ÁGOSTAI

HITVALLÁS

KONKORDIAKÖNYV

A Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratai

2.

Szerkesztő

Dr. Reuss András

ÁGOSTAI

HITVALLÁS

Luther Kiadó • Budapest, 2008

Minden jog fenntartva. Bármely másolás, sokszorosítás,

illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás

a kiadó előzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

© Luther Kiadó, 2008

5

BEVEZETÉS AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS MAGYAR KIADÁSÁHOZ 9

AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS 13

ELŐSZÓ 15

A fő hitcikkek 19

I. Istenről 19

II. Az eredeti bűnről 20

III. Az Isten Fiáról 21

IV. A megigazulásról 22

V. Az egyházi szolgálatról 23

VI. Az új engedelmességről 24

VII. Az egyházról 24

VIII. Mi az egyház? 25

IX. A keresztségről 25

X. Az úrvacsoráról 26

XI. A gyónásról 26

XII. A bűnbánatról 27

XIII. A szentségekkel élésről 28

XIV. Az egyházi rendről 29

XV. Az egyházi szokásokról 29

Tartalom

6

XVI. A közügyekről 30

XVII. Krisztus ítéletre való visszajöveteléről 31

XVIII. A szabad akaratról 32

XIX. A bűn okáról 33

XX. A hitről és a jó cselekedetekről 33

XXI. A szentek tiszteletéről 37

Az első rész befejezése 38

CIKKEK A MEGSZÜNTETETT VISSZAÉLÉSEKRŐL 39

Bevezetés 39

XXII. A két színről 40

XXIII. A papok házasságáról 41

XXIV. A miséről 43

XXV. A gyónásról 47

XXVI. Az ételek közötti különbségtételről 48

XXVII. A szerzetesi fogadalmakról 53

XXVIII. Az egyházi hatalomról 59

Befejezés 67

AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS A KERESZTYÉN HIT

FOGLALATA (Reuss András) 69

1. TANÚSÁGTÉTEL AUGSBURGBAN 71

Minél inkább tiltják a reformációt, annál jobban hat 72

A császár megszilárdítja hatalmát 79

A protestánsok két kísérletet tesznek egységük

megteremtésére 81

A marburgi párbeszéd és a Marburgi cikkek 82

A schwabachi konvent és a Schwabachi cikkek 89

A császár meghívólevele reményeket ébreszt 91

A védekezőkből hitvallók lettek 95

Eleinte védekezésre készülnek a lutheriek 95

7

Luther a távolból jelen van 103

Az eretnekség vádját záporozzák az óhitűek 106

Hosszan tartó és hangos gyülekezés Augsburgban 107

Készülődik a császári udvar: hatalom birtokában

tehetetlenül 108

Érkezésekor a császár kiélezi a helyzetet 111

Fáradhatatlanul tárgyalnak a megegyezést keresők 115

Történelmi pillanat: felolvassák az Ágostai hitvallást 118

A hitvallás története folytatódik a birodalmi gyűlésen 124

A Confessio Tetrapolitana és a Fidei ratio 124

A katolikusok Cáfolata jórészt elismerés 125

Bizottságok szeretnék közelíteni az álláspontokat 133

A birodalmi gyűlés állandó bizottsága

(1530. augusztus 6–14.) 133

A tizennégyes bizottság (1530. augusztus 16–21.) 135

A hatos bizottság (1530. augusztus 24–30.) 138

A megegyezésben reménykedők szinte fáradhatatlanok 140

A külön tárgyalások ismét zsákutcába jutnak:

megrendül a bizalom 142

A birodalmi gyűlés elutasítja az Ágostai hitvallást,

„átnyújtják” az Apológiát 143

Az Ágostai hitvallás kéziratai, kiadásai és szövegének

története 146

Az eredeti szöveg 146

Az eredeti kéziratok 147

Másolatok 148

Nyomtatott kiadások 149

Változtatások a szövegen 150

Az Ágostai hitvallás közjogi és egyházjogi jelentőséget nyer 152

Németországban 152

Európa többi részén 155

Az Ágostai hitvallás Magyarországon 157

Az Ágostai hitvallás hatása helyi hitvallásokra 157

8

Az Ágostai hitvallás hazai kiadásai és fordításai 163

Az Ágostai hitvallás visszhangja a római katolikus

egyházban 169

2. TANÚSÁGTÉTEL A MEGIGAZÍTÓ ISTENRŐL 176

Az Ágostai hitvallás – a keresztyén hit megvallása 176

Az Ágostai hitvallás – gyülekezetek hitvallása 177

Az Ágostai hitvallás – az egyház hitvallása 178

Az Ágostai hitvallás – az egyetemes (katolikus)

egyház hitvallása 179

Az Ágostai hitvallás – a Szentírás értelmezése 180

Az Ágostai hitvallás – a szó, az ige erejével az igazságért 182

Az Ágostai hitvallás – témája nem huszonnyolc,

hanem egyetlen egy 182

Az Ágostai hitvallás – hitvallás Isten Fiáról, a kiengesztelő és

megszentelő Úr Krisztusról 184

Az Ágostai hitvallás – ma is érvényes 188

Az Ágostai hitvallás – önvizsgálatra hív 190

ÉLETRAJZI ADATOK 193

IRODALOM 200

9

Bevezetés

az Ágostai hitvallás

magyar kiadásához

Minden évszázadban legalább egyszer – akadt olyan, amelyikben

többször is – kiadták hazánkban az Ágostai hitvallást 1530-as felol-

vasása óta. A 20. század különösen is termékeny volt ebből a szem-

pontból. A legutolsó kiadás (1957) óta azonban ötven év telt el, pél-

dányai is mind elkeltek. A teológiai képzés állandónak mondható és

az elmúlt években megelevenedett iskolai hitoktatás új igénye mellett,

az 1980-as 450 éves jubileum és a megigazulásról szóló evangélikus–

római katolikus Közös nyilatkozat Augsburgban 1999. október 31-én

történt aláírása ökumenikus érdeklődést keltett, újabb kiadás vált

tehát szükségessé.

A jelen fordítás nem teljesen új, hanem Nagy Gyula fordítását (1957)

vette alapul, felhasználva Paulik János (1896, 1900) és Prőhle Károly

(1930, 1943) fordítását. A két azonos tekintélyű eredeti szöveg – latin

és német – közül most a korábbi fordításoknál is határozottabban a

latin szöveget tolmácsolja a két fordító – a latintanár és a teológiai

tanár –, akiknek ez az együttműködése új az Ágostai hitvallás eddig

készült magyar fordításainak történetében.

Néhány megjegyzés a fordítás szövegéhez:

A bibliai helyeket – a könnyebb kezelhetőség érdekében – a fejezet

és a vers megjelölésével együtt adjuk meg, bár a ma elfogadott vers-

beosztás a hitvallás megírásakor még nem létezett. Ha a bibliai hely

10

jelölése a kritikai kiadásban csak a margón szerepel, akkor szögletes

zárójelben [], ha nem szerepel, akkor lábjegyzetben közöljük.

A jelen kiadványt a hitvallásbeli idézeteknek sem a forrásával, sem

azok lelőhelyével vagy címük fordításával nem terheljük. Az alaposabb

tájékozódást kívánó érdeklődők a kritikai kiadásban kaphatnak választ

kérdéseikre. A fordítás és az eredeti szöveg könnyebb azonosítása

érdekében az egyes cikkeken belül közöljük a kritikai kiadás versbe-

osztását is.

Szövegkritikai megjegyzéseket nem közlünk – azon kívül, hogy az

egyes cikkek címét és sorszámát szögletes zárójelben közöljük, vala-

mint lefordítottunk három olyan részletet (XIII., XVIII., XXVI. cikk),

amely az 1531-ben megjelent első kiadásban (editio princeps) sze repel

először, tehát a birodalmi gyűlésen nem olvasták fel. E három helytől

eltekintve a kritikai kiadás fő szövegét tartalmazza a fordítás.

A hitvallás szövegét kísérő lábjegyzeteket Reuss András állította

össze.

A hitvallás történetét bemutató rész sajátossága, hogy az 1530-as

augsburgi birodalmi gyűlés részletesen leírt eseményeitől egészen

1555-ig, az augsburgi vallásbékéig vázolja fel az eseményeket, és rövid

kitekintést nyújt Németországon kívüli, valamint újabb fejlemények-

re is.

Az életrajzi adatokat tartalmazó rész könnyen elérhető, rövid tájé-

koztatást nyújt az események szereplőiről, koráról, hovatartozásáról,

munkásságáról.

Csepregi Zoltán, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektora és

egyháztörténeti tanszékének vezetője a történeti résszel kapcsolato-

san több fontos formai és tartalmi észrevételt tett, Balogné Vincze

Katalin, az EHE doktorandusza és latin szakos tanárnő a fordítás

szá mos pontjához adott értékes javaslatot, amelyeknek majd mind-

egyike bekerült a kiadványba. Orosz Gábor Viktor, az MTA–EHE

Szo ciáletikai és Ökumenikus Kutatócsoportjának tudományos mun-

katársa is több fi gyelembe vett javaslattal élt. Fáradozásukat nagyra

értékeljük és köszönjük.

11

Őszinte vágyunk, hogy sokan elmélyedjenek az Ágostai hitvallás

tartalmának megismerésében, példát vegyenek az előttünk jártak küz-

delmes bizonyságtételéből, vallják meg az egy Krisztust, növekedjenek

uralma alatt, és leljék örömüket mindebben. Amint mi is gazdagod-

tunk, és örömöt találtunk e munka elvégzésében.

Budapest, 2006. október

DR. REUSS ANDRÁS BÓDI EMESE

teológiai tanár latintanár

„És a királyok előtt szólok a te bizonyságaidról,

és nem szégyenülök meg.” Zsolt 119,46

AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS

Hitvallás, amelyet a győzhetetlen V. Károly császárnak az ágostai

[augsburgi] birodalmi gyűlésen adtak át az 1530. esztendőben.

15

[Előszó]

1 Győzhetetlen és felséges Császár, legkegyelmesebb Urunk!1 Császá-

ri Felséged birodalmi gyűlést hirdetett meg Augsburgba, hogy ez ta-

nácskozzék majd a török – a keresztyén név és vallás e legádázabb,

örökös és régi ellensége – elleni védekezésről, hogyan lehetne dühödt

támadásainak tartós és szakadatlan háborús felkészüléssel ellenállni;

2 tanácskozzék továbbá szent vallásunk, a keresztyén hit ügyében

tá madt ellentétekről is, hogy a pártfelek egymás véleményét és állás-

pontját a vallás kérdésében kölcsönös szeretettel, jóakarattal és türe-

lemmel nyilvánosan meghallgassák, megismerjék és mérlegre tegyék,

3 s így – a mindkét oldal írásaiban eltérően tárgyalt kérdéseket hely-

reigazítva – ezek a dolgok elrendeződjenek, és visszajussanak az egyet-

len, egyszerű igazsághoz és a keresztyén egyetértéshez; 4 így kövessük

és őrizzük meg ezután az egyetlen, tiszta és igaz vallást, s amiképpen

egy Krisztus [uralma] alatt vagyunk és küzdünk, ugyanúgy egy ke-

resztyén egyházban is élhessünk, egységben és egyetértésben. 5 Ami-

kor minket, alulírottakat a többi választófejedelmekhez, fejedelmek-

hez és rendekhez hasonlóan az említett gyűlésre meghívtak, hogy a

császári rendeletnek készségesen eleget tegyünk, idejében eljöttünk

Augsburgba, s – dicsekvés nélkül mondjuk – a legelsők közt jelentünk

itt meg.

1 V. (Habsburg) Károly (1500–1558), német-római császár (1519–1556).

16

6 Császári Felséged itt Augsburgban, e gyűlés kezdetén is tudtára

adatta a választófejedelmeknek, fejedelmeknek és a birodalom többi

rendjének más dolgokkal együtt, hogy a császári rendelet értelmében

a birodalom minden egyes rendjének elő kell terjesztenie és át kell

nyújtania véleményét, illetve állásfoglalását német és latin nyelven. 7

Tanácskozásunkat követően, a múlt szerdán2 mi azt a választ adtuk

Császári Felségednek, hogy részünkről hitvallásunk cikkeit a követ-

kező pénteken3 adjuk majd át. 8 Azért, hogy Császári Felséged akara-

tának eleget tegyünk, átnyújtjuk igehirdetőink és a magunk hitvallá-

sát a vallás kérdésében: így tanítottak nálunk mindeddig a Szentírás

és Isten tiszta igéje alapján.

9 Ha tehát majd a többi választófejedelem, fejedelem és rend is

ugyanígy – latin és német nyelvű iratokban – előadta véleményét a

vallás ügyében az említett császári előterjesztés szerint, 10 erre az

esetre a Császári Felségedet, legkegyelmesebb Urunkat megillető en-

gedelmességgel készségesen felajánljuk: az előbb említett fejedelmek-

kel, a mi barátainkkal, és a rendekkel baráti módon tanácskozunk

alkalmas, elfogadható módozatokról avégből, hogy – amennyire tisz-

tességgel lehet – megegyezésre jussunk, s ezt az ügyet mindkét rész-

ről előterjesztett iratok alapján minden gyűlölködő szándéktól men-

tes, békülékeny szellemben ily módon megtárgyaljuk, a viszálynak

köztünk, pártfelek közt Isten segítségével véget vessünk és az egy,

igaz, egyetértő valláshoz visszajussunk; 11 amint valamennyiünknek

az egy Krisztus [uralma] alatt kell lennünk, küzdenünk s az egy Krisz-

tust kell vallanunk, Császári Felséged rendeletének szellemében, és

mindenek eljussanak Isten igazságára, mi ezért könyörgünk forró

imádságokban Istenhez, segítse ezt az ügyet és adjon békességet.

12 Ha pedig az ügynek ez a megtárgyalása nem sikerülne Császári

Felséged rendeletének szellemében, és eredménytelenül végződnék

– ez a többi választófejedelemtől, fejedelemtől és rendtől mint a má-

sik pártféltől függ –, 13 mi akkor is bizonyságát adjuk: amennyire ez

2 Ez volt a császár Augsburgba érkezésének a napja, 1530. június 15.3 1530. június 24.

17

Istennel és jó lelkiismerettel lehetséges, semmit sem utasítunk vissza,

ami valamiképpen a keresztyén egyetértés elérésére vezethet; 14 Csá-

szári Felséged, valamint a többi választófejedelem, birodalmi rend és

mindenki, akit csak áthat a szeretet és buzgóság az igaz vallás iránt,

s aki ezt az ügyet részrehajlás nélkül meghallgatni hajlandó, a magunk

és a mieink hitvallásából ezt majd kegyesen megismeri és megérti.

15 Császári Felséged a választófejedelmeknek, fejedelmeknek és

birodalmi rendeknek nem egyszer, hanem ismételten azt is kegyesen

tudtára adta, az Úr 1526. esztendejében Speyerben tartott birodalmi

gyűlésen pedig császári üzenetének megadott és előírt formájában

nyilvánosan felolvastatta, 16 hogy Császári Felséged bizonyos, akkor

megjelölt okoknál fogva ebben a vallási vitában nem kíván döntést

hozni, ellenben a római pápánál szorgalmazni szándékozik a zsinat

összehívását. 18 Ez még részletesebben kifejeződött egy évvel ezelőtt,

a legutóbbi speyeri birodalmi gyűlésen. Császári Felséged itt Ferdi-

nánd úr, Csehország és Magyarország királya,4 a mi jóakarónk és ke-

gyes urunk által, továbbá a szóvivő és a császári meghatalmazottak

útján többek közt tudatta üzenetében, hogy Császári Felséged tudo-

másul vette és végiggondolta azt a javaslatot, amelyet Császári Felsé-

ged birodalmi helytartója, a császári kormány elnöke és tanácsosai és

a Regensburgban egybegyűlt többi rend küldöttei terjesztettek elő az

egyetemes zsinat egybehívására, 19 s hogy a zsinat összehívását Csá-

szári Felséged is hasznosnak ítéli; mivel pedig azok az ügyek, ame-

lyekről akkoriban Császári Felséged és a római pápa közt tárgyalás

folyt, szorosan összefüggnek a megegyezés és a keresztyén kibékülés

kérdésével, Császári Felséged nem kételkedik benne, hogy a római

pápa rávehető lesz az egyetemes zsinat megtartására. 20 Mindezért

Császári Felséged kifejezte abbeli igyekezetét, hogy a római pápa5

ilyen zsinatnak az első alkalmas időpontban meghívó levelek útján

történő kihirdetéséhez és egybeseregléséhez hozzájáruljon.

4 I. (Habsburg) Ferdinánd (1503–1564), 1526-tól Csehország és Magyarország

királya, német római császár (1556–1564).5 A pápa ekkor VII. Kelemen (1523–1534).

18

21 Arra az esetre tehát, ha ezek az ellentétek köztünk és a másik fél

között barátságos módon nem rendeződnének, Császári Felséged

előtt az eddigieken felül teljes engedelmességgel még arra is késznek

mutatkozunk, hogy megjelenjünk és számot adjunk ilyen keresztyén,

szabad egyetemes zsinaton, amelynek egybehívásáról a választófeje-

delmek, fejedelmek és birodalmi rendek igen nehéz tanácskozások

nyomán mindig nagy egyetértéssel határoztak mindazokon a biro-

dalmi gyűléseken, amelyeket Császári Felséged uralkodása idején tar-

tottak. 22 Ehhez a zsinathoz és Császári Felségedhez ebben a rend-

kívül nagy és súlyos ügyben kellő módon, törvényes formában már

előbb is fellebbeztünk. 23 Ehhez a fellebbezéshez mind a mai napig

ragaszkodunk, és tőle – ha az ügyet a császári meghívó levél értelmé-

ben barátságos módon meg nem hallgatják, és a keresztyén egyet-

értés helyre nem áll – sem ezen, sem más tárgyaláson eltérni nem

szándékozunk, de nem is tudunk; 24 amiről ezen a helyen is nyilvá-

nosan tanúságot teszünk.

19

A fő hitcikkek

I. ISTENRŐL

1 A gyülekezetek nálunk nagy egyetértéssel tanítják: a niceai zsinat

határozata6 az isteni lényeg egységéről és a három személyről igaz, és

azt minden kételkedés nélkül hinni kell; 2 tudniillik, hogy egy isteni

lényeg van, amelyet örökkévaló, testetlen, oszthatatlan Istennek ne-

veznek, és [valóban] az is, végtelen hatalmú, bölcsességű és jóságú,

teremtője és megtartója mindennek, láthatóknak és láthatatlanoknak;

3 és mégis három egyenlő lényegű és hatalmú, együtt örökkévaló sze-

mély van: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. 4 A személy szót pedig olyan

jelentéssel használják, ahogyan ebben az összefüggésben az egyházi

írók használták: nem részt vagy tulajdonságot jelent másvalamiben,

hanem azt, ami önállóan létezik.7

5 Elítélik8 mindazokat a tévtanításokat,9 amelyek ez ellen a hittétel

ellen támadtak, mint a manicheusokat, akik két őslétezőt vallottak, a

6 Egészen pontosan a 381-ben elfogadott Nicea-Konstantinápolyi hitvallásra kell

itt gondolni, amelyet Niceai hitvallásként tartunk számon. Említése azt mutatja, hogy

a Szentháromság-tant elfogadta és alapvető fontosságúnak tartotta a lutheri refor-

máció.7 Ez a mondat a modalizmus néven ismert óegyházi tévtanítást veti el, amely azt

tartotta, hogy a három isteni személy Istennek csupán három egymást követő meg-

jelenési módja.8 A többes szám harmadik személyű megfogalmazás, akárcsak az első mondatban,

a gyülekezetekre vonatkozik.9 A régi tévtanítások vagy eretnekségek felsorolásának célja, hogy a reformátori

20

jót és a rosszat;10 továbbá a valentiniánusokat,11 ariánusokat,12 euno-

miánusokat,13 mohamedánokat14 és minden hozzájuk hasonlót. 6 El-

ítélik a régi és újfajta szamoszaténusokat15 is, akik azon erősködnek,

hogy csak egyetlen isteni személy van; ezért az Igéről és a Szentlélek-

ről ravasz és bűnös módon úgy szónokolnak, hogy azok nem külön

személyek, hanem az Ige csupán a hangzó igét, a Lélek pedig a léte-

zőkben található teremtett mozgatóerőt jelenti.

II. AZ EREDETI BŰNRŐL

1 Tanítják16 továbbá, hogy Ádám bűnbeesése után a származás ter-

mészetes rendjében minden ember bűnnel születik, vagyis istenféle-

lem és Istenbe vetett bizodalom nélkül és bűnös kívánsággal, 2 és hogy

ez az eredeti betegség vagy romlás valóban bűn, amely kárhoztat, és

tant az óegyház eretnekségeitől éppen úgy elhatárolja, mint saját korának tévtanítá-

saitól.10 Mani perzsa vallásalapító (†277) hívei, akik keresztyén és perzsa dualisztikus

elemeket ötvöztek össze.11 A 2. században élt és gnosztikus tanokat hirdető Valentinus követői, akik szink-

retista befolyás alatt mesterüknél távolabb álltak a keresztyénségtől.12 Arius (vagy görögösen: Areiosz, alexandriai presbiter, IV. sz.) követői, akik sze-

rint Krisztus nem egyenlő lényegű az istenségben az Atyával, hanem csak hasonló az

Atyához, teremtett isteni lény.13 Eunomius (†395) követői, tulajdonképpen szélsőséges ariánusok.14 A Mohamed (570–632) próféta által alapított iszlám vallás követői, akik azt

vallják, hogy hisznek az egy Istenben, de tagadják a Szentháromságot.15 Szamoszatai Pál (kb. 260-tól antiochiai püspök) követői. Ő Jézus és az Ige (Logosz)

egységét nem lényeg szerintinek (; német: naturhaft), hanem etikainak

gondolta (Heussi 17t). Ezt dinamikus monarchianisztikus felfogásnak nevezzük. Az

„újfajta szamoszaténus” kifejezés feltehetően antitrinitárius spiritualistákra vonatkozik,

mindenekelőtt Campanusra, aki 1530 márciusában a Torgauban tartott megbeszélésen

megjelent, és Lutherrel vitázni akart (vö. BSLK 51).16 Itt és a következő cikkekben – az első cikk bevezető szavai szerint – a mondatot

tulajdonképpen ki kellene egészíteni: gyülekezeteink tanítják... A felolvasáskor ezek

a kifejezések választották el egymástól a cikkeket. A cikkek számozása és címe nem

szerepelt a szövegben, hanem csak a katolikus Cáfolat nyomán alkalmazták.

21

most is örök halált hoz azoknak, akik nem születnek újjá a keresztség

és a Szentlélek által.

3 Elítélik a pelagiánusokat17 és másokat,18 akik tagadják, hogy az

eredeti romlás bűn, és hogy kisebbítsék Krisztus érdemének és jóté-

teményeinek dicsőségét, azt állítják, hogy értelmének19 ereje által az

ember megigazulhat Isten színe előtt.

III. AZ ISTEN FIÁRÓL

1 Tanítják továbbá, hogy az Ige, azaz Isten Fia, a boldogságos Szűz

Mária méhében magára vette az emberi természetet, 2 hogy a két

természet – az isteni és az emberi – elválaszthatatlanul legyen össze-

kötve a személy egységében,20 az egy Krisztus, aki valóságos Isten és

valóságos ember, szűz Máriától született, valóságosan szenvedett,

keresztre feszíttetett, meghalt és eltemettetett, 3 azért, hogy kiengesz-

telje irántunk az Atyát, és áldozattá legyen nem csak az eredeti véte-

kért, hanem az emberek minden elkövetett bűnéért is. 4 Ugyanő21

alászállt a poklokra, és valóban feltámadt a harmadik napon, majd

felment a mennybe, hogy az Atya jobbjára üljön, és mindörökké or-

szágoljon és uralkodjék minden teremtményen, és megszentelje azo-

17 Pelagius (kb. 360–418) Írországból származó szerzetes, aki 400 körül Rómában,

majd Észak-Afrikában működött, követőivel együtt tagadta az ember teljes romlott-

ságát, amelyet az eredeti bűn okozott.18 Nem pontos megjelölése azoknak, akikre itt gondolni lehet: elsősorban Zwing-

lire, aki az eredeti bűnt olyan betegségnek tartotta, amely úgy tapad az emberre, hogy

ő maga ezért nem tekinthető bűnösnek. De Erasmus követőire is, akik az eredeti bűnt

csak gyengeségnek vagy hiánynak tekintették. Talán ők azok, akiket a reformátorok

újpelagiánusoknak neveztek.19 A latin ratio szót Melanchthon a szabad akarat (liberum arbitrium) szinonimá-

jaként használja.20 Az I. cikkhez hasonlóan itt is az óegyházi hagyományra hivatkozik. Vö. Khalke-

doni hitvallás (451) és Quicumque vagy Athanasius-féle hitvallás.21 A névmás hangsúlyos, mert minden állítás ugyanarra az egy Krisztusra vonat-

kozik. Nem lehet tehát Jézus életét vagy isteni vagy emberi természetéhez kapcsolni,

s így személyének egységét bizonytalanná tenni.

22

kat, akik benne hisznek, 5 a szívükbe küldött Szentlélek22 által, hogy

vezesse, vigasztalja, megelevenítse őket, és védelmezzen az ördöggel

és a bűn hatalmával szemben. 6 Ugyanez a Krisztus egyszer majd

nyil vánvalóan visszatér, hogy megítélje az élőket és a holtakat stb. az

Apostoli hitvallás szerint.

IV. A MEGIGAZULÁSRÓL

1 Tanítják továbbá, hogy az emberek nem tudnak megigazulni23 Isten

színe előtt a saját erejükből, érdemeik vagy cselekedeteik alapján, ha-

nem ingyen,24 Krisztusért, hit által igazulnak meg, 2 ha hiszik, hogy

(Isten) kegyelmébe fogadja őket és megbocsátja bűneiket a Krisztu-

22 A hitvallás nem tartalmaz külön cikket a Szentlélekről, bár ismételten van szó

róla és munkájáról. A megdicsőült Úr munkálkodik a Szentlélek küldésével.23 „A megigazulás szónak az eredetiben olyan kifejezés felel meg (iustifi catio),

melyet tulajdonképpen a megigazítás szóval kellene fordítani, mert az fejezi ki, amit

Isten tesz, amikor ingyen való végtelen kegyelméből a bűnösnek megbocsát, meg-

kegyelmez, vele a Krisztusért úgy bánik, mint igazzal, neki a Krisztus érdemét, igaz-

ságát (igazságosságát) beszámítja, őt kegyelmébe, közösségébe fogadja. Ez a meg-

igazító kegyelem. De ezt nem lehet semmiképpen sem kiérdemelni, hanem csak hívő

bizalommal, bizodalmas hittel elsajátítani. Ez a hit a megigazító hit. De viszont ez sem

a mi érdemünk, nem a mi vállalkozásunk eredménye, hanem Isten, a Szentlélek aján-

déka, mert Isten kegyelme, az evangéliom ébreszti, hívja elő a lélekben, mint a hang

a visszhangot.” (Prőhle Károly, in: Az Ágostai Hitvallás 1930: 89–90.) A megigazítás

nem egy tantétel elfogadása, hanem belekapaszkodás Istenbe, aki így cselekszik az

emberrel. Mivel a magyar evangélikusság nyelvében azonban a megigazulás szó vált

általánossá, és a bibliafordítások is ezt az alakot használják, ezért a hitvallás fordítás-

ban is ezt használjuk. Bár Paulik János már 1900-ban megjelent Ágostai hitvallás

fordításának második kiadásában a megigazítás alakot találja helyesebbnek, elterjedt-

sége miatt meghagyja a megigazulás alakot (Az Ágostai Hitvallás 1930: 78.).24 Latinul: gratis.

23

sért, aki halálával bűneinkért eleget tett. 3 Ezt a hitet számítja be25

Isten előtte érvényes igazságul. Római levél 3. és 4. fejezete.26

V. AZ EGYHÁZI SZOLGÁLATRÓL

1 Azért, hogy erre a hitre eljussunk, rendeltetett27 az evangélium ta-

nításának és a szentségek kiosztásának szolgálata. 2 Mert az ige és

szentségek mint eszközök által kapjuk a Szentlelket, aki hitet támaszt

– ahol és amikor Istennek tetszik – azokban, akik hallják az evangé-

liumot: 3 azt tudniillik, hogy Isten nem érdemeink miatt, hanem a

Krisztusért igazítja meg azokat, akik hiszik, hogy Isten őket a Krisz-

tusért kegyelmébe fogadja. Gal 3,14: Hogy a Lélek ígéretét hit által

megkapjuk.

4 Elítélik az anabaptistákat28 és másokat, akik azt tartják, hogy az

ember külső ige29 nélkül, saját előkészületei és cselekedetei útján nye-

ri el a Szentlelket.

25 A beszámítás, latinul imputatio, a megigazulás beteljesedése, amikor a teremt-

ményt minden bűne ellenére igaznak mondja, és Krisztus ajándékában (elégtételében)

részesíti.26 Róm 3,21kk., 4,5. A többi cikktől eltérően itt nem olvasható az ellenkező vagy

eltérő tanítások elvetése. A vitapartnerek mégis ezzel a cikkel kapcsolatban emelték

a legtöbb kifogást.27 A latin szöveg Istenre utaló passzív szerkezetet (passivum divinum) használ,

amely arra utal, hogy nem emberi intézmény tehát, bár az egyházra, a gyülekezetre

van rábízva, amely elhív a kegyelmi eszközökkel, az igével és a szentségekkel való

szolgálatra. Az ige említése azt a nézetet vitatja, amely csak a szentségek kapcsán akart

tudni a Szentlélekről (a katolikus egyház szakramentalizmusa), a szentségek említé-

sével pedig azokkal szemben foglal állást, akik csak az igét tartották fontosnak és

helyesnek (az újrakeresztelők és spiritualista csoportok).28 A szó jelentése: újrakeresztelők. Ők rajongó módon a Szentlélek közvetlen su-

galmazására hivatkoztak.29 Külső ige az írott ige, a hirdetett ige és a szentség.

24

VI. AZ ÚJ ENGEDELMESSÉGRŐL

1 Tanítják továbbá, hogy ennek a hitnek jó gyümölcsöket kell30 terem-

nie, és hogy a jó cselekedeteket, amelyeket Isten rendelt,31 Isten aka-

ratáért kell megtennünk, nem pedig abban bízva, hogy ezekkel a cse-

lekedetekkel Isten színe előtt érdemessé lehetünk a megigazulásra.

2 Mert a bűnbocsánatot és a megigazulást hittel lehet megragadni,

amint Krisztus szava is bizonyítja: „Bár mindezeket megcselekedtétek,

mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk”.32 3 Ugyanezt tanítják a régi

egyházi írók is. Ambrosius33 ugyanis így szól: „Isten azt végezte, hogy

aki Krisztusban hisz, az üdvözül, és cselekedet nélkül, egyedül hittel,

ingyen nyeri el a bűnök bocsánatát.”

VII. AZ EGYHÁZRÓL

1 Tanítják továbbá, hogy az egy34 szent egyház minden időben meg-

marad.35 Az egyház pedig a szentek gyülekezete, amelyben az evan-

géliumot tisztán tanítják, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki.

2 Az egyház valódi egységéhez elegendő egyetérteni az evangélium

tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában. 3 De nem szükséges,

30 A nagy ellenfél, Eck János, azt vetette a reformátorok szemére, hogy nem tartják

fontosnak vagy egyesen fölöslegesnek tartják a cselekedeteket. Míg Luther általában

arra tette a hangsúlyt, hogy a hitből természetesen fakadnak a jó cselekedetek, mint

jó fán a jó gyümölcsök. A pedagógus Melanchthon erről gyakran úgy beszélt, mint

megvalósítandó feladatról. Melanchthon itt mindkét szempontot érvényesíti.31 Ellentétben a vélt jó cselekedetekkel, amelyeket emberek találtak ki és tartanak

a komoly keresztyén élet jellemzőjének.32 Lk 17,10 latin szövegének fordítása.33 Ez az első hely a hitvallásban, amikor egyházatyára hivatkozva érvel. Ez is annak

bizonysága, hogy a reformáció nem új tanítást hozott. Ambrosius, (Szent) Ambrus

(339–397), milánói püspök, az egyik legjelentősebb nyugati egyházatya. Az idézet az

ún. Ambrosiasterből, egy akkoriban még Ambrosiusnak tulajdonított, Pál apostol

leveleihez írt ókori kommentárból való.34 Nincs tehát szó új vagy másik egyházról.35 Vagyis Krisztusnak az idők végén való visszajöveteléig.

25

hogy mindenütt hasonlók legyenek az emberi hagyományok, vagyis

az emberek által megállapított vallási szokások és szertartások; 4 amint

Pál mondja: egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja minde-

neknek stb.36

VIII. MI AZ EGYHÁZ?

1 Bár az egyház önmagában a szentek és igazán hívők gyülekezete,

mivel azonban ebben az életben sok képmutató és gonosz keveredik

közéjük, ezért a szentségekkel akkor is szabad élni, ha gonoszok szol-

gáltatják ki, Krisztus mondása szerint: az írástudók és a farizeusok a

Mózes székében ülnek stb.37 2 A szentségek is, az ige is Krisztus ren-

delése és parancsa folytán hatékonyak, még akkor is, ha gonoszok

nyújtják azokat.

3 Elítélik a donatistákat38 és hasonlókat, akik tagadták, hogy szabad

gonoszok szolgálatával élni az egyházban, s úgy gondolták, hogy a

gonoszok szolgálata haszontalan és hatástalan.

IX. A KERESZTSÉGRŐL

1 A keresztségről azt tanítják, hogy szükséges az üdvösséghez, 2 és

hogy Isten a keresztség által felkínálja kegyelmét, továbbá, hogy meg

kell keresztelni a gyermekeket, akik a keresztség által Istennek fel-

ajánlva befogadtatnak Isten kegyelmébe.39

36 Ef 4,5–6.37 Mt 23,2.38 Donatus karthágói püspök (316-tól) követői, akik szigorú egyházfegyelmet és

aszketikus erkölcsi magatartást követeltek, sőt a szentségek érvényességét is a ki-

szolgáltató személyes szentségétől tették függővé.39 A keresztségről folytatott korabeli sok és éles vita ellenére a cikk rendkívül vis-

szafogott, Melanchthon nyilvánvalóan nem törekedett a keresztségről szóló reformá-

tori tanítás részletes kifejtésére.

26

3 Elítélik az anabaptistákat,40 akik helytelenítik a gyermekkeresztsé-

get, és azt állítják, hogy a gyermekek keresztség nélkül üdvözülnek.

X. AZ ÚRVACSORÁRÓL

1 Az úrvacsoráról tanítják, hogy Krisztus teste és vére valóságosan41

jelen van és kiosztják az úrvacsorában azoknak, akik élnek vele; 2 és

elutasítják42 azokat, akik másként tanítanak.43

XI. A GYÓNÁSRÓL

1 A gyónásról azt tanítják, hogy a magánfeloldozást44 meg kell őrizni

a gyülekezetekben, bár a gyónásban nem szükséges az összes vétek

felsorolása.45 A zsoltár szerint ugyanis ez lehetetlen: A tévedéseket ki

veheti észre?46

40 Az anabaptisták, amint latin nevük is utal rá, mivel nem ismerték el a gyermek-

keresztséget, újra megkeresztelték azokat, akik felnőttként megvallották hitüket. Fő

érvük az volt, hogy a gyermekek nem tudják felfogni a keresztség értelmét. Luther

ezzel szemben Isten ígéretét hangsúlyozta, amely a személyre való tekintet nélkül

megáll.41 Krisztus testének és vérének jelenlétét ezzel az egyetlen szóval írja le a cikk,

amely a korabeli vitákat ismerve még visszafogottabb, mint az előző, s ugyanakkor

rendkívül szűkszavú is. Ez a megfogalmazás a valóságos jelenlétet (reálprezencia)

állítja, és kizárja a szimbolikus értelmezést, de – a lutheri értelmezéshez hűen – nem

fejti ki, miként kell elképzelni közelebbről a jelenlétet.42 A korábban használt szavaktól eltérően, az elítélés legenyhébb kifejezése.43 Elsősorban Andreas Karlstadt (1480–1541), Ulrich Zwingli (1484–1531) és Cas-

par Schwenckfeld (1489–1561) tanaira lehet itt gondolni.44 Az absolutio privata azt a kézrátétellel történő személyes feloldozást jelenti,

amely a személyes gyónást követi.45 A teljes felsorolást a lateráni zsinat (1215) határozata kívánta meg, amely az

évente legalább egyszeri gyónást is előírta, vö. Denzinger–Hünermann 2004: *812.46 Zsolt 19,13.

27

XII. A BŰNBÁNATRÓL

1 A bűnbánatról azt tanítják, hogy akik a keresztség után bűnbe estek,

bármikor részesülhetnek bűnbocsánatban, ha megtérnek,47 2 s az ilyen

bűnbánatra térteket az egyház köteles feloldozni. 3 A bűnbánat pedig

helyes értelemben e két részből áll: 4 az egyik a töredelem, vagyis az

a rettegés, amelyet a bűn megismerése kelt a lelkiismeretben; 5 a má-

sik pedig a hit, amely az evangéliumból vagy feloldozásból fakad, és

Krisztusért hiszi a bűnök bocsánatát, megvigasztalja a lelkiismeretet

és megszabadítja a rettegésektől.48 6 Ezután jó cselekedeteknek kell49

következniük, amelyek a bűnbánat gyümölcsei.50

7 Elítélik az anabaptistákat, akik tagadják, hogy az egyszer már meg-

igazultak elveszthetik a Szentlelket; 8 továbbá, akik azt állítják, hogy

egyesek ebben az életben olyan tökéletességre jutnak, hogy lehetetlen

vétkezniük.51

9 Elítélik a novaciánusokat52 is, akik nem akarták feloldozni a ke-

resztség után a bűnbánatra tért elbukottakat.

47 A latinban a convertuntur szó szerepel (converto, conversióból), amely Luthernél

a kezdeti megtérést és a naponkénti bűnbánatot is jelenti. A feloldozás ajándékának

egyetlen feltétele tehát az a készség, hogy az ember bűnös voltának tudatában és bűnét

bánva Isten kegyelménél keressen menedéket. Ha ez a feltétel teljesül, az egyháznak

meg kell adnia a feloldozást. Ami az evangéliumban mindenkinek szól, azt a feloldozás

az egyes személyre alkalmazva mondja ki.48 A hitvallás elfordul a római katolikus felfogástól, amely három részt különböz-

tetett meg: a szív bánata vagy töredelme (contritio cordis), a száj vallomása (confessio)

és a bűnökért való elégtétel (satisfactio operum), amint IV. Jenő pápa 1439. november

22-én kiadott Exsultate Deo kezdetű enciklikája is leírta. Vö. Denzinger–Hünermann

2004: *1323.49 Ez a szó kapcsolja össze a szabadító, feloldozó hitet és a bűnbánat gyümölcseit.

Hasonlóképpen fogalmazott már a VI. cikk is. Melanchthon teológiájának ez jelleg-

zetes vonása.50 Mt 3,8.51 Némely anabaptisták olyan keresztyén tökéletességet vallottak, amelyben meg

kell mutatkoznia, hogy a Lélek ajándékával az ember mindig erősebb, mint a bűn kí-

sértése. Mivel pedig a Lélek ajándéka elveszíthetetlen, ezért az ember mindig csak

győztes lehet.52 Novatianus (†258) irányzatának követői, akik tagadták a bűnbánat lehetőségét,

28

10 Elvetik azokat is, akik nem azt tanítják, hogy hit által részesülünk

a bűnök bocsánatában, hanem arra utasítanak, hogy saját elégtéte-

leinkkel érdemeljük ki a kegyelmet.53

XIII. A SZENTSÉGEKKEL ÉLÉSRŐL

1 A szentségekkel élésről azt tanítják: a szentségek nemcsak azért

rendeltettek, hogy ismertetőjelei legyenek a hit megvallásának az em-

berek közt,54 hanem inkább azért, hogy jelei és bizonyságai legyenek

Isten irántunk való jóakaratának, s felkeltsék és erősítsék a hitet mind-

azokban, akik élnek velük.55 2 A szentségekkel ezért úgy kell élni, hogy

vele járjon a hit, amely bízik a szentségek által nyújtott és szemünk

elé tárt ígéretekben.

3 Elítélik tehát azokat, akik azt tanítják, hogy a szentségek pusztán

elvégzésükkel56 tesznek igazzá, és akik nem tanítják, hogy a szentségek

használatában szükséges a hit, amely bízik a bűnök bocsánatában.57

és mindenkit kizártak a gyülekezetből, aki például az üldözések idején hitét meg-

tagadta.53 Annak a – tulajdonképpen cselekedetekből való megigazulást hirdető – nézet-

nek az elvetése, mely szerint az elkövetett bűn mértéke szerint az emberre rótt bűn-

bánati gyakorlatokkal (elégtétellel) lesz a kegyelem teljessé.54 Szinte már idézetszerű utalás Zwingli úrvacsora-értelmezésére. Ő nem tudta

elképzelni a Szentléleknek a szentségek nyújtásával való közlését.55 A szentségek ajándékában úgy lehet részesülni, úgy keltik és erősítik az ember

hitét, hogy tartalmazzák az ígéretet. Amikor a szentségekkel élés velejárójának tartja

a bizodalmas hitet, állást foglal azzal a római katolikus nézettel szemben, amely a

szentségnek a puszta elvégzése által (ex opere operato) bekövetkező hatását vallja.56 A latin kifejezés: ex opere operato.57 A dőlt betűs mondatot először az 1531-es editio princeps, majd a Liber Con-

cordiae 1580-as és 1584-es latin változatai tartalmazták.

29

XIV. AZ EGYHÁZI RENDRŐL

Az egyházi rendről azt tanítják, hogy nyilvánosan58 senki sem tartozik

tanítani és a szentségeket kiszolgáltatni az egyházban, csak az, akit

erre szabályszerűen elhívtak.

XV. AZ EGYHÁZI SZOKÁSOKRÓL

1 Az egyházi szokásokról azt tanítják, hogy meg kell őrizni mind-

azokat a szokásokat, amelyek bűn nélkül megtarthatók és az egyház

békességét, jó rendjét szolgálják – mint bizonyos szent napok, ünne-

pek és hasonlók.

2 Az ilyen dolgokra nézve ugyanakkor intik az embereket, ne ter-

heljék meg a lelkiismeretet, mintha az ilyen vallási szokások59 szük-

ségesek lennének az üdvösséghez.

3 Arra is fi gyelmeztetik őket, hogy azok az emberi hagyományok,

amelyeket Isten kiengesztelésére, a kegyelem kiérdemlésére és a bű-

nökért elégtételül rendeltek el, ellenkeznek az evangéliummal és a

hitről szóló tanítással. 4 Ezért az olyan fogadalmak, ételekre és na-

pokra vonatkozó hagyományok stb., amelyeket a kegyelem kiérdemlé-

sére, valamint bűnökért adott elégtételképpen hoztak szokásba, ha-

szontalanok és ellentétesek az evangéliummal.

58 A kifejezés arra a külön felhatalmazásra utal, amely a nyilvános tanításra és a

szentségek nyilvános kiszolgáltatására vonatkozik, megkülönböztetve ettől a szülők

által a családban végzett keresztyén nevelést és tanítást, valamint a minden megke-

resztelt hívő ember által végzett tanítást, amely minden keresztyén feladata.59 A latin szó: cultus. A reformátorok nem akartak tehát mindenféle egyházi szo-

kást és hagyományt elvetni, amint az ellenfelek szemükre vetették, vagy amint a re-

formáció túlzó irányzatai (Karlstadt és a rajongók) erőltették. Ebben a kérdésben is

következetesen képviselték a reformátori tanítás alapelvét: az emberi hagyományok

betartását semmiképpen sem szabad kötelező és üdvözítő törvénnyé nyilvánítani.

Melanchthon az egyházi szokások nevelő jellegét hangsúlyozza: nem szükséges részei

a hitnek, de nem is ártalmasak. Éppen ezért az ember szabadon igazodhat is hoz-

zájuk.

30

XVI. A KÖZÜGYEKRŐL

1 A közügyekről azt tanítják, hogy a törvényes világi intézmények

Isten jó alkotásai,60 2 a keresztyéneknek szabad hivatalt viselniük, bí-

ráskodniuk, császári és más, érvényben levő törvények szerint ítél-

kezniük, jogos halálos ítéleteket hozniuk, jogos háborút viselniük,61

katonáskodniuk, törvényes szerződést kötniük, saját tulajdonnal ren-

delkezniük,62 a hatóságok kívánságára esküt tenniük,63 házasodniuk

és férjhez menniük.64

3 Elítélik az anabaptistákat, akik eltiltják a keresztyéneket ilyen vi-

lági kötelességektől.65

4 Elítélik azokat is, akik az evangéliumi tökéletességet nem az isten-

60 A hagyományos egyházi és politikai-társadalmi életformát a reformáció nem

akarta megváltoztatni. Inkább Isten rendelte céljára mutatott rá, és ezzel meghatá-

rozta teológiai jelentőségét. A római egyház oldaláról ismételten elhangzott a vád,

hogy a reformáció a társadalmi rendet borítja fel. Ezért hangsúlyozza a cikk, hogy

ezek Isten jó alkotásai. Ennek a rendnek a megdöntését – a lutheri kétféle kormányzás

elvét követve – éppúgy elvetik, mint azt a gondolatot, hogy uralmuk alá hajtsák.61 Jogos vagy igazságos háborún a középkorban olyan védekezést értettek, amely

(1) arányos a sérelemmel, (2) nem ürügy a hódításra, és (3) amelyet nem embertelen

eszközökkel folytatnak. A fogalom célja nem a háború igazolása, hanem korlátok közé

szorítása volt.62 Számos korabeli rajongó csoport a tulajdon teljes feladását kívánta meg köve-

tőitől.63 A 16. században számos tisztségviselőtől esküjének naponkénti megújítását

követelték meg. Ez az eljárás az eskü leértékelődéséhez vezetett. Különösen a svájci

újrakeresztelők fordultak szembe ezzel a gyakorlattal Mt 5,34-re hivatkozva. A refor-

mátorok a könnyelmű esküdözéssel fordultak szembe, de nem ellenezték a hatóságok

által megkívánt esküt.64 A házasság nemcsak a római katolikus papság számára volt tilos, de bizonyos

újrakeresztelő csoportok is megtiltották tagjaiknak. A reformáció ezekkel szemben a

házasságot nemcsak megengedte, hanem olyan rendnek tartotta, amelyet Isten pa-

rancsol, és olyan hivatásnak, amelyben az ember Istennek szolgálhat. A felsorolás

egésze azokkal száll vitába, akik úgy tartották, hogy a keresztyének nem vehetnek

részt ilyen dolgokban, hanem passzív magatartást tanúsítva a polgári kötelességeknek

hátat kell fordítaniuk.65 A mondat általánosságban fogalmaz. Az egyes anabaptista csoportok nézetei

azonban nem voltak azonosak.

31

félelemben és hitben, hanem a világi kötelességek elhagyásában ke-

resik,66 mert az evangélium a szív örökkévaló igazságát tanítja. 5 Ezzel

azonban nem forgatja fel az állami vagy a családi élet rendjét, hanem

nagyon is megköveteli, hogy azt Isten rendeléseként megtartsuk és a

szeretetet ezekben a rendekben gyakoroljuk. 6 A keresztyének tehát

kötelesek felsőbbségeiknek és a törvényeknek engedelmeskedni, ki-

véve, ha azt követelik tőlük, hogy bűnt kövessenek el, 7 mert akkor

inkább kötelesek Istennek engedelmeskedni, mint az embereknek.

ApCsel 5,29.67

XVII. KRISZTUS ÍTÉLETRE VALÓ

VISSZAJÖVETELÉRŐL

1 Tanítják továbbá: Krisztus a világ végén megjelenik majd, hogy íté-

letet tartson, a halottakat mind feltámasztja; 2 az istenfélőknek és

választottaknak örök életet és soha el nem múló boldogságot ad; 3 az

istenteleneket és az ördögöket pedig arra kárhoztatja, hogy vég nélkül

gyötrődjenek.

4 Elítélik az anabaptistákat, akik azt tartják, hogy az elkárhozott

emberek és az ördögök büntetése egyszer véget ér.68

5 Elítélnek másokat is, akik most olyan zsidós nézeteket hintenek,

hogy a halottak feltámadása előtt az istentelenek teljes leigázásával

az istenfélők szerzik meg a világuralmat.69

66 Az egész középkoron végighúzódott az a nézet, amely a szerzetesi életet tartot-

ta az evangéliumi tökéletesség megvalósítójának.67 A lutheri reformáció úgy követelt engedelmességet a felsőbbség és a törvények

iránt, hogy közben annak határát is kimondta és megfogalmazta.68 Az anabaptisták Órigenésznek a mindenek helyreállítására (apokatasztaszisz

pantón) vonatkozó és az egyház által elvetett tanítását elevenítették föl.69 A rajongók között akadtak olyanok, akik egy ilyen Isten országában nemcsak

reménykedtek, hanem azt megvalósítani is igyekeztek.

32

XVIII. A SZABAD AKARATRÓL

1 A szabad akaratról azt tanítják: az emberi akaratnak van annyi sza-

badsága, hogy becsületes világi életet tudjon folytatni, és választani

tudjon olyan dolgok közül, amelyek az értelem hatáskörébe tartoz-

nak.70 2 De arra nincs ereje, hogy a Szentlélek nélkül71 megvalósítsa

az Isten színe előtt érvényes vagy másképpen lelki igazságot, mert a

természetes ember nem érti meg az Isten Lelkének dolgait.72 3 Ez [a

lelki igazság] akkor lesz a szívekben, ha az ige által a Szentlelket ves-

szük. 4 Ezt ugyanilyen szavakkal fejti ki Augustinus73 a Hypognosti-

con74 III. könyvében: „Valljuk, hogy minden embernek szabad akara-

ta van, s ehhez az értelem ítélőképessége is hozzátartozik, nem mint

hogyha ezáltal alkalmas lenne azokban a dolgokban, amelyek Istenre

tartoznak, Isten nélkül valamit akár kezdeni, akár biztosan véghez-

vinni, hanem egyedül csak a jelenvaló élet dolgaiban képes erre, akár

jók ezek, akár rosszak. 5 Jónak mondom mindazt, ami az (emberi)

természet jó oldaláról származik, mint azt akarni, hogy a mezőn dol-

gozzunk, együnk és igyunk, legyenek barátaink, legyen ruhánk, házat

építsünk, házasságra lépjünk, barmokat tartsunk, különféle hasznos

mesterségeket tanuljunk – vagy akarni bármiféle jót, ami a jelenvaló

életre tartozik. 6 Mindezek a dolgok sem az isteni világkormányzás

nélkül léteznek, hanem éppen tőle, általa vannak és vették kezdetüket.

7 Rossznak pedig az olyat mondom, mint bálványimádást, emberölést

akarni stb.”

8 Elítélik a pelagiánusokat és másokat, akik azt tanítják, hogy a

70 A közügyekre vonatkozóan tehát elismeri az akarat szabadságát. Így elhárítja azt

a reformátori állásponttal szemben hangoztatott vádat, mely szerint az determiniszti-

kus, tehát az emberi cselekvést Istentől előre meghatározottnak tekintené. Ezzel a

kér déssel kapcsolatos Erasmus és Luther híres vitája a szabad vagy szolgai aka ratról.71 Az alapvető kérdés, hogy a Szentlélek csak segít az embernek az Isten színe előtt

érvényes igazság elérésében, vagy pedig teljesen a Szentlélek ajándéka és műve az.72 1Kor 2,14.73 Augustinus, vagy (Szent) Ágoston (354–430), az egyik legjelentősebb nyugati

egyházatya.74 Ezt a könyvet a középkorban Augustinus művének tartották.

33

Szentlélek nélkül csupán természetes erővel képesek vagyunk Istent

mindennél jobban szeretni, és Isten parancsolatait megtartani, ami a

cselekedetek lényegét illeti. 9 Noha a természet valamilyen mértékben

képes végrehajtani külső cselekedeteket – képes ugyanis őrizkedni lo-

pástól vagy gyilkosságtól –, mégsem képes olyan belső törekvésekre,

mint Isten tisztelete, Isten iránti bizodalom, türelem.75

XIX. A BŰN OKÁRÓL

A bűn okáról azt tanítják, hogy bár Isten teremti és tartja fenn a ter-

mészetet, a bűn oka mégis a gonoszok, vagyis az ördög és az isten-

telenek akarata, amely – Isten segítsége nélkül – elfordult Istentől,

amint Krisztus mondja, Jn 8,44: Amikor a hazugságot szólja, a ma-

gáéból szól.

XX. A HITRŐL ÉS A JÓ CSELEKEDETEKRŐL

1 Hamisan vádolják a mieinket76 azzal, hogy tiltják a jó cselekedeteket.

2 A Tízparancsolatról szóló és más, hasonló tartalmú irataik bizonyít-

ják, hogy hasznosan tanítottak valamennyi életformáról és köteles-

ségről, arról, hogy az élet milyen formái és az egyes hivatásokban

milyen cselekedetek kedvesek Istennek. 3 Ezekről a dolgokról az ige-

hirdetők régebben alig szóltak valamit; csak az olyan gyerekes és szük-

ségtelen cselekedeteket sürgették, mint bizonyos szent napok és böj-

ti idők megtartása, testvéregyesületek,77 zarándoklatok, szentek tisz-

telése, rózsafüzér, szerzetesség és hasonlók. 4 Intésünkre ellenfeleink

ezeket lassan-lassan kezdik elhagyni, s az ilyen haszontalan dolgokról

75 A dőlt betűs mondatokat először az 1531-es editio princeps, majd a Liber Con-

cordiae 1580-as és 1584-es latin változatai tartalmazták.76 Ti. a reformáció oldalán álló igehirdetőket, teológusokat és gyülekezeteket.77 A latin fraternitas szó a nem klerikusok meditáció és szeretetszolgálat végzése

céljából létrehozott társulásait jelenti.

34

már nem prédikálnak annyit, mint azelőtt. 5 A hitet is kezdik emle-

getni, pedig azelőtt milyen feltűnő volt róla a hallgatás! 6 Tanítják,

hogy nem pusztán cselekedetekből igazulunk meg, hanem összekötik

a hitet és a cselekedeteket, s azt mondják, a hit és cselekedetek által

igazulunk meg. 7 Ez a tanítás tűrhetőbb az előzőnél, és több vigasz-

talást adhat, mint régi tanításuk.

8 Mivel a hitről szóló tanítás sokáig hevert ismeretlenül – pedig

ennek kell a fő dolognak lennie az egyházban, ilyen módon szükséges

ezt mindenkinek vallania, hogy a hitből származó igazságról mélysé-

ges csönd volt a prédikációkban, és csak a cselekedetekről szóló ta-

nítást hánytorgatták az egyházban –, a mieink a következő módon

tanították a gyülekezeteket a hit dolgában:78

9 Először is: cselekedeteink sem Istent nem engesztelhetik ki, sem

a bűnbocsánatra és kegyelemre nem tehetnek érdemessé, ezt csak hit-

tel érjük el, ha hisszük, hogy Krisztusért kegyelmet nyerünk, aki egye-

dül rendeltetett közbenjáróul és engesztelésül, aki által az Atya kien-

gesztelődik. 10 Aki tehát abban bizakodik, hogy cselekedetekkel válik

érdemessé a kegyelemre, az megveti Krisztus érdemét, kegyelmét, és

Krisztus nélkül, emberi erővel keresi az utat Istenhez, bár Krisztus

magáról mondotta: Én vagyok az út, az igazság és az élet [Jn 14,6].

11 Ez a hitről szóló tanítás Pálnál mindenütt szóba kerül, Ef 2,8:

kegyelemből van üdvösségetek hit által, nem cselekedetekből stb.

12 És nehogy valaki azzal kötekedjék, hogy mi Pálnak valamilyen

újfajta magyarázatát gondoltuk ki: az egyházi atyák ezt a dolgot teljes

egészében bizonyítják. 13 Augustinus számos könyvében ugyanis védi

a kegyelmet és a hitből származó igazságot a cselekedetek érdem-

szerzésével szemben. 14 Ambrosius is hasonló dolgokat tanít „A po-

gányok elhívásáról” című munkájában79 és másutt. A pogányok el-

hívásáról írt könyvében ezt mondja: „A Krisztus vérén szerzett váltság

értéktelenné válnék, s az Isten irgalmassága sem győzedelmeskednék

az emberi cselekedetek jogigényén, ha a kegyelemből való megigazu-

78 Az itt következő összefoglalás három része: 9–22., 23–26., 27–34. pontokban.79 Ezt az írást a 16. században még Ambrosius művének tekintették.

35

lás megelőző érdemekért járna; így nem az ajándékozó ajándéka vol-

na, hanem a munkálkodó bére.”

15 Bár a járatlanok80 megvetik ezt a tanítást, az istenfélők és a meg-

rettent lelkiismeretűek viszont maguk tapasztalják, milyen nagy vi-

gasztalást ad, mert a lelkiismeretet nem nyugtatja meg semmiféle

cselekedet, csak a hit: amikor megbizonyosodik arról, hogy Isten ki-

engesztelődött a Krisztusért, amint Pál tanítja Róm 5,1-ben: Meg-

igazulva hit által, békességünk van Istennel. 17 Ezt az egész tanítást a

rettegő lelkiismeret említett küzdelméhez kell hozzámérnünk, enélkül

a küzdelem nélkül meg sem lehet érteni. 18 Ezért ítélik meg helytele-

nül a járatlan és avatatlan emberek, akik arról álmodoznak, hogy igaz-

nak lenni keresztyén értelemben sem más, mint igaznak lenni világi

vagy fi lozófi ai értelemben.

19 Azelőtt a cselekedetekről szóló tanítással gyötörték a lelkiisme-

retet, nem hallották az evangélium vigasztalását. 20 Egyeseket pusz-

tába, kolostorokba űzött a lelkiismeretük, azt remélve, hogy ott a

szerzetesi élettel érdemessé válnak a kegyelemre. 21 Mások másféle

cselekedeteket gondoltak ki a kegyelem kiérdemlésére és a bűnökért

való elégtételre. 22 Ezért szerfelett szükséges volt, hogy ezt a Krisz-

tusban való hitről szóló tanítást továbbadják és felújítsák, hogy ne

maradjon vigasztalás nélkül, akinek retteg a lelkiismerete, hanem

megtudja: a Krisztusban való hittel nyerjük el a kegyelmet és a bűnök

bo csánatát.

23 Emlékeztetik az embereket arra is, hogy a hit szó e helyen nem

a történet ismeretét jelenti, ami az istentelenekben és az ördögökben

is megvan, hanem olyan hitet jelent, amely nemcsak magát a törté-

netet hiszi, hanem e történet eredményét is, ti. ezt a hittételt a bűnök

bocsánatáról, ti. hogy Krisztus által mienk a kegyelem, az igazság és

a bűnbocsánat.81

24 Aki pedig már tudja, hogy Krisztus által kegyelmes Atyja van, az

80 Járatlanok azok az emberek, akiknek nincs részük kísértésben, s ezért azt gon-

dolják, hogy saját tetteik elégségesek az üdvösség elnyerésére.81 Vö. Jak 2,19.

36

igazán ismeri Istent; tudja, hogy Istennek gondja van rá; segítségül

hívja; röviden: nincs Isten nélkül, mint a pogányok. 25 Az ördögök és

az istentelenek viszont nem tudják hinni ezt a hittételt: a bűnök bo-

csánatát. Ezért gyűlölik Istent, mintha ellenségük volna; nem hívják

segítségül, és nem várnak tőle semmi jót. 26 Augustinus is így inti az

olvasót a hit szóval kapcsolatban, s arra tanít, hogy a hit szót a Szent-

írásban nem az ismeretre kell érteni, ez megvan az istentelenekben

is, hanem arra a bizodalomra,82 amely megvigasztalja és felemeli a

megrettent szíveket.

27 Továbbá a mieink azt tanítják: szükséges a jót cselekedni, de nem

azért, hogy abban bizakodjunk, hogy ezáltal érdemessé válunk a ke-

gyelemre, hanem azért, mert ez Isten akarata. 28 Csak hittel ragadha-

tó meg a bűnbocsánat és a kegyelem. 29 De mivel hit által elnyerjük a

Szentlelket, azért a szívek is megújulnak, és új indításokkal telnek meg

annyira, hogy jó cselekedeteket tudnak teremni. 30 Ezt mondja Amb-

rosius is: A jó akaratnak és az igaz cselekvésnek a hit a szülőanyja.83

31 Az emberi akaraterő Szentlélek nélkül telve van istentelen indula-

tokkal, és sokkalta erőtlenebb, semhogy jó cselekedeteket tudna vég-

hezvinni Isten színe előtt. 32 Azonfelül még az ördög hatalmában is

van, s ez az embert különféle bűnökre, hitetlen gondolatokra és nyílt

gonosztettekre ösztönzi. Világosan láthatjuk ezt a fi lozófusoknál, akik

személy szerint igyekeztek ugyan becsületesen élni, de nem sikerült

nekik, sőt számos nyilvánvaló vétekkel szennyezték be magukat. Ilyen

nagy az ember gyengesége, 34 ha nincsen benne hit és Szentlélek, s

egyedül a saját emberi erejével kormányozza magát.

