp Mária és Skrabski Árpád (1995, 2008) – a lelki egészség súlyos panaszait (vagy épp az öngyilkossági hajlandóságot) tekintik e vonatkozásban tárgyszerű és mérvadó információnak, ami valamiképpen még arra az evolucionista megközelítésre is rímel, mely az élethossz és az élettel való (átlagos) megelégedettség szorzatát tekinti a jóllét félig-meddig objektív mutatójának (Veenhoven 2010) .

Ám hazánkat is meg-megérintette az úgynevezett szubjektív jóllét összehasonlító vizsgálata, amelynek eredményeit a legfrissebb amerikai monográfia A nemzetek lelki gazdagsága kápráztató címen foglalja össze (Oishi 2012) . A szubjektív jóllét – tárgyunk szempontjából feltétlenül releváns – társadalomtudományi mutatóvá verekedte fel ma-gát . A társadalom anyagi helyzete egyszerű-összevont indexének, a GDP-nek a párja és ellenpontja, amely arra hivatott, hogy a társadalom érzelmi állapotának egyszerű-összevont mérőszáma legyen . Egy nemzetközi összehasonlításban az adott országot képviselő többé- kevésbé népes minta tagjait arra kérik, hogy fejezzék ki elégedettségük és/vagy boldog-ságuk fokát, és ebből vonnak nagyátlagot . A kutatási területet szinte monopolizáló Diener család vezéralakja, Ed Diener is tesz fogalmi distinkciót a személyes érzések pozitivitása (mint boldogság) és a normák, célok, feladatok teljesülésének érzése (mint elégedettség) között (Diener 1994) .

A szó szoros értelmében vett globális egybevetésében addig is elmegy, hogy a nyugati- individualista társadalmakban a boldogság, a keleti-kollektivista társadalmakban viszont az elégedettség, a normák megélt teljesítése a mérvadó (Diener–Suh 2000) . Ehhez fűzöm lábjegyzetként, hogy a hazai reprezentatív minták 2010 előtt-után relatíve halvány pozitív jelzést adnak a boldogságról, viszont elégedettségük ettől is kifejezetten elmarad, negatív-ba fordul . Ez utóbbi összhangzik azzal, hogy Diener, Diener és Diener már ’95-ben ha-zánk szubjektív jóllétét a világ országainak gyenge középmezőnyébe sorolta (Diener et al . 1998) . Mi a kötött skálatechnika mellett 2011-ben vizsgáltunk hívószavakhoz kötődő sza-bad asszociációkat is mint kvalitatív jellemzőket: „Magyarországról” az emberek 44%-ának a kilátástalanság és bizonytalanság, 23%-ának a nélkülözés, 20%-ának a szomorúság és félelem jut eszébe . „Az emberek érzései” hívószóról 47%-ban a pesszimizmusra, 20%-ban egzisztenciális félelemre, 16%-ban az anyagi bizonytalanságra gondolnak .

A magam részéről az érzelmek társadalmi jellegének nyomába eredve fontosnak ítélem azon érzések tüzetesebb vizsgálatát, amelyeket az ember társai, az embertársak kategóriába sorolt csoportjai, a társadalmi intézmények és ezek működésmódja váltanak ki és összességükben kiértékelését jelentik annak, hogy a társak, csoportok, intézmények gyűrűjében ki hogy érzi magát . Ennek fogalmi analízisével másutt többet foglalkoztam (Hunyady 2010b), úgy vélem, hogy így megközelíthető és gondolatilag megragadható az a jelenségkör, amit a magyar közbeszéd „társadalmi közérzetként” jelöl (aminek an-gol megfelelőjét szociálpszichológus szakértők bevonásával sem egykönnyű megtalálni) .

Az elégedetlenség társadalompszichológiája

97

Ebben a fogalmi zsákban aztán helyet talál a bizalom az emberek, üzleti partnerek, állami intézmények iránt, a remény, csalódás, elragadtatás és düh közéleti szereplőkkel, az álta-luk megjelenített állami szervekkel és pártokkal kapcsolatban, a gazdasági, közpolitikai, szellemi folyamatok állapotának és kilátásainak megélése, a személyes viszonyulás a társas- társadalmi közeghez, az érintettség mértéke, aktivitásra való hajlam, az összefogásra való készség, az ügyek melletti elkötelezettség . Az érzelmeknek ez a kavalkádja természetesen az egyéni élményvilág része, de nem lehet kérdéses, hogy összességében jellemző a társadalom viszonyaira és ennyiben nem teljesen elvonatkozott analógia, ha – például reprezentatív minták adatanyagáról szólva – a társadalom közérzetéről beszélünk .

Az attitűd- és motivációs vizsgálatok az idők folyamán a társadalmi közérzet ezer csil-lámló vetületét megvilágították, erre vonatkozó átfogó modellt azonban keresve is alig találhatunk a szociálpszichológia szakirodalmában . Egyedi példa – talán nem meglepő, hogy az emberi közösségek egészleges jellegét hirdető Lewin követői közül – De Rivera 1992-es kísérlete a társadalom közérzetével rokonítható „érzelmi klíma” modellálására . Ennek elemzését már volt alkalmam elvégezni, itt csak azt emelem ki, hogy a társada-lomban elterjedt érzelmi állapotok szélesebb körét vázolja fel, negatív és pozitív hangulati összetevőket, és megpróbálja ezeket társadalmi folyamatok kontextusában kezelni, tehát kiváltó okaikkal és előálló következményeikkel együtt . Ez egy elnagyolt vázlat, amitől tematikus érdeklődését megőrizve egy évtizeddel később maga a jeles szerző is eltáncolt (de Rivera–Paez 2007), de ezzel együtt egy érdekes integratív vállalkozás, amely számos releváns szociálpszichológiai megközelítést hoz közös nevezőre . (5.1. tábla)

Csak példaként utalnék arra, hogy a társadalmi összehasonlítás változó irányát és szerepét hogy értelmezi e keretben: Az elégedetlenség forrása – mondja De Rivera és

100

megpróbálja ezeket társadalmi folyamatok kontextusában kezelni, tehát kiváltó okaikkal és

előálló következményeikkel együtt. Ez egy elnagyolt vázlat, amitől tematikus érdeklődését

megőrizve egy évtizeddel később maga a jeles szerző is eltáncolt (DE RIVERA–PAEZ 2007), de

ezzel együtt egy érdekes integratív vállalkozás, amely számos releváns szociálpszichológia

megközelítést hoz közös nevezőre (5.1. tábla).

5.1. tábla. Érzelmi klíma: társadalmi szerkezet és érzelmi dinamika

Csak példaként utalnék arra, hogy a társadalmi összehasonlítás változó irányát és szerepét

hogy értelmezi e keretben: Az elégedetlenség forrása – mondja De Rivera és társa – a

változás, a konfliktus, a hanyatlás, következménye pedig a társadalmi összehasonlítás és a

nyomában előálló hiányérzet és a feszültségekből fakadó zavargások.

Viszont – folytatja – a biztonság, bizalom és elégedettség légkörében nem tesznek

keresztmetszeti társadalmi összehasonlításokat, hanem a korábbi és jelen helyzetüket mérik

össze és felismerik gyarapodásukat.

E kitágított értelemben vett társadalmi összehasonlításoknak – a társadalmi-strukturális és

történeti-társadalmi egybevetéseknek – magam is nagy jelentőséget tulajdonítok most, amikor

a társadalmi közérzet értékelő tengelyében elhelyezkedő elégedettség-elégedetlenség

témakörével foglalkozom. Míg az elégedettség a megállapodott nyugalom képzetét kelti,

amely szétsugárzik és el is lankaszt, az elégedetlenség indulatos folyamat, fölcsap, sodor,

szétfeszít, kereteket rombol, ezáltal megnyitja az utat az új számára, amely egy kielégítő,

5.1. tábla. Érzelmi klíma: társadalmi szerkezet és érzelmi dinamika


98

társa – a változás, a konfliktus, a hanyatlás, következménye pedig a társadalmi összeha-sonlítás és a nyomában előálló hiányérzet és a feszültségekből fakadó zavargások .

Viszont – folytatja – a biztonság, bizalom és elégedettség légkörében nem tesznek ke-resztmetszeti társadalmi összehasonlításokat, hanem a korábbi és jelen helyzetüket mérik össze és felismerik gyarapodásukat .

E kitágított értelemben vett társadalmi összehasonlításoknak – a társadalmi-strukturális és történeti-társadalmi egybevetéseknek – magam is nagy jelentőséget tulajdonítok most, amikor a társadalmi közérzet értékelő tengelyében elhelyezkedő elégedettség-elégedetlenség témakörével foglalkozom . Míg az elégedettség a megállapodott nyugalom képzetét kelti, amely szétsugárzik és el is lankaszt, az elégedetlenség indulatos folyamat, fölcsap, sodor, szétfeszít, kereteket rombol, ezáltal megnyitja az utat az új számára, amely egy kielégítő, szabályokkal összhangzó, belsőleg harmonikus rendet képvisel . Az elégedetlenség abból fakad, hogy égető igényünk, megalapozott célkitűzésünk nem teljesül, és ez számunkra másokkal szemben vagy másokhoz mérten sérelmes, szabályszegő, bizonyítja egy rend gyengeségét, tarthatatlanságát, megújításának szükségességét . Többek elégedetlensége összecsenghet, felerősül és artikulálódik, közös nevezőre hoz, platformot, sőt identitást teremthet, válhat akár társadalomformáló mozgalommá . Az elégedetlenségről feltehetjük, hogy reciprok viszonyban áll a hatalommal, hiszen a hatalom birtokosa arról ismerszik meg, hogy megteheti, amit akar, akarata alá hajt másokat is, maga teremt és érvényesít sza-bályokat, amelyek betartását megköveteli, és amelyek fenntartásán őrködik . Ugyanakkor a hatalom nem korlátlan, nemcsak direkt, bizonyos értelemben mindig kölcsönös: az alá-vetettek léte és együttműködése nélkül nem érvényesül még a túlhatalom sem; törekvése-ik, eszközeik, a kialkudott szabályokban rögzült vívmányaik vannak, az ő elégedetlensé-gük félelmetes erővé is válhat, lecsapolása vagy megfékezése a hatalom birtokosainak elemi érdeke . Tudatosan elejét venni az elégedetlenségnek az anyagi javak és emberi megbecsülés megőrzésével vagy növelésével lehet (erre vonatkozóan vannak Machiavellinek praktikus jó tanácsai), kiegyensúlyozni vagy elfedni kell a sérelmeket, elterelni a figyelmet, megosz-tani az elégedetleneket, megtörni szervezésük-vezetésük kialakulását, ugyanakkor erős szuggesztióval a hatékonyság benyomását keltve el kell látni e szervezés-vezetés feladatait . Bonyolítja a helyzetet, hogy a társas és társadalmi viszonyok nem egyszerűen polarizáltak, hiszen az alávetettek is több réteget képeznek (és így vannak másoktól félteni való elő nyeik is) és a hatalom birtokosai vetélkedő frakciókra bomlanak (amelyek az elégedetlenség társa-dalmi melegágyai is lehetnek) .

Az általánosság ezen elvonatkozott szintjén tanakodva az elégedetlenség vélhető- várható következményeiről, e pszichológiai gyúanyag többirányú kisülésére számítha-tunk . A stressz kiélésének kétféle módja – az angolul oly jól hangzó – fight or flight, a harc vagy menekülés alapirányain túl az elégedetlenség kiélése differenciáltabb formákat ölthet: a támadó fellépés irányulhat az ellenlábas ellen, de át is irányítható más, esetenként esen-dőbb partnerekre .

A menekülés jelentheti a szó szorosabb értelmében a viszonyokból és kötöttségekből való ki-lépést, de önfeladást is, az igényekről való lemondást vagy üresjáratú pangó vára kozást .


99

Az elégedetlenség dinamikájával kapcsolatban a történeti kirobbanások, a politikai erőszak forradalmi kitörései felkeltették a pszichológusok szakmai figyelmét is . Nagy hatású leegyszerűsítő állítás, Marx feltételezése, hogy a gazdasági elnyomorodás vezet a világtörténeti léptékű forradalomhoz, melynek azért lett volna és lenne a vezetője a pro-letariátus, mert – mint tudjuk – süllyedésének végső stádiumában nem veszíthet mást, mint láncait . Ezzel szemben a forradalmi karakterű amerikai szabadságharc konzervatív kommentátora, de Tocqueville arra a következtetésre jutott, hogy a gazdasági prosperitás vezet a társadalmi robbanáshoz . E két elgondolás életszerű kombinációjaként vélte a szo-ciológus Davies (1962), hogy több faktor együtthatásában kell gondolkodnunk: ha a társadalmi-gazdasági emelkedést hirtelen visszaesés megszakítja, akkor a kielégítetlenné vált igények robbantják be a társadalmi-kormányzati rendet . A gazdasági tényező alaku-lása mellett a közelebbről meg nem határozott igények szerepének számbavétele méltán keltette fel Feierabend és munkatársai (1998) figyelmét, kiknek eredetileg 1972-es írását alapműnek tekintem, le is fordítottuk, kedvtelve idézem . Ők az észlelt társadalmi reali-tások, „eredmény” és a társadalmi elvárások kölcsönviszonyát minden változatban, rend-szeresen elemezték . A lassú együttmozgástól a gyors szakadásig, az emelkedés esetén az eredménynél gyorsabban felívelő elvárások, a hanyatlás esetén az eredmény gyors esésétől elmaradó elvárások kritikus eseteit is feltárva .

A Lewin-iskola és a teljesítmény-motiváció irodalma szakszerű támpontokat adott an-nak belátásához, hogy az igénynívó idomul a teljesítményhez, többnyire azonban húzza azt maga után, e kettő elszakadása a leginkább feszültségterhes . Számunkra különösen informatív, hogy Feierabend és munkatársai a lassú hanyatlás során végbemenő adaptáció-val folyamatáról sem feledkeztek meg, miközben a gyors hanyatlás robbanékony feszült-ségével számot vetettek .

Fontos tán megjegyezni, hogy a társadalmi elvárások kibontatlan fogalmában a gazda-sági igények és remények mellett, különösen, ha azok már beértek, bennfoglaltatik az em-beri kapcsolatok és konfliktusok kezelésének humánus, jogszerű, demokratikus módja is . Az érett piaci demokráciákban nem forradalmak robbannak ki, hanem nagy erejű és nagy horderejű kollektív akciók, civil kezdeményezések feszítik-fejlesztik tovább a jogállamot a közös és megbonthatatlan emberi identitáson alapuló jogegyenlőség irányába . Kende és Kende egy eddig nélkülözött szakirodalmi áttekintést közölt 2012-es kiadványunk ban, amely a kollektív akciók feltételei és – ami nálunk nem közömbös – elmaradásának okai irá nyába tájékozódik .

Hazánkban ugyanis, benyomásaink és az eddig csak futólag érintett megfigyeléseink szerint, nélkülözzük a megelégedettség békéjét, az elégedetlenség a társas-társadalmi kap-csolatokból táplálkozik, azokra kisugárzik és mások látni vélt elégedetlenségéből megerő-sítést nyer . Az emberek másokat többnyire elégedetlenebbnek minősítenek, mint önma-gukat, és jellemző módon idegenül távoli csoportokat, kirívó és viszolyogtató személyeket mondanak megelégedettnek vagy épp önelégültnek . Mindezzel együtt az elégedetlenség nemcsak szokványos, de megszokott is, fásult, kilátástalan (legalábbis a hazai tájakra tekintve), sokszor a múlthoz mér, azt nagyítja fel, abba vágyik vissza, nem ráz fel, nem hoz


100

össze és nem visz tűzbe, a változtatás szükségét jelzi, de esélyét alig látja, sőt tart a jövőtől, óvatos és gyanakvó . Ha ebben az impresszióban akár csak részigazság van, érdemes elgon-dolkodnunk az okokon, a formákon és a következményeken .

A múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveinek fordulóján egy párját ritkító hatalmas politikai hullám söpört végig Európa keleti felén, melyhez mérhető társadalmi fordulat a Baltikumtól a Balkánig csak a 10 . században zajlott le, az államalapítás és kereszténység felvétele korában .

Akkor Európa déli-nyugati felének erővel kombinált vonzó példája gyakorolt átütő ha-tást a széles földrajzi sáv barbár társadalmaira . Most ezer év múltán a nyugati világ kiépült és működő piaci demokráciája jelentett erővel kombinált vonzó példát a bolsevik típusú párturalomból szabaduló volt szocialista országoknak .

Az egyirányú mozgás belső társadalmi motivációjában ország szerint lehettek és voltak is számottevő különbségek . Hazánkban meghatározó történeti előzmény volt ’56, az egy jó emberöltővel azelőtti bátor nemzeti kitörési kísérlet, majd a magárahagyottság és a ra-vaszkás kiegyezés a hatalommal, amely a maga keretei között növelte az ország és lakói gazdasági mozgásterét, garantálta és kispolgári szintig emelte az életnívót, de eltántorított a politikai kezdeményezéstől és cselekvéstől .

Durva leegyszerűsítéssel szólva a demokratikus szabadság 89–90-ben kapott új élményét a társadalom zöme a jóléti állam szociális biztonságával, a helyzeti és tudásbéli előnyöket hordozó és kiküzdő középosztály pedig piacgazdasági sikerekkel remélte egybekötni . A belső folyamatok megértéséhez azonban hozzátartozik, hogy a kényszerű társadalmi egyenlőség szocialista hagyományát elsöpörték a piaci demokrácia felszabadító és felszívó hatásai, mi-után a Szovjetunió társadalmi-gazdasági alternatívája papírtigrisnek bizonyult és a tőkekon-centrációt egyre kevésbé fékezte a jóléti állam kompromisszumos programja .

Így itthon a piaci nyitásról kitűnt, hogy annak előnyei mellett ára is van, a felbolydult munkaerőpiacról tömegek szorultak ki, a társadalmi differenciálódás szétszakadásra veze-tett, és a jogállami keretekben pörgő politikai váltógazdaság (egymást váltó két jobboldali és két baloldali kormány) éles ideológiai ellentétekkel tetézte meg a megoldatlan társadal-mi problémákat .

A tömegtámogatásukat egy-egy ciklus során elvesztő kormányok bukásláncolata 2006-ban megszakadt, ami magas szinten tartotta fenn a politikai feszültségeket, a veszélyessé vált világgazdasági környezet pedig szembesítette az országot társadalompolitikájának kilátástalanságával, és mindennek meglettek a társadalmi-lélektani konzekvenciái . A tár-sadalmi közérzet hullámverése című könyvemben az idáig vezető utat végigkövetve 2010-ben írtam le a következőket: „2008 hajnalára már kialakultak azok a társadalmi-szellemi közállapotok, a mindenre kiterjedő elégedetlenségnek az az érzelmi-gondolati közege, amely egyfelől a tarthatatlanság alapélményét, másfelől a gyökeres váltás elkerülhetetlen-ségének érzését általánossá tette” (Hunyady 2010b:235) .

Ha mindez igaz és az elégedetlenség egy önmozgó és mozgató tényezővé vált, akkor indokolt feltenni a kérdést, hogy élményjellege, intenzitása, redukciójának kísérletei hogy alakultak 2010 után .


101

Itt három empirikus kutatássorozat eredményeibe kínálok bepillantást: 1 . hogyan alakult a társadalmi célok és észlelt állapotok feszültsége; 2 . a társadalom hierarchikus viszonyainak az érzelmi és erkölcsi elfogadása milyen a jelen-

ben és a jövőre nézve; 3 . a megélt feszültségek kanalizálásának demokratikus-intézményes módja hogyan jelenik

meg a változó közfelfogásban.

1 . A társadalmi célok megragadására 1998 óta immár 13 reprezentatív tudatvizsgálatban alkalmazunk egy egyedi értékskálát . (4.2. tábla)

Abból az előfeltevésből kiindulva, hogy az értékek valamely megtapasztalt vagy fenye-gető társadalmi szituációtól való elrugaszkodás irányát jelölik ki, tagadó meghatározáso-kat kínáltunk a vizsgált személyeknek .

Ezen értékeket, mint horgonypontokat a politikai pártok percepciójának rendszeres vizsgálatában hasznosítottuk, de egyetlen alkalommal sem feledkeztünk meg annak fel-derítéséről, hogy a vizsgálati személyek maguk mennyire tartják fontosnak a szóban forgó értékeket . Most csak példaként idézem fel az első ilyen, 1998-as vizsgálat globális ered-ményeit (5.1. ábra).

A többdimenziós skálázási térképen a kis emberfigura mutatja a kérdezettek pozícióját, amint tőle jobbra félkörívben helyezkednek el a hit, hagyományőrzés és tekintély konzer-vatív értékei, egy középső tengelyt formál a szabadság, környezetvédelem és rend hármasa, majd a bal szárnyat képezi a szociális biztonság és egyenlőség, mögötte egybefonódva a demokrácia, a modernizálás és gazdasági hatékonyság képzete, míg a türelem magában áll, a közélet minden szereplőjétől eltávolodva . A 13 egymásra következő reprezentatív vizsgálat színes anyagából most azt emelem ki, hogy a kérdezettek hétfokú skálákon hogy fejezték ki vonzalmukat a felkínált 12 érték iránt .

5.1. ábra. Példa az alkalmazásokra: pártok és értékek


102

A preferencia-sorrend lényegében állandó, egy-egy ezerfős minta a többihez hasonló, de egyes vonásaiban sajátos értékprofillal jellemezhető . A maga primitív egyszerűségében lényeges eredmény, hogy kiemelkedik a szociális biztonság értéke.

A hétfokú skálán adott válaszokban tizenkét kutatás esetében az első, egy továbbiban második helyen állt . Ezt az értékpreferenciát némi szórással követi a rend, a környezet-védelem és a szabadság . Az értéksor közepén hullámzó helyen találjuk a demokrácia, a tü re lem és a gazdasági verseny értékeit, melyektől figyelemre méltó módon elmarad az egyenlőség, valamint a hagyományőrzés és modernizálás . A sor végén áll a tekintély (három esetben a tizedik és tíz esetben a tizenegyedik helyen) és valamennyi vizsgálatban az utolsó pozícióba kerül a hit .

Felettébb elnagyolt adatok ezek, de az értékeknek tulajdonított fontosság relatív különb-ségei szilárdak . 2010-ben és ezt követően sem borult fel az értéksorrend, ha kisebb hullám-verések jeleit ki is olvashatjuk: amint ezt a 2012 . évi értékprofil illusztrálja . (5.2. ábra)

Mindez témánk szempontjából akkor és annyiban érdekes, ha feltételezzük, hogy az értékek tulajdonképpen céltételezések, amelyek távolsága az észlelt társadalmi viszonyok-tól feszítő erő, elégedetlenség forrása, mely jobb esetben a viszonyok megváltoztatására sarkall .

Ezen megfontolásból ugyanezen értékek nézőpontjából, ugyancsak hétfokú skálán megítéltettük a társadalom állapotait . Az ideálkép és a helyzetkép természetesen je-lentős mértékben elválik egymástól, a különbség mértéke a skála több mint harmadá-ra rúg, a nagyátlagok szintjén 2010-ben 2,33, 2012-ben 2,24 . Miben csúcsosodnak ki a különbségek?

5.2. ábra. A személyes értékek rangsora és 2012 . évi preferenciája


103

A leginkább feszültségkeltő pont mindkét évben a szociális biztonság csúcsértéke, ame-lyet az egyenlőség és a gazdasági verseny, mindkét évben átlagon felüli a diszkrepancia türelem és a rend, valamint 2012-ben már a demokrácia tekintetében . (5.3. ábra)

A puszta felsorolás is jelzi, hogy a nagyobb preferenciát élvező értékek körül általában nagyobb a motiváló feszültség, amit némileg árnyal, hogy a közepesen kultivált értékek közül néhányat (élen az egyenlőséggel) oly kevéssé tapasztalnak meg a társadalmi gya-korlatban, hogy velük kapcsolatban is hiányérzet mutatkozik . Két általános tanulságot óvatosan levonhatunk: egyfelől az ideális és tényleges viszonyok feszültsége 2010 vihara után érdemben nem enyhült, másfelől a diszkrepancia a szociális biztonság tekintetében a kiugró, amit tehát nem nehéz a társadalmi elégedetlenség fő forrásaként azonosítani . Figyelemre méltó azonban, hogy viszonylag nagy, 2010 és 2012 között nőtt is az egyenlő-ség és demokrácia igénye és a látni vélt helyzete közötti különbség .

2 . Második kutatássorozatunk a hierarchikus – sőt mi több – polarizálódó társadalom viszonyainak megítélését tette elemzés tárgyává . E kutatások kezdetei a 2002 . évi vá-lasztások előestéjéig nyúlnak vissza . Ötven – jórészt morális felhangú – markáns értékelő állítást kínáltunk a kérdezetteknek, akik hétfokú skálán fejezték ki egyetértésüket vagy kétségüket ezekkel kapcsolatban . (Lásd a 4.1. és 4.3. táblát .)

A nézetek feltáruló rendszere azt mutatta meg, hogy a társadalom rendje és alakulása a kérdezett sokaság szemében indokolt és igazságos-e vagy épp ellenkezőleg, indokolatlan és igaztalan . Kutatásunk elvi és módszertani újdonsága mindenekelőtt abban állt, hogy a felkínált állítások a viszonyok igazolása és méltatása mellett lehetőséget adtak a rendszer kifejezett morális tagadására is, annak kinyilvánítására, hogy a pozíció és érték egymás

5.3. ábra. A személyes értékek és a társadalmi állapotok feszültsége, 2012


104

ellenébe fordult, a társadalomban kontraszelekció érvényesül . A vizsgálatot az elmúlt években hétszer ismételtük meg, országos reprezentatív mintákon . Rendre ugyanaz a fak-torstruktúra tárult elénk, amelyet az első négy alkalom háromezer főt meghaladó po-pulációján együtt is meg tudtunk erősíteni . A válaszoknak van egy várható és látható mintázata: a kontraszelekció rendszerkritikája és a pesszimizmus együtt jár, egységbe is fonódik, vele szembefordul és összefonódik egymással a rendszerigazolás és optimizmus . A morális kötelezettségek hangsúlyozása az első, az akarat szerepének kiemelése a második csoporthoz húz, az adottságoknak és külső tényezőknek való kiszolgáltatottság gondolata mindkét változócsoporttal megfér .

Az összevont minta klaszteranalízise három nagy csoportot mutatott meg: 2008-ig fo-kozatosan növekedett az, amely a kontraszelekció és a pesszimizmus élményében osztozik, és konzekvensen elutasítja az ezzel ellentétes álláspontot . Míg e klaszter részaránya 2002-ben csak 20% volt, 2008-ban viszont már 37% felé közelít . A markáns véleményminta előretörése már kelthette azt a benyomást, hogy a társadalmi közérzet az elégedetlenség mélypontjára jutott, és ez elkerülhetetlen és radikális fordulatot fog hozni a demokrati-kus közéletben .

Az elégedetlenség azonban ekkor sem került a mélypontjára, a társadalmi közér-zet 2010 után is tovább romlott . Vegyük szemügyre az azóta végbement változásokat kö zelebbről!

Eleve nagyobb egyetértéssel találkozott a kontraszelekció és pesszimizmus alskála, amint ez néhány jellegzetes item fogadtatásán jól demonstrálható, a velük való egyetértés az utóbbi három évben fokról fokra nőtt . (5.4. ábra)

5.4. ábra. Kontraszelekciós és pesszimizmustételek fogadtatása, 2010 és 2012


105

Nem így alakultak a vélemények a rendszerigazolás és optimizmus alskálája tekinteté-ben . A kiválasztott jellegzetes itemek skálán mért fogadtatása mutatja, hogy a foghíjas egyet értés csökkent, a tételek zömét pedig mind markánsabban elvetették a kérdezettek . Ha az alskálák fogadtatását együtt ábrázoljuk, akkor kitűnik, hogy a kontraszelekció és pesszimizmus a lényegében egyetértő ötös szinten stagnált évekig, de az utóbbi években ezen mindinkább túllendült .

A rendszerigazolás és optimizmus korábbi hullámzó fogadtatása 2008-ra már kifeje -zetten tétova-semleges lett, majd két évet megállapodott, 2012-re viszont kifejezetten el-uta sításba fordult át . Ilyen tartalmi konzisztencia a vélemények sokszempontú vizsgála-tá ban elvétve is alig tapasztalható, mint a társadalmi viszonyok és kilátások morális szí nezetű kritikájában . (5.5. ábra)

3 . Ha az értékcéloktól mind távolabb kerül a társadalmi valóság, és a társadalmi viszo-nyok és kilátásaik megítélése rossz, akkor ebből a kedvszegő helyzetből hol lehet, hogy lehet politikai kiút? Ennek megítéléséről igyekeztünk többet megtudni módszeresen tájé -kozódva a demokratikus jogállam funkciójának és működésmódjának a közfelfo-gásáról . (4.3. tábla)

Amint erre már utaltunk, konstruáltunk és alkalmaztunk reprezentatív mintákon egy úgynevezett demokrácia skálát, amellyel a vélekedések e körében három usque négy faktort sikerült azonosítani . E faktorok számát tekintve azért vagyok némi bizonytalanságban, mert az újra és újra jelentkező struktúrában a „demokratikus hit”-nek címkézett nézetek hol össze-kapcsolódó két, hol pedig egy egybefonódó faktorban jelentkeztek . Az egyik oldalon a sza -bályozott viszonyoknak, a jogszabályoknak a szerepe állt a központban, a másik oldalon az

5.5. ábra. Az alskálák értékeinek alakulása (2002–2012)


106

egyénekre, csoportokra szálló jogokra és háruló kötelezettségekre irányul a figyelem: ezek a demokratikus jogállamiság aspektusai, amelyek változatos tizenöt tétele árnyaltan, de egyértelműen a reprezentatív minták egyetértésével találkoztak . (5.6. ábra)

Ebben a gondolatkörben 2010-ben leginkább két tétellel értettek egyet: „a demokrácia ereje abban rejlik, hogy a kormányzatot lehet bírálni, és ha hibázik, akkor a szabad válasz-táson le is válthatják az emberek”, illetve „az országnak az az érdeke, hogy stabil kormánya legyen, amihez hosszabb távon igazodni lehet” . Vajon e kettővel való fokozott egyetértés konfúziót tükröz-e a közgondolkodásban (hiszen a kormány és a választói tömegek viszo -nyában másra helyezik a hangsúlyt, eltérő atmoszférát sejtettnek), vagy épp együtt terem-tenek logikai békét és egyfajta egyensúlyt az eltérő irányba mutató elvek között? Ehhez hasonló kérdést tehetünk fel két másik tétellel kapcsolatban is, amelyek a szavazói többség szerepét firtatják a demokráciában: „a demokrácia azt jelenti, hogy mindenkinek van joga és lehet véleménye, akár a többség akaratával szemben is”, illetve „a demokrácia azt je-lenti, hogy a többség akarata érvényesül” . Vajon zavaros ellentmondás-e kettő elfogadása, vagy épp ez az összebékítése két logikailag végül is egymással megférő elvnek? Figyelemre méltó, hogy a 2010–2012-es időszakban a szabad választás és a szabad vélemény igenlése erősödött fel, olyan állítások mind pozitívabb fogadtatásával, amelyek az egyenlőség mel-lett érveltek .

Megjegyezni érdemes, hogy 2010-ben a demokratikus hit véleménynyalábjától el-különülve egy külön faktorba rendeződtek a társadalmi különbségekkel és megkülön-böztetéssel kapcsolatos vélekedések .

Ennek kemény magja eleve sem kapott támogatást, majd növekvő fenntartásba, el-utasításba, kifejezett tagadásba ütközött . Ez a véleménymozgás mégsem jelenti azt, hogy az egyenlőség dolgában a közfelfogás egy oldalra billent . Az egyenlőségbarát domináns

5.6. ábra. A „demokráciába vetett hit” tételek fogadtatása, 2010 és 2012


107

trenddel végső soron megfér, de a kérdezettek reprezentatív mintái három egymást követő évben elfogadták és fenntartották, hogy „az emberek sem a természetben, sem a társada-lomban soha nem egyenlők” . (5.7. ábra)

Egy másik faktort az „erős állam, erős kormányzat” címkével láttunk el . Az átlagos vélemény ennek elfogadásra hajlott 2010-ben, a reprezentatív minta skála-

válaszaiban . Nyilvánvaló, hogy a demokráciafelfogásnak egy markáns hajtásával van dol -gunk, egy, a Fidesz-kormányzás gyakorlatában politikailag jelentős szemlélettel .

Az országos reprezentatív minták 2010–12 között azonban távolodtak, több esetben el is fordultak „az erős állam, erős kormányzat” tételeinek támogatásától . (5.8. ábra)

5.7. ábra. A társadalmi különbségek és a megkülönböztetéstételek fogadtatása

5.8. ábra. Az erős állam, erős kormányzat tételek fogadtatása, 2010 és 2012


108

A tárgyalt időszak derekán, 2011-ben szisztematikus statisztikai vizsgálat tárgyává tettük, hogy a társadalmi viszonyok kritikáját feltáró kontraszelekciós skálarendszer és a demokratikus jogállam felfogását tükröző mutatók között mennyiben van statisztikai együttjárás . (4.5. tábla)

A szignifikáns korrelációkat összegző mátrix betekintést nyújt a főbb változók kap-csolataiba: 1 . a kontraszelekció és pesszimizmus társadalomkritikája a demokratikus elvek kiemelésével együttjár; 2 . a rendszerigazolás és optimizmus negatív viszonyban áll a demokratikus hit szabályozott viszonyokra és jogelvekre vonatkozó nyalábjával; viszont 3 . az erős kormányzat igényével pozitívan kapcsolódik össze . (Van egy további elemzésre méltó kapcsolatszál, amely az akarat és erőfeszítés felértékelését és az erős állam igényét statisztikusan is összefűzi .) E keresztmetszeti kép korrekt számításaihoz értékes többletet ad az, hogy a hároméves vizsgálati periódusunk során a bekövetke-ző tömeges nézetváltozások ugyanebbe az irányba mutatnak: ezen évek múlásá-val a társadalomkritikai és demokráciaelvi tételekkel párhuzamosan nőtt az egyetértés, a rendszerigazoló, derűlátó, az erős államot pártoló nézetekkel pedig párhuzamosan csökkent .

Mindezt látva talán megkockáztathatunk három következtetést: Egyrészt a hosszú távon halmozódó társadalmi elégedetlenség, amely 2010-ben a parlamentáris po-litikában elsöprő változást hozott, tovább nőtt az utóbbi három évben. Másrészt erősen valószínűsíthető, hogy az elégedetlenség társadalmi oka az egzisztenciális bizonytalanság, a tömeges süllyedés tapasztalata és fenyegetése, a morálisan iga-zolatlan, sőt megkérdőjelezett társadalmi különbségek növekedése. Harmadrészt a társadalmi elégedetlenség mély pesszimizmussal forr egybe, de emellett remények is felsejlenek, amelyek nem a túlnyomóan erős államhoz, hanem a demokratikus jogállamhoz kötődnek.

Hogy a következtetésekkel milyen óvatosan kell bánnunk, azt hadd érzékeltessem most egy appendixszel . Miközben megalapozott mindhárom állítás és érvényük fennma -rad, 2013 hoz egy trendfordulót. A napokban zárul egy újabb kutatásunk,9 minden eddiginél nagyobb reprezentatív mintán: a válaszokból kitűnik, hogy a kontraszelekció és pesszimizmus elfogadása kissé csökken és a rendszerigazolással és optimizmussal szembe-ni fenntartás kitérő semlegességgé tompul . (5.9. ábra)

9 Az előadás alkalmára a záruló kutatás adatainak feldolgozása nem volt teljes körű . Az előa-dásban referált hétszáz fő és az ezerfős reprezentatív minta válaszai között tehát a trendforduló irányában és mértékében nem mutatkozott számottevő különbség . A társadalmi viszonyok megíté-lésekor a kontraszelekciós és pesszimizmus mutató a 2012-es 5,31-ről 2013-ban mind a rész-, mind az egész mintán 4,92-re halványult, a rendszerigazolás és optimizmus mutató ugyancsak mindkét esetben az elutasító 3,71-ről 4,07-re váltott . A demokráciába vetett hit 5,71-ről mindössze két szá-zalékponttal többet süllyedt a minta egészen, 5,20-ig, az erős állam mutatója 3,91 volt 2012-ben, és a részmintánál három százalékponttal többel, 4,42-ig emelkedett a minta egész válaszaiban .


109

Ezzel párhuzamosan demokráciába vetett hit tételeinek fogadtatása valamivel kevés-bé lelkes és az erős állam, erős kormányzat tételei némileg nagyobb támogatást kapnak . (5.10. ábra)

Cichoka és Jost 2013-as, egyelőre kéziratos tanulmányában erre kínál feleletet, kemény magyarázatot .

5.9. ábra. Társadalmi viszonyok megítélése, 2013

5.10. ábra. Demokráciafelfogás, 2013


110

E szerzők szerint e régióban a panasz és cinizmus hagyományos kultúrája fékezi a piaci demokrácia rendszerének nyílt igazolását, sőt a letűnt rendszer nosztalgikus iga-zolását hordozzák az idősebb korosztályok, miközben épp e letűnt rendszer maradványa az a tanult tehetetlenség, amely (a piacgazdasági demokrácia dinamikájától eltérően) az állami gondoskodás biztonságára vár és tartózkodik a politikai érdekérvényesítéstől .

Az elégedetlenség szerény enyhülése tehát több vetületben megmutatkozik. Ami az-zal a nem leplezhető kutatói örömmel jár, hogy a rendkívül bonyolult nézetrendszereket leképező skálák szenzitív módon és egymással teljesen konzisztensen működnek, amit az ábrákon a záruló harapófogók jól illusztrálnak . A társadalmi viszonyok megítélése és a demokráciafelfogás közötti sajátos összefüggés újra igazolást nyer: a kritikai alapállás és a demokrácia követelményeinek hangsúlyozása nemcsak együtt nőtt, hanem együtt hal -ványul . És a derűlátó társadalmi attitűd és az erős kormány igénye nemcsak együtt esett, hanem valamelyest együtt is emelkedik .

Kutatásunk eredményeit, amelyek összhangban vannak a társadalmi közérzet helyzeté-re vonatkozó más empirikus megállapításokkal, tágabb nemzetközi összehasonlításban és történeti perspektívában igyekszünk értelmezni . A makrotársadalmi problémákra érzékennyé lett amerikai szociálpszichológia – mint elöljáróban erre utaltam – sokat tud és mond azokról a pszichológiai tényezőkről, amelyek közrejátszanak a hierarchikus tár-sadalmi viszonyok fenntartásában . Ezekről társadalomkritikai éllel szól, de elismeri, hogy e rendszertámogató és -igazoló folyamatok valóban olajozottá teszik a piaci demokráciák működését . Felmerül viszont a kérdés, hogy a kelet-európai régióban mi is zavarja ezen folyamatok működését, mi okozza a bolsevik uralom alól szabadult Kelet-Európában a le-gitimáció és harmonikus közérzet elmaradását az antanti sztenderdtől .

E kritikus helyzetkép tartalmaz igazságokat, ám néhány ponton korrekcióra is szorul . Egyrészt nem áll meg, hogy a piaci demokráciák mintaszerűen lecsapolnák hierarchikus társadalmuk elégedetlenségét . Már az is kérdéses, hogy a civilizatórikus fejlődéssel, amely az életkörülményekben hozott és gyorsuló ütemben hoz javulást, együtt jár-e a kielégülés, a megelégedettség, és így az elégedetlenség csökkenése .

Az ezzel kapcsolatos megfigyelések és érvelések nem ellentmondásmentesek, ezek ke-retében jelentkezett a fejlődési paradoxon gondolata, ami szerint a fejlődés termel is boldogtalanságot . Gregg Easterbrook (2004) híressé vált könyve előtt pár évvel Robert Lane (2000), az ismert politikai és gazdaságpszichológus monografikusan dolgozta fel, hogyan vész el a boldogság a piaci demokráciákban, de nemzeti öntudattal azt is felem-legethetjük, hogy Scitovsky Tibor (1990) már a hetvenes években karcsú könyvet írt az örömtelen gazdaságról…

A piaci demokráciák a győztesek öntudatával hirdették meg a 20 . század végén, hogy a társadalom felülmúlhatatlanul dinamikus és legjobb feszültségkezelő rendszerét testesí-tik meg, amivel a realitások talaján nehéz is lenne vitatkozni, legfeljebb azt a szerény érvet lehet elmormolni, hogy a történelemnek nemhogy itt-most, hanem soha nincs vége. Mint ahogy talán nem is lenne optimális, ha a végtelenségig folytatódna a nekilendült tőkekon-centráció és a szociális gondoskodás költségvetési sorvasztása . Ha az úgynevezett kognitív


111

kapitalizmus polarizációja végletessé válna . Ha az eszmeileg kultivált liberális demokrácia mögül valójában kikopna a liberális osztály és annak mentalitása . Ha a gazdasági válság-atmoszféra állandósítaná a bizonytalanságot . Ha a mobilitás hullámverése felidézné és kiélezné a kultúrák közötti gyilkos ellentéteket – hogy csak néhányat említsünk a piaci demokráciák kék egén gomolygó viharfelhők közül .

Másrészt e régióban osztozunk a fejlett társadalmak gyengéiben és kínjaiban, anélkül, hogy örömeiben mind osztoznánk . A régió nem jutott a jólétnek oly magas fokára, mint az Egyesült Államok vagy Európa nyugati fele, a polgári lét buzgalmát, nyugalmát, szabadságát aligha-nem behozhatatlan történeti késéssel, korlátozott mértékben tapasztalta meg (amiben közreját-szott, hogy ha nem is volt gyarmat, de gyarmata sem volt) . Ám gyengébb félként sodródott a nyugati világgal, annak gazdasági válságaiba, társadalmi kríziseibe, világnézeti örvényeibe, politikai kalandjaiba, katonai konfliktusaiba: és mindezekben szerényebb erőkkel indult és mélyebbre szállt . Az Európai Unió ma felkarol bennünket, de ez egyszersmind a gazdaságilag erősebb fél szorítását is jelenti a versenyben sebezhető, társadalmilag esendő országon .

Harmadrészt az utak elágazása szempontjából kitüntetett szerepe van az állam társadal-mi szerepének, alakulásának, jellegének ott és itt . A nyugati világtörténeti élményanyagában merőben más az a szuverenitás, amelyet az állam sorsának és kapcsolatainak alakításában élvez, és amelyet a demokratikus jogállam polgáraitól kölcsönöz, és azokra visszasugároz (Hunyady 2013a) . A demokratikus állampolgár – pszichológiai terminusokban kibontva és leírva – egy szuverén személyiség . Ezzel szemben a magyar állam szuverenitása szakadozott és részleges volt . A 16 . század elejéig élte meg – mégpedig a feudális berendezkedés kereteiben és társadalmi korlátai között – szuverenitását, az ezt követő széttagoltság, idegen uralom, lázongás és levert talpra állási kísérletek úgy töltötték ki a következő négy évszázadot, hogy az állam polgárai nem képeztek egy szuverén közösséget .

Mint ahogy 1867 szerencsés történeti fordulata után is csak tört részük volt személy szerint polgár, a szó társadalmi-gazdasági értelmében . Az állami szuverenitás az ország első világhá-borút követő szétszabdalásakor, mondhatni nem nemzeti vívmányként, hanem vereségként következett be, gazdaságilag és társadalmilag elnyomorító osztálykülönbségek közepette, egy olyan társadalomban, amely utóbb tekintélyelvű rendszerek rossz befolyása alatt nagy társadalmi csoportjait vetette ki és indított ellenük rablóháborút (lett légyen szó a zsidónak bélyegzett emberekről vagy úgymond a keresztény középosztály felsőbb rétegéről) . Nem tar-tom véletlennek, hogy nemzetfelfogás érzelmi tartalmainak kibomló módszeres vizsgálatai (László–Fülöp 2011; Kovács–Pántya 2012) a levertség és felelősség-elhárítás sémáit hoz-zák felszínre, mint ahogy a társadalmi közérzet mai állapotában is – szerintem – visszacseng a kiszolgáltatottság hosszú és zaklatott múltra visszatekintő társadalmi élménye .

Negyedrészt a szuverén és demokratikus magyar államiság éledése és ébredése ’89–90 fordulóján, történeti léptéken mérve friss és gyors fejlemény, lefolyása fordula-tos, eredményei kiforratlanok. Már kitértem arra, empirikus vizsgálataink társadalmi körülményeit elemezve, hogy a rendszerváltás felszította a várakozásokat, de belgazda-sági hanyatlást, morálisan igazolhatatlan társadalmi egyenlőtlenséget, a politikai sza-badság bekövetkeztével sűrűn váltakozó kormányokat hozott, melyek egyike sem volt


112

képes az elvárt államgazdasági egyensúly és az elementáris jóléti gondoskodás egyidejű fenntartására .

Ötödrészt nem vitatható, hogy az elégedetlenségnek van egy hosszú történeti távon hor-dozott panaszkultúrája a régióban és Magyarországon . Ennek jellemzője az a kettősség, hogy a társadalmi viszonyokat fenntartásokkal éljük meg és kritikával kezeljük, de ez kedvetlen-séggel és a tetterő hiányával ötvöződik . A panaszkultúra azonban egyáltalán nem azonos a cinizmussal, amely tetterős és élveteg a hierarchikus társadalmi viszonyok kihasználásá-ban: a felszabadulás élménynek egy jellegzetes elfajzása, amely morális kontrollt vesztve és a jogi kontrollt kijátszva a társadalmi egyenlőtlenség viszonyai között mások kiszolgáltatott-ságával visszaél . A szociálpszichológia angolszász irodalmában a politikai cinizmus fogalmi konstrukciója és opercionalizálása esetlen és megtévesztő (reméljük, hogy Berkics Mihály ez irányú igyekezete majd nagyobb sikerrel jár) . Ezt a fogalmat nem lehet annak a köznapi fordulatnak a jegyében kezelni, hogy „rossz az, aki rosszra gondol” .

A szó jelentésteli értelmében nem az a cinikus, aki gyanakszik a politikusra, hogy meg szerzett hatalmát eszközökben nem válogatva megpróbálja kiterjeszteni és megtartani (mert ennek vágya és kísértése alighanem minden vérbeli politikusban benn munkál, csak az a kérdés, hogy a jog kialkudott uralma ennek mennyire vet féket) . Nem az a cinikus, aki a vagyon nagyságát nem tiszteli, eredetét firtatja és belőle a szegények javára sápot szedne (mert a tulajdon a jogbiztonság nélkülözhetetlen eleme ugyan, de nem szentség, legfeljebb ha áldozatos munkából származik és felismert erkölcsi kötelességből áldozatot hoz) . Nem az a cinikus, aki az államra, intézményeire, ezek múltjára és szimbólumaira megilletődés és elragadtatás nélkül tekint (mert az őszinte lojalitás – épp úgy, mint a józan éntudat – a meleg érzéseket tárgyszerű józansággal elegyíti) .

Mi ebben a régióban azt tanulhattuk meg, hogy az a cinikus, aki folyvást a népről és a népnek beszél, azt dicséri és arra hivatkozik, miközben minden erejével a néptől akar elrugaszkodni, fölé akar kerekedni anyagiakban és szellemiekben, róla nem gondoskodik, és ha esendő, cserbenhagyja . Az a cinikus, aki a jog(szerűség) köpönyegébe bújik azzal, érvvel és azzal fenyeget, miközben a cirkuszi artista kápráztató könnyedségével mutat be jogi bravúrokat, jól ismeri annak mesterfogásait és ennek ismeretében bújik ki kötelmei alól . Az a cinikus, aki a szeretet vallásának szavakban hódol, emlékeit felmutatja, papjai áldását nyilvánítja a hitelesség pecsétjének, miközben az érdekek húrjain játszik, nyers erővel késztet és erőből ért, gyűlöletet érez és gyűlöletet szít nemcsak bármely ellenlá-basával, de minden versenytársával szemben is . Igen, a cinizmus itt él a sokat próbált régió kiszolgáltatott és önsorsrontó történetében . John Jost és társszerzője felismerését azonban úgy lehetne árnyalni, hogy ez inkább társul a kevélységgel, mint az elesettség panaszhangjaival .10

E kettő persze nem független egymástól, a cinizmus eluralkodása méltán válthat ki morális ellenérzést, elégedetlenséget, társadalmi ellenállást . Ha kivált .

10 A szerzőpárral konzultálva a szerkesztés alatt a kéziratból a cinizmus kitételt – amely további politikai pszichológiai értelmezésre szorul – elhagyták .


113

Mintegy zárásként megállapíthatjuk, hogy az emberi társadalom minden berendezke-dése kitermel elégedetlenséget és az állam rendfenntartó szerepe nem utolsósorban ennek kordában tartására irányul . A marxista történetírás kedvtelve kereste ezen elégedetlenség minden formáját, mert ezt az osztályharc kaptafájára tudta húzni, és ennek motollaszerű működéséből eredeztette a fejlődést . A társadalmi elégedetlenség azonban korántsem me-rül ki vagy ölt mindig formát az igencsak eseti osztályszerveződésben, mint ahogy az sem állítható, hogy energiája ne lenne legalább oly sokszor és oly mértékben romboló és/vagy fékező, mint amennyire előrevivő . Kétségtelen viszont, hogy a (regisztrálható történeti idő-ben mindig is) hierarchikus jellegű társadalmi viszonyok alakításában a lent lévők sértett, a fent lévők mohó, az értelmesek kritikai, a kiszolgáltatottak kétségbeesett elégedetlensége aktív pszichológiai faktor. Ha az egyenlőség – valóban nem természet adta, hanem az ember közös identitástudatába kapaszkodó – eszméje a társadalom életének sok területén megfogalmazást nyer és történetileg érvényre jut, ebben az elégedetlenség motiváló ereje bizonyosan jelen van . Ez a nagy munka, mondhatnánk Barack Obamával .

115

6 . A személyes szuverenitás és kiszolgáltatottság élménye11

A minap láthattuk a bravúros sportteljesítményt, a csodálatos ugrást a légkör határáról le a földre; előadásommal valami hasonló történik, amikor az államközi viszonyok normavi-lágának szférikus magaslatából levetjük magunkat az emberek viszonyainak élményközeli mélységébe .

A rendelkezésre álló limitált időben öt tárgykörről próbálok röviden szólni:

1 . mi a személyes szuverenitás, a szuverén személyiség és annak ellenpontja;2 . mi a viszonya az állam és polgárai szuverenitásának;3 . hol állnak a magyar állam polgárai a szuverenitás-kiszolgáltatottság élmény di men zió jában;4 . hogy társul a személyes kiszolgáltatottságélmény és a társadalmi viszonyok megélése;5 . mi a konstruktív válasz a személyes kiszolgáltatottság társadalmi élményére .

Márai Sándor a Füves könyvben egy címszót szentel a szuverén embernek. Szerinte: „A szuverén ember, aki életét feltette az igazságok hirdetésére és gyakorlására, melyeket megismerés minden következménnyel vállal… kimondja a maga igazát, s aztán helyén marad, utolsó pillanatig és vállalja mindazt, ami az igazságból és a világ türelmetlen fél-reértéseiből következik” (Márai 1943:177) .

Íme, ír rangos író a szuverén személyiségről, ugyanakkor író ír erről az embertípus-ról: tehát ennek közölt mondandójára, értékes értékelkötelezettségére, befolyásolhatatlan öntörvényűségére figyel . A pszichológus, ha ezt a fogalmi konstrukcióhoz közelíti (amire tudtommal eddig nemigen volt példa), akkor ezt értéktartalmától igyekszik elvonatkoztat-ni, ugyanakkor a szuverenitás terjedelmét kitágítja a jellegzetesen öntörvényű magatartás-ra, és szétszálaz három vonatkozást: magát a magatartást, a helyzetet, amelyben ez fellép és az élményt, amely ezt kíséri, megjeleníti és kiértékeli .

Szuverén az, aki korlátozás nélkül, illetve korlátok letörésével, önálló akaratát érvénye-síteni tudja . A függetlenségnek és hatékonyságnak ehhez a kombinációjához természetesen szükség van magára a viszonyokat változtató vagy éppen fenntartó akaratra, a tudatossá tett és értékként motiváló célokra, a viszonyok átlátásával társuló belső konzisztenciára, az öntudattal vállalt következetességre . A szuverenitás a tettekben, a magatartásban kife-jezésre jutó karakterjegy, aminek megjelenésében – nota bene kiváltásában és kialakulásá-ban – a cselekvő hatalmi helyzete, külső inspirációi és gátjai közrejátszanak . A személyes szuverenitásnak az elmondottak szerint van élményjellege is, ami élesebben jelenik meg,

11 Elhangzott: a Magyar Tudomány Ünnepén, 2012 . november 6-án A szuverenitás a XXI. szá-zadban címmel rendezett tudományos ülésen . Megjelent: A személyes szuverenitás és kiszolgálta-tottság élménye címmel, Magyar Tudomány, 174(4) . 438–452 .


116

amikor a korlátozás veszélyeztetni látszik a személy önállóságát szándékainak kialakításá-ban, illetve akaratának érvényesítését a gyakorlatban, ezáltal sérti a személy egyediségének és hatékonyságának érzését, önértékelését, és így ellenhatást vált ki .

Ha ebben a hozzávetőleges leírásban van igazság, akkor az akarat a szuverenitás fontos alkotóeleme . Ám hiába van Nietzschéig visszamenően a filozofikus-ideologikus ember-képben az akaratnak kitüntetett, időnként már-már kultikus szerepe, valójában a kísérleti pszichológia gondolatrendszerében nehezen kezelhető . Kornis Gyula 1919-ben a kísérle-ti pszichológia első rendszeres hazai összefoglalójában egy fenomenológiai jellegű leírást adott az akaratról, kiemelve annak céltudatosságát, énhez kötött aktus jellegét, és hogy „csak olyasmit akarhatunk, a mit saját cselekvésünktől függőnek, tőlünk megvalósítható-nak gondolunk és érzünk” (Kornis 1919, III/348) . Itt sajátos hangsúllyal, de felbukkan a ma releváns kontroll gondolata: motiváltak vagyunk arra, hogy ellenőrizzük tetteink eredményét, preferált eredményért hajtunk végre cselekedeteket, a tettek és eredmények összeillése adja a kompetencia és a hatékonyság jó érzését, ez énünket is érinti, de alapvető a megküzdési funkciója a külső és belső környezettel való viszonyunkban (Weary et al . 1993) . A pszichológusok táborában természetesen vannak olyan hangok, melyek szerint a kontroll keresését és gyakorlását végül is az önlemérés, a hatékonyság kipróbálása moti-válja, ami talán nem teljesen általános, de bizonyos (mondjuk A típusú) személyiségekre különösen jellemző lehet (Strube–Yost 1993) . A tevékenységfolyamban különböző fázi-sokban és minőségben bukkan fel a kontroll motívuma; ezek közül társas viszonylatban is különösen érdekes a kontroll védelme, melynek jegyében az ember döntési és cselekvési szabadságát védi . Kifejezetten ellenhatást – reaktanciát – vált ki az emberek lehetőségei-nek behatárolása, akár már az őket ért befolyásolási kísérlet is (melyre fel akarnak olyasmit is, amit egyébként nem tennének, hogy gyakorolják a veszélyeztetett szabadságot), van-nak paradox helyzetek, amikor az emberek korábbi saját döntésüket érzik szabadságuk korlátozásának, ismét máskor meghozott döntésük melletti kitartás, sőt az azt kikezdő információk elhárítása révén fejezik ki szabadságukat (Wicklund 1974) . Az emberek között – mint oly sok mindenben – különbségek vannak a kontroll-motiváció mértéké-ben (Burger 1993), és ezzel együtt járnak magatartási jellemzők is . Például a kontrollra erősebben motiváltak többnyire jobb teljesítményeket produkálnak próbára tevő helyze-tekben, kevésbé fogékonyak a konformizáló csoportnyomásra, sőt zsúfolt helyen kényel-metlenebbül érzik magukat . Ugyanők gyakrabban esnek a kontroll illúziójába (valójában véletlenszerű eredmények esetében, majd tévedésüket felismerve erősen elbizonytalanod-nak), irreális optimizmus jellemzi őket a rájuk leselkedő veszélyek felmérésében, társas összehasonlítás keretében . Régtől, már az ötvenes évektől vizsgált személyiségkülönbség, hogy ki hol találja meg az emberi sorsok, teljesítmények, tettek okát: az aktorban magában vagy a környezeti ráhatásokban (Phares 1978) . A belsőkontroll-beállítódás több kezde-ményezést, határozottabb célratörést, nagyobb felelősségvállalást rejt magában, a külső-kontroll-beállítódás a bizonytalanság tudomásulvételét, bizonyos önfeladást, a felelősség elhárítását jelenti . A jobb helyzetű, magasabb státusú csoportok tapasztalata és várakozása – nem meglepő módon – a belső kontrollra inkább hajlamosít . E fogalmi körbe tartozik

A személyes szuverenitás és kiszolgáltatottság élménye

117

még a tanult tehetetlenség, amely a kontroll hiánya, elvonása vagy átadása következtében áll elő, tehermentesít a felelősség alól, de el is sorvasztja a hozzáértést, a kezdeményezést és az akaratot, esetenként kényeztet, de minden esetben kiszolgáltatottá tesz (Brehm 1993) . Zárójelesen utalok arra, hogy ma már a jogalkalmazás is beleütközik a szándékosnak nem mondható, de személyes kontroll alatt nem álló esetekbe, amelyek puszta megértése pszi-chológiai érzékenységet és hozzáértést kíván (Fennel 2009) .

Ha azt mondtuk, hogy az akarat pszichológiai tanulmányozása nem kimerítő, akkor hat-ványozottan áll ez a szuverenitás helyzeti hátterét képező hatalmi viszonyokra . Eric Dépret és Susan T . Fiske (1993) jegyzik meg ironikusan, hogy a szociálpszichológusok mint kulturált emberek úgy kerülik a hatalom témáját, mintha az – nem a társadalmi berendezkedés alap-vető viszonylata, hanem – valami gusztustalan dolog volna . És valóban, a szociálpszichológiai elemzések a személy hatalmát egy másik felett az esetek döntő többségében úgy fogják fel, mint egymásra hatást, melyben az egyik fél nagyobb befolyást gyakorol a másikra, mint az őrá . Ez a közkeletű meghatározás kétségtelenül elasztikus, képes minden hatalmi forrást utólag számításba venni, és még a szituatív helycseréket is utólag elkönyvelni . Dépret és Fiske azonban épp a személyek közötti, sőt a csoportok közötti egymásra hatás tartós kereteként értelmezte a hatalmi viszonyt, melyet épp a kontroll fogalma révén azonosított: a felek egyi-ke ellenőrzést gyakorol a másik sorsa, szükségleteinek és céljainak elérése, mindezek átélése felett, akaratának tehát a másik alá van vetve . Ez fennállhat a másik szándékától függetlenül, sőt annak ellenállása mellett is, de a másik fél erejét meghaladó döntésektől és a döntésekért viselt felelősségétől meg is válhat oly módon, hogy a viselt dolgai feletti kontrollt átengedi, és önként aláveti magát . A szociológia által tárgyalt – természetesen változatos és változó – hatal-mi viszonyok értelmezhetők e gondolatmenetben, a pszichológiai kísérletezés pedig nyer egy független változót, melynek kihatásai módszeresen mérhetők (Russel–Fiske 2010) .

A hatalmi helyzet kedvező feltétel a szuverén akaratérvényesítésre, a szemlélő (és átélő) számára fel is erősíti a szuverenitás benyomását . A hatalom birtokosa aktív ágens, és bizo-nyos hatalmi távolságon túl észlelt kontrollja és az ezzel járó észlelt felelőssége kontúrta-lanul terjed ki az embereket összefűző együttműködés és eredmény teljes egészére . Ezzel kapcsolatos az utóbbi évtized egyik leginkább tanulságos kutatássorozata (Fiske 2006), amely a társas megismerés társadalmi kontextusának felderítésére irányult, hogy milyen – aszimmetrikus – képet formálnak egymásról a hatalom birtokosai és az alávetettek . A felül lévők egy kategória egybemosódó, sztereotipizált figuráiként látják a lent lévőket, míg ez utóbbiak egyénített képet alakítanak ki a hatalom egyes birtokosairól . Paritásos csoportközi helyzetben a sokszoros egymásrautaltság jegyében a saját csoport tagjairól születik egyénített kép és a másik csoportról sztereotip általánosság . Ha a hatalmi hierar-chiát a lent lévők – feszíti tovább gondolatok fonalát Russel és Fiske (2010) – úgy fogják fel, hogy a fent lévők csoportként összezárnak, akkor különösen fenyegetőnek élik meg a felettük gyakorolt kontrollt, és azt nem egyszerűen információkereséssel, hanem élénk, ellenséges érzelmekkel hajlamosak megválaszolni .

Elöljáróban néhány vonással felvázoltuk a szuverén ember portréját, a pszichológiai megközelítések garmadáján átfutva érkeztünk most el a kiszolgáltatottság jellemzéséhez .


118

Ebben definíciószerűen a külső meghatározottság ténye és élménye, tudomásulvétele és általánosítása a lényeges . A mozgástér beszűkül, a célok szegényesek és rövid távúak, el-érésükhöz akadálypálya vezet kétes eséllyel . A kontroll, a felelősség, a szabadság elveszté-se megfoszt a hatékonyság érzetétől, lerontja az önértékelést, optimista kilátások helyett kétségeket ébreszt, bizonytalanságba taszít, és félelmekkel tölt el . Magatartási végletek járhatnak ezzel, az önátadó engedelmességtől, a csüggedt visszahúzódáson át a zabolátlan ellenségességig .

Itt most csak a két pólussal foglalkoztunk, de a helyzet, a karakter és az énélmény szö-vevénye ennél természetesen bonyolultabb . Engedjük meg, hogy szuverén személyiség is kerülhet kiszolgáltatott helyzetbe, mint ahogy szolgalelkűvé vált emberek is betölthetnek nagy hatósugarú hatalmi pozíciót . Nehéz eldönteni, melyik a drámaibb . Szuverenitásban tobzódó önmenedzselők is szolidaritást vállalhatnak és érezhetnek az elesettekkel, mint ahogy a kiszolgáltatottság gyötrő állapota is megedzhet kiemelkedő, markáns egyénisége-ket . Nehéz eldönteni, hogy melyik a felemelőbb . A kiszolgáltatott sorsú, lemondó ember megelégedett és harmonikus lehet a maga keretei között, amint a nagy hatású invenciózus személy is érezheti magát végtelen szerénynek, hiszen maga fogja vissza erővel nehezen fé-kezhető ambícióit . Most azonban egy (ferde) dimenzióra koncentráljuk érdeklődésünket, és e bonyodalmakról nem szólunk .

Mindezek nyomán adódik második lényegi kérdésünk: mi a viszony az állam és pol-gárai szuverenitása között? A kettő között – bármily nehéz is ezt megragadni – bizonyo-san van kapcsolat . Az állampolgárság biztonságot ad, és jogokkal ruház fel, melynek fejé-ben kötelezettségek hárulnak rám, és elfogadom a tevékenységem széles területére kiterjedt kontrollt . Működése kihat rám, gyarapodásában és veszteségeiben osztozom, ezek alaku-lását megőrzöm emlékezetemben, és ez kötődésem erejétől függően identitásom részévé is válik . Személy és csoport áttételében nyilvánul meg kötődésem, ahogy vezetőjének, vezető-inek felnagyított alakját látom, és ahogy azonosságot érzek közösségével, mely jobb esetben egy kulturális egység, amely kiharcolta magának a kollektív önrendelkezés státusát .

Van egy nevezetes kísérletsor, amely bizonyos értelemben a nemzet és az állam percep-ciójára is fényt vet . E kutatás azt úgynevezett csoportattribúciós torzítást tárta fel, mely szerint csoportok tetteinek hatását, teljesítményét, sikerét és balsikerét hajlamosak va-gyunk az egész csoportra, teljes tagságára, tagjainak prototípusára rávetíteni anélkül, hogy a döntések mechanizmusát, a csoport hierarchiáját, a tagok megoszló szerepét tekintetbe vennénk . (Ahogy a személyek percepciójában a ráható külső feltételektől eltekintünk, úgy a csoportra nézve ennek belső feltételeire nem vagyunk tekintettel .) Amint tudományelőt-ti előképét, a nemzetkarakterológiát, úgy magát a szociálpszichológiát is hatása alatt tartja a köznapi gondolkodásnak ez a tendenciája: aránytalanul jobban foglalkoztatja a népesség etnikai-nemzeti egységként való reprezentációja, az ezzel való azonosulás és a hozzá való kötődés, mint a népesség együttélésének formáját, rendjét megszabó állam reprezentációja, funkcióihoz és hierarchiájához fűződő érdekmotivált személyes viszony .

De azért eredmények jelentkeznek ez utóbbival kapcsolatban is, például hogy milyen bizalmat élveznek az állami intézmények és a közélet szereplői, mitől függ megítélésük,


119

a társadalmi közérzetben milyen szerepet játszik a procedurális igazságosság (vagy hiá-nyának) érzékelése, hogy élnek az emberi jogok, és mi legitim a közgondolkodásban s mi motiválja a jogkövetést .

Az államra vonatkozó közfelfogásban – legalábbis, ahogy szólunk róla – ott bujkál valami antropomorf, perszonifikáló jelleg: nemcsak feje és szervei, de akarata, felelőssé-ge, gondoskodó lelkiismerete, sőt becsülete is van . Ez a párhuzam segít annak közkeletű megértésében is, amit a jogi-politológiai szaknyelv szuverenitásnak jelöl . A szuverenitás az államnak a jogi ideák normatív világában elengedhetetlen attribútuma, ami az álla-mok között annyiban egyenlőséget teremt, hogy ő gyakorol – az erőszak végső eszközével is – kizárólagos hatalmat a maga területén, e nagy szabadsága értelemszerűen azt jelenti, hogy ő visel felelősséget is társadalmának külső-belső békéjéért, szabályozott rendjéért . E szerepet egységben kell látnunk a népfelség, a népek önrendelkezésének elvével, amely az állam hatalmát valamiképpen a népből eredezteti és a népakarattal legitimálja .

Ez a gondolati kapcsolat felsejlik abban a nemzetközi jogfelfogásban, amely – az Amerikai Egyesült Államok Bush-adminisztráció által 2002-ben és 2006-ban megfogal-mazott biztonságpolitikai irányvételét és úgymond preventív önvédelmi gyakorlatát kö-vetve, annak érvanyagot szolgáltatva – az államokat megillető szuverenitást demokratikus berendezkedéshez és működésmódhoz köti . (Ez minden bizonnyal különb különbségtétel állam és állam között, mint amit a gyarmatbirodalmak korában a civilizált és nem ci-vilizált országok között tettek, már csak azért is, mert az emberi jogok államhatárokon túlemelkedő nemzetközi képviseletével, ha motívumaiban nem is, de tartalmát és kon-zekvenciáit tekintve összhangban van (Anghie 2009) .) Demokrácia is van sokféle, voltak és lesznek a közhatalmat erősen koncentráló demokráciák is, de valamennyinek közös ismérve, hogy benne – a választás szabályozott módján – ténylegesen a nép delegálja és vonja el a kormányzati hatalmat, ezáltal sakkban is tartja a mindenkori kormányzatot, de egyszersmind meg is kíméli a kormányzatot és önmagát a hatalomváltás brutális megpró-báltatásaitól, amely a hagyományos és modern autokratikus berendezkedések velejárója . Túltekintve a választások gyakorlatán, a népuralom – jobb esetben – az egyének számára alapvető emberi jogokat általánosan biztosít . E lehetőségek és garanciák kiaknázása a de-mokráciák polgáraival szemben követelményeket támaszt, és rájuk nézve következmé-nyekkel jár, melyeket a pszichológia nyelvén a tulajdonság és attitűd nevekkel le lehet írni, és le is írtak .

A szakmatörténeti jelentőségű Zevedei Barbu még az ötvenes években a diktatórikus (úgymond tekintélyelvű) személyiséggel szembeállítva beszélt demokratikus személyiség-ről, aki flexibilitásával, megértésével, együttműködő szellemiségével tűnik ki, és fogad be és el másokat (Barbu 1956:106) . Ma már a demokratikus állam polgárának idealizált, elvárt és kialakítani kívánt figurájáról, értékeiről, felelősségtudatáról, kompetenciáiról gazdagodó szakirodalom szól . Számba vett érzelmeinek egy középhosszú listája: „oda-figyelő, aktív, független, szellemileg nyitott, tájékozott, megfontolt, toleráns, lojális és bátor” (Brader 2012:193) . Alighanem így hangzik a politika szférájában fellépő szuverén személyiség tulajdonságleírása .


120

Talán helyénvaló azonban, ha a demokratikus állam polgárával kapcsolatos leírásokat és elvárásokat szembesítjük azokkal a válaszokkal, amelyeket a politológus szerzők egy paradox kérdésre adnak: képesek-e a modern társadalmak néptömegei a népuralomban tevőleges és felelős szerepet játszani (Borgida et al . 2009)? Erre vannak igenlő és kétkedő válaszok, valamint óvatos közelítések, amelyek a pluralista demokrácia kényes egyensúlyi rendszerében jelölik ki a néptömegek helyét, ám tekintettel ezek véges áttekintésére, mo-tivációjára, cselekvőképességére is .

A demokratikus berendezkedés tömegekben rejlő feltételeit a szociálpszichológia kétfé-leképpen vizsgálta . Egyrészt – a demokráciák és a fasizmus világméretű harca idején némi pártossággal – csoportdinamikai laborkísérletekben, melyek az egyenlőbb és aktívabb csoporthelyzetek fölényét bizonyították az autokratikus hatalomcentralizációval szemben . E kísérleti irány sok lépésben tételesen cáfolta a tömeglélektani esszéirodalom végletes állításait, amelyek a 19 . században induló tömegmozgalmaktól meghőkölve – talán találó épp így fogalmazni – e tömegeket, a csoportokat, a demokratikus intézményeket épp az egyéni szuverenitás elveszejtésével vádolták .

Másrészt épp a talajukat vesztett, illetve elkényelmesedő tömegek önfeladása inspirálta azt a pszichologizáló társadalomkritikát, amelynek alaptéziseit jól fejezi ki két sztenderd mű címe: Menekülés a szabadság elől (Fromm 1993) és A magányos tömeg (Riesman 1983) . Ezen gondolatfutamokkal végkonklúziójában rokon a közgondolkodás empirikus vizsgálatából fakadó gyanú, hogy a közemberek nézetei nem rendeződnek össze szisztematikus ideoló-giává, illetve a választások politikai pszichológiájának az a kikristályosodó tapasztalata, hogy a szavazópolgárt sok esetleges körülmény, személyes hatáskeltés és érzelemmozgató szimbólum zavarja meg az információk tárgyszerű kiaknázásában és a racionális döntésben . Mindez együtt azt sugallja, hogy az emberek, a tömegek, a nép nem képesek kitölteni azt a teret, amelyet a demokrácia jogelvei és intézményei számukra felkínálnak . Nyomós érvek és tények szólnak azonban amellett, hogy az emberek a maguk köznapi módján – sztereoti-pizált világképükkel – eligazodnak a társadalomban, meg tudják ítélni, hogy a dilemmákat számukra kívánatos módon, hogy kell eldönteni, érzelmeik nem csalják meg őket abban, hogy mi áll személyes és csoportos érdekükben, és miben áll a közjó .

Nem vitás, az ezredforduló mértékadó hatalmainak uralkodó politikai eszméiben – mint minden eszményben – lehetnek illuzórikus elemek, de az emberek lényegi-nem-beli egyenlőségének felvilágosult gondolata a 20 . században ezzel együtt – vagy épp ezért – nagy győzelmeket könyvelhet el – nemzeti, bőrszín, nemek alapján és testi állapot sze-rinti, kulturális, vallási és politikai alapon – az elkülönülő csoportok felsőbbrendűségének hirdetésével és gyakorlatával szemben .

Így van ez akkor is, ha van, ami a 20/21 . század fordulóján az úgynevezett piacgazdasá-gi demokráciákban a politikai érdeklődést, aktivitást, eszmei elkötelezettséget lanyhábbá teszi, és ezzel hozzájárul a társadalmi közérzet tendenciaszerű romlásához .

A társadalmi közérzet kirívóan rossz Magyarországon, ezzel a ténnyel kell szembenéz-nünk akkor, amikor arra a kérdésre keresünk választ, hogy a szuverenitás-kiszolgálta-tottság dimenziójában mit élnek át hazánk polgárai . Kirívónak kell minősítenünk e


121

reflexív lelkiállapotot akkor is, ha tekintetbe vesszük a világtendenciákat, Európa gazda-sági instabilitását, a rendszerváltó régió atmoszféráját, a hazai történeti-kulturális miliőből eredeztető „magyar lelkiállapotot”, és a megelőző évek szisztematikusan gyűjtött empi-rikus tapasztalatait – egyaránt és együtt . Évek hosszú során az affektív irányba forduló társadalom-lélektan eszközeivel országos reprezentatív mintákon végzünk vizsgálatokat, és már 2008-ban úgy tűnt, hogy közérzeti mélyponthoz érkeztünk, de 2010 sem hozott trendfordulót (aminek érzékelése maga is erősíti a társadalom mélybe húzó örvénylését) . Az emberek úgy érzik, hogy egyénileg és együtt nem tudják kontrollálni sorsuk alakulását, viszonyaiknak nincs biztonságot és békét adó, igazságos és igazolható rendje, helyzetké-pük leromlik, és kollektív önértékelésük zaklatott . Nézzük ennek a jelenségtanát .

A spontán gondolattársítások nyomába szegődve kérdeztük meg a vizsgálati személyeket, hogy a ‘Magyarország’ szóról mi jut eszükbe . Értelemszerűen a minta több mint felénél a haza, otthon, lakhely áll az első helyen, ám az első három asszociáció 44%-át teszi ki a bizonyta-lanság, kilátástalanság, a létbiztonság hiánya, további 23% szól a szegénységről, nélkülözésről, és ehhez az arányhoz közelít a szomorúság és félelem spontán említésének gyakorisága is . Ha kifejezetten az érzelmekre koncentrálunk, és listát kínálunk a vizsgálati személyeknek, akkor 74%-uk állítja, hogy szomorúságot vált ki belőle az ország hívószava és 65% tagadja azt, hogy lelkesedést váltana ki . (Zárójelben jegyzem meg, hogy pártállás szerint mutatkoznak ugyan eltérések, de az érzések teljes kínálatát tekintve mindenütt ezek a domináns válaszok .)

A társadalmi közérzet vizsgálatának szokványos módszere a „szubjektív jóllét” szemé-lyes megnyilatkozásainak összegzése kiterjedt (jobb esetben országos reprezentatív) min-tán . De ezen túlmenően informatív az is, ha megtudjuk, hogy a vizsgálati személyek hogy látják környezetük és generálisan a társadalom érzésvilágát és ennek alakulását . Az általuk spontán módon említett érzés mindenekelőtt a pesszimizmus (47%), amit a félelem, a fé-lelem a jövőtől, a munkahely elvesztésétől (halmozottan 20%), valamint az általában vett, illetve az anyagi bizonytalanság (16%) követ . Mindez a csalódással és fásultsággal együtt egy nyomasztó és zaklató összképet mutat, melyhez képest az országos reprezentatív minta törpe kisebbsége, 4%-a lát említésre méltó pozitívumot . Az érzésvilág megragadásának más módja, ha általunk kijelölt dimenziókban, ötfokú skálán kérünk választ arra, hogy „milyen manapság az emberek közérzete?” .

Magyarország hívószóraA haza, otthon, lakhely után44% bizonytalanság, kilátástalanság, létbiztonság hiánya23% szegénység, nélkülözés20% szomorúság, félelem

Az emberek érzései hívószóra47% pesszimizmus20% félelem a jövőtől, a munkahely elvesztésétől16% anyagi bizonytalanság

6.1. tábla. Spontán gondolattársítások


122

Mint látható, a zárt kérdezés esetén is egyöntetűen és egyértelműen a negatívumok do-minálnak (mindenekelőtt a kiábrándultság és szorongás), és elvitatják az összes pozitívu-mot (különösképpen az elégedettséget és a derűt) . Tartalmilag ezekkel teljesen összhangzó eredmények születtek, amikor azt kérdeztük, hogy milyen változások mentek végbe az utóbbi öt–tíz évben (leginkább az elégedettség, a vidámság és az optimizmus csökkent) . Amikor a vizsgálati személyek nem zárt skálákon nyilatkoztak, hanem maguk választot-ták meg szavaikat, akkor 42% mondja tömören, hogy az emberek közérzete „egyre rosz-szabb”, továbbá pesszimizmusról, kilátástalanságról, kiábrándulásról szólnak, ugyanakkor 4% alatt marad azok aránya, akik bizalomról és egyéb pozitívumokról beszélnek .

Megkíséreltünk nyomába eredni, hogy a társadalom érzelmi atmoszféráját alkotó egyes érzelmi állapotokat a kérdezettek mihez kötik . Az elégedetlenség forrásaként elsősorban gazdasági tényezőket jelölnek meg: az anyagi helyzetet, a béreket, a megszorításokat, a munkanélküliséget és az ország gazdaságát (ez mind együtt teszi ki a válaszok 56%-át) . Ehhez képest második sorba szorulnak a kormányzati politikával, a demokráciahiánnyal, illetve a nemzetközi megítéléssel kapcsolatos fenntartások (együtt 25%) . A lázongó tilta-kozás indítékai között a kérdezettek szerint a gazdasági és jogpolitikai kormányzati akti-vitás már nagyobb helyet foglal el (a válaszok 75%-a), az ezen túlnyúló gazdasági bajok és társadalmi egyenetlenségek mellett .

A félelem tárgya gazdasági természetű: mindenekelőtt a munkahely elvesztése, és a sze-génység, a létbiztonság hiánya, az otthont is veszélyeztető adósság, a további megszorítá-sok, az államcsőd réme (erre vonatkozik a válaszok 81%-a) . A pozitív érzések (mármint az elégedettség, öröm, remény, törekvés) akkor lépnek fel, mondják a kérdezettek, ha az emberek időszakosan és viszonylagosan úrrá lesznek az aktuális és fenyegető bajokon . Ekkor 10%-nál többen állítják, hogy manapság nincs remény, öröm, sőt 40%-hoz közelít azok aránya, akik úgy látják, hogy az emberek semmivel nem elégedettek .

Személyes érzéseikről szólván a vizsgálati személyek nem a közéletben, hanem a család szűkebb perspektívájában szólnak elégedettségről, és találnak örömet (miközben ezt az anyagi esélyek, a megtakarítások hiánya veszélyezteti) . Ugyanakkor kitüntetett figyelmet érdemelnek az országgal, hazánkkal kapcsolatos – elöljáróban egy ponton már érintett érzelmek és ítéletek .

Minden összehasonlításban és minden előzményhez képest halványul a büszkeség említé-sének gyakorisága, alig haladja meg az 50%-ot, ám a szégyenérzetet zömmel tagadják .

Szerény mértékben, de túlsúlyba jut az a vélemény, hogy a magyar történelem különb másokénál, jobb lenne a világ, ha a magyar befolyás nagyobb lenne, és egyidejűleg az is, hogy a magyarokat mások tisztelik, illetve az is, hogy nem tartják sokra .

Nem tanulság nélküli szembesíteni a vizsgálati személyek vállalt értékpreferenciáit és arra vonatkozó percepcióját, hogy az értékek hogyan érvényesülnek ma a társadalomban (lásd az 5.2. ábrát) .

Az utóbbi években a reprezentatív mintákon végzett kutatásainkban rendre a szociális biz tonság értéke emelkedik ki, amit szoros egymásutániságban a rend, a környezetvé-delem és a szabadság és gazdasági hatékonyság követ . Ebben az élbolyban vannak apró


123

hullámverések, de a szociális biztonság primátusa szilárd (így van ez azzal együtt, hogy e „tagadó értékek” igénye minden ponton nő, különösképpen a szilárd preferenciasor közepén elhelyezkedő hagyomány és szabadság, valamint a sorzáró hit konzervatív értékmintázata esetében) . Mindennek hátteret az ad, hogy a minta hogy ítéli meg ugyanezen értékek érvé-nyesülését a társadalomban, a kívánatos és a tényleges között mely pontokon mutatkoznak a legnagyobb feszültségek . A hétfokú skálán ez évben óriási a különbség a szociális bizton-ság tekintetében (3,57) . Egy jó fél fokkal követi ezt az egyenlőség, a gazdasági hatékonyság és a demokrácia igényének és valóságának eltérése . Az igényekhez mért legnagyobb, változ-tatásra ösztönző hiányt ezek terén észlelik .

És íme, ekkor már itt tartunk, a negyedik kérdés érdemi vizsgálatánál: a társadalmi viszonyok milyen megítélése társul a kiszolgáltatottság személyes élményéhez, és ez milyen lehetőséget az ebből való kilábaláshoz?

Az igények és közállapotok megélt feszültségeiben benne rejlik a társadalom kritikája: arra vállalkoztunk (arra vállalkozunk immár tíz éve), hogy feltárjuk, felszínre hozzuk a fenn álló viszonyok értékelését, elfogadását versus elvetését . Az ötven itemből álló skála két egymással összefonódó faktora – a kontraszelekció és a pesszimizmus – az utóbbi három évben növekvő egyetértéssel találkozik . (6.1. ábra)

Hagyományosan ez a közgondolkodás domináns iránya, ami a korszakos 2010 után is csak erősbödik . 2012-re fordulva az egyetértés különösképpen nőtt azzal kapcsolatban, hogy „a mi életünk során mindig minden csak egyre rosszabb”, „nincs egy politikus se, akinek egy szavát el lehetne hinni”, „ki minél magasabban van, annál inkább visszaél

6.1. ábra. Kontraszelekció és pesszimizmus tételek fogadtatása, 2011 és 2012


124

a helyzetével”, „az ember azt hinné, hogy már nem lehet rosszabb, de mégis egyre tovább süllyed a társalom”, „a káosz csak egyre nő ebben az országban” . Ezek a csalódás és kétség-beesés tételei, melyek közül változatlanul magaslik ki a társadalmi polarizálódás észlelése (a gazdagok gazdagodnak és a szegények csak szegényednek”), amit is nem éreznek legi-timnek („a siker itt nem a munkától, hanem a kapcsolatoktól függ”, „ki minél magasabban van, annál inkább visszaél helyzetével”, „ha megvakarod egy gazdag ember múltját, akkor biztos van benne valami disznóság”) .

Az attitűdnyaláb széles körben találkozik növekvő egyetértéssel, a fennlévők kritikája erősödik, miközben fennmarad, ha kissé halványul is a lenn lévők pártolása, mármint hogy „aki tisztességes, az szegény marad” és „nem azok nélkülöznek, és azok vesztik el életkedvüket, akik erre rászolgáltak” .

A skálarendszer másik két összefonódó faktora a rendszerigazolás és a pesszimizmus nézeteit öleli fel, melyekkel kapcsolatban a kormányváltás előtt is volt fenntartás, és ez 2010 után tovább nőtt . (6.2. ábra)

A legnagyobb negatív irányú változás azzal kapcsolatban ment végbe, hogy „vannak olyan politikusaink, akik hozzáértően és jó irányba tudják vezetni az országot” ezt követi, hogy „csak rajtunk múlik, hogy elérjük azt, amit célul tűztünk ki”, „soha ilyen elégedett és bizakodó és elégedett nem voltam, mint manapság” és „az emberek többsége ma opti-mistább, mint volt valaha” . Ez utóbbiak is jó fél fokkal kisebb egyetértéssel találkoznak ma, mint akár csak egy évvel ezelőtt . Korábban az attitűdnyalábbal kapcsolatos vélemé-nyek megoszlottak és kiegyenlítődtek, 2012-re azonban a mintaegész válasza határozottan

6.2. ábra. Rendszerigazoló és optimizmus tételek fogadtatása, 2011 és 2012


125

a derűlátás, az önerőre támaszkodó versenyszellem és a gazdasági-politikai elit ellenében billent el .

A mélypontot korábban is, ma is az utóbb idézettek, a személyes és társadalmi optimiz-mus tételei képezték, harmadikként pedig az amerikaias „gyönyörködni tudok a gazdag, boldog és szép emberekben” .

Következnek a konklúziók: nem tanulság nélküli, hogy a minta egésze és különböző csoportjai milyeneket vonnak le . Olyan összegző kérdésekkel kapcsolatban, hogy a ma gyar társadalom igazságos-e, van-e mindenkinek boldogulási esélye, jól működik-e a politikai rendszer 2011-ben is, negatív irányba billent el a vélemények mérlege (a hétfokú skálán 4 fok alá), 2012-re erőteljesebben jelentkezett (a hétfokú skálán 3 fok alatt) . Ennek jegyében radi-kális változások igénye jelentkezett 2011-ben 4,8-as, idén már 5,4-es skálaértékkel .

Két nagyon is különböző oknál fogva várhatnánk ennek ellenkezőjét . Egyrészt, az állami szuverenitás kontinuitását nélkülöző fejlődésmenet és a bolsevik uralom kitérője után Magyarország 1989 után elnyerte a piacgazdasági demokrácia állapotát, ami elvben a személyes és kollektív szuverenitás kiteljesedését jelenthetné . Másrészt, a szociálpszicho-lógia savanyú társadalomkritikai irodalma szerint (amelybe mindenekelőtt a szociális do-minancia és a rendszerigazolás tanai tartoznak) a hatalmon lévők és a kiszolgáltatottak va-lamiféle együttműködése a demokrácia viszonyai között is fennmaradó-fellépő társadalmi egyenlőtlenségeket is legitimizálja, elfogadhatóvá teszi és stabilizálja . Mindkét várakozás-ban csalódnunk kell . Manipulatív legitimációs mítoszok jelentkezését tagadni nem lehet, de a rendszerigazolásnak csak sporadikus jelei vannak, és – láthattuk – az emberek igaz-ságtalannak mondják, és korlátozónak élik meg a fennálló viszonyokat . A posztkommu-nista országokban szerzett kirívó tapasztalat (nem utolsósorban az általunk korán feltárt kontraszelekciós élmény regisztrálása) Aleksandra Cichocka és John T . Jost (2012) recens összefoglaló tanulmánya szerint abból fakad, hogy e régióban a panasz és a cinizmus kul-túrája fékezi a friss rendszer nyílt igazolását, a letűnt rendszer iránt nosztalgiát hordoznak az idősb korosztályok, és épp e letűnt rendszer maradványa az a tanult tehetetlenség, amely (a piacgazdasági demokrácia dinamikájától eltérően) az állami gondoskodás biztonságára vár és tartózkodik a politikai érdekérvényesítéstől .

Ezek nem irreleváns szempontok, de meglehet, hogy súlytalanok ahhoz képest hogy 1 . maga a nagyléptékű, gyors rendszerváltozás óhatatlanul érték- és legitimációs zavarral jár; 2 . olyan új társadalmi egyenlőtlenségek következtek be, amelyekre se egyéni, se kumu-lált társadalmi szinten nem lehet meritokratikus magyarázatot találni; 3 . a változás nem-zetgazdasági szempontból visszaeséssel (is) járt, és nagy tömegek egzisztenciájában okozott károsodást, meg is semmisíthette azt, míg a frissen támadt elitek sem érték el az új össze-hasonlítási szintként kínálkozó nyugati sztenderdeket; 4 . a rendszerváltást követő kormá-nyok egyike sem teljesíteni, hogy az elvárt szinten megőrizze az elementáris jóléti gondos-kodást, és fenntartsa az államgazdasági egyensúlyt, ami demokratikus viszonyok között felpörgette a politikai váltógazdaságot, végsőkig élezve a politikai ellentéteket; 5 . ezek repedéseiben felszínre törtek olyan antiegalitariánus törekvések, amelyeknek a második világháború utáni világrendszer erőterében nem volt morális és jogi létlehetőségük sem .


126

Mindezzel együtt az lenne kész csoda, ha a régióban és Magyarországon gazdasági és politi-kai rendszer igazolása könnyűszerrel és töretlenül jelentkezett volna és jelentkezne .

Bármi legyen is a társadalmi közérzet hanyatlásának, a kiszolgáltatottság tömeges ér-zetének alapja, konzekvenciája többféle lehet . E közérzet betokosodása járhat lemondás-sal, önfeladással, tartós anomiával vagy ellenkező irányban, az erősen motívált kritikus társadalomkép irracionális indulatokat szíthat, és destruktív fejleményekbe is torkollhat . Egyelőre azonban a kiforratlan állapotban benne rejlik a demokrácia megerősítésének konstruktív lehetősége is . Most, alkalmazott terminológiánkkal szólva, az emberek – a de-mokrácia kereteiben számukra felkínált teret kitöltve – visszavehetik a kontrollt sorsuk, életfeltételeik és belviszonyaik felett, megélt kiszolgáltatottságukból több erőt merítve a szuverén akaratérvényesítéshez .

Ennek vizsgálatára egy huszonöt itemből álló skálarendszert dolgoztunk ki és vezet-tünk be az utóbbi három évben . Két, alkalmasint összefonódó faktor a demokratikus viszonyok leírását kínálta, egyrészt a közérdek érvényesülését, másrészt a polgároknak az államhoz és egymáshoz fűződő viszonyát érintve . Ezek tételeivel a minta rendre egyetér-tett, 2010 óta is növekvő mértékben . (6.3. ábra)

2012-ben a legnagyobb egyetértéssel találkozott, egyrészt hogy „a demokrácia ereje abban rejlik, hogy a kormányzatot lehet bírálni, és ha hibázik, akkor szabad választáson le is válthatják az emberek”, másrészt hogy „a demokrácia azt jelenti, hogy mindenkinek van joga, és lehet véleménye a többség akaratával szemben is” . Ezek az itemek a hétfokú skálán a 6-os értéket nyertek, a jogtudat figyelemre méltó elmozdulása, hogy ugrásszerűen közéjük kerül, hogy „az állatoknak, mint élőlényeknek kijárnak bizonyos jogok”, valamint

6.3. ábra. Demokráciába vetett hittételek fogadása, 2011 és 2012


127

ugrásszerűen megközelíti őket a szkeptikus gondolat, hogy „akik jól ismerik a törvényeket és jogszabályokat, azok nemegyszer a maguk javára fordítják azokat a többi közemberrel szemben” .

Ezzel szemben évről évre csökken az egyetértés, nő az elutasítás két másik faktorba tar -tozó itemek zömével kapcsolatban . 2010-ben elkülönült egy véleménynyaláb amelyet, mint „erős államot” címkéztünk, ennek kritikus pontjain a visszafogott elfogadás 2012-re mérsékelt elutasításba fordult át . (6.4. ábra)

Így különösen azzal kapcsolatban, hogy „az ellenzéknek tudomásul kell venni, hogy a kormány felelős az országért, és nem szabad állandóan megzavarni annak a munkáját”, de a tekintetben is, hogy „az emberek nagy többsége úgyse látja át az ország ügyeit, ezért aztán nem is lehet az ő véleményükre építeni a felelős politikát” .

A 2010-ben elkülönült további faktor az erő és egyenlőtlenség motívumait érintette, ennek több korábban is fenntartással kezelt iteme 2012-ben még nagyobb elutasításba üt-között . Mindig is a mélypontot jelentette a tétel, hogy, „egyes embercsoportok egyszerűen alacsonyabb rendűek, mint mások”, valamint ehhez csatlakozott egy másik: „ahhoz, hogy elérjük, amit akarunk, néha erőt kell alkalmazni más embercsoportokkal szemben” .

Mindezen változások összképéből talán nem elhamarkodottan következtetünk arra, hogy az általános közhangulat leromlásának és a társadalomkritikai felhang

6.4. ábra. Az erős kormány, illetve társadalmi megkülönböztetés tételek fogadtatása


128

felerősödésének idején – legalábbis a közjogi felfogás vértelen területén – mutatkoznak a szó tág értelmében demokratikus tendenciák a közgondolkodásban .

