1

HAJNALI RÉSZEGSÉG

2

A 12 LEGSZEBB MAGYAR VERS 6.

Programvezetőés sorozatszerkesztő:

Fűzfa Balázs

3

Hajnali részegségAz Újvidéken, 2010. április 23–25-én rendezett

Hajnali részegség-konferencia szerkesztett és bővített anyaga

Alkotószerkesztő:

Fűzfa Balázs

SAVARIA UNIVERSITY PRESSSZOMBATHELY – 2010

4

A Hajnali részegség-konferencia és -kötet kiemelt támogatói:

NEMZETI KULTURÁLIS ALAP

SZÜLŐFÖLD ALAP

A NYUGAT-MAGYARORSZÁGI EGYETEMSAVARIA EGYETEMI KÖZPONTJÁNAK

HALLGATÓI ÖNKORMÁNYZATA

További rendszeres támogatóink:A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Szatmárnémeti

Kihelyezett Tagozata ▪ A Nyugat-magyarországi EgyetemBölcsészettudományi Karának Tudományos Bizottsága

Pedagógiai Szolgáltató Központ, Szombathely ▪Petőfi IrodalmiMúzeum, Budapest ▪Savaria University Press Alapítvány

Szatmárnémeti Pro Magiszter Társaság ▪ Vas Megye Közgyűlése

Külön köszönjükaz Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesülete,

De Negri Ibolya, Horváth Róbert, Ifj. Horváth Róbert, FaragóKornélia, Fazekas Bence, Fűzfa Bence, Fűzfa Máté, Fűzfa Zsolt,Galambos Tamás, Jordán Tamás, Móra Regina és Nyitrai Kata

nélkülözhetetlen segítségét.

© A szerkesztőés a szerzők, 2010

5

A költőKolozsvárott, 1934-ben

(FORRÁS: Halkan szitál a tört fény. Kosztolányi Dezsőösszes fényképe,összeáll., szerk., utószó KOVÁCS Ida, Bp., Petőfi

Irodalmi Múzeum, 2006)

6

7

Kosztolányi Dezső

HAJNALI RÉSZEGSÉG

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.Mult éjszaka – háromkor – abbahagytama munkát.Le is feküdtem. Ám a gép az agybanzörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,csak forgolódtam dühösen az ágyon,nem jött az álom.Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,százig olvasva s mérges altatókkal.Az, amit írtam, lázasan meredt rám.Izgatta szívem negyven cigarettám.Meg más egyéb is. A fekete. Minden.Hát fölkelek, nem bánom az egészet,sétálgatok szobámba le-föl, ingben,köröttem a családi fészek,a szájakon lágy, álombeli mézeks amint botorkálok itt, mint a részeg,az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?Te ismered a házam,s ha emlékezni tudsz ahálószobámra, azt is tudhatod,milyen szegényes, elhagyottilyenkor innen a Logodi-utca,ahol lakom.Tárt otthonokba látsz az ablakon.Az emberek feldöntve és vakon,vízszintesen feküsznek,s megforduló szemük kancsitva néz szétködébe csalfán csillogó eszüknek,mert a mindennapos agyvérszegénységborult reájuk.

8

Mellettük a cipőjük, a ruhájuks ők a szobába zárva, mint dobozba,melyet ébren szépítnek álmodozva,de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,minden lakás olyan, akár a ketrec.Egy keltőóra átketyeg a csöndből,sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,és az alvóra szól aharsány riasztó: „ébredj a valóra.”A ház is alszik, holtan és bután,mint majd száz év után,ha összeomlik, gyom virít alólas nem sejti senki róla,hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,valami tiszta, fényes nagyszerűség,reszketve és szilárdul, mint a hűség.Az égbolt,egészen úgy, mint hajdanába rég volt,mint az anyám paplanja, az a kék folt,mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,s a csillagoklélekzőlelke csöndesen ragyoga langyos ősziéjjelbe, mely a hideget előzi,kimondhatatlan messze s odaát,ők, akik nézték Hannibál hadáts most néznek engem, aki ide estemés állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,de úgy rémlett, egy szárny suhan felettems felém hajol az, amit eltemettemrég, a gyerekkor.

9

Olyan sokáigbámultam az égbolt gazdag csodáit,hogy már pirkadt is keleten s a szélbena csillagok szikrázva, észrevétlenmeg-meglibegtek és távolba roppantfénycsóva lobbant,egy mennyei kastély kapuja tárult,körötte láng gyult,valami rebbent,oszolni kezdett a vendégsereg fent,a hajnali homály mélyárnyékai közé lengett a báléj,künn az előcsarnok fényárban úszott,a házigazda a lépcsőn bucsúzott,előkelőúr, az ég óriása,a bálterem hatalmas glóriásas mozgás, riadt csilingelés, csodás,halk női suttogás,mint amikor már vége van a bálnaks a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyollátszott, amint a távolhomálybólgyémántosan aláfoly,egy messze kéklő,pazar belépő,melyet magára ölt egy drága, szép nőés rajt egy ékkőbehintve fénnyel ezt a tiszta békét,a halovány ég túlvilági kékét,vagy tán egy angyal, aki szűziszép mozdulattal csillogó fejékéthajába tűziés az álomnál csendesebben

10

egy arra ringókönnyücske hintómélyébe lebbens tovább robog kacér mosollyal ebben,aztán amíg vad paripái futnaka farsangosan lángoló Tejutnak,arany konfetti-záporába sok százbatár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltams a boldogságtól föl-fölkiabáltam,az égbe bál van, minden este bál vanés most világolt föl értelme enneka régi, nagy titoknak, hogy a mennynektündérei hajnalba hazamennekfényes körútjain a végtelennek.

Virradtigmaradtam így és csak bámultam addig.Egyszerre szóltam: hát te mit kerestélezen a földön, mily kopott regéket,miféle ringyók rabságába estél,mily kézirat volt fontosabb tenéked,hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres télés annyi rest éjs csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –halottjaim is itt-ott, egyre többen –már ötven éve tündököl fölöttemez a sok élő, fényes égi szomszéd,ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.Szóval bevallom néked, megtöröttenföldig hajoltam s mindezt megköszöntem.

11

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnems azt is tudom, hogy el kell mennem innen,de pattanó szívem feszítve húrnakdalolni kezdtem ekkor az azúrnak,annak, kiről nem tudja senki, hol van,annak, kit nem lelek se most, se holtan.Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,úgy érzem én, barátom, hogy a porban,hol lelkek és göröngyök közt botoltam,mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnakvendége voltam.

1933

Szerkesztői jegyzet:

A vers szövegét az alábbi kiadás alapján közöljük: KOSZTO-LÁNYI DezsőÖsszes versei, szöveggond. és jegyz. RÉZ Pál, Bp.,Osiris, 1995. – Könyvünkben igyekeztünk egységesíteni a tanul-mányok hivatkozási rendszerét. Ahol azonban ennek tartalmi je-lentősége volt, ott meghagytuk a szerzői szándéknak jobbanmegfelelőkiemelési, címleírási variánsokat. (A szerk.)

12

13

Út

14

15

Hernádi Mária

A NAP ÚTJAKosztolányi Dezső: Hajnali részegség, Nemes Nagy Ágnes:Ekhnáton az égben, Pilinszky János: Dél

Nemes Nagy Ágnes:

EKHNÁTON AZ ÉGBEN

Ott minden épp olyan. A bánya.Talpig hasadt hegyoldal. Eszközök.Amint tapintja a mészkőfalat:bizonytalan a pirkadat.Mintha belülről hajnalodna,a sziklák vékony oldalán,s oly áttetszőa kő, a vas,mint egy végsőkudarc után.

Ott az erdő.Darabokban jár a köd.Ötujjasan, mint elhagyott kezek,vagy fölnyúlnak függőlegesre,már-már uszályos mozdulat,s jelentésükig föl nem érvehalványan folynak a földre,ahogy vonulnak –ahogy kinőnek és ledőlnekezek a felhős, hosszú törzsek,egy másik erdőjár a fák közt,s egy másik lombot hömpölyögtet.

Ott alagút a fák alatt.Sötét füvek, kavics:keskenyvágányú sínpár, virradatban.

16

Ott már a nap, jön gőzölögve,oldalt hasít be a ködökbe,jön-jön a néma robogás,fölszikrázik a fű-alatti fém,szikrázik a reggel,míg egy bokor-fal váratlan szökik fel,mert végetér a sín a fűalatt.És aztán néhány talpfa csak,mint néhány zökkenőlépés előre –a tisztáson megáll a nap.

Ott délelőtt. Ott nagy növények.Ott nem mozdul a nagy kamilla-rét,közötte néhány vasdarab,fölötte lépes sűrűség,fehér küllős növény-napokkalhullámtalan Tejút és semmi szél.Mindig. Örökre. Dél.

Pilinszky János:

DÉL

Örökkétartó pillanat!Vad szívverésem alig győzi csöndjét,csak nagysokára, akkor is aligrebben egyet a meglepett öröklét.Majd újra vár, latolva mozdulatlan,vadállati figyelme ezt meg azt,majd az egészet egyből átkutatja,nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt.Egy házat próbál végre messze-messze,méternyire a semmiség előttmegvillogtatja. Eltökélten aztán,hirtelen rá egy egész sor tetőt!

17

Közeledik, jön, jön a ragyogásegy óriási közérzet egében –Céltalanul fölvesz egy kavicsot,és félrenéz a hajdani szemérem.Mi látnivaló akad is azon,hogy megérkezik valahol a nap,és ellep, mint a vér, a melege,hogy odatartott nyakszirtemre csap –Emelkedik az elragadtatás!Várakozom. Növekvőfényességbenköztem, s egy távol nádas rajza köztmutál vékonyka földi jelenlétem.

Kosztolányi Dezső Hajnali részegség,1 Nemes Nagy ÁgnesEkhnáton az égben2 és Pilinszky János Dél3 címűverse az epifánialétélményét a nap érkezésének eseményében realizálja. Kosztolá-nyi versének tárgya a hajnal, az éjszakának a nappalba való átme-nete, Nemes Nagy Ágnesé hajnaltól délig követi a nap útját, Pi-linszky költeményében pedig a dél, a nap pályájának zenitje jele-nik meg. Előadásomban arra a kérdésre keresem a választ, hogy ahasonló élmény hogyan teremt látványt, és hol jelöli ki a líraiszubjektum pozícióját Kosztolányi, illetve a két újholdas szerzőszövegében.

(A látvány) Mindhárom vers erősen kötődik a külsőlátvány-hoz, a valóságelemek tárgyias megjelenítésének hagyományához.Kosztolányi esetében a látvány a sokszínűhajnali égbolt, melybőlegy „bál” víziója bomlik ki. Nemes Nagy Ágnesnél a látványhangsúlyozottan földi, földközeli, anyagszerű: az ábrázolt táj egyerdős hegyvidék bányával, vasúti sínnel, ahol nemcsak a növé-nyek, kövek, fémek tárgyszerűek, hanem a köd és a napfény is.Pilinszky versében a látvány darabokban jelenik meg, ahogy az

1 KOSZTOLÁNYI Dezső, Hajnali részegség = Kosztolányi Dezsőösszes versei, Bp.,Osiris, 1997, 496–500.2 NEMES NAGY Ágnes, Ekhnáton az égben = Nemes Nagy Ágnes Összegyűjtött ver-sei , Bp., Osiris–Századvég, 1995, 106–107.3 PILINSZKY János, Dél = Pilinszky János összes versei, Bp., Osiris, 1996, 51.

18

érkezőnap megvilágítja a dolgokat: foltokat, szeleteket hasítva kibelőlük. A házfal, a háztető, a kavics és a nádas nem áll össze táj-képpé, inkább olyan, mintha a tudat résein át látnánk ezeket atájmozaikokat. A „nádas rajza” kifejezéssel a szöveg jelzi is a lát-vány tudat által konstruált mivoltát. A Hajnali részegség látomása aszecesszió képi világát idézi, az Ekhnáton az égben leírásának tár-gyai olyan tömbszerűek, plasztikusak és önmagukban állók, mintegy Cezanne vagy Van Gogh csendélet-elemei, a Dél látványvilá-ga pedig absztrakt és töredezett, lelki tájképet leképezőábra,amely leginkább egy Paul Klee-grafikára hasonlít.

(Jel és jelölt) A hajnali ég Kosztolányinál az égi bál jele és hor-dozója: a látvány tehát a látomást „jelenti” a versben, a látomáslesz a látvány „értelme”. A hajnali eget a maga valójában alig-aliglátjuk, a konkrét látványt ellepi a látomásos belsőképek áradata.Ezek a belsőképek azonban nem szakadnak el a külsőlátványtól,hanem pontról pontra megfeleltethetők annak – a látvány tehátnemcsak ürügye, apropója, hanem mindvégig forrása marad a ví-ziónak. Nemes Nagy Ágnes versében ezzel szemben mindent alátvány ural, a lírai én csak mint a figyelem forrása van jelen: kizá-rólag csak láttat, de nem reflektál a látványra. A látvány jelöltje el-rejtett: nem más, mint a címben foglalt mitikus tartalom:Ekhnáton az égben. A versciklus címeként is megjelenőEkhnátonneve a napisten, Aton monoteista kultuszát bevezetőegyiptomifáraó alakját idézi fel, az „égben” helyhatározó pedig a címsze-replőmegdicsőülésére, „üdvözülésére” utal. A vers leírása ezzelszemben hangsúlyosan „földi” látványelemekből tevődik össze.Ekhnáton tehát olyan módon kerül az égbe, hogy az ég és a földegymásba olvad, s valójában a földi tárgyak „dicsőülnek meg” anap fényével elárasztva. Erre a fénybe kerülésre, megdicsőülésreutal a ciklusban közvetlenül az Ekhnáton az égben után következőkétsoros vers (A tárgyak), amelynek beszélője Ekhnáton, őmondja a következőket: „Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak./Az én szivemben boldogok a tárgyak.” (Kiemelés az eredetiben.)4 Pi-linszky absztrakt tájképének jelöltje belső, és fokozottan intim

4 NEMES NAGY Ágnes, A tárgyak = Nemes Nagy Ágnes Összegyűjtött versei, 108.

19

történés: a kegyelem érkezése, jelenléte, a misztikus extázis –vagy a vers szavával élve –, az elragadtatás. A vers tere a lírai énbelsőtere, azé az éné, aki elragadtatott egy nála nagyobb erőáltal.A töredékesen megjelenőlátványelemekben tehát a birtokoltságtudatállapota tükröződik.

(A nap) Maga a nap Kosztolányi versében nem jelenik meg,csak mindaz, amit a megvilágítottság kívül és belül létrehoz. Ha aláthatatlan nap és az „ismeretlen Úr” között analógiát feltétele-zünk, ez kirajzolja a vers élményének természetét. Az öröm, a„részegség” önkívületi állapotának oka a szépség: a világ, vagyis avendégség szépsége és gazdagsága. Ami mindezt lehetővé teszi,az a világosság forrása, a nap, ami nélkül nem létezne a látás – il-letve az „ismeretlen Úr”, aki nélkül nem létezne az élet mintvendégség. A vers azonban nem az Urat, nem a napot, hanemajándékát, a szépséget ünnepli. A nap a versben láthatatlan, az Úr„ismeretlen”, a hajnalodó ég és az élet-vendégség szépsége azon-ban látható, s mindezt meg kell köszönni valakinek. A láthatóvezet el tehát a Láthatatlanhoz, aki a hálaadás gesztusában, ahozzá vezető, felé mutató mozdulatban rajzolódik ki. A nap ér-kezése Nemes Nagy Ágnes versében már Ekhnaton címbeli em-lítése miatt is a várakozás tárgya lesz, majd miután megjelenik, afigyelem fókuszába kerül. A nap először az általa megvilágítotttárgyakban, a sziklafalon és a ködben tűnik fel, majd egy alagútonát egy fűvel benőtt, elhagyatott sínpáron érkezik meg, akár egyvonat. Ahol a sínpár megszakad, ott áll meg a nap, ott jön el adél. Ezen a ponton a nap uralomra jut, birtokba veszi a tájat,amely ebben a versben a napot tükrözi, a nap benne válik nyil-vánvalóvá. Nem a táj létezik tehát a nap által, hanem inkább anap a táj által. Ez a szemlélet jelenik meg a ciklus Ekhnáton jegyze-teiből címűkezdőversében is, ahol Ekhnáton így szólítja meg anapistent, Atont: „Hát lépj vállamra, istenem, / én fölsegítlek.Trónra bukva / támaszkodj majd néhány kerubra.”5 Pilinszkynéla nap mint a „vadállati figyelem” forrása, mint egy kozmikus

5 NEMES NAGY Ágnes, Ekhnáton jegyzeteiből = Nemes Nagy Ágnes Összegyűjtöttversei, 103.

20

szem jelenik meg, amely azáltal, hogy megvilágítja, fokozatosanbirtokba veszi a dolgokat. A birtokba vett vidék belsőtáj, magaaz emberi lélek: „Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási köz-érzet egében”. Az elragadtatás állapotának leírása – hasonlóan,mint a középkori misztikus költészetben – a szerelmi egyesüléshagyományos képeivel dolgozik: „Céltalanul fölvesz egy kavicsot,/ és félrenéz a hajdani szemérem.” A szerelemhez hasonló birto-koltság extatikus élménye az énnek a másikba való beleolvadásá-val az én megsemmisülésének, a halálnak a tapasztalatához is kö-zel kerül. A halál a Pilinszky-versben kivégzésként, tehát gyilkos-ságként jelenik meg: „Mi látnivaló akad is azon, /hogy megérke-zik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatar-tott nyakszirtemre csap”. A versben tehát a nap aktív, cselekvő,hatalommal bíró princípiumként jelenik meg, amelynek a líraiszubjektum passzívan aláveti, „odatartja” magát. Az „elragadta-tás” főnévhez az „emelkedik” ige járul, ami a vízszint emelkedé-sének asszociációja révén szintén az én passzivitását jelzi, s ki-szolgáltatottságát a cselekvőhatalomnak, amely úgy borítja el,akár a megáradt víz.

(Idő, tér, epifánia) Mindhárom vers egy epifánia tapasztalatátrögzíti, eltérőazonban a lírai szubjektumok viszonya ehhez a ta-pasztalathoz. A szent megjelenése eliadei értelemben kilépést je-lent a profán időből, s visszatérést az eredet, a szent idejébe, aholminden teljes és ép, minden azonos önmagával, s az ide visszaté-rő ember is a maga sértetlen, igazi lényegéhez talál utat.6„…egészen úgy, mint hajdanában rég volt” – mondja a Hajnali ré-szegség lírai énje, amikor a hajnali ég csodáját próbálja szavakbaönteni. „Ott minden épp olyan” – olvashatjuk az Ekhnáton az ég-ben tájleírásának felütésében. „Örökkévaló pillanat!” – kiált fel aDél lírai szubjektuma.

A Hajnali részegség a gyerekkort nevezi meg az eredet idejeként,hasonlóan, mint a NarancsszínűfelhőcíműKosztolányi-novellá-ban, ahol az alkonyati fényekben játszó felhőlátványa egy gye-rekkori délutánt idéz fel az elbeszélőben, amit vendégségben töl-

6 Vö.: ELIADE, Mircea, A szent és a profán, Bp., Európa, 72–77.

21

tött az unokaöccsénél. Az elbeszélés jelenének a látvány okoztaeufóriája hasonló, mint a versben: „Szájtátva álltam / a boldog-ságtól fel-felkiabáltam.” – „Egyszerre olyan mámora és önkívüle-te fog el a boldogságnak, hogy meg kell állnom, a falba fogóz-nom, hogy el ne szédüljek. […] Az öröm váratlanul, orvul rontrám, mint valami gáztámadás.”7 A felhőa novellában is a jele va-laminek, az elbeszélőt váratlan boldogság fogja el a látványától, smegindítja benne a gyerekkori délutánra való emlékezést. „…ek-kor élveztem először egy dalt, ekkor fedeztem föl a hangot, aszagot, a színt, ami nagyszerű, csábító és szívdobogtató, az egészéletet. Emlékszem, hogy mámorosan és lázasan, pirosra gyulladtfüllel későestig játszottunk, a hajunk összekócolódott, a boldog-ságtól lerészegedtünk és megnáthásodtunk, s én sírva fakadtam,mikor hazavittek.”8 A Hajnali részegség víziója hazatérő, búcsúzóbálozókat mutat, a gyerekkorban a maga teljességében megízleltélet-vendégség a végéhez közelít, ez azonban nem változtat azona felismerésen, hogy az égben „minden este bál van”, s az eredetteljessége sértetlenül megőrződött, és ilyen értelemben: örök. AKosztolányi-vers tehát emlékként, múltbeli eseményként rögzítiaz epifánia tapasztalatát, amit az elmesélés gesztusa tesz jelenva-lóvá: „Elmondanám ezt néked.” A lírai szubjektumot időbeli tá-volság választja el az élménytől, s az emlékező-reflektáló attitűdlehetővé teszi konklúziók levonását is, ami a vers utolsó szaka-szának témája.

Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János versében az epifániajelen idejű, konklúziók nincsenek. Mindkét szöveg hangsúlyozzaa profán időmegállását, az abból való kilépést, vagyis az epifániapillanatának örökkévalóságát. Ez a pillanat mindkét versben adél, a nap pályájának zenitje. A Nemes Nagy-vers beszélője tér-beli távolságot iktat az epifánia helye és a lírai szubjektum közé aversszakok elején anaforikusan ismétlődő„ott” távolra mutatónévmásával. Ezt a távolságot – ahogy a Kosztolányi-versben az

7 KOSZTOLÁNYI Dezső, Narancsszínűfelhő= K. D., Boldogság, Válogatott elbe-szélések, szerk. OTTLIK Géza, Bp., Móra, 1978., 9.8 KOSZTOLÁNYI Dezső, Narancsszínűfelhő= K. D., Boldogság, Válogatott elbe-szélések, szerk. OTTLIK Géza, 10.

22

elmesélés – itt a rámutatás gesztusa hidalja át. Az összesen hét-szer megismételt „ott” névmás azonban nem csak rámutat azepifánia helyszínére, de megnevezetlenül, vagyis üresen is hagyjaazt: nem tudjuk meg, hol van ez az „ott”. Utal ez arra, hogy báraz epifánia a tér és időkoordinátái között, sőt, azok által, azok-ban nyilvánul meg, történése mégis egyetemes érvényű. Pilinszkyversében nincs sem időbeli, sem térbeli távolság: az epifánia he-lye maga az én. A záró sorok már az extázis élményében megha-sadt ént mutatják, akinek „elragadtatott” fele kívülről lát rá arraaz énre, ahonnan elragadtatott. „Növekvőfényességben / köz-tem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlé-tem.” A mutáló, helyét kereső, egyre törékenyebb „földi jelenlét”árnyékként jelenik meg a „nap”, a birtokló hatalom erőterében,ahogy Pilinszkynek A tengerpartra címűversében is, ahol ez a bir-tokló hatalom a szerelem: „mint távoli nap, vakít a szivem, / ár-nyéka vagyunk valamennyien”9 – olvashatjuk ott. Mikor a napdelel, eltűnnek az árnyékok. Erre a pillanatra, a teljes odaadottságbekövetkezésére „várakozik” a versbeli szubjektum a „növekvőfényességben”.

(A megfigyelőén pozíciója) A Kosztolányi-versben a szemlélődőlírai szubjektum köztes pozíciót foglal el ég és föld között: mie-lőtt az égre nézne, alvó lakásokat kémlel. Ég és föld mint a kintés a bent, illetve mint a nyitottság és a zártság, végtelenség és ha-tároltság ellentéte jelenik meg. A szemlélődoboznak, ketrecnek,sőt, a jövőtávlatába helyezkedve ólnak látja az éjszakai lakásokat,a „bent” tehát a határoltság, a bezártság élményével kapcsolódikössze. Az égre, „kifele” nézve az is tudatosul a lírai szubjektum-ban, hogy a „kint” szemszögéből, a csillagok irányából azőlaká-sa és az őpár évtizedre szabott élete is határolt, zárt doboznaklátszik, amit az elaludni, vagyis a gyötrőébrenlétből kiszakadninem tudás élménye fokoz tovább. A szemlélőt mégis a megfigye-lő pozíciója, éjszakai ébersége, rálátása emeli ki a ketrec-állapotból, s helyezi köztes pozícióba föld és ég, bent és kint, ha-tárolt és végtelen között. Nemes Nagy Ágnes versében a lírai

9 PILINSZKY János, A tengerpartra = P. J. Összes versei, 30.

23

szubjektum csak mint egy rámutató mozdulat van jelen, melynekeredetét nem, csak a tárgyát látjuk: azt, amire rámutat. Ez a tárgya földközelben megérkezőégi jelenség, a nap, amely maga is föl-diesen tárgyszerű: „szikrázva”, „gőzölögve”, „zökkenőlépések-kel” érkezik a látvány terébe. Pilinszkynél a versbeli én saját ma-gát mutatja fel úgy, mint a találkozás, az epifánia helyét. A delelőnapot nem látomásként, nem is látványként, hanem egy másik,vele szemközt álló tudatként, figyelem-erőtérként, tehát személy-ként érzékeli. A látványdarabok ennek a tudati térnek a közeledőmozgását rögzítik – a képszeleteket valójában ez a „rebbenő”,„latoló”, „villogtató”, tehát teljességgel uralhatatlan mozgáskonstruálja: innen a látvány töredezettsége.

Összefoglalva: Kosztolányinál az elmesélés, Nemes Nagynál arámutatás, Pilinszkynél a lírai én önfelmutatásának gesztusa köz-vetíti az epifániát, időbeli illetve térbeli távolságot iktatva az epi-fánia-esemény és a lírai szubjektum közé, vagy éppen a kettőazonosságát felmutatva. A látvány Kosztolányinál látomássá nő,Nemes Nagynál tárgyias valóságában ragyog fel, Pilinszkynél pe-dig töredezetté válik „az erősebb lét közelében”10.

10 RILKE, Rainer Maria, Az elsőelégia, ford. NEMES NAGY Ágnes = RainerMaria Rilke versei, Bp., Európa, 1983, 233.

24

Arany Zsuzsanna

A BOLDOGSÁG ÜNNEPEA Hajnali részegségtől a kórházi beszélgetőlapokig

„– Mi a cél?– A megsemmisülés.– Azt hiszed?– Nem hiszem, hanem minden elmúló napommal jobban és

jobban tudom.– Eszerint a halál a föladatod?– Nem a halál – arról nem tudom, hogy micsoda, és így nem

is törődöm vele –, hanem a meghalás. Ez már rám tartozik. Eztel kell egyszer intéznem. Ez minden ember egyetlen komoly föl-adata.”11

A párbeszéd Esti Kornél és vendége – aki föltehetően magaaz Ördög – között játszódik le, s akár a sorok szerzőjének nihilis-ta fölfogásáról is árulkodhat. A párbeszéd azonban nem kétegymással egyetértőfél között zajlik, hanem ellentétes álláspont-ok ütköznek. Esti nihilizmusát ugyanis elítéli az Ördög, s szemé-re veti, hogy nem becsüli meg eléggé az Életet: „Tévedsz azon-ban, amikor ennyire megveted azt, ami körötted van. Én se di-csekszem vele. Elismerem, hogy nem egészen tökéletes. Szeré-nyebbnek kellene lenned. Nem szabad lehetetlent kívánni.”12

Kosztolányi nem tette le voksát egyetlen világnézet mellettsem, ugyanakkor voltak olyan meglátásai, melyek sajátos érték-rendjének alapját adták. Léteznek olyan fölfogások, melyek többvallásból, filozófiából építkeznek – tudatosan vagy öntudatlanul–, s egyéni gondolatvilágot építenek föl. Kosztolányi nemcsakírónak, költőnek vallotta magát, hanem gondolkodónak is. ErreNémeth G. Béla világított rá: „Az emberi megvalósulás lehetősé-

11 KOSZTOLÁNYI Dezső, Vendég = K. D. Elbeszélései , szerk. RÉZ Pál, Bp.,Magyar Helikon, 1965, 913.12 KOSZTOLÁNYI, 1965, I. m., 914.

25

gei nagyon is végesek, főleg mert definitíven véges az emberi életmaga. […] Kétszeresen tragikus így az emberi lét. Részint mertcsak töredékét valósíthatja meg annak az egyes ember, amit élet-vágya és életakarata, életképzelete és életintellektusa megalkotniszeretne, részint és még sokkal-sokkal inkább azért, mert annak aszemélyiségnek, amely az élet gyönyörűségeiben és szenvedései-ben, eszmélkedéseiben és tapasztalataiban megszerzett ismeretet,megformált magatartást, kimunkált értékeket élőegésszé fogjaössze, miután megteremtődött, mint élőnek, mint önmagát érzé-kelőnek, mint tudatnak el kell múlnia”13 – írta. Kosztolányi ti-zenöt éves korában azonban még a reinkarnáció tanával rokongondolatokat fogalmazott meg – szkeptikusan ugyan –, melynémi magyarázatot adhat az elmúlásra és az újjászületés mozza-natát is magában foglalja: „Hátha az élet csak egy álom, s nem lé-tezősemmi? S hogy mink vagyunk-e? S az emberiség nem végte-len-e? Azért nem tudjuk felfogni magunkat, mert végtelenek va-gyunk, egyik a másikból ered s ismét visszatér, s az egész faj egy.Egyik megszületik, meghal, majd újra megszületik. S így igazság-szolgáltatás is lehetne, megbüntetni az előbbeni életet önnönma-gával.”14 Mindez nem zárja ki a jelen élethez rendelt tudat pusz-tulásának – földi perspektívánkból tekintve – rettenetként megélthipotézisét.

Tudjuk azonban, hogy Kosztolányi figyelme már egész koránnem annyira az újjászületés, mint inkább az elmúlás felé fordult.Amolyan fordított egzisztencialista létet élt – a halál perspektívá-jából szemlélt élet számára a halál felé haladó, s folyamatosan„arra készülő” élet volt. Tagadta a haladást és a fejlődést. A célel-vűséget megkérdőjelezte. „[Kosztolányi szerint] sem az egyéni,sem a közös jövőnem látható előre. […] Senecát beszélteti magahelyett: »Hogy haladunk-e, mint egyes bölcselők állítják, azt nemhiszem. Az ősember négykézláb mászott, én kocsin repülök […]

13 NÉMETH G. Béla, Szerep, játék, föltételesség. Kosztolányi fölfogásának néhányeleme , in: A rejtőzőKosztolányi. Esszék, tanulmányok, Bp., Tankönyvkiadó, 1987,18–19.14 KOSZTOLÁNYI Dezső, Napló 1933–34 = Levelek – Naplók, szerk. RÉZ Pál,Bp., Osiris, 1996, 773.

26

De ez nem haladás. Mind a ketten egyet teszünk: megyünk. Azlenne a haladás, hogyha legyőzhetnénk önmagunkat, itt belül, be-látás által, hogyha két édestestvér, ki az örökségen osztozkodik,nem gyűlölné meg egymást halálosan […] Erre nem tartom azembert képesnek soha.«”15 – foglalja össze Bárány László. Sokanaz agnoszticizmus képviselőjének is tekintik Kosztolányit. Azember legfontosabb feladatának a halál teljesítését tartotta. Napló-jának sokat idézett, már-már szállóigévé lett soraiban ekként ír:„Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem.Azóta vagyok ember, mióta a nagyapámat láttam holtan, kilenc-éves koromban, azt az embert, akit talán legjobban szerettem ak-kor. Költő, művész, gondolkozó is csak azóta vagyok. Az a rop-pant különbség, mely élőés halott közt van, a halál hallgatásamegértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezd-tem írni. Ha nem lenne halál, művészet sem lenne.”16 A sorokat aTanácsköztársaság évében róhatta papírra, hiszen a kézirat láttánegyértelművé válik, hogy az 1933–34-es keltezéssel ellátott füzet-ben ez a részlet egy utólag beragasztott papírlapon szerepel, me-lyen a datálás az 1919-es évszámot mutatja. Mindezt igazolja azis, hogy előtte a „terroristák kivégzéséről” szól, illetve említi,hogy „a dolog politikai oldala nemigen érdekelt”. A halálhoz fű-ződőmorbid kíváncsiság azonban nem pusztán az 1919-es ki-végzések egyikének végignézésében öltött testet Kosztolányinál,hanem már kamaszfejjel is elment unokatestvérével egy ítélet-végrehajtásra. Egy másik, gyorsírásos naplóbejegyzéséhez, aholszintén a meghalás feladatáról szól („Tudom, hogy meg kell hal-nom. Egy óriási feladat előtt állok s majd én is túlesem rajta, mintannyi millió ember a világ teremtése óta.”), hozzáfűzi a követke-ző, későbbi – föltehetően 1933–34-es – kommentárt: „Ekkormég teljesen egészséges voltam!” 17 Mindez mutathatja, hogy amár beteg ember másként látja korai kacérkodását a halál gon-dolatával.

15 BÁRÁNY László, Korkép és transzcendencia. Kosztolányi és Camus mono-dialógusa,Irodalomtörténet, 1997/1–2., 181.16 KOSZTOLÁNYI, 1996, I. m., 822.17 KOSZTOLÁNYI, 1996, I. m., 821.

27

Az Esti-novellában az Ördög kimondja, amit Kosztolányi istudhatott: azzal, hogy a halálra készül folyamatosan, épp a lényegetveszti el, amit oly lázasan keresett „égen és földön”. Az Élet pilla-natait, csodáit nem fedezi föl, fönt keresi, az égben, mert maga kö-rül, a Földön, nem találja. Amikor azonban a „művészetbe mene-kül”, megfeledkezik arról, hogy nem elsősorban a művészet az,ami a vigaszt s a boldogságot adja, hanem saját maga. Saját belsővalósága és gazdagsága, ami a művészet(é)ben objektiválódik.

Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy „élettagadó” lett volna.Több elemző– mint Kiss Ferenc18 vagy Németh G. Béla – is ki-emeli a Boldogság címűnovellát, amikor életfölfogásáról szól. Az,hogy fölfedezte a pillanatok szépségét, kiderül ebből az írásából is,s még számos szövegéből. Elért arra a tudati szintre, ahol az embermár megállapítja: „mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikorboldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire valami ál-landót, szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, ker-tet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetlegpénzt vagy dicsőséget. Ezek csacsiságok.”19 [Kiemelés tőlem – A.Zs.] A novellában aztán leír egy zaklatott vonatutat, aminek a vég-eredménye csodálatos ébredés, a természet reggele, és egy kellemesreggeli elfogyasztása. A művégén az elbeszélőmegpróbálja meg-határozni, mi is a boldogság: „Mindössze oda akarok kilyukadni,hogy a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövébenterem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtele-nül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet,közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.”20

Több értelmező is a gyermekkorral hozza összefüggésbeKosztolányi boldogság-fogalmát is. Kiss Ferenc a Boldogság címűnovellát elemezve szintén ezt emeli ki, amikor írja: „A többi pél-dában általában szenzuálisabb élményekből fakad ez a különösmámor, de valamennyi egy kivételes alkalom jelenéseit idézi,mindannyiszor váratlanul érkezik ez az alkalom, s a ráocsúdás fo-

18 KISS Ferenc, Az érett Kosztolányi, Budapest, Akadémiai, 1979.19 KOSZTOLÁNYI Dezső, Boldogság = K. D. Elbeszélései, szerk. RÉZ Pál, Bp.,Magyar Helikon, 1965, 908.20 KOSZTOLÁNYI, 1965, I. m., 910.

28

lyamatában többször is megjelenik a gyermekkor valamelyik em-léke, s ezek áramában az élet ígéretes szépségének élménye.” 21

Sokan a Boldog, szomorú dalt szintén idézik, amikor a boldogságke-resés és a gyermekkor – ifjúság –, valamint a művészet kapcsola-táról beszélnek. Bárány László így fogalmaz: „Kosztolányi az esz-tétikai szemléletben tapasztalta meg a mindennapiság fölé rendítőerőt. Boldog, szomorú dalában panaszolta föl, hogy már elveszítetteaz ifjú poétaként hajdan birtokolt teljességet: »Itthon vagyok itt evilágban, / s már nem vagyok otthon az égben.« A metafizikaibirodalom tehát adott lehet számunkra földi életünkben is, és eznem feltételezi a transzcendenciát. Ám ha ez utóbbi mégis léte-zik, akkor az esztétikum nyújt belőle ízelítőt.”22 A szomorú az,hogy Kosztolányi folyamatosan visszahull egy alapvetően pesz-szimista, nihilista vonásokkal bíró agnoszticizmusba. Talánmindezt érzékletesen lefesti az a kijelentése is, amit Sziszüphoszmítoszával kapcsolatban fogalmazott meg. A történetben nem azemberi nagyságot, a kitartás erejét látja meg – azt az erőt, amiminden reménytelenség ellenére is újra képes fölállni és elindulniaz ismeretlenbe –, hanem a tragédiát: „Látjátok, Sziszüphosz, akorinthosziak furfangos királya az igazi szenvedő. Őaz erőfeszí-tések haszontalanságával és végtelenségével példázza a meddőfájdalmat. […] Sziszüphosz nyilván csak azért szenvedett, merteszes volt, amint az esztelenek is azért szenvednek, mert esztele-nek. Szóval, végül mindenki megjárja.”23 De Németh G. Bélamár a gyermekkori boldogság ábrázolásában is fölfedezi a „vég-gel való szembesülés formáló mozzanatát”.24 Elég csak A szegénykisgyermek panaszaiban megjelenődémoni élményekre gondol-nunk, hogy ezt elfogadjuk. Az említett életszeretetet és a halálravaló készülést úgy hozza közös nevezőre, hogy az előbbi féltésemiatt válik a halál még tragikusabbá: „Voltaképp kevés költőnk

21 KISS, 1979, I. m., 561.22 BÁRÁNY, 1997, I. m., 210.23 KOSZTOLÁNYI Dezső, Igék a szenvedésről = Sötét bújócska, szerk. RÉZ Pál,Bp., Szépirodalmi, 1974, 200.24 NÉMETH G. Béla, Jelentős és jelentősség. Három halálvers – Arany, Reviczky, Kosz-tolányi, Kortárs, 2001/4, 73.

29

ragaszkodott olyannyira az élethez, s féltette azt a pusztulástólvagy valami méltatlan helyzetbe jutástól, mint ő. S amikor a ter-mészet haláláról szól szorongva, minden létező, minden kreatúrakikerülhetetlen véges voltát idézte, gyászolta.”25

Több szövege is tanúskodik azonban arról, hogy szeretettvolna hitet találni. Talán nem véletlen a gyermekkor megidézéseebből a szempontból sem, hiszen korai naplóiban vallásos élmé-nyekről is olvashatunk. Már az 1900-as év eseményeinek leírásátis ekként kezdi: „Tehát Isten segítségével fel!” 26 Ugyanebben azévben, november 15-én szintén Istenhez fohászkodik, nem nél-külözve az önkritikát sem: „Eléd borulok, oh végtelen Isten, elédborulok, én háládatlan féreg, kicsinységem teljes tudatában s ímeleteszem végtelenséged előtt a fegyvert, az álbölcsészetet, mellyel el-lened harcoltam, s mellyel magamat sebesítém meg. Te vagy, teörökké és bizonyosan vagy atyám, szentséges istenem! Mily hit-vány féreg, mily eltaposni való az ember. A végtelen Istent akkorhívja, mikor már senkije sincs, mikor mindenkiben csalatkozik,mikor mindenki elhagyja, akkor fut az Istenhez!”27 Ez a hit, amiakkor még megvolt, fokozatosan tűnik el lelkéből (vagy rejtőzikel a tudatos én elől), hisz afféle sátánista időszak következik éle-tében, legalábbis amennyire a művek erről tanúskodhatnak. Az1907-es Négy fal között számos dekadens verset tartalmaz. Nemárt azonban megjegyeznünk, hogy e költemények jelentős részekorábban keletkezett, tehát az 1900-as, Isten ellen harcoló „ál-bölcsészet” időszakát is tükrözheti némely strófa. Később azon-ban a történelmi és a személyes tapasztalatok hatására végülnagyrészt mindenből kiábrándul. Kitör az elsővilágháború, jön-nek a forradalmak és a kommün időszaka, Trianon, ami Szabad-ka elszakadása miatt különösen érzékenyen érinti, unokatestvére,Csáth Géza tragédiája, a politikai tusakodásoknak való áldozatulesés, az Új Nemzedék-beli szerepvállalás zavaros időszaka, eg-zisztenciális bizonytalanságok s a kiközösítés fájdalma. De olyan

25 NÉMETH G., 2001, I. m.26 KOSZTOLÁNYI Dezső, Napló 1933–34 = K. D., Levelek – Naplók, szerk.RÉZ Pál, Bp., Osiris, 1996, 763.27 KOSZTOLÁNYI, 1996, I. m., 772.

30

„hétköznapi” események is alakíthatták világlátását, mint az1918–19-es spanyolnátha kitörése, melynek Karinthy elsőfelesé-ge is áldozata lett. Naplója csak alátámaszthatja föltételezésünket:„A spanyolban egymásra állították a koporsókat. Döghalál. Azthittük, hogy mindennek vége. Nagy okosok a keresztségben.”28

Azonban az addigra már a harmincas éveit taposó férfi hirtelenmegáll, s elkezd eszmélkedni, hogy hova is tűnt a kincs, ami régenmég megvolt, mostanra azonban már sehol sem leli. Ekkor kezdbeérni igazán, ekkor kezdi el sorozatban megírni regényeit, s ek-korra válnak költeményei is gondolatibbakká.

Hajnali részegség címűverse akkor születik, amikor már való-ban megjelent az előtte oly sokat idézgetett halál rettenete. A ko-rabeli elbeszélők szerint – orvosok visszaemlékezései és a feleségkönyve alapján – Kosztolányi nem tudta, hogy betegsége halálos.Az állítás igazolására és cáfolatára egyaránt hozhatunk föl érve-ket. Mellette szól, hogy a korban valóban nem volt szokás meg-mondani a betegnek állapota súlyosságát. Mellette szól az is, amitKosztolányi Dezsőné következetesen állít az életrajzi könyv-ben,29 valamint az is, hogy a napilapokban is kíméletesen írnakarról, hogy Kosztolányi kórházban van. Pesten azonban terjedt apletyka. Az 1934 áprilisi, erdélyi felolvasókörút alkalmával Kosz-tolányi megint rosszul lett, s Marosvásárhelyen el is ment CzakóJózsef doktorhoz, aki diagnosztizálta a rákot. Molter Károlyéktudták, hogy gyógyíthatatlan beteg, s a visszaemlékezések szerintezt magától Kosztolányitól, illetve az orvosától tudták meg.Czakó József így emlékezik vissza: „Amikor 1934-ben Kosztolá-nyi Dezsőa szanatóriumban vendégem volt, kért, hogy megvizs-gáljam. Megállapítottam, szarkómája van. Állkapcson és nyakon.Kolozsvárt megállt, mert azonnali műtétet javasoltam. Koleszároperálta Kolozsváron. Írt is utána nekem, valahogy ilyen formá-ban: »Neked köszönhetem azt a néhány évet, amit még élhetek.«A levél sajnos elveszett, s az évekből sem lett sok.”30 Ha megnéz-

28 KOSZTOLÁNYI, 1996, I. m., 812.29 KOSZTOLÁNYI Dezsőné, Kosztolányi Dezső, Bp., Révai, 1938.30 Idézi MAROSI Ildikó, Jegyzetek a levelekhez = Molter Károly levelezése 3. 1933–1937, s. a. r., jegyz. MAROSI Ilikó, Budapest–Kolozsvár, Argumentum–Polis,

31

zük a kórházi beszélgetőlapokat, láthatjuk, hogy a nagybeteg ko-médiázással vádolja környezetét, s egyre gyakrabban kéri őket akegyes halálra, sőt foglalkoztatja az öngyilkosság gondolata is.Ahogy írja e följegyzéseiben: „Végem van, öljetek meg, nekomediázzatok. (Egy jó oltás) […] Általános rossz közérzet, köhö-gés, nyáladzás, kedvetlenség. / Adj valamit, de ne bódítót. / Hanincs javulás, minthogy nincs, öljetek meg csöndesen, mert ez elvi-selhetetlen!”31

A Hajnali részegség azonban elkísérte a Szent János Kórházba is,ahol utolsó hónapjaiban, gégemetszését követően kezelték. Szá-mos orvos felügyelte, köztük olyan alorvosok és gyakornokok is,akiknek nevét sajnos még a fönnmaradt kórházi jegyzékekben semtaláltuk. Közülük egyedül Bollobás Béláról tudunk, aki 1979-benaz Élet és Irodalomban jelentette meg visszaemlékezését, egy, aHajnali részegséggel kapcsolatban kialakult vita apropóján. Ahogy ír-ja: „Tüdőosztályokon sok vérvizsgálatot kellett végeznünk, ésakarva nem akarva gyakran jártunk vérfoltos fehér köpenyben.Egy alkalommal ilyen öltözékben adtam be neki egy éjszakaigyógyszeradagot. »Gyilkosok vagytok. Csak szívjátok a betegek vé-rét, de gyógyítani nem tudtok!« Ezekben a hetekben – nem kisszorongással – bőrgyógyászati szigorlatra készültem. A profesz-szornál nehéz volt vizsgázni. Erről panaszkodtam Neki, megemlít-ve, hogy a szigorlótól elvárják a latin diagnózis francia változatát is.»Hogy tudtok ennyire kétségbe esni egy vizsgától? Én megtanulokegy fejezetet a könyvedből, ha te megtanulsz egy verset.« Hogy énmelyik fejezetet adtam fel Kosztolányi Dezsőnek arra már nem em-lékszem, de őa Hajnali részegség kéziratát vette előabból a papír-halmazból, amelyben csak őtudott eligazodni. Belementem a já-tékba.”32 A vita lényegében arról a kérdésről szólt – amit Réz Pálvetett föl –, hogy a költemény egy sorában hol szerepel egy vessző,

2006, 421. Ezúton mondok köszönetet Marosi Ildikónak azért, hogy fölhívta afigyelmemet erre az epizódra.31 ARANY Zsuzsanna (szerk.), „most elmondom, mint vesztem el”. Kosztolányi Dezsőbe-tegségének és halálának dokumentumai = http://irodalom.elte.hu/mta/ kd_besz.html[nyomtatott változata: Pozsony: Kalligram, 2010, megjelenés előtt].32 BOLLOBÁS Béla, A beteg Kosztolányi, Élet és Irodalom, 1979. szept. 8, 2.

32

illetve a batár-bazár változatokról: „s mozgás, riadt csilingelés,csodás” VAGY: „s mozgás riadt, csilingelés, csodás”; illetve:„arany konfetti-záporába sok száz / batár között, patkójuk fölszi-porkáz” VAGY: „arany konfetti-záporába sok száz / bazár között,patkójuk fölsziporkáz”.

A verset számosan elemezték már, utalva a vershelyzetre, a mo-tívumokra, a rímelésre, a hit megjelenésének lehetőségére. Utóbbi-val kapcsolatban Barabás Judit a következőállítást fogalmaztameg: „A Hajnali részegség […] megszerezte a katartikus szépség él-ményét, mely akár a mulandósággal való szembenézésre is képessétesz.”33 Ugyanakkor azt is megállapítja: „Mintha az a kínzó kétely,mely a Számadás-kötet összeállításakor egymás mellé helyezte aHajnali részegséget és a visszavonhatatlannak látszó, címadásában isreménytelenül szikár szöveget – Ének a semmiről –, tovább erősö-dött volna. A transzcendencia lehetősége halványul, mindössze azállandó kérdezés jogát hagyva meg az önmagában álló ember szá-mára.”34 Természetesen a vers alapkérdéséről, az égi bál fölfedezé-séről is sokan megemlékeznek, ám azt úgy értelmezik, hogy a föld-ről az égre emeli tekintetét Kosztolányi, s ebből következően min-den, ami „földi”, értéktelen lesz. Ez ellentmondana annak, hogy ahétköznapokban megtalált boldogság s az apró életörömök nemszámítanak igazán. Meglátásom szerint azonban nem ezek tagadá-sáról van szó. „Hát te mit kerestél / ezen a földön, mily kopott re-géket, / miféle ringyók rabságába estél, / mily kézirat volt fonto-sabb tenéked, / hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél és annyirest éj, / s csak most tűnik szemedbe ez az estély?” Amikor e so-rokat olvassuk, nem a földi élet értéktelenségéről van szó, hanemsokkal inkább a társadalmi konvencióknak kényszeresen megfelel-ni kívánó, épp a lényeg mellett elmenő, s azt észre nem vevő, fa-lanszterlétbe gépiesedett „földi lét” elutasításáról. Az égi bál fölfe-dezhetőlehet akár a természet csodáiban vagy a szeretetben, szép-ségben, művészetekben is. Amikor az ember elveszíti szeme vilá-gát, akkor válik igazán látóvá. A vak ember sokkal érzékenyebb,

33 BARABÁS Judit, A készülődés méltósága = Újhold-Évkönyv, 1991/2, 190.34 BARABÁS, 1991, I. m., 191–192.

33

mint látó társai. A vak ember mint metafora mindenütt az igazi„látót” jelenti, a jövőbe látót, a bölcset vagy épp a költőt is. A be-teg ember valami hasonló létállapotba kerülhet. A betegség tanítjameg elfogadni az élet apróbb ajándékait is és megbecsülni azokat.Bob Fosse 1979-es, önéletrajzi ihletésű, Mindhalálig zene (All thatJazz) címűfilmjében fölidézi a halál Elisabeth Kübler-Ross általfölállított stációit. A főszereplőtáncos-rendező-koreográfus hal-doklik, s halálát is show-műsorrá varázsolja vízióiban. E show ke-retében kap szerepet – s aztán a filmben gyakran ismétlődik, kü-lönbözőkontextusokban, egyre több jelentésréteggel telítődve – ahalál fázisainak elmélete. E fázisokat Polcz Alaine – Kübler-Ross-ra hivatkozva – a következőképp foglalja össze: „1. Tagadás, elnem hivés, 2. Lázadás, keserűség, 3. Alkudozás, 4. Depresszió, 5.Csöndes belenyugvás, elfogadás”.35 Azonban e viselkedésmódoknemcsak a halálra készülőember reakciói lehetnek, hanem leg-alább annyira az életében kudarcélményekkel találkozó ember sa-játjai is. Nem véletlen, hogy az utolsó stádium az elfogadás, ami azelengedést jelenti, afféle kegyelmi pillanattá átminősülve. S ekkorérkezhet el a „megváltás” is. „A megváltás eszméje, a testen túli létnem idegen Kosztolányitól, de nem vezeti át se tételes metafiziká-ba, se megtérésbe. Égi élményének remegőáhítata határsávra esik:arra, ahonnan a megváltásért esengőlélek lebukik, mert későn érteel szemével az égi vendégséget” – írja Szauder József.36 Azzal,hogy mindez későn lenne, nem feltétlen értenék egyet. A létezés-ben, a személyiség fejlődésében sosincs késő. Előfordulhat, hogysok időeltelik, mire a kegyelmi pillanat elérkezik, ám annak elérésefölülír minden korábbit, s utólag újraírja az addig eltelt időt, értel-met is adva egyúttal az előtte még meddőnek – sziszüphoszinak –látszó küzdelemnek.

Kosztolányi a Hajnali részegség áhítatát követően, betegsége elha-talmasodásával párhuzamosan újabb küzdelmeket vívott önmagá-val, hitével. Sajnos, a kórházi beszélgetőlapok egy része vagy el-pusztult, vagy kallódik, így nem ismerhetjük a teljes anyagot. A

35 POLCZ Alanie, Ideje a meghalásnak. Tanulmányok, Budapest, Pont, 1998, 58.36 SZAUDER József, A „Hajnali részegség” motívumának története, Újhold, 1947.jún., 52.

34

visszaemlékezések alapján sejthető, hogy számos gondolatát is pa-pírra vetette azokon az álmatlan, rémekkel teli éjszakákon. AscherOszkár ugyanis a következőkről tudósít: „A kórházi éjszaka bor-zasztó csendjét kétszeresen szörnyűvé és csendessé tette az őkényszerűnémasága – s egész éjjel írt, írt! Csak percekre hunyta lea szemét, aztán újra a ceruza után nyúlt és az írótömb lapjai egy-másután teltek meg – most is erőteljes vonású – írásával. Mit írt?Rapszodikus visszaemlékezéseket régi beszélgetéseinkre, aztán hir-telen ijedtséggel halálfélelemtől riadt szavakat.”37 A megmaradt la-pokon leginkább orvosait, ápolóit hívja, s állapotát panaszolja, se-gítséget kér, morfint kér, oltást, kevert port. Néha akadnak olyankijelentések, melyek gondolati vívódásait tükrözik, értékrendjérőlárulkodnak, illetve arról tanúskodnak, hogy valamiféle hitet mégistalált halálos ágyán. Ahogy mondani szokták, zuhanó repülőgépennincsen ateista ember. Kosztolányi a következőket vetette papírraszenvedései közepette: „Nagyon félek, hogy meghalok / Fuldok-lom Hivd Pásztort Pásztort / Most tudom, hogy mi a katoliciz-mus. / katolicizmus […] Meggyóntam / tam / Titok”38 Azt, hogyvalóban meggyónt a halálos ágyán, több forrásból is tudhatjuk.Egyrészt a Nemzeti Újság külön kiemelte e mozzanatot a halálhír-ről szóló tudósításában: „Csütörtökön délután temették Kosztolá-nyi Dezsőt, a kiváló költőt a Kerepesi-úti temetőhalottasházából,a római katolikus egyház szertartása szerint. Kosztolányi Dezsőteljes öntudattal halála előtt felvette az utolsó kenetet.”39 Másrészt1959 őszén, az Új Ember hasábjain maga a gyóntatópap szólaltmeg, szintén egy vitával kapcsolatban, mely Kosztolányi esetlegeshívővoltának kérdését feszegette. Amikor többen is azt állították,hogy hitetlen volt, s erről még művei is tanúskodnak, akkor a kö-vetkezőket válaszolta a pap, akiről csak annyit tudunk, hogy Kor-ének József kórházi lelkész helyettese volt: „Távozásom előtti na-pon azt mondja az egyik nővér: – Osztályomon van a Kosztolányi

37 ASCHER Oszkár, Kosztolányi Dezsőutolsó hónapjai, Az Est, XXVII. évf. 253.sz., 1936. nov. 5., 9.38 ARANY Zsuzsanna szerk., I. m.39 [Szerzőnélkül], Eltemették Kosztolányi Dezsőt, Nemzeti Újság, XVIII. évf. 254.sz., 1936. nov. 6., 4.

35

úr. Olyan jó ember. Mikor bemegyek hozzá, keresztet vet és barát-ságosan mosolyog. Jó volna meggyóntatni, mert már régen gyón-hatott. […] A beteg költőengem is barátságosan fogadott, és mi-kor említettem jövetelem célját, azonnal készségesen, szívesenkezdte meg a gyónását. Beszélni nem tudott. Kérdéseimre író-tömbjén villámgyorsan válaszolt. Áldoztatni nem lehetett, mert or-rán keresztül mesterségesen táplálták. Én másnap távoztam. Kosz-tolányi még vagy három hónapig élt. Értesülésem szerint ezalatttöbbször meggyónt…”40 Talán nem véletlen, hogy a nagy szere-lem is ekkor – élete utolsó időszakában – találta meg, s éppen egymélyen hívőasszonyba szeretett bele. Radákovich Mária ekkéntemlékezik vissza egyik templomi látogatásukra: „Én akkor nagyonvallásos voltam. Elmentem mindig-mindig, Ernával. A német kis-asszony. Japival [Papp Oszkár, Radákovich Mária fia] minden va-sárnap elmentünk. Messze volt a templom, nem Visegrádon, ha-nem Visegrádon kívül volt. Visegrád előtt még. És mentünk temp-lomba, és akkor elkísért bennünket a templomba. És állt mellet-tünk. Beültem a padba, és őmellettem állt, és nekem olyan furcsavolt, hogy közben elővette noteszát, és írt valamit bele.”41

Ingmar Bergman Tükör által homályosan címűfilmjében azőrült hősnőidőről időre fölmegy a padlástér egyik elhagyatott he-lyiségébe, s azt képzeli, át tud menni a falon. A túloldalon díszesterem van, feszülten várakozó ünnepi sereglettel, akik Isten érke-zésére gyűltek össze. Az őrült elme megváltásra való várakozásaazonban katasztrófába torkollik: nem Isten érkezik meg, hanemmaga az Ördög, egy óriási pók képében. A fiatal nőekkor omlikvégleg össze, s ekkor szállítják el az elmegyógyintézetbe. Koszto-lányi báljára azonban valóban az Úr érkezhetett meg, illetveKosztolányi is – immáron nem csak pillanatokra – a nagy ünnep-re meghívott vendéggé válhatott.

40 [Szerzőnélkül], [cím nélkül], Új Ember, XV. évf. 36. sz., 1959. szept. 6 , 2.41 PIM Hangtára, K03008.

36

Végh Balázs Béla

„S FELÉM HAJOLT […] A GYEREKKOR”Visszatérés a gyermekihez KosztolányiHajnali részegség címűversében

A Számadás (1935) címűkötet többi létösszegzőverséhez (Szep-tember elején; Marcus Aurelius; Könyörgés az ittmaradókhoz; Halotti be-széd) hasonlóan a Hajnali részegség valós és virtuális eseményekből,emlékekből építkezik. A megélt emberi élet felemás tapasztalatai-ra „a bölcsesség nehéz aranymeze” jelzős metaforával utal a köl-tő. Az emlékezőlírának ismert eljárását alkalmazva megállítja azobjektív időt, kimerevíti a jelen eseményeit, történéseit, az időtengelyének egy pontjából szemlélve múltat és jövőt, illetve időnkívüli világokat. Látszólag fegyelmezetten veszi számba az életbanalitásait, leltározza fel, írja le tényeit, ám mögöttük egyéni sor-sát érintőfontos kérdések lappanganak, többek között az elmú-lásról, a halálról. Az önmegtartóztató fegyelem, intellektuális pózhátterében egzisztenciális feszültség, halálfélelem lappang, melyhellyel-közzel átüt a vers szövetén, és a szövegfelszínen is érzé-kelhetővé válnak a mélyszerkezetbe kódolt drámai érzések, gon-dolatok. Az egyéni létet ostromló gondok rivalizálnak egymással,de ki is egészítik egymást a szövegfelszínen: a szabad versre jel-lemződísztelenség és a lírai szecesszió nyelvi gazdagságának vál-takoztatásával. Stiláris motivációjukként a téma szintjén jelenlevőkettős valóságot tekinthetjük: a Logodi utca a külső, a sivár földiéletteret, az égbolt pedig a „gazdag csodák” virtuális közegét je-lenti. Ebben a kettős kontextusban értékek versengenek egymás-sal: a profán és a szent, a lent és a fent értékei, egyrészt a közön-séges és a rút, másrészt a fenséges és a szép. Ezek az ambivalensminőségek szimbólumok sorozatát alakítják ki a költeményben,és válnak a versszerkezet alappilléreivé, a profán értékek szimbó-lumai a Logodi utca valóságtényei („tárt otthonok”, emberek, ci-pők, ruhák, lakás, ketrec stb.), a szent jelképei a csillagos égbolt(„derűs ég”, csillagok, „az égbolt gazdag csodái”) köré szerve-

37

ződnek. Ebben a szimbólumalkotásban szabadon váltakozik atárgyias leírás az intuícióval, és keverednek a jelen képei az em-lék- és fantáziaképekkel, egyszerre valósítva meg a személyessors, az életpálya eseményeinek lineárisan előrehaladó, múltat ésjövőt idézőretrospektív olvasatát. A költőa jelen tapasztalati vi-lágához hozzárendeli a múlt hasznosítható momentumait, szeg-mentumait, közben sajátos értelmet és poétikai funkciót kapnakaz elképzelt események is.

A Hajnali részegség egyik ilyen „újrahasznosított” létepizódja agyermekkor, a kapcsolódó emlékekkel és értékekkel. A téma fon-tosságát és a benne rejlőköltői lehetőségeket már pályája kezde-tén felismeri a költő: „Minden értékes emlékünk a gyermekkor-ban van eltemetve.” Ez az axiómaszerű, freudizmusra emlékezte-tőmegfogalmazás, a századforduló általános érvényűfelismeré-sének tömör összegzése hosszú időre meghatározza az embericselekvéssel, gondolkodással és érzelmekkel kapcsolatos felfo-gást. A gyermekközpontú értelmezések nem mentesek a miszti-kumtól sem, a tudomány objektivitásra törekvőigazsága helyettmegelégszenek a sejtésekkel, megőrizve a gyermekkort kimeríthe-tetlen élményforrásként. Valóban – a századelőirodalmárai sze-rint a költészetnek nem tudományos axiómákra, kategóriákravagy abszolút igazságtartalmakra van szükségük, hanem megfej-tetlen titkokra. A XX. századi líra ilyen felfedezésre váró titok-forrása maga a gyermekkor, amely természeténél és jellegénélfogva a költészetre hasonlít, Kosztolányi szerint is „a költészet-nek is az ösztönök, a homályos, a tudattalan vágyak a mozgatói.”A gyermekkornak és a hozzá kapcsolódó emlékeknek különversciklust szán a költő, A szegény kisgyermek panaszai (1910) cím-mel. A gyermek és a világ viszonya a magyar líra történetébenelőször ebben a ciklusban jut el ontológiai, lételméleti távlatokig,és e viszony misztikus vonásai is itt kapnak meggyőzőpoétikai-nyelvi konkretizációt. A cikluszáró vers (Eredj, kisgyerek) egyfajtabúcsúzás a gyermekkortól, a korai életszakasznak a vízióitól ésfantáziaképeitől. Visszatérése meglepetés a költőszámára is: „Énnem tudom, mi történt vélem akkor, / de úgy rémlett, egy szárnysuhant felettem, / s felém hajolt az, amit eltemettem / rég, a gye-

38

rekkor.” A már lezárt és befejezett ciklushoz képest itt másfajtaértelmük, üzenetük van a gyerekkori fantáziaképeknek. A játékosgyerekkori látomás, az elképzelt mesevilág („mennyei kastély”, ti-tokzatos lények és fények) az élettől búcsúzó férfi szorongásosvízióival egészülnek ki. Ez nem egyszerűen ellensúlyozza aLogodi utca valós, lehangoló (a nagyvárosi élettereket szimboli-záló) képét, hanem a földi élettől búcsúzó, halálosan beteg költőtúlvilágról szőtt vágyálmait is tartalmazza.

A költőnek azért van szüksége a gyermekkorra, a gyermeki lá-tásmódra, hogy teljesebbé és hitelesebbé tegye a túlvilágról alko-tott elképzeléseit. A felnőtt évtizedeket átfogó élettapasztalatávalmásfajta igazságok fogalmazhatók meg az elmúlásról: kegyetle-nebbek, rémisztőbbek, kiábrándítóbbak. A gyermeki naivitás, asajátos játéktudat megszépítheti a halált, ahogy a költőegykor Aszegény kisgyermek panaszaiban már bebizonyította: „A távoli ho-mályból még egyszer kivillant a Tejút, melyet Kosztolányi ugyan-csak a gyermekkori tétova álmok és látomások eszközeivel ábrá-zol, ám ebbe a szándékoltan naiv képbe varázslatosan játszatjabele az egyetemességnek azt az élményét, melyet csak most, érettfővel, a szenvedéstől barázdáltan él és érez át igazán.” (RónayLászló). Az eufemizmus gyermekkori változata a játék: a gyermekképes megszelídíteni az elemi és animális halálfélelmet (ld. az Ó,halál címűversben). Ebben a játékhelyzetben a halál nem általá-nos (lételméleti) kérdés, hanem személyes ügy, Rainer Maria Ril-ke saját halálképzetéhez foghatóan.

A gyermekkori halálképzet domináns vonásai: kíváncsiság ésfélelem. A tanatológusok szerint a gyermek kíváncsi a halálra, ti-tokzatos és ismeretlen volta bizonytalanságot támaszt benne.Minél többet akar tudni róla, azt gondolva, hogy a titkok megfej-tésével a felnőttek világába léphet. A gyermekkori szokásokkal ésa A szegény kisgyermek panaszaival való azonosság vállalására utalaz éjszakai meditáció és a magány – mindkettőismert vershelyze-te a bölcseleti lírának. Ennek részletezőleírását a vers elsőna-gyobb egységében, az égi látomást előkészítőrészben találjuk. Aszöveg túlvilágképzetét közvetlenül megelőzi a gyermekkornakmint sajátosan kosztolányis lírai toposznak a megjelenítése. Fon-

39

tos szerkezetbeli, előkészítőszerepéről vall, hogy a felidézés ala-pos, körültekintőszövegformáló eljárásokkal történik: gyermek-kori tárgyak és események segítik a költőt a hasonlatalkotásban(„Az égbolt, / egészen úgy, mint hajdanában rég volt, / mint azanyám paplanja, az a kék folt, / mint a vízfesték, mely irkámraszétfolyt”), az azonosulásban a gyermekkor újra megtalált ani-mizmusával („a csillagok / lélegző lelke csöndesen ragyog”).Egyértelművágyakozás ez a gyermekivel való újratalálkozásra:megismerni, megtudni mindazt, ami még fontos a gyermekvilág-ban. Komlós Aladár szerint a kortársak közül Kosztolányinak si-kerül leginkább az „azonosulás” a gyermek nevében, a gyermekélményei alapján, de a maga felnőtti precizitásával beszél, kiraj-zolva egy rendkívül finom, gyönge, vibráló, hallucináló lelket.

A mennybéli virtuális világról alkotott fantáziakép egyformántartalmaz varázsmesei („mennyei kastély”, „az ég óriása”, tündé-rek), bibliai (angyalok) és evilági (farsangi bál, konfetti, ékkövek,hintók) analógiákat. Olyan szecessziós mesevilág ez, amelybőlnem hiányoznak a mitikus motívumok sem: a „mennyei kastély”és lakója („előkelőúr, az ég óriása, / a bálterem hatalmas glóriá-sa”), a „farsangosan lángoló Tejút”, csodás női alakok, akik holbálozó hölgyekre, hol mesebeli tündérekre, hol pedig mennyeiangyalokra emlékeztetnek bennünket. Mint minden mesevilág-nak, ennek is megvan a maga jó értelemben vett naivitása – jelle-génél fogva összetett: tartalmaz népmesei, animisztikus, gyermekiés intuitív-poétikai elemeket. Mögötte erős mitikus világfelfogás,többrétegűkozmológia sejlik fel. Ezt korábban Karinthy Frigyesis észrevette A szegény kisgyermek panaszairól írott recenziójában.Megállapításait érvényesnek tarthatjuk a Hajnali részegség gyer-mekkormotívumának értelmezésekor is. A recenzens szerint akibontakozó gyermekperspektívában újra megtörténhet a titkokérzésének, sóvárgásának vágya a valóságfölöttire. (A természetinépek világértelmezéséhez hasonlóan.) A gyermek ugyanis mégnem szakadt el a kozmikus lét köldökzsinórjától, s talán még em-lékszik olyan dolgokra egy másik lehetőség világából, amelyre afelnőttek már nem emlékeznek. A földi életpályája végére érőésmásfajta, létünkön túli egzisztenciákat keresőköltővisszatalál a

40

gyermekkorhoz, melyben a gyermek még ismeri a tárgyak tolvaj-nyelvét. A kisgyermek még fölfogja egy mélységes és végtelen je-lentőségűAbszolút Lét megnyilatkozásait.

A Logodi utca tárgyai saját nyelvükön szólítják meg a költőt,segítségükkel mond véleményt a földi létről, közvetlen környeze-téről: „milyen szegényes, elhagyott / ilyenkor innen a Logodi ut-ca.” Ezek az élettelen tárgyak irányítják, terelik a költőt és figyel-mét a kozmikus léthez, a másfajta lehetőségek világához. Egy-formán építkezik fantáziából és hitből: a fantázia gyermekkori ésmesei ihletésű, a hit pedig vallási-bibliai eredetű.

A versbeli többféle beszédperspektíva hitelessége az élőbe-széd fordulatainak váltakozásából, a himnikus szárnyalásból –mintha az éjszakázó költőidőnként fölriadna a révületből –, a„hajnali részegségnek” nevezett szokatlan állapotból adódik.Szegedy-Maszák Mihály erre is gondolva nevezi többszintűvers-nek a Hajnali részegséget: „s ez annyit is jelent, hogy nem mindensorát kell egyforma ütemben olvasni, nem minden szava tartigényt nagyon alapos mérlegelésre. Vannak szabadabb és tömö-rebb részletei.”

Az értelmezésünk tárgyául választott költői látomás kétségte-lenül a vers „tömörebb részletei” közül való, az intenzív versbe-széd, a többrétegűköltői retorika az életfordulóhoz (ötvenedikéletév) kapcsolódó emberi gondolatokat és érzéseket közvetíti.

A szövegben említett források:

KOSZTOLÁNYI Dezső, Tavaszi gyász. Jegyzetek egy kisgyermek naplójához, 1909.

KOSZTOLÁNYI Dezső, Gyermek és költő, 1930.

KOMLÓS Aladár, A szimbolizmus és a magyar líra, Bp., Akadémiai, 1965.

KARINTHY Frigyes, „A szegény kisgyermek panaszai”. Kosztolányi Dezsőversciklusa =Nyugat, 1910/14 = http://epa.oszk.hu/00000/00022/00060/01733.htm[2010. 09. 09.]

RÓNAY László, Kosztolányi Dezső, Bp, Gondolat, 1977.

SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Kosztolányi Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010.

41

Gilbert Edit

ÁRAMLÁS

A felkérést először tévedésnek hittem: elsőreakcióm, bármeny-nyire híve vagyok is az interdiszciplinaritásnak, a profi -laikus-közelítésnek, az alkalmazott irodalomtudománynak s abiblioterápiának, a hárításé volt – nem lévén Kosztolányi-kutató… Az ismételt kérés nyomán viszont kezdtem engedni amásban, mások elképzeléseiben is meglévővágyamnak: az „ol-dalról”, azaz nem az adott szakma centrális helyeiről képződőví-zió megfogalmazódásának, jogosultsága elismerésének. A periféri-áról – a centrum elnevezésűvilágirodalmi kutatócsoportunk42 át-mozdító szemléletét véltem itt is megnyilvánulni: a „periféria”(ezen esetben is a fogyasztók, a közönség, az olvasó, a középis-kolás, a tanár, a kolléga) – diskurzuspartnerünk. Azaz beszélgető-társ, akit tájékoztatunk, akinek szolgáltatunk, akit moderálunk,akitől kérdezünk, s aki tőlünk kérdezhet, egyúttal megfogalmaz-hatja vélekedését. Aki az irodalom címzettje, megcélzottja, élve-zője és fogyasztója – miféle periféria is akkor? Azt a nagyon régi,gyakorlatorientált (hiszen elméletileg az Olvasó a posztstruktura-lizmus óta jelenlévő, nem is mellékes szereplő– avagy csak a tu-dós fajta?) igényemet vélem elemi erővel újrafogalmazódni: azolvasó kerüljön be a hermeneutikai körbe, kapjon hangot. FűzfaBalázs kezdeményezése bevonja őket s a hozzám hasonló, nem aszűk szakmából érkezőkutatókat az évek óta tartó hangzó vers-utazásba. Bár én először jövök, otthonossággal tölt el a műfaj –

42 A perifériáról – a centrum. Világirodalmi áramlás a 20. század középsőévtizedeitől,szerk. V. GILBERT Edit, 1. Pécsi Tudományegyetem, 2003, 163. – A perifériá-ról – a centrum. Világirodalmi áramlás a 20. század középsőévtizedeitől 2., szerk. V.GILBERT Edit, Pro Pannonia Kiadó és Modern Irodalomtörténeti és Iroda-lomelméleti Tanszék, 2004, 153. – A perifériáról – a centrum. Világirodalmi áramlása 20. század középsőévtizedeitől 3., szerk. V. GILBERT Edit (2005/2006), FromPeriphery to Centre. Pécs, 2006, 309. Röviden: pc. Az interneten: www.pecsdecentrum.extra.hu

42

felidéződnek lépten-nyomon az (általam jobban ismert) oroszok-nál létezőintézmény, a kulturális idegenvezetés, útvonalbejárásnyomai, csakúgy, mint fenti kutatócsoportunk közelmúltbeli új-vidéki tartózkodása. A pc-ben a Csányi Erzsébet által képviseltÚjvidék fontos csomópontja kultúráknak – s a projektnek,amelynek geostratégiai mozgása a külvilágban, a fizikai határokátjárásával ismétli a koncepciót: hol egyikünk, hol másikunk szak-területe, az általa művelt és mélyebben tanulmányozott filológia,nyelv, irodalom kerül a fókuszba.

A magam köztes perifériájáról (komparatista irodalomtörté-nészként) most újraolvasva Kosztolányi költészetét és részbenepikáját úgy látom, sok más szerzővel (Puskin, Csehov)elletétben valóban éppen az ismertté vált művek az igazán sugár-zó erejűek életművében. A nap versén túl az Elégia, a Halotti be-széd, a Szeptemberi áhítat, az Ének a semmiről, a Boldog, szomorú dal, Abús férfi panaszai-ciklus. Pályája második részére érzem jelenva-lóbbnak a köztudatba a szerzőről beivódott játékosság minősé-gét. Ez a jegy mind az életattitűd, mint a nyelvhez való viszonytekintetében inkább a későbbi pályaszakaszokat jellemzi valami-képp. A korban megszokottabb dekadens, halálközeli, borongósperspektíva, a lehangoltság szólamai dominálnak a korai művek-ben. Gyakori a csillag-motivika metoninikusan elmúlást jelképezőhasználata. A lemondás és értelmetlenség szinekdochéja itt: „S tihirdetnétek, társatok halott…/ Testvéreim, száguldó csillagok!”A csillagokhoz 1907, 103; A Groteszk; a Síppal, dobbal, nádihegedűvel(1912) éjszakai letargiájában az allegorikusan végigvonuló, feketemisére emlékeztetőtemetői orgia, halotti bál látomásossága is ha-sonló jelentésben van jelen, az utóbbiban a csillag hiánya, a csil-lagtalanság némileg paradox módon fel is erősíti a negativitást;megléte sem jelent vigaszt másutt. A hajnal és a reggel halotti jel-lege ütközik ki a csillaggal kapcsolatos sajátos történésben-cselekvésben („Temetkezik a csillag is fenn”, Rózsaszüret 1912,212). Nemcsak a hagyományosan a halál gondolatköréhez kap-csolódó éjszaka képzete, hanem az archetipikus logika alapjánabból való kiválást, ébredést, átlépést képviselőhajnal is a letar-gia, az elmúlás jelentésmezejében aktivizálódik nála. A minden-

43

séggel való érintkezés a csillagokon át a nivelláló, elértelmetlenítőhalált és a teljességet ugyancsak asszociálhatja itt: 315: „A csilla-gos ég – fényes sírlepel – / reád lehel, / s a mindenséget kézzeléred el.” (A bús férfi panaszai). E sor szövegkörnyezete mégis in-kább a búbánat jelentésmezejét kapcsolja be: „Az élet és a fellegeluszik, olyan bús itt. / Élő, halott egyformán aluszik.” Az életetis a halál felől közelíti tehát meg mint a reménytelenség, kiútta-lanság közegét: Ideges rímek: „Reménytelen, / Ki él, az mind re-ménytelen, / Csak könnye van, teménytelen.” (1920, 283)

A boldog pillanatok ugyancsak a halál perspektívájából jelen-nek meg például A bús férfi panaszai boldogságállapot-rajzában:„Ha haldoklom, ezt suttogom. / Nyár volt.” (312) Azaz: a ki-emelkedő, életteli epizódok mindössze az elmúlás horizontjánhagynak némi nyomot.

A kiúttalanság, hiábavalóság, csodátlanság tudata az Elégiábanis kísért (Meztelenül, 1928); annak a felismerése, hogy nincs márcsoda, tudjuk, mi lesz, mi lehet, mi várható egyáltalán az életben.

Ezt a letargikusságot váltja fel Kosztolányi életművének egy-egy darabjában az eufória. „Csak az él, aki minden pillanatbankész a halálra. Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is.”(Esti és a halál, 1929, 294.) Ez a szállóigévé vált Esti-mondatmár nem a halál nivelláló, mindent érvénytelenítőerejéről be-szél. Kikövetkeztethető, kihallható belőle az életet erősítő, aztfelértékelőkontrasztosság. A történet a visszakapott életről szóla baleseti halál árnyékában. A novella a végtelen szabadságmámorának megörökítése, melyben felértékelődik a heverészésa hegytetőn, a henyélés, az ég, a bogarak bámulása, a legbanáli-sabb hétköznapi lét: az ebéd a kiskocsmában, a borivás, a kó-szálás ismeretlen utcákon, az ismeretlenek bámulása – majd afelszabadult hazatérés szobájába, hol máskor „állandóan a köte-lesség jármában görnyedezett”.

A halálba térés kudarca és a mindenséggel való egyesülésnyugalma mellett jelen van életművében tehát a felemelkedésés lehanyatlás indulati görbéje, az eufória áradása (Számadás,1935) is: 413:

44

HARSÁNY KIÁLTÁSOK TAVASZI REGGEL

Élni először itt e világons élni utolszor.Látni a földet, látni csak egyszerés soha többé.Állni a fényben, inni meg enni,csókba fürödni.Nézni a kék nefelejcset a szélben,barna göröngyön.Érezni a gondolatok ragyogásátbarna fejemben.Menni a hegyre az éter elébe,völgybe leszállni.Lélekzeni, fölkiabálni rajongvaaz égre, napra.Aztán egyszerre vad zuhanássalÖsszeomolni.

A létezés keserédes kettősségének (370, Piac: „Mégis gyönyörűez, mégis ez az élet, / s hallgatom, hogy dalol keserűt, édeset. […]Mint mikor a költővéletlen szavait összezendíti a szeszélyes sze-rencse”) tudata a költői megfogalmazás kegyelmével lehet teljes. Aszó összefűző, csonkaságot kiegészítő, halottat az élővel, az idővelösszekötőereje oldja fel az alapvetőszembenállást és old a lét ér-telmetlenségén (Meztelenül, 1928, 368, Költő).

A gyakran a pusztulást, a reménytelenséget hordozó csillag-képellentéte az életműegyes helyein a hóé mint enyhítő, kibékítőele-mé (Naplójegyzet egy havas reggelen, 1916), amely idillt varázsol: „Cuk-ros a rét, az út, a gáz […], s a szemétdomb hódítva, halkan, / ro-kokó fehérben, aranyban, / úgy állt, mint lakodalmi torta .” Ennélkevésbé rokokós, kevésbé émelyítőaz Esti Kornél-beli hóvarázs aBoldogság címűnovellában (1932, 342): „A dicsőségről pedig nemmerjük megállapítani, hogy a valóságban nagyobbrészt a kiadókkalvaló tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak bennünket,hogy később ebédelni se tudunk […], ebben a pillanatban kezdő-

45

dött az a boldogság, melyről beszéltem, az a boldogságom, mely-nél eddig sohasem volt teljesebb és különb. A vonat vadregényes,fenyves koszorúzta hegyek közé kanyarodott. Esett a hó. Képzeld,esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meglepetés vagy ajándék azégből, s kisütött a nap. Csillogó reggel volt. Egy kis, német ipariváros tűnt föl a völgyben. Vettem a bőröndömet, kiszálltam. Be-hajtattam a városba. Kacagó gyermekek az iskolába menet hógo-lyókkal dobálództak. A háztetők fehérek voltak. Lámpák égtek azemeleteken. Villamosok csengettyűztek, merőben ismeretlen han-gon, mint a karácsonyi angyalok. Öröm dobogtatta a szívem. Alegjobb fogadóban szálltam meg. Kedves tisztelettel, nagy megbe-csüléssel fogadtak. Erkélyes szobát nyitottak számomra, potomáron. Fehér hajú, bóbitás szobalány lépett szobámba. Halkan be-szélt. Két kancsó meleg vizet hozott. Odaálltam az ablakhoz, melya főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vi-dám, gyermekkori hóesést. Ennyire még sohasem örültem annak,hogy a földön vagyok és élek. Az életnek újra értelme lett. Lenn, alangyos kis étteremben reggeliztem. A villanyok, melyeken színessapkák voltak, fényt szórtak patyolat terítőmre. A falon egy családiingaóra járt. Vajat, mézet tettek elém […] A boldogság mindigrendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mintaz a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mertmegszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint aszenvedés hiánya.”

Itt, ha körkörösen is, adatik valamelyes boldogságdefiníció –mégiscsak. Téves boldogság-képzetekkel indít a beszélő, s visz-szautasítja, hogy elemezze, miben is állt az őmegvalósult bol-dogságélménye az elmesélt történetben. Az elbeszélőaz élménykörülményeit fogalmazza meg („szenvedés tövében”), és az in-tenzitásra és hosszra utal („rendkívüli”, „nem tart sokáig”), azáró elem pedig e körbejáró definícióban, az, amikor a legköze-lebb hatol a címben is megjelölt lényeghez, egy logikai művelet(„szenvedés hiánya”). Az e művön belüli definícióelemeket fel-használva a boldogságállapot elérésének előfeltételei, stádiumaitágabb érvényűKosztolányi-olvasatomban a következők lenné-nek: kényelmetlenség, diszkomfort, szorongás, esetleg erős

46

stressz a beszélő/átélőhétköznapi környezetében – természeti-klimatikus elem betörése erős vizuális ingerrel, amely más ér-zékszervi bevonódást is létrehoz – gyerekkori emlékek felidé-ződése – ettől könnyed, játékos, örömteli érzés –, s eredőjekéntaz élet értelmességének konstatálása.

A csillagok gyakran ellenséges, rideg jelenléte, merevsége,kacérsága, vigasztalansága, síri leplet idézőszimbolikája utánimegrendítő találkozás a csillagos égen vendégséget rendező„ismeretlen Úr”-ral a Hajnali részegségben összegzése az életmégiscsak megnyilvánuló nagyszerűségének. Egy másik szinten,a létélmény erős sugárzásában. A hajnal, a reggelek Kosztolányiműveiben inkább a csillagok temetői, piszkosak, illúziótlanok.Az embernek a kozmosszal szembeni ellenségesség-, legyőzött-ség-érzése csak néha enged – ünnepi, emelt pillanatokban, álla-potokban. Mind a tömeglét-tapasztalat, mind a magányos indi-vidualitás feloldódik a Halotti beszédben – ugyancsak a halál ár-nyékában, aminek hátterén megrendítőa megismételhetetlen éspótolhatatlan egyediség, a személyé (Számadás, 1935, 454). AHajnali részegségben ugyanez az arctalan, dobozba zárt emberiségkerül megtisztelőszerepkörbe képviselőjén, az én-en át, aki me-sél valakinek arról, ami megindította annyira, hogy attól, mintírja, „dalolni kezdtem”. Az égbolt eseménye, a csillagok együtt-állása itt antropomorfizálódik, történetbe – bálba – fordul, ésvizualitása folytán gyerekkori személyes látványokat idéz fel.Mint a Kosztolányi-életműlétösszegző, kontemplatív pillanata-iban, így a már említett Boldogság címűnovellában is valamiféleextatikus minőségben: áramlásban teljesedik ki. Amikor eltűn-nek az időés a tér határai, s a személy feloldódik a kozmikusegység harmóniájában, az „óceán-érzés”-ben. A tudat ilyenkorcsakis erre az élményre fókuszál, az egyén teljesen elmerül ab-ban, amit csinál, minden figyelmét összpontosítja: teljesen be-vonódik abba, amit végez vagy ami történik vele – a kettőeggyéválik, olyan fokú az azonosulás. Azonnali evidens értelmezéstnyer minden esemény, az időérzékelés kitágul, előhívódik a rég-és a személyes múlt, egyensúlyba kerül az én és a világ, az egyén

47

teljesen elmerül abban, amit csinál, minden figyelmét erre össz-pontosítja – Csíkszentmihályi szerint.43

Ebben a versben, olvasatomban értelem tételeződik az emberés az Ég történetében, közös narratíva alakul, a rímekkel, a sej-telmes képekkel, a hangzással megteremtődik a varázsos egybe-olvadás, létrejön a részesülésélmény az egészből a megtapasztalásés a kimondás gyönyörében, a kommunikáció valóságában, azazúr megszólításában, ami egésszé teszi a töredéket (ld.: Költő).Áramlatba kerül, áramlatba vonódik a lírai én, felfokozott létálla-pot, „részegség” vesz rajta erőt, amint észleli, látva, dekódolva azég szokványos, most mégis meglátott, másként látott történéseit,amelyek nincsenek tőle sem elzárva. Közös áramkört képez azégi félkörrel, felismeri a kozmikus egységet, azt, hogy saját kissze-rűéletét is élhetné ennek tudatában, s hogy ott fönt is van játék,titok, frivolság. Az pedig, hogy „és most világolt föl értelme en-nek / a régi nagy titoknak, hogy a mennynek / tündérei hajnalbahazamennek / fényes körútjain a végtelennek” semlegesíti, átírjaa hajnal korábbi, gyötrő, romboló jelentésekkel telített mivoltát, asemmibe tartásét.44

A halálba tartás tudata a Hajnali részegségben erősíti az élet ere-jét, emeli értékét. Itt nem annak konstatálása folyik, hogy úgyisminden a halálba visz, hanem annak az örömteli felismerése,hogy mégis érdemes élni a halál előtt, mert emelt létezés folyik amonumentális megsemmisülés peremén. A csoda itt az élet nagy-szerűségéről való átélt versbeszéd a csillagokkal folyó történet-szerűkommunikáción át. Performativitás zajlik, eseményszerűségez, részesülés a közös teremtésből és teremtettségbeli együttlét-ből. A központi esemény az égi bál lesz, annak záróaktusa, miu-tán a hétköznapi, földi mikrocselekvés (álmatlan botorkálás)versnarrációja látványba vált (csillagok), tovább alakul vizuálisemlékezéssé (a gyerekkorra), majd antropomorfizálódik mesesze-

43 CSÍKSZENTMIHÁLYI Mihály, FLOW. Az áramlat. A tökéletes élmény pszicho-lógiája , ford. LEGÉNDYNÉ SZABÓ Edit, Bp., Akadémiai, 1991.44 SZEGEDY-MASZÁK Mihály (Kosztolányi Dezső, Bp., Kalligram, 2010) mo-nográfiájának szellemében, ahol is az életműkorábbi és későbbi darabjai egy-mást értelmezik, dialogikusan.

48

rűelemekkel (égi bál), s átmegy egzisztenciális emlékezésbe (a hi-ábavalóságokkal töltött földi életére), annak lehetséges ellenképétnyújtja, s szentenciaszerű, ám személyes tanulsággal zárul (mégisnagyszerűvolt).

Az égi történés frivol tartalma s az, hogy mindössze a bál zár-latának tanúja a szemlélőolyan interpretációt is lehetővé tehetne,miszerint az embert kihagyják az égi titkokból. A beszélőél-ménnyel átitatott meggyőződése viszont („mégis csak egy nagyismeretlen Úrnak vendége voltam”) és a tanúság heurisztikus lét-helyzete („Szájtátva álltam, / s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, /az égbe bál van, minden este bál van, / és most világolt föl ér-telme ennek / a régi nagy titoknak, hogy a mennynek / tündéreihajnalba hazamennek / fényes körútjain a végtelennek. / Virra-datig / maradtam így és csak bámultam addig. / Egyszerre szól-tam: hát te mit kerestél ezen a földön, mily kopott regéket”), aztnyomatékosítja az időbeli szimultaneitással („s felém hajolt az,amit eltemettem / rég, a gyerekkor”), hogy a személyen múlik,mit fedez fel a létből, mit választ ki, él meg belőle. Nincs kire-kesztve a kozmikus vendégségből. Létesülhet égi-földi kommu-nikáció, megszólítható az Úr, aki a bált rendezi, a meghívás attólfügg, mi felismerjük-e a tényét.

Az egyidejűleg tételezett halál itt és a Halotti beszédben is je-lenvaló, erős és leküzdhetetlen ellenfél, mégis egyenrangú társ,aki azonban nem érvényteleníti az ittlétet, hanem paradox mó-don emeli a méltó (még ha kimenetele egyértelműis) küzdelemértékét. Tragikusan eszméltetőjelentőségűvé lép előe kései ver-sekben a halál, elhagyva korai banalizáló szerepkörét.

Rokonítható Kosztolányival a kortárs, ám hosszabb életűBorisz Paszternak csillag-, eső-, hó-közvetítésűszemélyes pan-teizmusa, hajnal- és csodaköltészete, a hétköznapiból kiemelke-dő pillanatok ihletett létállapottá tágulása révén műveiben.Egyik szintén utolsó, jelentős versében időbeli határeseményekismétlődését (a napfordulót) foglalja poézisbe: Páratlan szép na-pok, 327, 1959.

49

„[…]Mint álomban: a szeretőkEgymás karjába igyekeznek.Olvadoznak a fatetők,S a fatetőn a csókafészek.

A számlapon restség tapadA félig alvó mutatókra,Évszázadokká nőa nap,És nincs a csóknak vége-hossza.”45

Itt mintegy kimerevedik az idő, de valójában van mozgás, fo-lyamatos, csak lelassuló: az orosz szövegben, az utolsó sorbanszó szerint „nem ér véget az ölelés” – „И не кончается объятъе.” (Борис Пастернак: Собрание сочинений в пяти томах. Москва, Художественная литература, 1989, том 2., 160.) Mindkét műben megtörténik a határátlépés az extatikuseseménybe, minőségbe, létállapotba. Az orosz ezzel is zárul, aperformatív, zajló csúcsponttal. A magyarban lezajlik a vendég-ség, de a visszatérés pillanata a földi, nehézkes létbe (vö.: Esti és ahalál) katartikus: a Hajnali részegség alanyának léthelyzetét összeg-ző, hátra-és előretekintő, hiányt és lehetőséget egyaránt konstatá-ló zárlatában felemelőélménynek tűnik/tűnt/tűnhet(ne) az élet atranszcendens tapasztalás tudatában.

A Kosztolányi-idézetek forrásai:

Kosztolányi Dezsőösszegyűjtött versei, Bp., Szépirodalmi, 1980 (Nagy klasszikusok).

KOSZTOLÁNYI Dezső, Esti Kornél. Esti Kornél kalandjai, Bp., Partvonal, 2007.

45 Borisz PASZTERNAK, Versek, Bp., Európa, 1999 (Tellér Gyula fordítása).

50

Szitár Katalin

RÖGESZMÉS RÉSZEGSÉG1

A lírai beszéd keletkezése

„A részeg emberek röpülnek.”

(Kosztolányi: Pacsirta)

A Hajnali részegséget költői számadásként tartja számon a Kosztolá-nyi-kritika, ez azonban nem csak versbe foglalt létszemléletet jelent.Sokkal inkább arra alapoznánk az alább következőfejtegetést, hogya műben foglalt létösszegzés2 az – újból és itt először megszülető–költői nyelv teljesítménye. Amikor az életnek – jóformán – végevan, a vers épp keletkezésben van.

Tudjuk: a vers szinte beláthatatlanul széles interpretációsperspektívákat nyit meg, a költészetbölcselet, a létfilozófia, aszövegszemantika irányába. Értelmezését ehelyütt – remélhetőlegKosztolányi szellemében – a „rész”, a versszövegnek lényegébenegyetlen szava felől kíséreljük meg. Abból a feltételezésből indu-lunk ki, hogy a költői gondolkodás szervesen épül, szervességepedig nyelvfüggőségének következménye. Vagyis minden egyesszavát mintegy továbbhordja az életműkiteljesedésének folyama-tában, a költői szónak ezért „mélysége”, vagy másként mondva:sajátos temporalitása van. A benne foglalt jelentésuniverzum tá-gassága annak a következménye, hogy a szöveg sosem egyetlenidőpillanat szülötte, hanem magában hordozza keletkezésének

1 A tanulmány az OTKA NK 68992 sz. pályázata támogatásával készült.2 Kiss Ferenc Kosztolányi-monográfiájában a Szeptemberi áhítattal együtt tárgyal-ta, A létezés értelme címűfejezetben, mint „a kétségbeesett és büszke emberi léte-zés” versét. (KISS Ferenc, Az érett Kosztolányi, Bp., Akadémiai, 1979, 560 [554–589.] Kiss Ferenc ezzel lételméleti távlatba helyezte a verset, egyszersmind – bárnem kizárt, hogy „csak” az esszényelv sodrásának hatására – a „részegség”-et isúgy jelölte meg, mint egy különleges szenzibilitást: „[…] régről tudjuk, még Aszegény kisgyermek panaszai idejéből, hogy a létezésélmény legerősebb árama ilyen,fogalmi nyelven alig rögzíthető, szenzuális ittasultságként hullámzott Kosztolá-nyiban.” (I. m., 561.)

51

egész történetét. Ebben az értelemben az életműegyetlen nagy„szövegként” fogható fel – mely egy ponton „véget ér, de nemfejeződik be.” Mert elindul megértésének története, mindazonszövegek története, melyeket generál. A vers szavára – ha lehet –még fokozottabban érvényesek a fenti megállapítások, amennyi-ben a versnyelvnek már legkisebb eleme is szemantikailag ésformailag rendkívüli mértékben „megterhelt”. Kosztolányi „kon-denzáltnak” mondja. Alkotástechnikailag a szó egyszerre ösztön-zi a visszaforduló emlékezetet és az alkotó kreativitást.

A „rész”, melytől elindulunk, a címben kiemelt „részegség”szó. Az életműben ez kivételesen jelentéstelítettnek mutatkozik, segyedi metaforikát hoz létre, amely ráépül a szó kulturális sze-mantikájára, ugyanakkor – megkíséreljük itt kifejteni –,autopoétikus utalásrendje van Kosztolányinál.

Részeg szavunk – jelentésének eredetét tekintve – köztudottanösszefügg a költői tevékenységgel. Az etimológiai kutatás a sá-mánhithez s a költészet eredetvidékéhez, a szinkretikus vallási,művészeti és praktikus tevékenység megnevezéséhez köti: ’erede-tileg a révületbe esett sámánpap állapotára utalhatott, amelyetmesterségesen, kábítószerekkel is előidéztek’.3 A révül szócsaládalapszava, jelentései: ’elragadtatott lelkiállapotba, önkívületbe ke-rül’;’(szem, arc) ilyen lelkiállapotot tükröz, elrévedve néz, bámul’.A nyelv- és a kultúrtörténet a ’hőség, hevít’ jelentésnek az elra-gadtatott állapot kifejezésére való átvitelére alapozza ezt a jelen-tésfejtést. 4 Rögtön látható: Kosztolányi metaforaalkotása azonalapul, hogy visszaállítja a modern és az archaikus jelentésközti feszültséget, az ’ittas állapot’ -ot mintegy átírja ’ihletettállapottá’. Ugyanakkor ez a költői alakítás bizonyos határontúl elhagyja a kultúrtörténet által kitaposott utat, s a „részeg”szóalakba speciális, kosztolányis módon, meg is előlegeznénkitt: egy létszemléleti paradigma beírása révén jut el a költőiségértelmének feltárásához.

3 A magyar nyelv történeti–etimológiai szótára I–III, Bp., Akadémiai, 1976, III: 393.4 „[…] a samanisztikus vallás követőinek hite szerint a szellemvilággal érintkezőtáltosra az isten heve száll, illetőleg révületbe esését hőséget árasztó tűz mellett,gyakran a lángban füstölt kábítószerekkel is segítve idézték elő.” (I. m., III: 404.)

52

A vers megmutatja a metafora regenerálásának útját. A ré-szegség elsődleges jelentése, a révült elmeredés a leírt szöveg tu-lajdonságaként jelenik meg: „Az, amit írtam, lázasan meredtrám.” A heves, tüzes állapot elsőrendűen tehát az írást jellemzi,mely visszahat („rámered”) alkotójára. A tulajdon alkotásávalszembenézőszerzőtesti állapota átveszi ezt a diszpozíciót, őisizgatottá válik, a transzba esősámánt idézi, csak az izgatószerek(kávé, cigaretta) tartoznak a modern világhoz: „Izgatta szívemnegyven cigarettám. / Meg más egyéb is. A fekete. Minden.”(Ezekkel áll szemben a „mérges altató”, mely mesterségesen visz-szafogná a belsőtevékenység intenzitását.) A vers még egy fon-tos elemet idéz fel a részegség archaikus jelentésköréből: a mézet(nektár, ambrózia), melyet a rímszerkezet formai kapcsolódásarévén hoz összefüggésbe a részegséggel:

Hát fölkelek, nem bánom az egészet,sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,köröttem a családi fészek,a szájakon lágy, álombeli mézek,s amint botorkálok itt, mint a részeg,az ablakon kinézek.

A „méz” szó versbeli kontextusa, mellyel a sor egysége és fe-szessége következtében kapcsolatba lép, az álom („lágy, álombelimézek”) s természetesen a „részeg” szó. Az álmot – Freud után– nyelvorientált tudatmunkának kell tekintenünk, mely szubjek-tív, de nem önkényes, hanem a nyelv rendje szerint építkezőlo-gika szerint rakja össze a tapasztalatot, e tekintetben spontán(mindennapi) költői aktivitásnak is tekinthető. A versszövegformai ekvivalenciái jelentéses ekvivalenciát teremtenek: a „ré-szegség” nem egyéb, mint a mindennapiságból kilépőés annaktudatán felülemelkedő„költői extázis”, amelyet átvisz a szemlé-letre is: „kinéz” a mindennapok teréből s egyúttal az empirikusvalóság adatain csüggő„józan” ész börtönéből. A vers alapszitu-ációját úgy határozhatnánk tehát, mint kétszeres látást: a szöveglátja alkotóját, az alkotó pedig látja modelljeit: azokat az embere-ket, akikről ír. Azokat, akiket „hétköznapi” hősöknek, „kisembe-

53

reknek” szoktunk nevezni, akikben azonban a hajnali álom órái-ban megjelenik a köznapiság költészete: az álom. Ezek után úgykonkretizálnánk a versszituációt, mint annak a látásmódnak a ke-letkezését, mely által a világ költői aspektusa megjeleníthető. 5

A részegség ilyenfajta szemantikája – túl a kultúrtörténeti uta-lásrenden – a Számadás cíművers alapján is értelmezhető, s egyKosztolányinál alapvetőalkotás-lélektani mozzanathoz köthető.A 4. szonett a következőképp kezdődik:

Ki adna másképp inni a betegnek,ha nem mi, kik álmatlanul ülünk,támadna hivő, vértanú, eretnek,ki egy rögeszmén részegülve csüng.

A viszonylag szokatlan szintagma – már csak az erőteljes, jólhallható mássalhangzós alliteráció miatt is – felveti a „rögeszme”kifejezés specifikusan kosztolányis jelentésének kérdését. Hamegnézzük esszéit, azt találjuk, hogy ez nála alkotás-lélektani ka-tegória: „A költőnek, […], amíg teremt, nincs alapeszméje. An-nak csak rögeszméje van.”6 Az alkotótevékenység gyökere, kiin-dulópontja lenne tehát a „rögeszme”: még kifejtetlen, meghatá-rozatlan és meghatározhatatlan, megelőlegezett jelentés, mely azírás, a költői forma létrehozása révén nyeri majd el körvonalait smeghatározottságát.

Amennyiben elfogadjuk az alkotásnak ilyesféle „rögeszme-ként” való felfogását, azaz lényegében azt a gondolatot, hogy aköltői kép forrása a szó,7 akkor a Hajnali részegség címében jelöltmentális állapot jelentésére vonatkozó kérdést úgy tehetjük fel:

5 Németh László beszélt Kosztolányinál „a mindennapok gazdag költészeté”-ről – igaz, regényeivel kapcsolatban, melyeket azonban tipikusan költői prózá-nak tartott. (NÉMETH László, Kosztolányi Dezső= N. L., A minőség forradalma –Kisebbségben, Bp., Püski, 1992, 465–466. [464–467.]6 KOSZTOLÁNYI Dezső, Hogy születik a vers és a regény? Válasz és vallomás egy kér-désre = K. D., Nyelv és lélek, vál., s. a. r. RÉZ Pál, Bp., Szépirodalmi, 1990, 516.7 „Szókat hall, oly készen, mintha már réges-rég érctáblákra vésték volna, és ké-pek tűnnek eléje, oly élesen és szilárdan, hogy hozzá képest a valóság halvány ésszétfolyó.” (I. m., 516.)

54

milyen szemantikát hoz magával Kosztolányi életművéből a „ré-szeg(ség)” hangalak?

A metaforikus jelentés forrása Kosztolányinál régebbre mehetvissza az aktuális szövegnél, sőt nem is kizárólag versszövegek-ben kereshető. A részegség egész epizódot alkot a Pacsirta 9. feje-zetében: a „kanzsúr” leírásában. Nemcsak az úri mulatozás képétkell azonban látnunk benne. A regény narrátora a befelé forduló,azaz a jelenségvilágtól elforduló, azt kizáró, ugyanakkor rendkívülintenzív figyelmet tükrözőarcokat ír le: „[Kárász István] Mihelytmeghallotta a hegedűszót, hátradőlt székében, karjait ellógatta,dagadó homlokérrel, elmeredőszemmel figyelt.”8. A legtöbb„párduc” esetében hangsúlyozott az egy pontra fixálódó vagymeredt tekintet: „Galló szigorúan nézett maga elé,”; „Szunyoghlehorgasztott fejét mélységes részegségében, és ingatta, mint azelefánt.”9 Szunyoghnál különösen reflektált állapot a részegség,mely bizonyos nyelvváltást idéz elő: Szunyogh – részeg állapot-ban – mondhatjuk, magasabb nyelvi szintre lép, visszatér a latinköltőkhöz: „Már csak latinul tudott beszélni, mégpedig leginkábba klasszikusokból vett idézetekkel. Egész oldalakat elfújt ilyenkorVergiliusból, Horatiusból.” (151.) Ez korántsem tudatvesztés,épp ellenkezőleg: „Éles esze fölvillant a szesztől. Részegnek nemis látszott. Egyenesen ült, kék szeme ragyogott, úgy tetszett,hogy őaz egész társaságban a legjózanabb.” (151.) A Pacsirta je-lenete erőteljes belsőtörténéseket köt a részegség állapotához: anem mondható vagy csak a költészet nyelvén mondha-tó/megformálható emberi tapasztalat valamiféle – nem-verbális– kifejezését, illetve a kifejezés befogadását. Ami köznyelvennem mondható, a művészet nyelvén mondható. Kárász Istvánszámára a hegedűszólaltatja ezt meg, s a kifejezés autentikussá-gát a zenei jelvilág elemi metaforikusságából származtatja az el-beszélő: „Mindenki más és más tartalommal töltötte meg a dalt, averseket, melyek firól-fira szálltak, és évszázadok kincsét őr-zik.”(114.) Amit a dal – mint egyéni, kulturális és művészi emlé-

8 KOSZTOLÁNYI Dezső, Pacsirta – Aranysárkány, Bp., Szépirodalmi, 1989,114. A további idézetek után zárójelben ugyane kiadás oldalszámait adjuk meg.9 I. m., 115.

55

kezet – megszólaltat, az a halál tapasztalata. De nem a megsem-misülésé, hanem az életben jelen lévőpusztulásé, ezért okoz elvi-selhetetlen s elmondhatatlan bánatot.10 A sárszegiek menekülnekettől a tapasztalattól – ki úgy, hogy megfeledkezik a halálról, azélet végletes profanizálása nevében, ki pedig úgy, hogy kizáróla-gossá emeli a pusztulást, mint Hartyányi Olivér. („Szegény Oli-vérnek évek óta hátgerincsorvadása volt, és ezért szegény Olivérateista volt.” – 113.) A részegség lényegében nem engedi mara-déktalanul érvényesülni a józan tudat e létfeledtségét, s emlékez-tetőként működik: emlékeztet mindenkit önmagára, arra, amibenne és általa pusztul, s aminek pusztulását „életként” éli meg.A narrátor a pincérek kívülálló szemszögéből fogalmazza meg,hogy ez a részegség valójában szakrális jelentőségűállapot: „Apincérek lábujjhegyen jártak. Megsejtették, hogy itt valami rend-kívüli történik, amit megzavarni istentelenség.” (115.)

Vajkay Ákos – mint emlékszünk – kiszakad, megszökik apárducoknak ebből a közös „szertartásából” – az elbeszélőaztmondja róla, hogy „A részeg emberek röpülnek” (123.). Az állításebben a formájában a köznapi beszéd jelöletlen elbeszélői idézé-se – úgy is mondhatjuk, hogy közhely. Az elbeszélőszöveg (éppaz idézett közhelyesség révén) ironizálja a mondatot, ezzel egy-ben el is veszi köznapi referenciáját, s helyette költői referenciátad neki: „láthatatlan szárnyakon szállnak” – az ég felé irányulnak,mint a Hajnali részegség lírai beszélője. A vers ezt az elbeszélőpró-zában mondhatatlan jelentést fejti ki:

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,s felém hajolt az, amit eltemettemrég, a gyerekkor.

10 Ennek az életet átható pusztulásnak a tere Sárszeg, minden attribútuma ezt ajelentést erősíti meg: „gyilkos pora”, a túlérett, sárguló dinnyék „kolerás, émelyí-tőszaga”, a Széchenyi utcán sorakozó koporsós-üzletek. A koporsókból meg-élőkereskedők, a fakoporsóban mosdó macska leírásai a halálból táplálkozó,ugyanakkor arról tudomást nem vevőélet abszurditását emelik ki.

56

Az égbe szállás vagy az ég felé fordulás vélhetőleg alternatívlétlehetőség Kosztolányinál: a szubjektum emlékezeti (új-ra)elsajátítása, a világ költői képének megpillantása révén pedig azélet létszerűségének visszanyerése. Az a szubjektumstátusz, melyaz ég felé törekvés révén érhetőel, már nem adott úgy, mint el-beszélt (vagy elbeszélhető) történet, csak úgy adott, mint a törté-nőlét nyelvbe fordítása: a vers létrehozása.11

A versnyelvi építkezés a Hajnali részegségben még egy aspektustbeépít a „részegség” költői szemantikájába: a ’résszel való rokon-ság’ – Kosztolányinál nem ritka – elemét: az „egészet” sorvégi,hangsúlyos helyzetben lévőrímhívó szóra (mint fentebb láttuk),a „részeg” szó (is) felel, miáltal hangalakilag az „egész-rész” op-pozíció emelődik ki. Ezzel a Számadás-kötet Kétségbeesés címűver-sének zárlatát vonja be a Hajnali részegség értelemvilágába: „Mertidegen és őrült az egész, / de nyájas és rokon velem a rész.” A„rész”-szel való rokonság hangsúlyozása felidézi a „részvét köl-tőjét”, azonban nem mint érzelmi alapon közösséget vállalót,sokkal inkább mint részesülőt, részt vállalót.

A sorstörténet lírába fordítása tekintetében a vers egyik fon-tos elődszövegének, sőt képrendszere forrásvidékének kell tekin-

11 A lírai alkotás – mint épp folyamatban lévőtevékenység – elbeszélhetőségé-nek korlátja jelölve van a Pacsirta szövegében: Ijas Miklóst leírja ugyan az elbe-szélőszöveg, amint épp „dolgozik”, azaz Pacsirta szüleit, környezetüket látvamintegy megérik benne egy vers vagy történet, de jelzi: csak az alkotó beszélhe-tőel, az alkotás nem. Az elbeszélőszöveg e részben szemantikailag némi hamispátosszal telítődik, ugyanakkor helyenként ritmizálódik, mondhatnánk, versséakar válni: „Sokáig álldogált a kapu előtt, oly türelemmel, mint egy szerelmes, kivalakit vár. De nem várt ősenkit. Nem volt őszerelmes sem, nem volt őföldiszerelmes, hanem isteni szerelmes volt, ki megért valakit, magába ölel egy életet,meztelenre vetkőztetve hústól, testtől, és átérzi, mintha az övé volna. Ebből alegnagyobb fájdalomból születik majd a legnagyobb öröm […]” (92.) A hústólés testtől megfosztott „meztelenség” verskötetcím lesz, s a Meztelenül elsőda-rabjának szövegében íródik verssé a regényi elbeszélésben jelzett élmény, a tes-tiből a szellemi létbe való átlépés: „Úgyse soká tart már számomra e földi /vándorlás, tíz évig vagy húsz évig, aztán / elromlik a test, mely zárja hüvelyében/ lelkemet s egészen lélek leszek. Adj hát / vetkőzni most erőt, érezni e kevés /időre magamat s a világot, te nagy / igazság, szeretet s még nagyobb igazság /fájdalom.”

57

tenünk Kosztolányinak A csillagász fia (1908) címűnovelláját. Acímszereplőalkotja a „szikrázó csillagoktól” és „fénycsóváktól”ragyogó „mennyei kastély” látója, a „botorkáló” versbeli beszélőelbeszélőszövegbeli megfelelőjét. A novellában a következőképpvan elbeszélve a versbelihez hasonló jelenet: „Az enyhe nyári éj-szakában imádatos vággyal csüngött az égen. Éreztük, hogy talá-nyos lelke fájóan, imbolyogva felsóhajt a csillagokhoz, és ott aszabad levegőtengerben száll, száll, bukdácsolva repül, s nem tudbetelni az ég aranyos részegségével.”12 A fiú, aki – különös mó-don – úgy csodálja az eget, hogy közben csillagász édesapjánakminden műszerét hagyja elromlani, szétesni, tönkre menni, azapához képest, egy oppozíció révén határozza meg saját viszo-nyát az éghez: „Őmérte az égboltot. Én meg néztem.” (203.) Atárgyhoz való analitikus viszonyt a szemlélődővel cserélte fel,nem bontotta fel s nem definiálta a látványt, hanem visszaadtaköltői formáját. Az egészben, az univerzum szemléletében kívántrészesülni. Ilyenformán lírai alanyt rejt e figura is, bár megnyilat-kozása kifejtetlen, inkább csak jelzett, megkezdett. A novella nar-rátora megjelöli azt a pontot, ahol a történetmondó elbeszélés lí-rai megnyilatkozássá alakul át: „[…] nekem még mindig úgy tet-szik, mintha ebben a virradni nem akaró fehérségben […] men-nék lassan, nagyon lassan, fájóan tétovázva, egy dalt dalolva, acsillagász fia után.” (204.)

A költői beszédmód keletkezése – mint immár több példábólkiderül – Kosztolányinál az éjszakához vagy versünkben a hajnalidőpillanatához van kötve.13 A éj, s különösen annak világosodó,hajnali szakasza az önlátás létrejöttének pillanata. Idézzük fel a Pa-csirta imént tárgyalt Kilencedik fejezetének befejezését, melyben – a„kanzsúrból” megszökött – Vajkay Ákos éjszaka, a hold fényében

12 KOSZTOLÁNYI Dezső, A csillagász fia = K. D., A léggömb elrepül, összegyűj-tötte, és a szöveget gondozta RÉZ Pál, Bp., Szépirodalmi, 1981, 202.13 Igen hasonlóan alakul ez Babits Mihálynál is, elég az Esti kérdésre gondol-nunk. (Kifejtését ld.: SZITÁR Katalin, A költészet mint „esti kérdés” = Esti kérdés.Az Esztergomban, 2009. április 24–25–26-án rendezett Esti kérdés-konferencia szer-kesztett és bővített anyaga, alkotószerkesztőFŰZFA Balázs, Szombathely, SavariaUniversity Press, 2009, 58–72.)

58

eszmél önmagára. A hold „siralmas, erős fénye végigrezzent azalvó városon.” (121. – Kiemelés tőlem, Sz. K.) „Ment a holdfény-ben, […] És most úgy rémlett neki, hogy ebben a derengésbenigazán látja önmagát, azt, ami elmúlt és van, […]” (121.) A jele-net, amint a Tizedik fejezet szövegéből kiderül, hajnali három órakörül zajlik. A hold nem fénylik, nem világít, csak „derengést”idéz elő, azaz megszünteti a szemléleti formák határozottságát sérvényét, a tekintetet pedig az „én” belvilága felé fordítja (Ákos„kezét pillanatra a szem elé tette” – 121.).14 Létrehozza ezáltal az„igazi látást”, s a „siralmas fény” végül sírást idéz elő: Vajkay, ha-zaérve, megsiratja lányát, akit szintén csak a sírás mutat megszámára igaz valójában.15 A „siralmas holdfény” jelzői tagja, aholdfény tulajdonsága válik a személyes megnyilatkozás alapjává,mondhatnánk azt is: a hold derengőfénye motiválja a személyesmegnyilatkozást. Nagyon erős párhuzamot alkot a Hajnali részeg-séggel, hogy Ákos zokogása közvetlenül a „bál volt” kifejezésután, szinte annak hatására indul meg:

– Az ám – szólt Ákos gúnyosan –, bál volt – ésvádlóan – bál.

De alig ejtette ki ezt, torkát görcs szorította össze, le-hanyatlott a zsöllyébe, és zokogni kezdett. Egész testétrázta a száraz zokogás, mely szájából vonyítva, könny nél-kül szakadt ki.” (131.)

Az éjszakai bál és a torok elszorulása, a mondással, kifejezés-sel való küzdelem, majd az alig-alig artikulált, „vonyítva kiszaka-dó” hang azé az emberé, aki átlátta saját életét, s átlátta a másikét,lányáét is, s mindkettőt megértette. A regényi elbeszélés nem adsemmiféle megoldást erre a helyzetre, pusztán az önlátás megte-

14 Vö.: „– Mit állítják, hogy hazudom? A napfény hazudik, mert múló csillám-mal vonja be a romlandó életet. Én igazat szólok, mert hírrel hirdetem, hogyminden hiúság, mulandóság. Régi elhagyott temetővagyok az égbolton.”(KOSZTOLÁNYI Dezső, Fények beszélnek. Hold = K. D., Az élet primadonnái,gyűjtötte, sajtó alá rendezte és az utószót írta URBÁN László, lektorálta és azelőszót írta RÉZ Pál, 1997, 219–220 Palatinus könyvek).15 „Maga előtt látta Pacsirtát…” (131.)

59

remtődésének pillanatát jelöli.16 A prózanyelvi elbeszélés csak az„én” szóba tömörítve, kifejtetlenül tudja megjelenéshez juttatniazt a jelentéstömeget, amely a Hajnali részegségben majd kifejtett lí-rai szövegként, versként jeleníti meg a személyt, létének költőimódozatában.

Összegzésképpen a Hajnali részegséget – immanens metaforikája,autotextuális kapcsolódásai és autopoétikus utalásrendszere alapján– úgy interpretálnánk, mint a lírai beszédmód verses kibontakozá-sát. Ez a szövegteremtőaktivitás a fájdalom létélménye nyománszületik meg, nem mint annak ellensúlya vagy semlegesítése, ha-nem mint az elmúlóban lévőélet jelbe fordítása: a véget érőélet s akeletkezőértelem találkozása.

16 Pacsirtánál is a fény (villanyfény) kialvása után, a sötétben következik be azönlátás: „Pacsirta épp ekkor kattantotta el a villamoslámpa kallantyúját, és sö-tétben maradt. […]

Én – gondolkodott, úgy, mint mindenki, aki magára gondol.De ez az én ővolt, és őezt teljesen átélte. Ővolt ez az én, testben, lélek-

ben, egy a húsával és emlékeivel, múltjával, jelenével, jövendőjével, melyet mindösszefogunk, mint sorsot, mikor magunkra eszmélünk, s kimondjuk a változha-tatlan szót: én.” (171.)

60

Kovács Kristóf András

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: HAJNALI RÉSZEGSÉGTheophania, numinózus, vallásos tapasztalat?

„Ivre, il vit”

(Stéphane Mallarmé: Les fenêtres,1863. május)

1.

A befogadástörténet mára kanonizálódott megállapítása, hogy avers nemcsak a Kosztolányi-oeuvre, de „a magyar költészet egyikkiemelkedőteljesítménye.”1 E kitüntetőkvalifikáció eredhet ab-ból, hogy a mű„összegzőjellegű”, hogy „zárlatával bizonyosságreményét ígéri”, hogy kompozíciója bonyolult, sokrétű, és össze-tettsége megmutatkozik abban is, hogy több szintet, szférát is ellehet benne különíteni.2 (Ámbár azt is meg kell jegyezni, hogy abefogadástörténet tartalmaz olyan – egymástól is jelentősen elté-rő– véleményeket, amelyek ezzel nem értenek egyet, de ame-lyekkel most nem foglalkozhatok.) A műaktuális népszerűségétaz is jelzi, hogy győztese lett a Korunk 2001-es körkérdésének.

A Mallarmé-idézet különös módon utal a vers egy teljesebbértelmezésének több fontos elemére: a ’részegség’-re3, a szöveglehetséges világa kitüntetett szubjektumára és arra, hogy a vershangja e ’részeg’ állapotban él teljesebben, tapasztal meg egy vi-tathatatlanul értékesebb létezést. Ha (most) szűkítjük az elemzésterepét, és arra figyelünk, hogy milyen (általa nyelvileg teremtett)szférákkal kerül kapcsolatba a vers hangja, akkor olyan két, elkü-

1 SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Kosztolányi Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010, 413.2 UŐ., I. m., 409–413.3 A spirituális természetű’mámor’-nak, ’részegség’-nek mind az európai, mind akeleti kultúrákban jelentős, sarkalatos szerepe van abban, hogy a személyiségnekazon sajátos mentális képességei, adottságai kiszabadulhassanak, kitörhessenek,amelyek lehetővé teszik a személyiség meg-/felszabadulását a külső, mindennapivilág kondicionáltsága alól. Vö. CHEVALIER, Jean – GHEERBRANT Alain,Dictionnaire des symboles, I–II, Paris, ed. Seghers, 1974², II, 60.

61

lönülővilág körvonalazódik, amelyeknek mind önazonossága,mind egymáshoz való viszonya rendkívül problematikus.

A vers világának (lehetséges) két részre osztottsága feltehető-en része mind a spontán olvasói, mind pedig a konstruktív(abb)befogadói tapasztalatnak: két komponens szembetűnése (bináris)oppozíciós szerkezetben vertikálisan, temporálisan és axiológiaiértelemben egyaránt. És valószínűleg az is kijelenthető, hogymindkét észrevétel számára a ’fent’ világa tűnik felettébb talá-nyosnak, rejtélyesnek. A rejtélyesség, az obskuritás4 valami mást,valami többet, olyan élményt és tapasztalatot közvetít, amely va-lamely teljesség lehetséges perspektívájával ajándékoz meg, ésmégis nyugtalanító, nemcsak besorolhatatlansága, kalkulatorikusuralhatatlansága5 miatt, de azért is, mert a szöveg egy olyan ré-szesedésélménybe avat be, amelynek nyelvisége, nyelvbe-vontsága egyben közvetíti egzakt megragadhatóságának, besorol-hatóságának korlátait, sőt kudarcát is. A nyelvbe-vontság e sajá-tosságából következő, eleve belátható és belátandó kudarc azon-ban nem totális, csak a kiszámíthatóság, az egzakt uralhatóság fe-lől mutatkozik (Semmis-nek).6 Amennyiben nem bekebelezniakarjuk a szöveget, ha viszonyunk vele parataxis, akkor a szövegrejtőszándéka, nyelvének ez a legsajátabb intenciója nem törlő-dik ki, hanem kérdésekben mutatkozhat meg. Nem úgy, hogy akérdések (és válaszlehetőségeik) megszüntetnék a leplezettséget,hogy feltakarnák a rejtezőt, hanem úgy, hogy a szöveg-partitúramegszólaltatott viszonyba hozhatja a leplezettet. A dialógusvi-

4 „A Biblia egy szavának különféle értelmezését bibliai textusokkal kellett illuszt-rálni. A nubes: felhő, homály. Erre a disztinkció: tres sum [sunt] nubes, azaz há-romféle értelemben használja a Biblia a felhőszót: obskuritás a prófétáknál, te-hát homályosság a prófétáknál, mélység az isteni tanácsokban, rejtett termé-kenység a szüzességben.” Az írásgondolkodás születésétől a kultúra evolúciójáig. Össze-állítás VEKERDI László riportesszéiből = http://www.termeszetvilaga.hu/szamok/kulonszamok/k0401/24.html [2010. 06. 30.]5 KULCSÁR SZABÓ Ernő, Költészet és dialógus. A lírai művek befogadásának kérdé-séhez = Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerk. KULCSÁR SZABÓ Ernő,SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Bp., Anonymus, 1989, 10 (Újraolvasó).6 HEIDEGGER, Martin „… költőien lakozik az ember”. Válogatott írások, Bp.–Szeged, T-Twins–Pompeji, 191–209.

62

szony mélyebb értelméből következik, hogy a viszony mély köl-csönösséget jelent: a megszólított a megszólítás módján válaszol. 7

Megközelítésünket a (valamennyire reflektált) olvasói tapasz-talatoknak ez a két, kiemelt mozzanata ösztönzi: a vers hangjánakkétféle viszonyulása kétféle világához, valamint a ’fönt’ világánaknehezen azonosítható, vagy inkább azonosíthatatlan különössé-ge. Mindkettőhöz társíthatunk olyan gondolkodásmódokat, ame-lyek segíthetnek abban, hogy az/egy olvasói-megértői tapaszta-latnak említett (elsődleges) belátásai problematizálhatóvá válja-nak. A szöveg lehetséges diszkurzív hálózatának két kitüntetetteleme, az említett kérdések – miféle a ’fönt’ világa, s a vers hang-jának milyen a viszonya hozzá – nem minősülnek, minősíthetőek’egzaktaknak’, 8 ebből a kérdezői viszonyulásból nem következhetcáfolhatatlan, kétségtelenül helyes válasz, inkább egy kérdésbe-vonásról és annak lehetséges következményéről lenne szó.

Úgy vélem, felfedezhetőa vers hangjának egy mélyebb inten-ciója is, amely egy sajátos, különös, váratlan tapasztalatra utal; aszöveg e tapasztalat (lírai) nyelvbe vonása. A szövegalkotó (tudat)önreflexivitása sajátos identitást konstruál, amelyben az én egy-szerre (lesz) megfigyelőés megfigyelt. A keletkezőönmegértés asajátként való létezés eddigi dinamikus stabilitásának megbomlá-sáról és egy új, más perspektívával való megajándékozottságrólad hírt. Ennek (mint premisszának) következménye a vers hangjaönmegértésének egy olyan (szolid, egyszerűbb) struktúrába kerü-lése, amelyben az axiológiai választás kikényszerülése egy térbeliés időbeli kétosztatúságban jelenik meg, és a helyes vs téves-típusú szembeállítások megalapozni látszanak egy konzekvens ér-téktulajdonítást. Ez a megállapodásra, egyértelműségre való tö-rekvés azonban állandóan kibillen, kétkedések támadják, kérdé-sek, homályos állítások bizonytalanítják. A befogadói aktivitásigyekezhet a helyes vs helytelen formájú oppozíciós rendszerbenmozogni, és kétségtelen választása után kijelentésre, állításra tö-

7 BUBER, Martin, Én és Te, ford. és kísérőtanulmány BÍRÓ Dániel, Bp., EurópaKönyvkiadó, 1991., 9, 11, 14, 18–20.8 KULCSÁR SZ. E., I. m..

63

rekedni, vagy pedig vállalhatja szembesülését a kibillentettséggelés egyszersmind egy/a végső(át)értelmezés elodázottságával.

Nyomasztó megválaszolhatatlanságok áthatolhatatlannak tű-nőszövetéből emelnék ki egy szálat – nem függetlenítve perszekontextusától, de mégis valamennyire izolálva, amikor az utóbbi,a második szembesülési lehetőséget választom. Súlyos kérdés,hogy a vers hangja miképpen cselekszik, pontosabban, hogy ho-va néz, hogy fölfelé vagy befelé néz-e. Vajon fölfelé néz, tehátegy másik világba pillant, egy olyan ’fönti’ világ nyilatkoznék megszámára az emeleti ablakból, amely a dolgok mögött álló alaprautalna, és a vers hangja erről adna hírt?9 Vajon egy lényegileg,szubsztanciálisan másik világ engedte magát láttatni valamilyenszaturált időpillanatban (durée), kegyelmi állapotban? Erről a ta-pasztalattá érlelt élményéről szólna a vers hangja? (Mint azt eset-leg a Mallarmé-vers szuggerálja.)

Vagy másról lenne szó? Arról, hogy csak formálisan tesz ele-get a líratörténet e kanonizálódott szituációjának, mélyebb érte-lemben mégsem kifelé-fölfelé, hanem inkább befelé tekint aszubjektum, hogy befelé fülel, hogy önmagába irányul mozgása,hogy befelé tesz lépést, „befelé / az eseményeken és káprázato-kon túl / a változatlan űrbe, önmaga(d) / kútjába”,10 ahol sok,eddig „nem sejtett, messzi, felséges segítő”11 honol? Ez azonbannagyon különös övezet az ezt megragadni kívánó tudat számára,mert – ha hisz benne, ha vél egy ilyen szférát – folyvást tapasz-talnia kell annak tulajdonképpeni intellektuális birtokolhatatlan-ságát, sőt korrekt megközelíthetőségének kudarcát. Saját létezésealapjainak, körvonalainak lazulását12 kell észlelnie; a nem tuda-

9 Pár évvel korábban Babits is arra vállalkozik, hogy hírt adjon egy tapasztalatá-ról, hogy magára vegyen egy különös hírmondói szerepet.10 WEÖRES Sándor, Két világ határán. Jegyzet Beney Zsuzsa alvilágkölteményéhez =W. S., Egybegyűjtött írások II, Bp., Magvető, 1975, 476.11 Uő., I.m.12 NEMES NAGY Ágnes, Éjszakai tölgyfa = N. Á. Összegyűjtött versei, Bp., Osiris,1977, 11–12. Vö. HERNÁDI Mária, Egy találkozás története. Ontológiai dialogicitásNemes Nagy Ágnes költészetében, Szeged, 56–59 (Fiatal Filológusok Füzetei, XX–XXI. század).

64

tosba, a nem tudhatóba, a feltárulkozóba, „az öntudatlanba lépőén saját hiányaként létezik”.13

A létezésnek ez a módozata mégis valamilyen valódibb létképzetével, sőt bizonyosságával társul és kapcsolódik össze. Eb-ből nem jelentéktelen következtetések adódnak, olyan fölismeré-sek, amelyek visszamenőleg is átértékelik, de legalábbis kérdéses-sé teszik a szövegmondó eddigi életének kialakult, megélt, kielé-gítően működtetett értékpreferenciáit. Egy súlyos és ijesztőfel-ismerésről lenne szó, közelítőleg arról, hogy a vers hangja a kétértékpreferencia, a kétféle attitűd (szembe)állításával – és azok-nak saját alkotásmódján való értelmezésével – egy új perspektí-vához, belátáshoz jut el, amelyben eddigi értékei relatívvá, bi-zonytalanná (alkalmasint értéktelenné) válnak. És felettébb sú-lyossá teszi aktuális önmegértését az, hogy a vers hangja életének(szinte) a végén kapja ezt a felismerést, akkor, amikor azt márnem vonhatja bele napjaiba, praxisába.

Miközben értelmezi mind a mások, mind a saját (eddigi) élet-stratégiáját, modus vivendijét, az affektív megismerésbe engedettélmény tapasztalata arra kényszeríti, hogy egész eddigi világképétmegkérdőjelezze, sőt elmarasztalja, bírálja. (Bori Imre – másfélestratégia alapján – egy kiteljesedett, befejezett „költői megisme-rés”14 tapasztalataként érti a verset.) És ez a felismerés a szubjek-tum legfontosabb „működésformája”, a költőlét szempontjábóltűnhet ijesztőnek, hiszen rendkívül súlyos lépésre kényszerül aszubjektum: felül kell vizsgálnia a legfontosabbat, költői teljesít-ményét is. Jóllehet a vers a vendég-ét megvallásával zárul, de a

13 ÁCS Pál, Két világ határán: az utolsó fordulat előzményei Weöres Sándor költészetében= SZEGEDY-MASZÁK Mihály – VERES András szerk.., A magyar irodalomtörténetei 1920-tól napjainkig, Bp., Gondolat, 2007, 620.14 BORI Imre, Kosztolányi Dezső, Szabadka, Forum, 1986, 271. Bori Imre kiválóelemzése más alapokra épül, mert nála „a Hajnali részegségben: a vers hajnali pil-lanatában helyreáll az én és a világ oly régen megszűnt egysége a hétköznapi életkicsinyességet sugalló képeinek és a természeti lét nagyszerűségei látványánakkét pólusa között” (B. I., I. m., 274). Elsősorban azért szimpatikus Bori Imremegközelítése, mert azt a vers hangjának önmegértésére futtatja ki; mégis nehézlenne egyetérteni azzal, hogy itt egy befejezettségről, bevégzett megismerésrőllenne szó. (Vö. I. m., 277.)

65

zárlat nem törli el, nem érvényteleníti a korábbi kérdéseket (119–125. sor). Kosztolányi kérdésben hagyja a dilemmát; Weöres Sán-dor egy hasonló lírai önmegértőhelyzetben kritikus szentenciávalél, amikor „ügyességek-nek”15 nevezi azt a fajta lírát, azt a szöve-get, amelynek fogantatása mentes a „valódi” léttapasztalattól.

2.

A vers hangjának élményei sajátos megvilágításba kerülhetnekegy perszonalista filozófiai kontextusban. A perszonalizmust tart-ják önálló XX. századi filozófiai irányzatnak, de sorolják az eg-zisztencializmushoz is. Kötik vallásokhoz, kitüntetett felekezet-hez, de tárgyalják ilyen megkötések nélkül is. Szempontunkból azirányzathoz sorolható Martin Buber filozófiai nézetei szólíthatjákmeg legtermékenyebben a verset, különösen az Én és Te címűfi-lozófiai esszéjében16 megfogalmazottak. Nem lenne könnyűiga-zolható kijelentéseket tenni arról, hogy mi a műcélja. Most eztnem is tekintjük feladatunknak. Azt emelnénk csak ki belőle, amisegít jobban láthatóvá tenni azt a kettősséget, amelyet a vershangja érzékel és kifejez – mind a vele szembenállókkal, mind ahozzájuk való viszonyával kapcsolatban.

A két világra tagolódó szembenállóhoz kétféleképpen viszo-nyul a vers hangja. Más nyelvet, más moduszokat használ a hatá-rolt lenti-itteni és mást a határtalan fönti-végtelen világgal szem-ben. A lenti-itteni többé-kevésbé érthető, leírható, elmondható,sőt viszonylag egyértelműen értékelhetőis. Ez egy megismerhe-tő, megismert világ, diszkurzív nyelvbe vonható tapasztalat.

Alapvetően, lényegét tekintve, szubsztanciálisan más a ’fönt’világa: lebegő, rebbenő, lengő, messze kéklő, távoli, homályos,olyan világ, amelyet a megfigyelőnem tud megragadni, megis-merni, amely rémlik valamilyennek, amivel szemben szájtátva áll,amit csak bámulni lehet, és esetleg föl-fölkiabálni a boldogságtól.Pilinszky is tud a kétféle ismeretről, tudásról:

15 WEÖRES Sándor, I. m.16 BUBER, M., I. m.

66

„A tapasztalat, mint KronoszFölfalja fiait.A valódi tudásTapasztalatlan, mit se tud,Nem ismer, nem ismerhet semmit.”17

Buber is a világ kétarcúságáról és az ember kétarcú magatartá-sáról beszél. Szól az „Az” birodalmáról, amelyet megismer, meg-ért, használ az ember, ahol egymással határos dolgokat appercipi-ál és ragad meg az ember. De létezik egy másik világ, és ehhezegy másfajta reláció tartozik, a „Te” világa, és az „Én–Te” relá-ció. A „Te”-vel való találkozást nem lehet kierőszakolni, sürgetni,de késznek lehet/kell lenni rá, el lehet/kell fogadni: cselekednikell a találkozás megvalósulása érdekében.18

Bubernél az „Én–Te” és az „Én–Az” radikális különbségemégis egymás feltételezettségében mutatkozik meg,19 tehát acoïncidentia oppositorum fejezi ki szimultán szembenállásukat éslényegi összetartozásukat; ezzel szemben a Kosztolányi-versbena különbség radikális mivolta mintha nem járna együtt a kölcsö-nös függőséggel, a Hajnali részegségben nincs utalás a kétféle vi-szony egymástól való alapvetőfeltételezettségére, inkább lényegieltérésükre történik többféle utalás. A nyelvileg is oppozícióbanmegjelenőlétezők és relációk határozottan eltérőek és függetle-nek egymáshoz képest.

A vázlatosan jelzett összevetés két tanulsággal is járhat: egy sa-játos szempontból artikulálni segítheti a felismert szubsztanciálisszembenállást, oppozíciót a vers hangjának kétféle viszonyulásá-ban. És azt is beláthatóvá teheti, hogy Kosztolányi radikális, anta-gonisztikus ellentétként éli meg a kétfajta relációt – ez az utóbbimozzanat az értelmezőtől az egzisztencializmus felé való tájéko-zódást kívánhatja meg.

Most nem térek ki rá, csak jelzem, hogy érdekes lehetőségetkínál Spiró Györgynek a Messiások címűregénye indító bekezdé-

17 PILINSZKY János, Tapasztalat = P. J. Összes versei, Bp., Osiris, 1998, 126.18 BUBER M., I. m., 15.19 UŐ., I. m., 42–43, 122–124.

67

seivel való összevetés. Sok hasonlóság és még több különbségvan a két szöveghang élménye között. Nemcsak az, hogy a vershangja közvetlenül szól tapasztalatáról, a regény főszereplőjénekélményeit viszont a narrátor mondja el, tehát a regényben egyközvetített élménnyel ismerkedhetünk meg. „Amint ott hevert afűben, egyszerre Hangot hallott… Felült. Szédült. A kora délutá-ni napfényben őrjöngött a természet: a sarjadó fűzölden tom-bolt, a domb szegélyén fehéren és lilán tébolyogtak a fák. Szívehatalmasat dobbant, kihagyott, majd hevesen kalapálni kezdett.Az Ég tiszta volt, s irdatlan oszlopokban világos és sötét légne-műlétezők zuhantak alá vízesésként, folyamatosan. […] Csodatétetett. Csodák hordozója a teste, csodák hirdetője az ajka.”20

Az alapvetőbb különbség inkább az, hogy a regény szereplőjeazonnal átrántja az élményt az „Az” világba, nem vár semmilyenmegerősítésre, érésre, azonnal praxissá fokozza le, élősködnikezd rajta. Kosztolányi szövegében a vers hangja nem sajátítja kia találkozást, nem rántja be az „Az” világba; amíg lehet, fönntart-ja a kegyelmi állapotot a maga különös határ-helyzetében: „Én-Te” viszonyban hagyja.

3.

Jóllehet, a vers hangjának a „fönt” világához való viszonyát – bi-zonyos szempontból – segíthette artikuláltabbá tenni az előzőösszevetés, de maga ez a világ – mint önálló entitás – nem váltsokkal jobban megragadhatóvá. Célom persze nem a nem tudha-tó, a sehol sem lelhető’azúr’, ’bál’, ’ismeretlen Úr’ talányosságá-nak megszüntetése, felszámolása. Sőt, nem is arra tennék kísérle-tet, hogy megpróbáljam leírni, meghatározni e világot. Inkább aszöveg hangjának az e világgal való találkozása tapasztalatát sze-retném jobban megérteni.

Kultúránk hagyományos szerkezetéből, valamint kulturálisszocializációnkból következően spontán föltevődik, föltevődheta kérdést, hogy a versben a ’fönt’ világaként leírt élmény, tapasz-

20 SPIRÓ György, Messiások (A jövevény), Bp., Magvető, 2007, 5.

68

talat milyen, a kultúránkban megfogalmazott élményekkel, ta-pasztalatokkal, ismeretekkel hozható összefüggésbe.21 Kiss Fe-rencnek is hasonló a problémája, bár másfajta megoldást kínál. 22

Most az legyen a kérdés, hogy vajon a vers hangjának ezt afönt-élményét kapcsolatba lehet-e hozni olyan fogalmakkal, ame-lyeket epifániának, divinációnak, numinózusnak, theophaniánakneveznek. Vajon egy olyan szférával találkozhatott a vers hangja,amelyet mindközönségesen „szent”-nek is hív a nyelv, amelyet„szent”-ként próbál megragadni bizonyos fajta gondolkodás, ésvajon ez a fönt-élmény lehet-e szorosabb-tágabb összefüggésbenegy olyan fenoménnal, amelyet vallásos élménynek is neveznek?23

„Vallásos élmény lenne?” – kérdezte nemrég Kabdebó Lórántis.24 S bár a Kosztolányi oeuvre-ben valamennyire tájékozott – éscélzatosan tájékoztatott – olvasó, értelmezőszámára ez a lehető-ség esetleg hamar szertefoszlik, mégis próbálok nem elmenekülnie hívás, e jelentéstulajdonítási lehetőség elől.25 Jóllehet a vershangjának állandóan változtatott pozíciói is elbátortalaníthatjákezt az érdeklődést, mert felszámolhatják a válaszadás lehetőségét,azonban ezt az elbizonytalanodást bizonytalaníthatja el egy kitün-tetett helyen, a lezárás-befejezésben, a 143. sorban olvasható„mégis csak” kifejezés.

Bizonyára sem a vers olvasója, sem értelmezője nem térhet kiaz alól, hogy próbálja megfogalmazni saját megértését azzal kap-csolatban, hogy milyennek tűnik, miként értelmes számára a vershangjának különös élménye. Az olvasó Kosztolányi-tudása kerülilyenkor összevetésre saját világfelfogásával. A befogadástörténet

21 Azt gondolom, bizonyosfajta (bár megérthető) kibúvás a válaszkeresés alólvalamilyen totalizált természetélményként felfogni e vers hangjának találkozás-élményét.22 KISS Ferenc, Az érett Kosztolányi, Bp., Akadémiai, 1979, 569–571.23 Készségesen elfogadom, hogy a filozófiai naturalizmus felől tekintve ilyen(vagy ilyen módon feltett) kérdések nem léteznek.24 KABDEBÓ Lóránt, Kosztolányi kései verseinek személyiségképe = Az emlékezés ele-vensége. Kosztolányi Dezsőnapok a szülőföldön, szerk.. HÓZSA Éva, ARANY Zsu-zsanna, KISS Gusztáv, Szabadka, Városi Könyvtár, 2007, 221.25 Az utolsó évek Kosztolányi-levelezése is majd bevonható, bekapcsolandó avizsgálatba.

69

azt mutatja, hogy az értelmezőnehezen teheti meg, hogy ne mu-tasson rá, vagy legalább ne célozzon arra, hogy mérlegelnie kell avers hangjának különös tapasztalatát abból a szempontból is, hogykapcsolatba hozható-e a/egy vallással.26 Vannak, akik tudtul adják,mások leplezik véleményüket erről; az előbbiek közül egyesek el-utasítják, mások megerősítik egy ilyen kapcsolat feltételezését.

Ha tehát a kérdés a vers hangjának viszonya valamely vallás-hoz, a valláshoz, a vallásos élményhez, akkor, úgy tűnik, lehetesszéisztikus-metaforikus nyelvet használva leplezni a vélemé-nyünket, vagy például valamiféle (nem artikulált) kijelentést tenni.Mást próbálnék. A (valamiképpen) megértett különös tapasztala-tot összevetni azokkal a viszonylag jól megalapozott kutatásokkal(és eredményeikkel), amelyeknek tárgya az ilyesféle élmények tu-dományos igényűmegközelítése vallásfilozófiai szempontból.Tehát nem arról lenne szó, hogy pl. a Bibliából milyen locusokatlehetne citálni a verssel kapcsolatban (módfelett különféléket), ésezek alapján kijelentéseket megfogalmazni, hanem egy vallásfilo-zófiai hagyományhoz viszonyulva töprengeni a versről.

Most a gondolatmenetnek csak néhány pontját, mozzanatátismertethetem, de már előre jeleznem kell, úgy tűnik, ebből aszempontból a vers hangjának kitüntetett élménye, tapasztalatanem társítható a bevett felekezetek dogmatikájában lefektetett,megértésbe vont transzcendens élményekkel, de az sem állítható,hogy nem hozható bizonyos, megnevezhetőmértékben kapcso-latba azzal a határhelyzet-tapasztalattal, amit numinózusnak, epi-fániának, theophaniának is lehet nevezni. A feladat éppen ez, akapcsolatba hozás mértékéről, megnevezéséről való gondolkozáslenne. Tagadhatatlan, úgy vélem, ez a kérdésfelvetés a vershezvaló közeledések lényegesebb alternatíváinak egyike lehet, de aztpersze nem gondolnám, hogy ez lenne a vers mai megértésénekkiváltképp érvényes módja, eljárása.

A probléma szakirodalma szinte beláthatatlan, szelekcióra, ki-választásra kényszerül az érdeklődő. A szentet a profánnal teore-

26 A vallás és a tapasztalat problémájához: LINDBECK, George A., A vallás és atapasztalat = L. G. A., A dogma természete. Vallás és teológia a posztliberális korban,Bp., Hermeneutikai Kutatóközpont, 1998, 57–80. (Hermeneutikai Füzetek 17.)

70

tikusan (és népszerűsítően) szembeállító Mircea Eliade helyettessen választásunk Gerardus van der Leeuw-re és a liberális val-lásfilozófus Rudolf Ottóra, aki inkább a ’szent’ megközelítésévelfoglalkozik alapvetőművében, amelyet a művelődéstörténet egy-re jelentősebbnek gondol. Ottónak mind gondolkodásmódja,mind rendszerének koherens és egyszersmind rugalmas mivoltajól használhatónak tűnik számunkra. Persze máris önkorlátozómegszorításokkal kell élni: nem tekinthetjük át Otto gondolkodóialkatának kapcsolódását és ellentéteit Schleiermacherével, sem atávolabbi forrással, Kanttal vagy az eltérőpozíciót elfoglalóFeuerbachhal. Otto művének „alapproblémája […] a megfogal-mazhatatlan szavakba öntésére tett kísérletként értelmezhető”27.A sajátos, különös, megdöbbentőélménnyel, tapasztalattal szem-beni attitűd, szellemi beállítódás is hasonló Kosztolányinál és Ot-tónál: mindkettőigyekszik szavakba önteni a diszkurzív nyelvenalig koncipiálható rendkívüli tapasztalatot – bár más-más nyelv-változatot használnak, Kosztolányi poetizáltat, Rudolf Otto pe-dig tudományosat.

Rudolf Otto a „numinózus” fogalmába igyekszik sűríteni azta többé-kevésbé reflektált határélményt, amelynek összetevőitvizsgálja, hogy földerítse annak racionálisan is felfogható, nyelvi-leg átadható lényegét. Azonban kijelenti, hogy ennek az élmény-nek a hiánytalan tartalma a tiszta fogalmi, definitív megközelítésszámára – a teljesség igényével – elérhetetlen, „ez a kategória –írja a második fejezetben – szigorú értelemben definiálhatatlan,csak körülírható”.28 Otto „a” vallás – nem (csak) a kereszt(y)én(y)vallás – megértéséhez szándékozott közelebb kerülni úgy, hogyigyekezett minél differenciáltabban megérteni a határ-élményt, anuminózust.

Ha a numinózus differentia specifikáit megpróbáljuk értel-mezni a vers hangjának szövegbe vont élményén, fontos tanulsá-gokkal lehetünk gazdagabbak. Két jelentős különbségről lehet

27 PETHŐSándor, Rudolf Otto – avagy az elrettentőtitkok filozófiája = R. Otto, aszent. Az isteni eszméjében rejlőirracionális és viszonya a racionálishoz, Bp., Osiris,2001, 231.28 UŐ., I. m., 16.

71

szólnunk. A vers hangja a találkozáskor nem kénytelen szembe-sülni a mysterium tremendummal, sem azzal, ami ennek követ-kezménye: a szubjektum (átmeneti) kiüresedésével, ürességével.A másik lényeges különbség, hogy a vers hangja nem érzi az„Ur”-at valamilyen határozottan cselekvő, jutalmazó-büntetőha-talomnak. Más elemek tekintetében (pl. lenyűgöző,29 bámula-tos30) megfeleléseket konstatálhatunk.

Rudolf Otto mellett Gerardus van der Leeuw összefoglalóvallásfenomenológiai munkája31 segíthet megérteni, fogalmilagjobban megközelíteni a vers hangjának különös élményeit, ta-pasztalatát. Leeuw általános (és összevető) vallásfilozófiai,vallásfenomenológiai kutatást végez, gondolkodásába több nagyrendszert is bevon - már emiatt is alkalmasnak tűnik a sokféleirányba tájékozódó Kosztolányi jobb megértéséhez. Leeuw sajá-tos (most nem részletezhető) belsőcselekvésként érti meg és írjale a vallásos élményt.32 Ebben meghatározó összetevővé teszi ahatalom megtapasztalását, ugyanis „minden rendkívüli cselevéshatalomélményt eredményez”.33 Ez a hatalom dinamikus hatású,megmutatkozhat az értelemben, de egy szokatlan, különös bol-dogság-tapasztalatban is.34

De – és itt már jelentős különbségeket figyelhetünk meg – eza hatalom, abszolút, végtelen, olyan, amely „legyűri az embert -így történik ez minden vallásban”.35 Ehhez kapcsolódik Leeuw-nek az isteni szeretet tapasztalatának megértésére tett kísérlete,amely ha „vallási értelemben szeretet […] semmiképpen semtisztán harmonikus magatartás […] sohasem lehet teljesen elvá-lasztani látszólagos ellenpólusától, a félelemtől.”36

Egy másik és talán fontosabb ösztönzés is születhet a Leeuwnyomán. Leeuw ír egy legfőbb lényről, egy hatalmas nagy Úrról,

29 UŐ., I. m. 48–58.30 UŐ., I. m. 59–62.31 LEEUW, Gerardus van der, A vallás fenomenológiája, Bp., Osiris, 2001.32 UŐ., I. m., 398–401.33 UŐ., I. m. 20.34 UŐ., I. m. 23.35 UŐ., I. m. 163.36 UŐ., I. m., 441–442.

72

aki valahogy messze, fönt, távolban, elérhetetlen távlatban honol,aki figyel, de nem avatkozik be. Ezt az abszolút másutt létezőha-talmas, ismeretlen Urat több vallásos gondolkozásban, rendszer-ben is kimutatja, mindemellett kijelenti, hogy „Kína a legfőbblény klasszikus földje”.37 Ez a jelzés, megvizsgálandó nyom azérttűnik foltosnak, mert már valamennyit tudunk Kosztolányi hang-súlyozott érdeklődéséről a kínai kultúra iránt.

4.

Ideiglenes konklúziónk az lehet, hogy a vers hangjának ’fönt’vagy határélménye nem hozható teljesen összhangba azokkal aleírásokkal, megközelítésekkel, amelyekkel a nyugati gondolkozáskét, jelentős szakembere igyekezett a vallásos tapasztalatot meg-ragadni, bár bizonyos elemek összevethetőeknek tűntek. És fon-tos majd azt is akkurátusan megvizsgálni, hogy Kosztolányinakmilyen kapcsolódásai voltak a kínai kultúrához, mert például evers hatalmas Urának genezise, ismérvei, attribútumai is világo-sabbak, megérthetőbbek lehetnek e kutatások remélt eredménye-inek köszönhetően.

37 UŐ., I. m., 145.

73

Sípos Dávid

HAJNALI RÉSZEGSÉG AVAGYEGZISZTENCIALISTA „UGRÁSI” KÍSÉRLET

Kemény fába vágtuk a fejszénket mindannyian, akik arra vállal-koztunk, hogy Kosztolányinak e kései, szép verséről valami újat,valami még el nem mondottat, le nem írtat közöljünk. A versrőlés a Számadás-kötetről szóló szakirodalom óriási, mégis, azt átol-vasva sem kaphattam néhány kérdésre kimerítőválaszt, sőt oly-kor még a kérdések feltevése is elmaradt. Konferenciánk versé-nek, a Hajnali részegségnek – melyről egy-egy értelmezőmintKosztolányi vallásos, Istenhez megtérőverséről is nyilatkozottmár1 – talán méltatlanul (el)került kérdésköréről beszélek. A ma-gát ateistának valló Kosztolányi2 e versben – értelmezésem sze-rint – mégiscsak egy, a transzcendenciához köthetőélményét fo-galmazza meg. A versben felidézett hajnali látomásának Istenhez,valláshoz köthetőáthallásai mellett teszem fel kérdéseimet: Ki

1 „Baráth Ferenc a költő»részleges megtéréséről« beszél a Hajnali részegség kap-csán, mondván: »Az égi pompától magába meredten hitet tesz az őistene mel-lett.« Sőt akadtak olyan kritikusok is, akik nem pusztán részleges, de teljes meg-térést véltek felsejleni a versben. »Kosztolányi Dezsőa Hajnali részegség címűversében – írta például Sándor István a Katolikus Szemle hasábjain – […] döb-bent örömmel eszmél rá a mennyország boldogító lehetőségére«: »a költeményhitvalló Isten-élményben cseng ki«. S nem véletlen, hogy nemcsak a hívő, vallá-sos értelmezők, de ott érezték az istenhit vonzását a költemény mélyén a nemvallásos kritikusok is. Don Juan-i »istenbe semmisülés« mozdulatának látta pél-dául a zárást Devecseri Gábor, s a nihil s az istenhit közti belsőingást éreztebenne lényegesnek Szabó Árpád is.” (KIRÁLY István, Kosztolányi. Vita és vallo-más, Bp., Szépirodalmi, 1986, 299.)2 Számos helyen említi Kosztolányi saját ateizmusát. Az 1904-ben, Babits Mi-hálynak írott levelének részletét talán kevéssé idézik kutatói: „Tagadom a ha-zugságot, s nem szégyenlem(!) azt a banalitást sem, hogy káromkodom éjjel-nappal az Istenre, s imádom az embert. Fűnek-fának beszélek az atheismus(!)magasztosságáról, s ha bálványt kell magamnak választani, hús-vér istent imá-dok: az embert, a minden tudó embert.” (KOSZTOLÁNYI Dezső, Levelek –Naplók , Bp., Osiris, 1998, 36.)

74

lehet a látomásban szereplő, búcsúzó házigazda? A versben meg-szólaló Kosztolányi kinek mond „földig hajoltan” köszönetet? Avers zárásában kifejezett „ismeretlen Úr” alatt kit vagy mit érthe-tett a költő?

A kutatott válaszok talán rámutatnak arra, vajon miféletranszcendencia válik e versben kulcsszereplővé. E válaszoknaknincsenek kifejezetten irodalomelméleti vonatkozásai, így ma-napság emiatt nem feszegetendőek, a korábbi, marxista iroda-lomtörténet-írás számára pedig vallásosnak vélt mivoltuk miattlehettek kerülendők.

