VALLÁSTÖRTÉNETI BEVEZETÉS FENOMENOLÓGIA

VALLÁSTÖRTÉNETI BEVEZETÉS FENOMENOLÓGIA

Források: Varga Zsigmondi Általános vallástörténet, Tóth Kálmán: Vallástörténet (jegyzet)

Definíció: A vallástörténet tudománya a vallásos életet akarja a maga sokféleségében, változatos történeti megnyilatkozási formáiban megfogható jelenséganyagában megérteni. A jelben, tanban, hitképzetben, kultuszcselekményben megnyilatkozó vallásos életnek a leírása. Széleskörű tudomány, „általános” vagy „egyetemes” jelzővel szokták illetni.

Értelemszerűen ugyanilyen alapon lehet vizsgálni mindazt is, amivel a Bibliában találkozunk. Századunk harmincas éveiig volt egy olyan szemlélet is, hogy az általános vallástörténet mintájára bibliai vallástörténettel is kell foglalkozni, sőt a bibliai teológia egyre inkább bibliai vallástörtenetté fog átváltozni. (H. Gunkel és az RGG első kiadása még ezt képviselte) Azonban éppen az ellenkezője következett be: a bibliai teológia egyre inkább önálló tudománnyá vált. A szemlélet változásában döntő szerepe van korunk teológiájának; Isten kijelentését és tetteit tekintjük elsődleges kiindulópontnak, s amit az ember cselekszik (beleértve a történelmi folyamatokat is) csak ennek feltétele alatt vizsgáljuk.

Exkurzus: a keresztyénséget nevezhetjük-e vallásnak? Ez tulajdonképpen szintén definíció kérdése. Amennyiben vallásnak a „religiot” — az ember cselekvését nevezzük, akkor érthető a teológusok óvatossága ezzel a fogalommal szemben. Amennyiben azonban a kezdeti definíciót úgy fogadjuk el, hogy a Kijelentést tekintjük kezdőpontnak, a keresztyénség is vizsgálható ilyen módon.

A vallás lényegéről A kérdést nehezíti a vallásos jelenségek sokfélesége. Mi lehet

közös ebben a sokszínűségben? Általános felelet: egy transzcendens hatalomnak, létezőnek a megsejtése, megismerése (ehhez még nem kell feltétlenül személynek tekinteni!) —

97

és az ember viszonyulása ehhez a megsejtett—megismert ha-talomhoz.

Ez a kettősség a mi hitvallásunkban is megfogalmazódik, r Heidelbergi Káté 21. kérdés-feleltében: biztos ismeret (certa notitia) és bizalom (fíducia).

A vallásos fejlődés kezdete Rudolf Ottó szerint ennek a transzcendens létezőnek, a numinozumnak a felfedezése, megérzése (SZENT). A róla alkotott tapasztalatok, a hozzá kötődő érzések szintén sokfélék. R. Ottó két fogalomban határozza meg a lényegét: az egyik a tremendum, a félelmes, borzasztó tapasztalat, élmény (sőt használja a mysterium tremendum = borzadályteljes titok kifejezést is), a másik kifejezés a fascinans, a vonzó jelleg. Augustinus fejezte ezt ki örökérvényűen: „Mi az, ami átvilágít engem és átszúrja szívemet anélkül, hogy sebet ejtene rajta? Megborzadok tőle, de föl is gyulladok iránta. Megborzadok tőle, amennyiben nem hasonlítok hozzá, de tüzet fogok, amennyiben hasonlítok hozzá.” Gondoljunk pl. Ézsaiás elhívására — Ézs 6.

Anuminózum irracionális, a vallás pedig ennek az érzékfeletti és az ember közötti kapcsolatnak a megélése, megnyilvánulása. A vallástörténet természetesen a megélést és megnyilvánulást tudja csupán vizsgálni. Főbb támpontok ehhez a vizsgálathoz: a tan, a kultusz, a vallásos jelenségek, cselekmények vizsgálata.

Mintegy exkurzusként érdemes felidéznünk a római katolikus H. Küng definícióját is:

„A vallásban a szenttel való élményszerű találkozásról (R. Otto) van szó — ezt a ‘szent valóságot’ az ember mint hatalmat, mint hatalmakat (lelkek, démonok, angyalok), mint (személyes) Istent, (személytelen) istenit, vagy valamilyen végső valóságot (pl. Nirvána) értelmezi. (...)

A vallás egy tradícióban és közösségben végbemenő (tanban, erkölcsben és legtöbbször rítusban is megnyilvánuló), szociálisan és individuálisan realizálódó viszonyulás ahhoz, ami (vagy Aki) az embert és világát felülmúlja es megragadja...

A filozófiával ellentétben a vallásban üdvüzenetről és üdvösség útjáról is szó van. A vallás tehát több, mint tisztán elvi (teoretikus) ügy, vagy csak mint a múlt ténye, vagy csak mint az ősi ismeretek kutatóinak vagy forrás-specialistáknak a feladata. Nem, a vallás, amiről itt szó van, mindig megélt élet,

98

beírva az emberek szívébe, és ezért a vallásos emberek számára a legnagyobb mértékben jelenlévő, és a mindennapjaikat meghatározó ügy...

Transzcendens módon megalapozott, immanens módon ható (hatékony) koordináta-szisztéma, amelyhez az ember intel-lektuálisan, emocionálisan és exisztenciálisan alkalmazkodik. A vallás egy átfogó életszemléletet közvetít, garantálja a legnagyobb értékeket és feltétlen normákat, lelki közösséget és otthontteremt.”

Elméletek a vallás eredetéről Természetesen itt olyan elméleteket említünk, melyek a vallást

nem a kijelentés felől, hanem az ember felől akarják megérteni. Éppen emiatt nemcsak sokfélék, hanem eleve magukban hordjak a kérdés megoldhatatlanságát, és eredményeik, vizsgálataik töredékes voltát. A feleletet többnyire filozofikus útón próbálják megtalálni.

Talán a legősibb ilyen elképzelés, hogy a vallás alapja és eredete az ismeretlentől való félelem. Klasszikus megallapí- tás: Primus in őrbe deos facit timor — az isteneket a világban elsősorban a félelem teremtette meg. Természeti jelensegek> átélt megmagyarázhatatlan élmények nemcsak félelemmel töltötték meg az embert, de arra is indították, hogy ezeknek a jelenségeknek és élményeknek keletkezését szellemi, isteni erőkre vezesse vissza.

Hasonló mintára gondolkoznak azok, akik a félelem helyett a hiányérzetet tekintik a vallásos képzetek alapjának. Ebben több változatot is ismerünk:

L. Feuerbach szerint pl. az emberben boldogságvágy él, melyeket elérni nem tud, ezért próbálja ezt a vallás révén (a túlvilági élet elképzelésével) megszerezni.

F. Nietzsche ugyanakkor a halálfélelemnek tulajdonítja ugyanezt a szerepet.

S. Freud szerint az emberben lévő leghatalmasabb ösztön, a libido-vágy , illetve ennek elfojtása a vallás alapja. Miután az ember ezt a vágyat korlátozza, elfojtja, az ösztön más, szubli- málódott formaban jelentkezik.

Korunkban a marxizmus pedig társadalmi tényezőkre hivatkozva foglalkozik a vallás eredetével. A klasszikus marxista elmélet egyik tétele a hiányérzet fogalmával párhuzamosan szólal meg: a társadalmi igazságtalanság, megoldhatatlan, ki

99

látástalan ellentmondások a vallás vigasztalása, a túlvilág ígérete által lesz elhordozhatóvá az ember számára. A másik tetei pedig azt állítja, hogy a vallás a társadalmi rend őreinek, az uralkodó osztálynak a kezében eszközként szolgál az elnyomottak fékentartására. A mai marxista vallástudomány árnyaltabban fogalmaz, de a vallásnak a társadalmi jelenségekkel szembeni másodlagos („felépítmény”) voltát fenntartja. Részletesen szól erről Glasenapp műve utószavában Lukács József (Marxtól idéz közben}:

„Nem az eszmékből kell következtetni a társadalmi alapjukra — mint a polgári vallástudományban — (a vallási eszméket a teológusok általában igyekeznek viszonylag koherens, el-lentmondásmentes rendszerré egyesíteni, s ennek az ideológiai ‘koherenciának’ egy vélt — és kívánt — gazdasági koherencia felel meg), hanem megfordítva kell eljárni.” „...Sokkal könnyebb elemzés révén a vallási ködképződmények földi magvát megtalálni, mint fordítva, a mindenkori valóságos életviszonyokból égivé magasztosított formáikat kifejteni. Az utóbbi az egyetlen materialista és ezért tudományos módszer.” Marxnak ez a megállapítása jelzi az elméleti és módszertani fordulatot, amelyet a dialektikus és történelmi materializmus megjelenése a vallás vizsgálatában jelent. A vallási formák önállóságának látszata — az a jelenség, hogy az emberek ideológiai viszonyai elsődlegesnek tűnnek az okét végsősoron létrehozó anyagi életfeltételekkel szemben — azáltal nyer magyarázatot, hogy az emberek történelmi életfolyamata, „az anyagi tevékenységi módja és ebből fakadó korlátolt társadalmi viszonyai” elfedik az eszmék termelésének anyagi feltételeit s e „termelés” mechanizmusát az emberek előtt, míg eszméik visszahatását, az anyagi életviszonyok formálásában játszott szerepüket közvetlenül átélik. A vallás „ideologikus” természete, elsődlegességének látszata tehát a társadalmi viszonyokban leli magyarázatát (...)”

Még két olyan gondolatot említsünk meg, amely szintén ; megpróbálja a vallas eredetét és történelmi létét, sokszínűsé- j gét magyarázni. Az egyik szerint az emberiség története kezdetén volt egy tökéletes kijelentés, volt egy tiszta, emelkedett i vallásosság. Ez azonban egyre inkább eltorzult, visszafejlődés következett be — így gondolja az ún. degenerációs elmélet. Pontosan ellentéte a másik elmélet, melyet evolúciósnak nevezhetünk, mely szerint a vallás primitív formákkal és gondo- j

latokkal kezdődött, és fokozatosan fejlődött a legfejlettebb formára, a monoteizmusra (és keresztyénségre!)

Ne foglalkozzunk egyenként ezen elméletek bírálatával, inkább csak egyetemesen tárgyaljuk őket! Általában mindegyikben van igazságtartalom, mely a megfigyelések, kutatások révén lett az elmélet alapjává. A feltételezett hatások valóban léteznek — de egyik sem vallás önmagában! (Tehát pl. sem a félelem, sem a boldogságvágy nem lehet önmagában a vallás alapja!) Mindegyik elméletre jellemző, hogy tagadja, vagy legalábbis mellőzi a transzendens világ vagy a személyes isten . objektív létezését — ezzel mint kiindulóponttal nem foglalkozik. Egyik elmélet sem használható fel olyan egyetemesen, hogy a vallások sokfélesége, történeti és tartalmi variációi magyarázhatók lennének egy elmélet alapján. S talán a legnagyobb ellenvetésünk — ami átvezet a következő fejezethez is már — mindegyiknél kizárólagosan az ember a kiindulópont. (Ez természetesen már teológiai kifogás, melyet azért tudományos módszerekkel és elmeletekkel nem lehet közvetlenül ütköztetni.)