35 Mindebből könnyen kiviláglik: ezt a tanítást nemcsak vádolni

nem szabad azzal, hogy tiltja a jó cselekedeteket, hanem sokkal inkább

dicsérni kell, mert megmutatja, hogyan tudunk jó cselekedeteket ten-

ni. 36 Hit nélkül ugyanis az emberi természet semmiképp sem tudja

megtenni azokat a cselekedeteket, amelyeket az első vagy a második

parancsolat követel.84 37 Hit nélkül nem hívja Istent segítségül, nem

82 A hit latinul: fi des, a bizodalom: fi ducia.83 Újabb hivatkozás a 16. században Ambrosiusnak tulajdonított műre.84 Vö. Luther magyarázatát az első parancsolathoz: „Mindennél jobban kell Istent

37

vár Istentől semmit, nem tűri el a keresztet, hanem embereknél keres

oltalmat, és emberi oltalomban bízik. 38 Így uralkodik a szívben min-

denféle kívánság és emberi elgondolás, mivel hiányzik a hit és a bizo-

dalom Isten iránt. 39 Ezért mondotta Krisztus: Nélkülem semmit sem

cselekedhettek, Jn 15,5. 40 És ezért így énekel az egyház:

A Te hatalmad nélkül

Semmi sincs az emberben,

Nincsen semmi bűntelen.85

XXI. A SZENTEK TISZTELETÉRŐL

1 A szentek tiszteletéről azt tanítják: a szentekről megemlékezhetünk

azért, hogy kövessük hitüket és jó cselekedeteiket, hivatásunk szerint,86

ahogyan követheti a császár Dávid példáját azzal, hogy hadat visel a

török elűzésére hazánktól.87 Ugyanis mindkettő király. 2 Azt azonban

nem tanítja a Szentírás, hogy a szentekhez fohászkodjunk, és a szen-

tektől kérjünk segítséget, mert egyedül Krisztust állítja elénk közben-

járóul, engesztelésül, főpapul és szószólóul.88 3 Őt kell segítségül hív-

félnünk, szeretnünk és Benne bíznunk.” A másodikhoz: „Istent félnünk és szeretnünk

kell, hogy nevével ne átkozódjunk, ne esküdözzünk, ne igézzünk, ne hazudjunk, se

ne csaljunk, hanem nevét minden bajban segítségül hívjuk, imádjuk és hálaadással

dicsőítsük.” Luther: Kis Káté (Prőhle Károly fordítása).85 Részlet a Veni, Sancte Spiritus, et emitte caelitus kezdetű középkori énekből.

Babits Mihály fordításában: „Semmi, semmi nélküled / az emberben nem lehet, /

semmi tiszta, semmi szűz.” In: Amor sanctus. Szent szeretet könyve. Középkori him-

nuszok latinul és magyarul. Fordította és magyarázta Babits Mihály. Helikon Kiadó,

1988. 79. o. Némelyek Jámbor Róbert francia királynak (996–1031), mások III. Ince

pápának (1198–1216) vagy újabban Stephen Langton (1150–1228) canterbury érsek-

nek tulajdonítják. Uo. 170. o.86 A pedagógiai szempont döntő Melanchthon számára. Mindenki törekedjék a

szentek életéből a maga hivatásának megfelelő példákat találni, hogy hivatását még

lelkiismeretesebben tudja végezni.87 Amikor az evangélikus hitvallók erre utalnak, a császár és a hazájuk iránti hű-

ségüket is kifejezik.88 Vö. Róm 8,34; 1Tim 2,5; 1Jn 2,1.

38

nunk, és megígérte, hogy meghallgatja könyörgésünket, és ezt a tisz-

teletet fogadja a legszívesebben, vagyis ha őt hívjuk segítségül minden

nyomorúságunkban. 4 1Jn 2,1: Ha valaki vétkezik, van szószólónk az

Atyánál stb.

AZ ELSŐ RÉSZ BEFEJEZÉSE

1 Nagyjából ez a foglalata tanításunknak, amint megállapítható, sem-

mi sincsen benne, ami a Szentírástól vagy az egyetemes89 egyháztól

vagy a római egyháztól90 eltérne, amennyire ezt az egyházi írókból

ismerjük. Mivel így áll a dolog, kegyetlenül ítélkeznek azok, akik azt

követelik, hogy a mieinkkel eretnekek módjára kell bánni. 2 Az egész

vita a körül a néhány visszaélés91 körül folyik, amelyek biztos tekintély

nélkül csúsztak be a gyülekezetekbe, s ha ezekben a dolgokban volna

is véleménykülönbség, mégis csak illett volna a püspökökhöz annyi

kíméletesség, hogy a most előterjesztett hitvallásra való tekintettel

megtűrjék a mieinket, hiszen még az egyházi törvények92 sem olyan

szigorúak, hogy mindenütt ugyanazokat az egyházi szokásokat köve-

teljék meg, 3 nem is voltak soha egyforma szokások minden gyüleke-

zetben. 4 Bár nálunk a régi szokások jórészét mégis gondosan meg-

őrzik. Hamis rágalom ugyanis, hogy gyülekezeteinkben minden régi

szertartást, minden régi intézményt eltörölnek. 5 Ellenben általános

volt az a panasz, hogy elterjedt egyházi szokásokhoz bizonyos vissza-

élések fűződtek. Mivel ezeket jó lelkiismerettel nem lehetett meg-

tűrni, bizonyos mértékig helyreigazították őket.

89 A latin szövegben a catholicus szó szerepel.90 A reformátorok megkülönböztették a keresztyénséget mint minden hívő egy-

házát és az abban található részegyházakat mint a keleti, azaz ortodox és a nyugati,

azaz a római katolikus egyház.91 A megfogalmazás – éppen az egység megőrzése érdekében – az egységes egy-

házon belüli nézeteltérésnek tekinti a zajló vitát. A következő cikkek alapján a nézet-

eltérések mégis súlyosaknak és lényegieknek tűnnek.92 Gratianus bolognai szerzetes (†1158) által készített egyházi törvénykönyv

(Decretum Gratiani), amelyben összegyűjtötte az érvényes egyházi törvényeket.

39

Cikkek a megszüntetett

visszaélésekről

BEVEZETÉS

1 Mivel gyülekezeteink egyetlen hittételben sem térnek el az egyete-

mes egyháztól, csupán néhány olyan visszaélést hagytak el, amelyek

újak, és az egyházi törvények szándéka ellenére az elmúlt idők hibá-

jából váltak elfogadottá,93 kérjük ezért Császári Felségedet, kegyesen

hallgassa meg, mit változtattunk meg, és miért nem kényszerítjük

többé a népet arra, hogy ezeket a visszaéléseket lelkiismerete ellené-

re gyakorolja. 2 Ne higgyen Császári Felséged azoknak, akik hallatlan

rágalmakat hintenek el a nép között, hogy a mieink ellen lángra lob-

bantsák az emberek gyűlöletét! 3 Így ingerelték fel derék emberek

lelkét, így adtak kezdetben is alkalmat erre a viszálykodásra; és most

is ugyanezen a módon kísérlik meg növelni az ellentéteket. 4 Ugyan-

is Császári Felséged kétségtelenül megbizonyosodik majd arról, hogy

nálunk a tanításnak is, a szertartásoknak is elviselhetőbb a formája,

mint amilyennek ellenséges és rosszindulatú emberek leírják. 5 Kü-

lönben sem lehet az igazságot a tömeg híreszteléseiből vagy ellensé-

ges rágalmakból összeállítani. 6 Azt is könnyű megítélni, hogy semmi

93 Az a körülmény, hogy csupán néhány visszaélés nem szándékos elterjedését

említi az irat, újra igazolja, hogy nem vádaskodás vagy az egység megbontása a célja,

hanem a bajok orvoslása.

40

sem használ jobban az egyházi szertartások méltósága megőrzésének

és az áhítat és kegyesség ébrentartásának a nép között, mint ha a szer-

tartások szabályszerűen mennek végbe.

XXII. A KÉT SZÍNRŐL

1 Az úrvacsorában mindkét szín alatt kiszolgáltatjuk a szentséget a

népnek, mert ez a szokás felel meg az Úr parancsának Mt 26,27 sze-

rint: Igyatok ebből mindnyájan. 2 Ahol Krisztus világosan meghagy-

ja, hogy a kehelyből mindnyájan igyanak.

3 De nehogy valaki akképpen akadékoskodhassék, mintha ez csak

a papokra vonatkoznék, Pál a Korinthusi levélben [1Kor 11,26] olyan

példát említ, amelyből kitűnik, hogy az egész gyülekezet mindkét

színnel élt. 4 És sokáig megmaradt ez a szokás az egyházban, bizony-

talan, hogy mikor és kinek a kezdeményezésére változtatták meg elő-

ször, bár Cusanus bíboros94 megemlíti, mikor hagyták jóvá. 5 Cyp-

rianus95 néhány helyen tanúskodik róla, hogy Krisztus vérét adták a

népnek. 6 Ugyanezt tanúsítja Hieronymus,96 aki ezt mondja: A papok

szolgálnak az oltári szentséggel, és Krisztus vérét kiosztják a népnek.

7 Sőt Gelasius pápa97 is meghagyja, hogy a szentséget ne szakítsák

ketté. Dist. 2. de consecratione, c. Comperimus.98 8 Csak megszokás-

ból van másképpen, nem is olyan régóta. 9 Kétségtelen viszont, hogy

semmiféle szokást nem szabad jóváhagyni, ha Isten parancsaival el-

lentétben vezették be, amint az egyházi törvények is ezt bizonyítják,

Dist. 8. c. Veritate és következő fejezetek.99 10 Ezt a szokást azonban

94 Nicolaus Cusanus (1401–1464), Brixen püspöke, kiváló tudós, aki úgy tartotta,

hogy a pápa 1215-ben tiltotta el a kelyhet.95 Cyprianus (210/215–258), Karthágó püspöke, vértanú, a nyugati egyház egyik

legolvasottabb írója.96 Hieronymus, magyarul: (Szent) Jeromos (kb. 345–420), nyugati egyházatya, a

Szentírás latin nyelvre fordítója.97 I. Gelasius római püspök (492–496).98 A Decretum Gratiani egyik fejezete.99 A Decretum Gratiani egyik fejezete.

41

nemcsak a Szentírás ellenére fogadták el, hanem a régi egyházi tör-

vények és az egyház példája ellenére is. 11 Ha azért egyesek inkább

akartak mindkét szín alatt élni a szentséggel, nem kellett kényszerí-

teni őket, hogy lelkiismeretük sérelmére másképpen cselekedjenek.

12 Mivel a szentség kettészakítása nem felel meg Krisztus rendelésé-

nek, el szokták hagyni nálunk a körmenetet is, amely eddig szokásban

volt.100

XXIII. A PAPOK HÁZASSÁGÁRÓL

1 Általános volt a panasz az olyan papok rossz példája miatt, akik nem

éltek önmegtartóztató életet. 2 Ezért mondotta állítólag Pius pápa,101

hogy ha voltak is bizonyos indítóokai annak, hogy a papoknak meg-

tiltották a házasságot, sokkal súlyosabb érvek vannak rá, amiért azt

meg kellene engedni nékik. Így írja meg ezt Platina.102 Mivel nálunk

a papok az említett nyilvános botrányokat el akarják kerülni, 3 meg-

házasodtak, és tanították, hogy szabad házasságot kötniük. Először,

mivel Pál azt mondja: 4 Minden egyes férfi únak legyen saját felesége

a paráznaság miatt [1Kor 7,2]; továbbá: Jobb házasságban élni, mint

égni [1Kor 7,9]. Másodszor, Krisztus azt mondja: 5 Nem mindenki

veszi be ezt a beszédet [Mt 19,11]; itt arra tanít, hogy nem minden

ember alkalmas a nőtlenségre, mivel Isten az embert szaporodásra

teremtette, 1Móz 1,27. 6 Az embernek pedig nincs hatalma arra, hogy

Isten külön adománya és munkálkodása nélkül a teremtésen változ-

tasson. 7 Azoknak tehát, akik nem alkalmasak a nőtlenségre, házas-

ságot kell kötniük. 8 Ugyanis semmiféle emberi törvény és fogadalom

sem törölheti el Isten parancsát és Isten rendelését. 9 Ezen okok miatt

tanítják a papjaink, hogy szabad házasságra lépniük.

10 Az is bizonyos, hogy a régi egyházban a papok házas emberek

100 Az úrnapi körmeneten az úrvacsora egyik jegyét, a díszes szentségtartóba he-

lyezett konszekrált ostyát ünnepélyesen viszik, ezzel lehetőséget adva imádására és a

tiszteletadásra.101 II. Pius pápa (1458–1464).102 Platina (†1481) humanista hittudós.

42

voltak. 11 Pál is azt mondja [1Tim 3,2], hogy olyan püspököt kell vá-

lasztani, aki házas ember. 12 Németországban is csak négyszáz évvel

ezelőtt erőszakolták rá a papokra a nőtlenséget, tanúsítottak is olyan

ellenállást, hogy amikor a mainzi érsek a római pápának103 ez ügyben

kiadott rendeletét ki akarta hirdetni, a haragra gerjedt papok a for-

rongásban majdnem meg is ölték. 13 Olyan embertelenül jártak el

ebben az ügyben, hogy nemcsak az elkövetkezőkre nézve tiltották

meg a házasságot, hanem minden isteni és emberi jognak, sőt olyan

egyházi törvényeknek ellenére, amelyeket nemcsak pápák, hanem a

leginkább dicséretre méltó zsinatok alkottak, a meglevőket is meg-

tiltották.

14 Mivel a világ öregedésével az emberi természet is mindig gyar-

lóbbá lesz, ajánlatos gondoskodni arról, nehogy még több bűn hara-

pózzék el Németországban!

15 Továbbá: Isten azért rendelte a házasságot, hogy orvossága legyen

az emberi erőtlenségnek. 16 Az egyházi törvények maguk mondják,

hogy a régi szigorúságon az emberek gyarlósága miatt későbbi idők-

ben egyszer-másszor enyhíteni kell. Kívánatos, hogy ez történjék eb-

ben az ügyben is! 17 S úgy tűnik, a gyülekezetekből egyszer csak el-

fogynak a pásztorok, ha a házasságot továbbra is megtiltják.

18 Mivel Isten rendelése érvényben van, mivel az egyház (régi) szo-

kása is jól ismert, és mivel a tisztátalan papnőtlenség annyi botrány,

házasságtörés és a kötelességteljesítő hatóság fenyítését megérdemlő

annyi más bűnt szült: mégis csak különös dolog, hogy semmilyen

ügyben sem járnak el nagyobb kegyetlenséggel, mint éppen a papok

házasságával szemben. 19 Isten azt parancsolta, hogy a házasságot

tiszteletben tartsuk. 20 A törvények minden jól szervezett államban,

még a pogányoknál is, a legnagyobb megbecsüléssel ékesítik a házas-

ságot. 21 Most viszont a legszigorúbb büntetésekkel gyötörnek egye-

seket, méghozzá papokat, ellenkezően az egyházi törvények szándé-

kával, és semmi más okból, hanem csak a házasságkötés miatt. 22 Pál

103 A rendeletet VII. Gergely pápa adta ki 1074-ben, és a legszigorúbb eszközökkel

szerzett érvényt neki.

43

gonosz lelkek tanításának mondja a házasság megtiltását, 1Tim 4,1kk.

23 Könnyű ezt megérteni most, amikor a házasságkötés tilalmát ilyen

büntetésekkel védelmezik.

24 Amint semmiféle emberi törvény sem érvénytelenítheti Isten

parancsát, éppúgy a fogadalom sem teheti érvénytelenné Isten ren-

delését. 25 Cyprianus is ezért tanácsolja, hogy menjenek férjhez azok

a nők, akik nem tartják meg a szüzességi fogadalmat. A saját szavai

szerint: Ha pedig nem akarnak vagy nem tudnak állhatatosak marad-

ni, akkor jobb, ha férjhez mennek, mint hogy érzéki vágyaik tüzébe

essenek; semmi esetre se okozzanak botránkozást a testvéreknek!

Levelek I. könyv 11. levél.

26 Bizonyos fokú méltányosságot még az egyházi törvények is mu-

tatnak azok iránt, akik a szabályszerű életkor elérése előtt tettek fo-

gadalmat, mint ahogy ez eddig többnyire történni szokott.

XXIV. A MISÉRŐL

1 Hamisan vádolják gyülekezeteinket azzal, hogy eltörlik a misét. A

mise megmaradt nálunk és a legnagyobb áhítattal ünneplik.104 2 A

megszokott szertartásokat is majdnem mind megtartják, csak a lati-

nul énekelt részekhez kapcsolódnak néhány helyen német énekek,

amelyek azért kerültek oda, hogy a népet tanítsák. 3 Ugyanis az isten-

tiszteleti szertartásokra elsősorban azért van szükség, hogy tanítsák

a járatlanokat. 4 Pál is meghagyta, hogy a gyülekezetben a nép szá-

mára érthető nyelvet kell használni [1Kor 14,9kk., 19]. 5 Megszokta

a nép, hogy egyszerre éljenek a szentséggel, akik előkészültek; ez

ugyancsak növeli a nyilvános istentiszteleti szertartások megbecsü-

lését és áhítatát. 6 Senkit nem bocsátanak a szentséghez, kivéve, aki-

ket előzőleg megvizsgáltak és meghallgattak. 7 Figyelmeztetik az em-

bereket a szentség méltóságára és arra is, hogyan kell vele élni, milyen

nagy vigasztalást ad a rettegő lelkiismeretnek, hogy tanuljanak Isten-

104 Akkori jelentésében a mise olyan istentisztelet, amelyen úrvacsorát osztanak.

44

ben hinni, minden jót Istentől várni és kérni. 8 Ilyen istentisztelet

gyönyörködteti Istent, a szentség ilyen vétele táplálja az igaz kegyes-

séget Isten iránt. 9 S így nem az látszik, mintha ellenfeleinknél a misék

nagyobb áhítattal történnének, mint nálunk.

10 Az is tény, minden jóravaló ember már régóta nyíltan és nagyon

komolyan panaszkodott, hogy a miséket pénzszerzésre használják fel,

s ezzel gyalázatos módon megszentségtelenítik. 11 Az sem titok, mi-

lyen széles területen folyik nyíltan ez a visszaélés minden templomban,

milyen sokan végzik a miséket csupán a díjazás kedvéért vagy az ala-

pítványi haszonért, és milyen sokan miséznek az egyházi törvények

tilalma ellenére. 12 Pál szigorúan megfenyegeti azokat, akik az úrva-

csorával méltatlanul bánnak, amikor ezt mondja: Aki méltatlanul eszi

a kenyeret vagy issza az Úrnak poharát, vádlottja lesz az Úr testének

és vérének [1Kor 11,27]. 13 Mivel nálunk a papokat fi gyelmeztették

erre a bűnre, megszűntek nálunk a magánmisék,105 hiszen alig volt

olyan magánmise, amelyet ne a pénzszerzés kedvéért tartottak volna.

14 Nagyon jól ismerték ezeket a visszaéléseket a püspökök, akik ha

idejében orvosolták volna ezeket, most kevesebb lenne köztünk az

ellentét. 15 Takargatásukkal előbb engedték, hogy sokféle vétek lo-

pózzék be az egyházba. 16 Most későn panaszkodni kezdenek az egy-

házban támadt bajok miatt, pedig erre az egész zűrzavarra egyes-egye-

dül azok a visszaélések adtak alkalmat, amelyeket nyilvánvaló voltuk

miatt tovább tűrni már nem lehetett. 17 Súlyos ellentétek támadtak a

mise és a szentség körül, 18 talán éppen azért, hogy bűnhődjék a világ

a misékkel oly sokáig űzött szentségtelen bánásmód miatt, amelyet

annyi évszázadon keresztül megtűrtek az egyházban azok, akiknek

pedig hatalmuk is, kötelességük is lett volna ezt kiigazítani. 19 Meg

van írva a Tízparancsolatban: Aki Isten nevével visszaél, nem lesz

büntetlen [2Móz 20,7]. 20 A világ kezdete óta semmiféle szent dolgot

sem használtak fel úgy pénzszerzésre, mint éppen a misét.

105 A magánmiséken, amelyeket valaki saját magáért vagy más személyért, esetleg

elhunytért mondatott, a misét celebráló papon kívül számos esetben senki más nem

vett részt.

45

21 Ehhez járult az a vélekedés – ami aztán a végtelenségig meg-

növelte a magánmisék számát – tudniillik, hogy szenvedésével Krisz-

tus az eredeti bűnért tett eleget, és a misét rendelte arra, hogy ott

menjen végbe a felajánlás a mindennapi bűnökért, a halálosakért és

a megbocsáthatókért. 22 Innen eredt az az elterjedt nézet, hogy a mise

a bemutatása által106 élők és holtak vétkeit eltörlő cselekmény. 23 Ek-

kor kezdtek el vitatkozni arról, hogy vajon egy mise, amelyet több

személyért mondtak, ér-e annyit, mint amit egyesekért külön mutat-

tak be. Ez a vita szülte a miséknek már említett mérhetetlen nagy

számát.

24 A mieink fi gyelmeztettek arra, hogy ezek a nézetek ellenkeznek

a Szentírással, és megsértik Krisztus szenvedésének dicsőségét. 25

Mert Krisztus szenvedése nemcsak az eredeti vétekért, hanem az ös-

szes többi bűnért is áldozat és elégtétel volt, amint ez meg van írva a

Zsidókhoz [írt levélben]: 26 Megszenteltettünk egyszer s mindenkor-

ra, a Jézus Krisztus testének megáldozása által [Zsid 10,10]. 27 Továb-

bá: Egyetlen áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket

[Zsid 10,14].

28 Tanítja továbbá az Írás, hogy Isten színe előtt a Krisztusba vetett

hit által igazulunk meg. 29 Ha tehát a mise a cselekmény bemutatá-

sával107 eltörli élők és holtak vétkeit, akkor nem hitből, hanem a mise

cselekménye folytán történik a megigazulás, amit az Írás nem enged

meg.

30 Krisztus inkább azt parancsolja, hogy az ő emlékezetére csele-

kedjük [Lk 22,19]. A mise tehát azért rendeltetett, hogy a szentséggel

élők hite megemlékezzék arról, milyen jótéteményekben van része

Krisztus által, s ez megbátorítsa és megvigasztalja a rettegő lelkiisme-

retet. 31 Mert Krisztusról megemlékezni annyit jelent, mint megem-

lékezni jótéteményeiről és abban a meggyőződésben lenni, hogy eze-

ket valóban nekünk adja. 32 Nem elég csak a történetre emlékezni,

106 A latin kifejezés (ex opere operato) arra utal, hogy valamely szertartás pusztán

az elvégzett cselekmény által hat.107 L. előző jegyzet.

46

mert erre a zsidók és hitetlenek is emlékezhetnek. 33 A misét tehát

azért kell megtartani, hogy ott a szentséget kiszolgáltassák a vigasz-

talásra szorulóknak, amint Ambrosius mondja: Mindig vétkezem,

ezért mindig kapnom kell az orvosságot.

34 Minthogy a mise ilyen együttes részesedés a szentségben, mi

ünnepenként tartunk egy közös misét; ha pedig vannak, akik élni kí-

vánnak a szentséggel, akkor más napokon is, ilyenkor kiszolgáltatjuk

a szentséget mindazoknak, akik azt óhajtják. 35 Ez a szokás egyáltalán

nem új dolog az egyházban. Gergely108 előtt a régiek egyáltalán nem

említik a magánmisét; a közös miséről annál többször szólnak. 36

Chrysostomus109 azt mondja: A pap napról napra ott áll az oltár előtt;

egyeseket hívogat a szentség vételére, másokat távol tart. 37 A régi

egyházi törvényekből is kitűnik, hogy az egyik (pap) misézett, a töb-

bi pap és diakónus pedig magához vette tőle az Úr testét. 38 A niceai

zsinat110 törvénye ezt mondja: A diakónusok a püspöktől vagy paptól

megfelelő sorrendben, a papok után vegyék az úrvacsora szentségét.

39 Pál is azt parancsolja az úrvacsora vételéről, hogy egymást várják

meg, hogy közös részesítés legyen [1Kor 11,33].

40 Mivel tehát a nálunk szokásos misére megvan a példa az egyház-

ban, a Szentírásban és az egyházi atyáknál, bízunk benne, hogy nem

lehet elvetni, főképp azért, mert a nyilvános szertartásokat nagyrészt

az eddigi szokásokhoz hasonlóan tartjuk; csak a misék számában van

eltérés, amit azonban a rendkívül súlyos és nyilvánvaló visszaélések

miatt bizonyára hasznos lenne korlátozni. 41 Régente a legnépesebb

gyülekezetekben sem tartottak mindennap misét, amint bizonyítja a

108 Prőhle Károly szerint VII. Gergely pápa (1073–1085), vö. Az Ágostai Hitvallás

(1930, 1943) jegyzeteit. Th e Book of Concord 2000: 71. szerint viszont I. Gergely pápa

(590–604).109 Chrysostomus, magyarul: Aranyszájú Szent János (†407), nagy hatású szónok,

konstantinápolyi pátriárka, az egyik legjelentősebb keleti egyházatya.110 Az első egyetemes zsinat, amely 325-ben volt.

47

Historia Tripartita111 9. könyve: Alexandriában viszont szerdán és pén-

teken felolvasnak az Írásból, az egyház tanítói pedig magyarázzák azt,

mindez a [mise]áldozat112 ünnepélyes szokása nélkül megy végbe.

XXV. A GYÓNÁSRÓL

1 Gyülekezeteinkben a gyónást nem törölték el. Nem szokták ugyan-

is kiszolgáltatni az Úrnak testét, csak azoknak, akiket előbb megvizs-

gáltak és feloldoztak.113 2 Nagyon lelkiismeretesen tanítják a népet a

feloldozásban való hitről, amelyről azelőtt nagy volt a hallgatás. 3 Ta-

nítják az embereket, hogy a feloldozást a legnagyobbra becsüljék,

mert az Isten szava, és Isten parancsára hirdetik. 4 Magasztalják a

kulcsok hatalmát, és emlékeztetnek arra, milyen vigasztalást nyújt a

rettegő lelkiismeretnek, és hogy Isten olyan hitet kíván, amely úgy

hisz ennek a feloldozásnak, mint Isten mennyből hangzó, saját sza-

vának, és hogy ez a hit valóban megkapja és elnyeri a bűnök bocsá-

natát. 5 Azelőtt szertelenül dicsőítették az elégtételeket; a hitről, Krisz-

tus érdeméről és a hitből származó igazságról egy szó sem esett. E

tekintetben gyülekezeteink a legkevésbé sem tekinthetők vétkeseknek.

6 Mert még ellenfeleink is kénytelenek elismerni rólunk, hogy a bűn-

bánatról szóló tanítást a mieink igen lelkiismeretesen tárgyalták és

megvilágították.

7 A gyónásról azonban azt tanítják, hogy a vétkek felsorolása nem

szükséges, a lelkiismeretet nem kell megterhelni valamennyi vétek

felsorolásának a gondjával, mivel lehetetlen is minden vétket felso-

rolni, amint ezt a zsoltár bizonyítja: A tévedéseket ki veheti észre?114

8 Hasonlóképpen Jeremiás: Gonosz az emberi szív és kikutathatat-

111 A hármas történet, Historia ecclesiastica tripartita, Cassiodorus (6. század)

egyháztörténetíró műve.112 Az itt alkalmazott latin szó: oblatio, tulajdonképpen: felajánlás.113 Az 1215-ben tartott IV. Lateráni zsinat megfelelő rendelkezésétől (Denzinger–

Hünermann 2004: *812.) a reformáció gyakorlata tehát nem tért el.114 Zsolt 19,13.

48

lan.115 9 Ha tehát csak a felsorolt vétkek kapnának bocsánatot, a többi

nem, akkor sohasem nyugodhatnék meg az emberek lelkiismerete,

mert nagyon sok bűnt nem vesznek észre, vagy nem tudnak rá vissza-

emlékezni.116 10 A régi egyházi írók is tanúsítják, hogy nem szükséges

ez a felsorolás. A dekrétumok idézik Chrysostomus szavait, aki így

szól: 11 Nem azt mondom neked, hogy a nyilvánosság elé tárd vét-

keidet, sem azt, hogy önmagadat bevádold másoknál, hanem azt aka-

rom, hogy engedj a prófétának, aki így szól: Tárd fel utadat Isten előtt!

[Zsolt 37,5] Azért valld meg imádságban bűneidet az igazán ítélő Is-

tennek! Mondd el vétkeidet, ne nyelveddel, hanem lelkiismereted

em lékezésével! 12 A bűnbánatról adott magyarázat, az V. szakasz Con-

sideret fejezete117 elismeri, hogy a gyónás emberi jogon alapul. 13 A

gyónást nálunk mégis megtartják, egyrészt a feloldozás végtelen nagy

jótéteményéért, másrészt azért, mert másképpen is hasznos a lelkiis-

meretnek.

XXVI. AZ ÉTELEK KÖZÖTTI

KÜLÖNBSÉGTÉTELRŐL

1 Általános meggyőződése volt nemcsak a tömegnek, hanem a gyü-

lekezetekben tanítóknak is, hogy az ételek közti különbségtétel és

hasonló emberi hagyományok hasznos cselekedetek a kegyelem ki-

érdemlésére és a bűnökért való elégtételre. 2 Hogy valóban így gon-

dolkodik a világ, ez abból is látszik, hogy napról napra új szertartá-

sokat, rendeket, új ünnepeket, új böjtöket vezettek be, és a tanítók a

templomokban úgy követelték ezeket a dolgokat, mint a kegyelem

115 Jer 17,9.116 Luther a gyónást az Isten előtti szívbeli gyónásként értelmezte. A hagyományos

gyakorlattól eltérően az Isten előtti alázat magatartása volt fontos, nem pedig az el-

követett vétkek teljes felsorolása. Azok megnevezését tartotta szükségesnek, „ame-

lyekről tudunk, és amelyek terhelik lelkünket” (Kis káté: Így tanítsuk gyónni az egy-

szerű embereket!).117 Utalás a már említett Gratianus-féle gyűjtemény (Decretum Gratiani) egyik

később kiegészített és módosított fejezetére.

49

kiérdemléséhez szükséges istentiszteletet, és hevesen ijesztgették az

emberek lelkiismeretét, ha azokból valamit elmulasztanának. 3 Ennek

a hagyományokról vallott meggyőződésnek sok káros következménye

volt az egyházban.

4 Először is: elhomályosult a kegyelem és a hitből származó meg-

igazulás tanítása, amely az evangélium fő része, és amelynek leginkább

kell meglennie és kiemelkednie az egyházban, hogy Krisztus érdemét

jól megismerhessük; és az a hit, amely Krisztusért bízik a bűnök bo-

csánatában, magasan fölébe kerüljön a cselekedeteknek és minden

másfajta kegyes cselekménynek. 5 Pál is azért foglalkozik olyan sokat

ezzel a tanítással a törvényt és emberi hagyományokat félretéve, hogy

megmutassa: a keresztyén értelemben vett igazság más valami, mint

az ilyen cselekedetek, tudniillik, az a hit, amely bizonyos, hogy a Krisz-

tusért minket [Isten] kegyelembe fogad. 6 Pálnak ezt a tanítását csak-

nem teljesen elnyomta az egyházi hagyomány, amely azt a nézetet

szülte, hogy ételek közti különbségtétellel és más hasonló kegyes cse-

lekedetekkel kell érdemessé válnunk a kegyelemre és megigazulásra.

7 A bűnbánattal kapcsolatban semmilyen említés sem történt a hitről,

csak ezeket az elégtételszerző cselekedeteket javasolták; azt gondol-

ták, egyedül ezekből áll a bűnbánat.

8 Másodszor: elhomályosították ezek a hagyományos szokások Is-

ten parancsolatait is, mert a hagyományt sokkal többre becsülték

Isten parancsolatainál. Az egész keresztyénség semmi más, gondolták,

mint meghatározott ünnepek, kegyes szokások, böjtök és öltözetek

megtartása. 9 Az ilyen hagyományos szabályok kapták meg a „lelki

élet” és „tökéletes élet” kitüntető nevét. 10 Eközben pedig minden

dicséret nélkül maradtak Istennek hivatásunkra vonatkozó parancso-

latai, közelebbről az, hogy a családfő felnevelte gyermekét, az anya

gyermeket szült, s a fejedelem kormányozta az országot. Ezeket csak

világi és tökéletlen dolgoknak tartották, sokkalta alacsonyabb ren-

dűeknek az előbbi szemkápráztató szokásoknál. 11 Ez a tévelygés sú-

lyosan gyötörte a kegyes lelkiismeretet; bánkódtak, hogy tökéletlen

életformában élnek, házaséletben, hivatali tisztségekben vagy más

50

világi foglalkozásokban, és csodálták a szerzeteseket és hasonlókat,

hamisan vélték, hogy azok életmódja kedvesebb Istennek.

12 Harmadszor: nagy veszedelmet hozott a hagyomány a lelkiisme-

retre is, mivel lehetetlen volt minden hagyományt megtartani, és még-

is azt gondolták az emberek, hogy ezek a szabályok szükséges vallási

szokások. 13 Gerson118 azt írja: sokan estek kétségbe, mások még ön-

gyilkossá is lettek azért, mert úgy érezték, hogy a hagyományoknak

nem tudnak eleget tenni, miközben a hitből származó igazság és a

kegyelem vigasztalása felől semmit sem hallottak. 14 Látjuk, hogy a

summisták119 és hittudósok összegyűjtik a hagyományokat, és kön-

nyítéseket keresnek, hogy a lelkiismeret terhét kisebbé tegyék; még-

sem szabadították fel eléggé a lelkiismeretet, sőt olykor még inkább

megkötözték. 15 A hagyományokkal való foglalkozás viszont annyira

igénybe vette az iskolákat120 és a prédikációkat, hogy nem maradt

idejük a Szentírással foglalkozni és hasznosabb tanítást keresni a hit-

ről, a keresztről, a reménységről, a világi dolgok méltóságáról és a

lelkiismeretnek nehéz próbatételekben való vigasztalásáról. 16 Gerson,

meg néhány más hittudós erősen panaszkodott is: ezek a hagyomány

körüli civódások akadályozzák őket abban, hogy a tanítás értékesebb

részével foglalkozzanak. 17 Augustinus is tiltja, hogy megterheljék a

lelkiismeretet ilyesfajta szabályokkal, és bölcsen fi gyelmezteti Janua-

riust, hogy tudja meg, azok megtartása közömbös dolog; ugyanis ezt

mondja.

18 A mieinkre tehát nem szabad úgy nézni, hogy csak meggondo-

latlanul vagy a püspökök iránti gyűlöletből érintették ezt a kérdést,

ahogyan egyesek hamisan gyanítják. 19 Igen nagy szükség volt arra,

hogy fi gyelmeztessék a gyülekezeteket azokra a tévelygésekre, amelyek

a hagyomány helytelen értelmezéséből származtak. 20 Mert az evan-

gélium megkívánja, hogy az egyházban a kegyelemről és hitbeli igaz-

118 Gerson (†1429) híres párizsi teológus, a párizsi egyetem kancellárja.119 Summisták azok a középkori egyházi tudósok, akiknek az egyház tanait össze-

foglaló műveik a Summa theologiae címet viselték. A legnagyobbak voltak közöttük

Aquinói Tamás (1225–1274), Duns Scotus (1270–1300) és az ő tanítványaik.120 Latinul: scholae, itt tulajdonképpen az egyetemeket jelenti.

51

ságról szóló tanítással sokat foglalkozzanak, amelyet nem lehet meg-

érteni, ha valaki úgy gondolkodik, hogy maga választotta szabályok

megtartása útján érdemessé válhatnak a kegyelemre.

21 Így tanítottak [a mieink], hogy emberi hagyományok megtartá-

sával sem a kegyelemre érdemessé lenni, sem bűneinkért elégtételt

adni nem tudunk. Ezért nem kell azt gondolni, hogy az ilyesféle sza-

bályok szükséges vallási szokások. 22 Felsorolják a bizonyító helyeket

a Szentírásból. Krisztus Máté evangéliumának 15. fejezetében121 men-

ti az apostolokat, akik nem tartották meg a hagyományos szokást;

pedig világos volt, hogy az közömbös,122 és rokon dolog a törvényben

előírt mosakodásokkal. Ezt mondja: Hiába tisztelnek engem emberek

rendeléseivel [Mt 15,9]. 23 Haszontalan tiszteletet tehát nem követel.

Kevéssel utóbb pedig hozzáteszi: Nem az fertőzi meg az embert, ami

a szájon bemegy [Mt 15,11]. 24 Hasonlóképpen Róm 14,17: Az Isten

országa nem evés vagy ivás. 25 Kol 2,16: Senki azért titeket meg ne

ítéljen evésért vagy ivásért avagy ünnep vagy szombat dolgában. 26

Továbbá: [Kol 2,21–22]: Ha tehát Krisztussal meghaltatok a világ ele-

mei számára, miért terhelitek magatokat olyan kötöttségekkel, amelyek

csak az e világ szerint élőkre kötelezők: Ne nyúlj hozzá, ne ízleld meg,

ne is érintsd!”123 27 Az Apostolok cselekedetei 15. fejezetében Péter

azt mondja: Mit kísértitek az Istent, hogy a tanítványok nyakába oly

igát tegyetek, amelyet sem mi, sem a mi atyáink, el nem hordozhat-

tunk? Azonban az Úr Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy

meg tartatunk, miképpen azok is [ApCsel 15,10–11]. 28 Péter itt meg-

tiltja, hogy az emberek lelkiismeretét igen sok, akár mózesi, akár más

szer tar tással terheljék. 29 A Timóteushoz írt első levél 4. része az

éte lek tilalmát gonosz lelkek tanításának mondja; mert ellenkezik az

evangéliummal, hogy valaki ilyen cselekedeteket rendeljen el vagy

tegyen, akár azért, hogy ezek által érdemessé váljunk a kegyelemre,

121 Mt 15,3kk.122 Latinul: media res, görögül: adiaforon. Utalás olyan dolgokra, amelyek megte-

hetők vagy elmulaszthatók a lelkiismeret megterhelése, azaz bűn nélkül.123 A dőlt betűs mondatot először az 1531-es editio princeps, majd a Liber Con-

cordiae 1580-as és 1584-es latin változatai tartalmazták.

52

akár abban a meggyőződésben, hogy ilyesfajta vallási szokás nélkül

nem létezhet keresztyén igazság [1Tim 4,1–3].

30 Ellenfeleink itt azt vetik a szemünkre, hogy a mieink tiltják az

önfegyelmezést és a test megöldöklését, úgy, mint Jovinianus.124 A

mieink írásaiban azonban egészen más található. 31 Mindenkor azt

tanították a keresztről, hogy a keresztyéneknek el kell tűrniük a meg-

próbáltatásokat. 32 A [testnek] igazi, komoly, képmutatás nélküli meg-

öldöklése ez: különféle megpróbáltatásokat szenvedni és együtt fe-

szíttetni meg a Krisztussal.

33 Ezenfelül tanítják: minden keresztyénnek azért kell gyakorolnia

és féken tartania magát testi fegyelmezéssel, testi gyakorlással és fá-

radságos munkával, hogy se jólét, se tétlenség ne ingerelje vétkezésre;

nem pedig azért, hogy az ilyen gyakorlat útján érdemeljük ki a bűn-

bocsánatot és adjunk elégtételt a bűnökért. 34 A testnek ezt a meg-

fegyelmezését nemcsak néhány, arra kijelölt napon, hanem minden

időben keményen folytatni kell, 35 ahogy Krisztus parancsolja: Vi-

gyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek

mámortól [Lk 21,34]. 36 Továbbá: a gonosz lelkeknek ez a fajtája sem-

mivel sem űzhető ki, csupán böjtöléssel és könyörgéssel [Mk 9,29].

37 És Pál ezt mondja: Megsanyargatom testemet és szolgává teszem

[1Kor 9,27]. 38 Világosan rámutat: megsanyargatja testét, nem azért,

hogy ezzel az önfegyelmezéssel kiérdemelje a bűnbocsánatot, hanem

hogy teste a hatalmában legyen, alkalmassá váljék a lelki életre és

hivatásbeli kötelességének betöltésére. 39 Tehát nem a böjtöt magát

ítéljük el, hanem azokat a hagyományos szokásokat, amelyek bizonyos

napokat és bizonyos ételeket a lelkiismeret veszedelmére oly módon

követelnek meg, mintha az ilyesfajta cselekedetek szükséges vallásos

szokások lennének.

40 Mégis megtartják nálunk a legtöbb olyan hagyományt, így a lek-

ciók rendjét a misében, az ünnepeket stb., amelyek alkalmasak arra,

hogy az egyházban rend legyen. 41 De egyúttal fi gyelmeztetik az em-

bereket, hogy az ilyen külső kegyességgyakorlás nem tesz igazzá Isten

124 Jovinianus a IV. században élt római szerzetes, aszkéta.

53

színe előtt, és nem szabad bűnül felróni, ha valaki ilyen dolgokban

– mások megbotránkoztatása nélkül – valamit elmulaszt. 42 Ez a sza-

badság az emberi eredetű egyházi szokások tekintetében nem volt

ismeretlen az egyházi atyáknál sem. 43 Keleten más időben tartották

a húsvétot, mint Rómában.125 Amikor a rómaiak ezért a különbségért

a Keletet szakadással vádolták, akkor mások fi gyelmeztették őket,

hogy az ilyen szokásoknak nem kell mindenütt hasonlónak lenniük.

44 Irenaeus126 is azt mondja: A böjt különbözősége nem bontja meg a

hit egyezését, és a Distinct. XII. szakaszában127 Gergely pápa128 ki-

jelenti, hogy az ilyen különbség nem sérti az egyház egységét. 45 A

Historia Tripartita129 9. könyvében számos példát találunk összegyűjt-

ve eltérő egyházi szokásokra, s mellettük ez az idézet áll: Az aposto-

loknak nem arra volt gondjuk, hogy ünnepnapokról rendelkezzenek,

hanem hogy az igaz életfolytatást és istenfélelmet hirdessék.

XXVII. A SZERZETESI FOGADALMAKRÓL

1 Jobban megérti majd, hogy a szerzetesi fogadalmakról nálunk mit

tanítanak, aki emlékezetébe idézi, milyen állapotok voltak a kolosto-

rokban, és mi minden történt napról napra magukban a kolostorok-

ban, ami az egyházi törvényekkel ellenkezett. 2 Augustinus idejében

szabad társulatok voltak;130 később, amikor a fegyelem mindenütt

meg lazult, bevezették a fogadalmakat, hogy ezzel, mint jól elgondolt

börtönráccsal, állítsák helyre a fegyelmet. 3 A fogadalmak mellé las-

125 A keleti és a nyugati keresztyénség ma is legtöbbször különböző időpontban

ünnepli a húsvétot.126 Irenaeus (142 előtt – 195), lyoni presbiter, majd püspök.127 Utalás a már említett Gratianus-féle gyűjtemény (Decretum Gratiani) egyik

fejezetére.128 Nagy I. Gergely pápa (590–604).129 A hármas történet, Historia ecclesiastica tripartita, Cassiodorus (6. század)

egyháztörténetíró műve.130 A kolostorból való kilépés a szerzetesség kialakulása idején még megengedett

volt, amint ezt Johannes Cassianus (kb. 360–435) szabályai tanúsítják.

54

sanként még sok más rendszabály került. 4 Az egyházi törvények el-

lenére sokszor olyanokat is ezekbe a bilincsekbe vertek, akik még nem

érték el a törvényes életkort. 5 Sokan tévedésből kerültek bele ebbe

az életformába: nem voltak ugyan kiskorúak, de hiányzott az ítélőké-

pességük arra nézve, hogy mire képesek. 6 Akik így beleestek a há lóba,

azokat bent maradásra kényszerítették; még ha az egyházi törvények

jóvoltából nem egy kiszabadulhatott volna közülük. 7 Az apácák ko-

lostoraiban ez még gyakrabban megtörtént, mint a szerzeteseknél;

pedig a gyengébb nemmel kíméletesebben kellett volna bánni. 8 Ez a

ridegség már azelőtt sem tetszett sok jóérzésű embernek, akik látták,

hogy serdülő lányokat és ifj akat a megélhetésért kényszerítettek a

kolostorokba, s látták, milyen szerencsétlen következményekkel járt

ez az eljárás, milyen botrányokat szült, és milyen hurkot vetett az

emberek lelkiismeretére. 9 Fájlalták, hogy az egyházi törvények tekin-

télyét ebben a nagyon is veszedelmes dologban teljesen semmibe ve-

szik és félreállítják. 10 Tetézte még ezeket a bajokat az a fogadalmak-

ra vonatkozó meggyőződés, amelyről bizonyosan tudjuk, hogy már

régen nem tetszett maguknak a szerzeteseknek sem, ha kissé értel-

mesebbek voltak.

11 Azt állították, hogy a fogadalmak egyenlő értékűek a keresztség-

gel; tanították, hogy ezzel az életformával érdemessé válnak a bűn-

bocsánatra és a megigazulásra Isten színe előtt. 12 Sőt, megtoldották

még azzal, hogy a szerzetesi élet nemcsak az Isten színe előtti igaz-

ságot érdemli ki, hanem még ennél többet is, mivel nemcsak a paran-

csolatokat tartja meg, hanem az evangéliumi tanácsokat is.131 13 Így

hitették el, hogy a szerzetesi fogadalomtétel sokkal különb a kereszt-

ségnél, és a szerzetesi élet többet érdemel, mint a világi hivatalt vise-

lők, a lelkészek és hozzájuk hasonlók, akik kitalált vallásos cseleke-

detek nélkül, Isten parancsolatai szerint saját hivatásukban szolgálnak.

131 A római katolikus egyház hagyományosan azokat a jézusi parancsokat nevezi

evangéliumi tanácsoknak, amelyeknek a megvalósítására külön, egyéni elhivatottság-

gal kell törekedni. Ezek a szerzetesi élet alapvető parancsai: szüzesség, szegénység,

engedelmesség.

55

14 Mindebből nem tagadhatnak le semmit; ugyanis a saját könyveik-

ben található.

15 Mi történt később a kolostorokban? Valamikor a szent tudomá-

nyok és egyéb tanulmányok iskolái voltak, amelyek az egyház számá-

ra hasznosak, innen szoktak elhívni lelkipásztorokat és püspököket:

most más a helyzet; az ismert dolgokat nem szükséges elmondani. 16

Valamikor azért gyülekeztek össze, hogy tanuljanak: most meg azt

képzelik, ennek az életformának az a rendeltetése, hogy érdemessé

tegyen a kegyelemre és a megigazulásra, sőt azt hirdetik, hogy ez a

tökéletesség állapota, és sokkal többre becsülik mindenféle más, Is-

tentől rendelt életformánál. 17 Kerülve minden gyűlölködő túlzást,

mindezt azért mondottuk el, hogy jobban meg lehessen érteni a mi-

eink tanítását erről a kérdésről.

18 Először is,132 a házasságra lépők felől azt tanítják: mindenkinek

szabad házasságot kötni, aki nem alkalmas arra, hogy házasság nélkül

maradjon, mert fogadalmak nem tehetik semmissé Isten rendelését

és parancsát. 19 Isten parancsa pedig ez: A paráznaság miatt minden

egyes férfi únak saját felesége legyen [1Kor 7,2]. 20 De nemcsak ez a

parancs, hanem Isten teremtése és rendje is a házasságkötésre köte-

lezi mindazokat, akik külön isteni adottság nélkül kivételt nem alkot-

nak, eszerint: Nem jó az embernek egyedül lenni, 1Móz 2,18. 21 Nem

vétkeznek tehát, akik Isten e parancsának és rendelésének engedel-

meskednek.

22 Mivel lehet érvelni mindezek ellen? Túlozza bár valaki a fogada-

lom kötelező erejét, amennyire csak akarja, azt mégsem tudja elérni,

hogy a fogadalom Isten parancsát semmivé tegye. 23 Az egyházi tör-

vények tanítása szerint minden fogadalomnál érvényben marad a

feljebbvaló joga; sokkal kevésbé van akkor hát érvényük ezeknek a

fogadalmaknak Isten parancsai ellenében.

24 Hogyha a fogadalmak kötelező volta semmilyen okból sem len-

ne megváltoztatható, akkor a római pápák sem adtak volna alóluk

felmentést. Mert ember nem oldhat fel olyan kötelezettség alól, amely

132 A második érv a 36. ponttal kezdődik.

56

félreérthetetlenül Isten törvénye. 25 Bölcsen döntöttek azonban a ró-

mai pápák akképpen, hogy az ilyen kötelezettségnél méltányosságot

kell tanúsítani; gyakran olvasunk ezért arról, hogy fogadalmak alól

felmentést adtak. 26 Ismeretes az aragonok királyának története, akit

kolostorból hívtak vissza,133 de a mi időnkben is vannak ilyen példák.

27 Továbbá: miért túlozzák ellenfeleink annyira a fogadalom köte-

lező erejét vagy hatását, s eközben éppen a fogadalom természetéről

hallgatnak: hogy teljesíthető dolognak kell lennie, önként kell történ-

nie, saját elhatározásból és megfontolásból kell származnia? 28 Hogy

az egész életre szóló szüzesség mennyire áll az ember hatalmában, az

nem ismeretlen dolog. És milyen kevesen tettek fogadalmat önként,

saját elhatározásukból? 29 Lányokat és ifj akat, mielőtt még meglenne

a kellő ítélőképességük, rábeszélnek, nem egyszer rá is kényszerítenek

a fogadalomtételre. 30 Méltatlan dolog hát olyan kíméletlenül vitatni

kötelező voltát, holott mindenki elismeri, a fogadalom természetével

ellenkezik, hogy valaki saját elhatározása és kellő megfontolás nélkül

tegyen fogadást.

31 Az egyházi törvények nagy része érvénytelennek nyilvánítja a 15.

életévet megelőzően tett fogadalmakat, mert ezelőtt az életkor előtt

nyilván nem olyan még az ítélőképesség, hogy valaki dönteni tudjon

egész életéről. 32 Egy másik egyházi törvény jobban tekintetbe veszi

az emberi gyarlóságot, s ehhez még hozzátesz néhány évet, s tiltja a

fogadalomtételt a 18. életév előtt. Melyiket kövessük a kettő közül? 33

A legnagyobb részüknek megvan a mentsége a kolostor elhagyására,

hiszen a legtöbben az előtt az életkor előtt tették le fogadalmukat.

34 Végül: ha a fogadalom megszegése kárhoztató is lenne, nyilván

még ebből sem következnék rögtön az, hogy az ilyen személyek házas-

ságát fel kell bontani. 35 Augustinus tagadja, hogy fel kell bontani

(XXVII. szakasz, 1. kérdés, Nuptiarum fejezet);134 pedig tekintélye nem

kis súllyal esik latba, még ha mások utána másképpen döntöttek is.

133 Az aragonok királya, Ramir volt az, akit bátyja halála után a 12. században a

kolostorból hívtak a királyi trónra.134 Utalás a már említett Gratianus-féle gyűjtemény (Decretum Gratiani) egyik

fejezetére, amely Augustinus De bono viduitatis című művéből idéz.

57

36 Bár világos, hogy Istennek, a házasságra vonatkozó parancsa a

többséget megszabadítja a fogadalmak alól, a mieink még más indok-

lást is adnak a fogadalmak érvénytelenségére nézve: istentelen dolog

Isten tiszteletének minden olyan formája, amelyet emberek a meg-

igazulás és kegyelem kiérdemlése végett Isten parancsa nélkül ren-

deltek el és választottak, miként Krisztus maga mondja: Hiába tisz-

telnek engem emberi rendelésekkel [Mt 15,9]. 37 Pál is mindenütt arra

tanít, hogy a megigazulást ne emberektől kigondolt saját szabályokban

és vallási szokásokban keressük, mert hit által lesz azoké, akik hiszik,

hogy Isten őket Krisztusért kegyelmébe fogadja.

38 Nyilvánvaló viszont, hogy a szerzetesek azt tanították: kitalált

vallási gyakorlatuk eleget tesz a bűnökért, érdemessé tesz a kegye-

lemre és a megigazulásra. Mi más ez, mint Krisztus dicsőségét kiseb-

bíteni s elhomályosítani és a hitből származó igazságot tagadni? 39

Következik ebből, hogy ezek a szokásos fogadalmak istentelen vallá-

si szokások voltak, s ezért érvénytelenek. 40 Mert az istentelen és

Is ten parancsa ellenére történt fogadalom nem érvényes, fogadalom

bűnre nem kötelezhet, amint az egyházi törvény mondja.

41 Pál így szól: „Elszakadtatok Krisztustól, akik a törvény által akar-

tok megigazulni; a kegyelemből kiestetek” [Gal 5,4]. 42 Tehát azok is,

akik fogadalmakkal akarnak megigazulni, elszakadnak Krisztustól és

kiesnek a kegyelemből. 43 Mert akik a fogadalmaknak tulajdonítják a

megigazulást, azok is saját cselekedeteiknek tulajdonítanak olyat, ami

igazában Krisztus dicsőségéhez tartozik. 44 Tagadni sem lehet, hogy

a szerzetesek azt tanították: ők fogadalmaik és rendszabályaik révén

igazulnak meg, és lesznek érdemessé a bűnbocsánatra; sőt még ennél

is nagyobb képtelenséget találtak ki: azzal dicsekedtek, hogy cseleke-

deteikből másoknak is juttathatnak. 45 Ha valaki ezeket a dolgokat

rosszindulatból tetézni akarná, milyen sok mindent tudna összeszed-

ni, amit már a szerzetesek maguk is szégyellenek! 46 Ráadásul elhitet-

ték az emberekkel, hogy kitalált vallási gyakorlatuk a keresztyén tö-

kéletesség állapota. 47 Nem azt jelenti-e ez, hogy cselekedeteknek

tulajdonítják a megigazulást? 48 Súlyos botrány az egyházban, hogy

Isten tisztelésének bizonyos, emberektől kigondolt formáját Isten

58

parancsa nélkül ajánlgatják a népnek, és azt tanítják: Istennek ilyen

tisztelete teszi igazzá az embereket! Mert a hitből való igazság, ame-

lyet leginkább kell hirdetni az egyházban, elhomályosul, amikor ezzel

a csodálatos angyali kegyességgel, a szegénység, alázatosság és szü-

zesség színlelésével kápráztatják el az emberek szemét.

49 Azonkívül elhomályosulnak Isten parancsolatai és Isten igaz tisz-

telete, amikor az emberek azt hallják, hogy egyedül a szerzetesek van-

nak a tökéletesség állapotában. A keresztyén tökéletesség ugyanis ez:

Istent igazán félni, és mégis erősen bízni és hinni Krisztusért, hogy

Isten kiengesztelődött irántunk – Istentől kérni és valóban tőle várni

segítséget a hivatásunkkal járó minden dologban –, eközben pedig a

közéletben fáradhatatlanul végezni a jó cselekedeteket és élni hivatá-

sunknak. 50 Ezekből áll az igazi tökéletesség és Istennek igaz tisztele-

te, nem pedig a házasélet kerüléséből, koldulásból vagy szennyes öl-

tözékből! 51 A nép aztán sokféle veszedelmes nézetet formál magának

a szerzetesi életnek ebből a hamis magasztalásából. 52 Hallja a házas-

ságon kívül maradás szertelen dicséretét – ezért nyugtalan lelkiisme-

rettel él házasságban. 53 Hallja, hogy csak a koldusszegények tökéle-

tesek – ezért rossz lelkiismerettel tartja meg földi javait, rossz lelki-

ismerettel intézi anyagi ügyeit. 54 Hallja, hogy bosszút nem állni

evangéliumi tanács – ezért egyesek a magánéletben félelem nélkül

bosszút állnak, mivel azt hallják, a bosszúállás tilalma csak tanács,

nem parancsolat. 55 Mások viszont még ennél is inkább tévelyegnek:

azt tartják, hogy minden hivatal, minden világi kötelességteljesítés

méltatlan a keresztyénekhez és ellenkezik az evangélium tanácsával.

56 Lehet olvasni olyan esetekről, hogy emberek otthagyták család-

jukat, elhagyták az állami szolgálatot, és kolostorba vonultak. 57 Úgy

nevezték ezt: menekülni a világtól és szent életre törekedni; nem lát-

ták meg, hogy Istennek szolgálni azok szerint a parancsolatok szerint

kell, amelyeket ő maga adott, és nem olyan parancsok szerint, ame-

lyeket emberek gondoltak ki. 58 Jó és tökéletes csak az az életforma,

amelyet Isten maga parancsol. 59 Ezekre a dolgokra fi gyelmeztetni

kell az embereket.

60 Régebben már Gerson is megrótta a szerzetesek téves nézetét a

59

tökéletességről, és tanúsítja, az ő idejében új volt az a hang, hogy a

szerzetesi élet a tökéletesség állapota.

61 Ennyi mindenféle istentelen nézet tapad hát a fogadalmakhoz:

hogy megigazulást szereznek, hogy ez a keresztyén tökéletesség, hogy

a szerzetesek egyszerre töltik be a tanácsokat és a parancsolatokat, és

hogy a megköveteltnél több jó cselekedettel rendelkeznek. 62 Mivel

ezek mind hamis és hiábavaló dolgok, a fogadalmakat érvénytelenné

teszik.

XXVIII. AZ EGYHÁZI HATALOMRÓL

1 Régebben nagy viták folytak a püspökök hatalmáról; ezek során

egyesek helytelenül összezavarták az egyházi hatalmat és a kard hatal-

mát.135 2 Ebből a zavarból hatalmas háborúk, igen nagy bonyodalmak

támadtak, mert közben a pápák a kulcsok hatalmára támaszkodva

nemcsak hogy új vallási szokásokat rendeltek el és bizonyos ügyeknek

[önmaguk számára való] fenntartásával,136 erőszakos kiközösítéssel

terhelték a lelkiismeretet, hanem még azt is megkísérelték, hogy föl-

di országokat másoknak adjanak, és császárokat fosszanak meg ha-

talmuktól. 3 Istenfélő és tudós férfi ak az egyházban már jóval ezelőtt

megrótták ezeket a vétkeket. 4 A mieink tehát, hogy az emberek lelki-

ismeretét tanítsák, kénytelenek voltak az egyházi hatalom és a kard

hatalma közötti különbséget nyilvánvalóvá tenni, és tanították: mind-

kettőt Isten parancsára vallásos tiszteletben kell részesíteni, és úgy

kell megbecsülni, mint Isten legnagyobb földi jótéteményeit.

5 Így azt tartják, hogy az evangélium szerint a kulcsok hatalma vagy

a püspöki hatalom Istentől eredő hatalom, illetve megbízatás az evan-

gélium hirdetésére, a bűnök megbocsátására vagy megtartására és a

135 A püspökök kezében ebben az időben lelki (egyházi) és világi hatalom is volt,

ezek szétválasztását tartja szükségesnek. A püspöki tiszttel esetleg járó világi hatalom

feladása nélkül ad a hitvallás ajánlást e hivatal evangéliumnak megfelelő gyakorlá-

sára.136 Az ún. fenntartott esetekben a bűnöst csak a pápa vagy egy püspök oldozhat-

ta fel.

60

szentségek kiszolgáltatására. 6 Mert Krisztus ezzel a megbízással kül-

di szét az apostolokat: Amiként engem küldött az Atya, én is akképpen

küldelek titeket. Vegyetek Szentlelket! Akiknek bűneit megbocsátjá-

tok, megbocsáttatnak azoknak; akikéit megtartjátok, megtartatnak

[Jn 20, 21–23]. 7 És Mk 16,15: Menjetek el, hirdessétek az evangéliu-

mot minden teremtésnek stb.

8 Ezt a hatalmat – az elhívásnak megfelelően – csak az evangélium

tanítása vagy prédikálása és a szentségek kiszolgáltatása útján lehet

gyakorolni, akár sok ember, akár egyesek felé, mert amikben így ré-

szesülünk, azok nem testi, hanem örök javak: örökkévaló igazság,

Szentlélek és örök élet. 9 Ezek nem nyerhetők el másképpen, csak az

ige és a szentségek szolgálatán keresztül, amint Pál mondja: Az evan-

gélium Istennek hatalma minden hívőnek üdvösségére [Róm 1,16].

És a 119. zsoltár [50. v.]: A te beszéded megelevenít engem. 10 Mivel

tehát az egyházi hatalom örökkévaló javakban részesít, és csak az

igehirdetés szolgálatán keresztül gyakorolható, azért az állami kor-

mányzatot éppoly kevéssé akadályozza, mint ahogyan az énekművé-

szet sem akadályozza az állami kormányzatot. 11 Hiszen az állami

kormányzat egészen más dolgokkal foglalkozik, mint az evangélium.

