GEREBEN ÁGNES

BESZÉLGETÉSEK A GULAGRÓL

HELIKON 2008

Copyright © Gereben Ágnes, 2008 A könyv képanyaga © David King Collection, London

© Helikon Kiadó, 2008

Kiadja a Helikon Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

E-mail: helikon@helikon.hu Internet: www.helikon.hu

A kiadásért Okolicsányi Tamás, a kiadó igazgatója felel Irodalmi vezető Ambrus Éva

Műszaki vezető Schnörch Miklós A borítót tervezte Streicher András

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., 2008-ban. Felelős vezető György Géza vezérigazgató

HE 1197/ ISBN 978 963 227 153 8

TARTALOM

TARTALOM ........................................................................................................................ 3

A GULAG MEGÍTÉLÉSÉR ŐL ......................................................................................... 7

A LÁGERVILÁG KIALAKULÁSA .......................... ...................................................... 14

A KEZDET ..................................................................................................................... 14 RENDELET A „VÖRÖSTERRORRÓL” ....................................................................... 17 A RABOSÍTÁS RÍTUSA ................................................................................................ 22 INTÉZMÉNYESÜL A MEGTORLÁS ........................................................................... 24 ÉLET SZOLOVKI BÖRTÖNSZIGETÉN ...................................................................... 29 A „NAGY UGRÁS” ........................................................................................................ 35 PILLANATFELVÉTEL: MATVEJ BERMAN .............................................................. 40 A LÁGEREK FELÉPÍTÉSE ........................................................................................... 41 A GULAG A BARBAROSSA-HADMŰVELET KEZDETE UTÁN ............................. 43 A VILÁGHÁBORÚ UTÁN ............................................................................................ 45 LÁGEREK A HRUSCSOV-KORSZAKBAN ................................................................ 48

A „H ŐSKOR”: SZOLOVKI BÖRTÖNSZIGETE (FOTÓK) ............. .......................... 52

BŰNTELEN BŰNÖSÖK: A KOLLEKTÍV MEGTORLÁS ...................... ................... 58

A NÉMETEK DEPORTÁLÁSA .................................................................................... 58 KOMPAKT KÖZÖSSÉGEK .......................................................................................... 62 AZ ELSŐ MEGTORLÁSI HULLÁM ............................................................................ 64 BŰNBAKOK .................................................................................................................. 67 VÉSZES ASSZIMILÁCIÓ ............................................................................................. 69 VISSZA AZ ŐSÖK HAZÁJÁBA ................................................................................... 71 A LEGJOBB: ÚTKÖZBEN ............................................................................................ 74 AZ ANYAORSZÁGI TÁMOGATÁS KORLÁTAI ....................................................... 75 A KÁRPÓTLÁSSAL IS LEHET DISZKRIMINÁLNI ................................................... 79 A KRÍMI TATÁROK BŰNE .......................................................................................... 80 FÉL ÉVEZRED TÖRTÉNELEM ................................................................................... 82 A DEPORTÁLÁS ........................................................................................................... 83 A FELNÖVEKVŐ NEMZEDÉK .................................................................................... 86 PETÍCIÓS MOZGALOM AZ AUTONÓMIÁÉRT ........................................................ 89 KÉRELEM A KREMLBEN............................................................................................ 92 MÉGSEM VOLTAK HAZAÁRULÓK .......................................................................... 92 A KRÍMI TATÁR MOZGALOM TÁRSADALMI ERŐVÉ VÁLIK ............................. 94 AZ ÚJRAKEZDÉS SIKEREI ÉS SIKERTELENSÉGEI ................................................ 97

VALLÁSI ALAPON A GULAGRA: A PÜNKÖSDISTÁK ........................................... 99 AKTIVITÁS A HITBEN .............................................................................................. 101 RETORZIÓK A SZOVJET KORSZAKBAN ............................................................... 103 MENEKÜLÉS .............................................................................................................. 107 „CARTER ELNÖK, FIVÉRÜNK KRISZTUSBAN” ................................................... 110 A NAGYKÖVETSÉG OSTROMA .............................................................................. 116 A HATALOM UTÓVÉDHARCA ................................................................................ 119 A MÁSODI K VILÁGHÁBORÚ FRONTJAIRÓL A GULAGRA .............................. 121 HADIFOGLYOK PEDIG NINCSENEK ...................................................................... 122 OSTARBAITERS ......................................................................................................... 126 HADIFOGLYOK .......................................................................................................... 128 MENEKÜLTEK ........................................................................................................... 129 FELESLEGESSÉ VÁLT KOLLABORÁNSOK .......................................................... 132 NEMES ELLENFÉL ..................................................................................................... 134 HOL, HÁNY „OROSZ” ÉRTE MEG A HÁBORÚ VÉGÉT? ....................................... 136 AZ ELSŐ OROSZ HADIFOGOLYTÁBOROK NAGY-BRITANNIÁBAN ............... 138 MIRE SZÁMÍTOTTAK A HADIFOGLYOK A BRIT LÁGEREKBEN? .................... 139 A VLASZOVISTÁK: A HARMADIK ÚT? ................................................................. 140 GYEREKEK A SZOVJET KONCENTRÁCIÓS TÁBOROKBAN ............................. 144 BEZPRIZORNIJE: CSAVARGÓK 1914-1925 ............................................................ 145 MILITARIZÁLT GYERMEKKOR 1925-1934 ............................................................ 148 KISLÁNYOK „SZOCIALIZÁLÁSA” ......................................................................... 150 KISKORÚAK KIVÉGZÉSE......................................................................................... 152 DEKRÉTUMOK A GYEREKEKRŐL ......................................................................... 153 A LÁGEREK, „TEHERMENTESÍTÉSE” .................................................................... 155 GYERMEKFOGLYOK ................................................................................................ 158 A KULÁKTALANÍTÁS GYERMEKÁLDOZATAI ................................................... 161 ELTŰNIK A SZEMÉLYISÉG ...................................................................................... 162 VOLOGYA MOROZ IFJÚSÁGA ................................................................................ 163 AKI ÉLETBEN MARADT ........................................................................................... 166 KÜLFÖLDI GYERMEKFOGLYOK ........................................................................... 168

ÚT A GULAGRA: EMBER VOLTÁL, FOGOLY LETTÉL (FOTÓK) . ................... 170

ÉLET A GULAGON ....................................................................................................... 180

KOLIMA KRÓNIKÁSA: VARLAM SALAMOV ....................................................... 180 A VOLOGDAI PÓPA FIA ........................................................................................ 181 BOLDOG DIÁKÉVEK ............................................................................................. 182 „A VISERAI RÉSZLEG” .......................................................................................... 183 AZ 58. PARAGRAFUS, ALULNÉZETBŐL .............................................................. 185 KOLIMA, A LÁGERBIRODALOM TERMÉKE ........................................................ 189 A VESZTESÉGEK .................................................................................................... 190 AZ ÉLETMENTŐ FELCSERTANFOLYAM ............................................................. 193 MEGSZÜLETNEK AZ ELBESZÉLÉSEK ................................................................. 195 A LÁGER UTÁN ....................................................................................................... 198

KÖZÉP-ÁZSIÁTÓL MÜNCHENIG: A CSILLAGÁSZ .............................................. 201 MIKOR HALT MEG A SZTÁLINIZMUS? ................................................................ 204 ASHABADBAN A MAGYAR FORRADALOMRÓL .................................................. 210 SÉRÜLT LELKŰ LÁZADÓK .................................................................................... 214 A SZINYAVSZKIJ–DANYIEL-PER........................................................................... 217 A LEFORTOVÓI BÖRTÖNBEN .............................................................................. 225 SZABADSÁG A RABSÁGBAN .................................................................................. 228

A VLAGYIMIRI BÖRTÖNBEN ................................................................................. 234 EGY SZOVJET EMBERJOGI HARCOS NYUGATON ............................................. 237

AZ AR 87 SZÁMÚ FOGOLY: KEMÉNYFI BÉLA ..................................................... 240 A VÉCSEY LEVENTEKIKÉPZŐ KÖZPONTBAN .................................................... 241 GERINCLÖVÉS........................................................................................................ 244 A NAGY UTAZÁS ..................................................................................................... 247 FOGLYOK EURÓPÁBÓL ........................................................................................ 251 ROKKANTLÁGERBEN ............................................................................................ 256 49 TŐRDÖFÉS ALJOSA TESTÉBE ......................................................................... 259 LÁGERHÉTKÖZNAPOK ......................................................................................... 260 1953. MÁRCIUS 5. ................................................................................................... 262 HOGYAN TOVÁBB? ................................................................................................ 266

„RÁKOSI ELVTÁRS NEM AKARTA VISSZAFOGADNI A MAGYAR

HADIFOGLYOKAT…” ............................................................................................... 267 10 UJJ, 10 ÉV ........................................................................................................... 268 HOSSZÚ ÚT A HAZÁBÓL ....................................................................................... 270 AZ ÉLELMET AZONNAL MEG KELL ENNI! ......................................................... 273 A „SZABAD VILÁG” ÜZENETE ............................................................................. 276 LÁGERBARÁTSÁG A GULAG KRÓNIKÁSÁVAL ................................................... 280 HOSSZÚ ÚT HAZAFELÉ......................................................................................... 282 „1989-IG KÍSÉRT MINKET A HATÓSÁG FIGYELME” ........................................ 284 A GULAG-LEXIKON ............................................................................................... 288

EGY MAGYAR LÁNY A GULAGON ........................................................................ 290 „D ŐLTÜNK A RÖHÖGÉSTŐL, HOGY MIT MUTOGAT EZ ITT?” ...................... 291 AZ EMBERI MÉLTÓSÁGTÓL VALÓ MEGFOSZTÁS RÍTUSA .............................. 294 LÁGERSZERELEM .................................................................................................. 296 „A HÓBAN TALÁN MÉG MEGVAN A LÁBAM NYOMA”...................................... 299 „A RÁKOSI NEM AKART MINKET ELFOGADNI” ............................................... 303

A TÖRÉKENY LÁZADÓ ............................................................................................ 306 AZOK A HATVANAS ÉVEK ..................................................................................... 307 ÖRDÖGI KÖR .......................................................................................................... 311 ÁRULÁS A MOZGALOMBAN ................................................................................. 314 A TAPASZTALAT ..................................................................................................... 317 AZ ÚT KELETRE ..................................................................................................... 322 A MUNKA NEM SZABADÍT FEL ............................................................................ 325 NEMZETI ÖNTUDAT ÉS HIT ................................................................................. 329 A „KIS ZÓNÁBÓL” A „NAGY ZÓNÁBA” .............................................................. 334 A „NYUGAT VAGY KELET” ALTERNATÍVÁJA ..................................................... 336 A SZABAD VILÁG CSAPDÁI ................................................................................... 339

EGY SZOVJET PLAYBOY A GULAGON: JURIJ HANDLER .................................. 340 ÖT ESTE A FŐNÖK KUCKÓJÁBAN ...................................................................... 342 ELGURULT ARANYTALLÉROK ............................................................................. 343 CUKORTARTÓ AZ ASZTALON ............................................................................... 344 „FOLYT A KÖNNYEM A SZÉGYENTŐL” .............................................................. 346 EGY SZOVJET PLAYBOY ........................................................................................ 349 AZ ELLENZÉKI MOZGALOMBAN ......................................................................... 353 A „NAGY HÁZ” ....................................................................................................... 356 „JÓL HATOTT RÁM A LÁGER” ............................................................................. 361 AZ OROSZ ESZME .................................................................................................. 362 UTÓIRAT ................................................................................................................. 365

ÁLDOZATOK ÉS HÓHÉRAIK (FOTÓK) ..................... ............................................. 366

SZEMBEN A HALÁLLAL (FOTÓK) ........................ ................................................... 372

A SZOVJET KONCENTRÁCIÓS TÁBOROK INTÉZMÉNYEI ....... ....................... 380

A KONCENTRÁCIÓS TÁBOROK ............................................................................. 380 A KÉNYSZERMUNKATÁBOROK ............................................................................ 381 KÜLÖNLEGES RENDELTETÉSŰ LÁGEREK .......................................................... 383

A SARASKA .............................................................................................................. 383 GYERMEKKOLÓNIÁK ............................................................................................ 384 ZÁRT LÁGER ........................................................................................................... 388 FELESÉGLÁGEREK ................................................................................................ 388 ÁTVILÁGÍTÓ LÁGEREK ......................................................................................... 389 KÉNYSZERMUNKALÁGEREK ............................................................................... 390 A KÜLÖNLEGES LÁGEREK ................................................................................... 391 ROKKANTLÁGEREK .............................................................................................. 392 TITKOS LÁGEREK .................................................................................................. 392 A LEGISMERTEBB LÁGEREK ............................................................................... 392

KIK VOLTAK A GULAG FOGLYAI? ........................................................................ 397 „BLATNIJE” ............................................................................................................ 397 A POLITIKAIAK....................................................................................................... 398 „A NÉP ELLENSÉGE” ............................................................................................ 399 AZ „58-AS” .............................................................................................................. 400 A MINŐSÍTÉS TARTALMA ...................................................................................... 402 AZ ŐRSZEMÉLYZET ............................................................................................... 407

LÁZADÁSOK A GULAGON ...................................................................................... 409

NÉVMUTATÓ ................................................................................................................. 413

IRODALOM ..................................................................................................................... 445

A GULAG MEGÍTÉLÉSÉRŐL

A tények makacs dolgok, szokták mondani. Vannak azonban olyan kérdések, amelyekben évtizedeken át elpusztíthatatlanul élnek a részben ismerethiányból, részben tudatos dezinformációból, rész-ben konok „megélhetési” vakságból fakadó előítéletek.

Ilyen a XX. század szervezett kegyetlenkedésekben oly gazdag krónikájának egyik szörnyű fejezete, a szovjet koncentrációs táborok története is. Pedig azt ma már senki nem próbálja tagadni, hogy a Szovjetunióban jó fél évszázadon keresztül ezernyi lágerben folyt ár-tatlan emberek megalázása, éheztetése, kínzása és elpusztítása.

Akkor vajon mi késztethet arra egyébként ép erkölcsi érzékű, humánus értelmiségieket, hogy tagadják, lekicsinyeljék, igazolni próbálják a GULAG szögesdrótjain belül (és kívül) elkövetett tömeg-gyilkosságokat?

És mégis: a GULAG-relativizálás egyidős a GULAG-gal. De a szovjet büntető- és kényszermunkatáborok történetének első évti-zedében, az 1920-as évek során a nyugati világban egyszerűen nem hittek a kevés számú szökött rab tanúságtételének. Később pedig a sztálini Szovjetunió sokak szemében az egyetlen alkalmas erőnek lát-szott a hitleri Németország feltartóztatására – előbb az 1939 augusz-tusában megkötött Molotov–Ribbentrop-paktumig, majd 22 hónap-pal később, 1941 júniusában, a Szovjetunió elleni német támadás napjától az iszonyatos áron kivívott háborús győzelemig.

Különös módon nem esett sok szó a szovjetunióbeli koncentrá-ciós táborokról az 1946 elejétől – Sztálin február 9-én a moszkvai Nagy Színházban elmondott, háborús fenyegetésnek beillő választási

programjától, majd Winston Churchill március 6-i fultoni beszédétől – számított hidegháborúban sem. Az egykori antifasiszta koalíció tagjai közötti gyilkos kötélhúzás inkább nemzetközi kérdésekben folyt. A két részre szakadt Németország ürügyén éppúgy, mint a Kö-zel-Kelet kapcsán, vagy a szovjet uralom ellen időről időre fellázadó kelet-európai országok válságai nyomán. A szovjet belpolitika ano-máliái ebben az élethalál-küzdelemben meglepően ritkán kerültek előtérbe. A két világrendszer közötti összecsapás terrénuma később is más volt: a harmadik világ országaiban az egykori gyarmatosítók és az azok által meghonosított állami berendezkedés ellen kitört – szabadságharcként interpretált – „forradalmak”, majd az 1960-as években nem kis részt Moszkvából ösztönzött és támogatott diák-mozgalmak jelentették az ütközőpontot.

A szovjet lágerek, az emberi jogok kérdése csak az 1970-es évek második felétől, az államszocialista rendszer bomlásának első, akkor még alig észrevehető jeleivel párhuzamosan kezdett előtérbe kerülni. Ilyen volt az 1976. évi helsinki csúcstalálkozó Moszkva által tévesen alábecsült „harmadik kosara”. Ennek emberjogi passzusaira csak le-gyintettek a Kremlben, gondolván, hogy csupán a Szovjetunió által aláírt, de soha be nem tartott nemzetközi egyezmények egyike lesz. De ilyen volt Karol Wojtiła krakkói érsek egész Kelet-Európa törté-nelmére kiható 1978-as pápává választása is. II. János Pál pápaságára már nem reagálhattak – nem is reagáltak – Moszkvában úgy, aho-gyan Sztálin, aki 1943-ban, a teheráni konferencián gúnyosan odave-tette a szövetséges vezetőknek: „Hány hadosztálya van a pápának?”1

A XX. század egyik iszonyú szégyenéről, a GULAG-ról azonban a legtöbben nem annyira az államszocialista rendszer lassú összeom-lásának, mint inkább egyetlen embernek, Alekszandr Szolzsenyicin-nek köszönhetően szereztek tudomást világszerte. Párizsban, 1973-ban kiadott Arhipelag GULAG (A GULAG szigetvilág) című monu-mentális munkája után, azt hihetnők, már nem akadhat épelméjű 1 A II. János Pálról még pápává választása előtt, majd utána Moszkvába küldött je-lentésekről ld. ANDREW, CH.–MITROHIN, V. 2000. A lengyel pápa és a Szolidaritás felemelkedése c. fejezetét, 519-527. A GRU-nak, a szovjet katonai hírszerzésnek a pá-pa elleni merényletben való részvételéről szó esik az ügyben felállított olasz szená-tusi bizottság 2006. március 7-i jelentésében is.

ember, aki tagadná vagy kicsinyítené a kényszermunka-, büntető- és megsemmisítőtáborok létét. De nem így van. Ahogy a holokauszt-tagadás egyrészt az arab világban, másrészt szinte az összes többi ci-vilizáció szélsőjobboldali köreiben önálló iparággá terebélyesedett, úgy foglalkoznak mindmáig sokan a nem kevésbé jövedelmező GULAG-tagadással a magukat baloldalinak valló értelmiségi körök-ben.

Érdemes felidézni néhány példát.

Szemjon Kuzmin orosz jogászprofesszor a koncentrációs tábo-rok problematikáját nem politikai, történelmi, szociológiai, netán morális, hanem kifejezetten szakmai szempontból, vagyis a büntetés-végrehajtás hatékonysága felől veszi szemügyre. Azt vizsgálja, mennyire gyümölcsöző módszer a törvényekkel szembekerült embe-rek kiemelése a társadalomból, elszigetelésük és munkára készteté-sük.

A naivnak látszó – valójában nagyon cinikus – kérdésfeltevés eleve felmenti a vizsgálatot a legfontosabb szempont figyelembevéte-létől. Attól ugyanis, hogy politikai, társadalmi, etnikai kritériumok alapján, foglalkozásuk, nézeteik, vallásuk miatt egyáltalán lehet-e lá-gerbe zárni és kényszermunkára, éhezésre, kínhalálra ítélni embere-ket.

Persze a jogászprofesszor álobjektivitása mögül kilóg a lóláb: a szovjet korszak jellegzetes paranoiáját idézve Kuzmin a bolsevik ál-lamot körülvevő, annak sikerei láttán egyre ellenségesebbé váló or-szágok részéről megnyilvánuló fenyegetésben jelöli meg a koncent-rációs táborrendszer létrehozásának okát. E szemlélet szerint a bol-sevik vezetés az ellenséget, még a rendszert csak potenciálisan fe-nyegető rétegeket is kénytelen volt elzárni, szoros felügyelet alatt tar-tani, és korabeli szóhasználat szerint lefegyverezni. Így tudta csak megakadályozni, hogy kapcsolatba lépjen a Szovjetuniót fenyegető külső ellenséggel.2 Legalábbis elgondolkodtató, hogy az orosz bel-

2 KUZMIN, SZ. 1995: 46-48. Idézi IVANOVA, G. 1995: 5. A kutató roppant találóan a háborús fenyegetettség hagyományos szovjet lövészárok-mentalitásának nevezi kollégája szemléletét. Uo.

ügyi főiskolások, akik számára a professzor tanulmányát írta, a XXI. században ilyen tananyagból sajátítják el a szovjet megtorló rendszer történetét.

Akad olyan amerikai monográfia is, amelynek szerzője az 1930-as évek „nagy tisztogatásoknak” nevezett tömeggyilkosságát kifeje-zetten hasznosnak ítéli, mert az szerinte elősegítette a társadalmi mobilitást, és végső soron lehetővé tette a… gorbacsovi peresztroj-kát.3 Ez a felfogás nem kis propaganda- és anyagi eszközökkel támo-gatott irányzat az ezredforduló baloldali történetírásában.4

De közelebb is találunk példát az államszocializmus megtorló rendszerének mind tudományosan, mind erkölcsileg igazolhatatlan védelmére. A hazai szerzők ezzel a közvetett vagy nyílt szembeállí-tással a holokauszt áldozatait vélik felmagasztosítani a GULAG ha-lottaival és túlélőivel szemben – mintha az egyik gyilkos diktatúra halottai magasabb rendűek lettek volna a másik genocídium szeren-csétlen áldozatainál. Az Eszmélet című folyóirat rendszeresen közöl ezt sulykoló, áltudományos fejtegetéseket. De egy cikkében például a legnagyobb magyar kitüntetésekkel jutalmazott Kertész Ákos író is azzal a megállapítással kicsinyelte le a szovjet koncentrációs táborok jelentőségét, hogy a GULAG-ra csak a bolsevik elit belharcaiban részt vevő férfiak és bátor nők kerültek.5 Soha nem hallott volna az etnikai hovatartozásuk miatt deportált koreaiakról, kalmükökről, németek-ről, a milliószámra lágerbe küldött parasztokról? A papokról, az apá-cákról vagy a szovjetunióbeli zsidóüldözések lágerben elpusztult ál-dozatairól?

A GULAG s vele a magyar történelmet meghatározó XX. száza-di államszocializmus igazi természetrajzát mindaddig nem ismerhet-jük meg, amíg egy nemzetközi hírű magyar filozófus minden szé- 3 Egy Thurdton nevű történész Life and Terror in Stalin’s Russia című művéről Ro-bert Conquest szól. CONQUEST, R. 1966. 4 A jóindulatú magyarázatok sorában olyan érvek szerepelnek, mint pl. hogy a kommunista rendszer, a náci hatalomgyakorlással szemben a múló idővel egyre elviselhetőbbé vált, illetve hogy a szovjet koncentrációs táborokban nem készültek sokkoló filmfelvételek, mint Auschwitzban és másutt. APPLEBAUM, A. 2005. I. 19-20. 5 KERTÉSZ Á. 2001: 7.

gyenérzet nélkül képes a következő hasonlattal érzékeltetni a náci koncentrációs táborok és a GULAG különbségét. „Lakatos István ön-életrajzában leírta, hogy bejöttek az oroszok a városába, minden ok nélkül túszokat szedtek, és agyonlőtték őket. A túszok között állt egy anya, gyermekkel a karján. A parancsnok kiadta a lövésre a paran-csot. Egy pillanatra megállt. Rámutatott a gyerekre: »Ezt ne!« A gye-reket kiveszik az anya karjából, elviszik, s azután lövik le őket. Lelö-vik a tökéletesen ártatlan embereket. Ez maga a gonoszság. Túszok voltak. De az eszme: a gyereket azért ne.”6

Amikor Heller Ágnes a tökéletesen ártatlannak nevezett embe-rek kivégzését erkölcsi magasságokba emelő sorait leírta, már megje-lent a gyermekek számára létesített szovjet lágereknek, büntetőtele-peknek, a kiskorúak kivégzésének, fogva tartásának, kényszermun-kájának a rendjét szabályozó rendeletek közel ezeroldalas dokumen-tumgyűjteménye. „Az eszme” ugyanis nem az volt, hogy „a gyereket azért ne”. Éppen ellenkezőleg: az eszme lényege az volt, hogy a gye-reket is. Ezt már legalább Orwell óta nem illik tagadni.

Szeretném, ha a XXI. században ez minél ritkábban fordulna elő, a GULAG és Auschwitz értelmetlen, ostoba szembeállításával együtt. Ehhez hitem szerint elsősorban a bolsevik hőskorszakkal, a „lenini úttal” kapcsolatos legendák szertefoszlatása, a kollektív – többek között etnikai hovatartozás alapján végrehajtott – felelősségre vonás néhány példája, valamint a túlélők hiteles emlékezése segíthet hozzá.

Ezért az alábbiakban először a szovjet büntető táborok születé-séről, szólok, bemutatva fennállásuk első másfél évtizedének doku-mentált krónikáját. A könyv második részében a krími tatárok és a németek deportálása kapcsán az etnikai, a pünkösdisták sorsáról szólva a vallási diszkrimináció dokumentumokra alapuló történetét idézem fel. A szovjetunióbeli zsidóüldözés néhány epizódja egyszer-re villanthatja fel az etnikai és a vallási identitás elleni hajsza Ma-gyarországon kevéssé ismert tényeit. Elkerülhetetlen, hogy ebben a részben szóljak a „GULAG gyermekeiről”, vagyis az 1917-től a

6 HELLER Á. 2002: 111.

gyermek- és fiatalkorúakkal szemben rendszeresített intézményes megtorlásról. Ugyancsak kevesen tudnak nálunk azoknak a szeren-csétlen millióknak a sorsáról, akik különböző úton-módon – főleg hadifogolyként a második világháború viharában a Szovjetunió hatá-rain kívül rekedtek, és a győztes szövetségesek hallgatólagos bele-egyezésével a külföldön működő szovjet rohamosztagok tevékeny-sége nyomán deportálták őket hazájukba, ahol agyonlövetés vagy hosszú lágerbüntetés várt rájuk.

A könyv harmadik része mindenekelőtt azokat a beszélgetése-ket eleveníti fel, amelyeket az elmúlt két évtizedben a szovjet kon-centrációs táborok túlélőivel folytattam, három kontinens országai-ban. Különböző nemzetiségű, más-más előéletű, nagyon eltérő habi-tusú emberek hol megrendítő, hol bölcs, hol szenvedélyes vallomásai ezek. A videó- és magnófelvételek sokórás anyagából úgy válogat-tam, hogy igyekeztem szembesíteni egymással az eltérő véleménye-ket, és kialakítani a lehetőségekhez képest teljes képet az emberiség közös közelmúltjának erről a tragédiájáról.

Munkámban elsősorban az emlékezők segítettek azzal, hogy a valamennyiükben máig élő fájdalmon erőt véve, igyekeztek konkrét és pontos vallomást tenni arról, amit átéltek. Varlam Salamov özve-gye még az 1980-as években hozta el nekem Budapestre elhunyt férje akkor még kéziratban lévő műveit. Alekszandr Jakovlevtől, a „glasz-noszty” atyjától megkaptam az intézete által kiadott eredeti GULAG-dokumentumok vaskos, barna köteteit, több tízezer iratot. A nemzet-közi hírű londoni fotográfus, David King önzetlenül megosztotta ve-lem háromemeletnyi orosz vonatkozású fényképgyűjteményének legféltettebb kincseit, és közlésre átengedte többek között a világon itt elsőnek közölt üzbegisztáni GULAG-fotókat. A témával foglalkozó történészek közül pedig elsősorban az Anne Applebaummal és Maciej Siekierskivel folytatott konzultációkért vagyok hálás.

A könyv megjelenését Balog Zoltán képviselő úrnak, a Polgári Magyarországért Alapítvány vezetőjének nagylelkűsége és Lengyel Györgyinek, az Alapítvány szervezési igazgatójának önzetlen segítő-készsége tette lehetővé. Köszönettel tartozom Ferencz I. Szabolcs és a MOL támogatásáért, valamint korábban megjelent Egyház az ateista

államban című könyvem „ötletgazdája”, Semjén Zsolt képviselő úr ösztönzéséért és a Barankovics Alapítvány, valamint annak vezetője, Mészáros József áldozatkészségéért. Nem üres közhely, hogy nélkü-lük nem juthatott volna el ez a könyv az olvasóhoz. Nem is beszélve arról, hogy a munkámat immár – kimondani is sok – 36 éve közvet-len közelről segítő Kun Miklóstól megint mennyi ritka forrást, ötletet, biztatást és bírálatot kaptam. Szeretném hinni, hogy az ő segítségük-kel ez a könyv segít méltó emléket állítani a szovjet koncentrációs tá-borok áldozatainak.

A LÁGERVILÁG KIALAKULÁSA

A KEZDET

Az 1917. november 7-én (a Gergely-naptártól 13 nappal elma-radó ortodox időszámítás szerint: 1917. október 25-én) hatalomra ju-tott bolsevik vezetés uralma első napjától büntette a rendszerrel szemben álló állampolgárokat és mindazokat, akiket – származásuk, politikai meggyőződésük, vallásos hitük, az átlagosnál jobb anyagi helyzetük, szakmájuk, képzettségük miatt vagy más oknál fogva – eredendően az ellenség kategóriájába sorolt.1

A megtorlás módozatait az 1789-i francia forradalom szóhasz-nálatával élve dekrétumoknak nevezett rendeletekben rögzítették. Ezek két legfontosabb eleme az „elszigetelés” és a kényszermunka volt. A lágerek mindkét cél megvalósítására alkalmasnak látszottak. Ma már nehezen dokumentálható, ki használta először magát a kon-centrációs tábor kifejezést, de tudjuk, hogy nem bolsevik találmány volt. Az ő 1917. őszi hatalomátvételük pillanatában maga az intéz-mény már létezett: igaz, nem a cári birodalomban, hanem Kubában, ahol a spanyolok már 1895-ben, a „reconcentración” politikájának megvalósítására építettek ilyeneket.

Ezen a néven a búr háború alatt is elkülönítették emberek egy csoportját. Éppen azért szokták Lev Trockijnak tulajdonítani a kon-centrációs tábor elnevezés első használatát, mert a politikus jól ismer- 1 ROZSGYENYIJE GULAGA 1997. 4: 142-145.

te a búr háború történetét.2 Valóban ő vetette fel 1918. június 4-én a cseh hadifoglyok elszigetelésének ezt a módszerét. Nem egészen két héttel később újra „koncentrációs tábornak” nevezte azokat a szabad-téri börtönöket, amelyekben a „városi és falusi burzsoázia” kény-szermunkára ítélt tagjainak fogva tartását javasolta.

Alig valamivel később, augusztus 9-én, a bolsevik uralom ellen tucatnyi más orosz városhoz hasonlóan fellázadt Penza komisszárja-inak küldött táviratában azonban Lenin is használta a kifejezést. „Tömeges terror alkalmazására” szólított fel a kulákok, a papok és a fehérgárdisták ellen, hozzátéve, hogy „a megbízhatatlanokat zárják a városon kívüli koncentrációs táborba”.3

Ez azonban csak az elnevezés első ismert használata: a szárma-zás, a társadalmi helyzet miatti büntetés minél szélesebb kiterjeszté-sét a bolsevik forradalom vezére már jóval korábban, 1917/1918 for-dulóján is követelte. Egy 1918. januári feljegyzésében helyeselte pél-dául, hogy első- és másodosztályú vasúti kocsikon ülő utasokat is le-tartóztattak. Javasolta, hogy rögtön „ítéljék őket bányában végzendő félesztendei kényszermunkára”.4

Mélységesen igaza volt tehát a GULAG egyik híres, korai fog-lyának, Dmitrij Lihacsovnak, aki szerint romboló mítosz volt az 1937/1939-es „nagy tisztogatásokat”, a bolsevik politikusok felső ré-tegeinek megtizedelését beállítani az államszocialista gyakorlat leg-kegyetlenebb időszakának. „…a letartóztatások, ítéletek és száműze-tések hulláma már 1918 elején megkezdődött”, írta az orosz kultúra nagy tudósa, hozzátéve: „Attól a pillanattól fogva ez a hullám egé-szen Sztálin haláláig egyszerűen mind nagyobb és nagyobb lett…”5

A kényszermunka és a koncentrációs táborok összekapcsolása ilyen tömeges méretekben azért elvileg új formája volt a társadalom egész rétegeivel szembeni bánásmódnak. Alapjául szolgált egyrészt a

2 GELLER, M. 1974: 43. 3 Uo., 44., LEGLETT. G. 1981: 108. APPLEBAUM. A. 2005: 68. Az egész levelet idézi JAKOVLEV, A. 1999: 24-25, de az már a szovjet korszakban is megjelent, csak nem vette észre senki: LENIN, V. 1957: 61. 4 GELLER. M. 1974: 23-24. 5 LIHACSOV, D. 1995: 118.

bolsevik eszme felsőbbrendűségébe vetett hit, amelyet jómagam haj-lamos vagyok legalább részben civilizációs hagyománynak – az orto-doxia alapjaiban szunnyadó messianisztikus felfogásnak – tulajdoní-tani. Ugyanakkor igaza van a kérdés mai kutatójának, aki szerint a XX. század elején más európai kultúrákban is jelen volt az a szemlé-let, hogy egyes embercsoportok felsőbbrendűek másoknál. „Végső soron ez a láncszem köti össze a Szovjetuniót és a náci Németorszá-got a legmélyebb értelemben: részben mindkét rezsim azzal legiti-málta önmagát, hogy kitalálta az »ellenség« és az »alsóbbrendű em-ber« kategóriáit, és az azokba tartozókat tömeges méretekben üldöz-te és pusztította.”6

Szovjet-Oroszországban az eleinte átmeneti intézkedésnek mi-nősített lágerbüntetés helyszínéül gyakran a városok közelében ta-lálható kolostorokat jelölték ki, amelyeket az egyházi javak elkobzá-sáról hozott 1918. január 18-i dekrétum alapján állami tulajdonba vet-tek, majd egymás után kiürítettek.7 Helyprobléma egyébként sem volt, hiszen a breszt-litovszki béketárgyalások értelmében Szovjet-Oroszország kétmillió hadifoglyot szabadon engedett. Az üressé vált lágereket egyenesen a megtorlások legfőbb intézményének szánt Csekának adták át.

Az 1917. december 7-én létrehozott intézmény, majd utódszer-vezete, a GPU, az OGPU, később az NKVD, illetőleg az Igazságügyi Népbiztosság fokozatosan egész lágerrendszert alakított ki.8 A politi-kai rendőrség által őrizetbe vett, illetve a rendőri szervek által letar-tóztatott és legalább három évre elítélt foglyokat zárták ide, hogy kényszermunkát végezzenek. E lágerek parancsnokait eleinte a helyi végrehajtó hatalom képviselői jelölték ki. Szintén az ő törvényben előírt feladatukká tették, hogy ellenőrizzék a foglyok munkakörül-ményeit, egészségügyi ellátását és oktatását, amelynek fő célja az or-szágban általános analfabetizmus felszámolása volt. A polgári ható-

6 APPLEBAUM. A. 2005: 47. 7 Ld. erről GEREBEN Á. 2001: 26-25., 50. 8 KOKURIN, A.–PETROV, V. 1997. A lágerek létrehozásának eredeti dokumentu-mait ld. 159-183.

ságok társadalmi ellenőrzése azonban még azelőtt megszűnt, mielőtt igazán működhetett volna.

RENDELET A „VÖRÖSTERRORRÓL”

A vélt vagy valóságos ellenség elszigetelése egymásra épülő dekrétumok, pártvezetői utasítások és a politikai rendőrség által kezdeményezett szervezeti intézkedések spontán egymást kiegészítő láncolatával fokozatosan, de hihetetlenül gyorsan megteremtette a lágerrendszert. Annak arányában, ahogy a hatalmas országban ki-bontakozott a politikai erők – az 1917 lázas tavaszán létrejött ezernyi civil szervezet, a szovjetek demokratikus működését, önkormányzati rendszert követelő munkások, a beszolgáltatással éhhalálra ítélt pa-rasztok stb. – ellenállása a bolsevik uralommal szemben, a lágerek eredetileg „megelőző óvintézkedésnek” szánt rendszere a politikai leszámolás eszköze lett. Megdöbbentő, milyen igazak Hannah Arendt szavai az olajozott működéséhez ellenségeket kereső náci és bolsevik rendszerről, amelyekben „a totalitárius rendőrségnek nem az a feladata, hogy bűntényeket tárjon fel, hanem az, hogy kéznél le-gyen, amikor a kormány bizonyos embercsoport letartóztatását el-döntötte.”9 A feladat pedig hihetetlen gyorsasággal, de annál keve-sebb logikával változik: „…mihelyt megsemmisítették az egyik cso-portot, azonnal háborút lehet üzenni a következőnek”.10

A hatalomátvételt követő évek rendeleteiből, dekrétumaiból, a politikusok levelezéséből látható, hogy Lenin és vezetőtársai a társa-dalommal folytatott párbeszédnek nem ismerték más módszerét, mint a megtorlást. A politikai paletta monarchista jobboldalán talál-ható, eredendően ellenségnek számító erőknél is keményebben lép-tek fel az értelmiségi-polgári alkotmányos demokrata (az orosz rövi-dítésnek megfelelően: kadet) párt, kivált pedig a magukat a proleta-riátus, illetve a parasztság igazi szószólóinak tekintő mensevikek és eszerek ellen. A bolsevikok 1918. június 14-én egykori elvtársaikat ki-zárták a szovjetekből, és egymás után tartóztatták le őket.

9 ARENDT, H. 1992: 517. 10 Uo.

Az 1918. nyári eszer lázadássorozatot követően Lenin kormá-nya nagyrészt az orosz baloldali elitben addig megmaradt kevés számú szimpatizánsát is elveszítette. A sajtó naponta ontotta a dü-hödt cikkeket a hatalom ellen. A szó szoros értelmében napirenden voltak a bolsevik politikusok elleni gyilkos merényletek. A személye-sen Lenint célba vevő, féktelen gyűlöletáradat verbális megnyilvánu-lásait a Cseka külön gyűjtötte.11

Alig néhány hónap alatt kiderült, hogy a hatalom új urai egyet-len ígéretüket sem tudják, esetenként nem is akarják betartani, és képtelenek pozitív irányt szabni, vagy akár csak távoli perspektívát nyújtani a birodalom fejlődésének. 1917 őszén még legalább a nagy-városokban valamelyest meglévő társadalmi támogatottságuk is szamárbőrként fogyott. A tankönyvek későbbi – mindmáig élő – ér-telmezésével szemben Lenin pártja nemcsak a külső ellenséggel, ha-nem legalább annyira a saját népével szemben vívta a polgárháborút. A politikai rendőrség 1918 első felében Moszkvában, Kijevben, Rja-zanyban, Visnyij Volocsokban, Velizsben, Kosztromában, Szaratov-ban, Csernyigovban, Asztrahanban, Szeligerben, Szmolenszkben, Bobrujszkban, Tambovban, Csembarban, Velikaja Lukán, Msztyisz-lavban, Ribinszkben, Arzamaszban, Jaroszlavlban, Muromban, Kolpinóban és másutt leplezett le összeesküvéseket, lázadásokat.12

Ezért és ekkor – 1918 júniusában és júliusában – a külső-belső ellenállás nyomása alatt jöhetett létre az egész orosz társadalom meg-törésére alkalmazott terror politikája, amely más-más módon és vál-tozó mértékben az egész szovjet korszak történelmét meghatározta.

A hatalom elvesztésétől rettegő, a várható illegalitásra készülve hamis pénzt és útleveleket tartalékoló bolsevikok 1918 nyarán a sa-rokba szorított vadállathoz hasonlóan támadtak. Ennek a megtorlás- 11 Számos rigmusba szedett példáját idézi VAKUNOV, SZ.–NOHOTOVICS. D. 1993. 4: 387-400. 12 A parasztság totális ellenállásáról ld. egy érdeme szerint soha nem értékelt, emigrációban, már a szerző halála után megjelent, alapvető művet: FRENKIN, M. 1993: 110. Ugyanakkor a sokmilliós orosz parasztság nagy része egészen az 1920-as évek második feléig, kolhozokba tereléséig óriási várakozásokkal tekintett az általa elképzelt utópikus szocializmus beköszöntére. KABANOVA, V.–MIRONOVA, T.–HANDURINA, I. 1993: 199-228.

nak a része volt az újkori történelemben állami szinten addig sehol a világon nem alkalmazott túszejtés: egy-egy településen összeszedték a rendszer potenciális ellenfeleit, a gazdagokat, vagy éppen találom-ra a Cseka-alakulatok útjába került járókelőket, börtönbe zárták és időről időre megtizedelték őket.

Ez a folyamat a Lenin elleni merénylet nyomán intézményessé vált. Ma már – ma még – nem lehet tudni, hogy mi volt a valóságos háttere, ki volt az igazi kezdeményezője a Penzába küldött Lenin-távirat után három héttel a politikus ellen végrehajtott gyilkossági kí-sérletnek. A hivatalos verzió szerint egy Fanni Kaplan nevű eszer nő rálőtt a pétervári Michelson-gyárban rendezett munkásgyűlésről tá-vozó politikusra, és súlyosan megsebesítette. A szovjet korszak 74 éve alatt a szó klasszikus, bibliai értelmében vett bűnbakká, „az” el-lenség emblematikus alakjává vált asszonyt még évtizedekkel később is látni vélték a GULAG-on. Híre járt például, hogy az 1930-as évek végén könyvtárosnő volt az egyik lágerben. Ezt, miként az „élő Fanni Kaplan” mesterségesen életben tartott legendáját a maga egészében Alekszandr Szolzsenyicin a „könyörületes hatalom” tudatosan kiala-kított dezinformációs toposzának tekinti.13 Annyi bizonyos, hogy a Michelson-gyári merénylet után Kaplant elfogták, kihallgatták. Ezt követően Malkin, a Kreml gondnoka minden bírósági eljárás nélkül agyonlőtte, és testét egy hordóban elégette. Sorra kivégezték azokat is, akik korábban az asszonnyal kapcsolatban álltak.

Az 1990-es években előkerült Fanni Kaplan 1918. augusztus 31-én felvett rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyve, amely némi magya-rázatot ad a sietős kivégzésre. Válaszaiból kitűnően ugyanis az asz-szony csak homályos információval rendelkezett a Michelson-gyárnál történtekről.14 Ráadásul a merényletnek már csak azért sem lehetett ő az elkövetője, mert egy korábbi terrorakció előkészületei során a kezében felrobbant a házi készítésű bomba, és csaknem telje-sen megvakult. Aligha tudta volna eltalálni a pétervári gyárból késő este távozó Lenint.

13 SZOLZSENYICIN. A. 1993. 2: 555. 14 ZENYKOVICS. NY 1995: 7-12.

A qui prodest klasszikus kérdésére választ kereső történészek, az államszocialista hatalomgyakorlás korábbi és későbbi machiavelliz-musának ismeretében ma már többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy erre a látványos akcióra a szárnyait bontogató szovjet-orosz po-litikai rendőrség „héjáinak” volt igazán szüksége. Szabad kezet akar-tak kapni a bolsevik uralom megmentéséhez elengedhetetlen ultima ratio, a terror alkalmazásához. Ehhez pedig az istenített vezér testébe fúródó golyó nem látszott túlságosan nagy árnak.

A Lenin elleni merénylet országos, sőt nemzetközi visszhangja lélektanilag, s így politikailag is valóban a bolsevikok malmára haj-totta a vizet. Még a Novaja zsizny című pétervári lapjában 1918 nya-rán szenvedélyes bolsevikellenes kirohanásokat közlő Makszim Gor-kij is annyira megsajnálta a súlyosan megsebesült Lenint, hogy fel-hagyott a hatalom bírálatával.

Néhány nappal a merénylet után, 1918. szeptember 5-én pedig kiadták a szovjet rendszer valamennyi ezt követő leszámolásának jo-gi alapdokumentumát. A vörösterrorról című dekrétumot. Ez kimond-ta, hogy „a fehérgárdista szervezetekkel, összeesküvésekkel és lázadá-sokkal kapcsolatba hozható személyeket” agyon kell lőni, „az osz-tályellenséget pedig koncentrációs táborokba zárni”.15

A baloldali történettudományban máig idealizált „eredeti lenini út” – amelyről a sztálini diktatúrának a Hruscsov-korszakban leg-alább részben bevallott tömeggyilkosságai állítólag csupán „letérést”, „átmeneti kitérőt” jelentettek – bővelkedett az olyan programnyilat-kozatokban, mint például Mihail Laciszé, aki a Vörösterror című or-gánum 1918. november 1-ei számában így írt: „Mi nem egyes szemé-lyek ellen viselünk hadat. Mi a burzsoáziát mint osztályt akarjuk megsemmisíteni. Ezért a vizsgálat során ne is keressenek tényeket, bizonyítékokat arra nézve, hogy a vádlott szóval vagy tettel a szov-jethatalom ellen fordult. Az első kérdésük az legyen, hogy melyik osztályhoz tartozik az illető. Mi a származása, a neveltetése, a vég-zettsége, a szakmája. Ez a vörösterror értelme és lényege.”16

15 SZOBRANYIJE UZAKONYENYIJ 1918-1965: 710. paragrafus. 16 GYEKRETI 1968. 4: 627.

Kései korok olvasója hasonlóképpen a politikai rendőrség tevé-kenységének igazolását sejtheti azokban a nagy példányszámban közzétett cikkekben, amelyek a Lenin elleni merényletet felhasznál-va, emocionális alapokra helyezve sulykolták a gyűlöletkeltés propa-gandáját. Jellegzetes példája ennek a Vörös Hadsereg lapjában meg-jelent cikk: „Irgalom és kímélet nélkül, számolatlanul fogjuk megölni ellenségeinket. Pusztuljanak ezrével, fulladjanak bele a saját vérükbe. Lenin véréért ömöljön a burzsoázia vére. Ömöljön annyi vér, ameny-nyi csak lehetséges.”17

Ezzel a bolsevik hatalom az általánosan elfogadott jogi normá-kat, törvényeket, intézményeket és eljárásokat sutba dobva, közvet-lenül hozzáfogott vélt és valóságos ellenfeleinek módszeres likvidálá-sához. Nagyon gyorsan nőtt a leszámolás fizikailag elhatárolható te-reinek, a lágereknek a száma. 1919 végén az Oroszországi Föderáció területén 21, 1920 nyarára 49, novemberben 84, 1921 januárjában 107, az év novemberében pedig már 122 láger működött. Talán még ennél is fontosabb adat, hogy 1921 végén a foglyok 44,2%-át a Cseka szer-vei, 24,5%-át az úgynevezett népbíróságok, 8,7%-át a forradalmi tör-vényszékek, 11,6%-át pedig a hadseregben felállított forradalmi ka-tonai törvényszékek ítélték el. Csupán 17%-ukat kifejezetten ellenfor-radalminak minősített cselekedetért.18

A végrehajtó hatalom szerepét betöltő egyik szervezet, a VCIK (Össz-Oroszországi Végrehajtó Bizottság) 1921. évi rendelete ki-mondta, hogy 1922 júliusáig „valamennyi koncentrációs tábornak az Igazságügyi Népbiztosság felügyelete alá kell kerülnie”. 1922. július 5-én azonban – a kormányszervek és a politikai rendőrség Lenin be-tegsége után kiéleződő hatalmi harcának részeként – ezzel homlok-egyenest ellentétes rendelet született, amelynek értelmében valam-ennyi fogvatartási helyet átadták a GPU-nak.19 Ettől kezdve a lágerek felügyeletének ügye közel fél évszázadon át szinte folyamatosan na-pirenden volt. A semlegesnek látszó információ, hogy a koncentráci-ós táborok az igazságügyi tárca vagy a politikai rendőrség, esetleg az

17 A Krasznaja Gazetát idézi LEGLETT, G. 1981: 108. 18 IVANOVA. G. 1997: 21. 19 ORGANI I VOJSZKA 1996: 74-77.

összevont állambiztonság alá tartoztak, a szovjet rendszer fennállá-sának utolsó pillanatáig sokat mond a megtorló gépezet működé-séről. Amikor ugyanis a jogászoknak legalább valamelyes beleszólá-suk volt a büntetés e módozatába, akkor a rabok helyzete kimutatha-tóan jobb lett.