Ennek tudatában – befejezésül – figyelmet érdemel a jövőbe mutató remények egy kü-lönösen szenzitív társadalmi területe . Az imént tárgyalt skálarendszer egy kvázi töltelék-elemeként szerepelt az a helyzetértékelő állítás, hogy: „a mi demokráciánkban mindenki egyenlő esélyt kap az oktatásban és a gyógyításban” . Ennek elutasítása (a hétfokú skálán a Fidesz-szavazók körében 3 feletti, másoknál ez alatti szinten) általános . E ponton indo-kolt felidéznünk a szabad gondolattársítások láncolatát, melyről érintőlegesen volt szó . Arra a kérdésre, hogy mi kapcsolódik fejükben az „élet értelme” kifejezéshez, a válaszok 57%-a utalt a családra és ezen túl 37%-a konkrétan a gyerekre, unokára . Ha a „gyerek jövőjére” kérdezünk, és kérdeztünk, akkor is visszaköszön, hogy ez a reményforrás, és ha a válaszok harmada bizonytalanságra és kilátástalanságra utal, mégis ezt meghaladó vá-lasztömeg mutat a „tanulásra, tudásra, iskolára” . És a kör bezárul, ha a hívószó „tanulás” mert ekkor az asszociációk jórészt a tudásra, a tanulás szükségességére és a válaszok zöme (43%) a tanulás révén adódó lehetőségekre, az érvényesülésre vonatkozik, amihez még hozzájárul az a 10–10%, amely ebben látja a megélhetés és a jobb munka előfeltételét . A mély keserűség közérzetében tehát a gyerek, a tanulás, a jobb esély gondolatlánca dereng fel mint kapaszkodó . A közjó mércéjét maga elé tartó demokrácia az oktatás ügyét aligha hagyhatja magára, rendszerét nem metszheti vissza, kisugárzását nem koncentrálhatja szűk rétegekre, se anyagi kényszerek, se szellemi túlnyomás hatása alatt .

Machiavelli azt tanácsolta egykor a fejedelemnek, hogy a köznépet ne fordítsa maga ellen, mert ez végzetes atmoszférát szül (pedig ekkor még a demokráciának csak halvány előképei villództak itt-ott a feudális társadalomban) .

Tanácsa szerint az elnyomástól tartó nép megelégszik azzal, ha szerény vagyonát és asszonyát nem háborgatja . Az idők változnak, az asszonyok ma már a szuverén állammal szemben nem szorulnak különleges védelemre, lévén egyenlő jogaikért kiálló honpolgárok és az elbürokratizálódott hatalom kevésbé vérbő . Ám ez a kétnemű nép az élet értelmét jószerivel a gyermekeiben és a tanulásban találja meg, és vagyonán kívül ezek háborgatá-sát nem bocsátja meg – amikor az állam a tőle kölcsönzött szuverenitást rajta esetleg így gyakorolja .

I .3 . Empirikus összkép 2010–2015

131

7 . Demokráciakövetelmények a köztudatban és az ambivalens társadalmi atmoszféra12

A demokrácia és a társadalmi atmoszféra

A demokrácia ideálja és valósága, története és perspektívája áll ma a politikai viszonyok felfogásának, megértésének és megítélésének fókuszában . Fakad ez abból, hogy a Föld mértékadó hatalmai – élen az Amerikai Egyesült Államokkal – demokráciának vallják magukat, magukban találják meg a politikai viszonyok kiteljesedését, erővel hasonítják magukhoz a világ tetemes részét és a múltban vagy a jelenben tőlük elütő társadalmi- politikai berendezkedéseket saját mércéjükön mérik . Ezen hatalmak mai pozíciójukat világháborús győzelmek során vívták ki: felülkerekedve a második világháborúban a leg-nemesebb jogelveiket egyetemes deklarációba foglalták és az együttműködés világszerve-zetének formális alapjává tették . A második világháború utáni feszültségterhes hatalmi egyensúlyjátékban a szovjet birodalom alulmaradt, az úgymond polgári demokráciával szembeállított alternatívája széttört, a demokrácia és a piacgazdaság atlanti modellje ma-gára maradt a páston (ami korántsem jelenti, hogy belső feszültségek és roppant külső ráhatások ne gyötörnék) . E hatalmi pólus szellemisége természetesen támpontokat ad és irányt szab a társadalomtudományos rangra emelkedő önreflexiójának, a történeti, köz-gazdasági és politológiai stúdiumoknak, mint ahogy jellemző, hogy amit ma politikai pszichológiaként számon tartunk, kutatunk és rendszerezünk, az kizárólag a plurális de-mokráciák választási és kormányzási gyakorlatára vonatkozik, azt elemzi, azt bírálja, azt méltatja . Mintha más politikai berendezkedés és ambíció nem lenne, vagy csak ehhez képest lenne szemügyre vehető . A világhatalmi, a világgazdasági és a szellemi életben elfoglalt domináns pozíció ritka szerencsés módon egybeesik, ami a demokrácia győzel-mét és értékét meggyőző erővel támasztja alá és sugallja .

Bármily egyetemesnek is tűnhet ma a demokrácia normarendszere, rá kell eszmélnünk, hogy történeti képződmény, mégpedig modern története a 18 . század végére nyúlik csak vissza, amikor elvei és gyakorlata testet öltöttek a forradalmi Franciaországban és a brit szellemet radikalizáló amerikai államok berendezkedésében .

12 Hunyady György (2015b): A demokrácia-követelmények a köztudatban és a társadalmi atmosz féra ambivalenciája . In: Hunyady György – Berkics Mihály (szerk .): A jog szociálpszicho-lógiája: a hiányzó láncszem. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest . 281–336 .

Empirikus összkép 2010–2015

132

Genezise francia földön a feudalizmussal való szakítás volt, Amerikában pedig a be-vándorlók társadalmának önépítése – a feudalizmus mellőzésével .

A kettő közti közösséget és különbséget mi sem illusztrálja jobban, mint az éles szemű és éles elméjű Tocqueville elemzése az amerikai társadalomról, amelynek pezsgőn for-rongó valóságában a demokrácia prototípusát azonosította, amelynek erényei és veszélyei – szerinte Isten akaratából – kijelölik a világ fejlődésének elkerülhetetlen útját .

A demokrácia lényegének megragadásához sokféle szófejtés, klasszikus kitételek fel-idézése, logikai kört leíró érvelések helyett talán leginkább a történeti megközelítés visz közel . Olyan szófejtésekhez képest, hogy ez népuralom, a nép által gyakorolt uralom, a nép uralma önmagán, bizonyosan többet mond, hogy ez az ellentettje a személyhez kötött egyeduralomnak. Tagadása annak, hogy bárki kevélyen elmondhassa: az állam én vagyok . Ellenkezőleg, a demokratikus államban a személytelen jog uralkodik, ennek alkotmányos kereteiben megoszlik a hatalom, a törvényalkotásra és a végrehajtó hatalom-ra meghatározó befolyást gyakorolnak az állam polgárai, akik jogaik és kötelezettségeik tekintetében egyenlők a törvény előtt . Az egyenlőségből logikusan fakad, hogy a – ki-váltságok nélküli – demokráciában a számszerű többség akarata érvényesül a számszerű kisebbséggel szemben (Elster 2009) . Ugyanezen egyenlőség jegyében azonban elvárha-tó, hogy a változó többség a mindenkori kisebbség jogait ne vitassa el és ne vonja el, ők is élvezhessék ugyanazt a szabadságot, amely a polgárok – az emberek – mindegyikének kijár . Ha a demokráciát az állam és az egyén viszonyában próbáljuk értelmezni, akkor ennek határait két tiltásban jelölhetjük meg: az egyén immár nem emelkedhet az állam fölé, de az állam sem vonhatja el az egyént megillető alapvető jogokat . Természetesen ez egy ideálkép, amelynek kulcsfogalmait csodálatra méltó éleslátással jelölte ki az ideál valóra váltására törő kor kollektív géniusza a szabadság, egyenlőség és testvériség hármas hívószavában .

Az utóbbit sem kell pusztán érzelemgerjesztő retorikai adaléknak, vallási tanok rezo-nanciájának vagy vértelenül elvont magasságokba emelkedő filozofikus általánosításnak tekinteni: lehet ennek nagy a pszichológiai relevanciája .

Ez minden bizonnyal a közös emberi identitás tudatosítása és összefűző érzelmi ere-jére tett utalás, amely a minden embert megillető bánásmód, esély, jog irányába mutat (és a dehumanizálás kísértései és kísérletei ellen hat) .

Így van ez akkor is, ha a személyen és társadalmon belüli konfliktusok nemegyszer identitáselemek ütközésében képeződnek le, és ezek vetélkedésében a modern demokrácia elsőként kétségtelenül a szabadságra törő egyenlő polgárok nemzeti identitását emelte ki, hiszen a maga számára mindenekelőtt nemzeti kereteket teremtett és ezeket kitöltő poli-tikai mechanizmust működtetett (Lukács 2008) .

A demokrácia történetileg kialakult és többszörösen próbára tett intézményes rendszer, amelynek valóra vált formái különböző mértékben közelítenek ideáljához . Térhódítása a világon gyakran kimerül elemi előfeltételek formai teljesülésében, nevezetesen, hogy az államok vezetőit szabályozott módon és többségi alapon válasszák meg és váltsák le, ez úton is érvényesítve a (változó) többség mértékadó szerepét .

133

Demokráciakövetelmények a köztudatban…

Az áthagyományozódó vagy radikális átalakításban fogant önkényuralmi rendszerek egyszerű logikájához képest azonban a demokrácia hitelt érdemlő működése összetett: már születésekor felmerül az aggály, hogy nem válhat-e a képlékenyen változó vagy épp önmagát konzerváló többség zsarnokságává (Tocqueville 1983), a társadalom egészé-nek vagy kiválasztottaknak a többségéről van-e szó, a közéleti érdektelenségből hogyan emelkedik ki a meghatározó többség és köpönyegében nem valamely kisebbség húzódik-e meg . A többség és kisebbség viszonyai átjárhatók-e (Ferrero 2001) és a társadalom tagjaiban megvan-e a szakszerű kormányzás átlátásának és megítélésének képessége, van-e bennük kellő előrelátás és elvszerű következetesség a közjó felfogásához és érvényesítéséhez . Hiszen a demokráciának végső soron az az ígérete, hogy az emberek tömegükben – érzéke-nyen és rugalmasan – minden patronáló monarchiánál és diktáló vezérnél jobban tudják, ki és mi válik javukra, a demokrácia hatékonyságának kritériuma népre kisugárzó jólét (Lippmann 1989) . Amikor az anyagi, szellemi, egészségi és hangulati emelkedés megtor-pan, akkor a demokrácia válságot él át, és kellő figyelmeztetés, hogy az ilyen megingások száma győzelmeinek utóbbi évszázadában sem volt kevés (Runciman 2013) .

Piacgazdaság van demokrácia nélkül, de demokrácia nincs piacgazdaság nélkül, amely kezdeményezőkedvet ébreszt, az államtól független egzisztenciákat tart fenn, a gaz-dasági prosperitás ígéretét hordozza, az önmagáért és közösségéért felelős ember öntudatát alapozza meg és motiválja azt a sokszintű közéletben való aktív részvételre .

A társadalom erős gazdasági polarizációja azonban, a középosztály stagnálásával és egzisztenciális elbizonytalanodásával, a kiszolgáltatottságában önállótlan egzisztenciák el-szaporodásával alááshatja a demokrácia alapjait, a hatékonyság, a kontroll, a közügyekben való érdekeltség érzését leronthatja .

A legdemokratikusabb országokban is érzékeltek olyan hullámveréseket, hogy rom-lik az állampolgárok társadalmi közérzete (jólléte), hanyatlik a közbizalom és a közintéz-mények korrupciómentes működésébe vetett hit, az emberek közélet motivációjukból és rendezett áttekintésükből is veszítenek, ugyanakkor a társadalmat megosztó és elszige-telő előítéletek erősödnek fel és csökkentik a konstruktív eszmecsere és együttműködés esélyét .

A média uralta tömegdemokráciákban – keresve – lehet találni szakszerű érveket is arra, hogy olyan – bonyolult intézményrendszert és idővesztegető folyamatokat kiiktató – demokrácia kellene, amelyben a tömegek megtalálják vezérüket, kit aztán elragadtatott bizalommal követhetnek (Körösényi 2005) .

Kétségtelen, hogy a történeti-kulturális előfeltételek hiányában, egy vereségben meg-alázott és kiszolgáltatott országban tiszavirág-életűnek bizonyult a weimári Németország demokratikus rendszere, végül formailag legitimálta a fasiszta önkényuralom hatalomát-vételét . Mindez talán nem precedens értékű a Szovjetunió világháborús vereséggel felérő felbomlása utáni világhelyzetben, de kétségtelen, hogy megfelelő gazdasági, társadalmi és kulturális háttér híján fennáll a veszélye annak, hogy az importált demokrácia nélkülözi a társadalompolitikai integrációjához szükséges erőt és így maga is a szétesettség és pers-pektívátlanság rossz légköréhez járul hozzá .


134

Magyarországon a demokrácia nem előzmények nélkül való . A nemesi nemzetfelfo-gás keretei között alkalmasint az uralkodóval is dacoló országos és regionális gyűléseknek is kialakult a maga hagyománya . A 19 . századi polgári megújulás pedig parlamentáris rendszert hozott létre akkor is, ha a választói jogok erős korlátai hosszan fennmaradtak és huzamosan egypárti túlsúly jellemezte a magyar közéletet . Ez alapvetően nem változott a nemzeti kereteinél szűkebbre visszaszorult trianoni Magyarországon sem, ahol a par-lamenten felülemelkedő uralkodói jogokat évtizedekig Horthy kormányzó gyakorolta . 1945 után és egy villanásig 1956-ban a többpárti demokrácia körvonalai bontakoztak ki, majd enyésztek el a pártállam – szójátékszerűen – népi demokratikusnak mondott központosított rendszerében . 1989–1990 természetesnek tűnő és szinte senki által nem vitatott vívmánya lett a politikai demokrácia – jogi szempontból jó tapasztalatokkal meg-alapozható – meghonosítása .

Az átalakulás bonyodalmas folyamatában a demokratikus jog- és intézményrendszer csak egyik összetevője volt a kialakuló rendszernek, amelyhez hozzátartozott a piacnak – a felbomlásra ítélt gazdaság romjain bekövetkező, radikális társadalmi polarizálódással, tömeges egzisztenciális süllyedéssel is járó – felszabadulása .

Kérdés, hogy a piaci átállásnak megadatott-e az átfutási ideje, tőketámogatása, mek-kora koloncot jelentett a kezdetektől súlyos, majd hatványozottan növekvő államadóság, mennyiben befolyásolta ezt a pillanatnyi helyzetelőny és az ötven év előtti tulajdoni vi-szonyok restaurálásának reménye/fenyegetése, a deklarált elvek és működő intézmények összeomlása mekkora lökést adott a munkának és mekkorát a kontrolltalan korrupciónak, a közéletnek a közmorálban rejlő alapjai elég erősek voltak és/vagy lehettek-e a demok-rácia erényeinek hatékony felmutatására (vesd össze Berkics 2015) . Ebből a szövevényes helyzetből adódott a jelen tanulmányban áttekinteni kívánt hosszabb távú kutatásunk tematikája . A rendszerváltást megelőző és azt magában foglaló évtizedekben sztereotípia- kutatásokat folytattunk (Hunyady 1996), a kor szakirodalmában domináns kognitív szociálpszichológia központi problematikájához illeszkedően, de annak uralkodó kuta-tási paradigmájától elhajolva a sztereotípiák tartalmának, rendszerének, dinamikájának vizsgálatával . A konkrét tanulságok egyike volt a köztudatban honos társadalomkép át-rendeződése: a nemzeti önértékelés süllyedése, az emelkedő társadalmi kategóriákkal szembeni ambivalencia és a Kádár-korszak – minden politikai-tömegkommunikációs hatással dacoló – spontán felértékelése, tehát krízisjelek több – bemért – kognitív vetü-letben . Logikusan adódott ezen empirikus felismerésekből, hogy a társadalom motivációs, hangulati, közérzeti állapotát követni a magyar szociálpszichológia különleges szakmai lehetősége és feladata .

Így került sor annak – a szociálpszichológia felcsapó affektív irányába eső, ugyanakkor makrostrukturális jellegével annak kutatatási paradigmájától elváló – vizsgálatára, hogy milyen fogalmi eszközeink vannak és milyen empirikus eszközök adekvátak a magyar társadalom közérzetének, jellegzetes attitűdjeiből kitetsző atmoszférájának felderíté-sére . 2002-ben e gondolatmenet áttörése volt a „kontraszelekciós élmény” fogalmi konst-rukciójának bevezetése (Hunyady 2002), amely azt képezte le, hogy e társadalomban

135


kifejezetten eluralkodik az a nézet, amely szerint a társadalmi hierarchiában reciprok vi-szony áll fenn a státus és a morális érték között, magyarán a mindinkább rétegződő tár-sadalom nem meritokratikusan épül fel, hanem morális nézőpontból kifejezetten kétséges (nem elfogadható s így tág értelemben illegitim) .

2002 után módszeresen követtük ennek a nézetrendszernek az alakulását, amelynek tartalma és konzekvenciái kifejezetten nem jól illeszkedtek az atlanti világban a jog szo-ciálpszichológiájának kezdeteit jelentő – kötetünkben még részletezett – elméleti és em-pirikus felismerésekhez a rendszerigazolásról és az ebből fakadó készséges legitimizálásról (Hunyady 2009b) .

A „kontraszelekciós élmény” aligha csak a rendszerváltás következménye, minden bi-zonnyal vannak történeti előzményei a szuverenitást és közös sikereket hosszú távon nél-külöző országban, de minden értelemben aktuálisabb az a kérdés, hogy ez az atmoszféra a születőfélben lévő, kiforratlan rendszert mikor, miben, hogyan kíséri. 2002-ben ezt egy politikai váltás motivációs közegének véltük (és ebben nem csalódtunk), 2010-ben a társadalmi atmoszféra többoldalú elemzése alapján bizonyosak voltunk abban, hogy ha négy évvel korábban nem, akkor két évvel korábban bizonyosan eldőlt a politikai vissza-váltás, az ország közérzete „lefelé menő spirálba” került (Hunyady 2010b) . A politikai krízisben a balliberális politikai erők szétzúzódtak, annak kárvallottjaként, hogy a de-mokratikus politikai váltógazdaság körszínpadának pártjai, ideológiái és szereplői az eg-zisztenciális biztonság, a jóllét és rend érdekében – különösen a világgazdaság válságtüne-tei idején – változtatni nem akartak és nem voltak képesek az érzelmileg-morálisan rosszul megélt társadalmi-gazdasági rendszeren . A kérdés 2010-ben tehát az volt, hogy a krízis kialakításában és kimenetelében aktív ágens szerepét játszó hangsúlyozottan nemzeti, an-tikommunista új kormányerők – egyedül maradva a páston – milyen utat választanak: a gazdasági-társadalmi viszonyokból fakadó elégedetlenség korrekcióját vagy a demokrati-kus sokszínűség, kompromisszumkeresés és választási kockázat leépítését . Most nem vizs-gálva ennek a kirívóan érdekes politikai mentalitásának a logikáját (vesd össze Hunyady 2013c), megállapíthatjuk, hogy a jóléti korrekció taktikus látszata mellett egyértelműen a demokrácia újraértelmezésére és úgymond nemzetközileg kikényszerített liberális formá-inak kikezdésére került sor, a hatalom központosításának, megőrzésének, gazdasági kiterjesztésének félreérthetetlen szándékával (és sikerével) . Longitudinális jellegű ku-tatásunkban az ebből következő kérdések: 2010 fordulata a rendszerkritikus elégedetlenséget tüstént, vagy középtávon csillapította-e? A rendszerkritikus elégedetlenség mennyire terjedt ki a megkopott demokratikus politikai berendezkedésre, illetve épp ellenkezőleg, mennyiben kere-sett és talált eszközt a demokrácia elveiben és gyakorlatában? A demokratikus intézményrend-szer burkában megkísérelt és végrehajtott hatalmi központosítás milyen mértékben találkozott a fennálló (és kiteljesítendő) rendszer igazolásának híveivel és gondolatiságukkal? A társadalmi atmoszférában a rendszerkritika és a rendszerigazolás tendenciái hogyan fértek meg és meny-nyiben ütköztek egymással 2010 után és az újabb választás, 2014 előtt?

Ezen kérdések megválaszolásához a társadalmi atmoszféra folytonos vizsgálata mel-lett szükség volt arra, hogy szembenézzünk azzal a problémával, hogy a rendszerváltáskor


136

meghonosodott demokrácia örömteli bevezetése és rossz atmoszférájú működése után hogyan él a magyar köztudatban? Egymásnak feszülő bonyolult jogelveit – az atlanti világban meglehe-tősen lemondóan kezelt – laikus köztudat képes-e felfogni és gondolatilag-érzelmileg együtt ke-zelni? van-e olyan határvonás, hogy a társadalmi megkülönböztetés antidemokratikus nézetei és gyakorlata kellően szembekerülnek a közfelfogásban a demokrácia követelményeivel?

És a kulcskérdés, ugyanez a közfelfogás a demokrácia követelményei körébe befogadja-e, vagy kizárja onnan a hatalomösszpontosítás politikai törekvését és jogi következményeit?

2010-ben tehát a „kontraszelekciós élmény” (azaz a rendszerkritika-rendszerigazolás) módszeres vizsgálata mellé kidolgoztuk és beiktattuk a demokráciafelfogás nézetrend-szerének kutatását célzó attitűdmérő eszközt és e kettőt külön-külön és egymásra vonatkoztatva alkalmaztuk, amint ennek tapasztalatairól évi rendszerességgel számot is adtunk (Hunyady 2011b; 2012b; 2012c; 2013a; 2013b) . A lépésről lépésre haladás, a fogalmi- konceptuális keretek kidolgozása és az újabb és újabb adatok bemutatása után most vagyunk abban a helyzetben, hogy több ezer főt érintő adatbázisunkat egységben kezelve a nézetrendszerek szerkezetéről és alakulásáról négyéves távlatban, átfogóan ké-szítsünk empirikus elemzést és leszűrjük annak tanulságait .

A demokráciafelfogás szerkezeti elemzése

A demokráciafelfogás vizsgálatakor – mint a fentiekből már kitűnt (lásd a 4.3. táblát) – voltak tartalmi kiindulópontjaink, ám az ezek alapján fogalmazott tételeket próbára kel-lett tennünk és a fogadtatásukra vonatkozó tapasztalatokat módszeresen gyűjteni és elemezni kellett . E gondolatiság a nemzetközi szakirodalomban ilyen tematikus össze-tettségben előzmény nélküli, viszont a hazai tapasztalatokat 2010 óta halmozzuk fel és évi lépésekben elemezzük . 2010 és 2013 között évente országos reprezentatív mintán vet-tük fel a 27 itemre hétfokú skálán adott válaszokat . Ezek feldolgozása során elsőként azt kíván tuk feltárni, hogy az itemek milyen csoportokat képeznek, majd csoportonként fő-komponens-analízist végeztünk a születő attitűdmutatók „megtisztítása” céljából .

Az itemcsoportok felderítése többféleképpen történt (többnyire az extrakciót is főkom-ponens-analízissel végeztük, majd promax rotációval különítettük el azon csoportokat, amelyek a „pattern” matrixban egy faktor köré tömörültek, ám végeztünk klaszteranalízist is, és Münnich Ákos jóvoltából módszertani szempontból új távlatokat nyitó hálózati elem-zést is, amely az itemek közötti kapcsolódások irányát is regisztrálni képes) . Természetesen az eredmények egyes részletei minta- és módszerfüggők, de részvizsgálatonként és a négy idői metszet összevont mintáján is három tételcsoport markánsan elkülönült, és az ezeken elvégzett főkomponens-elemzés három attitűd mérésére teremtett szilárd alapot és nyitotta meg ily módon annak lehetőségét, hogy ezen attitűdök idői alakulását számszerű-sítve is követni tudjuk . Abból a célból, hogy a főkomponens-elemzés eredményei könnyű-szerrel megfeleltethetőek legyenek a kérdőív itemeinek 1–7 fokú skálájával – Máth János

137


szíves szakmai közreműködésével – a főkomponens-együtthatókat elosztottuk azok ösz-szegével, ezen új együtthatókkal számítottuk ki a megfelelő lineáris kombinációt, s az így kapott (nem standardizált) változók a megfelelő itemek súlyozott átlagai és korreláció juk az eredeti főkomponensekkel 1-et ad .

Az itemek közötti kapcsolatokat adekvát módon tükrözi klaszteranalízisük, amelyből kitűnik, hogy a négy adatfelvétel adatait egyesítve milyen volumenű és felépítésű tétel-csoportokat kapunk . A klaszteranalízist az itemek közötti korrelációkkal („correlation dis-tance”) és a teljes lánc („complete”) módszerrel végeztük . A számítások és az eredményeket szemléltető dendogram a Wolfram Mathematica© 10 .2 verziójú programmal készültek . A számítások alapján három jól elkülöníthető és értelmezhető itemcsoport bontakozott ki, ezért egy negyediket eredményező finomítástól itt most eltekintünk .

A legnagyobb klaszter és a másik két kisebb klaszter összevonásánál kapott magassá-gok (értsd vízszintesek) nagyon közeliek, nem láthatóak kellőképpen, tehát numerikusan a felső nagy létszámú csoport esetében 0,9535755 és az alsó két csoport összevonása ese-tében 0,9582007 .

Az első nagyobb tömböt – tartalmi alapon – a demokráciába vetett hit címkével láthatjuk el . A 4 . fejezetben (4.3. tábla) vázolt tematikus körökből egészében összetartozik a C és D, jórészt a B és I, és érintőlegesen az A és F tételcsoport . Tehát a választáson alapuló kormányzás, az egyéni szabadság, a jogállami kötöttségek és az egyenlőség igénye találko-zik egymással, s a többségi uralom és a progresszív anyagi felelősségvállalás gondolatával egy elfogadott ideálképet nyújt a demokráciáról .

A második tömb viselheti a kormányzati hatalomkoncentráció megjelölést, arra utal, hogy mennyiben van szükség és lehetőség a kormányzati hatalom kiemelkedésére a demok-rácia keretei között . Az előre kijelölt G tematikus kör, valamint az A, B, E és F körök egy-egy tétele tartozik ide . Miután ezen itemek összetartozása teljesen logikus és a politikai viszonyok alakulásával kapcsolatos reflexiót koherensen fejezi ki, megállapíthatjuk, hogy a témakörök előzetes-vázlatos elrendezését a kutatási tapasztalat – értelmezhető módon – felülírta .

A harmadik tömb tételei a társadalmi megkülönböztetés attitűdjét fejezik ki, érte-lemszerűen felölve az elővételezett H témakört és érintve az I-t alkalmasnak bizonyultak arra, hogy az erő pozíciójából való diszkriminációtól a kérdezettek (ki többé, ki kevésbé) elhatárolódjanak .

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a megítélésre bocsátott tételek megformálása és kiválasztása bizonyos értelemben behatárolja a kérdezettek szellemi mozgásterét, sem az azonosított attitűdök száma, sem jelentkezésüket tükröző itemek aránya nem független ettől . Így kell felfognunk azt a vizuálisan is adódó benyomást, hogy a demokráciába vetett hit a kínált 27 tételre adott válaszokból 17-et fog át . A klaszteranalízis adekvát eredménye-ihez képest a lineáris együttjárások felderítésének fent vázolt módszere majdnem minden részletre kiterjedően egybevágó eredményekkel járt . Az itemek csoportosítása nyomán elvégzett főkomponens-elemzés három attitűd mérésének alapját vetette meg .

Az első komponenshez tartozó tételek rendre egybeesnek a klaszteranalízis első tömbjének elemeivel . Az ott viszonylag szoros kapcsolatokban jelentkező itemek (d26,


138

d27, d18, d4, d12) rendelkeznek a legnagyobb faktorsúllyal, és járulnak nagyban hozzá az attitűd gondolati magvának megragadásához . Eszerint mindenekelőtt „a demokrácia ereje abban rejlik, hogy a kormányzatot lehet bírálni, és ha hibázik, akkor a szabad vá-lasztáson le is válthatják az emberek” és „hogy mi jó a társadalomnak, azt nem kívülről, felülről kell kispekulálni, hanem azt maguk az emberek érzik, és arról maguk döntenek a választásokon” .

7.1. ábra. A demokráciafelfogásra vonatkozó tételek klaszterei

139


A demokráciába vetett – ezen – hit centrális eleme a választás révén érvényesülő közaka-rat, a választópolgárok felül nem írható joga a véleménynyilvánítás és a döntés szabadságára . A további három tétel is fontos gondolati gócot reprezentál: az egyik a kompetenciaviszonyok egyenlőtlenségének buktatóját a jogállam keretei között („akik jól ismerik a törvényeket és jogszabályokat, azok nem egyszer maguk javára fordíthatják azokat a többi közemberrel szem-ben”), a másik mindennemű éles egyenlőtlenség káros kihatását („ha a társadalmi csoportok helyzete nagyon különbözik egymástól, azt előbb-utóbb megszenvedi az egész társadalom”), a harmadik pedig többségi elv érvényesítésének a kiegyensúlyozását („a demokrácia azt jelenti, hogy mindenkinek van joga és lehet véleménye, akár a többség akaratával szemben is”) .

Nyilván nincs mód arra, hogy az a többlépcsős elemzés lépéseire és elágazásaira itt kitér-jünk, e ponton azonban említésre érdemes, hogy ha az itemek közötti lineáris összefüggések feltérképezése során a saját értékkel kapcsolatos követelményt minimális szintre engedjük (te-hát hogy egy komponens saját értéke az 1-et haladja meg), akkor a kimutatott tételcsoportosu-lások száma értelemszerűen megnő . A demokráciába vetett hit nézetrendszere is megbomlik, de ami itt kiemelésre érdemes: a helyére lépő három komponens ugyanezen tételeket és csak ezeket a tételeket fogja össze, közöttük erős, szignifikáns korreláció áll fenn, tételcsoportjaik pedig a fent jelzett három góc köré szerveződnek: a jogállamiságban rejlő buktatók kritikáját, az egyenlőség igényét és a többség – korlátozott – uralmát mondják ki . A minta- és módszer-függő variánsok ellenére a nézetek feltárt struktúrája tehát stabilnak tűnik . (7.1. tábla)

Ennek a 16 elemet tartalmazó skálának a Cronbach-alfa-értéke (,837) meglehetősen magas . A demokráciával kapcsolatos szerteágazó tételei összességükben a 4 vizsgálat or-szágos reprezentatív mintáin, együttesen 5,46-os skálaátlagot érnek el, tehát minden változatosság és szórás mellett alapvetően elfogadják őket . A kérdezettek tehát képesek egységben kezelni az aktuális többség uralmát és az egyéni szabadság állami biztosítékait, a választásoknak kellő jelentőséget tulajdonítanak a közakarat érvényesítésében, miköz-ben méltányolják a kormányzat stabilitását . Az egyenlőség hívei, bár ennek maradéktalan valóra váltását nem remélik doktriner módon, és talán túl is hangsúlyozzák a jogkövetés fontosságát („az emberek csak azt tehetik meg, amit a törvény előír vagy enged nekik”), tisztában vannak a jogállamiságban rejlő kötöttségek súlyával és veszélyeivel .

Meglehet, hogy kimerevített elvek mércéjén ez a közkeletű nézetrendszer nem tűnik lo-gikailag koherensnek (például a demokráciában felismerik a többség uralmát, ugyanakkor ezzel szemben az egyén ezzel való szembenállásának jogát is), de e tekintetben óvatosságra kell, hogy intsen bennünket magának a jogtudománynak az általános gyakorlata, hogy számol a jogelvek közötti feszültségekkel és ezek ütközésével az elméletben és a gyakor-latban . Nyilván a tudatosságnak egy kevésbé emelkedett szintjén, de a kikristályosodó közfelfogás is hordozhat magában ellentmondásokat . (7.2. tábla)

A második komponenshez tartozó tételek is tartalmilag jól körülhatárolható attitűdöt körvonalaznak, amely a kormányzati hatalomkoncentrációhoz való viszonyt fejezi ki . Ez jelenik meg a kormányzat felelősségének hangsúlyozásában, a hatalom kikezdhetetlen stabilitásának igényében, valamint a többség által nyert felhatalmazás megkérdőjelezhetet-lenségében . E tételek elvben beleférnek a parlamentáris demokrácia kereteibe, de ezen belül


140

Item-kód Tételek szövege Komponens -

súly

A minta egyetértésé-nek mértéke

d26A demokrácia ereje abban rejlik, hogy a kormányzatot lehet bírálni, és ha hibázik, akkor a szabad választáson le is válthatják az emberek .

,684 5,94

d27Hogy mi a jó a társadalomnak, azt nem kívülről, fe-lülről kell kispekulálni, hanem azt maguk az emberek érzik, és arról maguk döntenek a választásokon .

,664 5,74

d18Akik jól ismerik a törvényeket és jogszabályokat, azok nemegyszer maguk javára fordítják azokat a többi közemberrel szemben .

,610 5,51

d4Ha a társadalmi csoportok helyzete nagyon különbö-zik egymástól, azt előbb-utóbb megszenvedi az egész társadalom .

,591 5,30

d12 A demokrácia azt jelenti, hogy mindenkinek van joga és lehet véleménye, akár a többség akaratával szemben is . ,589 5,70

d6Az államnak alapvetően az a dolga, hogy az emberek-nek biztosítsa az önrendelkezés és véleménynyilvánítás szabadságát .

,574 5,34

d25 Az országnak az az érdeke, hogy stabil kormánya legyen, amihez hosszabb távon igazodni lehet . ,543 5,82

d19 Az állatoknak mint élőlényeknek kijárnak bizonyos jogok . ,534 5,56

d20Egyre több a szabály, ma már nincs az életnek egyetlen olyan területe sem, ahol az emberek teljesen szabadok lehetnek a jogi előírásoktól .

,532 5,51

d9 A demokrácia azt jelenti, hogy a többség akarata érvényesül . ,524 5,51

d13 Akik jobb anyagi helyzetben vannak, azok kötelesek többet vállalni a társadalom terheiből . ,515 5,42

d2 Törekedjünk arra, hogy a jövedelmek minél egyenlőb-bek legyenek . ,489 5,11

d11 Az emberek csak azt tehetik meg, amit a törvény előír vagy enged nekik . ,481 5,21

d14Az olyan társadalmak nem maradtak fenn sokáig az emberiség történetében, amelyek nem biztosítottak egyenlő jogot .

,467 4,96

d8 Nem lehet mindent az államra hagyni, az embereknek a maguk erejével meg kell védeni önmagukat és a rendet . ,464 5,08

d10 Az emberek sem a természetben, sem a társadalomban soha nem egyenlők . ,415 5,21

7.1. tábla. A demokráciába vetett hit attitűdjének tételei

141


rendre a hatalmi centrum jelentőségét hangsúlyozzák, kizárólagos jelleggel . Figyelemre mél-tó, hogy az itemek ezen sorába illeszkedik a legitimációt adó többség kompetenciájának nyílt alábecsülése is . A skála Cronbach-alfa-értéke ,684 (ez utóbbi item nélkül ,696 lenne) .

A mintaegészre vont átlag meghaladja a semleges 4-es skálafokot (4,45) és nincs egyet-len item sem, amely végső soron ne találkozna egyetértéssel a minta összességében .

Item- kód Tételek szövege Komponenssúly

A minta egyetértésének mértéke

d3 Egyes embercsoportok egyszerűen alacsonyabb rendűek, mint mások . ,803 3,37

d5 Ahhoz, hogy elérjük, amit akarunk, néha erőt kell alkalmazni más embercsoportokkal szemben . ,765 3,93

d17A kisgyerekeknek, betegeknek és öregeknek nem lehetnek ugyanolyan jogai, mint a felnőtt beszá-mítható, cselekvőképes embereknek .

,570 3,03

d7 Az állam a legrosszabb gazda, mert ami minden-kié, az tulajdonképpen senkié . ,421 4,62

7.3. tábla. A társadalmi megkülönböztetés attitűdjének tételei

Item-kód Tételek szövege Komponenssúly

A minta egyetértésé-nek mértéke

d24Az ellenzéknek tudomásul kell venni, hogy a kormány a felelős az országért és nem szabad állandóan megzavarni annak munkáját .

,770 4,49

d23Ha rátermett az ország vezetésére, tartsa meg a hatalmat, a választás nem arra való, hogy min-dig váltogassuk, kik vezessék az országot .

,697 4,90

d21Akit megválasztott a többség, az dönti el, hogy kikkel és hogyan vezeti az országot, ebbe nem szólhat bele senki .

,684 4,51

d22Az emberek nagy többsége úgyse látja át az ország ügyeit, ezért aztán nem is lehet az ő véle-ményükre építeni a felelős politikát .

,680 4,26

d15Nehéz döntésekkor nem lehet tekintetbe venni mindenki véleményét, a demokrácia nem vezet-het döntésképtelenségre .

,445 5,08

7.2. tábla. A hatalomkoncentráció attitűdjének tételei


142

A harmadik komponenshez tartozó tételeket úgy azonosítottuk, mint amelyek a társa-dalmi megkülönböztetéssel szembeni attitűdöt mérik . Erre közvetlenül utal az a tétel, hogy „egyes embercsoportok egyszerűen alacsonyabb rendűek, mint mások” . Át tételesebben, de az állami újraelosztás és jóléti politika ellen is szól, hogy „az állam a legrosszabb gazda, mert ami mindenkié, az tulajdonképpen senkié” . Ugyanakkor az elnyomó erőt igényli és méltányolja, hogy „ahhoz, hogy elérjük, amit akarunk, néha erőt kell alkalmazni más em-bercsoportokkal szemben” . Logikailag illeszkedik ide az a tétel is, hogy „a kisgyermekek-nek, betegeknek és öregeknek nem lehetnek ugyanolyan jogai, mint a felnőtt, beszámítható, cselekvőképes embereknek” . Ennek a végül 4 itemet tartalmazó skálának a Cronbach-alfa-értéke ,544, ami akkor közelít jobban a ,6-os szinthez, ha az „állam rossz gazda” tételt elhagyjuk belőle .

Ez utóbbi nemcsak közvetett tartalmi kapcsolódása miatt lóg ki a sorból, hanem annyi-ban is, hogy a mintaegész válaszaiban visszafogottan bár, de elfogadásra talál, míg a többi tételt a 4-es érték alá szorítva átlagosan elutasítják: a skála fogadtatása összességében 3,74.

Itt jegyzem meg, hogy egyes – önmagukban informatív – tételek jelentése ellentmon-dásosnak bizonyult és ez kiütközött kapcsolódásuk kimutatásának bizonytalanságában is . Elmozdulás a klaszteranalízishez képest, hogy a tételek csoportosulásának lineáris vizs-gálata nem az első komponenshez, hanem idesorolja az állam gazdasági hatékonyságának megkérdőjelezését (d7) . Itt viszont mellőzi azt a tényállítást (d1), amely az oktatás és egész-ségi ellátás egyenlőségét deklarálja . Szintén kiesik a kapcsolódások elemzésének rostáján a többletjövedelem megadóztatásának megítélése (d16), ez utóbbi két tételt a módszertani tanulságok levonása után elhagytuk a tudatvizsgálatból .

A módszeresen vizsgált nézetek szerkezete – mindezen túl – stabilnak mutatkozott. Három komponense a széles körben elfogadott demokráciába vetett hit, a kormányzati hatalom- koncentráció megosztó, de végső soron tudomásul vett érvelése, és az alapvetően elutasított társadalmi különbségtétel. Ezek attitűdegyütteséből olvashatók ki a változások és a jellegzetes nézettípusok.

Változások a demokráciafelfogásban: 2010–2013

A négy évig országos reprezentatív mintákon folytatott kutatássor tehát arról tanúskodik, hogy a felkínált tételeknek egy tartalmilag összetett nézetrendszert megjelenítő csoportja viszonylag egyöntetű fogadtatással találkozik Magyarországon .

Szemügyre kell vennünk, hogy a statisztikus együttjárások mellett és felett e változók hogyan alakulnak együtt (vagy egymástól függetlenül) a négy évben, az idő múlásával . A minta egészére vonatkozó adatok tanúsága szerint 2010-ben és 2011-ben a demok-ráciába vetett hit viszonylag magas szinten (5,5 skálafok felett) megállapodott, majd 2012-ben magasra ugrott (5,71), majd 2013-ban a maga elfogadottságának keretei között

143


kifejezetten visszaesett (5,21) . Azon tételek, amelyek megítéléséből ez a mögöttes tényező kiolvasható, külön-külön az elfogadottság különböző szintjén helyezkednek el, dinami-kájuk sem teljesen egybevágó, de a 2012-es csúcs jól szemléltethető olyan kulcsmegálla-pítások fogadtatásán, mint „a demokrácia azt jelenti, hogy a többség akarata érvényesül” (5,14) és „a demokrácia azt jelenti, hogy mindenkinek van joga és lehet véleménye a több-ség akaratával szemben is” (5,03), de olyan kritikai fenntartás megítélésében is, mint „akik jól ismerik a törvényeket és jogszabályokat, azok nemegyszer maguk javára fordít-ják azokat a többi közemberrel szemben” (4,96) . Ugyanakkor a kormányzat hatalmi koncentrációjával kapcsolatban az attitűd skálaátlaga 2010 és 2012 között fokozatosan hanyatlik (4,62, 4,49 és 4,14), majd e mélypont után kifejezetten felugrik (4,56) . Ezt mu-tatja a gyenge igenlés szintjén az olyan jellegzetes itemek fogadtatása, mint „az ellenzéknek tudomásul kell venni, hogy a kormány a felelős az országért és nem szabad állandóan megzavarni annak a munkáját” (a 2012-es átlag csak 4,22), illetve „akit megválasztott a többség, az dönti el, hogy kikkel és hogyan vezeti az országot, ebbe nem szólhat bele senki” (a 2012-es átlag itt 4,29) .

A társadalmi megkülönböztetéshez fűződő attitűd dinamikája az előbbihez hason-ló, azzal a különbséggel, hogy ez nem a gyenge elfogadás, hanem a kifejezett elutasítás szintjén jelentkezik . 2010-ben és 2011-ben is elmarad a semleges 4-es értéktől, de 2012-ben globális átlaga csak 3,36 – aminek elutasító éle 2013-ra tompul (3,76) . Jellegzetes tételeivel szemben rendre mind 2012-ben mutatkozik meg a leghatározottabb elutasítás: „egyes embercsoportok egyszerűen alacsonyabb rendűek mint mások” (3,23) vagy „ahhoz, hogy elérjük, amit akarunk, néha erőt kell alkalmazni más embercsoportokkal szemben” (3,66) .

Felfogástípusok és a viszonyok dinamikája

Mindeddig a közvélekedésről szóltunk a szokásos egységben és általánosságban . Jelentős adatbázisunk lehetővé teszi azonban, hogy e kereteken belül a kérdezettek típussajátossá-gainak nyomába is eredjünk . A tipizálás alapjául mind a 27 tétel fogadtatása szolgált, ám a típusok jellegzetes arculatát a feltárt faktorszerkezet három változója segítségével fel tudjuk vázolni. Egyesek adatainak hiánya következtében az elemszám 2860-ra csökken, ezek körében három klaszter különül el .

Elöljáróban azt kell kiemelnünk, hogy a három (standardizálatlan) komponens egy-máshoz való viszonya különböző a három klaszterban . Kétszempontos varianciaanalí-zis során (ahol az egyik szempont a klaszter, a másik pedig a különböző faktoroknak megfeleltetett index – a személyen belül) szignifikáns interakciót találunk (Pillai Trace, F = 568,002, p = ,000) . (7.2. ábra)

Ezek egyikében (Z klaszter) viszonylag nagy az egyetértés mindhárom változó meg-állapításaival: a hétfokú skálán a 6-os értékhez közelit (5,99) a demokráciába vetett hit


144

indexátlaga, jelentős egyetértést tükröz a az erős kormány 5-ös skálaérték feletti index-átlaga (5,37) és a 4-es skálaérték feletti, tehát végső soron támogató alapállást fejez ki a társadalmi megkülönböztetés indexátlaga is (4,65) . Ebben a válaszadói körben meglehet, hogy egy igenmondási-válaszadási tendencia is jelen van, ám a tételcsoportok elfogadása így is differenciált: kiugróan magas a demokráciába vetett hit, de nagymérvű a nyitottság az erős kormány gondolatára és nincs ellenállás a társadalmi megkülönböztetés különböző megnyilatkozásaival szemben sem . A Z klaszter képviselői a mintaegész egyharmadát (pontosan 33,7%-át teszik ki) .

A válaszadók egy másik számottevő csoportja (X klaszter) mindhárom változó tekin-tetében visszafogottabb. Mérsékelten jelentkezik ebben a körben a demokráciába vetett hit és a kormányzati centralizálás elfogadása is, mindkettő átlagosan a semleges 4-es ská-laérték felett, de a kifejezetten támogató 5-ös skálaérték alatt, egymástól viszonylag kis távolságban (indexátlaguk 4,63, illetve 4,28) . Immár elutasítóak viszont a társadalmi megkülönböztetés tételeivel kapcsolatban, indexátlaguk a 4-es értéktől elmarad (3,80) . Demokráciafelfogásuk kissé lazán körvonalazott, viszont a nyílt diszkriminációtól elha-tárolódnak . Ez a csoport teszi ki a minta viszonylag legnagyobb, az egyharmadot meg-haladó hányadát (36,5%) .

Markánsabb a szellemi arculata a válaszadók harmadik csoportjának (Y klaszter). A nézetek három nyalábjának fogadtatása náluk merőben különböző . Egyértelműen erős a demokráciába vetett hit támogatása, átlagosan az 5-ik és 6-ik skálafok kö-zött, az utóbbihoz közelítően (indexátlaguk 5,81) . Elutasítják viszont a kormányzati centralizációt is, amelynek elfogadása 4-es érték alá szorul (indexátlaga 3,68) . És itt válik különösen élessé a társadalmi különbségtétellel való szembenállás, ennek

7.2. ábra. A három nézettípus gyakorisága és attitűdprofilja

145


tételei összességükben még a 3-as skálaértéktől is elmaradó támogatásban részesülnek (indexátlaga csupán 2,79) Itt tehát egy tisztán körülhatárolt demokráciafelfogással ta-lálkozunk, amely ellenáll a kormányzati hatalomösszpontosításnak is és kifejezetten szembefordul a diszkrimináció megnyilvánulásaival . Ez a válaszadói csoport a min-tának kevesebb mint harmadát teszi ki (29,8%), viszonylag kisebb, mint a leírt két másik .

Nem téveszthetjük szem elől, hogy a három attitűd jellegű változónak van egy mindhárom válaszadói klaszterben jelentkező hierarchiája: a legnagyobb egyetértéssel mindenütt a demokráciába vetett hit találkozik, ezt követi az erős kormányzat gondo-latának támogatás és/vagy megkérdőjelezése és a társadalmi különbségek hangsúlyozása a legkevésbé tűrt és erősebben elutasított . Míg a demokráciába vetett hit két klaszternél erősen támogatott, az X klaszternél abszolút és relatív mértékben halványabb a vele való egyetértés . Az erős kormányzati hatalomcentralizáció két nagyobb csoportban nyer elfo-gadást, nagyobb vagy szerényebb mértékben, az Y klaszterben viszont elutasítással találja szemben magát . A diszkriminációt csak a Z klaszter tudja gondolatban elfogadni, a két másik csoport visszafogottan vagy erőteljesen elveti . Láttuk tehát, hogy az igenlés- tagadás kiszűrhető hierarchiája mellett az egyes klasztereknek jellegzetesen eltérő szellemi arcu-lata van .

Itt megjegyzendő, hogy a mintaegészen belül a szóban forgó véleménynyalábok egységesebbnek, összefogottabbnak bizonyulnak (Cronbach-alfa-értékeik magasab-bak), mint az egyes szemléleti csoportokon belül, de ebben is vannak csoportspecifikus eltérések (jósló erejük egy-két esetben gyakorlatilag el is tűnik) . Az indexek értékeinek eloszlása ugyanakkor csoportról csoportra haladva normális, ha határértékeik be is szű-külnek – összhangban a mért átlagok többé vagy kevésbé szélsőséges mértékével . E jel-legzetességekkel számot vetve a szemléleti csoportok nézetrendszereit tekintve a négy fázisban reprezentatív mintákon bonyolított adatfelvételekből kiolvashatunk időbeli változásokat, eltolódásokat. Maguknak a klasztereknek a jelentkezés gyakorisága is időben változó: ezt a felismerést alapozza meg a függetlenségvizsgálat (khi-négyzet próba, p<0,001) . (7.3. ábra)

Viszonylag egyenletesnek mutatkozik a Z klaszter jelentkezése . Némileg magasabb volt a gyakorisága a 2010 és ’11-es években (37,5 és 35,8%) majd megállapodott 2012–13-ban (30,1 és 30,4%) . Az X klaszter az első három évben fokozatosan hanyatló tendenciát mutat (34,5, 32,8 majd 25,2%), a 2012-es mélypont után viszont gyakorisága 2013-ra szinte felpattan (48,3%) . Ennek mondhatni az ellentettje az Y klaszter gyakoriságának változása: az első három évben emelkedik (28,0, 31,5 és 44,7%), a 2012-es csúcspont után azonban lezuhan (21,3%) . Stagnál tehát a mindenirányú, még a diszkrimináció befoga-dására is képes lelkesültség . Egyre nőtt, majd egy éles fordulattal lehanyatlott a hatalom koncentrációjával is szembenálló demokratikus ellenzékiség . Fokozatosan halványult, majd a fordulat idején eddig nem tapasztalt erőre kapott a mérsékelten demokratikus és visszafogottan diszkriminációellenes, erős kormányzatot is elfogadó álláspont – mintegy elővételezve 2014 választási eredményeinek tanúbizonyságát .


146

Három (nézettípus és idő szerinti) kétszempontos varianciaanalízis szignifikáns in-terakciói tanúskodnak arról, hogy a demokráciafelfogás egyes elemei miként alakulnak – eltérő módon . (A hit esetében F=452,055, p<0,005; a központosítás esetében F=10,034, p<0,001; a megkülönböztetés esetében F=2,826, p<0,01 .)

7.4.a. ábra. A demokráciába vetett hit attitűdjének alakulása nézettípusonként

7.3. ábra. A három nézettípus gyakoriságának változása

147


Közelebbről vizsgálva a három változónak a három klaszteren belüli hullámverését azt figyelhetjük meg, hogy a demokráciába vetett hit – az X klaszterben szembeötlően ala-csonyabb szinten – egymással párhuzamosan 2012-ben ér a csúcsra, 2013-ban viszont le-hanyatlik (tehát a demokratikus ellenzéki Y felfogásában is 6,02-ről 5,72-re csökken a hét-fokú skálán!) . Az erős kormányzattal kapcsolatban a különböző klaszterek képviselői között számottevő szintkülönbségek voltak és maradtak, az Y klaszter elutasítása lett kirí-vóan éles 2012-ben, majd visszazökkent egy mérsékeltebb szintre (3,21-ről 3,80-ra) .

7.4.b. ábra. A központosítás attitűd alakulása nézettípusonként

7.4.c. ábra. A megkülönböztetés attitűd alakulása nézettípusonként


148

A diszkriminációval kapcsolatos beállítottság tekintetében folyamatosnak mutat-kozott a szintkülönbség, ezen belül 2011 volt némileg elfogadóbb, 2012-ben az elutasítás általában kissé nőtt, 2013-ban viszont az Y csoport kivételével szintjére visszaugrott (a Z csoportban 4,37-ről 4,65-re, az X csoport 3,58-ról 3,72-re, míg az Y klaszter 2,61 után maradt 2,57 skálafokon) .

A klaszterek közötti arányeltolódások és a kiszűrt csoportok véleményén belüli hul-lámverések elemző vizsgálata kétségtelenül árnyalja azt a képet, amit a mintaegész három attitűdjének 2012 előtt és után kulmináló változásairól globálisan nyerhetünk .

Kettős változások együttesen zajlanak le: a nézettípusok jelentkezésének arányai is módosulnak, és a rájuk jellemző attitűdök mért fokában is eltolódások következnek be . Ennek szembeötlő esete a 2012, amikor az Y nézettípus gyakorisága a megelőző és a kö-vetkező évhez képest egyaránt megugrik, egyszersmind felerősödik a demokráciába ve-tett hite és keményebb a hatalomösszpontosítással szembeni fenntartása és szembenállása a társadalmi megkülönböztetéssel . 2013-ra az összkép és benne e típus szerepe ellentétes irányba mozdul el… (7.5.a-d. ábra)

149


Összegzően a demokrácia felfogásról azt szűrhetjük le, hogy ennek 2010 és 2013 kö-zött volt a köztudatban – többféle megközelítésben újra és újra megjelenő – szerkezete . Ebben a nézetek három csoportja világosan elkülönült . Mondhatni, hogy pozitív tanulság, hogy a köztudatban megjelenik az az általunk „a demokráciába vetett hitnek” címkézett nézetrendszer, amely demokratikus jogállam természetére vonatkozó egymásnak feszülő jogelveket egységben tudja kezelni, egyenlőségpárti – ennek ellentmondásaiban is osz-tozva, és a demokrácia buktatóinak, határainak elfogadása elől sem zárkózik el . Hajlok arra, hogy ebben életszerű komplexitást és ne konfúziót lássak . Ez az attitűd uralja a köz-felfogást, a minta egészét tekintve ez találkozik mindvégig a legnagyobb egyetértéssel . Ugyanakkor az a szemléleti csoport, amely az ettől deviáló két attitűdöt el is veti (Y) a minta egészében kisebbségben van (még ha 2012-ben jelentősen meghaladta külön- külön a két másik szellemi csoportozatot) .

7.5.a-d. ábra. A három nézettípus gyakorisága és attitűdprofilja a négy évben


150

A vizsgálati személyek jelentős része (Z), összességében harmada, a felkínált válaszlehe-tőségek között tesz ugyan különbséget, különböző mértékben ért velük egyet, de kritikája a diszkrimináció nyilvánvaló eseteiben sem éri el azt a mértéket, hogy ezt az antidemok-ratikus sugallatot kifejezetten elvesse (sőt…) . A demokráciába vetett hit hangsúlya mellett, azzal ellentmondásban felvállalja a társadalmi megkülönböztetést . Számuk a tárgyalt négy évben szélsőségesen nem lengett ki, kis csökkenéssel lényegében stagnált . Szerepük nem merül ki a bólogató jános jámbor beállítottságában, mivel a mintán belül masszív kisebb-ségként jelentkeznek és tüntetően fennmaradnak .

Bizonyos értelemben a legérdekesebb az a kérdés, hogy a hatalomközpontosítás atti-tűdje milyen fogadtatásra és képviseletre talál . Az evvel való egyetértés a minta egészét tekintve mérsékeltnek tekinthető, de összességében nagy többségben vannak azok, akik támogatni tudják: a leginkább lelkesültek azok, akik a diszkrimináció mellett is kiálltak, de van egy olyan köztes szemléleti csoport (X), amely a diszkriminációt elutasítja, ám a központosítástól nem határolódik el . Figyelemre méltó, hogy ez az utóbbi csoport tá-mogatója ugyan „a demokráciába vetett hitnek”, az ő profiljukban is ez a legjobb pozíciót elfoglaló attitűd, de így is, mindenek közül ők a legkevésbé elkötelezett hívei a demok-ráciaideálnak . Az idők változásával e csoport nagysága előnytelenül alakult, mélypontra 2012-ben jutott, ’13-ra viszont már-már a dominancia határára jutott el .

A diszkriminációt is felvállaló Z csoport monotóniája mellett a markáns demokraták (Y) és a demokráciakövetelésben visszafogott, ám a hatalomösszpontosítást tűrő csoport (X) létszámaránya egymás tükörképe . Attitűdprofiljuk változásában is árnyalatosan je-lentkezik az idők hangja: a demokráciába vetett hit ’12-ben mindkettőnél emelkedik, ’13-ra csökken, amikor is a markáns demokraták (Y) egy árnyalattal kevésbé kritikusak a hatalomösszpontosítással szemben, de – egyedüli kivételként – szigorúbban viszonyul-nak a társadalmi megkülönböztetéshez . Mindezek finom részletei annak az átfogó és árütő mozgásnak, hogy a négy esztendőben hogyan alakult a „demokráciába vetett hit” és a hatalom-összpontosítás megítélése, mondhatni egymás ellenében, de anélkül, hogy preferenciasoruk felborult volna: 2012 a demokratikus felbuzdulás, 2013 a hatalmi vissza-rendeződés éve lett adataink tanúsága szerint .

Legitimációs háttér: a társadalmi viszonyrendszer igazolásának és kritikájának atmoszférája

A politikánál tágabb értelemben vett társadalmi viszonyrendszerrel kapcsolatos – közkele-tű – beállítódás adja meg a legitimáció érzelmi töltetét és gondolati keretét . E beállítódás módszeres hazai vizsgálatát 2002-ben kezdtük meg és folytatjuk az évek hosszú során át . A kiindulópont a magyar közgondolkodásban honos „kontraszelekcióélmény” megraga-dása volt, az a feltételezés, hogy az emberek úgy érzik, és azt vélik, hogy a társadalomban

151


elfoglalt status és a személyes értékek szinte reciprok viszonyban állnak egymással, kihe-gyezve: a rendszer amorális .

Kérdés, hogy van-e ilyen nézet, mennyire elterjedt, változik-e és minek a hatására, pél-dául a politikai berendezkedésben végbemenő fordulatok megingatják, vagy felborítják-e, vagy ezek hatására éppen felerősödik .

Az igazolás és kritika társadalmi atmoszférájának empirikus vizsgálata

A kutatás módszere a 4 . fejezetben bevezetett skálarendszer bevezetése és különböző kon-textusban visszatérő alkalmazása volt .

13 kutatásban alkalmaztuk azt a skálarendszert, amelynek 50 itemét (lásd 4.1. tábla) a vizsgálati személyek az elutasítás-elfogadás dimenziójában 1–7 fokon ítélték meg . Ebből 8 volt országos reprezentatív vizsgálat, 4 még 2010 előtt és 4 ezt a lényeges politikai fordu-latot követően . Az utóbbi, a reprezentatív vizsgálatok populációját – joggal – összevonva egy 5532 fős mintát kapunk .

Az idői metszetek sajátszerűségeire utóbb visszatérve elsőként itt a nézetek e mintán feltárt szerkezetét tárgyaljuk .

A közfelfogásban élő rendszerattitűdök és viszonyaik

A társadalmi rendszerrel kapcsolatos nézetek vizsgálatában lényegében ugyanazt az utat jártuk, mind a demokráciafelfogással kapcsolatos adatgyűjtésben és elemzésben . Minden hasonlóság ellenére e kutatási iránynak – az előzmények okán-jogán – mégis más a jellege és feladata, mint volt a demokráciafelfogással kapcsolatos tennivalóké . Éppen az időtáv miatt, amelyben a rendszerattitűdökkel már foglalkoztunk, itt alapvetően nem egy struk-túrakeresési folyamat zajlik, ami a többéves előzmények ellenére ott hangsúlyos volt, hanem egy mondhatni kikristályosodott struktúra visszakeresése. Ugyanis 2010-ben a reprezentatív vizsgálatok nagy népességén sor került a tapasztalati eredmények sziszte-matikus áttekintésére, és egy másodelemzésre is (Hunyady 2010b:80–86) .

A korábbiakból kitűnt, hogy 7 egypólusú attitűd strukturálja a nézeteket, mérőeszkö-zük Cronbach-alfa-értéke 2002, 2003, 2006 és 2008-ban megfelelő volt és magas szintje változatlan .

Az éves méréseket külön-külön is, és az összevont minta adatait is főkomponens- elemzésnek vetettük alá és az itemekre kiszámítottuk az 1–7 skálafokok közé eső stan-dardizálatlan főkomponensértékeket . Ennek az „átkaroló hadműveletnek” az eredménye


152

mind a 7 változó esetében az évek közötti, valamint az évek és az összminta közötti magas, szignifikáns korrelációkban jelentkezett .

Most tehát a 2010 és 2014 közötti adatokkal is kiteljesítve az elérhető információkat, valójában a közgondolkodás megtapasztalt szilárd strukturális elemeinek az ismételt be-vizsgálására, megerősítésére került sor a körükben megfigyelt és a demokráciafelfogással összefüggő kapcsolatrendszerük tisztázása céljából . Ennek jegyében az említett hét skála itemeit adottnak véve, reliability analízissel és főkomponens-analízissel újra megvizsgáltuk az említett 7 skálát, amelynek értékeit az első komponens adta .

Haladjunk attitűdről attitűdre!

Komponenssúly Mintaátlag Szórás

k46 Az kerül felülre, aki túljár a többi-ek eszén . ,598 5,290 1,514

k25 Ha megvakarod egy gazdag ember múltját, akkor biztos van benne valami disznóság .

,593 5,571 1,463

k38 Ki minél magasabban van, annál inkább visszaél a helyzetével . ,591 5,595 1,391

k26 Aki tisztességes, az szegény marad . ,580 5,153 1,702

k45 Aki felül van, az mindig lenézi a másikat . ,566 5,227 1,589

k4 Nem azok élnek jól és azok megelé-gedettek, akik ezt megérdemlik . ,528 5,328 1,529

k18 A siker itt nem a munkától, hanem a kapcsolatoktól függ . ,520 5,694 1,329

k5Nem azok nélkülöznek és veszí-tik el az életkedvüket, akik erre rászolgáltak .

,488 5,267 1,535

k22 Nincs igazságos verseny se a gazda-ságban, se a politikában . ,488 5,416 1,480

k32 Azok beszélnek sokat, akik nem dolgoznak . ,359 5,049 1,627

Cronbach-alfa ,837

7.4. tábla. A Kontraszelekció-attitűd mérésének tételei és fogadtatásuk

153



r41Bele kell nyugodnunk, hogy vannak emberek, akik kiszorulnak a társadalom perifériájára .

,438 3,720 1,955

r36Van, amikor igazságos és jogos az emberek és rétegek közötti különb-ség .

,432 4,198 1,731

r37Az eredeti gondolkodású, bátor és munkabíró emberek a gazdasági verseny győztesei .

,430 4,655 1,598

r28 Aki az utcára kerül, az azért több-nyire meg is érdemli . ,402 3,584 1,748

r19 A siker tanúskodik a legjobban a tehetségről és kitartásról . ,398 4,547 1,662

r21 A verseny az igazi hajtóerő és döntőbíró . ,377 4,697 1,514

r39 Gyönyörködni tudok a gazdag, boldog és szép emberekben . ,350 3,127 1,880

r43A munkakerülő alkoholisták nem érdemelnek jobb sorsot, mint ami osztályrészül jut nekik .

,346 4,450 1,803

7.5. tábla. A Rendszerigazolás-attitűd mérésének tételei és fogadtatásuk

A legerősebb koherencia a kontraszelekció-skála 10 itemének fogadtatásában mutat-kozott (Cronbach-alfa ,837) . A legnagyobb az egyetértés azzal, hogy a siker itt nem a mun-kától, hanem a kapcsolatoktól függ . Ezt követi az 5,5-ös skálaértéket szintén meghaladó átlaggal, hogy „ki minél magasabban van, annál inkább visszaél a helyzetével”, valamint „ha megvakarod egy gazdag ember múltját, akkor biztos van benne valami disznóság” . Ám valamennyi további tétel az 5 . skálafoknál magasabb egyetértéssel találkozik a hétfo-kú skálán: a rendszer működésére utal, hogy „nincs igazságos verseny sem a gazdaságban, sem a politikában” és az eredményt fogalmazza meg sommásan, hogy „nem azok élnek jól és azok megelégedettek, akik ezt megérdemlik” . Megtaláljuk ennek fontos ellenpárját is („nem azok nélkülöznek, és azok vesztik el életkedvüket, akik erre rászolgáltak”, illetve „aki tisztességes, az szegény marad”), de a felülkerekedők csalárd és élősködő mentalitását, méltánytalan magatartását éri több elmarasztaló bírálat . Összességében a hierarchikus vi-szonyok morális bírálatát gyakorolják a válaszadók, az érvényesülés mögött kimondottan a munkateljesítményt hiányolják és visszaéléseket gyanítanak, a fent és a lent lévők szem-beállításán túl a rendszer működése és kihatása maga is kritika tárgyát képezi . Az egyetér-tés a skála egy irányba mutató összes tételére vonatkozóan magas (átlagosan 5,36) .


154

A rendszerigazolás-attitűd mérése 7 itemmel történt, megválaszolásuk koherenciája mérsékeltebb, de meggyőző (Cronbach-alfa-érték ,705) . Egyes tételek halvány elfogadás-sal, mások halvány elutasítással találkoznak, a 4,7 és a 3,1 közötti skálaátlagértékekkel . A leginkább elfogadott tételek a verseny természetére vonatkoznak („a verseny az igazi hajtóerő és döntőbíró”, valamint „az eredeti gondolkodású, bátor és munkabíró emberek a gazdasági verseny győztesei”), ezek elvi szinten támogatják a piaci demokráciák társa-dalmi szelekciós mechanizmusát, anélkül, hogy hittel képviselnék, hogy ezek érvénye-sülnek a hazai gyakorlatban . A hierarchikus viszonyokat a lent lévők elmarasztalásával támasztják alá („a munkanélküli alkoholisták nem érdemelnek jobb sorsot, mint ami osztályrészül jut nekik”, és elvi szinten . „van, amikor igazságos és jogos az emberek és rétegek közötti különbség”) . Míg az előbbi tételek a semleges 4-es skálafokhoz képest némileg pozitívabb átlagos megítélésben részesülnek, némileg elutasítóbb annak fogad-tatása, hogy „bele kell nyugodnunk, hogy vannak emberek, akik kiszorulnak a társa-dalom perifériájára” . „Aki az utcára kerül, az többnyire meg is érdemli .” A legkisebb az egyetértés (átlagosan 3,13 skálafok) a társadalmi hierarchia csúcsára jutók méltatásával („gyönyörködni tudok a gazdag, boldog és szép emberekben”) . A rendszerigazolás tehát nem generálisan a fent lévők érdemeinek elismerésében és vonzásának megélt érzésében nyilvánul meg, hanem inkább a kárvallottak szelektív kárhoztatásában, és főként a ver-senyelvnek és a státuskülönbségekben megmutatkozó eredményének az elfogadásában . A hierarchia gondolati-érzelmi kezelésében mutatkozik kettősség, ambivalencia, ez hú-zódik meg a semleges 4-es értékhez közeli skálaátlagban (amely 4,12 a skála egészére nézve) .

A fenti eredmények azt tükrözik, hogy a több ezer válaszadó évtizeden túl gyűjtött álláspontjában a rendszerkritikai elemek kifejezetten hangsúlyosak, míg a rendszer támogatása végső soron halvány. Ha csak abból indulnánk ki, hogy az egypólusú at-titűdök egyike a társadalmi hierarchia negatív oldalát, a másik pedig a pozitív oldalát veszi célba, akkor még azt is feltételezhetnénk, hogy a kettő között negatív együttjárás van . Valójában ezek egymástól függetlenül alakulnak, statisztikai korrelációjuk értéke megközelítően 0 (és így nincs jelentősége, hogy előjele negatív) . A mintaegészben elterjedt álláspontok tartalmát szemügyre véve ez értelmezhető: a társadalmi hierarchia csúcsaival szemben – akármelyik oldalról nézzük – erősek a fenntartások, a hierarchia aljával szem-ben is mutatkoznak ilyenek, de ez utóbbi ellentmondásosabb .

A piaci demokráciák versenyelve elvontan kap támogatást, hazai megvalósulásával kapcsolatban viszont erősebbek a kételyek . Az attitűdök logikailag tehát megférhetnek egymás mellett – de érzelmi tónusuk, gondolati élük más és más, és eltérő kapcsolatokba ágyazhatja őket .

A további vizsgált attitűdök a tetterő, a teljesítményt szülő akarat és a társadal-mi szolidaritás morálja témakörébe estek . A teljesítmény és moralitás irányába mutató Erőfeszítéssel kapcsolatban 7 itemet kínáltunk a vizsgálati személyeknek, amelyek-re meglehetősen koherens válaszokat adtak (Cronbach-alfa-érték ,4685) . A legnagyobb az egyetértés, átlagosan már-már a 6-os skálafokhoz közelít azzal, hogy „aki nem akar

155


semmit, az nem is ér el sokat az életben”, illetve hogy „az igazság nem győz magától, kemé-nyen kell mindannyiunknak megharcolni érte a magán- és közéletben egyaránt” . Az 5-ös skálafok környékén találjuk a mindenkiben rejlő lehetőség és a sorsunkért viselt felelősség közhelyes tételét . Meghaladja a 4,5-ös skálaértéket az egyetértés a személyes elszántság szerepét sarkítva hangsúlyozó itemekkel („csak rajtunk múlik, hogy elérjük azt, amit cé-lul tűzünk ki”, illetve „nem a tudás számít, hanem az akarás”) . Az utóbbinak lehet némi pejoratív felhangja is . Viszont a valamivel kisebb, de támogató visszhangra találó állítás, hogy „végül mégiscsak az jár jól, aki megdolgozik érte”, a munkaetika pozitív képzetével társul . Egészében a minta ezen attitűdje biztató lehetőségeket emel ki, ösztönöz és eny-nyiben a szociális kívánatosság ismérveiben is osztozik . A tételeivel való egyetértés átlaga 5,09, ami viszonylag magas .

Komponens-súly Mintaátlag Szórás

e6 Mindenki a saját szerencséjének kovácsa . 0,557 4,891 1,589

e7 Aki nem akar semmit, az nem is ér el sokat az életben . 0,456 5,793 1,451

e1 Csak rajtunk múlik, hogy elérjük azt, amit célul tűztünk ki . 0,454 4,69 1,711

e16 Mindenkiben van tehetség, csak meg kell azt találni . 0,399 5,526 1,374

e10 Végül mégiscsak az jár jól, aki meg-dolgozik érte . 0,368 4,343 1,685

e15 Nem a tudás számít, hanem az akarás . 0,299 4,62 1,449

e50

Az igazság nem győz magától, kemé-nyen kell mindannyiunknak meghar-colni érte a magán- és a közéletben egyaránt .

0,249 5,791 1,285

Cronbach-alfa ,688

7.6. tábla. Az Erőfeszítés-attitűd mérésének tételei és fogadtatásuk


156

Komponens súly Mintaátlag Szórás

ksz34A családból örökölt tulajdonságok, a gének számítanak a legtöbbet az életben .

,445 4,780 1,580

ksz35 Az ember élete és jelleme attól függ, hogy jó vagy rossz hatások érik . ,415 5,200 1,410

ksz33Behozhatatlan azok előnye, akik jobb módú és műveltebb családba születnek .

,321 5,560 1,490

ksz47A szülői példa és a jó iskola hatá-rozza meg, hogy milyen a fiatal generáció .

,291 5,640 1,370

ksz20 Az élet kiszámíthatatlan, végül minden a szerencsétől függ . ,247 4,660 1,550

Cronbach-alfa ,585

7.7. tábla. A Kiszolgáltatottság-attitűd mérésének tételei és fogadtatásuk

Az adottságoknak és körülményeknek való kiszolgáltatottság-attitűdjét 4 tétel segít-ségével igyekeztünk feltárni . Az ezekre született válaszok összhangja közelített a Cronbach-alfa 6-os értékéhez, de nem érte el azt (,585) . A legnagyobb (5,5 skálaérték feletti átlagos) egyetértéssel találkozó tételek a nevelés és a családi háttér életre szóló megha tározó szerepét húzták alá .

A külső társas-társadalmi hatásokról általában szóló tételt („az ember élete és jelleme attól függ, hogy jó vagy rossz hatások érik”) is az 5-ös skálafokot meghaladóan fogadták el mérvadónak . E szint alatt, de egyetértéssel találkozott a családi genetikus hatásának kiemelése, illetve a bizonytalanságnak való önátadás („az élet kiszámíthatatlan, végül minden a szerencsétől függ”) . Úgy tűnik, hogy az elfogadás mértékében az erőfeszítés- és a kiszolgáltatottságskálák esetében (még ha logikájuk eltérő irányba is mutat) nincs szá-mottevő különbség (az utóbbi indexátlaga a minta egészére 5,12) .


m42Nem tűrhetjük, hogy a hajléktalanok a szemünk láttára süllyedjenek szinte állati sorba .

,297 5,370 1,610

m44 A jobban élőknek gondoskodni kell a nincstelenekről . ,297 4,930 1,620

Cronbach-alfa ,458

7.8. tábla. A társadalmi moralitás attitűd mérésének tételei és fogadtatásuk

157


Megemlítendő, hogy 2 item erejéig megközelíteni próbáltuk a kérdezettek morális álláspontját a rászorulók szolidáris megsegítésével kapcsolatban (itt Cronbach-alfáról beszélni kissé formátlan, de értéke ,458) . Mindkét tételt egyetértés fogadta, az 5-ös ská-lafoknál magasabban azt, hogy „nem tűrhetjük, hogy a hajléktalanok a szemünk láttára süllyedjenek szinte állati sorba”, és valamivel ez alatt az elvontabb általánosságot, hogy „a jobban élőknek gondoskodnia kell a nincstelenekről” . (A két elemből álló index átlaga 5,12 a hétfokú skálán .)

A három, a személyes aktivitást érintő attitűd között még statisztikailag szignifikáns kapcsolat is mutatkozik: nem várt módon a legerősebb az Erőfeszítés és a Kiszolgáltatottság között ( ,339), míg a leggyengébb szinten az Erőfeszítés és a Morál között ( ,113) . Az, úgy tűnik, jól megfér egymással, hogy az ember feltételek szorításában él és hogy személyes erőfeszítései nélkül ugyanakkor bizonyosan nem jut sokra . Amint erre visszatérünk a há-rom attitűdnek mindazonáltal némileg eltérő a nézetrendszer más elemeivel való kapcso-lati mintája . (7.9. tábla)

A jövővel kapcsolatos várakozásokat két egypólusú attitűd tükrözi . A Pesszimizmus címszó alatt 13 tétel sorakozik, a skála belső kohéziója meglehetősen erős: Cronbach-alfa-értéke ,807 . A legnagyobb egyetértéssel (6-os skálafok felett a hétfokú skálán) az a szkeptikus közhely találkozik, hogy „nincsenek tökéletes emberek, az egyiknek ez a hibája, a másiknak meg más” . Közelit ehhez a magaslathoz, hogy „a gazdagok gazdagodnak, a sze gények szegé-nyednek” és „sok tehetség vész el a mi társadalmunkban” . (7.9. tábla)

E tényszerű általánosításokat követően, még mindig az egyértelmű egyetértést kifejező 5-ös skálaérték felett találjuk, hogy „külföldre kell ahhoz menni, hogy egy igazán tehet-séges ember érvényesüljön”, itt találjuk a keserűen elmarasztaló tételeket: „nincs igazság a Földön”, „a káosz csak egyre nő ebben az országban”, és „az ember azt hinné, hogy már nem lehet rosszabb, de mégis egyre inkább süllyed a társadalom” .

Az 5-ös skálaérték alatt találjuk azon tételek fogadtatást, amelyek az ország lakóit okol-ják a kialakult lesújtó helyzetért: és nagymérvű bizalmatlanságot tükröznek: „az emberek mindig többet akarnak, soha nem lehet kielégíteni a vágyaikat .” „nincs egy politikus, akinek egy szavát el lehetne hinni” és „ez az ország a maffiózók paradicsoma” . Inkább az egyetértés oldalára dől a 4-es semleges érték körül, hogy „a mi életünk során mindig min-den csak egyre rosszabb”, illetve hogy „a legtöbb, amit itt remélni lehet, hogy az embert békén hagyják”, átbillen viszont az elutasítás oldalára, hogy „az ember bárhogy választ, csak rossz sül ki belőle” .

Az összetartozó, a közgondolkodásban együtt hangsúlyozott vagy megkérdőjelezett tételek között megtaláljuk a kedvszegett időtlen általánosításokat, a hanyatlás tendenciájá-nak a kimondását, a morálisan is elmarasztaló éles minősítéseket és a kivonulás, menekü-lés útjának keresését . Összességében a skálaindexnek a mintára vont átlaga egyértelműen a reményvesztettséget tükrözi, a hétfokú skálán átlagosan 4,98 .


158


p17 A káosz csak egyre nő ebben az országban . ,660 5,129 1,681

p8Az ember azt hinné, hogy már nem lehet rosszabb, de mégis egyre tovább süllyed a társadalom .

,623 5,110 1,724

p14 A gazdagok gazdagodnak, a szegé-nyek csak szegényednek . ,569 5,911 1,326

p9 Nincs igazság a Földön . ,556 5,136 1,733

p3 A mi életünk során mindig minden csak egyre rosszabb . ,517 4,299 1,867

p27 Nincs egy politikus, akinek egy szavát el lehetne hinni . ,489 4,693 1,767

p13 Ez az ország a maffiózók paradicso-ma . ,486 4,645 1,755

p24Külföldre kell ahhoz menni, hogy egy igazán tehetséges ember érvé-nyesüljön .

,475 5,192 1,680

p49 A legtöbb, amit itt remélni lehet, hogy az embert békén hagyják . ,455 4,224 1,810

p23 Sok tehetség vész el a mi társadal-munkban . ,440 5,863 1,288

p48 Az ember bárhogy választ, csak rossz sül ki belőle . ,372 3,381 1,728

p40Nincsenek tökéletes emberek, az egyiknek ez a hibája, a másiknak meg más .

,151 6,128 1,229

p30Az emberek mindig többet akarnak, soha nem lehet kielégíteni a vágya-ikat .

–,031 4,957 1,675

Cronbach-alfa ,807

7.9. tábla. A Pesszimizmus-attitűd mérésének tételei és fogadtatásuk

159



o11 Bízom a népben, hogy a legjobb veze-tőket választja meg . ,525 4,145 1,909

o12Vannak olyan politikusaink, akik hoz-záértően és jó irányba tudják vezetni az országot .

,486 4,617 1,779

o29 Az emberek többsége ma sokkal opti-mistább, mint volt valaha . ,383 2,854 1,752

o2 Soha ilyen elégedett és bizakodó nem voltam, mint manapság . ,358 3,052 1,729

o31Erős államra és határozott kormányra van szükség, hogy rend legyen ebben az országban .

,054 5,880 1,400

Cronbach-alfa ,606

7.10. tábla. Az Optimizmus-attitűd mérésének tételei és fogadtatásuk

Az Optimizmus 5 itemből álló skálájának belső egysége az előbbitől elmarad (Cronbach-alfa-értéke ,606) . A derűlátás kifejezetten politikai igényekből és várakozásokból fakad: már-már a 6-os skálaértékhez közelít, hogy „erős államra és határozott kormányra van szükség, hogy rend legyen abban az országban” . Ettől a markáns várakozástól elmarad, de a minta egésze által végső fokon elfogadott, hogy „vannak olyan politikusok, akik hozzá-értően és jó irányba tudják vezetni az országot”, azzal együtt, hogy „bízom a népben, hogy a legjobb vezetőket választja meg .” Ugyanakkor a kérdezettek összessége tagadja, hogy „soha ilyen elégedett és bizakodó nem voltam, mint manapság” és még inkább elutasítja, hogy „az emberek többsége ma sokkal optimistább, mint volt valaha” . A felkínált tételek fogadtatásából egy hasadt atttitűd tárul elénk, ami az elfogadás-elutasítás tekintetében gyakorlatilag neutrális indexátlag (4) alá húzódik .

A Pesszimizmus és Optimizmus attitűdök között a nagy mintán erősen szig-nifikáns – negatív – korreláció jelentkezik (–,371) . Ehhez képest is kiugróan magas a Kontraszelekció és a Pesszimizmus indexek közötti korrelációs együttható ( ,761), de jelentős a Rendszerigazolás és az Optimizmus pozitív együttjárása ( ,489) és va-lamivel halványabb a Kontraszelekció és az Optimizmus közötti – negatív – viszony (–,208) . A Rendszerigazolás és a Pesszimizmus negatív korrelációja is szignifikáns az óriás mintán, de mégis erőtlennek minősíthető (–,037) Elmondható tehát, hogy miköz-ben a kontraszelekció és a rendszerigazolás gondolatköre között nem jelentkezik köz-vetlen ellenmondás, a nézetrendszerbe való beágyazottságuk különbözik, feszültségteli . A Kontraszelekció és a Pesszimizmus szerves egységet képez, a társadalmi viszonyok – többek között morális élű – kritikája a sötét kilátástalansággal társul (ami nem két érzelmi-gondolati konstrukció külsődleges kapcsolata, minthogy a két attitűd értelmezi


160

egymást: a lesújtó helyzet reménytelen, ahelyett hogy a vérforraló helyzet a kitörés elkö-telezettségével járna) . A Rendszerigazolás és az Optimizmus közös elfogadása vagy közös elvitatása a nézetek rendszerének az előbbi összefüggéssel szimmetrikus: aki a társadalmi viszonyokat megfelelőnek látja, az bízik a jövőben, aki nem, az nem is derűlátó . Míg a Kontraszelekció és az Optimizmus kizárja egymást, a Rendszerigazolás és a Pesszimizmus között gyakorlatilag elhanyagolható a kapcsolat . A nézetrendszer értelmét akkor és abban találjuk meg, ha számot vetünk azzal, a Kontraszelekció és a Pesszimizmus egypólusú skáláival lényegesen nagyobb az egyetértés (az 5-ös skálaér-ték közelében, felett és alatt), mint a Rendszerigazolás és Optimizmus egyoldalú skálá-jával (a 4-es skálaérték közelében, felett, sőt alatt) .

Kontra-szelekció

Rendszer-igazolás

Pesszi-mizmus

Opti-mizmus

Erő-feszítés

Kiszol-gáltatás Morál

Kontra-szelekció –,008 ,761 –,208 ,074 ,415 ,275

Rendszer-igazolás –,037 ,489 ,467 ,309 –,050

Pesszimizmus –,310 –,034 ,313 ,206

Optimizmus ,461 ,165 ,009

Erőfeszítés ,339 ,113

Kiszolgáltatás ,205

Morál

7.11. tábla. Az attitűdök közötti korrelációk mátrixa A korrelációs értékek rendre mind p<01 szint felett szignifikánsak, kivételt a Kontraszelekció-Rendszerigazolás- és az Optimizmus-Morál-kapcsolat jelent .

A nézetek jelentésteli szerveződése láttán egy szó erejéig érdemes visszatérni a kissé differenciálatlanul, de egyértelműen támogatott attitűdökre a személyes mozgástérrel kapcsolatban . Az aktivitás igénylése és igenlése, az Erőfeszítés attitűd viszonylag szorosan együttjár a Rendszerigazolással (,467) és az Optimizmussal (,461), a Kontraszelekcióval való pozitív és a Pesszimizmussal való negatív kapcsolata (,074, illetve –,034) en-nél lényegesen halványabb . A Kiszolgáltatottság helyzetértékelése minden irányba

161


mutat összefüggéseket: leginkább a Kontraszelekcióval (,415), a Pesszimizmussal és a Rendszerigazolással lényegében egy szinten (,313, illetve ,309), még a legkevésbé az Optimizmussal ( ,165) . Az elesettekkel szembeni Morális attitűd kapcsolatai valami-vel erősebbek újfent a Kontraszelekcióval és a Pesszimizmussal (,275, illetve ,206), az Optimizmustól árulkodó módon függetlennek tűnik (,009), és a Rendszerigazolással való viszonya laza, ám már negatív (–050) . Mindezek alapján elmondható, hogy ezen attitűdök – annak ellenére, hogy magas elfogadottságuk mellett van közöttük kohé-zió, a társadalmi viszonyok és kilátások értékelésének pólusaihoz különféleképp kötőd-nek: az Erőfeszítés lelkes elkötelezettsége kifejezetten a Rendszerigazolás-Optimizmus gondolatkörhöz húz, míg a Kiszolgáltatottság tudata és a Morális kötelességtudás alapvetően a Kontraszelekció-Pesszimizmus oldalhoz kötődik (bár az előbbi megfér a Rendszerigazolással is) . E kettősség relevánsnak tűnik, és egyszersmind aláhúzza a két pólus jelentőségét az attitűdök szerveződésében .

Az attitűdöknek a mintára jellemző – standardizálatlan – indexeit egymással külsőd-legesen egybevetve egy jellegzetes szellemi profil mutatkozik meg . A legnagyobb egyet-értést (a hétfokú skála viszonyítási keretében) a Kontraszelekció 5,37-es értéke tükrözi . A Kiszolgáltatottság, a Morál és az Erőfeszítés attitűdjei egyértelmű egyetértéssel talál-kozva köztes helyet foglalnak el (5,08–5,16) . Hozzájuk áll közel, de az 5-ös skálaértéket már nem éri el a Pesszimizmus indexe (4,91) . Elbizonytalanodott, a 4-es semleges-kitérő megítéléshez hanyatlik a Rendszerigazolás (4,13) és e szint alá esik az Optimizmus (3,71) . Mondhatnánk úgy is, hogy ebben a kissé elnagyolt összképben a rendszerkritika kereke-dik felül (különösen a Kontraszelekció, de még viszonylagosan a Pesszimizmus is), miköz-ben kétségekbe és elutasításba ütközik a derűlátó vélemény (elsősorban az Optimizmus, de viszonylag a Rendszerigazolás is) .

7.6. ábra. A társadalmi atmoszférát kifejező attitűdprofil a minta szintjén


162

Strukturált nézettípusok a közfelfogásban

E felismerés jegyében az összefüggő két-két együttes változójaként egy-egy indexet ké-peztünk . (A kontraszelekció és pesszimizmus változók adják a KP-indexet, a rendszeriga-zolás és optimizmus változók az RO-indexet .) A KP-változó ennek megfelelően egészen szoros korrelációban áll Kontraszelekció (,928) és a Pesszimizmus (,947) attitűdökkel, az RO-index pedig a a Rendszerigazolás (,907) és az Optimizmus (,810) skálákkal, minden esetben 0,01 szinten szignifikáns .

Az attitűdök az ellenpólus mutatójával rendre alacsonyabb együtthatóval, de negatív együttjárást mutatnak: az egyedüli kivétel a KP és a Rendszerigazolás –,025 mértékű, a szignifikancia szintjét el nem érő viszonya (p = ,063) .

Klaszteranalízist végeztünk mindkét mutató itemeire, és mindkettőn két csoportot különíthettünk el . Mindkét esetben egy szélsőséges és egy mérsékelt klaszter mutatko-zott . A mutatók alapján képzett 2-2 csoportban az itemek faktorstruktúrája lényegében hasonló . Az empirikus alapon képzett csoportok átfedését szisztematikusan vizsgáltuk: a Kontraszelekció és Pesszimizmus (KP) magas értékével jellemzett csoport a legnagyobb, összesen 3195 fő . Ennek többsége (57,1%) a Rendszerigazolás és Optimizmus (RO) ala-csony kategóriájába esik, nem lebecsülendő kisebbsége (42,9%) viszont az RO magas cso-portba . A KP alacsony értékével jellemezhető csoport 2405 fő, ennek megoszlása az RO tekintetében az előbbitől eltér: itt a Rendszerigazolás és Optimizmus alacsony szintjét képviseli a kisebbség képviseli (42,4%) és a többség (57,6%) az RO magas kategóriába tartozik . A másik oldalról tekintve az összességében 5600 fős minta eloszlását, nincs szá-mottevő létszámkülönbség a RO magas és alacsony csoportok között . Az előbbi 2757 fő, amelynek lényegében fele-fele tartozik a KP magas (49,7%), illetve alacsony (50,3%) kategóriába .

A Rendszerigazolás és Optimizmus alacsony értéke némileg többeknél, 2843 fő-nél jelentkezik, kiknek 64,2%-a a KP magas és 35,8%-a a KP alacsony kategóriához tartozik . Ezekre a csoportnagyságokra és tagozódásokra rátekintve nem nehéz felismer-nünk, hogy a) a KP magas értéke jelentkezik a minta többségénél, az RO magas és ala-csony kategóriájának aránya viszont minimálisan tolódik el; b) megjelenik a logikailag konzisztens viszony a nézetek két vetületében: aki az egyikben a magas kategóriába esik, az a másikban nagyobb eséllyel az alacsonyba, és viszont . Ez a tendencia az RO alacsony kategóriában mutatkozik meg még a legerőteljesebben, de a konzisztens KP magas sze-mélyek részaránya itt sem éri el teljesen a 2/3-ot . A másik véglet az RO magas kategó-ria, amely gyakorlatilag megfeleződik a KP csoportok között . Mindebből kiolvasható, hogy c) a konzisztencia tendencia szerényen érvényesül és számottevő – elkülöníthető és elkülönítendő csoportok képviselnek a rendszer és kilátásai szempontjából némileg inkonzisztens nézeteket .

163


KP magas 1371 1824 3195

KP alacsony 1386 1019 2405

2757 2843

RO magas RO alacsony

7.12. tábla. Konzisztens és inkonzisztens nézetrendszerek előfordulási gyakorisága

A keresztkategóriák gyakoriságának jelentkezése is informatív, de tárgyunk szempont-jából tanulságos szemügyre venni, hogy mért attitűdváltozók alakulására milyen ha-tással van az így feltárt csoport-hovatartozás. Koncentráljuk a figyelmet a társadalmi atmoszféra jellemzése szempontjából különösen mérvadó négy változóra! Nézzük meg, hogy a Rendszerigazolás és Optimizmus (RO) kategóriáit alapul véve, hogyan alakulnak ezek a Kontraszelekció és Pesszimizmus (KP) csoportjaiban . (7.7. a–d. ábra)

Itt négy kétszempontos varianciaanalízis eredményeit tömörítjük, amint a négy attitűd-mutató alakul a klaszterváltozók függvényében . Egyszerű főhatásokat látunk a kontra-szelekció és a Pesszimizmus változói esetében, viszont szignifikáns (p < 0,001) interakció jelentkezik a Rendszerigazolás és az Optimizmus változói tekintetében:

• a magas RO kategória esetében a nagy KP-érték számottevően magasabbra emeli a Rend -szerigazolás skálaértékét, mint a kis KP-érték (4,996 versus 4,606), illetve

• a alacsony RO kategória esetében a kis KP-érték emeli lényegesen magasabbra az Optimizmus mértékét, mint a nagy KP érték .

7.7.a. ábra. A Kontraszelekció-attitűdök alakulása csoport-hovatartozás szerint


164

Az első paradox eredmény meglehet, hogy a tartalomfüggetlen válaszadói stílus követ-kezménye: az egypólusú attitűd mérésének buktatója, hogy az erősebb igenlés hajlama akár ellenmondó gondolatok formailag intenzívebb támogatására vezet . A második kü-lönleges összefüggés talán értelmezhető úgy is, hogy a Rendszerigazolás és Optimizmus halványabb támogatása érzékeny arra, ha nem kezdi ki a Rendszerkritika és Pesszimizmus

7.7.b. ábra. A Rendszerigazolás-attitűdök alakulása csoport-hovatartozás szerint

7.7.c. ábra. A Pesszimizmus-attitűdök alakulása csoport-hovatartozás szerint

165


erősebb fellépése . (Itt most gondolatmenetünk fővonalára koncentrálva eltekintünk az erőfeszítés, kiszolgáltatottság és morál attitűdjére vonatkozó eredmények taglalásától .)

Változások a társadalmi atmoszférában 2010 és 2013 között

A nézetek rendszerét hosszabb távon vizsgáljuk, 2002 és 2013 között, a jelentős politikai fordulatot hozó 2010-ben és azt követően évi gyakorisággal került sor adatfelvételre orszá-gos reprezentatív mintákon . 2010 egy mély politikai krízis eredménye volt, hosszú évekig őrlődött a korábbi kormány, míg a parlamentáris értelemben is meghatározó új kormány-zat megtisztulást, rendet és lendületet ígért, de még ezen is túlmenő közjogi változásokat hozott s a politikai és gazdasági hatalom centralizálására energikusan törő politikai stílust honosított meg . Méltán merül fel a kérdés, hogy a társadalmi viszonyok megélésében és megítélésében bekövetkezett-e változás, és ha igen, milyen irányban és mértékben .

A tételek fogadtatására vonatkozó adatok – az 1–7 . táblán – sejteni engedik a változá-sok heterogenitását és alapvető irányát egyaránt . Anélkül, hogy itt a részletekbe men-nénk, érdemes figyelmünket a két legfontosabb – a kérdezettek tipizálásának is alapjául szolgáló – index alakulására koncentrálnunk . Kitűnik, hogy a minta egészére számítva a Kontraszelekció és Pesszimizmus egyesített indexe 2010 után nemhogy – a hangu-lati megkönnyebbülés jeleként – visszaesett volna, ellenkezőleg, 2012-ig számottevően emelkedett . Ennek tükörképeként a Rendszerigazolás és Optimizmus egyesített indexe 2012-ig folyamatosan romlott, majd visszazökkent lényegében eredeti szintjére .

