Rangáné Lovas ÁgnesŐszi Zoltán

Hoppá,baba született!

Segítség, vettek nekem egy emberkölyköt!

Aranyhal Könyvkiadó

Írta: Rangáné Lovas ÁgnesIllusztrálta: Őszi Zoltán

© Aranyhal Könyvkiadó1131 Budapest, Dolmány u. 5-7.

Tel., fax: 239-6721Felelős kiadó: a Kiadó ügyvezető igazgatója

Művészeti vezető: Radván XéniaMűszaki vezető: Karácsony Orsolya

Nyomdai előkészítő: Guttmann Ádám

ISBN 963 9394 90 4

TartalomBemutatkozásEgy rendes orvosAz első fürdetésMeddig lesz ez nálunk?Hát kellett ez nekünk?Azok a szörnyű rokonokTele vagyok kérdésselDédike a láthatáronUgatási tilalomAmi sok, az sok!Csillike, a rémA nagyszülőkDe kis butus!Baba eszikBaba játszikAz első oltásUtálom a játék majmot!A cumisüvegAz "anyai szív"Igazságtalanság!Azért sajnálom BabátFőzelék, pfuj!Heuréka! Felfedezett!Baba megfázottAz első fogacskaSétálunk, sétálunkAludni szeretnék!Csillike megjavulA vendég kölyökA sírós fényképBaba szabadlábon!Idétlen játékokA cserepes virágA világ legkisebb cipőjeItt a tél!Nálunk járt a Télapó

A halacskaA pöttyös labdaA pöttyös BabaÁll a Baba, állAz első szavakA fényképezésNa végre!Expedíció a kukamélyéreSzobatisztaságFalusi kirándulásAz első lépésekTorta! Torta!

ElőszóA könyvben egy kisbaba életének legelső évét kísérhetjük figyelemmel.

Ám nem egy száraz fejlődési naplót tart a kezében az olvasó: egy elkényeztetett tacskó szemével láthatjuk, hogyan növekszik és hogyan ügyesedik a baba fokról fokra.

A szerző sok humorral, emberismerettel és némi kutyaismerettel rendelkező háromgyermekes édesanya. Könyve segítségével a szülők, nagyszülők vissza tudnak emlékezni gyermekeik életének rég elfeledett állomásaira, a leendő édesanyák, édesapák pedig jó pár hasznos ismeretet szerezhetnek a kisbabákról.

A kötetet kiváló karikatúrák teszik még élvezetesebbé.Noha a könyv elsősorban felnőtteknek íródott, az iskolás gyerekek

számára legalább olyan szórakoztató az olvasása, kedves, családi olvasmány.

Mindenkinek ajánljuk, aki szereti a vidámságot, a kisbabákat és/vagy a kiskutyákat.

Aranyhal Könyvkiadó

BemutatkozásBobi vagyok, amúgy meg tacsi. Máskülönben pedig a földkerekség legszebb, legintelligensebb és legszeretetreméltóbb kutyáját tisztelhetitek bennem. Pontosabban egészen a múlt hétig ez így volt. Ám akkor borzasztó dolog történt...

A gazdasszonyom pár napra elutazott valahová egyedül, és teljesen lefogyva, egy parányi, nyöszörgő batyuval a mancsában jött haza. Leguggolt hozzám, és bemutatta nekem a tejszagú csomag tartalmát.

– Látod, Bobi? Ő a mi kicsi babánk, és a te új kis barátod! Na, mit szólsz? – duruzsolta kedvesen.

Ha tudnék beszélni, akkor ettől a bejelentéstől biztosan megkukultam volna. Még soha életemben nem láttam ilyen érdekes teremtményt, mint ez a Baba. A formáját tekintve leginkább embernek nézett ki, de az emberek nem szoktak ilyen picikék lenni. Vártam, hogy ő maga is illendően üdvözöljön engem, ahogy az emberek szokták, ha megpillantanak. Vagy hogy legalább megsimogasson.

Erre Baba cérnavékony hangon háromszor rám nyávogott. Gondoltam is: jó lesz vigyázni vele! Gyanús egy alak, annyi bizonyos. Már az se tetszik, hogy a hátán fekszik. Lehet, hogy valami nagy-nagy csínyt követett el, mert én akkor adom így meg magam, ha rossz fát teszek a tűzre.

A gazdi azt se tudta, mit csináljon örömében: folyton Baba körül lebzselt, még a lélegzetvételét is leste. Ha Baba nyöszörgött, máris ott termett mellette, hogy a szolgálatait felajánlja neki. Régebben a gazdimat ismertem el falkavezérnek, vagyis egyedül

neki fogadtam szót. Hoppá, lehet, hogy ezentúl ez a Baba lesz az új falkavezér?

Te jóságos ég! Csak most döbbentem rá: ezek vettek nekem egy emberkölyköt!!! Pedig nem is kértem.

Egy rendes orvosMegrökönyödésemből még fel se ocsúdtam, amikor csengettek. Ismeretlen emberszagokat éreztem az ajtón át. Egyetlen szippantással megállapítottam, hogy nem a villanyszámlás. (Őt a gazdival ki nem állhatjuk. A gazdi barátai az én barátaim, az ellenségei az ellenségeim. )

– Nyisd ki, drágám, az orvos lesz az! – szólt a gazdinak a felesége. Fogalmam sincs, honnan gondolta ezt, hiszen ki se szimatolt az ajtó alatt.

Megijedtem, hogy az az utálatos állatorvos jön, aki meglehetősen kellemetlen egy alak. Abban leli az örömét, hogy ártatlan kutyusokba injekciókat döfköd. Tele van injekciós tűvel a táskája, és sose fogy el belőle.

Gyors elhatározással be is iszkoltam a heverő alá. Ám kellemesen csalódtam, mert egy vadonatúj orvos jött, egy idős védőnő kíséretében. Énrám ügyet se vetettek, de nem bántam. Kérdezősködtek, hogy jó szokott-e lenni Baba, erre a gazdiék azt felelték, hogy igen, nagyon jó. Pedig mióta nálunk van, csak nyekereg.

Puff. Most lett volna esély arra, hogy blokk ellenében kicseréljék, például kutyaeledelre, amire sokkal nagyobb szükség van idehaza. Hát ezt jól elpuskázták. Pedig a gazdasszonyom kimondottan az a típus, aki mindig mindent becserél, még aznap. Talán elvesztette a blokkot, amilyen hebrencs...

A gazdi friss kávéval kínálta, a vendégeket. Közben az asszonykám anyukája is megérkezett. Engem észre se vett, mert nem nézett be az ágy alá, pedig direkt miatta csóváltam a farkamat. Rögtön Babához rohant, és mézesmázos hangon rágügyögött:

– Hát itt a nagymama!(Érdekes, őt eddig a gazdasszony úgy hívta, hogy "anyuci", a gazdi meg

úgy, hogy "anyád", most hirtelen mi ez a nagymamizás?)A védő néni levetkőztette és méricskélte Babát. Égre-földre dicsérgette,

hogy milyen formás. Lehet, hogy valamilyen emberszépségversenyre viszik? Vagy pusztán udvariasságból, a kávé miatt mondta?

Az első fürdetésA gazdasszony abban reménykedett, hogy majd az idős védő néni segít neki megfürdetni legelőször a csöpp Babát, de ő közölte, hogy utoljára huszonöt éve fürdetett ilyen kis mazsolát.

A nagymama is kibújt a megtisztelő feladat alól, mert ő még Géza bácsit fürdette legutóbb Gézuka-korában, és az már szintén régen volt. Így hát a gazdira hárult a fürdetés, aki viszont még soha senkit se fürdetett. Jó tanáccsal ellenben minden jelenlevő ellátta bőséggel. Kesztyűben mosdatta Babát, mert biztos annyira szutykos volt, hogy nem volt gusztusa hozzáérni. Nagyon megizzadt szegény gazdi, szabályosan folyt róla a víz, mert Baba levetkőztetve sokkal kisebbnek bizonyult, mint ruhában. De azért összejött a dolog, csak Baba lábacskáját felejtette el megmosni.

– Ó, de fincsi a víz! – turbékolta a nagymama. Baba komolyan vette a szavát, és megkóstolta a vizet. Köhögött, prüszkölt. Aztán bőgött. Egy jó darabig tuti, hogy nem fogja szeretni a pancsit.

Én mindenesetre az ágy alatt kuporogtam végig, fülemet-farkamat behúzva, nehogy utána engem is orvul beledobjanak a műanyag kiskádba, mint a nyáron a tóba, a legutóbbi nyaraláskor.

A szőnyeg csuromvizes lett, amikor kiemelték a vízből a rémülten hadonászó, kapálózó Babát. Remegett a szája széle, úgy didergett. A gazdi nem várta meg, hogy Baba lerázza magáról a vizet: szárazra törölgette egy törölközővel. Aztán beszórták valami túl szagos, fehér porral. (egyből felismertem, hogy csakis bolhaporról lehet szó). Szépen vagyunk: pont egy ilyen bolhafészket vásároltak! Másodosztályú áru. Vannak jobbnál jobb bolhanyakörvek, kellene venni neki egyet.

Sőt, időnként beolajozzák a testét. A szomszéd pulitól tudom, hogy a bárányokat a pásztor a rühek ellen olajozza le.

Te jó ég, talán még rühes is ez a kölyök?!...

Meddig lesz ez nálunk?Babát esténként a kisszobában fürdetik, a műanyag kiskádban. Állítólag Baba tud úszni, de ezt eddig még nem bizonyította be nekünk. A képmutató gazdiék bezzeg nem mennek bele a kiskádba, csak Babát kínozzák!

Mellesleg Baba összekeveri a nappalt az éjszakával. A nappalokat végigalussza, én meg csöndre vagyok ítélve miatta. Csupán enni kel fel, pár percre, s olyankor is végig ásítozik.

Éjjelente viszont virgonc: ordít és enni akar. Szerintem ez azért van így, mert ha becsukjuk a szemünket, akkor sötét van: tehát honnan is lehetne tudni, hogy mikor van nappal?

Babát a gazdi "szülinapi ajándék"-nak becézi, mert pont az ő születésnapján került hozzánk. Na, szép kis ajándék... Inkább egy ízléses nyakkendővel vagy zoknival lepte volna meg a gazdit az asszonykám, mint máskor! Jobb volt az úgy nekünk. A gazdasszony viszont "anyuká"-nak nevezi saját magát. Ez jó jel. Ha Baba valóban az ő kölyke, van még reménysugár. Amennyire vissza tudok emlékezni, engem a mamámtól 8-9 hetes koromban választottak el.

Addig valahogy majd csak kibírjuk a nyivákolását, és szerzünk neki egy jó gazdit. Abból gondolom, hogy a gazdasszony talán igazat mond, és Baba az ő kölyke, mert napjában többször is megszoptatja. Még a szomszéd szobában is lehet hallani az óriási cuppogásokat, nyeldekléseket.

Baba sokszor csuklik, mert mohó. Sőt, még álmában is cuppog, szopizik. Tényleg: disznóság, hogy ő nem csak este kap enni, mint én, és ráadásul böjtnapot sem tartatnak vele, mint velem!

De néha az motoszkál a fejemben, hogy mi van, ha mégsem a gazdasszony a mamája, és a boltban vásárolták?

(Ha a saját kölyke lenne, akkor még hét-nyolc ugyanilyen emberkölyök vinnyogna mellette. Mi is egyszerre nyolcan születtünk egy alomból...)

Hát kellett ez nekünk?Rémes! Eltelt tíz hét, és Babát nem vitték el... Beigazolódott a balsejtelmem: tehát mégiscsak az áruházban vásárolták... A nyakunkon marad hát örökre.

Leszögezem a szomorú valóságot: itthon már nem én vagyok a kedvenc... Bár amíg nem őneki, hanem nekem adják a husiból a porcogót, addig talán nincs akkora vész. Annak meg kimondottan örülök, hogy Babát is mindennap gyötrik a fésülés meg a fültisztítás nevű ceremóniával. Pár szál selymes, fekete szőr ágaskodik csak a feje búbján, de azért szorgalmasan fésülgetik.

Ez így igazságos! Az én rövid szőrömet is naponta negyedórát kefélgetik. És őszinte bánatomra sosem felejtik el! A fültisztító pálcikát pedig szerintem ugyanaz az elvetemült, gonosz ember találta fel, aki a szájkosarat.