A RABOSÍTÁS RÍTUSA

A megtorlás filozófiájában a büntetés első aktusa a letartóztatás, amelynek a XX. század diktatúráiban sajátos szertartása alakult ki. Erre paradox módon mindkét félnek szüksége volt. A fogolynak, hogy felfogja új helyzetét. A rabtartó képviselőjének, hogy érzelmileg is ráhangolódjon a büntető szerepre. Motivációt nyerjen az adekvát viselkedéshez egy alapvetően abnormális helyzetben, amikor egy embertársát ki kell emelnie a társadalom normális életéből, egész in-tézményrendszeréből.

A náci diktatúrában a dehumanizálás rítusa már a kezdet kez-detétől alapos szertartás volt. A zsidók kötelező sárga csillaga épp-úgy ezt szolgálta, mint az életüket korlátozó törvények, amelyekkel egymás után, módszeresen megfosztották őket az emberi létezés megszokott rendjétől. A számos restrikció sorában egyebek mellett megtiltották egyes foglalkozások űzését, házasságkötésüket a nem zsidókkal, azután már a keresztények által látogatott nyilvános he-lyek – éttermek, uszodák stb. – felkeresését is. A gettóba zárás, a kon-centrációs táborokba deportálás már ennek a hosszú folyamatnak a következő állomása volt. S amire ritkán gondolunk: ugyanez a folya-mat a másik oldalon – a kirekesztéssel nem sújtottak számára – bizo-nyos fokig a másokkal szembeni megtorlás igazolására szolgált.20

A Szovjetunióban ez a rítus csak a megtorló rendszer intézmé-nyessé válásával alakult ki. Az első szovjet-oroszországi lágerekben

20 Franz Stangl, a treblinkai tábor parancsnoka így válaszolt arra a kérdésre, hogy miért alázták meg, vetkőztették le és verték meg a lágerlakókat kivégzésűk előtt: „Azért, hogy felkészítsük azokat, akiknek ténylegesen végre kellett hajtaniuk a po-litikánkat. Hogy lehetővé tegyük számukra, hogy megtegyék, amit megtettek,” SERENY. G. 1974: 101.

készült ritka filmfelvételeken a rabok még gyakran mosolyogva szállnak le az őket szállító vonatról. Kezükben ott a jellegzetes, tégla-lap alakú kis bőrönd, amelyet egy évtizeddel később már az állítólag „félelem nélkül” élő szovjet emberek egy része készenlétben tartott, hogy ha eljönnek érte, ne kelljen pakolnia.

Az 1920-as évek szovjet koncentrációs és munkatáboraiba érke-ző rabok még emberek. Mind-mind külön egyéniség. Kései korok szemlélője számára is felismerhető a társadalmi réteg, amelyhez tar-toztak a maguk mögött hagyott életben. Fényévnyi távolságra van-nak ezek a korai képeken, filmfelvételeken látható csoportok a GULAG későbbi – szürke, arctalan páriákból álló – fogolytömegeitől.

Ezzel szemben már a korai képeken is érzelemmentes, merev a rabszállítmány mellett, lövésre tartott puskával haladó őrök arca. De az ő mentalitásuk, viselkedésük is változott a múló évtizedekkel. A szerencsére rövid életű náci rendszerrel szemben oly sokáig fennálló államszocializmus későbbi évtizedeiben „a gyűlölet öt perce” már kötelezően és feltétlenül demonstratív módon érvényesült a politikai megtorlásban. Ez nem mindig a „főnökség” előtt megjátszott buzga-lom volt. A GULAG-túlélő asszonyok memoárkötetében szerepel egy történet 1939-ből, amelyben a teljesíthetetlen norma miatt rájuk váró büntetést elkerülni igyekvő nőknek arra az érvére, hogy ők nem csalnak, hiszen mindig is tisztességes kommunisták voltak, a szadista lágerfelügyelő arca eltorzul: „Úgy, szóval ti kommunisták voltatok? Ha prostituáltak lettetek volna, nem csatornát ásatnék, hanem abla-kot mosatnék veletek, és akkor 300 százalékra teljesíteni tudnátok a normát! 1929-ben, amikor a magadfajta kommunisták kuláktalanítot-tak bennünket, a hat gyerekemmel együtt kikergettek a házamból. Azt mondtam nekik, mit vétettek a gyermekek?! Mire azt felelték ne-kem, hogy így rendelkezik a szovjet törvény. Hát cselekedjetek ti is a szovjet törvénynek megfelelően! Ássátok ki a napi 9 köbméteres normát…”21

A szovjet politikai foglyok egy része (például a vlagyimiri bör-tönben vagy a szibériai építkezéseken) számot kapott. Igaz, nem a 21 DODNYESZ TYJAGOTYEJET 1989. 1: 61-62. Olga Adamova-Szliozberg emléke-zése.

karjára tetoválták, hanem a pufajkája hátára erősítették. A Szovjet-unióban ekkor már a letartóztatás után meztelenre vetkőztették a ra-bot. 1974-ben, Alekszandr Szolzsenyicin utolsó letartóztatásakor – amikor a végrehajtóknak még fogalmuk sem lehetett róla, hogy ez a fogoly országból való kiebrudalásának első stációja – a világhírű író-nak anyaszült meztelenül éppúgy előre kellett hajolnia a teste min-den porcikájában veszélyes fegyverek után kutató fogvatartói előtt, és széthúznia az ülepét, ahogyan a memoárirodalomból tudjuk, hogy a szűzlányoknak is szét kellett tenni a lábukat a röhögő férfi őrök előtt. Ennek az aktusnak semmi más funkciója, értelme, célja nem volt, mint az újdonsült fogoly megalázása, megfosztása elemi emberi méltóságától.

A szocialista rendszer első évtizedének végétől a „politikaiakat” meg kellett hogy tagadja a családja. Kizárták a pártból, a szakszerve-zetből. Elítélték – gyakran a Pravdában közzétett nyilatkozatban – a rokonai és a munkatársai. Az 1970-es évektől lassan meginduló emigrációnak éveken át elengedhetetlen előfeltétele volt, hogy a ki-vándorlási kérelem beadása után a Szovjetunióból távozni kívánó család tagjait egyenként kizárják az iskolából, megfosszák az orvosi ellátástól, de még a kerületi könyvtárból is eltávolítsák. A megtorlás akkor már sok évtizedes előzményei, rítusa nélkül erre aligha kerül-hetett volna sor.

INTÉZMÉNYESÜL A MEGTORLÁS

De térjünk vissza a bolsevik uralom első évtizedéhez, amely a GULAG létrejöttének pillanatára megalkotta a megtorló rendszer tel-jes intézményrendszerét. Távolról sem csupán a börtönök és lágerek infrastruktúráját, hanem a később „Nagy Zóná”-nak nevezett szabad élet büntető módszereit is. Az utóbbiak közül talán elég hármat emlí-teni annak illusztrálására, hogy mennyire áthatotta ez a szovjet em-berek mindennapjait.

Az egyik az egyházak és általában a vallás elleni frontális tá-madás volt, amelynek részeként – a még nem pacifikált közép-ázsiai régióban és a Kaukázusban domináns iszlámot leszámítva – a bolse-

vikok az összes szovjetunióbeli egyház vagyonát elkobozták. A pa-pokat, a hittantanárokat és a különböző egyházak kötelékében, így az egyházi nyomdákban, étkezőkben, templomi kórusokban stb. kenye-rét kereső többi embert megfosztották állásától. Ez közel egymillió embert taszított kiszolgáltatottságba és létbizonytalanságba.22

A megtorlás másik, sok millió embert érintő áldozata a bolsevi-kok által már hatalomra jutásuk előtt gyűlölt – nem is minden ok nélkül az elmaradottság letéteményesének tartott – orosz parasztság volt, amelynek totális ellenállásáról már szóltunk.23 Az 1917 után százszámra tomboló muzsiklázadások kegyetlen – a tambovi felkelés esetében például Mihail Tuhacsevszkij, a leendő marsall javaslatára mustárgáz bevetésével történő – leverése, a padláslesöprések, az 1921. évi éhínség, a vetőmag elkobzása éppúgy az új uralom megtes-tesülése volt az orosz paraszt szemében, mint a falusi élet évszázados tradícióinak, attribútumainak erőszakos megszüntetése. Azt azonban az úgynevezett „teljes kollektivizálás”, vagyis a kolhozokba kénysze-rítés 1928-ban elkezdődött folyamata előtt ez a társadalmi réteg még csak nem is sejthette, mi vár rá.

A szabad élet harmadik tömeges megtorlásának alanyait „lisenci” néven őrizte meg a történelem. A szó egyes számú alakja, a „lisenyec” megfosztottat, nélkülözőt jelent. Az 1918., majd az 1925. évi alkotmány értelmében azok a „nem dolgozó és elnyomó” rétegek, valamint „ideológiailag megbízhatatlan elemek” tartoztak ide, akiket korábbi társadalmi helyzetük, polgári származásuk, foglalkozásuk, a régi rendszerhez tartozásuk miatt már 1918-tól kezdve megfosztottak szavazati joguktól, élelmiszerjegyüktől, nyugdíjuktól, egészségbizto-sításuktól, gyermekeiket pedig a közép- és felsőfokú tanintézetekben való tanulástól. Nem szolgálhattak a hadseregben, nem léphettek be szakmai vagy társadalmi szervezetekbe. Eleve ebbe a kategóriába so-rolták a kereskedőket, az egyházi személyeket, a régi rendőrség al-

22 1917. évi adatok szerint az ortodox egyháznak 112.629 papja és 94.629 szerzetese volt, de minden egyházközség több embert foglalkoztatott. GEREBEN Á. 2001: 18. 23 A legújabban hozzáférhető forrásokat ld. TYELICIN, V. 2003.

kalmazottait, a bérmunkásokat foglalkoztató, illetve tőkével rendel-kező polgárokat.24

Ilyen „szabad világból” kerültek a gyakran véletlenszerűen ki-választott foglyok az egymás után létrehozott lágerekbe. Ezek közül érdekes módon a fehér-tengeri Szolovki-szigetcsoporton létesített büntetőtelepeket szokták a legelsőnek tekinteni. Talán mert ez volt az első lágerkomplexum, amelyről propagandafilm is készült.

A SZLON (Szevernije Lagerja Oszobovo Naznacsenyija, vagyis Különleges Rendeltetésű Északi Lágerek) néven emlegetett sziget-csoport legnagyobb kiterjedésű része a kelet-nyugati irányban mint-egy 25, északdéli irányban 15 km-es Szolovki-sziget volt. A XV. szá-zadban itt kötött ki két ortodox szerzetes, Szavvatyij és Zoszima. Nyomukban további szerzetesek érkeztek, és két tucat templom, leg-alább annyi kápolna és számos rendház mellett egymás után felépí-tették a Mária Mennybemenetele-, a Krisztus Színeváltozása-templo-mot, a Keresztelő Szent János feje vétele-templomot.

A tavakat csatornákkal kötötték össze, vizüket facsöveken be-vezették a kolostorba. A XIX. században a zátonyokon végigvezető görgelékkő-töltést emeltek a szigeten. Szolovki gazdag földjén élénk mezőgazdasági tevékenység folyt, a kolostor saját öntödéjében, fű-résztelepein, malmaiban, gölöncsérműhelyeiben, könyvkötészetében, kocsiműhelyében sokféle kézművesség virágzott. Leghíresebb léte-sítménye azonban kétségtelenül az 1718-tól működő állami börtön volt. A XIX. században itt tartották fogva az egyház által bűnösnek ítélt szakadárokat, a különféle vétségekben elmarasztalt egyházi személyeket s más eretnekeket.

A szárazföldtől 20-40 km-re található, de attól az év fele részé-ben elvágott komplexumhoz tartozott a Nagy és a Kis-Muszkalma, az Anzerszkij-, a Kond-sziget, a Szolovkitól 40 km-re transzfercélokat szolgáló Popov-sziget, valamint – a karéliai partszakaszon – a Kemi város közeli fogolytovábbító állomás. A SZLON egyik központja Pe-csora városában, az Urál nyugati részén eredő és a Barents-tengerbe ömlő Pecsora folyó völgyében, az Usza és az Izsma torkolatvidékénél

24 TYIHONOV, V.–TYJAZSELNYIKOVA, A.–JUSIN, I. 1998: 20-25.

lévő nagy lágercsoport lett, amelyet az 1920-as évek közepén hoztak létre. Kényszermunkatáboraiban a rabok elsősorban fakitermelést végeztek.

1922-ben az állam elvette az egyháztól, és az OGPU rendelkezé-sére bocsátotta a Szolovki-szigeteket, hogy ott helyezzék el az 1919 óta az Arhangelszktől 75 km-re fekvő Holmogoriban, az egyik legel-ső szovjet koncentrációs táborban és az ahhoz közeli Pertaminszkban fogva tartott rabokat, köztük a bolsevik forradalom emblematikus jelképeinek tartott, ám 1921-ben fellázadt kronstadti matrózokat.25 Az egyházi kincsek országszerte több tízezer ortodox templomban folyó erőszakos begyűjtésével egy időben zajló átalakítás során a kirendelt vöröskatonák és csekisták leverték a kolostori harangokat, és a szer-zetesek egy részét agyonlőtték. Voltak, akiket Oroszország más terü-leteire szállítottak kényszermunkára, a szigeteken hagyott egyházi személyekkel pedig ún. munkakommunát alakíttattak.

A fennmaradt adatok szerint 1923. május 25-én a rekvirálók gyújtogatni kezdtek. A kolostorral együtt a régi könyvtár, valamint az irattár a lángok martaléka lett. A több évszázados leltárkönyvek elégtek, a templomi kincseknek lába kelt, és a pusztítás áldozatává váltak a szigeteken végzett egyedi kézműves iparágak tárgyi emlékei is.

A szigeteken hivatalosan 1923-ban alakult meg és 1939-ig mű-ködött a SZLON. Az első politikai foglyokat, mintegy 150 embert 1923. július 1-jén szállították a helyszínre. Velük érkeztek az első „csekisták” is, ahogy a politikai rendőrség első nevéből, a Csekából képzett szóval a rendszer fegyveres védelmezőit – egészen mindmá-ig – nevezik. A hatalom képviselői különleges fekete hajtókával, pa-rolival ellátott, bokáig érő köpenyt viseltek, csillag nélküli sapkáju-kon fekete szegéllyel. Azzal a szilárd elhatározással mentek a szige-tekre, hogy „megteremtsék ezt a mintaszerűen szigorú lágert, a munkás-paraszt köztársaság büszkeségét”.26 Az év végére 2-4.000 fő tartózkodott a helyszínen. 1927-ben a becslések szerint 20-60.000, az

25 ROSSI, J. 1987: 438. 26 SZOLZSENYICIN, A. 1993. 2: 53.

1930-as évek elejére a szárazföldön lévő rabokkal együtt – egymástól független adatok szerint – már mintegy tízszer annyi fogoly volt ott.27

Ez az állomány az első időben három fő kategóriára oszlott: po-litikaiakra, kr-ekre (ez a „kontrrevoljucionyer”, vagyis ellenforra-dalmár rövidítése) és a foglyok csupán 20%-át alkotó köztörvénye-sekre, köztük például a prostituáltakra. A bűnözővilág tagjaira a bol-sevikok kezdettől úgy tekintettek, mint lehetséges, „szociálisan köze-li” szövetségeseikre, akik csupán a cári rendszer kizsákmányolása miatt tértek le a tisztesség útjáról. A kérlelhetetlen, mindig megbízha-tatlan osztályellenséggel szemben a közbűntényesekről feltételezték, hogy az új társadalomban majd megjavulnak, de legalábbis hajlan-dónak bizonyulnak a rendszerrel való együttműködésre. Úgy vélték, az új rendszerben maga a bűnözés is – mintegy magától – eltűnik.

A bolsevik hatalomátvétel pillanatától ellenforradalmároknak minősültek viszont az egykori cári hivatalnokok, a katonatisztek, a különböző felekezetek papjai, a gazdagok, továbbá azok a politiku-sok, akik valamilyen szerepet vállaltak a cári korszak 1905 és 1917 között működő, reakciósnak minősített politikai pártjaiban. Ellenfor-radalmárnak tekintették a bolsevik uralommal 1921-ben szembesze-gülő kronstadti matrózokat. A gabonarekvirálás ellen 1922-ben fellá-zadt tambovi parasztokat. A fehérgárdistákat és a Vörös Hadsereg vétkesnek talált parancsnokait. A vélt vagy valóságos trockistákat és általában a „társadalmilag veszélyes elemeknek” tartott embereket. De ellenforradalmárnak minősítették azt a 18.956 szerencsétlent is, akiket az 1927-ben – egy magányos gyilkos által! – megölt Vojkov lengyelországi szovjet ügyvivő halála ürügyén tartóztattak le ország-szerte, bosszúból. Ugyancsak az ellenforradalmárok szüntelenül gya-rapodó listáját szaporították a spekulánsok és a szovjethatalmat el-utasító közép-ázsiai felkelők, a „baszmacsok”.28

27 A dokumentumokban 1929/1930 telén csak a tífuszos betegek sorában 25.552 ne-vet regisztráltak. BRODSZKIJ, J. 1998: 190. 28 DALLIN, A.–NICOLAEVSKY, B. 1947: 190.

ÉLET SZOLOVKI BÖRTÖNSZIGETÉN

A lágerbörtön fennállásának első 3-4 évében a politikai foglyok komoly kedvezményeket élveztek Szolovki börtönszigetén. A mun-kavégzés során még nem írtak elő számukra kötelező normát (amely később a mégoly szűkös rabfejadag feltétele lett). Alekszandr Szol-zsenyicin szerint még nem lehetett látni, hogy „be vannak gyújtva a sarkvidéki Auschwitz kemencéi. Az embernek az a benyomása, hogy Szolovki levegőjében különös módon keveredett már a végletes ke-gyetlenség és valami szinte jóindulatú tudatlanság, mintha még nem dőlt volna el: merre tart ez az egész? Milyen szolovki vonások válnak a nagy szigetvilág csíráivá, s melyek azok, amelyek már csírájukban elsorvadnak?”29

A láger ellátását szolgáló, többek között mezőgazdasági, faki-termelési, halászati és építkezési munkákon foglalkoztatott „ellenfor-radalmárokkal” ellentétben nem volt kötelező dolgozniuk sem. A szigeteken saját pénzt használtak. A lágerbe érkezéskor az őrsze-mélyzetnek, a parancsnoki állománynak és a foglyoknak is le kellett adniuk a náluk lévő rubeleket. Helyettük vízjeles, vastag papírra nyomott elszámolási csekktömböt kaptak, rajta a politikai rendőrség vezetőinek aláírásával. A saját pénz egyebek mellett a szökések meg-akadályozását szolgálta, de 1932 után kivonták a forgalomból.

A szovjet koncentrációs táborok későbbi gyakorlata ismeretében paradicsomi körülményeket sejtet, hogy Szolovki szigetén a politika-iak eleinte újságot rendelhettek, és szabadon sétálni vagy sportolni járhattak. A fennmaradt adatok szerint egy ilyen alkalommal az őr-ség rálőtt a korcsolyázó foglyokra, és többet megölt közülük.

Az 1920-as évek közepétől fokozatosan romlott a helyzet. Az „ellenforradalmárokat” ekkor már századokba sorolták. Együtt kel-lett lakniuk a köztörvényesekkel, akik terrorizálták őket, és egymás közötti kártyacsatákban döntöttek elrabolt értéktárgyaikról.

A kegyetlenkedések mellett főleg a kóros túlzsúfoltság miatt let-tek egyre rosszabbak a körülmények a SZLON lágereiben. A priccse-

29 SZOLZSENYICIN, A. 1993. 2: 52-53.

ken egy idő után már csak oldalra fekve tudtak aludni a rabok. Ké-sőbb egy részük állva töltötte az éjszakát, mert „lapjában” sem fért el a köztörvényesek által elfoglalt fekhelyeken. A foglyok sokáig nem kaptak rabruhát, így abban jártak, amiben elfogták őket: a Szolovki-szigetről készült dokumentumfilmben a gabonaföldeken hajladozó rabnők között szakadt estélyi ruhás asszonyt is lehet látni. A pa-rancsnokság csak a gyermekkolóniát látta el megfelelő öltözettel. A férfiakat egy időben alul-fölül kivágott zsákokban, máskor fe-hérneműben látták; a nők nem kaptak alsóneműt harisnyát, fejken-dőt.

A SZLON fennállásának első éveiben viszonylag szabadon folyt a foglyok körében a „kulturális felvilágosító munka”. A GULAG ké-sőbbi történetében elképzelhetetlen módon egy ideig még helytörté-neti társaság is működött a lágerben. A foglyok itt egyebek mellett a XVI. századi szolovki építészeti emlékek nyomát kutatták, és a helyi nyelvezetet tanulmányozták. Önképzőkör, kórus ugyancsak volt a lágerbirodalomban. Sőt, Szlon címmel 1924-től saját újságot adtak ki. Először gépelt formában, a 9. számtól azonban a volt kolostori nyomda termékeként. A helyi cenzúra kezdetlegessége miatt a lap egyes számaiban eleinte sok olyasmi megjelent, amit a szabad élet-ben soha nem engedélyeztek volna. A 200 példányban kiadott orgá-num 1925-től Szoloveckije osztrova címen jelent meg. A következő év folyamán széles körben olyan közkedveltté vált, hogy országos előfi-zetést hirdetett. Később, amikor egy-két propagandacélokra felhasz-nált láger, elsősorban a BBK, vagyis a Balti–Fehér-tengeri csatorna kivételével a szovjet koncentrációs táborok a legnagyobb titokban működtek, ilyen elképzelhetetlen lett volna. 1927-ben a trockisták és a gyűlölt „polgári szakemberek” elleni tömeges eljárások alatt a cen-zúraszigor miatt a lapkiadás akadozott, de egészen 1932-ig folytató-dott.

A SZLON lágereit az 1920-as évek első felében még a Szolovki-szigeten található Kremlből irányították. A Népbiztosok Tanácsa 1925. március 10-i határozata, amely elrendelte a politikai foglyok át-helyezését szárazföldi „ízolátorokba”, az „OGPU szolovki koncent-

rációs táboraiként” említi.30 1930-ban a politikai rendőrség felügyele-te alatt álló többi koncentrációs táborral együtt a javító-munkatábor nevet kapta. Egy Alekszandr (más források szerint Alekszej) Nogtyev nevű „csekista” volt a parancsnoka, aki a foglyok visszaemlékezése szerint azzal fogadta az újonnan érkezőket, hogy „itt nincs szovjet fennhatóság, csak szolovki fennhatóság van. Elfelejthetnek minden jogot, amivel korábban rendelkeztek. Mi itt a saját törvényeink sze-rint élünk.”31

Nogtyevet később Gleb Bokijjal, az OGPU kollégiumának a lá-gerért felelős tagjával együtt, a „nagy tisztogatások” során kivégez-ték. A sors furcsa fintora, hogy GULAG-enciklopédiájának Szolov-kiról szóló lapjait Jacques Rossi később a butirki börtön cellájában Nogtyevvel folytatott 1938-as beszélgetéseire támaszkodva írta meg.32

Szolovki irányításában, őrségében – a krónikus munkaerőhiány miatt „önellenőrzésnek” nevezett rendszer részeként – más lágerek-hez viszonyítva nagy számban vállaltak szerepet köztörvényes bű-nözők és volt „csekisták”. Privilegizált helyzetüket mindkét réteg képviselői önkényeskedésre használták fel. Gyakori volt a rabok megverése, éheztetése. Virágzott a besúgórendszer, amelyet a láger-parancsnokság „információs-vizsgálati részlegeként” intézményesí-tettek is. A leleplezett spicliket egy külön szigetre szállítottak, faki-termelésre. Ott Vamzer címen faliújságot indítottak.

Szolovki életében központi szerepet játszott a Szekercehegy. 300 lépcső vezetett a 85 méteres emelkedő tetejére épített templomhoz. Az épület emeletén büntetőcellákat alakítottak ki. A kőzsáknak neve-zett hírhedt szolovki magánzárkák egyik fajtája az egykori kolostor falába vájt mélyedés volt, amelyben az oda bezárt rab se kiegyene-sedni, se mozogni nem tudott. A másik fajtában „faltól falig karvas-

30 ROSSI, J. 1987: 368. 31 SIRJAJEV, B. 1995: 30-37. 32 Szolovki más rabjainak memoárja közül I. MALSAGOFF 1925, BEZSONOFF 1928, ZAJCEV 1931, TCHERNAVIN 1935, KITCHIN 1935, NYIKONOV-SZMORO-GYIN 1938, DALLIN-NICOLAEVSKY 1947 (Az utóbbiban Borisz Szapir emlékezé-se értékes).

tagságú rudak vannak beépítve, és a foglyoknak egész álló nap eze-ken kell ülniük. (Éjszaka a padlóra fekszenek, de egymásra, mert túl sokan vannak.) A rúd magassága olyan, hogy az ember lába ne érjen le. Nem könnyű egyensúlyozni rajta, a fogoly egész nap azon eről-ködik, hogy megtartsa magát. Ha lebillen, a felügyelők nekiesnek, és ütik-verik. Vagy: kiviszik egy magas fokokból álló lépcsősor tetejére (a szerzetesek építették a templomtól a tóig), teste hosszában nehe-zék gyanánt hozzákötnek egy gerendát, és lehengerítik.”33

1928-1939 között itt volt Szolovki központi „izolátora”. A láger-beli vétségekért büntetett elitélteken kívül ide kerültek azok a fog-lyok, akiknek ítéletében a Különleges Tanácskozásnak nevezett rög-tönítélő bíróság „szigorú elkülönítést” írt elő. A köztörvényes rabok-ból verbuvált őrszemélyzet ezen a helyen különösen sok kegyetlen-séget követett el. A női foglyokat gyakran megerőszakolták. Télen azzal büntették a rabokat, hogy kikergették őket a fagyos hidegre. Nyáron meztelenül szúnyogfelhőbe zavarták, vagy kocsirúdhoz lán-colták, és maguk után vonszolták őket. Mindhárom esetben gyorsan bekövetkezett a vég.

A SZLON lágereiben több tömeges kivégzésre is sor került, amelyekre hátuk mögött összedrótozott kézzel kisérték a halálra ítél-teket. Ez az oroszok számára is megmagyarázhatatlan módszer visz-szatért a Katyńban megölt lengyel katonatisztek esetében34 éppúgy, mint Nagy Imre és társai budapesti kivégzésénél. 1929. október 15-én egyetlen éjszaka 300 foglyot lőttek agyon, majd megölték a kivégzet-tek hóhérait is.35 „A foglyokat csoportokban vitték, egész éjszaka. Minden csoportot a Black nevű kutya kétségbeesett vonítás a kísért. A megkötött állat valamennyi alkalommal azt hitte, hogy épp az adott csoportban viszik a gazdáját, Bagratunit. A századokban a ku-tya vonítása alapján számolták a csoportokat, mert az erős szél miatt a lövéseket kevésbé lehetett hallani. Ez a vonítás annyira megviselte a hóhérokat, hogy másnap lepuffantották Blacket és őmiatta a többi

33 SZOLZSENYICIN, A. 1993. 2: 41-42. 34 A katyńi mészárlás áldozatainak egy része is a hátán összedrótozott vagy kötéllel duplán megkötözött karral feküdt a tömegsírban. LEBEGYEVA, N. 1996: 284. 35 ROSSI, J. 1987: 212.

környékbeli kutyát is.”36 (A rabok számára a lágerekben mindig kü-lönleges jelentősége volt a véletlenül odakerült háziállatoknak vagy megszelídített vadaknak, amelyek számukra a törődést, a szeretetet, az elveszített család melegét jelentették. A „csekisták” éppen ezért üldözték az ilyen állatokat. Egy lágerkutya” meggyilkolásáról, majd a gyilkost utolérő végzetről szól Varlam Salamov Tamara, a szuka cí-mű elbeszélése.37)

A kivégzések, a rossz életkörülmények mellett járványok is ti-zedelték a rabokat. Az 1928-ban Kemiben kitört tífuszban az elítéltek több mint a fele meghalt. A következő évi járványnak mintegy 20.000 ember esett áldozatául. Ugyanebben az évben a Közép-Ázsiából Szolovkira hajtott foglyok körében ismeretlen eredetű, pestisre vagy fekete himlőre emlékeztető járvány tört ki. A betegséget nem tudták gyógyítani, ezért azokat a zárkákat, ahol a fertőzés felütötte a fejét, hermetikusan elzárták a külvilágtól, amíg valamennyi rab meg nem halt.

A Moszkvából érkező lágerbizottságok időről időre megbüntet-ték a különösen szadista őröket, felvigyázó foglyokat. A rabok fizikai és lélektani megtörése azonban egybeesett a szovjet büntetőrendszer céljaival. A szadista bánásmódról a szabad világban is terjedő híreket megerősítették az 1930-as évek elején a maguk ácsolta bárkán tenger-re szállt s külföldre szökött foglyok.38

Az OGPU azzal próbálta ellensúlyozni a sokasodó külföldi til-takozásokat, hogy a külföldi emigrációjából hazalátogató Makszim Gorkijt meghívta Szolovkira. Mint egy onnan később megszökött fo-goly a Rul című emigráns lapban megírta, a rabok a hátratett kézzel sétáló író markába nyomott kis cédulákon hozták tudtára szenvedé-seiket. Hazatérése után azonban Gorkij állítólag nem találta ezeket a papírdarabkákat: két bőröndje közül az egyik „elveszett”, a másik-ban pedig egy nagy doboz hamut tettek a cédulák helyére. Az OGPU

36 SZOLZSENYICIN, A. 1993. 2: 72. 37 SALAMOV, V. 1989: 54-60. 38 SZOLZSENYICIN. A. 1993. 2: 66-67.

a köztörvényes világ nyelvén így hozta tudomására, hogy élményei e részéről hallgatnia kell.39

A szigeteken uralkodó állapotok láttán egy 1929-ben odalátoga-tó bizottság néhány szadista „csekistát” agyonlövetett. Ezután egy ideig szüneteltek a kínzások. Kivált, hogy az 1930-as évek elejétől Szolovki foglyai is az állami terv részét alkotó gazdasági tevékenysé-get végeztek. Naftalij Frenkel – aki eseményekben bővelkedő pályája során előbb gazdag konstantinápolyi kereskedő, majd szovjetunióbe-li aranyfelvásárló, elitélt fogoly, 1927 után pedig Szolovki gazdasági vezetője és a GULAG egyik legtöbbet emlegetett hóhéra volt – meg-hirdette Szolovki új alapelvét: „A fogolyból az első három hónapban ki kell préselni mindent, attól fogva nincs szükségünk rá!”40

A szigetek egykor virágzó mezőgazdasága addigra romokban hevert. Az elítélteket romlott hallal és híg kásával etették; a legtöbben skorbutban szenvedtek. De Szolovki belső területein semmiféle egészségügyi ellátás nem volt, és a külső részeken is csak hellyel-közzel jelent meg orvos vagy felcser. Mivel a rabruha nélküli foglyok az egykori templomokban felállított, négyemeletes priccseikről a téli fagy idején fehérneműben képtelenek voltak elvergődni a fürdőig, nem egy esetben a szó szoros értelmében felfalták őket a tetvek. A Golgota-hegyi Keresztre feszítés rendház templomában a lágerorvos sztrichnint adott a haldoklóknak. A halottakat azután a Golgota-hegyről a tengerbe lökték.

1933-ban a szigetekről a szárazföldre, a karéliai Kemibe helyez-ték át Szolovki központját; az ottani fegyenctovábbító lágert a finnek boszorkánykonyhának hívták. 1939-ben a finn határ közelében talál-ható lágereket megszüntették, és a foglyokat az ország belsejében fel-állított kényszermunkatáborokba irányították.

Mivel Szolovki a „különleges láger” minősítést kapta, az ott fogva tartott rabokra nem vonatkozott az amnesztia. Éppen ezért, az időről időre meghirdetett amnesztiarendeletek előtt több rabszállít- 39 SZOLZSENYICIN, A. 1993. 2: 69-70; Ld. még GEREBEN Á. 1998: 37-38. 40 SZOLZSENYICIN, A: 1993. 2: 58. 89. Az 1932-ben amnesztiában részesült Frenkel később a Belomorsztroj, a BAM és a GULAG más építkezéseinek egyik parancsno-ka lett. tábornoki rangban halt meg. IVANOVA G. 1997. 1: 90-91:

mányt a szigetekre küldtek, hogy kivonják őket az amnesztia hatálya alól. 1924-ben azonban Szolovki olyannyira” túlnépesedett”, hogy a lágerekben időről időre végrehajtott ún. „tehermentesítésre” szorult. Ezt úgy hajtották végre, hogy 500 köztörvényest egyszerűen szaba-don engedtek.

A túlélők szerint Szolovki az egész szovjet lágerrendszer első nagy kísérleti telepe, archetipikus példája volt. A hatalom az ottani lágerben használta fel először a besúgókat a láger életének irányítá-sára. Ott fordították szembe a köztörvényeseket a náluk alacsonyabb státusú politikai foglyokkal. Szolovkin fordultak elő először olyan esetek is, hogy a büntetését letöltött rabot nem engedték szabadon. Ez hamarosan ugyancsak intézményesített rendszerré vált, amelyet a hatalom törvényessé tett: a kormány szerepét betöltő Központi Vég-rehajtó Bizottság és az Oroszországi Föderáció Népbiztosok Tanácsa A megtorló politikáról és a fogvatartási helyek állapotáról címmel hozott 1928. március 26-i határozata az Igazságügyi Népbiztosságot olyan törvényjavaslat kidolgozására kötelezte, amely bizonyos rabkategó-riák esetében lehetővé tette a bírósági ítéletek utólagos meghosszab-bítását „és a társadalmi védekezés új módszereit”.41

Másrészt azonban az első nagy szovjet koncentrációs tábor-rendszer negatív tapasztalatnak bizonyult, mert eredeti elve, a társa-dalomból kivetett emberek elszigetelése helyett a kényszermunka egész Szovjetunióra érvényesített rendszerének részévé tette a szige-teket.

A „NAGY UGRÁS”

Szolovki áldásos hatásáról 1926-ban nagyszabású propaganda-film készült, nyilvánvalóan nagyszabású lélektani előkészítésként, amely a lágerrendszer kiterjesztését „kommunikálta”. Egyrészt a rendszer fennmaradásának alapjául szolgáló megtorlás önjáróvá váló intézménye, másrészt pedig a Lenin halála utáni hatalmi harcban ek-

41 JEZSENYEGYELNYIK 1928: Ugyanez a határozat kimondta, hogy növelni kell a lágerek befogadóképességét.

koriban felülkerekedni látszó Joszif Sztálin gazdasági elképzelései miatt.

A szovjet vezetés célja az volt, hogy egyrészt az 1927-ben meg-kezdett, 1933-ig több millió ember deportálásával járó „kuláktala-nítással”, másrészt a politikai okokból történő letartóztatásokkal ol-csó embertömeget szerezzen a hatalmas szocialista építkezésekhez, illetve az ország természeti kincseinek kiaknázásához. Az utóbbi ex-portjából nyert valutát a szovjet nagyipar megteremtéséhez szüksé-ges nyugati gépek megvásárlás ára szánták. Később e célnak rendel-ték alá a dnyeperi vízi erőmű, Magnyitogorszk, a Balti–Fehér-tengeri csatorna, Vorkuta, a Tajmir-félsziget, Kolima kényszermunkalágereit és más táborokat, amelyekről az alábbiakban lesz szó.

A folyamatos átszervezések során 1930-ban a politikai rendőr-ség helyi szervei által működtetett lágereket köztársasági felügyelet alá helyezték. „Koncentrációs táborok” helyett ettől kezdve a „javító-munkatáborok” nevet használták. Hivatalos adatok szerint 1932-ben csak a mezőgazdasági javító-munkakolóniák területe az Oroszorszá-gi Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaságban 253.000 hektár, Uk-rajnában 56.000 hektár volt.42 Átlagosan 1000 hektárral számítva mintegy 300 olyan láger lehetett a Szovjetunióban, amelyet kifejezet-ten mezőgazdasági kényszermunka végzésére alakítottak ki.

A Népbiztosok Tanácsa 1930. április 7-i rendeletében úgy hatá-rozott, hogy a 3 évnél hosszabb időre ítélt raboknak, valamint az OGPU által elítélt valamennyi fogolynak javító-munkakolóniában kell letöltenie büntetését. A rabokat 3 kategóriába sorolták.

1. Az 5 évnél rövidebb időre, először elítélt dolgozók, aki-ket nem fosztottak meg állampolgári (választó-, szülői felügyeletet gyakorló stb.) jogaiktól.

2. Az e kategóriába tartozó, ám 5 évnél hosszabb időre el-ítéltek.

3. Valamennyi „nem dolgozó elem” és „ellenforradal-már”.43

42 VISINSZKIJ, A 1934: 51-60, SZOLZSENYICIN, A. 1993. 2: 84. 43 SZMIRNOV, M. 1998: 10-24.

Fogva tartásukat és rabmunkájukat az OGPU 1930. április 25-én kelt, 130/63. számú titkos utasítása értelmében a GUITL OGPU (Glavnoje upravlenyije iszpravityelno-trudovih lagerej OGPU, vagyis az OGPU javító-munkatáborainak főigazgatósága) irányította. Előbb Genrih Jagoda, majd a rendkívüli kegyetlenségéről hírhedt Matvej Berman parancsnoksága alatt. Később, a szovjet politikai rendőrség „jezsovi korszakában”, vagyis Nyikolaj Jezsov belügyi népbiztos 1936-tól 1938-ig – letartóztatásáig – tartó regnálása alatt később mindkettőjüket agyonlőtték.

1934-ben, a mezőgazdaság erőszakos kolhozosításának befejez-tével, de még a Szergej Kirov leningrádi pártvezető ellen 1934. dec-ember 1-jén elkövetett merénylettel kezdődő tömeges pártbeli leszá-molások előtt újra közös irányítás alá vonták a különböző szervek fennhatósága alatt álló lágerrendszereket. A megtorlás intézménye a GULAG (Glavnoje upravlenyije lagerej, vagyis a Lágerek Főigazga-tósága) nevet kapta, noha annak változatlanul csupán egy részét al-kotta: többek között az igazságügyi tárca felügyelete alatt is működ-tek büntetőtáborok.

A „nagy terror” korszakát előrevetítő átszervezés akkor követ-kezett be, amikor a hatalmas birodalmat behálózó országos láger-rendszert az OGPU helyett 1934. július 10-én létrehozott NKVD ha-táskörébe utalták. Ugyanazon év október 27-én a szovjet börtönök irányítását szintén átvette az NKVD.

Alig egy héttel később, november 5-én a Népbiztosok Tanácsa és a szintén kormányzati funkciókat ellátó Központi Végrehajtó Bi-zottság rendelete alapján, Különleges Tanácskozás néven létrejöttek a bíróságon kívüli felelősségre vonás új fórumai. Eleinte viszonylag korlátozott jogkörrel: a testület vizsgálat és bírósági tárgyalás nélkül, adminisztratív úton száműzhette, illetve 5 évig terjedő javító-mun-katábor büntetésben részesíthette azt, aki elé került. Az 1953 szept-emberében feloszlatott grémium tevékenységéről beszámoló Kruglov akkori belügyminiszter 1953 végi jelentése szerint két évtized alatt 442.531 embert ítélt el. A Sztálin számára Berija által írt korábbi éves összefoglalók azonban egészen más számokat tartalmaznak: Kruglov

érthető okokból csökkenteni, Berija pedig növelni igyekezett az „éberség” mutatóit.44

A XX. században jogtörténeti kuriózumnak számító Különleges Tanácskozást a mindenkori belügyi népbiztos, valamint helyettesei és legközelebbi tanácsadói irányították. Az ügyészség képviselője nem lehetett tagja, jelenléte azonban – elvileg – kötelező volt. A magas grémium 2-300 ember ügyét tárgyalta egyszerre. Később, ahogy a terror kiteljesedett, előfordult, hogy 8-900 ügy szerepelt napirenden.

A Különleges Tanácskozásnak az idő múlásával a munkájával együtt a jogai is növekedtek. Alig 3 évvel azután, hogy létrehozták, már – szintén adminisztratív úton – 25 éves lágerbüntetésre, sőt ki-végzésre ítélhette a szó hagyományos értelmében vádlottnak nem is nevezhető állampolgárokat. Ekkor már a Különleges Tanácskozás sem győzte a munkát. Ezért Genrih Jagoda belügyi népbiztos 1935. május 27-i rendelkezésére, majd utóda, Nyikolaj Jezsov 1937. július 30-i, augusztus 11-i és szeptember 20-ai parancsára „trojkák” és „dvojkák”, vagyis három- és kéttagú rögtönítélő bíróságok alakultak. 1937. augusztus elején az állambiztonság helyi szerveit Sztálin aláírá-sával táviratilag utasították, hogy „az NKVD területi kirendeltségei mellett Különleges Trojkákat kell létrehozni a trockisták, kémek, di-verzánsok és a nagy kárt okozó köztörvényes bűnözők ügyeinek ki-vizsgálására”.45

A trojkák az adott régió NKVD-parancsnokának elnöksége alatt működtek. Két tagjuk közül az egyik a helyi pártbizottság első titká-ra, a másik a területi végrehajtó bizottság elnöke volt. Működéséről a szovjet rendszer összeomlása után a még élő trojkatagok elmondták: egy albumot tettek eléjük, amelynek minden oldalán egy-egy ember személyi adatai, köztük születési éve és az általa elkövetett bűntett meghatározása szerepelt. A trojka elnöke piros ceruzával az oldal al-jára írta az egybetűs verdiktet, többnyire az „R” betűt. Ez kivégzést (= rassztrel) jelentett. Az ítéletet még aznap este (más források szerint másnap reggel) végrehajtották. Utólag a trojka két tagja kézjegyével látta el az ítéletet. 44 IVANOVA. G. 1997/1: 34. 45 SREJDER. M. 1995: 70.

1937 közepétől még ezt a fárasztónak bizonyult procedúrát is leegyszerűsítették. Az albumelbírálást sok helyütt felváltotta a lajst-romozás. Erre már csak azért is szükség volt, mert 1936-ban, a regio-nális NKVD-vezetőkkel való egyik legelső tanácskozásán Nyikolaj Jezsov elmondta, körülbelül hány feltételezett – letartóztatandó és megsemmisítendő „nép ellensége” található egy-egy területen. Ez a megközelítés annyira új volt, hogy sokkolta a jelenlévő NKVD-veze-tőket. Az omszki terület lett származású NKVD-főnöke, egy régi, te-kintélyes „csekista” tiltakozott is. „Teljes felelősséggel kijelentem, hogy az omszki területen nincs ilyen nagyszámú trockista és nép el-lensége”, mondta határozottan. Különben is, teljesen megengedhetet-lennek tartom, hogy előre meghatározzuk a letartóztatandó és kivég-zendő emberek számát”, tette hozzá. Mire Jezsov felkiáltott: „Itt az első ellenség, önmagát leplezte lel” És ott, helyben letartóztatta az omszki NKVD-főnököt.46

A drámai jelenet után állomáshelyükre visszatérő „csekistákat” aligha lepte meg, hogy 1937 nyarától a regionális NKVD-szerveze-teknek a központ rendszeresen előírta az adott területen (városban) kötelezően kivégzendők számát.

Készen állt tehát a totális leszámolás teljes infrastruktúrája. A GULAG-é is, amelynek rabállománya elképesztő ütemben növeke-dett. Hihetetlen embertömeget kellett beterelni a lágerek intézménye-ibe: amíg 1930-ban a hivatalos belső jelentések 200.000 fogolyról szól-tak, 1933-ban 440.000, 1934-ben pedig már 575.000 szovjet állampol-gár töltötte lágerbüntetését. Drámaian nőtt a GULAG őreinek száma is, amelyet a hatóságok mindig a fogvatartottak egytizedében hatá-roztak meg.47 Ekkor már a foglyoknak a családtagokkal folytatott le-velezéséből eltűnt a „láger” szó. A címben ezt a „postafiók” váltotta fel.

46 SREJDER. M. 1995: 42. 47 KOKURIN, A. 1994: 60.

PILLANATFELVÉTEL: MATVEJ BERMAN

1932. június 9-én NKVD-népbiztoshelyettesi beosztásban, lé-nyegében tábornoki rangban Matvej Bermant nevezték ki a GULAG élére. A szovjet megtorló rendszernek ez az emblematikus alakja 1898-ban született a Bajkálon túli területen, egy módos zsidó tégla-gyáros családjában. 15 éves korában, miután apja tönkrement, beállt tisztviselőnek. 1916-ban kereskedelmi középiskolát végzett Csita vá-rosában, majd bevonult a cári hadseregbe. Ott számos kortársához hasonlóan radikalizálódott; katonaiskolás, majd a tomszki tartalékos ezred őrmestere, toborzó és agitátor lett.

Röviddel a bolsevik hatalomátvétel után Berman instruktorként a Cseka egyik kisebb helyi szervezetéhez került. Egyik városból a másikba helyezték, 1919 őszétől már parancsnoki beosztásokban. 1923-tól a burját-mongol autonóm szovjetköztársaság belügyi nép-biztosa, majd a közép-ázsiai OGPU egyik irányítója volt. 1930-ban új feladatot kapott: ekkor vezényelték először a lágervilág parancsnoki állományába. Két évvel később, „érdemeiért” már az egész GULAG első embereként kapott Lenin-rendet. 1934 júliusában az NKVD átte-lepítési osztályának élére került, vagyis a kuláknak nyilvánított pa-rasztság deportálás át vezényelte. Ezzel egyidejűleg a Moszkva-Volga csatorna építését is ő irányította. 1937 augusztusában szovjet belügyi népbiztoshelyettessé nevezték ki. A szovjet hierarchiában óriási bukást jelentett, hogy nem egészen egy évvel később kiakolbó-lították a belügyből, és a Hírközlési Népbiztosság helyettes vezetője, majd első embere lett. 1938 karácsonyán letartóztatták, majd 1939 márciusában halálra ítélték, és agyonlőtték.