A világi hatóság nem az emberek lelkét, hanem a testüket és javaikat

védi nyilvánvaló jogtalanságok ellen, és fegyverrel és testi bünteté-

sekkel tart rendet az emberek között. Az evangélium viszont a lelke-

ket védelmezi istentelen nézetek, az ördög és az örök halál ellen.

12 Nem szabad tehát összekeverni az egyházi és a világi hatalmat!

Az egyházi hatalomnak az a megbízatása, hogy tanítsa az evangéliu-

mot, és kiszolgáltassa a szentségeket. 13 Ne avatkozzék idegen hatás-

körbe, ne osztogasson földi országokat, ne érvénytelenítse hatóságok

törvényeit, ne oldjon fel a törvényes engedelmesség alól, ne akadá-

lyozza az igazságszolgáltatást semmiféle világi rendelkezés vagy szer-

ződés dolgában, és ne akarjon törvényeket szabni a világi hatóságok-

nak az államforma kialakításában, 14 amint Krisztus mondja: Az én

országom nem e világból való [Jn 18,36]. 15 Továbbá: Ki tett engem

köztetek bíróvá és osztóvá? [Lk 12,14]. 16 Pál is így szól Fil 3,20: A mi

országunk mennyekben van. 17 2Kor 10,4: A mi hadakozásunk fegy-

61

verei nem testiek, hanem Isten által van erejük emberi elgondolások

lerontására stb.

18 Így tesznek különbséget a mieink a kétféle hatalom feladata kö-

zött, és köteleznek rá, hogy mindkettőt tiszteletben tartsuk, és hogy

elismerjük, mindkettő Isten ajándéka és jótéteménye.

19 Ha a püspökök a kardnak valamiféle hatalmával bírnak, ezt nem

püspökökként az evangélium parancsára birtokolják, hanem emberi

jog alapján, királyoktól és császároktól kapták saját javaik világi igaz-

gatására. Ez azonban másféle tevékenység, mint az evangélium szol-

gálata.

20 Amikor tehát a püspökök joghatóságáról van szó, világi hatalmu-

kat meg kell különböztetni egyházi joghatóságuktól. 21 Ennélfogva az

evangélium értelmében, vagy amint mondani szokták, isteni jogon,

ez a joghatóság illeti meg a püspököket mint püspököket, vagyis mint

akikre az ige és szentségek szolgálata van rábízva: bűnöket megbocsá-

tani, az evangéliummal ellenkező tanítást elvetni és az istentelene ket,

akiknek istentelensége nyilvánvaló, az egyház közösségéből kire kesz-

teni – emberi erő nélkül, de az igével. 22 A gyülekezetek ebben szük-

ségképpen, isteni jog alapján engedelmességgel tartoznak nekik, esze-

rint [az ige szerint]: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” [Lk 10,16].

23 Ha azonban az evangéliummal ellentétben tanítanak vagy ren-

delnek el valamit, akkor ott van Isten parancsa a gyülekezetnek, amely

megtiltja az engedelmességet. Mt 7,15: Őrizkedjetek a hamis prófé-

táktól! 24 És Gal 1,8: Ha mennyei angyal hirdetne is néktek más evan-

géliumot, átkozott legyen! 25 2Kor 13,8: Semmit sem cselekedhetünk

az igazság ellen, hanem csak az igazságért. 26 Továbbá: A hatalom

nékünk építésre, nem pedig rontásra adatott [2Kor 13,10]. 27 Így ren-

delkeznek az egyházi törvények is: II. rész, VII. szakasz, „Sacerdotes”

és „Oves” fejezet.137 28 Augustinus pedig Petilianus138 levele ellen vi-

tázva ezt mondja: Még az egyetemes püspököknek sem szabad igazat

137 A már említett Decretum Gratianiból.138 Petilianus a VIII. cikkben említett donatisták egyik vezető embere volt az 5.

század elején.

62

adni, ha esetleg valamiben tévednek, vagy olyan véleményt nyilvání-

tanak, amely a kanonikus isteni iratokkal ellenkezik.

29 Ha ezenkívül is van még valamilyen más hatalmuk és joghatósá-

guk bizonyos – azaz házassági vagy tizeddel kapcsolatos stb. – ügyek

kivizsgálására, ez csak emberi jog alapján illeti meg őket, kötelességük

itt a fejedelmeknek, még ha nem tennék is szívesen, hogy a püspökök

mulasztása esetén igazságot szolgáltassanak alattvalóiknak, az álta-

lános békesség megőrzése érdekében.

30 Vita folyik ezenkívül arról is: joguk van-e a püspököknek vagy a

lelkészeknek, hogy szertartásokat vezessenek be az egyházban és tör-

vényeket hozzanak ételek, ünnepek és papi rangfokozatok vagy papi

rendek stb. dolgában? 31 Akik a püspököknek ezt a jogot megadják,

bizonyságul ezt idézik: Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most

el nem hordozhatjátok. De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, el-

vezérel majd titeket minden igazságra [Jn 16,12–13]. 32 Idézik az apos-

tolok példáját is, akik megtiltották a vér és a megfulladt állat elfo-

gyasztását [ApCsel 15,20.29]. 33 Megemlítik a szombatnapot, amelyet

nyilvánvaló módon a Tízparancsolat ellenére cseréltek fel a vasárnap-

pal. Egyetlen példát sem hánytorgatnak annyit, mint a szombatnap

megváltoztatását. Bizony, nagy az egyház hatalma – állítják –, hogy

még a Tízparancsolat egyike alól is feloldott!

34 De a mieink ebben a kérdésben azt tanítják: a püspököknek –

mint az előbb bizonyítottuk – nincs hatalmuk rá, hogy az evangélium-

mal ellentétben rendeljenek el valamit. Ezt elismerik az egyházi tör-

vények is, végig az egész IX. szakaszban. 35 Továbbá: ellenkezik a

Szentírással vallásos szokások bevezetése azért, hogy megtartásukkal

eleget tegyünk a bűnökért, vagy érdemessé legyünk a megigazulásra.

36 Krisztus dicsőséges érdeme szenved sérelmet, ha azt gondoljuk, az

ilyen hagyományos szokások által leszünk igazakká. 37 Már pedig két-

ségtelen, hogy az egyházban e miatt a meggyőződés miatt szaporod-

tak el a hagyományok szinte a végtelenségig, viszont háttérbe szorult

a tanítás a hitről és a hitből eredő igazságról, mert minduntalan sza-

porították az ünnepeket, böjtöket rendeltek el, új szertartásokat és

rendeket alkottak; szerzőik ugyanis azt gondolták, hogy ezekkel a

63

cselekedetekkel lehetünk érdemessé a kegyelemre. 38 Így sokasodtak

meg ekkor a bűnbánati gyakorlat szabályai, amelyeknek bizonyos nyo-

mait még látjuk az elégtételül szolgáló cselekedetekben.

39 Ugyancsak Isten parancsa ellen cselekszenek a hagyományok

szerzői, amikor bűnnek nyilvánítanak olyasmit, ami ételekkel, napok-

kal és hasonló dolgokkal kapcsolatos, és a törvény szolgaságával ter-

helik meg az egyházat, mintha bizony a megigazulás kiérdemlése

végett a keresztyéneknél is a lévitákéhoz hasonló vallásos szokásokra

lenne szükség, s ennek elrendezését Isten az apostolokra és a püspö-

kökre bízta volna. 40 Ilyenformán írnak egyesek, s úgy látszik, részben

a mózesi törvények példája vezette félre a pápákat. 41 Innen származ-

nak az olyan terhek, mint hogy halálos bűn ünnepnapon testi munkát

végezni, még ha nem botránkoztatnánk is meg másokat, hogy bizo-

nyos ételek beszennyezik a lelkiismeretet, hogy a nem természetes,

hanem testet sanyargató böjtölés Istent kiengesztelő cselekedet, hogy

a megszabott imádkozási idők elmulasztása halálos bűn, hogy végül,

„fenntartott esetben”139 a bűn nem nyerhet bocsánatot, kivéve, ha

ehhez az illetékes egyházi hatóság hozzájárult; pedig itt az egyházi

törvények maguk nem a bűnnek, hanem az egyházi büntetésnek a

fenntartásáról beszélnek.

42 Honnan van a püspököknek joguk arra, hogy – a lelkiismeret

bilincsbe verésére – ilyen hagyományos előírásokat kényszerítsenek

rá a gyülekezetekre, hiszen Péter megtiltja, hogy igát tegyenek a ta-

nítványok nyakába [ApCsel 15,10], hiszen Pál szerint a hatalom nekik

építésre adatott, nem rontásra [2Kor 10,8]? Miért gyarapítják a bű-

nöket az ilyesfajta hagyományos szokásokkal?

43 De vannak erre nézve világos bizonyságaink is, ezek megtiltják

vallásos szokások bevezetését Isten kiengesztelése céljából, vagy úgy,

mintha szükségesek volnának az üdvösséghez. 44 Pál ezt mondja Kol

2,16: Senki azért titeket meg ne ítéljen evésért vagy ivásért, avagy

ünnep vagy újhold vagy szombat dolgában. 45 Továbbá: Ha meghal-

tatok a Krisztussal [megszabadultatok] a világ elemeitől, miért hoztok

139 Amikor a feloldozás jogát a püspököknek vagy a pápának tartották fenn.

64

olyan határozatokat, mintha e világban élők volnátok: ne fogd meg,

meg se kóstold, még csak ne is illesd? Ezek mind a velük való élés ál-

tal elfogyasztásra vannak rendelve, az emberek parancsolatai és taní-

tásai szerint, amelyek bölcsességnek látszanak [Kol 2,20–23]. 46 Tit

1,14 szerint: Nem ügyelvén zsidó mesékre és az igazságot megvető

emberek parancsolataira.

47 Krisztus Mt 15,14 szerint ezt mondja azokról, akik a hagyomá-

nyok megtartását követelik: Hagyjátok őket, vakok és vakok vezetői;

48 egyúttal helytelennek ítéli az ilyen istentiszteletet: Minden plánta,

amelyet nem az én mennyei Atyám plántált, kitépetik [Mt 15,13].

49 Ha a püspököknek joguk van rá, hogy ilyen hagyományos szo-

kásokkal terheljék meg a lelkiismeretet, akkor miért tiltja meg annyi-

szor az Írás vallásos előírások bevezetését? Miért nevezi azokat gonosz

lelkek tanításának?140 Vajon erre hiába fi gyelmeztetett már jó előre a

Szentlélek?

50 Hátra van még tehát: minden olyan vallásos előírás, amelyet vagy

azért hoztak szokásba, mintha szükséges lenne, vagy azzal a gondo-

lattal, hogy kiérdemli a megigazulást, ellentétben áll az evangélium-

mal, amely nem engedi meg a püspököknek, hogy az istentisztelet

ilyen formáit bevezessék, vagy ezeket mint szükségeseket megköve-

teljék. 51 Mert szükséges, hogy a gyülekezetekben megőrizzék a ke-

resztyén szabadságról szóló tanítást: a törvény szolgasága nem szük-

séges a megigazuláshoz, amint a Galátákhoz [írt levélben] meg van

írva: 52 Ne kötelezzétek el magatokat szolgaságnak igájával.141 Szük-

séges megőrizni az evangélium fő részét, hogy a kegyelmet a Krisz-

tusban való hit által nyerjük el, nem pedig bizonyos szabályok meg-

tartása vagy olyan vallásos cselekmények által, amelyeket emberek

rendeltek el.

53 Mit kell gondolni tehát a vasárnapról és a hasonló templomi szer-

tartásokról? [A mieink] erre azt felelik, hogy a püspököknek vagy

lelkészeknek szabad rendszabályokat hozni azért, hogy az egyházban

140 1Tim 4,1.141 Gal 5,1.

65

rend legyen, de nem azért, hogy ezekkel tegyünk eleget a bűnökért,

vagy a velük megterhelt lelkiismeret úgy vélje, megtartásuk szükséges

istentisztelet. 54 Így rendeli el Pál, hogy a nők födjék be fejüket a gyü-

lekezetben [1Kor 11,5–6], és hogy az írásmagyarázókat rendben hall-

gassák meg az egyházban.142

55 Úgy illik, hogy az ilyen rendtartásoknak a gyülekezetek a szere-

tet és békesség kedvéért engedelmeskedjenek, és úgy tartsák meg

azokat, hogy egyik a másikat meg ne sértse, hanem rendben és zavar-

talanul történjék minden a gyülekezetben, 56 úgy azonban, hogy az

emberek lelkiismeretét meg ne terhelje, se azt ne gondolják, hogy

mindez szükséges az üdvösséghez, s ne véljék, hogy vétkeznek, ha

mások botránkoztatása nélkül valamelyiket megszegnék; aminthogy

senki sem mondja vétkesnek azt az asszonyt, aki mások botránkoz-

tatása nélkül nyilvánosan fedetlen fővel jelenik meg.

57 Ez a módja a vasárnap, a húsvét, a pünkösd s a hozzájuk hason-

ló ünnepek és szertartások megtartásának. 58 Akik azt gondolják,

hogy az egyház határozatával rendelték el és tették szükségessé a

szombatnap helyett a vasárnap megtartását, azok helytelenül gondol-

koznak. 59 Az Írás törölte el a szombatot, nem az egyház. Mert az

evangélium kinyilatkoztatása óta minden mózesi szertartás elhagy-

ható. 60 De mivel szükség volt egy meghatározott nap kiválasztására,

hogy a nép tudja, mikor kell összegyülekeznie, nyilván ezért jelölte ki

az egyház a vasárnapot, amely úgy látszik, ez azért is megfelelt, hogy

az emberek előtt ott legyen a keresztyén szabadság példája, és meg-

tudják, sem a szombat, sem más nap megtartása nem szükséges.

61 Csodálatosan nagy viták folytak a törvény megváltozásáról, az

új törvény szertartásairól és a szombatnap megváltoztatásáról, ame-

lyek mind abból a téves meggyőződésből származtak, hogy az egy-

házban a lévitákéhoz hasonló istentiszteleti formának kell lennie, s

hogy Krisztus az apostolokra meg a püspökökre bízta: gondoljanak

ki új, az üdvösséghez szükséges szertartásokat. 62 Ezek a tévedések

azért csúsztak be az egyházba, mert nem tanítottak elég világosan a

142 1Kor 14,30.

66

hitből származó igazságról. 63 Egyesek arról vitáznak, hogy a vasárnap

megtartása nem isteni jogon alapul ugyan, mégis úgy kell megtartani,

mintha isteni jogon alapulna; megszabják, hogy ünnepnapon mennyit

szabad dolgozni. 64 Mi egyéb az ilyesfajta vita, mint a lelkiismeret

megkötözése? Bár megpróbálják megértőbben értelmezni a hagyo-

mányokat, a könnyítés mindaddig elérhetetlen marad, amíg azokat

[a hagyományokat] szükségesnek tekintik, s e nézet szükségszerűen

megmarad ott, ahol nem ismerik a hitből származó igazságot és a

keresztyén szabadságot.

65 Az apostolok elrendelték a vértől való tartózkodást stb. [ApCsel

15,20kk]. Most ki tartja ezt meg? Lám, akik nem tartják meg, mégsem

vétkeznek, mert maguk az apostolok sem akarták ilyen szolgasággal

megterhelni a lelkiismeretet, csak a botránkoztatás elkerülése végett

adták ki egy időre ezt a tilalmat. 66 Ebben a rendelkezésben arra kell

néznünk, ami az evangélium maradandó szándéka.

67 Alig van egyházi törvény, amelyet pontosan megtartanak és nap-

ról napra sok válik közülük idejétmúlttá, még azoknál is, akik a ha-

gyományokat védelmezik. 68 Az emberek lelkiismeretén nem is lehet

másképpen segíteni, csak ezzel a méltányos értelmezéssel: tudnunk

kell úgy megtartani őket, hogy ne gondoljuk ezeket szükségesnek, és

ne érje sérelem a lelkiismeretet, ha az emberi gyakorlat meg is vál-

toztatna valamit ilyen dolgokban.

69 Könnyen elérhetnék a püspökök a törvényes engedelmesség meg-

maradását, ha nem sürgetnék annyira olyan hagyományok megtar-

tását, amelyeket jó lelkiismerettel lehetetlen megtartani. 70 Most is

nőtlenséget parancsolnak, és nem vesznek fel a papi rendbe senkit,

kivéve ha megesküsznek, hogy nem akarják hirdetni az evangélium

tiszta tanítását. 71 Nem azt kívánják gyülekezeteink, hogy a püspökök

saját tekintélyük feláldozásával állítsák helyre az egyetértést, bár a jó

pásztorokhoz még ez is illenék. 72 Csak azt kívánják, hogy azokon az

igazságtalan terheken könnyítsenek, amelyek újabb keletűek, s az

egyetemes egyház szokásával ellentétben nyertek jóváhagyást. 73 Ezek-

nek a rendelkezéseknek kezdetben talán voltak elfogadható okaik, a

későbbi időkben azonban már nem felelnek meg. 74 Az is nyilván-

67

való, hogy némelyiket tévedésből fogadtak el. Ezért a püspökök jó-

indulatához az illenék, hogy most enyhítsenek rajtuk, mert az ilyen

változtatás nem rendíti meg az egyház egységét. Hiszen sok emberi

hagyomány megváltozott az idők során, amint ezt maguk az egyházi

törvények is mutatják. 75 Ha pedig lehetetlen elérni azoknak a szabá-

lyoknak a könnyítését, amelyeket bűn nélkül lehetetlen megtartani,

akkor az apostoli szabályt kell követnünk, amely parancsolja: Istennek

inkább kell engedelmeskedni, mint az embereknek [ApCsel 5,29].

76 Péter megtiltja a püspököknek, hogy uralkodjanak és hatalmas-

kodjanak a gyülekezeteken [1Pt 5,2 k]. 77 Nem arról van most szó,

hogy a püspökök lemondjanak hatalmukról, egyedül azt kívánjuk tő-

lük, engedjék meg az evangélium tiszta tanítását, és könnyítsenek

azon a néhány rendszabályon, amely bűn nélkül nem megtartható. 78

Mert ha ezt nem teszik meg, ám lássák, hogyan adnak majd számot

Isten színe előtt, amiért makacsságukkal okot adnak az egyházszaka-

dásra.

BEFEJEZÉS

1 Felsoroltuk azokat a fő cikkeket, amelyekről – mint ez kitűnt – vita

folyik. Bár jóval több visszaélésről is beszélhettünk volna, a hossza-

dalmasság kerülése végett csak a fő kérdéseket foglaltuk össze. 2 Súlyos

panaszok hallatszottak még a búcsúkkal, a zarándoklatokkal és a ki-

közösítés körüli visszaéléssel kapcsolatban; sokat zaklatták a gyüle-

kezeteket a vándorló barátok; a lelkészeknek vég nélküli vitáik voltak

a szerzetesekkel a parókusi jog, a gyónás, a temetés és számtalan más

dolog miatt. 3 Az ilyesfajta vitás kérdéseket mellőztük, hogy rövidre

fogva könnyebben érthető legyen, mi ebben az ügyben a legfontosabb.

4 Semmit sem mondtunk vagy soroltunk itt fel sértő szándékkal. 5

Csak azokat a dolgokat adtuk elő, amelyeknek elmondása szükséges-

nek látszott, hogy mindenki megérthesse: sem tanításunkban, sem

szertartásainkban nem fogadtunk el semmi olyat, ami ellenkeznék a

Szentírással vagy az egyetemes egyházzal, mert mi szemmel látha-

68

tóan a legnagyobb gonddal óvakodtunk, hogy valamilyen új és isten-

telen hittétel be ne lopózzék gyülekezeteinkbe.

6 Ezeket a föntebb írásba foglalt cikkeket kívántuk Császári Felséged

rendelete értelmében átnyújtani, hogy belőlük nyilvánvalóvá legyen

hitvallásunk, és ismeretessé váljék azok tanításának rövid foglalata,

akik a mi részünkön tanítanak. 7 Ha ebben a hitvallásban valaki hiá-

nyol még valamit, készen vagyunk rá, hogy Isten segítségével bővebb

felvilágosítást adjunk a Szentírás szerint.

8 Császári Felségednek hívei és alattvalói:

9 János szász herceg, választófejedelem.143

10 György brandenburgi őrgróf.144

11 Ernő saját kezével.145

12 Fülöp hesseni tartománygróf, aláírta.146

13 János Frigyes szász herceg.147

14 Ferenc lüneburgi herceg.148

15 Farkas anhalti fejedelem.149

16 Nürnberg tanácsa és elöljárósága.150

17 Reutlingen tanácsa.151

143 Állhatatos János szász választófejedelem (1525–1532), bátyjának, Bölcs Frigyes-

nek az utóda.144 Brandenburgi György őrgróf (1484–1543), a mohácsi csatamezőn elhunyt ma-

gyar király, II. Lajos egykori nevelője.145 (Hitvalló) Ernő braunschweig-lüneburgi herceg (†1546).146 Hesseni Fülöp (1504–1567), az egyik legfi atalabb fejedelem, aki már 1524-től

merész terveket kovácsolva támogatta a reformáció ügyét.147 János Frigyes, a Nagylelkű (Johann Friedrich der Grossmütige), szász herceg

(1503–1554), Állhatatos János fi a és utóda.148 Az ifj abb Ferenc, lüneburgi herceg (†1549), a reformáció történetének ritkábban

emlegetett alakja, Hitvalló Ernő fi vére.149 Farkas anhalti fejedelem (†1566), Luther személyes barátja és a reformáció

híve.150 Nürnberg város tanácsa Christoph Kresst és Clemens Volckamert küldte a bi-

rodalmi gyűlésre.151 Reutlingen városát Weiss polgármester képviselte.

AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS

A KERESZTYÉN

HIT FOGLALATA

Reuss András

71

Az Ágostai hitvallás (latinul Confessio Augustana vagy röviden Au-

gustana) az evangélikus egyház egyik legfőbb, mértékadó hitvallása.

Hosszú időn keresztül használta hivatalos elnevezésében is egyhá-

zunk, ma azonban annyira egyértelmű az evangélikus név használa-

ta, hogy nem tartjuk szükségesnek minden alkalommal hozzátenni,

hogy ágostai hitvallású evangélikus.

Az elnevezés a mai Németországban, közelebbről Bajorországban

fekvő Augsburg, az ókori római Augusta Vindelicorum városára ve-

zethető vissza, és az idegen név magyarításával jött létre.152

Az Ágostai hitvallás történetének egy-egy momentumát gyakran

említik prédikációkban vagy a hitoktatásban, az egyháztörténeti mű-

vek pedig tömören összefoglalják az eseményeket. Ilyenkor, pusztán

terjedelmi okokból is, a történeti személyek szerepét, a történések

szerteágazó szálait csak leegyszerűsítve lehet bemutatni. Az itt kö-

vetkező történeti leírás olykor talán aprólékos részletekbe is betekin-

tést kíván nyújtani, hogy érzékeltesse az események összetettségét,

azt, hogy a vitának nemcsak az ellentétes, de még az azonos oldalán

álló szereplői is többféle felfogást képviseltek, és ennek megfelelően

152 A legújabb időkig megszokott volt az idegen földrajzi és keresztneveket magyar

változatukban használni. Ezek közül némelyik még ma is él, mint például Bécs (Wien),

Lipcse (Leipzig), Drezda (Dresden). A keresztneveknél ennek emléke, hogy egyen-

rangúan használatos például a Philipp Melanchthon és a Melanchthon Fülöp alak.

1. Tanúságtétel Augsburgban

72

cselekedtek. S az Ágostai hitvallás története a megfogalmazásig és

azután a felolvasáson át a későbbi nemzedékekig nem pusztán bátor

kiállás, hanem alapos megfontolás, sok párbeszéd, körültekintő mun-

ka gyümölcse. Az árnyalt kép felvázolása érdekében az itt következő

áttekintés a hitvallás felolvasásán túl az augsburgi birodalmi gyűlé-

sen153 történt hivatalos elutasításon, majd vázlatosan az 1555-ös augs-

burgi vallásbékén keresztül még tovább is követi az eseményeket.

MINÉL INKÁBB TILTJÁK A REFORMÁCIÓT,

ANNÁL JOBBAN HAT

A 15. század végén és a 16. század első évtizedeiben Európában olyan

roppant gazdasági, társadalmi, hatalmi és vallási változások keltettek

feszültséget, amelyek jelentősen alakították a világot. Ezek a feszült-

ségek és változások egyúttal magyarázatot adnak arra a kérdésre, mi

lehetett a reformáció oka, és miért volt képes áthatni az élet annyi

területét.

A reformáció lefékezésére, erejének megtörésére Luther 95 tételé-

nek 1517. október 31-i kiszögezése után sok erőfeszítés történt. Már

1518-ban megindult Luther ellen a római kúriában az eljárás. Ki akar-

ták hallgatni Rómában, majd kihallgatja Cajetán bíboros Augsburgban.

1519-ben Karl Miltitz próbálja meggyőzni, majd a lipcsei vitában Jo-

hannes Eck vitázik vele. X. Leó pápa 1520-ban elítéli és kiközösítéssel

153 A birodalmi gyűlés egy német kifejezés hagyományos magyar fordítása. Először

1495-ben a Wormsban tartott királyi és birodalmi gyűlés kapcsán fordul elő (des Kö-

nigs und des Reichs Tag). A Német-Római Császárságban a világi és egyházi fejedel-

mek, valamint a grófok és egyéb uraságok kötelezettsége volt a király meghívására az

udvarban megjelenni, őt hűségükről biztosítani, neki tanácsot és segítséget adni. Ezek

a gyűlések biztosították a birodalom egységét a feudális viszonyok között. A birodal-

mi gyűlés legfőbb tanácskozó testületét a hét választófejedelem alkotta, akik a császárt

is választották. Egyes városok is tagjai lettek a 13. századtól kezdve a birodalmi gyű-

lésnek. Németország parlamenti épületének neve ma is a régi szó: Reichstag. A biro-

dalmi gyűlés a középkori német-római államban nagyjából annak felel meg, amit mi

magyarok országgyűlésnek mondunk. Vö. Volkert 1999: 220–221.

73

fenyegeti meg Luthert, aki újra találkozik Miltitzcel. 1520. december

10-én elégeti a pápai átokbullát, majd Wormsba rendelik a birodalmi

gyűlésre, amely birodalmi átok alá helyezi. Eközben egymás után je-

lennek meg Luther és mások iratai, amelyeket mindenfelé lelkesen

olvasnak és tárgyalnak. Miközben az 1520-as évek birodalmi gyűlései

sorra megerősítik a wormsi kiátkozást, sem ennek érvényt szerezni

nem tudnak, sem az égető gazdasági-társadalmi és vallási kérdésekre

nem kínálnak megoldást.

1519-ben a mindössze 19 éves Habsburg Károly lett a Német-Római

Birodalom császára. Mint Burgundia hercege birtokolja Németalföl-

det, a Nápolyi Királyságot, Németországot, és ezeken felül még a ten-

gerentúli birtokokkal is rendelkező Spanyolország királya – túlzás

nélkül mondhatta, hogy birodalmában sohasem nyugszik le a nap.

Hivatásának tekintette, hogy a keresztyénség belső egységét meg-

őrizze és helyreállítsa, a keresztyénséget megvédelmezze a külső el-

lenséggel szemben. Úgy tűnt, hogy minden eszköz rendelkezésére áll

ahhoz, hogy egy világbirodalom császáraként uralkodjék, és keresz-

tülvigye akaratát. A keresztyénség legfőbb világi vezetőjének öntu-

datával a rendelkezésére álló eszközöket mind felhasználta, hogy a

dolgokat a saját elképzelései szerint irányítsa. Azonban céljai valóra

váltása előtt roppant akadályok tornyosultak, kezét többféle erő kö-

tötte meg.

A politikai hatalmat tekintve fő vetélytársa I. Ferenc francia király,

akinek birodalma éppen az övéi között helyezkedett el. V. Károly és

I. Ferenc egyaránt hű katolikusok és a pápaság támogatói, de vetélke-

désük 1521-től megszakításokkal 1559-ig az Észak-Itália birtoklásáért

vívott öt ún. itáliai háborúban zajlott, és messzemenően közrejátszott

abban, mennyire volt ereje a császárnak megfelelő választ adni a re-

formáció kihívásaira.154

A maga módján a pápaság is részt vett az európai hegemóniáért

154 Itália történetének e korszakát, benne részben ezeknek a háborúknak az ese-

ményeivel a kortárs szemtanú, Guicciardini dolgozta fel, vö. Guicciardini, Francesco:

Itália története [1494–1534]. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990.

74

folyó versenyben. A pápai hatalom sem a császári hatalom megszer-

zésére irányuló törekvésében, sem az I. Ferenc francia királlyal foly-

tatott küzdelmében nem állt a császár oldalán.155 Így történhetett,

hogy a pápa – mint bizonyos értelemben a császár politikai ellenfele

– a reformáció mozgalma által keltett vitát német ügynek tekintve a

német rendektől és a császártól várt megoldást.156

A 16. század elejére kimerültek a feudális társadalom gazdasági

erőforrásai. A régi módon nem volt már lehetőség nemcsak a tovább-

lépésre, de még a fennmaradásra sem. A német parasztháború 1525-

ben óriási területeken lángolt fel, és sok élet értelmetlen kioltásával,

sok pusztítással járt. Amikor pedig a parasztok veszítettek, a földes-

urak és fejedelmek brutálisan gyilkolták le őket. Amerika felfedezése

1492-ben az Európába hurcolt arannyal nagy lendületet adott Spanyol-

országnak. A Spanyolországból és Portugáliából kiűzött zsidók rész-

ben észak felé húzódtak. A pénzszűkével küszködő fejedelmek igen

jelentős része befogadta őket.157 A kor legjelentősebb gazdasági vál-

tozása a cserekereskedelemről a pénzgazdálkodásra való áttérés. A

kontinensnek elsősorban a nyugati felében gyors polgári fejlődés in-

dult meg. A polgárosodás, illetve a kapitalizmus kezdetei Németor-

szágban is megjelentek. Hirtelen fontossá váltak olyan családok, pél-

dául a Fuggerek, amelyek képesek voltak hiteleket folyósítani, és ame-

lyek ezt a kulcspozicíójukat ki is tudták aknázni. Mindez azzal is járt,

hogy növekedett a művelt emberek iránti igény és ezeknek az em-

bereknek a szerepe és befolyása. Az uralkodók politikai hatalmának

megőrzéséhez nem volt elég a tekintély, egyre több pénzre és művelt

emberekre is szükség volt.

Az egyházi élet már évtizedek óta hangos volt annak követelésétől,

155 Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 3.156 Szántó II 1985: 39.157 Az V. Károly megválasztásának feltételeként felállított birodalmi kormányzat

részben strukturális okokból, részben a krónikus pénzhiány miatt nem volt képes a

hatékony működésre. A pénzérmék nemesfém tartalmának csökkentésével elérni

kívánt jövedelemnövelés, amely a korábbi gyakorlat volt, az egész gazdaság össze-

omlásával fenyegetett. Vö. Immenkötter 1979: 11–12.

75

hogy változtatásra, reformokra van szükség. A pápák közül többen

és számos főpap is világi fejedelmek módjára uralkodott és élt. A pa-

pok képzettsége nem volt megfelelő. A lelki élet ellaposodott, elhara-

pózott az elvárások csupán formális teljesítése. A hivatalos tanításban

fontos kérdéseket nem tisztáztak, a hagyományok szembekerültek a

Szentírással. Sok komoly kritika és lekezelő irónia tárgyát képezték

az egyházi közállapotok. Már 1521-ben, a wormsi birodalmi gyűlésen

is téma volt a német nemzet panasza a római udvarral szemben. Ira-

tok készültek, amelyek a világiak panaszait sorolták a papsággal, vagy

megfordítva a papság panaszait a világiakkal szemben.158

Maga VI. Hadrián pápa is, aki két évnél rövidebb ideig ült a pápai

trónon – a jobbítás őszinte szándékával –, kemény szavakkal ecsetel-

te a helyzetet: „Jól tudjuk, hogy néhány év óta a római szentszéknél is

sok undorító dolog történt, visszaélések egyházi ügyekben, a parancsok

áthágása, sőt minden visszájára fordult. Így nem lehet csodálkozni

azon, hogy a betegség a fejtől a tagokra, a pápáktól a prelátusokra

terjedt át.”159 Ez a pápai üzenet érzékelteti, hogy Róma és a pápák tu-

datában voltak a problémák súlyának, mégsem voltak képesek komo-

lyan vehető kezdeményező lépéseket tenni a konfl iktus megoldására

vagy az égetően szükséges egyházi reformok bevezetésére.160 A külön-

féle – vallási és politikai – viták abban a tudatban folytak, hogy még

mindannyian a római egyházon belül vannak, noha már egész feje-

delemségek vezettek be egyházi reformokat. VII. Kelemen pápa a

maga határozatlanságával az egyetemes zsinattól való félelmében, de

azért is, mivel elsősorban itáliai fejedelemként uralkodott, nem lépett

fel kezdeményezően.161

Mindezekben a küzdelmekben még a császár sem tehetett jelentős

lépést szövetségesek nélkül. Hatalma messze nem jelentett teljhatal-

mat. Minden lépésnél meg kellett fontolni, rendelkezésre állnak-e a

megfelelő pénzügyi források, kik a külső és kik a belső szövetségesek

158 Immenkötter 1979: 12.159 Vö. Szántó III 1987: 582.160 Lohse 1980: 11.161 Szántó II 1985: 39. Wenz I 1996: 359–360.

76

vagy éppen ellenfelek. A birodalom három egymástól földrajzilag el-

szigetelt területet ölelt fel, amelyek között a kapcsolattartás száraz-

földön csak idegen, esetleg ellenséges területen keresztül vagy tenge-

ri összeköttetéssel volt lehetséges, a távolságokról nem is beszélve.

Ezen felül a különböző területek vezetői és népei egymástól eltérő

alkotmányos rend szerint éltek, amelyre az uralkodónak mindig te-

kintettel kellett lennie. A roppant birodalmat a császár a hatalom

köz pontosítására törekedve igyekezett kormányozni, a birodalomhoz

tartozó egyes fejedelmek – nemcsak németek és nem is csak a re for-

máció irányával szimpatizálók, hanem a katolikusok (ahogy gyakran

ne vezték magukat és őket: az óhitűek) a császári hatalommal szemben

és annak a rovására igyekeztek hatalmukat és befolyásukat megőrizni

és növelni úgy, hogy igen különböző felállású, tehát nem csak a hitbeli

kérdéseket fi gyelembe vevő érdekszövetségekbe tömö rültek.162 Jól

jellemzi a helyzetet, hogy a birodalmi gyűlések nem voltak képesek

előrelépést biztosító döntéseket hozni, illetve a meghozott döntéseket

keresztülvinni.

Az 1522-es nürnbergi birodalmi gyűlés – a pápai követeléssel szem-

ben – kimondta, hogy a wormsi ediktum végrehajtása lehetetlen.

Az 1524-ben ismét Nürnbergben tartott birodalmi gyűlés a hit kér-

désének tárgyalását egy később összehívandó nemzeti tanácskozásra

bízta, amelynek megtartásához azonban sem a pápa, sem a császár

nem adott hozzájárulást.

Az első speyeri birodalmi gyűlés 1526-ban ismét kinyilvánította,

hogy a wormsi ediktumot nem lehet végrehajtani.163 A császárt fel-

szólították, hogy hívjon össze egy általános vagy nemzeti reform-

zsinatot. Egyébként pedig a rendek alattvalóikkal együtt kötelezték

magukat, hogy ki-ki aszerint él és cselekszik, „miként hiszi és reméli,

162 Lohse 1980: 10–11. Wenz I 1996: 387.163 Johannes Antonius de Burgio magyarországi pápai nuncius Magyarországról

így látja a helyzetet: „... [a magyarok] honnan várhatnának segítséget? Német földről,

hol mindenütt viszályok dúlnak, s hol nincs többé alattvalói engedelmesség, nincs

fejedelmi tekintély? ...” Brodarics 1983: 67.

77

hogy Isten és a császári felség előtt felelősséggel vállalni tudja”.164 A

következő zsinatot másfél éven belül tervezték összehívni. A határo-

zat nem mondta ki, hogy mindenkinek joga van a saját területén re-

formokat bevezetnie, de a reformátori oldalon így értették, s a refor-

mok bevezetésében ezt a határozatot tekintették olyan jogi alapnak,

amely mindkét oldalon szabad kezet adott a fejedelmeknek a vallás

kérdésének rendezésére. Gyakorlatilag érvényesült tehát a területi

vagy territoriális elv.

A második speyeri birodalmi gyűlés 1529-ben az 1526-os határoza-

tok érvénytelenítését és a wormsi ediktum szigorú betartását köve-

telte, valamint az eddigi világi és egyházi felsőbbségek visszaállítását.165

Hosszas és éles viták után, április 12-én olyan határozati javaslatot

terjesztettek elő, amely megtiltotta, hogy akár azokban az országok-

ban is továbbvigyék a reformációt, ahol az eredeti állapotot visszaál-

lítani csak kár okozásával lehetne; a misét sehol sem szabad megszün-

tetni; idegen fennhatóság alatt szorult helyzetbe került hittestvé reknek

nem szabad segítséget nyújtani; világi és egyházi felsőbbségeket nem

szabad kisajátítani; a szakramentáriusokat166 és az újrakeresztelőket

pedig ki kell irtani. A római katolikus többségű birodalmi gyűlés ezt

megszavazta. Mivel semmiféle engedményre nem mutatott készséget,

semmiféle további tárgyalást nem helyezett kilátásba, ezért hadüze-

nettel ért fel. Felháborodásától vezettetve a rendek egy része – külön

a fejedelmek és a városok – döntő lépésre szánta el magát, melynek

jelentőségét már akkor is felmérték. Amikor 1529. április 19-én (csak-

nem pontosan nyolc évvel Luther wormsi vallástétele, 1521. április

164 Heussi 2000: 78c. Vö. Kovács 1930: 6. Másik magyar fordítása: Prőhle 1983: 11.

Meinhold 1967: 110.165 Az újabb kutatás igazolta azt a korabeli feltételezést, hogy ezt a kemény vonalat

valójában nem V. Károly, hanem testvére, Ferdinánd képviselte. Mivel azonban a csá-

szári üzenetet hozó küldöttség hajója a viharos tenger miatt nem tudott a spanyol

kikötőből kifutni, az alkalmat Ferdinánd ki akarta használni, hogy halálos csapást

mérjen a reformációra. Vö. Schaller 1979: 4. Lohse, TRE 4, 1979: 616.166 Mivel a svájci irány előszeretettel használta a sacramentaliter latin szót Krisztus

úrvacsorai jelenlétének meghatározására, ellentétben a substantialiter vagy realiter

szavakkal, ezért rajtuk ragadt a szó.

78

17. és 18. után), a Jubilate vasárnapját követő hétfőn a birodalmi gyű-

lés ismét összeült, felolvasták tiltakozásukat (protestatio), amely sze-

rint ragaszkodnak az 1526-os, első speyeri birodalmi gyűlés határo-

zatához, tiltakoznak a többségi határozat ellen, és az összehívandó

szabad zsinattól várják az ügyek orvoslását. A tiltakozás ténye is, de

indoklásának módja is új korszak nyitánya: azért utasítják el a határo-

zatot, „mivel Isten dicsőségével és lelkünk üdvösségével kapcsolatosan

mindenkinek magának kell Isten színe előtt megállnia és számot adnia,

ezeket az ügyeket illetően tehát senki sem mentheti magát mások ki-

sebbségi vagy többségi eljárásával vagy határozatával”.167 Amint Luther

nem ismert el más tekintélyt Isten igéjén kívül, nyomában ezek a

rendek is elvetették a politika és a többség döntő szavát a hit kérdésé-

ben. Ezeket a tiltakozó rendeket nevezték protestánsoknak – innen a

név.168 Azonban nem csupán egy új elnevezés született ebben az órá-

ban, hanem maga a protestantizmus.169

A birodalmi gyűlésről külön távoztak a protestánsok és külön a

másik párthoz tartozók. Ezzel először vált láthatóvá a szakadás a bi-

rodalom rendjei között.

167 Meinhold 1967: 112. Fordította RA.168 A tiltakozók csoportjához a lutheri tanítás iránt elkötelezett hat észak- és közép-

német fejedelem (János szász választófejedelem, Fülöp hesseni tartománygróf, Ernő

és Ferenc braunschweig-lüneburgi hercegek, György brandenburg-ansbachi őrgróf,

Wolfgang anhalti herceg) és tizennégy birodalmi város (Strassburg, Ulm, Konstanz,

Nürnberg, Lindau, Kempten, Memmingen, Nördlingen, Heilbronn, Isny, St. Gallen,

Reutlingen, Weissenburg és Windsheim) csatlakozott. Vö. Schaller 1979: 4. – Kremers

1997: 5–9. Szántó II 1985: 50. Az eredetileg csatlakozó Köln és Frankfurt később vis-

szakozott. Vö. Friedenthal 1973: 581.169 Heinrich Bornkamm kifejezése, idézi: Wenz I 1996: 447. 54. jegyzet. Sasse 1979:

60. úgy véli, hogy Speyerben megjelentek a protestánsok, viszont a protestantizmus

a Marburgi cikkekkel jött létre.

79

A CSÁSZÁR MEGSZILÁRDÍTJA HATALMÁT

A visszaéléseket megszüntető és a reformáció újításait bevezető feje-

delmek tevékenysége katonai jellegű szervezkedésre sarkallta a kato-

likus fejedelmeket, így a Regensburgi Szövetségben (1524. június) és

a Dessaui Szövetségben (1525. július) egyesültek, és megerősítették

elszántságukat, hogy az újítókkal erőszak alkalmazása árán is szembe-

fordulnak. A Gotha-Torgaui Szövetség megkötésével (1526. február)

az új hit pártján levők is – János szász választófejedelem és Fülöp

hesseni őrgróf, akikhez három birodalmi város (Nürnberg, Strassburg,

Ulm) és még néhány más város csatlakozott – megalkották saját szö-

vetségüket. Arra a később hamisnak bizonyult hírre,170 hogy a leg-

hatalmasabb római katolikus fejedelmek igen erős, támadó szövetsé-

get hoztak létre 1527. május 6-án,171 Hesseni Fülöp tartománygróf

hasonló kezdeményezésbe kezdett a reformáció oldalán, és kapcso-

latot keresett Franciaországban V. Károly ellenfeleivel, valamint ma-

gyarországi ellenzékiekkel, Ferdinánd ellenfeleivel. A reformációt

tehát katonai eszközökkel akarta sikerre vinni. Politikailag természe-

tesen csak addig előnyös ez, míg a reformáció tábora erősebb. János

szász választófejedelem is hajlott erre a megoldásra, amikor el akarta

utasítani a császári kormányzat által felajánlott békét, de Luther és

Melanchthon – 1528. május 1-jén vagy 2-án – levélben intették, hogy

inkább fogadja el azt.172 Jól jellemzi a légkört Erasmus megjegyzése:

„Az eretnekség ügye kilépett az irodalom területéről, és a háború

tárgyává lett.”173

A váltakozó sikerrel megharcolt első spanyol–francia háborúban

170 A hírt Otto von Pack, a másik szász fejedelem, György herceg korábbi tanácso-

sa terjesztette, vö. Melanchthon deutsch 1, 321.171 Masznyik Endre, LMM V, 437.172 Luther, Martin / Melanchthon, Philipp: Krieg und Frieden. Ein Brief Luthers

und Melanchthons an den Kurfürsten Johann von Sachsen [Háború és béke. Luther

és Melanchthon levele János szász választófejedelemnek], 1528. Melanchthon deutsch

1, 321–324.173 Idézi Schaller 1979: 2.

80

(1521–1526) végül V. Károly német-római császár 1525. február 24-én

győzedelmeskedett a véres és kegyetlen páviai csatában.174 Az ezt

követő, 1526-ban megkötött madridi béke szerint rátehette kezét

Észak-Itáliára. Ereje tudatában ekkor hívta össze az első speyeri bi-

rodalmi gyűlést. Mivel azonban az 1526. május 22-én megkötött ún.

cognaci szent ligában a Pápai Állam Velencét, Firenzét, Milánót és az

éppen vereséget szenvedett Franciaországot egyesítette, hogy kiűzzék

a spanyolokat Itáliából175 (tehát a császár itáliai hatalma ellen lépett

fel), kezdetét vette a második itáliai háború, az egyik oldalon a spa-

nyolokkal és németekkel, a másik oldalon a franciákkal (1526–1529).

A császár fi gyelmét és erejét lekötötte az itáliai hadszíntér. Részben

spanyol, részben német zsoldos csapatai176 délre indultak, ahol az ural-

ma alatt álló Nápoly volt veszélyben. A császári csapatok a harcok

kezdetén még Bourbon Károly herceg parancsnoksága alatt álltak,

aki Rómánál május 6-án elesett. A parancsnok nélküli zsoldosok

ugyanebben a hónapban elfoglalták Rómát, és barbár módon kifosz-

tották és felégették. A pápát védő svájci zsoldoscsapat, a Cohors Hel-

vetica 147 gárdistája vesztette életét, hogy kimenekítse VII. Kelemen

pápát. Ez a Sacco di Roma, Róma kifosztása. A rombolás hasonló a

nyugati gótok és vandálok egykori pusztításához ezeregyszáz évvel

korábban (410). Ezzel itt vége a reneszánsz kultúrának. A császári

csapatok elfoglalták Nápolyt is. A második itáliai háborúból is V. Ká-

roly került ki győztesen, a barcelonai békében (1529. június 29.) a pápa

elfogadta a császár észak-itáliai uralmát. A fl andriai Cambraiban

(1529. július) kötött békével a francia király és V. Károly is elsimítot-

ta – legalábbis ideiglenesen – viszályát.177

174 Izgalmas, színes leírása: Friedenthal 1973: 474–489.175 Szántó II 1985: 40.176 Gergely Jenő: A pápaság története (1982), 212. úgy tudja, hogy ezek a zsoldosok

lutheránusok voltak. A kortárs Guicciardini 1990: 490–491. említi „a római egyház

ellen fenekedő, kegyetlen és istentelen német gyalogok” garázdálkodását, valamint

azt, hogy a spanyolok hozzájuk hasonlóan vettek részt a jómódú polgárok kifosztá-

sában és megzsarolásában. Ami pedig megmaradt a fosztogatás után, azt a Colonnák

parasztjai hordták szét.177 Ranke: Reformation, 519–523.

81

A korrajzhoz tartozik az a momentum, hogy a háborúban vesztes

I. Ferenc francia király, aki előtte és utána is a pápa szövetségese,

eköz ben hajlandó volt a Zwingli befolyása alatt álló Zürich városával

szövetkezés céljából kapcsolatot keresni és tárgyalni 1529-ben és

1531-ben is.178

A PROTESTÁNSOK KÉT KÍSÉRLETET TESZNEK

EGYSÉGÜK MEGTEREMTÉSÉRE

Noha Róma kifosztása nem szándékolt túlkapás volt, mégsem lehetett

senki sem biztos, hogy a császár hatalma megőrzése és növelése ér-

dekében nem folyamodik-e az erő alkalmazásához a vallás ügyében,

amennyiben a tárgyalások nem vezetnek a kívánt eredményre. A re-

formáció ellenzői és pártolói közötti fegyveres összetűzésre azonban

ezekben az években Németországban még nem került sor (csak Svájc-

ban). Háborút addig csak katolikus uralkodók vívtak egymással. Az

e háborúkban katonailag, anyagilag és lelkileg is kifáradt hatalmak

inkább a politikai megoldást keresték.

A speyeri tiltakozásnak természetesen csak akkor lehetett bármi-

féle súlya és tekintélye, ha a protestálók egymást kölcsönösen segítik.

Hamar felismerték, hogy csak úgy védhetik meg magukat a másik

oldal szövetségével és a császári erővel szemben, ha a szövetséget

nemcsak a közös érdek, hanem a közös hit, a közös hitvallás is össze-

tartja. Az egységre nézve kétféle elképzelés is volt. Az egyik Hesseni

Fülöp tartománygrófé, aki a wittenbergieket és a svájciakat akarta

egymáshoz közelíteni, de az újrakeresztelőket, akiket az 1529-es spe-

yeri birodalmi gyűlés elítélt, ő sem akarta bevonni. Kétségtelen, hogy

ekkor Svájc Európa egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – kato-

nai erejének számított, a svájciak csatlakozása biztosíthatta volna a

178 Vö. Zwingli, Huldrych: Erklärung des christlichen Glaubens. 1531. In: Schriften

IV 1995: 281–361.

82

protestánsok túlerejét a katolikus szövetségekkel szemben.179 A másik

elképzelés János szász választófejedelemé volt, aki – korábbi birodal-

mi gyűlések határozatainak megfelelően – a szakramentáriusnak ne-

vezett svájciakat és a velük szimpatizáló délnémet városokat, nem

akarta látni egy ilyen szövetségben. Nem alaptalan azt gondolni, hogy

az óhitűekkel folytatott vitát nem akarta olyan új tanokról folytatott

vitával megterhelni, amelyeket ő maga sem tudott vállalni. A szász

elképzelésekkel rokonszenvezett Nürnberg városa is, amelynek erő-

feszítései nyomán közeledett a szászokhoz Brandenburg-Ansbach

őrgrófság is. A hesseni törekvések megvalósítására Marburgban kol-

lokviumot rendeztek, amelynek eredménye a Marburgi cikkek. A szász

elképzeléseknek megfelelő teológiai gondolatokat az ún. Schwabachi

cikkekben fogalmazták meg.180

A marburgi párbeszéd és a Marburgi cikkek

Leginkább Fülöp hesseni tartománygróf kezdeményezte és sürgette

a tanításban a teljes, azaz a reformáció wittenbergi és zürichi irány-

zatát is egyesítő egység létrehozását, hogy ezzel biztos alapja legyen

a politikai szövetségnek. Két nappal a speyeri protestálás után nem-

csak politikai szövetség alapjait vetette meg, hanem ugyanazon a na-

pon levélben kérte Zwinglit, hogy folytasson párbeszédet a witten-

bergiekkel az úrvacsora kérdéséről.

Mindegyik oldalon volt ellenkezés a tárgyalásokkal szemben. Me-

lanchthon azért vonakodott, mert a római katolikusokkal való kibé-

külést féltette a délnémetekkel való esetleges megegyezéstől. Luther

sem lelkesedett a gondolatért. János szász választófejedelemhez írott

levelében (1529. május 22.) kifejtette, hogy miért ellenzi ezt a meg-

beszélést: először, mert „az ily szövetség nem Istentől, nem is az Isten

iránt való bizodalomból származik, hanem emberi ötlet az, és csupán

179 Friedenthal 1973: 584–585.180 Wenz I 1996: 445–449.

83

emberi segítséget keres, arra támaszkodik, ami nem biztos alap, nem

is vezethet jó végre”, hiszen az ellenfelet is szervezkedésre készteti, s

maga a fi atal tartománygróf is visszaélhet az így kezébe kerülő na-

gyobb hatalommal; másodszor „a leggonoszabb dolog az, hogy ebben

a szövetségben többnyire olyanok tartanak velünk, akik Isten és a

szentség ellen támadnak, mint Istennek s az ő igéinek gonosz ellen-

ségei, ilyen formán pedig minden ő gonoszságukat és káromlásukat

magunkra vesszük, azokban osztozunk, és azokért küzdünk, úgy hogy

bizony nem lehetne ennél veszedelmesebb szövetségbe fogni az evan-

gélium meggyalázása s elnyomása, ráadásul testünk és lelkünk kár-

hozata végett...”.181 Éppen ezért teljesen elképzelhetetlen Luther szá-

mára, hogy teológiai ellentétet feloldjon vagy elsimítson pusztán a

politikai szövetkezés érdekéből. Luther és Melanchthon mégis el-

mentek, fejedelmük kívánságára.182 Vonakodott Zürich városa is,183

és nem ad szabadságot Zwinglinek, de megengedte, hogy Strassburg-

ba menjen. Rövid karddal az oldalán184 Zwingli onnan lovagolt Mar-

burgba.

1529. szeptember 28-án érkezett lóháton Zürich, Basel és Strass-

burg kilenc képviselője, öt kísérővel és a hesseni lovasok osztagával.

A vártemplomban 29-én Zwingli prédikációja a gondviselésről nagy

hatással volt a tartománygrófra.185 Másfél nap múlva, szeptember

30-án érkezett meg a szász választófejedelemségből a kilencfős kül-

döttség, melyet a határtól (Creuzberg, Werra) ugyancsak hesseni

lovascsapat kísért. Mindkét küldöttség hesseni Fülöp tartománygróf

személyes vendége volt, kastélyában és asztalánál. A részvevők két

csoportja, az egyik oldalon: Luther, Melanchthon, Justus Jonas Wit-

tenbergből, Cruciger, Myconius és Osiander (Nürnberg), Johannes

Brenz (Schwäbisch-Hall), Stephan Agricola (Augsburg), Justus Me-

181 LMM V, 445.; ugyanott még további levelek Luther véleményével, vö. 444–452.

WA Br 5,75–78, pontosan: 76,20–23; 77,35–41 (nr. 1424).182 Szántó II 1985: 46.183 Meinhold 1967: 111.184 Friedenthal 1973: 606.185 Zwingli, Huldrych: Die Vorsehung. 1530. In: Schriften IV 1995: 133–279.

84

nius (Eisenach); a másik oldalon: Zwingli (Zürich), két tanácsos Zü-

richből és Baselből, Oekolampadius (Basel), Jakob Sturm (Strassburg),

Martin Bucer (Strassburg), Wolfgang Fabricius Capito (Strassburg)

és Caspar Hedio (Strassburg) a délnémet reformáció képviselőiként.

Megjelent még Ulrich württembergi herceg is.

A megbeszélések – amelyekről hivatalos jegyzőkönyv nem készült,

a részvevők magánfeljegyzései alapján azonban menetét meglehetős

pontossággal sikerült rekonstruálni186 – 1529. október 1-jén reggel kez-

dődtek. Hesseni Fülöp úgy szervezte a tárgyalásokat, hogy először pá-

rokban tárgyaltak, de a hevesebb Luthert Oekolampadiussal, Zwing-

lit pedig a szelídebb Melanchthonnal együtt ültette le. A wittenbergi

teológusok felkészülten érkeztek abban az értelemben, hogy maguk-

kal hoztak egy anyagot, amelyet a néhány nappal később sorra került

schwabachi konventre készítettek. Ez nemcsak az úrvacsorai tanítást

foglalta magában, hanem általános keresztyén hittételeket is. A lu-

theránusok szándéka az volt, hogy kifejezzék mindkét oldal közös

hitét és az azonosságokat, éppen az egység érdekében.

Az első nap után Zwingli és Oekolampadius ezek tárgyalását azon-

ban félretétették, mondván, hogy a különféle dogmák és a Szenthá-

romság tagadóival ők sem értenek egyet. Így október 2-án, szombaton

és 3-án, vasárnap az úrvacsora kérdését vették elő, egész pontosan az

úrvacsora szerzésének újszövetségi híradásait és Krisztus testi jelen-

létének kérdését az úrvacsorában. Evangélikus részről Luther volt a

hangadó. Alapjában véve nem kerültek elő új kérdések, vagyis olya-

nok, amelyekről korábban írásban ne vitáztak volna részletesen. Most

azonban lehetőség nyílott a személyes megbeszélésre.

Noha Luther és Zwingli is a gyermekkeresztség mellett voltak, tehát

elutasították az újrakeresztelők érveit és gyakorlatát, az úrvacsora

kérdésében – amelyet a keresztség mellett az egyetlen szentségként

akartak megtartani – szinte kezdettől nem értettek egyet. Luther a

rajongók spiritualizmusával szemben egyre inkább Krisztus valóságos

jelenlétét (realpraesentia) hangsúlyozta. Zwingli viszont Cornelius

186 Ennek irodalma: Sasse 1979: 47–48., a kollokvium ismertetése 47–61.

85

Hoenius németalföldi humanista 1524-es irata alapján az úrvacsora

szerzési igéinek a spiritualista istenfogalomnak jobban megfelelő szig-

nifi katív értelmezése felé közeledett.

Marburg előtt írásban már több iratban élesen vitázott egymással

Zwingli és Luther.187 Krisztus úrvacsorai jelenlétének kérdésében Lut-

her és Zwingli egyaránt hajthatatlanok maradtak. Luther megvallot-

ta, kész volt olyan formulát elfogadni, amely a jelenlétet egyszerűen

csak kimondja anélkül, hogy a jelenlét mikéntjét taglalná, de a szer-

zési igék világos szava mellett nem tud elmenni.188 Zwingli Krisztusnak

csak a lelkileg értendő jelenlétét akarta kifejezni. Egyikük sem enge-

dett, ezért nem jöhetett létre megegyezés. Az eredetileg egy hétre

tervezett párbeszédet egy közeledő járvány miatt időnek előtte be-

rekesztették,189 ezt annál könnyebben is megtehették, mert semmi jel

nem mutatta, hogy meg tudnák győzni egymást.

A heves vita részletesebb ismertetése itt nem lehetséges. Melancht-

hon írta testvérének, Georgnak: „Úgy vitáznak az úrvacsoráról, mint-

ha a mennybe néztek és Jézust megkérdezték volna, hogyan értette

ő, hogy »Ez az én testem«. Ezt azonban itt a földön nem fogják meg-

fejteni.”190 Luther pedig Melanchthonnak a marburgi párbeszéden

tanúsított magatartásáról így nyilatkozott: „Fülöp nagyon jó volt hoz-

zám Marburgban, mert ahol én indulatos lettem, ott ő mindig meg-

fogta a gyeplőt, és nem hagyta a békességet és a barátságot aláhanyat-

lani.”191 A vitázó felek kölcsönösen megkövették egymást kimondott

kemény szavaikért. Luther megköszönte Oekolampadius barátságos

vitastílusát, de bocsánatot kért Zwinglitől is, aki könnyes szemmel

187 Kettejük vitájában Luther művei többek között: Hogy Krisztus ez igéi: Ez az én

testem stb. még erősen állnak (1527) In: LMM V, 55–196. WA 23, 64–320; Nagy hit-

vallás az úrvacsoráról (1528) LMM V, 197–433. WA 26, 261–509. Zwingli művei

többek között: Amica exegesis (1527); Antwort auf die Predigt Luthers gegen die

Schwärmer [Válasz Luthernek a rajongók ellen mondott prédikációjára] (1527), in:

Schriften IV 1995: 1–34.; valamint válaszai Luther említett irataira.188 Heussi 2000: 78o.189 Sudor anglicus, vö. Sasse 1979: 51.190 Idézi Kremers 1997: 5–9.191 Idézi Kremers 1997: 5–9. 7.

86

jelentette ki, hogy Itáliában és Franciaországban sincsenek olyan fér-

fi ak, akiket szívesebben látna, mint Luthert.192

Hesseni Fülöp kísérlete valamennyi protestáns egységének meg-

teremtésére ezzel ugyan eredménytelennek bizonyult, de egyrészt a

két félnek ez volt az első személyes találkozása, másrészt pedig ezzel

még nem merültek ki a lehetőségek. A tartománygróf október 3-án,

vasárnap este magánbeszélgetésekbe kezdett a jelenlevőkkel. Másnap

a lutheránusok egy utolsó szövegjavaslatot tettek, amelyben mindkét

fél megfogalmazta volna, hogy miben látja másképpen a másik fél

álláspontját.193 Ezt azonban Zwingli nem tudta elfogadni.

Fülöp tartománygróf még mindig nem nyugodott bele, hogy a kol-

lokvium kudarccal végződjék. Mindenesetre olyan egyházpolitikai

remekmű194 született, amely páratlan a reformáció történetében, de

még az egyháztörténetben is egészen ritka. Ma már senki sem tudja

megmondani, de talán Martin Bucer strassburgi reformátor lehetett

192 Sasse 1979: 52. szerint a híres mondatot, miszerint „tibennetek más lélek lakik”,

Luther nem Zwinglinek, hanem Bucernek mondta. „Így nem rímel a mi lelkünk és a

tiétek, hanem nyilvánvaló, hogy nem egyféle lelkünk van. Nem lehet ugyanis egyféle

lélek, amely az egyik helyen Krisztus szavait együgyűen hiszi, és egy másik ugyanazt

a hitet helyteleníti, és harcol ellene.” Ford. RA.193 A szövegjavaslat ezzel a mondattal kezdődött: „Valljuk, hogy ezeknek a szavak-

nak az erejénél fogva, hogy »ez az én testem, ez az én vérem«, Krisztus teste és vére

valóságosan, (ami annyi) substantive et essentialiter, non autem qualitative vel loca-

liter [szubsztanciálisan és esszenciálisan, nem pedig tulajdonság szerint és helyileg]

van jelen, és adatik a vacsorában.” A lutheránusok szövegének folytatása: „Miután

eddig mi úgy gondoltuk, hogy a kedves urak és testvérek, Oecolampadius, Zwinglius

és az övéik a test és a vér valóságos jelenlétét teljesen elvetik, és baráti beszélgetésben

másképpen találtuk, így ezennel kinyilvánítjuk és kijelentjük, hogy a szentségről írt

könyveinkben felhozott érveink és indokaink nem Oecolampadius, Zwinglius és az

övéik ellen irányulnak és érvelnek, hanem azok ellen, akik a test jelenlétét a vacsorá-

ban teljesen tagadják.” A délnémetek szövegének folytatása: „Miután eddig mi úgy

gondoltuk, hogy a kedves urak és testvérek, Martinus Luther és Melanchthon és az

övéik úgy tartják és tanítják, hogy Krisztus teste és vére a vacsorában testi gondolko-

dás szerint mennyiségileg vagy tulajdonság szerint [minőségileg] vagy helyileg…”

Sasse 1979: 52–53. Ford. RA.194 Sasse 1979: 54.

