1.) Találkozás!

(Bella szemszöge)

- Kicsim! Gyere, menjünk el vadászni! –szóltam egyik nap Renesmee-nek.

- Megyek! –jött a gyors válasz, és pár pillanaton belül drága, egy szem kislányom, már a karjaimban is volt!

Igen! Az én kislányom, és sajnos Edward-ot nem ismeri mivel elhagyott engem, mikor Jesper rám támadott, miután elvágtam a kezem. De még akkor én sem tudtam, hogy terhes vagyok. Aztán egyik nap úgy mentem haza, hogy Laurent megölte Charliet, Borzalmas volt, és így már nem maradt senkim. Majd egy másik alkalommal, épp az erdőben sétáltam, gömbölyödő hassal, amikor összefutottam egy újabb régi ismerőssel, név szerint, Victoriával. Nos ő nem ölt meg, mármint ha lehet így mondani, ugyanis átváltoztatott és segített átvészelni a terhességemet. Ez lassan 5 éve történt, így Renesmee is lassan 5 éves lesz.Majd csak arra eszméltem fel, hogy kislányom keze a szemem előtt himbálózik, felkeltve engem a múlt sötét árnyaiból.

- Mamíí! Hahó. Itt vagy? –hallottam meg kicsikém aggódó hangját.

- Igen persze! Ne haragudj. –mondtam és adtam egy puszit Renesmee homlokára, és csak akkor vettem észre, hogy Victoria is lejött.

- Nos, akkor indulhatunk? –türelmetlenkedett Ness.

- Igen, menjünk. –nyugtattam meg teljes nyugalommal, ami látszólag neki nagyon nem tetszett, mivel felvette a „durcikirálylány” arckifejezését, mire én hangosan felkacagtam csilingelő nevetésemmel, amit még most is nehezen szoktam meg.

- Nos, akkor indulás. –mondtam neki, és felkaptam majd kirohantam vele az erdőbe, ami nem volt messze mivel annak szélén laktunk egy kis patak mentén. Nagyon gyönyörű volt, és a közeljövőben nagyon fájó szívvel fogok búcsút venni ennek a helynek. De hát, muszáj. Nos itt az esős Londonban, nagyon ritkán süt a nap még így szeptember közepén is, de ma szerencsénk van, mivel egy ilyen napot fogtunk ki. Rajtam egy csőszáru kék farmer volt, hosszított hosszú ujjú felső, és egy magas sarkú volt rajtam –nem éppen vadászatra való öltözék, de ez van –míg Renesmee ugyan ezt az összeállítást viselte, egy Converse-s tornacipővel.

- Mit eszünk? –kérdezte meg kislányom az erdő közepén a hasát dörzsölgetve.

- Ami van! Szarvas. –mondtam miután beleszagoltam a levegőbe, amiben nem csak a növényevők illata keveredett, hanem valami más is. Valami ismerős. De nem tudtam rájönni minek vagy kinek az illata, de egy biztos: nagyon jó!

- Fújj! Nyamvadt növényevők. –panaszkodott. - Mi az? Az úri hercegnőnek nem is jó akármi? –pimaszkodtam vele, mire csak felhúzta az orrát és csípőre tette apró kezeit. Mire felkaptam, és körbe-körbe forogtam vele. Mire ő hangosan nevetett, és vele együtt én is. Majd egy határozott mozdulattal elrugaszkodtam a földtől, és egy hatalmas fára ugrottam vele, lelógatva arról lábamat, és az ölembe húztam.

(Edward szemszöge)

5 év. 5 év nélküle, 5 év a szerelmem nélkül, az életem nélkül, a boldogság nélkül, ami egyszer megtalált de másodszor már nem fog. Ma költözünk Londonba. És már csak rám várnak, hogy végleg elbúcsúzzak attól a helytől ahol valaha boldog voltam, mert vissza jöttünk Forks-ba, vissza Bellához, de akkor már késő volt. Késő, mert Victoria megölte. Kerestem, éjjel-nappal, de felszívódott. Eltűnt. Nyomtalanul. Ami nagyon bosszant, mert meg akarom találni, és megölni. Tönkretett, testileg lelkileg. Mindenhogy.

- Edward! Indulnunk kell. Megy a gép. Gyere! –mondta a kedvenc húgocskám, és átölelt. Én pedig szorosan magamhoz szorítottam aprócska testét.

- Annyira fáj! –suttogtam neki halkan.

- Tudom! És hidd el, hogy nekünk is. De mennünk kell, hidd el így jobb lesz. –szorongatott meg, majd adott egy puszit az arcomra, és segített levinni a csomagokat.

- Nos! Indulhatunk? –kérdezte udvariasan apám, amiért hálás is voltam neki.

- Igen! Én a Volvóval megyek. Egyedül. –mondtam kihangsúlyozva az utolsó szócskát.

Mikor elhajtottam Belláék háza előtt, ami ablakán ott lógott az eladó feliratú tábla, összeszorult a már rég nem dobogó szívem, mire a gázra tapostam, bebeszélve magamnak hogy így jobb lesz, és bár tudtam, hogy az a fajta fájdalom, amit Bella elveszésekor szereztem sosem fog elmúlni, bátran hajtottam az ismeretlen felé.

Másnap reggelre már oda is értünk. És az erdő szélén, ahogy elhaladtunk egy gyönyörű ház mellett melynek közelében apró patak csordogált,

ismerős édes illat csapta meg mindegyikünk orrát. De különösebb figyelmet egyikünk sem szentelt rá.Majd Alice fülsüketítő gondolatai kúsztak a fülembe:„Hogy sikerült neki megszereznie ezt a meseszép házat? Pedig milyen jó lenne nekünk itt lakni…”Folytatta volna, de nem nagyon figyeltem rá.

Már megint az a sok baromság, újból iskola, új áltörténet, újból kezdeni a sok gimnáziumi évet.

Épp az ebédlőben ültünk, amikor az ajtó kinyílt és megláttam az én Bellámat, ahogy minket néz teljes meglepődéssel az arcán! Annyira gyönyörű volt! Magas sarkú, Csőfarmer és egy hosszú ujjú felső volt rajta és jobb vállán a táska lógott. Annyira örültem, hogy él! Hogy Victoria nem ölte meg, de ahogy erre gondoltam, hirtelen megjelent Bella mellet, és a tőlünk legtávolabbi asztalhoz sétáltak.

- Ez meg mégis hogy lehet? –kérdeztem Alice-t. Haraggal a hangomban, mire ő csak megrázta a fejét és halkan felkuncogott.

- Nocsak-nocsak! Bellácska átállt a rossz oldalra? –kérdezte Emmett, majd hangosan felröhögött.

- Nem-nem! Inkább Victoria a jó oldalra. Nem láttátok a szemét? Aranybarna, ahogy Bellának is! –világosított fel minket Roselie, hozzá szokatlanul is kedvesen.

- Na jó! Akkor beszélünk Carlisle-al és utána, átmegyünk Belláékhoz! -mondta Alice majd szorosan Jesper mellé, bujt!

- Edward! Kérlek, nyugodj meg, biztos vagyok benne, hogy nem utál! Sőt…- morogta Jesper.

- Jó-jó! –mondtam és az angyalom felé, néztem, ahogy ő is engem, majd mélyen egymásra néztem és átkoztam azt, pillanatot, amikor azt mondtam neki, hogy nem szeretem.

2.) Beszélgetés!

Annyira nehéz volt türtőztetnem magam, hogy nem menjek oda Bellához, és ne mondjam neki, hogy szeretem, és hogy könyörögjek neki, hogy bocsásson meg nekem, de be kellett látnom hogy már túl késő, már nem tehetem. És gondolom, hogy már párja is van, hogy ne lenne egy ilyen varázslatos, tökéletes nőnek párja, mint ő? Ez csak az én hülyeségem, csak bebeszélem magamnak, hogy legyen hiú reményem.Miután túléltük a nehéz időszakot, aminek még koránt sincs vége. Amikor kimentünk az udvara Belláék épp egy fekete Ferrari-ba szálltak be, amit szerelmem vezetett. Természetesen a kocsi Roselie figyelmét sem kerülte el, és erről gondolatai is tanúskodtak.„De gyönyörű az a kocsi, vajon engedi, hogy elvigyem egy körre?” –tanakodott mire én csak a fejemet ráztam.Majd mikor haza indultunk, azon gondolkodtam, hogy vajon be enged-e a házába, amin szinte már magamat is kiröhögtem, na ha Emmett ezt megtudná végignevetné a következő évszázadot, az biztos.

Mikor hazaértünk Carlisle még dolgozott, de Esmee otthon volt, ezért Alice az ő nyakába ugrott miközben, hajtogatta Bella nevét.- Esmee! Bella… Bella… Bella… –hajtogatta Alice. –Bella él!- Tessék? –kérdezte döbbenten Esmee, mire szorosan megölelte Alice-t majd engem is.- Mondtam, hogy minden rendbe jön. –súgta a fülembe szeretett anyám.- Köszönöm.- Na de akkor meséljetek el mindent. –utasított minket, anyai szigorral.

Miután elmeséltük az egész mai napot, betoppant Carlisle is, akinek szintén végigmondtuk az egész történetet. Majd Esmee is elmondta hogy ma bement az óvodába, és játszott kicsit az ottani gyerekekkel.Hamar eljött az este, és én pedig már tűkön ültem, hogy újra láthassam szerelmem gyönyörű arcát, és persze mindenét. Majd a szemem elé került

az a gyönyörű éjszaka amint rá gondoltam. Még mindig emlékszem minden élvezetes pillanatára.- Gyere Edward indulunk! –rángatott Alice.- Biztos jó ötlet hogy én is megyek? Talán…- hátráltam volna meg, de Alice rögtön átlátott rajtam.- Biztos! –és ezzel le is zártuk a témát.

Beültünk a kocsiba majd nem sokára már a ház előtt álltunk arra várva, hogy szerelmem betessékeljen minket. És pár pillanat múlva már mosolyogva előttünk is állt.

- Sziasztok. –köszönt kedvesen mire anyám a nyakába ugrotta magát.- Gyertek beljebb. –mondta Bella hangján bosszantó kishúgom, amire mind hangosan felkacagtunk.- Igen. –helyeselte Bella is.

Majd amikor leültünk a fekete bőr kanapéra, két apró lábat hallottunk, ahogy gazdája sebesen szedi egymás után. És a végén Bella karjaiban landolt, egy bronzbarna hajú gyönyörű kislány cövek egyenes hajával.

- Victoria kivasalta a hajadat? –kérdezte Bella felhúzott szemöldökkel.- Aha. –mondta a kislány, méz édes hangján. Mire Bella csak megrázta a fejét, és felsóhajtott, és erre a reakcióra a csöpp kis lányka belefúrta arcát szerelmem hajába, amire Bella csak egy puszit nyomott majd újra felénk fordult.- Nos! Bemutatom nektek Renesmee-t. –mondta Bella kedvesen.

Miután megtörtént az a híres bemutatkozás, Renesmee átugrott Esmee ölébe, amin mi értetlenül néztünk, de nem mi, hanem még Bella is.- Esmee! –bújt Ness anyám karjaiba, aki szorosan magához hízta.- Ha jól emlékszem délelőtt még göndör volt a hajad. –kacérkodott vele Esmee. Aki természetesen vette is a lapot.- Ilyen vagyok.- Elmondjátok nekem, hogy honnan ismeritek egymást? –kérdezte Bella a tőle megszokott kíváncsisággal.- Hát az úgy volt Mamíí, hogy az oviban ettük azt a ragacsos folyós valamit, és ott volt Esmee is. –magyarázta Renesmee nagyon intelligensen.- Mi volt az ebéd? –kérdezte Bella- Valami, ami kifolyt a kanálból, amikor felemeltem, sárga volt, és ilyen darabok voltak benne. –adta az ételleírást.- És kitalálom, nem etted meg. –mondta neki Bella- Nem bizony. –rázta meg mosolyogva a fejét.- Renesmee? Nem ide tartozik, de Kérdezhetek valami? –kérdezte Emmett, és tudtuk hogy ebből semmi jó nem származhat.- Aha! –szegényke még nem tudja, mire vállalkozik.- Te hogy születtél? –tette fel a Nobel díjas kérdést a legbugyutább testvérem, amire Ness azt a választ, adta amire egyikük sem várt volna, ugyanis:- Tojásból keltem Emmett. –mondta halál komolyan Renesmee.

Mikor Emmett rájött hogy átverte egy 5 éves, azt hittük, hogy valamivel visszaadja a kölcsönt Renesemeé-nek ehelyett az ölébe, húzta és...- Biztos vagyok benne, hogy mi ketten nagyon jól elleszünk. -mondta az észlény a családunkban.

A következő pár órát átbeszéltük, majd arra lettünk figyelmesek, hogy Renesmee Emmett karjaiból a Belláéba bújik és fejét édesanyja rég nem dobogó szíve fölé, hajtja.

- Nem vagy éhes? –kérdezte Bella Renesmee-től. Mire ő csak a fejét rázta.- Vik? –szólt fel halkan az emeletre és Victoria pár pillanaton belül a kanapénak támaszkodva Bella mögött állt.- Lehozod Renesmee-nek a takaróját? –kérdezte halkan tőle, mire az csak bólintott.Majd édesanyja karjaiban merült az álmok világába, én pedig örültem, annak hogy, Bella boldog volt, és most is az, még én nem voltam itt.

Majd Roselie törte meg a csendet, és már idegesen vártam hogy most milyen hülyeséget fogy mondani.

- Bella majd beszélhetnénk? –kérdezte kedvesen.- Persze. Akár most is ha fontos.- Nem-nem, ráér reggel. –mondta Roselie, majd Bella mellé ült és végigsimított Renesmee haján.

Mi pedig olyan éjfél körül mentünk el amikor Carlisle, beszélt Victoriával, és megdicsérte hogy jó útra tért, én pedig megint magamat marcangoltam a törtétek miatt ami Jesper figyelmét most sem kerülte el.- Edward. –szólt rám megrovóan, mire csak egy vállrántással válaszoltam.

3.) Békülés!

Egész éjjel azon kattogott az agyam, hogy vajon Edward rájött-e hogy Renesmee az ő lánya? De végül arra jutottam, hogy el kellene neki mondani, végül is csak jobb, ha tőlem tudja, meg mint mástól.Egész éjjel az ő csendes kis szuszogását néztem, és hallgattam.Majd reggel, ahogy ígérte Roselie ott ált az ajtóban és kétszer csendesen kopogott, és benyitott az ajtón.

- Szíja! - köszönt kedvesen, ami kicsit meg is lepett.- Szijja! Hogy vagy? –kérdeztem ugyan olyan kedvesen.- Köszi jól! És te?- Én is! De nem baj, ha most fel megyünk Renesmee-hez, mert kelteni kéne az álomszuszékot. –mondtam, és meg sem várva a válaszát már indultam is.- Oké, persze.

Renesmee amilyen kis lustizós most annyira hamar is fel kelt, hogy mire felértem már a maciival játszott pizsamában, ugyanis a ruháit még én választom ki.

- Ááá! Te már fent is vagy? –kérdeztem miközben az ölembe vettem, és

kétszer körbe forogtam vele a szobán, mire ő egy cuppanós puszit nyomott az arcomra.- Aha! – mondta majd Rose-ra nézett. –Szijja Rose!- Szíja! –mondta ő is édesen.- Nah gyere, öltözzünk. –mondtam neki, ami semmilyen szempontból nem tetszett neki.- Muszáj? –kérdezte fintorogva, amit kicsit nem is értettem. –még egy kicsit pihenni szeretnék.- Nah jó! De csak 10 perc és utána tényleg öltözünk. –mondtam, és közben visszafektettem az ágyba, majd melegen betakargattam, mondjuk egyáltalán nincs is hideg.- Oké! –mondta és dobott egy puszit a levegőbe, amit viszonoztam is, majd Rose-hoz fordultam.- Addig, gyere, beszéljünk, végül is azért vagy itt, nem? –mosolyogtam rá.- De, igen. Szóval azt szerettem volna mondani… - kezdett bele, majd megállt, hezitált egy kicsit, aztán folytatta. -… Hogy bocsánatot szerettem volna kérni, amiért olyan bunkón viselkedtem veled, amikor még ember voltál. És őszintén remélem, hogy meg tudsz nekem bocsátani.- Persze Rose, és abszolút nem is haragszom. –mondtam neki, mire megölelt, ami kicsit meg is lepett de azért viszonoztam.- Akkor remélem őszinte, leszel velem, és felelsz egy kérdésemre. –kezdett bele komolyan, nekem pedig volt egy olyan érzésem…- Persze, kérdezz nyugodtan. –mondtam pedig nem ezt akartam.- Renesmee-nek ki az apja? Mármint úgy érte, hogy a biológiai. –tette fel a legnehezebb kérdést, ami nem is attól volt nehéz, mert nem tudtam rá a választ, hanem azért mert nehezemre esett róla beszélnem.- Edward.- Mii? Már nem mintha nem örülnék, csak… De mégis hogy? –kérdezte meglepődve, majd ebből az arckifejezésből később, öröm, mosolygás lett.- Hát igazából az úgy volt, hogy… mielőtt elmentetek, vagyis inkább a szülinapom előtt, lefeküdtünk Edwarddal amit gondolom, hogy ti is tudtok. –mire ő csak bólintott. –Aztán amikor elmentetek, megtudtam, hogy terhes vagyok, és aztán jött Vik majd ő segített nekem.- Értem. De Edward tudja? –kérdezte mire én, csak megráztam a fejem.

Majd mikor mentünk fel szembetaláltuk magunkat Vik-kel. Aki a bőröndjeit cuccolta le. Elmegy?- Elmész? –kérdeztem pániklova.- Csak egy kicsit Olaszországba, Félix meghívott. –magyarázta de már indult is, és az ajtóban megölelt. Majd elment, a fekete Audiával. Mikor megfordultunk Renesmee ott állt előttünk felöltözve.- Hát te? –kérdeztem tőle, mosolyogva, miközben az ölembe vettem.- Felöltöztem. –mondta, miközben, büszkén kihúzta magát.

Majd miután Renesmee-t elvittük oviba. A suli felé vettük az irányt, ahol a többiek, már vártak minket.

- Bella? Kérdezhetek valamit, amit tegnap nem kérdeztünk? –lépett mellém Jesper.- Persze! Kérdezz nyugodtan. –mondtam neki mosolyogva, mert jó érzés

volt, hogy már neki sem okoz fájdalmat, ha a közelemben kell lennie.- Mi a képességed? –tette fel a kérdést, mire az ő képessége az enyém lett.- Biztos tudni akarod? –kérdeztem vissza mosolyogva, mire megjelent a másik oldalamon Emmett is, egy hatalmas vigyorral a képén.- Nah mi van Bellácska? Csak nem veszélyes vagy? –mondta, vagyis kérdezte vihogva.- Mondhatjuk így is. Ami pedig a képességemet illeti, minden az enyém, amit csak el tudsz képzelni. Minden képesség az egész világon, mind a tiéd, az Alicé, és az Edwardé.„Mutasson már valamit!” –kérte Emmett gondolatban.- Mii? –kérdezett vissza az utoljára említett. –Az enyém is?- És az enyém? –Alice.- Na… –kezdte volna Jesper is.- Meg ne kérdezd! –emeltem fel a kezem mire mellette összetört egy váza, ugyanis már a folyosón jártunk.- Ezt meg mégis hogy csináltad? –kérdezte Alice, csípőre tett kézzel. –Ilyet én is akarok!- Emmett akarta a bemutatót. –kentem rá rögtön, majd folytatva, a képességcsodát, az összetört váza millió-egy apró darabjából, újra egy egész lett.- Hihi! –kacarászott mellettem az, aki ezt az egészet akarta.

Majd mindenki ment a saját órájára, ami nekem biosz volt. Edwarddal, aminek örültem is meg nem is. De inkább igen. Azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg elmondjam-e neki hogy ő Renesmee apja? Vagy jobb, ha nem tudja? Végül is nem akarom, hogy csak azért legyen velem, mert van egy lánya. De azért joga van tudnia.

És a végén abba maradtam, hogy el kell neki mondanom addig ameddig így döntök mert ha a döntésem megváltozik nem lesz rá bátorságom. Pedig a vámpírok nem szoktak félni. Nah de hát én most mégis féltem.

- Beszélhetnénk?- Beszélhetnénk? –kérdeztük egyszerre, amin halkan felnevettem, ő pedig felvillantotta az a fél oldalas mosolyát, amit annyira szeretek, mire az arcom bizseregni kezdett, és ha még mindig ember lennék tuti, hogy most elpirulnék.- Kezd te. –mondta úri emberhez méltóan, de ezt most nem akartam.- Szóval… Azt szeretném mondani… vagyis inkább szeretném, ha tudnád… hogy… szóval. - valahogy sehogy se tudtam kimondani, majd összeszedtem minden bátorságom, és …- Renesmee a te lányod!

4.) Vallomások!