A trockista és egyéb kitérők nélküli, látványosan felfelé ívelő életrajzból látszik, hogy Berman nem esett az ideológiai elhajlás bű-nébe. Két évtizedes politikai rendőrségi múltja miatt azt sem feltéte-lezhetjük, hogy rendszerellenes szervezkedésbe keveredett volna. Azért kellett meghalnia, mert a véres megtorló apparátust időről idő-re „átrostálták”, eltakarítva az útból azokat, akik túlságosan sokat tudtak.

A száz- és százezer rab számára gyűlöletes Berman nevet azon-ban nem egészen két évtizeddel később különös módon tisztára mos-ták: a szovjet legfelsőbb bíróság 1957. október 10-én hatályon kívül helyezte a halálos ítéletet, és bűncselekmény hiányában rehabilitálta a sokszoros gyilkost – akinek megannyi áldozata még több mint 30 évig, a szovjet rendszer összeomlásáig várt erre a gesztusra.

A LÁGEREK FELÉPÍTÉSE

A Berman-korszak kezdetétől a szovjet lágerek a következő-képpen épültek fel:

1. Politikai Igazgatóság

2. Káderigazgatóság

3. Végrehajtó csekisták operatív igazgatósága

4. GULAG-ügyészség

5. Lágerbíróság

6. Őrparancsnokság

7. Pénzügyi Igazgatóság

8. Egészségügyi Igazgatóság

9. Adminisztratív-gazdasági Igazgatóság48

Az egyes lágerigazgatóságok élén az NKVD (1946-tól MGB) tá-bornoki vagy ezredesi rangú beosztottai álltak. Az ő feladatuk és fe-lelősségük volt a büntető- és a gazdasági feladatok teljesítése.

Az 1930-as évek végére a GULAG-igazgatóságok száma növe-kedett. Parancsnokaik fő feladata változatlanul az volt, hogy – a ko-rabeli szóhasználattal élve – izolálják a társadalomra nézve veszélyes elemeket, egyidejűleg biztosítva munkaerejük felhasználását; és ezt a munkaerőt juttassák el a hatalmas ország bármely régiójába. Új láge-reket hozzanak létre, illetve időről időre likvidálják a szükségtelenné vált rabállományt.

48 IVANOVA, G. 1997. 2: 209-272.

A háború kitörése előtt a GULAG irányítási struktúrája tovább bürokratizálódott. Három főigazgatóság koordinálta a 8 önálló cso-portfőnökség munkáját: az operatív, az ellenőrző-inspekciós, a pénz-ügyi-elszámolási, a káder-, a politikai, a kulturális és felvilágosító, az ember- és állategészségügyi csoportfőnökség mellett a szállítással és az archívumokkal is külön testület foglalkozott. Hasonló rangot kap-tak a főigazgatósági titkárságok is, aminek nyilván az alkalmazot-taknak adható magasabb bér, valamint a béren kívüli juttatások – az élelmiszerjegyek, az üdülési lehetőségek stb. – volt a fő oka.

A GULAG fogolytömegét ekkor javarészt a kolhozosítás során a lágerekbe terelt parasztok adták.49 Szakképzettségük hiánya nem je-lentett gondot, mert az abból fakadó alacsony termelékenységet kompenzálták a rabtartás alacsony költségei. Az 1930-as években a GULAG tömeges rabellátását biztosították a Szergej Kirov leningrádi pártvezető 1934. december elsején történt meggyilkolása utáni letar-tóztatási hullámok, a diplomás „polgári” szakemberek ellen Szovjet-unió-szerte folytatódó eljárások, a trockistákkal szembeni leszámolá-sok, majd a „nagy tisztogatások” néven folyó megtorlás a bolsevik pártban és a Vörös Hadsereg parancsnoki karában.50

A Molotov–Ribbentrop-paktum megkötése, 1939. augusztus 23-a után a náci Németország magas rangú tisztviselői a Szovjetunióban tanulmányozták a szovjet koncentrációs táborokat.51 Röviddel ezután pedig az NKVD küldöttsége a náci Németországban tett tanulmány-utat, hogy megismerje a baráti ország büntetés-végrehajtási rendsze-rét. Ennek nyomán 1940-ben a szovjet politikai foglyok új rabruhát kaptak. Más újításokról nem tudunk.

49 AFANASZJEV, J. 1996: 249-298; ZEMSZKOV, V. 1991. 50 GINCBERG, L. 1996. 51 REVEL, J-F 1984: 273.

A GULAG A BARBAROSSA-HADMŰVELET

KEZDETE UTÁN

Szovjetunió elleni német támadás, 1941. június 22-e után a GULAG irányítását az NKVD addigi hatodik embere, Vaszilij Csernisov vette át. A néhány elemit végzett, ekkor 45 éves „csekista” a szovjet hadvezetés nem egy – az 1940-es években, a modern techni-ka korában is lovasrohamokat szorgalmazó – tagjához hasonlóan még két évtizeddel korábbi, polgárháborús érdemeinek köszönhető-en haladt előre a belügyi ranglétrán. Se elegendő ismerete, se szán-déka, se koncepciója nem volt a hatalmas embertömeg felhasználásá-ról a drámai német előrenyomulás közepette.52

Pedig a Barbarossa-hadművelet megvalósításának első napján a szovjet koncentrációs táboroknak 2.300.000 rabja volt.53 A különböző lágerekről fennmaradt emlékezések szerint a politikai foglyok azt remélték, hogy önkéntesként azonnal kimehetnek a frontra. Meg-védhetik hazájukat, s ezzel egyúttal bizonyíthatják ártatlanságukat. De megbízhatatlannak tartották őket, és nem adtak fegyvert a ke-zükbe. A köztörvényesek más elbírálás alá estek: ebből a közegből a honvédő háború 3 éve alatt, 1941 és 1944 között a GULAG 975.000 embert adott a Vörös Hadseregnek.54 Egy részük hátországi helyőr-ségbe került, mások, büntetőalakulatok tagjaként egyenesen a front-ra. Körükben az elhalálozás jóval nagyobb mértékű volt, mint a Vö-rös Hadsereg többi alakulatában. Számosan magas kitüntetést kap-tak, sőt négyen elnyerték a Szovjetunió Hőse címet is.

A szovjet-német háború első heteiben azonban a túlélők emlé-kezete szerint a foglyok helyzete drámaian romlott.55 A nyugati ha-tárvidékekhez közeli lágerekben, így Tallinn és Rovno körzetében –

52 1945 nyarára több rendfokozatot „átugorva”, vezérezredesi rangot kapott. Ké-sőbb részt vett a szovjet atombomba-kísérletek előkészítésében, és magas kitünte-tések birtokosaként, köztiszteletnek örvendve halt meg 1952-ben. 53 KOKURIN. A. 1994: 60. 54 KOKURIN. A. 1994: 65. 55 KOKURIN. A. 1994: 62.

ahonnan az NKVD-nek nem maradt ideje a foglyok evakuálására – agyonlőtték őket. A lvovi börtönökben 7000, Vilniusban 4000 pusz-tult el így. Berdicsevben a börtön épületét a benne lévő foglyokkal együtt felrobbantották. A névtelen, arctalan tömegben olyanok is meghaltak, akikkel bizonyos értelemben a régi Oroszország pusztult el. Marija Szpiridonovát, az 1917-ben előbb Leninnel szövetségre lé-pő, majd a bolsevik terrorral szembeszállt eszer politikusnőt éppúgy ekkor gyilkolták meg Orjol városában, mint a hozzá hasonlóan idős Dmitrij Pletnyov professzort, sok ezer hálás beteg gyógyító orvosát, akit az 1930-as évek második felében „a fehér köpenyes gyilkosok” elleni későbbi vádak főpróbájaként azzal vádoltak, hogy szadista szexuális támadásnak tette ki egy nőbetegét.

Másokat viszont evakuáltak: a kitelepítésről írt titkos jelentés szerint a nyugati határvidék 27 koncentrációs táborából és 210 kény-szermunkatelepéről 750.000 embert gyalogosan, ahogy a jelentéstevő fogalmaz, „gyakran ezer kilométeres távolságra” hajtottak.56 Azokat, akik élve megérkeztek az új lágerekbe, és munkára foghatóak voltak, főleg vasútépítéseknél dolgoztatták. A jelentésekből kitűnik, hogy majdnem a felére esett vissza a nehéz munkára alkalmas foglyok aránya: míg 1940-ben a rabállomány 35,6%-át, addig 2 évvel később csupán 19,2%-át tudták így felhasználni, s két és félszeresére nőtt a csupán könnyű munka végzésére képesek száma.57

A memoárirodalom tanúsága szerint annak arányában, ahogy a náci német csapatok a Szovjetunió belső területei felé nyomultak, a lágerekben javulni kezdett a bánásmód. A belügyi raktárakból kise-lejtezett felszerelésből többek között egymillió darab (!) téli és nyári ruhát, 250.000 pár bakancsot, 130.000 melegítőt küldtek a koncentrá-ciós táborokba. A központ engedélyezte, hogy a lágerekben készült férfitrikóból és alsónadrágból kétmillió, a kincset érő nemezcsizmá-ból 540.000 pár a lágerekben maradjon. Félmillió pokrócot, valamint két és fél millió különböző lábbelit is szétosztottak a foglyok között. Mindez a parancsnoki jelentés szerint a szükségletek 70-80%-át fe-dezte, és érezhetően megnövelte a foglyok munkaképességét, sőt

56 KOKURIN. A. 1994: 64. 57 KOKURIN, A. 1994: 67.

munkakedvét. 1941-1942 folyamán az állam adakozó kedve állítólag 400 tonna szappan, 150.000 bögre és hárommillió kanál szétosztásá-ban is megnyilvánult.58 E számok hitelességét azonban más források-ból nem erősítik meg.

Az emlékiratok tanúsága szerint viszont a Vörös Hadsereg első nagy győzelmei után újra romlani kezdett a helyzet. Ezekről az évek-ről is Viktor Naszedkinnek, a GULAG országos parancsnokának 1944. augusztus 17-én Lavrentyij Berija NKVD-népbiztosnak írt je-lentése számol be. Az 1905-ben született ukrán belügyes – 1941-ben a Volga-menti németek, 1944-ben a csecsenek és az ingusok deportálá-sának egyik irányítója –, az utókor számára rendkívül informatív, ter-jedelmes dokumentumban részletesen felsorolta a háború három éve alatt megszüntetett, illetve újonnan létesített lágereket, a rabállo-mány összetételében végbement változásokat, a foglyok mozgásáról, végzett munkájuk jellegéről és eredményeiről rendelkezésére álló számokat.

A VILÁGHÁBORÚ UTÁN

1943 elejétől a megszállók felett aratott minden győzelem újabb szigorításokat hozott a szovjet lágerekben. A táborok környékén élő szabad lakosság is a „bekeményítés” egyre újabb és újabb jeleit ta-pasztalta. Pedig a háborúban hűségükről, hazaszeretetükről, mérhe-tetlen áldozatkészségükről tanúbizonyságot tett szovjet emberek azt remélték, hogy a korábbinál több bizalmat kapnak a vezetőiktől, és a Kreml lazít a saját polgárai féken tartására működtetett, embertelen megtorló mechanizmuson. A diktatúra logikája azonban nem ilyen.

A sztálini vezetés megijedt az erejükre, öntudatukra ébredő, rá-adásul felfegyverzett, harci tapasztalatot szerzett polgáraitól, akik külföldön – még a romokban heverő Európában is – a szovjet hét-köznapokban megszokottnál több nagyságrenddel magasabb élet-színvonallal találkoztak. Cseréptetőt láttak a házakon bádog meg szalma helyett, harisnyát a nők lábán, és más, számukra egy régen –

58 KOKURIN, A. 1994: 70.

vagy sohasem – ismert élet sajátosságait. A győzelem pillanatában 6 millió fegyverben álló férfi és nő ráadásul, ha mást nem, egy vég szövetet, egy szép lábost, esetenként egy fél szőnyeget hazavitt, és a hadizsákmányból a családtagok – újabb milliók – értették meg, hogy a Szovjetunió nem a létező világok legjobbika.

Az erő tudata, a megélt tapasztalat korábban elképzelhetetlen erjedéshez vezetett. A rendszerváltás után szinte minden nagyobb szovjet város KGB-levéltárából előkerültek olyan nyomozati és per-iratok, amelyek főleg fiatalok – többnyire „a lenini útra való visszaté-rést” követelő, tehát rendszerellenes – illegális szervezkedésének adatait rögzítették. A hatalom gyorsan, könyörtelenül lesújtott: az 1940-es évek második felében, miután hivatalosan már nem létezett a halálbüntetés, a Szovjetunióban országszerte tizenéveseket végeztek ki a legnagyobb titokban, számos társukat pedig a GULAG-ra küld-ték.59

A háború után ettől az új fogolykategóriától függetlenül is ala-posan megváltozott a koncentrációs táborok rabállománya. Mivel a hatóságok pontosan tisztában voltak a „külföldi tapasztalat” veszé-lyeivel, afféle zsiliprendszert építettek ki a nyugati országokból haza-térő tisztek és katonák számára. Az e célra felállított átvilágító tábo-rokban egyenként megvizsgálták a hazatérők megbízhatóságát: hogy vajon külföldi tartózkodása alatt az illetőt nem szervezhették-e be idegen titkosszolgálatok, vagy nem tett-e a szovjet rendszerről becs-mérlő kijelentéseket. Szinte hihetetlen, de már 1941 végén, a legna-gyobb német előrenyomulás közepette – közvetlenül Moszkva, szá-mos részletében mindmáig titkolt, pánikszerű kiürítése, az elit elme-nekülése után – megalakították az első szűrőtáborokat; az esztendő végére 10 ilyen intézmény működött a Szovjetunió határai mentén. A háború után összesen hatmillió szovjet állampolgárt ellenőriztek az átvilágító lágerekben és kisebb speciális telephelyeken, rendőrőrsö-kön. Közülük félmillióan onnan egyenesen a GULAG kényszermun-katelepeire kerültek. Ki fogolynak, ki fegyveres, ki pedig fegyverte-len őrnek. Mivel elvették tőlük a személyes irataikat, a szovjet rend-szerben de facto röghöz kötött rabok lettek valamennyien.

59 Erről részletesen ld. GEREBEN Á. 2000: 49-54.

A kivérzett birodalom újjáépítésében rendkívül nagy szerep ju-tott egy másik rabcsoportnak is: a Szovjetunióban fogva tartott nagy-számú német, japán, osztrák, magyar és román hadifogolynak, illetve a német származású polgári személyeknek.60

Joszif Sztálinnak a náci Németország felett aratott győzelem után egyik legelső dolga az volt, hogy 1946. február 9-én, egy moszk-vai választási nagygyűlésen a Nagy Színházban – a nyilvánosság előtt rendkívül ritka személyes megjelenései egyikén – meghirdesse az újbóli háborús készülődés 15 éves gazdasági programját. A nyers-vas-, az acél-, a szén- és a kőolaj-kitermelés ezt szolgáló tervszámai-ról azt mondta: „Ez a feltétele annak, hogy elmondhassuk, hogy ha-zánk minden meglepetés ellen biztosítva van. (Viharos taps.) Lehet, hogy ehhez három újabb ötéves terv kell, esetleg több. De ezt meg lehet csinálni, és ezt meg is kell csinálnunk. (Viharos taps.)”61

A bolsevik rendszer lényeget, fennmaradásának egyik legfonto-sabb feltételét jelentő területi terjeszkedés érdekében tehát a köz-szükségleti cikkek, a könnyűipar fejlesztése helyett továbbra is a ha-diipar kapott elsőbbséget. A kitűzött célok megvalósításához a kivér-zett ország felhasználhatta a Németországban leszerelt és a győztes Szovjetunió nagyvárosaiba szállított fejlett ipari berendezéseket, a nyersanyagot, a messzi távolból elhajtott állatállományt – Közép-Ázsiának még 3.000 tevét is „kiutaltak”.

A rabmunkára azonban a diktátor által eltervezett szovjet jövő-ben továbbra is óriási szükség volt. Igaz, a lágerekben érezhető el-mozdulás történt a szakmunka javára, a puszta kézzel végzett se-gédmunkával szemben. A szakosodott táborok nagy részét az illeté-kes minisztériumok felügyelete alá helyezték; a munkaerő rendelke-zésre bocsátása volt a feladatuk.

60 GALICKIJ, V. 1990: 39-46.; KONASZOV, V. 1996: 123-244.; BEZBORODOVA, I. 1997: 50-58.; KARNER, S. 1997: 14-33.; POLJAN, P. 1997: 59-67.; GORBUNOV I. 1997: 134-143; BEZBORODOVA, I. 1997. 2: 165-173. 61 SZTÁLIN, J. 1947: 13-15.

LÁGEREK A HRUSCSOV-KORSZAKBAN

Sztálin halála után, 1953 tavaszán az utódok nagyszabású am-nesztiával akarták jelezni egy új korszak kezdetét. A politikai foglyo-kat azonban, mérhetetlen csalódásukra, nem érintette a közkegye-lem. Velük szemben a Kreml köztörvényesek százezres hadát szaba-dította az országra. A hatás nem maradt el: számos nagyvárosban, így Moszkvában is, lovas rendőr járőröket kellett bevetni a GULAG-on megszokott stílusban garázdálkodó bűnbandák ellen.

A diktátor halálát követő gyilkos hatalmi harcban győzedel-meskedő, Nyikita Hruscsov nevével fémjelzett csoport rövid ideig igyekezett megszabadulni az addigra külföldön is félelmetessé vált GULAG kifejezéstől. A korabeli pártsajtó kényszeredett közlése sze-rint „1956 őszén célszerűtlennek minősült a javítómunka-lágerek (GULAG) további fenntartása. Ezért döntés született a javítómunka-kolóniákká történő átszervezésükről.”62 Az erről szóló határozatot azonban nem hozták nyilvánosságra.

A korábbi (és későbbi) szovjet pártvezetőktől eltérően viselkedő Nyikita Hruscsovot Nyugaton sokáig az „olvadás” jelképének tartot-ták. A „lágerek népe” másképp látta. Csaknem egyöntetű vélemé-nyűk szerint a politikus 1964 októberéig tartó uralma alatt a lágerek-ben a Sztálin halála utáni évekhez képest nehezebb volt az élet. Igaz, Hruscsovnak az SZKP XX. kongresszusán, 1956 februárjában a sztá-linizmus bűntetteiről, többek között a szovjet koncentrációs táborok áldozatairól a tanácskozás zárt ülésén elmondott titkos beszéde nyomán lassan elkezdődtek a változások.63

Ezek sorában újra módosult a lágerek adminisztratív felügyele-te. Az enyhülés jelének is tekinthető gesztussal a belügy ellenőrzése alól 1956 októberében az igazságügy-minisztérium hatáskörébe ke-rültek. A változatlanul fenntartott, szerteágazó lágerrendszer műkö-dése azonban akadozott a megtorló mechanizmusok rendszerét ke-vésbé ismerő tárcák irányítása alatt. Alig fél évvel később, 1957 ápri-

62 Partyijnaja zsizny, 1957. 4: 67. 63 Ezekről ld. e könyvnek az orosz GULAG-túlélőkkel folytatott beszélgetéseit.

lisában ezért a javító-nevelő munka kódexének 5. paragrafusával az egész lágerrendszert visszahelyezték a belügyi intézmények sorába.

A hatóságok azért is döntöttek így, mert 1956 nyarától – a Hrus-csov-beszédre való spontán reagálásként – hirtelen szinte az egekbe csapott az ellenállás. Nőtt a valóban politikai fogolynak nevezhető rabok száma. Ebben szerepe volt a később „emberarcúnak” nevezett szocializmus megteremtésére tett kísérleteknek, a nemzeti ellenállást zászlajukra tűző felkelések tragikus bukásának. Nem utolsósorban az 1956. októberi magyarországi forradalomnak.

A „budapesti ősszel” való rokonszenv-nyilvánítás minden for-máját szankcionálta a szovjet büntető törvénykönyv 58., majd 70. pontjának híres-hírhedt 10. paragrafusa. A „szovjetellenes propagan-da vagy agitáció” vádpontjában bűnösnek talált gyanúsított – eseten-ként egy vicc elmondásáért – minimum 6 hónapos lágerbüntetést kapott.

A megfélemlített, rendőri retorzióktól fenyegetett, atomizált szovjet társadalomban ezek a bűnügyek nem az illegális szervezke-dés kategóriájába tartoztak: nemegyszer groteszk egyéni lázadások egymástól is elszigetelt soráról volt szó. Egy Romanov nevű fiatal férfi Kemerovo városában például egy veréb lábára erősített röpla-pon közölte a világgal, hogy a szovjethatalmat meg kell dönteni. Egy hatvanéves sztálingrádi matematikatanár viszont hét – többek között a külügyminisztériumnak, a Marxizmus-Leninizmus Intézetnek és az Izvesztyijának címzett levélben egyenesen az illetékeseknek magya-rázta el, hogy „a kommunizmus soha, sehol nem kerül békésen hata-lomra. A világ népei nem hisznek ebben az utópiában. Ezért a kom-munisták csak szuronyok segítségével kerülnek uralomra, és utópiá-jukat terror meg erőszak segítségével valósítják meg. E zsarnoki rendszerek élén leválthatatlan vezetők állnak, akik középkori, fasisz-ta rendet tartanak, börtönökkel, kínzással, halállal tömve be az embe-rek száját. De erőszakra és vérre építkező rendszerük előbb-utóbb összeomlik, és a népek úgy fogják átkozni őket, ahogy Oroszország a tatár uralmat.”

Jobboldali minta akkor már három évtizede nem lévén, 1956 forró nyarán is sokan „balról” lázadtak a Szovjetunióban. Májusban

Sztálin és a sztálinizmus mellett tüntettek Tbilisziben – néhány héttel később pedig a grúz fővárosban azért tartóztattak le egy ötvenéves orosz kalauznőt, mert odavágta szemtelenkedő grúz utasainak: „Ke-veset lőttek agyon közületek, többet kellett volna!” Másokat Hrus-csov-anekdotákért ítéltek el. Akadt, akit azért, mert egy kazahsztáni politikai lágerből Eisenhower amerikai elnöknek küldözgetett képes-lapokat, „Üdvözlet Szibériából!” felirattal. Megint más azt követően került börtönbe, hogy részegen megfenyegette az intézkedő rendőrt: „nemsokára idejön Eisenhower, és a mi amerikai testvéreink minde-nért megfizetnek nektek, ti mocskok…”

1956 nyarán fellángoltak a balti államokban és Ukrajnában ak-kor még mindig elevenen élő függetlenségi mozgalmak, és egymás után küldték a GULAG-ra a kisegyházak – mindenekelőtt a baptisták és a pünkösdista közösségek – tagjait is. Az eseményekhez képest némi késéssel, 1956 decemberétől tűnik fel az iratokban a magyar forradalom iránti rokonszenv-nyilvánítás miatt elitéltek neve. Még-hozzá sokkal nagyobb számban, mintsem korábban sejthettük. Az ál-lambiztonsági szervek által felelősségre vont, s a részeg fecsegők ki-vételével szinte mindig visszaeső – vagyis politikai ügyekben már el-ítélt – foglyok általában azért kerültek a GULAG-ra, mert „egy má-sodik Budapesttel” fenyegették „a munkásosztályt megcsúfoló kommunistákat”. Szűk körben arról beszéltek, hogy „támogatni kel-lene a magyar munkásokat”, vagy az 1917. évi forradalomról tartott előadás után (ez Rigában történt) megkérdezték a szónokot: „Mond-ja, minálunk mikor kerül sor olyan hatalomváltásra, mint Magyaror-szágon?” Egy négy osztályt végzett csopi vasúti munkás nemzetisége magyar, neve Pivovarnyik, nyílván a Serfőzőből oroszosítva – azért került börtönbe, mert „Magyarország ezeréves határait” éltette az ál-lomáson.

Az októberi magyar „lázadás”, ahogy a Szovjetunióban akkor és még évtizedekig nevezték, elkerülhetetlenül a szovjet rendszer el-leni kirohanásokat gerjesztett. „El a kezekkel Magyarországtól!” kez-detű levelében egy férfi a fiatal karagandai bányászok nevében „ha-zánk legjobb fiai, több 10 millió ember megsemmisítését” hányta a Kreml szemére. Egy másik munkás szerint „Magyarországon jól te-szik, hogy ütik a kommunistákat, nekünk is ezt kell csinálni!”

Az „58-ak” között a magyarok iránti rokonszenv miatt elítéltek sorában 1957 elején találunk leningrádi fényképészt, német szárma-zású novoszibirszki ötvöst, herszoni gépkocsivezetőt, vinnyicai pin-cért, taganrogi ukrán villanyszerelőt, dnyepropetrovszki munkást, üzbegisztáni orosz diákot – a pártnómenklatúrán kívül a szovjet tár-sadalom teljes keresztmetszete fellelhető a letartóztatottak névsorá-ban. Elgondolkodtató, milyen keveset rehabilitáltak közülük: nagy valószínűséggel a legtöbben életük végéig hordozták az 1956. évi magyar forradalommal való szolidaritás bélyegét.

Ekkoriban már a Szovjetunióban minden üldöztetéssel dacolva, lassan kialakult a később demokratikus ellenzéknek nevezett infor-mális kör. Ösztönös ideológusa, Alekszandr Jeszenyin-Volpin – Szer-gej Jeszenyin költő fia – meghirdette az egyre újabb és újabb hullám-ban a GULAG-ra kerülő „disszidensek” egyszerű, de támadhatatlan jelszavát: „Tartsátok be a saját törvényeiteket!”64

1956-ban, részben a XX. pártkongresszus mégoly felemás desztalinizációs törekvése nyomán, részben a magyarországi forra-dalom hatására a Szovjetunióban felemelték fejüket az etnikai alapo-kon elnyomott és a kollektív felelősségre vonás jegyében, mondva-csinált ürügyekkel lágerekbe zárt népek fiai is. Elsőként az 1944-ben deportált krími tatárok indítottak mozgalmat hazatelepülésük érde-kében.65 A hatalom a megtorlás korábbi formái mellett ekkor bevezet-te a pszichiátriai kényszergyógykezelést, részben a GULAG terüle-ten, részben az e célra kijelölt városi kórházakban.66 Leonyid Brezs-nyev uralma, majd a KGB-elnökből lett pártfőtitkár, Jurij Andropov rövid országlása alatt a lágerrendszer öröknek és megváltoztathatat-lannak látszott. A szovjet kényszermunkatáborokban Mihail Gorba-csov pártfőtitkársága alatt halt meg az utolsó politikai fogoly.

64 ALEKSZEJEVA. L. 1984; AMALRIK. A. 1982: 42, 88.. 138. 65 ALEKSZEJEVA, L. 1984: 110-132; AMALRIK, A. 1982: 55-62. 66 LEVITYIN-KRASZNOV, A. 1981: Frankfurt am Main, 1981.

A „HŐSKOR”: SZOLOVKI BÖRTÖNSZIGETE

(FOTÓK)

A GULAG szövevényes intézményrendszere már Szolovkin kialakult: a „Szovjet-unió. Szolovki lágerek Igazgatósága” feliratú kapu a vörös csillag alatt az egyik

rabelosztó állomásra vezet.

Egy fejezet az orosz polgárság máig kiheverhetetlen tragédiájából:

az 1933-ban készült fényképen jobbra Anton Kruselnyickij író, lapkiadó látható. A következő évben a neves közéleti személyiség Ivan és Tarasz nevű fiát az ukrán po-

litikai rendőrség agyonlőtte. Őt magát Bogdan és Osztap fiával, valamint Vlagyimira lányával, ugyancsak 1934-ben letartóztatták. Szolovki lágereiben és a

Fehér-tengeri csatorna építésére létesített kényszermunka-táborokban a család ösz-szesen tíz tagja pusztult el.

Egy ideig Alekszandr (más források szerint: Alekszej) Nogtyev volt Szolovki pa-

rancsnoka. A foglyok visszaemlékezése szerint azzal fogadta az újonnan érkezőket, hogy „itt nincs szovjet fennhatóság, csak szolovki fennhatóság van. Elfelejthetnek

minden jogot, amivel korábban rendelkeztek. Mi itt a saját törvényeink szerint élünk”. Később őt is letartóztatták. A kép a kivégzése előtt készült.

A fogoly nők itt még összekötözött batyuban hozzák sebtében összeszedett

holmijukat. Később általánossá vált az a téglalap alakú fémbőrönd, amely a férfiak kezében látható. Élet-halál kérdése volt például, hogy van-e benne bögre és kanál. Ezek nélkül a rab ételosztáskor nem tudta megszerezni a neki járó

adagot: éhhalálra volt ítélve.

A kapu mögött tűntek el örökre a kivégzésre vitt foglyok. Egy Black nevű kutya minden csoportot keserves vonítással kísért, mert azt hitte, ott viszik a gazdáját a

halálba. Az őröket zavarta a kutya sírása, így azt is agyonlőtték.

A Szekerce-hegyről ezen a hosszú lépcsőn hajították le a megkínzott, majd kivég-zett foglyokat.

Mire a holttest a lépcső aljára ért, felismerhetetlenné vált. Az emberi maradványo-

kat el se hantolták.

OGPU tisztek Gorkijjal. A világhírű írót (középen) azért vitték Szolovki szigetére, hogy lássa és írásaiban népszerűsítse a „szovjet emberré történő átnevelés”

hétköznapjait. A rabok cédulákat csúsztattak Gorkij hátratett kezébe, hogy hírt adjanak a világnak szenvedéseikről. A hazatérő író azonban a cédulák helyett

hamut talált a bőröndjében.

Dmitrij Uszpenszkij (1906-1988) belügyi alezredes, 1930-1931-ben a Szolovki szigeti lágerek parancsnoka. Az amatőr kép 1988-ban, a gorbacsovi peresztrojka alatt ké-

szült a moszkvai utcán: a kiemelt nyugdíjjal rendelkező alezredes még bevásárolni is kitüntetésekkel teleaggatott zakóban indult.

BŰNTELEN BŰNÖSÖK: A KOLLEKTÍV MEGTORLÁS

A NÉMETEK DEPORTÁLÁSA

A diszkrimináció szovjet korszakbeli történetének egyik leg-szörnyűbb fejezete a népek kollektív felelősségre vonásának króniká-ja. A történetről az elmúlt években fontos források láttak napvilágot.1 Ezek megrázó erővel bizonyítják, mivé lesz egy társadalom a „hely-zetbe juttatások” jelszavából kiinduló, kevesek hatalmának szolgála-tába állított totális államban. Szovjet-Oroszország vezetése 1917 ok-tóberét követően kimondta a népek, nemzeti kisebbségek, általában minden etnikum egyenlőségét. Szigorú, egyebek mellett büntetőjogi felelősségre vonást helyezett kilátásba azok ellen, akik szóban vagy tettekben ez ellen lépnek fel. Ezzel párhuzamosan azonban már 1923-ban elhangzott a bolsevik párt XII. kongresszusán, hogy ha valamely nemzetiségnek nincsenek saját állami hagyományai, kizárólagosan birtokolt területe, akkor azt… más régiókba lehet költöztetni. A gon-

1 A globális számadatok, a deportáció törvényi hátterét, anyagi ráfordításainak sta-tisztikáját, az áldozatok számát. nemzetiségi megoszlását és a rehabilitáció folya-matát leggazdagabban COJ, B. 1994/12. dolgozta fel. Az egyes népcsoportokról ld. VORMSZBEHER, G. 1988; PARSZADANOVA, V. 1989; LESZNAJA PROMIS-LENNOSZTY 1989; ISZAKOV, K. 1990; SZOVJETSZKIJE NYEMCI 1990; IZ ISZTO-RII RASZKULACSIVANYIJA 1991; BUGAJ, NY. 1992; BELAJA KNYIGA 1992; MATYERIALI 1992; TAK ETO BILO 1993; NYESZOSZTOJAVSIJSZJA JUBILEJ 1992; VACSNADZE G. 1993; SZSZILKA KALMIKOV 1993; GYEMENTYEVA, I. 1994; REPRESSZIROVANNIJE NARODI 1994; LAZAREV B. 1994; BUGAJ. NY. 1995; MASSZOVIJE REPRESSZII 2004: 455-474.

dolat Sztáliné volt, de a pártkongresszus résztvevői lelkesen elfogad-ták. Olyannyira, hogy a kongresszusi határozatokba is bekerült. Nem csoda: az új rendszer mindenekelőtt és mindenekfelett megtorló cél-jai jegyében addigra már lezajlott az első szovjet korszakbeli tömeges deportálás, amelynek során a bolsevik párt 1919. január 4-ei határo-zatával kitelepítették és kényszerlakhelyre száműzték a Tyerek menti kozákság több közösségét,

Ezt azután 17 nép és etnikum, valamint 55 nép részleges depor-tálása követte. Még az 1920-as években a finneké, a koreaiaké, az aleutoké. 1936 decembere után, amikor az új szovjet alkotmány új-fent törvénybe iktatta valamennyi nép, faj, nemzetiség egyenlőségét, már javában folyt a nyugati határ mentén élő – s nyilván ezért – egy párthatározatban „politikailag megbízhatatlannak” ítélt lengyel és német családok, összesen 45.000 ember deportálása Kazahsztán ka-ragandai területére. 1937 elejétől folyamatos csoportokban követték őket Kelet-Ukrajna német lakosai. Egy 1937. július 17-i kormányhatá-rozat nyomán a Szovjetunió déli határának közeléből. Összesen 40 területről elvitték a Törökországgal határos régiókban lakó kurdokat, a keleti határvidékről pedig a koreaiakat. Utánuk egy sajátos „etni-kumra” került sor: ezúttal nem a párt és nem is a kormány, hanem egy népbiztosság – a belügyi – adott utasítást „a szovjetellenes tevé-kenységet aktívan támogató trockisták és diverzánsok” deportálásá-ra.2

A népek kollektív bűnösségének jegyében 1941 augusztusában elrendelték a németek, 1943. október 14-én a karacsájok deportálását, 1943. december 27-én a kalmükök, 1944. január 31-én a csecsenek és az ingusok követték őket.3 1944. február 26-án a balkárok, 1944. má-

2 Az érintettek egy részének azonban az igazságszolgáltatáson kívül létrehozott, a politikai rendőrség és a bolsevik párt képviselőiből álló „trojkák” a többi deportált-tal szemben engedélyezhették, hogy bizonyos határokon belül maguk választhas-sák meg kényszerlakhelyüket. 3 Ennek során az ilyen akciókat mindig személyesen felügyelő Berija NKVD-főnök meg az itt szerzett tapasztalatait 1956-ban Magyarországon is hasznosító Szerov tábornok parancsára a politikai rendőrségnek a helyi etnikumokat nemigen ismerő fegyveresei számos avar, kumik, lak, zsidó, oszét, azeri, lezgin, nogaj, dargin, ka-

jus 18-án a krími tatárok, 1944. július 31-én a Grúzia déli részén élő, eltörökösödött grúzok, a meszhetek, 1944. szeptember 20-án a mu-zulmán Örmények, a hemsilek.

A kollektív büntetés indoklásaként a hatalom minden esetben az adott etnikum náci kollaboránsaira, illetve a szovjethatalom elleni fegyveres terrortámadásaira hivatkozott. Ilyen jelenségek, eltérő mér-tékben ugyan, de valamennyi nemzet fiai között előfordultak (miként a hosszú ideig náci megszállás alatt élő más szovjet népek – 80 millió ember! – történetében is).

A háború utáni újjáépítéstől milliárdokat elvonó akciósorozat valóságos oka azonban sokkal inkább az orosz gyarmatosítókkal és külön a szovjet rendszerrel szemben évtizedek óta megtörhetetlen, kegyetlen fegyveres ellenállás volt. Szerepet játszott benne az érin-tett, főleg muzulmán népek ideológiai (vallási) „elhajlása” és – a de-portálás sújtotta területek elhelyezkedéséből nyilvánvalóan – az újabb világháborúra készülő Sztálin geopolitikai megfontolásai: „el kellett takarítania az útból” a megszállni készült muszlim területek lakosságával azonos vagy rokon vallású, kultúrájú szovjet állampol-gárokat.

A kényszerlakhelyre szállított tömegeket általában előkészítet-len terep várta. A lakatlan vidékeken lyukas tetejű barakkokban, bú-tor – így ágyak – nélküli, fűtetlen hodályokban helyezték el őket. Rendszertelenül érkező, liszt- és krumpliszállítmányokra korlátozó-dó élelmiszer-ellátással, elemi higiénés feltételek nélkül. Nem csoda, hogy a politikai rendőrségnek a helyszínről küldött – a szovjet rend-szer összeomlása óta kötetszámra publikált – jelentései éhínségekről, súlyos járványokról számolnak be. A téli időjárást korábban jószeri-vel csak hírből ismerő délvidéki deportáltak meleg ruha és cipő nél-kül kerültek a szokatlan klimatikus feltételek közé, és tömegesen pusztultak a krónikus élelmiszer- és gyógyszerhiány következtében. A fűtetlen, lelakatolt vagonokban hetekig tartó utazás után a krími tatárok 46%-a meg sem érkezett élve a deportálás helyére.

bard nemzetiségű lakost is a vagonokba hajtottak. Őket később többnyire vissza-engedték lakóhelyükre.

Az 1945 előtt kényszerlakhelyre szállított népcsoportok között különösen nagy volt a Molotov–Ribbentrop-paktum alapján 1939-40-ben megszállt balti államok polgárainak száma. Ekkor – majd a há-ború után újra – megtizedelték a litván, a lett és az észt értelmiséget, mint a nemzeti eszme veszélyes letéteményesét. Erőszakkal a biroda-lom távoli, keleti végeire telepítették az 1940. július 6-án Romániának átnyújtott szovjet diplomáciai jegyzék nyomán bekebelezett Bessz-arábia számos lakosát. Az 1940-es évek elején – egészen a szovjet és az emigráns lengyel kormánynak a Szovjetunió területén felállítandó lengyel hadseregről 1943. július 30-án kötött megállapodásáig – fo-lyamatosan, több hullámban deportálták a lengyelek különböző cso-portjait is.

A második világháborús győzelem után Berlinből diadalmasan hazaérkező szovjet tisztek és katonák közül a határról egyenesen a GULAG-ra kerültek a győztes Szovjet Hadseregnek a korábban de-portált népekhez tartozó fiai. Ez lett a sorsa az eredetileg Törökor-szágból elszármazott krími görögök és cigányok, a Fekete-tenger mellékén lakó bolgárok, a szovjethatalom ellen sokáig szervezett har-cot folytató ottani örmények, valamint a kaukázusi darginok, az abazinok, a nogajok, a tavlinok, a tazok, a kumikok nagy részének és sok dagesztáninak (az ott élő 12 nép fiait együttesen nevezték így az iratokban).

Deportálták Vlaszov tábornok náci kollaboráns hadseregének ki nem végzett katonáit, a szövetségesek jóváhagyásával a nyugati or-szágokból erőszakkal a Szovjetunióba szállított hontalanok nagy ré-szét és a világháború után a leningrádi területen élő finneket.

A vagonok azonban nemcsak egyes etnikumok képviselőit vit-ték el otthonukból: a jehovistáktól, az adventistáktól és más vallási szekták tagjaitól a prostituáltakig számos társadalmi réteggel szem-ben alkalmazták ezt a büntetést. És akkor még nem szóltunk a hazá-jukba hazatérő volt szovjet hadifoglyokról, a GULAG politikai fog-lyai számára az NKVD helyi képviselője által gyakran automatikusan újabb 5-8 évre meghosszabbított kényszermunkáról, valamint a szláv lakossággal szemben alkalmazott ilyen jellegű megtorlás többi eseté-ről.

KOMPAKT KÖZÖSSÉGEK

A hosszú lista sok százezer tragikus sorsot takar. Közülük most a szovjet németek történetét vesszük szemügyre, hogy legalább váz-latos képet kapjunk a kollektív felelősségre vonás áldozatául esett népek deportálás előtti, alatti és – egymástól sokban eltérő – azt kö-vető krónikájáról.

Az utolsó szovjet népszámlálás adatai szerint a birodalom fel-bomlásakor több mint 2 millió német állampolgára volt a Szovjetuni-ónak; a német közösség vezetői általában 3 millió emberről beszél-nek. Őseik főleg II. Katalin cárnő uralkodása alatt, 1764-től, majd a napóleoni háborúk idején, a XVIII. század végén és a XIX. század ele-jén német, osztrák, svájci területekről tömegesen érkeztek a kétfejű sas országába, főleg a szakképzett munka reményében. Első nagyobb közösségeik a Volga mentén alakultak ki, később pedig főleg Dél-Ukrajnában és a Kaukázusban hoztak létre mezőgazdasági telepeket, iszonyú munkával itt is, ott is hatalmas szűzföldeket hódítva meg. Érdekes, hogy az orosz birodalomban járó bel- és külföldi utazók a XIX. század elejétől az 1930-as évekig szinte kivétel nélkül beszámol-tak a sokkoló élményről, amely az elhanyagolt tájak után felbukkanó, gondosan megművelt, takaros német telepek, a virágzó, gazdag, ön-tudatos élet láttán érte őket. Sok helyütt – ott, ahol ez a népcsoport még megmaradt kompakt közösségekben – ez a kiáltó különbség mindmáig fennáll.

Oroszországban a bevándorolt németek a XVIII. század végétől gyorsan megtalálták számításukat. Általában helyi önkormányzatuk volt, saját iskoláik, templomaik, virágzó kulturális életük. Helyzetük azonban az orosz-német viszony mindenkori függvényében alakult, vagyis az első világháború kitörésétől folyamatosan romlott. 1914 őszétől mindenfelé németellenes pogromok söpörtek végig a nyugati határ menti orosz városokon (az egyiknek kis híján áldozatul esett az ifjú költő Borisz Paszternak is, aki akkoriban egy német családnál bé-relt szobát).

Az általában türelmes orosz lakosság könnyen kaphatónak bi-zonyült a németellenességre, hiszen történelme folyamán mindvégig

a cárok környezetében felbukkanó balti bárók – „a németek” – teste-sítették meg szemükben a Gonoszt, aki hol befolyásos kegyencként, hol ádáz ellenfélként próbálta letéríteni útjáról a szerintük egyedül helyes, öntörvényű orosz fejlődést. Az általános németellenességet fokozta, hogy az orosz cárok több nemzedéken át hagyományosan a német fejedelmi udvarokból nősültek, s így az „egyszerű” orosz em-bernek a hatalom iránti viszonya nagyrészt a „jó cár – idegen, gonosz cárné” antinómiájára korlátozódott.

Az első németellenes pogromokat követően, 1915. december 13-én II. Miklós cár elrendelte a német települések felszámolását. Lakói-kat

1917 áprilisáig Szibériába deportálták volna, ám a februári pol-gári forradalom megakadályozta a rendelet végrehajtását. Az októbe-ri fordulat után számos kisebbségi népcsoport, köztük a németek helyzete is lényegesen javult. A krími tatárok például Lenin döntése alapján autonóm köztársaságot hozhattak létre (ez magyarázza a szovjet élet egyik legabszurdabb jelenségét: a szülőföldjükre vissza-térni vágyó krími tatárok, elkeseredett harcuk részeként, az 1960-70-es években száműzetésük városaiban Lenin születésnapján, minden áprilisban megkoszorúzták a bolsevik vezér szobrát. Az ünnepséget azonban a KGB meg a rendőrség alakulatai gumibottal és vízágyúval oszlatták szét.)

A volgai németek közösségei 1917 után ugyancsak megkapták az áhított autonómiát. A bolsevik vezetés elismerte az ukrajnai, kau-kázusi és altáji német nemzeti körzeteket is. A második világháború előtt a németeknek a Volga mentén 170 iskolájuk, 5 saját felsőoktatási intézményük volt. 21 lapot jelentettek meg, német színházak, klubok működtek, és a krónikák szerint itt szűnt meg először az országban az analfabétizmus.

AZ ELSŐ MEGTORLÁSI HULLÁM

A Szaratovval átellenben levő Engels város, a Volgai Német Köztársaság fővárosa lendületesen fejlődött.4 Képzett értelmiségét fo-lyamatosan erősítették a Harmadik Birodalomból a Szovjetunióba került menekültek is.5 Az 1930-as évek második felében, főleg 1937-től azonban a felnőtt lakosság egy részét koncentrációs táborokba hajtották, sokukat még ezt megelőzően, a politikai rendőrség börtö-neiben agyonlőtték; az emigránsok egy részét pedig kiadták Német-országnak.6

A szovjet történelemnek ez a tragikus fejezete sokáig „fehér folt” volt. Az 1980-as évek végétől – először emocionális visszaemlé-kezések, majd egy-egy város német közösségének sorsát feldolgozó disszertációk, összehasonlító demográfiai elemzések, a kényszermig-rációs folyamatokról készült felmérések formájában – több száz munka tárta fel.7 A közelmúltban pedig a GULAG történetér, doku-mentumait, túlélőinek emlékezéseit gyűjtő moszkvai Memorial ala-pítvány internetes oldalán közzétette az intézkedéssorozatról tanús-kodó titkos levéltári dokumentumokat.8

Ennek alapján úgy látszik, hogy 1937 februárjában, az NKVD által, A német trockistáknak a Gestapó utasításaira a Szovjetunió területén folytatott kém-, diverziós, és terrorista tevékenységéről címmel kiadott irányelvévei kezdődött a németekkel való leszámolás elvi megalapo-zása. Áprilisban ezt egy hasonlóan furcsa című, A német fasiszták szov-jetunióbeli tevékenységéről szóló tájékoztatóval kísért, rendkívül részletes körirat követte. Ezek a dokumentumok a háborúra való készülődés

4 Részletes adatokat közöl erről GERMAN, A. 1996. 5 GYEL. O. 1997. 6 LEONHARD. W. 1989. 7 Az időrendben haladó historiográfiai áttekintést ld. CSERNOVA, T.: www.memo.ru 1-14. 8 OHOTYIN. NY–ROGINSZKIJ, A.: www.memo.ru

jegyében, részben a németek, de általában minden külföldi fizikai el-szigetelését, a GULAG-ra küldését vagy kiutasítását alapozták meg.9

A következő lépést Joszif Sztálin egy feltűnően ingerült feljegy-zése jelentette. Az 1937. július 20-án kelt irat a Politikai Bizottság tag-jainak szóló határozattervezetet is tartalmaz, amelyben a magas gré-mium utasítja Nyikolaj Jezsov NKVD-főnököt, hogy „haladéktalanul adjon utasítást a védelmi (…) üzemekben dolgozó valamennyi német letartóztatására, és a letartóztatottak egy részének kitoloncolására.”10

5 nappal később Jezsov kiadta az erre vonatkozó ún. operatív parancsot, amelyet még aznap táviratilag továbbítottak az NKVD va-lamennyi helyi főigazgatóságának. Ezt a szöveget érdemes szó sze-rint idézni, mert feltárja, milyen politikai-stratégiai megfontolások rejlenek az 1930-as évek második felének több, egymástól látszólag teljesen független, etnikai (ha tetszik faji) alapú leszámolása mögött a Szovjetunióban.