Mivel a szerzőélete során elutasított mindenneműdogmati-kus vallást, és tudomásunk szerint nem lett sosem egyetlen egy-ház, felekezet hitvalló tagja sem (eltekintve gyermekkorának ka-tolikus egyházzal és Istennel való kapcsolatától3), így a hagyomá-nyos keresztény hittől nemcsak célszerű, de kifejezetten kötelezőis távol tartani magunkat e kérdések vizsgálatakor.4

Létezik azonban egy másik megközelítési lehetőség is. Ez pe-dig Kosztolányinak a filozófiai ismerete, tájékozódása felől lehet-séges. Korának legmeghatározóbb gondolati áramlata az egzisz-tencialista filozófia volt. A költőés e filozófia kapcsolódási pont-

3 Erről maga Kosztolányi számol be naplója oldalain. Bejegyzései közt többszemélyes hangvételűimádság is fellelhető, valamint aktív katolikus hitéletéről,gyónásról való beszámoló is. KOSZTOLÁNYI Dezső, Levelek – Naplók, Bp.,Osiris, 1998, 763–809.4 Meg kell azonban jegyezni, hogy Kosztolányi érdeklődve fordult az okkult je-lenségek irányába. A spirituális és parajelenségekkel kapcsolatos érdeklődése bi-zonyított, bár sok mindent titkolt, és ellene is beszélt, de azt semmiképpen nemlehet vitatni, hogy igenis érdekelte. Elég, ha megemlítjük Domokos Lászlóhozfűződőkapcsolatát, aki szeánszokat rendezett, s akihez címzett elsőlevelébenmegírja, hogy fiatalabb korában sok spiritisztával érintkezett. Másik érdekeskapcsolata Kele Jánoshoz fűzi. Kele a húszas évektől a rendőrség Embervé-delmi Osztályán dolgozott, és amolyan tisztánlátónak, igazlátónak nevezték,mert tárgyak tapintásával, a kéz megérintésével, múltat, jövőt mondott, ezen túlelveszett embereket talált meg, s megoldatlan bűntényeket derített fel. Koszto-lányi egy alkalommal őt is meglátogatta egy családban öröklődő, zöld kövesezüstgyűrűkapcsán, melyről Kele elmondta, kik, milyen emberek, mikor visel-ték, sőt a gyűrűkapcsán megérezte a költővégzetes szájbetegségét is. Vö. TAR-JÁNYI Eszter, A szellem örvényében. A magyarországi mesmerizmus, szellemidézés, teo-zófia története és művészeti kapcsolatai, Bp., Universitas, 2002, 213–225.

75

jairól már számos tanulmány megjelent.5 Ezek rámutatnak Kosz-tolányi nietzschei, schopenhaueri, heideggeri vázgondolataira, va-lamint a számára elérhetőközelségbe került filozófiai művek so-rára (pl. Kierkegaard egyes műveire és a spanyol Unamuno ösz-szes addig megjelent köteteire6). Ezek ismeretében határozottanállíthatjuk, hogy gondolati eszmélésében az egyik legjelentősebbhátteret az egzisztencialista filozófia jelenti. Bizonnyal állítható,hogy a Kosztolányi-féle létszemlélet és az e filozófia által vallottlétértelmezés számos ponton érintkezik.

A magyar irodalomban megfigyelhetőjelenség, hogy – talánnyelvünk sajátos mivolta okán – a filozófiai gondolatok a költé-szetünkben hamarabb artikulálódnak, mint magában a filozófia-tudományban. Kosztolányi műveiben, így a Hajnali részegségben ismegfigyelhetőaz egzisztencialista filozófia megjelenése. Ezen be-lül is a Karl Jaspers által kijelölt irány, mely Kierkegaard tanaibangyökerezik, melyről Kosztolányinak bizonyíthatóan ismereteivoltak, így még ha nem is olvasta Jaspers műveit (melyeket akárolvashatott is), hasonló gondolati stációkig el is juthatott akár. Eza jelenség – ti., hogy egyes korszakos filozófiák megjelennek iro-dalmi (élet)művekben anélkül, hogy a szerzőkonkrét ismeretek-kel bírna az irányzat megfogalmazóit s műveiket illetően – erede-ti, nagy alkotóknál gyakran megfigyelhető.7

A jaspersi filozófia és a Kosztolányi-féle transzcendens és lét-értelmezés egyes elemeinek hasonlóságát, mélyebb összefüggéseit

5 HIMA Gabriella, Kosztolányi és az egzisztenciális regény, Bp., Akadémiai, 1992,ROMÁN J. István, Kosztolányi egzisztencializmusa, Kortárs, 1958/7, 87–90, NÉ-METH G. Béla, Műés személyiség = N. G. B., Az önmegszólító verstípusról, Bp.,Magvető, 1970, 621–670.6 Hima Gabriella rámutat, hogy Kosztolányi és az egzisztencialista filozófiaérintkezési pontjait Kierkegaard és a spanyol Miguel de Unamuno művei jelent-hetik, melyeket a költőbizonyosan ismert. (HIMA Gabriella, Kosztolányi és az eg-zisztenciális regény, Bp., Akadémiai, 1992, 40–41.)7 Vö. Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerk. KULCSÁR SZABÓ Ernő,SZEGEDY-MASZÁK Mihály = NÉMETH G. Béla, Költői számadások,Anonymus, 1998. 47–60. és HIMA Gabriella, Kosztolányi és az egzisztenciális regény,Bp., Akadémiai, 1992, 41.

76

már több tanulmány is megemlítette,8 de részletes és különösenerre a versre vonatkozó összevetésre azonban még egy sem vál-lalkozott. A konferencia meghatározott tárgya okán én ez utób-bira vállalkozom, hogy választ kapjunk a feltett kérdésekre.

Jaspers filozófiája szerint az ember élete során úgynevezett„határhelyzetekbe” kerül, melyek során – ha hajlandó és készmeglátni – a transzcendens rejtjeleivel találkozik.9 Ezek a rejtjelek– mondja Jaspers – csak annak jelentenek valamit, aki felfigyel rá-juk. A határhelyzetekhez érve azonban nem mindenki tartja nyi t-va a szemét, csak azok, akik a véges emberi mivoltuk szorításá-ban képesek keresni valamit, mely a végtelenre vonatkozik. E ke-resőembereket nevezi Jaspers filozófusoknak.10

A filozófia pedig csak egyet állíthat biztosan: azt, hogy atranszcendencia létezik. A filozofálás szerinte nem más, minttörekvés az emelkedettebb létforma, az exisztálás felé.11 Ez ak-kor valósulhat meg, amennyiben az ember kapcsolatba kerül atranszcendenssel. Ez az az állapot, melyet Heidegger autentikuslétnek nevez, Jaspers pedig exisztálásnak. E pillanatokban azegyén elugorhat az objektív, egyben szorongató világ talajáról,hogy felfedezze a legfőbb realitást és összefüggést: Istent. Azegzisztencialista szemléletben Isten nem azonos a vallások általhirdetett felsőbb intelligenciával, ugyanis szerintük a transzcen-dens nincs jelen e világban, csak rejtje leiben, s tulajdonképpenaz ember nem is ismeri őt, sőt azt sem tudhatja, hogy hisz ebenne egyáltalán.12

8 Rónay László Kosztolányi művészetfelfogása és a jaspersi filozófia között találmegfeleléseket. RÓNAY László, Kosztolányi utolsó évei, Literatura, 1978/1, 38–76.9 Karl JASPERS, Mi az ember? szerk. Hans SANER, Bp., Katalizátor, 2008,203–211.10 Karl JASPERS, Bevezetés a filozófiába, Bp., Európa, 1987, 11.11 Karl JASPERS, Mi az ember? szerk. Hans SANER, Bp., Katalizátor Könyvki-adó, 2008, 111–114.12 „Istenben hinni azt jelenti, hogy olyan valami szerint élünk, ami nem e világ-ban van, legfeljebb a jelenségek sokjelentésűnyelvében, amelyeket a transzcen-dencia rejtjeleinek és szimbólumainak nevezünk. A hit istene távoli Isten, titok-zatos Isten, bebizonyíthatatlan Isten. Ezért el kell ismernem: nemcsak hogy

77

A Kosztolányi-vers vizsgálatakor a legfontosabb kérdésünkezzel kapcsolatosan az lehet, melyek Jaspers szerint azok a határ-helyzetek, melyekben az egyén az isteni rejtjeleket felfedezheti? Asvájci gondolkodó a halált (a saját és közelálló halálát), a szenve-dést, a harcot és a bűnt említi általános határhelyzeteknek. Kosz-tolányi kapcsán az elsőkét helyzet mindenféleképpen adott volt.Halálos betegsége miatt a szenvedés, s gyerekkora óta hordott,férfivá, gondolkodóvá érlelőhalálélménye, mely nagyapja halála-kor érte.13

„A határhelyzeteket csak úgy tudjuk elkerülni, ha behunyjukelőttük a szemünket” – írja Jaspers.14 Ide csengnek a Kosztolányivers sorai: „Egyszerre szóltam […] / hogy annyi nyár múlt, annyisok deres tél / és annyi rest éj / s csak most tűnik szemedbe ez az es-tély?” (Kiemelés S. D.) Mint egy vallomás, hangzik ez a beisme-rés. Önmagához szól, megbánó hangon, amiért ez idáig nem vet-te észre a transzcendens rejtjelét életében. Talán csak gyermekko-rában. Akkor azonban még nem tudta értelmezi, csupán megélniazokat. A gyermekkor óta eltelt időszakban pedig csak a tárgyivalóságra tekintett, melyről itt mintha kiderülne értéktelensége.Már a vers elsőstrófáiban felismerhetőértékfosztás is ezt a be-ismerést készítheti elő. Ugyanis a tárgyi világ, a heideggeri „man”világának degradálása történik meg a vers második strófájában.Tehát korábban a kézzelfogható valóságra irányuló tekintet most,e határhelyzetben felnyílik, és felvillan a transzcendens rejtjele.

nem ismerem Istent, de azt sem tudom, hiszek-e benne.” (Karl JASPERS, Beve-zetés a filozófiába, Bp., Európa, 1987, 54–55.)13 „Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta va-gyok ember, amióta a nagyapámat láttam holtan…” (KOSZTOLÁNYI Dezső,Levelek – Naplók , Bp., Osiris, 1998, 822.) Kosztolányi egész életművében domi-náns elem a halál, amely markánsan végigkíséri egész pályafutását. A halál, illet-ve a meghalás és az utána bekövetkezőléttelenség olyan témavilág, mely igazána század elején, a Nyugat költőinél válik centrális élménykörré. Erre mutat rátöbbek között Németh G. Béla is, kiemelve nyugatos költőink közül Kosztolá-nyit, illetve a Számadás -kötetet. Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerk. KUL-CSÁR SZABÓ Ernő, SZEGEDY-MASZÁK Mihály = NÉMETH G. Béla,Költői számadások , Bp., Anonymus, 1998.14 Karl JASPERS, Mi az ember? szerk. Hans SANER, Bp., Katalizátor, 2008, 111.

78

„Én nem tudom, mi történt vélem akkor, / de úgy rémlett, egyszárny suhant felettem” – írja le a szinte értelmezhetetlen él-ményt, melyben mint egy vízió sejlik fel egy emlék a gyermekkor-ra utalva. A mesés látomásnak bennünket most csak egy momen-tuma, egy szereplője érdekel. Az égi bál résztvevőit a házigazdabúcsúztatja. Az égi látomás ezen szereplőjének meghatározásafeltűnően terjedelmes. Négy megnevezést használ Kosztolányifelsorolásszerűen a lehetőlegpontosabb megnevezés érdekében.Figyelemre méltó, hogy e halmozásban van valami fogalmi,rangbeli fokozás: „házigazda” – „előkelőúr” – az „ég óriása” –„a bálterem hatalmas glóriása”. Ez utóbbiban közvetlen a vallá-sos áthallás, hiszen a glória a vallásos ábrázolásban a középkoróta a transzcendens jelölője. A felsorolásban, mintha a megfelelőkifejezést keresné Kosztolányi, s mintha javítania kellene a meg-fogalmazásán, mert az nem nevezi meg elég alaposan a lefestenikívánt alakot, személyt. Ha eljátszunk a gondolattal, hogy a felso-rolt megnevezéseket olvasóként önkényesen összekötjük, példáulaz „ég hatalmas ura, házigazdája” formává, akkor egyértelműenaz istenségre, a világmindenség urára kell, hogy asszociáljunk.

A versről szóló tanulmányok nagyjából megegyeznek abban,hogy itt is, mint minden Kosztolányi versben az „ég” a gyermek-korának a szimbóluma.15 Ezek szerint egyet bizton állíthatunk: agyermekkorban a transzcendencia (még) szereplővolt, hiszen efelidézett gyermeki vízióban is megjelenik.16

15 „A Hajnali részegség motívuma – a föld s az ég ellentéte és a csillagok távolábatűnt, elveszett ifjúság – Kosztolányi lírájának egyik alapérzése. Ez a motívum,melynek fel-felbukkanó fejlődését nyomon követhetjük annyi Kosztolányiversben, csak a Hajnali részegség soraiban vált teljessé, ott formálta meg kibonta-kozásában a maga műremekét. Ebben a versben a motívum és a vers nem vá-laszthatók el egymástól, itt már nem maradnak kifejezetlen lírai indítékok, ha-nem éppen a motívum kibontakozása, teljessé válása teszi a verset magát is.”SZAUDER József, A romantika útján = SZ. J., A Hajnali részegség motívumánaktörténete, Bp., Szépirodalmi, 1961, 438.16 Az 1917-ben megjelent, Boldog, szomorú dal zárásában is felvillan az elvesztettégi otthon, illetve a talányos kincs képe, mely együtt, még korábban a birtokátképezte. Korábban utaltunk Kosztolányi gyermekkori vallásos beállítódására,így akár a gyermeki hit lehet az elveszett kincs mivoltának egyik lehetséges ma-gyarázata.

79

Lássuk tehát a filozófiai vetületet! Történik egy hajnali élmény(melyet nevezhetünk egy, bárki által megélhető élménynek),melyben a transzcendens rejtjelét felfedezi a költő, s e pillanatbandöbben rá, hogy e rejtjelet már korábban is felfedezhette volna,ha nem az evilági, múló célok foglalkoztatták volna. E pontonválik el végérvényesen a vers kezdetén említett embertársaitól,kik „vakon” és „bután” nem lehetnek szemtanúi e hajnali jele-netnek. A lezárt szeműlétezők ’dasein’-nal, ittléttel bírnak, míg őa megvalósuló exisztencia autentikus létállapotában önmagáváválhat a minőségileg magasabb rendűlétben. A jaspersi elemel-kedés, „ugrás” veszi e felismeréssel kezdetét az objektív, racioná-lis világ talajáról.

A vízió impressziószerű, elmosódó, lebegőjelenetének leírá-sát követően, a felocsúdás pillanataiban a költőámulatba esik, sszinte önkívületi állapotában fennhangon szól. („Szájtátva álltam,/ s a boldogságtól föl-fölkiabáltam” – kiemelés S. D.) A heideggeri„kiáltás”, „felhívás” fogalmait érintjük itt. Németh G. Béla Azönmegszólító verstípusról címűtanulmányában így magyarázza a né-met filozófus ezen fogalmait: „Ez a szorongás, a létnek ez a szo-rongása kiált rá, szólítja meg és szólítja fel a létezőt, az embert,hogy a kiáltás által kiszakíttatva a „Man” világából, a szokottból,a mindennapiból, meglássa lehetőségeit, meglássa, ki ő, s válasszalehetőségeit, válassza azt, aki ő, válassza önmagát.”17 Heideggerszerint tehát ez az eszköze az embernek, hogy szorongásából alétre tekintsen. Jaspersi értelemben ez már az elemelkedés pilla-nata. Valami ilyesmi történik itt Kosztolányival is. Mert az égilátomás felismerését követően már nem a földről az égre irá-nyuló aspektus érvényesül, hanem épp ellenkezőleg, az égiszemszögből tekint a földre. Így hangozhatnak el a soron kö-vetkezőkérdések („hát te mit kerestél / ezen földön…”), me-lyekben a földi életút eddig értékesnek vélt tartalmai végképpértéktelenekké minősülnek.18

17 NÉMETH G. Béla, Az önmegszólító verstípusról = N. G. B., Műés személyiség,Bp., Magvető, 1970, 636.18 A hétköznapi, evilági értékek értékfosztása már a vers kezdetén is jelentke-zett, amikor a vers elbeszélője a környezetét szűkre szabottnak, sivárnak, rideg-

80

A revelációszerűélményt követően a költemény (el)beszélőjeföldig hajolva köszönetet „mond”. A földig hajlás mintegy Istenelőtti leborulásként szcenírozódik itt. A jaspersi filozófiában csu-pán a transzcendencia felismerése történhet meg, s mivel az nemegy személy, s nincs is testi valója, nem alakulhat ki semmifélemegszólítás vagy párbeszéd. A versben sem történik ilyesmi. A kö-szönetnyilvánítás nem biztos, hogy verbálisan is elhangzik, lehet,hogy csak a földig hajlásban fejeződik ki. A versben ezzel a gesz-tussal lezárul a beszélőés az istenség szellemi kontaktusa. A ke-resztény hitben e pillanattal kezdődne az ember és az Isten kap-csolata, mely később személyes viszonnyá fejlődne, hogy aztán azörökéletben folytatódjon, de az egzisztencialista filozófia emberé-nek e kezdeti pillanat egyben a kiteljesedés is. Az egyén azonosulönmaga leglényegibb mivoltával (önmagává válik), s az ugrás sike-rét az jelzi, ha megtanul így élni, cselekedni és meghalni.

A Hajnali részegség isten-élménye teljesen megfeleltethetőazegzisztencialista transzcendencia-fogalommal, és a versben meg-szólaló Kosztolányi attitűdje is rokon a jaspersi exisztencia lehe-tőségeivel. A „Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem”sor egyes értelmezésekben negligálja, vagy legalábbis elbizonyta-lanítja a születendőfelismerést az Isten létéről, de ez a gondolatnem tartható fenn egzisztencialista szemszögből. A hit kérdéseugyanis problematikus e filozófiában. A transzcendenciábanugyanis nem kell, és talán nem is lehet hinni a szó eredeti értel-mében, inkább csak az egzisztencia létmódjában tükröződik minttudás, hogy a világlét „őbenne történik”. Tehát a transzcendenciafelismerése nem más, mint egy nagy reveláció, melyben az ember

nek festi le. Ez tulajdonképpen egyfajta szemléletváltás Kosztolányi költészeté-ben, hiszen a korábbi műveiben (egy-két kivétellel) a tárgyak, az élet apró kellé-kei mindig különös hangsúlyt kaptak. Érdekesség lehet e helyen megemlíteni,hogy a hajnali látomás leírásában, elbeszélésében is alapos műgonddal festi le avízióban megjelenőtárgyakat: „csipkefátyol”, „belépő”, „ékkő”, „hintó”, „aranykonfetti-zápor”, mind-mind részletes, jelzős leírást, értéket, hangsúlyt kap. Azégi jelenet tárgyai tehát értékesek, csillogók, míg a földi tárgyak felesleges, szá-nalmas kacatokká minősülnek. A vers második strófájában felsorolt tárgyakugyanis jelzőnélküliségükkel szinte tüntetőleg hirdetik a sivárságot, mintegyelőkészítve a vers következő, emelkedettebb részét, részeit.

81

legfőbb kérdései a helyükre kerülnek. Így Kosztolányi e versébena metafizikai határon áll,19 s az elfeledett gyerekkor képzeténekszárnyain áttranszformált szépséget éli át a hajnali órában. Ke-resztény, vallásos szemmel, hiányérzet maradhatna az olvasóbana felsejlőIstenséggel kapcsolatban, hiszen semmi konkrétumotnem tudunk meg róla, semmi üzenetet nem fogalmaztat meg veleKosztolányi, csupán búcsúzó alakját láttatja. E hiányérzet azon-ban egzisztencialista szemmel, korántsem az, hiszen – mintJaspers vallja – „nem is Istenről való tudásunk a fontos, hanemaz Istenhez való viszony.”20

A vers záró soraiban felsejlővendéglátó „ismeretlen Úr”megnevezés a korábban leírt vízióra való visszautalás, és egybena látomás éteri szereplőjének kiemelése a jelen pillanatba, mikor abeszélő, immár „józan” állapotában felidézi elmúlt éjszakájának,hajnalának bódító „részeg” élményét, mintegy érzékeltetve, hogya tündéri-mesés jelenet felismerése itt maradt vele. Így válik talánsikeressé, teljessé Kosztolányi ugrási kísérlete, melyben megszü-lethetett egzisztenciája. Jaspersi értelemben ez a pillanat az, ami-kor az egyén felismeri az igazi realitást, az Istent.21

19 Roman Ingarden, aki a jaspersinél szigorúbb módszertan, a husserli fenome-nológia követője volt, egyik művében így fogalmaz a metafizikai határ-pillanatokról: „Csak időnként élünk; lehetséges, hogy egész életünk folyamánkét-három pillanat érdemli meg, hogy életnek tartsuk. Ezek a metafizikai pilla-natok.” (Idézi: SIPOS Zoltán, http://www.zetna.org/zek/hirek/40/sipos.htm)20 Karl JASPERS, Bevezetés a filozófiába, Bp., Európa, 1987, 51.21 I. m., 50.

82

Nagy J. Endre

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ,A SZOMORÚ ÉLETFILOZÓFUS

Mottó:„…Kosztolányi a maga hitetlenségét és kirekesztettségétszomorú kényszerűségnek érzi, melyből megszabadulni

igyekszik, s melyet oldani szeretne”.

(Kiss Ferenc)

A szomorúságról meg a nemzeti kánonról

Már az elképzelés is abszurd: Kosztolányit filozófusnak nevezni.Ha valaki, akkor őtényleg elvetett magától mindenféle filozofá-lást, viszont nem vetette el az életet. Nem véletlenül írja HalászGábor róla, hogy az ő„életbeágyazottsága talán a legtermészete-sebb költőtársai között” (HALÁSZ, 1977, 720.). „Mint a hajszál-gyökerek, mondja, úgy fonódik bele a fajta, a család, a vidék kö-zösségébe”. Például a családéba. „Kosztolányit a viszony, szülőkés gyermekek, férj és feleség ősi együttesének lélektani rejtélye iz-gatja, az alig elemezhetőegybefűződés, testi emlékek, lelki meg-szokás, mindennapi és legbelsőbb mitikus erők összjátéka, vala-mi, amit minden pórusunkkal érzünk, de nyelvünk dadog, haszavakba akarja foglalni” (Uo., 741.). Őaz életéből csinált egy fi-lozófia nélküli vagy filozófiaellenes filozófiát. Fogalma sem volt akorabeli nagy filozófusokról, Husserlről, Heideggerről, bár Kan-tot, Schoppenhauert, Nietzschét ismerte (mint egy ifjúkori leve-léből kitetszik). Nietzschének, gondolom, elfogadta életközpon-túságát, legfőképpen pedig azt a tézisét, hogy a kereszténységéletellenes. Az élet, mégpedig a nagybetűs Élet volt a mindene,amit Lukács, az ifjú, oly megvetően állított szembe az élettel,mely mindig lényegközpontú, mint a drámai hősök, akik szem-ben a hétköznapok keszekuszaságával, mindig tökéletesen létez-nek. Kosztolányi dacosan Esti Kornél akart lenni, aki büszkén

83

vallja, hogy legyen a „bölcs kéj felhámja” meg a „gyümölcshéjruhája”, és legyen a mélységek „látszata”, mert „sekély a mély-ség”, és ezzel szemben „mily mély a sekélység”.

Vagyis – Kosztolányihoz méltatlanul – azt fogjuk mondani fi-lozófiai fogalmakban, hogy a látszatot akarja, a felszínt. Őa hori-zontális totalitás. Miként Feuerbach kimondja, persze Kantotkövetve, csak jelenség van, ami látszik. Ezzel megadja mindenpozitivizmus credóját: csak ami látszik, az a való. A törvényeksem mások, mint jelenségek közötti szabályszerűegybeesések.Ahogy annak idején John Stuart Mill magyar fordítója magyarí-totta: „egyarántosságok” vannak, amit ma törvényeknek neve-zünk. Mert Kosztolányi arra tette le a nagyesküt, és ezt milliónyiprózai írásában is elmondja, hogy aki képes leírni egy jelenséget,mennél mikrobb szinten – nos, az eljut a valódi élethez, eljut avalósághoz. Ha már Lukácsot említettük, a különösség kategóriá-ja, mint a legfőbb esztétikum központi kategóriája is így igaz,hogy tudniillik minél precízebb az író, annál inkább eljut a lé-nyeghez. De már Hegel is megmondta A logika tudományában,hogy a „látszat maga lényeg a lét meghatározottságában” (HE-GEL, 1979, 10.). Eltekintve attól, hogy a lényeg szerintünk ma-gán valóan nem létezik – mint Füst Milán ezt megérzi: „Koszto-lányi: A felületbe lenni szerelmesnek, miután a lényeget nincsmód megismerni sehogy” (RÉZ, 2002, 187.) –, hanem mindigcsak bizonyos szempontokból, Hegel mondása igaz annyiban,hogy aki a létet megmutatja a maga horizontális totalitásában, azeljut valami valósághoz. Ezzel szemben, aki egyből a lényegretör, az irányzatos lesz, annak kilóg az ideológiai lólába. Erről nemtudott eléggé elítélőleg írni Kosztolányi: „Nem kellenek ők se,kik titkon az éggel / rádión beszélnek, a jósok, a boncok, / a fer-de vajákos, ki cifra regéknek gőzébe botorkál, csürhe silányok” –adja Marcus Aurelius szájába az Ady-söpredékről véleményét.

Nézzük a filozófusság után a szomorúságot. Hogy Kosztolá-nyi szomorú költő, azt először tudomásom szerint SchöpflinAladár fedezi fel Esti Kornél-elemzése végén, amikor azt mondja:„A forma bravúrján, a stílus ragyogásán túl ez az új bánat, az iga-zi Kosztolányi-bánat teszi az Esti Kornél könyvét felejthetetlen-

84

né.” (RÉZ, 2002, 211.) Utána Németh G. Béla fedezi fel lénye-gében ugyanezt, aki irodalomszociológiai megközelítéssel akarjamegfejteni, miért nem sikerült Kosztolányinak igazi tragédiát ír-nia. A szegény kisgyermek panaszait elemzi, ebből idézzünk egymondatot: „A magyar ’úri’, hivatalnok értelmiség elomló világá-ból font románcos életképfüzér e kötet, amelyet mély melankólia,a valódi tragikusság felé mutató melankólia tölt be.”(NÉMETHG., 1981, 209.). Hogy melankólia, szomorúság ömlik el mindenversén, valami örök nosztalgikus szomorúság, valami örök elvá-gyódás, valami ellen-freudi halál-ösztön, azt már elsőkötet címe(Négy fal között) mutatja. Más kötetcímeiben is megtestesül ilyenhangulat – lásd: A szegény kisgyermek panaszai; A bús férfi panaszai.Eliot fejti ki: „Az érzelemnek művészi formában való kifejezésecsakis a ’megfelelőtárgy’ megtalálása révén lehetséges; vagyisolyan tárgycsoportra, helyzetre, eseménysorra lelvén, mely enneka bizonyos érzelemnek a formulája lesz; mégpedig úgy, hogy aminta szükségképpen érzéki élményt eredményezőkülsőtények adot-tak, közvetlenül felkeltik az érzelmet.” (T. S. ELIOT, 1981, 77–78.). Ez az egzisztenciális szomorúság az, amely finom fájdalom-ként árad számtalan verséből, melyek közül legyen elég itt egyetidézni, amely ezt a beletörődő, bús-boldog hangot üti meg, ahogya Szeptember elején végén kicsendül: „Nekem se fáj, hogy mindent,ami szép / el kell veszítenem. A bölcsesség / nehéz mezébe öl-tözöm, /s minden szavam mosolygás és közöny”.

Népiek, urbánusok, horizontális totalitás, nemzeti kánon

Nem csoda, ha a népi írók nagy folyóiratának, a Válasznak csakegyetlen évfolyamában fordul előneve, egy recenzió erejéig(KARDOS Pál, K. D.: Bölcsőtől a koporsóig). Mit kezdhettek volnaaz Adyn és Szabó Dezsőn nevelkedettek egy ilyen „felelőtlen”Esti Kornéllal? Kosztolányi, egy Pesti Hírlapbeli cikkében(Vojtina új levele egy fiatal költőhöz, KOSZTOLÁNYI, é. n., 166.) anépiesek verseit „egymás mellé rakott bárgyú sületlenségek pon-gyola esemény-sorozatának” nevezte. Vagy mégsem? Azért Né-meth László is, aki többször nekifutott a Kosztolányi-jelenségnek,

85

bevallva, hogy eleinte nem tetszett neki, hogy „nincs bennesemmi apostoli” (NÉMETH, 1992, 466.), fellépve Kosztolányiszerzői estjén mégiscsak rádöbbent arra, hogy a Kosztolányi-olvasóknak „hosszú iskolát kell kijárni ahhoz, hogy az őműveitigazán élvezni tudjuk”, nem minthogyha túlságosan bonyolultlenne, hanem azért, „mert egyszerű” (NÉMETH, 1992, 464.).Rájött, hogy regényei témájukban igénytelenek voltak, nemmondhatta rájuk az ember, hogy, íme, a magyar Zola vagy Dosz-tojevszkij, de mégis, amellett, hogy mintha a jelentéktelent keres-né, mintha irtóznék a mélységtől (ld. Esti Kornél), mégis, ennek el-lenére, kiderül számára, hogy bizonyára művelt költő, aminekfeléréséhez a „műveltség-fogalmunkat kell módosítani”. Mert a„költőműveltsége nem tudás, hanem nemesség, mely egy kézle-gyintésben is elárulja magát, s szívesebben árulja el magát egykézlegyintésben, mint rímes tudóskodásban” (NÉMETH, 1992,465.). Illyés Gyula (aki joggal magára vette Kosztolányi ledoron-goló bírálatát) a Párizst megjárt paraszt-tudós bölcsességévelfrancia példákon mutat rá arra, hogy a rímnek a mondanivalóhozkell igazodnia a csengés-bongással ellentétben, és arról is szót ejt,hogy Kosztolányi öntudatlan kiszolgálójává vált olyan köröknek,akik a paraszttól azt féltik, amit a népiek akarnak: hogy – Petőfitidézve – „aki uralkodik a költészetben, uralkodni fog a politiká-ban is” (ILLYÉS, 1964, 1975, 365.). Aztán a Kosztolányi-kötetekpublikálásával őis, elismerte, hogy a Lenni vagy nem lenni-kötetbenmaga Kosztolányi is belép az irodalomtörténetbe, „a katedramellől szobortalapzatra hág, az ábrázolta nagyok sorába” (ILY-LYÉS, 1964, 1975, 375.). Majd egy öregkori interjúban parádéselemzését adja annak az individuális és szociális mikrokörnyeze-ti komplexusnak (ld. RÉZ, 345–359.), amelyben Kosztolányi éltés dolgozott.

Bezzeg nem volt hiány az elismerésben az urbánusok részé-ről. Márai Sándor felismeri Kosztolányinál a horizontális totali-tást: „Az író a mellékesről, a hulladékról, a jelentéktelenségről isugyanazzal az erővel és felelősségérzettel, műgonddal és figye-lemmel ír, mint a végtelenségről vagy a feltétlenről, vagy az em-beriségről, vagy a megváltásról. Nincs nagy téma: csak író van,

86

aki mindent, amit az életben észlel, egyforma figyelemmel és erő-vel fejez ki. Egy döglött patkányról ugyanazzal az áhítattal ír,mint az emberiség halódásáról. Nagysága soha nem a téma fenn-költsége, hanem az erő, mellyel a témát megragadja és kifejezi.”(MÁRAI, 1992, 90.)

Vagy egy másik urbánus, Halász Gábor, azt is kiolvasni véliéletművéből, hogy magyar is: „Úgy magyar, amint a testvéreink-hez tartozunk, majdnem közömbös, mégis állati ragaszkodással.”(HALÁSZ, 1977, 720.) De itt a magyarság kihangsúlyozása arramutat, hogy a hallgatólagos tudásunkban benne lévőkánonban kiis kell fejtenie egy magyar költőnek, hogy magyarnak érzi magát.Itt még a XIX. század foglyai vagyunk. A másik, a nemzeti ká-nont mutató jele ennek az a törekvés, hogy kimutassák: Koszto-lányi csak nevezte magát homo aestheticusnak, valójában homomoralis is volt. Halász Gábor is erre jut: Kosztolányi lehetnejámbor bonhomme, jámbor kispolgár, a maga békaperspektívájá-val, a kis dolgok megbecsülésével, apró örömökkel és céltalanbánatokkal, de mégis, „amikor már elsőversébe belesűrítetteminden művészi megoldását, a szépségre esküszik. Ilyen elhatá-rozottan homo aestheticus csak az lehet, aki menthetetlenül ho-mo moralis.” (Uo., 1977, 722.) De őis, bár felismerni látszik,hogy a költőmorálja a tárgyi pontosság mennél nagyobb ábrázo-lásában leledzik, mégis csak akkor nyugszik meg, ha eljut a kano-nikus nagy vershez, a Számadáshoz. Vagy Babits, aki magával ha-sonlítja össze, gondosan kimutatja az indulás azonosságát, aztánaz eltávolodást az ifjúkori nagy élményektől és témáktól, s így áb-rázolja belülről, beszéltetve, Kosztolányi külön útját: „Legyenekmások vatesek, a nemzet prófétái, a magasságok légtornászai. Őmegmaradt a fiatal és pompás újságírós gyermekemlékeit csenge-tődekadens poéta szerepében. Éspedig minden tüntetőhalkságés visszavonulás nélkül. […] Kialakította stílusát, külön modoráts légkörét, melyet poétikus külsőségekkel, enyhe pózzal is hang-súlyozott, tintája színével, nyakravalója formájával, rímeinek tün-tetőmesterkéltségével.” (BABITS, 1978, 520.) De – s itt lép beaz a kánon, mely igazi verseknek csak a politikai, tehát Isten–nemzet–család-témáját gondolja nagynak – igazi költői növését

87

néhány nagy versben (Hitves; Boldog, szomorú dal; Ádám fiam útrava-lója) véli megragadhatónak, mert: „…nem volt már téma mindegyneki: volt benne valami, amit különös és minden áron ki kartmondani. Itt nem csak a kifejezés tornája érdekelte. S most úgytűnik föl, mintha ennek a gondolatnak csírája kezdettől fogvabenne ült volna lelkében. Lassan nőtt föl, mint egy rettenetesembrió; ha jelenlétére gondolok, egyszerre más színben látomminden írását, ifjúsága dekadens rímeitől kezdve egészen a végsőnovellák cinikusan ható hitetlenségéig. Egész életműve minthacsak előkészület lett volna arra a néhány utolsó versre, amelybenez a gondolat megérik és kiteljesedik: a halál gondolata. Imádtaaz életet minden kis jelenségben, minden legapróbb borzongása-iban; ezeken kívül csak a Semmit hitte.” (BABITS, 1978, 524.).Ez a gondolat annyira csábító volt, hogy Rónay György is idézteBabitstól, mikor rövid elemzést adott az Esti Kornélról: „Mi volt isez a könnyedség, ez a ’szent bohóc üresség’, ez a néha akrobati-kus mutatványokig menővirtuozitás?” – kérdi, majd aztán őisBabits előbbi szavaiban talál megnyugvást. (RÓNAY, 1971, 191.)Egy friss írásában Pomogáts Béla is, aki oly nagyszerűen ráérzettKosztolányi „határlét”-költészetére, a Babits-idézettel fejezi befejtegetéseit. (POMOGÁTS, 2010, 11.)

Vagy említsünk meg egy másik urbánust, Rónay Lászlót, akiapjától megörökölte a finom irodalmi szenzibilitást, és igen tar-talmas elemezésben Kosztolányi beérését az Esti Kornél nagyonalapos elemzésével végzi el, de a Hajnali részegségről csak azt azelmosódott gondolatot fogalmazza meg, hogy „kiküzdötte ma-gának azt a tudatot, hogy az életnek mégis értelme van.”(RÓNAY, 1977, 275.)

Egy másik, késői urbánus, akit már idéztem, Németh G. Bélaszociológiailag igyekszik megfejteni azt is, hogy miért nem lettKosztolányiból olyan küldetéses költő, mint Ady és Babits (amiminden értés mellett mutatja nála is a hagyományos, az elsődlegeskánont), s végül József Attilára hivatkozva eljut egy mély értelműmegfigyeléshez: „Kosztolányi, mint József Attila mondotta, azanimális, a zoológiai végesség semmijével igazán szembenézve,már a kiiktathatatlan lépcsőfokon áll, amely létünk természeti vé-

88

gességének nem animális, nem zoológiai, hanem sajátosan emberimegéléséhez s kitöltéséhez vezet.” (NÉMETH G., 1981, 220.)

Ottlik Géza elemzése tényleg immanensen, belülről érti aztKosztolányiban, hogy az ábrázolás teljes végigvittsége, ama eliot-iobjective correlative mit is jelent. Mint mondja: „A Boldogság cí-műnovellájában kinyomozza létünk egyik alapvetőérzését, szinteaz életkedv nucleusát, ősforrását.” (OTTLIK, 1980, 293. – ki-emelés: N. J. E.) Ez az – az érzést utoléri a kifejezés. És még aztis megfejti Ottlik, amit itt majd alább ki akarunk aknázni, hogypont ezzel: az esztétikai célkitűzés következetes végigvitelévellesz egyfelől valódi morális az alkotó ember, szembeállítva a csu-pán erkölcsös, mégpedig akár a normális erkölcsös emberrelszemben is: homo integer. Mert – s ezt én teszem hozzá – akikövet egy erkölcsi szabályt, az megfelel ugyan bizonyos morálisszabályoknak, de megriad, amikor két egyenrangú erkölcsi sza-bály között kell választani. Ilyen volt Szokratész vagy Szent Jo-hanna, akik a fennálló erkölcsiség (Sittlichkeit) túlhaladásával le t-tek magasabb szinten mégiscsak erkölcsösek, bizonyítva, hogy amorálnak a legszemélyesebb, legindividuálisabb énünkből kell fa-kadnia. Merthogy az erkölcs túlkövetelései (hogy egy régi morál-filozófus, Somló Bódog kifejezését vegyem kölcsön) mindig va-lami kegyetlenséghez vezetnek, melyet jól példáz már LessingMinna von Barhelm je is, ahol a morálhoz való túlzott ragaszkodásvezet majdnem a bukáshoz (ld. erről LUKÁCS György, 1969,21–37.). Ezzel szemben, akik látszólag erkölcstelenek (mintSzokratész, aki megszegi a vallási parancsokat; vagy Szent Johan-na, aki ugyancsak megszegi azokat), az emberiség örök példáiváemelkedtek, mert mertek az erkölcs ellen tenni – egy magasabberkölcs nevében. Ezért mondja értően Ottlik: „A hiányos, torzmorállal, a szeretet és szabadság nélkül való morállal szembenKosztolányi éppen az erkölcs védelmében tagadja, hogy helyes ésjó lehet az, ami rút, ami semmi elképzelhetőmódon nem tetszhetaz ép lelkűembernek, amibe a szépségnek leghalványabb, legátté-telesebb formáját sem tudjuk beleérezni.” (OTTLIK, 1980, 291.)Aztán – és itt közelítünk az alábbi mondandómhoz – kifejti azírókról (konkrétan Karinthyről és Kosztolányiról, vagyis az írók-

89

ról), hogy „ők, akik a modern matematika felfedezése előtt istudták, hogy az ’arisztotelészi’ logika nem mindenütt érvényes, skét ellentmondó állítás egyszerre lehet igaz. És hogy boldogtalan-ság éppúgy nem ellentéte a boldogságnak, mint a gyűlölet a sze-retetnek – ld. Catullus: Odi et amo…” (OTTLIK, 1980, Uo.). Majdutalással a Hajnali részegségre: „Ez Esti Kornél nehéz, szigorú er-kölcse. És a halál felé, a semmi felé utazva attól fogja el váratlanboldogság, hogy bebizonyosodik, meg tudta őrizni.”(OTTLIK,1980, 295.)

Ez a nemzeti kánon történeti sorsunkba van írva Mohács óta,amit egyszer Németh László úgy fejezett ki: „nemzeti veszélytu-dat”, s ami jellemzi nemcsak a modern, de a mai posztmodern,magyar szempontból poszt-trianoni tudatot is. Egyszerűen: akitúllép a családi és hétköznapi életen, nem kerülheti meg ezt az„egyedül vagyunk” nemzeti traumát, azt, amit aztán nemcsak ne-künk itt az óhazában, de a szomszédainkban élőmagyaroknak elkell szenvedniük Trianon meg 2004. december 5-e óta. De e mö-gött az elsődleges kánon mögött van egy másodlagos is – mertPetőfi–Ady–József Attila–Pilinszky mögött ott van Vajda János,Reviczky, Krúdy Gyula, stb. Kosztolányi egy jegyzetében egyéb-ként maga fogalmazza meg azt, hogyőmiért nem tartozik bele amagyar kánonba: „Talán ezért nem értenek meg engem teljesenmagyar földön, hol a ’nagyok’ mindig politikusok is (Petőfi, Adystb.).” (KOSZTOLÁNYINÉ, 2004, 20.)

Lehetséges-e szekuláris misztika?

A Hajnali részegséget, tudomásom szerint, először Kiss Ferencelemezte alaposan (KISS, 1979, 554–589.), feltárva a vers genezi-sét, felderítve a rejtett korreszpondenciákat, alaposan tárgyalva azégi bált, a hirtelen befejezést, kifejti, hogy itt Kosztolányi „léte-zésélménye” és „vendégléte” mit jelent, s megemlíti, hogy egye-sek vallási megtérésként értelmezték a vers végét (pl. Baráth Fe-renc vagy – más módon – Heller Ágnes). Ismerteti Szauder„vendégség”-re vonatkozó talányos válaszát: hogy az jelentheti azélet gazdagságát, de a földöntúli örök élet szépségének sejtelmét

90

is. Kiss Ferenc is talányosan azt mondja, hogy a „’nagy ismeret-len úr’ kiléte körüli bizonytalanság […] a sehová nem tartozóember szomorú hitetlenségét jelképezőövezet […] ellenpontja”,továbbá, hogy ez az úr „az előzők során elemzett létezésélménysűrített képe”, de ami „egy értelmes hatalom bizonyosságát hir-deti”. Majd a világnézetéhez közel állóan konkludál, hogy „kife-jeződhet benne az is, hogy nem a vallás gondviselőjének ölébenzajlott le ez a vendégség; nem a deterministák törvény szerintműködőfutószalagán, hanem [tessék figyelni az idem per idemlogikai hibát! – N. J. E.] ismeretlen hatalom ajándékozó kedvejóvoltából.” (KISS, 1979, 571.)

Boldog vendégként létezett a költő(ez conradicito in adiecto:mert pont azt mondja, hogy eddig nem vette észre, hogy vendégvolt), nem volt tulajdonos (még szép, hiszen vendég volt), demár nem idegenül és nem kivetetten, hanem „égi szomszédokközepette, tehát magasabb, állandóbb kapcsolatok részeseként,de nem azok alakítójaként.”(KISS, I. m., Uo.) Tényleg talányos amegfogalmazás, de inkább az érezhetőrajta, hogy egy olyan em-ber írta, aki bár nagyon beleérzően elemez, de azért tartja az is-meretlen urat valamiképpen az e világ megtestesítőjének, mertmaga is e világi.

Szintén e pozícióból elemzi a verset Király István is, aki to-vábbmegy, mint Kiss Ferenc, és megpróbálja valamiképpen e vi-lági misztikumként értelmezni a verset s annak utolsó sorait, fő-ként csak rá fogok hivatkozni, vele fogok vitatkozni és olykoregyetérteni. Szerinte először is a „személyiség válsága” fejeződikki benne (most eltekintünk attól, hogy Marcus Aureliust mint aszemélyiségközpontú autonómia megvalósulását ünnepelte [KI-RÁLY, 388–400.]), mert „cél- és értelemvesztés van a személyi-ségben” (KIRÁLY, 277.). De hát, ha ez így van, arra már választkaptunk a Boldog, szomorú dalban, 1920-ból: „Mert nincs meg anincs mire vágytam, / a kincs, amiért porig égtem. / Itthon va-gyok itt e világban / s már nem vagyok otthon az égben.” Ezelég világos beszéd. Megszerette az életet, mely kisajátította ma-gának; már elidegenedett az égtől, ahol már nincs otthon. Holott:ez az az éjszaka, mikor megáll, föleszmél, és feljajdul: „jaj, valaha

91

mit akartam”. Tehát, ha van válsága a személyiségnek: ez a ha-sadtság, hogy itt érzi jól a világban magát már, és nem az égben,amire vágyott, s amit elvesztett – ez fáj neki.

Mindazonáltal nemcsak ővan ezzel így: ebben a kétség-beesésben él a huszadik század elejének számos nagy gondolko-dója, akik veszteségként élték meg a hitük elvesztését – a háromnagy szociológus, Max Weber, Émile Durkheim és VilfredoPareto, mindannyian, mint Weber jól kifejezte: „vallásilag botfü-lűek”, azért foglalkoznak annyit a vallással, mint erre márRaimond Aron rámutatott, mert látják, hogy a vallás volt koráb-ban a városi, nemzeti közösségek legfőbb kohéziós ereje, s amimost elgyengülni látszik. Mert ez a kor volt, mely azt hitte, hogya tudomány meggyengítette a vallást (mint Weber mondta a Tu-domány mint hivatásban) – a tudomány, ez a „specifikusan Istentőlidegen erő”. Mindannyian vallották Nietzschével: „Isten meg-halt”. Igaz, Max Weber felismerte, hogy a tudomány sem tud vá-laszt adni a legalapvetőbb emberi kérdésekre, Tolsztojt idézve:„Mit tegyünk? Hogyan éljünk?” (WEBER, 1955, 29.). S akkor mimarad? A tisztességes ateista „méltósága”. Miben is áll ez? Hátvalami olyasmiben, amit Kosztolányi leírt a Marcus Aureliusban:„Az emberi nagyság örök igaza, a roppant pogányság, amely visz-szahúzódik a bamba tömegtől”. A tömegtől, mely még kancsalapostoloknak hisz (ld. az Ady-vitát), de aki látja a törvényt, bárfél, de higgadt léptekkel megy a sírhoz. Ez a hős kell neki, aki déliverőben nézi a rémet, s könnye hull a fényben, koszorúja az izzószomorúság. Hát igen, mint Leszek Kolakowski szépen leírja er-ről a sztoikus beállítódásról: „nincsen sem gondviselés, amely se-gítene rajtunk, sem végtelen emberi önteremtés, amelynek révénelérhetjük a tökéletességet – minden emberi erőfeszítés kudarccalvégződik, s nekünk ezzel az elkerülhetetlen vereséggel kell szem-benéznünk. Az ateizmusnak ez a legvilágosabb és legnemesebbformája, mint Lucretius, Marcus Aurelius, Schopenhauer ésJaspers, nyitva hagyja a kérdést: ateista alapon lehet-e egyáltalánigazolni a metafizikai vereség fogalmát? Vajon lehet-e igazolni akétségbeeséstől való álmenekvést – a sztoikusok amor fatiját?”(KOŁAKOWSKI, 1992, 300.)

92

De a huszadik század eleji friss ateistáknak még fáj az elve-szett hitük. Az elveszett gyerekkor. Ha megnézzük a Szeptemberiáhítatot, ott is elmondja hitetlenségi vallomását („Én nem dadog-tam halvány istenekhez / hideglelős és reszketeg imát,” (amely-ben az naiv elképzelés hallszik föl, hogy a bamba tömeg csak hi-deglelős és reszketeg imákat tud mondani – mintha sosem hallottvolna Szent Ferencről), s megint megjelenik a Marcus Aurelius-féle „pogány igazság, és roppant napvilág”, és ő„csak az életörök kincsébe akar hinni” és pusztán lenni, mielőtt eljön az örökSemmiség. De itt is megjelenik a gyerekkor, amikor „A felnőttekérthetlenül beszélnek”, s ebben a boldogságban megjelenik aSonatha Pathetique vagy Schumann, a fák között a mondhatatlansuhogás, az imádkozó lány, stb., hogy fel kell kiáltania: „Jaj, min-den oly szép, még a csúnya is,” miközben nem tudja Kosztolányi,hogy Szent Ágostont idézte majdnem szó szerint. És egyszercsak úgy érzi: megszemélyesedik ez a boldogság, valaki, aki adta:„Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket? Ki fényesít eget és hegyeket?”Tehát Ki? És nem mint Foucault, mikor Nietzsche után bejelentia személyiség halálát: Mi a szerző? Hanem tehát: Ki? Aztán gyor-san észbe kap: „Mily pantheizmus játszik egyre vélem, / hogyszázadok emlékét visszaélem?”

Ugyanez a gyerekkor jelenik meg a Hajnali részegségben, ahol a„részegség”, a mámor kell neki, hogy eljusson a vers végéhez. Aföldi élet hétköznapjai után egyszer csak felnéz az égre, és megint agyerekkor jut eszébe: „egészen úgy, mint hajdanába rég volt, /mint az anyám paplanja, az a kék folt,” vagy „mint a vízfesték,mely irkámra szétfolyt” – és az égi bál. Ezt a gyerekkorba beágya-zottságot Kiss Ferenc hosszan elemzi (KISS, 1979, 565.), melyután a költőmajd „földig hajol” – s megteszi a töredelmes vallo-mást: „mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam”.

Egy nagy Úrnak – nem azt mondja, hogy Atyának. Berzsenyi-ről Horváth János elmondja (HORVÁTH, 1960, 79.), hogy ami-kor a Fohászkodást írta, a „Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!”sorban eredetileg azt írta: Atyám, ám a felvilágosult Kazinczy er-ről lebeszélte, mert ez így nyílt színvallás lett volna a zsidó–keresztény személyes Istennek, de így, Atya helyett, a dicsővel, a

93

deizmus irányába tett lépésnek minősült. Ám ezzel szembenKosztolányi megszemélyesíti az „óceáni érzést”, és megmondja,hogy egy Úrnak volt a vendége.

Ez úgy néz ki, hogy itt egy nihilista megtért. Voltak, akik így isértelmezték. De szerintem Pomogáts Béla jár közelebb az igaz-sághoz, aki úgy értelmezi a vers végét – Szauder József már hi-vatkozott írása nyomán –, hogy ott megjelenik „a földön túli,örök élet szépségének, múlhatatlanságának sejtelme”, ugyanis a„megváltás eszméje, a testen túli lét nem idegen Kosztolányitól,de nem vezeti át se a tételes metafizikába, se megtérésbe” – idéziSzaudert (ld. SZAUDER, 1980, 269.), majd ehhez fűzi hozzá ta-lálóan Pomogáts, hogy a nagy költészet titka ebben van: „a ’ha-társávban’ való létezésben és megszólalásban lehet. A ’határsáv-ban’ bizonyosság és bizonytalanság, hit és kétely, transzcendenciaés e világi létezés; a megváltás reménysége és az elmúlás szoron-gató félelme között” (POMOGÁTS, 2010, 10.). Nos, ez a határ-sáv már vezet arrafelé, ahová el akarunk jutni. Hiszen Kosztolá-nyi egyfelől azt mondja, hogy nem hisz semmiben, mert csak azazúrnak énekel, „annak, kiről senki nem tudja senki, hol van /annak, kit nem lelek se most, se holtan” – ami mutatja, hogy nemhisz sem a transzcendens túlvilágban, sem abban, hogy a halálután van élet. Már Radákovich Máriának bevallotta egy levelében,hogy 15 éves koráig nagyon vallásos lett, akkor pedig hirtelenmaterialistává változott (RÉZ, 2002, 253.). És aztán mégis egy újmondatban ennek az ellenkezőjét mondja: valakinek, mégpedigegy Úrnak volt a vendége.

Ezt hallván azt kell mondanunk, hogy az illetőmegbolondult,hogy egyszerre hisz is meg nem is. És itt térek vissza Ottlikhoz akétértékűlogika bukásáról az írók esetében. Ugyanis ez az érte-lem számára teljes képtelenség. Vagy aki tanult formális logikát,azt mondhatja: elköveti a harmadik kizárása elve megsértését, hi-szen egyszerre azt mondja, hogy A azonos és nem azonos A-val.Ám ha valaki túllép a kétértékűlogikán, mást talál. Például, meg-tanulhatta Hegeltől, hogy ez a harmadik kizárásának elve „az el-vont értelem tétele”, ezért ezzel szemben a „világot általában azellentmondás mozgatja, s nevetséges azt mondani, hogy az el-

94

lentmondás nem gondolható.” (HEGEL, 1979, 204.) És ezzellépünk az értelem szférájából az ész szférájába. Tehát a „határ-sávban” (ahogy Pomogáts mondta), azaz (ahogy Hegel mondja)az ellentmondás „minden mozgás és elevenség gyökere, mert va-lami csak azért mozog, csak azért törekszik és tevékenykedik,mert ellentmondást rejt magában”. Vagy mint a nagy német val-lásfilozófus, Paul Tillich kimutatja: hit nincs kétely nélkül(TILLICH, 1957, 18.), ami másként mondva annyit jelent: a hívőegyben nem hívő. De ennek igazsága, hogy a kettőkörül valame-lyik túlnyomó lesz, csak a kifejtésben mutatkozik meg. Kosztolá-nyi úgy volt hívő, hogy közben nem hitt. Pontosabban hitt vala-mikben. Vajon nem állapította-e meg már Halász Gábor, hogy „aszépségre esküszik, és a jóságra is gondol.” (SZERB, 1977, 722.)Vagy Babits mit ír prózájáról és a nyelvről: egyetlen fanatizmusavolt, a nyelv tisztasága – „Kifejezni az életet, az imádandót és ve-szendőt, türelmesen szerény darabjaiban, egyszerűen és hivalko-dás nélkül.” (BABITS, 1978, 522.) Tehát: szépség, jóság, a nyelv.Ezt sokféleképpen kifejezésre juttatta. Még annyit idézni kell He-geltől, az emberi ész harmadik fejlődési stádiumával kapcsolat-ban, ami spekulatív és pozitívan ésszerű, hogy az ellentéteket ez astádium mint megszűnten-megmaradókat (aufgehoben) magábanfoglalja, s „épp ezzel konkrétnak és totalitásnak bizonyul” (HE-GEL, 1979, 147.) Az ész ez által megy túl az értelmen. Csak kikell fejteni az ellentmondó pólusokat, hogy lássuk a megoldást.

Térjünk vissza Király Istvánhoz, aki a Hajnali részhegségbenszintén észreveszi a „határlétet” sőt idézi magát Kosztolányit, akivalahol (sajnos nem hivatkozza meg, hogy hol) azt írja: „Kétség-telen, hogy akik ilyen világnézetben növekednek, bizonytalanullebegnek Ég és Föld között […] Szemlélete jellegzetesen nemföldi, nem gyakorlatias, de nem is túlvilági, csak csillagközi”. A„csillagköziségből” vezeti le Király István azt, hogy a „vendéglét”misztikája ez, egy „nem vallásos, de sajátosan szekularizált misz-tika”, az „ateizmus misztikája” (KIRÁLY, 1986, 300.). Mégpedigazért, mert a hajnali égtől, a német város csöndes hóesésen ke-resztül a Dunáig és a nap visszahulló fényéig alkalmat ad arra,hogy az „arra kész lelket elöntse a szépség mámora, a ’hajnali ré-

95

szegség eufóriája’ […] Szárnyalt a lélek. Kinyílt az ajtó, mint amisztikában.”(KIRÁLY, 1986, 301.)

Igen, ez mind szép és jó, mégis felmerülhet a kérdés: van-eszekularizált misztika egyáltalán? Amit Király István mond abbanaz idézetben, melyet Fűzfa Balázs betett a meghívóba (síelés aKékes lejtőjén, Tihanyban a rév felé futva, a Dunán a füzesek ár-nyékában stb.), mind a földi élet szépségét foglalja magában. Rö-viden az a bizonyos óceáni érzés csak hasonlíthat a misztikus él-ményhez, de nem azonos vele. Az, hogy a Mennyben napontabál van, ahová őt is meghívják, ez mindaddig csak költői metafo-ra, míg el nem jut a vallomásos véghez, hogy tudniillik őegy Úr-nak volt a vendége, ami, szemben a bállal, affirmatív kijelentés.Király István, aki annyira hangsúlyozza a vendéglétszerűségét aversnek, elfelejti feltenni a kérdést: „Kinek a vendége is voltKosztolányi?” Mert vendégnek lenni azt jelenti, hogy valakinélvagyunk, aki szívesen fogad. Meg azt jelenti, hogy nem ott va-gyunk otthon, de jól érezzük magunkat. És hamarosan hazame-gyünk, ahol otthon érezzük magunkat. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, Kosztolányi egy Személynek volt a vendége, akit őÚrnak nevez. És ott van őigazán otthon. Itt csak vendég volt.

És ezzel transzcendálja azt a szép földi világot, amiben KirályIstván szerint a szekularizált misztika rejtezik állítólag. Nem isvonjuk kétségbe ennek az érzésnek a valódiságát, csak misztikusjellegét. Hadd hivatkozzak itt Balassa Péter egy írására, amelybenRadnóti Sándor Pilinszky-könyvének misztikafelfogásával vitat-kozik. Radnóti ugyanis személytelen Isten-kapcsolatot akar kimu-tatni. Miután Balassa Péter rámutat, hogy (miként egyébként Ki-rály István is) Radnóti, aki „másutt áll”, a „túlpartról” vagyis e vi-lágian látja a misztikus Pilinszkyt, mert az „evilági, fogalmi meg-értésen” belül marad, s ezért nem látja meg, hogy „a misztikus azegyetlen és igazi személyesség és személyiség: Isten, akihez fel-emelkedve – elhagyjuk személyiségünket (ez az unio mystica), azelhagyás azonban maga sem személytelen…” (BALASSA, 1987,153). De hát Kosztolányi Ura egy személy, ennél fogva létrejö-hetne a kommunikáció ezzel az úrral, ha a vendég meg mernészólítani az Urat, és akkor egy valódi misztikus verssel állnánk

96

szemben. De a versbeszélőcsak konstatálja az Úr létét, s többetnem mond, sőt azt mondja, tudom, hogy nincs miben hinnem,meg se itt, se túlnan nem lehet őt megtalálni. Ez olyan, minthaMarcus Aurelius egy pillanatra eljutna oda, ahová Mózes eljuta-tott a Moáb hegyén: Csak bepillanthat a Kánaánba, de az úr aztmondja neki: „Megengedtem neked, hogy szemeiddel lásd, deoda nem mégy át.” (MÓZ. V. 34,5.) Mert Kosztolányi nem tudtamegtenni azt a mozdulatot, az észről való lemondást, ami miattSzent Pál azt mondja a keresztény hitről, hogy a görögöknek (az-az a filozófusoknak) bolondság (Kor. 1,18.). Vagy hülyeség, ahogySzilágyi Ákos Spiró György Fogság címűregényének elemzésekornevezi – nos, ez áll Kosztolányira is: „Mert az ész szemével néz-ve az egész világ egyetlen rugóra jár, és ez a rugó – a hülyeség. Ezlakozik minden hatalomvágy, sikervágy, becsvágy, minden hata-lom-, vagyon- és gyönyörszerzés, minden erőszak, ölési és ölelésivágy mélyén. A hit szemével nézve is nagyjából ilyen ez a világ,csak van egy másik, egy igaz világ is, amely minden tekintetbenellentéte e világnak, a hülyeség neve pedig – hiábavalóság.Vanitas. De ahogy a hit szemével nézve az ész erőfeszítése is hi-ábavalóság, úgy az ész szemével nézve a hit ugrása is – hülyeség.S ahogy az ész kész magára venni és saját látásmódja és igazságaszerint bizonyítékaként felfogni ezt a meghatározást (hiábavaló-ság), úgy a hit is kész magára venni és – a ’hit bolondságaként’ –saját igazolásaként felfogni és bemutatni az ész minősítését: ’hü-lyeség’.” (SZILÁGYI, 2007, 315.)

Tehát: vagy – vagy. Mint a már hivatkozott Kołakowski a Hanincsen Isten címűkönyve végén világosan megfogalmazza az al-ternatívát: „vagy van egy Isten kormányozta értelmes világ, me-lyet az ember tönkretesz, hogy végül a megváltó rendbe hozza;vagy van egy értelmetlen világ, mely a semmibe vezet, és semmi-vé lesz, valami személytelen sors játszik vele hiábavalóan, nembüntet és nem jutalmaz senki semmiért, nem törődik se jóval, serosszal.” Majd így fejezi be: „csak az imént említett két választá-sunk marad, s további intellektuálisan megbízható segítséget adöntésünkhöz nem kaphatunk. Isten értelmet ad a világnak, fel-foghatóvá teszi azt, de a szó mindennapi értelmében nem magya-

97

rázza (ahogyan a földrengést a föld szerkezeti mozgásával lehetmagyarázni). És prima facie nincs semmi értelmetlen abban,hogy a világ értelmetlen” (KOŁAKOWSKI, 1992, 301.).

Összegzés

Kosztolányi a Marcus Aureliusszal megírta a hitetlenség apoteózi-sát, a Hajnali részegséggel pedig egyszerre mind a hitét, mind a hi-tetlenségét. S míg egyfelől rengeteg hitevesztett ember mégiscsakfelfedezheti az Úr halvány és megfoghatatlan felsejlésében elve-szett hitének visszfényét, másfelől pedig a hívők megbékélhetnekazzal a gondolattal, hogy íme, egy ateistának is megjöhet az esze.Csak Kosztolányi marad bús és szomorú, aki mindkettővolt egy-szerre: hívőis meg hitetlen is. Hogy egy viccel fejezzem be: MintMóricka, aki Belgiumban a sorozáson, mikor a sorozó tiszt fel-szólítja az újoncokat, hogy a vallonok álljanak jobbra, a flaman-dok meg balra, középen egyedül maradt, és felteszi a nagy kér-dést: De kérem, hová álljunk mi belgák?

Vagy mégsem? Azt írta Radákovich Máriának 1935. szeptem-ber 25. előtt: „Teljesen megváltoztam. Két hónappal ezelőtt ne-vettem volna ezen a levelemen. Akkor még materialista voltam.Te spirituálissá változtattad minden ízemet. Istenről többet gon-dolkozom, s – különös – már fohászkodom is hozzá, hogy vé-delmezzen meg bennünket, a mi emberfölöttien nagy, igazügyünket.” (KOSZTOLÁNYI, 1996, 744.)

De aztán egy hónap múlva, bocsánatot kérve feleségétől, aztírja: „felejtsd el egy szegény beteg halálos rémületét, mellyel azelmúlás előtt valami dacos kalandba akarta magát belelovalni.Ennek már vége. Légy mellettem… Mondd, elhitted egy pillana-tig is, te, aki annyira ismersz engem, hogy komoly volt?”(KOSZTOLÁNYI, 1996, 746.) Vajon csak a kalandból tért visz-sza, vagy az Isten-kalandból is?

98

Bibliográfia

BABITS Mihály, Kosztolányi = BABITS Mihály Művei. Esszék, tanulmányok, Bp.,Szépirodalmi, 1978, 516–524.

BALASSA Péter, A látvány és a szavak, Bp., Magvető, 1987.

ELIOT, T. S., Káosz a rendben. Bp., Gondolat, 1981.

Füst Milán naplójából = Hajnali részegség (In memoriam Kosztolányi Dezső), szerk.RÉZ Pál, Bp., Nap, 2002, 187–188.

HALÁSZ Gábor, Válogatott írásai, Bp., Magvető, 1977.

HEGEL, Georg, Wilhelm, Friedrich, Enciklopédia I. A logika. Bp., Akadémiai,1979.

HEGEL, Georg, Wilhelm, Friedrich, A logika tudománya, I, Bp., Akadémiai,1971.

HORVÁTH János, Berzsenyi és íróbarátai, Bp., Akadémiai, 1960.

ILLYÉS Gyula, Iránytűvel I, Bp., Szépirodalmi, 1975.

ILLYÉS Gyula, Kosztolányiról = Hajnali részegség. (In memoriam Kosztolányi Dezső),szerk. RÉZ Pál, Bp., Nap, 2002, 345–349.

JÓZSEF Attila, Kosztolányi Dezső= J. A., Irodalom és szocializmus. Bp., Kossuth,1967, 256–261.

KIRÁLY István, Kosztolányi. Vita és vallomás. Bp., Szépirodalmi, 1986.

KISS Ferenc, Az érett Kosztolányi, Bp., Akadémiai, 1979.

KOŁAKOWSKI, Leszek: Ha nincsen Isten, Bp., Európa, 1992.

Kosztolányi Dezsőkét levele Radákovich Máriának = Hajnali részegség (In memoriamKosztolányi Dezső), szerk. RÉZ Pál, Bp., Nap, 2002, 251–254.

KOSZTOLÁNYI Dezsőné, Kosztolányi Dezső, Bp., Aspy Stúdió, 2004.

LUKÁCS György, Kosztolányi Dezső: Négy fal között = L. Gy., Magyar irodalom –magyar kultúra, Bp., Magvető, 1970, 26–28.

NÉMETH László, Kosztolányi Dezső= A Minőség forradalma – Kisebbségben, Bp.,Püski, 1992. 464–467.

NÉMETH László, Természettudomány és mitológia, 372–393. Vallások, 383–393.(Görög, protestáns, katolikus és kommunista.) Kaszás Imre, Villányi De-zső, a Szerzetes és az Író) Kaszás: „Aki Istenről beszél, akár zsidó, akárgörög, protestáns, mind erre gondol és cselekszik. S ha egyszer kiejtette a

99

nevét, végül is azt köteles elhinni róla, amit erről az egy Istenről a Szentírás,az egyházatyák s a Rómában ebédelőcsalhatatlanság tanít.” (388.)

NÉMETH G. Béla, Küllőés kerék. Bp., Magvető, 1981.

OTTLIK Géza, Kosztolányi = Próza, Bp., Magvető, 1980, 286–295.

„Aztán ugyanekkor, ebben az utolsó kötetében, egy másik versében, amit taláncsak a kora hajnali óra levegőjének szinte prózaírói pontosságra, hiteles-ségre törőspontán megragadásának szánt, talán csak az éjszakai munkautáni kimerültségének, idegrendszere túlfeszítettségének váratlanul eufóri-ába fordulását próbálta lekottázni benne, szóval nagy versei közt is egyiklegnagyobbá nőtt Hajnali részegségben, mégis boldogan fel-felkiabál”(291.)

POMOGÁTS Béla, Kosztolányi nagysága (Egy közvéleménykutatás tanulságai) , Napút,2010/1, 8–11.

RÉZ Pál (szerk.), Hajnali részegség. (In memoriam Kosztolányi Dezső). Bp., Nap,2002.

RÓNAY György, A regény és az élet. Bp., Magvető, 1985, 456-467.

RÓNAY György, A nagy nemzedék. Bp., Szépirodalmi, 1971.

RÓNAY László, Kosztolányi Dezső. Bp., Magvető, 1977.

SZAUDER József, Tavaszi és őszi utazások. Bp., Szépirodalmi, 1980.

SZILÁGYI Ákos, Halálbarokk, Bp., Palatinus, 2007.

SCHÖPFLIN Aladár, Esti Kornél = Hajnali részegség (In memoriam Kosztolányi De-zső), szerk. RÉZ Pál, Bp., Nap, 2002, 208–211.

TILLICH, Paul, Dynamics of Faith. Harper, New York, etc. 1957.

WEBER, Max, A tudomány és politika mint hivatás, Bp., Kossuth, 1995.

100

Odorics Ferenc

BESZÉD- ÉS TUDÁSPOZÍCIÓK KÖZTESSÉGEA HAJNALI RÉSZEGSÉGBEN

„…most világolt föl értelmeennek a régi nagy titoknak…”

Ahogy az Apokrif, az Esti kérdés és a Levél a hitveshez a hagyományirodalomtörténetében foglalta el helyét, úgy kerül KosztolányiDezsőHajnali részegség címűverse is metafizikai megvilágításba. Ahagyomány irodalomtörténete mint elnevezés valójában egy reto-rikai áthelyezés következménye, ugyanis nem az irodalom törté-netéről szól, hanem arról, hogy a hagyomány miképpen nyilvánulés nyilatkozik meg, azaz miképpen történik meg „ugyanaz mindigmásképp” irodalmi művekben és azok környezetében. A hagyo-mányt – kiüresített gadameri hermeneutikai fogalma helyett –eredeti, hermetikus értelmében használjuk, melynek magyar nyel-ven történőtradicionális megjelenítése Hamvas Béla munkássá-gában lelhetőföl. A Scientia Sacra elsőkötetében olvashatjuk: „Ahagyományban levőtudás őskori kinyilatkoztatás. Ez az őskorikinyilatkoztatás végtelenül világos és egyszerű: az ember eredeteisteni, és az emberi sors egyetlen feladata, hogy Istenhez való ha-sonlóságát megőrizze.”1 Az istenhasonlóság megőrzése annyit je-lent a hagyomány irodalomtörténete számára, hogy olvasataink-ban a Hermész Triszmegisztosz Tabula Smaragdina címűírása má-sodik mondatában megfogalmazott hermetikus normát követjük,miszerint „ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és amifent van, az megfelel annak, ami lent van”2, azaz a materiális jelö-lők és a metafizikai tartalmak közötti megfeleléseket keressük.Így a hagyomány irodalomtörténete a magyar irodalomnak – skülönösen a magyar költészetnek – metafizikai jellegzetességeit,szellemi törekvéseit, gyakran pontszerű, rejtett spirituális megnyi-

1 HAMVAS Béla, Scientia Sacra I, Szentendre, Medio, 2006, 120.2 HAMVAS Béla, Tabula smaragdin. Mágia szutra, Életünk, Szombathely, 1994, 16.

101

latkozásait mutatja meg. Többek között azt a metafizikai, ősi tu-dást, amely az Ének a semmiről címűversben így nyilvánul meg:

„Annál mi van, a semmi ősebb,még énnekem is ismerősebb,rossz sem lehet, mivel erősebbés tartósabb is, mint az élet,mely vérrel ázott és merőseb.”

A megszólaló lírai én a „van” és a „semmi” világa, a látható ésa láthatatlan világ látszólagosan szembenálló kettősségét vonja bea vers terébe. A láthatatlan világ, a tradíció szavával: a lét a látha-tó világnál „ősebb”, „erősebb”, „ismerősebb”. A három rímszótiszta együtthangzása nyelv és történelem előtti összefüggéseketsejtet, olyan metafizikai tudásmintázatot (ősismeretet) idéz fel,melynek ősereje és őseredete megelőz mindent, ami élő, ami a lát-ható világ része. Mi az, amit a versbeszélőjobban ismer az élet-nél, s mi az, ami otthonosabb számára ennél?

„Szokatlan-új itt ez a köntös,pár évre szóló, szűk, de göncös,rossz gúnya, melyet a könny öntöz,beh otthonos lesz majd a régi,a végtelen, a bő, közömbös.”

Az evilági élet maszkja, köntöse az individuális én létezésétlehetővé tevőmúlandó test és elme, amely pár évre szól, új, szo-katlan és rossz. A régi (mely paronomázikusan magában foglaljaaz égit), az ősi és égi a végtelen, bőés közömbös, amely nincsalávetve a múlandóság törvényének, az egyetemes én „köntöse”.Bár még csak nem is köntöse, hiszen a jelzőkhöz kapcsolódó jel-zett hely: üres. Ez a zeugmának mutatkozó ellipszis is pontosanmutatja, hogy a láthatatlan világ dolgait megneveznünk a materiá-lis jelölők, a fizikai nyelv segítségével metaforikus, retorikai esz-közök segítsége nélkül aligha lehetséges. A következőmondatszerkezete hasonlóképpen hiányos, az „ebbe” deixise ismét asemmi égbe, a láthatatlanba mutat:

102

„Én is öröktől ebbe voltam,a semmiségre ráomoltan,míg nem javultam és romoltam,tanulni sem kell, tudjuk ezt rég:eltűnni és feküdni holtan.”

Az öröklétben metafizikai létezőként nyelvileg tételeződik afizikai síkon, a versben megszólaló egyetemes én, s a földi létbenmegnyilvánul a lírai én mindannyiunkban benne rejlő, nem tanu-landó, hanem felidézendőmetafizikai tudása, amit „tanulni semkell, tudjuk ezt rég”. A régi tudás, amely égi tudás – ami ősebb,erősebb és ismerősebb az életnél – az imént idézett versszak elsősorában határozott lételméleti állításban fejeződik ki: „Én isöröktől ebbe voltam”. Ez a metafizikai tudás, amelyhez Platónnyomán az anamnézisz, a visszaemlékezés segítségével juthatunkel, énünk egyetemességének tudása, ősismerete. Hamvas Béla ír-ja: „Nietzsche kései feljegyzései között van egy, amely a lélekszületéséről szól. Abban a percben, mondja a feljegyzés, amikoraz addig szabadon, aktivitásban élőember legelőször társada-lomban, a közösség ellenőrzése alatt s a többi ember kényszerealatt tudta magát, a világba gátlástalanul kisugárzó ösztön vissza-fordult. Ez a pillanat az, írja Nietzsche, amit a lélek születéséneknevezek. […] [A]z individuális, anyagi, természeti, határolt, egyé-ni, lezárt Én [Kosztolányinál ez a pár évre szóló, szokatlan-újköntös] az univerzális személytől [Kosztolányinál ez a végtelen,bőés örök meg nem nevezett valami] éppen abban különbözik,amiről Nietzsche beszél. Az éber univerzális személy az emberhalhatatlan súlypontja. Ennek a súlypontnak jellegzetessége, hogymivel nyílt, nincs az ember anyagi természetébe zárva. Szabadonlebeg és leng, mialatt sorsának szálai az istenség kezében vannak.Ez az, amit minden hagyomány az ember halhatatlan lelkének,örök Énjének, isteni lényének tud, tart, lát és ismer.”3

Amit Nietzsche a lélek születésének hív, az Hamvas Béla és ahagyomány szerint a felébredés, az éberség állapotának kezdő-

3 HAMVAS Béla: Scientia Sacra I, 58.

103

pontja. Az öntudatra ébredés tudáspozíciója jelenik meg JózsefAttila Eszmélet címűversének 10. szakaszában is:

„Az meglett ember, […]ki tudja, hogy az életethalálra ráadásul kapjas mint talált tárgyat visszaadjabármikor – ezért őrzi meg.”

A halál, természetesen a fizikai test halála mint alapállapot ésaz élet mint ráadás, mint talált tárgy felfogása a meglett ember, azeszméletére tért, éber én, a hagyomány ősi tudása. Az Eszmélet azeszmélkedés, az arany öntudatra ébredés verse. A Hajnali részegséghasonlóképpen az eszmélkedés verse.

„Szájtátva álltam,s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,az égbe bál van, minden este bál van,és most világolt föl értelme enneka régi nagy titoknak, hogy a mennynektündérei hajnalba hazamennekfényes körútjain a végtelennek.”

Milyen beszédhelyzetet foglal el a Hajnali részegség eszmélkedő,epifánikus lírai énje? A napszak (hajnal) a kezdet ideje, a sötétetfelváltja a világosság, háromkor hagyja abba a munkát, próbál –sikertelenül – aludni, majd felkel, nyugtalan. A vers ideje a pon-tosan meg nem határozott, de még éjszakai, sötétbeli kezdőpont-tól tart virradatig. Ez az időtradicionálisan a meditáció, az elmé-lyülés, ebben a versben az égi bállal való kapcsolatfelvétel szaka-sza. Hasonlóképpen meditációs beszédhelyzettel, de másképpenindul az Óda és A Dunánál is. Míg a két József Attila-vers beszé-lője a meditáció alaptesthelyzetében ül, kövön ül (a rakodópartalsó kövén és csillámló sziklafalon) természeti, így – az Ódában –éghez közelebbi környezetben, békében, addig a Hajnali részegségbeszélője nyugtalan, gép-agya kattog-zúg, föl-alá sétálgat. A pilla-nat meditációra, kapcsolatfelvételre indítja, testi és elmeállapotaazonban akadályozza ebben. Nyugtalansága akkor szűnik meg,

104

amikor mentálisan kilép hálószobája teréből: kinéz az ablakon.Kinéz, s egyben újabb ablakon néz be, benéz az alvó, vak, agy-vérszegénységben szenvedőemberek otthonaiba. Néz, de amitlát, a látványt eltávolítja magától, hiszen a látottak nem a saját,hanem a megszólított barát elmeképernyőjén („látsz”, „mered-hetsz”) jelennek meg. Mintha őmaga nem akarná látni, amit ahajnal, a meditatív helyzet láttatna vele, mintha őmaga nemakarna szembenézni a Logodi-utca (ne felejtsük el, őis a Logodi-utcából nézi a Logodi-utcát!) szegénységével és elhagyottságával,még akkor is így van ez, ha – nyilván joggal – önmegszólító vers-nek tekintjük a Hajnali részegséget; kettős tükrözéssel van dolgunk.A látványban a feldöntött emberek élete, Hamvas szavával élve akábaság létformája jelenik meg. A látott emberek kábák: „meg-forduló szemük kancsitva néz szét / ködébe csalfán csillogóeszüknek”: „A kábaság nem egyéb, mint hogy az ember magátanyagi testnek gondolja.”4 A Logodi-utcai emberek így is jelen-nek meg a versben: dobozba, ketrecbe, a testbe, az anyagba zár-tan, vakon és bután. S ismét egy újabb áttétellel dolgozik a vers, akábaság állapotából Aszklépiosz kakasaként ébreszt nem a vers-beszélő, de még csak nem is a megszólított barát, hanem acsöndből átketyegő, sántítva baktató keltőóra: „ébredj a valóra!”.

„A kakas, amit Aszklépiosznak fel kell áldozni: az éberség. Eza kakas az, amely a templomok tornyán forog. […] Még mielőtt akakas megszólal, szól az Evangélium, háromszor fogsz elárulniengem. Értelme: mielőtt a lét teljességére felébredsz és egész va-lóságában megérted, hogy mi az, ami veled történik, nem teszelmást, mint permanens árulást követsz el Isten és önmagad ellen.

Az Olajfák hegyén, amikor az Úr imádkozni vonult, így szólt:»Virrasszatok és imádkozzatok«. S mikor visszatért, a tanítványokaludtak.”5

Az evangéliumi hagyománnyal a Hajnali részegség beszélőjemindaddig nem néz szembe, amíg áttételes (az önmegszólítottbarát) szeme vízszintesen a földi, Logodi-utcai létre tekint.

4 Ua ., 137.5 Ua ., 29–30.

105

Ahogy azonban irányt, nézőhelyzetet vált, azaz feltekint az égre,a barátnak szóló áttételes magyarázat bámulattá alakul. Az eddigakadályozott, visszafogott, áttételes beszédhelyzet közvetlenné,derűssé, tisztává válik, hisz „most világol föl értelme ennek a réginagy titoknak”. S ahogy a földi dolgok (cigaretta, kávé, kézirat)közt botorkáló versbeszélőmint részeg („amint botorkálok itt,mint a részeg”) szemét az égre veti, beszédpozíciója is átminősül:egy szárny suhanásával és az eltemetett gyerekkorra való vissza-emlékezéssel emeli a vers angyali, metafizikai ereje a részegség ál-lapotába. Érdemes megnéznünk a verstestben előforduló „ré-szeg” és a címben foglalt, így kitüntetett „részegség” szavak je-lentésbeli különbségét. A részeg ember részember, mivel elveszí-tette létezésének teljességét, egészét, az egészből csupán részese-dik, csak a maga testi, földi aspektusait tapasztalja. (Ahogy amondás is tartja: Leitta magát a sárga földig.) Az említett tekin-tetváltásban a nyelv a részeget átírja, pontosabban felírja a ré-szegség állapotába. A részegség „-ség” képzője a benne foglalt„ég” taggal mintegy át-, felégeti a kába részeget az eszmélkedő,ébredezőtudatállapotba, a részegség megvilágosító tudatállapo-tába. Oda, ahol élőaz égi kapcsolat: felfelé tekintve „világolt fölértelme”. S most érdemes a nyelvben rejlőszimbolikus, itt meta-fizikai őserőre figyelnünk. A versben nagyon kevés, összesennégy tulajdonnév fordul elő(Hannibál, Budapest, Tejút, Logodi),így mindegyik kitüntetett értelmezési szereppel rendelkezik, jelen-tésnélkülisége okán különösen a „Logodi” szó. Akármit is jelent a„Logodi” szó, benne szóba rejtett szóként (paronomázikusan) ottvan – noha csonkán – a „logos”, a teremtőige, a nyelv teremtőerejének jelölője. S az imént a részeg égivé égetése, minősítése so-rán a részegségből a vers elvonta az „ég” szócskát, így a fennma-radó „s” szépen elfoglalja helyét a logos-ban. Hogy ezt a művele-tet nem(csak) az értelmezőmakacs akarata hajtja végre, figyel-jük meg a vers szintaktikai és térbeli szerveződését, azaz a nyelvrejtett működését! Mint tudjuk, a beszélőa hálószobájában le-föl sétálgat (most már azt is tudjuk, hogy a hermetikus normá-nak megfelelően egyszerre lent a testével és fent az éber tudatá-val sétálgat).

106

Az „itt” és az „innen” deiktikus térbeli jelölők ismétlődőelő-fordulása összekapcsolja a „részeg” és a „Logodi-utca” szavakat:„itt, mint a részeg” és „innen a Logodi-utca”. A szintaktikai kap-csolódást megerősíti az, hogy mindkét közelre mutató szócskaugyanarra a helyre mutat: a hálószobára. Míg a részeg ember alogos-t agyvérszegényen Logodiként éli meg, addig a hajnali ré-szegség metafizikai mámorában bámuló és ámuló versbeszélőér-zi, tudja és használja a logos, a teremtőszó őserejét. S mindezmég fokozható. Ha – amúgy kosztolányis nyelvi huncutsággal –bevonjuk a nyelv szimbolikus-metafizikai játékába Kosztolányicsaládon belüli megnevezését, a „Dide” jelölőt is, akkor a Logodi„di”-jeként részlegesen Kosztolányi Dezsőis megjelenik a vers-ben. Egy olyan szóként, amelynek jelöltje bizonyos esetekbenhisz a nyelv, a logos végtelen teremtőerejében, idézem az Egy égalatt címűKosztolányi-kötetet: „Tudom, hogy a világon és azemberi dolgokon való önkéntelen elrévülést szavakkal való játék-nak minősítik a tett szélhámosai, a népszerűség kis vámszedői,mintha szavakkal játszani nem annyi volna, mint magával azélettel játszani, s mintha a szavak nem volnának oroszlánok,melyek már oroszlánokat is széttépnek.”6 S bizony van olyaneset, amikor azt mondja Dide megálljt parancsoló „de”-je, hogy„igen, de”, azaz egy olyan jelölőként jelenik meg Dide-Kosztolányi a Hajnali részegség Logodi-utcájában, amely a nyelvetnoha nagy teremtőerejű, de anyagi természetű, ember alkottalétezőnek gondolja.

De térjünk vissza a Hajnali részegség eszmélkedő, epifánikusbeszédhelyzetéhez! Miben részesíti a beszélőt az égi kegyelem?Mi az a nagy titok, melynek értelme most világol föl számára? Sa-játos nyelvi megoldással van itt is dolgunk.

„és most világolt föl értelme enneka régi nagy titoknak, hogy”

6 KOSZTOLÁNYI Dezső, Önmagamról = K. D., Egy ég alatt, a kötet anyagátgondozta, a szövegeket összegyűjtötte és a jegyzeteket írta RÉZ Pál, Budapest,Szépirodalmi, 1977, 587–588. Idézi RÓNAY László, Ki volt ez a varázsló?, Buda-pest, Kozmosz Könyvek, 1985, 186–187.

107

Az „ennek” jelölőa grammatika szabályai szerint visszautalószereppel rendelkezik, eszerint a nagy titok a megelőzősorokbantalálható: „az égbe bál van, minden este bál van”. A „hogy” pe-dig azt jelenti be, hogy a titok most következik, miszerint hajnal-ban a mennyek tündérei hazamennek. A mondatnak ez az utalá-sos bizonytalansága azt a felismerést mutatja meg, hogy amit ed-dig a versbeszélőnem létezőnek hitt, mivel láthatatlan volt sze-mei számára, az valóság: a nagy titok fölvilágolt értelme a versbe-szélőmetafizikai elkötelezettségét jelenti be, epifánikus pillanatez: az égi kegyelem révén megmutatkozik a valóság. A mennyektündérei hajnalban szépen hazamennek, a vendégsereg eloszlik, smindezt idáig, a megvilágosodás pillanatáig azért nem látta, mertnem látott át azon a csipkefátylon, amely „a távol homálybólgyémántosan aláfoly”, melyet „magára ölt egy drága, szép nő”vagy „egy angyal”. A fátyol, a májá fátyla takarta el előle a valósá-got, az égi bált. Szíve visszadöbben, ahogy föléje hajol a rég el-temetett gyerekkor, emlékezni kezd, ahogy emlékezik az Ódameditáló emlékezője:

„Szoktatom szívemet a csendhez.Nem oly nehéz –idesereglik, ami tovatűnt,”

S ahogy emlékezik A Dunánál emlékezőköltője is:

„Verset írunk – ők fogják ceruzámats én érzem őket és emlékezem.”

S ahogy érzi a Hajnali részegség visszaemlékezőköltője:

„úgy érzem én, barátom, hogy a porban,hol lelkek és göröngyök közt botoltam,mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnakvendége voltam.”

Itt válik teljessé a nagy titok: az égi bálnak őmaga is vendége,ez a vendéglét felismerése. Mi ez a vendéglét? Mit jelent vendég-nek lenni?

108

„A ’vendég’ szó gyöke, a ’ven’, a ’jön’ ige módosulatának lát-szik: [...] jöndeg v. jöendék, azaz jövendék mint növendék,nevendék. […] A szók végén pedig, valamint másutt is, a ’k’ és ’g’szervrokonságuknál fogva többször fölcseréltetnek, mint […]vöcsök, vöcsög stb. Szerkezete tehát olyan, mint a szintén igék-ből származott un-d-ok, szán-d-ok v. szán-d-ék, ér-d-ek, nyom-d-ok stb. szóké.”7

Tehát a vendég olyan jövendék, pontosabban jövendég, akijövend, érkezik valahonnan. S a szó azt is pontosan megmondja,honnan jön a vend-ég, honnan jövend, hát az égből, az égbőljön, az égből érkezik. „Gyökre nézve egyezik vele a latin venio,melyből az ad-vena származott.”8 Advenio pedig annyit tesz,hogy „érintkezésbe lép”. A vendég olyan jövevény, kinek eredeteégi és érintkezésben, kapcsolatban áll az angyalokkal, aki résztvesz minden este a bálban. „A »bál« szó azon hasonló gyökűszók osztályába tartozik, melyek kerengést, forgást, ide-oda moz-gást jelentenek.”9. Így az égi bál a körforgás és a szavakba rejtettszavak nyelvi ereje okán a földi bál is, amely álvilág, hiszen a fá-tyol eltakarja, illúzió. A vendég egyszerre az égi és földi bálokrésztvevője, az állandó körforgás, a szamszára szereplője – ahogyKosztolányi írja –, csillagközi lény10. Olyan lény, aki folyvást köz-

7 CZUCZOR Gergely – FOGARASI János, A magyar nyelv szótára , Pest, MTA,1862.8 Ua.9 Ua.10 „S ott lehetett az eszmetörténeti ihletők között a schopenhaueri bölcseletegyik lényegi ösztönzője is: a távolkeleti filozófia. Nem sokkal a vers (Hajnali ré-szegség) megszületése előtt egy cikksorozatban hirdette Kosztolányi ennek dicsé-retét. Vonzotta az a gondolatkör, amely – mint írta – »az ember helyét pontosantudja a világegyetemben. Aki földre született, két végtelenség közt van. Megelő-zi az a tenger idő, amely születése előtt telt el, s követi az a tenger idő, melymajd halála után fog lepörögni. Így az ember csak láncszem egy nagy láncolat-ban, egymásra következőnemzedékek összekötőcsatja, a jelen és a jövőpántja.Mozzanat az élet, gyors és esetleges: pillanat és villanás. […] Szemlélete jellegze-tesen nem földi, nem gyakorlatias, de nem is túlvilági, csak csillagközi.«” (KI-RÁLY István, Kosztolányi – Vita és vallomás [Tanulmányok], Budapest, Szépiro-dalmi Könyvkiadó, 1986, 296.)

109

tes létben van. Ez a köztesség, állandó mozgás jellemzi Koszto-lányi viszonyát a vallásos hithez is.

Szegedy-Maszák Mihály tanulmányát idézem: „Nem dönthe-tőel, mekkora szerepe lehetett a betegségnek abban, hogy életelegvégén Kosztolányi közeledett az egykor elveszített vallásoshithez. »Teljesen megváltoztam« – írta Radákovich Máriának,valamikor az 1935. szeptember 24. előtti napokban. »Két hó-nappal ezelőtt nevettem volna ezen a levelemen. Akkor mégmaterialista voltam. Te spirituálissá változtattad minden ízemet.Istenről egyre többet gondolkozom, s – különös – már fohász-kodom is hozzá«.”11

A Szeptemberi áhítatban elhatárolódik az intézményes vallástól:

„Én nem dadogtam halvány istenekhezhideglelős és reszketőimát,”

Azonban jelzi soha el nem vesztett hitét a pogány igazságban:„mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,pogány igazság, roppant napvilág.”

Miben áll a Szeptemberi áhítat versbeszélőjének pogány igazsá-ga? A pantheizmus szó szerint megjelenik a versben („Milypantheizmus játszik egyre vélem”). De azért érdemes most is el-indulnunk a tulajdonnevek mentén. A versben három tulajdon-név fordul elő: egy zeneszerzőneve (Schumann), egy zenedarabcíme (Sonata pathétique) és az Orion csillagkép.

„Az Orion süvegje mért parázsló?Miért hogy mindent lanyha pára mos?”

Az Orion csillagkép, a nagy vadász, amely a magyar (pogány)ősvallásban a Nimród nevet viseli. A Nimród a magyar ősvallás-ban a Szent Hármasság (Atyaisten, Anyaisten, Fiúisten) háromerejének (Tűz, Víz, Fény) az egyik erőformája: az Atyaistent, a

11 SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Műfajok a kánon peremén = SZ.-M. M., Irodalmikánonok , Debrecen, Csokonai, 1998, 169.

110

Kozmikus Tüzet jelöli12. Az Anyaisten, a Kozmikus Víz is jelenvan a versben („mindent lanyha pára mos”). És itt van a harma-dik erőforma, a Kozmikus Fény is, a Fiúisten csillagmegfelelője aNap. A versbeszélőa „roppant napvilág” felé fordult, olyannyira,hogy a Naphoz mint a vers megszólítottjához fohászkodik:

„Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,[…]emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,halál fölé, a régi romokon,”

Ez a hármasság a Hajnali részegségben is jelen van.Kozmikus Víz:

„Az égbolt,[…]mint az anyám paplanja, az a kék folt,mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,”(Kiemelés: O. F.)

Kozmikus Tűz:

„s a csillagoklélekzőlelke csöndesen ragyog” (Kiemelés: O. F.)

S a hajnal eljöttével a Kozmikus Fény, a Nap is megjelenik.

„…már pirkadt is keleten,[…]és távolba roppantfénycsóva lobbant,[…]künn az előcsarnok fényárban úszott,a házigazda a lépcsőn bucsúzott,előkelőúr, az ég óriása,”

12 Vö. BODNÁR Erika, A magyar ősvallás = B. E., A magyar ház mágikus titka,Bp., Püski–Masszi Könyvesház, 2008, 16–19.

111

A Nap fénycsóvája és fényárja összekapcsolja a három erőfor-mát, hisz a fényárban a fény- és a vízelem, a fénycsóvában pedig afény- és a tűzelem egysége fejeződik ki, így a Hajnali részegségben aSzent Hármasság, az Atya–Anya–Fiú összhangja szólal meg.

A lenti és a fenti, az égi és a földi hermetikus norma szerintimegfelelését, a hagyomány és a hagyomány irodalomtörténeténekhangját mint egyfajta bolygómozgást erősíti meg Nietzsche A ha-talom akarásában.

„A bizonyosság utáni vágy, a világmindenség hatalmas össz-hangjának élménye időről időre hatalmába ejtette a hitetlen köl-tőt, mintegy az önellentmondásos, osztott személyiség belsőpár-beszédének, annak a nietzschei gondolatnak a szellemében,melynek legtömörebb megfogalmazása, A hatalom akarása 259.szakaszában ugyanúgy az égitestek képének megidézésével érzé-kelteti a kegyelmi pillanatot, az epifániát, mint Kosztolányi verse:»A legbölcsebb ember volna ellentmondásokban a leggazdagabb,akinek minden emberfajtára ugyanúgy lenne tapintószerve, ésövéi volnának mindeközben a grandiózus összecsengés nagy pil-lanatai – a bennünk is meglevőnagy véletlen –, egyfajta bolygó-mozgás.«”13

13 SZEGEDY-MASZÁK Mihály, I. m., 169. (Szegedy-Maszák tanulmányában aNietzsche-idézet németül szerepel, itt Szabó Judit fordítását használtam fel.)

112

Farkas Edit

A TAPASZTALAT VERBALIZÁLÁSAMINT ÉRTELMEZÉSI FOLYAMATA HAJNALI RÉSZEGSÉGBENKommunikációelméleti megközelítés

„Amikor valóban beszélni szeretnék a másikkal, implicit módonakarnom kell az őszabadságát, függetlenségét és egyenrangúságát.Ha ugyanis úgy akarnék beszélni vele, hogy őnem jutna szóhoz,mint velem egyenlőfél, akkor nemcsak őbenne tennék kárt, hanemmagamban is, mivel így megfosztom magamat attól a partnertől,akit mégis keresek, ha egyáltalán kommunikálok. Önmagábanvéve már eleve minden kommunikáció annak bevallása, hogyszükségem van egy partnerre önmagam létrehozásához.”

(Rolf Zerfass)

Elsőközelítésben a vers egyirányú kommunikációnak tűnik, hi-szen az olvasónak nincs lehetősége a megszólalásra. Ebben azesetben az üzeneten, vagyis a szöveg információtartalmán van ahangsúly: arra a kérdésre keressük a választ, hogy miről szól avers, milyen valóságra/igazságra utal. Mivel a versek általábanszubjektív tapasztalatot rögzítenek, tulajdonképpen még maga aköltősem kompetens annak eldöntésében, hogy „jól” mondta-eel, amit akart, hisz az adott tapasztalaton túl őmaga sem fér hoz-zá élményéhez, ahhoz, ami a versben rögzítve van: a vers egy-szerre jele és ugyanakkor létrehozója is a vers „tartalmának.”

Ha nem interperszonális (személyek közötti), hanem a költőintraperszonális (egy személyen belüli) kommunikációjaként kö-zelítünk a vershez, akkor (hasonlóan, mint amikor pl. valakinek anaplóját olvassuk) egy önmegértési-önértelmezési folyamat tanúileszünk: ekkor releváns olvasatként (irodalom)pszichológiai, eset-leg (irodalom)szociológiai adatokat fogunk kapni, de semmikép-pen nem leszünk esztétikai élmény részesei.

113

Ha a verset sem nem a költőközléseként, sem nem „belsőbe-szédként” tekintjük, hanem műalkotásként, akkor a hagyományos„ki-kinek-mit-miért-milyen eszközökkel-milyen céllal-milyen körül-mények között, stb.” kérdések feltevése/megválaszolása helyett máskérdésekkel kell közelednünk a szöveghez.

Arra a kérdésre, hogy mi az, ami az embert kiemeli a termé-szeti létezésből, a történelem során sokan sokféle választ adtak –egy lehetséges válasz ezek között az, hogy a kommunikációnakegy olyan típusa, amelyben az ember nem csupán kommunikál,hanem tudja is, hogy kommunikál. Mivel a természet nem jelekből,hanem dolgokból (vagy ha úgy tetszik, tényekből/eseményekből)áll, az ember azt is tudja/tudhatja, hogy a jeleket őmaga hozza lét-re a jelölőés a jelölt összekapcsolása által, s ilyen értelemben atudás tartalmazza/tartalmazhatja a tudás tudását is – vagyis, hogylehetne másként.

Mivel a jel nem egyszer és mindenkorra adott, hanem mindigcsak a konkrét jelölési szituációban létesül (kapcsolódik össze ajelölőés a jelölt valamilyen jelalkotási szabály vagy korábbi jelölé-si mód analógiája segítségével), a jelek nem férhetőek hozzá a je-lölési aktuson kívül: az „érzékszervi bemenet” csak egy kódolásifolyamat révén válik tapasztalattá. (Például látok „valamit”,azonban már abban a pillanatban, amikor konstatálom, hogy egyalmát látok, nincs szükségem további információra egészen ad-dig, amíg fel nem merül a gyanú, hogy a látott alma mégsem ’al-ma.’) A tapasztalat rögzítése/verbalizálása tehát nem választhatóel a tapasztalat értelmezésétől: hogy mit tapasztaltam, azt csak etapasztalat megnevezésén, egy nyelv/kódrendszer használatánkeresztül érthetem meg. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a tapasz-talat elvileg másként is artikulálható: használhatnánk más szava-kat, egy másik nyelvet vagy esetleg verbális kód használata helyettpéldául lerajzolhatnánk, vagy elzenélhetnénk, esetleg eltáncolhat-nánk. Ugyanakkor kultúránkban műalkotások létrehozására nemmindenkinek van legitim felkészültsége („tehetsége”, szak-mai/művészi képzettsége): az emberek többsége tulajdonképpenbizonyos „transzcendens” élményeihez, ilyen jellegűsaját tapasz-talataihoz is csak mások felkészültsége révén fér hozzá, vagyis

114

tapasztalatát a rendelkezésére álló (általa hozzáférhető, vagyis is-mert) műalkotások, esetleg vallási/teológiai/metafizikai, stb. is-meretek révén tudja „elsajátítani”.

Köznapi tapasztalataink rögzítésére/kifejezésére általábanszimptomatikus és/vagy szimbolikus jeleket használunk: a termé-szeti jelenségeket természeti jelenségek jelölőiként értelmezzük(pl. a lábnyomok a sárban azt jelentik, hogy egy bizonyos állat –amelynek ilyen és ilyen a talplenyomata – járt arra), illetve kon-vencionális kódokat használunk: például fogalmainkat és a hoz-zájuk kapcsolódó attitűdjeinket szavakkal fejezzük ki.

A Hajnali részegség egy olyan szituációt ábrázol, amikor a szokáso-san nyersnek tekintett valóság (a hajnalodó csillagos ég) mint szimp-tomatikus jel a költőszámára átváltozik, a ’hajnalodik’ jelölt jelölővéalakul, melynek jelöltjére a költőmetaforikusan a bál, illetve a bálvégének képével utal.

De hogyan vált ki a költőtranszcendens élménye bennünkszintén transzcendens tapasztalatot? A verset olvasva mi nem egynyers valósággal (a csillagos éggel) találkozunk, hanem egy szim-bolikus valósággal, a verssel. Természetesen ahhoz, hogy az előt-tünk lévőfestékfoltos papírlapot „vers”-ként tudjuk érteni, szük-séges nemcsak annak a tudása, hogy léteznek versek, hanem egy-fajta irodalmi „kompetencia,” felkészültség is. Ez a felkészültség(„irodalmi műveltség”) azonban önmagában még mindig nemelég: azt is el kell döntenünk, hogy – Horányi Özséb kifejezésévelélve – hajlandóak vagyunk-e a valóság ezen fakultásába belebo-nyolódni, vagyis esztétikai olvasatot/élményt/tapasztalatot létre-hozni ahelyett, hogy például életrajzi, történelmi vagy filozófiaivonatkozások példatárának használnánk a vers szövegét.

„Transzcendens”, vagyis a hétköznapi élményszinten túllendí-tőélményeink valószínűleg mindannyiunknak vannak (gondol-junk itt például a szerelem vagy a gyász tapasztalatára) – ezen él-mények értelmezéséhez, vagyis valamilyen szimbólumrendszer-ben való rögzítéséhez/artikulálásához azonban, mint már utaltamrá, nem mindenkinek van felkészültsége. A mi kultúránkban álta-lában a művészek azok, akik képesek ezekhez a transzcendenstapasztalatokhoz legitim módon olyan jelölőt konstruálni, melyek

115

rögzítik az élményt: a befogadók többségének felkészültsége csaka vers mint jel értelmezésére s nem a vers mint jel létrehozásáraterjed ki.

De hogyan kerül bele a versbe a „transzcendens”? A vers aszimbolikus valóság része, vagyis mind a jelölője, mind a jelöltjeszimbolikus. A versolvasás aktusában azonban a vers mint jel (te-hát a „formája” – a nyelvi eszközök – és a „tartalma” – a vers je-lentése – együtt) változik át egy metaforizációs folyamatban, ami-kor is a versen (George Lakoff kifejezésével élve a metafora for-rástartományán) keresztül az egyébként strukturálatlan tapasztalat(mint céltartomány) elrendeződik a forrástartomány mentén. Amegfeleltetés a forrástartomány következtetési mintázatát rávetíti acéltartomány következtetési mintázatára, s ezáltal lehetővé teszi,hogy olyan dolgokat is megértsünk általa, amik viszonylag elvontakvagy eredendően strukturálatlanok, mert segítségével lefordíthatókkonkrétabb vagy legalábbis jobban strukturált anyagra.

Paul Ricoeur szerint a metaforának az a szerepe a költőinyelvben, mint a modellnek a tudományos nyelvben: heurisztikussegédeszköz, amely kijelöli egy új, helytállóbb értelmezés útját.Mary Brenda Hesse rámutat, hogy az elméleti modellel egy köny-nyebben leírható képzeletbeli tárgyat szerkesztünk, majd e tárgytulajdonságait egy összetettebb valóságterületre vetítjük, hogy ez-által bizonyos dolgokat másként lássunk, s közben megváltoztas-suk a leírására szolgáló nyelvet. A nyelvet úgy változtatjuk meg,hogy heurisztikus fikciót hozunk létre, s ezt a valóságra vetítjük.A heurisztikus fikció nem leíró, hanem újraíró: nem azt mutatjameg, hogy mi van, hanem azt, hogy ami van, miként van.

Egy modell tehát ábrázolhatja a (tőle függetlenül létező) való-ságot, mint például az atomszerkezet modellje; és lehet modell avalóság számára, vagyis amikor a segítségével hozzuk létre a ko-rábban nem létezett, de a későbbiekben már a modelltől függet-lenül létezővalóságot: ilyen például egy tervrajz, ami alapján fel-építik az épületet. Clifford Geertz hívja fel a figyelmet arra, hogya kulturális minták alapvetően kettős aspektussal rendelkeznek:egyszerre jelei és ugyanakkor „megtestesítői” is a létrehozott va-lóságnak: vagyis ekkor a valóság számunkra a modellel együtt lé-

116

tezik, mintegy abban mutatkozik meg. (Ilyen pl. egy esküvő,amely egyszerre jele is és megvalósítója is a házasságkötésnek: ajel létrehozása kifejezi a házasság mint intézmény létét, és egybenmegvalósítja a konkrét házasságkötést.)

Nézzük meg tehát a Hajnali részegséget egy ilyen perspektívá-ban. Kosztolányi megszólítással indít, de mivel tudjuk, hogy avers nem egy köznapi kommunikációs műfaj (például nem levélvagy beszélgetés, ahol a megszólítás releváns lenne), ezt a meg-szólítást is kénytelenek leszünk ’a vers mint a metafora forrástar-tománya’ részeként értelmezni. (Mint ahogy például turistakéntegy templomba belépve a ’templom mint turistalátványosságmegtekintése’ forgatókönyv szerint értelmetlen gesztus a kezün-ket a szenteltvíztartóba mártani, ugyanakkor hívőként (a ’temp-lom mint szent hely felkeresése, átlépés a profán térből a szenttérbe’ forgatókönyv szerint ugyanez mint a megtisztulás szimbo-likus gesztusa teljesen releváns.)

A fentebb kifejtett perspektívából tekintve érthetővé válik aköltőnek a szövegben végigkövethetőküzdelme, ahogy az általamegélteket próbálja „ideológiamentesen,” vallási vagy akár filo-zófiai előfeltevésektől mentesen rögzíteni. A bevezetőrészben, aköznapi valóság leírásakor ez még nem is okoz különösebb prob-lémát (pl. „forgolódtam […] az ágyon”; „sétálgatok szobámba,le-föl”), már itt is megjelennek azonban bizonyos szövegelemek,amelyek ha nem is „ideológiához,” de kultúrához kötöttek: pél-dául ilyen a ’családi fészek’ vagy az ’égbolt’ kifejezés, és megje-lennek olyan, „ideológiával terhelt” kifejezések, amelyek nempusztán leírják, hanem egyben értelmezik is a valóságot: lásd pl. a’gép az agyban’ metaforát vagy az ’ők a szobába zárva, mint do-bozba’ hasonlatot.

A következőrészben, a köznapi szférán való túllépéskor az-tán egyértelművé válnak a valóság megragadásának nehézségei. Acsillagokat megszemélyesítőkifejezéssel („a csillagok / lélekzőlelke csöndesen ragyog”) elinduló metaforizációs/modelláló fo-lyamat megindít egy asszociációs láncot, amely a „vendégsereg”leírásában egyre konkrétabbá válik – azonban a ’csillagok mintbáli vendégek’ metafora továbbvitele már problémát okoz a köl-

117

tőnek: „Egy csipkefátyol / látszott, […] melyet magára ölt egydrága, szép nő[…] vagy tán egy angyal”.

A következőrészben megjelenőmetafora: „a mennynek /tündérei hajnalba hazamennek” grammatikailag gyűjtőnévnek tű-nik, tehát mintha a költőazt mondaná, hogy a csillagok a meny-nyek tündérei, akik nők vagy angyalok. Mivel a ’tündérek’ mito-logikus, s a mai kultúránkban képzeletbelinek tekintett lények, a’„csillagnők/csillagangyalok” tündérek’ metaforával Kosztolányia tapasztalat „tartalmát” mintegy a képzelet/álom/mese szférájá-ba utalja, azonban a tapasztalat realitása elől nem bújhat ki: tu-dom, hogy nincsenek tündérek, de mégis báloztak, és mégis ha-zamentek. Nem hiszek transzcendens létezőkben, de hiszem,hogy találkoztam velük.

Ebből a perspektívából tekintve a Hajnali részegség az emberegy alapvetőléttapasztalatának modelljét hozza létre. A műbefo-gadása közben az egyébként rejtett, „háttéri tapasztalatként” léte-zőtapasztalatunk (mi szerint, ha „el kell mennem innen”, akkorkell legyen egy hely, ahová megyek, és ahol más létezők is van-nak, ahová „a mennynek tündérei is hazamennek”), mivel képe-sek vagyunk „jelölőt” rendelni hozzá, előtérbe kerül. Kosztolányinem arról beszél, hogy ’mi’ van, hanem arról, hogy ami van, az’hogyan’ van. És ha az ember nyitott lényként, mintegy „kapcso-latban” éli meg önmagát, akkor kell legyen valaki/valami, aki-re/amire ez a nyitottság rányílik, akihez/amihez az ember kap-csolódni tud.

Az esztétikai tapasztalat mindig transzcendens a köznapi ta-pasztalathoz képest: Martin Buber kifejezését kölcsönözvemondhatnánk úgy is, hogy míg a köznapi ténykedéseink során avilággal mint „az”-zal (céljaink eszközével) találkozunk, az eszté-tikai tapasztalatban a világ „te”-ként mutatkozik meg előttünk, amaga teljes különvalóságában, és ugyanakkor mégis nekünk-adottságában. A versolvasás tehát egyfajta „profán” rítus, amelyszertartás alatt egyszerre hozzuk létre és éljük meg a találkozást:nem gondolom, hogy a költővel, de vele is, nem hiszem, hogyvalamiféle transzcendens valósággal, de vele is – de leginkább

118

önmagunkkal, saját kultúránkba/nyelvünkbe, emberségünkbeágyazott valóságunkkal.

Bibliográfia

BLACK, M., Modellek és metaforák , Helikon, 1990/4, 432–447.

BUBER, M., Én és Te, Bp., Európa, 1994.

GEERTZ, C., A vallás mint kulturális rendszer = G., C., Az értelmezés hatalma , Bp.,Századvég, 1994.

HESSE, M. B., Models and Analogies in Science, Notre Dame, 1966.

HORÁNYI Ö., A kommunikáció participációra alapozott felfogásáról = UŐ. szerk., Akommunikáció mint participáció, AKTI–Typotex, 2007.

LAKOFF, G.: The Contemporary Theory of Metaphor = Metaphor and Thought, ed byORTONY, A., Cambridge, C. U. P., 19922.

MORRIS, C. W.: A jelelmélet megalapozása = A jel tudománya, szerk. SZÉPE Gy.,HORÁNYI Ö., General Press [é.n.], 39–72.

RICOEUR, P., Az élőmetafora, Bp., Osiris, 2006.

RIES, J. szerk., A szent antropológiája, Bp., Typotex, 2003.

SCHANK, R. C. – ABELSON, R. P., Forgatókönyvek, tervek, ismeretek = Tanul-mányok az irodalomtudomány köréből, Bp., Tankönyvkiadó, 1988, 367–377.

ZEFRASS, Rolf, Nevedet hirdetem, Bp., 1995.

119

Bókay Antal

KOSZTOLÁNYI-POÉTIKA A HAJNALIRÉSZEGSÉG KÖRÜL – JÓZSEF ATTILASZEMSZÖGÉBŐL

Hipotézisem az, hogy a kései Kosztolányi-költészet részévé ésalkotójává vált annak a poétikai folyamatnak, e folyamat egyik út-jának, amely a magyar és az európai/amerikai költészetben egy„későmodern” költői beszédmód és tárgy-világ, témakör kialakí-tásával váltotta a mégoly hatékony, „nyugatos” versbeszédet ésszemélyességfelfogást, és utat nyitott egy új, a XX. század máso-dik felében megformálódó líra- és szubjektumartikuláció felé.

A magyar költészetben ennek a folyamatnak legradikálisabbképviselője kétségtelenül József Attila volt. Radikalitása abbanállt, hogy egy olyan poétikai utat járt végig, olyan ösvényt vágottaz önreprezentáció sűrűjébe, amely kísértetiesen hasonlít az an-gol-amerikai költészeti alakulás módjaira. József Attila útja – na-gyon durva vázlattal – úgy alakult, hogy a személyt imaginatívenszubjektív teljességgé növelőszimbolikus-szecessziós, nyugatosversbeszédet és tematikát egy a világ belsőstruktúráját megmuta-tó, a személyesség objektív geometriáját kutató tárgyias költészet-re váltotta. Ez persze kiváltotta a Nyugat kritikusainak,Osváthnak, Babitsnak, Német Lászlónak, Füst Milánnak az el-lenérzését, sőt elutasítását.

József Attila alig egy évtized alatt kibontakozó költészeténekjelentőségét komoly mértékben erősítette, hogy a költőnem ma-radt meg ezen tárgyias modell költőjének, hanem szinte evvelpárhuzamosan egy másik és ugyancsak új költői beszédmódot,tematikát is kidolgozott, ezt – nem túl szerencsés, talán megté-vesztőfogalommal – vallomásos költészetnek neveztem. Jobbnév lenne talán a „belsőtárgy költészete” kifejezés. Úgy ismondhatnám – Kulcsár Szabó Ernőtaláló kifejezését variálva –,hogy József Attila költészete a „kettévált későmodernség” példá-ja, két lehetséges útja. Költőnk máig ható jelentősége és jelenléte

120

pontosan ebből a kettős radikális újításból fakad. A belsőtárgyköltészete akkor teremtődik meg, amikor világossá válik, hogy avilágban, a szubjektum világban-létében, a lehetséges szubjek-tum-konstrukciókban nem érhetők el, vagy nem működtethetőkolyan stabil, mitologikus struktúrák, amelyek a tárgyias költészetvilágképéhez, beszédmódjához elengedhetetlenül szükségesek.Ebben a helyzetben a költőazt kezdi el kutatni, hogy mik azok alét-teremtési és lét-percepciós rétegek, amelyek a világ és én, akülsőés belsőhomológiáját fenntartani hivatott tükröződéseket,abszolútnak tűnőstruktúrákat megzavarják. József Attila erről azEszmélet 7. szakaszában ír legvilágosabban: az égre történőelsőföltekintés még „törvényt szőtt”, a második, amely már az „álma-im gőzei alól” történik, viszont már a lét logikája szöveténekmegbomlásával jár. Az „álmaim gőzei” az a belső, amelynek ku-tatását a kései József Attila-költészet elvégzi, ez az a „belsőtárgy”, ez az az új poétika, ahonnan a költő1935–1937-ben dön-tően beszél. (Nyilván nem kizárólag. A belsőtárgy már a tárgyi-assal párhuzamosan elkezd működni, Reménytelenül, majd a belsőtárgy költészetének időszakában is megmarad a jelentős tárgyiasélmények lehetősége – A Dunánál).

József Attila 1935 júniusában jelentet meg kritikát, elemzéstKosztolányiról1. Ennek a kötetnek utolsó ciklusa, a Számadás tar-talmazza a Hajnali részegséget is, de mellette még néhány igazán je-lentős verset, magát a Számadás-ciklust, a Halotti beszédet, az EstiKornél énekét (illetve ide sorolhatjuk a kötetből már kimaradóSzeptemberi áhítatot). Az a hipotézisem, hogy József Attila egyér-telműszimpátiáját pontosan az váltja ki, hogy Kosztolányi ebbena kötetben, ezekben a versekben túllép a szecessziós-szimbolikusnyugatos versen, és egy József Attilától eltérőúton ugyan, demegteremti a belsőtárgy költészetét. A kései Kosztolányi és a ké-

1 A Kosztolányi -esszéről többen írtak. Szabolcsi Miklós és Németh G. Béla em-líti jelentőségét, a legalaposabb interpretációt azonban – egy tanulmánysorozat-ban – Veres András készítette (időben utolsó a Világképek dialógusa. József AttilaKosztolányi bírálatáról = Testet öltött érv. Az értekező József Attila, szerk.TVERDOTA György, VERES András, Bp., Balassi, 2003. 64–77). Előadásom-ban a párhuzamokra és különbségekre terjedelmi okokból nem tudok kitérni.

121

sei József Attila között költői törekvéseikben jelentős párhuzam,hasonlóság alakul ki, ezt ismeri fel a fiatalabb kortárs. A Tollban(ugyanabban a folyóiratban, amely József Attila Babits-kritikájátközölte öt évvel korábban) megjelent írás azért jelentős, mertnemcsak Kosztolányi értékelését, értelmezését tartalmazza, ha-nem információt ad a kései József Attila poétikai törekvéseiről is.

A kései Kosztolányi és a kései József Attila között jelentőskülönbség az, hogy József Attila a tárgyias költészeten keresztülérkezett a belsőtárgy költészetéhez, Kosztolányi viszont – ésezért az őalakulása nehezebben is érzékelhető– közvetlenül aszázadfordulós szecessziós-szimbolizmusból lépett tovább. Azáltalam ismert angol-amerikai költészeti változás inkább a JózsefAttila által képviselt irányra példa, egy lényeges eltéréssel. Amagyar költészet történetében a Nyugat óriási jelentősége nem-csak jelentős hozadékkal járt, hanem éppen kiemelkedőlíraienergiái, formái miatt meghaladása is nagyon nehéz volt. Azangol-amerikai költészetben viszont a tárgyias költészet, Poundimagizmusa, vorticizmusa, Eliot személytelensége és objektívkorrelátum-elve vált olyan jelentőségűvé és súlyúvá, hogy az új, abelsőtárgyiasság költészete csak az ötvenes évek elején tudottkibontakozni.

Az új költészeti modell „nem absztrakt meditációval épül, ha-nem viszonyokat imaginatíven érzékelőolyan attitüd vagy modellkialakítására törekszik, mely attitűd (nem szimbólum vagy állítás)a tapasztalat átfogóbb perspektíváját határozza meg vagy ad an-nak értéket.”2 Azaz nem a (világ) tárgy totalizált képzetén belültalálja meg a törvényeket, nem is a költői hang imaginatív élmé-nyein keresztül vetíti ki a szubjektív lét összefüggéseit, hanem aszubjektíven informatív közös és személyes tárgyiasság alakulá-sát, megformálódását kutatja. Ezzel a személyes létezés olyan újformáit fedezi fel, amelyek elkerülhetetlenül átszűrik, közvetítik,transzformálják a tapasztalatot. Azt is mondhatnánk, hogy a ké-ső-modern költészet ezen tárgyias költészetet követőfázisa a köl-

2 ALTIERI, Charles, Enlarging the Temple – New Directions in American Poetry duringthe 1960s , London, Associated University Press, 1979, 16.

122

tői aktivitás immanenciáját keresi, azt kutatja, hogy mik azok abelsőtárgyak és kifejezési formák, amelyek segítségével új szelf-tapasztalati utak nyithatók meg. Ezért problematikus, könnyenfélrevezetőaz egyébként elfogadott „vallomásos költészet” meg-jelölés, mert ebben az új költészetben igazából és lényege szerintnem vallomásról hanem önanalízisről3 van. Az új költészet (Eliotszemélytelenség-elvével szemben) mégis a személyesség költésze-te, egy radikális és a maga tárgyiasságában megélt jelenlét. A ko-rábbi szecessziós-szimbolikus poétikával szemben azonban ez aszemélyesség egy tárgyias, valós jelenlétre épül, és ezért a titkokatsúgó fantázia-világgal szemben kulcsjelentőségűlesz a minden-napiság, a költői hang tárgyias pozíciójának a kidolgozása.

A radikális jelenlét egy olyan aktív viszony megkonstruálása,melyben „az intenzíven és közvetlenül érzékelt pillanat visszaál-lítja a világgal való kapcsolatot, és etikai és pszichológiai harmó-niát teremt”4. Ezt a radikális jelenlétet nemcsak a Hajnali részegségcentrális eseményeként érzékeljük, hanem ez a konstitutív moz-zanata annak az olvasói pozíciónak is, amelyről József Attila kri-tikája elején beszámol:

„Ifjuságom elején az élet bántó, morális korlátait feledtetőka-landorregényt olvastam végig oly hamarjában, értelmetlennek lát-szó, apró kötelességeimről elfelejtkezve, mint most KosztolányiDezsőösszegyüjtött költeményeit. Hatása, mely itt rezeg ben-nem, szintén a kalandorregények olvasása után visszamaradó té-

3 Ennek kapcsán megvilágító a pszichoanalízis szerepe, mely a belsőtárgyakköltészetének sok szerzője számára közvetlen vagy közvetett, de mindenképpenmeghatározó tapasztalat volt. A pszichoanalízis szubjektumfelfogásának egyiklegjelentősebb vonása a nevében is szereplő„analízis”, azaz a lelki folyamatoktárgyiasult (dialógusban nyelvesült) elemzése. Freud és a klasszikus pszichoana-lízis következetesen elutasította a „pszicho-szintézis” elvét, azt, hogy létezneegy totalitásában átélhetőszubjektivitás, amely isteni belsőprincipiumként vagyéppen cogito-ként vezére lenne a személyességnek. A magyar költészetben ér-dekes, hogy Adynak – pedig személyesen is többször találkozott Ferenczi Sán-dorral – semmit sem mondott a pszichoanalízis, Kosztolányi és József Attilaszámára viszont alapvetőönismereti élmény és gondolkodásmód lehetőségétadta. A belsőtárgy költészete és a pszichoanalízis valahol alapvetően párhuza-mos diszkurzus.4 ALTIERI, I. m., 78.

123

tovaságra emlékeztet, mely oly hasonló a gyermek mosdás előtti,az álom különös szabadságához ragaszkodó, de az éberség vilá-gába lassan már beilleszkedőállapotához.”

A belsőtárgy költészete egy erőteljes indulatáttételes viszonythoz létre olvasó és költőközött, sőt a költőés saját verse közöttis, hiszen üzenete nem a világról, hanem a világ személyes elsajá-tításáról szól, ezért szükségszerűen befogadói modellként, sőtsorsmodellként is kell működnie. József Attila már két igen lé-nyeges elemet említ itt: az álomszerűséget és a gyermek figuráját(ezekre alább visszatérek). Hozzátesz e bevezetőhöz azonban egyelméleti gondolatsort5 is:

„A költeményt, a valóságosat, melyet a nyomtatott betüjel, aszavakká formált anyagi hangok zörejrendszere egyszerre idéz fela szívben és az elmében, a tudattalanban meg a tudatban, költőés olvasó együtt alkotják.”

A rövid líra-definíció pontosan ezt a köztességet hivatott kö-rülírni, a vers egyszerre valóságos, materiális és lelki, ezen belül(poétikusan kifejezve) „szív”-béli és „elmé”-ben fogant – e kife-jezéseket jól ismerjük J. A. költeményeiből éppúgy, mint tanul-mányaiból. A szív és az elme azonban mintha itt másként defi-niálódna, elsősorban azért, mert a szópár a tudattalan és tudatoskettőséhez kötődik, vagy még pontosabban, négyeséhez, hiszen epár szerzőnél és olvasónál egyaránt működik. Az a költő, akiilyen verseket ír azonban nem „a való világ mérnöke”, hanem al-kotó aktivitása a szelf és tárgy közötti sokkal homályosabb ésegyértelműen a szubjektumon belüli terepen folyik (ez a köztes-ség jól kapcsolható az Eszmélet köztesség-élményéhez, a költőésaz égi rend között voltaképpen önmagában felfedezett „álmaimgőzei” gondolathoz). A költőebben a helyzetben önmagát olva-só, ön-analízist folytató, és ezért az indulatáttételes viszony kö-vetkeztében a versét elolvasó olvasó sem tud mást tenni, mint akapott vers segítségével önanalízist végezni. Az egész folyamatazonban egyáltalán nem romantikus fantáziajáték, hanem nagyon

5 Ez érdekes sajátossága J . A. elméleti írásainak: a versekkel foglalkozó kritikaelőtt egy rövid, de igen komplex verselméleti gondolatsor található. Így műkö-dik a Babits-kritika is.

124

pontos és szigorú munka, hiszen a „Kosztolányi-versekből itélvemi hallatlanul világosak, szabatosak és szigoruak vagyunk”. Sza-batosak vagyunk, de ez a pontosság már nem a külvilág, a tárgyivilág struktúrájának feltárására hivatott, hanem önmagunk meg-ismerésére, és mi pedig „valami titkot, valami édes érzékiséget”(más szóval „álmaim gőzeit”) rejtegetünk.

A Kosztolányi-esszé itt kezd a lényegről, azaz magáról Kosz-tolányiról beszélni, és József Attila ennek kapcsán két dolgotemel ki. Az egyik a köztesség-poézisnek a formájára, beszédmód-jára utal, a másik a poézis szelf-konstrukciós modelljét értelmezi.Az elsőcentruma az álomiság, a másodiké a gyermek figurája.Pontosan tudjuk persze, hogy ezen kérdések kapcsán éppen any-nyira beszél önmagáról, mint Kosztolányiról (alig később, a Nyu-gat 1935/9. számában jelenik meg József Attila két verse, a Mintgyermek… és A bűn).

Az álomszerűség már a kritika elején a korábban idézett, olva-sói reakciót, áttételt leíró részben említődik, mely „hasonló agyermek mosdás előtti, az álom különös szabadságához ragasz-kodó, de az éberség világába lassan már beilleszkedőállapotá-hoz”. Nem igazán álomról van szó, hanem sokkal inkább valami-féle álmodozásról6, fantáziáról, újra egy köztességről, egy olyanismereti, megismerési (vagy önkifejezési) állapotról, amelyben el-választhatatlanul keveredik a belsőés külső, a szubjektív és ob-jektív, illetve József Attila itt használt freudi kifejezésével: a tu-dattalan és tudatos. Aztán kicsit később az esszé az álomiságotközvetlenül köti a költői kifejezésmódhoz:

„Akárhogy is áll a dolog, az élet, az embereknek, az olvasók-nak, a felnőtteknek világa, olyan – világos és olyan rejtélyes, mintaz álom. Mert Kosztolányi képei álomszerüek, jóllehet világosakés szabatosak és nagyon távol állanak például Vörösmarty képal-kotásától.”

A kettőség itt is centrális, két újabb, mondhatnánk ismeretel-méleti karakterisztikával egészül ki az eddigi: a felnőttek világa,

6 Az „álmodozás” nem igazán jó kifejezés, mert a magyar szóhasználatban ezigencsak felszínes dolgot jelent, köznapi életben teljesülni nem tudó, de mégis-csak köznapi elvárások bódító, boldogító felidézését.

125

Kosztolányi verse egyszerre „világos és rejtélyes”, illetve „világosés szabatos”. Az sem érdektelen, hogy ezt az objektív/szubjektív,vagy mondhatnánk karteziánus versus pszichoanalitikus kettősegységet József Attila egyértelműen, de nem kibontva leválasztjaa romantikus képteremtés módszeréről.

A következőrészben József Attila Kosztolányi verseit, első-sorban az 193-as Őszi reggelit értelmezi. Értelmezésének centru-mában az áll, hogy Kosztolányi versében a tárgyakat kiveszi amaguk ténylegességéből, meghagyja, sőt talán felfokozza a tárgyérzékelhetőségét (sőt a nyelv, a nehezen kimondhatóság is követia tárgy súlyosságára vonatkozó irányt). Kosztolányinál – JózsefAttila szerint – egy olyan tárgykezelésről van szó, amelyben a tár-gyiasság megtartása mellett, illetve azzal együtt, a világot, a létetelárasztja a szubjektív, az, hogy ezek a dolgok, tárgyak pontosanattól jelentősek, hogy bekerülnek a az élmények, belsőtapasztala-tok bűvkörébe. Nem szimbólumokká, metaforákká válnak, minta romantikában (és a szimbolikus-szecessziós költészetben), ha-nem olyan létezőkké, amelyek egyszerre megformálják ezt a ket-tőséget, összefogják – az Eszmélet VII-ben még szétválasztott –külsőés belsőrendet, a csillagos eget és az álom gőzét.7 Az in-terpretáció érdekessége, hogy József Attila folyamatosan areferenciális tárgyiasság és a szubjektív tárgyiasság kettősét vizs-gálja, például azt, hogy talán jó lenne a valódi gyümölcsöt me-genni, és felvállalni azt a léttartalmat, amely ezzel a radikális szub-jektív kibővüléssel jár együtt.

Külön téma lehetne az, hogy József Attila elemzésében mi-lyen képelméleti, festészeti gondolatok rejlenek. Művészettörté-neti közhely, hogy a csendélet Cézanne festészetéig volt olyan,hogy a gyümölcs megevésére csábított. Vajon az a váltás, amelyetKosztolányi csendéletében József Attila felfedez, ugyanaz-e vagymár valamivel több, mint amit Cézanne bevezetett? Mindenkép-pen annak folyománya, következménye, csak talán egy valamimás: Cézanne gyümölcseit tárgyiasságuk látszat mögé hatoló

7 Az Eszmélet is elvégzi persze az integrációt, mégpedig a következőszakaszban:„S hát amint fölállok, / a csillagok, a Göncölök / úgy fénylenek fönt, mint a rá-csok / a hallgatag cella fölött.”

126

struktúrája bontja meg, teszi ehetetlenné, Kosztolányiét viszontvalami más: a vágy.

Nem a szőlőnehéz tehát és nem a körte hatalmas, hanem avágy, a teljesítetlen vágy. Ebben csak az a feltűnő, hogy nem azékszer a teljesületlen vágy tárgya, hanem a gyümölcs.

Vagyis itt nem a szokásos mindennapi vágyakról, például a„ha én gazdag volnék” vágyáról van szó, hanem egy sokkal mé-lyebb bensőségesebb vágyról, mely a tárgyhoz egy egészen másszinten – az álom szintjén – kapcsolódik, vagyis egy másfajta lé-tezésbe vonódik.

Ezen a ponton elkerülhetetlenül be kell kapcsolnunk az esszémásik, tematikusan igen jelentős mozzanatát, a gyermek figuráját.A gyermek egy sajátos szelf-projekció, egy olyan személyes léte-zés, amely ugyanazt a köztességet foglalja el, mint amit az álom,álmodozás. Már az esszé kétszer is idézett eleje is beszél a gyer-mekről, az ébredőgyermekről, aki álom és ébrenlét közötti egy-szerre szubjektív és objektív létpozícióban van (pont úgy, ahogyaz Eszmélet eleje is ebben kezdődik). Aztán arról ír József Attila,hogy van a Kosztolányi versekben „valami titok, valami édes ér-zékiség”, amit „a szegény kisgyermeknek néven sem szabad ne-veznie”. Az utalás Kosztolányi korai költészetére, emblematikusszereplőjére, szelf-pozíciójára egyértelmű. Lehet, hogy megalapo-zatlan hozzáadás, de számomra ez a mondat egy későbbi JózsefAttila-szöveggel párhuzamos. A Verstan és versírás címűesszétö-redék8 centrumában az áll, amely az itteni Kosztolányi-probléma,a „miért írok én verset”. József Attila egy gyermekkori történetetmond el önmagáról, hogy mozdonyvezetőakart volna lenni, de afelnőttek azt mondták, inkább jó lakatos lehet belőle. Ennekkapcsán emlékezett arra, hogy a mozdony az valami más, a „fé-lelmetes jószágon ott áll a mozdonyvezetőés végtelen nyuga-lommal néz le a kisgyerekre, akinek a sinek közelébe sem szabadmennie”. Itt is, ott is van egy olyan élmény, amely a gyermeki létkonstitutív része, de vágyszerűsége, álomszerűsége miatt nemmondható ki. A gyermeki lét azonban a maga realitásában mégis,

8 Melynek döbbenetes alcíme az, hogy A szavakat, a nyelvet a némák találták ki.

127

kimondatlanul tartalmazza, vagyis vele egy olyan tárgy, egy olyanszelf képződik, amely jelentés (metaforikusság, szimbolikusság)nélkül is adja önmagát, „vanságában”, „vanságával” beszél.

József Attila itt egy igencsak bonyolult eszmefuttatást ír le,definiálja a gyermekiséget:

„»A szegény kis gyermek panaszai«-ban nincs semmi megfog-ható tárgyi sérelem – olyan enyhe borzongás melege fülleszti átsorait, amilyet a gyermek, ki az anyagi természethez közel áll,érez a legkevésbé s amelyet mégis gyermekinek itél költőis, olva-só is. Mi oly tökéletesek és oly titokzatosak vagyunk, hogy pusztalétünkkel elvárjuk, – legyen őis tökéletes és titokzatos. Mi csodá-latos módon meghalunk s ezért – csodálatos módon –megkivánjuk, hogy meghaljon őis. Vagy nem a halál a mi rejté-lyünk, hanem a szerelem? Vagy mind a két szó ugyanannak a ti-toknak tokja?”

Az elsőlényeges üzenet az, hogy ez a gyermek, éppúgy, ahogya szőlő, a kajszi, nem a tényleges gyermek, hanem valami sokkalbonyolultabb szelf-konstrukció: a felnőttben visszakövetkeztet-hető, megtalálható gyermekiő, maga a vágy jelenléte, lét-szerűje-lenléte bennünk. Ennek a vágynak két komponense van, a szere-lem és a halál, melyről meglehetősen joggal mondja a költő, hogy„ugyanannak a titoknak tokja”. A pszichoanalízisre vettet pillan-tás tisztázhat dolgokat: ez a visszavetített gyermek igazi pszicho-analitikus létező, a pszichoanalitikus terápia során rekonstruáló-dik a szubjektív (fantázia-hátterű) és objektív, valóságos kompo-nensekből. Ugyancsak pszichoanalitikus, de József Attila koraiköltői útján is bejárt gondolat a halál és szerelem kapcsolata –korábban a Tiszta szívvel értelmezésével próbáltam bemutatni,hogy József Attila egyik vagy talán legnagyobb jelentőségűköltőitette egy olyan személyesség-réteg felfedezése és megsejtetése,amit a pszichoanalízis, pontosabban S. Freud hozzávetőlegesenugyanebben az időben kezdett el elmesélni. Ez a primérnárcisztikus identitás, a szelf első, nyelv előtti konstrukciója(ezért van az, hogy „a nyelvet a némák találják ki”), és ennek kétmeghatározó tengelye a halál, halálösztön működés, és a szere-lem hallucinatorikus összeolvadásba visszavivőélménye, esemé-

128

nye. A szerelem, a halál és a némaság hozza létre a József Attilaáltal teremtett9, és Kosztolányinál felfedezett gyermeket, ezt atárgyias, valós valakit (napi örömeink és kínjaink termelőjét), akiazonban létezésében éppen ezt a szubjektív és objektív közötti, akét létformát integráló helyzetet (re)prezentálja. Folytatni kell azelőbb már megkezdett idézetet, azt, amely arról szól, hogy érde-kes módon nem az ékszer, hanem a gyümölcs a vágy tárgya: „ateljesületlen vágy nem szociális, hanem animális, nem felnőtté,hanem gyermeké.” A szociális vágy a tényleges vágy, vágy a gaz-dagságra, a szépségre, a biztonságra stb. De az a vágy, melyet agyermekben József Attila Kosztolányinál felfedez, egy „animális”vágy, primér, a létezésbe foglalt vágy, nem egy tényleges személyplusz vágya, hanem szelfünk azon egésze, amelyben a lét és vágymég nem különült el. A gyermek pontosan ezt az ontológiai érte-lemben vett megalapozó, integratív pozíciót birtokolja, amivelismeretelméleti szempontból az álom rendelkezik, ahol „annyirahelyénvalónak látszik minden, éber szemmel nézve különös,rendkívüli elem”10.

A Kosztolányi-kritika utolsó harmada összefoglalja, integráljaa poétikusabb előzőrészeket, problémákat. megállapítja,hogy„Kosztolányi világában (melyet ez is közelit az álomszinvonalához) alig van cselekvés. Itt minden történik.” A világpasszív szemléletének jogát nem tagadja tőle (ahogy megtagadtavolna még pár évvel korábban), csak azt állapítja meg, hogy apasszivitás látszólagos, hiszen „a versírás… mégis csak cselek-vés”. A homo aestheticus, az, akinek Kosztolányi vallotta magát,igazából egy „külön álomvilág”, mely „végsősoron az a gyermek,

9 Ne feledjük: az esszé megjelenése 1935. június. Az év végére jelenik meg a Késeisirató, mely a gyermek verse, a szerelem és a halál többszörös kényszerébe fogva.10 Érdemes a teljes mondatot idézni: „És a tárgyaknak, melyeket ma már ön-ként, vagy ha ugy tetszik: belsőkényszerből tesz a maga számára elérhetetlenné,képeit latin világosságu, kristályos rendbe foglalja, ahogy az álomban is annyirahelyén valónak látszik minden, éber szemmel nézve különös, rendkívüli elem” –mondja Kosztolányiról. De nem ugyanerről, ugyanennek sötétebb változatárólvan szó az Eszmélet elején? „Kék, piros, sárga, összekent / képeket láttam álma-imban / és úgy éreztem, ez a rend – / egy szálló porszem el nem hibbant. /Most homályként száll tagjaimban / álmom s a vas világ a rend.”

129

ki ösztönös tekintetével értelmetlennek látja a felnőtteknek ezt azerkölcsi világát; ki, felnövekedvén, kénytelenségből beléhelyezke-dik ugyan a világ rendjébe, szive mélyén azonban megtagadja”.Ezzel a szöveggel is találhatunk pontos párhuzamot a kései Jó-zsef Attilánál mégpedig a már idézett mozdonyvezetős történetmellett a Curriculum vitaeből:

„Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntőenhatott ettől kezdve minden törekvésemre, végsősoron talán ezaz élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gon-dolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét,de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg benem igazolódik az, amit őmaga gondol, hogy Attilának hívják.”

József Attila ide kapcsolja Kosztolányi világának egy lényegesaspektusát, szociális nihilizmusát. Igen érdekes, ahogy József At-tila elválasztja Kosztolányi semmi-élményét a romantikus előz-ményektől, a Dayka-féle homályos bánattól, és a csak tárgyiasköltészet keretében kezelhetőtársadalmi elidegenedéstől. Úgygondolja azonban, hogy Kosztolányit „ösztönös társiassága” és„latin világosságu értelme” elvezérli „a társadalmi elvben fölfo-gott igazságig, mely a gyermeklelkü költőt férfivá avatja napja-inkban”. Ennek lehetőségét persze ismerjük: „Légy, ami lennél,férfi. / A fűkinőutánad” – halljuk majd egy jó évvel később.

130

131

Vers

132

133

Szegedy-Maszák Mihály

A HAJNALI RÉSZEGSÉG JELENTÉSRÉTEGEI

„…egy szövegnek nincs valódi jelentése. A szerzőtekintélyenem számít. Bármit is akart volna írni, azt írta, amit írt.Attól kezdve, hogy megjelent, valamely szöveg olyan készü-lék, amelyet mindenki saját kedvére és a rendelkezésére állóeszközökkel vehet igénybe. Egyáltalán nem biztos, hogy alétrehozója jobban használja, mint valaki más.”

(Valéry 1957, 1: 1507).

A vers előzményeiKosztolányi munkásságában nincsenek gyors váltások. Korábbialkotásait a későbbiek felől is lehet olvasni. Fordításai és úgyne-vezett eredeti alkotásai között szoros a kapcsolat. A Hajnali ré-szegség is ezt bizonyítja. Paul Valéry Le cimetière marin címűkölte-ményének általa készített magyar változata 1933 júniusának ele-jén, a Nyugat 10–11. számában, a Hajnali részegség november 16-án, a 22. számban jelent meg. Noha a francia költőnek Aurorecíműverséből is meríthetett ösztönzést Kosztolányi – mely elő-ször 1917. október 16-án jelent meg a Mercure de France hasábjain,s különlenyomatként is forgalomba került, majd 1920-ban kétmásik költeménnyel együtt az Ódák címűkiadványban szerepelt,utóbb pedig a Charmes címűkötet elsődarabja lett –, a kapcsolatmélyebb a Hajnali részegség és a Le cimetière marin között. A franciaköltőazt állította, hogy ez a verse „az ’én’ magánbeszéde, mely-ben érzelmi és szellemi életem legegyszerűbb és legáltalánosabbtémái […] fölidéződnek, egymáshoz szövődnek, szembeállítód-nak” (VALÉRY, 1957, 1: 1503).

A Le cimetière marint 1920. június 1-jén közölte a La NouvelleRevue Française. Még ugyanannak a hónapnak utolsó napján önál-ló kiadványként is megjelent. E második változatban a szakaszoksorrendje és néhány részlet is megváltozott. A Charmes című

134

1922-ben közreadott kötetben a tizenegyedik és huszonegyedikszakasz hiányzik, és a szövegben négy apró módosítás található.E versgyűjtemény 1926-ban forgalomba került mindkét újabb ki-adása tartalmaz további átalakításokat, sőt egy-egy részlet még aPoésies címűkönyv 1929-es, 1938-as és 1942-es szövegében is új.A Pindarosztól vett görög nyelvűjelige a Nyugatban szerepel, sebből azt lehet sejteni, Kosztolányi vagy az 1920-ban vagy az1926 decemberében megjelent változatot használhatta, mivel atöbbiből hiányzik ez az idézet (VALÉRY, 1957, 1: 1671–1673).

Mennyiben tulajdonítható ösztönzőhatás a francia költe-ménynek? Kosztolányit foglalkoztathatta az ellentétes jelentők-nek hasonló jelentővel való összekapcsolása, mely már a kezdősorokban megfigyelhető:

Ce toit tranquille, où marchent des colombes,Entre les pins palpite, entre les tombes;

A magyar átköltésből sem hiányzik a szembeállítás, noha ke-vésbé hangsúlyos, mivel két rímelőszó nem azonos szófajú. Afönt és a lent, a szárnyalás és a halál ellentéte kevésbé feltűnő:

Nyugodt Tető, hol járnak a galambok,fenyők, sírok közt s őremeg alattok,

A Hajnali részegség több vonatkozásban is más felépítésű, ám aszóban forgó alakzat döntőszerepet játszik benne, különösen amásodik „szakasz”-ban:

Tárt otthonokba látsz az ablakon.Az emberek feldöntve és vakon[…]s ők a szobába zárva, mint dobozba,melyet ébren szépítnek álmodozva,[…]Egy keltőóra átketyeg a csendből,sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl

135

A jelentőkiemelése óhatatlanul is összefüggésbe hozhatóMallarmé örökségével. Valéry följegyezte Degas és Mallarmépárbeszédét, amely a festőpanaszkodásával kezdődött:

„– Nem tudom megmagyarázni, miért nem vagyok képes be-fejezni a versemet, holott tele vagyok eszmékkel.

Mallarmé erre azt válaszolta:– Csakhogy Degas, a verseket nem eszmékkel, hanem sza-

vakkal csinálják” (VALÉRY, 1957, 1: 784).

Valéry és Kosztolányi verse egyaránt ódának tekinthető, s atermészetfölöttivel való érintkezést fogalmazza meg. Az egyikdöntőeltérés abban áll, hogy a francia versben e kapcsolat végülis elérhetetlennek bizonyul. A hatodik szakasz eleje kibékíthetet-lennek mutatja az ellentétet az örökkévaló és a változó között:

Beau ciel, vrai ciel, regarde-moi qui change!Szép ég, igaz Ég, nézz te rám, ki másul!

Valéry költeményében a temető, Kosztolányiéban a csillagoség látványa játszik meghatározó szerepet. A magyar vers a beszéltnyelvet utánozza, azt a hangvételt, amelyet Tandori „társasági cse-vegés”-nek, „hangos gondolkozás”-nak nevezett (TANDORI,1981, 81). A különbséget mindazonáltal hiba volna eltúlozni: egy-felől mindkét műa halált idézi meg, másrészt a francia vers ti-zenegyedik szakasza juhnyájként láttatja a sírokat, és visszatér agalamb képéhez, amelyet némely olvasó akár a szentlélekkel istársíthat. Igaz, a rá következőszakasz „lassú-lusta álom”-má fo-kozza le a jövendőt, és mintha olyan pusztaságot jelenítene meg,mely némely olvasónak az Also sprach Zarathustra negyedik részé-ben szereplőDie wüste Wächst föliratú éneket vagy akár a Bibliát iseszébe juttathatja.

Valéry hat tíz szótagú sorokból összetevődőversszakai élesenszembeállíthatók Kosztolányi szabálytalan hosszúságú soraival ésszakaszaival. A Hajnali részegségben vannak három és tizenegyszótagos sorok, a szakaszok pedig 18, 28, 15, 4, 20, 22, 7, 9, 8, 11sorból állnak. Míg a francia versben következetesen ugyanaz(aabccb) a rímképlet, addig a magyarban meglehetősen szeszé-

136

lyes, a második szakaszban például a következőképpen jelezhető:aabccbdddefefgghhiijjkkllkkk, vagyis háromszori, sőt ötszöri is-métlődés is akad. Az is fokozza a kötetlenség hatását, hogyKosztolányi rímei nagyon különbözőfajtájúak. Tiszta rím épp-úgy található a versében, mint asszonánc. A rím általában kétszótagra terjed ki, de van kivétel, hiszen a mindössze négysorosnegyedik szakaszban két egy szótagos rím fog közre két háromszótagosat.

Túlzás nélkül állítható, hogy Valéry rendkívül magas igénye-ket támaszt. A pindaroszi jelige a halhatatlanságra törekvőlelketállítja mércének. A tizenhatodik szakasz utolsó sorának szavaival„mind föld alá jut”. „Dalolsz-e majd, ha átválsz pára-köddé?” –kérdezi a következőversszak, a tizennyolcadik pedig egyértelmű-en „kegyes hazugság”-nak nevezi a nem tagadó választ. A hu-szonegyedik szakasz már-már Akhillészhez hasonlítja a gondol-kodó lelket, aki az Éleai Zénó szerint sosem érheti utol a teknős-békát. A befejezés meglepőmódon ismét kínál némi párhuzamota Hajnali részegséggel. A szerkezetet afféle „mégis” zárja le. A ki-csengés ezúttal is visszafogott, mintegy a jelige szellemében, hi-szen a halhatatlanság helyett a lehetséges kimerítését jelöli megvégpontként. Talán nem árt arra emlékeztetni: Kosztolányi verseis csak vendégségről szó. Mi több, az őolvasója nem felejtheti,hogy a Számadás-kötetet nem ez a költemény, hanem az Ének asemmiről rekeszti be. Ha valaki megkérdezi, lehet-e a Hajnali részeg-séget azőt követővers nélkül értelmezni, a magam részéről csakisazt válaszolhatom: e költemény megítélésekor nem célszerűfe-ledni, hogy a Halotti beszéd és az Ének a semmiről között szerepel.A három közül az elsőben a szövegközöttiség (intertextualitás),a harmadikban a sűrítés az elsődleges. A középsőkölteménybelsőtörténés elbeszélése, melyből feltűnően hiányoznak a tö-mörítést előidézőmetaforák. Talán ez is okozza, hogy a kötetzáróverséhez képest sokkal könnyebben megközelíthető. Annyibizonyos, hogy a három vers jelentése kölcsönhatásukban bon-takozik ki. Összetartozásukat jelzi a megszólítás: „Édes bará-tom”, „barátom” illetve „Pajtás”, mely távoli rokonságba hoz-

137

ható egy igen régi megszokással, amely Villon balladáinak aján-lásaiban is megnyilvánult.

A francia költeményhez hasonlóan a Hajnali részegség is össze-gezőalkotás. Király István azt állította, hogy két korábbi szövegátírása e költemény. Egyikük A bús férfi panaszai címűversfüzér-nek „Hajnal, éjfél között ocsúdva” kezdetűrészlete, a másik aPesti Hírlapban Ember és világ címmel közölt sorozatnak 1933. jú-nius 11-én Hajnali utca fölirattal ellátott szövege (KIRÁLY, 1986,286–287). E két származtatás közül voltaképp az elsőtekinthetőhitelesnek, annyi megszorítással vagy kiegészítéssel, hogy a Haj-nali részegségnek sok előzménye van a költőéletművében. SzauderJózsef már közel fél évszázaddal ezelőtt olyan észrevételt tett,mely szerint „Kosztolányi lírájában a csillagok s az ég jelentéseszinte teljes egészében az ifjúság vagy a gyerekkor számára fog-lalható le” (SZAUDER, 1961, 442). Az ösztönzők között akármég Seneca is számításba vehető, kinek Helvia vigasztalása címűszövegében a következőmondatok találhatók: „Mindenünnenegyaránt az égre röppen tekintetünk, a menny a földtől minde-nütt egyforma távolságra van. Tehát amíg szemem élvezheti azt alátványt, amellyel betelni nem bír soha, […] amíg csodálhatom azéjszakában tündöklőmillió csillagot, amelyek közül egyesekmozdulatlanul vesztegelnek, mások csak szűk térben mozognak,és megszabott pályájukon keringenek szüntelen, némelyek hirte-len feltündöklenek, némelyek meg lángcsóvával kápráztatják aszemet, mintha lehullanának, vagy ragyogva messze száguldanak,s hosszú fénysáv rajzolja ki útjukat: amíg ezekkel közösségbenvagyok, s amennyire embernek szabad, az istenekkel társalko-dom, amíg lelkemmel, amely igazi hazájának szemléletére óhajto-zik, mindig az égi magasságokat járhatom, mit törődöm vele,hogy lábaim miféle földet taposnak?” (SENECA, 1959, 80–81).A Négy fal között elsőkiadásának III., Pasztellek címűalfüzérénekÁlmatlanság címűszonettjében is lehet távoli előzményt sejteni, akötet öt részes záróverse, az 1905 és 1907 között írt A csillagokhozpedig már éppúgy korai megfogalmazásként jöhet szóba, mint aReggeli áldás, mely ugyan 1909-ben készült, de a Kenyér és bor(1920) részévé vált. Lent és fönt világa, a „menny ivén” repülés

138

és a „gránitkövön” ballagás a szintén 1909-ben keletkezett Gro-teszk címűversben is meghatározó szerepet játszik:

Már nem tudtam állni, csak repülni, szállniés éreztem, éj van, aminősosem volt.Fönn a menny ivén is lámpa lángja, nem holdés bolyongtam, mint egy bujdosó királyfi,bujdosó királyfi, csendes éji herceg,aki minden kedves kincsét elvetettes mostan a szemére könnyek permeteznekés csak nézni tud már s bámul-bámul egyre.

Ez a költemény a Mágia című, 1912-ben megjelent kötetbekerült be, akár a szintén 1909-ben írt Síppal, dobbal, nádi hegedűvel,mely olyan valakinek a hangját szólaltatja meg, ki „sötét halál-arc”-ot öltött magára, s „játék-batárban” járt. „Hogy merre jár-tam, merre mentem? / Ha elmondanám azt tinektek.” E szavakannak a magánbeszédéhez tartoznak, aki „bálterembe” ért, sutóbb látomásban részesült:

Az ég lassan derült felettem,sírtam, temettem és feledtem,és szédelegvejárkáltam egyre,de merre tértem, nem tudom.

Nyolc évvel későbbi a jól ismert Boldog, szomorú dal, melyelőbb a Kenyér és bor című, 1920-ban kiadott kötet élén szerepelt,majd cím nélkül a négy évvel később kiadott versfüzér, A bús férfipanaszai negyvennegyedik részeként jelent meg. Gyakran idézettvégszavai: „Itthon vagyok itt e világban / s már nem vagyok ott-hon az égben” a közvetlenül érzékelhetős a tapasztalatot megha-ladó világ szembeállításával mintegy előkészítik a költőfiának egyhónapig tartó torokgyíkos betegségét elbeszélőhosszabb résznekazt a két sorát, mely a beteg megszólítását a földi létnek és a ter-mészetfölöttinek a viszonyára utaló sorokkal zárja le: „Vigaszta-lásod eltolod fanyalgón / S társalkodol a láthatatlan Úrral”.