(Edward szemszöge)

Mii? Ez most tényleg komoly? Az a gyönyörűség tényleg az én lányom lenne? Akkor Alice-nak igaza lett volna? Mondjuk az tény hogy, nagyon hasonlít rám és Alice szavait idézve: „Bellával a szátokon köptétek ki” :D

- Mondj már valamit! –kérte Bella kedvesen de mégis parancsolóan.- Mit kéne mondanom? –kérdeztem bambán.- Nem tudom. –hajtotta le a fejét.

- Figyelj! Én örülök neki csak… Ő tudja, hogy én vagyok az apja? –kérdeztem.- Nem tudom! Tegnap elaludt reggel meg ott volt Rose. –mondta halkan majd fejét a tenyerébe, temette. Lassan odakúsztam mellé, majd átöleltem vállát.- Most mi legyen? –kérdeztem megint, ami lassan elég hülyén jön ki.- Este átjössz? –tette fel a kérdést, ami a szívemet melengette. Szóval akarja, akkor lehet, hogy van esélyem.- Ha szeretnéd. –mondtam, miközben próbáltam elrejteni a hangomból áradó örömöt.- Akkor este, de nekem most mennem kell. És Köszi hogy ilyen jól fogadtad. –nézett mélyen a szemembe, mire nekem egy titkos információ mászott ki a számból.- Alice felkészített. –na ezt nem kellett volna, most Alice meg fog ölni.- Mii? –kérdezte meglepődve.- Semmi-semmi, csak… Mindegy hagyjuk. –mentegetőztem rögtön.- Oké, akkor én most megyek, majd este…- mondta halkan majd beszállt a fekete Ferrarijába, és elviharzott.

Akkor most mégis mi legyen? –és egészen ezen gondolkodtam egészen hazáig, majd amikor beléptem Alice vetette magát a nyakamba, és ha még ember lettem volna biztos hogy megfojtana.

- Alice nyugi! –mondtam neki, miközben átfogtam vékonyka testét.- Mi, az hogy nyugi? Van egy lányod és még nem is örülsz? –kérdezte felháborodva a kis pöttöm.- Hogy örülnék, amikor Renesmee el sem fog fogadni apjának azok után, hogy mit tettem Bellával. –egyszerűen néha megőrjít, azzal hogy folyton beleüti az orrát mindenbe.- Ez meg milyen hülyeség? Tudtommal ma Belláékhoz mész nem? És elmondjátok Ness-nek az igazat nem? –dühöngött most már Alice is, és meg kell mondanom, hogy egy kicsit ijesztő is volt.- Jó Alice ezt hagyjuk! És légy szíves ne szólj bele az én dolgomba. –mondtam neki majd elsétáltam mellette fel egészen a szobámig, ahol leültem az ablak elé, és csak meredtem magam elé. Nem tudom mennyi idő, telhetett el, így de már kezdett sötétedni. Amikor két apró kezet éreztem magamon, majd belenéztem egy bánattal teli szempárba, akinek a tulajdonosa az én bosszantó de szeretnivaló kishúgom volt.- Sajnálom. Nem akartam kotnyeleskedni csak… annyira jó hogy Bella megint itt van. –mondta halkan majd megölelt, én pedig szorosan magamhoz húztam- Semmi baj Alice, és te se haragudj rám, amiért olyan bunkó voltam.- Semmi baj! Felejtsük el, rendben? –lett újra boldog, mitől egy kicsit én is felvidultam.- Oké! De nekem most indulnom kell…- Tudom-tudom Belláékhoz! De aztán nekem ügyes lenni. –biztatott lelkesen.- Oké! De most… Segítened kell! –kezdtem bele.- Már vártam mikor kérdezed meg! És szívesen segítek kiválasztani a ruhádat. –mondta majd odaszaladt a szekrényemhez majd válogatni

kezdett.

És végre útra készen indulhattam szerelmemhez, és gyönyörű kislányomhoz, de csak indulhattam volna, mert amikor kiléptem az ajtón, beleütköztem abba a klánba, akibe még rémálmomban sem akartam volna. Persze ha tudtam volna olyat.

- Ááá! Csak nem a híres Edward Cullenhez van szerencsém? –kérdezte nyájas hangon Aro Volturie.- De! –feleltem egyszerűen! –Mi járatban vagytok?- Csak egy apró kis beszélgetésre jöttünk. –felelte unottan Marcus.- Ennyien? –kérdeztem, amíg a hangom egyszerre volt gúnyos és kétkedő.- Őket csak a biztonság kedvéért hoztuk! –felelte könnyedén Aro!- Szólok Carlislenak! –mondtam határozottan. Majd mentem is apámhoz.

5.) Váratlan!

Mégis minek jöttek ezek ide? Hmm? Megint azt akarják, hogy csatlakozzunk? Na hát azt várhatják! Talán akkor, amikor piros hó esik! De talán még akkor sem. Majd végre megtaláltam Carlislet a dolgozószobájába.

- Itt van a Volturie. –nyitottam be egyszerűen mivel tudtam hogy szabad.- Míí? –kérdezte döbbenten.- Lent vannak az ajtóban, nem engedtem be őket. Nekem így is menni kellene Bellához de, talán majd felhívom hogy nem jó. –mondtam neki minden bánatomat.- Rendben, szólj a többieknek, addig én lemegyek. –adta ki a feladatot, vagyis inkább osztotta meg kettőnk között.- Oké. –mondtam és már indultunk a dolgunkra, míg én halkan beszóltam mindenkihez. Majd nem sokkal később már mind a nappaliban voltunk.- Szóval akkor foglaljatok helyet. –mondta Carlisle kedvesen, amit nem is értettem. Miért kedveli őket ennyire? Hirtelen nagyon nagy nyugalmat éreztem, mire Jesperre kaptam a fejem, aki csak egy pillantással válaszolt.- Mi járatban vagytok? –kérdezte apám.- Azért jöttünk hogy megkérdezzük, hogy tudtok e valamit egy Isabella Swan nevű vámpírról? –kérdezte Aro. Mire testemet, egy hatalmas Dühroham haladt végig, amivel Jesper hamar megbirkózott.- Mit akartok tőle? –kérdeztem kicsit sem kedvesen.- Vagy inkább tőlük nem? –nézett rám.- Semmi közötök hozzá hogy hányan vannak. –dörrentem rájuk dühösen.- Dehogynem. Nagyon-nagyon sok közünk van. –mondta gúnyosan. Amikor az ajtó kinyit, és Renesmee futott egyenesen a szörnyeteg karjaiba.- Nagypapíí! –kiáltotta boldogan, és szorosan megölelte.- Kis hercegnőm! Te meg mit keresel itt? És hol van a mamád? –kérdezte boldogan. –Egyedül jöttél?- Jaj ugyan már! Szerinted a mami el is enged valahova? Egyedül? Ugyan már. - Rázta apró fejét jobbra-balra édes kicsi kislányom.- Én is itt vagyok! –lépett elő kedvesem. Mire az ajtóban álló őrök meghajoltak előtte. Itt minden olyan fura volt. Először is Bella mióta ismeri a Volturie-t? Másodszor pedig mióta hívja Arot bárki is nagypapinak? - Nem kell a felhajtás.- Bella –lett keményebb Aro hangja.- Jó hogy látlak. –felelte mosolyogva kedvesem.- Mégis hogy merted ezt megtenni? Édes kislányom! 4 hónap! Nem jöttél haza, sőt meg a telefonodat sem voltál képes felvenni.- Jól van, na! Nem kell ez a nagy dráma. Itt vagyok, és élek. –mondta egyszerűen, nyugodsággal a hangjában kedvesem. De mit is mondott Aro? Kislányom?- De ez lehetett volna másképp is. –csattant fel Aro.- Jól van, na! Téma lezárva! Ti mit kerestek itt? –gyanakodott Bella.- Csak beszélgetni jöttünk. –felelte egyszerűen Aro de a gondolatai másról árulkodtak.- És te csak a beszélgetéseidről vagy híres, ugye? Ki vele Aro válaszolj, és ne akard, hogy bekapcsoljam a képességemet. –lett türelmetlenebb

szerelmem hangja.- Jól van! Szóval azért jöttünk hogy megkérdezzük a Cullen családtól, hogy nem-e tudják esetleg, hogy hol vagytok. –mondta Aro de, én még tudtam, hogy van valami.- És még? –szóval Bella is átlát rajtuk, ezt jó tudni.- Miből gondolod, hogy van más is?- Aro! Muszáj belőletek mindent harapófogóval kihúznom? –türelmetlenkedett szerelmem.- Belső kémeim jelentése szerint, a románok újból támadást szőnek ellenünk. -mondta Aro halkan.- Tovább. –kérte Bella, de miután senki nem fojtatta egyre dühösebb lett.- Rendben, akkor, mint az oviban. Megyünk szépen sorba. Onnan kezdjük. –mutatott az ajtó felé.

Majd mindenki mondta szépen a történetet, és egy mondat után ment is tovább, miután Bella szóvá tette hogy minden egyes apró részlet számít.Mi csak ültünk ott szépen csendben, míg fojt a „kihallgatás”.És csak ment tovább és tovább, majd Renesmee elment Esmehez hogy kérjen egy pohár vizet, majd a konyha felől egy halk „au” –t hallottunk Renesmee hangjával, majd éreztük az édes vér illatát a levegőben.

6.) Boldogság.

(Renesmee szemszöge)

Ooo. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. Pont akkor kell, elvágnom a kezemet, amikor tele van a ház ember vért ivó vámpírokkal. Akik rittig nem arról híresek, hogy ellen tudnak állni az én édes véremnek, pont amilyen az anyáé is volt, tehát volt kitől örökölni. De ez most mind egy.Ahogy –gondolom-, megérezték a kicsordult vérem illatát anya rögtön mellettem termett és a különleges „gyógyító” képességével, könnyen begyógyította a sebemet. De neki sem lehetett könnyű, mivel előtte a saját mérgével kell úgymond „lefertőtleníteni”, így finoman fogalmazva meg kellett ízlelnie a véremet, ahhoz hogy ez sikerüljön. De ezt csak nekem. Ezért is hibáztatom magam ilyenkor, ugyanis tudom, hogyha anya elveszítené az önkontrolját az csak is miattam, lenne.Miután sebemnek már csak egy kicsi hege maradta, mami az ölébe vett, én pedig arcomat szorosan a nyakába fúrtam.

(Bella szemszöge)

Most az egyszer nagyon megijedtem, Renesmee ügyetlenségét illetően. De csak most, mivel itt a Volturie, meg stb. Féltettem az édes kicsi csöpp lányomat. Nem is inkább magamtól, hanem azoktól, akiknek nem olyan nagy az önkontroljuk.Tudom, hogy nem szép ilyet mondani, vagyis inkább gondolni, de hát csak ez jár a fejemben. Renesmee arcocskáját a nyakamba fúrta, és tudtam hogy most –ugyanúgy, mint az apja- önmarcangolást végez.- El ne kezd! –tisztáztam vele rögtön az elején, anyai szigorral a hangomban.- De… –ellenkezett volna, de közbevágtam.- Semmi de! –zártam le a témát, mire apró buta buksiját, ismét a vállamra hajtotta.- Oké. –adta meg magát. Majd mikor kiértünk mindenki kikerekedett szemekkel nézett minket, Edward pedig kérdő szemekkel. És én tudtam, mire érti. Amire én csak bólintottam. Ő pedig megnyugodott.- Akkor ez is valamilyen képesség, ugye? –kérdezte Jesper.- Igen. Meg tudok gyógyítani akárkit akármiből. –mondtam neki, miközben Renesmee fejét simogattam.- Ez tök csúcs. –kiáltott fel Emmett.- Nagyon csúcs. –mondtam én is mosolyogva.

Az este további része nagyon kellemesen telt, és Jane barátnőm is megmutatta hogy egyáltalán nem olyan szemét, mint azt sokat –köztük Emmett is- hitték. Majd hirtelen beugrott Victoria.

- Vik hol van? Nem Volterrába indult? –kérdeztem, és rögtön kezdtem is aggódni.- Hát Az-az igazság Bella, hogy… - kezdett Bele Aro.- Mi történt? –gondoltam rögtön a legrosszabbra.- Ne idegeskedj, mert nem történt semmi rossz. Vik és Félix amolyan elő nászúton vannak, valahol Spanyolország környékén. –avatott be a részletekbe.- Tessék? –kérdeztük egyszerre Renesmeevel.- De Félix nem a mamiba volt beleesve? –értetlenkedett a kislányom mire mind a Cullen mind a Volturi és még az én szemem is kikerekedett.- Míí? –kérdeztem hitetlenkedve.- Upsz! Ezt nem szabadott volna elmondanom. –kapott hirtelen a szája elé.- Nah és akkor most szépen elmondasz mindent édes kicsi lányom. –mondtam neki teljesen komolyan, és leültem vele a fotelbe, az ölemben tartva őt is. –Hallgatlak.- Szóval. Amikor tudod még Volterrába laktunk, akkor nagyon összehaverkodtam Felixel és sok mindent el is mondott nekem, köztük azt is hogy tetszel neki, és akkor borzasztóan mérges lettem rá, mivel szeretem Félixet de csak úgy mint egy barátot, és nem mint nevelőapát. –magyarázta nekem.- Szóval, Felix megkért hogy hozz össze vele? –értetlenkedtem, mert csak ezt tudtam belőle leszűrni.- Igen, és akkor lettünk rosszba. Mivel én szépen megmondtam neki, hogy nem akarom, hogy kapcsolatba kerüljön veled. –húzta ki magát büszkén.- Ő pedig megharagudott rád, így inkább túltette magát rajtam. –fejeztem be a történetet.- Gondolom.

Az este további része kellemesen telt, és a Volturi olyan gyorsan, ahogy jött, úgy el is ment. Persze előtte megbeszéltük hogy segítek harcolni, ha arra kerül a sor. Az éjszaka haza szerettem volna menni, de Esmee és persze a többiek is maradásra bírtak. Így nem tehettem semmit. Renesmee még ébren volt, mikor Alice és Rose elhívott egy kicsit beszélgetni.

(Edward szemszöge)

Nagyon Kíváncsi voltam hogy vajon az én kicsi lányom tudja-e hogy én vagyok az apja. De ezt nem nekem kellett megkérdezni, mivel egy szó nélkül, halkan az ölembe bújt és a fülembe suttogott:- Szeretlek Apu. –motyogta halkan. Én pedig teljesen meghatódtam, ahogy a mellettem ülő Esmee is.- Én is szeretlek kincsem. –suttogtam halkan. Majd teljesen

megnyugodtam, hogy tényleg szeret és elfogad apjaként, azok után is amit Bellával tettem.- Annyira örülök hogy végre újra boldog vagy. –ölelt át Esmee, aki anyám helyett anyám.- Én is anya hidd el. –mosolyogtam rá.

Majd hallottam Alice eszeveszett sikongatását, mire én egyből azon aggódtam, hogy Renesmee fel ne ébredjen.- Nem fog felkelni. –nyugtatott meg Bella. Én pedig vámpír létemre nagyon megijedtem, mert annyira elkalandoztam, hogy nem is vettem észre hogy itt ül mellettem.- A frászt hoztad rám. –mondtam neki mosolyogva.- Ne haragudj. De ugye tudod, hogy nem alszik el csak az én karomban, vagyis most már a tiedben is. –magyarázta kedvesen.- Ááá! Ezt eddig nem tudtam. –vallottam be őszintén, én pedig úgy döntöttem, hogy, megpróbálom elindítani a „Bella visszaszerzése” című hadjáratomat, amit Alice ezelőtt természetesen hitelesített.- Mit akart Alice? –kíváncsiskodtam.- Meghívott Párizsba vásárolni. –magyarázta miközben kinézett az ablakon.- És elmész? –kérdeztem halkan.- Nem tudom! –nézett rám megint.- Miért? Nem akarsz?- Lehet Alicenek nemet mondani? –tette fel a költői kérdést.- Szóval miért nem mész?- És akkor ki vigyázna Renesmeere? Most hogy Vik… - kezdte de, közbevágtam.- Majd mi vigyázunk rá. –ajánlottam fel. –végül is, hát… szóval az én kislányom is. És biztos vagyok benne, hogy Emmett is díjazná.- Biztos jó ötlet ez? –kételkedett rögtön.- Ugyan Bella! Bízz bennem. Menj és érezd jól magad.- Köszönöm. –hálálkodott rögtön. Majd egy édes csókot éreztem az arcomon, Bella puha ajkaitól.

7.) Egy jó nap!!

(Renesmee szemszöge)Reggel verőfényes napsütésre keltem egy nagy puha, és legfőképpen melegágyban. Nem voltam még itt, és egy kicsit megijedtem, hisz mégiscsak egy öt éves vagyok. Majd kinyílt az ajtó, és apu jött be rajta mosolyogva, mire én kipattantam az ágyból, és a karjába vetettem magam.

- Jó reggelt tündérem! –köszönt mosolyogva.- Neked is. –mondtam és egy cuppanós puszit, nyomtam az arcára.- Hogy aludt az én egy szem kislányom? –kérdezte.- Jól, és nagyon jó ez az ágy, és legfőképpen meleg! –bújtam vissza a pihe puha ágyikóba. –Kié?- Az enyém! –mondta, és büszkén kihúzta magát, mire én elnevettem magam.- És mit szoktál csinálni rajta? –kérdeztem komolyságot színlelve.- Aludni nem az biztos. –nevette el magát, így együtt kacagtunk. Majd odajött, és bebújt mellém a takaró alá.- Az gondoltam. Nos mit csinálunk ma? –kérdeztem tőle. –ugye lehetek veled?- Lehetsz velem. –ígérte meg. Majd bejött anya is.- És egy darabig együtt is lesztek. –mondta a mami.

- Mamíí!! –ugrottam neki is az ölébe.- Szijja édesem! –köszönt mosolyogva, miközben egy puszit nyomott homlokomra.- Elmész? Hova? Nélkülem? – pánikoltam rögtön, és mire észbe kaptam a szememből már folytak is a könnyek.- Nem megyek messzire, de elmesélem jó? –mondta anya mire csak bólintottam. –Alice néni elhívott vásárolni pár napra…-kezdett bele. De én már tudtam mi lesz. Ilyet már csináltak egyszer Jannel. Akkor Vikkel maradtam.- És én itt maradok a papával ugye? –vágtam közbe.- Pont úgy, mint mikor Jannel voltunk. Csak akkor Vikkel voltál, emlékszel? –mosolygott ram.- Igen. –bólogattam.

Megbeszéltünk minden fontos dolgot. És itthon csak Carlisle bácsi, Emmett, Jesper, Az apu és én maradtunk. De ez így nagyon is jó volt.Az első nap hamar eltelt, és anyu, ahogy megígérte este fel is hívott, megbeszéltük hogy csak este, és reggel beszélünk. De ez így pont jó volt.Este megint apu karjába aludtam el, majd reggel a szokott puha ágyban ébredtem.

- Feltehetnék neked pár kérdést? –kérdezte reggeli után Carlisle bácsi.- Csak akkor, ha én is kérdezhetek.- Rendben, de én kezdem. –mosolygott rám kedvesen.- Oké, akkor haljam az első kérdést.- Van képességed? –kérdezte.- Mindenkit ez érdekel nagyon. Van képességem, mégpedig kettő is. Az egyik, az hogy meg tudom mutatni a gondolataimat másoknak, a másik, pedig az hogy irányítani tudom a négy földi elemet. A levegőt, vizet, napsütést és a tüzet, meg néha a hőmérsékletet is de az nem mindig sikerül. –soroltam el mosolyogva. Miközben a túró Rudimat ettem.- Ez mind a képességed? –kérdezte döbbenten.- Ahham. Akarod látni? Melyikkel kezdjem? –zúdítottam rá kérdéseimet.- Amelyikkel szeretnéd.

Majd hirtelen minden elsötétült, dörögni, villámlani kezdett, és legfőképpen esni, majd a következő percben, már sütött is a nap. A másik képességem megmutatásául, apró kezem az arcára tettem, mutatva neki hogy a mami nemsokára hívni fog. Mire ő csak elmosolyodott, de szemében teljes megdöbbentség csillogott.

8.) Történet!

(Edward szemszöge.)- Akkor most kérdezhetek én? –kérdezte kislányom apámtól.- Mit szeretnél tudni? –kérdezte mosolyogva.- Nah szóval, ez egy kicsit összetett. De megpróbálom érthetően. Szóval.. mivel az apu az apukám, és neki te vagy az apukája, akkor te nekem vagy a nagypapám ugye? Igen szóval akkor hívhatlak nagypapinak? –mondta el a szívét nyomó mondatokat.- Hívhatsz kincsem. –simogatta meg haját Carlisle.- Akkor jó! –mosolyogott elégedetten kislányom.