A. Kijelentésről Teológiai álláspontunk alapja istenismeretünk, melyben

nemcsak Isten létét, örökkévalóságát valljuk, nemcsak személy voltát, hanem azt is, hogy ó kijelenti Önmagát az ember- nek. így tehát a mi szemünkben minden vallásos jelenség csu- pán valasz Isten kijelentésére.

Kérdés azonban az, hogy ezt hogyan tudjuk érvényesíteni? (A degenerációs és evolúciós elméletről esett már szó!) Milyen volt a kijelentés a történelem során, a különböző földrajzi helyeken, különböző népek és kultúrák között? Vagy csak a bibliai kijelentést tekintsük igazából kijelentésnek?

A klasszikus megfogalmazás: van revelatio generális és re- velatio speciális. Ennek következtében a nem bibliai vallások legfeljebb az általános kijelentés ismeretéből, annak felfogott (és esetleg töredékesen felfogott) tartalmából születtek. A Biblia pedig a speciális kijelentésből született

Ennek a gondolatnak alapvető igazságát nem vitatjuk, de ma ebben is árnyaltabban latunk. Hivatkozhatunk magára a Bibliára is: A Róm 1,20 kk és a 2,14 kk „felértékeli” az általános kijelentést. De hivatkozhatunk az egyháztörténet tanúságára is: az egyház időnként gőggel nezett más vallásokra,

101

megtagadta tőlük a kijelentés ismeretét (pl. az iszlám híveivel szemben így vélekedett Luther és Barth is korai műveiben!) Ebből azonban kigyógyultunk. A speciális kijelentés ismerete nem azonos annak „birtoklásával’, legfeljebb hálára és felelősségtudatra indíthat, de gőgre semmiképpen sem. Ismét hivatkozom H. Küngre: a revelatio generális és speciális nem egymásutániság és értékrend, hanem egymás mellett és egyi- dőben létező valóság. (Ugyanakkor azonban az ún. anonym keresztyénség csábító gondolata zsákutcának tűnik. Ugyanis amit keresztyénségnek nevezünk, a speciális kijelentésre adott speciális válasz — nem lehet másképp! Ugyancsak óvatosságra int a többször említett „harmadik népe Istennek” kifejezés. A két speciális kijelentés teremtett két szövetséget, két népet. Harmadik kijelentés hiányában nincs harmadik szövetség!)

Nem a többi vallás lenézésére; megítélésére, hanem a magunk helyzetének ismeretéből hitvallásként vállaljuk az Ap- Csel 4,12-vel Jézus Krisztusról: „nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözölhetnénk.” Extra ecclesiam non est salus — az ecclesia természetesen itt nem az empirikus egyház, hanem Krisztus népe, teste — hogy pedig Isten ezt a többi vallásokra nézve hogyan rendelte el, előttünk titok. Arról azonban világosan beszél az Újszövetség, hogy a „ktisis” és „kosmos” számára áldás Isten üdvteive.

Az általános vallástörténet felosztása Többféle lehetséges megoldás kínálkozik (evolúciós séma

szerint, történeti korok szerint, népek szerint) — ebből gyakorlati szempontok szerint a következő tűnik a legjobbnak:

— a vallásos életjelenségek és fogalmak tárgyalása (és ebben a primitív vallási formák; — az Ókori Kelet vallásai;

— a középkor pogány vallásai; — a nagy világvallások. (Jelen stúdiumunkból a középkor vallásai hiányozni fognak.)

102

Vallásos fogalmak és élet jelenségek

Erőfogalom — manaizmus A numinozum megsejtése, a róla alkotott tapasztalat egyik

történelmileg legelső fazisa egy személytelen, magasabbren• dű erőbe vetett hit Ez a képzet az egész földön elteijedt, elnevezése a melanéziai eredetű mana (=erő) szó lett. Az az erő embereknek, élő vagy élettelen tárgyaknak rendkívüli, természetfeletti képességet ad. Az emberek ennek révén lelki hatalmat varázserőt kaphatnak, szerszámok, fegyverek minősülnek rendkívülivé, természetfeletti erőt hordozóvá. Ugyanakkor a mana nem lényegi része ezeknek, hanem el is távozhat szemé* lyekből, tárgyakból. Csak minősíti őket — a manafogalom mögött R. Otto által megfogalmazott „szent”, a félelmes és vonzó numinozum áll. Tehát a mana nem lélek-fogalom, de társulhat a lélek képzetével.

Fontos: a manaizmus nem önálló vallási forma, hanem olyan vallási kategória, mely más képzetekkel összefonódva is jelentkezik különböző vallási formákban.

Manahordozó szinte minden lehet. Emberek közül elsősorban kiemelt vagy kiemelkedő személyiségeket tekintettek annak: hősöket, törzsfőket, papokat, varázslókat, stb. Szerszámok, fegyverek közül olyanokat, melyekhez manára utaló esmények kötődnek. Növények közül pl. a gyógyfüvek.

A mana-fogalom további hatása jelentkezik a később tárgyalandó fétis- és tabu-fogalommal kapcsolatban is. Ráismerhetünk hatására fejlettebb vaJlási fogalmakban is, mint a brahma, dynamis, pneuma, kharis, stb. esetében. Ugyancsak észrevehető jelenléte pl. a varázslás esetében, amikor megpróbálja az ember a manát befolyásolni, manipulálni. Ezekről később még bővebben lesz szó.

Fétis — fétisizmus A szó eredetéről két vélemény is van. Egyik szerint portugál

eredetű, olyan tárgyat jelent, melyben varázserő van. A másik szerint a latin factitius = mesterséges szó torzulása a portugál szó alapja.

A fogalom a mana fogalmának következménye, folytatása. Említettük: a manaizmus feltételezi, hogy személyekben, tár-gyakban természetfeletti erő van. A fétis szó azokat a tárgya-

kát jelenti, melyekben a hit szerint ez az erő maradandóan jelen van és hat. Ezek között vannak mesterségesek is: szobrok, orvosságos zacskók, amulettek, talizmánok, stb. Ez a tisztelet nem feltétlenül örökre szóló, ha kiderül valamelyikről, hogy hatástalan kidobják, kicserélik. (Ha Lábán teráfjai nem tudtak megmenteni magukat az ellopástól?...)

A primitív kor tárgyai, talizmánok, amulettek stb. mellett azonban a fétis-fogalom és eszme élt tovább is. Sokszor kö-zösségeknek, népeknek is voltak ilyen — isteni tiszteletben részesülő — tárgyai; a trójai Palladium, a római liktorok „sze- kercéi”, stb. De ugyanez a gondolat él pl. az uralkodói jelvények tiszteletében, egyes híres fegyverek tiszteletében (Isten kardja sok népnél előfordul!), sót ugyanezt érezzük az ereklyekultusz hátterében is. Mai — már legtöbbször teljesen „tudattalanul” alkalmazott—formáitól is tudunk; szerencsefíllé- rek, amulettek nyakban és autóban, stb. Fontos azonban megjegyeznünk: pl. a szent korona tisztelete vagy az ereklye- kultusz nem fétisizmus, nem is „pogányság”, csak éppen a gyökerei intenek óvatosságra, és figyelmeztetnek a bennük jelenlévő „kísértésre.”

A tabu A numinozum — a szent — fogalmával kapcsolatban említettük,

hogy vonzó és taszító, félelmes egyszerre. A manával kapcsolatban ugyanígy kettős a tapasztalat: segítséget ad, képességet ad — ugyanakkor ha vigyázatlanul, méltatlanul közeledik hozzá az ember, veszedelmes. A manahordozó személyeket és tárgyakat ezért különös figyelemmel, óvatossággal és tisztelettel kell az embernek megközelítenie. Ennek a magatartásnak és gondolatnak a kifejezése a tabu szó (polinéziai eredetű). A tabu kimondása tehát elővigyázatot, tiszteletet, legtöbb esetben érintési és megközelítési tilalmat jelent. Feleimet keltő fogalom (az „istenfélelem” kezdetleges formája; a religio alapszava, a religere alapjelentése: figyelembe venni, lelkiismeretesen bánni valamivel — míg tagadása: neg- Iigere, azaz semmibe sem venni valamit.

Személyekkel szemben is sokszor érvényesült a tabu gondolata: királyok, papok, varázslók megközelítése, érintése tilos volt Egyes esetekben a betegek is tabu alá kerültek (különösen az epileptikus, akinek betegségét szent betegségnek tekintették) — vö. 1Sám 21,13 k.

104

Szent helyekkel és tárgyakkal kapcsolatban is ismeretes ez a fogalom. A szentélyek általában zártak a köznép előtt. Bibliai vonatkozások: az égő csipkebokor is szent hely, Ex 3; a Sí- uai is, Ex 19. A szent láda veszedelmet hoz az ellenségekre, lSám 5-6, és a vigyázatlanokra is, 2Sám 6. Egészen késői következménye a templomok asylum jellege.

A primitívnek tekinthető tabu-gondolat továbbélésének te-kinthetjük részben a kultikus tisztaság gondolatát, mely szinte napjainkig érvényes. A szent és profán elkülönítése tilalma itt gyökerezhet.

Lélekképzetek — animizmus A vallási kategóriák közül a legáltalánosabb és talán legfon-

tosabb. Elméleti kidolgozása és meghatározása a múlt szazadból, Tylortól szármzik, de a képzet természetesen ősi. A nagy időbeli különbség miatt kérdéses, hogy az elvi megállapítások, különösen azoknak pszichológiai vagy filozófiai vonásai mennyire alkalmazhatók a legősibb időkre...

Az elmélet szerint a legősibb megfigyelések között volt az élet és lélegzés összefüggése, melynek következménye az a gondolat, hogy az életet a lélegzet hordozza. Ugyanilyen tapasztalat alakult ki a vérrel kapcsolatban és egyes nemesebb szervekkel kapcsolatban is: létük, épségük az élet, sérülésük, megszűnésük az élet megszűnését jelenti. Kézenfekvőnek tű- nik (legalábbis a tudósok szerint) az a következtetés, hogy ezekben a tényekben vagy szervekben láthatatlan életerő, lélek van.

A tapasztalatok között még két jellemzőre kell figyelnünk: az álommal kapcsolatban sokszor úgy érzi az ember, hogy míg teste mozdulatlan, lelke messzi tájakon vagy időkben bolyong. Az eksztázis ugyanilyen jelensegnek tűnik az azt átélő számára. Mindkét úton ugyanoda érkezik az ember: a testtől független léleknek kell léteznie, mely időnként el is válhat a testtől.