Míg Baba alszik, a kisollóval le szokták vágni a nagy karmait, hogy ne kopogjon járás közben a padlón, pedig nem is kel fel soha.

Olykor-olykor nekem is levagdalják a nagyra nőtt karmaimat, mert szobakutya vagyok, és a karmaim nem kopnak rendesen. Úgy látszik, ez a kölyök is szobaember. Vagyis bele kell törődnöm, hogy egész nap meg kell osztanom vele a kényelmes lakásomat...

Eltöprengek néha, hogy ugyan mire jó ez a vacak Baba? Nem tudja a fülét hegyezni, és a házőrzéshez se konyít. Hogy is tudna házat őrizni, hiszen annyira gyáva, hogy a legkisebb zajra is összerezzen. Semmirekellő, ingyenélő.

Én például azért élek itt a gazdiékkal, hogy legyen, aki megegye a spájzban levő, ízletes kutyaeledelt.

Azok a szörnyű rokonok...És jönnek, egyre csak jönnek a rokonok, ismerősök, népes falkába verődve... Mind látni akarják az emberkölykömet. Ajándékokat is hoznak: játékokat, kisruhákat. Meglátják Babát, és azon nyomban megszeretik, pedig semmit nem tesz érte. Azt szajkózzák, hogy: "De cuki!" "De édes!"

Ugyan mi benne a szép? Az orra túl pisze, akár egy palotapincsinek. A kis gombszemei meg ha kell, ha nem, összefutnak, vagyis kancsalít.

A rokonok legelső kérdése az, hogy: "Na és kire hasonlít ez a gyerek?"Van, aki szerint a gazdira, van, aki szerint tiszta gazdasszony, egyesek

esküdöznek, hogy a megszólalásig a nagymama, mások azt állítják, hogy kiköpött a nagyapja.

No mármost: a gazdi fekete, a gazdasszonyom szőke, a nagy mama vörös, a nagypapa pedig kopasz, és a szaguk is teljesen más. Hogy hasonlíthatna valamennyiükre, ha mind különbözőek? Szerintem akkor már leginkább a nagypapit formázza, mert Baba is majdnem kopasz. Igaz, a nagypapa viszont bajuszos és szemüveges.

Előkapkodják a régi családi fotókat is, és hosszasan tanulmányozzák. Némelyik fényképről nem is tudják már, hogy kit ábrázol: találgatják, ki lehet az a hasaló, csupasz kölyök a képen. A nagypapa mindig azt hajtogatja, hogy ő már hányszor, de hányszor mondta, hogy rá kellett volna írni a kép hátuljára.

Egy szó mint száz: Baba elég csúnyácska, és fiatal kora ellenére borzasztóan öregnek néz ki. Ráncos és fogatlan. Igazán beszerezhettek volna egy mutatósabbat is...

Kár, hogy nem egy felnőtt példányt vettek! Azzal lényegesen kevesebb baj lett volna.

Tele vagyok kérdéssel"Tiszta papája!" – szoktak lelkendezni Baba láttán az ismerősök. Énrám bezzeg nem mondják, hogy "tiszta papája", noha kiköpött Nyúlházi Izidor vagyok. Engem levegőnek néznek, pedig sokkal jobban kedveskedek nekik, mint azelőtt!

Az emberek Baba fölé hajolnak, és fölöttébb értelmesen ilyeneket hajtogatnak: "Hát szia! Hát szia! Na mi van? Na mi van?" Mi lenne... Hát az van, hogy kutyába se vesznek...

Még a szomszéd Irén néni sem, pedig őt nagyon szerettem, mert mindig húslevespecsétes az otthonkája. Kiderült, hogy veszedelmes maffiózó, háziasszonynak álcázva. Ilyeneket mondogat Babának: "Hát itt az Irén néni! Hát itt az Irén néni! Egyem meg a picike talpaidat! Elloplak és hazaviszlek, te kis cukorfalat!" Ám soha nem tartotta be a szavát, mélyen csalódtam benne...

Baba nem hallgat a nevére, hiába szólongatják, rájuk se hederít. Még a fejét is elfordítja. Lehet, hogy azért nem hallgat a nevére, mert voltaképpen Lajosnak hívják?... Tényleg, ugyan miből gondolják az emberek, hogy épp Baba a neve? Ja, talán az oltási könyvecskéjéből...

Nekem úgy tanították meg a nevemet, hogy a gazdi pórázt kötött a nyakamba, majd hívogatott: "Bobi! Bobi!", és közben gyengéden húzott maga felé. Mikor már magamtól is odamentem hozzá, kutyacsemegét kaptam jutalmul. Ó, lesz-e ez a kölyök olyan okos, mint én?

Hoppá, egyáltalán van-e Babának törzskönyve? Ha tisztességes tenyésztőtől vették, akkor igen. Megtudtam, hogy Baba vezetékneve ugyanaz, mint a gazdinak: Kovács.

Nahát, milyen furcsa, véletlen egybeesés!

Dédike a láthatáronNa végre! Ma Dédike, a kedvenc rokonom jött látogatóba.

Ő a legöregebb ember a családban. Nagyon szeretem, mert mikor egyszer, három hónaposan elcsatangoltam, ő talált meg. Pedig nem is azon az útvonalon szokott hozzánk jönni, mint akkor, de volt egy megérzése; hogy kivételesen arrafelé vegye az útját, ahol én voltam. Ott reszkettem a járda szélén, magam alá csapott farokkal, mert semmi, de semmi ismerős szagot nem éreztem a sajátomon kívül... Az aranyos Dédike megmentett, és a kosarában hazahozott.

Dédike betipegett, leült a konyhában, és elővette nekem az ebédjéből félretett, gondosan becsomagolt, sült csirkemájat. Alig győztem kivárni, hogy lehámozza róla a nejlont.

Nem értem, miért nem dobta csak úgy be a táskájába a májat, most nem kellene bíbelődni a nejlonnal. Könnyes szemmel nézte, ahogy behabzsolom a finomságot.

– Ugye, kincsem, jobb ez, mint az a hitvány kutyatáp, amit ezek adnak! – mondta büszkén. Aztán beletörölgette a zsíros mancsait a konyharuhába, én meg hálásan nyalogattam, mert még mindig olyan jó májillatú volt.

Egy darabig édes kettesben voltunk a konyhában, és vakargatta a buksimat. Azt mondta, csuda okos szemeim vannak, meg hogy szinte megszólalok. Ez igaz, mert nagyon szeretnék megszólalni, de mostanában tilos még vakkantani is. Az ugatásra pedig rágondolni sem szabad.

Aztán komótosan visszavette a kabátját, és el akart köszönni. A gazdasszony megkérdezte:

– Hát a babát meg se nézi, Dédike?– Jaj, hát persze – kacarászott aprókat a Dédi –, úgy látszik, hogy én

már kezdek szenilis lenni...Ó, bárcsak az összes rokon szenilis volna...

Ugatási tilalomSajnos, bekövetkezett, amitől féltem: Baba lett a család központja. Amilyen tökmag, a gazdiék olyan nagy hűhót csapnak körülötte. Velem csak addig foglalkoznak, amíg ő alszik, de akkor se csaholhatok kedvemre, pedig minket, tacskókat pont a gyakori csaholásra tökéletesítettek ki.

Ezt a gazdiék is tudhatnák, elvégre nem voltam zsákbamacska, mint egyesek. Ha Baba alszik, és én ugatni merészelek, menten rám ripakodnak:

– Ejnye, Bobi! Csönd legyen!Szerintem a szomszéd macskának is kellene szólni, hogy ne épp

olyankor másszon fel az ereszcsatornán, amikor Baba szundikál, mert akkor persze, hogy muszáj ugatnom. Őnekik bezzeg szabad zajt csapni: mehet a tévé, recseghet a rádió, visítozhat a turmixgép, kattoghat a mosógép...

Az újszülött szaglása állítólag fejlett: meg tudja különböztetni az anyukáját a többi embertől. Csekélység, én ezzel nem vágnék föl: jómagam ezer és ezer szagol tudok megkülönböztetni egymástól!

És egyedül tisztálkodom. Baba viszont olyan tehetetlen, hogy nem tud önállóan mosakodni. Csupán az egyik mellső lábán levő legnagyobb ujjacskáját nyalogatja előszeretettel, nagy cuppogások kíséretében. De az is lehet, hogy egy csúnya tüske ment bele, mint a nyáron nekem. Amikor meg az egész a mancsát bekapja, akkor a gazdasszony szerint éhes, és meg kell etetni.

Ki érti ezt? Na jó, majd csak összecsiszolódunk valahogy, a gazdi kedvéért. Rajtam ugyan nem fog múlni.

Majd megtanítom Babát hóban hemperegni, cipőt és szőnyegrojtot szétrágcsálni, verebet és macskát kergetni, a villanyszámlást megugatni, a legyeket bekapdosni, gödröt kaparni és a hangyákat felnyalogatni.

Ami sok, az sok!Dédikét leszámítva kezd már elegem lenni a tisztelt famíliából.

Itt van például a termetes Géza bácsi. Kibírhatatlan alak: unos-untalan rálép a farkamra vagy a tappancsomra. Szerinte láb alatt vagyok. Szerintem meg az a baj, hogy ő van láb felett. Nem sok köszönet van a simogatásában sem: visszafelé simogatja a szőrt a hátamon. És állandóan piszkálódik: azt állítja, hogy én nem is vagyok kutya, csak afféle szobacica. Bezzeg az ő kutyája! (Elég buta kutyanév az, hogy Bezzeg.)

Az a finnyás Gizi néni meg sivalkodik, ha felugrálok rá sáros lábbal. Mit számít az a pár praclinyom, hát úgyis mintás volt a nadrágszára!

A stréber Babának persze nem hullik a szőre. Ezért szereti őt Gizi néni. Mert sose talál a levesében babaszőrt...

Ha még eddig nem említettem volna, Baba szinte teljesen csupasz, csak a háta szőrös kissé és a homloka. Emiatt aztán felöltöztetik, hogy ne fázzon. Ilyenkor torkaszakadtából bőg. Ezt meg tudom érteni, rossz lehet neki. Ráadásul nem elég, hogy egyszer már felöltöztették, még folyton cserélgetik is rajta a ruhát.

Nekem is kötött Dédike kabátkát télire: mondhatom, röhejesen nézek ki benne. Inkább kapkodva, sietve végzem a dolgomat az utcán, nehogy valaki meglásson benne, mert elsüllyednék a szégyentől. De hát a rendszeres csirkemájellátásért mit meg nem teszek!

Most őszintén: mit kell utálni a kutyaszőrön? Pedig nekem kimondottan rövid a szőröm.

Ki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli...

Csillike, a rémA szomszéd kislány, az óvodás Csillike is többet átjön hozzánk a kelleténél. Régebben is átslattyogott néha, hogy hódolatát tegye nálam és megsimogasson, majd fölegye a lakásunkban fellelhető összes édességet meg ropit.

Egyszer Csinikét kettesben hagyták Babával, és megnézte, hogy van-e Babának foga. Baba persze éktelen visításba kezdett. Már nem olyan cérnavékony a hangocskája, mint kezdetben. De legalább kiderült a turpisság, hogy egyetlenegy darab foga sincsen neki! (Akkor viszont nem értem, az asszonyka miért szokott panaszkodni, hogy "harapdálja" Baba a szoptatáskor. Na ne vicceljünk: fogak nélkül?)

A szeleburdi Csinikére, sajnos, minduntalan rátörnek az anyai ösztönök, örökké Baba körül sündörög, és mivel a törékeny Babát nem veheti a mancsába, így – jobb híján – kénytelen énfölöttem anyáskodni. Elfelejtette, hogy voltaképpen kutya vagyok, és emelget, ide-oda cipel, pelenkázni és cumiztatni akar... Alig tudok kisurranni a karmai közül.

Ha Baba megnő, vajon ő is ilyen lesz? Remélem, hogy nem, hiszen nem kislány, mint Csillike, hanem kisfiú, sőt, férfi. Ezt onnan tudom, hogy a gazdi azt szokta mondogatni: "Mi, férfiak...", és a gazdi mindig igazat mond. Már alig várja, mikor lehet focizni Babával. Aha, szóval ezért vették!