Még beszélgettek egy kicsit aminek én csak örülni tudtam. Majd pár óra

múlva, miközben Emmett oldalán nézve azt a szörnyű vámpíros filmet, egy szörnyű bűz csapta meg az orromat. Farkasok! Ugrott be legelőször.Egyből a lányomhoz siettem, hogy biztonságban tudhassam ölelő karjaim között.Féltettem.- Carlisle! –mondtam neki, de akkorra már ő is, tudta mit is kell figyelnie. Az ablakon kinézve már láttuk is a hatalmas farkasokat. Amit Renesmee is, így arca teljes döbbenetet és félelmet sugárzott.

- Nem kell félned! –mondtam neki, míg fejét a vállamra hajtottam.- Kérdezzük, meg mit akarnak. –javasolta Carlisle, már szólt volna a fiúknak, de megelőztek minket.- Végre lesz egy kis bunyó! –ujjongott Emmett amihez most nagyon nem volt hangulatom, főleg így hogy a kislányom veszélyben van, de ha neki baja esik, akkor Bella soha nem bocsát meg nekem.- Emmett ne most!! –rivalltam rá, mire duzzogni kezdett.- Nyugodj meg fiam! –mondta Carlisle. –kérdezd, meg tőlük mit szeretnétek.

„Csak Bellát szeretnénk látni. Semmi rossz szándékunk sincs” –üzente gondolatban Sam.

- Csak Bellát szeretnék látni. –mondtam el apámnak.- Nem egyszerűbb lenne ezt emberi alakban megbeszélni? - fordult a dögök felé apám. Ők pedig befutottak az erdőbe, majd pár perc múlva, már emberi lakban tértek vissza, pontosan 5-en, de ebből csak Samet és Jacobot ismertem.- Mit szeretnétek Bellától? –követeltem tőlük azonnal.- Nyugi vérszívó! Csak látni szeretnénk, de már elmondtuk egyszer, tán rossza a memóriád? –gúnyolódott Jacob.- Vegyél vissza torzs szülött. –sziszegtem rá. Nem figyelt rám, mert csak Renesmeet nézte, ami zavart is, így még jobban szorítottam magamhoz törékeny lányomat.

„Kié? „–kérdezte gondolatban Jacob.

- Szerinted? –kérdeztem gúnyosan.- Egyáltalán nem úgy volt, hogy egy vérszívónak nem lehet gyereke? –lett dühösebb.- Semmi közöd hozzá, hogy kinek vagy minek lehet gyereke vagy sem. –mondtam nyugodtan, mert nem akartam még jobban meg ijeszteni a karjaimban tartott gyönyörűséget. Majd hírtelen nagy nyomású nyugtatást éreztem magamon.- Nem kell a nyugalom Jesper! –mondtam neki.- Bocsi, de ha dühös vagy az nem tesz jót senkinek. –mondta, mint egy tudós, komolyan!

A farkasokkal megbeszéltük, hogy ha Bella visszajön, akkor majd jöjjenek megint, amit ők –vagyis inkább csak Sam, mert Jacob még mindig

Renesmeet bámulta- tudomásul is vettek.

Délután mindenki ment a saját dolgára. Ami Carlislenak a munka, Emmettnek és Jespernek, pedig az volt, „hogyan nyúljuk le az apjától a gyerekét” volt. De nem baj, mert így tudtam egy kicsit gondolkodni.Az agyam egész végig azon kattogott, hogy mi lesz ha Bella Jacobot választja majd helyettem elvégre mégis csak én hagytam ott egyedül, terhesen, és magányosan. Az én hibám, ha az a kutyát választja. Ő segített neki feldolgozni a fájdalmat, amit szívébe véstem szeretett hölgyemnek, akit örökre szeretni fogok.

Láttam hogy szenvedett, láttam a gondolataiban. De mégis hálás vagyok mindenkinek, - még a Volturinak is hogy megvédték- de, már nem tehetek semmit.Ezen gondolkodtam, majd csak arra eszméltem fel, hogy egyetlen reményem az ölembe fészkeli magát, és természetesen hozta a plédet is ami nélkül nem tud aludni.- Mi a baj? -kérdezte szomorúan. - Rám haragszol?- Jaj kincsem dehogy is, csak. Egy kicsit elgondolkodtam a múlton. -néztem rá, mosolyogva.

- Értem, de elmesélsz nekem valamit, esti mese gyanánt? -rebegtette meg hosszú szempilláit.- Mond, mit szeretnél hallani. - lehet neki ellenállni?- Azt hogy hogyan ismerkedtetek meg a mamival, és hogy mért mentél el...- gördült le egy könnycsepp az arcán, míg gondolatai magát hibáztatták.- Nem a te hibád, és ezt gyorsan verd ki a buta buksidból. - simogattam meg haját, míg magamhoz húztam.- Elmeséled? -kérdezte halkan, majd én elkezdem neki az egész történetet.- A mamival akkor ismerkedtünk, meg amikor ő az apukájához költözött ugyanabba a városba ahol mi is lakunk. A vére nagyon vonzott engem így eleinte nehéz volt közel lennem hozzá, így el is kerültem, de ő nem adta fel. Majd egyszer majdnem elütötte egy kocsi és akkor megmentettem… -kezdtem el neki, majd csak azt vettem észre, hogy édesen szunyókál, karjaimban.

Elmosolyodtam majd, az ágyba fektettem, mibe én is bebújtam mellé, óvva testem rémisztő hidegétől.

9.) Mánia!

Mihelyt elindultunk, rögtön az ugrott be hogy hiányzik a kislányom. Tudom hogy biztonságban, van a fiukkal, hisz csak meg tudják védeni, de akkor is bennem volt a félsz hogy valami történik. Nem akartam mindig a rosszra gondolni, így próbáltam másra gondolni. A lányomon kívül csak még egy ember –esetemben vámpírra –aki érdekelni tudni. Az pedig: Edward. Tudom, hogy nem szeret, de mégis azt akartam, hogy szeressen. Kezdek röhejessé válni. Senki nem lesz, és nem is volt, aki felkeltette volna az érdeklődésem férfi téren. Szeretem, szerettem, és örökre szeretni fogom. De ő már nem érzi ugyan ezt irántam, sőt! Semmit sem érez irántam.

Az utat Párizsba a Ferrarimmal tettük meg, mit Roselie vezetett, Esmee ült az anyósülésen, míg a kis törpénk és én, hátul foglaltunk helyet.Mivel átvettem Jesper képességét, az egész kocsi a két vásárlásmániás hölgyemény izgalmával volt tele. És hiába próbáltam csillapítani nem ment.

Pár óra múlva már egy méregdrága plázában álltunk, melyben butikok butikjai sorakoztak végig, én pedig átkoztam magam, amiért ilyenre vállalkoztam.

- Alice! Ugye ezt most nem gondoltad komolyan? –kérdeztem hisztérikusan, amin saját magam is meglepődtem.- Dehogynem! Te mondtad, hogy jössz! –mosolyogott rám mindentudóan.- De akkor nem tudtam, hogy ilyen helyre hozol.- Jaj Bella! Ne nyávogj már! –mondta Rose mosolyogva, és megöleltek mind a ketten. Erőt adva ehhez a pár naphoz.- Oké-oké. Megpróbálom visszafogni magam. –mondtam nekik.- Nyugodj meg kincsem, nem lesz semmi baj. –nyugtatott kedvesen Esme.

Majd belevetettük magunkat a mozgalmi életbe. Minden boltot bejártunk, volt köztük, fehérnemű-, cipő- ruha- és még autós bolt is. Minden, ami létezik, sőt még kávét is ittunk Alice kedvéért. Majd hazamentünk, a csajok által bérelt személyes lakosztályba. Este felhívta Renesmeet aki elmesélte az egész napi tevékenységét, ami többnyire az Emmettel bunyózás volt, amiért az említett mackó is megkapta a magáét mindenkitől.

Az éjszakát átbeszéltük, a téma pedig az volt, hogy mit csináltam, illetve csináltunk az elmúlt 5 évben.

- Bella? Elmeséled nekünk a Victoriás részt? –kérte halkan Alice.- Persze!

/5 évvel ezelőtt/

Reggel úgy döntöttem kimegyek sétálni az erdőbe. Hisz mi baj történhetne? Semmi. La Push-ban úgy sem bánthat senki. A farkasok vigyáznak rám.Ugyan a hasam már gömbölyödött de még senki nem sejtett semmit.

Nem tudom, meddig sétálhattam, és hogy merre is jöttem, de egyszer csak rátaláltam Edwarddal közös rétünkre. A lyuk a szívem helyén újból darabokra tört, és égni kezdett az ürességtől. Körbenéztem, de mégsem a szép virágos tájat láttam, hanem száradt növények halmazát.Ha nem ismertem volna eléggé, és nem jártam volna itt elég sokat, rá sem ismertem volna.Többször is körülnéztem, majd amikor megfordultam, már nem csak magamat találtam az eldugott csodás helyen.

Victoria állt velem szemben kiéhezett vörös szemekkel. Nagyon megijedtem, és a tokomban lévő gombóc csak nőtt és nőtt. Mosolyogva figyelt, majd egyszer a mosoly az arcára fagyott és a földre rogyott. Majd ott könnyek nélkül zokogott. Nem tudtam mit is tegyek igazából. Az eszem azt mondta, menjek és fussak el, a szívem viszont maradásra késztetett.

Lassan kezdtem közeledni felé, majd megálltam kb. egy méterre tőle. Nem mertem megszólalni, de tudtam, valamit mondanom kéne.

- Mi a baj? –kérdeztem kedvesen, és próbáltam elrejteni a hangomban lakozó remegést.- Ne félj tőlem. –suttogta. –nem akarlak bántani.- Tudom. De elmondod mi a baj? Tettem valamit? –kérdeztem, és közelebb mentem, majd kezem jéghideg vállára tettem.- Terhes vagy! Gyermeked lesz! Kisbabád! –mondta halkan. –Az ami nekem sosem lehet. Azért mert ez vagyok.- Ne vádold magad azért amilyen vagy. –mondtam neki. És a hangomban levő félelem mostanra teljesen eltűnt.- Nem akarlak bántani. Segíteni szeretnék mindkettőtöknek. Nem akarok több embert ölni. –kiáltott fel keserűen. Mire a hasamban lévő manó rúgott egy nagyot. Nem fájt, de azért mégiscsak megéreztem.

Onnantól fogva ő lett az aki vigyázott rám. Segített mindenben. És én is neki, átállni a vegetáriánus életmódra. Majd a végén ő változtatott át. És azt mondta jobban fél mint én.Én nem féltem. Bíztam benne. És elmondtam neki, ha esetleg történik velem valami, vigyázzon Renesmeere.

A nevet két édesanyám, mert már Esme is az. Vagyis volt. Mert már nincsenek itt. Renesmee.Victoria azt mondta gyönyörű név, és találó.

/Most/ a többiek csendesen hallgatták végig a történetem, majd a végégén mindhárman odajöttek, és szorosan megöleltek.

10.) Látogatók!

(Edward szemszöge)A napok gyorsan teltek, míg én a gyorsan pörgő időm minden percét cseppnyi kislányommal töltöttem, aki mindennappal egyre nagyobb lett. Még mindig féltettem a farkasoktól, de amikor nem tűntek fel több napja, elkezdtem megnyugodni. Lassan kezdem felfogni hogy ez nem csak egy álom, amiből egyszer majd felébredek, hanem ez a valóság. De attól hogy itt van Renesmee attól még az én kicsi Bellám is nagyon hiányzik.

Egyik este épp Emmettel verekedett, amikor apró kopogásokat hallottunk az ajtón, és ismert vámpírok illatát éreztük a levegőben. Tudtam, hogy kik jöttek, mégis féltem hogy valami történik. Kezdtem nagyon Paranoiássá válni. Lassan nyitottam ki az ajtót, mert tudtam, hogy Tanya a nyakamba ugrik, de most az egyszer tévedtem. De nem sokat, mert elkezdte csak, hirtelen egy villám csapott le mellé, majd Tanya az egyik fának csapódott. De a többiek csak mosolyogva rázták a fejüket, kivéve Irnát aki arcán félelem tükröződött.Kislányomra néztem, aki gyönyörű csokoládébarna szeme, most feketén csillogott, miket Irnára fókuszált. Majd hírtelen felpattant, és egyből az ölembe bújt, karjait szorosan nyakam köré fonva.

- Shh! –simogattam hátát.- Látom, már tudod. De hol vannak a lányok.. és Bella? Sehova sem megy Renesmee nélkül. –nézett rám Carmen.- Alice rábeszélte hogy menjenek el Párizsba, vásárolni. –magyaráztam miközben megöleltem.- Értjük. És Carlisle? –kérdezte Elezar.- Még dolgozik, de pár perc múlva már itthon is lesz. Addig gyertek beljebb. –mondtam nekik. Amint a két szőke elhaladt mellettem, egyből szorosabban fogtam karjaim kislányom körül.- Szija Edward. –köszönt Kate, és szorosan megölelt.

- Kate! –mondta Renesmee és átmászott az ő ölébe.- Szijja kicsim. –mosolygott kedvesen.

Az elején lévő fagyos hangulat egyből felolvadt, amint hazajött Carlisle. Végég beszélgettük az estét, mire Renesmee elaludt védelmezően ölelő karjaim között. Bella este felhívott hogy akkor indulnak haza, és pár óra múlva itthon lesznek. A lelkemre közöttem hogy ne engedjem Tanya és Irna közelébe. Nem tudtam miért, de megígérte, hogy ha hazajöttek mindent, elmesél. Már vártam mikor ér haza, mert ez az elmúlt hét nagyon megviselt. Most kaptam vissza az igazi életemet, erre a pattogó kishúgom rögtön elviszi tőlem. Még ilyet! Már éjfél is elmúlt, amikor a húgom gondolatai üvöltöttek a fejemben. Mondván, hogy: „Bella szeret, csak azt hiszi te nem!” Mi? Ezt meg mégis honnan veszi? Honnan tudja hogy szeret-e? Biztos megint beleüti az orrát mindenbe.Hallottam hogy a kocsi ráhajt a kocsiútra, és lassan begurul a garázsba. Biztos Esmee vezet. Csak ő hajt ilyen lassan, óvatosan.

Majd végre kinyílt az ajtó, és beléptek rajta millió-egy szatyorral a kezükben. Bella villámgyorsan elhajította mindet majd Renesmeért nyúlt. Lágyan adtam át neki, hisz mégis csak ő az anyja. Kislányunk édesen simult karjába, és édesen szuszogott tovább.

- Köszönöm. –mondta hálásan Bella, amint rám nézett.- Nincs mit, de… –kezdtem volna kíváncsiskodni.- Mindjárt elmondom, de… Hiányoztál. –súgta halkan. Nekem pedig rég nem dobogó szívem újra dobogni kezdett.- Te is nekem. –mondtam majd édes csókot, nyomtam homlokára, és elmentem meggyömöszölni kishúgomat.

Miután másfél óra beszélgetés után, Bella átadta kislányunkat Roselienak, intett hogy menjek fel. Gondolom, elmondja, de én is mondani fogok neki valamit. A szobámat könnyen megtalálta, ugyanis neki is jó volt a szaglása. Lassan benyitott majd beinvitálta magát.

Bementem utána, majd halkan bezártam az ajtót. Körülnézett egy kicsit, majd a CD lejátszó mellé lépett miben volt is lemez. Elindította azt és a Clar De Lune szólalt meg. Mióta elhagytam, csak ezt hallgattam. Tudtam, hogy fel fog neki tűnni, és nem is tévedtem. Rám emelte tekintetét és kérdően nézett rám. Tudtam hogy itt az idő, hogy elmondjam neki… Lassan kezdtem közeledni felé, majd homlokom az övének támasztottam. Lassan kezdtem vele táncolni, de a szám is a végéhez közeledett már. Tudtam hogy eljött a tettem ideje, és nem is szándékoztam tovább tétovázni. Lágyan megcsókoltam amikor…

11.) Tudat!

(Edward szemszöge)… amikor két apró kopogást hallottunk az ajtó felől. Sóhajtva szakadtam el, Bellám ajkaitól, de épp végszóra ugyanis Renesmee jött be álmos tekintettel.- Mami! –mondta halkan kiáltva, és Bella ölébe mászott.- Kincsem! Miért keltél fel? –kérdezte tőle.- Emmették felébresztettek. –na ezért Emmett kapni fog az biztos. Két okból is az egyik, hogy felébresztett egy alvó angyalt, a másik pedig hogy megzavarta a csókunkat Bellával, vagyis nem is ő hanem Ness, de az ő hibájából.- Akkor még aludj egy kicsit. –suttogta Bella. Mire tökéletes kislányunk csak bólintott egyet.- Szeretlek mami. –mondta álmosan, és mély álomba merült édesanyja karjaiban.

Másnap reggel nem nagyon akartunk suliba menni, de muszáj volt, mert kihagytunk egy hetet, mert ugye a csajok odavoltak, míg mi babáztunk egy kicsit. Az éjjel Alice kifaggatott, mi is történt, és úgy csinált, mint aki semmiről sem tud. Azt mondta, hogy ellátjuk Emmett baját, min csak jót nevettem, de különös képen már nem is zavart. Majd egyszer úgy is vissza adjuk neki, de azon kamat is lesz, az biztos. Szerettem volna egy kicsit több időt Bellával tölteni, de tudtam, hogy együtt lesz Biológiánk. Az idő csak úgy szaladt, mikor rá gondoltam, de valahogy mégis lassan ment. Tudtam, ha még egyszer elveszítem valamelyikkőjüket, azt nem élném túl. Szükségem volt rájuk, mint a levegőre, vagy a vérre.

Tudtam, hogy nem élhetek nélkülük, és hogy velük vagyok teljes. Reggel Renesmee is korán kelt, és ugyan ő nem megy oviba, mert Esmevel lesz, de azért elköszönt tőlünk. Mindenki arcára egy cuppanós puszit nyomott, míg engem és Bellát jó szorosan, - amennyi a kis erőcskéjéből telik, - megszorongatott.Alice kiadta a parancsot, hogy én és Bella a Volvómmal megyünk, míg ők Roselie kocsijával.

Miután beültünk teljes csönd következett, ami nem is volt olyan kínos, ugyanis Bella szemeiben boldogság csillogott. Nem is tudom, mit kéne, hogy mondjak a tegnapi után, de valahogy nem jött ki hang a torkomon. Rám emelte csodás aranyszínű szemeit, majd megszólalt:- A tegnapi… -kezdte.- Ha azt szeretnéd, hogy elfelejtsük, akkor elfelejtjük. Nem tudom mi ütött belém csak,… az-az igazság, hogy hiányzott. –vallottam be, és őszintén szólva féltem válaszától.- Ne. Felejtsük el. –nézett ki az ablakon.- Rendben. –mosolyogtam.

Tudtam, hogy a Denali klán néhány tagja még fog galibát okozni, de nagyon reméltem hogy Renesmee meg tudja magát védeni. Most jutott eszembe hogy Bella még nem mondta el, a történetet, hogy miért is nem engedhetjük kislányunkat Tanya és Irna párosa közelébe.

- Akkor? Elmondod, hogy miért nem engeded közel Renesmeet Tanyahoz és Irnához? –kíváncsiskodtam.- Amikor megtudták, hogy te vagy az apja, akkor Tanya megpróbálta megölni Renesmeet. –szorította ökölbe kezeit. –Amiben Irna segített volna neki, ha nem fogják le őket. Tanya megfenyegetett, hogyha te szeretni mered Renesmeét, és elfogadod úgy mint a lányod, akkor biztos hogy megöli, mert nem fogja hagyni hogy mást szeress rajta kívül.- Mi? –kérdeztem döbbenten, miközben észre sem vettem hogy átmentem a piros lámpán. –Megölöm Tanyat ha egy ujjal is….- Nyugodj meg. –simított végig felé eső karomon, min érintése helyét kellemes bizsergés hagyta el.- Biztos, hogy… -kezdtem volna megint dühbe gurulni, de szerencsére sikerült leállítania.

A nap viszonylag gyorsan eltelt, és próbáltam minél több időt Bellával tölteni, hogy szerelmemmel, boldogan élhessük le örökkévalóságunk hosszú perceit.

12.) Bonyodalom!

(Edward szemszöge)Alig vártam hogy hazaérjünk, és megbizonyosodjak róla, hogy kislányom biztonságban van. Szerettem volna, ha végre nyugtunk lehet, és boldogan élhetünk, míg meg nem halunk, ami ebben az esetben lehetetlennek bizonyult. Bár azt is akartam, hogy soha sem kellene megállni, és mindig Bellával lehetek, hogy érezzem mámorító illatát, és testének melegét. Érintsem csodálatos bőrét, és csókoljam puha ajkait.

Rágördültem a földútra, mi házunkhoz vezet, majd felhajtottam a feljáróra. Kinyitottam neki az ajtót, és láttam rajta hogy nagyon ideges, így együtt mentünk be a házba. Mindenki a nappaliban ült, kivéve Tanyat, és Renesmeet. Egyből elfogott az aggódás, és mint láttam Bellát is, csak az ő arcán még rémület is volt. Szorosan átkaroltam derekát, és száguldottunk Esmee elé:- Hol van Renesmee? –kérdeztem kicsit idegesen.- A szobádban. –válaszolta mosolyogva.- És Tanya? Lenne vele egy kis elsz…- Egy kis beszélgetnivalónk. –hadarta Bella.- A vendégszobában. –mondta, és az ő arcán is kezdett tükröződni a rémület.

