Petőfi Sándor

Szeptember végén (Hungarian)Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,De látod amottan a téli világot?Már hó takará el a bérci tetőt.Még ifju szivemben a lángsugarú nyárS még benne virít az egész kikelet,De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,A tél dere már megüté fejemet.Elhull a virág, eliramlik az élet...Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!Ki most fejedet kebelemre tevéd le,Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimreKönnyezve borítasz-e szemfödelet?S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,Hogy elhagyod érte az én nevemet?Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,Fejfámra sötét lobogóul akaszd,Én feljövök érte a síri világbólAz éj közepén, s oda leviszem azt,Letörleni véle könyűimet érted,Ki könnyeden elfeledéd hivedet,S e szív sebeit bekötözni, ki tégedMég akkor is, ott is, örökre szeret!1847

End of September (English)Below in the valley the flowers are resplendent,Outside by the window the poplars still glow,But see where the winter, already ascendant,Has covered the far distant hilltops with snow.My heart is still bathed in the fierce sun of passion,All spring is in bloom there, by spring breezes tossed,But look how my hair turns hoary and ashen,Its raven black touched by the premature frost.The petals are falling and life is declining.Come sit in my lap, my beloved, my own!You, with your head, in my bosom repining,Tomorrow perhaps will you mourn me alone?Tell me the truth: should I die, will your sorrowExtend to the day when new lovers prepareYour heart for forsaking, insisting you borrowTheir name, and abandon the one we now share?If once you should cast off the black veil of mourning,Let it stream like a flag from the cross where I lie,And I will arise from the place of sojourningTo claim it and take it where life is put by,Employing it there to dry traces of weepingFor a lover who could so lightly forget,And bind up the wounds in the heart in your keepingWhich loved you before and will worship you yet.Szirtes, George

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY A reményhez (Hungarian)

Főldiekkel játszóÉgi tűnemény,Istenségnek látszóCsalfa, vak Remény!Kit teremt magánakA boldogtalan,S mint védangyalának,Bókol úntalan.Síma száddal mit kecsegtetsz?Mért nevetsz felém?Kétes kedvet mért csepegtetszMég most is belém?Csak maradj magadnak!Biztatóm valál;Hittem szép szavadnak:Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkalVégig űltetéd;

To Hope (English)

To mortal eyes, you, Hope, do seem a form divinely sweet;but eyes of gods can pierce the dream and see your blind deceit.Unhappy men in times of ill create you for their easing; and as their Guardian Angel still they worship without ceasing. Why do you flatter me with praise? Why do you then deride me?Why in my bosom do you raise a dubious heart to chide me?Stay far and fair beyond my reach, as first my soul you greeted!I had depended on your speech, but you have ever cheated.

With jonquil and with daffodil you planted all my garden, 

Csörgő patakokkalFáim éltetéd;Rám ezer virággalSzórtad a tavasztS égi boldogsággalFűszerezted azt.Gondolatim minden reggel,Mint a fürge méh,Repkedtek a friss meleggelRózsáim felé.Egy híjját esmértemÖrömimnek még:Lilla szívét kértem;S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáimElhervadtanak;Forrásim, zőld fáimKiszáradtanak;Tavaszom, vígságomTéli búra vált;Régi jó világomMéltatlanra szállt.Óh! csak Lillát hagytad volnaCsak magát nekem:Most panaszra nem hajolnaGyászos énekem.Karja közt a búkatElfelejteném,S a gyöngykoszorúkatNem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!Hagyj el engemet;Mert ez a keménységÚgyis eltemet.Érzem: e kétségbeVolt erőm elhágy,Fáradt lelkem égbe,Testem főldbe vágy.Nékem már a rét hímetlen,A mező kisűlt,A zengő liget kietlen,A nap éjre dűlt.Bájoló lágy trillák!Tarka képzetek!Kedv! Remények! Lillák!Isten véletek!

1803

and introduced a chattering rill to be my orchard's warden;you did bestrew my laughing spring with many a thousand flowers,the scents of Heaven did you fling to perfume all its hours;my thoughts, like bees, found morning sweet 'mid garden plots and closes,and hovered 'round in fragrant heat above my heavy roses.One hope possessed my soul apart, one radiant prospect joyed me, my garden lay in Lilla's heartits wonders never cloyed me.