Az animizmus-elmélet háromféle lélekképzetet különböztet meg. Az egyik a lehellet-lélek, visszautalva az ősi tapasztalatra. Ennek a gondolatnak meglétéről árulkodik, hogy a nyelvek jórészében a lélek és a lélegzet fogalom a széllel rokon kifejezés (vö. rúah, pneuma, vagy az anima, melynek alapja is görög: anemos = szél, ebből ered az animal = élőlény, állat szó is.) Másik lélekforma a test-lélek, azaz annak a lélek-

105

nek az elképzelése, mely a test bizonyos részében lakozva életet ad a testnek. Lélekhordozónak tekintették a szívet, májat, vesét, vért — de még növekedésük miatt a hajat és körmöt is. A harmadik lélekképzet az ámyék-lélek, mely a legszellemibb és a legfüggetlenebb a testtel való kapcsolatában. Az álom és eksztázis esetében ez a képzet jelentkezik.

Ilyen módon elképzelt lelek nemcsak az emberben van, hanem pl. az ember és állat ugyanolyan lehellet-lélek birtokosa, vö. Préd 3,19. Primitív fokon lelket tulajdonítanak forrásnak, fának, szélnek, tűznek, stb.

A lélekképzetek legnagyobb horderejű következménye a lélek halál utáni létének és útjának az elképzelése. A lehellet- lélek elszáll és semmivé lesz, esetleg másba költözik, a test-lé- lek a testtel együtt megsemmisül — illetve ennek megakadályozására megpróbál az ember megtenni mindent, vö. balzsamozás, míg az árnyéklélek esetleg hosszú vándorlására indul, ítéletre kerül, stb. Ennek a vallások millió variációját mutatják.

Ha pedig ilymódon vándorló lelkekről tud (tudni vél) az ember, közel áll az a gondolat is, hogy vannak olyan lények, melyek testetlenül léteznek: szellemek, démonok, stb. Ezeknek képzete is megtalálható mindenféle vallásban.

Totem — totemizmus A totem szó — ezúttal észak-amerikai indián szó — olyan állat

(ritkán növény) megjelölésére szolgál, melytől egy család vagy törzs származtatja magát. (Előfordul az is, hogy csak rokoni kapcsolatot tart vele.) A szokás eredete, hogy egyes állatok ereje, gyorsasága, rendkívüli képessége kívánatos áz ember számára, és annak totemállattá teleiével próbálja ezt elérni. A rokonság vagy leszármazás gondolata is erre szolgál.

Gyakorlatilag szinte mindenféle állat előfordul a totemálla- tok között. Ezek azután az illető család vagy törzs védelmezői, segítői. Tiszteletükre, megjelenítésükre hatalmas totemoszlopok szolgáltak.

A totemizmus két ágát ismerjük. Az egyikben a totemállat a tisztelet mellett védelemben is részesült, tabu volt az azt tisztelő közösség számára. így próbálták jóindulatát biztosítani. Ezt nevezzük tartózkodó totemizmusnak. A másik ág éppen az ellenkezője: hogy a totemállat erejében, képességeiben részesüljenek, húsát fogyasztották, esetleg ünnepi lakoma

106

vagy áldozat formájában is. Ezt élvező totemizmusnak nevezzük. Tisztán totemisztikus vallás sincsen, de ezek a jellemvonások

sokszor bukkanak elő a vallásokban. Számos egyéb variációja is van: egyénileg választott totem-állat, vagy olyan ún. fogamzási totemizmus, amikor az anya álmában valamilyen állatot lát, azzal kerül kapcsolatba, így fogan, majd a születendő gyermeknek ez az allat lesz segítője, védelmezője.

Jellemző totemállatok: bika, farkas, medve, turul (sólyom). Érdekes tény, hogy a totemizmushoz tartozik az exogámia

szokása is: egy totemállat tisztelői egymás között nem háza-sodhatnak.

Varga Zsigmond jegyzete az élvező totemizmus és miszté-riumvallások szakrális étkezése között egyenes kapcsolatot feltételez. Mai ismereteink alapján azonban a kettőt teljesen másnak tekintjük.

Mágia A manával kapcsolatban említettük, hogy nem tartozik állandó

jelleggel a manahordozó személyhez vagy tárgyhoz, hanem el is távozhat tőle. Ugyanez a helyzet a fétissel kapcsolatban is. Az ember azonban nem akar belenyugodni ebbe, hanem megpróbálja az erő jelenlétét, a természetfölötti hatalom segítségét állandósítani vagy újra fölidézni. Erre szolgál a mágia, a varázslás.

Két alapvető irányáról tudunk. Az egyiket nevezhetjük szimpatetikus eljárásnak, melynek lényege a kívánt vagy várt események imitációja. Legismertebbek ebben az összefüggésben az ősember barlangrajzai, vagy az ősi korok harci táncai, szertartásai. A másik irányzatot elhárító jellegű mágiának ne-vezhetjük, ennek lényege: védekezni gonosz lelkek, megrontásra képes emberek, stb. hatalma ellen. Az elhárító manipuláció részei a már említett amulettek, talizmánok. Ugyancsak ehhez tartoznak a varázsigék, mondókák. Elhárító jellegű cselekmény az exorcizmus — ördögűzés is. Mindezekhez a cselekményekhez különböző segédeszközöket is használtak, mechanikus eszközöktől kezdve egészen a nyállal vagy vérrel való megkenésig, gyógyításig. Az egykori mágikus cselekmények egesz sora él mindmáig babonás szokások formájában, igazi értelmét már régen elveszítve...

A mágia gyakorlásához azonban kellettek a megfelelő em-

107

berek is. Kezdetben nyilván a tehetséges, több ismerettel bíró, esetleg hipnotizáló képességű emberek gyakorolták ezt, de kialakultak az erre a képességre, funkcióra tanított emberekbe! valóságos „kasztok”, csoportok, melyek között akár öröklődött is a magja végzése. Ráolvasok, mágusok, táltosok, sámánok, stb. sora ismerős az emberiség történetéből. Nem lehet tőlük elvitatni tanult, hagyományozott ismereteket sem, sok esetben valóban gyógyítottak és segítettek is. Ugyanakkor sokszor szemfényvesztés volt a fő tevékenységük. Sok esetben használtak segédeszközöket, melyekkel magukban és sokszor másokban is eksztázist idéztek fel: varázsdoboktól kezdve egészen a narkotikumok alkalmazásáig mindenféle eszköz előfordult.

A mágia gyakorlását végző személyek és csoportok lassan szinte „papsággá” alakultak át, elkülönített, kiváltságos réteggé. Féltékenyen vigyáztak is a maguk rangjára, titkos tudására es hatalmára, időnként egymással is harcba keveredve. Meg is különböztetünk fekete és fehér mágiát (ártó és gyógyító, segí-tővarázslást).

A mágikus hatású varázsigék pedig úgy tekinthetők, melyek mintegy az imádság és imádkozó lélek vadhajtásai, ugyanis nem a hit és alázat kifejezői, hanem manipulációs eszközök. Kevésbé „vad” hajtások a népmesék fordulatai, melyekben ez az ősi módszer öröklődött meg...

Természeti jelenségek istenitése Alapgondolata szintén visszavezethető a manahithez és a

fétistisztelethez. Mindazok a tárgyak és jelenségek, melyekben természetfeletti erőt sejt az ember, kiindulópontként szolgálnak az isteni erő vagy személy jelenlétéhez és majdani tiszteletéhez. Csak egy lépés már a tárgy ősjelenség azonosítása az istenséggel, és ebből következik azonnal az istenségnek kijáró tisztelet is.

Kezdettől fogva találkozunk azzal a ténnyel, hogy részben valóban természetes tárgyakról és jelenségekről van szó, részben azonban azoknak mesterséges (később jelképes) utánzatairól.

Mostani témánk a természet egyes részeinek és jelenségeinek vizsgálata ilyen összefüggéseiben. Azaz: hogyan jutott az ember odáig, hogy a természetes folyamatokban, jelenségekben, melyek szamára kedvezőek vagy veszélyesek, tenné-

108

szetfeletti erőket és személyeket lásson, illetve: milyen formában képzelte el, tisztelte őket. Feltételezzük, hogy elsősorban az életfontosságú jelenségeket tisztelte, vagy amelyekben paradigma-jelleget érzett, vagy amelyek erejükben, hatásukban kívánatosak voltak — és a tiszteletükkel megpróbálta jelenlétüket, hatásokat maradandóvá tenni.

Növények — elsősorban fák. A fák növekedése, leveleik su- sogása, hosszú életük feltűnő jelenség. A vele kapcsolatba ke- rülő embernek nemcsak táplálékot adnak, hanem védelmet is: árnyékukkal, lombjukkal, tüzükkel életüket gazdagítják...

Szent fákról és ligetekről a Bibliából is tudunk, Abrahám számára Mamré tölgyese sokszor felkeresett táborhely, Gen 13,18; 18,1 — és azonnal szent hellyé is válik, sőt teofánia színhelyévé. A Bír 6-ban Baal szent fájáról és ligetéről olvashatunk, ahol azonnal meg is szólal Izrael hite: Baal pereljen magáért, ha tud... A kánaáni vallásban — ez volt legközelebb Izrael életében, mint kísértés — a szent ligetek, aserák, mindenütt jelen voltak. Mitologikussá vált megfogalmazása az „élet faja”, mely jól ismert mítoszokból, népmesékből. Ugyanakkor — ha nem is istenítés kísértésében, de Isten terve szol-

gálatában előbukkan a Szentírás lapjain is: Gén 2,9; 3,22; Jel 2,14.19 mint élet fája. Ez 47,12-ben pedig mint gyümölcsöt

és orvosságot jelentő liget szolgálja a templomból eredő for- rás gyógyító erejét.

Vegetáció — vegetációs istenek A természet őszi elhalása és tavaszi megújulása részben titokzatos, részben évente boldogan átélt tapasztalata az emberiségnek. Olyan jelenség, mely magában hordja az örök megújulás, örök élet eszméjét — szinten csak egy lépés kell a jelenség megistenítéséhez. Ennek szinte minden ókori nagy vallásban megtaláljuk a megfelelőjét: Tammuz, Baal, Ozirisz, stb.

A pld a maga szinte kimeríthetetlen termő erejével régóta „anyafőld” az ember számára. A teremtésmítoszok jórészeben a föld isteni személy (Id. majd ott). A Gén 2-ben — jóllehet szó sem lehet Istenen kívül más hatalomról — sajátos összefüggés van az ember és a föld között! A föld istenítése sokszor együtt járt a földművelés tanulásával és gyakorlásával — mind máig élő szokás a földanyának bemutatott italáldozat mozdulata...