7.7.d. ábra. Az Optimizmus-attitűdök alakulása csoport-hovatartozás szerint


166

A kétszempontos varianciaanalízis szignifikáns interakciójának képszerű bemutatása tükrözi, hogy a politikai fordulat nem hozott enyhülést, a feszültségek nem enyhültek, sőt 2012-re a túlnyomó társadalomkritika fel is erősödött, azonban utóbb lefékeződött és a hullámvetést követően lényegében a kiinduló állapotok álltak vissza .

Vizsgáljuk elemzően a KP, illetve a RO mutatója alapján kimetszett 2X2 kategória né-zeteinek alakulását . A Kontraszeleció és Pesszimizmus tekintetében magas értéket (KP+) felmutatók csoportjában e változón 2012 jelentett csúcsot (5,94-es átlaggal) az előzmé-nyekhez és a következő évhez képest . Ugyanők a Rendszerigazolás és az Optimizmus tekintetében ekkor jutottak a mélypontra (3,53) viszont a következő évben 2010 óta nem tapasztalt mértékben felerősödtek . Hasonló képet várhatunk és tapasztalhatunk a Rendszerigazolás és Optimizmus tekintetében alacsony értékkel jellemezhető (RO-) csoportnál, a KP mutató náluk is 2012-ben jut a csúcsra (ami ez esetben 5,53), ami kis-mérvű emelkedés, a rákövetkező jelentős visszaeséshez képest . Ugyanez az év a mélypont az RO-index tekintetében 3,05 csupán, amit számottevő növekedés fog követni .

A Kontraszelekció és a Pesszimizmus tekintetében alacsony értékkel rendelkező klaszter esetében (KP-) a 2012-es év a kiválasztás alapját jelentő mutató tekintetében nem sokkal, néhány századdal nő a többi év fölé (4,35), a Rendszerigazolás és Optimizmus esetében pedig bekövetkezik az alámerülés, egy-két tized mértékű, mégis ez az egyetlen alkalom, amikor a mutató a semleges szint alá szorul (3,83) A Rendszerigazolás és Optimizmus vonatkozásában magasabb kategóriát képviselő klaszter (RO+) esetében a KP index 2012-ben kiemelkedik (5,27) a következő évre viszont lényegesen visszaesik, a Rendszerigazolás és Optimizmus tekintetében a szinte kimutathatatlan – néhány százados – visszaesés

7.8. ábra. Az atmoszférát érzékeltető két index alakulása 2010 és 2013 között

167


annyiban sajátos, hogy az RO-érték 2012-ben 4,73, 2013-ban viszont további két száza-lékpontot csökken .

Mindennek alapján szembeötlő, hogy a két szempontból képzett csoportok mindegyiké-ben nőtt 2012-ben a társadalmi viszonyok jelenével és kilátásaival való szembenállás és csökkent azok támogatása . Ugyanakkor látnunk kell, hogy a kiinduló attitűdök alaphely-zetében és a bekövetkező változások mértékében is nagyok voltak az eltérések .

A társadalmi atmoszféra változásai értelemszerűen megmutatkoztak abban is, hogy a keresztkategorizáció itt jellemzett négy eleme milyen arányban jelentkezett az éves mintákban .

RO- KP- RO-KP+ RO+KP- RO+KP+

2010 19,4% 33,0% 27,4% 20,2%

2011 14,2% 39,0% 21,3% 25,5%

2012 17,1% 49,1% 14,0% 19,8%

2013 26,6% 26,3% 27,6% 19,5%

7.13. tábla. A nézettípusok négy kategóriájának gyakorisága 2010 és 2013 között

A legnagyobb elmozdulás abban mutatkozott, hogy a kritikus 2012-es évben KP- és RO+ kategóriák gyakorisága a korábbi 21–28%-ról ekkor 14%-ra zuhant, hogy azután 2013-ban helyreálljon . A KP+ és RO- kategória viszont a korábbi 33–39%-ról 49%-ra ugrott fel, ám 2013-ban szokatlan mélységbe esett (26,3%) .

Anélkül, hogy ennek részleteibe most beletekintenénk, az úgynevezett loglineáris elemzés ezen adatokból figyelemreméltó kétváltozós kapcsolatokat bont ki: egyfelől sajá-tosan és különbözően alakul az idő kapcsolata az KP és az RO klaszterek gyakoriságával . A KP felosztásban a kritikusabb csoport lépésről lépésre nő 2012-ig, a RO derűlátó cso-portja csak egyszer, 2012-ben roppan meg . Másfelől a KP és RO összefüggés igen stabil az első három évben, viszont 2013-ra gyengül, a függetlenség irányába mozdul el .

Adatainkat különböző vetületekben szemlélve egy árnyalt és mégis egyöntetű kép alakul ki a 10-es elején a társadalmi atmoszférában végbement változásokról . A kutatás leszűrt tartalmi megállapításain túlmenően módszertani szempontból is figyelmet ér-demel, hogy az egypólusú attitűdök – egymással párhuzamos, ilyen értelemben függet-len – mérésének eredményei egymással mennyire összhangzóak, együtt mozognak, így a pozitívumok és negatívumok felvázolása hogy képezi – valóban látványosan – egymás tükörképét .


168

Összegzően a társadalmi atmoszféra mutatóiról azt szűrhetjük le, hogy kiterjedt skála-rendszer jó tíz évvel ezelőtt azonosított alkotóelemei a lépésről lépésre haladó vizsgálatok kiteljesedő adatbázisában szilárd attitűdrendszert tükröznek .

Ez a társadalom (a rendszerváltást követő második évtizedben bizonyosan) nem derűlá-tó, alapvetően rendszerkritikus (azaz a társadalmi hierarchiát érzelmi-morális alapon meg-kérdőjelezi) . A kettő, a jelennel és a jövővel kapcsolatos kétség egymással összefügg . A na-gyobb egyetértéssel találkozó rendszerkritikus-pesszimizmusnak megvan a kétkedéssel (sőt elutasítással) kísért szubdomináns párja a rendszerigazoló optimizmusban . A nézetek rendezettek, de viszonyrendszerük nem primitíven egyszerű: az attitűdök kapcsolathálójá-ban jelen van a polarizáltság, de van semleges egymásmellettiség, sőt összefűző együttjárás is . A Pesszimizmus-Optimizmus széthúz, a Rendszerkritika és Rendszerigazolás egymást nem maradéktalanul zárja ki, bizonyos fokig tűri, és az egyén kiszolgáltatottságát-morális kötelezettségét-aktív erőfeszítéseit tükröző változócsoporttal egyaránt (ha nem is tagolat-lan egyenlőséggel) két oldalról együtt tud járni . A minta klaszteranalízisének árnyalt ta-nulságaként érdemes megjegyezni, hogy a konzisztens érzelmi-értelmi beállítottságnak az elutasítás (akár a Rendszerigazolás-Optimizmussal, akár Rendszerkritika-Pesszimizmussal szembeni több fenntartás) a jobb előrejelzője .

Ebben a meglehetősen stabil nézetrendszerben a 2010-zel kezdődő új politikai időszak olyan értelemben nem hozott változást, hogy a 2010-re kétségtelenül kialakult válságos hangulat a balliberális oldal látványos összeomlása és az antikommunista nemzeti oldal elsöprő győzelme után azonnal vagy közelesen megenyhült volna . Ellenkezőleg, min-den jel tanulsága szerint a Rendszerkritika-Pesszimizmus domináns iránya 2012-ig foly-tonosan csak erősödött, amikor is lényegében a 2010-es szintre visszaállt . A társadalmi atmoszférának ezt a mozgását két meggyőző megfigyelés egyértelművé teszi . Egyrészt, hogy a Rendszerkritika-Pesszimizmus hullámverésének pontos tükörképét mutatta a Rendszerigazolás-Optimizmus független mérése . Másrészt – a kiindulópontok és el-ért szintek minden különbözősége ellenére –, ha két egymástól elválasztott szempontból a klaszterezés empirikus alapján 2-2 csoportra tépjük szét a kiterjedt mintát, mind a négy megfigyelt egységben a társadalmi közérzet irányát és jellegét tekintve azonos elmozdulá-sokat tapasztaltunk . (Megengedve, hogy a Rendszerigazolás és Optimizmus tekintetében kedvező alapállású csoport (RO+) esetében az elégedetlenség és kilátástalanság dinamikája a sémába illik, a csoportképző elégedettség és derűlátás 2012-re szintén sematikusan lerom-lik, ám pont itt ’13-ban nem ugrik helyre, hanem kissé bár, de tovább hanyatlik .)

Összefüggés a demokráciafelfogás és a legitimációs atmoszféra között

A demokrácia ismérveinek megjelölése alapvetően egy kognitív teljesítmény, de külön-böző aspektusainak hangsúlyozása és különösen az aktuális politikai szituációra benne

169


megjelenő értékelő-orientáló válasz nyilvánvalóan át van itatva érzelmi-motivációs ele-mekkel . A társadalmi viszonyokra, közállapotokra, ezek kilátásaira irányuló attitűdök a szerkezeti elemeit adják a társadalmi közérzetnek, amely minden kognitív megítélés mögött végső soron a fennálló és a várható rendszer elfogadó-elutasító érzelmi atmoszfé-rája . E különböző hangsúlyú két kognitív-affektív szövevény viszonyát – a 2010 és 2013 közötti mindkét aspektusból bevizsgált időszak időszakban, egy elvben 2860 fős, a teljes körű egybevetést gátló válaszkiesésekkel is számolva 2485 fős mintán – tisztázni töre-kedtünk, abban a reményben, hogy köztük összefüggés, felderíthető és értelmezésüket segítő kapcsolat áll fenn . A politikai hatalom kívánatos kezelése és a társadalom hierar-chikus viszonyainak élményvilága mind értelmi, mind érzelmi szinten egymásra utal, egymásra vonatkoztatható két vetületét jelenti a történetileg kialakult társadalmi szituáció kiértékelésének, gondolatban és tettekben való tovább-alakításának . A négy év összevont mintája Rendszerigazolás és Optimizmus szempontjából két klaszterre bomlik, a RO+ és RO- két nagy kategóriája között a demokrácia felfogás tekintetében különbség mutat-kozik . A jeles rendszerigazolók viszonylag gyakran (47%) esnek a demokráciafelfogás Z kategóriájába (amely még a diszkriminációtól sem zárkózik el) és különösen ritkán fordul elő a demokrácia felfogás Y kategóriájában (13%), amely a diszkrimináción túl a hatalom összpontosítását is ellenzi .

A Rendszerigazolás tekintetében visszafogott személyek – ha nem is ezzel egyenlő mér-tékben, de – a demokrácia Y kategóriáját képviselik (43%), és közöttük számottevően kevesebben vannak a Z demokráciafelfogás reprezentánsai (22%) .

7.14.a. A Rendszerigazolás és Optimizmus kategóriái

X Y Z

RO- 35,50% 42,90% 21,60% 100% 1325

RO+ 40,30% 12,60% 47,10% 100% 1160

939 714 832 2485

7.14.b. A Kontraszelekció és Pesszimizmus kategóriái

X Y Z

KP- 58,10% 21,20% 20,70% 100% 1101

KP+ 21,60% 34,80% 43,60% 100% 1384

939 714 832 2485

7.14.a–b. tábla. A demokráciafelfogás típusainak jelentkezése a rendszerigazoló és rendszerkritikus nézetek függvényében


170

Az RO-/RO+, illetve a KP-/KP+ és az X/Y/Z klaszterek közötti – khi-négyzet próbával mért – kapcsolat p<,001 szinten szignifikáns . A négy év összevont mintájának az előbbi-től – mint tudjuk – nem független bontási szempontja a Kontraszelekció és Pesszimizmus alapján szétváló KP+ és KP- kategóriák megkülönböztetése . A KP+ nagy csoport a Z demokráciafelfogásra nagyobb arányban hajlik (44%), mint az Y felfogásra (35%) és külö-nösen, mint az X-szel jelölt demokráciaértelmezésre (22%), magyarán azok vannak közöt-tük a legkevesebben, akik a diszkriminációt elutasítják, de a hatalomösszpontosítást nem . Kritikai alapállásuk ehhez képest jól megfér a diszkriminációval, vagy a hatalomösszpon-tosítást is elutasítja a diszkriminációval együtt . E polarizált irányultság helyett a KP- (tehát a kontraszelekciót és pesszimizmust kevésbé hangsúlyozó csoportban) nagy többségben vannak (58%) azok, akik a hatalom összpontosítással megbékülnek, de a diszkrimináció-val nem (X típus), a másik két demokráciafelfogás támogatása egymással egyenlő, ennek pusztán egyharmada .

Ha ezt arról az oldalról tekintjük, hogy a demokráciafelfogás különböző típusai mö-gött a társadalmi atmoszféra milyen irányultságát hordozó csoportok állnak, akkor el-mondhatjuk, hogy a demokrácia minden korlátozását elutasítók közül (Y) nagy arányban vannak (78%) a Rendszerigazolásban és Optimizmusban kételkedők (RO-) és ettől mesz-sze elmaradnak annak hívei .

Valamint többségben vannak (67%) a Kontraszelekció és Pesszimizmus hangadói (KP+), az ettől távolságot tartókhoz képest . Az irány konzisztens, még ha a két háttérté-nyezővel való átfedés mértéke el is tér egymástól .

A demokráciafelfogás leglazább formája, amely mind a központosítást, mind a meg-különböztetést vállalhatónak tartja (Z) szintúgy kifejezetten nagy arányban kerül ki (73%) a kontraszelekciót és a pesszimizmust lépviselők közül (KP+) és ugyanakkor azok között vannak többségben, akik a rendszerigazolást és az optimizmust inkább helyénvalónak találják (RO+) szemben az ebben kételkedőkkel . Itt a társadalmi helyzet megítélésében szemben állókat találunk együtt, akiknek a válaszattitűdje mind a de-mokrácia, mind az atmoszféra tekintetében egymástól távol álló nézetek elfogadásában jut kifejezésre .

A demokráciafelfogásnak a nyílt kormányzati törekvésekkel egybehangzó változata (X) elsősorban olyanok körében jelentkezik (67%), akik a Kontraszelekció és Pesszimizmus gondolataiban kevésbé osztoznak (KP-), mint azok körében, akik ezt megélik és hirde-tik . Sajátos módon a Rendszerigazolás és Optimizmus tekintetében érdemleges háttérösz-szefüggésről az 50–50%-hoz közelítő megoszlás nem tanúskodik (bár az RO +47%-os részarányához képest a mintában az X változat majd 50%-os támogatása kétségtelenül halvány többletet jelent) .

Ez első megközelítésként egy tájékozódó áttekintés volt, amely két egymástól nem független szemléleti jellemző alapján képzett csoportok és a demokráciafelfogás feltárt típusai közötti át-fedés mértékét vizsgálta. Eredményei láttán két körülményt feltétlenül tekintetbe kell vennünk: egyrészt figyelemre méltó a demokrácia felfogások tartalmi mintázata: mintegy koncentrikus köröket képeznek: van, aki a közkeletű, az elvek kiegyensúlyozásán alapuló demokratikus

171


hitet vallja (Y), van, aki ezt a szellemi magot a kormányzati szellemnek megfelelően centra-lizációs törekvések befoglalásával egészíti ki (X), és van, aki mindezt a diszkrimináció meg-tűrésével-megvallásával társítja (Z). Ez tehát nem egy bipoláris, hanem több-kevesebb ellenté-tet inkorporáló nézetrendszer.

Másrészt abból a tapasztalatból kellett kiindulnunk, hogy a közállapotoknak és jövőjüknek az igenlése nem áll kizárólagos ellentétben ezek morális elmarasztalásával és negatívumai-nak kivetítésével a jövőre. Mindkettő jelen van, sőt ambivalens módon együtt is jelen van a közgondolkodásban.

Ezen kontúrtalan keretekben a Kontraszelekció és Pesszimizmus képviselete ugyan nyil-vánvaló, a kormányzati törekvésekkel is dacoló szembenállást fejez ki, de ez ennek elváló két irányvétele van, a belső ellenmondással terhelt „diszkriminatív demokrácia” és a markáns demokratikus kiállás.

Ez utóbbinak a Rendszerigazolás-Optimizmus elvitatása jobb jóslója, mint a Kontra -szelekció-Pesszimizmus kifejezése. Mint ahogy a kormányzati önerősítő demokráciafelfogás-nak jobb jóslója a kontraszelekció pesszimizmus megkérdőjelezése, mint a Rendszerigazolás-Optimizmus harsány vállalása. A Rendszerigazolás-Optimizmus és a Kontraszelekció-Pesszimizmus igenlése együttesen (az előbbi túlsúlyával) a diszkrimináció tűrésére- vállalására vezet.

Az összefüggések egyszeri történeti teszthelyzetének is felfoghatjuk az Alaptörvény bevezetésére adott reakciókat, amelyeket azon felmérésünkből olvashatunk ki, amit az elnöki ellenjegyzés napján indítottunk . Direkt összehasonlítást kértünk a minta tagjaitól, 10 szempontból ítélték meg, hogy a régi vagy az új alkotmány különb (vagy mindkettő azonos szinten áll) . A „nem tudom” és a kitérő „mindkettő” válaszokat adott a minta fele vagy ennél némileg nagyobb hányad . A döntésre jutó kérdezettek valamivel nagyobb hányada állította a régi alkotmányról, hogy a nép akaratát fejezi ki, erősíti a demokráciát, biztonságot ad, azonosulni lehet vele, szerethető és összetartja a nemzetet . Mindössze két vonatkozásban tartották néhány %-kal többre az új alkotmányt, mármint hogy nemzeti és hogy kifejezi értékeinket, de az összképhez hozzátartozik, hogy erről állították nagyobb számban azt is, hogy diktatórikus és háttéralkuk során született . Klaszteranalízissel bont-va szét a válaszadók köreit alapvetően mindkettőre voksolt 127 fő, mindkettő mellett volt, de a régi felé is hajlott 256 fő, kifejezetten a régi mellett állt 170 válaszadó és az új alkot-mány értékeit emelték ki 157-en . E két utóbbi csoportra rátekintve azt látjuk, hogy a régi alkotmány hívei a kontraszelekció és a pesszimizmus (valamint a morál) skálákon a leg-magasabb értékeket érték el, a Rendszerigazolás és Optimizmus (valamint az erőfeszítés) tekintetében a legalacsonyabbat, aminek az ellentétjét testesítették meg az új alkotmány támogatói .

Ezzel összhangban az előbbiek több mint 70%-ban estek a KP+ és RO- klaszterekbe, az utóbbiak ugyanígy az RO+ klaszterbe és még többségben a KP- csoportba . A demokrácia felfogás terén a régi alkotmány hívei excelláltak a demokráciába vetett hit tekintetében és maradtak el leginkább a hatalomközpontosítás igenlésében, az új alkotmány támogatói épp fordítva .


172

Ez összhangban volt azzal, hogy a demokráciafelfogás három klasztercsoportja közül a régi alkotmány támogatói majd 50%-ban a Y kategóriába estek (és 20% alatt voltak az X kategória tagjai) .

Az új alkotmány mellett voksolók szinte kiegyenlítetten reprezentáltál az X és Z ka-tegóriát, és az Y markáns demokrata csoportba esők aránya nem érte el a 23%-ot . Mint mindig ezek csak tendenciák, de e konkrét esetben kifejezetten szembeötlőek .

A demokráciafelfogás összetevői

Demokráciába vetett hit Hatalomösszpontosítás Megkülönböztetés

Kontraszelekció ,502 ,030 ,174

Rendszerigazolás –,014 ,464 ,463

Pesszimizmus ,406 –,025 ,194

Optimizmus –,036 ,407 ,208

Erőfeszítés ,222 ,312 ,173

Kiszolgáltatottság ,382 ,236 ,166

Morál ,385 ,005 –,098

Rendszerigazolás-Optimizmus –,027 ,505 ,408

Kontraszelekció-Pesszimizmus ,481 –,001 ,193

7.15. tábla. Társadalmi atmoszféra-attitűdök korrelációs mátrixa

Bizonyos értelemben ennél elemzőbb a két változócsoport korrelációs matrixának vizs-gálata . A demokráciába vetett Hit változója a Kontraszelekció és a Pesszimizmus attitű-dökkel áll a legszorosabb kapcsolatban, ettől némileg elmarad a Morál, a Kiszolgáltatottság és az Erőfeszítés attitűdökkel való szignifikáns együttjárás, ezek mellett eltörpül, nem szig-nifikáns, ám kifejezetten negatív előjelű a demokráciába vetett Hit és a Rendszerigazolás és az Optimizmus attitűdökkel való összefüggés . Mindebből kézenfekvően adódik, hogy e demokráciakötődés a KP-indexszel szorosan összefügg, az RO-indexszel viszonya erőtlen (és ezért az is közömbös, hogy negatív) .

A Hatalomösszpontosítás igenlése külön-külön erőteljes kapcsolatban áll a Rend -szerigazolás és Optimizmus attitűdökkel, különösképpen pedig ezek egyesített RO indexével . Szignifikáns, de a korrelációs értékek tanúsága szerint nem ilyen erejű az

173


Erőfeszítés és a Kiszolgáltatottság attitűdökkel való kapcsolata . Viszont kifejezetten erőtlen, nem szignifikáns a Kontraszelekció attitűddel való pozitív, a Pesszimizmussal való negatív kapcsolata, ezek egyesített indexével való együttjárásának mértéke gyakor-latilag zéró .

A Megkülönböztetés demokráciafelfogást is érintő attitűdje a Rendszerigazolással együtt jár, amit szinte egy csoportban követ az Optimizmussal, a Pesszimizmussal és a Kontraszelekcióval való gyengébb kapcsolat . Mind a RO-, mind a KP-indexszel szignifi-kánsan összefügg, de az előbbi korreláció együtthatója lényegesen erősebb . Nem hiány-zik az Erőfeszítés és Kiszolgáltatottság attitűdökkel való kapcsolat sem, sőt alacsonyabb együtthatóval, a Morállal is összefügg – azonban tartalmilag egyedül korrekt módon – ez egy negatív szignifikáns korreláció .

Ha különböző alapon képzett embercsoportok átfedése helyett mért változók elvont vi-szonyát igyekszünk tisztázni, egy polarizáltabb kép tárul elénk, amelyben az egyik oldalon találjuk a Kontraszelekció-Pesszimizmus változó együttest és a hozzájuk kötődő demokráciába vetett hitet, a másik oldalon a Rendszerigazolás-Optimizmus változó együttest és a hatalom összpontosítás törekvését. Ezek az atmoszférapólusok nem minden ponton állnak kifejezett ellentétben, áthidaló viszonyok is fellelhetőek kapcsolathálójukban, amelyben egyfelől az egyén helyzetére és felelősségére vonatkozó attitűdök képeznek összeköttetést, másfelől pedig (magában a rendszerigazolás változóval az előtérben) a demokrácia fogalmába bevont, meg-tűrt diszkrimináció bizonyul találkozási pontnak. Mindebből alighanem a leglényege-sebb az, hogy a demokrácia elveket tömörítő-kombináló magjához a rendszerkritikai pólus áll közel, míg a hatalomcentralizáló és diszkriminatív elemek azok, amelyeket a rendszerigazolók tudomásul vesznek, elfogadnak és kiterjesztenek.

A két nézetrendszer – a demokráciafelfogás és a társadalmi atmoszféra indikátorok – közötti viszonyok harmadik vetületére derül fény, ha faktoranalízissel mögöttes ténye-zőket tárunk fel, amelyek a változók mögött állnak és azok csoportjaiban mutatkoznak meg .

Két menetben bonyolítottunk le faktoranalízist (az extrakciót ez alkalommal Principal axis factoringgal hajtva végre a promax rotáció megőrzésével), a sajátértékek első, illet-ve második szakadásánál vonva meg a határt, jutottunk egy három- és egy hétfaktoros modellig .

Magasabb saját értéket követelve meg három faktort azonosítottunk, amelyek együtt a varianciának csupán 29,57%-át magyarázták . (7.16. tábla)

Az első faktorhoz 22 tétel kötődött, melyek közül csak egyetlen egy szolgált a demok-ráciafelfogás mérésére („az állam a legrosszabb gazda, mert ami mindenkié, az senkié sem” – mérsékelt egyetértéssel találkozó gondolata, amely az elutasított diszkriminatív itemek között találta meg szervetlen helyét) . A legnagyobb faktorsúlya itt a Pesszimizmus-attitűd egyik tételének van („a káosz csak egyre nő ebben az országban”, amit a minta egyetértően fogad) . A faktor – mondhatnánk vegytisztán – a Pesszimizmus (11) és a Kontraszelekció (9) attitűdök itemeit emeli ki és sorakoztatja fel ebben a merőben más, kitágított körből merítve .


174

1. faktor 2. faktor 3. faktor

Demokráciába vetett hit

d26, d27, d12, d25, d19, d06, d04, d09, d13, d18, d20, d11, d08, d14, d02

Hatalomösszpontosítás d15, d22, d24, d01, d21, d23,

Megkülönböztetés d07 d03, d05, d17

Kontraszelekciók26, k25, k46, k45, k22, k18, k38, k04, k05

Rendszerigazolás k28, k41, k19, k36, k21, k39, k37, k43

Pesszimizmusk17, k27, k03, k49, k08, k13, k48, k09, k14, k24, k30

k48, k40, k23,

Optimizmus k31 k11, k02, k12, k29

Erőfeszítés k50, k07, k16 k10, k06, k01, k15

Kiszolgáltatottság k20 k47 k34

Morál k42

7.16. tábla. A három faktort feltáró elemzés eredményeiről: a két nézetrendszer tételeinek jelentkezése Jelmagyarázat: A táblázatban szereplő kódok a két skálarendszer egyes tételeire utalnak . Ezek szövegszerű azonosítását a d) jelzetűek esetében a 4.3. tábla és a k) jelzetűek esetében a 4.1. tábla teszi lehetővé . Kiemeltük a legnagyobb faktorsúllyal rendelkező tételek kódját, valamint azt a mezőt, amelyben egy-egy attitűd mérésére szolgáló tételek viszonylag nagy számban tömörülnek, kifejezve az attitűd és a faktor közötti tartalmi átfedést

A második faktor 25 tétel fogadtatásában mutatkozik meg, melyek közül 9 a társa-dalmi atmoszféra mutatója, 16 pedig a demokrácia felfogásé (ami egyébként fordítottja a két skálarendszer 50/27 item arányának) . A legnagyobb faktorsúlya itt a demokráciába vetett hit egyik tételének van („a demokrácia ereje abban rejlik, hogy a kormányzatot lehet bírálni, és ha hibázik, akkor a szabad választáson le is válthatják az emberek”, amely kifejezetten magas egyetértéssel találkozik) . Ennek a Hit-demokráciafelfogás-komponensnek az egész népes tételállománya megtalálható e faktor hatáskörében

175


(apró szépséghibaként 2 item nélkül, és 1 tétellel a második komponensből) . A tár-sadalmi atmoszférát érintő limitált számú tétel mindenekelőtt az Erőfeszítés attitűd-del kapcsolatos, de a Kiszolgáltatottság és a Morál is 1-1 itemmel képviselve van, és a főbb dimenziók méréséből csupán 3 Pesszimizmus-tétel . Mindezek együtt alapvetően nem a társadalmi viszonyok megítélésére vonatkoznak, hanem az egyéni törekvésre és esendőségre.

A feltárt és ily módon tartalmilag azonosított első két faktor között erős, szignifikáns korreláció mutatkozott (együtthatója ,398), ami egyikük esetében sem állt fenn a harma-dik faktorral .

A harmadik faktor 25 tétellel áll kapcsolatban, melyek közül 17 vonatkozik a tár-sadalmi atmoszférára és 8 a demokrácia felfogásra (ami az itemek tematikus arányának tükre lényegében) . A legnagyobb faktorsúllyal a Rendszerigazolás attitűd egy jellegzetes tétele szerepel: „aki az utcára kerül, az azért többnyire meg is érdemli” – amit a minta összességében nem fogad el . Ez a tartalmi mozzanat jól jellemzi azt, hogy a társadalmi atmoszférát jellemző attitűdök közül itt mindenekelőtt a Rendszerigazolás tételei (8), az Erőfeszítés (4) és az Optimizmus itemei (4) érintettek, a többi kapcsolat szórt, nem jel-lemző . A demokrácia ismérvei közül ebben a faktorban a Hatalomösszpontosítás tételei (5) és a Megkülönböztetés itemei (3) szerepelnek – együtt . (7.17. tábla)

A faktoranalízisnek egy másik menetében a sajátérték-görbe (1,5 foknál jelentkező) második szakadását vettük kiindulópontnak és így a faktorok száma 7 lett, de együttes magyarázó erejük így sem haladta meg 39,69%-ot . Az előbbiekben szélesebb hatósugarúnak talált faktorok most mintegy szétestek, mégpedig alapvetően a két nézetrendszer temati-kus határainak megfelelően. De a szerkezet alapvonalaira könnyűszerrel ráismerhetünk: ez az 1 faktor újfent a társadalmi atmoszféra K és P skáláinak 20 tételét fogja össze (és negatív faktorsúllyal az Optimizmus attitűd egy elemét: „az emberek többsége ma sokkal optimis-tább, mint volt valaha”) . A 2 . faktor itt alapvetően a demokráciába vetett hit 14 itemében jelentkezik (és egy állítás kapcsolódik ide a demokráciafelfogás másik komponenséből) . A 3 ., az 5 . és a 6 . faktor majdnem vegytisztán a társadalmi atmoszféra felkutatására szolgáló téte-leket egyesíti, mint ahogy a 7 . faktor a demokráciafelfogást taglalja, 2 tétel erejéig a hatalom összpontosításának megítélését . A korábbi eredményekre épülő várakozásunknak megfele-lően erős, szignifikáns összefüggéseket találunk az 1 . és a 2 . faktorok között (,528), a 2 . és az 5 . faktorok (,572), valamint a 3 . és a 7 . faktor (,388) között .

Az egyetlen faktor ebben az összképben, amelyen belül a két skálarendszer elemei együtt jelennek meg és így ez a kettő között hidat ver, a 4 . Ebben a demokrácia felfogás Megkülönböztetés komponensét látjuk (3–4 item a logikusan ide kapcsolható tétellel kiegészülve, hogy „az emberek nagy többsége úgyse látja át az ország ügyeit, ezért aztán nem is lehet az ő véleményükre építeni a felelős politikát”) . A társadalmi atmoszféra indi-kátorai közül viszont a Rendszerigazolás attitűdjének mérését szolgáló tételek (4) képezik az átívelő kapcsolat másik hídfőállását . A legnagyobb faktorsúllyal egy, a demokráciát érintő (sértő) tétel rendelkezik („egyes emberek egyszerűen alacsonyabb rendűek, mint mások”) .


176

1. faktor

2. faktor

3. faktor

4. faktor

5. faktor

6. faktor

7. faktor

Demok -ráciába vetett hit

d26, d12, d27, d09, d19, d06, d08, d20, d18, d04, d11, d10, d13, d14

d14, d25

Hatalom -összpon-tosítás

d15, d01 d22, d23, d24, d21

Megkülön -böztetés d07,

d03, d05, d17,

Kontra -szelekció

k04, k22, k05, k26, k18, k25, k38

k32, k38 k45, k46

Rendszer -igazolás k19, k21,

k39, k37

k41, k36, k43, k28,

Pesszi-mizmus

k17, k08, k14, k03, k09, k13, k27, k24, k23, k49

k30, k40,

k48, k49,

Opti-mizmus -k29 k02, k11,

k12, k31,

Erőfeszítés k15 k10, k01, k06, k16, k15, k07

k50 k07

Kiszolgál -tatottság k20,

k35, k33, k47, k34,

k33, k34,

Morál k44

7.17. tábla. A hét faktort feltáró elemzés eredményeiről: a két nézetrendszer tételeinek jelentkezése Jelmagyarázat: A táblázatban szereplő kódok a két skálarendszer egyes tételeire utalnak . Ezek szövegszerű azonosítását a d) jelzetűek esetében a 4.3. tábla és a k) jelzetűek esetében a 4.1. tábla teszi lehetővé . Kiemeltük a legnagyobb faktorsúllyal rendelkező tételek kódját, valamint azt a mezőt, amelyben egy-egy attitűd mérésére szolgáló tételek viszonylag nagy számban tömörülnek, kifejezve az attitűd és a faktor közötti tartalmi átfedést

177


Amikor a kiterjedt változórendszer mögé tekintünk és az azt strukturáló faktoro-kat azonosítjuk, akkor igazolást nyer egyfelől, hogy tudatvizsgálatunk kulcselemeit képe-ző kognitív-affektív szerveződések kikristályosodnak és kiemelkednek a változók tömegéből (így Kontraszelekció- és Pesszimizmus-attitűdök és indexük, illetőleg a Demokráciába vetett hit). A faktorokra vonatkozó módszertani kikötések szabják meg, hogy a nézetrendszerek mar-káns elemei mennyire különülnek el és mennyiben ágyazódnak be a változók tágasabb körébe. Viszont a módszertani kikötésektől árnyaltan, de a demokrácia-követelmények és a társadal-mi atmoszféra két nézetrendszere között a rendszerigazolás kapcsot jelent a demokrácia- korlátok tudomásul vételével, vagy a Rendszerigazolás-Optimizmus-Hatalomösszpontosítás-Megkülönböztetés teljesebb körében, vagy szűkebben a Rendszerigazolás-Diszkrimináció között.

A három vetületben nyert összefüggések szellemileg frissítő változatosságot mutatnak (megmaradva a lineáris kapcsolatok keresésének logikájánál és itt most eltekintve a meg-erősítő eredmények harmadik csoportjától, amely a linearitást nem köti ki, az attitű-dök szintje alá bukik és a tételek klasztereinek feltárásával derít fényt a két nézetrendszer viszonyára) . Összességükben meggyőzőek a tekintetben, hogy a demokráciára vonat-kozó elvárások és a társadalmi atmoszféra élményvilága valós gondolati-érzelmi elemeit ragadtuk meg és ők maguk és kapcsolataik rendre visszatérnek módszeres tapasztalati megfigyeléseinkben . A vizsgálatok sorában halmozódó tapasztalataink szerint a társadal-mat reprezentáló minták tagjaiban él a demokrácia igénye, és jelen van a jövőről is lemondó érzelmi-morális fenntartás a társadalom viszonyaival szemben. Ezek kö-zött keresztmetszeti kapcsolatok is mérhetők, különösen figyelemre méltó a dinamikai kapcsolat, amikor a két viszonyulás, a demokrácia igénye és a társadalomkritika a szó idői-történeti értelmében is együtt jár: együtt nő pár év alatt és együtt esik vissza, ha változások valószínűsége elsikkad (mutatva, hogy a társadalomkritikába ágyazott pesz-szimizmus – fura módon – a változás reményétől elmélyült, ám a változás reményte-lenségekor visszahúzódik) . A demokratikus jogelvek kiegyensúlyozott egységébe vetett Hit – a koncentrikus körökbe rendeződő demokráciafelfogások elterjedt centrális ele-me – az, amely a Kontraszelekció-Pesszimizmus helyzetérzékelésével összefügg, arra egyfajta problémamegoldást ígér . Ugyanakkor a demokrácia felfogás kereteit feszegető hatalmi koncentráció és a Rendszerigazolás-Optimizmus – kisebb egyetértéssel talál-kozó, a kérdezetteket jobban megosztó nézetek – egymással kapcsolatban állnak, mond-hatnánk, hogy a helyzet jellemzője a hatalom koncentrációja, aki az előbbit elfogadja és méltányolja, ennek részeként helyénvalónak találja az utóbbit is . Mint ezzel számot kel-lett vetnünk, a Kontraszelekció-Pesszimizmus és a Rendszerigazolás-Optimizmus eltérő irányvételt képvisel, de van a viszonyukat semlegesítő, átfedő halmazuk is . Ennek egyik figyelemreméltó folyománya, hogy – mint már említettük – úgy tűnik: az egyiktől való elhúzódás azonos irányba hat, mint a másik elfogadása, sőt hatásában akár felül is múl-hatja azt (meglehet, hogy RO- egyértelműbben alapozza meg a demokráciába vetett hitet, mint a KP+ és KP- még inkább ráhangol a hatalmi összpontosításra, mint RO+) . A másik figyelemre méltó folyomány az, hogy a kétféle atmoszférajelzés minden különbözősége


178

ellenére kifejthet rokon jellegű hatást: a minta nem támogatja a diszkriminációt, ám a vele szembeni relatív türelemben közrejátszhat mind a rendszerigazolás attitűdje, mind a kontraszelekció vélt megtapasztalása .

Összegezve: A nézetrendszerek összefüggéseiről három vetületben nyert eredmények alapvonalakban egybecsengenek, még ha a megközelítésmódból adódóan hangsúly-különbségekkel találkozhatunk is közöttük . Az eredmények lényege szerint: a társa-dalom adott helyzetének pozitív (rendszerigazoló) és negatív (kontraszelekciós) olvasata közül az utóbbi dominál az összképben, de együtt léteznek, nem is tekintik őket egymást szükségképpen kizárónak, ami a közfelfogásnak ambivalens jelleget kölcsönöz . Ezen atti tűdök mértéke változik, a változások egymásnak tükörképei: a rendszerkritika növe-kedésével visszavonul a rendszerigazolás, annak csökkenésével viszont emez felerősödik – a szívós dominancia mellett az ambivalencia tehát változó mérvű . A jelen viszonyainak általános megítélése kiterjed a jövőképre is (vagy ez áll a jövőre vonatkozó várakozások polarizáló hatása alatt), a kontraszelekciós álláspont a pesszimizmussal, a rendszerigazolás az optimizmussal következetesen és szilárdan együtt jár (azaz nem válik valóra a jelen elmarasztaló bírálatának és a jövő vágyteli képének a „forradalmi” kombinációja) . A jelen morális fenntartásokkal telített kritikája ugyanakkor a demokrácia követelményeinek igényével találkozik a köztudatban, ami tehát minden bizalmatlanság és pesszimizmus mellett tükröz és éreztet készséget a demokrácia kiteljesítésére . A rendszerigazolás (a tár-sadalomkritika elhárítása) a demokrácia alapelvei vonatkozásában nem bizonyul felhaj-tó, ösztönző erőnek, a kormányzati hatalomösszpontosítás tekintetében viszont igen . A tár sadalmi megkülönböztetés – amelyet jelzésszerűen vizsgáltunk, és amellyel kapcso-latban fenntartásokkal találkoztunk – a rendszerigazolás képébe is besimul, de a társada-lomkritika egyik kitörési irányának is mutatkozik . A demokrácia elvi követelményeinek hangsúlyozása a hatalmi korlátozás és diszkrimináció jelenségeitől letisztítva (az Y nézet-rendszer) minden jel tanúsága szerint a társadalomkritika (a rendszerigazolás elhárítása) talaján jelentkezik .

Mindent egybevetve – a szisztematikus mérések körén túltekintve – megállapíthat-juk, hogy évtizedes tapasztalatok szerint a társadalmi közérzet negatív irányba hajlik Magyarországon, morális kritikai elemeket tartalmaz a fennálló társadalmi hierarchiával szemben . Ez a tendencia az uralkodó, ami mellett a rendszerigazolás álláspontja sem sik-kad el teljesen, így a társadalmi atmoszféra ambivalenciát hordoz . A kilátástalan keserűség konzekvens hangsúlyozása mellett a közkeletű demokráciafelfogásnak van egy döntően elfogadott gondolai-érzelmi magja, mellyel kapcsolatosan e politikai rendszerrel szem-ben voltak-vannak pozitív várakozások . A 2010-es radikális politikai fordulat nem oldotta fel a rendszerkritika keserűségét, de alapjaiban nem tett kárt a demokráciába vetett hitben sem .

Ellenkezőleg, e két nemcsak együttélő, hanem egymást támogató tendencia csak erősö-dött 2012-ig, amelyből a megélt társadalmi feszültségek demokratikus feloldásmódjának igényére következtethetünk . Megjegyzendő, hogy a szubdomináns rendszerigazolási at-titűd az országban 2010 után végbemenő hatalomösszpontosítás elvi lehetőségét (nyilván

179


gyakorlatára reflektálva) támogatta . A rendszerkritika és a demokráciába vetett hit úgy tűnik, mintha erősebb lábakon állna, mint a rendszerigazolás és a hatalomössz pontosítás elfogadása, de összességében az utóbbiakat sem utasította el a reprezentatív mintákból adódó nagy vizsgálati csoport . Sőt kimondhatjuk, hogy a hatalomössz pontosítást rela-tíve elfogadók kifejezett többségben vannak azokhoz képest, akik egyedül a demok-ráciába vetett hitre támaszkodnak és a mind a társadalmi megkülönböztetést, mind a ha-talom kormányzati összpontosítását elutasítják . 2012-ben ez a többség megfogyatkozott, de a rendszerkritikai és hatalomcentralizálás-ellenes hullám utóbb elült. A 2013-as trendfordulót a 2014-es választási eredmények – mint meggyőző külső referencia – alá-támasztják . Ennek kimerítő politika- és társadalomtörténeti magyarázata nyilvánvalóan meghaladja szociálpszichológiai tudatvizsgálatunk hatókörét .

A jövőkép azonban – amely az érzelmi hangoltság és a valószínűségek becslésének ele-gye – bizonyos, hogy a társadalmi helyzet és az ebből adódó teendők megítélésének fontos hatótényezője (amit – és ez itt egy különös utalás lesz – jól bizonyít a mi kutatási tapaszta-latainkban az optimizmus-pesszimizmus dimenziónak – ha jól látjuk – a rendszerigazolás- rendszerkritika dimenzióra gyakorolt szoros és polarizáló ráhatása) . Ha a vágyteli de-mokratikus változtatás felmért esélye csökkent, ez a rendszerkritikai és túl hatalomellenes felbuzdulást visszavethette – nem messzebb és nem alacsonyabb szintre, mint volt a politikai krízis 2010-es évében . Megjegyzendő, hogy a rendszerkritikai alaptónus – mint kitűnt – a demokrácia igenlése mellett éles különbséggel megjelenhet a társadalmi diszkri mináció antidemokratikus elveinek és valóságának támogatásában is (amit 2014 külső referenciája bizonyos értelemben szintén tanúsít) .

Mit mondjunk, hogy a magyar társadalom atmoszférája kedvez-e a demokráciaköve-telmények valóra váltásának, és hogy a rendszerkritikát a demokráciába vetett hittel társító társadalmi kisebbségnek akár a diszkrimináció elleni közös fellépéshez – összefogásban – lehet-e, lesz-e elég ereje? Egyben biztosak lehetünk, a rendszerigazolás önátadása itt ma nem visz közelebb a politikai demokráciához, mellyel kapcsolatban élő történeti tapasz-talataink alapján mi tudjuk a legjobban, hogy mennyi az igazság Churchill kopottan is szellemes bonmot-jában: „A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik .”

181

8 . Fókuszban: Tanárgenerációk nézetei13

A kutatás kiindulópontjai, problématérképe és részvizsgálatai

2015-ben tettünk kísérletet arra, hogy a „tanárság” élményvilágát, motívumait, megélt fel tétel- és feladatrendszerét, társadalmi atmoszféráját és betölteni vélt szerepét rendszeres vizsgálat tárgyává tegyük . Egy fordulatos történet aktuális szakaszán végeztük kutatásunkat, az átmenetiség állapotában, amikor épp nem történt sarkalatos fordulat, de nem is ért be egy hosszabb fejlődési szakasz gyümölcse . A közoktatás egy-két éve ráállt egy új pályára, amely-re a (túl) erős szervezeti centralizálás volt jellemző, melynek keretében a tan kötelezettség visszahúzódott 16 . évre, a célok, a feltételek, a közvetített tartalom és a for mába öntött tan-anyag egységesítése jelent meg kimondott célként . A tanárképzés az osz tott bolognai rend-szerről visszaváltott az osztatlan, kétszakos, két életkorra/iskolai szint re kép ző szisztémára, egyelőre párhuzamosan éltetve a „kifutót” és a régi-újat, melyek között áthidaló közösséget teremtett a mesterszint rangja és kiterjesztett keretei, benne a megnövelt gyakorlati idő . Arra számíthat tunk, hogy egy pezsgőbb, zaklatottabb (ki hogy nézi, olyan előjellel látja el) perió-dus után hivatali eréllyel kivitelezett konszolidáció állapotairól kapunk képet, amely arról tájékozódik és tájékoztat, hogy a tanárok felkészítését milyen vára kozás, átadott tapasztalat, intézményes és személyes légkör övezi és járja át .

E kutatás szociálpszichológiai fogantatású és karakterű volt . Ez a kiindulópont és irány-vétel szabta meg, hogy milyen kérdésekre kerestünk választ, milyen eszközöket alkalmaz-tunk, milyen szakmai várakozásokat mely tapasztalati alapon bíráltunk el, a következtetések levonása mellett milyen tovább vizsgálandó problémák tudatosításáig jutottunk el .

A kutatás szociálpszichológiai jellegéből természetszerűleg adódik, hogy társadalmi kontextusában tegyük vizsgálat tárgyává a tanárok, a pályafutásuk, a közoktatás rendsze-re kitűzött céljait és valóra váltását . Ennek elemeit jelöltük „C” változó csoportként:

Ennek jegyében került sor C1) a kívánatos értékek és ezek látni vélt megvalósulásának egymásra vonatkoztatott tanulmányozására; C2) kitüntetetten a tudásnak és tanulásnak tulajdonított hasznosság lemérésére; C3) a megélt társadalmi atmoszféra és várt alakulása jelezésére, alapvető dimenziókban és ezeket kiegészítő részletekben .

A tanár státusa és tevékenységének kihatása egy társadalmi összképben nyeri el értelmét, ezért is tettük fel és igyekeztünk megválaszolni kutatásunk során azon társadalomszemléleti

13 A teljes tanulmány nyomtatásban megjelent: Felvinczi Katalin (szerk .) (2015): Problémafókuszú pedagógusképzés – a pedagóguspálya problémái. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest . 91–169 .


182

kérdéseket, hogy a kívánatos értékek mércéjén hogyan ítélik meg társadalmunk jelen állapotait, mi mennyire fontos, mi mennyire hiányzik (vagy teljesül). A feszültségek mértéke, jelentkezé-si területe, megmozgató hatása mind implikációt rejt magában a tanár és a közoktatás (el)várható társadalmi funkciójával kapcsolatban. Ezzel kapcsolatos a kihegyezett direkt kérdés, hogy a tudás és tanulás behatárolandó-e, vagy minden irányú gyarapítása a kívánatos. A tel-jesítmény (az erény) és társadalmi pozíció látni vélt viszony jellemzi a társadalmat, áthatja atmoszféráját: e kettő egybeesése maga a meritokratikus világkép, a kettő szembefordulása a kontraszelekció élménye, amelynek dühe vagy letargiája aláássa a fennálló rendszer igazo-lását. A tanár öntudata, mondanivalója, hatékonysága szempontjából nem közömbös, hogy miként értékeli a jelen viszonyait és mit valószínűsít a jövőre nézve.

A nézetrendszerek tartalmának és szerveződésének felderítésén túl a kutatás alapve-tő szempontja ezen nézetek alakulását és típusos elkülönülésüket befolyásoló tényezők szerepének meghatározása . A mintavétel során kontrolált „D” változók csoportjába tarto-zott: mindenekelőtt (D1) a pályán szerzett tapasztalat hatásának lemérése, a közoktatás-ban dolgozó tanárok és a pályára készülő hallgatók nézeteiben mutatkozó különbségek azonosítása, (D2) a szakmai szocializáció egymásra következő rendszereinek hatásában kimutatható különbségek, (D3) a regionális jelleg keresése, amely a jelentős kisugárzású tanárképző tudományegyetemmel is rendelkező térségek hallgatóit és tanárait egymástól megkülönbözteti (különös figyelmet szentelve a többmilliós főváros és a markáns szellemi-séggel rendelkező vidéki városok – Eger, Debrecen, Szeged – közötti viszonyokra) .

Kutatásunk mintájának kialakításába beépített kérdéssor, hogy a közoktatásban működő tanár és a felsőoktatásban felkészülő hallgató a tanári szereppel és ennek társadalmi kontex-tusával kapcsolatban egyetértést mutat-e, illetve miben és milyen mértékben képvisel eltérő álláspontot.

A tanár tapasztalatokat szerzett a közoktatásban, érettebb életkorú, régebben (jórészt egy más társadalmi-politikai-felsőoktatási rendszerben) készült fel a pályára.

A hallgatók különböző tartalmú és eltérő módon felépített tanárképzésen vesznek részt, kezdeti tapasztalataik és megerősítést igénylő várakozásaik vannak, társadalmi tapasztalataik nyersek, a kilátások életérzésüket és törekvéseiket nagyban befolyásolják.

Kérdés, hogy a bolognai és a reprodukált (ám továbbfejlesztett) osztatlan képzési rendszer ki-választási szisztémája és pedagógiai filozófiája mennyiben gyakorol rájuk hatást. Megengedően elfogadhatjuk, hogy egy-egy jelentős tanárképző intézmény túl mai diákjaira való aktuális hatásán, korábbi hallgatói felkészítése révén, a továbbképzések útján, a gyakorlatok során az iskolákkal kialakított interaktív kapcsolatok jóvoltából kialakíthat és stabilizálhat a maga hatókörében egy pedagógiai kultúrát, amelynek a tanárkép lényeges alkotóeleme. Ugyanakkor magának a képzőintézménynek a mentalitására bizonyosan nincs hatás nélkül az a közéleti- társadalmi közeg, amely élteti, és amelyet szellemi téren szolgál. A nézetek alakulásának vizs-gálatakor ezt a szempontot sem téveszthetjük szem elől.

A fentiekben vázolt szociálpszichológiai kutatási programot mintavételi szempontból „homogén csoportok” egybevetésére építettük . Azaz a D) szempontrendszer érvényesíté-sére egymástól meghatározott vonatkozásokban különböző mintarészeket véletlenszerű

183

Fókuszban: Tanárgenerációk nézetei

kiválasztással alakítottunk ki (lásd pl . debreceni hallgatók a bolognai képzési rendszerből) és ezek között tettünk szisztematikus egybevetéseket .

A nézetek felderítésére személyes interjúk felvételére került sor, kérdések kötött sora alapján, amelyben szerepeltek felderítő célzatú nyitott kérdések, és a válaszokat strukturáló zárt kérdések is . A válaszok értékelő attitűddé szerveződését feltételezve, a zárt kérdések jellegzetes típusa volt tételek felkínálása, melyekkel kapcsolatos egyetértésük mértékét a vizsgálati személyek többnyire öt- vagy hétfokú skálán fejezték ki . Esetenként a kutatási előzmények alapot kínáltak arra, hogy mely tételek tekinthetők (mérőszámmal jellemez-hető) attitűd alkotóelemének, máskor frissen végzett faktorelemzés teremtett alapot, hogy a tételek elfogadásában-elutasításában munkáló attitűdöt azonosítsunk és mérjünk .

Az értékek kívánatossága és valóra váltása

Saját kutatási tradíciónkat követve kerestük és találtuk meg annak a módját, hogy a taná-rok és hallgatók értékpreferenciáit megismerjük . 12 érték megítélését kértük tőlük, hétfo-kú skálán jelölve, hogy azok mennyire fontosak személy szerint számukra (lásd 4.2. tábla) . Természetesen a megítélésben benne rejlett, hogy az egyes értékek a többihez képest szub-jektíve milyen helyet foglalnak el, de ez alkalommal közvetlen egybevetést (összehasonlítást vagy rangsorolást) nem kértünk a vizsgálati személyektől . Egyszerűbb nyilatkozni az egyes értékekről külön-külön, ami viszont nem fékezi kellőképpen azt a hatást, hogy merő bizony-talanságból, vagy a szociális kívánatosság vonzásának engedve, differenciálatlanul pozitív ítéletek szülessenek az értékekről összességükben vagy többségükben . Ám annak is lenne tor-zító hatása, ha a rangsorolással vagy a Q elosztás formális rendjével szabályozott távolságokat kényszerítenénk ki az értékekre vonatkozó ítéletek között . A külön-külön születő ítéletekből természetesen utólag kibonthatóak az egyéni értékosztályzások, a csoportokra vont átlagok és az átlagok alapján felvázolt értékhierarchiák, profilok, vagy épp lineáris rangsorok . Az érté-kek külön-külön való megítéltetésének módszere mellett szólt azok megjelenítésének komp-lex szöveges formája . A „tagadó értékek” megjelölés utal erre a módra, amely minden egyes értéket úgy definiál, mint egy elutasított állapottól való elrugaszkodást kívánatos irányba.

Az értékek között szerepelt a múlthoz kötődés és megújulás igénye, a gazdaság haté-konysága és a környezet védelme, az anyagi helyzet és az emberi viszonyok rendezettsége, az egyén és a társadalom kölcsönviszonyát megszabó két elv (szabadság és egyenlőség) és az ezeket egyesítő politikai döntéshozatali mechanizmus, a társadalom érzelmi kapaszkodója és atmoszférája .

A felsorolt értékek a kutatásban kettős funkciót töltöttek be . Egyfelől – és ez a volt a defi-níciók elődleges sugalmazása – kifejezték a vizsgálati személyek igényét arra, hogyan is alakuljon a társadalom élete (pontosabban szólva – lévén itt úgymond negatív értékekről van szó – azt mondották ki, hogy mi ne legyen a társadalomban, mi az, amitől meg kelle-ne szabadulni) . A vizsgálati személyek egyenként nyilatkoztak az értékekkel kapcsolatban,


184

személyes preferenciájuk (illetve ennek nyomán a csoportok, illetve a minta preferenciája) úgy rajzolódik ki, hogy ha a besorolás alapján 1-től 7-ig kategóriákba rendezzük a szóban for-gó értékeket . Mindemellett másfelől volt egy olyan funkciója is a felkínált értékeknek, hogy a vizsgálati személyek, ezek nézőpontjából ítéljék meg, hogy a társadalom jelen állapotában az adott érték mennyiben érvényesül (mennyiben sikerül meghaladni az értékdefinícióban elutasított állapotot) . Itt is 7 kategóriába sorolja az egyes értékeket a vizsgálati személy és eb-ből adódik egy cizellált összkép a társadalmi állappotokról . Érdemes figyelmet szentelni an-nak, hogy a hétfokú skála közepe, a 4-es érték egyénileg, csoportosan vagy mintaléptékben a 4-es skálafok alá besorolt értékek a válaszadó(k) szerint kisebb vagy nagyobb mértékben nem érvényesülnek a társadalom adott viszonyai között .

Társadalomkép: státusviszonyok

Annak vizsgálatára, hogy a pályán lévő tanárok és az arra készülő hallgatók a társadalom-nak milyen képét ápolják magukban, egy összehasonlítás-sort kínáltunk . Minden esetben két társadalmi csoport tagjainak helyzetét kellett megítélni arra a kérdésre, hogy „válassza ki, Ön szerint kinek a helyzete jobb Magyarországon?” .

A vizsgálati személyek 10 összehasonlítást eszközöltek és ennek során döntöttek arról, hogy melyik csoport helyzete jobb, rosszabb vagy esetleg egyenlő .

11 .1 1 – a férfiak vagy 2 – nők 3 – egyenlő 0 - X

11 .2 1 – a mezőgazda-ságban dolgozók vagy 2 – szakmunkások 3 – egyenlő 0 - X

11 .3 1 – orvosok vagy 2 – rendőrök 3 – egyenlő 0 - X

11 .4 1 – fiatal értelmi-ségiek vagy 2 – középiskolai tanár 3 – egyenlő 0 - X

11 .5 1 – nyugdíjasok vagy 2 – hajléktalanok 3 – egyenlő 0 - X

11 .6 1 – vállalkozók vagy 2 – fiatal értelmiségiek 3 – egyenlő 0 - X

11 .7 1 – városiak vagy 2 – falusiak 3 – egyenlő 0 - X

11 .8 1 – bankárok vagy 2 – politikusok 3 – egyenlő 0 - X

11 .9 1 – vállalkozók vagy 2 – tudósok 3 – egyenlő 0 - X

11 .10 1 – falusiak vagy 2 – hajléktalanok 3 – egyenlő 0 - X

8.1. tábla. „Kiknek a helyzete jobb jelenleg Magyarországon?”

185


A számításba vett és némileg esetleges párosításban megítéltetett társadalmi ka-tegóriáknak van egy kimondott-kimondatlan hierarchiája, ami a társadalmi változások során a tényleges státusviszonyokban és ennek gondolati leképezésében is változik . A hie-rarchia különböző nézőpontokból más és más képet mutat: szellemi rang szerint nyilván kiemelkedik a tudós, követi az orvos, általában az értelmiségi és a tanár, és ettől némileg elszakadva a szakmunkás és a mezőgazdasági dolgozó .

Ugyanakkor gazdasági-hatalmi szempontból a bankár és a politikus áll az élen, majd a vállalkozó és a rendőr helyezkedik el a sorban, és nyilvánvalóan erőtlen a nyugdíjas és kiszolgáltatott a hajléktalan .

A demográfiai csoportok között településjelleg szerint is vannak különbségek a váro-siak és a falusiak között, valamint a nemeknek is van tradicionális hierarchiája a férfiak javára, a nők hátrányára .

E kategóriák kiválasztása, különösképpen pedig szelektív szembeállításuk a vizsgálat-ban meglehetősen esetlegesnek tekinthető, ám arra vonatkozóan a válaszok adhatnak jelzéseket, hogy a vizsgálati személyek hol látnak egyenlőtlenségeket, hol tételezik fel az egyenlőség megvalósulását, a többszempontú hierarchikus rendszer mely pontokon kap-csolódik egy hálózattá és a kibontakozó összkép mennyiben kapaszkodik a múltba, illető-leg érzékeny az aktualitásokra .

Nyilvánvalóan a kutatásunk szempontjából annak van valójában jelentősége, hogy a középiskolai tanároknak a helyzetét hogyan látják a fiatal értelmiségiekhez képest, továbbá egy második lépésben a fiatal értelmiségiek helyzetét a vállalkozókéval egybevet-ve . Mindez természetesen egy tágabb viszonyrendszerbe ágyazódik, amelynek egésze fel-színre hozta a különbségeket, a különböző kérdezett csoportok tradicionálisabb, illetőleg modernebb felfogása tekintetében .

Társadalomkép: rendszerigazolás és/vagy vélelmezett kontraszelekció

A társadalom látni vélt viszonyaihoz értékelések és érzelmek kapcsolódnak: a látni vélt egyenlőtlenségek mennyire indokoltak, méltányosak, helyénvalók vagy mennyiben er-kölcstelenek, sérelmesek s felháborítóak . A viszonyrendszernek ez a morális-érzelmi kiértékelése különböző jövőképpel társulhat: a helyénvaló viszonyok fennmaradását vagy romlását, a kritikával kezelt viszonyok javulását vagy csökönyös fennállását várjuk . E vertikális és horizontális társadalomképbe még beleszövődnek más tényezők, például az, hogy mennyiben tekintjük az embereket, csoportokat adott helyzetükbe beszorult-nak, vagy mennyiben gondoljuk, hogy helyzetük kezdeményezőképességüktől és erőfe-szítésüktől függ, vagy épp a szerencse játékának tudhatjuk be a társadalmi pozíciókat . E társadalmi nézetrendszer felderítésére hivatott és e tekintetben bevált skálákból (lásd 4.1. tábla) jelen kutatásunk céljára három – a mérések tanúsága szerint magukban egységet képező – tételcsoportot emeltünk ki és hasznosítottunk .


186

A tanárok és hallgatók körében való tájékozódás során tekintetbe vettük, hogy a hazai társadalmi közérzetre irányuló kutatásaink szerint a fennálló viszonyok kritikus kezelése nem jár együtt a rohamos megújhodás várakozásával, igényével és reményével, ellenke-zőleg, a vélt kontraszelekció a pesszimizmussal és a rendszerigazolás az optimizmussal társul .

A két (logikailag nem független, ám empirikusan külön álló) változó mérésére öt-hat itemet vezettünk be, de nem feledkeztünk meg az erőfeszítéssel kapcsolatos attitűdről sem, melynek feltárására két item hivatott:

Kontraszelekció – pesszimizmus

A1 A mi életünk során mindig minden csak egyre rosszabb .

A2 Az kerül felülre, aki túljár a többiek eszén .

A3 Az ember azt hinné, hogy már nem lehet rosszabb, de mégis egyre tovább süllyed a társadalom .

A4 A káosz csak egyre nő ebben az országban .

A5 Nincs egy politikus se, akinek egy szavát el lehetne hinni .

A6 Ki minél magasabban van, annál inkább visszaél a helyzetével .

Rendszerigazolás – optimizmus

B1 Soha ilyen elégedett és bizakodó nem voltam, mint manapság .

B2 Bízom a népben, hogy a legjobb vezetőket választja meg .

B3 Aki az utcára kerül, az azért többnyire meg is érdemli .

B4 Az eredeti gondolkodású, bátor és munkabíró emberek a gazdasági verseny győzte-sei .

B5 Gyönyörködni tudok a gazdag, boldog és szép emberekben .

Erőfeszítés

C1 Mindenki a saját szerencséjének kovácsa .

C2 Aki nem akar semmit, az nem is ér el sokat az életben .

8.2. tábla. A társadalmi közérzet attitűd összetevőinek mérőeszköze A felkínált itemekre hétfokú skálán születtek a válaszok

187


Kutatási eredmények. Az értékek kívánatossága és valóra váltása

A mintaegész válaszaiból az értékeknek egy viszonylag jól strukturált hierarchiája bon-takozik ki . A hétfokú skálán egészen magasan – a 6-os skálafokon felül – foglal helyet 4 érték . A környezetvédelem (átlagosan 6,24), a szociális biztonság, az egyenlőség és tü-relem együttesen a nyugalom és a megnyugvás igényét fejezik ki . Közvetlenül a 6-os skálaérték alatt torlódik további 4 érték: a rend, a demokrácia, a gazdasági hatékonyság és a szabadság, melyekben a stabilitás és a dinamika egyesül . Elmarad ezektől az utolsó 4 érték, amelyben előre- vagy visszairányuló presszió jelentkezik, egymás mellett a sor-ban a modernizálás és hagyományőrzés, valamint a tekintély és a hit (4,84) .

Kétségtelen tény, hogy – miközben a tagolódás meglehetősen világos és jelentésteli – az értékek fontosságának gáttalan hangsúlyozása egyoldalúvá és meglehetősen differenciálat-lanná teszi az összképet .

Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy a tanárok „igényesebbek” abban az értelemben, hogy még inkább, még egysíkúbban igénylik a különböző értékeket, mint a hallgatók . (8.1. ábra)

A 12 érték közül ez a követelő jelleg 7 esetben mutatkozik, négyszer lépi túl a szignifi-kancia szintjét (a környezetvédelem csúcsértékén kívül a rend és a demokrácia, valamint a hagyományőrzés tekintetében) . A szóban forgó különbség lényegében nem bontotta meg az értékeknek a hierarchiáját, rangsoruk a tanárok, illetőleg a hallgatók összességének a tekintetében egymáshoz igen hasonló .

Az értékek összemérése során az átlagok fent említett különbségeivel összhangban a ta-nárok körében viszonylag jó helyet foglal el (az első csoportba kerül) a rend és demokrácia, ezek helyére a második kategóriába szorul vissza az egyenlőség és türelem . Ugyancsak

8.1. ábra. Az értékek kívánatossága a tanárok és a hallgatók körében


188

megfelel az előbbieknek, hogy a hagyományápolás a tanárok körében némileg jobb pozí-ciót foglal el, mint a tanulók között .

Az alábbi ábrából kiderül, hogy a bolognai rendszerben, illetve az osztatlan képzésben részesülő hallgatók megítélése és az ezekben benne rejlő értékhierarchiája egymástól sem tér el radikálisan, mint ahogy a köztük elhelyezkedő – a hallgatók összességére vonatkozó jellemző – minősítésektől sem . (8.2. ábra)

Mint látjuk, az átlagos skálaértékekben minimális különbségek jelentkeznek, melyek két ponton haladják meg a szignifikancia szintjét . Az osztatlan képzésben részt vevők jobban igénylik a türelem értékét, mint a bolognai rendszerben tanulók (6,21 az 5,97-hez képest), viszont a hit tekintetében az osztott képzés hallgatói adnak magasabb értékeket az osztatlan rendszerben tanulókhoz képest (5,13 vs . 4,12), akik is az e tekintetben viszonylag szkeptikus tanárokhoz állnak közelebb .

Kutatásunk keretében módot találtunk arra, hogy szembesítsük egyfelől az értékek kívánatosságát, másfelől az arra vonatkozó állításokat, hogy a vizsgálati személyek hogy látják, ezen értékek mennyiben vannak jelen a társadalom élő közegében .

Mint az alábbi ábrából kitűnik, különösen nagy a távolság a fokozottan igényelt érté-kek – a rangsor első, nagyobbik fele – és az észlelt realitások között . Ez az állítás kevésbé találó az első helyen álló környezetvédelem értékére (noha itt is erős feszültség mutatkozik az igények és a látni vélt tények között), viszont különösen érvényes a nagyon is preferált szociális biztonság, valamint az egyenlőség, türelem esetében . A tapasztalt szint el-maradása a vágyottól a két skálafokot erősen közelíti a rend, a demokrácia és a gazdasági hatékonyság tekintetében is . (8.3. ábra)

8.2. ábra. Az értékek kívánatossági sora a hallgatók körében

189


Az igényelt és a meglelt közötti feszültség a szabadság esetében kezd érdemben csök-kenni, ekkor már a különbség az egy skálafok irányába süllyed . Ezt követően pedig, a ke-vésbé preferált négy érték esetében egy skálafok vagy annál kevesebb lesz az eltérés a meg-kívánt és a megtapasztalt között . Ha úgy fogjuk föl, hogy a számszerűen meghatározó különbségek valamiképpen a motiváció, az adott irányba mutató hajtóerő mértékét kifejezik, akkor azt mondhatjuk, hogy a modernizálás, a hagyományőrzés, a tekintély és hit tekintetében a tényleges helyzet visszafogott jellemzéséhez nem társul változtatásra irányuló erős ösztönzés .

Közelebbről szemügyre véve a mai közállapotokra vonatkozó ítéleteket az értékek nézőpontjából, elmondható, hogy ezeknek az átlaga soha nem emelkedik az 5-ös szint fölé, azaz jelentkezésükről a kérdezettek viszonylag visszafogottan nyilatkoznak . Ezen túlmenően különösen szembeötlő, hogy van négy olyan érték, amelynek az „odaítélése” még a 4-es szintet sem éri el, magyarán ezek meglétét kifejezetten elvitatják. Idetartozik mindenekelőtt a biztonság, továbbá az egyenlőség és a türelem, de még a hit is . A minta egyes részeit szembesítve egymással kitűnik, hogy a tanárok helyzetmegítélése lényege-sen kritikusabb, mint a hallgatóké, az ez irányba mutató eltérés öt esetben meghalad-ja a sziginfikancia szintjét . A tanárok a hallgatóknál lényegesen kedvezőtlenebbnek ítélik a helyzetet a szabadság esetében, de a demokrácia, az egyenlőség, a szociális biztonság tekin-tetében is egyaránt .

Ez azzal jár, hogy a 12 felkínált érték közül 8 esetében kétségbe vonják ezen értékek érvényesülését társadalomban .

A hallgatók esetében limitált az elvitatott értékek száma, melyek közé nem tartozik más, mint a hit, a türelem, az egyenlőség és a szociális biztonság . Értelemszerűen ezek

8.3. ábra. Az értékek kívánatossága és észlelt valóra váltása: a feszültség


190

foglalják el az utolsó ranghelyeket az odaítélt értékek sorában . A hallgatók között számot-tevő különbségek mutatkoznak: miközben ők is a modernizálást tartják – szinte egysége-sen – a relatíve a leginkább érvényesülő értéknek, ezt követően azonban szétbomlanak az osztott és az osztatlan képzésben részt vevők ítéletei .

Minél kritikusabb a mintaegész és a maguk megítélése a közállapotokról, mondhatni annál nagyobb lesz a különbség a két csoport között, rendre a bolognai képzésben részt vevők formálnak derűsebb képet, olyannyira, hogy ők még az utolsó helyen álló szociális biztonság értékének a jelentkezését sem vitatják el teljes mértékben . Az osztatlan képzés résztvevői azonban – a tanárok álláspontjához inkább hasonlóan – kritikus képet formál-nak az értékek helyzetéről a társadalomban . Nyolc lesz náluk is az elvitatott értékek száma, ezek tartalmilag is lényegében egybeesnek a tanárok által megkérdőjelezettekkel (kivétel a tanár a környezetvédelmet tekintve megengedőbb, a hallgatói csoport a tekintély léte vonatkozásában), még ha az egyes értékek ranghelyei a két sorban nem is esnek maradék-talanul egybe . (8.5. ábra)

Az itt illusztrált különbségek a bolognai képzésben részesülők javára kilenc esetben ha ladják meg a szignifikancia szintjét és nem találunk arra példát, hogy bármely vonatko-zásban az osztatlan képzésben részt vevők álláspontja lenne kedvezőbb .

Nem tanulság nélküli szemügyre venni, hogy a vizsgált négy régió között (a tanárok és a hallgatók felfogását e vetületben egybevonva) milyen különbségek mutatkoznak . A kí-vánatos értékek tekintetében csakúgy, mint a helyzetjellemzésben, következetesen kirívó az egri kérdezettek pozitivitása: majd minden értéket magas szinten igényelnek (náluk is a hit az utolsó a sorban, de 5,50 átlagos skálaértékkel, egyebekben az összes értékre adott skálaátlag kisebb-nagyobb mértékben meghaladja a 6-os skálaértéket) .

Ami a Budapest–vidék relációt illeti, az értékek kívánatosságának megítélésben ál-talában a vidéki képzőhelyek és iskolák ítélete a pozitívabb, ez az igényesség különösen

8.4. ábra. Az értékek megvalósulása a tanárok és a hallgatók szerint

191


nagymérvű eltérést eredményez a „rend” a „modernizálás” és a „tekintély” esetében . A rend és tekintély dolgában a közállapotokat minősítve a budapesti tanárok és hallgatók kevésbé kritikusak, szembesítve az összes többi régióval, de így van ez a szabadság és a hit vonatkozásában is . A valós viszonyok jellemzésekor a szegedi tanárok és hallgatók szerepe egészen egyedi, mert a 12 érték közül 10-ben negatív irányban tér el a helyzetjellemzésük a többi régiótól .

Ha egyben tekintjük a négy régiót, akkor azt mondhatjuk, hogy viszonylagos össz-hangban állítják a szabadság, hagyományőrzés, modernizálás és a környezetvédelem érté-keinek valamelyes vagy erőteljes érvényesülését, viszont erősebben megoszlik a helyzet-megítélésük a szociális biztonság, a rend, tekintély és hit értékeinek érvényesülését tekintve .

Az értékek vizsgálatából – a tanárok és hallgatók körében – egy feszültségekkel terhes, több vonatkozásokban elégedetlen társadalmi közérzetre derül fény. Az természetes, hogy a kívá-natos és a megvalósulni látott értékek között van eltérés, de hogy a különösen vágyottak hiányozzanak leginkább a látni vélt valóságból, az árulkodó jel. Az értékek igénye a ta-nároknál a legerőteljesebb, viszont a helyzet megítélése is náluk a legszigorúbb: ez a tapasz-taltabb társadalmi csoport éli át a legnagyobb feszültséget az ideál és a valóság között. A hallgatók többnyire elmaradnak az értékek igenlésében (különösen a rend, demokrácia és hagyományápolás tekintetében), de néhány ponton ők támasztanak erősebb igényeket (türe-lem és szabadság dolgában). Ugyanakkor kevésbé kritikusak (a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség és szociális biztonság tekintetében egyaránt). A különböző évfolyamot látogató, a bo-lognai, illetve az osztatlan képzésben részt vevő hallgatók között az értékkívánalmak között nem mutatkozik számottevő különbség, a kritikai helyzetmegítélésben viszont igen, az

8.5. ábra. Az értékek megvalósítása az osztott és osztatlan képzésben részt vevő hallgatók szerint


192

osztatlan képzésben részesülők közelebb állnak a működő tanárok kriticizmusához, a bolognai rendszerben tanulók helyzetmegítélése viszont tendenciózusan enyhébb (különösen a számukra viszonylag fontosabb hit, de az általános igény ellenére többnyire hiányolt egyen-lőség, türelem és szociális biztonság tekintetében is).

Végső soron az értékek – korlátozott – érvényesülésének megítélése a tanárok és a két hall-gatói csoport esetében hasonló. Jóllehet a tanárok 8, a hallgatók összességében 4 (ezen belül a bo lognai hallgatók határesetként is legfeljebb 1) érték társadalmi megvalósulását vitatják el, „erősorrendjük” viszonylag közel áll: a modernizálás és szabadság, hagyományőrzés és te-kintély halványan, de érvényesül, a társadalmi és pszichológiai megnyugvást képviselő szociális biztonságot, egyenlőséget és türelmet nélkülözzük.

Társadalomkép: státusviszonyok

Amikor különböző társadalmi csoportok egymáshoz viszonyított helyzetére vonatkozó kérdést tettünk fel, a viszonyok percepciója különbözött stabilitás és bizonytalanság te-kintetében . Nem fér kétség ahhoz – a kérdezettek körében elterjedt sztereotípiák értel-mében –, hogy a nyugdíjasok jobb helyzetben vannak (93%), mint a hajléktalanok, vagy hogy a városiak helyzete előnyösebb (83%), mint a falusiaké, bár itt van 11,8%, amely egyenlőséget tételez fel . Egyértelmű különbséget látnak a vállalkozók és a tudósok pozíci-ója között is, az előbbiekét 73% tartja különbnek, az utóbbiakét 12,6%, és ehhez közelít az egyenlőséget feltételezők szerény aránya is .

A kérdezettek túlnyomó többsége szerint a férfiak helyzete jobb (61,7%), ugyanakkor gyakorlatilag nincs, aki a nők helyzetét tartaná jobbnak, azonban a kérdezettek 33,3%-a látni véli a nemek egyenjogúságát .

A többség véleménye szerint az orvosok szituációja kedvezőbb (58,6%) a rendőrökéhez képest, itt az ellenpólus és az egyenlőség lényegében egymással hasonló arányban bukkan fel .

Nem utolsósorban többen tartják a szakmunkásokat jobb helyzetben lévőknek (52,7%), mint a mezőgazdasági dolgozókat, egyenlőséget vél látni 22,7% és az ellenpólus előnyét jelzi 16,7% . Megosztottságot tükröz a bankárok és a politikusok helyzetének megítélése, míg az előbbieket 30%, addig az utóbbiakat 31% tartja jobb helyzetűnek, kvázi egyenlő-ségüket 34,6% tételezi fel . A tanárok lényegesen nagyobb arányban tartják jobb helyze-tűnek a munkásokat, mint teszik ezt a hallgatók (58,4% vs . 47%) (ez esetben a bolognai képzésben tanulók járnak valamivel közelebb a tanárok álláspontjához, mint az osztatlan képzésben részt vevők) . A tanárok 35%-a mondja a bankárt előnyösebb helyzetűnek és 22,7% tartja jobbnak a politikus helyzetét, a hallgatóknál viszont mások az arányok, csak 25% tartja különbnek a bankár pozícióját, 39,5% a politikusét . Ezek az eltérések feltehető-en nem elsősorban szakmai szocializációból, hanem a társadalmi tapasztalatok generációs különbségeiből adódnak .

193


Ezen a háttéren vehetjük szemügyre, hogy milyen viszonyt látnak a kérdezettek a fiatal értelmiségiek és a középiskolai tanárok pozíciója között . A válaszadók zömmel (47,5%) arra hajlanak, hogy a (mégoly fiatal) értelmiségiek jobb helyzetben vannak, mint a közép-iskolai tanárok, ez utóbbiakra 23,1% voksol és egyenlőséget 24,5% tételez fel . A válaszok megoszlásának tekintetében nincs érdemleges különbség a tanárok és a hallgatók mintái között . A hallgatók két csoportja viszont számottevő mértékben eltér egymástól . A bolog-nai képzésben részt vevők a középiskolai tanár jobb helyzetét csak 17,95%-ban tételezik fel, míg a fiatal értelmiségiek pozícióját és az egyenlőséget jobban hangsúlyozzák . Az osz-tatlan képzésben részt vevők viszont nagyobb arányban esnek a tanár helyzetének prefe-rálói közé (33,3%) . A hallgatói csoportok közötti eltérés megmutatkozik akkor is, amikor a vállalkozó, illetőleg a fiatal értelmiségi helyzetének összeméréséről van szó . A minta egésze egyértelműen a vállalkozó fölényéről nyilatkozik (74,4%), de ez az osztatlan képzés-ben 10%-kal nagyobb arányban vélekednek ilyen módon, mint az osztott képzésben részt vevők (77,6 vs . 67,7) .

Ennek alapján megállapíthatjuk, hogy a kérdezetteknek nincsenek különösen erős illú-zióik sem általában az értelmiségiek, sem kitüntetetten a tanárok társadalmi helyzetét ille-tően, de e pályán dolgozók helyzetével kapcsolatban kétségtelenül pozitívabb az osztatlan képzésben részt vevők véleménye, várakozása, mind a bolognai rendszerben tanulóknál, mind pályán működőknél .

A társadalmi státusviszonyok felfogásáról mozaikszerű képet szereztünk: a kérdezettek lát-ni vélnek egy társadalmi hierarchiát, erre vonatkozó benyomásuk viszonylag egyöntetű, még ha van is egy generációs eltérés a munkások, illetve a bankárok helyzetének korábban megszokott vagy újabban fogyatkozó státusával kapcsolatban. Ebben a hierarchiában az ér-telmiségieknek általában és hozzájuk mérve is a középiskolai tanároknak különösen szerény a pozíciója.

Társadalomkép: rendszerigazolás és/vagy vélelmezett kontraszelekció

A társadalmi atmoszféra vizsgálatára hivatott 13 item fogadtatását a nézetrendszer szer-kezeti vizsgálatára építettük . A korábbi kutatási tapasztalatok alapján úgy került sor a megítélendő tételek kiválasztására, hogy azok három változót reprezentáljanak, a vála-szok visszaigazolták e faktorok létét és működését . A faktoranalízis a variancia 56,5%-át magyarázza .

Az első faktor méltán viseli a kontraszelekció-pesszimizmus címkét . Kedvezőtlen fejlődéstendenciára utaló tétel, „a káosz csak egyre nő ebben az országban”, szerepel a leg-nagyobb faktorsúllyal . Ezt követi két egybecsengő állítás, mely szerint a romlási tendencia minden várakozást felülmúl, és egész életünk ezt a romlást tanúsítja . Közéjük iktatódik az arra utaló állítás, hogy a politikusok mind teljesen hiteltelenek . Ugyancsak ennek a té-telnyalábnak részese további két tétel, amely szerint a hierarchia magaslatán állók vissza-élnek helyzetükkel, illetve maga a kiemelkedés a visszaélés eredménye . A hétfokú skálán majd minden állítás egyetértéssel találkozik, még akkor is valamelyest, amikor arról van


194

szó, hogy a romlás felülmúl minden várakozást, egyetlen kivétel, hogy „a mi életünk so-rán mindig minden egyre romlik”, amelynek sivár egyöntetűségével a minta lényegében szembeszegül .

Faktorsúly Tanár Mintaátlag Osztatlan Osztott

6 .7 .A káosz csak egyre nő ebben az országban .

,822 4,09 4,24 4,14 4,69

6 .5 .

Az ember azt hinné, hogy már nem lehet rosszabb, de mégis egyre tovább süllyed a társadalom .

,782 4,08 4,07 3,90 4,28

6 .8 .

Nincs egy poli-tikus se, akinek egy szavát el lehetne hinni .

,754 4,29 4,49 4,47 4,95

6 .2 .

A mi életünk során mindig minden csak egyre rosszabb .

,740 3,37 3,42 3,13 3,92

6 .11 .

Ki minél ma-gasabban van, annál inkább visszaél a hely-zetével .

,699 4,63 4,73 4,78 4,86

6 .13 . Az kerül felülre, aki túljár a töb-biek eszén .

,672 3,86 4,20 4,44 4,65

8.3. tábla. A kontraszelekció-pesszimizmus tételek faktora és fogadtatása

A második faktor a rendszerigazolás-optimizmus tételeit fogja össze . Centrumában a tétel, mely szerint „soha ilyen elégedett és bizakodó nem voltam, mint manapság” . Elmarasztalja társadalom kivetettjeit és bizalmat szavaz a megválasztott vezetőknek . Személyes elragadtatást fejez ki az az állítás, hogy „gyönyörködni tudok a gazdag, boldog és szép emberekben” .

E faktor ütközik ki a gazdasági verseny nyerteseit (ily módon magát a verseny kivá-lasztási mechanizmusát) méltató állítás fogadtatásában is . Ez utóbb az egyedüli, amelyet

195


a minta egyetértéssel fogad, az összes korábban felsorolt item viszont ellenállásba ütközik és a válaszok átlaga 4-es skálafok alá szorul .


6 .1 Soha ilyen elégedett és bizakodó nem vol-tam, mint manapság .

,742 2,73 3,31 3,82 3,94

6 .9 Aki az utcára kerül, az azért többnyire meg is érdemli .

,682 2,40 2,83 2,96 3,63

6 .6 Bízom a népben, hogy a legjobb veze-tőket választja meg .

,675 2,90 3,15 3,29 3,49

6 .12 Gyönyörködni tudok a gazdag, boldog és szép emberekben .

,633 2,87 3,28 3,37 4,05

6 .10

Az eredeti gondol-kodású, bátor és munkabíró emberek a gazdasági verseny győztesei .

,523 4,28 4,47 4,64 4,65

8.4. tábla. A rendszerigazolás-optimizmus tételek faktora és fogadtatása

A harmadik faktor az erőfeszítések szükségességét és felelősségét tanúsító itemeket fűzi össze . Ezek egyetértéssel találkoznak . Az összes állítás közül kiemelkedik a maga 5,73-a mintaátlagával e tekintetben az a tétel, mely szerint „aki nem akar semmit, az nem is ér el semmit az életben” .


6 .4 Aki nem akar semmit, az nem is ér el sokat az életben .

,879 5,74 5,73 5,92 5,48

6 .3 Mindenki a saját sze-rencséjének a kovácsa . ,745 4,53 4,86 5,23 5,12

8.5. tábla. Az erőfeszítés tételek faktora és fogadtatása


196

Az összkép lényegében összhangzó: eluralkodik rajta az elégedetlenség és kilátás-talanság, elvitatják az elégedettség és derűlátás jogalapját . Ugyanakkor lappang ennek hátterében némi ellentmondás, az erőfeszítés igenlése, a gazdasági verseny méltá-nyos eredményébe vetett hit és az egysíkúan negatív élettapasztalatok meg kérdő-jelezése.

A tanárok a hallgatóknál mértékletesebbek a kritikában, ugyanakkor radikálisabbak a megelégedettség és a derűlátás elutasításában . Abban is kevésbé hisznek, hogy „minden-ki a saját szerencséjének kovácsa” . E nézetkülönbségek 13-ból 10 esetben szignifikánsak, ami a rendszerigazolás-optimizmus tételeivel kapcsolatban azzal jár, hogy válaszaik átlag-értéke a 3-as skálaérték alá szorul, míg a diákoké 3 és 4 közé esik .

A hallgatók – képzési rendszer szerint különböző – csoportjai között szintén szisztema-tikus különbségek mutatkoztak: az osztatlan képzésben részt vevők a tanároknál kevésbé határozottan, de gyengébb társadalomkritikát és a rendszerigazolással szembeni erősebb fenntartásokat képviseltek, mint a bolognai rendszerben tanuló társaik . A válaszok szo-kásosnak mondható megoszlási sémája itt érvényesült, az erőfeszítés faktorát megjelenítő két tétel fogadtatásának kivételével . Ezekkel fokozottan egyetértettek az osztatlan képzés-ben részesülők, messzebb távolodva a tanárok álláspontjától . „Aki nem akar semmit, az nem is ér semmit” kritikus tételével kapcsolatban az osztatlan képzés hallgatói által adott válaszok átlaga 5,92 volt a hétfokú skálán . (8.6. a-c. ábra)

A társadalmi közérzet tekintetében a vizsgált négy régió között jellegzetes különbségek mutatkoztak . (8.7. ábra)

8.7. ábra. A társadalmi közérzet és skálarendszer tételeivel való egyetértés régiók szerint [A kódmagyarázatot lásd a 9.2. táblázat alapján . 1–6 (A1–A6), 7–11 (B1–B5) és 12–13 (C1–C2)]

197


8.6. a.b.c. ábra. A társadalmi közérzet mutatók a mintacsoportokban


198

A tanárok és hallgatók Debrecenben voltak a leginkább visszafogottak a társadalom-kritikai tételek elfogadásában, Szegeden viszont több ponton kitűntek ebben, ám kife-jezetten elmaradtak a rendszerigazoló tételek támogatásában . Eger tanárai és hallgatói elfogadóbbnak mutatkoztak mindkét irányban, ennyiben ambivalensebb volt az általuk kifejezett társadalmi közérzet, mint a többi régióban születő válaszok . A budapesti véle-mények nagyobb tömege nem tükrözött kilendülő tendenciákat, jóllehet a szkeptikus ál-láspontot, hogy „az ember azt hinné, hogy már nem lehet rosszabb, de mégis egyre tovább süllyed a társadalom”, itt végül is támogatták .

A minta tagjai – tanárok és hallgatók egyaránt – morálisan kérdéses és romló viszonyo-kat látnak a magyar társadalomban, egy kontraszelekció-pesszimizmus nézetrendszerben osztoznak. Ezzel tartalmi összhangban a minta kételkedik a rendszert igazoló és derűlátást sugalló gondolatokban, elvitatják a rendszerigazoló-optimimizmus nézetrendszer érvé-nyét. Megjegyzendő, hogy a jelen és a jövő értékelő megítélése úgy összekapcsolódik, hogy a jelen kritikájával nem a jövőbeni megújhodás reménye, hanem a további romlás képzete társul. Miközben az összkép sötét tónusú, mégis vannak benne ellentmondást is rejtő, felcsillanó ele-mek, mondván, hogy az élet a tapasztalataival és a kilátásaival nem egysíkúan sivár, a piac-gazdaság mechanizmusa lehet az egészséges társadalmi szelekció motorja, és a boldogulásnak mindenképp előfeltétele az egyéni erőfeszítés.

A tanárok társadalomkritikában visszafogottabb a jogos megelégedettség (ezzel együtt a sorsért viselt személyes felelősség) tagadásában markánsabb véleményt formálnak, mint a hallgatók. Az osztatlan képzésben részesülő hallgatók a bolognai rendszerben tanulóknál kö-zelebb állnak hozzájuk, az egyetlen kivétel, hogy az erőfeszítés szükségességében és sikerében ők – az osztatlan képzésben részesülők – különösképpen hisznek.

Régiók szerint mutatkoznak különbségek: Debrecen közérzete kevésbé kritikus, Szeged viszont konzisztensen az, Eger egyetértése két irányba is mutat, Budapest kérdezett-jei a leginkább szkeptikusak mindkét irányban (de a társadalmi változások trendjével kapcsolat ban is).

Appendix. Társadalomkép: a társadalom és az emberi kapcsolatok kilátásairól

A társadalmi közérzet elemzését szervesen egészíti ki a társadalom és az emberi kapcsola-tok kilátásaira vonatkozó várakozások és elvárások vizsgálata .

13 tételt ítéltek meg a vizsgálatok abból a szempontból, ezeket milyen mértékben lát-ják valószínűnek. Ezt %-os formában válaszolták meg, skálán jelölt értékkel . A minta egészére vonatkozó vont átlagszázalék alapján a tételek „erősorrendje” a következő .

199


Átlag %

9 .2 Egyre nő a különbség a szegény és gazdag emberek, csoportok, népek életnívója és jóléte között . 79,58

9 .6 A világot behálózza a rádió, tévé és az internet, közelednek a kultúrák, egy átlátha-tó és átjárható világ válik valósággá . 71,46

9 .4 Egyre szűkül az ember önállósága, belelátnak az életébe, szabályozzák minden lépését, ki van szolgáltatva a politika és a gazdaság hatalmasainak . 67,88

9 .5 Ahogy mindig is volt, úgy lesz a jövőben: aki ügyesebb, az rászedi társait, és aki erősebb, az viszi a pénzt, a hatalmat, a sikereket a magán- és közéletben . 67,86

9 .11 Az embertömegek nem tudják irányítani a világot, a demokrácia intézményei mindig is csak elfedik a kevesek uralmát . 62,21

9 .10 Az idősek mind kevesebbet értenek meg és érnek el a világban, a társadalom sem tud annyit rájuk fordítani, mint régebben . 62,20

9 .9 Az emberek rossz életviszonyai, keserű elégedetlensége gyökeres változásokat fog-nak hozni . 55,71

9 .7 A világ gazdaságában egyre általánosabb lesz a szabad verseny, ami nemcsak a sike-res vállalkozásnak, hanem minden fogyasztónak kedvez . 55,56

9 .1 A civilizáció megteremti annak a technikai feltételeit, hogy az emberek világszerte kényelemben, egészségben, hosszan éljenek . 53,94

9 .12 Aki nem tart lépést az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval, az pórul jár, mert rajtuk kívül nincs biztosítva a jog uralma, a jólét és szabadság . 50,46

9 .3 Mindinkább érvényesül a józan ész a politikában, a gazdaságban, az élhető környe-zet fenntartásában . 42,57

9 .8 Az egész világon fokozatosan kiterjed mindenkire a jogegyenlőség, a demokratikus kormányzás, a társadalom harmóniája . 42,56

8.6. tábla. Jövőbeni fejlemények valószínűségeinek besorolása

Mint a felsorolásból látható, 60% feletti várakozást fűznek 6 tételhez, 50%-nál való-színűbbnek tartanak 5 továbbit, és már nem ítélik valószínűnek az utolsó kettőt .

5 tétel számolna egyértelműen pozitív jövővel: ezek közül kérdőjeleznek meg kettőt, a demokrácia és a józan ész érvényesülésére nem látnak meggyőző garanciát .

5 tétel negatív jövőképet tükrözne, melyeket a minta többé-kevésbé valószínűnek ítél . A kikényszerített változásokra, illetve az USA-val és az EU-val való lépéstartásra vonatko-zó tétel értékelő előjele nem egyértelmű, ezek valószínűségét a kérdezettek nem (teljesen) vitatják el .

A tanárok és hallgatók válaszainak szerkezeti elemzése három faktort tárt fel, melyek együttesen a variancia 52,97%-át magyarázzák .


200

Az első faktor a pozitív kilátások tételeit hatja át . Ezekkel kapcsolatban a tanárok több fenntartást jeleznek, mint a hallgatók, s demokrácia és a józan ész kilátásainak való színűségét ők átlagosan 40% alatt látják . Az osztatlan képzésben részt vevő diákok tár saiknál visszafogottabbak, az egyetlen kivétel a kulturális globalizáció, melynek valószí -nű ségét ők ítélik nagyobbnak, több mint 76%-osnak, ami szignifikáns kiugrás .

Faktorsúly Tanár Osztatlan Osztott

9 .8 Az egész világon fokozatosan kiterjed mindenkire a jogegyenlőség, a demokratikus kormányzás, a társadalom harmóniája .

,775 37,90 43,52 51,76

9 .7 A világ gazdaságában egyre általánosabb lesz a szabad verseny, ami nemcsak a sikeres vállalkozásnak, hanem minden fogyasztónak kedvez .

,765 52,97 57,89 58,26

9 .1 A civilizáció megteremti annak a technikai feltételeit, hogy az emberek világszerte kénye-lemben, egészségben, hosszan éljenek .

,662 51,86 53,33 56,83

9 .3 Mindinkább érvényesül a józan ész a po-litikában, a gazdaságban, az élhető környezet fenntartásában .

,639 39,55 41,67 50,37

9 .6 A világot behálózza a rádió, tévé és az internet, közelednek a kultúrák, egy átlátható és átjárható világ válik valósággá .