But, ah, the roses of my ease Have withered quite away;my sparkling brook and shady treesare dead and dry today.The springtime of my happiness is winter now instead;my dreams are gone beyond redress, my fairy world has fled.Ah, would you leave me but my lass, the Lilla of my passion,I'd let all sad complaining pass nor mourn in any fashion. Within her arms I could forget misfortune, grief, and pain;no wreath of pearl could match my girl were she with me again!

Depart from me, O cruel Hope! Depart and come no more;for blinded by your power I grope along a bitter shore.My strength has failed, for I am riven by all my doubt and dearth;my tired spirit longs for Heaven my body yearns for earth.I see the meadows overcome with dark consuming blight; the vocal grove today is dumb; the sun gives place to night.I cannot tune this trill of mine! My thoughts are all askew!Ah, heart! Ah, hope! Ah, Lilla mine! May God remember you!Kirkconnell, Watson

A merengőhöz (Hungarian)

Laurának

Hová merűlt el szép szemed világa?Mi az, mit kétes távolban keres?Talán a múlt idők setét virága,Min a csalódás könnye rengedez?Tán a jövőnek holdas fátyolábanIjesztő képek réme jár feléd,S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,Mert egyszer azt csalúton kereséd?Nézd a világot: annyi milliója,S köztük valódi boldog oly kevés.Ábrándozás az élet megrontója,Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.Mi az, mi embert boldoggá tehetne?Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,A telhetetlen elmerülhet benne,S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;A látni vágyó napba nem tekint;Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,Ki életszomját el nem égeté,Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,Földön honát csak olyan lelheté.Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:Egész világ nem a mi birtokunk;Amennyit a szív felfoghat magába,Sajátunknak csak annyit mondhatunk.Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,Megférhetetlen oly kicsin tanyán;Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,Zajától felréműl a szívmagány.Ha van mihez bizhatnod a jelenben,Ha van mit érezz, gondolj és szeress,Maradj az élvvel kínáló közelben,S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,A birhatót ne add el álompénzen,Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,Egész erdő viránya csalja bár.Maradj közöttünk ifju szemeiddel,Barátod arcán hozd fel a derűt:Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,Ne adj helyette bánatot, könyűt.

1843

To the day-dreamer (English)

Where has the lustre of your eyes descended? What do they seek in murky depths of space?Shedding tears for an ecstasy that ended, or the dark rose that fled without a trace? Do apparitions on the future's veildraw nigh with fearful pictures of dismay? Do you distrust your fate, all wan and pale, because you once were lost upon the way? Look at the world and see how very few among its millions do not weep and sigh - daydreaming ruins life with lying viewit gazes, cross-eyed, at a painted sky.' For what can give a man true happiness?Fame? Treasure? Beauty? Pour these out in flood, and greedy men will drown in their excesswith joy of spirit never understood.He who needs roses does not wear a bower; to stare into the sun means not to see;he who seeks pleasure only, finds it sour; for only temperance brings no agony. They who are good and noble in their soul who do not hunger in mouth-watering dearth, whom pride and greedy fancy can't control, Only they find a home upon this earth.Don't look, then, to the distance dreams have shown for the whole earth is never our estate;only as much as we can call our own will the wise heart accept and cultivate. The past and future are a sea too wide for the small farmstead of single breast; fog-forts and dead lights flicker o'er its tide; the lonely heart grows pale at its unrest.If faithful gifts your present hour bestrewwith feeling, thought and love your true existence, remain with life and what it offers youand do not seek the fair but doubtful distance! Don't sell serenity for coin of dreamsthat will lie useless in your cozened hand - regret will be the sum of all your schemes if you frequent that day-dream wonderland.Bring back, bring back your eyes' most lovely light! Let it return now like a homing birdthat seeks its own olive branch in its flight that branch to all sorrowful sighs preferred.Remain among us with your youthful eyes!Shine forth in brightness on your friend's true face! Become his sun, high noon in all his skies, untouched by tears in radiance and grace!

Kirkconnell, Watson; Hart, H.H.