139

A bús férfi panaszai versei közül a Diákkoromban, vékony kislegényke (1918), a Már elmondtam, mint kezdtem el (1920) és a Nemtudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről (1921) kezdetűszöveg egyes részleteinek emléke is fölismerhetőa Hajnali ré-szegségben, a már említett, szójátékokkal („hálóingbe hallga-tom”; „álmos elmém”) megemelt hangvételű, 1918-ban írt hu-szonnyolcadik részt pedig túlzás nélkül e költemény előkép-ének is lehet tekinteni:

Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtams az ablakból kihajolva bámultam, két óra tájt.Mind aludtak, langyos éj volt, nesztelen, halotti-csöndesés a gáz arany dzsidával silbakolt az útakon.A másik ház emeletjén szembe vélem egy ebédlő,az ablaka tárva-nyitva, halkan ég a villanya.Véghetetlen, érthetetlen áll a kép az éjszakában,mint üres és furcsa színpad, a szereplők nyugszanak.A pohárszék hosszú árnya mozdulatlan nyúl a falra,a márványlapon darab sajt és fölötte sajtharang.A falon szorgalmasan jár egy polgári ingaóra,sétálója sárgarézből és egész hozzám ketyeg.Arra gondolok, kik élnek itt, akiknek házi titkátegy szorongó éji órán mindörökre ellopom.S megriadva kémlelődöm, mért e zajgás, mért e fájás,hogy a szám se tud beszélni s száj helyett beszél a szív.Volt nekünk is sajtharangunk és volt kedves ingaóránk,mely szelíden járt az éjben, míg aludtunk, gyermekek.Most, álomtalan kesergő, nézem ezt a titkos órát,itt a hangtalan magányba, hálóingbe hallgatomés azon jár álmos elmém, hogy a föld száguld az űrbenóriás, zúgó robajjal mind ijedve vágtatunk,én, ki nézem, az, ki alszik, sajtharang és ingaóras reszketek, hogy életünk csak negyven, ötven, hatvan év.

140

A költemény helye a kötetbenA folyóiratbeli közlés után a Hajnali részegség a költőéletébenmegjelent verseskötetek közül a legkésőbbinek, a Kosztolányi De-zsőösszegyűjtött költeményei 1907–1935 feliratú válogatás Számadáscíműutolsó egységének utolsó előtti költeményeként került azolvasók elé. Az ide tartozó versek összességét a továbbiakbankötetnek nevezem, így különböztetvén meg az ugyanilyen címűszonettektől. E kötet folytonosságot mutat a hat évvel korábbiMeztelenül kötettel, ha elfogadjuk, hogy amennyiben a vers „ritmi-kailag tudatos (self-conscious) beszéd”, „lehetetlen megmondani,hol végződik a metrikus és hol kezdődik a ’szabad vers’” (SAPIR1921, 224; 222). A kései költemények verselésének egyik elemzőjejoggal hangsúlyozta, hogy olyan hosszabb lélegzetűszövegek, mint aHajnali részegség vagy a vele egyazon évben keletkezett Halotti beszéd„noha jambikus lejtésű, a sorhosszúság tekintetében egyáltalán nemkövet szabályos képletet” (FERENCZ, 1988, 37–38).

Bármennyire sokat fordított Kosztolányi más nyelvekből, aHajnali részegség írásmódjában elsősorban francia költészet kisu-gárzása érzékelhető. Amennyiben a ritmus úgy fogható fel, mint„a nyelv kényszerének a metrikai képletre tett hatás okozta elté-rések együttese” (KRISTEVA, 1985, 214), vagyis a metrikai ésnyelvtani kötöttségek összjátéka, leginkább a francia nyelv példá-ja szolgálhatott ösztönzésül, amelyben a szóhangsúly ugyanúgyállandó, mint a magyarban – ellentétben a német, angol, olaszvagy akár orosz nyelvvel. Mallarmé által hivatkozott és Kosztolá-nyi által fordított költők – például Jules Laforgue vagy ÉmileVerhaeren – adhattak példát olyan viszonylag szabad beszédmódkialakításához, melyben „a szigorú vers emléke kísért” (Mallarmé1945, 362). Huysmans legnagyobb hatású regényében az olvasha-tó, hogy des Esseintes „mély örömmel szívta magába” Mallarmékölteményeit (HUYMANS, 1977, 331). Ez a mű1921-ben Kosz-tolányi fordításában jelent meg. A Hajnali részegség szerzője a hú-szas-harmincas években nemcsak hivatkozott a francia szimbo-lizmus legjelentősebb költőjére, de idézte is verseit és elvi megál-lapításait, s nemcsak naplójegyzetben (KOSZTOLÁNYI, 1985,

141

79), de még az Alakok címmel közölt beszélgetésekben is(KOSZTOLÁNYI, 1929, 136).

A Tengerparti temetőkönnyebben teszi lehetővé a következete-sen előre haladó olvasást, mint Mallarmé Un coup de dés kezdetűkölteménye. A Hajnali részegség még Valéry Kosztolányi által for-dított művéhez képest is vonalszerűbb. Óvatosan azt is lehetnemondani: kevésbé újszerű, szorosabban kapcsolódik sok korábbivershez. Nagyobb a folytonossága, mint akár a Számadás-kötetélén álló szonettfüzérnek. Kosztolányi utolsó kötetében szerep-hez jut a megszakítottság, töredezettség – Mallarmé szavaival a„korántsem egyenes vonalú mozaikszerűmunka” (Mallarmé1945, 1026) –, de a folytonosság is. Az előbbi különösen a Negy-ven pillanatképben érzékelhető, az utóbbi a Hajnali részegségben. Akötet jellege a kétféle írásmód feszültségére vezethetővissza.

Kosztolányi egész pályafutása során nagy jelentőséget tulaj-donított kötetei megszerkesztésének. A Hajnali részegséget ezértnem szerencsés a Számadás-kötettől függetlenül értelmezni. Elő-ször 1984-ben közölt tanulmányában Németh G. Béla így hatá-rozta meg e versgyűjtemény egységét biztosító tulajdonságot: „ta-lán egyetlen metaforikus-szcenikus, képies jelentésűelem semfordul előannyiszor e kötetben, mint az álarc, a maszkos játék,felöltött vendégruha, a színház, a festett mosoly, a színlelt kö-zöny, s a szerep megannyi szinonímája.” Négyféle szerep meg-nyilvánulását látta a versekben. „Az elsőközülük: a lét intenzitá-sának felfokozásával, életteljességgel, ha mindjárt csak egy perc-nyivel is szembeszegülni a megsemmisüléssel”. A Harsány kiáltá-sok tavaszi reggel, az Őszi reggeli, az Esti Kornél éneke s A vad kovácscíműkölteményt sorolta ide. „A második domináns magatartásés szerep a halált előrejelzőszenvedésnek s a kényszerűvégességegyre tisztuló tudatának sztoikus bölcsességűés méltóságú elfo-gadása”. A Bologna s a Marcus Aurelius olvasásából vont le ilyenkövetkeztetést. „A harmadik csoportja a szerepeknek az álomba,[…] a gyermek- és ifjúkor védett s a végsőkre még nem gondolóbiztonságába átlépés.” A Hajnali részegségen kívül a Kosztolányi De-zsőösszegyűjtött költeményei megjelenése után, 1935-ben írt Szeptem-beri áhítatra is vonatkozott ez a jellemzés. „A negyedik csoportba

142

a közös emberi sorshordozás, a közös emberi létvállalás szerepei,magatartásai tartoznak.” Ez a kijelentés a Számadás hét szonettjétés az Ének a semmiről címűkölteményt, vagyis a kötetet elindító éslezáró szöveget emelte ki, s a kissé retorikus mondatból kihüve-lyezhető, hogy az irodalmár ezeket becsülte legtöbbre (NÉ-METH 1985, 296, 302–303, 305–307). Magától értetődik, hogy efölosztás egyoldalú: szerkezeti vonatkozásban egymástól erősenelütőkölteményeket helyez egymás mellé.

Bőnegyedszázad távlatából annyit kockáztatnék meg, hogy azidézett jellemzések közül a harmadik a Hajnali részegségnek az in-dokoltnál felhőtlenebb létértelmezést tulajdonít. Ismeretes, hogyKosztolányinak ez az alkotása a Korunk címűfolyóirat 2001-benköltőkhöz s irodalmárokhoz intézett körkérdése alapján har-mincöt szavazattal a huszadik század legszebb magyar versénekminősült. Nem válaszoltam a körkérdésre, tehát nem volt részeme döntésben. Nem is vagyok egészen bizonyos abban, hogy ezKosztolányi legjelentősebb költeménye, de figyelemre méltónaktartom azt, hogy a kötetet lezáró Semmiért egészen csak hét szava-zatot kapott. Összegzőjellege mellett az is indokolhatja a Hajnalirészegség nagyobb elismertségét, hogy zárlatával a bizonyosság re-ményét ígéri, ami szerzőjének nem sok jelentős alkotásárólmondható el. „Mindig szükségünk van […] egy pár illúzióra. Ésez egyúttal érv Nietzsche ellen, s a keresztény morál mellett”(KOSZTOLÁNYI, 2001, 92). Ezek az 1906-ban papírra vetettszavak elárulják, hogy Kosztolányi már egészen fiatalon képesvolt kívülről nézni saját felfogását. 1933-ban azután már így véle-kedett: „Az öregkor hinni akar” – és e kijelentésének külön súlytadott, hogy Shakespeare kései színművének, az életbe visszaté-rést sugalló Téli regének lefordítása után tette (KOSZTOLÁNYI,2006, 26).

A vers értelmezője nem kerülheti meg azt a kérdést, vajonnem lehetséges-e szövegromlásról beszélni az utóbbi évtizedekkiadásaiban. Az egyik kérdéses részlet a Nyugat említett számá-ban ilyen központozással olvasható:

s mozgás riadt, csilingelés, csodás,halk női suttogás,

143

– a Kosztolányi Dezsőösszegyűjtött költeményei című1935-ben megje-lent kötetben és a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött levonatbanviszont hiányzik a vesszőa „riadt” szó után. A későbbi kiadásokaz elsővesszőt e szó elé helyezték át. Nem lehet kizárni annak alehetőségét, hogy a Nyugatban megjelent változat a hiteles, vagyisa „riad” ige múlt idejűalakjáról van szó. Nem ilyen egyszerűahelyzet a másik változtatással. A hatodik szakasz vége a Nyugat-ban, a levonatban s az említett kiadásban is így szerepel:

aztán amíg vad paripái futnaka farsangosan lángoló Tejutnakarany konfetti-záporába sok százbazár között, patkójuk fölsziporkáz.

Bőfélévszázada olyan kiadások jelennek meg, amelyekben a„batár” szó szerepel. Latinovits Zoltántól Sinkovits Imréig a szí-nészek is ezt a változatot mondják el – félve teszem hozzá, oly-kor szöveghibákkal. Kitől származik a kiigazítás? Nem tudom.1979-ben Réz Pál amellett érvelt, hogy a „mozgás riadt” (vesszőközbeiktatása nélkül) és a „bazár” a hiteles (RÉZ, 1979). Kiss Fe-renc nem fogadta el ezt a véleményt. A javított szöveg melletttette le a garast, de döntését meglehetősen ingatag érvvel igyeke-zett alátámasztani: „mérget vennék rá, hogy Kosztolányi is erreszavazna” (KISS, 1979). A költőfiának 1979. augusztus 28–30-án Zágonyi Ervinhez intézett levelében a Kiss Ferencre vonatko-zó részlet ezzel a mondattal zárul: „Olvastam az ÉS-ben megje-lent, Réz Pálnak szóló válaszát, s azt hiszem, neki van igaza, nemaz egyébként kitűnőRéz Pálnak” (ZÁGONYI, 2008, 43–44). Azelsőszövegrészről 2001-ben Réz Pál azt írta: egyik költőkortársameggyőzte, hogy a Kosztolányi életében megjelent változat a he-lyes. Várady Szabolcs „a riadtat igeként értelmezte: miért volna ri-adt a csilingelés? kérdi, a riad ige viszont nem feltétlenül rokon je-lentésűés hangulatú a melléknévvel, másfelől a szóban forgóversszak telis-tele van múlt idejűigékkel” (Hajnali részegség, 277).Megítélésem szerint a jövőben még népszerűkiadásokban is fölkellene tüntetni mindkét változatot.

144

A közelmúltban megkérdeztem Réz Pált, nem változott-e avéleménye a másik szövegrészről, s őazt válaszolta, maga is inga-dozik a kétféle értelmezés között. Amennyiben a „batár”: „üvegesúri díszhintó” (CZUCZOR–FOGARASI, 1862, 454), nem nevez-hetőindokolatlannak a kiigazítás. A Magyar Rádió hangtárábanfönnmaradt a versnek egy hangfölvétele Kosztolányinéval. Ő„ba-tár”-t mond, ám e versmondás hitelét csorbítja, hogy meglehető-sen kései, 1968-ban készült, vagyis elképzelhető, hogy HarmosIlona az akkoriban forgalomban levőkiadások valamelyikét vetteirányadónak. Bollobás Béla (1910–1985), ki annak idején a ÚjSzent János Kórházban kezelte a költőt, a kéziratból megtanulta sa betegnek fölmondta a verset. Kosztolányi meghallgatta, és nemjavította, mikor „bazár”-t mondott (BOLLOBÁS, 1979). Ezt a vál-tozatot valószínűsítené a lehetséges összefüggés a Számadás hete-dik szonettjével, amely így kezdődik:

Igen, kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog,kis gyáva sunnyogó, mindent bezár,bezárja életét is, mint a boltot,mert benne van a csillogó bazár

A Hajnali részegség megírásakor, 1933 második felében Koszto-lányi már beteg volt. Felesége szerint az ínyrák, „a piros folt júni-us elején mutatkozott először” (KOSZTOLÁNYINÉ, 1938,306). A Számadás-kötet vége felé az a vélemény alakulhat ki azolvasóban, hogy egy betegség történetét olvassa, pedig a verseknem időrendben követik egymást. Más szóval a kötet elrendezéseköltői célelvűség hatását kelti.

A költemény szerkezete

A Hajnali részegség többszintűversnek nevezhető, s ez annyit is je-lenthet, hogy nem minden sorát kell egyazon ütemben olvasni,nem minden szava tart igényt nagyon alapos mérlegelésre. Van-nak szabadabb és tömörebb részletei. Tandori Dezsőjoggal je-gyezte meg, hogy nem hiányzik belőle a „köntörfalazás” és a „kö-rülményeskedés” (TANDORI, 1979, 28), ám ez hangneméhez tar-

145

tozik. Az elsőnek nevezhetőszinten feltűnőaz egyes szám má-sodik személyben megszólított többfélesége. „Elmondanám eztnéked.” E fölütéshez képest a „te” másféle használata vehetőészre az „»ébredj a valóra«” idézetben, amely az álom és az ál-modozás vagy ábránd erőteljes szembeállítását követi: „s ők aszobába zárva, mint dobozba, / melyet ébren szépítnek álmo-dozva”. Később azután a „hát te mit kerestél / ezen a földön”szavakban a második személy az elsőhelyett szerepel, vagyisönmegszólításról van szó, akár a Ha negyvenéves... (1929) kezdetűkölteményben E tizenöt soros vers egyébként ékesen bizonyítja,hogy a Hajnali részegség értelmezését jelentékenyen gazdagíthatja,ha a Számadás más részeivel kölcsönhatásban olvassuk.

A jelentésnek egészen más síkját alkotják a beszédhelyzet ke-retein kívüli utalások. A második „szakasz” a jövőre vonatkoztat:

A ház is alszik, holtan és bután,mint majd száz év után,ha összeomlik, gyom virít alólas nem sejti senki róla,hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

A következőversszak előbb egyre régebbi múltra vonatkozik,majd visszatér a közelebbire, ahhoz a kiindulóponthoz, amely aközben megidézett távolival szemben a beszélőszámára valósá-gosnak, általa megéltnek nevezhetőmúlt. E sorok különösségétfokozza, hogy a visszatekintésbe majdnem rejtve, de mégis ki-mondva utalás van olyan jövőre, mely a halált jelentheti. Kapcso-lat teremtődik a kötet következő, utolsó költeményével, majd kétszó látszólag váratlanul, de nagy nyomatékkal a létbe taszítottság-ra céloz. Az át-, pontosabban visszaváltás könnyebb hangvételrea mindössze négysoros negyedik szakaszban még jobban kiemeliaz „ide estem” szavakat:

Az égbolt,egészen úgy, mint hajdanába rég volt,mint az anyám paplanja, az a kék folt,mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,

146

s a csillagoklélekzőlelke csöndesen ragyoga langyos ősziéjjelbe, mely a hideget előzi,kimondhatatlan messze s odaát,ők, akik nézték Hannibál hadáts most néznek engem, aki ide estem[…] úgy rémlett, egy szárny suhan felettems felém hajol az, amit eltemettemrég, a gyerekkor.

Egy harmadik szinten a vers mintegy önmagába fordul, hi-szen a hetedik-nyolcadik, illetve tizedik szakaszban „a boldogság-tól föl-fölkiabáltam […] Egyszerre szóltam: […] dalolni kezdemekkor az azúrnak” szavak arra emlékeztetnek: a költemény be-széd a beszédben és a beszédről. Akár még egy negyedik szint ismegkülönböztethető, hiszen „a házigazda a lépcsőn bucsúzott, /előkelőúr, az ég óriása” sorok az ötödik szakaszban előrevetítikaz összegzést, mely szerint a „lent” lelkiállapot s a „fönt” is az –a beszélőpedig önmagát ítéli meg, amiért késett ezt fölismerni:

úgy érzem én, barátom, hogy a porban,hol lelkek és göröngyök közt botoltam,mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnakvendége voltam.

Időhasználat alapján is lehet tagolni a költeményt, és ez akárötödik az egymást keresztező, mintegy összecsúsztatott szerkeze-tek között. A kezdősor föltételes jelen idejét a második sortólmúlt idejűelbeszélés váltja föl. A tizenkettedik sorból hiányzik azige: „Meg más egyéb is. A fekete. Minden.” Ez az átmenet vezeta történetmondás jelen idejűfolytatásához. A harmadik szakaszmár idézett részlete három sor erejéig a „rég volt”-ra tekint visz-sza, majd a létbe vetettséget jelző, szófejtőismétléssel (figuraetymologicával) és betűrímmel kiemelt súlyos szavakkal készítielőazt, hogy a jelenben elmondottakat a múltba helyezze át.Csak a kilencedik szakasz vált vissza a jelen időre, hogy a végsőkét sor azután az egész magánbeszédet a múltba távolítsa .

147

A záró szakasznak legtöbbször a végét idézik, megfeledkezvearról, hogy e rész fölütése olyan szembeállítást fogalmaz meg,amelynek egyik fele korántsem sugall derűlátást, inkább az Ének asemmiről címűkölteményt előlegezi meg. Tandori szavaival: „nema mennybolt íve”, sokkal inkább „a magába roskadás”(TANDORI, 1979, 29) nyomja rá a bélyegét a hangnemre:

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnems azt is tudom, hogy el kell mennem innen,de pattanó szívem feszítve húrnakdalolni kezdtem ekkor az azúrnak,

A legutolsó szó mintegy magába sűríti a költemény beszéd-módjának lényegét, amennyiben jelentőés jelentett, szójáték ésidézés, saját és idegen nyelv, játékosság és létértelmezés szorosösszefüggésére emlékeztet. Egyrészt „az Úrra” céloz, kinek ven-dége a beszélő, másfelől alighanem egy olyan francia költőnekkét 1864-ben keletkezett költeményére utal vissza, kit Kosztolá-nyi feltűnőnyomatékkal idézett utolsó éveiben. A L’Azur elsőszavai az örökkévalóval azonosítják a címszó jelentettjét („Del’éternel azur”), a Soupir (Sóhaj) című, tízsoros költeményben pe-dig az ismétléssel és nagy betűvel kiemelt azúr „a sosem elérhe-tő” Eszmény jelképe (ROLF, 1997, 192). Radnóti Miklós ígytolmácsolta Mallarménak ezt a költeményét:

A lelkem homlokod felé mereng, aholó álmodó leány, egy szeplős ősz honols a bolygó égre száll csodálatos szemedbőlakár a mélabús kertből esengenek föla tág Azúr felé fehér szökőkutak!– A lágy Azúr felé, mely tükröket kutat

s bágyadtan bánatát csillantja lent a vízben,hol hűs barázdát váj, míg rőt uszálya zizzen,a széltől fútt avar s hol minden oly halott,vonszolja most az ég a sárga nagy napot.

Nem lehet kétséges, hogy Mallarmé jelképét a Kosztolányi ál-tal is jól ismert Les Fleurs du Mal ösztönözte. A költőhasonmása-

148

it, az albatroszokat „az azúr királyai”-nak nevezi a jól ismert köl-temény, a kötet címtelen ötödik verse pedig úgy jellemzi az azúrtmint a madarak, a virágok, az illatok és az énekek tartózkodásihelyét. A tizenkettedik költemény, a La vie antérieure szerint azazúr a megelőzőélet létformája, a La Beauté címűtizenhetedikpedig a szfinx rejtélyes, „meg nem értett” otthonát azonosítja ve-le. Ez utóbbi vers egyértelműen a költészet időtlenségével kap-csolja össze Baudelaire verseskönyvének e kulcsszavát. A „Je haisle mouvement qui déplace les lignes” sort Kosztolányi így fordít-ja: „gyűlölöm a mozgást, a formabontót”. Lehet kifogást emelnie változat ellen, de találóbb, mint Tóth Árpádé, mely így hangzik:„a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem”, mert határozottab-ban sugallja, hogy az azúrban trónoló szfinxtől, ki „hószívet ahattyúk fehérségével egyesít” („J’unis un coeur de neige à lablancheur des cygnes”), merőben idegen a vonalszerűség képze-tét sugalló történetiség. A huszonkettedik költemény, a LaChevelure, térben és időben egyaránt végtelennek tünteti föl „az éghatalmas és kerek azúrját”. A szonettek közül a huszonhetedikvers második szakaszának elsőfele az azúr világát ridegnek(„morne”), az emberi szenvedés iránt érzéketlennek („insen-sible”) minősíti, a lelki hajnalról írt negyvenhatodik szerkezeté-ben pedig ugyanezt a helyet foglalja el az a két sor, mely az át-szellemült egek elérhetetlen azúrját a földre sújtott emberrel állít-ja szembe, ki még álmodik és szenved:

Des Cieux Spirituels l’inaccessible azur,Pour l’homme terrassé qui rêve encore et souffre,

Ez a költemény nyilvánvaló bizonyíték arra, hogy a Hajnali ré-szegség szövetébe mélyen beágyazódtak magyar és nem magyarköltemények nyomai. Talán fölösleges is arra emlékeztetni, mi-lyen kitüntetett szerepet játszik az álom a Számadás-kötet utolsóelőtti versében. Általánosabb szinten is kapcsolódott Kosztolányiköltészete Baudelaire, Mallarmé és Valéry munkásságához. Másköltők lehettek bárdok, jövendőmondók, közéleti szerepvállalók,akik kényszert éreztek a közlésre. Akik az ilyen alkotókat érzikközel magukhoz, őszintétlennek, ingadozónak, köpönyegforga-

149

tónak vagy egyenesen jellemtelennek bélyegezték Kosztolányit.Ő elsősorban művész volt, s akik ezt nem tartják fontosnak,megkerülik az alkotások mérlegelését, hasonlóan azokhoz, akikJohn Milton vagy Richard Wagner emberi gyarlóságaival vannakelfoglalva. A Hajnali részegség után egy évvel írt Könyörgés azittmaradókhoz kezdősorai – „Ha meghalok majd, mélyre ássatok,/ gyarló valómban meg ne lássatok” – az ilyen megközelítés ér-vénytelenségére emlékeztetnek.

Kosztolányi amerikai kortársa, John Crowe Ransom (1888–1974) körülbelül a Hajnali részegség keletkezésével egy időben há-romféle: „Dinglichkeit”-re irányuló, eszmékkel telített platonikusés metafizikus költészetet különböztetett meg (RANSOM, 1968,111–142). A természetfölötti megidézésével a Hajnali részegség aharmadiknak az örökségéhez kapcsolódik. Lehetséges, hogy ér-telmi, fogalmi, gondolati, bölcseleti (logikai vagy intellektuális)vonatkozásban nem eléggé feszes szerkezetű, nem igazán fe-gyelmezett a költemény? A huszadik századi magyar költőnemigazán támaszkodhatott olyan hagyományra, amilyen a németirodalomban az 1800 körüli vagy az angolban a metafizikusnaknevezett költőké.

A Hajnali részegség lényegében azt sugallja, hogy a közvetlenmegfigyelésen túli, a „fönt” olyan ismeret, amelyet a „lent” világamintegy elföd. A végtelent állítja szembe a végessel, vagyis azepifániát írja újra. Az égi bálra vonatkozó szavak „a hitetlenségönkéntes felfüggesztését” igénylik az olvasótól, vagyis a fenn-költnek, a magasztosnak ahhoz az örökségéhez kapcsolhatók,amely a Kant, Friedrich és August Wilhelm Schlegel hatása alattelmélkedőColeridge szerint a „willing suspension of disbelief”magatartását várja a befogadótól (COLERIDGE, 1975, 109). Jel-lemző, hogy Jorge, azaz George Santayana (1863–1952), a szim-bolizmussal rokonszenvezőspanyol költőés gondolkodó, 1896-ban kiadott művészetelméleti könyvében a zene mellett a csillagoseget nevezte a belsőlényegéből fakadóan fennkölt legtermészete-sebb megnyilvánulásának azzal az indokkal, hogy „a sokféleségegyformaságának erejét” juttatja kifejezésre (SANTAYANA, 1961,60, 80, 83). A bizonyosság sejtetését mindazonáltal lefokozza a

150

halálra utalás, s ennyiben még a költemény zárlata is az Ének asemmiről címűverset készíti elő. Kosztolányi, ki Tennyson Semminem fog meghalni és Minden meghal című, a Poems Chiefly Lyrical-kötetben (1830) közölt párverse közül jellemzőmódon csak azutóbbit fordította le, ugyanúgy nagyon régi örökséget elevenít föl,mint az angol költőTears, idle tears... kezdetűnégy szakaszos, aSzámadás-kötetnek az őszre vonatkozó verseivel összefüggésbehozható szövegében, mely a The Princess 1850-es keltezésűhar-madik kiadásának betétjeként jelent meg:

Tears, idle tears, I know not what they mean,Tears from the depth of some divine despairRise in the heart, and gather to the eyes,In looking on the happy Autumn fields,And thinking of the days that are no more.

„Az égbolt, / egészen úgy, mint hajdanába rég volt” szavakmeghatározatlanul távoli múltra utalnak vissza, mely akár törté-nelem előtti is lehet, olyan létállapot, amelyet a vers élesen szem-beállít a „lent” világával, a költemény beszélőjének a mindennapilétformájával, a „por”-ral, „hol lelkek és göröngyök közt botol-tam”. A Hajnali részegség cím a költészetre mint magasabb isme-retre is vonatkoztatható, mely kibékíthetetlen ellentmondásbanvan a prózainak nevezhetőismerettel. „A tudás fája, melytől azember eredetileg tartózkodott, és azáltal megőrizte a boldogságát,a prózának, azaz a tudásnak mint készségnek és hatalomnak a fá-ja volt” – ahogyan egy költőkortársa írta (RANSOM, 1968, 238).A „lent”, a „hiteltelen mindennapiság” (HEIDEGGER, 1976,178) világa úgy jelenik meg, mint hanyatlás egy magasabb létfor-mához képest. A térbelit időbeli szembeállítás is nyomatékosítja:a költészet lényegénél fogva visszafelé tekint, olyan létforma tu-datával függ össze, amely elfelejtődött. A Hajnali részegség a létfe-lejtés költeménye.

151

Hivatkozások

BOLLOBÁS Béla (1979), „A beteg Kosztolányi”, Élet és Irodalom, 23. 36: 2.

COLERIDGE, Samuel Taylor (1975), Biographia Literaria or Biographical Sketchesof my literary life and opinions. Ed., with an introduction, by GeorgeWATSON. London, Melbourne and Toronto: Dent.

CZUCZOR Gergely – FOGARASI János (1862), A magyar nyelv szótára. Elsőkötet, Pest: Emich Gusztáv.

FERENCZ Győző(1988), „Kettős tanulmány Kosztolányiról”, Jelenkor, 31. 1: 32–40.

Hajnali részegség: In memoriam Kosztolányi Dezső. Vál., szerk., összeáll. RÉZ Pál.Budapest: Nap Kiadó.

HEIDEGGER, Martin (1976), Dreizehnte, unveränderte Auflage. Tübingen: MaxNiemeyer.

HUYMANS, J. – K. (1977), A Rebours. Texte présenté, établi et annoté par MarcFumaroli. Seconde édition revue et augmentée. Paris: Gallimard.

KIRÁLY István (1986), Kosztolányi: Vita és vallomás (Tanulmányok). Budapest:Szépirodalmi.

KISS Ferenc (1979), „Egy betűmeg egy vessző– Réz Pálnak”, Élet és Irodalom, 23.34: 2.

KOSZTOLÁNYI Dezső[1929], Alakok. Budapest: Királyi Magyar EgyetemiNyomda.

KOSZTOLÁNYI Dezső(1985), Napló: Igen becses kéziratok (1933–1934). Sajtóalá rendezte és a jegyzeteket írta KELEVÉZ Ágnes és KOVÁCS Ida. Bu-dapest: Múzsák Közművelődés Kiadó – Petőfi Irodalmi Múzeum.

KOSZTOLÁNYI Dezső(2001), Gyémántgöröngyök: Versek, műfordítások, publicisz-tikai írások, nyilatkozatok, riportok, melyek először jelennek meg kötetben! Szerk.Urbán László. Budapest: Magyar Könyvklub.

KOSZTOLÁNYI Dezső(2006), Szabadkikötő: Esszék a világirodalomról. Szerk. ésa jegyzeteket készítette RÉZ Pál. Budapest: Osiris.

KOSZTOLÁNYI Dezsőné (1938), Kosztolányi Dezső. Budapest: Révai.

KRISTEVA, Julia (1985), La révolution du langage poétique. L'avant-garde à la fin duXIXe siècle: Lautréamont et Mallarmé. Paris: Seuil.

MALLARMÉ, Stéphane (1945), Oeuvres complètes. Établi et annoté par HenriMondor et G. Jean-Aubry. Paris: Gallimard.

152

NÉMETH G. Béla (1985), Századutóról – századelőről: Irodalom- és művelődéstörténetitanulmányok. Budapest: Magvető.

RANSOM, John Crowe (1868), The World's Body. Baton Rouge: Louisiana State,University Press.

RÉZ Pál (1979), „Egy betűmeg egy vessző”, Élet és Irodalom, 23. 33: 6.

ROLF, Marie (1997), ”Semantic and structural issues in Debussy's Mallarmé songs”, inSMITH, Richard Langham (ed.), Debussy Studies. Cambridge: CambridgeUniversity Press, 179–200.

SANTAYANA, George (1961), The Sense of Beauty: Being the Outline of AestheticTheory. New York, NY: Collier Books.

SAPIR, Edward (1921), ”The Musical Foundations of Verse”, Journal of Englishand Germanic Philology, 20: 213–228.

SENECA, Lucius Annaeus (1959), Vigasztalások. Ford., az utószót és a jegyze-teket írta RÉVAY József. Budapest: Európa.

SZAUDER József (1961), „A Hajnali részegség motívumának története”, in SZ. J., Aromantika útján: Tanulmányok. Budapest: Szépirodalmi, 438–452.

TANDORI Dezső(1979), A zsalu sarokvasa: Irodalmi tanulmányok. Budapest:Magvető.

TANDORI Dezső(1981), Az erősebb lét közelében: Olvasónapló. Budapest: Gondolat.

VALÉRY, Paul (1957), Oeuvres. Édition établie et annotée par Jean Hytier. Paris:Gallimard.

ZÁGONYI Ervin (2008), „...’minden élet, mint olyan, tragikus’: Kosztolányi Ádám le-velei Zágonyi Ervinhez”, Duna-part, 4: 32–45.

153

Mekis D. János

HALÁL-MOTIVIKA ÉS ÉLETMEGÉRTÉS:A HAJNALI RÉSZEGSÉG EGY RELEVÁNSSZÖVEGKAPCSOLATÁRÓL

Emlékezés, felejtés, halál, ráismerés és élet. E pólusoknak – pon-tosabban e nem egyértelműen polarizálódó, összeszövődőkulcs-fogalmaknak – a figyelembe vételével mélyebben megérthetőKosztolányi Dezsőnek az a vers-vonulata, amely a Boldog, szomorúdal (1917) létösszegzőperspektíváján túllépve, de mintegy abbólkiindulva, egy mélyebben költői, líraibb bölcseleti hangoltság ésperspektíva felé mozdítja el a költészetét. Ez együtt jár a koráb-ban gyakorta mintegy gyanútlanul alkalmazott általános fogalmakvisszaszorulásával, s az esetlegesebb, az egyszeri, s az ebből el-vont tapasztalat megnevezési kísérletének a térnyerésével a vers-világ és a vers-beszéd univerzumán és gyakorlatán belül is. A Bol-dog, szomorú dal sorozatba rendeződőmegnevezései nyelvi általá-nosságok is, míg a beszédhelyzetéből és grammatikájából adódó-an elvileg általánosságokat kipécézőSzavak a társaságban (1930)vagy éppen a közvetlenül az említett előd-szöveg párdarabjánakis tekinthetőSzámadás cíművers (1933) a megnevezés során anyelvi megnyilatkozás praxisában alapvetően elkerüli az általá-nosságot. Éppígy a Hajnali részegség (1933) is, mely szintén szoroskapcsolatban áll a Kenyér és bor-kötet (1920) emlegetett nyitóver-sével. E folyamat párhuzamos a virtuóz verselés és a szecesszióshagyományokat folytató képalkotás szelídülésével, átalakulásával.

A versbeli megnevezések gyakorlata a Boldog, szomorú dalban éstársaiban, illetve a Számadás-kötet (1935)1 verseiben egyaránt vi-lágképi implikációkkal járó jelölési módokat involvál. A lét tragi-kumának és a megnevezésnek drámája a jelölőfolyamat felépülé-

1 Kosztolányi 1935-ös gyűjteményes verskönyvének kötetszerűen szerkesztett,terjedelmes ciklusa, melyet hagyományosan önálló kötetként emleget az iroda-lomtörténet.

154

sében is sajátosan tükröződik; nemcsak az egyes versekben, de akötetkompozíciók szintjén is. A „Mert nincs meg a kincs, mirevágytam, / a kincs, amiért porig égtem. / Itthon vagyok itt e világ-ban / s már nem vagyok otthon az égben”2 sorokat kiegészítik, ér-telmezik a Kenyér és bor halál- és felejtés-versei. Így az Együgyűének(„Ma láttam én a holtakat, / a régen-régen voltakat, / mezítlenül ésfeketén, / a hullakamra fenekén”), valamint az Árnyak fehér procesz-sziója („Ó, jaj, mi ez? Ó, hogy lehet, / hogy őket én mind elfeled-tem, / hisz társaim, hisz emberek. // Suhognak óriás seregben,[…] Görnyedten ülök s sírva nézem, / hogy tűnedeznek szüntelen/ és száll-lebeg velük fehéren az életem, az életem”).

Az antik hagyomány szerint, tudjuk, a halottak azok, akik aLéthé vizéből kortyolva felejtenek. A modern költők közülRainer Maria Rilke az Orpheus. Eurydike. Hermes címűköltemé-nyében ezt különösen nagy hatású, lírai elbeszélésben viszi szín-re: Eurüdikének a visszafordulás tragikus pillanatában semmitnem mond Orpheusz neve. Kosztolányi imént idézett verse smás, itt vizsgálandó költeményei arról tanúskodnak, hogy aLéthé-mítosz inverziót alkalmaz, hiszen a felejtés az élők tudatá-ban megy végbe.3 A holtak felejtése az általában vett felejtésre isutal, ez pedig a múlttá válásra, vagyis a megsemmisülésre. A felej-tés persze vágyott dolog is lehet – éppen ekkor nehéz azonbanelérni. Az írás (s tágabb értelemben a gondolkodás) paradoxonja,hogy az emlékezés a lejegyzés (átgondolás) révén látszólag foly-ton felülírja a felejtést, még akkor is, ha esetleg éppen az a szövegmozgatója.4 Mégis a hiánynak, a megsemmisülésnek van, termé-szetesen, előnye a megmaradással szemben. Az emléke-zés/felejtés itt vizsgált allegorikus szerkezete voltaképpen ennek

2 A Kosztolányi-versidézetek forrása: Kosztolányi DezsőÖsszes versei, Bp., Szép-irodalmi, 1989.3 Talán maga a mnemotechnika is a feledésnek ellenszegülni óhajtó görög–római halottkultuszból származik, ezt támasztja alá a Szimónidész-anekdota is.Vö. WEINRICH, Harald, Léthé. A felejtés művészete és kritikája, ford.MÁRTONFFY Marcell, Bp., Atlantisz, 2002, 27.4 Vö. WEINRICH, Harald, I. m.; ECO, Umberto, An Ars Oblivionis? Forget it!,PMLA, 103/3 (1980), 254–261.; ROUBAUD, Jacques, Költészet és emlékezet.Leoprepész fiának találmánya, Bp., Typotex, 2007.

155

a tapasztalatnak a feldolgozását hajtja végre. Az eltűnés, a semmimegnevezhetetlenségével, elbeszélhetetlenségével a kései, nagyversek közül az Ének a semmiről küzd meg a legsikeresebben. AMeztelenül-kötet (1928) Temetők (1926) címűdarabja ennek vagyakár a Halotti beszédnek ellentételezőpárdarabjaként is olvasható.Az említett, Számadás-kötetbeli versek az egyes életeseményekmegnevezésének, illetve a non-egzisztencia – akarva-akaratlanul– létként megnevezésének poétikájával élnek, ezzel szemben aTemetők az antropomorfizmus akadálymentesebb jelentéslétesítőtechnikáját alkalmazza, holtakkal dugig jóllakott, vidám temetők-ről beszélvén. A haláltapasztalatból elnyerhetőtudást az élettelenvilágba transzponálva, az emlékezetet az antropomorfizmus ré-vén voltaképpen tárgyiasítva pozicionálja. Közvetlenül ez elé so-rolva olvasható a Meztelenülben az Aki ma meghalt (1927) címűföliratú költemény, mely viszont szövegszerűösszefüggést is mu-tat az Ének a semmirőllel – feltűnőazonban, hogy itt a halottaknémasága és süketsége idegenné teszi őket, s elmúlásuk azonnalielfeledésüket váltja ki. Mély értelműbben dialogizál e verssel (s azemlítettekkel) viszont az Azokról, akik eltűntek (1931) címűköl-temény az utolsó versgyűjteményben. Itt nem a holtakat elnyelőtemetők a gazdagok, de a halottaira emlékezőén, aki a kincseitföldbe ásó uzsoráshoz mondja magát hasonlatosnak; a hallgatásaz őtulajdonsága, mégpedig a nyelven túli bölcsesség jeleként; azelhunytak emlékezete pedig, mely felkészít az elmúlásra, lehetővéteszi a halálfélelemtől való megszabadulást.

A Számadásban a kötetkompozíció szintjén az életmegértéstés haláltapasztalatot szembesítőstruktúra figyelhetőmeg: a felej-tés és a halál összekapcsolásával, egybejátszásával, élet és emléke-zet kérdéseinek dinamizálásával. E kötetben részint a szecesszi-ós-szimbolista jelkészlet funkcióváltásával, részint annak elhagyá-sával szembesülünk. A Szavak a társaságban, e viszonylag kevésbéemlegetett, jelentős vers az előbbi kategóriába tartozik. Tanúságaszerint az egyszeri esemény mint élet-szinekdoché a kimódoltságnélküli társalgás általánosító utánzása révén is megragadható. „Azemberek beszélnek: / hogy nyáron a hegyekbe epret ettek / éseste a sötét szobákba félnek / […] Mint őrültek tébolydák udva-

156

rába, / látják az illót, ami semmivé lett / s nincs már, fejükbecsöngetyűz a kába / emlékezet és a tünékeny élet”. A vers poéti-kai megszervezettsége a stilizáltan közhelyes beszédet az után-zottnál magasabb minőségűként mutatja meg, az esetleges ésegyszersmind tipikus (mert a személyt jellemző, reá vonatkozó)pozitív esztétikai minőséget, és egyben bölcseleti értelmet nyer.Emlékezetet és képzeletet egybejátszva, éber álomként tünteti fela vers az emlékezetre utalt életet. Maga az emlékezés illuzívként,de az emlékezetek összessége értékesként tűnik fel. „Csak én vi-gyázok réveteg szemekkel” – szól a versbeli beszélő. A figyelés,az odahallgatás, a megértés reménye néhány ekkori Kosztolányi-versben a zsánerrajztól vagy stilizált tablótól valóban eljut a nyel-viségben megalapozott megértés poétikai konstrukciójáig.

A szolidaritás, amely kezdetben még kevésbé, majd egyre di-namikusabb (azaz kölcsönös) viszonyként konfigurálódik nála,jelen van több versgyűjteményében is (lásd pl. A bús férfi panaszai(1924) „Ó, én szeretem a bús pesti népet…” (1913) kezdetűda-rabját), de már a Meztelenül-kötet esetében meghatározó szerepetjátszik, sőt a gondolati főszólamának tekinthető, s igen fontosszerephez jut a Számadás-kötet verseiben is.5

A Számadás címadó verse a részvétet jelöli meg a személyközimegértés lehetséges útjaként. Éppúgy önmegszólító költemény,mint a Boldog, szomorú dal, s általánosítás és szólamszerűség e ver-set is jellemzi valamelyest. A megszólításokra, elégikus-érzelemnyilvánító megnevezésekre, retorikus-költői kérdésekreazonban itt egy olyan struktúrában kerül sor, mely a másik, a má-sok felé fordulást magát is egyfajta kiszolgáltatottságkéntpozicionálja. Olyan költői szerepmodellt létesítve, melynek alap-ján a versbeli beszélő, aki egyben az elsődleges megszólított is

5 Voltaképpen ez az Édes Anna alapproblémája is, mégpedig egészen mély érte-lemben, ti. a megértés filozófiai és kommunikatív lehetőségeit a narratíva nyel-vi-poétikai szintjén viszi színre a szöveg; Anna hallgat, és ezt a nyelven-inneniséget a nyelv segítségével kell, hogy közvetítse az elbeszélés/az elbeszélő.A szolidaritást tematizálják kifordítva, a szatíra eszközével az Esti Kornél-sorozatok olyan jól ismert darabjai is, mint Esti és az özvegy története (Tizen-harmadik fejezet), az Elinger-történet (Tizenhatodik fejezet) vagy akár A patikus megőés a Kézirat.

157

(„te”), a szenvedők, a kiszolgáltatottak hangadójaként jelentkezik.Előbb a szolidaritás az erre rászorulók kölcsönös programjaként,voltaképp kötelességeként tűnik fel (a másodlagos megszólított:„mi”, mely egyben a beszélőt is jelölőnévmás, a 4. szonettben);majd ez áttűnik egy etikai megalapozású írásfelfogás felé. „Ki ad-na másképp inni a betegnek, / ha nem mi, kik álmatlanul ülünk,/ […] s élnének-e ők, kiket szeretnek / mi lenne a világ minélkü-lünk?”; majd a 6. szonettben: „idézd fel őket dolgozószobádba, /adj villamosabb életet nekik / s ha majd megéled a sok néma lár-va, / a te szavad ők még megérthetik. // Megértenek téged sőket megérted, / kiket sirattál, sírni fognak érted, / hisz végzetükegy nékik és nekünk”. A versciklus ily módon részint a szolidari-tás dialogikus iránya felé tereli a szót, másrészt pedig magára aszóra, a vers beszédére mint a megértésfolyamat éppen történővalóságára tereli a figyelmet.

Ebből következik az is, hogy a Hajnali részegségben nem pusz-tán mellékes részlet (kitérővagy dekórum) a szomszéd házbanfekvőemberek rajza. („Az emberek feldöntve és vakon / vízszin-tesen feküsznek / s megforduló szemük kancsitva néz szét / kö-débe csalfán csillogó eszüknek”.) Már a vers előzőszakaszában(„köröttem a családi fészek / a szájakon lágy, álombeli mézek”)is fontos mozzanat a nyugalmat adó alvás és álom említése. Aversbeli beszélőezzel állítja szembe az éjszakai ébrenlét „részeg-ségét”. Ébrenlét és álom szembeállítása azonban korántsemolyan éles ebben a kibontakozó, versbeli történetben, mintha azesetleg a feledtető álomból való felriadásnak (a bérház-jelenetben) megidézett alakzatával („ébredj a valóra”) összhang-ban következne. Az éji, hajnali kontempláció elbeszélése a meseiszféra bevonásával a képzeletit (mint feledtető, a gondokból ki-emelőképességet és jelenséget) állítja a létmegértés középpontjá-ba. Hiszen nem egyszerűen arról szól e vers, hogy a természetiesztétikum felfedezése kizökkenti a szemlélőt a köznapi lét mo-notóniájából. Hanem arról, hogy ez úgy megy végbe, hogy a va-rázstalan felnőttvilágot váratlanul áthatja a gyermeki, a fantáziaantropomorf teremtményei valóságként, igazságként tűnnek fel,olyannyira, hogy magának a gyermekinek az említése a későbbi-

158

ekben el is marad, nyilván, mert ez reflektív viszonyt, a felnőtt ésa gyermeki szembesítését – mintegy párbeszédét – vonná magaután, ezzel szemben itt a felnőtt átsajátítja a gyermekit. Gyermekitekintet, meseszerűség, a képzeletinek a varázstalant legyőző, va-rázsos ereje: mindez az emlékezés révén jut el a vers hőséhez,hogy azután e képességek birtokában történjenek meg vele a to-vábbiak. Az emlékezésnek e pillanatát egy tipográfiailag is elkü-lönített szakasz beszéli el a narratív felépítésűkölteményben: „Énnem tudom, mi történt vélem akkor, / de úgy rémlett, egy szárnysuhant felettem, / s felém hajol az, amit eltemettem / rég, a gye-rekkor.”Az emlékezés mozzanata a narratíva által konstituáltidőben tehát pillanatszerű, kihatása van azonban a teljes történet-re, ti. a közvetlenül elbeszélteken túl a teljes életfolyamatra. Ré-szint a „megvilágosodás mint életfordulat” modellje, nyilvánvaló-an, az egzisztencia jövőbeli alakulására kihatással van (ez a to-poszból, modellből következik). Másrészt visszafelé is hat,amennyiben a gyerekkor kitüntetésével (tudjuk, milyen fontos ezmásutt is Kosztolányinál) újraértelmezi az élet minden szakaszát.Az emlékezés a felejtéssel szembeszegülve teszi lehetővé egy újéletminőség létrejöttét. Mely nem marad meg az emlékezésnél, ha-nem abból erőt, képességet merítve a világ felnőttként megtapasztaltgyermeki érzékenységűszemléletét teszi lehetővé.

A biografikus olvasás primér kódja alapján a Hajnali részegségegy életélmény elbeszélése. A hozzáértett, illetve részben a versáltal is jelzett élettörténeti elbeszélésben kitüntetett helye van amegvilágosodás (vö. pl. Pál, Ágoston, Pascal, Rousseau) mozzana-tának. A „természetleírás” és a „mese” narratív (de nem költészet-idegen) konvenciói, architextuális elemei azonban ennek bölcseletimodalitását jelentős mértékben gyengítik. A transzendensre vonat-kozó misztikus narratíva (pl. János Jelenései, barokk misztikusok) isszóba jöhet párhuzamként.6 Az elsőképlet az élettörténet köz-napi színterén mozgó szereplőpillanatnyi megvilágosodásáé, pil-lanatszerűhatárátlépés, melynek hatása rendkívüli, s az egész ké-

6 Tegyük hozzá: Radnóti Sándor Pilinszkyről A szenvedőmisztikus címmel írtkönyvet. Kosztolányiról ez persze lehetetlen lett volna.

159

sőbbi élettörténetre kiterjed. A második képlet a köznapi élettör-ténetből kilépőalaké, s a csak jelképekkel, képes beszéddel meg-közelíthetőmetafizikus univerzumba helyezi a voltaképpeni cse-lekményt. A Hajnali részegség, értelmét tekintve, ahogyan a Szep-temberi áhítat is, mindkét hagyománnyal kapcsolatot tart. Az előb-bi költemény arra is rávilágít, hogy az élmény közlésének mintkommunikációnak, de nyilván mint megértésnek is, alapvetője-lentősége van. A verskezdő„Elmondanám” kifejezés e tekintet-ben magát a versírást jelöli. Pragmatikailag beszédfordulat, a fi-gyelemfelkeltést szolgálja; szó szerinti értelemben viszont feltéte-les módba teszi magát az egész versbeli történetmondást. Amondás a személyes megszólítással közvetlenül egy stilizált „te”-hez szól, ez pedig behelyettesíthetőa mindenkori, tényleges olva-sóval. Másfelől a feltételes mód szemantikai feloldatlanságábólkövetkezőbizonytalanság olyan keretbe vonja az elbeszélést, amelyéppen a mondhatóságot kérdőjelezi meg. Az aktuális olvasó termé-szetesen azt tapasztalja, hogy az ígért történetet elbeszéli a vers. De aszemélyes megszólítás faktualitása máris mintegy visszavonódik; abeszéd már eleve közvetített.

A beszédszerűség imitációja a szókincs, a szintaxis szintjén aszöveg jelentős részében meghatározó. Ez afféle hangsúlyoshangsúlytalanság. Vajon az itt is bravúros rímelés a közvetlenség-illúzió ellen hat-e? A stilizált beszédben sajátos játékszabályokműködnek. A Hajnali részegség rímes mivolta az élőbeszéd prozó-diájához alkalmazkodó, annak nem-explicit, de energikus ritmikaivilágából erőt merítőhangzáskomplexében kevéssé tűnik önel-vűnek. A rím játékszerűsége mindazonáltal bármikor feltűnhet azolvasónak (vagy vershallgatónak), esztét ikai tapasztalati „perspek-tívaváltást” eredményezve a befogadási folyamatban. Az így elő-készített és „becsatornázott” közlés tétje nem kisebb, mint a lét-megértés kommunikációja. A léttapasztalaté: azaz a haláltapaszta-laté és az életörömé, melyek egyáltalán nincsenek ellentmondás-ban egymással Kosztolányinál.

A Hajnali részegség történetet beszél el. Ennek középpontjábanegy egyszeri, különleges élmény áll: megvilágosodás, reveláció; atisztánlátás elsőségében megismételhetetlen pillanata. A költő

160

más verseit is figyelembe véve azonban ez a többször megtapasz-talt élmények többször lejegyzett, de az olvasó számára különbö-zőversélményként megnyíló lírai közlések sorozatába illeszkedik.A változatoknak a szerzőéletművében, de – általánosságban –szellemi tájékozódásának folyamatában is poétikai relevanciájútörténete van. Az összeszövöttség mint összegzés; illetve a lét-összegzés mint versösszegzés értendőtehát. 7

A motívumkör azonban jóval tágabb ennél. Az életteljességmegtapasztalása, az erre való emlékezés, a felejtés, az időáltali el-fedés, múlttá válás, a jelenből mint életből kihullás, a halál Kosz-tolányi motívumrendszerében szorosan összekapcsolódnak. A„temetés” alakzata pl., mely a Hajnali részegségben a gyerekkor el-felejtésére vonatkoztatva szerepel, az Én mindig temetek címűversben általában véve a jelenlévődolgok elmúlásaként kerülelő.8 „Temetem a tegnapomat / s azt, ami most van / a fénykari-kát, mi táncol a tollamon […] Temetem a jót, a rosszat, örökké,/ régi ruháimat, régi világomat, / fiam játékait, pólyáját, mit amoly / rág a padlás zugán, elhangzott szavakat, / élőket, holta-kat”. A „temetés” szó itteni értelmét olvasóként ösztönszerűenvalamely allegorikus tartományban keressük – s indokolt kon-szenzus ajánlatát látni itt, ahol a szóhasználat a közhelyszerűt, aközösen érthetőt idézi meg. Kosztolányi nem idegenkedett azérthetőséget biztosító sémák alkalmazásától, de rendszerint olyanösszefüggésbe helyezve, ahol többletjelentésre tesznek szert. Atemetés a gyász vagy a felejtés értelmében értendő, ez utóbbinakegyszersmind a halál a megfelelője, mely viszont az időmúlásá-nak is jelölője. A múlttá váló időegzisztenciális tapasztalata, köz-

7 Szauder József összegzőversként mutatja be; nem állítja azonban, hogy a létta-pasztalatot spontán összegzi a költőa megénekelt személyes, revelatív élmény ha-tására. Az életműegészét tekintve rámutat, hogy milyen tematikus-motivikus segyszersmind poétikai előzményei vannak a versnek. Elemzésének csúcspontjánpedig arról is részletes útmutatót ad, milyen szövegekből (korábbi Kosztolányi-versek részleteiből) lehetne összeállítani egy alternatív Hajnali részegséget.SZAUDER József, A „Hajnali részegség” motívumának története = SZ. J., Tavaszi ésőszi utazások, Bp., Szépirodalmi, 1980, 249–269 (eredetileg = Újhold, 1947. június).8 Ez a költemény éppúgy 1933-ban keletkezett, mint a Hajnali részegség, a Szám-adás-kötetbe azonban nem került bele.

161

napi tragikuma a funkciótlan tárgyak megnevezésével, a leíró fel-sorolás egy különösen lírai változatának kialakításával jut kifeje-zésre. Az érzelem, ami a Kosztolányi-lírának afféle neuralgikuspontja, ezúttal az én-beszédnek a leírással való találkozásábanalakul azzá az olvasót megszólító ajánlattá, ami a személyességkonstitúcióját a részvét (tulajdonképpen a saját tapasztalatkéntvaló virtuális azonosítás) által potenciálisan lehetővé teszi a befo-gadó számára. A tárgyak univerzuma nem valamiféle üresség, dea mnemotechnikai szerepre korlátozottság (tudatosítása) okán tá-rul fel ilyen módon. A „temetés” tehát az érzelgőközhelyszerű-ség helyett az emlékezés bonyolultabb képletei felé vezeti el avers értelemszerkezetét. A Számadás-kötetbeli Ébredés címűszo-nett (1932), a halál-sematikát mintegy megfordítva, az emlékezéstfeledésként nevezi meg, az álmot pedig halálként. „Reggel, ha éb-redsz s harsonáz feletted / ez a mindennapos feltámadás, / mármegtudod, nem él sok-sok szeretted, / ki éjjel élt s szívedbe bá-nat ás, // de mert álmodba mindezt elfeledted, / oly frissen-új,ködös a számadás, / hogy percekig nem fáj, mit régi heg fed / snézed magad, minthogyha volna más, / […] majd mindent meg-ismersz, / hogy tiéd, eldobni nem lehet”. A saját sors, a szemé-lyes „végzet” a bánatra eszmélés mozzanatával („magadra öltödcsöndesen a bánat / bilincseit, s viszed a végzetet”) az ébrenlétvilágában válik újra érvényessé. Az álom az elmúlásba temetettmúltat eleveníti meg; ez az emlékezésfolyamat mindazonáltal ahalálra emlékeztetőalvás révén megy, mehet végbe, mely elfeled-teti a közbeesőidőt. A „feltámadás” khiasztikus alakzat itt, hi-szen az álom kelti életre a holtakat, az ébredés pedig véget vetennek, az alvót taszítva vissza az életbe.

A halál-költészettel szembeállítható „élet-költészetre” kevésvegytiszta példa akad Kosztolányinál (a legismertebb, hagyomá-nyosan így olvasott vers bizonyára a Szeptemberi áhítat). A Számadás-kötetben a Harsány kiáltások tavaszi reggel tűnik ki. Már csak sajátospoétikája okán is, mely azon költemények közé utalja a művet, me-lyekben az avantgárd iránt köztudottan érdeklődőíró a maga mód-ján az izmusok „hasznosításával” kísérletezett. A vers jellemzői-ként a vitalitásnak a nyelviségből táplálkozó erő-politikája, az élet

162

akaratelvűmegértése jelölhetők meg, melyeket másfelől a kijelentésszemélyének meg nem nevezése, a főnévi igeneves szerkezetekhalmozása egészít ki, a kollektív és egyéni tapasztalat egybemosá-sának és a jelek újraalkotásának ajánlatát elővezetve. Az expresszi-onista és modern-vitalista jegyekkel azonban megegyezősúllyalvan jelen az ecloga vagy idillium hagyománya, bár a megbontotthexameterekkel s külön tördelt adoniszi sorzárlatokkal a ritmikaszintjén is a modern zaklatottságot közvetítve.

Az életmegértésnek az affirmatív kijelentésen és a „kiáltás”modalitásán alapuló módozatai a Hajnali részegségben is fellelhe-tők, de csak közvetve, s más jelkomplexumokkal ellensúlyozva éselegyítve. Már eleve számos eltérés következik a narratív helyzet-ből; az elbeszélésbe-ágyazottság a lírai közvetlenséget éppúgy át-tételessé hangolja, mint a performatív megnyilatkozásokat – bárjoggal jegyezhetjük meg, hogy ezekben amúgy sem igen bővelke-dik a költemény. A Szeptemberi áhítatban, mellyel több okból iskézenfekvő(volna) összevetni, annál gyakoribbak az ilyen ele-mek. Mindkét szöveg „hosszúversként” azonosítható – a mai ol-vasó szemszögéből –, ám míg az utóbbi panteista-himnikus han-goltsága végsősoron a „férfi” azonosságának megerősítését ésezen identitásalakzatnak az életfolyamat értelmi centrumába he-lyezését nyomatékosítja (a gyermekkor megidézését is ennek ren-delve alá), addig a Hajnali részegség antropomorf természetleírókonstrukciója a gyermeki tekintet ünnepeként tűnik elénk. Agyermek visszanyert esztétikai érzékenysége a mesei elbeszélésteleológiájában találja meg a maga adekvát igazolását, s az elbe-szélés maga ez érzékenység poétikai „illusztrációjának” is tekint-hető. Anélkül azonban, hogy „ténylegesen” gyermekivé válna. Abeszélgetést imitáló szerkezeten (a megszólítás: „barátom”) belülnem következik olyan részlete a versnek, mely A szegény kisgyer-mek panaszaihoz hasonlóan a gyermeki hangvétel imitációjával kí-sérletezne. Az emlékezés helyzetében („úgy rémlett, egy szárnysuhan felettem / s felém hajol az, amit eltemettem / rég, a gye-rekkor”) az éj-kék égboltozat látványa az esztétikai fogékonysá-got magát s ezzel összefüggésben, mint említettem, a fantáziaképességét idézi meg. Oly módon, hogy az emlékezés helyzeté-

163

ből, a képszerűazonosításokból kiindulva, a képzelet gát nélküliáradását indítja útjára. Az ég egyszersmind az anya paplanjára, azirkára szétfolyt festékre, de a hajdan látott önmagára is emlékez-tet. S egyszerre az égbolton mennyei kastély kapuja tárul fel; ven-dégsereg oszlik, a házigazda búcsúztatja őket: az éjszakát váltónapkelte leírása tűnik így át mesébe. A természeti jelenségek ant-ropomorf-allegorikus megfeleltetése megengedi a logikai követke-zetlenséget vagy legalábbis a váratlan léptékváltást: „Egy csipkefá-tyol / látszott, amint a távol / homályból / gyémántosan aláfoly, /egy messze kéklő, / pazar belépő, / melyet magára ölt egy drága,szép nő/ és rajt egy ékkő/ […] vagy tán egy angyal, aki szűzi /szép mozdulattal csillogó fejékét / hajába tűzi”. A méretarányokesetleges eltérése semmiképp sem lehet zavaró, akkor sem, ha amesebeli hölgy (vagy angyal, esetleg tündér) már éppen „a far-sangosan lángoló Tejutnak / arany konfetti-záporába” robog ha-zafelé hintóján, „vad paripáival”.

A „mennyei kastély kapuja tárul” alakzat nemcsak a meseirészt nyitja meg, s a pirkadat allegorézisének folyamatát. Egyszer-smind a gyermeki képzelet vezérelte ráismerést, a képzelet azo-nosító-varázsosító munkáját magát is megmutatja-ábrázolja. Egyszinte egy időben keletkezett, ismert meseregényben9 például afőszereplőgyermekek számára egy csapásra tárul fel az éjszakiégbolt titka: a félrehajtott sötétkék posztó mögött fényes cirkuszielőadás s egyben ünnepség rejtezik, ahol csodás lények: csillagké-pek sürögnek-forognak, a házigazda pedig természetesen a Nap,aki a tánc után hajnalban elbúcsúztatja a vendégeket. Kosztolányiversében éppígy a (néven nem nevezett) nap, az „előkelőúr, azég óriása, / a bálterem hatalmas glóriása” köszönti a váratlanulmegmutatkozó éji bálról hazatérőket. A felnőtt és a gyermekidiszpozíció egybehangolódása a – modern kori – „mesélőfel-nőtt” konstelláció felől is megérthető, ahol is a gyermekivel valóegybeolvadás vágya az azonosulás látszatának változatos, esztéti-kailag megvalósuló alakzatait hívja életre. A gyermeki képzelet

9 TRAVERS, P. L., A csudálatos Mary visszatér, Bp., Móra, 1974, 195–236, ford.BORBÁS Mária. (Mary Poppins Comes Back, London, Collins, 1935.)

164

felmagasztosítása nem közvetlenül azonos a képzelet munkájánakmegnevezésével vagy megmutatásával (leleplezésével). Annak kö-vetkezménye, a mese és az – üresnek tűnő– felnőtt-valóság átlel-kesítése lesz elsődlegesen az esztétikai ábrázolás tárgya. Szintúgy a(gyermekit idéző, ifjonti) fantázia működésbe lépésének pillanatá-val szembesülhetünk Weöres Sándor nagyszerűversének, Az éj-szaka csodáinak (1940) történetében: a virrasztók egyszerre csodásmódon mesei-álomalakokként látják viszont a város lakóit.

A pirkadat antropomorf megjelenítése természetesen jóval ki-terjedtebb, mitologikus és humanista-mitologizáló hagyomá-nyokkal rendelkezik. Ezek még a századvég, századforduló költé-szetében is élénken éltek, és az antikvitást idézőallegorikus költőijelkészlet később sem volt teljesen idegen a modernségtől. Kosz-tolányi lefordította Lord Alfred Douglas Night Coming Out of aGarden címűkölteményét (amennyire meg tudom ítélni, az ő, Azéj kijőa kertből címűváltozata jobb vers, mint az eredeti).10 E mű-ben az éjszaka allegorikus nőalakjával találkozunk (akárcsakelőzményében, Az éj a kertbe megyben), akinek alakját a vers vé-gén, hogy úgy mondjam, elhalványítja a diadalmasan bevonulónap mitologizáló képe: „a lánghajú ifjú előpirul, / otthagyva meg-rakott, dús asztalát, / érces lármával zúg alább; / lova patája csat-tog, / dübörögnek az arany sikátorok, / szekere lángokat fog, / aföld alatta ingva tántorog, / zajongva száll a sok nap-angyal, / ésmind ujjonganak.” A Hajnali részegségben szereplő, glóriás „ég óri-ása” és égi tündérek-angyalok, illetve a Douglas-vers lényei kö-zötti párhuzamot nem érdemes túlértékelni. A probléma viszont,amire ez az összefüggés is ráirányítja a figyelmünket, nagyon issarkalatos: milyen mértékben vezet el a mesei, kvázi-mitologikuskép szakrális tartalomhoz, s végsősoron hogyan is kell értenünka Kosztolányi-vers zárlatát: „úgy érzem én, barátom, hol a por-ban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egynagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam”?

10 DOUGLAS, Alfred, The City of the Soul, London, Grant Richards, 1899, 77–78.;KOSZTOLÁNYI Dezső, Idegen költők I, Bp., Szépirodalmi, 281–282.

165

„Szeptemberi reggel, fogj glóriádba, / ne hagyj, ne hagyj el,szeptemberi nap” – olvassuk Kosztolányi utolsó nagy versében.A Szeptemberi áhítatban himnikus hévvel megszólított „pogányigazság, roppant napvilág” s a költemény végén emlegetett„pantheizmus”, majd a vers utolsó előtti szakaszát záró, talányossorok: „Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló? / Miért csodálkozol,csodálatos?” viszonyának értelme nehezebben hüvelyezhetőki,mint az angol költemény viszonylag formális képeié. A kérdőmodalitás valóban nyitott szerkezetet teremt, amelyre nem adha-tó egyetlen válasz (ahogyan az egy retorikus kérdés esetébenfennállna). A Hajnali részegség esetében is az alapvetőkérdés a me-sei, „pogány” allegorézis és a vers végén szereplő, kitüntetettenszakrális tartalmú mondat viszonya, ám itt – úgy vélem – bizto-sabban sejthetőa feloldás. A Szeptemberi áhítat zárlata a pillanat ün-nepében s az életintenzitásban találja meg az intuitív életigazság ki-teljesedését. A Hajnali részegség a világot átlelkesítőképzeletinek ün-nepe, a zárlat azonban túllép ezen a horizonton – noha nem mondellene. A költemény utolsó sorai himnikus hangoltságúak, a fe-szültségteremtő, utalásos szerkezet azonban késlelteti annak amegnevezését, ki is a dicsőített. Ez akár zavaró mértékben reto-rikus megoldást is eredményezhetne – ennek azonban eleve elejétveszi, hogy a történetmondás csupán utal a dicsőítőszavakra, denem reprodukálja azokat, a grammatikai megszólított pedigmindvégig a barátként megnevezett beszélgetőtárs marad.

A „dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, / annak, kiről nem tud-ja senki, hol van / annak, kit nem lelek se most, se holtan” soro-zat utalásrendszerében az „azúrnak” szó elsődlegesen helyhatá-rozói szerepet tölt be a kétértelműszintaxisban, a dicsőítőszavakirányát jelezve, s csak másodlagosan utal, részeshatározóként, afelidézett dicsőítés címzettjére. Ezt az olvasási folyamatban elő-rehaladva némiképpen kibillenti, megváltoztatja, hogy az utolsóelőtti sort záró „Úrnak” szintagma az (egyébként hat sorral ko-rábbi) „azúrnak” a rímszava, az azonosítást akár panteisztikus-ként is érthetőirányba terelve. Úgy vélem azonban, hogy a verszárlatának utalásai egyértelműen a keresztény hagyomány és azsidó-keresztény istenkép felé terelik az értelem kibontakozását.

166

A „porban” szónak (a „göröngy” is ide tartozik, részben a „föld”szinonimájaként) bibliai (és liturgikus) konnotációja van. A földaz, ahonnan a bűnbeesés után az ember arca verítékével meg-szerzi táplálékát. A föld porából lettünk, s porrá leszünk halálunkután. (Vö. Teremtés könyve 2,7; 3,19; 3,23). E reminiszcenciákat az„Úr” szó alkalmazása egyértelműsíti. Maga az „ismeretlen Úr-nak” kifejezés még egyértelműbb bibliai allúzió: az „ismeretlenistennek” szókapcsolat variánsaként Pálnak az Areopáguszon azathéniaknak elmondott beszédére (Apostolok Cselekedetei 17,22–34) utal. „[R]á akadtam egy oltárra, amelyen ez a felírás állt: Azismeretlen istennek. Nos, én hirdetem nektek, akit ti ismeretlenültiszteltek. A világot s benne találhatókat teremtőIsten nem lakikemberi kéz emelte templomokban, hiszen őaz ég és föld Ura.[…] [Ő] ad mindennek életet, levegőt és mindent. Ő telepítettebe az egy őstől származó emberiséggel az egész földet. Őhatá-rozta meg itt lakásuk idejét és határát. S mindezt azért, hogy ke-ressék az Istent, hogy szinte kitapogassák és megtalálják, hisznincs messze egyikünktől sem. Mert benne élünk, mozgunk ésvagyunk, ahogy költőitek is mondták: Az őfiai vagyunk.”11 AHajnali részegség, mint hit és kétkedés művészi megfogalmazása, ekeresés dokumentumaként is olvasható. A világnak a képzeleti ál-tal lehetővé tett esztétikai szemlélete végül elvezet a teremtett vi-lág fölötti hála érzésének kifejezéséig: „Szóval bevallom néked,megtörötten / földig hajoltam s mindezt megköszöntem”.

A Számadás minden bizonnyal igen tudatos kötetkompozíciótkövet.12 Talán a legfontosabb döntés e tekintetben a Hajnali ré-szegség és az Ének a semmiről sorrendje. Pál idézett beszéde a fel-

11 Újszövetségi Szentírás , Bp., Szent István Társulat, 1967, 629.12 Szegedy-Maszák Mihály különösen a kötet elejére és végére vonatkozóan tart-ja jól felismerhetőnek a szövegek sorrendjének indokoltságát. (Vö. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Kosztolányi Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010, 396.) Itt jegy-zem meg azt is, hogy a monográfia szerzője a Szeptemberi áhítat esetében is meg-lehetősen erősnek, noha modalitását tekintve nem egyértelműnek találja a ke-resztény világlátás megnyilvánulását. Vö. SZ.-M. M., I. m., 417–419. Szegedy-Maszák egyébként az Ének a semmirőlt, melyet a Marcus Aurelius sztoicizmusávalhoz összefüggésbe (I. m. 414.), ennél a versnél, de a Hajnali részegségnél is jelen-tősebb műnek tartja.

167

támadás bizonyságával végződik – ezt a pogány hallgatóság több-sége kétkedéssel fogadja. Nos, az Ének a semmiről mintegy „visz-szavonja” a kereszténység melletti döntést, és egy sztoicista jelle-gűszemléletet hirdet. Nyilván ezúttal sem tudunk szabadulni abiografikus olvasás beidegződéseitől, noha a kötetkompozíció ál-tal reprezentált egzisztenciális tét – nem kisebb, mint a végességvagy a végtelenség dimenziója – nyilván az olvasó saját életmeg-értésével és haláltapasztalatával összefüggésben lesz igazán jelen-téses. Épp ezért érdemes elkerülni annak csapdáját, hogy a kom-pozíciót ilyen értelmű, intencionált üzenetként értsük. 13

Rilke Todeserfahrung címűkölteménye, melyet Kosztolányi Ha-lálos tapasztalat címmel fordított le, a valóságra való ráeszméléspillanataként jelöli meg az élet szerepjátékából kiemelőhalálta-pasztalatot.14 Kosztolányinál az Ének a semmirőlben a halál képze-te a felejtést, a holtak hallgatását anticipálja. Egy másik, 1934-redatálható halál-vers a Számadás-kötetben tovább módosítja a té-mának a kontextusban is formálódó értelmét. A Halottak címűkiemelkedik Kosztolányi halálról, holtakról írt versei közül. El-vont képszerűség jellemzi, az érzékelés kognitív-szinesztétikusmegidézése; metaforaláncolata kiküszöböli az időbeliséget. A fő-szereplők mint a leíró vers (Dinggedicht) tárgyai15 nem az idő-ben, ti. nem a folyamatszerűen temporális időben léteznek. Jelekutalnak rájuk, s ebben az utaltságban létük jelszerűvé válik. De eza jelszerűség létüket elmélyíti, mintegy az élőké fölé emeli; a fo-

13 NÉMETH G. Béla nem lát ellentmondást az Ének a semmiről és a Szeptembe-ri áhítat között, lényegében a remény keresztény horizontjában valómegnyilvánulásegyüttest észrevételezve. A két szöveg közötti értelmi feszült-séget maga – a zeneművészettel párhuzamba állítható – lírai beszéd oldja fel.NÉMETH G. Béla, Költői számadások = Újraolvasó. Tanulmányok Kosztolányi De-zsőről, szerk. KULCSÁR SZABÓ Ernő, SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Bp.,Anonymus, 1998, 56.14 A tapasztalat, s nem az – antropomorfan megérthető– Halál a megértésmozgatója. A Rilke versében szereplőmaszkos halál-figura s életszínjáték, va-lamint a Kosztolányi Esti Kornél énekének halál-arc/víg álarc rímpárja közöttegyébként összefüggés sejthető.15 Ehhez lásd Kosztolányinak a Rilke tárgyköltészetéről írott értelmezését:KOSZTOLÁNYI Dezső, Rilke, Nyugat, 1909/18.

168

lyamatszerűség értelmi folyamattá válik. Az időiség helye az em-lékezet; a jelek (képek, trópusok) mnemotechnikai funkcióvalrendelkeznek.16 („Volt emberek. / Ha nincsenek is, / vannakmég. Csodák. / Nem téve semmit, nem akarva semmit, / hat-nak tovább. / Futók között titokzatos megállók. / A mély, sö-tét vizekbe néma, lassú / hálók. / Képek, / már megmeredtekés örökre szépek. / Nem-élők, / mindent felejtő, mindent por-ba ejtő/ henyélők”.)

A versbeli, megnevezett képek és hangok másodlagosan azemlékezetet ábrázolják. A halottak helye az emlékezet; a Halottakcíművers absztrakciója a már-közvetítettséget jelöli meg a halot-tak létmódjaként, s csupán a vers második felében alapozza halál-összegzését az élet-tapasztalat konkrét mozzanatainak, az egyedi-nek és esetlegesnek megidézése-megnevezése révén. Ez a rész a„holtak felejtése” alakzattal az Ének a semmiről variánsának te-kinthető. A vers elsőfelének tömör, autark poétikai szerkezeteazonban mintegy Rilke felől Pilinszky irányába mutat.

A vizsgált motívumkör előzményei tehát egyes Rilke-versek,különösen a Todeserfahrung, továbbá olyan prózai művek, mintpéldául az Ivan Iljics halála, illetve sztoikus filozófiai szövegek. Apárhuzamosságokon túl azonban a Kosztolányi-oeuvre etekintetbeni önállóságát és folytonosságát érdemes hangsúlyozni.A vonatkozó szövegek száma természetesen az itt említethetőnéljóval nagyobb. A halál(veszély) pillanata és az emlékezés (egy is-mert lélektani vélelmet is megidézve) már A szegény kisgyermek pa-naszainak jól ismert, Mint aki a sínek közé esett címűdarabjábanegyütt jelentkezik. Az Esti és a halál és a Világ vége címűírások(novellák, tárcanovellák) a halál árnyékában végbemenőlétmeg-értést már tényleges egzisztenciális hozadékával együtt viszikszínre. A saját sorsra vonatkoztatott megértésről ugyanakkor másszövegekben áttevődik a hangsúly a világnak az emlékezetre utaltmegértési mozzanatára vagy folyamatára. Ehhez a kulcsot a leg-teljesebben temporális, interszubjektív megértésben kell látnunk.

16 Vö. a halottak emlékezetének tisztán tárgyias, de alapjában mégsem kü-lönbözőmegformulázásával Rilke Hetärengräber címűversében.

169

Részben e szolidaritás-elv poétikai következménye a halál, felej-tés, emlékezés, élet fogalomkör dinamikus kidolgozása a Szám-adás-kötetben. A Hajnali részegség is – mint boldogság- vagy élet-vers – a megértést a halál-tapasztalat megértésmodelljének mintá-jára dolgozza ki.

170

Tarjányi Eszter

A HORROR VACUI IGÉZETEMetafizikum és köznyelvi aposztrophé disszonanciájaa Hajnali részegségben

Az égre nézés, a csillagok látványa által keltett végtelenségérzetkifejezése olyan ősi toposza az emberi gondolkodásnak, hogynehéz ismét újat mondó szintre emelni. Az esti ég látványát per-sze – hajdanában és most is – mindenki a saját létérzékelésének amódjához igazítja. Immanuel Kant például a határtalan ég látvá-nya által keltett érzést az ember morális nagyságának felismerése-ként, a fenséges fogalmában írta körül.1 A kanti esztétikában acsillagos ég képe fejezi ki a fenséges kategóriáját,2 amely az eszté-tikum és az erkölcs közötti átmenet lehetősége. Petőfi versénekbeszélője viszont hanyatt fekve a fűben (A csillagos ég) nem mora-lizál, érdeklődése a látványon keresztül a szerelmi érzés túlvilágivoltára irányul. Tompa Mihály 1857-ben keletkezett Éjjel címűverse egészen meglepőmódon, már-már az Esti Kornél énekébenvisszhangzó rímeit tekintve3 a hatás gyanúját is megkockáztatva,emlékeztet a Hajnali részegség alaphelyzetére, csakhogy itt az utol-só két versszak a klasszicista ízlésvilágot idézőbefejezéssel, a ké-telkedőhitre adott sablonválasszal zárul. Arany Jánosnál (Meddőórán) az éjszakai ég röppenőcsillagainak a látványa a gondolatok

1 „Két dolog tölti el elmémet mindig új s egyre fokozódó csodálattal, és hódo-lattal, minél gyakrabban és hosszabban gondolkodom el róluk: „a csillagos ég fölöt-tem és a morális törvény bennem.” Immanuel KANT, A gyakorlati ész kritikája, ford.PAPP István, Bp., Ictus, 1998, 189 (kiemelés az eredetiben).2 Immanuel KANT, Az ítélőerőkritikája, ford. HERMANN István, Bp., Aka-démiai, 19792, 236.3 Tompa Mihály versének ötödik versszaka: „Most, – látni csak s megtelni kéj-jel, / Melyet kérdés nem ront, se kétely: / Ah, lelkem ezt kevésli már! / Többetkiván most: tudni, tudni… / A titoknak nyitjára jutni, / Mit a mélységnek kulcsazár.” Az Esti Kornél énekének negyedik versszaka: „ Légy az, ami a bölcs kéj /fölhámja a gyümölcshéj remek ruhája, zöld szín / fán, tengeren a fölszín: mély-ségek látszata.”

171

szappanbuborékaival képez merész és hatásos metaforát. Me-részsége abban rejlik, hogy megfordítja a hagyományt: nem ellen-tételez, hanem egymáshoz idomít. A végtelen ég nem állítódikszembe a végessel, a halhatatlan a halandóval, hanem az égi világválik a pillanatnyi és változékony voltában a röpke lét, a múló pil-lanatszerűségében megfoghatatlan létérzékelés metaforájává.Tóth Árpád versében (Lélektől lélekig) az ablakból látott csillag-fény a magány, az emberi kapcsolatok hiányának fájdalmas emlé-keztetőjévé válik.

Nem célom az összes, az éjszakai égbolt képéből kibontakozófilozófiai és lírai spekuláció bemutatása. A kiragadott példák csakszemléltetni igyekeznek a különbözőmegoldási lehetőségeket, afenséges közelébe merészkedő, a hétköznapi banalitással fenye-gető, s azzal dacoló kifejezési formákat, bemutatva azt, hogy mi-lyen eszközökkel is lehet elkerülni a mindenki által tapasztalt ér-zés közhelyekre késztetőjellegét és a beszédmódhoz könnyentársuló naiv és nagyképűbölcselkedést, a banális érzés- és ízlésvi-lág fenyegetését.

Kosztolányi Hajnali részegség címűversében ez a banalitás az-zal lesz kikerülhető, hogy kijátszottá válik, azaz nem hárítódik el,hanem a giccsveszéllyel fenyegetőérzelmességnek, már-már ér-zelgősségnek szinte minden regiszterét megszólaltatva jön létre amagyar líra egyik legnagyobb metafizikai érzéseket megszólaltatóverse. A Hajnali részegségnek és általában Kosztolányi lírájának azutóbbi időben hanyatló recepciójának, az életművön belül a pró-zára koncentráló figyelemáthelyeződésnek4 valószínűleg az a ma-gyarázata, hogy az újabb elméleteken iskolázott recepció iroda-lomértői eszköztára nem képes a közelébe férkőzni ennek a ba-nalitásnak, és ezért nem is merészel bátran szembenézni azzal apoétikai sajátossággal, amelyet már többen megfigyeltek Koszto-lányi lírájáról szólva. Tekintélyérvekre hivatkozom, nehogy az a

4 Erről árulkodik az utóbbi évek Kosztolányi-tanulmányait összegyűjtőkötet,amely a prózaíró Kosztolányi kanonizáltságát sugallja (Újraolvasó. TanulmányokKosztolányi Dezsőről, szerk. KULCSÁR SZABÓ Ernő, SZEGEDY-MASZÁKMihály, Bp., Anonymus, 1998.) Vö. még MENYHÉRT Anna, Esti Kornél énekel-e,Uo., 37.

172

vád érjen, hogy önkényesen a rossz, az elrontott vers lehetőségé-ből olvasom vissza Kosztolányi szövegét. Nemes Nagy Ágnesezt így fogalmazta meg: „Hogy mit szeretek benne? Röviden vá-laszolhatok. Kettőt. Az érzelmességet és a tragikumát. Igen, azérzelmességét, melytől kezdetben futván futottunk, azt a versberejtett cselédlánynótát, amit őis úgy szeretett, a pesztonkák da-lát, amit sikerült oly tökéletesen kiszikkasztani modern világköl-tészetünkből, hogy akár a legcifrább kerülőutakon is alig bír itt-ott visszaszivárogni. […] Ahogy Chesterton mondja: »Az egy-szerűember érzelmes volt és marad mindig, mert az érzelmesember nem más, mint aki az érzelmei kifejezésére nem keresfolyton új módokat.« A Kosztolányi-féle vers egy faja éppen ar-ra való, hogy új módokat keresve, vagyis költészetet teremtvekösse össze a szubkultúrák oly fontos banalitásait a nagy költé-szet mindenkoriságával.”5

Tandori Dezsőa modorosság veszélyeként érzékelteti ennek azérzelmességnek a veszélyét: „benne maradunk abban az »átlagosvilágban«, tárgyai közt és helyzetei közt, […] amelyek a minden-napi tapasztalással elérhetőek, s bizonyosság tudatát adják. En-nek a bizonyosságnak a külsőeszköze a modor, amely a félhosszúvers eszközei közé lép. De nem lesz belőle modorosság; hanemhogy szüntelen attól kell félnünk, hátha mégis az lesz, további fe-szültséget teremt.” 6

Tandori az 1979-os kötetben7 megjelent Kosztolányi-kettőshangok címűesszéjében kifejtett véleményét – amely a pub-licista Kosztolányit a lírikus elé helyezte, és ennek bizonyításául„kikezdhető” sorokat citált a versekből – 2001-ben megjelentesszéjében már finomítani igyekezett. Ebben is „slágerkitétel”-t8,„szentkép-giccs”-et,9 „közhely”-et10 emleget e líráról szólva, de

5 NEMES NAGY Ágnes, Ízlésváltozások a Kosztolányi vers körül = N. N. Á., Amagasság vágya , Bp., Magvető, 1992, 131–132.6 TANDORI Dezső, Kosztolányi = T. D., Az erősebb lét közelében, Bp., Gondolat,1981, 81. (kiemelés az eredetiben)7 TANDORI Dezső, A zsalu sarokvasa, Magvető, Bp., 1979.8 TANDORI Dezső, A Kosztolányi-líra kikezdhetetlensége, Tiszatáj, 2001/2, 40.9 Uo., 40.10 Uo., 42.

173

már kiegészíti azzal, hogy a „veszettül tomboló stíluseszközökadják el jól az egészet, a bóvli-látszatot”11 vagy azzal, hogy a„leggiccsesebb rémségek – a legcsodálatosabb, »bőgető« versséalakítva”.12 Tandorinak ebben az esszéjében a korábban a – mo-dorosság veszélyeiként bemutatott – poétikailag támadhatónakvélt és eltúlzottnak érzékelt stíluseszközök a vers egésze szem-pontjából nézve átértékelődnek, elvesztik verssorként kiemelt kí-nosan érzelgős jellegüket.

Legutóbb pedig Szegedy-Maszák Mihály érintette a Kosztolá-nyi-lírának ezt a különös sajátosságát, amikor a Hajnali részegségégibál-jelenetéről szólva a „szecesszió modorosságait” és a „nép-szerűvárosi dalok világát” emlegette.13

A Hajnali részegség sem kivétel tehát, itt is megjelenik az a re-giszter, amelyre az előbb idézett szerzők más-más értékelőfel-hangokkal figyelmeztettek. A populáris jellegűhangvételből kép-zett lírai beszédmód szokatlansága miatt a versszöveg ugyanisnem tud beleilleszkedni a XX. századi líraértés intellektuál isabb,szakfilozófiaibb versnyelvet tételezőfővonalába. A naivabbnak,hétköznapinak vélt versbeszéd és a metafizikai létérzékelés disz-szonanciájából eredeztethetőpoétikai veszélyhelyzetből azonbanitt mégis erős lírai potenciál keletkezik. Nézzük meg hát, hogyan!

Most csak egy, az értelmezésekben eddig kevéssé kiemelt mo-tívum és annak versbeszédet meghatározó szerepének átgondolá-sára koncentrálok, mivel a Hajnali részegségben megjelent témákkimutatását a Kosztolányi-életműben már Szauder Józsefnek egyhajdani, az 1947-es Újholdban megjelent tanulmánya megtette,14

és a szöveg szinte minden vizsgálója érinti a vers egyes képeinekaz életműbe ágyazottságát.

11 Uo., 44.12 Uo., 45.13 Vö. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, A regényszerűség meghaladása. KosztolányiDezső: Esti Kornél = A magyar irodalom történetei. 1920-tól napjainkig, szerk.SZEGEDY-MASZÁK Mihály, VERES András, Bp., Gondolat, 2007, 232.14 Újabb kiadása: SZAUDER József, A „Hajnali részegség” motívumának története =SZ. J., Tavaszi és őszi utazások, Bp., Szépirodalmi, 1980.

174

A „horror vacui” az üres terektől való félelem. A természet-tudomány által meghaladottá vált nézet Arisztotelésztől ered, akiFiziká jában fejtette ki, hogy a természet nem tűri a légüres teret,ezért azonnal kitölti azt. Blaise Pascal fizikai kísérletekkel igyeke-zett bizonyítani a tételt, az a Pascal, akinek a „horror vacui” érze-tét kifejezőmondata „Le silence éternel des espaces infinism’effraie”15 a Gondolatokból Kosztolányi szerint is a legszebbfrancia mondat. A Nyugatban 1930-ban megjelent értekezésébenfejtette ki, hogy noha a magyar anyanyelvűilletéktelen az ilyenmeglátásokra, mint ahogy a nem anyanyelvűbeszélőszámára islehetetlen elmagyarázni az „Elhull a virág, eliramlik az élet” sorá-nak szépségét, ezért el kell fogadnunk azt, hogy „Voltaire ótaegymást követőemberöltők egyaránt bámulták ennek a muzsiká-ját, s megállapodtak abban, hogy ez a legszebb francia mondat.”16

Pascalnak ez a sora a természettudományos nézetet antropológiaiés nyelvesztétikai értelemmel itatta át, azaz kiragadta eredendőkontextusából, és lehetővé tette kibontását a szorongásérzet me-taforájaként. Kosztolányi már egy 1915-ben megjelent írásában a„horror vacui” fogalmával érzékeltette a nyelvi közlés összezava-rodásából, a jelentés bizonytalanságából adódó kommunikációsfélelmet: „Minél többet mondogatom (t. i. saját versét), annál in-kább elfog a rémület, hogy az egésznek semmi, de semmi értelmesincs. Horror vacui! Félelmek félelme: az űrtől a semmitől. Nemhogy […] nem értik majd, […], de hogy a szók makrancosanmegbokrosodtak […] és a többi embereknek […] egyáltalán nemjelentik azt, amit nekem jelentettek. Lehet, hogy azt olvassák bá-nat és azt értik cwppwxwy. Én pedig erre az ingó talajra építettemmindenemet.”17

15 Gyergyai Albert fordításában: „Félek a végtelen terek soseszűnőcsöndjétől.”A francia mondat Kosztolányi naplójában is szerepelt. KOSZTOLÁNYI De-zső: Levelek–Naplók, Osiris, s. a. r. RÉZ Pál, Bp., 1996, 825 (szószerinti fordí-tásban: „A végtelen terek örök csendje félelemmel tölt el”).16 KOSZTOLÁNYI Dezső, Lenni vagy nem lenni, Nyugat, 1930. febr. 16, 4. sz.,257. és Látjátok feleim, s. a. r. RÉZ Pál, Bp., Szépirodalmi, 1976, 19.17 KOSZTOLÁNYI Dezső, Rapszódia (Vallomás több strófában) = K. D., Ábécé, K.D. Hátrahagyott művei V., s. a. r. ILLYÉS Gyula, Bp., Nyugat, [1943.2] 37.

175

A Hajnali részegség akár a „horror vacui” tételének – amelyet apascali mondat fizikai megfigyelésből nyelvi esztétikummá párolt –verssé, látomássá átalakított kifejezésének is tekinthető, amely anyomasztó űrt a versbeszéd lírai és nyelvi kommunikációs szituáció-jának újraértelmezése segítségével tölti ki. A másik oldalát, a kitölthe-tetlenség kifejezését pedig az Ének a semmiről adja meg.

Kant emberi morállal, Petőfi szerelemérzettel, Tompa Mihálypapos didaktikával, Arany János merész metaforával „töltötte ki”a csillagfényes üres teret, Tóth Árpád meg a „jeges, fekete, kopár/ Terek sötétjét” áttörőcsillag fényében a magány érzésénekmetaforikáját bontja ki. Kosztolányi versszövege a báli látványképében más megoldást választ, bátran felvállalja a témát fenye-getőnyelvet, a banalitást, a lapos bölcselkedést, a mindenki általátélt élmény közhelyének versbefoglalását, annyira bátran, hogymár tudatos rájátszás-jelleget kölcsönöz neki. Az égi látomásmegjelenítésének lételméleti fontoskodása nála a köznyelv imitá-ciójával alkot disszonanciát. A közhelyes, töltelékszavakból épít-kezőnyelv és a felfokozott líraiság kettősségéből a szöveg külön-leges technikai bravúrral képes egységet alkotni. A cselédroman-tika – Nemes Nagy Ágnes „cselédlánynóta” kifejezésére utalva –és a transzcendens érzéseket kifejezőmetafizikai ámulat együttképes olyan olvasói hozzáállást létrehozni, amely felül tud emel-kedni azon kettősségen és megosztottságon, amely egyrészt azalkalmiság és hétköznapiság, másrészt a magasztosság és fensé-gesség között feszül.

A Hajnali részegség a szándékolt szerkesztetlenségen túl erősszerkezetet mutat. Feltűnőaposztrophéval indul, ami a versenbelül felidéződik, és az utolsó versszak kezdetén köszön hangsú-lyosan vissza, keretek közé rendezve a spontán megszólalásnakálcázott beszédet. A megszólítás lírai beszédmódja az utóbbi év-tizedekben került a líraelméletek középpontjába. JonathanCuller18 a lírai szöveg konstituálására szolgáló alakzatként hívta

18 Jonathan CULLER, Aposztrophé, ford. SZÉLES Csongor, Helikon, 2000/3,372. „indokolt lehetne az aposztrophét úgy felfogni, mint azt a figurát, amely alegradikálisabb, legzavarbaejtőbb, legmesterkéltebb és legmisztikusabb a lírában,sőt lehetséges lenne ezt az alakzatot magával a lírával azonosítani.”

176

fel rá a figyelmet. Paul de Man19 a prosopopeia retorikai szóké-peként elsősorban az önéletrajz kapcsán a líra antropomorfizmu-sának meghatározó trópusaként tárgyalta.20 A vocativus lassanklasszikussá váló teoretikusai azonban inkább az élettelen tárgya-kat, fogalmakat megszólító változatra koncentrálnak, mert annakmesterkéltsége jobban illik gondolatmenetükbe, amely a megszó-lítást a költői ’én’ létesítésének alapvetésként a líra műneménekmegkülönböztetőalakzataként tárgyalja. Az a köznyelvi beszéd-helyzet, amely a kommunikációs csatorna megnyitására és fenn-tartására irányul, nem kerülhetett a látóhatárukba, ezért az általukbemutatott versteremtőszituáció alapvetően a fenségesebb ésfennköltebb, az esszenciális tartalmakat ígérő, énkonstruáló be-szédhelyzettel társulhatott.

A Hajnali részegség beszédmódja éppen ezt a stilisztikai jellegetkerüli el, noha az aposztrophé alakzatát nagy hangsúllyal, kétféleváltozatban is alkalmazza, de mindkét változata az élőként tétele-zett versszubjektumra irányul. Az egyik változata a másik meg-szólítása – ez válik a vers szerkezetét is megszabó jelentőségűvé– , a másik fajtája az önmegszólítás, amely csak a nyolcadik vers-szakban található („… hát te mit kerestél / ezen a földön…”). Avers nyitó sorában akár az olvasó megszólítására is gondolhat-nánk, a második versszak azonban már egy közeli ismerőst jelez,aki bejáratos a beszélőhálószobájába is. („Te ismered a há-zam…”), a harmadik versszak pedig egyenesen barátként nevezimeg („De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég”), amelyet aztán azutolsó versszak megismétel („úgy érzem én, barátom,…”). Mind-

19 De MAN, Paul, Az önéletrajz mint arcrongálás, ford. FOGARASI György,Pompeji, 1997, 2–3.20 Vö. „A prosopopoeia a költői érzékelés és olvasás modelljének tűnik, amelyennek az alakzatnak a hatásában önmagát »alapozta« meg” (Bettine MENKE,Ki beszél? A beszélőén alakzata a retorika történetében, ford. TÖRÖK Ervin) = Figu-rák, szerk. FÜZI Izabella, ODORICS Ferenc, Gondolat–Pompeji, Bp.,–Szeged,2004, 105.) és „A prozopopoeiában de Man azt a retorikát ismerte fel, amely azönéletrajzot és a lírát megalapozza…” (Bettine Menke, Az olvasás ’prosopopeiaja’de Mannál. Az életműkiüresedése = Paul de Man „retorikája”, ford. ÁRMEÁN Otí-lia, szerk. FÜZI Izabella, ODORICS Ferenc, Gondolat–Pompeji, Bp.,–Szeged,2004, 33.)

177

ezeken kívül még egy másik, az előzővariációkat ötvöző, kétfélecímzettet is feltételezővocatívus is található a versben. Ez azidézőjelben szereplő„ébredj a valóra” felszólítása, amely egyszer-re nyerhet konkrét értelmet, és ebben az esetben ez az ébresztőóra csörgésének nyelvi lefordítása. Ugyanakkor metaforikusan isérthető, és így az önmegszólítás formájába bújtatva a kollektívmisztikumra irányuló felhívásként értendő. Az egész versen belülitt található egyedül idézőjel, amely e kétértelműsort még inkábbhangsúlyossá teszi, kiragadva a versszöveg én–te kommunikációsviszonyát tételezőbeszédmódjából, hiszen az idézőjel formálisanegy harmadik, jelen nem lévő, a kommunikációs szituáció alkal-misága felett álló megszólalót feltételez.

Az aposztrophé kutatói csak az említés szintjén maradva fog-lalkoznak a személyhez szóló megszólítással, valószínűleg azért,mert túlságosan direkt és nyilvánvaló. Hankiss Elemér azonbanezt a típusú aposztrophét úgy értelmezi, hogy a névtelen barátvagy a névvel jelölt megszólítása olyan metaforikus nyelvtani má-sodik személyt létesít, aki csak a megszólítás miatt fontos, szemé-lye lényegtelen – ezért a másik személy megszólítása és az önmeg-szólítás nála szorosan kapcsolódik egymáshoz. Szerinte az ilyen t í-pusú versek (A Hajnali részegség nem szerepel a példái között) jelen-tősége, hogy az olvasó is bekapcsolódhat a közlésbe, miközbenmégsem hozzá szól ki közvetlenül a szöveg, így a befogadó egykontemplatív kommunikációs viszonyt alakíthat ki a verssel.21

A Hajnali részegségben azonban az aposztrophé seménkonstrukciót konstituáló értelemben, sem ilyen befogadót kó-doló szerepben nem jelenik meg. Nem a retorizált értelmét ak-názza ki, hanem pusztán olyan helyzetet teremt, amely leginkábbegy kávézás közbeni baráti fecsegésként képzelhetőel. Ez azalapszituáció pedig, ellentétben a retorizált aposztrophéval, nemtúl jelentős mondanivalót sejtet, és létesítésének funkciója nem aközlés, sem önmagának a másik megszólítása általi tételezése, az-az nem a kifejezés maga, hanem inkább egy egyszerűkommuni-

21 HANKISS Elemér, Kihez szól a vers? = H. E., Az irodalmi műmint komplex mo-dell, Bp., Magvető, 1985, 637.

178

kációs aktus létesítése. Tehát beszédmódot hoz létre, de ez a be-szédmód éppen nem a lírára jellemzőmegszólítás didaktikussá-gával, az emelkedett retorizáltságú pátosszal, a summázattal22 ésünnepélyességgel rendelkezik, hanem köznyelvi szituációt, spon-tán, alkalmi nyelvhasználatot imitál. Az általában jelentőségteljesontológiai értelmezésre indító aposztrophéval szemben ez amegszólítás Kosztolányi versében könnyedén fecsegő, csevegőbeszédaktust teremt, amely lemond önnön fontossága, fontos-kodása állításáról.

A vers indítása ugyanis szándékoltan hétköznapi. Már-márpongyola megfogalmazásával a megszólított lehetséges reakciójátis tartalmazza („Ha nem unnád”), amely az elmondandó esetle-gességét, talmi, unalmas voltát – mintegy mentegetőzés szerűen –előlegezi. A második versszak „ha így rámeredhetsz” sortöredé-kében pedig a megszólított és a beszélőazonosulását jelzi. A sora látványérzékelés közben az én és a te összeolvadását feltételezi,ezzel azonban nem annyira versszubjektumot szintetizál, hanema kommunikációs viszonyból teremt érzékelési közösséget.

A második versszak kezdete („Várj csak, hogy is kezdjem,hogy magyarázzam?”) jellegzetesen beszélt nyelvi megformált-ságú. A mindennapi társalgásban ez a „Várj csak” arra szolgál,hogy a beszélőidőt nyerjen, amíg megtalálja a közlendőjéhez al-kalmas szavakat. Erre írásban nincs szükség. Az utolsó versszakkezdete („Nézd csak”) szintén beszélt nyelvi elem, mert nem avalódi nézésre szólít fel, hanem szintén inkább az időnyerésre ésa kapcsolat fenntartására irányuló beszédművelet, amelynek va-lódi jelentése nincs. Olyan nyelvi elemek, szemantikai üresjárat-ok, mellébeszélések keretében történik meg a megszólítás, amelynemcsak a lírai nyelvhasználattól idegen, hanem általában az iro-dalom (a magyar szó az ’ír’ igéből fejlődött ki) vagy a latin erede-tűliteratúra (’litera’ az ábécé betűjét jelenti) szavainkban benne

22 Németh G. Béla sorolja fel ezeket az önmegszólító verstípus jellemzőjegyei-ként (N. G. B., Az önmegszólító verstípusról = UŐ., Műés személyiség, Bp., Magvető,1970, 630–631, 632, 633.).

179

rejlőírásbeliség jelzéséről is leválni szándékozik. 23 Vagyis az írásbe-liségben fogant irodalomfelfogástól távolodik el, kibújva az iroda-lomtudományos megközelítés hagyományos lehetőségei közül.

A Hajnali részegség tehát az aposztrophikus megszólalásnaknem a lírai jelentőségét, hanem a beszélt nyelvi jelentőségét ak-názza ki. Azt az archaikus jelleget, amely visszavezethetőaz oráliskultúrában kialakult tradíciójára, és amelyet az élőbeszédben be-töltött szerepe tart életben. Olyan sajátosság ez, amelynek köz-nyelvi jellegével a líraelméleti kutatások mintha szégyellenénekszembenézni.24

Nem csak a köznyelv imitálása ellenpontozza elsősorban avers rímgazdagságában érzékelhetőfokozott líraiságot. A meg-szólítás beszélgetést utánzó fecsegős jellege mellett a vers gram-matikai hibái is az élőbeszédszerűség érzetét erősítik. A szövegtehát az írott és beszélt nyelv között játékteret létesít. A magyarnyelv szerelmese, a nyelvművelőírásaiban a korrekt nyelvhaszná-latot előtérbe helyezőKosztolányi e versben nyelvhelyességi hi-bák segítségével képes a beszélt nyelvre jellemzősajátosságokkalrendelkezőversbeszédet létesíteni. A „sétálgatok szobámba” ahelyes szobámban helyett, az „állok egy ablakba” az ablakban he-

23 Vö. Walter J. ONG, Orality and Literacy. The Technologizing of the Word, Londonand New York, Methuen, 1982, 11.24 Erre utal Culler kiszólása, amikor azt firtat ja, hogy az aposztrophé miért iskerülhetett ki az irodalmi vizsgálódás látóhatárából: „a kisebb zavar, amit azaposztrophé produkál, mintegy annak a nagyobb és sokkal érdekesebb zavarnaka jeleként is felfogható, amely arra ösztönzi a kritikusokat, hogy forduljanak elaz aposztrophétól, amelyekkel a költészetben találkoznak, s elfojtsák, vagy […]leírással helyettesítsék őket. Azért lenne ez, mert az írás, a hanggal szembenegyféle veleszületett ellenségessége miatt, mindig a vocativus megkerülésérevagy tagadására törekszik” (CULLER, I. m., 370.) Culler a későbbiekben még-sem tér ki az aposztrophé oralitásra hagyatkozó jellegére, hanem inkább az élet-telen dolgot megszólító irodalmias változatra koncentrál. Az utóbbi időben akülönbségtétel kívánalma megfogalmazódott, de még nem vált elterjedtté azirodalmi vizsgálódásokban. Vö.: „Certain critics contend that it is imperative todistinguish categorically between writing and oralitiy of lyric. As I have justsuggested, though, the overlap is so pervasive in how we talk and write aboutpoetry that such strenuous distinctions force critical language into laboredcircumlocutions.” (William WATERS, Poetry’s Touch. On Lyric Address, Ithacaand London, Cornell University Press, 2003, 8.)

180

lyett, az „égbe bál van” az égben helyett, a „nincsen mibe hin-nem” a miben helyett az egész versen végigvezethetően – vissza-visszatérően figyelmeztetve rá – a mindennapi hangzó beszéd sa-játosságát jelzik, hiszen a szóbeliségben ezek a hibák szinte ész-revehetetlenek maradnak, csak írásban tűnnek elő. Ezek olyan je-lek, amelyek a szöveg nem irodalmias orális, akusztikus jellegéreés kódrendszerére hívják fel a figyelmet az irodalomtudomány ál-tal inkább előnyben részesített szkriptuális–vizuális–akusztikusjelleg ellenében. A szöveg vizuális elrendezettsége ezért is lehetszabálytalan, hiszen a hangzó nyelv szempontjából lényegtelen aversszakok, a sorok hossza, a szabályos tagolás, sőt a merész en-jambement látványa is elveszti meglepetést okozó erejét. A vers-szakok felosztása ezért is lehet bizonytalan, az egyes szövegki-adásokban nem egyértelmű, hogy a versszakváltás a szöveg sajá-tossága, vagy csak az oldaltörés miatt létrejött esetlegesség.

A köznyelvi retorika imitálása a szöveg beszélőjének kettősszerepében is meglátható. Egyrészt a megszólalás nem annyira aköltői én, hanem inkább az életrajzi szerzőkonkrétabb szituáció-ját idézi fel. Azaz a versben mintha nem a költői én, hanem aspontán köznyelvi nyelvhasználat által tételezett beszélő, az éjjelimunkától megnyugodni nem tudó, a Tábor utcai lakásából aLogodi utcára kitekintőbeérkezett költő, az életrajzi KosztolányiDezsőszólalna meg. Másrészt a számbeli „tévesztés” mintha el-lenállana ennek a naiv irodalomértési lehetőségnek. Kosztolányi avers megírása idején ugyanis még csak 48 éves, míg a versszövega kerek 50 év életösszegzővershelyzetét teremti meg.25 Ez lát-szatra egy stilizáltabb beszédmódra utalna, mégis a köznyelvi fe-csegés pontatlanságát is jelzi, hiszen a kerekítés a beszélt nyelvikommunikációra jellemzőslendriánabb adatközlőjellegére és azoralitás könnyebb megjegyezhetőségre irányuló sajátosságára isvisszavezethető. A versszöveg azonban az orális kultúrák vizsgá-latából leszűrt jellegzetességeknek csak egy részét mutatja. Tehát

25 A versnek ezt a számtani kerekítését Kiczenko Judit a születésnapi önköszön-tők szempontjából vizsgálva archetipikus, mitológiai, folklorisztikus jelentés-konstruáló összetevőket említ (KICZENKO Judit, Arany János: Születésnapra.Az alkalmi versek egy csoportjáról , Életünk, 2010, 4, 65–66).

181

nem a téma vizsgálói által előnyben részesített26 „elsődleges szóbe-liség”-re27 jellemzőformulás stílus, a refrénszerűvisszatérőelemekismétlésével, szabályos ritmussal a memorizálást segítőerősenretorizált elemek jelennek meg benne.28 Sokkal inkább a szóbeli-ségnek olyan az alulretorizáltabb sajátosságai uralkodnak el, mint aspontaneitás, az esetlegesség, a megszólalás egyszerisége és befo-gadóra nyitottsága, valamint ehhez társulva a sensus communis lé-tesítésére irányuló törekvés, de nem idegen tőle a fokozott érzelmitöltet, a szituációfüggősajátosság és megszólalás alkalmiságáthangsúlyozó számos nyelvi elem sem. Az orális kultúra egyik fon-tos sajátossága a kollektivitásból eredőszakralitás, a közösségimisztika.29 A szóbeli megszólalás imitálása a nyomtatott versszö-vegben a kimondott szónak ezt a jellegét aknázza ki úgy, hogy atranszcendencia versnyelvi kifejezőkészletévé avatja.

Kosztolányi ismerte a szóbeliség vizsgálatának az 1920-asévekben fellendülőeredményeit. A Nyugatban megjelent írásá-ban említi Balogh József nevét, akinek a hangos olvasásról kifej-tett nézetei az 1926-os német kiadás30 segítségével a nemzetközikutatás véráramába kerülhettek: „Balogh József most egy tanul-mányában, mely nyilván az egész tudományos világra mély hatástgyakorol majd, cáfolhatatlan idézetekre, történelmi adatokra támasz-kodva kimutatja, hogy az emberiség a középkorig csak hangosan írtés csak hangosan olvasott, mint a nép manapság is. Később a kolos-torokban tanultak meg a szemmel és nem a szájjal való néma olva-sást, mikor a világgal ellenséges, magábaszálló keresztény lélekelmélyedett. Azóta a szem átvette a fül szerepét, az élőszó elsorvadt,

26. Vö. Eric A. HAVELOCK, The Muse Learns to Write. Reflections on Orality andLiteracy from Antiquity to the Present , New Haven and London, Yale UniversityPress, 1986, 64.27 Walter J. Ong kifejezése, amellyel az antikvitásra jellemzőszóbeliséget külön-bözteti meg az elektronikus és digitális médiákra utaló „másodlagos szóbeli-ség”-től.28 Részletesen mutatja be ezeket ONG, I. m., 31–77 (a Some Psychodynamics ofOrality címűfejezetben).29 ONG, I. m., 74–75.30 BALOGH Josef, „Voces paginarum.” Beiträge zur Geschichte des lauten Lesens undSchreibens, Philologus, 1926, 82, 84–109, 202–240.

182

a művészet, tudomány fokonként eltávolodott az emberi hangtól,műveltségünk súlypontja a betűre helyeződött. Bizonyos tekintetbenle is nézték a beszédet, melyet a jövőben talán a rádió, a század for-radalmas találmánya juttat ismét jogához. […] Az ősi közlőforma aszó volt. Ezt ösztönösen érezzük. Valahányszor verset szavalnak,ünnepi borzongás fut át rajtunk, hogy a szóval, mely a könyvbentérbeli életet élt, az időben is találkozunk. […] Ezáltal válik a költé-szet igazán időbeli művészetté. Hallom, amint a hangok elmúlnakegymás után, mint az élet. Másrészt tudom, hogy a vers nem múlikel. E kudarc és diadal együtt jelképezi a költőnek a végtelennel valóküzdelmét, ki emberi nyelven nyújtja az istenit: a múlandóság formá-jában az örökkévalót.”31

Balogh József (1893–1944) gondolatmenete – sőt értékítéleteis, amely az olvasás elnémulásával keletkezett előnyök elismerésemellett inkább az ezzel járó veszteségre helyezi a hangsúlyt, és azélőszó ízének a visszaállítását sürgeti – aztán sorra visszaköszönaz 1960-as évektől fellendült kommunikációelmélet klasszikusszerzőinek írásaiban, neve pedig az elődökre vonatkozó hivatko-zásaikban.32

A cím „részegség” szava is a beszélt nyelvre és a köznyelvrejellemzőprofanizálást jelzi. Ennek a szónak ugyanis sokkal erő-sebb a hétköznapi jelentésdimenziója, mint a mámornak vagy arelevációnak, és így szinte a delírium tremens rémálmává degra-dálja a metafizika ámulatot, a mennyei látomást, a misztikus vízi-ót, a transzcendencia megnyilvánulását. Azáltal, hogy – ellentét-ben a rokon jelentésűfelsoroltakkal – a ’részegség’ szavunk ren-delkezik antinomával, jelentésmezeje jóval kiterjedtebb. Mivel a’részegség’ a ’józanság’ ironikus értelempárját is fel tudja idézni,valamint, hogy e szóban található ’rész’ az ’egész’ ellenében a tö-

31 KOSZTOLÁNYI Dezső, Szavalás, Nyugat, 1926, márc. 16, 6. sz., 556.32 Walter J. Ong szerint Balogh tanulmánya „very early but still highlyinformative” (I. m., 181., továbbá ONG, I. m., 115, HAVELOCK, I. m., 47.);Neumer Katalin is megfigyelte, hogy a nemzetközi szakirodalomban „nemigenakad olyan, a tárgykörbe tartozó mai munka, amely legalább egy tiszteletláb-jegyzet erejéig Baloghot ne említené meg.” NEUMER Katalin, Vasa lecta etpretiosa = Túl az iskolafilozófián. A 21. század bölcseleti élménye, szerk. NYÍRI Kris-tóf, PALLÓ Gábor, Bp., Áron, 2005, 179.)

183

redezettséget, a kisszerűséget, az átfogó értelem hiányát, az isme-retelméleti kétséget is megjeleníti, jóval többértelmű, és minden-fajta teljességről lemondó értelemkonstrukció kiépítésére képesbíztatni. Ugyanakkor a „hajnali” szóval egy másfajta, euforikustudatbeli változást – részegséget – tudatosít, jelezve a köznyelvi-ről a misztikus beszédmódra történőértelemátváltás lehetőségét.

A Hajnali részegség a „horror vacui” érzetéből eredeztethetőmisztikának ad hangot, úgy, hogy a szóbeliségre jellemző, köz-nyelvi megszólalásmód segítségével, a banális érzelmesség válla-lásával képes elkerülni a misztikus látomás verbalizációnak ellen-álló, meg-megcsukló nyelvét. Ez által képes távol tartani magátólaz elmondhatatlan kifejezésének kommunikációs nehézségeit, va-lamint az összes érzékszervi észlelésre alapuló misztikum írottnyelvi logikát lehetetlenné tevővoltából eredőszinte eszelős da-dogást és vele a nagyképűfontoskodás veszélyét. Az égi látvány-ban megjelenített perspektívaváltás, a végtelen dimenzió és az ’ittés most’ pillanat relativitása nem a lét nagy kérdéseinek metafizi-kai faggatásában fejeződik ki, hanem úgy, hogy költői nyelvvészintetizálódnak a tudat antiintellektuálisnak, kisszerűnek, esetle-gesnek, jelentéktelennek vélhetőtartalmai, az érzelmes gyermekinosztalgiára hajló egyéni benyomásokból összetevődő, csak a be-szélt nyelv közvetlenségében megnyilvánulni képes jellemzői.

Kosztolányi verse ez által tudja leírhatóvá tenni a leírhatatlant,belakni a kies végtelen tereket, megszelídíteni a „horror vacui” ál-tal keltett szorongásérzetet.

184

Ásványi Ilona

TOTALITER ALITER…„Nemcsak a hit, hanem a hitetlenség is lehet ingatag”avagy „vallásos vers”-e a Hajnali részegség?

Egy anekdota szerint két szerzetesnősokat beszélgetett arról, mi-lyen is lehet a mennyország. Mindegyiküknek más volt az elkép-zelése. Megállapodtak hát abban, hogy amelyikük előbb ér oda,az visszajön, és beszámol a másiknak arról, mit tapasztalt. Telt azidő, és az egyikük meghalt, majd – ígéretéhez híven – visszajött,és csak ennyit mondott: „totaliter aliter…” – teljesen más…

Isten és ember, élet és halál kérdéseivel, az úgynevezett. „nagykérdésekkel” – legyen bár vallásos, hívővagy nem hívő– előbb-utóbb mindenki szembesül élete során. Mindenkit foglalkoztat-nak azok a kérdések, hogy mi mulandó életünk értelme. Van-e azéletünknek célja? Mi lesz velünk, belőlünk halálunk után? Van-evalami a halál után? Van-e Isten? Ha van, milyen az Isten? A ha-lál utáni sorsunk és Isten létének kérdése összefügg.

Legyen bár vallásos, hívővagy nem hívő– vetettük fel. Töp-rengésünkben érdemes elhatárolnunk a vallásos és a hívőfogal-makat, hiszen a kettőnem ugyanaz. „… tulajdonképpen sohanem találkoztam olyan emberekkel, akik ne hittek volna. Az em-berek többségének, azokon túl, akik teljesen és feltétel nélkül el-fogadják az általuk választott vagy szüleiktől örökölt vallást,megvan a saját elképzelése a magasabb Erőről, a világnak arról aMozgatójáról, akit mi, hívők Teremtőnek nevezünk. És vannakemberek, akik saját eszméjüket imádják istenként, azt nyilvánítjákistennek, annak szolgálnak, és azért rajonganak. Ilyen eszmeakármi lehet: ebbe az emberfajtába tartoznak a meggyőződéseskommunisták és a fasiszták is. Néha ez egyáltalán nem valaminagy eszme – például a földön kívüliekben való hit vagy a vegeta-rianizmus –, de az ember bármilyen eszmét képes bálványozni.Mondjuk, a vegetarianizmus nem veszélyes a többiekre, de a fa-sizmus – az már nagyon veszélyes. Volt egy orvos barátom, aki

185

szavakban tagadta, hogy isten jelen van a világban, de olyan ön-feláldozóan szolgálta a betegeket, hogy az őszóbeli istentagadá-sának egyáltalán nem volt jelentősége” – ezeket a szavakat adjaLjudmila Ulickaja Daniel Stein, tolmács címűregényének főhőseszájába.1

Az, hogy valaki vallásos-e, viszonylag könnyen eldönthető.De ki lehet-e bárkiről jelenteni azt, hogy hívővagy hogy hitetlen?Kosztolányi vajon hívővolt vagy hitetlen?

Irodalomtörténeti tanulmányaink során sokszor, sok költővel,íróval kapcsolatban találkoztunk ezzel a megállapítással: hívővolt, de nem hitte az egyház tételes, dogmat ikus tanítását, vallá-sossága lelki-szellemi, olykor érzelmi síkon nyilvánult meg. Az Is-ten és ember között közvetlen, személyes kapcsolatot vallott ésfeltételezett, istenhitébe nem keresztény – például panteista –elemek is keveredtek, profán próféta, profán misztikus volt.

Ha valaki az elmúlt harminc évben Kosztolányival foglalko-zott, aligha tudta „megkerülni” Király István Kosztolányi. Vita ésvallomás címűtanulmányát.2 A Hajnali részegség címűverssel kap-csolatban Király István úgy vall, hogy: „Nehezen hordozott ifjú-ságunk nem utolsósorban ennek a versnek életáhítatával volt, hanem is boldoggá, de tűrhetővé téve. Átpoétizálódott a céltalan lé-tezés. […] Vigaszt adott a hajnali részegség. […] nem hagyott elez a vers marxistaként sem: változatlanul mindig ott élt bennem.Igaz, semmi sem volt könnyebb számomra, mint kimutatni a mű»ideológiai gyengeségeit«.”3 Király István tanulmánykötetében azEsztétikai létérzékelés – szekularizált, modern misztika címet adta aHajnali részegségről szóló fejezetnek. Verselemzésében, versértel-mezésében „vallásos ateizmusról” az „ateizmus misztikájáról”,„sajátos belső, szellemi részegségről”, a „vendéglét-tudatról”, az„evilágiság eufóriájáról” beszél. Lukács Györgyöt idézve aztmondja, hogy „a kételkedőés kétségbeesett ateizmusban […]megmarad tudatosan vagy öntudatlanul a vallásos érzés bizonyos

1 ULICKAJA, Ljudmila, Daniel Stein, tolmács, Bp., Magvető, 2009, 453–454.2 KIRÁLY István, Kosztolányi. Vita és vallomás. Tanulmányok, Bp., Szépirodalmi,1986.3 Ld. 2. sz. jegyzetet, 298.

186

eleme”. Kosztolányiról azt írja, hogy „életében legföljebb mintemlék, mint tradíció, mint kultúrtörténeti tény, esztétikai vissza-csengés volt jelen a vallás, s nem mint valós hit…”4. Majd olyanKosztolányi-értelmezőket idéz5, akik a Hajnali részegségből „rész-leges vagy teljes megtérést” olvastak ki, vagy legalábbis felvető-dött bennük Kosztolányi hívővolta.

Tudjuk, hogy a következőkben idézett Új Ember címűkatoli-kus hetilap nem sorolható az irodalomtudományi lapok közé,mégis úgy gondoljuk, hogy irodalomtörténeti adalékul is szolgál-hatnak a következők.

Az Új Ember 1959. májusában6 a következőrövid cikket kö-zölte: „A ’Magyar Nyelvőr’ címűnyelvtudományi folyóiratbanérdekes stílus-elemzőtanulmány jelent meg Kosztolányi DezsőSzeptemberi áhítat címűremek nagy verséről”. [Berrár Jolán elem-zése – Magyar Nyelvőr (83) 1959. 1., 76–81. – a szerző] „Ebbenolvassuk többek között: »A könyörgés, az áhítatos fohász hang-ján szólal meg a költő, úgyhogy egy pillanatra azt hisszük: vallá-sos verset kezd írni. De őmaga azonnal megcáfolja ezt […] Aköltőnem hisz istenben, nem hisz a halál utáni életben. Nem is-tenhez, hanem csak a szeptemberi reggelhez könyörög…« Feles-leges fáradtság lenne arra törekednünk, hogy Kosztolányit amúgy’elkereszteljük’. Ő valóban nem volt hívő, ennek írásaiban nemegy tanújelét adja. De az idézett cikk jó alkalmul szolgál arra,hogy rámutassunk: nemcsak a hit, hanem a hitetlenség is lehetingatag. És maga Kosztolányi szinte klasszikus iskolapéldája lehetennek a hitetlenségbeli ingatagságnak. […] az ’öreg’ Kosztolányi-nak (a maga, mindössze 51 esztendejével alig-alig nevezhetőöregnek) van egy – a Magyar Nyelvőrben elemzett Szeptemberi áhí-tattal egyenrangú – nagy verse, a Hajnali részegség, amelynek befe-jezősoraiban olyan csodálatosan keveredik a hitetlenség és ahomályosan sejlőhit…”

Pár hónappal később a következőírás jelent meg: „Nemrégi-ben ebben a rovatban azt írtuk Kosztolányi Dezsőről, a nagy

4 Ld. 2. jegyzetet, 299.5 Baráth Ferenc, Devecseri Gábor, Szabó Árpád, Sándor István6 Új Ember. Katolikus hetilap 1959. május 2, 2.

187

magyar költőről, hogy „nem volt hívőember, ennek írásaibannem egy alkalommal tanújelét adta.” Ezzel kapcsolatban a na-pokban levél érkezett szerkesztőségünkhöz egy pap olvasónktól,s ezt – már az igazság megnyugtató tisztázása érdekében is – ér-demesnek tartjuk közölni. „… Ismerőseim ösztönzésére legyenszabad közölnöm, hogy 1936 nyarán két hetet töltöttem a buda-pesti Új Szent János kórházban, mint dr. Korének József kórházilelkész helyettese. Távozásom előtti napon azt mondja az egyiknővér: – Osztályomon van a Kosztolányi úr. Olyan jó ember. Mi-kor bemegyek hozzá, keresztet vet és barátságosan mosolyog. Jóvolna meggyóntatni, mert már régen gyónhatott. – Tessék előké-szíteni – feleltem –, s egy félóra múlva ott leszek. A beteg költőengem is barátságosan fogadott, és mikor említettem jövetelemcélját, azonnal készségesen, szívesen kezdte meg a gyónását. Be-szélni nem tudott. Kérdéseimre írótömbjén villámgyorsan vála-szolt. Áldoztatni nem lehetett, mert orrán keresztül táplálták. Énmásnap távoztam. Kosztolányi még vagy három hónapig élt.”7

Az élet nagy kérdéseivel az ember általában akkor kezd el fog-lalkozni, ha felnőtté válik, majd öregedni kezd, és/vagy őt magátvagy hozzátartozóját betegség, szenvedés próbálja meg. Másokategész életük során foglalkoztatnak ezek a kérdések minden „kü-lönösebb – fenti – ok” nélkül. A kérdésekre ki-ki neveltetésének,vallásos meggyőződésnek, hitbeli előrehaladásának megfelelőenés – Nemes Nagy Ágnes szavaival, szabadon: „saját életanyagávalválaszol.”8

7 Új Ember. Katolikus hetilap 1959. (15. évf.) 36. szeptember 6., 2.8 Babits Mihály Esti kérdés címűversével kapcsolatosan írja Nemes Nagy Ágnes:„…mert nehéz szembenézni az úgynevezett végsőkérdésekkel, tisztázni létünkalapjait, de százszorosan nehéz elmélkedni a versben”. „Súllyal terhelve nem le-het röpülni (idézi Nemes Nagy Ágnes Babitsot) s itt aztán mindegy, ha a tehercsupa arany és drágakőis […] Szerencsére Babits Mihály éppen olyan költő, akitud súllyal terhelve röpülni, s ennek köszönhetjük […] a magyar filozófiai költé-szet egyik legszebb klasszikus darabját […] Persze, hogy milyen életanyagonpéldázza, igazolja válaszát a költő, az nagyon is jellemző. Voltaképpen mindenköltőnek fel kellene tennie ezt az esti kérdést, és a saját életanyagával válaszolniará.” NEMES NAGY Ágnes, Babits Mihály: Esti kérdés = Miért szép?, összeáll.ALBERT Zsuzsa, VARGHA Kálmán, Bp., Gondolat, 1967, 137–142.

188

A felnőtt ember tudja, hogy élet és halál összetartozik. Sajáthalálunk és szeretetteink halála elkerülhetetlen. Öntudatlanul,nem a mi akaratunkból születünk bele a világba, és akaratlanul,gyakran váratlanul, hirtelen és szinte mindig korán távozunk. Ál-talában az az érzésünk az eltávozottról, hogy élhetett volna még.Élhetünk bár szeretőcsaládban, harmonikus kapcsolatban, van-nak olyan fájdalmak, veszteségek, szomorúságok, melyeket egye-dül kell átélnünk. Megszületni, meghalni, szenvedést elviselni,gyógyíthatatlan betegséggel vagy akárcsak az öregséggel vagy afelelős felnőtt élettel szembenézni kinek-kinek egyedül kell – hi-ába fogják a kezünket képletesen vagy valóságosan.

Élet és halál összetartozik, ahogy az öröm és bánat is. A jótcsak azért ismerjük fel, mert tudjuk, hogy milyen a rossz. Ha nemlenne hideg, nem éreznénk a meleget, ha nem tapasztalnánk mega gyűlöletet, nem tudnánk hálásak lenni a szeretetért.

Bizonyos életévet elérve sokan megtapasztalják, hogy sem azÉLET, sem a HALÁL nem is olyan nagy dolog.

A halál utáni teret? időt? állapotot? az emberiség történelmefolyamán többféleképpen képzelte el, nevezte el és ábrázolta. Akét legelterjedtebb elnevezés a mennyország és a paradicsom. Ta-lán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a paradicsom (éden, kert)inkább keleti és a zsidó-keresztény kultúrában ószövetségi (zsi-dó), a (menny)ország, menny, ég, inkább nyugati, újszövetségi(keresztény) kép.

A mennyország szinonimái – az örök élet, az üdvösség –, me-lyeket leggyakrabban a következőképekkel fejeznek ki és írnakkörül: Isten boldog színelátása, az üdvözültek seregével való kö-zösség, lakoma, menyegző.

„A Szentírásban kétfajta értelemben szerepel a menny: mint avilág része s mint a hívőreménye. Az elsőesetben kozmologikus,a másodikban teológiai valóság. Az Ószövetségben a menny a –földből és égből álló – világ része […] amit Isten teremtett […]Isten az égben ül a trónján […] az égből munkálja a földön azüdvösséget […] Ez az ég megszűnik majd a földdel együtt […] ésIsten új eget és új földet teremt. Az Újszövetség[ben] az ég az üd-vösség javainak a helye. Krisztus onnan jön [az Atyától] […] oda

189

megy föl a föltámadás után, és onnan jön el ítélni […] A mennyor-szág Isten, az őangyalainak és szentjeinek birodalma, a beteljese-dés és az üdvösség ország […] A mennyország a cél képe [is], ami-re az ember teremtetett: az Istennél és az Istennel való lét képe”9 .

„A menny a földdel és a pokollal szemben az Isten, az angya-lok és az üdvözültek tartózkodási helye. Ókeresztény szarkofá-gokon az égboltot még Uranosz, az ég istene tartja két kézzel,ívesen magasba szálló fátyol alakjában, e fölött trónol Krisztus[…] még a későközépkorban is élesen elhatárolták a világmin-denséget a túlvilágtól: a csillagos égbolt fölött következik azüvegtenger, majd három szféra az angyalokkal és az Úr trónja.”10

A keresztény művészetben – más egyéb mellett – a csillagos ég-bolt a menny képmása.

A katolikus katekizmus így írja le a Mennyországot: „Akik Is-ten kegyelmében és barátságában halnak meg, és teljesen meg-tisztultak, örökre Krisztussal élnek. Örökre hasonlók Istenhez,mert őt úgy látják, ’amint van’ […] szemtől szembe […] Ezt aSzentháromsággal való tökéletes életet, ezt az életközösséget aSzentháromsággal, a Boldogságos Szűz Máriával, az angyalokkalés az összes szentekkel nevezzük ’mennyországnak’. A mennyor-szág az ember végsőcélja és legmélyebb vágyainak beteljesedése, avégsőés teljes boldogság állapota […] Az Istennel és a Krisztus-ban élőkkel való boldog közösség e misztériuma túlhalad mindenmegértést és minden elképzelést. A Szentírás képekben beszél ne-künk róla: élet, világosság, béke, menyegzői lakoma, az ország bo-ra, az Atya háza, mennyei Jeruzsálem, paradicsomkert.”11

A hivatalos tanításon túl – talán nem merész úgy gondolnunk– kinek-kinek megvan a saját mennyország-képe. Ez kinek azörök békesség, nyugalom, kinek az, hogy ott már mindent ésmindenkit úgy tud és ismer, mint Isten. Kinek egyetlen nagy öle-lés, védettség, kinek találkozás elhunyt szeretteivel – vagyis az,ami itt és most hiányzik, amire földi életében vágyódik.

9 SCHÜTZ, Christian, A keresztény szellemiség lexikona, Bp., SZIT, [1993] 59.10 A keresztény művészet lexikona, szerk. SEIBERT, Jutta, Bp., Corvina, 1986, 227.11 A katolikus egyház katekizmusa. A latin mintakiadás fordítása, Bp., SZIT, 20092,288–289 (Szent István Könyvek, 6).

190

Ezt az országot? állapotot? korszakot? – zavarban vagyunk,hiszen érezzük, hogy a tér–idő–érzés–gondolat „földi” fogalmak,amelyekhez képest halálunk után valószínűleg „totaliter aliter”lesz minden – a különbözőművészeti alkotások hatására ki-ki la-komának, városnak, muzsikának, fénylővilágnak képzeli el ésolyan is akadhat, aki mulatságnak, BÁLnak.

A halál utáni sorsunk és Isten létének kérdése összefügg – ál-lítottuk. A Katolikus katekizmus többek között ezt írja Istenről:„Istent a maga transzcendeciája miatt nem lehet látni úgy, amintvan, csak akkor, ha őa maga misztériumát föltárja az ember köz-vetlen szemlélése számára, és erre képességet ad az embernek.Az Egyház Istennek a maga mennyei dicsőségében való látásátnevezi ’visio beatifica’-nak, ’boldogító látás’-nak.”12

Egy felnőtteknek szóló hittankönyv13 szerint: „Istenről kétfélemódon beszélhetünk: a bölcselet és a kinyilatkoztatás alapján. Afilozófiai istenkép abból indul ki, hogy „ha van Isten, milyen tu-lajdonságokkal kell, hogy rendelkezzen”. Őa tulajdonságait nemkapta és nem szerezte, s minden tulajdonsága ugyanazt a lényegetfejezi ki. Pontosabban: mi külön-külön fogalmakkal tudjuk ab-szolút lényegét meghatározni. Szellemi mivoltából következik,hogy nincs szüksége térre, nincsenek kiterjedései, részei, nem ér-vényesek rá a fizika törvényei. Isten nem azért mérhetetlen, min-denütt jelenvaló, örökkévaló, mert nagyobb a fénysebességnélstb., hanem mert tökéletesen és egyszerre birtokolja a határtalanlétet, változás nélküli, időnélküli élete van. Jézus kijelentése:„Aki engem lát, látja az Atyát” (Jn. 14,9), arra utal, hogy az Őéle-te és tulajdonságai által maga az Atya mutatkozik meg. Irgalmas,igazságos, hűséges, emberszeretőSzemély: ezek a kinyilatkoztatásistenképének legfontosabb elemei. Tehát a szükséget szenvedőteremtmény iránt jóindulatú, megbocsátó; nem ismer személyvá-logatást – „Az Isten minden ígérete Igenné lett Krisztusban” (2Kor. 1,20).

12 Ld. 11. jegyzet, 289.13 TARJÁNYI Zoltán, Hittan, Bp., 1994. = penta.hcbc.hu/kantorkepzo/jegyzet/jhittan.htm

191

Ahogy a mennyországról, úgy Istenről is megvan kinek-kineka saját képe. Elképzelésünk többé-kevésbé antropomorf és ha-sonlítás: Ő az erős és hatalmas Úr, aki szeretőés igazságos egy-szerre, aki tud félelmetes és érthetetlen lenni, de irgalmas és gon-doskodó is. Ő a megközelíthetetlen Mindenható, de az is, aki alegközelebb van hozzám, jobban ismer, mint bárki engem, bele-értve magamat is.

Elképzeléseinkben Isten mégis leginkább olyan, mint egy apa,egy nagypapa. A valláspszichológiával foglalkozók azt mondják,hogy valóságos apánk, a róla alkotott „képünk” – apa-kép –meghatározza istenképünket is. Bizonyára meghatározza nevelő-désünk, neveltetésünk, társadalmi helyzetünk, a kultúra, melybenformálódunk, gazdagodunk. Az is lehet, hogy az istenképünketmeghatározó apaképünk nem vér szerinti apánkról, hanem „fo-gadott” apánkról – esetleg több apából – alakul ki, formálódikmeg, akiket mi tekintünk apánknak, aki minta volt számunkra,akitől sokat tanultunk, akinek a hatására nevelődtünk.

A Szentírás egyik legismertebb, legtöbbet emlegetett fejezete a té-kozló fiú története Szent Lukács evangéliumában (Lk 15, 11–32). Amodern szentírás-magyarázatok általában már nem ezt a címet adjáka perikópának, nem az engedetlen, felelőtlen, aztán megtérőfiúrakoncentrálnak, hanem a másik főszereplőre, az atyára. A szent-írási szakaszt éppen ezért az irgalmas atya vagy a könyörületesatya történeteként emlegetik. A példabeszédben szereplőatya te-kintélyes, nagyhatalmú ÚR, és övéit igazságos és tapintatos szere-tettel szerető, az övéiről gondoskodó atya egyben.

Vallásos vers-e a Hajnali részegség – tettük fel a kérdést. Ahogysokan mások, úgy mi sem vállalkozunk rá, hogy eldöntsük, ahogyazt sem, hogy a Számadás-kötet verseiből Kosztolányi Istenheztérése, a Hajnali részegség címűversből hitvallása olvasható-e ki.

Isten és ember, ember és Isten kapcsolata egészen személyes,bensőséges. Nehezen fogalmazható meg és mondható el szavakkal.

Vannak, akik egész életüket Isten jelenlétében élik, másokegy-egy sorsfordító esemény hatására fordulnak felé. Vannak,akik vallásosan nevelődnek, de „felnőtt” hitre csak úgy juthat elbárki, ha tudatosan Istenhez tér. Mindez történhet életünk utolsó

192

pillanatában is. Szokás mondani, hogy egyetlen emberről tudjukbiztosan, hogy üdvözült, a jobb latorról, hiszen neki Jézus magamondta: még ma velem leszel a paradicsomban 14. Senkiről nemtudjuk, hogy mi volt az utolsó gondolata.

Hívővagy hitetlen? Igaznak véljük: „nemcsak a hit, hanem ahitetlenség is lehet ingatag”.

Egy anekdota szerint a fiatal Natanael nem hitt, nem tudotthinni Istenben. Elment tehát a rabbihoz, és feltárta előtte kétségeit.A rabbi állította, hogy van Isten, és a zsidó tanításból és hagyo-mányból vett érvekkel támasztva bizonyította, magyarázta is. Ahosszú magyarázat azonban nem győzte meg Natanaelt, és a végénazt kérdezte: de mi van, ha még sincs? Mire a rabbi – kifogyva amagyarázatokból és érvekből csak ennyit mondott: de mi van, hamégis van? Erre Natanael eltávozott, útközben betért a zsinagógá-ba, és elkezdett imádkozni ahhoz, … aki van.15 (Aki nincs?)

Hit… hitetlenség? Isten… mennyország? Totaliter aliter… min-den egyes ember számára. Az ember számára, aki „Egyedüli pél-dány. / Nem élt belőle több és most sem él, / s mint fán se nőegy-forma két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló.” Isten pedig?„Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta,amit… azoknak készített, akik szeretikőt!” (1Kor 2,9).

14 Lk 23,43.15 Isten neve: Jahve ezt jelenti: vagyok, aki van, aki mindig veled van (vö. Kiv3,13–15.).

193

Bondár Zsolt

PILINSZKY MEGTAPASZTALÁS-FOGALMAA HAJNALI RÉSZEGSÉGBEN

Mindenekelőtt azt tartom fontosnak leszögezni, hogy miért is lá-tom Pilinszky írásról, költőségről alkotott gondolatait feltétlenülérvényesnek akár Kosztolányi egész költészetére, de a Hajnali ré-szegségre különösképpen. Egyszer azért, mert Pilinszky valósítottameg azt az alkotáselméletet (gyakorlatban és elméletben is), amiaz írást mint abszolúciót képes felfogni, és ezáltal talán a leghite-lesebben oldja fel az önértelmezés kényszerét az alkotási kény-szertől terhet írás aktusában. Nála a kifejezés jelölt és jelöletlenpontjai, artikulált és hiátuspontjai egyaránt kapcsolódnak az élet-vitel legegyszerűbb és néha legfelületesebb felfogásához. Ezáltalpedig ez az elmélet kiemelkedősegítséget nyújt annak megérté-sében, hogy az Hajnali részegség hogyan képes olyan megtapaszta-lást, tapasztalatot megjeleníteni, aminek hatására egy már-nem-kimondható, egy kimondottságon túli tartalombeli tömörség ésevidenciaélmény jön létre.

Másszor azért is tartom érvényesnek, mert nagyon egyedi éskoncentrált útmutatót tartalmaz arra, hogyan lehet az élményt, azélmény művészi bemutatását elemezni szándéka, előzménye,kontextusa szempontjából. Munkámban – mint ahogy azt a címeis mutatja – ennek a művészi megtapasztalásnak a Pilinszky Já-nos-i fogalmával, illetve annak a Hajnali részegségben játszott sze-repével kívánok foglalkozni, pár gondolatot mondok arról, hogytőle kiindulva hogyan képzelhetőel e fogalom felépítése, milyengesztusok, szándékok határozzák meg. Itt megemlíteném, hogynem az élmény, a megélés narrálásának vonatkozásait kívánomjellemezni, sokkal inkább az a hozzáállás, világnézet érdekel, amitPilinszky fejtett ki erről, és ami a tapasztalat kimutatását mintköltői viselkedést rendkívül erősnek, sőt, akár hitelesebbnek ésőszintébbnek értékeli, mint bármely közvetlenül kimondott nyel-vi közlést, megismerést (melyet sokszor a jelenlét teljes hiánya

194

mozgat). Ezután kitérek arra is, hogy miképpen jellemzőKoszto-lányira ennek a gesztusnak a használata, illetve eszerint miben isalkot kiemelkedőt Kosztolányi a Hajnali részegségben.

Ha az alkotó szempontjából tekintjük, a művészileg megraga-dott tapasztalat végsősoron olyan mértékűkonkrétum, ami mártovább nem elemezhető, hiszen már maga a tökéletes elemzett-ség, maga a tökéletes kifejezettség. Tulajdonképpen az öntudatolyan problémaszintje, ami már eleve megkérdőjelezi, ugyanak-kor be is bizonyítja önmagát: érvényességére pedig bizonyíték sa-ját létezése. Emellett állt ki rendkívül következetesen Kosztolányiis, emellett az akár intermodálisnak is nevezhetőélményfelfogásmellett, melynek egyik kimagasló teljesítménye a Hajnali részegség;és folyamatosan, az egész vers élményszerűségétől a legkisebbgondolatelem élményszerűségéig nem csak többé-kevésbé egyér-telműjelentésre, de tapasztalatra törekedett – így építve egymásraaz alig körvonalazható jelentésrétegeket. Ebben talán az a legér-dekesebb, hogy az alkotó életélménye, illetve az olvasó életélmé-nye (amik köré szerveződik a vers) tulajdonképpen sehol semmetszik egymást, hiszen a ki-nem-mondottság nem adható át.Mindössze egy hasonló ki-nem-mondottság generálható a befo-gadó részéről, aki ezt minden kétséget kizárólag egyenlőnek érziaz eredeti tartalommal. Az egyetlen közös tényezőa folyamat so-rán a kód, tehát a költőstílusa, nyelvi tudásbázisa és kifejezésé-nek intelligenciája. Ennek ellenére ez mégis egy kifejezésen túlikifejeződés, abban az értelemben, hogy őszinte és rendkívülszemélyes tartalmakra mutat rá. Mindez valószínűleg azért tör-ténhet meg, mert lényegét tekintve mindenki hasonló kulturálisháttérrel rendelkezik.

Ugyanakkor a tapasztalat mindenekelőtt valóság. Olyan sze-mélyesen ismert tény, ami valóságtartalommal telítődött, tehátnem csak reális lett, de az adott személyre igaz. Kosztolányirendkívül precízen szervezi meg azokat a módszereket, amelyek-kel az ismertetett tények végül valósággá válnak, így nála különö-sen észrevehetőek az élmény kifejezésének különböző, egymásraépülőrétegei.

195

A Hajnali részegség a téma szempontjából azért is érdekes, mertmár a tapasztalatnak mint olyannak a felfogása is újszerűbenne,ugyanis transzcendens rendszerként jelenik meg: olyan abszolúthatalommal bíró úgymond kiemelt igazságok, átélések sora kerülmegjelenítésre, melyekbe az egész személyiség újra és újra kivo-nulhat, és amelyekben újra és újra átértelmeződhet, kinyilvánul-hat (ennek egyik eszköze a viszonylagos logikai töredezettség).Kosztolányi a legapróbb jelentéselemig kifejezi a személy bizony-talanságát és függőségét az éppen megjelenített élménytől. Ez je-lenik meg a versben több különbözőmódon:

Többes szám harmadik személyűfelütéssel:

„Mellettük a cipőjük, a ruhájuks ők a szobába zárva, mint dobozba,melyet ébren szépítnek álmodozva,de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,minden lakás olyan, akar a ketrec.”

Egyes szám elsőszemélyűfelütéssel:

„Ötven,jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –halottjaim is itt-ott, egyre többen –már ötven éve tündököl fölöttemez a sok élő, fényes égi szomszéd,ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.Szóval bevallom néked, megtöröttenföldig hajoltam s mindezt megköszöntem.”

De még egyes szám második személyben is működik ez afüggőség, hiszen bár ilyen alak nincs ilyen környezetben közvet-lenül megjelölve, mégis valójában a versben mindvégig hangsú-lyos az, hogy nemcsak egy-egy valakiről van szó, hanem éppenhogy egy mindenkire érvényes általános, példaként álló személy-ről – még ha ez a személy váltakozik is. Ez az általános érvényű-ség folyamatosan vezetődik be – a vers elején még inkább csaksejthető, az egyre több személy és élethelyzet bevonásával és

196

párhuzamba állításával, az utolsó versszakra viszont már megke-rülhetetlen és nyilvánvaló.

Maga a függőség szintén fokozatosan vezetődik be, nem csakaz egyre több megszólított, illetve kijelentett személy miatt, de abeszélőegyre áhítatosabb beszédmódja miatt is.

A tapasztalatot hordozó képek egyenletesen épülnek egymás-ra, gondolják újra egymást, míg végül, szinte csattanóként megje-lenik a legutolsó, egyben leghangsúlyosabb megtapasztalás (azélet csodájának megtapasztalása), ezt pedig a tördelés és a rímke-zelés is precízen előkészíti.

Ez a függés-központúság Pilinszkynél is jelentős szerepet ját-szik, gondoljunk csak a már említett abszolúcióra. A tapasztalatnála is tárgy és kijelentés feletti, bár a személyiséget öntudato-sabbnak képzeli el. Így ír erről: „Nagyon szép a Karamazov testvé-rekben, amit most újraolvasok, hogy a sztarec nem mond sohasemmi mást a híveknek, mint azt, hogy „kedvesem, ez igaz, mertmegtapasztaltam”. Akkor az ember érzi, hogy ez igaz. Ennek azembernek a szájából el kell fogadnunk […] Néha a megtapaszta-lás nem csak az, hogy megtörtént velem, vagy láttam, hanem va-lóban megéltem és átéltem a dolgokat.”

A hangsúly természetesen ezen az átélésen van, jelen esetbena világra rácsodálkozás átélésén. Azon a pillanaton, amikor kide-rül: „jelen akartunk lenni mindenáron, s legfőképpen jelenlétün-ket semmisítettük meg.”

197

Sági Varga Kinga

AZ ÖNMEGISMERÉS SZÓLAMAIA HAJNALI RÉSZEGSÉGBEN

Líraelméleti ismereteink szerint, a líra tárgya az egyén, az én vilá-ga, azaz a lírai én reakciója a világra, és olyan funkcióval rendel-kezik, amely a szubjektumot ráébresztheti önmaga identitására.Közismert az is, hogy a romantika kezdte igazán figyelembe ven-ni a líra egyéniségképezőfunkcióját, melynek eredményeképp alírai én alanya és tárgya nem esik egybe. Ezzel pedig egy olyanbeszédmód kifejlődése jöhetett létre, amely a lírai szubjektumegységének megbomlásához vezetett. A XX. század ’20-as, ’30-aséveiben az említett mozzanatokhoz társult az a felismerés, misze-rint az egyéniség kialakulása egy állandóan változó folyamat. Aköltészettörténetek központi kérdésévé vált, hogy hogyan való-sulnak meg a lírai nyelvben a beszélőn túlmutató érzelmek, éshogy milyen módon jelenik meg a lírai szubjektum.

Míg a romantikában és a klasszikus modern alkotásokban aversbeli beszélőhelyzete többnyire egységes, addig a későmo-dernben az individuum felbomlásának és az identitás állandó di-namizmusának lehetünk tanúi – az integrált egyén ellehetetlenü-lése megy végbe. Ebben a helyzetben talált rá a lírai beszéd azakkortájt divatos pszichoanalízisre. Vagy nem talált rá. Ha Kosz-tolányi nyilatkozatát tartjuk szem előtt, amelyben azt állítja, hogya pszichoanalízis legfeljebb külsőségekben hatott munkásságára,„mert az irodalmi alkotás a lelki élet oly tudattalan mélységébőltáplálkozik, ahová még a lélekelemezés se jutott el”1, azt mond-hatjuk, hogy a Hajnali részegség keletkezésére nem volt hatással apszichoanalízis, legalábbis tudatosan nem. E lehetséges perspek-tíva inkább az újraolvasás eredménye, amely segít értelmezni aversbéli én struktúráját.

1 VAJDA Barnabás, Kosztolányi Dezső= V. B., Sigmund Freud és a XX. század elejimagyar irodalom, Pozsony, Ab-Art, 2005, 52.

198

A pszichoanalízis hermeneutikai tapasztalat, alkalmas a valósélettörténet által kialakult értelmezés-összefüggések megértésére.Freud szerint a személyiség alkotóelemei, az ösztön-én, az én és afelettes-én a személyiség működését egymással szoros kölcsönha-tásban, egymás működését is folyamatosan alakítva határozzákmeg. Ezek az elgondolások lehetővé teszik az én-szerkezet újfajtamegközelítését a Hajnali részegségben, amelyben a lírai én megszó-lalása mindhárom én-nek teret enged.

A vers elsőszakaszában a világban közlekedő, a törvényekszerint mozgó én az álom lehetőségeit felhasználva lassacskánmegszünteti önmaga körvonalait. Az ablakon való kinézés moz-zanatával megnyitja a tudat alatt rejtezővilág kapuit. „Várj csak,hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?” – teszi fel a feleltetet nemváró kérdést a második szakasz elején, amikor már az én funkció-jába lép, vagyis kettős perspektívát teremt. A Hajnali részegségbenmegszólaló lírai én egy fiktív barátot szólít meg. A „[t]e ismered aházam” kijelentés arra enged következtetni, hogy a megszólított„te” nem más, mint az én. Vagyis a vers olyan beszédaktust hozlétre, amelyben a lírai hang hasadása és közvetett önmegszólításajön létre, öntükrözőszemélyiségstruktúrává válik, és az önértel-mezővers dimenzióit nyitja meg.

A tárt otthonokba betekintőlírai én társadalomkörképébe, azönmaga korlátai közé kerülőén-t vetíti ki, és önnön valóját szem-léli mások megnyilatkozásaiban: „s megforduló szemük kancsítvanéz szét / ködébe csalfán csillogó eszüknek, / mert a mindenna-pos agyvérszegénység borult reájuk.”

A „harsány riasztó” hangjára kezdetét veszi az (ébren) álmo-dás, amikor az én átcsúszik az ösztön-én síkjába. A szegényes,elhagyott Logodi utca kínálta panoráma egyfajta káprázatba tor-kollik. A fantáziát mint a tudattalan egyenes termékeit2 használjafel a pillanatnyi állapot és az elfojtott tartalmak megjelenítéséhez:„egy mennyei kastély kapuja tárult, / körötte láng gyúlt, / valamirebbent, / oszolni kezdett a vendégsereg fent, / a hajnali homály

2 JUNG, Carl G., Az analitikus pszichológia és a költői műalkotás közötti összefüggésről= Pszichoanalízis és irodalomtudomány szöveggyűjtemény, szerk. BÓKAY Antal, ERŐSFerenc, Bp., Filum, 1998, 97.

199

mély/árnyai közé lengett a báléj.” Nem maga az álom, a fantázia,hanem a nyelvileg megfogalmazott álom, a lírai én érzelmeit tük-rözőmanifesztum kerül a vizsgálódások középpontjába. A fantá-zia kettős értelműnyelvi szimbólummá3 válik, interpretációja pe-dig olyan megértési tevékenységgé, amely a szövegszerűen megje-lenőkáprázatot az ösztön-én megnyilvánulásának tekinti, amelymódosítja a lírai én korábbi önelképzelését.

Freud szerint „[m]agában az énben találtunk most olyasvala-mit, ami ugyancsak tudattalan, ami úgy viselkedik, mint az elfoj-tott, vagyis erős hatásokat fejt ki, anélkül, hogy maga tudatossáválnék.”4 Ha elfogadjuk, hogy az egyén lényege önmaga elfojtá-sában van, és figyelembe vesszük Kosztolányi sorait, egy olyan lí-rai szubjektum bontakozik ki, aki az emlékezés által réved visszavalamikori jelenébe. Az emlékezés 5 egy folyamat, amely átalakí t-hatja az időt, vagyis visszafelé haladva módosítja a megélt ese-mények sokaságát, összeköti a jelent a múlttal, és egyéni jövőké-pet teremt. A gyermeki, idillikus világ és a képzelet szférája általismeri fel a versbeli beszélőönmaga világba vetettségét. Az ide-genségérzet ráébreszti arra, az élet örömeit csakis képzelgéseibenélheti meg, és ötven év távlatából látja csak, hogy egész élete va-lamiféle hamisságok hajhászásában telt el, és önnön valójának ki-rekesztésében. „[h]át te mit kerestél/ezen a földön […] / hogyannyi nyár múlt, annyi sok deres tél / és annyi rest éj / s csakmost tűnik szemedbe ez az estély?” – kérdi önmagától a lírai én.

A fantáziaképek játéka, a versben megjelenőég, fény, árnyé-kok stb. sejtelmessége révén válik lehetővé a vers alanyának ön-reflexiója. Kosztolányi verse kapcsán nem csupán az egyén ön-

3RICOEUR, Paul, Nyelv, szimbólum és interpretáció = Pszichoanalízis és irodalomtudo-mány szöveggyűjtemény, szerk. BÓKAY Antal, ERŐS Ferenc, Bp., Filum, 1998,243–250.4 FREUD, Sigmund, Az ősvalami és az én, Bp., A Pantheon Irodalmi Intézet Rt.,1937, 17.5 RICOEUR, Paul, Emlékezet – felejtés – történelem = Narratívák 3, szerk. és szö-veggond. THOMKA Beáta, vál. és az előszót írta N. KOVÁCS Tímea, Bp., Ki-járat, 1999, 54.