,622 68,68 76,24 71,50

8.7. tábla. Jövőbeni fejlemények első faktorának tételei

A második faktor négy tétel fogadtatásából olvasható ki . Ezek rendre mind negatív jövőképet festenek . Ezekkel kapcsolatban a tanárok nagyobb valószínűséget látnak, mint a hallgatók (a különbség a leginkább minimális a demokrácia kilátástalanságával kapcsolatban) .

E tekintetben a két diákcsoport felváltva ítél sötétebb kilátást, az osztatlan képzés résztvevői a gazdag-szegény különbségek növekedésével, és ennek amorális hátterével szá-molnak inkább .

201



9 .5 Ahogy mindig is volt, úgy lesz a jövőben: aki ügyesebb, az rászedi társait, és aki erősebb, az viszi a pénzt, a hatalmat, a sikereket a ma-gán- és közéletben .

,727 68,81 67,21 66,63

9 .2 Egyre nő a különbség a szegény és gazdag emberek, csoportok, népek életnívója és jóléte között .

,694 83,32 77,43 73,91

9 .4 Egyre szűkül az ember önállósága, belelát-nak az életébe, szabályozzák minden lépését, ki van szolgáltatva a politika és a gazdaság hatalmasainak .

,671 69,43 65,86 67,14

9 .11 Az embertömegek nem tudják irányítani a világot, a demokrácia intézményei mindig is csak elfedik a kevesek uralmát .

,507 62,25 61,46 63,10

8.8. tábla. Jövőbeni fejlemények második faktorának tételei

A harmadik faktor az ambivalens kilátásokra utaló és az idősek pozícióromlására vo-natkozó állítások megítélésében jelentkezik . A tanárok és hallgatók várakozásaiban ezek-kel kapcsolatban nincs konzekvens különbség . A bolognai rendszerű képzés hallgatói ítélik ezeket valószínűbbnek .


9 .9 Az emberek rossz életviszonyai, keserű elégedetlensége gyökeres változásokat fognak hozni .

,674 54,28 55,31 59,38

9 .10 Az idősek mind kevesebbet értenek meg és érnek el a világban, a társadalom sem tud annyit rájuk fordítani, mint régebben .

,592 62,32 61,33 63,06

9 .12 Aki nem tart lépést az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval, az pórul jár, mert rajtuk kívül nincs biztosítva a jog uralma, a jólét és szabadság .

,574 51,46 46,62 53,42

8.9. tábla. Jövőbeni fejlemények harmadik faktorának tételei

A négy vizsgált régió tanárai és hallgatói közül ezen tételek érvényesülését az egri kérdezettek várják leggyakrabban . A 9 eset között egyaránt Egerben találunk jó és rossz kilátásokat, érzelmi tónusában ellentmondásos módon . Az ellenpont e tekintetben a bu-dapesti minta, amely 7 esetben a leginkább kétkedő, az USA és az EU lépéselőnye náluk


202

már átesik a valószínűtlen tartományba . A debreceni kérdezettek a kulturális globalizáció pozitívumának feltételezésével tűnik ki és negatív kilátásokhoz fűz inkább kérdőjeleket . A szegedi kérdezettek a társadalmi különbségek kiéleződésével és az idősek pozícióromlá-sával kapcsolatban értenek egyet fokozott mértékben, viszont a pozitívumokkal kapcso-latban vannak nagyobb kétségeik .

Az emberi kapcsolatokról (a társadalom fejlődésének témájához hasonlóan) szintén tizenkét állítást kínáltunk a kérdezetteknek, akik hétfokú skálán fejezhették ki egyetér-tésük mértékét . Hat tétellel kapcsolatban az 5-ös vagy ennél magasabb a skálaválaszok átlaga . Két állítás inkább pozitív fogadtatásban részesül, mint elutasításban . Négy szkep-tikus itemet kisebb-nagyobb mértékben elhárítottak (azt, amely a gyerekek partnerségét kérdőjelezi meg, amely a szerencse szerepét hangsúlyozza, amely az életkor érdemtelensé-gére utal, illetve a bizalmatlanság tézisét) .

A faktoranalízis három tényezőt tárt fel, melyek együtt a variancia 45,37%-át magya-rázzák . Az első faktor a hit, az áldozatosság, a megtorlás és a nemzeti azonosulás – meg-tartó – morális értékeit hangsúlyozó tételeket fűzte össze . A legnagyobb faktorsúllyal rendelkező hit item a többinél valamivel kisebb egyetértéssel találkozott (a tanárok végső soron el is utasították) .

A nemzeti identitás gondolata volt az egyetlen, amellyel a tanárok (szignifikánsan) jobban egyetértettek, mint a hallgatók . A másik hárommal kapcsolatban a hallgatók álláspontja volt pozitívabb, közöttük is kiemelkedően a bolognai rendszerű képzésben részesülők .

10 .6 Azt a lelki közösséget kell megtalálni, amelyet a hit erősen összetart és megóv az eltévelyedéstől . ,756 3,97 4,24 4,59

10 .7 Tisztelni és szolgálni kell az emberi életet, személyes áldozatok árán is segíteni kell a nélkülöző-kön, a bajba jutottakon, és azokon, akik nem tudják képviselni létérdekeiket .

,721 5,36 5,18 5,26

10 .9 A nemzeti hagyományok, a nyelv és közösségtu-dat megőrzése kell ahhoz, hogy ne veszítsük el önma-gunkat az összevissza és veszélyes világban .

,629 5,52 5,21 5,19

10 .8 Személyesen is és társadalmi léptékben is meg kell torolni a durvaságot, a gátlástalan önérvényesítést, a tisztességes együttélés sérelmeit .

,558 4,94 4,96 5,20

8.10. tábla. Az emberi viszonyokra vonatkozó várakozások első faktorának tételei

A második faktor az úgymond szkeptikus itemek fogadtatását hatotta át, melyekhez gyengén és esetlegesen csatlakozott az ifjúság tisztaságának tétele is . Az előbbieket általá-ban fenntartások fogadják, az utóbbit szerény egyetértés . A kérdezettek hovatartozása nem egy irányban hat ezen tételek elfogadására . Mindössze két megállapítással kapcsolatban

203


jelentkezik az az ismerős séma, miszerint a tanárok ítélete visszafogottabb, és ezzel pár-huzamosan az osztatlan képzés részesei is elmaradnak a bolognai rendszerben tanulók egyetértése mögött .


10 .3 A gyerek nem társ, nem tőle kell számítani megértésre és segítségre . ,690 3,96 3,45 4,54

10 .1 Egyedül születünk és egyedül halunk meg, az ember végül is nem számíthat másra, mint önmagára .

,668 3,32 2,84 3,82

10 .4 A fiatalság tiszta, nem húzza le a sok régi hiba és megalkuvás, tőle remél-hetünk csak több tisztességet és igazi megújulást .

,395 4,27 4,47 4,89

10 .12 Az életkor, mármint az, hogy va-laki öreg, még önmagában nem érdemel tiszteletet vagy különleges bánásmódot .

,635 3,52 3,75 4,43

8.11. tábla. Az emberi viszonyokra vonatkozó várakozások második faktorának tételei

A harmadik faktor a rendezett társadalom, a családi összetartozás és az önmegvalósí-tás tételeinek megítélésében jelentkezett, melyek a minta egészében a legnagyobb egyet-értéssel találkoztak . A rendezett társadalom és családi összetartozás a tanárok válaszaiban kitüntetett hangsúlyt kapott a hallgatók álláspontjához képest is .

Az önmegvalósítás gondolatát viszont a hallgatók emelték ki jobban, és e tekintetben – mondhatni kivételesen – az osztatlan képzés hallgatói voltak a radikálisabbak .


10 .10 Az ember találja meg és formálja ki önmagát, éljen úgy, ahogy neki jó, ne mások ízlése, hanem a maga céljai és elvei szerint .

,648 5,32 5,77 5,44

10 .5 Csak egy jól megszervezett és rendezett társadalomban van az ember biztonságban és valósíthatja meg terveit .

,571 5,80 5,52 5,45

10 .2 Az ember gyerekei, unokái adják meg az élet értelmét . ,563 5,80 5,18 5,35

8.12. tábla. Az emberi viszonyokra vonatkozó várakozások harmadik faktorának tételei


204

Az emberi kapcsolatok felfogásának jelentésteli mintái rajzolódtak ki a válaszokból . Ezek a minták nem tükröződnek mechanikusan az egyetértés magasabb vagy alacsonyabb szintjében, mint ahogy hátterükben sem a minta alkotóelemeinek egyszerűen megha-tározható viszonyai állnak . Ugyanakkor a különböző társadalmi atmoszférát képviselő régiók között jellegzetes különbségek mutatkoznak a válaszokban . 12-ből egy híján min-den esetben az egri tanárok és hallgatók adják a leginkább elfogadó választ, melyeken természetesen itt is végighullámzik a tételek fontossági sora . Az egyetlen kivétel a gyer-mek partnerségének elvitatása, amely a népes budapesti almintán halvány igenléssel találkozik, míg mindhárom másikban végső soron elutasításban részesül .

A budapesti tanárok és hallgatók az első faktor konvencionális tételeinek elfogadásá-ban visszafogottak . A debreceni kérdezettek viszont a fentiekben szkeptikusnak mondott állításokkal értenek kevésbé egyet . Szegeden a hit, az ifjúság tisztasága és a megtorlás sze-lektált tételeinek szemléletével kapcsolatban mutatkozik bizonyos visszafogottság .

Az értékeléssel átitatott közérzet udvarát a vizsgálati személyek társadalmi várakozásai és elvárásai képezik. Mint a kilátásokra vonatkozó valószínűségi becslések jelzik, ezek elegyesek, bennük keverednek a technikai fejlődés és a globális közeledés pozitívumai, és a bizalmatlanság és a társadalmi egyenlőtlenségek kiéleződésének negatívumai. A tanárok a pozitívumokban kevésbé hisznek, a negatívumoktól inkább tartanak, mint a hallgatók, akikben szintén él sok kétely. A demokrácia és a józan ész kilátásaival, az Egyesült Államok és az Európai Unió mo-dellértékével kapcsolatban a bolognai képzésben részt vevők kitérő, bizonytalan becslése még a leginkább derűlátó…

A régiók válaszstílusa e tágas témakörben jól megmutatkozik: az egri tanárok és hallgatók sokfélét várnak, a budapestiek a kérdések jelentős részében kisebb valószínűséget becsülnek, a debreceniek jövőképe a legkevésbé sötét, a szegediek viszont társadalmi veszélyeket sejtenek és kevesebb pozitívumot tételeznek fel. Ez a válaszminta jelentkezik újra akkor is, amikor társadalmi fejlemények valószínűségének becslése helyett értékelő ítéletek elfogadása-elutasítása révén fejezik ki a kérdezettek társas-társadalmi attitűdjeiket. (Egy illusztratív példa: a buda-pestiek megkülönböztető szkepticizmusának az előbbiekben az volt a jele, hogy az euroatlanti igazodás szükségességében kevésbé hittek, ez a személyes kapcsolatokról szólva abban ütközik ki, hogy a szülők és gyermekek partnerségében a legkevésbé tudnak hinni.)

A jövőbeni személyes viszonyokra vonatkozó várakozások összetett attitűdstruktúrában jelennek meg a tanárok és a pályára készülődő hallgatók értelmiségi mintáján. Érzelmi-morális összetartozást és kontrollt képvisel egy attitűd, amelynek ideologikus elemei közül a hit és megtorlás igényével inkább a hallgatók, a nemzet és áldozatos szolidaritás motívumával in-kább a tanárok értenek egyet. Az egyéni sors kiszolgáltatottsága és a kapcsolatok reménytelen-sége kevés optimizmust sugárzó vélekedéseivel a hallgatók (különösen a bolognai képzés résztvevői) értenek inkább egyet, a tanárok többnyire elvitatják ezek érvényét – a régi hibák-kal és megalkuvásokkal szembeállított „tiszta ifjúság” idecsapódó tézisével nem szállva vitába. A rendezett társadalom, család és az önmegvalósítás a harmónia képzetében egyesülnek, és találnak a legnagyobb egyetértésre, ami a tanárok körében az előbbi kettő, a hallgatók körében az utóbbi felé billen.

II. MÚLT A JELENBEN

207

9 . Visszatekintés a jelenből14

A szociálpszichológia jeles úttörője, Kurt Lewin a szociológia és pszichológia tennivalóit a természettudomány analógiájára fogta fel (Lewin 1972) . A módszertan történetiségét ugyan megkérdőjelezte, de a személyes és közös történeti élményeket és vélekedéseket ő is fontos tárgynak tekintette, eleven hatóerőnek, amely formálja a társadalmi-pszichológiai szituációk erőterét . Van ennek egyénileg, családilag, közösségileg építgetett változata, és van a tudomány tárgyilagosságára kötelezett és rangjára emelt, rendszeresen-módszeresen kimunkált formája . Nem hogy a társadalmi, de a személyes emlékezés sem magányban fo-gant mentális folyamat, hanem spontán változatában is, de intézményes formáiban végleg közösségileg mintázott mű. A mindenkori hatalom is reflektál rá és benne önmagára, teheti ezt áttűnő könnyedséggel és teheti buzgó szigorral . Nekünk most buzgó igyekezet-tel teszi (szobrot állít, tankönyvet ír elő, kutatást rendel és igazságot hirdet, alaptörvénybe fogalmaz és elfogadásra kötelez) .

Ha a múlt emléke hatékony tényezője a jelennek, felmerülhet az ellenirányú szociál-pszichológiai kérdés is: vajon a jelen mennyiben formálja a múlt emlékét .

Előadásom szűk keretében ezt négy szakfogalom révén igyekszem megragadni: 1 . az utólagos előrelátás; 2 . az identitásból fakadó érzelmi logika; 3 . az idők kategorizálása és 4 . a rendszerigazolás mint motivált szociális megismerés .

Az utólagos előrelátásról a kognitív pszichológia kísérleti irodalma szól (Fischoff 1998), mondván, ha tudjuk, hogy mi egy eseménysor eredménye, mondhatni egy történet vége, akkor ez visszahat az előzmények felidézésére, túlbecsüljük a mellette szóló okok erejét és így bekövetkezésének valószínűségét . Kristályosan egyszerű kísérletek bizonyítják azt is, hogy ha egyszer már megismertük egy folyamat végkifejletét, nem lehet kiiktatni ezt a tudást és a visszatekintést befolyásoló hatását .

Ennek a megismerési torzításnak az illusztrálására vegyünk egy grandiózus történel-mi példát.

Negyed százada egy mindenre kiható korszakos esemény volt a szovjet birodalom és társadalmi berendezkedés felbomlása, amit a haladott világ politikai gondolko-dói a liberális demokrácia újabb nagy (Fukuyama megfogalmazásában a történelmet bevégző) győzelmeként ünnepeltek (Fukuyama 1994) . Egy világháborús győzelemmel felérő hatalmi átrendeződés nyilvánvalóan átütő hatást gyakorol a hozzá vezető út fel-fogására, a tisztánlátás fölényes élményét nyújtja, de ugyanakkor túlzott magabiztos-ságot kölcsönöz korábbi élethelyzetek, erőkonstellációk és döntési alternatívák meg-ítélésében . A múlt és jövő felfogása természetesen egymással összefügg . A demokrácia

14 Elhangzott a Magyar Tudományos Akadémián 2014 . május 13-án Történelem és emlékezet címmel rendezett tudományos ülésen . Nyomtatásban megjelent: Hunyady György (2014): Visszatekintés a jelenből . In: Hunyady György – Török László (szerk .): Történelem és emlékezet: Egy akadémiai ülés szak előadása. Kossuth Kiadó, Budapest . 9–26 .

Múlt a jelenben

208

elkerülhetetlenségének (nota bene meghaladhatatlanságának) kevély tudata a világpo-litikai küzdőtéren magára maradt amerikai szuperhatalom külpolitikai doktrínáját és katonai fellépését nagyban befolyásolja: a demokrácia exportjának kísérleteiben job-bító szándék és önérdek, öncsalás és naivitás bonyolult módon keveredhet (Barany–Moser 2009) . Gondoljuk el, hogy milyen groteszk esetlenség jellemzi a demokráciá-nak a felvilágosult gondolkodásban érlelt jogelveit a törzsek modernizált vetélkedésének véres közegében, az arab világ tudatködös vallási felbuzdulásában, vagy a posztszovjet maffiózók különböző gazdasági érdekcsoportjai közötti átpolitizált küzdelemben . Még a jogállamiság történelmi tradícióival és a polgárosodás évszázados előzményeivel büsz-kélkedő társadalmakban is szembe kell nézni azzal, hogy olyan erények mellett, mint a jogegyenlőség, a népakarat kinyilvánításának szabad lehetősége és a békés hatalomvál-tás fegyelmező rendje, a demokráciát kezdeteitől ellentmondások terhelik . Konkrétan a 20 . század történetét tekintve különösen tanulságos David Runciman friss könyve (Runciman 2013), amely az első világháborútól a 2008-as bizalmi krízisig követi az amerikai demokrácia válságainak sorozatát, és ráébreszt arra, hogy e politikai rendszert az alkalmazkodóképessége ugyan újra és újra megmenti, de esendőnek bizonyul, krízise-iből nem tud kilábalni és nem is tanul . És leszűri azt a rendkívül fontos tanulságot, hogy a demokrácia önhitt felfogása csapda, amit jövője érdekében el kell kerülni . Nálunk, ahol a demokrácia nem őshonos, különösen súlyos hiba volt (és lenne a jövőben) e po-litikai berendezkedést a presztízsben és anyagiakban gazdagabb külvilág ajándékaként elkönyvelni . Hiszen ahol nagy és növekvő a szegénység, ott nem virágzik ki a demokrá-cia, de ezt megtoldhatjuk azzal is, hogy a kiszolgáltatottságban beidegződött szolga-lelkűség – amellyel a keserű-okos Márai oly elemzően foglalkozott – a demokráciának nemcsak gátja, hanem összebékíthetetlen ellentettje . Hiszen a demokrácia az egziszten-ciálisan és belsőleg szuverén emberek öntudatos társulása, amely a közösen elért sike-rekben ereszt gyökeret és erősödik meg – mondhatjuk, ha benne egy ideálképet látunk, amelyért meg kell küzdeni fel-felfakadó előzményeinkkel, önmagunk megosztottságával és a hatalomösszpontosítás kísértését ördöngősen szolgáló jogi mesterfogásokkal .

A múltbeli történésekről és jövőbeni eseményekről való gondolkodást a valószínűségek logikáján túl és azzal ötvöződve átjárja az érzelmekkel színezett értékelés logikája is . William McGuire e gondolatrendszerekről szólva feltárta annak szabályait, hogy a va-lószínűt kívánatosabbnak látjuk (ez a racionalizáció), a reméltet valószínűbbnek ítéljük (ez a vágyvezérelt gondolkodás), és az úgynevezett kongruens eredet posztulátumának megfelelően hisszük úgy, hogy jóra a jó dolgok vezetnek, a rossznak pedig rosszak a baljós előzményei (McGuire 2001) . E logika tehát átjárja valóságérzékelésünket és értékben polarizált világképet sugall .

A társadalmi identitás – kötődésünk egy énünkbe épült kategóriához – kitüntetett csomópontja a pozitív és negatív értékelések szövetének . Ennek egy közkeletű válfaja a nemzeti identitás (Csepeli 1997), ami a szociálpszichológusok zöme számára olyan, mint ördögnek a tömjénfüst, holott alapesetben ez sem utal másra, mint hogy kinek-kinek az énfelfogásában helyet kap és sokféle kontextusban előtérbe kerül a nemzet kategóriája,

Visszatekintés a jelenből

209

amelybe tartozónak tudja és érzi magát . A saját nemzeti csoport értékeinek kiemelése és előnyben részesítése nemcsak rokonítható, hanem tulajdonképpen egybevág a pozitív önértékeléssel és érdekérvényesítéssel, amit egyébként a személy szintjén a túlélés titká-nak és a racionális viselkedés alapjának tekintünk . Van azonban – kétségtelenül – ennek végletessé vált előítéletes változata, amely a saját csoport kultiválásában és mások eluta-sításában, agresszív támadásában, létjogának elvitatásában nyilvánul meg, amit a szociál-pszichológia méltán szemlél megütközéssel és igyekszik a maga intellektuális eszközeivel leküzdeni .

A nemzeti azonosulás és a nacionalista elvakultság viszonyát példázza Trianon meg-élése. Ennek a nemzeti tragédiának a kényszerű előzményei adva voltak a történeti Magyar ország etnikai összetételében . A 19 . század minden felelős gondolkodója számot vetett a roppant vegyes összetétel fenyegető kilátásaival egy olyan korban, amikor az ál-lampolgári jogegyenlőség és a gazdasági emelkedéssel járó nemzeti ébredés az ezeréves magyar államiság kötéseit feszegette . A világháborúban győztes antant (a németekhez és osztrákokhoz mérten is) a legnagyobb csapást a dualista monarchia magyar tagállamára mérte, szétdúlva annak gazdasági, politikai és kulturális kereteit . Ez a trauma megrá-zott minden korabeli magyar embert . Erre azonban rárétegződtek megosztó indulatok és vádaskodások .

Egy érzelemvezérelt és érzelmet gerjesztő ideológia az ármánykodó külső ragado-zók mellett a nemzetáruló pacifistákat, a gazdaság kiszipolyozóit s az osztályrend fel-forgatóit, és az eddigi elzártságukból a közhatalomra rátörő idegeneket (értsd zsidókat) kárhoztatta .

Nemzeti identitásunk akkor egészséges és jövőbe mutató, ha számot vet és leszámol a kapcsolatokat és öntudatot mételyező nacionalizmussal, a világháborús adok- kapok szörnyű emlékeivel, az ország fasizálódásakor végbemenő népirtás morális terhével . Az érzelmek logikája elsőként ennek ellenáll. A köznapi pszichológia triviális me-chanizmusa, hogy kellő önkontroll híján a kiemelkedő teljesítményünk okát kizáró-lag magunkban találjuk meg, a szégyenteljes leszereplésért viszont csak a külső kö-rülményeket okoljuk . Az önértékelést erősítő és védő oktulajdonítás – Fritz Heider nyomán, attribúció (Heider 2003; Miller 1976) – a saját csoport viselt dolgainak magyarázatában is működhet, a nemzettudat rendszeres kutatása szerint működik is (Csepeli 1997) . A német megszállásra emlékeztető, sok vihart kavaró emlékmű – az angyali ártatlanságú magyar társadalom és a birodalmi sas képében Németország szembeállítása – feledni és feledtetni próbálja a magyar társadalom és a Horthy-kormányzat felelősségét zsidóként megjelölt tömegek meghurcolásáért és elveszejté-séért, és a német fasizmussal való hosszú távú, a háború végéig kitartó hol készséges, hol vonakodó együttműködésért . A második világháború immár valóban történeti távlatba került, ma már egy teljesen átrendeződött nemzetközi erőtérben korábban elhallgatott tények feltárásával lehet bűnökről és erényekről teljesebb képet adni: ez azonban csak súlyosbítja, ha most is kárt szenved a történeti tisztánlátás és a nem-zeti önismeret . Ennek ugyanis az a titka, hogy ne tagadjuk le, hanem tagadjuk

Múlt a jelenben

210

meg a zsidóság több évtizedes diszkriminációját, a revansista összezárást a militáns Harmadik Birodalommal, a társadalmi egyenlőtlenségek rasszizmusban is megnyil-vánuló antidemokratikus kultuszát .

A történeti időt a köznapi ember és a szakember is kategóriákra bontja, mindenek-előtt megvonja a jelen és múlt határát, ám a múlton belül is címkékkel vagy évszámokkal elkülönít szakaszokat . A 20 . századról szólva a történeti tudásszint minden elképzelhető várakozástól elmarad, de ítéletet formálni vagy globális értékelést adni az egyes periódu-sokról viszonylag könnyű, sőt ezek az ítéletek és értékelések társadalmilag elterjedt, ma-kacsul visszatérő mintázatot mutatnak, azaz a köztudatban élő sztereotípiák (Hunyady 2010a) . A részletektől eltekintve azt mondhatjuk, hogy az 1970-es évek elejétől egészen a rendszerváltoztatásig a különböző periódusoknak volt egy jellegzetes értékelési görbéje . Ennek ’45 előtti mélypontja a Horthy-korszak volt . (9.1. ábra)

A rendszerváltoztatást követően a történeti hullámverésnek a közgondolkodásban élő képe kiegyenlítődött, ’45 tengelyén némileg elfordult, az ezt megelőző korszakok ér-tékelése kedvezőbb, az ezt követőké valamivel előnytelenebb lett . E változások nyomán a 20 . század a Rákosi-korszak mélypontjáig hanyatló képet mutat, de ezután újra felcsap és első helyre ugrik a Kádár-korszak értékelése . Ez egy autokratikus rendszerről szólván magyarázatra szorul .

Német kutatások is felszínre hoztak olyan eredményeket (Schwarz–Wanke–Bless 1998), hogy a rendszerváltoztatástól számított történeti jelen megítélése rosszabb, mint

9.1. ábra. Társadalomtörténeti korszakok értékelése, 2002


211

a múlté. A volt NDK-ban született ezen meghökkentő tapasztalathoz fűzték többek kö-zött azt a kognitív szociálpszichológiai magyarázatot, hogy korántsem mindegy, mit mi-hez mérünk: ma intenzíven átéljük a jelen problémáit, ám nem ezek okozták a múlt gondjait, viszont az akkori idők gondjai ma érdektelennek tűnnek . És valóban, hazai kutatási tapasztalatainkból is elmondhatjuk, hogy a rendszerváltoztatás után szűnni nem akaró elégedetlenség szintúgy kontrasztosan kiemelte a Kádár-korszak értékeit . A politikai elit médiában eluralkodó üzenete nem alaptalanul, de hiába állította szembe a szociális biztonság pangó világával a szabad gazdasági és politikai versengés dinamikáját . A köz-gondolkodás ezzel dacolt, feltehetően azért, mert míg a nagyon igényelt szociális biztonság elveszett, addig a piacgazdaság nem növelte a gazdasági prosperitást, a tömegek fokoza-tos leszakadása mellett érdemtelennek tűnő szűkebb csoportok rohamos kiemelkedését tapasztalták .

Az elégedetlenség által indukált kormányváltások sorozata nem hozott ebben eny-hülést, a szabadon választható politikai kínálat pedig negyedszázad alatt meglehetősen meg kopott .

A politika forgószínpadán 2006-ban elmaradt kormányváltást látványosan behozta 2010 politikai földcsuszamlása, de az elégedetlenség növekedése még ekkor sem csitult, csak két év múltán fékeződött le . (9.2. ábra)

2012 fordulatos szakaszán végeztünk egy, a történeti periódusok értékelése szempont-jából tanulságos tudatvizsgálatot tanulók és tanárok kiterjedt csoportján . A jelen és múlt spontánul megválasztott határa ekkor már 2010 politikai fordulata volt . A jelen gyászos képéhez képest ekkor immár a kilencvenes évek rendszerváltoztató Magyarországát kezdik idealizálni .

9.2. ábra. Korszakok rangsorolása különböző szempontokból, 2012

Múlt a jelenben

212

Szabadság Anyagi jólét Társadalmi egyenlőség

Társadalmi kohézió Remény

1 . Rendszer-változtatás

Rendszer-változtatás Kádár Kádár Rendszer-

változtatás

2 . Jelen Kádár Rákosi Rendszer-változtatás Kádár

3 . Dualizmus Dualizmus Rendszer-változtatás Dualizmus Dualizmus

4 . Kádár Horthy Dualizmus Horthy Horthy

5 . Horthy Jelen Horthy Rákosi Jelen

6 . Rákosi Rákosi Jelen Jelen Rákosi

9.1. tábla. Korszakok rangsorolása különböző szempontokból, 2012

A jelen ugyan szabadnak tűnik, de minden más egybevetésben kifejezetten rossz helyet foglal el, a rendszerváltás időszakának minden szempontból jó a pozíciója, egyedül a tár-sadalmi egyenlőség tekintetében közepes . A kérdezett diákminta szemében a szabadság és az egyenlőség ellenkező irányba mozog . A társadalmi egyenlőség megítélésük szerint a Kádár- és a Rákosi-korszakban volt a legkedvezőbb, azonban e két korszak minden más tekintetben polarizálódik: míg az előbbit az egyenlőség és a kohézió, a viszonylagos jólét és a remény jellemzi, az utóbbit a szabadság, a jólét hiánya és a reménytelenség . Ezért is tűnik szinte képtelenségnek a Rákosi- és Kádár-kor jelentését egybegyúrni a köztudat-ban . Ám a kodifikált történelemfelfogás túlmegy ezen, amikor – az állami szuverenitás hiánya alapján – egyetlen láncolatba egyesíti a német fasiszták nyilas epigonjainak tom-bolását, a demokratikus jogállamiság 1945-ben formát öltő lehetőségét és a kommunista pártállam merőben különböző korszakait .

Annak magyarázatához, hogy mi is történt 2012-től és mi motiválja a történeti múlt emlékének átrendezési szándékát, a mai szociálpszichológia egyik legvitálisabb elméleté-hez kell folyamodnunk (Jost 2003) .

A rendszerigazolás elméletének a kiindulópontja az a paradoxon, hogy a társadalmi egyenlőtlenség viszonyai között az alávetett csoportok nyilvánvaló érdekeik ellenében is hajlanak a fennálló rendszer elfogadására és támogatására . Az önérdek és a csoportérdek érvényesítése mellett ugyanis a rend, rendezett viszonyok fenntartásához is kötődik érdek, melynek valóra váltása csökkenti a társadalmi konfliktusokat, sőt még pszichológiai meg-nyugvással is jár . John Jost és félszáz munkatársa szerte a nyugati világban hitelt érdem-lően tanulmányozta, hogy az alávetettek mint érvelnek, kimondatlanul is hogy éreznek,


213

mit tesznek a számukra előnytelen viszonyok megerősítéséért és konzerválásáért, legyen szó kisebbségekről, szegényebb néprétegekről és régiókról, bérmunkásokról vagy nőkről a konzervatív családban .

Hazánk merőben más kulturális közegében a rendszerigazolás bizonyos, hogy áttétele-sebben és bonyolultabban jelentkezik (vesd össze Cichoka–Jost 2014) . Nagy mintákon végzett szisztematikus vizsgálataink során itthon mi hosszú távon azt tapasztaltuk, hogy a rendszerkritika a domináns alapállás a társadalomban, sőt fura módon a felülkerekedő rétegekben is . E rendszerkritika erőre kap, ha a változások reális lehetősége felmerül, és kiterjedt apátiává szürkül, ha valószínűtlennek ítélik a változást . Az is rendszerigazolás azonban, ha a kritikával kezelt viszonyok változásának reményét feladják, mondván hogy náluk különb nem várható . 2012-ben alighanem ez a reményvesztés következett be, és a rendszerkritika ennek nyomán fékeződött le (lásd 5.9. ábra) .

Az 1989 után súlyosbodó egyenlőtlenségeket majd mindenki kritikával kezeli, benne kontraszelekciót lát, de hogy mi a teendő arra négyféle különböző választ adnak . Ebből egy a konzekvens lázadás, amely szakítani akar a fennálló világrenddel, külső mintáival és megtestesítőivel, fenti és lenti haszonélvezőivel, és etnocentrikus alapon új rendért kiált . Három másik valamilyen formában a rendszer fenntartását jelenti. Az első kissé kiégetten is ragaszkodik a piaci demokrácia elveihez, a negyedszázados hányódás után is ettől remél pozitív kibontakozást . A második az egyenlőtlenségek rendjét leküzdhetetlennek lát ja, és reményt vesztve a puszta túlélésért küzd . A harmadik tudomásul veszi a világ folyását és a rendszer jellegét, és élni akar vele, hogy ő és osztályos társai a felülkerekedők között, a na-pos oldalon legyenek . A kormányon lévők ezen álláspontja bizonyos értelemben integratív forma: számol a rendszerben támadt apátiával és vele szemben mutat érdek érvényesítő agi-litást . A piacgazdaság és demokrácia európai elveit szakavatott és ötletes módos hajtogatja saját képére és hasznára . Mértékadó csoportja a rendszerváltoztatás óta megingás nélkül antikommunista (kommunisták híján szocialistaként túlélő kortársaival áll hadilábon) . Csoportérdekét kezdetektől fogva nemzetinek címkézi, amivel a képviselet jogára pályázik, és nem nyúl a faji kirekesztés durva eszközeihez . E nemzetinek jelölt gazdasági-politikai hatalomösszpontosításban addig megy előre, ameddig csak tud,… és bizony igen messze jutott .

A társadalmat átstrukturáló rezsim átstrukturálja a múltat is . Ha a külső és bel-ső politikájának meghirdetett sajátossága a nemzeti öncélúság, akkor a rendszerigazolás logikáját követve metszi ki a magyar múltból az 1944-től 1989-ig terjedő 45 évet mint szuverenitást nélkülöző időszakot . A tagadást tagadva így jut vissza a Horthy-korszakig, tekintet nélkül arra, hogy ennek szuverenitása a trianoni tragédiában gyökerezett és (tör-téneti léptékben rövid távon) a rút szövetségben elszenvedett világháborús vereségbe tor-kollott . A kérdés az, hogy e történetietlen rokonság csak külsődleges vagy céltudatos társadalomalakítási program. Sokaknak tetszik a Horthy-korszak nemzeti retorikája, a Horvátországgal kikerekített Nagy-Magyarország embléma, az ezeréves államisággal rendelkező magyarság felderengő öntudata . A fénylő szimbólumokra fogékony szellemnek tetszik a király palotájába beköltöző szárnysegéd eleganciája, a fehér ló, a díszmagyarba

Múlt a jelenben

214

öltözött méltóságok, a korlátozott parlamentarizmus és az egy kézben tartott főhatalom . De a szimbólumok burkában a kiváltságos keveseknek megtetszhet az autokratikus rend-szer társadalmi magva is, a már az 1920-as, 30-as években is anakronisztikus úr-szolga viszonyrendszer, amely nemcsak kirekesztő volt, hanem ezzel együtt elreteszelte a magyar társadalom népi és munkás tömegeinek felfelé vezető útját .

Pedig annyi történeti fordulat után eljött végre az idő, hogy érvényüket veszítsék Márai mérhetetlenül keserű szavai: „Az urakat elkergette Magyarországról a kommunista forra-dalom . De a szolgák ottmaradtak” (Márai 2013:62) .

Ha a feudális egyenlőtlenségek mély gyökérzete valóban továbbél az emberi viszonyok-ban és közszellemben, akkor ennek ma sincs jobb orvossága, mint a szociális piacgazda-ságra építő demokrácia – amit a rendszerváltoztatás ígért (Antall 1994:42–71), elvesztett, de amit nem adhatunk fel .

215

10 . Természet és társadalom az emberben15

Műveltségterületek a közoktatás tartalmi szabályozásában

Hiátus a műveltségterületek között átívelő „embertudományokban” – A pszichológia és a rendszerelvű társadalomtudományok aktualitá-sa és a történelemtanítást támogató szerepe – Az emberkép töredezett-sége – A hiátus magyarázatai és a nyomasztó felelősség

Kérdésünk az, hogy a közoktatás tartalmi szabályozásában elvben kulcsfontosságú sze-repet játszó „műveltségterületek” a korszerű tudományosságból magukba tömörítik-e mindazt, ami a tanulók számára intellektuálisan elérhető és kompetens felnőttként majd hasznos . Két műveltségterület megjelölésének parafrázisa a cím, amely arra utal, hogy az „embertudományok” terén vizsgáljuk e kérdést . A természet- és társadalomtudományok között hidat verő pszichológia és „rendszerelvű” társai (a szociológia, közgazdaságtan, jogtudomány és politológia) ma érintőlegesen és hiányosan vannak jelen a műveltségte-rületek ismeretmozaikjában . A pszichológia és a rendszerelvű társadalomtudomány ak-tualitásához ugyanakkor nem fér kétség, amint ahhoz sem, hogy segíthetnek a történe-lemtanítás azon fundamentális feladatának betöltésében is, hogy a múlt ismerete a jelen megértését szolgálja . Ezeknek van immár tudományosan megalapozott mondanivalójuk arról, hogy az ember miből eredeztesse és hogyan kezelje érzéseit és gondolatait, felmérje, hogy egészégét, jóllétét, céljai elérését mi veszélyezteti és mi segítheti, eligazodást kapjon helyéről és esélyeiről az emberi és társadalmi kapcsolatokban, a munkalehetőségek és szol-gáltatások világában, az állami intézmények politikus közegében . Ha a történelemtanítás a pszichológia és rendszerelvű rokon tudományai gondolatiságával telítődik vagy társul, akkor ez nagyban segítheti azon fundamentális és kimondott feladatának megoldásában, hogy a múlt tanulmányozása hozzájáruljon a jelen megértéséhez, személyes és társadalmi dilemmáinak átlátásához .

15 Elhangzott a „Tudós tanárok – tanár tudósok”. Konferencia a minőségi tanárképzésről címmel rendezett konferencián 2014 . november 10-én . Nyomtatásban megjelent: Felvinczi Katalin (szerk .) (2015): Problémafókuszú pedagógusképzés – a pedagóguspálya problémái. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest . 27–34 .

Múlt a jelenben

216

Termékeny eszmecserét folytathatunk arról, hogy az Ember a társadalomban és az Ember és természet műveltségterületek között ma mennyiben vannak és mennyiben nin-csenek átívelő keresztkapcsolatok.

Kétségtelen, hogy az Erkölcstan 11–12 . évfolyamon választható tárgya tartalmaz egy Ember és természete gondolatkört és normatív mondanivalójának hátterében értelemsze-rűen sok ponton ott van az emberi cselekedetek és kapcsolatok tapasztalati pszichológiája . Igaz továbbá, hogy az Ember és természet műveltségterület szaktudományokra vissza-bomló tananyagában a biológia az ember geneziséről és magasabb idegi struktúráiról és működéséről érdemben szól . De hogy ezek az alkotóelemek külön-külön és együtt egy teljes emberképpé integrálódnak-e, az kérdés, sőt kifejezetten kérdéses lehet .

A történetileg kialakult és ma mutatkozó hiátusnak többféle magyarázata kínál-kozik . Lehet mondani, hogy a pszichológia és kortársai későn jöttek, a felosztott terepen nehéz helyet találni számukra az oktatás nehezen mozgó, konzervatív rendszerében . Lehet tartani attól, hogy nemcsak későn jöttek, hanem kiforratlanok is, rendszerük képlékeny, paradigmáik változékonyak és összebékíthetetlenül vetélkednek, mondanivalójuk elvont, részint bizonyítatlan, értékbefolyásoknak van kitéve, hiba, ha ideologikus kötődései van-nak, vagy hiba, hogy nincsenek . Bárhogy is, a hiátus egyik legfőbb magyarázata – a mi felelősségünk –, hogy például a pszichológia művelői nem tettek érdemben semmit, hogy tudományuk (és társtudományaik) helyet kapjon a közoktatás által közvetített tudomá-nyos világképben, az alkalmazható tudások között . Ez annál súlyosabb mulasztás, mert e téren volt már korai jó tapasztalat .

A szakdidaktikai „jó tapasztalat”: Kornis (1911)

A korai kísérleti lélektan – az érzékelés élettanával egységben – Filozófiai címke és hagyomány – Szelíd világnézeti sugallatok: a személyiség egy-sége és az okság határai – A teleologikus pszichológia a szellemtudomá-nyok fundamentumaként

Több mint 100 évvel ezelőtt, 1911-ben bocsátotta közkézre Kornis Gyula a középiskolák számára írott pszichológia tankönyvét . Ez a 20. század elején – bízvást mondhatjuk – a kor tudományosságának szintjén állt, és ha használatának három és fél évtizedében meg is kopott szakmai korszerűsége, didaktikus értékei mindvégig jól szolgálták a középosztály gimnáziumot látogató gyermekeinek a művelődését . Múlhatatlan érdeme, hogy a kísérleti lélektan korai eredményeit – amelyek ekkor főként az érzékelés élettanára épültek – belefog-lalta a tananyagba, ami is alapvetően az élmények árnyalt pszichológiai leírását a filozófiától örökölt fogalmak alá rendezte . A gondolati megismerés, az érzelmek és az akarat antik hár-masa adta a tankönyv alapszerkezetét, amely ezen alkotóelemekből kerekítette ki az emberi személyiség összképét . Kornis a pszichológiai tananyagot mintegy a filozófia oktatásaként

Természet és társadalom az emberben

217

könyvelte el, korántsem azért, mert elvesztette különösen éles tudomány- rendszertani tisz-tánlátását, hanem mert felmérte üzenetének direkt ember- és társadalomkép-formáló erejét . Kiemelendő ugyanakkor, hogy tankönyvében a világ nézeti sugal latok rendkívül szelídek és visszafogottak . Főképpen abban állnak, hogy a szét tagoló elemzésen felülemel-kedve nem téveszti szem elől az emberi személyiség egész jellegét (a lelki jelenségek mö-gött megengedve és feltéve a lélek szubsztanciáját) . Elismerve a lelki történések mögötti és kö zötti oksági összefüggéseket is, kifejezi meggyőződését, hogy célok kitűzése, értékek választása mozgatja az embert és szervezi – teleologikusan – belső működését . És ezért is a pszichológia, ha betölti feladatát, akkor az úgynevezett szellemtudományok alapjául szolgál, azaz a kultúrákban kikristályosodó társadalmi- történeti dinamika megértésében és megértetésében segít .

A másik Kornis, avagy mit keres és mit talál a múltban a jelen

Elfordulás a szellemtudományi szintézisek irányába – A (szuverenitást élvező) kor ideológiai reprezentánsa – Mi az antidemokratikus okta-táspolitika kritériuma? – A pszichológia és a történelem tanításának jelentősége a köznevelésben

1919-ben Kornis új utakra lép: elapadnak pszichológiai munkái, Wundttal és a tőle szár-maztatható kísérleti pszichológiával mindinkább kritikai szellemben foglalkozik, ideo-logikus paneljei közé tartozik a természetben uralkodó okság és az ember és társadalom által megélt és megérthető célok világának szembeállítása, az egyéni élményvilágról figyel-me kifejezetten áttevődik a nemzeti közösséget összefűző és mozgató eszmei értékekre . A szellemtudományi megközelítés rendszeres-módszeres hirdetője: a húszas években három tudásgazdag monográfiával is szerepel: a tudományos gondolkodásról, a történe-lemfilozófiáról és a magyar művelődés eszményeiről . Ám a tudományág iránti hajlandó-ságát és érzékét még közéleti aktivitásának csúcspontján sem vesztette el .

Ezt példázza az 1933-ban megjelent Az államférfi: A politikai lélek vizsgálata című kétkötetes munkája, amely szellemtudományi logikával, gazdag tudásanyaggal és jeles stí-lusérzékkel hatol be egy merőben új terepre, melyen majd később a politikai pszichológia ver tanyát . Természetesen e nagy ívű körképben magát (magát is) látja és élményeit is fel-vonultatja a szerző, aki pártpolitikus, államtitkár, dékán és rektor, akadémiai osztályelnök és elnök, képviselő és parlamenti elnök volt húsz esztendő alatt . S hogy ne feledjem, 1926 és 1938 között ő a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke .

Kornis megkerülhetetlen reprezentánsa lett a Horthy-korszaknak (bővebben kifejt-ve lásd a következő tanulmányt: Kornis Gyula) . Keresztény, nemzeti és konzervatív gon-dolkodó és politikus volt, és igaz az is, hogy ambiciózus, tudatos és elismert pályafutása az 1940-es évek derekán megtorpant, a Gestapo és a szovjet katonák is zaklatták, 1945 után

Múlt a jelenben

218

a tudományos közéletből is kiszorult, és az 1950-es években a kitelepítés után is méltat-lan körülmények között élt és halt meg . Élettörténete ennyiben mintapélda lehet a mai hivatalos emlékezés számára, amely az idegen hatalmak által ránk kényszerített fasiszta és kommunista diktatúrákat kimetszve a magyar történelemből, a szuverén időkkel (és mér-tékadó képviselőikkel) keresi a kontinuitást . A múlt tanítható tanulságai azonban össze-tettek: ahogy indokolt, hogy törekedjünk Trianon traumájának, a rend restaurálásának és a gazdaság csodával határos konszolidálásának megértésére, ugyanúgy látni és láttatni kell mindennek a történeti árnyoldalát is: a nacionalizmus militáns szellemét, a közren-dű zsidókkal szembeni kimondott-kimondatlan diszkriminációt és az avítt osztályrend görcsös fenntartását az autokratikus rendszerben . Kornis Gyula ezen negatívumokban is osztozott . 1921-ben a Kultúrpolitikánk irányelvei című koncepciójában a nemzeti közép-osztály oktatási privilégiumainak védelmében írta le: hogy „a nép minden tehetségét magától a néptől elraboljuk, s számára a saját osztályán belül csak a kevésbé tehetségeseket és a tehetségteleneket hagyjuk meg: ez népellenes, antidemokratikus politika volna […] a nép fia, mint amilyen, a saját kereteiben érvényesülhet s nem úgy, hogy előbb a saját ta-lajából mesterségesen kitépve egy felsőbb osztály idegen humuszába van átültetve, melyben mindig idegen marad . Ez az igazi demokratikus haladás…” (Kornis 1921:30–31) .

Fordítsuk le a kegyes szavakat magyarra: a társadalmi hovatartozás írja felül a tehetsé-get, legyen lezárva az intellektuális emelkedés útja nyersen, osztályalapon . Feszegethetjük sok irányba, hogy mit értünk demokrácián, ez azonban semmiképpen nem minősülhet demokratikus szellemiségnek és berendezkedésnek .

Máig visszhangzik benne a Horthy-rendszer kegyelmesei, méltóságosai, nagyságosai és tekintetesei feudális felhangú megkülönböztetésének komikuma, és a nagybirtokok (nota bene a polgári házak) sok százezres cselédségének tragikus sorsa . Ha már a dramaturgiánál tartunk: Kornis antidemokratikus volt, de neki és a politikában osztályos társainak is be-csületére válik, hogy a kormánypárt úgynevezett disszidens csoportja nyilvánvaló egzisz-tenciális áldozatok árán szembefordult az ország fasizálódásával 1939-ben, kísérletet tett a második zsidótörvényt hozó Imrédy-kormány buktatására . Láthatjuk és taníthatjuk, hogy ilyen erkölcsi erőre szükség van a történelem sötét korszakai küszöbén .

Tárgyunk szempontjából figyelemre méltó, hogy Kornisnak a hűvös tudományos objek-tivitást képviselő pszichológiai tankönyve a Horthy-rendszer 25 éve alatt használatos volt a gimnáziumban, de a szemléletformálás esélyét a szellemtudományi ihletettségű történe-lemtanításban látja . Különben általa felemelt tanártársa és szubordinált akadémikustársa, Dékány István aligha nyilatkozott volna arról, hogy a történettanítás a mérvadó nemcsak a nemzeti összetartozás tudatának a módszeres kialakításában, hanem még az emberismeret fejlesztésében is (szemben a rendszeres pszichológiaoktatással) . Megjegyzendő, hogy a szel-lemtudományi történetírás mind a köztudat, mind a tanulók szemléletének formálásában valóban különösen hatékony volt és lehetett, mivel jó pszichológiai érzékenységgel minden torzító tényezőre rájátszott, ami a múlt percepciójában felmerülhet . Ellentétben az 1948 után meghonosított történettanítással, amely jórészt a társadalmi fejlődés pszeudotörvénye-inek illusztrálása volt fűrészpor-szárazságú mondanivalójával .


219

A tudományos pszichológia térhódítása

A kísérleti pszichológia meggyökeresedése Magyarországon és a máso-dik tankönyv – A természettudományos ék a humán tudományokban: kísérlet és mérés – A kognitív forradalom, affektív ellenforradalom és az idegtudományok megújhodása – A szociálpszichológia mint hálátlan örökös és ellenlábas

A Horthy-korszakban, a Kornis-érában nemcsak a pszichológiai tananyag tartalmának és tantervi súlyának fejlesztése akadt el, hanem magának a kísérleti tudománynak (és ha-tárvidékeinek) fejlődése is . Mint tudjuk, és gyakran idézzük is, utóbb az 1950-es években a pszichológia (a szociológiával együtt) „burzsoá áltudományként” súlyos restrikciókat szenvedett el, gyakorlati alkalmazására is csak egy-két helyen maradt lehetőség, egyetemi- akadémiai képviseletét meg pusztán Kardos Lajos néhány fős tanszéke jelentette, amely a társadalmi kérdésektől elfordulva a pavlovi idegfiziológiával összebékíthető állatkísérle-tezést végzett . Az SZKP XX . kongresszusa és a magyar forradalom után jöttek új idők, melyek során a Kardos-műhelyből és a börtönből szabaduló nagy hatású Mérei Ferenc klinikai laboratóriumából kiindulva gyorsan és felgyorsítva fejlődésnek indult a sokágú hazai szaktudomány .

Az 1960-as években visszatért a középiskolába – a logika oldalán – a féléves pszicholó-gia tárgy, amelynek karcsú és kivonatos tankönyve Kornis egykori munkájánál kevesebbet és erőtlenebbül mondott az emberről, és így fel sem merül a kérdés, hogy korának tudo-mányosságával lépést tartott-e .

A pszichológia a 20 . században kivirágzott az Egyesült Államokban, és ez az ameri-kai dominancia korában visszasugárzott az európai kontinensre . A pszichológia erőteljes főárama igazolta Kornis egykori várakozását, hogy az egyén fejlődésének és a személyek/csoportok típussajátosságainak felderítése hálás és előrevivő területe lesz a tudományos vizsgálódásnak . A világ- és emberkép általa képviselt, hangsúlyozott duális megosztottsá-gát azonban a szaktudomány elvetette, sőt maga lett a természettudományos látásmód és módszertan szellemi éke a humán tudományok területén, kísérleteivel és méréseit megalapozó és kiaknázó magas fokú matematizáltságával . Ambíciója volt és eredménye lett, hogy túl az érzékelés pszichofizikájának és pszichofiziológiájának elemi tényein, ösz-szetett pszichológiai történéseket és struktúrákat kísérletileg vizsgáljon és magyarázzon . A század első felében még széthúztak és egymással szót sem értettek markáns irányzatai, a szellemtudományi megközelítéssel némi rokonságban álló, az élményszintű jelenségek szerveződését elemző alaklélektan, a viselkedési tényekbe kapaszkodó, azoktól szinte el-tántoríthatatlan behaviorizmus és a megélt élmények mélyebb rétegét, tudattalan hátteré-nek működési dinamikáját firtató pszichoanalízis . De e hajlékony szellemű tudományra korszakos hatást gyakorolt a modern informatika, az úgynevezett kognitív forradalom az emberi információfeldolgozás egységben szemlélt folyamatára irányította (sőt egy ideig

Múlt a jelenben

220

ki is sajátította) a figyelmet . A működési folyamatban együtt jelennek meg a filozófiai tra-dícióban és élményjellegükben elkülönített információkezelési szakaszok és szintek, nagy nyomatékot kap az emlékezetnek az információk felvételétől érlelésén át alkalmazásáig egyaránt fontos szerepe . Az információfeldolgozási folyamat vizsgálata az idegrendszeri történésekre és struktúrákra tekintettel folyt és folyik, a modern képalkotó eljárások kifej-lesztése pedig merőben új perspektívákat ad a kognitív idegtudománynak (amelyben hova-tovább felmerül, hogy nem az élményanalízisből ismert jelenségeket kellene visszakeresni a neurális történésekben és lokalizálni a neurális képletekben, hanem az idegrendszeri megfigyelések kognitív-affektív megfelelőit kellene felkutatni, vizsgálni) .

A kognitív megközelítés a pszichológiában nem a tudatosság és a racionalitás kultusza, hanem épp ezek korlátaira és buktatóira hívja fel a figyelmet (ami az irracionalizmusra hajló Kornisnak részben kedves lenne, de a szabad akarattal történő értékválasztás tekin-tetében viszont szkeptikus és így számára kedvszegő) . Amint erre kötetünk előző tanul-mányában kitértünk, a megismerési folyamat tanulmányozásának mind nyilvánvalóbb túlsúlya az utóbbi évtizedekben egy ellenirányú kilengést váltott ki, szokatlan modorban azt mondhatnánk, hogy egy affektív ellenforradalmat, amely finomítja az érzelmek rendszerezését, azonosítani törekszik az érzelmek funkcióit, funkcióját (mondhatnánk racionális szerepét) a viselkedés irányításában, és a kognitív és affektív hálózatok és tör-ténések összefonódását és együtthatását segít tisztázni minden korábbinál konkrétabb (így idegrendszeri) szinten .

A „létező pszichológia” ideológiailag motivált

Individualizmus és kollektivizmus a pszichológiában – a társadalmi identitás – „Az emberrel” való azonosulás kisugárzása – Mit tanuljon a tár -sadalmi egyenlőtlenség barátja? – A demokráciára nevelés mint a törté-neti és a rendszertudományok közös vállalása

A szellemtudományi pszichológia hálátlan örököse és ellenlábasa a szociálpszichológia mint az emberek közötti, emberek és csoportjaik, valamint a csoportok közötti viszonyok empirikus vizsgálata . Számtalan kísérletben tanulmányozták már emberek egymásról szerzett benyomásait és viszonyuk alakulását, szociális megítélés- és döntésmechanizmu-sát, a csoportnormák létrejöttét és működését, az intézményi és társadalmi rend műkö-désének értékelését, az igazságosság felfogását és az egyenlőtlenségekhez való viszonyu-lást . Míg Kornis az alapvetően belülről vezérelt ember képével élt, a szociálpszichológia többnyire helyzeti tényezők befolyását méri le, még ha a személyiségtényezőkkel (például a gondolkodásmóddal) együtthatásban is tanulmányozza e külső okok szerepét . A mai szociál pszichológia Amerikában fogant, és ez alighanem közrejátszik abban, hogy társas- társadalmi viszonyrendszerben is az egyénre fókuszál, a módszertani individualizmust


221

(nevezetesen, hogy a pszichológiai folyamatokat és tartalmakat csak az egyes emberen vizsgálhatjuk) az individualizmus szellemével kombinálja: az egyénből eredezteti és az elméletben az egyéniből építi fel a csoportok és társadalmak jellemzőit .

Az európai gondolkodásban élénkebben jelen van egy olyan hagyomány, amely a tár-sadalmat, a nemzetet egy átfogó egységnek fogja fel és az egyént ennek részeként (is) látja . Érdekes találkozási pont és az utóbbi évtizedekben virágzó kutatási terület a társadalmi identitás tanulmányozása, az a kérdés, miszerint az egyén számára mit jelent és mennyi-ben tölti ki éntudatát, hogy társadalmi kategóriákkal azonosítják és azonosul: ez a kérdés mind az individuum, mind az összefűző közösség szempontjából kitüntetett fontosságú pszichológiai probléma .

Az emberrel való, belső megkülönböztetés nélküli közösségvállalás (amelynek gyö-kerei megvannak a keresztény vallásban, a felvilágosodásban és az Amerikában honos liberális demokráciában egyaránt) a gondolati-érzelmi alapja az egyetemes emberi jogokba vetett hitnek, a jogegyenlőség igenlésének, az emberek bármely csoportját sújtó diszkri-mináció elvetésének, alkalmasint az esélyegyenlőség szorgalmazásának . Ez a mentalitás átjárja a szociálpszichológiát, amely bonckés alá vesz, nemcsak magyarázni, hanem felszá-molni törekszik mindennemű diszkriminációt, az egyenlőtlenség elfogadásának és őrzésé-nek minden megnyilvánulását, és bizony ilyen felfogásban teszi kritikai vizsgálat tárgyává a megrögzött vagy kiépülő társadalmi hierarchiákat . A történelem persze kínál számtalan példát hatalmi törekvésekre, ezek sikeres eluralkodására és meritokratikus önigazolására, ennek rugóit és az emelkedéstől az összeomlásig vezető mechanizmusát megérteni valóban a pszichológusok feladata, ám a megértés nem elfogadás . A szociálpszichológia legkiválóbb művelői az utóbbi nyolcvan évben kitüntetett figyelmet fordítottak a bőrszín szerinti és etnikai, a nemek közötti, a testi és szellemi hátrányokat elszenvedő különbségtétel okai-ra és formáira, a sztereotípiák és előítéletek megnyilvánulásaira, sőt szinte megszállottan kerestek eszközöket ezek megbúvó formáinak feltárására, demonstrálására, és akár még a törvény előtti leleplezésére is . Nem törődtek bele abba, hogy a kategóriába sorolás és a ka -tegóriákhoz kötődő sémák, sztereotípiák alkalmazása valójában az emberi megismerés kiiktathatatlan része, arra koncentráltak, hogy ennek veszélyeire ráébresszék az embereket, önreflexiójuk és társadalmi kontrolljuk erősítésével fékezzék az előítéletesség kártékony hatását a társas és társadalmi viszonyokban . Ezt a pszichológiát kétségtelenül demokraták írják és ily módon demokratákat nevelnek.

Nagy fáradság lenne az antidemokratikus hierarchiák barátainak felépíteni egy új szociálpszichológiát: legjobb visszahúzódni az idegtudományi tények világába, esetleg az állatvilág alá- és fölérendeltségeiben lehet evolúciós alapokat és analógiákat keresni – bár ez nem elég tekintélyes a tekintélyelvű rendszerek igazolására .

Az ember a társadalomban műveltségterület oktatási dokumentumai nem hagynak kétséget afelől, hogy a 20 . századi diktatúrák szorításából kibontakozva, a rendszerváltó Magyarországon elsőrendű feladat a demokratikus közszellem megteremtése . Ezt a kitű-zött célt az alaptanterv mindenekelőtt a történettanításra ruházza . Épp e történeti meg-közelítés különösen alkalmas lehet arra, hogy a demokratikus ember- és társadalomkép

Múlt a jelenben

222

tartalmát új módon közvetítsük, fekete-fehér világ helyett megmutassuk az elkerülhetet-len vívódásokat, a veszélyekbe sodró esendőséget és a krízisekben éledő rugalmas meg-oldásmódokat – már amilyen a demokrácia eddig megtapasztalt természete. Ezt az is segíti, hogy ha nem is iskolai tantárgy képében, de legalább a történelemtanárok felkészí-tésében megjelennek a pszichológia és rendszerelvű társadalomtudományi diszciplínák, amire talán az osztatlan képzés kitágított kereteiben van mód, és amire fejlesztőmun-kával törekedni kellene . Felbuzdulva az interdiszciplináris együttműködés ezen esélyén, ceterum censeo hadd irányítsam rá a figyelmet arra, hogy az ember mint a természeti és a társadalmi egysége csak a műveltségterületek között átívelő stúdiumok, mindenekelőtt a pszichológia révén jelenhet meg a tanulók tudatában, megemelve önismeretüket és for-málva attitűdjüket a bennük rejlő és környezetüket képező természettel és társadalommal szemben .

223

11 . Kornis Gyula16

Egy személyes történetet beszélek el a múlt század harmincas-negyvenes éveiből . Egy olyan személyről beszélek, Kornis Gyuláról, aki jellegzetes alakja volt az elgyötört országban el-uralkodó konzervativizmusnak . Egy olyan történetről beszélek, amely minden ízében bele-szövődött a legszűkebb intellektuális és politikai elit fordulatos két évtizedébe . Nem utolsó-sorban azzal foglalkozunk, hogy Kornis a számára egyaránt fontos hatalom és erkölcs milyen konfliktusát élte meg 1930 után, és ennek nyomán fénylő pályafutásának drámai végén hogyan lett a 20 . század két markáns önkényuralmi rendszerének üldözöttje .

Kornis Gyula piarista diák volt, ezt tartalmazza valamennyi életrajza, homályban hagyva azt a (népbírósági fellebbezésében leírt)17 tényt, hogy 1885-ben Vácott egy orvos családjába született, édesapját azonban kilencéves korában elvesztette és népes családja nagy szegénységbe hullott . Bizonyos, hogy az egyházi iskolázás, majd 1900-ban belépése a rendbe, annak segítségével folytatott budapesti és lipcsei tanulmányok, végül a pappá avatásával közel egy időben, 1907-ben elnyert piarista főgimnáziumi tanárság alapoz-ta meg humán műveltségét és magasra ívelő szellemi pályafutását . Még vezetéknevét is 1900-ban kapta Roch Gyula magisztertől, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a novíciusok sváb nevüket magyarra cseréljék fel, így lett Kremerből Kornis . [Öregkori levelében öntudattal említi, hogy a harmincas-negyvenes években nem érzett semmi kísértést arra, hogy a ne-vüket visszaváltoztató társainak százaihoz csatlakozzék, akik „egyszerre a magyarságnak, amely felemelte őket, ellenségévé tarajosodtak” (Mészáros 1990:48) .]

A rend és Kornis szellemi nyitottságáról tanúskodik, hogy magyar–latin tanári vég-zettségének megszerzése után a természettudományos fogantatású kísérleti pszichológiát kezdte behatóan tanulmányozni . Maga nem végzett kísérleteket e téren, de foglalkoztatta, hogy az empirikus módszerek megjelenése a lelki jelenségek vizsgálatában mely területe-ken hoz bizonyított eredményeket, milyen szemléleti kiindulópontjai és kihatásai vannak, valamint hogy e megújult tudomány mit tud nyújtani a társadalomtudományoknak, min-denekelőtt a történettudománynak . E tájékozódásnak a pszichológia hazai történetében fontos mellékterméke volt, hogy tananyagként összeállította az Elemi pszichológiai kísér-letek (Kornis 1911a) című gyűjteményét 1911-ben, egy évre rá pedig megjelent A pszi-chológia és a logika elemei középiskolák számára (Kornis 1911b) című tankönyve, aminek tucatnyi kiadása lett és 1945-ig gimnáziumi tananyag volt . Ebben már alapvonalaiban benne rejlik az a háromkötetes szintézis, amit 1917 és 1919 között dolgozott ki A lelki élet (Kornis 1917–1919) címen, ami az empirikus alapon is nyugvó pszichológia nemzetközi

16 A tanulmány teljes szövege az MTA Filozófiai és Történettudományok Osztálya 2015 . novem-ber 12-i „Konzervatív társadalomtudósok politikai válaszútja a 30-as, 40-es években” című tudo má -nyos ülésén elhangzó előadásnak . Nyomtatásban megjelent: Papp Gábor (szerk .) (2016): Kon zer-va tív gondolkodók a két világháború között. Kossuth Kiadó, Budapest . 27–68 .17 Fellebbezés. 1945 . július 20 . MTA Kézirattár . Ms 4285/60 .

Múlt a jelenben

224

viszonylatban is párját ritkító első hazai összefoglalása volt (óriási munkabefektetéssel ké-szült, mint kiadványnak egyedüli gyengéje talán, hogy a hivatkozott helyekről nemegyszer tételesen átvett szövegrészeket) . A lelki élet számára különösen ellenszenves mechanikus felfogásával szemben méltányolta a fiziológiai irányból jövő és annak irányába mutató kérdésfeltevéseket, látta a Wundt által módszertani tudatossággal alkalmazott kísérletek hozamát főként az érzékelés területén, ugyanakkor pszichológiában alapvető jelentőségű-nek vélte a belső élmények önmegfigyelését (introspekcióját), és ugyancsak a filozófus Brentano nyomán a tárgyakra irányuló élményeket a kiformáló lelki aktivitás eredményé-nek mutatta be . Ez a kimunkált rendszerében szép, eklektikus gondolati építmény volt az egyik pillére a társadalomtudományok irányába mutató hídverésnek .

A történelmi materializmus ellenében ugyanis a szellemtudományi felfogás elkötele-zett híve volt, aki Dilthey nyomán úgy vélte, hogy a humán tudományok alapja a pszicho-lógia, nevezetesen alapvető módszerük az emberek, a csoportok, a korszakok, a nemzetek belső állapotába való belehelyezkedés és szellemi irányultságuk megértése . Kornis a pszi-chológia épp formát öltő tudománya és a vele szemben táplált szellemtudományi elvárás illesztésén fáradozott . Ennek első dokumentuma volt 1911-ben Az okság és törvényszerűség a psychológiában (Kornis 1911c) című kötete, majd 1914-ben a gondolatilag teljesebb Történelem és psychológia (Kornis 1914) .

Mondanivalójának lényege, hogy míg a természet világában ok-okozati összefüggések állnak fenn, az ember és társadalom közegében minden a cél irányába mutat és a célból vezethető le .

Egyaránt nincs okság és törvényszerűség a pszichológiában és a történelemben, ezek alapvetően teleologikus szerveződésekkel foglalkoznak . Az már tovább vezető kérdés, hogy a célok honnan erednek, az egyén lélek irracionális mélységeiből fakadnak-e fel, vagy az objektív értékek szférájából ereszkednek alá, ez a szellemtudományi bölcselet alapdilem-mája, Kornis életművében kissé ingadozva e kettő összeegyeztetésére hajlott . A pszicholó-gia és történelem viszonyának szellemtudományi értelmezésében egy másik alapvető tétel, hogy a természettudományok az általános összefüggéseket keresik, a humán tudományok viszont azt kívánják megragadni, ami egyszeri, sajátos, egyedi .

Ebben a vonatkozásban nehéz lenne tagadni, hogy a kísérleti pszichológia ambíciói kétségtelenül természettudományos jellegűek, a lelki jelenségeket szétdarabolva is általá-nosításra törnek . Innen a kompromisszumos gondolat, hogy a pszichológia a maga fogalmi konstrukcióival és mért változóival az élmény, a személyiség, a csoportmentalitás teljessé-gét csak aszimptotikusan közelíti meg, de soha el nem éri . Kornis ennek jegyében hirdeti, és fog erre majd rendre visszatérni, hogy a típusalkotás lehet és legyen a pszichológia és történeti-társadalmi tudományok találkozási pontja, amire – mármint a típusalkotásra – a szellemtudományokban a merő egyediség ismeretelméleti doktrinájából engedve valóban volt is hajlam .

A tízes évek különösen termékeny időszakot képeztek Kornis életében, széles szellemi területek áttekintését, megmunkálását, széles ívű összefüggések keresését . A későbbiekben ekkor kiérlelt elgondolásaira gyakran utalt, de ezeket inkább felidézte, mint gyarapította .

Kornis Gyula

225

Ideologikus megnyilatkozásaiban a megcélzott értékek és ezek kollektív jellege mind nagyobb súlyt kapott . A kísérleti pszichológia mind kevésbé foglalkoztatja, de érdekes módon tárgyszerű – tulajdonképpen világnézeti szempontból is csak halványan átszíne-zett – tankönyvének gimnáziumi oktatását töretlenül fenntartja, amivel egyébként a tu-dománynak és az oktatásügynek egyedülálló szolgálatot tett: elég csak arra utalni, hogy a közoktatásban ehhez mérhető rendszeres pszichológiaoktatás máig nincs, holott a pszic ho-lógia és a társadalomtudományok általa keresett határterületén immár több mint száz éve áll a szociálpszichológia gondolati építménye (Hunyady 2015a) .

Kornis a tízes években történetelméleti-pszichológiai témájával jelen volt a filozófia színes tablóján, immár az Akadémia levelező tagjaként, 1917-ben „A viszonyító lelki aktu-sok”-ról (Kornis 1917) tartott székfoglaló előadást . Az évtized derekán egyetemi pályára lép, Budapesten és Pozsonyban is tanít .

Az alakuló pozsonyi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetemen lett a filozófia nyilvános rendes egyetemi tanára, majd 1918-ban alapító dékánja a Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karnak . Az egyetem létrehozásának eredeti tervében e kar nem szerepelt, ezért visszatekintve felkészült és dörgedelmes évnyitó beszédet intézett az egy-begyűltekhez . Mint történetietlen abszurditást könyvelte el egy tudományegyetem gon-dolatát bölcsészkar nélkül, a német idealizmus legendás képviselőinek tudományfelfogása mindenkorra a legszebben jelölte ki a bölcsészet szerepét a gyakorlati érdekű karok között, amelyek szakiskolák lennének, ha hallgatók a tudás és tudomány természetéről nem sze-reznének alapozó és integráló ismereteket .

Ha a hallgatók a szellemtudományok műhelyébe nem nyernének olyan betekintést, ami segít a természettudományok szellemi hozamának kiértékelésében is . A bölcsészetet a tanárképzés véges céljai sem fosztják meg az igazságkeresés végtelenségének élményétől, és e stúdiumok nemcsak kritikai képességekkel ruháznak fel, hanem előítélet-mentes gon-dolkodásra is szoktatnak, lehetővé téve „a küzdő világnézetek különböző álláspontjának türelmes megértését” (Kornis 1918) . Micsoda elokvencia mondhatnám, milyen példa szá-munkra, amikor a természet- és alkalmazott tudományok túlnyomásával szemben sokkal ingatagabb helyzetben keressük az érveket, hovatovább már a szavakat is .

A világháborúig nem lelhetjük fel Kornis munkáiban azt a kulcsszót, hogy nemzet, mint ahogy az iskolaügy-oktatáspolitika sem szerepel bennük, csupán egyetlen esszé erejéig Tolsztoj iskolaellenes reformpedagógiájának extremitásáról (Kornis 1928:321–335) . Háborús filozófiai írásaiban azonban már jósolja a nemzeti kultúra politikájának és pedagógiájának eljövetelét, mint ahogy a forradalmak ellenhatásaként tevőlegesen be-kapcsolódik a keresztény-nemzeti konzervatív országépítő program kidolgozásába .

A forradalmak után már 1919 decemberében éles választ ad az egységes középiskola ügyét pártoló miniszteri körkérdésre (Kornis 1928:63–76), e válaszának az iskolarendszer szerkezetéről kidolgozott tételei képezik a magját az 1921-ben megjelent Kultúrpolitikánk irányelvei (Kornis 1921) című korszakos írásának .

Szinte egy más ember áll előttünk, amikor itt a hatalom birtokosának erős, parancsoló hangján szólal meg, aminek az a legderűsebb és diplomatikusabb magyarázata, amelyet

Múlt a jelenben

226

Halasy-Nagy József ad Kornis első kultúrpolitikai tanulmánykötetének recenziójában: a szerző történelem és kultúra filozofikus tanulmányozása mellett és révén jut a történelem és kultúra „csinálásához” (Halasy-Nagy 1928:136) .

A recenzens utal Edmund Burke francia forradalomról született klasszikus írására, mondván, hogy Kornis ezen és soron következő tanulmányai is viselhetnék a „Töprengések a forradalmakról és a bolsevizmusról” címet . Meg kell azonban jegyezni, hogy e reakció most a konzervativizmus szélső határán mozog: revansvágytól hajtva társadalmi restau-rációt kíván, kárhoztatja a kötöttségeket oldó és befogadó liberális múltat, a kapitalizmus és bolsevizmus közös kártevőjeként a zsidóságot jelöli meg . Kornisnak is van ebben az ellenforradalmi atmoszférában néhány olyan elmarasztaló antiszemita mondata, amit egy- két éven belül direkt formájában maga sem vállal, tompa utalásokra váltva át, amit majd történeti nemzetfogalmára építve elvet . Kultúrpolitikája szempontjából jellemző és az is-kolarendszer társadalmi szelekciós szerepére tekintettel lényeges a demokrácia fogalmával való ironikus játék, amit ekkor magának megenged: „népellenes, antidemokratikus kul-túrpolitika volna” „hogy a közoktatás úgy szerveztessék, hogy a nép minden tehetségét magától a néptől elraboljuk, s számára a saját osztályán belül csak a kevésbé tehetségeseket és tehetségteleneket hagyjuk meg” . Ezzel szembe azt állította, hogy „az igazi demokratikus haladás az”, midőn „a nép fia, mint amilyen, a saját kereteiben érvényesülhet s nem úgy, hogy előbb a saját talajából mesterségesen kitépve egy felsőbb osztályidegen humuszába van átültetve, melyben lelkileg mindig idegen marad” (Kornis 1928) .

Kornis Gyulának megvolt a maga nem is lebecsülendő helye a Bethlen-féle politikai vonulatban . A nem különösen szofisztikált és egyszerűségében tiszta filozófiai gondolat-vezetésével azt tanúsította, hogy a kultúra időtlen értékei vezetik és mérik ki az egyén és közösség előrehaladásának útját . Az értékek a nemzeti kultúrában öltenek testet, amely-nek táptalaja az egyének irracionális mélységekből felfakadó érzésvilága . A nemzet lénye-ge szerint egy szellemi létező, a nemzet valóságos szervezeti burka és eszköze az állam, amelynek elsődleges feladata a nemzeti kultúra szolgálata, felvirágoztatása és védelme, ily módon vetve meg az alapját társadalom belső harmóniájának, az egyén aktivitásának és jólétének, a gazdaság erőt adó prosperitásának . Nyilván nem lehet ezt az idealista történe-lem- és társadalomfelfogást itt részleteiben, gondolati buktatóival és erős szuggesztivitásá-val felidézni . De talán e néhány szóból is kiolvasható pár markáns preferencia: a szellemi kultúra állami támogatásának erős követelése, a kultúra nemzeti jellegének kidomborítása és tudatos felhasználása a társadalmi kohézió növelésére, a kultúra erkölcsi és érzelmi ol-dalának hangsúlyozása a filozófiai világlátásban és a nevelés gyakorlatában (szembeállítva az önérdekű individualizmussal, a demokrácia formalizmusával és a puszta rációval, amely nem tiszteli a történeti tradíciókat, a társadalmi különbségeket, a nemzeti sajátszerűsé-geket) . Kornis számos tanulmányban, két kötetben (Kornis 1928, 1934) fejtette ki ezt a gondolatmenetet, amely kiterjedt a kor ideologikus társadalomképében kivételes meg-világításba állított középosztály mentalitására is (Kornis 1928: 178–186, 1926): ebben is egy szellemi közösséget azonosít, mégpedig a nemzeti kultúra értékeire fogékony társa-dalmi réteget, amelynek ha lennének is lazán körvonalazott egzisztenciális körülményei,

Kornis Gyula

227

összetartozásának alapja és belétartozás kritériuma az értékközösség és annak vállalása . (Itt most nem mélyednék el rendszerlogikájának abban az ellentmondásában, hogy 1926-ban és utóbb nagy társadalmi tablót kínáló műveiben (Kornis 1933, 1944) a társadalmi kategóriák zömét nem eszmei alapon választja szét, hanem jellemző társadalmi státu-sukhoz rendel világnézeti leírást, amely az értékek tartalma és megbecsülése tekinteté-ben rendre alulmarad – szerinte – a középosztályéhoz képest . A kapitalizmus egészének látni vélt jellemzőit az általa plutokráciának nevezett tőkések felfogásával azonosítja, és miközben e típus ismérveiként könyveli el a számára legkétségesebb értékelveket – a tör-ténetietlenséget, a nemzetietlenséget, a liberalizmust, az anyagiasságot, a racionalizmust és pragmatizmust – társadalomkritikájának kereszttüzébe mégis az egészében – nyilván indokolatlanul – marxistának tekintett proletariátus kerül .)

Mindent egybevetve expanzív kultúrafelfogása megfelelő – ha tetszik filozófiai – alá-festést adott Bethlen István politikájának . Ne feledjük, hogy Bethlen 1921 . április 19-én elmondott konszolidációs programjának négy pontja közül majd mindegyik olyan felada-tot jelölt meg, melynek megoldása részben vagy egészben a kultúrpolitika tennivalója volt (Romsics 2000) . Az erőszakkal stabilizált belpolitikai helyzetben és a gazdasági forrá-sok jó részének elvesztése után, a katonai és külpolitikai tekintetben lefegyverzett kormány mozgástere rendkívül beszűkült, ha megfontolt politikával erőt kívánt gyűjteni, akkor ezt szellemi ráhatással, az oktatás szisztematikus fejlesztésével, a hazai tudományosság erő-inek összpontosításával és nemzetközi kapcsolatainak kiépítésével tehette . Kormányzati tapasztalatai és hatékonysága kiemelték Klebelsberg Kunót minisztertársai közül, nem tekinthető véletlennek, hogy az égető belügyminiszteri teendők megoldása után, második kormányában Bethlen őt állította kultusztárcája élére és a felcsapó költségvetési igényeket minden nehézséggel dacolva együtt érvényre juttatják . Klebelsberg koncepciózus mivoltát és kivételes szervező és szervezetépítő képességét itt szükségtelen méltatni . Kitűnt mun-katársainak megválasztásában is . Kornissal való kapcsolata régi keletű volt, hiszen ő volt a pozsonyi egyetem első számú patrónusa, ahol Kornis vezetői pályája lendületet vett és a dé káni székig emelt őt . A kultúra szerepét illetően – a magyar kultúrfölény önbizta-tó és megmozgató gondolatáig, melyről Kornis 1921-ben tanulmányt írt (Kornis 1928: 42–49) – felfogásuk harmonikusan kapcsolódott össze, aminek ékes bizonyítéka, hogy Klebelsberg 1928 január 1-i körirata, az úgynevezett neonacionalista hullám nyitánya több ponton szó szerint veszi át18 Kornis szövegét a hét év előtti Kultúrpolitikánk irány-elvei ből . (Ez a szövegátemelési technika egyébként Kornis irodalmi működésének, közre-működésének visszatérő módszere volt, még a szövegszerkesztők megjelenését megelőző távoli korban, ami egyébként nem egyszer érdekes tartalmi támpontokat ad, hogy az idők folyamán mihez hű és min végez változtatásokat .)

Kornis tevékenyen részt vett – 1920-tól úgy is, mint a budapesti Magyar Királyi Tudományegyetem nyilvános rendes tanára – a magas kultúra megújításának roppant

18 Hivatalos Közlöny, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium hivatalos közlönye . 1928 . 36 . 15–19 .

Múlt a jelenben

228

erőfeszítésében . Az 1921-ben alakult Minerva Társaság elnöke lett, amely a szellemtu-domány művelőinek szervezett keretet és folyóiratot is kínált . Ez a magyar szellemtu-domány – ennyiben egyetérthetünk Mályusz Elemér későbbi kaján elismerésével – laza körvonalú volt, szellemi hozama sokszínű, filozófiai-módszertani alapjaitól – melyek-kel Kornis oly szisztematikusan foglalatoskodott – több irányba is elrugaszkodott, de a társadalmi- történeti látásmód egészlegességének igénye termékenynek bizonyult [még akkor is, ha a jelentésbeli egészek intuitív megragadása olyan hibalehetőségeket is rejtett magában, mint a magyar barokk eltájolása egy évszázaddal a történeti időben Mályusz (1942:36–54)] .

A húszas években, amikor magyar nyelvű rendszerező alapművek kiadása napi-rendre került, Szekfű Gyula Három nemzedéke, Pauler Ákos filozófiai bevezetője és lo-gikája, valamint Moór Gyula jogfilozófiai kézikönyve mellett Kornis három művel is jelentkezett .

1922-ben jelent meg a tudomány fogalmának és rendszerének szentelt Bevezetés a tudo-mányos gondolkodásba (Kornis 1922), 1924-ben a Történetfilozófia (Kornis 1924), majd 1927-ben a gazdag forrásanyagot mintaszerű teljességgel feldolgozó két kötete, A magyar művelődés eszményei (Kornis 1927) . Különös tréfája a sorsnak vagy legalábbis a tudo-mánytörténetnek, ha a pozitivizmus felett tort ülő szellemtudományi alapvetések helyett Kornis leginkább részletező-tárgyszerű művelődéstörténeti monográfiája bizonyul a leg-maradandóbb művének (akkor is, ha hivatkozási rendszere, mint más összegző mun-káiban, itt sem ad megfelelő támpontot forrásai visszakeresésére) . A magyar közoktatás rendszerének kialakítása 1777 és 1848 között tanulságokat kínált a 20 . század elején is, amit a szerző szelíd utalásokkal jelez, mint ahogy különös gonddal kezeli azokat a meg-fontolásokat, amelyek az értelmiségi túltermelés kérdéskörében jelentkeztek – amit Kornis kora rendezendő kulcsproblémájának tartott .

Klebelsberg számára a tudománypolitikában szabad tér nyílt, amit a szó pozitív és kritikus értelmében is grandiózus kezdeményezésekkel ki is aknázott . A közoktatás te-rületén viszont rögzült struktúrákkal, sűrűn szőtt szabályozással és veterán harcosokkal szembesült, kik között előkelő helyet foglalt el Kornis Gyula, aki az Országos Közoktatási Tanácsban a középiskolai reform előadója, majd évekig a testület vezetője volt . Klebelsberg örökbecsű lépéseket tett a népiskolai rendszer kiépítésével, rendezte a polgári iskolák és a középfokú szakiskolák viszonyát, valamint a pedagógusképzés összetett rendszerét .

A legtöbb fennakadás a gimnáziumok reformjában jelentkezett, valóban konzervatív szakpolitikai ellenállás mutatkozott e téren, és ez vezetett nagy tekintélyű államtitkárával, Pauler Ákossal való szakításra 1924-ben, és feszültségeket okozott a Kornis Gyulával való munkakapcsolatban is, aki 1927 és 1931 között volt mellette államtitkár.

Szembe lehet állítani Klebelsberg és Hóman középiskolai törvényét, mondván hogy az 1924-ben háromféle középiskola szétválasztása a klasszikus nyelvek tanítása alapján görcsös ragaszkodás volt meghaladott hagyományokhoz a modernebb ismeretek kárára, míg az 1934-es törvény egyszerűbb, hasznosabb és társadalmilag nyitottabb volt . Ebben a szembeállításban van igazság, de elfed két történeti tényt: egyfelől a gimnáziumban

Kornis Gyula

229

a görög és a latin nyelv tanítása nagy volumenben egy olyan tradíció volt, amelyhez Pauler Ákos és az Országos Közoktatási Tanács konzervatívjai kulturális identitásuk megőrzése-ként körömszakadtáig ragaszkodtak, a trifurkáció a velük való kényszerű kompromisszum volt . Másfelől Klebelsberg – mint ezt bennfentes életrajzírója, Huszti József állítja (Huszti 1942: 216–227) – minisztersége idején saját törvénye fokozatos áthágásával a görög tanu-lás kényszerét és a latin oktatás volumenét csökkentette, azon személyes meggyőződése alapján, hogy modern nyelveket és természettudományokat kell tanítani a középiskolá-ban, lényegében úgy, ahogy ezt a reálgimnáziumban teszik . És ez volt az pont, melyben az eszméit csiszoló és propagáló (Kornis 1929, 1934:193–257), a munkáját szakszerűen se-gítő és a közoktatás alakításában generálisan jól szolgáló Kornissal is szembekerült . Kornis maga is klasszikus nyelvekre épülő humanisztikus tanulmányok embere volt, amint ezt írásművei vagy akár személyes feljegyzései és levelei haláláig bizonyítják . Ő azonban ezen túltekintve a középiskola-típusokat és az egyetemet a társadalmi mobilitás zsilipelő rendszereként fogta fel, tudatos fékezője volt a társadalmi mobilitásnak és a társadalmi stabilitás szempontjából veszélyesnek vélte az értelmiségi-túltermelést, ezért is volt híve a különböző irányú, különböző előrehaladást ígérő középiskola-típusok elkülönítésének és fenntartásának . Klebelsberg iránti minden baráti érzése és megőrzött tisztelete mellett érzékelte és ki is fejezte, hogy köztük volt különbség a kultúra felfogásában és a kultú-rát közvetítő iskolarendszer szerepének értelmezésében: míg Klebelsberg a ráció embere volt és a hasznos tudás gyarapításában hitt, önmaga viszont a kultúrában a tradicionális viszonyok erkölcsi őrzőjét látta, és a társadalom zöme számára elsődlegesen ezt kívánta átörökíteni . Ez a megkülönböztetés persze sarkított, Kornis, aki sugalmazott emberké-pében és megfogalmazott nevelési céljaiban az érzelmeket és ezek irracionális mélységeit nem győzte hangsúlyozni, a ráció szerepét kiválóan látta a tudományban és világos logi-kájával érvényesíteni is igyekezett, korántsem mondott le a tudomány eredményeinek is-kolai közvetítéséről, ám csak kiváló keveseknek gondolta volna eljuttatni azokat . Az iskola társadalmi szelekciós szerepéhez ragaszkodik, melyhez új érveket és kritériumokat talál a gazdasági világválság idején: A szellemi munka válsága (Kornis 1934:3–41) című tanul-mányában, amikor az értelmiségi túltermelés társadalmi veszélyességével érvel, és világos logikával azt vezeti le, hogy az érettségi szigorának hatványozott növelésével – a tanulók felének kiszűrésével – lehetne ezt elkerülni .

E világválság véget vetett a konszolidáció sokban sikeres programjának, Klebelsberg úgymond kulturális túlköltekezése éles jobboldali támadások célpontja lett, leköszönt és tragikus hirtelenséggel meg is halt . A Bethlen örökébe lépő Gömbös Gyula kormá-nya minden értelemben militáns szellemiséget hozott és abban az értelemben is nagyobb szociális nyitottságot, hogy radikalizmusa magában foglalta az elitcsere gondolatát is, és az egészséges népi fiatalság felemelésében az oktatásügyre fontos feladatok hárultak . Bár Kornis személy szerint Gömbös Gyulával nem ápolt rossz kapcsolatot, az a világlátott professzorral rendre megosztotta nemzetközi tapasztalatait,19 de a Vallás- és Közoktatási

19 Kornis Gyula . Napló. 1944 . március 31 . MTA Kézirattár . Ms 4287/1,104 .

Múlt a jelenben

230

Minisztériumot Hóman Bálint vette át és tartotta kézben a Gömböst követő kormányok hosszú során . Hóman 1934-ben megvívott Kornissal a parlamentben és elfogadtatta az egységes középiskola törvénybe iktatását .20 Ez lett a másfél évtizedes kötélhúzás vége . Kornis, aki 1931-ben parlamenti képviselő lett, majd e pályán emelkedve parlamenti alel-nök, sőt 1938-ban elnök, lehetett a miniszter avatott vitapartnere a tárca költségvetésének ügyében, de a közoktatási kormányzatból kiszorult .

A kormánypártban és a parlamentben elfoglalt pozíciói mellett a harmincas évek elején megvetette a lábát az akadémiai szférában. Keserédes közéleti tapasztalatainak kiválóan kimunkált értelmi feldolgozása volt Az államférfi. A politikai lélek vizsgálata című újabb kétkötetes monográfiája (Kornis 1933) . Szórványos, elsősorban pszichoanalitikus indít-tatású kísérletek mellett a pszichológia nemzetközi szakirodalmában ez volt valójában az első kísérlet a politikai pszichológia rendszeres tárgyalására . Szellemtudományi meg-közelítése jegyében kiemelte a politikus ethoszát, értékkötelezettségét és értékfelfogását és mintegy szembesítette ezzel típusainak és lelki funkcióinak valóságát . Jellemző felfogásá-ra, hogy a történelem formálójának az államférfi kimagasló személyiségét tekinti, annak belső erőforrásait és külső hatékonyságát, ugyanakkor elmés történeti példák tömkelegén szemlélteti a politika emberi esendőséggel (hiúsággal, irigységgel, intrikával, megalkuvással) teli világát, melyben a demokrácia intézményes formáinak korántsem tulajdonít hálás sze-repet . Örök recenzense, Halasy Nagy József mindebben a szellemtudományi pszichológia maradandó értékét látja (Halasy-Nagy 1933:137–144), joggal, bár maga a szellemtudo-mányi pszichológia nem bizonyult maradandónak .

Ám ekkor, 1933-ban Kornis elnyeri e művel a Magyar Tudományos Akadémia Nagy-jutalmát, ami mint ezt látni fogjuk, kivételes megtiszteltetés volt e korban . Ugyanezen év-ben az MTA II . osztályának első ízben lesz elnöke, elfoglalja és 1945-ig betölti a Filozófiai Bizottság vezetői posztját, rövidesen az MTA Igazgató Tanácsának is tagja lesz . 1933-ban választják a budapesti Magyar Királyi Egyetem bölcsészkarán (ahol már mind a filozófiá-nak, mind a pedagógiának nyilvános rendes tanára) dékánná, s ezt két évvel követően az egyetem rektora lesz . Valóságos kavalkádja ez tudományos közélet felelősségteljes meg-bízatásainak, amit nagy közéleti rutinjával, rendkívüli munkabírásával, eltökélt igyeke-zettel látott el . E vállalások megalapozottságát a filozófia területén egy tanulmánya és egy kötete tanúsítja, amelyet a magyar filozófusok munkássága elemző bemutatásának szentel (Kornis 1930) . Okkal mondja Somos Róbert (Somos 2003), hogy nem volt hozzá hason-ló ismerője a magyar filozófia termésének, amihez hozzáteszi, hogy Kornis maga mindig is magyarul publikált és nem is látta szükségét filozófiai művei idegen nyelvű megjelenteté-sének . A hazai társadalomtudományok széles köréről szerzett ismereteit jól dokumentálják beiktató beszédei, amelyek külön-külön és gyűjteménybe fogva (Kornis 1942) egyszerre tükröznek a nemzetközi szakirodalmon nyugvó tárgyismeretet és kínálnak akadémikus

20 Az országgyűlés képviselőházának 258 . ülése . Képviselőházi napló, 1931 . XXI . kötet . 1934 . ápri-lis 10 . 154–162 . http://library .hungaricana .hu/hu/view/OGYK_KN-1931_21/?pg=153&layout=s (Letöltés ideje: 2015. október 30.)

Kornis Gyula

231

társairól markáns szellemi karakterrajzokat . [A kapcsolati háló szempontjából is figyelmet érdemel avató beszédeinek terjedelmi és hangvételi különbségei, kiragadott példaként az 1943 évi rendes-tagi avatás alkalmából elmondott beszéd rokongondolkodó Moór Gyula jogfilozófusról és Szekfű Gyula történészről, akivel – Gogolák Lajos intim-pista visszate-kintése szerint – nem ápoltak kölcsönös nagyrabecsülésen alapuló viszonyt . Idézem „hal-lottam, hogy Szekfű sokszor, mint szidalmazza Kornis immoralitását, parvenü mivoltát, a Rózsadomb tetejére épített monumentális, zöld márványoszlopú villáját, roppant könyv-tárával és vörös bársony szalongarnitúráival” (Gogolák 2001) .]

Bármi lett Kornis kétségtelenül túltengő személyiségének érzelmi visszhangja, nem fér kétség ahhoz, hogy különösen kemény és bátor volt a fellépése az általa egységben látott és együtt kezelt német befolyással és szélsőjobboldali mozgolódással szemben. Ennek kiemelkedő példája volt 1936-ban megjelentetett rektori beszéde, amely az Egyetem és politika (Kornis 1936) címet viselte .

Adott kül- és belpolitikai helyzetben különös jelentősége volt annak, hogy a liberális- humanisztikus, a kommunista és az olasz fasiszta egyetempolitika mellett a rektori kitért a nemzeti szocializmus elveire és gyakorlatára. Bemutatja a – minden megnyilatkozása szerint tőle idegen – biológiai naturalista nemzetfelfogást . „A mai német fajpolitika szerint minden emberfajnak más és más az elmejárása, világlátása, gondolkodásmódja, alapvető értékkategóriája .

Ezért nincsenek egyetemes emberi igazságok: csak indián, néger, kínai, zsidó, germán stb . igazságok vannak . Csak a tisztavérű nemzet tud közösen és egységesen látni… egyne-mű kultúrát fejleszteni . Ezért a kb . 7000 egyetemi alkalmazott közül 1300-at elbocsátot-tak vagy nyugalomba küldtek: zsidó származású vagy zsidó rokonságú egyén nem taníthat az egyetemen, bármilyen sikeres tudományos működést fejt is ki” (Kornis 1936:27) . A rektor kifejti ennek a politikai rendszernek a társadalmi következményeit: „Az új totális német birodalom alapelve a Gleichschaltung: a társadalmi szervezet valamennyi formája, mind kormányzati, mind nem-kormányzati alakja közös típusba uniformizáltassék, még pedig az uralkodó egypárt (nemzeti szocialista párt) tagjainak vezetése alatt . Semmiféle szervezet nem tűrhető meg a harmadik birodalomban, amely független az államtól, vagy a kritika és ellenzék jogait igényelhetné . Minden az autoritatív vezetés közös modellje sze-rint van központilag felülről szervezve, az alulról jövő hatalom minden demokratikus elve ellenére . Így az eddig önkormányzattal bíró egyetemek is” (Kornis 1936:27) . Részletezi az egyetemi hallgatósága számára nyilvánvalóan taszító és riasztó felsőoktatási működés-módot: „A rektor helyébe a Führer der Universität lép, akit közvetlenül a közoktatásügyi miniszter nevez ki . A miniszter nevezi ki a rektor tanácsadóit is . A rektornak csak javaslati joga van . A fakultások körébe csak a szaktudományi munka tartozik . A kari bizottságok a dékánok mellett csak tanácskozó joggal rendelkeznek . Így az egyetemek testületi igaz-gatása teljesen megszűnt . Mivel a nemzeti szocialista Führerdankénak centrális politikai jelentősége van a nemzeti szocialista párt világnézete és kultúrpolitikája gátlás nélkül ér-vényesülhet” (Kornis 1936:29) . Gondosan és kiegyensúlyozottan kifejtett álláspontját a saját szavaival tézisszerűen így foglalhatjuk össze: „Az egyetem a tudományok székhelye .