Karon ragadtam Bellát és felszáguldottunk az emeletre.- Te mész Tanyahoz, én megyek Renesmeehez. –mondtam tömören, azzal eltűntem mellőle. Egyből az én szobám ajtajánál voltam, és rögtön be is nyitottam.

Kislányom a földön kuporgott Tanya pedig Morgott rá. Rögtön ellöktem a közeléből, majd Renesmeehez mentem. Rögtön az ölembe kaptam, és szorosan szorítottam magamhoz.- Bella! –mondtam rögtön. Tanyara néztem aki, még mindig a földön feküdt, fájdalmak közt küszködve. Nem Tudtam, hogy Bella vagy Renesmee csinálja de az biztos hogy én nem.- Kicsim! –kiáltotta, amint meglátott. De nem hozzánk jött, hanem Tanyara vetette magát.

Lementem anyához, és karjaiba adtam Renesmeet, majd visszamentem Bellához. Le kellet róla rángatnom, de amint végigsimítottam hátán rögtön megenyhült. Leültettük Tanyát az ágyra, majd szembe mi is helyet foglaltunk. Lassan mondtuk el neki, szépen tagoltan, pont úgy, mint egy normális emberrel beszélnénk, hogy hadja békén Renesmeet, ahogy Bellát is, és hogy én sohasem leszek az öve, mert én mást szeretek. Ekkor Bellára néztem, akinek felcsillanta a szeme, és az én szívemben is a remény lángja gyulladt fel újra. Tanya fujtatva, nézett ki az ablakon, hajtogatva, hogy ő mennyire szeret engem.

Bella úgy döntött, hogy lemegy, megnézi kislányunkat, amit én nagyon nem akartam. Azt nem akartam, hogy itt hagyjon engem. Lassan magamhoz húztam, és egy lágy csókot adtam ajkaira, majd homlokára is. Kicsit váratlanul érte, de örült neki. Azt láttam. Szerettem volna, ha újból egy párt alkotunk és hogy rendes családként élünk majd, de ez még most jelenpillanatban lehetetlennek bizonyult.

(Bella szemszöge)Nagyon jól esett hogy Edward megcsókolt, és hogy foglalkozik Renesmeevel. De aggaszott hogy mi lehet most vele. Gyorsan lementem, és a nappaliban meg is találtam mindenkit, akik rémült szemmel nézték kislányomat. Esme rögtön átadta nekem, és Renesmee szorosan kapaszkodott nyakamba. Lágyan szorítottam magamhoz, ígérve, ezzel hogy sosem hagyom el.- Nem esett bajod? –kérdeztem tőle, miközben végigsimítottam haján.- Nem. –suttogta.- Mi történt? –kérdezte Kate halkan.- Tanya rátámadott Renesmeere. Újból. –mondtam, miközben kinéztem az ablakon.- Mi? De hogy… és…? –dadogta Carmen.- Edward szobájában. –feleltem tömören.

(Edward szemszöge)Bella lement már egy jó ideje, nekem pedig már kezdett unalmas lenni ez a nagy csend. Ami kínos is volt. Tudtam, hogy fog még tenni valamit a boldogságom ellen, de gondolatai csak a Bella felé irányuló dühről, és

féltékenységről árulkodtak. Amit egyre nehezebb elviselnem.

Lassan felállt és elindult felém. Fogalmam sem volt mit akart de nem volt jó előérzetem. Tudtam, hogy készül valamire, de hogy mire arról semmit nem tudtam. Gondolatait tudatosan rejtette el előlem, így tudatlan voltam. Amint elém ért lassan végig simított mellkasomon, de az a bizsergés mitől megremeg az ember, nem érte el. Ezt csak Bella tudta előidézni nálam. Nem tudta mi legyen, de hamar megszőtte frappáns tervét, mi elől menekvésem már nem volt. Gyorsan tapadt ajkaimra, és szorosan kapaszkodott belém, én pedig csak álltam ott.

13.) Öröm, majd…

(Edward szemszöge)Próbáltam eltolni magamtól, amint meghallottam kishúgom ideges gondolatait, de már késő volt. Az ajtó hirtelen kivágódott, Alice letépte rólam Tanyát és vele együtt kirepült az ablakon, mi szilánkokra tört a történéstől. Mindenki a mi szobánkban termett, és Bella Alice után ugrott, de előtte kislányunkat kezembe adta. Sosem láttam még ilyennek Alice. Mindig kedves volt, aranyos és jószívű, de legfőképpen vidám. De most. Idegen, merev szívtelen és dühös. Ezek jellemezték most kedvenc apró kishúgomat. Az én Bellám is hasonlóan festett, de ő nem volt ennyire rideg. Én Bellát, Jesper Alicet próbáltuk lefogni, nem nagy sikerrel. Főleg azért mert Bella nagyon erős. Renesmee most Esme karjában pihent, aki rémült tekintettel figyelte az eseményeket.

Tanyat lefogta Emmett aki arcán egy hatalmas vigyor terült szét. Szerelmem kezdett lenyugodni, én pedig lazítottam szorításomon. De neki

sem kellett több. Kiszabadult szorításomból, és egyből az erdő felé kezdett rohanni. Én persze egyből utána mentem, és követtem jellegzetes, csodálatos illatát. Hamar meg is találtam, bár nem ment messzire, azért közel sem voltunk. Egy vízesés mögötti barlangban talált menedéket, ahogy az egyik sarokban kuporgott, kezeivel térdét álla alá húzva. Lassan ültem le mellé, és húztam magamhoz. Megkönnyebbülve simult ölelésembe, miközben arcét nyakamra rejtette. Próbáltam vigasztalni, csitítani, de megállás nélkül csak zokogott, és zokogott. De nagy meglepetésemre, a megszokott könnyek ugyanúgy hullottak csodálatos szeméből mintha még ember lenne. Rám emelte csodás tekintetét, melyeket mélyen az enyémbe fúrta. Lassan kezdtem közelíteni ajkai felé, de ő nem volt ilyen türelmes. Mohón kapott ajkaim után, de egyáltalán nem volt vad. Sőt! Kifejezetten gyengéd volt, de csak pár pillanatig érezhettem ajkait sajátjaimon, mert hamar elhúzódott. Fejét újból vállamba temette, de közben fülembe suttogott:- Fogalmad sincs róla, hogy mennyi vámpír élete tapad már a kezemhez. Nem karok többet megölni. –zokogott tovább, míg én hátát simogattam. Nem! Ő nem lehet gyilkos! És nem is az.- Nem vagy gyilkos! És rossz vámpír sem. Tökéletes vagy Bella, és csodálatos. Kihordtad a kislányunkat, és kockáztattad a magad életét az övéért! Nem akarom, hogy magadat szidd. –suttogtam fülébe. Lassan felemelkedett, és ölembe mászott, miközben folyamatosan fogva tartotta tekintetemet. Kezeivel átkulcsolta nyakam, majd szorosan magához húzott, így ajkaink újból egymásra találtak. De most esze ágában sem volt elhúzódni. Kezei lassan átvándoroltak ingem gombjára, amit ügyesen fejtet le rólam, így az én felsőtestem már fedetlen volt.

Én is levettem róla tökéletes alakjára simuló zavaró ruhadarabját, s már csak melltartója maradt, a nadrágján kívül. Szerettem volna tovább menni, de semmit sem akartam elhamarkodni, és olyanba vinni, mit később megbánhat. Tehát elhúzódtam, de csak egy percre, míg a szemébe néztem, és megbizonyosodtam róla, hogy ő is akarja. Remegő keze, az övemre siklott, és könnyű szerrel kicsatolta azt. Majd leszedte rólam. Én következtem de én sem voltam valami finom. Épphogy csak nem szakadt szét teljesen. De most ez sem számított mivel már egyikünkön sem volt semmi, végre megtörtént az, amire már öt hosszú éve várok. Testünk végre egy volt, ahogy a lelkünk is. Nem számíthatott most az, sem ha Emmett berohan ide egy kamerával. Ami persze lehetetlenség lett volna, ugyanis a víz tönkretette volna a kamerát.Lassan mindkettőnk a beteljesedés gyönyöréhez közeledett, és lágyan szorítottam magamhoz szeretett kedvesemet. Ahogy magamra húztam, csak néztünk egymás szemébe, melyekben a boldogság fénye csillogott. Szerelmem javaslatára öltözködni kezdtünk, majd a karjaimba kaptam, és egészen a szobámba száguldottam vele. Bella megjavította az ablakot, így a szobám már újra a régi fényében pompázott. Könnyen lefektettem az ágyra, ahol egymást ölelve pihentünk, fedett takaróval. Nem tudom, hogy de szemem kezdett elhomályosulni, majd teljesen elaludtam.Másnap reggel csak magamat találtam a szobában, egy levéllel az ágyon. Lassan érte nyúltam majd kivettem belőle egy tele írt lapocskát Bella

gyönyörű kézírásával. –Biztos csak vadászni mentek- gondoltam naivan. Majd elkezdtem olvasni a levelet, miben ez ált:

„Drága Edwardom!Nem szeretném, ha most azt hinned, hogy kihasználtalak, mert a hazugság lenne. A tegnap éjjel volt életem legcsodálatosabb, és legfantasztikusabb estéje, mit valaha átéltem. De hidd el hogy az lesz a legjobb ha mi most visszavonulunk. Sajnálom, hogy ezt kell tennem veled, és Renesmeével, de egyszer még találkoztok. Tudom. Azt szeretném, ha felhőtlenül boldog lennél egy olyan nővel, aki hozzád való, és akit szeretni fogsz. Tudom, hogy megmondtad, hogy nem kellek neked, és sajnálom, ha tegnap olyat tettünk volna, mit te nem akartál. A többieknek kérlek, add át, hogy nagyon szeretem őket, ahogyan téged is. Örökre. Az együtt töltött idő volt, életem fénye, és semmit sem bántam meg. És most már örülök, hogy Chalie-hoz költöztem. Légy boldog, és ne bánj meg semmit, ami örömet okozott neked. Sajnálom, hogy el kellett altatnom, de nem volt más választásom. Sajnálom.Légy boldog, és felejtsd el a rossz emlékeket.Örökre szeretlek, és csókollak:Bella.”

14.) Fájdalom!

(Edward szemszöge)

Még most sem hittem el. A fájdalom a szívemben mindennél nagyobb lett. Elvesztettem. Mindkettőjüket. Órákig ültem ott az ágyam mellett. Megrogyva, összetörve. Fel sem fogtam mi történt! Csak az volt, hogy elmentek. Elment! Kitudja hova? Nem veszíthetem el őket. Abba belehalnék. –ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, pár nappal ezelőtt. És most tényleg elvesztettem. Mindkettőjüket. Olyan mintha a lelkem –ami Bellám szerint van- elhagyott, volna. Egyedül maradtam. Szomorúan, magányosan.Egyszer csak ajtó kinyílt, de nem néztem fel. Az illat alapján megállapítottam hogy Alice az. Az, akire most a legnagyobb szükségem van. Lágyan átölelt, de én szorosan öleltem magamhoz, arcomat nyakába rejtve.- Elvesztettem őket! –kiáltottam halkan, míg ő nyugtatni próbált.- Nekem is hiányoznak, és mindenki ki van. Hidd el Edward, hogy ez ugyanolyan szörnyű, mint amikor mi elmentünk. –susogta fülembe, csilingelő hangján.- De miért? Alice, Miért? –kérdeztem keservesen, miközben újra a földre borultam.- Nem tudom Edward, de kérlek, szedd össze magad! Bella belehalna, ha így kéne téged látnia. –mondta kishúgom, de hogyan tudnák én így megnyugodni?

Rávett hogy menjek le vele, és amint megláttam őket a szavam is elállt.- Edward! –ölelt meg Esme.- Anya. –húztam magamhoz. –Mi… Mi lesz velem? ….A kislányom, és… Bella. –suttogtam.- Hidd el, hogy egyszer minden rendbe jön fiam. Minden. –simogatta hátamat.- De mikor? –kérdeztem keserűen. A fájdalom a szívemben egy falatnyit sem akart alábbhagyni, így úgy döntöttem elmegyek vadászni. Egyedül akartam lenni, ami persze nem sikerült. Féltek hogy újra a Volturie-hoz. De most nem tenném meg. Bella és Renesmeé miatt nem. Próbáltam nem a fájdalomra koncentrálni, mi a szívemet vezérelte, de nem ment. Pedig harcoltam ellene. Követtem az illatukat, de az éjjeli eső egy idő után elmosta. Visszafordultam, és a barlang felé vettem az irányt.

Nekidűltem a sziklafalnak, és lehunytam a szemem. Magam előtt láttam mosolygó arcukat. És a tegnap éjszakát, amit Bellával töltöttem ugyanitt. Őszintén megvallva a dolgokat, még látszanak a rombolásunk nyomai. De nem érdekelt.Nem tudom mennyi ideje, ülhettem ott, de egyszer csak Tanya dühös pillantásával találtam szembe magam, míg gondolatai azon cikáztak, hogy hogyan lehetne „eltenni lábalol” Bellát és Renesmeet. Nem tudom, hogy mit is árthattak neki, hogy ennyire „utálja” őket, hisz náluk kedvesebb teremtményekkel még az életemben nem találkoztam. Kicsit kezdett is már az agyamra menni hogy ennyire…- Mit akarsz Tanya? –kérdeztem dühösen, és mogorván.„TÉGED” –kiáltotta gondolatban, majd elképzelt teljesen meztelenül, mire még jobban ideges lettem.- Azt hogy ne legyél Zombi! –mondta dühösen. –Azt akarom, hogy újra az-

az ember légy akibe…- Akibe?- Az most mindegy! –dobbantott dühösen a lábával, és elkezdett ráncigálni, hogy álljak fel.- Tanya! Hagy magamra! –húztam el a kezem, és toltam el magamtól.- Felejtsd már el azt a hülye libát és azt a kis szörnyet! –ordított rám. És itt szakadt el a cérna. Megfogtam vékony kis nyakát, és a falhoz nyomtam.- Hagyd őket békén, és ne akard, hogy megöljelek. –sziszegtem.- Fogd fel Edward! –mondta, miután elengedtem. –Bella egyenlő a Volturie legjobb harcosával. Egy Volturisba szerettél bele. Ennyi, és biztos vagyok benne, hogy azért ment el hogy kikészítsen. Így vagytok egában! –mondta dühösen, én pedig már előtte jártam hogy a legkisebb darabokra tépjem, de hirtelen megjelent Emmett és Jesper akik megállítottak. Próbáltam kiszabadulni szorításuk alól de nem ment.

Csak arra emlékszem, hogy Tanya még elmenekült, aztán elsötétült előttem a világ. Most pedig itt ülök, a szobámban, és bámulok ki a fejemből. Nem bírok nem arra gondolni, amit Tanya mondott. Bella nem lehet rossz, gonosz, és olyan, aki embereket öl. De hisz a szeme aranybarna. Akkor állatok vérén él.

A napok csak mentek, én pedig csak ültem ott egy szoborként. Ha ember lennék, már nem élnék a biztos. Próbáltam másfelé koncentrálni, de valahogy mindig ugyanoda lyukadok ki…Majd egy veszekedés csapta meg a fülemet, ami Esmee és Tanya közt folyt. Furcsálltam is, de nem tekintettem neki nagy jelentősséget, hanem csak felálltam és kimentem a folyosóra. Ők nem láthattak engem, hisz a fal eltakart, így merészen mertem végighallgatni veszekedésüket, és kiszúrni témáját.- Nem érdekel Tanya! Hagyd békén a fiamat! –csattant fel anya, mire teljesen ledöbbentem.- De Edward szeret engem! Hisz hogy is ne lehetne szeretni egy ilyen csodás nőt mint én! Én meg tudok neki adni mindent. –mondta Tanya. Ez nem lehet igaz! Hogy lehet ennyire…- Semmit nem tudsz neki adni! Bella mindent megadott neki, de te elkergetted! Tudok mindent ne is, tagadd! Tudom, hogy megfenyegetted, hogy megölöd Renesmeet. – Sziszegte Esmee, én pedig Tanyára vetettem magam.

15.) Irány… (Bella szemszöge)Undorodtam magamtól, amiért megfosztottam Renesmeé-t és magamat Edwardtól, de ha egy kicsit nagyobb lesz, akkor megérti, hogy így volt a legjobb.Azt sem tudtam, hogy hova akarok menni, csak hajtottam és hajtottam az országúton déli irányba. A könnyeim csorogtak az arcomon, ahogy kislányomén is. Tudtam, hogy nem akarja itt hagyni őket, és én sem, de így lesz a legjobb. Mindenkinek. Féltem hogy Tanya komolyan gondolja, hogy kárt tesz Renesmeeben. Azt sosem bocsátanám meg magamnak, és az ő életének is véget vetnék. Azt pedig –talán- meg bánnám. Edward mindig azt mondta, hogy nem vagyok se undok, se rossz ember, jelen esetemben vámpír. A levélben leírtam neki mindent, amit gondoltam, és éreztem most biztos, vagyok benne, hogy átkoz engem, amiért, és amit tettem. Éjjel megálltam egy hotelnél hogy Ness nyugodtan tudjon aludni. Egész éjjel őt figyeltem, és csak néztem magam elé. Megcsörrent a telefonom, de mivel Alice hívott fájó szívvel is ugyan, de kinyomtam. Nem léphetek vele semmilyen kapcsolatba, mert amilyen, fogja és kinyomozza, hogy hol vagyok.Majd hirtelen beugrott hova is mehetnék. A Volturie-hoz. Apa biztos szívesen lát. De az lehet, hogy mérges lesz rám, amiért megint fájdalmat okozok saját magamnak, - a saját hibámból. Reggel mosolyogva vártam Renesmeet hogy felébredjen. De ő annál inkább csak szomorú volt. Lassan bújt az ölébe, hozva a takaróját is. A szívem majd meghasadt hogy sírni kell, hogy lássam, így szorosan fogtam magamhoz. Simogatva hátát próbáltam nyugtatni, de ő csak sírt és sírt.

- Szeretlek Mami! –suttogta egy kis idő múlva.- Én is szeretlek kicsim! –súgtam fülébe, és csókot leheltem homlokára.

Miután megreggelizett, újból elindultunk, valamivel már jobb hangulatban. De így sem volt az igazi. Útközben beszéltem Aleccel, és azt mondta, hogy szívesen látnak minket. De azért mondtam, hogy beszélje meg Aroval. Ő pedig természetesen leordított hogy miért nem személyesen kérdezem meg. De örömmel lát. Fogalmam sincs mennyi ideig, leszünk ott, de valamiért éreztem, hogy nem csak egy-két hónapról lenne szó. Már majd nem odaértünk mikor visszaemlékeztem, hogy

nekem segítenem kell harcolni a Románok ellen. De hol lesz akkor Renesmeé? Neki nem eshet baja!

- Bella! Renesmee! –ugrott a nyakunkba Jane, mihelyt odaértünk. Kislányom szomorúan emelte rá könnyes tekintetét, és ölelte vissza az izgő-mozgó Janet.- Szia! –köszöntünk vissza, és én erőltettem egy mosolyt.- Mi a baj? –kérdezte szomorúan, mire csak megráztam a fejem, jelezve, ezzel hogy ne most beszéljük ezt meg. Mire ő megértően bólintott.

Kipakoltuk a kocsiból a bőröndöket, és a fiúk segítettek behozni. Visszamentünk a régi szobámba, és tapasztaltam hogy minden úgy van ahogy hagytam. Amikor utoljára jártam itt, akkor még Renesmee kicsi volt. Így csak a kiságy van itt. De majd alszik a franciaágyon. Hisz én úgyse alszok. Láttam rajta hogy már fáradt, pedig még csak délután négy óra volt. A karjaimba kaptam, és az ágyba fektettem. Bebújtam mellé, a takarót köré csavarva, és dúdolni kezdtem altatódalát. Istenem! Valamikor Edward dúdolta nekem. Most pedig… a közös kislányunknak dúdolom. ÉN!Próbáltam megnyugodni és beletörődni, abba hogy ezen már változtatni nem lehet. D nem ment. A tudat hogy elveszítettem, Edwardot, egyszerűen megőrjített. Tudtam hogy az én hibám, de akkor is! Szeretem őt! Ahogy az egész Cullen családot. És ők is szeretnek engem. Legalábbis eddig szerettek.