87

az ötletgazda, akinek szinte lételeme volt a közvetítés.195 A tartomány-

gróf elég okos volt ahhoz, hogy Luthert kérte fel a megbeszélések

eredményeinek írásba foglalására, aki ezt október 4-én meg is tette.

A korábban már megfogalmazott, utóbb pedig Schwabachi cikkeknek

nevezett irat alapján dolgozta ki a Marburgi cikkeket. A részvevők

még aznap meg is tárgyalták, el is fogadták és nyomdába is adták a

15 cikket.196 Az irat 14 cikkében a felek teljesen megegyező álláspont-

ját rögzíti. Hozzá kell tenni: ezekről a cikkekről tulajdonképpen nem

is tárgyaltak Marburgban. Az úrvacsora kérdésével foglalkozó 15. cikk

öt állításban megegyezést állapít meg: (1) a szerzés szerint mindkét

szín alatt kell élvezni, (2) a mise sem cselekedet, amellyel másoknak

szerez az ember kegyelmet, (3) az oltár szentsége is Jézus Krisztus

valóságos testének és vérének szentsége, (4) ezen testnek és vérnek

lelki élvezése minden keresztyénnek kiváltképpen szükséges, (5) a

szentség Istentől avégre adatott és rendeltetett, hogy általa a gyenge

lelkek hitre és szeretetre indíttassanak a Szentlélek által. Csak ezután

szól a 15. tétel második fele arról, amiben nem volt egyezés, ti. hogy

„vajon Krisztus valóságos teste és vére testileg van-e a kenyérben és

borban”.

Fülöp tartománygrófhoz intézett (1529. október elejéről való) le-

velében, Luther így indokolta hajthatatlanságát: „... mily keserves do-

log volna az evangélium igéjétől, mi több az egész régi egyháztól el-

térni elégséges ok nélkül.”197

A Marburgi cikkek befejező mondatát, mely így kezdődik: „És bár-

ha mi aziránt (vajon Krisztus valóságos teste és vére testileg van-e a

kenyérben és borban) ez idő szerint nem egyeztünk meg...”, a svájciak

szerették volna így befejezni: „...keresztyén szeretetben mégis test-

véreknek és Krisztus tagjainak tartjuk egymást”. Fülöp hesseni tarto-

195 Sasse 1979: 54–55.196 Németül 15 cikk: WA 30 III, 160–170. BSLK 52–67. párhuzamosan az Ágostai

hitvallás megfelelő cikkeivel. Magyarul a régebbi összkiadásokat követve a gyermek-

keresztségről szóló 14. cikk nélkül, így tehát csak 14 cikket közölve: LMM V,

453–456.197 LMM V, 458. WA Br 5, 155–160, a pontos hely: 157,20–22 (nr. 1478).

88

mánygróf lelkesen támogatta ezt a törekvést, hiszen kedvezett volna

politikai és valláspolitikai törekvéseinek. Luther 1529. október 4-én,

feleségéhez írt levelében így számol be a várakozásokról: „Ma az iránt

tárgyal az őrgróf,198 ha vajon megegyezhetnénk-e, vagy ha meg nem

egyeznénk, hogy legalább mégis testvéreknek és Krisztus tagjainak

tartsuk magunkat egymás közt. Ezen erősen dolgozik az őrgróf. Ámde

mi a testvérséget és tagságot nem óhajtjuk, békességgel és szépen

akarunk azonban válni.”199 Luther 1529. október 12-én Johannes Ag-

ricolának írja: „Végül arra kértek, hogy csak ismerjük el őket testvé-

reknek, és a fejedelem ezt igen szerette volna: ámde ez a kérésük nem

volt teljesíthető. Mindamellett mégis a békesség és a szeretet jobbját

nyújtottuk nekik, hogy e közben mellőznők a kemény iratokat és sza-

vakat, és ki-ki terjessze a maga tanát gyalázkodás, ámde nem felelős-

ség és cáfolat nélkül. Így váltunk meg egymástól.”200

Melanchthon ugyanehhez a levélhez utóiratot fűzött: „Nagyon eről-

tettek minket, hogy testvéreknek nevezzük őket. No lám, mely bo-

torság, noha elkárhoztatnak minket, mégis azt akarják, hogy testvé-

reknek tartsuk őket. Ebbe nem egyezhettünk bele.”201 Bár a svájciak a

wittenbergieket „könnyek között” kérlelték,202 hogy fejezzék ki, test-

véreknek tekintik őket, javaslatukat nem fogadták el, és a Marburgi

cikkek végülis ezzel a mondattal fejeződnek be: „És bárha mi az iránt

(vajon Krisztus valóságos teste és vére testileg van-e a kenyérben és

borban) nem egyeztünk meg, mégis egyik fél a másik iránt keresztyén

szeretetet tanúsítson, amennyiben minden lelkiismeret mindig többet

szenvedhet, és mindkét fél buzgón kérje a mindenható Istent, hogy

minket az ő Lelke által az igazi értelemben megerősítsen.”203

A Marburgi cikkeket aláírta Luther, Melanchthon, Jonas Justus,

Andreas Osiander, Johannes Brenz, Stephan Agricola, valamint Jo-

198 Pontosabb fordítás szerint: tartománygróf. RA.199 LMM V, 461. WA Br 5, 153–154, a pontos hely: 154,6–10 (nr. 1476).200 LMM V, 463.201 LMM V, 463. WA Br 5, 160–16, a pontos hely: 160,16–20 (nr. 1479).202 Ernst Koch: Marburg 1529. Die Zeichen der Zeit 1979, 456.203 LMM V, 456. WA 30 III, 170.

89

hannes Oekolampadius, Ulrich Zwingli, Martin Bucer, Caspar Hedio.

Ha a marburgi párbeszédet nem is, a Marburgi cikkeket mindkét ol-

dal sikernek tekintette. Sikerült a közös hitet úgy megfogalmazni,

hogy egyik fél sem érezte, hogy neki fel kellett adnia valamit. A ké-

sőbbiek során azonban kiderült, hogy a részleteket tekintve mégsem

értenek teljesen egyet. Hazatérte után Zürichben Zwingli azonnal

nyomdába adta jegyzeteivel együtt.204 A francia királynak írt műve205

alapján látta úgy Luther, hogy Zwingli marburgi egyetértése nem volt

őszinte.206 A tömören megfogalmazott cikkeket mindkét fél a saját

felfogása szerint értelmezte. Ennek ellenére az irat a meglévő egyezés

és a nézetek közelítésének kifejezésére tett erőfeszítés eredménye,

amely lehetővé tette, hogy – történeti értelemben mindenképpen207

– egyik előzménye lehessen az Ágostai hitvallásnak is.208

A schwabachi konvent és a Schwabachi cikkek

A marburgi párbeszéd után alig néhány nappal, a wittenbergi teoló-

gusok által a valószínűleg még 1529 júliusa és augusztusa között ti-

tokban elkészített ún. Schwabachi cikkek209 megtárgyalásán (Schleiz,

1529. október 3–7.) a szász választófejedelemségnek, Brandenburg-

204 Ezek rövid ismertetéséhez vö. Sasse 1979: 56.205 Zwingli, Huldrych: Erklärung des christlichen Glaubens. [A keresztyén hit ér-

telmezése] 1531. In: Schriften IV 1995: 281–361.206 Vö. Luther Márton: Kis hitvallás az úrvacsoráról. 1544. LMM VI, 429–465. 207 Sasse 1979: 55. hangsúlyozza, hogy a Marburgi cikkeknek a hitvallási iratok

kritikai kiadásában (BSLK) való közlése félrevezető, mert nem tekinthetők az Augus-

tana forrásának.208 Vö. Wenz I 1996: 448. 56. jegyzet.209 Ennek az iratnak előzménye volt Luther műve, „Nagy hitvallás az úrvacsoráról”

(1528. LMM V, 206–433. WA 26, 261–509.), mellyel a Zwingli és közötte folyt úrva-

csorai vitát kívánta lezárni úgy, hogy többet nem ír már erről a kérdésről. Elhatáro-

zásához Zwingli és Oekolampadius válasza ellenére hű maradt. A Schwabachi cikkek

szövegét tartalmazza a kritikai kiadás (BSLK), az Ágostai hitvallás szövegével párhu-

zamosan. Korábban feltételezték, hogy Luther munkája, vö. Heussi 2000: 78p.

90

Ansbach őrgrófságnak és Nürnberg birodalmi városnak sikerült egyet-

értésre jutnia. Feltételezik, hogy e cikkek előzetes fogalmazványa le-

hetett az egyik alapja a Marburgi cikkeknek is.210 A célt, hogy olyan

szövetség hitbeli alapját vessék meg, amelyet nem lehet sem szakra-

mentarianizmussal vádolni, sem a császár iránti lojalitása nem kérdő-

jelezhető meg, sikerült ugyan elérni, és közel került egymáshoz János

szász választófejedelem és György brandenburg-ansbachi őrgróf, de

már 1529. október 16-án, a schwabachi konventen kitűnt, hogy ilyen

áron sem Hessen tartománygrófság, sem a két délnémet város, Strass-

burg és Ulm nem tudják elfogadni a cikkeket.211 A protestáns egység-

törekvésnek ezt az eredményét vagy éppen eredménytelenségét fel-

tehetően akkor értelmezi helyesen a ma embere, ha két szempontot

komolyan megfontol. Az egyik, hogy amit ma protestáns tábornak

nevezünk, vagy valami ehhez hasonló megjelöléssel illetünk, csak a

történelem távlatából egyértelmű megjelölés, 1529-ben ez nem volt

pontosan körülhatárolt fogalom. A másik, hogy a császárral való szót

értés és az óhitűekkel való eredményes párbeszéd reménye, tehát az

egyház egységének a tudata a mainál sokkal elevenebben élt, hiszen

még nem tornyosult mögötte a nyugati egyházszakadás keserű ta-

pasztalata. Ezek a remények fokozatosan szertefoszlottak, amint Jo-

hannes Eck 404 tételét kiadta, az Ágostai hitvallást gyenge érvekkel

elvetették, és a reformzsinat összehívását egyre halogatták, hogy csak

a kezdet néhány tényét említsük. A protestáns egységnek ez a kudar-

ca azt is jelentette, hogy Hesseni Fülöp számára is kétségessé kellett

válnia, megvalósítható-e a nagy Habsburg-ellenes politikai szövet-

ségre irányuló terve.

210 Vö. Sasse 1979: 55. Wenz I 1996: 448. 56. jegyzet.211 Vö. Wenz I 1996: 450.

91

A CSÁSZÁR MEGHÍVÓLEVELE

REMÉNYEKET ÉBRESZT

A császár, aki Luther wormsi vallástétele (1521) óta egyáltalán nem

volt Németországban, mivel minden erejét és fi gyelmét a franciákkal

vívott itáliai háború kötötte le, immár elérkezettnek látta az időt vég-

re győztes császárként, fején »koronával« megjelenni, kezében a le-

hetőséggel, hogy akaratát keresztülviheti. Egyrészt kibékült a francia

királlyal a már említett cambrai békekötésben (1529. július), másrészt

kibékült a pápával is, és békét kötött vele (1529 Barcelona). Amikor

pedig négy hónapig V. Károly császár és VII. Kelemen pápa egymás-

sal közvetlen kapcsolatban álló két palotának volt a lakója Bolognában,

1529 végén és 1530 elején, akkor közöttük teljes lett a béke. VII. Ke-

lemen pápa – elismerve a császár észak-itáliai területi igényeit – a vas

lombard koronát adta fejére, és két nap múlva,212 1530. február 24-én

itt, Bolognában, az egyházi államnak Róma után a második legna-

gyobb városában megkoronázta V. Károlyt – spanyol pompával, ün-

nepélyes külsőségek közepette. Nemcsak azért nevezetes nap ez, mert

a császár 30. születésnapja, de azért is, mert öt évvel korábban ezen

a napon vívták az első itáliai háborút eldöntő páviai csatát. S egyben

ez az utolsó német-római császári koronázás, amelyet pápa végzett

el. Egyetlen német választófejedelem sem volt hivatalos, talán ez is

jellemző a helyzetre. Egyetlen német fejedelem vett részt, akinek azon-

ban nem volt birodalmi tisztsége. Nagy Károly koronájával a fején a

császár megfogadta, hogy a pápát és a római egyházat, minden tulaj-

donát, dicsőségét és jogait megvédelmezi.213 Noha a megvívott hábo-

rúk után V. Károlyról igazán nem állítható, hogy a pápa alávetettjének

tartotta volna magát, az ünnepélyes egyházi szertartások után a pápa

élénk elutasító gesztusai ellenére ő maga tartotta neki a kengyelt, és

vezette néhány lépést a pápa hátaslovát, míg aztán maga is fi atalosan

212 Wenz I 1996: 352.213 Tim Klein: Luther (1967), 227.

92

nyeregbe szállt.214 Ez a jelenet mutatja a császár őszinte kibékülési

szándékát. Francia ellenfelével békét kötve, a pápa támogatását él-

vezve nem alaptalanul gondolhatta, hogy most már minden erejét a

német országi ügyek rendezésére, az ottani vallási vita megoldására

fordíthatja. Bolognai tartózkodása idején – mint utóbb kiderült, a

harcoknak ez nem vége, szinte csak pillanatnyi szünete volt –, 1530.

január 21-én215 birodalmi gyűlést hívott egybe Augsburgba 1530. áp-

rilis 8-ára.

Szokatlan volt a meghívó hangvétele. A császár nem tekintélyére

hivatkozott, nem a fejedelmeknek mint alattvalóknak a kötelességei-

re, a hűbéri engedelmességre, amint az természetes lett volna abban

a korban. Nem is erőszakkal fenyegetett, amint – úgy hírlett – szá-

mosan tanácsolták neki.216 A meghívó azt a benyomást keltette, hogy

itt az uralkodó feltűnően jóindulatú semlegességgel, nem pedig az

1521-ben a wormsi birodalmi gyűlésen kimondott birodalmi átok

vagy az 1529-es második speyeri birodalmi gyűlés többségi határo-

zata szellemében akar eljárni, hanem a katolikus és protestáns rendek

közötti tárgyalás útját választotta. Hangvételét talán az is befolyásol-

ta, hogy egyrészt az elmúlt egy évtized során volt alkalma belátni az

erőre építő próbálkozások sikertelenségét, másrészt pedig a helyzete

sem volt – sem a birodalomban, sem azon kívül – annyira szilárd,

hogy komolyan fenyegethetett volna erőszakkal.

A birodalmi gyűlés fő napirendi pontjaként említett török veszély

mindenkit aggodalommal töltött el, hiszen Bécs 1529. szeptember

21-től október 16-ig tartó ostromával a veszély közvetlen közelbe ért.

Nem kellett különösebben indokolni, hogy valamit tenni kell. Fer-

dinánd birtokai közvetlenül érintettek voltak, neki ilyen szempont-

214 Wenz I 1996: 352.215 BSLK XV.216 Luther Márton: Intés a kedves németekhez, 1531, in: LMM VI, 186. WA 30 III,

276–320. Waltkirch [Waldkirchen] német ügyekkel megbízott alkancellár a protes-

tánsok irányában barátságos magatartást javasolt, Fabiny, in: Lelkipásztor 1980: 752.

szerint.

93

ból is érdekei fűződtek a birodalom egységes fellépéséhez és egysé-

géhez.

A vallási vita napirendre tűzése meglepő lehetett. Nem azért, mint-

ha nem folytak volna éles viták és küzdelmek a birodalmon belül, és

nem mintha nem formált volna valamilyen véleményt mindenki. A

meglepő az lehetett, hogy az a császár kívánja megvitatni a kérdést,

aki hat évvel korábban – a pápa óvását megelőzve – betiltotta az 1524.

november 11-re összehívott német nemzeti zsinatot, amelyen a német

rendek panaszait kívánták megtárgyalni. Akkor el akarta kerülni, hogy

a németek ezzel másoktól eltérő, nemzeti útra lépjenek, esetleg lazít-

va a Rómával való viszonyt. A meghívás most ezt a lehetőséget már

nem zárta ki teljesen. A császár VII. Kelemen pápával való megbéké-

lése óta mindent elkövetett, hogy sürgesse egy egyetemes zsinat ös-

szehívását,217 a pápa viszont minden eszközzel élt, hogy egy ilyen zsi-

nat összehívását elodázhassa.218

Nem feltételezhető, hogy a császári meghívólevél valódi eszme-

cserét ígérő hangja érdemi változást jelentett volna a császár részéről

a reformáció irányában. A megkoronázásával kapcsolatos egyezség

efelől nem hagyhatott bizonytalanságot. Továbbra is a pápa és a római

egyház érdekében fáradozott a császár, csak éppen hatalma és ereje

tudatában más hangon, más eszközökkel, s valószínűleg anélkül, hogy

reális képe lett volna a németországi politikai és vallási helyzetről.219

A meghívólevél rendkívüli feltűnést keltett, és a meghívott válasz-

tófejedelmek, fejedelmek és birodalmi rendek oldalán eleven vissz-

hangra talált. Mindez szokatlan volt, és a minden oldalon azonnal

megindult tanácskozások és diplomáciai erőfeszítések előrevetítették,

hogy a birodalmi gyűlés igen jelentős esemény lesz.220

A kutatás érdeklődése elsősorban a török veszély és a vallás kér-

désére irányítja fi gyelmét, de a napirenden ezeken kívül még más, a

központosított birodalom létrehozását előmozdító ügyek is szerepel-

217 Wenz I 1996: 358.218 Szántó II 1985: 39. Wenz I 1996: 359. 398.219 Brecht II 1986: 356.220 Immenkötter 1979: 9–10.

94

tek, mint a birodalmi kormányzat (Reichsregiment), a birodalmi bí-

róság (Reichskammergericht) létrehozása, a közrendtörvény megal-

kotása.

Ha a császár egységre hívja a birodalom egymással versengő és ma-

guk között megosztott fejedelmeit és rendjeit, akkor ezt a császári

hatalom megerősítésének szándéka nélkül nem lehetett elképzelni.221

Annál kevésbé, mert kifejezte azt a szándékát is, hogy hosszú távollét

után Németországba jön, és sok év után személyesen kíván jelen len-

ni a birodalmi gyűlésen, vagyis nyomatékot akar adni tervei kivitele-

zésének. A békés hang ellenére a császár az erővel való fenyegetés

vagy fellépés esélyeit is számításba vette. Egyfelől János szász válasz-

tófejedelmet még a birodalmi gyűlés előtt külön tárgyalásokra hívta

meg Innsbruckba, aminek a fejedelem személyesen nem tett eleget,

viszonzásképpen másfelől nem adományozott oda neki bizonyos,

egyébként méltán elvárható hűbéri jogokat.222 Az erőszakos fellépés-

nek két akadálya volt: az anyagiak hiánya és az, hogy a régi hithez

ragaszkodó fejedelmek is ódzkodtak a vallásháborútól.223 A protes-

tánsok erőszakos visszaszorítása, netán veresége ugyanis azzal járt

volna, hogy a katolikusok még jobban kiszolgáltatottakká válnak a

császári hatalommal szemben.224 A helyzetértékelés különbözőségé-

ből és az eltérő politikai célokból következett, hogy sem a régi hithez

ragaszkodó fejedelmek, sem a protestánsok nem egyformán készültek

a birodalmi gyűlésre.

A meghívó békés hangja a protestánsok egy részét, köztük még

Luthert is, bizonyos várakozással töltötte el. A levél alapján – amely-

nek kifejezéseit több helyen idézi az Ágostai hitvallás előszava – a

protestánsok azt remélték, hogy a két fél képviselői egyenjogúakként

léphetnek majd fel, s a császár mintegy békebíró vagy döntőbíró lesz

közöttük. János szász választófejedelem mindenképpen jelen akart

lenni. Brück kancellár tanácsa ellenére már március 23-án arról tájé-

221 Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 5.222 Brecht II 1986: 386. Wenz I 1996: 357.223 Wenz I 1996: 399.224 Wenz I 1996: 357. és uo. 17. jegyzet.

95

koztatta a császárt és Hesseni Fülöpöt, hogy elmegy a birodalmi gyű-

lésre.225 Korán hozzá is látott az előkészületekhez. Hesseni Fülöp vi-

szont változatlanul Habsburg-ellenes terveket szőtt, és inkább távol

maradt volna.

A VÉDEKEZŐKBŐL HITVALLÓK LETTEK

Eleinte védekezésre készülnek a lutheriek

A wittenbergi teológusokat – Luthert, Justus Jonast, Johannes Bu-

genhagent, Philipp Melanchthont – János szász választófejedelem az

augsburgi birodalmi gyűlésre szóló meghívólevél 1530. március 11-i

kézhezvétele után, már március 14-én felszólította, készítsenek egy

iratot, amely tárgyalja a vitatott hitbeli és szokásbeli kérdéseket, és

ennek megtárgyalására keressék fel őt Torgauban.226 A sietségben sze-

repe lehetett Brück kancellárnak, aki fel akart készülni arra az eshe-

tőségre is, ha a prédikátorok, azaz a teológusok nem lehetnének jelen

a birodalmi gyűlésen, a fejedelem ne maradjon írásos és alapos elő-

készület nélkül. A választófejedelem ambiciózus készülődésére vall,

hogy március 20-ra várta javaslataikkal a teológusokat, akiket – mivel

nem érkeztek meg – már 21-én külön levélben sürgetett meg, míg

végül 27-én és 28-án megérkeztek. A késedelemnek nem tiszteletlen-

ség vagy hanyagság volt az oka, hanem az, hogy Justus Jonas vizitá-

ciós útja elhúzódott. Feltehetően kezükben volt egy Wittenbergben

készített szöveg, amelyet azonban nem ismerünk.227 János választó-

fejedelem fokozott várakozásáról árulkodik kijelentése: „ezt a biro-

dalmi gyűlést talán egy zsinat helyett tartják”.228 A tanácskozáson el-

készült irat, a Torgaui cikkek – a választófejedelem kívánsága elle nére

225 Wenz I 1996: 399.226 BSLK XVI.227 Brecht II 1986: 357.228 Immenkötter 1979: 14. Wenz I 1996: 420.

96

– csak a szokásokkal és szertartásokkal foglalkozott.229 Ez nem lá tott

lehetőséget az egy szín alatti úrvacsora, a papi nőtlenség, a miseáldo-

zat és a megnyitott kolostorok visszaállítására. A témáknak a szer-

tartásokra korlátozása azért különös, mert a bevezetett reformok nem

képzelhetők el a tanításbeli megfontolások nélkül. Hiszen például az

úrvacsora kérdésében nem csupán az egyik elem megvonását kifogá-

solta a reformáció, hanem az úrvacsorai cselekmény áldozati jellegét

vagy a halottakért bemutatott misét is. Feltételezik, hogy a hitbeli

kérdésekre nézve a teológusok elégségesnek tartották az alig néhány

hónappal korábban megfogalmazott Schwabachi cikkeket, amely irat

a protestánsok között nemcsak egységet, hanem megoszlást is hozott.

A Torgaui cikkek így védekező irat, apológia lett, amely ebben a for-

mában – amint a későbbi események megmutatták – alkalmatlannak

bizonyult arra, hogy a birodalmi gyűlésen előterjesszék.

A szász választófejedelmet a birodalmi gyűlésre készülve kettős cél

vezérelte. Az egyik cél az elhatárolódás Zwinglitől. Ennek több oka

volt. Először, hogy az úrvacsorai tanítás egy pontjában nem sikerült

vele egyetértésre jutni. Másodszor, hogy a Ferdinánd vezetése alatt

álló katolikus szövetség (Regensburgi Konvent) fenyegetése határozott

Habsburg-ellenes magatartásra sarkallta a svájciakat, ezért a Zwing-

livel való szövetség nem segítette volna a szászokat, akik a maguk

németországi helyzetében nem akarták kockáztatni a Habsburg-csá-

szár iránti lojalitásukat, hanem a tárgyalásos megoldást tartották he-

lyénvalónak. Harmadszor pedig Zwingli – s ez is Zürich sajátos hely-

zetében leli magyarázatát – a németországiaktól eltérően kevésbé

riadt volna vissza attól, hogy a vallás ügyéért fegyveres erő igénybe

vételét is elfogadja vagy tanácsolja,230 a német fejedelmekben erre

sokkal kevésbé volt készség, mint a katolikus svájci kantonokban,

229 Torgaui cikkek címen több iratot is számon tartanak, amelyek mindegyike nagy

bizonyossággal kapcsolatba hozható ezekkel a tárgyalásokkal, de a kutatók között

nincs teljes egyetértés, hogy pontosan melyik irattal azonosítható. Vö. Wenz I 1996:

422–429.230 Vö. Zwingli, Huldrych: Empfehlungen zur Vorbereitung auf einen möglichen

Krieg. [1524?] In: Schriften III 1995: 1–29. Friedenthal 1973: 607–608.

97

amelyek végül meg is támadták Zürichet, amely viszont nem riadt

vissza a reformáció védelme érdekében az erőszaktól sem. A birodal-

mi gyűlésre való felkészülés másik célja a bevezetett változtatások

indoklása és védelme volt úgy, hogy a császárt nem sértik meg, az

egyházi hierarchiát illetően kíméletesen szólnak, valamint az egyház

hitével való megegyezést megőrzik és hangsúlyozzák. Emögött az a

készség állt, hogy a zsinat remélt összehívásáig is elismerik a császár

jogát, hogy birodalmi gyűlésen tárgyaltassa meg a vallás ügyét, meg-

hallgassa mindkét pártfelet, és ennek alapján állítsa helyre a keresz-

tyénség békéjét. Mindezen megfontolások nyomán 1530 májusában

még nem gondoltak másra, csak arra, hogy a szokások módosítását

fogják indokolni, tehát csak védőiratot, apológiát készítenek.231 A ter-

vezett védekező irat bevezetését, amelyet a szokások megváltoztatá-

sának indoklása elé helyeztek volna, Melanchthon már útban Augs-

burg felé, Coburg várában való tartózkodása idején (1530. április

15–23. között) megfogalmazta. A szöveg, amelyen dolgoztak, erede-

ti szándéka szerint nem is csak védekező iratnak készült, hanem szász-

országi védekező iratnak, amely csak a szász választófejedelemségben

bevezetett újításokat indokolta, és egyáltalán nem állt szándékában

az egész keresztyénség reformációja.232

A munkálatok során Melanchthon és legközvetlenebb munkatársai

és tanácsadói (Justus Jonas, Johann Agricola, Georg Spalatin233) első-

sorban olyan iratokra támaszkodhattak, amelyek egyrészt a Szent-

íráson alapuló lutheri felismeréseket összefüggő, tanszerű formába

öntötték, másrészt pedig Szászországban már korábban is egyetér-

téssel találkoztak. Elsősorban a már említett Torgaui cikkeken kívül

Melanchthonnak a vizitátorok részére készült iratára lehet gondolni,234

továbbá Luther Kis és Nagy kátéjára, amelyeket igen korán a lutheri

231 Wenz I 1996: 395.232 Wenz I 1996: 431.233 Heussi 2000: 102c.234 Articuli, de quibus egerunt visitatores in regione Saxoniae, 1527; Unterricht

der Visitatoren an die Pfarrherrn im Kurfürstentum zu Sachsen, 1528. WA 26, 195–240.

Az utóbbihoz Luther előszót írt. G. Hoff mann kimutatta, hogy az ÁH 28 cikkéből

98

tanítás mértékadó szövegeiként kezeltek. Itt lehet említeni még Me-

lanchthon művét, a latinul 1521-ben megírt Loci communest, amely

a Római levél alapvető fogalmait magyarázta. Másodsorban azokra

az iratokra, amelyeket az évek óta remélt nemzeti zsinatra előkészü-

letképpen különösen is Frankföldön235 és a szabad városokban készí-

tettek, és amelyek terjedelmes gyűjteményt alkotnak. Harmadsorban

pedig az ún. rajongókkal folytatott vitában keletkezett iratokra. Ezek

közé tartozik Luther Nagy hitvallás az úrvacsoráról címen 1528-ban

kiadott műve, annak különösen is személyes hitvalló része,236 valamint

az 1529 nyarán, az év őszére elkészült Schwabachi cikkek, amely a

Marburgi cikkek alapjául is szolgált,237 s amely sajátosan lutheri teo-

lógiai tartalmú.238

János szász választófejedelem tekintélyes kísérettel április 3-án in-

dult útnak Torgauból, ahová a wittenbergi teológusokat már korábban

odarendelte.239 Luthert, aki birodalmi átok alatt volt, s akit az egyéb-

ként a reformációhoz húzó és végül a hitvallást is aláíró Nürnberg

városa sem befogadni, sem kísérettel ellátni nem volt hajlandó,240 Co-

burgban, a választófejedelemség legdélibb várában hagyták. Itt tar-

tózkodott 1530. április 24-től október 13-ig241 a szász választófejede-

lemség védelme alatt, hogy szükség esetén tanácsát lehessen kérni,

és rövidebb szünetektől eltekintve folyamatos levélbeli kapcsolatban

is állt az Augsburgban tárgyalókkal. Akadtak még a protestáns tábor-

ban is olyanok, akik egyáltalán nem bánták Luther távollétét. Amint

tizenhat esetében mutatható ki vagy valószínűsíthető az irat használata, négy esetben

pedig az egybecsengés, vö. Wenz I 1996: 443. 47. jegyzet.235 Németül Franken, ma Bajorország középső és északi részét nevezik így.236 422–433. in: Luther Márton: Nagy hitvallás az úrvacsoráról. 1528. LMM V,

197–433. WA 26, 261–509.237 A Marburgi cikkek nem előkészítő irata az Ágostai hitvallásnak, vö. Sasse 1979:

55., 60.238 Wenz I 1996: 443–447.239 Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 9. szerint április 4-én.240 Lohse: Augsburger Bekenntnis I, in: TRE 4 (1979), 617.241 Paulik János szerint „október 4-én mindannyian visszatértek Wittenbergbe”, in:

Ágostai Hitvallás (Paulik, 1900), 28.

99

maga írja egyik levelében, valaki azt mondta neki: „te hallgass, neked

kellemetlen hangod van.”242

Augsburgba május 2-án érkezett meg János választófejedelem a

wittenbergiekkel, köztük a tanácsadók: Georg Spalatin, Justus Jonas,

Johann Agricola és természetesen Melanchthon, aki végül a megbízást

kapta, hogy előkészítse a protestáns oldal álláspontjának kifejtését.

Utánuk kezdtek érkezni a többi rend képviselői.243

János szász választófejedelmen kívül, aki a protestáns tábornak két-

ségtelenül irányítója volt,244 a maga módján György brandenburgi

őrgróf, Nürnberg városa és Hesseni Fülöp tartománygróf is megtette

a maga előkészületét.

Brandenburg-Ansbachban a birodalmi gyűlés összehívása után rög-

vest, már 1530. január 29-én, felszólították a papokat, hogy nyilatkoz-

zanak, mi tekinthető igaz istentiszteletnek, mi a visszaélés, és kikü-

szöbölhetők-e ezek a püspökök hatalma nélkül is. A felhívásra számos

iratot készítettek, többek között egy igen alapos munkát is, amely

számba vette a kánonjogban és az egyházatyák irataiban a Szentírás-

sal megegyező helyeket.245 Az őrgróf maga pedig három kiválóan

képzett teológussal (Rurer Ansbachból, Weiss Crailsheimből, Meglin

Kitzingenből) utazott el Augsburgba a birodalomi gyűlésre. Tanács-

adói közé tartozott még Württemberg későbbi reformátora, Johannes

Brenz is.

A hatásos fellépés érdekében a reformáció táborának minél egysé-

242 Coburgból Hessius Eobanus nevű barátjának, vö. LMM VI, 3. Németül: „aber

da war einer, der zu mir sagte: schweig, du hast eine üble Stimme” Latinul: „sed erat,

qui diceret mihi: tace, tu habes malam vocem”, WA Br 5,283,6. nr. 1550.243 Luther Márton: Intés a kedves németekhez, 1531, in: LMM VI, 185. WA 30 III,

276–320. Magyar delegáció is jelen volt a birodalmi gyűlésen, hogy a török elleni

harchoz segítséget kérjen. Fabiny, in: Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás 1980:

18. Jelen volt a császár testvére, Mária magyar királyné, a fi atalon elhunyt II. Lajos

özvegye is, aki a lutheri reformáció elkötelezettjeként – Melanchthon egyik levele

szerint – mérséklően hatott bátyjára, a császárra. Payr 1930: 125–127. Sólyom 1933:

72–74.244 Wenz I 1996: 386.245 Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 6–7. Wenz I 1996: 377. Schreiner 1980: 336.

100

gesebb képviseletére volt tanácsos törekedni. Elsősorban György bran-

denburgi őrgrófnak a többieket meggyőző fellépése nyomán töreked-

tek megismerni egymás előkészített védekező iratait. Könnyű belátni,

hogy kilátástalan, ha ugyan eleve nem vesztett lett volna a reformáció

ügye, ha minden fejedelemség külön-külön terjesztette volna elő né-

zeteit, és a császár előtt egymással vitatkoztak volna. Ő azon fárado-

zott – s mint tudjuk, nem is sikertelenül –, hogy lehetőleg egyetlen

iratban foglalják össze álláspontjukat,246 amelyben elhatárolják ma-

gukat a római egyház számos kritikusától is.

A tárgyalásokon Melanchthonnak meglehetősen széles egyetértést

sikerült elérnie. Rendkívüli aktivitása és megegyezési készsége nem

az ő békés természetével magyarázandó csupán, hanem a János vá-

lasztófejedelemtől kapott megbízatásával. Nem pusztán fejedelmi

útmutatásokat követett, őt magát is mélységesen nyomasztotta a fe-

lelősségtudat, valamint az aggodalom, hogy megegyezés hiányában a

birodalom békés jövője kerül veszélybe. Mindez annyira ránehezedett,

hogy ez álmatlan éjszakákat okozott neki.247

A reformáció táborát attól a kényelmesnek mondható spontán szán-

dékától, hogy a bevezetett változtatások igazolására készítenek véde-

kező iratot (apológiát), Johannes Ecknek a maga szempontjából ügye-

sen időzített irata riasztotta fel, amely május 4-én, a szász küldöttség

megérkezése utáni egyik első napon jelent meg, s amely mindjárt

Melanchthon kezéhez is eljutott.248 A mű az akkoriban szokásos, eret-

nekségeket felsoroló listák műfajában készült. Az első 41 tétel a X.

Leó 1520-ban közzé tett „Exsurge Domine” kiközösítő bullájában

elítélt lutheri tanokat sorolja,249 majd 25 tétel az 1519-es lipcsei vita

és az 1526-os badeni (Aargau, Svájc) megbeszélés következtetéseit,

valamint az 1528-as berni (Svájc) tárgyalás aktáihoz fűzött utólagos

megjegyzéseket tartalmazza. A többi tétel (66–404) új és régi téve-

246 Wenz I 1996: 381.247 Brecht II 1986: 371.248 Wenz I 1996: 433.249 Denzinger – Hünermann 2004: *1451–1492. Az átokbulla, in: LMM II,

241–259.

101

déseket tárgyal. Munkájában Eck közel kétszázötven iratot dolgozott

fel, amelyeket tehát első vagy másodkézből ismert, köztük Luther 103,

Zwingli 20, Urbanus Rhegius 12, Erasmus, Balthasar Hubmaier és

Melanchthon 8-8 művét.250 A kifogásolt tanokat összegyűjtve azt a

benyomást keltette, hogy a wittenbergi teológusok sok, részben már

korábban megismert eretnekséget vallanak. E tételeket tanulmányoz-

va ismerték fel a protestánsok, hogy a hitnek szinte valamennyi kér-

désében vádolják őket. Az irat a birodalmi gyűlés egész menetére

hatott. Eck feltehetően nem annyira a hivatalos katolikus állásfoglalást,

mint inkább a lutheránus hitvallás megalkotását kívánta befolyásolni,

és ez – a későbbiek ezt igazolják – nem is volt sikertelen.

A szász követ innsbrucki titkos útja és a császári elutasítás, valamint

Johannes Eck tételei nyomán ismerték fel a protestánsok, hogy több-

re van szükség, mint a bevezetett változások igazolására, és hogy mi-

nél teljesebben kell válaszolni. Eck nevét és vádjait kifejezetten nem

említetik a szövegben, de megállapítható, hogy amikor az Ágostai

hitvallás ellenfelekről szól, igen sokszor Eck tételeivel vitázik. A tel-

jesség mellett azonban rövidségre is törekedni kellett, hogy egyáltalán

esély legyen a felolvasásra. Világossá vált, hogy igazolniuk kell ragasz-

kodásukat az igaz tanításhoz és az egyház katolicitásához, egyetemes-

ségéhez és egységéhez. Ennek nyomán körvonalazódott a készülő irat

kétrészes felépítése: nem védekezés (apológia) lesz, hanem hitvallás,251

amely végül is huszonegy cikkben tanításbeli kérdéseket, hét cikkben

pedig változtatásokat tárgyalt. Be akarta mutatni, hogy a wittenbergi

teológusok tanításukban hűek maradtak a bibliai igazsághoz, és ők is

elvetik azokat a hamis tanokat, amelyeket a római egyház elvet.

A szász választófejedelemnek a fentiekben vázolt tárgyalási szán-

déka és a brandenburgi őrgróf közös fellépést sürgető erőfeszítése

iránt a protestánsok között sem mindenki lelkesedett.

Nürnberg mint birodalmi város, noha a reformáció számos újítását

bevezette, óvakodott attól, hogy szembe kerüljön a császárral. Ezért

250 Wenz I 1996: 434.251 Az Ágostai hitvallás befejezése (6. pont) hitvallásnak is nevezi az egészet.

102

is nem volt hajlandó eleget tenni a szász választófejedelem kérésének,

hogy a birodalmi gyűlés idejére fogadják be Luthert. A nürnbergi kö-

vetek is olyan jogi és teológiai előkészítő szöveggel érkeztek, amelyben

a változtatásokat indokolták. Melanchthon ezért vélte úgy, hogy a

nürnbergiek nagyjából ugyanazokat a kérdéseket vették sorra, mint

a wittenbergi (szászországi) teológusok által írt védekező irat, a Tor-

gaui cikkek, amelyet el is lehet fogadni, de nem annyira sima, mint az

utóbbiaké.252

Nem teológiai munkával készült a birodalmi gyűlésre Hesseni Fü-

löp, aki nem teológiai tanácsadóktól körülvéve, hanem százhúsz fős

fegyveres kísérettel érkezett, a katonák zubbonyán a – már Speyerből

is ismert – VDMIE betűkkel: Verbum Dei Manet In Eternum (Isten

igéje megmarad örökké). A huszonhat éves tartománygróf nemcsak

fi atalos hevességét és elszántságát demonstrálta ezzel, hanem azt is,

hogy helyteleníti a birodalmi gyűlés és a zsinat illetékességének azt

az összekeverését, amiről a császári meghívólevél is árulkodott. A

vallás kérdésében való döntéshez nem tartotta megfelelő és illetékes

fórumnak sem a Habsburg császárt, sem a birodalmi gyűlést, amelyet

elsősorban a Habsburgok elleni szövetkezésre szeretett volna felhasz-

nálni.253 A marburgi párbeszéd után a Krisztus úrvacsorai jelenlété-

ben való egyetértés hiánya miatt Strassburg városa és Zwingli nem

akart a lutheránusokkal szövetkezni, ők ezért Fülöphöz fordultak, aki

szerette volna őket is bevonni a protestáns táborba, hiszen a protes-

tánsok legszélesebb egysége vitathatatlan erőfölényt biztosíthatott

volna a császárral szemben. Számos európai uralkodóval is kapcso-

latot és szövetségest keresett Zwingli, említésre méltó eredmény nél-

kül.254 A szászok előkészületei ezzel szemben arról a reménységükről

tanúskodtak, hogy a kérdéseket tisztázhatja a birodalmi gyűlés, ezért

nem foglalkoztak Strassburggal és Zwinglivel. Egy ilyen koalíció le-

252 Wenz I 1996: 384.253 Vö. Wenz I 1996: 373. Csepregi 2005. Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 6.254 Friedenthal 1973: 603., 608.

103

hetősége – a dolgok várható kimenetelét tekintve – Melanchthont

egyáltalán nem bátorította, inkább nagy félelemmel töltötte el.255

A fogalmazás egyidejűleg készült latinul és németül. Melanchthon-

nak valóban sikerült megtalálnia a közös nevezőt. A közvetítés azon-

ban úgy sikerült, hogy még Hesseni Fülöp tartománygróf is, aki kez-

detben egyáltalán nem volt híve a tárgyalásoknak, és Zwingli felé

hajlott, el tudta fogadni az úrvacsoráról szóló cikket, és végül aláírta

az Augustanát. A nürnbergi követek is például folyamatosan küldték

a készülő szöveg egyes változatait a városi tanácsnak további instruk-

ciókat várva. Az Ágostai hitvallás közvetítés eredménye: Melanchthon

nem a maga nézeteit vetette papírra, hanem azt, amit a lehető legtöbb

részvevő el tudott fogadni. A hitvallás pedig úgy szól, mint az egyet-

len anyaszentegyházban megfogalmazott vélemény, amely a Szentírást

helyesen értelmező korábbi atyák tanításán alapul. A készülő védőirat

azonban nem szólt a legkényesebb kérdésekről, mint a pápaság (noha

a 28. cikk a püspöki hatalom kapcsán Róma püspökéről is szól), a

Szentírás értelmezése, a tisztítótűz, az úrvacsorai átváltozás (latinul:

transsubstantiatio) tana – és ezt mindkét oldal szemére vetette.

Luther a távolból jelen van

A viszonylag közeli tartózkodás ellenére sem lehetett Luthernek köz-

vetlen befolyása a tárgyalásokra, hiszen a levelek is késtek olykor, más-

kor pedig egyszerűen nem írtak neki. Összesen mintegy hetven leve-

let írt innen.256 Levelei azonban nem voltak hatástalanok, többeket,

köztük Melanchthont vagy a választófejedelmet tanácsolta is, vigasz-

talta is. Ő maga fontosnak tartotta az Augsburgban levőkért mondott

közbenjáró imádságát.

Az egyeztetések során többé-kevésbé folyamatos levélváltás folyt

a Coburgban tartózkodó Lutherrel. Van olyan feltételezés, mely sze-

255 Brecht II 1986: 373.256 Paulik János in: Ágostai Hitvallás (Paulik, 1900), 20.

104

rint voltak olyan hetek is, amikor Melanchthon – talán attól tartva,

hogy egyeztető erőfeszítéseit megzavarhatják Luther véleménynyil-

vánításai – nem tájékoztatta őt tárgyalásairól.257 Luther türelmet-

lensége is érthető, hiszen a távolban tétlenségre kárhoztatva kellett

követnie az eseményeket, és aki hírt vagy levelet vár, annak minden

in formáció kevés.

A sok tárgyalás és egyeztetés ellenére a szöveg úgy készült, hogy a

lutheri reformáció alapvető igazságait hamis engedmények nélkül

tartalmazza és jórészt igen sikerülten fogalmazza meg. Melanchthon

ezért írhatta Coburgba, amikor május 11-én elküldte Luthernek a már

csaknem kész hitvallást a választófejedelem kísérőlevelével együtt:

„Itt küldjük neked apológiánkat, bár az valójában hitvallás.”258 Ez a

megjegyzés érzékeltet valamit abból, hogy az eredeti szándékkal fel-

hagyva a szokások és szertartások indoklását védő irat egyre inkább

a reformátori hit átfogó megfogalmazásává lett. Nem lehet tudni, hogy

egész pontosan mit tartalmazott a szöveg ezen a napon, hiszen elő-

zetes fogalmazvány volt ez, amely ebben a formában nem maradt

fenn.259 Tudjuk, hogy Luther nem talált rajta javítani- vagy változtat-

nivalót, mert május 15-én kelt levelében Melanchthonról János vá-

lasztófejedelemnek ezt írta: „Elolvastam Fülöp mester apológiáját:

egészen kedvemre van. Nem is tudnék rajta semmit sem javítani vagy

változtatni. Ez nem is volna helyénvaló, mert én nem tudok oly csen-

desen és halkan lépni. A mi Urunk Krisztusunk adja segítségét, hogy

sok jó gyümölcsöt teremjen. Ez a mi kérésünk és reményünk.”260 A

257 Brecht II 1986: 370–371.258 „Apologia nostra, quamquam verius confessio est” WA Br 5, 314–316, a pontos

hely: 314,1 (nr. 1565). „Wir schicken Dir hiermit unsere Apologie, obgleich sie eigent-

lich eine Confessio ist.” BSLK XVI–XVII.259 Brecht II 1986: 373.260 „Ich hab Magister Philippens Apologie überlesen, die gefällt mir fast wohl, und

weiss nichts daran zu bessern noch zu ändern, würde sich auch nicht schicken; denn

ich so sanft und leise nicht treten kann. Christus, unser Herr, helfe, dass sie viel und

grosse Frucht schaff t, wie wir hoff en und bitten. Amen.” WA Br 5,319. Magyar fordí-

tás: LMM VI, 60. WA Br 5, 319–320, a pontos hely: 320,5–9 (nr. 1568). Vö. Bernhard

Lohse: Augsburger Bekenntnis I, in: TRE 4 (1979), 618. Brecht II 1986: 373. Heussi

105

fogalmazvány Luther általánosságban kifejezett jóváhagyásával május

22-én ismét Augsburgban volt. Melanchthon hiányolta, hogy Luther

nem fűzött részletes megjegyzéseket az egyes cikkekhez.261

Luther elhárította magától, hogy a politikai béke és a politikai szö-

vetkezés érdekében teológiai engedményeket tegyen. Nincs semmi

nyoma annak, hogy elmarasztalta volna Melanchthon írását. A maga

módján és a kor által kínált eszköz segítségével jelen volt a birodalmi

gyűlésen. Ő is elkészítette a maga hozzászólását a gyülekezőkhöz,

amikor már május 12-én nyomdába küldte írását: Intés az ágostai

birodalmi gyűlésen egybegyűlt papokhoz 1530. május havában.262 A

birodalmi gyűlés megnyitása előtt, június 7-én, az első ötszáz példá-

nya el is kelt.263 A papokat szólította meg, és ezzel fejezte ki, hogy a

reformációt egyházi kérdésnek és feladatnak tartja. A reformációt

nem szabad politikai okból vagy hatalmi érdekből gátolni, sőt, a bi-

rodalom békéje érdekében teret kell neki engedni. A békesség kedvé-

ért ugyanakkor azt is el tudta képzelni, hogy a főpapság politikai hely-

zetét méltányosan fi gyelembe vegyék.264

Június eleje volt az az idő, amikor Luther már panaszkodni kezdett,

hogy a futárok nem hoznak leveleket Augsburgból: négy hétig semmi

közvetlen információt nem kapott, de szóbeszéd útján terjedő hírek

újra és újra eljutottak hozzá, amelyek azonban egyáltalán nem voltak

megnyugtatóak. Június 7-én ezért írja Melanchthonnak, hogy akkor

ő is hallgatni fog, és valóban, három hétig ő sem írt. A megfeszített

munka nem lehetett elfogadható ok arra, hogy Jonas, Spalatin, Agri-

cola és Melanchthon közül senki sem írt. Luther rosszat sejtett. Éppen

ezekben a napokban, pontosan június 3-án juttatta el Melanchthon a

2000: 78r úgy véli, hogy Luther értékelése „meglehetősen egyoldalú és ironikus volt.”

Gúnyt érez ki Luther e soraiból Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 10. is. Lilje 1964: 209.

szerint inkább a barát minden irigységtől mentes elismerése olvasható ki e szavakból,

amint Luther később is csak hálával nyilatkozott, „hogy az ige megmaradt, és mi is az

igénél” („dass das Wort geblieben ist und wir bei dem Wort”).261 Brecht II 1986: 374.262 LMM VI, 1–64. WA 30 II, 268–356.263 LMM VI, 3.264 Brecht II 1986: 372–373.

106

maga minimum-javaslatát a békepártinak tartott Albrecht mainzi

érsekhez. Eszerint elfogadta volna a püspöki hatalmat, amennyiben

a kelyhet, a papok házasságát és az evangélikus, tehát nem áldozatként

értelmezett misét elfogadja a másik oldal. Joggal hivatkozhatott Lut-

her békeszeretetére,265 noha Luther a békét nem teológiai kérdésekben

tett engedményekkel szerette volna elérni. Melanchthon tudatában

kellett legyen kettejük felfogásbeli különbségének, de Luthert erről a

lépéséről mégsem tájékoztatta. Június 12-én és 13-án írt újra Jonas és

Melanchthon, de ezeknek a leveleknek is két hétre volt szükségük,

hogy a címzett kezébe jussanak. Ekkor értesült Luther, hogy Melancht-

honnak bátorításra és vigaszra van szüksége, valamint arról, hogy az

ágostai birodalmi gyűlésen egybegyűlt papokhoz intézett irata a ki-

fogások ellenére nagy hatással volt a katolikusokra és Zwingli köve-

tőire is. Melanchthon azzal indokolta levelének elmaradását, hogy

egyre csak Luther közbenjárását várta Hesseni Fülöp megnyerése ér-

dekében.266

Az eretnekség vádját záporozzák az óhitűek

Gyökeresen eltért a protestánsokétól a katolikus előkészület. Soha

nem gondoltak arra, hogy szakvéleményt készítsenek saját magatar-

tásuk igazolására. Az óhitűek tanainak felvázolására nincs szükség,

vélték. Hiszen eléggé ismerhette mindenki, ez volt az általános tanítás

és gyakorlat az egyházban, noha a 16. század számos egyházi gyakor-

lata és tanítása ismeretlen volt korábban, tehát változások, még ha

más értelemben is, de azon az oldalon is voltak. Feladatuknak így nem

a saját álláspontjuk leírását tekintették, hanem a lutheri tanok meg-

cáfolását a Szentírásból és a hagyományból vett érvek alapján. Az

összehívott birodalmi gyűlésre úgy tekintettek, mint fórumra, ahol a

lutheránus tanokat pellengérre állítják, és birodalmi törvények alap-

265 Vö. Luther Márton: Intés a kedves németekhez, 1531, in: LMM VI,174–175.

WA 30 III, 276–320.266 Brecht II 1986: 375.

107

ján betiltják további hirdetésüket. Amint tehát a katolikus teológusok

a megelőző években is inkább arra fordították minden energiájukat,

hogy a reformátori tanokat megcáfolják, ahelyett, hogy a nyilvánvaló

elhajlásokra és visszaélésekre gyógyírt közösen keressenek, így ké-

szültek 1530 első hónapjaiban is a birodalmi gyűlésre szóló meghívó

kibocsátása után. Az előkészületnek ez a stratégiája, a későbbiek során

igen hátrányosnak bizonyult.

A katolikus előkészület eredményeként egyetlen műfajt képviselő

munkák maradtak az utókorra. Ez az eretnekséglista,267 a század ked-

velt, de nem hatékony irodalmi műfaja, amelyben az ellenfelek eretnek

vagy csak eretneknek vélt állításait szedték össze, igen sokszor össze-

függésükből kiragadva, csupán felsorolva, hogy azután a Szentírás és

a hagyomány segítségével elvessék őket. Szándékuk szerint így olyan

építőkövek álltak rendelkezésükre, amelyek segítségével könnyedén

nagy, összefüggő művet lehet készíteni. 1530 első feléből tizenöt ilyen

mű ismert, köztük olyan szerzőktől, mint Johannes Eck, Johannes

Fabri, Johannes Cochlaeus. Fabri egy ilyen eretnekség-listát még VII.

Kelemen pápának is megküldött. A leghíresebb ilyen irat Johann Eck

ingolstadti professzornak, az egyik legkiválóbb németországi római

katolikus teológusnak ugyancsak a birodalmi gyűlés kezdetén köz re-

adott, korábban már említett 404 tétele, amelyet márciusban már a

császárnak is megküldött.

Hosszan tartó és hangos gyülekezés Augsburgban

A császár késlekedése sokaknak nem volt kedvére, sőt inkább bos-

szúságára. A birodalmi város, Augsburg túlzsúfolttá lett erre az időre,

hiszen az előkelőségek kíséretében lévő tanácsadók, szolgák, katonák

és természetesen lovak száma ezrekre rúgott. A város vendéglősei és

kereskedői igyekeztek jól kihasználni a népes vendégsereg jelenlétéből

fakadó helyzetet: az árak a többszörösére ugrottak. Amikor négy vá-

267 Németül Häresienkatalog, vö. Immenkötter 1979: 15.

108

lasztófejedelem közösen küldött levelében a késlekedés miatt elége-

detlenségét fejezte ki a császárnak, a császári levél egyrészt megértést

tanúsított, másrészt több birodalmi gyűlésen heteket is igénylő kérdés

előzetes tisztázását javasolta: a rendek határozzák meg a rangjuknak

megfelelő bevonulási és ülésrendet.268

A várakozás ideje nemcsak az előkészületek miatt volt mozgalmas,

hanem azért is, mert szinte minden fejedelem, város vagy küldöttség

magával hozta prédikátorát vagy teológiai tanácsadóját. A jelenlevő

teológusok számát száznál többre becsülik. Mind arra törekedtek,

hogy a várakozás hetei alatt kifejtsék nézeteiket a különféle templo-

mokban és kápolnákban, de az utcákon és tereken, valamint a gyű-

lésre érkezők szálláshelyein is. Legnagyobb hallgatósága a Zwingli

irányához tartozó Michael Kellernek volt a prédikátorok között.269 A

viták tétje és a részvevők vérmérséklete miatt ezek az alkalmak szá-

mos esetben zsibvásárra emlékeztető hangoskodással zajlottak, és

pontosan tükrözték a birodalmi rendek vallási megosztottságát. A

méltatlan helyzetre a lutheránusok és az óhitűek egyaránt panasz-

kodtak.

Készülődik a császári udvar:

hatalom birtokában tehetetlenül

Kellő időben, már március 22-én el is indult a császár kíséretével Bo-

lognából, de április 8-án, azon a napon, amelyre a birodalmi gyűlést

összehívta, alig jelent meg valaki a rendek közül Augsburgban. Nem

volt ez szokatlan, a meghívólevél ezért kért nyomatékosan mindenkit

a pontosságra. Maga a császár is, ezen a napon a szász választófeje-

delemnek még csak Bologna közeléből, az észak-itáliai Mantuából

(ma: Mantova) írta, hogy Augsburgba a hónap végére akar megérkez-

ni. Csak május 4-én érkezett meg Innsbruckba, ahol Bernhard von

Cles trienti püspök kezdeményezésére előkészítő megbeszélést tar-

268 Immenkötter 1979: 18.269 Brecht II 1986: 375.

109

tottak, amelyen sokan részt vettek, egyháziak és világiak,270 akik a

császár elébe siettek, hogy kilencévi távollét után a birodalom terü-

letén üdvözöljék, és különféle ügyeikkel meghallgatást kérjenek.

János szász választófejedelem is meghívást kapott a császártól

Innsbruckba; azonban nem ment el,271 hanem teológusai véleményé-

nek kikérése nélkül, egyik tanácsosát, Hans von Dolzigot küldte el

titkos követként Innsbruckba május elején, hogy biztosítsa a császárt:

sem a még várt hűbéresi kinevezés további halogatásának nincs alapja,

sem az eretnekség gyanúja miatti pápai kiközösítésnek. A követ

mindezek bizonyítására május 8-án átnyújthatta a császárnak A vizi-

tátorok tanítása című iratot és a Schwabachi cikkeket, a szászok tan-

tételeit összefoglaló iratot, utóbbit számos hibával teletűzdelt, sok

félreértésre okot adó latin fordításban. A pápai legátus unszolására a

császár május közepén visszafogott választ adott, ami az elutasítással

volt egyenlő. Ennek a kis közjátéknak is szerepe volt abban, hogy a

szászok kezdték belátni, talán mégsem lesz elegendő az istentisztele-

ti élet változtatásainak indoklására korlátozni megszólalásukat a bi-

rodalmi gyűlésen, amint azt még Torgauban eltervezték.272

A birodalmi gyűlés előkészületei természetesen a császár környe-

zetében is folytak. Gattinara bíboros volt a császári kancellár, aki még

a pápával szemben is mert bíráló észrevételeket tenni. Személyéhez

Melanchthon is nagy reményeket fűzött. Ő Innsbruckban,273 ahol

az Augsburgba vezető úton a császár hosszabban tartózkodott, el-

hunyt.274 Az V. Károlyt kísérő pápai követ, Lorenzo Campeggio be-

folyása ezáltal megnövekedett, és ő ki is használta a helyzetet: a

wormsi ediktum végrehajtását, a prédikátorok ellenőrzését, a könyv-

270 Wenz I 1996: 365.271 Immenkötter 1979: 16.272 Wenz I 1996: 434–435.273 Egy adalék a kort foglalkoztató kérdésekhez. 1530. május 18-án Innsbruckban

a császár elutasította a zsidók általános kiűzésére vonatkozó javaslatot és megerősí-

tette kiváltságaikat. Vö. Csepregi 2004: 44. Később pedig, már Augsburgban, 1530.

augusztus 12-én az egész birodalomra kiterjesztette az elzászi zsidóság Zsigmond

császártól 1433-ban nyert kiváltságlevelét. I. m., 45.274 Friedenthal 1973: 586.

110

cenzúra alkalmazását és az inkvizíció németországi bevezetését sür-

gette. Arra a hírre pedig, hogy a birodalmi gyűlésre megérkezett fe-

jedelmek prédikátoraikkal rendszeres istentiszteleteket tartatnak a

helyszínen, követelte azonnali elhallgattatásukat. A császár ezért is

hívatta maga elé János szász választófejedelmet, aki a felszólításnak

azonban személyesen nem, csak követe útján tett eleget.275

A császár már áprilisban értesült a számára kedvezőtlen augsburgi

helyzetről, de nem talált megoldást. Nem tehette meg, hogy csak a

nem katolikus prédikációt tiltsa be, mert rendeletét egyfelől nem tud-

ta volna keresztülvinni, másfelől egy ilyen döntés kétségessé tette

volna bírói elfogulatlanságát. Arra a lehetőségre nézve, hogy minden

nyilvános prédikálást tiltson be a birodalmi gyűlés idejére, a witten-

bergi teológusok fejedelmüknek a császár iránti engedelmességet ta-

nácsolták.276

Amikor azonban a Schwabachi cikkeket a császárnak átnyújtó tit-

kos szász küldött a császári udvarnak azt a kérését hozta magával

Innsbruckból, hogy ki-ki önkéntesen mondjon le prédikátora prédi-

kációjáról, és így kerüljék el a hit kérdéséről folytatott disputákat, a

szász választófejedelem nemet mondott. Döntését többféleképpen

indokolta: nem tudja megtiltani, mert prédikátorai csak az igazságot

hirdetik, és szörnyű lenne Isten igéjét és az igazságot akadályozni.

Neki magának is szüksége van a vigasztalásra, amit ezekből a prédi-

kációkból merít. A prédikátorok feladata, hogy beszédük végén a nép-

pel együtt könyörögjenek a bajban levő keresztyénségért, egyúttal a

császári felségért és minden felsőbbségért. A legutóbbi két speyeri

birodalmi gyűlésen is (1526-ban és 1529-ben) eltűrték a lutheránusok

prédikációját, milyen botrány lenne, ha ugyanezt Augsburgban nem

engednék. Végül pedig ellentmondana a tiltás a meghívólevél szelle-

mének és betűjének is, amely arról biztosította a meghívottakat, hogy

minden véleményt meghallgatnak a keresztyén egység közös keresé-

275 Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 5.276 Luther levele János választófejedelemhez 1530. május 15. in: LMM VI, 60. WA

Br 5, 319–320 nr. 1568. Immenkötter 1979: 19. Brecht II 1986: 373.