Egyszerűbb lett volna áthívni focizni a szomszéd Sanyi bácsit, és megúsztak volna a gazdiék egy csomó éjjeli felkelést meg egyéb kellemetlenségeket.

A nagyszülőkA nagymama sokat van nálunk, ennyi erővel akár ide is költözhetne, ("Isten őrizz!" – mondaná erre a gazdim). Mosogat, főz, mos és tereget. Aztán kezdi elölről. Agyonkényezteti Babát, ötpercenként felkapkodja a mellső mancsaival.

Nem értem, hogy miért nem a nyakánál fogva viszi a kölyköt, a fogai közt? Engem ugyanis a mamám a grabancomnál fogva vitt, amíg pehelykönnyű voltam. (Azt megértem, hogy Dédike azért nem úgy viszi, mert kiesne a műfogsora, és Baba is lepotyogna.

A nagymama, ha egy kicsit ki akarja fújni magát, folyton beletelepszik a tévénéző fotelunkba, és szegény gazdim a focimeccset se nézheti. Úgy látszik, itt, a Kovács-falkában a nagymama az igazi falkavezér. Ezenkívül csak vasal és vasal, azaz simogatja a ruhákat egy vasaló nevű, forró géppel, aminek a világon semmi értelme nincs. Ahelyett, hogy az éri okos buksimat simogatná. De ezt még elviselném valahogy, csakhogy vasalás közben énekel is, és ez még mexikói meztelenkutyának is szőrmeresztő!

A gazdi minden este elviszi kocsival haza az anyósát, pedig éjjel valóban nagy hasznát vennék, mert ringathatná Babát.

– Ne vigyél haza, ne fáradj, fiam! – szokta mondogatni a nagymama búcsúzáskor a gazdinak.

– Ez nekem nem fáradság, hanem öröm, anyuka... – szokta felelni a gazdi az anyósának. És ez így megy minden nap.

A nagypapa jóval ritkábban jön, de ha itt van, akkor úgysem jut szóhoz az asszonyoktól, ezért inkább szünet nélkül filmezi Babát. Ő egy hallgatag falkatag.

Kíváncsi lennék, hogy megismerné-e őt Baba, ha nem lenne a feje előtt az a zümmögő videokamera?

De kis butus!Baba alsó fele gondosan be van bugyolálva. Valami zörgős hangú pelenkával vagy mivel. Nyilván az a része fázik a legjobban. Na ez egy igazán kedvemre való csomag, mert jó szagú. (Az édeskés illatú, émelyítő babakozmetikumokat meg egyéb kenceficéket ki nem állhatom.)

A gazdasszony – úgy látszik – fel akar csapni kopónak, mert szimatolja a pelenkát. Napjában többször is lecseréli rajta, és kiviszi a szobából. Gondolom, elkaparja a nagydolgot az udvaron, Baba helyett. Rémes, ezt a kölyköt így kiszolgálják!

Babát egy kiságynak nevezett faketrecben tartják, mert biztosan roppant veszedelmes jószág.

A szomszédék rottweilerét, akit nagyon-nagyon messziről merek csak megugatni, nappal hasonló ketrecbe zárva tartják. Éjjel kieresztik. Babát viszont éjjel se engedik ki, tehát veszedelmesebb még a rottweilernél is...

Jómagam a konyhában, egy hűtőszekrényre néző ládában szoktam aludni, és akkor jövök ki belőle, amikor akarok, mert áldott jó, békés természetem van.

Szegény Baba kissé butuska: egyáltalán nem érti az egyszerű vezényszavakat, mint például: "Ül!", "Hozd vissza!", "Csibész!".

Ha egyéves lesz, majd elvihetnék az emberiskolába, (ha ugyan van ilyen), hátha ragad rá némi tudás, és a gazdi is leadhat pár kilót a futtatásos gyakorlatoknál. (Rá is fér a fogyás, mert Baba születése után felszedett pár kilót. Minél több kölyke van egy apukának, állítólag annál nagyobb pocakot növeszt.)

A szomszéd Rexitől hallottam, hogy létezik kutyaiskola, tehát elképzelhető, hogy emberiskola is működik valahol.

Baba eszikAz evés nem nagy kunszt, de Baba ebben is irtó ügyetlen: nem tud lefetyelni, pedig van nyelve. És kimondottan praktikus, parányi fülei vannak, nem lógnának bele az etetőtáljába lefetyelés közben.

Ja, igaz, nincs is etetőtálja, kizárólag szopizik. Ha a szopizás után egy embereset böffent, megdicsérik. Sőt, akkor annak kiakadva a gazdiék, ha elmulasztja a büfögést. Szinte hiányérzetük támad. Addig-addig paskolják Baba pelenkáját meg addig bohóckodnak, amíg megtörténik a "büfikének" becézett hangrobbanás.

Milyen fordított világban élünk! Csillére ugyanezért mérgesen rádörrennek a szülei, azt mondják neki: "Pfuj, te kismalac!" Azt hiszem, azért van ez így, mert a kislányoknak nem szabad büfögniük, csak a kisfiúknak...

Evés előtt és evés után Babát meg szokták mérni egy mérlegen. Elég vacak egy mérleg: megesik, hogy evés után kevesebbet mutat, de a gazdasszony lelke megnyugszik a méréstől.

Amikor Baba keservesen bömböl, a gazdiék rögtön tanakodni kezdenek: "Éhes? Szomjas? Fázik? Vagy melege van? Álmos? Fáj a pocija? Netán teli a pelus?..."

Azt olvasták valami szakkönyvben, hogy könyvyen meg lehet különböztetni, mikor miért sír a baba. Állítólag másként sír, ha szomjas, másként, ha éhes, másként, ha álmos... Nem tudom... Nekem egyformán fülsiketítőnek és idegborzolónak tűnik Baba arénázása, és inkább kimegyek a vackomra. A gazdiék meg lázasan találgatják a megfejtést. Akár egy tévés vetélkedőben...

Ha nagy nehezen sikerül rájönniük a megfejtésre, még csak milliomosok sem lesznek: szánalmas nyereményük mindössze párpercnyi csönd.

Baba játszikA gazdiék roppant büszkék a kis Babára. Minden csip-csup dologért dicsérgetik. És miért? Mert, ha hasra fektetik, a kobakját emelgeti. De mi ebben a fantasztikus?

Egy kutyás szakkönyvben azt olvasta a gazdi, hogy csakis okkal szabad megdicsérni a kutyát, és ezt következetesen be is tartja. Szerintem a babakönyvben is valahol benne van ugyanez babával, csak a gazdasszony valószínűleg még nem jutott el odáig az olvasásban.

Baba a mellső mancsait is hosszasan nézegeti, ismerkedik velük. Néha elveszti a kezét, ezen elcsodálkozik egy kicsit. Ha ismét a szeme elé vándorol a mancsa, örömében bugyborékoló hangokat ad ki. A fényeket is élvezettel bámulja.

A legkedvesebb játéka egy légypiszok a falon. Órákig udvarol neki gurgulázva. Úgy tűnik, kevéssel beéri. Ez jó, legalább nem kerül majd sokba a tartása.

Kapott egy cumikát vagy mit, arra az esetre, ha kedve szottyanna rágcsálni. Gondolom, az emberkölykök számára ez a cumi amolyan gumicsontféle, tapintatlanság volt megvenni neki, csak a kis szívét fájdítják vele, hiszen úgyse tudja elrágni. Én szívesen szétrágnám, de túl magasan van a matrac, pedig alvás közben kiesik a cumi Baba szájából.

Baba mellesleg szakasztott úgy horkol, mint a nagypapa, (nem csoda, hiszen már említettem, hogy leginkább rá hasonlít).

– Orrmandulája van! – jelenti ki ilyenkor határozottan a nagymama.Ez képtelenség: ugyan hogy férne bele egy ilyen pöttöm orrba az az

orrmandula? Egyébként azért is egyre jobban a nagypapára hasonlít, mert a pár szál fekete haja is kihullott. Teljesen kopasz lett a feje.

Mekkora mázlista! Megússza a fésülés kínjait.

Az első oltásBaba most már hosszasan fenn tudja tartani a fejét hason fekvés közben. És újabban lógatja a nyelvét. Ismerem ezt az érzést: biztosan melege van.

A nagymama szerint az asszonykám folyton túlöltözteti. Szerintem is: legalább azt a pelenkát ne adná rá... Abba mindig úgy beleizzad, hogy tisztára átnedvesedik alatta!

A doktor bácsi eljött, hogy megtekintse Babát, és nem tetszett neki, hogy a kicsi lógatja a nyelvét: hümmögve nézegette, vizsgálgatta, hogy minden rendben van-e az értelmével... Persze, hogy rendben! Nagyon is okos! Hiszen milyen jól megtanulta tőlem ezt a nyelvlógatást!

Azután meg beoltotta Babát, pedig szegénykének már eddig is rossz napja volt. Ugyanis a nagymama nagytakarítást végzett, és mosószeres szivaccsal lemosta a kiságy mellett, a tapétáról a Baba által annyira szeretett légypiszkot. A gazdasszonykám ugyan "szuri"-nak becézte az oltást, de ez rút mellébeszélés, attól az még oltás. Gondolom, a veszettség ellen kapta Baba. Ez az oltás azért szükséges, hogy ha majd tavasszal udvarolni jön velem, ne betegedjünk meg. Megjegyzem, ez a veszettség is azok miatt a fránya macskák miatt van, mert ők terjesztik. És őket bezzeg nem oltják be!

Baba már akkor is ordított, amikor lefogták, és a szúrást követően még feljebb vette a hangerőt. Hát még akkor hogy sírt volna, ha tudta volna, hogy a gazdasszony szerint hamarosan még kétszer meg fogják ezt ismételni! Az sem vigasztalta Babát a nagy bánatában, hogy a gazdasszony szintén itatta az egereket vele együtt. De azért annyira mégse sajnálta Babát, hogy magának is kért volna ilyen védőoltást...

Az eset tanulsága: a védőoltással szemben nemcsak a kutyák, hanem az emberkölykök is védtelenek.

Utálom a játék majmot!Baba megtanult azzal a fogatlan szájával vicsorogni. Ezt is tőlem látta.

Bizonyára meg van győződve róla, hogy félelmetes látványt nyújt. A gazdiék viszont mosolygásnak nevezik, és olvadoznak tőle. Versengenek egymással, hogy melyikükre vicsorogjon.

Baba tud már a hátáról az oldalára, és a hasáról a hátára fordulni. Megfigyeltem, hogy a pipaszár hátsó lábaival fáradhatatlanul rugdalózik. Mint én, mikor alszom, és például azt álmodom, hogy szaladgálunk a téren a gazdival. De jó neki, ő ébren is tud álmodni... Hohó, ajánlom ám neki, hogy ne az én gumicsontomról álmodjon!

A játékaiért a mellső mancsával nyúl, pofozgatja őket. Ez tipikus cicaszokás, ezt az egyet nem tőlem látta... A cumiját viszont úgy kapja be, hogy hasalás közben rábukik.

Ezenkívül elkezdett gőgicsélni. Mélyen belenézett a gazdi szemébe, és azt mondta neki: "Hőőő, hőőő..." A gazdi teljesen odavolt tőle. Az ő fordításában tudniillik ez azt jelenti, hogy: "Szeretlek, egyetlen, aranyos, drága apucikám."

Ám még aznap megdőlt az elmélete, mert Baba később az ágyában üldögélő, rusnya játék majomra is rávicsorgott, és azt mondta neki, hogy: "Hőőő, hőőő". A gazdiban egy világ omlott össze, de minimum egy földrész. Ez egy narancssárga majom, lila fülekkel. Gizi néni hozta ajándékba, akit nem a jó ízléséért szeretnek a gazdiék. De hogy miért szeretik, az rejtély... Már le is fényképezték Babát a majommal, mert most pont egyforma méretűek. Rosszulesik, hogy velem nincsen lefotózva Baba!

Tényleg, az az ellenszenves, bazári játék majom miért terpeszkedhet Baba mellett?

Sokkal, de sokkal hosszabb szőre van, mint nekem...