Majd hirtelen látomásom támadt, mivel megkaptam Alice képességét is.A látomásban, Edward harcolt Tanyaval, és a végén Tanya kicsavarta Edward nyakát és ő…Nem! Nem, és nem! Az nem lehet! –üvöltöttem fel, de szerencsére Renesmee nem kelt fel.Edward nem halhat meg! Neki élnie kell. De nem is védekezett! Miért? Miért nem akar élni? Ez is az én hibám! Ha én nem…

Szélsebesen rohantam Arohoz, aki szintén ölelgetni készült de elrántottam magam tőle. Alig bírtam kinyögni mit akarok, így kezemet az övéhez nyomtam s gondolatban, mutattam meg látomásom. Ő sem akarta elhinni, hisz mikor ott volt, látta hogy mennyire csillog a szeme, és félt engem. De ez most akkor is komoly! Követeltem tőle, hogy hívja fel Carlisle-t, amit meg is tett. Mert neki az én boldogságom fontos.

A telefonja ki volt kapcsolva, én pedig csak ültem ott…

16.) Újra!

(Edward szemszöge)

Csak harcoltunk, és harcoltunk Tanyaval, de védekezni képtelen voltam. A bánat és a fájdalom teljesen leszívta minden energiám, és erőm. De tudtam, ha ezt most feladom, azzal életem legnagyobb hibáját követem el. De nem volt erőm. Lassan kezdett elhomályosulni előttem minden, majd egy hosszú szorított fájdalmat éreztem a nyakamnál, aztán megszűntem létezni.

Hallottam még hogy a család női tagjai kínok közt vergődve felsikítanak, míg a férfiak csak fájdalmasan felnyögnek. De aztán csak a magány, és a sötétség.

(Bella szemszöge)

Vártam és lassan kezdett már-már unalmassá, és egyre fájdalmassá válni ez a várakozás. Nem lehet baja! Nem halhat meg! De ha minden igaz, az csakis az én hibám. Soha nem bocsátanám meg magamnak, és tudom, hogy mindenki engem okolna. Joggal. Szerettem volna, ha most minden megszűnik, és egy olyan világba kerülök, amiben nincs se fájdalom, se boldogtalanság. Csak a boldogág. De ilyen hely nincs. Nemhiába mondták nekem, hogy a szerelemért harcolni kell. Vagy a boldogságért, ezt nem

tudom. A könnyeim csak folytak le az arcomról, és hangtalanul zokogtam. Majd pár óráknak tűnő perc után Apám megszólalt.

- Nincs különösebb baja. Csak elájult. Túl kimerült volt, és gyenge. –ölelt át, nekem pedig a remény fénye csillant fel a szememben.

Annyira féltem hogy elveszítem. De várjunk csak? Már el is vesztettem. Igen! Elvesztettem. Nélküle nem vagyok egész, csak egy csonk. De valamiért most annak éreztem magam. Hisz tudom, hogy jól van. Azt akartam, hogy mellettem, legyen, mikor felébred. Hogy engem lásson meg elsőször, és lássa az öröm szikrázó fényét szememben. Hogy ölelje közös gyermekünket, akinek szüksége van mindkét szülőjére. De ez nem volt már lehetséges. Már nem! Miattam. Magam miatt.

Október

November

December

A napok, hetek hónapok csak úgy teltek, én, pedig mint egy zombi csak fel-alá járkálok. Hasznavehetetlen vagyok, és a harc csak közeleg. Megoldást még mindig nem találtam, de van egy olyan megérzésem, hogy ma választ találok rá.Délután áratlan vendégek érkeztek. Az Amazonaz klán. Kachiri Senna, és Zafrina! Igaz hogy nomádok, de megbízok bennük, és Renesmeet is szeretik. Hisz őt hogyan is lehetne nem szeretni? Mindenkit az ujja köré csavar, és nem ereszti. Egy hét múlva itt az idő, és nem akarom ennyi veszélynek kitenni Renesmeet. Meg kell kérnem valakit, hogy legyen vele, míg én….

Jól van! Megvan! A lányok biztos szívesen vigyáznak rá. Szeretik őt, és olyanok, mint a pótanyái. Igen! Az én kicsi kis kislányomon mindenki kiéli az anyai ösztöneit. De nem baj. Legalább van kire számítanom.Lassan sétáltam a lányok felé, és ők is szorosan megölelgettek, s persze rögtön kiszúrták, hogy valami baj van.- Mi a baj? –kérdezte Kachiri.- Edward. –mosolyodtam el, de ez valahonnan a szívem közeléből jött.- Mi történt? –érdeklődött Senna.- Semmi különös, majd elmesélem. De kérhetnék egy kis szívességet? –tettem fel kérdésem.- Persze, de hol van Renesmee? –szólalt meg Zafrina.- Alszik.- Akkor mi lenne az a szívesség? –tette fel a kérdést.- Szóval! Mivel lesz a harc a románok ellen, és Renesmee…- kezdtem de félbeszakítottak.- Vigyázhatunk rá? –csillant fel a szemük, mire elnevettem magam.

- Erre szeretettelek volna megkérni titeket. –mosolyogtam el.

Akkor ez is letudva. Már csak gyakorolni kell. Egy kicsi Edzés. Nem volt bennem semmi „félsz”, csak Renesmee miatt aggódtam, de tudtam, hogy a lányoknál jó helyen lesz. Már csak vele kell közölnöm, de ő is szívesen lesz velük. Lassan sétáltam a szobám felé, és csak gondolkodtam. Az agyam folyamatosan kattogott, de teljesen jelentéktelen dolgok miatt.

Már csak pár nap volt, én pedig egyre jobban idegeskedtem. Apa minden nap nyugtatott, és átvettük a tervet, de mégis. Tudtam, hogy velem az oldalukon nyert ügyünk van, de nem tudtam, hogy fogom-e bírni lelkileg. Edward azt mondta, hogy nem vagyok gyilkos de, én mégis annak éreztem magam.

(Edward szemszöge)

A sötétség lassan elviselhetetlené vált, de én harcoltam ellene. Azt akartam, hogy ha felkelek gyönyörű arcukat, lássam rögtön magam előtt. Hogy öleljem őket, és boldog családként éljünk. Azt hogy érezzem Bella nyugtató csókjait kiszáradt ajkaimon, és hogy…De ez mind-mind csak kényes képzelgetés. Nem lehet. Elhagyott. Ahogy akkor én is őt. Vagyis őket.

A lelki ismeretfurdalásom újból felerősödőt majd kinyitottam a szemem. De a túl erős fénytől rögtön vissza is zártam. Majd újból ki, és be. Végre megszokta a szemem a fényt, és szembetaláltam magam két csokoládébarna könnytől csillogó szempárral.

17.) Varázslat!

(Edward szemszöge)Nem hittem a szememnek! Mégiscsak vagyok valaki. Itt van mellettem. Vagyis csak Renesmee, de az is valami. De várjunk csak? Ha Renesmee itt van, akkor Bella is. Sehova nem megy nélküle. Könnyektől piros szemmel fürkészte arcomat, majd szorosan hozzám bújt. Lágyan szorítottam magamhoz, majd csókot leheltem homlokára. Nem tudtam, hogy kerül ide, és hogy miért engedték, hogy ilyen állapotban lásson, de ez most nem számított. Csak, az hogy itt van. Velem.- Kicsim. –szóltam halkan.- Apuci. Annyira hiányoztál. –kezdett pityeregni megint, de a kibújt

könnycseppet hamar letöröltem arcáról.- Ne sírj! Te is hiányoztál. Hol van Bella, és hogy kerülsz ide? Ugye nem tettél butaságot? –néztem rá, de ő megint csak megölelt.- Zafrináékkal jöttem, mert anya a Románokkal harcol. –magyarázta halkan.- Mi? –Bella harcol? De mégis hogy? De még csak…- Milyen hónap van ma? –kérdeztem kislányomat.- December 2. –szipogta halkan, és rám nézett.- Mi?! Mennyi ideig voltam…- nem tudtam befejezni, mert hirtelen mindenki az én szobámba termett. Esmee sírva borult a nyakamba, de persze ügyelt, arra hogy Renesmeenek se legyen baja.- Kisfiam! –mondta boldogan.- Anya! –mosolyogtam rá.- Edward! –sikította Alice, én pedig időben adtam át Renesmeet Esmeenek.- Alice –öleltem át én is.- Annyira aggódtam. –szidott le játékosan, de hangjában csakis a színtiszta boldogság, és az öröm csengett.

Elmeséltek nekem mindent, hogy mi is történt valójában. A Denali klán még mindig itt volt, és folyamatosan azt hajtogatták, hogy mennyire szégyellik magukat Tanya miatt. Nem haragudtam rájuk, de a hisztisen ülő Tanyara, aki tönkre akart tenni, annál inkább. De így hogy kislányom, itt szuszogott a nyakamnál, minden dühöm elszállt. Csak néztem őt naphosszat, és próbáltam minél többet beszívni kellemes illatából. Tudtam, hogyha Bella visszajön, akkor megint elmennek, és én újra összeroppanok, de most ezzel nem akartam foglalkozni. Szerettem volna boldogan élni, majd egyszer meghalni, de ez nem lehetséges az én esetemben. Azt akartam, hogy Bellának esélye legyen normális boldog emberi életre. De most már örülök hogy nem így történt. Akkor nem lenne a kislányunk. Aki nélkül nem tudnánk létezni.

- Én még mindig azt mondom, hogy azért ment el, mert ezzel akarta vissza adni hogy ti otthagytátok. –szólalt fel Tanya a beszélgetés kapcsán.- Tudod, mit mondjál te? –kérdeztem dühösen.- Edward nyugi! –tette a vállamra kezeit Alice. Renesmee kimászott karjaimból, és a kanapé szélére mászott, majd tekintetét Tanyaéba fúrta. Csak nézték egymást, majd egy csepp vízből, Tanya csurig vizes lett. Olyan volt, mint akit leöntöttek egy vödör vízzel, de itt még a padló sem volt vizes.- Akarod, hogy tartsak még neked bemutatót? –sziszegte kislányom, mi pedig tátott szájjal figyeltük az eseményeket. A többiek csak nevettek.- Kösz nem te kis…- nyögte halkan Tanya. Gondolom Renesmee rájött, hogy mi is lett volna a mondat vége, így Tanya pulóverének az ujja hirtelen lángra lobbant.- Azt hiszem, hogy kettőnk közül inkább te vagy a szörnyeteg és nem én. –nézett rá megvetően, az-az ötéves kislány, aki egy tündérnek néz ki.

Majd újból az ölembe mászott, és arcocskáját vállamba rejtette. Tudtam hogy sír, mert éreztem a könnycseppjeit a vállamon, de nyugtatásképpen

a hátát simogattam.Az este viszonylag hamar eltelt, de mivel Renesmee délután aludt még nem volt fáradt. Azt mondta, hogy szeretne leverni sakkban, így leültünk a szőnyegre, és elkértük Emmett-től a hatalmas sakktáblát. Ő állt nyerésre, ami annak is köszönhető volt, hogy egy kicsit hagytam nyerni. De mikor én léptem nagyon elszámítottam magam. A királynőmmel léptem, mikor az ajtó kicsapódott és…

18.) Vallomás!

(Edward szemszöge)

Bella ott állt az ajtóban, örömtől csillogó szemekkel, és engem fürkészett.Egyszerűen nem tudtam elhinni. Ő is itt van. Nálunk. Szóval akkor nincs semmi baja. Nem sérült meg, és épségben van. Majd kiugrottam a bőrömből, pedig sajnos még meg sem ölelhetem. Renesmee visítva szaladt anyja karjaiba, és ölébe ugrott. Bella szorosan ölelte magához, amit meg is lehetett érteni.

- Hiányoztál! –suttogta Renesmee, anyja fülébe.- Te is kicsim! –mondta mosolyogva Bella.

Lassan mindenki megölelte, és Bella hozzám is hozzám bújt, és szorosan megölelt, egy „Sajnálom”-ot suttogva közben. Nem tudtam ezt mire vélni, hisz nem is szeret. De most újra itt van. És más nem számít. Belláék beszélgettek, és elmesélt mindent, ami történt vele. Én pedig csak hallgattam. Időnként rám nézve elmosolyodott, mire én is elengedtem magamnak a kedvenc féloldalas mosolyát. Kezdtem feleslegesnek érezni magam, így elnézést kérve felmentem a szobámba. Leültem az ágy szélére, és csak néztem magam elé. Fogalmam sincs mennyi idő, telhetett el, de egyszer csak halk kopogást hallottam meg.

- Szabad. –feleltem.- Szia. –köszönt kedvesen Bella, és leült mellém, miközben végigsimított hátamon.- Szia.- Remélem nem zavarlak. –mosolygott rám.- Nem. –nem tudtam kinyögni semmi mást az egyszavas válaszokon kívül.- Edward én…- tudtam, hogy mentegetőzni akar de, nem tehet semmiről.- Nem kell mentegetőznöd. Megértettem. Nem szeretsz és kész. –hajtottam le a fejem.- Én…- Nem baj. Ha azt szeretnéd, akkor csak barátok leszünk. –vagy azok sem. –fejeztem be magamban.- Maradj csöndben. –emelte fel csilingelő hangját. Az ölembe mászott, míg kezeit a nyakam köré fonta. – Most az egyszer hallgass végig. –mire csak bólintottam.- Szeretlek. és a múltkor azért mentem el… igazából két dolog miatt. Az egyik, az hogy Tanya meg akarja ölni Renesmeé-t, a másik pedig hogy azt mondta, hogy csak azért… nem toltál el magadtól… mert nem akartál megsérteni. –mondta végig, s közben az ablakhoz sétált, ahol háttal nekem megállt.- Mi? –kérdeztem döbbenten, mert még mindig nem tértem magamhoz. Nem szólalt meg, csak még jobban lehajtotta a fejét mintha szégyellne valamit.- Bella én…- öleltem át hátulról, mire felszisszent. Kicsit megijedtem, mikor rám emelte ijedt tekintetét. –Mi a baj?- Semmi csak…- kezdte de, nem fejezte be.- Mi a baj? –kérdeztem újra.- Amikor harcoltunk megjelentek a…- féltem mi lesz a vége. A karomba vettem, és óvatosan az ágyra fektettem, hogy jobban hozzáférhessek hátához. Felhúztam a felsőjét és szembetaláltam magam a mély sebével.

- Ezt meg kell mutatnunk Carlisle-nak. – mondtam meg neki, és már indultam is az ajtó felé, amikor magához húzott.- Csókolj meg! –kérte bágyadtan. Nem mertem megtenni hisz mi lesz ha ez valami átverés?- Mi? –kérdeztem.- Csókolj meg. –szóval még most is akarja, akkor megteszem. Ajkaim lágyan érintették az övét, de csak egy pillanatra, mert már siettem is Carlisle-hoz.

19.) Együtt!

(Edward szemszöge)Rohantam Carlisle-hoz, de kiderült hogy vadászni mentek. Na ez is remek. Visszamentem Bellához, és leültem mellé. Ő szorosan hozzám bújt, és arcát a mellkasomba fúrta. Nem tudtam, most mit tehetnék, de csak ültem ott, és öleltem magamhoz. Nem akarom, hogy többet elmenjenek. Azt akarom, hogy velem maradjanak, hogy együtt éljünk, mint egy boldog család. Szerettem volna, ezt elmondani neki, de nem akartam elrontani a meghitt pillanatot. Lassan simogattam arcát, és haját, mire rám emelte fájdalmas tekintetét.

- Szeretlek! –suttogta. Elmosolyodtam, majd homlokon csókoltam.- Én is szeretlek. –válaszoltam vallomására.- Edward? …Renesmee hol van? –kérdezte meg azt, amire a választ én sem tudtam, de nem akartam kiborítani.- Biztos elmentek vadászni. –nem hazudtam neki, mert magam is ezt gondoltam.- Szóval nem tudod teljesen. –nézett rémülten a szemembe. Most mit válaszolhatnék neki?- Nem. –hunytam be a szemeimet.

Újból a csend kerített minket hatalmába, de ez így is volt jó. Nem akartam most beszélgetéssel tölteni az időt, mert… Igazából nem is tudom miért. Csak. De valahogy megszólalásra késztetett hogy halljam gyönyörű csilingelő hangját. Mit mondhatnék neki?

- Hol voltatok? –kérdeztem. Nem teljesen érthette, mert tekintete zavaros volt. –Hova mentetek, amikor elmentetek innen?- Voltarában voltunk. – mondta lehunyt szemmel. Tudom, hogy Aro nem bántaná egyikkőjüket sem, de a tudat, hogy egy olyan vámpírnál vannak, akik emberek millióit öli meg, az…- Értem. –majd újabb csönd.

A többiek csak pár óra múlva jöttek, de mi jól elbeszélgettünk. Szerettem volna, ha most örökre úgy maradunk, ahogy akkor voltunk, de ez nem lehetett. Carlisle-nak meg kellett vizsgálnia Bellát. Tudtam, hogy a sérülését egy farkas okozta, de nem tudtam melyik. Ha ismerem, akkor biztos, hogy megölöm. Nem okozhatnak fájdalmat, az életem olyan személyének, aki a legfontosabb számomra. Nem engedem. Carlisle kiküldött a szobából, mondva, hogy inkább menjek Renesmee-hez. Próbáltam akadékoskodni, hogy kedvesemmel maradhassam, de nem engedte. Bezzeg Emmett és Jesper bent maradhatnak. Ez így nem igazság. –dobbantottam a lábammal. Úgy viselkedem, mint egy óvodás.

Elindultam lefelé a lépcsőn, de vámpírlétemhez képest csigalassan haladtam. Végig kattogott az agyam. Ki bánthatta a szerelmemet? És miért? Talán Renesmeere is pályázik valaki? Talán az én hibám. Egyszer keresték Bellát a farkasok, és én pedig elfelejtettem szólni. Jobban izgatta az agyamat, az hogy újra láthatom. Szóval ez is miattam, van. Én tehetek róla. Megint mattam esik baja. Pont, mint mikor még ember volt. Az is miattam volt. Pedig ő milyen bőszen állította, hogy nem az én hibám. De mégis a magaménak éreztem.

Végre leértem a lépcsőn, és rögtön megpillantottam Kanapén szunyókáló kislányomat, aki most is a pillangók világában repked. Szerencséje van. Még gyerek. Az én kislányom. A mienk, Bellával. Leültem mellé, majd a karjaimba vettem, és tökéletesen passzolt a karjaimban. Szorosan mellkasomhoz bújt, apró karjait, pedig vállamon nyugtatta. Istenem milyen tökéletes. Pont, mint Bella.

Carlisle, lejött és szólt hogy összevarrta a szerelmem hátán ékeskedő nagy sebet. Renesmeet a karjaimban tartva, álltam fel, és villámgyorsan száguldottam a szobámba. Bella az ágyon feküdt, és csak nézett maga elé. Mikor észrevett, egy boldog mosollyal jutalmazott. Kislányunkat letettem mellé, és betakartam mind kettőjüket. Szorosan Bella mellé feküdtem, ügyelve arra, hogy nehogy fájdalmat okozzak neki.

Lassan rám nézett, és egész testével felém fordult. Egy bágyadt mosoly jelent meg arcán, majd lassan ajkaimra tapadt. Nem tiltakoztam, így örömmel mentem bele játékába. Hősiesen tartva, az általa diktált vad tempót. Szerettem volna őszintén beszélni vele, az érzéseimről, de sosem volt hozzá elég merszem. De most mintha csókjától feléledtem volna. Mikor elhúzódott, kezeit nyakam köré fonva húzott közelebb magához. Mintha sosem akarna elengedni.- Szeretlek. –súgtam fülébe.- Én is szeretlek, és tudom, hogy sosem fogod tudni nekem megbocsátani, hogy elmentem, hisz nem foszthatlak meg Renesmeetől… és magamtól sem. –mondta halkan.- Nem akarom, hogy többet elmenj, és nem tettél semmi rosszat, csak azt, amit jónak gondoltál, és ha már a megbocsátásnál járunk… Én is elhagytalak egyszer. –hunytam le a szemeimet. Nem akartam arra az időszakra gondolni. - Életem legnagyobb hibáját követtem el akkor, és már nem is tehetem jóvá.- De jóváteheted. –vette kezei közé arcomat. –Ha itt maradsz velem, és Renesmee-vel.- Akkor ez azt jelenti, hogy többé nem szöksz meg előlem, aljas módszereket használva? –mosolyogtam rá sunyid, és óvatosan hátára fektette, ügyelve fájdalmaira, és kislányunkra-- Soha. –felelte nevetve.- Akkor már tényleg az enyém vagy. –mondtam, és karjaimba kaptam, majd száguldani kezdtem vele az erdő felé, az ablakomon keresztül.

20.)