200

reflexiója megy végbe, hanem önleképezőarchetipikus6 mozza-nat is felfedezhető. Ezek a képzetek a tudattalan egy részét vagyegészét képezik le szimbólumok segítségével. Kosztolányinál ez alabirintusszerűképekben érhetőtetten: „Egy csipkefátyol / lát-szott, amint a távol / homályból / gyémántosan aláfoly”, vagy„amíg vad paripái futnak / a farsangon lángoló Tejútnak, / […]fényes körútjain a végtelennek” stb. A vers címének értelmezésesorán a hajnal motívumába botlunk. A szöveg ritmusa mellett amotívumkészlet az, ami sajátos jelentést ad az irodalmi alkotá-soknak.7 Minden költőnek van egyéni képrendszere, amely gyak-ran más költőknél is előbukkan. Ilyen esetekben az egyes motí-vumok az irodalom archetipikus szimbólumává válnak. Ez tör-tént a hajnal képzetével is. A napi ciklus ezen mozzanata sajátos,mondhatni állandó jelentéssel töltődött fel. A hajnal valaminek akezdetéről, újjászületéséről ad hírt. A Hajnali részegség én-jénekönmaga általi újjáteremtése megy végbe. A halál olyan fajta le-győzésének lehetünk tanúi, amely nem szünteti meg a halált, csu-pán tudatosítja annak elkerülhetetlenségét, és ezáltal felszabadulkötöttségei alól. A pirkadat mámora ittas botorkáláshoz, fátyol-ban a langyos őszi égbe csúszó álomképekhez vezeti az én-t. Azéjszaka, a szellemi sötétség, a börtönlét is archetipikus mozza-natnak számít az irodalomban. A versben az éj bénító megsem-misülésén való felülemelkedés, az örömittas felismerés lesz úrrá,miszerint mégis értelemmel telített lét vendége volt a lírai szub-jektum. Ez az értelem pedig nem más, mint a tudatalatti végtelentartománya, amelyben a tudat „egy arra ringó / könnyűcske hintó/ mélyébe lebben(t) / s tovább robog(ott) kacér mosollyal” amegsemmisülés felé. A vers megkonstruálásához természetesensaját tapasztalatok szükségeltettek, de azzal, hogy az álom, a ká-bulat és a hozzájuk kapcsolódó hajnal-, csillag-, éj-, fény-

6 JUNG, Carl Gustav, A tudattalan megközelítése = J. C. G., Az ember és szimbólu-mai, Bp., Göncöl, 1993, 17–101.7 FRYE, Northrop, Az irodalom archetípusai = A modern irodalomtudomány kialaku-lása – A pozitivizmustól a strukturalizmusig, szerk. BÓKAY Antal, VILCSEK Béla,Bp., Osiris, 1998.

201

képzeteket használta, egy már korábban megkezdett gondolko-dástörténetbe kapcsolódott be.

„Megfogalmazódott a sajátos Kosztolányi-féle életmegoldás, ateljes idegenség és a teljes otthonlét közti átmenet, illetve felol-dás, azaz: a vendéglét.” – írja Király István.8 A felismerés, ami aKorinthusiaknak írt levélben is szerepel, hogy „akik élnek ezzel avilággal, mintha nem élnének vele, mert elmúlik ennek a világnaka formája” (1Kor 7, 31), mondatja ki a lírai én-nel a konzekvenci-át, hogy mindaz, amit életében tett, hiábavaló volt, ám a nélkülnem lett volna lehetősége végső, érett identitásának megformálá-sára. Az önnön egyéniségére ébredőszubjektum előtt világossáválik: azáltal, hogy nem volt tisztában önmagával, a világgal semlehetett tisztában, ezáltal nem volt része a világnak, csak elját-szotta a részvételt. Sajátos elmúlásfilozófiát alkot, amelynek egyikpólusa a biológiai idővégességére utal, a másik pedig a tudat el-múlását emeli ki, vagyis minden ember számkivetetté válik ön-nön tudatából, tudattalan tartalmai felett elveszíti önuralmát, ésátengedni magát az ösztön-én „játékainak”. Paradox helyzet állelő: egyszerre érzi a világba vetettség érzését, miközben ráébredönnön valóságára, belsőszólamaira. Nem túlzás azt állítani, He-gel önmegismerés-elméletére alapozva, hogy a Hajnali részegség lí-rai szubjektumának önmegismerése csakis az abszolút máslétbenlehetséges. Identitáslétesítés csakis idegenségtapasztalat feldolgo-zása révén mehet végbe.9 A vers esetében az idegen a „te” szó-lamából, vagyis a fiktív baráthoz való odafordulásból indul ki, éslehetőséget teremet arra, hogy a lírai én önmagától elidegenedjen,majd pedig visszatérjen tudatának határai közé. Ezzel a momen-tummal az idegenség látszólagos felszámolását végzi el. A végsőfelismerés, hogy az élet folyamata a befolyásolhatóság határainkívül esik, önmegismeréséhez vezeti el: „Nézd csak, tudom, hogynincsen mibe hinnem, / s azt is tudom, hogy el kell mennem in-

8 KIRÁLY István, A vendéglét-tudat = K. I., Vita és vallomás, Bp., Szépirodalmi,1986, 293.9 FEHÉR M. István, „A tiszta önmegismerés az abszolút máslétben, ez az éter mintolyan…” = Identitás és kulturális idegenség , szerk. BEDNANICS Gábor, KÉKESIZoltán, KULCSÁR SZABÓ Ernő, Bp., Osiris, 2003, 14.

202

nen, / de […] / úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hollelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy isme-retlen Úrnak vendége voltam.”

A Hajnali részegség strukturált én-modelljével szorosan össze-függ az időérzékelés hasadása, amely által az identitáslétesítésidőbeli kétarcúsága determinálódik. Felszíni megközelítésben je-lenre és múltra tagolódik, ahol a jelen a megszólalás idejét, a múltpedig a szöveg hősének idejét képviseli.10 A szubjektum(idő)integritása megbomlik, és e szemléletben a bergsoni11 időel-mélet fedezhetőfel, miszerint az időt szubjektív és objektív ol-dalról kell megközelíteni. A kétféle időszétválását, majd újbóliösszeolvadását láthatjuk. Az elsőversszak végén szétesik („az ab-lakon kinézek”), majd a „[v]irradatig maradtam így és csak bá-multam addig” résznél ismét egyesül a kettő. A lírai én számára aszubjektív időalkotja az elsődleges időérzékelést, amely a szö-vegbeli múltat, a káprázatok idejét és önmaga vágyott (je-len)idejét jelenti. Pszichoanalitikus megközelítésből az ösztön-énsíkja felé tendál. Az ösztön-én szféráját viszont csak a gyermek-kor érzéseinek felidézésével éri el. A fantázia szülte, a sorokon átkígyózó, a „fényárban úszó” költői képek mint a szubjektív időáltal megélt tartalmak a vers pillanatában újraélednek, de nemtérnek át a lírai én objektív idejére. A vers biografikus ideje csakkeretet nyújt a versbéli beszélőmegszólalásához. A lacani tükör-állapot12 magyarázatként szolgálhat az ötvenes éveiben lévőlíraién önmagára ismerésére. Amint a képzeletbeli tükörben számotvet addigi életével, láthatjuk, hogy ebből az adott állapotból ho-gyan kezd ráébredni önnön egójára. A tükörben lévőkép őismeg nem is, ezért vélt én-jének meghasonlásához vezeti.

A végességtudat rajzolta meg azt az egyéniséget, aki a nyelvimegnyilatkozás pozíciójában, a Hajnali részegségben rájön, hogy az

10 HORVÁTH Kornélia, A lírai beszélőkérdéséről (én, hang, arc, szelf, szubjektum) =H. K., A versről, Bp., Kijárat , 2006, 186.11 BERGSON, Henri, Az időtermészetéről = B., H., Tartam és egyidejűség, Bp.,A Pantheon Irodalmi Intézet Rt. Kiadása, 1923.12 EAGLETON, Terry, Pszichoanalízis = E., T., A fenomenológiától a pszichoanalízi-sig, Bp., Helikon, 2000, 147.

203

ővezére belülről vezérel, és a világba vetettség általi kiszolgálta-tottságérzés enyhítése csakis a mélyebb (én)tartalmak felismeré-sével lehetséges. Kosztolányi az „»ösztönt« – szabatosabbannyilván az ősvalamit – tekintette az alkotás alapjának is, s ennek –művészi – kifejezése, érvényre juttatása adta meg számára a sza-badság élményét. Ugyanakkor szemében a tudatos én, az »érte-lem« – történetileg adott sajátos használata következtében – má-sodlagossá, kiegészítő-ellenőrzőszerepűvé redukálódik.”13

13 LENGYEL András, Nietzsche, Freud, Kosztolányi. Az én-integritás bomlásánakgondolkodástörténetéhez , Tiszatáj, 1999/1., 74.

204

Érfalvy Lívia

MOTIVIKUS PÁRHUZAMOK KOSZTOLÁNYIDEZSŐJÁTÉK ELSŐSZEMÜVEGEMMELÉS HAJNALI RÉSZEGSÉG CÍMŰVERSEIBEN

„Ha félsz, a másvilágba írj át…”1

Kosztolányi Játék elsőszemüvegemmel címűverse a recepcióban ki-tüntetett helyzetűSzámadás-kötet darabjaként, a szerzőritkán emlí-tett, kritikai érdeklődést nem keltőversei közé tartozik. A vers-alakzatok sokaságát felvonultató gyűjtemény befogadástörténeteegyértelműen a lazább szerkezetű, rapszodikus menetű, hosszabbköltemények (Hajnali részegség; Halotti beszéd; Marcus Aurelius) leírá-sa és értelmezése felé tolódott el, ami a rövidebb terjedelmű, deformai szempontból hermetikusabb versek – Bárdos László ter-minológiájával élve „kisszerkezetek” – interpretációját háttérbeszorította.2 Az emberi egzisztencia határhelyzeteit a búcsúzásgesztusában megragadó versek (Harsány kiáltások tavaszi reggel;Őszi reggel;, Ha negyvenéves…; Vörös hervadás) főbb jellemzője aszűkszavú, sűrítetten komponált, redukált anyagfelhasználásúírásmód, a rímtelenség, valamint a strofikus tagolás hiánya. 3 Akötet verseit vizsgálva feltárható azonban egy harmadik, a koráb-bi kutatás érdeklődési körén kívül esőverstípus is, mely szokatlanstrófaszerkezetével hívja fel magára a befogadó figyelmét. AzÉletre-halálra, a Játék elsőszemüvegemmel, illetve a Litánia címűver-sekben a strofikus felépítés alapját adó versmondatok közös jel-lemzője a hangsúlyozottan dichotomikus tagolás, mely az egy-

1 KOSZTOLÁNYI Dezső, Ének a semmiről = Kosztolányi DezsőÖsszegyűjtött versei,Bp., Szépirodalmi, 1980, 460 (a későbbiekben: K. D. Összegyűjtött versei).2 Vö. BÁRDOS László, Változatok a búcsúzásra. Kosztolányi kisszerkezeteiről aSzámadás három verse alapján = A rejtőzőKosztolányi. Esszék, tanulmányok, szerk.MÉSZ Lászlóné, Bp., Tankönyvkiadó, 1987, 130 (a későbbiekben: A rejtőzőKosztolányi…).3 E verstípus részletes leírásával kapcsolatban lásd Uo., 129–139.

205

szavas verssorok redukált formájával szembesíti az értelmezőt. Anyelvi ökonómiából következőzártság tehát e verseknek is jel-lemzője, a versszöveg létesülését rímhelyzetükből adódóan aktí-van irányító egyszavas sorok hatására azonban felerősödnek aszavak közötti szimbolikus megfelelések, illetve a motivált rímteremtette jelentéspárhuzamok, miközben a soráthajlások keltetteszéttagoltságból adódó disszonáns vershangzásban a sorvégi ösz-szecsengések a Kosztolányi-rím harmóniateremtőszerepét teszikexplicitté.

A Játék elsőszemüvegemmel cíművers azonban nem csupánformai szempontból, hanem egzisztenciális problémafelvetésébőladódóan is érdeklődésre tarthat számot. Kosztolányi e versébenugyanis a létezés dimenzióinak verstémává avatása, valamint a sa-ját elmúlásával szembesülőlétezőhatárhelyzetének tudatosításaegy eszményi mögöttes világ létezésének lehetőségét is fölveti. ASzámadás verseinek a „semmi”-hez közelítőhalálélménye tehát aKosztolányi-versektől oly kategorikusan megtagadott túlvilági lé-tezés gondolatával válik árnyalhatóvá.4

A vers címe alapján a gyerekkori tárgy az emlékek felidézésé-nek médiuma, mely az én aktuális helyzetéből adódó analóg szi-tuáció megjelenítőjeként (a szemgyengeség, „vaksi hályog” miattújból szemüveget kell viselnie) az öregség és elmúlás tényévelszembesít. A verskezdet még utal a messzelátás betegségére(„Messze / lát már szemem”), a konkrét térbeli messzeség azon-ban szakrális jelentésvonatkozással kiegészülve („áldott ködökbeveszve”) a végtelenség felé tágítja az emberi szemmel beláthatóteret. A szem tükre a horizontálisan és vertikálisan kitágított térkozmikussá növelt távlatait egy pontba sűríti, és a versbeszélő

4 Szegedy-Maszák Mihály hívta fel a figyelmet arra, hogy az istenhit az író világ-nézetének döntőtényezője, Kosztolányi főművei pedig a vallásosság sajátosváltozatát képviselik: „Kosztolányi főművei – A szegény kisgyermek panaszaitól aSzámadás korszakának költészetéig, az Aranysárkánytól az Esti Kornélig s általá-ban a legjobb elbeszélésekig – a vallással küszködésnek olyan változatát képvi-selik, melyeket csakis gondolkodástörténeti szempontok figyelembevétele, ígyNietzsche hatásának alapos mérlegelése után lehet majd pontosan jellemezni.”(SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Nézőpont és értékszerkezet A véres költőben = ArejtőzőKosztolányi, 65 – kiemelések az eredetiben).

206

én-t avatja a tér centrumává.5 A messzeség versbeli megjelenítéseeltér alapvetőtérérzékelésünktől, ami jelzi, hogy nem testi, ha-nem tudati működést határoz meg. A tudat vonatkozási pontjaazonban még így is felülírja hétköznapi léttapasztalatunkat: ahe-lyett, hogy a föld volna a középpont, hirtelen az éghez kapcsoló-dunk („Nem mer / közelbe nézni, rút a föld, az ember.”). Amesszeségben felsejlővilág megjelenítői az égitestek, melyek azistenekre jellemzőattribútumokból adódóan a földön túli, szak-rális szféra képzetét idézik fel a befogadóban.6 A hegy szimboli-kája felerősíti az égitestekhez kapcsolható asszociációt, amennyi-ben feltételezett központi helyzetéből és égbe törőlátványábóladódóan ég és föld találkozási pontjaként, az istenek lakhelyekéntés a misztikus felemelkedés lehetőségeként értelmezhető.7 Ahegységhez kapcsolódó fogalmak („hűs tisztaság”; „csillagos,nagy egység”) a tökéletesség formáiként egyfajta idilli állapotot je-lenítenek meg, és a lírai alanyt az örök dolgok vonatkozásrend-szerébe állítva szembesítik saját elégtelenségével („rút a föld, azember”). Előttünk áll tehát az örök isteni fényében értelmezettvéges ember, abban az egzisztenciális határhelyzetben, amikor sa-ját végességét, mulandóságát tudatosítja („Fájóbb / ami valóság,mint e vaksi hályog”). Ez a tapasztalat az én korábbi pozíciójánakújragondolását teszi szükségessé („Ottan / fut a világ. Vagy tőle

5 A tükrén fény vetül hiányos birtokos szerkezet birtokosa grammatikailag az elő-zőszakasz szemem lexémája lehet, ami a szem a lélek tükre elkoptatott (halott) me-tafora megfordításaként interpretálható. A szakasz a két tag felcserélésévelmegújítja és átértelmezi a sablonossá vált trópust (a szemem tükrén, vagyis alelkemen csak tengerekről, ormokról vetül fény), így a verssor a belsőlátás, az in-tellektuális-spirituális megvilágosodás lehetőségeként interpretálható. A következőversszak igéi („tündököl”, „világol”) belsőformájukban szintén a látás szemanti-káját hordozzák: a „tündököl” szó a ’látszik, szembeötlik’ jelentésű„tűnik” igeszármazékaként, míg a „világol” ige a ’fény’ és a ’látóképesség’ jelentéselemekethordozó „világ” szó képzett szavaként. A vizsgált szavak jelentésével kapcsolat-ban mondottakat vö. a TESz megfelelőcímszavaival. (III. 1012; 1144.)6 A Nap szinte minden vallás számára a legfőbb istenség szimbóluma, a Holdköztudottan az átváltozás, a halál és az újjászületés, míg a csillagos ég számosmitológiában a túlvilági élet jelképe.7 Vö. Jelképtár, szerk. HOPPÁL Mihály, JANKOVICS Marcell, NAGY András,SZEMADÁM György, Bp., Helikon, 1994, 93–94 (a későbbiekben: Jelképtár).

207

én futottam?”), ami a múltbéli tapasztalatok értelmezését kettősmeghatározottságban – égi és földi szféra viszonylatában – teszilehetővé. A kérdésfelvetés az én mozgásának irányára vonatko-zik, az „ottan” határozószó versbeli többértelműsége azonban akiindulási pontot is relatívvá teszi. Amennyiben az „ottan”lexémát a legközelebbi versbeli referensre, a „közelre” – és nema messzeségre – vonatkoztatjuk, a lírai alany tudati tevékenysé-ge a földi valóságtól (rútságtól) elszakadó és az idilli állapothozközelítőmagatartásként, a haláltudat kifejeződéseként válik in-terpretálhatóvá.8

Kosztolányi e versében azonban a halállal való szembesülés aSzámadás korszakának más verseitől eltérően a gyerekkora valóemlékezés ellentmondásosnak tűnőformáját veszi föl. A versszerkezete bár retrospektívnek tűnik, valójában proleptikus, elő-retekintő; a magát hangsúlyozottan én-ként aposztrofáló versbe-

8 A haláltudat kifejeződése – a vers egyik intertextusának bevonásával – aszemüveghez kapcsolható konnotációkon keresztül is megerősítést nyer. AMeztelenül-kötetben megjelent Régi pajtás szemüveggel cíművers a szemüveghez azelmúlás szemantikáját kapcsolja, amit a szövegben az élettelenség képzetét in-volváló jéghártya-metaforával helyettesít:

„Virgonc szemeden is üveg van,vékony jéghártya rajta,”[…]„Én nézem egyre, nézem a szemed most,az ismerős, víg,régi szemed, befagyva ott a jégben,a jég alatt lenn.Milyen nyugodt és távoli, milyen bölcs,majdnem hideg már.”8 (Kiemelések tőlem, É. L.)

A fiatalkori elevenségtől (virgonc szem) az öregkor jelképévé váló szem-üvegen (jéghártya) keresztül az öregkori mozdulatlanságig (szemed befagyva) jutel a szöveg úgy, hogy a hidegség és élettelenség képein keresztül mindvégig ahalál szemantikáját hordozza. Kosztolányi e versében is jelen van a távolság, ámitt nem a messzeségben feltáruló végtelen, hanem az emberi lélek mélységénekértelmében. Noha a szemüveg még nem a lírai alany személyéhez kötődik, köz-vetett módon mégis önreflexióhoz, az elmúlás tényének felismeréséhez vezet:„De az enyém [ti. szemem] az forró, cimborám, lásd, / csorog a könnytől”.(K. D. Összegyűjtött versei, 379–380.)

208

szélőlátszólag emlékezik, valójában azonban a „jövőbe” tekint:„Lássam / a régi képet rajtad égi másban”. A látás tehát valami-lyen jövőbeli eseményre vonatkozik, a gyerekkor képei ennek ér-telmében a létezés egy későbbi formájának megsejtését teszikexplicitté. Az égi más kifejezés kettős és széttartó jelentése azon-ban nemcsak a hasonlóságot mondja ki a „más” szó ’másolat, ha-sonmás’ értelmén keresztül, hanem eredeti ’nem ugyanolyan,nem ugyanaz a dolog’ jelentései által a lírai én korábbi tapasztala-tára, a földi és égi világ között fennálló lényegi különbségre isutal. A „más” szó melléknévi használatának jelentése (’múlt, el-múlt’) nyelvileg teszi motiválttá a „régi kép” és az „égi más”versbeli összetartozását, a szó belsőformája által megerősítve a„régi” – „égi” jelzők részleges hangalaki egyezését.9 A vers má-sodik felét tehát az időbeli messzeség kettős – egyszerre múltbaés jövőbe tekintő– irányultsága szervezi. A szóismétlés („megle-led-e messze-szállt szerencsém”) létrehozza a tematikus kapcsola-tot a szöveg két része között, a térbeli és időbeli messzeség közösjellemzőjére, a tökéletességre irányítva a befogadó figyelmét:„Tiszta / gyermekkorom reggeljét hozd te vissza”. Noha mind areggelhez, mind a gyermekkorhoz a „kezdet” szemantikája kap-csolható, Kosztolányinál a gyermeklét elsősorban nem az emberiélet kezdeti szakaszaként és a felnőtté válás kiindulópontjakéntértelmezendő, hanem sokkal inkább létállapotként, amin keresz-tül a teljesség ideálja fogalmazódik meg. A gyermekkor, amiKosztolányi e versében a romlatlanság képzetét aktivizálja,10 a„tiszta” jelzővel egészül ki, ami a térbeli messzeségben megte-remtődő harmóniára utal vissza („hegység hűs tisztasága”).Nemcsak a távolban regisztrált világnak, hanem a gyerekkori táj-nak is jellemzője a tökéletesség, amit egyfelől a drágakő-metafora(„Kristály / gyémánt-havat, melytől gyöngyös a friss táj”), másfe-

9 A „más” szó jelentésével kapcsolatban mondottakat vö. a TESz megfelelőcímszavával (II. 852) .10 Kosztolányi költészetében a „gyermekkor” és a „tisztaság” képzetének ösz-szekapcsolása korántsem evidens. A rút varangyot véresen megöltük címűversbenpéldául a gyermeki gonoszság, míg a Kis Mariska címűkölteményben a gyerme-ki romlottság jut kifejezésre. Vö. K. D. Összegyűjtött versei, 129, 206.

209

lől a hóhoz kapcsolódó pozitív asszociációk (fehérség, tisztaság,szépség) keltenek életre. A gyermekkorhoz a versben a teljességegyéb formái, a béke, a rend és a biztonság („apám kezét, melyengem el nem enged”) kapcsolódnak, az anya alakja pedig a túlvi-lág képzetével kapcsolódik össze („Békét, / anyám szeménektúlvilági kékét”), amit nemcsak a szóforma versbeli megjelenése,hanem a kék színhez kapcsolódó szimbolika is jelez.11 A szemtehát a végsődolgok szemlélésének metaforája a szövegben:mindkét előfordulása a transzcendensre irányultságot mondja ki(„Messze / lát már szemem áldott ködökbe veszve”; „anyámszemének túlvilági kékét”). Az anya alakjának versbeli megidézé-se ennek értelmében ismételten saját végességével és mulandósá-gával szembesíti a lírai alanyt. A gyerekkor (múlt) így a versbelién számára saját haláláról való előzetes tudásként artikulálódik(„Ablak, / mutasd nekem, hol az a boldogabb lak”), hiszen a„boldogabb lak” a végtelen tér és idő„realizálódásaként”, a túlvi-lági szféra szinonimájaként értelmezhető. Ezt támasztja alá aszöveg egyik intertextusaként az Aranysárkány befejezőmondatais: „De aztán [az asztal] egyik lába hatalmasan magasba lendült,úgyhogy majdnem feldőlt, s a szellem [t.i. Novák Antal szelleme]erősen, határozottan kettőt koppantott, ezáltal közölve leányával,hogy ott, ahol most van, a végtelen térben és időben, a világűrben éssemmiségben, valahol a Vénusz és Szíriusz között, már boldog”.12

(Kiemelés É. L.)

11 A keresztény mitológiában a kék szín az ég, a levegőés a víz színe, ami a tiszta-ságot, az igazságot és a hűséget jelképezi. A magyar népi hagyományban éppúgy,mint az antik világban csak elvétve jelenik meg, ami arra enged következtetni,hogy mint az égnek és a végtelenségnek a színe, szent lehetett. Vö. Jelképtár, 205.12 KOSZTOLÁNYI Dezső, Aranysárkány = Kosztolányi Dezsőösszes regényei, Bp.,Szukits, 2003, 464. A regény egy másik részlete – melyben Hilda és Novák An-tal egy messzelátón keresztül a távoli csillagokat szemlélik – szintén a vers egyikintertextusának tekinthető. A jelenet Novák kijelentésével zárul: „Jobb nekünkitt lenn a földön”. (I. m., 356.) Úgy vélem, hogy a szöveg szimbolikáját figye-lembe véve levonható az a következtetés, mely szerint égi és földi boldogságkérdését tekintve – a versszöveghez hasonlóan – a regény is a túlvilági boldog-ság kitüntetettsége felé mutat. Novák álláspontjának változásaként az a szöveg-részlet jelölhetőmeg, melyben a zsidó és keresztény hagyomány különbözőségefogalmazódik meg evilág és túlvilág kérdését tekintve: „Az őöröksége más volt.

210

A megnyilatkozás „tétje” tehát a versbeszélőszámára az isme-retlenről való tudás megszerzése (és nem az ismeretlen létezésé-nek igazolása, amit a „hol van?” kérdés feltevésével egyidejűlegmár eleve létezőként fogad el), amit a vers elsősora a „ködbevész” kifejezés által tesz nyilvánvalóvá. A verssor a szó másodla-gos ’homály’ jelentését előhívva a ködhöz a láthatatlanság, az elrej-tés szemantikáját kapcsolja. A lírai alany tevékenysége tehát kez-dettől fogva valami rejtett, nem látható dolog felfedésére irányul,ami meglátásom szerint a létezés jövőbeni dimenzióját érinti.

A vers időszerkezetét a jelen idejűigealakok határozzák meg,az egyetlen múlt idejűigealak („futottam”) mindkét idősíktólfüggetlen, nem köthetősem a „messzelátás”, sem a gyermekimúlt állóképekben ábrázolt jelenéhez. A költői képzelet sajátnyelvének terén belül tehát összetett temporális struktúraként akezdetet és a véget egyaránt magába foglalja. A címben megjelöltszemüveg ennek értelmében egyszerre a múltba tekintés és a jö-vőbe látás médiuma. Az időbeli messzeség kettős irányultságú, ajelen dimenzióját kitágítva folyamatos, a múltat és a jövőt egy-szerre – sőt egymáson keresztül – szemlélő, megszakítás nélküliidőtartamot vezet be, ami kívül áll a hétköznapi időtapasztalaton.Egy olyan folyamatos jelennel van tehát dolgunk, amit időtlen-ségként ragadhatunk meg. Ezt teszi nyilvánvalóvá a vers harma-dik szakasza is a két égitest együttes megjelenése által („nap tün-dököl neki és hold világol”), ami nemcsak a tér, hanem a nappalés az éjszaka folytonos körforgásán keresztül az idővégtelensé-gét is jelzi. Ennek az időtlen jelennek versnyelvi felépülését azaposztrophé biztosítja: a felszólító módú igealakok (mondd;hozd te vissza; lássam; mutasd nekem) a megszólítottat (lencsém;ablak) a versben megjelenített jelen időtől független, időtlen je-lenben helyezik el, „egy speciális temporalitásban, amely helyszí-ne minden olyan pillanatnak, amelyben az írás ’most’-ot mond-hat. Ez inkább a diszkurzus, mint a történet ideje”.13 Az

Egy optimizmus, hogy már szabad, s az áldott vértől megváltottan élhet, szegé-nyen és igénytelenül a hivatásának, s egy pesszimizmust, hogy a változhatatlan vi-lág a siralom völgye marad most és mindörökké”. (I. m., 403. – kiemelés tőlem, É. L.)13 CULLER, Jonathan, Aposztrophé, ford. SZÉLES Csongor, Helikon, 2000/3, 383.

211

aposztrophé ideje, mely csakis a kimondás jelenére vonatkoztat-ható, képes arra, hogy a múlt eseményeit a jelen számára hozzá-férhetővé tegye oly módon, hogy az aposztrofikus költemények„a temporális oppozíciót egy fikcionális, non-temporális oppozí-cióval cserélik fel, azaz a referenciális temporalitást a diszkurzustemporalitásával helyettesítik”.14 Kosztolányi versében a külön-bözőidősíkok – a látás jelene (fény vetül; tündököl; világol; fut),a futás múlt ideje (futottam), a „messze-szállt” gyermeki múlt je-lenként ábrázolt képei (gyöngyös a friss táj; apám kezét, ki engemel nem enged; rádereng szobámra), melyek jövőbeni tapasztalat-ként artikulálódnak – az írás „most”-jában, az aposztrophé jele-nében összegződnek. Azok a versszakok, melyekben nincs ige, anominális ábrázolás révén szintén egyfajta időtlen jelenlétet hor-doznak („Hegység / hűs tisztasága, csillagos nagy egység.”, „Bé-két, / anyám szemének túlvilági kékét.”). A szöveg valójábantöbbféle idősíkbeli kép időtlen egymás mellé rendelése, amit azaposztrophé jelenlétként idéz meg. A valaha jelen-, de most máreltűnőben lévőgyerekkor tehát a kimondás (írás) idejébe helye-ződik át, ami közel s távol oppozíciójának megszűnését eredmé-nyezi, szükségképpen átértelmezve és átalakítva ezáltal a múltbélitapasztalatot. „Az ilyen lírában probléma vetődik fel: valami egy-kor jelenlévőveszve vagy eltűnőben van; ez a veszteség elbeszél-hető, de az időbeli szekvencialitás visszafordíthatatlan, akárcsakmaga az idő. Az aposztrophé kimozdítja ezt az irreverzibilisstruktúrát azzal, hogy kitörli a jelenlét és távollét közötti oppozí-ciót az empirikus időből és a diszkurzív időbe helyezi át. Az A-tól B-ig való temporális mozgás az aposztrophé internalizációjaáltal A és B közti visszafordítható váltakozássá válik: a jelenlét ésa távollét játékát immár nem az idő, hanem a költői hatalom irá-nyítja”.15 Ez teszi lehetővé a lírai alany számára a retrospektív szi-tuáció proleptikus értelmezését, a kezdet szemantikai terén ke-resztül a végsődolgok megértését.

14 Uo., 383.15 Uo., 383–384.

212

Culler a költészetben kétféle – narratív és aposztrofikus – erőműködését konstatálja, és úgy véli, hogy a lírai műveket jellemző-en az aposztrofikus erőszervezi. Ha a versben élőlényekkel éstárgyakkal találkozunk, hajlamosak vagyunk arra, hogy narratívstruktúrában helyezzük el őket. Ám ha ezek vocativ formábanvannak jelen a lírai szövegben, azzal asszociálódnak, amit időtlenjelennek nevezhetünk, és „ellenszegülnek annak, hogy elbeszél-hetőeseményekként szerveződjenek meg, mivel úgy kerülnek aversbe, mint annak az eseménynek az elemei, amivé a költeménylenni kíván”.16 Történés helyett tehát létesülésről beszélhetünk azaposztrofikus erőáltal vezérelt versekben. „A vers invokálhattárgyakat, embereket, formákkal és erőkkel rendelkezőidőtlen te-ret, amelyeknek múltjuk és jövőjük van, de amelyek potenciálisjelenként vannak megszólítva. Semminek sem kell történnie azaposztrofikus költeményben […], hiszen magának a versnek kelltörténéssé válnia”.17 Az aposztrophé így nem reprezentációja egyeseménynek, hanem megteremt egy fiktív, diszkurzív eseményt.Kosztolányi verse úgy idézi meg a múltat és a jövőt, hogy az idő-beli jelen-, illetve távollétet az invokáció által (lencsém, mondd;ablak, mutasd nekem) egy aposztrofikus jelenléttel helyettesíti,magára a versszöveg létesülésére helyezve ezzel a hangsúlyt.

A vers címe ennek következtében új értelemvonatkozásokkaltelítődik. A játékcselekvés ösztönösségét, öntudatlanságát kifeje-ző’játszadozik, babrál valamivel’ jelentés18 a költői tevékenységmetaforájává válik.19 Mivel a címben jelölt szemüveg a szövegben

16 Uo., 383.17 Uo., 383.18 A játék ’babrál’ jelentését éppen a szemüveg kapcsán a szöveg egyikintertextusa teszi explicitté: „Babrált valamit. Kezében sárgaréz szemüvegvázattartott, melybe különbözőüvegeket lehetett rakni”. (KOSZTOLÁNYI Dezső,Szemüveg = Kosztolányi Dezsőösszes novellája, s. a. r. RÉZ Pál, Bp., Helikon, 1994,1301. Hasonlóan értelmezhetőa játék Babits Mihály Játszottam a kezével címűversének címében. )19 E tekintetben Kosztolányi játék-verse Tóth Árpád Rímes, furcsa játék címűver-sével hozható intertextuális kapcsolatba. Tóth Árpád szövegében maga a vers-írás, illetve ennek „végterméke”, a lírai szöveg válik játékká. A „rím” és a költői

213

az emlékképek felidézésének és a látomások előhívásának egy-aránt médiuma, a címbeli „játék” a verset tér és idő, múlt és jövő,közel és távol dichotómiái által irányított gondolatjátékként, afantázia játékaként is értelmezhetővé teszi, amit az alkotás sajátosformájaként interpretálhatunk. A versszövegben azonban aszemüveg nem referencializálható tárgyként vagy önálló szófor-maként, hanem metaforaként van jelen (lencsém; ablak), ami aszemüveggel való játékot magával a versírással teszi azonosítha-tóvá. A „metaforizált” szemüveg a többszöri invokáció által(„Lencsém, / mondd, megleled-e messze-szállt szerencsém?” ;„Ablak / mutasd nekem, hol az a boldogabb lak?”) az írás„most”-jába helyeződik át, ami a versszöveg létesülését a szem-üvegtől – helyesebben annak transzformációjától – elválasztha-tatlan folyamatként mutatja be. Ezt a folyamatot teszi explicitté avers címének – Játék elsőszemüvegem/mel – versszöveggé történőanagrammatikus szétírása is.20 A vers címében aktivizált -em- / -me- hangszekvencia első versszakbeli tükrös szerkezetűrekurrenciája (Messze / lát már szemem áldott ködökbe veszve) avers címének grafémák szintjén történőújraírásaként értelmezhe-tő. A három versszaknyi szünet után ismét megjelenőhangkap-csolat-ismétlődés az elsőversszakbeli előfordulás variációjakéntrealizálódik: két szótag ismétlődik az elsősorban, egy pedig amásodikban (Nem mer / közelbe nézni, rút a föld, az ember). Azújabb – immár csak két versszaknyi – szünet után ismét felszínretörőszekvencia a hangkapcsolat új variánsát (-ém) vezeti be(Lencsém, / mondd, megleled-e messze-szállt szerencsém), miköz-ben a címben és az elsősorban egyaránt aktivizálódó -sze- anag-rammát is újraírja. A szemüveget metaforizáló és invokáló elsőszöveghelyen tehát minden más versszaknál szembetűnőbben

tevékenységként értelmezett „játék” szoros kapcsolata Kosztolányi versében isszembetűnő.20 Ehhez hasonló folyamatot demonstrál a Csacsi rímek között hátrahagyott Játékegy magyar író nevére címűrímjáték is, melyben az író nevének hangformája irá-nyítja a rímképzést a hangforma tagolásától (szétírásától) függően új és új jelen-téssel telítve azt: „Tömörkény! / Van írásában némi vad, / tömör kény! / S úgyzeng szava, mint az ágyú, / melyet töm Örkény!”. (K. D. Összegyűjtött versei, 619 –kiemelés tőlem, É. L.)

214

történik meg a szemüveggel folytatott „nyelvi játék”, a szóformaanagrammatikus újraírása. A következőhét strófában egy kivétel-től eltekintve mindenütt feltűnik a hangkapcsolat valamely for-mája, az ismétlődés számának csökkenésével egyidejűleg megje-lenik továbbá a -má-/-ám- hangkapcsolat, mely a gyermekkoremlékeinek szavait jelöli ki: gyémánt; anyám; apám; ámbra; szo-bámra; másban. Az új hangkapcsolat megjelenésének elsőszavaa „gyémánt”, ami a korábbi hangkapcsolatot is aktivizálja. Az -ém- / -má- hangkapcsolat-együttes a közös m hang által a kiin-duló szekvencia transzfigurálódásaként, átváltozásaként válikértelmezhetővé.

A következőversszakokban a két domináns hangkapcsolatvariánsai együtt vannak jelen, kivéve az utolsó előtti szakaszt, amiéppen a kiinduló szekvencia eltűnésével szólít fel értelmezésre (ahangkapcsolatok szövegbeli előfordulását összefoglalva a fejezetvégi függelék mutatja). A „Lássam / a régi képet rajtad égi más-ban” versmondatban a má- szekvencia önálló megjelenése éppenaz értelmezés szempontjából kulcsfontosságú „más” szót jelöliki. Amennyiben a „régi kép”-et a „szemüveg” szó írásképeként,illetve a vers címének grafémikus megjelenéseként azonosítjuk,annak „mását” a kezdeti litterális kapcsolatot szétíró, majd átala-kító versszövegben jelölhetjük meg. A költői tevékenység ennekértelmében egy másik világba való átírásként, átíródásként válik ér-telmezhetővé, ami az átíródás tereként a szöveg szakrális vonatko-zásai által, valamint a fejezet mottójául választott intertextuson ke-resztül („Ha félsz, a másvilágba írj át…”) egyszerre tartja fenn aköltészet világának és a túlvilágnak más-világként történőasszoci-álását. A versszövegben a két értelemvonatkozás kölcsönösenfenntartja egymást, ami azt jelzi, hogy a versbeli szubjektumszámára a költői tevékenység, az írás által nyílik lehetőség a halál-tudatból fakadó egzisztenciális határhelyzet tudatosítására ésmeghaladására. Az aposztrophé segítségével tehát – mely mind-amellett, hogy identitásképzőalakzat, az időreverzibilitását is le-hetővé teszi – az én képes arra, hogy a végesség tényével, vala-mint az ebből fakadó halálfélelemmel szembenézzen. Az empiri-kus lét elveszítése révén, elfelejtve azt a temporalitást, amely ezt

215

fenntartja, a szubjektum képessé válik egy tisztán fikcionális időbefogadására, ami az időmegfordíthatóságából adódóan az időbelivégesség leküzdésére ad lehetőséget.21

Hajnali részegség

Szauder József a Hajnali részegség motívumainak életművön belülialakulását vizsgálva a többi „előképnek” tekintett vershez képest(Éji riadalom; Reggeli áldás; Csillagok; Szabadka; A bús férfi panaszai-nak elsőés harmadik verse) a Játék elsőszemüvegemmel címűkölte-mény jelentőségét elenyészőnek tekinti.22 Kosztolányi e versébenazonban a Hajnali részegség egzisztenciális problémafelvetése, em-ber és világ kapcsolatának vizsgálata, továbbá a létezés dimenzió-inak verstémává avatása, valamint a „számadásvers” főmotívu-mai – a gyerekkor emlékével összekapcsolódó látomás és elmúlásélménye, illetve az ég, a csillagvilág és a menny azonosítása arégmúlttal és a gyermekkorral – minden más korábbi versetmeghaladó tudatossággal kapcsolódnak össze.

A beszélőkezdeti („Messze / lát már szemem”) majd későbbmegrendülni látszó önbizalma („Nem mer / közelbe nézni, rút aföld, az ember.”) a Játék-versben távol és közel feloldhatatlannaktűnőoppozíciójából adódik. Az ég derűs idillje és a földi rútságközti ellentét Kosztolányinál a létezésélmény kifejezésének legál-landóbb stíluseszköze,23 és így a Hajnali részegségnek is központi

21 Vö. CULLER, Jonathan, I. m., 388.22 Vö. SZAUDER József: A Hajnali részegség motívumának története = SZ. J, Aromantika útján, Bp, 1961, 438–452.23 Az égbolt és a csillagok, illetve ezzel ellentétben a föld motívumának Koszto-lányi életművében betöltött szerepére a korábbi kutatás több ízben is felhívta afigyelmet: „A csillagok s az égbolt a tágasság, a tisztaság, a szépség és pompaidőtlen teljességét jelentik Kosztolányi szótárában. A föld pedig a szűkös és si-vár realitást. Nem új lelemény; két valami idegenségét egymástól – akár térben,akár jellegben vagy minőségben – a közbeszéd már régen ég és föld különbsé-gével fejezi ki. Kosztolányi újjáteremti, költészete alapmotívumává asszimiláljaezt a konvenciót. […] a létezésélmény kifejezésének a föld és ég, a föld és a csil-lagok ellentétéből képzett motívum a legállandóbb stíluseszköze”. (KISS Fe-renc, Az érett Kosztolányi, Bp., Akadémiai, 1979, 557.)

216

motívuma. Noha Kosztolányi e versében közel s távol kettősségelent és fönt oppozíciójává alakul át, a földi valóság és az égi világközti ellentét a Játék elsőszemüvegemmel cíművershez hasonlóan ittis szövegszervezőmotívummá válik. Az ablak a földi zárt tér ésaz égi világ közti határvonalként, az égi események szemlélésétlehetővé tevő„átjáróként” jelenik meg a Hajnali részegségben, ha-sonlóan az emlékek és látomások előhívását implikáló szem-üveghez, amit a versalany ablakként aposztrofál („Ablak / mu-tasd nekem, hol az a boldogabb lak?”).24 A Hajnali részegség láto-másában feltűnő„mennyei kastély” a két vers intertexuális kap-csolódásait figyelembe véve a „boldogabb lak” szinonimájakéntválik értelmezhetővé, megerősítve azt a feltevést, mely szerint a„boldogabb lak” csak a távoli, csillagközi térben gondolható elmindkét vers lírai alanya számára.25

A térbeli „messze”, az égi bál szemlélése a Hajnali részegség cí-műversben is feloldja az időbeli távolságot, és előhívja a lírai hősemlékezetéből a gyermekkori emlékeket, köztük az anya alakját:

„Az égbolt,egészen úgy, mint hajdanában rég volt,mint az anyám paplanja, az a kék folt,mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt…”

24 Az ablak motívuma a Számadás-kötet egyik versében szintén két – egymástóleltérővilágot – választ el egymástól: „Az ablakunk egy más világra nyílik, /nincs benne nappal és nincs benne éj”. KOSZTOLÁNYI Dezső, A mi házunk= K. D. Összegyűjtött versei, 444.25 Vö. „a csillagok szikrázva, észrevétlen

meg-meglibegtek, és távolba roppantfénycsóva lobbant,egy mennyei kastély kapuja tárult,körötte láng gyúlt…”

(KOSZTOLÁNYI Dezső, Hajnali részegség = K. D. Összegyűjtött versei, 457 – ki-emeléseim a szövegpárhuzamra utalnak – É. L.) A Hajnali részegségben a meny-nyei tér a földi lakás ellenpontjaként interpretálható („s ők a szobába zárva,mint dobozba, / melyet ébren szépítnek álmodozva”; „minden lakás olyan, akára ketrec”; „s nem sejti senki róla, / hogy otthonunk volt-e vagy állat óla”), hason-lóan a vizsgált szöveghez, melyben az égi lak a földi rútság oppozíciójaként je-lenik meg.

217

„Én nem tudom, mi történt vélem akkor,de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,s felém hajolt az, amit eltemettemrég, a gyerekkor.” (Kiemelések – É. L.)

A fenti sorok a „Lássam / a régi képet rajtad égi másban”verssort idézik fel a befogadóban, hiszen a múlt képei itt valóbanaz ég képzetéhez kapcsolódnak: a kék szín a vizsgált vershez ha-sonlóan egyszerre képes az égi szféra és a múlt emlékképeinekmegjelenítésére (vö. „anyám szemének túlvilági kékét”). A „távo-li” ennek értelmében tiszta, idilli világként áll előttünk:

„De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,valami tiszta, fényes nagyszerűség,reszketve és szilárdul, mint a hűség.”

„Egy csipkefátyollátszott, amint a távolhomálybólgyémántosan aláfoly,egy messze kéklő,pazar belépő,melyet magára ölt egy drága, szép nő,és rajt egy ékkőbehintve fénnyel ezt a tiszta békét,a halovány ég túlvilági kékét…”

Mindamellett, hogy a vizsgált vers központi szavai, a „mesz-sze” és a „távol” e versben is feltűnnek, a „fátyol” és a „homály”,melyekhez szintén az elfedés, elrejtés szemantikája kapcsolható, a„köd” szóra utalva a Játék elsőszemüvegemmel címűverssel valószövegközi kapcsolatot teszik explicitté. A „gyémánt”, mely agyermekkori tájhoz kötődött, és amit a túlvilági tökéletességmegfelelőjeként értelmeztünk, itt is az égi szféra sajátjaként jele-nik meg. Legszembetűnőbb azonban az idézet utolsó két sora(„behintve fénnyel ezt a tiszta békét / a halovány ég túlvilági kékét”),

218

mely a „Békét / anyám szemének túlvilági kékét” versszakot írja újraúgy, hogy nemcsak a rímszavakatm de a szótagszámot is ismétli.

Az egzisztenciális problémafelvetésben – hogyan határozhatómeg az ember helye a világban, és a létezés mely dimenziói vál-nak hozzáférhetővé számára – a két vers lényegi egyezést mutat.A Játék elsőszemüvegemmel címűversben a lírai alany végsőkérdése(„Ablak / mutasd nekem, hol az a boldogabb lak?”) nem a bol-dogság meglétére, hanem annak elérhetőségére irányul. Az én bi-zonytalansága saját, belső bizonytalanságának kivetüléseként(„megleled-e”) és nem egy tőle függetlenül létezővalóság kétség-be vonásaként értelmezhető, hasonlóan a Hajnali részegség zárlatá-hoz: „de pattanó szivem feszítve húrnak / dalolni kezdtem ekkor azazúrnak, / annak, kiről nem tudja senki, hol van , / annak, kit nemlelek se most, se holtan”. (Kiemelés É. L.) Amint az idézetből kitű-nik, Kosztolányi nagy számadásverse az előképnek tekinthetőkorábbi szöveghez hasonlóan, szintén egy nehezen definiálhatótranszendens valóság (azúr; nagy ismeretlen Úr; mennyei kas-tély vagy éppen. boldogabb lak) létét állítja, miközben a líraialany saját viszonyát ehhez a valósághoz problematikus vi-szonyként tünteti fel.

Noha a korábbi vers önmagát én-ként aposztrofáló alanya abizonyosságtól („Messze / lát már szemem, áldott ködökbeveszve”) és a megerősítőlátomás átélésének lehetőségétől sajáthelyzetének definiálása által az elbizonytalanodás állapotába jut(„hol az a boldogabb lak?”), a vocativuson és a felszólító módúigealakon keresztül („ablak, mutasd nekem”), a vers fenntartja arátalálás lehetőségét és a célba érés bizonyosságát. Mivel a gyer-mekkor a versben a túlvilági szféra tökéletességét hordozza, ésígy vele analóg, arra a következtetésre juthatunk, hogy a végsőboldogság elérhetősége és annak módja a lírai alany számára nemfilozófiai tudásként, hanem sokkal inkább gyermeki megérzés-ként igazolható. Ezért lesz a gyermeki múlt a lírai én számára ahalál utáni létezés dimenziójának versi megjelenítője. Kosztolányie versében azonban – szemben a Hajnali részegséggel – a látomáskibontása, a „betekintés lehetősége” és ezzel összefüggésben aboldogság eufóriájának átélése elmarad. A lírai alany számára a

219

távolban felsejlik ugyan a boldogabb lak „képe”, ám az ott zajlóesemények megfigyelésére nincs lehetősége. A látomásélmény aHajnali részegségben teljesedik ki („egy mennyei kastély kapuja tá-rult”), ami a boldogság átélését idézi elő: „Szájtátva álltam, / s aboldogságtól föl-fölkiabáltam”. Míg a Játék elsőszemüvegemmel cí-művers a boldogság elérését az égi szféra tökéletességéhez köti,a Hajnali részegség utolsó két versszaka alapján az a következtetésvonható le, hogy a teljesség – rútsága ellenére – a földi világbanlett volna elérhetőaz égi dolgok szemlélésének segítségével.

Függelék

JÁTÉK ELSŐSZEMÜVEGEMMEL

Messzelát már szemem, áldott ködökbe veszve.

Tükréncsak tengerekről, ormokról vetül fény.

Távolnap tündököl neki és hold világol.

Hegységhűs tisztasága, csillagos, nagy egység.

Nem merközelbe nézni, rút a föld, az ember.

Fájóbbami valóság, mint e vaksi hályog.

Ottanfut a világ. Vagy tőle én futottam?

Lencsém,mondd, megleled-e messze-szállt szerencsém?

220

Tisztagyermekkorom reggeljét hozd te vissza.

Kristálygyémánt-havat, melytől gyöngyös a friss táj.

Békét,anyám szemének túlvilági kékét.

Rendet,apám kezét, ki engem el nem enged.

Ámbrazsarátnokot, mely rádereng szobámra.

Lássama régi képet rajtad égi másban.

Ablak,mutasd nekem, hol az a boldogabb lak?

221

Szabó Szilvia

TÜKÖRSZERKEZETEKA HAJNALI RÉSZEGSÉGBENAz ön-(újra)értés térmozzanatai

Foucault a tér korszakaként beszél jelen korunkról, melyben azegyidejűség, a mellérendeltség, a szétszóródás tekinthetődomi-náns ágensnek, olyan pillanatként értelmezi a jelent, melyben „avilág nem annyira az időn keresztül kibontakozó életként, hanempontokat összekötőés szálakat keresztezőhálóként tekint önma-gára.”1 S noha Kosztolányi DezsőHajnali részegségének már a cí-mében is temporalitásmeghatározás szerepel a lírai szubjektummásság-állapotának jelzőjéül, majd a verskezdet is az időaspektu-sok determinálására helyezi a hangsúlyt, mégis a térmetaforákmentén olvasva kerül sor a lírai én nyelvi közvetítettségűönér-telmezésére.

A szubjektum helyzetének szituálásával és egyben a kommu-nikációs tér kialakításával nyit a költemény: az egyes szám elsőszemélyűhang egy jelen nem levőmásodik személyhez szól, egyte-t szólít meg, kinek kilétét „bajos volna töviről-hegyire elmon-dani. Ilyesmire nem vállalkozhatnék”.2 Válaszolhatnék akár így,Kosztolányi elbeszélőjével is, hiszen a befogadói horizontban fo-kozatosan aktivizálódnak az Esti Kornél-áthallások.

A Hajnali részegség konnotációjának szekvenciális terében, azegymást követőmondatok terében a te-hez való beszéd egysze-rűen csak a lírai beszédhelyzet inszcenírozásának az eredménye-ként/következményeként értelmezhető: egy olyan baráthoz valóodafordulás, ki jól ismeri a beszélőén-t, annak otthonát, kinekbetekintése van a lírai szubjektum intim szférájába. Viszont akonnotáció agglomeratív teréből tekintve a versre, melyben „a

1 Michel FOUCAULT, Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések,Debrecen, Latin Betűk, 2000, 147.2 KOSZTOLÁNYI Dezső, Esti Kornél, Elsőfejezet, Bp., Európa Könyvkiadó,2009, 7.

222

szöveg egyes helyei kölcsönös összefüggésben vannak a szöve-gen kívüli más jelentésekkel” 3, egy olyan interpretációs lehetőségmerül fel, miszerint a megszólított másik a lírai szubjektum elide-genített alakja lenne. Olyan diskurzus-szituációt (ki)alakító én-alakzat, melynek medialitása révén feldolgozhatóvá válnak a haj-nali alteritásélmény identitáskonstruáló mozzanatai.

S így olvasva nem egyszerűen csak a lírai beszédhelyzet szín-revitelét szolgálja a te-hez való beszéd, hanem a szubjektuminszcenírozásaként való értelmezés is indokolt lehet. A Hajnali ré-szegség percepciójára való emlékezés, az élmény narrativizá-l(ód)ása során a lírai én immanens és transzcendens tapasztalataimegkerülhetetlenné teszik az ön-újraértés aktusát. A szubjektumönmagától való eltávolodása sajátos határszituációt eredményez:s a kívül-lét és a benne-lét közötti transzgresszióra csak a máso-dik személybe/-re vetített én-alakzat és a lírai szubjektum (egyol-dalú) diskurzusa révén kerülhet sor, csak az én-integritás felbom-lásának, e nyelvi interszubjektív kapcsolat(iság)nak az eredményelehet az ön(meg)értés.

A lírai én az előző, álomhiányos éjszaka elbeszélésével, a nemalvást befolyásoló tényezők sorolásával lép be a költemény(ön)diszkurzív terébe, s a negyven cigaretta és a fekete hatásától,az alkotás utáni intellektuális túlhangoltságtól, a lázasan (visz-sza)meredősaját gondolatoktól sem függetleníthetőteljesen ahajnali „részegség” élmény.

A szubjektum önszituálása térbeliesítőintenciók révén megyvégbe: a szoba, a családi fészek neveztetik meg a le-föl sétáláshelyszíneként, s ez a szöveghely a részeg jelzőt még csak a botor-káló én állapotára utaló hasonlatként használja. Az ablakon kiné-zésben a felidézett szubjektum aktivitása nyilvánul meg, s annakmegragadása az emlékező én számára sem problémamentes,hogy ez a még tudatos, tettként értelmezhetőmozzanat hogyanmozdul el a passzív, a látványt „elszenvedő”, átélőpozícióba:szavakat keresve, a megfelelőbeszédmódot keresve inti türelem-re a diskurzusalkotó, te-ként jelen levőmásik szubjektumot.

3 Roland BARTHES, S/Z, Bp., Osiris, 2007, 20.

223

A „Logodi-utca”-i ház hálószobájából nyíló látványleírás vé-leményem szerint nem egyszerűen csak földi helyzetképként ér-telmezendő, mely a „csillagközi” pozíció fölényét, az „égi” tar-tomány képeit hivatott ellentétezni, mint ahogy több elemzés4 isezt az oppozíciót helyezi az olvasat centrumába, hanem talán le-hetséges ezeket a térmozzanatokat a szubjektum exteriorizá-cióiként olvasni. A hálószobából, melynek mint az intimitás teré-nek kellene funkcionálnia, az ablakon kitekintve tárt otthonokbalátni be, a szemközti lakások szobáinak képében tükröződik a sa-ját otthon látványa, s ez a beláthatóság éppen a magántér, azegyediség, a különállóság hiányára figyelmeztet. A felidézett kivé-teles éjszaka előtt a lírai én is egy volt az emberek közül, „kik fel-döntve és vakon / vízszintesen feküsznek / s megforduló sze-mük kancsitva néz szét / ködébe csalfán csillogó eszüknek, /mert a mindennapos agyvérszegénység / borult reájuk.”

Gaston Bachelard szerint van értelme a ház vagy a szoba ol-vasásáról beszélni, s a Hajnali részegség szobái is tartalmaznak ol-vasható minőségeket: nem az elsőstrófában használt „családi fé-szek” szókapcsolat által generált otthonosság-képzetek társulnakmár a második versszakban a lírai én előtt tükröződőlakások lát-ványához, hanem a bezártság-érzetek.

A szobába mint dobozba zártság hasonlata indukálja, hogyBachelard topoanalízis-elméletével közelítsünk a betekintés révénfeltáruló intimitás teréhez, ugyanis nála a doboz olyan térelem-ként említődik, mely fölött a szubjektum uralkodhat, olyan tárgy-ként, mely kinyitható, felnyitható, mely csak akkor nyeri el, fog-lalja el valós helyét a külsőtérben, amikor lecsukják, amikor visz-szakapja önnön intimitását.5 Az otthon(ok) kitártsága Bachelardelmélete értelmében ellehetetleníti külsőés belsődialektikáját, akülsőegyetlen vonással eltörlődik, jelentéstelenné válik, mert újdimenziók, a meghittség/bizalmasság dimenziói tárulnak fel.6 A

4 Ezek közé sorolható Kiss Ferencnek a Szauder József motívumelemzésére hi-vatkozó értelmezése is. (KISS Ferenc, Kosztolányi-tanulmányok, Miskolc,Felsőmagyarország Kiadó, 1998.)5 Gaston BAŠLAR, Poetika prostora, Alef, 2005, 94–95.6 Uo., 95.

224

kinyitás/felnyitás aktusa egyben az én felnyitásaként/megnyitá-saként is értelmezendő– így a tárgyakban és az emberben rejlőegyaránt megközelíthetőa topoanalízis kategóriáival. 7

Az álomba szenderült lét képeit csak a keltőóra felcsörömpö-lő, harsány riasztója zavarhatja meg, mely hiába figyelmeztet avaló létre ébredés szükségszerűségére, a lírai én is süket volt ed-dig erre a hangra. Az elkülönbözés éjszakáján az ébrenlét teszilehetővé számára a másság-tapasztalatok szubjektumba épülését.Az éjszakai szobaképek az én belsőtereinek tükröződéseként ol-vashatók: ahogy az ablakon kitekintőén előtt feltárulnak a do-bozszerűen zárt intimitás-terek, a szemlélődőén-je is nyit, sajátosjáték kezdődik kicsi és nagy, külsőés belső, szubjektum és objek-tum kettősei mentén. A derűs ég látványának impresszionisztikusleírása/elbeszélése során, mely emlékmozzanatok egymás-ba/egymásra folyatásából bontakozik ki, sor kerül a külsőés bel-ső, aktív szemlélőés passzív szemlélt inverziójára, a csillagok,„kik nézték Hannibál hadát” a lírai én-t nézik: „s most néznekengem, aki ide estem / és állok egy ablakba, Budapesten.”

Ez az inverziós játék egyfajta tükörszituációt eredményez, aszoba belsőteréből az ablakon át szemlélődőén és a külső, csillag-közi tér tekintetének találkozására csakis egy valóságos hely nélküliszerkezeti helyen kerülhet sor. Foucault az eltérőtereket tipologi-zálva a tükörről mint az utópia- és a heterotópia-közöttiségben el-helyezkedő, kevert tapasztalatokat tömörítőhelyről beszél: „A tü-körben ott látom magam, ahol nem vagyok, a felszín mögött meg-nyíló irreális térben, ott vagyok, ahol nem vagyok, árnyként, amelyönmagamként adja nekem önnön látványomat, s lehetővé teszi,hogy ott szemléljem magamat, ahonnét hiányzom: ez a tükörutópiája. De egyben heterotópia is, hiszen a tükör valóságosan lé-tezik, és bizonyos módon visszahatást gyakorol a helyre, amit be-töltök;”8 A Hajnali részegség tükörszituációja inkább utópisztikustérmozzanatként értelmezhető, hiszen nem beszélhetünk egy va-lóságosan létezőtükör működéséről, mégis az (ablak)üveg túlol-

7 Uo., 97.8 Michel FOUCAULT, I. m., 150.

225

daláról a szubjektumra szegeződőtekintet, ha az nem is a sajáttekintet, önmaga felé forduló pillantásként tud hatni. S talán ép-pen ez az énbe visszaépülőtekintet lehet az a pillanatnyi, meg-magyarázhatatlannak/megfoghatatlannak tűnőélmény, melynekhatására szakadás következik be a szubjektum és a hagyományosemberi időviszonylatában: múltelemek, emlékképek kerülnekfelszínre az én mélyéről.

Az ötödik strófa elején ismét sor kerül az idődimenziók meg-határozására, de ez csak látszólag jelenti a temporalitás újraindítá-sát, a pirkadat egy immaginárius látványleírás/-elbeszélés téride-jébe vezet. A strófa kezdősorai a lírai én pozícióváltását istextualizálják, de a szemlélőből szemléltté lett szubjektum nemnyeri vissza aktív szerepkörét, a néz helyett a mediális igék tar-tományához közelítőbámul lesz a mondat állítmánya. S ahogy „aszélben / a csillagok, szikrázva, észrevételen / meg-meglibegtek”,szükségszerűen a csillagok tekintetében tükröződőlírai én is át-billen/átlép az empíriák világából egy transzcendens tapasztalatitérbe, a hajnal reáliaelemei a látomás „magasabb rendű” képeivelegészülnek ki a lírai én belsővilágterében.

A pirkadati vízió szenzuális benyomásai, „érzet-szenzáció”9-ibár kínálják a pszichoanalitikus olvasati lehetőséget, értelmezé-sem továbbra is a topoanalízis kategóriái felől próbál közelíteni,ugyanis a látomásban is kiemelt szerepük van a kívül-lét és bent-lét, külsőés belsődialektikájának, illetve a két térpozíció közöttitranszgressziós pontoknak. Pontosabban az egész látomás ilyenküszöbszituációk mentén textualizálódik: a kastély kapuja, a bál-terem előcsarnoka, a lépcsőtéralkotó funkciója egyben a lírai énbelsővilágának topográfiáját is konstruáló tényezőként is értel-mezhető. A fényeffektusokkal jelzett báléj varázsában részesül aszubjektum, igaz, jelen-léte még nem teljes, csak az éji ünnep zá-róakkordjait láthatja/tapasztalhatja, de a távozó vendégek általérintett terek olyan limesek, melyek megnyílása az én számára le-

9 Faragó Kornéliától kölcsönzött kifejezés (vö. FARAGÓ Kornélia, Térirányok,távolságok , Újvidék, Forum, 2001, 43.)

226

hetővé teszi a betekintést, az átjárhatóság észlelését, ami elég a(belső) titok felfedezéséhez.

A „Virradtig / maradtam így és csak bámultam addig.” sorrólKiss Ferenc mint kézenfekvőmegoldásról beszél, „hiszen a káp-rázatos látomássor egy józan előadás folyamatában bontakozottki, s ha most ismét visszatér erre a síkra, nemcsak a vers külsőegységét, folyamatosságát biztosítja, de kipróbálhatja, megmérhe-ti a látomás jelentőségét is.”10 A hajnali részegség-élménytnarrativizáló lírai én önszituálására, korábbi térbeli pozíciójánakmegerősítésére azonban már egy strófával korábban sor kerül, ahetedik versszak idézett sorában csupán az időkimerevítettségé-nek felszámolására tesz kísérletet ismételten az emlékezőhang.

A lírai én emlékelbeszélőszövegébe beékelődik egy kérdés is,amely azonban nem a költemény elején kialakított kommunikáci-ós tér második személyűszubjektumához intéződik, hanem a ví-zió virtuális teréből visszatérő, az ott tapasztaltak tükrében magátújraépítőén önértés-folyamatának kezdetét retorizálja. S az a tény,hogy már közvetlenül a hajnal-élmény percepciója után működnikezd az öndialógus, felerősítheti azt az értelmezési kísérletet, hogya második személy jelenléte kivetített én-alakzatként is olvasható,egy olyan médiumként, amely a szubjektum önmagához való köz-vetítettségét jelölheti. Helmut Plessnerrel szólva: „A maga közvet-lenségében az ember közvetítve van önmagához, olyan eltávolo-dottság ez (önmagától), amely ugyan nem engedi meg neki, hogyátugorja saját árnyékát, de azt igen, hogy lássa.”11

Noha mindvégig egyoldalú marad a lírai én és a te közötti diskurzus,csak a nyelvi/kommunikációs síkra is kivetülőinterszubjektív kapcso-lat(iság), a hajnali másság-élmény újramondása, nyelvi utánalkotásaeredményezheti az ön(újra)értelmezést. A báléji alteritás-tapasztalatszámára megnyíló/előtt felnyíló szubjektum a különbözés-élménynek az identitásba épülése után ismét bezárulhatna, magá-

10 KISS Ferenc, I. m. 28.11 Helmut PLESSNER, Gesammelte Schriften, bd. VII. Frankfurt/M., Suhrkamp,2003, 463. Plessnert KULCSÁR SZABÓ Ernőidézi: K. SZ. E., Szöveg–medialitás–filológia. Költészettörténet és kulturalitás a modernségben , Bp., Akadémiai,2004, 51.

227

ba zárkózhatna – a bachelard-i gondolatmenet értelmében visz-szanyerhetné önnön intimitását, de már nem szeretné, már nemakar az ablakból megfigyelt „mindennapos agyvérszegénység”-ben élőemberek egyike lenni, inkább dalolni kezd az azúrnak,„annak, kiről nem tudja senki, hol van / annak, kit nem lelek semost, se holtan.” Kinyithatóság és bezártság fogalmai is átértel-meződnek az én önlétre ébredése során: a bachelard-i doboz-analógia nem működtethetőtovább: a hajnali másság-élménytmegtapasztaló szubjektum nem az ismételt magába zárulássalfoglalja el valós helyét a lét terében – a külsőés belsővilág kö-zötti folyamatos tükröződések eredményezhetik számára csak azönazonos létezést. S ennek érdekében az ön-újraértés során lekellett mondania korábbi én-jéről, a diskurzusalkotó másodikszemélyűinteriorizált én-szegmensről.

Mint Lőrincz Csongor A szignifikáció „törése”: alakzat ésszövegköziség címűtanulmányában Paul de Mant interpretálva ki-fejti „az aposztrofáló beszéd nem a reprezentáció alárendelt for-mája, hiszen nincsen köze a (valamiről való) jelentés, beszámolásvagy elbeszélés műfajaihoz, így mindig egyfajta önreflexív vagyinkább önreferenciális potenciált hordoz magában, mivel a meg-szólítottnak hangot (és arcot) kölcsönöz, ami azonban tulajdon-képpen a saját hangja”.12 Ez az önreflexív jelleg a Hajnali részegségutolsó versszakában erősödik fel, válik egyértelművé – az EstiKornél szubjektumjátékaihoz hasonló tropológiai rendszer műkö-dése fedezhetőfel a költemény én-tükröződésében, s többek kö-zött ez a kapcsolatiság lépteti be az Esti-szövegeket a költeményagglomeratív terébe.

12 LŐRINCZ Csongor, A szignifikáció „törése”: alakzat és szövegköziség, Irodalom-történet, 1997, 4, 582.

228

Patócs László

„… IZMAIM LAZULNAK”A fragmentáció poétikája a Hajnali részegségben

A klasszikus modernség individuumképe a húszas–harmincasévekre az avantgárd énélményével gazdagodott. A lírai szub-jektumot sok szegmensben érintkező, ám mégis két eltérőmó-don értelmezőköltészetfelfogás hatása alól nem vonhatta ki ma-gát a másodmodernség individuumszemlélete sem. A lírai énhelyzete relativizálódik, az individuum zártsága felenged – a fo-lyamat verstől és alkotótól függően számos formában megjelenika magyar költészeti hagyományban. Eisemann György a későmodern identitásprogramokkal kapcsolatban megállapítja, az in-dividuum körvonalai nem válhattak egyik pillanatról a másikrasemmivé. Az identitás alakzata lépésről lépésre üresedik ki, ésEisemann ennek a folyamatnak a tanulmányozásában látja azidentitásformák vizsgálatának egyik termékeny perspektíváját1.

A Hajnali részegség textusára mint a lírai szubjektum fragmen-tációjának, felszámolódásának terére tekintek. Megpróbálok rá-mutatni arra a folyamatra, amely eredményeként a versalany aszövegben lépésről lépésre felszámolódik, illetve arra, hogy aKosztolányi-vers szubjektuma teljességgel beleillik az Eisemannáltal is felvázolt, az individuumot törlődőalakzatként prezentáló,a magyar költészeti hagyományban fontos szerepet betöltőénfelfogáshoz.

1 „Az individualitás alakzata ezért mint átöröklött eset és virtuális példa, viszo-nyítási alap, egykor volt instancia őrződik az identifikálás újabb feltételei között.Minden hiányzik belőle immár, ami egy identitás jelzéseként közölhető[…].Ezért a kutatás egyik legaktuálisabb szempontja lehet manapság az individuumtörlődővonásainak búcsúzó instanciaként, saját múltbeliségét példázóként valófelfogása és az identitásformák ezzel szembesülőalakzatainak kiolvasása”. Lásd:EISEMANN György, Elsajátított idegenség és elidegenedett azonosság. A modern líraialany önértelmezésének történetiségéhez = Identitás és kulturális idegenség , szerk.BEDNANICS Gábor, KÉKESI Zoltán, KULCSÁRSZABÓ Ernő, Bp., Osiris,2003, 56–65.

229

A saját testiségétől elszakadó, a mozdulatkonstrukciók általbehatárolt, a látás képességével önnön határaira rádöbbenőés afelsoroltakon keresztül létezőlírai én az előbbi négy szegmenseáltal lép be az önfelszámolási folyamatba.

A Hajnali részegség elsőversszakának negyedik sorában találha-tó „agy”, illetve a tizenegyedik sorban lévő„szív” mint az identi-tás önmagáról szóló tudásának hordozója jelenik meg. E két em-beri szerven, a gép-metaforával szólva alkatrészen kívül azonbanaz utolsó strófáig a lírai én hallgat testiségéről. Gondolatmene-temben a test, a testkép hiánya szerepel kiindulópontként a vers-szubjektum fragmentációjának vizsgálatában. A Hajnali részegséglírai énje individuumként, egyénként való önmeghatározásábanaz előbbi kettő, illetve a lentiekben taglalt egy példán kívül nemtalálkozunk a szövegben a versalanynak a saját testéről szólómegnyilatkozásaival. A lírai én hangsúlyosan elzárkózik a testél-ménnyel, a testiséggel kapcsolatos önreflexív beszédtől. Önmagá-ra vonatkozó szólamainak sorában a testkép csak áttételesen, aszövegben explicit alakban található mozdulatkódok – „feküd-tem”, „forgolódtam”, „fölkelek”, „sétálok”, stb. – által képződikmeg, míg a konkrét testiség a verszárlatig nem kap helyet a textus-ban. A testről való hallgatás a versben egy hiányjelet, a lírai én ma-teriális mivolta „bizonyítékának” megüresedett helyét prezentálja.

A látás mint az individuum én-jellegének egyik meghatározóaktusa másként van jelen a lírai énnél, és másként a szövegbenbenne lévő, ám a versalannyal kommunikációs kapcsolatba nemkerülőidentitásoknál. A lírai én a vizualitás révén dialogikus hely-zetbe kerül a külvilággal. A versalany önmagát a látás képességénekbirtoklójaként pozicionálja, míg a többi identitást korlátozott vizu-ális hozzáféréssel bírókként tünteti fel („s megforduló szemükkancsitva néz szét / ködébe csalfán csillogó eszüknek”). Noha aversalany rendelkezik a világra való rálátás perspektívájával – azablakon kinéz, bámulja az égbolt csodáit –, a vizuális élmény tagla-lásából a továbbiakban is kimarad a testiség szegmense.

A Hajnali részegségben a mozgás, a mozdulatok sora is reflektála testnélküliség, az egyén fokozatos éntörlésének folyamatára. In-terpretációmban a lírai én által a külvilágban észlelt mozgás a

230

versalany labilis integritásának további lefokozójaként artikuláló-dik. Az önel idegenítési folyamatban a mozdulatlanság is jelentésseltöltődik fel. Az éjjelt mozdulatlanul, egy helyben állva töltőversalanyugyanis a lent-lét által szoborrá meredve, tehát organikus egészénekújabb attribútumától fosztódik meg.

A köznyelvi beszédmód oldottságával megszólaló lírai én sajátmozdulatkódjairól való megnyilatkozásaiban is csupán hiánykéntjelenik meg a test, a beszédhelyzet a testiséget fizikai valójábannem reprezentálja. Beszédcselekvésében kulcsszerepet kap az én-t körülölelőtér bemutatása, ugyanis ezen diszkurzivitás által teszimeg az önfelszámoláshoz vezetőutat. A lírai én legszűkebb létte-re, az otthon-lét élményét generáló tértapasztalat is az idegenségegyik fogódzójává alakul a textusban („hogy otthonunk volt-evagy állat óla”). Az elidegenedés következőstációján a versalanykitágítja a vizualitás terét. Az új horizonthoz is az előbbi idegen-ségélménnyel rokonítható deszakralizáló ürességképzetet társít(„milyen szegényes, elhagyott / ilyenkor innen a Logodi-utca, /ahol lakom.”). A periférián túlra került gyermekkor, illetve a len-tiség tapasztalatán keresztül szemlélt égi magasság szintén önel-idegenítőeffektusként működik a versben. A versalany a szemlé-lődés perspektíváját lépésről lépésre – legszűkebb terétől, családifészkétől kezdve a házon és az utcán át az égi magasságokig –történőkiszélesítése során fokozza égi és földi, múlt és jelenproblematikáját. Tér és idő, az égi szféra („Az égbolt, / egészenúgy, mint hajdanába rég volt”) és a gyermekkor, illetve Budapestés az időhatárain könnyed mozdulattal átlépőnézősereg („akiknézték Hannibál hadát”) horizontjainak viszonyba állításával a lí-rai én köztes létállapotban találja magát. A lent-lét szituáltságábólmegközelítve az égi szféra tisztaságképe („ott fönn a derűs ég, /valami tiszta, fényes nagyszerűség”), a múltidejűségbe veszőelér-hetetlen („amit eltemettem / rég” ) a rögzítettség, a versalany vég-letességének beismerésén keresztül a szubjektum végességérevonzza a figyelmet.

A lírai én részeg révülete befejeztével elérkezik saját határai-nak felszámolásához. A végesség érzésének megtapasztalásakorvisszanyúl az addig pusztán hiányával tüntető, és csak implicite

231

jelen levőtestképhez. Teszi ezt akkor, amikor már nemcsak hogynem képes visszafordítani az individuum eltörlésének folyamatát,hanem az eddig került forma alkalmazásával lendületet is ad neki.Az „el kell mennem innen” félsor a törlés végsőfázisát vetíti ki.A lírai én képtelen saját testi mivoltára reflektálni. A gyermekkorvilágával dialogizáló, azt segítségül hívó, utolsó menedéknek te-kintőés annak végérvényességét tudatosító poszthelyzete, illetveaz égi perspektíva mérhetetlenségével a maga limeszeit viszonybahelyezőversalany az ismert és a tapasztalattal nem rendelkezőtérélményén keresztül egy olyan stációba jut, ahol az adott helyenvendégként, vagyis idegenként identifikálódik, és ahonnét a távo-zás gesztusára szólítja fel önmagát. A törlődő individuum-lenyomatként egzisztáló versalany a fent említett elkülönülési vo-nalak mentén haladva egy olyan pozícióba kerül, amelyben lét-helyzete mellett múltja, identitásának gyökere is megkérdőjelező-dik („hát te mit kerestél / ezen a földön”). Ebből a pozícióbólvisszatekintve a Hajnali részegség veszteségtörténetként interpre-tálható. Az „izmok lazulása”, a kettős – a révület hallucinatív, il-letve a gyermekkor időbeli meghaladottsága miatt emlékképkéntműködő– poszthelyzet az identitás feloldódásába, a test hiányapedig az én törlésébe torkollik.

232

Dancsecs Ildikó

PRÓZANYELV ÉS VERSNYELV TALÁLKOZÁSAKOSZTOLÁNYINÁLA hajnal-metafora nyelvi kiterjesztése az Édes Annábanés a Hajnali részegségben

I. Nyelv, szövegalkotás, műfaj

Kosztolányinak az irodalmi szöveg nyelvi meghatározottságárólszóló értekezései hangsúlyozzák, hogy az alkotás folyamatában anyelv nem eszköz vagy puszta anyag, hanem egy teremtőerő(„társalkotó”), amely képes egy új világ felépítésére.1 Az szövegpedig nem tettek, jellemek, társadalmi helyzetek „fotografikus”rögzítéseként fogható fel, hanem maga is a világ ezen elemeitfelhasználó (újjá)alkotó tett lesz. Az irodalmi szövegekben dina-mizálódó szavak elszakadnak denotatív jelentésüktől, és belső–elsősorban hangalaki – formájukra helyeződik a hangsúly. A„valóság” így már a szövegvilág metaforikus referenciájábanlesz megragadható, nem pedig egy közös, érzékelhetővalóság-ban.2 Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi nyelvfelfogásáról aztírja, hogy a költőszerepe ebben az elgondolásban az, hogy fel-fedezze a nyelvnek a lényegét: „azt, hogy a jelentőmaga is je-lentett”3. Kosztolányinál tehát mondhatjuk, hogy a „nyelvi játé-koknak” a költészetével való összefonódása, az anagrammavagy paronomázia következetes használata nem tekinthetőritkavagy véletlenszerűesetnek, hanem szövegeinek lényegiségét ésnyelvi specifikumát szolgáltatja.

1 Lásd bővebben KOSZTOLÁNYI Dezső, Nyelv és lélek, Bp., Szépirodalmi, 1971.2 Vö. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Kosztolányi nyelvszemlélete = „Minta a szőnye-gen” . A műértelmezés esélyei, Bp., Balassi, 1995, 162–175., illetve SZITÁR Katalin,Nyelvszemlélet és poétikai gondolkodás Kosztolányinál = SZ. K., A prózanyelv Kosztolá-nyinál , Bp., ELTE BTK, 2000, 7–21 (Asteriskos).3 SZEGEDY–MASZÁK Mihály, I. m.

233

A továbbiakban arra teszek kísérletet, hogy rámutassak, mi-lyen új értelmet kaphatunk egy regényszöveg és egy versszöveginterpretációjában akkor, ha a szövegek egyik központi alakzatá-nak, a hajnal metaforájának alakulástörténetét és magában a szó-ban rejlőmetaforikus jelentésmezők kiaknázását tesszük az in-terpretáció célpontjává. Ezen kívül, mivel két különbözőnyelvifelépítésűszövegről, két külön írói eljárásról beszélhetünk, aztvizsgálom meg, hogy ez az egy metafora hogyan képes megje-lenni és átalakulni, milyen szemantikai mezőket képes felépíteniegy prózaszövegben (Édes Anna) és egy versszövegben (Hajnalirészegség), illetve, hogy a kettőnek van-e találkozási pontja azéletművön belül.

Egyfelől az Édes Anna regényszövegében azt vizsgálom, hogya cselédség mint létmód és cselekvésmód miként van determi-nálva a regényszöveg által, továbbá, hogy ez mennyiben változ-hat meg a hajnal-metafora közbelépésével. Számunkra jelen eset-ben a cselédség és cselédsors motívuma annyiban adja meg azÉdes Anna interpretációjának irányát, amennyiben az a „hajnal”szó metaforikus jelentésegységeivel összekapcsolódva jelenikmeg, és így cselekvésmotiváló, cselekvést megváltoztató funkció-ra tesz szert. Másfelől a Hajnali részegség elemzése kapcsán arra te-szek kísérletet, hogy feltárjam, az Édes Annában kibontott költőiszemantika és a hajnal-metaforika által determinált cselekvésmódmiként nyilvánulhat meg egy lírai szövegben, mennyiben más anyelvi megformáltság. Továbbá, maga a műnemváltás és a líraeszköztárainak megmozgatása mennyit tesz hozzá ugyanannak ametaforának a létezéséhez.

Hima Gabriella monográfiájában ezt írja: „Kosztolányi élet-műve különösen alkalmasnak látszik a művek konkrét értelmezé-sén túlmutató általános műfajelméleti kérdések tisztázására”4.

4 „Vajon minek van elsődlegesen műfajkiválasztó szerepe: magának az ese-ménynek vagy az írói szemléletnek, mely utóbbi ezt az eseményt ilyen vagyolyan műfaji analízisnek veti alá?” (HIMA Gabriella, Műnemváltás Kosztolányi élet-művében és a húszas évek magyar irodalmában = H. G., Kosztolányi és az egzisztenciálisregény, Bp., Akadémiai, 1992, 51–57, 52.)

234

Hima az írói tapasztalatból vezeti le a műfaji váltásokat,5azonban, ha ebből indulunk ki, akkor azt kellene gondolnunk,hogy egyes témákra a prózaszöveg, másokra pedig a versnyelvszolgáltat jobb kifejezésmódot, és így a kettőnek nem lehet talál-kozási pontja. „Minthogy egy műfaji modellben objektiválódógondolatsor átfordíthatatlan egy másikba, az életművön belülirokon motívumok megkeresése bármennyire kézenfekvő, követ-keztetések levonására alkalmatlan, és végképp nincs értelme azo-nos témák ilyen vagy olyan műfaji változatáról beszélni”6 – írjakésőbb Hima. Elemzéseimben, ezzel ellentétben, éppen arra sze-retnék rámutatni, hogy egymással összefüggő„rokon motívu-moknak” lehet kapcsolódási pontjuk az életművön belül. Mibenmás, ha nem azt feltételezzük, hogy a költőegyes témákra keresazoknak megfelelőkifejezési módokat, hanem arra kíváncsi, mi-lyen szemantikai innovációra ad lehetőséget az, ha egyazon témátkétféle módon jelenít meg? Milyen más lehetőségeket ad egy –már a prózanyelvben felépített – szemantikai kör további kifejté-séhez a líranyelv?

II. Hajnal mint napszak és mint „jellemrajz” az Édes Annában

Az Édes Anna szövegéről szóló szakirodalom gyakran kezdődikmagának a befogadás nehézségeinek a tárgyalásával és a recepció-történet főbb irányainak összevetésével. Az Édes Anna recepciójaegyfelől – a marxista irodalomkritika álláspontja alapján – a tár-sadalmi-szociális kérdéskört,7 másfelől a freudi diszkurzust is je-lentősen aktiválja, amennyiben az osztálylázadás alakzatát a gyil-kosság lélektani értelmezésével kapcsolja össze. Jelen tanulmánykeretei között nem kívánok hosszabban foglalkozni e két jelentős

5 „Új tapasztalataival magyarázható, melyeknek művészi elrendezésére az elbe-szélői modell összehasonlíthatatlanul tágabb és differenciáltabb eszközsort kí-nált számára, mint a lírai” (HIMA Gabriella, I. m., 52).6 HIMA Gabriella, I. m., 53.7 Ennek az irányzatnak a bemutatását lásd bővebben: BÓNUS Tibor, Az olvas-hatatlanság lehetőségei = A másik titok. Az Édes Anna értelmezéséhez , Irodalomtör-ténet, 2007/4, 476–518.

235

irányzat ismertetésével, csupán néhány olyan értelmezésre mu-tatnék rá, amely mindezeket a probleémákat a nyelvi alkotóerőszempontjából képes új módon megmutatni. Bónus Tibor ta-nulmánya a gyilkosság motivációját a regényszöveg által felépítettösszetett és egymásra ható motívumrendszerek beható értelme-zésével, és a narráció különbözőmódozatainak feltérképezésévelinterpretálja. Kovács Árpád a diszkurzív poétika módszerével aregény nyelvi alapjait végigkövetve, a szóban és a szón keresztüllezajló nyelvi cselekvést tette meg az interpretáció tétjévé.8 ÉdesAnna személyének és jellemének poétikai motivációját a névnyelvi megformáltságában és metaforikus innovatív erejében lát-ja. Szitár Katalin A prózanyelv Kosztolányinál címűmonográfiájábanezt a felfogást követve vezeti végig a motívumokat a műelemzé-sében, és ágyazza bele a Kosztolányi-életműprózanyelvi kérdés-körébe.9 A társadalmi vonatkozás és a lélektani elemzés is újirányra tesz szert, ha a poétikai szempontot helyezzük előtérbe,vagyis ha Édes Anna jellemét és cselekvését, illetve a regénybelikompozícióban elfoglalt szerepét a regény tropologikus felépítésealapján világítjuk meg. Ha tehát ezt az utat választjuk, és a szövegmegformálása felől közelítjük meg a regényt, akkor a hősnőtár-sadalmi megformálásának módjai válnak az interpretáció alapjá-vá. Ezúton megfigyelhetővé válik az az írói attitűd, mely a társa-dalmi-lélektani leírást összefonja a költői nyelvi síkkal, és a kettőígy elválaszthatatlanul és kölcsönösen építi fel a szöveg metafori-kus jelentésvilágát.

A hajnal-metaforika – amely a regényszöveg főbb jeleneteinbelül bomlik ki, szorosan kapcsolódik a cselekményhez és magá-nak a regényszövegnek a nyelvi felépítéséhez. A hajnal mint nap-szak jellemzői a szolgaság, cselédség attribútumává válnak. Amígazonban Katica tulajdonságai a regény kezdetén ennek negatívaspektusait mutatják be, addig Édes Annának pozitív jellemzőivéválnak. Mindkét nőesetében cselekvéseik, verbális tulajdonságaikíródnak át munkájukra, sőt nem máshogy lesznek determinálva

8 KOVÁCSÁrpád, A szó a jelek és a szövegek világában = K. Á., Diszkurzív poétika,Veszprém, Veszprémi Egyetemi Kiadó, 2004 (Res poetica 3.).9 SZITÁR Katalin, Édes Anna = SZ. K., I. m.

236

mások által, mint elvégzett munkájuk alapján. Így a két nőmegje-lenítése és megítélése eltávolodik a „jellemrajztól”. Ez alapján ke-rül megítélésre az is, hogy milyen ő: nem emberként jellemzik,hanem „tökéletes cselédként”.

A hajnal-metafora több szimbolikus jelentésmezőt nyit megÉdes Anna alakjának – és így a regénynek – az értelmezésében. Ahajnal motívuma egyfelől a felkelőnap, a születés, megvilágoso-dás szimbólumaként aktivizálódik. Katicánál azt láthatjuk, hogyazért minősítik rossz cselédnek, mert hajnalban jár haza, akkortér nyugvóra, ezért a feladatait sem végzi el reggelre:

Azt, amit tegnap este mondott, hogy Katica majd hajnal-ban jön haza, maga sem hitte komolyan. De mikor kilencórakor fölkelt, látta, hogy az asztal nincs leszedve, mégmindig ott a tegnap esti findzsa, a piszkos tányérral.10

Ezzel ellentétben Édes Anna hajnalban, a nappal együtt kel,dolgait már gazdái felkelése előtt elvégzi, ezért (is) tökéletes cse-lédnek tartják:

Alig virradt, a kíváncsiságtól ösztökélve fölkelt. Olyasmitlátott, amitől szeme-szája elállt. A cseléd a szobákat márkiszellőztette, feltörölgette. Nem értette, hogy lehetségesez. Legalább hajnali négykor kellett fölkelnie. Oly csönde-sen dolgozott, hogy semmit se hallott. (238)

Édes Anna nemcsak cselekvéseiben kötődik a hajnal (a felke-lőnap) eseményeihez, hanem külseje révén a hajnal más attribú-tumait is felveszi:

Szeme kék volt, de nem csillogó, inkább tejeskék,violáskék, mint a Balaton vize, párás, nyári hajnalon. (231)

A regény két központi jelenete is a hajnal napszakában játszó-dik le. Az egyik a Jancsival töltött együttlét, a másik pedig a regénykritikus jeleneteként meghatározható motiválatlan gyilkosság.

10 KOSZTOLÁNYI Dezső, Édes Anna = K. D., Pacsirta, Édes Anna, Bp., Euró-pa, 2004 (179–400), 203. A későbbiekben az oldalszámok megjelölésével erre akiadásra hivatkozom.

237

Jancsi elhatározása, fellángolása is legalább annyira motiválatlan-nak mondható, mint Annáé a végén. Jancsi felbukkanása utánegy fejezeten keresztül szinte figyelembe sem veszi Annát. Mikorkikísérte Vizyéket az állomásra, akkor „mikor egyszerre – magánakis érthetetlenül – elhatározta, hogy nem tér vissza a bankba, amintszándékozott, hanem hazamegy, és ott azonnal lekapja a tíz kör-méről Annát” (288). Jancsi megrészegült „lázas” cselekvései anarrációban összekapcsolódnak Anna gyilkosságával:

Mint a gyilkos, aki kezében a késsel a szobába toppan,ahol nem találja a régen kipécézett áldozatot, csüggedtenvetette magát a dagasztószékre, az asztalra borult. Az is jó-lesett, hogy legalább itt lehetett, ebben a ronda konyhában,ahol még a benzin bűze szálldogált. Anna, mikor itt találta,megijedt. (288)

Jancsi „motiválatlan” fellángolásáról Bónus Tibor (HalászHajnalka tanulmánya alapján11) azt írja, hogy „Patikárius Jancsiegy időben viszolyog Annától és vonzódik hozzá, vágya az undorlegyőzéseként működik, miközben minkét tendenciához kapcso-lódik érzéki és szellemi, testi-tapasztalati és narratív mozzanat.[…] Jancsi vágya tárgyát narratív sémák képezik meg, ezeket vetí-ti rá Annára”.12 A szerelmi aktus leírásában látszólag Jancsi adomináns szereplő, őirányítja az eseményeket. Nyelvi szintenazonban megfordul a helyzet, és mindez Anna megszólalásából –azaz meg nem szólalásából következik: „Tessék már hagyni en-gem. Menjen az úri kisasszonyokhoz. Maradhasson. Nini, nem isúrfizta. Úgy látszott, hogy egészen úrrá lett az ágyban” (299). Avalakin vagy valamin úrrá levés tapasztalata úgy tűnik, mind Jan-csi, mind Anna cselekvéseiben motiváló erőként hat, és mindez amegszólalások és a narráció beszédaktusaiban realizálódik. ÉdesAnna ezzel a megszólalásával pedig nem feltétlenül Jancsi, hanemmintha a „hajnal urává” válna, ebben a napszakban már őirányít-ja a (beszéd)cselekvéseket. Ez a viselkedési attitűd vezet el a re-

11 HALÁSZ Hajnalka, Szöveg-test/(szó)beszéd. Az Édes Annáról, Alföld, 2006/2.71–88.12 BÓNUS Tibor, I. m., 512.

238

gény végi „motiválatlan” cselekvéshez, az úr–szolga-viszony, akiszolgáltatottság és uralkodás motívumainak megfordulásához.Ehhez a fordulathoz azonban még egy állapot vezet el, melyet ahajnali állapot hív elő: a részegség. Egyfelől a bódulat állapota aszerelmi aktusban, mely Anna számára egyszerre bűnös, szennyesés egyszerre gyönyörűbódulat (mint a részegség és mint Jancsi vá-gyakozása). Anna „részegsége” a szövegben azzal a fáradtsággal,kimerültséggel kerül párhuzamba, melyet hajnalban érez:

Most érzett először fáradtságot, valami oly részeg kimerült-séget, hogy esténként, mikor elvégzett, nem is bírt mind-járt lefeküdni, hanem ide-oda járkált, karjait lóbálva, a vál-lára csapkodva ment-ment a folyosóra, onnan vissza, be-nyitott a szobába, a szalonba. Vizyné egyszer már az ágy-ból rá is szólt, hogy mit keres a sötétben.

Anna összerezzent. Nem tudta, hogy mit keres, azt setudta, hogy mi van vele. (322)

Ennek a két motívumnak az összekapcsolása vezet el a regénycselekményének végéhez, az elbódult, önkívületi állapotban elkö-vezett, látszólag motiválatlan (hajnali) gyilkossághoz. A kihallga-táson is a részegség utáni (kijózanodott) állapot egyik jellemzőjemutatkozik Annán: nem emlékszik az esemény részleteire, nemtudja megokolni cselekedetét. Ha tehát motivikusan, nyelvi szin-ten próbáljuk megragadni a gyilkosság motivációját, akkor a re-gényszöveg által felépített motívumrendszer maga adja meg azegyik lehetséges indokot. A hajnal-metafora, mint azt láttuk, An-na képi megjelenítésével párosul (szeme, mint a Balaton vize haj-nalban); majd ez a képi megjelenítés átíródik Annának mint cse-lédnek a cselekvésére, amely „tökéletes cselédként” determináljaőt. A tökéletes cselédként való létezés pedig további behatároltcselekvésmódra kényszeríti Annát. Ez a determinált cselekvés-mód a Jancsival töltött hajnali együttlét során fordul meg először,ahol is felszámolódik az az úr–szolga-viszony, mely nappal azon-ban ugyanúgy visszatér. Jancsi további „csábítása” is arra terelő-dik, hogy Annát biztosítsa arról, hogy ebben az állapotban létez-het tovább:

239

Letérdelt eléje, a padlóra feküdt, arról mesélt, hogy éjfél-kor, mikor az egész ház alszik, kiszöknek a kertbe, az or-gonabokrok és kőrisfák között hajnalig kóborolnak, meghogy este majd kocsit fogad, kihajtatnak a vámon túl, egykülvárosi csapszékben vacsoráznak…(304)

A nappal visszatértével azonban ez az állapot nem maradhatfenn, és ez a kettős lét – a hajnalon való uralkodás emléke ésképzete, továbbá a nappali alávetettség – taszítja Annát a részegállapotba, amely már nem a tiszta és boldog részegséget, hanem arosszullét állapotát viseli magán. A hajnali létmódjára visszavágyóhősnőhajtja végre a gyilkos tettet. A regény utolsó hajnalábanvégleg felszámolja a házban fennálló úr–szolga-viszonyt, és a re-gényszövegben kiteljesedik Annának immár a hajnal által megha-tározott jelentésvilág felől kiépülőtörténete.

III. A ’hajnal’ és a ’meghajlás’ motívumának továbbvitele a versnyelvben

A prózanyelv és a versnyelv poétikai sajátosságai

Azt már láthattuk tehát, hogy a hajnal metaforája hogy képes egyjellem megformálására és a hős korábbi cselekvőképességénekmegfordítására, milyen módon vonul végig ez egy prózai szöveg-ben, és hogy építi fel lépésről lépésre önnön szemantikai egységeit.

A prózanyelvi metafora legsajátosabb eljárása az, hogy a re-gényre olyannyira jellemzőfogást, a leírást úgy működteti, hogy arészletezett világ a főhős alakmásává váljon. Lássuk továbbá, mi-lyen eszközök állnak rendelkezésére a versben, mennyiben máseljárásokkal találkozhatunk a Hajnali részegség elemzése kapcsán.Ha a prózanyelvi metafora mellett a versnyelvi metafora ugyan-csak sajátos működésmódjára vagyunk kíváncsiak, akkor azt fe-dezhetjük fel, hogy a lírai alkotásban a figuralitás elsődlegesennem szemantikai, hanem hangzásbeli viszonyra épül. A versszö-veg sokkal látványosabban és tömörebben képes megjeleníteniegy motívum, metafora átalakulását és a szövegvilág felépítésénekfolyamatát, mint ahogyan azt a próza teszi. Ráadásul van egy

240

olyan eszköze, amely képes a szemantikai mezők redukált össze-vonására a sorvégi pozícióba való helyezéssel – a rím. A Hajnalirészegségben megjelenőrímkompozíciók (amelyek legtöbbször há-rom–négy, de akár öt sorvéget határoznak meg) olyan eljárásteredményeznek, amelyek a címben foglalt szót, a hajnalt és annakszemantikai jelentésmezőit elemeire bontja, s az egész szövegetfelépítőátalakító folyamatba illeszti. A lebontott elemek kapcsánpedig új jelentések nyílnak meg. A paronomázia13 segítségével aversnyelv még látványosabbá tudja tenni a nyelv által szolgálta-tott játékokat, kiemelve ezzel a hangalaki, szemantikai változásokfontosságát.

Az alba (középkori) műfaj (modern) szövegformáló ereje

A Hajnali részegség műfaji archetípusát alkotó szó, az alba dal nevealkotja az egész alkotás gyökérmetaforáját. A vers költői szöveg-világának legfontosabb meghatározóit ennek a névnek a hang-zásbeli változatai építik fel. Amíg a prózaszövegben a hajnal ahős alakmásaként határozható meg, addig a versnyelvben a haj-nal, a középkori költői műfaj felelevenítésén és megújításán (!)keresztül sajátos költői beszédmóddá válik. Az „alba” szó legfel-tűnőbben a „hajnalba” kifejezésben tűnik fel, amely grammatikai-lag feltűnően helytelenül használva jelenik meg a szövegben a -ban helyhatározó -n betűjének lehagyásával: „és most világlott felértelme ennek/ a nagy titoknak, hogy a mennynek/ tündérei haj-nalba hazamennek / fényes körútjain a végtelennek”. A „hajnal-ba” kifejezésben a versnyelvi olvasat egy tautologikus szóösszeté-telt ismerhet fel, ugyanis az „alba” szó latinul ’hajnalt’ jelent. Az„alba” szó hangalakja a versszöveg minden tematikus rétegén vé-gigvonul. A címszóban való megjelenése után elsőhelyen a térkép-zésben játszik meghatározó szerepet: anagrammatikusan az „ab-lak” szóba íródik bele. Másodsorban a már idézett sorokban az időmegjelölésének kifejezésében: hajnalba. A tér és időáltal felépítettszemantikai kör létrehozza a vers egyik legmeghatározóbb „jele-

13 JAKOBSON, Roman, Nyelvészet és poétika = J. R., Hang–jel–vers, Bp., Gondo-lat, 1972 (229–276), 263.

241

netét”, így „a bálterem” megjelenésével, és annak leírásával meta-forikus szintre emeli a hangalakot. A vers végére egyfelől az albadal nevének hangalaki felidézésével, másfelől annak a modern ma-gyar lírahagyományba való illesztésével egy sajátos beszéd kialakí-tásáig jut el a beszélő: „fölkiabáltam”. A kiabálás performatívumaáltal pedig a költői beszédmód tematizálásáig jut el a költemény. Aköltői műfaj (hangalaki és tematikus) felidézésével a megújítottalba dal beszédmódját és formáját mutatja meg a költemény. Elsőelgondolásra talán asszociatív hatást kelthet az alba műfaj és hang-sor feltételezése a Hajnali részegségben. Ha azonban végigkövetjük,hogy maga a versszöveg ezt az előfeltevésünket mennyiben igazol-ja vissza – és ezt a visszaigazolást tartjuk a megértés folyamatábanfeltáruló jelentések egyetlen érvényességének – , akkor érvényes-ként léphet föl e megközelítés is.14

A lírai műnem mibenlétét a XX. század elméleti megközelíté-sei a megszólaltatás, megnevezés, arc- és hangadás műveleteinekműködtetésén keresztül gondolják el. Jonathan Culler – Paul deMant követve – azt mondja: „a líra a személyes megnyilatkozásfiktív utánzása, így egy szekvenciát líraiként értelmezni annak akiderítését jelenti, hogy ki beszél, milyen helyzetben, milyen vo-natkozásban, milyen hangnemben – ami végsősoron a beszélőimagatartások teljes komplexitásának artikulációját célozza, aminta kihallgatott beszéd hangnemében feltárul”.15 Továbbá a líra ta-lán az egyetlen olyan műnem, amely „képes az idegen beszéd sa-játként való megszólaltatására”.16 Az alba középkori költői műfa-jának egyik főjellemzője (a trubadúrköltészeten belül) egyfelől

14 Heideggernek a megértésben szerepet játszó előzetesség-struktúrájának felté-telezésével Gadamer is amellett érvel, hogy előítéleteink annyiban legitimek az„állandó újravázolás” során, amennyiben a megértendődolog azt visszaigazolja.GADAMER, Hans–Georg, Igazság és módszer, ford. BONYHAI Gábor, Bp,Osiris, 20032, 301.15 CULLER, Jonathan, Líraolvasás = Figurák. Retorikai füzetek I, szerk. FÜZIIzabella, ODORICS Ferenc, Bp.–Szeged, Gondolat–Pompeji, 2004, (119–133),120 (deKON könyvek).16 KULCSÁR SZABÓ Ernő, Költészet és dialógus. Lírai művek befogadásának kérdé-séhez = K. SZ. E., A megértés alakzatai, Debrecen, Csokonai, 1998 (30–45), 43(Alföld könyvek).

242

az, hogy egy hajnalban elhangzó költemény, másfelől annak val-lomásos formája, és nem utolsó sorban a búcsú, az elválás aspek-tusa.17 A vers további elemzésében arra teszek kísérletet, hogy azalba dal e jellemzőit kimutassam a Hajnali részegség formai és nyelvi-retorikai szintjein, és azt vizsgálom, hogy mindez miként illeszke-dik a fentiekben leírt műfajváltásba Kosztolányi életművén belül.

Napszak, beszédaktus aktus

A vers felütésében a beszélőelőször is megjelöli a vers tárgyát:„Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. / Múlt éjszaka – há-romkor – abbahagytam / a munkát”. A rámutatás egy közelremutató névmással történik meg, nincs megnevezve a tárgy, akár-csak a megszólított („néked”), csupán az időpont. Azaposztrophé eszközével a beszélőlétesít egy beszélgetőtársat18 –aki a helyzetszerűrámutatás által jelenlevővé van téve –, akiazonban nem képes válaszadásra. Míg egy prózaszövegben ilyen-kor a megszólított esetleg képes lenne arra, addig a versnyelv errenem nagyon ad lehetőséget, de létrehozza a lírai olvasás kritériu-maként meghatározható én–te-szituációt, a monologikus beszéd„kihallgatását”.19 Továbbá a deixis által létrehozott beszédszituá-ció az írott szövegről a hangzó szöveg (a hang) médiumára terelia figyelmet – amely a líra jellegzetessége a prózaszövegekkelszemben. Eisemann György ezt továbbgondolva ezt írja: „AHajnali részegség felütése – eleve a mondásra, beszédre hivatkozva– sem feledkezik el önnön írásos mivoltáról, sőt, a betűk meg-személyesítésével mint a látás-látottság reláció megfordításával je-lenti be alanyának szövegfüggőségét. »Az, amit írtam, lázasanmeredt rám.« Beszélőt és beszédét így teremti a szöveg, így váliknyelve médiumának bennefoglaltjává. Képzelőereje pedig éppen

17 Vö. a távoli szerelem költészetének koncepciójával: SZABICS Ime, A truba-dúrok költészete , Bp., Balassi, 1995, 81–91.18 CULLER, Jonathan, Aposztrophé , ford. SZÉLES Csongor, Helikon, 2000, 3.,370–389.19 DE MAN, Paul, Antropomorfizmus és trópus a lírában = D. M., P., Olvasás és tör-ténelem, ford. NEMES Tamás, szerk. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Bp., Osiris,2002, 369–394.

243

ezért önálló-szólamszerűartikulálásra képtelen, merőben mecha-nikus zúgásként lendül mozgásba: »a gép zúg az agyban / zörgötttovább, kattogva-zúgva nagyban«”.20

A beszélőáltal végrehajtott odafordulás, és a beszédszituáció„résztvevői” a versben előforduló deixisek által ugyan megragad-hatók, de ugyanakkor a költeményen belül meg is változ(hat)nak.A vers elsőszakaszaiban megszólított „Te” nem azonos a versvégi egyes szám második személyűmegszólított megszólításával,amely már így önmegszólításként értelmezhető.21 A versbeli be-szélőtehát anélkül, hogy választ kapna, elkezd mesélni, és ez aHajnali részegség fiktív párbeszéd-szituációja által felépített formaikompozíció egyik sarkalatos pontja: a beszélőelbeszélővé válik.A versnyelv redukciós eljárása azonban – a sorvégi helyzetbeszerkesztett, és így egymással szemantikai, hangalaki kapcsolatbakerült rímelőszavakkal, és a paronomázia által összevont szó-alakokkal – képes látványosabban megjeleníteni egy szövegvilágfelépülési folyamatát. Továbbá, a fiktív párbeszéd létesítése amegszólítás (aposztrophé), és arc-adás alakzata (prosopopoiia)22

– melyek működtetését a líra alapjaiként határoztunk meg – aversnyelvi megszólalás lényegiségét emeli ki. Northrop Frye pe-dig a lírai alkotást így látja: „asszociatív folyamat, nagyrészt a tu-datküszöb alatt megy végbe mint paronomássziák, hangkapcsola-tok, többértelműértelemkapcsolatok és emlékkapcsolatok ör-

20 EISEMANN György, A későromantikus magyar líra, Bp., Ráció, (megjelenéselőtt). A beszédképtelenség kérdésköre itt kapcsolódhat Bónus Tibor idézettÉdes Anna-elemzésének egyes fejezeteivel is. A két – egymástól független –műelemzés továbbá a „vendéglétet” tematizáló részleteik összecsengésében isarra mutathatnak rá, hogy a két szövegnek vannak kacsolódási pontjai azéletművön belül.21 Az alábbi változásokról A 12 legszebb magyar vers elnevezésűkonferenciasoro-zat Hajnali részegségről szóló ülésén beszélt Horváth Kornélia.22 MENKE, Bettine, Ki beszél? A beszélőén alakzata a retorika történetében = Figu-rák. Retorikai füzetek I., szerk. FÜZI Izabella, ODORICS Ferenc, Bp.–Szeged,Gondolat–Pompeji, 2004, 87–118 (deKON könyvek).

244

vénylése, és nagyon hasonlít az álmodásra. Ebből emelkedik ki ahang és az értelem kifejezetten lírai egysége”.23

A Hajnali részegség elsőszakasza tehát rámutatással indul, meg-jelöli a versszöveg témáját, amelyről még nem tudjuk meg, hogymicsoda – csupán egy „beavatott szem” láthatja. A következőszakaszok azonban azt mutatják, hogy az olvasó maga kell, hogya beavatott pozíciójába kerüljön. Ezt a beavatást hajtja végre azelsőnégy szakasz. A második szakasz a módra való rákérdezésselindul: „Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam…?”. Azelsőszakasz egy belső, saját világ felépítéseként interpretálható azalábbi (sorvégi rímhelyzetbe helyezett) jelentésképzésekkel: agy-ban – nagyban – ágyon – álom átalakulás, mely a fizikálisan felfo-gott belsőtől (agytól, elmétől) a szubjektum intim teréig, az ágyigjut el. Majd tovább megy, és az ember legbelsőbb, legsajátabb te-réig, saját, öntudatlan jelentésképzésének aktusáig, az álomig fejtiki a hangalakot. Az „álom” szemantikája összekapcsolja az agyatmint a biológiai belsőteret és az ágyat mint a társadalmilag felfo-gott belsőteret, ugyanis az álom a kettőben együtt keletkezik. Ebelsővilág, az otthon elsőnyelvi megjelenítése is itt foglal helyet aversben a „fészek” szó kapcsán, és ennek hangalakja hívja előa„részeg” állapotot és a „kinézek” cselekvést. A szakasz utolsó soraaz ebből a belsővilágból való kitekintést hívja előaz ablak szemio-tikai megközelítésével – mint a külső–belsővilág határával.

A második szakasztól a beszélőennek a belsővilágnak a ré-szesévé próbálja tenni a hallgatót: „Te ismered a házam, / s haemlékezni tudsz a / hálószobámra, azt is tudhatod, / milyen sze-gényes, elhagyott / ilyenkor innen a Logodi-utca, / ahol lakom”.Ekkor a beszélőmegismétli az ablakon kinézés aktusát, de meg-változik annak cselekvője. Már nem a beszélőteszi meg, hanem amegszólított: „Tárt otthonokba látsz az ablakon”. A belsővilág-ból kitekintve azonban először nem a külsővilág tapasztalható,hanem más belsővilágok. A harmadik szakasz végén egy harma-dik költői eszköz, a felszólítás jelenik meg: „ébredj a valóra!”

23 FRYE, Northrop, Az asszociáció ritmusa: líra = F., N., A kritika anatómiája,ford. SZILI József, Bp., Helikon, 1998 (233–244), 234.

245

Az alvó szem felnyitására szintén egy hangalaki átváltozás azeszköz: keltőóra – valóra – alóla – róla – állat óla. Az óra mint em-ber által alkotott tárgy az időszubjektivitásának problematikájáthozza elő, ebből következik a valóság problematikája. Az „álmo-dozva felépített” belsővilág pedig a fészek/doboz/ketrec utánállat ólává válik. Míg az előzőnyelvi átváltozás az emberi lét és azember élete során létrehozott dolgok mulandóságát fejezi ki, ad-dig ebben a szakaszban ennek ellenpólusaként az égbolt jegyei-nek nyelvi átalakulása található, mely lassan interiorizálódik aszemélyes térbe: derűs ég – nagyszerűség – hűség; égbolt – „egészenúgy, mint hajdanába rég volt” – kék folt – szétfolyt . A szakasz a „de”ellentétesen hasonlító kötőszóval kezdődik, és azt is láthatjuk,hogy ellentétben az emberi elesettséggel, az ég maradandó (em-beri mértékhez viszonyítva örök) nagyszerűsége van benne meg-jelenítve. Nyelvi metaforikus síkon azonban ezek a jellemzők las-sacskán átíródnak az ember dolgaira is. Az ellentétes hasonlításhelyett az „egészen úgy” hasonlító bevezetést láthatjuk az emberimértékben értett „hajdanába rég volt” kifejezésben (melynekhangalakja a hajnal hangalakját idézi fel), a paplan kék foltjában,az írás aktusában. Ezek a csillagok pedig ugyanúgy „nézték Han-nibál hadát”, mint ahogy „most néznek engem, aki ide estem / ésállok egy ablakban Budapesten”. Újra megismételve az ablakbanállás szituációját, a külső, végtelen világ belsővé tételével kerül abeszélőigazán euforikus, részeg állapotba. Az eufóriát pedig fo-kozza az „égbeli bál” felfedezése, az hogy ennek részese lehet.

Az égi bál hajnali megfigyelése arra készteti a beszélőt, hogy anézésből szólás legyen: „csak bámultam addig. / Egyszerre szól-tam”. Ez a szólás egy másik hangalaki-jelentésbeli átváltozást hozfelszínre, mely arra hívja fel a figyelmet, hogy ami körülvesz min-ket, az nem csupán saját felépített kis világunk, mert az halott(„A ház is alszik holtan és bután”), hanem az égbolt, mely él: ke-restél – estél – deres tél – rest éj – estély. Az, hogy „est”-ből „estél”lesz, és az „éj”-ből „estély”, az „él” szóalakot lopja bele a sza-vakba, és arra tereli a figyelmet, hogy az est él! A felismerés itt kö-vetkezik be, a címben foglalt két szó szemantikája pedig megvál-tozik. A vers elején az est és a hajnal az a stádium, amelyben vak

246

az ember, alszik ugyanúgy, ahogy a körülötte levővilág. Az, hogyaz ablakon kinézve először az ember nem az élőhajnalt pillantjameg, hanem a többi alvó embert, megtartja ebben a nézetében. Arészegség pedig szintén ezt az állapotot ismételné meg tautologi-kusan. A vers második része, a hajnal megfigyelése és a titokmegnyílása után átértékeli ezt. Az ébren levőember az élőhajnaltis megpillanthatja, a nézésből pedig egy időután szólás, a „rest éj-ből” „est él” lesz, a minket körülvevőbelső, halott világból külsőélővilág, a múlandóságból végtelen. Az élővilág megtapasztalásakészteti a beszélőt a vallomás megtételére: „bevallom néked meg-törötten”. A vallomás pedig a hajnal által késztetett cselekvésrevonatkozik. A felismerés (heurézis) hatására a „hajnal” hangalak-jából „hajlás” lesz: „bevallom néked megtörötten, / földig hajol-tam, s mindezt megköszöntem”.

Az utolsó szakasz megismétli a hallgatótárs megszólítását:„Nézd csak”. A tökéletesség megtapasztalása arra készteti a be-szélőt, hogy ezt megossza mással. A meghajlás aktusa így nem afizikai cselekvést fogja már jelölni, hanem azt, hogy: „dalolnikezdtem ekkor az azúrnak”. A vers tehát a hajnal által késztetettmeghajlás eredménye, mellyel mások számára is megtapasztalha-tóvá teszi az azúrt (mely a tökéletesség szimbóluma) és az Urat,„melynek vendége voltam.”

A versnyelv eljárásaival felépített lírai beszéd, mint láthatómás eljárásokkal hajtja végre a hajnal-metafora költői-nyelvi kifej-tését, mint ahogy azt a próza teszi. Az időmegjelölésével egyfelőlfelszínre hozza a hajnal mint napszak konnotációit, másfelől an-nak hangalakját kiterjeszti a vers egyéb szintjeire is. A napszakbólegy költői műfajt megnevezőszó (alba) hangalakjának és temati-kus jellemzőinek felidézésén keresztül beszédaktus lesz. Ez a vál-tás a beszélődiszpozíciójának következetes átalakulásában mu-tatkozik meg: a kezdeti nézésből szólás lesz, egy saját beszédmegtalálása és a vallomás megtétele. A beszédaktusból pedig aversszöveg végére aktus lesz, a hajlás aktusa. Mindezt az átalaku-lást a nyelvi elemek szemantikájának felfüggesztésével és azok újkontextusba helyezésével éri el. A jelölőés a jelölt konvencionáliskapcsolatát felfüggeszti. A versnyelv a paronomázia és rím segít-

247

ségével már képes a szemantikailag távol esőelemek összekap-csolására a hangalaki egyezésben. Továbbá a Hajnali részegségegyik alapszituációja, az ablakban állás egy határhelyzetet is hiva-tott kifejezni, amely a Számadás-kötet számos versére jellemző.Az alba dalok utolsó jellemzőjeként emlegetett búcsú is ehhez azaspektushoz kapcsolható.

Ami tehát azonosnak mondható a két eljárásban, az, hogy ahajnal-metafora átalakulásával és szemantikai innovációjával pár-huzamosan mindkét esetben a cselekvés és a gondolkodás alapja-inak megváltozása figyelhetőmeg. Anna a hajnal jegyeinek felvé-telével alapjellemét változtatja meg, felszámolja önnön alávetett-ségét. A Hajnali részegség beszélőjének pedig a szemlélete változikmeg önnön létéről, az őt körülvevővilágról, és ezáltal változikmeg cselekvése. A nézőből daloló lesz; a hajnal nézéséből pedighajlás lesz, a hajnal (újfajta) megírása, cselekvőmegköltése.

248

Nyilasy Balázs

A HAJNALI RÉSZEGSÉGRŐL,A „HOSSZÚ VERS”-RŐL ÉS AZ ESZMÉLKEDŐ„FÉLHOSSZÚ VERS”-RŐL

(Pomogáts Béla tanulmánya és a „hosszú vers” koncepciója)

A „hosszú vers” terminus jelentéstartalma, használati szabály-rendszere a magyar irodalomértésben meglehetősen bizonytalan.Pomogáts Béla szerint az elbeszélőkaraktert bonyolultabb, „lí-rai” jellegre cserélő„hosszú vers”-et az avantgarde költészet hoz-ta létre a XX. század kezdetén1, s a mitologikus irányokba tájéko-zódó harmadik Nyugat-nemzedék újította fel a harmincas évekközepén, negyvenes évek elején. A harmadik nemzedék költőiközül Pomogáts Radnóti Miklóst, Weöres Sándort, Jékely Zol-tánt, Hajnal Annát, Rónay Györgyöt és Kálnoky Lászlót említinév szerint, de illusztratív „hosszú vers”-ként csupán egy későbbikölteményt nevesít, az 1952-es Mahruh veszését. A „műfaj” továb-bi fejlődését az irodalomtudós Juhász és Nagy munkásságáhozkapcsolja. „Weöres Sándor a mitologikus költészet szolgálatábaállította a »hosszú vers« alakzatát, s a mitologizmus mint szemlé-leti forma és kifejezésmód a továbbiakban is megszabta a terje-delmesebb lírai költemények helyzetét. A mitologikus szemléletés a mitologikus kifejezésben megnyilatkozó költői személyiségazonban jelentős mértékben átalakult. A mitologikus »hosszúvers« elsősorban a felszabadulás után fellépőnépi nemzedék, ki-vált Juhász Ferenc és Nagy László műformája lett. Mégpedig azötvenes évek közepén, a magyar társadalom újabb keletűválsá-gának körülményei között. Ez a válság a szocialista átalakulásthátráltató és a szocialista intézmények kifejlődését akadályozó

1 Az irodalomtörténész az avantgárd „hosszú vers” illusztratív példájakéntBlaise Cendars A transzszibériai expressz és a franciaországi kis Johanna prózája ésKassák Lajos A ló meghal, a madarak kirepülnek címűkölteményeit említi meg.(POMOGÁTS Béla, Sorsát keresőirodalom, Bp., Magvető, 1979, 464.)

249

szektariánus dogmatizmus következtében uralkodott el a társa-dalmi lét és a szellemi élet körén” – fejtegeti Pomogáts.2 Az iro-dalomtörténész az ötvenes években írott Juhász Ferenc-i, NagyLászló-i versek közül A tékozló országhoz és a Gyöngyszoknyáhozfűz értelmezői kommentárokat, a Gyermekdalokról már csak pársorban ír, a „hosszú énekek”-hez sorolt további műveket, A va-sárnap gyönyörét, a Havon delelőszivárványt, a Búcsúzik a lovacskát, AZöld Angyalt és a Menyegzőt pedig éppen csak cím szerint említi.

(Dilemmák, kérdések a „hosszú vers” körül)

A „hosszú vers” és a mitologikus számvetés (e szűk tizenöt oldal terje-delműtanulmány) a kritikus olvasóban számos kérdést vet fel aterminus alkalmasságával s a Pomogáts Béla-i fogalmi rekonst-rukció mikéntjével, hogyanjával kapcsolatban. Bizonyos szem-pontból már maga az összegzőétosz is problematikusnak tűnik.Kassák nagy poémája, Weöres Sándor Mahruhja, JuhászGyermekdalokja, nekem úgy tetszik, mind alaptörekvéseikben,mind történeti beágyazottságukban, mind alapvetőkompozíciósvonásaikban túlságosan is különböznek egymástól, egyáltalánnem biztos, hogy érdemes őket egyetlen közös nevezőre hozni a„hosszú vers” fogalma által. Sőt, maga a Juhász Ferenc-i poézis ismeglehetősen sokféle „hosszú vers”-et tartalmaz. A Babonák nap-ja csütörtök, amikor a legnehezebb és A tékozló ország, a Gyermekdaloknemcsak a terjedelem, hanem a kohéziós erővonalak, a versépítéstekintetében is mérhetetlen differenciákat mutatnak.

De a „hosszú versek”-kel kapcsolatos alapművelet, a terjede-lem meghatározása ugyancsak komoly dilemmákat vet fel, mégakkor is, ha mechanikusan, „antipoétikusan” kalkulálunk, csak asorok számát vesszük figyelembe, s a „méretességet”, nagyará-nyúságot implikáló egyéb tényezőktől (például az eszmélkedő,problémaszintetizáló, „létösszegző” teljesség versbeli igényétől)eltekintünk. Nemigen tudjuk, a „hosszú vers” megnevezést ötvenvagy száz, több száz vagy ezer (esetleg több ezer) sornyi terjede-

2 POMOGÁTS Béla, I. m., 469.

250

lemre érdemes tartogatnunk, rendszeresítenünk. Pomogáts aterminust (Kenyeres Zoltánnal lényegében egybehangzóan) 3 atöbb százsoros versterjedelem számára tartja fenn, de arra a je-lentős különbségre már nem utal, amely a négyszáz soros Mahruhveszése és a sokkal-sokkal hosszabb Gyermekdalok; A tékozló országközött fennáll.

De vajon a „hosszú vers” címkét a több száz sornál rövidebbművekre nem is alkalmazhatjuk? Kétkedésünkben érdekes mó-don maga Pomogáts erősít meg bennünket, amikor a költemé-nyek átlagos hosszúságát latolva egyetértőleg utal Szerdahelyi Ist-ván számításaira. Szerdahelyi szerint ugyanis „az Ady-vers átlago-san 24,8 sorból, József Attiláé átlagosan 22,4 sorból áll. Költe-ményeik zöme 6–40 soros, és 200 sornál hosszabb versük egyál-talán nem található.”4 Ha viszont e becslés igaz – és nagyon isigaznak látszik –, akkor a lírai versek körében már a hatvan–száz-kétszáz soros terjedelem is meglehetősen hosszúnak számít, smegfelelőcímkét igényel. A harmincas évek Kosztolányi Dezső-i, Szabó Lőrinc-i, József Attila-i „szintézisverseire” például éppene hatvan–száz soros terjedelem jellemző: Az Egy egér halálára (Temeg a világ) száztíz soros, az Elégia hatvanöt, a Téli éjszaka nyolc-vanhat, a Külvárosi éj kilencvenegy.

Kosztolányi, Szabó Lőrinc, József Attila költeményei egyéb-ként azt is jelzik, hogy az eszmélkedőmagatartású, szintetikusigényű„hosszú vers” nemcsak a harmadik nemzedékre jellemző.Az idevonható példákat a második nemzedékhez tartozó IllyésGyula „hosszú versei”-vel éppúgy szaporíthatnánk, mint DsidaJenő harmincas évekbeli nagy kompozícióival, amelyeketPomogáts érdekes módon egyáltalán nem említ. (A reformáció genfi

3 Kenyeres Zoltán Weöres Sándor költészetével kapcsolatban gondolkozik el a„hosszú vers” terminusán, s végül Richard Hoggarts meghatározását teszi ma-gáévá a „hosszú vers” fogalmához a XX. századi világlíra „személytelenítő”,„objektivizáló” tendenciáit társítva: „A hosszú vers egy-kétszáz soros, vagy an-nál még terjedelmesebb, kötetnyi, könyvnyi lírai kompozíció, mely epikai ésdrámai elemeket is felhasznál és magába olvaszt, s megőrizve a lírai bensőséget,túlhalad az élmények személyes körén.” (KENYERES Zoltán, Tündérsíp, Bp.,1983, 134.)4 POMOGÁTS Béla, I. m., 463.

251

emlékműve előtt százhatvanöt soros, a Bartók száztizenhárom, a Kó-borló délután kedves kutyámmal háromszázharmincnyolc, a Miért borul-tak le az angyalok Viola előtt négyszázhetvenhárom.) De az említettköltők hosszú (félhosszú) versei a „mitologikusság” pomogátsidifferentia specificáját is problematizálják. Az Egy egér halálára, aKülvárosi éj, a Bartók; A reformáció genfi emlékműve előtt egyáltalán nem„mitologikus” versek, mint ahogyan nem hozható közös nevező-re a Weöres Sándor-i és a Juhász Ferenc-i, Nagy László-i„mitologizmus” sem.

(Király István, Kosztolányi és a „hosszú vers”)

A „hosszú vers” („hosszúvers” „hosszú ének”) terminus, látjuk,meglehetősen sok problematikusságtól terhelt fogalom. KirályIstván 1986-os Kosztolányi-könyvében A Hajnali részegség általképviselt műcsoportról szólva, mégis különösebb aggály nélkülhasználja ezt a műfaji kategóriát.

„Mert ha vitatott is az elnevezés és fogalmi kör: egyértelműenelfogadott már az irodalomkritikai közgondolkodásban, hogy lé-tezik egy jellegzetesen huszadik századi verstípus, amelyben a ter-jedelem egyben lényeges formai elem s így tartalmi kérdés is. S haeltérőmódon történik is még átmenetileg ennek a verstípusnak adefiníciója: minden egyes meghatározási kísérletben a szokottnálnagyobb hosszúság mellett az erőteljes gondolatiság jelenik megúgy, mint ami – közvetetten vagy áttételesen – az egyik legfőbbismérv. Nem véletlen, hogy egy gondolkodásra késztőszituáció-val, a válság helyzetével kapcsolja össze a legtöbb poétikai-kritikai álláspont ezt a verstípust. Az eltűnt totalitást, a világmegbontott egységét, a felnövőhiányérzetet, Tandori szavával: anövővákuumot, »a bonyolultabbnak érzett világot« állítják odamint életre hívót. Miképp Pomogáts Béla is rámutatott erre: a tí-zes évek avantgardjában, a megérzett krízisszituáció hírhozója-ként jelent meg először a hosszú vers mint divatjelenség. Egyújabb válsághelyzetben a negyvenes évek elsőfelében a Nyugatún. harmadik nemzedékénél lett újból népszerű, s a szocializmusátmeneti nehézségei hajtották fel később az ötvenes évek irodal-

252

mában, elsőként Juhász és Nagy László művészetében, reprezenta-tív verstípusként. A polifóniára késztőbelsőbizonytalanság, érték-konfliktus szólalt meg többnyire rajta keresztül. […] S tükre és zá-loga volt ennek számos hosszú vers is: a Marcus Aurelius, a Szám-adás , az Esti Kornél éneke s nem utolsó sorban a Hajnali részegség”5

Király, látjuk, a pomogátsi gondolatmenetet veszi át, anélkülazonban, hogy annak problematikusságaira utalna. A tízes évekavantgarde-jának, „a szocializmus átmeneti nehézségei”-től ter-helt ötvenes éveknek és a Nyugat harmadik nemzedékének„hosszú versei”-t mellérendelően sorakoztatja egymás mellé, és esort egyszerűen kibővíti Kosztolányi „számadásverseivel”. Ameghatározás a (polifóniára késztető) belsőbizonytalanságot, ér-tékkonfliktust elegendődifferencia specificának vélve, poétikaikülönbségekre egyáltalán nem utal. A Király István-i tipológiábaneképpen ötven és százötven soros; rímes és rímtelen, szimmetri-kus és szabálytalan szakaszolású, epikus történéssort tartalmazóés a lírai hős szituáltságát éppen csak jelző; a reflektív vallomá-sosságnak bőségesen helyet adó és a tárgyias, bemutató prezentá-ciót következetesen érvényesítődarabok kerülnek egymás mellé.A kiterjesztőértelmezés szerint a változatos formájú, kötött ver-selésűMiért borultak le az angyalok Viola előtt, a hexameteres Kóbor-ló délután kedves kutyámmal, a rímtelen Most elbeszélem ezt a hónapotéppannyira „hosszú vers”-nek nevezhető, mint a félrímek és pá-ros rímek variációira építő, A kacsalábon forgó vár , a páros rímrealapozó Bartók, az Egy egér halálára vagy a változatos, „aszimmet-rikus” versegységekből összerakott Elégia; Külvárosi éj; Téli éjszaka .

(A Hajnali részegség és a „hosszú versek”)

Egészítsük ki és pontosítsuk végtére Pomogáts és Király okfejté-seit; a „hosszú vers” sajátságait úgy vegyük szemügyre, hogyközben a Hajnali részegség főbb karakterjelzővonásai is lehetőlegszóba kerüljenek! Először is fűzzünk néhány szavas kommentárta szó szoros értelmében vett versterjedelemhez, a Hajnali részegség

5 KIRÁLY István, Kosztolányi. Vita és vallomás, Bp., 1986, 280–281.

253

száznegyvenhárom soros hosszúságát mérjük más költemények-hez, s döntsük el, érdemes-e az 1933-as műre a „hosszú vers”terminust alkalmaznunk! A Juhász Ferenc-, Nagy László-i parexcellence „hosszú versek” mindenesetre általában jelentősen fe-lülmúlják a Hajnali részegség hosszúságát. A Vers négy hangra, jajga-tásra és könyörgésre átoktalanul címűJuhász-költemény háromszáz-hatvankilenc sor, a Havon delelőszivárvány négyszáznyolcvankettő.De akadnak bőven több száz soros versek a harmincas évek köl-teményei között is: a Miért borultak le az angyalok Viola előtt, mintmár említettem, négyszázhetvenhárom sor terjedelmű. Sőt, ezügyben akár Kosztolányit magát is példaként citálhatjuk. A Búsférfi panaszai című, 1924-es kötetben szereplőMost elbeszélem ezta hónapot címűműháromszáztíz sor terjedelmű. E példa azon-ban párját ritkítja; a vers zeneiségére és intenzitására oly kényesKosztolányi számára már a hatvan-száz sor is kivételesen nagyterjedelmet jelent. Szintetikus, összefoglaló igényt keltőkölte-ményei is legfeljebb ilyen hosszúságúak: a Halotti beszéd ötven-két sor, a Marcus Aurelius hetvenhárom, az Esti Kornél éneke (amaga leheletvékony, két-, nyolcszótagos soraival) kilencven.Kosztolányi Hajnali részegségét tehát nevezhetjük éppenséggel„hosszú (vagy félhosszú) vers”-nek, de ez esetben ne a nagykassáki poémára, ne a Mahruh veszésére, még csak ne is a juhászi„époszok”-ra, a Nagy László-i „hosszú versek”-re gondoljunk,hanem Szabó Lőrinc, József Attila, Illyés Gyula rövidebb szám-adásverseit tartsuk szem előtt.

Az ökomenikusabb forma, a rövidebb terjedelem (a nem-additív, centripetális kompozíció) mellett a Szabó Lőrinc-i, JózsefAttila-i, Kosztolányi Dezső-i „hosszú vers” egy másik specifiku-mára is mutassunk rá! Juhász Ferencnél és Nagy Lászlónál a rop-pant terjedelműversek sorát a krízisérzékelőkétségbeesés formá-ló ereje hívja életre az ötvenes-hatvanas években. A költemé-nyekben egyértelműen a váteszi attitűd dominál, a vershőst fenn-költ heroizmus, tragikus, küzdőpátosz jellemzi. A számvetés, ahelyzetmeghatározó igény, a válságérzület a Szabó Lőrinc-i, Jó-zsef Attila-i, Kosztolányi Dezső-i hatvan–száz soros „hosszúversekben” is jelen van, de e költemények a patetikus-váteszi

254

modulációhoz képest a tárgyias fegyelem, az elégikusság attitűd-jeit, árnyalatait képviselik, jelenítik meg. A Miért borultak le az an-gyalok Viola előtt, pláne, az örömteli játékosság atmoszféráját su-gározza. A krízisérzékelés itt is evidens (a világ a krisztuskövetőszellemi ember igényeihez képest antagonisztikusan másnak, át-formálhatatlannak mutatkozik), de a bőven ömlőéletöröm, aminduntalan felfakadó tiszta humor átjárja a verset. Aligha vélet-len, hogy a Viola-versben a szabályozott sor- és strófaszerkezetekfelbomlása nemcsak hogy nem következik be, de a műéppenezek fergeteges, játékos-ironikus kavalkádjára épít: a keresztrímeshexameter, a tercina, az aszklepiadészi strófa és a hosszabb-rövidebb ütemhangsúlyok humoros egybejátszatása, a játékos-ironikus alakoskodás jelenléte, a rímjátékok messzemenőkihasz-nálása a „szöveg örömét” jelenítik meg; lépten-nyomon valamifé-le vidám, kedves (és mellesleg minden tudákosságtól mentes)metapoétikát prezentálnak.

A Miért borultak le az angyalok Viola előtt szimmetrikus strófa-szerkezetei mindazonáltal a József Attila-i, Kosztolányi Dezső-i„hosszú versek”-kel egybevetve kivételes jelenségnek látszanak.A harmincas évek jellegzetes „hosszú versei”-ben (és Illyés Gyulanegyvenes-ötvenes évekbeli rokon költeményeiben) a szabályosstrófák felbomlanak, a versegységek nem a szimmetrikus ismét-lődés elve alapján, hanem az eszmélkedés, a kontempláció hul-lámzó logikája szerint tapadnak össze, a rímszerkezet és a sor-hosszúság változó karaktert mutat. A Téli éjszaka leghosszabbegysége tizenhárom soros, az Elégia öt és tizenkét sor közötti ré-szekből áll össze. A Hajnali részegség tizenegy szakra bomlik. Azelsőrész tizennyolc sorból áll, a második nyolc, a harmadik húsz,a negyedik tizenöt soros, majd négy, húsz, huszonkettő, hét, ki-lenc, nyolc és tizenegy sornyi részek következnek. A sorok alap-hosszúsága tizenegy szótag, a vers tehát e téren (szándékoltan)meg sem közelíti az Esti Kornél éneke evidens zeneiségét, amelyetott a nyolcasok, négyesek, poentírozó kettesek hoznak létre. Averszene által megteremtett költőiséghez oly makacsul ragaszko-dó alkotó a sorokat mindössze a hatodik és különösen a hetedikrészben, az égi bál megjelenítésekor rövidíti le. A hetedik rész

255

huszonkét sorából mindössze kilenc marad tizenegy szótagos, akét kilences mellett kettőhetes, nyolc ötös és egy hármas szótag-számú sor is felbukkan az egységben, s a hosszabb-rövidebb so-rokban a jambus metruma is töretlenül érvényesül. „Egy csipke-fátyol / látszott, amint a távol / homályból / gyémántosanaláfoly, / egy messze kéklő, / pazar belépő, / melyet magára öltegy drága, szép nő/ és rajt egy ékkő/ behintve fénnyel ezt atiszta békét, / a halovány ég túlvilági kékét, / vagy tán egy angyal,aki szűzi / szép mozdulattal csillogó fejékét / hajába tűzi / és azálomnál csendesebben / egy arra ringó / könnyűcske hintó /mélyébe lebben / s tovább robog kacér mosollyal ebben, / aztánamíg vad parripái futnak / a farsangosan lángoló Tejutnak /aranykonfetti záporába sok száz / batár között, patkójuk felszi-porkáz.” („Kosztolányi eszménye a közvetlen megszólalás, a ma-gával ragadóan dallamos versritmus, a tiszta, érthetőbeszéd ésmondatszerkezet, a szellemes, telt rím […] szinte figyelmen kívülhagyta a világirodalom modern és régebbi áramlatait […] maka-csul csak saját ízlésére hagyatkozott […] díszestül együtt akartaegészen természetessé varázsolni a költeményt […] – jellemzi aköltőverselését-alkotásmódját – Ferencz GyőzőKosztolányi v erse-léséről címűkitűnőtanulmányában.6)

A legterjedelmesebb Kosztolányi Dezső-i költemény, a há-romszáztíz soros Most elbeszélem ezt a hónapot rímtelen, és nem tar-talmaz rímeket az 1929-ben született Marcus Aurelius sem. A Ha-lotti beszéd és az Esti Kornél éneke páros (és ölelkező) rímfajtákraépít. Az eszmélkedő, válságkifejező„hosszú vers”-et mindazo-náltal, mint említettem, leginkább a szabályos rímformákat elve-tő, a rímet a prezentáció és a meditáció logikája szerint váltogatóversépítés jellemzi. E logika gyakran olyan erős gondolatritmuso-kat hív életre, hogy az intenzív rím is fölöslegessé válik. Az Elégiaés a Téli éjszaka rímelése határozottan visszafogott, ritkított, tom-pított, egy-két szótagnyi terjedelemre szorított. Telten / lelkem,alacsonyan / leng, nem suhan, követve / eredetedre, ég alatt /

6 FERENCZ Győző, Kosztolányi verseléséről = Számadás. Kosztolányi Dezsőszületésé-nek 100. évfordulóján, szerk. FRÁTER Zoltán, Bp., 1985, 80–81.

256

tűzfalak, tömény / szívén, A nyár / ellobbant már, felett / re-meg, vidék / lég / üvegét, darab / szalag / fönnakad, oldalán /ágbogán – idézhetem meg a két vers elsőkét szakaszának rímeit.Ugyanakkor könnyen beláthatjuk, hogy e kötetlen, a gondolat ésa prezentáció logikája szerint változó rímelés nagy feladat elé ál-lítja a költőket. A rím kiemelőszerepét a kifejtés logikájához kellilleszteni, s a poentírozó erőt, amely kiszabadul, megsokszorozó-dik, szervesen, koncepcionálisan kell alkalmazni; a sorrövidíté-seknek, rímváltásoknak, rácsapásoknak az eszmélkedőgondolatcsomópontjain – és csakis ott – szabad elhelyezkedniük.7 Rímrit-kításról a Hajnali részegséggel kapcsolatban természetesen nem be-szélhetünk; a versre a páros, az ölelkezőés a bokorrímek kombi-nációja jellemző. A rímelés mindazonáltal időnként visszafogot-tabb, tompítottabb, mint ahogyan azt Kosztolányitól megszok-tuk. Különösen így van ez az elsőhárom egységben, a prózai ön-bemutatás és környezetbemutatás strófáiban. A rímjátékszerű„balga szókkal” / „altatókkal” kádencia itt csak kivételes, s az„ágyon” / „álom”, „Minden” / „ingben”, „lakom” / „ablakom”,„dobozba” / „álmodozva” típusú rímek akár a József Attila-i„hosszú versek” rímtechnikáját is eszünkbe juttathatják. Ám a lá-tomás erősödésével, az eksztatikus emelkedettség kialakulásávalpárhuzamosan a rímek is megsokszorozódnak, „megjavulnak”,egyre kosztolányiasabban csengenek: rég volt / kék folt, ide es-tem / Budapesten, homály mély / a báléj, óriása / glóriása, kéklő/ belépő/ szép nő/ ékkő, szűzi / tűzi, húrnak / azúrnak.

A Szabó Lőrinc-i, József Attila-i, Illyés Gyula-i, Vas István-i„hosszú versek” a helyzetrögzítés, az epikus történéssor és a líraireflexió elemeit más-más arányban vegyítik egymással. A versek-ben dominálhat a határozott időbeliségben előremozgó történés,

7 A rímekről, rím- és ritmuskonstrukciókról szólva érdemes néhány szóban ki-térnünk a Babonák napja csütörtök, amikor a legnehezebb címűkölteményre is. A Jó-zsef Attila-i, Kosztolányi Dezső-i eszmélkedő„hosszú versek”-kel leginkábbrokon Juhász Ferenc-műben mind a rímek „minősége”, mind a rím- és ritmus-konstrukciók egybevethetők az Elégiával és a Téli éjszakával. Az eszmélkedés át-ütőritmusaitól uralt Babonák napja... ragrímek és „rossz asszonáncok” pilléreireépül, s a rímformációk szabadon, a gondolat logikájához rendelten váltakoznakbenne a kiemelés, poentírozás „kényszerét” folyamatosan érvényesítve.

257

s ehhez képest a reflexió kisebb mértékűlehet, vagy akár teljesenel is maradhat. A fentebb említett Kosztolányi-vers, a Most elbe-szélem ezt a hónapot címűköltemény a kicsi Ádám betegségtörténe-tét meséli el, a gyógyulás hosszadalmas processzusát időrendbenmegjelenítve. A költemény (én-elbeszélést megvalósító) lírai hő-sével kapcsolatban felismerésszerű, összegző, számvetőeszmél-kedőgesztusokról nemigen beszélhetünk. A Rapszódia egy őszikertben-kötetben megjelent, Ötven fele című(százhetvenhárom so-ros) Vas István-vers esetében némileg más a helyzet. A műidő-keretét egy reggeltől későestig terjedőhétköznap szolgáltatja. Avershős hajnali háromkor felébred, borotválkozik, gyomorrönt-genre megy, kávéházban, operaelőadáson időzik, Schubert C-durszimfóniáját hallgatja, s mindezeket a történéseket az időmúlásá-val kapcsolatos reflexiók, a múltra, az ifjúságra való emlékezésekkísérik. Az Egy egér halálára s A reformáció genfi emlékműve előtt cí-műkölteményekben a versírásra, ihletre, reflexióra alkalmat adóeset egyedi, pillanatnyi, individuális (a vershős a használaton kí-vüli fiókban egércsontvázra bukkan, a genfi, nagy emlékműelőtt időzik), a szituációkirajzolás-eszmélkedés-elvonatkoztatásetapjai viszonylagos elkülönültségben, korrekt egymásutániság-ban követik egymást, s a művek reflexióval, poénnal, csattanó-val, konklúziólevonással zárulnak A Babonák napja, csütörtök:amikor a legnehezebb címűJuhász-költemény az illyési, Szabó Lő-rinc-i művekhez hasonlóan egyedített beszélőt és konkrét kör-nyezetet prezentál. A vers hőse az esti Oktogonon őgyelegvetesz vallomást, és ez a műis csattanóval, összegzőkonklúzióvalzárul. József Attila tárgyias „hosszú versei”-ben viszont a beszélőnem ilyen „mindennapias”, „individualizált”, a szituációkirajzo-lás-eszmélkedés-elvonatkoztatás logikája nem ennyire szembeöt-lő, sőt, a reflexió önállósága-önelvűsége is korlátozott: a mérlege-lő, fontoló, lehetőségkirajzoló gesztusok kurták, s a költemények-ben a tárgyi világ „történései” játsszák a főszerepet. Az Elégia csaknagyon röviden tudósít az eszmélkedés helyzetéről, alkalmáról, és etudósítást is rögvest egybeszövi a külváros tárgyi prezentációjával.„Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten, / füst száll a szomorú táj fe-lett, / úgy leng a lelkem, / alacsonyan. / Leng, nem suhan.” A Téli

258

éjszakában a szituációjelzés már csak az egymondatos-egysoros ön-megszólításra szorítkozik („Légy fegyelmezett!”), a Külvárosi éj élérőlpedig teljességgel el is marad.

A Hajnali részegség a József Attila-i „hosszú versektől” e tekin-tetben határozottan elválik. A műelsőegységében – a minden-napi közlésmódot imitáló körülményeskedőmegszólítással pár-huzamosan – a köznapi történésekhez, szcenikához tapadó, „re-ménytelenül költőietlen” lírai hős jelenik meg. A prezentáció azidő, a helyzet konkrétumait meglehetős bőségben vonultatja fel.Megismerjük a beszélőruházatát, mindennapi életének kellékeit.A történetmondó éjjel háromkor hagyja abba a munkát, idegeit asok fekete és cigaretta tartja izgalomban, egy szál ingben sétál fels alá a szobában. A második részben a konkrét szcenika a Logodiutca rajzával egészítődik ki. A környezetfestés emocionálisanugyan némiképpen feldúsul, de változatlanul konkrét és prózaimarad. A változás a harmadik egységben következik be. A fénye-sen nagyszerűégbolt egyszeriben elsöpri a földies, precíziós min-dennapiságot, s a misztikus, panteisztikus élményként megéltcsillagvilág, a napkelte költői rajza veszi át a szerepet. Az átélőbeszélőnem tűnik el végleg, néhány közbevágott megjegyzés ere-jéig időről időre bejelentkezik, de ezek a bejelentkezések már afölemelkedett, megváltozott tudatállapot jelzései. „Én nem tu-dom, mi történt vélem akkor, / de úgy rémlett, egy szárny suhanfelettem / s felém hajol az, amit eltemettem / rég, a gyerekkor.”,„Szájtátva álltam / s a boldogságtól föl-fölkiabáltam”. A beszélőtartósan a kilencedik egységben tér vissza, s a tizedik, tizenegye-dik részben a bizalmas baráthoz, meghitt, jó emberhez fordulókommunikátor fikcióját is feleleveníti. „Szóval bevallom néked,megtörötten / földig hajoltam s mindezt megköszöntem”,„Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem”, „úgy érzem én,barátom, hogy a porban”. A lírai hős azonban ekkor már nemköznapiságában tér vissza, hanem az átélt élményhez reflexiókatfűzőemberként. E reflexióban mindazonáltal nem a következte-tő, konklúziós jelleg dominál, inkább az élmény megrendítő, át-formáló erejéről beszámoló vallomásnak tekinthetjük. A Hajnalirészegség a történetmondó helyzetét, a történetélményt és a hozzá

259

fűzött érzelmeket, gondolatokat tagoltan, világosan jeleníti meg,objektumot és szubjektumot tisztán kirajzol, ily módon – anató-miájában legalábbis – az Egy egér halálára; A reformáció genfi emlék-műve előtt (a Babonák napja csütörtök: amikor a legnehezebb) típusú„hosszú versek”-hez egy árnyalattal közelebb áll, mint az Elégiá-hoz , a Téli éjszakához.

260

Faragó Kornélia

LÁTVÁNYNYÍLÁS AZ IDŐKREKosztolányi Dezső: Hajnali részegség

A verskezdeten az intellektuális központ én-idegenként működőgépezete közvetíti a jelentést arról, hogy a belsőautomatizmushogyan takarja el a szabadságot, és hogyan mutatja fel a másik ál-tali determinálódást (amitől nem áll szabadságában elaludni azénnek, olyan állapotba kerülni, amilyenbe neki tetszik). Az álomidejébe hasztalan törekvőbeszéde a Hajnali részegség, olyan vala-kié, aki a társadalmi létezés időszférájából igyekszik kivonni ma-gát, a cselekvőfeszültség oldódását várva az alvástól, az íráscse-lekvés gépezetének a kikapcsolódását. Az írás feszültségében lévőidegrendszer, a „szerves gép” azonban mint az énnek az agybanelhelyezkedőmásikja funkcionál, amely felett nincsen fennható-sága a beszéd alanyának. A nagy múltú és gazdag jelenűgép-metafora (az én-gép aktualizálását lásd Vörös Istvánnál), a Kosz-tolányi-költészet frekventált helye, itt mintha az agy és a lélekkettősségének érzékeltetésére szolgálna. Ami nem jön, az „az énés a külsődolgok közlekedőfelületének módosítója”, az álom,amelyben, mint ahogyan Bergsonnál olvashattuk, „nem mérjük atartamot, hanem érezzük”1.

S hogy nem jön az a másik, a „cselekvés korrelációitól mentesbergsoni képjárás”, az álom nyújtotta temporális hiátuslehetőség,abban része van a fényérzet hiányának, amely hiány valamifélehermetikus homálynak felelhetne meg a későbbi fény-benyo-mások megvilágító erejéhez képest. És része van a „minden”-nek. Az alvás helyén a virrasztás élményvilága jelenik meg, az idő,amely, a recepció tanúsága2 szerint képes érzékennyé tenni lénye-ges dolgokra, amely képes alkalmassá tenni a „megvilágosodás-ra”, az „örömteli megismerésre”, a „ráocsúdásra”, azzal, hogy

1 Henri BERGSON, Időés szabadság, Szeged, Universum, 1990, 127.2 Bori Imre áttekintésében = B. I., Kosztolányi Dezső, Újvidék, Forum, 1986.

261

szinte „minden ébrenlét virrasztás, mert – áll az Időés szabadságbevezetőjében – az alvásból kiindulva kell megértenünk.”3 AHajnali részegség virrasztása hangsúlyozottan ilyen, csakhogy az al-vás felőli értelmezést feltétlenül át kell szőnie az ébrenlét felőli-nek. A virrasztás mindennapi értelmezésében ébren maradni ne-héz, a vers megfordítja ezt a viszonylatot az alvásért folytatott te-vékeny küzdelemmel. „Az alvás a nemtörődés, a jelen iránti ér-deklődés kioltása, a hozzáilleszkedés megszűnése, a külsővilághatásainak minimumra redukálása”4 lehetne. Mindezek hiányábandolgozza ki a vers az álom és az ébrenlét határterületén működőkábulat képzeleti téridejét, és szünteti meg a telített jelen érzékihatároltságát. S ez a téridőlesz az, amelyben a lírai alany meg-nyílhat az örökkévalónak, amelyben nem érvényes az óra felszólí-tása, „ébredj a valóra”. Kívül kerülhet azon a szférán ahol „örö-kösen arra szólítanak fel, hogy legyünk engedelmesek, viseljük asúlyt, ne ismerjünk mást, mint az élet reaktív formáit […] Ami-kor már nem akarjuk, amikor már nem vagyunk képesek a maga-sabb rendűértékek terhét hordani, még mindig arra bírnak rá,hogy vállaljuk fel »a Valót, ahogyan valóban van«, csakhogy ez avaló, ahogyan valóban van, éppenséggel az, amivé a magasabbrendűértékek tették a valóságot”5 .

Az alvás metaforájába azt a mindig hiányzó létvonatkozástfoglaltatja bele az értelmezővel a vers, amely Maurice Blanchot-nál a következőképpen nyer megfogalmazást: „Még ha »mindenidőnket« a műkövetelésének szenteljük is, a minden még nemelegendő, mert nem arról van szó, hogy a munkának szenteljükaz időt, hogy írással töltjük az időnket, hanem arról, hogy átme-gyünk egy másik időbe, ahol nincs többé munka, hogy megköze-lítjük azt a pontot, ahol az időelvész, ahol belépünk az elragadta-tottságba és az időhiányának magányába. Amikor már nincsidőnk és a külsőbarátságos körülmények átalakultak azzá a ba-rátságtalan ténnyé, hogy többé nincsenek körülmények.”6 A Haj-

3 DIENES Valéria, Bergson lélektana = BERGSON, Henri, I. m., 27.4 Uo., 26.5 Gilles DELEUZE, Nietzsche filozófiája, Vulgo, 200/1–2, 426.6 Maurice BLANCHOT, Az irodalmi tér, Bp., Kijárat, 2005, 42.

262

nali részegségben az írástermék („Az, amit írtam”), amelynek nézé-se van, amely egzaltált szereplői alakzattá, antropomorf tényező-vé formálódva, lázasan mered rá a létrehozójára, a munka termé-ke. A lírai alany, a munka idejéből való kilépéssel átmehetne egymásik állapotba, elérhetné azt a szférát, amelyben elvész az idő,amely, mint idéztem már a bergsoni gondolatot, nem méri a tar-tamot. Az álomidőbe való sikertelen átlépési kísérlet és a sajátsá-gos köztes állapot élményiségének elbeszélésével a Hajnali részeg-ség tulajdonképpen az időhiányának magányába való törekvésbőlvalósít meg valamit. A határélmény tartalmaival. A lírai alany azönmagától, önmaga gépies aspektusaitól, a kéziratgyártási függő-ségeitől való eloldódással egy tágabb, kozmikus vonatkoztatásimezőben éri el a voltaképpeni alkotás szféráját, a költői múlt em-lékezeti felvillantásával lép be a Blanchot által jelölt elragadtatott-ságba. Beteljesítve a fausti vágyat: egyedül lenni a végtelennel.

Egyszerre szóltam: hát te mit kerestélezen a földön, mily kopott regéket,miféle ringyók rabságába estél,mily kézirat volt fontosabb tenéked,hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres télés annyi rest éj,s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ezen a szöveghelyen feltétlenül meg kell említeni, hogy vanBöndör Pálnak egy verse (Egyenes T-t – mondta Auden – és görbeQ-t)7, amelynek alcíme a Hajnali részegség.

Hajnali részegség… Ha ez egy állapot:múlóban van. S hiába lopnám a napotEbben a pár sorban több óra munkaVan és egy élet. – Hogy kerültem e lebujba? –:

Ennek a versnek a világa ahelyett, hogy kitágulna, zsugorodik,összefelé megy, és csupán egyetlen pontján kerül közel a Koszto-lányi-vershez, akkor az imént említettekre utalva a hajnali részeg-

7 A vers megjelenésének helye: Híd, 2004/1.

263

ség átmenetiségéről, múlékonyságáról szól és egy élet versbe épí-téséről, a több órás munkáról. És mintha ezen túl is azonosirányba mutatnának a két versből eredőolvasástapasztalatok:mindkét költői alkotásban jelen van a léthelyzet egészére vonat-kozó kérdésesség egy meglehetősen egybehangzó konnotációshorizontja („Miféle, ringyók rabságába estél,” illetve „Hogy ke-rültem e lebujba?”) azzal a különbséggel, hogy Böndör Pál nemkonstruálja meg az önmegszólítást létrehívó Te figuráját. „A Haj-nali részegség a keresés hangnemében szólalt meg: a forma utánitapogatózás, a bizonytalanság érzetét közvetítette”.8 A keresésitartományt a „hogy is kezdjem, hogy magyarázzam” kérdése jelö-li ki. Végül is az interlokúciós írás, a másikhoz beszélés nyelv-szemlélete, „az intim, tegezőbeszédhelyzet”9 lesz az, amely moz-galomban tartja a beszélőént, amely mindvégig ehhez a nyelvheztartozik, és ilyen értelemben őrzi meg költészetesztétikai identitá-sát, de nem maradhat említetlenül, hogy legmélyebb kérdéseitmégis, mindezek ellenére is, a te-be távolított én-hez intézi:„Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél / Ezen a földön, mily ko-pott regéket,”.

Az ablak architektúrája ad lehetőséget egy tágabb összefüg-gésbe állító gondolati horizontnak, és teszi világosan érzékelhe-tővé azt a képzeleti mozgást, amely a belsőből a határtalan feléirányul. Az ablak az a résformáció, amelyen át kiútja van a pillan-tásnak, a gondolati cselekvésnek, a körbezártságból, a behatárolt-ból a határtalan felé irányuló viszonyítási törekvésnek. A zártsá-gok többszintűmegnyitásával először is egy jellegzetes „ember-társi multitemporalitás” lép működésbe az egyidejűség-viszonyokpluralitásából építkezve.