A cumisüvegBaba olyan mohó volt, hogy az utolsó cseppig mind megitta az anyatejecskét. Pedig, ha beosztotta volna, még évekig is elég lett volna... Ezért muszáj volt venni neki egy gyönyörű, zsiráfos cumisüveget, meg bele embertápot.

Teletöltötték az üveget, és kínálgatták vele. De Baba kilökte a szájából a cumisüveget, és szívszaggatóan sírt. Egyetlen korty ital se fogyott az üvegből. Az asszonykám szintén elpityeredett, mert meghatódott, hogy csak ő kell Babának, vagyis az anyai melegség... Meg egy kicsit aggódott is, hogy mi lesz ezután: le fog fogyni Baba, ha nem szereti meg a tápot. A gazdi inkább attól félt, hogy soha többé nem lesz már csend.

A cumisüveget ötször felmelegítették, ötször lehűtötték. Azt hitték, hogy a nem megfelelő hőmérséklet a ludas.

Később rájöttek, hogy elfelejtették a cumiját kilyukasztani... Nem értem: a rendes cumika sincs kilyukasztva, abból sem jön semmi, mégis békésen cuppogtatja...

Baba úgy elfáradt a nagy sírásban, hogy evés közben elaludt. Ez gyakran megesik vele. Micsoda dolog! Még szerencse, hogy a mancsuk közt tartják, mert ha például én evés közben elszundítanék, menten eldőlnék a padlón.

Ha viszont berakják az ágyába, tüstént felkel, akármilyen óvatosan teszik bele. Mikor kiviszik a jó levegőre, ott szinte nyomban elszenderedik. Pedig milyen illatkavalkád van odakinn... Én pont az utcán szoktam felélénkülni.

Kitaláltam egy receptet az éjszakai nyugalmunkra: ki kell csapni Babát az udvarra, és kész.

Az "anyai szív"Állítólag az anyai szív megérzi, hogy mikor mi a baja a babának. Legalábbis a babakönyvben így áll.

Lehet, hogy nyomdahibáról van szó, és eredetileg apai szívet akartak írni, mert minálunk éjjelente mindig a gazdi hozza a cumisüveget. (Úgy kell neki! Ő is benne volt, hogy megvegyék Babát.)

Az éjjeli műsor menete a következő: Babának elkezd erősödni a tüdeje, (a Dédike így nevezi a bömbölést), erre bebotorkál a gazdi, gyűrött képpel, félig csukott szemhéjakkal, kötelességtudóan, mint egy robot, s eközben nekiverődik a falnak és az ajtófélfának.

Pedig az ajtófélfa kőkemény: már ezerszer megfogadtam, hogy nem fogok akkor farkat csóválni, amikor az ajtó mellett állok. De rendszerint mégis épp ott jön rám az örvendezés, és rettenetesen fáj, ahogy kopog a farkam az ajtófélfán.

Aztán a gazdi belerúg a küszöbbe, és utána egy lábon elugrál a babaketrecig. Kitapogatja, melyik Baba feje, és beletölti a folyadékot.

Minden alkalommal ugyanezt a koreográfiát adja elő, biztosan a babakönyvből olvasta, hogy így kell csinálni.

A gazdasszony reggel azt állítja, hogy ő azért nem hallotta meg a sírást, mert pont azt álmodta, hogy sír a baba, és – álmában – már fel is vette, és meg is etette. Vagyis ő az egészet beleálmodta az álmába. Hát így már mindjárt más!

A gazdasszony is szokott sírni hébe-hóba, ha hagymát pucol, vagy ha romantikus film megy a tévében, de őt nem kell elringatni, megnyugszik magától.

Igazságtalanság!Baba ma megcélozta a gazdasszonyt pelenkázás közben. A gazdasszony kiváló reflexszel arrébb ugrott, nehogy eltalálja, és takaros pocsolya gyűlt össze a parkettán.

A gazdasszony hirtelen azt se tudta, mihez kezdjen: a pelenkázást fejezze-e be, vagy a padlót takarítsa-e fel...

Mert ha előbb a pelenkázást fejezi be, akkor mire végez, a szőnyeg beissza a tócsát. Ha meg a felmosással kezdi, akkor könnyen lehetséges, hogy Baba pont azalatt tanul meg lepottyanni a pelenkázóasztalról.

A gazdasszony most sajnálta életében először, hogy nem kislánya született. Biztosan azért, mert a szomszéd Csillike a vécét használja, és ha Baba kislány lenne, ő is tudna vécézni.

Ha létezne ombudsdog, most jelenteném, milyen égbekiáltó igazságtalanság, hogy nem verik bele Baba nóziját a tócsába!

Nekem annak idején bizony beleverték az orromat a saját készítésű tócsámba, pedig hát az orrom mit se tehetett az egészről.

Furcsa, hogy még csak nem is haragszanak rá, amiért ki se kéredzkedik, hanem a legnagyobb természetességgel odabent végzi el a dolgát.

Mikor én kölyökkoromban véletlenül (vagy ijedtemben) egyszer-kétszer elvesztettem a tisztasági versenyt, gondosan feltörölték mosószerrel a nyomokat, nehogy máskor a bűnre csábító szag alapján ugyanoda tegyek pocsolyát...

Ezért Babának is minden egyes "balesetet" követően lemossák a fenekét, hogy ne érezze rajta a szagot.

A gazdasszony napjában vagy tízszer is lecsutakolja Baba fenekét, még egy büdös popsikenőccsel is bekenegeti: ennek ellenére Baba mindig ugyanoda pisil, bele a száraz, tiszta pelenkába!

Azért sajnálom Babát...Baba rendkívül utálja, ha magára hagyják. Ha a gazdiék kimennek a szobából, azonnal óbégat. Ezzel én is így voltam kiskoromban. Mikor becsukták az ajtót, nyüszíteni kezdtem. (Megjegyzem, még most is félek itthon egyedül.)

Erre a gazdi, aki csak az ajtó mögött hallgatózott, visszacsörtetett, és azt kiabálta, hogy: "Nem szabad!"

Baba éjjel is sokat nyekereg, de sose engedik az ágyukba a lábukhoz, mint engem Dédike, amikor egyszer nála vendégeskedtem. Hajnalban is bömböl, folyton felsírja az ébresztőórát. Mindig a csörgés előtt egy negyedórával kezd oázni, kár is felhúzni a vekkert. A gazdinak meg pont az a negyedóra hiányzik az alvásból.

Rágcsálóleckéket sajnos még nem tudok Babának adni, mert még mindig nincsenek fogai. Ezért aztán kénytelen mindent megnyalogatni vagy megszopogatni.

Kiötlöttem, hogy el kéne kérni a csupa szív Dédi mamától a műfogsorát, az talán jó lenne neki, a Dédike már úgyis kinőtte. Ezt onnan tudom, hogy a múltkor is beleesett a fogsora a levesestányérjába.

Baba rengeteget fejlődött: teljesen magától a hátáról a hasára fordult! Most már egy fokkal ügyesebb, mint a cserebogarak. Csak az a bökkenő, hogy szegényke nem tud visszafordulni.

De azért megoldja: addig bőg, amíg valaki jön és visszafordítja. Aztán erőt gyűjt, nekiveselkedik, újból hasra fordul, és kezdődik minden elölről.

A gazdi szerint nem is igaz, hogy nincs perpetuum mobile, azaz örökmozgó: igenis van, és Kovács Babának hívják.

Főzelék, pfuj!Szegény Baba különféle, kétes kinézetű és lehetetlen színű pépeket kap enni. Főzeléknek nevezik. Főzelék az, ami tele van vitaminnal, mégse látszik benne egy darab vitamin se, akárhogy meresztem a szememet. Ja, és tányérkából, méghozzá kiskanállal!

A gazdasszonykőm órák hosszat kotyvasztja az ennivalót a konyhában, Baba meg egyetlen másodperc alatt, undorral kiköpi. Hiába bizonygatja neki az asszonyka, hogy milyen finom a hami, Babát nem lehet átverni: ha annyira finom, akkor miért neki kínálgatja, miért nem falja fel ő maga?

Néha az asszonykám a hitelesség kedvéért bekap Baba szeme láttára egy kiskanál spenótot, és élvezettel csámcsog rajta, de nem olyan jó színész, mint mi, tacsik. (Egyszer én is megkóstoltam egy sárgarépapüré-maradékot, és hát nem igazán voltam elragadtatva... A magam részéről nem cserélem fel a jól bevált kutyaeledellel.)

Azért Baba néhány főzeléket megeszik. Ami a fogára – illetve az ínyére – való, azt villámgyorsan kell a tátott szájába adagolni, különben könnyen dühbe gurul.

Bosszantja, hogy nem tud egyszerre enni és cumizni. Ha egy falat az orra alá kerül, a gazdasszony a kiskanállal egyenletesen elkeni a száján. Az utolsó falatnál pedig újabban be szokta kapni a hátsó lábát... Az asszonyka ennek nem örül, mert csupa főzelékes lesz a kicsi zokni.

Annak viszont örül, hogy Baba dundi lett. Nagypapa szerint neki nincs is más dolga még az életben, mint hogy megduplázza a testsúlyát. Sajnos, már sokkal nagyobb nálam...

Azért igyekszem éreztetni vele, hogy kettőnk közül tulajdonképpen én vagyok a rangidős, nehogy még elkanászodjon!

Heuréka! Felfedezett!Baba szépen kigömbölyödött. A gazdiék büszkélkednek a hurkás combocskáival.

A nagymama szerint kissé túltáplált, akárcsak én, de nem fogják fogyókúrára, pedig egyre nehezebb emelgetni. (Gizi néni bezzeg éjjel-nappal fogyózik! De csak otthon, ahol senki nem látja, nálunk soha. Itt még a morzsákat is felcsipegeti, a kávét meg öt cukorral kéri.)

Etetés előtt Baba nyakába tesznek egy partedlinek nevezett ruhadarabot, amire rá van írva, hogy: "A nagymama kedvence". Biztosan azért írták rá, nehogy még a gazdi azt higgye, hogy az övé. Még nem tudtam rájönni a partedli funkciójára, mert nekem nincs olyan, de azt észrevettem, hogy akkor maszatolja össze a legjobban, amikor éppen patyolattiszta.

Baba legkedvesebb játéka a mobiljáték a ketrece fölött. Felhúzzák, és a négy kismackó körbe-körbe megy: pompásan el lehet tőle szédülni.

És Baba végre engem is egyre jobban kezd értékelni! Szeretne velem játszani, nyúlkál felém, de hát nem mehetek bele a ketrecébe. Pedig én felhúzás nélkül is működöm, és nem csupán körbe-körbe forgok. Kivéve, mielőtt a tévénéző fotelba kuporodok le, mert ez egy ősi kutyaszokás.

Baba egyre jobban élvezi a fürdést is. Ütögeti a vizet a mancsával, és nagyokat kacag. Hangosan, mert eddig csak némán nevetett. Aztán meg csuklik sokáig.

Mikor az arcát mosdatja az asszonyka, Baba a rózsaszínű nyelvecskéjével végignyalja a gazdasszony tenyerét. Ez amolyan kutyapuszi, ezt is tőlem látta. Elalvás előtt jókat szoktak vele hancúrozni: csiklandozzák, dögönyözik.

Nem értem: énutánam kezet kell mosni, és őutána miért nem kell?

Baba megfázottMár nem kell megfordítgatni Babát, oda-vissza profin tud forogni.

A nagy pocakján hintázik, előre-hátra. Engem ilyenkor Csillike hintalovára emlékeztet. Hintázáskor jól összenyomódik a hasa, és emiatt általában leköpi a lepedőjét.

Felvett egy másik szokást is: lépten-nyomon megijed az idegenektől. Ordít, ha át akarják venni a gazdasszonytól. Ezt megértem, főleg, ha Gizi néniről van szó.

Alvásnál Baba újabban egy pelenkával rongyikázik, és közben tekergeti a feje búbján nőtt szőrtincset. És mikor jó nyálszagú már a rongyfikája, a gazdasszony alattomban kimossa a mosógépben.

Sajnos, egy kicsit megfázott, mert éjjel kikecmergett a hálózsákjából. Köhög és tüsszög felváltva. Ha a cumi a szájában van, sehol nem kap levegőt, nem tud aludni sem. Úgy sajnálom szegénykét, mert tüsszentéskor a kis ökleivel fejbe vágja magát. Ráadásul az is kellemetlen, hogy ha evés közben tüsszent, akkor mindent beterít főzelékkel. (Most már husit is kap a főzelékhez, de összedarálják neki.)