Csak rohantam és rohantam vele. Nem tudtam hova is, akarok menni, de végül beugrott valami. Hozzá, illetve hozzájuk.- Nem mehetnék hozzátok? – kérdeztem megszakítva csókunkat.- De! De az már a te otthonod is. – felelte mélyen a szemembe nézve.- Köszönöm. – suttogtam, majd újra lecsaptam ajkaira. Tudtam hol laknak, hisz nem volt messze mégis egy csomó idő volt még odaértünk. Szerintem az erdőt is megkerültük. Végre megérkeztünk és én egyből a szobába suhantam vele. Nem kellett megkérdeznem melyik is az övé ugyanis kellemes illata mindent elárult. Lassan letettem az ágyra és ajkai után kaptam. Egy könnyed mozdulattal magára rántott, de abban a pillanatban az ingemtől is megszabadított. Tetszett a vadsága így az én kezem is felfedezőútra indult. Becsúszott a pólója alá és kényeztetni kezdtem formás melleit, halk nyögéseket előcsalva belőle.Kezei a mellkasomra csúsztak majd onnan le egészen az övcsatomig. Nem értettem minek bajlódik vele, ha így is – Úgy is letépi rólam de, nem nagyon foglalkoztam vele. Pár pillanat múlva már ugyancsak egy boxerben voltam. Rajta szinte még minden ruhája rajta volt, ami nem csak engem, hanem őt is zavarta. Egy könnyed rántással letéptem róla felsőjét, majd nadrágja is így végezte.

Tekintetem végigfutott tökéletes majdnem meztelen testén és újra megcsókoltam. Először csak ajkát, majd haladtam egyre lentebb. Le nyakán, vállán és le egészen a hasáig. Lélegzete egyre hangosabbá vált ez pedig ez pedig sajátmagám büszkeségét is növelte. És persze a már amúgy is fűtött hangulatot. Elértem bugyija széléig, de még nem szándékoztam megkönnyíteni a dolgot. Tovább haladtam. Végig karcsú lábán, majd vissza a belső combjáig. Most viszont már magamat sem tudtam vissza fogni. Letéptem róla még az éppen rajta maradt ruhadarabokat is, amikor felrántott magához és szenvedélyesen megcsókolt. Csókolózásunkban benne volt mindenszerelmünk, vágyunk és egymás iránti hiányunk is.

Letéptem magamról a boxert majd lassan egyenesítettem testünket. Halk

nyögés szaladt fel torkából, és magához húzott. Most lágyan és érzelemtelein csókolt meg, és vadságunknak itt helye sem volt. Lábait csípőm köré fonta, majd gyorsabb tempóba kapcsolt. Mondanom sem kell természetesen nem volt ellenére.Lassan mindkettőnk a mennyek kapuján csöngetett befelé, amit pillanatokon belül ki is nyitottak nekünk, testünk pedig elernyedten hullott vissza az ágyra. Szerelmem lihegve húzódott mellkasomra. Nekem pedig eszembe sem jutott, hogy még időm sem volt körül nézni, de ezt nemsokára bepótoljuk. Bella arcát nyakamba rejtette, amit édes csókjaival halmozott el, még én egyik hajtincsével játszadoztam.

- Szeretlek. – suttogta fülembe, amitől megborzoltam- Én is szeretlek kicsim, de még időm se volt körülnézni – nevettem fel- Az ráér, de most nem mész sehova. – emelte rám égető pillantását.- Igen is főnök asszony. – vágtam laptákba magam, mire megforgatta szemeit.Még feküdtünk ott egy darabig, és mikor hajnalodni kezdet mi is készülődni kezdtünk. Ami nem ment a legkönnyebben ugyanis alig volt egy használható ruhadarabom. Bellának könnyű hisz ő itthon van, de én?- Elmondod nekem, hogy én mit vegyek fel? – kérdeztem mikor ő már felöltözött.- Nekem kifejezetten tetszel így. – nézet végig rajtam de ettől eltekintve, ha Emmett így meglát, akkor végig neveti a következő évszázadot, szóval én hazamegyek, hozok neked ruhát, és visszajövök.- Addig te körülnézhetsz.Rendben. – húztam magamhoz. – de ha nem téped miszlikbe a ruháimat, akkor most nem kéne itt hagynod engem.- És? Nem érte meg? – harapdálta alsóajkát- De. Mindent megért. – csókoltam meg majd elengedtem.Kiugrott az ablakon és futásnak eredt

21.) Boldogság!!

Kiugrottam az ablakon, és futni kezdtem a havas erdőben. Az éjszaka, amit Edwarddal töltöttem, újból elvarázsolt. Örülök, hogy végre mindent tisztáztunk, mert tudtam, hogy nem tudnék nélküle élni. Megérkeztem a házhoz, és az ablakon át beugrottam szerelmem szobájába. Renesmee még aludt, de takarója a földön volt. Betakargattam, majd egy csókot nyomtam homlokára. És Edward ruhájáért mentem. Kivettem egy fekete rövid ujjú pólót, és egy melegítő felsőt, majd az első farmert, ami a kezem ügyébe került.

Úgy látszik akaratlanul is egymáshoz, öltöztünk felsői téren, mert rajtam egy hosszított hosszú ujjú fekete felső volt, amit gyöngyök díszítettek. Még gyönyörködtem egy kicsit egy szem kislányomban, majd újból futásnak eredtem, hogy minél előbb Edwarddal lehessek. Perceken belül már újból az én szobámban voltam, de szerelmemet itt nem találtam. De nem volt messze ugyanis egy szobával az enyém mellett a Renesmee szobájában meg is találtam. A fotóalbumot nézegette, amiben kislányunk kiskori képei díszelegtek.

Tudtam, hogy most magát vádolja, hisz ismertem már annyira. Magát hibáztatja, azért mert elment, és hogy nem lehetett velünk, de nem szabad a múltnál leragadni.

- Ne hibáztasd magad. –öleltem át hátulról.

- De az én hibám! Nem voltam veled, amikor kellett volna. –megfordult és arcát a hajamba rejtette.- Fejezd ezt be! –emeltem fel a hangom, és kényszeríttetem, hogy szemembe nézzen. –Most itt vagy! És én is. Csak ez számít.- Tudom, és sajnálom. –felelte majd újból megölelt.- Semmi baj. Itt vannak a ruháid. Remélem jók, de most öltözz mielőtt újból rád, vetem magam. –mosolyodtam el.- Az nem lenne rossz. –jegyezte mag halkan, de én így is meghallottam.- Edward. Öltözz, én pedig megpróbálok valami rendet rakni a szobánkban. –néztem rá szúrósan.- Teljesen felesleges. –szólt utánam.- Miért is? –kiabáltam vissza.- Az éjszaka úgyis megint szétromboljuk. –lépett oda mellém, immár felöltözve.- Honnan tudod, hogy lesz éjszaka? –húztam fel a szemöldököm. De kérdésemre teljesen megdermedt. –Csak vicc volt.- Nem volt vicces. –húzott magához.- Ne haragudj. –suttogtam fülébe.- Rád sosem tudnék. Amúgy hogy van a hátad? –Ooo! Na erre a kérdésre nem számítottam.- Már jobban. –zártam rövidre a témát, és feléje fordultam.- Értem. Renesmee? –kérdezte.- Még aludt, mikor ott voltam, és úgy tűnt, hogy még esze ágában sincs felkelni. –mondtam mosolyogva.- Olyan, mint te! –jegyezte meg.

Lassan indulni kezdtünk, de előtte még bepakoltam Renesmeenek pár tiszta ruhát egy szatyorba, majd elindultunk. Kézen fogva sétáltunk végig az erdőben, és eszünk ágában sem volt sietni. Az idő még csak hét óra felé járt. Edward néha magához húzott egy-egy hosszú csókra, amit mind ketten fájó szívvel hagytunk abba. Szerelmem talált valami téli virágot, amit a hajamba tűzött, és meg is jegyezte milyen jól áll. Majd újból lecsapott ajkaimra. Egyre jobban kezdtünk belemelegedni az aprócska játéknak induló dolgunknak, mikor egy hatalmas reccsenést hallottunk, és egy nagy „Auu!”-t. Pillanatok alatt rebbentünk szét, és a hang irányába kaptuk a fejünket.

- A francba! –csapott a hóba Emmett.- Mit keresel itt? –kérdezte Edward dühösen, és én sem voltam éppen a legjobb kedvemben.- Én csak… szóval, az úgy volt, hogy… - dadogott össze vissza, de minket ez nem nagyon érdekelt.- Mit csináltál kora reggel, az erdőben a tél kellős közepén? –emelte fel a hangját Edward.- Titeket akartalak levideózni! Na! –dobbantott a lábával, és felállt a földről.- És miért? –kérdeztem én.- Tudjátok, hogy szeretem az ingyen pornót! –röhögte el magát, viszont nekünk nem tetszett.- Hagy minket békén. –nézett rá szúrósan Edward.

- Jól van, na! –durcizott. Mi pedig újból elindultunk, de most futva. Pillanatokon belül már a házban voltunk. Leültünk a kanapéra, ahol Edward az ölébe húzott, és összefonta ujjainkat. Mindenki elmosolyodott, ahogy én pedig zavarba jöttem, - egy kicsit. Emmett is bekullogott utánunk, és leült Rose mellé. Beszélgetni kezdtünk, mikor egy hatalmas ásítást hallottunk, és apró lábak koppanását lefelé a lépcsőn.- Apu! Mami! –kiáltotta Renesmee amint meglátott minket, és egyből az ölembe ugrott, ami az Edwardé is volt, ugyanis az ő ölében foglaltam helyet.- Szia kincsem! –köszöntem neki mosolyogva, Edward pedig egy csókot nyomott homlokára.- Hogy aludtál? –kérdezte szerelmem mosolyogva.- Jól. Tudod, mit álmodtam? –kérdezte kislányunk, mire Edward megdermedt alattam.

22.) Farkas!

(Renesmee szemszöge)Álmomban egy csodás réten voltam telis tele virágokkal. De nem egyedül voltam, és nem is anyáékkal. Egy farkas volt mellettem, de olyan nagyon nagy. Nem féltem tőle. Sőt! Kifejezetten nyugtató volt az öleléseiben lenni. És az illata. Az elvarázsolt. Annyira boldog voltam. Nem voltam sokkal nagyobb, mint milyen most vagyok. Csak hát ugye az álmomban nyár volt, vagy jobb esetben tavasz.

A farkasom szőre vörösesbarna volt, ami ment a hajam színéhez is. Annyira jó volt. Tökéletes. Felhőtlenül boldog voltam, de nem csak én. Hanem ő is. De a farkasom, nem mindig volt farkas. Egy alakváltó volt, ami azt jelenti, hogy néha ember. Vagyis a legtöbbször az. A nevét még nem tudtam, sajnos, de tudtam, hogy már láttam valahol.

Éreztem, hogy valaki finoman betakargat, majd puszit nyom a

homlokomra, és kutatni kezd valami után. Biztos anya vagy apu az. Hallottam hogy az ablak nyitódik, majd záródik. Hova ment? És ki? –kérdeztem magamtól, de újból egy álomban találtam magam. Úgy látszik a mai éjszaka az álmoké.

Most tél volt. És olyan voltam, mint most. Szóval akkor ez nem lehet mesze. Most egy erdőben voltam apáékkal és hógolyóztunk majd elmentünk vadászni, azután pedig hóembert építeni. Nagyon jó volt. Apuci megdicsért hogy milyen szépen vadászok, majd megfogta anya kézét engem, pedig az ölébe kapott. Szóval akkor együtt vannak. Együtt együtt! Ez annyira jó.

Lassan kezdett lemenni a nap, és apa megjegyezte hogy „Alkonyat” van. Összenéztek anyuval, majd megcsókolták egymást. Elmosolyodtam rajtuk, és kiugrottam apa öléből, majd sétálni indultam. Nem mehettem messzire, mikor egy ismerős illat, csapta meg az orromat. Oda kaptam a fejem, majd szembetaláltam magam a személyes farkasommal. De nem tartott sokáig az egyedül létem ugyanis apa morogva elém ugrott anya pedig felkapott, és egyből az ölébe húzott. Nem tudtam most mi is történt, hisz senki sem bántott. A farkas elszaladt én pedig fájdalmasan kiáltottam. Anya értetlenül nézett rám, mire csak pár szót suttogtam.

- Az én farkasom! –mondtam.

Az álmom megint véget ért, de most nem jött helyette másik. Úgy látszik ennyi. Mára. Lassan nyitottam ki szemeimet, de a szobában nem volt más rajtam kívül. Hol vannak anyáék? –rémültem meg, de mihelyt meghallottam hogy lent beszélgetnek, egyből megnyugodtam. Lassan kiballagtam a folyosóra, és onnan le egyenes a nappaliba. Mindenki ott volt kivéve a nagymamit, aki a konyhában volt.- Apu! Mami! –kiáltottam, majd anya ölébe vetettem magam, aki az apáéban ült.- Szia Kincsem! –mondta a mami, apu pedig egy puszit nyomott homlokomra.- Hogy aludtál? –kérdezte az említett.- Jól, de tudjátok, mit álmodtam? –kérdeztem izgatottan.- Nem, de mond el, kérlek. –kérte anya.- Azt hogy egy réten voltunk tavasszal, én pedig egy kicsivel nagyobb voltam, mint most, és… - kezdtem bele, de apu félbeszakított.- Jacobbal álmodott. –felelte apu mereven. Most mi a baj?- Az a neve? –csillantak fel szemeim. –Milyen szép. Szerintem illik rá. Szerintetek?- Szerintem is kincsem. –húzott magához anyu, de apa csak ült ott.- Apu mi a baj? –kérdeztem tőle, de nem válaszolt.

23.) Gondolatok!

(Edward szemszöge)Még a gondolat is megrémisztett, hogy akár egy centire is legyen tőle, nem még hogy róla álmodjon. A tudat, ahogy láttam az álmát, ahogy egy éjszaka kétszer is róla álmodott még jobban elszomorított. Nem gondoltam még bele, hogy mi lesz, ha valakibe beleszeret, vagy belé

szeretnek bele, de most megtudtam. Megtörtént! Ez ellen már nem tehetek semmit. Jacob bevésődött az én egy szem kicsi lányomba.Mit csináljak?Teljesen megszűnt körülöttem a világ, és már csak arra eszméltem fel, hogy kislányom, és Bella aggódik értem.

- Apu, jól vagy? –kérdezte újból Renesmee.- Igen… persze… Jól, csak…- kezdtem bele, de csak egy fejrázásra futotta.- Fáradt vagyok. –ásított kislányom, és az ölembe bújt. Bella csak nézett rám, majd egy forró szerelemben gazdag lágy csókot nyomott ajkaimra, melyben érezhető volt a megkönnyebbülés íze.- Gyere, menjünk. –vettem a karomba, és álltam fel vele együtt.- Mi szerintem most… szóval átmegyünk hozzánk. –motyogta szerelmem, mire elmosolyodtam.- Menjetek csak. –felelte Esmee.- De aztán csak semmi rosszalkodás! –hahotázott Emmett mire Rose jól nyakon csapta. Mindenki halk nevetésbe tört ki, tekintettel léve Renesmeere.

Lassan kezdtünk el sétálni hazafelé, a karomban tartott Renesmee-vel. Nem szóltunk egymáshoz, csak ballagtunk egymás mellett. Éreztem, hogy szerelmem megfogja a kezem, így érintésére rákaptam a tekintetemet. Halványan elmosolyodott de nem nézett rám. Én is elmosolyodtam, majd szaladni kezdtem.Vette a lapot úgymond, mert nevetve sietett újból mellém. Most én nyúltam keze után, és én fogtam meg az övét. Az elmúlt rossz kedvem, mostanra –szinte- felszívódott. A tudat még bennem volt, hogy egy büdös korcs szerelmes a lányomba, aki még hat éves sincs, és ez már egy egész életre szól.

Hirtelen fékeztem le, amint az orromat megcsapta a rég nem érzett bűz. Tudtam, hogy már nem tudunk elmenni, és hogy meg fogják ismerni egymást, de mégsem akartam. A fák közül kilépett két hatalmas farkas, köztük az a vörös, aki Renesmee álmában is volt. Elfutottak, majd pár másodperc múlva emberi alakban jöttek vissza. A rég nem látott Jacob tekintete egyből a mi édes kicsi lányunk alvó testére siklott, én pedig automatikusan szorítottam jobban magamhoz. Rám emelte piszkos tekintetét, és egy ideig csak farkas szemet néztünk.- Úgy látom újból egymásra találtatok. –nézett összekulcsolt kezünkre.- És látom te is, kinézted magadnak azt, akit sosem fogsz megkapni. –feleltem gúnyosan. Bella nyugtatás képen szorítottam meg kezemet, de most nem hatott.- Ez engem is váratlanul ért, de… - próbált higgadt lenni.- Nincs semmi de! –rivalltam rá. –Ő sosem lesz a tiéd.- De nem tennék semmi olyat, amit nem akarna. Megvárnám, míg felnő és… - kezdetett bele a jótékony szövegbe.- Mi nem érthető, abból hogy nem? - ordítottam rá. Nem akartam hogy Renesmee felkeljen, de ez mostanra lehetetlenné vált.- Mi a baj? –ásította, miközben nyitogatni kezdte apró szemeit. Körülnézett vele, de tekintete megakadt Jacobon.

- Semmi baj nincs kicsim. –vette át Bella. Én továbbra is csak Jacobot figyeltem de ő már nem engem nézett.- Te vagy az! –mosolyodott el Renesmee, mikor az ölembe kaptam, és rohanni kezdtem fele. Nem akartam. A szívemben mintha kést forgattak volna. Rosszabb volt minden másnál belenyugodni abba, hogy a lányom szerelmessé válik egy torzs szülöttbe.- Edward! –kiáltott utánam Bella, de nem álltam meg. –Ha nem állsz meg kénytelen, leszek más módszerekhez folyamodni. –na ez már hatott.- Szeretlek. –motyogtam, mikor mellém ért.- Én is szeretlek. Mindennél jobban. –Renesmee visszaaludt a karjaimban, de álma már nem volt olyan mély, mint azelőtt. –Én sem szeretném. De nem tehetünk ellene semmit.- Nem akarom. –nyögtem kétségbeesetten.- Tudom, de most menjünk be. –észre sem vettem hogy a házunkhoz értünk.- Rendben. –feleltem majd kézen fogva sétáltunk befelé, de belül tudtam, hogy ennek az éjszakának még kicsit sincs vége.

24.) Bonyodalmak!

(Edward szemszöge)Lefektettük aludni kislányunkat, és mindketten homlokon csókoltuk. Bella gondosan betakargatta, majd leoltotta a villanyt. Átsétáltunk a mi szobánkba és lefeküdtünk az ágyra. Önkéntelenül is Bellára húztam a takarót, nehogy megfázzon. Tudtam hogy nevetséges szokás, de egyszer megszoktam. Tudtam, hogy neki is ez jutott eszébe, ugyanis ő is elmosolyodott, majd rám emelete boldogságtól csillogó tekintetét.

- Szeretlek. –suttogta, miközben felém fordult, kezemmel végigsimítottam háta vonalán, mire felszisszent.- Ki volt az? –kérdeztem mereven. Tudtam, hogy nem akar majd válaszolni, de ki akartam belőle szedni.- Leah! –mormolta lehunyt szemmel.- Mi? –kérdeztem döbbenten. De hisz ő… ő… Nem tudtam mit mondani.- Mondtam neki, hogy engem ismernek, de nem hitte el. –folytatta.- Mikor?- Amikor harcoltunk. A falka szövetkezett a Románokkal. –mesélt tovább.- De Jacob? … És Sam? –most nem olyan nagy falkavezér mi?- Nem tudtam mit tenni.

Próbáltam nem dühöngeni. De a házat sem akartam tönkretenni. Magamhoz szorítottam sérült kedvesemet, és nyakába temettem arcomat. Meg akartam szűnni. Kicsit aludni. De ez most nem lehetséges. Sohasem lesz az. Hisz vámpír vagyok az istenért! Mit is tehetnék? Semmit. De most, hogy a boldogság újra megtalált, kalitkába zárom, és sosem engedem el. Soha. Bella és Renesmee. Ők jelentenek nekem mindent. Többet bármely kincsnél. Felhőtlenül boldog voltam, mikor szerelmem édes ajkai újból az enyémre találtak, és azonnal édes harcba kezdtek. Hátára fordítottam, ügyelve sebére. Karjai, a nyakam köré siklottak, ahogy az én kezem felsője alá. Belemosolygott fűtött csókunkba, még jobban ösztönözve engem a túlzott folytatásra.

Pólójából kibújtattam, majd a melltartója következett. Apró kis keze a nadrágom csatjára siklottak, de most sem bajlódtak vele sokáig. Minek is az? –gondoltam magabiztosan. De még nem végzett velem.Az alsóm még rajtam volt, így kezeivel kezdte simogatni ágyékomat. Belenyögtem csókunkba, majd egy határozott mozdulattal letéptem róla melltartóját. Ajkaim is rátaláltak formás melleire, így azokat kezdtem ostromolni. Halk nyögéseket előcsalva szerelmemből.

Lassan megszabadítottam a rajta maradt feleslegessé vált ruhadaraboktól, és egy finom mozdulattal belé hatoltam. Mindketten egyszerre nyögtünk fel, és kaptunk a másik ajkai után. Vadul kezdtünk csókolózni, de ebbe semmi emberi nem volt. Csak a vámpírságunk hajtott most minket. El akartatta felejtetni velem, azt, amit közel fél órája okozott nekem, az ő volt legjobb barátja. Ő is haragudott rá, hisz mégiscsak a mi lányunk. Semmi joga hozzá, hogy ilyen kiskorába a agáévá tegye.