„Az elmúlt időszak felderítői és nyomozati anyagai bebizonyí-tották, hogy a német törzskar és a Gestapo széles körben kém- és di-verziós tevékenységet folytat legfontosabb ipari, elsősorban honvé-delmi üzemeinkben, és e célra felhasználja a magukat oda befészkelt német alattvalókat. A közülük verbuvált ügynökök már most is kár-tevő és felforgató cselekedeteket hajtanak végre. A fő figyelmet a há-ború alatt megszervezendő diverzióra összpontosítják, és e célból di-verzánsokat készítenek fel.”11

Az NKVD-főnök 1937. július 29-étől öt napot adott munkatársa-inak a Szovjetunióban élő és hadiüzemekben, valamint a vasútnál dolgozó német állampolgárok letartóztatására. De már ez a parancs kiterjesztette a letartóztatandók körét a szovjet állampolgárságot fel-vett összes külföldire, függetlenül azok munkahelyétől.

9 Az irányvonalat látva 1937 augusztusában Ukrajnában a románok, 1937 szeptem-berében-októberében Karéliában és a leningrádi területen a finnek között kezdett kizárólag etnikai alapú letartóztatásokat a helyi NKVD. 10 OHOTYIN. NY.–ROGINSZKIJ, A.: www.memo.ru 11 BUTIRSZKIJ POLIGON 1937-1938 gg. 1997: 348.

Később úgy módosult a parancs, hogy az NKVD helyi szervei vegyék lajstromba a Németországból érkezett és korábban a hadi-iparban munkát kapott embereket, gyűjtsék össze a rájuk nézve kompromittáló valamennyi adatot, és küldjék Moszkvába, hogy a ha-tóságok ennek alapján döntsenek letartóztatásukról.

Vagyis a párt- és katonai elit – később „nagy tisztogatások” né-ven emlegetett – „átrostálása”, a potenciális árulók likvidálásán kívül a Kreml szempontjából a szovjet geopolitikai terjeszkedés céljait szolgáló – de egyébként is nyilvánvalóan elkerülhetetlen – háború előtt Sztálin az „ötödik hadoszlopnak” vélt külföldieket is félre akar-ta állítani. Elsősorban a Szovjetunióval határos területeken, ahol fel-kelésre lehetett számítani. Ennek a leszámolás-sorozatnak három fő nemzetiségi célpontja volt a lengyel, a japán (vagy a nagy orosz kö-zösséggel rendelkező kínai Harbin város lakosairól elnevezett harbini), végül pedig a német közösség.

A GULAG így 1937 nyarától hatalmas hullámokban kapta az utánpótlást. A 447. számú parancs értelmében augusztus 5-én elkez-dődött a „kulák hadművelet”, amelynek során a hónap végéig 150.000 embert tartóztattak le (közülük 30.000-et kivégeztek). Au-gusztus 15-én, a 485. számú parancs alapján került sor a lengyelek le-tartóztatására, amelyet a 486. számú parancs végrehajtása, vagyis „a nép ellenségeinek” házastársa és gyerekei elleni akció követett. Szeptember 20-án pedig elindult a „harbini” letartóztatási hullám, amelyről az 593. parancs rendelkezett.

A németeket még 1937. július 30-ára virradó éjszaka kezdték el-hurcolni. Egy héttel később, augusztus 6-án Jezsov 340 ember őrizet-be vételéről számolt be Sztálinnak. Az NKVD-főnök többi augusztusi jelentésében is a párttól kapott utasítás lelkes és sikeres végrehajtásá-ról igyekezett meggyőzni a diktátort. A német állampolgárok letar-tóztatása mindazonáltal – amire a Belügyi Népbiztosság eredetileg öt napot kapott – a hónap végén sem haladta meg a 472 főt: ebben a le-számolássorban a nemzetiségek közül a lengyeleket érte a legna-gyobb veszteség.

Az 1937. augusztusi „német akció” lassan abbamaradt. Aligha-nem azért, mert őszre már egyetlen szovjet hadiipari intézményben

sem találtak elhurcolható német állampolgárt. S azért is, mert a „nagy tisztogatások” etnikai áldozatai közül ekkor, a Molotov–Ribbentrop-paktum lázas kulisszák mögötti előkészületei során nem a németek, hanem a lengyelek elleni eljárás volt fontos. A stigmatizálás mindazonáltal a maga logikája szerint folytatódott: 1940 elején különösebb indok nélkül megszüntették a Volga menti német autonómiát, amelynek pedig az 1939. évi népszámlálás szerint 366.685, magát német nemzetiségűnek valló polgára volt.12 Az elkö-vetkező másfél évben egymás után feloszlatták a német falutanácso-kat is.

Addigra általános gyakorlattá vált a „kompromittáló anyagok” Moszkvába küldésének a németek elleni 1937-es akció során alkal-mazott rendszere, amelyet az NKVD-ben – talán a csatolt fényképek miatt – „albummódszernek” neveztek el. Ezek a lajstromok pedig 4 év múlva nagyon jól jöttek a tömeges német deportálás végrehajtói számára. Éppúgy, mint a Barbarossa-hadművelet megkezdése után a szovjet hatóságok által „nemzetiségi” alapon számon tartott zsidók névsora az ezek alapján 1941 augusztusa és októbere között tömeges megsemmisítési akciókat végrehajtó náci megszállóknak.

BŰNBAKOK

A második világháború kitörése után Sztálin – aki a náci Né-metországgal kötött barátsági szerződéssel, a tapasztalt szovjet tisz-tikar, a politikai-társadalmi elit megtizedelésével védtelenül hagyta országát a fasiszta támadással szemben – bűnbakot keresett, és azt magától értetődő módon a szovjet németekben találta meg.

Nem egész 2 hónappal a második világháború kitörése után, 1941. augusztus 28-án a Legfelsőbb Tanács elnöksége rendeletet adott ki a volgai németek deportálásáról. A bikkfanyelvű, ám gyilkos logi-kájú indoklás szerint: „Katonai szervektől pontos értesüléseket kap-tunk, hogy a Volga mentén élő német lakosság körében ezer meg ezer diverzáns és kém van, akik csak a Németországból érkező jelre

12 BELKOVEC, L. 1999: 1.

várnak, hogy robbantásokat hajtsanak végre a volgai német vidéke-ken. Ám egyetlen Volga menti német sem közölte a szovjet szervek-kel, hogy milyen sok a diverzáns és a kém a Volga menti területen. Következésképpen a volgai német körzetek lakossága eltitkolja, hogy soraiban ott rejtőznek a szovjethatalom és a szovjet nép ellenségei. Ezért, s azért is, hogy a nemkívánatos jelenségeket és a vérontást megelőzzük…”

…ezért az ország egész területéről minden németet Szibériába és KözépÁzsiába deportáltak. 1942-re valamennyi 14 év feletti német férfit és nőt munkaszolgálatra vittek: Üresen maradt házaikba, ingó és ingatlan vagyonukba már 1941 októberétől kezdve Ukrajnából (fő-leg a harkovi, a poltavai, a dnyepropetrovszki területről) folyamato-san beköltöztettek 10.350, a kurszki területről 560, az orloviból 3.983 családot. A jelek szerint teljesen véletlenszerű volt a kiválasztás: a nyugati határvidékekről menekülőket a nagyobb állomásokon inst-ruktorok irányították a volt német településekre. Szállítóeszközök hi-ányában, amint a fennmaradt jelentések tanúsítják, többnyire gyalog. 1942 elejére, amikor az NKVD dokumentumai szerint a betelepítési tervnek még csak a 40%-át teljesítették, egyedül a volt Volga menti Német Köztársaságban 23.936 család költözött be az elhagyott há-zakba.13 Itt és a Szovjetunió más régióiban található német települé-seken százezres nagyságrendben települtek le a főleg szláv családok, amelyek németellenességét szította, hogy lényegében rablott va-gyonba ültek bele.

A deportált németeket eközben Közép-Ázsia ritkán lakott vidé-keire, az NKVD építkezéseire irányították. A 14 éven aluli gyerekeket állami gondozásba vették, vagy kiadták a helyi családoknak, ahol „a német fattyúkat”, „a kis fasisztákat” a frontokról érkező kedvezőtlen hírek függvényében bántalmazták és éheztették.

Az orwelli reminiszcenciákat ébresztő „munkahadseregben” a férfiak és a nők egymástól elválasztva, szögesdrót mögött, nagy ba-rakkokban laktak, amelyekből fegyveres őrséggel hajtották őket munkára.14 Az egyes települések NKVD-, majd KGB-levéltáraiban – 13 A politikai rendőrség adatait közli BELKOVEC, L. 1999: 2. 14 Az ottani élet részletes leírását ld. VOLTER, G. 1991.

egyrészt a titkos utasítások, másrészt a sietősen kiépített megfigyelői-ügynöki hálózat jelentései alapján – rendkívül sok adat maradt fenn a deportáltak életéről, mindennapjaik megszervezéséről.15

A háború után a munkaszolgálatot megszüntették. A németek-nek többé nem kellett havonta jelentkezniük a rendőrségen, és enge-dély birtokában időről időre elhagyhatták településeiket is. Igaz, a háborús évekhez képest szaporodott azoknak a családoknak a szá-ma, amelyek tagjai hivatalos hozzájárulás nélkül is összeköltöztek, vállalva ezzel a „szökési kísérlet” újabb szankciókkal járó vádját.

A Legfelsőbb Tanács elnöksége 1948. november 6-i rendeletével a többi deportált néphez, a krími tatárokhoz, a meszhetekhez, csecsenekhez, kabardokhoz és másokhoz hasonlóan a németeket is örök időre röghöz kötötték a birodalom távoli tájain. Ugyanez a ren-delet „törvényesítette” az 1941-ben gyakorlatilag végrehajtott teljes vagyonelkobzást, és egyszer s mindenkorra megtiltotta a németek-nek, hogy visszatérjenek eredeti lakóhelyükre.

VÉSZES ASSZIMILÁCIÓ

A hazaárulás bélyege ugyancsak rajtuk maradt, és egészen 1964-ig pokollá tette mindennapi életüket. Hiszen szinte valamennyi szovjet családnak volt háborús halottja. Mindenki hallott a szovjet földön elkövetett szörnyű náci kegyetlenkedésekről vagy maga is át-élte azokat. A hivatalos szovjet propaganda, s annak első számú szó-csöve, Ilja Ehrenburg azonban nem a náci, hanem a német bűntette-ket ostorozta.16 Ennek nyomán sokan évtizedeken át „a németeken” töltötték ki bosszújukat a boltok előtt kígyózó sorokban, munkahe-lyeken, az iskolákban, a hétköznapi élet minden lehetséges és lehetet-len színterén. Aminek egyik következménye az volt, hogy a német gyerekek nagy része a Szovjetunióban több nemzedéken át meg sem mert szólalni mások előtt az anyanyelvén. Ez pedig vészesen felgyor-sította az asszimilációt.

15 BELKOVEC, L. 1999: 1-16. 16 Ld. erről kötetünkben Rózsás János emlékezését.

Ráadásul még a Hruscsov pártfőtitkársága alatt, 1964. augusz-tus 9-én kibocsátott újabb legfelsőbb tanácsi rendelet sem rehabilitál-ta ezt a népcsoportot (ahogy a többi deportált szovjetunióbeli nemze-tet sem), csak megalapozatlannak minősítette az 1941-ben megfo-galmazott vádakat. Megerősítette viszont, hogy a németek nem tér-hetnek vissza lakóhelyükre, ahol nemegyszer két évszázad német hagyományait őrizték a földek, házak, temetők. Az indokolás szerint ugyanis 23 év alatt a németek már „gyökeret vertek” szibériai és kö-zép-ázsiai kényszertelepüléseiken.

Ám a valóságos ok az volt, hogy a virágzó településeket idő-közben szláv lakossággal népesítették be. Ugyanezzel a „23 éves” ér-veléssel tiltották meg egyébként a tatárok visszatérését is a Krímbe, ahol már 1443-tól, tehát a moszkvai fejedelemség létrejöttét megelő-zően, tehát nem 23, hanem ötszáz éve független, szabad tatár állam működött.17

Az 1964. évi felemás rehabilitáció, amely lényegében a törvény-telenséget és a kitaszítottságot emelte törvényerőre, csalódottá és a korábbinál aktívabbá tette a deportált szovjet népeket. A németek 1965 januárjától egyik delegációt a másik után küldték a Kremlbe. Kötelességszerűen kifejezve a szovjet rendszer, a szovjet haza iránti mély elkötelezettségüket, ideológiai hűségüket, előbb százak, majd ezrek aláírásával kérték, követelték a jogot, hogy visszatérhessenek őseik földjére. Ott újra létre akarták hozni az 1941-ben megszüntetett autonómiát, amely lehetővé tette volna számukra, hogy a népüket övező gyűlölet tengerében megteremtsék maguknak a nyugalom szigetét.

1965. július 7-én sikerült először elérniük, hogy Anasztasz Mikojan, a legfelsőbb tanács elnöke fogadja őket a Kremlben. Meg-hallgatván a delegáció tagjait, a politikus őszinte elismeréssel szólt a törvénytisztelő, szorgos németek teljesítményéről. Arról azonban hal-lani sem akart, hogy visszatérjenek egykori autonómiájukba, mert mint mondta, szükség van rájuk a közép-ázsiai földek megművelé-sében Kazahsztánban, Kirgíziában és Tádzsikisztánban.

17 Ld. erről a könyv következő fejezetét.

Mégis, annak arányában, ahogy a diktatúra lassú bomlásával a Szovjetunióban enyhült a röghözkötöttség, egyre több német meg-kockáztatta, hogy letelepedjen a balti köztársaságokban. Moldáviá-ban, a Kaukázusban és a volgográdi területen. Ez azért nem volt iga-zán jó megoldás, mert továbbra sem kompakt közösségben éltek, né-hány német nyelvű iskolai osztálytól eltekintve anyanyelvi oktatás és a kulturális identitást szolgáló intézmények nélkül. Nem csoda, hogy míg 1959-ben 75%-uk, két évtizeddel később már mindössze 57 szá-zalékuk vallotta anyanyelvének a németet.

Az asszimiláció mellett ráadásul – a belső útlevél hírhedt ötödik pontja révén, a „nemzetisége” kérdésre adott válasz alapján történő szelekcióval – folytatódott a most már „csak” rejtett diszkrimináció is, amely rendületlenül akadályozta a németek egyetemre jutását, munkahelyi előmenetelét. S ha a háború lassan-lassan gyógyuló sebei nyomán enyhült volna a nép gyűlölete, hát felülről időről időre ébren tartották egy-egy újságcikkel, színdarabbal, pártbizottsági eligazítás-sal.

VISSZA AZ ŐSÖK HAZÁJÁBA

Az állami szinten érvényesített diszkrimináció ebben az idő-szakban talán mindennél többet segített abban, hogy a szovjet néme-tek egy végtelenül távolinak látszó, jobb jövőben bízva megőrizzék identitásukat: túlságosan gyakran emlékeztették őket a másságukra. Ez egyrészt kultúrájuk ápolására indította őket, másrészt a menekü-lésre.

Az 1950-es évek közepétől, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy fel kell adniuk a volgai autonóm terület újrateremtésének reményét, megindult a német emigráció, pontosabban eleinte csak a hatóságok minden ellenállása, szankciója ellenére az emigráció jogát kiharcolni vágyó mozgalom. Hogy milyen tömeges vágyról, mérhetetlen el-szántságról lehetett szó, azt talán a szovjet külügyminisztérium tit-kos irataiban szereplő groteszk ügy jellemzi a legjobban: egy Mejer nevű szovjet németnek az NSZK 1956 februárjában megnyitott moszkvai követségén sikerült a német bevándorlási kérelemhez űr-

lapokat szerezni. Ezek darabját akkor tetemes összegnek számító 10-15 rubeles áron adta el – igaz, kitöltve. Egy Vlagyimir Vajrovszkij ne-vű tádzsikisztáni szovjet német 461 űrlapot adott el, összesen 6.915 rubel értékben.18 A spontán, mégis iparszerű menekülési infrastruk-túra segítségével 1974-ben, amikor a szovjet németek elérték, hogy a bonni kormány legalább a családegyesítések esetében fellépjen Moszkvánál, már negyvenezer szovjet német nyújtotta be kivándor-lási kérelmét a hatóságoknál.19

A menekülés ösztöne a hatalommal való egyre hevesebb össze-ütközésekre késztette ezeket az embereket. Akárcsak a szovjet zsidók vagy a hite szabad gyakorlásának érdekében kivándorolni kívánó mintegy 30.000 szorgos, józan életű szovjet pünkösdista, a német kö-zösség is egyre gyakrabban szánta rá magát a nyilvános demonstrá-cióra. Egy Ludmila Oldenburg nevű asszony két kiskorú fiával együtt 1974 februárjában például a moszkvai pártközpont előtti köz-lekedési lámpához bilincselte magát. Rendszeressé vált, hogy a szov-jet németek tüntetésen követelték a kiutazási engedélyt a moszkvai Vörös téren éppúgy, mint a tádzsikisztáni kommunista pártszékház dusanbei épülete előtt. Kis létszámú demonstrációk voltak ezek – ál-talában egy-egy család tagjai villámgyorsan kibontották transzparen-süket „Hazánkban, az NSZK-ban akarunk élni!” felirattal. Egy-két percen belül ott voltak a KGB-sek, és kocsikba tuszkolva elhurcolták a tiltakozókat.

1976 végétől az emigrációs mozgalomnak új formája keletkezett azzal, hogy Kazahsztánban és Kirgíziában egyszerre 300 német nyil-vánosan lemondott a szovjet állampolgárságról, és igazolványát visz-szaadta a helyi szerveknek. A bíróság a személyiigazolvány-rendszer

18 BELKOVEC, L. 1997: 5. 19 Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a háborús bűnösöknek tekintett német hadi-foglyok hazatérése után Bonn a kulisszák mögött, igen nehéz lélektani helyzetben, folyamatosan interveniált a szovjet németek érdekében, listákkal igazolva kiván-dorlási szándékukat. Moszkvai látogatásán Konrad Adenauer például 130.000 főről beszélt, de a „Mr. Nyet”-ként emlegetett Andrej Gromiko külügyminiszter a bonni vendégeknek is makacsul azt állította, hogy „a Szovjetunióban semmiféle német polgárok nincsenek, és az ezzel kapcsolatos spekulációknak semmiféle alapja nincs”. BELKOVEC, L. 1997: 5-6.

megsértéséért, továbbá a szovjet rendszer megrágalmazásáért né-hány hónaptól másfél évig terjedő lágerbüntetésre ítélte ezeket az embereket. A rendíthetetlennek látszó hatalom elbizonytalanodására utal, hogy e perek tárgyalásán – defenzív gesztusként – sikeres pá-lyát befutott németeket vonultattak fel tanúként. A lágerbüntetés le-töltése után pedig a GULAG-ról szabadult foglyokat rendszerint ki-engedték az országból.

Az 1980-as évek elejétől a német kivándorlási mozgalom még intenzívebbé vált. A madridi találkozó résztvevői éppúgy megkapták a szovjet németek helyzetéről szóló, több száz kivándorló aláírásával ellátott levelet, mint a Bundestag. De a helyzet még így is csak na-gyon lassan változott. Az események a Gorbacsov-korszak közepén gyorsultak fel, amikortól százezres nagyságrendűvé vált a moszkvai német követségen számon tartott kivándorlási kérelmek száma. A Szovjetunió felbomlásának pillanatában pedig már a volt birodalom félmillió német származású polgárának hazatelepülési szándékát és ehhez szükséges dokumentumait tartották nyilván a német hatósá-gok. Borisz Rauschenbach akadémikus, a szovjet németség 77 éves vezetője már akkor kijelentette, hogy, „lesz még az egymillió is, ha így mennek a dolgok”.20

A dolgok ugyanis nagyon rosszul mentek a szovjetunióbeli né-metek számára létesített 9 hatalmas németországi átmenőtáborban éppúgy, mint az időközben felbomlott birodalom utódállamaiban. Az előbbiekkel ugyanaz történt, mint a szovjet zsidókkal Izraelben: míg volt hazájukban azért érte őket lépten-nyomon hátrányos megkülön-böztetés, mert zsidók, illetve németek voltak, addig régi-új hazájuk-ban oroszokként vetették meg őket.

„Mások, mint mi vagyunk”, vallották a lágerek – már megint lágerek! – környékén lakók Németországban az ottani sajtó szerint. „Sokat isznak, és másképp, mint mi. Másképp is verekszenek, mint a németek. Főleg azok teljesen idegenek a számunkra, akik a Szovjet-unióban nem kompakt német közösségekben éltek.” De még a beil-leszkedésükért oly áldozatos munkát végző fiatal protestáns lelké-

20 ALEKSZEJEVA, L. 1984.

szek egyike is kétségbeesetten panaszkodott a legnagyobb menekült-táborba látogató orosz újságíróknak: „Elnézem az érkezőket, és el-akad a lélegzetem. Hát németek ezek? Azt hiszem, az a politikai rendszer, amelyben az ember csupán tárgy, porrá őrli a személyisé-get. Elvesz tőle mindent, ami az övé volt, csak a lelke marad meg a szerencsétlennek. Azt meg igyekszik olyan mélyre rejteni, hogy ne lássák, főleg pedig ne érintsék. Döbbenetes, milyen gyanakvással fo-gadnak mindent ezek az emberek! Rettegnek mindentől, mert tarta-nak tőle, hogy visszaküldjük őket. Még az is előfordul, hogy hetekig, hónapokig dugdosnak egy darab kenyeret itt, a táborban; mert még él bennük az éhség emléke.”

A LEGJOBB: ÚTKÖZBEN

A német kivándorlással nagyjából egy időben megindult zsidó exodus első évei után gyakran lehetett hallani egy anekdotát. Idős hősét arról faggatják, hol érzi magát otthon, a Szovjetunióban vagy Izraelben? Mire az öregember keserűen elmosolyodik: „útközben”.

Az emigráció megannyi gondja, a gyökerektől való elszakított-ság okozta kínok láttán az 1980-as évek végétől kezdve a német nem-zetiségű egykori szovjet fiatalok között sokan azt a megoldást válasz-tották, hogy meglátogatták az őshazában élő rokonaikat, esetenként egy-két éve repatriált szüleiket, de nem maradtak Németországban. Csak amíg kicsit összeszedték magukat – az érkezők ugyanis kataszt-rofális egészségi állapotban voltak. Az idősek között az 1980-as évek közepétől növekedett azoknak a száma, akik azért vándoroltak ki, mert ez volt az utolsó reményük az életben maradásra. A német or-vosok szerint az ekkor repatriáltak körében az európai átlaghoz ké-pest sokszoros volt a rákbetegek aránya. Nincs kétség afelől, hogy ez a németeket sújtó kollektív felelősségre vonás következménye: a tü-dőrákkal érkezőről kérdés nélkül is tudták, hogy Karagandában volt bányász, a leukémiások a szemipalatyinszki kísérleti atomrobbantás-ok körzetében éltek, és így tovább.

Elképesztően elhanyagolt állapotban voltak ezek az emberek: korábbi életükben nem, vagy rosszul kezelték őket. Egy 20 éves lány

például a szüleivel és 3 testvérével együtt azért vándorolt ki Német-országba, mert gyakori ájulásai miatt a szülővárosában elmegyógyin-tézetbe akarták zárni. Érkezése után rögtön megállapították, hogy agydaganata van. A sikeres operáció után gyorsan felgyógyult, és tel-jes értékű ember lett.

Számos ilyen eset ellenére az 1990-es évek elején a német ható-ságok kénytelenek voltak mind áthatolhatatlanabb akadályokat állí-tani a hazatelepülők elé, mert a „keleti tartományok” 17 milliós la-kosságának felzárkóztatása hatalmas anyagi erőforrásokat igényelt az újra egyesített Németországban. Bonn ezért azokban az években több százmillió márkát fordított arra, hogy a volt Szovjetunió német lakosságát megtartsa korábbi lakóhelyén. A különböző helyeken léte-sített autonómiák számára vagonszámra küldték a német iskolák, új-ságok, mezőgazdasági farmok beindításához szükséges gépparkot. Egyebek mellett sajtüzemet létesítettek az Altajban visszaállított né-met kerületben, ahol a német lakosság mindmáig a XVIII. századi szász nyelvet beszéli, s a világon máshol nem található formában konzerválta a népszokásokat is.

A segítség feltétele azonban az autonómia volt. „Tűzzetek le bárhol egy zászlórudat – nem a német zászlót, hanem a volgai néme-tek lobogóját –, és már másnap elindítjuk a saját identitás megélésé-hez, a boldogulásotokhoz szükséges infrastruktúrát”, mondták a bonni hatóságok. Ez az elv több helyen működött is: az omszki terü-leten például 1993 őszén néhány falu lakossága – németek, oroszok vegyesen –, úgy döntöttek, hogy településeiket német körzetnek nyilvánítják. A lakosság 83%-a – tehát oroszok is – erre szavaztak, és alig néhány év alatt láthatóvá váltak a fellendülés első jelei.

AZ ANYAORSZÁGI TÁMOGATÁS KORLÁTAI

Ez az eset azonban inkább kivételnek számított. Azokon a terü-leteken ugyanis, ahol a lakosság etnikai összetétele alapján a német közösségek autonómiáját ki lehetett volna alakítani, az ott élők nagy része hevesen nem túlzás azt mondani, hogy hisztérikusan – tiltako-zott a gondolat ellen. A szóba jöhető területek közül a kalinyingrádi

(volt königsbergi) területen azért, mert az egykor Kelet-Poroszor-szághoz tartozott régióban egy esetleges német autonómia előrevetí-tette volna a második világháború után kialakult határok módosítá-sának rémét, ami az érintett körzetben ma Litvániához, Lengyelor-szághoz, Ukrajnához és Fehéroroszországhoz tartozó vidékek hova-tartozását tette volna kérdésessé.

Az egykori Volgai Német Köztársaság városaiban, falvaiban, a nemrég még Engels nevét viselő fővárosban élő oroszok pedig ret-tegtek tőle, hogy el kell hagyniuk a németek deportálásakor, 1941 augusztusában megszerzett házakat, amelyeket 6 évtized alatt már 2-3 nemzedék örökölt. 1994 tavaszán, amikor a legfelső szintű bonni egyeztető tárgyalás után Borisz Jelcin orosz elnök aláírta Az oroszor-szági németek rehabilitálásának érdekében tett haladéktalan intézkedések című – jellegzetesen szovjet című – elnöki utasítást, lázadással fenye-gető tömeggyűlések zajlottak le a Volga mentén. A német autonómiá-ra mondott kőkemény „nyet” indoklásában az érintettek a fenyegető etnikai összecsapásokra, meg a nyomukban járó politikai instabilitás-ra hivatkoztak. „Semmiféle nemzeti formációhoz nem járulunk hozzá a mi területűnkön!” közölték a nép választott képviselői Engelsz vá-rosban. Állásfoglalásuknak jogkövetkezménye ugyan nem volt, de a „23” nevű ottani állami gazdaság földjén már kialakított német tele-pülés fejlődését alaposan visszavetette.

Más, erkölcsileg támadhatatlan érdekeket is veszélyeztetett a szovjet németek visszatelepítése deportálás előtti lakóhelyükre. 1941 előtt számos német falu volt a Krím félszigeten, amelynek hovatarto-zása az 1990-es években az egyik legjelentősebb konfliktusforrássá vált az Oroszország és Ukrajna között folyó hatalmi kötélhúzásban. (Mint ismeretes, Nyikita Hruscsov 1954-ben egy „nagyúri gesztus-sal” Ukrajnának ajándékozta az évszázadok óta Oroszországhoz tar-tozó félszigetet, abban a hitben, hogy az így is, úgy is a Szovjetunió része marad. A stratégiai fontosságú régió a birodalom felbomlásakor így, az 1989. évi állapotoknak megfelelően, a független Ukrajnához került.)

A „német kérdés” akkor vált a posztszovjet konfliktusok részé-vé, amikor Borisz Jelcin orosz elnök kijelentette, hogy ő bizony csak a

90%-ban németek lakta helyeken járul hozzá az autonómiához. Az állásfoglalás világszerte nagy port vert fel, ilyen régió ugyanis a volt Szovjetunióban sehol nem volt, és a szovjet viszonyok között nyil-vánvalóan nem is lehetett. Leonyid Kravcsuk akkori ukrán elnök erre sietett közölni, hogy ő viszont készséggel visszafogadja az 50 éve el-űzött német családokat a Krím félszigetre.

Annak idején ugyanis Ukrajna 5 körzetéből összesen 400.000 németet deportáltak Közép-Ázsia lakatlan területeire. Közülük 52.000 embert vagoníroztak be a Krím-félsziget 2 régiójából, több mint 30 településről, amelyek mindegyikében német iskola, újság, kultúrotthon működött.

Csakhogy ugyanerről a területről a németek deportálása után 3 évvel egy másik nép fiait, a krími tatárokat is elűzték, ugyancsak a fasiszta Németország megszállóival való kollaborálás vádjával. A krími tatárok pedig 1956-tól mérhetetlen áldozatokat hoztak a szülő-földre való visszatérésért folytatott harcban: még a Gorbacsov-korszakban is ezrek fizettek ezért közülük börtönnel, lágerrel. S noha a rendszerrel szembeni szervezett ellenállás története a Szovjetunió-ban elválaszthatatlanul összefonódott a krími tatárok sorsának szo-morú krónikájával, az 1990-es évek elejére e népnek csak töredéke tudott visszaköltözni hazájába, mert nem volt számukra elég meg-művelhető föld, ház, munkahely. Ők, hátuk mögött az Ukrajna szá-mára gazdaságilag, hadászatilag, politikailag oly fontos Ankara tá-mogatásával, minden követ megmozgattak, hogy a beilleszkedési esélyeiket valóban csökkentő német visszatelepülést megakadályoz-zák.

Németországban mégis elkészültek a tervrajzok 4 Krím félszi-geti német város kialakítására: Jalta alatt, a belogorszki, a kirovi és a krasznogvargyejszki kerületben. A Németországból érkező küldött-ségek ezeken kívül is új települések helyét keresték, egyebek mellett Herszonban, a veliko-alekszandrovszki, viszokopolszki és a novovoroncovszki kerületben – tehát a kitűnő dél-ukrajnai feketeföl-deken. Az érintett helyek tanácsi szervei nem tiltakoztak, de az ál-marxizmust a volt Szovjetunióban felváltó uralkodó ideológia, a

„szerezz minél többet!” jelszavával igyekeztek minél több pénzt ki-préselni a németekből.

Sok minden másként alakult volna, ha a volt Szovjetunió terüle-tén időben elkezdődik a német iskolák működése. Az 1980-as évek végétől ugyan már senki nem tiltotta ezek megnyitását, de sokáig nem voltak tankönyvek. Tanítók sem, hiszen az előző rendszerben évtizedeken át nem képeztek pedagógusokat a német nemzetiségű iskolák számára. Autonómia hiányában pedig nem indulhatott meg a német egyetemi képzés.

A többi emigrációval – nemcsak a zsidó, de például a kárpátal-jai magyar kivándorlással – ellentétben egyébként a németeké nem értelmiségi exodus, hanem kiváló szakmunkások menekülése volt. Kazahsztánban például a szovjet korszakban kialakult sajátos, spon-tán „munkamegosztás” révén csaknem minden autószerelő német volt. Távozásuk után a helyi gépkocsipark félelmetes gyorsasággal amortizálódott.

Az emigráció gazdasági következményeiről ritkán beszélünk. Pedig az egykori szovjet Állami Tervhivatal utódintézményében ki-számították, hogy 100.000 német kivándorlóval a régi árakon 4 milli-árd rubelt veszített Oroszország – és csak az 1990-es évek elejéig mintegy félmillió német távozott a volt birodalomból! A maradék 2 millió fele, ezt minden érdekelt jól tudja, a volgai német autonómia újbóli kikiáltásának pillanatában örökre lemondott volna a kivándor-lásról.

E mégoly vázlatos kép is torz maradna, ha nem ejtenénk szót a kollektív büntetés számos népet és népcsoportot – mintegy öt és fél millió embert – sújtó áldozatai közül azokról, akiknek a németekkel, a kanadai diaszpóra által befogadott ukránoktól, az 1948-tól kezdve Izraelben származásuk jogán állampolgárságot kapó zsidóktól, a vi-lág egyes államaiban különleges megítélés alá eső baltikumiaktól el-térően nem volt hová menekülniük. Róluk, miként többek között a kuláktalanítás áldozatává vált 25-27 millió volt szovjet állampolgár-ról az Oroszországi Föderáció több törvényben gondoskodott.

A KÁRPÓTLÁSSAL IS LEHET DISZKRIMINÁLNI

A Kremlben a rehabilitáció 5 fajtáját határozták el, az anyagi kártérítés mellett kísérletet téve a politikai, területi, kulturális, társa-dalmi status quo helyreállítására. Ennek érdekében 1991-1993 között Moszkvában az akkor még szovjet típusú törvényhozás, a legfelsőbb tanács 8 törvényt fogadott el. Napvilágot látott még három rendelet, 7 elnöki utasítás és több mint 50 kormány-, illetve miniszteri határo-zat. Ezek jelentették volna a szovjet korszak végén hozott legfelsőbb tanácsi és minisztertanácsi döntések voltaképpeni végrehajtását.21

Ezzel lehetővé vált, hogy 1993-ban az orosz kormány 5,4 milli-árd, 1994-ben 39,1 milliárd rubellel támogassa új oroszországi német települések létrehozását. Egy 1992-ben indult program segítségével 1994-ben 250 milliárd rubelt utaltak krími tatároknak az immár szu-verén Ukrajna területéhez került Krím félszigetre történő visszatele-pítéséhez.

1994 áprilisában hasonló támogatást kapott „a Kaukázus pa-lesztinjai”, az ingusok földterület hiányában nem létező köztársasá-ga. 1992 januárjában a Dagesztánban élő lakok és az akkin-csecsenek eredeti lakóhelyére történő visszatelepítésére indítottak programot Moszkvában. 1992/1993 folyamán Halmg Tangcs – vagyis az Orosz-országi Föderációhoz tartozó Kalmükföld –, 1993-ban pedig a bal-károk részesültek segélyben. Az utóbbi egy részét, miként az 1993-ban Karacsaj-Cserkeszföldre juttatott 350 millió rubelt, az áldozatok-nak emelt emlékműre fordították.

21 Deklaráció az erőszakos lakhelyváltozásnak alávetett népekkel szembeni megtorló lépések tőrvénytelenné és búnőssé nyilvánításáról (1989. november 14.). Törvények hatályon kí-vül helyezése a Szovjetunió Minisztertanácsának 1989. november 14-i deklarációja nyomán (1991. március 7.). Az Oroszországi Föderatív Szocialista Szovjetköztársaság törvénye a megtorlások áldozatául esett népekről (1991. április 26.). Majd ennek 1993. július 1-ei módosítása: A számos szovjet nép elleni megtorló intézkedések jogalapjául szolgált hatvan törvény hatályon kívül helyezéséről (1991. június 6.), azt ezt kiegészítő 1991. október 18-i, majd a Szovjetunió felbomlása után hozott 1992. június 6-i, december 22-i és 1993. szeptember 3-i törvénymódosításokkal.

1993-ban az orosz nemzetiségi minisztérium 53 millió rubellel finanszírozta „a kozákság nemzeti-kulturális újjászületésére”, 5 mil-lióval a koreaiak számára indítandó hasonló program előmunkálata-it. Ugyanerre a célra a finnek 10, a karacsájok 11 millió rubelt kaptak. Bőségesen jutott pénz a deportált népek leszármazottainak sokféle szövetsége, a történetük dokumentálására létrehozott társaságok számára. Hlesztakov és Osztap Bender hazájában alighanem sokan meggazdagodtak az ellenőrizetlenül felhasznált állami pénzeken. Ez a kísérletsorozat mindenesetre látványos kudarcba fulladt.

Több segítséget jelent az etnikai hovatartozásuk miatt üldözött volt szovjet állampolgároknak, hogy a deportálásban végzett munka idejét a nyugdíj kiszámításánál háromszorosan veszik figyelembe. Orvosi, gyógyszerellátási, szanatóriumi kedvezmények szintén jár-nak az érintetteknek. Eredetileg még egy ingyenes gépkocsi rendel-kezésre bocsátása is szerepelt a „kosárban”. Ezzel azonban többnyire hasonlóképpen jártak a volt szovjet üldözöttek, mint kárpótlási jegy-hez jutott magyarországi társaik nagy része: ügyeskedők bagóért fel-vásárolták a kocsivásárlási kuponokat.

Az igazán nagy baj azonban 1993. szeptember 3-án történt, amikor a rehabilitációs törvény módosításával kikerült a kárpótoltak köréből mindenki, aki a deportálás pillanatában még kiskorú volt. Ők attól kezdve nem a megtorlások áldozatainak, hanem „a politikai megtorlások elszenvedőinek” minősültek, és elveszítették jogukat az anyagi kedvezmények 80%-ára. Amivel orosz jogászok szerint is végzetesen megsérült a történelem áldozataival szembeni igazságté-tel gesztusa. Ugyanebben az irányban hat, és csökkenti a megbékélés esélyét, hogy az orosz törvényhozás a kollektív felelősségre vonással sújtott 15 nép közül 1995-ig csak kettőt, a koreai és a finn népet reha-bilitálta.

A KRÍMI TATÁROK BŰNE

1944 tavaszán, röviddel azután, hogy a Vörös Hadsereg felsza-badította a Krím félszigetet a német és román megszállás alól, az 1443-tól – az Aranyhorda felbomlása óta – ott élő tatárokat a vissza-

térő szovjethatalom egyik első intézkedéseként a csecsemőktől az aggastyánokig deportálták az Urálba, türkmén, kazah és kirgiz tele-pülésekre. Az akcióra a hivatalos indoklás szerint azért került sor, mert a krími tatárok együttműködtek a megszálló náci hadsereggel.22

Valóban szép számban akadtak közöttük kollaboránsok – ahogy voltak a második világháború alatt Franciaországtól Norvégiáig mindenütt. A kubáni kozákokról például valamilyen tévedés folytán azt jelentették Hitlernek, hogy a keleti gótok leszármazottai. Ezért Berlin autonómiát adott és földet osztott – a kolhozföldeket –, cseré-ben katonai szolgálatot kérve tőlük. Nem csoda, hogy a szovjet előre-törés után a német hadsereg kötelékében 20.000 felfegyverzett kozák örökre elhagyta szülőföldjét.

Sok orosz is együttműködött a megszállás alatt a németekkel a Szovjetunióban. Alexander Dallin liberális amerikai történészpro-fesszor a német archívumokban akkurátusan számon tartott doku-mentumok alapján egész könyvet irt a 20 magyarországnyi szovjet területről, amelynek megszállásával 85 millió állampolgár került hosszabb-rövidebb időre náci fennhatóság alá.23

Az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum alapján akkor nemrég odacsatolt balti államokban, de Nyu-gat-Ukrajnában, Fehéroroszországban és az Észak-Kaukázusban is sokan ideológiai meggyőződésből kollaboráltak a fasiszta Németor-szág helyi képviselőivel. A háború kitörésekor már jó ideje a Szovjet-unióhoz tartozó régiókban a tömeges politikai perek és kivégzések, az igazságszolgáltatást is törvényen kívül helyező rögtönítélő NKVD-trojkák által elítéltek, a GULAG-ra küldöttek tízezrei, a me-zőgazdaság erőszakos kollektivizálásának áldozatául esett milliók között voltak sokan, akik – legalábbis a német csapatok megjelenése után gyorsan bekövetkező, fájdalmas csalódásig – egy jobb világ el-jövetelét várták a megszállástól.

Máig nincsenek adatok arra nézve, hogy a krími tatárok között kiugróan magas lett volna a kollaboráns ok aránya. Egy német kuta-

22 BUGAJ, NY. 1998. 6. 23 DALLIN, A. 1957.

tó, Patrik von zur Mühlen szerint ugyan a visszavonuláskor 20.000 krími tatár menekült el a hitleri hadsereggel.24 A rendelkezésre álló számok ismeretében ez azonban túlzásnak látszik.

FÉL ÉVEZRED TÖRTÉNELEM

Hogyan is került ez a nép cári, majd szovjet fennhatóság alá? 1783-ban, amikor Oroszország annektálta a Krím félszigetet, 4 millió tatár élt ezen a napfényes tájon. Önálló kánságuk jóval a Moszkvai Nagyfejedelemség előtt jött létre, de állami létüknek már legelső pil-lanatától szembe kellett nézniük az északról jövő szláv fenyegetéssel. Ezért 1475-ben politikai-katonai egyezményt kötöttek Törökország-gal, így több mint 300 évre biztosítva függetlenségüket. A krími tatá-rok hírhedt portyái valóban veszélyeztették Oroszország, sőt Len-gyelország és a két román fejedelemség területi épségét. A tatár betö-rések következtében még a XVIII. században is több ezer orosz, uk-rán és lengyel került a török rabszolgapiacokra.

A centralizált orosz állam létrejötte nyomán kirobbant hosszú háborúban az orosz hadsereg először 1772-ben szállta meg a Krím-félszigetet. Noha a 2 évvel később kötött béke értelmében – orosz protektorátusként – fennmaradhatott a kánság, nyilvánvaló volt, hogy ez a geopolitikailag oly kényes pont még viszonylagos integri-tását sem őrizheti meg sokáig. „Áldott az óra, amelyben megtisztít-juk majd a Krímet ettől a vad törzstől és nemes fajjal váltjuk majd fel”, mondta II. Katalin cárnő. Ezt a fenyegetést azonban Moszkva egészen Sztálin rémuralmáig nem tudta beváltani. Annak ellenére sem, hogy 1783-ban a Krími Kánság megszűnt létezni, s a cárok biro-dalmának közönséges tartományává vált.

Az orosz annexió után a krími tatárok tömegesen menekültek Törökországba. A valamikori 4 millióból 1917 októberére már csak 120.000-en, a második világháború kitörésének pillanatában pedig 560.000-en voltak. Ahogyan közeledett a front, 137 ezer férfit behív-tak a Vörös Hadseregbe katonának és a front mögötti munkára, sán-

24 VON ZUR MÜHLEN, P. 1971.

cot ásni. Közülük 57.000 elpusztult a csatatéren, vagy fogságba esett. Az otthon maradottak közül, muzulmán családokról lévén szó, na-gyon sok, csaknem 20.000 volt a gyerek, 178.000 asszony és csupán 45.000 férfi: főleg az öregek és a nyomorékek. Közülük kerülhettek ki a kollaboránsok.25

Más adatok szerint viszont a Vörös Hadseregbe be nem vonult 45.000 felnőtt krími tatár férfi mintegy fele a helyi partizánosztagok-ban harcolt, a németek ellen. A helyi szovjet partizánosztagoknak kö-rülbelül a felét alkották tatárok. Ennek oka nem annyira a szovjetha-talom iránti elkötelezettség volt, mint inkább az ismét megsértett nemzeti öntudat. A német megszállók ugyanis – akik az első hóna-pokban a Krím félszigeten engedélyezték számos korábban betiltott tatár nemzeti intézmény működését, s ezzel sokakat maguk mellé ál-lítottak – később kegyetlenül felszámolták az ún. „muzulmán bizott-ságokat”, amelyeket a tatárok a politikai és kulturális autonómia bás-tyáiként próbáltak kiépíteni a náci megszállás alatt.26

Hitler ugyanis eleve ki akarta ebrudalni a tatárokat erről a terü-letről. Legalábbis amikor Ion Antonescu román diktátor kérte tőle a Krím félsziget Nagy-Romániához csatolás át a leendő háború után, kerekperec elutasította, minthogy a tatárok elűzése után azt a Reich pihenőparadicsomának szánta, amely minden német számára ingyen üdülést biztosít. A berlini vezetés terve nem valósult meg, a krími ta-tárok elleni genocídium azonban igen. Csak éppen mások hajtották végre.

A DEPORTÁLÁS

1944. május 18-án a szovjet politikai rendőrség, az NKVD em-berei egyetlen éjszaka összeterelték az álmukból felvert, s mit sem ér-tő krími tatárokat, és a pályaudvarokon sötétben várakozó tehervo-natokba hajtották őket. A „különleges Sztálin-dosszié” Moszkvában, 1994-ben közzétett dokumentumai szerint az akcióra az 1944. április

25 SESZTY DNYEJ 1980: 427. 26 AVTORHANOV, A. 1988: 187-203.

13-án kelt, 00419-00137. számú egyesített belügyi-állambiztonsági döntés nyomán került sor.

Az irat A Krími Autonóm Szovjetköztársaság területének a szovjetel-lenes elemektől történő megtisztítására foganatosított intézkedésekről címet viselte. Mindössze ennyi szerepelt benne: „Szergijenko et.–at, a Krími ASZSZR belügyi népbiztosát és Fokin et.–at, a Krími ASZSZR állam-védelmi népbiztosát utasítjuk, hogy a Vörös Hadsereg krími előre-nyomulásának mértékében a felszabadított területeken haladéktala-nul szervezzék meg az NKVD és az NKGB szerveit az operatív-csekista munka elvégzése céljából.”27

Május 7-én a Szimferopolba előreküldött belügyi népbiztoshe-lyettesek jelentették, hogy az akció előkészületei megtörténtek. Ez-után, 10-én Berija feljegyzést irt Sztálinnak „a krími tatároknak a szovjet nép elleni áruló tetteiről”, és arról, hogy „a továbbiakban nem kívánatos, hogy a Szovjetunió határmenti területein éljenek”. E kö-zönség nélkül megrendezett, elképesztő színjáték keretében ő java-solta a diktátor által nyilván régóta parancsba adott kitelepítés vég-rehajtását.28

Az egy héttel később elkezdődött akció során a krími tatárok és a félsziget részletesen meg nem jelölt okokból velük együtt deportált 330 német, osztrák, magyar, román, olasz lakosa, valamint az ugyan-akkor bevagonírozott közel 1.000 orosz prostituált a Sztálinnak kül-dött titkos publikált jelentések szerint nem tanúsított különösebb el-lenállást. Ennek részben az lehetett az oka, hogy a krími tatárok kö-zött kevés volt a fegyverfogásra alkalmas férfi. Részben pedig a meg-félemlítettség és a nyomában elhatalmasodó össznépi inercia – hi-szen a térségben 1944 májusára már-már normává vált a népek kol-lektív büntetésének ez a formája. 1941 augusztusában az itt – és nem csupán a Volga menti autonóm köztársaságban – élő németeket súj-totta elsőként, majd a bolgár és görög lakosság is kénytelen volt el-hagyni a Krím félszigetet.29

27 OSZOBAJA PAPKA 1994: 147. 28 OSZOBAJA PAPKA 1994: 158. 29 BUGAJ, NY. 1992.

Ezután a csecseneket, ingusokat, kabardokat, karacsájokat, meszheteket és a többi, valóban szüntelenül lázadozó, betörhetetle-nül renitens észak-kaukázusi népet telepítették ki. 1949-ig tartott a térség ilyen eszközökkel történő megzabolázása, amikor e deportált népeknek a büntetés végrehajtásában részt vevő fiait is elindították a munkaerőgondokkal küszködő Urál és a még gyér népességű közép-ázsiai köztársaságok felé.