Pont hét végén fázott meg, amikor nem volt rendelés. Ki kellett tehát hívni az ügyeletes doktor bácsit. Pocsék szagú orvosságokat kapott. Aztán orrporszívóval kitakarították a nóziját. Nem igazán tetszett neki. Üvöltött, mint a sakál a természetfilmben, ettől aztán még jobban folyt az orra, úgyhogy az egésznek semmi értelme nem volt. Azt mondták, hogy lázas is. Szerintem az kizárt, hiszen szép, csillogó, nedves volt az orra! Sokat sírt, amíg meg nem gyógyult, én pedig naponta fürödtem, és nem épp jószántamból.

Ezt a mindennapos tisztálkodást az ellenségeimnek se kívánom, még a villanyszámlásnak sem.

Az első fogacskaNagy újság van: Babának alul kibújt az első fogacskája! Nem sok, de kezdetnek jó lesz. (Ezentúl, ha szétrágok valamit, lesz, aki elvigye a balhét, úgyse tud elárulni.)

Mikor kitátja a száját, kivillan a foga. Körbe is telefonálta boldogan a gazdasszony a nagymamát és a barátnőit. A telefonköltséget is Baba számlájára kellene írni!

Sebaj, fogacska ide vagy oda, még mindig nekem adják a csontot a husiból.

Á, azt hiszem, felfogadom Babát kisinasnak, és együtt rágjuk majd szét a szandálokat papuccsá! Testvériesen megosztozunk, hogy kié legyen a jobblábas, és kié legyen a ballábas. A múltkor ugyan a gazdiék nem örültek neki, hogy egy csomó szandálból papucsot gyártottam. Pedig igazán hálásak lehetnének, mert mindig sopánkodnak, hogy kevés a vendégpapucs. Szerintem a vendég a túlságosan sok. Na tessék, most megint az eszembe jutott a kiállhatatlan Géza bácsi...

Egy ideje komolyan aggódom Babáért. Folyamatosan csorog a nyála. Csak nem a veszettség tört ki rajta?! De nem, az nem lehet, hiszen beoltották...

Hoppá, akkor az utcánkban lakó Hektornak is nőnek még további fogai? Remélem, nem... Így is eléggé félelmetes...

Baba el is kezdte rendeltetésszerűen használni a fogait. Megharapta a szomszéd Csillikét, aki felvisított fájdalmában. Ettől Baba megijedt, és keservesen zokogott. Még őt kellett megvigasztalni, noha Csinikének fájt. Tanácsos lenne kiírni a kapunkra, hogy: "Vigyázat, harapós kisbaba!"

És a buszon, vonaton csakis szájkosárral lenne szabad szállítani Babát.

Sétálunk, sétálunk......a bolt elé lecsücsülök. Ha szép az idő, én és Baba levisszük levegőzni a gazdasszonyt. Általában az ABC-áruházba vesszük utunkat. Az asszonykám beleülteti Babát egy guruló bútorba, amit babakocsinak nevez. Abban pöffeszkedik, mint egy kiskirály, és az oldalát szopogatja bőszen. Valakinek csak össze kell azt is maszatolnia, hiszen másképpen nem lenne értelme a huzatmosásnak!

Engem, sajnos, a boltba nem engednek be, ezért kikötnek valahová, mert a boltajtóra ki van rajzolva, hogy kutyát és fagylaltot tilos bevinni... Bezzeg az, hogy kisbabát tilos bevinni, nincs kifüggesztve! (Ahogy Babát ismerem, megrágcsálja odabent a sok ételt...)

A vásárlás után ahelyett, hogy hazarohannánk, hogy nyomban felfaljunk minden vásárolt holmit, az asszonykám még órákig bámulja az unalmas, ruhaszagú üzletek ablaküvegét. Hogy mit bámul rajta?... A házunkon is van neki sok ablaküvege. Mindig morog is, ha meg kell pucolnia. Sebaj, amíg ő nézelődik, addig én lelkesen szaglászom a fák tövét... Az utca az egy príma hely: tele van jó illatokkal.

Ráadásul Babát szinte észre se veszik mellettem, ez mérhetetlenül jólesik. Otthon Baba a státusszimbólum, az utcán pedig én vagyok.

Egyszer, amikor szimatolgattam, körülöttünk ólálkodott egy kóbor gyerek. Bizalmatlanul szaglásztam őt körbe, mert az idegenek veszélyesek:

lehet, hogy be sincsenek oltva veszettség ellen. A kóbor kisfiú megkínálta Babát ropival, az a kis csacsi meg elfogadta.

Úgy látszik, még nem tudja, hogy idegenektől nem szabad ennivalót elfogadni, csakis a gazditól.

Aludni szeretnék!Baba elleste tőlem, hogyan kell ülni. Felültetik, ő pedig a hátsó lábai közt megtámaszkodik a matracon a mellső lábaival. Így pont eléri a szájával a ketrece tetejét. Már régóta vágyakozva nézegette, mert szerette volna nyalogatni. Erre a gazdiék lejjebb tették az ágymatracot, majdnem egészen a földig! Szegény Baba, soha nem fogja megtudni, milyen ízű a ketrece teteje...

Baba a mellső mancsával ügyesen felszedegeti a morzsákat a szőnyegről, úgy, mint egy csipesszel. Végre kidobhatja a gazdasszony azt a szörnyű hangú porszívót, mert Baba a legapróbb szöszt is felveszi.

Sőt, már egy igazi hangyát is fogott, büszke vagyok rá! Élő legyet még nem sikerült elkapnia, csak döglöttet, de a tekintetével és az ujjával kitartóan követi a szemtelenjét, merre repül.

Kapott egy etetőszéket, hogy ne ölben kelljen etetni, és a gazdasszony ruhája is jóval tisztább marad az akció végére. Így viszont az etetőszéket kell folyton lemosni. Az etetőszék alja pedig olyan lesz, hogy a gazdi szerint jó néhány csirke vígan eléldegélhetne alatta.

Pár napja megtanult segítség nélkül felülni! És már a mellső lábaival se támaszkodik meg, inkább játszásra használja. Csörgeti azokat az idétlen csörgőket, meg nyomkodja a csipogós gumijátékait. Ezért aztán ülés közben néha eldől, mint a krumpliszsák. Olyankor már előre is pislog, mert tudja, hogy a következő pillanatban koppanni fog a kobakja a rácsokon.

Áttért a lármacsapó játékokra. Mindent egymáshoz ütöget, koccint a műanyag flakonokkal. A fakanalakkal és a konyhai tölcsérekkel órákig elszórakozik.

Fordult a kocka: mikor hozzánk került, én nem voltam tekintettel az ő alvásigényére, most inkább én nem tudok tőle aludni, de ez rajtam kívül a világon senkit se érdekel.

Erősen fontolgatom, hogy elköltözöm Dédikéhez. Összeszedem a motyómat és lelépek. Akkor majd sírhatnak!

Csillike megjavulBaba gyakran rázogatja a fejét jobbra-balra. A gazdim szerint az az oka, hogy megtanult a gazdasszonytól nemet mondani, mert a gazdasszony ebben világbajnok.

Szerintem meg előfordulhat, hogy toklász ment a fülébe, mint a múltkor az én fülembe, amikor a magas fűben viháncoltam. Iszonyúan fájt! Majdnem átfúrta a dobhártyámat! Az állatorvos szedte ki egy csipesszel, csak előbb egy madzaggal kötött a számra egy masnit, mert tisztelte bennem a ragadozót.

Akkora locspoccsal járt mostanában a fürdetés, hogy ezért a nagy kádba beletették a kiskádat, oda, ahol a gazdiék szoktak pancsolni.

Furák ezek az emberek: ezek maguktól is fürdenek... És borotválkoznak, sőt, a karmaikat is levágják! Kivéve a gazdasszony: neki ragasztottak vörös műkarmokat. (Talán emiatt tart úgy tőle a gazdi.) És még egy vagyont fizetett is érte! Nem hogy az én levagdalt karmaimat ragasztotta volna rá a mancsaira!

A szomszéd Csillike, ha átjön, jókat játszik Babával. Például horgászosat. Egy picike babát egy zsinegre rákötöz, az a csali, és a szőnyeg közepén csücsülő Baba fölé lógatja, aki meg készségesen be-bekapja.

Tőle is tanult valamit Baba: azt, hogy szeret tükörbe nézni, holott nem is kislány.

Különben már egy rossz szavam nem lehet Csillikére: végre leszállt rólam, ismét kutyaszámba vesz, mert megengedik neki, hogy húzza-nyúzza Babát.

Ő pedig él, sőt, visszaél a lehetőséggel. Mikor senki nem látja, belekortyol Baba cumisüvegébe...

Az anyukájával vetetett magának otthonra is egy ugyanolyat, és abból issza meg a reggeli kakaóját.

A vendég kölyökA gazdi szerint Babából muzsikus lesz, mert kitűnő a zenei érzéke. Ha zenét hall, négykézlábra áll, és előre-hátra rugózik. Ülve is tud táncolni: ütemesen dülöngél.

Nem tudom, majd meglátjuk. De hogy egyre jobban ügyesedik, az vitathatatlan.

Egyszer a gazdasszonyom egyik barátnője ellátogatott hozzánk az ő saját porontyával.

Betették a vendég kölyökembert Babához a ketrecbe, és vetélkedtették őket. Persze mindketten a saját kölyküknek szurkoltak.

Összehasonlították, hogy melyik kicsike csücsül szebben... A cumiszopás-ujjszopás versenyszám döntetlen lett, mert az asszonyok nem tudták eldönteni, hogy melyik a jobb. (A vendég baba az ujját szopta.)

A tisztasági versenynek nem volt győztese, mert mindketten elvesztették.

A "Kinek van több foga?" versenyszámban sajnos, a vendég kölyök győzött, hat foggal, pedig nagyon drukkoltam Babának.

Remélem, hogy ezek az idegenek egy darabig nem teszik be hozzánk a lábukat: a vendég baba váratlanul megmarkolta az egyik fülemet! Majdnem leszakította, pedig már így is eléggé laffog. Sehogy sem értettem a dolgot: az emberek a mellső lábaikat simogatásra vagy ételadásra szokták használni...

De jó, hogy ez az agresszív kölyök nem nálunk lakik! Nem cserélném el Babával semmi kincsért! Teljesen rosszul van idomítva.

Azt hiszem, az ilyenekről szokás mondani, hogy: "Holnap legyenek a ti vendégeitek!"

A sírós fényképA gazdim elhatározta, hogy készít Babáról egy olyan fényképet is, amin éppen üvölt, céklavörös fejjel. És majd megmutatják neki nagykorában, hogy el bírja képzelni, milyen viszontagságokon kellett nekünk keresztülmennünk, mire felnőtt.

Mert ugyebár, ha csupa mosolygós, giccses, beállított kép marad fenn az utókor számára, az történelemhamisítás lenne a javából.

Hát erre az a pimasz Baba egész nap szélesen vigyorgott, még csak le se görbítette a száját. Rendíthetetlenül jó kedve volt. A gazdi megvakarta a buksiját: így bizony nem lehet sírós képet készíteni...

A szomszéd kislánynak, Csillikének mentő ötlete támadt: megcsípte Babát, hogy sírjon. Ez bevált. Zokogott is Baba derekasan. A gazdi megörökítette, majd alig győzte utána vigasztalni.

A nagypapa is ott volt, ő meg levideózta a fényképezést.Ez a nagypapa az egyetlen normális falkatag: ő négykézláb mászkál,

mint minden más jóravaló kutya, és néha meglovagoltatja a hátán Babát. A nagypapa örül a legjobban, hogy Baba kisfiú lett, mert így fennmarad a Kovács név. Nagypapa mindenkit levideóz, egyedül Dédikét nem szereti lefilmezni, mert Dédike hűségesen vigyázzba áll a kamera előtt, lemerevedik, meg se moccan, úgy viselkedik, mintha fényképeznék.