A Kosztolányi-versnek az időkön áthatoló tekintetét idéziBöndör Pál Bácskai balhé címűversének10 elsőkét sora:

8 BARABÁS Judit, A készülődés méltósága = Újhold-Évkönyv, 1991/2, Bp., Mag-vető, 189.9 Uo., 187.10 BÖNDÖR Pál, Bácskai balhé = B. P., Kóros elváltozások, Újvidék, Forum, 2003.

264

A félmúltból ilyenkor éjjelazt hiszem a szobámba látni éppen– a herés földre futó utca: földszint –ahol egy csendes sarokban ülök mintaki a végsőszámadásra készül

Böndör versének énje kétségtelenül azon tárt, szemközti ott-honok egyikét nevezi meg sajátjaként, amelyre a Hajnali részegségablakteréből nyílik rálátás. Ez a vers a Hajnali részegségbeli pillan-tást időtlenné, ma is élővé avatva a messzi, odaáti csillagok örökérvényűnézésére emlékezteti olvasóját.

A Hajnali részegségben a féléberen szemlélődőtest a vakon alvótestek látványával szembesül, amelyek függőleges helyzetükből,mintha egy külsőerőhatására kerültek volna a feldöntöttség tár-gyias állapotába. Az alvók látványában reprezentált emberképbenpedig éppen nem a látás, hanem a vakság ideje multiplikálódik. Alátás terében – a vakság ideje. („Az emberek feküsznek feldöntveés vakon.”). Az eredeti pozíciójukat vesztett testek objektum mi-voltát a cipőjükből és ruhájukból felépített, dobozba, a lakótérbeszűkítőketrecébe helyezett tárgyi környezetük is erősíti. A fel-döntött testek legyőzöttségükben a „holtan és bután” alvó házperspektívájából olvasva válnak fekvősíralakokká, további hiá-nyosságaikat pedig a vakság fogyatékosság-metaforaként való ér-telmezhetősége jelzi.

Ha megkísérelnénk megmutatni, hogy az észlelés–elképzelés–megértés hármasságának mechanizmusa a vers, a kitüntetetthelyzetűlátásmód, a látás médiumában létesülőösszefüggések, azérzéki tapasztalat és az önátérzés összefonódása nagy jelentőség-gel bírnának, de az is, hogy a nézés, a látás nyomán hogyan jut ki-fejezésre mindaz, ami meghaladja a látásérzék határait. Mintha ahermetikus hagyományból vett mikrokozmikus képe villanna bea „léleknek”. A messzeségbe tekintés mozzanata az eredendőszemlélés pillanatát éri tetten. Annak az embernek az élménye-ként, aki „a halállal mérten él”.11 A vers ismétléssel mélyíti a tu-dás alakzatát, annak jelölésére, hogy az én tisztában van saját

11 Martin HEIDEGGER, Lét és Idő, Bp., Gonolat, 1989, 409.

265

temporális végességével, és azzal, hogy véges életideje áll szem-ben a világidővel, vagy másként szólva a halandó időszembesülitt a monumentális idővel. Olyan ez a pillantás, amely behatol azidőkbe a gyermekkor közelítőmozdulatát evokálva. Ebben azelmélyült órában az emlékezet és az imagináció az, ami az érzéke-lést világgá tágítja a „szárnyas idő” képzetének megjelenésével, ésszinte megvalósítja azt a térpoétikai gondolatot, miszerint a tá-volságban a tér idővé válik. A versben a báli jelenet idejévé, para-dox jelentéslétesítési aktusként. A Hajnali részegség az anamorfózissajátságos kivitelezésével az égbolt mozdulatlan örök idejűségétegy bál képzetének mozgalmasságával és magával a mozgással („smozgás, riadt csilingelés”) jeleníti meg. A „dinamikai állapotsor”egymásba ható elemei egy különös temporális többességet hoz-nak létre. A mozgáshoz szükségszerűen tartozik hozzá az időas-pektusa, és a bál képzete különben is összefonódik a táncéval, amozgás művészetével, s mindemellett a jelenetet az út dinamiká-jával karakterizált végtelenség zárja, a tündérek útvonalaként. „Aszegény kisgyermek panaszai után Kosztolányi elég sok olyan versetírt, amelyet némelyek avulékonynak vélnek. Mintha sokáig nemtudta volna maga mögött hagyni a szecesszió modorosságait, anépszerűvárosi dalok világát. Még a Hajnali részegségben is érez-hetőez az örökség, különösen az »égi bál« megjelenítésében.”12

Itt a bálra mint szemléleti térre, ezen túl pedig a szerkezet szel-lemére, a fenséges patetikus effektusaira, a látásmódot átitató ne-gédességre gondolhatunk, a nőalak túldíszítettségét illetően és azünnepi fények mámorító tobzódásának vonatkozásában.

Akármilyen képekhez, optikai és akusztikai eszközökhöz isfolyamodjon a versépítés, az élménypillanat, a temporális gondo-lat súlypontját a fénybenyomások, a fényes nagyszerűségek képe-zik. A fények által létrehozott különbség, a kezdeti sorok vi-szonylatában nem csak vizuális jelentőséggel bír, gondoljunk afénybe emelés általi megértés vonatkozásaira. Amikor pedig abámuló pillantás a színre fordítja a figyelmünket, külön előnyt él-

12 SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Az újraolvasás kényszere: Esti Kornél, Alföld,2002/1, 90.

266

vez az atmoszférikus végtelen téralkotó színe, a kék, az életfilo-zófiákban jellegzetesen nem érzéki, transzcendens szín, a légies-ség megjelenítője. A Hajnali részegség értelmezésében kiemeltenkell kezelnünk, ha a színhasználat és a jelentés valódi kapcsolatá-ra vagyunk kíváncsiak: ezzel a színnel jut el a vers a biografémákemlékezeti képeihez is. A vers a kéket azon színek között tartjaszámon, amelyek sorsszínként „a magány, a gond, a múltra és jö-vőre vonatkozó pillanatot” jelölik, talán abból a gondolkodásbólszármazóan, amely szerint a kék „a messzeségbe nem behatol,hanem vonz afelé.”13 Spengler Goethe színtanát idézve zárja le akékség perspektivikusságát érintőgondolatmenetet: „Elragadósemmi”. Nem véletlen, hogy a lélek világvágyakozását megjelení-tőszín mellett az arany is feltűnik, amelyet ugyanez a gondolko-dás a természetes színeken túlnan helyez el, abban a szférában,amely megfosztja a testeket, azok kézzelfogható lététől. Az alap-vetőverscélok egyike „a távlatnyerés minden érzéki s érzékekhezkötött dolog fölött, az elszakadás a súlyostól és nehezedőtől”14.A bál esetében semmi sem végbemenő, minden csak képzeti, ígya Kosztolányi-féle formaérzés átengedi a versteret a távoli, amesszi nyelvén beszélőszíneknek, az anyagszínek, a közelség, aténylegesség színeinek ellenében.

13 Oswald SPENGLER, A nyugat alkonya. I. Alak és valóság. (A színek szimbolikája),Bp., Európa, 1994, 395–398.14 SZAUDER József, A „Hajnali részegség” motívumának története = SZ. J., Tavasziés őszi utazások , Bp., Szépirodalmi, 1980, 264.

267

Kovács Árpád

RÍMKATARAKTÁK – A HAJNALI RÉSZEGSÉGSZEMANTIKAI ELEMZÉSE1

„A másik Én, a költészet Éne úgy viszonylikehhez az adott Énhez, mint a tárgyakbanlakozó törvény magukhoz a tárgyakhoz.”

(Kosztolányi Dezső)

Már az elsőpillantásra is feltűnőa versbeli kijelentések kétoldalúszabályozása, ami határozottan érvényre jut egyfelől az elbeszélőimegnyilatkozások a beszédegységek szintjén, másfelől a rímelőszerkezetek – a „rímkatarakták”2 – expanzivitása a nyelv szintjén.

A vers lírai alanya vagy névmási jele helyett egy narrátor alakjafordul hallgatója felé: „Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád”.A megszólaló az elbeszélőbeszédmód kliséit alkalmazza, melye-ket egyfelől a számára látható tér leírására, kitöltésére használ,másfelől a hallgatóhoz fordulás céljaira. Az azonosíthatatlanmegszólított, a névmással sem jelölt te felfogható az elbeszélés ál-tal még nem kitöltött tér képviselőjének. Pontosabban, a beszédeáltal elővételezett válasz néma alanyaként, a potenciális válaszbe-széd nyelvi centrumának. Ugyanakkor láthatjuk benne a megszó-laló által behelyettesített alanyiság reprezentánsát. A megszólítottvégsősoron a megszólaló alakmásának bizonyul, hiszen – miutánnem talál kifejtett válaszra az elbeszélőszó, a másikat hallgatásraítélőbeszédmód üzenete – az alany önmagának adja előmon-dandóját.3 Az önelbeszélés megvalósítója csak akkor tesz majdszert alanyi státuszra, amikor saját beszédmódja korlátait megta-pasztalva felismeri, hogy a narratív kompetencia és a kognitívgondolkodás szorosan összekapcsolódik. Sőt még azt is, hogy az

1 A tanulmány az OTKA NK 68992 sz. pályázata támogatásával készült.2 KOSZTOLÁNYI Dezső, Szabadkikötő, Budapest, Osiris, 2006, 331.3 Vö.: NÉMETH G. Béla, Az önmegszólító verstípusról (Babits, Kosztolányi, József At-tila versei alapján) = N. G. B., Műés személyiség, Bp., Magvető, 1970, 621–670.

268

érzékelésen alapuló tudás már eleve feltételezi a releváns elbeszé-lőnyelv birtoklását. A nyelvi öneszmélésnek ezen pontján hang-zik el: „Én nem tudom, mi történt vélem akkor”. Itt találkozik azolvasó először az „Én” névmással, amely többet nem is tér visszaa szövegben. Fontos aláhúzni, hogy ez az „Én” a tudása korlátai-ba ütközőalany önmegjelölése, s egyben ön-eltávolítása. Alanyijelenléte nem azonosítandó a névmás utaltjával – annak csupán„nem tudó” komponense. Ez utóbbival áll szemben egy implicitszemély, akivel történik valami, ami elbeszélhetetlen. Végül rákell mutatnunk egy harmadik alanyi centrumra is, amely ezt azeseményt személytörténetként fogja előadni, s az erre szolgálónyelv kimunkálásában érdekelt. Neve a szöveg végén bukkan föl– „vendége” formában. Az utolsó strófa elsőkiemelten kezelt –önálló verssort alkotó szavával – a szöveghomofónia köti össze:Ötven – vendég. A szám szimbolikus jelentéssel bír, s végsősorona nem-tudás és az ezen alapuló tévelygés („lelkek és göröngyökközt botoltam”) idejét jelöli, vagyis az öneszmélés előtti szakaszt,melyet a költemény a valóra ébredés történeteként ad elő. Amegszólalást megelőzőfél évszázad nem biográfiai időt jelöl, sezért nem is beszélhetőel egy történetben. A lírai időmodelltemberidőnek nevezhetnénk, amely a jelenlét értelmét feltáró időtis magában foglalja, azaz a vallomás és a dal (a vers) nyelvi meg-alkotásának idejét: „Szóval bevallom néked […] dalolni kezd-tem”. Míg a vallomás szava a megszólított alanyhoz fordul, a dal,az új versnyelvi szóalkotás egy nem azonosított entitáshoz, amelya szöveghomofónia szintjén egyeztetve van a vendéglátóval:„azúrnak” – „Úrnak”. Az „azúr” az ismeretlen szférát nevezimeg, a kogníció számára nem, de a konfesszióként artikulált versszámára igenis hozzáférhető. Az azúrral jelképezett ismeretlen éselvileg megismerhetetlen, de létezővalóság nem az, ami az érzé-keinknek feltárulhat vagy az ész által megismerhető. Tehát nemaz adott, hanem a keresett való, amely mindig előttünk leend, túl azéletidőszámszerűen kifejezhetőterjedelmén. Túl az ötven esz-tendőn, de benne megfoganva.

Rilke költészete és Rodin szobrászata kapcsán, de a költészetés a „kőbeszéd” poézisének természetére utalva mondja Koszto-

269

lányi erről a realitásról, hogy tárgya „a mozgó ember, aki mégnem mozog, de mozogni fog”; egy gesztusba merevített cselek-véskezdemény, mint Balzac „első” lépése a szobor esetében,melyben egész korábbi élete és bekövetkezőéletműve kondenzá-lódik, s alakítja a testet imitáló követ jellé, szimbólummá, érte-lempotenciállá. Ez a „gesztus” már nem a testtel végzett mozdu-lat természetes jele, hanem egy élet szimbolikus megnyilatkozása,melyben a „be nem következett, de folyamatban levőlehetőségekés régmúlt megtörténtségek szunnyadnak”.4

A Hajnali részegségben egy ilyen gesztust örökít meg a dal szub-jektumának megszületését a földig hajlással reprezentáló vers. Ahajlás és a hajnal összefüggését szemantikailag a „kék” színneltematizálja Kosztolányi, amely természetesen a hajnalhasadás fé-nyét idézi, azt a fényt, amely derengve fölviláglik az éjszaka ho-mályából, és kihuny a nap megjelenésekor. Ez a sejtelmes köztesfény a „hajnali homály” egének színét jelöli – a sötét éjszaka csil-lagai (a lélek) és az ég „hatalmas glóriása” (a nap) közötti zóná-ban, ahol a vendégsereg pozícióját is kijelöli a vers. A kék színűfény annak a virtuális szemnek a tulajdonsága, amellyel a költőpillantja meg egyetlen pillanatra („most világolt föl értelme en-nek”) földig hajló és dalolni kezdőpozíciójából a „már ötvenéve” néző, de nem látó lényének egész életét, mely átíveli a gye-rekkorig az időt. Teszi ezt annak érdekében, hogy a kezdetet en-nek a pillanatnak a temporalitásába vonja, jelenvalóvá tegye.Amit a vers szintén a hajnal ekvivalensével fejez ki: „felém hajoltaz, amit eltemettem / rég”. Ez a virtuális cselekvés, a kimereví-tett gesztus, melynek képviseletében a cselekvést megelőzőésmegelőlegező„gyerekkor” lép föl. A gyerek – mint az időkezde-tének szimbóluma – révén is a „hajnali” tulajdonságok szemanti-káját tematizálja a vers: nevezetesen, az elme fölvilágosodásánakkezdetére utal. A gyermeki értelem és a gyereknyelv képviseli azta kiindulópontot – a jelenvalóság kezdetét –, amelynek záróese-ménye a vers keletkezése, ahol is az ötven éves „botladozás” hő-

4 KOSZTOLÁNYI Dezső, I. m., 326.

270

se, az élet értelmére kérdezőalannyá minősül át, és dalának meg-formálásával saját nyelvre tesz szert.

A Hajnali részegségben kimutatott köztes pozíció a versalanyhelyzetére utal, amelyet elfoglal a Lent és Fönt világa közötti zó-nában, azaz a tapasztalati és tapasztalat feletti szférában, a lét és anem-lét között. Ezt a létszférát illeti Kosztolányi általában is aSemmi fogalmával. A Semmi, nem az, ami nincs, hanem ami van,de hiányzik – épp ezért „ősebb”, mert eredendőbb, mint az, amimár itt van. A van szavunk arra mutat, ami már van nekem (van –vagyon). De a létre, a levőre, a leendőre vonatkozóan rendelke-zésünkre áll a lenni ige is, amely épp a hiányzóra (legyen) és a léte-sülőre (leend, lészen) alkalmazható. Erről a különbségről érteke-zik Kosztolányi a Lenni, vagy nem lenni címűesszéjében. A Semmiúgy van jelen, mint a hiányzó dalra – a kreatív nyelvi jelenlétre –vonatkozó igény (Ének a semmiről).

A köztes pozíció helye az ablak – a lakból való kilépés és a la-koma világába való átlépés helyszíne, illetve az elbeszélhetőköz-napi valóság és az elbeszélhetetlen kozmikus szféra közötti tér.Az elsőaz éberségtől megfosztott evilági (köznapi) létezés szfé-rája a halál metaforikájától övezve, a másik a tiszta szellem szfé-rája, az „ékkő”, a „gyémánt” mintájára elképzelt tökéletes műhelyszíne, a „túlvilág”. A redukált immanens és az abszolutizálttranszcendens létszféra között – kétfajta kibékíthetetlen nyelvi éstropológiai idealizálás érintőjén – tűnik föl az eszmélet, a valóraébredés zónája, melynek alakzata a „pattanó”, a húrnak feszülő„szív”, a belső– a keletkező– szó centruma, melynek feladata ahiányvilág kiküszöbölése, a nem-tudás felismerése és a műfajvál-tás. Az a szó megy itt valósulásba, mely a Lent és a Fent világábólegyaránt hiányzik. Ugyanis mindkettőnéma, nincs saját nyelve.Felfogásukat a túlreprezentált, illetve az alulreprezentált alakiszemlélet határozza meg, a tiszta aisztésziszt (fönt), illetve annaktökéletes hiányát (lent).

A látható, de néma otthonok és emberek, szóhiányos állapot-ban leledzenek. Maga az erről beszélő, aki elmondónak tituláljamagát – igaz, feltételes módban – valójában arról tesz tanúbi-zonyságot, hogy nem képes vagy nem lehet elmondani azt, amire

271

szándéka vonatkozik. Ezért a megszólítottat szemének kompe-tenciájára bízza: arra emlékezteti, mi volt és mi van látható ebbena mindennapi világban. Ugyanakkor a témát megjelenítőmetafo-rikus digresszió azt hozza tudomásunkra, hogy mi hiányzik belő-le, mit fed el a szemlélet tárgyi világa. Jelesül a hang, s annak em-beri artikulációja, a szó, továbbá az általuk irányított figyelem ésmegképzett jelentés, azaz a megértett világ, a reális valóság, mely„ráébredésre” szólít föl. Az optikailag megközelíthetőt, a valóságvizuális modelljét és annak beszédmódját, az elégtelen narrációtleváltja a szövegébe hatoló hangzásmodell nyelve, melynek az óraa metaforája, de nemcsak mechanikai vetületével (csörög, ke-tyeg), hanem a hangot, az ember szavává, valamint az „idősza-vává” emelőfunkciójával is. Az óra ugyanis „rá szól” az alvóra,mintha volna nyelvi kompetenciája, egyfajta „belsőóra”, szubjek-tív időmegnyilvánulása. Az időlírai artikulációjának új szava be-épül a szövegképzés folyamatába, és a már elmondott beszéd-részt – rekurzív módon – újratagolja egy felettes szinten, jelesül aversnyelv rendjében. Látnunk kell, hogy a rekurzív ismétlés hatá-sára az „óra” mint jelölősaját hangalaki szerkezetébe integrálja arímelőegységeket – „alvóra” / „valóra”. Ily módon az időhangjabelép az ember és a valóság szférájába is: az ötven év, a törté-nelmi és a történelemfeletti realitásba egyaránt. Ami az alvót –azaz a nyelv- és értelemhiányos létezőt – szólítja meg, figyelmez-teti másik létmódjára, az időbelire, de nem a készülék által muta-tott, látható hajnali három órára, hanem a „rég-volt” és a „múlt”temporalitását kitöltőéletidőre, valamint annak örökségére, a tör-ténelmi múltra („nézték Hannibál hadát”). A lírai életidőfogja átegyfelől a gyerekkortól a beszédhelyzet ideéig ívelőemberidőt,amely kétféleképpen van megidézve: egyrészt számszerűen –„ötven éve”; másrészt a jelenlét idejeként – a gyerekkorig visz-szamenően. Az egyik számszerűen reprezentált, a másik az elbe-szélés tárgyaként. Ezen fölül számolnunk kell a megnyilatkozás, anyelvi esemény idejével is, amely a szövegképzés aktusát foglaljamagába. Ennek az aktusnak a kezdetét jelöli meg a dal felhangzá-sáról szóló kijelentés. Az elbeszélőazt az ívet tárja hallgatója, aTe elé, amely átváltozásairól ad számot, a dal alanyának foganta-

272

tásáról és kibontakozásáról. Ez a versnyelvi szövegképzés ideje –nem a rövid és hosszú távú emlékezeté, nem az életrajzé és nema történetileg értett kultúráé. Minek során a megszólaló, illetve amegszólalása, majd elhallgatása történetét megíró alany, a vers-nyelvi diszkurzus szubjektuma, aláveti megvalósult – narratív éskommunikatív – kijelentésekből álló beszédegységeinek, mono-lógjának minden szavát a rím szabályozásának.

Ha számot adunk magunknak arról, hogy Kosztolányi Dezsőa rím által szabályozott nyelvhasználatot a „lélek kultúrájának”nevezte, s a szót tartotta késztetőerejének, megérthetjük, hogy arím szerepét korántsem redukálta prozódiai szerepére. Mint látnifogjuk, úgy vélekedett – a rím a kreatív gondolkodás nyelviarkhéja. Ebben az értelemben nemcsak a poétika, hanem az iro-dalmi antropológia tényezője is. Minthogy a rím – Kosztolányiszerint – a szó és a gondolat keletkezését egy aktusban megvaló-sító mondásesemény szabályozója. Vessünk egy pillantást eszemlélet kifejtésére, illetve érvényesülésére a Hajnali részegségben!

Láttuk már, hogy a megnyilatkozó alak kulcsmondatának is-métlődőelemeit a versnyelv szubjektuma kiterjeszti a mondatfe-letti tartományra: valóra – alvóra – óra. A rím homofón expanzió-jának szemantikai következménye, hogy a fölismerésre váró reali-tás, a hiányvilág, amit valónak nevez a költő, áthelyeztetik az optikaialakzatok által reprezentált valóságból, a létezők látható alakjánakszintjéről a valóság hallható dimenziójába. Az írás szubjektuma-ként ezt transzponálja a költőa versbeszéd szintjére, minek hatásá-ra a kijelentések és elbeszélések nyelvi szövete újratagolás tárgyáváválik. Ebben a rím különösen eredeti alkalmazását észlelhetjük,amire a kritikai értelmezés már felfigyelt korábban is.

A rím – mint az önreferens megnyilatkozás eszköze –felfüggeszti a jelentőés jelentett konvencionális kapcsolatát, ezttudjuk Roman Jakobsontól. De Kosztolányi ennél többet mond:a megszakítás hatásáról beszél, éspedig a beszélőre kifejtett, szub-jektumformáló hatásáról, akiben e jelhasadás következtében egy-részt válságba kerül a fogalmi nyelv s vele együtt a dolgok kate-góriákba sorolásának lehetősége, másrészt felszabadul a nyelvikreativitás s vele együtt a „nyelv szelleme” (Humboldt fogalma

273

Kosztolányinál), a szavak etnikai kódjának inspiráló hatása a jel-képzésben. A költőerről így nyilatkozik A rím bölcselete címűírá-sában: „Ez a dermedet – az ésszerűség kikapcsolása – merészsé-get ad. A szellem a szokott korlátok híján titkos kapcsolatokat lel.Az, hogy két merőben mást jelentőszó a külsőidomában egyezikegymással, s hangzása révén testvérré válik, ami annak előtte ide-gen volt, biztató és bátorító jel számára, hogy a héj mögött talána dolgok ősi lelke, az egymással ellentétesnek tetszőfogalmak isrokonok, […] ”5

A dolgok ősi lelke, a dolog előtti létre, a dolog keletkezéséreutal, arra a kezdeti aktusra, mely által a dolog alakja az anyagbólkifejlik, kibomlik, kialakul és megmutatkozik az érzékszerveinkszámára, mint például a hagymagumóból a benne szunnyadó vi-rág, a tulipán. Közel hasonló módon nyilatkozik Kosztolányi, akia „Ding an sich” értelméhez közelíti a költői modellt: „A tárgyakmár előbb is léteznek a poézisben.” – Előbb, mint az észleletbenvagy a képzetben, mivel a dolgot cselekvés közben sajátítjuk el, sennek következtében életünk részévé és tetteink jelévé, szubjek-tum-szimbólummá változtatjuk: „A tárgy az a nem-én, amellyelöntudatlanul is millió kapcsolatban vagyunk, s nem tudunk elsza-kadni tőle […] Mindegyiken ott a kezünk nyoma, mely barátunk-ká teszi […] csendesen viseli magán életünket, roskadva hordjákmúltunkat, jelenünket és jövőnket, s ha bámuljuk őket, magunkatbámuljuk bennök. A tárgyak szimbólumok.6

A Hajnali részegség rímei bonyolult kapcsolatrendet mutatnak,nem egységesek prozódiailag. Kétféle rímkataraktiát tapasztalunk,ami abban nyilvánul meg, hogy a rím egységteremtőhatása kiterjedegyrészt a verssor belsőfelépítésére, másrészt a szöveg egészénekhomofóniájára. Ennek következtében a szintaktikai és metrikusszabályozás, a mondatok és verssorok egysége fölé rendelődik egymásfajta koherencia lehetősége, amit a versnyelv sajátos diszkurzívrendje szabályoz. S ez teszi ki a rím vezérelte diszkurzív időegysé-gét – szemben az életidőmegragadhatatlan formátlanságával; a

5 KOSZTOLÁNYI Dezső, A rím bölcselete = K. D., Nyelv és lélek, Bp., Szépiro-dalmi, 1971, 482.6 KOSZTOLÁNYI Dezső, Szabadkikötő, 320.

274

mindent magába foglaló „óra” („valóra”) költői nyelvi egységét –szemben az ötven év „szétmorzsolódásával”.

Ezt az időt is – mely a megszólaló elbeszélésétől a hallgatásonát a dalra fakadásig ível – kiemelten kezeli a versíró: „dalolnikezdtem”. A kezdet mint időkategória sokkal bonyolultabb, minta mechanikus vagy életrajzi egység, vagy akár a történelemtemporalitása. Mert Kezdetben volt a Logosz mint hangzó Ige,azaz mint Szó – a fény nem optikai, hanem auditív megnyilatko-zása.7 A vers a fény hajnali színének teremti meg hangzó, illetveírott versnyelvi diszkurzusát. Ennek az igének ad hangalakot a„húrnak” feszülőszív, azaz a Logosz bibliai szimbóluma. Sokatmondó e tekintetben a megtestesülés helyszínének neve is, aLogodi utca.

A költőaz elbeszélőáltal felidézett látványt, a világegész lát-ható részét – tematikusan: a már régen ismert otthonok terét – azálom terével vonja párhuzamba, s ezáltal a ténylegesen látott tár-gyi környezetet, a láthatót az optikai csalódás áldozatának – nyel-vi reprezentációinak – („vakon”, „holtan”, „bután”, „csalfán”) –szolgáltatja ki. Az elbeszélőkijelentések az elbeszélendővilágot,annak látható részére – Logodi utca, otthon, ablak stb. – és rész-leteire – hálószoba, emberek, dolgok – redukálja. Az utca és aház („ahol lakom”). (Eszünkbe idézhetjük a következőtoposztis: Az ember a lakoma része – a mindent elnyelőhalálé.) Az ablakhatárpont: „Ablakunk egy más világra nyílik” (A mi házunk).

A föleszmélés útja előbb az ég elsajátítását feltételezi, ami averbális modelljének megteremtésének igényét veti föl. Ezt első-sorban a fény metaforái révén éri el a vers szubjektuma. Egyfelőla csillagok megszemélyesítésével – angyalok és tündérek képé-ben. Másfelől a csillagoknak fényt adó adományozó alakjával,akit „ismeretlen Úrnak” nevez a költő. Ez a Logodi utca lakóit azégi szomszédok sorával, azaz az alvókat az ébredővalóság képvi-

7 Erről értekezik részletesen a költőArany Jánosról írott esszéjében, hangsú-lyozva a rímelőszó és az általa regenerált név nyelvteremtőés jelentéskezdemé-nyezőhatását. Vö. KOSZTOLÁNYI Dezső, Lenni, vagy nem lenni, Bp., Kairosz,159, 180.

275

selőivel egészíti ki, amit a hajnal metaforarendszere ruház föl újjelentésegységekkel.

Ezzel párhuzamosan bontakozik ki az a szubjektumtörténet,amit a beszélőönmegszólító beszédének átalakulásai képviselnek.A kulminációs ponton, amikor az alany újrapozicionálása elkez-dődik („dalolni kezdtem”), vagyis megszületik a versalany, a rímhomofóniát szabályozó ereje szükségképpen újra aktivizálódik aszöveg felszínén: a való a vallomás formáját ölti magára, megszül-vén a világ leírását kiegészítőönleírás nyelvi manifesztumát:„Szóval bevallom néked”. A versalany megképzését megelőzi aválságba jutott narratív beszédmód leváltása. A költemény ígykezdődik: „Elmondanám ezt néked…”. Elmondaná, ha el tudnákezdeni: „Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?”. Ta-lán minden elbeszélés egyfajta újrakezdés? A narratív megnyilat-kozások, akárcsak a magyarázó kijelentések, a saját beszédmód-juk műfaji szabályrendszere által támasztott korlátokba ütköznek:ennek eredménye a holt metaforákból felépített világmodell,melyben az emberek alvóként, az alvók halottakként vannak rep-rezentálva. Ez teszi értelem, lélek és nyelv nélküli testekké azotthonok lakóit.

Már említettem, Kosztolányi meggyőződése szerint a rím tárjaföl a „dolgok ősi lelkét”, azt a belsőformát a szóban, amely ma-gának a szónak a keletkezését, a nyelvi rendszerbe való beíródá-sának módját rögzíti a tövek hangzó egységének átvitele, a meta-forikus digresszió révén. A rím a szó keletkezéstörténetének edokumentumát az egész versszövegre kiterjeszti. József Attiláhozhasonlóan vélekedik erről Kosztolányi, s költői gyakorlata is iga-zolja állítását. A szó a versben, az adott megnyilatkozás egyszeriaktusában, ezen egyszeri szövegkontextus kialakulásával köl-csönhatásban történik meg. Aláhúzom: a szó megtörténik. Nincseleve adva.

Megtörténik például egy új szóösszetétel megalkotásával:„agyvérszegénység”. A szó mindhárom összetevője dinamizáló-dik a vers szövegében, s az új kontextusokban fellépőszemanti-kai kölcsönhatások eredményeként új jelentésekkel ruházza fölmind az „agy”, mind a „vér”, mind a „szegénység” lexikai tarto-

276

mányát, s így produktív metaforaként, szövegszóként válik azo-nosíthatóvá. Célja, hogy a metafora versnyelvi szemantikájával –szemantikai innovációjával – töltse ki a narratív és a kommunika-tív megszólalás hiátusait: a lexikai lacuna, a logikailag értelmezetttrópus, az elcsépelt frazeologizmus, a sablonos figura szemanti-kai deficitjeit.

A jelenléthiány megjelölésére szolgáló új szóalkotás – az„agyvérszegénység” – egyfelől az agyra, a vérre és a szegénységreúj jelentéselemek megjelenítését ruházza, másfelől a jelölet ellen-tétpárjára utal, amennyiben a vér természetes jele a szívnek, va-gyis indexként utal saját keletkezési helyére. Az elme hiányos –vegetatív – működését a versben a szív működése kompenzálja.

A szegénység az alvók helyszínét, a hálószobát jellemzi, melyaz ablakból, a határzónából nézve bizonyul deficitesnek: hiánytszenved emberben és sokféleségben; s ami Kosztolányinál létál-lapotot, nem helyzetet jelöl. Szegény, elégtelen, hiányt szenvedaz, akit a lelke elhagyott („Imádjomok ez szegin ember lilkiért”).Sőt: „Minden halott szegény. Általában mindenki szegény, aki sze-rencsétlen”.8

De az agy–vér–szegénység több, mint új metafora – a vers-nyelv hatására szemantikai eseményt is képez, amennyiben a je-lentésalakzat szintjéről áthelyeződik a szöveg világába. Az új je-lentésegységet témává alakítja át a versnyelvi diszkurzus. Ennekhatására másfajta értelmezés-olvasás lehetősége rajzolódik ki. Je-lesül: az elme szegényes, nem a hálószoba – az csak térbeli meta-forája az agyat hordozó fejnek, éspedig a nem-rímelőbeszéd-módra épülővilágmodell építészének, az optikai szemlélet beszé-lőalanyának. Ami egyben a tudat ekvivalense: „Te ismered” –„emlékezni tudsz” – „tudhatod” – „látod”. A „te” az ablakon átbelát az otthonokba, a beszélőkinéz az ablakon, föl az égre.

Az agyvérszegénységgel jellemzett elméhez „csillogó ész” tár-sul. A kifejezés szintén tematizálódik, de nem lent, hanem fönt,az ég vizuális látomását megalkotó képrendszerben. Ennek hatá-sára a rímelőszöveg kétféle idealizmus beszédmódjának leleple-

8 KOSZTOLÁNYI Dezső, Párbeszéd, 232.

277

zését hajtja végre, az elme kétféle működésmódját tárja föl. Azegyik az optikai szemléleten alapul. A másik, az auditív modellá-lás – mely az időbeliség dimenziójába helyezi a látható dolgokat,azaz a láthatatlanba –, arra kényszerül, hogy a világ nyelvi mo-delljét alkossa meg. De persze a versnyelv regiszterében. Márpe-dig: „A vers mivolta az a mód, ahogy megalkotódott, a kifejezéscsodája”. S feltételezi az ész és az érzés közvetlen adatainak re-dukciója: „A tartalom nem a vers tartalma. Eszme és érzés pusz-tán anyaga a versnek”.

A rím – Kosztolányi idézett megfogalmazása szerint – nemkifejezi az érzést, hanem kiváltja, arra készteti, hogy hordozóját atevékeny, „éber” jelenlét felé mozdítsa el. Hogy azt a realitást ke-resse, amelyet nem a dolgok látható alakja, hanem a láthatatlannalkiegészülő– a rész lefelé és az egész fölfelé végtelen – valója,hangzó jelenvalósága vált ki. A rím a „tökéletes érzés”, azaz amegértett, értelemmel fölruházott érzés késztetése. Az agyvér-szegénység a „szegényes”, nem teljes – mert egymást kirekesztő– szenzualista vagy kognitív ész metaforája.

A metafora új szemantikai tartományának tematizálása, sze-mélytörténetté való kibontása a szöveg szintjén úgy jelenik meg,mint az elme és a lélek közötti kapcsolat megszakadása, ami aszív és az agy relációjában áll elénk, s együttműködésük megsza-kadására utal. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk: azzal az állapot-tal van dolgunk, amikor a szív nem juttat elég vért az agyba.Csakhogy emlékeznünk kell: a vér mint rímelem Kosztolányi poé-tikájában a vers hangzó ekvivalense („véres költő”). Amit úgy isolvashatunk, hogy a szavak rímelvűújratagolása és integrálása aversben úgy viszonylik a tudathoz, mint a vér az agyhoz. Az el-mét tápláló vér hiányának leírása tehát nem mást szimbolizál,mint a verses rendezés hiányát a beszédben, a köznyelvi haszná-lat hiátusát. Megállapítottuk, hogy a rím alkotóeleme a versnek,hasonlóan ahhoz, ahogy a vérkeringés a testnek. A szakadást anyelvi és versnyelvi identitáskeresés hidalja át. Ám ezzel – a verstanúsága alapján – azt is állítjuk, hogy a nyelvet dinamizáló rímnem díszítőeszköze e beszédformának, hanem energiaforrása.A rím – mondja maga a költő– „Vér a vers véréből, test a testé-

278

ből, lélek a lelkéből”. Amikor a versírást az alany felfüggeszti, selbeszélésre, illetve kommunikációra vált át, az elme új helyzet-ben találja magát: nyomban zakatolni, zörögni kezd „a gép azagyban”. A hangutánzó szavak a fizikai test zörejét idézik föl, je-lezve a rím rendezőelvének hiányát. Ez okozza azt az átmeneti ál-lapotot is, amelyet a részegséghez hasonlít a költő: a rímelőbeszédegész, vagyis a vers mint szövegműhiányát. A rész–eg szek-venciák kölcsönhatásban a rész–egész, illetve a r-ész – eg-ész olyanalakzatokat alkot, amelyek az ésszel cselekvőt a költő– a láthatórész és a láthatatlan egész határmezsgyéjén elhelyezkedőalany –reprezentánsává avatja, olyan szubjektummá, amely a saját világátegy nagyobb egység részeként ismeri meg újra, önmagát pedigmindkét valóságból részesülőszubjektumként kezdi értelmezni.A költő„balga szókkal” jellemzi azt a kognitív beszédmódot,amely a lenti és fenti világot, a van és a lenni szféráját logikai an-tinómiák alapján állítja szembe egymással.

A „mint a részeg” tehát figurális kifejezés része. A tárgyi je-lentéstől való eltérést Kosztolányi maga fejti ki: „A rím rendelte-tése az, ami a zsongítószereké, a szeszé, a dohányé… De ezekcsak rövid ideig fokozzák a munkaképességet, azután ellankaszt-ják”.9 A rím viszont olyan része a versnek, amely éppenséggel azész nyelvet uraló szerepének kikapcsolására törekszik, s az ismét-lődésrendszere révén a nyelvi jel minőségére tesz szert, amelyannyira elemi és alapozó aktusa a verbális tevékenységnek, hogymegelőzi a gondolatot, sőt, magát az észműködést is.

Kosztolányi a részeg alakját a nyelvi megelőzöttség reprezen-tánsainak sorában a gyerekkel tartja rokon beszédforrásnak. Köz-ismert – ahogy már utaltunk is rá –, hogy felfogása szerint a gye-rek is úgyszólván költő. Merthogy a nyelvi megelőzöttség jellemziaz egocentrikus gyermeknyelvet és a mitikus szót egyaránt.10 Semegyik, sem másik nem tesz különbséget a szó és dolog között,

9 KOSZTOLÁNYI Dezső, A rím bölcselete, 481.10 Ernst Cassirer és Lucien Lévy-Bruhl idevonatkozó nézeteit Kosztolányi is-merte, hivatkozott rájuk – lásd: KOSZTOLÁNYI Dezső, Levelek – Naplók,Budapest, Osiris, 1996, 827., 840.; valamint a Vadak (1933) címűcikket a PestiHírlapban.

279

ami úgy értendő, hogy a szavakkal úgy operál, mint a dolgokkal:azt a jelentést fűzi hozzá az érzéklethez, amit cselekvése révéntulajdonított oda beszéde tárgyának. Vagyis nem a szótári jelen-tést. Ezzel természetesen felfüggeszti a szó mint lexéma adott,használatos referenciális kapcsolódásait, akárcsak annak a logikaikategóriának az érvényét, amelynek alapján fogalmat kapcsolhozzá a felnőtt. A gyerek cselekvése intencióját követve más-másdologra viszi át a szavakat, egészen váratlan szemantikai újításo-kat kezdeményezve. Az ilyen szó egyszerre tölti be a dolog nevé-nek és a cselekvés jelének funkcióját.

Kosztolányi ezen álláspontjával magyarázom, hogy amikor azidődimenziójába helyezkedik a Hajnali részegség beszélője, a gye-rekkorhoz fordul, létbeli jelenléte azon pontjához, amikor a szóta dologhoz még nem a fogalom vagy képzet kötötte, hanem az őegyszeri és megismételhetetlen, életébe beiktatódó cselekvése. Aszónak a kontextusa emiatt immár az ötven évre tehetőtörténet,amit életnek nevez a költő. A születés és halál közé zárt élettör-ténet azonban nem mondható el egyetlen cselekmény tárgyaként,de – már kiderült – egyetlen éjszakáé sem. Az élet cselekményesí-tésének kudarcát hivatott kompenzálni a versbeszéd szemantikaimodellje, amelynek gyökérmetaforája a hajnal. Fontos aláhúzni,hogy a címben a köztes állapot jelzőjeként fordul elő: „hajnali”.Tulajdonságjelzőként pedig nem a kozmikus eseményre, nem is amitikus metaforára (Éósz, Auróra) utal, hanem magára a szó ar-tikulációjára, valamint az artikuláció alanyára, a dal által megszülténekes rímfüggődiszpozíciójára („részegség”). Ezzel magyaráz-ható, hogy Kosztolányi a szó keletkezésére utaló belsőformáttematizálja mindkét vonatkozásban. A hajnal tövében regeneráljaa hajlik szavunk alapformáját, s ezzel összhangban cselekedteti avers keletkezőszubjektumát: „földig hajoltam”. Ezt a cselekvéstmegelőzi az emberidőintegrálása. Ezzel elindul az élet szövegeselsajátítása, de nem biográfiai kompozícióban, hanem az időbelijelenlét értelmének kifejtésére vállalkozó vallomásban. A vallo-más nem követi sem az önéletírás, sem a gyónás műfaji sémáját –az identitásválság modelljét és annak releváns diszkurzusát alkot-ja meg. Nevezetesen, a tudás – mint nem éber jelenlét – nyelvé-

280

nek kritikáját („Én nem tudom, mi történt vélem akkor”) és ahallgatáson („Szájtátva álltam,”) keresztül a releváns nyelv és aszemélyes diszkurzus keresését, illetve a költői szóban való meg-találását foglalja magába. A transzformáció így fest: tudtam –nem tudom – dalolni kezdek. Ami azzal egyenlő, hogy a dalleírása és versnyelvi rendezése révén végrehajtódik a nem líraibeszédmódok kritikája, nemcsak az önértelmezés, hanem azönértelmezés diszkurzusainak értelmezése is: „hát te mit ke-restél / ezen a földön, mily kopott regéket”.

A tudásra és az emlékezetre hivatkozó megszólaló beszédét„kopott regék”, műfaji sablonok használata jellemzi. Az önesz-mélés vallomásos alanya ezzel már minősíti is saját beszédmódját,s a nyelvkritikát kiterjeszti a műfaji kliséknek alávetett, a rímtőlérintetlenül hagyott szavak minősítésére is („balga szókkal”). Atöbbszörös modalitás- és műfajváltás sorát vázlatosan így ábrá-zolhatjuk:

Narratív élőbeszéd: Elmondanám ezt néked…A beszéd felfüggesztése: Várj csak, hogy is kezdjem…Nyelvválság: Szájtátva álltam…A megszólalás újrakezdése: Egyszerre szóltam…Új szó: Szóval bevallom néked…Versnyelvi írásmód: dalolni kezdtem…

A hajnal versnyelvi alakzataival megjelenített idő nemnarrativizálható egymás után következőpontok sora vagy az ok-okozat logikája szerint. A hajlás az átfogót jelképezi, amely azélet egységét a dalba integrálja. Ezért a dal megszületésének ak-tusidejére gondolhatunk, amennyiben az elmúlt az írás aktusábanmegjelenőszöveg révén válik aktuálissá, értelme olvashatóvá ésértelmezhetővé. Ennek megfeleltethetőaz asztalon fekvőírás,amely az önszemlélet versnyelvi ekvivalense: „… abbahagytam amunkát […] Az, amit írtam lázasan meredt rám”. A munka –mint alázat és odaadás a nyelv iránt – nem szakítható meg az al-vás érdekében, mert produktuma, az írás felelős az eszmélet éb-ren tartásáért, a jelenlét intenzitásának fokozásáért, azaz a cselek-vés versnyelvi szabályozással történőfolytatásáért, a munkáért és

281

a munka művé, alkotássá, autonóm nyelvi jelentéspotenciállá ava-tásáért. A „lázas” jelző– szemben az elbeszélést hallgató indiffe-rens magatartás ismérvével („unod”) – egyrészt a válság bekövet-kezését jelzi, másrészt arra az inspirációra utal, amely az olvasha-tó szövegen keresztül fejti ki hatását, minek következtében a sajátnyelv eltávolításra – értelmezésre és elsajátításra – kerül. A vers-ben kifejtett földig hajlás erről – a válság vállalásából és bevallá-sából táplálkozó – inspirációról és eredményéről, a „munka” új-ra-felvételéről tanúskodik.

Ne feledjük azonban, hogy a visszahajlás és a Logodi utcábanvaló földet érés, az esés, a „bukás” (a válság metaforája) után kö-vetkezik be. S itt a gyerekkel való analógia véget is ér. A gyerekúgy beszél, hogy játszik a nyelvvel, a költőszámára a nyelvvel va-ló foglalatosság alázatot követelőmunka: őnem játszik a meglé-vővel, ő„keresi” a még nem létezőszót, s ezzel együtt a mégnem artikulált tapasztalt értelmezésének nyelvét. S úgy keresi,hogy „gyerekkorát” kiterjeszti a Halotti beszédtől egy új – nyelvé-ben megújított – személyes tonalitású Halotti beszédig. A szókere-sés során bejárt nyelvi univerzum átfogja a köznyelvi, a népkölté-szeti, a rituális, a költői és az irodalmi magyar nyelv egész törté-netét. A kezdet és a vég még egy szinten újra összehajlik, s ezzela Hajnali részegség a magyar nyelv költői regiszterének történetébeírja be magát.

Szólnom kell még a szubjektumképzést befolyásoló alakmás-ok sajátos pozicionálásáról s azok transzlingvisztikai, ontológiaistátuszáról.

A „te”, azaz a megszólított és várakozó alany, aki rövidesen a„barátom” nevet kapja (megismételve a vers zárlatában), a vallo-másra vár. Éspedig annak bevallására, amit az „én” pozíciójábóla beszélőnem tudott elmondani. A „barátom” a közvetítőalanyaz „én” és a „te” között, s ezzel az ember lírai alakjának két fele,vagyis a beszélőés hallgató közötti funkciócserét biztosítja. Avallomásban aztán felfüggesztődik a szubjektum–objektum-viszony, illetve a névszói referencia evidenciája. A „te” a megszó-laló „én” másik felének bizonyul, saját alakmásának, aki ennek anévmásnak a jelöltjéhez és jelölőjéhez is aktívan viszonyul.

282

Ennek a kölcsönviszonynak fontos – mert a keletkezésétmegmutató – dimenziója a temporális szerkezet. Az „én”, aki ittés most beszél, van; a te, aki hallgat – hallja, figyeli és értelmezi abeszédét („unja”) – képviseli azt, amivé lesz a megnyilatkozás aktu-sában a megszólaló, amikor – befejezvén monológját – elhallgat.Versolvasásunk tapasztalata alapján különbséget teszünk tehát a lí-rai diszkurzus kétféle lét-megjelenítése, a sum mint ’van’ és a summint ’lenni’ költői-nyelvi tapasztalata között. A „lenni, vagy nemlenni” kérdése ezzel kapcsolatban irreleváns, hiszen itt nem egy al-ternatíváról van szó, hanem dinamikus kölcsönhatásról.

A lenni–vagyok szemantikai modellje csak abból olvasható ki,ami megtörténik ebben az átívelést a meghajlással imitáló és vers-szóval artikuláló időben. Éppen ez az – a diszkurzív aktus ideje –, amit nem tud az „én” névmási jelöltje értelmezni. De itt a tudáshiánya nem logikai művelet, nem tagadás eredménye, hanem an-nak a pre-egzisztens pozíciónak a kereséséből adódik, amit azalanyiság lírai jelenlétmódja – a vallomás dalba és versbe foglalá-sának nyelvi eseménye – tud azonosítani. Kosztolányi írja: „Hiszcsak folyamat vagyunk […], egy dal megütött hangja, mely éppmost van elhangzóban…”.11 S épp ezért állíthatja: „A líra a lélekelőideje”. Hogyan értsük ezt a különös állítást? A költőválasza:„verset akkor írunk, amikor beáll a nem tudás állapota”. Ekkorugyanis a költőnem használja – ellenkezőleg – éppenséggel kere-si a szavakat, s balgának talál minden szót, amely a kijelentés vagyelbeszélés vagy meghatározás műfajában szerepelhet. Legyen azállítás vagy analógia része, fogalom vagy kép. Keresése, illetve ke-letkezése közben ugyanis a szó nem jelként, hanem egy hangzódolog részeként van jelen.

Ahogy a hajnal ott „feszül” az éj és a reggel, a sötét és a fényközött, úgy feszül a virtuális húr – a hangszál ekvivalense – a szívés a száj között. A „tudok hinni” és a „tudok nem hinni” állítá-sok olyan helyzetekre utalnak, amelyekben kimondatlanul feltéte-lezzük a hit tárgyának ismeretét: „nincsen mibe hinnem”. Ez aszáj szava, a tudás orgánumáé. De ott van bizony a szív szava is,

11 KOSZTOLÁNYI Dezső, Szabadkikötő, 320.

283

jelesül, a dal. Tegyük hozzá, in actu jelenidőben: „dalolni kezd-tem”. A kezdet, a költészet kezdete ott van, ahol véget ér a kog-nitív tudat hatalma a tárgy és önmaga felett, s következésképpenbeszédmódjának érvénye is. Ez arról szól, amit már tudok; amazarról, amit még nem tudok, de tapasztalom hatását. Az egyik van– a vagyok; a másik a lenni – a leszek való diszpozíciója, melynekszignálja a Te pozíciójának elsajátítása és az öneszmélés, az azesemény, amely ráébreszt a lenni–vagyok funkciómra.

Ebben a beállításban érthetőmeg igazán a Lenni, vagy nem lennicíműtanulmány üzenete. Kosztolányi kifejtésében ez a hitre vo-natkozó igazi kérdés, amely nem tehetőföl a tudás tárgyára vo-natkozó kérdésként: nem kérdezhetjük „mi az?” vagy „ki az?”.Csak azt: hogyan vagyok jelen a való világban, mit cselekszem azéletben, amikor tudom, hogy nincs miben hinnem, és persze tu-dom egyúttal azt is, hogy a kezdetről és a végről nem lehet tudá-som. Kizárólag csak annyi – de az bizonyosan –, hogy a vég be-következik. A nincs, a semmi éppenhogy a lenni nyelvi úton mo-dellált értelmére utal: a lenni–vagyok aktusára – azért vagyok,hogy valamivé legyek. A válni értelmében. Ám az, „amivé válok”,attól függ, hogy mit vállalok. A fentiek alapján megállapíthatjuk,hogy Kosztolányi szerint a költőaz identitás krízisét a saját nyelvválságának tulajdonítja. Alkotásra épp akkor mutatkozik igény,amikor ez a válság bekövetkezik. A versírás ennyiben küldetés,hiszen a válság vállalását és bevallását testesíti meg. Mint márhangsúlyoztam, ezt az eseményt nem a hit tudata vagy a tudatbavetett hit irányítja, hanem a vallomás nyelve. Mely a tudat válsá-gáról tudósítja alanyát, arról, hogy a hitet a tudással kívánja meg-alapozni. Márpedig itt a contradictio in adiecto esete áll fenn,mert hiszen ez maga a tudatba vetett hit bizonyossága. S arrólgyőz meg, hogy nem vagyunk képesek nem hinni – még a kogni-tív funkció is hiten alapul, a tudatba vetett hiten. Világos, hogyéppen ezért nem lehet a hitről szóló beszéd szabályozója. A fel-adat éppen az, hogy a hit diszkurzusát kell elsajátítani, újra megújra, válságról válságra haladva szakadatlanul. Épp erről a lezár-hatatlan keresésről tesz tanúbizonyságot versével a költő, amikormeghajlásra szólít föl, a fej önkorlátozására és több gondolkodást

284

igénylőmunkájára, melynek intellektuális késztetése a költőidiszkurzus.

Amennyiben a Hajnali részegséget az író más szövegeinek tük-rében vizsgáljuk, mindenekelőtt fel kell idéznünk a kétely és a hitösszefüggését tárgyaló leginkább kifejtett művét, a már idézettLenni, vagy nem lenni címűírást.

Kosztolányi ugyanis a kételkedést nem a módszeres gondol-kodás karteziánus elveként tárgyalja, hanem egyfajta létmódként.Amint Hamlet, aki saját kétségeire nem további pro és contra ér-veléssel reagál, hanem cselekvéssel, úgy a cikk Széchenyije is acselekvés példázataként kerül bemutatásra, amint a válság elszántvállalásának aktusát demonstrálja. Kosztolányi a leginkább tiszte-letreméltónak éppen Széchenyi hitét nevezi, jelesül: „hogy ennyikétség közepette hinni, alkotni tudott…”.12 Magát a kétség fölvá-zolt epizódját drámainak, hamletinek tekinti: olyan drámai ésmegindító, mint Hamlet monológja: a „lenni, vagy nem lenni”.

„Azt hiszem mindnyájan, akik tollat forgatunk kezünkbe, alét és nemlét e kérdésével foglalkozunk, azzal kelünk-fekszünk… Egyszerűen azért, mert ez a mesterségünk[…]. Munkánk nehéz, viszont irigylendőis. Szenvedélyünka munka.”13

A széchenyis építők hitét „apostolinak” nevezi, melynek kétalkotóelemét emeli ki, amit egyben a magyar habitus európaisá-gaként értelmez. Lenni mindenekelőtt annyi, mint „emberneklenni”; ezen fölül – „jó európainak lenni és jó magyarnak lenni,kétfelé vívó nyugatinak és keletinek, nagyra feszülőalkotó-akaratnak s alázatos munkának”.

Ezt a mintát követi a Hajnali részegségben is, ahol az alkotó-akaratnak a húrnak feszülőszív a hordozója, az alázatos mun-kának pedig a fejet földig hajtó dalnok feleltethetőmeg. A föl-dig hajlító és a földig hajlított, a lenni és a van szubjektumakéntáll elénk. Így formálódik meg Kosztolányinál – jelesül a való és a

12 KOSZTOLÁNYI Dezső,Lenni, vagy nem lenni, 15.13 Uo., 27.

285

váló kölcsönhatásából – a költészet metaforikus referenciája, alét megértésére törőalkotó-akarat mintája: „… ez a mi küldeté-sünk”.

A vallomásos beszédmódban azonban a „te” jele már nemnévmásként jelenik meg, nem a nem-beszélőmásik jeleként, ha-nem egy önreferens alakzatként. Magáról a „te” szekvenciáról ta-núskodik: „hát te mit kerestél”. Egyrészt a megtörténtek és ábrá-zolásuk („kopott regék”) áldozata: „rabságba estél”; másrészt aválság nem vállalásáé: az „annyi rest éj” kifejezés jelentése csupánkiterjesztése a külsőrabságnak a belsőre, az öncsonkításra. Itt jólnyomon követhetőaz Esti Kornél éneke címűköltemény hatása. A„te” névmás a lenni metaforáit generálja: „légy mint a minden, /te semmi”. A „te” a szüntelenül létesülőszubjektum – a tevés ésnem a tett vagy a tény alanya. Őaz, aki a meglévő, látható érzékivilágra, mint „a jajra csap a legszebb / rímmel”. S mint a rímmelcselekvőtevékeny lénynek, az alkotó alakmásának ezt kell tennie:

A céda életet fesd,azt, ami vagy te, tettesd,királyi ösztönöddelismersz-e még felettest?az únt anyag meredt-restsúlyát nevetve lökd el,s a béna, megvetett testbukásait a szellemtornáival feledtesd.

Az „ami vagy” megfelel annak, ami már van neked, az én-nek:az „únt anyag” megrögzült alakja, a tétlen matéria a térben mint atehetetlenség és a bukás közege. A „te” nem ennek a valónak aképviselője, hanem a váló – létesülő– realitásé, amit a „légy te”refrénje fejez ki a cselekvéskezdeményezés szubjektumára utalva.A „te” tevése a „tettetés”, ami azt sugallja, hogy egyfajta metafo-rikus cselekvésről van szó: tégy úgy, mint… Azaz a tettedethasználd egy másik tett imitálására és inspirálásra. Ezért lehet azimitáció nem puszta utánzás vagy játék, hanem alkotás – a szel-lem „tornája” a testen. A „ te” a „test” – a „rest” ember – másikja,

286

tevékeny valója, de a költészetben egyben indexe is – része ésegyben jele is az alanyi eseménynek. Amit a homofónia hoz tu-domásunkra, melynek funkciója, hogy a jelölőre testált névmásifunkciót számolja föl. Ez a jel nem név-más, nem helyettesítés,hanem szövegmetafora: nem az én–te reláció egysége, hanem alét neve – a minden és a semmi megkülönböztetésén túl feltárulóhorizont Igéje, a „Légy!” – nem a „céda élet” –, hanem a tevé-keny valóság – neve.

Az esszé írója szerint a költészetben jut szintézisre az alkotó-akarat és a munka mint a nyelvvel való foglalatosság. Ez a kitar-tóan végzett munka alázatosságra nevel („földig hajoltam”), nema rab, hanem a szolgálattevőönfegyelmére – a nyelv szellemiproduktumaként és a nyelv alkotótársaként. „Azt a lelket és nyel-vet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve,csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk –„áldjon vagy verjen sors keze” – : ez a mi küldetésünk. Kissé le-hajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.14

A Hajnali részegség rímkataraktái egy ilyen mentális és nyelvi je-lenlét hiteles diszkurzusát hozták a világra, melynek fent bemuta-tott értelmezése arra ad reményt, hogy a költészet poétikai és on-tológiai megközelítésének fúziója egy irodalmi antropológia alap-jait vetheti meg.

14 Uo.

287

Horváth Kornélia

(VERS)NYELV ÉS LÍRAI NARRATÍVAKOSZTOLÁNYI HAJNALI RÉSZEGSÉGÉBEN

„A műegysége nem zárt szimmetrikus egység,hanem kibontakozó dinamikus egységesülés;elemei közt nem lehet statikus egyenlőségjelvagy összeadásjel, hanem csakis a korreláció ésaz integráció dinamikus jele.

Az irodalmi műformája kizárólag dina-mikájában fogható fel.”

(Jurij Tinyanov)1

Kosztolányi e kései költeményének megítélésében a hazai iroda-lomtörténet és -kritikaírás egy-két kivétellel egyöntetűálláspontotfoglal el, midőn a verset az életmű, esetenként az egész magyar lí-ratörténet kitüntetett darabjaként értékeli.2 A kritikai recepciómegítélése szerint a Hajnali részegség olyan „kulcsvers”,3 amelyKosztolányi költészetének tematikai, motivikus és rímtechnikaiszintézisét nyújtja, szűkebben pedig a Számadás-kötet összegzőésbetetőzőalkotása, amely, mint Bori Imre mondja, egyszerre ké-pezi a kötet „tervrajzának”, struktúrájának végpontját, és sűrítimagában a Számadás költeményeiből kirajzolódó szellemi, egzisz-tenciális és poétikai folyamatot.4 Jelen dolgozat e folyamat poéti-kai megvalósulásának feltárásához kíván annyiban hozzájárulni,

1 TINYANOV, Jurij, A versnyelv problémája = T. J., Az irodalmi tény, Bp., Gondo-lat, 1981, 139.2 Rónay László szerint a Hajnali részegség „a magyar költészet egyik legcsodálato-sabb darabja”, amelyben „jelen van [Kosztolányi] teljes költészete” (RÓNAYLászló, Kosztolányi Dezső, Bp., Gondolat, 1977, 271).3 „Kulcsvers tehát ez a nemcsak terjedelmére, hanem karakterére nézve is»hosszú verse«…” (BORI Imre, Kosztolányi Dezső, Újvidék, Forum, 1986, 275.94 „A Hajnali részegség a Számadás tervrajza szerint végpont.” „Részei és részleteiezek a költemények annak a nagy ráismerési folyamatnak, amely a Hajnali részeg-ségben kapott végérvényes formát.” (BORI Imre, I. m., 277, 286.)

288

amennyiben a költemény kettős nyelvi szerveződését, egyszerreérvényesülőversnyelvi-retorikai és narratív modalitását, illetveezek viszonyát veszi röviden vizsgálat alá.

A Hajnali részegség nyelvi és beszédmódbeli szerkesztettségétmeglátásunk szerint ugyanis az a nyelvi-poétikai kettősség hatá-rozza meg, amely a prózanyelvi elrendezésűszintaxis és a sűrítettversnyelvi hangzásszerkezet kölcsön- és ellenhatásában érhetőtetten. Utóbbi az olvasás (vagy vershallgatás) aspektusából elsőd-legesen a virtuóz rímszerkezetekben, a változó sorszámú strófákhármas-, négyes-, kereszt-, ölelkezőés párrímeinek variabilitásá-ban evidens módon érzékelhető. Ez a versszakról versszakra vál-tozó, hajlékony rímszerveződés (s itt szándékosan nem haszná-lom a „rímstruktúra” fogalmát) a szabadon kezelt jambikus ver-seléssel és a verssorok mozgékonyan változó szótagszámávalegyütt jól példázza azt, amit Tinyanov a vers természeteként „ki-bontakozó dinamikus egységesülés”-nek nevez.

A Hajnali részegség tinyanovi értelemben vett „szabad vers”mivolta valószínűleg a szöveg „narratív” természetével áll össze-függésben: a virtuóz rímkombinációkkal szoros egységgé szerve-zett hosszú versszakok (hasonlóan az egyébként sokkal kötöt-tebb és rövidebb, ám a rímszerkezetek váltogatásában ugyanilyenszintetizáló jellegűAnyegin-strófához) módot adnak egy „törté-net” elmondására, melynek során a lírai én egy meghatározottszituációban bekövetkezőlátomásélményét és annak értelmezé-sét beszéli el. Ennek megfelelően a versszöveg egészét egy olyanprózanyelvi szintaktikai szerveződés vezérli, amely sok esetbenteljes szerkezetű, hosszú, többszörösen összetett alá- és mellé-rendelőmondatokból építkezik. E „prózanyelv” természete ésmodalitása azonban többször is változik: míg az elsőkét versszakbeszédmódját a köznapi „beszélt” nyelv, az élőbeszéd jellegzetesfordulatai és szerkesztésmódjai határozzák meg, addig a harma-dik és negyedik jóval patetikusabb hangvételét inkább egyfajtaírott és „retorikus” prózához hasonlíthatjuk. Erőteljesebb váltáskövetkezik be az ötödik és hatodik versszakban, ahol az égi bálleírásakor fölénybe kerülnek a mellérendelőszerkezetek, miköz-ben a sorok látványosan lerövidülnek, ily módon intenzifikálva a

289

gyakori hangzásismétlődések hatását. Az itt fölerősődő„verssze-rűség” után az utolsó három versszakban a sorok szótagszámá-nak újbóli megemelkedésével visszatér a kezdeti, az élőbeszédprózájára orientálódó mondatépítés.

A beszélőélményét leíró két – az ötödik és hatodik – sza-kaszban a versszerűség ismérvei a fentieken túl az enjambement-ok megnövekedőszáma okán is előtérbe kerülnek (csak néhánypélda: „s a szélben / a csillagok”, „észrevétlen / meg-meglibeg-tek”, „roppant / fénycsóva lobbant”, „Egy csipke fátyol / lát-szott, amint a távol / homályból / gyémántosan aláfoly…”, „egyarra ringó / könnyücske hintó / mélyébe lebben…”, „sok száz /batár között”), rendre nyomatékosítva ritmus és szintaxis küz-delmét; másfelől azonban ez a két versszak még inkább megerő-síti a költemény narratív jellegét: az égi bál leírása nem más, mintegy látott esemény, egy vízió bemutatása, amelyben egyes iroda-lomtörténeti kutatások a narráció ősformáját, történeti eredetétismerik fel.5

Az ötödik és hatodik versszakban leírt égi látomás más mó-don is kiemelést „nyer” a szöveg retorikai szerveződésében. AHajnali részegség szinte minden elemzője reflektál arra a fiktív pár-beszéd-szituációra, amelynek a verskezdet élőbeszédszerűsége isköszönhető(„Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.”, „Várjcsak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?”, „Te ismered a há-zam”, „mondhatom” stb.), azaz a valójában monológszerűelbe-szélés látszólagos dialogizálására, amelyet az én és te igei és név-mási jelöléseinek sora hangsúlyoz. Ez dialogizáltság azonbanformai, s funkciója egy sajátos retorikai szituáció létrehozása,amelynek térbeli és temporális konkrétságába (Logodi utca, ab-lak, éjszaka) beágyazódhat a vízió bemutatása. Nem véletlen,hogy az ötödik és hatodik szakaszban nemcsak ez az idő- és tér-beli meghatározottság szűnik meg, s adja át a helyét egytemporálisan rögzíthetetlen, végtelenített pillanatnak és a Tejútlehatárolatlan spatiumának, hanem a vers többi szakaszát jellem-

5 L. FREJDENBERG, Olga, A narráció eredete = Kultúra, szöveg, narráció. Oroszelméletírók tanulmányai, szerk. KOVÁCS Árpád, V. GILBERT Edit, Pécs, JanusPannonius Egyetemi Kiadó, 1994, 268–269.

290

zőén-te szerkezetek is eltűnnek, s szerepüket egy 3. személyűle-írás veszi át.

A szöveg innen nézve feltárja proporcionált architektúráját:az elsőhárom versszakot egyértelműen az én-te szituáció, a ne-gyediket már csak az én határozza meg, mely én-forma még egy-szer feltűnik a látomás részletezésének kezdetén („Oly sokáig /bámultam az égbolt gazdag csodáit…”), hogy aztán, mintegy a lí-rai beszélőnek a transzcendenciában való „feloldódását” jelezve,eltűnjön a központi versszakokban. A vízió bemutatásának befe-jeztével a szöveg szimmetrikus módon először csak az én-formáthozza vissza (a hetedik versszakban, l. „Szájtátva álltam…”),majd az utolsó két szakaszban visszatér a kezdeti én-te beszédszi-tuációhoz. Ugyanakkor számot kell vetnünk azzal is, hogy a visz-szatérődialógusforma elsőmegjelenése minőségileg megválto-zott funkciójú: az „Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél…” sormegszólítottja nem azonos a megelőzőés további versszakok re-torikai második személyével, mivel itt „valódi” önmegszólításrólvan szó. Az önmegszólítás költői eljárása pedig, mint Németh G.Béla rámutatott, az én megkettőződésével a reflexió, a számadásmegindulását jelzi, amely e versben nyilvánvalóan az égi látomáskövetkezménye. A kompozíció retorikai én-te „pillérei” tehát ittválnak „poétikaivá”, amennyiben a beszélőszubjektum belsőmeghatározóivá lesznek.

Mindez a lírai én versbeli történetére hívja fel a figyelmünket:arra, hogy nemcsak a költeményt, de a narrátor-beszélőt is a ma-ga dinamikus kibontakozásában kell szemlélnünk. Az út, amelyeta lírai én végigjár, temporálisan a gyerekkortól („s felém hajolt az,amit eltemettem / rég, a gyerekkor”) az érett férfikorig („Ötven,/ jaj ötven éve”), a halál közelségéig („halottjaim is itt-ott, egyretöbben”) ível. A gyermekkor felidézése a lírai beszélőt átmeneti-leg mintegy újra gyermekké teszi: Király István meglátása szerinta lírai narrátor a hetedik szakasztól kezdve gyermekké válik, s ak-ként is viselkedik („Szájtátva”, „a boldogságtól föl-fölkiabál-tam”), s a szerzőennek kapcsán joggal mutat rá, hogy gyermek ésművész Kosztolányinál bizonyos értelemben egymás metaforái-

291

ként működnek.6 Ám gyermek és művész a versben el is válikegymástól a meginduló reflexióval, a látomás értelmezésével,amely a vers végi felismeréshez vezet. A beszélőgyermeki visel-kedése a kezdődő(meg)világosodással („Virradtig”) felszámoló-dik, s a látomás eufóriája után („Szájtátva álltam, / s a boldogság-tól föl-fölkiabáltam..”) a reflexió az ént visszatéríti a kiinduló tér-beli helyzetébe, az ablakhoz („Virradtig / maradtam így…”). Azemlékezés–vízió–értelmezés egymásra épülőhármas aktusa hoz-za létre a szövegben azt a reflektív ént, aki tudatában van belsőmegosztottságának („tudom, hogy nincsen mibe hinnem”, „még-is csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam.”), de „aki”az önértelmezés verbális aktusában egyszersmind a nyelvbe való„átlépés” eredményeként immár nem biográfiai, nem is nyelvilegábrázolt, hanem kizárólag nyelvi, a nyelvben megformálódó én-ként gondolható el.7

A jelzett aktivitássorozat a versbeli narratíva szerint az éjsza-kai szobában bolyongással („sétálgatok”, „botorkálok”) és az ab-lakon való kitekintéssel indul meg. Az „az ablakon kinézek” kü-lönleges, egyszerre lezáró és újat kezdőfunkciójára hívja fel a fi-gyelmet a sor rövidsége a megelőzőverssorokhoz képest, vala-mint az itt tökéletes szabályossággal felcsendülőjambikus ritmus,amely az előzősorokban chorijambusokkal és pyrrichiusokkaltársult, s egy alkalommal maga is „részeg” módjára megbotlottegy anaklázis erejéig („s amint botorkálok”). A kinézek szó jelen-tőségét az inverzió (a megszokott szórend „kinézek az ablakon”volna), s a bokorrímben elfoglalt lezáró pozíciója is erősíti, legin-kább pedig a fészek–mézek–részeg–kinézek rímsorozatban betöltöttszemantikai szerepe emeli ki: a minden alkalommal négy hangotösszecsengetőrímsorozat elsőhárom tagja valamilyen módon abezártság, a körkörösség, a kötöttség jelentés-összefüggéseit hívja

6 KIRÁLY István, Kosztolányi. Vita és vallomás, Bp., Szépirodalmi, 1986, 287.7 Megvilágítóak lehetnek itt Kristeva szavai is, melyek szerint „a szubjektumdialektikája a költői nyelvbe van beleírva”. (Vö. KRISTEVA, Julija, The Ethics ofLinguistics = Desire in Language. A Semiotic Approach to Literature and Art, ed. byRONDIEZ, Leon S., New York, Columbia University Press, 1980, 24.)

292

elő, míg a kinézek a kifelé irányultság markírozott szemantikai je-gye révén éppen kiutat mutat ebből a rögzített állapotból.8

Az általunk és a versszöveg által kiemelt ablak az összekötő, aközvetítőfunkcióját tölti be a beszélőés a külvilág, majd a gyer-mekkor és az égi világ között. Mint Florenszkij mondja, az ablakgyönge szellemi látásunkat erősíti föl, hogy megpillanthassuk atranszcendens világot.9 Az ablak, valamint a látás és vakság témá-jának fontosságát Kosztolányi kései költészetében aligha kellhangsúlyozni: ez a téma a Hajnali részegségben az ablakon-vakonrímpárban artikulálódik a legerőteljesebben, amennyiben éppen alényegi, a transzcendens látás képességének elvesztésére utal. Alírai beszélőszámára az ablak10 először a reális térben (másodikversszak), majd az időben való látás, a múlt felidézése révén teszilehetővé az „égi világba” való átlépést: abba a világba, amellyelegykor megvolt a kapcsolata („ide estem”), s amelyet most azemlékezet erőfeszítésével ezt kell visszaállítania.

A transzcendensbe való átlépés és megvilágosodás narratívájaazonban sűrített módon már a címben is megjelenik. Részeg sza-vunk nem kizárólag ’erősen ittas’-t jelent, hanem ’hóbortos, meg-szállott’, illetve ’mámoros hangulatban lévő’ embert is. Amint azetimológiai szótár rámutat, a „részeg eredetileg a révületbe esett

8 A zártság mozzanata a második versszak doboz és ketrec szavai révén különö-sen felerősödik, s a halál témájával lép érintkezésbe.9 Vö. FLORENSZKIJ, Pavel, Az ikonosztáz, Bp., Corvina, 1988, 24. Nemvéletlen, hogy egyes nyelvekben az ablak és a szem jelentésűszavak etim o-lógiailag azonos tőre vezethetők vissza. Ebből a kapcsolatból még a magyarnyelv is őriz valamit: szláv eredetűablak szavunk a ’felhő’ (vö. orosz’oblako’) jelentésével kapcsolódik össze, ily módon „jelezve” az ablak és azégi szféra közötti összekött etést.10 Az ablak a különbözőmitológiákban hasonló transzcendens jelentésekkel bír.Az ilyetén szakrális és mitikus jelentéslehetőségek az égi bál leírásakor megsok-szorozódnak a versben. Csak utalásszerűen: ilyen az „ég glóriása” kifejezés, a„lépcső” mint az eget és földet összekötővilágfa alakváltozata, a „fényesség”mint megvilágosodás, az „arany” és a „kék” szín dominanciája (az előbbi aszakrális felfogás szerint nem szín, hanem maga a fény, az isteni világosságmegtestesítője, míg az utóbbi a keresztény kulturális szimbolikában Mária szí-ne), valamint a „drágakövek” és „ékszerek” mint a földre leszálló „Új Jeruzsá-lem” megidézése (lásd: színarany utcák, drágakövekkel kirakott falak és kapuk).

293

sámánpap állapotára utalhatott, amelyet mesterségesen, kábító-szerrel is előidéztek. [Az ’ittas’] […] jelentés már jelentésszűküléseredménye.”11 A révültség szemantikája egyfelől a beszélőnek alátomás által kiváltott eksztatikus állapotára vonatkoztatható,másfelől az általa végzett cselekvésre, az általa elbeszélt narratívára,vagyis magának a versszövegnek a megalkotására. Mi több, a cím-ben szereplőés a szövegben megismétlődőszó a hangulat, a hangolt-ság szemantikája révén közvetve a hang, tágabb értelemben pedig anyelv témáját is bevonja a részeg költői jelentéspotenciáljába.

A részeg szó történeti szemantikája így az ég és a föld közöttkapcsolatot teremtősámán szerepkörével ruházza fel a lírai be-szélőt. A címszó ismétlődése az elsőversszakban („s amint bo-torkálok itt, mint a részeg”) az eksztatikus állapot eléréseként,másfelől azonban a jelentésszűkülés azon nyelvtörténeti folyama-tának reprezentációjaként is értelmezhető, amelyről az etimológi-ai magyarázat szólt. Az annominatio ereje folytán a részeg szó to-vábbá a Kosztolányinál olyannyira kitüntetett ’rész’ jelentését iselőhívja, s implikálja a rész-egész témáját mint a részből a teljes-ség elérésének lehetőségét.

A cím másik szava még érdekesebb értelmezői belátásokra admódot, amennyiben a történeti vizsgálódás magában a hajnalszóban is felmutat egy olyan ellentétes kettőséget, belsőszeman-tikai oppozíciót, amilyet korábban a beszélőversvégi sajátossága-ként láttunk létrejönni. E szavunk – írásos szövegekben először(1372 után/1448 körül) adatolható – jelentése a ma is megszo-kott, a TESz formalizáló nyelvén ’a napfelkeltét közvetlenülmegelőzőés a napfelkeltét magában foglaló időszak’-ként írhatókörül. Második, bőévszázaddal későbbi (1587-es) előfordulásátazonban a szótár munkatársai éppen ellenkezőképpen, ’az estébe,az éjszakába való átmenet’-ként szemantizálják. Ugyanakkor aszónak egy harmadik, az előbbiektől egészen eltérőjelentéskörétis feltárják, amelyet úgy parafrazálnak, mint ’hajnali jeladást, éne-ket, köszöntőt’, illetve mint ’a lakodalmas nép zajos, zenés felvo-nulását a lakodalom utáni reggelen’. Talán nem érdektelen itt to-

11 Vö. A magyar nyelv történeti–etimológiai szótára III, Bp., Akadémiai, 1979, 393.

294

vábbi érvként a TESz indoklását is idézni: „A ’reggeli ének, jel-adás’ jelentésűhajnal etimológiai elkülönítése szükségtelen, s e je-lentés szláv származtatása téves. Az énekes, hangos jeladás ősieredetű, jellegzetesen magyar szokás volt, ezen alapul a harmadikjelentés, amelyben a szó a lengyelbe átkerült.”12

Mit jelenthet akkor a hajnal szó eme történeti jelentésszerve-ződése a Hajnali részegség cíművers szempontjából? Túl azon,hogy a ’lakodalom’ és a ’zenés felvonulás’ a versközépi archaikustípusú narrációban kifejtett bál témáját is motivál(hat)ja, a ’reggeliének’ szemantikai lehetősége a vers végkifejletét, a lírai hős és be-szélőutolsó, meghatározó cselekedetét, a megvilágosodásra („azégbe bál van, minden este bál van”) és a katharsziszra („megtö-rötten / földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.”) adott „vá-laszát” értelmezi: „dalolni kezdtem ekkor az azúrnak”. A beszélőcselekvése a deiktikus ekkor megjelölés révén azonban nem loka-lizálható a versszöveg terén kívül, csakis azon belül: a mondás, az(el)beszélés most-jára utal, s ezáltal magának a versnek a létrejötté-re.13 Innen nézve pedig az emlékezet, mely a transzcendensselvaló kapcsolatba lépést lehetővé tette, a nyelv emlékezeteként, aszavak történeti szemantikájának emlékezeteként válik értel-mezhetővé:14 a múlt a szó múltjaként, míg a bál „pillanatnyivégtelenje” a nyelv, de különösen a költői nyelv univerzális ide-jét képviseli. Ezen a ponton pedig az is megállapítható, hogy aversben elbeszélt narratíva a cím két szavának jelentésszerkeze-téből fejlődik ki.

A hajnal ének-jellege („dalolni kezdtem”), melyet a versönreflexív alakzataként értelmeztünk, egy további meghatározó je-lentéskontrasztot is megvilágíthat, amelyet a szöveg metaforái adal és a kézirat különbségeként tárnak elénk. A hangzó, a beszéd-

12 Uo., 26.13 Vö. Szegedy-Maszák Mihály megállapításával, miszerint „a költemény beszéda beszédben és a beszédről” (SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Kosztolányi Dezső,Pozsony, Kalligram, 2010, 412).14 E tekintetben a versben szereplőablak a maga rejtett mitikus jelentéseivel anyelvi emlékezetnek a – mind egyéni, mind közösségi értelemben vett – „tudat-talanjába” visszaszorított értelmek szimbólumaként is felfogható.

295

szerűés a papírra rögzített versszöveg Kosztolányi számárameghatározó ellentéte (vö. az utóbbi kapcsán: „miféle ringyókrabságába estél, / mely kézirat volt fontosabb tenéked”, illetvemár a kiinduló versszituációban: „amit írtam, lázasan meredtrám” – kiem. H. K.) a hangzó ritmustól lüktető„eleven” költe-mény és a „prózaszerű” verses narratíva kettősségének is megfe-leltethető. Ennek kapcsán és lezárásként érdemes Kosztolányi-nak az Ábécé a hangról és a szavalásról címűírását idéznünk: „Ez akor néma. Hangtalanul olvas, hangtalanul ír. Valaha nem így volt.Tudósaink most mutatják ki, hogy az emberiség a középkorigcsak hangosan olvasott, csak hangosan írt, akár a nép manapság.Később a kolostorokban tanulták meg a szemmel való néma ol-vasást […]. Azóta a szem átvette a száj szerepét, az élőszó sor-vadt, művészet, tudomány fokonként eltávolodott az emberihangtól, műveltségünk súlypontja a betűre helyeződött. Az ősiközlőforma azonban a szó volt. Ezt ösztönösen érezzük, vala-hányszor verset szavalnak.”15

15 KOSZTOLÁNYI Dezső, Ábécé a hangról és a szavalásról = K. D., Nyelv és lélek,Bp., Osiris, 1999, 438.

296

Finta Gábor

HAJNALI KÓLONKosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Aki Kosztolányi DezsőHajnali részegség címűversének újraolvasá-sára vállalkozik, olyan hiátusban találja magát, mely arról tanúsko-dik, hogy az utóbbi másfél évtizedben a Kosztolányi (kivált gon-dolkodói attitűdje és próza)művészete iránti határozott kritikai ér-deklődés ellenére lírája a recepciót legfeljebb részlegesen tudta azújraértelmezés kényszerével szembesíteni. Nem elképzelhetetlenugyanakkor, hogy ez éppen a korábban elismert teljesítmény szö-vegekhez (így a Hajnali részegséghez is) hozzárendelt és megmereve-dett jelentés- és értékindexeivel hozható összefüggésbe.

Szauder József szerint a Számadás verseit olvasó A bús férfi pa-naszaiban és a Kenyér és bor verseiben „talál kulcshelyzetet mindenkésőbbi nagyság értelmezésére”.1 Az „éjjeli riadalom” és a „csil-lagok világából való kitaszítottság”2 képzete először a Boldog, szo-morú dalban jelenik meg, korábbi kötetekben azonban ennek isvannak „félig meddig tudatos előzménye”-i.3 „[M]otívumunk fej-lődésé”-nek eredményeképpen pedig az a „Hajnali részegségbenépül, terebélyesül tökéletessé”.4 A motívum szerves fejlődéséneka gondolata, mely a költői pálya későbbi fejleményei felől a meg-előzőt szükségképpen előzményként is tekinti (vö. „tudatos előz-mény”), őrzi azt a pozitivista elgondolást, mely szerint az életműdarabjait (fejlődő) egységben kell tekinti, melyben a kezdetbenrészleges bontakozik, terebélyesedik, tökéletesedik.5 Az egységes

1 SZAUDER József, A hajnali részegség motívumainak története = Sz. J., A romantikaútján, Bp., Szépirodalmi, 1961, 438.2 I. m., 439. (Kiemelések az eredetiben.)3 I. m., 440.4 I. m., 445, 438.5 Ez az elképzelés jórészt a vers későbbi recepciójában is tartja magát, vö. pl.KIRÁLY István, Kosztolányi: Vita és vallomás, Bp., Szépirodalmi, 1986, 286–87;TÓTFALUSI István, Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség = 99 híres magyar vers ésértelmezése, Bp., Móra, 19993, 353.

297

értelmezői keret igényének következtében egymásnak ellent-mondó gondolatok nem férnek meg az életműben – főleg nem,ha ezt az „ismert életrajzi tények cáfolják”6 –, vagyis egy motí-vum olyan korábbi előfordulásai, melyek a társítható jelentésekettekintve nem vagy nem teljesen hangolhatók össze a későbbi „ki-teljesedett” jelentéssel, részlegesnek kell tekinteni. Szauder ennekmegfelelően a köteteket is a tudatosodás folyamatának, az egyremélyebb létmegértésnek a dokumentumaiként olvassa.

A folyamatszerűség feltételezésében egyetértek Szauder Jó-zseffel, úgy vélem azonban, hogy a szövegek eltérőválaszait,amennyiben azonos kérdésekre keresnek feleletet, érdemes kü-lönbözőválaszokként megértenünk. A bús férfi panaszai „Nemtudtam én dalolni…” kezdetűversének beszélője a líra- és (való-színűleg ezzel összefüggésben) létszemléletének megváltozásáróltudósít, annak élményközpontúsága, impresszionista7 jellege he-lyett a költői önreflexiót állítva a megváltozott lírai beszéd alap-karaktereként. („Húsz évesen arról daloltam, ki kisgyermekkéntégre kelt, / most éneklem húsz éves másom, ki egykor erről éne-kelt.”) Az idézett (1921-es) vers a korábbi beszédmód válaszkép-telenségéről is számot ad egy Ady-allúzióval („Süket, kopár föld-nek kiáltok, poros hazám szegény fia, / mert nem veri már visszaversem a Kárpát és az Adria.”), oly módon azonban, hogy a meg-idézett beszédmód összehangolhatónak mutatkozik a korábbi sa-ját hanggal („énekes ifjú fiának / vall engem a vén Magyaror-szág.”). Így a versbeli beszélősaját korábbi lírájának kiüresedésé-ről úgy ad hírt, hogy annak szólambeli eredetiségét teszi paródiatárgyává anélkül, hogy ez a retorikai regiszter megváltozásávaljárna együtt, amivel a korábbi beszédmód legfőbb értéke, a szó-lambeli eredetiség veszik el. Annál is inkább, mert az Ady-allúziónem közvetlen az Ady-szöveget szólaltatja meg, hanem egy, aNyugat 1920-as Ady-számában megjelent, Ady élete és költészetemellett hitet tevőMóricz-verset: „Tág tüdővel hadd messzi kiál-

6 TÓTFALUSI, I. m., 356.7 Igaza lehet Király Istvánnak, aki szerint „mint általában a kései Kosztolányi-nál, nem a század eleji impresszionista nyelvi örökség továbbvitele volt már aHajnali részegség köznapisága”. (KIRÁLY, I. m., 284.)

298

tom, / zengjen a hangom, dördüljön a szóm / a magyar pusztá-kon, a magyar szíveken, / hogy visszazengje a Kárpát / és tova-zúgja Ádria / és minden élet itt: // hogy mi vagy, nékem” (Ady).Épp ezért nem teljesen bizonyos, hogy az elsőszakasz és főlegannak „mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még”sora csak a gyermekkor emlékezete felől olvasható, csak annaklehet jelölője, amit az is felerősít, hogy az Ady-allúzió után a sza-kaszt megismétli.

Így, jóllehet Szegedy-Maszák Mihály a korábbi recepcióvalösszhangban joggal jegyzi meg, hogy a „Hajnali részegség összegzőigényűalkotás, nagyon sok előzménnyel”,8 a vers viszonya ezek-hez az előzményekhez korántsem problémátlan. A folyamatosfejlődés gondolata felől különösnek tűnhet, hogy a formai meg-oldásokra érzékeny Kosztolányi a Hajnali részegségben a Boldog,szomorú dalétől, melyet Szauder József a későbbi költemény elsőelőzményének tart, formailag ennyire elütőmegoldást választott:a vers egy kivételével azonos szótagszámú negyven sorából har-minchétben mutatható ki az adoniszi kólon.9 Ebből a szempont-ból érdekes lehet Bárdos László észrevétele, mely szerint az érettKosztolányinál az antikos időmértékes verselés viszonylag ritka,10

ugyanakkor az adoniszi kólon nemcsak a Harsány kiáltások tavaszireggelben, de a Marcus Aureliusban is kiemelt ritmikai szerepet kap,a vers „hetvenkét sorában százhat esetben mutatható ki.”11 Averset elemzőHegedüs Géza szerint prozódiája „okvetlenül azantik dráma kórusainak ritmikáját idézi”, „az ókori versformákzenéjét stilizálja”.12 A Hajnali részegség értelmezői a vers ritmusávalkapcsolatban rendre kiemelik, hogy „noha jambikus lejtésű, a

8 SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Kosztolányi Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010, 409.9 Érdemesnek látszik megjegyezni, hogy a szöveggel fent kapcsolatba hozottNem tudtam én dalolni… kezdetűvers húsz sorában tizenhatszor mutatható ki azismétlődőkólon.10 BÁRDOS László, Változatok a búcsúzásra. Kosztolányi kisszerkezeteiről a Szám-adás három verse alapján = A rejtőzködőKosztolányi. Esszék, tanulmányok, szerk.MÉSZ Lászlóné, Bp., Tankönyvkiadó, 132.11 FERENCZ Győző, Kettős tanulmány Kosztolányiról, Jelenkor, 1988/1, 39.12 HEGEDÜS Géza, Különvélemény egy vers értelméről. Kosztolányi Dezső: MarcusAurelius, It, 1970, 898.

299

sorhosszúság tekintetében egyáltalán nem követ szabályos képle-tet”,13 „[s]zabálytalanul, 4–21 sor között inogtak a strófák, s ha-sonló szeszéllyel, rendszertelenséggel háromtól tizenegy szótag-nyira nyúltak a sorok”,14 vagyis ilyen értelemben nem tart kap-csolatot az antikos időmértéket alkalmazó versekkel, az ezekbenszerepet kapó adoniszi kólon mégis jelentős ritmus- és értelem-képzőalakzatként jelenik meg a versben.

Király István úgy látta, hogy az „alapsejtelemben adott jambi-kus lüktetést folyvást botlatta egy-egy anaklázis”, amely a rímek-kel együtt (idézi Devecseri Gábort) a fokozódó izgatottságot ér-zékelteti.15 Példaként a vers elejéről idéz két sort: „a szájakonlágy, álombeli mézek / s amint botorkálok itt, mint a részeg”.16 Amásodik sorról valóban elmondhatónak látszik, hogy a versszö-veg itt mintegy meg is teszi, amiről beszél, amennyiben a „botor-kálok” anaklázisával a sor ritmusa megbotlik. A játékosságon túlez azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy nem elképzelhetet-len, a vers ritmusa és értelmi vonatkozásai közt szorosabb kap-csolatot feltételezhetünk. Publicisztikájából tudható, hogy Kosz-tolányitól ez a gondolat nem volt idegen. Egy 1920-as, a Nyugat-ban megjelent tanulmányában például „forma és gondolat […]elválaszthatatlan egység”-ét hangsúlyozva úgy véli, hogy versekolvasásakor a kritikusnak „a vers testi szervezetét kell vizsgálnia”,a „test [pedig] a vers szövege”, vagyis a „vers- és hangtani szem-pont”-ok vizsgálata kell az elsődleges, bár természetesen nemegyedüli szempont legyen, mert a „közlőbeszéd és a zene, a pró-za és a vers közötti űrt nem lehet teljesen áthidalni”.17

A gyermek és a gyermekkor jelentősége a Kosztolányi-oeuvre-ben a recepció (a Hajnali részegség kapcsán is) régóta tárgyalt köz-ponti kérdése, így a fenti kontextusban mindenképpen figyelemre

13 FERENCZ, I. m., 37–38.14 KIRÁLY, I. m., 283.15 Uo.16 A vers szövegét a következőkiadásból idézem: KOSZTLÁNYI DezsőÖsszesversei, szerk. RÉZ Pál, Bp., Szépirodalmi, 1989, 431–434.17 KOSZTOLÁNYI Dezső, Tanulmány egy versről = K. D., Nyelv és lélek , vál., s. a. r.RÉZ Pál, Bp., Osiris, 19993, 409–410.

300

méltó, hogy a vers kiemelten fontos, gyermekkort idézőrészébena sorképzést az értelmi tagolás ellenében irányítja a versritmus, ésaz enjambement-nal a „rég, a gyerekkor” sor képződik, melyneksorképlete adoniszi kólon, vagyis ugyanaz, amely Király anaklá-zisra hozott elsőpéldájában mutatható ki („álombeli mézek”18).Az elemzők ugyan kizáró ellentétként rendre szembeállítják egy-mással a versben a lent és a fent világát, és ha kap is figyelmet azidézett sor, legfeljebb annyiban, hogy a versbeli beszélőaz alvó-kat itt egészen máshogy minősíti, mint a következőszakaszban,19

úgy tűnik azonban, hogy a vers ritmikailag ezt a sort a „rég a gye-rekkor” sorral teszi összeolvashatóvá, vagyis mintegy kiemeli azt,nyomatékot adva egyben annak is, hogy a versbeszéd itt a báléjleírásának dikcióját idézi, ez pedig különös hangsúlyt ad a szövegújramondottságának is. Egyrészt a minősítés valójában már abáléj tapasztalata utáni, másrészt a versritmus az „álombeli mé-zek”-hez hasonlóan kiemeli azt a sort is, amely a másikhoz valóbeszéd nehézségeit tematizálja: „hogy magyarázzam”.

Az adoniszi kólonnal a szövegben még több helyen találko-zunk, a ritmusképlet ismétlődése pedig mindannyiszor hangsú-lyos helyen történik. Először az elsősorban, amely a másodikszakasz első, idézett sorához hasonlóan a beszédhelyzetre irányít-ja a figyelmet. Ebben a részben a kólon a már idézett „álombelimézek”-et kivéve még egyszer ismétlődik, olyan helyen („negyvencigarettám”), amely a narkotikummal kapcsolatban a versritmus fe-lől a „részegséget”, illetve az ezzel etimológiailag is rokon révületkövetkezményét készíti elő. Annál hangsúlyosabb lesz így a má-sodik sor enjambement-ja, amely megtöri a kólont: „abbahagytam/ a munkát”, vagyis a ritmus felől teszi fel azt a kérdést, melyet avers később tematizál a „mily kézirat volt fontosabb tenéked”sorban, egyben minősítve is a „lázasan” a beszélőre meredőkéz-iratot. A sor antropomorfizmusa így az eredettől elidegenedőmunkát éles ellentétbe állítja azzal a dallal, amelyet a beszélőaz

18 A Marcus Aureliust vizsgáló Ferencz Győzőpontosan elkülöníti a ritmikai vál-tozatokat, én a dolgozatban csak magát a kólont jelölöm.19 Vö. TÓTFALUSI, I. m., 354.

301

élmény hatására kezd szívéből dalolni, s attól, melynek születéséta verset olvasva követhetjük.

Feltűnő, hogy a második szakaszban az adoniszi sorvég az el-sősor után csak egyszer ismétlődik, az alvóra szóló óra szavában:„»ébredj a valóra«”. Mivel az utolsó szótag semleges,20 nem kell je-lentőséget tulajdonítani annak, hogy a kólon egyetlen olyan sor-végi előfordulása, ahol az utolsó szótag kizárólag rövidnek te-kinthető, annál kevésbé, mert a nyolcadik rész elsősora („Virrad-tig /maradtam így és csak bámultam addig”), melyet az enjam-bement kiemel, azt valószínűsíti, hogy a choriambust érdemesebben a kontextusban csonka adóneusnak tekinteni,21 vagyis ahangsúly a –– ismétlődésén van. Az viszont lényegesnek tű-nik, hogy akusztikailag a sor a „valóra”–„alóla”–„állat óla” rím-sorozatba illeszkedik, melyből az utolsó sor (egyben a másodikszakasz utolsó sora: „hogy otthonunk volt-e vagy állat óla”) a„volt-e” anaklázisa miatt úgy is olvasható, melyben az elsősza-kasz családi fészke után egyértelműen pozitív értékindexűotthon kétsorkezdőjambusa után („hogy otthonunk”) a lejtés a vers alap-ritmusának ellentétébe fordul, és egy daktilust két trocheus követ.Az „ébredj a valóra” kólonja azonban a valót itt máshogy is érthe-tővé teszi, utalhat arra a valóra, melyre a vers tanúsága szerint aversbeli beszélőébred(t). A kétféle való ezen a ponton érintkeziklegintenzívebben, ami egyben azt is nyilvánvaló teszi, hogy nemegyszerűen a lent és a fent világa (valója) közti kétpólusú ellentét-ről olvashatunk, melynek hatókörét ily módon a következősza-kasz „De” sorkezdeténél a ritmika az ismétlődőkólonnal („fönna derűs ég”) pontosabban jelöli ki (felidézve egyben azt, hogy az„álombeli mézek” a lent világát – vagy annak egy szeletét – a bál-éj tapasztalatát idézve értékeli át, bizonyos mértékig talán kü-

20 A költői gyakorlatban ennek számtalan példája található, Reviczky Gyula Pánhalála címűversében például a következőt olvashatjuk: „Pattog a nóta.”, „Per-dül a koczka, csalfa szerencse / Pörgeti arra, pörgeti erre.”; vagy RadnótinálMiklós Bájoló jában: „Jöjj be a házba”, de találunk rá példát az említett Kosztolá-nyi-versekben, a Boldog szomorú dalban és a Marcus Aureliusban is.21 Vö. SZEPES Erika, SZERDAHELYI István, Verstan, h. n., Tárogató, é. n.,233 (az 1981-ben megjelent Gondolat-kiadás reprint nyomata).

302

lönbséget is téve a szemlélt és megélt dolgok között). Az min-denesetre bizonyos, hogy a beszélőnek a kétfajta látvány ugyan-abból a nézőpontból mutatkozott meg.

A harmadik részben a már idézett elsősor után az adoniszisorvéggel sorkezdőhelyzetben találkozunk újra („mint az anyámpaplanja”), mely a „forma és gondolat” egységét nem csak olymódon erősíti, hogy a kólont ismételten a gyermeki látással hoz-za összefüggésbe, de egyben azt is előre jelzi, hogy a látomást le-író ötödik és hatodik részben kizárólag csak sorkezdeti vagy sor-közi helyzetben mutatható ki (míg a „keretrészekben” sorvégentalálható), mintegy különbséget téve az élmény tapasztalása ésannak beszéddé tétele, medializálása közt. Elvben négy kivételadódik. Az elsőkettőa második rész tizenharmadik és tizenha-todik sora („mert a mindennapos agyvérszegénység”, „s ők a szobábazárva, mint dobozba”), melyek tartalmilag a családot és álmukatleíró résszel, „a szájakon lágy, álombeli mézek”-kel kontrasztot ké-peznek ugyan, de oly módon, hogy a ritmus ismétlődése, amely aszületővershez és nem a rekonstruált látványhoz tartozik, be-vonja azt a kólon ismétlődéséhez kapcsolható jelentéskörbe, va-gyis az élmény után születővers itt mást tesz, mint amit az él-mény előtti látványt leíró beszélőmond. A harmadik az ötödikszakasz utolsó sorában van, ahol kétségtelenül kimutatható a ri t-mikai ismétlődés (akár kétféleképpen: „s a kapusok kocsikért kia-bálnak” „s a kapusok kocsikért kiabálnak”), az egész sor ritmikájaazonban arra mutat, hogy azt egy pirrichiust és egy jambust kö-vetően két ciklikus anapesztus zárja („s a kapusok kocsikért kia-bálnak”). A negyedik a hetedik rész hatodik sorában pedig egyér-telműen a báléjt idézi („tündérei hajnalba”).

Az ötödik rész húsz sorában összesen hétszer szerepel: „bá-multam az égbolt” „is keleten s a”, „mennyei kastély”, „künn az elő-csarnok”, „házigazda a lépcsőn”, „mint amikor már”, illetve a fentmár tárgyalt utolsó sor, melyek közül az elsőa látvány beszélőretett hatását leíró, a többi pedig magát a látványt leíró részben ta-lálható. Ehhez képest meglepőnek tűnhet, hogy a hatodik rész-ben csak egyszer, az „aztán amíg vad paripái futnak” sorban talál-kozunk a kólonnal. Az egész szakaszban azonban ez az egyetlen

303

anaklázis, és erről is elmondható, hogy a sor mintegy teszi is,amit mond. Ezen kívül e szakaszban feltűnően megnőa tisztajambikus sorok száma, a huszonkettőből kilenc22 valósítja megtisztán a vers ritmikai alapképletét, a sorhosszúság tekintetébennagy változatosságot mutatva a három szótagostól egészen a ha-todfeles sorokig. A hetedik, a beszélőfelismeréséről tudósítószakaszban arányait tekintve a leggyakrabban jelenik meg az ado-niszi kólon, a hét sorban összesen háromszor, ezekből egyben ar-ról olvashatunk, hogy a beszélőt a látvány milyen cselekvésreösztönzi („fölkiabáltam”), kettőpedig a báléjt idézi („titoknak,hogy a mennynek”, „tündérei hajnalba”).

Nyilvánvaló, hogy a báléj leírásában, illetve az ehhez mégközvetlen kapcsolódó, mert az élmény jelenéről beszámoló hete-dik szakaszban a többi részekhez képest az adoniszi kólon gyak-rabban ismétlődik, a (címbelivel együtt: Hajnali részegség) hu-szonöt előfordulásból tizenegyszer, s a többi előfordulásból ishárom tematikusan szorosan a gyermeki látás témájához kapcso-lódik: „mint az anyám paplanja”, „rég, a gyerekkor”, „fönn a derűség”, amihez hozzávehetjük még a báléj leírását lezáró „Virradatig(/ maradtam így és csak bámultam addig”) sort, vagyis összesentizenöt esetben.

A nyolcadik és kilencedik rész múlttal számot vetőrészébenegyáltalán nem jelenik meg az adoniszi kólon, a záró strófábantalálkozunk vele újra, két sorban, az elsőben („Nézd csak, tudom,hogy nincsen mibe hinnem”) és a nyolcadikban („úgy érzem én, ba-rátom, hogy a porban”), vagyis abban a két sorban, amely szembesítia „tudom” és az „érzem” világát. Ebben a részben, az elsőkét,élőbeszédet idéző„prózai” sor után megint erőteljesebb lesz ajambikus lejtés („de pattanó szivem feszítve húrnak / dalolni

22 Elvben az „Egy csipkefátyol” és a „melyet magára ölt egy drága, szép nő” so-rokban az „egy”-et hosszúnak kellene venni, de határozatlan névelőként hang-súlytalanok, így a szöveg hangzóssága felől nézve véleményem szerint rövidnektekintendők. Kosztolányi verselési gyakorlatától egyébként sem idegen, hogy „aszóhangsúlyt figyelembe véve hibázza el a sorokat: a szabálytalan rövid szótagraszóhangsúly esik, a szabálytalan hosszú szótag viszont nyomatéktalan.” (FE-RENCZ, I. m., 39.)

304

kezdtem ekkor az azúrnak / […] / […] / Bizony ma már, hogyizmaim lazulnak / […] / […] / mégis csak egy nagy ismeretlenÚrnak”). Érdekes és fontos, hogy a következtetéshez eljutó sza-kaszban a kólon nem a gyermeki látást idézősorokban jelenikmeg, épp ellenkezőleg. Az így felidézett lenti való világát a báléjtidéző jambikus sorok ellenpontozzák, melyeket a „húrnak”–„azúrnak”–„lazulnak”–„úrnak” négyes ríme köt össze. A zárósor („vendége voltam”) pedig ritmikailag a báléj leírásának „fény-csóva lobbant”, „könnyűcske hintó / mélyébe lebben” sorait, il-letve a rácsodálkozást tematizáló „Szájtátva álltam” sort idézik fel,így a ritmikai emlékezet pontosan jelzi a következtetés okát. Nyil-ván jelentősége van annak, hogy ez a sorképlet korábban csak egy-szer fordul elő, éppen az elsőrész „nem jött az álom” sorában.

Elmondható tehát, hogy a versritmus valóban mintegy kotta-ként irányítja a befogadást a Hajnali részegségben. A vers értelme-zésére vonatkozóan a már levontakon túl a további lehetségeskövetkeztetések közül itt csak arra az egyre szeretném felhívni afigyelmet, mely a dolgozat elején feltett kérdésekkel leginkábbkapcsolatba hozható.

A vers vége sokféleképpen idézi fel a verskezdetet, melyekközül az itt tárgyalt kontextusban a legfontosabb az, mely azutolsó szakaszban tematizált élménylírát („de pattanó szivem fe-szítve húrnak / dalolni kezdtem ekkor az azúrnak”) és a versbenszületőszöveget állítja szembe. Ez utóbbi nem kívánja azt a kép-zetet kelteni, hogy közvetlenül egy látványt jelenít meg, és mintolyan, élményként, részeg káprázatként olvasandó. A vers az ér-zékelés tapasztalatát medializálja, vagyis utólag nyelviesíti az él-ményt, így téve közvetíthetővé azt. A „Várj csak, hogy is kezd-jem, hogy magyarázzam?” kérdésen túl, mely direkt módon is az„elbeszélés nehézségei”-vel szembesít, az olyan kitételek, mintpéldául „Az én nem tudom”, „bámultam”, „Szájtátva álltam”,melyek nem pusztán kommentálják az eseményeket, de a hallgatószámára az élmény leírását hatásában követhetővé tevőgesztusokis, melyek jelzik a versbeli beszélőküzdelmét, hogy az érzéki ész-lelés és a nyelv közötti diskrepanciára ne a kommunikáció és amegértés képtelenségét állító hallgatás legyen az adekvát válasz,

305

amely nem tenné lehetővé az ontológiai következtetés levonásáta vers végén. Ezért talán nem tűnik túl távoli magyarázó párhu-zamként Heideggert idézni: „A nyelv a lét háza. A nyelv hajléká-ban lakozik az ember. A gondolkodók és a költők e hajlék őr-zői.”23 Ilyenformán egyetértek Király Istvánnal, aki a Hajnali ré-szegséget gondolati költeménynek tekinti. De abban az értelem-ben, hogy az érzékelés közvetlenségétől a nyelvig jut el Koszto-lányi. A saját nyelvhez pedig a másik idegenségén át vezet az út:nem véletlen tehát a második rész elejének explicit utalása arra,hogy a másik horizontjából igyekszik nyelvivé tenni a látványt.Ebben az értelemben azonban a „teljes idegenség és a teljes ott-honlét közti átmenet, illetve feloldás”24 nem a vendéglét tudata,hanem a nyelvben tetten ért lét(ezés).

23 Martin HEIDEGGER, Levél a „humanizmusról” = M. H., Útjelzők, ford. BA-CSÓ Béla, Bp., Osiris, 2003, 293.24 KIRÁLY, I. m., 293.

306

Reuven Tsur

RÍM ÉS EKSZTATIKUS MINŐSÉGA HAJNALI RÉSZEGSÉGBEN

A Hajnali részegség nyilvánvalóan három részre oszlik. Az elsőrészegy triviális, szürke, érdemtelen, nehézkes valóságot ír le, „a min-dennapos agyvérszegénység”-et, ahol az emberek korlátolva van-nak akaratuk megvalósításában, s életük értelem nélkül bonyoló-dik le. Ami csillogás van ebben a világban, az is csalfa („ködébecsalfán csillogó eszüknek”); s az emberek szűk, sivár térbe van-nak zárva:

sők a szobába zárva, mint dobozba,melyet ébren szépítnek álmodozva,de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,minden lakás olyan, akár a ketrec.

A második rész a „De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég”sorral kezdődik, és egy lelkesítőfelfedezéshez vezet. Az elsőrésza társalgási nyelv percről percre változó, mondhatnám habozó,hanghordozását használja, mint például az „Elmondanám eztnéked. Ha nem unnád.” sorban. A költőmond valamit, és aztánodavet egy utógondolatot: tulajdonképpen, mondanivalóm ér-dektelen, untató. Aztán egy további mondás, és további utógon-dolatok sora jön, s végül a habozó hangnemet hirtelen eltökélthangnem váltja fel:

Izgatta szívem negyven cigarettám.Meg más egyéb is. A fekete. Minden.Hát fölkelek, nem bánom az egészet,

E második rész hangneme lelkes, elragadott, sőt ujjongó. Azitt leírt világ éles ellentétben áll az elsőrészben leírt világgal. Aszűk, „szürke” (vagy sötét) zárt térrel szemben a végtelen térbenragyogó, szikrázó csillagokat, fénycsóvákat, csillogó ékszereket,sziporkázó patkókat látunk. A „szegényes, elhagyott” Logodi ut-

307

cával ellentétben, a pazar, ékköves, gyémántos, báli belépős gaz-dagságot mutatja be. Az elsőrész torz képével szemben („s meg-forduló szemük kancsitva néz szét / ködébe csalfán csillogóeszüknek”), a „drága szép nő”-k világában vagyunk. S a minden-napi vaskos valóságunkkal szemben a tündéri könnyedség, sőtmásvilági súlytalanság e világi megtestesülése van kidomborí tva:

Egy csipkefátyollátszott, amint a távolhomálybólgyémántosan aláfoly,[...]és az álomnál csendesebbenegy arra ringókönnyücske hintómélyébe lebben

A harmadik rész az „Egyszerre szóltam, hát te mit kerestél”sorral kezdődik – a részegség utáni kijózanodással. De ez nemvisszatérés a részegség előtti állapotba. A második részben a felfe-dezés nemcsak lelkes, elragadott, ujjongó, hanem egyike a ritka él-ményeknek amelyek megváltoztatják az ember életének az értelmét– visszamenőleg. Ez egy világi formája az eksztatikus, misztikusbepillantásnak. Nem annyira a felfedezés tartalma, mint a felfede-zés élménye a fontos. Ez végül egy felismeréshez vezet („mégiscsak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam”).

Ezen a ponton erős ízléseltérésre számíthatunk. Igen sok ol-vasó furcsállni, sőt ellenezni fogja, hogy a teremtés legrejtettebbtitkait egy szűk, meddő, uralkodó osztály szórakozásain keresztültárja fel a költészet. Ez talán marxista érvelésnek hangzik; s az ef-fajta érvelés igen jól szolgálhatja is a marxista kritikust. De itt egyennél sokkal szélesebb költői elvről van szó. Amint KennethBurke kifejtette (1957: 52), a költői vagy művészi forma „közügy,amely szimbolikus módon szövetségeseket állít mellénk, hogy ve-lünk együtt viseljék a terhet”. Minél szűkebb az a kör, amelyből avers a képeit kölcsönzi, annál szűkebb a potenciális szövetsége-sek köre is. Amikor John Donne a körzőt használja költői kép-

308

ként, hogy a szétváló szeretőket érzékeltesse, az fölöttébb mes-terkéltnek fog tűnni még annak a szemében is, aki műszaki rajzo-lók között töltötte gyerekkorát; sokkal mesterkéltebbnek, mint atermészetből kölcsönzött hasonlatok, még akkor is, ha sohasemhagyta el a nagyvárost. Másoknak viszont úgy tűnhet, hogy a bálfrivol jellege ellenére olyan képelemeket is tartalmaz, amik amisztikus bepillantást elısegitik. Ismét másoknak pedig úgy tűn-het, hogy a kétféle hatás egybeolvad: Kosztolányi eksztatikus él-ményének van egy frivol mellékzengéje.

A vallásos költészetről szóló On the Shore of Nothingness címűkönyvemben két módjára mutattam rá, hogy hogyan érzékelteti avallásos költészet a végsőhatáron túli világot. Egyik módja: leírniegy világot, ami nagyon hasonlít a mienkre, csak éppen tökélete-sebb, megtisztultabb. Amikor áthágjuk a határt, mintha a máso-dik osztályból az elsőosztályba mennénk át. Az ott idézett példaegyrészt ezüsthegyekről és nektárforrásokról beszél, másrészt ar-ról, hogy ott nincsenek hamis tanúk, és Jézus Krisztus a bíró. Amásik mód: érzékeltetni az áthatolhatatlan határt, amin keresztülcsak homályos érzékfoszlányokat tudunk tapasztalni. Könyvem-ben főleg ez utóbbi módnak szenteltem figyelmet. Kosztolányiverse pedig nyilván az előzőmódnak a megtestesülése. Míg Ba-bits Esti kérdésében az alakmentes és tárgymentes est illanó bár-sonyszerűrostjait és bolyhait észleli, Kosztolányi jellegzetesalakú szilárd tárgyakat ír le; embereket, batárt, kastélyt, ékkövet,és így tovább.

E. H. Gombrich, Vizuális érték-metaforák a művészetben címűtanulmányában e metaforák élményi gyökereit vizsgálja. Többekközött rámutat arra, hogy a fény, a szépség, a tisztaság, a gazda-sági ár és a múlt társadalmi értékei metaforákká mosódtak el, me-lyek szellemi, erkölcsi és misztikus vallási értékeknek szolgálhat-nak metaforául.

„A fény szeretete, kétségtelenül, mély gyökerekkel rendel-kezik biológiai természetünkben, s úgyszintén a csillogás-hoz való vonzódás. Nem csoda, tehát, hogy ez az elsődle-ges reakció szolgáltatta az emberiségnek az érték alapvetőjelképét. Mert mi más az arany, mint a ragyogó, napszerű

309

fém, ami sose kopik vagy homályosodik el. Vagy mi másaz ékkő, mint egy csillogó, törhetetlen kő? Volt egy idő[...]amikor vagyon, gazdagság a szemet gyönyörködtethette,amikor a fösvény élvezhette kincsének csillogását, s nemkellett mérlegszámlákat csodálnia. A tény, hogy a gazdag-ság ma már nem látható, hogy már nem szolgáltat közvet-len vizuális kielégülést, egyike a sok esetnek, ahol az értékelkülönül a közvetlen élménytől; ez az ár, amit meg kell fi-zetnünk bonyolult civilizációnkért.” (Gombrich, 1963: 15)

Sok múltból fennmaradt okmány, mondja Gombrich, tanús-kodik az egymást erősítő’ár’ és ’ragyogás’ értékmetaforák vará-zsáról. Ezzel kapcsolatban a tizenkettedik századbeli Suger apá-tot idézi, aki a St. Denis apátság templomának tatarozásáról szá-mol be. Többek között elmondja, hogyan ragadta el gondolatait adrágakövekkel kirakott ereklyetartó látványa az anyagi világból aszellemi világba. Gombrich megjegyzi, hogy ha csillogó bádogda-rabokról lett volna szó, nem lett volna így elragadtatva.

Egybecsatolva eddigi megfigyeléseinket, Kosztolányi a szegé-nyes második osztályt a ragyogó elsőosztállyal állítja szembe. Atizenkilencedik századbeli uralkodó osztályok csillogó báljai azutolsó csökevényei annak a világnak, ahol a gazdagság még aszemet gyönyörködtetheti. Minden szóképnek előre nem látottértelmei lehetnek. A csillogó fény értéket is jelezhet, de felületes-séget is, külszínt – „Nem minden arany, ami fénylik”. GeorgeLakoff szerint pedig a fény tudást jelent. Szerintem sok mást isjelenthet, attól függ, melyik nézőpontot domborítja ki a szöveg.

A Hajnali részegségben nyilvánvalóan egy gondtalan, tökéletesvilágot, ahol a fény, a szépség, a tisztaság, a drága öltözetek ésékszerek, valamint a múlt társadalmi értékei egy kitisztult túlvilágilét értékeire utalnak – teljesen függetlenül attól, hogy mi a véle-ményünk a bálok világáról. De egyeseknek úgy tűnhet, hogy a bálnem pusztán a metafora hordozó közege, hanem rá is nyomjabélyegét Kosztolányi eksztatikus élményére: az életen, a szinten,a fényben kell kerengni; sőt, talán: menj mély fölött kerengniburkolva játszi színben.

310

A romantikus és szimbolista költészet többnyire a végsőhatá-ron átszűrődőhomályos érzékfoszlányokon keresztül próbáltatapasztalni a végsőhatáron túli létet. A végsőhatárt igen gyakranszűk körülzáró falakkal vagy hegyekkel érzékelteti. Goethe Faust-ja a szűk cellából az ablakon keresztül sóvárog a falakon túli vég-telenbe. Habár Kosztolányi nem ezt a túlvilágmodellt választotta,hanem a jellegzetes alakú tárgyak modelljét, őis szembeállítja aszűk térbe zárt korlátolt embert és az elérhetetlen végtelent. Akorlátolt „itt és most”-ot a végtelen térrel és idővel többek kö-zött a következősorokban szembesíti:

kimondhatatlan messze s odaát,ők, akik nézték Hannibál hadáts most néznek engem, aki ide estemés állok egy ablakba, Budapesten.

Rámutattunk tehát a vers köznapi, illetve elragadtatott hang-nemeinek eredetére, de, mint látni fogjuk, ez a két ellentéteshangnem erőteljesen fokozódik a rímszerkezet által. Mint emlí-tettem, a bál utáni zajlás túlságosan hasonlít az e világi bálokra,még ha a pazarság, tisztaság, fényesség, könnyedség lényegesenfel is vannak fokozva; és a biztonságot sugalló, jellegzetes, szilárdvizuális alakok összeférhetetlenek a végsőhatáron túli világba va-ló bepillantás sejtelmes légkörével. Úgy fogok érvelni, hogy arímszerkezet két különbözőmódon segíti előa fent említett lég-kör észlelését: egyrészt a fokozás hatását támogatja, másrészt asejtelmes bepillantások bizonytalanságát.

Az alábbiakban a rímek alakszerkezetét és értéstani szerkezetétfogom vizsgálni. Az utóbbit Kosztolányi rövid tanulmányával fo-gom bevezetni. Egy Arany János-rímpárról ezt írja, többek között:

„Elillant, visszacsillant – ez az a rím, melyet megvizsgálok.[…] Ez a t betű, mely ennek a rímnek tengelye, csak a fü-lünknek zeng azonosan. Értelmünknek másképp zeng. Azelillant t betűje a múlt időjele, a visszacsillant t betűje pedigegy régi, ma már forgalomban se levőműveltető(causativ)igeképző, mely a bennható (intransitiv) igéből átható(transitiv) igét formál.”

311

Itt parányi mértékben, legkifinomultabb formájában láthatjukazt a jelenságet, amelyet W. K. Wimsatt (1954) írt le, és RomanJakobson (1956: 82) „antigrammatikus rím”-nek nevezett: olyanrím, ami azonos hanganyagból és különbözővagy ellentétesnyelvtani vagy értéstani elemekből áll. Ugyanezt az alapelvet lát-hatjuk Arany Jánosnál a következőszakaszban:

Két ifiu térdel, kezökben a lant,A kopja tövén, mint ha volna feszűlet.Zsibongva hadával a völgyben alant

Ali győzelem-ünnepetűlet.

„A lant” és „alant” azonos hanganyagot tartalmaznak; de mígaz előbbi, nyelvtanilag, egy névelőből és egy főnévből áll, azutóbbi egy helyhatározószó. A másik rímpár sokkal bonyolul-tabb: az antigrammatikus szerkezet úgy a parányi, mint a nagy-szabású mértékben érvényesül. Hangtanilag az „űlet” teljes egé-szében a „feszűlet”-be van foglalva, de nyelvtanilag a „feszűlet”főnév, az „űlet” pedig ige. Ugyanakkor, az apró részletekben isellentéteket lehet kimutatni. Az „űlet”-ben az [űl] hangzósor azigető; a „feszűlet”-ben csak igeképző. Az [et] hangzósor a„feszűlet”-ben főnévképző, az „űlet”-ben pedig a műveltetőigeképzője. Így tehát ebben a rímpárban maximális hangtani hason-lóságot és maximális nyelvtani és értéstani ellentétet találunk.Ilyen antigrammatikus rímek rendkívülien erőteljesen hatnak; agrammatikus rímeket pedig, ahol azonos beszédrészek rímelnek,lanyhán észlelhetők. A „szókkal” – „altatókkal” szópár jó példájaa grammatikus rímnek, ahol két főnév azonos ragokkal rímel. Azantigrammatikus rímek felfokoznak bármilyen minőséget, ami avers valamelyik más rétegében található. Ez igen érdekes ered-ményekhez vezethet a Hajnali részegség elsőés második részében.

A rím „alakszerkezete” a rímszavak sorrendjéből eredőészle-leti alakokra vonatkozik. Arany János fent idézett szakaszában akeresztrímek szimmetrikus zárt alakot képeznek. Ilyen szimmet-rikus szerkezetekben a rímhangzók előre láthatók, nemcsak azelőzőszakasz példája alapján, hanem az elszigetelt szakasz észleltzárlatigénye miatt, míg a kiegészítőhangsor be nem következik.

312

Ha egy erős alak elvárt eleme csalódást okoz, az olvasónak erőshiányérzete támad. Minél erősebb lenne a meg nem testesült alak,annál erősebb az olvasó hiányérzete. A hiányérzetet okozó elem-nek így magas elvártsága van. A következőnégysorosban a sze-mantika, versmérték és az elvárt rím pontosan megszabja, hogymi legyen az utolsó szó:

„Kohn úr áll a tengerparton,Issza a jó malagát,Miközben a tenger árjaNyaldossa a térdeit.”

Ha a hiányzó elvárt elem meglenne, a négysorosnak erős„költői zárlata”, jelen esetben erős csattanója vagy inkább kétcsattanója lenne. Szemantikai csattanója akkor lenne, ha például anegyedik sor trágár szóval végződne; alaki csattanója pedig akkor,ha például a negyedik sor rímelne a második sor végével, ezáltalerőteljes költői zárlatot teremtve. Minél többfajta csattanó játszikössze, annál erőteljesebb a költői zárlat.

Ilyen szimmetrikus zárt egységeknek jó alakja (erős „Gestalt”-ja) van, „a bizonyosság, biztonság és szembeötlőcéltudat lélekta-ni légkörét teremti meg”; határozott irányt mutat, és az észlelete-ket előre látható rendszerekbe szervezi. Ugyanez áll a szabályosmetrumra is. Ilyen erős „Gestalt”-ok a tudatos uralomhoz és azakarat kifejtéséhez lényegesen hasonlító tulajdonságokkal bírnak,vagy pedig a valóságon való leegyszerűsített uralomra utalhatnak,mint a népdalokban és dajkadalokban.

Az előre láthatalan, szabálytalan versszerkezetekre ennek azellenkezője áll. Vegyük szemügyre a Hajnali részegség következőnyolc sorát:

Ötven,jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –halottjaim is itt-ott, egyre többen –már ötven éve tündököl fölöttemez a sok élő, fényes égi szomszéd,ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.

313

Szóval bevallom néked, megtöröttenföldig hajoltam s mindezt megköszöntem.

Itt a vers két jellegzetes vonása ötlik szembe: a rendkívülienerőteljes antigrammatikus rímek és a verstani előreláthatatlanság.Tudniillik sem a verssorok hossza nem látható előre, sem a rímeknem követik egymást előre látható módon. Az „Ötven” – „visz-szadöbben” – „többen” – „megtörötten” – „megköszöntem”rímsor csak egyszer van megszakítva – a „szomszéd” – „morzso-lom szét” rímpár által. A rímtagok hosszú sor közös hangzót tar-talmaznak; ugyanakkor, több különbözőmorfémát hoznak ellen-tétbe. Az utolsó kilenc sor is midnössze két össze-vissza keresz-tezővirtuóz antigrammatikus rímre van alapozva. S ez így megy,többé-kevésbé, az egész versen keresztül. Néha két sor rímelegymással, néha több; néha az egymást követősorok alkotnakrímet, néha közéjük ékelődik egy vagy több más rímsor. Itt a rí-mek gyakran nem zárt szerkezeteket alkotnak, hanem egymásután halmozzák az előreláthatatlan rímszavakat. A keresztríműnégysorossal ellentétben, nincs megszabott végpontjuk. Ha aztolvassuk hogy „egy messze kéklő, / pazar belépő, / melyet ma-gára ölt egy drága, szép nő”, a rímek halmozását érezzük, s nemaz „és rajt egy ékkő” hiányát.

Az elsőszakasz következőrímpáraiban is különbözőbeszéd-részűszavak rímelnek egymással, különbözőragokat és képzőketszembesítve, és sok közös vagy hasonló hangzót használva fel:„unnád” – „munkát”; „meredt rám” – „cigarettám”; „Minden” –„ingben”. A következőrímcsoportokban ehhez hozzájön még arímszavak halmozása is: „abbahagytam” – „agyban” – „nagyban”;„egészet” – „fészek” – „mézek” – „részeg” – „kinézek” és ígytovább. Ilyen esetekben a rímszavak nem mindig hiányos szerke-zeteket egészítenek ki, hanem újabb és újabb rímszavak vannakhozzácsapva a szerkezetekhez, ahol a rím elvártsága már kielé-gült. Ily módon, mondják az alakpszichológusok: csömör állhatbe inkább, mint kielégülés. Mint látni fogjuk, ezt a rímszerkezeteta vers elsőés második része különbözőmódon használja fel.

Mikor egy művelt, de nem szakembernek emlékezetből idéz-tem ezt a verset, megjegyezte, hogy milyen erőteljes és figyelemre

314

méltó gondolatokat fejez itt ki Kosztolányi. Erre azt válaszoltam,hogy majdnem tüntetőleg a lehetőlegbanálisabb és legprózaibbgondolatokat és kifejezéseket használja itt, de a virtuózantigrammatikus rímek figyelemre méltóvá és erőteljessé vará-zsolják a szöveget. Ehhez a kérdéshez még visszatérek.

A köznapi hangnem nyomatékosan megváltozik a harmadikszakasszal:

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,valami tiszta, fényes nagyszerűség,reszketve és szilárdul, mint a hűség.Az égbolt,egészen úgy, mint hajdanába rég volt,mint az anyám paplanja, az a kék folt,mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,

Megfigyelhetjük itt is, hogyan halmozódnak a rímek és atárgy- és alak-mentes észleletek. Ezután a vers leírja „az égboltgazdag csodáit”, aminek végül irracionális hatása van a költőre:

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem,s felém hajol az, amit eltemettemrég, a gyerekkor.

A „rémlik” ige a lehetőlegbizonytalanabb tudásra vonatkozik;a „suhan” pedig alig észlelhetőtárgy- és alakmentes érzékfoszlá-nyokra utal. A szárny nem látszik, csak suhanása érezhető. S ígyaz elvont fogalom – gyerekkor – is tárgy- és alakmentes észlelettéfajul. Az „eltemettem” itt tudatból való kizárást jelent. A gyerek-kor sokkal fogékonyabb az irracionális meglátásokra, mint a fel-nőttkor. A „derűs ég” (azaz égbolt) szintén tárgy- és alakmentesentitás. A „nagyszerűség” és „hűség” elvont fogalmak, melyeketaz érzéki jelzők, illetve határozók „tiszta”, „fényes” és „reszketveés szilárdul” tesznek tárgy- és alakmentes észleletekké. A „kékfolt” és a szétfolyó vízfesték az impresszionista költészet alapve-tőkellékei; itt az általános alakmentes hatást növelik. Mindez aszétfolyó valóság sokkal bizonytalanabb, de sokkal összeférhe-

315

tőbb a misztikus meglátással, mint a bálvilág kézzelfogható vi-zuális stabil alakjai. De még a bálvilágban is, olyan sorok, mint „ahajnali homály mély / árnyékai közé lengett a báléj” a szétfolyóvalóság légkörét erősítik fel.

Ezután a vers ujjongva hirdeti a nagy felfedezést: „az égbe bálvan, minden este bál van”. Itt hirtelen úgy látszik, hogy a min-dennapi leírás átfordul valami másba – az eksztatikus élmény le-írásává válik, s egyúttal bepillantást nyújt a látható világegyetemláthatatlan titkaiba. Mint említettem, a Hajnali részegség verselésé-ben két jellegzetes vonás ötlik szembe: a rendkívülien erőteljesantigrammatikus rímek és a verstani előreláthatatlanság; s épp ezaz, ami az észrevétlen átmenetet egyengeti a vers különbözőré-szei között. A vers mindhárom részében az antigrammatikus rí-mek a bennük rejlősajátos észlelt minőségeket erősítik fel. Ha-sonlóképpen a sorhosszak és rímszavak előreláthatatlan sorrend-je a vers elején az erőteljes, de jellegzetesen prózai stílus hatásátés az odavetett utógondolatok pszichológiai légkörét támogatja;de amikor ez az előreláthatatlanság a vers többi szintjén erősenérzelmi hangnemmel és bizonytalanságot keltőelemekkel páro-sul, inkább fokozásként, mint tétova odavetésként van felfogva, sígy az észlelt minőség eksztatikussá válhat.

Végül művészettörténeti távlatból kívánok visszatekinteni abálra mint a bepillantás hordozó közegére. Régmúltbeli formák,mondja Gombrich, néha silány benyomást kelthetnek bennünk,de csak ritkán tűnnek „megvetendők”-nek. Az arany alkalmazása,ami a reneszánsz íróinál felháborítóan sértővagy gyerekdedvulgaritásnak számított, ma ránk a kellemes naivitás erejével hat.Úgy érezzük, hogy bizonyos mértékben átengedhetjük magunkatennek az egyszerűélvezetnek. A díszítmények terén, a viktoriá-nus „förmedvények” ma „szórakoztatóan” hatnak, s ez talán an-nak a jele, hogy eléggé eltávolódtak tőlünk, hogy ne érezzük ma-gunkat veszélyeztetve. A bálok világa, csillogó ékköveivel, eléggé aháttérbe szorult ahhoz, hogy kellemes naivságnak vagy elmés játék-nak tekinthessük. De a fent említett költői manipuláció felébresztet-te benne azokat a képelemeket is, melyek a misztikus bepillantás él-ményét segítik elő.

316

Bibliográfia

BURKE, Kenneth (1957) The Philosophy of Literary Form. New York: Vintage.

GOMBRICH, E. H. (1963) “Visual Metaphors of Value in Art”, in Meditations on aHobby Horse – And Other Essays on the Theory of Art. London: Phaidon.

JAKOBSON, Roman (1956) “Two Aspects of Language and Two Types of AphasicDisturbances”, in Roman Jakobson & Morris Halle, Fundamentals of Language.The Hague: Mouton. 55–82.

TSUR, Reuven (2003) On The Shore of Nothingness: Space, Rhythm, and SemanticStructure in Religious Poetry and its Mystic-Secular Counterpart – A Study in Cogni-tive Poetics. Exeter: Imprint Academic.

WIMSATT, W. K. (1954) The Verbal Icon. New York: Noonday

317

Mások

318

319

Sz. Tóth Gyula

ABLAKTÓL VILÁGRA...Esti merengés a Hajnali részegségrőla francia fordítás nyomán

Miért a vers, ha nem lehet(ne) fordítani más nyelvre?Érzi-e az idegen fordító más nyelv versét, és benne az alkotó

költészetét?Át tudja-e ültetni idegen nyelvre a verset, akinek nem a „célnyelv”,

hanem a vers nyelve az anyanyelve?Miért fordít az, ki úgy érzi, kell? És ki mondja meg, hogy tud-e?Fordíthatta volna-e saját versét franciára Kosztolányi is? Ne-

tán megírhatta volna egyenesen franciául is versét? Hisz jól bírtaa nyelvet.

Hat-e Kosztolányi költészete francia nyelven úgy, mint ma-gyarul?

Mennyire olvadt termékennyé Kosztolányiban a francia költé-szet? Az áthallások dolgoznak az invenciózus elmében.

Minek az élet, ha úgyis jőa halál? „Hideg tekintettel: suta, os-toba tréfa lenne” – Lermontov nyomán? Minek a sok poros kéz-irat, amikor dalolni vágyunk az / Úrnak?

Jön-e báléj annak, ki ellenáll a realitásnak?A mennynek tündérei csak kopott regék dalnokainak fény-

lenek.

*

Folytathatnánk a kérdések sorát, de minek, ha összegzően mármeg is válaszoltuk, ami a lényeget illeti. De ezt azért szeretnénkkörüljárni, kibontani, élvezni és bizonyítani. Hatalmas, összetettalkotói munkássággal nézünk szembe, s már az elején tudjuk, sokmindenről le kell mondanunk, esetünkben még a költőgazdagfrancia kapcsolatainak ismertetéséről is. Fordításról lévén szó,adódik: közelítsünk a nyelv oldaláról, annál is inkább, mivel

320

Kosztolányi nyelvművelő(is), a színes szavak művésze.1 A fordí-tások kapcsán mindig előkerül a „fordíthatóság” izgalmas kérdé-se. Témánknak e nyomon az a pikantériája, hogy a tárgyalt vers-nek van magyar anyanyelvűfordítója, és elsődlegesen az őmun-káját használjuk fel elemzésünkhöz. Ugyanakkor a kínálkozófranciás fordítások egyes elemeit, fogásait sem hagyhatjuk ki.2

Nem szeretnénk belebocsátkozni a komparativitásba, de többszálon kínálja magát ez a lehetőség. Az összehasonlítások iránya:a magyar és a francia vers; a francia fordítások; a magyar iroda-lomtörténeti magyarázatok és a francia fordítás hangulata-közlése– megfelelések, eltérések. Ezen a vonalon haladva, előbb-utóbbbelebotlunk a kérdésbe: mit kezdjünk, illetve hogyan kezeljük ezta fogalmat: „létösszegzés”, melyet a magyar értelmezések szinteegybehangzóan kinyilvánítanak. S mivel ezt tudjuk, felvetődik,miként Angyalosi Gergelynél: hogyan keressük a „fogalmi prob-léma megjelenési módját”. Ő a „rész-egész” viszonyát vizsgálvaaz egésztől jut el a részig, s mert a Kétségbeesés címűKosztolányi-vers előtérbe tolja a „maga fogalmi üzenetét”, Angyalosi lecsaprá.3 A létmegértés kérdése tehát megkerülhetetlen, csak azt kelleldönteni, hogyan, illetve honnét közelítünk ahhoz. Az esztéti-kai és költői eszközökkel mint fogódzókkal kívánunk eljutni afogalmisághoz, a tárgyalt vers „kínálatában” a résztől az egé-szig. Ez adhat kellőtámasztékot s talán bizonyítékot, hogy feltudjuk mutatni a Kosztolányi művészetében rejlő– a franciásmegközelítések által – árnyalt nyelv, esztétikum és gondolatiságerejét, mely mind poétikailag, mind egzisztenciáfilozófiailag amai napig érvényes.

1 KOSZTOLÁNYI Dezső, Színek, szavak, Nyugat, 1917/22 – A „születettszakembert”, a „dilettáns” nyelvművelőt bemutatja RADICS Anita, KosztolányiDezső helye és szerepe a magyar nyelvművelés történetében = www.bibl.u-szeged.hu/mirror/zetna/etna zek/folyoiratok/65/radicsa.html2 Francia fordítások, fordítók: Vertige de l’Aube (Michel MAGNOL, 1962), Ivressede Petit Jour (Roger RICHARD, 1965), Ivresse de l’Aube (Anne-Marie de BACKER,1973) = http://www.demeter.oszk.hu, TIMÁR György, Gouttes de Pluie, Poésie deXXe siècle (20. századi magyar költészet), Bp., Fekete Sas, 2001.3 ANGYALOSI Gergely, Az egésztől a részig. Ady és Kosztolányi egy-egy verséről, Al-föld, 2006/10, 30–36.

321

Kis kutatásmetodikai előjáték

E munkába fogva, a legelején, a Hajnali részegség francia fordításátkerestük. Ma már ez nem okoz gondot: böngészünk az elektro-nikus könyvtárban, de ott a polcon a becses kötet is: Dans cettebanlieue – A város peremén, benne a Vertige matinal, Anne-Marie deBacker a fordító. Megkeressük a műelektronikus formáját,„mentünk másként”, és betesszük az opuszt a dokumentumba.Ám megakad a szemünk a fordító nevén: Timár György. Tüzetesfilológiai vizsgálat nyomán kiderül, hogy ugyanarról a versről vanszó, de más a fordító. Újabb futamok: Anne-Marie de Backerfordításának címe: Ivresse de l’Aube. Bizonyságul megkeressük akötet felelős kiadóját, Mihályi Gábort, aki készségesen Párizsbairányít Kassai Györgyhöz, aki „mindent tud”. Az idős irodalmárnem reagál, Mihályi Gábor dönt: a fordító Timár György, elírástörtént. És megköszöni a felfedezést. Előkerül egy újabb antoló-gia: Gouttes de Pluie, a XX. század magyar költészetéből, TimárGyörgy válogatásával és francia fordításával, benne a Vertigematinal. A kör bezárult, elemzésünk alapját e darab képezi. (A„két technológia” kontrollja segít.)

Fordítás, fordíthatóság, társművészek

Egy műidegen nyelvi verziója kapcsán visszatérőkérdés: fordít-ható-e a fordíthatatlan? A 12 legszebb magyar vers-sorozatban ko-rábban – Babits és Radnóti francia nyelvűrecepciója kapcsán –már bővebben szóltunk erről,4 itt csak néhány újabb, kapcsolódószempontra térünk ki, egyrészt mivel magyar a fordító, másrésztKosztolányi is sokat fordított idegen nyelvről, kivált franciáról, smaga is kifejtette véleményét a fordításról. A problematika össze-tett, differenciált nézetekkel. Mert mi is a fordítástudomány? És

4 SZ. TÓTH Gyula, A franciák és Babits az Esti kérdés kapcsán = Esti kérdés, szerk.FŰZFA Balázs, Szombathely, Savaria University Press, 333–335 (A tizenkét leg-szebb magyar vers 4.) és SZ. T. GY., A hexameter mint összekötőakadály. A Levél ahitveshez francia fordításáról = Levél a hitveshez, szerk. F. B., Szombathely, SavariaUniversity Press, 2010, 187–199 (A tizenkét legszebb magyar vers 5.).

322

ki mondja meg, hogy ki tud fordítani? (Kosztolányit is ledoron-golták 1915-ben, mondván, kevéssé tud franciául, és hát nemboldogul a fordítással.5) A problémát alaposan elemzi Szegedy-Maszák Mihály, munkájából csak Kosztolányi nézeteit hozzukelő, többek között: az átköltés nem tolmácsolás, a fordító figyeliaz átültetendőköltői eszközöket, és beemeli saját magát.6 RadicsAnita szerint Kosztolányi azt tartotta, hogy egy műátültetésemás nyelvre „a legfurcsább nyelvi csoda”. A gondolat és a hang-zás együttes megragadására törekedett, a fordított műnem rep-rodukció, „primer alkotás”, így a jó fordító társszerzőis egyben.A fordítás „interpretálás”.7 Szegedy-Maszák az eredeti és a fordí-tás között fennálló „szövegközöttiséget” is hangsúlyozza, melyaz irodalom lényegéhez tartozik.

Kosztolányi vonzódása a francia irodalomhoz ismert. A „sze-relem” mellett heves nyelvi-kulturális vitákba is bocsátkozott amagyar nyelv védelmében.8 Kosztolányi francia fogadtatása jó,több művét, többször lefordították. Itt csak annak a kérdésnekmegyünk utána: a fordítás szempontjából milyenek a Kosztolá-nyi-szövegek? Gorilovics Tivadar egy francia munkacsoport általfordított novelláskötet kapcsán mértékadóan foglalkozik ezzel.

5 Gulyás Pál 1915-ös kritikájáról van szó: BIKFALVY Péter, Az El acoso két ma-gyar változata (fordítása?) – Töprengés szonátaformában egy szonátaformában írott műitt-honi viszontagságairól, Palimpszeszt = magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/08_szam/216 SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Kosztolányi nyelvszemlélete = Irodalomtudomány =nyitottegyetem.phil-inst.hu/lit/nyugat és A Nyugat és a világirodalom =http://epa.oszk.hu/00000/00002/00038/szegedy.html. A fordításról általáno-sabban lásd még ALBERT Sándor A fordíthatatlanság mint fordításelméleti kategória= http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/alknyelv/alberts2.htm7 RADICS, I. m.8 A francia nyelvésszel, Antoine Meillet-vel folytatott vitáról van szó. A téma bőirodalmából néhány: a) MADÁCSY Piroska, Találkozások – Illyés és Kosztolányi =http://www.jamk.hu/ujforras/061034.htm, b) RÓNAY László, Követségben aszellem fejedelme Kosztolányi és Európa = http://www.kortarsonline.hu/0208/ronay.htm, c) DOBOSSY László, Válságok és változások, Bp., Magvető,1988, d) Désiré Kosztolányi et sa controverse avec Antoine Meillet, Cahiers d'ÉtudesHongroises, Revue publiée par le Centre Interuniversitaire d'Études Hongroises– Institut Hongrois de Paris 1990. n° 2, 63–69.

323

Moreau-ra, a fordítások szakmai irányítójára hivatkozik, aki kije-lenti, hogy minden Kosztolányi-szöveg „kihívás” a fordítónak:átültetni és újrateremteni kell, ami egybecseng Kosztolányi felfo-gásával, miszerint „a forma nem más, mint a „szellem és a lélekmegtestesülése”. Eme találkozás jegyében mondható, hogy„könnyű” fordítani, mert Kosztolányi nem hazudik, nem fontos-kodik, nem akar többnek látszani, Jules Renard-ral vallja: „a vilá-gosság az író udvariassága, a titkot meghagyja titoknak, de a ho-mályosságot nem tűri, mert ellentétes a nyelv erkölcstanával.” Ésugyanakkor „nehéz” is fordítani, mert Kosztolányinál „.mindenszónak helyi és helyzeti értéke van”. Kosztolányinál a szavakkaljátszani annyi, mint az élettel játszani, a fordító a költőjátszótár-sa, a fordítás „a játék jutalma”.9

A „mi” fordítónk, Timár György is kifejti fordítási elveit, me-lyek közül a legfontosabbakat említjük, így azt, hogy ragaszkodika rímhez, mert az adhatja meg az idegen költészet hitelességét,azáltal tükröződik az eredetiség.10 A költő-fordító (mint őmagais), nem lehet „idomító”: az „induló” nyelv költészetének sajátos,netán szokatlan vonásaival bizonyos „átültetéseket” lehet gyako-rolni a célnyelvi poétikára, ezekkel inkább csak tágítva a „beérke-ző” költeményeket olvasók poétikai látásmódját. Egyszerre tisz-teli a tartalmat és a formát. A forma alatt nemcsak a rímeket és aszótagszámokat érti: a versfordítónak tulajdonképpen éreznie kella közvetített költőlélegzetét, olyan eljárásokat kell alkalmaznia,hogy az átültetés nyomán kiderüljön a költőegyéni stílusa. FüstMilánra hivatkozva leszögezi, hogy a művészet víziók, „áthallá-sok” nélkül, kivált emóciók nélkül nem létezik. Azaz a valamelynyelven kifejeződő, eredeti emóciók „áthallatszanak”, át/hatnakmás nyelvekre; s ez hat Baudelaire-től Kosztolányiig – mint arrakitérünk később.

9 GORILOVICS Tivadar, Kosztolányi franciául, Nagyvilág, 1987/6, 927–929.10 TIMÁR, I. m., 6–8. A fordító azonosulni tud Kosztolányival, aki képes a szóés fogalom kapcsolatának megújítására, jelölőés jelölt konvencionális viszonyá-nak felülírására, s azzal, amit Kosztolányi vall: „Az igazi rím mindenkor könnyűés mindenkor játék…” – lásd: ÉRFALVY Lívia, Az önértelmezés útjai – Kosztolá-nyi Dezső: A játék = http://erfalvy.hu/store/dionüszosz3.pdf

324

Lackfi János rövidre zárja: „A fordítás betegség, akár a szere-lem”11. Lássuk a verset franciául!

VERTIGE MATINAL

Écoute-moi, pourvu que cela ne t’ennuie.J’ai cessé mon labeurvers trois heures après minuit.Je me suis couché, mais la tête, ce moteurcliquetait sans répit dans sa vapeur.Je me suis tourné, puis retourné dans le lit,mais le sommeil m’a fui.Je l’appelais pourtant, en comptant jusqu’à cent,par des banalités, par des médicaments.Mes mots me regardaient avec ferveur.Mes cigarettes excitaient mon cœur.Puis le café aussi, et tout. Eh bien, ça va,Je vais donc me lever, tant pis.En chemise de nuit, je ferai les cent pas.Tout autour, la famille. Notre nid.Bouches qu’un miel de rêve emplit.Je titube comme un ivre – et alorsje jette par hasard un coup d'œil au-dehors.

Où commencer? Voyons, tu connais bienma maison, non? Et si tu te souviensde ma chambre à coucher,tu dois savoir aussià quel point à cette heure, vue d’ici,elle est déserte, minable, oubliée,la rue Logodi où je vis.On voit jusqu’au fond des logis.

11 JÓZAN Ildikó beszélget a költővel, Nagyvilág, 2008/8, 796.

325

Chaque homme gît,autant de quilles renverséeslouchant dans leur propre esprit qui leur joue des tours,car ils sont tous comme gommésdans l’anémie de tous les jours.A côté de leurs lits,leurs souliers, leurs habits.Enfermés comme dans quelque boîte, ces gensrêvassent au jour d’embellir l’appartement;pourtant, si l’on croit aux images,toute demeure est une cage.On entend le tic-tac d’un réveille-matinqui boite longtemps puis déclenche enfinson vacarme strident:«Lève-toi, le réel t’attend!»La maison, elle aussi, bêtement, tel un mort,comme elle le fera au siècle prochain, dort.Et si elle s’écroule, qui sauraitvoyant en son centre l’ivraie,qu’elle était notre abri et pas un poulailler?

Mais ce qu’on voit, ami, ce qu’on voit dans les cieux!Tout y est lumineux et somptueux,fidèle et solide et tremblant de feux.Le firmamentest toujours la voûte d'antan,comme le couvre-pieds bleu de mamanou bien la tache d’encre sur mon cahier blanc;et les astres dont l’âmerespire et doucement enflammela nuit paisible qui précèdel’hiver, nuit encor tiède,ces astres qui, de leur ineffable lointain,ont vu marcher l’armée des Phéniciensme voient maintenant, moi qui devais naîtreen ce pays et qui me tiens à ma fenêtre.

326

Je ne sais plus ce qui m’a pris:je croyais entendre d’ailes le bruit,et s’est penchée vers moi mon enfance depuislongtemps ensevelie.

J’observais des heures durantles merveilles de la voûte céleste,mais déjà le jour s’annonçait à l'Estet les étoiles brillaient en tremblantsous l’haleine du venttandis que très-très loin,un immense faisceau rayonnant: le matinéclairait le portail d’un céleste château,qui s’est ouvert soudain, et le faisceaus’enflammait et quelque chose ondulait,les hôtes s’en allaient,la nuit du bal glissait dans la pénombrede quelque profondeur plus sombre.Mais le proche était plein de feux,l’amphitryon fit ses adieux,ce noble maître de céans,de tous ces festins le géant,puis tintement et brouhaha,puis des chuchotements tout bas,comme quand les bals se terminentet les valets appellent les berlines.

Ensuite dégoulinementlointain et lentd’un voile de dentelles, ruisseau de diamantsvenantde la pénombre, et puis, en bleu, la pèlerinede quelque belle avec sur la poitrineune splendide pierre finequi l’illumineainsi que la paix claire et tout le bleude l’au-delà pâle des cieux;

327

ou est-ce un ange qui, chaste et suprême,fixe dans ses cheveuxquelque diadème?Femme qui vient de se jetercomme en rève, sans ton ni son,au fond de sonlandau légerpour avec un sourire coquet s’éloigner?Quel carnaval! Les fers des chevaux qui s’élancentvers une Voie Lactée tout en magnificence,étincellent, tandis que pleuvent tout en ordes confettis sur les caléches de l'aurore.

Je restais bouche bée,et, saisi de bonheur, ne cessais de crier:il y a chaque nuit, au ciel, un bal de fées.Et c’est alors que j’ai comprisle secret sacré qu’à la fin des nuitsles fées du firmament regagnent leurs logissur les grands boulevards de l’infini.

Et toi? – me suis-je dit. – Et toi?Quelles fables usées cherchais-tu ici-bas?De quelles putains étais-tu la proie?Quel manuscrit t’était si importantQue tu laisses écouler tant de tempssans voir ce bal que maintenanttu aperçois?

Cinquante années ont fui,j’en suis tout ébahi,que de morts parmi mes amis!Mais tous ces célestes voisins,depuis toujours de mes pleurs les témoins,sont bien vivants et scintillent ici.Bref, je dois l’avouer: en homme qui fléchitje me suis incliné pour dire un grand merci.

328

Malgré qu’il n’y ait rien pour attirer ma foiet que je sois sommé de partir une fois,Je fis de mon cœur raide une corde tendueet me mis à chanter vers l’azur, vers les nues,vers l’Être qui se cache et demeure introuvableet que je ne verrai ni vivant ni cadavre.

Oui, ami: à l’âge où les muscles se desserrent,je crois qu’en titubant dans la poussière,sur des glèbes, parmi un tas d’âmes déchues,je fus quand-même l’hôte, sur la terre,d’un très haut Seigneur inconnu.

Vers, másik versElemzésünk során adódik a magyar–francia összehasonlítás, ittérintjük a formai elemeket: a szerkezetet, a sorokat, a hangzást, adallamot, a rímeket, a képiséget. A címet az értelmezések kiindu-lópontjának tekintjük, ebben a sorban – a magyar és a francia fővonalakhoz viszonyítva – keressük a sajátosságot, a hasonlóságot,a másságot, s ezek elképzelhetőokait. Nem a komparativitást te-kintjük főfeladatunknak, csak csipegetünk, hogy megtaláljuk amagyar és a francia – nyelv, költőiség – kapcsolódásait, a költőésa fordító találkozását: a műszintjén, ami kettejük fordítási elvei-nek találkozását is jelenti. És szeretnénk tetten érni a francia be-fogadás értékpontjait.

A sorok száma: a magyarban 142, a franciában 141, a különb-ség a versmondatok szerkesztéséből adódik, mely a két nyelvbenjelentősen eltér, ám a fordító nyelvtani bravúrjai egyensúlyt te-remtenek. A „hiányzó” egy sor a magyar vers utolsó sora: „ven-dége voltam”, a franciában beolvad egy mondatba: „je fusquand-même l’hôte, sur la terre” (a „porban” helyett: ’a földön’).Így a francia vers utolsó sora: „d’un très haut Seigneur inconu”,amit még a rím is igényelt, és ezzel a francia gondolati hangsúlynyomatékosabb lesz. A szerkezeti tagolásban érdekes eltérés mu-tatkozik. A verset a magyar elemzések általában három részre

329

bontják, ezt követi a francia vers is, ám az egyes szerkezeti részekmár másként alakulnak. Elsőrész: magyarban 1-2 versszak, fran-ciában ez három részre változik (ha nem gépi elírás): „Tárt ott-honokba látsz az ablakon” – „On voit jusqu’au fond des logis” utánszakaszhatárnyitás. A magyar elemzések szerint a második szer-kezeti szakasz eleje: „Én nem tudom, mi történt vélem akkor,”, afrancia verzióban az ezt követőnégy sor vagy még az elsősza-kaszhoz érződik, vagy a következőkezdete, vagy átmeneti: gon-dolkodásbéli felvonásszünet. A második szakaszban is van tago-lódás a magyarhoz képest: (az „átmeneti” részt leszámítva) afranciában váltás következik be, a „fényes körútjain a végtelen-nek” után nyomban jön a „Virradtig / maradtam így és csak bá-multam addig.” Itt szünet következik a franciában, majd indul azújabb menet: „Egyszerre szóltam: hát te… – „Et toi? – me suis-jedit. – Et toi?” Ez megint levegővétel, nekirugaszkodás, amit, ezút-tal az egyértelműen saját magának feltett, s megismételt kérdésprovokatívan lendít: „Hát te?” Az utolsó, a harmadik szakasz ta-golása megegyezik.

A szakaszokon belüli tagolást nem a rímek, nem a mondat-szerkezetek igénylik, itt a francia nyelvi-logikai síkon folyó gon-dolkodási metódus lép elő: minden (mennyiség) megvan, kicsitátrendeződve, franciás dramaturgiára (észjárásra) hangolva. Néz-zük meg a hangzást, vegyünk előnéhány rímet! E tekintetben afordító, Timár György fantasztikus művészi alázattal (és tehet-séggel) követi az eredetit: „unnád, abbahagytam, munkát, agyban,nagyban, ágyon, álom” – „t’ennuie, labeur, minuit, moteur, vapeur, lit,fuit”. Főnevek, igék váltakoznak, amivel már az elején lüktetésbekezd a vers. És hangulatba ringat: „Je l’appelais pourtant, en comptantjus’qu’à cent, / par des banalités, par des médicaments.” – „Hívtam pe-dig, így és úgy, balga szókkal, / százig olvasva, s mérges altatók-kal.” Vagy: „Bouches qu’un miel de rêve” – „a szájakon lágy, álombelimézek”, vagy: „d’une voile de dentelle, ruisseau de diamants” – „csipke-fátyol… gyémántosan aláfoly”. A hangulat, a képek gazdagságalenyűgöző„csak” franciául olvasva is, az összevetés külön elem-zést (elemzőt) igényel és emel rangra. Aztán persze vannak fi-nomhangolások, kiegészítések, melyek mértani pontossággal il-

330

leszkednek a szerkezetbe: „az ablakon kinézek” – „je jette parhasard un coup d’oeil au dehors”, tehát megtoldva (’par hasard’ –’mintegy véletlenül’), ami máris tölti ezt a hangulatot: „botorká-lok – „je titube”, „részeg” – „ivre”.