Kövek tiszteletét már a fétissel kapcsolatban is említettük. Amiről itt szólunk, némiképp más. Formájuk, állandóságuk, a

109

belőlük alkotható maradandó emlékek miatt jutottak kiemelkedő szerephez. Asszír-babiloni határkövek isteni jelzések, a rómaiaknál Hermes tiszteletéhez kötődtek, de ismerjük Iupi- ter Lapis fogalmát is. Közismert a templomok előtti hatalmas oszlopok, pilonok, mindmáig tiszteletnek örvend a Kaaba-kő.

Bibliai előfordulásuk: a maccébák és emlékkövek. Néhány kiemelkedő: Jákob Bétélben és a Lábánnal való utolsó találkozás helyén emel emlékoszlopot. Józsué a Jordán medréből kihozott kövekből készíttet emlékművet.

A szokás emlékműveinkben máig él. A víz istenítése párja az élet fája fogalmának. Alapja a víz

létfontosságú szerepe, nélkülözhetetlensége, egyben titokzatossága is. Ugyanakkor mítoszokban az ős-káosz eleme, embert és világot fenyegető hatalom — vö. az özönvíz-törté- neteket. A görög mitológiában határ-szerepe is van: az Acheron választja el az élőket az alvilágtól.

Bibliai előfordulásából az Ez 47 már szóba került, még egyszer — szintén a Jel 22-ben találkozunk vele. A víz éltető szerepe ugyan már a teremtéstörténetben is előfordul, az Édenből is négy folyó indul útnak...

Népmesék szintjén élt tovább az élet-vize képzet, és nálunk magyaroknál a határ-jelleg is érdekesen bukkan elő az Óperenciás tenger fogalmában...

A tűz mint jelenség titokzatos, egyszerre életet adó és félelmetes, tisztít és pusztít.

Kezdettől fogva ismerjük istenítése formáit, megszemélye-sítéseit: Agni, Hesztia-Vesta, Hephaisztosz-Vulcanus.

Bibliai előfordulása igen érdekes: a theofániák állandó kísé-rőjelensége: Ex 3, És 6, Jel 4 stb.

Az istenség jelenlétének jele az oltárokon állandóan lobogó tűz, láng, mécses • szintén nem ismeretlen a Bibliában sem.

Késői utóélete az örökmécses, gyertyafény, stb. Hegyek tiszteletének eredete elsősorban magasságuk miatt

kezdődhetett: A felhőkbe, ködbe burkolódzó hegycsúcsokat ti-tokzatosság vette körül. Csak egy lépés kellett ahhoz, hogy istenek lakóhelyének tekintsék őket. A sumeroknál Enlil temploma a „hegy háza”, a görögöknél ismeretes az Oiymposz elképzelése, árulkodik az El-Saddáj, ÉI-Eljón kifejezes is, ősi szent hely volt Sión hegye is. Mindezek a hegyek kezdettől kultuszhelyek is. Ezeket is utánozták mesterségesen, Kánaánban mindenütt voltak bámák — szent magaslatok (hol termé-

110

szetes, hol mesterséges), jól ismertek a zikkuratok és piramisok.. A hegyek nemcsak a kultusz helyei, hanem sokszor a kijelentés

helyei is: Sínai, Hóreb, Sion, a kísértés hegye, a megdicsőülés hegye, stb.

Az isienfogalom fejlődésének főbb állomásai A kiindulást már említettük: manaizmus, fétis, totem, ani-

mizmus... Mindezek a tapasztalatok élmények alapján kialakuló képzetek, hiedelmek. A „szent”, az istenség vagy természetfeletti jellemzőit ilyen részletekben tudták és próbálták felfogni.

1. A személytelen istenfogalom kora ez, bár nem túl szerencsés korról beszélni, hiszen nem köthető az emberiség és a vallás történetének csak a kezdeteihez. (Ezt tárgyaltuk is.)

.Problémás is ennek meghatározása a vallástörténészek között. Varga Zsigmond idézi és bírálja W.Wundt tézisét, aki szerint a vallás kezdete a személyes istenfogalom kialakulásával azonos. Varga Zs. ezt a tézist a vallás örök volta leszűkítésének tekinti. Jegyezzük meg ehhez, hogy ez megint elsősorban definícióbeli eltérés. Amennyiben azt tekintjük definíciónak, hogy a vallás a szent megsejtése, a róla alkotott tapasztalat, a hozzá való valamilyen viszonyulás, akkor valóban vallásos jelenségként kell értelmeznünk és tárgyalnunk a , primitív formákat is — nem is beszélve arról, hogy utóéletük a személyes istenfogalom korában is megtalálható.

2. A személytelen istenfogalom korát követi (nem időrend, hanem logikai sorrend!) a polidémonizmus kora. Az animiz- mus elmélyülése révén következik be: a felismert jelenségek mögött lelket (kísértetet, szellemet) képzel el. Ennek azonban még nincsen érzékelhető alakja, személy-jellege, nincsenek feltételezett különbségek sem, értékrend sem. Ez majd csak a politheizmusban alakul ki.

3. A politheizmus az ún. kultúrvallások jellemzője. Ahogy a társadalom differenciálódik, ahogyan a kultúra erősödik es az élet egyre többszínű lesz — úgy fejlődik az istenfogalom is (ez ugyan nem azt jelenti, hogy csupán annak mintájára és annak hatására!)

Kialakulásához segít a természeti jelenségek deifikálása majd perszonifikálása — de megjelennek olyan istenek is, akiknek már nem természeti jelenségekkel, hanem az erő- és

111

lélekképzetekkel, majd pedig eszmékkel van kapcsolata. Ezeknek az istenalakoknak lehet jellemzője az antropomor- fízmus = az istenalakok emberrel való hasonlításának módja (sokszor egyszerűen szükségszerű, mert ezek többet fejeznek ki, mint elvont fogalmak). Az antropomorfizmus mellett megjelenik a teriomorfizmus = az állatokhoz való hasonlítás is. Nem tekinthetjük pusztán primitívségnek — képek, formák ezek, melyek segítségével megpróbálják elmondani az el- mondhatatlant. Antropomorf vonások-felfedezhetők a Bibliában is Isten személyével kapcsolatban - pedig a bibliai hit számára nyilvánvaló Isten és ember alapvető különbsége, mégis kénytelen a Szentírás néha ezzel az eszközzel élni.

Némely istenalak fejlődését, kialakulását valóságos történelmi menetként is végig tudjuk követni.

Politeizmusról azonban már csak azon a fokon beszélhetünk, ahol az istenalakok — a földi társadalom mintájára - személyekké válva, személyes tulajdonságokkal rendelkezve, személyes funkciókkel elképzelve — egymással és a világgal is szerveződtek és kapcsolatba kerül tek.Tehát több, mint egyszerűen istenalakok sokasága: nem egyszerűen istenek halmaza, hanem istenek világa, társadalma (panteont A legismertebb a görög-római istenvilág, már hosszú — sokszor egymásra épülő — mítoszok sorával. A pantheon sokszor valóságos autokratikus társadalom formáját mutatja, melynek feje is van (pl. Zeusz-Jupiter) — ez a fő esetleg idők során valtozhat (megint: esetleg földi változásoknak megfelelően).

A pantheonban időnként „kozmikus tagoltságot” találunk: csoportokban képzelték el és tisztelték őket. Legjellemzőbb az isten-triászok, továbbá négyes és hetes csoportok elképzelése.

Előfordul az is, hogy az istenvilág felett uralkodik még egy személytelen sors-fogalom, mely még a summus deusnak (a panteon fejének) is parancsol, (pl. anagké)

Nemcsak a panteon feje változik, hanem az istenek időnként egymással is harcban állnak, egymást elpusztítják, űj istenalakok kerülnek a régiek helyére — ezekben is megtaláljuk a váltások történelmi magját. Leginkább az ókori nagy vallások adtak eiTe példát.

A hellénista korban, annak is a végén találunk bizonyos szinkretista törekvéseket; az egymással kapcsolatba került nagy ókori vallások istenalakjainak, mítoszainak az egyesíté

112

sére. Ez azonban nem mai értelembe vett „egységtörekvés” volt, sokkal inkább a görög szellem hegemóniáját akarta érvényesíteni. Az eredménye azonban általában nem az lett, amire gondoltak. Különösen Izrael történetéből ismerjük, hogy a hellénista-szinkretista törekvések éppen ellenkező következményekkel jártak: a hagyományokhoz való szigorúbb ragaszkodást, a beolvasztás elleni tiltakozást, sokszor a mindhalálig való ellenállást váltották ki.

4. A panteizmus teljesen más fogalom, bár nem egészen független a politeizmustól. Van vallástörténeti és filozófiai ér-telembe vett panteizmus is. Lényege: az istenséget azonosítja a mindenséggel, az istenalakokból nem marad más, mint lathatatlan lényeg. Ez az alaktalan, személytelen istenség mindenjelenségben és eseményben benne van.

A panteizmus kialakulásának több oka is lehet, mint pl. megismerőképesség hiány, az erőfogalom általánosítása, vagy éppen a politeizmus csődje.

G. van dér Leeuw szerint két csoportja van a panteista val-lásoknak: az egyikben nem ismerik az istenség és az én közötti különbséget, (vö. a Brahma és az atman azonossága!) - a másikban az istenség Világ értelem, Világ erő — legismertebb formájában pl. mint Logosz fogalmazódik meg. (Aki később mint demiurgosz, első emanáció, stb. is szerepel)

A panteizmus azért nem ateizmus — Varga Zs. még idáig vezeti el a gondolatsort. Különösen, ha a buddhizmusra és jai- dizmusra hivatkozik. A mostani álláspont szerint ezek nem ateista, hanem agnosztikus vallások.

5. A politeizmus világában előfordul egy sajátos forma is, melyet dualizmusnak nevezünk. Lényege, hogy a tapasztalatnak megfelelően, jó és rossz princípiumaként két istena- lák egymással párban, szemben, harcban állva uralja a panteont és a világot. A világ léte és története éppen ebből a harcból és kettősségből születik, és ennek a feszültségében él.

Tulajdonképpen egyetlen igazi dualista vallást ismerünk, Zoroaszterét, — ezt az ókori vallások között tárgyaljuk.

A dualista szemléletnek erkölcsi töltése is van: a harc tudo-másulvétele mellett hisz a jó győzelmében.

(A dualizmus mint szemléletmód sokkal gyakoribb. Vallásos töltéssel az ókorban a gnosztikus mozgalomban századokig a keresztyénség ellenfele.)