Az 1944 januárjától különösen nagy erőkkel folyó akciókat Beri-ja NKVD-főnök és helyettesei, Kobulov, Szerov (a deportálásokat 1956 őszén Magyarországon folytató generális!) és Mamulov tábor-nok a döntő pillanatokban mindvégig személyesen, a helyszínről irányította. A lebonyolításban Moszkvából odavezényelt NKVD-sek vettek részt. A 7 szektorra osztott Krím félsziget esetében 20.000 em-ber és sok száz vasúti szerelvény, többek között az Amerikai Egyesült Államokból Iránon keresztül éppen akkor a Szovjetunióba érkező amerikai segélyszállítmány részét alkotó kocsik alkották a „logiszti-kai bázist”.

Az első nap 90.000 embert vagoníroztak be és 48.000-et el is in-dítottak. Másnapra 165.000, harmadnap estére 191.044 krími tatár ki-telepítésével végeztek. A beszállítás után bezárták és leplombálták a vagonokat, amelyek még azon az éjszakán elindultak hetekig tartó útjukra. Villany, víz, tisztálkodási lehetőség nélkül, naponta egyszer csak az életben maradáshoz elég ennivalóhoz juttatva a foglyokat, akik halottaik eltemetése céljából sem távolodhattak el a vagonoktól öt lépésnél nagyobb távolságra; ebben az esetben helyben agyonlőt-ték őket.30

A deportált népeknek a frontokról hamarosan hazaérkező fiait – a győztes Vörös Hadsereg harcosait! – hatalmas munkával ugyan-csak kiszűrték és összefogdosták. Egy 1945 szeptemberében kelt ren-delet értelmében a deportáltak után küldték őket Novoszibirszkbe. Ott a helyi politikai rendőrség kiválogatta, és nemzetiségek szerint csoportosítva továbbirányította őket. A csecsen, ingus, karacsáj, bal-kár hadfiak Alma-Atába, a krími görögök és bolgárok a

30 PAVLOVA. T. 1993: 64-77.

szverdlovszki területre, a krími tatárok pedig a taskenti központi el-osztó táborba kerültek.

Utazás közben és a megérkezés utáni másfél esztendőben min-den 100 krími tatár közül 46 elpusztult, de később is rendkívül ma-gas volt a halálozási arányszámuk. Szervezetük ugyanis képtelen volt alkalmazkodni a hideg éghajlathoz. A nemzedékek óta, magas szinten művelt mezőgazdasági munka után a gyárakban végzett kényszermunkához sem tudtak hozzászokni – kivált, hogy annak kö-rülményei a XIX. század elejei uráli gyárak mellett létrehozott mun-kástelepek rabszolgaéletére emlékeztettek.

Nagyon megszenvedték azt is, hogy kényszertelepeiket a KGB megbízottai a családi kapcsolatok figyelembevétele nélkül jelölték ki. A felnőtt gyerekek így elszakadtak szüleiktől, még apjuk, anyjuk te-metésén sem engedték őket részt venni. Többéves koncentrációs tá-bor várt azokra, akik kiszöktek a gyárak mellett létesített, víz és vil-lany nélküli barakktáboraikból. Ebben éppen nem alkottak kivételt. Hiszen a birodalom többi deportált nemzete, a korábban felsoroltak mellett a volgai németek, a kalmükök, az elsőként, 1937-ben depor-tált koreaiak és a többiek fiai sem mozoghattak szabadon a tulajdon országukban. Nem is beszélve a GULAG több millió lakójáról vagy a kolhozokba terelt parasztságról. Az utóbbi fiai „a belső útlevél” be-vezetése után többnyire nem kapták kézhez ezt a dokumentumot. Az iratokat a falutanács páncélszekrényében őrizték. Márpedig a parasz-tok a személyazonosságukat igazoló irat nélkül a lábukat sem tehet-ték ki lakóhelyükről, így gyakorlatilag a röghöz kötöttség állapotába kerültek.31

A FELNÖVEKVŐ NEMZEDÉK

A deportált népek számára az is a büntetés része volt, hogy a gyerekek csak orosz iskolákba járhattak. Ezen a ponton már valame-lyest közelebb jutunk annak megértéséhez, hogy miért volt szüksége Sztálinnak a kollektív büntetésre, s annak részeként a deportálásra.

31 EMEL 1978. 1-2. kötet.

Azért, mert a családi és a – minden előzetes várakozással szemben rendkívül erősnek bizonyult – nemzeti kötelékek akadályozták az ál-lammal, az uralkodó ideológiával feltétel nélkül azonosuló homo sovieticus kialakulását. Pedig az – egyebek mellett az egyes ember nem más, mint „csavar a gépezetben!” jelszavával – a szovjet állam meghirdetett programja volt.

A szovjet vezetés azonban végső soron hibát követett el azzal, hogy hitt a megtorlás mindenhatóságában. A krími tatárok rendkívül nehezen – a későbbi fejlemények fényében azt mondhatjuk, hogy ta-lán a többi deportált nép fiainál is nehezebben – viselték elszakított-ságukat az ősi kultúrától. Csak családi körben beszélhették nyelvü-ket. Titokban taníthatták rá gyerekeiket. Illegálisan tarthatták nemze-ti és vallási ünnepeiket. Könyveik nem voltak: deportálásuktól 1973-ig, 30 esztendő alatt összesen 2 tankönyv jelent meg anyanyelvükön. Összehasonlításképp az 1939-es évben, mindössze 9 hónap alatt, 58.32

Kényszerből elhagyott szülőföldjükön a politikai rendőrség emberei elégették a tatár kultúra tárgyi emlékeit, könyveiket, folyó-irataikat, még Marx és Lenin tatár nyelven kiadott műveit is! Lerom-bolták a mecseteket, a sok évszázados emlékműveket. A tatár teme-tőket sokszor a földdel tették egyenlővé, a síremlékek köveit beépí-tették az újonnan felhúzott lakóházakba, a térképeken világszerte használt tatár helységneveket nyomtalanul eltüntették. S persze újra-írták a Krím félsziget történetét is.33

1944 tavaszától 12 éven át éltek a krími tatárok idegen tájakon, a „hazaáruló” súlyos vádjával – a bolti sorokban, munkahelyi öltözők-ben, a rendőrségen ezt az olyan családok fiainak-lányainak is rend-szeresen odavágták, amelyekben az apa a Vörös Hadseregben esett el, a németek elleni háborúban. A szovjet propaganda a bűnbakkere-sésben olyan sikeres volt, hogy még 1987 júliusában, a Vörös téren lezajlott többnapos nonstop tatár tömegtüntetés véletlen nézői is „hazaárulókként” gazemberezték le a „Gorbacsov!” és „Hazánk!” jelszavakat skandálva felvonuló krími tatárokat.

32 ALEKSZEJEVA, L. 1984: 117-119. 33 SZBORNYIK DOKUMENTOV 1977. 8: 26-27.

Pedig a hatalom már viszonylag hamar elkezdett visszavonulót fújni ebben az ügyben. 1956. április 28-án, röviddel a sztálinizmus bűneiről először szóló XX. pártkongresszust követően a szovjet Leg-felsőbb Tanács – „a sajtóban közzé nem teendő” megjegyzéssel – rendeletben szüntette meg a deportált népek kényszerlakhelyre száműzését. Két nemzettel, a némettel és a krími tatárral szemben azonban nem vonta vissza a hazaárulás vádját. Nem engedte azt sem, hogy visszatérjenek őseik földjére. Sőt, a krími tatároknak csak abban az esetben adták ki személyi igazolványukat, ha írásbeli nyi-latkozatot tettek, hogy egyszer s mindenkorra lemondanak a Krím-ben hagyott ingatlanaikról és ingóságaikról.

A Kreml ura akkor nemrégiben ajándékozta egy irracionális gesztussal Ukrajnának a Krím félszigetet (gondolván, hogy a pártve-zetésben dúló hatalmi harcban ezzel maga mellé állítja a befolyásos ukrán pártvezetőket, kockáztatni viszont úgysem kockáztat semmit). A pártvezető óvakodott attól, hogy a tatár visszaszivárgással meg-sértse a térségben ekkorra már gyökeret vert orosz és ukrán betele-pültek érdekeit. Törökország közelsége miatt ez a visszatérés egyéb-ként is felesleges veszélyforrásnak látszott a mégoly megingathatat-lannak tűnő szovjet birodalom számára is.

Hruscsovnak a XX. pártkongresszuson elmondott titkos beszé-dével, a diktatúra tömör falán támadt, látszólag parányi réssel meg-indult az erjedés a Szovjetunióban. És a demokratikus ellenzéki mozgalom, az 1959-ben elkezdődött szamizdat mellett ekkor vált igazi mozgalommá a Sztálin-korszakban deportált népek küzdelme a rehabilitációért. A németek és a krími tatárok esetében ez elválasztha-tatlanul összeforrt a szülőföldre való visszatérés jogával. Ebben egy-részt a jóvátétel szimbolikus gesztusát látták. Másrészt pedig mind a volgai német, mind a krími tatár autonóm köztársaság alig két évti-zedes története polgáraik tudatában egyet jelentett a nemzeti identi-tás legalább korlátozott szinten történő megélésével.

A krími tatárok először nem is autonómiát kértek, csak a vissza-térés lehetőséget. Komfort nélküli uráli, üzbegisztáni gyártelepek ba-rakkjaiból régi életük keretei közé, a termőföldre, a tengerpartra vágytak. Szabadon akarták használni nyelvüket, eleget tenni a mo-

hamedán vallás előírásainak. Aktivistáik ezért nyakukba vették a kö-zép-ázsiai tatár kényszertelepeket, és aláírásokat gyűjtöttek kérel-mükhöz, amelyekben teljes ideológiai odaadásukról biztosítva Moszkvát, szabályosan könyörögtek a hatóságoknak, hogy jóvátéve a múltban elkövetett „politikai hibákat”, engedjék őket vissza a hazá-jukba. Egyik-másik folyamodványon 100.000 név sorakozott, vagyis szinte az összes felnőtt deportált tatár aláírta.

Mozgalmuk első vezetői érdekes módon az egykori krími tatár párt- és állami elitből kerültek ki. Őket 1944 májusában egyebek mel-lett privilegizált helyzetüktől fosztotta meg a deportálás, és népük meghirdetett célkitűzésein kívül korábbi kiváltságaikat is vissza sze-rették volna szerezni. A másik mozgató rugó alighanem az volt, hogy a XX. pártkongresszus után ez a társadalmi réteg elhitte: a sztáliniz-mus bűneivel való szembenézés után a Szovjetunió „visszatér a leni-ni demokrácia normáihoz”.

A szovjet birodalomban a sztálini rendszer elleni korai moz-galmak élén különben szinte sehol nem antikommunisták álltak, ha-nem azok, akik az 1917 -ben meghirdetett eszmékre hivatkozva be-lülről bíráltak, s reformokat követeltek, mert hittek benne, hogy a rendszer megreformálható. 1968 augusztusáig a Szovjetunióban is sokan voltak ilyenek.

PETÍCIÓS MOZGALOM AZ AUTONÓMIÁÉRT

A krími tatárok történelmében a „lenini demokrácia” nem üres frázist jelentett. Hiszen 1921. október 18-án, az akkor másfél évszá-zados orosz uralom alatt először – a köztük, velük élő és ezt a szelíd, dolgos, vendégszerető népet igen nagyra becsülő – Dmitrij Uljanovnak, Lenin orvos testvérének a közbenjárására kaptak auto-nómiát, alig 11 hónappal azután, hogy Vrangel tábornok fehér csapa-tai elhagyták a régiót. Az autonómia pedig – az egyetlen, amelyet Lenin uralma alatt Moszkva megadott – két évtized alatt több száz saját iskola létrehozását jelentette a krími tatároknak. Tankönyveket, kultúrtörténetük feldolgozására létrehozott önálló tudományos inté-zetet, 7 napilapot és még sok minden mást.

Ennek visszaszerzéséért alakult ki, teljesen spontán, 1956-1964 között a krími tatár mozgalom úgynevezett petíciós korszaka. Ez gyorsan megteremtette a maga jellegzetes – vezetők, politikai jelsza-vak, „központ” nélküli, ám kiválóan működő – mozgékony infra-struktúráját. Főleg Üzbegisztánban, ahol ez a deportált nép akkor még kompakt közösségekben élt. Ott 5.000 aktivista tevékenykedett, akiket családjukkal együtt ezek a közösségek tartottak el.

A rendszer működési mechanizmusa látszólag roppant egysze-rű volt. A kérdés iránt érdeklődő falusi vagy városi közösség tagjai összegyűltek, kérvényt fogalmaztak. Ezt ott, helyben megválasztott és a közösség megbízólevelével ellátott képviselőik Moszkvába vit-ték. A fővárosban hetekig, hónapokig tartó kilincselés, „lobbizás” kö-zepette kivárták, hogy valamely felelős vezető fogadja őket. Majd a beterjesztett kérelemre kapott válasszal visszatértek az őket útra bo-csátó közösségbe, hogy beszámoljanak a végzett munkáról. És az egész újra kezdődött, elölről.

Noha politikai jelszavakról ekkor még szó sem esett, a szovjet-hatóságok 1961-től – tehát még a Hruscsov-korszak „liberális” évei-ben – az egyik kirakatpert a másik után indították a tatár aktivisták ellen. Mivel féltek a szervezett ellenállástól, amellyel mindig nehe-zebb elbánni, mint az elszigetelt egyéni kezdeményezésekkel, a szov-jetellenes szervezkedés vádját alkalmazták ügyükben. A bíróság 3-4 év, koncentrációs táborban letöltendő kényszermunkára ítélte a vád-lottakat. Marat Omerov művezető, Szeit-Amzu Umerov joghallgató például azért jutott erre a sorsra 1962 áprilisában, mert néhány diák-kal – köztük a mozgalom karizmatikus vezetőjévé vált Musztafa Dzsemilevvel – esténként beszélgetéseket folytatott népe történelmé-ről. Az ő esetük s néhány más hasonló leszámolás nyomán a krími ta-tárok többsége megijedt, és elfordult a petíció-mozgalomtól.

De már 1964-ben újra kezdték. Ekkor már a Krímet soha életük-ben nem látott fiatalok, köztük a száműzettetésük helyén egyetemre bejutott diplomások álltak a mozgalom élére. Alázatos kérelmek he-lyett ők már követelték a nemzeti kultúra gyakorlásának lehetőségét és a hazájukba való visszatérés jogát. Nemzeti vagy egyszerűen csak ünnepi ruhát öltve, nyilvánosan megemlékeztek az autonómia, sót a

deportálás évfordulójáról. Kulturális fesztiválokat rendeztek, máskor pedig megkoszorúzták a nekik autonómiát adó Lenin emlékművét.

A rendőrség még a Lenin iránti tiszteletadásnak ezeket a rítusa-it is gumibotokkal, vízágyúkkal verte szét, és „huliganizmus”, „rendbontás” címén eljárást indított a szervezők ellen. Mégis terjedt a tatár szamizdat, erősödött a nemzeti identitás.

A mozgalom e második, legaktívabb korszaka 1969-ig tartott. Legnagyobb eredménye az volt, hogy vezetői nyolc év alatt összeír-ták az egész szovjet birodalom területén élő összes – akkor már 833.000 – krími tatár adatait. (A fentiekben idézett számok is ebből valók, és a rendszerváltás után publikált Sztálin-dosszié adataival he-lyenként elképesztő egyezést mutatnak.) Az 1971-ben közölt hivata-los szovjet népszámlálási adatokban azonban egyetlen ilyen nemzeti-ségű szovjet állampolgár sem szerepel. A legjobb esetben is csak mint tatárokat írták össze őket. A krími tatár nép nem létezett.

1966 októberében, az autonómia kikiáltásának 45. évfordulóján a krími tatárok tüntetéseket rendeztek Taskentben, Ferganában, Csircsikben, Szamarkandban és másutt. Ezek a megmozdulások, mint a Szovjetunióban élő mohamedánoknak a központ elleni más akciói, egészen a birodalom széthullásáig nyugodtan és békésen zaj-lottak le, a karhatalom mégis gumibottal verte szét őket.

Törvényesen tehette, mert a szovjet szövetséges köztársaságok büntető törvénykönyvébe 1966 őszén bekerült az Oroszországi Föde-ráció hírhedt 190-es törvénycikkének analóg változata. Ez alapot te-remtett többek között „a szovjet rendszer megrágalmazása” és a „tömeges zavargások” vádpontjaihoz. A krími tatároknak mindvégig szilárd meggyőződésük volt, hogy a köztársaságok törvénykönyvei-ben az ő mozgalmuk miatt jelent meg ez a paragrafus. Szigora ellené-re a megmozdulások Üzbegisztánból átterjedtek Kazahsztánra, Tá-dzsikisztánra, Kirgíziára, Türkmenisztánra és az Észak-Kaukázusban élő közösségekre is. A birodalom eróziója felgyorsult, csak éppen a világ nem vette észre.

KÉRELEM A KREMLBEN

A hatalom sáncain belül lévők még kevésbé. 1967. június 1-jén Mihail Georgadze, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének nagy hatalmú titkára, Nyikolaj Scsolokov belügyminiszter, Jurij And-ropov KGB-főnök és Roman Rugyenko főügyész társaságában végre hajlandó volt fogadni az állandóan Moszkvában tartózkodó 415 krí-mi tatár megbízott 20 tagú delegációját.34

A találkozón nem Georgadze, a szürke eminenciás vitte a prí-met, ő inkább gazdasági kérdésekkel foglalkozott. (1982-ben egyéb-ként öngyilkos lett. Halála után Michelangelo-képektől aranyhegye-kig oly sok mindent találtak palotájában, hogy a Sztolica című moszkvai hetilap később javasolta a Szovjetunió tönkretételének mé-résére alkalmas „egy georgadze” mértékegység bevezetését.)

A krími tatárok küldöttségével a KGB-elnökként fellép ő And-ropov beszélt. Közölte a megjelentekkel, hogy küszöbön áll a rende-let kiadása teljes rehabilitálásukról, sőt elképzelhető fokozatos visz-szatelepülésük is a Krímbe. Felhatalmazta a delegáció tagjait, hogy a hallottakat közöljék a krími tatár közösségekkel. A taskenti gyűlést azonban, amelyen a küldöttség tagjai ezt be akarták jelenteni népük-nek, a KGB alakulatai ugyanannak az Andropovnak az utasítására – augusztus 7-én vízágyúkkal oszlatták szét. A tatárok szeptember 2-án tömegtüntetésen tiltakoztak az eljárás ellen. Közülük 160-at őri-zetbe vettek.

MÉGSEM VOLTAK HAZAÁRULÓK

Egy héttel később, 1967. szeptember 9-én végre megjelent a ké-sőbb oly sokat emlegetett 493. számú rendelet, amely kelletlenül és kényszeredetten ugyan, de végre kimondta, hogy a krími tatár nép-pel szemben igaztalan volt a hazaárulás vádja. Igaz, a régen várt ok-iratnak már címe is meghökkentette, és baljós előérzetekkel töltötte el a krími tatárokat. Ugyanis „korábban a Krímben élő, tatár nemzeti-

34 HRONYIKA 1979. 8: 166.

ségű állampolgárokról”, nem pedig „krími tatárokról” beszélt. A tör-vény végrehajtási utasítása viszont tartalmazott egy kedvezőnek lát-szó kitételt. Eszerint a „tatár nemzetiségű állampolgárok” a Szovjet-unió bármely pontján letelepedhetnek, „a bejelentkezési és elhelyez-kedési kötelezettségekről hozott törvénynek megfelelően”. Éppen ez volt a 22-es csapdája.

A rendelet kihirdetését követően három hónap alatt 6.000 krími tatár tért vissza lakóhelyére. Az öregek meghalni, a fiatalok pedig hogy életükben először megpillantsák őseik földjét. Ám a hatóságok összesen 2 családnak és 3 agglegénynek adtak letelepedési enge-délyt.35 A többiek munkát se kaptak. Pedig félmillió munkáskéz hi-ányzott akkoriban a Krímben, állandóan toborozták oda az embere-ket Ukrajnából és Oroszországból. A gyárak, vállalatok személyzeti-seit azonban bizalmas utasításban kötelezték, hogy tatár nevű jelent-kezőket ne vegyenek fel. A helyi tanácsi alkalmazottaknak ugyanígy parancsba adták: a krími tatárok ház- vagy lakás-adásvételi szerző-dését hitelesíteni szigorúan tilos! Érvényes szerződés hiányában pe-dig a krími tatárokat újra kitelepítették.

Ebből az időből maradt fenn egy Szmailova nevű asszony tanú-vallomása: „1969. június 3-án tartották a tárgyalásunkat, és elítéltek a »törvénytelen« adásvételi szerződésért, amikor nekünk nem volt na-gyobb vágyunk, mint hogy az törvényes legyen. Június 28-áról 29-ére virradó éjszaka szörnyű dörömbölés vert fel álmomból. »Ki az?« kiál-tottam. De addigra már betörték az ajtót, az ablakokat, és szörnyű vodkaszagot árasztva fegyveres férfiak rontottak be a házba. A belogorszki rendőrség emberei voltak. Hátrakötötték a kezemet, és az ablakon át kidobtak a kertbe. Segítségért kiáltottam, de betömték a számat. A zokogó gyerekeket utánam vonszolták, és Uszty-Labin-szkaja vasútállomásra vittek bennünket. Otthagytak az éjszaka kellős közepén, a szabad ég alatt, ennivaló és pénz nélkül, 4 kisgyermekkel. 3 napig egy falat étel se volt a szánkban. Később megtudtam, hogy néhány hete megvásárolt házunkat földig rombolták, nehogy vissza-térjünk.”36

35 ARHIV SZAMIZDATA: 137: 5. 36 ARHIV SZAMIZDATA: 12: 24-25.

Ennek ellenére sokan visszatértek. Sátrat vertek házuk romjai mellett, vagy meghúzódtak a szomszédnál. De lakásvételi szerződés nélkül nem jelentkezhettek be a településre. Bejelentés nélkül pedig nem helyezkedhettek el, gyerekeik nem járhattak iskolába, orvosi el-látásban nem részesültek, az újszülötteket nem anyakönyvezték. Vagyis kívül rekesztették magukat a világon, és szembe kellett néz-niük az asszimiláció fenyegető veszélyével.37

Mégis, saját adataik szerint évente több mint 10.000 tatár pró-bált meg illegálisan letelepülni a Krímben. Makacsságuk megsokszo-rozta a hatóságok rettegését és retorzióit. A kérdésben hozott újabb és újabb politikai állásfoglalások visszatérő eleme lett, hogy a krími tatárok visszatérése már azért sem kívánatos, mert az 1944-től eltelt 21 (később 30, majd 40) évben végleg gyökeret eresztettek új tartóz-kodási helyükön, „ahol a szovjet állampolgárok valamennyi jogával rendelkeznek”.38 A hivatkozott 3-4 évtizeddel szemben állt a krími ta-tár népnek a deportálás előtt hazájában töltött fél évezrede.

A KRÍMI TATÁR MOZGALOM TÁRSADALMI ERŐVÉ VÁLIK

A küzdelem egyre keményebb és hevesebb lett. A szovjetunió-beli ellenállás történetéből világosan látszik: a birodalomban spontán létrejött érdekcsoportok, amelyeknek a krími tatárokéhoz hasonlóan konkrét követelésük volt a rendszerrel szemben, az 1960-70-es évek fordulóján, éppen a resztalinizációnak az egész társadalmon úrrá lé-vő, nyomasztó hangulatában szinte kivétel nélkül, tévedhetetlenül érezték, hogy fel kell emelniük a hangjukat.

Mégsem ez vezetett a fordulathoz, hanem – miként a többi szovjetunióbeli nemzeti, vallási és ideológiai fogantatású mozgalmak esetében – az, hogy a krími tatárok megtalálták a kapcsolatot az

37 SZBORNYIK DOKUMENTOV 1977: 2. 26-27. EMEL 1986: 1. 6., 43. HRONYIKA: 31. kötet, 135-136.,145-149. 38 EMEL 1986. 1: 50.

orosz demokratikus ellenállással, s az kiemelte őket az információs vákuumból, s ezzel a társadalmi-politikai elszigeteltségből is.

Ez 1968-ban történt. Néhány vezetőjük a krími tatárok küzdel-mének régi szimpatizánsa, egy Alekszej Kosztyerin nevű idős anti-sztálinista-kommunista író, egykori GULAG-fogoly moszkvai laká-sában összetalálkozott Pjotr Grigorenko tábornokkal, a polgárjogi mozgalom legendás alakjával, aki Kosztyerinhez hasonlóan akkori-ban a leninizmus nevében küzdött a posztsztálini állam ellen. Gon-dolkodásukat mi sem jellemzi jobban, mint hogy néhány hasonló gondolkodású társával együtt a két idős ember 1968 augusztusának első napjaiban megjelent Csehszlovákia moszkvai diplomáciai képvi-seletén, és a nagykövetnek átadott levelében bátorította „a csehszlo-vák elvtársakat a reformok folytatására és a további ellenállásra a szovjet nyomással szemben”. A csehszlovák nagykövet már akkor ér-tesítette a történtekről kenyéradó gazdáit a KGB-ben, amikor Grigorenkóék még el sem hagyták a nagykövetség épületét.39

Kosztyerin nemsokára meghalt. Temetése a krími tatárok politi-kai tüntetésévé változott. Olyannyira, hogy még a hivatalból kiren-delt krematóriumi gyászzenekar fáradt muzsikusai is égő szemmel, hitetlenkedő reménnyel hallgatták a méltóságteljes Grigorenko gene-rálisnak a zsarnokság elleni küzdelemről mondott búcsúszavait ba-rátja földi maradványai felett.

A tábornoknak Kosztyerin halála után a krími tatárok érdeké-ben folytatott küzdelem lett a fő életcélja. Rajta és a moszkvai Hel-sinki-csoport többi aktivistáján keresztül ez a nép először adhatott hírt sorsáról a nyugati közvéleménynek. A „Nyugat” éppenséggel Budapest volt. Az 1992 nyarán számos – külföldi kormányok által fenntartott, s a szovjet veszély megszűnésével feleslegesnek ítélt – külföldi orosz intézet, alapítvány, folyóirat sorában bezárt müncheni szamizdat archívum legelső tatár vonatkozású dokumentuma az a levél, amelyet a krími tatárok eljuttattak a kommunista pártok 1968 februárjában megrendezett értekezletéhez, a magyar fővárosba.

39 ALEKSZEJEVA, L. 1984: 119-120.

Hogy ez milyen hatást váltott ki – éppen a csehszlovákiai bevo-nulás évében! –, arról jobb nem beszélni. Az emberjogi mozgalmak viszont ettől kezdve világszerte figyelemmel kisérték a krími tatárok helyzetét. A moszkvai Helsinki-csoport tucatnyi bátor ügyvédet ta-lált, akik vállalták védelmüket. (Igaz, ők hamarosan kivétel nélkül nyugati emigrációba kényszerültek.) A Szovjetunióban történt jogsér-tések illegális moszkvai krónikája, a Hronyika tyekuscsih szobityij leg-első számától, 1968 áprilisától közölte a krími tatárok hatósági zakla-tásának eseteit, névvel, dátummal, lakcímmel, az ítélet megjelölésé-vel, kommentár nélkül.40

Ez a kiadvány, a Szovjetunió resztalinizációs korszakának meg-rendítő dokumentuma, amelynek kiadásáért oly sokan kerültek ké-sőbb lágerbe és elmegyógyintézetekbe, első szerkesztője, Natalja Gorbanyevszkaja szerint éppen a krími tatárok tragédiája miatt jött létre. Olyan jogtiprás volt ez, amely miatt át kellett törniük „a hallga-tás falát”. A krími tatárok mozgalma már 10 éves történetre tekintett vissza, amikor a moszkvai Helsinki-csoport megszerveződött. Tehát az orosz demokraták is sokat tanultak a tatároktól – és ezt soha nem is titkolták.

A krími tatárok és az oroszok szövetsége rémülettel töltötte el a hatalmat. Újabb letartóztatások kezdődtek. Elvitték a mozgalom ösz-szes vezetőjét, majd a perükre Taskentbe érkező Grigorenko tábor-nokot, aki ezután 5 évet töltött egy szovjet elmegyógyintézet nyirkos, sötét pincekórtermében, Andropov személyes utasítására alkalma-zott kényszerkezelésen. Koncentrációs táborba került az ügyük mel-lett kiállt, s később a GULAG-on elpusztult orosz demokrata, Ilja Gabaj. Újra elhurcolták a krími tatárok fiatal krónikását, Musztafa Dzsemilevet is.41

Az alacsony, törékeny férfit, aki éhségsztrájkjai után mindig csonttá soványodva került ki a GULAG-ról, összesen 4 alkalommal ítélték sokéves kényszermunka-büntetésre. Utoljára, 1976-ban azzal a váddal állították bíróság elé, hogy a lágerben valakinek azt mondta:

40 Erről részletesen e könyv Kronyid Ljubarszkijról és Gabriel Szuperfinről szóló fejezetében. 41 HRONYIKA: 8. kötet, 158-167., 10. kötet, 245-246.

„a krími tatárokat erőszakkal vitték el a Krímből, és nem engedik őket visszatérni”. A vádirat szerint ez kimerítette „a szovjet társa-dalmi és államrend tudatos rágalmazásának” bűnét,

A szimpatizánsok távol tartására a messzi Omszkban, többszöri halasztás után megtartott peren megjelent „a szovjet hidrogénbomba atyja”, Andrej Szaharov, Jelena Bonner asszony és más nemzetközi tisztelet övezte orosz másként gondolkodók. A Szaharov házaspár és a KGB-sek között verekedés tört ki, amelybe bekapcsolódtak a saját megaláztatásukat a tárgyalóteremben nyugodtan tűrő, ám az ügyü-kért kiálló orosz demokratákért a hatalommal is szembeszálló krími tatárok.

A vád több hónapos magánzárkával „meggyúrt” tanúja a tár-gyaláson visszavonta korábbi terhelő vallomását. A bíró azonban ezt egyszerűen nem vette figyelembe, és Dzsemilevet két és fél év szigo-rított kényszermunkára ítélte. Noha a vádirat ismertetésének pillana-tától kezdve éhségsztrájkot folytató Dzsemilev a tárgyalás alatt alig állt a lábán, az utolsó szó jogán gyújtó hatású beszédet mondott népe megaláztatásáról és a történelmi igazságszolgáltatásért folytatott küzdelméröl.42

AZ ÚJRAKEZDÉS SIKEREI ÉS SIKERTELENSÉGEI

Ez már a harc új korszaka volt: keveseknek a korábbinál sokkal elszántabb szembeszállása. Azután, hogy a krími tatár petíciós moz-galom kezdetétől 1969-ig e nép összesen 5.000 képviselője zarándo-kolt Moszkvába mindhiába, a válság és a reménytelenség évei követ-keztek a krími tatárok mozgalmában. De az illegális visszatérés még így is, ekkor is folytatódott. 1980-ig 15.000 embernek sikerült meg-kapni a lakhatási engedélyt a félszigeten. Ennek feltétele azonban az volt, hogy egy-egy településen arányuk ne haladja meg a két száza-lékot. Saját iskoláról, vallási életről tehát szó sem lehetett. Pedig ek-

42 SESZTY DNYEJ 1980: 336-366. A rendszerváltás után népe vezéralakjává vált Musztafa Dzsemilev életrajzával.

korra már mintegy 10.000 tatár tudott valamilyen módon visszatele-pedni a Krímet északról körülölelő ukrajnai területekre. Sokan meg-húzódtak az Észak-Kaukázusban, a krasznodari területen, Herszon és Nyikolajev környékén is.43

Minthogy az illegális visszatérésre éppen a legaktívabbak szán-ták el magukat, a Közép-Ázsiában rekedt krími tatár tömegeknek éppen a Brezsnyev-korszak legnehezebb éveiben nem maradtak ve-zetőik. A Krímbe települőknek nyújtott óriási anyagi segítség miatt a közösségeknek az általuk eltartott moszkvai képviselők számát is csökkenteniük kellett.

A repatriálók körében szörnyű tragédiák zajlottak ezekben az években.

Családapák benzinnel leöntötték és felgyújtották magukat, hogy elkerüljék az ismételt kitelepítést. Másokat beszervezett a KGB, és az emiatt érzett lelkiismeret-furdalás öngyilkosságba kergette őket.

Amit még feltétlenül meg kell említeni: az 1978 októberétől rendszeressé vált tömeges újradeportálást egyes helyeken a helyi la-kosok, köztük felháborodott oroszok kordona hiúsította meg. De vé-gül a krími tatárok, a szovjet birodalomnak az ottani németekkel együtt talán a legtöbbet szenvedett népe, nem győzött ebben a harc-ban. Inkább azt mondhatnánk, hogy a birodalom veszített. Sokan ma már szorgalmasan dolgoznak az ősi földeken, a fél évszázad alatt el-pusztított szőlők betelepítésén, de még mindig többen vannak, akik-nek se föld, se lakás nem jutott a visszatéréshez.

Az Ukrajna és Oroszország között folyó hatalmi kötélhúzásban, amelynek a Fekete-tengeri flotta sorsával együtt a Krím félsziget ho-vatartozása mindmáig fontos mozzanata, felértékelődött a krími tatá-rok politikai szerepvállalása is. Éppen ezért Leonyid Kravcsuk akkori ukrán elnök más kedvezményekkel együtt 400 millió rubelt ígért ne-kik a földvásárláshoz. De elkésett: a krími tatár vezetők 1992 február-jában már a török kormánnyal, sőt Szaúd-Arábia királyával tárgyal-tak hasonló segélyekről. 43 ALEKSZEJEVA, L. 1984: 122-123.

Musztafa Dzsemilev, mint a medzslisz, a krími tatár parlament nemzetközi tekintélyű elnöke ezután Ankarában rögzítette a népének nyújtott segítség feltételeit, amelyek közül talán a legfontosabb a krími tatár értelmiség ingyenes kiképzése törökországi egyetemeken. Akkor még úgy tervezték, hogy az európai mintára létrehozandó Türk Közös Piac országaiban, köztük a volt Szovjetunió 5 közép-ázsiai muzulmán utódállamában: Üzbegisztánban, Tádzsikisztánban, Türkmenisztánban, Kazahsztánban, Kirgíziában, valamint Azerbaj-dzsánban élőknek egyszer majd a krími tatárokkal közös útlevele lesz. Noha ennek az elképzelésnek nem volt realitása, az identitáske-resés eufóriájában a krími tatár medzslisz 1992 májusában kikiáltotta a Krím félsziget önállóságát. Ez azonban csak elvi deklaráció maradt. De elmondható, hogy a krími tatár nép tragédiájának vége. Ponto-sabban sorsuk új dimenzióba került: szemünk láttára válik az orosz birodalom és a muzulmán világ közötti befolyás- és területszerzési küzdelem részévé.

VALLÁSI ALAPON A GULAGRA: A PÜNKÖSDISTÁK

A GULAG foglyai között a szovjethatalom első napjaitól kezdve felbukkantak a különböző egyházak, elsősorban a keresztény kiskö-zösségek tagjai. E tekintetben a cári rendszer és a bolsevik uralom között töretlen volt a folytonosság: mindkét rezsim veszélyes ellenfe-lének tartotta, és minden lehetséges eszközzel üldözte az ortodoxiá-val szemben álló vallási irányzatokat.

Vlagyimir Boncs-Brujevics, a hivatalos statisztika szerint 117 millió hívet számláló ortodox egyháztól elszakadt vallási közösségek történetének tudós kutatója (később a Lenin-kormány irodavezetője), a XX. század elején 20 millióra tette a cárok birodalmában élő szaka-dár keresztény közösségek tagjainak számát. A hivatalos egyházzal való szembenállásnak akkor már évszázadok óta óriási hagyományai voltak az orosz kultúrában. „A múlt mélységes mély kútjában” rejte-kező történet egyik legfontosabb lapja a XVII. század közepén író-dott. Az 1605-1681 között élt Nyikon volt a főszereplője, aki 1652-től

– formálisan 1666-ig, valójában azonban csak 1658-ig – Moszkva és egész Oroszország pátriárkája volt. A főpap egy 1653. februári körle-velében komoly liturgiai változásokat fogalmazott meg, amelyek a központosított állam érdekeit szolgálták.

A hitben a régi, megszokott élet biztonságát is kereső ortodoxok fellázadtak a nem kívánt reformok ellen. Végső soron ennek nyomán következett be a skizma (raszkol), vagyis az egyházszakadás.44 Töb-bek között azért, mert a hitük ősi formájához, a forma mögött rejtőző eredeti filozófiához ragaszkodó szakadárok nem akarták az uralko-dót – egy halandó földi embert! – isteni magasságokban egyházuk élén látni.

Az állam a hatalmát érezte csorbulni a legkevésbé sem jámbor ellenállás miatt, s ezért a szó szoros értelmében tűzzel-vassal irtotta a szektáknak nevezett szakadár közösségeket, amivel még szorosabbra zárta az egyre fanatikusabb hívők mindenre elszánt sorait.

Közben a hivatalos ortodoxia csúcsain folytatódott a kontrasze-lekció, és a XX. század elejére kitermelte azt az egyházi hierarchiát, amely hallgatásával, manipulatív támogatásával, végtelen korrupt-ságával végső soron szentesítette a Raszputyinok országlását.

A másik oldalon rendszeresek voltak a csoportos önégetések az orosz birodalom Isten háta mögötti tájain. A különböző óhitű közös-ségek tagjai inkább a halált választották, mintsem hagyják magukat áttéríteni. A kétujjas vagy háromujjas keresztvetés híveinek több év-százados, pusztító viaskodása groteszk és tragikus pillanatok előidé-zője lett az orosz életben. Ám a „Hagyjátok hát barátim, azt az »i«-t!” madáchi kiáltása az orosz homousion-homoiusion vitában csak a konfliktus iránti értetlenség megnyilvánulása lenne. Hiszen ebben a szembenállásban élet és halál, erkölcs és tisztesség – a mindennapok legfontosabb kérdései forogtak kockán.

Egyfelől az üldöztetések, másfelől a hit szigorú törvényei sze-rinti élet családot, nagyobb közösséget összetartó szokásai Oroszor-szágban az évszázadok során kitermeltek egy többmilliós puritán ré-teget, amely a hatalomhoz hasonló elszántsággal, konokul védte a 44 A kérdés újszerű megvilágítása LOBACSOV, SZ. 2003, ismerteti SZILI S. 2005.

maga normáit, erkölcsét. Kegyetlenül elpusztította a belülről lázadó-kat, és szinte minden modernizációs törekvéssel szembeszállt.

Óhitű vándorok ezrével, tízezrével járták a mérhetetlen Orosz-országot, gördülékenyen működő belső kommunikációs rendszert alakítva ki. Nem szenvedtek szükséget, hiszen a hit parancsára a többnyire szintén óhitű kereskedőcsaládoknál – ahogy a zsidók pén-tek esti vacsoraasztalánál – mindig terítettek néhány óhitű vándor-nak. Ezek a helyek sohasem maradtak üresen.

AKTIVITÁS A HITBEN

A „szekta típusú” szervezkedés még csak nem is a Nyikon-re-formokkal szembeni ellenállással vette kezdetét. Az orosz szekta-mozgalom első fennmaradt adatai a XIV századból, Novgorodból és Pszkovból származnak. A Hanza szövetség kereskedői „importálták” oda az ún. sztrigolnyikok közösségét létrehozó eszme rendszert. Már az ő történetük megmutatta az egymástól sokban eltérő ideológiát valló szekták nagy részében szunnyadó közös lehetőséget. Azt, hogy ha a mindenható állam nem (vagy nem annyira) üldözi őket, akkor az orosz fejlődésben ezek a vallási csoportok megteremthették volna a társadalmi, ideológiai, anyagi, erkölcsi hátteret a polgárság kialaku-lásához.

Tény, hogy a múló idővel ezek a közösségek, az általuk képvi-selt életszemléletben rejlő értékek egyre jobban emlékeztettek a nyu-gat-európai és amerikai protestáns etikai alapértékekre, a munka- és családközpontú, józan élet normáira. Mindarra, ami az államszocia-lizmus évtizedei alatt egyre jobban hiányzott a hamis célokat hirdető, azokkal ellentétes valóságot kínáló, elidegenedett és atomizálódott szovjet társadalomból.

Az orosz – pontosabban, hangozzék bármilyen groteszk mó-don: a szovjet – pünkösdisták számát Nyugaton élő képviselőjük, Arkagyij Poliscsuk egykori szovjet aktivista az 1970-es években egy-

millióra tette.45 Puszta létükről csupán 1965-ben szerzett tudomást a világ, pontosabban csak néhány nyugati emberjogi szervezet. Egy Vaszilij Patrusev nevű tanító ugyanis ekkor állította össze az emig-rálni kívánó pünkösdisták névsorát. Ezt Fjodor Szigyenko – Patrusev hitsorsosa, a vlagyivosztoki Vosztok Szálloda vízvezeték-szerelője – titokban átadta a hotel egyik külföldi vendégének, hogy juttassa el az ENSZ-be. A japán kereskedő eleget tett a kérésnek. A világszervezet azonban semmilyen formában nem reagált a kétségbeesett segélyki-áltásra.

A KGB annál inkább. A két szovjet pünkösdistát letartóztatták, és sokéves lágerbüntetésre ítélték. A hallgatásnak ezen a falán azon-ban menthetetlenül rés támadt. Néhány év elteltével, 1973-tól pedig már egyre markánsabban kirajzolódtak az elkeseredett küzdelem körvonalai, amelyet a pünkösdisták – a szovjet németekhez és a szov-jet zsidókhoz hasonlóan – az emigráció lehetőségéért folytattak.

A kivándorlási szándék mögött munkáló ideológia a pünkösdisták esetében megejtően egyszerű és logikus volt. Alapja az Újszövetség számos helyén megtalálható utalás „a Szentlélek kiára-dására”. Először, mondják a pünkösdisták, az apostolok részesültek benne Krisztus feltámadásának napján. Ötven nappal később pedig, pünkösdkor, váratlanul különféle, önmaguk számára is ismeretlen nyelveken szólaltak meg. Mégis mindenki megértette őket. Így döb-bentek rá, hogy ezentúl Jézust és az ő feltámadását kell hirdetniük a népeknek. Ebben az élményben, a „megszólíttatásban”, a Biblia sze-rint nem csak keresztények részesülhetnek. Az Apostolok cselekede-teinek könyve leírja Cornelius római százados esetét, aki családjával együtt még meg sem keresztelkedett, amikor rá és háza népére „rá-szállt a Szentlélek” (ApCsel. 10:44).

Ez az emocionális Isten-élmény, s vele az aktivitás a hitben, a pünkösdisták vezérlő elve. Az apostolokhoz hasonlatosan, mondják, nekik is cselekedniük kell. Szorgos munkával, tisztességes családi élettel, a dohányzástól a házasság előtti szexuális életig sok mindent

45 E helyütt szeretnék köszönetet mondani Arkagyij Poliscsuknak, Ludmila Alek-szejevának, Ligyija Voronyinának és Sárosi Attilának, akik az 1980-as évek közepé-től sokat segítettek a pünkösdisták hitének, szokásainak megértésében.

tiltó, szigorú erkölcsi szabályok szerint élni, és közös imáikban újra meg újra rátalálni az Istennel való személyes kapcsolat eufórikus boldogságára.

A pünkösdisták megelégednek ezzel az az Isten-élménnyel, nem keresik a keresztény hit történeti rétegeit. Más szóval „eltelnek a Szentlélek borával” – márpedig ez az ortodox teológia felől nézve tú-lontúl szűk tapasztalat. Csupán élmény, és még nem hit.

A világ valóságát viszont a pünkösdisták nem fogadják el. Ka-rizmatikus tapasztalatuk intenzitásának fényében számukra lényeg-telen – de legalábbis másodlagos –, ami az őket körülvevő társada-lomban történik.

Az állami ideológia számára megközelíthetetlen, s így annak mindenhatóságát a puszta létükkel megkérdőjelező közösségük léte teljesen elfogadhatatlan volt a totális állam számára. A pünkösdista gyülekezetek a központi akarat szempontjából károsak, mert mani-pulálhatatlanak voltak. Ráadásul a kisebb-nagyobb települések életé-ben elvileg példát, mintát, alternatívát jelenthettek a szovjet emberek számára.

RETORZIÓK A SZOVJET KORSZAKBAN

Pedig a pünkösdista közösségek éppen 1917 után, kivált 1921-től indultak feltűnő fejlődésnek. Elsősorban Ivan Voronajev prédiká-tor jóvoltából. Az 1886-ban született férfi, eredeti nevén Nyikita Cserkazov, 22 éves korában, taskenti katonai szolgálata idején csatla-kozott egy baptista csoporthoz. 5 évvel később, a hatósági üldözések elől feleségével együtt kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba. Közel egy évtizedig San Franciscóban, Seattle-ben, majd New York-ban élt, mindenütt templomi elöljáróként. 1919-ben pünkösdista lett, és ahol csak megfordult, népes – főleg orosz, ukrán és lengyel- be-vándorlókból álló pünkösdista közösségeket hozott létre.

Voronajev állítása szerint isteni sugallatra tért vissza Oroszor-szágba, 1921 augusztusában. A karizmatikus lelkipásztornak 1928-ra

már 200.000 híve volt.46 A következő évtől azonban felerősödtek a kü-lönösen súlyos vallásellenes hatósági retorziók. Több mint egy évti-zedig, a háború kezdetéig a pünkösdistákat csoportosan 20-25 év, lá-gerben eltöltendő kényszermunkára ítélték. Sokan elpusztultak, köz-tük Ivan Voronajev is; ő kimerültségében lemaradt a munkából haza-felé (értsd: a láger felé) a menetelő raboktól. Az őrök kutyákat uszí-tottak rá, és a prédikátor néhány órával később belehalt sebeibe. Kö-zép-Ázsiába száműzött felesége csak évtizedekkel később, 1960-ban térhetett vissza az Egyesült Államokba, ahol fiai várták. Vera lánya Ukrajnában halt meg.47

1943-ban a náci megszállók feletti győzelem érdekében, majd a lakosságot váratlanul érő újabb megtorlások ideológiai alátámasztá-sára Joszif Sztálin egyebek mellett felhasználta az ortodox egyházat. Ezek a hónapok a keresztény kisközösségek számára is a gyeplőlazí-tás korszakát hozták el. A pünkösdisták, másokkal együtt, lehetősé-get kaptak, hogy – ha nem is önállóan, de a baptista egyház kebelén belül – hivatalosan bejegyeztessék magukat a magyar Állami Egy-házügyi Hivatalnak megfelelő moszkvai Vallások és Kultuszok Taná-csánál. Ezzel lényegében törvényesíthették hitéletüket.