A tagolás, a részek kivehetősége ellenére, vagy éppen általuk, aköltemény önálló egység, esztétikai létező. A két nagy fejezet: az’élőrealitás’ és a ’mennyi bál’, eltéréseivel eggyé lesz az érző-értelmezőemberben. A francia vers pontosan adja vissza a Kosz-tolányi megrajzolta képet, hangulatot s állapotot – igékkel, jelzők-kel, főnevekkel, határozókkal. A földi lét: „Az emberek feldöntveés vakon / vízszintesen feküsznek” – „Chaque homme gît, / autant dequilles renversées”, „holtan és bután” – „bêtement tel un mort”, és mi-csoda ragyogó megoldás: „mert a mindennapos agyvérszegénység/ borul reájuk” – „car ils sont tous comme gommés / dans l’anémie de tousles jours”. A mennyei vízió: „a csillagok szikrázva, észrevétlen /meg-meglibegtek” – „les étoiles brillaient entremlant / sous haleine duvent”, „fénycsóva” – „faisceau rayonnant”, „homály” – „sombre”, el-lentétes hanghatások: „csilingelés” – „tinteent”, a „mozgás”, a „ri-adt” és a „csodás” együtt összefogva: „brouhaha”, „a halk női sut-togás” – „des chuchotements tous bas”, itt a ’női’ elmarad. Mindkétrészben finomságok, fények, távolságok. Az elsőrész a franciábanpontos leírás, nem érződik a „döbbenetes tengődés”, inkább „rea-lista ábrázolás” tárul fel, Zola, Balzac jut eszünkbe, de megjelenik aprózaíró Kosztolányi csodálatos ábrázolóképessége. (A pontos át-ültetés: „a szegényes, elhagyott” így érvényes: „ilyenkor innen” –„à quel point à cette heure, vue d’ici”.) A realista ábrázolást erősítik amagyartól eltérőkifejezések, nyelvi megoldások: „ébredj a valóra”– „Lève-toi, le réel t’attend!” (’Kelj fel, vár a valóság!’), az időátfogása:„mint majd száz év után” – „comme elle le fera au siècle prochain” (az’évszázad’ sűrít, összefog, történelmivé tesz).

A második rész, a „báléj” – „nuit du bal”, hatalmas látomás,villódzás: „carnaval”, „farsangosan lángoló Tejut” – „Voie Lactéetout en magnificence”, „arany konfetti-zápor” – „tout en or desconfettis”. A tekintet megnyúlik, kifelé és fölfelé: „mennyei bál” –„bal de fées au ciel”, tágul a horizont: „fényes körútjain a végtelen-nek” – „sur les grands boulevards de l’infini”, „a régi nagy titok” – „le

331

secret sacré qu’à la fin des nuits”– (micsoda játék a szavakkal!). Ezena ponton, „most” a titok feltárul, értelmet kap: „j’ai compris”, afordító predikatív szerkezetet ad, benne a megértés és az egyesszám elsőszemély.

Az eddig tálalt poétikai, esztétikai elemek bizonyítják a fordítóihűséget, az átültetés szépségeit, ám felfedezhetők a szükségképpenelőálló „szövegközötti” motívumok, melyek összefoglalnak: össze-fogják a vers gondolatiságát; oly találóak, hogy jelzik a versen kívü-li, teljes költői gondolkodásmódot, s világos útmutatást adnak afrancia nyelvűbefogadó gondolatvilága, szellemisége számára. Ki-nek dalol a költő? „Annak”, akit, amit… nem lel, „kiről nem tudjasenki, hol van”, ezt a rejtőzőbizonytalant a fordító megnevezi:„l’Être” (’lét’, ’létezés’, ’élet’). Miként a „halottjaim is itt-ott egyretöbben” szerkezetben a „többen”-t a „mes amis” (’barátaim’) töltifel. A történelmiségre utal: „Hannibál hada” helyett a „l’armée desPhéniciens” (’föníciaiak’), a „Budapesten”-perspektíva bővül: „en cepays” (’ebben az országban’), a szülőhaza mellett geográfiai tér nyí-lik: a „pirkadt is keleten” – „à l’Est”, a nagybetűs írás a napszakmellett, földrajzi utalás, égtáj, s ebben a kontextusban benne vanegész Közép-Kelet-Európa.

Az eddig összegyűlt költői eszközök elégséges alapot jelente-nek, hogy fogalmi síkra tereljük további gondolatmenetünket. Azargumentációs rész mint pillanatnyi, „viszonylagos egész” átlen-dít az elvont fogalmakkal teljesedőköltészet kitapintásához. Eb-ben a versben az elsőszerkezeti nagy rész, a földi élet egészkéntjelenik meg, a részek, az egyes elemek összeállnak, ez a részegésszé válik. Innét nem menekül a költőa rész világába, mintazt a Kétségbeesés kapcsán Angyalosi világosan kimutatja, itt a költőa totalitást kiterjeszti fölfelé: egy egész, a földi létezés lezárult, devan esély az individuális megváltódásra. A személyiség nem leszirracionális, nem törik össze,12 hanem higgadt felülemelkedéssel,engedelmeskedve a „lève-toi-felszólításnak, a személyiség felkel,

12 Nem jelenik meg a „tébolyultságot előidéző borderline-kór”, lásdANGYALOSI, I., m.

332

és jár, egyre feljebb, a metafizikai térbe, az „elsőfilozófia” felé.13

Egzisztenciálfilozófiai probléma, a létmegértés teljesedik ki ezzel.A másik, a mennyei totalitásba való átmenet tudatosságát jelzi a

francia fordítás, amikor az addigi létet egyértelműen ’földi létként’zárja: „sur la terre”, a „hol lelkek és göröngyök közt botoltam” he-lyett, „a nagy Úr” is biztos: „un très grand”, (’nagyon nagy, hatal-mas’), az így kapcsolódó Seigneur (nagyúr) már „megemelt” jelen-tésű, a Mindenhatóra utal. A költőnem mondja: ’Hiszek egy Is-tenben’, azt mondja, „nincsen mibe hinnem”, a francia versben„malgré” (’annak ellenére’), értelmezhetőegyrészt, hogy a földiéletben már nincs miben hinni, másrészt: annak ellenére, hogymég nem jutott el a hitig, tudja, hogy, „vendége volt”, „hôte, surla terre, d’un très haut Seigneur” (az Úrnak, aki mennynek és föld-nek teremtője.)14

E magasságból visszatérünk a címre. Pontosabban azt vizsgál-juk, hogy a fogalmiság szintjén a francia cím mennyire segíti ok-fejtésünket. Timár ezt adja: Vertige matinal, ahol a ’vertige’ meren-gés, mámor, szédület, még inkább elmélkedés (végtére is eljött aSzámadás ideje), pontosan kifejezi a költői lélek- és gondolatvilá-got. A francia fordítók inkább az ivresse-t használják, mintegymegértve: kell mindehhez egy kis részegség, ivresse-be sűrített vert-ige, józan részegség (így nyúlik meg az ember, és ér el: ablaktól vi-lágig, és azon túl…), ám náluk a matinal helyett aube jelenik meg.(Magnolnál „vertige” áll, és a vers végén kisbetűvel: „seig-neur”.15) Ez az aube fontos a francia befogadás szempontjából:egyrészt a francia költészet megújítását is jelzi, élén Baudelaire-rel:

13 „A metafizika – mint „elsőfilozófia” – elkerülhetetlenül a lét végsőalapja éslétesítőoka felé tájékozódik, s így szilárd alapot nyújthat ama vallási gondolko-dásnak, mely a kinyilatkoztatásból merített hívőtudás értelmi alátámasztását ke-resi Ez az igény – ha nem is mindig divatos – de maradandó.” (BOLBERITZPál, A metafizika alapjai. Kereszténybölcseleti írások, Bp., JEL, 2000, 3.)14 A francia imaszövegekben ez egyértelmű: Prière du Seigneur Jésus, imádsá-gok, „Hiszek egy…” – „Je crois en Dieu, le Père tout puissant, / créateur duciel et de la terre. / Et en Jésus Christ, son Fils unique, notre Seigneur.” Prièreset chants du Peuple de Dieu, Manuel des paroisses, Paris, Éditions Tardy A. C.R., 1979, 20.15 Vö. MAGNOL, I. m.

333

hajnal, nyitás, másrészt létfilozófiai jelentőségű: egy új korszakkezdetét, lehetséges eljövetelét foglalja magában. (A francia lélekmozgósító erejének többször volt lendítője, mutatják a történel-mi tapasztalatok.) Továbbá az ’aube’ átfogó jelentésű, utalhat aköltőtágabb művészetére, ami ez esetben egybecseng Kosztolá-nyi művészetével, noha nem tudni, a francia nyelvűfordítók is-merték-e az „egész Kosztolányit” (minden bizonnyal jól ismer-ték), de kitűnően „ráéreztek”, beleérzik eme egy versen keresztül.A magyar fordító által választott matinal hűen követi a „vers tes-tét alkotó betűket”, s ezen keresztül jut el az értelemhez.16 A bo-rúsabb hangulatú szó pontosan kifejezi egy magyar lelki-szellemivívódását; a versben letett többféle kifejezés nem hagy kétséget a’felvirradás’, ’pirkadás’ felől.

A vertige, a magyar beleérzés-értés átvitele, valamint a versenvégigvonuló párbeszéd, mely rögtön az elején indul, az „elmélke-déselméletet” támasztja alá: „Elmondanám ezt néked” – „Écoute-moi”, (’Figyelj ide’) felszólítás, erősebb odafordulás valakihez, aki-re nagy szükség van a lélek háborgása közepette. Valakit győz-ködni kell, várva a megerősítést. Olyan valakire van szükség, aki„ismeri” a személyiséget, a teljes életét: házát, hálószobáját, azutcáját, akivel a közös emlékek összekötik egész életét ebben azországban („dans ce pays”) egészen Keletig („à l’Est”). Ki ő, ba-rát („ami”)? A költősaját magával filozofál, fölvonultat életet, ér-tékel-győzköd, színesen, érzelemmel telítetten, de teljesen hig-gadtan jut el a döntésig és a bejelentésig. (De ez a Másik lehetekén is, az olvasó, ha hajlandó vagyok átadni magam az önvizsgálóélménynek.) A francia verzióban pontosan követhetőaz út azÚrhoz: nehéz (de nem fájdalmas) döntésről van szó, kegyelmi ál-lapot, csak azok részesülnek benne, akik eleget tettek a „réalité”követelményeinek, akik ezt az adományt meg tudják köszönni„földig hajolva”, amit a francia fordítás „en homme” (’emberi’)evilági erőfeszítése mélyít. Kosztolányinál a halál költői élet, esz-tétikai és filozófiai dimenzió.17 Él, ami számára megadatott: a

16 KOSZTOLÁNYI, I. m.17 BODROGI Csongor, Kosztolányi és József Attila, Iskolakultúra, 2006/2, 105–113.

334

reménnyel a túlvilági létre, mely Kant egyik alapkérdése („Quem’est-il permis d’espérer?”)

És nem kétséges a kapcsolódás Baudelaire-hez. Hogy meny-nyire munkált Kosztolányiban a baudelaire-hallucináció, az áthal-lás, azt Korompay Lajos tételesen kimutatja.18 De hogyBeaudelaire-verset írt volna Kosztolányi, azt egy pillanatig semállítja. Az meg természetes, hogy a franciákra, fordítókra, irodal-márokra, olvasókra miért hatott oly erősen Kosztolányi: művé-szetét egyértelműen azonosították, legyünk szerényebbek: közelí-tették Baudelaire-hez, aki számukra a költészetben a csúcs, akezdet és vég. Szinte „összecsendül a hang, a szín s az illat”…Szegedy-Maszák is megerősíti, milyen nehéz megállapítani „afféleelőzetes kód” felhasználását.19

És térjünk vissza az elején felvetett nyelvi szálhoz, Kosztolá-nyi nyelviségéhez. Habermas azt vizionálta, hogy a globalizálódóEurópában egy embernek két nyelvre van (lesz) szüksége: azegyik az anyanyelve, amelyiken beszél, megtanul olvasni, írni,amelyiken például verset olvas, a másik nyelv az angol, amelyikenaz élet (az ipar, a kereskedelem, az adminisztráció stb.) folyik.20

Ha ez így lenne (valaha) is, hogyan közvetítődne az anyanyelvikultúra, mondjuk magyarról-franciára? Hát úgy, hogy közbeikta-tódna az angol: Hajnali részegség angolra, onnét franciára. És retúr:így kapjuk mi Baudelaire-t. Bíbelődjünk még a magyar versekfrancia verziójával? Minek, ha nem érezzük a más anyanyelv ti-tokzatos ízét? Kosztolányi már „hozzászólt” ehhez, lásd Meillet-vita. (Amelyben Aurélien Sauvageot, a francia nyelvész mestere,Kosztolányinak adott igazat. Azzal együtt Kosztolányi 1931-ben

18 KOROMPAY János, Une métamorphose hongroise de L'Aube spirituelle (Baudelaire et Kosz-tolányi) = http://cief.elte.hu/Espace_recherche/Budapest /REF8_ sommaire.htm19 SZEGEDY-MASZÁK Mihály, A versfüzér folyamatszerűsége Kosztolányi ifjúkoriköltészetében = http://irodalom.elte.hu/mta/?q=node/10. A baudelaire-i aján-dékot, annak nyelvi többértelműségét, s az innen fakadó inspirációkat fedezi felEISEMANN György, Karátson Endre: Baudelaire ajándéka = http://www.jamk.hu/ujforras/960914.htm20 BOROS János, Többnyelvűség és demokrácia. Programirat fordítóknak, Iskolakultú-ra, 2006/2, 59–64.

335

megkapta a francia Becsületrend-kitüntetést.) Márai a II. világhá-ború után: „a nyugati szellem mély válságon esik át”, és hogy anyugati színeződéssel tarkított magyar szellem „ősibb, ellenál-lóbb, válságot bíróbb tartalékokkal rendelkezik”. (Teszi ezt „Ber-zsenyi és Arany árnyékában”.)21

Hogy Márai sejtései, jóslatai nem „költői fohászok” voltak, aHajnali részegség eggyel több bizonyíték rá. Kosztolányi személyé-ben olyan közép-európai művész-polgárról van szó, aki Párizstólkeletig irányuló szemléletét és létezését („l’Être”) egész Európáraérvényesnek tartja. A tárgyalt vers kapcsán (is) adódik az időbeliív: az 1857-től induló „modernség-vonal”-hoz csatlakozik Kosz-tolányi, 1936-ig, befogadva-gazdagítva újrateremti. Aztán mi jöttutána? Itthon nem lett „aube”, a modernség „nem kapott lábra”.Talán mert nem volt elég alapos a ’vertige’. Volt viszont ítélke-zés. Egy 1957-ben megjelent könyvben az áll, hogy KosztolányiDezső„jellemgyenge”, „erkölcsi nihilista”, ami ellen hevesen til-takozik Madarász Imre.22 (Mindez természetesen összefügg egésztársadalomfejlődésünkkel.)

Kosztolányi ereje: nyelvművészet, esztétikum, patriotizmus éseurópaiság, teljesség, abszolútum, ez adhat tartást az embernek,elvégre: début de millénaire – ezredelőküszöbén vagyunk.

UtóhangA Kosztolányi-szövegek francia fordításai kapcsán már említet-tük a fordítók véleményét (mely összecseng Kosztolányi felfogá-sával), miszerint a fordító (talán sikerült kimutatni: Timár Györgyis) „játszótárs, a fordítás a játék „jutalma”. E dolgozat írója pediga „játék jutalmának” tekinti, hogy mindezt papírra vethette.

21 MÁRAI Sándor, Európa elrablása, Bp., Helikon, 2008, 114.22 HELLER Ágnes Az erkölcsi normák felbomlás címűkönyvében, egyebek mel-lett, „áruló írástudónak” írja le a költőt. Madarász Imre azt tartja, hogy „ezt azátlátszó képtelenséget csak az hiheti el, akinek fogalma sincs róla, ki volt Kosz-tolányi (…)” = M. I., Antiretró. Portrék és problémák a pártállami korszak irodalmi éstudományos életéből, Bp., Hungarovox, 2007, 95–96.

336

Papp Judit

A RIGVÉDA-HIMNUSZOKTÓLA HAJNALI RÉSZEGSÉGIG

A Rigvéda-himnuszok és Michele Kerbaker

A hindu vallás szent könyve, a Himnuszok bölcsessége (Rigvéda vagyRgveda) a Kr. e. II. évezredben született a Sapta Sindhunak (a hétszent folyó vidéke) nevezett területen és a négy véda (Rigvéda;Számavéda; Atharvavéda és a Jadzsurvéda) legrégibb és legfontosabbrésze.23 Az indiai himnuszgyűjtemény 1028 himnusza (sùkta („jólmondott” azaz bölcs beszéd, himnusz) szájhagyomány útján ma-radt fenn. A 10 könyvre (mandala) osztott gyűjtemény terjedelme10.462 versszak, melyek közül a legrégibbek a 2–7. könyvek, míga legkésőbbi a 10. könyv. Az egyes himnuszok általában egy-egyistenhez (deva) szólnak: a legtöbb Indrához, az istenek királyáhozés a zivatar istenéhez. Igaz, léteznek olyanok is, melyek az összesistent együtt szólítják meg (pl. Rigveda, 6. L–LII. Viśvedeva24).

Természetesen mindig a magasztalt isten a legfontosabb, atöbbiek felett álló. A gyűjteményben költőiségükkel kiemelked-nek a Hajnal istennőjéhez (Usasz) intézett himnuszok (1.XLVIII–XLIX, XCII, CXIII, CXXIII–CXXIV; 3. LXI; 4. LI–LII; 5. LXXIX, LXXX; 6. LXIV, LXV; 7. LXXV–LXXXI; 10.CLXXII).

A Rigvédákból az a Michele Kerbaker (1885–1914) fordítottolaszra, aki nemcsak neves piemonti indianista, hanem évekig(1895–1899) a nápolyi L’Orientale egyetem igazgatója (IncaricatoIstituto Orientale) is volt. Kerbaker összegyűjtött fordításai 2002-

23 A teljes angol nyelvűfordítás 1889 és 1892 között látott napvilágot: TheHymns of the Rig Veda, transl. by Ralph T. H. GRIFFITH Benares, E. J. LAZA-RUS, 1889–1892.24 Vö. The Rig Veda. Complete, translated by transl. by Ralph T. H. GRIFFITH,Lexington, Forgotten Books, 2008, 320–323.

337

ben jelentek meg a Poetica címűnemzetközi folyóiratban.25 Azindianista azonban, a fordításokon kívül alkotott egy négy him-nuszból (All’Aurora; A Soma; Agli Asvini és A Varuna) álló külön-leges művet is, melynek az Inni sincretici (Szinkretikus himnuszok)26

címet adta. E himnuszok elsődarabja (All’Aurora) 1879. júliusá-ban jelent meg egy tanulmány kíséretében (Saggio d’Inni Vedici)27.Valójában nem egy hagyományos értelemben vett fordításról vanszó, hanem egyfajta kollázsról, mely az ún. szinkretikus újraíráskiváló példája.

Az All’Aurora (A hajnalhoz) címűszinkretikus véda-himnuszhúsz nyolcsoros versszakból áll. Saját himnuszainak megalkotá-sához a neves olasz fordító elsősorban az Usasz istennőt meg-szólító, dícsőítőhimnuszok soraiból merített, a Rigvéda bizonyosszakaszait fordította le, értelmezte és írta át, majd végezetül e ré-szeket illesztette egymáshoz.

Az elsőversszak így hangzik:

La figlia del Cielo l’Aurora s’è desta,S’appressa, spalanca le porte del giorno;Qual sposa che muove raggiante alla festaSi tragge il divino corteggio d’intorno;Dai boschi, dai prati, dall’aria, dall’ondeRiguardan mill’occhi quel nuovo chiaror,Un murmure, un fremito, si leva e diffonde,Rinasce col moto la gioia nei cor.28

25 Inni vedici tradotti da Michele Kerbaker, editi a cura di Giovanni PUGLIESECARATELLI = Poetica, Rivista internazionale di poesia, I (2002), 1.26 Michele KERBAKER, Inni Sincretici = Poetica, Rivista internazionale di poesia, I(2002), 1, 13–57.27 Michele KERBAKER, Saggio d’Inni Vedici = Giornale Napoletano di Filosofia eLettere, Nuova serie, I, 1879 [luglio], 321–353, és = Poetica, I. m., 1–10.28 Az Ég leánya a Hajnal felkelt, / Siet, kitárja a nap kapuit; / Mint egy menny-asszony, úgy halad ragyogón az ünnepre / Körös-körül magához vonzza amennyei udvartartást; / Az erdőkből, a mezőkről, a levegőből és a habok közül/ Ezernyi szempár bámulja ezt az új derengést, / Egy moraj, egy rezgés támadés terjed, / Az öröm serényen születik újjá a szívekben. (Michele KERBAKER= Poetica, I. m., 13).

338

A Rigvédákhoz hasonlóan Kerbaker is az „Ég leányának”(figlia del Cielo) hívja a Hajnal istennőjét.29 A himnusz másodiksora az 1. könyv XLVIII himnuszából való, mely Griffith fordí-tásában így szól:

15 Usas, as thou with light to day hast opened the twin doorsof heaven,30

Usasz kitárja a belső„én” kapuit, és ezáltal lehetővé teszi,hogy a mennyei fény elárassza lényünket, és bevilágítsa az egészvilágot bőséget és gazdagságot biztosítva számunkra. Ám ez ahajnali „rá-” vagy „feleszmélés” nem tarthat túl sokáig, mivel afolytonos izgalomra vágyó emberi természet nem értékeli túl so-káig a nyugalommal teli és szomorúság nélküli mennyei létet. Azemberiség kétségek között szeret élni, s ezért huzamosabb ideigmár nem élvezi a mennyei üdvösség által nyújtott bizonyosságot,s ennek következtében a Hajnal istennőeltávolodik tőle, és átad-ja helyét a napnak s később az éjszakának:

Supremi, fugaci momenti son questiChe a noi, dolce Aurora, ti piace recar.Allor che la vista dei Geni celestiAll’occhio mortale più pura traspar.31

A második versszak második fele az égetéses földművelés ha-tásos metaforája32, mely költői képet a Rigvéda 6. könyvénekXXVII, Indrát, az istenek királyát megszólító himnuszában leljükmeg:

29 Vö. Ralph T.H. GRIFFITH, I. m., 1. XLVIII (1) vagy 6. LXIV.30 Vö. Uo., 1. XLVIII (1), 30.31 Szuprém, tűnékeny pillanatok ezek / Melyekkel Te, kedves Hajnal, szeretszmegajándékozni bennünket. / Így a mennyei Angyalok látványa / a halandószemének még tisztábbnak tűnik. (Michele KERBAKER = Poetica, I. m., 16.)32 Cf. Domenico SILVESTRI, »Poetica«. Una ‘nuova’ rivista internazionale di poesia= La Parola del Passato , Rivista di studi antichi, CCCXXVI, Napoli, GaetanoMacchiaroli Editore, 2003, 387–399.

339

Le rosse giovenche dall’atre caverneAi paschi ella scorge del prato divin,E il retto cammino da lunge discerne,Dei mondi dischiusi vegliando alconfin.33

E költői kép (azaz „a rőt tehenek”)hatásosan reprezentálja a lángoktól vö-röslőég alját, mely egyben szoros pár-huzamba állítható a pirkadattal.

Az idézett szakasz elsőkét sorának Griffith fordításában azalábbiak felelnek meg: „He, whose two red Steers, seekinggoodly pasture, plying their tongues move on ‘twixt earth andheaven,34

Ugyanakkor az 5. versszakban a „hó-színűnyáj” és a „pej lovak” már a ma-gasabban álló napra asszociálnak:

Ha infrante alla suora gelosa le stalleE il furto che ascoso negli antri tenea,Col candido armento le bionde cavalleAi campi celesti radduce la Dea;35

Egy további példa, mely segítséget nyújt Kerbaker alkotói te-vékenységének megvilágításában és bemutatásában a 6. versszak7–8. soraiban olvasható:

Poi vinte dei Pani36 rapaci le porteDel forte il trionfo ci annunzia dal ciel.37

33 A rőt borjúkat a sötét barlangoktól / a legelőkig a mennyei mezőn pillantjameg, / És a helyes utat messziről felismeri, / s nyitott világok felett őrködik ahatáron. (Michele KERBAKER = Poetica, I. m., 13).34 Vö. Ralph T. H. GRIFFITH, I. m., 6. XXVII (7), 307.35 Megfosztotta a féltékeny nővért az istállóktól, / és a barlangokban rejtettzsákmányt, / a hószínűnyájat a pej lovakkal / a mennyei mezőkre hajtja az Is-tennő. (Michele KERBAKER = Poetica, I. m., 14).36 A barlangok urai, akik elrejtik a teheneket.

340

Itt Kerbaker a 7. könyv IX himnuszából emelt ki egy sornyirészletet és vett át a maga módján:

2 Most wise is he who, forcing doors of Panis, brought thebright Sun to us who feedeth many.38

Kerbaker adóssága az eredeti himnuszokkal szemben termé-szetesen ezzel nem zárul le, de ennek a különleges fordítói és al-kotói eljárásnak további részletezésére e tanulmány keretein belülnem áll mód.

Michele Kerbaker hatása Giosuè Carducci költészetére

Michele Kerbaker munkássága természetesen önmagában is f i-gyelemre méltó, mely hatással volt már a kortársaira is. Kiválópéldaként szolgál erre Kerbaker A Hajnalhoz címűszinkretikushimnusza, mely jelentősen befolyásolta Giosuè Carduccit is, hi-szen köztudott, hogy az olasz költőBarbár ódák címűciklusábanis szerepel egy All’Aurora cíművers39, melyet magyarra SimonGyula fordított le40

ALL’AURORA

Tu sali e baci, o dea, co ‘l osëo fiato le nubi,baci de’ marmorëi templi le fosche cime.

Ti sente e con gelido fremito destasi il bosco,spiccasi il falco a volo su con rapace gioia;

37 Aztán miután a tolvaj pánik kapui ki lettek tárva, az égből kihirdeti nekünk agyőzelmet. (Uo., 15).38 Vö. Ralph T. H. GRIFFITH, I. m., 7. IX (2), 342.39 Giosue CARDUCCI, Tutte le poesie, introduzione di Carlo Del Grande, notedi Vittorio Gitti, Attilio Roveri, Davide Giordano e Carlo Del Grande, Milano,Bietti, 1967, 742–746.40 Giosue CARDUCCI, Barbár ódák / Odi Barbare , fordította Simon Gyula, két-nyelvűkiadás, Bp., Eötvös József Könyvkiadó, 1996, 26–31.

341

mentre ne l’umida foglia pispigliano garruli i nidi,e grigio urla il gabbiano su ‘l vïolaceo mare.

Primi nel pian faticoso di te s’allegrano i fiumitremuli luccicando tra ‘l mormorar de’ pioppi:

corre da i paschi baldo vèr’ l’alte fluenti il poledrosauro, dritto il chiomante capo, nitrendo a’ venti:

vigile da i tuguri risponde la forza de i canie di gagliardi mugghi tutta la valle suona.

Ma l’uom che tu svegli a oprar consumando la vita,te giovinetta antica, te giovinetta eterna

ancor pensoso ammira, come già t’adoravan su ‘l monteritti fra i bianchi armenti i nobili Aria padri.

Ancor sovra l’ali del fresco mattino rivolal’inno che a te su l’aste disser poggiati i padri.

- Pastorella del cielo, tu, frante a la suora gelosale stalle, riadduci le rosse vacche in cielo.

Guidi le rosse vacche, guidi tu il candido armentoe le bionde cavalle care a i fratelli Asvini.

Come giovine donna che va da i lavacri a lo sposoriflettendo ne gli occhi il desïato amore,

tu sorridendo lasci caderti i veli leggiadrie le virginee forme scuopri serena a i cieli.

Affocata le guance, ansante dal candido petto,corri al sovran de i mondi, al bel fiammante Suria,

e il giungi, e in arco distendi le rosee braccia al gagliardocollo; ma tosto fuggi di quel tremendo i rai.

Allora gli Asvini gemelli, cavalieri del cielo,rosea tremante accolgon te nel bel carro d’oro;

e volgi verso dove, misurato il cammino di gloria,stanco ti cerchi il nume ne i mister de la sera.

342

Deh propizia trasvola – cosí t’invocavano i padri –nel rosseggiante carro sopra le nostre case.

Arriva da le plaghe d’orïente con la fortuna,con le fiorenti biade, con lo spumante latte;

ed in mezzo a’ vitelli danzando con floride chiomemolta prole t’adori, pastorella del cielo. –

Cosí cantavano gli Aria. Ma piàcqueti meglio l’Imettofresco di vénti rivi, che al ciel di timi odora:

piàcquerti su l’Imetto i lesti cacciatori mortaliprementi le rugiade co ‘l coturnato piede.

Inchinaronsi i cieli, un dolce chiarore vermiglioombrò la selva e il colle, quando scendesti, o dea.

Non tu scendesti, o dea: ma Cefalo attratto al tuo baciosalía per l’aure lieve, bello come un bel dio.

Su gli amorosi venti salía, tra soavi fragranze,tra le nozze de i fiori, tra gl’imenei de’ rivi.

La chioma d’oro lenta irriga il collo, a l’omero biancocon un cinto vermiglio sta la faretra d’oro.

Cadde l’arco su l’erbe; e Lèlapo immobil con ertoil fido arguto muso mira salire il sire.

Oh baci d’una dea fragranti tra la rugiada!oh ambrosia de l’amore nel giovinetto mondo!

Ami tu anche, o dea? Ma il nostro genere è stanco;mesto il tuo viso, o bella, su le cittadi appare.Languon fiocchi i fanali; rincase, e né meno ti guarda,una pallida torma che si credé gioire.

Sbatte l’operaio rabbioso le stridule impòste,e maledice al giorno che rimena il servaggio.

Solo un amante forse che placida al sonno commisela dolce donna, caldo de’ baci suoi le vene,

343

alacre affronta e lieto l’aure tue gelide e il viso:– Portami -, dice, - Aurora, su ‘l tuo corsier di fiamma!

ne i campi de le stelle mi porta, ond’io vegga la terratutta risorridente nel roseo lume tuo,

e vegga la mia donna davanti al sole che levasparsa le nere trecce giú pe ‘l rorido seno. –

A HAJNALHOZ

Szállsz és fellegeket csókolsz üde rózsaajakkal,s csókolsz tornyos, öreg márványtemplomokat.

Ébredezik jöttödre hüvös susogással az erdő,ragadozó kedvűsólyom száll egyenest,

hallani harmatos ágak fészkeiben a zsibongást,szürke sirály sikolyát tenger azúrja felett,

értedre a termőföldek fürge folyójaa zúgó jegenyék közt csupa fénycsobogás,

lenn itatókhoz iramlik a sárga csikó a füvesről:zeng a nyerítése, büszke sörénye lobog,

harsona hangu komondorok ébersége felel rá,s harsog a mind szilajabb bőgésektől a völgy.

Ámde az ember, akit te csak életölőrobotokrakeltesz, félve figyel, ó örök életűlány,

s még ma is úgy néz, mint ahogyan e hegyekben imádtaktéged a nyájterelőhajdani Árja-atyák.Hajnali hűs szél szárnyán hallani most is a himnuszt,ahogy a botra dülőős mondhatta neked:

– Pásztorlány, ki lebontva a nővéred befalaztaistállót, a piros barmot az égre viszed,

hajtod az égen a barna üszöket, a hószínűnyájat,hajtod az Asviniek kedvenc pej lovait,

344

Mind gyönyörűszép hölgy, ki a fürdőből jegyeséhezindul s szemeiben csillog a tűz szerelem,

Testedről mosolyogva lefejted a könnyűruhákat,s mindjárt meztelenül nézheti a derűs ég.

Majd, hókeblűleány, lihegőn és tűzpiros arccalfutsz a világok ura, Suria isten elé,

És odaérsz, s ölelőkart tárva borulsz a nyakába,ám tüstént menekülsz izzó fénye elől.

S ekkor az Asvini-ikrek, az ég daliái, fogadnakfényes arany kocsiba téged, a szép remegőt,

s elmész arra, ahol – ha a dícspályát befejeztearcod az Isten az est titkai közt keresi.

Ó szállj át kegyesen mifölöttünk – így esedeztek –szállj gyönyörűkocsidon: hívtak az Árja-atyák.

Hozz kelet édeni tájairól számunkra szerencsét:dúsgazdag legelőt, habzó friss tejet is,

s mennyei Pásztorlány, legyenek kedvesek előttedborjusereg közepén hancurozó fiaink,” –

Így az atyák. De te jobban megkedvelted Imettót,illatozó mezeit, gyorsvizü csermelyeit.

s megkedvelted a fürge e földi vadászokat ottan,kiknek lépte a hűs harmatban taposott.

Ívben tért le előtted az ég, s ragyogó vörös árnyékvont be hegyet-völgyet isteni útad előtt.Nem te ereszkedtél le, hanem Kephaloszt fölemeltecsókod: istenien szállt a szelek szárnyán,

vitte az illatozó, suhanó szellőa virágokrétek és patakok zengőnásza fölött.

Hullámzó haja arca köré omlik, vörös övvelvállán átkötve hordja arany tegezét.

345

Íja a földre esett, s Lelapusz mellette megállvakét hűszemmel urát nézte, amint tovatűnt,

Balzsam pázsiton istennőnektár izü csókja!Ó szerelem öröme! Ifju világ itala!

Érzel-e, istennő, ma szerelmet? Az emberiség márfáradt. Városaink szomoru képe fogad.

Gázlámpák pislognak: a gyűrt arcú hazatérőkcsapata rád se tekint, s azt hiszi, boldogan él.

Otthon a munkás kedvetlen csapkodja az ajtót,szidja a bajt, robotot visszahozó napokat,

Egy szerető, aki tán álomban hagyta szerelmeshölgyét s vére tüzel még üde csókjaitól,

néz csak szembe hüvös szeleiddel, s élvezi arcod,s szól: „– Auróra, vigyél engem a lángparipán

föl, föl a csillagos égre, hogy onnan nézzem a földet,mint mosolyog vissza, tündérfényű, reád,

s lássam kedvesemet ragyogó napfénybe borítvafekete fürtjeivel szűzi fehér kebelén.”–

A himnusz elsőváltozatát Carducci 1876-ban írta meg: erről atényről őmaga tesz tanúságot (All’Aurora. Principio d’una elegiaall’aurora; gennaio, 1876).41 A költemény azonban csak 1880. de-cember 12. és 14. között nyerte el végleges formáját, miutánKerbaker szinkretikus himnusza hatására átdolgozásra, átköltésrekerült. Carducci himnusza nyomtatásban tehát először 1881-benlátott napvilágot a Rómában megjelenőFanfulla della Domenicapolitikai és irodalmi hetilapban (III évf., 1 sz., 1881. január 2.).Meglepőés ma már valószínűleg nem köztudott, hogy e vers ese-tén a Barbár ódák költője milyen nagymértékben adósa Kerba-kernek és szinkretikus himnuszának, pedig ennek a kortárs

41 A hajnalhoz. Egy hajnalhoz írt elégia kezdete; 1976. január.

346

Kerbaker bizonyosan tudatában volt, és amikor 1881 márciusá-ban a Rigvédákból további fordításokat közölt E ancora Inni Vedici(És még véda himnuszok) címmel, ezeket Carduccinak ajánlotta.42

Párhuzamok a két olasz himnusz között

Az Inni sincretici ismeretében Carducci himnuszát olvasva nyil-vánvaló a szoros intertextuális kapcsolat a két alkotás között.Ennek alátámasztásaként az alábbi táblázatban, csak tájékoztatójelleggel, Carducci soraival párhuzamosan idézem a Kerbaker-féle sorokat:

Carducci Kerbaker

Ti sente e con gelido fremito destasi ilbosco,spiccasi il falco a volo su con rapacegioia;

Dai boschi, dai prati, dall’aria,dall’ondeRiguardan mill’occhi quel nuovochiaror,Un murmure, un fremito, si leva ediffonde,Rinasce col moto la gioia nei cor.(I. 5–8)

te giovinetta antica, te giovinettaeterna

O giovine antica, del ciel pellegrina,(XV. 1)

ancor pensoso ammira, come giàt’adoravan su ‘l monteritti fra i bianchi armenti i nobili Ariapadri.

Ridente di vivi colori leggiadri,Di molli profumi, di fresche rugiade,Te pur così bella già videro i PadriChe ora van per le buie silenticontrade,(XVIII. 1–4)

42 Michele KERBAKER, E ancora Inni Vedici, A Giosue Carducci = GiornaleNapoletano di Filosofia e Lettere , Nuova serie, V, 1881[marzo], 26–35.

347

– Pastorella del cielo, tu, frante a lasuora gelosale stalle, riadduci le rosse vacche incielo.

Guidi le rosse vacche, guidi tu ilcandido armentoe le bionde cavalle care a i fratelliAsvini.

Ha infrante alla suora gelosa le stalleE il furto che ascoso negli antri tenea,Col candido armento le biondecavalleAi campi celesti radduce la Dea;(V. 1–4)

Come giovine donna che va da ilavacri a lo sposoriflettendo ne gli occhi il desïatoamore,

Qual giovine donna che muove alladanza(VIII. 1)

Già il senti, già il cerchi coll’occhioamoroso(XII. 7)

tu sorridendo lasci caderti i velileggiadrie le virginee forme scuopri serena a icieli.

E i vezzi dispiega dell’agili membra,L’ignuda svelando mutevolsembianza(VIII. 2–3)

Affocata le guance, ansante dalcandido petto,corri al sovran de i mondi, al belfiammante Suria,

Dei mondi superni lo splendido re.(XII. 8)

Poi Sùrya fiammante, …(X. 7)

e il giungi, e in arco distendi le roseebraccia al gagliardocollo; ma tosto fuggi di quel tremendoi rai.

Ei giunge, il possiedi per brevimomenti,Poi vinta e tremante da lui ti ritraggi,[…]Al lampo tremendo dei fulgidi raggi:(XIII. 1–4)

Cf. anche: lo stil dei gagliardi(XIII. 5)

“Segreta, ansiosa già segui la traccia,Lo scopri, lo scorgi coll’occhiosereno,In arco gli avvolgi le candide braccia;(XIV. 2–4)

Allora gli Asvini gemelli, cavalieri delcielo,rosea tremante accolgon te nel belcarro d’oro;

Già gli agili Aśvini la rosea sorella,Han posto sul carro dai vari color,E a gara coi Numi la Diva più bellaDel celere agone riporta l’onor.(V. 5–8)

348

e volgi verso dove, misurato ilcammino di gloria,stanco ti cerchi il nume ne i mister dela sera.

Per l’arduo di gloria solingo sentier,Aspetta ch’ei cerchi, caduto, più tardiL’asil che t’asconde nel vago mister(XIII. 6–8)

Deh propizia trasvola – cosít’invocavano i padri –nel rosseggiante carro sopra le nostrecase.

Arriva da le plaghe d’orïente con lafortuna,con le fiorenti biade, con lo spumantelatte;

Dal carro di perle, dai biondi corsieri,Che reggi e raffreni con roride briglieTal grazia ci piovi, che d’uomini eaveriSian forti e fiorenti le nostre famiglie:(XX. 1–4)

Heinrich Heine és az olasz kettős

Silvestri azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy nemcsakCarducci adósa olasz kortársának, hanem maga Kerbaker isCarduccinak és Heinének: A Lyrisches Intermezzo Carducci-félefordítása 1872-ben látott napvilágot a Rime nuove-kötetben Lungi,lungi címmel. Ebben a költeményben már felsejlik a távol-keletikultúra tipikus atmoszférája:

Auf Flügeln des Gesanges43

Auf Flügeln des Gesanges,Herzliebchen, trag ich dich fort,Fort nach den Fluren des Ganges,Dort weiß ich den schönsten Ort.

Lungi, lungi, su l’ali del canto44

Lungi, lungi, su l’ali del cantoDi qui lungi recare io ti vo’:Là, ne i campi fioriti del santoGange, un luogo bellissimo io so.

43 Heinrich HEINE, Gedichte, Stuttgart, Reclam, 1973, 31–32. (A dalnak lengeszárnyán szerelmem, elviszlek én, / Virágos Ganges partján a legszebb kert intfelém. / Kibomlik ezernyi virága a holdnak sugarán / S a lótusz testvérét várjaTebenned, szép leány! // Kinyílnak a nefelejcsek és nézik az ég ívét, / Össze-borulva a rózsák suttognak sok szép mesét. / Szökdécsel a karcsú gazella, olyfélénk s oly bohó, / És zúg a messzeségben a nagy, a szent folyó. // Jer, pihenjmeg vélem édes a karcsú pálmák alatt / És álmodjuk a csöndben tovább az ál-mokat, / Az édes álmokat!)44 Giosue CARDUCCI, Tutte le poesie, 590.

349

Dort liegt ein rotblühender GartenIm stillen Mondenschein;Die Lotosblumen erwartenIhr trautes Schwesterlein.

Die Veilchen kichern und kosen,Und schaun nach den Sternen empor;Heimlich erzählen die RosenSich duftende Märchen ins Ohr.

Es hüpfen herbei und lauschenDie frommen, klugen Gazell’n;Und in der Ferne rauschenDes heiligen Stromes Well’n.

Dort wollen wir niedersinkenUnter dem Palmenbaum,Und Liebe und Ruhe trinkenUnd träumen seligen Traum.

(Lyrisches Intermezzo, 1822–1823)

Ivi rosso un giardino risplendeDe la luna nel cheto chiaror:Ivi il fiore del loto ti attende,O soave sorella de i fior.

Le vïole bisbiglian vezzose,Guardan gli astri su alto passar;E tra loro si chinan le roseOdorose novelle a contar.

Salta e vien la gazzella, l’umanoOcchio volge, si ferma a sentir:Cupa s’ode lontano lontanoL’onda sacra del Gange fluir.

Oh che sensi d’amore e di calmaBeveremo nell’aure colà!Sogneremo, seduti a una palma,Lunghi sogni di felicità.

(A vers keletkezésének ideje: 1871.március)

Végül a három kiemelkedőalak között erősíti a kapcsolatot aza tény, hogy saját himnuszát Carducci lefordította németre is.45

Carduccira utaló nyomok Kosztolányi DezsőHajnali részegségében

Amint ez kitűnik Kosztolányi Dezsőés Babits Mihály levelezé-séből is, költőnk egészen biztosan ismerte Carducci verseit, smint tudjuk, fordított is tőle46. Levelezésében Kosztolányi elő-ször 1905-ben említi meg Carducci nevét: „Ami az ügyeinket il-leti, megjegyzem, hogy sem Richepint sem Carduccit nem küld-hetem; az egyik otthon van, a másikat most küldtem el Zalai-

45 http://gutenberg.spiegel.de/index.php?id=5&xid=5030&kapitel=3&cHash=8fa674a234chap003#gb_found46 KOSZTOLÁNYI Dezső, Idegen költők. Összegyűjtött fordítások, Bp., Szépiro-dalmi Könyvkiadó, 1966, 839–847.

350

nak. E helyett mást tervezek.”47 Egy következőutalás pedig egy1907 végén írt levelében fordul elő: „Carducci nincs meg, desok van tőle”48.

Ugyanezen év elején jelent meg Kosztolányi Giosuè Carduccicíműírása is,49 melyben többek között így jellemzi olasz elődjét:

„Elmúlt ezredévekbe tudta magát visszaérezni, az érzésekatavizmusa lelkesedett át benne költészetté, régi sebek fájtakvissza szívébe, és régi mámorok hódították el, s ezeket amarcona, velős ősérzéseket, az állatember melléből felhör-gő, artikulálatlan hangokat szedte táncoló mértékre, faragtabele az antik ritmusok kemény, csillogó márványába.”

Ezek a jelek tehát mind azt a feltételezést látszanak megerősí-teni, hogy amikor költőnk a Hajnali részegséget vetette papírra(1933 őszén), emlékezetében felderenghetett Carducci himnusza,annak szerkezete és sorai is. Mindkét költeményben fellelhetőamindennapi élet sivársága és a hajnali ég csodája közötti ellentét,sőt, Carduccinál észlelhetőaz alkotói munka két fázisának eltérőhangulati háttere is. A 7. és 8. versszakban „l’uomo che tu sveglia oprar consumando la vita [...] ancor pensoso ammira” (Ámdeaz ember, akit te csak életölőrobotokra / keltesz, félve figyel),míg a költemény vége felé „il nostro genere è stanco” (Az embe-riség már / fáradt), és „Sbatte l’operaio rabbioso le striduleimposte / e maledice al giorno che rimena il servaggio” (Otthona munkás kedvetlen csapkodja az ajtót, / szidja a bajt, robototvisszahozó napokat).

Az ember idővel megöregszik a munkában, míg az Istennőnnem fog az időmúlása: most is ugyanolyan fiatal és szép, minttöbb ezer évvel ezelőtt.

Érzel-e, istennő, ma szerelmet? Az emberiség márfáradt. Városaink szomoru képe fogad.

Gázlámpák pislognak: a gyűrt arcú hazatérők

47 Kosztolányi Dezső– Babits Mihályhoz, Bécs, 1905. febr. 18, 82.48 Uo., 1907. dec. [közepe.], 162.49 A Hét, 1907. február 24.

351

csapata rád se tekint, s azt hiszi, boldogan él.

Otthon a munkás kedvetlen csapkodja az ajtót,szidja a bajt, robotot visszahozó napokat,

A Barbár ódák költőjének felfogásában minden, ami az antikvilágra vonatkozik, szép, tökéletes, s minden, ami a középkorralvagy a modern időkkel kapcsolatos, csúnyának, deformáltnak,szürkének látszik. A modern város falain megpihenőhajnal is sá-padt és fáradt, s a munka szenvedés és rabszolgasors. EmellettCarducci is utal az álmatlanságra, az emberek kiüresedett létére:azok, akik valamiféle találkozóhelyen éjszakáztak, „gyűrt arccal”térnek hazafelé a hajnal közeledtére, mert vidámság és szórako-zás helyett csupán unalomra találtak. Ezzel a hétköznapi, szürkeléttel áll éles ellentétben a mennyei világ gyönyörűsége.

Kosztolányi természetesen nem tesz semmiféle konkrét uta-lást a Védák világára. A két vers között mégis felfedezhetők kö-zös elemek. Például Carducci költői képének – „az ember [...]még ma is úgy néz, mint ahogyan e hegyekben imádtak / téged anyájterelőhajdani Árja-atyák” – Kosztolányi „Az égbolt / egé-szen úgy, mint hajdanában rég volt,” két sora feleltethetőmeg.

A következőkép főszereplője a „házigazda”, egy „előkelőúr,az ég óriása”:

Olyan sokáigbámultam az égbolt gazdag csodáit,hogy már pirkadt is keleten, s a szélbena csillagok szikrázva, észrevétlenmeg-meglibegtek és távolba roppantfénycsóva lobbant,egy mennyei kastély kapuja tárult,körötte láng gyult,valami rebbent,oszolni kezdett a vendégsereg fent,a hajnali homály mélyárnyékai közé lengett a báléj,künn az előcsarnok fényárban úszott,a házigazda a lépcsőn bucsúzott,

352

előkelőúr, az ég óriása,a bálterem hatalmas glóriása,s mozgás, riadt csilingelés, csodás,halk női suttogás,mint amikor már vége van a bálnaks a kapusok kocsikért kiabálnak

A hindu mitológia azt tartja, hogy Agni, a tűz istene Ushasszalegyütt vagy őt megelőzve jelenik meg. Érdekes, hogy a Rigvéda 1.könyvének XII himnuszában az alábbi sorok olvashatók: „Withcallings ever they invoke Agni, Agni, Lord of the House, / Obla-tion-bearer, much beloved” és „O Agni, by effulgent flame”. Az1. könyv CXLIX himnuszában pedig megjelenik a fényárbanúszó kastély is: „He who hath lighted up the joyous castle, wiseCourser like the Steed of cloudy heaven, / Bright like the Sun,with hundredfold existence.”

Mindez arra enged következtetni, hogy Carduccin túl Koszto-lányi valószínűleg kiváló ismerője lehetett nemcsak a japán kultú-rának (lásd haikuk), hanem a hindu mitológiának is. A kék színkiemelése mellett, a „szikrázva”, a „fénycsóva”, a „láng”, és a„fényár” szavakban pedig mindenképpen meghatározó a tűz me-tonimikus jelenléte.

A következőszakasz főszereplője egy „drága, szép nő”, akimagára ölti a díszes kabátkát és a fejéket:

Egy csipkefátyollátszott, amint a távolhomálybólgyémántosan aláfoly,egy messze kéklő,pazar belépő,melyet magára ölt egy drága, szép nőés rajt egy ékkőbehintve fénnyel ezt a tiszta békét,a halovány ég túlvilági kékét,vagy tán egy angyal, aki szűzi

353

szép mozdulattal csillogó fejékéthajába tűzi

Carducci istennője Kerbaker után olyan, mint egy „gyönyörűszéphölgy, ki a fürdőből jegyeséhez indul”. Kosztolányi nőalakja an-gyalra vagy szűzre, míg a véda himnuszokban megjelenőUshaszhol ragyogón öltözött táncosnőre „She, like a dancer, puts herbroidered garments on...”50, hol fiatal hajadonra „We see herthere, the Child of Heaven apparent, the young Maid, flushing inher shining raiment”51 emlékeztet.

és az álomnál csendesebbenegy arra ringókönnyücske hintómélyébe lebbens tovább robog kacér mosollyal ebben,aztán amíg vad paripái futnaka farsangosan lángoló Tejutnakarany konfetti-záporába sok százbatár között, patkójuk fölsziporkáz.

A „kacér mosollyal” és „arany konfetti-záporban” eltávolodó nőe szöveghelyen az Asvin-ikrekkel aranyszekéren tovavágtatóUshasz alakjára emlékeztet: „She like a flatterer smiles in light forglory”52 és „Let docile horses of far-reaching splendour conveythee hitherward, the goldencoloured.”53 A mosolygó égi szépségCarduccinál is fellelhető(„Testedről mosolyogva lefejted a köny-nyűruhákat…”), aki „arany kocsiba” szállva szeli át az eget:

S ekkor az Asvini-ikrek, az ég daliái, fogadnakfényes arany kocsiba téged, a szép remegőt,

s elmész arra, ahol – ha a dícspályát befejeztearcod az Isten az est titkai közt keresi.

50 Vö. 1. XCII (4) = Ralph T.H. GRIFFITH, I. m., 59.51 1. CXIII (7) = Uo., 75.52 1. XCII (6) = Uo., 59.53 3. LXI (2) = Uo., 200.

354

Ó szállj át kegyesen mifölöttünk – így esedeztek –szállj gyönyörűkocsidon: hívtak az Árja-atyák.

Carducci minden kétséget kizáróan Kerbaker adósa akkor is,amikor a hajnali napfénytől ragyogó ég különféle színhatásaitfoglalja versbe:

Guidi le rosse vacche54, guidi tu il candido armentoe le bionde cavalle55 care a i fratelli Asvini.

hajtod az égen a barna üszöket, a hószínűnyájat,hajtod az Asviniek kedvenc pej lovait,

A hajnal fényei olyanok, mint a rőt tehenek, míg a magasab-ban járó nap által előidézett árnyalatok „hószínűnyájra” és „pejlovakra” emlékeztetnek. S annak ellenére, hogy Kosztolányinál adomináns szín a kék („mint az anyám paplanja, az a kék folt,mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,” „egy messze kéklő, /pazar belépő”, „a halovány ég túlvilági kékét”), mégis úgy vélem,hogy versében fellelhetőaz előbb említett három szín is: a rőtvagy vörösessárga („fénycsóva”, „láng gyúlt”, „az előcsarnokfényárban úszott”), a hószín vagy áttetszőfehér („csipkefátyol”,„gyémántosan”) és a pej, ami az olasz verziókban valójában(arany)szőke: („arany konfetti-záporába”).

Végezetül a vers befejezőszakaszának egyik sorát, a „dalolnikezdtem ekkor az azúrnak” sort állítanám párhuzamba Carduccinéhány sorával:

ancor pensoso ammira, come già t’adoravan su ‘l monteritti fra i bianchi armenti i nobili Aria padri.Ancor sovra l’ali del fresco mattino rivolal’inno che a te su l’aste disser poggiati i padri.s még ma is úgy néz, mint ahogyan e hegyekben imádtak

54 Le rosse giovenche dall’atre caverne / Ai paschi ella scorge del prato divin,(Michele KERBAKER = M. K., Poetica, 13).55 Col candido armento le bionde cavalle / Ai campi celesti radduce la Dea;(Michele KERBAKER = M. K., Poetica, 14).

355

téged a nyájterelőhajdani Árja-atyák.

Hajnali hűs szél szárnyán hallani most is a himnuszt,ahogy a botra dülőős mondhatta neked:

E költői kép az olasz verziókban a bráhmana papokat idézifel, akik az áldozati szertartások alkalmával énekelték a Védákat,azaz az isteneket idézőhimnuszokat. A „daloló” Kosztolányi ál-tal felöltött póz e papok tartását imitálja.

Az elmondottak alapján és Silvestri gondolatmenetét tovább-fűzve – mely szerint a fordítások, átköltések hatására egy képze-letbeli háromszög létesül az indiai, német és olasz irodalom, illet-ve a Teremtéshimnuszok , Heine és Carducci–Kerbaker között56 –meglátásom, hogy e három európai irodalmi tekintély neve melléjoggal felírhatjuk Kosztolányi Dezsőét is, akinek Hajnali részegségcíműkölteményének a mélyén valahol ott rejlik a védák világa,hangulata is.

56 Vö. „[…] si crea una triangolazione ideale Germania–Italia–India in cuiaccanto ai nomi di Heine e Carducci si pone, ’terzo tra cotanto senno’ e conpieno merito quello di K.” (Domenico SILVESTRI, I. m., 391–392.)

356

Eliisa Pitkäsalo

A BÁLÉJ BŰVÖLETÉBENA Hajnali részegség finnül

A nyelvi képek használatát különösen a szépirodalomra jellem-zőnek szokás titulálni, bár különbözőnyelvi képekkel – metafo-rákkal, hasonlatokkal, stb. – találkozhatunk szép számmal másfaj-ta szövegekben is. Értve ez alatt más művészeti ágakhoz tartozó-kat is, nem csak a szó szoros értelemben vett irodalmi műveket.Amikor a szöveg kifejezőerejéről beszélünk, az elemzés alá vehe-tőszövegtípusok száma már jóval korlátozottabb, mivel a szövegkifejezőerejével nem csupán az irodalomtudományi értelembenvett nyelvi képek besorolására utalunk. E fogalom segítségével amegszokott terminusok mögé tekinthetünk, ha a szöveg kifeje-zőereje alatt az események és cselekedetek időbeliségének, egyadott pillanatban történőmozgásnak, adott helyzetben hallatszóhangoknak, érezhetőízeknek és észlelhetőillatoknak a szövegeszközeivel megteremtett képzetét értjük. A prózában a ritmikasegítségével (szórenddel, mondatszerkezettel) előidézhetjük a ké-pet egy fiktív világban zajló cselekvés ritmusáról, az eseményekegymásutániságáról vagy egyidejűségéről (ld. KUITUNEN, 2008,175 és WALES, 2001, 226). A fordítónak az ilyen képi tartalmakfordításához, nem csak jó fordítói készségekre, valamint a forrás-és a célnyelv kiemelkedőismeretére, hanem képzelőerőre és bá-torságra is szüksége van.

A lírában egy teljes képnek más nyelvre történőátültetése aszókincs sokoldalú ismeretét, valamint a ritmus és rímképlet leg-alább részleges megőrzéséhez szükséges készségeket feltételezi.Itt lép be a képbe a fordításelméletekben központi szerepet já t-szó terminus, a dinamikus ekvivalencia, amelyen azt értjük, hogya fordításnak – amennyire csak lehet – ugyanazt a reakciót kell abefogadójából kiváltania, mint amilyet a forrásnyelvi szöveg azolvasójából vált ki. (Ld. KLAUDY, 1999, 60.)

357

Jelen dolgozatomban azt a Kosztolányi DezsőHajnali részegségcíműversében található képsort vettem alaposabb vizsgálat alá,amiben a vers elbeszélője gyönyörködve felnéz a hajnali égre:

Egy csipkefátyollátszott, amint a távolhomálybólgyémántosan aláfoly,egy messze kéklő,pazar belépő,melyet magára ölt egy drága, szép nő,és rajt egy ékkőbehintve fénnyel ezt a tiszta békét,a halovány ég túlvilági kékét,vagy tán egy angyal, aki szűziszép mozdulattal csillogó fejékéthajába tűzi,és az álomnál csendesebbenegy arra ringókönnyücske hintómélyébe lebben,s tovább robog kacér mosollyal ebben,aztán amíg vad paripái futnaka farsangosan lángoló Tejutnak,arany konfetti-záporába sok százbatár között, patkójuk fölsziporkáz.

Taivaalle nousikuin hunnun pitsi,sumustaloistavana välkähti;kaukana sinertävätimantinhohtavaylhäinen viitta,jonka ylleen pukee vain kaunotar.Taivaan ylevän sinisen ylläpuhtaan valon leikki,kun hiuksiinsa enkelivälkehtivän soljen sovittija untakin pehmeämminkevyen vaununkeinuvaan syliin solahti.Siinä lähti matkaan huulillaan hymy.Villihevosten kavioiden jymypitkin liekehtivää linnunrataa –kultaisten konfettien sataessa,satojen vaunujen saattuessa:ympärillä säkenöi.

Kosztolányi egyetlen mondatban írja le egy sokrétegűképkollázs minden részletét, amely egyszerre különleges metafo-ra, és a túlvilági életre is utal. A kép az olvasónak megszemélyesí-tésként egy szép nőt és egy angyalt mutat, aki belebben egy lovashintóba. Ezen csillogó, gyémántosan ragyogó, színdús, hangok-kal teli és szinte őrületes sebességre növekedőiramot leíró képfordításában az egész erre szánt teret kihasználtam: lehetetlennekvéltem a vers sorainak szigorú követését, ezért igyekeztem azeredeti szöveggel megegyezőképet a saját képzeletemben elő-idézni, majd átültetni finn nyelvre. Ily módon vállaltam a kocká-zatot, hogy a fordítás kritikus olvasója azzal vádolhat majd, hogytúlzott fordítói szabadságot engedtem meg magamnak.

358

Tuula Komsi tanulmányában Nemes Nagy Ágnes verseit a sa-ját és Anna-Maija Raittila műfordító által készített fordításaivalveti össze. Az elemzésében a „megnevezhetetlen hangja” fogal-mat használja. Célul tűzi ki olyan érzelmi tapasztalatokat tartal-mazó részek fordítását, amelyeknek nem lehet nevet adni. Ilyenmegnevezhetetlen érzés Komsi gondolatmenetét követve lehetaz az érzelmi megmozdulás, amit tapasztalhat az ember, ha pél-dául az adott pillanatban bizonyos módon vetődik az árnyék,vagy ha az arcán érzi a permetezőesőt. Olyan meghatottság ez,aminek nincs neve, például nem „öröm”, „boldogság” vagy„bánat”. (Ld. KOMSI, 2006)

Komsi felhívja a figyelmet arra, hogy a költőgyakran ilyenfajtamegnevezhetetlen érzelmi megmozdulásnak név helyett hangot ad,amely a vers nyelvében például hangzással és ritmussal kapcsolatoseszközök segítségével hallatszik. Komsi Nemes Nagy verseinek ésazok fordításainak elemzésében Benjamin Hrushovski elméletét ahangismétlési típusokról használja. Hrushovski a típusokatmimetikus, expresszív, fókuszáló és neutrál hangismétlésekreosztja. A mimetikus hangismétlést bővített onomatopoetikának isnevezhetjük, akusztikának, amely nemcsak hangutánzó szavaknál,hanem egyéb típusúaknál is ismétlődik. Az expresszív hangismétléshatása nem a hangok valódi, akusztikai hangzásán alapul, hanem il-lúzión – a hangok közötti összhangzáson. A mimetikus és az exp-resszív hangismétlés megkülönböztetése az expresszív hangismét-lés kifejezőereje miatt olykor erőltetett. A fókuszáló hangismétlésa két hangot összekötőhangzáson alapul, általában a rímélésen.A neutrál hangismétlés abban különbözik a fókuszáló hangismét-lésről, hogy nem a két szó közötti tartalmi vagy üzenetet közvetí-tőkapcsolatra törekszik, célja csupán hangsúlyozni a mondaniva-lót például nyomatékos alliterációval. (HRUSHOVSKI, 1980,KOMSI, 2006)

Az elemzés tárgyaként szolgáló Kosztolányi vers részleténekfordításakor az eredeti szövegben érződőritmust igyekeztemmegőrizni. Értelmezésem szerint az adott részletben kirajzolódóképben az események ritmusa gyorsuló.

359

A részlet elején a képben látszik egy „csipkefátyol”. A kép bé-kés, szinte mozdulatlan. Az ’l’ és az ’ly’ hangok bősége (csipkefá-tyo l; látszott; távol; homályból; aláfoly; kéklő; belépő) hangsúlyozzaa sorok szemantikai tartalmát, szelíd lebegésről keltve érzetet. Ha-sonló lengedezést törekedtem előidézni fordításomban is, de nemhasználtam annyi ’l’-hangot. A finn nyelvre jellemzőmagánhang-zók bőséges használata expresszivitásával a mimetikus hangis-métlés hiányát pótolja, és ily módon a részlet elejének a forrás-nyelvűszöveghez hasonló képzetet teremt a lebegő, lengedezőbékességről.

Amikor egy angyal „egy arra ringó könnyücske hintó mélyébelebben”, szinte érezhetőa lovas hintó ringatása. Ez a forrásnyel-vűszövegben a rímpár ’ringó’ – ’hintó’ elsőmagas ’i’, majd szó-végi hosszú ’ó’-hang segítségével történik, miközben a finn vál-tozatban a magánhangzók bősége és különösen a szavakban’vaunun’, ’keinuvaan’ lévődiftongusok expresszív hangismétléseringató benyomást keltenek az olvasóban.

A részlet végén elindulnak a lovak: „aztán amíg vad paripáifutnak/a farsangosan lángoló Tejutnak, / arany konfetti-záporábasok száz / batár között, patkójuk fölsziporkáz”. A száguldás gyö-nyörét a célnyelvűszövegre különbözőrímelési eszközök haszná-latával ültettem át: a kopogó rímpár ’hymy’ – ’jymy’ használatával,valamint az utolsó sorok szavait összekötőalliterációkkal és rí-mekkel. Ezen fókuszáló hangismétlési eszközöket abból az okbólhasználtam, hogy az olvasó figyelmét a sebességre irányítsam, ésarra, hogy az ütem milyen módon gyorsul és az utolsó sorban eléria klimaxát: „patkójuk fölsziporkáz” („ympärillä säkenöi”).

A vers fordítása folyamán a megvizsgált képsor központi sze-repet kapott, és remélhetőleg sikerült a finn fordításra átvinnemazt a megnevezhetetlen érzelmi mozdulatot, amit tapasztaltam,amikor a Hajnali részegség cíművers olvasásakor a báléj bűvöleterabul ejtett.

360

DezsőKosztolányi

AAMUHÄMÄRÄN HUMALA

Tämän sulle kerron, sä aikaa suonet.Viime yönä – kolmen aikaan – jätin sikseentyöt suuret.Etsin unta. Vaan aivojeni kone vielä tovinjatkoi raksutusta, surinaansa kovin.Kääntelehdin vihaisena vuoteessani,ei tullut uni,vaikka sitä kaikin keinoin yritin:sataan laskin, unilääkkeet jaoin.Mua piinas se, mitä kirjoitinja sydäntä kiihotti paljo nikotiini.Ja kaikki muu. Ei vähiten kofeiini.Siispä nousin, päätin antaa olla.Aloin edestakaisin astella.Ympärillä perheen pesä,suissa makea unten mesi.Askeleet kuin humaltuneen;katse kääntyi ikkunaan.

Miten osaan alkaa, kaiken selittää?Sä tunnet mun kodin,ja jos muistisi riittäämyös tiedät kamarinja sen, miten hyljätty ja tyhjäon Logodi-katu yöllä –täällä asun.Ikkunasta toisiin näkymä on suora:sänkyihinsä kaatuneinamakaavat kuin sokeinasilmämunat valkeina, katse kääntynytmielen viekkaasti väikkyvään sumuun,koska arkipäivän turtumus onpäälle kaatunut.

361

Kengät, puvut asetettu vierelle,Itse suljettuina laatikoihin sisälle.Niitä päivällä unelmoiden koristavat,vaan jos tarkemmin katsot,joka huoneessa on kalterit.Herätyskello hiljaisuudessa tikittää,ontuen raahustaa, vaan jo hälyttää,raikuu ja soi, unesta herättää,todellisuuteen ravistaa.Myös talo nukkuu, ei liiku mikään.Kun pääsee sadan vuoden ikään,sen raunioista ei arvata saataihmisasumusko oli vai eläimen sija,kun sen päällä on maata

Vaan yllä, ystävä, on kirkas taivas,selkeä ja puhdas äärettömyysvärisee, lujana kuin uskollisuus.Taivaan kansi,niin kuin sen taannoin tunsin,tuttu kuin äidin peitto, sen sinisyys;kuin väri, joka paperiin levittyy.Ja tähtienhuokaava henki loistaasyysyöhön lauhaantalven kylmää aavistaen.Sanoinkuvaamattoman kaukaane näkivät Hannibalin taistelun,nyt ne katsovat minuun,joka seison ikkunassaBudapestin kaupungissa.

En tiedä mikä minuun tuli silloin.Tunsin kuin siiven havinan, milloinmieleeni muistui minkä jo hautasin:lapsuuteen palasin.

362

Niin pitkäänkatselin taivaan sineen,että jo valkeni taivaanranta,ja tuulessa, tähtien tuikkeessahuomaamatta, kaukanavalokeila syttyi kaiken takana.Portit aukeni taivaan linnan:liekit leimahti kirkkaana.Vavahti maa,kun hajaantuivat vierasjoukot taivaanaamuvarhaisen syvässä hämärässä,varjojen keskellä häilyvässä.Oli juhlayö.Verannalla juhlavalojen vyö,kun vieraille hyvästejä heittääarvoisa herra, taivaan valtias,juhlien säteilevä isäntä.Liikettä, hälinää, ihmeellistähälyä, supinaa naisellista.Kun päättyneet on juhlatja vartijat vaunuja kutsuvat.

Taivaalle nousikuin hunnun pitsi,sumustaloistavana välkähti;kaukana sinertävätimantinhohtavaylhäinen viitta,jonka ylleen pukee vain kaunotar.Taivaan ylevän sinisen ylläpuhtaan valon leikki,kun hiuksiinsa enkelivälkehtivän soljen sovittija untakin pehmeämminkevyen vaununkeinuvaan syliin solahti.

363

Siinä lähti matkaan huulillaan hymy.Villihevosten kavioiden jymypitkin liekehtivää linnunrataa –kultaisten konfettien sataessa,satojen vaunujen saattuessa:ympärillä säkenöi.

Ällistyen katselinonnesta huokaillen.Taivaassa on juhlat, joka ilta juhlatja minulle valkeni vasta nytse ikivanha salaisuus:taivaan haltijat aamulla varhainpalaavat kotiin aivan varkainkaukaa teiltä äärettömiltävalon matkoilta mittavilta.

Aamunkoittoon tuijotintaivaan kauneutta ihmettelinJa yllätyin:mitä ikinä täältä etsinkin,vain tyhjiä sanoja haalin.Kuolleitten kirjainten vangiksi jäin,ja vasta nyt sen näin.Kuluneet on kesät, kaikki kylmät talviyöt,taivaassa on juhlat, vaan mulle tärkeintä on työt.

Puoli vuosisataaVoi! – Sydän hypähtää.On viereltä viety ystävää monta;ylläni aina, monen monta vuottataivaan joukot välkehtivät,ne myös kyyneleni näkivät.Ja tunnustan: murtunein, nöyrin mielinmaahan asti kumarruin ja kiitin.

364

Minulla uskoa ei ole minkään verran,mutta kaikille tulee täältä lähtö kerran.Niinpä sydämeni kielen jännitin vireeseen,aloin soittaa ja laulaa taivaansineensille, jota kukaan ei löytää taidanyt eikä silloin kun korjaa kuolema.Ei ruumiini enää ole kuin ennen,siks tunnen, vaikkakin kompuroidenpölyssä, keskellä mullan ja maan,olen vieras ollut vain tämän kerransuuren, tuntemattoman Herran.

Fordította: Eliisa Pitkäsalo

Források

HRUSHOVSKI, Benjamin, The Meaning of Sound Patterns in Poetry, Poetics To-day, 1980.

KLAUDY Kinga, Bevezetés a fordítás elméletébe, Bp., Scholastica, 1999.

KOMSI, Tuula, Nimeämättömän ääni – Ágnes Nemes Nagy’in runoja suomeksi =Kirjallisuus, arvot, kääntäminen – Irodalom, érték, fo rdítás. Seminaari suomalais-ugrilaisella laitoksella, 2006. www.helsinki.fi/hum/sugl/tutkimus/forditas06/12.Komsi.pdf. [2010. 06. 09.]

KUITUNEN, Marianna, Tyylikeinot ja niiden funktiot. Näkökulmakaunokirjallisuuden kääntämiseen = I. Helin & H. Yli-Jokipii szerk., Kohteenakäännös. Uusia näkökulmia kääntämisen ja tulkkauksen tutkimiseen jaopiskelemiseen, Helsinki, Helsinkin yliopisto, käännöstieteen laitos, 2008,169–185.

WALES, Katie, A dictionary of stylistics, Harlow, Longman, 2001.

365

Antonio Donato Sciacovelli

ALBA ETILICAA Hajnali részegség olaszul

Amit ma tartok, azt elejtem,amit ma tudtam, elfelejtem,az arcom képernyőbe rejtem,elmélyülök írásos sötétben,a mélyen-áramló gépében.

(e-nek a semmiről)

Hajnali részegség, vagy talán pontosabban nem csak hajnali, ha-nem legalább hajnalig tartó részegség, és Fráter Zoltán egyik „le-gendája” juthat eszünkbe, az Álmatlanok kara: „Mi teszi olyankönnyen felismerhető, rokon szelleműgárdává a Nyugat nagynemzedékét? Van egy motívum, mely gyanús következetességgelkíséri a legtöbb életművet. Az este, az éjszaka élménye ez. […] Anyugatosok nagy része virrasztó természetűember volt, egyszerűéjszakai bagoly. Ezek, boldogtalanok, nem tudtak aludni, csinál-tak hát együtt, rossz alvók, modern magyar irodalmat.”1

Arról a modern magyar irodalomról van szó, mely befolyásol-ta a legmodernebbet (ld. legutóbb Esterházy Estijét), miutánszüntelenül megpróbálta világirodalmi hagyományainak megfele-lően klasszikussá változtatnia magát, lehetőleg a legtöbb iróniá-val. Ezért az alkohol adta mámor, az etil-származású részegség (aprovokáció címünkben abból áll, hogy az alba etilica kifejezés he-lyett megfelelőbb lenne az etilismus auroralis szintagma – kvázi kü-lönleges bölcseleti, költői szindrómáról beszélnénk) inkább minta költői ihlet kezdete, legfeljebb következménye (extasis poetica)lenne azonosítható, akár természetes kapcsolatot alkotva Nietz-sche A mámoros dalával:

1 FRÁTER Zoltán, Legendaszerviz, Budapest, Fekete Sas Kiadó, 1997, 16.

366

1. „Az öreg jövendőmondó pedig gyönyörűségében táncraperdült; és ha csakugyan mámoros is volt az édes bortól, mintnémelyek mesélik, még mámorosabb volt az élet édességétőlés letett minden fáradtságot.”2

2. „Zarathustra úgy állott ott, mintha ittas volna: szeme fényemegtörék, nyelve dadoga, lába meginga.”

3. Ember! Figyelj a szóra!Mit mond az éji óra?Mélységes álmomVáltotta virradóra:Létünk mi mély!Nap nem gondolta volna.Fájdalma mélyre nyúl –Mélyebbre az örömvágy:Bú mondja: „Múlj!”A kéj örökkön élni vágy –Örökké élni vágy!

Kosztolányi pedig a mély részegségből való egzisztenciálisdalból egy teátrális, folyamatosan kifele és befele fluktuáló képfo-lyót formált szófonatokból, melyeknek bonyolult harmóniáját le-hetetlen utánozni, a modern olasz lírában megjelent számtalankísérletezés ellenében is, mely a szabad vers hagyományaira isvisszavezethető.

Fellini filmművészetéből és Nino Rota zenebetéteiből köl-csönözve az ihletet, megoldani próbáltam a legérzékenyebb gya-korlati kérdéseket, a rím megőrzését, az élőbeszéd imitációjánakkövetését, melyeket csak a sorok hosszúsága megváltoztatásaárán tudtam elérni (habár 4, 7, 11 szótagú verssorok alkotják afordítás nagy részét).

És lássuk már, milyen is lehetne a Hajnali részégség olaszul:

2 NIETZSCHE Frigyes: Im-igyen szóla Zarathustra, IV. rész, ford. WILDNERÖdön, Budapest, Grill Károly Kvk., 1908.

367

Kosztolányi DezsőEBBREZZA DELL’ALBA

Se non t’annoio, ti vorrei raccontare,che la notte scorsa – alle tre – smisidi lavorare.Andai a letto. Ma i tasti nella mentebattevano, tic toc, furiosamente,agitato, come un matto, m’inquietavail sonno che non arrivava.Eppure lo chiamavo in ogni modo, frammettendoparoline, sonniferi, o contando fino a cento.Febbrili mi fissavano le righe già scritte.Il cuore m’eccitavano quaranta sigarette.E altro ancora. Il caffè. Tutto quanto.Va bene, mi alzo, non fa niente,in camicia mi aggiro impaziente,intorno a me l’abbraccio del nido familiare,le labbra suggellate dal miele del sopore,e mentre, quasi ebbro, vado in giro,fuori dalla finestra miro.

Aspetta un po’, come iniziare, come spiegarti infine?La mia casa la conosci bene,e se ricordi sempre lamia camera da letto, ben saipovera e desolata come maiè via Logodi a quell’ora,lì dove io vivo, ancora.Dalla finestra guardi nelle case spalancate.Persone giacciono nella cecità sdraiate,giaccion riverse,e gli occhi rivoltati, ammiccanti indaganonella nebbia delle menti che illusorie brillano,perché soggiogati dall’anemia mentaleatemporale.

368

Hanno accanto le scarpe e i pannichiusi nelle stanze-scatole per anni,che abbelliscono coi sogni, quando son desti,ma credo che osservandole così, anche tu direstiche tali case non sembrano che gabbie tristi.Rompe il silenzio il ticchettio della sveglia,scandisce un ritmo zoppo, poi urla dalla sogliadel sonno più profondoun allarme acuto: „Destati! torna al mondo!”.Inerte e goffa dorme la casa ancora,e forse anche tra un secolo, allora,infestata di gramigna se crollerànessuno mai indovineràse fosse casa o tana, in realtà.

Ma in alto, amico, in alto è il ciel sereno,una maestà ch’è pura, ch’è lucente,come la fedeltà sta salda, eppur tremante.Il ciel sereno,proprio così, com’era un tempo almeno,come la coperta della mamma, un balenod’azzurro, un acquarello sparso sul quaderno,e di ogni stellal’anima spirante tacita brillanella notte autunnalee tiepida, che il verno precede,nell’infinitamente lontano e più oltre vede:videro allora di Annibale gli esercitie ora guardano me, che son finito quia Budapest , fermo davanti ai vetri umidi.

Non so cosa mi accadde allora,ma sentii come un’ala che mi sorvola,e su di me si china quel ch’ho da temposepolto, me fanciullo.

369

Lungamentefissai del cielo le meraviglie opulente,sì che ad oriente cominciò ad albeggiare,nel vento le stelle scintillando a dondolareinavvertibilmente, di lontano giunseun fascio di luci immense,s’aprì la porta d’un castello astrale,fiamme intorno a brillare,qualcosa tremò,la folla degl’ospiti si sparpagliò,tra l’ombre profonde dell’oscurità auroralesi librò il ballo serale,fuori il portico illuminato a giorno,l’anfitrione salutava, dalle scale intorno,un signore elegante, il gigante celesteilluminato dall’aureola nella sala delle feste,e tutto un movimento, uno scampanellio allarmato,un mormorar di voci femminili, un sussurratocome quando il ballo è terminatoe i lacchè chiaman le vetture a perdifiato.

Un velo a ricamosi vedeva di lontanoscorrere dal buioadamantino,un mantello azzurrinoda lontano, divino,sulle spalle di una bella e cara dama,con sopra una gemmache spruzza di luce la pura paceil blu spettrale del cielo emace,o forse un angelo, che con verginalebel gesto uno sfolgorante diademainfigge nella chioma,sprofondando tra i guancialidi una carrozza con le ali

370

che più lieve di un sognopassa di lì intorno,per continuare veloce sorridendo sensualefinché han forza i destrieri selvaggi di trottarelanciati verso la Via Lattea in fiammedi carnevale, nel vortice di coriandoli, tra tante,migliaia di carrozze, gli zoccoli un vortice scintillante.

Guardavo allibito,urlando di felicità stupito,in cielo c’era un ballo, ogni sera un convito:solo allora colsi il senso di talegrande segreto arcano, ché le celesti fateprima del giorno a casa fan ritornosui boulevard luminosi dell’eterno.

Fino all’aurorarimasi a guardare, sbalordito ancora.D’un tratto mi dissi: – Che cercavi dunquesu questa terra, quali favole consunte?Di quali sirene finisti prigione?Quale scritto ti fu prima cagionedel passar di tante, calde ed algide stagioni,di tante notti uggioseche solo adesso vedi le feste radiose?

Cinquanta,ahimè cinquant’anni – il cuore arretra –quanti cari ormai sotto la terra tetra,cinquant’anni che sopra di me splendequesta folla celeste, viva e brillante,che mi guarda sparger lacrime dal sembiante.Insomma ti confesso, che vinto e strematomi stesi a terra, a dir grazie per il creato.

371

Ascolta, io lo so, che non ho nulla in cui credere,e so ch’anche di qui dovrò decedere,ma come una corda tesa il cuore tesi,ed a cantar per quell’azzurro presi,per chi nessuno sa dov’è suo porto,per chi ora non trovo, né da morto.E già ora che il corpo piano muore,io sento, caro amico, che nel mondodove tra anime e zolle andai vagando,non fui che di un grande Signoresconosciuto l’ospite d’onore.

Fordította: Antonio Sciacovelli

372

Adriana Varga

NÉHÁNY GONDOLAT A HAJNALI RÉSZEGSÉGFORDÍTÁSAIRÓL

Ha csak egy pillantást vetünk a Hajnali részegség angol fordításaira,akkor is rögtön észrevehetjük, hogy az egyik fordító, ZollmanPéter majdnem az egész költeményt jelen időben fordítja. Más-részt Kabdebó Tamás egy korábbi (1976-os) fordításában az ige-időváltozásait is tekintetbe veszi. Már itt feltehetjük azt a kér-dést, hogy van-e – és mi – az igeidők jelentősége az eredeti köl-teményben, és figyelembe kell-e venni az angol fordításnál?

A költemény híres elsősora, jelen időfeltételes módban áll:„Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.” Aztán azonnal múltidőre vált: „Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam a mun-kát.” A tizenharmadik sorban a múlt időjelenre változik, de eznem ugyanaz a jelen, mint amelyet az elsősorban használ. In-kább jelen a múltban: „Hát fölkelek, nem bánom az egészet”.Ami következik, az egy leírás, a múltban lévőjelen időben, ahola költő-beszélőa körülötte lévőcsaládi fészket hívja: „köröttema családi fészek.”

Az, ami ez után következik, utal egy sokkal korábbi, egy 1917-es versére, a Most harminckét éves vagyok címűre. Tulajdonképpenszeretnék amellett érvelni, hogy a Hajnali részegség ennek a vers-nek az újraírása, újragondolása lehet, amelyben az elsőszakaszszintén jelen időben íródott, és amelyben nagyon jelentős a jelenés a múlt időközötti váltás. Mindkét költeményben fontos az aközötti váltás, hogy hogyan láttatja a jelent és a jövőt a múltszempontjából.

Korábbi költeményének elsőszakaszában is ábrázolja a csalá-di fészek képét.

A következősorok gondolkodtatnak el a két vers közöttikapcsolat lehetőségéről:

373

A szeme kék láng.Nagy szőke fej.Álmos, puha száján csiklandva csorranta lanyha tej.

Természetesen sok különbség van: itt a beszélő-költővaló-színűleg a háza kertjében van, ahol a feleségét és a békésen alvófiát nézi. A jelenet délután játszódik, nem pedig éjjel. Még ezt azidillikus jelenetet is disszonánssá teszi az utolsó két sor, amelyekelőrevetítik a második szakasz pusztulásképzetét: „Vad délutánvoltfold és parázsló. / Részeg-virágok és darázs-szó.” A másodikszakaszában ugyanazt a jelen idejűjelenetet a jövőben lévőmúlt-ként említi:

Ha haldoklom, ezt suttogom.Nyár volt.Jaj, a boldogság máshovápártolt.Egészséges bronzarcomataranyfénnyel verte a napés lassanmentem fehér ruhában alugasban.

Aztán egy idillikus nyári délután a veszteség, talán a fájdalomés a kiábrándulás képévé válik. Az igeidőváltás egy fontos aspek-tusa ennek a versnek. A két költemény párbeszédet folytat egy-mással. A Hajnali részegségben is hasonló hatást kelt az alvó családifészek az álmatlan költőkörül. Az igeidőváltásnak itt szintén fon-tos, de teljesen más a szerepe, mint az 1917-es költeményben. Akorábbi költemény is a bánkódásról szól. Az, ami kétség volt a1917-es költeményben (Most harminckét éves vagyok. / Nyárvan. / Lehet, hogy tán ez, amire / vártam.) a Hajnali részegségbentagadássá válik:

A ház is alszik, holtan és bután,mint majd száz év után,ha összeomlik, gyom virít alóla

374

s nem sejti senki róla,hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

A második szakasz jelen időfelszólító módban folytatódik,majd utána egy másféle jelen időben, amely a múlthoz tarto-zik. A Hajnali részegségben ez a közelmúlt devalválódik. De azaz imádott régmúlt, a gyermekkor, amelyre emlékezik, hidatépít a költővíziójához.

Itt a költő-beszélőálmatlanságának egy másik jelentésevan, mint Kosztolányi korábbi műveiben. Mivel szeretnémmegvilágítani, hogyan tér el ez a vers Kosztolányi 1917-es köl-teményétől, ezért utalnék Kosztolányi prózájára, különösenkét Esti Kornél-történetre: a Kilencedik fejezetben, Esti Kor-nél nem tud elaludni, kilép a fülkéből, és találkozik a bolgárkalauzzal. Az Omelette à Woburnban a fiatal Esti éppen hazatérPárizsból, amikor el akar szökni a vonatfülkéből. Esti Kornéleltér a honfitársaitól, nem tudja (ugyanúgy, mint a Tizenkette-dik fejezetben) az igazak álmát aludni:

Estefelé lábak, fejek hevertek szerteszét a piszkos pad-lón, mint valami csatatéren. Amint az árnyékszékbe bo-torkált, óvatosan kerülgette a szétszórt lábakat, az elgurultfejeket, melyeknek tulajdonosai a fáradtságtól feldöntvehorkoltak. Vigyáznia kellett, hogy rá ne lépjen egy szájra,egy orra.

Az alvók olykor fészkelődtek, megkeresték elkallódotttagjaikat valahol a falóca alatt vagy egyebütt, mint majd azutolsó ítélet napján, egy kissé feltápászkodtak, dörzsölget-ték szemüket, aztán visszasüppedtek abba az elcsigázott-ságba, melyet még a tengerentúlról hoztak magukkal.Többnyire visszavándorlók voltak, cifra rongyokba bugyo-lálva, zsákokkal, párnákkal, dunyhákkal. Egy kendős sze-gény asszony, aki Brazíliából jött, ölében altatta kislányát.

A diák az alkony homályában búsan gondolt arra, hogyebben a büdös állatseregletben kell töltenie egy éjszakát,aztán még egy napot, míg Budapestre nem ér. (Omelette àWoburn 5.)

375

A Hajnali részegségben a Kosztolányi által használt „fekete” szótöbbjelentésű. Konkrét jelentése a kávé, képletes jelentésénél pe-dig több értelmezési lehetőség adódik: egyrészt a bűn és a go-nosz, amely a korábbi művekben jelenik meg, másrészt a fenye-getősötétség és a halál, amely itt látszik aktuálisnak. Ebben a köl-teményben azonban az álmatlanságnak egy másik jelentése van,mint Kosztolányi korábbi műveiben – feltehető, hogy ez esetbena beszélő-költőmeghaladja ezeket. Tehát a Hajnali részegség elté-rést mutat a korábbi Kosztolányi-modellektől. Itt a víziót egyidőben előre-hátra történőmozgás valósítja meg. Először aLogodi utcai közelmúltra történik visszautalás, a jövőperspektí-vájából, amely helyteleníti, és maga mögött hagyja azt. A keltőóraegyedül csak a beszélő-költőt ébreszti fel, aki körülbelül száz évetutazik a jövőben, hogy visszatekintsen a jelen pillanatra, és múlt-ként tapasztalja meg azt: „hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.”

Aztán, egy békés és derűs gyermekkori emlék a távoli múltatjelenként idézi. A „csillagok lélekzőlelke” képviseli az időszi-multán élményét – csak azok látják egyidejűleg a múltat, a jelentés a jövőt, ezáltal egyesítik a régmúltat azzal a pillanattal, amely-ben a beszélő-költőlátomása van.

Kosztolányi sok tanulmánya értekezett a jelentés és a formaegységéről. Ezért a fordítónak nemcsak a költemény jelentésétkell tekintetbe vennie, hanem a formát is, amely egy és ugyanaz acsillagok lüktetésével, ritmusával, a csipkefátyol aláfolyásával. Eza lüktetés formailag is kifejeződik a soráthajlások, a múlt és jelenközötti temporális váltások által.

Olyan sokáigbámultam az égbolt gazdag csodáit,hogy már pirkadt is keleten s a szélbena csillagok szikrázva, észrevétlenmeg-meglibegtek, és távolba roppantfénycsóva lobbant,

A szavak, amelyek ezt a víziót (látomást) ábrázolják, nem egytörténetet mesélnek el, hanem inkább képzetek és benyomások,impressziók sorozatát alkotják, amelyek egyikből a másikba foly-

376

nak át. Így az egész költemény folytonosnak tűnik, mint egycsipkefátyol…

Egy csipkefátyollátszott, amint a távolhomálybólgyémántosan aláfoly,egy messze kéklő,pazar belépő,melyet magára ölt egy drága, szép nő,és rajt egy ékkőbehintve fénnyel ezt a tiszta békét,a halovány és túlvilági kékét,vagy tán egy angyal, aki szűziszép mozdulattal csillogó fejékéthajába tűziés az álomnál csendesebbenegy arra ringókönnyűcske hintómélyébe lebbens tovább robog kacér mosollyal ebben,aztán amíg vad paripái futnaka farsangosan lángoló Tejutnakarany konfetti-záporába sok százbatár között, patkójuk fölsziporkáz.

Mit veszítünk, ha ezt az időbeli mintát nem vesszük figyelem-be? Zollman Péter jelen időt használ fordításában, néhány aprókivételtől eltekintve. A költemény sokjelentésűrétege vész el itt,és a beszélő-költővíziója egy egyszerűfelébredéssé, az életre, an-nak kemény tényeire való ébredéssé válik. De a költő-beszélőnem a mindennapi realitásra ébred. Az eredeti szöveg újra egyproblémát vet föl (mint a „fekete” szó esetében), ami nagyon sú-lyos, sőt talán megoldhatatlan. Kosztolányi nem azt írja, „ébresz-tőóra”, hanem a „keltőóra átketyeg a csöndből.” A „keltőóra”felkelést fejez ki, nem csupán egy ébresztést – erősebb annál. Saz „ébredj a valóra” nemcsak egy realitásra ébresztés, hanem az

377

igazságra és a valóságra is, nem az álomból ébreszt fel, hanemmintegy az életre kelt. Ha a költemény úgynevezett jelentését te-kintetbe vesszük, akkor a fordítás kimutatja, hogy maguk a sza-vak is jelentésszóródáshoz vezetnek. Az angol „alarm clock”vagy a német „Wecker” nem hordozza a magyar „keltőóra” szótöbbjelentésűtulajdonságát, amely nem egyszerűen csak ketyeg acsöndben, hanem átketyeg a csendből. E többszörös jelentés hi-ányzik minden egyes fordításból. Ez a különös pillanat a versbennagyon fontos, mert – amint a fenti példa mutatja – a költőál-matlansága teljes mértékben kapcsolódik a látomásához.

Továbbá, hogyan lehetséges lefordítani a „reszketve és szilár-dul, mint a hűség” – egy sort, amely az előzőre utal: „valami tisz-ta, fényes nagyszerűség”? Zollman így fordítja ezt a sort: „as frailyet firm as everything that’s true” (törékeny mégis szilárd, mintminden, ami igaz). A ’törékeny’ vagy a ’gyenge’ szónak nincs mega „reszketve” szó értelme, és a „firm” szó a ’szilárd’ szónak csakegy aspektusát hordozza, de ez nemcsak azt jelenti, hogy keményés tömör, hanem hogy konstans is. Miért fontos figyelembe ven-ni az eredeti magyar szöveget? Mert a „nagyszerűség”paradoxona, amely egyben mindkettő– „reszketve” és „szilár-dul” – rámutat az állandó mozgás és átalakulás minőségére. Azezeket leíró szavak nem egyszerűen melléknevek, hanem határo-zók, amelyek inkább mozgást jelölnek, mint mozdulatlanságot.Szeretnék amellett érvelni, hogy ez az előre-hátra történőmozgás– „reszketve és szilárdul” – párhuzamos a múlt, jelen és jövőkö-zötti és a költőjelene, és maradandó látomása közötti mozgással,amely látomás kiszakad a kétségből, az álmatlanságból.

Kabdebó Tamás fordítása jobban megközelíti ezt a lüktetéstezekkel a szavakkal: „trembling and firm like loyalty”, de a „hű-ség” nem egyszerűen azt jelenti, hogy lojalitás: ’áhítat’ és ’hűség’jelentése is van. Ehhez hasonlóan Wilhelm Droste fordításával isugyanez a probléma: „Zitternd und fest, wie Treue, die ewighält”, míg Livia Bacâru, akinek a fordítása más szempontból elégsikeres, itt elvétette a célt: „vibrantăînsădîrză, ca statornicia”(’vibráló de határozott, mint az állandóság’.)

378

Talán a legnagyobb fordításbeli tévedés, ha a költőlátomásátegy kerek történetként magyarázzák, ahogyan mindkét angol for-dító tette. A költővíziója nem jelenetet ír le, amelyben egy fátyoltviselőszép dáma hazamegy a bálból – amint ezt Kabdebó Tamásfordította:

A brilliant blueOpera-cloakThat a dear and beautiful dameWould wear

Ehelyett a báléj egy szóképsorozat, egy látomást idéz meg,amely nem logikus, és csaknem leírhatatlan. Ebben az esetbenszerencsésebb ezt a költeményt ritmus szerint, a ritmust követvefordítani.

Kosztolányi Dezsőgenerációjának egyik legtermékenyebbműfordítója volt. Olyan szerzők műveit ültette át magyarra, mintpéldául Shakespeare, John Donne, William Blake, Edgar AllanPoe, Byron, W. B. Yeats, Walt Whitman, F. Hölderlin, F. Nietz-sche, F. Marinetti, Vita Sackville West, Amy Lowell, Li Po, TuFu, Po Chü-i, Basho, Lewis Carroll, Thornton Wilder és sokanmások.

Amikor elsőalkalommal, 1913-ban lefordította Edgar AllanPoe versét, Elek Artúr bírálta azt, mert a költemény formájánakés zeneiségének fordítását választotta a tartalom és a jelentés for-dítása helyett. Elek Artúr kritikájára adott válaszában, amelyugyanabban az évben jelent meg, Kosztolányi így írt a fordításegyfajta ars poeticájáról: „Elek Artúr például a saját prózai fordí-tásában közöl egy részt, amely hű, és én belőle mégse ismerekPoe-ra. Ezért tartom vele szemben teljesen hamisnak a prózaifordítást. Mert a versből épp a lelkét, a verset veszi el. A műfor-dítás művészi munka, kompromisszumok sorozata, sok komp-romisszum legügyesebb megoldása – ha úgy tetszik –, zseniáliscsalás. De költeményt a törvényszéki hites tolmács hűségével olykevéssé lehet lefordítani, mint egy szójátékot. Újat kell alkotnihelyette, másikat, amely vele lélekben, zenében, formában mégisazonos, hamisat, amely mégis igaz. (KOSZTOLÁNYI, A Holló.Válasz Elek Artúrnak).

379

Kosztolányi elismerte, hogy A holló fordítása olyan, mintha asaját verse lenne, és amennyiben nem tudott hűlenni mind aszavakhoz és a hangzásához is, akkor inkább az utóbbit válasz-totta. Inkább alkotott egy muzikális verset, minthogy az eredetiszó szerinti prózafordítását adná. Ugyanakkor megadta saját for-dítási választásainak magyarázatát is, amely megvilágítja azt a pa-radoxont, hogyan marad hű, miközben hűtlen, ami – ahogyan őírja – olyan, mint egy céllövő, akinek magasabbra kell céloznia,hogy találjon.

Kosztolányi hűvolt Poe elvéhez, amelyet A műalkotás filozófiá-ja címűesszéjében fejt ki. Poe úgy döntött, hogy – ahogyan őhívta – egyetlen, kulcsfontosságú hang köré építi versét, egyetlenszó és annak hangzása köré: „nevermore.” Az, hogy lefordítsuk aHajnali részegség ritmusát és hangzását a feltételezett jelentése he-lyett, azt jelenti, hogy kövessük Kosztolányi fordításról alkotottfilozófiáját.*

Hivatkozások

Babel Web Anthology = http://www.babelmatrix.org/index.php?page=mainPage]

KOSZTOLÁNYI Dezső, A Holló. Válasz Elek Artúrnak, Nyugat, 1913/10.

KOSZTOLÁNYI Dezső„Omelette à Woburn” = K. D. Összes novellái II. Bp.,Osiris, 2007.

KSZTOLÁNYI DezsőÖsszes versei,. Bp., Századvég, 1997.

* Szeretnék köszönetet mondani nyelvtanáromnak, Gordos Katalinnak, amiértsegítségemre volt a tanulmány magyar nyelvűmegszövegezésében.

380

381

Később

382

383

Háy János

HAJNALI RÉSZEGSÉG

Az égben bálvány van,óriási bálvány van.

384

Harkai Vass Éva

A HAJNALI RÉSZEGSÉG KÉSŐMODERNVERSBESZÉDE

Kosztolányi Dezső1907-ben megjelent elsőverseskötetében, aNégy fal között Budapest-ciklusának sanzonszerűversében, az Ül-lői úti fákban az ifjúságot (ifjúságát) búcsúztatja. Az a fiatal Kosz-tolányi búcsúzik itt ifjúságától, tehetjük hozzá, hangsúlyozván ahelyzet paradox voltát, aki elsőverseskötetének megjelenésekormindössze huszonkét éves. Inkább a vers elemzőjének hiszünkhát, mint Kosztolányinak, hiszen a fiatal költőnek a (nem az ifjú-ságától, hanem a Budapesttől való) búcsúzásra legfeljebb az előt-te álló bécsi út adhat okot. „A századvégi chanson – írja Kele-men Péter – a kiábrándultság és a talajvesztettség érzetéből fa-kad. […] Ez a fáradt, beletörődött mindenttudás, az élettel való»érettkori kiegyezés« a fin de siècle jellegzetes szerepévé válik,melybe az ifjú költők stilizálják át magukat…”3 Erre a fiatalkorigesztusra az életművégén hangzanak fel válaszként az utolsóverseskötet azon költeményei, amelyek lírai énje immár valóságo-san is az élet elmúlásával, a halállal néz szembe. Közöttük a Haj-nali részegség is. A Számadás címűutolsó verseskötet nem egy köl-teményében már nem a szecessziós-szimbolista, dekadens halál-sejtelemmel állunk szemben. „Csak az láthatja meg igazán a vilá-got, aki távozni készül” – írja Kosztolányi egy feljegyzésében1935-ben.4

„Régóta megírták már a Számadás-ról, hogy összefoglalás – deazt kell most hangsúlyoznunk, hogy ifjúkori elsőváltozatok vég-legessé tételének kötete is, a halál előtt” – írta Szauder JózsefKosztolányi összegyűjtött versei 1962. évi kétkötetes kiadásánakelőszavában.5 Ezen utolsó verseskötet költeményei között a Haj-

3 Idézi BORI Imre, Kosztolányi Dezső, Újvidék, Forum, 1986, 57.4 Idézi UŐ., I. m., 270.5 SZAUDER József, Kosztolányi Dezsőköltészete = SZ. J., Tavaszi és őszi utazások,Bp., Szépirodalmi, 1980, 205–248.

385

nali részegség a kései Kosztolányi-líra nagy szintézisverse, többszempontból is.

1. A bőséges Kosztolányi-recepció több ízben is felsorakoz-tatta azokat a korábbi (lírai) alkotásokat, amelyekben a most cél-ba vett vers motívumai és motívumpárjai (a föld, az ég, valamintaz ifjúság és a menny, a gyermekkor és a csillagvilág motívumket-tőse, továbbá az égi bál, a vendégség) előzetesen felbukkannak. AHajnali részegség ezeket az életműkülönféle időszakaszaiban, többkölteményben (egyesével vagy párosával) előforduló motívumo-kat szintetizálja – egyetlen versszövegként.

2. A költemény a Számadás több jelentős költeményével egye-temben szintézisversnek tekinthetőabból a szempontból is, hogy– többek között – Kosztolányi addigi, különösen húszas évekbeliírói-költői tapasztalatait szintetizálja. Egészen pontosan: az 1928-as, Meztelenül címűverseskötet formatapasztalatait, létélményéttekintve pedig a húszas évek folyamán íródott regények egzisz-tenciális tapasztalatait, ez utóbbiakhoz hozzászámítva az ez időtájt és a későbbiek folyamán folyamatosan íródó Esti Kornél-szövegeket is. A húszas évek Kosztolányi-lírájáról értekezve,konkrétan A bús férfi panaszai (1924) címűkötetre vonatkozóanírja Bori Imre, hogy a „verseskönyvön azonban az is jól látható,hogy a fontos mondanivalók nem versben, hanem prózában fo-galmazódtak meg. A versek, a »bús férfiéi« már nem teherbíróak,ezért nyomban megkezdi egy új típusú vers kimunkálását, és újverseskönyv kialakításába és tervezésébe fog.”6 A látványos for-dulatot hozó, Meztelenül címűkötetről van szó, amelynek kapcsánBori „a regények révén megismert tapasztalatokról” beszél,mondván, hogy „most már az élet olyan tényeit is felfedezte,amelyek a lírikus figyelmébe addig nem fértek bele”.7 A Hajnalirészegség tehát – a Számadás több jelentős költeményével együtt –az említett Kosztolányi-művek formai, poétikai és léttapasztalatátis magában foglalja – szintetizálja.

6 BORI Imre, I. m., 189.7 I. m., 191.

386

3. Miért oly lényeges a Számadás kontextusában/kontextusábólkülön kiemelni a Hajnali részegség szintézisjellegét? Azért, mert azutolsó verseskötet azon költeményei közé tartozik, amelyeknekversképe elsőrálátásra is a kötött forma abroncsából való kitö-résről, a vers szabályos formai kötöttségeinek fellazulásáról ta-núskodik. Mint Ferencz Győzőírja: „Feltűnő, hogy a Számadásösszegzőversei a Számadás, az Ének a semmiről és a Februári ódakivételével formailag mennyire oldottak. A Halotti beszéd, a Hajna-li részegség például, noha jambikus lejtésű, a sorhosszúság tekinte-tében egyáltalán nem követ szabályos képletet. Ehhez a fellazu-láshoz kellettek a Meztelenül szinte kivétel nélkül ametrikusszabadversei, amelyek látványosan fordultak el mindenféle kötöttformától, hogy eredményeikkel beépüljenek az utolsó korszakkölteményeibe.”8 Azaz a Hajnali részegség (a Halotti beszéddel egye-temben) szinte példaszövegként szolgál a későmodern („fella-zult”) versszerkezet és szemlélet poétikai konzekvenciáinak levo-násához. Van (jó) néhány költeménye a modernség magyar iro-dalmának, amelyek – valóban elsőrálátásra – vizuálisan is leké-pezik az avantgárd utáni modernség „szituációját”. Ezek közétartozik többek között József Attila Téli éjszakája, Elégiája és Ódá-ja is, a verskép szintjén is jelezvén azt a poétikatörténeti-modernségtörténeti szituációt, elkülönböződést, amely akkor jöttlétre, amikor a klasszikus modernséget követő(történeti) avant-gárd szétzúzta és/vagy fellazította a hagyományos, szabályosversszerkezetet, helyébe állítván a szabadverset. Nevezetesen:azt, hogy milyen (vers)képet mutat egy költemény, midőn áttrap-polt rajta az avantgárd. A Kosztolányi-lírán persze nem „trappoltát” az avantgárd; a klasszikus modernség égöve alatt indulóKosztolányi-líra az avantgárd megkerülésével vált át amásodmodern versbeszédbe, s ennek az oldottabb dikciónak alétrejöttében jelentettek lényeges és „látványos” kitérőt, előz-ményt a Meztelenül ametrikus szabadversei. Ennek az oldottság-nak és fellazulásnak az eredménye mutatkozik meg vizuálisan is a

8 FERENCZ Győző, Kettős tanulmány Kosztolányiról. A Marcus Aurelius verstanielemzése = F. GY., Hol a költészet mostanában? Esszék, tanulmányok, Bp., Nagyvilág,1999, 88.

387

Hajnali részegség szabálytalan versképén: a szabálytalan, 4 és 21 sorközött ingadozó strófákon, valamint a „szeszéllyel, rendszerte-lenséggel”9 a 3 és 11 szótag között ingadozó verssorokon. Ennekkövetkeztében a Hajnali részegség abban az értelemben is szinté-zisvers, amennyiben az avantgárd utáni modernség jegyeit viselőversképe, az „előzményektől elkülönböző” versbeszéde és szem-lélete az előbbi két paradigma, a klasszikus (esztéta) modernségés a történeti avantgárd paradigmatikus vonásait szintetizálja.

Kosztolányi e hosszúversének versbeszédét kötöttségek ésoldottság összjátéka, egymással szembemenő, egymást erősítőéskioltó impulzusai alakítják. A strófák felépítése és a sorhosszúsá-gok szabálytalanok, ritmusa nem szigorú szabályossággal jambi-kus, viszont a sorvégek rímelnek. Sőt, a Kosztolányi-irodalom atágabb kontextust képezőkései versekre vonatkozóan „telt rí-mek”-ről10, a rím „manierista kultuszá”-ról beszél, mondván,hogy „Kosztolányi egész kései költészetét besugározza a rímneka manierista kultusza, mintha ezek az összecsengések, amelyekkelnem tud betelni, hiszen négy-öt soron át is visz rímet, egész köl-tői világának a pántjai lennének, hangharmóniájuk fogná össze,mi valóságosan immár összefoghatatlan, szétesett, részeire hul-lott.”11 Az oldottságon tehát átüt a klasszikus modernség kötött-sége és művisége, a kötöttségeket pedig a szabálytalanság oldja.Ez a kettős játék a költemény hangzóságát alakító rímeket is át-hatja. Az egymást szabályosan követőpárrímek közé olykor „hul-lámzásszerűen”12 kereszt- vagy ölelkezőrímek vegyülnek, s külö-nösen hangsúlyosak a rím helyenkénti meglódulásai: amikor 3-4sorvéget záró rímbokrok jönnek létre. Ez utóbbi, bár olykormegszakítja a szabályosságot, mégsem a szabálytalanság, ellenke-zőleg: egy felfokozott, telt, dekoratív hangzás, a rímvarázs erejé-vel hat. Ehhez járulnak a versben a „telt” égbolt vizuális effektu-sai. Azaz: „esztétista hangszimbolika és dekoratív képiség”, a

9 BORI Imre, I. m., 275.10 FERENCZ Győző, I. m., 82.11 BORI Imre, I. m., 276.12 FERENCZ Győző, I. m., 85.

388

„látható” és a „hallható”13 uralja a verset, különösen az égi szfératereiben juttatva kifejezésre a „művészeti és természeti szép”-et.14 Ez a „kései” esztétizáló attitűd (a hasonlatozó ésmetaforizáló esztétizáció) arra utal, hogy a mindenkori paradig-maváltáskor maradhatnak „korábbi témák és stílussajátságokis”.15 „Végeredményben: a húszas évek második felében és aharmincas évek elején nem nemzedék-, tematika- és nem stílus-váltás következett (illetőleg csak részben és járulékosan az), ha-nem paradigmaváltás” – mondja Kabdebó Lóránt.16 Vagy mintBókay Antal írja: „a paradigmák váltják, de nem váltják le egy-mást”.17 A Hajnali részegség „derűs egének” s az ég „fényes nagyszerű-ségének”, valamint az „égi bál” telt képiségében és hangzóságábanaz előbbi paradigma egyikének, a klasszikus modernségesztétizmusa ad jelt magáról. Ezt a látványbeli és hangzásbeli telt-séget nevezhetnénk Ferencz Győzőnyomán „abszolútversnek”.„Kosztolányi eszménye a közvetlen megszólalás, a magával raga-dóan dallamos versritmus, a tiszta, érthetőbeszéd- és mondat-szerkezet, a szellemes, telt rím; ezekből akarta a legtöbbet kihoz-ni. […] szinte figyelmen kívül hagyta a világirodalom modern ésrégebbi áramlatait, makacsul csak saját ízlésére hagyatkozott,amikor verset írt, ettől semmiféle bírálat el nem tántorította: hiszenteoretikusan elképzelhetőaz a vers, amelyben a rímek szokatlanulhosszúak és tiszták; játékosak, ám mégsem keresettek; amelyben ez arím a mondatszerkezetben logikus helyen van, és ahol a közvet-

13 LŐRINCZ Csongor, A medializálódás kései poétikája: esztétizmus és kései modern-ség (Hofmannsthal, Babits, József Attila) = Hang és szöveg, szerk. BEDNANICSGábor, BENGI László, KULCSÁR SZABÓ Ernő, SZEGEDY-MASZÁK Mi-hály, Bp., Osiris, 2003, 326.14 UŐ, I. m., 338.15 KABDEBÓ Lóránt, A dialogikus költői paradigma megszületése a magyar lírában =UŐ, Vers és próza a modernség második hullámában, Bp., Argumentum, 1996, 17.16 Uo.17 BÓKAY Antal, Paradigmák az irodalomban és az irodalomtudományban = „de nemfelelnek, úgy felelnek”. A magyar líra a húszas–harmincas évek fordulóján, szerk.KABDEBÓ Lóránt, KULCSÁR SZABÓ Ernő, Pécs, a Janus Pannonius Tu-dományegyetem Irodalomtörténeti Tanszéke – Janus Pannonius Egyetemi Ki-adó, 1992, 219.

389

len megszólalás, kollokvális nyelvhasználat minden formai trük-köt elfogadhatóvá tesz. Az olvasó egyszerre érzi, hogy verset ol-vas, és hogy nincs természetesebb gondolatközlési forma, mintamit a költőválasztott.

Ezt a tökéletes verset pályájának második felében közelítimeg mindjobban. […] Kosztolányi minden hagyományos díszé-vel együtt kívánta megújítani és természetessé tenni a verset; […]díszestül együtt akarta egészen természetessé varázsolni a költe-ményt […].”18

Mindehhez két megjegyzést fűznék hozzá:1. Az égi csoda, a feltáruló szépség esztétizált látványa szinte

kimeríthetetlen eszköztárral van jelen a versben, hiszen az eddi-giek során még csak említés sem esett a rímek „minőségéről” (atiszta rímekről, az egybecsengések zenei harmóniáját borzolószófaji elkülönböződésekről vagy például amikor Kosztolányi azölelkezőrím távolabb esőpárját kancsal rímmel ugratja ki stb.), aköltemény különös ige- és névszóállományáról (pl. a versbe sokkönnyed lengést, lebegést, libegést, lobbanást stb. bevonó, azimaginációt fátyolszerűvé és légiessé tevő igékről). Már-márkardélen táncol ez a magas fokú esztétizáltság.

A Hajnali részegség telt zeneiségére vonatkozóan ugyanakkorelmondható az, amit Molnár Gábor Tamás fogalmazott meg azŐszi reggeli címűKosztolányi-vers kapcsán: hogy a „költeménypoétikai szerveződésében kitüntetett hangsúly esik a nyelv fölszí-ni (hangzó) rétegének a tulajdonképpeni jelentésfolyamatba valóbelépésére”.19

2. A versnek sajátos felépítése van: a (lenti, groteszkbe játszó)doboz- és ketrecléttel szembehelyezett és textuálisan kiterjedtebb„égi csoda” több laza felvonásra oszlik fel: az „égi bál” világát színrevivőhárom hosszabb (a 3., 5. és 6.) strófa közül sorban a 3. az idő-ket egybeáramoltató, az akvarellhatást elmélyítőimpesszonizmusra(„égbolt” – „mint hajdanában rég volt” – „kék folt” – „szétfolyt”),

18 FERENCZ Győző, I. m., 82, 83 (kiemelések az eredeti szövegben).19 MOLNÁR Gábor Tamás, Költőiség, köznapiság, konvenció (Kosztolányi Dezső: Őszireggeli) = Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerk. KULCSÁR SZABÓ Ernő,SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Bp., Anonymus, 1998, 29.

390

az 5. a szimbolizmusra („meg-meglibeg”, „lobban”, „rebben”, „cso-dás”, „suttogás”), a 6. pedig inkább a szecesszióra („csipkefátyol”,„gyémántosan aláfoly”, „Pazar”, „ékkő”, „csillogó fejéket”, „farsan-gosan lángoló”, „arany konfettizáporába”, „fölsziporkáz”) játszik rá.

Mindezeken az effektusokon lazítanak, valamelyest vissza-vesznek a nyelv kevésbé poétikus regiszterei: retorikailag aköznyelvi, köznapi, olykor redundánsnak ható, beszédhelyze-tet reveláló odafordulások, szerkezetileg pedig a strófakezdőrövid sorok levegőssége a költemény második felében.

Gintli Tibor és Schein Gábor József Attila kései létértelmezőverseiben az előbbiekhez hasonló effektusokat fedez fel – „többszempontból is újszerűvonásokat […] a magyar modernség ko-rábbi költői beszédmódjaihoz képest”: Azt, hogy az „esztétistavirtuozitással és az avantgárd szövegek hangsúlyozott konstruált-ságával szemben ez a lírai nyelvváltozat az élőbeszéd stilizálatlansá-gát imitálja. Bátran él közkeletűfordulatokkal és szóbeliségre jel-lemzőközbeékelésekkel […]. Nem idegenkedik az egyszerűmondatszerkesztéstől és szókincstől sem […]. Olykor még akollokvális nyelvben előforduló enyhe nyelvhelyességi hibátólsem riad vissza a beszéd bensőségességének megteremtése érde-kében. […] A versek beszédhelyzete kevéssé formalizált, a spontán oda-fordulás képzetét kelti, ezek a szövegek a magánbeszéd magátólértetődő, szinte észrevétlen intimitásával fordulnak a megszólí-tottakhoz. Ez a jellegzetesség a költői szerepet és a befogadó stá-tusát is átalakítja. Felszámolja a megszólaló hang hierarchikus fö-lérendeltségét, a lírai beszéd spontánnak tetszőjellege az olvasóban aformalizálatlan, közvetlen viszony érzését kelti.”20 Ugyanez a szerzőpá-ros József Attila lírájának említett, kései szakaszára vonatkozóana képszerűség szövegalkotó szerepének átalakulását emeli ki, mondván,hogy „[a]z elsőnemzedék költészetének egyik legfontosabb ha-táseleme a figurativitásra épülőversszerkesztés”, amelyen belül„a trópusok nem csupán a költemény alkotóelemeiként kaptakfunkciót, hanem szinte a szöveg célját jelentették. A versek olyan

20 SCHEIN Gábor, GINTLI Tibor, Az irodalom rövid története, Pécs, Jelenkor,2007, 400 (kiemelések az eredeti szövegben).

391

olvasói szerepet sugallnak, amely a kép által előidézett esztétikaiélvezetet a mesterséges mámorok baudelaire-i elméletére emlé-keztetőmódon, egyfajta euforikus szépségeszményként tapasz-talja meg. […] Az ilyen típusú képalkotás elsősorban a vizuálishatást tartja szem előtt, ennek rendkívülisége, látomásszerűségekínálja a szépség átélésének lehetőségét. József Attila kései költé-szetében a képalkotás nem rendelkezik ilyen feltétlen elsőbbség-gel. A trópusok kisebb számban és főként kevésbé központi sze-repben tűnnek fel. […] A kép centrális szerepének felszámolásátjelzi, hogy a metafora korábbi dominanciájával szemben feltűnőa hasonlat térnyerése. […] József Attila kései verseiben a kép egya szerkezeti alkotóelemek közül, beépül a szöveg struktúrájába,és nem irányítja magára a figyelmet azt az illúziót keltve, hogy aköltemény esszenciája mintegy benne öltött testet.”21 A Hajnalirészegség tropológia tekintetében valahol félúton helyezhetőel. Aképnek lényeges funkciója van, ám a vers bonyolultabb szerkeze-ti sémáján belül – a lent és fönt két ellentétes síkjában – egyrésztmegkétszereződik, s e kettősség mélyén ellentétek szegülnekszembe egymással (lent és fönt, rút és szép, sivár és csodás…),másrészt az égi bál „fenti” világa imaginatív, tehát a képzelet fel-szikrázásának szöveghelye. Ugyancsak lényegesek a metaforák ésa hasonlatok is, bár érdekes, hogy ahol a vers vizualitásaimpresszionisztikusabb látványba fut ki, gyakoribbá válnak az er-re a stílusirányzatra jellemzőhasonlatok (lásd az égbolt három-szoros „mint” hasonlítással véghezvitt vizualizációját). Akárho-gyan is nézzük, József Attila kései lírája fogalmibb – s (képileg is)egyre kopárabb. Különösen szembeszökőez, ha pl. a [Karóval jöt-tél…], a [Talán eltűnök hirtelen…], az [Ime, hát megleltem hazámat…]kezdetűleltárversek és a Hajnali részegség között vonunk párhu-zamot. Például a „Magadat mindig kitakartad, / sebedet mindig elva-kartad” és a „mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam”vagy a [Karóval jöttél…] és a tárgyalt Kosztolányi-vers gyermek-kor-emlékei között. A felsorolt példák kapcsán azonban annyitpontosítanunk kell, hogy Kosztolányi e költeményét – keletkezé-

21 Uo., 399–400.

392

sének évét tekintve – nem is a kései (a Nagyon fáj és az ez után akötet után íródott) költeményekkel kell párhuzamba állítani, ha-nem például az 1932 és 1934 között íródott létösszegzőJózsefAttila-versekkel (a Külvárosi éj, A város peremén, az Elégia, az Eszmé-let címűekkel). Mi más érvényesül ugyanis a Hajnali részegségben is,mint a létösszegzés gesztusa?

A későmodern poétikája sem a klasszikus (esztéta) modern-ség felfokozott én-jének, sem az avantgárd visszavont és közös-ségiben feloldódó vagy absztrakttá formált énjének elvét nemköveti. Újrakonstruált én-jében a klasszikus modernség hangsú-lyozott individualitáselvével szemben a determinált léthelyzeté-nek keretei között megmutatkozó én sebezhetősége, esendőségehangsúlyozódik. A Hajnali részegség lírai énje a „Nézd csak, tudom,hogy nincsen mibe hinnem, / és azt is tudom, hogy el kell mennem innen”reflektált pozíciójából néz szembe a „semmivel”. Ebben a végsőpillanatban szikrázik fel (miként az Őszi reggeliben is) a lét mindenszépségével és gazdagságával.

Németh G. Béla a Számadás címűutolsó Kosztolányi-kötetrevonatkozóan arról beszél, hogy „[a] kötet egészét mintegy négyszerepben tömöríthetőmagatartás dominálja. Ezek változatai,modulációi, különbözőfokozatai térnek újra meg újra vissza, salkotnak a megközelített tény s az értelmezett helyzet azonosságakövetkeztében, s a megközelítési módszer és az értelmezőelvkorrelatív ellentétessége következtében szoros egységet. Ezek amagatartások, ezek a szerepek, bár többnyire jól elkülöníthetők,gyakran ugyanabban a versben párhuzamosan tűnnek föl, egy-másba játszanak, s néha gyöngítik egymás hatását, mint pl. a Szep-temberi áhítatban, máskor erősítik, mint a Hajnali részegségben.

Az elsőközülük: a lét intenzitásának felfokozásával, életteljes-séggel, ha mindjárt csak egy percnyivel is szembeszegülni a meg-semmisüléssel, legyőzni a nem-lét totális ürességét, egyediségnélküli voltát, örök mozdulatlanságát.”22 Ily módon tekint végig avers keletkezésekor majdnem ötven életév megélője utoljára az

22 NÉMETH G. Béla, Az elgondolhatatlan álorcái. A szerep jelentősége KosztolányiSzámadásában = N. G. B., Századutóról – századelőről. Irodalom- és művelődéstörténetitanulmányok, Bp., Magvető, 1985, 301, 302.

393

élet értékein, szépségén, s szembesül elégikus-sztoikus módon azelmúlással.

Posztmodern kitérő

„Ötven, / jaj, ötven éve – szívem visszadöbben – / halottjaim isitt-ott, egyre többen – / már ötven éve tündököl fölöttem / ez asok élő, fényes égi szomszéd” – áll a versben, s nem tudunk nemarra gondolni, hogy az életévek számszerűelősorolása milyenauto- és intertextuális örvnyékarikákat hozott létre.Autotextuálisakat a Kosztolányi-lírán belül és intertextusokat –egészen a kortárs magyar líráig követhetően. Sőt, a figyelmet éppaz a körülmény tereli az utóbbiakra, hogy a kortárs magyar lírá-ban az utóbbi években, néhány évtizedben látványosan megsza-porodtak az életévek pontos megnevezésére exponáló – többnyi-re születésnapi – versek, amelyek nemcsak a Kosztolányi-félepretextusra utalnak vissza, hanem intertextuális vonatkozások sű-rűhálóját szövik meg – egymás között is.

A József Attila-irodalom kijelölt néhány kultikus verset – köz-tük az életrajzi referenciák nyomán egymással összefüggőTisztaszívvel és a kései Születésnapomra címűt. Csakhogy az utóbbi magais intertextus, preszövege épp Kosztolányi Most harminckét évesvagyok kezdetűkölteménye A bús férfi panaszaiból. E krisztusiéletéveket kijelölőkét vers folytatódik palimpszesztikusan akortárs magyar lírában – többek között Kovács András Ferenc,Tóth Krisztina és Balla Zsófia tollán. 23 Mivel mindhárom a Jó-zsef Attila-vers formai bravúrját írja újra, igencsak próbára teszia palimpszeszt (nem is akármilyen verskultúrával rendelkező)szerzőinek poétikai jártasságát, ugyanakkor – épp a József Atti-la-vers formai-metrikus újraírása révén – árnyékban hagyja, fe-ledésre ítéli a közvetlen, eredendőpretextust: Kosztolányi emlí-tett költeményét.

23 Lásd KOVÁCS András Ferenc, Bírálóimhoz. Születésnapomra. Plágium!; BALLAZsófia, Az élőforma; TÓTH Krisztina, Porhó.

394

A következőKosztolányi-pretextus a Most harminckét éves va-gyok kezdetűhöz autotextuálisan kötődő, Ha negyvenéves… cíművers a kései Kosztolányi-lírából. Erre előbb Kovács András Fe-renc utal Negyvenkedés24 címűkölteményében, saját életkorára isvonatkoztatva az idézett életéveket, intertextuális játékba hozvaszövegét József Attila Reménytelenül (Lassan, tűnődve) címűversével(„Az ember végül negyven év…”), majd nemrég Tóth Krisztina írtaújra Delta25 címűkölteményében:

Ha negyvenéves elmúltál, a testedegyszer csak elkezd magáról beszélni,és minden rejtett minta, mit az évekaz emlékezetedre tetováltak,átüt a bőrön. […] stb.

Ide kell sorolnunk Kovács András Ferenc Álmatlanság.Hommage á Kosztolányi26 címűversét is, amely, bár versfelütéseibenőrzi a preszöveg retorikáját, némileg módosít a pretextusban fel-vetett valóságreferencián („Ha negyvennégy is elmúltál, egy éjjel…”),ám szorosan kötődik az éjszakának és a verscímben is kiemeltálmatlanságnak akár a Ha negyvenéves… címűversben, akár a Haj-nali részegségben felmerülőmotívumához:

Ha negyvennégy is elmúltál, egy éjjelSem alhatod ki jó mélyen magad…Föl-fölriadsz, de álmaid felejted,S miképp az égi hűvösség a hajnalt,Elönt a húst bizsergetősötétség,Hogy létezel…[…]S belédöbbensz, hogy nem vagy ifju már,Se vén, de mintha dús ebéd utánAludnál, álmodod csak mind a kettőt.

24 Lásd KOVÁCS András Ferenc, Kompletórium, Pécs, Jelenkor, 2000, 391–392.25 Lásd: TÓTH Krisztina, Magas labda, Bp., Magvető, 2009, 15.26 Lásd: KOVÁCS András Ferenc, Álmatlan ég. Versek (2002–2004), Kolozsvár,ÉneklőBorz, 2006, 61–62.

395

Ez ismerős… Sejtelmed sincs, ki írta,S honnan való, ha végleg ismeretlen,Csak puszta álmok vendégsége hozta,[…]Elbabrálsz ezzel-azzal észrevétlen,Kialvatlan vagy, mint a férfikor,S teszel-veszel, míg lassan este lesz,És nemsokára újra éjszaka:Álomtalan, csillagcsupasz, vak éjjel.

Egy még korábbi verskísérletben Parti Nagy Lajos „Immár ma-gával ötven, mint a kéve…” kezdetűkölteménye került mester-szonetti pozícióba (Mesterszonett)27, amelyben, ahogyan KovácsAndrás Ferenc az Álmatlanságban Kosztolányi nyomán elbabrál„ezzel-azzal észrevétlen”, Parti Nagy „Jól elszöszöl” a „görgőnyelvi lom-mal”, hogy a forma „mégse hulljon hulltán szanaszép”.

Szintén Parti Nagy Lajos tollán születik meg a címében Kosz-tolányi-iniciáléra utaló Egy lopott kádé 28, amely, bár az önmagátmegszólító lírai én itt is 50. életévet jelöli ki („Ha ötvenéves elmúltál,egy éjjel…”), mégsem a Hajnali részegség hasonló valóságreferenciá-jára, hanem az előbb említett, Ha negyvenéves…címűKosztolányi-versre játszik rá retorikájával, álmatlanságmotívumával, az életkor(vagy a pretextusok?) és a szerzőség kérdéseit elbizonytalanítva,belejátszva a szövegbe József Attilát is:

Ha ötvenéves elmúltál, egy éjjelegyszer fölébredsz erre, s eltünődöl:hogy negyven év vagy ötven áll a versben,s hogy bármi álljon, jézusom, ki írta?,[…] fölkelsz és mezitlábátmész, ahogy a csillag megy az égen,a könyvespolchoz. Persze, Kosztolányi,s naná, hogy negyven… bár mi az a tíz év?

27 Lásd: Mintakéve. Két szonettkoszorú az ötvenéves Parti Nagy Lajos mesterszonettjére(CSUHAI István utószavával), Pozsony, Kalligram, 2004, 36.28 Lásd: PARTI NAGY Lajos, grafitnesz, Bp., Magvető, 2003, 37–38.

396

A vers végén pedig:

[…] Egyszerre fölsohajtaszés visszafekszel. Majd megint elölről:

„ha hatvan éves elmúltál egy éjjel…”„ha hetven éves elmúltál egy éjjel…”„ha nyolcvan éves elmúltál egy éjjel…”bár végig kell majd gondolni egy éjjel,hogy egy éjjelbe hol fér ennyi év…

A verszárlat ugyanakkor intertextuálisan visszautal Kosztolá-nyi Éji riadalom címűkölteményének verszárlatára: „S reszketek,hogy életünk csak negyven, ötven, hatvan év.”29

A fenti, kissé hosszúra sikeredett példák sűrűés bonyolultautotextuális-intertextuális szövedéke azt bizonyítja, hogyKosztolányinak a sajátlét temporalitására rákérdezővagy aztcsak numerikusan megjelölős vele szembesülőkölteményei –és egyáltalán: költeményei –, különösen pedig kései lírája nem-csak (újra)olvasható, hanem a posztmodern közkedveltpalimpszesztikus eljárásában (újra)írható is – körülbelül úgy,ahogyan azt Kovács András Ferenc írta az Álmatlanságban:„Mily ismerős, banális, kosztolányis…”

29 Idézi SZAUDER József, A „Hajnali részegség” motívumának története = SZ. J.,Tavaszi és őszi utazások, Bp., Szépirodalmi, 1980, 252.

397

Toldi Éva

A HAJNALI RÉSZEGSÉG VERSES OLVASATAI

A mai magyar költészet konzisztens poétikai eljárásaként az át-írást, az újraírást nevezhetjük meg. A szövegköziségnek azt a vál-tozatát, amely az irodalmi hagyomány megszólítását, az elődökköltői szövegét, esetleg jól felismerhetőmotívumait, költői világ-képét vagy poétikai-stiláris megoldásait egy új szöveg kontextusábanmutatja meg. Ennek következtében a hagyomány is a jelen kánonjá-nak részeként mutatkozik, eleven tradícióvá alakulhat.

„Minden régi szöveg az új szövegek »pretextusává« vagypalimpszesztjévé válhat”, az újraírás „a régi szöveget az időbelitávolság jóvoltából új értelemmel rendelkezőműként jelenítimeg”.1 Ebben a folyamatban „az autonóm műszingularitása fel-áldoztatik”2, amit az ellensúlyoz, hogy a szöveg polifónná válik,és az intertextualitásnak olyan teret nyit, amelyben – más szöve-gek „tematizált jelentéte”3 által – az irodalmi múlt szabad alakítá-sához járul hozzá.

Ilyen szempontból nem közömbös, hogy mely művek válnak,válhatnak átírás „tárgyává”. Nem lehet célunk, hogy a Kosztolá-nyi-újraírások bibliográfiájával szolgáljunk, sőt arra sem vállal-kozhatunk, hogy leltárt végezzünk azokról a verses szövegekről,amelyekben feltűnnek a Hajnali részegség sorai, csupán néhány jel-legzetes változatát vizsgáljuk a palinódia-elvűverses olvasatok-nak, amelyek nem általában a költőverseihez, hanem éppen eh-hez az egyhez kötődnek.

Minthogy a magyar költészetben is az utóbbi tíz–tizenöt évköltészetében jelentkezett programszerűen (divatszerűen?) a pa-linódia-elvűátiratversek sokasága, példáim is ebből az időszakból

1 Hans Robert JAUSS, Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika,Bp., 1997, 220.2 Uo.3 Uo.

398

származnak, 1999-ben keletkezett a legrégebbi, mondhatjuk hátnémi általánosítással, hogy immár századunk példái.

A versforma rapszodikussága

Már magát a Hajnali részegséget is „két korábbi szöveg továbbírá-sának”4 tartja a recepció, Szegedy-Maszák Mihály szerint „ösz-szegzőigényűalkotás, nagyon sok előzménnyel”.5 Szauder Józseftanulmányából6 pedig tudjuk, milyen szerteágazó belsőmotí-vumháló kapcsolja a verset az életműtöbbi darabjához. A versdialogikussága ellenére a vele folytatott mai költői párbeszédekszámossága mégis meglepő, mert a versnek nincs olyan szabályosszerkezete, amelyre mint egy modellre rá lehetne írni az új verset,„átmeszelni” az eredetit, és fölülírni az új szöveggel. A hosszú-vers – vagy ahogyan Tandori nevezte – félhosszú vers7 nem ren-delkezik a szabályosságnak azokkal a rögzített ismérveivel, ame-lyek könnyen alkalmassá tennék ilyen jellegűátírásra. Elég, hacsak a strófák sorainak váltakozására utalunk, amelyek négy éshuszonegy sor között ingadoznak, de még inkább a sorok hosz-szára, amelyek háromtól tizenegy szótagnyira nyúlnak.

Ennek megfelelően az átiratok is szabadon kezelik a formát. Adisszeminatív, néhány allúziót magában foglaló, de egész kötetrekiterjedőátírásváltozat Tandori DezsőAz Éj Felé címűkönyvébenvalósul meg. Ennek ellenpéldája Háy János mindössze kétsorosverse, amelynek címe – Hajnali részegség – biztosítja az egyik fontos,de nem egyetlen kapcsolatot az pretextussal. Egyik megoldás semindokolatlan, sem a kötetnyi hosszúvers formája, sem a kétsoros,az utóbbi Kosztolányi kisformáival – például a rímjátékokkal, acsacsi rímekkel – hozható összefüggésbe.

Nem ritka, hogy az átirat egy másik versformát vesz föl. Vö-rös István haikuként írja meg a Hajnali részegséget, s ennek indoka

4 SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Kosztolányi Dezső, Pozsony, 2010, 409.5 Uo.6 SZAUDER József, A Hajnali részegség motívumának története = SZ. J., A romanti-ka útján, Bp., 1961,438–452.7 TANDORI Dezső, Kosztolányi = T. D., Az erősebb lét közelében, Bp., 1981, 75.

399

Kosztolányi haikufordításaiban keresendő. Mellesleg KovácsAndrás Ferenc is írt haikut „Kosztolányi-stílben”, viszont a Haj-nali részegséget Radnóti Erőltetett menetének a Walter von derVogelweidétől kölcsönzött formájában írja át, bevonva a vers te-rébe mind a versformához, a törés által kirajzolódó úthoz tapadószenvedéstörténetet (talán nem véletlen, hogy Kovács AndrásFerenc versében a költői én lakása a Székely Vértanúk terénélvan), mind a Hajnali részegség térbeliségének tükörszerkezet jelle-gét. Kollár Árpád verse szabályos négysoros versszakokra vantagolva, s a teljesség, abban is legelőbb a versforma megidézhe-tetlenségére utal címének paradoxonával: Hajnali Részegész.

Beszéd és párbeszéd

A palimpszeszt mindig dialóguson alapul. Az átírt vers szüntele-nül megidézi a pretextust, így vibrál a jelentés szüntelenül a kétpólus között. A Hajnali részegség átiratai, mivel válogatnak annakmotívumai és dikciója között, egyúttal kritikai aspektusból is ér-telmezik a verset. Jellemzőlehet, mit vesznek át, mit közelítenekmeg ironikusan, és mit vetnek el a hagyományból.

A vers a napszakváltás határhelyzetét eleveníti meg, s ez iránta legfogékonyabbak az átírások is, amelyek rendre a nem alvás, azálmatlanság részletezésének fiziológiai tapasztalatát fogalmazzákmeg, olyannyira, hogy Kovács András Ferencnél a kialvatlanságegyenesen a férfikor metaforájá válik. Az ablakon való kitekintésés az annak nyomán megképződőlátvány leírása úgyszintén meg-tartható motívumnak bizonyul.

„A társasági csevegés, a köznapi vallomás, a mentegetőzés, azemlékidézés, a bűvölés, a hangulatátvitel, a meggyőzés, a legtitko-sabb gondolatok mintegy akaratlan feltárása, a hangos gondolko-zás, a társas magány, ahol gondolatainkkal se, a másikkal se lehe-tünk igazán, mert az élmény még mindig hatása alatt tart, a má-sikról való megfeledkezés, a belsőmonológ, melynek jellegzetesváltozatát a novelláiból jól ismerjük, a megvesztegetősemmit-és-mindent-mondás […] – ezeken a hangokon, társas és társtalan

400

lehetőségeken mind végigfut Kosztolányi e vers során.”8 Az át-írások többnyire a Kosztolányi-vers hétköznapi, familiáris beszédjellegéhez igazodnak, a beszédmódot mégsem azonos módon al-kalmazzák. Az élőbeszédszerű, lefokozott modalitás néha vallo-másossággá, néha önmegszólítássá alakul, ritkán válik azonban anagy mutatványt előkészítőinszcenírozás beszédhelyzetévé, minta Kosztolányi-vers esetében. Éppen ezért, még akkor is, ha az át-írások nem utalnak a Hajnali részegség közvetlen előképének tartottHa negyvenéves… címűversre, palimpszesztjei gyakran átfedéseketmutatnak az utóbbival. A Ha negyvenéves… rövidebb, szabályo-sabb formája, kevésbé részletező, kevésbé színpadiasan előkészí-tőés egymásra rétegződőszerkezete, valamint az időmúlásánakéletkorra való mutatással történőérzékeltetése miatt látszik al-kalmasnak az átírás lírai énjének önreflexiójára.

A „részesültség tapasztalata”9

Az átírásokat ezúttal feltételesen két csoportba sorolhatjuk, s arendszerezés alapjául azt vesszük, hogy a versszubjektumnak amég sohasem látott, ismeretlen világgal való találkozása soránmegvalósul-e a „részesültség tapasztalata” vagy sem. Vagyis,hogy a transzcendenssel való találkozásban megszűnik-e a szub-jektum idegsége – vagy ellenkezőleg: a vers fenntartja, vagy erősí-ti az idegenségtapasztalatot.

Jenei Gyula Hajnali éberség címűversének érzésmenete célirá-nyos10, benne a létszintek – akárcsak a Hajnali részegségben – hierar-chikusan egymásra épülnek. Az ablakon való kitekintés motívuma alírai ént a légterek és légi folyosók megpillantásával az égen a világrétegezettségének felismeréséhez vezetik, de ez az élmény nem válikujjongássá. A félig éber állapot, majd az öntudatlan álom kérdésessé

8 Uo, 81.9 KULCSÁR SZABÓ Ernőkifejezése: Az (ön)függőség retorikája = K. SZ. E.,A megértés alakzatai, Debrecen, 1998, 109.10 Ezúton mondok köszönetet Fűzfa Balázsnak, mert felhívta figyelmemet aversre.

401

teszi a pompa nagyságát. A vers megvalósítja az indulatmenet töret-lenségét, az eleváció, majd a földre, sőt a halálgondolat bevonásávalegyenesen a földbe ereszkedés irányát. Emellett pedig a verset egyújabb intertextuális motívummal gazdagítja, az Éji riadalom címűver-set is bevonja a szövegköziség terébe, amelyet Szauder József11 aHajnali részegség egyik motivikai előképének tart.

Kovács András Ferenc azon ritka kivételek közé tartozik, akifelvállalja az szcenírozást, a vershelyzetet egy riportfilm forgatásá-nak keretei közé helyezi. Címe Versforgatókönyv. Munkafilm. A Haj-nali részegség írásmotívuma ennek megfelelően mint képiség jelenikmeg a versben. A ráébredés, a „teljes, az egyetemes léttel való azo-nosulás s még inkább talán a létintenzitás transzcendentálása azegyedi létnél magasabb és mélyebb”12 szféra tapasztalata oly mó-don manifesztálódik versében, hogy rímeket halmoz, a vers jelenszempontunkból kiemelt helyén a hangzósságnak külön nyoma-téka van: „voltom csak potom folt a mennybolt zsúrkabátján”.Érdemes az azúr és a zsúr hangzáshasonlóságára is figyelni, va-lamint a zsúr és a bál szinonimájára. A részesültség tapasztalataakkora, hogy a vers egy pontján megváltozik a lírai én helyzete, segy aposztrofé után: „Uram, villants vakut!”, a nézőpont átkerüla túloldalra. Már nem a kamera előtt beszélővallomástevőt lát-juk, maga a kamera nézi nemcsak a lírai ént, hanem a körülöttelevőtárgyias világot, ahogyan „űrbe szállt mozikban villognikezd a portál”. A védtelen beszéd és a néma beszéd artikuláló-dik ekkor, s lehetetlen nem gondolnunk Pilinszky János Apok-ri fjének beszédhelyzetére, a „látja Isten, hogy állok a napon”verspozíciójára.

Király Levente a Miféle éden címűversében egyenesen áhítja abennelétet, a megszólítottságot: „Kinézek az égre, hátha ott föntbál van… és jólesne pár szó, elég egy létige – / lehet, hogy voltis, csak a hang nem ért ide…”

11 SZAUDER József, A Hajnali részegség motívumának története = SZ. J., A roman-tika útján, Bp., 1961,438–452.12 NÉMETH G. Béla, Az elgondolhatatlan álorcái = N. G. B., Századutóról, század-előről. Bp., 1985, 312.

402

A részesültség hiánya

Szabó T. Anna Holtidőcíműverse a másik csoportba tartozik,amely nem artikulálja a világmindenséggel való egyesülés csodá-jának tapasztalatát. Az ablakon kitekintőlírai én a földi látványtmindvégig a tárgyilagos szemlélőpozíciójából figyeli, s tekintetecsak a vers végén regisztrálja: „Fenn moccanatlan a Tejút: fut fé-nyesen és üresen.” Az intertextualitás terében megjelenik ekkoregy korábbi Hajnali részegség-reminiszcencia is, Szabó Lőrinc Tü-csökzenéjének utolsó darabja, amelyben ugyan még megjelenik atranszcendencia tapasztalata, bensőségessége, katarzisa azonbanelmarad: az ünnepély nem bál már, hanem rideg földön túli ese-mény: „Ünnepély ma a megbűvölt világ / s nagy némajáték: éjféls egy között / Árnykúpunk hegye lassan átsöpört / az égi Göm-bön s úgy üzent felém, / hogy van a Földön túl is esemény. /De, lám, a csillag újra gyúl s tovább / hinti az űrbe halk álompo-rát. / Bár meg se moccan, rohan minden út.”13

Mindkét típusban megfigyelhető, és talán ez a palinódia-elvűszövegek legjellemzőbb vonása, az égi bál gondolatának radikáliselutasítása. A részesültségtapasztalattal rendelkezők kiiktatják,nem említik. A vele nem rendelkezők pedig éppen a bál idegen-ségét artikulálják. Vörös István haikujában a lírai énnek nincs báliruhája, s az illúzióvesztés jele lehet az is, hogy versét nemcsakHajnali részegség, hanem Hajnali kijózanodás címmel is közzétette.14

Háy János versében az égben nem bál, hanem „bálvány” van;Kollár Árpád „csókolja kosztolányit”, és mondja ironikusan: „azember olyankor… néz ki, hogy mi a kurva élet, az égen beteltmár a hold, vagyis bocsánat, bál van hajnalig”.

Az „intertextualitás mint funkció akkor hatékony, ha a korábbiszöveghez való »visszanyúlás« úgy kelti életre a megidézetteket, hogyáltala az értelmezőés az értelmezett is több lesz, mint önmaga,amennyiben az »értelmezőolyan előfeltételezett, amely meggátolja aszöveget abban, hogy csupán intertextualitásának differenciálatlan

13 Lásd: LŐRINCZ Csongor, „tücsökzenében új tücsökzene” = L. Cs., A líra media-litása. Hang, szöveg és intertextualitás 20. századi lírai művekben, Bp., 2002, 197.14 Lásd: http://terebess.hu/haiku/vorosi.html [2010. 04. 21.]

403

ismétlése legyen«”.15 Parti Nagy Lajos áthallásai ezt valósítják meg, skülön csoportba illenének. Kosztolányi verseinek nyelvi megalko-tottságára, zeneiségére épít, amikor egyéni szókapcsolatait alkalmaz-za, így válik jelentésessé a „kacagti és zokogti szívpor”, a dallamszerűszövegszerveződés szemantikai jegyeket vesz föl. Nem az indulat-menet linearitására építi a verset, amely pedig a Hajnali részegségnekegyik fontos megoldása, hanem meglepőhelyen lépteti be aŐszológiai gyakorlatokban a pretextet, és bravúros rímmegoldásairareflektál, amikor a rímszavak várhatósági faktorát az intertextuálisutalások váratlanságával cseréli fel, s a versszöveg ily módon a halál-tudatként megjelenőlétélmény dinamikáját jeleníti meg.

A beszédmód-meghatározó szerephelyzetet a lírai én döntőenbefolyásolja: a verset Dumpf Endre írja, s az együgyűfigurájánakbeszédrendjébe való belehelyezkedéssel a naiv rácsodálkozás iga-zolást nyer. Elfogadás és elutasítás kettőssége valósul meg: azirónia a lírai énre (is) irányul, az „urna”, amelynek vendége volt,egyszerre jelzi a fogalmi-tapasztalati benne-létet és a részesültségnyelvi hárítását.

A travesztia

Szálinger Balázs Kis hajnali ellágyulás címűtravesztiájában a lefo-kozott modalitású beszédkezdet valódi odafordulássá, megszólí-tássá válik. A travesztia az írást tematizálja, a megszólított nemmás, mint a Hajnali részegség lírai énje, akit arra biztat, dolgozzonhelyette is nyugodtan, ha már annyira dolgozhatnékja van. Ameggyőzés érve pedig: „Láthatnád a gépet, melyben agy van, / azvár haza. Bekapcsolnám néked. / Olvashatnál, míg csak meg nemunnád… Rád hagyom a munkát.” Ami helyett a lírai én a transz-cendens tapasztalatot keresni az édes életbe tesz kirándulást. Smegtalálja a sosem tapasztalt élményt. Valójában nem tesz mást,mint arra a kérdésre válaszol, amelyet a Hajnali részegség tesz föl:„hát te mit kerestél / ezen a földön, mily kopott regéket, / miféle

15 BÓNUS Tibor, „én ejtem a szót, de valaki más beszél” (?). Imitatív formációk OrbánOttó költészetében, Hungarológiai Közlemények, 1997/1–2, 43.

404

ringyók rabságába estél, / mily kézirat volt fontosabb tenéked, /hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél / és annyi rest éj…”

Itt azonban megáll. Nincs semmiféle estély, sem létrejöttében,sem elmúltában. A versben az „égi lény” sem más, mint „tollas,földi jószág, / nyilván még csak harmadig sem isten”. A travesz-tia a versalakzat rapszodikusságával is párbeszédbe kerül, s mindmotívumai, mind versmondattana, humorával és iróniával együtt,a legközebb áll a ráíró palimpszeszthez.

A Hajnali részegség átirataiban az intermedialitás jelensége ismegvalósul. Egy internetes, névtelen blogbejegyzés prózaverssze-rűpalimpszesztet kínál. Az intertextualitás újabb alakzataként apalimpszeszt palimpszesztjét. Nem Kosztolányi, hanem a Kosz-tolányit átíró Szálinger Balázs verse válik az újabb átíráspretextjévé. Címe: Hajnali kicsiny ellágyulás. Szálinger Balázs utánszabadon . Ez a blogbejegyzés semmivel sem mozgat meg keve-sebb motívumot, mint a már tárgyalt versek, Szálinger Balázsét isideértve. Érdemes felsorakoztatni a motívumait: a buli „beful-ladt”, tanácstalan álldogálás, hajnal, a hazaindulás lehetősége,nem indul a „tetű” busz, ezért neki kell vágni gyalog az útnak,minek során megtörténik a természettel való misztikus azonosu-lás, majd jön a napfelkelte, a hirtelen csoda, ami Szálinger versérerímelve spontán nemi kielégülésben valósul meg, s végül a beszé-lőhazaérkezik. Megvalósul tehát a horizontális és vertikális moz-gásirány is a szövegben. Ráadásul a hosszú és rövid mondatokperiodikus váltogatása emlékeztet is a Kosztolányi-vers prozódiá-jára, gondolatritmusára. Számomra ez annak a bizonyítéka, hogya Hajnali részegségnek mégiscsak van egy olyan archetipikus mag-va, közös vagy közösségi tudattartalma,16 amely akár áttételesenis felidézhető, és az átírás átírásán át is felsejlik a Kosztolányi-vers motívumtára és indulatmenete egyaránt.

16 Lásd még: FŰZFA Balázs, A XXI. század költői? (Ön)megértés-alakzatok poé-zise a posztmodern magyar lírában: reminiszcencia, allúzió, evokáció, parafrázis , Híd,2007/7–8, 83.

405

Egy „vajdasági” metafora: az azúr

Régóta tudjuk, hogy a vajdasági magyar irodalom meglehetősenmegterhelt metaforája a Hajnali részegségből származik. Tolnai Ot-tó, akinek a verseiben a recepció szívesen fedezi fel a „naiv szo-ciográfia” nyomait, ezt a hatást verseiben valójában nem a hely-szín tárgyainak elnevezésével éri el, hanem azzal, hogy különlegesszavakat sorol. Vidéki Orfeusz címűkötetének Az uralkodó csúcscíműszövegében a megtalált szó bukkan fel mint a versalkotáslényegi eleme: „Egy idős ember enciánt iszik a bárpultnál! Szala-dok fel a szobámba. Encián – jegyzem fel a varázsszót, amelyremár napok óta várok. Encián – boldog vagyok, hogy megleltem,de egyelőre még nem tudok mit kezdeni vele.” Az idézet a szavaktudatos gyűjtésére irányuló törekvést teszi hangsúlyossá. A versszava a megtalált, a begyűjtött szó. Az idézetből kiderül: a szó je-lentése nem egészen világos annak, aki rátalált. De ez a vonatko-zás nem is érdekli. Sokkal fontosabbak egyéb elemei: a hangzáskülönössége; a képiség – ez esetben a szín jelölte látvány – inten-zitása; a szó ritka előfordulása a köznapi beszédben, amely egzo-tikumát, jelentésének bizonytalanságát is előrevetíti.

Tolnai Ottó költészetében ugyanilyen különleges hangzású,rejtélyes jelentéstartalmakat hordozó, specifikus aurájú szó azazúr, amely beépül költészetének motívumhálójába. Így jön létrea Tolnai-lexikon, az azúr, az azúr expressz, a briliáns, a flamingómotívumainak variálhatóságában egymást erősítő szómágikuserőtere. Tolnai csak újabban, Balkáni babér című köteténekAdriadalom címűversében adja meg az azúr metaforájának lehet-séges jelentését: „azúr volt az volt az azúr = azúr = Az Úr”. Két-ségtelen, hogy az azúr a Hajnali részegség szava, de Tolnai Ottómunkáiban vajmi kevés köze van ahhoz a létezés egészére valóhirtelen ráébredéshez, mint amit Kosztolányinál jelöl. Elsődlege-sen a tengerhez kapcsolódik, melynek jelentésköre, ha mégoly in-tenzíven jeleníti is meg a szabadság és végtelenség sokféle értel-mét, sokkal profánabb, s csak úgy hozhatnánk összefüggésbe ve-

406

le, ha az Esti Kornél Harmadik fejezetét17 is bevonnánk az értelme-zés terébe, és rávetítenénk Esti tengert legyőzőés mindenségetmeghódítani vágyó ditirambusát.

Vitatva újraírt hagyomány

A Hajnali részegség utóbbi tíz évének verses olvasatai tehát nemúgy írják tovább a Kosztolányi-versbeszédet, hogy feltétlenül an-nak modalitásában szólalnak meg, nem akarják túlszárnyalni, semrivalizálni vele. De nem is tisztelgőhommage-versek. A nyelvekés beszédmódok kontaminációjával keletkező, illúzióvesztést ar-tikuláló dialógus többször tiszteletlen, frivol, vitázó és kételkedő,mint ahányszor tisztelettudó. A versek legtöbbje azt artikuláljasokféle módon – tematikusan, motivikusan, versformájával,hangzásával –, hogy folytathatatlanná vált a Hajnali részegség vers-beszéde. A szövegek párbeszéde azonban létrejön, s a hagyo-mány a jelen kánonjának részévé válik. Mégpedig úgy, hogyegyúttal Roland Barthes tézisét18 az olvasható és írható hagyo-mányról hatályon kívül helyezi.

Szövegforrások

HÁY János, Hajnali részegség, Élet és Irodalom, 2005. jún. 24, 23.

JENEI Gyula: Hajnali éberség = http://www.dokk.hu/kolto.php?neve=Jenei%20Gyula [2010. 03. 11.]

KIRÁLY Levente, Miféle éden = K. L., Szánalmasan közel, Bp., 2005, 10.

KOLLÁR Árpád, Hajnali Részegész, Tiszatáj, 2007/11, 22–23.

KOVÁCS András Ferenc, Versforgatókönyv. Munkafilm = K. A. F., Álmatlan ég,Kolozsvár, 2006, 59–60.

17 „melyben 1903-ban, közvetlen az érettségije után, éjszaka a vonatban előszörcsókolja szájon egy leány”18 Roland BARTHES, S/Z, Bp., 1997, 14–15.

407

KOVÁCS András Ferenc, Álmatlanság = K. A. F, Álmatlan ég, Kolozsvár, 2006,61–62.

PARTI NAGY Lajos,Őszológiai gyakorlatok = P. N. L., grafitnesz, Bp., 2003, 141–212.

SZABÓ T. Anna: Holtidő= Sz. T. A., Rögzített mozgás, Bp., 2004, 64–65.

SZÁLINGER Balázs, Hajnali kicsiny ellágyulás = Sz. B., Kievezni a vajból, Kolozs-vár, 1999, 9–13.

[Sz. n.], Hajnali kicsiny ellágyulás. Szálinger Balázs után szabadon, http://garban.freeblog.hu/archives/2008/05/26/Hajnali_kicsiny_ellagyulas/ [2010. 04. 10.]

TANDORI Dezső, Az Éj Felé, Szeged, 2004.

VÖRÖS István: Hét évszázad haikui – Ősz, avagy mi lett volna, ha a magyarok nemnyugatnak, hanem keletnek indulnak, és verseiknek haikuba kell beleférniük. Hajna-li részegség = Élet és Irodalom, 2004. május 7., 23.

Irodalom

BÁNYAI János, Palimpszeszt és palinódia, Hungarológiai Közlemények, 1997/1–2, 7–10.

BÁNYAI János, Palinódia: a szövegköziség alakzata = A fordítás és intertextualitásalakzatai, szerk. KABDEBÓ Lóránt – KULCSÁR SZABÓ Ernő– KULCSÁR-SZABÓ Zoltán – MENYHÉRT Anna, Bp., 1998, 321–328.