111

se érdekében. Nem kelthető olyan benyomás, mintha a lutheri tanítást

már a tényleges tárgyalások előtt betiltották volna. Különösen ez az

utolsó érv súlyosan nyomott a latban, ezért továbbra sem tiltották be

a prédikálást és a hitvitákat.277

Érkezésekor a császár kiélezi a helyzetet

Innsbruckból június 6-án indult a császár és München érintésével

június 15-én érkezett Augsburgba. Mindenfelé ünnepélyesen fogad-

ták, vadászatokat rendeztek a tiszteletére, különféle ügyekkel fordul-

tak hozzá. Udvartartásán kívül egyre többen csatlakoztak hozzá vi-

lági és egyházi fejedelmek, akik németországi útján kísérték. A város-

ból köszöntésére elébe ment Brandenburgi Albrecht mainzi érsek

(1490–1545), a német-római birodalom prímása, főkancellár, akinek

a búcsúcédulák árusításában is volt korábban szerepe, de Augsburg-

ban a mérsékelt irányzathoz tartozók egyikének tartották. A választó-

fejedelmek, fejedelmek, grófok és rendek képviselői egyenként kö-

szöntötték a császárt. Az üdvözlő beszédek után az ünneplő sokaság

a korábban kialakított rangsornak megfelelő, pompás menetben vo-

nult a városba, majd a dómba, ahol hálaadó istentiszteletet tartottak

a császár szerencsés megérkezéséért.278 Talán egyedül a pápai legátus,

Lorenzo Campeggio háborgott, mert a pápa képviselőjeként először

a császár mellett jelölték ki helyét, és főképp azért, mert az üdvözlők

megáldásánál néhány protestáns fejedelem, köztük János szász vá-

lasztófejedelem, aki birodalmi marsall lévén, a császár előtt vitte a

csupasz birodalmi kardot,279 állva maradt, míg mások Károllyal és

Ferdinánddal együtt lovukról leszállva térdet hajtottak.280

A hatalmának addigi csúcsára érkezett császár, akit ebben a tuda-

tában csak megerősíthetett a szemtanúk szerint példátlan fogadtatás,

277 Immenkötter 1979: 19–20.278 Immenkötter 1979: 20–21.279 Wenz I 1996: 369.280 Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 14. Wenz I 1996: 367. Csepregi 2005.

112

azonnal erélyesen igyekezett fellépni. A jelenlevő protestánsok ezt

azonban nem a császárnak, hanem a pápai legátus sugalmazásának

tudták be,281 de olyan katolikus fejedelmek is kemény fellépésre sar-

kallták, mint György szász herceg.282 Még aznap este, holott már igen

késő volt, magához hívatta a protestáns fejedelmeket.283 Ferdinánddal

két kérését közöltette velük. Felszólította a fejedelmeket a prédikáci-

ók önkéntes betiltására, hogy a nyilvános polémia ne zavarja a hit

ügyének megtárgyalását. A protestánsoknak a másnapi úrnapi misén

és körmeneten való részvétele volt a második kérés. A prédikációkkal

kapcsolatos kérését korábban már elutasította János szász választó-

fejedelem, a fejedelmek most sem voltak készek sem ennek, sem má-

sik kérésének eleget tenni. A fejedelmek tiltakozásának284 és kérésének

annyiban engedett, hogy kívánságukra másnapig gondolkodási időt

adott. Nem volt hosszú határidő ez, hiszen este 10-kor kapták a fel-

szólítást és reggel 7-re választ kellett adni. A fejedelmek tanácsadóik-

hoz fordultak, akik írásban terjesztették elő javaslataikat. Három ál-

lásfoglalás maradt fenn az úrnapi körmenettel, hét a prédikációkkal

kapcsolatban. A teológiai vélemények kifogásolták az úrnapi körme-

net kapcsán, hogy a megszentelt ostya körülhordozása a körmenetben

nem Krisztus rendelése, ezért nem lehet kötelezővé tenni. Helytele-

nítették az úrvacsora csupán egyik színének a használatát is. Javasol-

ták a teológusok, hogy az evangélikus rendek vagy egyáltalán ne ve-

281 LMM VI, 223. 1. jegyzetben id. Prőhle Károly hivatkozik Campeggio egy írásos,

harcias hangú előterjesztésére.282 Wenz I 1996: 467.283 Ezek a fejedelmek voltak végül az Ágostai hitvallás aláírói, vö. Immenkötter

1979: 21.284 A protestánsok lelkiismeretükre hivatkoztak. A császár haragra lobbant. György

őrgróf (Brandenburg-Ansbach) így szólt: „Mielőtt Istent és evangéliumát megtagadom,

inkább letérdelek császári felséged előtt, és levágatom a fejemet.” Erre a válaszra a

császár nem készült fel. Tört németséggel így válaszolt: „Kedves fejedelem, fejet nem

levágni, fejet nem le!” (Lieber Fürst, nit Kopf abhauen, nit Kopf ab!) Másik hagyomá-

nyozás: Wenz I 1996: 367. Brandenburgi György a következő felirattal veretett érmét

a gyűlésről távoztával: „Eh kopf ab als von der lehr ab stehn” – „Inkább levágatom a

fejemet, mint hogy elálljak a tanítástól.” Vö. Csepregi 2005.

113

gyenek részt a körmenetben, vagy pedig a meghamisítás ellen til-

takozva az elvárt tiszteletadás és imádás nélkül. Ilyen körülmények

kö zött a császár eltekintett a protestánsok részvételétől. A prédiká-

ciókra nézve azt javasolták a protestánsok, hogy minden alkalommal

hangozzék el a birodalmi gyűlés összes ügyében való jó előrehaladá-

sért mondott imádság, de még ha be is tiltja a császár a nyilvános

prédikálást, minden fejedelemnek engedtessék meg, hogy a saját szál-

lásán erre lehetőséget adjon és kapjon. Végül a mindkét párthoz tarto-

zó fejedelmek bizottságának javaslatát fogadta el a császár, nevezete-

sen a reformátori és az óhitű prédikálás általános tilalmát, fenntartva

magának a jogot, hogy saját prédikátorokat alkalmazzon, akiknek a

tevékenysége csak szentírási szakaszok felolvasására korlátozódik.

Ezt a tilalmat, amelyet június 18-án a császári herold kürtzengés köz-

ben hirdetett ki, már annak idején is többen úgy értelmezték, hogy

csak a lutheránusok ellen irányul.285

Ezek a császári rendelkezések részben talán várhatóak voltak, amint

erre János választófejedelemnek még a császár megérkezése előtt fel-

tett kérdéséből és Luther 1530. május 15-én hozzá írt válaszából ki-

tűnik.286 A császári rendelkezések is nyomósan estek latba a protestáns

védőirat fogalmazásánál. A protestánsok ugyanis elhatározták, nem

Melanchthon Coburgban elkészített előszavával287 terjesztik elő hit-

vallásukat. Helyesebbnek tartották ugyanis, ha nem a császár pártat-

lan jóindulatára hivatkoznak, hanem új előszót írnak, amely egyrészt

a protestáns oldalt lojális, ugyanakkor azonban határozott pártként

tünteti fel, másrészt nem csupán a császárhoz fordul, hanem a csá-

szári meghívólevél alapján a birodalmi gyűléshez, valamint megismét-

li az 1526-os és 1529-es speyeri birodalmi gyűléseknek az egyetemes

zsinatra vonatkozó hivatkozásait. Megírásával Gregor von Brück ko-

rábbi szász választófejedelmi kancellárt bízták meg, aki mindezt a

császári meghívólevélhez hasonló békülékeny hangnemben fogal-

285 Immenkötter 1979: 23–24. Wenz I 1996: 368.286 Vö. LMM VI, 60. WA Br 5, 319–320. nr. 1568.287 Ennek csak a latin eredeti alapján készült német fordítása maradt meg: BSLK

XVI.

114

mazta meg. A szövegen ez volt az utolsó, igazán jelentős változtatás,

mert június 14. és 24. között már sem számukat tekintve, sem jelen-

tőségükben fontos változások nem történtek. Amin itt-ott még vál-

toztattak, azok már csak hangsúlybeli módosítások voltak, noha a

stilisztikai javítások a felolvasás előtti utolsó éjszakáig tartottak.288

Az előszónak három korábbi változata és a Brück kancellár által

készített végső változata maradt fenn. Ezek eligazítanak a tekintetben,

hogy miként tekintettek a hitvallók azokra a körülményekre, amelyek

közepette megszólalnak. A korábbi fogalmazványok egyikében mint-

egy a szász választófejedelem ad számot, hogy milyen változtatásokat

hajtottak végre az egyházi rendben, és mi ennek az indoka,289 egy

má sik a panaszolt súlyos visszaélések felől közelít,290 egy harmadik a

szászok tapasztalataira és Luther felismeréseire helyezi a hangsúlyt,

miközben helyteleníti, hogy egyesek a reformációt az egyházi javak

elvételével azonosítják.291 E változatok ismeretében értékelhető az

utolsó változat jelentősége, amelyben nem egy fejedelem szól, hanem

a lutheri hiten levő fejedelmek és városok együtt; nem egy ember

nagyszerű felismeréseiről van szó, hanem Isten evangéliumáról és

üdvözítő (megigazító) cselekvéséről az egy Krisztusban; és nem bi-

zonyos visszaélésekről, hanem arról, hogy az egyház egész életét en-

nek az isteni cselekvésnek és evangéliumnak kell áthatnia. Az előszó

végső formája is nagyban hozzájárult, hogy a szászok partikuláris

iratából a lutheri reformáció egyesítő erejű dokumentuma, a védeke-

ző iratból hitvallás legyen.292

A császári fellépés keménységének olyan hozadéka is lett, amelyre

valószínűleg egyik fél sem számított. Hesseni Fülöp álláspontja – aki

már májusban is fontosnak tartotta a protestánsok egységét293 – az

288 Wenz I 1996: 472., aki a változtatásokat ismerteti és elemzi 472–477.289 Szövegkritikai jelzete: Ja, in: BSLK 35–39.290 Szövegkritikai jelzete: Wa, Melanchthon kézírásával, in: BSLK 36–39.291 Szövegkritikai jelzete: Na, in: BSLK 39–43., különösen: 42,5. Wenz I 1996:

462. 292 Wenz I 1996: 465.293 Wenz I 1996: 467.

115

események által mintegy igazolódni látszott. Nürnberg és Ansbach

tanácsai is fontosnak tartották az egységet, de a szász választófejede-

lem nem rokonszenvezett velük mint potenciális szövetségesekkel.

Most gyengülni látszottak ezek a belső taszítások, a választófejedelem

is belátta, hogy nemcsak a szászok ügyéről van szó. A lutheránusok

egységének létrejötte éppen ezért a császár megérkezésének a napjá-

hoz, június 15-höz köthető, amelynek eseményei összekovácsolták

ezt az akkor még éppen csak fakadni kezdő egységet.294

Fáradhatatlanul tárgyalnak a megegyezést keresők

Az írásbeli előkészületeken kívül, azokkal párhuzamosan, Melancht-

hon külön megbeszéléseket is folytatott a római egyház képviselőivel.

Ide tartozik a június 3-án Albrecht mainzi érsekhez írt levele is, amely-

ben felvázolta az egység minimális feltételeit. Ha a katolikusok elfo-

gadják az evangélikus istentiszteletet és a papok házasságát, ők a ma-

guk részéről készek lennének a püspöki egyházszervezetet elfogadni.

Melanchthon nem önkényesen járt el, hiszen március végén Luther

részvételével a szász választófejedelemség még ezt a tárgyalási irányt

határozta meg. A császár Augsburgba érkezése után Melanchthon

annak titkárával, Alfonzo Valdésszel kezdett tárgyalni abban a re-

ményben, hogy némi engedmények fejében biztosítani lehet az egyház

egységét. Valdés révén a császár is tudomást szerzett Melanchthon

megegyezési feltételeiről, de még a pápát is értesítették ezekről: úr-

vacsora két szín alatt, a papi nőtlenség eltörlése, magánmisék be-

szüntetése. A lehetőség izgalmat keltett a római oldalon, de érdemi

megegyezés nem született. Ezen erőfeszítések azonban inkább kés-

leltették a készülő irat befejezését, általuk Melanchthon is a reformá-

ció elárulásának gyanújába keveredett,295 noha tárgyalásai közben

294 Wenz I 1996: 466.295 Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 12.

116

kikérte a választófejedelem és Brück kancellár véleményét is.296 S ép-

pen Fülöp tartománygrófot is a külön tárgyalásokat folytató Melancht-

honnak sikerült megnyernie, hogy aláírja az Augustanát, egyebek

között azzal, hogy az úrvacsoráról szóló X. cikket a lehető legóvato-

sabbra fogalmazta, és sikerült a szászoknál is elérnie, hogy őt is fel-

vegyék a hitvallás aláírói közé.297 A titkos tárgyalások eredményének

tudják be azt is, hogy Brück kancellár olyan öntudattal szólal meg az

előszóban, mint egyetlen korábbi változatban sem: nemcsak a szászok

nevében, hanem az evangélikus rendek nevében, nem védekezve vagy

esdekelve, hanem ügyük igazságának tudatában.298

A birodalmi gyűlés június 20-án kezdődött. A megnyitó beszédek

a protestánsok elleni vádakat hangoztatták. A választófejedelem jú-

nius 21-én megszakíttatta a béke érdekében csak a minimális enged-

ményeket kívánó Melanchthon alkudozásait, és a többi fejdelemmel

együtt elhatározta a szöveg véglegesítését. A protestáns fejedelmek

ugyanis kijelentették, addig nem hajlandók a birodalom egységéről

vagy a török elleni háborúról tárgyalni, amíg a vallási vitát nem tisz-

tázzák.299 Testvéröccsével, Ferdinánddal ellentétben a császártól nem

296 Wenz I 1996: 392–393.297 BSLK XVIII.298 Wenz I 1996: 466.299 A magyar olvasót talán meglepi és csalódással tölti el, hogy a török elleni há-

borút a birodalmi gyűlésen részvevő protestánsok nem elsőrendű fontosságú kérdés-

nek tartották. A vallás ügyének nem közömbösségből vagy tudatlanságból követeltek

elsőbbséget. A török veszedelem közelsége nem volt ismeretlen a birodalomban. Az

események újra és újra felébresztették a közvélemény aggodalmát. 1501-ben Corvin

János herceg (horvát bán) súlyos vereséget szenvedett a Boszniába betört törököktől.

1503-ban II. Ulászló és II. Bajazid szultán hét évre békét kötöttek, 1511-ben újabb

ötéves békeszerződés következett, majd 1514-ben a meghirdetett keresztes hadjárat

a Dózsa-féle felkelésbe torkollott. 1516-ben meghalt II. Ulászló. Utóda fi a, II. Lajos

(1506-1526; magyar király: 1516–1526), akinek felesége Habsburg Mária (1521-től),

V. Károly császár és Ferdinánd herceg, későbbi magyar király testvére. 1521. augusz-

tus 29-én elesett Nándorfehérvár és Zimony. 1522-ben elfoglalták Rodosz szigetét.

1526. augusztus 29-én szerencsétlen magyar csatavesztés Mohácsnál, ahol meghalt

II. Lajos király. Utódjául (Szapolyai) I. Jánost és (Habsburg) I. Ferdinándot választot-

ták, ezért a két fél között háborúskodás tört ki. 1529. szeptember végén II. Szulejmán

117

volt idegen a gondolat,300 s erről értesülve felszólította őket, hogy jú-

nius 24-ig írásban, németül és latinul nyújtsák be hittételeiket. Így az

újhitűek szövegének végső formába öntése következett. Még 1530.

június 23-án is volt egy feltehetően utolsó tanácskozás, amelyen jelen

volt az aláírók többsége tanácsadóival együtt, valamint tizenkét teo-

lógus és még néhány tudós. Ekkor került még bele az előszóba Hes-

seni Fülöp kívánságára a zsinatra mint magasabb fellebbezési fórum-

török szultán kétszázezres sereggel Bécs megostromlására vonult, amelyet csak 13

ezres védősereg fogadott. Bár október 14-én visszavonult, teljességgel megalapozat-

lannak bizonyult az 1529-es speyeri birodalmi gyűlésen jelenlevő német fejedelmek

vélekedése, hogy ez az ügy nem fenyegeti őket, hanem csak Magyarországot. – Az

újabb török hadjáratot 1532-ben megakasztotta Kőszegnél Jurisics Miklós kapitány.

1541. augusztus 29-én török kézre került Buda. 1552-ben újabb nagy török hadjárat-

ra került sor, amelynek Eger vára sikeresen ellenállt. 1566 Szigetvár ostroma, Zrínyi

Miklós és II. Szulejmán halála. – Luther és a törökök elleni háború kérdéséhez vö.

Sólyom Jenő: Luther és Magyarország (1933/1996), 79–109. – A török elleni össze-

fogás és harc olyan téma volt, amelyet legalábbis Németországban különféle vissza-

élésekkel többször lejárattak, ezért csak kevés embert mozgatott meg. Érzékeltesse

ezt Luther tíz évvel korábbi véleménye, amelyben kétségtelenül megfogalmaz olyan

gondolatokat, hogy a török elleni harc előtt először a saját portájukon kell a németek-

nek rendet teremteni. A rendet nem csupán a hit dolgaira vagy az egyházi életre ér-

tette, hanem a politikai viszonyokra is. Vö. Luther Márton: A német nemzet keresztyén

nemességéhez (1520), in: LMM II, 53. WA 6, 404–469, a pontos hely: 427. Luther

elmarasztalta Rómát, hogy sem a török elleni harc címén már száz évvel korábban

megítélt évjárulékokat, sem a török elleni harcra való hivatkozással gyűjtött többi

pénzt nem erre a célra fordították. „Hogyha pedig a törökök ellen kell harcolni, ki-

küldik embereiket pénzt gyűjteni, sőt nem egyszer búcsúleveleket is bocsátottak ki a

törökök ellen való harc ürügye alatt, vélvén, hogy azok az ostoba németek mindörök-

ké sült bolondok maradnak, mindétig pénzt adnak s az ő hallatlan kapzsiságukat ki-

elégítik, bárha egész tisztán látják, hogy sem az ajándékok, sem a búcsúpénzek, sem

semmi más, szóval, hogy egy fi llér se megy a törökök ellen való harcra, hanem az

utolsó fi tyingig mind az ő feneketlen zsákjukba vándorol. Csalnak és hazudnak, szer-

ződéseket kötnek velünk, és eszük ágában sincs, hogy azoknak csak egy pontját is

megtartsák. És mindennek aztán Krisztus és Szent Péter szent neve a takarója.” Luther

Márton: A német nemzet keresztyén nemességéhez (1520), in: LMM II, 43. WA 6,

404–469, a pontos hely: 418–419.300 Immenkötter 1973: 10.

118

ra való hivatkozás, ha a birodalmi gyűlésen nem sikerülne rendezni

az ellentéteket.301 Nem csoda, hogy annyi simítanivalót tartottak még

szükségesnek a szövegen.

TÖRTÉNELMI PILLANAT:

FELOLVASSÁK AZ ÁGOSTAI HITVALLÁST

A hitvallás nyilvános felolvasásának idejét június 24-ére, amely pén-

tekre esett, délután 3 órára tűzték ki. A tanácskozások azonban Lo-

renzo Campeggio pápai legátus megbízólevelének a bemutatása, ün-

nepélyes fogadása és beszéde miatt elhúzódtak,302 ezért a felolvasás-

ra nem kerülhetett sor. A protestánsok pedig nem voltak hajlandók

felolvasás nélkül átnyújtani az iratot. Mivel régóta eretnekeknek tar-

tották őket, ragaszkodtak ahhoz, hogy a birodalmi gyűlés nyilvános-

sága előtt igazolhassák magukat.303 Azzal az indokkal, hogy még le

kell tisztázni az iratot, végül sikerült rávenni V. Károlyt, hogy a nyil-

vános felolvasásra a következő napon kerüljön sor. Melanchthon még

az utolsó éjszakán is javítgatott a latin szövegen.

A óhitűeknek sikerült elérniük, hogy erre az ülésre ne a városháza

nagyobb termében, hanem a püspöki palota földszinti kisebbik ter-

mében304 kerüljön sor. A protestáns fejedelmek a nagyobb nyilvános-

ság érdekében kérték ennek megváltoztatását, de a császár a kisebbik

teremhez ragaszkodott, amelynek közelében maga is lakott, s amely-

be csak a birodalmi gyűlés tagjai léphettek (és fértek) be, összesen

mintegy kétszázan. A széles nyilvánosságnak tehát nem jutott hely.

A császár, aki nem tudott németül, szerette volna, ha a latin szöveget

olvassák fel. János szász választófejedelem azonban kérte, hogy német

földön a császár engedélyezze a német nyelv használatát.305 A császár

301 Wenz I 1996: 374.302 Zsedényi 1930: 9.303 Schreiner 1980: 339.304 Lohse 1980: 14.305 Paulik János in: Ágostai Hitvallás (Paulik, 1900), 26.

119

és a választófejedelmek június 25-én, délután három órakor306 léptek

a terembe. Gregor von Brück, a korábbi szász választófejedelmi kan-

cellár kezében a latin, Christian Beyer a hivatalban levő szász vá lasz-

tófejedelmi kancellár307 a német szöveggel előre léptek. Az evangéli-

kus fejedelmek is felálltak, de a császár hellyel kínálta őket.308 Christi-

an Beyer olvasta fel a német szöveget – amint a szemtanúk leírásaiból

tudható –, olyan jól hallhatóan, hogy a forróság miatt nyitott abla-

kokon át az udvaron állók is hallhatták, és oly hangon, amely a hit-

vallásban megfogalmazottak tisztaságával és bizonyosságával egybe-

csengett.309 A birodalmi gyűlés egyházi rendekhez tartozó tagjai nem

voltak valamennyien jelen. Tartottak attól, hogy esetleg kellemetlen

vádakat és szemrehányásokat kell meghallgatniuk. A jelenlevők közül

többen készítettek feljegyzéseket. A mintegy két óra hosszat tartó

felolvasás310 után a császár átvette a hitvallás két példányát, a német

szöveget átadta a birodalmi kancellárnak, a latin fordítást magánál

tartotta.311 Egyúttal pedig tudatta, hogy a hitvallást alaposan megfon-

tolja, tanácsosaival megtárgyalja, és választ ad, de hozzájárulása nél-

kül az aláírók meg nem jelentethetik.312

Mindkét példányt aláírta János szász herceg és választófejedelem,

János Frigyes szász herceg, György brandenburgi őrgróf, Ernő és Fe-

renc lüneburgi hercegek, Fülöp hesseni tartománygróf, Farkas anhal-

306 Az egyik korabeli kéziratra írt megjegyzés szerint: »reggeli után«, vö. Th e Book

of Concord 2000: 31. – A birodalmi gyűléssel kapcsolatos események zsúfoltságára

jellemző, hogy a felolvasás után került sor a zsidók tudós képviselője, Josel von Ros-

heim és a konvertita Antonius Margaritha nyilvános vitájára egy tudós bizottság jelen-

létében. Vö. Csepregi 2004: 44.307 Heinrich Bornkamm: Luther in Mid-Career, 664. szerint is a választófejedelem

kancellárja volt. Christian Baiert említ és a fi atalabb szász kancellárnak mondja Ran-

ke: Reformation, 578. Tévedés, hogy Melanchthon olvasta volna fel, amint ezt Frie-

denthal 1973: 590. vagy hogy Georg von Brück, amint Zsedényi 1930: 9. állítja.308 Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 19.309 Wenz I 1996: 398.310 Lohse, TRE 4, 1979: 619.311 Ranke: Reformation, 578.312 Wenz I 1996: 398.

120

ti fejedelem, valamint Nürnberg és Reutlingen városok tanácsának

képviselői.

Az Ágostai hitvallás felolvasása több szempontból is roppant siker-

nek tekintendő.

A hitvallással olyan iratot terjesztettek a birodalmi gyűlés elé, amely

formájában és tartalmában is megfelelt a császári meghívólevélben

foglalt követelményeknek.313 A hitvallás nagyobb részletességével és

gondos kiegyensúlyozottságával felülmúlja a korábbi hasonló szöveg-

tervezeteket.314

Korszakalkotó fejlemény, hogy az eredetileg a szász választófeje-

delemség védőiratának szánt hitvallás a németországi reformációnak,

ennek az addig nem egységesen megszervezett erőnek, hanem inkább

az egyes német fejedelemségekben kibomló spontán mozgalomnak

és az érdekében a birodalmi gyűlésen fellépő protestánsoknak az egy-

ségét demonstráló és részben meg is valósító dokumentuma lett.315

Bár a reformáció híveit új hit képviselőiként emlegették és emlege-

tik még ma is sokszor, hitvallásukat éppen nem új hitként értelmezték

és adták elő, hanem bizonyították, hogy tanításukban – amint írták

– „semmi sincsen benne, ami a Szentírástól vagy az egyetemes egy-

háztól vagy a római egyháztól eltérne, amennyire ezt az egyházi írók-

ból ismerjük”.316 A hitvallás előszava, valamint az első rész vége, a

második rész eleje és vége nyomatékosan hangsúlyozza, hogy nincs

szó sem elszakadásról, sem új vagy másik egyházról a régi mellett

vagy helyett, hanem a meglevő egyházon belüli vita orvoslásáról.

Mindezt azzal fejezi ki, hogy határozottan elítéli a korábban már el-

ítélt óegyházi tévtanításokat,317 de elítéli a kortárs tévtanításokat is,

amelyeket összefoglalóan több esetben az anabaptistáknak tulajdo-

nít,318 míg egy alkalommal konkrét megnevezés nélkül csak a máskép-

313 Immenkötter 1973: 12.314 Lohse 1980: 17.315 „Sächsische Separatapologie”, vö. Wenz I 1996: 397.316 Az első rész befejezése, 1.317 I., II., VII., VIII. és XII. cikk.318 V., IX., XII., XVI. és XVII. cikk.

121

pen tanítókat veti el.319 A hitvallás nem új egyház hitvallása, hanem

az egyházon belül szólalt meg: „nem lehet tagadni, hogy a tan, ahogy

itt (ti. az Ágostai hitvallásban) megjelenik, a latin egyház eleven lelké-

nek terméke, amely ráadásul még belül is marad annak határain.”320

A hitvallással a reformáció ügyét nem mint gyakorlati, politikai

vagy hatalmi kérdést, hanem mint a hit ügyének biblikus és teológiai

megfogalmazását sikerült hivatalosan is a birodalmi gyűlésnek és ez-

zel a birodalom nyilvánosságának az ügyévé tenni.

Nagy hatása volt a hitvallásnak azzal is, hogy nem klerikusok és

teológusok, nem az egyházi tanítóhivatal, nem szabályosan megbízott

bizottság, de nem is valamely nagy tekintélyű tudós, hanem fejedel-

mek és városok képviselői vallották meg hitüket a birodalmi gyűlés

és a császár előtt. Ez valami egészen új jelenség volt, még ha – amint

láthattuk – igénybe is vették a teológusok felkészültségét. Megmu-

tatkozott, hogy nem lehet eredményes a pápa és a császár azon törek-

vése, hogy tekintélyi alapon, hatalmi szóval intézzék el a reformátori

mozgalmat. A reformáció hívei Luther nélkül is kiálltak a reformáció

mellett, így azt nem lehetett egy ember izgága magatartásával ma-

gyarázni.321 Nem minden irónia nélkül írta Luther a választófejede-

lemnek, hogy korábban a császár megtiltotta a prédikátoroknak a

prédikálást, de most – ahogyan az ellenfelek mondanák – „még ros-

szabbat” kellett „némán meghallgatniuk nagy urak részéről. Hiszen

Krisztus nem némult el a birodalmi gyűlésen sem...”322 Az egyház más-

fél évezredes múltjának értékeit inkább megőrző, mint lebecsülő, nem

ellenséges vagy túlzó, hanem visszafogott hangvétel is323 szinte meg-

hívás volt a további vitára, és lelkesítően hatott. A teológiai állítások

közérthetősége, az anyanyelvű szöveg és az egyszerű, de lényegre törő

319 Vö. X. cikk. Általános értelmezés szerint ez a svájci reformátorra, Zwinglire és

követőire vonatkozik.320 A történész Leopold von Ranke szavait idézi: Wenz I 1996: 390. Ford. RA.321 Lohse 1980: 10.322 Luther levele János választófejedelemhez. 1530. július 9. In: LMM VI, 63. WA

Br 5, 453–455, a pontos hely: 454,19–21 (nr. 1633).323 Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 24–25. Wenz I 1996: 396.

122

érvelésmód ugyancsak nagy és tartós hatással volt messze a birodal-

mi gyűlésen túl. A felfokozott érdeklődés pedig szárnyára kapta a

gondolatokat.324

Katolikus oldalon is voltak, akik nem találtak kivetnivalót a hit-

vallásban, hanem nagy hatással volt rájuk, még ha nem is mentek el

odáig, mint állítólag Christoph von Stadion augsburgi püspök, aki

színigaznak ítélte volna a benne foglaltakat.325

Magára a császárra sem lehetett egészen hatástalan a hitvallás fel-

olvasása, hiszen 1530. július 14-i, a pápához írt levelében újra felveti

a zsinat összehívásának gondolatát.326

Sajátos pikantériája az eseménynek, hogy miközben a pápa vona-

kodott egyetemes zsinatot összehívni, és ellenállt a császár ez irányú

sürgetéseinek is, maga is egy politikai testületre, a birodalmi gyűlés-

re bízta vagy hagyta vagy attól várta a vallás ügyének rendezését, a

keresztyén egység megőrzését. Annak a gyakorlatnak a gyökerei tehát,

hogy a fejedelemségek irányító testületei vagy világi uralkodók maguk

rendezik a vallási ügyeket, a 16. század húszas és harmincas éveiben

tartott német-római birodalmi gyűlésekre nyúlnak vissza, és nem a

protestáns egyházak később, immár elkülönült szervezeti megjelené-

sére, a territoriális egyházakra. „Nem a pápa, hanem Luther ellenke-

zik a császár egyházi hatalmának új kiadásával, a birodalmi gyűlés és

a zsinat összekeverése ellen, Krisztusnak a császárral való fölcserélé-

se ellen” – állapítja meg élesen Heiko A. Obermann.327

324 Bruckner Győző: Az 1530. évi augsburgi birodalmi gyűlés (1930), 19–20. Érzé-

keltet valamit a kor levegőjéből a Bruckner által idézett eset: „...Vilmos bajor herceg

úgy nyilatkozott, hogy a hitvallásban sok dolog egészen másként van, mint ahogy

őneki beszélték, s Luther művét most más színben látja. Ugyancsak ő megkérdezte

dr. Ecket, meg tudná-e cáfolni a hitvallást a Szentírás alapján? Eck dr. azt felelte, hogy

az egyházatyák segítségével merne erre vállalkozni, de az Írás alapján nem. A herceg

erre állítólag azt mondta, hogy ilyenformán a lutheránusok ülnek benn a Szentírásban,

mi pedig mellette.”325 Brecht II 1986: 383–384. Luther Márton: Intés a kedves németekhez, 1531, in:

LMM VI, 184. 193. WA 30 III, 276–320.326 Wenz I 1996: 398.327 Idézi: Wenz I 1996: 364.

123

Maga Melanchthon nem lehetett jelen a felolvasáson, hiszen csak

tanácsadó volt. Az utolsó két hét tárgyalásai és idegfeszültsége, vala-

mint megfeszített munkája egyébként is teljesen kimerítették: barát-

jával, Johannes Brenzcel a szállásukon voltak. Úgy érezte, hogy a

szelíd császáron kívül mindenki részéről csak gyűlölettel találkozik.

Ebben az érzésében megerősítették az olyan tapasztalatok, mint be-

szélgetése Matthäus Lang salzburgi érsekkel, aki az elmúlt évek min-

den bajáért a lutheránusokat tette felelőssé, és véres fellépéssel fenye-

gette meg őket.328 Június 27-én Luthernek írt levelében Melanchthon

maga is vigasztaló szavakat kért, és ekkor küldte meg neki az Ágostai

hitvallás most már végső szövegét, amelyet elég élesnek (németül:

„genug heftig”) vélt, de egyúttal meg is kérdezte, miben lehetne a kö-

vetkező tárgyalásokon engedni. Két nappal később már választ írt

Luther: mindenben lehet engedni, csak az evangéliumban nem.329

Ezzel elveti Melanchthon tárgyalási készségét. Amint újabb levelében

kifejti: inkább Krisztussal együtt elesni, mint a császárral együtt állva

maradni.330 Július 3-án arról ír, hogy a hitvallás szerfölött tetszik ne-

ki.331 Már-már büszke a bátor hitvallástételre. Melanchthon abban a

várakozásában tévedett, hogy az ellenfeleket, akik elvetették Krisztust,

meg tudja nyerni Krisztusnak.

Luther maga nagyra értékelte a hitvallást és Melanchthon munká-

ját, amint a választófejedelemhez a fentiekben idézett leveléből is ki-

tűnik. A felolvasás után 1530. július 6-án Cordatus Konrádnak így írt:

„Szerfölött örülök, hogy megérhettem ezt az órát, amikor ilyen bátor

hitvallók szája ily nagy gyülekezetben nyilvánosan Krisztust prédi-

kálta egy minden részletében nagyszerű hitvallással”,332 és Zsolt 119,46

328 Brecht II 1986: 378–380.329 LMM VI, 61–62. WA Br 5, 405–408, a pontos hely: 407,87–88 (nr. 1609).330 Brecht II 1986: 381–382. WA Br 5, 411–413 (nr. 1611).331 „Relegi heri tuam Apologiam diligenter totam, et placet vehementer” WA Br

5, 435–436 a pontos hely: 435, 4) nr. 1621. „Tegnap fi gyelmesen újra elolvastam egész

Apológiádat, és felettébb tetszik.” Fordította RA.332 „Mihi vehementer placet visisse in hanc horam, qua Christus per suos tantos

confessores in tanto consessu publice est praedicatus confessione plane pulcherrima.”

WA Br 5, 441–442, a pontos hely: 442,12–14. (nr. 1626).

124

versét idézte, amely azóta a nyomtatott kiadásokban a bevezetés mot-

tójaként szerepel.

Georg Spalatin, a szász választófejedelem tanácsosa ezt írta: „Ezen

az augsburgi birodalmi gyűlésen … a legnagyobb dolgok egyike tör-

tént meg, ami valaha is történt a földön … amilyen hitvallás nem hogy

ezer év alatt, hanem mióta áll a világ, nem történt. Nem található ilyen

a régi históriákban, sem a régi tanítóknál vagy doktoroknál.”333

Az Ágostai hitvallás súlyára való tekintettel 1530. június 25-e meg-

érdemli, hogy 1517. október 31-éhez hasonlóan a reformáció ügye

szempontjából nagyra tartsuk.334

A HITVALLÁS TÖRTÉNETE FOLYTATÓDIK

A BIRODALMI GYŰLÉSEN

A Confessio Tetrapolitana és a Fidei ratio

A felolvasást követő napok eseményei közé tartozik, hogy a négy dél-

német város (Strassburg, Konstanz, Memmingen, Lindau),335 amely

a marburgi párbeszéd után az úrvacsorával kapcsolatos nézetkü-

lönbségek miatt a maga útját járta, és nem tudta elfogadni az Ágostai

hit vallás X. cikkét, Martin Bucer és Wolfgang Capito szövegezésében

a polgármesterek és a városi tanácsosok aláírásával külön hitvallással

(Confessio Tetrapolitana, Négyvárosi hitvallás) készült,336 amely szo-

ros tartalmi hasonlóságot mutat az Ágostai hitvallással, a X. cikkben

azonban saját nézetet vall.337 Hitvallásukat – mivel a császár nem fo-

333 „Auf diesem Reichstag zu Augsburg” ist „der allergrössten Werke eines gesche-

hen, das je auf Erden geschehen” ... „dass dergleichen Bekenntnis nicht allein in tau-

send Jahren, sondern dieweil die Welt gestanden, nie geschehen ist. Man fi ndet auch

in keiner Historie, noch bei keinem alten Lehrer oder Doctor dergleichen.”334 Lohse 1980: 14.335 EKL2 I, 811. Immenkötter 1979: 32.336 Lohse, TRE 4, 1979: 620. Heussi 2000: 78r.337 Wenz I 1996: 383.

125

gadta küldötteiket – július 7-én az alkancellárnak nyújthatták át.338

Ez a hitvallás követi az Ágostai Hitvallás felépítését, de a délnémet

reformáció sajátosságaihoz is ragaszkodik. A svájciaknál az volt a hely-

zet, hogy mivel nehezen érintkeztek egymással, és szűkre szabottnak

tartották az időt, nem készültek a birodalmi gyűlésre. Zwingli viszont,

aki egyébként a svájci irányhoz húzók szövetségének létrehozásán

fáradozott, és folyamatosan értesült az eseményekről, sietve saját be-

adványt készített, amit megküldött Augsburgba (Fidei ratio ad Caro-

lum imperatorem),339 amelyet július 8-án adtak át a császárnak.

A katolikusok Cáfolata jórészt elismerés

Az előkészületek során is igazolódott, hogy a római oldal képviselői

nem gondoltak arra, hogy a birodalmi gyűlés kiírásának megfelelően

ők is előterjesszék „véleményüket és álláspontjukat”.340 Az ő hitük min-

denki előtt ismert, ők ehhez a hithez mindig is hűségesek voltak – így

gondolkodhattak. Míg a protestáns oldalon a felolvasott hitvallásnak

egységesítő hatása mutatkozott, nem lehet ilyesmiről beszélni a ka-

tolikus oldalon. Az óhitűek nem tekintették magukat olyan egységes

pártnak, amelynek a császár előtt fejet hajtva együtt kell a protestán-

sok ellen küzdenie. Különben sem akarták azt a benyomást kelteni,

hogy itt egyenrangú felek állnak egymással szemben. Joggal feltéte-

lezzük, hogy nem is gondolkodtak teljesen egyformán a hit dolgairól.

Legföljebb abban értettek egyet, hogy a wormsi ediktumot végre kell

hajtani, de abban már aligha, hogy ezért milyen intézkedéseket kell

foganatosítani.

János választófejedelem számolt ezzel a lehetőséggel, amikor július

4-i levelében Luthertől kérdezte, mi legyen a teendő, ha a császár –

338 Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 33. szerint július 11-én. Wenz I 1996: 383. sze-

rint július 9-én.339 Németül: Zwingli, Huldrych: Rechenschaft über den Glauben. [Számadás a

hitről] 1530. in: Schriften IV 1995: 93–133.340 CA Előszó, 2. BSLK XXII.

126

véget vetve a vitáknak és tárgyalásoknak – a maga kezébe veszi a dön-

tést, és elrendeli a reformáció előtti állapot visszaállítását addig is,

amíg a zsinat végső döntést hoz. Nem sokáig váratott magára Luther

válasza (július 9.): először, ha a császár csak dönteni akar és nem tár-

gyalni, ehhez nem kell birodalmi gyűlés, ezt megtehette volna Spa-

nyolországban is. Másodszor, ha bíróként kíván döntést hozni, a vá-

lasztófejedelem elfogadhatja a döntést, kivéve, ha a döntés „a Szentírás

világos értelme és Isten igéje ellen” van. A császár ugyanis nem he-

lyezheti magát Isten fölé. Ilyen módon nem lesz tiszteletlen a császár-

ral szemben, mert csak Istent helyezi a császár elé. Harmadszor pedig,

ha a császár neheztelne, hogy azt feltételezik róla, képes lenne Isten

igéje ellen dönteni, a választófejedelem arra hivatkozhat, hogy igé jében

„az Isten megtiltotta, hogy fejedelmekben és emberekben bízzunk”.

Ha viszont Isten igéje nélkül ítélne a császár, akkor ez azt jelentené,

hogy Krisztus nélkül és Krisztuson kívül akar keresztyén fejedelem

lenni. A választófejedelemnek tehát nem kell aggodalmaskodnia.341

A távollevő Luther határozottan foglalt állást a béke és az egyház

egysége érdekében még július 6-án, amint Albrecht mainzi érsekhez

intézett nyílt levele igazolja, de a megegyezést nem a tanok azonos-

ságában kereste.342 Melanchthonnak az Ágostai hitvallás felolvasása

után, de még az érdemi megbeszélések kezdete előtt feltett kérdésére,

hogy „mit és mennyit kell a pápistáknak engedni”, egyfelől azzal vá-

laszol, hogy a hitvallás „már túl sokat engedett nekik”, másfelől az az

341 LMM VI, 63–64. WA Br 453–455, a pontos hely: 454,46–47; 455,57–58 (nr.

1633).342 Mayer Endre, 21; in: Apológia (Budapest, 1900). Brecht II 1986: 384. „Ezennel

alázattal kérem, mivel nincs remény, hogy a tanban egyek leszünk, azon legyen vá-

lasztófejedelmi kegyelmességed másokkal együtt, hogy minden fél békét tartson, és

higgyen, amit akar, és nekünk is hagyja hinni ezt az igazságot, amely most szemei előtt

ismertté vált, és amelyen nem találtatott kifogásolni való.” (Hie bitte ich nu aufs un-

tertänigste, weil keine Hoff nung da ist, dass wir der Lehre eins werden, E.K.F.G. woll-

ten samt andern dahin arbeiten, dass jedes Teil Friede halte und glaube, was es wolle,

und lasse uns auch glauben diese Wahrheit, die jetzt vor ihren Augen bekannt ist und

untadelig erfunden ist.) A forrás pontos megjelölése nélkül idézi: Austin 1978: 5. WA

30, 2, 397–412, a pontos hely: 400.

127

első kérdés, hogy „mit is fognak követelni.” S Luther válasza: „Én haj-

landó vagyok nekik mindenben engedni, ahogy azt mindig hangoz-

tattam, csak az evangéliomot hagyják nekünk szabadon.”343 Több le-

velében is attól tart, hogy a különféle kérdések tárgyalásában éppen

az evangélium ügye szenved rövidséget.344 Justus Jonasnak július 21-én

írt soraiban pontosította is kifogásait. A hitvallás nem foglalkozik sem

a tisztítótűz (tisztítóhely), sem a szentek tisztelete kérdésével, sem a

pápasággal. Hiányzik az egyetemes papság kifejtése is. A felsorolás

ellenére Luther nem az egyik vagy másik tételt hiányolta csupán, ha-

nem úgy értékelte, hogy az óhitűek egyetlen tételüket sem akarják

tévesnek elismerni vagy korrigálni, ezzel egyenesen a Szentlélek elle-

ni bűnbe esnek, s eközben üldözik azokat, akik a nyilvánvaló hazug-

ságokat hitcikkekként el nem ismerik.345

Melanchthon félt a császár és a pártján levők fegyveres fellépésétől.

Az 1525-ös parasztháború közeli tapasztalata miatt még elég friss

emléke lehetett az öldöklés borzalmairól. Luther sem akart háborút,

de ennek veszélyét mintha nem látta volna megalapozottnak. Talán

a császár is érezte a tekintélyelvű döntés nehézségét, és tudta, ha a

katolikus fejedelmek nem állnak egységes erőként mögéje – amint

erre valóban nem számíthatott –, akkor bármily kemény fenyegetése

üres marad. A pápai kúria sem akarta, hogy a császár újabb hadi sikert

aratva megerősödjék.346

Így történhetett, hogy már az Augustana 1530. június 25-i felolva-

sását követő napon egybehívta a császár a katolikus rendeket, és ta-

nácsukat kérte a követendő eljárásra nézve. A rendek azt javasolták,

hogy néhány tudós, értelmes és nem gyűlölködő személyre kellene

343 Luther Márton: Melanchthonhoz. (1530. június 29.), in: LMM VI, 61–62. WA

Br 5, 405–408, a pontos hely: 407, 87–88 (nr. 1609).344 An Justus Jonas. Veste Coburg. 28. August 1530. WA Br 5, 586–587 (nr. 1706).

ML Ausgewählte Schriften (Bornkamm – Ebeling) VI, 130. Immenkötter 1973:

55–56.345 Luther Márton: A tisztító tűzről 1530. augusztus havában, in: LMM VI, 70.

WA346 Friedenthal 1973: 591.

128

bízni a dolgot, akik az evangélium, Isten igéje és a szent keresztyén

egyház mértékén megvizsgálnák az Ágostai hitvallás ezekkel való egye-

zé seit és eltéréseit. Ismét bebizonyosodott, hogy nem kívánnak saját

hitvallással előállni.347 Június 27-én megbíztak egy bizottságot, benne

húsznál is több teológussal,348 hogy Campeggio pápai legátus szellemi

irányításával dolgozva349 a protestáns rendek által előterjesztett hit-

vallást cáfolják meg és vessék el. A bizottságban olyan neves teológu-

sok kaptak helyett, akik már korábban kitűntek a különböző eretnek-

séglisták összeállításában, közöttük Johannes Eck, Johannes Coch-

laeus, Konrad Wimpina, Johannes Fabri (Faber), akik jórészt Eck 404

tétele alapján felosztották maguk között a feladatot, hogy kidolgozzák

válaszukat.350 Július 12-én terjesztették az óhitű fejedelmek a császár

elé az első fogalmazványt, amelyben – a lutheriekhez hasonlóan ők

is – a birodalmi gyűlésen jelen levő egyik pártként a császárt szólí-

tották meg, tőle kérve az eretnekség felszámolását.351 Ezt a tervezetet

a császár július 15-én a katolikus rendek elé továbbította, de maga is

túl terjedelmesnek352 és túl polemikusnak találta,353 ezért elrendelte

átdolgozását.354 Az újabb változat már nem frontális támadást intéz

a protestantizmus ellen, mint Eck tételei, hanem az Ágostai hitvallás

tételeit veszi sorra, a katolikus tan alapján elfogadva vagy elítélve azo-

kat.355 A katolikus rendek eközben arról igyekeztek a császárt meg-

győzni, hogy helytelen lenne olyan benyomást kelteni, mintha lu-

theránusok és óhitűek egyenjogúakként tárgyalnának itt a hit ügyéről,

347 Wenz I 1996: 399–400.348 Wenz I 1996: 401.349 Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 31–32.350 Pöhlmann, in: Unser Glaube (1987), 123.351 Immenkötter 1973: 12.352 Felolvasásához 12 órára lett volna szükség, vö. Immenkötter 1979: 26.353 „zu gehässig” vö. Immenkötter 1979: 26–31. „gyalázó hang”: vö. Mayer Endre,

In: Apológia (Budapest, 1900), 19.354 Responsio Th eologorum az első ismert, csak részleteiben fennmaradt változat;

ezt követi július elejéről a Catholica Responsio. Schäfer 1997: 3–8. Wenz I 1996:

405.355 Wenz I 1996: 405.

129

ezért a katolikus válasznak világossá kell tennie, hogy a protestánsok

elpártoltak az egyháztól.356 Ilyen értelemben írtak új bevezetést és

zárószót, amelyet július 16-án bemutattak a császárnak.357 Eszerint a

jóságos császár, aki egyedül viseli a felelősséget, az elpártoltak világos

okulására, kegyet gyakorolva az általa felkért pápai legátus és tudós

teológusok által elkészített iratot nyújt át az Ágostai hitvallást aláíró

fejedelmeknek és a városok képviselőinek abban a reményben, hogy

azok visszatérnek az egyház egységébe. Ezek után, július 22-én bele-

egyezett, hogy a maga nevében adatja elő ezt az iratot – tehát a biro-

dalmi gyűlés eredeti kiírásával ellentétben nem pártatlan bíróként,

hanem az egyik oldal vezetőjeként lép fel. A pápai legátus azért is

helyeselte ezt az eljárást, mert a lutheránusok hitvallásukkal a császárt

szólították meg, illő tehát, hogy a császár adjon választ. Másokkal

együtt ő is abban reménykedett, hogy a vallásról folytatott vita így

hamarosan befejeződik, és a császár válasza után nincs szükség a lu-

theránusok újabb iratára. Az erőteljesebb hatás érdekében Lorenzo

Campeggio még keményített is a megfogalmazáson, amely július 27-

én került a császári udvarhoz. A császár tanácsadóinak javaslatára

azonban a császár számos ponton enyhített a szövegen, békülékeny

és szelíd hangot igyekezett megütni, hogy könnyítse az elpártoltak

visszatérését. A pápai legátustól eltérőn pedig végül nem dekrétum

formájában, mintegy végérvényes döntés ünnepélyes kijelentéseként,

hanem tanácsként öntötték végső formába, és az ilyen módon nyitva

hagyta a további tárgyalások lehetőségét.358 A békepárti katolikus ren-

dek józansága ismét érvényesült.

Még egy további, utolsó kezdeményezéssel is előállt a pápai legátus

akarata érvényesítésére. Javasolta, hogy az immár császári Cáfolatot

ne adják át az evangélikus rendeknek, amint azok átadták iratukat az

uralkodónak, hanem elégedjenek meg a felolvasással. Ez megakadá-

lyozhatná, hogy az evangélikusok újabb nyilvános irattal válaszoljanak.

356 Wenz I 1996: 399.357 Wenz I 1996: 405.358 Immenkötter 1973: 12–14.

130

A császár, akire hatott az érv, hogy ilyen módon előbb lekerülhet a

napirendről a vallási ügyek tárgyalása, elfogadta a javaslatot. Döntése

nem bizonyult szerencsésnek.359

A birodalmi gyűlés ötödik teljes ülésén, augusztus 3-án – ugyan-

abban a teremben, ahol az Augustanát – fel is olvasták német nyelven

a teljesen átdolgozott választ, a Cáfolatot. A teljes értékű latin fordí-

tás (Confutatio) ekkor még nem volt készen, hiszen elkészítésére eb-

ben a sietségben egyszerűen nem jutott idő.360 A császár, akár csak az

Ágostai hitvallás felolvasásakor, a Cáfolat felolvasása alatt is aludt – s

ezzel, mint Gunther Wenz ironikusan megjegyzi, igazolta semleges-

ségét361 –, a Cáfolatban foglaltakat saját hitének nevezte,362 a felolva-

sás után azonnal követelte, hogy a protestánsok fogadják el ezt az

iratot, „mert az keresztyéni, és úgy íratott meg, hogy nem lehet ellene

mondani vagy elutasítani.”363 Ha azonban ellenkeznének, akkor –

mondta sokat sejtetően – mint római és keresztyén császár és úgy is,

mint a szent keresztyén egyház védelmezője kénytelen lesz lelkiisme-

rete szerint kötelességét teljesíteni.364 A protestáns rendek azonban

tanulmányozni akarták a felhozott bibliai érveket, ezért másolatot

kértek belőle.365 A kérés teljesítése előrevetítette annak a lehetőségét,

hogy a vita nemcsak szóban, hanem írásban is egyre tovább húzódik,

miközben a birodalmi gyűlés küldöttei a tartózkodási költségek miatt

is a végső döntést sürgették, és távozásukkal fenyegetőztek. A kérés

teljesítését azonban a császár elnapolta, és a kérdésről tanácskozásra

hívta külön a választófejedelmeket, külön az egyházi és világi fejedel-

meket. Augusztus 5-én a protestánsok írásbeli válaszára megadta vá-

laszát: hajlandó példányt adni a Cáfolatból, de – Melanchthon sza-

359 Immenkötter 1973: 14–15.360 Wenz I 1996: 399. 114. jegyzet.361 Wenz I 1996: 409.362 Wenz I 1996: 399. 114. jegyzet.363 „selbige christlich und also gestellet wäre, dass sie nicht möge widerleget und

abgelehnt werden”, idézi BSLK XXII.364 Immenkötter 1973: 21. Vö. még a Confutatio szövegét.365 Az Ágostai Hitvallás Védőirata, Előszó, 2.; in: Konkordia Könyv I 1957: 67.

131

vaival – „veszedelmes feltételekkel”,366 nevezetesen úgy, ha a luthe-

ránusok elfogadják a Confutatiot, a kapott példányt nem adják ki a

ke zükből, és sem ezt, sem az Augustanát nem nyomtatják ki. Nem

nehéz megérteni, hogy ezek a feltételek a protestánsok számára el-

fogadhatatlanok voltak, bár senki sem lehetett bizonyos, elutasí tásukra

a császár nem fegyveres erő alkalmazásával válaszol-e.367 A pro testáns

rendek mégis ígértek választ, csak éppen saját feljegyzéseik és emlé-

kezetük alapján.368 Ezt annál is inkább megígérhették, mert Joachim

Ca merarius készített feljegyzéseket, amelyeket átadott Melanch-

thonnak.

A Cáfolat a maga korában a római párt német vezetőinek kétség-

telenül egyik legfontosabb dokumentuma, amely a pápai legátus fel-

ügyelete mellett készült, és amelyet a császár, a német püspökök és a

Rómával tartó német fejedelmek hagytak jóvá.369 Semmivel sem in-

kább teológiai irat, mint az Ágostai hitvallás, ha ezért főpapi cáfolat-

nak nevezték (Confutatio Pontifi cia), éppoly joggal lehet – az uralko-

dó szerepvállalása miatt – császári cáfolatnak (Confutatio Caesarea)

is nevezni.370 Ami azonban a tömegekre tett hatását illeti, nem érte el

célját, azaz az Ágostai hitvallás megcáfolását. Mivel a Cáfolat messze-

menően egyetértett az Ágostai hitvallás legtöbb állításával, ezért az

emberek nem láttak veszedelmet a reformációban, és még inkább

csatlakoztak hozzá. A katolikus oldal számos képviselője sem tartot-

ta áthidalhatatlannak a különbségeket.

A Cáfolat készítői – ezt a katolikus Herbert Immenkötter írja371 –

kedvezőtlen körülmények között munkálkodtak, akár a tárgyat, akár

a feladatot nézzük. Hetekig nem tisztázódott, hogy mi a feladatuk,

366 Az Ágostai Hitvallás Védőirata, Előszó, 2.; in: Konkordia Könyv I 1957: 67.

Luther Márton: Intés a kedves németekhez, 1531, in: LMM VI, 186. WA 30 III,

276–320.367 Immenkötter 1973: 23.368 „soviel sie der behalten hätten”, vö. BSLK XXII.369 Wenz I 1996: 400. 114. jegyzet.370 Gerhard Müllert idézve Wenz I 1996: 406.371 Immenkötter 1973: 15.

132

erről a Cáfolat felolvasásáig vitázott egymással a pápai legátus, a csá-

szári udvar és a fejedelmek tanácsa. A megbízott húsz teológus távol-

ról sem alkotott homogén csoportot. Nem volt kérdéses, hogy mind-

annyian a régi hit jeles képviselői, de a szóban forgó tanításbeli és

fegyelmi kérdésekben mégsem volt egységes véleményük. Közöttük

is folytak tehát viták, megbízóik sem voltak mindig elégedettek ve-

lük.372 A határozott próbálkozás ellenére, hogy mindazokat a kérdé-

seket tárgyalják, amelyek a reformáció kezdete óta vitásak voltak, a

császár késztetésére végül csak az Ágostai hitvallás cikkeit vették sor-

ra, azon igyekezve, hogy mindazt, amiben a protestánsok egyetérté-

sére számíthatnak, bibliai érvekkel és korábbi zsinatok döntéseivel

megindokolják. Mivel úgy alakult, hogy a Cáfolat válasz egy iratra,

ezért nem volt igazán lehetőségük a saját hitük kifejtésére sem, az

ellenoldal álláspontjának támadása lett a fő feladatuk. A mindenki

által fájónak érzett kérdésekkel – mint az anyagi terhek a bűnbánati

gyakorlatban, a szentek tiszteletének a megüresedése, a klérus sokszor

szégyenteljes életvitele, az egyszerű népet sújtó böjti tilalmak – a Cá-

folat nem foglalkozott.373 Az éles viták korában így jött létre egy irat,

amely nem volt barátságtalan, de világosan rámutatott az eltérések-

re.374 Ezzel lehetővé tette a további párbeszédet a két tábor között.

A Cáfolat előkészületeiről Melanchthon viszonylag korai fázisban,

már július 8-án értesítette Luthert. Egyikük sem remélt az irattól sem-

mi jót. Luther nem tartotta lehetségesnek a korábbi egyházi állapotok

visszaállítását, mert úgy látta, hogy először a megromlott egyháznak

kell helyrehoznia a hibákat. A készülő Cáfolat tartalmát már előre

vélte ismerni Luther: a másik oldal az egyházatyákra és az egyházi

hagyományokra hivatkozik majd, és a császár ezen az alapon dönt, és

fenyegeti az evangélikusokat. Egyetértést nem várt, csak külső, poli-

tikai békét, amely lehetővé teszi az igehirdetést. Ezért nem látta az

értelmét a további maradásnak, de a döntő szó ebben nem az övé

372 Vö. Immenkötter 1973: 15. 24. jegyzete.373 Immenkötter 1973: 15–16.374 Immenkötter 1973: 16–17.

133

volt.375 Mivel nézeteit több iratban és levélben is közreadta, János

választófejedelem megkérte, ne élezze a helyzetet további írásokkal.376

A Cáfolat tartalmáról feszült várakozás után pontosabban csak au-

gusztus 15-én értesült Luther, de a hírek hallatán megkönnyebbült,

mert érvelését augsburgi barátaihoz hasonlóan ő is gyengének tartot-

ta.377 Újra reménykedni kezdett, hogy lehetővé válik a politikai béke.

Mivel a Cáfolatban a császár válaszolt, ezért Luther úgy vélte, hogy

nem tekinthető elfogulatlan bírónak.378

Bizottságok szeretnék közelíteni az álláspontokat

Az Ágostai hitvallás és a Cáfolat felolvasása között (június 25., illetve

augusztus 3.) hat hét telt el érdemi előrehaladás nélkül. A további

írásos vita, amelynek megakadályozására nem volt remény, csak sú-

lyosbította volna a problémákat. A bizottsági tárgyalás gondolata,

amely már korábban is felvetődött, ebben a helyzetben ismét aktuá-

lissá vált, annál is inkább, mert most igen jelentős fejedelmek java-

solták a császárnak, aki azt elfogadta. A birodalmi gyűlés megbízásá-

ból bizottságok próbálkoztak a közvetítéssel.379

a birodalmi gylés állandó bizottsága (. augusztus –.) Az

ún. nagy bizottság, amely a birodalmi gyűlés állandó bizottsága volt,

már a javaslattételt követő napon összeült. Nem volt idő előzetes meg-

beszélésre vagy felkészülésre. Az óhitű rendek a lutheránusokat állás-

pontjuk feladására szólították fel, mondván, hogy az egyenetlenségből

375 Brecht II 1986: 385.376 Brecht II 1986: 386.377 Egy alkalommal „unalmas, hitvány cáfolatnak” nevezte, vö. Luther Márton:

Intés a kedves németekhez, 1531, in: LMM VI, 176. Furcsállotta, hogy ha egyszer azt

tartják a Cáfolatról, hogy megcáfolta a protestánsok tanait, akkor miért nem hozzák

nyilvánosságra, vö. i. m., 176. 182. 183. 187. WA 30 III, 276–320.378 Brecht II 1986: 388.379 AC Előszó, 3.; Scheible: TRE XXII, 378.

134

már eddig is mennyi baj származott, ami jelenleg folyik, az a német

nemzet ártalmára van, legföljebb bizonyos visszaélésekről lehetne

beszélni.

Éppen ekkor – augusztus 6-án – történt, hogy Fülöp hesseni tar-

tománygróf – a császár engedélye nélkül, korábban feltett szándéka

szerint,380 ürügyként feleségének betegségére hivatkozva381 – titokban

elhagyta Augsburgot. A hír mindenkiben nagy nyugtalanságot keltett.

Luther megértette a tartománygrófot, és másokat is távozásra buzdí-

tott.382 A tárgyalások az esemény miatt lelassultak, így a lutheránu-

soknak volt egy kis idejük végiggondolni tárgyalási álláspontjukat. A

császári meghívólevélre hivatkoztak, amely a vitás kérdések nyílt meg-

tárgyalását ígérte, valamint arra, hogy a másik oldal érveinek biblikus

megalapozottságáról csak úgy lehet meggyőződni, ha a Cáfolatot meg-

kapják. Csak a visszaélések megszüntetéséről tárgyalni túl kevés. Ha

nem tapasztalnak belátást, akkor az egyetemes, szabad, keresztyén

zsinathoz fordulnak, amelynek összehívását korábbi birodalmi gyű-

léseken is követelték. A császár is kilátásba helyezte ez irányú köz-

benjárását, de ennek eredményességére nem volt remény, mert a pápa

olyan feltételekhez kötötte a zsinatot, ami elutasítással ért föl.383 Nem

fogadják el, hogy engedetlenek a császárral szemben, hiszen olyan

kérdésekről folyik vita, amelyek a hitet és a lelkiismeretet érintik,

amelyekben a császár nem illetékes.

A fejedelmek vitája éles volt és nem tárgyszerű, nem segítette elő

a hőn óhajtott megállapodást. Látva, hogy hitbeli kérdések megvita-

tására nincsenek felkészülve, elfogadták Gregor von Brück szász kan-

cellár javaslatát, hogy a munka egy kisebb, tizennégyes bizottságban

folytatódjék.

380 Brecht II 1986: 388.381 Wenz I 1996: 376. Masznyik Endre szerint, „mert valószínűleg nem érezte ott

már magát biztonságban”, LMM VI, 169.382 Brecht II 1986: 388.383 Wenz I 1996: 409–410.

135

a tizennégyes bizottság (. augusztus –.) A tizennégyes

bizottságban, amely öt napon át tárgyalt, az óhitűek és a protestánsok

két-két fejedelme (Christoph augsburgi püspök, Henrik braunsch-

weig-wolfenbütteli herceg, később György szász herceg, ill. György

brandenburg-ansbachi őrgróf, János Frigyes szász her ceg), két-két

jogásza (Hieronymus Vehus badeni és Bernhard von Hagen kölni

kancellár, ill. Gregor von Brück, a szász választófejedelemség, és Se-

bastian Heller, a brandenburg-ansbachi őrgrófság kancellárja), és

három-három teológusa kapott helyet (Johannes Eck, Konrad Wim-

pina, Johannes Cochlaeus, ill. Philipp Melanchthon, Johannes Brenz,

Erhard Schnepf).384

A fejedelmek nem lelkesedtek a feladatért, hogy teológiai kérdé-

sekről vitázzanak. A teológusoké lett így a fő felelősség, akiket nem

ért teljesen váratlanul a megbízatás. Melanchthon az Ágostai hitval-

lás felolvasása után rögvest kérdezte Luthert, miben lehetne engedni.