A hatósági döntés azonban csapdák, buktatók sorát rejtette. Egy ilyen közösség számára már maga az állami felügyelet, s ezzel az ál-lami felsőbbrendűség elismerése is elfogadhatatlan volt. A hitbéli té-telek megannyi aprónak látszó különbsége miatt lehetetlennek bizo-nyult egy másik keresztény tanítás – a baptista vallás – afféle „fölöt-tes szervként” történő elismerése is. A két kisegyház között szította az ellentétet, hogy az állami hatóság nem követelte az összes baptista gyülekezet regisztrálását, de a pünkösdistákat kivétel nélkül kötelez-te erre. Így valamennyi pünkösdista számon tarthatóvá vált.

A legalizálás feltétele ráadásul az volt, hogy a pünkösdisták mondjanak le a nyilvános tevékenység számos formájáról. Többek között az igehirdetésről, a jótékonykodásról, a gyermek-, ifjúsági és

46 www.cornerstone.org.ua 47 A Szabad Európa–Szabadság Rádió müncheni tudományos intézetének irattárá-ban olvasható Archiv Szamizdata szerint az asszony gyermekeivel együtt tért vissza az Amerikai Egyesült Államokba. 15: 3-4.

női összejövetelek rendezéséről. Ezért azután – a müncheni Szabad-ság Rádió szamizdat archívumának dokumentumai szerint – a hí-vőknek mintegy a fele nem is volt hajlandó regisztráltatni magát. Vá-laszthatunk – mondta Vaszilij Patrusev keserűen. – Vagy megtartjuk Krisztus parancsolatait, vagyis elutasítjuk a regisztrációs rendelet fel-tételeit, és így bűnössé válunk az állam előtt. Vagy alávetjük magun-kat az állam követeléseinek, és bűnösök leszünk Isten előtt.”48

Ám azoknak a közösségeknek sem javult számottevően a hely-zete, amelyek 1945 után vállalták az állami regisztrációt és a vele járó következményeket. Az ideológiailag monolit társadalom, amelyben a normától való eltérés minden formája a szembenállás kódolt üzenete, kivetette magából a „szektásokat”, ahogy Oroszországban nevezik őket. Nem csoda, hogy a lakóhelyükről újra és újra elmenekülő, többnyire kelet felé húzódó pünkösdista gyülekezeteket – amelyek kényszerű költözködéseik következtében a Szovjetunió nyugati ha-társzéleitől, a balti köztársaságoktól és Nyugat-Ukrajnától Azerbaj-dzsánig és Grúziáig, Szibériáig és Közép-Ázsiáig megtalálhatók vol-tak – a többi kisegyházhoz hasonlóan számtalan spontán retorzió súj-totta a szovjet társadalomban. A „homo sovieticus” egyik sajátos vo-nása volt, hogy nem tűrte a másságot: az utcán, az iskolában, a kö-zösségi élet valamennyi helyszínén durván megbélyegezte a pünkösdistákat is.

Ez főleg a fiatalokon ejtett súlyos sebeket, hiszen az ő lelkükben még nem alakult ki a védelmi mechanizmus. Az elsősorban a Hronyika tekuscsih szobityij című orosz emberjogi kiadványban49 fennmaradt adatok szerint iskolatársaik kegyetlenül vették, tanítóik, tanáraik megalázták a hitükkel ellentétes ideológiai mozgalmaktól távol maradó gyerekeket, akik nem voltak oktobristák (kisdobosok), pionírok (úttörők) és komszomolisták. A pedagógusok gyakran pusz-ta magánszorgalomból igyekeztek kiszedni belőlük olyan informáci-ót, amely lehetővé tette, hogy büntetőeljárást indítsanak a szülök el-

48 SZBORNYIK DOKUMENTOV 1977. 3: 56. 49 Ld. erről részletesen e könyvben a Kronyid Ljubarszkijjal és Gabriel Szuperfinnel folytatott beszélgetéseket.

len, a vallási szokások erőszakos betartatásának vádjával. Ennek alapján a pünkösdisták gyermekeit állami gondozásba vehették.

A hagyomány, a neveltetés, a rendszerint 10-nél is több testvér példája mellett sokakat éppen a szüntelen üldöztetés és veszélyérzet hajtott a pünkösdista közösségek fészekmelegébe. A fiúk felcsepe-redve még az 5 év koncentrációs táborban eltöltendő kényszermun-ka-büntetés ellenére sem vállalták a fegyveres sorkatonai szolgálatot. Iskolai jellemzésük „aktív szovjetellenes tevékenységet folytat” klisé-je következtében továbbtanulni általában nem tudtak; így jobbára éj-jelkörként, segédmunkásként, takarítónőként dolgoztak.

A pünkösdistáknak ezért gyakorlatilag nem volt értelmisége. Helyzetükre jellemző egyik püspökük feleségének esete. Az asszony takarítónő volt egy gyermekkórházban, s noha égető szükség lett volna munkájára a konyhán, a főorvos nem helyezte oda. „Az embe-rek félnének, hogy mérget rak a gyerekek ételébe, hiszen mindenki tudja, hogy maga szektatag…”, mondta a 14 saját gyermekét nevelő asszonynak.50

Ekkoriban a hitükért már ritkán küldték lágerbe a pünkösdis-tákat. A hatóságok többnyire presbitereiket, püspökeiket, valamint a közös imákhoz házukban helyet biztosító egyszerű híveket állíttatták bíróság elé. Az ügyész ilyenkor a többi szovjetunióbeli másként gon-dolkodót, így a demokratikus ellenzék tagjait is sújtó 70. (szovjetelle-nes propaganda) vagy a 190. (a szovjet rendszer megrágalmazása) törvénycikkely alapján kért rájuk börtönbüntetést. Főleg azonban vallási propaganda vádjával álltak bíróság elé.

A Brezsnyev-korszak megszilárdulásakor, az 1970-es évek első felében nőtt a retorziók száma és súlya. A hatóságok egyre újabb bír-ságot róttak ki a pünkösdistákra. A közös imák helyéül szolgáló há-zakat több helyütt elkobozták, esetenként buldózerrel lerombolták. Máskor tűzoltófecskendővel kergették szét a gyülekezetet. Előfor-dult, hogy komszomolistákkal verették meg a közösségek tagjait. Ekkoriban napirenden volt a pünkösdisták esküvői, illetve temetési

50 SZBORNYIK DOKUMENTOV 1977. 3: 55.

szertartásainak erőszakos feloszlatása, sőt előkerült a vérvád is.51 Ezeknek az ügyeknek mindig nagy teret szentelt a szovjet sajtó. A szokásos, gyűlölettől szinte fuldokló-átkozódó stílusban fogalmazott cikkek írói a saját lojalitásukat bizonyították az egyoldalú „ideológiai harccal”.

MENEKÜLÉS

Az 1970-es évek azonban már mások voltak, mint a sztálini dik-tatúra korszaka. A fokozódó hatalmi erőszak, ahogyan a szovjetuni-óbeli ellenállás más indíttatású mozgalmaiban, a pünkösdisták egy részében is felébresztette a minden korábbinál bátrabb tiltakozás vá-gyát. Esetükben ez az emigráció igényében jelent meg. Az Úr harag-ja, vélték ugyanis a gyülekezetek tagjai, előbb-utóbb eléri az ateista Szovjetuniót. Előtte azonban választott népét kivezeti a bűnös föld-ről. Lám csak, bármilyen elképzelhetetlen volt ez akár egy évtizeddel azelőtt is – 1971-ben lassan, kínkeservesen, de mégiscsak elkezdődött a zsidó emigráció. Ez világos jelzés: közeleg az óra. Az Úr hűséges híveit, a pünkösdistákat is megmenekíti. De nem a folyamatban való tevékeny részvételük nélkül. A jámbor keresztények feladata, hogy mindent megtegyenek az exodusért. Így kezdődött a pünkösdisták kálváriájának újabb, talán utolsó stációja.

1973 tavaszán két pünkösdista gyülekezet valamennyi tagja – a távol-keleti Nahodkában és a krasznojarszki területen, Csernogorszk-ban – kivándorlási kérelemmel fordult a szovjet hatóságokhoz. Fo-lyamodványukat azonban nem vették át, mert nem tudtak hozzá mellékelni külföldön élő rokonaiktól érkezett családegyesítési kérel-met, netán valamely külföldi kormány meghívólevelét. Ezek hiányá-ban pedig az OVIR a rendőrséghez tartozó, de köztudottan a KGB ál-tal felügyelt, félelmetes szervezet – már a kivándorlási szándék dek-larálását is elutasította.52

51 HRONYIKA 47: 60-61.,49: 63. 52 ALEKSZEJEVA. L. 1984: 189-190.

A két közösség képviseletében ekkor egy Jevgenyij Briszenden nevű pünkösdista Moszkvába utazott. Felkutatta Pavel Litvinovot, a demokratikus ellenzék egyik vezéralakját, a csehszlovákiai bevonu-lás elleni 1968. augusztus 25-i Vörös téri tüntetés résztvevőjét, akinek tevékenységéről a nyugati orosz nyelvű rádióadásokból hallott. Ezzel a lépéssel rés támadt a pünkösdisták sok évtizedes hatósági és össz-társadalmi elszigeteltségén. Méghozzá éppen Moszkvában, amely a zárt szovjet társadalomban jóformán az egyetlen kiutat, kapcsolatot jelentette a világgal.

És a demokratikus ellenzék csakugyan eljuttatta a szovjet fővá-rosban dolgozó külföldi tudósítókhoz Briszendennek és 20 hittest-vérének az ENSZ-hez, az Amerikai Egyesült Államok elnökéhez, va-lamint a világ kereszténységéhez címzett segítségkérő levelét. A pünkösdisták ebben a címzettek közbenjárását kérték, hogy család-jukkal együtt kivándorolhassanak Izraelbe vagy Ausztráliába, mivel, mint írták, a Szovjetunióban nem tudnak hitük törvényei szerint élni, és vallásukat, szokásaikat gyakorolni.

Két hónappal később néhány bátor és tisztességes külföldi tu-dósító a személyes találkozást is vállalta a pünkösdistákkal. A róluk szóló cikkek egymás után jelentek meg Nyugaton. A nyilvánosság, mint ezután annyiszor, segített. S mint oly sokszor, szelektíven. Briszenden a családjával együtt távozhatott. Őket rövidesen még né-hány pünkösdista család követte, ám a szintén emigrációra váró to-vábbi ezreknek maradniuk kellett.

1975-ben harmadikként a krasznodari területen található Sztar-tyitarov pünkösdista gyülekezete is kinyilvánította távozási szándé-kát a Szovjetunióból. E lokális mozgalom élén egy volt frontkatona, a második világháborúban súlyosan megsebesült Nyikolaj Goretoj állt, a Szovjetunió összes be nem jegyzett pünkösdista gyülekezetének presbitere. Az egykori rajztanár saját közösségében – majd a többiben is – afféle tanácsadó szervezetet hozott létre az emigrációért folytatott küzdelem megsegítésére. Ezek a csoportok azután 1976 nyarán a moszkvai Helsinki-csoport segítségével, Engedd el népemet! címmel, félezer oldalas dokumentumgyűjteményt állítottak Össze a kivándo-

rolni kívánó pünkösdista családok adataival, 4 nemzedék óta tartó kálváriájuk rövid, tárgyszerű leírásával.53

1976 decemberében a moszkvai Helsinki-csoport ezt az összeál-lítást átadta a nyugati tudósítóknak, mellékelve saját levelét is a hel-sinki egyezményt aláíró országok kormányaihoz. Az Amerikai Egye-sült Államokban megjelent második dokumentumgyűjteményükben is olvasható szövegben a demokratikus ellenzék tagjai emlékeztetnek rá, hogy az Oroszországból elmenekült „vallási másként gondolko-dók” igencsak hasznos tagjai lettek a társadalomnak a helsinki egyezményeket aláíró országokban. Elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában, ahol mindmáig köztiszteletben álló, szorgalmas, teljesen zárt közösségekben élnek a XIX-XX. század for-dulóján, részben Lev Tolsztoj határozott kiállásának köszönhetően kivándorolt duhoborec szekta tagjai.

A pünkösdista közösségeknek a demokratikus mozgalommal létrejött kapcsolatára a hatalom a maga szempontjából nagyon is lo-gikus módon, hisztérikusan reagált. A KGB döntéshozói és végrehaj-tói végigjátszották a büntetés–fenyegetés–zsarolás–ígérgetés–megtor-lás széles skáláját. Volt, ahová a „hivatalos” (vagyis baptista egyház gyülekezetei között bejegyzett) pünkösdisták vezetőit küldték el, hogy azok térítsék vissza hittestvéreiket a politikai tevékenység tala-járól a hit keskenyebb, de biztosabb ösvényeire.

Emigrációs kérelme visszavonása fejében egyikőjüknek meg-ígérték, hogy egyetemre mehet. Másikuknak állást ajánlottak. Egy harmadiknak azzal rukkoltak elő, hogy elhelyezkedhet a lakóhelye közelében, és így nem kell órákat utaznia naponta.54 A már említett Goretoj presbiternek egyenesen az emigrációt ajánlották fel – feltéve, hogy azt nem a közösségével együtt, hanem egyénileg, a családtagja-ival kéri. A vallási vezető ezt visszautasította. Az egymást fivéremnek és nővéremnek szólító pünkösdisták életét ugyanis gyülekezeteiken belül és azok között is olyan mélyen áthatja a szolidaritás, hogy a presbiter ilyen körülmények között nem tartotta lehetségesnek a tá-vozást. Hogy a hatóságok éber tekintetét elkerülje, gyülekezetével 53 HRONYIKA, 44: 92. 54 HRONYIKA 46., 49., 47., 84.

egyre keletebbre húzódott, egészen a csendes-óceáni Nahodkáig. Ez-zel persze nem tudta becsapni a KGB-t: letartóztatták, majd három és fél éves lágerbüntetésre ítélték, azt követő ötéves száműzetéssel.55

A KGB persze nemcsak a GULAG rémével fenyegette a pünkösdista közösségeket. Mint annyiszor a szovjet életben, a ható-ságok tudatosan megteremtették a huszonkettes csapdája helyzetet (a pünkösdisták esetében, mint láttuk, már a regisztráció is az volt). A kivándorlási kérelem benyújtásához az illetékes szovjet szervek to-vábbra is megkövetelték a családi vagy kormányszintű meghívót. Csakhogy amikor az megérkezett, egyszerűen nem kézbesítették a címzettnek.

A még Vlagyivosztoknál is keletebbre fekvő Nahodkában, a Ja-pán-tenger partján 45 pünkösdista család 10 napos éhségsztrájkkal tudta csak kikényszeríteni, hogy a KGB helyi megbízottja odaadja nekik a réges-régen megérkezett dokumentumot. Ez természetesen hamis volt – ugyan miféle rokonaik lehettek volna ezeknek az embe-reknek a világban! – de annál hivatalosabb, pecsétekkel, közjegyzői hitelesítéssel.

„CARTER ELNÖK, FIVÉRÜNK KRISZTUSBAN”

Két év kemény konfrontációt követően a KGB irányt változta-tott: a pünkösdisták elszántságát látván megpróbálkozott a gyeplőla-zítás taktikájával. 1976-ban egyetlen pünkösdistát sem tartóztattak le. 45 év után először csökkent a közös imákért különböző ürügyekkel kirótt bírságok, KGB-beli „elbeszélgetések” száma. Mindez, amint a moszkvai Helsinki-csoport New Yorkban publikált dokumentum-gyűjteményéből kiderül, csak felvezetés volt az ajánlathoz: ha a pünkösdisták lemondanak a szovjet állam számára súlyos presztízs-veszteséget, polgárainak veszélyes, mert követendő példát jelentő emigrációról, akkor önálló egyházként bejegyeztethetik magukat. A hatóságok meg is kezdték autonóm közösségeik regisztrálását. Sőt,

55 ARHIV SZAMIZDATA 33: 80.

jóindulatuk jeléül egy új épületben imatermet is bocsátottak a moszkvai pünkösdisták rendelkezésére, adómentesen.56

Mindez azonban már elkésett, és 4 nemzedék szenvedéstörténe-te után csak kevés hívőt tántorított el emigrálási szándékától. A moz-galom ráadásul éppen ekkor kapott óriási lendületet a hírre, hogy a baptista Jimmy Carter lett az Amerikai Egyesült Államok elnöke. A pünkösdisták, a maguk szolidaritás elvétől vezettetve mindig is úgy vélték, hogy külföldön élő hittestvéreik csak azért nem segítenek ne-kik, mert nem tudnak az ő üldöztetésükről és nyomorúságukról. Minthogy pedig a Szovjetunióban az állam hivatalosan el volt vá-lasztva az egyháztól, éltek az elvileg adódó alkotmányos lehetőség-gel, és kapcsolatot kezdeményeztek külföldi vallási, emberjogi és egyéb szervezetekkel. Sőt a világ vezetőivel is: II. Erzsébet királynőt, mint az anglikán egyház fejét éppúgy meghívták, látogasson el hoz-zájuk, mint Waldheim ENSZ-főtitkárt vagy fivérüket, Carter elnö-köt”. Csakhogy a külföldiekkel való kapcsolatkeresés a szovjet élet-nek a sztálinizmus korából megmaradt íratlan törvényei szerint már önmagában is bűn volt. Nemhogy a Brezsnyev-korszakban, de még a Gorbacsov-korszak első éveiben is büntették.

Ennek ellenére a pünkösdisták úgy vélték, joguk van a kapcso-latteremtésre. „Mi szabad emberek vagyunk, nem pedig foglyok és rabszolgák”, mondta Nyikolaj Goretoj 1977 márciusában Moszkvá-ban, külföldi újságírók előtt. „Úgy fordulunk Carter elnökhöz, mint fivérünkhöz Krisztusban: segítsen a hívőknek, hogy élhessenek a szovjet szervek által is aláírt nemzetközi egyezményekben, a többi között az Emberi Jogok Nemzetközi Deklarációjában biztosított ki-vándorlási joggal.”57

A Carter megválasztásával fellobbanó reményt mindennél job-ban tükrözik a számok. 1977 februárjában 1.000, májusban 1.700, jú-niusban 3.500, szeptemberre közel 10.000, decemberre 20.000 vallási indokra hivatkozó kivándorlási kérelmet nyújtottak be a Szovjetuni-óban. Ezek egy része baptisták, túlnyomó többségük pedig

56 HRONYIKA 57: 66. 57 HRONYIKA 45: 68.

pünkösdisták folyamodványa volt. Számuk 2 évvel később elérte a 30.000-et.

Jimmy Carter címére százszámra érkeztek a hitük szabad gya-korlásához testvéri segítségét kérő levelek. Az amerikai elnök 1978 januárjában a Fehér Házban fogadta is a szovjetunióbeli pünkösdis-ták képviselőjét. A vendég azonban a hivatalos, bejegyzett gyülekeze-tek vezetője volt, és az amerikai elnök kérdésére azt válaszolta, hogy csak elenyésző számú hívő kíván emigrálni a Szovjetunióból. Azok is mind olyanok, akik nem regisztrált gyülekezetekhez tartoznak. Szó-val olyasfélék, akik semmiféle hatalmat nem ismernek el maguk fe-lett.58

Az emigrálni szándékozó pünkösdisták eközben nem csak az Amerikai Egyesült Államok elnökét árasztották el levelekkel. Írtak saját pártfőtitkáruknak, Leonyid Brezsnyevnek is. 3.500 szovjet ál-lampolgár aláírásával kérték, hogy ne csak az egyének, hanem egész közösségek folyamodhassanak kivándorlási engedélyért, és a ható-ságok ne tartsák vissza a katonaköteleseket.

Azt is szerették volna elérni, hogy az OVIR csökkentse az emig-rálni szándékozóktól kért hatalmas összeget. A távozók iskoláztatá-sára fordított összeg visszafizetése fejében követelt fejpénz a többnyi-re egy-két gyerekes zsidó kivándorló családoknak is a teljes vagyonát felemésztette. Közülük sokan még több évtized távlatából is lidérc-nyomásként emlékeznek vissza azokra a napokra, amikor egy élet munkája után, a fizetési kötelezettség miatt eladott bútorok, könyvek nélküli, üresen kongó lakásban, néhány bőröndön ülve várták a tá-vozás pillanatát.

A pünkösdista nagycsaládok számára a fejpénz megoldhatatlan akadályt jelentett. Kérelme beadásakor a már említett Goretojnak például 11 gyermeke és 22 unokája volt. Brezsnyevnek írt beadvá-nyában a 3.500 pünkösdista ezért kérte: a hatóságok engedjék meg, hogy külföldi hittestvéreik pénzt küldjenek nekik. (Az erre vonatko-zó tilalom – s vele az implicit hazaárulás vádja – szintén a totális ál-lam irracionális maradványa volt a Gorbacsov előtti Szovjetunióban.)

58 ALEKSZEJEVA, L. 1984: 195.

A küzdelem tehát folytatódott. Kivált, hogy a már emigrált „szovjet pünkösdisták” számos nemzetközi politikai találkozót fel-használtak, hogy a világ vezetőit, no meg a sajtót emlékeztessék hit-testvéreik helyzetére. Avital Scsaranszkajának – a szovjetunióbeli ci-onisták koncentrációs táborba zárt vezetője, Anatolij Scsaranszkij fe-leségének – kendő övezte, mosolytalan arca mellett Briszenden, Poliscsuk és mások is rendre feltűntek a madridi, a belgrádi találko-zón, s egyéb emberjogi tanácskozások fórumain, ahol minden alkal-mat megragadtak, hogy a demokrácia és a pluralizmus elméleti híve-it felszólítsák a gyakorlati segítségre.

1979-ben például Arkagyij Poliscsuk Kanadában egy héten ke-resztül ott állt a pünkösdisták XII. világtalálkozójának helyt adó épü-let előtt. Éhségsztrájkot folytatott, s az odaérkező delegátusok között osztogatta a nem regisztrált szovjetunióbeli gyülekezetek tagjainak helyzetét ismertető dokumentumokat. A tanácskozáson azonban újra működésbe lépett „a huszonkettes csapdája”. A szovjetunióbeli pünkösdisták képviseletében ugyanis a bejegyzett gyülekezeteknek azok a vezetői érkeztek a világtalálkozóra, akiket a moszkvai Vallá-sok és Kultuszok Tanácsa erre alkalmasnak tartott. Az ugyancsak meghívott Nyikolaj Goretojt természetesen nem engedték ki a Szov-jetunióból. Az egybegyűltek pedig a pünkösdista világszervezet szovjetbarát elnökének intenciójára se Poliscsuk fellépésével, se azzal a levéllel nem foglalkoztak érdemben, amelyet Goretoj juttatott el a fórumhoz 30.000 kivándorlásra váró hittestvére helyzetéről.59

Akadtak viszont szép számmal olyan nyugati pünkösdista gyü-lekezetek, amelyek Poliscsuknak, valamint az orosz demokratikus mozgalom tagjaként szintén emigrálni kényszerült Ligyija Voronyinának és Jevgenyij Briszendennek, az elsőként Nyugatra ke-rült pünkösdistának a tevékenysége nyomán tudomást szereztek be nem jegyzett hittestvéreik sorsáról. Megpróbálták felvenni velük a kapcsolatot. A sokgyermekes családok számára létfontosságú ruha-csomagokat küldtek. Néha sikerült átjuttatniuk a határon egy-egy Bibliát is. Ez különösen nagy kincsnek számított: az 1960-70-es évek-ben, amikor a Szovjetunióban 80-120 rubel volt a havi átlagfizetés,

59 ALEKSZEJEVA, L. 1984: 195-196.

még nem vallásos körökben is 100 rubelt adtak egy Szentírásért a könyvek feketepiacán. A pünkösdisták nem tudták megvenni, ezért kézzel másolták a Bibliát.

Ezért volt igen nagy jelentősége annak, hogy 1977 nyarán két svéd pünkösdista, rengeteg Bibliát a kocsijába rejtve, átcsúszott a szovjet határon. A sikeren felbátorodva visszafelé magukkal vitték a szovjetunióbeli közösségek helyzetéről készített dokumentumgyűj-temény példányait. Velük volt több száz levél is. Ezekben a be nem jegyzett gyülekezetek tagjai leírták az őket ért üldöztetéseket, és megadták személyi adataikat, hogy nyugati hittestvéreik elküldhes-sék nekik a kivándorlási kérelemhez szükséges meghívót.

A két svédnek azonban másodszor már nem volt szerencséje. A vámvizsgálat után elkobozták tőlük az iratokat, és letartóztatták őket. A szabad világból érkezett, s így a KGB módszereivel szemben teljesen védtelen svéd pünkösdisták néhány nap leforgása alatt be-ismerték, hogy bűnös, szovjetellenes tevékenységet folytattak. 1977 novemberéig, amikor a hatóságok kiutasították őket a Szovjetunió-ból, olyan név- és címjegyzéket szedtek ki belőlük, amelynek alapján azután egészen 1980-ig folytak a házkutatások és a letartóztatások a gyülekezetekben.60

A svédek lebukása és az a tény, hogy 1977 nyarán már több száz családtól kénytelenek voltak elfogadni a szovjet törvények szerint is szabályosan beterjesztett kivándorlási kérelmet, radikális irányvál-tásra késztette a hatóságokat. A rövid gyeplőengedés után újra egy-mást érték a bírságolások, a KGB-beli kihallgatások. Sőt, az 1920-30-as évekből ismert, felülről szervezett tömegdemonstrációk, a „spon-tán népharag” félelmetes megnyilvánulásai is. 1977 őszén több gyü-lekezet székhelyén ilyen harcias nagygyűléseket rendeztek a pünkösdisták megfélemlítésére. A kirendelt komszomolisták és a – nagyjából a magyar munkásőrök funkcióját ellátó – druzsinnyikok a helyi párt- és állami vezetők jelenlétében szenvedélyes kirohanásokat intéztek az emigrálni kívánók ellen. Hazaárulóknak, elvetemült, gyökértelen embereknek nevezték őket, akik tettükkel „a szocialista

60 HRONYIKA. 46: 37., 47: 35-37., 48: 119.

rendszer ellenségei, a szaharovok, orlovok, ginzburgok” malmára hajtják a vizet.61

A nagygyűlés résztvevői a hozzászólási lehetőség ígéretével odacsábított pünkösdista családok jelenlétében öklűket rázva köve-telték. Hogy a kivándorlási kérelem benyújtóit csukják börtönbe, sőt lőjék agyon, mint a veszett kutyát. A nahodkai és vlagyivosztoki pünkösdista gyülekezetek a helsinki egyezményt aláíró országok belgrádi tanácskozásához írt levelükben így számoltak be a körülöt-tük kialakult helyzetről: „Klubokban, művelődési házakban, iskolai rendezvényeken, kollégiumi estéken hetenként többször elmondják az előadók, hogy a vallásos emberek árulók, ellenségek, fanatikusok, a CIA ügynökei és kémek. A sajtó tele van olyan cikkekkel, amelyek gazembereknek és árulóknak tüntetnek fel bennünket. (…) Ez a hiva-talosan szervezett kampány arra ösztökéli alakosságot, hogy számol-jon le a hívőkkel.”62

A pünkösdisták, amint visszafogott hangú, drámai levelükben írták, féltek kimenni az utcára, mert a felzaklatott tömeg a szitokszó-nak számító „baptisták” kiáltások közepette bántalmazta az asszo-nyokat. „L. I. Vasziljevát a nyílt utcán megverték. »A CIA-nak dolgo-zol, te baptista?! Nesze neked!« Az állapotos Nyina Mironyekót fé-nyes nappal ütlegelni kezdték, és a sárba taposták, miközben azt kia-bálták: »Amerikába kívánkozol?! Majd adunk mi neked Ameri-kát…«” A közös imahelyül szolgáló házakat megtámadták, kirabol-ták. A pünkösdisták lakta házak ablakait beverték, kertjükbe üveg-cserepet szórtak.63

Az új helyzetben a gyülekezetek most már az országhatárokon belül is megpróbálták áttörni elszigeteltségüket: 1979. június 16-án Moszkvában Testvéri Tanács néven létrehozták országos szövetségü-ket. A terv annak ellenére sikerült, hogy a találkozóra utazó képvise-

61 Andrej Szaharov, Jurij Orlov, Alekszandr Ginzburg az orosz demokratikus moz-galom emblematikus alakjai voltak. Tevékenységükről könyvünknek az orosz GULAG-túlélőkkel folytatott beszélgetéseiben sok szó esik. 62 A helsinki egyezményt aláírt országok belgrádi tanácskozásának résztvevőihez írt levelet ld. HRONYIKA, 47: 78-79. 63 Uo.

lőiket a rendőrség és a KGB emberei országszerte leszedték a vona-tokról, repülőgépekről, és rendőri kísérettel hazazsuppolták őket. A Testvéri Tanács két képviselője, Borisz Percsatkin és Tyimofej Prokopcsik azonban Moszkvában találkozott az amerikai kongresz-szus éppen ott tartózkodó küldöttségének néhány tagjával. Arra kér-ték őket, hogy vállalják a vallásos hitük miatt üldözött szovjet állam-polgárok érdekvédelmét. Hiszen míg Izrael és az akkori NSZK kor-mányszinten napirenden tartotta a szovjet zsidók, illetve a szovjet németek kivándorlását, addig a hitük szabad gyakorlása céljából emigrálni kívánó, üldözött pünkösdisták ügyét a diplomáciai fóru-mokon senki nem képviselte. Ennek hiányában pedig helyzetük fo-kozatosan romlott: 1979 telén újra elkezdődött vezetőik letartóztatá-sa.

A NAGYKÖVETSÉG OSTROMA

A Szovjetunióból kijuttatott levelek, dokumentumok arról ta-núskodnak, hogy a pünkösdista gyülekezetek életében a külföld, el-sősorban a hittestvéreik és a keresztény Nyugat segítségébe vetett bi-zalmat lassan felváltotta a csalódás, a mindenkitől való elhagyatott-ság érzése.

Csak akkor tudták felhívni helyzetükre – az alkotmányba és a törvényekbe foglalt jogaik csorbítására – a világ figyelmét, amikor egy törvénytelen akciót hajtottak végre. A szovjetunióbeli emberjogi mozgalmak történetében bizonyos fokig ez is a „huszonkettes csap-dájának” esete volt. Nem is ritka: a brezsnyevi resztalinizáció légkör-ében más ellenállók szintén csak akkor értek el eredményt, amikor a szovjet törvényekkel, sőt, a nemzetközi normákkal is összeegyeztet-hetetlen lépést tettek. Az állami szinten faji diszkriminációval sújtott szovjet zsidóság exodusa is csupán azután kezdődhetett el, hogy Le-ningrád közelében tucatnyi képviselőjük. Eduard Kuznyecov és Mark Dimsic vezetésével megpróbált külföldre téríteni egy repülő-gépet.

Ezzel a világban csak figyelmet kelthettek, együttérzést nem. Még az ügy hátterét a felesége, Jelena Bonner révén pontosan ismerő

Andrej Szaharov akadémikus is félt kinyilvánítani szolidaritását. Joggal tartott ugyanis attól, hogy kockára teszi önmaga és az egész demokratikus mozgalom tekintélyét. Hiszen a repülőgép-eltérítés a világon mindenütt súlyos köztörvényes bűntettnek számított, ame-lyet az ENSZ – éppen Kuznyecovék perének napjaiban – határozat-ban ítélt el.

A pünkösdisták 1978 tavaszán végrehajtott kamikaze akciójá-nak is része volt az erőszak. Két csernogorszki család Moszkvába utazott, ahol a rendőri és KGB-s kordont áttörve behatolt az amerikai nagykövetség épületébe. A Vascsenko és a Csmihalov család azért szánta el magát erre, mert Carter elnök közbenjárásában reményke-dett. Ha azonban Washington kiáll mellettük, akkor a moszkvai nagykövetség épületét napokon belül ezrek, talán tízezrek rohanják meg. Az amerikaiak ebben a helyzetben legfeljebb annyit tehettek, hogy nem adták ki őket az épület körül lesben álló KGB-alaku-latoknak.

Vascsenkóék beköltöztek a követség egyik alagsori helyiségébe. Öt hosszú esztendőt töltöttek ott. A két család néhány tagja többször is éhségsztrájkba kezdett. Ám ez éppúgy nem hozott eredményt, mint a kiszabadulásukért rendezett amerikai tüntetések. 1983-ban végül, elfogadván a szovjet hatóságok támasztotta feltételeket, visz-szatértek lakóhelyükre, és ott újra benyújtották kivándorlási kérel-müket. A Kreml később is gyakran alkalmazta ezt a módszert: min-dig akkor, ha az emigrálni kívánóknak előzetesen sikerült kapcsolat-ba lépniük a nyugati világgal.64

Ebben az ügyben mindenesetre valamennyi fél betartotta ígére-tét. Egyes vélemények szerint azért, mert a két család kiengedése volt az egyik hallgatólagos feltétele annak, hogy a nyugati országok aláír-ják a madridi konferencia záródokumentumát. A két esemény azon-ban időben túlságosan távol esett ehhez, és egyetlen más forrás sem igazolja.

A két pünkösdista család mindenesetre hamarosan letelepedett az Amerikai Egyesült Államokban. A Gorbacsov-korszak szovjet saj-

64 ALEKSZEJEVA, L. 1984: 199-200.

tója elsőként az Ogonyok – fényképes riportokban tudósított róla, hogy különösebb beilleszkedési gondok nélkül megtalálták a helyü-ket az ő életvitelüktől nagyon különböző, ám toleráns világban. A szerény ruhában fényképezőgép elé álló, jellegzetesen szláv arcvoná-sú emberek Amerikában azóta saját vállalkozásba kezdtek, boldog és hálás adófizető polgárai az őket befogadó országnak.

Vascsenkóék akciója idején a moszkvai demokratikus ellenzék és a pünkösdisták kapcsolata már rendszeressé vált. A gyülekezetek, amint erre módjuk nyílt, viszonozták az ellenzékiek áldozatos szoli-daritását. Első ízben 1977 tavaszán demonstrálták ezt a hatalom előtt. Alig 10 hónappal azután, hogy az Andrej Szaharov által összehívott nemzetközi sajtóértekezleten Jurij Orlov fizikusprofesszor bejelentette a Szovjetunió által aláírt helsinki egyezmények betartását ellenőrző moszkvai szervezet létrehozását. A politikai rendőrség ekkor hatá-rozta el, hogy gyökerestül kiirtja a demokratikus ellenzéket. Első lé-pésként letartóztatta vezetőit, a moszkvai Helsinki-csoport aktivistá-it.

Februárban és márciusban elvitték Jurij Orlovot, aki 1956-tól kezdve többször is nyíltan kérte a hatalomtól, hogy az állampolgár-okkal karöltve próbálják meg kivezetni a Szovjetuniót az elkerülhe-tetlen politikai, gazdasági, morális katasztrófából. Majd Alekszandr Ginzburg következett. Ő 1966-ban, a resztalinizáció első komoly jelé-re, az írásaikért koncentrációs táborba küldött Szinyavszkij és Danyiel pere alkalmából tiltakozott az alkotmánysértő eljárás ellen, s ezért évekre maga is lágerbe került. Andropov utasítására letartóztat-ták Anatolij Scsaranszkijt is, aki létrehozta az eleven kapcsolatot a zsidó kivándorlás ért folyó mozgalom és az orosz demokraták kö-zött: a repatriálni szándékozó németek akcióit éppúgy segítette, mint annak az angol forgatócsoportnak a munkáját, amely titokban filmet készített a szovjet emigrációs politikáról.65

A pünkösdisták, akik közül korábban néhányan már a Helsinki-csoport létrehozását sürgető nyilatkozatot is aláírták, ezúttal kollek-tív levélben fordultak a világ kereszténységéhez, kérve, imádkozza- 65 Anatolij Scsaranszkij éveket töltött lágerben, majd kiengedték külföldre. Az 1990-es évek elejétől az izraeli politikai élet egyik vezéralakja.

nak a Szovjetunióban letartóztatott polgárjogi aktivistákért. „Nincs nagyszerűbb kiteljesedése a szeretetnek, mint amikor valaki felál-dozza magát a testvéréért”, olvasható az 500 pünkösdista aláírásával közzétett deklarációban. „Ezt a krisztusi parancsot Alekszandr Ginzburg, Jurij Orlov és Anatolij Scsaranszkij a végsőkig teljesítette. (…) Az 1960-as években a Szovjetunióban több száz perben ítélték el pünkösdista testvéreinket. Lágerbe, elmegyógyintézetbe, száműze-tésbe küldtek bennünket. Elvették tőlünk a gyermekeinket. (…) 1975-ben minden kényszer ellenére megtagadtuk, hogy gyülekezeteinket hivatalosan bejegyeztessük, noha a hatalom azzal fenyegetőzött, hogy enélkül lágerbe küld bennünket. Fenyegetésüket kétségtelenül be is váltották volna, ha nem fordulunk segítségért a helsinki egyez-mények betartását megfigyelő moszkvai csoporthoz. S amikor a cso-port tagjai, többek között Jurij Orlov, Alekszandr Ginzburg, Anatolij Scsaranszkij felemelték szavukat védelmünkben, a hatalom helyi szervei békén hagytak bennünket. Ha most mi nem emelünk szót ér-tük, bűnt követünk el Isten és a lelkiismeretünk előtt. (…) Ezért 1977. március 27-én szerte a Szovjetunióban ezer és ezer fivérünk és nővé-rünk böjtöt tart, s imára hajtja fejét Jurij Orlovért, Alekszandr Ginzburgért, Anatolij Scsaranszkijért.”66

A HATALOM UTÓVÉDHARCA

Az 1980-as évek elején súlyosbodott a kivándorlásra váró pünkösdisták helyzete. Erről Vörös és fekete címmel dokumentumot állítottak össze, amire újabb letartóztatási hullám volt a válasz. 1980-ban 13 kérdésből álló levéllel fordultak Leonyid Brezsnyevhez. Töb-bek között egyenes választ kértek arra, hajlandó lesz-e a hatalom en-gedélyezni az önálló pünkösdista egyházi szövetséget, saját nyomda felállítását és működtetését. Szabadon bocsátják-e a vallásukért, meggyőződésükért bebörtönzött állampolgárokat, megszüntetik-e az iskolában az ateista propagandát, és engedélyezik-e a szabad emig-rációt. Választ nem kaptak.

66 HRONYIKA 45: 85-86.

A reménytelenség e mélypontján még nem látszott fény az alagút végén. Pedig ott volt: lassan elkezdődött az orosz történelem két évszázad alatt immár negyedik felülről indított reformkorszaka. Mint 1801-ben I. Pál cár meggyilkolását, 1855-ben I. Miklós cár halá-lát (valószínű öngyilkosságát), majd 1953-ban Sztálin halálát követő-en, ezúttal is az orwelli Egyes Szám távozása kellett hozzá. 1982. november 10-én Leonyid Brezsnyev, 1984. február 9-én Jurij Andro-pov, majd 1985. március 10-én Konsztantyin Csernyenko pártfőtitkár távozása. Persze ezúttal, akárcsak a korábbi orosz reformfolyamatok során, évekkel az „új cár trónra lépése” után kezdődtek a változások. Kelet-Európa szabadulásával párhuzamosan a birodalom határain belülről is szabadult néhány népréteg. Köztük az akkor már százez-res nagyságrendben menekülő zsidók mellett mintegy 30.000 pün-kösdista és baptista. Történetünk hősei közül a legtöbben ma Penn-sylvaniában és Kaliforniában élnek. Ott telepedett le az azóta (1990-ben) elhunyt Nyikolaj Goretoj és családja is. Ó is, ők is azok közé tar-toztak, akiket mi úgy hívtunk: „szovjet emberek”.

Persze hiba lenne a korábbi információhiányt felváltva az ellen-kező végletbe esni, és abszolutizálni a szovjetunióbeli ellenállás mé-reteit, erejét, hatósugarát. Kivált hogy a szocialistának csúfolt rend-szer nem az ellenállás és az ellenállók tevékenysége nyomán bukott meg (bár erre célozni sem ildomos az orosz demokratikus ellenzék sokat szenvedett tagjai előtt), hanem szinte magától omlott össze. Ami azonban nem változtat azon, hogy ilyen ellenállás volt a Szov-jetunióban. Egyrészt nemzeti-nemzetiségi alapon szerveződött (orosz, ukrán, balti, tatár, ritkábban: kaukázusi, zsidó, német nemzeti mozgalmakban, az utóbbi kettő esetében a kivándorlás elsődleges céljával), másrészt ideológiai szempontok szerint (elsősorban az el-lenállás szálait tudatosan összekapcsoló demokratikus ellenzék ré-vén); azonkívül, amiről mindmáig a legkevesebbet tudunk, vallási alapon. A pünkösdisták sorsa ezt az utóbbit példázza.

A MÁSODI K VILÁGHÁBORÚ FRONTJAIRÓL A GULAGRA

A szovjet koncentrációs táboroknak a második világháború vé-gétől kezdve volt egy furcsa „rabállománya”, amelynek története má-ig szinte teljesen ismeretlen. A Vörös Hadsereg foglyul ejtett tisztjei és katonái, illetve a németek által megszállt szovjet városokból a har-ci cselekmények során Nyugatra menekült vagy a náci csapatok által elhurcolt civilek adták ezt a „kontingenst”. Tömegekről van szó, hi-szen a háború végén regisztrált állapot szerint már 11 milliós Vörös Hadseregből 6 millió férfi és nő harcolt rövidebb-hosszabb ideig a Szovjetunió határain kívül. Milliós nagyságrendű azok száma, akik közülük fogságba kerültek.

Ami pedig a civil lakosságot illeti, a legrosszabb pillanatban 80 millió szovjet ember élt német megszállás alatt. Közülük sokan el-menekültek a szovjethatalom elől, amely számukra a háború előtt közel másfél évtizeden keresztül zajló erőszakos kolhozosítást és – kivált az e tekintetben különösen érintett ukrajnai területeken meg a balti államokban – a nemzeti identitás kegyetlen letörését jelentette.

E tragédia külön fejezete annak a mintegy két és fél millió em-bernek a kálváriája, akit 1944-1947 között az angolszász, elsősorban a brit erők Belgium, Hollandia, Norvégia, Franciaország és más orszá-gok területéről – többek között Észak-Afrikából –, a genfi konvenció megsértésével kiadtak Sztálin birodalmának. A GULAG szigetvilág című művének erről szóló részéhez Alekszandr Szolzsenyicin 1973-ban még a következő megjegyzést tette: „Döbbenetes, hogy Nyuga-ton, ahol nem lehet soká megőrizni semmiféle politikai titkot, mert óhatatlanul beszivárog a sajtóba, és köztudottá válik, ennek az áru-lásnak a titkát – a második világháború legutolsó vagy egyik legutol-só titkát – mindmáig gondosan őrzi a brit és az amerikai kormányzat. Én, aki oly sokszor találkoztam ezekkel az emberekkel a börtönökben és a lágerekben, negyedszázadon át nem tudtam elhinni, hogy a nyugati közvélemény semmit sem tud az egyszerű orosz emberek-nek erről a hatalmas tömegéről, akiket a nyugati kormányok vissza-szolgáltattak országunknak, ahol leszámolás és pusztulás várt rájuk.

Csak 1973-ban bukkant fel Julius Epstein publikációja (Sunday Okla-homa, január 21.) akinek ezúton fejezem ki hálámat a tömérdek halott és a kevés életben maradott nevében.”67

Az angol közvélemény egészen az 1970-es évek közepéig, a potsdami konferencia 30 évre titkosított iratainak kutathatóvá tételé-ig valóban nem tudott arról, milyen szerepet játszottak a szövetsége-sek a volt szovjet állampolgárok, illetve a bolsevik uralom alatt soha nem is élt egykori cári alattvalók hazatoloncolásában, amelyet az NKVD, a szovjet politikai rendőrség és a SZMERS, a Vörös Hadsereg kémelhárítás a tevőleges részvételével hajtottak végre.68

HADIFOGLYOK PEDIG NINCSENEK

1941 júniusában, napokkal az után, hogy a Molotov–Ribben-trop-paktum néven ismert 1939. augusztus 23-i megnemtámadási egyezményt megszegve, a náci Németország megindította a Barba-rossa-hadműveletet, és lerohanta a Szovjetuniót, Berlin a Nemzetközi Vöröskereszthez fordult. A szervezet közvetítésével meg akart egyezni Moszkvával a majdani hadifoglyok sorsáról.

Az első hónapokban félelmetes gyorsasággal a Szovjetunió bel-seje felé nyomuló német alakulatok addigra már rengeteg foglyot ej-tettek. A Vöröskeresztnek a háború után kiadott irataiból kitűnően a róluk készült listákat 1941 szeptemberéig rendszeresen eljuttatták a szembenálló félnek. A Kreml azonban megtagadta, hogy hasonló névsorokat a németek rendelkezésére bocsásson.69 A szovjet vezetés

67 SZOLZSENYICIN, A. 1993. 1: 105-106. Epstein így fogalmazott ebben a cikkben: „Az oroszokat, akik immár két esztendeje éltek a brit hatóságok kezében a bizton-ság hamis érzetében, derült égből villámcsapásként érte”, hogy „repatriálják őket… Túlnyomórészt egyszerű orosz parasztok voltak, akik keserű, személyes ha-ragot tápláltak sérelmeik miatt a bolsevikok ellen”. Uo., 106. 68 A Tolsztoj család egy 1935-ben, már Nagy-Britanniában született leszármazottja, Nyikolaj Tolsztoj-Miloslawski a korábban zárt levéltárakban folytatott ötéves munkát követően ekkor tette közzé vaskos könyvét, amelyben feltárta a korábban csak a GULAG-irodalomból – tehát a folyamat legutolsó stációjából – ismert törté-net kezdeteit: TOLSTOY, N. 1977. 69 TOLSTOY, N. 1977: 19-20.; REPORT 1948. 1: 405-420.

arra hivatkozott, hogy 1917 után a bolsevik kormány – a cári Orosz-országgal szemben nem csatlakozott az 1899. és 1907. évi hágai kon-vencióhoz. 1929-ben Moszkva nem írta alá a hadifoglyok státusát részletesen meghatározó genfi konvenciót sem. A szovjet-német há-ború kezdetekor másfél évtizede érvényes hivatalos álláspont szerint „a hadifogság tekintetében a szovjet kormány semmiféle nemzetközi egyezményt nem tart magára nézve kötelezőnek”.70

Egyes adatok szerint 1941. július 17-én Svédország moszkvai képviseletén keresztül a Kreml felajánlotta Berlinnek, hogy a foglyul ejtett német katonákkal való bánásmód során betartja a hágai kon-venció előírásait. Az ajánlatot azonban Hitler környezetében elterelő hadműveletnek tekintették, mivel az nem tartalmazta az eredeti do-kumentum 3 legfontosabb pontját: a fogolylisták cseréjét, a foglyok jogát a levelezésre és a Vöröskereszt inspekcióinak lehetővé tételét.71

A jogi hivatkozás 1941 tragikus nyarán valóban csak ürügy le-hetett. Legalább két valóságos ok rejlett mögötte. Egyrészt Sztálin – akár javában készült a náci Németország elleni hadjáratra a Barba-rossa-hadművelet kezdetekor, akár nem72 – nyilvánvalóan képtelen volt feldolgozni, hogy Hitler megelőzte. A német támadás után na-pokig részeg depressziós rohamokban fetrengő diktátor lélektanilag sem mutatkozott késznek arra, hogy – akár a Nemzetközi Vöröske-reszt közvetítésével- tárgyaljon a hivatalos Berlinnel.