Roland BARTHES, S/Z, Bp., 1997.

BÓNUS Tibor, „én ejtem a szót, de valaki más beszél” (?). Imitatív formációk OrbánOttó költészetében, Hungarológiai Közlemények, 1997/1–2, 40–51.

BORI Imre, Kosztolányi Dezső, Újvidék, 1986.

FŰZFA Balázs, A XXI. század költői? (Ön)megértés-alakzatok poézise a posztmo-dern magyar lírában: reminiszcencia, allúzió, evokáció, parafrázis, Híd, 2007/7–8,78–94.

Hans Robert JAUSS, Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika,Bp., 1997.

KULCSÁR SZABÓ Ernő, A megértés alakzatai, Debrecen, 1998.

LŐRINCZ Csongor, A líra medialitása. Hang, szöveg és intertextualitás 20. századi lí-rai művekben, Bp., 2002.

408

NÉMETH G. Béla, Az elgondolhatatlan álorcái = N. G. B., Századutóról, századelő-ről. Bp., 1985, 312.

POZSVAI Györgyi, Az intertextuális hagyományteremtés poétái a századfordulón, Itk,2000/3–4, 353–375.

SZAUDER József, A Hajnali részegség motívumának története = SZ. J., A romantikaútján , Bp., 1961, 438–452.

SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Kosztolányi Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010.

TANDORI Dezső, Az erősebb lét közelében, Bp., Gondolat, 1981.

409

Tarján Tamás

A TOVÁBBFÉNYLŐHAJNALGérecz Attila: Levél

A Hajnali részegség kivételes értékeivel már a kortársak – írók, ol-vasók – is tisztában voltak. Megkülönböztetett, kanonikus helyétazonban csak lassan, folyamatban nyerte el a vers. E folyamatfontos állomása a 20. század legszebb magyar verseit kereső, il-letve (ezernél több szavazat alapján) játékos-komoly módonmegtalálni vélőA teremtmények arca-antológia (2003), melyben a„győztes” költemény pálmája Kosztolányi Dezsőe művének ju-tott. A különféle (az irodalommal hivatásszerűen vagy szenvedé-lyesen foglalkozók körében jól ismert) okokkal magyarázhatóKosztolányi-láz, a Kosztolányi-filológia újabb fellendülése, vala-mint és elsősorban a vers delejes szépsége folytán a harmadik év-ezredben a korábbinál is sűrűbben keletkeznek Hajnali részegség-felülírások, -parafrázisok. Csupán a 2010-es esztendőelsőfelénélmaradva: ekkor került az érdeklődők szeme elé Esterházy PéterEsti címűfüzéres regényének a verssel azonos címet viselőfeje-zete, a „Szájtátva álltam” szószerkezetre kihegyezve. Ekkor látottnapvilágot kötetben (Egy szerelmes vers története) Háy János kétsoro-sa, a Hajnali részegség: „Az égben bálvány van, / óriási bálványvan”. A szerzői és életrajzi névvel (Dreff János/Tóth Dezső) isellátott pályakezdőregény, Az utolsó magyartanár feljegyzései pedig akövetkezőajánlással bír: „Dezső, vagy Desiré, ha így jobb, / ne-kem nem kenyerem ez a job, / nem tudok gondolkodni rímbenmeg hasonlók, / én csak olyan vagyok, mint a nagy meghason-lók, / így hát rövidre fogom a nótát, / ennyivel tudom csakmegütni a kvótát; / lásd hát, Desiré, mit tettem, ha nem bánod, /én ugyanis levarázsoltam az égből a bálod”. E példák közösekabban, hogy jobbára a költemény egy (vagy egy-két) részletére,gondolatára, szavára reflektálnak, és szó szerinti vagy torzítóintertextualitással létrehozott terükben főként a nyelvi ötlet do-minál, a tisztelgésnek nemegyszer ironikus-parodikus képzeteit is

410

keltve. A verscím átvételével, illetve a szerzőnév szerinti meg-szólításával mindhárom példa (miként a folytatható sorból szinteaz összes többi is) egyértelműen ráutal eredetére, mintájára.

A vers körött majdnem nyolcvan éve növekvőholdudvartismerve sem túlzás kijelenteni, hogy költészetünk legnagyobbszabású és legorganikusabb Hajnali részegség-hommage-át, egybenlegteljesebb újragondolását Gérecz Attila, 1956 mártír költője ve-tette papírra. Levél címűversét a kiadások 1956 júniusára datálják.Bizonyára helyesen, bár maga a szöveg – nyilván a poétikusabbhatású hónap kedvéért is – „víg, májusi hajszát” említ időmegha-tározásként. Kétségbevonhatatlanul hiteles textus nem áll rendel-kezésünkre (bizonytalan a sorok tipográfiája, a strófák határastb.), mert a Gérecz-megjelentetés jogi és szakmai kérdéseibenegymással hadilábon álló Kárpáti Kamil és Turcsány Péter általsajtó alá rendezett eddigi, úttörőérdeműkötetek több kérdéstvetnek fel s egymással is konfrontálódnak. A közlések forrásai je-lenleg hozzáférhetetlenek, összevethetetlenek. A Levél szövegemindazonáltal megnyugtató állagúnak ítélhető: szilárd alapja azértelmezésnek.

Gérecz Attila

LEVÉL

A tavaszról írok, Éva.A Tavasz. Neked tán egyszerű.De itt mélyebb, lázadóbb a derű.Lázadóbb, mint a szél, mely néhabe-be csap ide, mint a héja.Pedig máskor illatos és szelíd.Fiatal leány, ki egy korsó hűs itallala forrás felől közelít.Tele álmainkkal. Tele dallal.Nyakunk köré hulló puha karral...

Örömnek, csóknak, Éva, más az íze itt.Élmény. Megrázóbb, mint az álom.

411

Kicsit úrrá leszel a halálon.A halál?Itt szürke, mint mi vagyunk, Éva.Körbe-körbe jár,naponta, mint a sétahátratett kézzel s lehajtott fejjel az udvaron.Oly fáradt, s oly elcsigázva tapos össze az Idő,mint igába vont nyomtató barom.Itt szemben van a temető;s ahogy nézem – s írom Neked ezt a verset, –mindig más.

Hegedőés újra összevert seb.Szeretném, hogy így láss.De belül én széttörök minden törvényt.Mert így lesz minden egység.Ha felszakad és beheged a forma.Csillagfény pereg szét,s a dal szép, mintha máris haldokolna.Lekopott őshegység,felhőkoszorús havasok orma,hajnalra e fenséglavina-zúzott véres sziklaborda,belül én széttörök minden törvényt.

Pár napja történt.

Itt szemben van a temető.

Egy részletét most jól belátom,ahogy ülök itt fenn a szalmazsákon.Mellettem Gyurka fekszik, a barátom;itt szoktunk nézelődni, őmeg én,a vaságy harmadik emeletén.

412

(Tudod, sokan vagyunk, nagyon sokan,és ágyak, sorsok, lelkek, mindegy, hogyan,meg kell – és megméretnek ígyegymásra hányva.)

Az ágy, a Gyurka ágya,fölér az ablakig.Ez itt a szélsőzárkas bárőnem itt lakik,hozzáműzte a lárma.Csönd van. Nyugodtan alhatik.

Gyurka beteg.Homloküreg-gyulladása van.Őfekszik, én megfogtam magam,felmásztam ide hozzá;ülök, nézem az utca hosszát,s a lábamat lelógatom.

Kinéznünk persze nem szabad.De azért gondolhatod,ha akad egy röpke pillanat,mi is – fegyencek, rabok –,mi is odatartjuk ám a fénynekmeg ennek a kis szélnekhomlokunk.Ó, itt minden jó: reménynek.Nektek ezerszer megúnt.Itt nálunk...De várj, elmondom Neked.Kong a harang.És soha be nem reked.S hogy egyre közelebb kong: ez a rang.Mindennap temetnek.A sornak vége soha nincsen.

413

Valahol mindig meghal az ember,s valahol mindig születik az Isten:két végén a gyászmenetnekaz Isten.S eszembe jut, hogy el kell mennem.Hogy hív.A temetőmost innentitokbús hieroglíf.Rajta – amivel az élők szólnak –:a halál.(Az ember pár szobornakháttal, párnak arccal áll.)De fölül és alul,amire az ittas halál kijózanul,mind, amit részegen kimondott:bokrok, virágok, friss, puha lombok,egyszóval az egész tavasz ottezt a nagy, sárga papírlapotúgy rajzolgatja, firkálja teles-teli,mint egy szerelmes leányka,kicsi, barna és szelíd,róhatja fel együgyű, csacska szíveitrégi királysírok romja között a márványra.Bájos, ostobácska irka-firka.A halál a tavaszt mindig kibírta...

Gyurkával összedugjuk a fejünk.Az ősápadt, kisfiús arcát,meg az én rövidrenyírt, fegyenc-fejem,s nézzük a víg, májusi hajszát,hogy int a szél, a szertelengyászfátyolon és színes selymeken.

Emberek járva-kelvetapadnak színesen a pergamenre,mint a bélyeg.

414

A fal, mintha lap szegélye lenne...csak így a margóra vetvedrága az élet.

Az életünk? Ne úgy képzeld.Nem olyan szörnyű. Ne úgy.A szenvedésből is csak a középszertjuttatja el hozzánk az Út...

S hát nézzük, nézzük én és Gyurka,halkszavúan és reménykedőna fényt, a fákat, egy fiúcskaderűjét egy szőke nőn...

„Egyszer majd, közel a házatokhozkimegyünk a szigetcsúcsra...”Sárga, meleg homok van ott.A nagy ég-tenger kék hullámokat hordoz,s fehér tajtékot vet a vörös sziklasorhoz,a Dunán karcsú, barna csónakok,és szemben, alkonyattól aranyfoltosablakaival Visegrád ragyog.S a jövő? – Ne búsulj, kölyök!Fénylik majd minden perc, és úgy pereg,mint Éva játszó ujjai közötta kristályos, forró homokszemek.

Beszélgettünk. Gyurka feküdt, míg énegy leányt néztem az utca végén.Fiatal volt és karcsú,testét úgy öltöztették a fények,mint későcsókot a korai búcsú.És elképzeltem róla a szépet,ahogy még átéli bennem az álom.(Havasi virágok kelyhén alkonyi pír...)Gyurka feküdt sápadtan az ágyon.

415

Túl a temető. Kockás papír;ahogy most látszik át a rácson.

„Éva jön ott – suttogta Gyurka –,valaki szólt, vagy valami erre húzta...”Én néztem, vigyáztam a börtönt és őket;lapos szívfejével az utcahogy kínálja az egymást szeretőket.

Az utcán Te jöttél egymagad.S mit írjak Neked, kis ismeretlen Éva, mit?Hisz minden szó kopott, és amitkimondhatunk, örökre elszakad.Fáradt az én melegem, Éva, de ma ittszeretni tanulnak bennem a szavak;ami lázba hoz és elandalít:a tavasz elsőlírája vagy,a hajad, minden, öled, combjaid:a dallamos, lágy és kerek forma...mintha a Tavasz eldalolt, elküldött volna!

De az égboltablakunkba gyűrött, kék boríték volt,s tekinteted, rákötött selyem szalag;kislányos, tiszta és feltépetlen maradt.

De egyszerre a szélelért,lecsapottreád!s ruhádkönnyűvásznamegmintáztaalakod.A fény – olvadt forró viasz –,köréd ömölt és megmeredt,

416

s egy pillanatra a Tavaszszebb lett, kicsi Éva, veled;olyan voltál ott: titkos, szép és égő,mint összeölelt lelkünk gyűrűjén az ékkő.

Mit zárhat mégegy darab ég?Sorsunk? Sorsunk örök üzenet.Két könnycsepp ráhullt. Ráhullt a szemed.

Az égen most rácsok feszülnek, szalagok,mint lelken a soha meg nem írhatottverssorok.De arcunk eljegyezted, Éva. A bélyeg,mely a verőfényből homlokunkra égett,ott lobog,ahogy elmenőben rásütötte zárnakkis, ránkcsapodó, piros pecsétje szádnak:a mosolyod.

A gyűjtőfogházban, jogtipró rabságban írott költemény előz-ményként nem hivatkozza a Hajnali részegséget. Nem evokálja anevével sem Kosztolányit. Allúziósan érzékíti meg a mögöttesverspéldát. Az allúzió (célzás) detrakción (elhagyáson) alapulógondolatalakzat, amely csak sejteti, de nem nevezi meg tárgyát,nem fedi fel az uralkodó megelőlegezettséget. Közvetlenül mitsem konkretizál, eszközei révén mégis egyértelműen jelöli meg aviszonyhelyzetbe hívott antecedenst. Az allúzió cinkos, szövet-ségkötőbeszédmód: a benne foglaltak az író és az olvasó előze-tes ismeretei folytán nyernek értelmet. Így a trópussá lényegülőcélzás titokteli, a dekódolás pedig akkor is többértelmű, bizonyta-lanságba körvonalazott, ha a két fél – a szövegüzenet feladója ésátvevője – nagyjából azonos ismereti vértezettséggel bír.

Az új szöveg dominanciája és az előzményszöveg szekunderműködése alá- és fölérendeltség arányos szituáltságát teremtimeg. Az allúziós poétikai eljárás ez esetben tökéletesen alkalmaz-

417

kodik a Levél-író létállapotához, élethelyzetéhez. A fogoly mindigvalami titkot ad hírül a szabad külvilágnak (még akkor is, ha sora-it teljesen legálisan, ellenőrzötten és bizonyosan kijuttathatja cel-lájából). Gérecz költeménye olyan titkot tudat, amely a versbelibeszélőlegbensőbb, mindazonáltal megosztandó személyes fel-ismerése, egzisztenciájának esszenciális zárványa és záloga. To-vábbadja a csak a magas rendűesztétikai formálás, a valóban mi-nőségi költészet postájával üzenhetőlényegszerűtudást, mely atovábbadás gesztusától sem szűnik meg titok lenni, ám immármásban: az üzenet fogadójában is érvényesíti misztikumát, etiká-ját és a szépségből fakadó erejét.

A Levél figyelmes olvasása nagyszámú közvetlen kapcsolódásttár fel a Hajnali részegséggel. Ezek sorjáztatása csupán nagyobb lé-legzetűtanulmányban volna lehetséges. Ezúttal elsőül elegendőacím két szavának (hajnal, részeg) versbe ágyazására, a Kosztolá-nyi által remekbe szabott kezdőés befejezőszcéna újraírására, aszó- és szószerkezet-intarziák garmadájára utalni. Nyelvtanilag-verstanilag a megszólító beszédhelyzetet is magára örökíti a Levél.Persze lényeges különbséggel, hiszen a megszólított itt egybenmegnevezett személy is. A toll kívánkozik a nagy metaforikus tar-talmakat is sugárzó név után, ezért az Éva név sokszori ismétlése.De következik a kilencszeres névismétlés a megszólítás írásos,irodalmilag önállósult-poetizálódott formájából, az eszköztárátcsak visszafogottan alkalmazó levélformából is. A szokásos le-vélkezdőmegszólítás hátravetve, sorrendi cserével történik az el-sősorban: „A tavaszról írok, Éva”. Az in medias res kezdés aztaz illúziót kelti, hogy a levélíró számára közelien ismerős személya címzett, akinek most épp a tavaszról fogalmazódik a tudósítás.Holott fokozatosan kiviláglik: a „kicsi Éva” egyben „kis ismeret-len Éva”. Inkább médium, vagy sajátságos látomás: az ablakból,az utcán megpillantott fiatal nő, akit a kibomló versbeszéd márelőre felékített az Éva névvel. A börtön ifjú Mikes Kelemenje fik-tív alakhoz fordul, hogy orvosolja magányát, kiénekelje, ami aszívét nyomja.

418

Talán nem is csupán az övét. Hiszen a vers beszélője a mellet-te gyengélkedőbarát, fogolytárs, a hol öntudatlanul alvónak, holnehezen eszmélkedőnek láttatott Gyurka nevében is rója a soro-kat. Sőt, Gyurka az, aki látni véli az őÉváját. Tehát a költemény acyranói levélírás helyzetét is kamatoztatja: mintha Cyrano deBergerac szólana a szavakat nem találó Christian helyett. Mind-összesen a Levél úgy viszi tovább a Hajnali részegség megszólító –féloldalasan, választalanul dialogikus – beszédszituációját, hogyszólítottja egyszerre ismeretlen (valószínűleg és inkább fiktív), deismertnek beállított és néven nevezett személy; s úgy tartja fennaz égre emelt tekintetű, az univerzum üzeneteként felfogott ta-nulságot megfogalmazó versbeli beszélőpozícióját, hogy e beszé-lőrészint másnak a képviseletében beszél.

Géreczre mindvégig jellemző, hogy a ráámuló tisztelet mellettvirtusos, versengőkedvvel is közelít mintául vett eredetijéhez.Működik benne a költői rivalizálás szándéka. Nem a „felülkere-kedni”, hanem a „méltónak lenni” igéjével. Gérecz a Gyűjtőbennemigen számíthatott nagyobb olvasóközönségre, csak arra,hogy legmeghittebb társai, az ún. Füveskertiek (Kárpáti Kamil ésmás fiatal fogoly költők) olvassák, elemzik a művet, amely még abörtönbeli műhelyek irodalomszeretőrab munkásaihoz is elke-rülhetett. E korlátozott nyilvánosságban az allúziós formálásnakmásodik szándékú, katalizáló-dinamizáló szerepe is lehetett: mitárja fel magát észre az áthallásokból? A szóegyezéses paraleliz-musokon (álom, ágy, ékkő, kék stb.) kívül hatásos-e például azalapvers építőelemeinek nagyszabású átmozgatása? Hisz’ míg pél-dául Kosztolányinál felütés az „Elmondanám ezt néked”, addig aLevél a hetvenedik sor tájáig késlelteti a „De várj, elmondom ne-ked” lényegében szó szerint egyezőfordulatát, a hosszas kivárássalis leplezve (egyben le is leplezve) a mintát. A részben vagy teljesenegyezőversösszetevők elmozdulása a két szöveget két rokon ko-vácsolású, de eltérőrácsozású rostélyként helyezi egymásra.

Az átvételek, kölcsönzések egyetlen esetben sem mechaniku-sak, nem egyszerűen hommage-osak. A felül- és újraírásban a kétműközös elemei megfrissülnek, korábbi tartalmaikat új jelentés-fények zománca vonja be. Elegendőcsupán arra emlékeztetni,

419

hogy a Kosztolányinál szükséges éjszakai keretül szolgáló buda-pesti ablak, amely mintegy optikája előbb a konkrét, majd azabsztrakt versbeli mozgóképeknek, Gérecznél önállóbb valóság-darab, amely nem azonnal nyitja meg magát („a vaságy harmadikemeletén” található), s tiltott hely („Kinéznünk persze nem sza-bad”). Pusztán a nézés és a látás formai, szín- és egyéb leltára isbizonyíthatja, mennyire „ugyanazt” pásztázza a költőutód tekin-tete, mint a költőelődé, s mégis mennyire mást. Természetesen amódosulásokba az a fontos tény is belejátszik, hogy KosztolányiDezsőéjszakába szcenírozott – éjszakai tudatú – és a hajnalbanyíló versével ellentétben Gérecz Attila Levél-verse (a hajnalt csaklefestve, appercipiálva) világos napszakba, a nappali tudatbakomponált alkotás. Más az évszakdíszlet is: Kosztolányi őszi ver-sére Gérecz tavaszi verssel felel.

Gérecz Attila tökéletességet ugyan csak két-három versébeneredményezőmesterségbeli tudásának pompás argumentuma,hogy Kosztolányi a vers végére felsötétlő„el kell mennem in-nen” érzületét „el kell mennem”-re rövidíti (már a maga versénekelsőfelében), a tudom-ot az eszembe jut-ra cserélve, de az ablakbólfeltáruló látványt rögzítve ekkor így ír: „Valahol mindig meghalaz ember, / s valahol mindig születik az Isten: / két végén agyászmenetnek / Az Isten. / S eszembe jut, hogy el kell men-nem. / Hogy hív. / A temetőmost innen / titokbús hieroglíf. /Rajta – amivel az élők szólnak –: / a halál”. Azaz a lehetőleg-kosztolányisabb megoldással a mennem és a szintagmából kiha-gyott, visszalopott innen szavakat ráadás-ajándékul rímhelyzetbeis hozza. Létrejön a rímbokrokat egymástól sokszor elszakítva,rapszodikusan növesztőköltemény Isten – mennem – innen rímsora(amelybe „felülről” a nincsen és még egyszer az Isten is bekapcso-lódik): kimondódik, expressis verbis kimondás nélkül, az, akit-amit a Kosztolányi vers sem mond ki, csak a „nagy ismeretlen Úr”kontextusban sejtet. Gérecz kényesen ügyel, hogy a titokteli fel-fedés versében, a Levélben Kosztolányi DezsőHajnali részegségé-nek titkai se sérüljenek, ne váljanak kifecsegés áldozatává. Ezértez az érzékeny szöveghely külön sort szentel a „titokbúshieroglíf” ismét erősen kosztolányis stilisztikájú jelzős szerkeze-

420

tének (a hieroglíf önmagában is titokszó, a megfejtésre várásemblémája), s az egészében temetői képet a halál-titok fennható-sága alá rendeli.

Oly sok lényeges kérdést nem érintve csupán egyet tegyünkfel még, a legfontosabbat: megjelenik-e a Hajnali részegség má-mormotívumának pandanja a Levélben? Igen. Amiként Koszto-lányi, Gérecz is átvitt értelműrészegséget: létrévületet verselmeg Megint más tematikus kimunkálással, más hangfekvésben,mint példája.

Kosztolányi vershősének részegsége eleinte eltévedtség, bi-zonytalanság, kétely. „…botorkálok itt, mint a részeg”: a külön-féle mérgek, serkentők és nyugtatók fiziológiai és lelki összhatásaez. A részegséggel jellemzett állapotból a tanácstalanság stádiu-mai következnek. „Én nem tudom, mi történt vélem akkor”; „ahajnali homály mély / árnyékai közt lengett a báléj”; „Szájtátvaálltam”; „Virradtig / maradtam így és csak bámultam addig” stb.Ugyanez a tudáshiány, bénultság nem csupán az ego: az emberiösszesség negatív sajátosságaként is tételeződik. Az ájult alvás, azagyvérszegénység órái a körforgásban ismétlik azt, ami a múló időfolyamatában állandósuló nemtudás: „A ház is alszik, holtan és bu-tán, / mint majd száz év után, / ha összeomlik, gyom virít alóla, /s nem sejti senki róla, / hogy otthonunk volt-e vagy állat óla”. Dea tanácstalanság, eltévedtség, szorongás hívja előaz ártatlanság,nyitottság, fogékonyság, új látás állapotát, s vele a vendéglét ma-gasztosságának átértéshez feltétlenül szükséges új emberi státust. A„mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam” kijelen-tés ámulata: átvitt értelműmámor, (Isten-)ittasság, áldozás a nemegykönnyen megfogalmazható belátásnak. A hatalmas huzatú rá-csodálkozás jellegzetes felnőtt élmény, benne a gyermekek és amisztikusok szavakba alig önthetőmegrendülésével.

A Levél, mintha feleselne a példavers megfáradtság-érzületeivel, a józanság italát és a fiatalság mámorát kínálja. „Át-szól” a huszonhét éves ifjú költőa verse írásakor majdnem öt-venéves Kosztolányinak. (Mindkettejük életidejéből csak igen ke-vés volt már hátra – a fiatal Géreczéből még kevesebb, csak párhónap, mint az érett Kosztolányiéból.) A részegség motívuma a

421

költemény legbensejébe csúszik. Merész inverziója nem a halállal– vagy a halált, halálfélelmet legyűrőmetafizikai élménnyel –szembesülőegyént ábrázolja, hanem magát azősellenséget; a vers-ben éppen az imént felidézett temető, a titokbús hiroglíf urát: a ha-lált. „De fölül és alul, / amire az ittas halál kijózanul, / mind, amitrészegen kimondott: / bokrok, virágok, friss, puha lombok, / egy-szóval az egész tavasz ott / ezt a nagy, sárga papírlapot / úgy raj-zolgatja, firkálja teles-teli, / mint egy szerelmes leányka, / kicsi,barna és szelíd, / róhatja fel együgyű, csacska szíveit / régi királysí-rok romja közt a márványra. / Bájos, ostobácska irka-firka. / Ahalál a tavaszt mindig kibírta…”. Míg olykor Gérecz képeinek la-zaságát, elkopottságát kell kritizálnunk (vö.: „Havasi virágok kely-hén alkonyi pír…”), e helyütt már-már túlzott a töménység. A ta-vasz – mint leányka – érzelmileg-hangulatilag az ugyancsak meg-személyesített (ittas; vélhetőleg maszkulin) halál fölébe kerekedik, atényleges küzdelmet azonban időről időre – vagyis a időben –rendre elveszti. Ezt a tapasztalatot kell mégis meghaladnia a köl-teménynek a befejezésben, a Kosztolányiétól eltérőég-képben,mely szabályozott a-a-b-c-c-b-d-d-b (sőt esetleg a-a-a-b-b-a-c-c-a)rímképletűkilenc sorának felragyogó, fegyelmezett reménykedésé-ben a másik embert, a másik ember harmóniáját (mosolyát) him-nuszozza megváltásként, távlatként.

A majdnem kétszáz sor terjedelmű (vagyis a Hajnalirészeségnél negyedével hosszabb) Levél, e félhosszú versepikolírai anyagában nem csupán a Kosztolányi-vers újrahang-szerelése munkál. Gérecz kivételes tehetsége és néhány mara-dandó alkotása ellenére nem juthatott el a szabadon teremtő,valóban szuverén költőrangjáig. A mintakövetés egész pályájánjellemezte (egy évtizedet sem ölel fel e pálya), például az Ady-követőinduláskor (vö.: Sívó évek alján; Az Isten balján). A Levél-ben evidenciális József Attila-hatás is megfér a Kosztolányi-allúziók sokasága közt (vö.: „De belül én széttörök minden tör-vényt. / Mert így lesz minden egység. / Ha felszakad és behe-ged a forma. / Csillagfény pereg szét…”).

A műöntörvényűsége részben az egyénített átvételekből, im-pulzusokból ered. A fentebb említett befejezőkilenc sor, a ko-

422

rábban lendületbe hozott ég-képpel, Kosztolányi fenségesen, ün-nepien kinyíló égboltjával szemben az eget is börtönnek tudja(„Az égen most rácsok feszülnek”), egyben lengén fel is szabadít-ja (teljesebb idézéssel: „Az égen most rácsok feszülnek, szala-gok”). A Kosztolányi-költemény záró tizenegy sorának időszer-kezete a jövőfelől a jelenen át a múltba, a múlt újraértelmezésefelől megértett időtlenségbe tartott („…nincsen mibe hinnem” –„ma már, hogy izmaim lazulnak” – „egy nagy ismeretlen Úrnak /vendége voltam”). Gérecz a rokon formálású, mégis eltérőjelle-gűutolsó tömbben a jelen – múlt – jövősorendű, összemosó-dottabb hármasságot játszatja ki, a jelenből felszökőjövőfölé-nyének, perspektívájának ígéretével („Az égen most” – „elmenő-ben” – „mosolyod”). A fogoly a szabadulást is a zár szó felől (azutolsó páros rímben rímszó a zárnak), s a Káin-bélyeg újított tar-talmú toposzával tudatja. Ennek ellenére épp itt tetőzi be a sza-badító remény sajátos dialógusát, elsősorban az eljegyezted és a ve-rőfény szavak által: „Az égen most rácsok feszülnek, szalagok, /mint lelken a soha meg nem írhatott / verssorok. / De arcunk el-jegyezted, Éva. A bélyeg, / mely a verőfényből homlokunkraégett, / ott lobog, / ahogy elmenőben rásütötte zárnak / kis,ránkcsapódó, piros pecsétje szádnak: / a mosolyod”.

423

Korda Eszter

„MÉGISCSAK EGY NAGY ISMERETLEN/ URNA VENDÉGE VOLTAM”Kosztolányi-áthallások Parti Nagy Lajosnál

„Miért nem, hogy ha igen? Én is vagyok! Én is gondo-lok ám, írva!”

Parti Nagy Lajos: Ibusár

„Esti Kornél, ez lesz az elsőkét szó, gondolta EstiKornél, és leírta, Esti Kornél.”

Esterházy Péter: Esti

Ki az a Dumpf Endre? Dumpf Endre egészen biztosan nem lé-tezőszemély. Bár aktív cselekvőigét kap az Őszológiai gyakorlatokcíműversciklus1 mottójaként: dőlt betűvel, idézőjelben – „írtaDumpf Endre”. Mintha a bevezetőversike, ami egyébként PartiNagy Lajos grafitnesz címűkötetének hátsó borítóján az egész kö-tetet is fémjelzi, kódolná a titkosírás kulcsát: „nem is kell másírásjelem / tollam s füzem / meg a csillag aki vezem / én közbecsak következem” Ráadásul maga a kötetcím is innen való, a ce-ruzás kézírás képezte hangocska neologizmusával: „csak a papírés rajt e kis grafitnesz” (149.) A csillaggal elválasztott cím nélküliversikék, gyakorlatok, próbálkozások, etűdök között szerepelnekszétszórva a DumpEndre-töredékek címűszöveg hármas sorai.2 Eza kétezer-négyes megjelenésűdobozkönyv3 tizenöt kartonlapbóláll, melyeken a hármas sorok vonallal elválasztva szerepelnek.Ezek között nem sok összefüggés van, hacsak nem a beszélő, ahelyzet (kórházi büfében való ácsingózás), illetve a kézírás maga.Mivel a szövegkohézió makro- és mikroelemei hiányosak, nem

1 PARTI NAGY Lajos, grafitnesz, Bp., Magvető, 2003, 141–212.2 BANGA Ferenc, PARTI NAGY Lajos, DumpEndre-töredékek, Bp., Pytheas,2004, dobozkönyv3 Köszönet Fűzfa Balázsnak, amiért felhívta figyelmemet Dumpf Endrére a gra-fitnesz -kötetben.

424

építenek fel koherens hálózatot: ezt nem lehet szövegnek tekin-teni. Ahogy Dumpf Endrét nem lehet a profi író, Parti Nagy La-josnak tekinteni. Dumpf műveletlen, kulturálatlan, még a sajátnevét is hibásan írja a címben – talán félszeg izgalmában.4 A va-níliaszín, kellemes kartonlapok Banga Ferenc grafikáival együttnyerik el jelentőségüket. Ugyanaz a fekete tintavonal indul meg arajzon szereplőfigurák ujjaiból, mint a kézírás tintája. A közötti-ség létmódját szemléltetik a csirke-, disznó-, farkasfejek, melyekhol test nélkül, hol az emberalak törzsére kerülve ezt a felcserélt-séget, a szubjektum szétszedését, összerakását, nyelvből felépí-tettségét, valótlanságát mutatják.

Banga Ferenc jelenléte a Parti Nagy életműben filológiailag5

ez óta a művészkönyv óta még karakteresebb lett. A vak mur-mutérban minden oldal egyharmada szöveg, kétharmada Banga-grafika, és mintha a bekezdések közötti cikkcakkok is a murmutérfirkálmányai lennének. A pecsenyehattyú abszurd felnőttmeséibenmár színesek a rajzok, és két oldal szöveghez tartozik egy oldalkép, koherensebbek a figurák, mintegy képregényszerűen bontjákle a történetet. Na de Banga sem Dumpf Endre. Ő egy fontosirodalmi személyiség a grafikusok között. Már tíz évvel korábbanEsterházy Egy nő6 címűkönyvének kiadásánál is úgynevezett mű-vészkönyvvel tette népszerűbbé könyvnap alkalmából a neves írószövegét. Különlegesebbé, vonzóbbá és kelendőbbé. A Bevezetés aszépirodalomba című, a magyar irodalmat posztmodern irányba to-ló szövegben egyenesen képregénnyel szerepel.7 A vizualitás nemnarrációs technika, hanem konkrétummá válik a posztmodern-ben: szó és kép között is eltűnik a határ.

4 Mi azonban következetesen ragaszkodunk a szöveg sértetlenségéhez, címkéntDumpEndre egyben, f betűnélkül írjuk, névként pedig Dumpf Endré-nek.5 PARTI NAGY Lajos, BANGA Ferenc, A vak murmutér Négy elemi szócikk, Bp.,Népszabadság könyvek – Magvető, 2007.; Parti Nagy Lajos, BANGA Ferenc,A pecsenyehattyú és más mesék, Bp., Magvető, 2008.6 ESTERHÁZY Péter, BANGA Ferenc, Egy nő, Bp., Balassi, 1993 (tekercs-könyv).7 ESTERHÁZY Péter, Bevezetés a szépirodalomba, Bp., Magvető, 1986, 257–259.

425

Ki az a Dumpf Endre? Olyan, mint a Sárbogárdi Jolán8: „líraiő”? Az Ibusár címűdrámai műegyik szereplője megírta regényét9.Parti Nagy azt is megjátszotta, amit Kosztolányi még nem tettmeg, hogy az általa megalkotott szereplőneve alatt publikálta a„regényt”. Ez a posztmodern gesztus Esterházy Csokonai Lilijéreis hajaz. Miért nem olyan ez a két nő, mint Esti Kornél? Mertnem a szerzőalteregói, éppen hogy nem másik ének, mert nem isének (hanem szövegek). Hogy miért nem, az kiderül a verselem-zés során. Ugyanis, hogy egy Hajnali részegség-témájú konferenciánezzel a szöveggel foglalkozzunk, annak az az apropója, hogy aDumpEndre-töredékek utolsó sora a Hajnali részegség utolsó sorátparafrazálja, amint azt előadásunk címe is idézi („mégiscsak egynagy urna vendége voltam”). Ennek megfelelően a Hajnali részeg-ség felől próbáljuk nem-értelmezni ezt a nem-művészi nem-szöveget. Remélhetőleg az antielemzés eredményeképp kiderül,hogy a klasszikus modernben mi a vizualitás poétikai szerepe. Il-letve az a kérdéskör is érdekelt gondolatmenetünkben, hogy aszubjektum státusza hogyan változik a klasszikus, későés poszt-modernben.

Hogy kicsoda Dumpf Endre? Igazán senki sem ismerheti.Mondhatni senki: szövegalany, tulajdonnév. Nincs a szöveg mö-gött valóság.10 Maga a szöveg sem valóság: átlátszik, palimp-

8 PARTI NAGY Lajos, Ibusár. Mauzóleum, Pécs, Jelenkor, 1996; SÁRBOGÁR-DI Jolán: A test angyala, Pécs, Jelenkor, 1997.9 HERMÁNYI Gabriella, A posztmodern irodalom tanítása Parti Nagy Lajos művein ke-resztül = Hézagpótlás, szerk. FENYŐD. György, Bp., Aula.info, 2010, 155, 160.10 KOVÁCS András Bálint, A Semmi eltűnése = K. A. B., A film szerint a világ,Bp., Palatinus, 2002, 128: „ Erdély Miklós a Marly-tézisekben így fogalmaz: »Aműalkotás úgy beszél a világ dolgairól, hogy a világ dolgai eltűnnek«. »A műal-kotás úgy beszél a világ dolgairól, hogy a világ dolgairól való beszéd eltűnik.« Afentebb kifejtett összehasonlítás alapján az elsőmondatot úgy értelmezhetjük,mint a modernista műalkotás és a valóság viszonyának megfogalmazását. Aműalkotás a világ helyére lép, és mögüle eltűnik a valóság. A műalkotás ezért azeltűnt világra, vagyis a Semmire utal. A második állítás számunkra a posztmo-dern felfogást tükrözi a műalkotás és a világ viszonyáról. Semmilyen világról va-ló beszéd nem állhat a valóság helyére, mert maga is ugyanolyan eltűnt valóságlesz, mint az, aminek a helyére állt. Vagyis a posztmodern műalkotás maga váliksemmivé.”

426

szesztje más szövegeknek. Ahogy a Banga-képződmények semhasonlítanak jobban emberre, állatra egy óvodás rajzainál. És eznem leértékelés, ez a szándékolt primitívség, naivitás a diletta sa-játos Parti Nagy-műfajhoz kapcsolódik. Hétköznapi, gyakorlatiszövegfajta a fikció szerint a versszöveg. Csak az írás kényszere,belsőszükséglete mint létfenntartó ösztön különbözteti el: „En-gem a nyál a számba lóbál / jajj Büfésnéni! fáj nagyon / veri azelmém minden szónál”; illetve a Radnóti-rájátszás: „ az örökírókicsi nyál / belemárttja ír egy verset / mér a költőmicsinál?”

A Parti Nagy-szövegiséget az intertextusok, a kép–szövegironikus groteszkjén, az íráskép elemzésén keresztül közelíti megaz alábbi antielemzés annak fényében, hogy hogyan értelmezi ezta minden lehetőeszközzel lealacsonyított, értékfosztott szövegvi-lágot a Kosztolányi-paródia. Ennek a művészkönyvnek adottelemzési háttérbázisa a szó–kép-elmélet, melyet a szimmetriakedvéért a Hajnali részegségre is rápróbálunk, hogy az mint írás,mint fikció milyen vizuális hordozókon alapszik vajon klasszikusmodern szövegként, amely megnyitja a későmodern dialogikusparadigmaváltása felé az utat.11

Ami majd kiderül, hogy mennyire pozitívvá teszi, értelmessé aHajnali részegség felidézése, evokációja a kórházi csetlés-botlást.(Szójáték a jóllakottsággal kapcsolatban „telten és botoltan”,mely eredetileg Kosztolányinál „hol lelkek és göröngyök közt bo-toltam”.) Itt térjünk át a Hajnai részegségre. Ami azt fikcionalizálja,hogy nincs fikció: a költői én éjszakai alkotás közben ráébred alétezés csodájára. Olyan létfilozófiai eszmélés-vers, mint JózsefAttila Ódája, Eszmélete, csakhogy a fókusz konkretizált lent a la-kásablakban az égre nézvén, és konkrét a beszédhelyzet: „bará-tom” megszólítás, „Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád”,

11 A Hajnali részegség-konferencia előadói későmodernnek tételezték ezt a szö-veget. A lent-fent, földi-égi ellentétek egyértelműértékellentéte azonban ellent-mond ennek. A dialogikus forma későmodern stílusjegy, nem belső, az osztottén rétegei közötti önmegszólítás azonban, hanem a szerzői én nagyon is konk-rét megjelenítése egy külsőmegszólítottal, baráttal a bevezetőkonkrét vershely-zet. Igaz, hogy a verszárlatban, ahogy Szitár Katalin és Szegedy-Maszák Mihályelemzik előadásukban, tanulmányukban, mintegy megteremtődik az én többré-tegűbelsőkonstrukciója az eszmélés folyamán.

427

azaz versre volna érdemes a téma. Mitől lesz érdemes? Nem abálkép hagyományos egyéni mítoszától, látomásos képsorától,mely a vizualiást a romantikus lírai belsőbeszéd, lírai monológformájába illeszti.12 Hanem a gondolatmenet részletessége, ár-nyaltsága a fontos, mely a konkrét helyzettől a felismerésig vezet.Ami nem más, mint a végkövetkeztetés tézise: „mégiscsak egynagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam”. Ez a ’mégiscsak’ azértékőrzőmagatartás pillanatformája, nyugatos attitűdje, melyeta bál allegorikus képsora hitelesít, aláfest és megtámaszt retori-kailag, holott logikailag a gyermeki13 áhítat éppen hogy nem bi-zonyít semmit, de érthetővé, megélhetővé, továbbadhatóvá te-szi a szellemi élményt. A Hajnali részegség tehát dialogikus szer-kezetű, az én pedig osztott: felnőtt és gyermek énre. A felnőtt-ben a gyermek újraszületése, a mese igazságának megélésévelvezet a felnőtt nagymesében való mégis-hitéhez – szemben aracionalista nihilizmussal.

A Hajnali részegség tehát az értékőrzővers a Számadás-kötetben(1935), szemben az Ének a semmiről meg az Esti Kornél éneke címűversekkel, melyek létfilozófiája koherens az Esti Kornél-novellákkal. Mintha a Hajnali részegség keretének léthelyzetét,eszmeiségét képviselnék, mintegy kivonva belőle a létezés csodá-ja feletti áhítatot. Az Esti Kornél énekében még karakteresebb az énbelsőosztottsága, a belsődialógus: „Ó, szent bohóc üresség, /szíven a hetyke festék, / hogy a sebet nevessék, / mikor vérző-heges még, / ó, hős, kit a halál arc / rémétől elföd egy víg / ál-arc.” Az én és a megalkotott költői beszédmód „álarca” közti el-térést a mi kontextusunkban érdemes úgy értelmeznünk, mint ahalálarc harmadik alternatívájával szembeni megoldást. A halálarc

12 BÓKAY Antal, Líra és modernitás – József Attila én-poétikája, Bp., Gondolat, 2006.13 E ponton jeleznénk Bókay Antal tanulmányával kapcsolatban, hogy ez agyermeki nézőpont, a felnőttben állandóan jelenlévőbelsőgyermek nem azo-nos A szegény kisgyermek panaszai gyermek-szerepével, mely nem belső, hanemkülsőmodor. A dekadens gyermekszerepbe bújó felnőttet gúnyolja ki Karinthyis a Szimbolista kisklapec nyöszörgéseivel az Így írtok ti-kötetben. A Hajnali részegség-ben épp hogy nem romló, pusztuló a gyermeki, hanem egy belsőteljesség, fris-sesség, lelkesedni tudás energiaforrása.

428

a Semmivel való szembenézés, a semmiség tudata nagy s-sel14. AMarcus Aurelius címűszöveg már 1929-ben ugyanezzel a kettős-ség-harmadikság játékkal operál: „Álarcomat itten elvetem, aztán/ újra felöltöm, / s járok mosolyogva, / tanulva a tűrést, / ahosszu alázat gőgös erényét, / szenvedve a mocskot, rejtve riad-tan / rongyokra szakított, császári palástom.”15 Tehát a romanti-kus képalkotás mellett a dialogikus szubjektumképződést találtukösszekapcsolódva még-már történeti szerkezetben Kosztolányilírájában Parti Nagy felől olvasva. Parti Nagynál ezzel szemben akép valós grafikus illusztráció lesz, konkrét értelemben fele-felearányban szöveg és kép. (A későmodernre jellemzőa vizuálisnarráció összetettsége.)

Végezetül az Őszológiában az alábbi Kosztolányi-áthallás tá-masztja alá a fentebb kifejtett hipertextuális kapcsolatot DumpfEndre és a Hajnali részegség között. Feltéve, de meg nem engedve,hogy Dumpf Endre nem más, mint a Hajnali részegség olvasója,aki ha máshonnan nem is, de ebben a versben elnyerte azt a lét-tapasztalatot, amit az univerzum rendezettsége feletti gyermekicsodálat jelent. A szójátékkal azonnal megkérdőjelezve azt, aho-gyan a dilettánsságot is, hiszen ennyi költői rájátszás ellent mondannak a megalkotott szöveg-éni naivitásnak, bárdolatlanságnak,amit tételez. Tehát nyelv, kézírás, helyesírás nem koherens ahipertextualitással, azaz nem teremt reális szubjektumot poétikai-lag a szöveg. (Ahogyan Sárbogárdi Jolán mint drámaszereplőésmint regényíró sem egységes figura.) A későmodern a hangok,beszédmódok, álarcok között azért oszcilláltatja a szöveget, hogymegszerezze a saját, autentikus hangot, míg a posztmodern szö-veg mögött nem tételeződik ilyetén valóság, csak álarcok, hangokvégtelen regresszusa, szekvenciális sorozatokban16. Mi itt egy

14 Kovács András Bálint szerint a sartre-i egzisztencializmus Semmije nem álta-lános értelemben vett nihilizmus, azaz az értékek semmisnek nyilvánítása, taga-dása, ami a cinizmussal rokon, hanem konkrét értékek valóságból való hiánya,nem léte.15 KOSZTOLÁNYI DezsőÖsszes versei I, Bp., Szépirodalmi, 1984, 537.16 Kovács András Bálint tanulmányát idéznénk továbbra is a későés posztmo-dern kétféle modelljét illetően. „A művész tudja az igazságot, de semmije sincs,amivel bizonyítani tudná. Pontosabban egy Semmije van, amivel bizonyítania

429

szekvenciát követtünk végig Kosztolányi kapcsán, de lehetségesvolna Radnóti („mér a költőmicsinál”) vagy Kölcsey (Múltat sJövendőt – Szózat) felől is. Kosztolányi vagy a Hajnali részegségnem játszik kiemelt fontosságú szerepet Parti Nagy szövegteré-ben, mint azt Toldi Éva tanulmánya is bizonyítja.

Ha tehát Dumpf Endre nem szövegszubjektum, és hogy haez a művészkönyv nem szöveg, sőt nem művészet, akkor egysze-rűen csak tárgy: áru. A megvásárolható alkotás gondolata a kon-ferencián is felmerült e sorok írójában a Hajnali részegség önmeg-szólításának értelmezése kapcsán. „Virradtig / maradtam így éscsak bámultam addig. / Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél /ezen a földön, mily kopott regéket, / miféle ringyók rabságábaestél, / mily kézirat volt fontosabb tenéked, / hogy annyi nyármúlt, annyi sok deres tél / és annyi rest éj / s csak most tűnikszemedbe ez az estély? //” A ringyók rabságát metaforikusan ér-telmezi a kontextus, hiszen az előtte és utána álló sorok az írás,szövegalkotás munka jellegét hangsúlyozzák, a kiadói határidő-ket, a függőséget a kulturális ipar üzletjellegétől. E szerint a ko-

kell. Ez a Semmi valójában egy dolog, egy fizikai tárgy, egy műalkotás, de ez atárgy csak mint az őtudását, az őfantáziáját tartalmazza. Ez a kierkegaard-i érte-lemben vett Semmi szó szerinti meghatározása: »álmodó lélek, mint egy jelenés,amely megragadhatatlan«. A művész számára a végsőbizonyosság az, hogyegyedül van „álmodó lelkével”, és művészete, melynek igazságáról mélyen megvan győződve, mások számára semmilyen módon nem bizonyíték, úgy tűnik fel,mint semmi más, csak művészet. Ez ugyanakkor megfelel a sartre-i definíciónak is:a Semmi, amelyet a kezében tart, valaminek a hiánya, aminek ott kéne lennie.Nem üresség, inkább egy lyuk, egy eltűnés helye, annak a jele, ami nincs, ésaminek lennie kellene. Márpedig, ha valaki a Semmit elfogadja a hiány jeleként, aSemmi erőteljes dologgá, Valamivé válhat. Alapja lehet egy közösségnek,amelyben az emberek hisznek a Semmiben, mint a művészet utolsó bizonyos-ságában, mint mindannak természetes jelében, ami eltűnt, és ami emberi várako-zás tárgya lehet.” (I. m., 122–123.) [Kiemelés – K. A. B.] Antoinioni Nagyításcíműfilmjének zárójelenetére vonatkozik ez az elemzés, amelyben a láthatatlanlabdával teniszezik a fotós, a bohócszerűfiatalokkal. „Ekkor tanulja meg, ho-gyan kell játszani a modern művészet szabályai szerint.” Figyelemre méltó aszóhasználat elcsúszása a magyar irodalomtudományban és az esztétikában, kul-túraelméletben. A „modern” kifejezés a későmodernre vonatkozik. A Nyugathagyománya teszi nálunk oly erőssé a klasszikus modern értékőrzőattitűdjét,mely a romantika felé visszakanyarintja a világképet.

430

pott rege a már nem aktuális, nem élő, nem adekvát történetekgyűjteményének értelmezhető. Az írott irodalommal szemben avalóság csodásabb, mesésebb, élőbb és örök, melynek igazságát el-fedi, eltereli róla a figyelmet, észlelhetetlenné teszi az alkotó mun-ka, ami nem más mint prostitúció ebben a kontextusban. Bár az isigaz, hogy katartikus szellemi élményt váltson ki a csillagok látvá-nya, ahhoz sok évi hiánya kell az ég látványának, sok munkával,kávéval, cigarettával, olvasással, írással eltöltött éjszaka.

A Parti Nagy-poétika stiláris jegyei feltártnak tekinthetőek.Hermányi Gabriella tanítás-módszertani tanulmánya alapján17 rö-viden összefoglaljuk őket, majd azt vizsgálja a szorosabb szöveg-elemzés, hogy az Őszológiai gyakorlatok átírása kéziratba hogyanértelmezhetőa rontás poeta doctusságaként. Ami új benne, az akreativitás, fantázia a kézírásosság, a megalkotott én típushibái-nak zseniális megalkotása (amit mi itt nagy tiszteletben tartva hű-en a szöveghez idézünk – belemenve az ironikus játékba).

Példák a mi szövegünkből vétetnek, melyek bizonyítják az il-letőstiláris jegy helytálló voltát. A diletta műfaja,18 neologizmus,grammatikai azonos alakúsággal való szójáték (urna–Úrnak), kétszó kontaminációja, nyelvtani hibák, nyelvhelyességi hibák. (155):fragmentáció, kompiláció, roncsolt nyelv, dilettáns modor, nyelvijáték, ironikus-parodisztikus hangnem, a hagyomány továbbírása(BARANYÁK, 2005), elrontott idézet, „rontott újraírás” (PayerImre), illetve (157.) félrehallás, szócsonkítás, angol kölcsönsza-vak, közhelyek („ez az enyém és amit megeszek”). Még a rontáshiperkorrekció alfaját jegyeznénk ide, ami Túrórudi márkanévbőlTúró Rudolf tulajdonnevet eredeztet visszafelé, mintegy naivnépetimologizálásként fikcionalizálva a nyelvi játékot. A büfét

17 HERMÁNYI Gabriella, A posztmodern irodalom tanítása Parti Nagy Lajos műveinkeresztül = Hézagpótlás. A kortárs magyar irodalom tanítása, szerk. FENYŐD.György, Bp., Aula.info, 2010, 151–176.18 NÉMETH Zoltán, Parti Nagy Lajos, Kalligram, Pozsony, 2006, 216, 246, 248.További dilettáns költői imágókat is felfedez, és a grafitnesz főérdemének tartjaaz Őszológiai gyakorlatokat: Troppauer Hümér az Angyalstop címűkötetben szere-pel, a Csuklógyakorlatokban van a Diletták-ciklus, illetve Martin Lajos Taszilóprózaírót említi még. A grafitneszben Tsúszó Sándor „alkot” még, az általunk ismegtaláltakon kívül (lásd lentebb).

431

megjelenítőrealista kifejezésekből csemegézünk: „Büffésnéni”helyesírási hiba; rövidítések: 1-gy, E.-papír; Cóla –angol köl-csönszó szokatlan helyesírással: „jogging alkony”, a Vad An-gyalok tévésorozat címe az ápolónőkre vonatkoztatva.

A szöveg vizualitását az alábbiakban a kézírás, az illusztrációk ésa szóképek szempontjai alapján vesszük szemügyre.19 A kézírás ké-pileg egyenetlen, gyerekes girbe-gurba soraival. Mintha a felnőtt gye-rek maradna, kiforratlan, bizonytalan, tanulatlan, műveletlen.Ugyanakkor a javítások keletkezőben levővoltában mutatják, mint-egy a szöveg genetikáját adják. Időben ugyan későbbi ez a művész-könyv az Őszológiai gyakorlatoknál, de az eredeti fikcióját jelenti. Azelsősorban a felkiáltójel betűzése rossz helyre nyilaztatik, nem amegszólítás után. Szinte lehetetlen legépelni, átírni, olyannyira szétírt,szétjavított a szöveg, inkoherens, ahogy a rajzok adta figurák is.

Banga is mindig ugyanazt csinálja, szinte bármely könyvet meg-fogom e körben (lásd például a Fűzfa Balázs szerkesztette kötete-ket), melyet Banga-szösszenet ékesít. Amire azt mondja a nem élesszeműolvasó, hogy egy óvodás kisgyerek is szebbet rajzol. Egyénistílusa azonban egy vonásáról felismerhető20. A vonalak nem áll-nak össze kontúrrá, a kihagyások, közök, űrök is beleértendőek aformába. Holott a testrészek nem állnak össze egységes figurává,fragmentumok, össze nem illőelemek nem érnek egymáshoz: abefogadóra bízatik a forma felismerése. A posztmodern szétszó-ródás, decentráltság poétikai kivetülése az én egységét tagadja, abelsőheterogenitást reprezentálva. A pszichikai entrópia mintalapvetőtendenciája a lelki folyamatoknak a tudattalan felfedezésé-től egyenesen vezet az én tagadásáig a szerzőhalálán keresztül.

19 „…a digitalizáció következtében szöveg és kép a korábbiaknál sokkal szoro-sabb kapcsolatba lép egymással” NYÍRI J. Kristóf, Szavak, képek, tudásegész =Világosság, 2001/7–9, 8.20 Abban az értelemben, ahogy Kjorup beszél a képi beszédaktusokról, nem islehet illusztrációnak tekinteni: Søren KJØRUP, Képi beszédaktusok = A sokarcú kép.Válogatott tanulmányok a képek logikájáról, szerk. HORÁNYI Özséb, Bp., Typotex,2003, 353: „az illusztrálás képi illokúciós aktusa az ábrázolás speciális esete, neve-zetesen egy verbális szöveggel kapcsolatos ábrázolás, s egy olyan dolog ábrázolása,amelyről a szöveg szól (általában, de nem szükségszerűen azzal a szándékkal, hogykiegészítőinformáció biztosítása révén a szöveget világosabbá tegye).”

432

A testi fragmentáltság és az én heterogenitását alátámasztja P.Müller Péter könyve is a testről.21 Egy színházi példával szólva: „Aszínész az az ember, aki a testével dolgozik, és ezt a nyilvánosságelőtt műveli. Ha azonban megelégszik azzal, ahogy egy átlagos ha-landó bánik naponta a testével, ha a teste nem válik számára azadott lelki aktust beteljesíteni képes, engedelmes eszközzé, ha atestét pénzszerzésre és a közönség előtti tetszelgésre használja, ak-kor a színész művészetéből a prostitúcióval rokon dolog lesz.”22

De aki tetszeleg, szépeleg, az egyszerűen csak hiú – Kosztolányiarról beszél, aki eladja a lelkét a fent említett sorban: a „ringyókrabsága” alliterációt saját magára értve. Az alkotómunkának a ki-adóktól, piactól, könyvelőtől, adóhivataltól való függésére utal, il-letve a hétköznapi életben való prostituálódásra, önmagasága áruváalakításának veszélyére gondol. Ezen túllép a Parti Nagy–Banga-opusz, mintegy önleleplezőgesztust téve, melyet a szöveg képei-nek elemzésével próbálunk megközelíteni az alábbiakban.

A Parti Nagy-szöveg képeinek groteszkségét kétféleképp ra-gadhatjuk meg. Egyrészt amikor a realista valóságelemhez vala-milyen túlzóan patetikus kép kapcsolódik, másrészt amikor azösszetett kép, melyben vannak rút elemek is, egzisztenciális jelen-tőségre tesz szert szimbolikusan. Az előbbibe tartozik az elsősorhasonlatának hétköznapi alantasságában vicces volta, mely lelep-lezi a fogalmi rész melodramatikus, irreális túlzását. A büfésnővalószínűleg csak addig fontos, amíg nem zár be, hogy a későnérkezőéhezőis jóllakhasson. 1. sor (149. oldal a grafitneszben)„Miképp a sliccgomb el a pizsamátol / Büfésnéni ne! dobjon elmagától” A sötétedés képei „tust húz az éj” 15. (212.), „szalad ajogging alkony” 6. (196.) leíró jellegű, realista, groteszk képek.Szellemesen többértelműa ’tus’ mint tinta, illetve hangzásél-ménynek is lehet tekinteni, mely a disszonanciával illeszkedik akontextusba. A joggingban való futás kispolgárisága felett valógúnyolódás kerül felcseréléssel az időpont mellé.

21 P. MÜLLER Péter, Test és teatralitás, Bp., Balassi, 2009.22 Idézi Grotwskyt P. MÜLLER, I. m., 235: Jerzy GROTOWSKY, A lemeztelení-tett színész = J. G., Színház és rituálé, ford. PÁLYI András, Pozsony, Kalligram,1999, 22.

433

Az „E nyukton égőlomha napa míly jó / kiülni Rád Nadis sZenit / te elme partján lágy vonszolemíó” 14. (143.) sor már át-vezet az önreflexivitáshoz, melynek inkább metonimikusak aszóképei. Megszemélyesítés a ’lomha nap’ szószerkezet és a’nyukton’ állapothatározó. A harmadik sor azonban már az alko-tásra is utaló szójátékot tartalmaz ’az elme partján vonszol’ igeszójátékával, ami egy szépséges mediterrán alkony kontextusábailleszkedik az olasz Ó, Sole mió gondolanótát felidézve.

A negyedik sorban nincs semmiféle grammatikai vagy köz-pontozásbeli tagolás, ezért inkább metaforikus azonosításoknakértelmezhetőa gyanta megroggyanásával, megdermedésével, aHimnusz azonosul egzisztenciális csalódottságként, összeesettség-ként. „Büffésnők lábszárán a gyanta / a Múltat és Jövendőt /megdermedtem és megroggyantam” 4. (201.) Ezt a leszállított,nivellált értékállapotot mutatja a tizenegyedik hármas sor „1-gykórházbüfé vitrinébe égek / vak mignonok közt / E.-papirra sjégkrémre várva” 11. (174.) A kirakatüvegen tükröződőarcmás amignonok „közé” kerülésével igazi vizuális érzékcsalódás, mely-hez a „vak mignon” megszemélyesítés a visszanézés hiányát, amagányt kapcsolja, míg az égek metafora a vécépapírra várakozáskonkrét helyzetében a szellemi aktivitás értelmetlenségét jelenti.

A harang-kép „nyelv lóbál” metaforájában a nyelv konkrét is,illetve a „legegyetemesebb emberi jelrendszer” értelmében az al-kotás belsőkényszerének való kiszolgáltatottságot is kifejezi ösz-szetett képben: „Engem a nyelv a számba lóbál / […] / veri azelmém minden szónál” 5. (146.) Ugyancsak az alkotás kényszereés értelmetlensége fejeződik ki a groteszk ceruza nyálazás gesztu-sával történőleértékelésében Radnóti eklogájának képei közé il-lesztve: „az örökíró kicsi nyál / belemárttja ír egy verset / mér aköltőmicsinál?” 10. (169.) A szállok, szabadság, szerelem, szám-ban négyes alliteráció a Petőfi-epigramma értékeihez rendeli akórházi környezet elemeit, az értékeket leszállítva a kóla ízévelazonosítva: „szállok szinte a Pizsamámban / Szabadcság Szere-lem a számban / mikor Cólával jólakom” 12. (141.) A „mintTraubis rekeszek / zörög az ideges világűr” 13. (211.) József At-tila-i elvont megszemélyesítés (zörög az ideges világűr) fogalmi

434

része konkrét, valóságos, közeli, amire mintegy dialogikus választad a praktikus zárlat: „ez az enyém és amit megeszek”

A Parti Nagy Lajos-képeket egyrészt érték szempontjából le-het összehasonlítani a Hajnali részegség képeivel, másrészt pedig aképiség modelljével. A Hajnali részegségben egyértelműen szétválika pozitív és a negatív érték, lent-fent, föld-ég ellentétben adescartes-i dualisztikus világképen belül maradva. A Parti Nagy-szöveg groteszksége az értékviszonylagosságban áll: a pozitív ésnegatív érték egyszerre, egymásba mosódva, heterogenitásábanszerepel. Ezzel összefüggésben a Hajnali részegség alapvetően alle-gorikus, ahogy a bál-kép mindegyik eleme megfeleltethetővala-milyen reális konkrétumnak, és az egész látomás példázatos betétaz eszmélés gondolatmenetében. A DumpEndre-töredékek esetébenviszont szimbolikus, de a képjelentések széttartóak, sőt épp aszétszórást, decentráltság létélményét fejezik ki egzisztenciális sí-kon, míg a bál allegór iája abba a szimbolista világképbe tartozik,mely szerint nagy narratíva van, csak titok, melyről néha, a meg-világosodás pillanataiban lebben fel Mája fátyla.

Parti Nagynál pedig épp a „ringyó”-ság transzparenssé tétele ahitelesség, önazonosság forrása. Nem akar több lenni, mint szö-veg: hétköznapi valóságbeli szövegelés, enyhíteni, zsongítani aztjátékkal, humorral. Nem állít többet magáról, mint hogy emberiszükséglet a beszéd („engem a nyelv a számba lóbál”). Ezzelszemben a Hajnali részegség az írói személyiség élményének hite-lességével érvel. Ez ahhoz a hagyományos esztétikához, szépség-eszményhez kapcsolódik, ami már az antikvitásban megalapoztaaz európai zsidó-keresztény kultúrát. A Hajnali részegség klasszikusszépségideált képvisel, ezért szerepel ebben a konferenciasoro-zatban, mint a tizenkét legszebb magyar vers egyike. Ahogyanmások is beválogatták.23 A posztmodern már nem gondolkodikebben a szép–rút-dichotómiában. E szerint nem szép24 sem Parti

23 A teremtmények arca, A huszadik század legszebb magyar versei, A Korunk ankétja, szerk.BALÁZS Imre József, KÁNTOR Lajos, Kolozsvár, KOMP-PRESS Kiadó, 2002.24 Vö.: „A képnek azonban van egy új eleme: az ítélkezés. Páris annak adja azalmát, akit a legszebbnek talál. Így a Szépség versengés tárgyává válik. (Páris íté-letéből lettek a mai szépségversenyek.) Akiket az ítélet nem nyilvánít szépnek,

435

Nagy szövege, sem Banga rajza, de minőség. Inkább mint tárgyszép a művészkönyv: pragmatikusan, az eladhatóságot illetően.Ezt megvetni az elit értelmiségnek nem érdemes, hiszen őszinténszólva nekik szóló unikum, kis példányszámú könyvritkaság,melynek külsőbája nem koherens a tartalmával üdítően groteszkmódon, magát a kulturális fogyasztást gúnyolva ki, pirítva rá, éb-resztve rá erre az elefántcsonttoronyban köldöknézőattitűdre.Bátor és szimpatikusan avantgárd25 gesztus volt ez a gerillaakció:könyvbemutató keretében eladni a kereskedelmi forgalomba nemhozott számozott példányokat. „Nesze semmi, fogd meg jól.”

Mégis, hogyan értelmezzük a DumpEndre-töredékeket, ha egy-szer nem szól semmiről, mégis befogadó szükséglet az értelme-zés? Azt már az egzisztencializmussal egyidős klasszikus modernóta tudjuk, hogy milyen semmis az egész élet, hétköznapiság, akönyvkiadást is beleértve. Az urna vendégének lenni: minthanem is élnénk, olyan az életünk. Kiábrándult, pesszimista üzenetez, mégis humor, életöröm árad megformáltságának negatív le-nyomatából. A mimetikus felismerés sikerélményét juttatja a be-fogadónak a vendéglét felidézése: „mégis csak egy nagy ismeret-len Úrnak / vendége voltam.” Amiről ugyan már az eredetszövegis azt mondja, hogy „tudom, hogy nincsen mibe hinnem”.Ugyanaz a mégis-magatartás az egész alkotási folyamatra vonat-kozik, ez a nyugatos elsőnemzedék attitűdje, az értékőrzés. Aklasszikus modern hisz a műmegtartó erejében, a szerkezetben,a struktúrában. Ha minden egész eltörött is, a vers kerek egészet,teljességet tud teremteni. A későmodern megkérdőjelezi a nyelv,a valóság, a szubjektum végsőentitásait, ontológiai kételye fo-

azok nem szépek, akik pedig megérdemlik, elnyerik a díjat. A díj szükségszerűen abíró tulajdona, vagyis őrendelkezik vele.” (John BERGER, Mindennapi képeink,Bp., Corvina, 1990, 54.)25 Egyet értünk Payer Imrével abban, ahogy Tandorival és Kovács András Fe-renccel szembeállítva határozza meg Parti Nagy viszonyát a Nyugathoz és azavantgárdhoz: „Parti Nagy Lajos pedig mintha a neo- és klasszikus avantgárdszemléletét »oltaná be« poszt-nyugatos metrikával, akusztikával. A posztmodernaz őesetében […] posztavantgárd is egyben.” (PAYER Imre, A rontott újraíráspoétikája Parti Nagy Lajos költészetében = Tükördara. Parti Nagy Lajos költészetéről,prózájáról, drámájáról , szerk. NÉMETH Zoltán, Bp., Kijárat, 2008, 59–60.)

436

galmazódik meg a dialogikus szerkezetben, amely azonban mégmindig összetartja a széttartó, szétszóródó kérdéseket a beszéd-helyzet narratív keretével26. Erre tökéletes példa az Esti Kornél-novelláskötet, regény vagy elbeszélésciklus (hallottuk Szegedy-Maszák tanár úr előadásában, hogy nemcsak műfajelméleti a kér-dés az elbeszélésfüzér versus regény vitában, hanem filológiai is).

A „laikus” olvasó azt mondja a szövegelvűmagyar posztmo-dernre a hetvenes évekből, hogy „Nincs benne élet. Nem lettemtőle több, hogy elolvastam.” Ez meg a posztmodern kilencvenesévekbeli átlendülésével a történetmondás felé csak a hétköznapiélet, semmi. Feltehetjük a kérdést, milyen az, amikor eltűnik aSemmi? Amikor marad a semmi kis s-sel, megfosztva transzcen-dens megemeltségétől. Ilyenkor a műlesz az élet. Autentikusszöveglétmód állandó keletkezésben. A szöveg szöveg marad, nemáll mögötte valóság, egy ember, aki mondja, gondolja, érzi, átéli, rá-jön. Parti Nagy életművében a szövegek mögött álló szövegeket amegkonstruált személyiségek szerialitása hozza egymással bonyo-lult játékba. De ezek a személyiségek inkább csak tulajdonnevek,átlátszóak: nem koherens az utalásrendszer, sem az intertextusok27,sem a nevekhez28 kapcsolódó jelentésmezők. Nem mű, nem Iro-dalom, hanem félreismerhetetlen Parti Nagy-szöveg. Dumpf End-re pedig pont olyan, mint Pom-Pom.

26 Igazságtalanság volna elhallgatni a Hajnali részegség önreflexivitásának tényétezzel kapcsolatban, ami valóban remekművé avatja. „Egy harmadik szinten avers mintegy önmagába fordul, hiszen a »boldogságtól föl-fölkiabáltam […]Egyszerre szóltam: […] dalolni kezdtem akkor az azúrnak« szavak arra emlé-keztetnek: költemény beszéd a beszédben és a beszédről.” (SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Kosztolányi Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010, 412.)27 Súlyosan nem értünk egyet, hogy ezzel külsőiróniát gyakorolna a szerzőszerep-lője fölött, az olvasóval összekacsintva, ahogyan azt Németh Zoltán monográfiá-ját kritizálják. Németh-tel viszont egyetértünk, hogy ez a nyelv működésénekmintegy önállóvá válását reprezentálja. Nyilván a fiktív szerzőnem tudja az idézetforrását, csak használja mint szállóigét. És nyilván gazdagabb az utaláskészlet,mint amit ismerhet egy dilettáns költő, ez a valódi szerzőre utal. BEDECS László,A közhely színeváltozása – Parti Nagy Lajos prózájáról, Kalligram, 2007/12, 65.28 Virág Rudi a 110., Virágos Mihály a 111. az Őszológiai gyakorlatokban még azönálló szövegéletre kelőDumpf Endrén kívül.

437

Bányai János

A „SZERELMETESEN TÁRGYSZERŰ”(TANDORI DEZSŐ) HAJNALI RÉSZEGSÉG

Tandori Dezsőa Hajnali részegséget gimnazista korában betévetudta, s kis híján ma is, tehát a Költészetregény írásának idején,2000-ben, tudta még; azt írja Tandori Költészetregénye A magyar iro-dalom legszebb verssora címet viselőV. alfejezetében, hogy „Józanésszel ilyen leg-ügyekbe nem megyünk, s utólag is tetőjáró szédü-let fog el, ha belegondolok, hogyan merészeltem...!” Mégis, me-részelte. A magyar irodalom legszebb verssorának lelőhelye A búsférfi panaszaiban a New York, te kávéház…címkezdetűrész, és ígyhangzik: „E nyári koraestén, hogy még mind vacsoráznak…”Azután körülményesen, sok nevet említve, egy-két életrajzi ada-tot is hozzáadva elmondja, miért éppen ez a magyar irodalomlegszebb verssora, holott a legszebb verssorral szemben is van-nak kifogásai: „Kosztolányi se tartja be a pontos metrumot”,mondja, majd megindokolja, „Még az én legszebb-sorombansem, mely rögtön a vers ötödikje: ’koraséten’ lenne például kor-rekt a ’koraestén’ helyett”, de nyomban hozzáteszi: „Ám ettőllesz épp oly ámorítóan (nem tudom, mi e szó, én képeztemegyenest e célra) álmos, ormótlanul ábrándos, szerelmetesentárgyszerűa sor. Vonszolódik, mint ő, a koldus, ki visszatér, ki-fosztva, ifjúságából kiforgatva, tékozló.”

Nem az „ámorítóan” Tandori képezte új szó végett idéztemaz esszézőköltőmondatait, bár ettől a szótól kezdődően is el le-het indulni a Hajnali részegség felé, hiszen az egész vers olyan„ámorítóan” tárgyszerű, mint a Tandori által idézett legszebb-sor, hanem a mondatvégi minősítések végett, hiszen a Hajnali ré-szegség is „álmos, ormótlanul ábrándos, szerelmetesen tárgysze-rű”. Ha most sorra vesszük e minősítéseket, azt, hogy „álmos”,nyilván már a vers címében szereplőnapszak neve miatt is felté-telezni lehet az álmosságot, hiszen abbahagyta a munkát, kifáradt,zakatol benne az írógép, a fekete, a cigaretták, mégsem tud el-

438

aludni, aztán az „ormótlanul ábrándos” is pontos leírása a meg-szólalás helyzetének, „ormótlan”, más szóval idomtalan, tehátalaktalanul nagy, óriás, csak képzeletben lehet átfogni, mint ahajnali égboltot, ahol majd az égi bál zajlik, illetve fejeződik be,és „ábrándos” is, mert már maga a verset indító majdnem egé-szében köznyelvi megszólítás is, aztán az egész földi és égi láto-más ábrándkép, csak azért van, mert mondható, s végül „szerel-metesen tárgyszerű”, ami az egész Hajnali részegség definíciója,olyan világos és egyértelmű, mint egy matematikai képlet és va-lamely vegytani modell. „Szerelmetesen”, mert, ki is a megszólí-tott a vers élén, ki az a barát, aki többször megszólíttatik a vers-ben… Nyilván valaki, aki távol van, aki itt lehetne, de nincs itt,aki csak a képzeletben létezik, legfeljebb álomkép, távoli s már el-feledett ismerős, akinek arcéle eme hajnal részegítőpillanatábanegész valójában tűnik fel… A barát megszólítása önmegszólítás-nak aligha vehető, hiszen nem egy létező, vagy csak a nyelvbenteremtett harmadik személlyel azonosulva, azt mint önmagátmegszólítva szólal meg a vers. Pontosan meghatározott beszéd-helyzet: a beszélőmegszólít valakit, s ebben van valami prózai,hiszen a helyzet elbeszélői szituációnak és nézőpontnak is vehe-tő. Valaki valakinek elmond a versben egy történetet, s ez a tör-ténet egészében alá van aknázva rejtett robbanószerkezetekkel.Az egész vers megértése ezeknek a robbanószerkezeteknek a fel-tárásán múlik. Például annak feltárásán, ki is a megszólított barát.Közeli lehet, hiszen nem akármilyen órában, nem akármilyenélethelyzetben szólíttatik meg, vagy ellenkezőleg, éppen azért tá-voli és idegen, mert az ismeretlennek, az idegennek többet lehetelárulni, mint valamely közeli ismerősnek.

De a „szerelmetesen” szó alakja is sokat mond. „Szerelme-sen” helyett a „szerelmetesen” valamennyire távolságtartó, máramennyire Tandori távolságot tud tartani Kosztolányitól, akár azis mondható, hogy valamennyi irónia is benne foglaltatik a szó-ban, s van is abban irónia, ahogyan a Hajnali részegségről Tandoriitt beszél, mondván „Mekkorákat porszívóztam rá, segítveanyámnak.” És hogy „tárgyszerű”, ahhoz meg nem is nagyon kellkommentárt fűzni, hiszen Kosztolányi egész költészetében, nem-

439

csak az itt szóba hozott versekben, a képek, Kosztolányi egész köl-tészetén át vonuló motívumsorok, a látomások és álomképek, azemlékek és képzeletek tárgyszerűsége meghatározó jelentőségű.

S van még valami, amiért érdemes odafordulni a KöltészetregényV. alfejezetéhez. Itt jegyzi meg Tandori, hogy felrótták neki,„mulatva”, miért csak Kosztolányit bírálta meg A zsalu sarokvasacíműkötetében. „Mert csak őt mertem”, írja most, majd hozzá-teszi, „Olyan állagos. Kiállja.” Valami hasonlót mond az említetttanulmánykötet élén álló Kosztolányi-kettőshangok címűírásában:Kosztolányi „A legdemokratikusabb költőnk, mert a legőszin-tébben kifogásolható. Nem üt vissza.” Mit kifogásol Kosztolá-nyiban Tandori Dezső, különös tekintettel a tanulmány végén ál-ló hosszú Hajnali részegség-elemzésben? Nagyon sok mindent ki-fogásol. Már az elsősorát is a versnek – „Elmondanám ezt né-ked. Ha nem unnád” – modorosnak tartja és méltatlannak a „ré-vült folytatáshoz”. De a bírálatot nyomban vissza is vonja, mertszerinte egy sor, amely „mintha mesterkélt lenne, kiüt környeze-téből, mindent drámaivá tesz: Az, amit írtam, lázasan meredt rám.”Aztán szóba hozza a következősorok modorosságait és henye-ségeit, a csevegőhangnemet, a körülményeskedést, amely azon-ban „lenyűgöz”. A harmadik versszak ablakjelenetét dicséri, de arímeket nem tartja túl igényeseknek, túl keresetteknek tartja őket,sőt a Budapesten rímet, „mely egy lejáratott, gyenge ide estem-et zár”egészen közhelyszerűnek veszi. Folytatni lehetne kifogásainakfelsorolását, ám minden kifogáshoz nyomban hozzáteszi az el-lenpontot is, a kifogásokhoz rendre odaírja a helyesbítést is. Azégi bál verssorait így jellemzi: „S ahogy a következőkben Koszto-lányi a boldogságtól föl-fölkiabál (Kazinczyt idézve!), s mit kiált?Annyit, annyit csupán, hogy az égbe bál van (az égbe!), de nagyonfontos az ismétlés: minden este bál van; s hogy miféle titkok értelmevilágol föl benne? Nem nagyon értjük, s hogy – így kifejezve! –mért oly nagy és fontos dolog ez.” A mondatba ékelt felkiáltóje-les „így kifejezve!” mondarészre kell odafigyelni, hiszen Tandoriegész Hajnali részegség-elemzése a kifejezésre összpontosít, aKosztolányi-vers kifejezésszintjeit bírálja, ezért beszél modoros-ságról, henyeségről, töltelékanyagról, de mindennek a magyaráza-

440

tát is megadja a „kettőshangok” egyik titkát tárva fel, azt, „hogymilyen sokáig élhetünk valami csekélyebb dolog bűvöletében, sakkor, már-már későn megpillantjuk a másik változatot! Ez egynagy magyar vers, egy közép-európai vers; és teljesen mindegy,hogy a bálkép túlságosan tündéri, híg stb. (ahogy sokan megálla-pították, s magam is elhittem, hittem)”. Ez az „elhittem, hittem”múlt időmintha mindent megfordítana. A múltban hitte, amitsokan megállapítottak, most azonban, amikor a versről beszél,már nem hiszi, pedig mondja a kifogásokat hosszan, de ezekkelegyütt „nagy magyar vers”-nek tartja a Hajnali részegséget. S ezenfelül még „közép-európai”-nak is. „Magyar” és „közép-európai”a Hajnali részegség Tandori Dezső szerint, és ezzel a versgeopoétikai értelmezését kezdeményezi. Azon kívül, hogy jelen-tésszintjeire más Kosztolányi-verseket is ráír, azon kívül, hogyelhelyezi a helyét az életműegészében, sőt azon kívül, hogy végülmagáról beszél többes számban, hogy „nem bírnánk meglennitöbbé nélküle”, teresíti a verset, elhelyezi időben és térben, mint-hogy a „magyar” és a „közép-európai” egyszerre földi és égi is,referencia és fikció is. A kifogások egész sora ellenére a Hajnalirészegség Tandori-féle szinte sorról sorra, de mindenképpen sza-kaszról szakaszra haladó elemzése magasba emeli a verset, a „leg-szebb”-nek tartja, ahogyan a New York kávéház-vers ötödik so-rát a magyar irodalom legszebb verssorának.

S ebben nincs egyedül. Tandori Dezsőazt mondja el a Hajnalirészegségről, amit, ha nem is ilyen elemzések formájában, Koszto-lányi kortársai és a későbbi költők is elmondtak már. „Egészéletműve mintha csak előkészület lett volna arra a néhány utolsóversére, amelyben ez a gondolat megérik és kiteljesedik: a halálgondolata. Imádta az életet minden kis jelenségében, minden leg-apróbb borzongásában; ezeken kívül csak a Semmit hitte” – írtaa költőtársat búcsúztató Kosztolányi címűírásában Babits Mihály,majd ezzel a mondattal fejezi be az írást: „Utolsó versei, melyek amagyar költészet legszebbjeihez sorakoznak, mindenkinek a sajáthaláláról énekelnek.” Füst Milán A nevetéséről szóló emlékezésétKosztolányi Dezsőre ezekkel a szavakkal fejezi be: „...élete végefelé olyan szép verseket írt, amelyek csak a magyar nyelvvel múl-

441

hatnak el.” És hogy világos legyen, és hogy a halálról éneklőleg-szebbekhez tartozó versekről meg az élete vége felé írott „szépversekről” szóló mondatok ne okozzanak félreértést, álljon ittegy részlet Füst Milán emlékezéséből: „Hogy nem szenvedheti őa sopánkodást, nem, nem, őmegveti. Vagyis az ember ne pa-naszkodjék az élet kegyetlenségéről, követelvén, hogy az igazod-jék a kívánságai után, hanem igyekezzék az életet megismerniminden bonyolultságával és iszonyatával együtt, és tanuljon meg-állni benne. Illetve, még ez sem elég. Tanulja meg szeretni ésminden körülmények között gyönyörködni benne.” A Hajnali ré-szegség bár a „saját halál”-ról szól, mindenki „saját halálá”-ról,nem sopánkodik, nem perlekedik a halállal, hanem megismer va-lamit, a bonyolultat és az iszonyatost, s ezt úgy teszi, hogy „a jajracsap a legszebb / rímmel”. S egészen hasonlót mond KarinthyFrigyes az ötvenéves Kosztolányit köszöntőírásában a Nyugatfolyóiratban l935 áprilisában: „Mert mégis, és hiába, hiába hirdetimagáról, pogány anyagszerelmében, ez a nagy művész, az ötven-éves, ereje teljében pompázó Kosztolányi, hogy élete, munkája,hatása semmi mást, semmi többet nem jelent az életek és sorsokés példázatok történetében, mint anyagával harcoló mesterséget,egy kimért ütemet, születés és halál cezúrája között.” Karinthymondata akár mottója is lehetne Tandori DezsőHajnali részegség-elemzésének, hiszen ebből a mondatból is az a kettőshang hallat-szik ki, amelyről Tandori beszél, a „kimért ütem”-ről „születés éshalál cezúrája között”. S szó van Karinthynál a „pogány anyag-szerelem”-ről, aminek nyilván csak másik neve a Tandorinálmegjelenő„szerelmetesen tárgyszerű”.

Ide tartozik a Hajnali részegséggel együtt az 1935-ös Számadás-kötetben közzétett Negyven pillanatkép első, Vers címet viselőhá-romsorosa: „Sár és virág, kavargó semmiség, / de hirtelen, mintvillám, hogyha lobban – / két sor között – kinyíl nekünk az Ég.”A „két sor” akár a születés és a halál kettősségeként is érthető, a„kinyíl nekünk az Ég” ama cezúrának tekinthetőszületés és halálközött, amiről Karinthy beszél. És ez így együtt ad kulcsot a Haj-nali részegséghez, az élet és a halál, a fent és a lent, a földi és az égikettőshangjának harmonikus elrendezéséhez. A verset Kosztolá-

442

nyi valóban harmonikusra rendezte, nem az égi és a földi ellenté-tét élezte ki, megtehette volna, van, aki így érti a verset, és mégcsak nem is téved, hanem a kettőt hangolta össze ebben a nagy„közép-európai” versben. De meg kell állni egy pillanatra a há-romsorosban rímhelyzetbe hozott, verszáró és nagy kezdőbetű-vel írott „Ég” szónál is, mert éppen ez a sokféle poétikai helyzet-be hozott szó jelzi előre a Hajnali részegség égi látomását; mint avillám „lobban”-t bele a hajnalba az égi bál.

Nemes Nagy Ágnes a Boldog, szomorú dal elemzésében beszélKosztolányi „tárgylistájáról”, ami megint csak másik neve a Ka-rinthynál szóbahozott „anyagszerelem”-nek és a Tandorinál em-legetett „tárgyszerű”-nek, ami Kosztolányi egész költészetének,de különösképpen a kései verseknek meghatározó tényezője. AHajnali részegség tárgyvilágát, az elérhető, a tapintható, a megfog-ható tárgyak sokaságát érzékeljük, mégpedig nemcsak a gyerek-kort is szóba hozó földi világban, hanem az égi bál megjeleníté-sében is. Valamennyire egymásba is ékelődik e különbözőelőjelűtárgyak világa; az égben is, „amikor már vége van a bálnak, / s akapusok kocsikért kiabálnak”, búcsúznak a vendégek, csipkefá-tyol, pazar belépő, ékkő, majd fejék és a „vad paripáknak” is a„patkójuk fölsziporkáz”. Mint a földön, tehetjük hozzá, holott aföldön „a cipőjük, a ruhájuk” mellett „szobába zárva, mint do-bozba” alszanak az emberek.

Mindebből Lator László a Kosztolányi-versek változatlan me-lodikusságát hallja ki: azt mondja, „bármennyire változott is, az őköltészetében [...] nagyon erősen hallik a kezdettől fogva válto-zatlan, az egymástól elütőversszakokban is töretlenül zengődal-lam.” Az „édes-keserűtenor” hangját hallja Lator, „a túl édes,hogy ne mondjam: szirupos szomorúságot kedvtelve ízlelgető, ahalállal borzongva és andalogva játszó” tenor hangját. Egész köl-tészetében ez a hang, hangszín és dallam hallatszik, és ott van La-tor szerint „a Hajnali részegség és a Szeptemberi áhítat tágasan tün-döklő tereiben” is. Éppen a jól kivehető tágas terek végettmondhatta Tandori Kosztolányi versét közép-európainak. Kétsor, két ütem, két rím között „kinyílt az Ég”, és az így tündöklőtérben ér véget az égi bál. Mert hajnal van, és hajnalban az angya-

443

lok hazamennek. Az angyal-kép a gyerekkort idézőszakaszbanékelődik a vers hangfekvésébe, akkor, amikor „úgy rémlett, egyszárny suhant felettem”. De Lator azt is mondja, hogy „Koszto-lányi mondatai valószínűtlenül közel állnak a természetes köznapibeszédhez. Pontosabban: a magyar nyelv természetes tagolását,súlyelosztását, lélegzetét követik.” Tegyük hozzá, nemcsak a ver-set indító köznapi megszólításban, hanem az egész versen át ép-pen ez a különös zeneiségű, távolabbi és közelebbi tereket meg-nyitó, a sorok szótagszámától függetlenül rímelő, rímelhelyezésé-ben következetlen mondat a vers építőeleme; azért „mondható”vers a Hajnali részegség, mert mondatai „valószínűtlenül” közelállnak a magyar mondat természetes tagolásához – és éppen ezértolyan megrázó is a vers; „túl édes”-nek olvasható ritmusképe ahalált, a nagy kezdőbetűvel írott Semmit szólítja meg.

S az sem múlott a véletlenen, hogy Borbély Szilárd a Halottipompa Második könyvének A számítógép esete címet viselőXXXV.szonettjében a szorosan egymáshoz tartozó Ha negyvenéves... cím-kezdetűverset és a Hajnali részegséget egybeolvassa:

Vannak azok a pillanatok este, amikoraz ember fáradt már bármit csinálni.Csak ül csendben. Még nem álmos, denem is friss. Olvas néhány Kosztolányi

sort lélekről, őszről, titokzatos megállókról,elmúló időről. Mert az időis olyan, mintaz élet: csupán a testen hagy nyomot.A tudatban, a lélekben vagy a nyelv

viszonyrendszerében. Nem is tudom. Valakikinéz az ablakon, hogy a távoli csillagokvajon mit csinálnak. Elgondolkodik azon,

hogy a föld és a csillagok közt élt ő. Félelaludni. Mint a gyerek este, kifogástkeres. Amíg táncol a képernyőkímélő.

Kétségtelen, hogy Borbély Szilárd szonettjében a Ha negyven-éves... és a Hajnali részegség képei jelennek meg, de megjelenik a

444

Kosztolányi-féle talán „túl édes” dallamvilág is, függetlenül a versmajdnem véletlenszerűrímelésétől, de hát a Hajnali részegség rím-technikáját sem a következetesség jellemzi, sokkal inkább a be-szédszerűség. Borbély Szilárd szonettje ott rímel, ahol a nyelvelőhozza, ezért szól a nyelv viszonyrendszeréről, Kosztolányipedig a mondat lélegzetét hallgatva hozza fel a Tandori által itt-ott kifogásolt rímeket. De egy magasabb szinten is kötődik Bor-bély Szilárd verse Kosztolányi verseihez. Kosztolányi itt szóba-hozott verseinek közvetlenül nem tárgya maga a vers, közvetet-ten azonban mindkét vers, a Ha negyvenéves... és a Hajnali részegségis közeli kapcsolatban van A vad kovács címet viselőverssel, a„sötét pöröllyel” döngölő„szenvedés” „kormos dalá”-val, azzalis, hogy „fájni így és várni, lenni”, meg a vers zárósoraival: „verj,vad kovács, világfutóvá, / érzéstelenné és meredtté, / tökéletesséés tudóvá, / kemény, fájdalmas műremekké.” A „műremek” aszenvedésből következik, a szenvedés a „vad kovács”, ám ezegyúttal a „lenni” is, a létezés magára ismerése. Ebből a nézőpont-ból olvasható a Hajnali részegség versként a versről, ahogyan majd akései utód, Borbély Szilárd verse is magát a verset, ezzel együtt avershagyomány kitüntetet helyét faggatja. A Kosztolányihoz ésKosztolányi nyomán a Füst Milán-os kozmikus kérdésfelvetés va-lójában a versre való rákérdezés. Borbélynál visszavágyódás aposztmodern kegyetlen nyelvéből a modernség még elviselhetőnyelvébe. A kietlen kultúra és a gyilkos jelen senkiföldjéből a „földés a csillagok” közé, ahol „élt ő”, és most „fél elaludni”, „kifogástkeres”. Tisztelgés Borbély Szilárd szonettje a Kosztolányi-versekpoétikája előtt. Emlékezés a halálról legtöbbet tudó Kosztolányi-versekre, a késeiekre, a magyar költészetnek a vad kovács pörölyé-vel kikalapált műremekeire.

A Hajnali részegség utóéletének egy-két állomására figyelmeztetez az előadás, mégpedig költők, régiek és újak, megszólalásaibólkifejthetőéletrajzára egy versnek. Másként olvassák ugyanezt averset a költészet szakértői, Szauder József a motívumok soráttárva fel, Kis Ferenc a vers életrajzi és társadalmi, nem utolsósorban poétikai hátterét vizsgálva, Király István is hasonlóan,Bori Imre pedig Kosztolányi Goethe Faustja második részéből

445

készült mintegy háromszázötven sornyi fordításának tapasztala-tára hivatkozva meg a Kosztolányi–Kant-párhuzamot említvemondja a verset Kosztolányi „goethei” „világversé”-nek, amely-ben, a hajnali pillanatban, „helyreáll az én és a világ oly régenmegszűnt egysége a hétköznapi élet kicsinyességet sugalló képei-nek és a természeti lét nagyszerűségei látványának két pólusa kö-zött.” Beteljesül tehát „a jajra csap a legszebb / rímmel” poétikaiprogramja.

446

Mezősi Miklós

BÁL VAN

Én most bálba indulok.Egyet jól tudok – hogy bál van,ilyenkor is, nemcsak nyárban.

Tavaszi bál szórja szertenegyvenkilenc évem estedöbben és a szívem fúrjapattan rezeg reszket húrjacigány húzza szívet vájjasír a zene lesik-várjákszomjas ajkak csókok árját

Elmondtam ezt lehet unodez izgatja szívem tudodnem a kávé nem a dohányragyog puhán a sok leány

Kora hajnal még az éjjelalig hasad szörnyűkéjjelnap és éjjel furcsa széllelmind a kettőfélig éberölik egymást szerte-széjjel

Elhiszed-e hogy e varázsmármint a bál akár a parázsizzik villog s lángba fúlszavunk vérünk dalra gyúl

Elmondtam én neked már nem is egyszerha dúdolásom nem untat még s nem is heccelnem más ez mint finom parázs

447

mi fűti fagybaválni kész velőms kihűlését kitolja és a hűdéstmint megrakott tűz úgy feloldja

De mennem kell most már a bálbaszívem döbbent kába izgatássalnőés aláhull akár a víz a kútbólhogyha szökik fürge áldomással

Én bálba indulok hamar.Ünnep áll és bál az égbe’-földönminden éjszakában – és pazar.

De nappal is szeretnék egy kicsit...

448

449

És

450

451

Boldog Zoltán

KIHEZ BESZÉL EZ A KÖLTŐ?Kosztolányi DezsőHajnali részegségének ajánlva

Kihez beszél ez a faszi, kérdezi a gyerek, miközben apja éppenébredezik a szemközti heverőn, kezeit úgy emelve a magasba,mintha utat mutatna a nem kívánatos vendégeknek.

Fiam, ne beszélj így, ne faszizz, mondd azt helyette, hogy úrvagy úriember, másrészt meg nem mindegy, hogy kihez beszél, agond, hogy hangosan, felébresztve téged, te meg engem, és márvitatkozunk is, hogy kihez beszél ez a faszi, pedig piszok fáradtvagyok, és még csak hajnali négy. Mellesleg már elhallgatott, biz-tosan részeg vagy ilyesmi, aludjál tovább, ahogy én.

Kihez beszél ez a faszi, kérdezi a gyerek, már csak magában,félve a választól, hogy a faszi az ablakban, akit apja pár szóval ígyelintézett, rájött valami titokra, a lehető legegyszerűbbre, ésmondja a nagy rejtélyeket, mert nem tud aludni, vagy eszébensincs, helyette verset ír, pihenésképp, nem munka az, mint az új-ságírás, ahogy ezt apja mindig bizonygatja neki. A költőknek kella meló, mert éhen döglenének a metaforáikkal, mondja este ré-szegen, hazamászva a szerkesztőségből, leadva a másnapi cikke-ket. A költőnem ad a lapra, csak összecsapja a tárcát, hogy elká-vézhassa a Centrálban, két-három sorra áldozva délutánját, amitmásnap áthúz egy ugyanolyan kávét iszogatva a megszokott ablakmelletti székén.

Az a faszi márpedig beszél valakihez, azt mondja folyton, hogy„ismered a házam”, de honnan tudnám, hol van a fürdőszoba és anappali, ha még azt sem értem, milyen az a költői kérdés, amiből aCentrálban napi hármat is áthúzogathat a szerencsésebbje.

A tanárnőszerint is beszél valakihez, mert különös betegség-ben szenved, úgy hívják: „agyvérszegénység”, de nappal jobb ne-ki, mert akkor kialussza, így csak a szívét izgatja „negyven ciga-retta”, amit nem vett meg korábban olcsóbban a feketézőktől.„Meg más egyéb is”, ami a tanárnőszerint ópium vagy füves cigi,

452

de lehet, hogy heroin, mert a faszi azzal alkotott maradandót. El-vonási tünetek, azt mondja, ezért nem tud aludni, és innen jönneka látomások a titkokkal, meg innen a vendégség, melyet apám nemkedvel, aki kezeit a magasba emelve hajtja el őket, mert nem tudja,hogy a vendégek mi vagyunk. Ezt mondja a faszi.

Mást se tud az apám, mert azt hiszi, van itt valaki, aki felébresz-tett, miközben csak egy halott íróval beszélgetek, nem is vele iga-zából, csak ezzel a verssel, ami házi feladat, és nem unom annyira,mint a többit szoktam, pedig a faszi azt hiszi, mert úgy beremeg ahangja, amikor szól, hogy elmondaná itt nékem, ha nem unnám.

Ez a faszi itt egy részeg, aki nem tud nyugodni, bár a tanárnőszerint ezt sem gondolja komolyan, úgy, mint az apám szerint atárcát, mert a költők még részegek sem tudnak olyan nagyon va-lóságosan lenni, pláne nem hajnalban, ilyen súlyos betegséggel,mint az „agyvérszegénység”. Ezt mind megbeszéltük órán, csakaz a kérdés hozzá, hogy kihez beszél ez a faszi, aki stíröli a szom-széd nőt az ablakból, és nem elég, hogy elvonási tünetei vannak,még a gyerekkorára is emlékezik, amiről meg folyton panaszko-dott korábban. A lényeg, hogy nagyon drogos, verset ír pihenés-képp, azt kérte tőle az orvos, valami rokona, aki novellákat meganyagot is szerez, és őis függő.

Ez is mutatja, hogy milyenek a költők, össze-vissza csaponganak,de azért ezen az égi báli bulin elgondolkodtam. Van is ez a szám, aGod is a DJ, amit a tanárnőnem ismert, és lefordítottam neki, demondta rögtön: ne beszéljek hülyeségeket, Isten nem egy lemezlo-vas, őegy isten, és kész, én meg olyan hülye vagyok, hogy még eztsem tudom megérteni. Szóval ezt akkor nem írom le, de szerintemIsten jó fej, mert minden este bulit rendez, és még taxit is hív min-denkinek. Isten egy rendes arc, ahogy apám mondaná: úriember.

A feladat meg az, hogy találjam ki: kihez beszél ez a faszi,nem az Isten, hanem ez a költő. De én csak azt látom, hogy hoz-zám meg mindenkihez, aki sajnálja őt a betegségében, és együttvirraszt vele hajnali négykor, hogy jobban megértse az elvonásitüneteit. Még egy cigire is rágyújtottam. Nem akarja izgatni a szí-vem, mondjuk, nem is negyven, meg nem is az első. A másegyébbel nem próbálkoztam még, de most az extasy a menő,

453

mondjuk nem leszel tőle költő, vagy ha igen, arra sem emlékszelmásnap, azt mondják. Azt pedig tutira nem tudod majd, kihezbeszéltél, olyan leszel, mint ez a faszi, aki a házi feladat.

Kellene már írni valamit, mondjuk azt, hogy ez az emberőrült, mert nem kapott anyagot, de ezt már a tanárnőlelőtte, megpersze én is beszélek most itt magammal, és mégsem vagyok be-kattanva. Dünnyögök a Wordnek, amit meg úgy töltöttem letorrenten, így a gondolataim se jogtiszták, hanem ilyenjogtisztátalanok. De nem baj, naplóm se volt soha, majd mostlesz egy, de lehet, hogy ezt elküldöm levélben a Vandának, akiötös magyarból, és kijavítja nekem legalább négyesre. Lehet,hogy a faszi is a füzetnek beszél, valami naplónak, és volt egy ba-rátja, talán a függőuncsitesó, akinek elküldte levélben. Mondjukez nem egy rossz ötlet, ez egy önálló gondolat, ami mindjárt ket-tő, és már le is írtam. Szóval akkor ez egy ilyen ellopott levél, és adíler rokon meg ismeri a házat, és hiányzik a faszinak, aki meg-szólítja. Utána meg látomása lesz, és Istennel spanol. Annyira be-rág a rokonára, aki elhúzott a fenti buliba, ingyen taxival az Is-tenhez, hogy rendesen osztja mindkettőjüket. Ja, ez belefér.

Meg ott vannak, akik visszanéznek a bálból, szívatják sze-gényt, ott van fenn a régi család, és a faszi meg majd beleőrül,hogy velük lehessen, vagy csak irigykedik. Nekik dumálna vé-gig? Most az anyám is bámulhat onnan fentről, és nézheti,ahogy írom a házi feladatot, és látja ezt a hajnali józanságot.Látja, ahogy a részeg apám helyett a Worddel beszélek, ésahogy megkérdezem magamtól, hogy „csak most tűnik sze-medbe ez az estély”. De majd küld egy taxit az anyám, mert őegy úriasszony, aki nem szeret lábatlankodni a vendégségben, ésrákot hazudva távozik. Nekem meg nincsenek ilyen hazugsága-im, csak azt tudom, hogy ez a faszi nekem beszél, egyenesen azarcomba, és nem is őaz „agyvérszegény”, csak az apám ésmindenki, aki alszik, de már hamarosan fel kell kelnie, mert hí-vok neki egy taxit, ami beviszi a munkahelyre vagy bárhova,hogy amíg őegyre részegebbé válik, addig én józanabb lehessekegy költőszavaitól, aki egyszer hajnalban elég élesen látta azéletet – én meg most egy kicsit elálmosodtam.

454

FenyőD. György

ÖTLETEK A HAJNALI RÉSZEGSÉGTANÍTÁSÁHOZ

A Hajnali részegség terjedelmében is, de gondolatilag is nagy a vers,azt érezhetjük, joggal, hogy néha túlságosan is nagy ahhoz, hogyátfoghassuk – tizennyolc éves fiatalokkal, egy, de legfeljebb más-fél-két tanóra keretében. Minden ötlet, minden megközelítésrészleges lehet tehát csak: egy út, egy ösvény, amely felvezetugyan a hegy csúcsára, de egyikről sem látható be egészen a teljeshegyvonulat.

Éppen ezért nem teljes, koherens elemzéssémát próbáltammegfogalmazni előadásomban, csupán néhány ötletet a megköze-lítéshez, és ezek kapcsán megjegyzéseket az értelmezéshez. A ta-nártól további szűkítést igényel ez az ötletsor: minden megközelí-tés nem fér bele az iskolai tanításba, az egyes feladatok időnkéntkioltják vagy feleslegessé teszik egymást, az egyik kapcsán meg-lóduló vita vagy beszélgetés előre semlegesít egy következőfel-adatot. Tehát: felhasználható feladatok következnek, de semmi-képpen nem mind felhasználandóak.

1. A cím megközelítése

1/a) Címmeditáció pókhálóábra segítségével

Az elemzés kiindulópontja lehet a címről – vagy a vers valamelylényeges pontjáról – történőgondolkodás. Jelen versünknél logi-kus feladat a címen elgondolkodni: nagyon erőteljes a cím, ésazon belül is a „részegség” szó. Ha az iskolai szituációt ehhezhozzáképzeljünk – vagyis hogy 17-18 év körüli fiatalokkal ele-mezzük a verset –, akkor még fontosabb elgondolkodni a címtartalmán. Természetesen ennek a feladatnak csak akkor van ér-telme, ha a diákok még nem olvasták a művet, vagyis csak előze-tes ráhangoló, bevezető, az olvasást megelőzőfeladatként.

455

A versbeli „részegség”-et több értelemben lehet és szokásérteni. Van utalás a szövegben arra is, hogy valamiféle alkoholvagy kábítószer okozta révületről lenne szó. Ennek ellenére aztgondolom, a vers értelmezésében a legkevésbé sem ez a jelentésaz előrevivővagy termékeny, mert ez a magyarázat az egészversbeli élményt egy módosult/módosított tudatállapot víziójá-vá fokozza le.

Értelmezésemben azt képviselem, hogy az élmény okozta el-ragadtatásról szól a szöveg, hogy a „részegség” szónak elsősor-ban a „valamitől megrészegedni, valamitől extázisba kerülni, el-révülni, elvarázsolódni, elragadtatott állapotba kerülni” jelenté-sei dominálnak. A szót köznapi értelemben valóban csak az al-kohol okozta bódulat kifejezésére használjuk, de éppen ez a fel-adat vezetheti rá a gyerekeket arra, hogy a szónak létezik másjelentése is.

A feladathoz a következőábrát adjuk:

↑ ↑ ↑ ↑← →← →← Részeg →← →← →←

↓ ↓ ↓ ↓

Az ábrát a diákok először egyedül, önállóan töltsék ki, majdnagyon rövid, egy-két perces önálló munka után frontálisan(esetleg kb. négy fős csoportokban) beszéljék meg a megoldá-sokat.

456

1/b) Irányított címmeditáció pókhálóábra segítségévelAz előzőfeladatot adhatjuk erősebben irányított, strukturáltabbformában. Azt mondhatjuk, hogy a rajz négy iránya négy külön-bözőasszociációs irányt is jelöl: gyűjtsék össze, milyen jelenté-sekkel bír a szó, milyen kifejezésekben szokott szerepelni, milyenszármazékszavai vannak, és milyen irodalmi/kulturális/művésziemlékeket indít meg bennük.

↑ ↑ ↑ ↑Jelentések

← →← →← Kifejezések Részeg Irodalmi emlékek →← →← →

Származékok↓ ↓ ↓ ↓

A pókhálóábra módszere nem igényli, hogy meglegyen a jó meg-oldás, ennek ellenére egy lehetséges megoldást közlök alább,mert jó, ha a tanár felkészül arra, miket írhatnak a tanítványai, il-letve esetleg egy-két nyelvi magyarázattal tovább is tudja lendíteniőket, elsősorban a vers megértése irányában.

A szövegasszociációk köre természetesen sokkal tágabb lehet,mint amit alább közlünk, de vélhetően az elsőkét, esetleg háromasszociáció eszébe fog jutni a tizenegyedikes diákoknak. (S hanem ezek jutnak eszükbe, az sem baj.)

italos kábult, elragadtatott↑ ↑ ↑ ↑

Jelentések

részeg disznó ← → „részegje a ködnek, a könnynek” (1)részeg, mint a csap ← Kifejezések → A részeg hajó (2)részegre issza magát ← Részeg → „vigyorgott vértől és mocsoktól részegen” (3)

457

hulla / tök részeg ← irod. emlékek → Részeg a síneken (4)részeg fejjel ← → „büfékocsiban álltunk részegen” (5)

Származékok↓ ↓ ↓ ↓részeges (-kedik) részegül részegség

Az irodalmi emlékek:(1) Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal(2) Rimbaud: A részeg hajó(3) Radnóti Miklós: Töredék(4) József Attila: Részeg a síneken(5) Lovasi András (Kispál és a borz – Csík zenekar): Csillag vagy

fecske

1/c) Szómeditáció pókhálóábra segítségével

Bármilyen feladat megfogalmazásának kulcsa, hogy az adott szöveg-hez, az adott szöveg megértéséhez mennyiben visz közelebb. Vanvers, amelynél érdemes címmeditációval kezdenünk az elemzést, ésvan olyan vers is, amelynél nem nyerünk vele semmit az adott versmegértésében. S ha asszociációs feladatot adunk, ugyanez a kérdés:azt a szót választjuk-e ki, amely valóban a versnek fontos szava, va-gyis a vele való foglalkozás rávilágít-e valamire a versből, s amire rá-világít, az valóban lényeges pontja-e a szövegnek.

A Hajnali részegség esetében két olyan szót tudnék kiemelni aversből, amellyel való foglalkozást sokat hozzáad a vershez: azegyik a cím imént elemzett „részegség” szava, a másik a vers zár-latában szereplő„vendég”.

↑ ↑ ↑ ↑← →← →← Vendég →← →← →

↓ ↓ ↓ ↓

458

A „vendég” szóra érdemes szabadon asszociáltatni a gyereke-ket (nem pedig irányított asszociációkat kérni, mint a fönti fel-adatban), mert nagyon gazdag az asszociációs mezője. Ilyen asz-szociációk lehetségesek – többek között természetesen: ideigle-nes, vendéglátás, uzsonna, evés, átmenetiség, tisztelet, megbecsü-lés, oda nem tartozás, vendégbarátság, különleges, ünnep, stb.

Jó feladat lehet, ha az osztály egyik felének a „részeg”, másikfelének a „vendég” szót adjuk, majd a pókhálóábrák egyéni kitölté-se után kiscsoportokban megbeszélik a szavakat, kiegészítik sajátábráikat, és frontálisan már csak néhány kérdést beszélünk meg:

– mi az, amiért ez a két szó egy versbe kerülhet;– milyen szó szerinti és milyen metaforikus jelentései vannak

a két szónak;– milyen vers feszülhet e kettőközé, ha az egyik a vers legele-

jén, másik a legvégén található.

2. Nyelvészeti tudnivalók

A pókhálóábra alkalmas arra, hogy a gyerekek előzetes ismereteitelőhozza, hogy saját asszociációikhoz hozzátegyék egymáséit.Ám minden feladat után érdemes elmélyíteni mindazt, amit a di-ákok előhoznak. Jelen esetben azt javaslom, hogy a „részeg”szóhoz találtakat egészítsük ki nyelvészeti tudnivalókkal, elsősor-ban a szó etimológiájával.

A „részeg” szó írásban, nyelvemlékben vélhetően 1086-banjelent meg először, talán tulajdonnévi használatban. Ezt követő-en 1380 körül találkozunk vele ismét, akkor már biztosan a „ré-szeg” közszó szerepel. A szótővélhetően finnugor vagy ugoreredetű. Ez a tőkapott később két képzőt, mégpedig a -sz gyako-rító igeképzőt, majd a -g névszóképzőt. A szó közeli rokona – fi-gyelem, ezt az információt használhatjuk fel legközvetlenebbül avers elemzésében! – a „révül” szónak.

Az etimológiai tudnivalók mellé odatehetjük a szó mondattaniviselkedésének egy jellemzőjét, azt, hogy vonzatot kaphat: „ré-szegnek lenni valamitől”, mondjuk. Ezt az információt is fel tud-juk használni annak megmutatásában, hogy megrészegülhet vala-

459

ki nemcsak az alkoholtól vagy a kábítószertől, hanem valamilyenélménytől, például egy tánctól, a szerelemtől, a sikertől, a vértől,vagy – jelen versünkben – valamely nagy lelki-szellemi élménytől.

3. Szakaszos felolvasás

A kifejleti jóslat technikáját leginkább epikus művek esetébenszokás használni, mégis úgy vélem, a Hajnali részegségnek van egyolyan pontja, ameddig érdemes felolvasni úgy, hogy a diákoknem ismerik a teljes verset. Vagyis ez a feladat is megelőzi a versegészének felolvasását vagy elolvastatását, és az elvárásokkal, azelvárások létrejöttével, majd teljesülésével vagy nem-teljesülésével, az így létrejövőfeszültséggel foglalkozik. Ezt a fel-adatot adhatjuk az előzőután is (vagyis a kétféle ráhangolás nemoltja ki egymást), mégsem gondolnám szerencsésnek, ha mind-kettőt elvégeztetnénk. Elég egy, jól kiválasztott feladatot elvégez-tetni, s ha az elég érdekes volt, a diákok már várni fogják a verset.

Ha tehát ezt választjuk ráhangoló feladatnak, akkor olvassukfel a vers alábbi bevezetését, majd kérdezzük meg a diákokat:

– mi lesz az az élmény, amit a beszélőel akar mondani;– mit lát az ablakon kinézve;– tudjuk-e, ki a beszélő, ki a hallgató;– vélhetően milyen hosszú lesz a vers;– vélhetően milyen érzelmi állapotban szólal meg a beszélő;– mit várunk ezek után: mi lesz a versben.

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.Mult éjszaka – háromkor – abbahagytama munkát.Le is feküdtem. Ám a gép az agybanzörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,csak forgolódtam dühösen az ágyon,nem jött az álom.Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,százig olvasva s mérges altatókkal.

460

Az, amit írtam, lázasan meredt rám.Izgatta szívem negyven cigarettám.Meg más egyéb is. A fekete. Minden.Hát fölkelek, nem bánom az egészet,sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,köröttem a családi fészek,a szájakon lágy, álombeli mézeks amint botorkálok itt, mint a részeg,az ablakon kinézek.

A feladat jól ráirányíthatja a figyelmet arra, hogy a szöveg egyhétköznapi élethelyzetből indul ki, egy könnyen elképzelhető,vélhetően sokak számára ismerős éjszakai helyzetből, majd innenlendül – fedezhetjük föl a későbbiekben együtt – egyre maga-sabbra.

4. Vers vagy próza – szövegátalakítás

A kreatív-produktív elemzési technikák egyike, hogy egy szöveg-ről meg kell állapítani, hogy az verses vagy prózai szöveg lehet-e,és a döntésnek megfelelően tagolni kelljen a kapott részletet,mondattanilag értelmezni, esetleg központozni vagy tördelni. Eza feladat is meg kell hogy előzze a vers megismerését, de követ-heti az előzőfeladatot. Ebben az esetben az már nem igazi kér-dés, hogy verses vagy prózai szöveget olvasunk-e, ám az komolyfeladat, hogy ha versként olvassuk, akkor hol lehetnek a sor- ésversszakhatárok, hogyan tördeljük a verset.

Azért az alábbi versszakot választottam, mert ez a vers indu-lati-érzelmi csúcspontja, s az elragadtatást a megállíthatatlanversbeszéd, a kanyargó enjambement-ok, a rapszódiához illőenkülönbözőhosszúságú sorok fejezik ki. Vagyis nem ad fogódzótsem egy szabályos versforma, sem egy rendezett rímszerkezet.Nem is lehet ugyanazt a tagolást kitalálni, ahogyan Kosztolányi averset megalkotta – de ez nem is célja a feladatnak. Sokkal in-kább azért érdemes elvégeztetni, hogy ráirányítsuk a figyelmet a

461

versbeszéd és a versforma összefüggésére, a rapszódia-műfaj és aformaválasztás kapcsolatára. Emellett e feladat elvégzése után, avers egészének elolvasása során könnyen fölfedezik majd a diá-kok, hogy ez a vers legszabálytalanabb versszaka. Fel is tehetjük akérdést: miért is éppen ez a versszak ilyen. Összevethetjük pél-dául más versszakokkal, és azt látjuk majd, hogy az összes többi-nél zaklatottabb, szabálytalanabb, átszellemültebb.

Egy csipkefátyol látszott, amint a távol homályból gyémántosanaláfoly, egy messze kéklő, pazar belépő, melyet magára ölt egydrága, szép nő, és rajt egy ékkőbehintve fénnyel ezt a tiszta bé-két, a halovány ég túlvilági kékét, vagy tán egy angyal, aki szűziszép mozdulattal csillogó fejékét hajába tűzi, és az álomnál csen-desebben egy arra ringó könnyücske hintó mélyébe lebben, s to-vább robog kacér mosollyal ebben, aztán amíg vad paripái futnaka farsangosan lángoló Tejutnak arany konfetti-záporába sok százbatár között, patkójuk fölsziporkáz.

5. A beszélőés a hallgató személyének, valamint a kommunikációcéljának tisztázása – egy táblázat kitöltésének segítségével

A versbeli megszólalás helyzetének tisztázása az elemzés fontoslépése. Tegyük föl a kérdéssort:

– mit tudunk meg a versből a beszélőről (vagy egyszerűbben:ki a beszélő);

– mit tudunk a hallgatóról (vagy egyszerűbben: ki a hallgató);– mi lehet a kommunikáció célja (vagy egyszerűbben: miért

mondja a beszélőa szöveget);– milyen helyzetben mondja/mondhatja.

Ezt a fenti szempontsort megbeszélhetjük irányított beszélgetés-sel, frontálisan is. Talán hatékonyabb azonban, ha a gyerekekkapnak egy táblázatot, amelyet a kérdéssor elhangzása után nekik

462

kell kitölteniük. Dolgozhatnak egyénileg vagy párban, esetleg ki-sebb, 3-4 fős csoportokban is. Talán legbarátságosabb párban el-végezni a feladatot, mert akkor kihasználjuk a közös munka elő-nyeit, de nem kell átszervezni a munkát, könnyűlesz átállni másmunkákra. Ez a feladat természetesen már előfeltételezi a versegészének ismeretét.

Beszélő│ Hallgató │A kommunikáció célja───────────────────────────────────

│ │

Ha a gyerekek pontosan töltik ki a táblázatot, azt tapasztaljákmajd, hogy a beszélőről sokat megtudunk a versből (élethelyze-tét, lakását, életkorát, idegállapotát stb.), a hallgatóról viszont lé-nyegében semmit. A szöveg céljaként pedig megemlíthetjük avallomás, a beszámoló (élménybeszámoló), esetleg az üzenetszövegtípusait (vagyis felfoghatjuk a verset mint vallomást, mintbeszámolót/élménybeszámolót, esetleg mint ismeretlen célúüzenetet).

A megbeszélés során nem is kell az összes elemet ellenőriz-nünk. A táblázat kitöltése után az alábbi kérdéseket tenném fölanélkül, hogy az egyes elemeket külön-külön sorra vennénk:

– melyik oszlopba volt könnyűírni, hová találtatok sok adatot– és miért;

– melyik oszlop maradt üresen – és miért, mi következikebből;

– ki lehet ezek szerint a hallgató, ha ennyire nem tudunk megróla semmit; konkrét személyt szólít meg a vers?; általában be-szél, csak az elbeszélést megkönnyítendőhasználja a „barátom”megszólítást?; minden emberhez szól;

– személyes vagy személytelen a versbeli beszámoló;– mi szól amellett, hogy vallomásként, hogy beszámolóként,

hogy üzenetként fogjuk föl a verset.

463

6. A vers mint folyamat – ábrázolás grafikonon

A vers elemzésének van három olyan szempontja, amit érdemeslehet grafikonon ábrázolni. A vízszintes tengely a vers előrehala-dását jelöli, a függőleges tengelyen helyezkednek el az elemzésiszempontok. Be is lehet jelölni a tizenkét versszakot a vízszintesvonalra, akkor könnyebben összevethetők a megoldások.

Elsőszempontunk a tekintet iránya – hová néz a beszélőaversben: fölfelé vagy lefelé, közelre, félközelre vagy távolra, épü-leten belülre vagy kívülre, önmagára vagy másokra – lényegébenezt vizsgáljuk meg, majd próbáljuk ábrázoltatni a diákokkal.

Második szempontunk a versben előforduló szövegtípusokmegjelenése és váltakozása. Melyik versszakot tekinthetjük a lát-vány leírásának, melyiket látomásnak, melyiket reflexiónak, melyi-ket vallomásnak, melyiket elbeszélésnek? És az sem kizárt, hogy adiákokkal felfedezhetünk további szövegfajtákat is a versben.

A harmadik grafikonon plasztikusan ábrázolható szempont azintenzitás. Ez persze sokkal szubjektívebb kérdés, mint az előző-ek, de eszerint is vannak a versnek világosan elkülöníthetőrészle-tei. Azt kell tehát megvizsgálni, hol erősödik, és hol halkul a vers,hol jut el az extázishoz, hol beszél csöndesen, hol kitárulkozás ésálmélkodás, és hol jellemzi a csöndes befeléfordulás a beszéd-módot. Ennek vizsgálata pedig elvezetheti az elemzést a rapszó-dia műfajához, a rapszodikus élmény- és érzelemvilág megraga-dásához.

A három szempontot érdemes külön-külön megvizsgáltatni,majd az eredményeket egymásra vet íteni. Az derülhet ki a háromgrafikon egymás mellé helyezéséből, hogy az a vers csúcspontja,ahol az égre veti szemét a beszélő, egy monumentális látomásrólszámol be, és az extázis állapotáig jut el.

Módszertanilag érdemes a három szempontot három külön-bözőcsoportnak adni (nagyon egyszerűen: a tanterem hárompadsorának más-más szempontot adni ugyanahhoz a grafikon-hoz/ a vonalhoz), a feladatot páros munkában elvégeztetni, majdhat fős csoportokban összehasonlíttatni a grafikonokat egymás-sal, frontálisan pedig már csak a tanulságokat megbeszélni.

464

A tekintet iránya (hová néz?)

────/────/────/────/────/────/────/

Szövegtípusok

────/────/────/────/────/────/────/

Intenzitás

────/────/────/────/────/────/────/

7. A versbeli elemek rendszerezése – ábrázolás halmazábrával

Érdemes megvizsgálni, hogy milyen elemeket jelenít meg a szö-veg. Hová sorolhatjuk a különféle élőés élettelen dolgokat: a föl-di világba, az égi szférába, avagy az emlékek birodalmába? Mit lá-tunk a földi életből, mit az égi világból, és milyen emlékeket idézföl a vers? Ezek összegyűjtésével együtt azonnal érdemes azt akérdést is feltennünk, hogy mennyi szó van az egyescsoportokbeli elemekről, valamint azt, hogy megfeleltethetők-eezek az elemek egymásnak (például úgy, mint ahogy a vers legin-kább explicitté tett összekapcsolása mondja: „az égbolt” = „haj-danában rég …”; „az anyám paplanja”)

Ezt az elemzési szempontot halmazábrával tehetjük érzékle-tessé. A három körbe a három szféra elemeit kell beírniuk a diá-koknak, és egyúttal megkeresni az korrespondanciákat. A munkátelvégeztethetjük kisebb csoportokban – vélhetően úgy a legélve-zetesebb –, de páros vagy egyéni munkával is. Az eredményeketmegbeszélhetik kisebb csoportokban, de a csoportos gyűjtéstkövetően akár frontálisan is.

465

7. Látvány és szöveg – kreatív alkotó feladatokNem minden versnél érdemes kreatív alkotó feladatot adni, ám aHajnali részegség szinte vonzza az olvasót, hogy amit olvas, azt va-lahogy elképzelje, és elképzelését megjelenítse. A vers képiségerendkívül erős, részletekben, hangulatokban gazdag. Csak önkén-tes, választható feladatokra gondolok, és kulcsfontosságúnakgondolom a szabad választás lehetőségét. Igazi alkotásokat vár-junk el ugyanis, nem néhány odavetett vonallal megoldott házifeladatokat. Ilyen feladatokra gondolok:

– készíts festményt a vers szövege nyomán;– készíts könyvillusztrációt a vershez;– készíts olyan filmet, amelyben a vers szövegét tekinted a

forgatókönyv alapjának;– készíts fotómontázst a vershez – készíts PowerPoint-os

képmontázst a vershez.

Földi világ

Emlékvilág

Égi világ

466

E feladat minden bizonnyal rákényszeríti a diákokat a szöveg ké-pi világának rendkívül alapos megfigyelésére, ugyanakkor a meg-figyelésen túl aktív viszonyba kerülhetnek a választott verssel.Megpróbálhatnak egy más művészeti ágat, kipróbálhatják önma-gukat mint alkotókat, és magán az alkotási folyamaton keresztülfigyelhetik meg az egyes művészeti ágak különbségeit, az egyesművészetek anyagának működését.

8. Motívumok és élmények – szövegek és szövegrészletekösszehasonlítása

Miközben egyfelől úgy elemezzük a Hajnali részegséget (és vélhető-en majd’ minden verset), mint önálló műegyedet, amely megáll amaga lábán, amely megfejthetőszövegéből, belsőkapcsolataiból,másfelől úgy is vizsgálhatjuk, mint Kosztolányi (vagy bármelyköltő) szöveguniverzumának szerves részét. S valóban, elemezettversünk is ezer szállal kapcsolódik Kosztolányi életművénekegyéb darabjaihoz.

Emeljünk ki néhány szöveget vagy motívumot, olyanokat,amelyek a tanítás során előkerülhetnek. Természetesen nem kell,hogy minden itt idézett szöveget ismerjenek a gyerekek, nemszükséges mindegyiket tanítani. Nem szükséges, de lehetséges –ahogy minden más módszert és szempontot, amit mostanáig is-mertettünk, hasznosnak, ugyanakkor egyiket sem kihagyhatatlan-nak tartottunk, ugyanúgy ezt a szempontot is ilyennek gondoljuk.Dönthet a tanár úgy, hogy megvizsgálja a diákokkal, bizonyos mo-tívumok hogyan kerülnek előKosztolányi életművében, de dönt-het úgy is, hogy ezt a szempontot nem veszi elő, vagy nem éppenennél a versnél és épp ezekkel a motívumokkal vizsgálja meg.

Az elsőlehetőség a csillagok motívuma. A Hajnali részegségbentávolról, de nézik a beszélőt a csillagok, mégpedig valamiféle ro-konságérzéssel: „sok élő, fényes égi szomszéd”-ként jelennekmeg az égbolton. A szövegnek fontos párhuzama lehet az Arany-sárkány csillag-motívuma. A regényben a csillagok mint a közö-nyös világegyetem, avagy mint a világegyetem közönyének meg-

467

testesítői jelennek meg – mint az emberi létezés és az emberi fáj-dalom kicsinységének kifejezői. Két részletet érdemes külön iselolvasni a regényből – természetesen elsősorban akkor, ha a diá-kok olvassák is a könyvet. Ha nem, akkor csak úgy érdemes eztaz összehasonlítást elvégezni, ha beszélünk a könyv egészéről agyerekeknek. Az elsőrészlet a 12. fejezetből való, amikor NovákAntal és Hilda figyelik a csillagokat, a második a 18. fejezet végé-ről, amikor a csillagok szemtanúi, de részvétlen szemtanúi voltakNovák tanár úr megveretésének.

12. fejezet – részlet

[…]Aztán, mikor leereszkedett az alkonyat, s a virágok lehelni kezdték illatukat, ki-mentek a kert hátsó részébe, hol idegenek nem láthatták őket. Az apa állványtcepelt, leánya hosszú tokot, melyben rézcsövek, lencsék álltak. Csillagot nézteka gimnáziumi messzelátón, mely náluk maradt azóta, hogy Novák egy áprilisi éj-szakán megmutatta a nyolcadik osztálynak a csillagos égboltot.

A távcsövön a hold sárga volt és lyukacsos, mint az ementáli sajt. Novákmagyarázta a gyűrűs hegységet, a kialudt tűzhányókat, a néma tengereket, me-lyek ezen a levegőtlen bolygón találhatók.

– Mi az a mélység ott? – kérdezte leánya, míg a távcsőbe nézett.– Az völgy. A Kétségbeesés Völgye.– Furcsa név. Miért hívják úgy?– Mert itt nem terem semmi. Örökösen kopár.Egymás után tünedeztek föl a lencsén az égbolt többi ékszerei, az ametiszt-

fényű, gyengéd-rózsaszín pontocskák, melyek hamarosan kiszaladtak a csőből,mert azalatt a Föld a pályáján tovarohant az űrben.

– Gyorsan kukkants be, kislány – szólt az apja –, elröpül.– Mi ez?– Berenice haja.– Jaj, de szép – csodálkozott Hilda. – Szőke.– Igen, sárgás.– Berenice. Ki volt az?– Egyiptomi királyné.– Szép haja lehetett.Látták a Szaturnuszt, a Jupitert, a Kassziopeiát, a Végát, az Aldebaránt.

Arab hitregékben éltek.– A Vénusz – szólt Novák.– Nini – mondta Hilda –, hogy lobog. Élnek itt emberek?

468

– Aligha. Ott nagyon nagy a hőség. A mi szervezetünk nem bírná ki. De ittkönnyűek volnánk. Röpülni tudnánk.

– Miért nem is születtünk ott?Novák a messzelátót megfordította. Igen fényes csillag reszketett a lencsén.– Ez a Szíriusz – jegyezte meg.– Olyan kékes. Ide se lehet elmenni?– Nem.– Soha?– Soha.– Milyen messze van?– Ah, nagyon messze. Ezt számmal nem is lehet kifejezni. A csillagászok

fénnyel mérik a távolságot, mert az a leggyorsabb. Egy másodperc alatt körülbe-lül háromszázezer kilométert rohan. Gondold el, hogy egy sugár szakadatlanulszáll az űrben, egy évig. Az a fényév. Hát a Szíriusz oly távol van tőlünk, hogyegy fénysugara tizenhat év alatt jut el a földre. Az a fénysugár, melyet mostlátsz, Hilda, ott a messzelátóban, az a csillogás, mely most a szemed érinti, ak-kor indult ide, a földre, mikor te megszülettél, kislányom.

– Azóta folyton rohant?– Folyton.– És csak most ért ide hozzám – szólt Hilda.Levéve szemét a csőről, egy szilárd pontot keresett, szédült a végtelenben.

Megfogta apja kezét.– Ó, de messze vagyunk.– Mondd inkább, hogy ők vannak messze mitőlünk.– Mégis jó volna egyszer odaröpülni.– Minek? Jobb nekünk itt lenn, a földön.

[…]

18. fejezet – részlet

[…]Hajlandó lett volna még egyszer összemérni velük az erejét, megvívni az orvtá-madókkal. Szinte szerette volna, ha visszajönnek.

De nem mutatkoztak sehol.Fönn az égen csillagok hunyorogtak, a Kassziopeia, a Véga, az Aldebarán.

Csak azok látták ezt, azok nézték, rettenetes-reménytelen távolságból, közönyö-sen.

Összevethetjük a Hajnali részegséget az Ének a semmiről egészé-vel vagy bizonyos részeivel. Közös a két versben a halálhoz valóviszony problematikája: mit jelent az eltűnés, a megsemmisülés ekét kései Kosztolányi-vers szerint. Mindenekelőtt a 3. versszakot

469

emelném ki, és összevetném a Hajnali részegséggel, azzal, hogyanfogja fel a földi létezést a két vers. És azt tapasztaljuk, hogy e ket-tőhomlokegyenest ellentétes egymással: miközben az Ének asemmiről szerint a földi létezést az üres semmi, a sötétség veszi kö-rül, ezenközben a Hajnali részegség feltételez valamiféle metafizikailétezést.

Szokatlan-új itt ez a köntös,pár évre szóló, szűk, de göncös,rossz gúnya, melyet a könny öntöz,beh otthonos lesz majd a régi,a végtelen, a bő, közömbös.

Ugyancsak rokon a Szeptemberi áhítat és a Hajnali részegség proble-matikája. Ha a két vers érzékelését összevetjük, azt láthatjuk,hogy a földi életet valami egészen nagy csodának, különlegesnekés ünnepinek mutatja mindkét vers. A gyönyörűség és gazdagsága Szeptemberi áhítatban a vakító szeptemberi napfénytől kapja megragyogó glóriáját, a Hajnali részegségben az éjszakai ég látványa, acsillagok ragyogása utal a metafizikai ünnepre.

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,mint hogyha a perc szárnyakon osonna,el-nem-múló vendégség van köröttünk,hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.Húgom virágokat kötöz a kertbe,aranytálban mosakszik reggelente,s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,a csillagokról ráhull az aranypor.

[…]

Nem volt a föld még soha ily csodás,

470

a fák között mondhatlan suttogás,a fák fölött szallag, beszegve kancsalfénnyel, lilába lángoló naranccsal,az alkonyat csókot hajít a ködnekés rózsaszín hullámokon fürödnek.Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,miféle régen elsüllyedt mennyország?

Talán legtöbbet abból tanulhatunk, ha a Ha negyvenéves… címűverssel vetjük össze a Hajnali részegséget.

Ha negyvenéves...

Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel,egyszer fölébredsz és aztán sokáignem bírsz aludni. Nézed a szobádatott a sötétben. Lassan eltünődölezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,mint majd a sírban. Ez a forduló az,mikor az életed új útra tér.Csodálkozol, hogy föld és csillagok köztéltél. Eszedbe jut egy semmiség is.Babrálsz vele. Megúnod és elejted.Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.Minden zajról tudod, hogy mit jelent.Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.A fal felé fordulsz. Megint elalszol.

Szinte evidensnek kell tekinteni azt, hogy a két vers valami közösélményből fakadhat, hasonló vershelyzetet fogalmaz meg, és vég-telenül izgalmasnak gondolom mind részleteiben, mind egészé-ben összevetni a két szöveget. Az összehasonlításhoz a követke-zőszempontokat fogalmazhatjuk meg:

471

– mi a beszélőélethelyzete és életkora a két versben;– mi a vershelyzet a két versben;– milyen földi élményeket és megfigyeléseket fogalmaznak meg;– milyen földi tapasztalatokról számolnak be;– kitágul-e ez a látványvilág – ha igen, hogyan, merre;– hogy indul a két vers;– milyen a két vers zárlata, befejezése.

E kérdés-, illetve szempontsor pedig elvezethet bennünket oda,hogy összevessük a két vers szemléletét, alapélményét, és szem-beállítsuk a kettőt. Véleményem szerint ugyanis a két vers ugyan-abból az alapélményből indul ki, de egészen más formálódik kibennük. Mert míg a Ha negyvenéves… azt a fájdalmat fogalmazzameg, hogy az ember egy üres, iránta részvétlen világban létezik,addig a Hajnali részegség egy otthonos világot mutat, vagy leg-alábbis felkínálja azt a lehetőséget, hogy a létezésben felfedezzükaz ünnepet, a szépséget, a metafizikai otthonosságot.

9. A létezés értelmességéről – beszélgetés

Minden módszer és vizsgálat egy célt szolgál: azt, hogy a vers ál-tal a létezésről, a világról, az emberről megtudjunk valamit, vala-mi fontosat. Vagyis bárhonnan indulunk és bármerre kanyaro-dunk út közben, el kell érkeznünk ahhoz, hogy a vers által felve-tett legfontosabb kérdésekről beszéljünk. Ezek végiggondolásáralegjobb módszerünk a beszélgetés. Olyan értelmes, gondolkodóbeszélgetés, amely a verssel való foglalkozás tapasztalataira épül,amely nem távolodik el a vers szövegétől, amely megpróbáljaKosztolányi szemléletét rekonstruálni, megérteni, és amelybenugyanakkor benne vannak a diákok is, az őmeggyőződéseik, élet-ismereteik, kérdéseik.

A Hajnali részegség a legáltalánosabb kérdéseket veti föl, azt,hogy létezik-e túlvilág, hogy a létnek van-e értelme, hogy jó dolog-e élni, hogy mennyiben van jelen valami felsőbb lény, isten, isten-világ az ember életében, hogy mi ad értelmet, tartalmat és kitöltött-séget az ember létezésének. És persze arról, hogy az élet értelmét

472

mikor veszi észre az ember, hogy meg kell-e öregedni hozzá, hogyötven évesen öreg-e már valaki, hogy felfedezheti-e bárki az égibált, vagy valami különleges képesség, tehetség kell-e hozzá.

Beszélhetünk arról, hogy a mélyen és átélten isten-nélküliKosztolányi milyen élményt fogalmaz meg Hajnali részegségben:egy olyan pillanatot, amikor ő, az ateista az öregedés hatása alattmegérzi, hogy a földi lét önmagában, metafizikai dimenzió nélkülmennyire kevés? Vagy meg is tapasztalja, hogy az ember a földönegy túlvilági vendégség részese? Megérzi, hogy akkor is vannakfölöttünk istenek, ha ezt nem érzékeljük nap mint nap, csak kivé-teles pillatokban?

Mi ez a vendégség – talán ez a vers legfőbb kérdése, s a kü-lönféle elemzések erre próbálnak érvényes választ adni. Azt je-lenti-e, hogy az ember egész földi életében egy számára ismeret-len vagy megérthetetlen isten vendége? Emlékezzünk a vers be-fejezésére: „mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége vol-tam.” A verset felejthetetlen módon előadó Latinovits Zoltánversmondása ezt az értelmezést képviseli. Vagy fölfoghatjuk úgyis ezt az éjszakai vendégséget, mint egy egyszeri, különleges al-kalmat: nem a létezés egészében vendége az ember az isteneknek,hanem csak megkapta azt a lehetőséget, hogy egyszer, egy éjszakaerejéig bepillantást nyerjen az égi vendégségbe. Ha így értelmez-zük a verset, akkor az utolsó sorokban elhangzó köszönetet nemazért mondja a beszélő, mert létezése egészében érzi meg Istenjelenlétét, hanem azért, mert egyszer nézője lehetett mindannak,amit a vers leírt. Bármelyik értelmezést tesszük is magunkévá, bi-zonyos, hogy ennek az élménynek a révületéről, részegségéről,extázisáról beszélhetünk a Hajnali részegség elemzése kapcsán.

473

Magyar Balázs – Venczel Tamás

A HAJNALI RÉSZEGSÉG „DIGITALIZÁCIÓJA”

Ahhoz, hogy beszélni tudjunk a digitális irodalom mint olyan ál-lapotáról, hatásairól, illetve lehetőségeiről, először is szükségesmegállapítanunk annak fogalmát és kiterjedését a szövegek vilá-gában. Vizsgálatunk érinti ezen „műfajok”/technikák fejlődését,de nagyobb részben arra keresi a választ, hogy mennyire része aaz irodalomnak és művészeteknek ez az új megjelenési forma;esetleg pusztán egy technikai eszközről, csupán valamiféle adat-hordozóról van-e szó.

A „digitális” fogalmának legegyszerűbb fellelhetőforrása az ide-gen szavak szótára: valamely változó jelenségnek vagy fizikai meny-nyiségnek diszkrét (nem folytonos), megszámlálhatóan felaprózott, sígy számokkal meghatározható, felírható értékeinek halmaza, példá-ul: jel (informatika), számítógép, szélessávú internetkapcsolatok, di-gitális fényképezők, digitális hangrögzítés, stb.1

Az irodalom meghatározására számos, de egy esetben sem ki-elégítődefiníciót találhatunk szerte az irodalomtudományon in-nen és túl: „…az irodalom egy olyan speciális eset, ahol a szö-veghez nem kapcsolódnak kép-, hang-, ill. mozgóképállomá-nyok.”2 Laikus, de legnépszerűbb meghatározás az, amit az olva-só annak tart.

Különbséget kell tennünk tehát a digitális irodalom – amely adigitális közegben születőszöveg (eleve benne foglaltatik) – és adigitalizált irodalom között, amely a hagyományos papírformábóla digitális térbe beemelt szöveg.

Golden-Tóth-Turi tanulmányában megkülönbözteti „a nem-digitális (alapvetően: nyomtatott) médiumok átírásával keletkezõ

1 BAKOS Ferenc, Idegen szavak és kifejezések szótára, Bp., Akadémiai, 1978, 184.2GOLDEN Dániel, TÓTH Tünde, TURI Zoltán, Virtuális örökkévalóság: objek-tumok a digitális könyvtárban, Palimpszeszt, 10. sz. (http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/10_szam/20.htm#_Toc2 [2010. 03. 17])

474

(„digitalizált”) objektumokat, illetve az eleve digitális formábanszületőket. Az elsőesetben a digitális könyvtárbeli archiválásszükségszerűen átírást is jelent (lásd részletesen lejjebb), a máso-dikban azonban ez korántsem magától értetődő. Hiszen egy ob-jektum legtökéletesebb archiválása magának az eredetinek a vál-tozatlan formában való megőrzése.” 3

Ezen kívül hangfájlok, képek, videók és szövegek kapcsolatátmásként, vegyes jelszerveződésű, multimediális szövegekként kellértelmeznünk, így például a különféle vizuálisan narrált prezentá-ciók, irodalmi adaptációk.

„Digitalizált és digitális közt félúton helyezkednek el az ún.kiadói file-ok: olyan elektronikusan kódolt dokumentumok, me-lyek létrehozásában azonban a majdani nyomtatott változat ját-szik meghatározó szerepet. Nehéz eldönteni, vajon a digitális ob-jektumot vagy inkább az ennek nyomán előállított nyomtatottattekintsük az archiválás alapjának. Előbbi esetben (a nyomdai kó-dok értelmezésének nem-ismeretében) lemondunk a dokumen-tum ’valódi’ képéről, utóbbiban nyugodt szívvel vethetjük alászisztematizáló átírásnak a digitális objektumot.”4

Tehát már tudjuk, hogy a digitalizálás, adott analóg adat átírá-sa számítógépes közegbe, de véleményünk szerint érdemes ezt afolyamatot közelebbről is megvizsgálni.

A digitalizálás elve

Digitalizálásnak nevezzük azt a folyamatot, amely során a termé-szetszerűanalóg jeleket, a digitális számítógép által értelmezhetőabsztrakt jelsorrá alakítunk. Ennek során az analóg jelből szabá-lyos időközönként mintákat veszünk, majd a meghatározott idő-pillanatokban az analóg jel által felvett értékekhez legközelebbeső, véges-racionális értékeket, digitális formában, kettes szám-rendszerben jegyezzük.

3Uo.4Uo.

475

Digitalizálási formák, technikák

A digitalizálás formái, valamint technikái, a digitalizálandó adatokfizikai valóinak, sokszínűségének függvényében gyarapodtak,melynek eredményeként a konverzióhoz elengedhetetlen újhardverek és szoftverek, kódolási eljárások, illetve rájuk vonatko-zó szabványok születtek. Lehetővé vált a hangok és képek elektro-nikus – de még analóg – jelekké alakítására már ismert, és használteszközök digitális számítógépre történőcsatlakoztatása, valamint azezek által létrehozott feszültségingadozásként rögzített, majd a szá-mítógép felé továbbított adatok digitalizálhatósága. A papíron hor-dozott adatok digitalizálására megalkották a lapolvasót (szkenner),melynek működése a különbözővegyi összetételűanyagok fényel-nyelési/fényvisszaverési tulajdonságai eltéréseinek kihasználásánalapul. Mára már fejlett karakterfelismerőalgoritmusok is léteznek,melyek működésének végeredményeképp a digitalizált szöveg azon-nal módosítható formában válik használhatóvá.

A digitális tér lehetőségei

A digitális térben való munka számos előnyének legszembetű-nőbb megnyilvánulása a munka közben tapasztalható sokszínűvégeredmények szemet gyönyörködtető kavalkádja, mely anyomdatechnika kereteinek végességükből adódóan nem sajátja.Számtalan színes képpel, videóval, ábrával vagy akár csak a háttérszínének hatást elérőmegváltoztatásával is nyomatékot adhatunkmondandónknak. Ezen kívül számottevően, csaknem nulláracsökken a sokszorosítás költsége, melynek során a szöveg nemszenved el károsodást. Lerövidül az elkészült anyag célközönség-hez való eljuttatásához szükséges idő, ez megteremti a valósidejűség, a frissesség lehetőségét, mely elengedhetetlen a magukelé létcéljukként a gyors hírközlést kitűzőmédiaorgánumok szá-mára. A könnyűkereshetőség is sajátja a digitális térnek, időésfáradság szempontjából, valamint a keresés nem rongálja a szö-veget és a szöveghordozót sem. (Gondoljunk csak a „ronggyáolvasott könyv” kifejezésre.)

476

A digitális világ nyelvei

A digitális világba betörőköznyelvvel leggyakrabban a személyesüzeneteket továbbító csevegő programokban, illetve csevegőweboldalakon találkozhatunk, ahol a lehetőleggyorsabb reflexióelérésének érdekében szórövidítések halmaza jön létre, melyekkülsőszabályozás nélkül, a felhasználók általi konvenciókon belülfejlődtek, és bírnak jelentéssel. A legrégebbi ilyen rövidítések mégangol szavakból származnak. Ezek mellett megszülettek az első,azóta számukban folyamatosan gyarapodó, a magyar nyelvbőlszármazó szavak rövidítései is, ezen rövidítési eljárásnak általábana beszélgetések során gyakran előforduló, terjedelmesebb szavakesnek áldozatul. Itt jelent meg továbbá a szavakon túli kifejezés-mód egy új lehetősége, a hangulatjel, mely nyelvi jelentést nemhordozó karaktersorozat, s mely szintén a reflexió egy formája-ként, ugyanúgy rövidítésként van jelen a beszélgetésekben.

Ezek alapján tehát igazoltnak látszik, hogy a digitalizáció nemcsak egy új adathordozói szerepben tűnik fel, hanem alakítja azirodalmat is, illetve vele alakul, egymáshoz idomulnak a használatsorán. Lássunk erre most egy gyakorlati példát is a következőfe-jezetben, mely bizonyíték a fent leírtakra! (V. T.)

*Az előzőrészben betekintést nyertünk a digitalizáció részleteibe,megismerhettük a folyamat elméleti részét. A most következőso-rok a gyakorlati hasznát igazolják: szeretném bebizonyítani, hogya modern technika alkalmazásával könnyebbé, érthetőbbé tehetőaz irodalom, felélesztetőhamvaiból az a főnixmadár, „amely nél-kül lehet élni, csak nem érdemes”.

Az alapötlet egy olyan PowerPoint-bemutató elkészítése volt,amely iperlinkek segítségével vezet minket végig egyverselemzésrészleten, ezáltal „háromdimenziós” gondolkodás-módot a befogadótól. Ez a gondolkodásmód a számítógép segít-ségével tanulóknak, az internetet használóknak már most a saját-ja, így nem kívánna túl nagy alkalmazkodást a diákok részéről, haaz oktatásba be akarnánk vezetni. Sőt – ezt saját tapasztalat alap-ján állítom –, a felsőoktatásban működőképes és dinamikus a di-

477

gitális úton folyó felkészülés, az ilyen jellegűforrások használatamindennapos.

Ha figyelemmel kísérjük az irodalomtankönyvek alakulásátnapjainkban, azt tapasztaljuk, hogy a szerzők ráébredtek arra,hogy a rengeteg száraz elmélet, a sok fekete betűa fehér laponnehezen tanulható, s ennek megoldásaként lerövidítették azanyagot. Csakhogy a diákok nem a várt módon alkalmazkodtakehhez az új formához: a rövid leckének ugyanolyan kis százalékáttanulták meg, mint a nagynak – így ez előbbiből a használhatótudás mennyisége a nulla felé közeledett. (Ugyanakkor a köve-telmény is: itt ismét joggal hagyatkozom saját tapasztalatomra,mert a legújabb rendszerben érettségiztem, 2007-ben.)

Az itt bemutatott munka ennek a lerövidítésnek a továbbgondoltváltozata: több rövid anyag egymáshoz kapcsolása, a linearitás felbo-rítása, melynek eszköze a „térgondolkodás”, a képekkel, színesmegoldásokkal való játék, mely nem utolsó sorban költséghatékonyis oly módon, hogy az előállítási költsége és az anyagfelhasználás egyhagyományos tankönyvhöz képest lényegesen kisebb.

A konferencián bemutatott vetítés során a vers elsőnéhánysorának segítségével adtam előa lehetőségekről alkotott elképze-lésemet, egy rövid elemzésrészleten keresztül mutatva be ahipertextualitás által nyújtott lehetőségeket. Fontos megjegyezni,hogy az elemzés korántsem teljes körű, s ez nem véletlen. Nemcsak az előadásraszánt időből csúszha-tunk ki, de a programolyan eszközöket ad akezünkbe, amellyelkönnyen beleeshetünkaz eredeti csapdába:túlhalmozzuk azadatmennyiséget, s asok – esetenként talán– lényegtelen infor-máció mellett elveszikaz igazán fontos is.

478

A képernyőt két részre osztva felül a vers elemzett szakaszavolt látható a bal oldalon, a jobbon pedig a költő, Kosztolányiképe(i) színesben. A hatáskeltés már a legelején fontos szerepetjátszik, így az elsőlapon a cím elsőrészét emeltem ki, (Hajnali)melyre rákattintva az egész kijelzőt egy hajnali tájkép tölti be,megadva a vers alaphangulatát. Ezzel persze óvatosan kell bánni,főleg akkor, ha a cím nem ennyire direkt módon utal a versre,mert akkor rossz irányba is elmehet a hatáskeltés a vers rovására.Ennyire egyértelműen tematizálható kapcsolat esetében azonbanazt gondolom, hogy teljesen kezelhető, sőt, hasznos az élmény-központúság szempontjából. Alul egy sávban hiperlinkeket he-lyeztem el, melyek a versen belül mutattak kiemelésekre, így pél-dául az alakzatok közül választható hasonlatra s ez – egyik meg-oldásként – egy következőoldalra vitt, ahol a hasonlat definíciójatalálható. Ez azért jó, mert a hasonlatot általában könnyűértel-mezni, főleg, ha összetett, magát a fogalmat azonban többszörmeg kell tanulni és felfogni, hogy a későbbi elemzések során adiák magától értetődőnek vegye, és felismerje. Előadásomban a„botorkálok itt, mint a részeg” sor segítségével ültettem át a gya-korlatba, hiszen – ahogy ott is hivatkoztam rá – részeget botor-kálni már mindenki látott, aki nem, az fog. A hasonlat azonbannem jön szembe velünk reggelente az utcán, hogy meg tudjuk je-gyezni a küllemét, és azt később újra el tudjuk mondani. Ez gya-korlatilag egy digitális térben elhelyezett széljegyzet, ami bármi-kor előhívható, de nem zökkent ki az olvasás menetéből, mert elis tüntethető.

Egy másik megoldás a nehezebben értelmezhetőmetaforákravonatkozik. Itt nem az általános definíció érhetőel, hanem akonkrét példa magyarázata a versből. A könnyebb memorizálást(a magolás helyett) a vizualizáció segíti elő, így például a kulcs-szavakat kiemelve (ilyen „a gép az agyban”, melyre kattintva egyóraműszerkezetét láthatjuk).

A konferencia alkalmával többször is előkerült a versben ta-lálható rímek kérdése, hiszen nem egyszerűrímekről beszélünk,sőt, még az sem tisztázott, hogy ez a vers szabadvers-e, vagy kö-tött. Éppen ezért a színek segítségével jól elkülöníthetővé tudjuk

479

tenni a rímpárokat, áttekinthetőbb lesz általa a vers, sőt, a verslá-bak is jelölhetőek ilyen módon.

Érdekes még, hogy minden oldal, ahová a hivatkozások segít-ségével eljuthatunk, (a rímeket bemutató, az alakzatokat kiemelőlapok, stb.) újabb képet mutat a költőről; ha az általam felállítottsorrendben haladunk, akkor ráadásul kronologikusan, a fiatalkorifényképektől egészen a felnőttkoriakig. Hogy ez miért jó? Ké-rem, gondoljunk most együtt mondjuk Kölcseyre! Ugye mind-annyian a kissé jobb felé forduló, fekete, magas gallérú ruhábanülő, erősen kopaszodó költőt látjuk magunk előtt? Nos, Kölcseytermészetesen nem csak így nézett ki, s ez fontos szerepet játszika költőről alkotott nézeteink kialakításában.

Ennek a segédanyagnak nagy előnye lehet az is, hogy nem ve-szünk el benne. Az elkészítése egy virtuális labirintus, ezért azthaladóknak ajánlom, de a kezelése egyszerű, a meglátogatott ol-dalakról egy egyértelműakciógomb visszavisz az előzőleg megte-kintett lapra vagy akár a főmenübe.

Szintén egyetlen gomb segítségével akár az összes parafrázistvagy annak tartott verset elérhetjük, összeállíthatunk verspárokat,vitákat generálhatunk a parafrázis kérdéskörében, összehasonlítóelemzést készíthetünk, internetes hivatkozást szúrhatunk be, me-lyen keresztül elérhetők a költők fontosabb életrajzi adatai, éstermészetesen – ahogy én is tettem Jenei Gyula Hajnali éberség cí-műversével – szintén elhelyezhetjük mellé a költőfényképeit.(Ma már az isko-lákban, sőt, szin-te minden ház-tartásban vaninternetelérés, ígyez is hatékonymegoldást nyújt.)

A tömörítve-bővítés megoldá-sai közé tartozikaz is, hogy nemegyetlen szakiro-

480

dalmi elemzést olvastatunk végig a diákkal, hanem több(fajtából)– kiemelve egy-egy kis részletet – adunk ízelítőt, s a részlet végénközvetlen elérést a tanulmányokhoz.

Létezik olyan része is a projektnek, amit semmilyen más útonnem lehet megoldani, kizárólag a digitalizáció segítségével: egyikilyen a hangos-videós versolvasás.

Munkámban Latinovits Zoltán és Sinkovits Imre szavalja el aHajnali részegséget gombnyomásra bármikor. Előbbi ráadásul egyremix, melyet fiatalok készítettek (újabb bizonyíték a digitalizációközvetítőszerepére az irodalom és a fiatalok között). Ennek leg-nagyobb haszna – amellett, hogy a diák fantáziáját kétségtelenüljobban megragadja – az, hogy ebben az esetben is számtalan in-terpretációt hallgathatunk végig olyan előadóktól, akik értik, tud-ják és művelik az értetőolvasást. (Hiszen nemcsak két előadásttársíthatunk a bemutatóhoz, hanem annyit, amennyit a merevle-mezünk vagy az adathordozónk elbír.)

Csak a digitalizáció nyújtotta lehetőség a kiemeléseknek való-ságos tárháza a forgó képekkel, a villódzó, színváltó betűkkel,módosuló háttérszínekkel vagy betűméret-változásokkal.

Fontos megjegyezni, hogy a bemutató nem a diákok máramúgy is „túlkönnyített” dolgát akarja még könnyebbé tenni, nemgondolom azt, hogy erre kellene lecserélni a jelenlegi tankönyve-ket, csupán hiszek abban, hogy a számítógépes világ sokkal inkábbmotiválja a mai fiatal társadalmat, és nagyban megkönnyítheti a ta-nárok munkáját is. Rengeteg pénzbe kerül egy színes képekkel ellá-tott tankönyv előállítása, ez a munka pedig egy segédanyag ahhoz,hogy a diák ne egyetlen kép alapján alkosson véleményt a szerzők-ről, jobban el tudja különíteni a fontos részeket a kevésbé fonto-saktól, és legyen kedve a közös munkához.

Azok kedvéért, akik nem voltak jelen az újvidéki konferenci-án, elmondom így írásban: a bemutató zárásaként bizonyítottamazt, hogy a digitalizáció adta lehetőségek már-már végtelenek,ennek igazolásaként egy „háromdimenziós” produkciót is láthat-tunk-hallhattunk Tóth Melinda segítségével, aki a hallgatóság eléállva élőben szavalta el azt a részletet a Hajnali részegségből, amelya bemutató gerincét alkotta.

481

Zárásként újfent óva intem azokat, akik hasonló munka elké-szítésébe vágnak, mert nagyon könnyen a szélsőségekig vihetikaz előnyök kihasználását, ami persze sokkal rosszabb megoldás,mint ha a klasszikus és jól bevált módszereknél maradva próbá-lunk közös hangot találni a tanulókkal. (M. B. M.)