Luther az engedményeket elégségesnek tartotta, és különösen is ki-

fogásolta, hogy az Ágostai hitvallásnak a szentek tiszteletére és a pá-

paságra vonatkozó cikkei nem elég élesek, illetve a tisztítótűzre385

nézve a hitvallás nem tartalmaz állásfoglalást. Ezt a hiányt igyekezett

pótolni, amikor A tisztító tűzről szóló tan visszavonása című iratát

már 1530 júliusában megírta, és az augusztusban el is hagyta a nyom-

dát.386 Július 1-jén és 2-án viszont Melanchthon a császár udvari pap-

jának (Johannes Faber) az evangélikus megigazulástant magyarázta

el, július 4-én a pápai legátussal tárgyalt, augusztus 13-án Christoph

augsburgi püspökkel. Augusztus közepén pedig a szászországi teoló-

gusok, Melanchthon és Spalatin arra buzdították az Ágostai hitvallást

elfogadó fejedelmeket és városokat, hogy a békesség kedvéért minden

eszközt és utat kutassanak fel a szakadás elkerülésére. Oly sok tévedés

és szekta keletkezett már, hogy aggodalommal kell a lelki és világi

rend megmaradására tekinteni. A fejedelmek dolga most az, hogy az

384 Mayer Endre, 21; In: Apológia (Budapest, 1900). Scheible: TRE XXII, 378.385 Mai római katolikus elnevezése: tisztító hely.386 Luther Márton: A tisztító tűzről. 1530. augusztus havában. In: LMM VI. 65–100.

WA 30 II, 435–507.

136

ellenfélnek elébe menjenek, ahol csak lehet. A két teológus úgy gon-

dolta, hogy feltétlenül ragaszkodni kell azonban négy ponthoz: 1. Az

Ágostai hitvallásba foglalt tanításhoz; 2. az oltári szentség két szín

alatt történő vételéhez; 3. a magánmisék, valamint annak élőkért és

holtakért áldozatként való bemutatásának a megszüntetéséhez; 4.

minden ember szabad döntéséhez a házasság vagy cölibátus dolgában.

Engedni lehetne viszont olyan kérdésekben, tanácsolták, mint a nem

botránkoztató szertartások, a püspökök és a pápa felsőbbsége és ha-

talma, a böjti előírások.387 Az egyházi és kolostori javak feletti rendel-

kezést pedig a császárra kellene bízni. Különösen ez utóbbi javaslat

árulja el, hogy itt a teológusok a világi fejedelmek érdekeire való te-

kintet nélkül szóltak, akiknek a számára fontos szempont volt az egy-

házi javakkal való rendelkezés megszerzése és megőrzése. Amihez

hozzá lehet tenni, hogy például János szász választófejedelem ragasz-

kodott reformátori hitéhez akkor is, amikor emiatt nem kapta meg

az örökölhető választófejedelmi rangot, és nem örökölhette a Jülich-

Cleve hercegséget. Luther még 1529-ben ajánlotta Brandenburgi

György őrgrófnak, hogy a kolostori és alapítványi javakból létesítsen

városi és falusi iskolákat és egy-két főiskolát is.388 A javaslatok alapján

az lehetett az óhitűek benyomása, hogy a vitában könnyen érhetnek

el megegyezést. Luther 1530. július 9-i, János választófejedelemhez

írt levelének389 tanúsága szerint az Augustanát aláíró fejedelmek szá-

mára is szokatlan kihívást jelentett, hogy a császárral ellenkezzenek.

Az óhitűek oldalán szintén erősödött a belátás, hogy a kérdések

megoldását pusztán a reformátori oldal visszatérésétől nem várhatják.

Még Johannes Eck is, akit egyébként makacs ellenkezőnek, kemény

ellenfélnek tartottak, az engedmények lehetőségét fontolgatta, amit

két irata bizonyít, amelyekben számba veszi, hol engedhetnének az

óhitűek.390

Az augusztus 16-tól folyó tárgyalások ennyiben reményt keltően

387 Apológia, Előszó, 4. Immenkötter 1973: 30. Scheible: TRE XXII, 378. 388 Brecht II 1986: 367.389 LMM VI, 62–64. WA Br 5, 453–455 (nr. 1633).390 Immenkötter 1973: 31.

137

indultak. Az óhitű résztvevők világos tárgyalási útmutatást kaptak.

Az egyik ilyen szabály: ha feloldhatatlannak tűnik a szembenállás,

mindig a reformátori oldaltól kérjenek továbbvivő, tehát megengedő,

kompromisszumos javaslatot. A másik szabály: a bizottság nem hoz-

hat kötelező, jogilag érvényes határozatokat, azokat mindig bizalma-

san kell kezelni és véleményezésre a rendek elé terjeszteni, de a császár

hozza meg a döntést.391

A tárgyalásokról több résztvevő feljegyzései alapján van tudomá-

sunk, de nincs egyetlen közösen megfogalmazott és általuk elfogadott

jegyzőkönyv vagy záródokumentum sem.392 A bizottság az Ágostai

hitvallás cikkeit vette sorra és tárgyalta meg az egyetértést, illetve a

különbözőséget.393 Amint a Cáfolat is sok ponton el tudta fogadni az

Ágostai hitvallás tételeit, nem volt ez másképp itt sem, miközben

megállapították az eltéréseket is.394 Már másnap, augusztus 17-én

estére átbeszélték az első 21 cikket.395 A megszüntetett visszaélések-

kel foglalkozó második rész, a 22–28. cikk megtárgyalásához az ó-

hitűek javasolták, hogy ne a hitvallás cikkeit vegyék sorra, hanem az

elmúlt évtizedekben szóvá tett minden visszaélést. Ennek elfogadása

esetén számukra két kívánatos lehetőség mutatkozott. Az egyik lehe-

tőség lehetett volna, hogy a lutheránusok elfogadják a püspöki hatal-

mat, és az elfogadott püspöki hatalom sorra rendezi a kérdéseket. A

másik lehetőség az, hogy minden vitás kérdést a birodalmi gyűlésnek

a panaszokkal foglalkozó korábbi bizottságához utalnak, így át lehet-

ne térni a birodalmi gyűlés következő napirendi pontjára, a bizottság

pedig még évekig tárgyalhatja ezeket a kérdéseket. Ha a javaslat nem

felel meg, hozakodjanak elő a magukéval a protestánsok.

391 Immenkötter 1973: 31–32.392 Vö. Wenz I 1996: 410. 149. jegyzet hivatkozásait.393 Különösnek tartja Luther, hogy miközben a Cáfolatot nem adták ki, és nem

engedtek rá válaszolni, a bizottságokban mégis az Ágostai hitvallást tárgyalták, vö.

Luther Márton: Intés a kedves németekhez, 1531, in: LMM VI, 188–190. WA 30 III,

276–320.394 Részletesebb áttekintést ad Immenkötter 1973: 36–43. 395 Immenkötter 1973: 38. Ezzel szemben Wenz I 1996: 413. szerint az első napon

tizenegyet, a második napon huszonegyet.

138

Visszalépni az úrvacsora osztásának két szín alatti gyakorlatában

(XXII.), a papok házasságát újból megtiltani (XXIII.), vagy a megszűnt

magánmiséket újra engedélyezni, esetleg bevezetni evangélikus terü-

leten (XXIV.), ezt sem Melanchthon és Spalatin, sem a lutheránus

rendek nem tartották lehetségesnek. Ragaszkodva ezekhez, e változ-

tatások eltűrése fejében viszont késznek mutatkoztak, hogy engedje-

nek a gyónás (XXV.), az ételek közötti különbségtétel (XXVI.) és püs-

pöki hatalom (XXVIII.) kérdésében, legalábbis az összehívandó zsi-

natig. Az óhitűek válasza nem elégedett volna meg a fenti kérdésekben

való eltérés megtűrésével. A maguk részéről csak akkor lettek volna

készek eltűrni bizonyos változtatásokat, ha a püspöki hatalom kérdé-

sében a protestánsok elfogadják a római felfogást és gyakorlatot. Ezen

a ponton megmerevedtek az álláspontok, noha a tárgyalások még

folytak augusztus 20-án és 21-én is.396 Az óhitűeknél és a lutheránu-

soknál is olyan ponthoz értek a tárgyalások, hogy mindkét oldal bel-

ső egysége és harmóniája is veszélybe került.397 Egyre inkább világos-

sá vált, hogy az Ágostai hitvallás célját, az egész egyház reformját nem

lehet megvalósítani. A kompromisszumok elfogadásával legföljebb

egy-egy területen végrehajtott reform elfogadását vagy inkább eltű-

rését lehetett volna elérni, s azt is csak addig, míg a megígért zsinat

nem rendezi a kérdéseket. A közvetítési erőfeszítések így kudarccal

végződtek, nem sikerült kimunkálni az egyetértést.398 Augusztus 21-én

feloszlott a tizennégyes bizottság.

a hatos bizottság (. augusztus –.) Az eredménytelenség

ellenére, még mindig bízva valamilyen megegyezésben, a császár hoz-

zájárult egy hattagú bizottság felállításához. A protestáns rendek kö-

zül többen, különösen Hessen tartománygrófság, Lüneburg hercegség,

valamint Nürnberg és Reutlingen város képviselői, úgy vélték, nem

szabad további engedményeket tenni. Az óhitű rendek sem helyesel-

396 Részletesebb áttekintést ad Immenkötter 1973: 43–51.397 Az álláspontok különbözőségeihez és hátteréhez vö. Immenkötter 1973:

51–54.398 Luther véleményét a tárgyalásokról l. Immenkötter 1973: 54–55.

139

tek semmiféle engedményt. A hatos bizottságban nem kaptak helyet

a fejedelmek, hanem csak két-két jogász (Gregor von Brück, a száz

választófejedelemség és Sebastian Heller, a brandenburg-ansbachi

őrgrófság, illetve Hieronymus Vehus, a badeni őrgrófság és Bernhard

von Hagen a kölni választófejedelemség kancellárja) és egy-egy teo-

lógus (Philipp Melanchthon, illetve Johannes Eck).

A bizottság ismét sorra vette a vitatémákat, s miközben mindkét

fél hajlékonynak mutatkozott, Melanchthon még további engedmé-

nyekre is kész lett volna, bár ilyenekre már aligha volt felhatalmazása.

A tárgyalások nem nélkülözték olykor a heves vitát sem, de a luthe-

ránusok végső javaslataira az óhitűek csak azzal válaszoltak, hogy

készek a rendek elé terjeszteni azokat. Ezzel kimerültek a lehetőségek,

hiszen a birodalmi gyűlés egyházi és világi rendjei egyszerűen alkal-

matlanok voltak ilyen kérdések megtárgyalására. Az óhitűek fogal-

mazták meg a bizottság jelentését, amely jelentősen támaszkodott

Melanchthon megállapításaira, és amelyet a katolikus és a protestáns

beszámolók is az utolsó saját közvetítési javaslatuknak neveztek, ame-

lyet azonban a másik oldal nem tudott elfogadni.

Ezután már egyik oldal sem látta értelmét a közvetítő tárgyalások

folytatásának, a teológiai megközelítés lehetőségei, úgy látszik, ki-

merültek. A bizottság augusztus 28-án úgy oszlott fel, hogy még azt

sem foglalták össze, miben értenek egyet és miben nem.399 A rendek

augusztus 31-én arra kérték a császárt, hogy az ügyet vegye saját ke-

zébe. A politikai megoldás az lehetett volna, hogy egymás mellett

élnek a birodalomban a régi és az új hithez ragaszkodók az igazság

kérdésének eldöntése nélkül (pax politica), hiszen keresztyéneknek

és nem keresztyéneknek ilyen alapelv szerinti együttélésére korábbi

időszakokban már volt példa.400 Különböző felfogású keresztyének

399 Erwin Iserloh alapján Wenz I 1996: 415. Viszont Brecht II 1986: 390. úgy tudja,

hogy augusztus 30-án a lutheránusok szakították meg a tárgyalásokat.400 Wenz I 1996: 414. Részletesebb ismertetését vö. Immenkötter 1973: 56–67.

140

között ez akkor még merész és szinte elképzelhetetlen megoldásnak

tűnt, de 1555-ben az augsburgi vallásbéke pontosan ezen az alapon

rendezte a katolikusok és lutheránusok helyzetét a birodalomban.

A megegyezésben reménykedők szinte fáradhatatlanok

A hivatalos tárgyalások és találkozások mellett az egész birodalmi

gyűlés ideje alatt már a gyülekezés ideje óta folyamatosan zajlottak a

legkülönfélébb személyes érintkezések és eszmecserék. Ezek az állás-

pontok megismerésének, a tervezett javaslatok várható fogadtatása

kifürkészésének vagy éppen az álláspontok egyeztetésének szándé-

kával folytak, mint ahogyan az ilyesmi ma is történik. Evangélikus

részről Melanchthon mint a legjelentősebb teológus, elismert huma-

nista és békére törekvő ember mindig a középpontban volt. A nem

hivatalos megbeszéléseken a témák csaknem ugyanazok voltak, mint

a hivatalosakon: az egyház egysége és katolicitása, egy lehetséges val-

lásháború elhárítása, az úrvacsora vétele két szín alatt, a papok házas-

sága, a magánmisék, a mise rendje és a szertartások, valamint termé-

szetesen a gazdátlanná lett egyházi javak kezelése és az összehívandó

zsinat. Meglepő módon kevéssé volt téma közvetlenül a kegyelemből

való megigazulás lutheri tana. A felsorolt egyedi témák voltak előtér-

ben, ami azért nem meglepő, mert ezekhez a témákhoz tudtak hoz-

zászólni a teológiailag nem képzett jogászok is, és ezek alapján lehe-

tett eligazodni a vitázó pártfelek között.

A külön tárgyalások kapcsán nemcsak Melanchthon megegyezési

készségéről kell beszélni, hanem a másik oldaléról is. Lorenzo Cam-

peggio pápai legátus annyira intenzíven kapcsolódott bele ezekbe,

hogy olykor úgy tűnt, ez sokkal fontosabb számára, mint a birodalmi

gyűlésen folyó hivatalos vita.401 De még Johannes Eck is mutatott bi-

zonyos hajlékonyságot. Nem meglepő, ha Melanchthon is – egyet-

értésben választófejedelmével – élni akart a kínálkozó lehetőséggel.

401 Wenz I 1996: 393.

141

Két indok is van tehát arra, hogy miért helytelen a hitvallásból ki-

csendülő megegyezési készséget és békülékeny hangvételt kizárólag

a csendes léptű Melanchthon jellemének felróni, aki – legalábbis szá-

mos kortárs és későbbi véleményakotó szemében – még az igazság

árán is az egyház egységét és békéjét akarta. Ez olyan későbbi korok

szemlélete, amikor a felekezetek egymáshoz való viszonya már sokkal

feszültebb, olykor ellenséges volt. Az ágostai birodalmi gyűlésen foly-

tatott éles és indulatos viták, vagy olykor az erőszakkal való fenyegetés

határát nemcsak súroló, hanem olykor már-már át is lépő légkörében

még mindkét oldalon élt a remény, amelyet a császári meghívólevél

is táplált, hogy a vitás kérdéseket békésen rendezhetik. Akkor még

senki sem sejthette, milyen elszánt küzdelmek következnek a birodal-

mi gyűlést követő évtizedekben és évszázadokban. Valamit ebből látva

mondhatta Luther néhány évtizeddel később, hogy a két fél soha nem

tud olyan közel lenni egymáshoz, mint Augsburgban voltak. Legalább

félévezrednyi időre igaza lett.402 Melanchthon azért tárgyalhatott olyan

fáradhatatlanul a megegyezésért, mert ebben voltak partnerei, akik a

másik oldal gondolkodásmódja és tanfegyelme határain belül maradva

mégis szinte a végsőkig elmentek. Messzire vezetne annak kutatása,

vajon a humanizmus szellemében tevékenykedő, békét és egységet

akaró Melanchthonnal nem azért tárgyaltak-e annyira engedékenyen,

hogy a katolikus hitnek igyekezzenek megnyerni.403 Melanchthon

ugyanakkor a megegyezést kívánó szász választófejedelem tárgyalási

koncepciója és engedélye szerint járt el, még ha feszegette is ezeket a

kereteket.404

402 Pannenberg 1980: 15.403 Wenz I 1996: 394.404 Wenz I 1996: 396.

142

A külön tárgyalások ismét zsákutcába jutnak:

megrendül a bizalom

Sikerként számolt be augusztusban Melanchthon Luthernek írva,

hogy Johannes Eck elfogadta az egyedül hit által való megigazulást.

Luthert nem hatotta meg a hír. Spalatinnak írta augusztus 26-án: „Hal-

lom, hogy ti, még ha kedvetlenül is, csodás munkába kezdtetek, ne-

vezetesen a pápa és Luther egyesítésébe. A pápa azonban nem akar-

ja, és Luther elutasítja (…).” Ugyanekkor Melanchthonnak is megírta,

mennyire lehetetlen a tanításban való megegyezés: „mintha mi lete-

hetnénk a pápát, vagy a mi tanításunk a pápaság fennmaradása esetén

épségben maradhatna”. S úgy vélte, hogy a püspöki hatalom elfoga-

dása elkerülhetetlenül a tekintély és az evangélium összeütközéséhez

vezetne. Luther álláspontja világos volt, még ha mai szemmel merev-

nek is tűnik. Az evangélium ügyét nem akarta piaci alkudozáshoz

hasonló adok-kapok egyezkedés tárgyává tenni.405 Az események úgy

alakultak, hogy nem koronázta siker a szinte minden áron megegye-

zésre törekvő Melanchthon pragmatikus erőfeszítéseit, aki azok egyi-

ke volt, akik legtovább reménykedtek az egyház egységének megőr-

zésében.406 Igazolódott Luther felfogása, aki az egész vitát elvi jelentő-

ségűnek és a tárgyalók közötti különbség gyökerét sokkal mélyebbnek

tartotta.407 Határozott véleménye ellenére Luther tartózkodott Me-

lanchthon személyes bírálatától, csupán bátorította a helytállásra és

Isten iránti bizalomra.408

Mivel a tárgyalásokhoz Melanchthon nagy reményeket fűzött, ezért

olykor túllépve megbízatásán is, a protestánsok közötti egyeztetés

nélkül igen messzire elment.409 Erőfeszítéseiben azonban egyik oldal

sem követte. Így aztán egyrészt már az Augustana felolvasása előtt is

abba a gyanúba keveredett, hogy Zwingli követőivel tart, a protestáns

405 Brecht II 1986: 389.406 Lilje 1964. 407 Brecht II 1986: 393–393.408 Brecht II 1986: 390.409 Brecht II 1986: 393.

143

oldal ingatagnak és túl engedékenynek tartotta, másrészt az augusz-

tusi tárgyalások folyamán egyes katolikus személyekkel folytatott tár-

gyalásai miatt mindkét oldal kezdett bizalmatlanul tekinteni rá. Coch-

laeus szerint Melanchthon „alattomos, ravasz, csalárd, képmutató,

álnok, rágalmazó és ezekhez hasonló”.410

Maga Melanchthon a személyével kapcsolatos kifogásokat nem így

látta: „Bosszantó, ha egyesek így támadnak, ezáltal a dolgok rosszab-

bak lesznek, holott javítani akarják azokat. Jó szándékukat nem értem

félre. De nem kellene megkérdezniük engem, ha az én fenntartásaim-

mal elégedetlenek? Tehetek arról, hogy nem vagyok olyan heves?

Eközben egyáltalán nincsenek tekintettel az időre és a körülmények-

re, és még engem neveznek csüggetegnek, amikor én ezt mégis meg-

teszem.”411

A BIRODALMI GYŰLÉS ELUTASÍTJA

AZ ÁGOSTAI HITVALLÁST,

„ÁTNYÚJTJÁK” AZ APOLÓGIÁT

Miután a közvetítő tárgyalások semmiféle eredményt sem hoztak,

amint erről augusztus 31-én a császárnak szóban és írásban jelentést

tettek, és a kiküldött bizottság a császár kezébe helyezte a további

eljárást, nem maradt más hátra, mint hogy a császár a tekintélyével

és hatalmával igyekezzék a protestánsokra hatni: biztatott a zsinat

összehívásával, ijesztgetett az engedetlenség következményeivel.

Mindez nem hatott. A protestáns rendek egymás után kezdtek Augs-

410 „verschlagen, hinterlistig, betrügerisch, heuchlerisch, tückisch, verleumderisch

und dergleichen mehr” – jellemezte őt Cochlaeus (Philippicae quattuor, 1534), akire

Schäfer 1997: 4. hivatkozik. Ford. RA.411 „Es ist verdriesslich, wenn einige so stürmen, dadurch werden die Sachen schlim-

mer, da man sie doch besser machen will. Ich verkenne ihre gute Absicht nicht. Aber

man sollte mich nur nicht fragen, wenn man mit meinen Einwendungen unzufrieden

ist. Kann ich dafür, wenn ich nicht so hitzig bin? Dabei nimmt man gar nicht auf Zeit

und Umstände Rücksicht und nennt mich einen verzagten Mann, wenn ich’s tue.” A

forrás és sajnos az időpont megjelölése nélkül idézi: Kremers 1997: 7. Ford. RA.

144

burgból távozni, amikor a császár felszólította őket, hogy szeptember

23-ig maradjanak együtt, mert akkor hoznak végső döntést a vallás

kérdésében. A császári fi gyelmeztetést a kutatók egy része burkolt

ultimátumként értelmezi, mely szerint vagy engednek a protestánsok,

vagy fegyveres konfl iktussal kell számolniuk. Az Augsburgban jelenle-

vő itáliai követek ezzel az eshetőséggel komolyan számoltak. Számos

kutató viszont úgy tartja, hogy a császár minden áron békét akart.412

A közvetítő tárgyalások idején protestáns oldalon egyedül Nürnberg

városának tanácsa szólította fel teológusait és jogászait Camerarius

feljegyzései alapján egy szakvélemény elkészítésére, amely válasz lehet

a Cáfolatra. A teológiai szakvéleményt augusztus 18-án nyújtották át

Melanchthonnak. Csak a békítő tárgyalások kudarca után kapott Me-

lanchthon másokkal együtt megbízatást az ellenirat, az Apológia, az

Ágostai hitvallás védőirata elkészítésére,413 noha egy ilyen iraton a

közvetítő tárgyalások idején is folyamatosan dolgozott.414 Nagy siet-

séggel dolgozott, de csak röviddel szeptember 19-e előtt készült el.

Az egység vágya olyan élő volt, hogy szeptember 7-én katolikus

oldalról még egy kísérlet történt, amely az addigiakhoz képest a leg-

több engedményre mutatott készséget annyira, hogy a protestánsok

és katolikusok közötti szerződéses megegyezés soha azelőtt és azóta

sem volt annyira közel, mint akkor. A megállapodás azonban nem

teológiai-hitbeli, hanem politikai alapokon nyugodott, és a tárgyaló-

felek nem rendelkeztek döntéshozó meghatalmazással.415

A közvetítő tárgyalások jelentéseinek kézhez vétele után és miután

az óhitű rendek rá bízták a további lépéseket, a császár megkezdte

egy határozat előkészítését. A lutheri tanok és egyházi gyakorlat fe-

nyegetéssel és erőnek erejével való felszámolása, valamint az új tan

erélytelen megtűrése között egy harmadik lehetőséget választott.416

A birodalmi gyűlés elé olyan határozattervezet került, mely szerint:

412 Wenz I 1996: 416.413 Az Ágostai Hitvallás Védőirata, Előszó, 5. In: Konkordia Könyv I (1957): 67.414 Wenz I 1996: 410. 149. jegyzet.415 Vö. Immenkötter 1973: 72–80.416 Immenkötter 1973: 81–90.

145

a protestánsok hitvallása „a szent evangéliumok és iratok által elfo-

gadható okkal”417 megcáfoltatott, velük számos pontban a tárgyalások

folyamán megegyeztek; a még tisztázatlan kérdésekben a császár ke-

gyesen időt enged a hitvallást aláíró rendeknek, hogy 1531. április

15-ig újra megfontolják álláspontjukat, és elfogadják a római katolikus

egyház tanítását és rendjét. Addig azonban semmi újításnak nem sza-

bad történnie.418

A javaslatra egyszeriben vége szakadt a megegyezésre és békére

törekvő addigi tárgyalásoknak. Az egységkeresés hangját ismét az éles

polémia váltotta fel. Olyanok is megszólaltak, akik – egyébként a csá-

szár nevében – a fegyveres megoldás mellett kardoskodtak, mint az

óhitű Joachim brandenburgi választófejedelem, de békét akarók is

voltak mindkét oldalon.419

A protestánsoknak megint nem adatott más lehetőségük, mint a

tiltakozás. A birodalmi gyűlés szeptember 22-i ülésén, amikor a ter-

vezet ismertté lett, Brück szász kancellár az evangélikus rendek ne-

vében azonnal protestált a tervezett végső döntés ellen, tagadta, hogy

bárki is megcáfolta volna hitvallásukat, és ez alkalommal át is nyúj-

totta az időközben elkészült Apológiát, az Ágostai hitvallás védőiratát,

Melanchthon munkáját. A császár már át akarta venni, nyúlt érte, de

testvére, Ferdinánd magyar király (1526–1564) odasúgott szavaira

elzárkózott az átvétel elől.420 Mire a kancellár – amint Luther később

ismételten idézte – így válaszolt: „Ám legyen, ha másképp nem lehet,

tudjuk mégis, hogy a pokol minden kapuja sem bír ezzel a mi tanítá-

sunkkal.”421

417 Mayer Endre, 29; In: Apológia (Budapest, 1900). „durch die heiligen Evangelien

und Geschriften mit guten Grund widerlegt und abgeleint sei”, BSLK XXII.418 Bruckner, in: Emlékkönyv, 39. A birodalmi gyűlés határozatának tartalmi is-

mertetése: Wenz I 1996: 417. 166. jegyzet.419 Wenz I 1996: 417.420 Az Ágostai Hitvallás Védőirata, Előszó, 7.; in: Konkorida Könyv I 1957: 68.

Luther Márton: Intés a kedves németekhez, 1531, in: LMM VI, 195. Bruckner, in:

Emlékkönyv, 39–40. 421 „Wohlan, kann’s nicht anders sein, so wissen wir doch, dass alle Pforten der

Hölle wider diese unsere Lehre nichts vermögen.” Brecht II 1986: 392. Ford. RA.

146

A protestáns rendek a sikertelenség láttán egymás után csalódottan,

de a reformátori tanok iránti ragaszkodással, hagyták el a birodalmi

gyűlést.422

A birodalmi gyűlés november 19-én fejezte be munkáját. A végső,

záró határozat megismétli, amit már szeptember 22-én a birodalmi

gyűlés előzetesen elhatározott: a protestánsok megcáfoltattak,423 a

wormsi ediktum érvényben van, a birodalmi törvények védelmükbe

veszik a misét, a jó cselekedeteket, a szentek ünnepeit, a szerzetessé-

get, vissza kell adni az egyházi birtokokat.

Az augsburgi birodalmi gyűlésen a wittenbergi reformáció képvi-

selői ennyiben tehát nem érték el azt a célt, hogy a hit ügyét alaposan

megvitassák és a fonákságokat a birodalmi gyűlés megszüntesse, vagy

akár csak létjogosultságot kapjon a birodalomban bármi is abból, amit

az egyház és a hit megújítása érdekében tanítottak és javasoltak. A

történetnek azonban ezzel nincs vége.

AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS KÉZIRATAI,

KIADÁSAI ÉS SZÖVEGÉNEK TÖRTÉNETE

Az eredeti szöveg

A 16. században a teológia nyelve a latin, a diplomáciáé – legalábbis

Németországban – a német volt. Az Ágostai hitvallás ennek megfele-

lően ezen a két nyelven készült egyszerre. Párhuzamosan dolgoztak

mindkét szövegen. Melanchthon, mint a tudomány embere, nagyobb

gondot fordított a latin szöveg megfogalmazására, és a latin szöveget

legtöbbször előbb készítették el, mint a németet, néha azonban éppen

fordítva történt. Az előszót kivéve sohasem az egyik szövegnek a má-

sik nyelvre fordításával van dolgunk.424 Ennek alapján a hitvallás német

422 Vö. 285. lábjegyzet.423 Vö. AC Előszó, 8.424 Példák erre: Wenz I 1996: 477.

147

és latin nyelven megírt szövegei közül nem lehet bármelyiknek az

elsőbbségét kijelenteni.425

Nem fér kétség ahhoz sem, hogy június 15-ére a német szöveg

nagyjából egészében készen volt, míg a latin szövegen Melanchthon

az utolsó pillanatig stilisztikai fi nomításokat végzett. A fordítások

többek között ezért sem szó szerinti megfelelői a korábban készült, a

másik nyelven írt szövegnek. Ha azt vesszük fi gyelembe, hogy az alá-

írók mindkét példányt aláírták, és mindkét példányt átnyújtották a

császárnak, akkor mindkét szöveg eredetinek tekintendő. Korábbi

korok emberei számára nem volt ismeretlen az ilyen kétnyelvűség: a

különféle változatokat nem szembeállították egymással, hanem az

egyiket a másik ismeretében értelmezték.426 Sem a megfogalmazók,

sem az aláírók nem lehettek tudatában, mi lesz a jelentősége az irat-

nak a későbbiekben, ezért nem számolhattak a két szöveg különbö-

zőségéből adódó problémákkal.

Az eredeti kéziratok

A császár átvette a hitvallás mindkét szövegét. A német eredetiről az

átadás óta nincs nyom.427 A latin eredetiről hitelesnek tartott források

szerint feltételezhető, hogy 1569-ig Brüsszelben volt a császári levél-

425 A magyar fordítások közül Paulik János (1896), Prőhle Károly (1930), Nagy

Gyula (1957) vette alapul a latin szöveget. Közülük Nagy Gyula a lábjegyzetekben

több helyen utal a két szöveg eltéréseire. Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 23. úgy véli,

hogy a német szöveg „azért is felette áll a latin szövegnek, mivel a birodalmi gyűlésen

a német szöveg felolvasása folytán közhitelűvé lett.” A Konkordia Könyv angol nyelvű

kiadásában a latin és a német szöveg fordítását is közölték, a szemben levő oldalakon,

vö. Th e Book of Concord. Th e Confessions of the Evangelical Lutheran Church. Ed.

R. Kolb and T. J. Wengert. Fortress Press: Minneapolis, 2000.426 A Kelet-Római Birodalomra és a krisztológiai vitákra nézve vö. Barnabas, Ta-

mas: Th e Unfolding of the Filioque Controversy: A Reformative Viewpoint. Princeton,

New Jersey, 1991. 241 pp. [Gépirat]427 Vannak viszont feltételezések, ezekre nézve vö. BSLK XVIII. Bruckner, in: Em-

lékkönyv 1930: 20–21.

148

tárban, mert 1569. február 18-án II. Fülöp parancsára Alba hercegnek

szolgáltatták ki, hogy „ezt az átkozott művet örökre megsemmisít-

hesse”.428 Állítólag Spanyolországba vitte, és azóta semmi nyoma.429

Nem tudni, hogy ez a Melanchthon saját kezével írt példány volt-e.

Eredeti aláírásokkal hitelesített további öt német és négy latin kéz-

iratot tartanak még számon, amelyek feltehetően az aláírók tulajdonát

képezték.430

Másolatok

A felolvasás után a császár az evangélikus rendekkel azt a kívánságát

közölte, hogy tudta és beleegyezése nélkül se ki ne nyomtassák, se ne

terjesszék. Ezt az evangélikusok meg is ígérték.431 Ennek ellenére már

1530-ból 55 másolat ismeretes, amelyek vagy a hallott szöveg leírása,

vagy valamelyik eredeti kézirat kézzel írott másolatai, a dolog termé-

szetéből következően sokféle eltéréssel. Ezen felül vannak a Melancht-

hon előszavát, nyomdai példányok kézi másolatát, valamint a ké sőbbi

leírásokat tartalmazó kézírásos másolatok. Azóta is rábukkantak újabb

példányokra. Számosat feldolgozott az 1930-as kritikai kiadás.

A kéziratok két fő típusba oszthatók aszerint, hogy protestáns vagy

római katolikus volt a kézirat másolója, illetve tulajdonosa. A fogal-

mazás ismételt átdolgozásai következtében és azért, mert a szöveg

egyszerre két nyelven készült, nem is meglepő, hogy a kutatás nem

az aláírók tulajdonában talált szövegeket tartja hiteleseknek – hiszen

egyszerűen nem volt mód minden érintett személyt a legújabb szöveg-

változattal ellátni –, hanem azokat, amelyek a császár kezébe adott

példányok feltételezhető, esetleg hitelesített másolatai.432 Ezek közé

428 „damit ein so verderbliches Werk auf immer vernichtet wird”, in: BSLK XVIII.

Magyar fordítás: Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 21. Vö. még Wenz I 1996: 477.429 Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 21.430 Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 22.431 Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 20.432 BSLK XIX–XX.

149

tartozik az a két hitelesített másolat, amelyeket a brüsszeli birodalmi

archívum levéltárosa, Vigilius van Zwichem készíttetett az ott őrzött

példányokról, amikor Alba herceg az eredetit követelte.433

Nyomtatott kiadások

A császári tilalom ellenére még a birodalmi gyűlés idején hat német és

egy latin nyomtatott kiadás készült. Ma ezeket kalózkiadásoknak mon-

danánk. Történeti szempontból mindegyikük értéktelen a kéziratok

mellett, hiszen a hiteles szövegek nem álltak a nyomdászok rendelke-

zésére. Égetően szükség volt tehát a hiteles szöveg kiadására. Melancht-

hont 1530–1531 telén az Apológia (az Ágostai hitvallás védőirata) vég-

ső formába öntése kötötte le, amelyet az Ágostai hitvallással együtt

akart megjelentetni. Ezért a kiadásra viszonylag sokáig kellett várni.

Az első latin nyelvű kiadás 1531. április végére vagy május elejére

készült el, együtt a latin nyelvű Apológiával. Ennek a címlapja szerint

eredetileg egyszerre akarták mindkét nyelven kiadni.434 Csak 1531 őszén

jelent meg – Justus Jonas fordításának késlekedése miatt435 – a német

nyelvű Augustana együtt az Apológia német szövegével. E két kiadás

szövegét tekintik mértékadónak (innen latin elnevezése: editio prin-

ceps).

433 Wenz I 1996: 481.434 „CONFESSIO FIDEI EXHIBITA INVICTISS. IMP. CAROLO V CAESARI AVG. IN

COMICIIS AVGVSTAE, ANNO M. D. XXX. Addita est Apologia Confessionis. Beide

/ Deudsch vnd Latinisch. Psalm. 119. Et loquebar de testimonijs tuis in conspectu

Regum, & non confundebar. VVITEBERGAE.” Paulik 1930: 16–17.435 Wenz I 1996: 483.

150

Változtatások a szövegen

Az editio princeps is tartalmazott bizonyos korrekciókat a felolvasott

szöveghez képest, „a tanulság és az érthetőség érdekében”, amelyeket

azonban szerzői magyarázatoknak is lehet tekinteni.436 Az újabb és

újabb kiadások már 1533-tól kezdve további változtatásokat hoztak,

míg aztán a szövegváltozatok (variata), tulajdonképpen bővítmények,

az 1540-es kiadásban már olyan számosak, de tartalmilag is jelentősek

lettek (különösen a IV., V., XX., valamint a XVIII. és a X. cikknél),

hogy ezeket észlelve az 1541-es wormsi birodalmi gyűlésen Johannes

Eck meg is kérdezte: végül is melyik szöveget kell hitelesnek tekinte-

ni. Protestáns oldalon mindez nem keltett feltűnést. Gyakran kizáró-

lag Melanchthonnak tulajdonítják a változtatásokat, azzal a magya-

rázattal, hogy saját szellemi termékének tekintette az Ágostai hit-

vallást. Ez a magyarázat nem kielégítő, hiszen a tartalmi módosítások

például azt jelentették, hogy a Luther által is jóváhagyott Witten-

bergi Konkordia (1536) szövegét437 dolgozta bele az Ágostai hitvallás

szövegébe. A változtatások jelentős része ezért nem egyszerűen Me-

lanchthonnak saját elhatározásból keresztülvitt műve.438 A rendkívül

jól megszervezett439 és meglehetősen különböző tagokat is tömörítő

436 Ezekből ízelítőt ad a kritikai kiadás (BSLK). Az itt megjelenő magyar fordítás

is tartalmaz három ilyen szöveget, amelyekre megkülönböztető betűtípus és jegyzet

hívja fel a fi gyelmet.437 Amikor 1536-ban Martin Bucerrel, Strassburg reformátorával, aki Zwingli és

Kálvin felé hajlott, tárgyalt Melanchthon és Luther, egyezségre jutottak az úrvacsorát

illetően, és aláírták a Wittenbergi Konkordiát. Ebben ezt mondták: „a kenyérrel és

borral igazán és lényegileg jelen van, nyújtatik és vétetik Krisztus teste és vére” („cum

pane et vino vere et substantialiter adesse, exhiberi et sumi corpus Christi et sangui-

nem”; BSLK 65,29–30. „mit dem brot vnd wein wahrhaftig vnd wesentlich zu gegen

sey vnd dargereicht vnd empfangen werde der leib vnd das blut Christi”, Reformierte

Bekenntnisschriften 1,2 2006: 86,6–8.). Ezután Melanchthon ezt is bevette a Confes-

sio Augustana variataba, így azt még Kálvin is alá tudta írni; vö. Pöhlmann 1997:

2–5.438 Privatwerk, vö. Lohse 1980: 17–18.439 Friedenthal 1973: 593–594.

151

– hiszen még a katolikus Bajorország is belépett440 – Schmalkaldeni

Szövetség megbízásából adták ki a hitvallást, miközben egyrészt te-

kintettel voltak a folyamatosan zajló párbeszédekre, másrészt igye-

keztek megőrizni egységüket a vallás ügyét tárgyaló további birodal-

mi gyűléseken is. A változtatások célja az egyre erősödő katolikus

nyomással szemben a protestánsok egységének megőrzése volt. Ne-

hezen képzelhető el, hogy valaki egy ilyen szervezet alapiratát csak

úgy, kedve szerint átírhassa. Tevékenységében ugyan bátorították Me-

lanchthont azok a tárgyalások, amelyek a wittenbergiek és a délné-

metek között folytak az egység megteremtése és bővítése érdekében.

Újra és újra kiadta, egyre újabb módosításokkal, melyek nemcsak az

ő várakozása szerint, hanem a zajló tárgyalások nyomán is alapjai

lehetnének a protestáns egységnek. Mindez az 1540-es latin kiadásban

csapódott le, amelynek nyomán vetődött fel a szöveg hitelességének

kérdése, és kezdték el megkülönböztetni az editio princeps szövegét,

a meg nem változtatott Ágostai hitvallást (Confessio Augustana in-

variata) és az évek során ismételten módosított szövegét, a megvál-

toztatott Ágostai hitvallást (Confessio Augustana variata).

Időközben a zsinat összehívása körüli huzavona és a kölcsönös bi-

zalmatlanság, Luther halála (1546), majd a protestánsoknak a schmal-

kaldeni háborúban elszenvedett veresége (1546–1547) után a rájuk

erőltetett augsburgi (1548. május) és a Melanchthon által kiharcolt

enyhébb lipcsei interim441 (1548. december) a frontok megmereve-

dését hozták magukkal. Többé nem a közeledés, az engedmények vagy

az egység keresése hajtotta a részvevőket, hanem sajátosságuk meg-

őrzése. Mindennek következménye, hogy a lutheránusok az Ágostai

440 Friedenthal 1973: 594.441 Az interim a protestánsokra tulajdonképpen rákényszerített megállapodás,

amely például a laikuskehely és a papok nősülése tekintetében engedményt adott ne-

kik, a Melanchthon által kialkudott lipcsei interim még a megigazulásról, a jó csele-

kedetekről szóló evangélikus tanítást is megengedte, viszont kötelezte a protestánso-

kat számos katolikus tan és szertartás elfogadására. Az átmeneti állapotot jelentő

interim szó arra utal, hogy a protestánsoknak tett engedmények csak a legközelebbi

zsinatig érvényesek. Heussi 2000: 80d–f.

152

hitvallás 1531-es kiadásához, az editio princepshez fordultak, és azt

tekintették a továbbiakban egyedül hitelesnek és mértékadónak. A

protestáns fejedelmek 1561-ben Naumburgban tartott találkozóján

a teológusok kétnapos munkájára volt szükség, hogy egybevessék a

Melanchthon által szerkesztett különféle kiadásokat.442 A lutheránus

körökben megjelent kálvinista hatások, a kriptokálvinistákkal foly-

tatott vita miatt is visszatértek a meg nem változtatott szöveghez.

Amikor pedig 1577-ben a hitvallási iratok gyűjteménye, a Konkordia

Könyv (Liber Concordiae, Konkordienbuch) munkálatai folytak, már

ügyeltek arra, hogy a változatlan Ágostai hitvallás kerüljön bele.443

AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS KÖZJOGI

ÉS EGYHÁZJOGI JELENTŐSÉGET NYER

Németországban

A birodalmi gyűlés végső határozata nem akart más lehetőséget nyit-

va hagyni a protestánsok előtt, mint az evangélium ügyének feladását.

Az aláírók erre nem voltak hajlandók. Már 1530 őszén és telén ta-

nácskozásokat folytattak a teendőkről. Wittenbergbe való visszatéré-

se után pedig Luther októberben foglalkozni kezdett egy írás elkészí-

tésével, amelynek megírására Hesseni Fülöp is biztatta, s amikor az

augsburgi birodalmi gyűlés határozata 1531. március elején nyomta-

tásban is olvasható lett, kiadta Intés a kedves németekhez című iratát.

Ebben visszatekint az eseményekre és megindokolja, miért szabad és

köteles is mindenki a császárral szemben megtagadni az engedelmes-

séget, ha a hit dolgáról van szó.444 A hitvallás aláírói is foglalkoztak a

szövetségkötés gondolatával, hiszen fenyegetve érezték magukat.

Luther ellenezte az olyan fellépést, ahol erőszakra erőszakkal felelnek,

442 Heussi 2000: 102c.443 Az Invariata és a Variata eltéréseiről tájékoztat a kritikai kiadás (BSLK), Refor-

mierte Bekenntnisschriften 1,2 2006: 144–145. és Lohse, TRE 4, 1979: 626.444 In: LMM VI, 167–219. WA 30 III, 276–320.

153

de a jogászok a császári jogra hivatkoztak, amely nyilvánvaló jogtalan-

ság esetén engedélyezte a hatalommal rendelkezőknek a jogát, hogy

ellenállást tanúsítsanak a császárral szemben. Létrejött 1531. február

27-én445 a Schmalkaldeni Szövetség, amely a protestánsokat egyesí-

tette, és elég erősnek látszott ahhoz, hogy a császár jobbnak lássa

tárgyalni velük. 1532. július 23-án proklamálták, hogy az összehívandó

zsinatig vagy birodalmi gyűlésig a hit dolgában béke van közöttük, és

fegyveres összetűzésre sem a hit miatt, sem más okból nem kerülhet

sor. A protestánsok viszont kijelentették, hogy részt vesznek a török

elleni harcban.446

Alig két héttel az Ágostai hitvallás felolvasása után, 1530 júliusának

közepén Windsheim, Heilbronn, Kempten és Weissenburg (Nordgau)

városa is aláírta az Ágostai hitvallást. Strassburg városa is kész lett

volna aláírni az úrvacsoráról szóló X. cikk nélkül. Ilyen aláíráshoz

azonban az aláíró fejedelmek és városok nem járultak hozzá.447

A hitvallással elért egységhez az első aláírókon és az első hetekben

aláírókon túl egyre csatlakoztak mások is valamilyen módon. A hom-

bergi egyházi rend 1532-ben Hessen tartományban a hivatalos tanítás

mértékévé tette az Ágostai hitvallást. Strassburg 1533-ban tette a tan

alapjává. 1535-ben Bréma, Hamburg, Lüneburg, Lübeck, Rostock,

Stralsund és Pomeránia448 követte. Ennek oka az újrakeresztelők meg-

445 Szántó II 1985: 52.446 Brecht II 1986: 409–410. Magyar vonatkozása ennek a megegyezésnek, hogy

a 80 ezer fős császári sereg táborozott Bécs és Bécsújhely között, amikor a török a

Jurisics Miklós kapitánysága alatt védekező közeli Kőszeg ostromával végül is fel-

hagyott. Noha a római katolikus Szántó Konrád szerint (II 1985: 52.) a császári sereg

kardcsapás nélkül oszlott fel, és ezt mintha a protestánsok hibájául róná föl, az evan-

gélikus Payr Sándor a pápa által küldött zsoldosokról is tud, valamint az V. Károly

által Ferdinándnak átengedett 9000 fős olasz seregről, amely nem a törököt, hanem

a magyarokat pusztította (Payr Sándor: Cordatus Konrád budai pap, Luther jó ba-

rátja. Luther-Társaság: Budapest, 1928. 32.), mégsem szükséges felekezeti indítéko-

kat keresni.447 Wenz I 1996: 382–383.448 Pomerániában az Ágostai hitvallással együtt az Apológiát is megemlítik. Lohse

1980: 17.

154

jelenése és a velük szembeni védekezés volt.449 Van olyan feltételezés

is, hogy a wittenbergi doktori eskü már 1533-ban tartalmazta az Ágos-

tai hitvallás és az óegyházi egyetemes hitvallások melletti elkötele-

zést.450

Elmondható, hogy felolvasása óta az evangélikus rendek az igaz hit

alapvető foglalatát látták az Ágostai hitvallásban, amelyet a megszer-

veződő evangélikus egyházak rendjébe és lelkészi esküibe foglaltak,

tanfegyelmi kérdésekben pedig mértékadóvá lett.451

V. Károly császár három és fél évtizeden át küzdött Németország-

ban a reformáció ellen békésen és fegyveresen. Feltartóztatni vagy

megállítani nem tudta, noha győzelmes csatákat is vívott a protestán-

sok ellen, és több birodalmi gyűlés hozott határozatot „az új hit” ellen.

Az 1555. szeptember 29-én elfogadott ún. augsburgi vallásbékében a

katolikus és evangélikus fejedelmek elfordultak a császár addigi cél-

kitűzésétől, amely V. Károly egész uralkodásának vezérlő eszméje volt,

ti. hogy a birodalom vallási egységét a római katolikus tanra alapoz-

za. A katolikus és evangélikus fejedelmek érdeke ebben megegyezett.

A vallási egységet ugyan továbbra is fontosnak tartották, de megva-

lósításától egyelőre eltekintettek, és olyan kiút, modus vivendi meg-

találására törekedtek, amely lehetővé teszi a két hitvalláshoz, két ke-

resztyén tanhoz tartozók együttélését a birodalomban.

Az augsburgi vallásbéke csak a római katolikusokra és az Ágostai

hitvallást vallókra vonatkozott. A reformátusokra ezt a törvényes vé-

delmet az 1648-as vesztfáliai béke terjesztette ki. Rendelkezett a bir-

tokolt egyházi javakról. Nem a 20. és 21. század értelmezése szerinti

vallásszabadságot deklarálta, hanem csak azt, hogy a továbbiakban

nem a császár, hanem egy-egy kisebb részterület (territórium) fe-

jedelme határozhatja meg, hogy alattvalói melyik felekezethez tar-

tozzanak. Evangélikus területeken ezzel teljes egészében megszűnt a

Rómához hű püspökök hatalma, döntési jogukat az egyes territóriu-

449 Schmidt, K. D. in: EKL2 I, 816. Lexikon der Reformationszeit (2002), 45–48.450 Lohse, TRE 4, 1979: 625.451 Ennek részletes végigkövetése olyan szerteágazó, külön feladat, amelynek el-

végzésére itt nincs hely.

155

mok politikai urai vették át.452 Ezzel 1555-ben az augsburgi vallás-

békében közjogi jelentősége is lett annak az Ágostai hitvallásnak,

amelyet 1530-ban az augsburgi birodalmi gyűlés „megcáfolt”. A vallás-

békében deklarált korlátozásokkal ugyan, de lehetővé tette Német-

országban a lutheri egyház életét.453

Európa többi részén

Az Ágostai hitvallás szövege Európa többi részére is gyorsan eljutott,

és hatott az adott terület vagy ország egyházi és politikai helyzete

szerint.

Míg Németországban meghatározó volt a reformáció mozgalmi

jellege, amely utat tört magának, és érvényesült a politikai döntés-

hozatalban, addig Skandináviában a dolgok éppen fordítva történtek.

A reformáció által valamilyen módon megérintett befolyásos emberek

– jelesül az uralkodók – rendelik el a bevezetését. Ezekben az orszá-

gokban a lutheri reformációhoz állami – de nem mindig királyi – tá-

mogatással, országgyűlési határozattal csatlakoznak. Ami Németor-

szágban sokkal inkább önkéntesen megharcolt lelkiismereti küzdelem,

az itt hatalmi döntés. Skandináviában ezért – bár az evangélium igaz-

sága felőli meggyőződést teljesen nem kell kétségbe vonnunk – az

Ágostai hitvallás kezdettől fogva a felekezeti hovatartozás kifejezője

és garantálója, a törvénynek mintegy melléklete, amely egy másik

ország vitáinak dokumentuma.

Dániában 1536-ban országgyűlési határozat rendelte el a reformá-

ció bevezetését. 1561-ben még 32 tételből álló hitvallást fogadnak el,

amelyben kiemelten szerepel az Augustana. 1574-ben a meg nem

452 Részletek a császári oklevélből: Szántó III 1987: 601–602.453 Lohse 1980: 16–17. Másik és igen messzire vezető kérdés, hogy milyen hatása

volt a hitvallásnak és miként értékelték az egyes századokban. Tanulságos mozzana-

tokat idéz fel a 20. század első felének elsősorban német helyzetére nézve Bruckner

Győző: Az Ágostai Hitvallás világátformáló ereje, 1930.

156

változtatott Ágostai hitvallást teszik hitvallási irattá. Az állam fel-

adatának tekintik, hogy betartásán őrködjék.

Norvégia a reformáció idején dán uralom alatt állt, ezért a refor-

máció bevezetését idegen hatásként élték meg. 1607-ben hoztak egy

olyan egyházi törvényt, amellyel a reformáció jutott érvényre. Az

Ágostai hitvallás 1687-ben lesz hitvallási irat, s a király feladata, hogy

a tanítás tisztaságán őrködjék.

Svédországban már 1527-ben megfosztották a püspököket politikai

hatalmuktól, és elkobozták az egyházi javakat. 1544 óta kötelezték el

magukat a lutheri reformáció mellett. Az Ágostai hitvallás 1593-ban

lett a tanítás mértéke az egyetemes hitvallásokkal együtt. A tan kér-

désében azonban sem a királynak, sem a parlamentnek nem adtak

jogokat, hanem belső egyházi ügynek tekintették.

A reformációval alkalmilag találkozó diákok, kereskedők, papok

azok, akik Németországból Kelet-Európába viszik a reformáció ta-

nait és az Ágostai hitvallást. Szinte mindegyik országban sokféle küz-

delmet kell megvívni lefordításáért, kinyomtatásáért.454 Így például

az Augustana horvát fordítását az Isztriában született Stephan Con-

sul 1564-ben készítette el. A nyomtatás költségeit a patrónus, Johann

Ungnad fedezte.455 Fabiny úgy véli, hogy a Lengyelországban megjelent

különböző reformátori irányzatok között az Augustana közvetítő sze-

repet játszott.456 A litvánok által lakott Kaunas városa 1550-ben el-

fogadta az Ágostai hitvallást;457 a svédek által uralt területeken, így

Livóniában is, az 1572-es uppsalai zsinat határozatának megfelelően

az Ágostai hitvallás volt egyedül érvényben.458

454 Vö. Fabiny 1998 tanulmányát.455 Fabiny 1998: 166.456 Fabiny 1998: 167. konkrétumok említése nélkül.457 Fabiny 1998: 168.458 Fabiny 1998: 168.

157

Az Ágostai hitvallás Magyarországon

az ágostai hitvallás hatása helyi hitvallásokra A reformáció

hatásának igen korán kimutathatók a nyomai Magyarországon, ha-

sonlóképpen maga az Ágostai hitvallás is viszonylag gyorsan ismert-

té válik.

A brassói káptalan 1542-ben megbízza Johannes Honterust, hogy

készítsen wittenbergi szellemű önálló egyházi rendet. Az elkészült,

14 részből álló tanítási és szervezeti szabályzat nem tesz ugyan em-

lítést az Ágostai hitvallásról, de teljesen annak szellemében fogant, és

Brassón kívül az egész Barcaság is elfogadta és bevezette mint az egy-

házlátogatás rendszerét.459 Második kiadásához Melanchthon is elő-

szót írt. 1547-ben pedig németre fordítva a szász városok evangélikus

rendtartásává lett.460 Eperjes 1546-ban fogadja el az Ágostai hitval-

lást.

Számos olyan, a 16. század első felében keletkezett irat, tételsor

vagy hitvallás létrejöttében, amelyben prédikátorok egy csoportja tisz-

tázni akarta önmaga, hívei vagy éppen a hatóságok előtt, hogy melyek

tanításuk fő pontjai, lényegi volt az Ágostai hitvallás hatása. Észreve-

hető a megváltoztatott Ágostai hitvallás szerepe is, amely visszave-

zethető részben a melanchthoni hatásra, részben esetleg a megfelelő

jártasság hiányára is. Mivel a kutatás megkülönböztetett fi gyelmet

szentelt ezeknek az iratoknak, ezért a tanulmányok száma magas és

sok apró részletre kiterjedő, így szinte csak felsorolás következhet.

A Váradi tételek (1544) a Dévai Bíró Mátyás úrvacsorai felfogása

körüli vitában keletkeztek. Az irat úrvacsorai tétele sem Luther, sem

Kálvin, sem Zwingli úrvacsoratanával nem azonosítható, hanem a

Wittenbergi Konkordia és a Confessio Augustana Variata jegyeit vi-

seli magán.461

459 Reformatio ecclesiae Coronensis ac totius Barcensis provinciae. Címlapjának

képe: Fabiny, in: Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás 1980: 24.460 Reformatio ecclesiarum Saxonicarum in Transylvania. Brassó, 1547. Vö. Fabiny,

in: Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás 1980: 22–25.461 Mihály Bucsay† – Zoltán Csepregi: Th esen des Pfarrkonvents in Nagyvárad

158

1545. szeptember 20-án a Felső-Tisza-vidék 29 prédikátorának,

akik mindegyike magyar nemzetiségű volt, és többük neve szerepel

a wittenbergi egyetem anyakönyvében, a Szatmár megyei Erdődön

tartott zsinata tizenkét pontból álló hitvallást fogadott el. Az első

tizenegy cikk részletesebben foglalkozott egyes tételekkel, a tizenket-

tedikben pedig leszögezték, hogy minden más kérdésben az Ágostai

hitvallást követik. A szöveg alapján megállapítható, hogy a Confessio

Augustana Variata, tehát a megváltoztatott hitvallás szövege volt a

kezükben. Az Erdődi hitvallást később hitvallásának fogadta el mind

a hazai evangélikus, mind a református egyház, valamint az erdélyi

szászok egyházkerülete is.462

Az 1548. évi országgyűlés törvénye több cikkben is foglalkozott a

vallás ügyével. Többek között kifejezte a rendek egyetértését abban,

hogy az istentiszteletet és a vallást a korábbi állapotába kell vissza-

állítani, és az eretnekségeket meg kell szüntetni. A papoknak tanul-

taknak kell lenniük, és első feladatuk a tanítás, hogy ezzel a régi vallást

és istentiszteletet mindenütt helyreállítsák. Az egyházi javakat vissza

kell adni eredeti rendeltetésüknek. A főesperesek nyomozzák ki az

eretnek prédikátorokat, vagyis azokat, akik nincsenek katolikus mó-

don felszentelve. Az eretnekek elűzésével kapcsolatosan azonban csak

azt fogadta el az országgyűlés, hogy az anabaptisták és a sakramen-

táriusok „mindenkinek birtokairól távol üzessenek”.463 Noha a kato-

likus egyház érdeke sokkal egyértelműbb törvényszöveget kívánt vol-

na, 1549-től kezdve megindult az eretnekek és támogatóik felkutatá-

sa és a tévtanok követőinek hírében állók számonkérése. Protestáns

többségű településeken vagy a protestánsokat támogató főurak bir-

(Grosswardein), 1544. In: Reformierte Bekenntnisschriften 1,2 2006: 429–438. (A

tételek latin szövegével együtt.)462 Wiczián – Sólyom I 1948: 101. Pósfay 2003: 50–51. Csepregi 2005. Mihály Bu-

csay† – Zoltán Csepregi: Das Bekenntnis der Synode zu Erdőd von 1545. In: Reformi-

erte Bekenntnisschriften 1,2 2006: 439–448. (A hitvallás latin szövegével együtt.)463 Zsilinszky Mihály: A magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai a reforma-

tiotól kezdve (1880) I, 37–40. Zoványi 1922/1986: 259. Vö. Bruckner, in: Emlékkönyv

1930: 42. Wiczián – Sólyom I 1948: 104.

159

tokain nyilván nem volt egyszerű még hivatalos személyek számára

sem, hogy a törvénynek érvényt szerezzenek. Nincs kielégítő magya-

rázat arra, hogy miért, de a hivatalos küldöttek „megelégedtek a la-

kosság lutheri szellemű hitvallásának benyújtásával, és hozzá sem

fogtak a törvényben elrendelt hittérítő szónoklatok tartásához.”464

Ferdinánd király előterjesztéseivel és sürgetéseivel a következő évek-

ben is napirenden tartotta a vallás dolgát, de a többség egyre kevésbé

volt hajlandó a protestánsok ellen szigorúbb törvényeket hozni.465

Lőcse városának országgyűlési küldöttei 1550-ben ezért jelenthették

nyugodt szívvel, hogy az eretnekekről szóló határozat nem a mi fele-

kezetünkre (hitvallásunkra) vonatkozik.466

1553-ban Oláh Miklós került az esztergomi érseki székbe, aki mód-

szeresen és erélyesen igyekezett érvényt szerezni ennek a törvénynek.

Várható volt tehát, hogy a reformátori irányt követő papoknak, akik

nem vagy még nem tartoztak semmiféle protestáns egyházi szerve-

ződésbe, hanem csak „a katholicizmustól elpártoltak”,467 igazolniuk

kell, nem követői e tévtanoknak. A következő évtizedekben több olyan

szöveg keletkezik, amely magán viseli az Ágostai hitvallás legfontosabb

tartalmi jegyeit, és így közvetlen hatásának bizonyítéka. Ezeknek az

iratoknak mindegyike azért keletkezett, hogy elhatárolja a lutheri re-

formációhoz igazodó papokat és közösségeket a világi hatalom és a

római katolikus egyház által is üldözött eretnek csoportoktól, és a

kezdődő ellenreformációs törekvések között lehetővé tegye a refor-

mációi elveket vallók vallásgyakorlatát.

Öt felsőmagyarországi város (Bártfa, Eperjes, Kassa, Lőcse, Kis-

szeben), amely régóta politikai érdekszövetséget alkotott egymással

az 1540-es években és egyházilag is együtt szervezkedett,468 így a tör-

464 Zoványi 1922/1986: 260.465 Zoványi 1922/1986: 272.466 „unsere Confession ist nicht gedacht”, forrásmegjelöléssel idézi: Zoványi 1922/

1986: 265. Vö. még: A magyarhoni protestáns egyház története (Zsilinszky, 1907),

128.467 Zoványi 1922/1986: 257.468 Sólyom 1949: 10.

160

vény várható végrehajtásával kapcsolatosan is folyamatos érintkezés-

ben állt egymással, elhatározta, hogy az általuk hirdetett tanokat hit-

vallásszerűen közösen összefoglalják, és így határolják el magukat az

anabaptisták és a szakramentáriusok tanaitól. A hitvallás teljesen Lut-

her és Melanchthon szellemében készült.469 1549-ben elkészült ira-

tukkal kapcsolatban, amely az Ötvárosi hitvallás (Confessio Penta-

politana) néven ismert, felmerül Stöckel Lénárd szerzősége, amelyről

azonban a kutatók véleménye megoszlik.470 A hitvallást 1549-ben át

is adták a királyi bizottságnak. Nyomtatásban csak 1613-ban jelent

meg, a címlap szövege szerint Ferdinánd királynak címezve, aki – úgy

látszik – megelégedett ezzel, mert a hatóságok a továbbiakban nem

zaklatták ezeket a városokat.471

469 Zoványi 1922/1986: 262. Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 44–45.470 Sólyom – Csepregi 1999.471 Zoványi 1922/1986: 261. Vitatott, hogy valóban Stöckel Lénárd készítette-e

(amint Fabiny, in: Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás 1980: 28. írja; Bruckner,

in: Emlékkönyv 1930: 43. pedig állítja), hogy valóban az 1613-ban latin, német és ma-

gyar nyelven (RMNy 2, 1053) megjelent és legrégibb ismert szöveget adták-e át, s

átadták-e. A címlapon olvasható szöveg ellenére vitatják azt is, hogy az irat eljutott-e

Ferdinánd királyhoz. Az 1613-as kiadás címlapjának képe: Bruckner, in: Emlékkönyv

1930: 65. 75. 85.; Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás, 1980, 29. Az Ötvárosi hit-

vallás latin, német és magyar szövege: Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 65–92., ahol

a címlapok fakszimiléi is megtalálhatók.