Emlékszem, egyszer a gazdim is négykézláb járkált a lakásban, s közben mókásan nyüszített és jajveszékelt. Irtó rendes volt tőle! Végre úgy játszhattam vele, mint kutya a kutyával. Összevissza puszilgattam az orrát meg a fülét.

Aztán kiérkezett hozzá az orvos, és beoltotta négykézlábon járás ellen.

Baba szabadlábon!Micsoda óriási felelőtlenség! A gazdiék kiengedték Babát a ketrecből, szájkosár és póráz nélkül!!! De így legalább suttyomban meg tudom nyalogatni az arcát, ő meg válaszként kacag. Egyszer a gazdi meglátta ezt, és lekapott miatta a húsz körmömről. Ők bezzeg puszilgathatják Babát!

Rátették Babát a szőnyegre, és egykettőre megtanult mászni. Csillike is tanítgatta. Igaz, először hátrafelé sikerült haladnia, egyenest be az ágy alá, az én bunkerembe, miközben egyre távolabb került a hőn áhított gumikacsától. Lehet, hogy félt egy kicsit a kacsától, mert én például akkor szoktam hátrálni valamitől, ha tartok tőle.

De pár nap múlva megjött a bátorsága, és oda mászott, ahová akart. Néha szétcsúszott a négy lába, és a méretes kobakjára esett. De aránylag gyorsan elmúltak a kék-zöld foltok és a dudorok a homlokáról. Mi tagadás, van egy kis lemaradása hozzám képest.

A birkatürelmű gazdi eddig már több száz kockavárat épített neki. Baba meg valamennyit csatakiáltások közepette, módszeresen lerombolta.

Pedig a gazdi már alig várja, hogy villanyvasutat vehessen neki, de amíg Baba ilyen Rontó Pál, szó se lehet róla.

Vásároltak viszont neki egy bébikompot. Szélsebesen halad vele. Leárazva vették, így hát nem volt túl drága, (bár, ha hozzászámítjuk, hogy a nyáron újra kell majd festetni a falakat és az ajtókat, ugyanis mindig nekiütközik a komp, akkor rossz vétel volt.)

A bébikomp néhányszor végigszáguldott a mellső lábamon, nem volt kellemes. Gizi néni holdkompnak nevezi. Véleményem szerint a Holdon kéne használni, mert ott a nehézségi erő hatodakkora, mint a Földön.

Ott nem fájna ennyire, ha a mancsomra rágurul.

Idétlen játékokA gazdim néha a plafonig feldobálja Babát. A gazdasszony ezt nézni se bírja, de a gazdi azzal nyugtatja, hogy ez egy űrhajóskiképzés része, hiszen mégiscsak férfiemberről van szó. Baba egyetért vele, élvezi a repülést, visongat.

Egyszer véletlenül a csillárhoz repítette Babát a gazdi. Mindketten megijedtek, és azóta a gazdi jobban megtervezi a röppályát.

A gazdasszonyom meg odavan azért a bugyuta kukucs játékért. Ha csak teheti, ezt játszik Babával. Azt úgy kell játszani, hogy egy konyharuhát a saját fejére tesz, és keresteti magát Babával. A kicsi persze benne van a játékban, sikongat a gyönyörűségtől, hadd örüljön a gazdasszony.

Baba olyan jól belejött a kukucs játékba, hogy a nagypapa mostanában nem bírja levideózni.

Baba ugyanis azt hiszi, hogy a nagypapa elbújt előle a felvevőgép mögé, és ő is a szemei elé teszi hamar a mancsait, hogy elbújjon a papától.

A nagymamitól pedig Baba elsajátította a tapsolás tudományát. A "tapsi-tapsi" vezényszavakkal biztatják. Nem mindig sikerül összeütnie a mellső mancsait, sokszor melléüt.

(Hát ez is valami? Én meg tudok pacsit adni, kérésre és kérés nélkül is.) Tud csettinteni a nyelvével, és hangosan brummogva "motorozik". Ettől csupa nyál lesz a ruhája eleje.

A motorozásra Géza bácsi tanította meg, nagyon büszke is rá, és úgyse ő mossa Baba ruháit...

Dédike azt szokta mondani, hogy a rokonait nem válogathatja meg az ember. Azért Géza bácsival kivételt tehettek volna a gazdiék!

Baba megtanult puszilkodni is. Eddig őt csókolgatták kényükre-kedvükre, most eljött az ideje, hogy törlesszen abból a sok-sok nyálas pusziból, amit a képére nyomtak.

A cserepes virágBaba mostanában étvágytalan. Ennek ellenére nógatás nélkül, jóízűen megette a cserepes virág leveleit. Biztosan égett szegénykének a gyomra. Időnként én is szoktam füvet rágni, a gyomorégés miatt. Ráadásul a fű tele van vitaminnal.

A gazdiék ájuldozva, sopánkodva piszkálták ki Baba összezárt szájából a zöld foszlányokat.

Nem értem: ha már nem ragasztották vissza a leveleket, akkor miért bányászták ki a szájából? Pedig ez volt az első zöld színű ennivaló, amit hajlandó volt lenyelni, és amit nem köpött a gazdasszonyra. Ez következetlenség, örülniük kellett volna! És legalább nem kell locsolgatni többé a virágot. Rengeteg időt megtakarítanak vele.

A nagypapa azt fűzte hozzá, hogy aki a virágot szereti, az rossz ember nem lehet. (Viccnek szánta, de nem mulatott rajta senki, csak ő.)

Szerintem ez kutyákra is igaz. Százszor inkább füvet eszem, mint azt a borzalmas főtt rizst... Hát mi vagyok én: kínai palotapincsi?! Ha étvágytalan vagyok, általában macskaeledellel kínálnak, az mindig lecsúszik. Miért nem próbálnak Babának macskaeledelt adni?

Azt észre se vették a gazdiék, hogy Baba a virágcserép földjébe ügyesen elásta az egyik zokniját. Az én tanítványom: eltette a rosszabb időkre.

Mint én tegnapelőtt a fotelbe a maradék szendvicsemet. Amit aztán persze hogy az örökké sápítozó Gizi néni talált meg, és "Pfuj, de gusztustalan!" felkiáltással kidobta a kukába, holott meg is ehette volna, ha már egyszer meglelte.

Dédike erre azt mondaná, hogy ez pazarlás.

A világ legkisebb cipőjeBaba megtanulta leutánozni a nagypapát, ahogy krákog és köhécsel.

A gazdasszonyka nem örül ennek a produkciónak, mert mindig megrémül: azt hiszi, hogy Baba megbetegedett. Pedig dehogy: nagyon is jól van, és folyton csintalankodik.

Például rám teszi a nagypapa szemüvegét, majd nagyot kacag. Régóta foglalkoztatott, hogy vajon mire jó a szemüveg? Talán melegít, mint a felöltő? Legalább megtudtam, hogy nem.

Egyszer meg Baba beleevett a tányérkámba, és az ivóvizemet kipancsolta. Ez nem volt szép tőle. A gazdiék se lelkendeztek. Szerencsére kaptam helyette újat.

Etetni is egyre bonyolultabb: egy kiskanalat kell a kezébe adni, mert mindenáron egyedül akar enni. Igaz, többnyire a fülébe vagy a szemébe vezeti a főzelékes kanalat, mert ez is mind a fején van, de ez csöppet sem zavarja. Így viszont azt is megeszi, amit eddig nem kedvelt.

A gazdáim megvették Baba első cipőcskéjét. Ő pedig minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne bírják ráadni. Megfeszíti a mancsait, ordibál, rúgkapál, de hiába: ráerőltetik, mert sokba került.

Nagyon modern cipő: minden lépésnél villog a talpa. A nagypapa irigyli is, mert az ő kölyökkorában ilyesmi még nem volt, őt mezítláb járatták. Baba meg pont mezítláb szeretne járkálni. Ebben nem hasonlítanak. És tépőzáras is a cipő. Szegény nagypapának még megnehezítette a kölyökkorát a cipőfűzés...

Hajaj, most rengeteg dolgom lesz: egy pár cipővel több, amit át kell alakítanom...

Feltorlódtak a feladataim: még az új kókuszlábtörlővel se végeztem.

Itt a tél!Vastag hóréteg borítja az utcát. Babát egy kisszánkóba ültették.

A szánkó tulajdonképpen egy olyan babakocsi, aminek elvesztek a kerekei. A gazdi vette a szupermarketben, és hát őrá minden hibás árut rá lehet sózni...

Fel és alá rohangáltam, nehogy bekössenek a szánkó elé, mint ahogy az ötletmilliomos Csillike javasolta. Tegnap látott egy filmet, amelyben szánhúzó kutyák repítettek egy szánkót. Jól mondja Gizi néni, hogy nagyon káros, ha egy gyereknek válogatás nélkül mindenféle filmet engednek nézni a szülők!

Sajnos, Baba nem szállhatott le a szánkóról, hogy velem hempereghessen a hóban. Csak üldögélt peckesen, és közben bosszankodott, amiért a mellső mancsaira is ruhát adtak, és emiatt nem tudta szopni az ujját.

A gazdi nem érti, hogy a fürdéstől miért iszonyodom, a jéghideg hóban pedig miért szeretek hemperegni, mert szerinte a hó is víz. Már hogy is lenne az, hiszen a hó fehér, hideg, és nem a vízcsapból folyik!

De nem vitatkozom vele, elvégre ő a falkavezér. A jeget viszont nem komálom, szétcsúsznak rajta a lábaim és elterülök. Nem tudom, hogy a jeget miből készítik az emberek, de mindenképpen betiltanám.

Amikor a gazdi bevisz a lakásba, mindig megfogadja, hogy legközelebb nem

földszintes kutyája lesz, és azonnal lecsutakol, hogy ne vigyem be a latyakot. Szerintem ez valami klasszikus pavlovi kísérlet: azt kívánja vele elérni, hogy megutáljam a hóban hempergést. Azt sem szereti, ha havat csemegézem, mert beteg lehetek tőle.

De akkor meg miért gyúr nekem hóból labdát a mancsával, és miért hajítja el, ha nem azért, hogy hozzam vissza?

Nálunk járt a TélapóAzért valamivel kevesebb havat is szórhattak volna azok az ostoba emberek az utakra... Hónaljig elsüllyedek benne. A házmester néni meg jól elsózta a járdát, ("Biztosan nagyon szerelmes" – mondaná Dédike), és a só rendkívül csípi a talpamat! Inkább porcukorral vagy kutyatáppal kellett volna felszórnia.

Csillike már napok óta Télapós énekeket énekelt, amikor átlibegett. És mindig elmagyarázta nekünk, hogy már csak mennyit kell aludni ahhoz, hogy jöjjön a Télapó, és hozzon a gyerekeknek ajándékot.

Ezt a Télapó nevű rokont még sose láttam: olyannak képzeltem el, mint Géza bácsi, és már előre kirázott tőle a hideg.

Az egyik téli este a gazdim felvett egy fehér prémes, piros bundát, és hosszú, fehér szőrt ragasztott az állára. (Milyen kár, hogy az affektálós, szárallergiás Gizi néni ezt nem láthatta!)

A hátsó lábaira felhúzott egy-egy óriási gumicsizmát, és a gazdasszony kivételesen beengedte a szobába cipővel.

A gazdi becsoszogott, aztán beletett Baba egyik kiscipőjébe egy zizegős csomagot, a másikba meg egy Télapó-csokit. Na, ez egy jó ötlet volt, mert így kellemes lábszagú lett a csokoládé. Aztán a gazdi Babához somfordált, és elváltoztatott hangon rádörmögött:

– Szia, Baba, én vagyok az öreg Télapó! Jól viselkedtél? – és fel akarta emelni.

Baba megijedt tőle, és éktelenül elkezdett bömbölni, mert nem ismerte fel a gazdit...

Ó, ó, hát hogy fog így majd hazatalálni ilyen gyatra szimattal a séták után? Én már messziről megismerem a házunkat és a lábtörlőt.

Kizárólag akkor megyek másfelé, ha másutt ínycsiklandó csirkehúsillatot érzek.

A halacskaValami karácsonyfélére készülődött a család. Legnagyobb megrökönyödésemre a gazdasszonykám egy reggel egy hallal állított haza!

A méretéből ítélve még kölyökhal volt, (mégis jól megkérték az árát). Betette a halat a nagy fürdőkádba: megfürdette, hogy ne legyen piszkos és bolhás.