Múlt a jelenben

232

Természetes tehát, hogy nem kívánatos számára a politikától való eleve megkötöttség, amely számos területen nem engedi meg a szabad kutatást, a vitát, az ellenőrzést, az igaz-ságnak autonóm és fesztelen, egyedül az ész logikai evidenciáján alapuló fürkészését, azt az önálló gondolkodást – kizárólag a tárgy belső természete alapján – a lényegest a lényegte-lentől, a pillanatnyit az időtlentől, a szükségképit a puszta esetlegestől, az állandót a merő konjunktúrától” (Kornis 1936:37) .

Kornis számára a tudomány közege volt az, ahol az önkényuralom fenyegetését felmér-te, alapját és formáját nyíltan elvetette és minden korábbinál nyitottabbá vált a demokrati-kus működés és rendszer irányába . Ha Hóman egyetemi ügyekben hatalmi pressziót akart gyakorolni Moór Gyulára, akkor kellő nemzetközi perspektívába helyezve nyílt elutasítás-ban részesült: e nyíltságról persze annyit, hogy Kornis már elöljáróban leszögezte, hogy „az egyetem ősi jogait nálunk semmiféle veszedelem nem fenyegeti, a diktatórikus rendszerek egyetempolitikájának nálunk a legkisebb nyoma sem fedezhető fel” (Kornis 1936:6) . Mégis micsoda tiszta és határozott beszéd volt ez a tudomány, az egyetem, a gondolkodás szabadsága mellett és irigylésre méltó kiállás az egyetem autonómiája védelmében?

1938 a nyílt politikai szakítás éve volt Kornis életében, aki egy rövid időre ekkor lépett elő az országgyűlés elnökévé . A belső gazdasági-társadalmi feszültségek éleződésekor és a külpolitikai erőtér erősödő sodrásában ekkor következett be Imrédy Béla kormányának buktatása az év novemberében . Imrédy apja a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetének volt alelnök-vezérigazgatója, a kiváló felkészültségű fiú sebesen emelkedett a Magyar Nemzeti Bank elnöki székébe, majd befolyásos pénzügyminiszter lett a belpolitikában erélytelen, a külpolitikában naiv Darányi Kálmán kormányában . Imrédyt bizonyított szakértelme mellett angolszász orientációja tette bizalomgerjesztővé a politikai és gazdasági elit Bethlen Istvántól Chorin Ferencig terjedő köreiben, akik tőle a nyi las előretörés meg-fékezését várták . Szakirodalmi közhely, hogy Imrédyre a kormányzó kíséretében Hitlernél tett látogatása – amelyre eredetileg vonakodva ment és ahonnan a kelletlen fogadtatás miatt előbb távozott – frenetikus hatást gyakorolt (Sipos 2001:36–37) . Németbarátságra tette fel (Felvidék visszanyerésében sikeres) külpolitikáját, az első zsidótörvényt követően túllicitálni próbálta a nyilas jobboldalt, és nyilvánvalóvá vált, hogy a közjogi formalitások keretében gyors ütemben diktatórikus hatalomra tör . Kornis egykor Imrédy beiktatásakor tartott „pártlakomán” vezérszónokként üdvözölte mint a Darányi kormány miniszterét, és hónapokkal kormányra lépése előtt felkereste és kapacitálta a kormányalakításra – mint visszatekintő Naplójában írta – „tenyerünkön hordoztuk”,21 ezért is orrolt meg, amikor Imrédy fenntartásokkal fogadta (bár egy személyes vita végén elfogadta) a távozó házelnök javaslatát, hogy Kornis legyen az utód az országgyűlés élén . A távozó előd Sztranyavszky Sándor volt, aki Imrédy első kormányában földművelésügyi miniszter lett, majd hat hó-nappal később, ’38 októberében a kormányon belül harmadmagával szembefordult a mi-niszterelnökkel, amikor az a Felvidék befogadása ürügyén rendeleti kormányzást kívánt országosan bevezetni . Ennek a fordulatos történetnek nem mellékes epizódja volt, amikor

21 Kornis Gyula . Napló. MTA Kézirattár . Ms 4287/1,104 4 .

Kornis Gyula

233

Kornis Gyula mint házelnök és Széchenyi Bertalan mint a felsőház elnöke október 27-én felkeresték Imrédyt és jelezték neki alkotmányossági aggályukat immár köztudott tervei-vel kapcsolatban, hogy a sürgető közügyekre hivatkozva korlátozza a parlament szerepét, utólagos kontroll mellett teljes kormányzati felhatalmazást kér, és feltették neki a kérdést, hogy ezt milyen időtartamra szánja és mik lennének a legsürgetőbb intézkedései .

Ez utóbbiakkal kapcsolatban kissé bizonytalan válaszokat kaptak, viszont Imrédy közölte, hogy a felhatalmazás elmaradása esetén a vállalhatatlan közéletet elhagyja és Brazíliába költözik . A két elnök még aznap jelentést tett Horthy kormányzónak, akivel Kornis azt a felismerését is megosztotta, hogy előnyös, ha a teljhatalmat Imrédy magának követeli és érintetlen marad a kormányzói szerepkör, mert ez esetben diktatúrájának meg-ingásakor a kormányzó le tudja váltani . Ezt a szerepmegosztást Horthy Miklós is elfogad-hatónak vélte . Az események ezután gyorsan peregtek, a Felvidék visszatért, Imrédy erre hivatkozva a kormányzó jóváhagyásával új kormányt kívánt alakítani, amelyből kihagyta Sztranyavszkyt és társait, aki viszont megszervezte számításuk szerint 70 (valójában 62) képviselő kilépését a kormánypártból (aminek oka „Imrédy radikális nyilasszerű ma-gatartása és alkotmányellenes szándéka volt”) .22 Amikor a második Imrédy-kormány és programja bemutatásra került az országgyűlésen, 1938 . november 23-án, akkor e disszi-dens képviselők és az ellenzék összefogott és egy formailag napirendi kérdésben leszavazta a kormányfő indítványát, aki még aznap benyújtotta lemondását . Ismert szakirodalmi hely, hogy Bethlen István erről somolyogva mondta, hogy „az utolsó évtizedek legalkot-mányosabb miniszterelnöke Imrédy Béla, mert íme, ő a parlamentben bukott meg” (Sipos 2001:40) . Az ülésen Kornis elnökölt, maga is a disszidens csoport tagja . A miniszterelnök-kel szembeni személyes fenntartásként éles vitában elhangzott minden alkotmányossági ellenvetés, a nemzet vezérének nevezett kormányzóhoz és a pártalapító Gömböshöz való hűség hangoztatásával, és Eckhardt Tibor kimondta azt is, hogy „miniszterelnök úr sohase lehet az Magyarországon, ami Németországban Hitler kancellár” .23

Ám a kormánypárt szétszakítása csak percnyi győzelem volt, már eleve jelzi a szer-vezés zavarait, hogy az eredetileg a pártülésre tervezett politikai puccs azért maradt az országgyűlésre, mert a disszidensek nyilatkozatának bejelentésére olyan esetlen szónokot találtak, aki nem tudta az ingatagokat megnyerni .24

A kormányzó a parlamenti ülés és Imrédy lemondása után a miniszterelnököt elma-rasztaló kijelentések közepette ugyan ígéretet tett, hogy másnak fog adni megbízást a kor-mányalakításra, de ezt az ígéretét nem tartotta meg . Ennek egyik nyomós oka volt, hogy az aktív Sztranyavszky helyett Teleki Pált hozták javaslatba, akit azonban erről Bethlen

22 Kornis Gyula . Napló. 1948 . MTA Kézirattár . Ms 4287/1,104 31 . 23 Az országgyűlés képviselőházának 345 . ülése . Képviselőházi napló, 1935 . XX . kötet . 1938 . novem-ber 23 . 289 . http://library .hungaricana .hu/hu/view/OGYK_KN-1935_20/?pg=294&layout=s (Letöltés ideje: 2015. október 30.)24 Kornis Gyula . Napló. MTA Kézirattár . Ms 4287/1,104 40 . o . szerint Tahy László, Gömbös volt nagykövete volt a szónok .

http://library.hungaricana.hu/hu/view/OGYK_KN-1935_20/?pg=294&layout=s

Múlt a jelenben

234

elmulasztott értesíteni, és ő nemhogy nem tett eleget a kormányzói felkérésnek, de kifeje-zetten Imrédy mellett szállt síkra . Vele és a német követtel folytatott megbeszélések után (kire minden bizonnyal jó benyomást tett, hogy Imrédy engedélyével november 26-án megtartották a nemzetiségi németek nemzetiszocialista szervezetének, a Volksbundnak az alakuló gyűlését) aznap délután Horthy kormányzó elutasította a kormány lemondását. Ez megkezdhette működését, a háborús készülődés jegyében és faji alapra helyezett, szigo-rú kikötéseket tartalmazó második zsidótörvény benyújtásával még karácsony előtt . Mint tudjuk, elfajult zsidóellenessége vált rövidesen Imrédy politikai végzetévé: anyai dédap-jának bebizonyult zsidó származása ugyan még saját, diszkriminatív törvénye szerint sem zárta volna ki a közéletből, de ez kétségtelenül zavarba ejtő tény volt párthívei és a tör-vényhozásban részes társai szemében, mint ahogy ezen zavar jegyében vesztette el a kor-mányzó bizalmát is . Kornis első kézből értesült a származás kinyomozásának történetéről Rassay Károly képviselőtársának beszámolója alapján, aki Imrédy egy bajai beszédében talált egy logikai rést és az erre a nyomra ráállított ügyvédek egy távoli katolikus plébá-nián kutattak fel dokumentumokat arról, hogy Imrédy dédapja nagyanyjának születése előtt 25 évvel keresztelkedett ki . Az anyakönyvi kivonatok egy példányát Kornis őrizte egy darabig, hogy lába ne keljen, egy másik példánnyal viszont Bethlen István kereste fel Horthy kormányzót, akinek az egész ügy megnyugvásul szolgált . Ez a bennfentes szerep sem mentette meg Kornist a kormánypárt disszidenseinek sorsától: parlamenti elnöksé-gének vége lett, rázúdult a kormánypárti jobboldal jó része, így ellenségesen távolságtartó volt vele Teleki Pál még miniszterelnökségének idején is, mindaddig, míg egy nemzetközi sajtópolémiában igénybe nem vette segítségét . Idős korában felidézi (Mészáros 1990:49) azt a groteszk elemet is, hogy a halál és a pokol gondolatával fenyegette meg őt Schütz Antal, aki sokban párhuzamos pályán haladt, mint ő, piarista, az oktatásügy pszicholó-giai tudással felvértezett szakértője, hittudományi professzor, dékán, egyetemi rektor, az Akadémia tagja, a Corvin lánc kitüntetettje (tehát itt nem két köznapi ember, hanem a hazai katolicizmus két robusztus egyéniségének eldurvult konfliktusáról van szó) .

1939 tavaszán Kornis 35 pártonkívüli társával megalakította a Keresztény Nemzeti Függetlenségi Pártot, melynek programjáról a napirend előtt részletesen tájékoztatta a házat . A névben foglalt „nemzeti függetlenségi” gondolatot itt úgy határozza meg, mint hogy ez „saját belső történelmi életformánkhoz való ragaszkodás, különösen most, amikor idegen politikai eszmeáramlatok hullámoznak körülöttünk, amelyek mind a külső és belső erőknek, mind az egyéni és közszabadságnak egy tekintély uralma alá vetését sugallják” .25 Ezen a bel- és külpolitikai elhatároláson túl a program szemlélete és társadalompolitikai vonásai a kormánypárttól nagyban nem tértek el . A pártnyilatkozat feltűnő óvatossággal kezeli a zsidókérdést, arra utalva, hogy tagságuk a zsidóság aránytalan önérvényesítésének régről ellenzője, és ennyiben az első zsidótörvényt általánosságban vállalhatónak tartja,

25 Az országgyűlés képviselőházának 379 . ülése . Képviselőházi napló, 1935 . XXII . kötet . 1939 . március 9 . 255 . http://library .hungaricana .hu/hu/view/OGYK_KN-1935_22/?pg=254&layout=s (Letöltés ideje: 2015. október 30.)


Kornis Gyula

235

ugyanakkor jelzi, hogy megfelelő kompetenciák híján a zsidóság társadalmi szerepe nem váltható ki, és feltehetően e tárgyra vonatkozik az a keretező elv is, hogy „az irigységet és gyűlölséget ki kell tehát küszöbölnünk cselekedeteink vezető indítékai közül és helyébe a krisztusi szeretet alkotó erejét kell állítanunk” .26 Bár nem vitatható a program meg-szelídített antiszemitizmusa, mint Kornis ’44-ben Naplójában felidézi,27 a disszidenseket általában és így személy szerint őt is a jobbra tolódó közvélemény „zsidóbérencnek” minő-sítette . Az 1939 . évi választásokon Kornis Gyula nem indult, nem jutott be a parlamentbe, így közvetlen politikai szereplésének vége szakad .

Szellemi tevékenységének viszont – állítása szerint – legtermékenyebb időszak követ-kezik, ezt nyilatkoztatta ki „írószobájának” ajtajára helyezett márványtábla is: „Hic cogito et regno.” Kornis kisebb palotának tetsző villában élt a Rózsadomb magasba törő szirtes oldalán és alkotó munkáját gazdag otthoni könyvtár segítette . Célszerű volt ez idő tájt rendezni egyházi státusát, hiszen a piarista rend tagja volt, de kezdetektől – pozsonyi egyetemi tanárként – a rendház falain és kötöttségein kívül élt, 1917-ben hivatalosan is elnyert szentszéki engedéllyel, amely ápolásra szoruló édesanyjának 1932-ben bekövet-kezett halálakor tulajdonképpen alapját is veszthette volna . 1939-ben írja le, hogy érzése szerint „nincs meg az összhang a szerzetesi mivolt s magas állásaim között, ami rögtön helyreáll, ha mint világi pap egyházmegyei kötelékbe lépek” (Mózessy 2014:32) . Shvoy Lajos székesfehérvári püspök a szigorított szabályozás és az egyházmegyei zsinatnak az in-kardináltakkal szembeni fenntartásai ellenére – nem kis anyagi hozzájárulás és az egyház ellátási kötelezettségeiről való lemondás fejében – végül is kész volt befogadására, amire a rend hozzájárulásával 1939 szeptemberében sor is került . Az egyházmegye kívánalmai között, mintegy szellemi megbecsülésének jeleként, benn szerepelt, hogy összes műveinek egy-egy példányát a püspöki könyvtárban elhelyezni köteles (Mózessy 2014:33) .

E művek a negyvenes évek elején két irányban gyarapodtak: Egyrészt minden eddigi-nél többet foglalkozott a szépirodalommal, tágabb művelődéstörténeti keretbe helyezve azt . E tekintetben is unikális két közéleti hevületű férfi, az örökifjú Petőfi és a fiatal Nietzsche (Kornis 1942b) fel nem tárt intellektuális kapcsolatának szentelt tanulmánya . Másrészt új erőre kapott személyes motivációja jegyében a tudósok példatárával, a tudo-mányos gondolkodás pszichológiájával és a tudomány szociológiája címen a tudomány tár-sadalmi kontextusával foglalkozott nagylélegzetű többkötetes könyveiben (Kornis 1943, 1944) . Csakúgy, mint a harmincas évek elején az Államférfi, mint a politikai pszichológia előfutára, a negyvenes évek elején a tudomány rendszeres pszichológiájának és szocio-lógiájának megalkotására tett kísérlet is a tudományfejlődés fordulatos jövőjébe mutatott, miközben anekdotikus történeti adattára (tartalmilag és módszertanilag) a múltba hor-gonyozta . Öregkori levelei egyikében Poroszlóról írja: „Valamikor évtizedeken át sokat,

26 Az országgyűlés képviselőházának 379 . ülése . Képviselőházi napló, 1935 . XXII . kötet . 1939 . március 9 . 259 . http://library .hungaricana .hu/hu/view/OGYK_KN-1935_22/?pg=258&layout=s (Letöltés ideje: 2015. október 30.)27 Kornis Gyula . Napló. MTA Kézirattár . Ms 4287/1,104 43 .


Múlt a jelenben

236

nagyon sokat, egész könyvtárt írtam össze, olyan rendben, ahogy a problémák lelkemből kiszakadtak . Valamennyi írásom éppen ezért egyetlen egységes rendszer egy-egy darabja valaki mondhatná: ez az ember pennalizmusban szenvedett, ha megszúrtuk volna, nem vér, hanem tinta serkedt volna fel bőre alól” (Mészáros 1990:48) . Ezek az önironikusan őszinte sorok is jelzik azt, hogy ezen úttörő szakmunkákban a valóság külső-belső esetle-gességeitől elvonatkoztatott tiszta tudomány ethosza szubjektíve milyen sokat jelenthetett közéletből kihátráló, politikai kiúttalansággal küzdő Kornis Gyula számára .

Nem kell azonban eltúloznunk Kornis visszavonulását az eszményi tudomány ezo-terikus világába, hiszen kulturális-irodalmi kapcsolatai burjánoznak, a magas politika általa közelről ismert és analitikus kritikával kezelt főszereplőinek minden rezdüléséről első-másodkézből tud, és határozott ítéletet formál a magyar politika fő fordulataival kapcsolatban . Ismeri a döntéseit rendre megbánó Telekit, aki ismételten rászorult Bethlen István védelmére és jó tanácsaira, a szertelen Bárdossyt, aki a racionális távolságtatás poli-tikáját feladva a német oldalon háborúba szállt – túlbuzgó módon még Amerikával is . Úgy tudta, hogy Bárdossy és Hóman baráti körökben azt suttogja, hogy az orosz hadüzenetet a kormányzó sürgette, kinek más, dinasztikus követelését Bárdossy nem volt hajlandó teljesíteni, és ez lett felmentésének oka (ami gyorsabban és határozottabban ment végbe, mint a diktatórikus ambíciókat tápláló Imrédy eltávolítása) .28 Kornis sokat tudott – nem utolsósorban Kánya Kálmán, majd például Szombathelyi vezérkari főnök révén – Hitler utóbb számon nem kérhető ígéreteiről, a német pressziókról, a népi németeknek adott autonómiáról, az ország megszállásának cselszövényeiről, Vesenmayer magyarországi reg-nálásáról . Álláspontja szinkronban volt Bethlen Istvánéval, aki a háborúban való invol-válódás ellen, a román kiugrás megelőzése mellett volt és kényszerű rejtekhelyéről is kí-sértetiesen előtűnt a budai várban, hogy a kormányra és kormányzóra hatást gyakoroljon – valójában vajmi kevés sikerrel (Bethlen 1988) .

Kornis ez időben a Magyar Tudományos Akadémián viselt tisztségeket: bizottsági elnök volt, az igazgatótanács tagja, 1941-ben választották tiszteleti tagnak, és 1942-ben az Akadémia delegálta tagnak a felsőházba . Osztályelnök is volt és maradt az Akadémia – társadalomtudományi – II . osztályán . Épp az őt újraválasztó ülésen – 1942 . május 11-én – került napirendre Domanovszky Sándor tiszteleti tag előterjesztésében az a bírálóbizottsá-gi javaslat (többek között Lukinich Imre és Hajnal István osztatlan egyetértésével), hogy az ez évi Nagyjutalomra az osztály Hóman Bálint magyar történet köteteit javasolja .

A közismert kormánypárti vezető és hat egymást követő kormány minisztere azon-ban – szokatlan módon – nem kapta meg az osztály támogatását . Moór Gyulának az ülésen előterjesztett ellenvetése az volt, hogy a javaslat, „amely a lefolyt 9 év hatalmas magyar történetírói munkásságának legkitűnőbb termékét illeti, egy olyan – egyébként igen érdemes – szerzőnek nyújtja át, aki – köztudomás szerint – több mint egy évtized óta tudományosan nem dolgozott, és nem is dolgozhatott, mert egész munkaerejét és általam is nagyrabecsült kiváló szellemi képességeit egy másik, az ország szempontjából talán

28 Kornis Gyula . Napló. MTA Kézirattár . Ms 4287/1,104 39 .

Kornis Gyula

237

a historikusénál fontosabb munkakör foglalta el” .29 Ez a tétel benn szerepel az osztályülés jegyzőkönyvében, azzal a jogi érvvel együtt, hogy a Magyar történet első kiadása az elbí-rált időtávon kívül esik, a második kiadás (különösen Hóman része) viszont nem jelent olyan jelentős tudományos előrelépést, amit a szabályozás ez esetben megkövetelne . Az észrevételek számos maró iróniával fogalmazott bekezdését utóbb a szövegből kiszerkesz-tették (mondjuk azt, hogy a szabályzat kizárja azok jutalmazását, akik „a tudományt új eredményeikkel nem gazdagították, s így mintegy a tudományos haladás gyorsvonatáról lemaradva egy második kiadással átszíjazott kopott kofferükkel szaladnak az akadémiai babér után”) .30 Kornis elnökletével az osztály többsége Hóman kitüntetését elvetette, és ugyanazon arányban Szekfű Gyula Állam és nemzet című friss tanulmánygyűjteményét javasolta jutalomra . Amint másnap hasonlóképpen élénk jogvita után az Akadémia nagy-gyűlése is az osztály álláspontját osztotta .

Nem kétséges, hogy adott pillanatban e döntésnek volt politikai tétje és üzenete . Ha bármi kételyünk lenne, akkor bizonysága ennek, hogy a humánus egyetemi meg-nyilatkozásairól ismert és a lengyel menekültek ügyében németellenes kiállást tanúsító Domanovszky Sándor igazolásakor 1945-ben, az előterjesztés ténye és a mellette való kar-doskodás egyik perdöntő eleme volt elmarasztalásának .31 Domanovszky valóságos építő-mestere volt a történész szakma egyetemi viszonyainak és a Társulat kiadványügyének, tényszerű válaszából is meggyőzően kitűnik, hogy formális szempontok vezették, amikor korábbi támogatottjai közül ez alkalommal Hómanra és nem Szekfűre voksolt, minden bizonnyal nem érezve át, hogy itt a németbarát kormány és pártja elleni demonstratív – bátor – fellépést keresztezi .

1944-ben Kornist a németek – mindenekelőtt az Imrédy-ügyben való nyílt politikai fellépése miatt – zaklatták, májusban huzamosan kihallgatták, októberben már négy hétre börtönbe vetették és kimentésére Serédi bíboros felsőházi tagságára hivatkozva talált jogi érveket . Öregkori visszatekintése szerint (Mészáros 1990:46) a Gestapo hétórás kihall-gatásán teljesen megőrizve tartását, arra talált alkalmat, hogy a németek faji tisztasága ellen hozzon fel nyomós történeti érveket és példákat, ami dühödt kihallgatóit meg is lepte és bizonyos tiszteletadásra is késztette . Bebörtönzése után több kockázatot már nem vállalt, hiába keresték . Az úgynevezett Pajor szanatóriumban talált rejtekhelyet, ahol viszonylag népes angol–amerikai társaságban az oktobrista Supka Géza is . Kornis ottléte és tárgyalásai alapján feltehetjük, hogy ekkor kifejezetten angolszász kapcsolódási ponto-kat keres . Supka korábban is rejtett ellenzéki pártot szervezett, most felmerült történeti reminiszcenciákat ébresztő „Nemzeti Tanács” terve, amelyben Szentgyörgyi Albertnek

29 Vitéz Moór Gyula rendes javaslata a nagyjutalomra vonatkozólag . Kézirat 1–2 . o . Magyar Tudományos Akadémia II . Osztálya . 1943 . május 11 . Nagygyűlési zárt ülése . K 1537 .30 Vitéz Moór Gyula rendes javaslata a nagyjutalomra vonatkozólag . Kézirat 4 . o . Magyar Tudományos Akadémia II . Osztálya . 1943 . május 11 . Nagygyűlési zárt ülése . K 1537 .31 Határozat A Magyar Nemzeti Múzeum Igazoló Bizottságától . Szám 103/1945 . I .B . MTA Kézirattára Ms 4180 .

Múlt a jelenben

238

is komoly szerepet szántak . 1945 . január második felében hivatalosan is megalakították a Polgári Demokrata Pártot, amelyet az ideiglenes nemzetgyűlés elnöke, Zsedényi Béla is támogatásáról biztosított .

Az alapítók színes társadalmi és vallási kompozíciójára törekedtek, ebben a katolikus komponens Kornis Gyula képviselte, kivel kapcsolatban felmerült – előzményei alapján –, hogy lehetne államfő . Supka érintkezésbe lépett Puskin szovjet és Shoenfeld amerikai nagykövettel, az előbbi kritikus, az utóbbi támogató volt, és 1945 májusára engedélyt kaptak a Világ című lap megjelentetésére . És június 3-án már itt jelent meg Kornis Gyula A megújuló Akadémia című vezércikke .32

Budapest háborús állapota és közlekedési viszonyai 1945 első hónapjaiban az in-tézmény működését lehetetlenné tették . Március 7-én azonban, máris sorra került az első – úgymond – elegyes ülésre, amely József főherceg távozásával előállt helyzetben a vezetés és a szervezeti működés kérdéseit – akár csak ideiglenesen – rendezni kívánta . A főtitkári- osztálytitkári helyettesítési rendből kiindulva a II . osztály elnökét felkérték, majd megválasztották elnöknek a folyó ciklus végéig . Kornis Gyula, akinek a főtitkár egyébként köszönetet mondott azért, hogy akadályoztatása idején az ügyeket kézben tar-totta, minden értelemben jogosult volt erre a tisztségre, mint tiszteleti és igazgatósági tag, és mint a rangidős osztályelnök . Rövid, felkészült beszéde és a szervezeti teendőkkel kapcsolatos vita azt tanúsította, hogy a kontinuitás őrzésével és a megújítás szándékával az Akadémia saját kezében kívánja tartani az ügyeket . Kornis jellegzetes szavai: „A húszas évek trianoni korszakában, amikor a mostani halálosnak látszó betegséggel szemben csak vörhenyen mentünk keresztül, gróf Klebelsberg Kunó kultúrpolitikai iskolájába jártam, mint belső munkatársa: az építő munka hite fölgerjesztésében ma még súlyosabb nemzeti pszicho technikai feladat előtt állunk . Az új Magyarországnak új szellemi tartalommal való megtöltésében, az új nagy világösszefüggéseket is szem előtt tartva, minden erőnket meg fogjuk feszíteni .”33 Se mondanivalójában, se stílusában nem tagadta meg önmagát, ugyanakkor nyilvánvalóvá tette, hogy számol az önvizsgálatot ösztönző külső kritiká-val is, ami az Akadémiát a múltba taszítja, kiöregedettnek és túlságosan arisztokratikus intézménynek tartja . Az áprilisban összehívott „zárt összes ülés” a szervezeti teendők vi-táját élénken folytatta, ennek során Szentgyörgyi Albert gyökeres személyi redukciót ja-vasolt (a három osztályról 10-10 tag megtartását), ami úgy alapozná meg az Akadémia újjáépítését, hogy abban külsődleges politikai szempontok ne érvényesüljenek . A most is hangadó Moór Gyula és mások az utóbbi célt kevésbé felforgató változással kívánták elérni, intézőbizottság és általános tisztújítás mellett döntöttek . Ezen események sorához illeszkedett 1945 májusában és júliusában a tagok kizárásának lehetőségét megteremtő alapszabály-módosítás, valamint a II . osztály javaslata Hóman Bálint kizárásáról,

32 Kornis Gyula (1945): A megújuló Akadémia . Világ, 16 . június 03 . MTA Kézirattára . RAL 316/1945 .33 Jegyzőkönyv a Magyar Tudományos Akadémia 1945 . március 7-én tartott elegyes üléséről . 3 . o . MTA Kézirattára K 1483 .

Kornis Gyula

239

melynek előterjesztője Moór Gyula osztályelnök, Ortutay Gyula és Váczy Péter voltak, és amelyet az összes ülés ugyanaznap, július 20-án, Kornis Gyula elnökletével, nagy több-séggel elfogadott . (A szabályok szerint kétharmados többség kellett azon tag kizárásához, „akinek erkölcsi vagy állampolgári épsége /integritása/ súlyos csorbát szenvedett” .34 Ez az arány a III . osztály esetében József királyi herceg és Orsós Ferenc vonatkozásában teljesült, a Hóman minisztériumban államtitkári szerepet betöltő Szily Kálmán vonatkozásában nem .) Hóman Bálint sorsa nem Kornis Gyula, Moór Gyula, Szekfű Gyula és akadémikus társaik kezében volt, de kétségtelen, hogy ők kemény és fájó ítéletet hoztak róla . Lehet (és könnyű) ezt a személyes ellentét vagy ellenszenv számlájára írni, a múltra vagy a jövőre néző önmentésként elkönyvelni, de a konfliktusok sokéves történetéből más is kiolvasható: más döntést hoztak, más erkölcsi alapon hoztak döntést egy válságos nemzeti-politikai helyzetben, és akik felvállalták az akkor kevésbé könnyű, kevésbé csábító, sokkal kocká-zatosabb, sokkal fenyegetőbb döntést, jogot formáltak elhatalmasodott társuk erkölcsi és nemzeti meg- és elítélésére .

Ezzel szinte párhuzamosan, július derekán tárgyalta a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karának Igazoló Bizottsága Kornis Gyula ügyét, akit elmarasztalt . Kornis a Népbírósághoz fordult fellebbezésével . Beadványa egy szenvedélyes és lényegét tekintve őszinte írás: a Gestapo üldözése, a nyilas jobboldal személyét érő támadásai, az Imrédyvel szembeni alig leplezett kiállása és a kormánypárt szétszakításával együtt járó visszaszorítás és elszigetelés, Hóman tőle szellemében is idegen kultúrpolitikájával való évtizedes viasko-dás, az antiszemita diákterror erővel való letörése és az általa becsült zsidó emberek mellet-ti kiállás tényei tudatában valóban elképesztette, hogy németbarátsággal és a fasizmussal kacérkodó rendszer elhúzódó támogatásával merik őt megvádolni . Felháborodottan idézi fel, hogy „Amikor kiléptem a pártból és Imrédyt megbuktattam (»Kornis buktatott meg« – ez az ő szava), hihetetlen tömegpszichózis fordult ellenem, az egyetemi ifjúság egy része az Emericana mintegy 400 tagja a Parlament elé jött, ellenem tüntetni, a Dunába dobással fenyegettek, az ország minden részéből táviratokban s levelekben gyaláztak . Szülővárosom, amely háromszor választott képviselővé, egyik óráról a másikra elfordult tőlem, úgy hogy hét év óta a lábamat be nem tettem oda, még apám-anyám sírja miatt sem .”35

Ebben igazsága volt, ami valószínűleg bátorította abban, hogy kormányzati politiká-ba való beleszövődését és befolyását némileg bagatellizálja, Horthy, Hitler és Mussolini hangos dicséretét alkalmi jellegűnek és a kor bizantiánus stílusához való alkalmazko-dásként tüntesse fel, és úgy vélte, hogy az előzmények feljogosítják őt arra, hogy magát a jobbágyok, a dolgozó emberek, az egyenlő esélyek és a demokráciák barátjának mutassa be (bízván abban, hogy nem fogják felütni kultúrpolitikai megnyilatkozásait és széles

34 Az Alapszabály 20 . §-ának módosítására Moór Gyula osztályelnök által a II . osztály 1945 . július 20-i előterjesztett szövegrészlete, amelyet az osztály, majd ugyanaznap az MTA összes ülése elfogadott . MTA Kézirattára RAL 102/1945 .35 Fellebbezés. 1945 . július 20 . MTA Kézirattár . 3 . o . Ms 4285/60 .

Múlt a jelenben

240

ívű kortörténeti elemzéseit) . Az önvédő iratnak volt egy forrásértékű állítása,36 nevezete-sen hogy az első zsidótörvény idején azért maradt országgyűlési alelnöki helyén, mert Darányi miniszterelnök neki személy szerint elkötelező ígéretet tett, hogy ez lesz az egyet-len és utolsó törvény a vallási alapon azonosított zsidók társadalmi mozgásterének – mint bizonygatta – mérsékelt behatárolásában . Ez a szándék – ha hiteles volt – figyelemre méltó, ha Kornis ezt a miniszterelnök és a külső-belső erőtér ismeretében elhitte, ez jóhiszemű na-ivitás, de ha társadalomtudósként az állampolgárok vallási alapon való diszkriminációját akár kompromisszumos megoldásnak elfogadta, az részéről elvi engedmény volt . A nép-bíróság igazolófellebbezési tanácsa vívódó érveléssel végül csak megfedte, és eltekintett a kényszernyugdíjazásra vonatkozó rendelkezéstől . Ebben nyilván szerepe volt az ekkor még élő polgári oldal politikai támogatásának, de különösképpen az egyetem fellépésé-nek, amelyben a hallgatók szava volt a legnyomatékosabb . Kornis 1945 . október 16-án, alig egy héttel a népbírósági ítélet után visszatért katedrájára és hálás, színvalló beszédet tartott hallgatóságának: „Az emberiségbe vetett hitem lényegében sohasem rendült meg . S most ezt a hitet felfokozta bennem Önöknek, régi és mostani tanítványaimnak hűsége és hozzám való becsületes ragaszkodása .”37 Hitet tett régi eszméi a politikamentes egyetem és az egyedül az igazságra törő, elfogulatlan tudomány mellett . „A közös logikum, a racioná-lis végiggondolás az, ami bennünket, egyetemi embereket, magistereket és scholárisokat szorosan egybefűz…”38 E régi meggyőződései mellett új hangot is megüt: „Az egyetem igazi demokratizálása voltaképp a szellem arisztokráciájának a fölfelé törekvő munkás- és parasztréteg minél több kiváló fia foglaljon helyet az egyetem padjain és intézeteiben, s váljék a nemzet vezetőjévé . Ez az ország átalakulásának természetes és nem forradalmi útja .”39 Mondanivalója nem pusztán verbális idomulás volt az új viszonyokhoz, volt benne politikai él és egyszersmind a korábbi kultúrpolitikai nézeteit meghaladó személyes val-lomás: a magának feltett kérdésre, hogy ki a boldog ember, úgy válaszol, hogy: „Az, aki szabadon fejtheti ki a benne rejlő szellemi erőket: olyan foglalkozást űz, amelyre valóban rejlenek benne képességek, s nincs ezekkel ellenkező hivatásra kényszerítve .”40

Kornis megnyugvásának és új lendületének hamar vége szakadt . 1948 áprilisában szív-betegségére hivatkozva kénytelen nyugdíjazását kérni, amiről – Moór Gyula és Halasy Nagy József visszavonulásával együtt – Ortutay Gyula miniszter elégedetten emlékezik meg a Parlamentben .

Ez évben megkapja az utolsó lehetőséget az ország elhagyására, a detroiti egyetem hív-ta meg tanárának, de elhárítja . „Ragaszkodtam szülőföldemhez és hazámhoz, amelynek

36 Fellebbezés. 1945 . július 20 . MTA Kézirattár . 2 . o . Ms 4285/60 .37 A beszéd kézzel írott változata . 1 . o . MTA Kézirattár Ms4286/230 .38 A beszéd kézzel írott változata . 2 . o . MTA Kézirattár Ms4286/230 .39 A beszéd kézzel írott változata . 6 . o . MTA Kézirattár Ms4286/230 .40 A beszéd kézzel írott változata . 7 . o . MTA Kézirattár Ms4286/230 .

Kornis Gyula

241

hírét nyugodtam mondom öregbítettem, és amelynek mindig hűséges fia voltam”41 – ezt már utólag mondja a felkérésről, abban a fellebbezésben (Mózessy 2014:41), amelyet a ki-telepítését elrendelő 1951 . július 4-én kelt belügyminiszteri határozatra írt, sikertelenül . A határozat egyébként az „országgyűlés volt alelnöke” címzést viseli, jeléül annak, hogy milyen lista alapján született . Aktuális információ se pro, se kontra nem befolyásolhatta a döntést: a róla szóló belügyi jelentés a politikától való teljes visszahúzódásról tanúsko-dik, Szekfű Gyula és Eckhardt Sándor látogatják és velük latolgatja a világhelyzetet, sze-rény körülmények között él kis nyugdíjából, villáját kisajátították, értékesíteni nem tudja . Az országgyűlés volt gyorsírójának, a műgyűjtő és várostörténész Siklóssy Lászlónak az özvegye gondoskodott róla és javairól a kitelepítéskor és azt követően is . Ő intézte Kornis két márvány mellszobrának a sorsát is, amit a szomszéd kertjében rejtettek el, majd utóbb Sík Sándornak a csomagokkal is támogató barátnak és Shvoy Lajosnak, a pártoló székes-fehérvári püspöknek juttattak el, aki Kornis temetését majd 1958-ban elrendezte .

Addig azonban a szenvedés hosszú útját kellett Kornis Gyulának megjárni . Betegen ér-kezett Poroszlóra, teljesen méltatlan környezetbe, ahol időnként munkára idézték volna, híresztelések miatt zaklatták, felriasztották éjszaka papírjai ellenőrzésére, és azzal a nyug-díja megvonása után különösen otromba kérdéssel, hogy miből él . A hatósági molesztálás megszűnt és fizikai körülményei rendezettebbek lettek, mikor 1953-ban megkapta – mint írta – szabadságbárcáját és Halasy Nagy József szomszédságába, Hajdúszoboszlóra költö-zött . Úgy jellemzi magát, mint akiben 60 éves koráig három húszéves virult, de egészsége ezután súlyosan romlott, különösen fájdalmas volt számára látásának időszakos romlása, ami meggátolta abban, hogy olvasson, és a ritkuló levélírásban is . Leveleit jellemzik úgy, mint sztoikus bölcsességeket, de a művelt elegancia mögött felsejlik bennük az elképedés és a rendszer elutasítása: „Az ecsedi láp lecsapolásánál nem kérdezték: mi lesz a békákkal, most sem kérdik, mi lesz a középosztálybeliekkel, akik mindenükből kifosztva tengőd-nek . – Bizony lehetetlen egy merőben elméleti eszmerendszert – ideokrata módon – rá-kényszeríteni a társadalomra . Igazat írt a nagy autokrata cárnő, II . Katalin Diderotnak: »Nagyon veszedelmes dolog reformokat írni oly kényes és csiklandós pergamentre, mint amilyen a nemzetek bőre« . Ennek a gondolatnak mély igazságát most valóban a bőrünkön érezzük” (Mészáros 1990:44) .

Gondolatban újra és újra bejárni múltat és élettanulságokat levonni, erre kivetettségé-nek állapotában volt idő és másra nem is volt lehetőség: „Kétségtelenül a boldog, szabadon alkotó világban a környező mundus képét felülről néztem, s ez a kép rendezett, szabályos, egybeillő volt . Most azonban, amikor a földön (itt ebben a szörnyű faluban: a mocsárban) fekszem, a világot alulról, fölfelé kell néznem: (s) ez a kép milyen ferde, zavaros, sza-bálytalan, összevissza törött, benső egység nélkül való, bár elismerem, hogy a lélektisztító szenvedésből, a gyötrelem sorspedagógiájából a gyarló embernek sohasem elég . – Egyre mindig büszke maradok: nem lettem semmiféle ígéretekkel szemben eszme-kereskedővé,

41 A 03004 számú belügyminiszteri határozat elleni fellebbezést indoklás nélkül elutasították, az 1951 . július 7-én kelt rendőrségi jelentés a lakás kiürítéséről, az ajtó beszögezéséről számol be .

Múlt a jelenben

242

teória-kufárrá, gondolat-handlévá, csak azért, hogy anyagilag jó dolgom legyen . Vagyok, aki voltam, és leszek, aki vagyok . Sum, qui eram; et ero, qui sum . A jellem és a szellem alapvonása a constantia” (Mészáros 1990:43) . Ez a szellemi ember hangja, aki eszméi következetes képviseletét teszi és várja el magától . És valóban Kornis ideális idealista volt, eszméi nem kommunikációs panelek voltak, értékei nem címkék, miket bármilyen nézetre és tettre rá lehet aggatni . Konzervatív volt, osztályának kulturális hagyományát és rendszerének társadalmi hierarchiáját védte a radikalizmus minden válfajától (sőt a de-mokratikus társadalmi mobilitástól is) . A tudás és ráció volt az eszköze, de velük az érze-lem és érték dicsőségét hirdette . Vállalt, történeti mélységben ismert, semmi okból el nem hagyott nemzetének volt elkötelezett híve, konfliktusok, elfogultságok és áldozatok árán is . Idealizmusa és konzervativizmusa alapján következetesen tagadta a fajelméletet, öntudata és a jogállamba vetett hite szembeállította a diktatúrával és a lokális epigon-diktátorokkal . E tekintetben példaszerű magatartásának a követésével tartoznak neki igazi tisztelői .

III. A JELEN KUTATÁSAINAK MÚLTJA

245

12 . Csoport, társadalom, politika Pataki Ferenc szociálpszichológiai munkásságában42

Pataki Ferenc életművének maradandó, a pszichológiai tudományok hazai történetéből kitörölhetetlen eredménye a szociálpszichológia szubdiszciplínájának intézményesítése. Amikor itt az intézményesítésről szólok, akkor nyilván nem pusztán, nem is elsősorban a szervezeti fejlesztésre, pozíciókra, személyi politikára gondolok, hanem a tudományág szellemi hatókörének kialakítására, szűkebb szakmai és tágabb társadalmi elfogadtatására, célképzeteinek és – stílszerűen szólva – szociális identitásának kialakítására . A mai szak-mai közösség és a lélektan tömeges közönsége számára szinte képtelenségnek tűnhet, hogy majd egy fél évszázad telt el a pszichológia hazai történetéből, mígnem a tudomány kí-sérleti/általános, fejlődés- és személyiség-alapterületei mellett negyedikként polgárjogot nyert a szociálpszichológia és ezáltal a hazai tudományosság szerkezete végre összhangba került nemzetközi előképével . Itt a „polgárjogot nyert” kitétel némi játékosságot visz az intézményesítés megjelölésébe, minthogy az Amerikában kivirágzott szociálpszichológia szellemi meggyökeresedésében épp az okozott több évtizednyi elmaradást, hogy a bolsevik rendszer ideológusai a pszichológiának ezt az ágát polgári jellegűnek és érdekűnek ítélték, mint amely elfedi és manipulatív módon feledtetni próbálja a társadalom osztályviszo-nyait, ezáltal osztályharcos szempontból félrevezető, sőt kártékony . A mai szakmai közös-ségnek és a lélektan tömeges közönségének az is tudomásul szolgálhat, hogy a pártállami rendszer tudománypolitikai befolyása nem úgy érvényesült, hogy forint milliárdokkal pre-ferált bizonyos tudományterületeket, míg másokat éhkoppon hagyott, hanem volt, amit nem tűrt és azt egyszerűen likvidálta az oktatásból, kutatásból, a szakmai diskurzusból és a kontrollált közbeszédből . A negyvenes évek Mérei Ferenchez köthető próbálkozásai után évtizedekig erre a sorsra jutott a szociálpszichológia Magyarországon, mint ahogy így járt Vlagyivosztoktól Kelet-Berlinig a glóbusz felén (talán egy-két törzsökös amerikai kapcsolattal rendelkező lengyel egyetem szerényen meghúzódó kivételével) .

Ám nemcsak a sötétség jött keletről, hanem ott kezdett felderengeni némi intellektuális fény is .

A desztalinizálás folyamán, a hatvanas évek fordulóján, a Szovjetunióban élénk ideo-lógiai tusakodás keretében a kiátkozás ellenében tért hódított az az engesztelő gondo-lat, hogy ha Nyugaton a személyes viszonyokban és csoportszinten harmóniát és haté-konyságot tud növelni a mikroszociológia és az erre alkalmazott pszichológia, akkor ezek

42 A tanulmány teljes szövege az MTA Filozófiai és Történettudományok Osztálya 2016 . január 22-i Pataki Ferenc akadémikus tiszteletére című tudományos ülésén elhangzott előadásnak . Nyom-ta tásban megjelenik a Magyar Pszichológiai Szemle 2016 . 2 . tematikus számában .

A jelen kutatásainak múltja

246

valóságfeltáró és viselkedésformáló technikáit saját osztálymentes társadalmukban is használják fel, és ezen empíriát hiányos, töredékes, elégtelen elméleti hátteréről leválaszt-va a marxizmus gondolati alapjára helyezzék . Magyarországon a megtorlás enyhülésé-nek, az értelmiség regenerációjának, a reformok előkészítésének atmoszférájában volt erre fogadókészség és kezdeményező kedv, így a hányatott sorsú Pszichológiai Intézetnek is nyilvánvalóan kirótt akadémiai feladata lett, hogy az országban elsőként kezdjen szociál-pszichológiai kutatásokba .

Pataki Ferenc magasba törő és veszélyes mélységbe zuhanó ifjúsági mozgalmi pá-lyafutás után a neveléstudomány markáns alakja volt már ekkor, bravúros Makarenko-monográfiájával (Pataki 1966) friss kandidátus és az OPI általános iskolai közösség-nevelési fejlesztőkísérletének témagazdája . Ha úgy döntött, hogy kötélnek áll és törpe csoportunk élén szakmát vált és akadémiai keretben alapkutatást végez, ehhez erős mo-tiváció kellett, a jól ismert körülmények taszítása és a be nem látható új közeg vonzása . Neveléstudományi sikerei nyilván erősbítették tudományos ambícióit: Makarenkónak a KGB-nevelőtáborban szerzett irodalmias formában hozzáférhető tapasztalataiból a kö-zösség révén végbemenő humánus nevelés elveit és módszertanát oly módon bányászta elő és építette egész gondolati katedrálissá, hogy kötete a nyugat-német pedagógiai szak-irodalomnak is évtizedes sikerkönyve lett . A legdöntőbb leszűrt tanulsága talán az volt, hogy Makarenko minden félreérthető megfogalmazása ellenére a közösségépítés nem ön-cél, viszont az egyén nevelő célzatú formálásának leghatékonyabb közege és eszköze . A kezdeményező szellemű pedagógusok kiterjedt hálózatában végezte közösségfejlesztő kísérletét . Ez az úttörőmozgalom élő gyakorlatának finomművű elemzésével a tuda-tosság magas szintjére segítette a közreműködőket – ennek menetét, kooperatív szellemét, Pataki kivívott szakértői tekintélyét közvetlenül megfigyelhettem magam is, amikor közös csoportkutatásunkhoz is itt gyűjtöttünk szociometriai adatokat, miközben – sorsszerű véletlenként – feleségem első feladata lett az OPI-ban e kísérlet zárása és szakmai leszürete-lése . Ha mindettől 1965-ben búcsút vett, abban – csak találgatni tudom – közrejátszhatott a politika és pedagógia közvetlen közelsége és átjárása (amint ezt egy helyütt Kardos Lászlóra emlékezve kiemelte – Pataki 1988:59–60), ami ekkor behatárolta mozgásterét, miközben már a megcsömörlésig ismerős volt számára . Az ideológiai jártasság magasis-koláján is túl volt (soha nem felejtem a Marx- és Lenin-idézeteknek azt a színpompás kavalkádját, amit a legmerészebb témaváltásokkal a pókerjátékosok rezzenetlen arcával produkáltak Ágh Attilával a Hiedelem konferencia ebédasztalánál), ami nyilván csak fo-kozta benne az ideológiai konstrukciókkal szembesíthető valóság ismeretének vágyát, amit az empirikus kutatások méltatásakor és védelmében később oly sokszor felemlegetett . Az empirikus ténygyűjtés vágyát valószínűsíti, hogy vállalt intézeti kutatómunkája mellett a hatvanas évek második felében aktív közreműködője volt két nevelésszociológiai jellegű diákvizsgálatnak is (Gazsó és mtsai 1970; Gazsó és mtsai 1971; Pataki 1977), melyek kiterjedt mintákon pálya- és értékválasztásokat, életvitelt és normavilágot próbáltak fel-deríteni . Az ember és társadalom beszűkült és kanonizált szemléletén túl nyilván a világ tudományosságának sokszínűségét várta a Szovjetunióban és nálunk hozzáférhetetlen

Csoport, társadalom, politika

247

pszichológiai kutatásokkal és elméletalkotással való beható ismerkedéstől . Így aztán az OPI célra szervezett, gyakorlatias, minisztériumi és pártkontroll alatt működő intézmé-nyéből az MTA kissé zaklatott intézetébe lépett át. Ebben épp a gyermeklélektan szolid gyakorlati szakembereinek generációs cseréje zajlott, a szakterületi és szakmai színvonal-beli heterogenitás egyszerre jelentkezett a társadalmi bezárkózás és kollegiális elzárkózás fojtott légkörében, melynek vezetése szakmailag nem volt ura a helyzetnek (amit magában is magyaráz, hogy a korábban katonáskodó igazgatójának kora gyermekkorral foglalkozó kandidátusi értekezését titkosították a Szovjetunióban) . Az intézet az orvosi és történeti osztályok között kilengő akadémiai vezetéstől tudományos orientációra nem, legfeljebb színvonalbeli kritikára számíthatott . Pataki negyedmagával képezett itt – szociálpszicho-lógia címkével – egy új csoportot, melynek tagja volt egy a pártközpontból kikopott elvtárs (nevezzük őt Nagynak), tagja volt Halász László, aki művészetpszichológiai ha-tásvizsgálatokat folytatott és tagja voltam én, történelem és pszichológia szakon frissen végzett akadémiai gyakornokként . Ez volt a kiindulópont, innen vezetett felfelé az intéz-ményesítés útja .

A kutatócsoport témájának kitűzése stratégiai kérdés volt . Pataki Ferenc e célra a cso-portkohézió vizsgálatát választotta ki, tervezte be, mint ahogy e tárgyban jelent meg több év múlva kettőnk közös kis kötete (Pataki–Hunyady 1972) . E témaválasztás mellett több kimondott-kimondatlan megfontolás szólt . Egyrészt a csoport belső összetartása az egyedüli hazai empirikus hagyományt képviselő Mérei-féle szociometriával megragad-ható volt . Másrészt ennek a deskriptív csoportjellemzőnek a jelentőségét a Makarenko-monográfiába illesztett közösségpszichológiájában normatív szempontból is méltányolni tudta (Pataki 1966:412–443), mint ahogy az figyelmet érdemel minden társadalmi élet-szférában megjelenő emberi csoporttal kapcsolatban .

Harmadrészt egyén feletti csoportismérvről lévén szó, ennek kutatása nem okozott területvitát a pszichológia egyik ágával sem, de a maga módján támogathatta ezek bár-melyikének művelését . Negyedrészt jól illusztrálta a bevezetésre szánt szubdiszciplína sajátszerűségét, sőt nemzetközi műveléséhez képest azt a marxizmusra hajazó törekvést is, hogy az emberek közötti kapcsolatokat – mint sajátos tárgyat – mi élő társadalmi köz-egében tanulmányozzuk és értelmezzük . Magam – mint kutatócsoportunk hadra fogható állománya – arra hajlottam és huzakodtam, hogy az Amerikában az ötvenes években kulmináló csoportkutatás helyett kezdjünk a hatvanas években kiteljesedő attitűddinami-kával foglalkozni, a személyes vélekedések egyénen belüli összerendeződésének ún . kon-zisztenciaelméletei nyomán, de ezt az intenciót szívélyesen tűrve és befogadón támogatva Pataki kitartott a csoportkohézió témája mellett, ami egyszersmind magában rejtett egy olyan szociálpszichológia definíciót, mely szerint tudományunk a társadalmi kontext-usban szemlélt személyközti viszonyokat tárgyalja . Mérei Ferenc – aki Pataki Ferencnek a negyvenes évek ifjúsági mozgalmában szakmai referenciája és vezetőtársa volt – ügyünk generális támogatása mellett első társasági fórumainkon két kemény, türelmetlen ész-revételt tett . Egyrészt, hogy a szociometriából már kitermeltek minden csoportkutatási leleményt, ma már az nem több mint rutinosan alkalmazható módszer, másrészt hogy


248

a szociálpszichológus nem azt kutatja, hogy mi a kutatásának elhatárolt sajátos tárgya, hanem tárgyát kutatja a tőle telhető intenzitással és sokoldalúsággal . Mindemellett a fon-tolva haladó Pataki Ferenc a szociálpszichológia intézményesítése szempontjából célirá-nyosan járt el empirikus munkánk mintadarabjának kiválasztásakor és a szociálpszicho-lógia ideológiai legitimizálását biztosító, A marxista szociálpszichológia tájékozódási irányai című tanulmányának megjelentetésekor a Társadalmi Szemle elméleti pártfolyóiratban (lásd Pataki 1977:7–39) . E tanulmány újdonságértéke nyilvánvalóan az volt, hogy a tár-sadalomkép teljességéhez hozzátartozik annak módszeres számbavétele, hogy az emberek hogyan élik meg személyes, csoportközi és társadalomhoz fűződő viszonyaikat, akkor is, ha a társadalom osztálytagozódása, harcuk és benne az osztályideológiák ezeket a szub-jektív érzéseket, gondolatokat, várakozásokat és vágyakozásokat keretező és megszabó tárgyi körülményeknek tekinthetők és tekintendők . Nem hinném, hogy Pataki csak ügyes álcaként fogta fel az objektív társadalmi viszonyok és törvényszerűségek lényegét látni vélő marxizmust, de annak abszurditását érzékelte és érzékeltette, hogy társadalmi viszo-nyok objektivitása megállhat és fennállhat mindennemű életteli pszichológiai reprezen-táció nélkül (ameddig Lukács ortodoxiája elment az osztálytudatra vonatkozó marxista alapművében) .

Pataki huszárosan megoldotta a szociálpszichológia ideológiai legitimációját, különösen, ha látjuk a szovjet szerzők másfél-két évtizedes vergődését általában az empirikus társada-lomkutatás és sajátosan a kísérleti szociálpszichológia eszmei elkönyvelésében, vagy látjuk a keletnémet Hiebsch–Vorwerg duó erőfeszítéseit, hogy partikulárisan az együttműködés tapasztalati anyagából kibontsa és levezesse a mindenkori emberi kapcsolatok élményvilá-gának gazdagságát . A szaktudományos munkálatok elfogadásának és nekilendülésének sikeres fázisában (lásd Hunyady és mtsai 1976) nem volt aztán könnyű pár év múltán szembesülni a szociálpszichológia nemzetközi léptékben jelentkező – úgymond – válsá-gával. Azzal, hogy a szociálpszichológia szülőhazájában, Amerikában a diákok a szaktu-domány mondandójára és módszertanára támadtak, prominens képvi selői egymás, sőt önmaguk teljesítményét megkérdőjelezik, hogy mindennek meg van a vissz hangja Európa megbolydult egyetemein, és kifejezetten vérszemet kap vele szemben a fran cia ideológia-kritika . Az aszinkronnak ebben a helyzetében Pataki tett egy merész elő vágást (Pataki 1976a), maga gyűjtötte egybe a válságirodalmat, szálazta szét és fonta egybe azt . Politikus végkonklúziója az, hogy a „létező szociálpszichológia” töredezett elmélet alkotása, fogal-mi üresjáratai, önmegtévesztő kísérletei, túlfutó általánosításainak történeti-társadalmi irrelevanciája mind lehet hiba, de a társadalom tudományos körképében mellőzhetetlen a jelenségvilága és a továbbvezető út pedig csak a még koncepciózusabb és módszeresebb empirikus kutatás lehet . A felcsapó, lefojtott, majd továbbhullámzó vita sok irányba futott szét (Vitányi 1979; Erős 1981; Buda 1981; Erdősi 1981; Pataki 1981; Hunyady 1984a) . Figyelmeztetett az empirikus vizsgálatok technikai buktatóira, a verbális és vi-selkedéses válaszok pszichológiai felszínességére és értelmezésének kulturális mélységére, a vizsgáltak közötti és a vizsgálókkal való viszonyuk társadalmi -hatalmi beágyazottsá-gára, a kutatók reflektálatlan előfeltevéseiben rejlő torzítási veszélyekre, majd mindenre .


249

Kevesebb szó esett azonban arról, hogy mindennek más az akusztikája a Nyugatnak az empirikus kutatás tömegével és magas módszertani kultúrával rendelkező szakmai tere-pén és más nálunk, ahol az aggályok rosszabb esetben a módszertani impotencia talaján önigazolásul, jobb esetben a kezdeti próbálkozásokat meghaladó empirikus kutatásokra való gyürkőzés kételyeivel együtt jelentkeztek . Megítélésem szerint a válsághelyzetet Pataki dramatizálta, amikor koncepciózusan egy összképet kerekített a szakterületet kívülről meg-rázó (háborúelle nes, életformaváltó, nemzedéki megújulást hozó) társadalmi behatások-ról, az amerikai tudományosság importjával ellenkező európai szellemiségről, a szociál-pszichológia szakirodalmi és személyi felhozatalának az egyetemi kereteken túlcsorduló amerikai túltermelési válságáról, a tudományos iskolák kiélesedő szemléleti-módszertani vetélkedéséről .

Egyébként a tudományág előrehaladása minden várakozástól – így a válságkor mefisz-tói alakját képező atyai barátom, Bill McGuire karmesteri útmutatásától – merőben eltérő irányt vett: a társadalmi relevancia növekedése helyett a társadalmi szempontból ma-gában meglehetősen üres információfeldolgozási paradigma laboreredményeinek arany-korát hozta el . Nálunk a fenntartások lavinája azért addig nem jutott, hogy bárki azt állítsa, hogy többet tudunk az emberek társas viselkedéséről és belvilágáról, ha módszeres vizsgálatukról lemondunk, és ezekről pusztán elmélkedünk . Ehhez az állásponthoz ta-lán legközelebb az MTA-intézet ekkortájt még szektaszerű személyiségelméleti csoportja járt, amely Marx egyedi társadalomkritikai módszereinek közvetlen alkalmazását kérte számon Patakin és a szociálpszichológia hazai úttörőin, és ezt az éles ideológiai fegyvert riasztóan forgatva nagyban hozzájárult a védekező szakmai körök összefogásához és sze-mély szerint a megcélzottak presztízsnövekedéséhez . Talán mondhatjuk, hogy ezek mind együtt a szubdiszciplína születési kínjai voltak .

Pataki Ferenc kutatócsoportunk első demonstratív lépéseként egy körülírt, korrekt, vi-lágos logikájú mesterdarabot készített a csoportkohézió empirikus tanulmányozása során (Pataki–Hunyady 1972:7–201) . Négy nevelőintézményben zömmel úttörőőrsök képez-ték sokoldalú szociometrikus felmérés tárgyát, amely a társakra eső választások eloszlá-sából kiindulva vezető magjának kiemelkedésével, belviszonyaival és beágyazottságával jellemezte a csoportszerkezetet, kontrollálva olyan tényezőket is, mint a csoportalakítás autonómiájának élménye és a csoport státusa a tágabb szociális rendszerben (ezen jól ki-dolgozott és jól bemért kutatáshoz appendixszerűen kapcsolódott az én hozzájárulásom, amely a társválasztási szerkezetet megkísérelte ideologikus attitűdök tekintetében fennálló hasonlóságok-különbségek viszonyrendszerével együtt, azzal kölcsönhatásban értelmezni) . Az empirikus mintadarab kidolgozása mellett és azon túl Pataki gigantikus munkát vég-zett a szociálpszichológia meghonosításának azon fázisában, amelyet később úgy jellem-zett, hogy gyakorlatilag a semmiből indulva kellett szerteágazó szakirodalmát feltárni, elrendezni, fogalmi struktúráját kihüvelyezni és megtalálni a kutatást követelő továbbvivő kérdéseket . Látókörének szélesedését és az általa kijelölt gondolati súlypontokat mint-egy metszetekként tükrözik a Csoportlélektan címen a Gondolat Könyvkiadónál tanul-mányválogatásai (Pataki 1969; Pataki 1980), amelyek rendre érintették és kiteljesítették


250

a csoportgenezis és -alakulás, az egyénekre gyakorolt befolyás és a vezetéssel való köl-csönviszony, a csoportközi kapcsolatok és a csoportteljesítmény hatótényezőinek sztenderd témaköreit . Elméleti síkra emelkedő elemzéseiben (Pataki 1977; Pataki 1988) rendre megjelentek azok a dilemmák, hogy a csoportok töltik ki a társadalom kereteit, magukba sűrítik annak jellemzőit, ugyanakkor kimerevítve – sem elméletben, sem gyakorlatban – nem pótolhatják a társadalom viszonyainak elemzését . Meggyőződése szerint kitüntetett figyelmet érdemel az élő terepviszonyok között, saját történettel rendelkező csoportok elméletileg igényes elemzései, és a csoportkutatás fogalomrendszerének kikristályosítása jó, ha megelőzi a hatékony és népszerű csoporttechnikák alkalmazásának sebes terjedését . Hosszú időn át újra és újra reflektált az iskola terepének vizsgálati feltételeire és feladata-ira, mindig is megkülönböztetve az értékcélok által vezérelt pedagógiai közösségelemzést a csoportkutatás tárgyszerű nézőpontjától és eredményértékelésétől . Figyelemre méltó, hogy az ugyancsak a Gondolat Kiadónál megjelent – kockás – Pedagógiai szociálpszicholó-gia tanulmányválogatása (Pataki 1976b) címétől némileg eltérően nem a pedagógiai közeg terepsajátosságaira koncentrált, hanem mindenekelőtt az szociálpszichológiai mechaniz-musok gazdagságát vette számba, amelyek az egyén társadalmi jellegének és aktivitásának kibontakozásában, szocializációjában közrejátszanak . Mert hát az irodalomszintetizáló és elméletalkotást orientáló Pataki a csoportkutatásra fókuszált a hatvanas és a hetvenes évek fordulóján, de rendkívüli munkabírásával fokról fokra birtokba vette a helyben to-porgó orosz, a különutas francia, a lemaradását pótló német és a gazdagon burjánzó angol nyelvű, mindenekelőtt amerikai szakirodalom történeti mélységben felkutatott, a maga heterogenitásában nem mindig konkluzív szociálpszichológiai eszmefuttatásait, kutatási eredményeit és több irányba mutató kutatási paradigmáit . Ezt a változatosságot érzékel-tette szociológusok szociálpszichológia oktatását megalapozó szöveggyűjtemény-sorozata, amelynek válogatása, fordítása, terminológiai összecsiszolása, kiaknázása az oktatásban az ELTE-n vezetésével végzett történeti értékű műhelymunka volt .

A szociálpszichológia szakmai világirodalmának elemzésére Pataki egy sajátos műfajt teremtett, melynek egyik rokona a hazai kísérleti és személyiség-lélektanban bevezetett tematikus szemletanulmány, amely azonban a Pataki-írásoknál célzottabb, probléma-centrikus, mozaikszerűen építkezik, a másik rokona a szociálpszichológia klasszikusai-nak egy-egy esszéje, amely azonban öntörvényűbb, egyetlen gondolati lendület, kevésbé enged helyet irodalmi helyeknek és nem is tépelődik azok viszonyán . Pataki rendszere-tő, rendkereső, rendszerező elme, ez nyilvánult meg sokféle tisztázatlanságot, megoldat-lanságot, válsághangulatot jelző kritikai reflexióiban . Saját szakmai kitörési pontjait két irányba kereste és találta meg . Egyik előrevivő kérdése az volt, hogy a csoportok milyen funkciót töltenek be, milyen formában töltenek be funkciót a társadalom életében? Ehhez szól hozzá érdemben egyik fő műve, az 1998-ban megjelent A tömegek évszázada (Pataki 1998) . Moscovici – az európai szociálpszichológia originális alakja – pár évvel korábban e tárgyban kiadott könyvével dialógusban rendszeres tankönyvet írt a csopor-tok leglazább, legzaklatottabb, legfelkavaróbb szélső változatáról, a társadalomba beépült, társadalomépítő csoportok ellenpontjáról, a forradalmak, pártmozgalmak, radikális


251

társadalmi-kommunikációs változások ezen alanyáról, melynek szerepe is és szociálpszi-chológiája is éles fordulatokat vett az elmúlt száz esztendőben . Másik előrevivő kérdése az lett, hogy a csoportok milyen funkciót töltenek be a személyiség életében, hogy és mennyiben válnak az „én” támpontjává és alkotóelemévé? Ehhez igen merészen a maga modorában feltérképezte azon elméletek tömkelegét, melyek a mindenkori pszichológia megkerülhetetlen és kerülgetett tárgyára, az „én”-re vonatkoznak . 1982-ben megjelent monografikus értekezése (Pataki 1982) az énfelfogások sokszínűségén talán nem tudott teljesen úrrá lenni, de arra alkalmasnak bizonyult, hogy az euroamerikai szociálpszicho-lógia – Henri Tajfel nevéhez köthető – szociális identitás elméletéhez kapcsolódva utat találjon az egyéneket csoporthoz láncoló, őket összefűző azonosságtudat fogalomkörének kidolgozásához, történeti jelentkezésének regisztrálásához, alkalmi empirikus elemzéséhez (mint például tette ezt a rendszerváltó magyar parlament tagjainak önbemutatása alapján Pataki 1993b:49–82) . Miközben az identitásalakulás történeti-társadalmi kontextusát ko-rántsem vesztette szem elől, talán itt és ekkor jut el legmesszebb az identitás pszichológiai szerveződésének elemzésében, a kategoriális önbesorolás mellett és alapján fellépő affektív tényezők ma dívó elemzésébe is belebocsátkozik (Pataki 2004) . A terepviszonyok szociál-pszichológiai kutatását preferálva az identitás vizsgálatának adekvát eszközét azonosítja és hasznosítja az önéletrajzi emlékezetben (Pataki 2001) . Formailag talán nem teljesen ebbe a módszertani kategóriába esik A Nékosz-legenda című kötete (Pataki 2005), amely egy szociálpszichológiai szempontokkal és terminusokkal is gazdagított rendszeres történeti mű, ám egy biztos – az önéletrajzi megközelítés élő tanúságaként –, a szerző, Pataki Ferenc identitásáról soha előbb, soha ennyit meg nem tudhattunk, mint ebből a részletgazdag, személyes tapasztalatokkal ötvözött, a politikai kontextusról felszabadultan nyilatkozó terjedelmes írásból . Nyilvánvalóvá válik, hogy a Horthy-Magyarországon – a szerző sze-rint – beértek egy társadalmi forradalom feltételei, a negyvenes évek egymás után sarjadó kollégiumai a népi értelmiség úttörőinek kollektív önnevelését vállalták-végezték, moz-galmuk alig rejtett szövetségben állt a demokrácia kulisszái mögött a tényleges hatalmat birtokló kommunistákkal (pontosabban a nemzeti szárnyukat megjelenítő Rajkkal és Révaival) . Pataki számára mély és szinte meghaladhatatlan konfliktust az okozott, hogy antidemokratikus társadalmi összjátékuk után a beérkezett kommunista hatalom (immár Rajk nélkül, ám Révai aktív közreműködésével) a kollégiumi közösségeket és ezek belső demokráciáját is felszámolta, pártállami bürokráciája alá begyötörte, és hogy ebben neki is hálátlan eszközszerep jutott .

Amikor 56 nyarán a népi kollégisták közösségtudata újra feltámadt, Pataki újra közöt-tük volt otthon, velük gondolkodott a hatalomátvételen (első lépésben, az ifjúsági mozga-lomban), amin azonban 56 októbere túllépett . Nagyon tanulságos, hogy belső konfliktus-sal többszörösen terhelt politikai pályájának két érzelmileg is kiragyogó élménye egyfelől a generációs-mozgalmi összetartozás volt, másfelől a kaján öröm, hogy a Petőfi Kör véd-nökeként – az események túlcsapásáig – sikerre vitte generációs mozgalmukat a ráko-sista ellenállással szemben (még ha aztán ennek meg is kellett fizetni az egzisztenciális árát) .


252

A rendszerváltást követően jelenik meg egy új szakmai szerep, egy új tematikus irány és egy új stílus Pataki Ferenc szakmai életművében . Mint erre utalt már a NÉKOSZ-történet fel- és kidolgozása során, a szociálpszichológia bensővé tett nyelvén szólal meg (értsd termi-nológiájával él, téziseit alkalmazza), közéleti tapasztalataiból külső-belső konfliktusain érlelt tanulságait alkalmazza a friss társadalmi-politikai fejlemények és kilátások elemzése és véleményezése során (Pataki 1993a; Pataki 1993b; Pataki 2000; Pataki 2008; Pataki 2011) . Három fázisban óv, int és utat mutat társadalmilag vitathatatlanul releváns, min-den óvatoskodó kétértelműségtől mentes szociálpszichológiai kommentárjaiban .

A rendszerváltást követő években az értékek őrzésére biztatott, óvott az arányt vesztett és a méltányosságot sértő kilengésektől, felhívta a figyelmet a gyors és mélyreható társa-dalmi változásokban rejlő veszélyekre is . Mint akadémiai vezető – hiszen több cikluson át az MTA elnökeit adó II . osztály elnöke, majd társadalomtudományi alelnök volt – arról értekezett (Pataki 1993a:167–214), hogy a történelem soha nem kezdhető újra a „tiszta lap” illúziójával . Az Akadémia hosszú múltra visszatekintő értékeit a totalitárius-patriar-chális pártállami időszak után a tudományos közösség autonómiákra épülő autonómiájá-val célszerű gondozni és gyarapítani . Nem szabad hagyni a feltételeket szolgáltató politikai hatalmasságokat felülkerekedni, irányt diktálni, válogatásba bocsátkozni . Mint a szellemi közélet részvevője és elemző szociálpszichológusa már korán (mint akkor fogalmazott) az újgyarmati szovjet berendezkedés felszámolásakor társadalmi léptékben is az autonó-miák kibontakozásához fűzött reményeket . Ugyanakkor ma is méltányolható szakmai éleslátással és tudományos tisztasággal számolt a radikális társadalmi-politikai változások által felkavart félelmek tömkelegével és változatosságával, a bibói értelemben vett politikai hisztériák elharapózásának veszélyeivel . A személyes sérelmek és erőlködő túlkompenzálás nyomán támadó előítéletesség – ezzel visszatérően foglalkozott – a bűnbakképzés mél-tánytalanságaira vezet, az előítéletes csoportközi viszonyok pedig a eltemetni vélt diszk-rimináció kísérteteit kelthetik életre . Ezek pedig roppant morális-pszichológiai károkat okoznak nemcsak az üldözötteknek, de az üldözőknek is . Érzékeny elemzéseiben elméleti szinten is és frappáns empirikus kisvizsgálatokban gazdagon kamatozott a szociális iden-titás alakulásáról felhalmozott tudása .

2010 után, amikor a politikai körhinta megtorpant, a viszonylagos és dinamikus poli-tikai egyensúly felborult, a hatalmi koncentráció szélsebesen előrehaladt, három év eltel-tével készített egy longitudinális analízist a Fidesz pályájáról és karakteréről – az egykori pártállam születésére emlékezve (Pataki 2013) . Tévedhetetlenül ráismert arra, hogy a de-mokrácia álcájában újfent tekintélyelvű egypártrendszer épül ki, erről tanúskodik számá-ra a történeti újrakezdés hangulata, a mindenre kiterjedő központosítás, az autonómiák és a ka rakteres ellenzők letörése, a szövetségesek felmorzsolása, a parlamentarizmus kiüresítése és a jog alávetése a rapszodikus politikai akaratnak . Rendkívül hatékonynak – és ezért kü-lönösen veszélyesnek – ítéli a Fidesz-kommunikációt, amely mögött azonban – úgy véli – nincs koherens világnézet . Az idős Pataki saját mozgalmi múltjának negatívumait látja, illetve ismeri fel a politika mai rendszerében, azzal a különbséggel, hogy annak volt ma-gából kivetkőző eszmeisége, ennek viszont eleve csak kábító ideológiai koktélja van .


253

Nyilván nem kell minden elemében egyetérteni a személyes tapasztalatokkal hitelesí-tett történeti analógiával, a rendszerváltástól eddig vezető út és ezen belül a Fidesz logikája érdemes lehet további elemzésre (túl azon, hogy ez egy formáit tekintve neobolsevik beren-dezkedés) . De az eltompult közvélemény, a félrenéző tudomány, a ritka makacs kivételek-től eltekintve mellébeszélő publicisztika világában a szerző szörnyű betegségből kiemelő emberi tartása, összefogottsága, tudományos és közéleti elkötelezettsége minden oldalú tiszteletet érdemel . Noha évtizedek óta nem szokásom, de recenziót írtam a Hosszú mene-telés. A Fidesz jelenség című kötetéről, amely szélsebesen megjelent a Magyar Pszichológiai Szemlében (Hunyady 2013c), annak reményében, hogy azt nem fogja a kapcsolatunktól merőben idegen alantas hízelkedésnek tekinteni . Akadémiai pályafutásunk egyébként úgy alakult, hogy vezetői posztjain őt ritkán láttam, de hosszabb idő után örökébe lépve a II . osztály dolgaiban és a társadalomtudományi osztályok számára oly fontos együttműködé-sének kérdéseiben rendre kikértem a véleményét . Jól tudom tehát, hogy az elmúlt évben is milyen higgadt megfontoltsággal, tiszta mérlegeléssel kezelte a közérdekű ügyeket . Ez csak aláhúzza számomra is az év végén közkézre bocsátott utolsó könyvének jelentőségét . Popper Péternek – aki éles szemű megfigyelő volt, míg kényszerűen keleti bölcs nem vált belőle – volt egy számomra emlékezetes állítása: arra kell figyelni, amit az emberek elhú-zódó diskurzusok utolsó perceiben, távozáskor mondanak, mert ebben bukik felszínre látogatásuk tulajdonképpeni célja .

Erre asszociálok Pataki Ferenc utolsó könyve olvastán (Pataki 2015), amely nem szám-vetés, nem lekerekített összefoglaló, nem kibontott esszé, hanem egy jelentős személyiség jól megválogatott végső mondanivalója, illúziók nélkül papírra vetett útmutatás .

Már a címe is – Nemzet és baloldal – több-kevesebb pontossággal utal arra, hogy két tényező kapcsolatával foglalkozik: alaptézise szerint történetileg szétvált és szerencsétlen módon szembe is fordult egymással egyfelől a személyiség mélyebb rétegeiben gyökeret eresztő nemzeti hovatartozás és elkötelezettség, másfelől az ember nembeli összetartozásá-nak halványabb érzete, amelyre azonban a szabadság és egyenlőség felvilágosult gondolati-sága és programja ráépülhet . Felfogásában – az énkategorizációs identitáselmélet teljes fle-xibilitásával és relativizmusával dacolva – a népi-etnikai kultúrtartalmakat őrző nemzetbe való önbesorolás a személyiség fundamentális alkotóeleme, a demokratikus és szocialista eszmeiség viszont – nyilván a társadalmi-gazdasági előrehaladás körülményeinek függvé-nyében – értékválasztás és értékkövetés kérdése . Szociálpszichológiai szempontból érdekes, hogy tulajdonképpen szerinte két kontinuumról szól, melyeken belül természetesen van-nak mérsékeltebb és szélsőségesebb pozíciók, de végső soron egy irányba esnek a nacio-nalizmus különböző fokozatai, mint ahogy egy másikba az egyenlő jogok köztársasága és a totális egyenlőség forradalmi terrorja . Történeti helyzetképe szerint a bolsevik rendszer összeomlása és a szocializmus megroppanása, elbizonytalanodása világszerte a naciona-lizmus köpönyegébe burkolt társadalmi egyenlőtlenségek elhatalmasodására vezethet, és erre vezet nálunk, ami – megtudhatjuk – számára a leggyűlöletesebb múltat idézi . Hazai közszellemről tőle soha nem hallott, váratlan hangon szól: „A folytonosság könnyen fel-fedezhető, de a folytonosság elvezet a 20-as évek elejének keresztény-nemzeti kurzusáig,


254

addig a korszakig, amelyet Szabó Dezső – aki nem pusztán az Elsodort falu-ban képviselt eszmék prófétája, hanem a 20-as évek derekától kezdve a rendszer leghivatottabb és legel-szántabb ostorozóinak egyike – nos, ezt az időszakot »görény kurzusnak« nevezi” (Pataki 2015: 209) . Ehhez képest – és ezt az üzenetét olvastam én ki –, ha nincs is határozott remény, de lehet még esély a patriotizmussal egészségesen ötvözött szocializmus érték-rendjének kimunkálására és érvényesítésére . Messzetekintő ajánlás ez, amelyhez szakszerű értékvázlatait szerény személyes hozzájárulásként búcsúzóul felkínálja .

Nem lehetett célom Pataki Ferenc szociálpszichológiai életművének teljes ívű áttekintése . Ennek jelzéséül csupán kulcsszavakat választottam előadásom címébe: a csoportot, amely egy kori kutatócsoportunk általa választott indító témája volt . A társadalmat, amely a tudós társadalmunkban általa kiverekedett szociálpszichológiai felfogásban az egyének és csoportok kontextusa és jellegzetes egysége lett .

S a politikát, ami sokszínű tudományunknak – általa is megjelenített – legyűrhetetlen kihívója és örök motivációja . Legalább e három vetületben szerettem volna érzékeltetni Pataki Ferenc markáns szellemi arculatát .

255

13 . Fókuszban: történelmi tanulságok a politikai pszichológia számára

Ismertetés Pataki Ferenc „Hosszú menetelés” című könyvéről43

Pataki Ferenc könyvet szentelt – mint ő fogalmaz – a Fidesz-jelenségnek . A hazai szoci-álpszichológia doyenjét a rendszerváltó időktől kezdve elevenen foglalkoztatja a magyar politika jelenségvilága, amelynek elemzésére tanulmányok, immár kötetek sorában egy sajátos elmélkedő műfajt fejlesztett ki . Esszéisztikus tanulmányaiban egyrészt szaka-vatottan alkalmazza a szociálpszichológia általános-rendszerező fogalmi építményeit, másrészt termékeny analógiák révén hasznosítja közéleti tapasztalatokban érlelt történeti tudását . 2013-as kötetének is nagy előnye és értéke, ami érdemben megkülönbözteti az aktualitásokra ügyelő politológiai és publicisztikai írásoktól, hogy az általa megélt, átgon-doltan feldolgozott 1945 utáni állapotokat és a hatalomba nyomuló Fidesz mentalitását hozza párhuzamba, méri össze, ily módon mutat ki összefüggéseket . A friss politikai szer-veződést (erre utal már a főcím, a Hosszú menetelés) hazai történeti kontextusba helyezi .

Az csak növeli a szembesítés pikantériáját, hogy a magyar demokrácia 1945-ös felvillaná-sának és gyors elhomályosulásának itt sűrűn hivatkozott idejét a Fidesz által büszkén vállalt Alaptörvény keresetlen egyszerűséggel kiiktatja az újabb kori magyar történelemből . Arra hivatkozik, hogy 1944 után a magyar állam már nem élvezett szuverenitást, ilyen értelemben a magyar társadalom a világháború után a rendszerváltásig „magánkívül volt” .

Ez a morális magaslatra kúszó tézis arra nincs tekintettel, hogy az állami szuvereni-tás abszolutizált kritériuma múltunkban ritkán is alig érvényesült (a 16 . század után csak a Trianonban megcsonkított országban, néhány évtizedig, mígnem az ország úgymond önszántából újabb világháborúba nem lépett és vereséget nem szenvedett) . A rendszerváltó Magyarországon a mérvadó szellemi és politikai körök számára – Kosáry Domokostól Antall Józsefig – még evidens volt, hogy a második világháború után csírázni kezdő demokrácia jogi alapjaihoz térnek vissza . Ehhez képest a többszörösen módosított 2010-es Alaptörvény a fantom királyság fasizmussal átitatott szakaszán elejtett történeti fonalat kívánja felvenni . Ezáltal a történeti tudattalanba süllyesztené a gyötrő társadalmi megújulások és éles politikai fordulatok sorozatát a 20 . század második felében, azt, amiben mai társadalmunk, benne a Fidesz-generáció társadalmi, kulturális, családi háttere fogant .

43 Hunyady György (2013c): Pataki Ferenc: Hosszú menetelés: a Fidesz-jelenség . Magyar Pszicho-lógiai Szemle, 4 . 789–793 .


256

Pataki látja és láttatja a történeti kontinuitást, felmutatja a politikai demokrácia lerom-bolásának visszatetsző előképét, ami egykor– a Fidesz által kárhoztatott és felelőssé tett – szovjet birodalmi nyomás alatt ment végbe, de máig vezető következményekkel járt .

Az 1945-öt követő évekkel való egybevetés kiindulópontja és végkövetkeztetése, hogy ma Magyarországon újfent egy demokratikus köntösbe öltözött totalitárius uralom kísérletével állunk szemben . Szó szerint úgy fogalmaz, hogy „a Fidesz-jelenséget egy de-mokratikus formákban létrejött és demokratikus formák szerint működő sajátos, tekintély-elvű, neonacionalista, populista rendszernek tekintjük” (Pataki 2013:15) . Amikor a de-mokratikus eredet és felszín mélyén Pataki tekintélyelvű egypártrendszert azonosít, akkor a berendezkedés sajátos társadalmi-politikai minőségét jelöli meg . Árnyalt formában, de markánsan állást foglal abban a lényegi kérdésben, hogy itt most a demokráciafelfo-gások egy sajátos válfaja ölt testet, Körösényi András által importált terminológiájával élve: a „vezérdemokrácia” intézményesül hazánkban, vagy pedig a demokrácia gyökértelen formáiban olyan hatalmi központosítás vert fészket, amely nem tűr kontrollt, de mindent totálisan kontrollál . A Pataki által választott komorabb értelmezés szerint – csakúgy, mint hat évtizeddel ezelőtt – a demokrácia nálunk ellentétébe fordul, egyeduralom lép helyébe, és meglehet, hogy már késő is van, hogy a demokrácia kikristályosodott elveit és friss intézményeit a heterogén erők társadalmi összefogása megóvja .

Miközben a szerző a fejlemények drámaiságát érzékelteti, kiérlelt értekező stílusát több helyen színes gondolati szökellések, szellemes párhuzamok, a hatalmat fricskázó já-tékosság is gazdagítják . „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fővárosi jogászkollégi-um…” utal a kezdetekre, és mint magyar népviseletbe öltözött mesehősöket mutatja be az itt véletlenszerűen összeverődött „jobbára vidéki, elsőgenerációs jogász ifjak és lányok” maroknyi csapatát (Pataki 2013:8–9) . Másutt elidőzik a Fidesz-élboly nemi összetételénél: bár nem akarja annak rivalizáló alapállását direkt összefüggésbe hozni azzal, hogy „az eto-lógiai és összehasonlító lélektani vizsgálatok tanúsága szerint csak a hímek közösségében zajlanak tusakodások a »vezérhím« szerepért”, de váltig állítja, hogy a „kiélezetten masz-kulin jelleget” tompítani kellene nők aktivizálásával a közéletben (Pataki 2013:138–139) . E szituációban, amelyben nem is oly könnyű eldönteni, hogy a Fidesznek van elnöke vagy Orbán Viktornak van pártja, Pataki a politikai vezető sportszenvedélyéből és sporttevé-kenységéből von le messzemenő következtetéseket a pártpolitikai működésmódjára .

A közönség előtt cselesen játszó focista alakja egyszeriben modellje a Fidesz politikai működésmódjának (Pataki 2013:190): ez csak egy ötlet, de mennyire találó .

Pataki csípős derűje merőben más, mint a politikai publicisztika gyakori élcelődése az egyes suta kormányzati megnyilatkozások vagy irracionális baklövések felett vagy mint a vállvonogató beletörődés: lám ilyen természetű a politika, hát a kormány és az ellenzék is teszi a maga dolgát… Ezen a távolságtartó és magabiztos módon is a szerző e politikai erő lényeges sajátosságait keresi és mutatja be .

A kötet jól tagolt, ám szétágazó gondolatmenet három legfőbb tételét – olvasatom szerint – úgy lehet összefoglalni, hogy a) politikai stílusát tekintve ez egy neobolsevik berendezkedés, megújított mása a félszázad előttinek; b) kommunikációja elképesztően

257

Fókuszban: történelmi tanulságok a politikai pszichológia számára

ötletes populista eszköztár; c) a stílus és kommunikáció mögött azonban nincs társadal-mi vízió, a hatalom megragadása öncél és a hatalomba vetettség mai állapota nélkülözi a koherens ideológiát, még ha ideológikus díszekkel gazdagon fel is van cicomázva .

a) Pataki nyilvánvalóvá teszi, hogy a politikájának stílusjegyei alapján tekinti a Fidesz berendezkedést neobolsevik rendszernek. E stílus ismérve a történeti újra-kezdés hangulata, a forradalmi mítosz, a valóságtól elszakadt és arra túlszabályozás-sal rákényszerített társadalomkép, a mindenre kiterjedő központosítás, az autonómiák és a karakteres ellenzők letörése, a szövetségesek felmorzsolása, a parlamentarizmus kiüresítése és a jog alávetése a politikai akaratnak, amelyet a történetileg elhivatott hosszú távú erő látszata ellenére taktikai túlsúly, amnéziás következetlenség jellemez . Vezérkultuszt űznek, bizalmi emberekkel népesítik be a közfunkciókat, érzelmi elköte-leződésre építenek és alattvalói szellemiséget honosítanak meg, amely minden szinten személyi és pártbefolyást biztosít .

Ha mindez igaz, vagy ha mindebben van sok igazság, akkor a Fidesz pártja és rend-szere bizony nem felel meg a politikai pszichológia demokráciakritériumainak . Érdemes felfigyelni arra, hogy Pataki látni véli ugyan a tekintély szuggesztióját, az akarat és erő kultuszát, kihallja a (nemzeti) felsőbbrendűség hangját és a rendteremtés ígéretét is, de a történeti párhuzamok megvonásában nem megy annál tovább, hogy itt a bolsevik tota-litarianizmus kísért .

b) A Fidesz kommunikációjáról visszatérően és bőven szól a szerző . Mondhatnánk, hogy ennek praktikus tömeghatását, a tömegek megmozgatására való képességét elismeri, ez azonban szemében a mindenre elszánt populizmus eredményessége egy bizonytalanság-ban hánykódó, többszörösen csalódott, érzelemtelített szimbólumokba kapaszkodó társa-dalmi közegben . A tömegbefolyásolás amerikai választási fogásainak professzionális alkal-mazása épp úgy belefér eszköztárába, mint a hagyományos nacionalizmus felújítása .

A nemzeti sérelmek érzelemvilágának felszítása és a vele (és így a jobboldali radikalizmus rémével) való kacér játék, a centrális erőtér 19 . századi gondolata és az új keletű vallásosság mind teret kap e szimbolikus politizálásban. Saját múltját felejti, de stigmákat oszt el-lenfeleinek és moralizál . A közbeszédben tabusítja az általa keltett feszültségeket és a nem várt, nyomasztó fejleményeket . Viszont gátlástalan sikerpolitikát folytat és a kétséges jövő-jű diktatúrák szellemében jelszavakban és (sport)létesítményekben a monumentalitásra tör . Pataki különös érzékenységet árul el a Fidesz-beszédmód iránt, amit nyelvi bújócskának minősít (Pataki 2013:154), amelyet az elvek tekintetében az absztrakciós készség elveszté-se, a tények vonatkozásában viszont a konkrétumok messzi elkerülése jellemez . Igyekszem híven reprodukálni, amit e tárgyban Pataki mond: a legválasztékosabb megfogalmazása az, hogy a Fidesz szofisztikus játékot folytat, viszont elkerüli azt a trivialitást, hogy az ellenkezője (sem) igaz annak, amit a Fidesz kommunikál… Ebben a kontextusban a maga nyíltságában valóban meghökkentő és mélyebb értelmet nyer az ismert Orbán-kijelentés: „Ne arra figyel-jenek, amit mondok, hanem amit teszek” (Pataki 2013:168) .

c) Pataki alapvető benyomása a Fidesz-szellemiségről, hogy az eszmeileg tartalmat-lan és stratégia nélkül perspektívátlan . Úgy véli, hogy az élboly tagjait inkább a múltbeli


258

kapcsolatok szövedéke tartja össze, mintsem az identitást adó jövőkép . Ezért is gyanítja, hogy a kormányzati hatalom megragadásának egyedülálló sikere után e hatalommal ta-lán nem is tudnak mit kezdeni, bár azt az eszközként használt jog és a személyi politika minden mesterfogásával hosszú-hosszú távon megőrizni igyekeznek . Bármennyi szó essék morálról és eszmékről, Pataki ezt nem tartja többre, mint (elandalító?) ideológiai koktél-nak, amelynek vegyes ízei közül a liberalizmus zamata kiveszett .

A Fidesz-jelenségtanon a szerzővel nem vitatkoznék, mert az – különösen, ahogy itt kivonatosan felvázoltam – egy olyan karikaturisztikus összkép, amely lényegi vonásokat tesz szembeötlővé . Erősen fókuszál és empirikusan is alátámasztható igazságokat mond ki . Talán az egyedüli, ami kétségeket ébreszt az olvasóban, az a Fidesz ideológiahiányának tézise. Pataki Ferenc meglehet, hogy túl magas igények mércéjén méri a Fidesz eszmeisé-gét . Persze, igen, a hatalom itt nemcsak eszköz, hanem valóban öncél (Pataki 2013:16), de a „hosszú menetelés” során nemcsak jó humorú, játékos fiatal emberekből (remek?) öltö-nyös urak (Pataki 2013:128) lettek, de gyanúm szerint már hiszik is azt, amit tesznek. Ez a disszonanciaredukció szabálya, ha tetteik nemcsak jutalmukat hordozzák magukban, hanem akadályt, ütközést, keservet, nyomasztó felelősséget is . Ki-ki mérlegelheti, hogy mi a Fidesz tevékenységében az a mag, amiből öndefiníciója és társadalomképe kibomlik .

Szerintem ez a társadalompolitikája, amely az egyenlőtlenség tényeit tudomásul veszi, maga javára hajlítja, erősítésétől nem riad vissza . Ez nem áll meg a hatalmi egyenlőt-lenség belpolitikai szférájában, de megnyilvánul az adó- és fejlesztéspolitikában, a szociális és egészségügyi ellátás terén, és különösen fájdalmas módon ütközik ki az oktatás jövőt determináló rendszerében, a tömegképzés kiürítésében és zsákutcáiban, az elitképzés nyílt preferenciáiban is . Ez nem egy társtalan attitűd, a világ konzervatívjai (republikánusai az Egyesült Államokban) ebben egyesülnek, az persze már lehet markáns határvonás, hogy ők a jogegyenlőség demokratikus alapelvének tisztelettel adóznak és a piacgazdaság sza-badsága sokuk szemében a szentség . Ők egy berendezkedést védenek és erősítenek, míg Orbán Viktor és követői most rendezkednek be .

Amit tesznek, az talán tényleg – bármilyen különösen hangzik – egy megélt szabadság - harc, pontosabban a megszabadulásért folytatott harcok – legalább négylépcsős – so ro zata .

Eredendően egy generációs szerveződésről van szó, melynek politikai eszmélése a Ká dár- -rendszer bomlásának az időszakára esik: amikor ennek kötelékei lazultak, megkopott formái kiüresedtek, amikor ezt feszegette a belső megújulási kedv és sok intellektuális impulzus . Karakteres fiatal emberek családi előzmények és intézményes viszonyok elleni kamaszos lázadásának ideális terepe ez . Az ellenzékiségnek az adott nemzetközi atmoszfé-rában felcsapó légörvénye fel is kapja és vidékies kívülállásukból a közélet sűrűjébe sodorja őket . Ekkor méltán lehet az a különleges érzésük, hogy – „kiűzték az oroszokat” – sarkai-ból forgatják ki a világot . Ez egy markáns antikommunista kezdet és irányvétel, amitől hektikus útjukon sem tántorodnak el, különösen mivel a békés rendszerváltás során túlélő reformszocialisták bizonyultak a legszívósabb ellenlábasaiknak .