Ugyancsak a politeista világban fordul elő a másik jelentős

113

vallástörténeti forma, melyet henoteizmusnak nevezünk. Ennek lényege, hogy egy istenalak a többieket háttérbe szorítja, jelentőségüket szinte megszünteti. Létüket ugyan nem tagadja, de az egy uralkodó alak hatalma és tisztelete gyakorlatilag kizárólagossá válik. Legismertebb történeti előfordulása Egyiptomban Ekhnaton nevéhez fűződik — szintén tárgyaljuk Egyiptom vallásánál. A bibliai monoteizmus kialakulásánál is számolunk egy ilyen fázissal. 6. Az istenfogalom fejlődésének a csúcsa a monoteizmus. Jellemzője: Isten egyetlen és személyes Isten. Személyében az erő, a hatalom, a tökéletesség korlátozás és megosztás nélkül van. Nem pusztán a Kezdet, hanem állandó aktivitásban van. Egyszerre transzcendens és immanens (ld. Küng definíci- óját).Három nagy monoteista vallásról tudunk. Időrendi csopor tosításban: a Jahwe-hit, a keresztyénség, és az iszlám. A Jahwe-hit: jóllehet a patriarchák korában még nem nevezhetjük szószerint ennek — kezdettől fogva megkülönböztette Izráelt minden korabeli néptől. Varga Zsigmod jegyzete sokféle előzmé- nyét és a Jahwe-hit kialakulásának különböző összetevőit és lépé- seit sorolja fel, ugyanakkor erősen hangsúlyozza, hogy a Jahwe-hit kialakulásának volt egy különleges Összetevője: Isten kijelentése. Ma inkább úgy fogalmazunk: a Jahwe-hit alapja a kijelentés, melyből a nép érettségének megfelelően tudták az eszmét kifejezni és érvényesíteni. A Varga Zsigmond által említett animisztikus, asztrális, stb. vo nások nem a fejlődés állomásai, hanem a kifejezés eszközei. A mózesi korban elhangzott kijelentés tulajdonképpen Izráel következő ezer esztendejében sem fejlődött, legfeljebb mélyült. (Egy előzetes fázis az ősatyák hite, akik a kánaáni Él nevet használják össszetételeivel, de az Ex 6,3 világosan el- mondja, hogy bár a Jahwe nevet nem ismerték, ugyanazt a személyt jelöltékvele.) Hasonló értelemben szólhatunk a Jahwe-hitben meglévő antro- popat (Istennek emberi indulatokat tulajdonító) kijelentésekről. Szükséges rossz volt ez számukra, hiszen felfoghatatlanról kellett szólniuk — nem tekinthetjük szó szerinti antropomorfiz- musnak, Jahwe-szoborról Izrael történetéből nem hallunk sohasem! A nép érettsége, „befogadóképessége” miatt volt szükség a

114

Jahwe-hit különböző polemikus megfogalmazására. Ennek nagyjából a következő fokozatait különböztetjük meg:

Monolatria = egy Isten tisztelete az Ex 20-ban. A többi istenek létéről nem szól, (egyes exegéták szerint létüket hallgatólagosan tudomásul veszi), ugyanakkor Izrael csak Jahwét tisztelheti. Henoteizmusként értelmezhetjük a Soma Jiszráél kijelentését, Deut 6,4. A monoteizmusnak azután a prófétáknál — legteljesebben Deutero-Ézs-nál — találjuk meg kifejtését: Ezs 44,6 (il letve a bálványimádás kigúnyolása, az istenek létének tagadása: Ézs 44,9 kk.)

Ugyancsak a prófétáknál, közelebbről szintén Deutero- Ézsaiásnál lesz a Jahwe-hit igazán univerzális jellegű — ami szintén a szilárd monoteizmus következménye.

A keresztyénség monoteizmusa alapjában azonos az ószö-vetségével. Istenismeretünk természetesen kibővült a Jézus Krisztusban adott,ki jelentéssel és a Lélek megjelenésével. A Szentháromságról szóló tanítás — miután a Szentháromság Isten belső oikonomiájára vonatkozik — a monoteizmus gondolatát nem érinti.

Az iszlám monoteizmusának kialakulásában a zsidó és ke-resztyén elemnek alapvető jelentősége volt Istenismeretünk azonban meglehetősen eltérő, mert Mohamed mint „informátor” adta tovább a kijelentést, de a zsidóság és a keresztyénség tanításait igen kevéssé ismerte (szójátékkal: töredékes in- . formációi voltak...)

Történelmünkben az iszlám megítélése egyre pozitívabb lett. Luther számára Mohamed maga sz ördög (az európai politikai-katonai helyzet következtében). Barth szerint Mohamed istene bálvány, olyan, mint a többi bálványok. Optikai csalódásnak nevezi, hogy az iszlámot is az egy istenhívő vallások közé sorolják, (vő. ehhez a későbbi Barthot: Istenismeret és istentisztelet 42—44. 1.)

Küng megítélése igyen pozitív. Szerint az iszlámban — minden nagy, összeegyeztethetetlen különbség ellenére — a keresztyénséggel összevetve a következő közös vonások találhatók:

1. Az egy-isten hit érdekében szembeszáll minden politeiz- mussal, bálványimádással, minden modem kísértéssel (azaz minden olyan szellemi hatalommal, mely szolgájává tenné az embert.)

2. Isten nem egyszerűen világprincípium, Kezdet — hanem

115

a történelemben jelen van, hat, cselekszik. A történelem felől nézve transzcendens, túl van az érzékelhetőség határán, ugyanakkor immanens mégis: a történelemben benne van, ér. állandóan cselekszik.

3. Személy, megszólítható az iszlám istene. 4. Ugyanúgy tudnak irgalmas és kegyelmes voltáról, mint a

Biblia kijelentett vallásai. Alapvető különbség, mely teljességgel feloldhatatlan, a Jézus

Krisztusban adott kijelentés, istenismeret. Tehát arról nem szólhatunk, hogy a megismert transzcendens valóság ugyanaz, csak a manifesztálásaban van eltérés (ezt legfeljebb a keresztyén felekezetek között tudjuk elmondani). Itt a hitt és a megismert transzcendens valóság nem tekinthatő azonosnak, meg a párhuzamok ellenére sem.

Röviden említsük még meg dr. Tóth Kálmán jegyzete alapján az ún. ősmonoteizmus fogalmát. Alapja az a megfigyelés, hogy szinte minden primitív vallásban létezik egy felsőbb lény elképzelése, aki mindennek kezdete, ősoka. (Brahma, is- vara, Sang-ti, stb.) Ebből született az a következtetés, hogy létezik egy Ős-monoteosz, akiről a degeneráciős elméletnek megfelelően próbál kild szólni. A képzetek azonban nem egy alakra mutatnak vissza, hanem hol emberi ősökre, hol megszemélyesített erőkre, hol egy primitív deizmus kifejezései az ilyen képzetek. Ezért is tekintjük ma csak ún. ősmonoteizmusnak.

Vallásos életmód — az élet megszentelése Ragaszkodva bár Küng definíciójához, mely szerint a vallás

megélt élet, mely befolyásolja az emberek mindennapi életét — mégis kiemelünk néhány olyan emberi tevékenyseget (választ) , mely jellemző fogalom a vallásos életmód területén.

1. Megszállottság. Eredete többféle lehet, többfelől is levezethető. Két alapvető típusra korlátozva most a tárgyalást: az egyik eredet a mana-fogalomhoz kötődik. A manahordozóban erő, varázserő van jelen, és ennek lehet hatása időnként az, amit megszállottságként definiálunk. A másik lehetséges eredet démonikus hatásra vezethető vissza, tehát az embert leigá- zó és eszközzé tevő erő megnyilvánulása. Nem fogalmi, hanem emberi eredetét tekintve pedig szólhatunk arról, hogy van mesterségesen előidézett megszállottság, eksztázis, és előfordulhat a misztikus elragadottság egyik formájaként. Az előb

116

binek sokféle formáját ismerjük: tűz, füst, hanghatások követ-kezményeként, szent tánccal—egészen a hallucinogén szerek alkalmazásáig. Az utóbbira inkább a böjt, meditáció révén be-következő eksztázis tartozik

Bibliai előfordulásait említsük meg: a prófétaság egyik — ha nem is általános — kísérő jelensége volt az eksztázis, pl. 1 Sám 10-ben Saul esete, de hasonlót éltek át a próféták nagyon gyakran elhívásuk alkalmával is. Ilyennek tekinthetjük a Saál- papok szent táncát az oltár körül, 1 Kir 18. Újszövetségi előfordulása részben a nyelveken szólás pl. lKor 14, illetve Pál misztikus élménye, 2Kor 12.

2. Aszkézis. Sokféle formáját ismerjük. Elvezethet egészen szélsőséges formákhoz, amikor a teljes önátadás, önfeláldozás szinte az egyén pusztulásához vezet.

Az aszkezisnek két alapvető formáját ismerjük, az aktív formát, melyben különböző gyakorlatok révén valósítja meg az ember az aszkézist, ennek szélsőséges formája pl. az öncsonkítás (Mt 19,12) — de ennek értelmezése kétséges — vö. Origenész. A másik forma a passzív úton gyakorolt aszkézis: lemondás, önmegtartóztatás révén — legismertebb formája a böjt. A böjt gondolata mögött feltételezik a tabu gondolatát is. Ez azonban megint a definíciók kérdése. Azaz: tekinthetjük —e az aszkézishez tartozónak az elrendelt böjti előírásokat — mert elsősorban azok mögött érződik a tabu fogalma. ' Az aszkézis célját ismét kettősen fogalmazzuk meg: egyik lehetséges célja a katarzis elérése önmaga legyőzése által. A másik cél a koncentrálás, felkészülés bizonyos feladatokra.

Bibliai előfordulásai: az Ószövetségben nem általános az aszkézis gyakorlása: inkább csak rendkívüli alkalmak esetében fordult elő, mint pl. a Sínai-hegyi törvényadás előtt. Egyes személyek és csoportok gyakorolták: mint pl. a nazírok és ré- kábiták. Ismeretes Jézus 40 napos böjtje tanítói munkásságának megkezdése előtt. Mint gyülekezeteket érdeklő kérdést tárgyalja Pál a nemi aszkézist az lKor 7-ben.

3. Megtisztulási cselekmények. Tulajdonképpen az aszkézis társa, esetenként kiegészítője. Szerepe lehet kialakulásában a tabu gondolatának is, de ugyanakkor higiéniai megfontolásoknak is — mint pl. a Num 5,1-4; 19; stb. Ez utóbbi esetben védelmül is szolgáltak a tisztulási cselekmények.

Tisztító eszközként sokmindent használtak: víz, vér, olaj, hamu, füstölés egyaránt előfordult (ld. még Zsid 9-ben is). A

117

cselekmények jórészének célja azonban elsősorban a kultikus tisztaság megvalósítása volt — mint pl. a papságé a szertartások elvégzése előtt. A vízzel való megtisztulásnak, fürdésnek nemcsak az erkülcsi megújulást, megtisztulást jelző hatása ismeretes, hanem sokszor kapcsolódik hozzá az újjászületés gondolata is.