A hal vidámnak látszott: egyfolytában csóválta a farkát, pedig biztosan hiányzott neki a mamája. Hang nélkül tátogott, mintha tudta volna a házirendet, hogy itt egy ideje tilos ugatni.

Szerencsétlent órákig bent hagyták a kádban... Már réges-régen kihűlt a fürdővize... Akár tüdőgyulladást is kaphatott volna! Nem tudom, mit szólna ehhez az állatvédő egyesület... Még jó, hogy én nem vagyok az a feljelentgetős fajta, mint a szomszéd Pista bácsi.

Babának is megmutatták a halat. Baba a mellső mancsaival integetett felé, és sikítozott. Bedobta a halacskának az egyik kisautóját, hadd játsszon vele. De a hal nem tologatta, hanem elmenekült előle a kád végébe.

Nem értettem a gazdáimat: minek ide még egy háziállat? Majd leshetnek és panaszkodhatnak, hogyha ez is mindent szétrág... Most még meghúzza magát, csöndben van meg minden, és később esetleg szétszedi a házat!

Aztán... eljött a karácsonyeste, és a virgonc halacskát a gazdasszony levágta!...

Kiderült, hogy finom husiból van. Kívül hal, belül husi-meglepetés, akár Csillike Kinder-tojásai.

Mindenesetre bebújtam az ágy alá, biztos, ami biztos. Nem szeretnék ünnepi vacsora lenni, de még egy szimpla, hétköznapi se...

A pöttyös labdaKarácsony estéjén odaszaladtam a feldíszített fenyőfa alá, mert ott álldogált egy csodaszép, pöttyös gumilabda. Gyorsan bekaptam. Erre a labda felszisszent, mintha fájt volna neki, pedig gyengéd voltam. A gazdáim rám kiáltottak, hogy mit képzelek, az a babáé.

Én azt képzeltem, hogy az enyém, hiszen tavaly karácsonykor is én kaptam a családból egyedül gumilabdát. Igaz, hogy az tömör volt és nem pöttyös. Sebaj, így legalább az új labda petyhüdt lett, és kiválóan belefér Baba csöpp mancsába. Ezt azért értékelhetnék...

A karácsonyfa alatt felfedeztem egy elemes kiskutyát is, gondolom, tele volt elemes bolhákkal.

A kutyus bambán bámult maga elé. Remélem, törékeny anyagból van! Mihelyt mód nyílik rá, kipróbálom.

– Nem a tiéd, Bobi! A babáé! – figyelmeztetett a gazdi jó előre.Bekapcsolták a gépkutyát, erre az tett pár suta lépést. Baba úgy megijedt

tőle, hogy sírva fakadt. Az olcsó gumizsiráfnak viszont kimondhatatlanul örült.

De a legeslegjobban a saját ruhájából kilógó cérnaszálnak örvendezett. Mikor ezt megpillantotta, semmi mással nem foglalkozott, csak a cérnával, az ajándékokra fittyet hányva.

– Milyen olcsón megúszhattam volna az egész karácsonyt... – jegyezte meg nevetve a gazdasszonyom.

Míg az ünnepi vacsora készült, a gazdi bevonszolt egy fenyőfát a szobába, (úgy látszik, már elfelejtették, mi lett a sorsa az egyszeri cserepes növénynek), és kis, színes, csillogó labdákat aggatott rá. Mire az utolsót is rátette, a fenyő eldőlt, és néhány labda összetörött.

De nem adta fel. Kezdhette újból a díszítést, ám most már óvatosabb volt: szárítókötéllel a bútorkilincsekhez és a csövekhez erősítette a fenyőfát.

A pöttyös BabaKarácsony másnapján Baba bárányhimlős lett, és arra a labdára hasonlított, amit kiharaptam. Hallottam egy mondást, ami úgy szól, hogy: "A kutya olyan, mint a gazdája."

Lehet, hogy van egy ilyen mondás is: "Az ember olyan, mint a labdája"?... Egyébként fogalmam sincs, hol találkozott báránnyal...

A gazdiék kihívták azt a rendes orvost, aki engem sose nyaggat. A doktor bácsi még egy ujjal se nyúlt Babához. Baba máris üvöltött, mert egyből felismerte.

Hiába, jól megalapozta nála magát az oltásokkal... (Megfigyeltem, hogy a doki az egyetlen, aki a babasimogatás után is kezet mos.)

Én is voltam egyszer nagybeteg: összeszedtem egy kis bolhaallergiát.Úgy megszántam szegény, szenvedő Babát, hogy vigasztalásul a

gumitörpémet kölcsönadtam neki, erre leszidtak.Pedig ilyesmire még soha nem volt példa. Ki akartam törni az "irigy

kutya"-kategóriából, amibe beleszülettem!Mikor az orvos nagy örömünkre elment, Baba odamászott a fenyőfához,

és a nyavalyás tűlevelek megszúrták a mancsait. Nekem meg az orromat bökdösték össze, mert megszagoltam.

Mindketten férfiasan tűrtük a fájdalmat. "Máskor nem fogja meg majd a fenyőágat" – vélekedtek a gazdiék. Tévedtek.

Hozzáért többször is a fenyőhöz, ám nagyokat pislogva nyúlt felé.Amúgy elég jó szagú fa, csak kár, hogy kevés kutya kereste fel.

Áll a Baba, állBaba fel tud állni, ha valamiben megkapaszkodik! Ha pedig megfogják a mellső lábait, a hátsó lábain totyog. Nehéz megállapítani, hogy ő örül-e jobban ennek, vagy a gazdiék.

Szép, görbe lábacskái vannak, mint nekem. (Talán azért, mert a nagypapa túl gyakran lovagoltatta a hátán – a gazdiék hátsó lába egyenes.)

Egyszer a számítógép mellett állt fel, és amíg a gazdi gyanútlanul gügyögött hozzá, Baba váratlanul megnyomott egy gombot, és letörölte a programot, amin a gazdi hónapok óta dolgozott. A gazdi bosszankodott. Lehet, hogy Baba számítógépes kalóz lesz majd, ha felnő...

Amikor visszateszik a ketrecébe, hogy lepihenjen, bosszúból haladéktalanul kihajigálja a játékait. Akkorákat nyekken a protekciós szőrmajom, hogy gyönyörűség nézni!

A gazdasszony minden holmit egyenként visszaadogat neki, aztán kezdődik az egész elölről.

A szőrmajom gyöngyéletének egyébként is befellegzett: valamelyik nap Baba beledobta a piszkos felmosóvízbe, majd gondosan megfürdette.

Úgy kell neki! Rá is fért a tisztálkodás, mert Baba előtte megetette főzelékkel, és ragacsos lett a bundája, az egyik szemét pedig lerágta. Le is nyelte, a gazdiék mégsem a szájában, hanem a pelenkában keresték.

Amúgy Baba végtelenül jószívű lett. Még a padlószőnyegtől se sajnálja a teát: szétlocsolgatja az italát a szőnyegen, buzgón itatgatja a szomjas virágmintákat.

Ezt a mamájától láthatta, aki szintén öntözgeti a cserepes virágait.

Az első szavakA gazdiék mindenféle bárgyú versikéket mondogatnak Babának. Úgy vélik, attól hamarabb megtanul embernyelven gagyogni.

Állandóan félrevezetik, mert például az óra helyett "tik-tak"-ot mondanak neki, a ló helyett "cocó"-t, és még sorolhatnám.

Már egy ideje azt találgatják, hogy vajon mi lesz az első szava.A gazdi abban reménykedik, hogy az "apa" szó lesz az, a gazdasszony

meg abban, hogy az "anya" szót mondja ki először.A nagymama magára mutogat és a "mama" szót ismételgeti, és a

nagypapa azt hajtogatja, hogy: "papa, papa". (A falkatagok mindnyájan visszafejlődtek: annyi, de annyi szót ismertek, főleg a nagymama és a gazdasszony, ám valamennyit elfelejtik, ha megpillantják Babát. És mindig csak azt az egy-egy szót szajkózzák, akár egy papagájfalka. A gazdi és a nagypapa is sok szót ismernek, de nem bírják használni az asszonyok miatt.)

Baba nem szerezte meg ezt az örömet egyiküknek se: a legelső szava a "pápá", a második szava pedig a "hamm" volt.

Hogy ezt elújságoljuk a nagymamáéknak, elmentünk hozzájuk látogatóba. A nagy örvendezésben csupán egy percre vették le a tekintetüket Babáról, és azalatt ő a vadonatúj tapétát telefirkálta a mama rúzsával...

A nagymama mégse szidta le, sőt! Elérzékenyült, mert Baba a rajzára bökött, és tisztán, érthetően kimondta, hogy "mami", ami pont a nagymama hívójele.

Bezzeg, amikor egyszer a nálunk vendégeskedő Rexi jelölte meg a falat, volt ám cirkusz! Azóta se jönnek hozzánk.

Én ezeket a vezényszavakat értem: "Ülj!" "Gyere!" "Add ide!" "Állj!" "Lábhoz!" "Pfuj!" "Helyedre!" Szerintem ennyi éppen elegendő az életben.

A fényképezésA gazdiék egy profi fényképészt hívtak, mert a gazdasszony megelégelte, hogy a gazdi által készített képeken vagy piros Baba szeme, vagy a fele lemarad a képről, (a szobai rendetlenség bezzeg tisztán kivehető).

A gazdasszonyom azt is sérelmezi, hogy neki az összes fényképen tátva van a szája, mert beszél. Erről nem a gazdi tehet: a gazdasszonyról videofelvételt könnyebb készíteni.

Meg aztán amúgy is jubilálunk, mert Baba megkapta a 25. cumiját. Folyton szétrágja vagy elveszti őket. (Na jó, kettőt én intéztem el.) Talán mégis jobb lett volna, ha az ujját szopja, mint a vendég kölyökember.

Attól tartottak, hogy Baba majd sírni fog a felvillanó vakutól. De a mi Babánk inkább élvezte a fotózást.

Először komoly képpel bámult a fényképész bácsira, és miután felvillant a vaku, akkor kacagott egy nagyot. A fényképész észrevette ezt, és a többi kép készítése előtt megkérte a gazdit, hogy villantsa fel a saját vakuját, hogy nevessen Baba, majd katt! lefényképezte. Milyen kár volt Babát kicsi korában lefotózni: már nem is úgy néz ki.

A fényképezést követően kiderült, hogy Baba eltette valahová a nagyszekrény kulcsát. Kapkodva keresték, mert a gazdi sietett volna dolgozni, és az összes vasalt inge ott raboskodott a szekrényben. Mondták Babának, hogy "Keresd, keresd!", de neki ugyan mondhatták! Azt hitte, hogy valami új, izgalmas játékról van szó, és lelkesen bekukucskált velük együtt mindenhová.

Én meg a nyomozás közben kifejeztem feléjük forró szeretetemet: összevissza nyalogattam a képüket. Végül is a fürdőkád alatt bukkantak rá a kulcsra.

Egyetlen percre se lehet magára hagyni Babát, mert már fel bír az ágyra mászni, ellenben lefelé csak zuhanni tud, de azt viszont nagyon gyorsan.

Egy testőrt kellene fogadni mellé.

Na végre!Sokat bánkódtam azon, hogy az én nevemet Baba soha nem fogja megtanulni...

Mert a fele rokonság engem "vauvau"-nak szólít, de szép számmal vannak, akik Bobinak, vannak, akik kutyusnak, és megint mások ebnek neveznek, Géza bácsi meg rusnya vakarcsnak.

Teljesen összekeverik szegény Babát, így nem lehet kiigazodni. De legnagyobb büszkeségemre a "pápá", "hamm", a "mama" és a "tik-tak" szó után Baba ötödik szava az volt, hogy: "vau-vau", vagyis ÉN! Na végre! Ez sok mindenért kárpótol, ezt azért elvártam tőle. Mégiscsak rendes jószág. Hiába, az én nevelésem.

Tőlem tanulta meg a könyvek szeretetét is. A legvastagabb lexikonunk lapjait precízen, egyenként kitépdeste. Tetszett neki, hogy érdekes hangot ad a szakadó papír. Így a lexikon könnyebb és vékonyabb lett, és legközelebb nem fog akkorát koppanni a koponyámon.