Ez az iránytűjük akkor is, amikor a felettük atyáskodó szabaddemokratákat nem kö-vették a Demokratikus Charta útján a szocialistákkal való összefogásba, és e szakítás

259

Fókuszban: történelmi tanulságok a politikai pszichológia számára

jegyében liberálisból átminősítették magukat konzervatívnak. A metamorfózissal járó következetlenségeik látványosak, de a múlt rendszertől való konzekvens elhatárolódás motívumát sem hagyhatjuk figyelmen kívül . Ehhez valószínűleg hozzáadódott két továb-bi tényező . A Pataki által visszatérően „elvált szülők gyermekeként” aposztrofált Fidesz társadalmi- kulturális genetikájától tényleg nem állt éktelenül távol a hamar bomló MDF nemzeties népiessége sem, és a rendszerváltás radikálisai számára már bizonyosan hamar elviselhetetlen lett „a szabaddemokraták ifjúsági szervezete” státus, a tanoncok szerepe a demokrácia doktriner oktatói mellett .

Minden rövid távú politikai hátrány mellett többségük számára ígéretesebbnek tűnt és a felszabadulás újabb élményét hozta a szocialista-szabaddemokrata koalícióval való szembenállás . A második szabadulással járó második megerősítés volt a kormányalakítás 1998-ban, valóságos diadalmenet .

A generációs Fidesz-jelenség szocializációs hátterében – szerintem – érzékelhető két tanulási folyamat. Egyrészt nagy igaza van Pataki Ferencnek, ha úgy véli, hogy e gene-ráció családja, iskolája, első tájékozódása révén azt tanulta, úgy tudja, hogy bárminemű rendet, a maga kívánatosnak tartott saját rendjét az összpontosított hatalmával élő ál-lam tudja kikényszeríteni . Másrészt mintha a szerző mellőzné azt a tapasztalatot, amit a piacgazdaság feltámadása során a rendszerváltás éveiben szereztek ennek a korosztálynak és közösségnek a tagjai . Ez a szerzés látványa és megkéső élménye, amikor radikálisan elmozdulnak a tulajdoni viszonyok, amikor a gyár, a föld, a bank évek, sőt hónapok alatt új tulajdonosokra talál, csak azon az alapon, hogy „jókor voltak jó helyen”, a jogi félhomályban jól játszottak össze egymással és külföldi partnereikkel . A nagy és növekvő csoport, amely politikailag makulátlannak, ütős rendszerváltónak, az öntudatra ébredő magyar társadalom reprezentánsának érzi magát vagyoni igényeket is táplál, amelyek ki-elégítésére egy székház kiárusítása legfeljebb szerény kezdet . E kettős indíttatás együtt, egymással ötvözve jelenik meg a Fidesz-kormányzás idején .

A kormányzás első periódusát azonban megszakította a 2002-es választási vereség, és ezt mindennél jobban megtetézte a győzelem elmaradása 2006-ban, amikor lényegé-ben egyenlő politikai erők maximális disszonanciát keltve feszültek egymásnak . Ezzel az évvel Pataki Ferenc könyvében alig-alig foglalkozik, minthogy korábban már egy felet-tébb korrekt, mérlegelő tanulmányban tárgyalta a durva őszi eseménysorozat „szervezett spontaneitását” .

De azt mégsem lehet feledni, hogy itt pszichológiai radikalizálódás megy végbe, az elkeseredett düh eszközt keres és talál nekivadult csoportokban és felhangolt tömegek-ben, nekiveselkedik a demokratikus jogállam intézményeinek és normáinak . Valamilyen értelemben ez is felszabadulás, levetkőzése a korábban sem ártatlan politizálás maradék szemérmességének, a mindennemű gátláson felülkerekedő szakszerű rafinéria . Ez teljese-dik ki – töretlen vonalvezetéssel – 2010 elsöprő győzelme után az intézményvilág aprólé-kos műgonddal végigvitt totális átépítésében és a gazdasági szféra fokozatos átvételében . Úgy gondolom, hogy Orbán miniszterelnök akkor is őszinte átéléssel beszél szabadság-harcról, amikor arra tör, hogy az európai gazdasági függőségből lehetőségei szerint


260

kibontakozzon és gazdaságpolitikájának erkölcsi terheit a valóban neoliberális szellemben vezetett Európai Unióra terhelje át . Kezdetben úgy tűnt, hogy újraosztással az elesettebb, szegényebb rétegektől vesz el a vagyonos középosztály számára, most a kormányzás negye-dik évére viszont már eljut odáig, hogy a vagyonok és vagyonosok között válogatva igényli azt a jogot, hogy eldöntse, melyik tőke – nemzetépítő – magyar és melyik idegen tőlünk . Ha jól számolom, negyedszer jut a megszabadulás élményéhez .

A Fidesz-történet nem érthető a társadalmi közeg, a partnerek és ellenlábasok, a kö-zös élményanyag és a normák kötőereje nélkül . A szerző találóan mutat rá az akarat és erő – a 20 . századból oly ismerős – kultuszára . Ez azonban nem független a kiküzdött Fidesz-sikerektől, attól a tapasztalattól, hogy az elszántság, a szervezőerő és az erős szavak, a szuggesztív fellépés sikert hoz . Miért ne fakadna fel a régről ismert akaratos provincializ-mus, ha eltűnik a keleti kényszernyomás, és elhalványul a Nyugattal való esélyegyenlőség reménye? Miért ne szerezne hatalmi többséget, aki ért az emberek nyelvén és irányítani tudja indulataikat, és miért torpanna meg a túlhatalom a jogállamiság határain, ha a de-mokrácia hite és hitele a társadalomban gyenge lábakon áll? Miért ne töltené el a szétzilált viszonyok közt felülkerekedőket új keletű osztályöntudat, a népből kiemelkedőket népelle-nes fölényérzet, ha a minden tapasztalatuk szerint az egyenlőség csupán szólam és minden siker titka az erő és vagányság? Miért ne keresnének az újonnan berendezkedők – a maguk gyorsan tanuló, de mégiscsak újsütetű módján – minden mintát, minden cégért, minden maguknak megnyerhető szövetségest, minden másokat, gátló akadályt, hogy rendszerüket időtállóvá tegyék? Pataki visszatérően hungarikumnak nevezi a Fidesz-jelenséget . Ebben bizonyosan igaza van, mégpedig nemcsak abban az értelemben, hogy ez egy sajátos hazai képződmény, de – meggyőződésem szerint – abban az értelemben is, hogy ez a mi megjárt utunk logikus és jellemző terméke .

A Fidesz-jelenség kilátásainál, időperspektívájánál Pataki is elakad. Ő, aki a történeti előzményekhez mér, és azokból eredeztet, állítja, hogy nem tudni, mik is a történeti ki-látások . Tudja, mondja, hogy a totális rendszerek szívósak, nem adják ki kezükből a ha-talmat, csak megdönteni lehet őket . Nem mondja, inkább kérdi, hogy lesz-e a Fidesznek Gorbacsovja . (Ám valljuk be, Gorbacsov megvilágosodása azért – és nemcsak a Szovjetunió grandiózus méretei és szerepe miatt – ugyancsak egyedi jelenség, amihez két szituatív ténye-ző is kellett: rendszerének elernyedt kiöregedése és ugyanakkor követőinek fenntartás nélküli engedelmessége . Ezen körülmények pedig itt semmilyen dezertőr számára nem adottak .) Ám az újrastrukturált választási rendszer a kormányváltás lehetőségét nem zárja ki .

Ezt a véleménykutatások ugyan ma nem valószínűsítik, de a társadalmi elégedetlenség mély, ha hullámzó is és nem is kristályosodott ki politikai eltökéltségben . A társadalom jórészt hallgatag, befelé fordult és keserű, reményt vesztett . A szerző tudja, hogy a megírás idején a demokratikus ellenzék töredezett, magamagára épp nevet sem talált, utóbb vezetőt nem tud állítani . De az idők forgandók, azt, hogy a politika mezején 2014-ben támadt-e a jelenségszerű Fidesznek fékje és ellensúlya, vagy hogy ez épp hol és miért veszett el, azt már csak egy soron következő kötetben fogjuk majd olvasni . Reményünk szerint egy a Hosszú meneteléshez hason-ló, higgadtan elemző, bölcsen derűs, mélyen elkötelezett, bátran szókimondó írásban .

261

14 . Történelem és hazafiság a közgondolkodásban: A hazai kutatások kezdetei a Tömeg-kommunikációs Kutatóközpont hetvenes éveiben44

(Társszerző: Pörzse Katalin)

Játékos, furcsa ötlet volt, amikor 1975-ben Lázár Guy a közgondolkodás kutatásának karikatúrájaként egy kérdőívet tett közzé a Rádió és Televízió Szemlében . A fiktív Mátyás király Közvélemény-kutató Intézet által a 16 . század elején felteendő kérdések között ilye-nek szerepeltek: „Az udvari emberek véleménye megoszlik abban a kérdésben, hogy a cse-csemő János Zsigmondnak el kell-e fogadnia Szulejmán meghívását a kelenföldi táborba . Vannak, akik úgy vélik, hogy a török szultán álnok és hitszegő, ennek okáért a magyar királynak nem kell elfogadnia a meghívást . Másoknak viszont az a véleményük, hogy a török szultán álnok és hitszegő, ennek okáért a magyar királynak el kell fogadnia a meg-hívást . Kegyelmed melyik véleménnyel ért inkább egyet?”

1 – János Zsigmondnak el kell fogadnia Szulejmán meghívását

2 – János Zsigmondnak nem kell elfogadnia Szulejmán meghívását

3 – János Zsigmondnak kell meghívnia Szulejmánt

4 – egyéb válasz, mégpedig:

9 – nem tudja eldönteni

0 –

14.1. tábla. A TK 1970-es években folytatott kutatásainak releváns tárgykörei

44 Elhangzott: Emlékülés és tudományos konferencia a 40 éve alapított Tömegkommunikációs Kutatóközpontról című rendezvényen . Nyomtatásban megjelent: Hunyady György – Pörzse Katalin (2010): Történelem és hazafiság a közgondolkodásban: a hazai kutatások kezdetei a TK 70-es éveiben . JEL-KÉP. 3–4 . 41–45 .


262

A közvélemény-kutatás múltba vetített gúnyrajzához ötletet és anyagot az adott, hogy az 1970-es években több Tömegkommunikációs Kutatóközpont (későbbiekben: TK) ku-tatás foglalkozott a történelmi és nemzeti köztudattal, melyekben ő maga is részt vett (sőt amelyek szemlézésében és gondolati kiaknázásában majd évek múltán is aktív szerepet játszott) . A groteszk önbemutatás célba vette a bipoláris tulajdonságskálák alkalmazását is, amelyet a TK szociálpszichológusai előszeretettel használtak történeti korok és nemzetek kötött jellemeztetésére:

hóhányó – – – – széltoló

léhűtő – – – – naplopó

csirkefogó – – – – lókötő

kezes bárány – – – – szélkakas

kutyateremtette – – – – ebadta

agyalágyult – – – – agyafúrt

hígvelejű – – – – körmönfont

tökfejű – – – – tyúkeszű

tökkelütött – – – – széllelbélelt

ágrólszakadt – – – – istenverte

málészájú – – – – zöldfülű

botfülű – – – – vájtfülű

kőszívű – – – – vajszívű

nyúlszívű – – – – oroszlánszívű

bőkezű – – – – szűkmarkú

éhenkórász – – – – vérszomjas

borissza – – – – bornemissza

kákabélű – – – – pókhasú

szoknyapecér – – – – szívrabló

penészvirág – – – – mákvirág


A történeti és nemzeti köztudat vizsgálata az 1970-es években egyébként nem volt könnyed és könnyű téma, ellenkezőleg nehéz terepen végzett úttörő vállalkozás volt .

Történelem és hazafiság a közgondolkodásban

263

A nehézségek több forrásból fakadtak: egyrészt elszakadva a napi politikai aktualitásoktól az ismeretek, a vélekedések és attitűdök mélyebb rétegéig kellett eljutni, teljes bizonyta-lanságban afelől, meddig is terjed az ismeretek mélysége, a többé-kevésbé koherens néze-tek határa . Másrészt az 1956 utáni Magyarországon a történeti-nemzeti felfogás firtatása allergikus felület volt, 1956 társadalmi programja mindmáig lehet kérdéses, de nemzeti indítéka és sérelme napnál világosabb volt és maradt mindenki számára . A traumatikus előzmények és fenyegető körülmények miatt gyanakvóan óvatos lehetett minden épeszű megkérdezett, és tapintatos és körültekintő kellett, hogy legyen minden kutató-kérdező . Ebben a politikai erőtérben a legreménytelenebb a Szovjetunióhoz való viszony, és az úgymond szocialista országok közötti egység megélésének és megítélésének vizsgálata volt, bár a TK ennek is ismételten nekirugaszkodott, és tett jobb sorsra érdemes erőfeszítéseket, hogy réseket találjon a rendőri segédlettel biztosított konformizmus falán .

Most azonban nem ennek a megkerülhetetlen és lényegében áthatolhatatlan témának a kutatásáról adunk áttekintést, hanem a szó tágabb, teljesebb értelmében vett történeti és nemzeti tudatvizsgálatokról, amelyeket szisztemetikusan és (egy évtizeden át) folyto-nosan a TK kezdett és végzett . Ezzel kapcsolatban fel kell figyelnünk két vonatkozásra . Egyrészt a történeti és nemzeti közgondolkodás tanulmányozása tulajdonképpen hun-garikum volt és maradt, tudni lehetett és lehet, hogy ennek a témakörnek súlya és kisu-gárzása van a magyar közgondolkodásban, miközben az empirikus társadalomkutatás máshol és máskor mutatóban is alig foglalkozik ezzel, a világviszonylatban irányadó és mértékadó amerikai kutatásoktól ez nagy általánosságban távol áll . Másrészt ez a téma-választás és gondolati építkezés magával az intézménnyel kapcsolatban megmutatja, hogy a Tömegkommunikációs Kutatóközpontnak volt bizonyos szellemi mozgástere, akkor is, ha kirívó lehetőségeit és kivételes forrásait a társadalmi kommunikáció és a közgon-dolkodás megszabott témáinak kikutatásához kötötték és rendelték . A TK szabadsága azonban nemcsak a tárgyszerű társadalomtudományi megközelítés módjának megtalá-lásában állt, hanem maga is generálhatott kutatásra, szellemi erőbevetésre érdemes té-mákat, melyek között ez időben előkelő helyet foglalt el a történeti és nemzeti köztudat tanulmányozása .

E kutatásokban két markáns szakmai törekvés jelentkezett, túlzás lenne azt monda-nunk, hogy találkozott, talán inkább: mutatott egy irányba . Az egyik tudásszociológiai ambíciót tükrözött és szolgált, az ismeretek társadalmi szerveződését, szintjét, meghatá-rozóit kereste, és ennek jegyében jutott el a természettudományos ismeretanyagnál élén-kebb közérdeklődéssel kísért, és a politikai tudástól eltérően alakuló történeti ismeretekig . A másik az attitűdkutatás meghonosításával indult a TK-ban, ami azzal a meglepő és gyors szervezeti eredménnyel járt, hogy a két funkcionális (tömegkommunikációs és közvéle-mény) kutatóegység mellett egy szociálpszichológiai (diszciplináris) osztály jött létre és működött öt évig . Ez a nézetrendszerek szerveződését tekintette fő témájának, és a törté-neti és nemzeti köztudattal foglalkozott előszeretettel .

Vegyük számba, hogy a két egymásra utalt témakörben milyen eredmények születtek a hetvenes években:


264

– történelemismeretszint-vizsgálat

– szintemelő tömegkommunikációs hatások bemutatása: „Nagy csaták”

– a 20 . század köztudatban élő története: családtörténet

– a magyar múlt érzelmi kiértékelése

– a hazafiság tartalma és kritériumai: a szocialista hazafiságvizsgálatok

– országértékelés

– nemzeti sztereotípiák

– nemzetdefiníció és a határon túli magyarság


Nem ez az az alkalom, amikor e kutatásokat teljes mélységben összesítjük, egyszerre törekedve a korra jellemző gondolati tartalmak azonosítására, és az elmélet-módszertani tapasztalatok kihüvelyezésére . Engedjék meg azonban, hogy néhány szó erejéig kitérjek e kutatások egy-két jellegzetes eredményére, és arra, hogy mivel és mennyiben alapozták meg a kérdéskör további módszeres vizsgálatát .

A történeti ismeretek módszeres vizsgálatának tágas keretet adtak Békés Ferenc kuta-tásai, amelyek egyfelől azt tükrözték, hogy a történelem iránt nagyobb a közérdeklődés, mint a természettudományos problémák iránt, viszont a természettudományos és gazdasá-gi problémák – amelyek közelebb állnak a napi praxishoz – jobban integrálódnak a köztu-datba, mint a történelmi és politikai ismeretek . A történeti ismeretek társadalmi eloszlását és szerveződését a TK szociológus munkatársai hierarchikus skála segítségével elemezték, mint Angelusz Róbert elemzésében kimutatta, a történeti ismeretekben iskolázottság sze-rint voltak rendkívüli különbségek a legalacsonyabbtól a legmagasabb végzettségi szintig haladva, az ismeretszint négyszeresére növekedett . Az iskolázottság tekintetében mindenek-előtt az általános történeti műveltséget biztosító középiskolai végzettség hatása perdöntő, ezt legfeljebb árnyalják a rájuk rétegződő egyéb – az életkori, foglalkozási és települési – hatások . Az iskolázatlanok körében bizonyult viszonylag nagynak az életkor és az ezzel együtt járó tapasztalatnak az ismeretnövelő hatása . Az igazán frappáns eltérést azonban, amely nem vezethető le az iskolázottságban, a nemek között találták: a férfiak történeti ismeretei lényegesen meghaladták a nők tudását, ami minden bizonnyal a két nem képvi-selőinek az 1970-es években eltérő társadalmi szerepéből és mentalitásából adódik .

Épp a történeti ismeretek alakulásában mutatta ki a tömegkommunikáció, jelesen a televíziós ismeretterjesztés hatásának esélyét és mértékét egy Janus-arcú vizsgálat az 1970-es évek közepén, amely a második világháborúról szóló, a Nagy csaták című francia tévésorozat fogadtatását és hatását tárta fel . Hanák Katalin azt mutatta ki, hogy a műsor iránti érdeklődés hétről hétre hogyan irradiált, a közönség összetételében és tetszésében a már említett iskolázottságoknak és hovatartozásnak milyen szerepe volt . Dankánics Mária és Erdősi Sándor munkásmintán végzett módszertani szempontból is unikális


265

kutatást, kimutatva, hogy a filmsorozat követésének függvényében hogyan alakult a né-zők szemlélete (mennyiben szélesítette és módosította e filmek sorozata a háború eldön-tésében fontosnak ítélt tényezők körét), valamint tételesen megállapították, hogy egy-egy adás megtekintése átlagosan másfél százalékkal magasabb ismeretszinttel járt együtt, amit a történeti érdeklődés egyéni mértéke árnyalt . Az ismeretterjesztő műsorfolyam szempont-jából okkal- joggal emelték ki, hogy a legjelentősebb hatást a történeti tudást általában leginkább nélkülöző rétegekben váltott ki .

A 20 . század köztudatban élő történetét vizsgáltuk a „családtörténet” címszó alatt, 1971-ben . Közembereket oly kérdésekben szólaltattunk meg, melyekkel a szaktudomány csak hosszú évek múltán foglalkozott, amikor ideológiai-politikai kötöttségei lazultak . Példaként említjük itt azt a kérdést, hogy a kérdezett családja hogy fogadta egykor a tri-anoni békekötést, illetve mennyire értett egyet a Felvidék és Erdély visszacsatolásával . Abban, hogy a háromgenerációs családtörténet és a párhuzamos köztörténet lekérdezésére országos reprezentatív mintán sor kerülhetett, perdöntő szerepe volt Vészits Ferencnek, aki feltámadt érdeklődésének megfelelően elsőként maga végzett próbakérdezést család-jában, a Móra-leszármazottak között, és mint egy személyben a TK ügyvezető igazga-tója és az MRT elnöki titkárság vezetője kellő politikai garanciát tudott adni a kutatás kivitelezéséhez .

A családtörténet-kutatás kérdezéstechnikai szempontból döbbenetes élményt nyújtott, mert az országos reprezentatív mintára ekkor az Akadémia bugyraiból rászabadult szo-ciálpszichológusok bipoláris tulajdonságskálák tömegével nyertek ki értékelő ítéleteket a vizsgálati személyektől (nem szólva a hazai kérdőíves interjúk történetében is páratlan henyeségről, hogy a nagyapára és apára vonatkozó kérdések mechanikus megismétléseként a vizsgálati személlyel kapcsolatban is ki kellett – volna – tölteni: ha elhunyt, mi volt halá-lának éve) . Jó módszertani leleménynek bizonyult viszont a Bogardus-skála kiforgatásával a szociális távolságtartás attitűdje helyett a szociális távolság percepcióját mérni, amelyből kitűnt, hogy három családi generáció életében az egyenlőtlenség normái lebomlottak, és mind szélesebb körrel volt képes e három generáció egyenlőséget kifejező társas kapcso-latokat létesíteni és fenntartani . Mindezzel együtt sikerült a 20 . század egymást követő szakaszainak többoldalú megítéléséből a minta által látni vélt fejlődési ívet, amelyben a Horthy-korszak volt a mélypont és a Kádár-rezsim jelene képviselte a csúcsot . (Ezen nem lehet nem ironikusan mosolyogni mindaddig, amíg 20–30 évvel később egy gyökeresen más világban újra és újra nem reprodukálódik a tömegítéletekben benne rejlő fejlődésvo-nal .) Az 1945 előtti és 1945 utáni periódusok értékelése mint libikóka működött, az éle-sebb különbségtétel együtt járt a politikai involváltsággal . A kutatás szociálpszichológiai kulcsproblémája az volt, hogy a sokszínű családi tapasztalatokat és a korszakok generális társadalomtörténeti értékelését hogyan integrálják a vizsgálati személyek: ez kiolvasható volt sokszempontú történeti ítéleteikből, de erről közvetlenül is nyilatkoztak a vizsgálati személyek . A családi tapasztalatok és a tankönyvi állítások ütközésekor melyiknek hisz-nek, mire támaszkodnak – ez a kérdés a politikai konformizmus remekül működő indiká-torához segített bennünket, a könyvpreferálók a minta 19%-át tették ki .


266

A történeti tudatvizsgálatok sajátos toposzává vált a TK-ban, hogy kit mennyiben és mivel kapcsolatban tölt el büszkeség és szégyen, amikor a magyarság múltjára gon-dol . Az érzelmi kiértékelés oldaláról megközelített emlékezés ma – az affektív lélek-tan dominanciájának korában – különösen korszerűnek tűnik . A visszatérően gyűjtött eredmények elsősorban azt tükrözték, hogy érettebb és képzettebb rétegek kétértékű érzelmekről adnak inkább számot, amit józanul nem nemzeti önérzetük gyengeségének, hanem tárgyias kiegyensúlyozottságának és megalapozott stabilitásának könyvelhetünk el . Kevésbé szerencsés szembeállítás volt, hogy dicsőséges vagy tragikus-e a magyar múlt, különös tekintettel arra, hogy tragikus mivoltában is lehet, sőt volt dicső a ma-gyar történet néhány meghatározó kora, eseménye és szereplője . Az egyszeri kérésfelte-vés azonban a TK-ás belső és külső vizsgálatok hagyományává vált, annak vizsgálatával együtt, hogy a tragikus fordulatokat minek is tulajdonítják, belső konfliktusokra vagy külső túlhatalomra vezetik-e vissza . Ezekből az attribúciókból, a látni vélt konfliktusok társadalmi vagy nemzeti természetéből a közkeletű történelemfelfogásra lehetett kö-vetkeztetni: amely pedzegette ugyan az osztályharcok szuggerált jelentőségét, de mégis inkább nemzeti vetélkedésként értelmezte a múltat, amelyben nemzetünket felmentő, sőt felemelő érveket keresett .

A hazafiság korhű értelmezése, normatív kritériumai és a szigorúbb-lazább elvárások-kal együtt járó vélekedések képezték a „szocialista hazafiság” tudatvizsgálatok tárgyát . Anekdotikus emlékként felidézhetjük, hogy a politikai közvélemény-kutatások megren-delője és titkosítója az MSZMP KB Agitprop Osztálya ezeket a kutatásokat nem kérte, de fogadta és financiálisan is elszámolta . A korábbi szociálpszichológiai kérdésfeltevések-hez jól illeszkedő munkálatok kezdeményezésére az adott apropót, hogy az 1970-es évek elején az 1956-ban felfakadt, majd elfojtott nemzeti problematika ideológiai rendezésére – a jó tollú és kompromisszumkereső Csatári Dániel vezetésével – tudományos-kulturális munkaközösséget működtettek és egy kiegyensúlyozottnak szánt párthatározatot hoztak . A TK öntevékenyen vállalkozott arra, hogy ezt az eszmei impulzust lemérje, és ugyan a párthatározat csak az ismeretlenség homályában volt kitapintható, az intézmény 1972-ben és 1975-ben jelentős volumenű tudatvizsgálatot végzett el, és e láncolat akkor sem szakadt meg, amikor a TK Szociálpszichológiai Osztályát megszüntették, ezután is külső szakértők bevonásával sporadikusan folytatódott . Maga a hazafias attitűd a kérdezettek válaszaiban elsősorban érzelmi viszonyulásként és rezonanciaként mutatkozott meg, te-vékenységtartalmát nem egykönnyen azonosították, a törvények követésével inkább ösz-szefüggésbe hozták, mint a politikai aktivitással (ám kiélezve a kérdést a meghatározó többség azt deklarálta, hogy a hazafi híve a szocializmusnak) . A számba vett kritériumok között egyes rétegeknél inkább, másoknál kevésbé szerepelt a külföld és a külföldiek diszpreferenciája . 1975-ben homogén alminták egybevetésére került sor kvázi kísérleti elrendezésben, ami is felszínre hozta, hogy a hazafiság erősebb-szigorúbb követelménye-inek adtak hangot az idősebbek, mint a fiatalak, a munkások, mint az értelmiségiek, és ez a deklarált álláspont náluk más és másként ágyazódott be a tágabb ideológikus nézet-rendszerekbe is…


267

E kutatások keretében került sor annak vizsgálatára, hogy a megkérdezett országos reprezentatív, illetve homogén rétegminták hogyan látják – ma ezt így mondanánk – az országteljesítményt, azaz széles körű nemzetközi összehasonlításokban különféle szem-pontokból hogyan ítélik meg Magyarország státusát . Ez összességében végletes elragad-tatástól mentes átlagos országértékelést tükrözött, amelynek hátterében kettős tendencia mutatkozott meg: egyfelől a szociális és demokratikus vívmányok sémaszerű kiemelése, másrészt a hatalom és hatékonyság visszafogott értékelése a „kisország” szindróma je-gyében: nem lehet és nincs is hazánk a nagyobb hatalmakkal azonos súlycsoportban . Az ország értékelésével együtt és azzal összefüggésben került sor a „magyar emberek” tulajdonságainak számbavételére és megítélésére . A kettős tanulság az volt, hogy az ország és népének megítélése korrelál egymással, és ugyanakkor a nemzetjellemzés tulajdonság-profilja konzekvensen állandó: eszerint a magyar hazafias, barátságos, vidám, büszke, hű-séges, bizakodó és bátor, míg relatíve kétséges, hogy takarékos, áldozatkész, következetes, békés, összetartó, alapos és higgadt-e .

Ezzel párhuzamosan tárta fel Hahn Endre – a müncheni olimpia apropóján – a né-metek iránti rokonszenv mértékét, és az ennek ambivalenciáját kifejezésre juttató hasadt nemzetsztereotípiát . Így indult meg a TK kereteiben a sztereotípiáknak mint a csoport-percepcióban jelentkező sémáknak a módszeres vizsgálata, amely a szociálpszichológia nemzetközi szakirodalmához is jól illeszkedett, és abban – sajátos elméleti jelentőségű eredményeivel – visszhangra is talált (amellett és annak ellenére, hogy volt olyan disszo-náns hang, amely a nemzettudat eliminálására vágyva-várva a sztereotípiák puszta létét és fennmaradását is megkérdőjelezte) .

A nemzet definiálása nyilvánvalóan központi eleme – mégpedig Magyarországon két-esélyes alkotóeleme – a nemzettudatnak, jelentkezhet és jelentkezett egy szűkebb politikai és egy tágabb kulturális nemzetfogalom . Ennek szisztematikus vizsgálata is az úgyneve-zett hazafiságkutatásokban vette kezdetét, kimutatta, hogy a közfelfogásban az 1970-es években domináns volt (nota bene az 1980-as évek végéig domináns maradt) a politikai nemzetfogalom . Mindamellett, hogy a kérdezettek számottevő része a maga logikai ellent-mondásában vállalta azt az expanzív álláspontot, hogy a magyar nemzetnek egyaránt részei a hazánkban élő nemzetiségek és a határon túl élő magyar kisebbség (a legtöbb deklarált kétség azzal kapcsolatban merült fel ekkor és hosszú időn át, hogy az orszá-got elhagyó úgymond diszidensek a nemzet részesei-e vagy abból önként kiszakadtak) . A Tömegkommunikációs Kutatóközpont kutatásainak egész sorozata tárgyalta azt a kér-dést, hogy a határainkon túl mely országokban élnek magyarok, milyen kondíciók közt élnek, megkülönböztetik-e őket az ország többségi etnikumához képest . Az ezzel kapcso-latos ismeretek is meglehetősen korlátozottak voltak, de időben gyarapodtak, és a közfi-gyelem e tekintetben elsősorban Csehszlovákiára és Romániára irányult, mely utóbbi esetében a kérdezettek jelentős – az iskolázottsággal növekvő – hányada a magyarság prob-lematikus helyzetével számolt .

A nemzetfelfogás empirikus kutatásában a Tömegkommunikációs Kutatóközpont öntevékenyen úttörő szerepet játszott . Ennek utóbb (az 1990-es évek elején) beérett két


268

fontos dokumentuma volt, Lázár Guy és Lendvay Judit kandidátusi értekezése, A felnőtt lakásosság nemzeti identitása a kisebbségekhez való viszony tükrében, illetve A nemzetben való gondolkodás kétféle típusa, a nemzetkép és a nemzeti sztereotípia. A TK történeti és nemzeti témakörben végzett kutatómunkája két kutatási tradíciónak lett melegágya, amelyek év-tizedekig élnek tovább a hazai szociálpszichológiában . Ezek közül az első a nemzetközi szakirodalomban az 1980-as évektől eluralkodó sztereotípiairodalomban talált támaszt és kifutást .

Kiérlelt formában azt tárta fel, hogy a nemzetfelfogás az egyéni és közgondolkodás „imp-licit társadalomelméletének” alkotóeleme, és épp a hazai tapasztalatok alapján merőben újat tudott mondani arról, hogy ez a nézetrendszer, benne a nemzeti autosztereotípia, történeti léptékben hogyan alakul, amint erre Hunyady György monográfiája, a Sztereotípiák a vál-tozó közgondolkodásban címében is utal . A másik kutatási tradíció a nem zetfelfogást alapve-tően az európai gyökerű társadalmi identitáselmélet keretei között vizsgálta és értelmezte . A Nemzet által homályosan – fogalmazott Csepeli György könyvcíme, amely frappánsan fejezi ki a nemzeti nézőpont torzító hatásával kapcsolatos fenntartásokat . E társadalomk-ritikai irány szélesen kilengő illúziókat táplált azzal kapcsolatban, hogy a szovjet típusú nemzetköziség vagy az állampolgári nemzet amerikai modellje hogyan váltja le és váltja ki a nemzeti elfogultság hazai megnyilvánulásait . Meglehet, hogy az idők szava mindkét meg-közelítést korrigálja, túl optimistának bizonyul mindkettő: egyrészt a radikalizálódó nemze-ti attitűdök már nem könyvelhetőek el, mint az egészséges társadalomfelfogás funkcionális alkotóelemei, másrészt a világtörténelem sodrában nemhogy elhagynánk a nemzeti elfogult-ságokat, hanem azok kiéleződve elvadulni is látszanak . Akármilyen szemléleti-módszertani eltérések is fordították el egymástól a TK keretei között indult nemzeti tudatvizsgálatokat, akármennyire szorul majd korrekcióra egyikük, másikuk vagy mindkettő, az intézménynek becsületére válik, hogy a társadalomkutatás hazai műhelyei közül ez adott teret és inspirációt – jóval a rendszerváltást megelőzően – a közgondolkodás ezen kulcsproblémáinak módszeres vizsgálatára .

A történelem és hazafiság témáinak futó áttekintése – megítélésünk szerint – igazolni látszik, hogy a Tömegkommunikációs Kutatóközpont nem sáfárkodott rosszul kivéte-les anyagi forrásaival, és az országban, sőt a keleti blokk egészében kivételes – mondjuk így – jogosultságaival . Nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a hazai tudományosság felve-gye a lépést az empirikus társadalomkutatás nemzetközi műhelyeivel . A munkatársait nyomasztó aggályok közül – melyből volt néhány – immár eloszlott két alapvető gond . Egyrészt a megszólaltatott embereket, akik a kutatások alanyai voltak, képviseltek bármit, a pártállami viszonyok között nem érte retorzió . Másrészt, ha a kutatások alanyai bármit képviseltek, ha ennek egy jó része felszíni konformizmus volt is, ez történeti távlatban értékes, kiaknázható és kiaknázandó információ . Ma ugyanis már tudjuk, hogy mi az a tudásanyag, vélemény, érzés, gondolkodásmód, amely túlélte a korszakos változásokat, és ez nem kevés, mint ahogy tudjuk azt is, hogy miben, milyen sebességgel fordult el, fordult meg a közgondolkodás, mit vetkezett le és mit öltött fel a megújult társadalmi konstelláció szabadságában és nyomásai alatt .

269

15 . Fókuszban: a nemzet, amint összeköt, elválaszt és összeköt

Csepeli György 70. születésnapjára45

Előadásom választott címe utalhatna valami bonyolult tárgyi összefüggésre, a legszebb korokat idézve valamiféle dialektikus fejlődésmenetre . Mondjuk, amint nemzetazonos-ságot képvisel és teremt tagjai között, de ezzel elhatárol más nemzetektől, ám egyben támpillére a nemzetek fölé magasodó összefogásnak (amilyen sokunk lakályos értékek-kel bútorozott otthona, az Európai Unió) . De lehetne szó lefelé futó spirálról is, amint a nemzet keretet ad és alapot vet az összefogás számára, de rögtön megkülönböztetések forrása is, felszínen kapaszkodó és a mélyen gyökerező tagjai között . Ám most ennél szoli-dabb, konkrétabb, személyesebb tárgyról szeretnék beszélni: milyen viszonyban voltak és lettek azok a nemzettudat- kutatások, melyeket Csepeli György, illetve magam végeztem az utóbbi négy évtizedben . Pár éve, amikor én értem el a tisztes 70 éves kort, erről a vi-szonyról a következőt írtam: „Szakmai pályafutásunk sokszorosan érintkezett, kerülget-tük egymást a nemzetfelfogás, a nemzeti attitűdök és sztereotípiák érzékeny témakörében, párhuzamosan oktattunk az ELTE pszichológián és szociológián különösebb kontaktus nélkül, ugyanakkor erőnk és ízlésünk szerint mindketten megtettünk mindent azért, hogy a kísérleti szociálpszichológia története, rendszere, friss hajtásai, a társadalmi válto-zások és konfliktusok megvilágítására alkalmas eredményei meghonosodjanak nálunk” (Hunyady 2012d:13) . Ekkor is szóba került hát szakmai érdekterületünk egyik átfedő és mindkettőnk számára fontos és gyümölcsöző területe, a nemzettudat .

Csepeli György a hetvenes évek második felében kezdte kutatni a nemzeti érzés és tudat téma körét és néhány éven belül megírta erről a hazai szakirodalomban – a szó szoros értelmé-ben – alapvető első közleményeit (Csepeli 1979, 1985, 1987) . Ha megfejteni próbálom, hogy őt mi motiválta ezen távlatos munkára, akkor legalább három indítékot vélek azonosítani .

Egyrészt valamit sejtet erről A tengerszemű hölgy rejtélye. A Zámoryak történetei című (testvérével és sógornőjével írott) rendkívül olvasmányos könyvük (Bruckner et al . 2014) . Ez a családi gének és mémek szövetéből egy kultúrtörténeti szálat fejt fel, ami óhatatlanul bennfentessé és érzékennyé tette a leszármazókat a nemzeti múlt iránt, még akkor is, ha ezt a forgandó körülmények éppen elfedték és feledtették .

Másrészt a szociálpszichológia mind frissebb és teljesebb szakirodalmában tájéko-zódva a szenzitív magyar szakember figyelmét nem kerülte el Henri Tajfel kibontakozó

45 Elhangzott: Magyar Szociológiai Társaság és a Wesley János Lelkészképző Főiskola által Csepeli 70 című, Csepeli György születésnapjára rendezett tudományos konferencián 2016 . február 20-án .


270

szociális identitás elmélete, amely Bruner kategorizációs tanait alkalmazta a saját csoport és mások csoportja eltérő megismerésére és értékelésére . 1971-ben az Európai Kísérleti Szociálpszichológiai Társaság nyári iskoláján a különböző témakörökkel foglalkozó szemi-náriumi csoportok közül Csepeli György abban dolgozott, amely – az e téren különösebb érdemeket nem szerzett Willem Doise vezetésével – ezt a kutatási irányt tanulmányoz-ta . Mint a konstanzi sétáink során már ekkor említette, azonnal felismerte az ingroup preferencia ezen elméletének relevanciáját a nemzeti tudat természete és elfogultságai szempontjából, mely felismerés jogosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az általa majd egy évtizeddel később szerkesztett kiváló szakirodalmi válogatás (Csepeli 1980), amely-ből – ha másból nem – megtudhatjuk, hogy az elmélet egyik empirikus kiindulópontja a kisgyermekek saját nemzeti csoportjukkal kapcsolatos ítéleteinek megfigyelése volt . E szeminárium intellektuális élménye egy olyan kutatási irány vonzáskörébe vonta Csepeli Györgyöt, amely valójában az egyedüli volt, amely erőteljes szakmai (vissza)hatást tudott kifejteni tudományunk Európa-szkeptikus szülőhazájában, az Egyesült Államokban is . (Megjegyzem, hogy néhány hónappal később az első, UNESCO által támogatott angliai tanulmányutamon meglátogattam Henri Tajfelt Bristolban, és e látogatásról a műhely két összeillő vonásának emlékét őrzöm: a csupa szerte-szét önállóan gondolkodó tanítványét és a tömött, szürke szobák szembeötlő rendetlenségét – megfelelően annak, ahogy John Jost és munkatársai a konzervatívokkal szembeállítva a liberális szellemű emberek környe-zetét karakterizálják, lásd CARNEY et al . 2008 .)

A harmadik motívum, amit számba vehetünk, az egy helyzeti kihívás volt: Szecskő Tamás, a Tömegkommunikációs Kutatóközpont igazgatója úgy ítélte meg 1977-ben, hogy folytatni kell a szociálpszichológiai osztályon általunk megkezdett hazafiságvizsgálatokat azt követően is, hogy magam, majd néhány munkatársam onnan széles ívben távoztunk . Csepeli vonatkozó első tanulmányaiban esett hivatkozás 1973-ben kezdett vizsgálataink-ra, ám ezek politikai közvélemény-kutatásnak minősültek és a nyilvánosság számára akkor nem voltak hozzáférhetőek (Hunyady és mtsai 1974; Hunyady és mtsai 1975a) . Bizonyos eredményeket utóbb közölt Lázár Guy a közkeletű történetfelfogásról (Lázár 1983, 1996), én meg a nemzeti sztereotípiákról írtam a Magyar Pszichológiai Szemlében [Hunyady és mtsai 1975, és a sztereotípiákban benne rejlő nemzeti preferenciákról a nyolcvanas évek elején többször beszéltem külföldi fórumokon (Hunyady 1988), amint ezt Bill McGuire kapcsolatfelvételünk hőskorszakára emlékezve fel is idézte (Mcguire 2004:30)] .

Hadd térjek itt ki arra, hogy nekem mi volt a motivációm a nemzeti tudat vizsgálatára . Szinkronban Csepeli professzorral családi indíttatásom is volt erre, és bennem 56 zűrza-varából és brutalitásélményeiből a nemzeti önrendelkezés sérelmének generációs emléke élénken megmaradt . Történelem szakot is látogatva egyetemi doktori értekezést írtam Kornis Gyuláról (Hunyady 1967b), amelyben a Horthy-korszak keresztény nemzeti ideoló-gusának nézetrendszerét próbáltam rekonstruálni, ami is furcsa módon nagy segítségemre volt, amikor pszichológusként a nemzet, az osztály és a fejlődés fogalmi körében tanu-lók történelemfelfogását elemeztem (Hunyady 1968) . A nézetrendszerek tartalmának és szerveződésének korszerű vizsgálómódszerét keresve jutottam el a hatvanas évek második

271

Fókuszban: a nemzet, amint összeköt, elválaszt és összeköt

felében az attitűdkutatáshoz, Pataki Ferenc mint attitűdszakértőt ajánlott tanácsadónak a TK-ba, majd 1972-ben valamennyiünk legnagyobb meglepetésére az intézet tudomá-nyos igazgatóhelyettesének kértek fel/el . A keleti blokkban páratlan tudományos ambíci-óval és feltételekkel működő közgondolkodás-kutatóhelyre az vonzott, hogy diákminták után immár kiterjedt, reprezentatív mintákon szerezzek pszichológiailag árnyalt képet az ideologikus nézetrendszerekről, mindenekelőtt a történeti és nemzeti köztudatról .

Ennek első lépése az ún . családtörténet-kutatásunk volt (Hunyady–Pörzse 1976), amelyben 1945 után talán először mertünk rákérdezni, hogy kinek-kinek a családja hogy fogadta Trianont (amivel ekkor még szaktörténészek belső fórumaikon sem foglalkoztak, nem hogy a nagy nyilvánosság előtt) . A politikai közvélemény-kutatások megrendelője ez időben a pártközpont ún . agitprop osztálya volt, vezetőjével, Grósz Károllyal öt év alatt egyetlen alkalommal tárgyaltam a TK képviseletében, de ez egyszer sikerült elérnem, hogy a mi kezdeményezésünkre engedjék, sőt szorgalmazzák a nemzet és hazafiság közfelfogá-sának vizsgálatát . A hivatkozási alap az volt, hogy az ún . kultúrpolitikai munkaközösség a hazafiság szocialista felfogásáról pártdokumentumot készít, és ennek hatását egy 1973-as elő- és 1975-ös utóvizsgálatból ki lehet olvasni . Zárójelben jegyzem meg, hogy utóbb egy 500 fős rétegzett mintánkon mindösszesen 8 főt találtunk, aki a szocialista hazafiságról előállított pártdokumentumról egyáltalán tudomást szerzett, de hát nem is ebben vár-tuk és találtuk meg az egymásra épülő kutatások szakmai örömét . Szecskő Tamás mind-emellett gondolhatta, hogy a megrendelő igényt tart a nemzeti problematika folytatólagos vizsgálatára évek múltán is .

Visszatekintve azt kell mondanom, hogy az egymást követő TK-s vizsgálatok feltett kérdései széles és mély empirikus alapot teremtettek arra, hogy a szociálpszichológia fo-galmi eszköztárával megragadjuk a közgondolkodásban élő nemzet- és hazafiságfelfogást . Feltártuk a közkeletű nemzetfogalmat, annak változatait és változásait, a nemzeti karak-terről a köztudatban élő sztereotípiákat, ezek értékelő töltetét, jelentését a nemzetek kö-zötti viszonyok kontextusában . A nemzeti múltra vonatkozó szerény ismereteket, sablonos ítéleteket, a neki szentelt szimbólumok és ünnepek számon tartott szerepét . A hazával és nemzettel kapcsolatos magatartás normáit, ezek megélt jelentését és jelentőségét . Ha kü-lönböző hangsúllyal és más módon is közelítettünk hozzá, de kutatásaink demonstráltak olyan szociálpszichológiai ínyencségeket, mint a nemzeti sztereotípiák tükörképjellegét, a mentális térképen az észak–dél dimenzióval szemben a régióban meghatározó kelet–nyugat értékelő szembeállítást, vagy a csoportok, így a saját csoportok percepcióját érintő keresztkategorizáció hatótényezőit és kihatásait . Az évtizedek során halmozódó eredmé-nyeink társadalmi összképet, rétegsajátosságokat, felfogástípusokat egyaránt leírtak . Ezek hosszú időn át arról tanúskodtak, hogy a magyarországi vagy a régióban szemügyre vett nemzetfelfogás nem különösen tetszelgő, összességében nem militáns, a múltra nézve – mi is megtudtuk, ami a narratív kutatások frissiben dokumentálnak (összefoglalóan László 2014, vesd össze még Kovács–Pántya 2012) – szenvedőleges és elszenvedő jellegű, mint ahogy a rendszerváltozásról is kitűnt, hogy megszenvedett és a nemzeti önértékelésnek nem vált és nem válik nagyobb dicsőségére .


272

A gyűjtött és felhalmozott tapasztalat mellett és mögött kinek-kinek lehetett más, sőt lehetett polemikus a szemlélete, értelmezése és végkonklúziója . Csepeli György kihegye-zett, élénk írásaiban erősebb volt a köztudat torzulásainak kritikája, élesebb szemmel látta a nemzeti identitás elfajulásának veszélyeit és ennek gondolati egyensúlyaként kifejezett reményeket fűzött a globalizáció társadalmat átformáló erejéhez (Csepeli 1985, 1992) . Ő a saját nemzethez való érzelmi kötődésből indul ki, kimutatja, hogy erre ráépülnek a hiányos tudás, a felfokozott vágyképek múltról és jövőről, a közgondolkodás hátteré-ben jelen van egy etnocentrikus, a csoportazonosulás alapján elfogultan önös világkép, amelyre támaszkodhat és ráépülhet a nacionalizmus rendszeres ideológiája . Jól strukturált és élénk előadásában még gúnyrajzot is felvázol az etnián felfogásról, amelyben oszto-zunk magunk, a régió és a társadalmi fejlődésben többé-kevésbé elmaradt világ népei . A saját csoport múltjának, jelen helyzetének és kilátásainak ez a kiemelése az ellenoldalon idegenkedő, elidegenítő és idegengyűlölő viszonyra vezet a külső és külsővé tett belső csoportokkal szemben… akkor is, ha ezek számunkra csak fantomként léteznek . A nem-zettudat kutatásával gyakorlatilag párhuzamosan Csepeli az előítéletesség és diszkriminá-ció jelentkezését is elemzi, kifejezetten érzékenyen ezek kezdetben lappangó, majd mind elvadultabb megnyilvánulásaira (Csepeli 1990, 1998) . Ha jól értem, a nemzet valóságos csoportlétében voltak ugyan kételyei, de a nemzeti kötődések és képzelgések szövevényét egyfajta pszichológiai realitásként elfogadta . Ám mivel a kezdetektől látja ezek abszurdi-tásait és elfajzásának veszélyeit, keresi és meg-megújuló optimizmussal azonosítja a társa-dalmi viszonyok rendszerében bekövetkező azon változásokat, amelyek a nemzettudatot elhalványítják . Hajlik arra, hogy a gyakorlati együttműködést és a tényleges informá-cióáramlást tekintse a nemzeti kereteket fenntartó vagy elmosó társadalmi realitásnak, ennyiben és ezért is törzsi jellegűnek vélt kulturális nemzetfelfogással szemben a politikai, sőt kifejezetten az állampolgári nemzetfelfogást tartja helyénvalónak .

A magam részéről viszont arra hajlok, hogy többnyire nem aktuális személyes elhatáro-zás kérdése, hogy ki mit tekint nemzetnek, ezt az egyes nemzetek történeti útja és helyzete nagyban megköti (nem véletlen, hogy az USA közfelfogásában uralkodik az állampolgári felfogás, hogy a franciák a politikai és a németek korábban a kulturális nemzetfelfogást vallották, és az sem, hogy „a magyar emberek” a rendszerváltáskor rendre az előbbiről az utóbbira váltottak) . Ha pedig a nemzetideál megválasztásának van történeti-kulturális behatároltsága, hogyne lenne magának a nemzeti hovatartozásnak tehetetlensége és kö-töttsége, amelyből persze nagy elhatározással és nagy befogadókészséggel találkozva ki lehet bújni, de valószínűleg nemhogy az első generációnak, de a többediknek sem sikerül a múlthoz fűző kapcsolatot mind elmetszenie (Hunyady 2010a) .

Mindemellett szerintem az emberek a társas-társadalmi világot – annak minden elemzett torzításával – kategóriák, összerendezett kategóriarendszerek lencséjén át látják . A saját kategória pozitív értékelése – úgyis, mint a pozitív énkép alkotóeleme – józan keretek között egészséges, mert szükséges motivációt kölcsönöz . A szociális kategorizá-ció funkcionális az emberek világlátásában . A kategorizáció és sztereotípizálás kognitív mechanizmusa kíséri az embert történeti útján, a társas-társadalmi viszonyokban játszott

273


szerepe kétértékű volt és marad (tudatos kontrolljuk erősbítése mellett is) . A nyolcvanas- kilencvenes évek szakirodalmában eluralkodó ún . információfeldolgozási paradigma fon-tos rendező elv volt számomra (Hunyady és mtsai 1999; Hunyady–Nguyen 2001), azzal a többlettel, hogy az egyes kategóriák és a hozzájuk kötődő sztereotípia nem magukban állnak, hanem kimutatható módon egy szövevényes rendszer alkotóelemei, beágyazott részei . A magyar nemzet köztudatban élő autosztereotípiájának meghatározható a helye a nemzetek viszonyait leképező kognitív térképen (a nyugati és keleti világ határmezs-gyéjén), ez tűnik ki tulajdonságaik megítéléséből, mely tulajdonságítéletek is rendezett sémákban együtt járnak egymással . De a foglalkozási kategóriáknak is megvan a ma-guk térképe és szempontrendszere . Ám mit tesz isten, a két kognitív terület, nemzetek viszonyai és a foglalkozási kategóriák viszonyai is összerendeződnek a közfelfogásban, a szociálpszichológia nyelvén mondhatjuk, hogy implicit társadalomelméletet alkotnak, amely egyszerre inspirátora és lecsapódása a nyíltan kommunikált ideológiáknak . Mind a megkérdezettek gondolkodásmódja, kognitív stílusa, mind a tulajdonságítéletek kapcso-lataiban bennerejlő értékpreferenciája természetesen variációkat képez, szemléleti típuso-kat szül . A társadalmi erőtér alakulásával a kognitív stílus és az értékek szerepe, az egyes kognitív területek térképe és benne a kategóriáknak a sztereotípiából kiolvasható viszonya, magyarán a köztudatban rejtőző világkép rendre megváltozhat, amint változott hazánk-ban ’89-90-ben . Ez irányú előtanulmányok alapján 1996-ban adtam ki egy monográfiát Sztereotípiák a változó közgondolkodásban címen, amelyet az angolszász olvasóközönség számára Stereotypes during the decline and fall of communismra stilizáltak (Hunyady 1996), amivel persze szövegének száraz módszerességét nem tették vibrálóan érdekessé .

Ezzel szemben Csepeli professzor művei emberi nyelven szólnak akár magyarul, akár angolul, munkáinak megmozgató erejét esetenként már címük is garantálja, mint az 1990-es „…és nem is kell hozzá zsidó” és különösen az 1992-es Nemzet által homályosan esetében . Munkásságában – joggal mondja, joggal mondják – minőségi változást hozott az az ISSP rendkívül kiterjedt kutatási együttműködés, amelyben elméletben és módszertan-ban kiváltképp jártas szociológus társaival, Örkény Antallal és Székelyi Máriával vett részt (Csepeli és mtsai 2000a; Örkény és mtsai 2007) . Ennek révén ugyanis kiléptek a magyar közgondolkodás kutatásának hazai keretei közül és reprezentatív mintákon, összemérhető módon tették rendszeres vizsgálat tárgyává a közeli és távoli országok populációjának nemzeti tablóit, magára és egymásra való reflexióit, és a több lépésben integráló Európai Unióhoz való viszonyát – ezáltal tényszerű támpontot nyerve a nemzettudat általános és specifikus jellemzőiről . A mindeddig nélkülözött kutatások páratlan rendszerszerűsége gazdagon kamatozik, de ennek fonákjaként az eredmények értelmezése némileg ahistori-kusnak is tűnhet . Lelkesült olvasóként sem evidens számomra, hogy a nemzeti öntudatra ébredést régiónkban elsődlegesen a szovjet birodalom politikai célzatú és jellegű tagolá-sára, „határfétisére” vezessük vissza, hiszen a nemzeti ébredés belülről bontotta már az Osztrák–Magyar Monarchia duális rendszerét is, és se a lengyel, se a magyar múlttól nem lehet elvitatni a kultúra közösségén belül az önálló államiság emlékét, hazánk esetében évszázados államszervezési kultúráját . Ugyancsak szinte mulatságos Hagendoorn (2000)


274

meghökkenése, hogy a Kárpát-medencében vajh miért nem érvényesülnek az előítélet- dinamika rendszerint általános trendjei, mint hogy a többség előítéletesebb a kisebbséggel szemben . A magyar kisebbségek zaklatott értékeléseit nyilván érthetővé teszi az a történeti magyarázat, hogy egy regionális hatalom úgymond államalkotó többségének örökségét hordozzák mindmáig, és vert és hosszú ideig meggyötrő helyzetükkel nyilván nehezebb szembenézni, mint az egykori nemzetiségek megelégedett mai többségének . E kiváló írá-sokat – csakúgy, mint a szó szoros értelmében az információáramlás forradalmának, az internetnek szentelt kötetnyi tanulmányt (Csepeli–Örkény 1990; Csepeli–Prazsák 2010) – belengi Csepeli azon optimizmusa, hogy a nemzeti zártság politikai, illetve technikai kereteinek fellazulása nyomán elcsitulnak a nacionalizmus felcsapó hullámai és maga a nemzeti azonosságtudat is szelíden visszavonul a társas-társadalmi identitás változatos kínálatába .

Ám a hazai politikai mozgás – 2006, 2010 és 2014 – tapasztalata számunkra, mint a nemzettudattal foglalkozó szociálpszichológusok számára kivételesen gazdag és szín-pompás szakmai terepet kínál: itt helyén van egy élettudományi analógia, a súlyos és szokatlan betegség az orvostudomány számára termékeny kihívás, a közszellem válsá-gos romlása a szociálpszichológusnak érdekfeszítő és újszerűséggel kecsegtető feladatot ad . Úgy vélem, hogy gondolati erőfeszítéseink több – legalább hat – vonatkozásban egy irányba mutatnak, és ez a nemzettudattal kapcsolatos munkáinkban találkozási pontokat teremt . Vegyük ezeket – vázlatosan – sorba:

1 . A szovjet birodalom összeomlása indított el világléptékű és hazánkban a máig elvezető változásokat . Csepelinek és munkatársainak az Új tekintélyelvűség Magyarországon című kö-tetében van egy kulcsmondatuk, miszerint az ellenfél elvesztése válságba döntötte a nyugati civilizációt (Csepeli és mtsai 2011) . Én úgy hajlítanám tovább e gondolat sort: a bolsevik rendszer a sztálinista terror nélkül nem volt fenntartható, ám megszűntével meg bolydult a hatalom világrendje: Marx látomásait idézve elszabadult a tőke, a jóléti állam programja elhalványult, az Egyesült Államok erélyesen nekivágott a piacgazdasági demokrácia export-jának . Az Amerikához kötődő Európai Unió befogadta és a maga bürokratikus módján támogatja is a későn jövő, gazdasági és politikai konformitás ígéretével belépő, korlátozott versenyképességű kelet-európai régiót . Ehhez mérhető fordulat talán a kereszténység együte-mű felvétele volt e régió életében a 10 . században, ezer évvel ezelőtt . Ám az is, ez is egy felkavaró és ellenállást is kihívó átrendeződés .

2 . Megint egyszer az egzisztenciális bizonytalanság veti meg a hatalomösszpontosí-tás alapját, ad tápot az akár elvakult rendszerigazolásnak . Csepeli előszeretettel beszél az emberi léttel együtt járó bizonytalanságról mint megmozgató, társadalomalakító erőről . Ennek azonban vannak történeti csúcsidői . Saját kutatásaink demonstrálják (Hunyady 2015b), hogy a szociális biztonság értéke hogyan magasztosult fel a süllyedő, kiszolgál-tatottságát átélő, egzisztenciális szorongásnak kitett tömegekben . A csalódást hozó kor-mányok forgandósága, irányok váltogatása 2006-ban torpant meg és 2010-ben elfoglalta helyét a nemzeti elhivatottságot, öncélúságot, erőegyesítést hirdető rendszer . A belé vetett hitet a társadalom számottevő hányadában máig nem ingatták meg az élet minőségét

275


rontó változások tényei az oktatás, az egészségügy, a szociális ellátások, a közmorál és a jogegyenlőség területén .

3 . A rendszer a keresztény-nemzeti Horthy-korszakkal keres kontinuitást az újraírt történelemben (Csepeli 2009) . Az állami szuverenitás hiányára hivatkozva a külhatal-mak rovására írja a 20 . századi önkényuralmi berendezkedéseket és intézkedéseket (ennek során a nemzeti önrendelkezést Csepeli ironikus észrevétele szerint mint egy megújítható hitelkártyát fogják fel) . A Horthy-korszak és népelnyomó és népirtásban vétkes vezető-inek erkölcsi mentesítése együtt jár az 1526 utáni országtörténet groteszk redukciójával: mindössze a Trianon utáni és a rendszerváltást (vagy a „fülkeforradalmat”?) követő időkre korlátozódik a kultivált nemzeti szuverenitás (Hunyady 2014) . Mindez arra jó, hogy a történeti kultusszal emlékeztessen a hierarchikus osztályrendre, az etnikai-kulturális összetartás erejére és egyszersmind a vallási és származási alapon történő jogfosztásra, valamint az antikommunista harcokban szerzett militáns érdemekre .

4 . A társadalmi egyenlőtlenségeket védő és teremtő tekintélyelvűség új kontextusban, újra jelentkezik . Csepeli és munkatársai 2011-es kötete a közgondolkodás és a nemzettu-dat tágabb keretébe állítva elemzi a nemzeti radikalizmus szaporodó és szerveződő kép-viselőinek felfogását, különböző válfajait (Csepeli és mtsai 2011; Csepeli 2012) . Nem lenne jó, ha mindössze fokozati különbséget kellene látnunk a közfelfogás és a fasizmust idéző szélsőség között: kiket a gondolkodás zártságával együtt a kirekesztő nemzetfelfo-gás, a kultúrából sőt a leszármazásból fakadó egység gondolata, érzelmekben a szimbó-lumokhoz való kötődés és a kizárólagos azonosulás, az egyértelmű cigány- és burkolt zsi-dóellenesség jellemez . Engem – hivatalomnál fogva – bizonyos megnyugvással tölt el ezen köröknek az MTA által képviselt történettudománnyal szembeni idegenkedése – bízzunk benne, hogy ez kölcsönös .

5 . A nemzet fajelméleti felfogása a sztereotipizálás torz, esszencialista, biologizáló vég-lete . Csepeli György a Mozgó Világban olyan írást közölt (Csepeli 2013), amely egy teljes könyvet ígér e tárgyban . Frappáns megfogalmazása szerint az emberjogi nihilizmus fel-ébred Csipkerózsika-álmából, márpedig a történeti folytonosság rossz és fenyegető érzetet kelt, különösen egy olyan történeti tapasztalat birtokában, melyből leszűrhető, hogy – őt idézem – a holokauszt a faji politika folytatása volt más eszközökkel . A csoportok egymás-ról és önmagukról leszűrt benyomásait történeti alapon és kontextusban viszont megkí-sérelhetjük értelmezni . Így például joggal fókuszál Csepeli a sokak által látni vélt magyar individualizmusra, ami – megkockáztatom, hogy – a szociális gyengeség olyan jele, amely a közös sikerek elmaradásából, a közösségi autonómia hiányából és a kölcsönös bizalmat-lanságból adódik . Ez a mentalitás – a szolidaritás hiánya – sajnos politikailag is kiaknázha-tó, például a bevándorlási krízis időszakában, amikor a ma jegyzetanyaggal bővített Mein Kampf élettérelmélete nemcsak nálunk jelentkezik új irányban, új erővel .

6 . A demokratikus politikai alternatívának felvilágosult nemzettudatra kell támasz-kodnia . A társadalmi elégedetlenség fel-felcsapásakor – ami 2010 után már többször be-következett – mért eredményeink szerint (Hunyady 2015b) a politikai demokrácia alap-elvei megerősödnek a közgondolkodásban és a kormányzati hatalomösszpontosítás igénye


276

(vagy elfogadása) háttérbe szorul . A társadalmi diszkrimináció a hatalomösszpontosítással együtt pulzál . Ám a társadalmat elöntő elégedetlenségnek, tudnunk kell, nemcsak demok-ratikus irányú, hanem nemzeti radikális irányú kitörésére is van esély .

A tudománynak és az iskolának nagy a felelőssége abban, hogy a társadalom tagjai és a felnövekvő nemzedékek hogyan látják önmagukat, társadalmukat, nota bene nemzetü-ket (Felvinczi 2015) . Ennek alakítását érdemben szolgálhatja a hazai szociálpszicholó-gia, amelyben – hogy szó szerint visszatérjek három év előtti méltatásomhoz (Hunyady 2012d:13) – „jelentős szerepet játszott és játszik György szellemi mozgékonysága és nagy-vonalúsága, tudós átlátása és termékeny munkavégzése, ötletgazdag játékossága és kere-setlen szókimondása” .

277

16 . A szociálpszichológia első évtizede a hazai pszichológusképzésben

Személyes felidézés és könyvészeti rekonstrukció (1977–1986)46

Ma már a szociálpszichológia egy bevett tudományág. Részproblémáival is tanulmányok százai, könyvek tucatjai foglalkoznak. Szakirodalma világszerte születik és világszerte elektronikusan elérhető. Arányosan van érdeklődő tábora a hazai tudományosság és hallgatóság soraiban is, bár az idegtudományok gyors fejlődése némi nyomás alatt tartja, és magához is húzza azokat, akik az emberi kapcsolatok és a társadalmi viszonyok iránt érdeklődnek. Szakterületünk be-népesedett és minden szinten intézményesedett. Egyetemi dolgozószobám a McGuire könyvtár-ban húzódik meg, melynek hatalmas gyűjteményét a hatvanas-hetvenes évek egyik legnagyobb hatású tudósa és szerkesztője ajándékozott nekünk. Nagy meglepetésemre fél családom ame-rikai lett, a számomra szakmailag talán legizgalmasabbnak ítélt publikációkat vőm (illetve számos tanítványa és ellenlábasa) írja, szerkeszti. Elmondhatom, hogy szubjektív érzésem sze-rint belaktuk az egykor távoli szociálpszichológiát. Debreceni oktatásának kezdeteit felidézve azonban nyilvánvaló, hogy ehhez a kezdeti esetleges tájékozódástól, a szakirodalmi áttekintés fokozatain át, hosszú út vezetett.

1977-ben kezdtem tanítani az ELTE-n, amivel régi vágyam teljesült . Ennek előtte a párizsi pszichológiai világkongresszuson találkoztam össze a megnyerően szelíd és sze-rény Kelemen László professzorral, aki arra kért, hogy tanítsak szociálpszichológiát az ő debreceni tanszékén is (ahová egyébként közel egy időben olyan jeles szakembereket toborzott, mint Szakács Ferenc és Czigler István) . Egyedül tanítani két helyen ezt a stú-diumot nem volt egy erőtakarékos vállalkozás, de két intézményben, két társadalmi és szakmai közegben próbálkozni érdekes is volt és hasznosnak is bizonyult számomra . A ki-hívás azért sem volt kicsi, mivel engem és korosztályomat senki sem tanított szociálpszi-chológiára, márpedig több félévben szisztematikusan oktatni egy szakterületet egészen más viszonyt igényel, mint kutatásában elmélyedni, vagy akár részösszefoglaló írásokat publikálni róla .

46 A tanulmány megjelent: Kovács Judit (szerk .) (2015): Szociálpszichológiai tanulmányok a Szociál- és Munkapszichológiai Tanszék fennállásának 25. évfordulójára. Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen . 11–34 .


278

A szociálpszichológia korai jelentkezése a pszichológusképzésben

Pszichológusképzés hosszú ideig csak az ELTE-n folyt, törzsterülete pedig az 1950-es évek végétől az általános/kísérleti lélektan, illetőleg a fejlődés- és neveléspszichológia volt . A tudományág belső logikája megkívánta, hogy az integratív személyiséglélektan előbb-utóbb fontos szerepet kapjon a képzésben (e terület kiépülését azonban a freudiz mussal kapcsolatos ideológiai fenntartások nehezítették és a személyi feltételei is csak lépésről lépésre alakultak ki „az ELTE-n”) . A szociálpszichológia mondhatni „későn jött” és nem volt teljesen jogosulatlan a kérdés, hogy ha kibontakozik, akkor vajon ugyanazok (ugyan-úgy) lássák-e el a pszichológia és a szociológia szakot vagy különböző bázisa és tartalma különböző a két szak képzésében . Az 1970-es évek derekán e két tudományág felgyorsí-tott fejlesztése több oktatóval és nagyobb hallgatói létszámmal lendületet vett az ELTE-n . Én 1977-ben Salamon Jenő a befogadásra inkább nyitott fejlődés- és nevelés pszichológiai tanszékére léptem be, azzal a vállalással, hogy a pszichológia szakon a szociál pszichológiát docensként oktassam . Kettős kitérő volt mögöttem: bár végzésemkor 1965-ben felme-rült, hogy az egyetemre kerüljek, de akkor az Akadémia pszichológiai kutatóintézetében lettem gyakornok az év őszén alakult – Pataki Ferenc által vezetett – szociálpszichológiai csoportban és ez volt tudományágunk első intézményes formája Magyarországon . Ma-gam hét évet dolgoztam ott, a kutatóhely kialakulásának éveiben . Ezt követte a másik kitérő az MRT Tömegkommunikációs Kutatóközpontban, ahová a tudományos fokoza-tom megszerzése után, 1972-ben tudományos igazgatóhelyettesként léptem be, és ahol ve zetésemmel létrejött a közgondolkodás vizsgálatára hivatott alkalmazott szociálpszi-chológiai kutatóosztály .

Mindeközben egyszer kapcsolódtam be az egyetemi képzésbe, egy speciális szeminá-riumot tartottam Kardos Lajos professzor meghívására, amelyen az új iránt érdeklődő hallgatók, mondhatni a magyar pszichológia későbbi kiválóságai vettek részt . E kurzus-nak még meglehetősen kiforratlan és homályos volt a tartalma: a kor szellemében arra kerestem a választ és azt próbáltam demonstrálni, hogy mivel is foglalkozik és mire jó a szociálpszichológia . Nagy ablakot nem nyitottunk a világ szakirodalmára, a szórványos hazai próbálkozásokon kívül lényegében a Lewin-iskolának egy klasszikus gyűjtemé-nyes kötetére támaszkodtam, amelynek szerkesztője Cartwright és Zander (1960) volt és a Csoportdinamika címet viselte, a Kurt Lewin halálát követő Ann Arbor-i munkálatok színvonalas és érdekes összefoglalójaként .

Ma már több mint különös, de akkor, a hetvenes évek második felében, korszerűnek és időtállónak tekinthető külföldi szociálpszichológiai szakirodalmat elvétve és alig lehetett találni az országban .

Az MTA Pszichológiai Intézetének könyvtárában azonban – tudomásom szerint a nyitott szellemű és rokonszenves Harsányi István, a neveléspszichológia doyenje jóvol-tából – volt néhány egészen jelentős kötet, például Heider (1958) klasszikus könyve az interperszonális viszonyról, valamint Osgood és munkatársai (1957) alapvető műve

A szociálpszichológia első évtizede a hazai pszichológusképzésben

279

a jelentés méréséről (amiben a generalizált attitűdmérés és a konzisztenciaelmélet sajá-tos módon egymásra lelt) . Évi egy-két kötet beszerzése nagyban nem könnyítette meg a nemzetközi tájékozódást . Ekkortájt a magam részéről még két forrásból táplálkozhat-tam: egyfelől a német nyelvterületen akkor igen népszerű rororo zsebkönyvsorozatban több kitűnő összefoglaló jelent meg a német szakemberek számára is csak ízlelgetett amerikai szociálpszichológiáról (Hofstatter 1957, 1964), a meghonosodó közvé-lemény-kutatásról és az erős német gyökerekkel rendelkező gazdaságpszichológiáról . Másfelől az a néhány külföldi út, amelyre az 1970-es évek első felében lehetőségem nyílt, alkalmat adott személyes konzultációkra és szenvedélyes könyvtári tájékozódásra, elsősorban Londonban az LSE-n, a Tajfel műhelyéről híres Bristolban és Sheffield egye-temén (ahol Peter Warr honosította meg Európában a személypercepció és a kognitív komplexitás kutatását) .

Elérhető hazai szakirodalom az oktatás hátterében

A személyes körülményekre talán azért érdemes pár szó erejéig kitérni, mert a kezdeti kutatásokkal együtt, azokkal párhuzamosan szereztünk képet a megnyíló új szakterület szakirodalmáról . Erről – Magyarországon meglehetősen sajátos és igényes szimbolikus in-terakcionista nézőpontból – Buda Béla a Valóságban megjelent recenziói és a Tudományos Ismeretterjesztő Társaságnál kiadott karcsú kötete (1972, 1975) adott elsőként tájékozta-tást . A történeti folytonosságot Mérei Ferenc közleményei jelentették, nemcsak az általa megújított, majd elunt szociometriáról, de a soha nem unható és hosszan inspiráló Lewin-iskoláról . Pataki Ferenc és munkatársainak táguló köre (szerény kivitelű) szöveggyűjte-ményeket állított össze elsősorban a szociológusképzés céljaira, amikor az MTA-intézet osztálya mellett az ELTE Szociológiai Intézetében a kialakuló szociálpszichológia oktatási csoport irányítására is vállalkozott .

Ez a többkötetes szöveggyűjtemény – így utólag elmondhatjuk – tartalmilag elég he-terogén és esetleges volt: szerepeltek benne valóban klasszikus írások, mint Gordon Allport legendás szaktudomány-történeti fejezete vagy Kurt Lewin ismert összefoglalója a mező-elméletről, de voltak benne illusztratív jellegű kötetrészek (Thibaut és Kelley írása a páros kapcsolatokról vagy Fishbein fejezete az attitűd szerepéről a viselkedés predikció jában), valamint szovjet-orosz vagy magyar nyelvű írások, amelyek a szaktudomány birtokba-vételének folyamatát illusztrálták . 1971 és 1976 között jelent meg a három kötet, melynek egyike a szociálpszichológiai tradíciókról és irányokról, egy másik a kommunikációról és kutatásáról, a harmadik pedig a szociális interakcióról és attitűddinamikáról szólt . Ez a gazdag és változatos merítés nem volt olyan koncepciózus, mint Pataki Ferencnek a Gondolat Kiadó általunk „kockás sorozatnak” becézett kötetei között 1969-ben meg-jelent Csoportlélektan című gyűjteménye (amelyet utóbb, 1980-ban egy tartalmilag lé-nyegesen megújított második kiadás követett) . Ugyanezen sorozatban látott napvilágot


280

bevezetőmmel és válogatásom eredményeként a Szociálpszichológia 1973-ban (amelyet – mint erre még részletezőn visszatérek – a tartalmilag teljesen megújított második kiadás 1984-ben követett) .

A szaktudomány hazai állapotát jól tükrözte ennek a kiadványsorozatnak a jelentke-zése, tartalma, természete: amikor indultak hazai kutatásaink, akkor áttekintést, rendsze-rezést, összefoglalást a nemzetközi szakirodalomból gyűjtött tanulmányköteteknek az egyre szigorúbb, mindinkább koncepciózus üzenetet hordozó összeállítása biztosított . Bűn lenne elmulasztani, hogy itt szóba hozzuk a Gondolat Könyvkiadó akkori, tapasztalt és hatékony szerkesztőjének, Fehér Imrénének a nevét, aki elérte, hogy a pszichológia más területei és/vagy irányzatai között a szociálpszichológia is helyet kapjon a magyar könyv-kiadásban . E körbe sorolhatjuk még Pataki Ferenc Pedagógiai szociálpszichológiáját 1976-ból (amely köznevelési tematikájából kikacsintva olyan sztenderd tanulmányt is közzé tett, mint Festingernek a társas összehasonlítás alapjelenségéről írott úttörő munkáját) . Majd utóbb, 1981-ben a Csepeli György összeállításában megjelentetett A kísérleti társadalom-lélektan fő árama című gyűjteményt, amely a többi szöveggyűjteménnyel összehasonlítva a szaktudomány történetének bemutatásában más minőséget képviselt, amennyiben címé-nek megfelelően valóban a kísérleti szociálpszichológia felívelő útjának lényeges elemeit vette számba és építette össze .

Ha már az oktatásban elérhető és hasznosítható kötetekről beszélünk, akkor három- négy lefordított könyvet nem hagyhatunk figyelmen kívül, amelyek a maguk összeren-dezett módján egy-egy szakmai nézőpontot mutattak be az érdeklődők és a hallgatók számára . Ilyen volt 1972-ben Secord és Backman nagyon amerikai, jól tagolt, sajnos iro-dalmi jegyzék nélkül közkézre bocsátott Szociálpszichológiája, 1973-ban Montmollin és francia társszerzőinek széles köre által írott hasoncímű kötete, valamint Aronson A társas lény című sikerkönyvének 1978-ban megjelent első kiadása .

Az oktatási tárca Marxizmus-Leninizmus Főosztálya adta ki Robert Zajonc karcsú Kísérleti szociálpszichológia kötetét egy belterjes kör számára: ennek a lényegkiemelő, de ahhoz kétségtelenül behaviorista-leegyszerűsítő szellemben közelítő írás közzététele talán azt a célt is szolgálta, hogy a társadalomtudományi érdeklődésű magyar olvasót elriassza a jellegzetesen amerikai szakirodalom gondolati sivárságától .

Útválasztás: kutatási és oktatási irányvétel

Annak megértéséhez, hogy ki mit tanított szociálpszichológia címén, ezek között magam milyen tananyagot alakítottam ki a pszichológia fundamentális területének oktatására, hozzátartozik, hogy hogyan is láttunk hozzá a tudományterület aktív műveléséhez, a ku-tatómunkához (Hunyady és mtsai 1976) . 1965-ben az Akadémia intézeti kutatócsoport irányvételét, szakmai profilját Pataki Ferenc (1977) alapozta meg, mégpedig a csopor-tok vizsgálatát állítva a figyelem középpontjába . Amikor a formálódó terület hivatalos


281

reprezentánsaként ennek a szakágnak a sajátosságait próbálta meghatározni, akkor ezt az egyén pszichológiájával szembeállítva a csoportok szerkezetében és dinamikájában vélte megtalálni . Ennek a megközelítésnek megvolt a hazai előzménye és támpontja . Pataki Ferenc még a ’45 utáni NÉKOSZ-ból jól ismerte Mérei Ferencet és korai munkáit . Empirikus kutatómunkába kezdve kiaknázhatónak vélte Mérei sajátos szociometriájának értékeit mind a nevelőközösségek, mind általában a csoportok kutatásában . Pataki 1965-ig az Országos Pedagógiai Intézetben nem csak a neveléselmélet művelője, Makarenko kö-zösségi nevelésének nemzetközileg is ismert szakértője volt, hanem úgynevezett közösségi nevelési kísérletek keretében közösségfejlesztő gyakorlati munkát is irányított és elemzett . Megközelítésmódját egyébként tulajdonképpen támogatták azok a sztenderd kézikönyvi definíciók is, amelyek – Allportig visszamenőleg – a személyek közötti interakciót és ezek „termékeit” tüntették fel a szociálpszichológia magproblémájának és sokoldalúan vizsgált dinamikus tárgyának .

Csak néhány főből állt a csoportunk, de e tekintetben rögtön meg is oszlott: a ma-gam részéről – miközben közös munkánk zárókötetéhez egy tanulmánnyal hozzájárultam (Pataki–Hunyady 1972) – némileg más felfogást vallottam a szociálpszichológia köz-ponti tárgyáról és kutatásának várható irányairól . Nekem az volt a benyomásom, hogy a csoportkutatás az 1950-es években kapott igazán nagy figyelmet a nemzetközi szakiro-dalomban, és mellette immár, az 1960-as évek második felében a szociális hatásoknak ki-tett és társas-társadalmi környezetével szemben cselekvésre kész egyén attitűdjei kerülnek a tudományos közfigyelem középpontjába .

Az attitűdkutatás, ennek leíró válfaja a szociálpszichológiának mindig is prosperáló területe volt, a meggyőző közlés vizsgálata pedig újabb lendületet adott ennek . Az 1950-es évek második felében beérett és az 1960-as években kibomlott az attitűddinamika szak-irodalma, amelynek lényegében egy éven belül megjelent sztenderd alapelméletei (Heider, Festinger és Osgood munkái) az attitűdöknek az egyénen belüli összerendeződésével, az úgynevezett konzisztencia jelenségével foglakoztak . Tudni véltem, hogy Leon Festinger kognitívdisszonancia-redukciós elmélete lett a szociálpszichológia valaha volt legsikere-sebb eredménye, amely az értelmiségi köztudatban általános ismertségre tett szert, és hogy Heider evvel rokon és ezzel viaskodó egyensúlyelmélete több hullában adott és ad új len-dületet a szociálpszichológia szakirodalmának . Először konzisztenciaelméletnek számí-tott, „második olvasatában” viszont a személypercepció szakirodalmát forradalmasította, a tulajdonságokkal való felruházás folyamatát világította meg . Visszatekintve meg kell jegyeznem, hogy a csoporthangsúlyú (mondhatni mikroszociológiai jelenséget vizsgáló) és az attitűdhangsúlyú (az egyén összetett társas-társadalmi viszonyulásaira ügyelő) szociál-pszichológia kettőssége kezdeteitől megvolt e szaktudomány programjában, definícióiban és művelésének változó hangsúlyaiban: az a különbség, amit mi személyes meggyőződéssel hangsúlyoztunk . tulajdonképpen ott van a szociálpszichológia definíciójának első ameri-kai kísérleteiben a 20 . század első évtizedeiben .


282

Személyes tapasztalatok a szociálpszichológia terepén az 1970-es években: hat főbb pont

A magam érdeklődését és elköteleződését az attitűd tanulmányozása iránt több motívum is indokolta: Egyrészt egyik egyetemi szakdolgozatom, majd az ezt formába öntő első könyvem a tanulók történelmi fogalmaival foglalkozott, tehát a fiatalok képével a változó- fejlődő társadalomról, amelyet nyilvánvalóan áthatnak értékelő viszonyulások: ez terelt a társadalomkép és az attitűdrendszer átfogó problematikájának irányába .

Másrészt az MTA Pszichológiai Intézetében épp a szociálpszichológiai csoport prog-ramjának vitái és megvalósítása során nem volt nehéz ráébredni arra, hogy az attitűd egy olyan fogalom, amelynek a tanulmányozásában a pszichológia legkülönbözőbb ágai érdekeltek és részt is tudnak vállalni, akkor is, ha az értékelő viszonyulás a szociálpszi-chológiának a kitüntetett tárgya . Egy sikeres konferencia után, amely ezt nemzetközi kitekintéssel demonstrálta, kiadtunk egy kötet is, amely a hazai szakirodalom úttörő és alapvető művének bizonyult (Halász és mtsai 1979) .

Harmadrészt intézeti csoportkutatásainkban is egy attitűdökkel összefüggő témában találtam meg a helyemet, nevezetesen arra a kérdésre kerestem a választ, hogy itthon Magyarországon az attitűdhasonlóság milyen szerepet játszik a személyközi viszo-nyokban és eljutottam addig, hogy csoportok „latens ideológiai szerkezetéről beszéljek” (Hunyady 1967a), magyarán, hogy a vonzalmi kapcsolatok releváns társadalmi nézetek hasonlóságán (is) alapulnak .

Negyedrészt a tömegkommunikációs hatások és a közgondolkodás empirikus vizsgá-latára hivatott Tömegkommunikációs Kutatóközpontba (ami a szovjet blokkban telje-sen egyedülálló vállalkozásként az empirikus társadalomkutatás empirikus módszereinek egzakt alkalmazásával végezte munkáját) . Mint attitűdszakértő léptem be és az általam vezetett osztály tevékenységének gerincét is értékelő viszonyulások mérése, szerveződé-sének feltárása jelentette: akkor unikális volt a hazafisággal kapcsolatos beállítottság, a nemzeti attitűdök vizsgálata és ez utóbbiakkal összefüggésben a nemzeti és társadalmi sztereotípiáknak a feltárása .

Ötödrészt első angliai tanulmányutam során, amelyet az UNESCO támogatott, ven-déglátóim, Hilde Himmelweit a London School of Economicson és Peter Warr (1970) a Scheffield Egyetemen segítettek ráébredni arra, hogy az attitűdkutatásnak egy új, érde-kes szakasza jött el, amikor is nemcsak az attitűdök tartalmát vesszük vizsgálat tárgyá-vá, hanem azt a gondolkodásmódot (kognitív stílust), amely a különböző attitűdökben megnyilvánul .

Végül az Európai Szociálpszichológiai Társaság nyári egyeteme 1971-ben a németor-szági Konstanzban arra ösztönzött és arról győzött meg, hogy a szociálpszichológia friss integratív elméletei az attitűddinamika területén jelentkeznek, vetélkednek egymással és ezek analitikus egybevetéséből és vizsgálatából lehet a legfrissebb szociálpszichológiai tudást meríteni .


283

A szociálpszichológia tananyagának felépítése a hetvenes évek végén

A tananyag felépítésének logikáját az 1972-ben megjelent gyűjteményes kötet, Szociál -pszichológia kötetem bevezető-rendszerező tanulmánya világosan kifejtette . A korábban már említett definíciós kísérletemmel összhangban itt négy kérdéskört jelöltem ki, mond-ván, hogy e tudomány foglalkozik 1 . az egyén közvetlenül társakra-társadalomra irányuló, illetve a társak és társadalom által közvetlenül befolyásolt pszichológiai folyamataival és képleteivel; 2 . a személyek közti kölcsönhatás pszichológiai feltételeivel és kihatásaival; 3 . nagyobb társadalmi egységek (nagycsoportok) életének eszmei-pszichológiai jellemzé-sével; 4 . személyek pszichológiai fejlődésével és a folyamat társas/társadalmi feltételeinek kölcsönhatásával .

Ebbe a négy nagyobb egységbe (némi erőszakkal és átfedéssel) el lehetett rendezni a szociálpszichológia elméleteit és módszeres vizsgálatait . Mindebből a pszichológus-képzés keretében érdemben, elmélyültebben az első két témakört tárgyaltuk . Az átfogó társadalmi- makrostrukturális viszonyok tárgyalására érintőlegesen, a csoportok pszicho-lógiája kapcsán került sor . A negyedik témakör pedig – egyszerűbben szólva a szociali-záció – a nagyobb hagyományokkal rendelkező fejlődéslélektan területe maradt, annak tanítása során mindinkább növekvő súllyal .

A szociálpszichológiai kurzusok kezdetén – a tudományterület polemikus megha-tározása után – azt kellett tisztázni, hogy ez a tudományág tárgyának nem filozofikus vagy esszéisztikus taglalása, hanem empirikus tudomány. Módszertanának bemutatása – mielőtt még jellegzetes témaköreiről és tárgykezelési módjáról a hallgatók érdemben tudtak volna – gyors volt és vázlatos . Egyik súlypontját az attitűd mérése képezte (mint a szociálpszichológia egyik legkorábbi és méréstechnikai szempontból is messze jutó vál-lalkozása), a másikat pedig a kísérleti módszer alkalmazásának ismertetése (ami is meg-különbözteti a szociálpszichológiát kezdeteitől az emberrel és társadalommal foglalkozó humántudomá nyok körében) .

Itt nem feledkezhettünk meg a hetvenes évek fordulóján a nemzetközi szakirodalom-ban oly sokszor felemlegetett módszertani problémákról sem, melyek a „szociálpszicho-lógia válságának” egyik forrását abban keresték és találták meg, hogy kísérleti helyzetben az emberek vélt várakozásoknak tesznek eleget és olyan nem tervezett hatásoknak is ki vannak téve, melyek következtében viselkedésük és véleményük „művi” lesz . Kissé fonák volt a módszertani buktatókkal kezdeni a szociálpszichológiával való ismerkedést, de az ekkortájt meglehetősen hangos szakmai vitákat megkerülni sem lett volna helyes: a szo-ciálpszichológia társadalmi szerepével és módszertani alapjaival foglalkozó vita egyébként – akkori és mostani megítélésem szerint – nem egy csőd beismerése volt, hanem valami-féle túltermelési válság, amiből a szociálpszichológia alkalmazásainak széles területeire expanzív módon kiterjedve megerősödött intézmény – és publikációsrendszerrel került ki (Hunyady 1984a) .


284

Gondolati építkezésünk a személypercepció vizsgálatával vette kezdetét, ennek átfogó keretében helyet kapott a személyek megítélésének pontossága (mint megkerülhetetlen és csak részben lezárható kérdéskör), a személyekről formált benyomások szerveződése (e benyomás Asch deklarált egészlegességének kritikai vizsgálata jegyében már ekkor és itt bevezettük az implikált személyiségelmélet fogalmát és kezdeti vizsgálatait) és idecsat-lakozott a tulajdonságokkal való felruházás (az attribúció) is .

Volt némi logikai feszültség aközött, hogy az egyes tulajdonságok megismerésének mechanizmusát azt követően taglaljuk, hogy e tulajdonságokból keletkező összképpel fog-lalkozunk, de hát ez volt a tudományfejlődés logikája, előbb a szintézis, utóbb az analízis . A személypercepció és a szociális percepció fogalmi viszonyait érintenünk kellett (míg az előbbinek már a tárgya eleve szociális, az utóbbi ezen túlmenően azáltal is szociálisnak minősül, hogy társas-társadalmi befolyás alatt zajlik) . Ennek kapcsán a pénzérmék értéke és nagyságának percepciója közti klasszikus összefüggésre is kiértünk Tajfel tolmácsolá-sában, itt találkozva először a kategorizáció kihatásaival és a tulajdonságdimenziók össze-függéseivel az észlelésben .

A szociálpszichológia tartalmi tárgyköreiről szólva a második nagyobb témakör az attitűd és különösen annak dinamikája volt . Az attitűd leíró vizsgálatai az alapinfor-mációkat tekintve felbukkantak már a módszertani bevezetésben, itt most inkább az attitűdök közötti kapcsolatok dinamikájáról és az attitűdök beágyazottságáról volt szó . Mint a konstanzi szemináriumon – az arra való alapos felkészülésben és tanúságainak folytonos követésében – megtapasztalhattam az ötvenes évek végétől egy évtizeden át az attitűdök változásának témaköre részesült a legnagyobb figyelemben, a szociálpszicholó-giai szakirodalomban .

Ennek hátterét, történelmi kiindulópontját Hovland és kortársai híres-neves Yale-programja képezte, amely a meggyőző közlés tárgykörét mindenekelőtt a megerősítés be-haviorista értelmezési körébe próbálta elhelyezni .

Az ötvenes évek végén formába öntött úgynevezett konzisztenciaelméletek – amelye-ken egyébként jól lehetett demonstrálni a szociálpszichológia különböző szemléleti irány-zatainak a sajátszerűségeit (az alaklélektanos Heider, a kognitív Festinger és a behaviorista háttérrel rendelkező Osgood gondolatvezetésének és kísérletezésének szembesítése révén) – immár az egyénen belüli attitűdösszerendeződéssel foglalkoztak és a külső ráhatásokat is ebben a keretben fogták fel és kezelték . A hetvenes évek második felében a konziszten-ciaelméletek rendkívüli termékenységének, szédítően gazdag kísérleti irodalmának csú-csain már túl voltunk, de ez a részleteiben is tanítani-tanulni érdemes magja volt a kor szociálpszichológiájának .

Az attitűd témakör további aspektusa volt az attitűdfunkciókra vonatkozó megfonto-lások bemutatása, ezen az alapon az attitűd személyiségbe ágyazottságának és típusainak átgondolása . Ennek kapcsán volt mód az attitűd és értékviszony átgondolására is az értékvizs-gálatok elveinek és módszereinek ismertetésével, melyek csúcsteljesítménye ekkor Rokeach ér-tékrendszerezése volt . Ennek a kiváló kognitív szociálpszichológusnak a szerepe az értékvizs-gálatokon túlmenően az általa elnevezett „kognitív stílus” kutatásában teljesedett ki .


285

Az attitűdkutatásnak a konkrét viszonyulásokon túlmutató, a nézetek egyéni rendsze-rének feltárására irányuló, leginkább politikus trendje volt a kognitív stílus tanulmányo-zása . E kutatási láncolat első állomása a „tekintélyelvű személyiség” korszakos jelentőségű, úttörő vizsgálata volt, amely a második világháború táján és azt követően a fasiszta sze-mélyiség attitűdrendszerét és mentalitását igyekezett megragadni . Ez a nagyformátumú és nagyratörő ambíciói miatt szakmai és társadalmi konfliktusokba keveredő munkálat az ötvenes évek Amerikájában revízióra szorul – gondolták Rokeach és követői, akik a né-zetek ideológiai tartalmától leválasztották (vagy leválasztani törekedtek) a gondolkodás módját, arra a félig-meddig igazolt konklúzióra jutva, hogy a fasiszta és a kommunista gondolkodásmód közös jellemzője a dogmatizmus, szemben a liberálisok, demokraták nyitott gondolkodási stílusával . Ebből a típusrajzból nem volt nehéz kiolvasni a politikai üzenetet .

Az oktatás során mi tekintetbe vettük, a konkrét-absztrakt gondolkodásmód tipoló-giáját, amely Harvey nevéhez kötődött és az egyénre jellemző kognitív stílust jellegzetes személyiségfejlődési, szocializációs háttérrel próbálta magyarázni .

Taglalva a kognitív stílus szociálpszichológiai vizsgálatait George Kelly komplexitás- szimplicitás tipológiájához jutottunk el, ami az előbbiektől eltérően eredendően nem a személyiség és az ideológia kapcsolatát firtatta, hanem a személyek megismerésekor alkalmazott tulajdonságkonstruktumok egymáshoz való viszonyát rendszerükben ta-nulmányozta . Tapasztalati alapon választotta szét azon személyeket, akik társaikról sok szempont alapján összetett képet formálnak és azokat, akik szegényes szempontrendszer alapján (ad abszurdum pusztán globális értékelő megítélés jegyében) egysíkúan szemlélik társas környezetüket . Ez a klinikai indíttatású kognitív stílusvizsgálat is elérte aztán az ideologikus gondolkodás szféráját, amint ezt William Scott (Scott et al . 1979) auszt-rál szociálpszichológus rendkívül igényes, bonyolult, tanulságos munkái és életműve jól dokumentálta . Nem vagyok benne biztos, hogy Ausztrálián túl a világon lett volna még egy hely, ahol Scott elméleteit és kutatásait olyan elemzően taglalták, mint tettük mi Budapesten és Debrecenben . Aminek az volt az egyszerű magyarázata, hogy mindketten nagyon jó ritmusban, néhány év különbséggel a kutatás alapirányt tekintve azonos tö-rekvéseket képviseltünk: ő is személyek, illetőleg sztereotip módon jellemzett csoportok (köztük a saját nemzet) felfogását, megítélésének módját tanulmányozta, feltárva azt, hogy a komplex vagy szimpla gondolkodásmód milyen ideológiai tartalmakkal és preferenciák-kal jár együtt . A nyolcvanas évek első felében ez volt az én személyes kutatási törekvésem és területem is, aminek minden politikai tanulsága ugyan nem jelent meg a tananyagban, de mint irány felkelthette a társadalmi-ideológiai problémákra érzékeny hallgatók figyel-mét (a vonatkozó eredmények összefoglaló feldolgozása szűkebb körben akadémiai dokto-ri értekezésemben 1986-ban, majd a hazai és nemzetközi szélesebb nyilvánosság számára 1996-ban vált nyilvánossá, lásd Hunyady 1996) .