Pedig ekkor már több mint másfél évtizede kereste a kapcsola-tot Németországgal. Egy kulisszák mögötti szövetségért semmilyen gazdasági áldozatot nem sajnált. Egyebek mellett az első világháború

70 BOLSAJA 1928. 18: 86. A szovjet álláspont szerint Moszkva a Nemzetközi Vörös-keresztet sem ismerte el. SZOLZSENYICIN, A. 1993. 1: 251. 71 TOLSTOY, N. 1977: 29. 72 A Viktor Szuvorov (Vlagyimir Rezun) volt szovjet hírszerző által először felve-tett, általa több könyvben részletesen tárgyalt koncepció mindmáig heves vita tár-gya Oroszországban és a nemzetközi történészvilágban, ahol sokan baloldali ideo-lógiai indíttatástól vezérelt, vaskos monográfiakban igyekeznek cáfolni Szuvorov-Rezun elméletét. Egyre több jel mutat azonban arra, hogy a sztálini Szovjetuniót a folyamatok mélyén működtető, ideológiai és aktuálpolitikai szempontból is létfon-tosságú területi expanziónak az 1930-as évek legvégétől szükségképpen része volt a tervezett háború.

utáni békeszerződésekben szigorúan megtiltott német újrafegyver-kezéshez szükséges stratégiai anyagok szállítását sem.73

A Vörös Hadseregben ejtett hadifoglyokkal kapcsolatos különös moszkvai álláspont másik oka az volt, hogy Sztálin minden eszköz-zel a tisztek és katonák tudomására akarta hozni: a magukat meg-adók számára nincs kegyelem. Ennek az elvnek brutális megnyilvá-nulása volt többek között, hogy a fogságba került szovjet katonákról halotti értesítést küldtek a családtagoknak.

Ennek ellenére a háborúra – vagy legalábbis a védelemre – fel-készületlen szovjet alakulatok soraiból óriási tömegű katona került fogságba. Pontos számukat sokáig éppúgy nem lehetett tudni, mint azt, hogy szovjet részről összesen hány áldozata volt a második vi-lágháborúnak. 1945-ben a sztálini vezetés 7 millió halottat vallott be. Nyikita Hruscsov később – éppen a XX. pártkongresszus sorsdöntő 1956. február 5-i zárt ülésén, a sztálinizmust „leleplező” titkos beszé-dében, amelyben minden szónak súlya volt – már 20 millió elpusztult emberről beszélt. Mihail Gorbacsov uralmának elején még ennél is 50 százalékkal magasabb veszteségről, 30 millió emberről szóltak a má-sodik világháború történetével foglalkozó publikációk. Az 1941 előtti és 1945 utáni szovjet demográfiai adatokat a legalaposabban elemző orosz történészek 1989-ben mondták ki a végső szót: a Szovjetunió-ban 1941-1945 között 40 millió ember veszítette életét háborús cse-lekmények következtében.74

Ami a fogságba esettek számát illeti, egye célból felállított vizs-gálóbizottság által – már a Szovjetunió felbomlása után – közzétett orosz tanulmány szerint a háború alatt 4 millió szovjet állampolgár került ellenséges erők kezére. Német források ezzel szemben az 1945. februári helyzetet figyelembe véve 5,7 millió hadifoglyot említenek.75

73 AFANASZJEV, J. 1996: 32-224. Winston Churchill szerint „Sztálin minden tőle telhetőt megtett a Hitlerrel való megbízható és hűséges együttműködés érdekében (…) Sztálin és Molotov kötelességszerűen gratulált minden német győzelemhez. Ontották az élelmiszert és a létfontosságú nyersanyagokat a német birodalomba.” CHURCHILL, W. 1999. 1: 420., 515. 74 KOZLOV, V. 1998. 2: 132-139. 75 AFANASZJEV, J. 1996: 313., 339.

A világháború során ejtett összes szovjet hadifogoly kétharma-da 1941-ben került lágerekbe. Berlin szövetségeseinek is váratlan gondot jelentett ez. A finn kormány számára egyszerűen kezelhetet-lennek bizonyult a Vörös Hadsereg alakulataiból elfogott, borzalmas állapotban lévő 47.000 férfi és nő ellátása. Helsinki ezért hálásan fo-gadta a Nemzetközi Vöröskereszt segítségét. Annak ellenére is, hogy a szovjet fél által ejtett finn hadifoglyok nem kapták meg ugyanazo-kat a jogokat. Az olasz és a román fél szintén ezért egyezett bele a hágai és a genfi konvenció egyoldalú alkalmazásába.

A németek 1941/1942 telén még tettek néhány kísérletet, hogy ebben az ügyben megegyezésre jussanak Moszkvával. Amikor azon-ban javaslataik visszhangtalanok maradtak, megszigorították a szov-jet foglyokkal való bánásmódot. Egy túlélő visszaemlékezése szerint 1941/1942 különösen hideg telén Minszk közelében például a szabad ég alatt tartottak 60.000 embert, lényegében élelmezés nélkül, szö-gesdrót mögött, amelybe áramot vezettek. Nem csoda, hogy a fog-lyok száma néhány hónap alatt 11.000-re apadt.76

A Lublintól két kilométerre lévő Majdanekben még 1940 végén létesített 27 hektáros lágerkomplexumban 1941 utolsó két hónapjá-ban az SS katonái tömeges mészárlást rendeztek a szovjet hadifog-lyok között. A háború legvégén készült ún. Majdanek-jelentés szerint az ekkor ott tartózkodó 2.000 szovjet állampolgárból 80 maradt élet-ben: a többieket halálra kínozták vagy agyonlőtték. Hasonló sors ju-tott osztályrészül az 1942 első három hónapjában odaszállított 5.000 szovjet hadifogolynak, valamint az 1943 nyarán érkezett 300 tisztnek is.77

1942 májusában az amerikai külügyminisztérium újra felvetette: a Kreml írja alá, vagy legalább hallgatólagosan tartsa be a hadifog-lyokra vonatkozó nemzetközi szerződéseket. Vjacseszlav Molotov külügyi népbiztos azonban elutasította a javaslatot. Érvényben ma-radt Sztálin elvi állásfoglalása: „Oroszok nincsenek fogságban. Az

76 TOLSTOY, N. 1977: 22. 77 MAJDANEK-JELENTÉS 2004. 1: 6-7.

orosz katona a végsőkig harcol. Ha a fogságot választja, akkor többé már nem orosz.”78

OSTARBAITERS*

A Németországot megszálló szövetségesek csaknem 3 millió olyan férfit és nőt találtak a felszabadított területeken, akik a Szovjet-unióból kerültek a náci Németországba. Vagy elhurcolták őket, vagy saját akaratukból hagyták el hazájukat.

Ami az előbbieket illeti, a „keleti munkások” felhasználásának ötlete eredetileg Alfred Rosenbergtől származott. A főideológus sze-rint ugyanis – akinek ezeket a szavait az amerikai főügyész idézte a nürnbergi perben – a halálra dolgoztatás segíthetett biológiailag meggyengíteni a legyőzött népet.

Hermann Göring 1941 végén ettől függetlenül is azt javasolta, hogy az egymás után megszállt városokból és falvakból erőszakkal vigyék németországi kényszermunkára a szovjet birodalom polgára-it. A megvetett szláv munkaerő roppant olcsó volt, mert nem kellett róla gondoskodni: a kizsigereltek, éhen haltak helyébe nyomban úja-kat állítottak. A német megszállók a szovjet városok utcáin, a mozik-ban, a templomokban egyszerűen összefogdosták a munkaképesnek látszó szovjet férfiakat, nőket, és marhavagonba tuszkolva a Reichbe szállították őket.

Mások maguktól mentek. Magyarországon szintén a második világháború alig ismert, sokkoló mozzanataihoz tartozik, hogy a náci megszállás eleinte sok szovjet állampolgár számára mennyországnak látszott a kényszerkolhozosítás, a templombezárások, a letartóztatá-sok és kivégzések hosszú évei után. A nyugati határvidéken több mint két évig tartó megszállás alatt is zajlott élet: az emberek dolgoz-tak, gyereket neveltek, sőt még szórakoztak is. Különösen az első időben sokan azt remélték, hogy az idegen uralom visszaadja szá-

78 SZOLZSENYICIN, A. 1993. 1: 277. * Talán az orosz nyelv fonetikus átírás iránti vonzalma miatt szerepel így az „ostarbeiters” helyett.

mukra az életnek a bolsevik korszak alatt nélkülözött attribútumait. A krími tatárok például 1942 elejéig tűzbe mentek volna Hitler csapa-taiért, mert újra mecseteket és muzulmán papneveldéket építhettek. Még az is felmerült, hogy saját egyetemük lesz. Az ortodox területe-ken a közel negyedszázada bezárt templomok új életre keltek, és a „gyorstalpalókon” képzett pópák Ukrajnában, Belorussziában erőlte-tett menetben járták a városokat és falvakat, hogy mindenkit meg tudjanak keresztelni, aki 1917 után „pogányként” élt.79

Hitler azonban nem szabad vallási, kulturális életet élő, identi-tásukra büszke etnikumokat, hanem a felsőbbrendű faj szolgálatában álló rabszolgákat akart látni a Szovjetunióban. A megszálló hatósá-gok e felfogást érvényesítő politikája nyomán a velük rokonszenve-zők száma a háború előrehaladtával drámaian csökkent. A keleti megszállt területek Alfred Rosenberg vezette birodalmi minisztériu-mában készült titkos jelentés (1943) így fogalmazott: „Az oroszok számára megállapított élelmiszer-fejadagok olyan alacsonyak, hogy még a létfenntartásra sem elegendők (…) Az embereket éhhalál fe-nyegeti. Az utakon százezrek kóborolnak élelem után kutatva. Szak-értők szerint számuk az egymilliót is meghaladja. Sauckel rendszabá-lyai nagy nyugtalanságot keltettek a polgári lakosság körében.80 Az orosz lányok fertőtlenítését férfiak végezték, erőszakkal; közben por-nográf képeket készítve róluk. Az orosz nőket tehervagonokba zár-ták, hogy a szállítmányparancsnokok kielégíthessék vágyaikat. A nő-ket hálóingben, megkötözve hajtották végig az orosz városokon a vasútállomásokra stb.”81

Miközben a Signal című német folyóirat kacagó ukrán lányok képét közölte, amint Berlin nevezetességeivel ismerkednek, a Szov-jetunióból érkezett „ostarbaiter”-ek másoknál sokkal rosszabb fej-adagot kaptak. Ha elhagyták a szállásukul szolgáló láger területét, akkor viselniük kellett az alsóbbrendű fajok képviselői számára köte-

79 Ld. erről részletesen GEREBEN Á. 2001: 239-244. 80 Fritz Saukel német munkaügyi főbiztos (1942-1945). A nürnbergi perben halálra ítélték, és kivégezték. 81 NÜRNBERG 1945.

lező karszalagot; a nyilvános helyek nagy részére, többek között mo-ziba és étterembe pedig tilos volt belépniük.

Annak arányában, ahogy híre ment a megaláztatásoknak, a náci lapokban közölt gúnyrajz oknak, meredeken csökkent a szovjet ön-kéntesek száma. Fél esztendővel az után, hogy az oroszoknak enge-délyezték a Reichben végzett munkát, már csak 70.000 ember jelent-kezett. De a 2,8 millió németországi kényszermunkára szállított szov-jet állampolgár közül a háború vége felé még mindig mintegy kétmillióan éltek Hitler birodalmában.82

1945-ben a szövetségesek felszabadították őket – de nem tudták, mit csináljanak ezzel az irdatlan embertömeggel.

HADIFOGLYOK

A németek számára az orosz hadifoglyokkal való bánásmód a semmitől sem korlátozott szadizmus kiélését jelentette. Erről a nürn-bergi perben elhangzott vádbeszédében Jackson amerikai főügyész 1945. november 1-jén a következőket mondta: Az orosz „hadifoglyok a hadsereg ellenőrzése alól Himmler és az SS hatalma alá kerültek (…). Keleten a németek teljesen kitombolták magukat. Parancsot ad-tak ki, hogy bélyeggel jelöljék meg az orosz hadifoglyokat. Éhhalállal pusztították el őket. Felolvasok egy részletet Rosenberg vádlottnak Keitel vádlotthoz intézett, 1942. február 8-án kelt leveléből: A Német-országban tartózkodó hadifoglyok sorsa óriási tragédia (…) Jelentős részük éhen halt vagy megfagyott. Tízezrével pusztultak el kiütéses tífuszban. A táborparancsnokok megtiltották a polgári lakosságnak, hogy-élelmiszert adjon a foglyoknak, inkább engedték, hogy éhen haljanak. Sok esetben, amikor a hadifoglyok az éhségtől és a kime-rültségtől már járni sem tudtak, a megrémített lakosság szeme láttára lőtték őket agyon, a holttesteket pedig temetetlenül hagyták. Sok tá-borban a hadifoglyok teljesen fedél nélkül voltak.”83

82 Életkörülményeikről REITLINGER, G. 1960: 157-284.; ARMSTRONG, J. 1955: 123-125.; PROUDFOOT, M. 1957: 78-93. 83 NÜRNBERG 1945.

Alekszandr Szolzsenyicin még a saját letartóztatása előtt, a Vö-rös Hadsereg századosi rangú tisztjeként találkozott Kelet – Porosz-országban a hazafelé tartó szovjet hadifoglyok – számára akkor még érthetetlenül szomorúan menetelő – oszlopaival. Röviddel később, amikor már maga is rab volt, a többmilliós tömegből származó fo-golytársai sorsán keresztül megértette ezt a mindent átható kétségbe-esést.”

Úgy éreztem, mintha ezekkel a fiúkkal együtt én is fogságba es-tem volna a szolovjovszki átkelésnél, a harkovi katlanban, a kercsi kőfejtőkben. És hátratett kézzel vittem büszke szovjet öntudatomat a koncentrációs tábor szögesdrótja mögé. És a fagyban órákig ácsorog-tam egy merőkanál kihűlt pótkávéért, és felfordultam, el se jutva a kondérig; a 68-as tiszti lágerben (Suwalki) a két kezemmel és a csaj-kám fedelével ástam a harangforma (felfelé szűkülő) gödröt, hogy mégse teljesen fedél nélkül kelljen telelni. És amikor már haldokol-tam, egy vadállattá vált fogoly odakúszott hozzám, és rágni kezdte karomon a még ki sem hűlt húst. És amikor ott fetrengtem a tífuszo-sok barakkjában és a szomszédos angol tábor szögesdrótja mellett, éhezéstől ajzott agyamban nap mint nap félholtan is ott izzott a vilá-gos gondolat, hogy Szovjet-Oroszország megtagadta pusztulásra ítélt fiait. »Oroszhon büszke fiai« csak addig kellettek nekik, amíg a harc-kocsik alá vetették magukat, amíg rohamra lehetett indítani őket. De a fogságban etetni őket? Felesleges éhes szájak. És a szégyenletes ve-reségek felesleges szemtanúi.”84

Az író utolsó mondata talán a legpontosabb és a legmélyebb magyarázatát adja annak, hogy miért tört ketté több millió ember – és családtagjaik – élete a Szovjetunióban, a náci Németország felett aratott diadal után.

MENEKÜLTEK

De nem csak a Vörös Hadsereg katonái és tisztjei kerültek hosz-szabb-rövidebb külföldi kitérő után a GULAG lágereibe. Sokan ott

84 SZOLZSENYICIN, A. 1993. 1: 274.

végezték azok közül is, akik a háborús győzelmet előrevetítő sztá-lingrádi csata után, 1943-ban megindultak a szovjet birodalom nyu-gati határai felé.

A megszállt területek lakossága egy részének ugyanis halálos fenyegetést jelentett a régi hatalom visszatérése. Főleg azoknak, akik a német uralom évei alatt demonstratív módon együttműködtek a náci hatóságokkal. Az SA Berlinbe küldött jelentéseiből kitűnik, hogy a balti államokban és Ukrajnában szinte mindenütt a helyi lakosság-ból kerültek ki a gettók „tehermentesítésére” rendelt kivégzőoszta-gok és a német adminisztráció népes segédcsapatai.

Mások azzal tették lehetetlenné a szülőföldön maradást maguk és családjuk számára, hogy kiléptek a kolhozból, és magángazdálko-dók lettek. Megint mások feladatot vállaltak a vallási szervezeteknél, főleg a templomokban. Netán ideológia-semleges tárgyak oktatói-ként – fizikusként, kémikusként – folytatták a tanítást azon az egye-temen, amelyen a szovjet korszakban is dolgoztak.85

A tényleges kollaboránsokon és az ilyen vádtól okkal tartó me-nekülteken kívül tömegesen hagyták el szülőföldjüket a pusztán et-nikai hovatartozásuk miatt stigmatizált nemzetek fiai is. A németek-nek, a bolsevizmus elleni harcban túlságosan messzire ment kubáni kozákoknak és a szovjethatalom ellen mindvégig – még az 1930-as években is! partizánháborút folytató néhány kis kaukázusi népnek lényegében nem maradt más választása. Az emlékezések szerint egyébként a megszállók – akik a Szovjetunió más nyugati régióiban gyorsan felhagytak a helyi vallási és kulturális élet iránt eleinte muta-tott megértéssel- a Kaukázusban végig viszonylag toleráns módon viselkedtek a helyi lakossággal.86

A németeket – mintegy 350.000 embert87 – a nyugat-lengyelországi Wartegauba vitték, ahonnan őseik 200 évvel korábban Oroszországba települtek. A kaukázusi lakosság Ukrajnán keresztül menekült: ki gyalogosan, ki parasztszekéren vagy lovon hurcolta a 85 Ilyen eseteket Keményfi Béla is felidézett a vele folytatott beszélgetésben. 86 Erről az egyik leggyakrabban idézett emlékezés NAUMENKO V. 1962: 1. kötet, 63-64. 87 PROUDFOOT, M. 1957: 38.

legszükségesebbnek ítélt holmit. Távozásukkal nem egy kozákszta-nyica, aul teljesen elnéptelenedett.88

A szovjet lakosságnak ehhez a részéhez, mindenekelőtt a Kubán menti sztanyicák, a kozákfalvak lakosságához kapcsolódik a máso-dik világháború végi kényszermigráció egyik legtragikusabb fejezete. A cári hadsereg hagyományosan legjobb alakulatait adó, s ezért év-századokon át komoly előjogokat élvező ottani lakosság 1917 után nagyrészt fegyvert fogott a privilégiumaikat megszüntető bolsevikok ellen. Ezen a vidéken 1920 után is rendszeresek voltak a lázadások. Az 1930-as évekre általánossá vált a meggyőződés, hogy csak külső segítséggel szabadulhatnak meg az ősi életmódjukat gyökerestül ki-irtó rendszertől. 1942-ben ezért számos kozáksztanyicában a bolsevik rezsim alóli felszabadulásként ünnepelték a német megszállók bejö-vetelét. A hatalom új urai ráadásul a Kubán mellett nem rendezték meg a másutt gyakori véres leszámolásokat. Sőt, korábbi tulajdono-saiknak visszaadták a földet, az 1917 után államosított vagyontár-gyakat. Nem csoda, hogy amikor – még 1942-ben – a Vörös Hadsereg partizánosztagai megpróbáltak visszaszivárogni a térségbe, a lakos-ság heves ellenállásába ütköztek. Erről fél évszázadon át hallgatott a történettudomány.

A sztálingrádi csata után a német megszállók figyelmeztették a lakosságot a szovjethatalom közeli visszatérésének veszélyére. A Ku-bán, a Don, a Tyerek környékéről az emberek szekéren és gyalog tö-megesen menekülni kezdtek. A német hatóságok Minszktől nyugat-ra, Novogrudok városától mintegy 150 km-re jelöltek ki új területet számukra. Ősi hagyományaiknak megfelelően a kozákok atamánt választottak maguk közül vezérnek. Irányításával művelni kezdték a földet, és hozzáláttak az állattenyésztéshez is. Templomot, kórházat és iskolát építettek. Az elődök öltözékét magára öltő, színpompás szokásaikat felelevenítő kozákok között egymás után felbukkantak az 1917 után Nyugatra menekült atamánok, többek között Pjotr Krasznov doni kozáktábornok és Vjacseszlav Naumenko, a kubáni kozákság atamánja, akik részt akartak venni népük önálló életében. Jól-rosszul felfegyverzett alakulataik rendre felvették a harcot a kör-

88 PETROV, V. 1951: 369-370.

nyező erdőkből rajtuk ütő szovjet partizánokkal, akiktől felszerelést is zsákmányoltak.

FELESLEGESSÉ VÁLT KOLLABORÁNSOK

A később oly nagy nosztalgiával emlegetett önálló életnek azonban 1944 szeptemberében hirtelen vége szakadt. A német ható-ságok a Vörös Hadsereg várható támadási irányától a legtávolabbra, Észak-Olaszországban jelölték ki új településüket. A kozákok újra összepakoltak, és Lengyelországon, Németországon, Ausztrián át Gemonába, majd onnan Tolmezzóba vándoroltak. A helyi lakosság felháborodására a németek ugyanis ott biztosítottak számukra lakó-házakat és megművelhető földet.

Az új kozáktelepüléstől északra, a hegyekben már ott állomáso-zott a náci német megszállókkal kollaboráló kaukázusi alakulatok tagjaként előttük megérkezett több ezer grúz, örmény, azeri és oszét, akiknek a menekülés közben, már Európában végrehajtott szadista gyilkosságairól később több szavahihető szemtanú beszámolt. Em-lékirataiban Krasznov tábornok is említést tett erről.89

Voltak azonban ebben az elképesztően tarka populációban egé-szen más csoportok is. Az egyik grúz alakulat számos tisztje például hercegi családból származott. Parancsnokuk egy Marianna névre hallgató szép fiatal hercegnő volt. Képviselőjük, a XIX. századi orosz történelemben gyakran emlegetett Bagration család leszármazottja egy ízben felkereste a madridi brit nagykövetséget, és 100.000 grúz harcos azonnali fegyverbe állítását helyezte kilátásba arra az esetre, ha London megígéri, hogy a győzelem után nem szolgáltatják ki őket a szovjet hatóságoknak.90

A szövetségesek erre nem reagáltak. 1945 tavaszán azonban fontolóra vették a Tolmezzóban letelepült kozákok esetleges bevoná-sát a Pó folyó völgyének felszabadításáért folyó harcokba. A brit ka-

89 KRASZNOV, P. 1957: 18. Nyikolaj Tolsztoj nem zárja ki, hogy ezeket a kilengése-ket a németek szervezték, „az oroszok” diszkreditálására. TOLSTOY, N. 1977: 191. 90 TOLSTOY, N. 1977: 170-171.

tonai felderítés akkor már tudott volt róla, hogy a németek nyilván-való veresége láttán a kubáni menekültek 1944 őszén fontolóra vették az átállást az angolszász szövetségesekhez. Lényegében ez volt az egyetlen esélyük arra, hogy elkerüljék a háborús bűnösség vádját. Az adott pillanatban ráadásul az általuk képviselt katonai erő döntő le-hetett a németek olaszországi kommunikációjának megsemmisítésé-ben. De ha a kozákok részt vesznek ebben a hadműveletben, akkor természetesen közölni kellett volna velük a támadás időpontját. Ezt pedig a brit hadvezetés mindenképpen el akarta kerülni.

Az élet egyébként is meghaladottá tette a fantasztikus tervet. A szövetségesek ugyanis, mint kés a vajban, nyomultak előre a régió-ban, és már semmi szükségük nem volt az ellenséges haderő közre-működésére. Egy éjszaka nyomtalanul eltűntek a kaukázusi hadosz-tály német parancsnokai, sorsukra hagyva a katonákat. A Tolmezzo környéki erdőkben aktivizálódtak a helyi kommunistabarát partizán ok. Parancsnokuk, egy katolikus pap vezetésével felgyújtották a ko-zákok ispotályát – ebben az akcióban nagyon sok beteg odaveszett.91 Végül április 27-én a közösség vezetői előtt megjelent 3 olasz tiszt. Fegyverletételt követeltek, és azt, hogy a hívatlan vendégek hordják el magukat olasz földről.

A kozákok a fegyverüktől nem voltak hajlandók megválni, de az ultimátum második felét elfogadták. Április 28-án Krasznov ata-mán vezetésével hosszú sorban elhagyta Tolmezzót a doni, a kubáni, majd a tyereki ezred. Az észak felé induló vándorok mögött a gyalo-golni nem tudó öregek meg a gyerekek szekereken vitték magukkal a fegyvert. Partizán támadások közepette, a hidegtől elgyötörve, de ka-tonazenekar hangjaira vonszolták magukat a hófödte, kacskaringós hegyi utakon, Ausztria felé. Sokan közülük lovukkal együtt szaka-dékban lelték halálukat. Másokkal puskagolyó végzett. A kozákok útközben parancsnokaik szeme láttára a szintén menekülő német ka-tonák kifosztásával szereztek élelmet maguk és – ami az ő értékrend-jükben ennél is fontosabb volt – a lovaik számára.

91 MACKIEWICZ. J. 1957: 121-123.

Május első napjaiban mintegy 30.000 férfi és nő érkezett meg a német hatóságok által a kozákok számára kijelölt tiroli kisvárosba, Lienzbe, amelynek határában elegendő hely volt a sátortábor felépí-tésére és az állatok legeltetésére is. El kellett dönteni, hogy a szedett-vedett közösség a briteknek vagy az amerikaiaknak adja meg magát. Az emigránsként némi nemzetközi tapasztalatot szerzett Krasznov atamán a britek mellett érvelt. Arra hivatkozott, hogy London – és személyesen Churchill – annak idején komoly politikai és anyagi tá-mogatást nyújtott a bolsevikok ellen küzdő fehér hadseregeknek. Azt is tudta, hogy az Olaszországban harcoló brit haderő parancsnoka, Alexander tábornagy egykor maga is harcolt a vörösök ellen, így számított az együttérzésére.

NEMES ELLENFÉL

A kozákok végül úgy döntöttek, hogy delegációt küldenek az olasz területen állomásozó angol parancsnokságra. Vasziljev tábor-nok, Nyikolaj Krasznov – Krasznov tábornok unokája92 – és Olga Rotova tolmács indult el fehér vászonnal felszerelt gépkocsin. A pa-rancsnokságra érkezvén Vasziljev tábornok, a cári testőrség egykori tisztje kifejtette, hogy a kozákoknak semmilyen ellenérzésük nincs a szövetségesekkel kapcsolatban. Ők csak folytatni akarják küzdelmü-ket a bolsevikok ellen. Ezért azzal a képtelen ötlettel állt elő, hogy a britek engedjék meg a kozákok csatlakozását a náci Németország ol-dalán harcoló Vlaszov tábornok hadseregéhez.

Nem csoda, ha a brit parancsnok – akinek a tárgyalás résztvevő-ivel folytatott személyes beszélgetése alapján az átállási kísérletről beszámoló Nyikolaj Tolsztoj szerint fogalma sem volt róla, ki az a

92 A fiatalember szüleivel együtt 1917 után Jugoszláviába került. Ott nőtt fel, és a háború kitörése után a szerb hadseregben harcolt a németek ellen. Miután fogság-ba esett, beleegyezett. hogy a bolsevikok ellen harcoló kozák alakulatok katonája legyen. Később azonban megtagadta, hogy egységével Afrikába menjen, mert ott azok ellen kellett volna harcolnia, akik az első világháborúban Oroszország szövet-ségesei voltak.

Vlaszov tábornok – a kozákok kérdésére, hogy hadifoglyoknak fog-ják-e őket tekinteni, így válaszolt:

– Nem. Csak a fegyverrel a kézben, harcban elfogottakat tekint-jük hadifogolynak. Én önöket úgy tekintem, mint akik önként meg-adták magukat.93

A később oly sokat vitatott kérdés, amelynek megválaszolása százezrek számára az életet vagy halált jelentette, ezúttal tehát nem dőlt el. Geoffrey Musson dandárparancsnok egy teázással kísért ba-rátságos beszélgetés után megígérte, hogy felkeresi a kozákok tábo-rát. Másnap már sor is került erre. A magas rangú tiszt ekkor „az oroszok” mérhetetlen megkönnyebbülésére közölte velük, hogy mi-közben a számukra kijelölt területre vonulnak, maguknál tarthatják fegyvereiket.

A kozákok azt hitték, hogy ezzel a győztes ellenfél elismerte kü-lönleges státusukat. Valójában azonban a döntés mögött óvatosság, sőt némi félelem rejlett. London ugyanis attól tartott, hogy a német egyenruhát, de kozák kucsmát, térdig érő csizmát viselő, mintegy 30.000 nagy bajuszú katona lefegyverzése olyan ellenállást vált ki, amelynek leverése felesleges erőt vonna el a szövetségesektől.

Egy ilyen konfliktus ráadásul éles kritikát váltott volna ki a brit társadalomban, hiszen elkerülhetetlenek lettek volna a civil áldoza-tok is. Hiszen a feleségestül-gyerekestül, minden ingóságukkal együtt Lienzbe érkező kozákok inkább egy vándorló cigány táborra, semmint katonákra emlékeztettek. Erre figyeltek fel a Musson dan-dárparancsnok nyomában érkező brit újságírók, a Times és a Daily Mail munkatársai. A szedett-vedett holmival dugig tömött szekerek, a lovak, tehenek, sőt tevék között látszólag céltalanul tébláboló, ro-mantikus öltözetű, feletteseik parancsát azonban pillanatok alatt vas-fegyelemmel végrehajtó kozákok az 1812. évi napóleoni háborúk alatt Franciaországba érkező orosz katonákra emlékeztették őket.

A Dráva völgyébe irányított tömeg létszámáról a brit hatósá-goknak nem voltak pontos adatai. Annyit azonban a kért élelmiszer-fejadagok számából az óriási fluktuáció ellenére is tudni lehetett, 93 TOLSTOY, N. 1977: 174.

hogy a családtagokkal együtt 23.800 emberről lehetett szó. A brit pa-rancsra tőlük néhány km-re összegyűjtött kaukázusi alakulatokat kö-rülbelül 5.000 főre becsülték. De ebből a közegből is jó néhányan el-menekültek. Különösen az után, hogy 77 éves parancsnokuk, a Krasznov atamánhoz hasonlóan régi emigráns – Vrangel vezérkará-val a Krím félszigetről még 1920-ban elmenekült – Szultan-Girej Klics felszólította a távozásra azokat, akik elég erősnek érzik magukat, hogy folytassák a harcot a bolsevikok által megszállt Kaukázus fel-szabadításáért. Ebből is látszik, hogy a katonái már-már vallásos tisz-teletét élvező parancsnoknak nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, milyen sors vár a fogságba került kaukázusiakra.

HOL, HÁNY „OROSZ” ÉRTE MEG A HÁBORÚ VÉGÉT?

A brit katonai hírszerzés 1944. február 1-jei jelentésében felvá-zolta a harci cselekmények lokalizálódásával Európába „beszorult” orosz, illetve szovjet állampolgárok drámai sebességgel növekedő, csak 1943 folyamán egyedül Franciaországban 200.000 fővel gyara-podó, etnikai szempontból zavarba ejtően tarka képét. A dokumen-tum a német parancsnokság alatt álló kalmük, grúz, azeri és más szovjet-(bolsevik-)ellenes kisebbségek alkotta ezredek mellé sorolta a Balkánon létrehozott kozák alakulatokat. A jelentés írói pontosan lát-ták, mekkora politikai, illetve gazdasági tehertétel, másfelől pedig milyen óriási potenciális gyúanyag ez a tömeg. „Ezek minden hidat felégettek maguk mögött”, olvassuk a Nyikolaj Tolsztoj által közölt titkos összefoglalóban. „Bármelyik fél győz is, ezek az emberek semmi (jót – G. A) nem várhatnak;” ezért „mindenképpen átállnak azokhoz, akik „a legkisebb esélyt/reményt mutatnak a megbocsátás-ra”.94 A brit felderítés ezért javasolta, hogy a hadvezetés használja fel propagandacélokra „az oroszokat”. Ám ennek nem lett volna értelme Moszkva előzetes ígérete nélkül, hogy ugyanis irgalmas lesz az átáll-takkal.

94 TOLSTOY N. 1977: 32.

Eisenhower tábornok arra számított, hogy ezeknek az alakula-toknak a demoralizálásával és semlegesítésével jelentős saját erőt ta-karíthat meg az 1944. június 6-ára virradó éjszaka elkezdődött nor-mandiai partraszállás során. Sir Archibald Clark Kerr, Nagy-Britannia moszkvai nagykövete ezért 1944. május 28-án óvatos, udva-rias levélben javasolta Molotov szovjet kormányfőnek, hogy a Kreml ígérjen amnesztiát a körülmények folytán a németekkel való együtt-működésre kényszerült szovjet állampolgároknak, ha azok az első adandó alkalommal leteszik a fegyvert. Az angolszász szövetségesek a háború egy korábbi szakaszában kifejtett propagandájukban már megpróbálkoztak az ígérettel, hogy ha a náci haderőben szolgáló volt szovjet állampolgárok dezertálnak, akkor hazájuk jutalmul visszafo-gadja őket. A naiv kísérletet a nagyobb realitásérzékkel rendelkező – és a szláv katonák félelmeit jobban ismerő – német hadvezetés bume-ránggá fordította: az ígéretet fenyegetésként magyarázta.95

1944 késő tavaszán azonban az angolszász elképzelés már nem volt egészen alaptalan, mert – ahogyan a később foglyul ejtett orosz katonák kihallgatási jegyzőkönyveiből kiderült – a bolsevik rendszer elleni küzdelem résztvevőjeként fegyvert ragadó emberek nagy ré-szének az már nem tetszett, hogy az angolszász szövetségesekkel szemben vetették be őket. A nagykövet ráadásul Molotovnak írt leve-lében hangsúlyozta, hogy London nem kér amnesztiát az önkéntes-ként a náci német hadsereghez átállt, illetve az SS-nél szolgált embe-rek számára.

A szovjet kormányfő azonban már három nap múlva megérke-zett válaszában élesen elutasította az ötletet. Indoka – hogy ugyanis jelentéktelen számú emberről van szó, s így az ügynek nem lenne po-litikai hozadéka – nyilvánvaló hazugság volt. Brit becslés szerint a német erők kötelékeiben 470.000 egykori szovjet állampolgár harcolt. A valamivel több mint 100.000 fős szövetségesi erővel szemben ez nem lebecsülhető kontingenst jelentett, amelynek semlegesítése fel-gyorsíthatta volna az amerikai és a brit csapatok előrenyomulását.

95 REITLINGER, G. 1960: 350.

AZ ELSŐ OROSZ HADIFOGOLYTÁBOROK NAGY-BRITANNIÁBAN

Az erkölcsileg nem kifogásolható, de sokkal inkább aktuál-politikai megfontolások alapján született moszkvai döntés után egy hónappal 1.200 ilyen embert ejtettek fogságba az angolok. A korabeli brit sajtóban megjelent helyszíni tudósítások megdöbbentő képet fes-tenek a náci hadseregben napi 2 dekás kenyérfejadagon tartott, tes-tükön kínzások nyomait viselő, halálra rémült oroszokról, akik az új-ságírók szerint örömkönnyek között fogadták a hírt Cherbourg bevé-teléről.96 A kortársak egybehangzó emlékezete szerint ezt a hatalmas tömeget nagyrészt a német megszállók által 1942-ben munkaszázad-okba besorozott volt szovjet állampolgárok alkották. Rendszeres üt-legelés közepette kényszermunkát végeztettek velük, és mivel idegen nyelveket nem tudtak, a családdal való levelezést pedig nem enged-ték meg nekik, a többnyire tanulatlan, primitív embereknek fogal-muk sem volt arról, mi folyik a világban. Amikor a szövetségesek bombázni kezdték a megszállt francia területeket, német altisztjeik otthagyták őket.

Ebben az öntudatlanul sodródó embertömegben – szemben a tudatos döntés alapján a németekhez átállt szovjet tisztekkel és kato-nákkal – nagyon sok hasonló eset volt. George Orwell például olyan tibetiekkel találkozott a Normandiában foglyul ejtett katonák között, akiket néhány évvel korábban csoportosan elfogtak a szovjet határ közelében. Beterelték a Vörös Hadseregbe, puskát nyomtak a kezük-be. Alakulatukkal együtt előbb német, majd brit fogságba kerültek anélkül, hogy a saját anyanyelvükön kívül egyetlen szót sem értő ka-tonákkal bárki beszélni tudott volna.97

96 TOLSTOY, N. 1977: 35. A szerző utal egy Normandiában fogságba ejtett „orosz-ról” a londoni hadtörténeti múzeumban látható fényképre: az apró turkesztáni fér-fi, karszalagján az iszlám jelképeivel. mosolyogva áll az öt foglyul ejtő két nagyda-rab brit tiszt előtt, akiknek politikai nézeteiről éppúgy fogalma sem volt, mint a német feletteseinek vagy szovjet főnökeinek világfelfogásáról. 97 A GULAG egy másik tibeti rabjáról ld. SCHOLMER. J. 1954: 119.

A britek egyébként már jóval a normandiai partraszállás előtt is foglyul ejtettek egykori szovjet állampolgárokat. 1942-1943-ban pél-dául a Tuniszban folyó harcok során kerültek hozzájuk valamikor német kényszermunkára hurcolt szovjet emberek. Az alexandriai tranzitlágerben töltött néhány nap után vonaton, illetve egyes ese-tekben gépkocsin Haifán, Teheránon, Bagdadon keresztül- a szovjet határhoz szállították őket. Akkor még a foglyok nem tudták, mi vár rájuk, ezért viszonylag kevés szökési kísérlet fordult elő. Az NKVD munkatársai a Kaszpi-tenger egyik szigetén létesített lágerbe terelték őket. Onnan marhavagonokban a GULAG táboraiba kerültek.

Ugyanebben az időben a szövetségesek újra képet kaphattak Moszkvának a szovjet hadifoglyokkal kapcsolatos álláspontjáról. 1942 februárjában a Nemzetközi Vöröskereszt értesítette Molotovot, hogy Nagy-Britannia hozzájárul az afrikai brit gyarmatokon fogva tartott szovjet állampolgárok számára történő élelmiszer-szállításhoz. A kanadai Vöröskereszt 500 üveg vitamint ajánlott fel nekik – Moszkva azonban mindkét javaslatot válasz nélkül hagyta. Egy évvel később a Kreml újra elutasított egy ilyen kezdeményezést, Molotov pedig még 1942 májusában elhárította Roosevelt amerikai elnök ja-vaslatát, hogy a Szovjetunió kössön megállapodást Németországgal, a hadifoglyokkal való kölcsönösen emberséges bánásmódról.98

MIRE SZÁMÍTOTTAK A HADIFOGLYOK A BRIT LÁGEREKBEN?

A normandiai partraszállás során a német fogságba került egy-kori szovjet állampolgárok a brit felderítés jelentése szerint „leültek a földre, és várták, mi lesz velük. A német őrmesterek nem léptek köz-be, még csak meg sem próbálták ellenállásra kényszeríteni őket.”

Az Overlord hadművelet – a normandiai partraszállás – után egy hónappal 1.200 így elfogott katona Nagy-Britanniába került, azokba a táborokba, ahol a brit alakulatok állomásoztak, mielőtt el-indultak volna Franciaországba. Mindnyájan örültek, hogy Sztálin,

98 ELLIOT, M. R. 1973: 258.

majd Hitler uralma után végre enni kapnak, és békén hagyják őket. Voltak azonban köztük olyanok, akiket homályosan gyötörni kezdett az árulás érzése. 1944 júliusában 2 öngyilkosság jelezte a félelembe csapó bizonytalanság térhódítását, amelynek további tápot adott Moszkva makacs hallgatása.

A brit hadvezetés is értetlenül szemlélte, hogy milyen mereven távol tartják magukat a londoni szovjet követség emberei az orosz hadifoglyok táborától. Ez mindenkinek kínos volt. Az angoloknak azért, mert a nyugati világgal szembeni gyanakvás légkörében ne-velkedett foglyok őket okolták az elhúzódó kapcsolatfelvétel miatt. Az érintetteket pedig a brit hatóságok által a szovjet követségre sza-bályosan eljuttatott kérvényeik tanúsága szerint minden nappal job-ban kínozta a kényszeres vágy, hogy magyarázatot adjanak a történ-tekre, és felajánlják, hogy fegyverrel a kezükben harcolnak a náci Németország feletti győzelemért.

A szovjet vezetés azonban nem volt hajlandó elismerni, hogy a német alakulatokban a Vörös Hadseregből dezertált tisztek és kato-nák harcoltak. Ezzel ugyanis egyszersmind beismerték volna, hogy állampolgáraik a magasabb rendűként hirdetett szovjet rendszerrel való elégedetlenségük miatt milliós nagyságrendben elhagyták szü-lőföldjüket.99 A geopolitikai terjeszkedés évtizedes álmait megvalósí-tó Sztálin valóban nem hagyhatta, hogy birodalmának és rendszeré-nek ilyen rossz hírét keltsék – éppen azokban az országokban, ahová exportálni készült a szovjet rendszert.

A VLASZOVISTÁK: A HARMADIK ÚT?

A menekültek, a hadifoglyok, a kényszermunkára hurcoltak egy része már a háború elején úgy döntött, hogy fegyvert fog az éle-tét megnyomorító, családtagjait elpusztító szovjethatalom ellen. A háború folyamán több százezer – egyes, ellenőrizhetetlen adatok sze-

99 A briteknél állítólag 30 alkoholista dezertált összesen. SETH, R. T. 1972.

rint közel egymillió – ember csatlakozott a hazáját megszállva tartó náci német hadsereghez.100

Azok, akik a háború végén önként visszatértek, éppúgy rögtön-ítélő bíróság elé kerültek, mint akiket a Szovjetunió nyugati szövet-ségesei a Kreml zsarolással felérő követelésére – a saját hazájukban tapasztalható tiltakozás ellenére – akaratuk ellenére kiadtak Sztálin hatóságainak. Az ítélet halál, de legjobb esetben is 15-20 éves láger-büntetés volt.101 A GULAG 1945 utáni történetében mindenesetre a politikai foglyokat mind az őrök, mind köztörvényes társaik „fasisz-táknak”, „németeknek” vagy „vlaszovistáknak” hívták. (Ez a három szitokszó csaknem a szovjet rendszer összeomlásáig megmaradt az orosz nyelvben.)

Az első tömeges átállás 2 hónappal a Barbarossa-hadművelet kezdete után, 1941. augusztus 2-én történt Fehéroroszországban, Mogiljov környékén. Értelmi szerzője Ivan Kononov őrnagy volt, aki már 1940-ben, a finn háború alatt készült az átállásra, mert abban a gyűlölt bolsevik rendszer elleni küzdelem soha vissza nem térő lehe-tőségét látta.

Igaz, információ hiányában a 38 éves Kononov és elvbarátai nem sejtették, hogy Hitler nem a szabadságot és a függetlenséget, ha-nem a rabszolgák szerepét szánta a megvetett orosz nép fiainak. Ezt Sztálin hatalmas birodalmának polgárai azért nem tudhatták, mert a Molotov–Ribbentrop-paktum és a német támadás között eltelt 22 hó-napban – a Hitlernek tett baráti gesztusként, Európa felosztásának reményében – a Kreml felfüggesztette az antifasiszta propagandát.102 1939 őszén a szovjet cenzúrahivatalok ennek jegyében 4.200 „német-ellenesnek” minősített – valójában antifasiszta – művet tiltólistára tet-tek. A könyvtárak szabadpolcairól a zárt könyvek közé vitték a náci

100 Az Anne Applebaum által közölt 150.000-es számot más források nem igazolják. APPLEBAUM, A. 2005. 2: 46. Összehasonlításképpen: az első világháborúban mindössze 2.000 ukrán nacionalista állt át az ellenséghez. 101 Jacques Rossi néhány olyan „vlaszovista” rabbal is találkozott a GULAG-on, akiket 10 évre ítéltek. ROSSI, J. 1987: 53. 102 E külpolitika 1935-től tapasztalható stációiról ld. GEREBEN Á. 2000: 127-141.

veszélyről szóló műveket.103 Ez lett a sorsa a tragikus sorsú német kommunista, Ernst Thälmann válogatott beszédeinek éppúgy, mint egy jelentéktelen szovjet szerző 1933-ban megjelent művének, amely a cenzorok szerint „túlságosan élesen szól a német fasizmus álszent-ségéről”. Saját ideológiai éberségük bizonyítására a cenzorok sietve hozzátették: „A jelenlegi körülmények között a könyv itt leírt tartal-ma nem felel meg külpolitikánknak.”104 Amelyet pontosan meghatá-rozott az, hogy a szovjet külpolitika formális irányítója, Vjacseszlav Molotov még 1940 őszéri német belügynek nyilvánította a náci ideo-lógiát.

Amikor Ivan Kononov őrnagy úgy döntött, hogy átáll a néme-tekhez, katonáinak felkínálta a választási lehetőséget: ha akarnak, maradjanak, ha nem, menjenek vele. Elgondolkodtató, hogy kivétel nélkül valamennyien az átállás mellett döntöttek. Ez a szovjet alaku-lat von Schenkendorf vezérőrnagy parancsnoksága alatt, 102. kozák-ezred néven folytatta a háborút.105

A Vörös Hadsereg fogságba került tisztjei és katonái, akik bele-egyeztek, hogy a hazájuk ellen támadt náci német hadsereg bármely alakulatában fegyverrel harcoljanak, egyértelműen hazaárulást kö-vettek el. Motívumaikat azonban érdemes meghallgatni. „Azt hiszi”, írta például egy őrmester, aki két háborús kitüntetéssel a mellén ke-rült német fogságba, „hogy eladtuk magunkat a németeknek egy tál lencséért? De mondja meg nekem, hogy miért árult el bennünket a szovjet kormány? Miért árult el millió és millió hadifoglyot? Láttuk különböző nemzetek hadifoglyait: valamennyiükről gondoskodott a kormányuk. Otthonról a Vöröskereszten keresztül küldtek nekik csomagot, leveleket a családjuktól. Egyedül csak az oroszok nem kaptak semmit (… ). Vajon mi nem harcoltunk? Vajon nem védtük a kormányunkat? Vajon nem harcoltunk a hazánkért? Ha Sztálin meg-tagadott bennünket, mi sem kívántunk vele közösséget vállalni…”106

103 BLJUM. A. 1996: 45-80.; KOSZTIRCSENKO. G. 2001: 220. A betiltó rendelkezése-ket közli GORJAJEVA. T. 1997: 325-329. 104 BLJUM. A. 1996: 84. 105 CSERKASZOV. K. 1963. 1: 120-140. 106 KORIAKOV, M. 1948: 111-112.

A legtöbb „vlaszovistának” ez volt a legfőbb érve, amellyel iga-zolni igyekezett az átállást. Amelynek méretei hamarosan megterem-tették az igényt, hogy a gyorsan növekedő, amorf embertömeg élére egy mindenki számára elfogadható, hiteles, köztiszteletben álló had-vezér álljon. Erre a szerepre keresve sem találhattak volna alkalma-sabbat az akkor 42 éves Andrej Vlaszov tábornoknál, a Vörös Hadse-reg egyik legtehetségesebb hadvezérénél, aki 1942. július 13-án, egész hadserege bekerítés e nyomán esett fogságba.