Fel kell figyelnünk arra, hogy ezekben a cselekményekben egy bizonyos irány fedezhető fel: a testitől egyre inkább a lelki felé, a primitíven materiális eszközöktől és céloktól egyre inkább a szellemi eszközök és célok felé vezet az út.

Jézus véleménye rendkívül fontos számunkra a Mt 15-ből. Nem a szokások ellen szól, hanem a külsődlegesről a lényegesre irányítja a figyelmet.

Szent személyek A fogalom kialakulásához ismét a manaizmushoz kell

visszamennünk. Az erőhordozó személynek kiemelt szerepet bitosít a mana (különösen, ha még a tabuval is társul.) Kezdetben nem vált külön a szent és profán tevékenység, élet — így a szent személyek esetében is a jellegük és szerepük együtt hordoz szent és profán vonásokat. Először a családfő bír ilyen jelleggel, majd az ősök, a varázslók, törzsfők, uralkodók szerzik meg maguknak ezt a jelleget. Néha egészen bonyolult formák alakulnak ki, mint pl. a kasztrendszer esetében.

A szent személyek között két fő csoportot szokás megkü-lönböztetni: a papságot és a prófétákat. Legalábbis logikailag ily módon lehet a különbséget aláhúzni: az egyik csoport az intézményes, statikus, míg a másik karizmatikus-dinamikus jellegű tevékenységet végez, bár az ilyen megkülönböztetés nem mindig jogosult és nem mindig pontos.

A papság. Szent és profán jelleg együttléte a jellemző a kezdetekre — ahogy azt már említettük. így pl. a kezdet az is-tenkirályok majd papkirályok emléke. (Az előbbi a mitologikus korban, az utóbbi már a történeti koroan.) Papkirályok emléke él a suméroknál, de megtaláljuk a Bibliában is Melkicédek alakjában (Gén 14) Az ő személyükben szentség és hatalom együtt van, azaz egyszerre vallasi és politikai vezetők. Amikor aztán a differenciálódás megindul, megjelenik az uralkodó szakrális megfelelője, a főpap.

Mind a papkirály, mind a főpap alakjahoz társul némely esetben az inkamáció gondolata: az ilyen személyekben vala

118

mely isten megtestesülését látják (fáraó, dalai láma, menny fia, Isten kegyelméből uralkodó királyok).

Később megjelenik a papi rend — melynek kezdete szintén a családfő papi feladata, majd a törzsfő funkciója, majd az egyre inkább differenciálódó élet és feladatok miatt a szent szolgálatra beállított emberek csoportja. Ennek kialakulása, az ebbe való bekerülés többféle módon történhet: választás révén, sorsolás révén, vagy éppen öröklés révén. Fontos az illető személyek alkalmassága, öröklés esetén pedig különösen hangsúlyos felkészítésük. Említsük még meg, hogy egyaránt voltak férfi és női papok, sőt főpapok is {nemcsak ködésák, hierodu- lák szintén!}

Megjelenésükben őrződik a primitív vallási képzetek hatása: a papok ruházata sokszor mutat mágikus, animisztikus, to- temisztikus hatásokat. A ruhák anyaga is jelentős, a színe rendkívül fontos, eleve meghatározott. Bibliai vonatkozásaiban csak utalunk a zsidó főpapi ruhára, a szent sátor színeire — de gondolhatunk Jézus felsőruhájára is! Hajviseletük is általában a szokásostól eltérő, hogy szent jellegüket hagsúlyoz- za ( Sámson, tonzúra). Megjelenésükhöz tartozik sokszor szent eszicözök viselése: dob, alamizsnacsésze, stb.

A papság funkciója visszavezethető a mantiJcus cselekményekre: elsősorban befolyásolás és varázslás jellemzi ezeket. Később pedig a jóslás kapott egyre nagyobb szerepet.

A jóslásban többféle módszert különböztetünk meg. Az egyik legelső módszer az előjelek keresése és érvényesítése. Általános volt állatok belső részéből jósolni: azok fejlettsége, deformációja hordozta az „információt”. Esetenként azonban emberáldozat és emberi belsőrészekből való jóslás is előfordult. Közel-Keleten a legelterjedtebb volt a hepatoszkópia = májból való jóslás, és eléggé ismert az agyból való jóslás = ce- rebroszkópia. A Római Birodalom korából ismertek a madár- jósok (augurok), akik a madarak repüléséből, fajtájukból, számukból, repülésük irányából vontak le következtetéseket. Nem volt mellékes az áldozat füstjének sorsa sem (vö. Gén 4.) A jóslásra néha egyéb eszközt is használtak, mint pl. az ószövetségben az úrim-tummim esetében Ex 28,30. stb. Előfordult halottidézés is (nekromantia) , ennek is ismeijük bibliai előfordulását: Sámuel szenemének megidézését, ISám 28.

A jóslásnak egyre finomabb módszerei jelentek meg; csak a

119

legismertebbeket említsük: a delfi jósda híres, többféleképpen értelmezhető jóslatait, a Sybilla-könveket.

A jóslás mellett a papság nagy feladata a kultusz végzése volt Ez a tevékenység közismert, ezért keveset szólunk róla. A kultusznak minden részlete, az arra szolgáló minden eszköz, épületek stb. jelentősége pontosan szabályozott, és a a papság nagy pontossággal alkalmazta a szabályokat. Egyre nagyobb közösség kellett ehhez— mint Izraelben Lévi törzse. A papság mellett azután kialakultak a kisebb, elkülönültebb csoportok: szerzetesség, aszkéták csoportjai, mint már láttuk is.

Egyéb papi szerepekről is tudunk: sokszor volt feladatuk a bíráskodás (Izraelben különösen), sokszor volt monopóliumuk az írás (Egyiptom), sokszor kifejezetten az ő feladatuk volt a történetírás — igen sok népnél, így Izraelben is a papi és deu- teronómiumi történetírás őrzi tevékenységük emleket.

A papság szerveződéséhez hozzá tartozik a hierarchia ki-alakulása, azonkívül társadalmi előjogaik megjelenése és azok kihasználása.

A próféták. Ilyen személyek léte Közel-Keleten általános, ugyanakkor az ószövetség prófétái olyan speciális tevékenységet folytattak, melynek igazi párhuzama nincsen a történelemben. Ez elsősorban a bibliai teológia kutatásterülete. Itt csak a legfőbb sajátosságaikat említsük: Izraelben hosszú történeti kontinuitásban éltek a próféták, mintegy 1000 esztendőről beszélhetünk. Ezalatt kialakult az íróprofétaság, melynek bibliai gyűjteménye szintén analógiátlan. ígéreteikben olyan távlat szólalt meg, majd valósult meg, mely szintén páratlan. Tevékenységük nemegyszer állította őket teljesen szembe saját népükkel.

A papság és prófétaság egymás mellett. Ez is elsősorban a bibliai teológia tárgyához tartozik, de itt röviden érdemes kitérni rá.

Az Ószövetség történeteiben sokszor állnak valóban egymással szemben. Úgy tűnik, hogy a próféták képviselik az aktuális és autentikus isteni kijelentést, a papság elveszítve dinamizmusát, megrekedve a hagyományőrzésnél, sokkal kisebb jelentőségű. Ez azonban csupán látszat, mert az igaz papságnak éppúgy megvolt az Istentől rendelt szerepe, mint az igaz prófétaságnak.

Az Újszövetség korával kapcsolatban definíciós nehézsége-

120

ink vannak, Varga Zsigmond tézise igaz, hogy az ószövetségi paapság Krisztus áldozata óta elveszítette jelentőségét. Az egyetemes papság gondolata azonban némiképpen más területre tartozik, azonkívül a papi szolgálat — ha nem is „klérushoz” kötve — megmaradt... Az első újszövetségi gyülekezetekben —különösen a páli missziói területen — valóban a karizmatikus vezetés volt a jellemző — ugyanakkor a Pásztori levelek esetében már nem ez a helyzet. Amit Varga Zsigmond a katolikus áldozópapságró! ír, hogy ti. a sakramentális típusú papság ellen a protestantizmus protestál, ez történelmi tény. Azonban a papság sohasem csak a kultusz ellátását végezte, Jézus Krisztus papi szolgálatának is vannak az egyházra vonatkozó következményei —ezt definícióban is meg kellene oldanunk. ( Pl. egy mai protestáns lelkész definícióját: mennyiben karizmatikus, mennyiben intézményes jellegű szolgálatunk?)

Szent közösségek. Mind a papság, mind a próféták esetében már találkoztunk ilyenekkel. Most csak egy rövid összefoglalást teszünk:

A kezdet a „természetes” közösség: egy-egy család visel kiemelt jelleget, egy-egy törzs (mely a vérbosszúval pl. nemcsak sereimét torolja meg, hanem a belső összetartozást is hangsúlyozza). Ugyanakkor ismerünk „mesterséges” közösségi formákat is: a kasztokat, beavatottak csoportját. A legis- mertebb bibliai vonatkozása ennek a szent nép fogalma, melyhez a „felebarát” fogalma is hozzátartozik: kiemelten felelős és elkötelezett a felebaráttal szemben Isten népének minden tagja.

A misztériumi közösségekről nagyon keveset tudunk. Általában exkluzív jellegű csoportok, kevés kiváló számára alakítva. Szertartásaik egyik értelme, célja az volt, hogy dramatizálják a természeti istenek sorsát (meghalás, új életre támadás), és ebben a drámában részesüljenek, feloldódjanak. Szélsőséges, durva elfajulása az, amit a bacchanáliákról tudunk.

Varga Zsigmond jegyzete a keresztyén gyülekezetei tekinti a szent közösségek legteljesebb formájának. Ismét definíciós nehézségeink vannak. A gyülekezetben ugyanis nem az emberi közösség a domináns jellemző vonás. Az újszövetségi „szentek” nem erkölcsi minősítésként viselik ezt a nevet, lKor 1. Az általános fogalom tehát nem fedi teljesen a keresztyén gyülekezet valóságát. Ugyancsak előfordul ebben az össze

121

függésben az institúció és a Lélek szembeállítása — szintén nem tartjuk jónak ezt az összehasonlítást, szembeállítást.

Bibliai szent közösségekben említettük már a názírokat, ré- kábitákat, most tegyük még hozzá a qumráni gyülekezetet is.