A szociálpszichológia másik nagy fejezete, „a második félév” tárgya volt az inter-perszonális viszony és a csoport lélektana. Ez a sorrend azon a feltételezésen nyugo-dott, hogy a szociális percepcióra és az attitűddinamikára vonatkozó ismeretek jó alapot


286

jelentenek a társas-társadalmi képletek pszichológiai folyamatainak megértéséhez . A sze-mélyközi viszony fogalmát igyekeztünk sokoldalúan vizsgálni és bemutatni, nem feled-kezve meg arról, hogy a társas kapcsolatokban milyen kitüntetetten fontos ezek érzelmi töltete és értékelő jellege . Itt hasznosíthattuk Mérei Ferenc hosszú és tartalmasan összeg-zett szociometriai munkásságát (A közösségek rejtett hálózata a szociálpszichológia, a fejlő-dés- és neveléspszichológia oktatásában is használatos, közismert, érdekes szakmai olvas-mány volt) . Mérei sajátos elágazását képviselte Moreno harmincas évek elején Amerikában fogant szociometriai iskolájának, amely ezt az elméletet és módszert elsősorban a szemé-lyiség szociabilitásának feltárására alkalmazta . A szociometria tárgyalása kiindulópontot teremtett arra, hogy a személyközti vonzalom leíró és kísérleti vizsgálatát (ezt a gondo-latilag nem különösebben színpompás területet) bemutassuk a hallgatóinknak . A szoci-ometriai struktúrának van olyan felfogása, amely a vonzalmi kapcsolatokat a csopor-ton belüli kommunikációs útrendszerként kezelte, erre is utalva a csoportok szerkezeti vizsgálatának keretében tárgyaltuk a csoport kommunikációs hálójának problémakörét (amelyet kísérletileg a Levin-tanítványok vizsgáltak abból a célból, hogy e téren is – a ve-zetési stílushoz hasonlóan – bizonyítsák a demokratikus elrendezés fölényét a centralizált kommunikációhoz képest) . Ugyancsak a csoportok problematikájához, illetve kitágítva a kört, a társadalom szerkezeti elemzéséhez tartozott a státushierarchia szerepének vizs-gálata, a viselkedésre, befolyásra, vonzalomra gyakorolt hatásának kimutatása, valamint a vezetés csoportbeli funkcióinak és hatékonyságának kísérleti és leíró bemutatása .

A személyközti kapcsolatok és csoportok dinamikájáról szólva a kor figyelemremél-tó, rendszert kínáló csereelméletével foglalkoztunk, amelynek jellegzetesen behaviorista alapvetését Homans munkája, kognitivista kifejtését pedig Thibaut és Kelley tanulmányai és kötetei jelentették .

A normák létrejöttével, működésével és a konformizmussal kapcsolatos eredményeket áttekintettük és ismertettük . A tömeglélektannak a csoportvélemény alakulásával kapcso-latos szélsőséges állításait a kísérleti irodalom igyekezett egzakt empíria alapján korrigálni, ennek jegyében foglalkoztunk a szélsőséges irányába való csúszás elemző tanulmányaival és felkínált magyarázataival . E tárgykörhöz tartozott a csoportok közötti interakció és a csoportok közötti viszony jellegzetesen különböző két magyarázata is . Egyfelől a reális konfliktus elmélete és az érdekviszonyokból adódó ellentétek játékelméleti alapon történő értelmezése, másfelől önálló gondolati vonulatként növekvő súllyal szerepelt a kategorizá-ció kognitív folyamataira építő megközelítés, amelynek legfőbb és időt álló teljesítménye Tajfel, Turner és követőik kísérletekre alapozott szociális identitáselmélete lett .

Harmadik nagyobb tematikus egységként a harmadik félévben tárgyaltuk a szociál-pszichológiai irányzatok történetét. Ennek a tárgyalásmódnak az ismeretanyag egészét tekintve volt felidéző, rendező, szintetizáló szerepe: hosszabb ideig a szigorlati tételek kö-zött volt egy tematikus és volt egy történeti, melyek egyazon ismeretanyagot különböző nézőpontból közelítették meg, kétféle összefüggésben mutatták be . A történeti stúdiu-mok utaltak a szociálpszichológia előzményeként a tömegpszichológiára és a hosszú életű nemzetkarakterológiákra, részletekbe menően felidézték az amerikai alapítók egymással


287

vetélkedő szemléletét, definícióit és stratégiáját, személyi kapcsolatait, nem utolsósorban az Angliából átszármazó McDougall és a Münsterberg-tanítvány Floyd Allport történeti jelentőségű konfrontációját . Irányzatonként dolgoztuk föl és a korábban tematikus ered-ményeket, szerzőket, módszereket kiegészítettük, amikor a szociálpszichológia több év-tizedes amerikai történetével foglalkoztunk . A nagy pszichológiai szemléleti irányok ter-mészetesen helyet kaptak a szakmatörténeti múlt tárgyalásában . A jellegzetesen amerikai behaviorizmust többek között Homans és Hovland, Fishbein és Bem, valamint Bandura reprezentálta . A második világháborút megelőző időszakban a németországi kutatók be-vándorlásával következett be a (behaviorizmussal folytonosan ütköző) alaklélektan tér-hódítása, melynek kulcsszereplői Asch, Lewin és Heider voltak . Mindegyikük életműve több vonatkozásban termékenyítette meg az amerikai szociálpszichológiai gondolkodást . A freudizmus szemlélete és módszertana eltért a szociálpszichológia kísérleti ambícióitól és empirikus karakterétől, de mind a csoportkutatásban, mind az attitűdök vizsgálatában eredeti és értékes szempontokat képviseltek művelői (Bion, az akkor neves Schutz, a lazáb-ban kötődő Berne), akik között ott találjuk a freudomarxizmus olyan rangos képviselőit is, mint Fromm és Adorno . A freudizmus jelentős szerepet vállalt és kapott különböző tör-ténelmi szereplők és (amint erre Kardiner működése rangos példa) a különböző kultúrák elemzésében, amit is a foglalkozások során érzékeltetnünk kellett .

A három nagy irányzaton túl megpróbáltuk követni és bemutatni a szociológia ha-tárvidékén zajló történeti fejleményeket, melyekről valójában eldönthetetlen volt (mint ahogy nem is kell eldönteni), hogy azok az érintkező tudományok közül tulajdonképpen melyiket gyarapították . Merton devianciaelmélete és tételei a vonatkoztatási csoportról ebbe a kategóriába tartoztak, mint ahogy Mead és Goffman jelentős művéhez illeszke-dett, ezekből kibontható volt a szimbolikus interakcionizmusnak a jelentéshordozó emberi viselkedést boncoló logikája, amelynek kiterjedt szellemi rokonsága volt – így az etnometodológia, az etogenikus paradigma érvényesítése –, rendre mind az interakció nyers behaviorista felfogása ellenében . Nagyon is különböző irányzatok konvergáltak és találkoztak a kognitív szociálpszichológiában, amely a megismerés szerepét (és torzu-lásait) hangsúlyozta, kiemelkedve a tudományág története során, amelyről (mint például Festinger vagy Rokeach többágú tevékenységéről) a hallgatók a tematikus feldolgozás so-rán sem keveset tanultak . De rendszeralkotó műveiről, mint Krech és Crutchfield úttörő vállalkozásáról, már 1948-ban korábban kevesebb szó esett . És a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján már érzékelhető volt egy újfajta kognitív irány (a radikálisabb „social cognition”) érlelődése, áttörése több ponton, ami egy új korszak (az információfeldolgozási paradigma elhatalmasodásának) nyitánya volt . A történeti tabló mellett e félévben szó esett – ha az idő engedte – a szociálpszichológia különböző alkalmazási szféráiról is, többek között arról az igyekezetről, hogy a sikeres alkalmazás példáin okulva kezdjék, kezdjük szemléletét és eszközeit próbára tenni kelet-európai régiónkban . Ez utóbbi együtt járt azzal az ideológiai legitimációval, hogy a szociálpszichológia nem áll hadilábon a marxista társadalomfelfo-gással, sőt abból inspirációt is meríthet (Strickland 1979) . Valójában a demokráciák kö-zös nyelvén megszólaló szociálpszichológia – mint valóságfeltáró tudomány – az ideológiai


288

kötöttségek feloldásához járult hozzá, és évtizedekkel később, amikor e kötöttségek telje-sen leomlottak, mit sem változott hazai fogalmi apparátusa, empirikus eszközrendszere, s a tananyag sem, amely ember- és társadalomképét közvetítette .

Szakirodalmi térkép

A tananyagfejlesztés kulcsfeladata az áttekintő tájékozódás, amely segít minden szakiro-dalmi lelemény és friss fejlemény gondolati elhelyezésében . Számomra ezért különösen fontos megtalálni, azonosítani, támpontként használni azt az egy tucat könyvet, melyek együtt térképet kínáltak a szociálpszichológiai kérdések és eredmények betájolásához . Nyilvánvalóan ezek között ott volt a Lindzey és Aronson-kézikönyv 1954-es és 1968-ban ismételt kiadása, majd a periódus végére eső 1985-ös harmadik verzió . Ez valóban „a” kézikönyv volt, melynek már a fejezetstruktúrája is segített az eligazodásban . Az Annual Review of Psychology bibliografikus száraz áttekintései időről időre jelezték, hogy mely területek voltak különösen termékenyek és kínáltak mondanivalót a pszichológusszakma egésze számára .

Mindemellett történeti és rendszerező szempontból kiemelkedő volt Deutsch és Krauss első áttekintése a szociálpszichológiai elméletekről 1965-ben, amely a főbb szemléleti irá-nyok szerint tárgyalta a szakterület fejlődését . Ezt lényegesen folytatta, gazdagította és árnyalta Shaw és Constanzo ugyanezen címen megjelent könyvének 1970-es első, majd 1982-es második kiadása . Kivételesnek mondható Sahakian 1974-ben, majd 1982-ben kiadott terjedelmesebb kötete, amely nemcsak címében, de részletgazdag tartalmában is történetileg mutatta be a szociálpszichológia gondolatrendszereit .

Nyilván árulkodik a tananyagfejlesztés szemléleti részrehajlásáról, hogy a haszná-latos tankönyvszerű kézikönyvek nemzetközi irodalmából három munkát használtam előszeretettel (Sampson 1971; Harvey–Smith 1977 és az angliai Eiser 1980) . A kü-lönös figyelemmel tárgyalt témakörök szempontjából különösen sokat nyújtott nekem (mindenekelőtt a konzisztenciaelméletekről és a személypercepcióról) Insko és Schopler 1972-es rendkívül didaktikus műve, és két tulajdonképpen súlytalan New York-i fiatalem-ber elemző összehasonlítása a kognitív stílus ötágú vizsgálatáról (Goldstein–Blackman 1978), ez utóbbit teljesítette ki az ausztrál Scott és munkatársainak monográfiája (1979) a kognitív szerkezetről .

A munkák száma, integratív jellege, a belőlük kikerekedő összkép talán meggyőzően tanúsítja, hogy abból a szempontból szerencsés volt szociálpszichológia-oktatásunk kez-dete, hogy erre a periódusra érett be a szélesedő szakterület szisztematikus és történeti áttekintésének igénye . Ez természetesen máig nem lappad, de az átlátás és birtokbavétel szempontjából az 1970-es évek vége optimális volt, emberléptékű kínálattal a nemzet-közi szakirodalomból . A tananyag törzsterületének feltérképezésén túl kétirányú kite-kintés volt fontos és informatív számomra abban az időszakban . Egyrészt tudáshiányom


289

áthidalásában értékes segítség volt Cardwell (1971) olvasmányos kötete a szimbolikus in-terakcionizmus rendező elveiről . Másrészt az előmunkálatok jó ismeretében érdekelt és ígéretes volt számomra – mint a jövőt megelőlegező korai szintézis – Fiske és Taylor (1984) címével is történeti határvonalat jelölő könyve, a Social cognition.

Felfrissülés a nyolcvanas évek elején: egy amerikai út tanulságai

Egy akadémiák közötti csereszerződés keretében jártam 1981/82 fordulóján az Egyesült Államokban, ez nem volt több néhány hónapnál, de a szakirodalmi olvasmányok és az al-kalmi konferenciatalálkozások után a szociálpszichológia hazájában tett személyes látoga-tás, találkozás és érdemi konzultáció a szakma általam kiszemelt képviselőivel, az intézeti és személyes könyvtárakban való helyszíni tájékozódás rendkívüli impulzust jelentett szá-momra, amit a tananyag és az oktatási segédletek lényeges frissítése híven tükrözött .

Tizenkét oktatási-kutatási intézményt kerestem fel (ami a vendéglátók szerint is elég szokatlan programszervezés volt) . Szakmai életem meghatározó élménye volt első állo-másként az attitűdkutatás (és a politikai pszichológia) nagy rendszerező elméjénél, a krí-zisbe sodródó és a krízisből kilábaló amerikai szociálpszichológia mágusalakjánál, Bill McGuire-nál a Yale Egyetemen töltött pár hét . De felkerestem a legendás SRI-t is Ann Arborban (amely Lewin egykori laborját inkorporálta), amikor Robert Zajoncot látogat-tam . A Festinger-tanítványként (és a pszichológiai reaktanciaelmélet kidolgozójaként) is-mert Jack Brehmet érdemes volt a jeges télben négyüléses repülőgépen felkeresni a kieső Lawrence-ben, mert ő segített találkozni az ott visszavonultan élő Heider házaspárral . Miközben megfordultam New Yorkban és Pittsbourghban, a kaliforniai San Diegóban és Santa Barbarán saját kortársaim közül is jó ismeretséget kötöttem, évtizedes szakmai információcserébe léptem többek között Hazel Markusszal, Susan Fiskével és David Hamiltonnal . (Megjegyzem, nem volt oly nehéz megtalálni az élő klasszikusokat, viszont igazi lelemény volt azonosítani a jövő klasszikusait .)

Hamilton a sztereotípiakutatást merőben új megvilágításba helyező tanulmányai és kö-tete (Hamilton 1981) miatt vettem fel úti programomba Santa Barbarát, ahol egy remek szociálpszichológiai programban dolgozott együtt az identitáselméletet Amerikába impor -táló Marilynn Brewerral, a döntés és szervezetpszichológia Európában is ismert mű velőjével, David Messickkel (aki aztán hónapokat töltött Magyarországon), az értékkutatást és a játék-elméletet összekapcsoló David McClintockkal és az akkor igen fiatal, de invenciózus tanár-egyéniséggel, Diana Mackie-vel . Ezt az oktatógárdát és magát a paradicsomi helyet egy-szerűen nem lehetett elfelejteni, el is határoztam, hogy oda egyszer családommal együtt visszatérek – és ez az elhatározás vezetett végül arra, hogy mint Fullbright-ösztöndíjas öt év múltán a budapesti oktatást átmenetileg, a debreceni képzést végleg elhagytam . E személyes élmények és az akkor megtalált szakmai kapcsolatok talán annyiban érdemelnek figyelmet, hogy ekkor és ott tudatosult bennem, az amerikai szaktudományban domináns kognitív


290

szociálpszichológián belül végbemenő radiális fordulat mibenléte, az, hogy a kísérletező attitűd dinamika korszaka lezárul és eljön az információfeldolgozási paradigma megfogal-mazásának, áttörésének és eluralkodásának időszaka .

Az Egyesült Államokból visszatérve egy konzervatívan haladó tananyagérlelés-be kezdtem . Ezt két kötet dokumentálja, a Gondolat Kiadó „kockás” sorozatában a Szociálpszichológia 1984-es tartalmilag megújított második kiadása, és a vele egy időben, ugyanazon frissen hozott szakanyagból összeállított, de csak az évtized végén kinyomta-tott szociálpszichológiai szöveggyűjtemény (amely szerkezetében, tematikájában, szerzői gárdájában ennek természetes rokona és kiegészítője lett, Hunyady 1991) . Könyvészeti huncutság, hogy ugyanazon régi címen merőben más tanulmányválogatást tettünk köz-zé a Gondolat Kiadónál, amelynek új volt a terjedelmes bevezető írása is . Míg 1973-ban a di daktikus bevezető „A szociálpszichológiai ismeretek rendszere” bemutatását tűzte ki célul, jó tíz évvel később körülhatároltabb és irányzatosabb lett „A megismerés szociál-pszichológiája és a szociálpszichológiai megismerés” című széles körű, a kötet anyagát tágabb kontextusba helyező tanulmány . Látni való, hogy oktatásunk logikáját erősítette meg, hogy a személypercepció és az attitűd két fundamentális fejezetére építettem .

Az előbbiben helyet talált az attribúció – a kognitívkonzisztencia-elméletek utáni és a kategorizáló-sztereotipizáló információfeldolgozás előtti átmenet nagy témája – és újító, dinamikus szempontok a személyek, saját személyünk közkeletű megismerésének tanul-mányozásában . Az utóbbi fejezetben új megvilágításba kerültek az attitűdök azáltal, hogy másokra és magunkra vonatkozó információk áramlatába helyeztük el őket . Igen kifejező a harmadik, tárgyában merőben új fejezet címe, „A sztereotípiák mint megismerési sémák”, amint az előítéletesség kognitív velejárójaként régről számon tartott sztereotípi-ákat – másfél évtized uralkodó témáját – David Hamilton nyomán a megismerési folya-matban funkcionáló sémaként mutattuk be és elemeztük . Visszatekintve büszkeségem a negyedik fejezet összeállítása és kiemelése, „A szociális megismerés és/vagy érzelem”, amely a nézetrendszer és kognitív stílus számomra kedves témáit felölelve úgy foglalkozott a megismerés ekkor előtérbe került folyamatával, hogy sarkítottan kiemelte a vele járó és révén érvényesülő érzelmek szerepét . Ez – Zajonc nyomán – akkor emlékeztette a szoci-álpszichológia művelőit és tanulóit a megismerés és az érzelmek egymásrautaltságára és összefonódására, amikor korszakosan elbillent a szaktudomány szemléleti és tematikus egyensúlya a kognitív oldalra (hogy a 2000-es évekre fordulóban billenjen majd az ellen-oldalra) . E válogatáson – amely az első kiadás vegyes időpontokban született klasszikus írásai helyett páréves periódus friss, új tendenciákat jelző tanulmányait tartalmazta – lát-szik a sebes Amerika-járás szakmai hozama . (Mint ahogy korábbi könyveimhez képest ez az első alkalom, hogy a tartalomjegyzék nem a kötet végén szerepel, hanem elöljáróban kínál áttekintést – amerikai módra .)

Múltak az évek, és majd két évtized elteltével módom nyílt arra, hogy két soroza-tot is nyissak, szerkesszek az Osiris Kiadónál, az egyik, A szociálpszichológia klasszikusai szakmánk múltjába nézett (a másik a jövő ígéreteit kívánta számba venni, a McGuire-től kölcsönzött fordulattal a címében: A szociálpszichológia második évszázada) . Úgy éreztem,


291

hogy régi adósságomnak teszek eleget, amikor egy-egy korszakos jelentőségű kötetet a ma-gyar olvasók, hallgatók számára egészükben megjelentetek, illetve nagy hatású szerzők ta-nulmányaiból magam állítok össze egy kötetet . Úgy vélem, joggal klasszikusként tudtam azonosítani (a korábban megismert Festinger mellett) az 1981–82-ben látogatott Heidert és McGuire-t, Zajoncot, sőt az ekkor már beérett, sőt túlérett információfeldolgozási para-digma markáns kortárs szerzőit, David Hamiltont és Susan Fiske-t is . (Számos munkájuk ekkor már ismerős volt azon magyar pszichológushallgatóknak, akik a nyolcvanas évek vé-gén és a kilencvenes években végezték tanulmányaikat, amikor a tananyagban a kognitív megközelítés régebbi és újabb, radikális fázisa rendre mind megfelelő súlyt kapott – ami azonban már egy másik történet .)

A tanítás és a tanítók Debrecenben

A szociálpszichológia szóban forgó oktatása előadásokból állt és irodalomreferáló (jobb esetben megvitató) szemináriumokból . Ez leginkább a bölcsészképzés hagyományához áll közel, forrást/feldolgozást elemez a diák és nagyobb ívű értelmezési keretet kínál ehhez a tanár . Hiányzik ebből a kezdeti szisztémából az írott, összefogott, valamilyen gondo-lati ívet követő tankönyv, és hiányzott a módszertani felkészítés a szó több értelmében, a leíró és kísérleti módszerek alkalmazásának megélése és begyakorlása, a tudományos kérdéshez idomuló kutatás tervezésének a gyakorlata, valamint az önálló gondolatvezetésű előadástartás és a megértést jól segítő prezentáció kidolgozása . Ez az eszköztelen helyzet nem volt könnyű, de a hallgatók jó része – nem állítom, hogy kivétel nélkül – a szerzők, tételek és nemegyszer fondorlatos kísérletek sűrű hálózatában eligazodott, átlátta a mo-zaikszerű előadásokban felkínált összképet, átvágta magát az irtózatos nyelvezetű tanul-mányok rengetegén és helytállt a rejtett összefüggések után kutató vizsgabeszélgetéseken . Mindez kétségtelenül próbatétel volt, de a túlélésen túlmenően többen élvezni tudták ezt az intellektuális és munkakihívást .

Számosan választottak szakdolgozatot is erről a nem klinikai, egzisztenciával közvet-lenül nem kecsegtető területről (most nem szólva a második évfolyam legendás Mészáros Aranka, Sallay Hedvig és Szabó Laura trióról, akik együtt készültek fel, rendre vették a vizsgaakadályokat, majd doktoráltak is szociálpszichológiából, ahogy tette ezt utóbb posztgraduális tanulmányai során az engem Budapestre is követő Nguyen Luu Lan Anh és Szabó Éva) .

A debreceni oktatás heti egy-másfél napja a budapesti munkavolumenhez képest ki-kapcsolódás volt, élettapasztalattal és munkakedvvel megáldott hallgatókkal és egy kifeje-zetten oktatói-kutatói felkészítést célzó teammunkával, melynek Janus-arca volt: egyfelől nevelési attitűdökre, másfelől a deviancia leküzdésében közrejátszó attitűdökre tekintett . Ebben együttműködött a kettős kérdéskörben jártas Bugán Antal és a módszertani szi-gor és kreativitás kettősségét képviselő Münnich Ákos, a kissé excentrikus, de rendkívül


292

tehetséges Sziszik Erika és a már fent említett színes trió, akik majd Debrecenben és Budapesten, együtt és egymást váltva mind szerepet vállaltak a pszichológusképzésben . Ez a kutatómunka közösen szerzett – jól dokumentált – tapasztalat volt a leíró szociál-pszichológiai tudatvizsgálatok terén – legalább az oktatók számára . Nem teljesen telt el az első tíz év, amikor az Egyesült Államokba mentem, immár tartósabban, és Faragó Klára kitűnő budapesti tanártársam vette át a vezető oktatói szerepet és teremtett új egyensúlyt a tananyagfejlesztésben is (mint a döntés és ítéletalkotás, a csoport és szervezet specialis-tája) . Ezzel véget ért egy szakasz a szociálpszichológia oktatásának meghonosításában, aminek hosszú időn át nyoma maradt tanítványaimban, sőt tanítványaim tanítványaiban is . Természetesen nyomot hagyott bennem is, a hazai intézményben végigvitt tananyagfej-lesztő munkám tapasztalatai nélkül (Hunyady 1998) vajmi nehéz lett volna a Kaliforniai Egyetem Santa Barabara-i campusán, az USA legjobb szociálpszichológiai doktori prog-ramjának egyikén tanítani, olyan tanítványok gyűrűjében, kiknek addigra már tanulmá-nyai jelentek meg a vezető szakfolyóiratokban és utóbb jó egyetemeken kezdtek rendre mind oktatói pályát . Aligha tudtam volna versenyre kelni velük a legújabb kutatási para-digmák terén, de azt a gyengéjüket sikerrel tudtam korrigálni, hogy nem voltak otthon saját szaktudományuk történetében, és segítettem abban, hogy „a szerzők, tételek és nemegyszer fondorlatos kísérletek sűrű hálózatában” ők is eligazodjanak .

Az idők mérlegén

Ma, amikor visszanézünk a szociálpszichológia meghonosítására a magyar pszichológus-képzésben, a negyven év előtti vákuumhoz képest – mint elöljáróban említettem – merő ben más képet mutat ez a pszichológiai szakág . A négy alapstúdium egyike, ráépülő specializációkkal fel egészen a doktorképzés tematikus moduljaiig . Ismereteit az ártatlan-ság hímpora nélkül rutinszerűen kínáljuk, vannak gyakorlati kifutási területei is a szer-vezet és a politika gyakorlati pszichológiájának irányában . Hét képzőhelyen sok százan tanulják, több helyütt meg van vagy meg lenne a lehetőség az angol nyelvű friss szakiroda-lom hozzá férhető eredeti formában való olvasására és feldolgozására . Módszeresen beépült a gya korlat a képzésbe, viszont a tudománytörténeti előzmények rendszeres feltárására li mi tált a kedv és alig van fogadókészség (ennyiben teljesen elértük a pszichológusképzés állapotát a ha ladottabb egyetemeken) . Vannak hozzáférhető tankönyveink is, így Csepeli György szo ciológusoknak írt hazai kötete (melyhez Lengyel Zsuzsanna állított össze jól illeszkedő szöveggyűjteményt) (Csepeli 1997; Lengyel 1997) . Használatos az ún . euró-pai tankönyv, egykori konstanzi szemináriumi társam, Codol és társai összeállítása, amely a szociálpszichológia amerikai főárama mellett tekintettel van kontinensünk szakmai és társadalmi sajátszerűségeire (Hewstone et al . 1995) . Fontos intellektuális támasz a Forgas (Forgács József) és stílusérzékkel megírt könyvének (Forgács 1993) és konferencia kötetei sorozatának közkézre bocsátása, amely időszerű témák sokoldalú tárgyalásával hozta


293

érzékelhető közelségbe a korszakos jelentőségű kognitív-affektív fordulatot . Még a 2000-es évek elején az általam legjobbnak tartott – úttörő szakmai kortársak által alkotott – két tankönyvet is átültettük magyar nyelvre: ezeknek tananyagában természetesen nagy az átfedés, a Diane Mackie társszerzőségével készült kötet azonban logikusabban elrendezett és didaktikusabb (Smith–Mackie 2001), Susan Fiske tankönyve (2005) viszont koncep-ciózusabb és gondolatilag-stilárisan talán igényesebb .

Az utóbb érkező és tevékenykedő szakmai generációk számára az előzőek átadott, ta-nulható és meghaladható tudásanyaga általában mint valami adottság jelenik meg, mint ami szinte természet adta módon van, csak az a kérdés hogyan fog változni . A történet, amit itt vázlatosan felidéztem, arról szól, hogy az 1960-as és 1970-es években számunkra a szociálpszichológia tananyaga korántsem volt adottság, azt meg kellett csinálni: mö-göttünk egy történeti szakadék tátongott (túloldalán a szellemtudományi pszichológia halvány ködalakjaival, szórt nemzetkarakterológiai és tömeglélektani reflexiókkal, közvé-lemény-kutatási és szociometriai kutatások kiszáradt medrével) .

Előttünk tisztes távon az amerikai szociálpszichológia gazdagon burjánzó dzsungele, egy másik világ televény társadalmi tapasztalatával, egymást marcangoló intellektuális nagyjaival, kiknek hírvivői már átkeltek az Atlanti-óceánon és együtt munkálkodásra csábították az angol és holland, francia és német európai őslakókat . Nekünk úgy kellett utat találni és célirányosan előre haladni, hogy tudomást veszünk arról, de nem bizony-talanodunk el attól, hogy a szociálpszichológia nézőponttal (ideológiai implikációival és társadalmi relevanciájával) kapcsolatban volt némi hivatalos óvatosság idehaza és rebellis fenntartások az európai újbaloldalon, és hogy amerikai szülőhazájában a háborúellenes zendülések egyetemi atmoszférája és a túltengő kísérleti módszer elleni szakmai lázon-gások krízishangulatot teremtettek a meghonosítás legkritikusabb időszakában . Látni lehetett, de utólag bizonyossá vált, hogy az önmarcangoló metodológiai kriticizmus (ami-nek McGuire mágikus alakja volt) egy fejlődési válság jele és állomása, melynek nyomán a szakterület expanziója következett be minden mutatóban (mint amilyen képzőhelyek és publikációs csatornák, hallgatók és kutatók száma), amiért természetesen a heterogenitás növekedésével, a kritériumok lazulásával, a szakmai kultúrák differenciálódásával és szét-válásával kellett fizetni . Egy ilyen erőteljes szellemi áramlat oldalán kiteljesedik a kritiku-sok szerepe is . Nálunk talán egy ideig nem volt optimális a terület aktív művelőinek és aktív bírálóinak az aránya, amihez táptalajt adott az empirikus módszertan megerősödésé-nek vontatottabb menete (hiszen könnyebb a kutatások fogalmi alapjait és eredményeinek építményét követni, mint műveleti szinten elsajátítani az empirikus társadalomkutatás módszertani fortélyait), de mára már eloszlott annak veszélye, hogy a módszertani esetlen-ség és impotencia öltse magára a magvas tudományelméleti kritika köntösét . A tananyag-fejlesztés és az annak szolgálatába is állított publikációs tevékenység bírálataként – ismé-telten Erős Ferenc tollából – jelentkezett egy fenntartás, hogy a tudományág fantáziátlan mainstreamjét oktatjuk és tesszük hozzáférhetővé az érdeklődők nem lebecsülendő köre számára: pedig ha egy gondolati ellenpróbát teszünk, akkor ez feltehetően egy védhető törekvés és eredmény . Együtt töprengő, szektaszerűen elzárt, akár kreatívan kritikus kis


294

szakmai körök gondolatainak nagyüzemi terjesztése az egyetemen és a könyvkiadásban aligha segítette volna érdemben a szellemi lépéstartást a szaktudomány fejlődésével, a szót értést a hallgatók és kutatók külföldi partnereivel, a produktív bekapcsolódást a mind szélesebb körű nemzetközi együttműködésbe – aminek a közös tudásra reflektáló egyéni nézőpont, kreatív hozzájárulás, eredeti hangvétel az alapja .

Ehhez képest is az a kérdés a fontos, hogy a szociálpszichológia oktatott tananyaga a tárgyalt évtizedben milyen viszonyban volt a szaktudomány korszerű ismeretanyagával . 81–82-ben az amerikai tankönyvek több tucatját néztem át, szerkezetüket, témáikat, iro-dalmukat: a mi utóbb jött oktatási anyagunk nyilván nem tört új utakat, de alapvonala-iban megfelelt kortársainak, azzal az érthető-várható különbséggel, hogy azok, amikor egy-egy irányzatot markánsabban képviseltek, akkor gondolatkörüket szűkebbre vonták, a történeti megközelítés pedig témánként se és átfogóan se jelentkezett sűrűn ebben a tan-könyvirodalomban . Nem volt fellelhető bennük Moreno szociometriája és a kognitív stí-lus tárgyalása abban a komplexitásban, ahogy mi foglalkoztunk vele . Viszont a társas viselkedés – az agresszió és a segítségnyújtás – a sztenderd tankönyvi anyagban többnyire nemcsak érintőlegesen szerepelt, jóllehet a kognitív szempont eluralkodása különösen nem kedvezett ezeknek a témáknak .

Ha a magunk történeti perspektívát kereső és körpanorámát kínáló mércéjén mérjük az 1977 és 1986 között oktatott tananyagot, akkor több ponton lehet hiányérzetünk. Ahhoz képest, hogy a kategorizáció és a sztereotípiák jó ritmusban foglalták el benne az információfeldolgozási paradigma jegyében nekik kijáró helyet, nem vetettünk hangsúlyt a kognitív irányzatnak a racionalitás korlátait feltáró ágára a döntés és az ítéletalkotás te-rületén . Az igazságosság, méltányosság köznapi felfogása és élményanyaga a csereelmélet kapcsán szóba került, de mint a szociálpszichológia társadalmilag, szervezetileg haszno-sítható mondanivalója elsikkadt . A szociális identitás gondolatának kibomlásával Tajfel életművével ugyan foglalkoztunk, de későbbi – a csoportközi viszonyok más elméleteivel érintkező és vetélkedő – szerepe talán még több figyelmet érdemelt volna . A nemzeti at-titűd és identitás – ami a saját kutatásainkban egyik centrális téma volt – a tananyagban csupán csak felmerült, de – és ez némi társadalmi érzéketlenséget is kifejez talán – előíté-letességgel csak mint kognitív folyamatok és struktúrák kísérőjelenségével találkozhattak a pszichológushallgatók, holott ennek nemzetközi irodalma mellett fellelhető volt hazai kritikai elemzése is . Mint ahogy a nemi megkülönböztetés sem kapott ez időben hang-súlyt (nem úgy, mint később tanítványaim munkáiban) . A bontakozó európai szociálpszi-chológia olyan konceptuális teremtményeire, mint a szociális reprezentáció vagy olyan interakció-elemzési fegyvertárra, mint a diszkusszióelemzés, a narratív megközelítés és emlékezet, kitekintettünk, de ezeket az amerikai kísérleti és attitűdleíró megoldásokhoz képest metodológiai kerülőutaknak tekintettem és a tananyagban sem hangsúlyoztam őket különösképpen . A szakirodalom gazdagodása és a pszichológusképző helyek számá-nak növekedése viszont az egykori kisebb-nagyobb egyoldalúságokat utóbb jó munka-megosztásban kiiktatta (például László 1988) .


295

Magam is továbbhaladtam 1988 után az oktatásban . Ekkor már személy szerint az információfeldolgozási paradigma jegyében megújhodott kognitív szociálpszichológia nagy fejezetére/rövid félévére koncentrálva és felhasználtam a sztereotípiarendszerek tartalmára és szerveződésére vonatkozó kutatásaink tömkelegét . Ezen is túllépve ma már a kutatások és a tananyagfejlesztés teendőit egészen másban látom: a nagy társadalmi csoportok jellegzetes érzelmi állapotának és érzelmileg színezett viszonyainak a felkuta-tásában és bemutatásában . Ehhez képest az első évtized szakirodalmi mozaikból épített tananyaga, ennek társadalmilag kissé vértelen elvontsága és a monopolhelyzetből adó-dó egyoldalúságai már távolinak tűnnek, de jó felidézni, hogy a hazai pszichológuskép-zés magyar nyelvű tananyagának kiküzdése honnan indult és meddig jutott, hiszen ez a mi szakmatörténetünk kiszakíthatatlan része Debrecenben, Budapesten és országosan egyaránt .

297

17 . A debreceni komplex tudat -vizsgálat emléke és tanulságai

Sallay Hedvig emlékére47

Sallay Hedvig leküzdhetetlen betegségének már előrehaladott stádiumában tett nekem egy személyre szóló szívességet, fáradságot ekkor sem kímélve írt egy recenziót A szociál-pszichológia történeti olvasatai című 2006-ban megjelent kötetről . Írásából kitetszik, hogy közös szakmai nyelvet beszélünk, a recenzens magától értetődő természetességgel birtokolja mindazt, amit szociálpszichológia-tanárától egykor megtanult, ezekhez képest regisztrálja a szakmánk múltjára vonatkozó újabb felismeréseket, és ezek talaján mérlegeli a szakmánk jövőjére vonatkozó várakozásokat . Hedvig – általánosságban szólva – nem volt metszően és emésztően kritikus alkat, az értelmeset és a konstruktívan kiaknázhatót kereste szakolvas-mányaiban is, végleg nem volt – még kíméletesen sem – kritikus velem szemben . Mindennek ellenére a recenzió egy félreérthetetlen bírálatot tartalmaz, amikor úgy fogalmaz, hogy „saj-nálatos, hogy a pszichológia hazai történetének bemutatása kor a szerző nem tér ki arra, hogy budapesti egyetem mellett más egyetemeken is megindult a pszichológia térhódítása – pedig úgy vélem, hogy ez is egy fontos mérföldkövet képvisel” (i . m . 154–155 . o .) . Hiábavaló men-tegetőzés lenne arra hivatkozni, hogy a recenzens által idézett fejezet kifejezetten az ELTE pszichológia metamorfózisairól szólt – tény, ami tény, Hedvig intézményi elkötelezettségét és érzékenységét nem teljesen ok és jog nélkül ébresztette fel az a szándéktalan beállítás, hogy budapesti a pszichológiánk . Itt – a Debreceni Komplex Tudatvizsgálatról szólva – néhány, az 1980-as évekre visszanyúló szakmatörténeti adalékkal megpróbálom pótolni az elmaradtaknak legalább egy részét . Az elmúlt három évtizednek ugyanis valóban az egyik legnevezetesebb, a szaktudomány meghonosodását messzemenően befolyásoló ténye, hogy a pszichológia művelése, oktatása és alkalmazása immár az ország számos intézményében zajlik, viszonylag jó területi elosztásban . Ennek a folyamatnak a nyitánya volt a debreceni pszichológusképzés indítása az 1970-es évek végén, melyben szerepet kaptunk és vállaltunk jó néhányan, akik ekkor már oktattak, kutattak másutt is . Nekem, mint több másnak, két jó okom volt a nehézségekkel dacolva ide járni, az egyik a hivatásbeli cél, hogy létrehozzuk a magyar pszichológia második képzőintézményét, a másik pedig az az emberi tapasztalat, hogy a debreceni diákok érdeklődőbben, elfogadóbban, odaadóbban folytatták tanulmánya-ikat, mint a hét másik négy napján oktatott budapesti szaktársaik . Így maradandó emlékem az itt képzett legkorábbi évfolyamok egyikén a Mészáros Aranka, Sallay Hedvig, Szabó Laura

47 Hunyady György (2008): A Debreceni Komplex Tudatvizsgálat emléke és tanulságai: In me-moriam Sallay Hedvig . Alkalmazott Pszichológia, 1-2 . 181–188 .


298

hármas, akik a szociálpszichológia iránti érdeklődés minden tanújelét megadták, vagy a már megnevezett kutatássort vállaló és végző team, melynek hosszan gomolygó, vibrálóan vitázó, végső soron produktív megbeszélésein tevőlegesen részt vett Hedvig is . Ha abból az opti-mista feltételezésből indulunk ki, hogy a Debreceni Komplex Tudatvizsgálat megnevezése találó volt, akkor viszonylag egyszerű rámutatni arra, hogy miben állt debreceni jellege, első megközelítésben is valamelyest azonosítható, hogy miben állt komplexitása, a legkeményebb dió bizonyosan annak értelmezése, hogy milyen – szakmai – értelemben beszéltünk egykor és szólhatunk róla ma róla, mint „tudatvizsgálatról” . Debreceni volt kutatásunk, minthogy társadalmi közegét tekintve debreceni fiatalok, szülők, pedagógusok mintáin folyt . De ab-ban az értelemben is, hogy közreműködői – akkor, a rövid 1980-as években – szorosabban vagy lazábban, rövidebb vagy hosszabb ideig a KLTE Pszichológiai Tanszékéhez kötődtek, zömmel szakmai pályájukat itt kezdő fiatal oktatók voltak . Komplex volt kutatásunk, ha tetszik tudományszervezési besorolása szerint, az akkori, viszonylag bő és stabil forrásokkal rendelkező országos kutatási főirányok közül kettőbe is belekapaszkodott, kettőtől is nyert szellemi és – nem közömbös – anyagi inspirációt . A kultúra és nevelés ügyének szentelt úgy-nevezett 6-os főirány, illetve az ugyancsak főirányként szereplő interdiszciplináris kutatások a devianciával kapcsolatban nem álltak áthidalhatatlan távolságra egymástól, józan logikával össze lehetett fűzni kutatásuk szálait . A kutatás komplexitása ugyanakkor abban is állt, hogy többféle gondolati szálat követtünk, témák, szempontok, minták változatossága jellemezte a párhuzamosan folytatott vizsgálatainkat, amelyeknek megvolt – hogy úgy mondjam – tu-datvizsgálati, módszertani egysége . E kutatás alapvetően attitűdvizsgálat volt, ám egy olyan időszakban, amikor már mondhatni túlérett volt magának az attitűdnek a fogalma, és a rá irányuló kutatások hömpölygő tömege új irányokba keresett kiutat . Hogyan lehet vállalko-zásunkat tudománytörténeti szempontból elhelyezni? William McGuire a közgondolkodás és a politikai cselekvés pszichológiájának történeti útját három periódusra szabdalva az 1960-as és az 1970-es éveket nevezi az attitűdkutatás korának . Mint a jelenlévők tudják, ez volt az az időszak, amikor a magyar szociálpszichológia újra magára talált, többünk számára, a ná lunk szolid hagyománnyal rendelkező csoportkutatáshoz képest, az attitűd nemzetközi szakiro-dalma jelentett újdonságot és kínált új perspektívát . E szakirodalomból – melynek maga McGuire korszakos alakja és jeles karmestere volt – kitűnt, hogy az attitűdkutatásnak több jellegzetes iránya és szakasza van . Történeti gyökerei évtizedekkel korábbra, az individuális attitűdök – mint egy-egy tárgyhoz fűződő értékelő viszonyulások –, skálák révén történő méréséig nyúltak vissza . A 1960-as, 1970-es évek fordulóján mére teikben is impozáns ská-lagyűjtemények tekintették át és rendezték össze a kimunkált mérési eszközöket, jelezték e mérések szakmai célját, formátumát, lebonyolításának közegét, és egymással való megfelel-tetésének lehetőségét, tényeit .

Nálunk, ahol a közgondolkodás és a személyközti kapcsolatok tanulmányozása terén épp csak jelentkezett, és viszonylag kezdetleges, kidolgozatlan formát öltött az individuális attitűdök lemérésének igénye, e skálagyűjtemények a vizsgálandó tárgykörök és vizsgálati eszközök valóságos kincsesbányájának tűntek . E skálák bevezetésének és szakmai haszno-sításának igénye azonban nem fedte el szemünkben a leíró attitűdkutatások azon gyengéit,

A debreceni komplex tudat vizsgálat emléke és tanulságai

299

hogy az attitűdtárgyra vonatkozó nézetek merítése különböző mélységű, van abban némi esetlegesség, hogy egy vagy több dimenzióban ragadják meg a vizsgálati személyek érté-kelő viszonyulását, valamint annak a közegnek a társadalmi körülhatárolása és struktú-rája meglehetősen bizonytalan, amelyben az attitűdkülönbségek és egyéni attitűdpozíciók bemérése zajlik . Amikor tehát a nevelés és a deviancia Janus-arcú társas-társadalmi jelen-ségvilágában közreható attitűdök szisztematikus vizsgálatára a team keretében vállalkoz-tunk, akkor úgy kívántunk beletanulni a tudatjelenségek módszeres vizsgálatába, hogy az attitűdmérés technikáinak alkalmazása során ambiciózusan meghaladjuk a hagyományos attitűdirodalom ezen gyengeségeit . Távlatos célunk az volt, hogy a neveléssel és devianciá-val kapcsolatos nézetek sokaságában empirikus úton-módon megleljük az ezt strukturáló értékelő attitűddimenziókat, mégpedig a neveléssel és devianciával jól definiált kapcso-latban álló társadalmi csoportokban, és mindenekelőtt ezen érintett és aktív csoportok nézeteinek egymástól megkülönböztető, sajátos arculatát keressük . Vizsgálatunk törzse az volt, hogy a neveléssel és a devianciával kapcsolatos nézetek tartalmát és szerkezetét normál és deviáns, 12 és 16 éves, fiú és leány csoportokban, illetve szüleik és esetien pe-dagógusaik körében tártuk fel, és a válasz struktúrát kereső főkomponens-elemzést alap-vetően a csoportközi specifikumokat kimutató diszkriminanciaanalízis és az azt kísérő t-próbák tették teljessé . Ez a törekvésünk szinkronban volt a nemzetközi attitűdirodalom azon átfogó trendjével, hogy az individuális attitűdöket nézetrendszerek szétbontható és beágyazott elemeként szemléljék . A politikai, szociális, nota bene nevelési ideológiáknak, mint empirikusan megragadható nézetrendszereknek, értékítéletekben kifejeződő, illetve bennük implikálódó felfogásmódoknak a vizsgálata Murphy–Likert-kutatássorig vissza-vezethető, büszkélkedhet – természetesen kulturális-társadalmi konstellációkhoz kötött – eredményekkel . Szellemi rokona a tematikus tartalmakhoz kötött laikus (illetve implicit) elméletek megragadásának, és jószerivel e tudománytörténeti vonulatba lehet amerikai szemmel belelátni, belefoglalni a szociális reprezentációk empirikus feltárására tett szapo-rodó számú európai kísérletet is .

A nézetek rendszerének extenzív és tartalomorientált vizsgálata – amire vállalkoz-tunk – természetesen annak tudatában zajlott, hogy a McGuire által attitűdidőszaknak nevezett periódusban az újat hozó kutatás figyelmének előterében olyan problémák álltak, mint a tartalomtól többé-kevésbé elvonatkoztatható kognitív struktúrák és stílusok, az at-titűdök dinamikája általában és konzisztens összerendeződése különösen, valamint a szo-ciális tárgyakkal, személyekkel kapcsolatos benyomásszerveződés modelljei . (Az 1980-as évek legelején azonban kétségtelenül nem voltunk tudatában annak, hogy az általunk is kezelt, sőt összefüggésbe hozott két tárgykör – a személypercepció és a sztereotípiák – szo-ciálpszichológus kutatóinak egy csoportja – kortársaim, akiket az irányzatukról kiadott Osiris-kötetünkben Susan Fiske és David Hamilton reprezentál – gondolati áttörést ér el . A radikális kognitív paradigma bevezetését követően egy egész tudománytörténeti kor-szakban az információfelvétel, -megőrzés és -alkalmazás folyamatára irányul majd a figye-lem, így az csak húsz év múltán – ma – tér vissza az érzelmekkel átszőtt érzelmi viszonyu-lásokhoz, a szociális-kognitív rendszerbe illeszkedő nézetek tartalmához .) A kutatássor egy


300

magyar viszonylatban szokatlanul gazdag skálagyűjtemény válogatásával és fordításával kezdődött Attitűdök mérőeszközei a szocializáció és a személyiség alakulása tárgykörében címmel (amelyben Sallay Hedvig és Szabó Laura is részt vett) . A skálák tárgya a családias beállítódástól és a pedagógussal szembeni attitűdtől kezdve az énképen és az emberképen át a bizonytalanságtűrésig és a szokásokhoz való konvenciózus ragaszkodásig terjedt . Már ebből kitetszett, hogy mennyire ambiciózus a sikeres/sikertelen szocializáció folyamatában részt vevők nézeteinek felölelésére és szembesítésére való törekvésünk . Utóbb mind a csa-ládi nevelés, mind a deviancia és a leküzdésére hivatott intézmények két nagy – a kutatás szempontjából releváns – témájában mérőeszköz-alkotó és -csiszoló elővizsgálatokra került sor, méretében és tagolt felépítésében a fővizsgálatra emlékeztető (többnyire több száz fős) mintákon . A családi nevelési attitűd vizsgálatának újdonsága az volt, hogy kiindulópont-jául a gyermekek deklarált nevelési elvei, megélt tapasztalatai és tapasztalatokra, illetve a fő vizsgálatban a felkínált nevelési helyzetekre adott reakciói szolgáltak . A fővizsgálat-ban a bevont gyermekek szülei is vallottak nevelési elveikről és családi gyakorlatukról . Az ered ményeket Mészáros Aranka közölte kiadványsorozatunkban: közülük kiragadhatjuk azt, hogy a gyermeknevelő család ideálképe a két korosztályban lényegét tekintve hason-ló, ebbe beletartozik a gyermeki aktivitás és az elvszerű következetesség igénye, érzelem-gazdag családi légkört tartanak helyesnek és ennek jegyében az érzelmi feszültségeket is tolerálhatónak tartják, elutasítják viszont a szülő egyeduralmát és a differenciálatlanul kemény büntetést . A deviáns és a nem deviáns gyermekek válaszadói stílusában is mutat-kozott eltérés, a sikeresen szocializált minta alkotott jobban polarizált, markánsabb véle-ményeket, családképükben – mint Aranka szövegében áll – „a gyermek felszabadultabb, egyenrangúbb, ugyanakkor a szülővel szervesebb (hozzátehetjük érzelmi-bizalmi) egysé-get alkot…” . A deviáns fiatalok inkább tudomásul veszik a szülői kontrollt és hatalmat, s kevésbé tartanak igényt a nevelés elvszerűségére . Az eredmények árulkodnak a családi nevelési gyakorlatról és – ez mai szemmel különös értéke a vizsgálatnak – azon érzelmi reakciókról, amelyeket a családi-nevelési élethelyzetek kiváltanak: ezek szerint a korlátozó, büntető szülői magatartás miatt rengeteg feszültség halmozódott fel a deviánsokban, akik azonban ezt tetteikben nem vezethették le . Szokatlanul átgondolt logikával térképezte fel a deviánsok és magatartásmódjuk iránti attitűdöket Sziszik Erika . Többféle devianciát (így az otthontalan csöves, a bűnöző és az alkoholista helyzetét) ítéltek meg a vizsgálati személyek rendre mind olyan szempontból, mint a hozzá vezető életút, a személyiség- és státusjellemzők, az életmód visszahatásai és a társadalmi reakciók, a felszámolható-ság . Nagyszámú alskála kidolgozására került sor, melyek zöme érzékenynek mutatkozott a mintába bevont csoportok szemléleti különbözőségére, amit is a szerző végső soron az elmarasztalás és tolerancia dimenziójában vélt megragadni . Keményebb és töretlenebb negatív sztereotípiákat tapasztalt a 12 éves, fiatalabb korosztálynál, mint néhány évvel idősebb társaiknál . A deviáns alminta értelemszerűen mutatott a devianciákkal szemben némi megértést, jelzett némi optimizmust is, ám nagyban számolt a társadalmi megkö-töttségekkel és visszahatásokkal . A társadalmi nézetrendszerek vizsgálatát tematikusan még teljesebbé tette Sziszik Erika és a hozzá csatlakozó Szőcs Ágnes attitűdvizsgálata


301

azon intézményekkel, szervezetekkel és szerepbetöltő személyekkel kapcsolatban, amelyek és akik a deviancia megfékezésében és leküzdésében hivatásuk szerint közrejátszhattak . Kiadványsorozatunk két kötete 36 alskála kidolgozását és alkalmazását mutatta be, ame-lyek oly tárgyak sokaságával kapcsolatos beállítottságokat mértek, mint például a rendőr-ség és a rendőr, a nevelőotthon és a nevelőtanár, a börtön és a börtönőr . A vizsgálat látóköre ezeken is túl a szocializáció és az igazságszolgáltatás majd teljes intézményrendszerére és összes szereplőjére kiterjedt, és a mélyinterjúkból merített itemek polarizáltan szóltak a társadalom intézményes működéséről, eszményítve vagy kritikusan kezelve azt . A szer-zők e korban szokatlan és minden korban feltűnő módon értékelő előjelekkel látták el az intézmények funkcionális működését méltató és az azt élénken bíráló véleménynyalábo-kat, amikor az előbbit naivnak, az utóbbit realistának címkézték . Ehhez képest számukra tulajdonképpen kedvszegő tapasztalat volt, hogy – idézem – „a teljes gyermekmintára jellemző, hogy az intézményekkel való szembenállást, másképpen fogalmazva, a kritiku-sabb nézeteket kevésbé tartják elfogadhatónak, mint az idealizáló kijelentéseket” .

Érthetően a deviáns fiatalok – no meg az ő szüleik – bizonyultak kritikusabbnak, ám ők sem nagymértékben . Kiadványsorozatunk szerény kivitelű borítóin alkalmasint volt valami rajzolat, a Sziszik–Szőcs-kötetek stílszerűen rácsot viseltek a címoldalon, Sallay Hedvigé viszont egymásba kapaszkodó karikákat, ami is jól utalt témájára, a vizsgált min-ta serdülőinek társas kapcsolataira . Célunk volt, hogy mind többet tudjunk meg a szocia-lizáció folyamatában interakcióba lépő és interakcióban álló felek egymással érintkező, ütköző, egymásra ható felfogásáról . E vonatkozásban – a maga leágazó vizsgálatában – Hedvig juthatott el a legtovább, amikor magukra a kortársi-baráti kapcsolatokra fóku-szálva a „barátságideológiák” elvi elvárásait, a társas megnyilvánulások gyakoriságának megítélését, a kapcsolatot motiváló énfelfogást és szellemi nyitottságot elemezte és talált bennük jellegzetes csoportkülönbségeket, így például a deviánsok és nem deviánsok kö-zött eltéréseket . Az önzés és erőszakosság önminősítése mellett és ellenére a deviánsok magukról, barátjukról, családjukról igyekeztek különösen pozitív képet prezentálni . A ku-tatássor másik leágazása a diák és a pedagógus közötti kapcsolatra derített fényt, a közvet-len interakcióban és a családdal való kapcsolat áttételében, és ennek révén határozta meg – ahogy Bugán Antal jelölte – a „pedagógusattitűd” szerepét és tartalmi jellemzőit . E vizs-gálat is – a kutatás stratégiájának megfelelően – egyfelől a pedagógusok színvallását, más-felől a tanulók rájuk, szerepükre vonatkozó elvárásait elemezte . Az előbbit változatosabbá tette a megélt tapasztalat, az utóbbit vágyak irányították és egyszerűsítették, ám lényegét tekintve egyezett a nézetek tartalmi-szerkezete, mindkettőben fellelhetjük ugyanazon fak-torokat . Tóni ezen vizsgálatában a diák-tanár kapcsolat céltudatosan hatékony szabályo-zása mellett, mögött olyan pszichológiai motivációk kapnak szerepet, mint az igényesség, tolerancia és gyermekszeretet . Okkal-joggal vélhettük, hogy a nevelésnek eredménye és egyben aktív ágense az általában vett emberkép, a gyermekekben élő pszichológiai termé-szetű, általános feltételezések és várakozások . Az ismert szakirodalmi helyeket kiaknázva Bugán Antal empirikus alapon olyan mérőeszközt konstruált, amely hármas vetületben, elvi általánosságban és differenciáltan az énre és másokra vonatkoztatva mérte az emberek


302

látni vélt vonásait és ezek feltételezett kapcsolatát . Wrightsman ismert rendszeréhez képest épp a motivációkat érintő dimenziók széthasadtak a 12 és 16 éves magyar tanulók em-berképében, eszerint érvényesülési vágy és altruizmus, sőt a bizalmatlanság és a bizalom indítékai sem láthatók és kezelhetők gondolatilag együtt, egy-egy dimenzióként . Itt is kiütközött a szemléletimorális kérdések által érintett, megkérdőjelezett, edzett és felvérte-zett deviáns fiatalok fokozott hajlama a társadalmilag kívánatos válaszadásra . A kutatássor átfogó és integratív jellegét példázta, hogy az (az ítéletalkotás és az azt szervező attitűdök szintjénél absztrakció tekintetében magasabbra, a pszichológiai belátás tekintetében mé-lyebbre szállva) értékvizsgálatokra is kiterjedt, melyekben látványosan és termékenyen egyesült Bugán Antal és Münnich Ákos kétféle kompetenciája, akik módszertanilag új és elméletileg releváns kísérletet tettek arra, hogy az értékek hierarchizálása mellett, és azzal együtt, ezek jelentésteli kategorizálását is megközelítsék és feltárják empirikusan . (Itt kamatozott Münnich Ákos rutinja a multidimenzionális skálázás és klaszteranalízis terén, amelyet nem utolsósorban a nemzeti, társadalmi és történeti sztereotípiák kölcsön-viszonyának általam végzett elemzésében szerzett .) Ebből az egész kutatássorból, melynek eleve kimondott célja volt a közreműködők módszertani tapasztalatának gyarapítása és a hazai szociálpszichológia módszertani eszközrendszerének továbbépítése, nem lett volna semmi, vagy ha ez túlzott is, nem lett volna ennyi, ha Münnich Ákos, fiatal matematikus kollégánk a maga kreatívan hozzáértő, gyötrően következetes, szívósan vitázó módján nem látja el eszközökkel, nem táplálja adattömeggel, és nem ad kritériumokat eredményei értelmezéséhez . Ennek érzékeltetéséhez elégtelen a szerepére utaló mondat valamennyi kötetünk bevezetőjében, ám fáradságos munkája – meggyőződésem szerint – önjutalmazó volt és lett, hiszen ez vezette el őt az attitüdinális értékelés matematikai pszichológiájá-hoz, és vezeti tovább a társadalomtudományi alkalmazott matematika hazai közegéből kiemelkedő szakmai csúcsteljesítményei felé . E kutatás – jóllehet empirikus eredménye-inek óriási tömegét elkönyvelhettük – eredetileg kitűzött céljaihoz képest torzóként ért véget . A kutatóteam szervezett együttműködése az 1980-as évek második felében felbom-lott, amiben sajnálatos módon közrejátszott az is, hogy magam az 1986–87-es évet az Egyesült Államokban töltöttem, visszatérve egyre több teendő várt és kötött az ELTE-hez, de a team más tagjai is velem vagy ellenemre elhagyták a KLTE-t . A nézetek társadalmi viszonylatokban feltárt nyalábjait a témakörök fölé emelkedve és azokat áthidalva már nem voltunk képesek egy átfogó rendszerben kezelni, mint ahogy elejtettük azt a gon-dolati szálat is – s ez talán a legnagyobb hiátus – a társadalmi nézetrendszerek egyéni – gondolkodásmódhoz és személyiségjellemzőkhöz köthető – mintázatát megkeressük és bemutassuk . Mindent egybevetve, volumenében is nagy munka volt ez, amelynek – és ez sokszoros személyes mulasztásom – nem biztosítottunk kellő publicitást . Amit érthe-tően abbahagytunk, de amit szinte érthetetlen módon el is hagytunk, noha indítékai és tapasztalatai tovább munkáltak bennünk, és értékes módszertani és társadalomismeretet gyarapító eredményeihez érdemes (lenne) rendre visszatérni . Milyen tanulságokat kínál ma, visszatekintve? Ha osztjuk azt a derűlátó hiedelmet, hogy az empirikus kutatások módszertana az elmúlt két hosszú évtizedben egyre mélyebb gyökereket eresztett a magyar


303

szociálpszichológiában, akkor nyilvánvaló, hogy ez a mondhatni „tankutatás” egykori, egyszeri közös munkálat volt, melyhez hasonló képzési-önképzési vállalkozásra posztgra-duális szinten ma már nincs szükség .

Nyilvánvalóvá vált az is, hogy a nézetek tartalmának feltárására irányuló kutatásoknak van egy kijelölhető józan hatóköre, melyen túl már nem lehet jól átlátható eredményekre jutni . Kifejezetten mohóak voltunk a nevelés és a deviancia egymásba vágó koncentrikus jelenségköreinek habzsoló vizsgálatában . Sok vonatkozásban szűz terepen haladtunk, volt forrásunk és kapacitásunk, de illuzórikus volt az a derengő távoli cél, hogy a nevelés jó hatású és devianciára vezető tevőleges folyamatában találkozó és gerjedő tudatjelenségek-ről teljes körképet tudunk majd adni . Ugyanakkor az a programszerűen vállalt szándék, hogy tudatosan számoljunk a nézetek tartalmába és a gondolkodásmódba egyaránt bel-opakodó, azokból kibontható társadalmi strukturális hatásokkal, keressük a társadalmi (nota bene kulturális) különbségeket, és ezek feltárásával társadalmilag horgonyozzuk le a közkeletű nézeteket, mit sem veszített aktualitásából . Ebben a sziszifuszi munkában meglehet, hogy a jövőben is helyet kaphat az a sajátos logikájú kutatási stratégia, amely a társadalmi sikeresség és dicstelen kirekesztés tényeiből kiindulva igyekszik az ezekhez vezető hatótényezőket azonosítani . A szociálpszichológus számára csak halvány öröm, ha kérdéseivel társadalmi egyöntetűségbe ütközik . Ha fennakad a külsőleg motivált vagy épp belsőből fakadó társadalmi konformizmuson, vagy akár a címkézett deviánsok kénysze-redett igyekezetén, hogy magukról társadalmilag kívánatos képet nyújtsanak . Erre pedig nagy volt az esély az eszmei-politikai pressziók alá vetett társadalmunkban, ám az idők múlásával a múltban kifejtett konszenzuális nézetek viszonyítási pontokat kínálnak a mai véleménynyilvánítások tartalmának és rejtett szerkezetének elemzéséhez, lett légyen szó nevelési ideológiákról vagy épp devianciafelfogásról . E történeti perspektívában azonban adódik egy másik, másfajta tanulság is, ami nem egyszerűen a kutatás eredményességére és tárgyi eredményeire, hanem az együttműködés emberi oldalára és előrevivő szakmai ösztönző erejére vonatkozik . Mi – átmenetileg ugyan, szakmai és kollegiális tekintetben részsikerekkel, de – egy szociálpszichológiai műhelyt képeztünk a nyolcvanas években Debrecenben . Együttműködésünknek tág tematikus keretei és módszertani kötöttségei voltak, forrásokat nyitottunk meg a révén és volt benne tere a szellemi spontaneitásnak, terhét és felhajtó erejét egyaránt érezhettük a kölcsönös reflexióknak . Azóta többfelé ka-nyarodott kinek-kinek a pályafutása, de úgy gondolom, hogy a fogékony időkben végzett közös munka és az abban felmutatott teljesítmény (pro vagy kontra) mindenkit kísér ké-sőbbi pályáján, szakmai ambícióiban, szemléletében, még témaválasztásaiban is jelen van . E nagy hatásfokú szakmai élményközösségnek sokféle következménye közül pozitív pél-daként áll előttünk Sallay Hedvig drámai rövidségű, ám sikerekben gazdag szakmai útja . Messzire jutott e kezdeti időktől a nemzetközi dimenzióban is kitáguló munkásságában (a serdülők társas kapcsolatairól, a nevelési attitűdök egybevetéséről, az énalakulásról – például, mint írta, „a rács két oldalán”, az önfejlesztés és önáltatás dinamikájáról az evilági igazságosság feltevésében és meglelésében) . Ám jóleső érzéssel tölthet el bennünket annak tudata, hogy a teammunka keretében vállalt és általa kimunkált szakmai feladatokban


304

csíraként rendre ott rejlett e későbbi kutatási tematika számos kezdeménye . Ez magában ékes bizonyítéka annak, hogy a szakmai önállóságnak keretet és mértéket adó műhelyekre a mi tudományunkban is szükség volt és lehet . (E tekintetben jogos nosztalgiával gondolni a késői Kádár-kor modernnek tekinthető ún . kutatási főirányaira, melyek emlőin hálóza-tos rendszerbe illeszkedő teamek szépen gyarapodtak . Ám ne adjuk fel a reményt, hogy a pályáztatás mai posztmodern közegében is megtalálhatják a valóban ígéretes szakmai műhelyek a maguk értelmes és előrevivő szerepét .)

305

18 . Miért és hogyan közelít a szociálpszichológia a joghoz?48

A címben foglalt kérdés magában rejti azt az állítást, hogy a szociálpszichológia valójá-ban megközelíti a jogot . Hogy ez utóbbi szempontjából e közeledés mit jelent, figyelmet érdemel-e vagy neutrális, jár-e előnnyel vagy ne adj isten, inkább kompromittál: ennek mérlegelésében az segíthet, ha jó időben tisztázzuk, mit is értsünk szociálpszichológián és érzékeltessük, hogy az interdiszciplináris kapcsolódás érdekében mivel foglalatoskod-nak a szociálpszichológusok a világ több pontján, és talán nem is rossz ritmusban itt, Magyarországon is .

A jog szociálpszichológiája előtörténetének első három szakasza

A) A tömeglélektan és kísérleti csoportkutatás• a társas közélet lehet-e egyáltalán racionális, és mikor hatékony

B) Attitűdök és szociális reprezentációk feltárása és mérése• van-e eszmei támpontja az állampolgári (szavazói) jogok gyakorlásának• „laikus elméletek” az igazságról és az igazságszolgáltató államról

C) A kognitív szociálpszichológia a megismerés buktatóiról• az emberi viselkedés olvasata: attribúciós hibák• emberek és csoportok megítélése a kategorizálás és sztereotipizálás alapján• rövidzárlatos (heurisztikus) döntések

A szociálpszichológia előtörténetéhez tartozik Le Bon és néhány esszéista követőjének ingerült válasza a zaklató forradalmak sorának a párizsi kommünben kiteljesedő társadal-mi rendbontására . A kultivált egyén racionalizmusával szembeállítani a tömeg, a népes csoport és a parlamenti vagy bírói testület fejetlen irracionalizmusát nyilván elragadtatott túláltalánosítás (van Ginneken 1992; Graumann–Moscovici 1986) .

A provokációra aztán évtizedekig keres választ a Münsterberg jóvoltából Amerikában szárba szökkent csoportkutatás (Allport 1924), amely a (nemcsak módszertani, de ér-tékrendi) individualizmus jegyében egyének közötti interakciókból eredezteti a csoportos teljesítményeket, véleményeket és döntéseket, ily módon az alulról építgetett normákat

48 Hunyady György (2015): Miért és hogyan közelít a szociálpszichológia a joghoz? In: Hunyady György – Berkics Mihály (szerk .): A jog szociálpszichológiája: a hiányzó láncszem. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest . 15–26 .


306

is (elkerülve azon megkerülhetetlen helyzeteket, amikor kényszerítő erővel felruházott szabályok felülről szállnak alá) . A kísérleti csoportkutatás a második világháború idején válik eszmei hadszíntérré, amikor Lewin (1972) és követői a társadalom (nota bene az állam) modelljének tekintve a csoport erőterét eltökélt sikerrel demonstrálják a demokra-tikus vezetés és információterjedés fölényét az autokratikus irányítással és központosított kommunikációval szemben .

Az egyéni értékelő viszonyulások, az attitűdök mérése korai csúcsteljesítménye volt az amerikai szociálpszichológiának, amely így tapasztalati tényekhez jutott társadalmi-etni-kai csoportok, közintézmények és közszereplők megítélésével és ennek konfliktuspontjai-val kapcsolatban . Véleménykülönbségeket és ezek dimenzióit tárták fel politikai kérdések-re, erkölcsi dilemmákra és értékválasztásokra nézve is, az attitűd-együttjárások nyomán pedig eljutottak ideologikus nézetrendszerekhez, melyek többé-kevésbé következetes ér-vényesítésére a jogalkotásban és a kormányzati politikában az egymással vetélkedő pártok voltak hivatottak (Murphy–Likert 1998) . Ezzel kapcsolatos a véleménykutató politikai pszichológia egyik legmélyebb vitája (Mcguire 2001:253–257), hogy az állampolgárok rendelkeznek-e koherens nézetrendszerekkel, amelyekből a demokrácia kormányzati rend-szere működéséhez legitimációs erőt merít, vagy ezen állampolgárok szavazata és fellépése szimbólumok köré tömörült érzelmek kisülése-e (ami csak attól és addig lenne kolonc a demokrácián, ameddig az érzelmekben merő irracionalitást és nem az egyéni és társa-dalmi helyzetek első, spontán kiértékelését látjuk) .

A nézetek egyéni sajátosságainak betájolásra vállalkozó attitűdkutatás elmélet- módszer tani ellenpontja a köztudatban általánosan elfogadott nézetek, a szociális rep-rezentációk vizsgálata, amelybe a hetvenes években feltápászkodó európai szociálpszi-chológia Durkheim szellemét idézve belevágott (Moscovici 2002) . Jogreleváns példája ennek az emberi jogok szociális reprezentációjának feltárása, amely mindenekelőtt Willem Doise nevéhez kötődik (Doise 2002; Doise et al . 1993), aki módszeresen tanulmányozta, hogy az emberi jogok korszakos jelentőségű deklarációi milyen nyomot hagytak a köz-felfogásban, és például a deklarált különböző jogok sérelme milyen súllyal esik latba a közmegítélésben .

Nézőpontjában nem áll ettől teljesen távol a köztudatban élő és működő ún . laikus elméletek tartalmának és logikájának felderítése, nem utolsósorban például az igazságszol-gáltatásra vonatkozó laikus nézetek rendszerének kibontása (Furnham 1988) . A laikus elméletek a kikristályosodó közfelfogás és a lesüllyedő tudományos tanok keresztútján találhatók, amint e kettő viszonyára derít fényt a kérdés is, hogy az igazságosság kü-lönböző modelljei hogyan jelennek meg a közfelfogásban és a tudományban . Itt a javak igazságos elosztására vonatkozó különböző modellek mellett jogi szempontból kitüntetett jelentősége van annak, hogy a bűnös károkozás jellegének és fokának mi legyen súlya az igazságos büntetésben, illetve általában a döntéshozatal procedúrájának szabályossága mit számít a döntés igazságosságának elismerésében (Jost–Kay 2010) . Az attitűdök, tudások és implikációik sok és sokféle kutatás tárgyát képezik, amelyek szembesítik a szakemberek

Miért és hogyan közelít a szociálpszichológia a joghoz?

307

és a közemberek nézeteit, fejlődésében és fejleszthetőségében látják a különböző korcso-portok jogfelfogását .

A komputertudományok nagy áttörése felvillanyozó hatással volt a megismerés ku-tatására a humán tudományokban, a pszichológiában és ez átsugárzott a kognitív szo-ciálpszichológia jelentésének és jelentőségének radikális változására is az 1960-as, 1970-es évek fordulóján (Hamilton 2005; Hamilton et al . 2006; Stroessner–Sherman 2015) . Amint e kötetben számtalanszor hangsúlyoztam, a megismerésre fókuszáló szak-tudomány annyiban egyoldalúvá vált, hogy hosszabb ideig aránytalanul kis figyelmet fordított az érzelmekre és a tettekre indító motivációra, de az ismeretszerzés és az em-lékezés egybefonódó folyamatainak szentelt figyelem nem egyfajta kultusz volt, hanem jórészt az információtorzítás leleplezése . Le Bon egykor nagy merészen racionálisnak minősítette az egyént, utóbb a közgazdaságtan racionáliscselekvés-teóriája megvetette a lábát a politika és a jog elemzésében is – ezt a hiedelmet azonban az információfelvé-tel és -hasznosítás buktatóinak pszichológiája megingatta . Az emberek viselkedésének torzult köznapi magyarázata (úgymond az alapvető attribúciós hiba), a kategóriák és sztereotípiák alkalmazásának következményei az emberek és csoportok előítéletes meg-ítélésében, a racionalitás korlátai a döntéshozatalban mind megannyi buktató a szociális megismerés folyamatában – melyekkel számot lehet és kell vetni a társadalomtudomá-nyok tárgy- és önismeretében, amint erre a fixált kategóriák és forgatókönyvek elemeire építő jogi gondolkodás sajátosságainak tanulmányozása különleges alkalmat kínált volna eddig is és kínál (Sood 2013) .

Nehéz megvonni a tudományfejlődés szakaszhatárait: egyszer őszintén gratuláltam Bill McGuire-nek, hogy klasszikus tanulmányában a kérdések és módszerek történeti pe-riodizációjával sikerült világos struktúrát lelnie a politikai pszichológia kaotikus gazdag-ságában (Mcguire 1998) . Szelíd mosollyal erre annyit mondott, hogy ehhez azonban volt szükség némi erőszakra . Ezt élem meg magam is most, amikor a tárgyalt kognitív idő szak tól elhatárolni próbálom a kilencvenes évek derekán kezdődő új szakaszt, amelynek tárgyát nem tudom jobban címkézni, mint amit szakkollégiumi hallgatóimtól kölcsönzök: a „mo-tivált társadalom” .

D) A jog szociálpszichológiája előtörténetének negyedik szakasza:A motivált társadalom

• az identitás: az én és a társadalomkép összeszövése• társadalmi dominancia és szociális rendszerigazolás:• a társadalmi hierarchia legitimizálása felülről és alulról• a társadalmi közérzet és a liberális demokrácia keretei• a jóban/rosszban konzisztens világkép, moralizálás• az emberi identitás kiemelkedése a diszkrimináció ellenében• az implicit attitűdök kutatóinak explicit politikai pártállása


308

Mélyen a kognitív korszakban gyökerezik, mégpedig az éledő európai szociálpszichológia második, nem annyira megkülönböztető, hanem inkább integratív gondolati kezdeménye-zése, Hanri Tajfel elmélete az ingroup-outgroup értékelő megkülönböztetésről (Tajfel 1981; Robinson 1996) . A csoportközi ellentétek más megközelítésétől eltérően a feszültségek for-rását abban látta, hogy a saját csoportot, melyhez tartozni vélünk, és amelynek kategóriája énfelfogásunk alkotóeleme, önértékelésünk kifejezéseként és szolgálatában értékeljük fel az idegen csoportokhoz képest . E kísérletileg bizonyított, plauzibilis gondolatnak a kulcseleme az én és a kategória összeszövődése, a társadalmi identitás, amely mintegy belefon bennünket a társadalom összképébe, amelynek átlátásához sajátos perspektívát is ad .

A társadalmi identitás elméletét a Tajfel-tanítványok messze továbbépítették és széles körben alkalmazzák (Turner et al . 1987; Haslam et al . 2011) . Ugyanakkor a társadalom összképébe rendeződő csoportközi viszonyoknak újabb szociálpszichológiai elméletei is előálltak .

Ezeket immár többször érintettük, egyfelől a szociálisdominancia-elmélet (Sidanius–Pratto 2005), amely a társadalom hatalmi hierarchiájában felülkerekedő személyek és csoportok motivációját és helyzetstabilizáló törekvéseit írja le, melyek között ott van le-gitimációs mítoszok keltése, hatalmi helyzetük értelmi, erkölcsi, akár jogi érveket felso-rakoztató alátámasztására és erősítésére . Másfelől a rendszerigazolás-elmélet (Jost 2003; van der Thoorn–Jost 2014), amely a társadalom (vagy alrendszerei) hatalmi hierarchiá-jában alulmaradó személyek és csoportok indítékait és önalávető magatartását tárja fel . Ez a pszichológiai tendencia keresztezi a személyes és csoportidentitásból fakadó önkiemelő törekvéseket, annak jegyében, hogy a viszonyok rendszere és általa megtestesített rend konfliktusmentesen fennmaradjon, ez nyugodt pozíciót és belső megnyugvást kölcsönöz-zön . Ez is értelmi, erkölcsi és jogi érveket sorakoztat fel – paradox módon – a közvetlen személyes és csoportérdekkel ellenkező hatalmi pozíciók alátámasztására és erősítésére . (Az elméletek összevetésére lásd Rubin–Hewstone 2004 .)

Az elmondottakból következően minden korábbinál sűrűbben szerepel a szociál-pszicho lógiai szakirodalomban az a probléma, hogy a társadalom különböző csoportjai a status quót átélt érzelmeikben és megfogalmazott gondolataikban mennyire fogadják el . A szó legtágabb értelmében e legitimáció a társadalom közérzetének nyilvánvalóan az egyik fontos és érzékeny összetevője (Major–Schmader 2001; Tyler 2006, 2012) . Van kísérlet arra, hogy a társadalom egészének a közérzetét gondolatilag megragadják és mérjék, ennek a módszertani individualizmus alapján nyugvó megoldása az egyének úgynevezett szubjektív jóllétének összegzése, amit makroméretekben a nemzetgazdasági GDP társadalom-lélektani megfelelőjének és ellenpontjának fognak fel, s amit nemzetkö-zi összehasonlításban és változásaiban kezelnek (Kahneman et al . 1999; Diener–Suh 2000; vesd össze Huang 2010) . A szakirodalom szerint a szubjektív jóllét össztársadalmi mutatója nehézkesen mozdul, a gazdasági kondícióktól nem mechanikusan függ, sőt azok magas szintjén is hanyatlani kezdhet, de a jogbiztonságot és szabadságokat biztosító libe-rális jogállamban mindazonáltal jobb szinten áll .

Személyi, politikai és társadalmi különbségek vannak a tekintetben, hogy az emberek mennyiben látják azt érvényesülni a világban, hogy a jó tettek jutalmat nyernek, a rosszak


309

viszont elnyerik büntetésüket . Ez az érzelmi-értékelő konzisztenciára való törekvés (az igaz világba vetett hit, a protestáns munkaetika) egyfelől motiválja a viselkedést, másfelől vi-szont torzítja a társadalmi viszonyok és változások megítélését, amennyiben a rossz sorsért, a hátrányos helyzetért az azt elszenvedőt kárhoztatja .

(Tegyük hozzá, hogy az érzelemvezérelt gondolkodás esete az is, mely szerint a rossz a rosszal ölelkezik és ötvöződik, ezt tanúsítják a paranoid felhangú, különböző elterjedt-ségű úgynevezett összeesküvés-elméletek . Vesd össze Krekó 2015 .)

A személyközti és csoportközti viszonyok leíró és kísérleti vizsgálata a szociálpszicho-lógia történetében soha eddig ennyit nem foglalkozott a morális megítélés értékszem-pontjának a jelentkezésével, a feltett vagy hiányolt morális alapok szerepével és a morális érzelmek dinamikájával (Cropanzano et al . 2011; Giner–Sorolla 2012; Haidt 2012) . Személyek és kategóriák morális elmarasztalása jár együtt a dehumanizálással, azaz sze-mélyek és csoportok embermivoltának elvitatásával, amely a társadalmi megkülönböztetés, a tár sadalomból való kivetés legdurvább formáit alapozza meg . Ez kellene, hogy felhívja a fi-gyelmet ennek fonákjára, arra a még ki nem aknázott gondolatra, hogy a közös emberi iden titás érzelmi és gondolati kiemelése, kiemelkedése milyen szerepet is játszhat az embe-rek etnikai, nemi, egészségi, az igazságszolgáltatás által címkézett szubkategóriáinak éles és végletes elkülönítése és előítéletes szembeállítása ellenében . Ez a szociálpszichológiai gyökérzete a humanizmusnak, az emberi jogok elismerésének, nota bene az identitásközös-ség határán immár azonosított állatok jogvédelmének . Az egyén, a bennfoglaló kategóriái, a kívülállók ellenpontozó kategóriái közötti viszony megéléséről a deklarált – gyakran őszintén vallott, szociálisan kívánatos és politikailag korrekt – megítélésnél többet árulnak el az úgynevezett implicit attitűd- és sztereotípia-vizsgálatok (Banaji 2003) . A szociál-pszichológusok az előítéletesség üldözése során rendszeressé tették az énfelfogás, a szociális és tulajdonság kategóriák közötti asszociációhálózatok bemérését, amelynek megvan az idegtudományi alapja és a számítógépes kérdezésben/válaszidőmérésben megvan a széles körű alkalmazás technikai lehetősége .

Az implicit attitűd teszt (IAT) a jogszabályokkal is ellenkező diszkrimináció esélyére, veszélyére konkrétan fényt derít, nem tekinthető véletlennek, hogy intézményi érdekek által is motivált szenvedélyes módszertani vita bontakozott ki körülötte (Greenwald–Krieger 2006; Kang–Banaji 2006; Mitchell–Tetlock 2006; Tetlock–Mitchell 2008; Jost et al . 2009) .

A szociálpszichológia jognak szánt mondanivalói közül 2 + 11 . A diszkrimináció tilalmába ütköző tendenciák szakértői véleményezése különös

tekintettel az implicit attitűdökre és sztereotípiákra . 2 . A társadalmi hierarchia alján lévők önalávetése a rendszer legitimizálása jegyé-

ben különös tekintettel az igazságszolgáltatásra, illetve ennek ellenében kollektív akciók indulása a jogszabályok határán .


310

(Szakmatörténeti kuriózum, hogy az IAT kemény bírálói némi átfedésben vannak azok-kal, akik a szociálpszichológus-társadalmon belül a liberális beállítottságú szakemberek túltengését és túlnyomását immár publicisztikai nyílt vitában kárhoztatják az Egyesült Államokban, a demokrácia elveit hangoztatva kívánnák növelni a konzervatív szakembe-rek részarányát, ami persze nyilvánvalóan nem pusztán – ideillő sztálinista jelzővel élve – káderpolitikai elhatározás kérdése .)

Az implicit attitűdök és sztereotípiák létének és hatásának igazolt feltételezése illesz-kedik abba a szociálpszichológia vonulatba, amely az elmélyülő és árnyalt idegtudományi felismerésekkel összhangban a véleményformálás, a döntés és a cselekvés hátterében a nem tudatos folyamatoknak a meghatározó túlsúlyát állapítja meg szemben a tudatosság és szándékosság vékony felszínéhez képest .

Ez a szakmai trend meglehetősen közel férkőzik a felelős állampolgárra, az jogi szemé-lyek felelős kötelezettségvállalására, a büntetőjogi felelősségre, nota bene az igazságszolgál-tatás elfogultságmentes racionalitására vonatkozó jogi fundamentumokhoz .

Az itt nem nagy vonalakban, hanem kifejezetten elnagyoltan vázolt szociálpszicho-lógiai kutatások és felismerések a jog irányába mutató ambíciókat érleltek . Soknak nem lehet megkérdőjelezni a jogi relevanciáját, de mindenekelőtt 2 + 1 van, amelynek gaz-dag a jogra kacsingató, jogtudósokat kapacitáló szakirodalmi dokumentációja . Egyfelől a diszkrimináció tilalma, az egyenlő bánásmód jogi nyomatékosítása új megvilágításba helyezte az előítéletek árnyalt vizsgálatát és típusainak jellemzését, mivel gyakorlati je-lentőséget kölcsönzött ezeknek például a munkahelyi megkülönböztetések elbírálásában (Fiske–Borgida 2008) .

A kognitív szociálpszichológia kiemelkedő egyéniségei mintaadó szakértői vélemé-nyekkel szolgáltak munkaügyi és büntetőperekben, a hátrányos megkülönböztetések mechanizmusaival szembesültek ily módon a jogalkotók és jogalkalmazók . A szociál-pszichológusok az előítéletesség fáradhatatlan üldözése során rendszeressé tették az én-felfogás s a szociális kategóriák és pszichológiai vonások közötti asszociációhálózatok bemérését, amelynek megvan az idegtudományi alapja és a számítógépes kérdezésben/válaszidőmérésben megvan a széles körű alkalmazás technikai lehetősége . Sajátosan az implikált attitűdök és sztereotípiák kutatása világított rá, hogy a közemberek, a cégeket és intézményeket működtető vezetők, az igazságszolgáltatás közreműködői rendre mind ki vannak téve a bennük rejtve élő, tudatosságra nem ébredt, de magatartásukat befolyásoló hatásoknak . Ha pedig ez bizonyítottan így van, akkor szándéktalanul és ellenőrizetlenül is érvényesülhetnek bennük és révükön olyan megkülönböztetések, amelyeket a politikailag korrekt deklarációik, sőt legbelsőbb értékválasztásaik szerint az elvek szintjén maguk is elutasítanak .

Másfelől a jog szempontjából sem tanulság nélküli annak kimutatása nyílt vélemé-nyekben, rejtett attitűdökben s kísérleti helyzetekben, hogy a társadalmi hierarchia alján lévők tendenciaszerűen hogy értékelik és vetik alá magukat a feljebb állóknak, a társadal-mi berendezkedés védelmében mennyire elfogultak maguk és osztályos társaik kárára és a felettük állók javára . A rendszerigazolás elmélete, ennek társalkotója és szószólója, John


311

Jost nagy szerepet játszott abban, hogy a legitimitás a szociálpszichológia szakirodalmába benyomult és előkelő helyet foglal el (Tyler–Jost 2007) . Nyilván e fogalomnak van egy szűk, markáns értelme, amely a pozitív jogszabályokkal való egybecsengésre, a szabályos eljárásrend követésére utal személyek kiválasztása vagy intézkedései kapcsán . Egy tágabb felfogás a jog és erkölcs antik konfúziója jegyében legitimmel tekinti azt, aki, ami a társa-dalom alapértékeivel, a jog alapelveivel, az erkölcs követelményeivel összhangban lép fel . A leglazább értelmezés az, amellyel a rendszerigazolás elmélete foglalkozik, amikor a fenn-álló viszonyokat valaki, valakik esetleges ellentmondások vagy ellenérdekeik ellenére mint megfelelőt, mint értékekkel és az erkölccsel összhangzót elfogadják . (Mondhatnánk, hogy ez a disszonancia-redukció egy minősített esete, amikor valaki nem kétséges tetteihez, hanem kétes helyzetéhez igazítja nézeteit .) Ennek nyilván szerepe lehet az igazságszolgál-tatást övező társadalmi közvéleményben, az igazságszolgáltatást igénybe vevők önszelek-ciójában, az igazságszolgáltatásba bevont és abban eljáró személyek – vádlottak, tanúk, ülnökök, bírák – fellépésében, de ezen túlmenően az állampolgárok társadalompolitikai állásfoglalásaiban és politikai preferenciáiban is, amelyek a jogalkotás demokratikus ke-reteiben – esetenként paradox módon – megjelennek (Blasi–Jost 2006) . A társadalmi és politikai status quo konzerválása mellett és azzal dacolva – az ellenoldalon – kitüntetett fi-gyelmet érdemel és kap az utóbbi évek szociálpszichológiai szakirodalmában a jogszabály, a joggyakorlat, a kormányzati intézkedések elleni közös fellépés, a többnyire a minoritás-ból induló kollektív akció kezdeményezése, szereplőinek kiválása, mozgalmi dinamikája, amely többnyire a jogszabályok határán táncol, azt alkalmasint horzsolja, annak megvál-toztatását veszi célba (Ottati et al . 2002; Klandermans 2003; Simon–Klandermans 2009) .

• +1. Az empirikus bizonyítékokra épülő emberkép, amelyre a viselkedési realiz-mus jogtudományi iránya nyitott .

• Az alkotmányosság magvát képező emberi jogok sem a tiszta ráció ébredését je-lentik, hanem érzelemfűtött társadalmi folyamatok kodifikált eredményei a 18 . század végén .

A szociálpszichológia friss hajtásainak a jog szempontjából távlatosan az a +1 haszna, hogy árnyalják azt az emberképet, amelyet az emberi kapcsolatok jogi szabályozása alapul vesz, és amellyel számol társadalmi közegét, a szabályozás érintettjeit, a jogszabályok érvénye-sítőit, sőt a szabályozás elérhető mozgásterét és kihatásait tekintve . Az eszmetörténetben gyökerező jogbölcselet vagy az aktuálisan élő pozitív jog kibontható előfeltevései mellett az empirikus bizonyítékokra épülő emberismeretnek mindebben méltán juthat szerep, amint ezt illusztrálja és hirdeti a viselkedési realizmus jogtudományi iránya, amelynek gondola-tiságában szociálpszichológusok is osztoznak (Krieger–Fiske 2006) . A maga valójában bizonyítja ezt Sajó András (2011) a szó minden értelmében fundamentális munkája is,


312

a Constitutional Sentiments, amely a modern alkotmányosság magvát képező emberi jogok geneziséről szólva árnyalatos finomsággal mutatja be, hogy deklarációik nem a tiszta ráció vulkanikus kitörései voltak a 18 . század végén, hanem érzelemfűtött társadalmi folya-matok szellemi gyümölcsei, minthogy a kulturálisan kimunkált érzelmek a társadalmi konfliktusok megélésének és túlélésének kiiktathatatlan tényezői .

Sajó professzornak az érzelmek természetére vonatkozó korszerű tudása a pszichológia mai húzóágazatára, a kognitív idegtudományra épít, nem szentel különös figyelmet a szo-ciálpszichológia társas-társadalmi közegre kiterjesztett mondanivalójának .

Annál kitüntetőbb, hogy roppant szakirodalmi anyagában helyet kap a rendszerigazo-lás elméletének egy, az egyéni belső harmóniára kihegyezett összegző írása .

A viszonyok „legitimizálása”• Általános trend és a magyarázatra szoruló kivétel• A szociális biztonság hiánya és a kiszolgáltatottság állapota• A múltból hozott mentalitás, a változások természete és a jövő kilátásai

Ez a többször felemlegetett teória, mint erre utaltam, a mai szociálpszichológia friss és erőteljes hajtása, expanziójának egyik fő csapásiránya a legitimáció témája, abban az érte-lemben, hogy a status quo hierarchikus viszonyait az alávetettek elfogadják, igazságosnak tartják és mellette érvelnek . Ez az egyenlőség normájának elhagyásával, az egyenlőtlenség – legalábbis erkölcsi értelemben – normatív alátámasztásával jár . Ennek a rendszerigazolás motivációjából levezetett tendenciának az érvényesülését a legkülönbözőbb területeken sikerült bizonyítani a nyugati világban . Ugyanakkor töredékesen sem mutatkozik Kelet-Közép-Európa posztkommunista régiójában, sajátosan Magyarországon sem, ami tanul-mányozásra és megvitatásra érdemes .

Többféleképpen igyekeztünk megragadni ennek összetevőit és motívumait . Így alig-hanem adekvát módszer a vágyott értékek és ezek megítélt érvényesülésének szembesítése (Hunyady 2013a) . Visszatérő tapasztalatunk, hogy az aggregát adatok szerint a legna-gyobb feszültség a szociális biztonság fontossága és hiánya között mutatkozott és jelent-kezett újra . A társadalmi közállapotok, a politikai berendezkedés vagy az ideológia más szempontjai szerint is voltak és vannak diszkrepanciák a vágyott és a tényleges állapotok között, de a szociális biztonság a leginkább feszítő motiváció .

A távolabbi és közelebbi múlttal, a régióval és a nyugati világgal való szisztematikus egybevetések is az életszínvonal elmaradása mellett az egzisztenciális bizonytalanságot mutatják kedvezőtlen fényben . Kötetlen válaszok keserű panaszhangja is arról tanúskodik, hogy nem a szabadságvágy kielégítetlensége vagy a demokrácia intézményrendszerének kiürülése okoz tömeges elégedetlenséget, hanem az anyagi süllyedés, ennek nyomasztó veszélye és a kiszolgáltatottsága .


313

A rendszerigazolás – ha ez egy generális pszichológiai tendencia – magyarázat nélkül nem maradhat el egy országban, illetve régióban . Mint a 6 . tanulmányban már részletesen vitattuk . Jost és munkatársa, a lengyel A . Cichoka kereste a magyarázatot (Cichoka–Jost 2014), ezt a panasz és cinizmus hagyományozódó kultúrájában, az enerváló és politikai érdektelenségbe fullasztó múlt rendszerben, annak nosztalgikusan felidézett állami gon-doskodásában véli megtalálni . Ezen felszíni igazságokkal kapcsolatban talán nem indo-kolatlan három észrevételt tenni: egyrészt (udvariasan szólva) az állami szuverenitás és a gazdasági prosperitás örömei ebben az országban, ebben a régióban nem jelentenek olyan pszichológiai erőtartalékot, hogy az igaz világba vetett hit nehezedő körülmények között is töretlenül fennmaradjon . Másrészt a rendszerváltás természetéből következik a viszonyok megingása, s széles rétegek helyzetének drámai hanyatlásával együtt oly sebességgel terem-tett robusztus vagyonokat, hogy ezen társadalmi különbségek munkából, szorgalomból, talentumból való meritokratikus magyarázata ép ésszel elképzelhetetlen .

Harmadrészt a középosztály csendes hanyatlása mellett a kiáltó tőkekoncentráció épp ma a piacgazdasági demokráciák krémjében is fordulatot hoz a hierarchikus viszonyok igazolásában, nem hogy a nemzetállami kapitalizmus zártkörű korrupciójának lidércével küzdő országunkban .

Az aggregát negatív vélemények és választás pozitív eredményeinek viszonyát tanul-mányozni szép szociálpszichológiai feladat: alighanem jó helye van a rendszerigazolás el-méletében egy valószínűségi becslésnek: a mégoly kritikával kezelt rendszer elfogadását is megtámogatja, ha változtatására nem látnak esélyt [ez az „édes citrom” esete – (McGuire 2001:222–223)], feltette, hogy ha valami nagy valószínűséggel bekövetkezik, az megéde-síti annak savanyúságát . Ezt művi kísérleti keretekben nem sikerült bizonyítania, ám a mi óriási terepkísérletünk nyomós érv az elméleti levezetés mellett .