Erre, ha már ilyen jól ment neki a könyvcincálás, a gazdáim vettek neki egy kemény borítójú könyvet, aminek a lapjai is kemények, és házat lehet belőle építeni. Örült neki, bár a gazdi szerint fordítva fogta a mancsába.

Nem mindegy? Ugyanolyan jó az íze így is, úgy is. Ezt jóval nehezebb volt szétszakítania, de azért sikerült. Még én is besegítettem neki, hogy feltegyem az i-re a pontot. Illetve, hogy lerágjam róla.

A lexikonok egyébként sem jók semmire. Dédi mama szerint könyvből nem lehet gyereket nevelni. Szerintem se lehet, szétrágcsált példányból meg pláne. (A gazdiék mégis mindig megpróbálják...)

Ó, bárcsak megtalálnám egyszer az életemet megkeserítő kutyakönyvet... Megkapná, amit megérdemel!

Expedíció a kuka mélyéreA konyhai szemeteskukában turkálás már régóta dédelgetett vágyam volt. Csakhogy a csalafinta gazdasszonyom egy szekrényben tartotta a kincseket rejtő kukát.

Szerencsére Babában túlteng a felfedezési vágy. Egy szép napon ügyesen kinyitotta a szekrényajtót a mellső lábaival, én meg felborítottam a nehéz kukát. Aztán együtt egyenletesen széttrancsíroztuk a tartalmát a konyhában. Azt hiszem, ezt nevezik tudományosan szimbiózisnak.

Ezzel a cselekedetünkkel a "kukabúvárok" elnevezést érdemeltük ki a gazditól.

Határozottan kezdem megszeretni ezt a kölyköt! Ha így haladunk, még a végén elválaszthatatlanul jó barátok leszünk.

Nincs már az a zegzuga a lakásnak, ahová be ne mászna. Kivéve, ha zárt ajtóba ütközik. A kilincset egyikünk se éri el, de már lázasan dolgozunk a megoldáson.

A szekrényekkel könnyebben boldogulunk. Ha egy szekrényajtó nyitva van, Baba becsukja, ha viszont csukva van, akkor teljes erőbedobással azon fáradozik, hogy kinyissa. Ezért inkább bekötözik madzaggal a szekrényajtókat, és minden holmit feljebb raknak egy polccal.

Mivel jó néhányszor lehúzta a terítőt vázástól, feltették előle a vázát a magasba. Úgy! Szóval irigylik tőle!

Álljunk csak meg egy szóra: hát most ki is az irigy kutya?!

SzobatisztaságBaba kapott egy bilinek nevezett, műanyag edényt. Először megörültem, mert azt hittem, hogy új etetőtálat kapok, a régit már úgyis untam, de csalódtam: ismét a kölyökbe fektették a pénzt. (Ha százlábú volnék, talán össze tudnám számolni az ujjaimon, mennyit költenek rá...)

Biztosan haragudtak rám, mert szétrágtam a telefonzsinórt. Egyből ráblöfföltek, hogy én voltam a tettes, holott ketten tartózkodtunk a szobában: én és Gizi néni.

Baba eleinte nemigen méltatta figyelemre a bilit. Aztán kipróbálta, mi fér bele, és mi nem. A szőrmajom nem fért bele, ezért eldobta messzire. A cumisüveg remekül belepasszolt.

Újabban egyébként is többnyire már nem üvegből, hanem bögréből szürcsöli az innivalóját. Az egész arcocskája eltűnik a bögrében, még az orra és a szemei se látszanak ki, és mikor újra látszik az arca, egy piros csík jelzi a homlokán, hogy ivott, a pólóján meg egy tócsa.

Ráültették Babát a bilire, pelenka nélkül, hogy ne legyen melege. Aztán a gazdiék ujjongani és tapsolni kezdtek, és a gazdi lefényképezte Babát a bilin.

Baba azonban nem ujjongott velük. Szemmel láthatólag félt, mert a hátsó lábai nem egészen értek le a földig, és nem érezte magát biztonságban.

A gazdi ezután elkezdett nagyokat nyögni, pedig az előbb még semmi baja nem volt. Azon töprengtem, hogy talán orvost kellene hívnunk, hogy oltsa be a gazdit nyögdécselés ellen, de aztán magától elmúlt.

Állítólag ez a bili arra jó, hogy Baba megtanulja a szobatisztaságot. A szobatisztaság meg azt jelenti, hogy a szoba az tiszta marad, a bili viszont piszkos lesz.

Micsoda badarság! Tegyenek ki neki egy tálca homokot vagy egy zacskó emberalmot, és kész!

Falusi kirándulásEgyszer komolyan azt hittem, hogy elköltözünk. A gazdasszonyom annyi cuccot összecsomagolt, hogy azon aggódtam: visszajövünk-e a lakásba valaha?

Hiányzott volna a megszokott kuckóm, az ágy alja, a fotelbe rejtett kenyérhéj. Még az a szertelen Csillike is hiányzott volna, pedig sok borsot tört az orrom alá. A gazdi ugyancsak aggodalmaskodva mustrálta a degeszre tömött bőröndöket.

– Szívem, a fél házat becsomagoltad? – érdeklődött.– Hidd el, hogy csak a legszükségesebb holmikat tettem be! A

pelenkákat, a plédeket, a váltóruhákat, az összecsukható járókát, a bébikompot, a pelenkázó szivacsot, a bébikozmetikumokat, a tápszert, a bébiételeket, a cumisüvegeket...

Az utolsó pillanatig reszkettem: elvisznek-e magukkal? Mert nem hallottam, hogy felsorolták volna a kutyatápot.

Szerencsére, mikor már tele volt a csomagtartó és a tetőcsomagtartó is, begyömöszöltek engem a lábukhoz. Babát bekötözték egy kisszékbe, ő onnan szemlélődött.

Én nem láttam ki odalentről: fogalmam se volt, merre járhatunk. De együtt voltunk, és ez megnyugtató volt.

Útközben váratlanul lerobbant a kocsi. Egy arra járó ember segített betolni. Baba is meg tudta volna tolni, hiszen otthon a kisautóit is milyen ügyesen tologatja a szőnyegen! De nem vették igénybe a közreműködését.

Legnagyobb örömömre véletlenül pont Dédike házához mentünk! Dédike majdnem elájult a sok holmi láttán. Bilit például ő is tudott volna adni. Megállapította, hogy túlságosan sok ruhája van Babának, de azért azt is hozzátette, hogy az ő idejében nem voltak még ilyen álomszép gyerekholmik. Mikor a gazdiék kettesben elmentek kirándulni, Dédike és én vigyáztunk Babára.

Jól elvoltunk, Dédike még be is pelenkázta Babát, (igaz, az eldobható nadrágpelenkába egy textilpelenkát is tett, amit előtte háromszögbe hajtott).

Játszott Babával, megmutogatta neki a vitrinjében a díszeket, de a kezébe nem adta, mert törékenyek. Nem értem, honnan gondolja, hogy törékenyek, ha le se próbálja ejteni őket?

Elterveztem, hogy majd itt, falun közös macskahajkurászást rendezünk Babával, mert tavaly megpofozott egy szemtelen kandúr, és azóta a

szagukat se bírom. Kifundáltam, hogy majd Babával megjelöljük a vadászterületünket, és egyúttal minden szimpatikus, környékbeli fát lefoglalunk magunknak. De akkorát csalódtam benne! Odavan a cicákért! Kígyót melengettem a keblemen...

Azért némi hasznunk is származott a kirándulásból: Dédike megtömött bennünket titokban házikolbásszal.

Az első lépésekVégre-valahára mindenütt elkezdett Baba fején nőni a szőr. Kiderült, hogy zsemleszínű. Na, most írhatják át az emberoltási igazolványát, mert mikor hozzánk került, még fekete volt a szőre.

Ha csavargatja a szőrtincsét, belegabalyodik az ujja, sírni kezd, és olyankor ki kell szabadítani.

A gazdiék ijesztő mértékben kezdenek visszafejlődni: megengedik Babának, hogy a cumisüvegéből etesse őket. Igaz, csak úgy tesznek, mintha szürcsölnének belőle, mindenesetre szörnyen nevetségesek.

A gazdasszonyra is van panaszom: ő meg, sajnos, megtanította Babát csip-csip csókázni. Ez önmagában még nem is volna baj, ám ha senki más nincsen Baba közelében rajtam kívül, akkor velem játssza ezt az ostoba játékot... Összecsípi a fejbőrömet az ujjaival, és le-fel rángatja a buksimat.

Arra bezzeg nem tanítják meg, hogy az ajtókat ne nyissa-csukja, (a múltkor is odacsukta az ajtóhoz a kisujját).

Baba egyre gyakrabban áll fel a két hátsó lábára. Nem értem, minek. Én is tudok egy darabig két lábon állni, de úgy se vagyok sokkal magasabb, így tehát a világon semmi értelme, és még fárasztó is. Meg aztán Baba folyton elesik...

Egy napon kiderült, hogy azért állt fel, mert járkálni szeretne két lábon, mint a gazdiék!!! Lépdelés közben el-elvágódik, és ilyenkor négykézláb folytatja az útját, mintha direkt úgy akarta volna.

Ha lenne egy csepp sütnivalója, maradna a sokkal biztonságosabb négykézlábnál...

Torta! Torta!Baba egyéves lett! Ha megkérdezik tőle, hogy hány éves, felemeli ez egyik ujját. Kapott egy hatalmas, sünszagú csokitortát. Egy szál, égő gyertya volt a közepén. (Lett volna pénzük több gyertyára is, de a gazdasszonyom igen spórolós.)

A családtagok harsányan énekelték, hogy "Hepi börszdéj tu ju", Baba meg kis híján belenyúlt a tűzbe, míg ők a koncertet adták. A nagypapa szokásához híven a kamerájával játszott, a nagymama meg előbb meghatódott, majd belenyalt a tortába, hogy a megilletődött Babának megmutassa, mire is való a torta.

Baba nagy nehezen felbátorodott, és lefetyelni kezdte a tortát. Mit mondjak: fürdetés lett a vége. Baba kapott ajándékba egy kis kutyaházikót, amibe mindegyik falkatag belemászott. A szomszéd Csillike egy pulóveres macit hozott neki.

– Adjál érte puszit! – kérték a szülei. Erre Baba lágyan megpuszilta a mackót.

Csillike megmutatta Babának, hogy hogyan kell a macit öltöztetni-vetkőztetni. Baba is szívesen megpróbálta volna, ám Csillike sietve elmarta tőle:

– Te még ezt úgyse tudod, mert te még kicsi vagy és ügyetlen. Nézd csak! Így kell. Látod? – és egész végig ő öltöztette a macit. Aztán Csillike felfalta az orrunk elől a marcipánsünikét.

A nagypapa dobot vett Babának, hadd ütögesse. Babát persze kétszer se kellett biztatni. Majd mindnyájan lakmároztak a szülinapi tortából, pedig ők nem is egyévesek!

Mikor a társaság kiment a konyhába, addig Baba suttyomban az összes pohárba beleivott. A gazdi, miután felfedezte, valami Hófehérke nevű emberkölyköt emlegetett, (gondolom, valamelyik kollégájának a gyereke), aki szintén belelefetyelt mindenki poharába.

Kíváncsi lennék, hogy mikor kapok már én is tortát... Még sose kaptam, holott már felnőtt tacsi vagyok. De legalább a névnapomat tartanák meg! Bár fogalmam sincs, hogy mikor van Bobi-nap. (Igaz, Babának se tartottak még névnapot, mert azt is megspórolták.)

Ha a nagymamán múlik, akkor nem lesz tortám, mert szerinte a kutyák nem szeretik az édességet. De ha nem lesz tortám, soha nem fog rá fény derülni, hogy ez így van-e.

Dédike váltig ezt hajtogatta: "Hogy elrepült ez az egy év! Szinte tegnap volt, hogy Baba megszületett..."

Hát, az igazat megvallva, énnekem jóval többnek tűnt: hét évnek, mert a kutyák számára egy év hét esztendőnek felel meg. De most már egyáltalán nem bánom, hogy megvették ezt a kis Babát.

Sőt, tulajdonképpen azt se bánnám, ha még egy kölyköt kapnék...