Szent helyek. Ezeknek kialakulását is a mana-hithez vezetjük vissza. Ahol

valamilyen rendkívüli eseményt vagy erő megnyilvánulását élte át az ember, annak a helynek kiemelt fontosságot tulajdonított. Különösen olyan esetben, amikor ez az élmény ismétlődött; többször vagy éppenséggel rendszeresen jelentkezni érezték a természetfeletti hatalmat. így kezdték el szent helynek tekinteni a forrásokat („élő víz”), folyókat, berkeket, de egyes fákat és ligeteket is. Az élet-vize-képzet jól ismert mind a Bibliából, mind a mítoszokból, mind a népmesékből. Ugyancsak hamar szent hellyé váltak dombok, hegyek, sziklák — hasonló tapasztalat alapján. Miután a tűz rendkívül fontos az ember életében, rendszeres vagy rendkívüli tűz helye is szent hellyé válhatott (vö. tábortűz maradandó szokása). Ugyancsak ismerjük azt a tényt, hogy víziók és álomlátások helye is szent hellyé vált. (Legismertebb Béthél története.)

Varga Zsigmond kiemeli, hogy a kultúrterületen alakultak ki a szent helyek, és általában ezzel szemben az elhagyatott vidék, romterület, pusztaság, stb. pedig a démonok lakóhelyeként volt ismeretes.

A szent helyek kialakulásának folyamatához tartozik, hogy központok alakulnak ki, koncentrálódik egy-egy helyre egy is- tenalak kultusza. Egyiptomból Memphisz, Théba, Mezopotámiából Úr, Hárán, Nippur, Babilon, Ninive, stb. ismeretes.

A „természetes” szent helyektől csak egy lépés a mestersé- ges, azaz kiépített, erre a célra épített szent helyek felé. Forrást és folyót ugyan nem, de szent fákat, ligeteket ültettek, és igen gyakori volt a mesterséges dombok, hegyek szent helyként való felépítése (kunhalom, koronázási domb?).

A szent helytől a templom felé vezető fejlődés produkálta talán a legmonumentálisabb építményeket: a piramisokat, lépcsős piramisokat. Feltűnő, hogy szerte a földkerekségen kb. Kr.e. 3000 körül jelennek meg azok a kultúrák, melyek ilyen építményeket emeltek (vö. Heyerdahl kutatásai, expedíciói). Nem egységes a kép ezeknek az építményeknek használata- ban és megítélésében. A Mezopotámiában épített lépcsős pi-

122

ramisok, a ziqquratok inkább templomként értelmezhetők, az egyiptomi piramisok inkább emlékműként, míg a közép-amerikai piramisok szintén kultuszhelyek, templomok voltak.

A templom többféle funkciót is tölt be, melyekből a leglé-nyegesebb kettőt emeljük ki: az istenség lakóhelye (nem kell feltétlenül a legprimitívebb változatokra korlátozódnunk) — és a kultusz helye, tehát az ember Istent kereső, imádó cselekvésének a központja (C Westermann: a templomhoz árad az ember, és a templomból árad az áldás...). Bibliai szavak: ’óhel mó'éd, miskán, hékaL

Emellett nem lényegtelen a templomnak az a funkciója sem, hogy az ég rendjét, hatalmát, funkcióját szemlélteti itt a földön. Előfordult hetes beosztású templom is, de általános a hármas beosztás (vö. szent sátor a Bibliában, de a salamoni templom is alapjában megtartotta ezt a beosztást.) Fontos szerepe volt a tájolásnak (a szentély a templom keleti részében volt — ld. középkori templomainknál: általában a védőszent napja reggelén jelölték meg építéskor a napkelte irányát.)

A templom berendezése sem lényegtelen, egyre jobban bo-nyolódott az idők során. Oltár, oltárok sora, rendje, funkciója — a papság mosakodásához, rituális tisztaságához szükséges eszközök, medencék — szobrok, képek — megvilágítás, fények — ez mind nemcsak szükséges, hanem bonyolultan szabályozott is. A templom és a kultusz növekedésével elérkezett az a helyzet is, hogy valóságos templom-városok alakultak ki, a templom-város elkülönült a profán élettértől. Legismertebb a közép-amerikai helyzet

A templomhoz vezető út is fontos szerepet töltött be: előkészítette a hivőt az istenséggel való találkozásra. Kínától kezdve mindenütt ismeretes a szokás: Babilonból, a hettitáktól, Egyiptomból, stb.

Bibliai vonatkozásokat említsünk még meg ezekkel kapcsolatban. Szent helyekké lettek (illetve részben voltak is, melyeket Izrael már így talált): Kádes, Sínai, Tábór, Garizim, Hó- reb, Sion... A szent sátor és szövetségláda jól ismert a mózesi könyvekből, ül. a Zsid-ból. Templomok voltak Silóban, Nób- ban — nem legitim templomok (aranyborjú-szentélyek) Béthélben és Dánban. A jeruzsálemi templom később egyetlen legitim kultuszhelyként ismert, bár tudunk elephantinei és hé- liopoliszi Jahwe-templomról is...

123

A templom köré koncentrálódott sokszor a vallási és társadalmi élet: megjelentek a próféták is, papi csoportok alakultak, királyok választása is néha itt történt, a kijelentés mellett itt történt a törvényadás is, esetenként alakult a szent irodalom.

Külön probléma a fogság alatt-után megjelenő zsinagóga — de az már nem a régi értelemben vett „szent hely”, ”temp- lom”.

Varga Zsigmond jegzetében kitér a keresztyénségre is. Megállapítja, hogy az őskeresztyén egyház tisztán szellemi kultuszt folytatott, s majd az áldozat-jellegű úrvacsorával tért vissza az egyház a „templom” építéséhez és használatához. Ezt a megallapítás azonban így túl egyoldalú. Az apostolok egy ideig résztvettek Izrael kultuszában is. Igaz, hogy magán- hazaknal tartottak kezdetben istentiszteleteket, de ez volt egyszerűen a gyakorlatileg lehetséges út. De már az ApCsel leírásából és a levelekből látható a kultusz kristályosodása, elkülönülése a profán tértől és élettől így csupán idő és lehetőség kérdése a keresztyén kultusz és templom megjelenése — és ez a folyamat nem tekinthető egyértelműen visszafejlődésnek. Ugyancsak bírálja Varga Zsigmond a római katolikus felfogást Isten jelenlétének hitével kapcsolatban. Alighanem ezt is árnyaltabban látjuk ma. Ugyanakkor kevésnek érezzük, hogy a protestáns templomnak imaház és iskola jellege legyen.

A magunk oldaláról mondjuk el: adósak vagyunk a szent hely fogalmának protestáns érvényesítésével, továbbá a szent hely szent funkcióinak, követelményeinek következetes érvényesítésével.

Szent idők Kialakulásukban nagy szerepe volt a tapasztalatnak: ugyanis az

erők megnyilvánulása néha ismétlődésében periodikussá- got mutat, amelyre az ember felfigyelt. A legszembetűnőbb az égitestek és a természet periodikussága, de szerepet kap az emberi élet változása is (esetleg ezekhez kötődően).

Égitestek szerinti szent idők: Az egyik fontos tényező a nappal és éjszaka változása. Ahogyan a

mindennapi életet befolyásolja, ugyanúgy befolyásolta a vallásos életet is. Reggel általában áldozattal kezdődött a nap, míg este feltétlenül imádság zárta le a napot. A déli

124

imádság — miután a Nap akkor van ereje teljében — különösen fontos volt. Ugyanakkor az éjszaka, különösen az éjfél a gonosznak hatalma alatt áll, és félelem kötődik hozzá.

A Hold állandó és ismétlődő változásaival szintén komoly szerepet kapott a szent idők kialakulásában. A négy napos fázis eleve négy részre osztja a hold-hónapot, és ezzel megalapozza a hetedik nap fontosságát. Hosszú távon ugyan a 4 x 7 napost beosztás eltolódást jelentett a valóságos évtől, de ezt mar az Ókorban ismerték is, korrigálták is.

A Nap periódusát 30 x 12 formájában képzelték el (ez ugyanúgy ismert és korrigált volt, mint a hold-hónapok esetében.) A hatos számrendszer Közel-Keleten uralta a naptárt. De nemcsak maga a hatos szám, hanem annak kombinációi is: a 12 (a teljesség száma), 60 és 72 (részben szintén a teljesség, egység kifejezése), 144 (és majd a Jel-ben 144 x 1000).

A tavaszi és őszi napforduló főleg a vegetáció, illetve a földművelés és állattartas miatt is fontos. Minden vallásban erre a két alkalomra fő ünnepek kerülnek (páska? — aratási ünnep). Ugyancsak a téli és nyári napforduló is fontos: ehhez kötődik sokszor az újév időpontja is.

Említsük még meg egyes égitestek, csillagok fontosságát: az esthajnalcsillag feljötte a nap vége, Egyiptomban a Szinusz (Szóthisz) csillag járása segítette a Nílus áradásának kiszámítását. , Az emberi tevékenységet szabályozó szent erők.

Részben már említettük az őszi-tavaszi, földműveléssel kapcsolatos ünnepeket. Most részletesen a 7. napról szóljunk:

Érdekessége a Bibliában található két indoklás: az Ex szerint a teremtes rendje, a Deut szerint a szabadulás emléke miatt ünnepük. Mindekettő az ún. történeti megalapozás szülötte, hiszen Izrael ezt minden környező népnél egyformán láthatta. Fontos következménye volt a 7. esztendő kiemelt szerepe — az ún. szombatév (vö. ApCsel 11,27 kk és 2Kor 8- 9.) ami egészen az új szövetségi korig gyakorolt volt. A 7 x 7 + 1 esztendő az ún. jóbél-év (kürtölés esztendeje). Izrael ilyen ünnepeit az Ex 23, majd Lev 23 és 25, végül a Deut 15 és 16 foglalj a össze. A három, évente visszetérő főünnep: tavasszal a napéjegyenlőség idején a páska, 7x7 nappal később az aratási ünnep (pünkösd)—majd ősszel a sátoros ünnep (betakarításünnepe).

Izraelben a környező népektől átvett ünnepeket nemcsak

125

gyakorolták, de történetileg is megalapozták. Pl. a páskával kapcsolatban feltevés, hogy a nomád népeknél a legelőváltás ünnepe — ugyanakkor Izrael számára az egyiptomi szabadulás ünnepe. A szombat Deut-beli indoklása ugyanezt teszi. R de Vaux figyelmeztet arra, hogy bár pl. Babilonban is van „szabbattu nap, de tartalma teljesen más. Babilonban a szombat gyásznap, félelem és nyugtalanság tapad hozzá.

Különben Izrael ünnepei reszletes ismertetése de Vaux művében (magyarul: Izrael életrendje, ford: ifi. Bartha Tibor) megtalálható. Abban külön kitér a páska és a kovásztalan kenyerek ünnepe összefonódására. A jelenlegi rendben a páska utáni hét nap a kovásztalan kenyerek ünnepe. Az Ex 23,15 és 34,18 még külön rendelkezik a kovásztalan kenyerek ünnepéről (Ábíb hónapban) — míg az Ex 34,25 nem köti naptárhoz a páskát. De Vaux szerint Jósiás király 622-es reformja kapcsolta össze a két ünnepet.