„CONFESSIO CHRISTIANAE DOCTRINAE QVINQVE REGIARVM LIBERA-

RVMQVE CIVITATVM IN Hungaria superiore, Cassoviae, Léutschoviae, Bartphae,

Epperiessini, ac Cibinij. Exhibita laudatissimae quondam recordationis Regi Ferdi-

nando Anno 1549. In tribus lingvis, Latina, Germanica, & Hungarica impressa. Cas-

soviae Per Ioannem Fischer Anno M. DC. XIII.”

„BEKANTNVS CHRISTlicher lehr vnd glaubens. Der Fünff Königlichen Freystädt

in Ober Hungern/Caschaw/Leutsch/Bartfeldt/Epperies vnnd Zeben. König Ferdinand

hochmiltister gedechtnus im Jahr 1549 vbergeben. In dreyen Sprachen/Lateinisch/

Deutsch vnd Vngrisch gedruckt. Zu CASCHAW Durch Joann: Fischer. 1613.”

„AZ ÖT SZABAD VÁROSOKNAK FÖLSŐ MAGYARORSZÁGBAN, CASSÁ-

NAK, LŐTSENEK, Bártphának, Eperiesnek, és Szibinnek, Keresztyéni tudományról,

és hitről való Vallás tétele. MELY BE ADATTATOT AZ bodogh emlekőzetű Ferdinánd

Királynak, 1549. esztendőben. Es három nyelven, Deákul, Németül, és Magyarul ki

nyomtattatot. CASSAN Fischer Iános által, 1613. EZTENDŐBEN.” További kiadások

161

A Hétvárosi hitvallásban (Confessio Heptapolitana)472 1559-ben

hét felsőmagyarországi bányaváros (Körmöcbánya, Selmecbánya,

Besztercebánya, Újbánya, Bélabánya, Bakabánya és Libetbánya) fo-

galmazta meg hitvallását. Oláh Miklós érsek ugyanis 1557-ben maga

elé idézte a bányavárosok papjait, hogy megvizsgálja, ki szentelte fel

és ki iktatta be hivatalukba őket. Amikor a felszólításnak nem tettek

eleget, 1558-ban Derecskey János kanonokot küldte ki, aki a Selmec-

bányán összegyűlt papok elé hitcikkeket terjesztett elfogadásra. A

bányavárosok papjai ezeket evangéliumi hitükkel összeegyeztethetet-

lennek tartották, el nem fogadhatták, és az Ágostai hitvallás köve-

tőinek vallották magukat. Sok győzködéssel sem lehetett rávenni őket

hitük megtagadására. Mivel azonban sem az érsek kiküldöttei, sem a

király nem voltak hajlandók elfogadni az Ágostai hitvallásra való hi-

vatkozást, az Ötvárosi hitvallás alapján elkészítették saját hitvallásu-

kat. Ez a Hétvárosi hitvallás, amely lehetővé tette, hogy ezekben a

városokban is éljen az evangélikus egyház az eretnekség vádja nélkül.

Az a körülmény, hogy az evangélikusok a hitvallás eredeti, német és

latin szövegére utalnak, megmutatja, hogy azokat fordítás, hazai ki-

nyomtatás vagy magyar összefoglalás nélkül is mértékadónak tekin-

tették. Így lehetett esküt tenni rá, mint az 1596-os szakonyi gyűlésen,473

a zsolnai zsinaton 1610-ben megfogalmazott szuperintendensi eskü-

ben,474 valamint a szepesváraljai zsinaton 1614-ben.475

A Szepességi hitvallás (Confessio Scepusiana) vagy a huszonnégy

szepesi város hitvallásának a megalkotására is a szabad vallásgyakor-

lás körüli viták miatt került sor. Amikor Bornemisza Gergely nagyvá-

felsorolása: Fónyad, I. Pál – Kick, Remi: Confessio Scepusiana 1568 (1987), 226. 15.

jegyzetben.472 Másik elnevezése: Confessio Fidei Civitatum Montanarum Hungariae (Magyar-

ország bányavárosainak hitvallása). Vö. Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 47–53.; itt

olvasható latin szövege is: 94–102. Kiadásainak felsorolása: Fónyad, I. Pál – Kick,

Remi: Confessio Scepusiana 1568 (1987), 226. 14. jegyzetben.473 Fabiny, in: Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás 1980: 35.474 Fabiny, in: Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás 1980: 37.475 Fabiny, in: Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás 1980: 38.

162

radi katolikus püspök476 1568-ban rendezni akarta a Szepesség egy házi

helyzetét, a szokásos eljárás szerint beidézte az egyházi elöljáró kat,

akik azonban haladékot kértek, hogy felkészülhessenek a tervezett

zsinatra. Az evangélikus fraternitás papjai 1568. december 14-én Ká-

posztafalván tartott gyűlésükön megbízták Megander (Grossmann)

Bálint iglói és Obsopaeus (Koch) Cyriák szepesváraljai lelkészt, mint

minden szempontból alkalmas személyeket, a huszonnégy szepesi

város hitelveinek összefoglalásával. A felkért lelkészek az Ágostai hit-

vallás rövid összefoglalását készítik el, amint már a feliratban is jelzik.

A fraternitás 1569. október 26-án tartott gyűlésén a bemutatott hit-

vallást a Szentírással megegyezőnek ítéli és elfogadja.477

Az itt tárgyalt három magyarországi hitvallás nem törekedett tehát

eredetiségre, hanem a magyar viszonyokra tekintettel fogalmazta meg

a lutheri reformáció tanítását. Céljuk nem tanításbeli kérdések meg-

vitatása vagy eldöntése volt, hanem annak igazolása, hogy akik ezeket

vallják, nem eretnek tanokat hirdetnek. Az alkalom szinte diktálja a

sajátosságokat: nem foglalkoznak az óegyház eretnekségeivel, nem

tárgyalják az Ágostai hitvallás második részében elsorolt megszünte-

tett visszaéléseket. Mivel nem állnak nagy hatalommal és befolyással

rendelkező védelmezők a hátuk mögött, ezért óvatosan, az éles meg-

fogalmazásokat kerülve szólnak. Az Ágostai hitvallástól eltérően nem

fejedelmek írják alá, hanem különféle felsőmagyarországi városok

lelkészei, teológusok. A benyújtott szöveg egyfajta igazolást jelentett,

476 Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 54. és Fónyad, I. Pál – Kick, Remi: Confessio

Scepusiana 1568 (1987), 227. a Gergely, Fabiny, in: Négyszázötven éves az Ágostai

Hitvallás 1980: 30. a Péter keresztnevet említi, ez utóbbi téves. Brucknernél nagyvá-

radi püspök és szepesi prépost, Fónyad – Kicknél „Zipser Propst” (szepesi prépost),

Fa binynál nagyváradi püspök. A Magyar Katolikus Lexikon I, 936. szerint Borne-

missza Gergely 1561–1584-ig szepesi prépost, 1563-ban csanádi, 1572-ben váradi

püspök, de egyik székhelyét sem tudja elfoglalni a török miatt. Meghalt 1584-ben.477 Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 54–55.; latin szövege: 104–111. Fabiny, in:

Négy százötven éves az Ágostai Hitvallás 1980: 30–31.

163

utána békén hagyták őket, és ezzel megkapták a szabadságot arra,

hogy a hitvallások szellemében szervezzék gyülekezeteiket és végez-

zék igehirdetési szolgálatukat.478

az ágostai hitvallás hazai kiadásai és fordításai Érdekes ada-

lék, hogy 1566-ban Rueber János győri főkapitány utasítására adják

ki a Schmalkaldeni cikkek szövegével együtt az Ágostai hitvallást is

német nyelven Regensburgban. Manlius János vándornyomdász,

amint egy 20. században előkerült levelében maga írja, 1599-ben ki-

nyomtatta az Ágostai hitvallást, hiszen a tiszteletdíját is – úgy tűnik

– kifi zették.479 Ellene mond ennek az adatnak, hogy ebből az időből

nem ismernek egyetlen ilyen példányt sem. Viszont a magyarul nem

tudó nyomdász megjelentetett egy magyar nyelvű könyvet az Ágostai

hitvallás védelmére (feltehetően az Epitomét), s levelében a kettőt

feltehetően összetévesztette.480

A hitvallás első magyar fordítása csak kéziratban maradt fenn, ame-

lyet Pálházi Göncz Miklós (1571481–1619) sárvári rektor, későbbi püs-

pök 1615-ben készített el, aki a Liber Concordiae (Konkordiakönyv)

csaknem teljes fordítását is elvégezte.482

Az első nyomtatásban is megjelent magyar nyelvű fordítás Samar-

jai Máté János (1585–1652), a samarjai református egyházkerület

püs pöke nevéhez fűződik, aki az evangélikusok és reformátusok sok

vitával járó szétválásának idején, a két felekezet összebékítésének szán-

dékával vetette össze a meg nem változtatott Ágostai hitvallást a II.

helvét hitvallással. Munkája 1628-ban jelent meg Pápán Magyar Har-

478 A három hitvallás rövid tartalmi egybevetéséhez vö. Bruckner, in: Emlékkönyv

1930: 56–60. Fabiny, in: Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás 1980: 31. A hitval-

lások királyi és érseki „elfogadásához” vö. Payr 1930: 128.479 [id.] Szabó Lajos: Az Ágostai Hitvallás magyarul. Lelkipásztor (53) 1978/10,

617–618. Fabiny, in: Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás 1980: 33.480 Fabiny Tibor: Egy történeti forrás nyomában. „Die Augspurgische Confession

Ungarice?” Evangélikus Élet (XLV/25) 1980. június 22.481 Vö. Sólyom 1930: 4.482 Vö. Sólyom 1930: 4. Fabiny, in: Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás 1980:

35–37.

164

mónia, azaz az Augustana és Helvetica Confessio artikulusainak egye-

ző értelme címen.483 Samarjai az első azoknak a hosszú sorában, akik

a következő századokban ismételten szemére vetik a lutheránusoknak,

hogy nem ismerik hitvallásukat. Szándéka több, mint a megismertetés.

Ezek az évtizedek a két protestáns egyház hazai elkülönülésének sok

vitatkozást kiváltó ideje. Úgy véli, hogy az egyenetlenség oka mindkét

részen a saját hitvallás nem ismerése. Az Ágostai hitvallás minden

cikke után közli a II. helvét hitvallás megfelelő részét, valamint egyez-

tető magyarázatát. Mivel az előszóban arról tesz említést, hogy az

Ágostai hitvallás újabb kiadását vette alapul, sokakban azt a benyomást

keltette, hogy a Melanchthon által megváltoztatott, tehát a református

irányhoz közelítő változattal (Variata) dolgozik. Samarjai harmo ni-

zálási kísérlete, sem a reformátusok, sem az evangélikusok tetszését

nem nyerte el, holott bebizonyosodott, hogy későbbi, de nem a meg-

változtatott szöveggel van dolgunk.484

Az evangélikus konzisztórium megbízásából Samarjai Harmoniá-

jára válaszul készült el az első evangélikus fordítású és ki is nyomtatott

szöveg, amelyet Lethenyei István (1590 előtt – 1653 után485) csepregi

esperes készített, és 1633-ban Csepregen jelent meg.486 A szöveg nem

483 „MAGYAR HARMONIA. AZ AZ AUGUSTANA ES AZ HELVETICA CONFESSIO

ARTICVLVSINAC EGGYEZŐ ÉRTELME, Mellyet SAMARAEUS JANOS SUPER-AT-

TENDENS Illyen ockal rendölt öszve: hogy az Articulusokban Fundámentomos ellen-

közés nem lévén, az két Confessiot követő Atyafi ak is az szeretet által eggyessec le-

gyenec. Ez mellé PARAEVS DAVID D. Irenicumjábol XVIII. ragalmas Articulusokra

valo feleletek és az eggyességre kétféle indíto okok adattanac. Psal 120,7. Én az békes-

séget szeretem: De mikor én szolok, ők az viadalhoz keszülnec. Nyomtattatot PÁPÁN,

Szepes-Varallyai Bernard Máthé által. 1628. Eszt.” Sólyom 1930: 4–6. (Címlapképpel.)

Fabiny, in: Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás 1980: 38–40. (Címlapképpel.)

Paulik 1930: 16–17.484 Sólyom 1930: 5–6.485 Vö. Sólyom 1930: 6.486 „AZ CALVINISTAC MAGYAR HARMONIAIANAC, AZAZ AZ AUGUSTANA ES

HELVETICA CONFESSIOC ARTICULUSAINAC SAMARJAI JÁNOS CALVINISTA

PRAEDICATOR ES SUPERintendens által lett öszvehasomlétásánac meg-hamisétása,

MELLYET LETHENYEI ISTVÁN CSEPREGI PRAEDICATOR ES SENIOR, Az szent-

Irás-magyarázó Lutheranus Doctoroknac közönséges Irásokbúl Magyar nyelven

165

teljes, mert a megszüntetett visszaélésekről szóló cikkeket nem közli.

Az egyes cikkek után viszont a kálvinisták megfelelő tanításával

vitázik.

A hitvallás sajátosan új szerepet kap tehát ezekben az években, hi-

szen nemcsak a római katolikus tanítással, hanem a reformátusokkal

folytatott vitáknak is immár alapműve.

Az 1671–1681-es ún. gyászévtized elnyomatása a Wesselényi-féle

összeesküvésben való részvétel vádján túl az Ágostai hitvallástól való

eltéréssel is vádolta az evangélikusokat. Bársony György nagyváradi

katolikus püspök a hitvallás X. cikkének variata változatára utalt,

amely az úrvacsorai tanban tér el az eredetitől, valamint a XXIV.

cikkre, amelyben az evangélikusok a misét elfogadták, csak a misével

való visszaéléseket kifogásolták. Ez a helyzet azzal a következménnyel

kell járjon – írta egy munkájában –, hogy ilyen körülmények között

az evangélikusok nem tűrhetők meg az országban. Csak a súlyos ül-

dözések elmúltával volt ereje a magyarországi lutheranizmusnak a

vádakra egy újabb fordítással válaszolni, amelyet Lővei Balázs (mh.

1707) győri lelkész készített el és adott ki 1692-ben Regensburgban.

Az egyszerű kiadás nem tünteti fel a fordító nevét, de a rövid „Elől-

járó beszédecske”487 utolsó szavainak kezdőbetűibe rejtve vélik meg-

találni. Ez az első teljes, nyomtatásban is megjelent és evangélikus

fordító által készített, magyar nyelvű Augustana.488

világosságra ki-bocsátot. CSEPREGBEN Nyomtattatot Farkas Imre által, 1633 Esz.”

Vö. Fabiny, in: Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás 1980: 41–42. Paulik 1930:

32–33.487 Az „Előljáró beszédecske” mindössze ennyi: „Regenten Rómában szégyennek

tartatot, ha valaki Romai Polgár volt, s’ nem tudta a Romai Törvényt. Ezenképpen

szégyen volna, ha azok, a’ kik Augustana Confessión valók, az Augustana Confessi-

ót nem látnák, olvasnák, vagy hallanák. Azért az Augustána Confessión lévő Magya-

rok kedvéért, ugyanazon Augustána Confessiót magyarol kinyomtattatni tetczet

Buzgó Lélekkel.” Sólyom 1930: 7. Fabiny, in: Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás

1980: 45.488 „I. N. J. AZ AUGUSTANA CONFESSIO Magyarul. Nyomtattatott 1692-ben.”

Sólyom 1930: 7. (címlap: 12.). Fabiny, in: Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás

1980: 43–45. (címlap: 44.). Paulik 1930: 32–33.

166

Közel ötven év múlva a pietista Bárány György (1682–1757) 1740-

ben alig változtatva Lővei Balázs fordításán, névtelenül újra kiadja

azt. A címlap szerint a németországi Jénában jelent meg, de ez csak

a hatóságok félrevezetése miatt történt így, s valójában egy soproni

nyomda munkája.489 A pietizmus hatása érződik abban, hogy a fordí-

tó az Ágostai hitvallásnak megfelelő hitet és életet hangsúlyozza, va-

lamint olyan zsoltárok szövegét is hozza, amelyek Isten szabadító

tettéről és az ember ráutaltságáról szólnak.

A 19. századi felvilágosodás sokféle fenntartását hangoztatta a hit-

vallásokkal kapcsolatban, de az Ágostai hitvallás tekintélyét nem vi-

tatták. A reformáció 1817. évi, 300 éves évfordulójának megünnep-

lésére készülve javasolja Lovich Ádám (1760–1831) bányakerületi

püspök, hogy a jubileumon minden gyülekezetben olvassák fel a hit-

vallást. Molnár János (1757–1819), a pesti evangélikus egyház lel késze

ugyancsak a jubileumra kiadja a hitvallás rövid német nyelvű össze-

foglalását. Feltehetően ebben az időben elkészült egy győri magyar

fordítás is, amelyet Fábry Pál győri lelkésznek tulajdonítanak.490

A hitvallás 300 éves jubileumát is újabb fordításokkal és kiadások-

kal ünnepelték. Martin Ludwig Th eisz (1799–1832) gölnicbányai lel-

kész németül, történeti bevezetéssel és magyarázataival ellátva adta

ki 1830-ban Kassán.491 E kiadás jegyzeteit is felhasználta, azaz lefor-

489 „AUGUSTANA CONFESSIO az az: A’ Hitnek azon Vallása melly a’ Győzhetet-

len Romai Tsászárnak ÖTÖDIK KAROLYnak az augusztai Imperiumi Gyűlésben

1530. Eszt. D. 25. Juni. Minekutána az Imperiumi Fejedelmek előtt a’ Saxoniai Kant-

zellarius D. Bayer által Németül el olvastatot, nyujtattatott és most egynéhány jegy-

zésekkel, ki botsáttatott. Jénában. MDCCXL. Esztendőben.” További részletek a kiadás

címlapjának képével Sólyom 1930: 9. 12. Fabiny, in: Négyszázötven éves az Ágostai

Hitvallás 1980: 45–47.490 Fabiny, in: Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás 1980: 48.491 „Die Augsburgische Confession oder das evangelische Glaubensbekenntniß,

mit beigefügten Erklärungen und einer historischen Einleitung. Ein Gedenkbüchlein

für jeden evangelischen Christen,, besonders für die evangelische Jugend, zum Geb-

rauche beym Schul- und Confi rmanden-Unterricht, bearbeitet und herausgegeben

von Martin Ludwig Th eiß, evangelischem Pfarrer zu Gölnitz in der Zips. Kaschau,

1830. Gedruckt bei Carl Werfer, k. k. priv. Akadem. Buchdrucker.” a kiadás címlapjá-

167

dította492 Agonás Sámuel (1782–1847) rozsnyói lelkész, amikor el-

készítette és megjelentette 1838-ban az Ágostai hitvallás német nyelv-

ből készült fordítását.493 A latin eredeti alapján 1896-ban Paulik János

(1866–1939) budapesti vallástanár, később nyíregyházi lelkész ké-

szít magyar fordítást.494 Szlovák nyelven is megjelent Baltik Frigyes

(1834–1919) balassagyarmati lelkésznek, a Dunáninneni Evangélikus

Egyházkerület püspökének munkájaként 1893-ban,495 valamint a Les-

ka János (1831–1909) által Békéscsabán 1898-ban kiadott szintén

szlovák nyelvű Konkordia könyvben is.496

nak képével Fabiny, in: Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás 1980: 49–50. Paulik

1930: 32–33.492 Sólyom 1930: 10.493 „Augusztána CONFESSIÓ, az az: a’ keresztyén Evangyélika-Hitnek VALLÁS-

TÉTELE, melly V-dik KÁROLY CSÁSZÁRNAK, 1530-ik Eszt. Junius’ 25-kén, Ág-

oszta várossában, a’ Német-Birodalom’ Ország-gyűlése alkalmával, már akkor Évan-

gyélika-vallást követő Rendeitől, Deák- és egyszersmin Német-nyelven béadatott,

Magyar-nyelvre fordítva, és magyarázó Jegyzésekkel bővítve kiadódott, Agonás Sá-

muel, a’ Rosnyó-Bányai Evangyélika Ekklésiának Prédikátora által. KASSÁN, Ellinger

István cs. kir. priv. Könyvnyomtató betűivel. 1838.” További részletek a kiadás cím-

lapjának képével Fabiny, in: Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás 1980: 49.

51–52.494 „AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS. Latin eredetiből fordította s bevezette PAULIK

JÁNOS ev. felsz. lelkész, főv. hittanár. Budapest. Hornyánszky Viktor Könyvnyomdá-

ja. 1896.” A kiadás címlapjának képével Fabiny, in: Négyszázötven éves az Ágostai

Hitvallás 1980: 53. 55.495 „AUGŠPUSKÉ VYZNÁNI VÍRY. PUVODNI LATINSKÝ TEXT Z ROKU 1530

NA ZÁKLADÉ STARÝCH I NOVÝCH ČESKOSLOVENSKÝCH VYDÁNI OPÉT

OPRAVENÝCH V OBNOVENÉM PŘEKLADU SVÝM DOMÁCÍM VÍRY PODAL

A TŘI OBECNÉ SYMBOLA CÍRKVE KŘESTANSKÉ PŘIDAL BEDŘICH BALTIK,

BISKUP. DRUHÉ VYDÁNI. VYDÁNI VÝBORU ZAKLADÍN ZPEVNÍKOVÝCH. V

BUDAPEŠTI, TISKEM VIKTORA HORNYÁNSKEHO. 1893.” A kiadás címlapjának

képével Fabiny, in: Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás 1980: 53–54.496 Dedinszky Gyula: A szlovák betű útja Békéscsabán. Cesta slovenskej litery na

Čabe. Békéscsaba, 1987. („Fekete könyvek” kultúrtörténeti sorozat 7. A sorozatot

szerkeszti: Gecsei Lajos és Dr. Köteles Lajos.) 181. Dedinszky tévesen nevezi Egyesség

Könyvének a Liber Concordiae-t.

168

A 20. században Paulik János fordítása jelenik meg javítva máso-

dik497 és harmadik kiadásban,498 Bereczky Sándor fasori gimnáziumi

vallástanár egyháztörténeti tankönyve (1900),499 Zsilinszky Mihály

(1838–1925) Bereczky Sándor által átdolgozott és több kiadást is meg-

ért középiskolás keresztyén hit- és erkölcstan könyve (1902),500 vala-

mint H. Gaudy László szintén középiskolás tankönyve (1927).501

A négyszázéves jubileumra id. Prőhle Károly (1875–1962) soproni

professzor a latin nyelvű szöveg alapján készített magyar fordítást

(1930).502

497 Az Ágostai Hitvallás. Latinból fordította, bevezetéssel s jegyzetekkel ellátta

Paulik János. Második javított kiadás. Luther-Társaság: Budapest, 1900. 132 o.498 Az Ágostai Hitvallás. Latinról fordította Paulik János. Harmadik javított kiadás.

Luther-Társaság: Budapest, 1930. 80 o. (A Luther-Társaság kiadványai Új sorozat

XI.)499 Bereczky Sándor: A keresztyén egyház története. Evangélikus középiskolák

felső osztályai számára. Kókai Lajos kiadása: Budapest, 1900. 215–228. Bereczky

Sándor: Az egyetemes keresztyén egyház története. Az egyház megalapításától a weszt-

fáliai békéig. Evangélikus vallástanítási kézikönyv a középiskolák VI. osztálya számá-

ra. II. kiadás. Kókai Lajos kiadása: Budapest, 1913. 142–157. Mindkét kiadás közli a

28 cikk szövegét kihagyásokkal. Nem Paulik János fordítása.500 Zsilinszky Mihály: Keresztyén hit- és erkölcstan főgymnasiumi és főreáliskolai

protestáns ifj úság számára. 3. kiadás. A 3. kiadást sajtó alá rendezte és az ágostai hit-

vallással bővítette Bereczky Sándor. Budapest, 1902. VIII. 88 o. A 71–86. o. közli

Ágostai Hitvallás I–XXI. cikkét a latin szöveg nyomán, a XXII–XXVIII. cikket a német

szöveg nyomán, utóbbiakat kihagyásokkal. Az 1915-ben megjelent 4. kiadásban ugyan-

így a 85–100. oldalon. Az 1922-ben megjelent 5. kiadás nem tartalmazza az Ágostai

Hitvallást.501 H. Gaudy László: A keresztyén vallás a mai szellemi életben. Középiskolák

VIII-ik osztálya számára. Kókai Lajos: Budapest, 1927. 41–53. o. „Friedrich Zange

Zeugnisse der Kirchengeschichte alapján, kevés rövidítéssel”.502 Az Ágostai Hitvallás. A Konkordia Könyv latin szövege után magyarra fordí-

totta D. dr. Prőhle Károly. In: Hitvallás és tudomány 1930: 1–45. – Az Ágostai Hitvallás.

Az eredeti latin szöveg után magyarra fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta

D. dr. Prőhle Károly. Székely és Társa könyvnyomdája: Sopron, 1930. 96 o. – Az Ágostai

Hitvallás mely a győzhetetlen V. Károly császár őfelségének az ágostai birodalmi gyű-

lésen adatott át az 1530. esztendőben. Az eredeti latin szöveg után magyarra fordítot-

ta, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta D. dr. Prőhle Károly. Második kiadás. Harang-

szó: Győr, 1943. 72 o.

169

Az 1957-ben kiadott Konkordia könyv első kötetében Nagy Gyula

(1918) professzornak a latin szöveg alapján készült fordítása jelent

meg.

Több mint 475 éves története folyamán, külföldön és itthon egy-

aránt sokszor elhangzott a panasz, hogy az evangélikusok nem isme-

rik névadó hitvallásukat. Elődeink nagy erőfeszítéseket tettek, hogy

ki-ki a maga korában, kortársai nyelvére fordítva elérhetővé tegye az

Ágostai hitvallást. Az evangéliumot kortársaink nyelvén mi nem ak-

kor tudjuk megszólaltatni, ha elfeledjük az elődök nyelvét, és nem

ismerjük hitvallásunkat, hanem ha alaposan megismerjük, a Szent-

írással egybevetjük, és tanulunk az előttünk jártak jó példájából, és

újra meg újra próbálkozunk, hogy korunk nyelvén szóljuk.

Az Ágostai hitvallás visszhangja

a római katolikus egyházban

Az ökumenikus mozgalomban és a II. Vatikáni Zsinat után megélén-

kült felekezetközi párbeszédben fedezték fel újra az evangélikusok és

a nem evangélikusok is az Ágostai hitvallás ökumenikus-katolikus

jellegét, és a hitvallással való foglalkozás indított el olyan késztetése-

ket, amelyek segítenek újra felfedezni a krisztusi hitet és a reformá-

tori örökséget a maga tisztaságában. Hasonlóan ahhoz, mint amikor

egy sokszor átfestett freskóról lefejtik a századok során rákent festék-

rétegeket.

Már 1930-ban a 400 éves jubileum kapcsán Friedrich Heiler német

római katolikus teológus a nyilvánosság elé lépett a római katolikus

elismerés ötletével, de meghallgatásra nem talált. A leghatásosabban

valamikor az 1960-as évek elején Joseph Ratzinger freisingi dogma-

tikaprofesszor vetette fel az Ágostai hitvallással való foglalkozás gon-

dolatát. 1970 óta pedig Vinzenz Pfnür római katolikus teológus ta-

nulmányozta a kérdést. Nagy fi gyelmet keltő előadásában 1976-ban

Ratzinger, akkor már regensburgi professzor, a protestantizmussal

való ökumenikus megértés lehetséges alapjának nevezte az Ágostai

170

hitvallást, hiszen egymás megértésének nem személyes teológiákon,

hanem az evangélikus-lutheránus egyház hitvallási iratain kell ala-

pulnia. Így a vatikáni Egységtitkárság is fontolgatta, hogy az Ágostai

hitvallást esetleg a keresztyén igazság legitim kifejezésének lehetne-e

tekinteni, és tárgyalt erről a Lutheránus Világszövetség képviselőivel

is, talán már a Lutheránus Világszövetség és a Vatikán közös dialógus

bizottságának Rómában tartott ülése kapcsán 1974-ben. Ugyanebben

az évben Vinzenz Pfnür a Német Katolikus Püspöki Konferencia elé

vitte az ügyet. A Lutheránus Világszövetség 1976-ban Uppsalában

tartott végrehajtó bizottsági ülésén bejelentik, hogy katolikus részről

komolyan foglalkoznak a gondolattal. A Dar-es-Salamban tartott VI.

LVSZ világgyűlés pedig 1977 júniusában határozatot is fogadott el a

témáról. A 450 éves jubileumi év közeledtével a várakozás egyre fo-

kozódott. Ez a fokozódó érdeklődés nem csupán a 20. századra meg-

változott ökumenikus atmoszférának tulajdonítható, hanem annak

is, hogy ebben a klímában egyre jobban tudatosult a hitvallásnak az

egyetemes, „katolikus” jellege, ti. az az eredetileg is egyértelmű szán-

déka, amellyel nem új felekezetet akart létrehozni, hanem a meglévőt

reformálni.503 Nem túlzás azt állítani, hogy a felvázolt lehetőséget

evangélikus oldalon lélegzetelállítónak tartották.504 Olyan pozitív

válasz reménye csillant fel, amelyre évszázadok óta vártak, és ami a

hitvallás ökumenikus és egyetemes értelemben vett katolikus szán-

dékának elismerését is jelentheti. A kezdetben inkább talán hatás-

vadászónak tűnő ötlet egyre inkább alapos teológiai mérlegelést in-

dított el.

Tanulságos megállapítani, hogy a reformáció kihívására válaszoló

Tridenti Zsinat (1545–1563) nem fogadta el ugyan az Ágostai hit-

vallást, de kifejezetten el sem utasította. Az egyetlen kivétel, amelyben

vitázik vele, a bűnbánat kérdése.505 A zsinati szövegek a reformáció

tanait taglalva és elítélve csak Luther és más reformátorok tételeit

503 Austin 1978: 4–6. Hafenscher 1980: 96. Pannenberg 1980: 15–21.504 Pannenberg 1980: 16.505 Ágostai Hitvallás 12. cikk; Denzinger – Hünermann 2004: *1704. Pannenberg

1980: 16. Dantine 1980: 23.

171

idézik. A Tridenti Zsinatnak ez a – sem nem elfogadó, sem nem el-

utasító – hallgatása az Augustanáról talán abból fakad, hogy a római

katolikus egyház inkább az aktuális jelentőségét látta, és a hitvallásnak

az evangélikus egyházakban később világszerte betöltött szerepét nem

mérhette fel.

A római katolikus elismerés ötlete felhívta a fi gyelmet az Ágostai

hitvallás ökumenikus vagy katolikus jellegére, hiszen nem egy feleke-

zet alapító okirata kívánt lenni, hanem az egy egyházban folyó vitában

megfogalmazott állásfoglalás. Megfogalmazói nem új egyházat akar-

tak, hanem az egyház reformációját. Még óvatosabban kifejezve: el-

tűrését annak, hogy az egyházban a bibliai alapokhoz ragaszkodva

kívánják az evangéliumot prédikálni.

A hitvallás elfogadásának megítélése aprólékos mérlegelést kíván,

állapították meg sokan az ötlet nyomán kialakult eszmecserében. Az

Ágostai hitvallás egyrészt ugyanis a maga korában és a maga korának

szólt, az akkori kérdéseket tárgyalta úgy, ahogyan azok akkor vita-

kérdések voltak. Másrészt változások következtek be a római katoli-

kus egyházban, de a lutheranizmusban is. Egy több évszázados irattól

nem várható, hogy maradéktalanul megoldja a két egyház ma tárgya-

landó kérdéseit. Kézenfekvő volt az a gondolat, hogy készüljön közös

evangélikus és római katolikus kommentár az Ágostai hitvalláshoz,

amely egyenként felmérné a problémákat. A jubileumi év kezdetére

ki is adtak egy ilyen kommentárt.506 Eközben afelől sem volt kétség,

hogy az Augustana római katolikus elfogadása még nem jelentené,

hogy a római katolikus egyháznak dogmatikailag kötelezően elfoga-

dott hitvallásává lenne, hanem csupán azt, hogy az Ágostai hitvallás

a közös keresztyén hit egyik elfogadható (legitim) kifejezése. A Luthe-

ránus Világszövetség és a Vatikán is ilyen módon fogadták el egymás

tanítását a megigazulásra nézve Augsburgban, 1999. október 31-én.

506 Confessio Augustana. Bekenntnis des einen Glaubens. Gemeinsame Untersu-

chung lutherischer und katholischer Th eologen. Herausgegeben von Harding Meyer

und Heinz Schütte zusammen mit Erwin Iserloh, Walter Kasper, Georg Kretschmar,

Wenzel Lohff , George W. Forell, James McCue. Bonifacius-Druckerei: Paderborn,

Otto Lembeck: Frankfurt am Main, 1980. 348.

172

Az elfogadás tekintetében fontos kérdés a hitvallás belső össze-

függése. Távolról sem elégséges valamely kérdés kapcsán az Ágostai

hitvallásnak csak azt a cikkét számításba venni, amelynek a címében

szerepel egy adott szó. A cikkek sorrendjét sajátos hangsúllyal az üd-

vösségtörténeti szemlélet határozza meg. Az egyházzal például több

cikk is foglalkozik.507 Nem lehet megfelelő képet kapni a hitvallás

álláspontjáról azzal sem, ha a hitvallásnak csak az 1–21. cikkét veszik

számításba, de a megszüntetett visszaélésekkel foglalkozó 22–28. cik-

ket mellőzik.508 Még ha nem is illik mindenben a mai római katolikus

egyházra, ami ellen a hitvallás ez utóbbi cikkekben hadakozik, át-

hatja az érvelést az Isten megigazító cselekvéséről szóló tanúságtétel.

A konkrét visszaélések leírása és megszüntetésük indoklása illuszt-

rálja a megigazulás reformátori értelmezését.

A két egyház a reformáció óta külön utat járt, ezért sem képzelhe-

tő el, hogy az Ágostai hitvallás római katolikus elismerésével meg-

szűnjön az egység útjában álló minden akadály. Ratzinger bíboros

annak idején „a különbözőségben való korporatív egyesülést” java-

solta, amely sokakban a római bekebelezés rémképét idézte fel, és

elriasztotta még az ökumenikus szempontból nyitott protestánsokat

is. Vajta Vilmos a „megbékélt különbözőség” fogalmát javasolta, de

ezt meg kevésnek tartották, mert úgy értették, hogy az egyházak egy-

mást nem rekesztik ki, de valójában nem is történik semmi.509

Az egykori viták felidézése érzékelteti, hogy túl egyszerű lenne az

Ágostai hitvallás római katolikus elfogadásától a 16. századi egyház-

szakadás feloldását várni. Mégis olyan gondolat ez, amely alkalmat

ad az egyház egységéről való gondolkodásra, s annak felmérésére is,

hogy mindez mit jelentene az evangélikus egyházak számára, valamint

érzékelteti az Ágostai hitvallás mai aktualitását.

507 Pannenberg 1980: 17–18.508 A megszüntetett visszaélésekről szóló cikkek értékelését elvégzendő feladatnak

tekinti Pannenberg 1980: 17. A hitvallás egységét nyomatékosan hangsúlyozza Dan-

tine 1980: 23.509 Pannenberg 1980: 19.

173

Néhány komolyan megfontolandó probléma:510

a) Mivel az Ágostai hitvallás szerzője Melanchthon, nem volna he-

lyes őt és írását Lutherrel és a lutheri teológiával szembeállítani, illet-

ve a kettőt egymással szemben kijátszani. Az evangélikusok és római

katolikusok közeledése elképzelhetetlen Luther kizárásával.

b) Római katolikus részről csak az Ágostai hitvallás elismerését

vetették fel, és a római egyház legalábbis elvileg megteheti, hogy csak

erre az egy hitvallásra legyen tekintettel. Az evangélikus egyháznak

azonban még más hitvallási iratai is vannak, amelyek több ponton

élesebb határvonalat húznak Róma és Wittenberg közé. E hitvallások

nélkül nem lehet a maga teljességében megragadni a lutheri reformá-

ciót. Az evangélikus egyház ezért nem hagyhatja fi gyelmen kívül töb-

bi hitvallását. A későbbi evangélikus hitvallások egyébként is az Ágos-

tai hitvallás magyarázatai vagy értelmezései kívántak lenni, mint az

Ágostai hitvallás apológiája, de akár a Schmalkaldeni cikkek, az Érte-

kezés a pápa hatalmáról és elsőbbségéről, vagy az Egyezségi irat is.511

c) Az Ágostai hitvallás római katolikus elismerése nem oldaná meg

a reformáció utáni római katolikus dogmafejlődés kérdését – akár a

Tridenti Zsinatnak a reformációt elítélő határozataira, akár a Má-

ria-dogmákra (szeplőtelen fogantatása, 1854; mennybevétele, 1950),

akár a pápai tévedhetetlenségről (1870) szóló apostoli rendelkezésre

gondolunk –, noha egy ilyen elismerés ezekre is kihatással lehetne.

d) Nyilván nem lehet arról sem megfeledkezni, hogy a 16. század

óta a protestantizmus is változott. A keresztyén szabadságnak a

ke resztyén hiten alapuló gondolata, amelyet a reformáció fogalma-

zott meg, általában véve az ember szabadságának gondolatához

vezetett. Ebből fakadóan a pluralizmus és a tolerancia nemcsak a

protestáns önértelmezés jellemzője, hanem az újkor örökségének

közös ke resz tyén elfogadásából fakadó vonások. Az Ágostai hitval-

lás ki in du ló pontja lehet a keresztyén szabadságfogalom újkori értel-

me zé sének is.

510 Pannenberg 1980: 19–20. nyomán.511 Dantine 1980: 23.

174

Az elismerés gondolata – vélte Hermann Dietzfelbinger volt bajor

püspök – rádöbbentheti az evangélikus egyházat, hogy hitvallásában

nem valamely részegyház, hanem az egy, szent és egyetemes egyház

(una, sancta, catholica ecclesia) szól, és szembesíti azzal a kérdéssel,

hogy vajon külön protestánsnak vagy a szó eredeti értelmében „ka-

tolikusnak”, azaz egyetemesnek tartja-e magát. Ez azt jelenti, hogy

nem értelmezheti önmagát a katolikus egyházzal való szembenállás

alapján, amint a római egyház sem teheti meg ezt az evangélikussal

szemben.512 Ilyen módon mindkét egyháznak arra kellene gondolnia,

hogy a közösen vallott krisztushit alapján határozza meg magát. Fel-

vetődik tehát az a kérdés, hogy az evangélikus egyházban mennyire

él elevenen az igazán krisztusi, és hol van szükség megújulásra az

esetleges tévutak, egyoldalúságok láttán, s hol vannak adott esetben

azonos nehézségek is. Még attól sem riadt vissza Hermann Dietzfel-

binger, hogy igen kemény, bűnbánatra hívó megállapítást tegyen:

„Nem kerülhetjük meg azt az őszinte megállapítást, hogy az Ágostai

hitvallás néhány szakasza annak az egyháznak a számára, amely róla

nevezi magát, szinte inkább kérdésessé válik ma, mint az egykori ró-

mai katolikus egyház elleni polémiává.”513 A hitvallás kapcsán persze

a római katolikusoknak is fel kell tenniük maguknak a kérdést, egy-

házfelfogásuk nem szűkült-e le felekezeti-konfesszionális értelemben,

vagyis megfelelnek-e magatartásukban az öntudatosan igényelt kato-

likus névnek? Az Ágostai hitvallás alkalmas lehet arra, hogy – a bib-

liai alapokon tájékozódva – evangélikusok, római katolikusok, pro-

testánsok elgondolkozzanak az általuk képviselt keresztyénség igazi

üzenete és hitelessége felől.

Nyitott kérdések is maradtak. Mit jelentenek a Tridenti Zsinat el-

ítélései az Ágostai hitvallás elfogadása esetén? Mit használ egy törté-

neti, kereken 450 éves szöveg elismerése a közös ökumenikus jövő

számára? Mit jelent az elismerés protestánsok és katolikusok Lélek-

512 Kasper, Walter: Besinnung auf den Ursprung. Lutherische Welt-Information

36/80, 16. Oktober 1980. 3–4. (Megjelent: Rheinischer Merkur / Christ und Welt,

Bonn, 20. Juni 1980.)513 Idézi: Pannenberg 1980: 20.

175

ben, szeretetben és hitben való együttműködése szempontjából? Hi-

szen azon problémák mellett, amelyekkel az emberiség ma szembesül

– mint például az emberiség többségének mérhetetlen szegénysége,

a tömeges áldozatokat követelő járványok, amelyekre nem jut elegen-

dő anyagi erőforrás, és ugyanakkor a ma is sok áldozatot követelő

háborúk, amelyekre mindig sokkal könnyebben teremtik elő például

a járványok leküzdéséhez szükségesnél mérhetetlenül nagyobb erő-

forrásokat –, a keresztyénség sem mehet el érzéketlenül, a 16. száza-

di kérdésfelvetésekbe feledkezve.514

514 Dantine 1980: 23.

176

2. Tanúságtétel a megigazító Istenről

AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS

A KERESZTYÉN HIT MEGVALLÁSA

A keresztyén gyülekezetek az istentiszteleti liturgiában szerte a vilá-

gon a közösen mondott Apostoli hitvallásban vagy Nicea-Konstanti-

nápolyi hitvallásban a „hiszek” vagy „hiszünk” (latinul: credo vagy

credimus) szavakkal vallják meg hitüket. „Tanítják” – az Ágostai hit-

vallás szerzői és aláírói visszatérően ezt a szót használták, amikor

1530-ban vallást tettek. Ez a szó kevésbé tűnik hitvalláshoz illőnek,

mint az előbbi. Ezért kell állítani, hogy az Augustana nem teológiai

tanulmány vagy dolgozat, hanem a szó igazi értelmében hitvallás.

Nem istentiszteleti közös elmondásra készült, de mégis hitvallás. A

különbség a kor sajátosságából adódik. Viták közepette nem tartották

elegendőnek csupán röviden kifejezni, mi a helyes keresztyén tanítás

foglalata, hanem egy másik, ugyancsak évszázados hagyományt foly-

tattak, amikor a keresztyén hit helyes tartalmára nézve adtak számot

a bibliai alapokról, mérlegelték korábbi nagy teológusok értelmezé-

seit, és a saját korukban megindokolva mondták el Jézus Krisztus

evangéliumát.515

A tanítás szó nem indokol fenntartásokat ezzel a hitvallással szem-

ben. A szó önmagában még nem nyújt kellő alapot ahhoz sem, hogy

a protestantizmusnak, közelebbről az evangélikusságnak túlzott ra-

515 Lohse 1980: 15.

177

cionalizmust vagy egyoldalú intellektualizmust lehessen felróni, hi-

szen maga Jézus is az egyik evangélium szerint azzal küldte ki a ta-

nítványait, hogy keresztelve és tanítva tegyenek tanítvánnyá minden

népet (Mt 28,19–20). Az újszövetségi levelek is hangsúlyosan beszél-

nek a tanításról. Az első gyülekezetek tisztségviselői között ott talál-

juk a tanítókat. Az evangélium tanításának szolgálata viszi el az em-

berekhez az igét, amely által adatik a Szentlélek, aki hitet ébreszt (vö.

V. cikk).

Az Isten beszédét, az igét jelentő görög szó (logosz) – és ezzel min-

denki tisztában van – tudást, tudományt, értelmes beszédet is jelent.

Nyugodt szívvel, örömmel mondható, hogy Isten igéje, törvénye és

evangéliuma is, értelmes beszéd, amelyet az ember értelmével is be-

fogadhat, emberi képességei határain belül megérthet, és másoknak

értelmesen beszélhet róla. A zsoltáros ezért mondja ismételten, hogy

gyönyörködik Isten törvényében (Zsolt 119 és még számos helyen;

vö. Róm 7,22–23).

Az Ágostai hitvallás – hitvallás azért is, mert szövegén nem érző-

dik, hogy melyek voltak az előzményei: sem az, hogy mennyi tanács-

kozást folytattak a protestánsok egymás között, sem az, hogy mennyit

vitáztak egymással óhitűek és újhitűek. A szöveg felülemelkedik és

túlmutat ezen, amikor a krisztusi evangélium lényegét adja elő.

AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS

GYÜLEKEZETEK HITVALLÁSA

Nagyszerű és páratlan esemény történt, amikor az aláíró hét fejedelem

és a két város képviseletében felolvasták a hitvallást. A forma szerint

ők álltak a császár és a birodalmi gyűlés előtt, és ők szóltak, amint az

előszóból is kitűnik. Amikor azonban a hit tartalmának kifejtése kö-

vetkezik, akkor rajtuk keresztül már a hitvallást valló-tanító gyüleke-

zeteké a szó. A hitvallás arról tesz vallást, aminek alapján a gyüleke-

zetekben az egyházi szolgálat folyik. Nem eltúlzott a gyülekezetek

178

nagy egyetértéséről beszélni. Hiszen az újra felfedezett evangélium

szavára úgy elevenedett meg az egyházi élet, mint ahogyan a téli fagy

után virágba borul a mező: nem emberi hatalom szavára kezdődött,

nem emberi erő adta erejét, emberi erő nem is tartóztathatta fel. A

reformáció felismerései nyomán központi irányítás és szervezés nél-

kül sarjadt ki mindenfelé az evangéliumi hit. Világos, hogy nem teljes

egyetértésről van szó, sem abban az értelemben, hogy mindenki mö-

götte állna, sem abban, hogy minden kérdésre kiterjedne. Nagy az

egyetértés, mert a legalapvetőbb kérdésekben sikerült közös nevezőt

találni, miközben vannak részletkérdések, amelyekben nincs egyet-

értés. Ez azonban nem teszi semmissé a hitbeli közösséget.

AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS

AZ EGYHÁZ HITVALLÁSA

Az aláírók neve és az egyházi atyákra történő ismételt hivatkozás arra

emlékeztet, hogy a földrajzi helyüket és a történeti idejüket tekintve

eltérő keresztyének hite és ennek megvallása, tanítása összefonódik.

Az egyház – amely konkrét embereket jelent, akik aláírták, illetve

gyülekezeteket, amelyekben nagy egyetértéssel így tanítanak – vallja

meg itt hitét az evangéliumban együtt azokkal, akik előttük jártak.

Bármily erőtlen is egyetlen tanú hangja, az az egyetlen tanú lehet igaz

tanú akár sokasággal vagy még többséggel szemben is. Ha csak egyet-

len igaz tanú van, nem becsülhető le, mert az az egy is – legyen akár

az első zsenge, akár az utolsó maradék – Isten Szentlelkének emberi

értelmet meghaladó munkája. Ugyanakkor annak az embernek a szá-

mára kikerülhetetlen, belső késztetés is: nem tudja megtenni, hogy

ne szóljon arról, aki elől nem tud, nem is akar már kitérni. Akit Isten

ismerete megragadott, miközben nem hallgathat erről, keresi a kö-

zösséget azokkal, akik ugyanabban a hitben járnak. Az esendő em-

bernek szüksége van a hitben is a másik emberre, akit erősíthet, és

aki által maga is erősödhet. A közösség, a gyülekezet, az egyház és a

hivatalos egyházi szolgálat mint a külső ige eszköze, hordozója egy-

179

úttal a szükséges kontrollt is jelenti – az egyén önzésével, önkényes

értelmezésével, alaptalan beképzeltségével szemben. Nem elég az

egyénnek megvallania a hitét, ezt az egyháznak közösségként is meg

kell tennie.

AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS AZ EGYETEMES

KATOLIKUS EGYHÁZ HITVALLÁSA

Az egyes cikkek végén a hitvallás elítéli azokat az eretnekségeket,

amelyeket a régiek is elítéltek. Ilyen módon nemcsak közösséget vál-

lal az addigi egyházzal, hanem meg is becsüli annak értékeit. Először

is, létrejöttének története mutatja, hogy nem az elszakadás szándéka

vezérelte, hanem a megújulás igénye és a kérdések tisztázásának a

vágya, amelynek követelésétől hangos volt az egyház a középkor vé-

gén. A katolikus egyháznak abban az időben számos kérdésben még

nem volt defi niált tanítása, a tényleges gyakorlat ezért legitim vita

tárgya lehetett, hiszen a római egyház csak a reformáció hatására, a

tridenti zsinaton defi niálta és pontosította tanításának több pontját,

mint például a pápaságról vallott felfogását is.516 Továbbá nem új egy-

ház vagy részegyház alapító okiratának szánták az Ágostai hitvallást,

hanem az egész keresztyénség igaz és érvényes tanításáért érzett fe-

lelősség hajtotta a tanúságtevőket.517 Ne tévesszen meg az augsburgi

birodalmi gyűlésen folytatott sok tárgyalás és egyeztetés, a megálla-

podásnak olykor már bámulatra méltó kitartással és türelemmel való

keresése. Emberi módja ez annak, hogy kimunkálják az egyetértést

vita esetén. Itt nem a diplomáciai vagy vásári alkudozáshoz hasonló,

az adok-kapok gyakorlati elvén alapuló kompromisszumkeresés folyt,

ez legföljebb csak a külső látszat. Sokkal inkább azzal az egészen hús-

ba vágó és személyes kérdéssel szembesültek a részvevők, hogy mi is

a keresztyén egyház és a keresztyén hit lényege: egyedül Krisztus vagy

516 Lohse 1980: 15–16.517 Lohse 1980: 15.

180

mellette még valami más is. Ilyen értelemben valljuk, hogy nem egy

felekezet alapító okirata született meg, hanem keresztyén hitvallás,

amelyet egyrészt az evangélikus egyház a Szentírás mértékadó értel-

mezésének tekint, másrészt olyan hitvallás, amelynek ökumenikus

jelentőségét újra és újra fölfedezték más felekezetek is.518 A római

katolikus elismerésnek az elmúlt néhány évtizedben ismételten fel-

vetett gondolata így tulajdonképpen elébe megy az Ágostai hitvallás

eredeti szándékának, és elismeri, hogy az az egyetemes keresztyénség

hitét és egységét tartja szem előtt.519

AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS

A SZENTÍRÁS ÉRTELMEZÉSE

Egykoriak, későbbiek és maiak, mindannyian a Szentírás tanúságté-

telére fi gyelünk és kell fi gyelnünk. A 16. század sok más hitvallásától

eltérően, nincs külön cikk a Szentírás-elvről (sola scriptura), tehát

arról, hogy a Szentírás a tanítás egyetlen mértéke, de az Ágostai hit-

vallás egyrészt kimondja, hogy ez az elv a hit gondolkodásának alap-

elve, másrészt kimondatlanul is ezt az elvet érvényesíti. Noha ezt az

elvet alapjában nem kérdőjelezték meg az egyház története során soha,

azonban nem mindig egyformán értették, és sokszor helytelenül al-

kalmazták. Az Ágostai hitvallás sem akart más vagy több lenni, mint

csak az Írás magyarázata, tanúskodás annak hiteles tartalma mellett.

Az Ágostai hitvallás a biblikus keresztyén hit fi gyelemre méltó, meg-

szívlelendő, örömmel vállalható megvallása, bár a szentírási helyek

sokkal részletesebb magyarázatát találjuk az Apológiában. Nem a 21.

századnak kívántak új tanítást adni, hanem az egyház meglévő taní-

tását igyekeztek kifejezni világosan és tisztán saját korukban, saját

kortársaiknak. Feltehető a kérdés, hogy vajon miért nem vallotta meg

az evangélikus egyház a hitét későbbi korokban is, és miért nem ér-

518 Lohse 1980: 9.519 Voigt 1981: 29.

181

telmezte a Szentírást például a felvilágosodás racionalizmusára való

tekintettel, amikor ugyancsak támadások érték az evangéliumot? El

kell azon gondolkozni, hogy számos más nagy próbatételt jelentő egy-

háztörténeti korszaknak nem született hitvallása, sem a felvilágosodás

előtt, sem utána. Egyesek szerint ez hiba volt. Az egyház azonban

nem csak ünnepélyes, nagy egyetértéssel elfogadott és rangos fóru-

mokon közzétett hitvallásokkal vallja meg hitét, hanem a gyülekeze-

ti igehirdetésben és a hívők mindennapos tanúságtételében is. S amint

egykor Augsburgban, „nagy egyetértés” kimunkálásához más időkben

is sok beszélgetésre, vitára, a Szentírás tanulmányozására, elmélyült

munkára van szükség. Ha azonban az egyik vagy másik korban akár

egyetlen embernek adott kegyelmi ajándékképpen olyan szöveg szü-

letik, amely mások segítségére van, sőt, esetleg azt később is, mások

is, sokan hitük erősödésére és épülésére haszonnal olvassák, az Isten-

nek páratlan ajándéka. Még inkább így van, ha sokan tudnak egyszer-

re szólni. Emberi nézőpontból joggal várunk hitvallásokat korunk

kérdéseire nézve. Az ilyet azonban nem lehet sem mintegy megren-

delni, sem nem elég elhatározni. Az új és új kísérletek ilyen hitvallások

megfogalmazására nem lesznek általánosan elfogadott hitvallásokká

csak azért, mert valaki egy lap tetejére odaírja címként a hitvallás szót.

A széles körű vagy egyetemes elfogadás minden korban a Szentlélek

különleges ajándéka. Viszont a mindennapos tanúskodásban is – min-

den gyengeségünk közepette és ennek ellenére – hangzik az evangé-

lium a mai világ számára éppen úgy, mint régen. A sokféleségben is

megmutatkozik ennek a tanúskodásnak az egysége, amit nem szabad

lebecsülni. Megmutatkozik ebben a sokféleségben a keresztyén bi-

zonyságtétel ereje mellett a gyengesége is. Mindez nem jelenti, hogy

nem volna szabad vagy nem kellene ma is hitünk közös és aktuális

megvallására törekedni, és a bibliai üzenetet korunk hangján meg-

szólaltatni.

182

AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS

A SZÓ, AZ IGE EREJÉVEL AZ IGAZSÁGÉRT

Elmondható, hogy a tiszta evangéliumért való harcban nem állt ren-

delkezésre más eszköz, mint a hit megvallása szavakkal, legyen az

akár élő, akár nyomtatott szó. Az evangéliumnak ezzel a tanításával

igen hamar erőszakot is szembeszegeztek, és olyanok is voltak, akik

a tiszta tanításnak hatalommal vagy éppen fegyveres erővel akartak

érvényt szerezni. A hitvallás készítői és aláírói Augsburgban a törvé-

nyes eszközöket, lehetőségeket és formákat használták fel, hogy el-

mondják, mi az evangélium tiszta tanítása, és felsorakoztassák ér-

veiket állításuk igaza mellett. A sok tanácskozás, vita és egyeztetés

azt szolgálta, hogy „emberi erő nélkül, de az igével” (XXVIII, 21) má-

sokat is meggyőzzenek. A szó, az ige erejét nem becsülték le, hanem

nagyra tartották. Éppen ezért fáradoztak a megfogalmazók és az elő-

terjesztők – különösen is Melanchthon – azon, hogy gondosan el-

készített, szabatos és lényegre törő szöveg készüljön. Az elkészítés

idejére rányomta bélyegét a sietség, az időhiány. Mégis, annak elle-

nére, hogy például a kiváló latinos Melanchthon szinte az utolsó pil-

lanatokig csiszolta, az Ágostai hitvallás nem hevenyészett, sebtében,

kapkodva megfogalmazott irat, hanem jellemzi az átgondoltság, a

lendület és a meggyőződés belső ereje.

AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS TÉMÁJA NEM

HUSZONNYOLC, HANEM EGYETLEN EGY

A birodalmi gyűlésen felolvasott eredeti hitvallás nem tartalmazott

címeket. Feltehetően elhangzott a két fő rész címe (A fő hitcikkek. A

megszüntetett visszaélésekről). Egy-egy új kérdést ez a fordulat veze-

ti be: „tanítják továbbá” (egyedül a 20. cikknek van az eredetiben is

címe). A nyomtatott kiadásokban viszont 1-től 28-ig számozva hozzák

a cikkeket, és mindegyiknek címe is van. Ezt a beosztást nem a fel-

olvasott szöveg, hanem az óhitűek Cáfolata tartalmazta, nyilván a

183

könnyebb kezelhetőség érdekében, és ezt vették át az Ágostai hit-

vallás nyomtatott kiadásai. Erre a tényre azzal hívja fel a fi gyelmet a

mostani átdolgozott fordítás, hogy ezeket a számokat és címeket zá-

rójelben és dőlt betűvel közli.

Minden szöveg könnyebben érthető, ha szemünk előtt van a fel-

építése. A számozás és a címek természetesen áttekinthetőbbé teszik

a szöveget. Csupán nyomdatechnikai kérdésnek tűnik. Az Ágostai

hitvallás esetében ez a technikainak tűnő apróság azonban kihat a

szöveg értelmezésére is. Ha a számozásra és címekre fi gyelve olvassuk,

az a benyomásunk, hogy huszonnyolc vitás kérdésben kívánnak az

előterjesztők valamit mondani, ennyi kérdésben kellene egyetértésre

jutni. Így olvasva a hitvallás szövegét, kézenfekvő akár még Luther

magatartása is, akiről többen azt feltételezik, hogy azért írt a tisztító-

tűzről és a kulcsokról 1530 augusztusában, illetve szeptemberében,520

mert további megtárgyalandó témákkal akarta a vallás kérdéséről

folyó vitát kiegészíteni. Még Melanchthonnak az egyes cikkekről fá-

radhatatlanul folytatott alkudozásai is könnyen vezethetnek olyan

félreértésre, hogy a hitvallás tartalmát huszonnyolc téma alkotja.

Komolyan véve azonban, hogy sem számozást, sem címeket nem

olvastak fel, azok tehát nem részei az eredeti szövegnek, a hitvallásnak

egészen más mondanivalója ragyog fel az olvasó előtt. Az Ágostai

hitvallás ugyanis nem a reformátori teológiát összegző lexikon vagy

dogmatikai összefoglalás, amely valamilyen logikus sorrendben a ke-

resztyén hit egész rendszerét adná elő. A 16. század sok későbbi hit-

vallása mintha ilyesmire törekedett volna. Töredékes az Augustana

abban az értelemben, hogy csak azzal foglalkozik, amit 1530-ban a

nyugati keresztyénségben a reformáció a legfontosabb kérdésnek tar-

tott. Ezért nincs benne szó a Szentírás-elvről sem. A hitvallás ugyan-

akkor tartalmilag egységes egész, amely egyetlen témát terjeszt elő,

és ezt az egyetlen egyet fejti ki több szempontból. Az eredmény pedig

a keresztyén hit lényegi tartalmának nagyszerű foglalata.

520 A tisztító tűzről, in: LMM VI. 65–100. A kulcsokról, in: LMM VI. 101–165. WA

30 II, 435–507.

184

„Ha tökéletesnek mondjuk azt, ami a maga céljának hiánytalanul

megfelel, akkor bizonyára jogunk van tökéletesnek mondani az Ágos-

tai hitvallást, mert rövid, tömör, világos, határozott formában, de egy-

úttal az Isten fi aihoz illő békességre igyekezésnek szellemében mond-

ja el azt, amit ebben a konkrét világtörténelmi helyzetben a tiszta

evangéliom híveinek elmondaniok kellett – sem többet, sem keve-

sebbet.”521

AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS

HITVALLÁS ISTEN FIÁRÓL, A KIENGESZTELŐ

ÉS MEGSZENTELŐ ÚR KRISZTUSRÓL

A lutheri reformáció ismeretében olvasva a hitvallást kézenfekvő meg-

állapítani, hogy annak legfontosabb, legsajátosabb része a megigazu-

lásról szóló IV. cikk. Itt van azonban jelentősége annak, hogy a felol-

vasott szöveget nem szabdalták különálló részekre sorszámok és cí-

mek. A IV. cikk igazi értelme ennek fi gyelembe vételével csak akkor

ragadható meg, ha az egész hitvallás összefüggésében nézzük. A hit-

vallás azért állíthatja joggal, hogy „semmi sincsen benne, ami a Szent-

írástól vagy az egyetemes egyháztól vagy a római egyháztól eltérne,

amennyire ezt az egyházi írókból ismerjük”,522 mert nem úgy érti, hogy

az alapvető egyezés mellett legalább huszonnyolc kérdésben eltér a

véleményük. A helyzet inkább az, hogy miközben vallja, amit koráb-

ban is vallottak, ugyanakkor a szemlélete mégis alapvetően új, és ennek

az új szemléletnek messzehatóak a következményei.