315

19 . A szociálpszichológus(nő) demokrata

Faragó Klára tiszteletére49

Demokrata-e a szociálpszichológus és közös tevékenységének szellemi gyümölcse, a szociálpszichológia? Maga a kérdésfeltevés riasztónak és visszatetszőnek tűnhet mind-azok szemében, akik a megalapozott tudást, a tudományt általánosságban és az emberi viszonyok tudományos tanulmányozását (a pszichológiát, szociológiát és e kettő metsze-tében a szociálpszichológiát) értékmentesnek deklarálják, ezt programszerűen vallják, így gondolják . És való igaz, a tudomány eszménye és az eszményi tudomány nyilván nem lehet más, mint az előfeltevésektől mentes, tisztán tényre-tárgyra irányult megismerés, de a tudomány természetére vonatkozó, történetileg kibomló tudásunk a koherens gondolati építményeknek ezt az ezoterikus jellegét némileg elhalványítja . E tekintetben is informatív a tudomány szociológiája (amely nem veszíti szem elől a tudomány társadal-mának belvilágát, sőt abból magyaráz indítékokat, szerveződéseket, kulturális természetű mozgásokat) . Tanulságokat kínál a tudomány története, amely korok szellemi közegéből, az intézményesedés útját-módját is kijelölő hatalmi viszonyokból kiindulva értelmezni tudja, hogy meddig terjedt és terjed a tudomány mozgástere és hogyan is tölti azt ki . Talán nem mellékes e tekintetben az sem, amit a tudás természetéről a pszichológia feltételez és leszűr, mármint hogy ebben mindig is a gondolat és érzelem fonódik össze, személyes preferenciák és kollektív identitások jelennek meg . Maga az itt taglalt szociálpszichológia értelemszerűen a társas-társadalmi viszonyokra vonatkozó tudás mibenlétét előszeretet-tel firtatja, korántsem feledkezve meg a közkeletű „laikus elméletek” és a professzionális tudomány tanai közötti (bevallhatjuk, kétirányú) átjárásról . Mindezen, több forrásból fakadó felismerések érzékennyé tehetnek bennünket arra a megfontolásra, hogy az is-merni vélt, ám nem is oly könnyen definiálható demokrácia valamiképpen keretet adhat a társas- társadalmi viszonyok szociálpszichológiájának, és a maga eszmei előképeivel és történeti-tapasztalati formáival meg is bújhat annak gondolati köntösében .

E meggondolást valószínűsítheti az is, hogy a szociálpszichológia nem (pusztán) elvonat-kozott ismeret, hanem az emberről és a társadalomról az emberhez és a társadalom nak szól, ennyiben tehát – ha hinnénk is ilyennek a létezésében – nem egyszerűen a társas- társadalmi valóság tükre, hanem üzenet is az embernek és társadalomnak maga- magáról .

A tudományosság hitelével felruházott ember- és társadalomkép, amelynek maga -tartást alapozó és ösztönző szerepe van, és amit a társas-társadalmi magatartás normatív

49 A professzor asszony 70 . születésnapja tiszteletére készülő tanulmánykötet részlete .


316

szabályozása nemcsak megérint, hanem meg is szorít . Ha van olyan területe a társadalmi kommunikációnak, ezen belül a tudomány és a közfelfogás diskurzusának, amelyre a „poli-tikai korrektség” szabályai érvényesek lehetnek és lesznek, akkor bizony a szociál pszichológia tematikája és szétterjedő gondolatisága az . Nyilván történetileg és társadalmi-kulturális kon-díciók szerint is változó, nemcsak az, hogy mit értsünk a határokon kívül eső politikai in-korrektségen, hanem az is, hogy a politikai korrektség kimondott-kimondatlan határainak átlépése milyen konzekvenciákkal jár . Hozzátehetjük, hogy a társadalmi szférák is különböz-nek e tekintetben, más a politikus mozgástere, aki maga is hatalmi tényező és egyszersmind a közfelfogás hullámverésére is – szinte hivatalból – ráhangolódik gyakran csak utalásszerű, képlékeny jelentést hordozó üzeneteivel, más az újságíróé vagy épp az íróé, és megint más a tudományos szakemberé, aki kikristályosodó fogalmak révén racionális okfejtésbe bocsát-kozik egy értő, szűkebb, specializált közönség előtt . A második évezred fordulóján a régi, ne-mes motívumokat integráló, a történeti válságok során érlelt és véres háborúkban felvértezett demokrácia vélelme és védelme – bízvást mondhatjuk – markánsan kijelöli a politikailag korrekt ember- és társadalomkép kontúrjait .

Tárgyunkról szólva, ha akarnánk sem feledkezhetünk meg arról, hogy a szociál-pszichológia amerikai tudomány. Meglehet, hogy eddigi állításainkban is volt kétke-désre ingerlő mozzanat, szinte bizonyos, hogy ez a tétel kifejezett ellenvetéseket válthat ki . Nemcsak a tudomány egyetemességének evidenciájába ütközik, hanem olyan élő és eredményes szellemi mozgalmak törekvéseibe is, mint az európai szociálpszichológia ih-letése, intézményes kiépítése és szakmailag felettébb termékeny működése, vagy mint az erőteljesebb ázsiai és epizodikus afrikai szociálpszichológia szellemi térhódítása (még ha az ausztrál szociálpszichológiát nemes egyszerűséggel egyívásúnak is minősítjük és egy-be is foglaljuk az amerikai törzsterülettel) . Ha azonban a tudománytörténeti tényekkel szembenézünk, el kell ismernünk, hogy „a létező szociálpszichológia” szellemi irányvé-tele, empirikus- módszertani jellege, hosszú távú tematikája Amerikában született meg, a második világháború idején (és fegyvereként) az Egyesült Államokban izmosodott meg, európai exportja onnan indult és merített nemcsak intellektuális, hanem financiális erőt . Ma a differenciált pszichológiai tudományok egyik – számos (politikai, üzleti és szervezeti, alkalmazott társadalmi, köztudatelemző és kommunikációs) hajtással rendelkező – törzs-területe, amely az Egyesült Államokkal (mint katonai, politikai, gazdasági és szellemi világhatalommal) való kapcsolattartás és kölcsönhatás hálás területe .

Az Egyesült Államokban a társadalomtudományok szerkezete más, mint Európában, érthető módon a történeti nézőpont háttérbe szorul a jelen szempontokban gazdag elem-zéséhez képest, domináns benne az empirikus (lehetőleg kísérleti) igazolás kényszere, amely az irodalmias-esszéisztikus megközelítésmódhoz képest markáns tudományos ar-culatot kölcsönöz e szaktudomány művelésének és burjánzó szakirodalmának . Mindez nagyban kedvez a (kísérleti) szociálpszichológiának, amelynek kulcsfogalmai (attitűd, kognitív disszonancia, csoportdinamika, agresszió) helyet kapnak az értelmiségi köztu-datban, terjednek a sokrétű társadalmi kommunikációban és még annak szerveződésére is alakítóan hatnak . Ugyanakkor az amerikai társadalmi identitásnak, összefűző erős

A szociálpszichológus(nő) demokrata

317

közösségtudatnak kiszakíthatatlan eleme a demokratikus politikai berendezkedés és gyakorlat, ennek jogintézményei és a köztudatban élő kikristályosodott gondolati elemei . A francia forradalommal közel párhuzamosan, a feudális hierarchia hagyományai nélkül hoztak létre az alapító atyák egy demokratikus jogállamot, amelynek alulról épített jog-rendje adott biztonságot, azonosulási támpontot és érzelmi kapaszkodót a bevándorlók újabb és újabb hullámainak és az egymást követő generációknak . A feudális mentalitást és szimbolikát hordozó tengelyhatalmakkal szemben a Nagy Háborúban, majd a fasizmus-sal szemben a második világháborúban, és legutóbb egy harmadik világháborúval felérő szuperhatalmi vetélkedésben a szovjet blokkal szemben az Egyesült Államok ezt a demok-ráciát juttatta diadalra és teremtett egy világrendet, amelynek alapja a „market democracy”, a piaci alapokra támaszkodó és azt pártoló politikai demokrácia .

A leglényegesebb momentum, amely az Egyesült Államokban megtestesülő piacgaz-dasági demokrácia és „a megvalósult szociálpszichológia” között kapcsolatot teremt, ez az individualizmusnak Amerikában őshonos szelleme és az egyénekre és az egyének közötti interakciókra fókuszáló szaktudomány individualizmusa közötti átjárás és át-hallás, mely utóbbinak sajátos szakmai hátteret ad a „módszertani individualizmus” az empirikus társadalomkutatásban . Az amerikai individualizmus a bevándorlókból spontán módon épülő, saját normáit személy- és csoportközi konfliktusokban érlelt megegyezé-sekkel kialakító és azokat a szabadság mozgásterében és megélt tudatában önként követő társadalom fundamentális kulturális jellemzője . Erre a szociálpszichológiának a nemzet-karakterológiai túláltalánosításoktól ódzkodó nagy úttörői, Münsterberg és Kurt Lewin egyaránt ráébredtek és gondolati kifinomultsággal és igen érzékletesen jellemezték . Az amerikai individualizmus – nyilván nem a filozofikus gondolat desztilált világára utalok itt, hanem a társadalmi közegre, amelyből ez táplálkozik – a saját sorsáért felelős egyén öntudatát, önérvényesítő akaratát, mérlegelését, erőfeszítését jelenti és jelöli .

Úgy tudja és úgy érzi, hogy a közösen vállalt normák a szabadságát garantálják, melyben tetteinek tétje van, és amely tehetsége, ereje, merészsége, munkája sikerét ígéri . Az egyéni öntudat egyfajta perspektívát is jelent annak érzékelésében, hogy a másik ember is egy sajátos egyéniség, nem merül ki a csoport-hovatartozása alapján neki tulajdonított attribútumokban, vannak ugyan csoporthatárok, de az emberi kapcsolatok átnyúlnak ezeken és ezek nem jelentenek áthághatatlan akadályt a siker-balsiker egyedüli értékmérő dimenziójában . Az embertársak individualitásának elismerése alighanem hozzájárult ah-hoz, hogy az Egyesült Államok a rabszolgatartás állapotából hosszú, viszontagságos úton a „faji” és nemzeti-kulturális, a nemi és a fizikai állapot szerinti megkülönböztetés elle-ni küzdelem előharcosa lett, ahol az előítélet politikailag inkorrekt és a diszkrimináció gyakorlata a jog erejével büntetendő . Ez a demokrácia egy derűt mutató kemény világ, melynek hajtóereje a jogegyenlőség keretei között minden társadalmi szférára kiterjedő verseny, érdemdúsnak tekintett nyertesekkel és érdemtelennek vélt vesztesekkel .

Természetesen erős impulzusok érték az amerikai társadalmat és szellemi életet Európából, onnan, ahol kibontakozott a felvilágosodás, megfogalmazódott és fordulatos harcokban érvényre jutott a szabadság és egyenlőség polgári eszmevilága . A feudalizmus


318

erőviszonyai és tradíciói azonban az öreg földrészen nem múltak el nyomtalanul, tovább-éltek a megújult jogállami keretekben is . Ám a polgári jogegyenlőség maga is más konzek-venciákkal járt, mint a szabad versengés Amerikájának „olvasztótégelyében”: itt kétféle „kollektivisztikus” társadalomszervező erő jelentkezett és vetélkedett, a nemzetállami ke-reteket kitöltő és továbbfeszítő nacionalizmus és a jogegyenlőség gazdasági kiterjesztésére törő osztályharcos szocializmus. Talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a szo-ciálpszichológia európai kezdeményei e köztörténeti okokból mutattak más irányba, mint a szaktudomány amerikai kezdetei . Jó nyomon indulnak el ugyanis az amerikai genezis francia kritikusai, amikor tudománytörténeti fordulópontnak tekintik Floyd Allport 1924-es szociálpszichológiáját, amennyiben az új tudomány alapozásában az egyénre fó-kuszál és az egyéni viszonyulások és a csoportjelenségek gyökerét a személyközti interakci-óban találja meg . Igaz az is, hogy ez az Angliából beszármazó William McDougall csopor-tegészre összpontosító koncepciójával szemben állt (az igazsághoz ugyanis hozzátartozik, hogy McDougall könyve született előbb, és érdemben nem volt más, mint Európában honos nemzetkarakterológia) . A nemzeti csoport szubsztanciálásának kritikájaként hirdeti meg Allport az amerikai szociálpszichológia krédóját az egyén és a személyközti viselkedé-sek kölcsönhatásának elsődlegességéről .

Gondolatmenetének hosszú távú hatást kifejtő motívuma a módszertani individua-lizmus, azaz hogy az empirikus szociálpszichológia leíró és kísérleti eszközeivel az egyéni attitűd és viselkedés mérhető, szemben a csoportegész absztrakciójának feltett vonásaival és változásaival . Ugyancsak erős gondolati kihívásnak bizonyult a francia forradalmakra és bon takozó szocialista törekvésekre adott polgári-konzervatív reakció, amely a racionális egyénnel esszéisztikus modorban szembeállította az eszét vesztett, érzelmi gerjedelmei nek kiszolgáltatott, vezéregyéniségeknek behódoló tömeg destruktív mentalitását. A szociál-pszichológiai kísérletezés egyik tartós célja volt vele szemben annak tárgyszerű bemutatá-sa, hogy a csoport nem oldja fel magában az egyént, nem következik be egyéniségvesztés, racionális folyamatok magyarázzák a csoporthelyzetben bekövetkező radikalizálódást . (Ennek a polémiának volt egy állomása Solomon Asch ambivalens eredményt hozó klasz-szikus konformizmuskísérlete is .) Le Bon tömeglélektana a 20 . századi európai diktátorok kedvelt kézikönyve lett, forgatókönyv a tömegek manipulációjához, de (a nacionalizmussal nem, de az osztályharcos szocializmussal nyilvánvalóan szembenálló) ódzkodása a demok-ratikus közélettől és intézményektől Amerikában eszmei és szakmai ellenállást váltott ki . Az individualitás és kollektivitás felfogásának amerikai és európai kettősségében Kurt Lewin életműve és messze kisugárzó hatása hozott ismert és látványos áttörést: a fasizmus elől menekülő, a fasizmus ellenében szakmailag érvelő teoretikus az alaklélektan termé-keny szellemét és kifinomult kísérleti módszertanát a demokratikus vezetés és kommuni-kációs szisztéma „felsőbbrendűségének” demonstrálására alkalmazta a csoportdinamikai munkásságában . A társult egyének egymásra hatásának hagyományos amerikai csoport-felfogását felcserélte, amikor a csoportot a pszichoszociális erő-mező sajátos egységének tételezte új nyelven megszólaló fenomenológiai ihletésű gondolatmenetében . Társadalmi mondanivalójának demokratikus tartalma nyilvánvalóan hozzájárult maga és irányzata


319

korszakos jelentőségéhez az amerikai szociálpszichológiában, amelynek belviszonyait és hosszú távú gondolati építkezését – mint erre McGuire rá is mutatott – Európában sajá-tos nézőpontból látjuk . Ám a behaviorista redukcionizmus és a kognitív behaviorizmus ezen erős tudománytörténeti impulzus idején és után sem vesztette el individualizmusá-nak a kontinuitását és megőrizte szellemi abszorpciós erejét Amerikában . Az euroatlanti piac gazdasági demokráciák szemléleti árnyalatait az idők múltával is jól illusztrálja, hogy a cselekvés prognosztikus értékű hátterét képező értékelő beállítódások egyéni sajátos-ságainak mérésére és szerveződésének leírására szolgáló amerikai attitűdkutatás rop-pant tömegét szinte meg sem érintette a hatvanas években életre galvanizált francia szo-ciálpszichológia Moscovici által bevezetett szociális reprezentáció konstrukciója, amely az attitűdkülönbségek fonákjaként épp az egyének szellemi közösségének tartalmát és szerveződését hivatott feltárni . Ebben Durkheim nyomán társadalmat integráló erőt lát, aminek példája Willem Doise szisztematikus vizsgálata az emberi jogok demokráciákban közkeletű felfogásáról . Az amerikai távolságtartás vélhető oka a többnyire megfigyelhető módszertani esetlenségen túl az, hogy a szociális reprezentációt kitermelő és hordozó tár-sadalmi képletek – szemben az egyénnel – szemükben megfoghatatlannak tűnnek .

Az amerikai és európai szociálpszichológia közötti szemléleti hídverés jelentős fejle-ménye viszont a két társadalmi-szakmai kultúrában egyaránt megmártózott Henri Tajfel (követői által több lépésben továbbfejlesztett) szociális identitás elmélete, amely az egyén csoporttagságát a társadalmi kategóriába való – érzelmi töltetű és elfogultságot gene ráló – önbesorolásaként könyveli el, így az énfelfogást és a bonyolult csoportközi viszonyok megélését összefüggésbe hozza és gondolatilag együtt kezeli . Ez a szakmai irányzat a nacio-nalista elfogultság kognitív mechanizmusainak feltárására a kategorizáció jelenségvilágá-nak szakmai ismeretanyagát alkalmazta . De az önbesorolás, amely a társadalmi kategóriák komplex és változékony rendszerébe kapaszkodik, és annak az „én” részeként betöltött motiváló szerepe olyan tárgykörnek bizonyult, melynek vizsgálata igen termékeny mind általában az egyének és csoportok fordulatos kapcsolatának, mind a csoportok dinamikus viszonyainak amerikai, európai, nota bene ausztrál szociálpszichológiájában .

Ha azt állítjuk, hogy a szociálpszichológia demokratikus társadalmi közegben alakult és bontakozott ki, akkor kézenfekvő a kérdés, hogy milyen viszonyban áll az önkény-uralmi rendszerekkel, amelyek a 20 . századi Európában a demokrácia aktív ellensége-ként léptek fel . Figyelemre méltó, hogy a harmincas években az amerikai közgondolkodás empirikus vizsgálatában – amelyben a leíró attitűdkutatás ekkor foglalja el a maga mód-szertanilag kimunkált helyét – a demokrácia európai válsághíreire adott gyors reakcióként tanulmány születik arról, mi az emberek véleménye „a Nyugat alkonyával” kapcsolatban (Israeli 1933) . Kitűnik, hogy az amerikai optimizmus ekkor és ettől nem apad el . Jól tud-juk azonban, hogy a sztereotípiakutatás Floyd Allportig visszavezethető előmunkálatok nyomán ekkor veszi kezdetét amerikai közegben, azzal a kritikai előfeltevéssel és tanul-sággal, hogy még itt is van hajlam az emberekben (princetoni diákokban!) megalapozatlan etnikai előítéletek kialakítására és széles körű elfogadására . A Németországból menekülő nagyformátumú társadalomkutatók – mint Fromm és mint Adorno és köre – a freudizmus


320

és marxizmus alkotóelemeit kombinálva nem érlelték még ki originális fasizmusteóriáikat, ám a szakterület vezető folyóirata 1936-ban már empirikus elemzéseket kezd közölni Stagner tollából a fasiszta attitűdökről, melyek 1942-re már faktoranalitikus empiri-kus összegzésig jutnak el . Ez ugyancsak az amerikai belvilágban tájékozódik, bizonyítva például, hogy „az ország védelmének” felszított motívuma fontos szerepet játszik ezen beállítódás kikristályosodásában . Alighanem a demokrácia európai válságjelei indukálják, hogy a szociálpszichológusok módszeresen tanulmányozni kezdjék az amerikai közgon-dolkodás jellemző tartalmait [már 1933-ban felmerül a nagy jövőjű kérdés, hogy hogyan is viszonyulnak az emberek a régihez és az újhoz (Bean 1933), majd a szabadságelvűség és optimizmus státusát vizsgálják (Whisler–Remmers 1938) és kezdetét veszi a morális közfelfogás különbségeinek kutatása (Skaggs 1940)] . A háborús közhangulat és a hadse-reg harci szellemének alakításában legendás két tudománytörténeti jelentőségű szociál-pszichológiai műhely – a Lewin-iskola és Hovland úgynevezett Yale-programjának – sze-repe . Az 1940-es évek derekára a sztenderd szociálpszichológiai orgánumokban szinte párhuzamosan jelentkezik az eddig nélkülözött önreflexió azzal kapcsolatban, hogy mi is a demokrácia (Taylor 1945) és hogy melyek a náci Németország pszichológiai karakte-risztikumai (Kecskemeti–Leites 1947) . A fasizmus tárgyköréhez képest évtizedes késés-sel ekkor esik majd szó Sztálinról (Prince 1945) és a Szovjet-Oroszországgal kapcsolatos amerikai attitűdökről (Smith 1946; 1946b), melyeknek a háborút követő éles irányváltása örök tanulságot kínál a politikai erőtérnek a nemzetközi attitűdökre gyakorolt elementáris hatásáról (nevezetesen arra vonatkozóan, hogy a stabilnak vélt érzelmi-értelmi-viselkedési struktúrák állandósága és változása mennyire szituációfüggő) .

Magyarország két minőségben is felbukkan a közgondolkodás amerikai szociálpszi-chológiájának ezen forrongó szakirodalmában, egyrészt mint az amerikai–szovjet hatalmi erőterek opportunus alkalmazkodásra kényszerítő ütközőzónája (Riegel 1947), másrészt mint a Maccoby, Newcomb és Hartley nevéhez köthető Readings in Social Psychology gyűjteménysorozat európai tanulmányszerzőjének, Mérei Ferencnek a hazája . Ő Lewin áttételes követőjeként csoportdinamikai kísérletben keresett választ a világháborús felelős-ség korszakos kérdésére, és találta meg azt a kollektív bűnösség irányába hajolva – a végül is eluralkodó liberális jogfelfogás ellenében . Ha ez előtt sem és ezt követően sem volt Európának hosszú évtizedekig kísérleti szociálpszichológiája (talán az amerikai–lengyel együttműködési tradíció kivételétől eltekintve), az egyértelműen annak a következménye, hogy a demokráciát megtagadó nacionalista és bolsevik önkényuralmi rendszerek egy-ként ellene voltak ezen ember- és társadalomismereti szakterület empirikus kutatásának és gondolati kiépítésének .

Az önkényuralmi rendszerek tekintélyi alapon nyilatkoztatták ki ember- és társa-dalomképüket, és működésük ezen ideológiai alapvetését semmiképpen sem engedték ütköztetni sem a sokszínű társadalmi tapasztalatokkal, az ezeket magukba sűrítő köz-keletű nézetekkel és ezek tudományos analízisével . A Harmadik Birodalom építette ki a pszichológia teljes képzési és alkalmazási rendszerét németföldön, de amire kép-zett, és amit használt, az nem volt több és más, mint az emberi teljesítményt kisajtoló


321

pszichotechnika . Amikor három évtizeddel később az idegfiziológiában világtekintélynek számító Szovjetunió csikorgó nehézkességgel teret nyitott a pszichológia empirikus szer-vezet- és társadalompszichológiai ágának, az sem kívánt mást, mint eszközöket az embe-ri viszonyok gyakorlati hasznot hajtó alakításához . A rendszer önkényuralmi jellegének bomlása és leépülése tette lehetővé, hogy a frissen alakult Európai Szociálpszichológiai Társaság tevékeny közreműködésével a szociálpszichológia nem pusztán technikai, hanem demokratikus társadalmi mondanivalója is utat találjon e régióba, hazánkba és Mérei Ferencnek – a Faragó család barátjának – e téren megszakadt munkája korszerű folyta-tásra találjon . Az empirikus társadalomkutatás – és ennek egyik centrális alkotóeleme, a szociálpszichológia – Amerikában, majd Nyugat-Európában sokszoros önvizsgálaton ment át társadalmi szerepét illetően: ez kezdetét vette már a most idézett 1940-es években is (Gosnell 1940; Ranney 1946) és belső vívódások révén előrehaladt, az 1960-as és az 1970-es évek fordulóján, valódi krízisen is átesett – megannyi bizonyítékot szolgáltatva demokratikus elkötelezettségére .

Kevés annál fontosabb felismerés van e tárgyban, mint az, hogy a szociálpszichológia demokratikus háttere, implikációi és kiállása nem jelentette és nem jelenti azt, hogy e szaktudomány megtorpant volna annak empirikus és elméleti vizsgálatában, hogy a de-mokrácia ideáljának társadalmi valóra váltása milyen akadályokba ütközik, és milyen ellentmondásokat vet fel. Ez ellenkezett volna mind a tudomány előrehaladásához elen-gedhetetlen szabadságával, mind a demokrácia tabukat és bénult tiszteletet nem ismerő kritikai mentalitásával . A szociálpszichológia értékelkötelezettsége épp abban jelentkezik, hogy az akadályokat és ellentmondásokat a demokrácia magasra emelt mércéin, valóra váltásának nézőpontjából elemzi és értékeli . Nem vádolható a köztudat empirikus ku-tatása azzal, hogy ne figyelt volna fel a közemberek korlátaira a társadalmi problémák átlátásában, az ideológiai pozíciók és a bennük rejlő jövőkép viszonyainak felfogásában, a társadalom múltjának felidézésében és a történeti tanulságok levonásában . A vélemény-kutatásnak alapvető és módszertani szempontból is körbejárt kételyei fűződnek ehhez, amit is talán leginkább Converse nevéhez kötünk .

E viták nyomán, józan egyensúlyt keresve maga a véleménykutatás a teljes szkepszis és a percnyi véleménymegoszlást tartós attitűddimenzióként elkönyvelő álláspont végletei között sokat haladt előre . A szociálpszichológusok számára a közgondolkodásban benne rejlő és annak alakulását irányító elfogultságok feltárása elsőrendű feladat volt és maradt, erőteljes indítást kapott Walter Lippmann tudománytörténeti szempontból korszakos alapművében és kiteljesedett a sztereotípiakutatás évtizedeiben és örökké jelen lesz az elő-ítéletek fáradhatatlan üldözésében .

A politika dinamikájának vizsgálatából gazdagon meríthetünk érveket a „szimbolikus politizálás” teóriájának alátámasztására, miszerint hívószavak és jelképek – a maguk asz-szociációs udvarával – mozgatják az embereket, a választókat, a kollektív akciók részeseit, s nem az érdekek és célok logikusan levezethető racionalitása . Az egyéni ítéletalkotás beszű-kült racionalitását és szisztematikus torzulásait feltáró kognitív/döntés pszichológia a maga módján szintúgy illúzióromboló a tekintetben, hogy helyzetüket és válaszútjaikat


322

az egyes emberek (és ennek nyomán az embertömegek) mennyire tárgyszerűen képesek felmérni .

A csoportközi viszonyok integratív elméletei (Heider-Turner, Sidanius és Jost ismert teóriái) egymással ütköznek, vetélkednek míg végső soron együttesen bemutatják, hogy a) csoportnézőpontokból milyen (értékelő) elfogultságok adódnak; hogy b) a hierarchikus viszonyokban a dominanciának milyen időtálló mechanizmusai működnek és hogy c) az alávetettek maguk is – pszichológiai szempontból elemezhető és érthető módon – hogyan működnek együtt a rájuk nehezedő hierarchia igazolásában – kimondott nézeteik, rejtett attitűdjeik, érzelmi viszonyulásuk terén egyaránt . Csak néhány igazán lényegit vettünk számba a szociálpszichológia azon leleményei, tapasztalati alapon nyugvó rendszerezett felismerései közül, amelyek nyilvánvalóan szemben állnak a demokráciának olyasfajta felfogásával, mely szerint a jogegyenlőség világában az emberek sokasága (a nép) a maga józan értelmével átgondolt világképet formál, felismeri távlatos érdekeit, és ezek jegyében többségi alapon higgadt mérlegeléssel választ és vált fel vezetőket .

Ám ez a demokráciának az elvonatkozott, idealizált és túlracionalizált képzete, és meglehet, hogy a demokráciának valójában az a kritériuma, hogy nem egyeduralom. Szemben a személyi önkénnyel a jog uralma, amely kizárja az egyén eluralkodását az államon és az állam eluralkodását az egyének felett: megosztással korlátozza a hatalom koncentrációját, választások révén rendszeres és békés kormányzati átmeneteket bizto-sít, garantálja, hogy az állam polgárainak kumulált véleménye érvényesül a kormányzat személyi összetételének alakulásában, hatókörének és irányvételének kijelölésében .

Ha úgy fogjuk fel a demokráciát, mint olyan keretet, amelyben a hatalomkoncentráció meg-megújuló törekvéseivel szemben érvényesül a társadalmi kontroll, és amelyben az ál-lampolgárok jogegyenlősége a hierarchikus viszonyok fenntartása vagy erősítése ellen hat, akkor a szociálpszichológia a demokrácia természetes teremtménye, kísérője és szol-gálója. Nem utolsósorban azzal, ahogy az emberek közötti érintkezés atmoszféráját, fel-tételeit és következményeit tárgyszerűen, az uralmi viszonyoktól való megilletődés nélkül vizsgálja . Kritikailag elemzi az emberek és a csoportok közötti viszonyokat, a megértést és együttműködést gátló torzításokat, előítéleteket és diszkriminációt . Tanulmányozza az emberek indítékait és ezek kiélését, elégedettségüket és elégedetlenségüket (a „nép jóllétét”) felderítve, hogy mindez milyen tényezők erdőjeként áll elő . Nyilvánvalóan rá vár olyan további kérdések megválaszolása, hogy a társadalmi hierarchia magasabb régióiban mikor és miért támadnak éles repedések, honnan és hogyan támadnak a „nép barátai”, akik sok esetben szorgosabban és eredményesebben fáradoznak a társadalmi hierarchia lebontásán, mint a „nép fiai” . Addig is, a szociálpszichológia politikai alkalmazására szakosodott egy egész tudományág, amely többpárti, parlamentáris viszonyok között tanulmányozza a politikai vezetők kiválását és megválasztását, a politikai nézetek szerveződését és viszo-nyát a pártstruktúrához, a véleményalakítás és a közös fellépés dinamikáját és hatóténye-zőit a politikai kommunikációban . Mindez történik a demokratikus piacgazdaságokban, és zajlik pusztán alkalmi és esetleges kitekintéssel a világ tetemes részén eluralkodó nem demokratikus kormányzatokra, ami talán nem is a politikai pszichológia törzsterületéhez,


323

hanem inkább a történeti pszichológia kuriózumaihoz tartozik . Az idegenkedés mond-hatni kölcsönös: az önkényuralmi rendszerek nem tűrik, legfeljebb eszközül használnák a (szociál)pszichológiát, ez utóbbi viszont nem látja napi hasznát, így meglehetős érdek-telenségével sújtja a nem demokratikus rendszerek politikájának tanulmányozását .

Ha már szót ejtettünk a szociálpszichológia társadalomkritikai mondanivalójáról és annak funkciójáról, a kölcsönösség jegyében mérlegre tehetjük azt is, hogy a szociálpszi-chológiát társadalmi-ideológiai nézőpontból milyen bírálatok érték, érik .

Egyrészt a tudomány területére begyűrűző demokratikus egyenlőségeszmény jegyében és nevében megfogalmazást nyerhet és nyert a rasszizmus vádja. A szociálpszichológia állhatatos harca a megkülönböztetés ellenében magát a szaktudományt is céltáblává teheti . Ennek történeti, tematikus és kompozíciós érvanyaga adódhat . Visszatekintve a szociál-pszichológia – amerikai – múltjába, az első gyűjteményes kézikönyv (Murchison 1935) kétségtelenül faji különbségként jelölte a markáns kulturális sajátosságokat és a korszellem jegyében tette ezt (az egyébként nyilvánvalóan heterogénnek észlelt) „fehér faj” nézőpont-jából . Természetesen a 20 . században végbement gyökeres változások – melyek szenzitív kommentátora és a maga előítélet-ellenességében előharcosa volt a szociálpszichológia – ezt a címkézést felszámolta, összehasonlító szakága politikailag korrekt nyelven beszél a kulturális különbségekről, ezek jórészét el is vitatva a sztereotipizálás példájaként tor-zított látszatként könyveli el . A hosszú időn át a szakterületen domináns sztereotípiakuta-tás a torzító kognitív mechanizmusok feltárásában kitűnt, ám nem excellált a sztereotípiák „igazságmagvának” keresésében, azon információk azonosításában, amelyek a sajátossá-gok felnagyításához, értékelő felszínezéséhez és szubsztancializálásához bárminemű ka-paszkodót nyújtottak . A természettudományos köpenybe burkolózó evolúciós pszicholó-gia és különösen a genetikus kutatások jelentenek ma ellenhullámot a szociálpszichológiai szakirodalom kikristályosodott antirasszizmusával szemben .

A vizsgált társadalmi-kulturális közeg, a vizsgálati személyekkel való kommuniká-ció és a szaknyelv angolsága, a vizsgálandó kérdések eredete kétségtelenül egyoldalú és beszűkült, és a tudomány egyetemes igazságkeresésének nagyratörő programjához képest az angolszász világra koncentrálódik . Az amerikai–brit–benelux belső körhöz képest már a francia szakmaiság is elszigeteltnek tűnt mindaddig, míg az európai (tulajdonképpen uniós) szellemi közösség (amerikai segédlettel) meg nem erősödött és az ezredfordulóra nem vált kissé el-elmaradó, kissé önállótlan, kevéssé sajátos arculatú szakmai partnerré . Az afrikai, majd a távol-keleti szociálpszichológia orgánumainak puszta jelentkezése is jel-zi és ezek nem minden él nélkül szóvá is teszik a szaktudomány – ha a rasszizmus szó met-sző élét nem is alkalmazzák – kulturális behatároltságát . Mindezt még az úttörő amerikai belvilágban is – bár a sztereotípiakutatásban etalonjától eltérően nem szükségképp pro-testáns, de – „fehér férfi” túlreprezentáció kísérte a szaktudomány művelői között (ami-nek egy anekdotikus példája volt az első kelet–nyugati, magyar–amerikai szimpózium az 1970-es években Visegrádon, melynek tíz kék zakós, szürke nadrágos, pirospozsgás ame-rikai professzor mellett egyetlen nő delegáltja volt, sokuk kedvence, Hilde Himmelveit, akkor épp Londonból) . Felesleges is rámutatni, hogy a nemek aránya az euro–amerikai


324

szociálpszichológiában egy negyed század alatt kiegyenlítődött, és művelőinek kulturális háttere ma már színesen gazdag .

Másrészt társadalmi ideológiakritika tárgya lett az utóbbi évtizedekben a szociálpszi-chológia művelőinek politikai-társadalomszemléleti kompozíciója is . Akár pártál-lás vagy megvallott eszmeiség szerint osztályozva a szociálpszichológusokat – amire az Egyesült Államokban több kísérlet is történt – kétségtelen tény, hogy törpe kisebbség tekinthető konzervatívnak, amint ezt ők immár többszörösen szóvá is tették (Redding 2001; Duarte et al . 2014; vesd össze Tetlock 1994) . A mindenkori minoritás pozíciójába belehelyezkedve itt most ők érvelnek a szempontgazdaság előnye, az értékek sokszínű-sége, a kommunikáció és általában az esélyek kiegyensúlyozottsága mellett . A szituáci-ót érdekessé teszi, hogy ez az érvelésmód társadalmi-közpolitikai kérdésekben többnyire a liberális ellenoldalé, valamint pikáns az is, hogy az ember- és társadalomtudományok reprezentánsai, az itteni többség az amerikai szellemi életben és kommunikációs közeg-ben kisebbséget képez . Tehát a liberális érvekkel győzködő konzervatív minoritás rendelkezik tulajdonképpen társadalmi léptékben túlnyomó erővel és partizánharcá-val e szaktudományok kis szigetét a nagy egész összképébe igyekszik betagolni . Hogy a konzervatív- liberális címkéket itt, hogy is alkalmazzuk, az több szempontból lehet tisztázandó: európai mércével mérve az individualizmus, a szabadságjogok, a demokra-tikus kormányzás alapértékei tekintetében mindkét fél liberális, tulajdonképpen ezt az értékvilágot merevíti ki, ennek rendjét őrzi hagyományos formáiban, ötvözi vallási megy-győződéssel, képviseli katonai értelemben is expanzív módon a konzervatív/republikánus amerikai, és ennek logikáját viszi tovább az egyenlőség kiterjesztése, a kisebbségek pozitív megkülönböztetése, a szociális szolgáltatások erősítése, a mobilitásra való nyitottság irá-nyába az amerikai liberális/demokrata . Ez utóbbi irány képviselete valóban messzire ment a konzervatív mentalitás és személyiség korrelátumai pszichológiai elemzésében és profil-jának megrajzolásában (azzal az implikációval, hogy a konzervativizmus valamiképpen egységes, egy tőről fakad) . Ez a megközelítés kritikaként is értelmezhető, és vitakedvet is vált ki az ellenoldalon . Így újabban konzervatív szakmai törekvés is jelentkezik, amely az értelmi folyamatok és teljesítmények fontosságához képest a morális érzelmek és a be-lőlük táplálkozó morális intuíció jelentőségét hangsúlyozva annak gazdagságát emeli ki a saját oldalán (az ellenlábasok szegényesebb morális viszonyulásaihoz mérve (Graham et al . 2009; vesd össze Haidt–Kesebir 2010) . A társadalmi típusalkotás alapjainak és ér-tékelő előjeleinek különbségei mellett a vetélkedő szemléleti irányok küzdőtere – például – a diszkri mináció (nagyvállalati érdekeket veszélyeztető) keresése és kimutatása az egyik oldalon, és a megbúvó előítéletesség lemérésével kapcsolatban a módszertani kétségek hangoztatása a másikon . Nem vitás, hogy az amerikai szociálpszichológiában megjelent a társadalomszemléleti polarizáció, ez egy fontos terepe a tudományos eszközökkel folyta-tott eszmei küzdelemnek, de az sem lehet kétséges, hogy mindez a demokraták belharca, a demokrácia hierarchiatűrése és változtatási hajlandósága tekintetében eltérő felfogások összecsapása, amely nem képvisel antidemokratikus társadalmi trendeket és nem is vádol-hatja egymást ezek képviseletével .


325

Harmadrészt van egy ásatag régi bélyeg, amely korosztályunk számára nem teljesen ismeretlen sztálinista korszakban a szociológia és a pszichológia, és e kettő metszetében ér-telemszerűen a szociálpszichológia magán viselt: mármint, hogy „burzsoá áltudomány”. Ennek az ideológiai vérvádnak a terhét sikerült levetni az 1960-as években (aminek voltak prakticista szovjet előzményei, és amiben Pataki Ferenc szakmánk szempontjából múlha-tatlan érdemeket szerzett) . Ha ez nem következik be, nem nyíltak volna meg az intézmé-nyesített munkalehetőségek a hazai szociálpszichológia első hazai műhelyében sem .

Ennyi év után visszatekintve higgadtan mondhatjuk, hogy a szociálpszichológia akkor minősíthető „áltudománynak”, ha a törvény szabta társadalomfejlődés autokratikus pre-koncepciója alapján bírálják el, hogy módszeres kutatásai lényeges eredményre vezetnek-e a társas-társadalmi viszonyokról . E tekintélyelvű prekoncepció azonban elbukott (amivel egyébként nem kérdőjeleződik meg, hogy a marxiz mus olyan stimuláló hatással volt a társa-dalomtudományokra, mint a freudizmus a pszicho lógiára), így azután nincs kényszerű külső oka annak, hogy a szociálpszichológia igazolt ered ményeinek tudományos relevanciáját és értékét megkérdőjelezzük .

Mi a helyzet azonban az egykori vád másik elemével, nem lehet e igazság abban, hogy a szociálpszichológia – nyilván nem az ideológiai címkézés leegyszerűsített értelmében, hanem társadalom- és tudománytörténeti értelemben – polgári tudomány? Egész érve-lésem amellett próbált szólni, hogy a szociálpszichológia a piacgazdasági demokrácia kereteiben született, annak tapasztalatait dolgozza fel módszeresen és ily módon annak működését és fejlődését szolgálja bírálatával is . A szakmai utunkból elvonuló pártállami ideológia „polgári” minősítése talán nem is tévedett oly nagyot .

327

Irodalom

Allport, F . H . (1924): Social Psychology. Houghton Mifflin, Boston . Allport, F . H . (1937): Toward a Science of Public Opinion . The Public Opinion Quarterly,

1 . 7–23 . Anghie, A . (2009): Rethinking sovereignty in international law . Annual Review of Law

and Social Science, 5 . 291–310 .Antall József (1994): Modell és valóság. Atheneaum, Budapest . II . köt . 42–71 . Argyle, M . (2001): The Psychology of Happiness. Routledge, Hove . (2nd ed .) .Aronson, E . (1978): A társas lény. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest .Banaji, M . (2003): Rejtőzködő attitűdök és sztereotípiák. („A szociálpszichológia második

évszázada” sorozat) Osiris, Budapest . Bandes, S . A . – Blumenthal, J . A . (2012): Emotion and Law . Annual Review of Law

and Social Science, 8 . 161–181 . Barany, Z . – Moser, R . G . (eds .) (2009): Is Democracy Exportable? Cambridge University

Press, Cambridge .Barbu, Z . (1956): Democracy and Dictatorship. Their Psychology and Patterns of Life.

Routledge, London .Bargh, J . A . (2006): A mindennapi élet automatizmusa . In: Hamilton, D . L . – Fiske,

S . T . – Bargh, J . A . (Hunyady György szerk .) (2006): A társak és a társadalom megis-merése. Osiris, Budapest . 451–526 .

Bean, C . H . (1933): The Psychology of Adherence to the Old and acceptance of the new . The Journal of Social Psychology, 3 . 340–352 .

Bethlen István (1988): Bethlen István emlékirata 1944. (Romsics Ignác és Bolza Ilona bevezetőjével) . Zrínyi Katonai Könyvkiadó, Budapest .

Berkics Mihály (2008): A társadalmi viszonyok és a társadalomban zajló versengés igazsá-gosságának észlelése. PhD-értekezés, ELTE Pszichológiai Doktori Iskola .

Berkics Mihály (2015): Huszonöt év – alulnézetből: a rendszerváltás utáni magyar társada-lom és közélet szociálpszichológiája. Előadás . 19 . Pszinapszis, Budapest .

Blasi, G . – Jost, J . (2006): System Justification Theory and Research: Implication for Law, Legal Advocacy, and Social Justice . California Law Review, 4 . 119–1168 .

Blustein, J . (2008): The Moral Demands of Memory. Cambridge University Press, Cambridge .Borgida, E . – Federico, C . M . – Sullivan, J . L . (eds .) (2009): The Political Psychology

of Democratic Citizenship. Oxford University Press, Oxford .Bower, G . H . (1981): Mood and Memory . American Psychologist, 36 . 129–148 .Brader, T . (2012): The Emotional Foundations of Democratic Citizenship . In: Berinsky,

A . J . (ed .): New Directions in Public Opinion. Routledge, New York . 193–216 .Brehm, J . W . (1993): Control Motivation: Theoretical Perspectives . In: Weary, G . –

Gleicher – F . L . Marsch, K . (eds .): Control Motivation and Social Cognition. Springer, New York . 3–32 .

Irodalom

328

Brewer, M . B . (1991): The Social Self: On Being The Same and Different at the Same Time . Personality and Social Psychology Bulletin, 17 . 475–482 .

Brewer, M . B . – Weber, J . G . (1999): A személyközi, illetve csoportközi társas össze-hasonlítás önértékelésre gyakorolt hatásai . In: Hunyady Gy . – Hamilton, D . L . – Nguyen Luu L . A . (szerk .): A csoportok percepciója. Akadémiai, Budapest . 470–486 .

Bruckner Éva – Csepeli György – Csepeli Miklós (2014): A tengerszemű hölgy rejtélye. A Zámoryak történetei. Kossuth Kiadó, Budapest .

Buda Béla (1968): A szociálpszichológia és a modern kutatási irányzatai. TIT Szociológiai Közlemények, II . Budapest .

Buda Béla (1981): Recenzió Pataki Ferenc: Utak és válaszutak a szociálpszichológiában című könyvéről . Pszichológia, 2 . 281–284 .

Burger, J . M . (1993): Individual Differences in Control Motivation and Social Information Processing . In: Weary, G . – Gleicher, F . – Marsch, K . L . (eds .): Control Motivation and Social Cognition. Springer, New York . 203–219 .

Cantril, H . (1965): The Pattern of Human Concerns. Rutgers University Press, New Brunswick .

Cardwell, J . D . (1971): Social Psychology: A Symbolic Interaction Perspective. F . A . Davis Company, Philadelphia .

Carney, D . R . – Jost, J . T . – Gosling, S . D . – Potter, J . (2008): The Secret Lives of Liberals and Conservatives: Personality Profiles, Interaction Styles, and the Things They Leave Behind . Political Psychology, 6 . 807–840 .

Cartwright, D . – Zander, A . (eds .) (1960): Group Dynamic. Research and Theory. Row, Peterson and Co ., New York .

Cichocka, A . – Jost, J . (2013): Stripped of Illusions? Exploring System Justification Processes in Post-Communist Societies . International Journal of Psychology, 49 . 6–29 .

Cichocka, A . – Jost, T . A . (2014): Stripped of Illusions? Exploring System Justification Processes in Capitalist and Post-Communist Societes . International Journal of Psychology. 2 . 6–29 .

Cropanzano, R . – Stein, H . – Nadisic, T . (2011): Social Justice and the Experience of Emotion. Routledge, New York .

Czigler István (2000): Túl a fiatalságon. Megismerési folyamatok időskorban. Akadémiai Kiadó, Budapest .

Csepeli György (1978): Vélemények a magyarokról és a környező országok népeiről (Belső kiadvány) . Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest .

Csepeli György (1979): A nemzeti tudat- és érzésvilág kutatásáról . Társadalmi Szemle, 11 . 70–78 .

Csepeli György (szerk .) (1980): Előítéletek és csoportközi viszonyok. Válogatott tanulmá-nyok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest .

Csepeli György (szerk .) (1981): A kísérleti társadalomlélektan főárama. Gondolat Könyvkiadó, Budapest .

Irodalom

329

Csepeli György (1985): Nemzeti tudat és érzésvilág. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest . – Bővített: Csepeli György (2002): A nagyvilágon e kívül…: Nemzeti tudat és érzésvilág Magyarországon 1970–2002. Jószöveg Műhely, Budapest .

Csepeli György (1987): Csoporttudat – nemzettudat. Esszék, tanulmányok. Magvető Kiadó, Budapest .

Csepeli György (1990): …és nem is kell hozzá zsidó. Kozmosz Könyvek, Budapest .Csepeli György (1992): Nemzet által homályosan. Századvég, Budapest . Csepeli György (1997): Szociálpszichológia. Osiris, Budapest .Csepeli György (1998): Előítélet és antiszemitizmus. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest . Csepeli György (2009): Válság és nemzet . Az új magyar nemzetfogalomról . Mozgó Világ,

7 . 31–37 .Csepeli György (2012): Radikálisként élni: nemzeti radikálisok gondolkodási mintái

Magyarországon . In: Fülöp Márta – Szabó Éva (szerk .): A pszichológia mint társadalom-tudomány. A 70 éves Hunyady György tiszteletére. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest . 57–65 .

Csepeli György (2013): A magyar faj abszurditása – Prolegomena egy hasonló című, tervezett könyvhöz . Mozgó Világ Online, 39 . 74–82 .

Csepeli György – Murányi István – Prazsák Gergő (2011): Új tekintélyelvűség a mai Magyarországon. Apeiron Kiadó, Budapest .

Csepeli György – Örkény Antal (1990): Az alkony. (A mai magyar értelmiség ideoló-giai-politikai optikája a ’80-as évek végén). ELTE Szociológia Intézet Szociálpolitika Tanszék, Budapest .

Csepeli György – Örkény Antal – Székelyi Mária (2000a): A sztereotípiák hatalma . Jel-Kép, 19 . 3–23 .

Csepeli György – Örkény Antal – Székelyi Mária (2000b): Grappling with National Identity. How nations see each other in Central Europe. Akadémiai Kiadó, Budapest .

Csepeli György – Prazsák Gergő (2010): Örök visszatérés? Társdalom az információs kor-ban. Jószöveg Műhely, Budapest .

Csíkszentmihályi Mihály (1997): Flow – Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája. Akadémiai Kiadó, Budapest .

Davies, J . C . (1962): Towards a theory of revolution . American Sociological Review, 27 . 5–19 .

de Montmollin, G . (1973): Szociálpszichológia. Akadémiai Kiadó, Budapest . de Rivera, J . H . (1992) Emotional Climate: Social Structure and Emotional Dynamics .

International Review of Studies on Emotions, 2 . 197–218 . de Rivera, J . H . – Paez, D . (2007) . Emotional Climate, Human Security, and Cultures

of Peace . Journal of Social Issues, 63 . 233–253 .Dépret, E . – Fiske, S . T . (1993): Social Cognition and Power: Some Cognitive

Consequences of Social Structure as a Source of Control Deprivation . In: Weary, G . – Gleicher, F . – Marsch, K . L . (eds .): Control Motivation and Social Cognition. Springer, New York . 176–202 .

Irodalom

330

Deutsch, M . – Krauss, R . M . (1965): Theories in Social Psychology. Basic Books, New York .

Diener, E . (1994): Assessing Subjective Well-being: Progress and Opportunities . Social Indicator Research, 31 . 103–157 .

Diener, E . – Suh, E . M . (2000): Culture and Subjective Well-being. The MIT Press, Cambridge .

Diener, E . – Diener, C . – Diener C . (1998): A nemzetek szubjektív jólétét előre jel-ző tényezők . In: Hunyady György (szerk .): Történeti és politikai pszichológia. Osiris, Budapest . 206–233 .

Dittmar, H . (2008): Consumer Culture, Identity and Well-being. The Search for the „Good Life” and the „Perfect Body”. Psychology Press, New York .

Doise, W . (2002): Human Rights as Social Representations. Routledge, London . Doise, W . – Clemence, A . – Lorenzi-Cioldi, F . (1993): The Quanitative Analysis

of Social Representations. (European Monographs in Social Psychology) . Harvester-Wheatsheaf, New York .

Duarte, J . L . – Crawford, J . T . – Stern, C . – Haidt, J . – Tetlock, P . E . (2015): Political Diversity will Improve Social Psychological Science . Behavioral and Brain Sciences, 1–58 .

Easterbrook, G . (2004): The Progress Paradox. Random House, New York .Eiser, J . R . (1980): Cognitive Social Psychology: A Guidebook to Theory and Research.

McGraww-Hill, London .Ekstein, R . (1947): Psychological Laws and Human Freedom . The Journal of Social

Psychology, 25 . 181–192 .Elster, J . (2009): Alexis de Tocqueville, the First Social Scientist. Cambridge University

Press, Cambridge .Erdei Ferenc (et al .) (1946): Demokrácia. Pázmány Péter Tudományegyetem BTK .

Egyetemi Nyomda, Budapest . 96–109 .Erdősi Sándor (1981): Mozgásformák határán tájékozódva . Pszichológia, 2 . 284–291 . Erős Ferenc (1981): A szociálpszichológia válsága: krízis kritika nélkül . Pszichológia, 2 .

291–302 .Farr, R . M . (1996): The Roots of Modern Social Psychology. Blackwell, Oxford .Feierabend, I . K . – Feierabend, R . L . – Nesvold, B . A . (1998): Társadalmi változás

és politikai erőszak: nemzetközi minták . In: Hunyady György (szerk .): Történeti és politikai pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest . 116–129 .

Fennel, L . A . (2009): Willpower and Legal Policy . Annual Review of Law and Social Science, 5 . 91–114 .

Ferrero, G . (2001): Hatalom. A legitimitás elvei a történelemben. Kairosz Kiadó, Budapest .Fischhoff, B . (1998): Utólagos előrelátás: visszafelé gondolkodás? In: Hunyady György

(szerk .): Történelmi és politikai pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest . 271–280 .Fiske, S . T . (2005): Társas alapmotívumok. Osiris Kiadó, Budapest .

Irodalom

331

Fiske, S . T . (2006): Mások irányítása . A hatalom hatása a sztereotipizálásra . In: Hamilton, D . L . – Fiske, S . T . – Bergh, J . A . (eds .): A társak és a társadalom megismerése. Osiris Kiadó, Budapest . 292–314 .

Fiske, S . T . (2012): The Continuum Model and the Stereotype Content Model . In: Van Lange, P . A . M . – Kruglanski, A . W . – Higgins, E . T . (eds .): Handbook of Theories of Social Psychology, 1 . 267–288 .

Fiske, S . T . – Borgida, E . (2008): Providing Expert Knowledgein an Adversariel Context: Social Cognitive Science in Employment Discrimination Cases . Annual Review of Law and Social Science, 4 . 123–148 .

Fiske, S . T . – Cuddy, A . C . – Glick, P . – Xu, J . (2006): A (gyakran kevert) sztereotípia-tartalom modellje: A kompetencia az észlelt státusból, a melegszívűség pedig a versen-gésből ered . In: Hunyady György (szerk .) .: Hamilton, D . L . – Fiske, A . T . – Bargh, J . A .: A társak és a társadalom megismerése. Osiris Kiadó, Budapest . 315–388 .

Felvinczi Katalin (szerk .) (2015): Problémafókuszú pedagógusképzés. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest .

Forgách József (1993): A társas érintkezés pszichológiája. Gondolat Kiadó, Budapest .Forgách József (1995): Mood and Judgment: The Affect Infusion Model (AIM) .

Psychological Bulletin, 1 . 39–66 .Forgas, J . P . (2001): Érzelmek és gondolkodási stratégiák: interaktív kapcsolat . In:

Forgács József (szerk .): Érzelem és gondolkodás. Az érzelem szociálpszichológiája. Kairosz Kiadó, Budapest . 257–286 .

Fromm, E . (1993): Menekülés a szabadság elől. Akadémiai Kiadó, Budapest .Fukuyama, F . (1994): A történelem vége és az utolsó ember. Európa Könyvkiadó, Budapest . Fukuyama, F . (2007): Bizalom. Európa Kiadó, Budapest .Furnhama, F . (1988): Lay Theories in Law . In: Furnham, A . F .: Lay Theories. Everyday

Understanding of Problems in the Social Sciences. Pergamon Press, Oxford .Fülöp Márta (2005): Versengés öregkorban: szociálpszichológiai és pszichoanalitikus

megközelítésben . In: Pető Katalin: Életciklusok. Magyar Pszichoanalitikus Egyesület – Animula Kiadó, Budapest . 57–77 .

Fülöp Márta (2009): A kultúraközi és kulturális összehasonlító pszichológia Magyarországon . Magyar Pszichológiai Szemle, 1 . 3–84 .

Gazsó Ferenc – Pataki Ferenc – Sántha Pál – Várhegyi György (1970): Pályák vonzá-sában. Ifjúsági Lapkiadó, Budapest .

Gazsó Ferenc – Pataki Ferenc – Várhegyi György (1971): Diákéletmód Budapesten. Gondolat Kiadó, Budapest .

Giner-Sorolla, R . (2012): Judging passions. Moral emotions in persons and groups. Psychology Press, London .

Gogolák L . (2001): Romemlékek I . Holmi, (online kiadás, közzéteszi: Nové Béla) .Goldstein, K . M . – Blackman, S . (1978): Cognitive Style. Five Approaches and Relevant

Research. Wiley, New York .

Irodalom

332

Goleman, D . (1997): Érzelmi intelligencia. Háttér Kiadó, Budapest .Gosnell, H . H . (1940): The Polls and Other Mechanisms of Democracy . Public Opinion

Quarterly, 4 . 224–229 .Graham, J . – Haidt, J . – Nosek, B . A . (2009): Liberals and Conservatives Rely on Different

Sets of Moral Foundations . Journal of Personality and Social Psychology, 96 . 1029–1046 .Graumann, C . F . (1986): The Individualization of the Social and the Desocialization of

the Individual: Floyd H . Allport’s Contribution to Social Psychology . In: Graumann, C . F . – Moscovici, S .: Changing Conceptions of Crowd Mind and Behavior. Springer, New York . 97–116 .

Graumann, C . F . – Moscovici, S . (eds .) (1986): Changing Conceptions of Crowed Mind and Behavior. Springer-Verlag, New York .

Greenwald, A . G . – Banaji, M . R . (2003/1995): Az implicit társas kogníció: Az atti-tűdök, az önértékelés és a sztereotípiák . In: Banaji, M . – Hunyady György (szerk .): Rejtőzködő attitűdök és sztereotípiák. Osiris Kiadó, Budapest . 139–192 .

Greenwald, A . G . – Krieger, L . H . (2006): Implicit Bias: Scientific Foundations . California Law Review, 4 . 945–967 .

Haidt, J . (2012): The Emotional Dog and Its Rational Tail: A Social Intuitionist Approach to Moral Judgment . In: Baumeister, R . E . – Vohs, K . D . (eds .): New Directions in Social Psychology. I . Sage, Los Angeles . 157–202 .

Haidt, J . – Kesebir, S . (2010): Morailty . In: Fiske, S . T . – Gilbert, D . T . – Lindzey, G . (eds .): Handbook of Social Psychology. 2 . 797–832 .

Hagendoorn, L . (2000): Preface . In: Csepeli György – Örkény Antal – Székely Mária: Grappling with national identity. How Nations See Each other in Central Europe. Akadémiai Kiadó, Budapest . 9–15 .

Halasy-Nagy József (1928): Kultúra és politika . Tanulmányok . Írta Kornis Gyula . Minerva, 7 . 1–3 . 136 .

Halasy-Nagy József (1933): Kornis Gyula: Az államférfi . A politikai lélek vizsgálata . Minerva, 12 . 137–144 .

Halász László – Hunyady György – Marton L . Magda (szerk .) (1979): Az attitűd pszi-chológiai kutatásának kérdései. Akadémiai Kiadó, Budapest .

Hamilton, D . L . (ed .) (1981): Cognitive Process in Stereotyping and Intergroup Behavior. Erlbaum, Hillsdale, N . J .

Hamilton, D . L . (2005): Social Cognition. Psychology Press, New York .Hamilton, D . L . – Fiske, S . T . – Bargh, J . A . (2006): A társak és a társadalom megisme-

rése. („A szociálpszichológia klasszikusai” sorozat) . Osiris Kiadó, Budapest .Harvey, J . H . – Smith, W . P . (1977): Social Psychology: An Attributional Approach. C . V .

Mosby, St . Louis .Haslam, A . S . – Reicher, S . D . – Platow, M . J . (2011): The New Psychology of Leadership.

Identity, Influence and Power. Psychology Press, Hove .Heider, F . (1958): The Psychology of Interpersonal Relations. Wiley, New York .Heider, F . (2003): A személyközi viszonyok pszichológiája. Osiris Kiadó, Budapest .

Irodalom

333

Hewstone, M . – Stroebe, W . – Codol, J . P . – Stephenson, G . M . (1995): Szociálpszichológia – európai szemszögből. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest .

Hivatalos Közlöny. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium hivatalos közlönye . 1928 . 36 . 15–19 .

Hofstätter, P . R . (1957): Gruppendynamik. Kritik der Massenpsychologie. Rowohlt, Hamburg .

Hofstätter, P . R . (1964): Socialpsychologie. Gruyter, Berlin .Huang, P . H . (2010) . Happiness studies and legal policy . Annual Review of Law and Social

Science, 6 . 405–432 . Hunyady György (1967a): A szociometria és látens ideológiai szerkezet viszonya csoport-

ban . Magyar Pszichológiai Szemle, 24 . 362–378 . Hunyady György (1967b): Kornis Gyula pszichológiai-ideológiai munkássága. Egyetemi

doktori értekezés . ELTE, Budapest .Hunyady György (1968): Tanulók történelmi alapfogalmainak vizsgálata. Tankönyvkiadó,

BudapestHunyady György (szerk .) (1973): Szociálpszichológia. Gondolat Kiadó, Budapest .Hunyady György – Pataki Ferenc – Váriné Szilágyi Ibolya (szerk .) (1976):

Szociálpszichológiai kutatások Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest .Hunyady György (1984a): A kísérleti szociálpszichológia amerikai válságirodalma, és

amit mi kiolvasunk belőle . Pszichológia, 1 . 147–158 . Hunyady György (szerk .) (1984b): Szociálpszichológia. Gondolat Kiadó, Budapest .Hunyady György (1988): National stereotypes: Three approaches in social psychology .

In: Fusco, A . – Battisti, F . M . – Tomassoni, R . (eds .): Issues in cognition and social representation. Angeli, Milano .

Hunyady György (szerk .) (1991): Szociálpszichológiai tanulmányok. Válogatás pszichológia szakos hallgatók számára. Tankönyvkiadó, Budapest .

Hunyady György (1996): Sztereotípiák a változó közgondolkodásban. Akadémiai Kiadó, Budapest .

Hunyady György (1998): Történeti bevezetés a szociálpszichológiába: a meghonosítás lépései . ELTE Eötvös Kiadó, Budapest .

Hunyady György (1999): Generáció és identitás . Alkalmazott Pszichológia, 1 . 67–75 .Hunyady György (2002): A kontraszelekció pszichológiája . Magyar Pszichológiai Szemle,

3 . 397–434 .Hunyady György (2005): A társadalmi csoportok értékelő megkülönböztetése: váltott

kutatási perspektívák . In: Sidanius, J . – Pratto, F .: A társadalmi dominancia: A tár-sadalmi hierarchia és elnyomás csoportközi elmélete. Osiris Kiadó, Budapest . 7–40 .

Hunyady György (2009a): A közgondolkodás és a közérzet társadalomlélektana . Magyar Pszichológiai Szemle, 3 . 497–512 .

Hunyady György (2009b): A társadalmi közérzet pszichológiája: problématörténet és aktualitás . Magyar Pszichológiai Szemle, 2 . 289–312 .

Irodalom

334

Hunyady György (2010a): Történelem, nemzeti nézőpont, pszichológia: Egy tucat tézis a kutatás hátteréről . In: Münnich Ákos – Hunyady György (szerk .): A nemzeti em-lékezet vizsgálatának pszichológiai szempontjai. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest . 7–77 .

Hunyady György (2010b): A társadalmi közérzet hullámverése. Napvilág Kiadó, Budapest .Hunyady György (2011a): Politikai váltás pszichológiai kontextusa: érzelmi atmoszféra,

értékvilág és demokráciafelfogások . Alkalmazott Pszichológia, 4 . 5–26 . Hunyady György (2011b): Érzelmi atmoszféra, értékvilág és demokrácia-felfogások a po-

litikai váltás évében . In: Sándor Péter – Vass László (szerk .): Magyarország politikai évkönyve 2010-ről: Kormányzat, közpolitika, közélet. (Digitális könyv) . Demokrácia Kutatások Magyar Központja Közhasznú Alapítvány, Budapest . 29–50 .

Hunyady György (2012a): Demokrácia a közgondolkodásban és a társadalmi közérzet . Magyar Pszichológiai Szemle, 67 . 151–172 .

Hunyady György (2012b): Demokrácia élmény, érték és felfogás 2010 politikai fordulata után . In: Berkics Mihály – Hunyady György (szerk .): A jog és pszichológia: egy inter-diszciplináris mező. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest . 136–155 .

Hunyady György (2012c): Demokrácia élmény, érték és felfogás 2010 politikai fordulata után . In: Berkics Mihály – Hunyady György (szerk .): A jog és pszichológia: egy inter-diszciplináris mező. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest . 39–47 .

Hunyady György (2012d): Személyre szóló reflexiók . In: Fülöp Márta – Szabó Éva (szerk .): A pszichológia mint társadalomtudomány. A 70 éves Hunyady György tiszteletére. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest . 11–28 .

Hunyady György (2013a): A személyes szuverenitás és a kiszolgáltatottság élménye . Magyar Tudomány, 4 . 438–452 .

Hunyady György (2013b): Az elégedetlenség társadalompszichológiája . Magyar Pszichológiai Szemle, 4 . 621–645 .

Hunyady György (2013c): Történelmi tanulságok a politikai pszichológia számára: Pataki Ferenc Hosszú menetelés című könyvéről . Magyar Pszichológiai Szemle, 4 . 789–793 .

Hunyady György (2014): Visszatekintés a jelenből . In: Hunyady György – Török László (szerk .): Történelem és emlékezet: Egy akadémiai ülésszak előadása. Kossuth Kiadó, Budapest . 9–26 .

Hunyady György (2015a): Természet és társadalom az emberben . In: Felvinczi Katalin (szerk .): Problémafókuszú pedagógusképzés – a pedagóguspálya problémái. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest . 29–36 .

Hunyady György (2015b): A demokrácia követelmények a köztudatban és a társadalmi atmoszféra ambivalenciája . In: Hunyady György – Berkics Mihály (szerk .): A jog szociálpszichológiája: A hiányzó láncszem. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest . 281–336 .

Hunyady György – Hamilton, D . L . – Lan Anh, N . L . (szerk .) (1999): A csoportok per-cepciója. (Pszichológiai Tanulmányok XVII .) Akadémiai Kiadó, Budapest .

Hunyady György – Hann Endre – Lázár Guy – Pörzse Katalin (1974): Nézetek a haza-fiságról, a magyarságról és az internacionalizmustól. (Belső kiadvány .) Tömeg kommu-nikációs Kutatóközpont, Budapest .

Irodalom

335

Hunyady György – Hann Endre – Pörzse Katalin (1975a): Nézetek a szocialista ha-zafiság időszerű kérdéseiről. (Belső kiadvány .) Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest .

Hunyady György – Hann Endre – Pörzse Katalin (1975b): Sztereotíp nemzet-jellemzések kognitív szerveződése . Magyar Pszichológiai Szemle, 32 . 147–162 .

Hunyady György – Lan Anh, N . L . (szerk .) (2001): Sztereotípiakutatás. Hagyományok és irányok. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest .

Hunyady György – Pörzse Katalin (1976): Vélekedések a XX. század történetéről és csalá-dok múltjáról. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest .

Huszti József (1942): Gróf Klebersberg Kunó életműve. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest . 216–227 .

Insko, C . A . – Schopler, J . (1972): Experimental Social Psychology. Academic Press, New York .

Israeli, N . (1933): Attitudes to the Decline of the West . The Journal of Social Psychology, 1 . 92–101 .

Jost, J . T . (2003): Önalávetés a társadalomban: a rendszerigazolás pszichológiája. („A szoci-álpszichológia második évszázada” sorozat) . Osiris Kiadó, Budapest .

Jost, J . T . – Kay, A . C . (2010): Social justice: history, theory, and research . In: Fiske, S . T . – Gilbert, D . L . – Lindzey, G . (eds .): Handbook of social psychology. (5th ed .) 2 . Wiley .

Jost, J . T . – Rudman, L . A . – Blair, I . V . – Carney, D . R . – Dasgupta, N . – Glaser, J . – Hardin, C . D . (2009): The existence of Implicit Bias is beyond reasonable doubt: A refutation of ideological and methodological objections and executive summary of ten studies that no manager should ignore . Research in Organizational Behavior. 8 . 39–69 .

Jost, J . T . (2003): Önalávetés a társadalomban: a rendszerigazolás pszichológiája. Osiris Kiadó, Budapest .

Jost, J . T . – van der Toorn, J . (2012): System Justification Theory . In: van Lange, P . A . M . – Kruglanski, A . W . – Higgins, E . T . (eds .): Handbook of Theories of Social Psychology. 2 . 313–343 .

Kahneman, D . – Diener, E . – Schwarz, N . (eds .) (1999): Well-being. The Foundations of Hedonic Psychology. Russel Sage Foundation, New York .

Kahneman, D . (1999): Objective Happiness . In: Kahneman, D . – Diener, E . – Schwarz, N . (eds .): Well-being. The Foundations of Hedonic Psychology. Russel Sage Foundation, New York . 3–25 .

Kang, J . – Banaji, M . R . (2006): Fair Measures: A Behavioral Realist Revision of „Affirmative Action” . California Law Review, 4 . 1063–1118 .

Karpf, F . B . (1932): American Social Psychology. Its Origins, Development, and Europen Background. McGraw-Hill, New York .

Kecskemeti P . – Leites, N . (1947): Some Psychological Hypotheses on Nazi Germany . The Journal of Social Psychology, 27 . 1 . 141–183 .

Irodalom

336

Kende Judit – Kende Anna (2012): Utak a társadalmi, politikai cselekvéshez: a kollektív cselekvés szociálpszichológiája . In: Berkics Mihály – Hunyady György (szerk .): A jog és pszichológia: egy interdiszciplináris mező. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest . 220–235 .

Klandermans, B . (2003): Collective Political Action . In: Sears, D . O . – Huddy, L . – Jervis, R . (eds .): Oxford Handbook of Political Psychology. Oxford University Press, Oxford .

Kopp Mária – Skrabski Árpád (1995): Magyar lelkiállapot. Végeken Kiadó, Budapest .Kopp Mária – Skrabski Árpád (2008): Kik boldogok a mai magyar társadalomban? In:

Kopp Mária (szerk .): Magyar lelkiállapot 2008: Esélyerősítés és életminőség a mai magyar társadalomban. Semmelweis Kiadó, Budapest . 73–79 .

Kornis Gyula (1911a): Elemi pszichológiai kísérletek. Franklin Társulat, Budapest .Kornis Gyula (1911b): A pszichológia és logika elemei középiskolák számára. Franklin

Társulat, Budapest .Kornis Gyula (1911c): Okság és törvényszerűség a psychológiában. Franklin Társulat,

Budapest .Kornis Gyula (1914): Történelem és psychologia I–II. Atheaneum, Budapest . 2–3 . 122–164 .;

4 . 1–73 . Kornis Gyula (1917): A viszonyító lelki aktusok. Akadémiai székfoglaló . Magyar

Tudományos Akadémia, Budapest .Kornis Gyula (1917–1919): A lelki élet I–III. kötet. Magyar Tudományos Akadémia,

Budapest .Kornis Gyula (1918): A bölcsészeti kar jelentősége a tudományegyetemen. Éder Nyomda,

Pozsony .Kornis Gyula (1919): A lelki élet. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest .Kornis Gyula (1921): Kultúrpolitikánk irányelvei . Új Magyar Szemle, I/4 . 285–310; II/1 .

12–28 .Kornis Gyula (1922): Bevezetés a tudományos gondolkodásba: tudomány fogalma és rend-

szere. Szeged Városi Nyomda, Budapest .Kornis Gyula (1924): Történetfilozófia (A magyar történettudomány kézikönyve; 1/1 .) .

Magyar Történelmi Társulat, Budapest .Kornis Gyula (1926): Mi a középosztály? Napkelet, 4 .Kornis Gyula (1927): A magyar művelődés eszményei I–II. kötet, 1777–1848. Királyi

Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest .Kornis Gyula (1928): Kultúra és politika. Tanulmányok. Franklin Társulat, Budapest . Kornis Gyula (1929): Nemzeti megújhodás. Eggenberger, Budapest . Kornis Gyula (1930): Magyar filozófusok. Franklin Társulat, Budapest .Kornis Gyula (1933): Az államférfi: a politikai lélek vizsgálata I–II. kötet. Franklin

Társulat, Budapest .Kornis Gyula (1934): A kultúra válsága. Franklin Társulat, Budapest .Kornis Gyula (1936): Egyetem és politika. Franklin Társulat, Budapest .Kornis Gyula (1942a): Tudós fejek. Franklin Társulat, Budapest .Kornis Gyula (1942b): Friedrich Nietzsche és Petőfi. Franklin Társulat, Budapest .

Irodalom

337

Kornis Gyula (1943): Tudományos gondolkodás. Franklin Társulat, Budapest .Kornis Gyula (1944): Tudomány és társadalom: A tudomány szociológiája. Franklin

Társulat, Budapest .Kovács Judit – Pántya József (2012): A vesztes szerep mintázatai magyar történelmi

események értékelésében . In: Kovács Judit – Münnich Ákos (szerk .): Nemzeti emléke-zethelyek: attitűdök, reprezentációk, élmények, funkciók, struktúrák. Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen . 33–56 .

Körösényi András (2005): Vezér és demokrácia. Politikaelméleti tanulmányok. L’Harmattan Kiadó, Budapest .

Krech, D . – Crutchfield, R . S . (1968): Theory and Problems of Social Psychology. McGraw-Hill, New York .

Krekó Péter (2015): Conspiracy Theory as Collective Motivated Cognition . In: Bilewicz, M . – Cichocka, A . – Soral, W . (eds .): The psychology of conspiracy. Routledge . 62–76 .

Krieger, L . H . – Fiske, S . T . (2006): Behavioral Realism in Employment Discrimination Law: Implicit bias and disparate treatment . California Law Review, 4 . 997–1062 .

Lane, R . E . (2000): The Loss of Happiness in Market Democracies. Yale University Press, New Haven .

László János – Fülöp Éva (2011): Nemzeti identitás és kollektív áldozati szerep . Pszichológia, 295–315 .

László János (szerk .) (1988): Válogatás a szociális megismerés szakirodalmából. Tankönyvkiadó, Budapest .

László János (2014): Historical Tales and National Identity: An introduction to narrative social psychology. Routledge, London .

Lazarus, R . S . (1991): Emotion and adaptation. Oxford University Press, New York .Lázár Guy (1983): A magyar lakosság politikai-történelmi tudata – a közvélemény-kutatások

tükrében 1969–1980. Tanulmányok – beszámolók – jelentések. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest .

Lázár Guy (1996): Vélemények a magyar nemzeti karakterről . Jel – Kép, 2 . 7–15 .Lengyel Zsuzsa (szerk .) (1997): Szociálpszichológiai szöveggyűjtemény. Osiris Kiadó, Budapest .Lewin, K . (1972): A mezőelmélet a társadalomtudományban. Válogatott elméleti tanulmá-

nyok. Gondolat Kiadó, Budapest . Lewin, K . (1972): Az arisztotelészi és galileánus gondolkodásmód összecsapása a mai

pszichológiában . In: Lewin, K .: A mezőelmélet a társadalomtudományban. Gondolat Könyvkiadó, Budapest . 41–90 .

Lewin, K . (1975): Csoportdinamika. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest .Lindzey, G . – Aronson, E . (1954/1968/1985): Handbook of Social Psychology. Random

House, Hillsdale, N . J ., New York .Lippmann, W . (1989): A közjó filozófiája. Bagolyvár Könyvkiadó, Budapest .Lippmann, W . (1922): Public Opinion. Harcourt, Brace, Jovanovich, New York .

[Magyarul: 1976, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest .]

Irodalom

338

Lukács, John (2008): Demokrácia és populizmus . Félelem és gyűlölet. Európa Könyvkiadó, Budapest .

Maccoby, E . E . – Newcomb, T . M . – Hartley, E . L . (1958): Readings in Social Psychology. Holt Rinehart & Winston Inc ., New York .

Macnicol, J . (2006): Age Discrimination: An Historical and Contemporary Analysis. Cambridge University Press, Cambridge . 308 .

Major, B . – Schmader, T . (2001): Legitimacy and the Construal of Social Disadvantage . In: Jost, J . T . – Major, B . (eds .): The Psychology of Legitimacy. Emerging Perspectives on Ideology, Justice, and Intergroup Relations. Cambridge University Press, Cambridge .

Mályusz Elemér (1942): A magyar történettudomány. Bolyai Könyvek, Bolyai Akadémia, Budapest . 36–54 .

Márai Sándor (1943): Füves könyv. Révai Kiadó, Budapest . 214 .Márai Sándor (2013): Hallgatni akartam. Helikon Kiadó, Budapest . 62 .Mészáros István (1990): Egy sztoikus bölcs – kitelepítve. Kornis Gyula 1951–1957 közötti

leveleiből. Szabadelvű Unio . McCall, L . (2013): The Undeserving Rich: American Beliefs about Inequality, Opportunity,

and Redistribution. Cambridge University Press, Cambridge .McGuire, W . J . (1973): The Yin and Yang of Progress in Social Psychology: Seven koan .

Journal of Personality and Social Psychology, 26 . 446–456 .McGuire, W . J . (1998): A pol-pszi kapcsolat: egy hosszú történet három szakasza . In:

Hunyady Gy . (szerk .): Történeti és politikai pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest . 20–44 .McGuire, W . J . (2001): Makacs nézetek és a meggyőzés dinamikája. („A szociálpszichológia

klasszikusai” sorozat). Osiris Kiadó, Budapest . McGuire, W . J . (2001): A gondolatrendszerek dinamikus működése . In: Hunyady Gy .

(szerk .): Makacs nézetek és a meggyőzés dinamikája. Osiris Kiadó, Budapest . 209–235 . McGuire, W . J . (2004): A Life in Psychology: The Human Element . In: Jost, T .J . –

Banaji, M . R . – Prentice, D . A . (eds .): Perspectivism in Social Psychology. The Yin and Yang of Scientific Process.

APA, Washington D . C . 25–34 .Mérei F . (1971): Közösségek rejtett hálózata . Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest .Miller, D . T . (1976): Ego Involvement and Attributions for Success and Failure . Journal

of Personality and Social Psychology, 34 . 901–906 . Mitchell, G . – Tetlock, P . E . (2006): Antidiscrimination Law and Perils of

Mindreading . Ohio State University Law Review. 1023–1122 .Moscovici, S . (2002): Társadalom-lélektan. („A szociálpszichológia klasszikusai” sorozat).

Osiris Kiadó, Budapest .Mózessy Gergely (2014): Dr . Kornis Gyula személyére vonatkozó források a püspöki

levéltárban . Vár, 10 . 4–5 .Murchison, C . (ed .) (1935): A Handbook of Social Psychology. Clark University Press,

Worchestert Mass .

Irodalom

339

Murphy, G . – Likert, R . (1998): Egy attitűdmérő eljárás . In: Hunyady Gy . (szerk .): Történeti és politikai pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest . 525–562 .

Münnich Á . (1995): Satisfaction in Debrecen, Hungary . In: Saris, W . E . et al . (eds .): A Comparative Study of Satisfaction with Life in Europe. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest . 195–200 .

Nelson, T . D . (ed .) (2002): Ageism: Stereotyping and Prejudice Against Older Persons. MIT Press, Cambridge .

Nelson, T . D . (2005): Ageism: Prejudice Against Our Feared Future Self . Journal of Social Issues, 61 . 207–221 .

Noddings, N . (2003): Happiness and education. Cambridge University Press, Cambridge .Oatley, K . – Jenkins, J . M . (2001): Érzelmeink. Osiris Kiadó, Budapest .Oishi, S . (2012): The Psychological Wealth of Nations. Do Happy People Make a Happy

Society? Wiley-Blackwell, New York .Osgood, C . E . – Suci, G . J . – Tannenbaum, P . H . (1957): The Measurement of Meaning.

University of Illinois Press, Urbana .Ottati, V . C . – Tindale, R . S . – Edwards, J . – Bryant, F . B . – Health, L . – O’Connel,

D . C . – Suarez-Balcazar, Y . – Posavac, E . J . (eds .) (2002): The Social Psychology of Politics. Kluwer Academic/Plenum Publishers, New York .

Örkény A . – Székelyi M . – Csepeli Gy . – Poór J . – Várhalmi Z . (2007): Nemzeti érzés és európai identitás. Arktisz Kiadó, Budapest .

Pataki F . (1966): Makarenko élete és pedagógiája. Tankönyvkiadó, Budapest .Pataki F . (szerk .) (1969): Csoportlélektan. Gondolat Könyvkiadó, Budapest .Pataki F . (szerk .) (1971): Szociálpszichológiai Szöveggyűjtemény I. Tankönyvkiadó, Budapest .Pataki F . (szerk .) (1976a): Pedagógiai szociálpszichológia. Gondolat Kiadó, Budapest .Pataki F . (1976b): Utak és válaszutak a mai szociálpszichológiában. Akadémiai Kiadó,

Budapest . Pataki F . (1977): Társadalomlélektan és társadalmi valóság. Kossuth Könyvkiadó, Budapest .Pataki F . (szerk .) (1980): Csoportlélektan. (2. kiadás). Gondolat Könyvkiadó, Budapest .Pataki F . (1981): Miről is vitatkozunk . Válasz Erős Ferenc észrevételeire . Pszichológia, 2 .

302–313 . Pataki F . (1982): Az én és a társadalmi azonosságtudat. Kossuth Kiadó, Budapest .Pataki F . (1988): Közösségi társadalom: eszmény és valóság. Kossuth Kiadó, Budapest .Pataki F . (1993a): Bűnbakképzési folyamatok a társadalomban. Akadémiai Kiadó, Budapest . Pataki F . (1993b): Rendszerváltás után: társadalomlélektani terepszemle. Scientia Humana,

Budapest .Pataki F . (1998): A tömegek évszázada. Bevezetés a tömeglélektanba. Osiris Kiadó, Budapest .Pataki F . (2000): Rendszerváltók és bűnbakok. Osiris Kiadó, Budapest .Pataki F . (2001): Élettörténet és identitás. Osiris Kiadó, Budapest .Pataki F . (2004): Érzelem és identitás. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest .Pataki F . (2005): A Nékosz-legenda. Osiris Kiadó, Budapest .

Irodalom

340

Pataki F . (2008): Visszapillantás 2006 őszére. Az események társadalom-lélektani tényezői. Demos Magyarország, Budapest .

Pataki F . (2011): A varázsát vesztett jövő. Noran Libro, Budapest .Pataki F . (2013): Hosszú menetelés – A Fidesz-jelenség. Noran Libro, Budapest .Pataki F . (2015): Nemzet és baloldal. Kossuth Kiadó, Budapest .Pataki F . – Hunyady Gy . (1972): Csoportkohézió. Akadémiai Kiadó, Budapest .Pataki F . – Solymosi Zs . (szerk .) (1976): Szociálpszichológiai Szöveggyűjtemény II.

Kommunikáció, kommunikációkutatás. Tankönyvkiadó, Budapest .Pataki F . – Solymosi Zs . (szerk .) (1976): Szociálpszichológiai Szöveggyűjtemény III. A szo-

ciális interakció – Attitüd – Dinamika. Tankönyvkiadó, Budapest .Phares, E . J . (1978): Locus of Control . In: London, H . – Exner, J . E . Jr . (eds .):

Dimensions of Personality. Wiley, New York . 263–304 .Plutchik, R . (1962): The Emotions: Facts, Theories, and a New Model. Random House,

New York .Prince, C . (1945): A Psychological Study of Stalin . The Journal of Social Psychology, 22 .

119–140 . Ranney, J . C . (1946): Do the Polls Serve Democracy . Public Opinion Quarterly, 10 . 3 .

349–360 .Redding, R . E . (2001): Sociopolitical Diversity in Psychology: The Case for Pluralism .

American Psychologist, 56 . 3 . 205–215 .Riegel, O . W . (1947): Hungary – proving Ground for Soviet-American Relations . Public

opinion quarterly, 11 . 1 . 58–82 .Riesman, D . (1983): A magányos tömeg. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest . Robinson, P . (ed .) (1996): Social Groups and Identities. (International Series in Social

Psychology). Butterworth – Heinemann, Oxford .Romsics Ignác (szerk .) (2000): Kormányprogram és bemutatkozás a nemzetgyűlésben .

In: Bethlen I . Válogatott politikai írások és beszédek. Osiris Kiadó, Budapest . 120–121 .Rubin, M . – Hewstone, M . (2004): Social Identity, System Justification, and Social

Dominance: Commentary on Reicher, Jost et al . and Sidanius et al . Political Psychology, 6 . 823–844 .

Runciman, D . (2013): The Confidence Trap. A History of Democracy from World War I to the Present. Princeton University Press, Princeton .

Russel, A . M . – Fiske, S . T . (2010): Power and Social Perception . In: Guinote, A . –Vescio, T . K . (eds .): The Social Psychology of Power. The Guilford Press, New York . 231–250 .

Sahakian, W . S . (1974–1982): History and Systems of Social Psychology (2nd ed .): Hemisphere Publishing Corporstion, Washington .

Sajó A . (2011): Constitutional Sentiments. Yale University Press, New Haven . Sampson, E . E . (1971): Social Psychology and Contemporary Society. Wiley, New York .

Irodalom

341

Schwarz, N . – Wanke, M . – Bless, H . (1998a): A változások szubjektív felmérése és értékelése: néhány tanulság a társadalmi kogníció vizsgálatából . In: Hunyady Gy . (szerk .): Történelmi és politikai pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest . 281–305 .

Schwarz, N . – Wanke, M . – Bless, H . (1998b): A változások szubjektív felmérése és értékelése: néhány tanulság a társadalmi kogníció vizsgálatából . In: Hunyady Gy . (szerk .): Történeti és politikai pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest . 281–304 .

Scitovsky, T . (1990): Az örömtelen gazdaság. Gazdaságlélektani alapvetések. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest .

Scott, W . A . – Osgood, D . W . – Peterson, C . (1979): Cognitive Structure. Theory and Measurement of Individual Differences. Winston, Washington D . C .

Secord, P . F . – Backman, C . W . (1972): Szociálpszichológia. Kossuth Könyvkiadó – Mezőgazdasági Könyvkiadó, Budapest .

Shaver, P . R . – Wu, S . – Schwartz, J . C . (1992): Cross-cultural Similarities and Differences in Emotion and its Representation: A Prototype Approach . In: Clark, S . M . (ed .): Review of Personality and Social Psychology. 13 . Sage, Newburry Park . 175–212 .

Shaw, M . E . – Constanzo, P . R . (1970): Theories of Social Psychology. McGraw-Hill, New York .

Sidanius, J . – Pratto, F . (2005): A társadalmi dominancia. Osiris Kiadó, Budapest .Sidanius, J . – Pratto, F . (2012): Social Dominance Theory . In: van Lange, P . A . M . –

Kruglanski, A . W . – Higgins, E . T . (eds .): Handbook of Theories of Social Psychology. 2 . Sage, London . 418–438 .

Sidanius, J . – Pratto, F . (2005): A társadalmi dominancia. A társadalmi hierarchia és elnyomás csoportközi elmélete. Osiris Kiadó, Budapest .

Simon, B . – Klandermans, B . (2004): Politicized Collective Identity . In: Jost, J . T . –Sidanius, J . (eds .): Political Psychology. Psychology Press, New York .

Sipos P . (2001): Imrédy Béla. Politikai életrajz. Elektra Kiadóház, Budapest . 36–37 .Skaggs, E . B . (1940): Sex Differences in Moral Attitudes . The Journal of Social Psychology,

11 . 3–11 .Smith, E . – Mackie, D . (2001): Szociálpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest .Smith, G . H . (1946a): Attitudes toward Soviet Russia: I . The standardization of a scale

and some distribution of scores . The Journal of Social Psychology, 23 . 1 . 3–16 .Smith, G . H . (1946b): Attitudes toward Soviet Russia: II . Beliefs, values, and other cha-

racteristics of pro-russian and anti-russian groups . The Journal of Social Psychology, 23 . 1 . 17–34 .

Somos Róbert (2003): Filozófia és politika Kornis Gyula munkásságában . Valóság, 46 . 2 .Sood, A . M . (2013): Motivatwed Codnition in Legal Judgments – An Analytic Review .

Annual Review of Law and Social Science, 9 . 3007–325 .Spengler, O . (1994): A Nyugat alkonya I–II. A világtörténelem morfológiájának körvonalai.

Európa Könyvkiadó, Budapest .Stagner, R . (1936a): Fascist Attitudes: An Exploratory Study . The Journal of Social

Psychology, 3 . 309–320 .

Irodalom

342

Stagner, R . (1936b): Fascist Attitudes: Their Determining Conditions . The Journal of Social Psychology, 4 . 438–454 .

Stagner, R . – Karzoff, E . T . (1942): Fascist Attitudes: Factor Analysis of Item Correlations . The Journal of Social Psychology, 16 . 3–11 .

Stapel, D . A . – Blanton H . (eds .) (2007): Social Comparison Theories. Psychology Press, New York .

Stirckland, L . H . (ed .) (1979): Soviet and Western Perspectives in Social Psychology. Pergamon Press, Oxford .

Stroessner, S . J . – Sherman, J . W . (eds .) (2015): Social Perception from Individuals to Groups. Psychology Press, New York .

Strube, M . J . – Yost, J . H . (1993): Control Motivation and Self-appraisal . In: Weary, G . – Gleicher, F . – Marsch, K . L . (eds .): Control Motivation and Social Cognition. Springer, New York . 220–254 .

Tajfel, H . (1981): Human Groups and Social Categories. Cambridge University Press, Cambridge .

Tangney, J . P . – Fischer, K . W . (1995): Self-conscious Emotions. The Psychology of Shame, Guilt, Embarrassment, and Pride. The Guilford Press, New York .

Taylor, W . S . (1935): Is Truth Individual or Social? The Journal of Social Psychology, 3 . 348–356 .Taylor, W . S . (1945): The Essence of Democracy . The Journal of Social Psychology, 22 .

203–208 .Tetlock, P . E . (1994): Political Psychology or Politicized Psychology: Is the Road to

Scientific Hell Paved with Good Moral Intentions? Political Psychology, 15 . 509–529 .Tetlock, P . E . – Mitchell, G . (2008): Calculating Prejudice in Milliseconds . Social

Psychology Quarterly, 71 . 12–16 .Tocqueville, de A . (1983): A demokrácia. Gondolat Kiadó, Budapest .Turner, J . C . – Hogg, M . A . – Oakes, P . J . – Reicher, S . D . – Wetherell, M . S .

(1987): Rediscovering the Social Group: A Self-categorization Theory. Blackwell, Oxford .Turner, J . H . – Stets, J . E . (2005): The Sociology of Emotions. Cambridge University

Press, New York .Tyler, T . R . (2006): Why People Obey the Law. Princeton University Press, Princeton .Tyler, T . R . (2012) . The Psychology of Legitimacy: A Relational Perspective on Voluntary

Deference to Authorities . In: Baumeister, R . E . – Vohs, K . D . (eds .): New Directions in Social Psychology. Vol . V . Sage . 261–299 .

Tyler, T . R . – Smith, H . J . (1998): Social Justice and Social Movements . In: Gilbert, D . T . – Fiske, S . T . – Lindzey, G . (4th ed .): The Handbook of Social Psychology. 2 . McGraw-Hill, Boston . 595–632 .

Tyler, T . R . – Jost, J . T . (2007): Psychology and the Law: Reconciling Normative and Destrictive Accounts of Social and System Legitimacy . In: Kruglanski, A . W . – Higgins, E . T . (eds .): Social Psychology: Handbook of Basic Principles. (2nd ed .) Guilford, New York . 807–825 .

Irodalom

343

van der Thoorn, J . – Jost, T . J . (2014): Twenty Years of Social Justification Theory: Introduction the Speciel Issue on ’Ideology and System Justification Processes’ . Group Processes and Intergroup Relations, 4 . 413–419 .

van Ginneken, J . (1992): Crowds, Psychology, and Politics, 1871–1899. Cambridge University Press, Cambridge .

Veenhoven, R . (1993): Happiness in Nations. Subjective Appreciation of Life in 56 Nations 1946–1992. (Updated electronic version in World Datebase of Happiness) . RISBO Erasmus University, Rotterdam .

Veenhoven, R . (1988): The Utility of Happiness . Social Indicator Research. 20 . 333–354 . Veenhoven, R . (2010): Life is Getting Better: Societal Evolution and Fit with Human

Nature . Social Indicators Research, 97 . 105–122 .Warr, P . B . (ed .) (1970): Thought and Personality. Penguin Books, Harmondsworth .Weary, G . – Gleicher, F . – Marsch, K . L . (eds .) (1993): Control Motivation and Social

Cognition. Springer, New York . Whisler, L . D . – Remmers, H . H . (1938): Liberalism, Optimism, and Group Morale .

The Journal of Social Psychology, 4 . 451–468 .Wicklund, R . A . (1974): Freedom and Reactance. Erlbaum, Potomac .Vitányi I . (1979): A szociálpszichológia határai és lehetőségei . Szerkesztőségi kerekasztal-

beszélgetés . Magyar Pszichológiai Szemle, 4 . 385–392 .Zajonc, R . B . (1971): Kísérleti szociálpszichológia. Szociológiai füzetek 3 . A Művelődésügyi

Minisztérium Marxizmus-Leninizmus Oktatási Főosztálya . Kossuth Könyvkiadó, Budapest .

Zajonc, R . B . (1980, 1991): Érzelem és gondolkodás: A preferenciák nem igényel-nek következtetéseket . In: Hunyady Gy . (szerk .): Szociálpszichológiai tanulmányok. Tankönyvkiadó, Budapest . 7–55 .

Zajonc, R . B . (2003): Érzelmek a társas kapcsolatokban és a megismerésben. Hunyady Gy . (szerk .): Osiris Kiadó, Budapest .

Documents

HUNYADY GYÖRGY JELENTÖRTÉNETI ...ppkteszt.elte.hu/file2/HunyadyJelentortenet_final_online.pdftoknak és struktúráknak a hátterében és folyományaként szintén jelen van a