Szent szavak A fogalom alapja az a tény, hogy ezek a szavak nem egyszerűen

a kommunikáció elemei, hanem manahordozók (használjuk így a már megtanult fogalmat). Amúgy is az ókorban a legtöbb népnél nem ismerték a „szó elrepül szólást, általában a kimondott szót realitásnak tekintették (legjobban a Bibliából ismerjük ezt a szemléletet). Azt is meg Kell említeni, hogy az ókorban a keleti népeknél ismeretlen volt a szó európai értelmében vett hazugsag, tehát a tények tudatos elferdítését hordozó hazugság.

Itt most a szent szavak három kategóriájával foglalkozunk (Varga Zsigmond még tárgyalja a tan, törvény és evangélium szavakat is, de ezek nálunk mar a bibliai teológia tárgyai).

a. Varázslás (ti. szavak által). Éppúgy, mint a cselekedettel folytatott mágiánál, két irányt lehet megkülönböztetni: a védekezést szolgálót és a befolyásolót. A kimondott, megerősített szó önálló életet kezd élni, hat, védelmez és segít. Kezdeti formája közelállhatott az indulatszavakhoz. Bár a tartalom már teljesen más, de szerepüket lemérhetjük az „ámen” szó használatán. Rövid kifejezések mellett azonban előfordulhatnak hosszabb, hol költőien fogalmazott, hol alkalmi varázsszövegek — („ezer szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál”). A kialakult, különösen a költői szépségű

126

varázsszövegek azután sokszáz éven át hagyományozódtak. (vőfélyversek?)

Szent szavak külön kategóriája — ha nem is varázslás jelleggel, de ehhez közelállóan — az eskü, az áldás és az átok. Ezek is olyan szavak, melyek erőt, elhatározást, tettet hordoznak.

b. Imádság. Alapjában és formailag nagyon közel áll a va-rázsláshoz, csak a létrehozó gyökér, alapérzés más: ugyanis az imádság gyökere a hála, a bizalom, szeretet érzése. (Legalábbis döntően ebből kell eredjen.) Emellett azonban valóban sok formai és történelmi hasonlóság van a kettő között, ugyanígy élő, hatékony szónak tekintjük, realitásnak. A nagy hasonlóság azután kísértést is jelent: visszaélést az imádsággal — ismerjük ennek bibliai eseteit. Ugyancsak visszaélésnek nevezhetjük, amikor az imádságban megbomlik az összhang, vagy egynsúlyzavar támad az objektív-isteni, és szubjektív- emberi tényezők között. Azaz: ha az imádság nem az istenismeret és kijelentés realitására válaszoló emberi lélekből fakad, hanem pl. antropocentrikus, önző, stb.

Az imádságban többféle alapon többféle verziót tudunk fel-sorolni:

tartalom szerint: hálaadót, bűnbánót, kérőt, stb. alanya szerint: egyénit, közösségit, kultikusát alapérzése szerint: reálisat, misztikusát, prófétait. Minezek persze nem szükségképpen tiszta típusok, hanem

egymással összeszövődve is jelentkezhetnek. Az imádsághoz általában hagyományos mozdulatok, testtartások

társulnak. Gyakorlatilag pl. mindenféle testhelyzet előfordul: álló, térdelő, leboruló, fekvő, fejét lehajtó. A kéztartásokban is számos változat van, a bibliai felemelt kéztől egészen a bűnbánó mellverésig. Ugyancsak szokás volt némelykor az imádság állapotát az öltözettel is hangsúlyozni: az Ószövetségből ismert az imaszíj és imakendő, az Újszövetségből pl. a fedetlen fejjel való imádkozás kérdése asszonyok esetében.

Jóllehet mindezek a járulékos dolgok valóban járulékosak, de ne gondoljuk azt, hogy lényegtelenek és mellőzhetők.

c. Mítosz. A fogalom tartalmában és megítélésében nagyok a különbségek, reszben a kortól és történelmi helyzettől függően, részben pedig a vallásos megítélés függvényeként. Általánosnak tűnik azonban, hogy a mi évtizedeinkben a mítoszo

127

kát sokkal pozitívabban tárgyaljuk, mint korábban. Ugyanis korábban a keresztyén egyház elítélte és lenézte, míg az atei.i- ta megítélés kb. a mesék színvonalára helyezte őket.

Ma általános a vélemény, hogy a mítosz a vallás anyanyelvéhez tartozik Magyarázni próbál olyan tényehet és gondolatokat, mely akár történelmi távolság miatt, akár részbeni fel- foghatatlanságuk miatt magyarázatra szorulnak. Ez azonnal szemléletessé válik, ha alapvető tartalmi típusaikra gondolunk: Vannak ugyanis teogónikus, kozmogónikus, és antropogóni- kus mítoszok; próbálva magyarázni az istenek, a világ, az emberek keletkezését. Emellett van ú.n. kozmológikus (a világ je- lenségéit magyarázó) mítosz, azonkívül üzenetét tekintve szoteriológikus és eszkhatologikus mítosz is.

Érdekes tény, hogy a nagy ázsiai vallásokban ezekkel nem találkozunk, annál inkább Közel-Keleten, Egyiptomban, és Közép Amerikában. Legismertebb és hozzánk legközelebb áll a hellénista világ mítoszainak tömege.

A mítoszok sora azután mitológiává fejlődhet, ahol már hosszú folyamatok és összefüggések alakulhatnak ki, sokszor már világképet és világnézetet hordozva.

Két nagy kérdésünk van a mítoszokkal kapcsolatban: Egyik a mítoszok a történelem kapcsolata. Ebben a hagyományos

álláspont, hogy a mítoszok megpróbálják a történelmet (visszafelé) magyarázni. Ma azonban sokkal inkább úgy érezzük, hogy a történelem magyarázza a mítoszokat, azaz a történelem ismerete időnként fényt vet egyes mítoszok történelmi igazságaira és keletkezésére is. Másszóval: a mítosz nem történetietlen a szemünkben, hanem a történelemnek egy bizonyos módon való megfogalmazása.

A másik kérdés a mítosz és a Biblia kapcsolata. Nincs ez a kérdés megnyugtatóan rendezve. Ezért csak annyit mondunk itt: a biblia ismeri a mítoszokat, használja a mitologikus nyelvet, képeket. Általános gyakorlata azonban, hogy ezeket semlegesíti, esetenként exorcizálja, ebben pedig a mitikus tényeket és elbeszéléseket historizálja és hitvallássá formálja (ld. pl. Bábel torny és az özönvíz története).

Szent cselekmények Alapgondolatuk, jellemzőjük: az istenséggel való kapcsolat

keresése, megvalósítása vagy helyreállítása. Többféle lehetsé-

128

ges formájából hármat tárgyalunk: az áldozatot, a kultikus mozdulatokat, és a kultikus szokásokat.

Áldozat. Az imádsággal együtt a vallás legősibb és legjellemzőbb része. Más szóval: a vallásos életmód genuin eleme.

Az áldozat bemutatásában többféle szándék, cél vezérelheti az embert: ajándékozás, az istenség táplálásának gondolata, vagy éppen a haragvó istenség kiengesztelése.

Az eddig megismert vallásos alapformák alapján lehet itt mondanivalónkat csoportosítani: ahogyan a manaizmus, stb. alapján fellehet mérni az áldozat jellemzőit.

A manaizmus alapján nemcsak arról kell szólnunk, hogy az isteni erőt akarja az ember megszerezni, vagy távoltartani, hanem arról is, hogy maga az áldozat erőhordozó kell legyen a legtöbb esetben. Ezért az áldozat egyik állandó és általánosan jellemző anyaga a vér (manahordozó) Ugyancsak általános a tűzzel való áldozás — hiszen a tűz is lehet manahordozó. Akár arról van szó, hogy az ember a mysterium tremendumot megpróbálja távoltartani magától, akár arról, hogy a mysterium fascinansot megpróbálja magához csalogatni, a szertartás ugyanazon formájú lehet

Az animizmus gondolatát figyelembe véve elsősorban a halotti lelkeknek bemutatott áldozatokra kell gondolnunk. Az áldozati tárgyak sokfélék lehetnek: használati tárgyak, táplálékok, sőt, Egyiptomban „segítőanyag” a végső. ítélet felé . haladó léleknek. Ugyancsak ezen az alapon hivatkozhatunk az istenek táplálására vonatkozó gondolatára, mely szintén elég általános. Ugyancsak általánosan jellemző, hogy ez a táplálék minél értékesebb legyen: hibátlan állat, rangos személy, királylány, királyfi stb. Később — különösen a spiritualizálódás felé haladva — megjelenik a pars pro toto áldozat: lisztből, olajból, tésztából keszített másai a valóságos áldozatnak. Jellemzőek máig a süteményformák (Nap, Hold, csillag-alak!), az emberáldozat ilyen emléke a fonott kalács (copf!). Társul a táplálás gondolatával a viszonzás, a do ut des elve.

A totemizmus áldozatokban fellelhető hatása a sacralis communio gondolata. Az áldozat szerződés az őssel-istenség- gel, szövetségkötés aktusa, azonosulást jelent szélsőséges esetben (bacchanália és szakrális prostitúció). Ide lehet sorolnunk a misztériumi étkezéseket (bármennyire is keveset tudunk róluk.).

Az áldozatok lehetnek nemcsak véresek hanem vértelenek

129

is — mint már utaltunk is rá. Ebben is rengeteg variáció van — sokkal találkozunk a vallástörténet tárgyalása közben.

Fel kell figyelnünk azonban arra, amit az ószövetség lapjain olvashatunk: Izraelben még a véres kultusz virágkorában is ismert volt a követelmény: az engedelmes szív mindennél értékesebb az isten szemében (Mik 6,6).

Szent mozdulatok. Csupán jelezni érdemes itt, hiszen elvétve eddig is sokról esett szó. Mind az áldozat bemutatását, mind általában a vallásos- cselekményeket sokszor kísérte szent tánc (esetenként haditánc) ének-zene. Sok esetben dramatizálták a hit, kultusz tárgyát, különösen a vegetációs istenek tiszteletében. Az áldozathoz, kultuszhoz tartozott a pro- cessio.

Előfordult az is, hogy az eksztázis kiváltása érdekében folytattak különböző manipulációkat (a harangok alkalmazása?).

Szent szokások, illetve ezeknek egyik szélsőséges esete: phalUSats szokások. Részben ajpars pro toto mintájára alakult ki, részben azonban a nemzés és az életerő tiszteletével összefüggésben. Általában kísérője a vegetációs kultuszoknak. Gyakorlatilag a föld minden részén megtalálható (Indiában lingam néven, Izraelben maccébákat ismerjük. Kísérőjelensége sokszor a már említett kultikus paráznaság).

130