Jórészt az ókori fi lozófi ai gondolkodás és az óegyház szenthárom-

sági vitáinak fogalmaival, a korábban elvetett eretnekségek elítélésé-

vel vezeti be a hitvallást az Istenről szóló I. cikk. Ez teljesen megfelel

a korábbi szemléletnek. Az eredeti bűnről szólva nem tesz ugyan em-

lítést bármiről is, ami az ember mentsége vagy képessége lehetne, de

521 Prőhle, in: Hitvallás és tudomány 1930: 53–54.522 Az első rész befejezése, 1.

185

miközben komolyan emlékeztet az ember eredeti betegségére és rom-

lására, már a II. cikk utal a szabadulás istenadta lehetőségére: az újjá-

születésre a keresztség és a Szentlélek által.523 Az Isten Fiáról szóló

III. cikk szinte páratlan abban, ahogyan egybekapcsolja az addigi ha-

gyományt és a reformáció tanúságtételének új szemléletét. Egyrészt

megismétli a krisztológiai vitáknak az óegyházi zsinatokon elfogadott

tanítását – ez a korábbi szemlélet, amelyet minden tanításon számon

kértek, és amit minden katekézisben, hitvallásban a reformáció előtt,

éppen úgy, mint utána, tanítottak. Másrészt – és ez az új a reformáció-

nak az Ágostai hitvallásban megmutatkozó szemléletmódjában – a

Krisztus személyéről vallott hagyományos dogmatikai állításoknak

az ember megváltásával kapcsolatos (szótériológiai) tartalmát is el-

mondja. Új nem abban az értelemben, hogy hozzá fogható még soha

nem lett volna, hanem úgy, hogy nem volt annyira áthatóan meghatá-

rozó, mint a lutheri reformáció tanításában. Az új szemléletmód abban

áll, hogy Istenről nem fennkölt tulajdonságot jelentő, de stati kus fo-

galmakkal beszél. Ezekkel a fogalmakkal helytálló módon lehet ugyan

Istenről beszélni, mégis eltakarják a lényeget, a legfontosabbat. Neve-

zetesen azt, hogy Isten Krisztus által az ember megváltására cseleke-

dett és cselekszik. A III. cikkben szinte hemzsegnek azok a szavak,

amelyek a Fiú cselekvését írják le. Tetteinek célja pedig az ember meg-

váltása. Luther számára is, aki vívódásaiban először abban látta Isten

igazságát, hogy Isten megfi zet mindenkinek cselekedete szerint, az

volt a reformátori – amint ő maga mondta, a paradicsom kapuját

megnyitó – felismerés, hogy Isten igazsága igazzá tesz. Nem passzívan

várja az ember igyekezetét vagy válaszát, és mintegy közömbösen

nézi-értékeli, mire megy erőfeszítéseivel az ember, hanem első renden

ő cselekszik, ő kezdeményez, vezet, vigasztal, megelevenít és védelmez

(III, 5). Ezért – az egyháztörténet során nem gyakran megfogalmazott

523 „A bűn megítélésének mennydörgő szigorát túlharsogja a Krisztusban megjelent

isteni kegyelem himnusza, mely végigzeng az egész Ágostai Hitvalláson.” Prőhle 1930:

58.

186

– felismerésért mondható, hogy a III. cikk az evangélium lényegének

egyik legkiemelkedőbb összefoglalása.524

A megigazulásról szóló IV. cikk az előző cikk ismeretében érthető

meg. Az Isten Fiáról mondottak hátterén lesz világos, hogy a meg-

igazulás, illetve inkább megigazítás nem absztrakt tétel, szőrszál-

hasogató vitákat kedvelő fanatikusok fontoskodása, hanem Isten, az

Atya cselekvése Jézus Krisztusban az ember megváltására. Annak a

hátterén, hogy Krisztus emberré lett, szenvedett, meghalt, feltáma-

dott, kiengesztelte irántunk az Atyát, feltámadt, mennybe ment és

uralkodik, és a Szentlélek által vezet, csak azt lehet mondani, hogy

ebben az ember „ingyen, Krisztusért, hit által” részesülhet. Bármi,

ami emberi igyekezetre vagy teljesítményre tekint, ezt a lehetőséget,

amely az egyetlen lehetőség, téveszti szem elől. Egyúttal azonban le

is becsüli azzal, hogy a Krisztus által szerzett szabadítást önmagában

nem tartja elég hatékonynak. A IV. cikk ennyiben visszautal a III.

cikkre, és értelmezi azt.

A hitvallás további cikkei is Istennek Krisztusban és Krisztus által

véghezvitt megváltó és megigazító tette felől tekintenek Isten és em-

ber viszonyára. Az ember hite is – amely által megigazul Isten előtt

– a Szentlélek munkája, aki eszközként felhasználja az evangélium

hirdetésének és a szentségek kiszolgáltatásának szolgálatát, hogy hi-

tet ébresszen (V.). Ez a hit jó gyümölcsöket kell teremjen (VI.). Egyház

ott van, ahol a Szentlélek eszközeivel élnek (VII.). Nem az emberek

kiválósága, hanem Isten munkájának ereje határozza meg a kegyelmi

eszközök hatékonyságát (VIII.). Az eszközök, vagyis a keresztség (IX.),

az úrvacsora (X.), a gyónás (XI.), a bűnbánat (XII.) és a szentségekkel

való élés (XIII.), valamint az egyházi rend (XIV.) mind Isten eszközei

az ember javára, amint az ezután következő cikkek tanítják. A továb-

bi cikkek is a Krisztus által történt megváltás és a hit általi megigazu-

524 A III. cikk felfogására emlékeztető hitvallási szöveg található például a 638-ban

tartott VI. toledói zsinat dokumentumai között, vö. Denzinger – Hünermann 2004:

*492. Ebben az összefüggésben kell számon tartani az Apostoli hitvallás magyarázatát

Luther Kis kátéjában (Konkordia Könyv II 1957: 59–60; Prőhle 1983: 87–88) és Nagy

kátéjában (Konkordia Könyv II 1957: 150–161; Prőhle 1983: 193–205) is.

187

lás fényében tárgyalják a kor egyházi életének kérdéseit. Elmondható

tehát, hogy az Isten Fiáról szóló III. cikk, valamint a csupán néhány

tömör mondatból álló és az „ingyen, Krisztusért, hit által” való meg-

igazításról szóló IV. cikk a tartalmi közepe az egész hitvallásnak. Az

Ágostai hitvallás tehát egyrészt az óegyházi egyetemes hitvallások

felépítését követi, másrészt a reformáció felismeréseivel bővül.525 Az

egyes cikkek sorrendjét fi gyelve a hitvallásnak olyan felépítése rajzo-

lódik ki, amely az Apostoli és a Nicea-Konstantinápolyi hitvallás szent-

háromsági szerkezetétől eltérően nem az isteni személyek lényegére

és tulajdonságaira helyezi a hangsúlyt, hanem Isten üdvözítő cselek-

vésére. A krisztusi megváltást értelmezik a hit által való megigazulás

felől még a megszüntetett visszaéléseket tárgyaló XXII–XXVIII. cik-

kek is.526 Ennek alapján teljes joggal elmondható, hogy az Ágostai

hitvallás több mint egy sajátos tanítás kifejtése: valóban Jézus Krisz-

tusról szóló bizonyságtétel, akiben Isten cselekedett és cselekszik, és

ezt szembesíti a 16. század keresztyén lelkiségével és egyházi gyakor-

latával. Az igehirdetés és a tanítás kérdésében az Ágostai hitvallás

nem ad alapot teológiai divatok követésére, mert a keresztyénség és

krisztushit lényegét, az evangélium középponti üzenetét fogalmazza

meg. Éppen ezzel ad olyan mértéket, amely még arra is alkalmas, hogy

esetleg az egyik vagy a másik ponton, éppen az evangélium tiszta ta-

nítása érdekében, kritikus kérdéseket szegezzünk akár magának az

Ágostai hitvallásnak is.

525 Egészében az óegyházi hitvallások szerkezetét ismeri fel az Augustanában, de

a részleteket tekintve a fentiektől eltérő belső logikát lát Beisser, Friedrich: Hoff nung

und Vollendung. Gütersloher Veragshaus Gerd Mohn: Gütersloh, 1993. (Handbuch

Systematischer Th eologie. Herausgegeben von Carl Heinz Ratschow. Band 15) 77. (Itt

a jegyzetben).526 Bruckner, in: Emlékkönyv 1930: 26.

188

AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS MA IS ÉRVÉNYES

A történeti áttekintés érzékeltette, hogy az Augustana korán közjogi

és egyházjogi jelentőséget nyert. Közjogi szerepe azt jelentette, hogy

a hatóságok engedélyezték vagy eltűrték a rá hivatkozók vallásgya-

korlatát. Ma azonban már más alapon történik a keresztyén fele-

kezetek állami elismerése. Egyházjogi szerepében olyan mértékként

kezelték, amelynek alapján megvizsgálták az evangélikus lelkészek

egyházi szolgálatát. Az Ágostai hitvallás iránti elkötelezettség és hű-

ség az evangélikus egyház hivatalos szolgálatának fontos mértéke és

feltétele. Mint a legelterjedtebb evangélikus hitvallási irat mindmáig

őrzi ezt a szerepét, még ha a formák sokat változtak is. Mivel a 16.

századi Európa történelmébe ágyazódik bele az Augustana keletke-

zése, nincs mit csodálkozni azon, hogy más korokban és más kultú-

rákban kevésbé érzik érthetőnek vagy magukhoz közelinek ezt a hit-

vallást. Ennek kiemelkedő példája volt az indonéziai batak egyház

esete, amely elutasította az Ágostai hitvallás formális elfogadását,

amikor a Lutheránus Világszövetségbe felvételét kérte, noha a világ-

szövetség tanításbeli közös alapja ez a hitvallás. Amikor azonban a

batak egyház elküldte tanításának összefoglalását,527 felvették a világ-

szövetségbe (1952), mert nem az évszázadokkal korábban megfogal-

mazott szavak elismerésére tekintettek, hanem az annak megfelelő

tartalomra.

Megszívlelendő fi gyelmeztetés, hogy a hitnek egy bizonyos időben

történt hitvallását nem szabad – mintegy az igei-bibliai kinyilatkoz-

tatás mellé téve – második kinyilatkoztatásnak tekinteni. Ez meg-

történhet akkor, ha a 16. század reformátori bizonyságtételét korából

kiszakítva minden időre szóló válasznak tekintik. A reneszánsz kort

csodálattal töltötte el és valósággal lenyűgözte az ókori görög-római

kultúra örökségének újbóli felfedezése a 15. században. Valami ha-

527 Glaubensbekenntnis der HKBP. In: Das Bekenntnis im Leben der Kirche. Stu-

dien zur Lehrgrundlage und Bekenntnisbindung in den lutherischen Kirchen. He-

rausgegeben von Vilmos Vajta und Hans Weissgerber. Lutherisches Verlagshaus:

Berlin, Hamburg, 1963. 214–223. o.

189

sonló történt a 16. században, amikor a reformáció újra rátalált Isten

igéjének eleven hangjára a Szentírásban. Mindkét újrafelfedezés meg-

változtatta Európa képét, magával ragadott egyes embereket és tár-

sadalmakat. A reformációt követő későbbi nemzedékek ezt a kincset

igyekeztek megőrizni, ezért ismételték, rendszerezték az így nyert

felismeréseket, de annyira tisztelték azokat, hogy sem szükségét iga-

zán nem érezték, sem bátorságuk nem volt mindig elég arra, hogy

ennek nyomán a saját hangjukon és saját korukhoz szóljanak. A kor

szellemi erőfeszítéseit, szellemi munkáját a teológiában az a törekvés

jellemezte, hogy minél több és minél nagyobb régi vagy új tekintély-

re, minél több szentírási helyre, neves egyházi atyákra vagy zsinatok-

ra hivatkozhassanak. Ezért elsősorban a teológiával kapcsolatosan

szoktak a 16. század végétől a vallásos élet és gondolkodás lendüle-

tének megmerevedéséről, negatív értelemben igazhitűségről (orto-

doxiáról) beszélni. Hasonló volt azonban a helyzet a természettudo-

mányokban és a fi lozófi ában is, mert ott is azt tartották, hogy a múlt

eredményeit megismerve minden kérdésre választ kaphatnak.528 Meg-

írásakor mi sem állt távolabb a hitvallás megfogalmazóitól, mint ké-

sőbbi századok számára valami kötelezőt írni. Egész biztosan nagyon

csodálkoznának, ha azt látnák, hogy az utánuk következő korok ke-

resztyénei az ő 16. századi hitvallásukat úgy tekintik, mint amely min-

den későbbi kor minden kérdésében eligazítást nyújt. A hitvallás nem

egy nem létező, elképzelt ideális állapot megvalósítását tűzi ki az egy-

ház és az egyes keresztyének céljául, hanem Jézus Krisztus hirdetését

és követését a mindenkori ma világában. A megszüntetett visszaélé-

sekről szóló hét cikket ezért sem szabad elszakítani az első huszonegy

ún. fő hitcikktől, mert bár egészen gyakorlati kérdéseket tárgyalnak,

de illusztrálják, miként értelmezték konkrét problémák kapcsán a

krisztusi megváltást az ingyen kegyelem felől. Ma az igazi, biblikus,

keresztyén hit frontvonala minden bizonnyal nem egészen ugyanott

húzódik, mint a reformáció idejében, noha számos problémafelvetés

528 Simonyi Károly: A fi zika kultúrtörténete a kezdetektől 1990-ig. Negyedik, át-

dolgozott kiadás, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998. 170–171.

190

vagy éppen érvelés meglepően érvényes és aktuális még ma is. Mind-

ebből az következik, hogy az egykor eleven és bátor hitvallás puszta

elismétlése nem jár automatikusan ugyanazzal az elevenséggel, mint

egykor, és olyan bátorság sem kell hozzá, mint egykor. A puszta meg-

ismétléssel ezért semmiképpen sem teljesítjük a mai bizonyságtétel

feladatát.529

Elfogadni, de elvetni is tudatosan csak azt lehet, amit megismer az

ember. A megértésnek is ez az útja. Van abban valami megkapó, hogy

azt az iratot, amelyet egykor – felolvasása után hat héttel – megcá-

foltnak tekintettek ellenzői, 450 évvel később ugyanazoknak az ellen-

zőknek a lelki-szellemi utódai és örökösei elfogadását fontolgatták. A

lutheri egyháznak – tagjainak és szolgálattevőinek – is hasznára vál-

na névadó hitvallásának megismerése. Magyarországon is. Nem azért,

hogy szólamszerűen ismételgessük, hanem hogy mérlegre tegyük és

a tiszta evangélium tanításában kövessük.

AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS

ÖNVIZSGÁLATRA HÍV

Az Ágostai hitvallás háromszorosan is önvizsgálatra hív.

Önvizsgálatra hívja elsősorban természetesen az evangélikusságot.

Nem azt kívánja ugyanis, hogy meg nem értett frázisként idézgessük,

hanem azt, hogy újra és újra megvizsgáljuk, a Szentírás mérlegére

tegyük, megértsük és éljük. Az önvizsgálat része kell legyen az is, hogy

ehhez a megmért, kipróbált mértékhez mérjük egyéni kegyességün-

ket, gyülekezeti életünket, az igehirdetést és bármilyen tanítást, vala-

mint egyházunk minden szolgálatát. Az ilyen önvizsgálat következmé-

nye lehet a hirdetett igére, a Szentírás szavára való alaposabb odafi gye-

lés és az ennek megfelelő fontossági sorrend (prioritások) kialakítása

– minden vonatkozásban. Újra végig kellene gondolni, hogy a hit el-

sőbbsége a szervezettel, a struktúrával, a formális dolgok kal szemben

529 Vö. Hafenscher 1980: 69–98.

191

nem feltétlenül rendetlenség vagy összevisszaság, nem feltétlenül ké-

nyelmeskedés vagy tétlenség, nem feltétlenül beletörődés a rosszba,

nem feltétlenül megtűrése a bűnnek, hanem a keresztyén élet gazdag

gyümölcstermése lehet. Mi szükséges ahhoz, hogy ez egyre teljeseb-

ben megvalósuljon? Jobb szervezés, szigorúbb egyházfegye lem, ügye-

sebb gyülekezetpedagógia, vagy az evangélium igéjének még tisztább

hirdetése? Ha az előbbieket tartjuk fontosabbnak, evangé likusok va-

gyunk-e még? Ha az utóbbit, tehetünk-e érte valamit? Mind ennek az

alapja az, amiért örömmel nevezzük magunkat evangéli kusnak: gaz-

dagon megajándékozottak vagyunk már ebben az életben és majd az

elkövetkezőben Jézus Krisztus által, aki eljött értünk, szen vedésével

és áldozatával megszabadított a bűntől, országol és ural kodik, hogy

„megszentelje azokat, akik benne hisznek” (III. cikk). A hit által való

megigazítás semmiképpen sem azt jelenti, hogy félünk bármit is ten-

ni, akarni, nehogy az „egyedül kegyelemből” elvét meg sértsük.

Önvizsgálatra hívja az élet értelmét kereső és Istent nem találó vi-

lágot. Sokszor hangoztatott vélemény, hogy a 16. század embere a

kegyelmes Istent kereste, miközben az ítélő és büntető Istentől rette-

gett, a 20. és 21. század embere azonban, aki nem retteg Istentől, és

nem foglalkozik üdvösségével, azt kérdezi, hogy van-e egyáltalán Is-

ten, és hol található? A két kérdés különbözősége frappánsan érzé-

kelteti, mennyire más a két kor gondolkodása és emberi helyzetértel-

mezése. Az eltérés ellenére a kettő közelségéről is lehet beszélni, ép-

pen a reformáció új felismeréseire fi gyelve. A Szentírás alapján a

reformáció a 16. század utolsó ítélettől rettegő emberének a Jézus

Krisztusban irgalmasan hozzánk lépő és gyógyítóan cselekvő Istenre

mutatott. Nekünk pedig, 20. és 21. századiaknak – akik az kérdezzük,

van-e ura a világnak és ki az, van-e az életnek értelme, és hogyan le-

hetünk képesek tűrhetően együtt élni ezen a földön – valami olyasmit

mond, hogy a Jézus Krisztusban megismerhető és hozzánk forduló

Isten kézben tartja a világot, egymás legyőzésével sehová, míg egymás

felkarolásával, megbocsátással messzire juthatunk. Mindkét korszak-

nak szól: a legnagyobb, a végső dolgokat, az elengedhetetlenül szüksé-

geset csak ajándékba kaphatjuk.

192

Önvizsgálatra hív az ökumenében is. Az egy szükséges dologra kon-

centrálunk-e? Készek vagyunk-e úgy ragaszkodni drága hitünkhöz,

hogy közben az egységet is fontosnak és védendőnek tartjuk, és a hit

igazsága miatt nem becsüljük-e le az egységet, az egység kedvéért

pedig nem fordítunk-e hátat a hit felismert igazságának?

A XXVIII. cikk az egyházi hatalmat nem emberi erőre, hanem az

igére alapozza. Érdemes mérlegre tenni az ökumenikus törekvéseket:

valóban az igében, a tiszta evangéliumban bízik-e a keresztyénség,

vagy számbeli növekedésében, tekintélyének gyarapodásában, nyil-

vános elismerésben és ezekhez hasonlókban?

Minden kornak el kell gondolkodnia, hogy az egyházi gyakorlat és

tanítás, úgy, amint végzik és jelen van, ténylegesen mit mond a Krisz-

tus által szerzett megváltásról.

Az Ágostai hitvallás nem kész megoldást ad a kezünkbe, hanem

arra serkent, hogy megmérjük a Szentírás mérlegén, és mi is megte-

gyük a magunk korában, a magunk korának szólóan, amit az egyko-

riak megtettek: tegyünk tanúságot kortársaink előtt a megigazító, az

embert emberséggel újra megajándékozó Istenről.

193

Életrajzi adatok

VI. ADORJÁN vagy Hadriánus (1459–1523). 1491–1507 Lővenben tanul,

majd teológiát tanít. 1507-től I. Miksa császár unokájának, Habsburg Ká-

rolynak a nevelője, aki távollétére Spanyolország kormányzásával bízza

meg. 1522– 1523 között pápa.

AGRICOLA, Johann (Eisleben, 1492 – Berlin, 1566), evangélikus teológus,

re formátor. Lipcsében, Wittenbergben tanul, a korai Luther és Melanch-

thon nagy hatással van rá. Wittenbergben, Eislebenben tanít. Elhatárolódik

Th o mas Müntzertől. A törvény értelmezésének kérdésében vitázik Me-

lanchthonnal (1527), Lutherrel (1537).

AGRICOLA, Stephan (Abensberg, 1491 – Eisleben, 1547), teológus, pap.

1525 lutheri prédikátor Augsburgban. Ellenfele Zwingli úrvacsoratanának,

aláírója a Marburgi és a Schmalkaldeni cikkeknek. Utoljára Eislebenben

lelkész.

ALBRECHT, Brandenburgi Albrecht (Cölln, 1490 – Mainz, 1545). Bátyjának,

I. Joachim választófejedelem terjeszkedő politikája következtében fi atalon

magas egyházi méltóságokhoz jutott. Halberstadt püspöke és Magdeburg

érseke (1513), mainzi érsek és választófejedelem (1514), bíboros (1518).

A mainzi érsekség helyzetét volt hivatott megszilárdítani az a búcsú, amely

a reformáció megindulásához vezetett. Humanista műveltségű, a huma-

nizmust és a reneszánsz művészetet az egyik leginkább bőkezűen támoga-

tó mecénás, aki a régi egyházat és hitet védelmezte, de kezdetben a bé kés

megoldást pártolta.

BEYER, Christian (Beier, Baier, Bayer formában is előfordul), jogász, 1522-től

Wittenberg polgármestere, az augsburgi birodalmi gyűlés idején a szász

választófejedelem hivatalban levő kancellárja.

194

BRENZ, Johannes (Weil der Stadt, 1499 – Stuttgart, 1570), reformátor. 1514

Heidelbergben tanul. 1518 Luther heidelbergi disputációja nagy hatással

van rá. 1522 Schwäbisch Hall prédikátora, ahol bevezeti a reformációt, meg-

szervezi az egyházat. 1529-től szinte minden vallási tárgyaláson részt vesz.

Az augsburgi interim miatt (1548) elveszti állását. 1553 után Württemberg-

ben szervezi az egyházat. A tridenti zsinatra elkészíti a Confessio Virtem-

bergica-t (1551). 1535-ben írt kátéja 500-nál több kiadásban jelent meg.

BRÜCK, Gregor von (Brück bei Potsdam, 1485 – Jena, 1557), jogász. 1519

– Bölcs Frigyes tanácsosa, János szász választófejedelmi kancellárja, 1529

“a ház tanácsosa élethossziglan”. A Schmalkaldeni Szövetség létrehozásá-

nak megszervezője, a fejedelemség alkotmányának elkészítője.

BUCER, Martin (Schlettstadt, 1491 – Cambridge, 1551), teológus. 1507 –

dominikánus. Tanulmányai alatt Erasmus hatása alatt. 1518 – Luther hei-

del bergi disputációja maradandó hatással van rá. 1523-ban érkezik a

Zwingli tanaihoz húzó Strassburgba. Capitoval együtt a Confessio Tetra-

politana egyik szerzője. Melanchthon közreműködésével sikerül Lutherrel

megegyezésre jutni az úrvacsora kérdésében (Wittenbergi konkordia,

1536), amelyhez a legtöbb délnémet város csatlakozik. Hessenben bevezeti

a konfi rmációt.

BUGENHAGEN, Johannes (Wollin, 1485 – Wittenberg, 1558), evangélikus

teológus. 1521 –Wittenbergben, 1522-től exegetikai előadások, 1523 –

városi lelkész, 1533 – professzor. Barátság Lutherrel, akinek lelkigondozója

is. Az északnémet tartományok egyházi rendjeinek a kidolgozója.

CAMERARIUS, Joachim (Bamberg, 1500 – Lipcse, 1574), fi lológus, humanis-

ta. Tanulmányok: Lipcse, Erfurt, Wittenberg. Közeli barátság Melanch-

thon nal, akinek ajánlására 1526-ban az új nürnbergi gimnázium rektora

lesz, és akinek segítségére van az Augustana munkálataiban. 1535 – Tübin-

gen ben, 1541 – Lipcsében professzor, mindkét helyen vezeti az egyetem

újjá szer vezését. Egyházi énekszerző, klasszikus művek és életrajzok ki-

adója. Nagy levelezése kortörténeti forrás.

CAMPEGGIO, Lorenzo (Milánó, 1474 – Róma, 1539), jogász. 1493 után

Páduában, 1499 után Bolognában jogot tanít. 1509 – felesége meghal,

egy házi pályára lép. 1512 – püspök, 1520 – lemond. Ismételten követség-

ben jár a császárnál, 1518–19 és 1528–29 között legátus Angliában. 1523

– Anglia protektora a pápai kúriában. Pápai legátus a birodalmi gyűléseken:

1524 – Nürnberg, 1530 – Augsburg, 1532 – Regensburg. A lutheránusok-

kal folyó vita erőszakos megoldását elkerülhetetlennek tartotta. A 16. szá-

zad egyik legjelentősebb kúriai diplomatája.

195

CAPITO, Wolfgang Fabricius, (Hagenau, 1478/1472? 1481? – Strassburg,

1541), humanista és reformátor. Tanulmányok: Ingolstadt, Heidelberg.

1515 – Freiburg: teológiai doktor. Prédikátor: 1512–1515 – Bruchsal,

1515–1520 – Basel, 1520 – Mainz. Szoros kapcsolat Erasmusszal. 1523

– Strassburg: a reformáció oldalára áll. Bucerrel együtt a Confessio Tet-

rapolitana egyik szerzője.

COCHLAEUS vagy Cochläus, Johannes (Raubersried bei Wendelstein, 1479

– Breslau, 1552), teológus, pap. Tanulmányok: Köln, Bologna, 1517 – Fer-

rara: teológiai doktor, 1518 – Róma: pappá szentelés. Eleinte rokonszen-

vezett a reformációval, de Luthernek az egyház babilóni fogságáról írt

műve után a reformáció egyik legtermékenyebb ellenfele lett (200 irat).

1528-tól Szász György hercegnek, a régi hit védelmezőjének és Luther

hajlíthatatlan ellenfelének tanácsadója. 1530 – Augsburg: közreműködik

a Cáfolat megírásában.

CRUCIGER, Caspar (Lipcse, 1504 – Wittenberg, 1548). 1525 – Magdeburg:

iskolamester, 1528 – Wittenberg: egyetemi tanár és a vártemplom ige-

hirdetője. 1539 – részvétel Lipcse reformációjában, valamint számos val-

lási tárgyaláson. Közel állt Melanchthonhoz, ezért Luther szigorú követői

támadták.

ECK, Johannes (Egg, 1486 – Ingolstadt, 1543), teológus. Tanulmányok:

Heidelberg, Tübingen, Köln, Freiburg. 1508 – Strassburg: pappá szentelés.

1510 – Freiburg: teológiai doktor, majd professzor Ingolstadtban. 1517-től

a 95 tételről személyes vitája Lutherrel. 1519-ben Luther ellenfele a lipcsei

vitában. 1520 – közreműködik a Luther elleni pápai bulla (Exsurge Domi-

ne) megfogalmazásában és kihirdeti Németországban. 1525 – összeállítja

Luther eretnekségeit, ez a kézikönyve (Enchiridion) 121 kiadásban és for-

dításban ismert, így a 16. századi katolikus irodalom egyik legelterjedtebb

irata. Az augsburgi birodalmi gyűlésre adta ki híres 404 tételét. Részt vesz

a Cáfolat megírásában, de az augsburgi közvetítő tárgyalásokban is olykor

nagy kompromisszumkészséget tanúsítva. Egész életében aktív részvevő-

je volt a Lutherrel, Zwinglivel, az újrakeresztelőkkel folytatott vitáknak

szóban és írásban.

ERNŐ, Hitvalló Ernő, braunschweig-lüneburgi herceg (1497–1546).

FABRI vagy Faber, Johannes (Leutkirch, Allgäu, 1478 – Wien, 1541), jogász,

teológus. Jogi, nyelvi és teológiai tanulmányok: Tübingen, Freiburg. Szá-

mos egyházi javadalom élvezője. 1523–24-től Habsburg Ferdinánd udva-

ri tanácsosa és gyóntatója, 1530-tól bécsi püspök, ő hangolta össze a Cá-

folatot készítő bizottság munkáját.

196

Habsburg I. FERDINÁND (Alcalá, 1503 – Bécs, 1564), Habsburg V. Károly

német-római császár és Habsburg Mária (II. Lajos magyar király felesége)

testvére, osztrák főherceg. 1526 magyar és cseh király, 1531 római király,

1556 német-római császár. Fivérének lojális segítője a birodalomban, de

a protestáns fejedelmekkel a kiegyezést keresve, ugyanakkor a katolikus

egyházat minden eszközzel támogatva.

I. FERENC (Cognac, 1494 – Rambouillet, 1547), francia király (1515–1547).

Az Észak-Itália birtoklásáért folyó versengésben V. Károly császár ellen-

fele.

FRIGYES, Bölcs Frigyes (Torgau, 1463 – Lochau, 1525), szász választófeje-

delem. A német fejedelmek jogainak és hatalmának védelmezője. 1502 –

meg alapítja a wittenbergi egyetemet. 1517-től kezdve Luther védelmezője,

nem követője. 1524-ig a hagyományos misét tartatta a wittenbergi vár-

temp lomban, ahol ereklyegyűjteménye is volt. Halála előtt két szín alatt

vett úrvacsorát.

FÜLÖP (Marburg, 1504 – Kassel, 1567). 1518 – hesseni tartománygróf. Döntő

szerepe volt 1522–23-ban Franz von Sickingen, 1525-ban a paraszt háború,

1534–35-ben a münsteri újrakeresztelők katonai leverésében. 1521-től a

reformáció oldalán, teológiailag is képzett. 1527 – megalapítja a marbur-

gi egyetemet. 1529 – a marburgi párbeszéd összehívásával a protestánsok

egységét akarja megvalósí tani. Politikáját meghatározza Habsburg-elle-

nessége. Tekintélyét vesztette azzal, hogy bigámiában élt. A schmalkalde-

ni háborúban János Frigyes választófejedelemmel együtt csatát vesztett,

és a császár fogságába esett, ahonnan csak évek múlva szabadult ki.

GATTINARA, Mercurio Antonio di (†1530), bíboros, V. Károly nagykancel-

lárja.

GYÖRGY, Brandenburgi György, Kegyes vagy Jámbor György (Ansbach, 1484

– Ansbach, 1543). 1515–43 – brandenburg-ansbachi őrgróf. A lutheri

reformáció egyik előharcosa. A mohácsi csatamezőn elhunyt magyar ki-

rály, II. Lajos egykori nevelője. 1529 – a speyeri protestáció, 1530 – az

Ágostai hitvallás aláírója. Az őrgrófságban bevezetett egyházi rend min-

tául szolgált más fejedelemségeknek is. Kímélte a képeket és oltárokat, de

az egyházi javakra rátette a kezét.

GYÖRGY, Szakállas György (1471–1539). 1500 – szász herceg. Kezdetben

Tetzel búcsúcéduláinak ellenzője, a Luther és Eck között folyt 1519-es

lipcsei vita támogatója, de hamarosan Luther és a reformá ció éles ellen-

fele, vitairatokkal is, noha bizonyos reformokat igyekezett bevezetni. Ha-

lála után Lipcsében is bevezették a reformá ciót.

197

II. GYULA (Guiliano della Rovere) (1453–1513), pápa 1503–1513 között,

1512-ben összehívta az 5. lateráni zsinatot, amely reformokról is tanács-

kozott.

HEDIO, Caspar (Ettlingen, 1494/95 – Strassburg, 1552), teológus, történész,

fordító. 1523 – Mainz: a teológia doktora és Strassburgban prédikátor.

1549 – a strassburgi egyházi konvent elnöke. Több ókori és középkori

egyházi mű fordítója.

JÁNOS, Állhatatos János (1468–1532), szász választófejedelem 1525–32,

Bölcs Frigyes fi vére és utóda. 1526-ban lutheri egyházi rendet vezet be,

1531-ben részt vesz a Schmalkaldeni Szövetség megalapításában.

JÁNOS FRIGYES, a Nagylelkű (Torgau, 1503 – Weimar, 1554), szász herceg.

Állhatatos János fi a és utóda, választófejedelem 1532–1547 között. 1520-tól

közeli kapcsolatban Lutherrel, a reformáció egyik fontos politikai támo-

gatója Speyerben (1529), Augsburgban (1530), a Schmalkaldeni Szövet-

ségben (1531–1547). Vallásilag hajlíthatatlan, politikailag kiegyezésre tö-

rekvő. 1547-ben ő is a császár fogságába kerül öt évre, és elveszíti a választó-

fejedelmi címet, fejedelemségének is egy részét.

I. JOACHIM (Stendal, 1484 – Cölln, 1535). Humanista műveltséget kapott,

és már kiskorúként brandenburgi választófejedelem (1499–1535). Testvére

Albrecht mainzi érsek, akit több püspöki javadalom megszerzésében is

segített, ezért maga is érdekelt volt a búcsúcédulák árusításában. 1521, a

wormsi birodalmi gyűlés óta Luther elszánt ellenfele, aki mindvégig a bi-

rodalmi átok végrehajtásán fáradozott. Tagja volt az óhitű fejedelmek szö-

vetségeinek (1525 Dessau, 1533 Halle).

JONAS, Justus (Nordhausen, 1493 – Eisfeld, 1555), jogász és lutheránus

teológus. Tanulmányok: Erfurt, Wittenberg. 1518 – Erfurt: jogi előadások.

1519 – Erasmushoz utazik, 1521 – Luthert elkíséri Wormsba, wittenber-

gi esperes, teológiai doktor, teológiai professzor, 1523–33 – dékán. Barát-

ság Lutherrel. A reformáció több iratának fordítója. 1541 – Hallében, 1544

– szuperintendens. Innen a schmalkaldeni háború miatt kiutasítják.

V. KÁROLY, Habsburg Károly (Gent, Németalföld, 1500 – Extremadura,

Spanyolország, 1558). Nevelője többek között utrechti Adrián (a későbbi

VI. Hadrianus pápa), majd Rotterdami Erasmus. Tizenöt évesen nagyko-

rúvá nyilvánítják, Burgundia hercege (1515–), tizenhat évesen magának

követeli anyai nagyapja, Ferdinánd spanyol trónját, így királya lett az egye-

sített spanyol birodalomnak (1516–), amelynek már tengerentúli birtokai

is vannak. Német-római császár (1519–1556). A spanyol világbirodalom

megteremtője. Uralkodásának évtizedeit egyszerre jellemezte a lenyűgöző

198

erő és a kivédhetetlen gyöngeség. Hatalmáról 1556-ben lemondott, és

Spanyolországba vonult vissza.

VII. KELEMEN, Medici (Firenze, 1478 – 1534). 1513 – Firenze püspöke és

bíboros. 1523 – VI. Adorján utódjaként pápa. Inkább itáliai reneszánsz

uralkodó, aki I. Ferenccel és a törökkel V. Károly észak-itáliai befolyása

ellen küzd. Pápasága alatt ment végbe a nyugati egyház szakadása.

MELANCHTHON, Philipp (Bretten, 1497 – Wittenberg, 1560), humanista

és reformátor. Tanulmányok: Heidelberg, Tübingen. 1518 – Wittenberg:

görög tanár, 1519 – biblikus baccalaureátus, nyíltan Luther oldalára áll.

1521 óta a reformáció egyik szóvivője, az első protestáns dogmatika (Loci

communes) szerzője. Szerteágazó előadói és szerzői tevékenysége mellett

az egyház egységének megőrzésén fáradozik, részvevője a vallási tárgya-

lásoknak. Az Ágostai hitvallás (1530) és Védőirata (1531), valamint az

Értekezés a pápa hatalmáról és elsőbbségéről (1537) szerzője, mindhárom

az evangélikus egyház hitvallási irata. Barátság Lutherrel, bár ellentéteik

is voltak, de törésre nem került sor. Luther halála után krüptokálviniz-

mussal, krüptokatolicizmussal is megvádolták. “Németország tanítója”

(Praeceptor Germaniae).

MENIUS, Justus (Fulda, 1499 – Lipcse, 1558), reformátor. Tanulmányok:

Erfurt, Wittenberg (Luther, Melanchthon). 1523 – Mühlberg, 1525 –

Erfurt: lelkész, 1529 – Eisenach és 1549 – Gotha: szuperintendens. Részt

vesz a vizitációkban, a marburgi párbeszéden, a Wittenbergi konkordia

tárgyalásain, a schmalkaldeni konventen, a Ha genauban és Wormsban

folyó vallási tárgyalásokon.

MYCONIUS, Oswald (Luzern, 1488 – Basel, 1552), svájci reformátor. Hu-

manista tanulmányok után iskolamester: Basel, Zürich, 1519 – Luzern.

1522-ben lutheránusként elűzik, Einsiedelnben tanít, 1524-től Zwingli

barátja, munkatársa annak haláláig Zürichben. 1532-től Baselben, a báze-

li hitvallás az ő munkája.

OEKOLAMPADIUS, Johannes (Weinsberg, Württemberg, 1482 – Basel,

1531), humanista és Basel reformátora.

OSIANDER, Andreas (Gunzenhausen, 1498 – Königsberg, 1552), Nürnberg

reformátora.

SCHNEPF, Erhard (Heilbronn, 1495 – Jena, 1558). Tanulmányok: Erfurt,

Heidelberg. Tanúja Luther heidelbergi disputációjának. 1520 – Weinsberg,

1524 – Wimpfen, 1526 – Weilburg: evangélikus prédikátor. 1528 – Mar-

burg: professzor. Hesseni Fülöpöt kíséri Speyerbe (1529), Augsburgba

199

(1530). 1534 – Stuttgart: Württemberg reformációja. Mozgalmas élete

során számos vallási tárgyalás részvevője.

SPALATIN, Georg (Spalt bei Nürnberg, 1484 – Altenburg, 1545), evangélikus

teológus, humanista, jogász, fejedelmi tanácsadó. Tanulmányok: Erfurt,

Wittenberg. 1508 – pappá szentelés. Ezután Torgauba hívják hercegi ne-

velőnek, ahol könyvtáros, titkár, történetíró is. 1511-től Wittenbergben

él. Lutherrel 1514-től áll kapcsolatban, és közvetít a fejedelem és a refor-

mátor között. A választófejedelem halála után, 1525-ben megházasodik,

lelkész, majd szuperintendens Altenburgban, részt vesz a vizitációkban.

Tanácsadója János és János Frigyes szász választófejedelmeknek is.

STURM, Jakob (Strassburg, 1484 – uo., 1553), szülővárosának egyik vezetője,

aki ott a reformáció bevezetésén fáradozott több teológussal együtt. Az

augsburgi birodalmi gyűlésen ő nyújtotta át a Confessio Tetrapolitanat,

fontos szerepe volt a Schmalkaldeni Szövetségben.

ULRICH (Reichenweier, 1487 – Tübingen, 1550), 1498 württembergi herceg.

WIMPINA, Konrad (Wimpfen, 1460 – Amorbach, 1531), teológus. Tanul-

mányok: Lipcse, Frankfurt (Odera). 1506-tól az utóbbi helyen teológiát

oktatott. 1517-től vett részt a reformáció és a Luther körüli vitákban a

római hit védelmezőjeként. A Cáfolat egyik szer zője.

ZWINGLI, Ulrich (Huldrych) (Wildhaus, 1484 – Kappel, 1531), Zürich re-

formátora.

200

Irodalom

1. AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS SZÖVEGÉNEK LÁBJEGYZETEIHEZ

HASZNÁLT FORRÁSOK

Az Ágostai Hitvallás. Latinból fordította, bevezetéssel s jegyzetekkel ellátta

Paulik János. Második, javított kiadás. Luther-Társaság: Budapest, 1900.

Az Ágostai Hitvallás. Latinról fordította Paulik János. Harmadik, javított

kiadás. Luther-Társaság: Budapest, 1930. 80 o. (A Luther-Társaság kiad-

ványai, Új sorozat XI.)

Az Ágostai Hitvallás, mely a győzhetetlen V. Károly császár őfelségének az

ágostai birodalmi gyűlésen adatott át az 1530. esztendőben. Az eredeti

latin szöveg után magyarra fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta

[id.] D. Dr. Prőhle Károly. Székely és Társa könyvnyomdája, Sopron, 1930.

Az Ágostai Hitvallás, mely a győzhetetlen V. Károly császár őfelségének az

ágostai birodalmi gyűlésen adatott át az 1530. esztendőben. Az eredeti

latin szöveg után magyarra fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta

[id.] D. Dr. Prőhle Károly. Második kiadás. Harangszó, Győr, 1943.

Das Augsburgische Bekenntnis Deutsch 1530–1580. Revidierter Text. He-

rausgegeben von Günther Gassmann in Zusammenarbeit mit Niels Has-

selmann, Jürgen Jeziorowski, Gottfried Klapper, Albert Mauder und Lutz

Mohaupt. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1978.

Das Augsburgische Bekenntnis. Studienausgabe. Herausgegeben und erläu-

tert von Jürgen Lorz im Auftrag des Lutherischen Kirchenamtes der Ve-

reinigten Evangelisch-Lutherischen Kirche Deutschlands. Vandenhoeck

& Ruprecht, Göttingen, 1980.

201

Th e Book of Concord. Th e Confessions of the Evangelical Lutheran Church.

Edited by Robert Kolb and Timothy J. Wengert. Translated by Charles

Arand, Eric Gritsch, Robert Kolb, William Russell, James Schaaf†, Jane

Strohl, Timothy J. Wengert. Fortress Press, Minneapolis, 2000.

Konkordia könyv. Az Evangélikus Egyház hitvallási iratai. Evangélikus Egye-

temes Sajtóosztály, Budapest, 1957. I. kötet: Az egyetemes hitvallások. Az

Ágostai Hitvallás. Az Ágostai Hitvallás Apológiája. [Nagy Gyula fordí-

tása.]

Prőhle Károly: Luther Márton négy hitvallása. A keresztyén ember szabad-

ságáról. A Kis Káté. A Nagy Káté. A keresztyén hit főtételei. Fordította és

a bevezetést írta: Prőhle Károly. Evangélikus Sajtóosztály, Budapest 1983.

2. AZ ÁGOSTAI HITVALLÁS TÖRTÉNETÉHEZ

FELHASZNÁLT IRODALOM

Az Ágostai Hitvallás. Latinból fordította, bevezetéssel s jegyzetekkel ellátta

Paulik János. Második javított kiadás. Luther-Társaság, Budapest, 1900.

Austin, Charles: Der Reichstag zu Augsburg 1530: Hoff nung auf eine Ver-

söhnung. LWB-Pressedienst Nr. 42, vom 18. Oktober 1978, 5–6. o.

Brecht, Martin: Martin Luther. Zweiter Band: Ordnung und Abgrenzung der

Reformation 1521–1532. Calwer Verlag, Stuttgart, 1986.

Brodarics István: Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott

csatájáról. Fordító Kardos Tibor. Az előszót és a jegyzeteket írta Szigethy

Gábor. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983. (Gondolkodó magyarok)

Bruckner Győző: Az 1530. évi augsburgi birodalmi gyűlés. A Confessio Au-

gustana és magyarországi variánsai. In: Emlékkönyv az Ágostai Hitvallás

négyszázados évfordulója ünnepére. Írták a Tiszai Ág. Hitv. Ev. Egyház-

kerület Miskolci Jogakadémiájának tanárai. Miskolc, 1930. 1–111. o.

Bruckner Győző: Az Ágostai Hitvallás világátformáló ereje. Luther-Társaság,

Budapest, 1930. (A Luther-Könyvtár és Múzeum füzetei. Szerkeszti D.

Kovács Sándor. Új sorozat V. 16.)

[BSLK] Die Bekenntnisschriften der evangelisch-lutherischen Kirche. He-

rausgegeben im Gedenkjahr der Augsburgischen Konfession 1930. 2. ver-

besserte Aufl age. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1955.

Bucsay, Mihály† – Csepregi, Zoltán: Th esen des Pfarrkonvents in Nagyvárad

(Grosswardein), 1544. In: Reformierte Bekenntnisschriften. Herausgege-

ben im Auftrag der Evangelischen Kirche in Deutschland von Heiner

202

Faulenbach und Eberhard Busch. Bd. 1,2: 1535-1549. Neukirchener: Neu-

kirchen-Vluyn, 2006. 429-438. [A tételek latin szövegével együtt.]

Bucsay, Mihály† – Csepregi, Zoltán: Das Bekenntnis der Synode zu Erdőd

von 1545. In: Reformierte Bekenntnisschriften. Herausgegeben im Auftrag

der Evangelischen Kirche in Deutschland von Heiner Faulenbach und

Eberhard Busch. Bd. 1,2: 1535-1549. Neukirchener: Neukirchen-Vluyn,

2006. 439-448. [A hitvallás latin szövegével együtt.]

Csepregi Zoltán: Zsidómisszió, vérvád, hebraisztika. Ötven forrás a refor-

máció és a zsidóság kapcsolatának kérdéséhez. Luther Kiadó, Budapest,

2004.

Csepregi Zoltán: 475 éves az Ágostai Hitvallás. Evangélikus Élet (LXX/26)

2005. június 26. http://szabadegyetem.lutheran.hu/200504.htm (letöltés:

2005. április 26.)

Dantine, Wilhelm: Die Ökumene der Zukunft. Amt und Gemeinde (31)

1980/2, 21–23. o.

Denzinger, Heinrich – Hünermann, Peter: Hitvallások és az egyház tanító-

hivatalának megnyilatkozásai. Fila Béla és †Jug László fordításának fel-

használásával összeállította Romhányi Beatrix és Sarbak Gábor. Szerkesz-

tette: Burger Ferenc. Örökmécs Kiadó, Bátonyterenye – Szent István Tár-

sulat, Budapest, 2004.

[EKL2] Evangelisches Kirchenlexikon. Kirchlich-theologisches Handwörter-

buch. Unter Mitarbeit von Robert Frick, Hans Heinrich Harms, Wilfried

Joest, Hermann Noack, Kurt-Dietrich Schmidt, Georg F. Vicedom, He-

inz-Dietrich Wendland, Hans Walter Wolff . Herausgegeben von Heinz

Brunotte und Otto Weber. 2., unveränderte Aufl age. Vandenhoeck & Rup-

recht, Göttingen, 1961–62.

Fabiny Tibor: Az Ágostai Hitvallás hazai útja. In: Fabiny Tibor / Hafenscher

Károly: Négyszázötven éves az Ágostai Hitvallás. Evangélikus Sajtóosztály,

Budapest, 1980. 5–67. o.

Fabiny Tibor: Az Ágostai Hitvallás történetének politikai és teológiai hátte-

re. Lelkipásztor (55) 1980/12, 751–758. o.

Fabiny Tibor: Die Auswirkung der Confessio Augustana auf das kulturelle

Leben Ost-Mitteleuropas im 16. Jahrhundert. In: Universitas Budensis

1393–1995. Budapest, 1998. 165–169. o.

Friedenthal, Richard: Luther élete és kora. Fordította Terényi István. Gon-

dolat, Budapest, 1973.

Guicciardini, Francesco: Itália története [1494–1534]. Európa Könyvkiadó,

Budapest, 1990.

203

Hafenscher Károly: Az Ágostai Hitvallás ma. In: Négyszázötven éves az Ágos-

tai Hitvallás. Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1980. 69–98. o.

Heussi, Karl: Az egyháztörténet kézikönyve. Fordította Magyar István. Osi-

ris Kiadó – Teológiai Irodalmi Egyesület, Budapest, 2000. (Osiris kézi-

könyvek)

Hitvallás és tudomány. Emlékkönyv. Az Ágostai Hitvallás 400 éves jubileuma

alkalmából. Kiadják a M. Kir. Erzsébet Tudományegyetem evangélikus

hittudományi karának tanárai. Sopron, 1930.

Immenkötter, Herbert: Der Reichstag zu Augsburg und die Confutatio. His-

torische Einführung und neuhochdeutsche Übertragung. Aschendorff ,

Münster, 1979. (Katholisches Leben und Kirchenreform im Zeitalter der

Glaubensspaltung. Vereinsschriften der Gesellschaft zur Herausgabe des

Corpus Catholicorum. Herausgegeben von Erwin Iserloh. 39)

Immenkötter, Herbert: Um die Einheit des Glaubens. Die Unionsverhandlun-

gen des Augsburger Reichstages im August und September 1530. Aschen-

dorff , Münster, 1973. (Katholisches Leben und Kirchenreform im Zeitalter

der Glaubensspaltung. Vereinsschriften der Gesellschaft zur Herausgabe

des Corpus Catholicorum. Herausgegeben von Erwin Iserloh. 33)

Das katholisch/lutherische Gespräch über das Augsburger Bekenntnis. Do-

kumente 1977–1981 mit einer Einführung von Aloys Klein und Harding

Meyer herausgegeben von Harding Meyer. Lutherischer Weltbund, Genf,

1982. (LWB-Report 10)

Katholische Anerkennung des Augsburgischen Bekenntnisses? Ein Vorstoß

zur Einheit zwischen katholischer und lutherischer Kirche herausgegeben

von Harding Meyer, Heinz Schütte und Hans-Joachim Mund. Verlag Otto

Lembeck, Frankfurt am Main / Verlag Josef Knecht, Frankfurt am Main,

1977.

Konkordia könyv. Az Evangélikus Egyház hitvallási iratai. Evangélikus Egye-

temes Sajtóosztály, Budapest, 1957. II. kötet: A Schmalkaldeni cikkek.

Luther Márton Kis kátéja. Luther Márton Nagy kátéja. [Értekezés a pápa

hatalmáról és elsőbbségéről.]

Kovács Sándor: A speyeri birodalmi gyűlés történelmi jelentősége. Lut-

her-Társaság, Budapest, 1930.

Köhler, Walther: Das Marburger Religionsgespräch 1529. Versuch einer Re-

konstruktion. W. Heinsius Nachfolger, Leipzig, 1929. 141 S.

Kremers, Helmut: Als hätten sie in den Himmel gesehen. Das Leben des

Philipp Melanchthon. Lutherische Monatshefte 1997/2, 5–9. o.

Lexikon der Reformationszeit. Redaktion: Klaus Ganzer und Bruno Steimer.

204

Auf der Grundlage des Lexikon für Th eologie und Kirche, 3. Aufl age. Her-

der, Freiburg, Basel, Wien, 2002.

Lilje, Hanns: Martin Luther. Eine Bildmonographie. Evangelische Buchge-

meinde, Stuttgart, 1964.

Lohse, Bernhard: Die Entstehung der Confessio Augustana und ihr Weg

durch die Geschichte. In: Wir glauben und bekennen. Zugänge zum Augs-

burger Bekenntnis. Herausgegeben von Lutz Mohaupt im Auftrag des

Lutherischen Kirchenamtes der VELKD. Vandenhoeck & Ruprecht, Göt-

tingen, 1980. 9–24. o.

Lohse, Bernhard: Augsburger Bekenntnis I, in: TRE 4 (1979), 616–628. o.

A magyarhoni protestáns egyház története a művelt közönség számára. Far-

kas József, Kovács Sándor és Pokoly József közreműködésével szerkesz-

tette Zsilinszky Mihály. Athenaeum, Budapest, 1907.

Das Marburger Religionsgespräch 1529. Herausgegeben von Gerhard May.

Gütersloher Verlagshaus Gerd Mohn: Gütersloh, 1970. 86 S. (Texte zur

Kirchen- und Th eologiegeschichte. Hrg. Von Gerhard Ruhbach unter Mi-

tarbeit von Gustav Adolf Benrath, Heinz Scheible und Kurt-Victor Selge.

Heft 13.)

Meinhold, Peter: Luther heute. Wirken und Th eologie Martin Luthers, des

Reformators der Kirche, in ihrer Bedeutung für die Gegenwart. Berlin,

Hamburg, Lutherisches Verlagshaus, 1967.

Pannenberg, Wolfhart: Die Augsburgische Konfession und die Einheit der

Kirche. Amt und Gemeinde (31) 1980/2, 15-21. o.

Parvio, Martti: Az Ágostai Hitvallás jellegzetes vonásai a Svéd és a Finn Egy-

házban. Lelkipásztor (57) 1982/10, 591–598. o.

Payr Sándor: Az Ágostai Hitvallás története Magyarországban. In: Hitvallás

és tudomány. Emlékkönyv. Az Ágostai Hitvallás 400 éves jubileuma alkal-

mából. Kiadják a M. Kir. Erzsébet Tudományegyetem evangélikus hittu-

dományi karának tanárai. Sopron, 1930. 123–200. o.

Pósfay György: Tanulságok a magyarországi hitvallások történetéből. Koi-

nonia 61. szám, 2003. 47–54. o.

Pöhlmann, Horst Georg: Vorkämpfer, nicht Buchhalter. Philipp Melanchthon

und seine Bedeutung für die Gegenwart. Lutherische Monatshefte 1997/2,

2–5. o.

D. Dr. Prőhle Károly: Keresztyénség és protestantizmus az Ágostai Hitval-

lásban. In: Hitvallás és tudomány. Emlékkönyv. Az Ágostai Hitvallás 400

éves jubileuma alkalmából. Kiadják a M. Kir. Erzsébet Tudományegyetem

evangélikus hittudományi karának tanárai. Sopron, 1930. 47–68. o.

205

Ranke, Leopold von: Deutsche Geschichte im Zeitalter der Reformation.

Ungekürzte Textausgabe. Phaidon Verlag, Wien, s.t.

Reformierte Bekenntnisschriften. Bd. 1/1. 1523–1534. Bearbeitet von Eber-

hard Busch, Heiner Faulenbach, Hans Helmut Eßer, J. F. Gerhard Goeters+,

Friedhelm Krüger, Dietrich Meyer, Andreas Mühling und Wilhelm H.

Neuser. Neukirchener Verlag, Neukirchen-Vluyn, 2002.

Reformierte Bekenntnisschriften. Bd. 1/2. 1535–1549. Bearbeitet von Mihály

Bucsay†, Eberhard Busch, Emidio Campi, Zoltán Csepregi, Hans Helmut

Eßer, Andreas Marti, Christian Moser, Andreas Mühling, Wilhelm H.

Neuser, Peter Opitz, Ernst Saxer, Jan Gerard Jakob van Booma und Anet-

te Zillenbiller. Neukirchener Verlag, Neukirchen-Vluyn, 2006.

Sasse, Hermann: Corpus Christi. Ein Beitrag zum Problem der Abendmahls-

konkordie. Mit einem Geleitwort von Joachim Heubach. Herausgegeben

von Friedrich Wilhelm Hopf. Verlag der Ev.-Luth. Mission, Erlangen, 1979.

Schäfer, Rolf: Melanchthon zwischen den Konfessionen. Materialdienst des

Konfessionskundlichen Instituts Bensheim 1/1997, 3–8. o.

Schaller, Th eo: Speyer 1529. 450 Jahre Protestation. Zum Jubiläum des zwe-

iten Speyerer Reichstages. Sonderdruck aus “Evangelischer Kirchenbote

– Sonntagsblatt für die Pfalz”. [1979]

Schreiner Vilmos: Luther és az Ágostai Hitvallás. Néhány megjegyzés név-

adó hitvallásunk keletkezéstörténetéhez. Lelkipásztor (55) 1980/6, 334–

340. o.

Sólyom Jenő: Az Ágostai Hitvallás magyar fordításai. Luther Társaság, Bu-

dapest, 1930. (A Luther-Könyvtár és Múzeum füzetei. Szerkeszti D. Kovács

Sándor. 18.)

Sólyom Jenő: Az Ötvárosi Hitvallás jubileumára. Lelkipásztor (24) 1949.

novemberi melléklet: Belmissziói munkaprogram 1949–50, 10–14. o.

Sólyom Jenő – Csepregi Zoltán: Az Ötvárosi Hitvallás. Th eologiai Szemle

Új folyam (42) 1999/5, 283–294. o.

Szántó Konrád: A katolikus egyház története. II. kötet. A katolikus egyház

története a reformációtól napjainkig. Ecclesia, Budapest, 1985.

Szántó Konrád: A katolikus egyház története. III. kötet. Az egyháztörténet

forrásai. Szöveggyűjtemény. Ecclesia, Budapest, 1987.

Unser Glaube. Die Bekenntnisschriften der evangelisch-lutherischen Kirche.

Ausgabe für die Gemeinde. Im Auftrag der Kirchenleitung der Vereinigten

Evangelisch-Lutherischen Kirche Deutschlands (VELKD) herausgegeben

vom Lutherischen Kirchenamt. Bearbeitet von Horst Georg Pöhlmann.

Gütersloher Verlagshaus Gerd Mohn, Gütersloh, 1987. 2. Aufl age.

206

Vajta, Vilmos: Das Augsburger Bekenntnis ein Anlass zur Selbstprüfung.

LWB-Pressedienst 38/1978, 5–6. o.

Voigt, Gottfried: Christologie und Rechtfertigung nach dem Augsburgischen

Bekenntnis. In: Zur bleibenden Aktualität des Augsburger Bekenntnisses

mit Beiträgen von Jürgen Roloff , Gottfried Voigt, Albrecht Peters, Wilhelm

Breuning und Gottfried Klapper. Lutherisches Verlagshaus: Hamburg,

1981. 214 o. (Fuldaer Hefte. Schriften des Th eologischen Konvents Augs-

burgischen Bekenntnisses. Herausgegeben von Gottfried Klapper. Heft

25) 29–42. o.

Volkert, Wilhelm: Kleines Lexikon des Mittelalters. Von Adel bis Zunft.

Zweite, durchgesehene Aufl age. Verlag C. H. Beck, München, 1999.

Wenz, Gunther: Th eologie der Bekenntnisschriften der evangelisch-luthe-

rischen Kirche. Eine historische und systematische Einführung in das

Konkordienbuch. Band 1. Berlin; New York, de Gruyter, 1996.

Wiczián Dezső – Sólyom Jenő: Az egyház története. Evangélikus vallástaní-

tási könyv. I. kötet: Kezdettől a türelmi rendeletig. 3. kiadás. Magyaror-

szági Evangélikus Egyházegyetem, Győr, 1948.

Zoványi Jenő: A reformáció Magyarországon 1565-ig. Genius kiadás: 1922.

Reprint: 1986.

Zwingli, Huldrych: Schriften III. Im Auftrag des Zwinglivereins herausgege-

ben von Th omas Brunnschweiler und Samuel Lutz unter Mitarbeit von

Hans Ulrich Bächtold, Andreas Beriger, Christine Christ-von Wedel,

Rainer Henrich, Hans Rudolf Lavater, Peter Opitz, Ernst Saxer und Peter

Winzeler. Th eologischer Verlag, Zürich, 1995.

Zwingli, Huldrych: Schriften IV. Im Auftrag des Zwinglivereins herausgege-

ben von Th omas Brunnschweiler und Samuel Lutz unter Mitarbeit von

Hans Ulrich Bächtold, Andreas Beriger, Christine Christ-von Wedel,

Rainer Henrich, Hans Rudolf Lavater, Peter Opitz, Ernst Saxer und Peter

Winzeler. Th eologischer Verlag, Zürich, 1995.

Zsedényi Béla: Beszámoló az Augustana Confessio négyszázados ünnepéről.

Ifj . Ludvid és Janovits Könyvnyomdája, Miskolc, 1930. (Miskolci Jogászélet

Könyvtára, 67.)

Zsilinszky Mihály: A magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai a reforma-

tiotól kezdve. Első kötet: a reformatiotól a bécsi békéig (1523–1608). Ma-

gyarországi Protestansegylet, Budapest, 1880.

207

3. AZ ÉLETRAJZI ADATOK ÖSSZEÁLLÍTÁSÁBAN

ELSŐSORBAN FELHASZNÁLT IRODALOM

Evangelisches Kirchenlexikon. Internationale theologische Enzyklopädie.

Hrg. Erwin Fahlbusch, Jan Milic Lochman, John Mbiti, Jaroslav Pelikan

und Lukas Vischer. Dritte Aufl age (Neufassung). Vandenhoeck & Ruprecht,

Göttingen, 1986–1997. Band 5: Register.

Lexikon der Reformationszeit. Redaktion: Klaus Ganzer und Bruno Steimer.

Auf der Grundlage des lexikon für Th eologie und Kirche, 3. Aufl age. Her-

der, Freiburg, Basel, Wien, 2002.

Kiadja a Magyarországi Evangélikus Egyház Luther Kiadója,

Budapest, 2008

Felelős kiadó: Kendeh K. Péter

Szöveggondozó: Petri Gábor

Műszaki szerkesztő: Galgóczi Andrea

Tördelő: Fodor Gábor

Nyomdai kivitelezés: Vitacomp – Solutions Bt.

Felelős vezető: Vass Pál

ISBN 978-963-9571-74-7

ISBN 978-963-9571-76-1 Ö