Lassan kezdtük mozgatni csípőnket, én pedig felvettem az ő általa diktált tempót. A vadságot. Most ideges volt, de mégis szerelmes. Ezeket éreztem én is, de megsérteni nem akartam. Lágyan váltottuk az utolsó csókunkat beteljesülésünk előtt majd egyszerre értük el a mennyország kapuját.

A hátamra gurultam magammal húzva őt is, hogy együtt lebegjünk továbbra is a felhőtlen boldogságban. Élveztem ezt a fajta együttlétet, most mindennél jobban. Hihetetlen, hogy mindig tudja, hogyan is van szükségem rá.

- Szeretlek. –mindig ez egyikünk első szava, szeretkezés után. Most az enyém volt. Mondjuk mi más is, lehetne? Hisz mégiscsak a fellegekbe repültünk. Együtt.- Én is szeretlek édesem. –nézett mélyen a szemembe, én pedig elvesztem mézarany szemeiben…

…Hirtelen mintha valami átsuhant volna rajtunk, álmosodni kezdtem, és ezzel az érzéssel együtt pánikolni is. Mi van, ha Bella csinálja ezt? Ha megint el akar menni? De ez, ez esetben lehetetlennek bizonyult ugyanis arcára neki is csak az értetlenség volt írva. Pánikolt. Nem tudtam miért, ugyanis ő legyőzhetetlen. Minden képesség az övé, és láttam az arcán, hogy harcol ellene. Én már nem bírtam. Nem ment. A szemem egyre csak ragadt és ragadt le. Majd végleg lecsukódott. Még hallottam szerelmem szólongatását utánam, de tenni ellene már nem tudtam.

***Reggel verőfényes napsütésre ébredtem. Én! Felkeltem. De hogy? És…Éhes vagyok. A hasam korgása eléggé érthetően a tudtomra adta. Szerelmem mozdulatlanul feküdt mellettem, de egyenletes szuszogása megnyugtatott hogy ő vele is az történt, mint velem. De mégis hogy? És mindenki? De Carlise-ék? Ő velük mi lesz? Vagy csak mi vagyunk ilyenek? Emberek!Ezek vagyunk most.

Renesmee?! Hol van? Mi történt vele? Ő félvér maradt, vagy teljesen kislánnyá vált? Úgy értem emberré?

Gyorsan pattantam ki az ágyból, de meg is inogtam. Régen ettem. Szükségem van ételre. Itt van, ugyani Renesmee eszik. Akkor lemegyek. De előtte megnézem a kislányunkat, majd felkeltem kedvesemet. Egyre jobban kezdtem belejönni ebbe az emberesdibe. Hogy, hogy bírta ezt, Bella azt nem tudom.

Most nekem is lesznek emberi tulajdonságaim meg minden? És milyen most a szemem? Vagy hogyan nézek ki? Meg kell magam vizsgálnom. –a kérdések és a megállapítások százaival cikáztak a fejemben, de mégsem olyan gyorsan, mint eddig. Milyen lesz most? Nem leszek felhőtlenül

gyors, és erős, mint eddig? Fogok tetszeni Bellának?

Lassan elballagtam a tükörig, így szemügyre vehettem magam. Nem néztem ki rosszul. Sőt! Kifejezetten tetszett. Nem voltam falfehér képű. Ez jó! Tetszik. A bőröm. Nem volt többé kemény, és márványtapintású. Nem néztem úgy ki, mint egy félisten, de mégse voltam olyan pattanásos, és gusztustalan, mint a velem korabeli srácok a suliban, ahova mellesleg nagyon nem járok.

Tetszett ez a dolog. A tükörből láttam Renesmee kikukucskáló tekintetét, és értetlen arcát. Nem értette, most mi van, ezért csak nézelődött. Feléje fordultam, majd az ölembe vettem. Hosszasan csak néztük egymást. Kezeit az arcom két oldalára tette, és szélesen rám mosolygott, de tekintete hirtelen elkomorult. Megijedtem.- A mamival mi történt? –kérdezte rémülten.- Még alszik. –feleltem, és tekintetem alvó kedvesem vonulataira siklott.- Értem. –mondta. –De mi is történt pontosan?- Csak este elálmosodtunk, és elaludtunk, most pedig ilyenek lettünk. –meséltem neki.- Értem. És már mindig ilyenek lesztek? –kíváncsiskodott.- Nem tudom. –feleltem, miközben a távolba meredtem. Bella mocorogni kezdett, és csapkodni. Biztos engem keresett. Végig szaladt keze, az ágy mindkét részén, de sehol sem talált. Mivel itt állok.- Edward! –nyögte halkan.- Itt vagyok. –dűltem szexisen az ajtófélfának karomban tartott kislányunkkal.- Mi történt? –ült fel hirtelen. Gondolom, megláthatta zölden virító szemeimet.- Csak, az hogy újra emberek lettünk. –néztem rá, mostanra már vidáman.- És ezt csak így mondod? –kérdezte, miközben próbált lábra állni. Tudtam hogy rossz ötletnek bizonyult tevékenysége, így elkezdtem felé sétálni.- Ennünk kell valamit. –fogtam meg kezét, és segítettem neki felállni.- Van a hűtőbe kaja. Én készítek reggelit, te pedig hívd fel Carlisle-ékat hogy mi történt. –adta ki a parancsokat.- Rendben.- És én mit csinálok? –húzta ki magát Renesmee a karomban.- Segítesz nekem. –vette át Bella, és lesétáltak a konyhába. Én a telefonomért nyúltam, majd tárcsáztam is apámat.- Szia fiam! –köszönt rögtön. –Mi történt?- Emberré változtunk. –feleltem egyszerűen, és emberi füllel is hallottam megdöbbenésüket.

25.) Csodálkozás!

(Bella szemszöge)Hallottam hogy Edward még elmondja mi történt, majd lementem reggelit készíteni. Úgy gondoltam, hogy tojásrántotta megfelelő étel lesz kezdésnek. Edwardnak még biztos új lesz minden, ezért is nem akartam rögtön egy nehezebb étellel nyitni. Megterítettem majd felnéztem az emelet felé. Szerelmem éppen akkor ballagott lefelé. Láttam, rajta hogy idegesíti ez az általa nevezett „lassúság”, de amint meglátott egyből elmosolyodott. Mikor leért kezeit a derekamra csúsztatta, miközben ajkai az enyémet keresték. Lágy csókcsatába kezdtünk, amit éhes kislányunk szakított félbe.

- Örülök, hogy ti így elvagytok, de én éhes vagyok! –csapott az asztalra apró kezeivel.- Jó-jó! Már jövünk is. –mondtam neki, és indultam a tűzhely felé.- Hogy aludtál? –kérdezte Edward kislányunktól.- Jól köszönöm. –mondta mosolyogva. Raktam mindenki tányérjára, majd én is leültem hozzájuk. Istenem ez olyan fura.- Ez biztos jó? –turkált benne szerelmem.- Igen, nagyon is, de most egyél! –forgatta a szemét Renesmee mire, elnevettem magam.- Már megbocsáss ifjú hölgy, de nem vagy te egy kicsit szemtelen? –fordult feléje mosolyogva Edward.- Bocsika. –motyogta kislányunk majd Edwardhoz bújt.- Amúgy nem haragszom. –mosolyogott.- Hát nagyon… Inkább hadjuk. –felelte mosolyogva, és hozzá fogott enni.- Egyél te is! Nem rossz, hidd el. –simítottam végig arcán.- Rendben. –majd csukott szemmel a szájába vett egy darabot.

Edwardnak végül csak ízlett a rántotta és azt mondta talán meg is, fogja

szeretni. Na csak így legyen. Carlisle felhívott hogy átjönnek, majd pár perc múlva valóban már az ajtón kopogtak. Kinyitottam, és beengedtem őket. Mindenki hitetlenkedve nézte mosolygós arcunkat… Mondjuk nem mindenki, mert Emmett kacarászott magában. Komolyan mondom olyan, mint egy nagy gyerek. Mindenki beleszagolt a levegőbe, de senkit nem zavart a rég nem érzett édes vérem illata.

- Uhh Bells! Elszoktunk az illatodtól. –mondta mosolyogva Alice, és megölelt.- Hát… - több nem telt tőlem.- Üljetek le. –mondta Edward miközben karjába, vette kislányunkat, és ő is helyet foglalt a fehér bőr ülőgarnitúra egyikén.- Rendben. Elmondjátok mi is történt pontosan? –kérdezte Carlisle.- Hát hogy pontosan mi történt azt nem szeretném részletezni, de a történt hogy elálmosodtunk majd elaludtunk, és reggel felébredtünk. Így! –mondogatta végig, miközben a házat Emmett hangos vihogása töltötte be.- Értem. –felelte mosolyogva a családfő.- És most mi lesz? –kérdezte Esmee. –Örökre így maradnak?- Hát nem hiszem. Ha átváltozni átváltoztak, akkor vissza is fognak. –elmélkedett Carlisle. –Elméletileg.- És gyakorlatilag? Nem akarok a legjobb barátnőm temetésén sírdogálni. –mondta Alice, mire elmosolyodtam.- Én is itt vagyok. –húzta ki magát Edward.- Tudom. –motyogta.

A következő pár órát végigbeszélgettük, majd úgy látták jónak, ha kicsit magunkra hagynak minket. Főztem valamit ebédre, ami esetünkben rántott húst, és sült krumplit jelentett. Renesmee-nek ez a kedvence, és Edward is magabiztosabban kóstolt bele. Úgy ahogy kislányunknak, ez is jobban ízlett, mint a reggeli. Az ő szavaival élve sokkal „étvágygerjesztőbb”. Mosolyogtam egy kicsit, majd leültünk a nappaliba társasjátékozni. Jól elment vele az idő, majd Roselie felhívott hogy nem vihetné-e el Renesmeet éjszakára.

Természetesen beleegyeztem, így Emmett-tel át is jöttek érte. Meg is jegyezte a nagy maci, hogy vajon mivel fogjuk eltölteni az időt. Na vajon mivel? Mondjuk alvással? Mondjuk nem mindet, mert azért mást is kell csinálni például…

- Elmondod nekem, hogy mi hogyan lettünk ruhában reggel? –kérdezte, mikor az ölében ültem a nappaliban a TV-t kapcsolgatva.- Azt én sem tudom, de az biztos hogy egy nap alatt gyökerestül felfordult az életünk. –néztem rá, majd ajkaira tapadtam, és beugrott hogyan is fogjuk eltölteni az időt.

26.) Mondj igent!

(Edward szemszöge)Az éjszaka, amit emberként töltöttünk együtt felülmúlta minden képzeletemet. Csodálatos volt, sőt még annál is csodálatosabb. Pihegve bújt a mellkasomra, majd ott is aludt el, s nemsokára engem is elnyomott az álom. Szerettem volna még nézni gyönyörűen csillogó csokoládébarna szemeibe, de így is jó.

Reggel megint én ébredtem fel hamarabb, és gyorsan le is mentem hogy meglepjem kedvesemet. Nem tudtam, hogy mi lesz a mai menü, de majd kitalálok valamit. Amiben biztos voltam az, az hogy kell egy szál rózsa. De honnan szedjek én most azt? Megvan! Alice. Ő a megmentőm. Nyúltam a telefonomért, ami a konyhapulton hevert. Gyorsan tárcsáztam kishúgom számát, aki vígan szólt bele.

- Szia! –csicseregte.- Szia Alice kellene nekem egy szár rózsa. –mondtam neki.- És elmondod nekem, hogy honnan szedjek neked a tél közepén rózsát? –kiabált.- Te vagy az, akin ez kifogna? –forgattam a szememet.

- Ja tényleg! Három perc és ott vagyok. –mondta, majd letette. Rendben. Ezzel megvagyunk. Egy pipa. Most jön a reggeli. És kell egy tálca is. Találtam a hűtőbe szalámit és a spájzban kenyeret. Melegszendvics! Ez lesz a megfelelő reggeli. Ige, talán ízlik is majd neki. Alice ahogy ígérte ide is ért két szál rózsával a kezében, amiből csak egyet adott ide, mondván, hogy a maradék az övé, amolyan jutalomból. Megforgattam a szemem majd egy puszit, nyomta márvány homlokára.

Megcsináltam a kitalált ételt, és betettem a melegszendvics sütőbe. Beállítottam az időt is, majd főztem egy teát is. Sosem ivott kávét. Legalább is előttem nem. Közben készen lettek a szendvicsek is, amiket kivettem és tányérra majd tálcára tettem. Csészébe öntöttem a teát, és elkezdtem felfelé menni. Na ha ezt most magamra öntöm, akkor végem. Szerencsére szerencsésen felértem, és letettem a komódra. Visszabújtam szerelmem mellé, majd ébredgetni kezdtem. Lágyan belecsókoltam nyakába, majd elindultam felfelé miközben felébredt, így bátran csókoltam meg rendesen.

- Jó reggelt csipkerózsika. –simogattam meg arcát.- Jó reggelt. Te mindig előttem kelsz. –mosolyogott rám.- Hát, van ennek valami előnye is… Legalább is remélem. –nyúltam hátra a tálcáért, és az ölébe raktam.- Te reggelit csináltál? –kérdezte maghatottan.- Próbálkoztam. –húztam el a szám. –Remélem ízleni fog.- Biztosan. –mondta, miközben az egyiket a kezembe nyomta, másikba pedig beleharapott. Miután lenyelte mélyet szippantott a rózsa kellemes illatából.- Köszönöm. –mondta, és egy csókért követelőzött. Boldogan tettem eleget kérésének, majd újból enni kezdtünk.

Már vártam mikor hozza haza Roselie a kislányunkat de, még előtte szerettem volna kérdezni valamit szerelmemtől. Kicsit féltem válaszától, de mostanra tisztázódott bennem hogy szeret. Nagyon szeret. Vettem két mély lélegzetet, és magam felé fordítottam az immár felöltözött Bellámat. Szerelmesen nézett a szemembe, és fonta karjait a nyakam köré. Szorosan magamhoz húztam, majd lágy csókot nyomtam ajkaira, de neki ennyi nem volt elég. Csodálkoznák is ha…

Nem volt szívem eltolni magamtól, így lassan vettem a karjaimba ismét törékeny testét, és vittem az ágyhoz. Letettem rá, és fölé gördültem. Lehetetlen neki ellent mondani. Még most is, pedig elég nagydologra készülök. Próbáltam de nem ment. Pedig muszáj lesz! –kiáltottam magamra. Muszáj!

- Beszélnünk kell! –suttogtam ajkainak.- Az rá ér! –motyogta vissza, és magához rántott.

Tessék megkaptam! Most mit csináljak? Ez nekem nem megy! Erősnek kell lennem. De mégis hogy? Jó! Kész feladom! Nekem nem megy. Majd később…

Lassan csúsztattam kezem a felsője alá, majd vettem is le róla azt. Az ő kicsi keze a nadrágom övét csatolta ki, és szedte is le rólam. Nem számított most már semmi. Csak mi. Ketten.

Kicsatoltam melltartója csatját, majd ajkaimmal csaptam le rá. Nem tudok neki ellenállni. Apró keze a boxerembe csúszott és marka közé vette merev férfiasságom. Mindketten felnyögtünk. Az élvezettől, nem kétséges. De hogy is lehetne ezt nem élvezni?

Egyik kezem lábai közé siklottak, amik élvezetesen nyíltak szét, utat engedve nekem. Bugyiját félre tolva, ujjaimmal merültem belé. Halkan felsikoltott, és ajkaihoz rántott.Szenvedélyesen megcsókolt, és másért követelőzött. Tudtam, mit akar, ami nekem sem volt ellenemre. Leszedtük egymásról a maradék ruhákat is, majd lassan siklottam kedvesembe, hogy érezzem testének csodás forróságát.

Egyszerre nyögtünk fel, és szenvedélyesebben kezdtem ostromolni ajkait. Nem bírtam magammal és ő sem. Igaz hogy nem volt új emberként szeretkezni vele, ugyanis azon már az éjjel túl estünk. De ez megint más volt. Sokkal szerelmesebb és szenvedélyesebb, mint eddig.

Csípőnk egyre vadabb táncot járt, de nem zavartattuk magunkat a hangos hangok miatt. Nem érdekelte egyikünket sem. Bár ha Emmett most itt lenne. Az maga lenne a …nem is tudom mi. De biztos, hogy ciki lenne.

Lassan közeledtünk az édes beteljesülés felé, ami egyre csak gyorsult. Majd egyszerre értük el a közös csúcsunkat. A hátamra gördültem, magammal húzva szerelmemet is.Édesen szuszogott mellkasomon, de én már tűkön ültem. Meg akartam tudni szeret-e eléggé, ahhoz hogy velem élje le életének minden percét.

Nem tudtuk hogy Rose mikor hozza Renesmeet így készülődni, kezdtünk, hogy nem atyaszült meztelenül fogadjuk a „vendégeket”. Ismét csodálatosan nézett ki amint felöltözött. Bár én naphosszat tudnám nézni ruha nélkül is. Egy magas sarkú boka csizmát vett fel, csőnadrágot, és egy hosszított hosszú ujjú felsőt. Én is készülődni kezdtem, ugyanis már hoztam át ruhákat. Felvettem egy farmert és egy rövid ujjú pólót. Jó ez itthonra. Alice biztosan ki fog akadni, hogy milyen egyszerűen öltözök. De nem számít.

Újból eszembe jutott mit is akartam szeretkezésünk előtt, illetve után is. Így vettem két mély lélegzetet, majd újból magam felé fordítottam kedvesemet.- Akkor most már beszélhetünk? –mosolyogtam rá.- Már igen. De először…- mondta, majd szerelmesen megcsókolt. Teljes testéve hozzám simulva becézgette ajkaimat, de tudtam hogy izgatott beszélgetésünk tárgya miatt.- Akkor… Isabella Marie Swan. –térdeltem le elé és láttam szemeit felcsillanni, mi egy kis bíztatást adott. –Megígérem, hogy örökre szeretni

foglak. Leszel a feleségem?

27.) Meglepetés!

Na! Itt a következő fejezet! Beleadtam szívemet, lelkemet, és hozzáteszem, hogy nem érzem az ujjaimat! Másfelől pedig szomorú vagyok, hogy mostanában egyre kevesebb kommentet kapok! Mi ennek az oka? Baj hogy mindennap teszek Frisset?Netán nem tetszik? Kérlek, válaszoljatok, mert tényleg nem értem! Jó olvasgatástPuszíí!

(Bella szemszöge)Nem hitem a fülemnek! Tényleg! Tényleg megkérte a kezemet! Tomboltak bennem az „emberi” boldogság hormonok, és csak úgy úsztam a felhőtlen öröm tengerében.De valamit mondani is kéne. A végén még azt hiszi, hogy nem szeretem.

- Igen! – suttogtam, miközben arcomon egy örömkönny gördült végig.- Köszönöm. –csókot lehelt a gyűrűre majd a gyűrűs ujjamra húzta.- Ez gyönyörű! –néztem az ujjamon elhelyezkedő meseszép ékkövet.- Az édesanyámé volt. –mondta miközben átölelt. Végig simítottam tökéletes arcán, majd közelebb húzódtam hozzá.- Akkor még egyszer köszönöm! –motyogtam már a síráshoz közel, így inkább megcsókoltam. Lassan lágyan majd szenvedélyesen. Elhúzódtam, hogy szemébe nézhessek.- Szeretlek! –suttogtuk egyszerre egymásnak, mire elnevettük magunkat.- Én is. –feleltem, mire bólintott.

Lementünk a konyhába, vagyis csak ő ment, mivel engem az ölében cipelt. Mondtam neki, hogy nem kell hurcolásznia, de ragaszkodott hozzá. Letett a konyha közepén, majd kiment a nappaliba. Eldöntöttem hogy összemosogatok, majd én is csatlakozom újdonsült vőlegényemhez. Nem sokára meg is voltam, majd leültem szerelmem mellé. Szorosan hozzábújtam, ő pedig szorított magához. Mindketten a TV-t kezdtük nézni, de csak a testünk volt ott. A saját gondolatainkba merültünk, majd egy halk kopogás zavarta meg nyugalmunkat. De nem is baj.

- Sziasztok! –mondta Rose, és karjában hozta lustálkodó kislányunkat.- Sziasztok! –köszöntem nekik.- Apuci! Mami! - kiáltotta drágaságunk, és a következő pillanatban, már az ölünkben ült.- Hogy aludtál kiscsillag? –simogatta meg fejét Edward.- Jól! És ti? –nevetett fel.- Mi is! Nagyon jól. –mondtam neki, miközben rákacsintottam.- Az jó.