482

Fűzfa Balázs

„HATÁROLT VÉGTELENSÉG”AVAGY AZ IRODALOMTANÍTÁS DILEMMÁIRÓLEGY FONTOS KÖNYVBEN MEGJELENTHAJNALI RÉSZEGSÉG-PARAFRÁZIS KAPCSÁN1

A Hajnali részegség tanítása során leküzdendőproblémák a magyar-tanítás alapdilemmáival kapcsolatosak: mit kezdjünk az iskolábanazokkal a versekkel, amelyek alapvetően az elmúlást, a betegséget,a halált tematizálják? Miképpen reagáljunk a középiskolás korosz-tálynak ezzel szemben az életörömre, derűre vágyó és arra szavazóhajlandóságaival úgy, hogy közben „szövegközelben” is mara-dunk? S egyáltalán: (például) eme minden ízében versszerűés mégis„versszerűtlen” költemény „égi bál”-jának képzete megérintheti-e

1 Az újvidéki konferencián a Krónika Nova Kiadónál 2009-ben megje-lent irodalom_11 címűtankönyvem Hajnali részegség-fejezetéről tartottamelőadást. A tankönyvfejezet lényege az élményközpontú megközelítés,mellyel már főiskolás hallgatóimmal is kísérleteztem, amikor a versselegy féléven keresztül foglalkozó szemináriumot hajnali öt, illetve hatórakor tartottuk (1997-ben). – Ez a dolgozat nem reprezentálja az elő-adást, mert a tankönyvfejezetet értelmezni itt öncélúnak tartanám. En-nél fontosabb a nézetem szerint korszakhatárt jelölő, egyre rosszabbmagyartanári közérzetünket okosan és vitára késztetőprózaírói erővel sgondolatokkal megfogalmazó Dreff János/Tóth Dezső-kötetre valószakmai reflexió. Különösen jogosultnak gondolom a reflexiót e tanul-mánykötetben, mert a szerzőa Hajnali részegség poétikáját, beszédmód-ját, világfelfogását valóságos és önironikus értelemben egyaránt ön- ésszerepértelmezőkönyve egyik sarkalatos pontjának, igencsak hangsú-lyos szöveghelyének szánja – Holt költőtársasága címmel. (Mondanomsem kell, hogy Boldog Zoltán kollégánk Újvidéken elhangzott előadása– melynek szövege kötetünkben a 451–453. oldalon található – mélyrokonságban áll Dreff János/Tóth Dezsőparafrázisával.) (Esszém rö-videbb változata recenzióként megjelent az Irodalmi Jelen címűinterne-tes oldalon = http://www.irodalmijelen.hu/node/6366 [2010. 09. 04.])

483

még azokat, akik tananyagként találkoznak ezzel az erősen kano-nizált szöveggel?

2010 könyvhetén jelent meg Dreff János/Tóth Dezső: Azutolsó magyartanár feljegyzései címűkönyve a Kalligramnál, melytöbbek között a fentiekhez hasonló kérdéseket feszeget egy pá-lyaelhagyó magyartanár szemszögéből, aki éppen kortárs próza-íróvá válik. A kötet szerves része egy Hajnali részegség-parafrázis,amely az eredeti szövegnek sok szempontból hűtolmácsolása éstovábbértelmezése. Ennek okán célravezetőnek látszott számom-ra egy afféle tűnődőesszé megfogalmazása arról a József Attila-i„határolt végtelenség”-ről, melyet a magyartanár fölé boruló égmindig is jelentett a szárnyaló nyelv és fantázia ama művelőiszámára, akik sohasem csak egy terembe, hanem mindig az iroda-lom egész világába léptek be magyarórán.

A cím többféle értelmezési lehetőség felé nyit ajtót – mond-hatnánk „disszeminatív”-nak is, mint a szöveg egyik szóban for-gó tárgyát, magát a kortárs prózát. A szerzőugyanis egyszerre írjabele magát egy tantárgy historiográfiájába és a kortárs magyarirodalom prózai szakosztályába. Meglehetős malíciával kezelvemindkét „célcsoport”-ot.

Néhány éve a szakirodalomban olvashatók már utalások arravonatkozóan, hogy a közoktatásbeli magyar irodalom tantárgypresztízse csökken, pozíciója ingadozni, sőt megrendülni látszik.Tartja ugyan azt még kicsinyég a hagyomány megbonthatatlan-nak látszó (t)rendje, az elvárás, mely szerint eme tantárgy a nem-zeti identitásképzés egyik legfontosabb eszköze. Tartja másrésztminden poroszos oktatási rendszer tehetetlenségi nyomatéka,mely bármifajta innovációt évtizedekre képes kitolni, elcsúsztatni,megakadályozni elszabotálni. Lássuk be, a mi oktatási rendsze-rünk pedig éppenséggel ilyen. Vagy eleve a rendszerszemléletűgondolkodás hiányzik belőle, vagy gyakorta az aktuálpolitika fog-lya – rosszabb esetben szolgálóleánya – válik belőle.

A válság a szakadék a generációk kulturális nyelvei, szimbó-lumrendszerei, elképzelései, értékrendje között azonban oly mér-hetetlen, hogy a felnövekvőnemzedékek csak pár évig fogjákmég elnézőmosollyal szemlélni magyartanáraik vergődését a

484

szép emlékűlúzerek, Kukorica Jancsi, Nemecsek Ernő, NyilasMisi megszerettetésért. A világ útvesztőiben boldogulni képesHarry Potterek vagy Jedi lovagok pedig azért lesznek tizenévesekeszményképévé és viselkedési mintáivá, mert egyrészt ők tudják,mitől döglik a légy, másrészt ők maguk nem hajlandók lúzerréválni. Nem hagyják magukat megalázni, kihasználni, odakenni afalhoz. Ehelyett megtanulnak túljárni az agresszívek, a hatalma-sok, a gőgösök eszén. Nem szavakban élnek, hanem az őtetteik-ről szólnak a szavak – s nem utolsósorban a (mozgó)képek.

Ezt a hősi harcot, a lúzerek érdekében vívott felesleges csatátadja fel „az utolsó magyartanár”, Tóth Dezső, és változik át aszemünk láttára Dreff János prózaíróvá (vagy fordítva…?). Ren-des posztmodern íróhoz méltón megírja-reflektálja magát az át-változási folyamatot is, bőséges bölcsészszósszal öntve le az isko-lai élet napi eseményeit és saját olvasmányélményeit TandoritólBorgesig, Szentkuthytól Krúdyig, Ottlikig és RejtőJenőig. A ref-lexió reflexiójának reflexiójaképpen pedig végül is elbizonytala-nodik mindenben(?), ami nem képes vagy nem hajlandó a szö-vegben való világértelmezés oltalma alá hajtani fejét.

A Sorstalanság kezdőmondatának szintén felütésként – akár-csak az eredetiben – való ismétlése („Ma nem mentem iskolába”)vagy a Hajnali részegségre alludáló mottó („levarázsoltam az égbőla bálod”) egyértelműen jelzi a szöveg olykor szinte hetykén-túlzón hangsúlyozott és vállalt irodalmiságát, konstruáltságát (azegész Kosztolányi-költemény nem kevésbé szellemes-keserűpa-rafrázisát is megtaláljuk a kötetben a 267–271. oldalon). Az utolsómagyartanár feljegyzései a posztmodern prózával szemben már szin-te általános kritériumnak eleget téve önmaga megszületésénektörténetét is adja – annyiban különbözve a sinkói–ottliki–esterházys hagyománytól, hogy még egyet csavarint a szöveg ala-kítottságán: egyúttal önmaga paródiáját is megteremti. Az elsőmondatban finoman jelzett „nézőpontváltás” – ti. nem a diák(alias Köves Gyuri), hanem a tanár (alias Dreff?!) nem megy isko-lába – azonnal jelzi a(z) (ön)iróniának nemcsak vállalását, hanemaz elvárást is, mely az olvasót effajta olvasat generálására kötelezi.– Az egyik befejezőpasszus is Kertész Imre-regényt hozza aztán

485

szemközelbe – vö. „kötelezőolvasmány!” –, annak a végsőkigszarkasztikus-tragikus mondataival állítja párhuzamba a magyar-tanár sorsát („sorstalanság”-át?): „…hiába minden megfontolás,ész, belátás, józan értelem, mégsem ismerhetem magamban félrevalami halk vágyakozásféle lopott, mintegy az esztelenségtől szé-gyenkezős mégiscsak egyre makacskodó szavát: szeretnék mégkicsit tanítani ebben a szakközépiskolában” (303.).

A látszólagos-viszonylagos szervezetlenségben olykor szintekomponálatlannak tűnőn egymást követő„feljegyzések” nem isóhajtanak szigorú rendbe sorakozni. Méltán kapcsolják azonbanezzel is horizontunkba a modern próza egyik emblematikus kez-dőpontját, az erős szervezetlenséget és megalkotottságot szinténegyszerre megkísértőUlyssest, melyből az „egy nap maga az élet”-típusú elbeszélőpoétika vétetett – de hadd utaljunk itt az e vo-natkozásban sokszor méltatlanul feledett Márai Sándorra is, aki aSzindbád hazamegyben Joyce-hoz hasonló, és ha tetszik, a poszt-modernre hasonlító – pontosabban azt előző– módon beszéli ela Krúdy-élet teljességét mindössze 24 órába sűrítve.

Hogy jó regény-e Az utolsó magyartanár feljegyzései, nem tudom.Hogy akar-e egyáltalán regény lenni, az sem bizonyos. Hogy ke-gyetlenül, önmarcangolóan őszinte szöveg, abban azonban bizo-nyos vagyok. Egy olyan magyartanár – olykor dühös és tehetetlen– töprengései ezek a szövegek (másképpen szólva: ez a szöveg-áradás), aki tisztában van vele, hogy amiként eddig volt, úgy nemmehet tovább az irodalomtanítás, mert különben az is elveszikhamarosan, ami ma még „maradék”-ként velünk van az elmúltévszázadok irodalmából.

„És akarok most az egyetlenegyszer mondani nektek valamit.Ezt már soha többé nem fogom elmondani senkinek. Borzalmasdolog irodalmat tanítani. Hátborzongató. Hátborzongató egyosztály kedvéért aprópénzre váltani az irodalmat. Az utolsó kéttanévemet ezért tudtam én személy szerint csinálni, mert egy iro-dalmi elhatározás ambicionált és egy születőpróza terve fűtött:visszaadni magamnak a hitet, hogy nem kell feltétlen lemenni ku-tyába, hogy van mit óvni tőletek. Hogy lehet még néma magyar-tanárként halálmegvetőbátorsággal szembenézni a döghalálnak

486

ezen a fennsíkján. Hogy lehet még gúzsba kötve is katatonnaklenni ebben a kurva országban. Hogy nem kell beszarni tőletekse, meg a szüleitektől se, meg a kollégáim szúrós pillantásaitólsem. Ez adta a hitet, hogy miért érdemes ezt csinálni. Nagy dologvolt. Imádtam. Életem legjobb része volt.” (145.)

Hadakozás és emlékműtehát egyszerre ez a könyv. Hadakozásész nélkül való tantervekkel, butuska oktatásügyi koncepciókkal, azirodalom lényegétől „okosan” távolságot tartó tanítással, mely aziskolák mindennapjait jellemzi. S emlékműve annak a fajta iroda-lomtanításnak, mely miatt még akár élni is érdemes.

*

Fentiek fényében az alábbi parafrázis (?) aligha szorulna önma-gán kívüli, további kommentárra, témánk szempontjából azon-ban mégsem hagyható szó nélkül legalább az a keserűség, mely aszöveget minden ízében átjárja. Miközben azt érzékeljük olvasó-ként, hogy valószínűleg minden benne van, öröm és bánat egy-aránt, amely ma az irodalomtanítás sajátos viszonyrendszeréről,iskoláról, diákról, tanárról, az irodalomhoz való (v)iszonyunkrólelmondható, azt is érezzük, hogy egy nagyon nagy vers szavai ésgesztusai szólnak hozzánk, de mintha már más nyelven beszél-nének ezek a szavak, ezek a gesztusok.

Az utóbbi évtized(ek) valószínűleg legismertebb iskola-filmjéreutal a cím, de ennél sokkal többet mond az eredeti szöveg egyesszámú formára való átváltoztatása. Ezzel persze máris az iroda-lomtanítás egyik alapkérésére reflektál a szerző: vajon miért „holtköltők”-et tanítunk mi az iskolában a rendelkezésünkre álló idő90%-ában (vagy 98 %-ban?)? Vajon miért nem része a magyartaní-tásnak a kortárs irodalom, hogy az egészen fiatal költőkről, írókrólne is beszéljünk. Az önironikus indítás aztán „elviszi a hátán” azelsőegységet, majd egy rövid sorokba tördelt, de mégiscsak afféle„prózarészlet” következik, a feszültség fokozása okán paradoxon-ként állítva egymással szembe szerep és személyiség feloldhatatlanellentmondását – a Karinthy-féle „Nem mondhatom el senkinek,/ elmondom hát mindenkinek” alapvetőesztétikai állásfoglalásátegy szakma személyes ars poeticájaként megfogalmazva.

487

Majd egy hosszabb, novellisztikus „életkép” következik, min-den magyartanár rémálma: a buta diák esete Kosztolányival minttananyaggal. S persze az örökkön megkötözött kezűtanár –merthogy élnie valamiből muszáj – esete a butasággal. Az arcpirí-tó érdektelenséggel. A soha meg nem érthetőtávolsággal, szaka-dékkal, Grand Canyonnal, mely egy nagy vers és az iskolai-magántanítványi megértés végsőlehetőségei között tátong. Talál-kozás ez az irodalom alapvetőfeleslegességével, a miérttel, aszkepszissel, hogy Neki(k), Gyermekeinknek nemhogy soha-sohanem lesz olyan fontos Kosztolányi verse, mint nekünk, tanárok-nak – még azt is megengedem: elvetélt költőknek –, de legalább amegértés minimumának reménysugara bontakozna ki amott azasztal túlsó oldalán. A felismerés katarzisa ezúttal azonban a ma-gyartanárban remeg tovább, a megértés az őlelkébe költözött át:a paradoxon – „…az élet ünnep. / Akkor is ünnep, ha nem az” –nem intelligenciát, nem érettséget, nem létezéstapasztalatot, ha-nem kompetens nyelvhasználatot feltételez. A nyelvhez való esz-tétikai viszonyt. Annak a valamelyest való fejlettségét. Ennek léteés jó értelműkondicionáltsága pedig csakis attól függ, hogy azadott nemzedékek milyen fajta irodalomtanításban részesültek.Ha (neo)pozitivista irodalomtörténetet hallgattak, s bifláztak ti-zenkét éven keresztül, akkor aligha érthetik meg a jelentéseknyelvbe való bezártságának és nyitottságának, fegyelmezettségé-nek és játékosságának a fentihez hasonló paradoxonait. Akkormegmaradnak a direkt és közvetlen nyelvhasználat primér szint-jein, az összetett nyelvi jelenségek leírhatatlanságát rossz tapasz-talatként tételezve s csalódottan mindenben, ami a (nyelvi) meg-értéssel kapcsolatos. Lehetetlennek gondolva mindent, ami anyelv által, ám mégis a nyelven túli tartományokkal tarthat ro-konságot. A tudást, hogy a létezés legméltóbb terhei sohasemmagunkkal, hanem mindig a Másikkal kapcsolatosak. S hogy a„holt költők” éppen eme tudás átadásában segíthetnek nekünk.Annak a tapasztalatnak a konverziójában, mely képes elbeszélni,hogy a jelentések kifejezése tekintetében a nyelv egyszerre alkal-mas önmaga nagyságának, nélkülözhetetlenségének, ugyanakkoralkalmatlanságának, feleslegességének a tételezésére is. (Monda-

488

nunk sem kell, hogy e nyelvi kódolásmód egyik elsőművelőjeköltészetünkben éppenséggel Kosztolányi Dezső; s innen veszikezdetét a József Attila-i, Szabó Lőrinc-i „objektív” beszédmódis: Tiszta szívvel;Eszmélet; Semmiért Egészen stb.)

Ehelyett, a létezés végtelen bonyolultságának nyelvben model-lezhetőérzékeltetése helyett a(z utolsó) magyartanár még arra semképes, hogy az eszeveszett konkrétságon túl bármiféle elvontság felétegyen vagy tétessen diákjával lépéseket. Szárnyalása legtetején, ami-kor őmár érteni vél bizonyos dolgokat, okokat és jeleket, mindösszeennyi a „visszajelzés” (hát hogyan is hinne a fülének, amikor őmáregészen más régiókban járt?): „– Az anyukám is hivatalos a bálba?”

Talán, hogy a tanítás örök és kényszerű, ám talán mégis elke-rülhetőprofanizálásával szemben („Kosztolányi ott áll az ablak-ban, néz fölfele”) van valami remény, arról szól ez a könyv és eza vers keményen, elemi erővel, kérlelhetetlenül. Amiképpen aHajnali részegség-parafrázis lírai énje átadja-átengedi a szót K. D.-nek, kérlelve, hogy őválaszoljon a kislánynak – ti. hogy az anyu-kája hivatalos-e a bálba…? –, úgy neki csak egyetlen dolga marad:a bocsánatkérés, amiért minden vágya és ellenkezőakarata ellené-re is megpróbált szembeszállni az érdektelenséggel és nyelvi ta-pasztalatlansággal, s valami olyasvalamivel próbálkozott, amivelminden magyartanár minden pillanatban, akkor is, ha diákjai csaka szomszéd szobába vagy az udvarra szeretnének kinézni; őmég-is minduntalan a végtelenre veti tekintetét – mert tudja, hogy másszándékkal nem érdemes benyitni egyetlen osztályterembe sem.

Viszont – ha csak így van értelme, akkor – számolnunk kellazzal is: miközben holt költőkkel társalkodunk, aközben mai di-ákjaink nagyon mai problémáiba is belebotlunk. Vagyis a meghí-vás mindkét oldalról, még mindig, fennáll.2

2 Az e kötet nyomdába adása előtti pillanatokban jelent meg az [origo]-n egy összefoglaló írás, melyben tudomásom szerint először mondatikki az irodalom tantárgy óraszámcsökkentésének már nemcsak sejthető,hanem konkrét oktatásstratégiai ötlete. Vagyis a meghívást elfogadnunkvégképp muszáj. (Vö. FABÓK Bálint: Janus Pannonius lehet az új oktatásirendszer vesztese = http://www.origo.hu/itthon /20100908-az-oktatasi-a llamtitkarsag-ter vei -az-uj-nemzeti-alaptantervrol.html [2010. 09. 11.])

489

Dreff János/Tóth Dezső

HOLT KÖLTŐTÁRSASÁGA3

Dezső, vagy Desiré, ha így jobb,nekem nem kenyerem ez a job,nem tudok gondolkodni rímben meg hasonlók,én csak olyan vagyok, mint a nagy meghasonlók,így hát rövidre fogom a nótát,ennyivel tudom csak megütni a kvótát;– lásd hát, Desiré, mit tettem, ha nem bánod,én ugyanis levarázsoltam az égből a bálod.

(Más tanárokkal ellentétben és sohasem voltam tanár.Azt ugyan nem hiszem, hogy azok közül, akik szintén ígyvagy ehhez hasonlóan gondolkodnak, bárki iseljuthatna az önstilizációnak arra a szintjére, ami márköltőileg is igazolná paradox megállapításuk esztétikaiérvényességét, mégis önismétlésbe fogok mostbocsátkozni, mert bármilyen kiharcolt identitásunkmegérdemli, hogy egyértelműszemélyesemléket állítsunk neki: Más tanárokkal ellentétben ígygondolom, hogy a tanár csak én vagyok.)

Akkor kosztolányizzunk, mondom a(z utolsó)magántanítványomnak, azt mondja, felírjam,kérdem: micsoda, hát, amit mondtam, mondom,mit mondtam, hát hogy Kosztolányi, mi Kosztolányi,amit mondtam, na de mit mondtam,Kosztolányi, itt már nem hagyom annyiban, Kosztolányi micsoda,Kosztolányi, elmereng a szentem, Dezső, Dezsőt én nemmondtam, én azt mondtam, hogy akkor kosztolányizzunk,nem mondtam se azt, hogy írj föl bármit is,nem mondtam azt, hogy Dezső, azt mondtam: Kosztolányizzunk!,

3 A vers teljes szövegét a szerzőszíves engedélyével közöljük – hálásköszönet érte. (A szerk.)

490

és elkezdtem volna egy másik mondatot, merthogykosztolányizni itt azért elsősorban is egyelőre még csak én fogok,ha majd kapok rá lehetőséget, persze. Erre benyögi nekem,hogy az Édes Anna vers. Kapásból belendítettem neki a lófaszt.Megsértődhetett, mert azonnal beduzzadt a szeme alja.Verbális pimaszkodásomra nem reagált, a mozdulat megúgyis kikívánkozott már a repertoárból, sértődjönis meg őkelméje, menjen innen a Római körútról hazafele,ne is lássam többet. Már ötödik vagy hatodik alkalommal beszéltemépp rólad, és tudod, képtelen voltam közben felfogni,kivel is ülök szemben, hogy mik is lehetnek itt az öntudatesélyei tulajdonképpen,hogy tehát túl az indokolható megvetésen, mégiski ez az ember, akinek én óraszám elemzem a Hajnali részegséget.Mert elemeztem, ma ezt úgy mondanák: klózrídingeltema versed, szoros olvasatban haladtam sorrólsorra, szóról szóra, kínomban már szinte fonémárólfonémára, csakhogy juthassunk végre egyről a kettőre.Hinnéd, hogy bármi értelme lett volna? Újabb háromezer forinta negyedéves járulékadóra, nekem ennyi volt az értelme,úgyhogy legközelebb kezdtem elölről az egészet.E legfrissebb nekibuzdulásomkor különben is kifejezettenelememben voltam, és jó voltam, ha nem jobb,mint bármikor is adatott lehetnem[…]4 tanári pályafutásom alatt.

De ne nosztalgiázzak, zoomoljunk inkább vissza arra a pillanatra,Amikor úgy forgott kockán visszamenőlegesen is összes tanáriidentitásom, mint most ez egyetlen költőié éppen.(A kezdés elsőversszaka, meg a cím is, egyébként innen.)Ül velem szemben ez a becsületsértésig ostoba kiscsaj, és énpróbálok mindent elkövetni, csak hogy ne szólaljon meg.Inkább dumálok kilóra, csak ne, nem bírja a fülem a frekvenciáját.Ráadásul egy tőmondat, nem több, de annyit se tud, most komolyan,

4 A három pont és szögletes zárójel az eredetiben szerepel, tehát nemkihagyást jelez. (F. B.)

491

kinyögni. Fos az egész, kabaré, kérlek, pürébe hányoma falra a borsót, röhej. Ez a kislány itt, Dezső, ez maga a csőd,sajnálom. Hiába sajnálom. Az oralitás fiaskója. Tényleg sajnálom.Akkor is. Ha, ne adj’ isten, de mondjuk leszopna önkéntés dalolva…, de talán még akkor se. Inkább csakfogja be végre a lepcsest, figyeljen rám síri kussban,nekem annyi már elég. Elég. Ahhoz képest tehát egészenbájos és értelmes a kicsike, hogy még csak nem is létezik.Igen, ez a taktikám: pozitívumok után nyomozok.Megpróbálom magam mellé felsorakoztatni irigylésre méltónaképpen nem mondható helyzetem szellemileg kipréselhetőhelyzetielőnyeit. Olyan sok azért nincsen, de megerőltetem magam.Feltételezem, hogy figyel, ha már ilyen erőfeszítéssel csinálokhiúsági kérdést a metafizikából, csakhogy legalább azontológiait kapiskálja. Ott tartunk éppen, hogy az élet ünnep.Akkor is ünnep, ha nem az. Ezen már az ún. tanítványaimis fennakadtak mind egy szálig, egyszerűen nem tudták helyretenni ebben a paradoxonban, hogy ez nem paradoxon.Valahol a lelkében kéne tán bütykölniük ehhez, vagy én nem istudom. Jó, ne fogják fel értelmét a tanári szónak,csak ne hőbörögjenek nekem, hogy ez az értelmezésnincs is benn a tankönyvben. (Megtörtént.)Na de én erre még rá is erősítek, ugyanis Király JenőzseniálisThe Shining- (Stanley Kubrick, 1980) értelmezéséből idézem a bálkapcsán írt, és itt használható és itt is gyönyörűgondolatát:Hol van és hogyan létezik a bál? Nem ez a kérdés vezet be a bálba.Ami a bál létezését illeti, nem a létezés módja a döntő,hanem a mód létezése. Nem az, hogy miként és hol van,hanem az, hogy van. (Mit szólsz? Stephen King regényének,A ragyogásnak, Kubrick filmjének és a te (egyik) lírai főművedfőmotívumának együttese Király Jenőragyogó mondatainakszintézisében!) (Ebben a versben, de csitt.) Sőt, hogy idáigeljussunk, én még meg is tekerem előtte, mert kapásból

mindig eltévesztem és azt mondom: ami pedig a létezés báljátilleti, nem a mód létezése a döntő, hanem a létezés módja,

492

ezután korrigálok csak királyi módra, majd a már-márvalóban horzsolt sejtés árnyékából egyszer csak előjövök afarbával: az élet ünnep, gyerekek, és akkor is az, ha nem az – ésez hirtelen annyira érthetőbb lesz az előbbiszózsonglőrködéshez képest, hogy öntudatlan hálábólinkább érteni vélik, mint sem. Na most én itt rendszerintmegállok. Megértettem velük valami igazán fontosat.Valami életre szólót. Ilyenkor rehabilitálom magamaz összes kudarcomért. Ilyenkor úgy érzem, valamitsikerült megértetnem másokkal is, amit én – köztünk szólva –ugyanúgy nem értek, mint ők, de amiettől függetlenül mégis igaz, és még akkor is igaz, ha nem az.Ez a pillanat is egyébként ilyen, csak most meg költőileg,mert tanárként már soha többé nem élhetem át. Így döntöttem,tehát inkább úgy kéne mondanom, hogy mert t.ként már többénem élem át. Csakhogy itt most az én kis-önként-se-dalolómmiatt nem álltam, nem állhattam meg, Dezső. Eza kiscsaj tényleg annyira rettenetesen ostoba volt,hogy meg kellett kockáztatnom az indokolhatóönhittségem pedagógiai számításait esetlegesen keresztülhúzótűnődőöntudatlanság reakciójával valószámvetés lehetőségét is, mert így még mindig

[rádöbbenhetek, hogynem vagyok ott a célnál, még rá kell tennem egy lapáttal,még argumentálnom kell, még nincsen minden egészen veszve.Ezért így folytattam. A bál örök, a meghívás mindig is fennáll(Lásd még ide, csakis a cím miatt: de a cím miattföltétlen: Tandori/Thoreau: A meghívás fennáll, TDelsőmadaras regénye, amelyet én elejétől a végéig,orrvérzésig, kétpofára, ahogy kell, ISBN 963 270 868 7),és azt ugyan elhallgattam, hogy zártkörűrendezvényről van szó, ahol akárki nem lehetcsak úgy tag (VIP meg pláne), azt mondtam, hogy értse, pedig ilyetén nem szoktam füllenteni, vagy szoktam, de csak, mint most is,indokolható esetben, néha: – Mindenki vendég oda, te is,én is, Hannibál is. Kosztolányi is, a nőm is,

493

mindenki, de mindenki, aki valaha is élt ezen a világon.És még mindig nem lehettem egészen biztos, értette-e,hogy ez ilyen egyszerű. Ezért és ekkorkezdtem el újra elölről az egészet.

Nézd, kislány. Kosztolányi ott áll az ablakban, néz fölfele,az égre, és egy bál látomásra tárul fel előtteaz éji hosszúra nyúlt munka után végre.Ott áll az ötvenéves, ínyrákos, és valószínűleg hullafáradt, mámorosköltő, és őszinte hálával köszöni a pompát – na mármost,törjük csak fel ezt a plombát. Minek örül, mert hálás,miért ujjong az éjben, mikor a bál ott fönt van,

[és nem itt lent, hanemaz égben. Nem hívták meg oda, nem vendég, költőőcsak, akiszemlél, innen lentről hiszi azt, hogy ilyen is lehetegy vendég, aki eszmél. Lásd hát meg még egyszer, ha mondom,a költőlenn, a tömeg fenn bolondul, zajlik a nagy szemfényvesztés,öntudat az ára; legyen mégis ki megmondja, minek ide a könyv,minek ide a pára… Egyszeri élmény, megváltással rokon,na de ilyen hőfokon ez érthetőis, hiszen alkotott, volt is rá joga,beláthatod, megtárgyaltuk, ne most légy ennyire ostoba.Figyelj! Miről is van szó? Rántsuk csak le azt a leplet,Ami akkor hajnalban a költőszeme előtt lengett! És azóta is,meg ne tudd, szemfedél helyett borul arra, ki ettől megbutul,mert nem látja senki, hogy ez itt iszony,amire a költőigent mond, az tulajdonképpen nem más,mint horrorviszony, méghozzá horrorviszony a javából,hadd ne idézzem most Király Jenőt a tanulmányából,amit a King Kongról írt, onnan ugrott be most egy textus,ha nincs hozzá gusztusod, ez akkor is intertextualizmus;nem idézem, gondolkodj csak el a tényen, a költőalant, a bálfelette, na gondolkozz csak, gondolkozz keményen:mi indokolja mégis a halálát, a katarzist, ha nem ez a horror,– Jack Torrance sorsában is a tanulság az,ami a leginkább orrol –; miért ne! ennek lenne hálás,miért ne! ezt igenelné, hisz nincs ok, én hülye,

494

ami a bált leterelné,vagy ha van is, az nem ok,ennyire ne legyünk már boldogok,egyszerűfüllentés lenne csak, nevezzük végre néven a gyereket:ez bizony kőkemény horror, metafizikai végrendeleted.

És ekkor jött a döbbenet – nem tudom abbahagyni –Ekkor jött a ráadás, ki gondolta volna,megszólalt a kislány, hogyaszonygya: –de csak így, most szó szerint idézem,emberismeretre vágytam, kaptam is egészben –:– Az anyukám is hivatalos a bálba? – Mit kérdeztél, gyöngyöm?,és éreztem, mint hull fentről fejemre göröngyöm,az anyukám is hivatalos a bálba, teszi fel újra,igen, hacsak odafele valaki jól meg nem kúrja,igen, persze, hogyne, hivatalos őis,ekkor viszont a felsorolásból kihagytam mármagamat meg a nőm is,ez a kérdés akkor inkább néked szólt, mint nekem,és hát döntsd is el erre te, ha tudod, a feleletet,bíbelődj vele, te talán tudod már a választ,(én vakkantottam neki egyet), de tényleg, csak ha nem fáraszt,halott vagy, neked tudnod kell, én csak blöfföltem, kérlek,nejedet üdvözlöm, és ezennel elnézésedet kérem.

P. S.: P. S.-t is üdvözlöm. Nem a postscriptumot persze,bár elidétlenkedhetném, hanem személyesen ŐT magát.Mondd meg neki, kérlek,hogy már nem utálom. Annyira.Na jó, most elidétlenkedtem.Részeimről szent a béke, vagy valami ilyesmit.Vagy tudod mit, ezt:Irgalom, édesapám, Dezső, nézd, jaj kész ez a vers is!…és nem tudom, mit tegyek.

495

Veress Zsuzsa

AZ ÁHÍTAT SZAKRÁLIS GESZTUSAIA HAJNALI RÉSZEGSÉG TANÍTÁSÁBAN

Egy olyan gimnáziumban, ahol az egyik leghíresebb volt diákunk– Jókai – jelmondata áll a homlokzaton: „Istennek, Hazának,Tudománynak”, szinte szükségszerű, hogy a Hajnali részegség taní-tását elsősorban a szakrális gesztusokra hegyezzük ki.

A textussal való megismerkedés előtt a cím mindkét eleme aXIX. század végének franciás költészetét asszociálja. Hajnal, á t-meneti napszak – ez alapján impresszionista napkelte-leírást vár-nánk, mint amilyet mondjuk Tóth Árpád Körúti hajnalában vagyHajnali szerenád jában olvashatunk. Utóbbi annál is inkábbeszünkbe juthat, minthogy az egy züllött éjszaka utáni percekrőlszól. A „részegség” szó mintha hasonlóra utalna. A fin de sièclemámorkultusza látszik visszaköszönni.

Az elsőfelolvasás után inkább Ady közismert sora („Hajtsonszentlélek vagy a korcsma gőze”) jut a diákok eszébe a címről: „ré-szegség” nemcsak alkoholtól, hanem vallásos révületből is származ-hat. Így villan össze a ’részeg’ és a ’révül’ szó közös töve is. A Kosz-tolányi-vers címében a főnév konnotációjába belejátszik Rimbaud is,hiszen illuminációról van szó, s a melléknév szintúgy a fény megje-lenésére utal.

A költemény részletes elemzése utáni órán meg lehet mutatnia szerző1907-es keltezésűÁlmatlanság címűversét, hogy a diákokis felfedezhessék ebben a korai megfogalmazásban a Hajnali ré-szegség előképét. („Kigyúl a kép, fal s ágy a lángözöntől […] hal-kan kinyílik egy aranykapu.”)1

A Hajnali részegség részletes elemzését szakaszonként végezzük el.

1 Az ebben a versben szereplő„álmos mákvirág” szókapcsolat játékba hozzaMorpheust és a részegség–mámor–morfium jelsor által a kábítószeres utazáso-kat. Az asszociációk mentén eljuthatunk nemcsak a Kubla Kánig, de a misztikustúlvilági utazásokig, pl. Dantéig és a sámánélményekig.

496

Hogy a vers indítása radikálisan hétköznapi, szinte prózasze-rű, a ’te’-hez való odafordulás fecsegős tónusa is megerősítenilátszik.2 Pedig egy bizonyos szempontból ez a megszólítás is ér-telmezhetőszakrális gesztusként. A beszélőlénye lényegét érintőmegrázó élményéről, és ebből származó nagy felismeréséről szá-mol be. Ahhoz kell valaki, hogy ez a „nem mondhatom el senki-nek, elmondom hát mindenkinek” szituáció feloldható legyenúgy, hogy a vallomás ne veszítsen intimitásából. Az illetőnem le-het családtag, nem lakhat vele együtt („ismered a házam”; „emlé-kezni tudsz / a hálószobámra,”). Nem állhat hozzá túl közel:nem tartozhat azok közé, akiknek alvását a szeretet nyelvén a„lágy, álombeli mézek” kifejezéssel illeti. De nem tartozik – ter-mészetesen – az idegenek közé sem, akiknek alvását a beszélő„agyvérszegénység”-nek titulálja. Csak így maradhat mindvégigarctalan és néma: a ’te’ egy beavatott kívülálló. A megszólítottnakez a funkciója emlékeztet a lelkiatya szerepére, ahogy a szituációa gyónásra – csak persze profanizált változatban.

A szentség beszédhelyzetének ez a világi megfelelője mintegyátértékeli az elsőkét szakasz zsánerszerű, referenciális olvasásracsábító elemeit is. Az elsőszövegegység zárlatában szerepel – ésaz egész versben egyedül itt – a „részeg” szó, a lírai alany sötét-ben való botorkálásának hasonlataként, s rögtön utána ott áll azablak, a kitekintés. Itt ismét emlékeztetnék az 1907-es Álmatlan-ságra, ahol a címmel megjelölt fogalom olyan, némileg módosulttudatállapotot jelent, melynek hatására a lírai alany képzeletébenkinyílik egy égi kapu. Másrészt a Hajnali részegség második szaka-szában jól látható a többi embertől való elhatárolódás. A „fel-döntve”, „vakon”, „vízszintesen”, „kancsítva”, „agyvérszegény-ség” szavak „az emberek”-re vonatkoznak. Ezektől az ’ők’-től abeszélőt az különbözteti meg, hogy egyedül ővan ébren. Az ál-

2 Kipróbáltan gyanútlan áldozatokon: a rímelés és a metaforák ellenére csak aLogodi utca említésekor kezdett derengeni nekik, hogy nem a saját tegnapiélményemet mesélem… Másrészt itt érdemes megjegyezni, hogy a néhányévvel korábban keletkezett Ha negyvenéves… cíművers még fokozottabbanprózai. Ez is a Hajnali részegség előképének tekinthető, csak bármiféle gyónásés feloldozás nélkül.

497

matlanság átminősül virrasztássá, a vigília nagy erejűés nagy ha-gyományú toposzává. Az egyedüli virrasztó az, aki nem vak, akiaz ablakon át meglátja, hogy a „tárt otthonok” – jelzőjükkel el-lentétben – valójában zárt dobozok, ketrecek. De ez csak a látószem előtt tárul fel, ilyen értelemben illik rájuk a jelző: felfedikmagukat, nem takargatnak semmit. Az ébresztőóra képzelt meg-szólalása az egyes számú általános alanynak (az alvónak) szól. Az’ők’ („az emberek”) – ’ő’ („az alvó”) – ’te’ („ébredj”) sor elvezet a’mi’-hez, az azonosuláshoz – a totálisan elidegenedett, méltatlan,ember alatti állapottal. Az „otthonunk” szó jelzi, hogy a beszélőönmagát sem vonja ki a sötétség lenti birodalmából.3 Aki ébertudattal felismeri, hogy az emberi nyomorúságban őmaga is osz-tozik, az érett meg a csodára.

A csoda a gyerekkor emlékének megidézésével kezdődik.Mint Kosztolányinál mindig, ez jelenti az emberi teljességet, azelveszett édent.4 A harmadik szakasz zárásaként ott áll maga a„gyerekkor” szó, de ezt megelőzően már felvillantotta az anyapaplanja és az irkára folyt vízfesték. (Mostan színes tintákról álmo-dom – A szegény kisgyermek panaszaiból)

A kék szín is lehet a szakralitás jelölője. A keresztény hagyo-mányban az ég és a víz színeként a tisztaságot, az igazságot és ahűséget jelképezi. Az Istenanyát szokás kék köpenyben ábrázol-ni. Ezek megfelelői a Hajnali részegségben a harmadik szakasz ele-

3 A Számadás-kötetben néhány oldallal előrébb szereplőOtthon ésA mi házunk cí-műversek szintén a Hajnali részegség részletes elemzése utáni órán olvashatók fel. Aszorongás is, a tárgyi világ rémisztőmivolta is hasonló. „Nézd, itt a portám, itt akulcsom, itt az asztalom és itt az ágyam…Éjjel a zongora, mint barna medve, fo-gat vicsorgat fenekedve…” vagy: „Az ablakunk egy más világra nyílik… Nálunk atükrök mind-mind kancsalítnak… Elment az élet innen… nincs, ami van és vanaz, ami nincs…” . Az 1907-es Pasztellek között is szerepel olyan darab, a Lefekvésután című, amely hasonló. Még a memento mori jelzése, az óra is szerepel a szö-vegben: „Sóhajtanak a bútorok ropogva… Az óra ver és félős hangulat nyom…”.Az érettségi előtt a „sunt lacrimae rerum”-tól a „ kinnfeledt nyugágy”-ig ismétmessze visz innen az út. Másfelől belátható, hogy a Hajnali részegség elsőszakaszátzáró „otthonunk” többes szám elsőszemélye régóta érlelődött.4 Diákjaim, akiket elviszek a Fiumei úti temetőbe, megrendülten fedezik fel,hogy Kosztolányi sírja is a kisgyermeket idézi vissza.

498

jén az égbolthoz kapcsolt „tiszta” és „hűség” szavak, valamint azanya paplanjának kéksége. A következőszövegegységekben, abállal kapcsolatban folytatódik ez a sor. A kék először „egy drá-ga, szép nőpazar belépő”-jének színe (Szűz Mária köntösénekvilági – egyszersmind az anya paplanjának égi megfelelője), majdez kapcsolódik a fény, tisztaság, béke szavakhoz, és azonosul a„halovány ég túlvilági kéké”-vel. A Szentháromság színszimboli-kájában többnyire a fehér az Atya, a piros a Szentlélek, a kék aFiú jelképe. A záró szakaszban a lírai alany a szívével dalol (azÚrnak) – az azúrnak. Ez a keleti eredetűszó mintegy a kékségszuperlatívuszát jelenti, és kiválóan alkalmas arra, hogy felidézzea fin de siècle miszticizmusát, mely visszakapcsol a vers címénekilyen irányú asszociációihoz, így zárva ezt a kört. Az örökkévaló-sághoz a kéken kívül természetesen az arany szín és a fény jelen-téskörébe tartozó különbözőszavak sokasága illik: benne is van-nak a versben.

A csillagok motívumát is érdemes megvizsgálni. A szöveg„lélekző” lelküket említi. A helyesírási szabálytól eltérőírásmódcsak helyreállította ezzel a figura etymologicával az ige eredeti ér-telmét, a lélek és a levegő– nyelvünkben ősi örökségként meglé-vő– kapcsolatát. Ugyanakkor a csillagok mint égi szemek azono-sítása is nagy hagyománnyal rendelkezik. A versben a lírai alanyés a csillagok nézik egymást. A csillagok a kozmikus rend ésharmónia végtelen terében mérik az időt – szemben a „keltőóra”mechanikus esetlegességével. Hannibál említése is távlatot nyit azidővégtelenségére, ezzel áll ellentétben az én végessége. Az Éneka semmiről zárlatában Caesar és Napoleon kora ugyanezt a szem-benállást jelzi, ám ott az ember végleges végessége a lényegi állí-tás, akárcsak a Halotti beszédben. A kötetben az e két költeményközött elhelyezett Hajnali részegség is állítja ezt, ám – a másik kétverssel ellentétben – mást is állít.

Az égi bál látomása által egy olyan élmény, tapasztalat fogal-mazódik meg ékes szavakban, melyről szavakkal voltaképpennem lehet hírt adni. Csak körülírni lehet. Hogy ki miféle hasonla-tokkal táncolja körbe a kifejezhetetlent, az eklatánsan jellemzőrá.A homo aestheticusnál sziporkázó, tündökletes szépség szecesz-

499

sziós ízűleírásával találkozunk. Mi más lenne nála a hűés igazmegfelelője, mint a szép?

A Hajnali részegség föld–ég-ellentétezése megfelel a siralom-völgy–mennyország évezredes keresztény hagyományának. Hiszena ketrecbe zárt lentiekéhez képest a látomás egy másik, teljes létbőlmutat meg valamit. De – hasonlóan minden eddig érintett szakrálismozzanathoz – ez is világiasított változatban. A Bibliában is szere-pel égi vendégség.5 „Boldogok, akiket meghív lakomájára Jézus, azIsten báránya.”(Ez a – minden misén elhangzó – mondat a Jelené-sek könyvében olvasható a mennyországról.) A lakoma mint ven-dégség szerepel magának Jézusnak a mennyek országáról szólópéldabeszédei között is. Máténál királyi menyegzős lakomáról vanszó, Márknál és Lukácsnál nem a király, egyszerűen csak „egy em-ber” hív vendégsereget a menyegzős lakomára. A túlvilági vendég-ség ószövetségi előképei közül a diákok számára is jól ismert a 23.zsoltár. Ennek második szerkezeti egysége az Isten-ember viszonyta házigazda és a vendég kapcsolatához hasonlítja. Kosztolányinálégi vendégsereg és glóriás házigazda szerepel ugyan, ám a biblikustúlvilág-szimbolika lényegi elemei: a menyegzőés az együtt evés, azasztalközösség logikusan elmaradt, azzal együtt, hogy a meghívásaz Úr házába örökre szól.6 A mennyei menyegzőés az égi bál kö-zött ugyanaz a különbség, mint Mária köpenye és a báli belépőkö-zött. A Hajnali részegségben olvasható égi bál egy mondén férfi fri-vol fantáziájának és egy Hamupipőke-szerű7 gyermekmesének az(elbűvölő) összege.

5 Bál viszont – ’az élet bálja’, a szecesszióban kiváltképpen kedvelt toposzán kí-vül – a sátán báljaként lesz ismert a diákok számára, /Bulgakov/ ráadásul Kosz-tolányiéhoz hasonló nagyvilági változatban – tündöklőszépséggel és „gyémán-tos donnával”. Innen a boszorkányszombatok felé nyílik ösvény…6 Ennek pandanja a Szeptemberi áhítat „el-nem-múló vendégsége”, ami itt is a vé-ges, evilági létre vonatkozik. Ebben a versben azonban a beszélőkifejezettenbüszkélkedik azzal, hogy nem dadogott „halvány istenekhez hideglelős és resz-ketőimát”… A tizenkettedik évfolyamon Kosztolányi vendég-motívumáhozkapcsolva bemutatom tanítványaimnak Esterházy Pétert mint pincért.7 Hasonló a kötetbe nem került, 1910-es keltezésűHajnali bálteremben cíművers– erős csáthos (A varázsló halála) zamattal.

500

Nagyjából ezen a ponton szokták tanítványaim megfogal-mazni ezt az – egy ideje már körvonalazódó – oxymoron-féleséget: egy ateista istenélménye.

Ez éppen a költemény befejezésében, az átélt tapasztalatotkövetőreflexióban válik nyilvánvalóvá. A vers harmadik nagyszerkezeti egységében, az utolsó négy rövid szakaszban megsza-porodnak az áhítat gesztusai. A Magyar ÉrtelmezőKéziszótár az’áhítat’ szó következőjelentéseit adja meg: 1. vallásos elmélyülés;2. megilletődéssel párosuló tisztelet, csodálat. A fölvilágolt a titokértelme (misztikus élmény) és a „szájtátva álltam”, a „virradtig[…] bámultam” kifejezések kimerítik az áhítat szó definícióját.

Diákjaink egy része sok kegyes, vallásos irodalmat ismer, melyszövegek felsorolását itt most méltatlannak találnám, annak le-szögezését azonban nem, hogy ezek az Istennel való találkozásrólszóló történetek éppen ilyen esetekben kapóra jönnek, ugyanis agyerekek azonnal felismerik, ha hasonló jelenséggel találkoznak.Így meglátják a Köszönöm, köszönöm, köszönömmel – és néhányanAugustinusszal is – közös elemeket. Tehát azt, hogy a szavakkalkifejezhetetlen élmény képekben fogalmazódik meg; hogy amisztikus tapasztalatot az eufória, utána a megrendült és áhítatoséletátértékelés, majd a mélységes hála követi. Azt is meg tudjákfogalmazni, hogy a beszélőilyenkor észreveszi, hogy voltaképpenmindig is létezett az, amit őcsak most élt át – s e feletti megbá-nását és csodálkozását is megfogalmazza.

Kosztolányinál is az élmény következménye először a rendkí-vüli boldogság, majd az életgyónás. Ez a helyzet olyan, mint mi-kor valaki „a sínek közé esett”, és ezért úgy „lát, ahogy nem lá-tott sose még”. Az éles, új megvilágításban világossá válik, hogymi fontos, és mi nem az. A beszélőátértékeli az egész életét. Abevezetőszövegegységben (amikor is a beszélővégül azonosítjaönmagát az emberi nyomorúsággal) a doboz–ketrec–ól motí-vumsor a rabság képzetét kelti – s ez meg is jelenik ebben amegbánást megfogalmazó szakaszban: „hát te […] miféle rin-gyók rabságába estél”. Ezt kérdi önmagától a beszélő, s a „rin-gyók” gyűjtőfogalomként bármiféle kedvteléseit jelenti, beleértvemég az írást is („mily kézirat volt fontosabb tenéked”). Az ön-

501

megszólítás is a lírai alany önmagával való elégedetlenségét, ko-rábbi szerepeivel való azonosulási képtelenségét jelzi. A három-szor ismételt „ötven éve”8 és a „csak most tűnik szemedbe” el-lentét is döbbenetesnek állítja a megvilágosodás iszonyú későimivoltát. De rögtön utána jön ez a belátás: kegyelem, hogy – hakésőn is – egyáltalán megtörtént. A könny a katarzis, a meghajláspedig a hódolat és hálaadás szakrális gesztusának szó szerintimegfelelője – ezúttal bármiféle világiasítástól mentesen.

Hogy fent is, lent is vendégség van, az szembetűnő. És ez va-lósággal kínálja a Boldog, szomorú dal zárlatával való összevetést.1917-ben az „e világ”-hoz kapcsolódik a közelre mutató szóvalaz „itthon vagyok”, s az éghez a távolra mutatóval a „már nemvagyok otthon”.

A Boldog, szomorú dal a létige használata alapján osztható szer-kezeti egységekre. A „van” dolgokra, fogalmakra vonatkozik,melyek a beszélőgrammatikai birtokai is, a ’nekem van valamim’szószerkezetben. Ha a beszélőcsak akcidenciákkal írható le,szembetaláljuk magunkat a ’birtokolni vagy létezni’ problémával.Hiszen mindvégig a birtoklást jelentő„van” uralja a szöveget, s alétige csak a befejezésben vonatkozik magára a lírai alanyra. En-nek következménye, összegzése a vers idézett zárlata: az e világ-ban való itthonlét látszatlétezés csupán, a személy elvesztetteharmadik dimenzióját, a magasságot – a valódi létezést.

A Hajnali részegség bevezetése ezt látszik fokozni: a látszatlétlenti birodalma a teljes idegenség. A fenti, teljesebb létezést je-lentőbál viszont ellentmondásos. Egyrészt nem hagyható fi-gyelmen kívül, hogy a beszélőnem látja magát a bált. Csak azt,amikor már vége van. És ebből érti meg, hogy „az égbe […]minden este bál van”. Látja a lépcsőt, ahol a házigazda búcsú-zik, és látja „künn” az előcsarnokot – de beljebb nem lát. Tehátaz égi vendégségből mindenestül kimarad: nem csak nem meg-hívott vendég, de a vendégség látványától is megfosztatott. Vi-szont az átélt élmény hatására megfogalmazza a ’köztes lét’ ál-

8 „Ötven felé kivetjük önmagunkbólc/ mindazt, ami cifra s szedett-vedettlomc/ s olyan komor, fönséges lesz a lelkünk, / olyan hideg és kongó, mint atemplom.” (Negyven pillanatkép, 34.)

502

lapotát: nem idegen ezen a világon, mint, mondjuk, Camus hő-se, de nincs is otthon, mint, mondjuk Tamási Áron hőse, ha-nem vendég „itt e világban”.

Tehát a költemény beszélője – amint ezt már korábban a ’te’kapcsán megfogalmaztuk: egy beavatott kívülálló. Ám míg amegszólítottra a szónak abban a hétköznapi értelemben vonat-kozik ez, hogy nem illetéktelen, a beszélőközölte vele egy bizal-mas titkát, addig a beszélőre a szakrális aktus értelmében vonat-kozik. Neki – valamiképpen mégiscsak – megnyílt az ég.

A Hajnali részegség záró szakasza kétszer tartalmazza a „tu-dom”, és egyszer az „érzem” igét. A „tudom” a Semmire, és azegyén végleges végességére vonatkozik, ahogyan ezt a kötetbenelőtte a Halotti beszéd és az utána álló Ének a semmiről is tartalmaz-za. Az „érzem” arra vonatkozik, hogy ’valami, vagy inkább vala-ki, mégiscsak van’. A Boldog, szomorú dal a létigét csak a zárlatbanalkalmazza a lírai alanyra: („vagyok”). A Hajnali részegség ugyaneztmúlt időben fogalmazza meg („vendége voltam”), az átélt részle-ges beavatódás hatására mintegy visszamenőleg átminősíti egészaddigi életét. Kupolás szerkezetűa vers, akárcsak az ember élete.Az összegzés-számadás szempontjából az ötven év – különösena halál közelségében – ugyanolyan fontos, mint a krisztusi har-minckettővagy a dantei „félút”.

A ’beavatott kívülálló’ oxymoron persze könnyebben megfo-galmazható a hit és kétely ambivalens viszonylatában. Itt vissza-kapcsolunk az ’egy ateista istenélménye’ ellentmondásosságához.A mi iskolánkban a diákok nem tanulnak filozófiát. Hittant ta-nulnak. Azon belül is kevésbé az elvont dogmatikát, inkább apraktikus apologetikát. Így hát a Hajnali részegség számukra legfel-jebb a Deus absconditus – Deus revelatus ellentétével, másfelől aHiszek hitetlenül Istenben címűverssel hozható kapcsolatba. Amondottakból következik, hogy csak annyit éreznek: a közöselem a hit és hitetlenség együttes jelenléte. Azt természetesenmeg tudják állapítani, hogy Ady versében a hit kétségbeesett aka-rásáról van szó, míg Kosztolányinál ez szóba se jöhet. Azt is ér-zékelik, hogy egészen más ember- és istenkép felől, valamint egé-

503

szen más filozófiai megközelítés felől jutunk el valami hasonló-hoz: a hit és a hitetlenség drámai viszonyához.

A „hiszek hitetlenül” állapotot a diákok hajlamosak tipikusanmodern élményként aposztrofálni– egészen addig, amíg nem jut-tatom eszükbe, hogy ezt Márk evangéliumában is olvashattákmár, a megszállott ifjú apjának megnyilatkozásaként (Mk 9,24).Ekkor azonban fontos emberi alapélményként ismerik fel.

Visszakanyarodván bevezetőszavaimhoz, olyasmivel szeret-ném befejezni előadásomat, aminek az irodalomtudományhoznincs semmi köze, de tanári és emberi mivoltomban engem aleginkább érint. Ezt a tapasztalatomat fontosnak tartom meg-osztani: a mi gimnáziumunkban a himnuszokat, az Isten–ember-viszonyt megfogalmazó verseket kiemelt figyelemmelkezeljük. Balassitól kezdve Berzsenyi Fohászkodásán át a XX.századi költők szöveggyűjteményekben nem feltétlenül szereplőverseiig sok vallásos, istenes költeménnyel találkoznak diákja-ink. És bár Ady mindig megrázza őket, könnyekig ható meg-rendülést, valódi sírást csak a Hajnali részegség tanításakor tapasz-taltam – többször is. Úgy tűnik nekem, ez nemcsak Kosztolányiversének kivételes remekműmivoltával magyarázható, hanemiskolánk speciális helyzetével is: az intézményes vallásosság ke-retei között élőfiatalok különlegesen érzékenyek a személyesérintettség megfogalmazására. És valami miatt Kosztolányi ’be-avatott kívülálló ’-ként közvetített vallomását minden másnál hi-telesebb híradásként élik meg.

Április 25-e: Márk napja van a naptárban. A mai napi ige Pé-ter apostoltól származik: „Köszönt titeket Márk, az én fiam”.

504

Reuven Tsur

MÓDSZERTANI HOZZÁSZÓLÁS

A Hajnali részegség-konferencia folyamán élénk viták folytak. A vi-tákban néha nem annyira a tények, mint a háttérben lappangómódszertani kérdések játszottak döntőszerepet. A jelen hozzá-szólás célja feltárni és lehetőség szerint megvitatni a lappangómódszertani kérdéseket. Nagy Endre fölvetette a bátor kérdést,hogy van-e a legitim interpretációnak határa, s ha van – hol. Azalábbiakban iparkodni fogok megválaszolni ezt a kérdést. Vala-mint, úgy tűnik, a legtöbb előadónak erős intuíciói voltak a verszeneiségére vonatkozóan. De mikor próbálták ennek a lényegétmegfogni, az gyakran szétfolyt az ujjaik között. Az alábbiakbanmegpróbálok rendet tenni ebben az ügyben is.

Valaki megjegyezte, hogy a vers rímei manierisztikusak. Azalábbiakban kísérletet teszek megérteni, ez miben áll. Más elő-adások a rímszavak értelmével kísérleteztek, mint például, hogy a„kerestél”, „estél”, „deres tél” és „estély” az est él betűit tartal-mazzák, azonos sorrendben. Itt is azt fogom vizsgálni, hogy hola legitimitás határa. A magam részéről a grammatikus ésantigrammatikus rímekkel foglalkoztam. A metrumra vonatkozó-lag, többen megjegyezték, hogy a sorok jambikus lejtése igenrendszertelen, s ezért talán jobb lenne szabad versről, mint jam-busról beszélni. Volt, aki ezt az álláspontot azzal is alátámasztot-ta, hogy a magyar nyelvben, épp úgy, mint a franciában, és az an-gollal ellentétben, a hangsúly változatlanul a szó azonos szótagjá-ra esik. A tény, hogy a verssorok hossza és a rímek rendje előre-láthatatlan, azt támogatja, hogy szabad és nem jambikus verselés-ről van szó. Az alábbiakban tisztázni próbálom a magyar jambusjellegét és azt a kérdést is, hogy mit lehet tanulni a francia analó-giából és a verselés előreláthatatlanságából a magyar jambusra, ésszabad versre vonatkozóan.

Mielőtt megválaszolom ezeket a kérdéseket, két előzetes kér-dést kell tisztáznom.

505

Először: „manierista”. E szakkifejezés használatos egy franciaés egy angol formában, „manierizmus”, illetve „mannerizmus”. Aszó három értelemben használatos a művészettörténelemben. 1.Elitélőértelemben: a manierizmus egy kis csoport művészeti for-dulatok gyakori (és néha szükségtelen) ismétlése. (A másik két ér-telemben inkább az angol forma használatos.) 2. A mannerizmus arenesszánsz és a barokk közötti művészeti korra vonatkozik. 3.Más olyan stílusok, amelyek ezzel a stílussal közös vonásokat mu-tatnak fel, mint például a középkori költészet és a modernizmusbizonyos válfajai (SYPHER, 1955). Ezek a stílusok többnyire aklasszikus vagy a romantikus stílus tipikus fordulatainak elferdíté-sével vagy eltúlozásával érik el hatásaikat, s hatásuk általában el-més, játékos vagy groteszk. Sypher szerint a mannerizmus komp-lex pszichológiát tükröz a művészetben.

Másodszor: a nyelvi jelek hierarchiája. Az alábbi rangsorban,minden fokozat az előbbinek jelzettje, a későbbinek pedig jelö-lője: írott jelek – hangtani kategóriák – értéstani egységek –nyelven kívüli tárgyak, cselekvések és fogalmak. Ha valaki be-szél hozzánk, fülünket kategória előtti zagyva hangok áramlataüti meg. Mi ezt a hangáramlatot azonnal beszédhangzók sorárakódoljuk át, és a kategória előtti hanginformációt kirekesztjüktudatunkból. A beszédhangzó-sorozatokat értésegységek soro-zatára váltjuk át, amelyek végül a nyelven kívüli világ tárgyairalesznek alkalmazva. Fennmaradásunk érdeke, hogy minél gyor-sabban érkezzünk el a nyelven kívüli világ referenseihez, ahol alétfontosságú dolgok történnek. Ha egy bizonyos nesz egy ra-gadozó állatot jelez, a ragadozó ismerete nagyobb létfontossá-gú, mint a jel ismerete. Az ember egy jelhasználó állat. RomanJakobson (1960) szerint a költői nyelv megkülönböztetőjele az,hogy ott tovább időzünk a nyelvi jelölőknél, mielőtt elérnénk anyelven kívüli jelöltekhez. A költői nyelv a nyelven kívüli refe-rensektől egyre távolabb esőnyelvi rétegekhez tereli vissza a fi-gyelmet. A figuratív nyelvezet és a parallelizmus a figyelmet anyelv értéstani egységeire tereli vissza; a rím, a ritmus és az alliterá-ció a hangtani egységekre, az akrosztichon és a kalligrammák pediga betűkre a papíron.

506

Jakobson nem tesz különbséget aközött, hogy különféle stílu-sokban milyen mértékben köti magához a nyelv a figyelmet. Amannerista stílusokban a nyelv különbözőrétegei – beszédhangok,értésegységek, mondatszerkezet, sőt még a betűk is – sokkal csö-könyösebben kötik magukhoz a figyelmet mint a nem-manneristastílusokban. Polányi Mihály szavaival élve a reneszánsz, a klasszi-cista és a romantikus stílusban „elfigyelünk” a nyelvi jelektől e jelekátható emocionális minőségére. A mannerista stílusok pedig arrakényszerítenek, hogy „visszafigyeljünk” a nyelvi jelekre. Ilyen visz-szafigyelésnek a fenomenológiai minősége tipikusan elmés (witty),szélsőséges esetekben pedig közelebb áll a groteszkhez.

Csak hogy hozzak egy szélsőséges példát – Nagy Endre, mi-kor felvetette a legitim interpretáció határának kérdését, a követ-kezőpéldát hozta: ha egy versben előfordul az a szó hogy „bor-só”, akkor benne van az is, hogy „bor”, az is , hogy „só”. A bormeg a só nem lesz a vers legitim része. Ez a nyelv fonologikustermészetéből eredőegyik alapszabály: a beszédhangok és az ér-tésegységek közötti kapcsolat teljesen önkényes. Műfordítás címűragyogó írásában Karinthy az effajta szófejtést szélsőségbe vitte,szatirikus felhangokkal. A „Ganges”-t „folyosó”-nak fordítottanémetről magyarra, és a „folyosó”-t „Flußsalz”-ként fordítottavissza németre. Aztán megjegyezte: ha az ember német fordító,nem lehet tekintettel ilyen hajszálfinom árnyalatnyi különbségek-re, hogy minálunk a „folyó só” és a „folyosó” mást jelent. Karin-thynál tehát az effajta szófejtésnek szellemes jellege van.

Mannerista stílusokban, legalább is szélsőséges esetekben, abor és a só szerves részévé válhat a borsónak, mint példáulChristian Morgenstern Der Werwolf (Az emberfarkas) címűkölte-ményében. Etimológiailag a „Wer” = ’ember’ (mint a latin „vir”),és „Wolf” = ’farkas’. De Morgenstern úgy bontja fel ezt a szót,mint Nagy Endre a borsót: „Wer” = ’ki’, „Wolf” = ’farkas’, akövetkezőelbeszélőkölteményben: „Egy emberfarkas az éjszakaközepén felkölt egy falusi iskolamestert a sírjából, és megkéri:»Kérem, ragozzon engem!« Az iskolamester felugrik a sírjából, éselkezdi szavalni: „Ki, farkas” – alanyeset, „Kit, farkast” – tárgy-eset, „Kié, farkasé” – birtokos eset, „Kinek, farkasnak” – részes-

507

határozói eset. Az emberfarkas kérte az iskolamestert, hogy tegyehozzá a többes számot is. De az iskolamesternek be kellett valla-nia, hogy erről nem tud semmit: míg farkasok nagy hordákban ta-lálhatók, „ki” (németül) csak egyes számban létezik. Könnyekárasztották el az emberfarkas szemét; hisz neki felesége és gyerme-kei vannak. De mivel tanulatlan volt, hálásan távozott. (E versselrészletesen foglalkoztam a Literaturában megjelent cikkemben.)

A klasszicista költők és irodalomkritikusok mély megvetésselviseltettek az ilyen szójátékok iránt. Valószínűleg az akroszti-chont és az anagrammát körülbelül ugyanakkor találták fel,mondja a tizennyolcadik századbeli angol irodalomteoretikus,Joseph Addison (Spectator, No. 60), de nehéz eldönteni, folyta t-ja, hogy melyiknek a feltalálója volt a nagyobb tökfej. A klasszi-cista kritikusok sok gondot fordítottak a „valódi” és a „hamiselmésség” (true and false wit) megkülönböztetésére. „Mint ahogya valódi Elmésség az eszmék Hasonlatosságából és Összhangza-tából áll, a hamis Elmésség néha egyedülálló betűk Hasonlatos-ságából és Összhangzatából áll, mint például az Anagram,Chronogram, Lipogram és az akrosztichon” és így tovább (Uo.,No. 62). Jakobson modellje értelmében, tehát, Addison aztmondja, hogy a hamis elmésség lényege a jelölt eszméktől legtá-volabb esőjelölőnél való időzés. Az anagramma nyilvánvalóan ahamis elmésség megtestesülése. Több írásomban azt javasoltam,hogy ami hamis elmésségnek tűnik a klasszicistáknak, ami rosszklasszicizmusnak számít, az lehet kiváló mannerizmus, még pedigugyanazoknál az okoknál fogva. A hamis elmésség megrökö-nyödteti a klasszicista költőket; a nagy manneristák pedig – leg-alább is szélsőséges esetekben — meg akarják rökönyödtetni ol-vasóikat. Az emberfarkas egy ilyen szélsőséges eset.

A Hajnali részegség-konferencián több ízben szerepeltek azanagrammákra alapozott szófejtések. A latin szó „alba”, habárnincs megemlítve a versben, teljes egészében benne van a„hajnALBA” szóban, és fordított sorrendben az „ABLAk”-ban.Úgyszintén „kerESTÉL”, „ESTÉL”, „derES TÉL” és „ES-TÉLY” magukba foglalják azt, hogy est él. Ezek a „borsó”, a „fo-lyosó” és a „Werwolf” közeli rokonai. Felmerült tehát a kérdés,

508

hogy előfordulhatnak-e ilyen anagramma-fordulatok az iroda-lomban, és hogy ilyenfajta szófejtések legitimek-e. Azt ígértem,hogy iparkodni fogok megválaszolni ezeket a kérdéseket. Mintláttuk, Karinthynál és Morgensternnél előfordulhatnak. De azírónak is valami jelét kell adnia, hogy az ilyen szófejtések releván-sak. A döntőkérdés az, amit a generatív nyelvészek „pszicholó-giai valóság”-nak neveznek („psychological reality”): van-e azilyen anagrammáknak pszichológiai valóságuk, vagy mindez csakintellektuális akrobatika, keresztrejtvény. Ha megkérdezzük az„átlag” olvasót, valószínűleg meg se fogja érteni a kérdést. Azirodalomprofesszor talán igen, de válasza valószínűleg nem any-nyira a saját vagy mások élményeitől fog függeni, mint az elméletiálláspontjától. Arra viszont úgy a laikus, mint a professzor fogtudni válaszolni, hogy szellemesnek, elmésnek, megrökönyítőnek,groteszknek észleli-e ezeket a szókapcsolatokat vagy pedig arány-lag természeteseknek. Az előzőesetben pszichológiai valóságukvan a szójátékoknak, az utóbbiban nincs.

A határ kérdésére a válasz az észlelt minőségtől függ tehát:hogy az olvasó szellemesnek, elmésnek, megrökönyítőnek, gro-teszknek észleli-e azt, hogy a „hajnALBA” és az „ABLAk”ugyanabban a versben fordulnak elő, vagy pedig aránylag termé-szetesnek. Ennek a megoldásnak két előnye van: elismeri azegyéni ízléskülönbségeket, de mégis különbséget tesz a művésziélmény és a keresztrejtvény között.

A fenti modell szerint a költői nyelv megkülönböztetőjellegeaz, hogy kényszeríti az olvasót visszafigyelni a szöveg által jelzettnyelven kívüli referensektől az értéstani jelölőkre: s az értéstanijelöltektől a fonologikus jelölőkre: a fonologikus kategóriáktól akategória előtti visszhangzó hangáramlatra, vagy pedig, szélsősé-ges mannerista esetekben, a beszédhangzók írásbeli jelölőire. Ve-gyük szemügyre a következősort: „hogy annyi nyár múlt, annyisok deres tél”. A „tél” szó kiegészíti a mondatot, és hozzájárul az„időmúlásá”-ra való utaláshoz. De a tél és a nyár ellentétes pár-huzama a jelzett fogalomtól az értéstani elemekre is kényszerítvisszafigyelni. Hasonlóképpen, a szó egy komplex rímben is résztvesz: „kerestél”, „estél”, „deres tél”, „rest éj” és „estély”, hol a

509

szó hangzói más szavak hangzóival párhuzamosak. Ez a hang-zókra tereli a figyelmet. Mint arra előadásomban rámutattam, evers rímeinek a közös hangzói rendkívül gazdagok, míg a rím-szavak értelme sokrétűellentétet mutat ki. Minél nagyobb az ér-telem ellentéte, annál jobban van kidomborítva a rímszavak ha-sonló hangzata. Ez hatásos módja eszközölni a költői nyelv meg-különböztetőjellegét – vagyis a figyelem visszahárítását az értés-tani jelölttől a hangtani jelölőre. Ha a „kerestél”, „estél”, „derestél”, „rest éj” és „estély” rímszavakra közös értelmet kényszerí-tünk, mint például est él, gátoljuk a figyelem visszahárítását ésszabotáljuk a költemény zeneiségét.

Útban vissza Budapestre, egy kolléga vitatta az itt kifejtett ál-láspontomat. „Azt akarod mondani – mondotta –, hogy a Szondikét apródjában például a „ROM”, „oROM” és „otROMba” közöshangzóinak sincs jelentősége?” – Azt. Az ismételt hangzóknakerős zenei hatása lehet, de ezt nem az esetleges közös értelemszabja meg, hanem a kategória előtti továbbzengőhangok.

Mint említettem, a beszédet zagyva hangáramlat közvetíti,amit a hallgató azonnal átkódol szabatos fonetikus kategóriákba;a hangáramlatot pedig kirekeszti tudatából. De a kirekesztett ka-tegória előtti hangok egy része továbbra is visszhangzik a háttér-ben. A „rövid távú” azaz „aktív”, „közvetlen” memória akuszti-kus módon működik. A háttérben visszhangzó zengés elősegíti anyelv és a beszéd feldolgozását, az által, hogy a feldolgozandónyelvanyagot a közvetlen, aktív memóriában tartja. Ezt a megál-lapítást terjedelmes kísérleti irodalom támasztja alá. A költőinyelv ezt a visszhangzó kategória előtti hanganyagot esztétikuscélokra fordítja. A rímekben, például, a rímszavak háttérben zen-gőhanganyagai egymást fokozva összekeverednek, és zeneiség-ként vannak észlelve. A „ROM” és „oROM” háttérben vissz-hangzó hanganyagai összekeverednek, és egymás zengését fo-kozzák. Bonyolultabb a helyzet az „otROMba” hangzóival. Itt a -ROM szótag lényegesen rövidebb mint a másik két szóban. S mitöbb, az azt követőzöngés zárhang, a [b], gátolja a [m] zengését,s ez által a másik két szó zengésével való egybeolvadását.

510

Itt egy további megkülönböztetést kell megkockáztatnunk. Ahangtani jelölőktől (a beszédhangoktól) két irányba lehet vissza-figyelni: a betűkre vagy a ketegória előtti visszhangzó hanganyag-ra. Az előbbiben a klasszicisták „hamis elmésségé”-hez értünk, azutóbbiban pedig a zeneiséghez.

A kísérleti irodalom háromféle hangtani kapcsolatról beszélegymást követőszavak között. Ha a későbbi szó nagyon hasonlítaz előzőszóra, akkor egymás zengését fogják fokozni. Ha a kétszó mérsékelten hasonlít egymásra, laterális inhibíció áll be: a kétszó egymás zengését fogja gátolni. Ha a két szó egyáltalán nem ha-sonlít egymásra, nem lesz semmi kölcsönhatás. Az „otROMba”megfelelőszótaga csak mérsékelten hasonlít a másik két szó meg-felelőszótagára, s így egymás zengését gátolni fogják. Ha hallaniakarjuk a három hasonló szótag összhangzását, az „otROMba” -ROM szótaga kiejtését kissé meg kell változtatnunk: az egész szó-tagot meg kell hosszabbítani, de főleg az [m]-et; s ezt kissé el iskell választani az azt követőzöngés zárhangtól, a [b]-től. Így ahárom szótag nagyon hasonlóvá válik, és növelni fogják az össz-hangzást. A laterális inhibíciónak fontos szerepe van az effektívszóbeli kommunikációban: megakadályozza, hogy a beszéd elte-relje a figyelmet a szöveg értelmétől a zengőhangokra: hogy ne aszavak zenéjére, hanem értelmére figyeljünk. Erről az olasz kato-natiszt tanúskodhat, aki rohamra adott parancsot katonáinak; sezek lelkesen felkiáltottak: „milyen szép hangja van!” A költőinyelv pedig épp a laterális inhibíció ellenkezőjét kívánja: hogy aszavak értelmétől a zenéjükre figyeljünk vissza. A költői nyelv ze-neiségét többféle módon lehet szabotálni. Egyik módja a laterálisinhibíciót működésbe hozni, csekély változásokat eszközölve a ha-sonló szótagokban. Másik módja pedig: közös értelmet kényszerí-teni a párhuzamos rímszavakra, s ez által elterelni a figyelmet a hát-térben zengőkategória előtti hanganyagtól az értelemre.

A jambus a magyar verselés legelterjedtebb, egyúttal legprob-lémásabb formája. Azzal vigasztalódjunk, hogy az angol verse-lésnek is. De a magyarban sokszorosan nagyobb a probléma.Nem meríthetem ki itt a témát, csak arra akarok rámutatni, hogyúgy a magyar, mint az angol és a francia költők, próbálták impor-

511

tálni a görög és a latin verselést, de csak egy absztrakt sémát im-portáltak, amit aztán mindegyik a maga módján töltött be. Ajambikus séma a gyenge és erős pozíciók (weak and strongpositions) rendszeres váltakozásából áll. A görög és latin költőkezeket rendszeresen váltakozó rövid és hosszú szótagokkal töl-tötték be. Az angol költők viszont ugyanazt az absztrakt sémáteléggé rendszertelenül váltakozó hangsúlytalan és hangsúlyosszótagokkal töltötték be. A franciák egyszerűen kudarcot vallot-tak: nem sikerült meghonosítaniuk a klasszikus versmértékeket.A magyar jambusban a rövid–hosszú és a hangsúlytalan–hangsúlyos szótagok furcsa keverékét találjuk. Mi több, a verssorvégén, a rímben, az utolsó erős pozíció után jöhet még egy vagykét versmértéken kívüli (extrametric) szótag; a verssor elején pe-dig az elsőgyenge pozíció betöltetlenül maradhat. A lényeg az,hogy a verssor folyamán minden két erős pozíció között egygyenge pozíció jöjjön. Vegyünk egy aránylag problémamentespéldát.

/Ø Ötven,w sx/ / / / / /

jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –w s w s ws w s w s x

Ez a generatív metrikusok jelölése. A sorok alatti ’w’, ’s’ betűka rendszeresen váltakozó gyenge és erős pozíciókat jelzik (’x’ – aversmértéken kívüli szótag az utolsó erős pozíció után): a sorokfölötti dőlt vonalak pedig a hangsúlyos szótagokat jelzik. Az elsőüres pozíciót Ø jelzi. Azt mondtam, hogy ez a példa aránylagproblémamentes, mert itt a hangsúlyos szótagok egy híjával (jaj)egybeesnek úgy az erős pozíciókkal, mint a hosszú szótagokkal.Ez igen ritkán történik meg a magyar jambusokban. Most ve-gyünk szemügyre egy kevésbé egyszerűesetet:

512

/ / / / / /De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,w s ws w s w s w s x

Ha a hangsúlyos és a hosszú szótagokat gyűjtőnéven promi-nens szótagoknak nevezzük, akkor négy erős pozíciót (az ötből)prominens szótag foglal el. A „De FÖNN”-ben és „OTT”-banhangsúlyos szótagok, a „baRÁtom” és „deRŰS”-ben hosszú szó-tagok. A „derűs” hosszú szótaga különösen figyelemreméltó. Avele rímelőmásik két rímszó rendkívülien prominens szótagot kö-vetel. A „hűség” elsőszótaga (az utolsó erős pozícióban) hangsú-lyos és hosszú. A „nagyszeRŰSég” megfelelőszótaga hosszú; smivel közte és a hangsúlyos elsőszótag között van egy hangsúlyta-lan rövid szótag, könnyen hangsúlyozható, anélkül hogy megboly-gassa a hangsúlymintát. A „deRŰS ég”-ben, ezzel szemben, ahangsúlytalan hosszú szótag az erős pozícióban közvetlenül követia hangsúlyos rövid szótagot a gyenge pozícióban, erősen meg-bolygatva a hangsúlymintát. De a rímszerkezet nem tűri, hogy a -RŰS szótag ne legyen rendkívülien prominens. E dolgozat végefelé meg fogjuk vizsgálni, hogy oldják meg ezt a problémát élvo-nalbeli színészek.

A francia költészetben csak egy módja van extrametrikus szó-tagra alapozott rímet teremteni: hogy az utolsó metrikailag elvártszótag után egy „néma ’e’” jön. Ez a „néma ’e’” többnyire (denem mindig) a nőnem jele, s ezért az ilyen rímeket „nőneműrí-mek”-nek nevezik. Azokat a rímeket, ahol a verssor metrikailagelvárt szótaggal végződik, „hímneműrímek”-nek nevezik. Ezt aterminológiát átvették azokban a nyelvekben is, ahol a rímszer-kezet jelentékeny mértékben bonyolultabb, és semmi köze anyelvtani nemhez. A rövidség kedvéért én is ezt a terminológiátfogom használni.

A francia klasszikus költők, Baudelaire és a romantikusokzöme főleg szimmetrikus, zárt szakaszokat vagy hármas szaka-szokat használnak, ahol a hímneműés nőneműrímek bizonyosrideg rendszerek szerint váltakoznak. Ezzel szöges ellentétben, aHajnali részegség összes rímei, kivétel nélkül bonyolult és virtuóz

513

nőneműrímek, amelyek rendszertelenül vannak halmozva egy-más után. Előadásomban részletesen rámutattam, hogy AranyJános rímeinek a közös hangzói rendkívülien gazdagok, míg arímszavak értelme sokrétűellentétet mutat: különbözőbeszédré-szek s a szavak morfémáinak egész sora van ellentétbe állítva.Minél nagyobb az értelem ellentéte, annál jobban van kidombo-rítva a rímszavak hasonló hangzata.

Mint említettem, ugyanez áll a Hajnali részegségre is. De Kosz-tolányi a bonyolultságot egy néhány lépéssel továbbviszi. Figyel-jük meg a következő rímpárt: „szomszéd” – „morzsolomszét”. Ha figyelembe vesszük, hogy a [d] egy zöngés [t], akkoraz „-omszéd” két szótaga a második rímtagba van foglalva. A„szomszéd” egységes szó; a „morzsolom szét” két szóból áll. Azextrametrikus szótag az egy önállósított igekötőkülön hangsúly-lyal; ez pedig azt kívánja, hogy a LOM szótag rendkívülien pro-minens legyen, annak ellenére, hogy nem hangsúlyos, habárhosszú (de csak akkor, ha jön utána egy mássalhangzóval kezdő-dőszó). Vagy figyeljük meg a következősorokat:

Az égbolt,egészen úgy, mint hajdanába rég volt,mint az anyám paplanja, az a kék folt,mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,

A „szétfolyt” egy szóból áll; de e négysoros rím utolsó tagja-ként, egyes előadók (mint például Gáti József) kétszavas hanglej-téssel ejtik itt (hallgassuk meg).1 Az „égbolt” összetett szó; a „régvolt” és a „kék folt” két szóból állnak, így egy összetettrímtagskálát lehet összeállítani, amelyen minden későbbi fok ke-vésbé természetesnek lesz észlelve:

„szomszéd”„szétfolyt”„égbolt”„rég volt”; „kék folt”

1 Az e hozzászóláshoz tartozó hangfájlok a következőweboldalon találhatók:http://www.tau.ac.il/~tsurxx/HajnaliSoundFilesmp3/Modszertan.html

514

„morzsolom szét”„derűs ég”

Az ilyen összetett rímek előreláthatatlan további bonyolultsá-got érhetnek el, mint például a következőkét verssorban: „a haj-nali homály mély / árnyékai közé lengett a báléj”. A „homálymély” – „báléj” rím gazdag hangtanilag; a „homály mély” nyelv-törőt képez; metrika szempontjából a „homály” második, hosszúde hangsúlytalan szótaga foglalja el az utolsó erős pozíciót, demondattani szempontból az előzőpéldákkal ellentétben a „mély”itt a következősor elsőszavához kapcsolódik, nem az előzőszó-hoz. Minél távolabb haladunk ezen a skálán a „szomszéd”-tól a„homály mély” felé, annál kevésbé természetesnek, annál mes-terkéltebbnek, elmésebbnek, játékosabbnak, frivolabbnak tűnik arím. Ha valaki azt mondja, hogy a Hajnali részegség rímei manieris-ta rímek, valószínűleg azt érti ez alatt, hogy aránylag sok rímszóközelebb esik a skála végéhez, mint az elejéhez. Mikor Réz Pálelolvasta előadásomat, megjegyezte, hogy a vers rímei „túl jók”, sez hozzájárul Kosztolányi eksztatikus élményének játékos, frivol,látványos mellékzöngéjéhez. A fenti skála megindokolhat egyilyen meglátást.

Mi tehát a kapcsolat a rím és az értelem között? Lényegében,a rím két vagy több szó, amiknek hasonló hangzásuk és más értel-mük van. Minél nagyobb az értelmi ellentét és a hangzati hason-lóság, annál erőteljesebb a rím.

E dolgozatban és a konferencián tartott előadásomban olyanelemzési technikákat fejtettem ki, amelyek ki tudják mutatni azértelem másságát a rímekben; sőt, ki is tudják fejezni a rímszavakviszonylagos másságát. Ilyen viszonylagos másságra fontos stilisztikaimegkülönböztetéseket lehet alapozni. Jelen dolgozatban próbál-tam kimutatni, hogy aki amellett érvel, hogy a rímszavak értelmehasonlít valamilyen szempontból, tulajdonképpen a rímek rím vol-ta ellen érvel, és zenei hatásukat csökkenti. Habár ilyesfajta kér-désekben a verselemzőnem szorul az elemzett költőjóváhagyás-ára, mint láttuk előadásomban, Kosztolányi maga is épp az itt ki-fejtett felfogás mellett foglal állást.

515

Említettem egy olyan felfogást, mely szerint a magyar nyelv-ben, épp úgy, mint a franciában, és az angollal ellentétben, ahangsúly változatlanul a szó azonos szótagjára esik. Volt, aki eb-ből azt a következtetést vonta le, hogy a magyarban – vagy ebbena versben – a szabad vers uralkodik Habár az említett fonológiaitény helyes, az analógia helytelen, több oknál fogva. Először is,az említett francia versekben a versmérték szillabikus és nemszabad vers. Másodszor pedig, a francia „syllable-timed lan-guage”, vagyis a szótagok többé-kevésbé egyenlően hosszúak. AHajnali részegség versmértékében viszont, mint láttuk, a rövid éshosszú szótagoknak döntőfontosságuk van. Ez legfőképpen ak-kor lesz jelentős, ha a prominens szótag, amely az utolsó erőspozíciót foglalja el, hosszú és hangsúlytalan. Ezért pont ezekre azesetekre összpontosítottam a figyelmet. Mint láttuk, ennek aversnek a ritmusában az utolsó erős pozíciót elfoglaló prominensszótagnak és az azt követőversmértéken kívüli szótagnak külö-nös esztétikai jelentősége van. Valamint ezek a „nőnemű” rímekdrasztikusan különböznek a francia nőneműrímektől.

A következőverssor érdekes fényt vet a rövid és hosszú szó-tagok kérdésére:

s megforduló szemük kancsitva néz szét

Réz Pál rámutatott, hogy erre a sorra vonatkozóan e versnekkét verziója van; a másik verzióban „kacsintva” áll (én is így em-lékeztem e verssorra). A torz kép szempontjából a „kancsitva”sokkal jobb; de a jambikus ritmus szempontjából a „kacsintva”jobban hangzik. Ennek az oka az, hogy ebben a szóban nem azelső, hangsúlyos szótag foglalja el az erős pozíciót, hanem a má-sodik, hosszú szótag. A „kacsintva” esetében, az elsőszótag rö-vid, a „kancsitva” esetében hosszú. Ebben a rövid eszmefutta-tásban nem az volt a célom hogy megállapítsam, melyik a helyesverzió, hanem hogy rámutassak arra, hogy a jambus szempontjá-ból igenis jelentős, ebben a versben is, hogy egy szótag hosszú-evagy rövid. Ez azt a felfogást támasztja alá, hogy a Hajnali részeg-ség nem szabad vers.

516

A görög–latin költészetből importált verssémák közül, jókognitív okoknál fogva, a jambus tűri el legjobban a rendszerte-lenséget okozó eltéréseket. Ezért lett a legelterjedtebb versmértékúgy a magyar, mint az angol és a modern héber költészetben. Ajambus különös jellegének Arisztotelesz és Horatius is tudatábanvoltak. Az angol nyelv „stress-timed language”; s mint említet-tem, az angol verstan tipikusan hangsúlytalan és hangsúlyos szó-tagokkal tölti az elvont séma gyenge, illetve erős pozícióit. Vi-szont fölötte ritkák az olyan verssorok amelyekben minden erőspozíciót hangsúlyos, minden gyenge pozíciót hangsúlytalan szó-tag foglal el. Milton Elveszett Paradicsoma első165 sorában példáulkét ilyen sor van. Ennek ellenére Milton számít az angol költé-szet egyik legzeneibb költőjének. Ajánlom tehát, hogy a magyarköltészetben se siessünk szabad versnek nyilvánítani minden ver-set, ahol a sok eltéréstől nehéz látni a jambust.

A konferencián egy feltételezés indoklásaként elhangzott,hogy itt szabad versről van szó, mert a verssorok hossza és a rí-mek rendje is előreláthatatlan. A jelenség leírása helyes, de a le-vont következtetés téves. A jambikus séma, a verssorok és rímekelőreláthatósága független változók. Mint említettem, a jambus-ban a lényeg az, hogy az elvont sémában minden két erős pozícióközött egy gyenge pozíció jöjjön; s még itt is, az első(gyenge)pozíció lehet üres, és az utolsó (erős) pozíció után jöhet egy(vagy két) versmértéken kívüli szótag. S ettől a szigorúan válta-kozó rendszertől a közvetlenül megfigyelhetőelemek (hosszú ésrövid, illetve hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok) sora erőseneltérhet. Hipnotikus költészet címűcikkemben részletesen foglal-koztam az előreláthatatlan-hosszú verssorok és rendszertelen rí-mek esztétikai hatásával. John Crowe Ransom (idézi Chatman,1965) amerikai költőés irodalomteoretikus szerint a rendszeresritmus feladata, hogy hamis biztonságot nyújtson plátói cenzo-runknak. E megállapítást módosítottam a magam módján: arendszeres metrum előrelátható, ezért biztonságot nyújt. Elmésversekben és dajkadalokban valódi biztonságot, hipnotikus köl-teményekben pedig hamis biztonságot. Hogy lehet megkülön-böztetni a hamis biztonságot a valóditól? Ha a vers tartalma irra-

517

cionális, és bizonytalanságot ébreszt, a metrum által ébresztettbiztonság hamis. Ezt a bizonytalanságot a verstani szinten is meglehet erősíteni. A verstani szinten az előreláthatatlan rímszerkezetés sorhosszak hozzájárulnak e bizonytalanságérzethez. Ez a vers-tani előreláthatóság és előreláthatatlanság kombinációja a hipno-tikus költészet egyik jellegzetes vonása.

Itt még egy értéstani megfigyelés is helyénvaló lenne. A sza-vaknak elvont, általános értelmük van; csak szövegkörnyezetük-ben kapják meg a pontosabb, konkrét értelmüket. Más-más szö-vegkörnyezetben a „kocsi” jelenthet gyerekkocsit, lovas kocsitvagy autót. Ha egy anya azt mondja a gyerekének hogy „Kutya-baj!”, úgy érti, hogy „Semmi baj nem történt.”; de ha KárpátiGyörgy Kutyabajnak nevezi rövidfilmjét, ahol egy kutya csinál ba-jokat, a kifejezés megfordítja értelmét. A költői nyelv egyik meg-különböztetőjellegzetessége az, hogy a szavak gyakrabban és fi-nomabban változtatják értelmüket, mint a mindennapi beszéd-ben. Ezért örömmel fogadtam, hogy egyik kollégánk Édes Anná-val hasonlította össze a Hajnali részegséget, és rámutatott arra,hogy a „hajnal” még ugyanabban a műben is különbözőszöveg-környezetekben fordulhat elő. A költői nyelvnek ez a jellege kel-lemetlen bizonytalanságérzetet sugalmazhat. Hivatásos iroda-lomkritikusok néha feladatuknak érzik, hogy megnyugtassák abennünk rejlőplátói cenzort azáltal, hogy meggátolják a szavakszüntelen alkalmazkodását a változékony szövegkörnyezetekhez.A kognitív nyelvészek rendszert csináltak abból, hogy egész seregmetaforát egy értelemre redukálhassanak, szövegkörnyezetüktőlfüggetlenül. Ha egy műben egy út vagy keresztút van megemlít-ve, annak csak egy értelme lehet: „Life is a journey”. Egyik cik-kében, George Lakoff (1993) gúnyos megjegyzéseket tesz azokraaz angol tanárokra, akik azt tanítják, hogy Robert Frost The Roadnot Taken címűversében a keresztút lehet természetleírás. A mikonferenciánkon is elhangzott, hogy Mallarmé verseiben „Azur”ezt és ezt jelenti, és ezért Kosztolányi versében is az „azúr”ugyanazt jelenti. Az én felfogásom szerint, az „Azur” jelenthetmást minden Mallarmé-versben, sőt, ha többször fordul előegy

518

versben, minden esetben jelenthet mást. Az értelmezést tehátminden alkalommal elölről kell kezdeni.

Végül a jambus fenti elemzése ellentmondást válthat ki. Ez afelfogás jól néz ki papíron, de a ritmus a fülnek van szánva.Olyan szavakban mint „derűs” és „homály” az elsőszótag rövid,a második hosszú, ám a nyelvi hangsúly az első, rövid szótagonvan. Ha a hosszú szótag kerül az erős pozícióba, el kell nyom-nunk a természetes hangsúlyt. Gimnazista korunkban víganskandáltuk a Zalán futását: „Régidi/ csősé/ günkhol/ késelaz/élyiho/ mályban”. De mi emberi nyelven akarjuk hallani Babitsotés Kosztolányit. A szabad vers kényelmes megoldás lenne erre aproblémára. Mit lehet csinálni? A Hajnali részegség muzsikája túleffektív, túl rámenős ahhoz hogy szabad versnek tekintsük. Bármeg vagyok győződve arról, hogy a Hajnali részegséget jambuskéntkell olvasni, nem ezt fogom bizonyítgatni, hanem azt fogomvizsgálni, hogy el lehet-e képzelni egy vokális előadást, amiben ajambus fent felvázolt jellege kifejezésre juthat anélkül, hogy meg-erőszakoljuk az emberi nyelvet.

A Hungaroton Varietas Delectat 3 CD-jén négy élvonalbeli szí-nész olvassa fel ezt a verset: Gáti József, Mensáros László,Latinovits Zoltán és Sinkovits Imre. Ellent kell állnom a kísér-tésnek, hogy részletesen összehasonlítsam a négy előadást, és kétfenn tárgyalt verssorra kell szorítkoznom, Gáti József előadásá-ban:

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,

és

ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét

Az elsőábra alsó ablakában a grafikon a beszéd hullámalakjátábrázolja. A huzam balról jobbra az időtartamot mutatja. A füg-gőleges vonalak a vízszintes középvonaltól való eltérése ábrázoljaa hangerőt; sűrűségük pedig a hangmagasságot (ez csak különle-ges nagyításban látható, itt a vonalak foltokká folynak egybe). Afelsőablakban a fel- és lemenőgörbék a hangmagasság görbéjétátláthatóan ábrázolják.

519

0.122 A1:0.226 A2: 0.348Fo

A

Cal

Log

Set60

90

120

150

180Hz

75.2 msec /Divmsec0 75.2 150.5 301.0 451.5 602.0 752.5 903.0 1053.5 1204.0

H10

0

-10

Volt

a der ű s é g

1. Ábra. Hullámalak- és hanglejtésgörbe:„a derűs ég”, Gáti József előadásában

Mint említettem, a „derűs ég” előadása különösképpen prob-lematikus. A verssor utolsó erős pozíciója egy rendkívül promi-nens szótagot követel, a virtuóz rím miatt. Nyelvileg viszont azelőzőszótag (de-) a hangsúlyos. Az előadó paradoxikus feladataaz, hogy az elsőszótag hangsúlyos legyen, de a második szótagprominens. A honlapomon található hangfájl arról tanúskodik,Gáti József (és még egy néhány előadó) igen jó megoldást talált.A „de-” hangsúlyosnak van észlelve; a „-rűs” pedig elég promi-nens ahhoz, hogy a rím kívánalmainak eleget tegyen. Jelen eset-ben a megoldás a hangmagasságra, relatív hangerőre, relatív idő-tartamra és a kiejtés túltagolására (overarticulation) van alapozva.Több írásomban kifejtettem, hogy ha az absztrakt verstani sémaés a nyelv követelményei eltérnek egymástól, a szokásosnál jobbartikuláció hozzájárulhat a megoldáshoz. Erről úgy lehet meg-győződni, hogy összehasonlítsuk a „derűs ég” és a „morzsolomszét” utolsó szótagjait (amelyeket Gáti túltagol) az „Ötven, / jaj,ötven éve – szívem visszadöbben” sorok utolsó szótagjaival(amelyeket Gáti nem tagol túl).

Mint az elsőábra mutatja, az elsőszótag magánhangzójaaránytalanul hangerősebb, mint a kifejezés többi része. A hang-lejtés görbe is aránytalanul magasra szökik. Mindez a szótag

520

nyomatékos hangsúlyát emeli ki. Ezzel szemben az ezt követőkét szótag aránytalanul hosszú. A következőméréseket eszközöl-tem, ezredmásodpercekben (emp): d: 73 emp; e: 122 emp; ü: 184emp; s: 222 emp; é: 385 emp. Míg a „de-” tartama 195 emp, az „-űs” tartama (az „r”-t nem számítva) 406 emp (több mint a duplá-ja). A s rendkívüli hossza különlegesen jelentős. Először is, meg-hosszabbítja a szótagot ott, ahol hosszú szótagra van szükség;másodszor, hozzájárul ahhoz, hogy a hangsúlytalan szótag„egyenlítsen” prominenciában a hangsúlyos szótaggal, anélkülhogy maga is hangsúlyossá váljon; harmadszor, a merőhossz túl-tagolja a mássalhangzót, s egyúttal a szóvéget is; negyedszer pe-dig a szóvég meghosszabbítása azt az érzést sugalmazza, hogyvalami véget ért (épp úgy, mint a zenében), megerősítvén a szó-határ tagolását. Ezt a tagolást a hanglejtés is megerősíti, mégpe-dig kétféle módon. Egyrészt a „derűs” felszökőés esőhanglejté-se egy különálló észleleti egységet jelez; másrészt, az „ég” emel-kedőés esőhanglejtése tipikusan újrakezdést és véget jelez. Az„ég”, ami verstanilag csak egy versmértéken kívüli szótag, a „nő-nemű” rím kedvéért élesen van tagolva. Az é 385 emp hosszú; ésaz é és a g között egy 240 emp hosszú szünet van ékelve. Zárhan-got megelőzőszünet szóközben, ha nem is ilyen hosszú, igengyakori a versolvasásban. De, meglepően, a fül nem észleli ezeket aszüneteket hallgatásként, hanem mintha a hangképzőszervekhosszasan lennének lezárva, hogy az elkövetkezőzárhang élesenlegyen artikulálva. Végeredményben, visszatértünk a pszichológiaivalóság kérdéséhez. Ritmikusnak halljuk-e Gáti megoldását, vagypedig a fenti spekulációk csupán papír- és-ceruzagyakorlatok.

Egy másik hangfájlban hallani lehet a sor végsőkitételét: „aderűs ég”, kivágva. Úgy tűnt nekem, hogy az s lehetne valamivelhosszabb. Egy harmadik hangfájlban elektromos módon meg-hosszabbítottam az s-t. Egy negyedik hangfájlban a végsőkitételkétszer hallható, eredeti változatában és egy továbbmódosítottváltozatban: másodszor is megtoldottam az s-t, és töröltem az aztkövetkezőrövid időközt, ami háttérzajt vagy talán egy nagyonhalk s-t tartalmaz (ezt, miután felerősítettem sem tudtam megál-lapítani, mert ha háttérzaj is, felerősítve s-nek hangzik).

521

Az „ég” hanggörbéje, mint említettem, lankásan emelkedik, éshosszasan, de lankásan esik, s így tipikus mérsékelt záró hatásavan. Ennek ellenére, a „derűs” hanggörbéjéhez mérten drasztiku-san csökkentett a hangmagassága. Hogy megértsük ennek a fel-adatát, eszközöljünk még egy utolsó manipulációt: emeljük fel ahanggörbét a „derűs” hangmagasságára, érintetlenül hagyva a„derűs” hanggörbéjét. Ez alaposan megváltoztatja a metrum-sémát. Mivel hosszas szünetek vannak az egymást követőkifeje-zések között, a „derűs ég” sémája megváltozhat anélkül, hogynagy kárt tegyen a verssor többi részében. A manipuláció után az„ég” elnyomja a „-rűs” prominens jellegét, és a szótagot a gyengepozícióba manipulálja, a következősémához vezetve:

a derűs égw s w s

Gáti eredeti megoldása pedig a versmérték következőmegva-lósulását tükrözi.

a derűs égs w s x

m i n t m o r zs o l o m sz é t

mint morzsolom szét

m i n t m o r zs o l o m sz é t

mint morzsolom szét

2. Ábra. Hullámalak- és hanglejtésgörbe:„mint morzsolom szét”, Gáti József előadásában

522

A „morzsolom szét”-ben a helyzet valamivel könnyebb. Ittnincs szükség a hangsúlyminta közvetlen megfordítására. A„morzsolom”-nak az elsőés az utolsó szótagja is erős pozícióbaeshet, mert közéjük van zárva egy nem prominens szótag. Aversmondásban az elsőszótag kifejezetten hangsúlyos, a harma-dik inkább hosszú. A „morzsolom”-ban az elsőm 0.0857-emp-hosszú, míg a második m jóval hosszabb: 0.105 emp (érzésemszerint lehetne egy gondolattal hosszabb). A benyomás az, hogyaz aránylag hosszú m a szó végén „egyenlít” az elsőszótag pro-minenciájával. A hosszkülönbség egymagában nem elég indok,de egy érdekes jelenség megfigyelhetőa hanglejtésre vonatkozó-an. A második ábra az elsőés utolsó szótagban is emelkedőhanglejtésgörbét mutat. De a kettőkülönféle prominenciát su-galmaz: az elsőa hangsúlyhoz, a második a hosszhoz járul. E kü-lönbség titka az, hogy az elsőszótagban a görbe a magánhang-zón, a harmadikban pedig az utolsó mássalhangzón emelkedik.Tipikusan hanglejtés csak magánhangzókon nyilvánul meg; illet-ve néha zöngés mássalhangzókon is – főleg az l, m, n, r mással-hangzókon. Az emelkedőhanglejtésgörbe rendkívülien szembe-ötlővé teszi az m-et. Az utóbbi két évtizedben a fonetikusok késeicsúcsról beszélnek (late peaking; peak delay). A hanglejtés csúcsaáltalában a magánhangzó közepén „találja el” a szótagot; ritkaesetekben a magánhangzó végén; még ritkább esetekben, a ma-gánhangzót követőzöngés folyamatos mássalhangzón. Habár eza jelenség nagyon ritka a mindennapi nyelvben, ebben a szóbankétszer fordul elő, mégpedig szélsőséges formában. Mindennapibeszédben, a kései csúcs általában emeli a szó értelmének a nyo-matékosságát. Verselésben gyakran a szótag prominens voltátemeli. Sok írásomban rámutattam arra, hogy észlelés szempont-jából a kései csúcs tipikusan előretolakvó erőt fejt ki, amit azalakpszichológusok „perceptuális erő”-nek neveznek. Jelen eset-ben, a hangsúlyos szótagbeli kései csúcs a szó utolsó szótagjáratereli a figyelmet. A második kései csúcs előretolakvása viszontmintegy meghosszabítja az m-et. Érdemes megfigyelni, hogy eb-ben a verssorban is, mint a fent elemzett verssorban, a szóvég ésa sorvég jelentősen meg van hosszabbítva: „morzsolom”-ban az

523

elsőm 0.0857emp hosszú, míg a második m jóval hosszabb:0.105 emp; és a háromszótagos szó „morzsolom” 0.800 emp-hosszú, míg az egyszótagos szó „szét” 0.863 emp hosszú; ebből at előtti szünet egyedül 0.232 emp hosszú.

A Hajnali részegség-konferencián nem annyira a tényekről vitat-koztunk, mint arról, hogy milyen tényeket kell figyelembe venni.Ezt végül is a vitázók háttérben lappangó módszertani és teoreti-kus álláspontja szabja meg. Ha nem akarunk abban megegyezni,hogy nem egyeztünk meg, ezeket az álláspontokat napvilágra kellhozni. Ezt kívántam fenti hozzászólásomban véghez vinni.

Az irodalomtudomány célja nemcsak tisztázni az objektív té-nyeket, hanem figyelemmel kísérni a művészeti folyamatokat is.Itt az intuíciók rendkívül fontos szerepet játszhatnak. A kognitívpoétika egyik célja megteremteni a bírálati eszközöket, amelyekszámot adhatnak az olvasó intuícióira vonatkozóan, főleg azokraaz intuíciókra, amikhez a hagyományos irodalomtudomány nemszolgáltat eszközöket. Mint említettem, egyik kollégánk fölvetettea kérdést, hogy van-e a legitim interpretációnak határa, s ha van,hol. Megkíséreltem megválaszolni ezt a kérdést, a művészeti intu-íciók mozgósítására hivatkozva. Az ajánlott megoldásnak kételőnye van: elismeri az egyéni ízléskülönbségeket, mégis különb-séget tesz a művészi élmény és az akadémikus gyakorlat között.Mindnyájunknak erős intuícióink vannak Kosztolányi zeneiségé-re vonatkozóan. De a hagyományos irodalomtudomány csak igenfelületes eszközökkel szolgál ezeknek az intuícióknak a megvilá-gítására. Mint láttuk, ezekre az intuíciókra is új fényt vethet akognitív poétika.

Függelék

A fenti elvek alapján érdekes kérdések merülnek fel Kosztolányiegy másik versére, az Ilonára vonatkozóan.

Csupa l,csupa i,csupa o,csupa a,

524

csupa tej,csupa kéj,csupa jaj,Ilona.

Semmi kétségem hogy Addison ez iránt a vers iránt is mélymegvetéssel viseltetne. Itt a költőteljesen eltereli a figyelmet azeszméktől a hangtani jelölőkre. S valóban, a maga módján ez isegy mannerista költemény. De itt valami egész másról van szó,mint amit Addison ismert. Itt Kosztolányi nem az egyedül állóbetűket vagy hangtani jelölőket, hanem a háttérben visszhangzókategória előtti hangokat kultiválja. Röviden: célja nem a „hamiselmésség”, hanem szavakkal elérni a zene állapotát.

Hogy megértsük, hogyan próbálja az Ilona elérni a zene álla-potát, még néhány hangtani megkülönböztetést kell tennünk.Akusztikailag a beszédhangok lehetnek „megszakítottak” (pl. [p,t, k]) vagy „folyamatosak”. A folyamatos beszédhang lehet „pe-riodikus” („szabályos rezgésű”), mint például a magánhangzók, solyan zöngés mássalhangzók, mint [l, m, n], vagy félhangzók,mint [j]; s lehet „nem-periodikus” („szabálytalan rezgésű”, mintpl. [s, sz]). Az előbbiek a zenei hangokat közelítik meg, az utób-biak pedig a zörejeket. Továbbá, egy beszédhang lehet„kódoltabb” vagy „kevésbé kódolt”. Ez azt jelenti, hogy azelőbbiben kevesebb háttérben visszhangzó kategória előtti han-ganyag éri el a kognitív rendszert, az utóbbiban több. Olyanzárhangok, mint [p, t, k, b, d, g] kódoltabbak; magánhangzók ésolyan folyamatos mássalhangzók mint [l, m, n, s, sz] kevésbékódoltak, vagyis több háttérben visszhangzó kategória előttihanganyag éri el a kognitív rendszert. Kérjünk meg valakit, hogyejtse ki az i–u magánhangzópárt azonos hangmagasságon, smondja meg, hogy melyik magasabb; vagy a sz–s mássalhang-zópárt. A kérdezettek túlnyomó része azt fogja mondani, hogymindegyik párnak az elsőtagja magasabb. Ez azért van, mert atudatból kizárt hanginformáció valóban akusztikailag magasabbezekben a beszédhangokban. A [ba, da, ga] hangsorban viszontcsak nagyon kevesen lesznek képesek megállapítani hogy melyik

525

magasabb akusztikailag, mert ezek a mássalhangzók sokkalkódoltabbak. Továbbá, jó kognitív okoknál fogva, a kevésbékódolt beszédhangok hanganyaga jobban észlelhetőegyedülállóbeszédhangokban, mint ahol magán- és mássalhangzók vannakegyütt artikulálva. Ezt többfajta kísérlet is igazolja.

Mármost, az „Ilona” név minden beszédhangja folyamatos,periodikus és kevésbé kódolt. Ráadásul Kosztolányi egyedülállóhangzókra bontja fel a nevet: „Csupa l, / csupa i, / csupa o, /csupa a”. Ez a legszélsőségesebb módja, hogy az emberi nyelvközvetlenül hallhatóvá tegye a kategória előtti, szabályos rezgésű,„zenei” hangokat. Ugyanez áll Rimbaud Voyelles szonettjére(Tsur, 1992: 111–135). Ebből a szempontból, a szakasz másodikfele is igen érdekes megfigyelésekre ad alkalmat. A „tej” és a„kéj” magánhangzója és félhangzója folyamatos, periodikushangáramlatként van észlelve. Ezt az áramlatot a [t] és a [k]zárhangok szakítják meg. Ezt a feltartóztatást viszont a felsza-badult, zavartalan periodikus áramlat követi az utolsó sorban:„jaj” két félhangzóból áll, egy közbezárt magánhangzóval.

Végül pedig azt is tudjuk, hogy egyes emberek érzékenyebbek,mások kevésbé érzékenyek a kategória előtti hangok észlelésére.Ezért nem szabad meglepődnünk, ha egy ilyen versszakra vonat-kozóan lényeges ízléseltérésre bukkanunk. Aki jobban ki van tévea háttérben visszhangzó kategória előtti szabályos rezgésűhan-goknak, az zeneinek fogja érezni ezt a versszakot; aki kevésbé vankitéve, az főleg az egyedülálló betűket vagy hangtani kategóriákatfogja felfogni, és a versszakot legjobb esetben „játékosnak” fogjaészlelni.

Bibliográfia

ADDISON, Joseph and Richard STEELE, The Spectator, Volumes 1, 2 and 3.The Project Gutenberg EBook = http://www.gutenberg.org/files/12030/12030-h/12030-h/12030-h.htm

CHATMAN, Seymour (1965), A Theory of Meter, The Hague: Mouton.

GÁTI József, Hajnali részegség, Hungaroton, Varietas Delectat 3 (CD)

526

JAKOBSON, Roman (1960), “Closing Statement: Linguistics and Poetics”, inThomas A. SEBEOK (ed.), Style in Language. Cambridge, Mass.: MIT.350–377.

LAKOFF, G. (1993), “The Contemporary Theory of Metaphor”. In A. Ortony (ed)Thought and Metaphor, 2nd ed. Cambridge: Cambridge UP. 202–251.

SYPHER, Wylie (1955), Four Stages of Renaissance Style. Garden City, N. Y.:Anchor.

TSUR, Reuven (1994), Hipnotikus költészet, Holmi, 6, 243–265.

TSUR, Reuven (1992), What Makes Sound Patterns Expressive: The Poetic Mode ofSpeech-Perception (The Roman Jakobson Series). Durham N. C.: Duke UP.

TSUR, Reuven (2000), “Lakoff’s Roads not Taken”. Pragmatics and Cognition 7:339–359 (lásd Tsur, 2008: 577–594).

TSUR, Reuven (2007), Az Egér, az Emberfarkas és a főnévragozás – Az elmésség és azérzelmi dezorientáció, Literatura, 387–398.

TSUR, Reuven (2008), Toward a Theory of Cognitive Poetics. Second, expanded andupdated edition. Sussex Academic Press: Brighton and Portland.

Audio processorsSoundScope 16/3.0 (ppd)Praat 5.0.43Audacity 1.3.7

527

Tóth Melinda

HAJNALI KATEDRÁLISNagy Versmondás Szabadkán, konferencia Újvidéken

Felemelőérzés volt látni és tudni arról, hogy az elmúlt két évbenkülönbözőhelyszíneken diákok százai gyűltek össze azért, hogy –Jordán Tamás szavaival élve – hangokból katedrálisokat építse-nek, közösen, szinte egy emberként elszavalva legnagyobb költő-ink legszebb verseit. Ugyanakkor talán még ennél is felemelőbb,ha olyan határon túli magyar diákok teszik ugyanezt, akik szár-mazásukat büszkén vállalva a mai napig őrzik hagyományainkat,kultúránkat, nyelvünket és természetesen irodalmunkat. 2010. áp-rilis 23-án Szabadkán, a híres Városháza előtti téren most ők épí-tettek egy csoda-katedrálist, amikor Jordán Tamás vezényletéveltöbb száz torokból felhangzott Kosztolányi DezsőHajnali részeg-ség címűkölteménye.

Ez azonban csak az elsőprogram volt, amelyben örömüketlelhették a járókelők, kirándulók, az érdeklődők, valamint A 12legszebb magyar vers-konferencia – melynek apropójából a vers-mondás is létrejött – résztvevői, akik a közös szavalás után igaziirodalmi időutazáson vehettek részt. A Városházában tett látoga-tás után ugyanis Raffai Judit vezetésével megtekintették az egy-kori Arany Bárány Fogadó és a Kaszinó épületét, sétáltak azúton, amelyen a regény szerint Kosztolányi Pacsirtájának főhőseijártak, illetve megnézték a Kosztolányi-emlékszobát és azt az ut-cát, ahol Csáth Géza született. Az irodalomnak ez a fajta él-ményközpontú megközelítése frissítőként, igazán élőként és em-beriként hatott, ahogy megelevenedtek a regényekben és versek-ben olvasott utak, épületek s maga a város is.

A 12 legszebb magyar vers-program hatodik nagyrendezvénye azÚjvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Tan-székén folytatódott április 23–25-én. Rencsár Kármen gordonka-szólója, Jordán Tamás szavalata, valamint Láncz Irén köszöntőszavai után Fűzfa Balázs, a konferenciasorozat megálmodója nyi-

528

totta meg a délutáni előadások sorát. Az elsőnap a Hajnali részeg-ség jelentésrétegeié, a versbeszédé, valamint a tárgyszerűségé és atudásmintáké volt a főszerep olyan előadók tolmácsolásában,mint Szegedy-Maszák Mihály, Bányai János, Odorics Ferenc, Fa-ragó Kornélia, Harkai Vass Éva és Tarján Tamás. Az est zárása-ként Odorics Ferenc a legutóbbi konferencia Levél a hitveshez cí-műkötetét, Bedécs Gyula Szerbia a Vajdasággal címűtörténelmiútikönyvét mutatta be.

A konferencia második napján a résztvevők az előadásokmellett ellátogattak az évszázados hagyományokra visszatekintőpéterváradi erődbe, ahol a kiadós séta mellett a várban működőmúzeumot, valamint a raktárnak nevezett, pazar kiállítótermet ismegtekinthették Ózer Ágnes történész-főmuzeológus vezetésé-vel. Ezen a napon egyébként nem csupán a magyar nyelvűelő-adásoké – Reuven Tsur, Kovács Árpád, Szabó Szilvia, Nyilasy Ba-lázs, Tarjányi Eszter, Nagy Endre, Kovács András, Gilbert Edit,Szitár Katalin, Mekis D. János, Horváth Kornélia, Papp Judit, ToldiÉva, Bókay Antal, Hernádi Mária és Korda Eszter interpretációjáé –volt a főszerep, hanem az idegen nyelveknek is jutott alkalom amegszólalásra: Antonio Donato Sciacovelli olaszul, Eliisa Pitkäsalopedig finnül olvasta fel az általa készített Kosztolányi-fordítást, aközönség köreiben nagy sikert aratva, valamint néha kisebb vitát iskiváltva (többek között például arról, hogy a Kosztolányi általhasznált ’ringyók’ kifejezés megfelelőjeként használható-e azolaszban a ’szirén’ szó).

Ugyanakkor, ahogy az a felsorolásból is kitűnik, a résztvevőke gyorsan elrohanó napon ismét kedvükre válogathattak a bősé-ges tudásból, ki-ki könnyedén megtalálhatta a témák között a ne-ki tetszőt, a hozzá közel állót, s a viták hevében hangot is adha-tott véleményének. A második este méltó befejezése volt, ahogya meghitt, családias körben elköltött vacsora után mintegy szel-lemi desszertként Szegedy-Maszák Mihály új Kosztolányi-könyvéről a szerzővel Kovács Árpád beszélgetett.

A rendezvény utolsó – harmadik – napján olyan beszélgeté-sek, előadások is helyet kaptak a programban, amelyeken az iro-dalomtudósok és tanárok mellett diákok, egyetemisták – köztük a

529

Savaria Egyetemi Központ és az Újvidéki Egyetem hallgatói – iselmondhatták gondolataikat Kosztolányi szóban forgó költemé-nyéről. Emellett módszertani előadásokra is sor került. Az elő-adók közt volt Sípos Dávid, Patócs László, Érfalvy Lívia,Dancsecs Ildikó, Sági Varga Kinga, Bondár Zsolt, Adriana Var-ga, Magyar Balázs Márk, Boldog Zoltán, FenyőD. György, Ve-ress Zsuzsa, Gordon Győri János, Fűzfa Balázs és Arany Zsuzsan-na. Bányai János zárszava után Gazsó Hargita csengőhangja töltöttebe a termet, amikor – mintegy keretet adva az elmúlt napok esemé-nyeinek –, nem kis meglepetést okozva teljesítményével, fejből el-szavalta a Hajnali részegséget.

S hogy milyen hangulatban telt el e három nap? Talán VeressZsuzsának sikerült megfognia a lényeget, amikor felírta a teremtáblájára: „Jó itt a szellemi KOSZT, Ó, LÁNYID EZ, SŐt, fiaid ér-deme!” Valóban, a résztvevők igazi szellemi kosztot kaptak, amelyután szinte rögtön éhesek lettek: éhezve a következőkonferenci-ára – a következőlegszebb magyar versre.

530

Gerold László

VERSKONFERENCIA

Egy kivételes szakmai érdeklődésre számot tartó esemény színhe-lye volt a múlt héten az újvidéki Magyar Tanszék. Itt tartották azta háromnapos verskonferenciát, amelynek témája A tizenkét leg-szebb magyar vers elnevezésűmonstreprojektum keretében ezúttalKosztolányi DezsőHajnali részegség címűkölteménye volt. Ezvolt annak a sorozatnak a hatodik állomása, amelyben eddig egy-egy Petőfi-, Pilinszky-, Arany-, Babits- és Radnóti-versről konfe-renciáztak a szakma ismert és fiatal elkötelezett művelői, akadé-mikusok, egyetemi és középiskolai tanárok, doktoranduszok, ku-tatók, fordítók.

Közel negyven dolgozat hangzott el, járta körül KosztolányiDezsőegyik legismertebb költeményét, amely egy alkalmi, de sokszempontból elfogadható verskánon részeként kap helyet a Szep-tember végén, az Apokrif, a Szondi két apródja, az Esti kérdés, a Levél ahitveshez, a Ki viszi át a Szerelmet, a Kocsi-út az éjszakában, A közelítőtél, A vén cigány, az Eszmélet és a Valse triste képezte költeményvá-logatottban a már említett költők mellett Nagy László, Ady End-re, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, József Attila és WeöresSándor társaságában.

Hogy melyek a legszebb magyar versek, az természetesen vi-tatható, kinek-kinek egyéni ízlése határozza meg, de nem lehetkétséges, hogy ez a versegyüttes, amelyet a konferenciasorozatmegálmodója és fáradhatatlan karmestere, Fűzfa Balázs, szom-bathelyi egyetemi oktató állított össze, mind szerzők, mind köl-temények, mind pedig a versek poétikai vonatkozásai tekinteté-ben példaértékű. Mind a tizenkét költemény elsősorban és min-denekelőtt versként, irodalmi értékei szerint jelentős. Amit azértsem mellékes hangsúlyozni, mert manapság rendezvényeken, új-ságokban, folyóiratokban számtalan olyan szöveggel találkozunk,amelyek a versírás alapvetőfeltételeinek sem felelnek meg, mégha tördelésük verset is idéz. S majd 2013-ban, mikor az utolsó ki-

531

választott versről, Weöres Sándor Valse tristejéről rendezendőkonfe-rencia is lezajlik, s a tizenkét értekezés anyaga könyvsorozatként ke-rül fel az intézmények és magánemberek könyvespolcára, akkor fogteljességében megmutatkozni ennek az akciónak a jelentősége.Hogy választ kapunk-e arra kérdésre, amelyre a mostani konfe-rencia programfüzetének mottója kérdez – mit lehet ma, a hu-szonegyedik század elején kezdeni a kultúrával, s ezen belül aköltészettel –, az egyáltalán nem valószínű, de hogy azok, akikszámára fontos a vers, ők hihetetlenül sok információt kapnakarra nézvést, hogyan kell verset olvasni, értelmezni.

És ebben a sorban Kosztolányi DezsőHajnali részegsége az ér-telmezésnek valóban gazdag tárháza lehet. A költőegy hajnaliórán nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy belsőmonológotfolytasson a boldogságról, számvetést készítsen arról a világról,amely szobája ablakán át elé tárul és saját életéről. Ennek soránidéződik meg benne a gyermekkort jelképező„mennyei kastély”,ahol „minden este bál van”, s ezzel párhuzamosan az égi bállalszembeni való élet, a Logodi utca.

A külsőés a belsővalóság találkozik a versben, amely széppéldája annak, hogy a költő, bár befelé néz, szüntelenül önmagátfigyeli, „kifelé is lát”, ahogy szép esszéjében Ottlik Géza írtaKosztolányiról, arra utalva, függetlenül attól, hogy „tornyában élvagy a fellegek közt jár, mennyivel jobban ismeri a földet a gya-logosoknál”. S amikor monográfiájában Bori Imre azt írta a Haj-nali részegségről, hogy „vers a megismerésről”, akkor ezt a szó leg-teljesebb jelentésében kell érteni. Benne van a legmindennapibbvaló és az a titok, amelynek megismerésére kivétel nélkül mind-annyian törekszünk a költővel együtt, és amelyet igazán soha semfogunk, tudunk birtokolni.

Számomra a Hajnali részegség immár majd hetven év földi ven-dégségének értelmére kérdez, s adja meg a választ is rá: azt és úgycsinálni, amint tudunk, s ahogy legjobban képesek vagyunk rá.Tudni, hol élünk, kik vagyunk, de álmainkról sem lemondani .

532

Tarján Tamás

K BETŰA KÖNYVGERINCEN

Tizenkét vers: e jelzős szerkezet tizenkét betűből áll. Fűzfa Ba-lázs, a kiváló szombathelyi irodalomtörténész, kultúraszervezőpár éve fejébe vette: megvalósítja A tizenkét legszebb magyar versköré épített konferenciákat. A vállalkozás éppen a felénél jár. Ahatodik tanácskozás Kosztolányi DezsőHajnali részegség címűkölteményét választotta tárgyául. Az elhangzó előadások alapjánminden alkalommal tanulmánykötet is készül, gerincén az esz-mecsere sorszámának megfelelőbetűvel. A tizenkét vers szintagmahatodik betűje a k. Három-négy hónap, s a boltokba kerül a vas-kos gyűjtemény, melynek gerincén a verscím előtt a K minthaKosztolányi nevére is utalna.

Mielőtt a Kosztolányi-konferenciát felidéznénk, az érdekességkedvéért álljon itt a további tizenegy vers címe – keletkezésükidőrendjében, költőjük neve nélkül, hiszen remélhetően kevesek-nek okoz komoly nehézséget azonosítani az alkotókat: A közelítőtél, Szeptember végén, A vén cigány, Szondi két apródja, Kocsi-út azéjszakában, Esti kérdés, Eszmélet, Valse triste, Levél a hitveshez,Apokrif, Ki viszi át a Szerelmet. A dőlten szedett címűopusokatmár megvitatták a szakértők, a kötetek is kaphatók.

Fűzfa Balázs elképzelése alapján mindig ott ülnek össze arésztvevők, ahol a vers otthon érzi magát: költője szülőhelyén,keletkezése helyén, esetleg olyan településen, színhelyen, amelyéletrajzi-történeti kötődésben áll a poétával vagy művével. Ígytért „haza” a Petőfi-vers Koltóra, a babitsi nagy kérdés Eszter-gomba, s így idézik majd az összesereglők József Attilát – egybudapesti vasúti pályaudvar megfelelőtermében…

Kosztolányi, a Hajnali részegség Szabadkára és Újvidékre szólí-totta a gyülekezetet. A szülővárosba és a magyar fakultást is mű-ködtetőegyetemi városba. Amint az már hagyománnyá vált, Jor-dán Tamás színművész szabadtéri közös versmondást is vezé-nyelt mintegy háromszáz fiatalnak, akik a részben még most is

533

száz évvel ezelőtti hangulatú (s épp egy könyvhétfélét tartó) Sza-badkán a pazar városháza előtt pontban déli harangszókor vártakaz intésre. Egy-két próba, és – televíziós felvétel őrzi – szép kö-zös ritmusban szállt fel a töprengés: „Elmondanám ezt néked.Ha nem unnád…”

A szabadkai városnézősétával még tempósan töltekezni lehe-tett – a következőnégyszer fél nap az idővel való állandó ver-senyfutásban, kemény és eredményes munkában telt (a pihenőt apéterváradi erődben tett „őrjárat”, tárlatlátogatás biztosította).Egymást érték a maga színvonalú, de a nem irodalmár érdeklődőszámára is követhetőelőadások, élen az új, nagyszabású Koszto-lányi-könyvet publikáló Szegedy-Maszák Mihály akadémikus je-lentésrétegeket pásztázó eszmefuttatásával. Alkotói szubjektum,keletkezési szituáció, életműbeli összefüggés, strukturális és rím-sajátosságok, befogadás, folytatás, fordítás: problémák sorát vizs-gálták, világították meg a hozzáértők, kitérve a vers különbözőgrádusokon történőtanításának kérdéseire, lehetőségeire is.

Az éjszakákba nyúló előadássor és vita csak azért nem lehetettparttalan, mert a szervezőeste 10-re is gondoskodott progra-mokról, könyvbemutatókról. Fáradtságnak, fásultságnak nyomasem mutatkozott a felpörgetett, boldogító, gazdagító tevékeny-ségben. Még a humor is kikövetelte a helyét az időszűkösségévelvaló viaskodásban, egyik-másik felszólalás tudatos-játékos hipo-tézis-provokációiban, s az sem volt hétköznapi pillanat, midőn averset immár egyedül, elmélyülten felolvasó Jordán Tamás egy„beszélő” vétést ejtett: a „hol lelkek és göröngyök közt botoltam,/ mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam” befe-jezésben holt lelkeket mondott. Amit persze korrigált, de asszoci-ációként el is raktározott a memória.

A Kosztolányi kritikai kiadás megindításának küszöbén, azépp százhuszonöt éve született Kosztolányi Dezsőéletművének(s különösen az Esti Kornélnak) a közkedveltsége idején többszö-rös nyomatékkal bírt a szakmai keretein messze túlmutató ren-dezvény. S mintha nem akart volna lezárulni a konferencia. E so-rok írójának fejében még ott zsongott a részleteiben és egészébenújra és újra felhangzó költemény, benne az „égbe bál van, min-

534

den este bál van” ujjongó sora is, amikor Újvidékről egyenesen abudapesti nemzetközi könyvfesztivál záró délutánjára érkezveépp az egyik rangos új kiadványt, Háy János friss verseskötetétlapozta föl elsőnek – s abban is talált egy Hajnali részegség címűverset. Kétsorosat: „Az égben bálvány van, / óriási bálvány van”.

Bál? Bálvány? A vers kitárt kapuja mögött örökösen ott a titok.

Bányai János professzor a konferencia zárszavát mondjaaz Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékén

535

Bányai János

ZÁRSZÓ

A 12 legszebb magyar vers-konferenciasorozat hatodik állomásánakhelyszíne Szabadka és Újvidék volt. Szabadkán a vers részletei-nek nyílttéri bemutatásával kezdődött a rendezvény, ugyanott aKosztolányi-emlékhelyek megtekintésével folytatódott. A vajda-sági Kosztolányi-kultusz helyszíne Szabadka; ott nemcsak az em-lékhelyek ápolásával, hanem az évi rendszerességgel sorra kerülőKosztolányi-napok megtartásával tartják életben KosztolányiDezsőalakját és irodalmát, amihez tárgyi emlékek megőrzésével,elfeledett vagy lappangó Kosztolányi-dokumentumok feltárásávalsok-sok adalékot adott Dér Zoltán, a neves Kosztolányi- ésCsáth-kutató, és ahol éppen a nevezetes szabadkai gimnáziummellett állították fel Kosztolányi köztéri szobrát, a gimnáziumépületére emléktáblát helyeztek, az épületben pedig Kosztolányi-szoba tekinthetőmeg. A vajdasági Kosztolányi-kultusz kitünte-tett helyszíne tehát Szabadka, de a helyszínnek (és a kultusznak)kisugárzása van Vajdaság egész területére. Kosztolányi életművea vajdasági magyar irodalmi kultúra szerves része, erre nemcsakhelyi, de szellemi bizonyítékok is találhatók tankönyvekben és fo-lyóiratokban, nem utolsó sorban a vajdasági magyar irodalomemlékezetében. A kisebbségi irodalmi kultúra saját elődjét és pél-dáját tiszteli benne.

A konferenciát Újvidéken szervezték meg, az Újvidéki Egye-tem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tan-székén. Jól választott helyszín, hiszen a tanszék történeti és elméle-ti irodalomoktatásában fontos szerepe van Kosztolányinak, ezenkívül a tanszéken készült el a vajdasági Kosztolányi-monográfia,Bori Imre munkája (Kosztolányi Dezső, Újvidék, 1986), amelyretöbbször történt hivatkozás a konferencián. Bori Imre „goetheivilágvers”-nek mondotta volt a Hajnali részegséget, és ez a megha-tározás egyik indoklása lehet annak, hogy Kosztolányinak éppenez a verse került A 12 legszebb magyar vers-konferenciasorozat ér-

536

deklődésének előterébe. Persze több 12 legszebb magyar versvan, a versolvasók (nem túl sokan) legtöbbje fel tudná sorolni amaga 12 legszebb magyar versét, és nem biztos, hogy túl sok át-fedés lenne a felsorolásokban. Veszedelmes ilyen leg-ek felsorolá-sába kezdeni, ahogyan Tandori Dezsőmondta, ilyen leg-ügyekbebelemenni merészség, de érdemes, mert a „legezés” az irodalmihagyomány ápolását jelenti, művek és szerzők jelen idejűségét,ezen kívül pedig az irodalmi kultúra terjeszkedését bizonyítja.Kosztolányi Hajnali részegsége a legtöbb felsorolásban szerepelne,hiszen sokszor emlegetett vers, része a magyar versismeretnek ésverskultúrának.

Az újvidéki magyar tanszék azért is jól megválasztott helyszí-ne a Kosztolányi-konferenciának, mert innen kilátás nyílik töb-bek között Kosztolányi szerb irodalmi recepciójára. A Pacsirtánaktöbb fordítása olvasható szerb nyelven, válogatás készült és jelentmeg az Esti Kornél-novellákból, és arról is szót lehetne ejteni,hogy helyesen járt-e el a fordító, amikor az Esti-t szó szerintVečernji-re ültette át, az Édes Annából viszonyt szó szerint SlatkaAna-t csinált egy másik fordító. De nem hagyható említés nélkülaz 1970-ben kiadott Novija mađarska lirika (Az újabb magyar líra)címűIvan Ivanji és Danilo Kišszerkesztette antológia sem,amelynek előszavában Danilo KišKosztolányit Babits mellett amodern magyar költészet jelentős alakjaként írja le, és megjegyzi,hogy Kosztolányi rilkei tónusokkal gazdagította a magyar líra tör-ténetét. (Meg kell jegyezni, hogy Danilo Kišélete vége felé több-ször hivatkozott Kosztolányira – mint francia, orosz és délszlávírók mellett egyik magyar példaképére.)

A vers bemutatásának, majd a konferencia megrendezésénekhelyszíne egészében igazolta, hogy A 12 legszebb magyar vers jól át-gondolt rendezvénysorozat ezúttal a Vajdaságban talált otthonra;megerősítést nyert ezáltal a helyi Kosztolányi-kultusz.

A konferenciára 41 előadást jelentettek be, de nem hangzottel minden előadás, két-három előadó távol maradt. A zárszótermészetesen nem vállalkozhat minden elhangzott előadás ér-telmezésére, arra azonban igen, hogy a konferencia résztvevője-ként a „zárbeszélő” kísérletet tegyen általános(abb) benyomásai-

537

nak és tapasztalatainak megfogalmazására. Elsősorban annakközlésére, hogy miként a korábbi legszebbvers-konferenciákon,itt is világossá vált, az egy vers értelmezése és elemzése, főkéntha többen vállalkoznak rá, nem maradhat meg pusztán a kisze-melt vers keretében, mégpedig nemcsak azért, mert az előadókfigyelembe veszik a vers megírásának és befogadásának akár élet-rajzi, akár poétikai körülményeit, és még csak azért sem, mertösszefüggéseket tártnak fel mind a kortárs költészet, mind az eu-rópai líra korabeli és későbbi fejleményeivel, hanem mindenekelőtt azért, mert az egy vers, ha a szervezőjól választotta ki a„legszebbet”, mozgásba hozza az egész költői életművet, hiszenkorábban leírt vagy később előkerülőmotívumokat, verselési sa-játosságokat, szóhasználati és mondatszerkesztési megkülönbözte-tőjegyeket fedezhet fel a versben, és ezáltal, ha nem is szó szerint,de közvetetten mindenképpen rálátást biztosít a költői opusz egé-szére. Így történt ez az újvidéki Kosztolányi-konferencián is. Min-den előadás a választott versről szólt, persze minden előadás a sa-ját nézőpontjából, és ezek az egyéni aspektusok, bár különböztek,és az előadók hangsúlyozták is különbözésüket, a lehetséges po-lémiáról és konfrontációról sem mondtak le, ám ettől függetlenülössze is értek, találkoztak is, mind a megközelítés szempontjai,mind a vers kiemelt vonatkozásai, mind pedig poétikai jellemzőifeltárásában és megértésében. Ez egyformán vonatkozik a fiata-labb és az idősebb értelmezők munkájára, úgyszintén a vers elté-rőolvasati távlataira. A szoros olvasást gyakorlók, a motivikusmegközelítést követők, a történeti távlatban gondolkodók, abiografikus olvasatot előnyben részesítők, a vers poétikai vagyverselési jellemzőire figyelők, a nyelvi megközelítés módszereitalkalmazók, a hagyományosabb vagy az újabb elméleti álláspon-tokat képviselők közelítették meg Kosztolányi versét. Az itt fel-sorolt elemzési módok mindegyikére van példa a konferenciánelhangzott előadásokban, mindegyikben meggyőzőpélda. Né-hány alapgondolatban ezek találkoztak, leginkább persze a verspoétikai jelentősége megítélésében, az életműben elfoglalt helyekijelölésében, a külső, akár magyar, akár világirodalmi kötődésekfeltárásában. Nem ugyanazt mondták az eltérőelemzési gyakorla-

538

tokat követőértelmezések, de ugyanarról beszéltek, s így, bár anézőpontok különböztek, a versről való beszéd eltérőváltozataitmutatták be, mégis azonos irányban haladtak, részint az adott versmegértése, részint pedig Kosztolányi költészete egészének megkö-zelítése felé. De azt is jelenti ez, hogy nincs vége a versről való be-szédnek, viszont a konferencia közvetlenül nem, de közvetettenmindenképpen válaszolt arra a mindig időszerűelméleti kérdésreis, hogy van-e határa és hol vannak a versértelmezés határai.

A vers (időben változó?) jelentésrétegeinek feltárása, a sze-mantikai ellenpontok és tükörszerkezetek számbavétele, a belsőés a külsőtárgyszerűség, egészében a tárgyi világ szerepe és jelen-léte a vers kereteiben, a dialogikusság, az én és a te, a megszólalóés a megszólított bonyolult kapcsolata, az előhívott emlékek és amúltat jelölőálomképek, a megvilágosodás élménye, a vers to-vábbélése a költészetben, a verstörténetekben, az iskolai iroda-lomtanításban, a hosszúvers vagy a félhosszúvers dilemmája, ez-zel együtt műfaji kérdések, az időperspektívák elhelyezése, a lá-tomás, az élmény, az emlékezet teresülése, Kosztolányi rímtech-nikája, életfilozófiája, rögeszméi, a biografikus olvasás, a tapaszta-lat verbalizálása, versnyelv és lírai narratíva, Kosztolányi és JózsefAttila, Kosztolányi és Nemes Nagy Ágnes meg Pilinszky János l í-ratörténeti kapcsolata, leginkább a kései modernség kérdésköre,Kosztolányi-áthallások Parti Nagynál és Borbély Szilárdnál, má-soknál is, prózanyelv és versnyelv találkozása, a Hajnali részegségfordításának és „digitalizálásának” kérdésköre állt az előadók ér-deklődésének előterében, amiből nyilván arra is következtetni le-het, hogy a különbözőolvasatok határtalanítják a vers befogadásá-nak és megértésének műveleteit, amiből egyenesen következik,hogy a Hajnali részegségnek kitüntett helye van nemcsak Kosztolányiéletművében, hanem a modern magyar költészet történetében is.

A konferencia arról is szólt, hogy hogyan él tovább megjele-nésétől kezdődően a vers, és hogy ennek a továbbélésnek milyenkülsőés milyen belsőfeltételei léteznek. Külsőfeltételeken egy-aránt érteni lehet a spontán vagy az irányított befogadás körül-ményeit, azt is, hogy milyen eszmei és teoretikus nézőpontoktartják életben, vagy éppen rejtenék el a vers jelentőségét, míg

539

belsőfeltételeken a költőegyéni poétikájának megvalósulásait éslehetőségeit lehet érteni.

Külön ülésszakon került szóba a vers- és ezzel együtt a Kosz-tolányi-tanítás kérdése és problémaköre. Valóban időszerű, és ta-lán mindig is időszerűlesz a „hogyan tanítsuk a Hajnali részegsé-get”-kérdés, s hogy milyennek lehet elképzelni s hogyan lehetmegvalósítani a vers tankönyvi interpretációját.

A Hajnali részegség-konferencia mindezekre a kérdésekre ésgondokra közvetlen vagy közvetett választ adott, ám ennek elle-nére sem mondható, hogy ezáltal befejezettnek tekinthetőa köl-temény megértésének művelete. Amikor meghirdetjük A 12 leg-szebb magyar vers-konferencia-sorozat hatodik találkozójának vé-gét, egyetlen pillanatra sem élhetünk, mint ahogy korábban semélhettünk, a befejezettség illúziójában; az itt elhangzott 38 elő-adás nem tett pontot Kosztolányi verse megértési műveleténekvégére, sőt akár az is mondható, hogy ezután, vagy mondjuk akonferenciakötet megjelenése után kezdődhet el a Hajnali részegségsoha be nem fejezhető, mindig csak megkezdhetőújabbnál újabbelemzése és értelmezése.

Az Irodalmárok éjszakája keretében mutatta be Odorics Fe-renc az előzőkonferencia anyagát közlőLevél a hitveshez címűköte-tet, valamint Bedécs Gyula ismertette Szerbia a Vajdasággal. Boszniaés Hercegovina címet viselő történelmi útikönyvét. Ugyancsak azIrodalmárok éjszakáján beszélgetett Kovács Árpád Szegedy-Maszák Mihállyal, a tudós szerzőKosztolányi-monográfiájáról.Tartalmas beszélgetés zajlott a pozsonyi Kalligram kiadásában nemsokkal korábban megjelent könyvről szoros összefüggésben a kon-ferenciával, a tárgyául választott verssel, és természetesen Szegedy-Maszák Mihály a Hajnali részegség jelentésrétegeiről szóló bevezetőelőadásáról. A konferencia részvevői meghallgatták RencsárKármen előadásában J. S. Bach: D-moll szvit szólógordonkára címűzeneművét, valamint a Hajnali részegséget Jordán Tamás emlékeze-tes tolmácsolásában.

540

A 12 LEGSZEBB MAGYAR VERS-PROGRAM

Konferencia- és könyvsorozat(2007–2013)

Mottó:„Az ma már a kérdés, hogy – egyáltalán – mit kezdjünk

a kultúrával, mit kezdjünk a költészettel – a harmadik évezredben.”(Margócsy István, Koltó, 2007. szeptember végén)

A rendezvény- és könyvsorozat célja, hogy kísérletet tegyen amagyar irodalmi kánon 12 remekművének újraértésére és újraér-telmezésére. A versek közismert és kedvelt költemények, az egye-temi képzés és a középiskolai tananyag fontos darabjai, melyeknemegyszer a tudományos gondolkodást is megtermékenyítettékaz elmúlt évtizedekben.

A konferenciák (és az előadások anyagából készülőtanul-mánykötetek megjelenésének) tervezett sorrendje:

1. Szeptember végén (Koltó–Nagybánya) – 2007.ősz2. Apokrif (Szombathely–Bozsok–Velem) – 2008. tavasz3. Szondi két apródja (Szécsény–Drégelypalánk) – 2008. ősz4. Esti kérdés (Esztergom) – 2009. tavasz5. Levél a hitveshez (Abda–Pannonhalma) – 2009. ősz6. Hajnali részegség (Szabadka–Újvidék) – 2010. tavasz7. Ki viszi át a Szerelmet (Veszprém–Ajka–Iszkáz) – 2010. ősz8. Kocsi-út az éjszakában (Nagyvárad–Érmindszent–

Nagykároly) – 2011. tavasz9. A közelítőtél (Egyházashetye–Nikla) – 2011. ősz

10. A vén cigány (Székesfehérvár) – 2012. tavasz11. Eszmélet (Budapest, egy vasúti pályaudvar) – 2012.ősz12. Valse triste (Csönge–Szombathely) – 2013. tavasz

541

A konferenciák, illetve a tanulmánykötetek módszertani újdonságai:

1. Társrendezvényként Jordán Tamás színművész vezényletéveltöbb száz fős versmondásokat szervezünk, melyekről az M1televízió 20-30 perces filmeket készít.

2. Alkalmanként nemcsak az adott költőéletművének szakku-tatói ismertetik legújabb eredményeiket, hanem olyan, aszóban forgó verssel egyébként nem foglalkozó irodalmárokis, akik a 12 konferencia mindegyikén – vagy majdnemmindegyikén – kifejtik álláspontjukat.

3. A tudomány képviselői mellett aktív résztvevőként jelennekmeg a középiskolai tanárok, akik előadásokon, pódiumbe-szélgetéseken, vitákon osztják meg nézeteiket a versek taní-tásáról, illetve tankönyvi kanonizációjáról. Lehetőleg mindigmeghívunk előadóként szépírót is.

4. Rendezvényeink utolsó napján olyan beszélgetéseket szer-vezünk, melyeken a tudósok és a tanárok, tankönyvszerzőkmellett diákok, egyetemi hallgatók is elmondják véleményü-ket, gondolataikat a szóban forgó költeményről.

5. Célunk, hogy a tudomány és a közoktatás számára a legkor-szerűbb kutatási eredményeket foglalhassuk össze, és jelen-tethessük meg néhány év leforgása alatt – a helyszínek biz-tosította élményközpontúság szempontjával kiegészítve – „a12 legszebb magyar vers”-ről.

6. Az egyes tanulmányköteteket mindig a következőkonferen-cián mutatjuk be.

Szombathely, 2010. augusztus 28.

Védnök:MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNETI TÁRSASÁG

Főszervezők és rendezők:ÉLMÉNYKÖZPONTÚ IRODALOMTANÍTÁSI PROGRAM (NYUGAT-MAGYARORSZÁGI EGYETEM NYELV- ÉS IRODALOMTUDOMÁNYI

INTÉZETE, SZOMBATHELY) ▪BABEŞ–BOLYAI TUDOMÁNY-EGYETEM SZATMÁRNÉMETI KIHELYEZETT TAGOZATA

▪SAVARIA UNIVERSITY PRESS ALAPÍTVÁNY

542

A 12 LEGJOBB MONDAT

SZEPTEMBER VÉGÉN-KONFERENCIA (2007)

„Az ma már a kérdés, hogy – egyáltalán – mit kezdjünka kultúrával, mit kezdjünk a költészettel – a harmadik évezredben.”

(Margócsy István)

APOKRIF-KONFERENCIA (2008)

„A költőt nem tételek, kinyilatkoztatások ihletik,hanem a gondolkodás – vagy a hit – hiátusai.”

(Láng Gusztáv)

SZONDI KÉT APRÓDJA-KONFERENCIA (2008)

„És talán az sem túlzás, ha a balladaírást is azok közé a feladatok közésoroljuk, amelyeket 1849, Petőfi halála után Arany – magára hagyottan,

megélhetéssel küszködve, »túlérzőfájvirág«-ként – továbbvitta még közösen megbeszélt költői programból.”

(Kerényi Ferenc)

ESTI KÉRDÉS-KONFERENCIA (2009)

„A modern bölcseletek mélyéből fölbukkanó búvár-olvasókülönös gyöngyöt hoz magával: az igazságkeresőemberi törekvések

örök viszonylagosságának felismerését.”

(Nyilasy Balázs)

543

LEVÉL A HITVESHEZ-KONFERENCIA (2009)

„S a cselekvés jelen esetben a képzelet, az emlékezés, a múltidézés a jövőérdekében: a racionalitásba tehát az irracionálison keresztül vezet az út.”

(Bokányi Péter)

HAJNALI RÉSZEGSÉG-KONFERENCIA (2010)

„Tegyük hozzá, nemcsak a verset indító köznapi megszólításban, hanem azegész versen át éppen ez a különös zeneiségű, távolabbi és közelebbi tereket

megnyitó, a sorok szótagszámától függetlenül rímelő, rímelhelyezésébenkövetkezetlen mondat a vers építőeleme; azért ’mondható’ vers a Hajnali

részegség, mert mondatai ’valószínűtlenül’ közel állnak a magyar mondattermészetes tagolásához – és éppen ezért olyan megrázó is a vers;’túl édes’-nek olvasható ritmusképe a halált, a nagy kezdőbetűvel

írott Semmit szólítja meg.”

(Bányai János)

544

TARTALOM

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Hajnali részegség .........................................7

ÚT __________________________________HERNÁDI MÁRIA: A nap útja. Kosztolányi Dezső:

Hajnali részegség, Nemes Nagy Ágnes: Ekhnátonaz égben, Pilinszky János: Dél ............................................... 15

ARANY ZSUZSA: A boldogság ünnepe. A Hajnali részegségtőla kórházi beszélgetőlapokig ............................................... 24

VÉGH BALÁZS BÉLA: „S felém hajolt […] a gyerekkor”.Visszatérés a gyermekihez Kosztolányi Hajnalirészegség címűversében ........................................................ 36

GILBERT EDIT: Áramlás ................................................................ 41SZITÁR KATALIN: Rögeszmés részegség. A lírai beszéd

keletkezése ............................................................................ 50KOVÁCS KRISTÓF ANDRÁS: Kosztolányi Dezső: Hajnali

részegség. Theophania, numinózus, vallásos tapasztalat? . .. 60SÍPOS DÁVID: Hajnali részegség, avagy

egzisztencialista „ugrási” kísérlet ....................................... 73NAGY J. ENDRE: Kosztolányi Dezső,

a szomorú életfilozófus ....................................................... 82ODORICS FERENC: Beszéd- és tudáspozíciók köztessége

a Hajnali részegségben .......................................................... 100FARKAS EDIT: A tapasztalat verbalizálása mint értelmezési

folyamat a Hajnali részegségben: kommunikáció-elméleti megközelítés ........................................................ 112

BÓKAY ANTAL: Kosztolányi-poétika a Hajnali részegségkörül – József Attila szemszögéből ................................. 119

545

VERS ________________________________SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: A Hajnali részegség

jelentésrétegei ..................................................................... 133MEKIS D. JÁNOS: Halál-motivika és életmegértés:

a Hajnali részegség egy relevánsszövegkapcsolatáról ........................................................... 153

TARJÁNYI ESZTER: A horror vacui igézete. Metafizikumés köznyelvi aposztrophé disszonanciájaa Hajnali részegségben .......................................................... 170

ÁSVÁNYI ILONA: Totaliter aliter. „Nemcsak a hit,hanem a hitetlenség is lehet ingatag” avagy„vallásos vers”-e a Hajnali részegség? ............................ 184

BONDÁR ZSOLT: Pilinszky megtapasztalás-fogalmaa Hajnali részegségben .......................................................... 193

SÁGI VARGA KINGA: Az önmegismerés szólamaia Hajnali részegségben .......................................................... 197

ÉRFALVY LÍVIA: Motivikus párhuzamok KosztolányiDezsőJáték elsőszemüvegemmel és Hajnali részegségcíműverseiben ................................................................... 204

SZABÓ SZILVIA: Tükörszerkezetek a Hajnali részegségben.Az ön-(újra)értés térmozzanatai ...................................... 221

PATÓCS LÁSZLÓ: „… izmaim lazulnak”. A fragmentációpoétikája a Hajnali részegségben ......................................... 228

DANCSECS ILDIKÓ: Prózanyelv és versnyelv találkozásaKosztolányinál. A hajnal-metafora nyelvi kiterjesztéseaz Édes Annában és a Hajnali részegségben ....................... 232

NYILASY BALÁZS: A Hajnali részegségről, a „hosszú vers”-rőlés az eszmélkedő„félhosszú vers”-ről ........................... 248

FARAGÓ KORNÉLIA: Látványnyílás az időkreKosztolányi Dezső: Hajnali részegség ................................ 260

KOVÁCS ÁRPÁD: Rímkatarakták. A Hajnali részegségszemantikai elemzése ........................................................ 267

546

HORVÁTH KORNÉLIA: (Vers)nyelv és lírai narratívaKosztolányi Hajnali részegségében ..................................... 287

FINTA GÁBOR: Hajnali kólon. KosztolányiDezső: Hajnali részegség ...................................................... 296

REUVEN TSUR: Rím és eksztatikus minőséga Hajnali részegségben .......................................................... 306

MÁSOK ______________________________SZ. TÓTH GYULA: Ablaktól világra… Esti merengés

a Hajnali részegségről a francia fordítás nyomán .............. 319PAPP JUDIT: A Rigvéda-himnuszoktól a Hajnali részegség ig ....... 336ELIISA PITKÄSALO: A báléj bűvöletében.

A Hajnali részegség finnül .................................................... 356ANTONIO DONATO SCIACOVELLI : Alba etilica.

A Hajnali részegség olaszul .................................................. 365ADRIANA VARGA: Néhány gondolat

a Hajnali részegség fordításairól ........................................... 372

KÉSŐBB _____________________________HÁY JÁNOS: Hajnali részegség ..................................................... 383HARKAI VASS ÉVA : A Hajnali részegség későmodern

versbeszéde ......................................................................... 384TOLDI ÉVA: A Hajnali részegség verses olvasatai ........................ 397TARJÁN TAMÁS: A továbbfénylőhajnal.

Gérecz Attila: Levél ............................................................ 409KORDA ESZTER: „mégiscsak egy nagy ismeretlen /

urna vendége voltam” Kosztolányi áthallásaParti Nagy Lajosnál ........................................................... 423

BÁNYAI JÁNOS: A „szerelmetesen tárgyszerű”(Tandori Dezső) Hajnali részegség ..................................... 437

MEZŐSI MIKLÓS: Bál van ............................................................. 446

547

ÉS ___________________________________BOLDOG ZOLTÁN: Kihez beszél ez a költő?

Kosztolányi DezsőHajnali részegségének ajánlva ........... 451FENYŐD. GYÖRGY: Ötletek a Hajnali részegség

tanításához . ......................................................................... 454MAGYAR BALÁZS – VENCZEL TAMÁS: A Hajnali részegség

„digitalizációja” .................................................................. 473FŰZFA BALÁZS „Határolt végtelenség” avagy

a magyartanítás dilemmáiról egy fontos könyvbenmegjelent Hajnali részegség-parafrázis kapcsán ................. 482

VERESS ZSUZSA: Az áhítat szakrális gesztusaia Hajnali részegség tanításában ............................................ 495

REUVEN TSUR: Módszertani hozzászólás ................................. 504

TÓTH MELINDA: Hajnali katedrális. Nagy VersmondásSzabadkán, konferencia Újvidéken ................................. 527

GEROLD LÁSZLÓ: Verskonferencia ........................................... 530

TARJÁN TAMÁS: K betűa könyvgerincen ................................. 532

BÁNYAI JÁNOS: Zárszó ................................................................ 535

A 12 legszebb magyar vers-program................................................. 540

A 12 legjobb mondat ..................................................................... 542

548

A 12 LEGSZEBB MAGYAR VERS-PROGRAM HONLAPJA:

www.12legszebbvers.hu

*

NAGY VERSMONDÁSOK (25 perces filmek):

Pilinszky János: Apokrif (Szombathely 2008. április 17.)http://www.nyugat.hu/tartalom/video/4

Arany János: Szondi két apródja (Drégelypalánk, 2008. szeptember 26.)http://www.mtv.hu/videotar/?id=33500

Babits Mihály: Esti kérdés (Esztergom, 2009. április 24.)http://videotar.mtv.hu/?k=A+nagy+versmond%C3%A1s

Radnóti Miklós: Levél a hitveshez (Abda, 2009. szeptember 25.)http://videotar.mtv.hu/Kategoriak/MTV%20Extra.aspx

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség (Szabadka, 2010. április 23.)(bemutatás előtt az M1-en)

Tóth Melinda kisfilmje a Hajnali részegség-konferenciáról itt tekinthetőmeg:http://www.youtube.com/watch?v=9iT0N_uE-Vk

*

Az elsőborító a Hajnali részegség szerzőáltal javított kefelevonatánakfelhasználásával készült = Kosztolányi DezsőÖsszegyűjtött költeményeinek korrektúrája,

Petőfi Irodalmi Múzeum, jelzete: V. 4966/1–2. (260 fol + 115 fol.)

*

Kiadja a 2006-ban Vas megyei Prima-díjra jelölt SAVARIA UNIVERSITY PRESSALAPÍTVÁNY (sup@btk.nyme.hu) ▪ Borítóterv: SCHEFFER MIKLÓS

A szövegeket CSUTI BORBÁLA gondozta ▪ Nyomdai előkészítés: H. VARGATÍMEANyomdai munkák: BALOGH ÉS TÁRSA, Szombathely, Károli Gáspár tér 4.

ISBN 978-963-9438-91-0 Ö (A tizenkét legszebb magyar vers)ISBN 978-963-9882-58-4 (A tizenkét legszebb magyar vers 6. – Hajnali részegség)