Rose is leült közénk, majd elmesélte hogy tegnap milyen rosszaságokat művelt a mi tündérünk.Szó szerint Emmett feje tetején ült, és verte egyszerre. Hogy lehet valaki ennyire hiper aktív, azt nem tudom. Mivel este nem volt kedve aludni ezért játszadozott Esmee második legjobb ezüstkészletével. Ami mostanra

használhatatlanná vált. De nem baj. A mi kislányunk. Büszkék vagyunk rá. Megbeszéltük Rose-zal hogy majd délután átmegyünk, és bejelentünk valamit. Renesmee is kíváncsivá vált, így mostanra mindig azt hajtogatja, hogy mikor mondjuk el neki.

Miután megebédeltünk lefektettem Renesmeet egy –amolyan- délutáni sziesztára. Hamar el is aludt, ugyanis reggel korán kelt. Apró puszit nyomtam homlokára, majd lementem a nappaliba. Edward mivel meghallotta, hogy jövök egyből rám kapta a tekintetét. És fel is állt. Lassan elém sétált majd magához húzott. Mosolygásra készttetett, hogy ennyire tudja mit is, akarok. Imádom ezt a pasit.

Délután elmondtuk a többieknek, hogy Edward eljegyzett, amit mindenki örömmel fogadott. Alice visítozásba tört ki, és a nyakunkba ugrott. Ahogy Renesmee is. Hozzátette, hogy ugyan személyes sértésnek veszi, hogy nem neki mondtuk el először, de ezt leszámítva repesett az örömtől.

Leültünk a Cullen villa nappalijába és beszélgetni kezdtünk. A lehető összes téma felkerült, de még mindig nem tudjuk hogyan is lettünk emberek. Kezdtük megszokni, de aggódtam, hogy hogyan lesz tovább. Megkérdeztem Carlisle-t aki még mindig nem adott egyértelmű választ. Edward javasolta hogy hívjuk fel a Volturit, ami már nekem is eszembe jutott.

Renesmee elálmosodott a kanapén, így fejét az ölembe hajtotta. Edward kiszaladt a kocsiba a plédjéért, amivel be is takargatta őt. Édesen szunyókált, és repdesett az édes álmok gondtalan mezején.

Hirtelen lett egy rossz érzésem. A fájdalom elért, én pedig kínlódva kiáltottam fel. Senki nem értett semmit, kivéve Carlisle-t. Láttam az arcán, hogy sejti. Rose kivette az ölemből Renesmeet engem, pedig Carlisle kapott a karjaiba. Ha jól láttam a másik pillanatban már egy orvosi szobában voltam, majd elsötétült előttem minden. Hallottam még Edward riadt szólongatását, de aztán csak a magány, és félelem.

28.) Boldogság!

(Edward szemszöge)Carlisle az ölébe kapta szerelmemet, és egyből az orvosi szobába vitte. Gyorsan szedtem a lábaimat, de csak későn értem fel. Szólongattam, és kiabáltam utána de végleg eszméletét vesztette. Nem bírtam. Nem veszíthetem el. Nem!

- Carlisle mi van vele? –követeltem idegesen.- Még nem tudom de, kérlek, most menj ki. –tette a vállamra a kezét.- Nem!- Fiam! –mondta.

Nagy nehezen kivánszorogtam az ajtó elé. Nem akartam magára hagyni. Fogalmam sem volt hogy mit is csinálhatnék nélküle. Ha őt elvesztem, akkor…Az idő hihetetlen lassan telt. Nem olyan gyorsan, mint az éjszaka. Akkor csak alszunk, és alszunk. Már amikor.Végigpörgettem az agyamon az emlékek gyönyörű, boldog sorozatait. Felidéztem csodás mosolyát, és vidám nevetését. Mi lenne velem e nélkül?Leültem a lépcsőre, és arcomat a kezembe temettem. A fájdalom, ami a szívemet nehezítette, mindennél nagyobb volt. Elviselhetetlen.

- Edward! –jött ki Carlisle mosolyogva.- Mi van vele? –álltam fel rögtön.- Jól van! –mondta.- Látnom kell. –mentem volna be.- Még nincs magánál. –fogta meg a vállam.- Akkor meg hogy van jól? És minek örülsz ennyire? –követeltem kétségbeesetten.- Hát, ha elmondom te is örülni, fogsz! –nevetett.- Istenem Carlisle mi van vele?- Bella… - kezdte. –Bella… Terhes!- Micsoda?- Emberek vagytok! –világosított fel.

A végére már elnevettem magam. Lesz még egy gyermekünk. Ez… Nem lehet! Hogy érdemlem én meg ezt a felhőtlen boldogságot? Pedig valaki

nagyon megáldott vele.Felhőtlenül boldog voltam! Az voltam. Most már négyen leszünk.De… Most kislányom vagy kisfiam lesz? Vagyis kislányunk vagy kisfiunk. Igen! Így helyesebb. És Renesmee örül-e majd neki? Te jó ég! Sosem gondoltam hogy ez ennyi kérdéssel jár!

Úgy döntöttem bemegyek hozzá! Lassan felálltam, és bementem az orvosi szobába. Az ágyon feküdt. Rossz volt így látni még akkor is, ha tudtam, hogy nincs semmi baja. Lassan odamentem és leültem mellé. Annyira gyönyörű volt. Vason ő tudja hogy terhes? Nem hiszem. Akkor szolt volna. Legalább is azt hiszem.Nem tudom meddig ülhettem mellette, de lassan nyitogatni kezdte csodaszép szemeit.

- Bella! –mondtam megkönnyebbülve, és szorosan magamhoz húztam.- Szerelmem. –motyogta.- A frászt hoztad ránk. –mondtam neki, és kezeim közé vettem tökéletes arcát.- Mi történt? - kérdezte rekedten, nekem pedig a vigyor letörölhetetlen volt az arcomról.- Hát… szóval… - dadogtam össze-vissza, ami neki nem is tetszett.- Mond már!- Terhes vagy! –nyögtem ki végül. Végre tudja. Vajon örül neki?- Mi? –sipította. Akkor nem örül?- Nem örülsz? –estem kétségbe rögtön, mire a nyakamba ugrott.- Hogyne örülnék? Lesz még egy gyerekünk. –puszilgatott, majd végre ajkaimhoz is elért.- Szeretlek! –nyögtem csókunkba, majd átadtam magam a kellemes érzésnek. De sajnos ez sem tarthat örökké. Egy olyan testvérrel mint Emmett.- Bezzeg most nincs itt az a rohadt kamera! –dobbantott a lábával, mire Roselie nyakon csapta.- Hogy beszélsz Renesmee előtt? –kérdezte felháborodva felesége.- Bocsika! –húzta meg magát.- Mami! –kiáltotta Renesmee és már anyja karjában is volt. –Azt hittem, hogy… hogy…- Shh! –csitította Bella, és letörölte kislányunk szeméből kicsorduló könnycseppeket.- Jól vagyok! –simította mag arcát, és homlokon csókolta. –De..- Igen? –kapta fel a fejét.- Mit szólnál hozzá, hogyha lenne egy kistesód? –kérdezte szerelmem.- Hát… kisfiú lenne vagy kislány? De… Én.. akkor engem nem szeretnétek? –pánikolt.- Persze hogy szeretnénk. –öleltem magamhoz. –Te mindig a kis tündérkénk leszel. –mondtam neki, majd boldogan aludt vissza anyja ölében.

29.) Az idő!

(Edward szemszöge)Kicsit megijedtem, hogy Renesmee nem örül a leendő kistesójának, de végül megnyugodott. Carlisle szerint ez teljesen normális, hogy így fogta fel ezt az egészet. De én nem tudom. Őt ugyanúgy fogjuk szeretni, akkor is, ha lesz egy másik gyermekünk.

Lassan Renesmee is örült hogy lesz egy kis picuri tesója amit, tud majd babusgatni. Ahogy láttam kezdett is neki örülni. Bella azt mondja, hogy a hasa ugyanolyan gyorsan nő, mint mikor Renesmee-vel volt várandós, de mégis kicsivel lassabban. Carlisle szerint ugyanúgy félvér lesz, mint Renesmee. Attól hogy per pillanat emberek vagyunk, attól még… hogy is mondjam? Vámpír géneket örököl.

Carlisle naponta megvizsgálja, de azt hogy fiú vagy lány lesz-e azt még nem tudni. Nekünk mindegy hogy mi lesz, teljesen mindegy, csak egészséges legyen. De hogy Renesmee mit szeretne, hát… az már nehezebb kérdés.

Carlisle mindennap megvizsgálja Bellát, és eddig mindent rendben talált. Szerencsére. Azt mondta, hogy szerinte vissza fogunk változni amint Bella megszül. Lehet hogy én hamarabb. Mondjuk nem is, lenne újdonság, ugyan is már volt ilyen. Akkor legalább újból érezhetném édes illatát, és hallgathatnám szívverésének gyors ütemét, amint rámosolygok. Mondjuk,

időnként most is elpirul de az, mégsem olyan.

A napok teltek és teltek. Észre sem vettem. Mondjuk így hogy a leendő feleségem várandós.Alice elkezdte megszervezni az esküvőt, amit még az előtt meg szeretnénk tartani mielőtt Bella, megszülne. Utána pedig majd elmegyünk nászútra.Mindig egyeztet velünk, és ez így is van jól. Azért már csak tudjam, hogy milyen is lesz az esküvőm. Meg is haragudnék, ha nem beszélné meg velünk.

/második hónap/Már két hónap. Szerelmem pocakja szépen kerekedik, én pedig majd kicsattanok a boldogságtól. De ki ne lenne boldog mikor a leendő örökkévalóságát boldog szerető családdal, élheti le?

Este lefeküdtem aludni, de akkor még senki sem sejtette, hogy ez lesz az utolsó napom emberként. Reggel azzal keltem, hogy megint minden fényes, és világos. Újból tükör. Vámpír voltam. Újból. Szóval akkor visszaváltoztam. De akkor Bella?

Gyorsan szaladtam szerelmemhez, de ő még aludt. Ember volt. De… Nem is volt olyan rossz. Újból éreztem kellemes illatát, ami ismét égette torkomat. El kell mennem, vadászni. Vámpír gyorsasággal száguldottam le a lépcsőn, és köszönés nélkül szaladtam ki az erdőbe. Mindenki megdöbbenve nézett, de nem érdekelt. Minél gyorsabban vissza akartam érni.Gyorsan levadásztam két őzet, és egy hegyi oroszlánt, és máris siettem is vissza szerelmem mellé. Mellette akartam lenni, minden percben.

Carlisle azt mondta, hogy ma talán kiderül hogy fiam, avagy lányom lesz-e. Nem tudtam dönteni, hogy melyiket is szeretném jobban, de talán fiút. Egy kislány mellé, egy fiú.Esmee a kezembe adta a tálcát, amin Bella reggelije volt, majd a másik pillanatban máris szerelmem mellett voltam. Édesen szunyókált de a huzat becsapta az ajtót, így a csapódásra felébredt. De nem baj. Ez így is jó.

- Jó reggelt! –nyomtam egy csókot homlokára, de neki a szája is tátva maradt. Biztos nem számított, arra hogy vámpír vagyok.- Te…- Tudom! Vámpír lettem újra. De most egyél. –simítottam végig arca vonalán.

Ennyivel le is zártuk a témát, és ő is megnyugodott hogy

/Harmadik hónap/Kisfiam lesz! Igen, az lesz! Renesmee sikongatva szaladgál már vagy fél órája, és mindenkinek azt hajtogatja, hogy kis öcsije lesz. Istenem de drága!

A nevén még nem gondolkoztunk, de majd megbeszéljük. Láttuk az ultrahangon, ahogy rugdosott, meg ahogy elaludt. Annyira aranyos.

A neve Patrick lesz! Patrick Cullen. Bella választotta, és mindenkinek tetszik. Renesmee minden este izgatottan alszik el, miután össze visszapuszilgatta anyja hasát. A kis pocaklakó, ahogy ő hívja, mindig rúg egy nagyot.

/Negyedik hónap/Carlisle elméletei szerint már csak egy hónap van hátra, és onnantól kezdve négyen leszünk. Renesmee teljesen fel van spannolva. Nem tud aludni, csak állandóan szaladgál, és visítozik. Valamikor úgy kell rászólni, hogy nyugodjon meg, mert annyira elfeledkezik magáról.A hetek csak teltek és teltek. Én pedig egyre boldogabb lettem. Ha most történne valami, és nem tudom, mit csinálnák.

***Annyira gyönyörű. Ahogy apró keze az arcomra mászik. Az én kicsi fiam. Most már, hivatalosan is négyen vagyunk.

Bella édesen szunyókált a franciaágyunkon, Renesmee pedig Pat kicsi arcát simogatja. Állandóan csak puszilgatja, és beszél hozzá. Annyira boldog vagyok. Tudtam hogy együtt minden jó lesz, és hogy rendbe jön!

30.) Az örökkévalóság hosszú, hosszú percei!

(Edward szemszöge)A hónapok teltek Pat pedig már tipegett-topogott. Első szavát a múlt héten mondta, ami a „Mami” volt. Bella teljesen meghatódott és beavatott a részletekbe hogy kicsi lányom első szava is ugyan ez volt. És a múlt héten történt az is, hogy Bella visszaváltozott. Ugyan úgy, mint én. Lefeküdt, majd reggel vámpírként kelt fel.

Az esküvőnkig nem volt már csak két hét. Úgy beszéltük, meg hogy

Esmee szigetére megyünk. Úgymond kölcsönadja. A gyerekekre vigyáznak Roselie-ék, amiért hálás is vagyok nekik. Lesz két szép hosszú hetünk kettesben- Már nem, mintha baj lenne, hogy…Áh inkább mindegy. Szóval két hossz gyönyörű hét.

Alice be van zsongva az esküvő miatt. Bellával a ruhát naponta felpróbáltatja, bezzeg velem…Na mindegy is. Ő lesz a koszorúslányunk, és Jane lesz az ő tanúja, az enyém meg Emmett. Mindenki meg lesz hívva, aki fontos.A napok csak teltek, és teltek. Én voltam a legboldogabb férfi az egész világom. Lesz egy csodálatos feleségem, és két gyönyörű gyermekem. Mondjuk, az már van.

Alice úgy tervezte, hogy nálunk lesz minden. Ez mid szép és jó volt. A napok, s hetek olyan gyorsasággal pörögtek, mint még soha. Renesmee inkább velem van, míg kicsi fiam a leendő feleségem kezét szorongatja naphosszat.

***Végre eljött a nagy nap! Tegnap Alice elrabolta tőlem Bellát, így az éjjel nem láttam. Szerettem volna, még pár csókot váltani szerelmemmel, de a hagyomány miatt nem lehetett. Most nagyon utáltam Alice-t. Minek neki ennyire betartani az esküvői szokásokat?

Végül is nem baj. Ha ez kell, hogy biztosan az enyém, legyen akkor…Patrick már hiányolta is édesanyját, de Rose hamar megnyugtatta. Alice karon ragadott, és rángatni kezdett a saját szobámba. Megéreztem Bella édes illatát mikor a Rose-ék szobája előtt haladtunk el. Na most kéne szerelmem képessége.

Kiszabadultam testvérem karjai alól, és egyből besurrantam a kiszemelt szobába. Csakhogy nem volt ott senki. Átvertek! De mégis hogy? Akkor Bella hol van? Mégis mi történt vele?

- Hol van? –követeltem Alice-től, aki arcán csak a döbbenetet tudtam leolvasni.- Nem tudom! –kapta szája elé kezeit.- Mi, az hogy nem tudod? –ordítottam neki. Mégis mit képzel? Hogy csak úgy „elgórhatja” a menyasszonyomat? Na hát nagyon nem!- Itt volt! Edward kérlek, higgy nekem! Nem tudom! –sipítozott.

Elegem volt a keservességéből. Nem akartam látni, és az biztos, hogy egy darabig jobban jár, ha nem kerül a szemem elé. Mégis mi a jó francot képzel?Szerelmem illata nyomába kezdtem eredni, ami az erdő legmélyébe vezetett. De akkor…Hirtelen keveredett valami mással. Farkas. Igen! Ez volt az a bűz, ami megcsapta az orromat, de benne volt Bella édes illata is. Hogy kerül ide? És mit csinál egyáltalán? Lehet, hogy nem szeret! Nem kell neki ez az egész, és… Meg kell néznem!

Felugrottam egy fára, ahonnan megláttam a „táborukat”. Bella ott volt Jacobbal, és csókolóztak. De Bella kezei maga mellett voltak. Szóval ő is akarja. Ennyi elég! Eleget láttam. –döntöttem el magamban, de akkor történt az a dolog, amire nem számítottam volna.

Jacob hirtelen repült, és csapódott neki, az egyik fának! Majdnem elnevettem maga, de sikerült türtőztetnem. Bella viszont elnevette magát. Szóval ő csinálta.

- Jacob! –nevetett, de hirtelen komollyá vált. –Én Edwardot szeretem, és van két gyermekem is tőle, szóval… teljesen értelmetlen volt, hogy „elraboltatok”.- Kezdek félni tőled! –mondta a korcs, és közeledni kezdett szerelmem kelé.- Azt jól is teszed. –ugrottam Bella mellé, amire mindketten meglepődtek.- Ugyan már! –horkant fel mire Bella torkából egy hangos morgás tört fel.- Épp hozzád akartam besurranni, miközben nem is voltál ott. –néztem rá.- Ne haragudj! –bújt hozzám szorosan, én pedig úgymond megnyugodtam. –Annyira jó hogy itt vagy! –súgta fülembe.- Azt hittem, hogy…- kezdtem volna, de ujját az ajkaimra rakta.- Shh!

Bella elköszönt Jacobtól, majd kézen ragadott. Ölelkezve sétáltunk vissza a házunkhoz ahol mindenki ijedve figyelte, hogy kivel térek vissza. De amint meglátták Bellát, mindenki fellélegzett.

***- Isabella Swan, akarod-e férjedül az itt megjelent Edward Cullen-t? –kérdezte a pap, mire az én nem dobogó szívem majd kiesett a helyéről.- Akarom. –mondta halkan Bella.- És te Edward Cullen, akarod-e feleségedül az itt megjelent Isabella Swan-t? –nézett felém.- Akarom. –mondtam mosolyogva, miközben magamhoz húztam kedves feleségemet, és meg sem várva a pap mondatát, már meg is csókoltam. Bella édesen csókolva ajkaimat kicsit elnevette magát, hogy meg sem vártam mire a pap kinyög valamit.

Miután végeztünk hosszú szerelmes csókunkkal a család felé fordultunk, akik csillogó szemmel nézett ránk.

***A karomba kaptam szerelmemet, majd lassan beültettem a kocsiba. A gyerekektől már elköszöntünk, ahogy mindenki mástól is.Egészen Seattle-ig hajtottam, ahol felszálltunk a repülőgépre, mi egészen a legközelebb városig visz minket. Újdonsült feleségem a kezemet szorongatva végig találgatott, de persze egyiket sem találta el.- Esmee szigetére megyünk. –mondtam neki, mikor már a csónakban ültünk.- Esmeenek van egy szigete? –kérdezte döbbenten.

- Aha! Carlisle vette neki, még pár éve. –rántottam meg a vállam.- Az jó! –bújt hozzám.

A karomba vettem szerelmemet, miközben kinyitottam az ajtót. Meglepődött egy kicsit, de mikor elmondtam, hogy ez az én munkaköri leírásomban van benne, akkor csak a nyakamba csókolt. Egészen a hálószobáig vittem ahol, lágyan raktam le az ágyra. Mikor a csomagokért akartam menni, visszarántott magához.- Ne menj el! –suttogta csókunkba, majd karcsú lábait a derekam köré fonva még közelebb húzott magához. És innen már nem volt megállás. Belevetettük magunkat az éjszaka perceibe, és az elkövetkező örökkévalóság rejtelmeibe.

***- Látod milyen gyönyörű? –kérdeztem Bellától, mikor a parton sétáltunk.- Gyönyörű! Olyan, mint… mint… a Hajnali Ragyogás!

Wiwchike. AnaiD. Bells. Stella Izzy Cullen (L). Jucci. Szepy. Mucika. Betty. Nimphy (L). Lilluci. Picilány. Dytta (L). Babácskaa*. Luna***. Dóri

(névtelen). Edina. Lilla (névtelen). Hanna (névtelen). Lisa (névtelen). Annamari (névtelen). Mimi. Bella16. Livi (névtelen). Helly (névtelen).

Szimcsi555. Eszter. Atta (névtelen). Lettina. Klaudia Baba Leah Fanny97 Vitti Memi18, Anna, EsztiIi, Bexx, Roberta, Ancsi, Mikiegér, Twilight 4

ever, Viki (névtelen), Gorbe16, Analía, M., Mesi, Sourire, Szandika, Niki, F.U.N, R.S, Wedó, Rita, Melinda! (L) Böbe (névtelen), Nauri, Adry, Szofi Cullen, Ness, Jesper, Vámpírlány21, Encike, Sorriso, Carlie, Alice Cullen, Tamara, Isabella, Fatikaa21! (L), Klaudya!, Kac, Yvi, ÉS még a rengeteg

Névtelen!! :D (L)

Köszönöm mindenkinek!! :D