A német hadvezetés jól mérte fel, hogy a Nyizsnyij Novgorod-i parasztcsaládból származó, 1919-től hivatásos katonaként hatalmas tapasztalatot szerzett tábornok – nemzeti alapon – egy bolsevikelle-nes katonai mozgalom emblematikus alakjává válhat. Karrierje a Tuhacsevszkij-per után ívelt fel igazán: ekkor a felső tisztikar máso-dik vonala a kivégzettek helyére lépett. 1940-ben, amikor a Vörös Hadseregben újra bevezették a cári hadsereg rendfokozatait, Andrej Vlaszov már vezérőrnagyi rangot kapott. 1941-ben pedig hadsereg-parancsnokként előbb sikerült kivezetnie katonáit a kijevi katlanból, majd a 20. hadsereg élén egyike lett a Moszkvát megmentő szovjet tábornokoknak.

Ezután következett be a tragédia: Sztálin a blokádba zárt Le-ningrád felszabadítására küldte Vlaszovot, és a német állásokba mé-lyen beékelődött hadseregét nem engedte visszavonulni. A tábornok 2 hónapot töltött katonáival a mocsarakban, élelem, fegyver, légi tá-mogatás nélkül. Emberei dögöt ettek, és kannibalizmusra vetemed-tek – végül azután megadták magukat az őket körülzáró német ala-kulatoknak.

Andrej Vlaszov a vinnyicai hadifogoly táborba került, ahonnan egyenesen a német hadvezetéshez vitték tárgyalni. Viszonylag gyor-san megszületett a megállapodás: a számos megalázó feltétel ellenére a tábornok vállalta, hogy névleges parancsnoka lesz egy nagy lét-számú – ám a háború utolsó néhány hetéig lényegében csak papíron létező – hadseregnek, amely a Vörös Hadseregnek nem annyira ka-tonai, mint inkább morális megtörését szolgálta volna.

A hadifoglyok egyenruhát kaptak: a német uniformis bal karjá-ra egyszerűen felvarrták a ROA betűket, a Rosszijszkaja Oszvobo-

gyityelnaja Armija – Orosz Felszabadító Hadsereg – szavak rövidíté-sét, az orosz nemzeti lobogó fehér-kék-vörös színeit imitáló pajzson. Hitler az oroszok iránti megvetésében és bizalmatlanságában csak 1944 szeptemberében szánta rá magát, hogy engedélyezze a homo-gén orosz hadosztályokból és egy kisebb légierőből álló Orosz Fel-szabadító Hadsereg felállítását.

1944 novemberében Vlaszov tábornok összehívatta az Oroszor-szági Népek Felszabadítási Bizottságát. A bolsevik- és szovjetellenes szervezet november 14-én Prágában kiadott manifesztuma nem köte-lezte el magát sem a német nemzetiszocializmus, sem a zsidó ellenes politika mellett. „Tisztességes békét kívánt Németországgal”, és köte-lezettséget vállalt a Berlinnek nyújtandó, de „az orosz becsületet, függetlenséget nem sértő segítségnyújtásra”.107

A jókora késéssel létrehozott Vlaszov-hadsereghez való csatla-kozásra azonban nem mutattak készséget az addigra ugyancsak fel-állított nemzetiségi alakulatok, köztük a Krasznov tábornok pa-rancsnoksága alatt álló kozák egységek. Himmler is csak 1945. április 25-én egyezett bele, hogy a kozák hadtest Vlaszov parancsnoksága alá kerüljön.108

Addigra már sem a németeknek, sem a Vlaszov-hadsereg pa-rancsnokainak nem maradt mozgástere. Noha a tábornokot már vár-ta egy repülőgép, hogy Spanyolországba menekítse, ezt a szcenáriót már nem tudta elfogadni. Elfogták, visszavitték a Szovjetunióba, ahol halálra ítélték, és kivégezték. Az ítélet szövegét 1946. augusztus 2-án közreadta a szovjet sajtó.

GYEREKEK A SZOVJET KONCENTRÁCIÓS TÁBOROKBAN

A gyermek- és fiatalkorúakkal szemben jogi köntösbe burkolt vagy anélkül foganatosított megtorlások a Szovjetunióban nagyság-renddel nagyobb rétegeket érintettek, mint az 1917-1991 között bör-

107 SZOLZSENYICIN, A. 1993. 1: 297. 108 SZOLZSENYICIN. A. 1993. 1: 296-297.

tönbe, lágerbe, munkakolóniába, gyermekotthonba kényszerített fiúk és lányok összlétszáma volt. Szociológiai szempontból e 74 esztendő alatt rendkívül tarka képet mutat a korszak fiatalkorú áldozatainak összetétele. A bolsevik uralom első éveiben nem is egyértelmű, kit tekinthetünk annak. Hogy egy egészen extrém példát említsek: az ügy minden paramétere szerint a szovjet (inkább: bolsevik) rendszer fogaskerekei közé került vétlen kiskorúak közé kell számítanunk például Alekszej trónörököst, II. Miklós cár nem egészen 14 éves fiát is, akit 1918 nyarán szülei és 4 nővére meggyilkolásával egy időben, a jekatyerinburgi Ipatyjev-ház pincéjében kivégeztek.

Egy máig megmaradt, nem túl életszerű, ám annál jellemzőbb legenda szerint a kivégzett cárevics matrózblúzát Lev Kamenyev fián látták egy ideig, a Kreml udvarán. Gyermekekről szólván még csak történelmi igazságtételnek sem nevezhető, hogy később a politikus két fiával, miként a bolsevik elit más tagjai – Lev Trockij, Lev Kame-nyev, Grigorij Zinovjev, Martyemjan Rjutyin – gyermekeivel is pus-kagolyó végzett.

BEZPRIZORNIJE: CSAVARGÓK 1914-1925

A majdani GULAG „emberanyagát” mintegy megelőlegezte, hogy a cári Oroszország romjain, majd a történelmi eredményei elle-nére rövid életű 1917. februári polgári demokratikus forradalom bu-kása után, az első világháború, később pedig a polgárháború katak-lizmáiban nagyon sok fiatal elveszítette a szüleit, az otthonát, a csa-lád felnevelő melegét. Az 1980-as évek végén, utolsó budapesti láto-gatása alkalmával Dmitrij Lihacsov, a régi orosz értelmiség emble-matikus alakja, beszélgetésünk során felidézte, hogy Pétervárott és környékén már 1915-től rengeteg volt a kéregető kisgyerek. Közülük sokan lettek a civil lakosság körében minden oldalról mérhetetlenül kegyetlenül végrehajtott „mészárlások”, az éhínség, a járványok, a szörnyű fagy áldozataivá. Tízezrek kerültek olyan gyermeknevelő in-tézményekbe, amelyek az idők folyamán – más-más mértékben – a lágervilág részeivé váltak.

Oroszországban tehát nem a bolsevik uralommal kezdődött a társadalom atomizálódása: a drámai értékvesztés, a család és az élet évezredes intézményeinek felbomlása – mindaz, ami ennek a tragé-diának a társadalmi-lélektani alapjait megteremtette. A világháború évekig tartó poklát nem a béke korszaka, hanem a társadalmat egy minden korábbinál mélyebben átható, totális értékváltás követte. Így Szovjet-Oroszország történetének első éveiben eleve nem billenhetett helyre „a kizökkent” idő.

A családok felbomlása miatt 1917-1918-ban sok fiatalkorú egyik pillanatról a másikra egyedül maradt. Új fogalmak keletkeztek, ame-lyek a szovjet korszakban még évtizedekig használatosak voltak. A „bezprizornij” kifejezés például, amely szó szerint „felügyelet nélkü-li”-t jelent: valamilyen okból szülők, család nélkül vegetáló, otthonta-lan csavargót, aki az országutakon, többnyire bandákba verődve, lo-pással, kéregetéssel vagy prostitúcióval szerzi meg a mindennapi be-tevő falatot.

A polgárháború, az éhínségek, a túszejtések nyomán egyre né-pesebb lett a csavargók serege. Az országutak ifjú vándorainak élet-formája millió és millió szovjet gyermek számára mintává, modellé vált. A családjukból kiszakadt vagy politikai okokból kiszakított fia-talkorúaknak a társadalomban elfoglalt helye pedig – a normális élet-tel minden tekintetben ellentétes fiatalkorú-lágerek, börtönök, javító-intézetek, munkakolóniák működésével együtt – évtizedekre a szov-jet társadalom égető problémájává lett. Ezért nagyon nehéz, s csupán elméletileg lehetséges a szovjet koncentrációs táborokba került fiata-lok sorsát elválasztani azokétól, akik „a nagy zónában”, a szovjet élet hétköznapjaiban váltak a rendszer áldozatává.

Mindez 1945 után bizonyos fokig a „népi demokráciáknak” ne-vezett külső szovjet gyarmatbirodalom ifjúságpolitikáját is meghatá-rozta. A „makarenkói pofon” például évtizedekig használt kifejezés volt Magyarországon, és néha még ma is emlegetik nálunk. Azok is, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy Anton Makarenko, a magyar gyermekotthonok nevelői elé 1945 után követendő mintának állított, jószándékú pedagógus valójában a szovjet politikai rendőrség égisze alatt, annak szabályai szerint működő munkakolóniában dolgozott.

Az 1905-től ukrajnai iskolákban tanító író-pedagógus 1920-tól a fiatalkorú közbűntényesek nevelésének szentelte életét. Poltavában egy Gorkijról elnevezett telepet alapított számukra. 1928-ig ennek, majd a Dzerzsinszkij nevét viselő harkovi kolóniának az élén igyeke-zett megvalósítani autoriter pedagógiai elképzeléseit, amelyeket a sztálinizmus diadala nyomán a kommunista nevelés mások számára kötelező mintájának minősítettek, elsősorban az egyénnek a közös-ség szempontjai szerint történő átnevelés e miatt. Makarenko Ma-gyarországon tudományos elemzések tárgyává tett és még az 1960-as évek végén is dicsőített munkája tehát lényegében a megtorlás gépe-zetének szerves része volt.109

A „homo sovieticus” megteremtésének mindenképpen gyer-mekkorban kellett kezdődnie. Nem véletlen, hogy a szovjet korszak egyik emblematikus alakja, milliónyi kis úttörő rengeteg versben és dalban dicsőített példaképe az a Pavlik Morozov volt, aki 1932 szept-emberében feljelentette a tulajdon apját a kolhozvagyon állítólagos megkárosítása miatt. De a szovjet propagandagépezet már a különö-sen viszolyogtató (ráadásul velejéig hazug110) Pavlik Morozov-tör-ténetet megelőzően, a Donyec medence szénbányászatának 53 veze-tője felett ítélkező ún. sahti pert övező országos gyűlöletkampányban is felhasználta a nyilvánosság előtt az egyik vádlott 12 éves kisfiának levelét, amelyben a gyerek a saját apja főbelövését kérte.111

109 MAKARENKO, A. 1950: Magyarországon elsősorban Pataki Ferenc akadémikus életművében jelent meg. 110 A hős úttörőről később kiderült, hogy lumpen életmódot folytató anyja vette rá az apa feljelentésére, mert bosszút akart állni az öt elhagyó, s ezzel az asszonyt fa-luszerte megvetett páriává tevő férfin. A kis Pavlik amúgy nem is volt úttörő. Szenzációs adatokat közöl róla a saját kényszeremigrációjának történetét is felele-venítő tényfeltáró művében DRUZSNYIKOV, J. 2001. 111 HELLER, M.–NYEKRICS, A. 1996: 176. A levelet nyilvánvalóan a hatóságok ír-ták, amint ez az 1920-as évek végétől gyakran előfordult a látványos szovjet sajtó-kampányokban.

MILITARIZÁLT GYERMEKKOR 1925-1934

A gyerekek manipulálása kezdettől a szovjet vezetők kitűzött célja, hatalomgyakorlásuk fontos eleme volt. „A forradalom sorsa most azon múlik”, mondta Nyikolaj Buharin a polgárháború után, 1924-ben megtartott XIII. pártkongresszuson, „hogy a fiatal nemze-dékből mennyire tudjuk előállítani azt az emberanyagot, amely ké-pes lesz felépíteni a kommunista társadalom szocialista gazdasá-gát.”112

Amikor ezek a szavak elhangzottak, már javában folyt az új kor új iskolarendszerének kialakítása. A pozitív program – mint a bolse-vik hatalomgyakorlás első éveiben szinte minden – negatív lépések-ből állt. Ahogy az új proletárirodalom prófétái az 1920-as évek köze-pén Puskin és Tolsztoj összes műveinek elégetésével akarták kezdeni a saját szépirodalmuk létrehozását, a hatalom urai az oktatásban is a korábbi rendszer teljes felszámolásában látták a jövőt.

A radikális, messianisztikus társadalommegújító hitben szerepe volt annak is, hogy az orosz marxisták az állam feltételezett elhalásá-val járó, szükségszerű jelenségnek tekintették az állami intézmények megszűnését. „Az új iskola megteremtéséhez előbb meg kell ölni a régit”, jelentette ki diadalittasan az oktatásügyben illetékes népbiz-tosság egyik vezetője, Vlagyimir Lebegyev-Poljanszkij.113 Az egységes munkaiskoláról címen 1918 novemberében közreadott rendelkezés e felfogásnak megfelelően megszüntette a korábbi oktatási rendszer szinte valamennyi attribútumát. Eltörölte az órákat, a házi feladatot, vizsgát, az iskolai egyenruhát. Az oktatási intézményeket az „iskolai kollektívának” nevezett grémium irányította, amelynek egyenrangú tagja lett valamennyi diák, tanár, takarítónő, de még az iskola éjjeli-őre is. A „tanár” szó tiltólistára került, helyette „iskolai munkás” -t kellett mondani. Erről a magyar olvasók már az 1930-as években meggyőződhettek, amikor a kevés számú szovjet szépirodalmi alko-

112 GELLER. M. 1985: 166. 113 GELLER. M. 1985: 167.

tás sorában Nyikolaj Ognyev Kosztya Rjabcev naplója című könyve megjelent.114

A gyermeknevelés gyökeresen átalakított infrastruktúrája még militarizált formájában is csak a társadalom szerencsésebb rétegei számára működött. A kollektív büntetés korábban említett, tömeges alkalmazása miatt ugyanis a gyerekek százezerszámra kimaradtak az oktatás és nevelés intézményrendszeréből. Egy Lena Uszova nevű kislány 1926. január 3-án így írt erről Lenin özvegyének. „Ne tessék haragudni, hogy a tanácsát kérem, mivel sok jót olvastam és sokat hallottam magáról, hogy nagyon jó és kedves asszony. Nem tudná megmondani, mitévő legyek? Heten vagyunk, hat gyerek meg a he-tedik a mama, apánk nélkül. Mindenben hiányt szenvedünk. Két testvéremet, egy 8 éves kislányt meg egy 9 éves kisfiút bevették az usztjugi gyermekotthonba, de még 4 gyerek maradt otthon. A mama, az ötödik. Én, a legidősebb, 14 éves vagyok, májusban leszek 15, a húgaim 13, 12 és a legkisebb 6 éves. Anyu a falutanácsban adminiszt-rátor, 13 rubelt kap egy hónapban. És ami a legfontosabb, én vagyok a legidősebb, de nem járok iskolába, apát agyonlőtték 1918-ban, mert pópa volt.”115

Az 1920-30-as évek Oroszországában sokkal több gyermek ke-rült ilyen helyzetbe, mint gondolnánk. Hiszen az egyházak – mint az uralkodó politikai elittel potenciálisan szemben álló, az orosz társa-dalomban egyedül szerteágazó infrastruktúrával rendelkező – in-tézmények elleni megtorlás a katolikusokon és az ortodox „fehér papságon” (vagyis a szerzetesi rendeken) kívül mindenütt egész csa-ládokat érintett. Méghozzá sokgyermekes családokat, amelyek szét-estek az 1920-as évek első felében egymás után több hullámban meg-rendezett egyházellenes leszámolások következtében. Az áldozatok hangját azonban legfeljebb a politikai rendőrséghez intézett kérelmek őrizték meg az utókor számára. Például a 12 éves Ligyija Gilden-brandtnak az OGPU-hoz írt levele 1929-ből. A kislány ebben elmond-ja, hogy édesanyját még 1924-ben, az egyházi alkalmazottak egyik

114 A Dalton-terv szovjetunióbeli alkalmazásáról szóló könyvet 1962-ben és 1968-ban újra kiadták Magyarországon. 115 GYETYI 2002: 62.

perében 10 év börtönbüntetésre ítélték. Ó maga így 7 éves kora óta idegen embereknél húzza meg magát. Kegyelemkenyéren él, nincs ruhája, cipője. „Tanulnom kellene, de nincs pénzem a tankönyvekre, nem tudok lábbelit venni”, írta, és a szovjet megtorló gépezet tör-vényeiben meglepő jártasságról árulkodó levelében azt kérte a politi-kai rendőrségtől, hogy „szigorú izolációra” ítélt anyját a börtönből küldjék száműzetésbe. Akkor együtt lakhatna vele, az asszony dol-gozhatna, és fizetéséből iskolába járathatná a kislányát.116

Egy másik levél Jekatyerina Peskovának, Makszim Gorkij egy-kori feleségének, a Nemzetközi Vöröskereszt szovjetunióbeli megbí-zottjának, a bolsevik elitben sokáig köztiszteletben álló szocialista po-litikusnak szól. Öt kisgyermek írta alá. Testvérek, akiknek az édes-anyja meghalt, amikor a legkisebb 6 hónapos volt. Másfél évvel ké-sőbb az apát szovjetellenes agitáció vádjával, mint a gyerekek írják, „3 évre a viserai koncentrációs táborba” küldték. A kicsik az éhhalál-tól félve, a tanulás lehetőségéért könyörögve kérték Peskovát, járjon közben apjukért: büntetését a hatóságok cseréljék fel száműzetés-sel.117

KISLÁNYOK „SZOCIALIZÁLÁSA”

A szüleik nélkül maradt gyerekek fél évszázadon át visszhang-talan sorsa mellett az 1917 utáni korszak krónikájához, szélesebb ér-telemben pedig a GULAG „hagyományaihoz” tartozik a megerősza-kolt lányok története is. Erről az utókor azért szerezhetett tudomást, mert a sokéves polgárháború alatt a fehérgárdisták néha egész régió-kat foglaltak vissza „a vörösöktől”, és vizsgálóbizottságokat állítottak fel a bolsevik uralom kegyetlenségéről. Az így fennmaradt dokumen-tumok szerint a helyi elitiskolákban tanuló lányokat, valamint a „burzsoázia” más, 16-25 év közötti ifjú nőtagjait „használatra” kiutal-ták a bolsevik hatalom képviselőinek.

116 GYETYI 2002: 73. 117 GYETYI 2002: 73-74.

Jekatyerinodar városában például 1918 tavaszán erről a bolse-vikok külön dekrétumot adtak ki. A városi hirdetőoszlopokon közzé-tett felhívás szerint vöröskatonák és a szovjetek vezető tisztségviselői jelentkezhettek „szocializálásra”. A helyi ügyeket irányító komisszár által elfoglalt kastély intendánsa 10 lány „szocializálására” kapott „mandátumot”. A korabeli jegyzőkönyvek megörökítettek néhány ilyen utalványt. Köztük azt, amely szerint „Jelen irat felmutatójának, Karaszajev elvtársnak jogot adunk, hogy Jekatyerinodar városában 10 fő leányt szocializáljon, 16-tól 20 éves korig, azokat, akiket Kara-szajev elvtárs kijelöl.”118

A nők megerőszakolása egyébként korántsem a bolsevik ura-lom kizárólagos sajátossága volt. A másik oldalon, az új rendszer el-len fegyvert fogó orosz és más fehérgárdista alakulatok, főleg a ko-zákok áldozatai között is voltak megerőszakolt lányok, zsidópog-romban vagy harci cselekmények során meggyilkolt fiatalok.

Ráadásul az életre szóló traumát okozó esetek távolról sem a véres testvérháború éveire korlátozódtak. A fiatalkorú foglyok között később a börtöncellákban, majd a lágerekben már-már természetes volt a nemi erőszak. Jona Jakir hadseregparancsnoknak, a polgárhá-ború legendás hősének elhurcolása után, mint „a nép ellenségének családtagját” többek között bebörtönözték a vádlott 14 éves Pjotr fiát is. A gyerek az asztraháni börtönben döbbenten tapasztalta, hogy a politikai váddal letartóztatott szülök fogoly fiait 11 éves cellatársaik minden szégyenkezés nélkül, a többi rab előtt megerőszakolják.119 Az 1970-es évek elején, nyugaton közzétett memoárjában szintén Pjotr Jakir idézte fel egy Wanda nevű lengyel lány esetét. Fogolytársa volt, s őt kérte meg, hogy tegye asszonnyá. A tábor egyik vezetője ugyanis közölte: vagy az ágyasa lesz, vagy halálra dolgoztatja. A fiatal lány tudta, hogy nincs választása. Hisztérikus félelmében könyörögni kezdett a hosszú magánzárkából éppen akkor szabadult, teljesen le-gyengült tizenéves rabtársának: akadályozza meg, hogy a durva lá-gertiszt legyen az első férfi az életében.120

118 FELSTYINSZKIJ, J. 1992: 85-87. 119 JAKIR, P. 1972: 41-42. 120 Uo., 118-119.

KISKORÚAK KIVÉGZÉSE

1918 szeptemberében Lenin pártja A vörösterrorról című dekré-tumban meghirdette a könyörtelen leszámolás politikáját. A doku-mentum mintegy legalizálta és szervezett csatornákba terelte a pol-gári lakossággal már jó ideje javában folyó leszámolásokat. Az ukraj-nai Mirgorodban élő Vlagyimir Korolenko 1920 nyarán emiatt Anatolij Lunacsarszkijhoz fordult. Azért éppen a közoktatási népbiz-toshoz, mert a politikus Lenin kifejezett kérésére már korábban is igyekezett megnyerni az új hatalom számára az országszerte hatal-mas tekintéllyel rendelkező neves írót, aki annak idején, vállalva a nemzet lelkiismeretének szerepét, oly bátran kiállt a XX. század ele-jének hírhedt antiszemita pere, a Bejlisz-ügy vádlottja mellett.

„Soha nem gondoltam volna, hogy a halálos ítéletek ellen még a cári hatalom idején, Hétköznapi jelenség című írásommal kezdődő til-takozásaim egyszer a bírói ítéletek nélküli kivégzések vagy a gyer-mekgyilkosságok elleni fellépéssel folytatódnak majd”, írta Korolenko a népbiztosnak, leszögezve, hogy csak az ő lakhelyén tucatszámra folynak ilyen törvénytelen leszámolások.121 Idézett eb-ben a levélben a helyi végrehajtó bizottság elnökének küldött petíció-jából: „Most lőttek agyon 9 embert, köztük egy 17 éves lányt és még két kiskorút. Megtudtam, hogy a Rendkívüli Bizottság más mirgorodiak felett is »ítélkezik«, ami újabb bírói ítélet nélküli kivég-zésekhez vezet.”122

Ezek az esetek egyáltalán nem számítottak ritka kivételnek. 1920 májusában a lapok hírt adtak egy jelizavetgrádi leszámolásról, amelyre azért került sor, mert a cári hadsereg egyik tisztje nem volt hajlandó a proletárállam szolgálatába állni. Ezért 3 és 7 év közötti négy kislányát és idős édesanyját agyonlőtték. Ugyanabban az évben

121 NOVIJ MIR 1988/8. Korolenko a halálos ítéletek ellen 1910-ben közzétett írására utal. 122 A Rendkívüli Bizottság kifejezéssel Korolenko valószínűleg tudatosan elkerülte a politikai rendőrség orosz nevének gyorsan elterjedt, és már a levél megírása ide-jén is rettegést keltő rövidítését, a Cseka szót.

Arhangelszket már egyenesen „halálvárosnak” nevezték, mert a „csekisták” ott 12-16 éves gyerekeket végeztek ki.123

DEKRÉTUMOK A GYEREKEKRŐL

A bolsevik hatalomátvétel után Szovjet-Oroszországban a kor-mány funkcióit ellátó Népbiztosok Tanácsa már egyik legelső, 1918. január 14-i, majd 1920. március 6-i dekrétumával létrehozta a fiatal-korúak bíróságait és börtöneit. Egy másik, a francia forradalom min-tájára dekrétumnak nevezett rendeletében pedig bizottságokat alakí-tott „a társadalmilag veszélyes cselekedeteket elkövető, mindkét nembeli, 17 év alatti fiatalkorúak” ügyeinek intézésére.124 Az 1918. ja-nuár 17-én Lenin aláírásával közzétett rövid dokumentum a népjóléti és az igazságügyi tárca felügyelete alá helyezte a fiatalkorú bűnelkö-vetők sorsáról döntő bizottságokat. Ezek ítéletükkel rendszerint va-lamelyik menhelyre küldték a gyerekeket.

1918 januárjában tehát még szó sem volt fiatalkorúak számára létesítendő koncentrációs és munkatáborokról Szovjet-Oroszország-ban. A dokumentumokból kitűnik, hogy a politikai hatalom meg-szerzésével és megtartásával elfoglalt bolsevikoknak semmilyen el-képzelése sem volt a hatalmas birodalom világháborús szenvedések szántotta útjain éhesen, betegen, tetvesen csellengő több százezer gyermek jövőjéről. Az említett rendelet 5. pontja és a probléma keze-lésére szánt bizottságoknak irt útmutató is az illetékes népbiztosság jövőbeli feladatává tette a különböző menhelytípusok felállítását.

A rövid dekrétumot egy évvel később már a későbbi időkre em-lékeztetően hangzatos, de ugyancsak semmitmondó irat egészítette ki. A Népbiztosok Tanácsa 1919. február 10-én Lenin és Anatolij Lunacsarszkij közoktatásügyi népbiztos aláírásával hozott határozata újabb bizottságot állított fel, Gyermekvédelmi Tanács néven, „tekin-tettel az országban tapasztalható nehéz életviszonyokra és a forra-dalmi hatalom kötelességére, hogy e veszélyes átmeneti időszakban

123 JAKOVLEV, A. 2000: 37. 124 SZOBRANYIJE UZAKONYENYIJ 1918: 227.

megóvja a felnövekvő nemzedéket.125 A jólfésült szöveg a bizottság feladatául tűzte ki, hogy a gyerekeket élelemmel, ruházattal, fedéllel, tüzelővel, orvosi segítséggel lássa el, „valamint biztosítsa a gyerme-kek evakuálását gabonatermelő kormányzóságokba”.126 (Hagyomá-nyosan a Volga-vidéki – többek között a szaratovi, szamarai, kazáni – kormányzóságok számítottak ilyennek. Ezért különösen tragikus volt, hogy 1921-ben éppen ebben a régióban tört ki pusztító éhínség.)

A Lunacsarszkij által aláírt 1919. évi határozat nem tért ki arra, miként kell elérni a kitűzött célokat. Csupán annyit írt elő az újonnan létrehozott bizottságnak, hogy egyeztesse terveit a megfelelő népbiz-tosságok elképzeléseivel, és következetesen kérje számon az ellátás végrehajtását. A dokumentum homályos rendelkezéseit azonban már csak azért is nehéz lett volna végrehajtani, mert az új bolsevik hata-lommal szembeni össztársadalmi ellenállásra Lenin pártja a könyörü-letes megoldások helyett már 1918 elejétől kezdve a leszámolás és a megfélemlítés politikájával válaszolt.

Nem csoda, hogy az elmúlt néhány évben nyilvánosságra ke-rült korabeli tanúságtételek közül sok éppen a hatósági kegyetlenke-dések nyomán elpusztult gyermek- és fiatalkorúakról szól. Jekatye-rinograd városában, a későbbi Szverdlovszkban például a bevonuló vörösök 83 találomra elfogott helyi lakost végeztek ki, köztük 14-16 éves fiúkat. A cári rendszer egykori képviselői közül feleségével és négy kisgyermekével együtt lemészároltak egy Orlov nevű táborno-kot, majd az ottani önkormányzat mezőgazdasági ügyekben illetékes helyettes vezetőjét és annak kisfiát.

1919 elejétől kezdve, amikor a Vörös Hadsereg fokozatosan pa-cifikálta a Don vidékét, számos gyermek áldozatául esett az erősza-kos „kozáktalanítás” akcióprogramjának is, amellyel a bolsevik ható-ságok a cárizmus legszilárdabb gócpontjainak tekintett kozák falvak képviselte ellenállást akarták felszámolni. 1931. június 6-án Mihail Solohov – felháborodva a Csendes Don hatodik kötetét ért dogmati-kus kritika miatt – a kortársak írásos tanúvallomását felidézve ezt ír-ta Makszim Gorkijnak küldött levelében az akkor még alig 12 évvel 125 SZOBRANYIJE UZAKONYENYIJ 1919. 3: 32. 126 Uo.

korábbi eseményekről: „a rögtönítélő tanács naponta 50 ügyet tár-gyalt. Kötegszámra osztogatták a halálos ítéleteket. Gyakran teljesen ártatlan öregembereket, asszonyokat és gyerekeket is agyonlőttek. Tudok 60 éves öregasszony ismeretlen okból történt kivégzéséről. Egy 17 éves lány agyonlövéséről is, aki egészen biztosan nem vett részt a politikában, de egy feleség féltékenységből feljelentette.”127

Moszkvának a térségbe vezényelt képviselőjét, egy Nyesztyerov nevű férfit is elborzasztotta a naponta kivégzésre vezényelt 60-80 ember látványa. Halálukat a „kozáktalanítást” irányító bolsevikok azzal legitimálták, hogy minél többet „kivágnak” a módos gazdák közé sorolt kozákok közül, annál erősebben megveti a lábát a szov-jethatalom ezen a hagyományosan cárhű vidéken.

A kötelező beszolgáltatás, a padláslesöprések, az éhínség nyo-mán egyre több helyen kitört parasztlázadások olyan méreteket öltöt-tek, hogy a hatóságok 1922-ben már 36 kormányzóságban hirdettek ki rendkívüli állapotot.128 A felkelések történetének egyik legdráma-ibb fejezetében, a tambovi parasztlázadás során a lázadó muzsikok pacifikálására érkező vöröskatonák szintén számos gyermeket fog-ságba vetettek. „A lágerekbe nagy számban érkeznek gyerekek, a legkisebbektől kezdve, még csecsszopók is”, írta 1921. június 2-i je-lentésében a tambovi kormányzóság kényszermunkatáborainak fe-lügyelője a végrehajtó hatalom helyi központjának. „A kisgyerekek ellátása súlyos helyzetbe hozza a lágeradminisztrációt. Ebben a kér-désben a legsürgősebb intézkedésüket kérem, annak figyelembevéte-lével, hogy a lágerek ideiglenes jelleggel készültek, a sátrak a csupasz földön állnak, és ez tömeges megbetegedéseket okozhat a gyerekek körében…”129

A LÁGEREK, „TEHERMENTESÍTÉSE”

A tambovi koncentrációs táborok vezetése külön bizottsági ülé-sen foglalkozott a gyermektúszok helyzetével. Az 1921. június 1-ei 127 KOZLOV, A. 1996: 163-164. 128 FRENKIN. M. 1981: 121. 129 GYETYI 2002: 19.

tanácskozás résztvevői úgy döntöttek, hogy a 15 év alatti foglyokat külön helyezik el. Lehetőleg nem sátrakban, hanem zárt helyiségek-ben, de „feltétlenül fegyveres őrök felügyelete mellett”130

A fogságba ejtett gyermekek problémája azonban nem csak a tambovi kormányzóságban jelentett gondot. Ennek tulajdonítható, hogy három héttel később, a szovjet törvényhozás és a végrehajtó ha-talom funkcióit elegyítő Össz-Oroszországi Végrehajtó Bizottság egyik titkos határozatában felvetődött: a központ a legnagyobb titok-ban adjon ki utasítást, hogy kerüljék el a gyermekkorú lakosság tú-szul ejtését.131 1921. július 20-án a testület titkos körlevélben fel is hív-ta erre a helyi túszejtő bizottságok figyelmét.

A szovjethatalom hajnalán keletkezett szövegben már felbuk-kan a későbbi Sztálin-korszak egyik szörnyű eufemizmusa, a „láge-rek tehermentesítése” kifejezés. A megtorlás intézményeiben na-gyobb fluktuációt – vagyis több új, még jó erőben lévő, tehát munká-ra fogható fogoly érkezését – lehetővé tevő „tehermentesítés” 1921-ben azonban még nem tömeges agyonlövetést jelentett, mint a Koli-ma lágereiben 1938-ban 26.000 embert megsemmisítő Garanyin ezre-des tombolása alatt.132 A körlevél, valamint Az intézményközi gyermek-bizottságnak a koncentrációs lágerekben fogva tartott gyermek túszok ellátá-sáról című végrehajtási utasítás szerint a lágerekben lajstromba kellett venni „a terhes asszonyokat, a csecsemőket, az árvákat és az (rendőr-ségen – G. Á.) azóta megjelent rokonaik helyett túszul ejtett gyerme-keket.133 Nem könyörületből, hanem mert ún. „nem munkaképes elemek” voltak.

Arról azonban már nem lehetett szó, hogy a listán szereplő személyek egyszerűen hazatérjenek a koncentrációs és kényszer-munkatáborokból. Kivált azok esetében nem, akiknek az ingóságaira a hatalom már rátette a kezét. Még arra is volt gondjuk a körlevél megfogalmazóinak, hogy ha a kivégzett személyt vagyonelkobzással

130 Uo. 131 KRESZTJANSZKOJE VOSSZTANYIJE 1994.: 220. 132 Magyarul erről ld. Varlam Salamov: Tanfolyam c. elbeszélését, in SALAMOV, V. 1989: 155-221. 133 GYETYI 2002: 21.

sújtották, akkor jóelőre megtiltsák az agyonlőtt „banditák” családtag-jainak szabadon engedését.134

Kiáltó volt tehát az ellentét a gyermekfoglyok problémájának kezelésére létrehozott, mégoly jó szándékú tervek és a véres valóság között. Az Össz-Oroszországi Központi Végrehajtó Bizottság 1921 áprilisában ezt rögzítette is a gyermekkorú lakosság általános helyze-téről az elnökség számára készített összefoglalóban: „Az 1919. febru-ár 10-én létrehozott Gyermekvédelmi Tanács működésének két esz-tendeje alatt rosszul sáfárkodott a számára biztosított jogosítványok-kal és felhatalmazásokkal. Több népbiztosság munkáját koordináló szervezetből a Közoktatási Népbiztosság egyszerű részévé vált. A munka irányítása, ösztönzése helyett csak lavíroz a különböző in-tézmények között. A Gyermekvédelmi Tanács nem ért el lényeges eredményt. A fentebb kifejtettek, vagyis a gyermekkorú lakosság kri-tikus helyzete, a Közoktatási Népbiztosság gyengesége miatt, s mivel az képtelennek bizonyult a feladat megoldására (…), az Össz-Oroszországi Központi Bizottság égisze alatt, különleges jogokkal létrehoztuk a Gyermekéletet Javító Bizottságot. A nevezett bizottság megszervezését ez év január 7-i és február 10-i határozatában már el-vileg szükségesnek ítélte az ÖOKB elnöksége, s véglegesen jóváhagy-ta személyi összetételét.135

Az elődszervezettel szemben – nyilván belső apparátusi küz-delmek miatt – szokatlanul kritikus jelentés utolsó mondata sejteti, hogy az új intézmény létrehozását személyi rivalizálás kísérte. De a szöveghez mellékelt akcióterv kétségtelenül impozáns volt. Indulás-ként 15 albizottságot hoztak létre. A többi között az ukrajnai adatok nélkül is közel 400.000-re becsült, állami gondoskodásra szoruló gyermekkontingens tényleges nagyságának megállapítására. A szá-mukra szükséges élelmiszer-fejadag megállapítására, sőt, külön a ci-pő- és ruhaellátásra. Önálló albizottság foglalkozott az elődszervezet felszámolásával, a gyermekkolóniák felújításával stb.

A széles ívű jelentés készítői láthatólag ismerték a helyzetet. „Éhes, mezítlábas, lerongyolódott gyerekek délre igyekeznek, remél- 134 Uo. 135 GYETYI 2002: 37.

ve, hogy a gabonatermő területeken kenyeret, meleget és hajlékot ta-lálnak. Ez az oka a növekvő gyermekbűnözésnek is.”136 A későbbi év-tizedek teljesen életidegen helyzetelemzéseivel szemben ennek a do-kumentumnak a megfogalmazói röviden szóltak a gyermekotthon-okban uralkodó borzalmas állapotokról: a hálótermekben mért 4 fo-kos „melegről” és a több mint felerészben teljesen fűtetlen iskolákról.

Az ilyen jellegű információ már csak azért is beszüremkedtek a hivatalos jelentésekbe, mert a bolsevik párt vezetői az ősi orosz ha-gyományoknak megfelelően „a nép egyszerű gyermekeitől” rendsze-resen kaptak ilyen és hasonló leveleket: „Zinovjev elvtársnak, a Ko-mintern vezérének üdvözletünket küldjük, mi, a kolónia gyermekei. Levelünkben, Zinovjev elvtárs, leírjuk Magának keserű életünket a mi gyermek-munkakolóniánkban, amely egy isten háta mögötti ko-lostorban található. Az ellátásunk nagyon rossz. (… ) cukrot harma-dik hónapja nem láttunk. A kicsik nem tudják megállni, krumplihéjat gyűjtenek, azt eszik. Mivel nincs élelmiszer, néha összegyűjtik a ma-radékot, és a disznónak odavetett moslékhoz hasonló ételt főznek nekünk. Savanyú káposzta nincs, sót hétszámra nem látunk. Só nél-kül főznek, a gyerekeknek sorvad az ínye. Alig van mit felvennünk. Cipő helyett kapcát viselünk meg vékony kórházi köntöst. Fehérne-műt hónapszám nem váltunk, néha még tovább is ugyanabban já-runk, mert nincs mit felvenni helyette. Havonta kétszer fürdünk, de szappant akkor sem kapunk. Emiatt a gyerekeken megjelentek az élősködök. Ágynemű nincs, csak csupasz matrac. A takarónkat dara-bokra rágták a tetvek…”137

GYERMEKFOGLYOK

A vörösterror és éhínség gyötörte Szovjet-Oroszországban ezek többnyire még nem a gyermek-koncentrációstáborokról, hanem az odavezető útról szóló dokumentumok. Gyermekfoglyok azonban már ekkor is voltak. Az 1922. évi büntető törvénykönyv a kollektív felelősségre vonás elvét alkalmazta velük szemben, amikor ügyük

136 Uo. 40. 137 GYETYI 2002: 63.

elbírálása során megkülönböztette az „osztályidegen”, illetve a mun-kás-paraszt származású fiatalkorúakat. A lányok és a fiúk az előbbi esetben 14-16, az utóbbiban 16-20 éves korban váltak büntethetővé. (Az 1926. évi büntető törvénykönyv nem tett ilyen különbséget; az 1960. évi pedig 10 éves börtönbüntetésben maximálta a kiskorúakra kiszabható ítéletet.)

A GULAG hatalmas memoárirodalmából jól ismert az édesany-jukkal lágerbe került kisgyermekek sorsa, akiket néhány hónap eltel-tével – a csecsemőket fél év szoptatás után – erőszakkal elszakítottak anyjuktól, és a lágerkomplexum valamelyik gyermekotthonába vit-tek. Kevesen tudják viszont, hogy már az 1920-as évek politikai meg-torlásai során is szokás volt a kisgyermekeket az anyával együtt fog-ságban tartani. Az eszer (szociálforradalmár) párthoz tartozó Jevge-nyija Ratner – az orosz baloldali pártok számos tagjához hasonlóan ekkor már a moszkvai Butirki börtön foglya – nyílt levélben így írt erről Feliksz Dzerzsinszkij VCSK-elnöknek. „Amikor a szovjet kor-mány kinevezte magát Oroszország valamennyi gyermekvédelmi in-tézménye élére, a sajtó olyan lelkesen dicsérte a maga »arany szívét«, hogy még az effajta írásokat kritikusan olvasó emberek is elhitték (…) Hát akkor most hadd hozzak tudomására néhány részletet egy olyan gyermek életéből, akinek már hónapok óta abban a szerencsé-ben van része, hogy az ön gondoskodását élvezi.

Az én 3 éves Sura fiamról van szó, aki velem együtt ül a Butirki börtönben. Ő valóban rendkívül szerencsés. A hasonló helyzetbe ke-rült legtöbb gyermeket ön ugyanis erőszakkal elszakíttatja letartózta-tott anyjától, és szovjet nevelőintézetekben helyezi el. Márpedig ez azzal a kockázattal jár, hogy angyalgyárba – a szovjet ipar többi ága-zatával szemben a kevés számú virágzó területek egyikébe – kerül-nek. (…)

De a kormány amúgy is nehéz helyzete tovább romlik. A haza veszélyben van, és a kommunista politika érdekei elemi erővel meg-kívánják a legszigorúbb megtorló intézkedéseket Surával szemben. Ezért először egy vidéki száműzött-központba akarják küldeni, ne-hogy kártékony hatást fejtsen ki a külvilágra. Éjszaka állig felfegy-verzett csekisták nyomulnak a börtöncellákba. A félmeztelen asszo-

nyokat erőszakkal kirángatják az ágyból, lökdösik, ütlegelik őket, a vas- és kőlépcsőkön kezüknél-lábuknál fogva ismeretlen okból isme-retlen helyre hurcolják őket. A mi cellánkba is berontanak, és rávetik magukat a nem is gyermeki hangon sikoltozó, halálra rémült kisfiú-ra.

Azután kiderül, hogy az eszer párt központi bizottságának tag-jait mégiscsak a moszkvai börtönökben hagyják, s így Sura az elnép-telenedett Butirki falai között maradhat. Ám a börtönudvar keretein belül élvezett szabadsága túlságosan aláássa az állam alapjait. Surkát tehát ártalmatlanná kell tenni.

1. E célból naponta csak egy órára engedik ki sétálni. Már nem is a nagy börtönudvarra, ahol két tucat fa nő, és néha be-besüt a nap is, hanem a magánzárkára ítélteknek fenntartott keskeny, sötét kis udvarra.

2. A folyosó, sőt a cellája ajtaját is zárva tartják, noha az épület csaknem teljesen üres, és Surkát amúgy is éppen elegendő szá-mú lakat zárja el a külvilágtól.

3. A kommunista börtönparancsnokság olyan rigorózusan meg-tartja húsvét ünnepét, hogy még annak második napján sem engedik a láthatást Surka – tél óta most először – faluról látoga-tásra érkező, szintúgy veszélyes kis bátyjának és nővérének. A gyerekek két óra hosszat állnak és sírnak a kapunál. Surka a börtönben sír, az orosz kommunista párt kormánya pedig dia-dalt ül.

4. Jermilov helyettes börtönparancsnok, nyilván az ellenség fizikai felmorzsolásának céljából, megtagadja, hogy átvegye a szabad életből Surkának ajándékba hozott tejet. A mások számára ho-zott csomagot átvette. De hát azok csak spekulánsok meg ban-diták, sokkal kevésbé veszélyesek, mint az eszer Surka. (…)

Egyszóval az ön első pedagógiai kísérlete sikerrel járt. Surka hét lakat alatt ül, megtörve. Remélem, hogy ez a pedagógiai rendszer az

oroszországi föderáció összes gyermekére alkalmazva hasonlóan ra-gyogó eredményre vezet.”138

A KULÁKTALANÍTÁS GYERMEKÁLDOZATAI

A gyerekek elhurcolása és rabosítása az 1920-30-as évek fordu-lóján, a valamennyire módos parasztság módszeres likvidálásának éveiben tömeges méreteket öltött. A városi lakossággal ellentétben ezek 6-8, sőt annál is több gyermekes családok voltak. „Ötéves lehet-tem, amikor a családunkat kuláktalanították”, írta a szovjet rendszer összeomlása után egy Viktor Pankov nevű férfi a politikai megtorlá-sok áldozatainak rehabilitálásával foglalkozó Jakovlev-bizottságnak. „Heten voltunk testvérek. Tobolszk városába száműztek bennünket. Azután 70 kilométerrel odébb telepítettek le, a mocsaras területeken túl létesített Szovjetszkoje faluban. Barakkban laktunk. Nagyon sok kuláktalanított, főleg rengeteg gyerek és öreg belehalt az éhségbe meg a hidegbe. Nekünk se gyerek-, se fiatalkorunk nem volt. Mohát meg faleveleket ettünk, kapcában és magunk szőtte ruhákban jár-tunk.”139

Egy habarovszki család leszármazottja, Anna Ramenszkaja az 1990-es években megírta a moszkvai Memorial emberjogi szervezet-nek, hogy édesapját, a helyi közlekedési vállalat egyik középszintű vezetőjét, 1938-ban letartóztatták. Sorsáról később csupán annyit si-került kideríteni a családnak, hogy 1941-ben ismeretlen helyen meg-halt. Anna édesanyját, mint „a nép ellenségének családtagját” ugyan-csak 1938-ban letartóztatták, és a KarLagon letöltendő, 7 évi láger-büntetésre ítélték. „Engem a habarovszki gyermekmenhelyre vittek, ahol a politikai foglyok ártatlan gyerekeit kiskorú bűnözőkkel együtt tartották. Egész életemre megjegyeztem azt a jelenetet, amikor elosz-tottak bennünket. Csoportokra választottak, és egy pici lányt elkülö-nítettek a még kisebb öccsétől. A két gyerek kétségbeesetten zoko-gott. Egymásba kapaszkodtak, úgy könyörögtek, hogy együtt ma-radhassanak. De se a kérés, se a könnyek nem segítettek…

138 GYETYI 2002: 41-42. 139 JAKOVLEV, A. 2000: 35-36.

Tehervagonba ültettek, és elvittek bennünket. Így kerültem egy Krasznojarszk környéki gyermekmenhelyre. Egy részeges igazgató-nő felügyelete alatt éltem, tivornyák, késelések közepette. Hosszú és szomorú történet ez…”140

A szülők – leningrádi gyári munkások – letartóztatása után, 1938-ban, hasonló sors jutott osztályrészül a 12 éves Ludmila Petro-vának és 8 éves öccsének. Miután a hírhedt Kreszti börtönnél kitették édesanyjukat a rabomobilból, őket egy gyermekmenhelyre vitték, kopaszra nyírták, majd a nyakukba akasztott táblával – rajta nevük-kel és születési évükkel – mindkettejüket szemben és profilból is le-fényképezték. Ujjlenyomatot is vettek tőlük, majd egy minszki gyer-mekotthonba kerültek, ahol a kisfiú az egyik legelső bombázásnál meghalt.

ELTŰNIK A SZEMÉLYISÉG

A politikai foglyok fogságban felnevelkedett gyermekeit nem-csak a szülői ház melege, az anyai szeretet nem formálhatta a felnőtté válás során. Előfordult, hogy életük végéig – már a szovjet rendszer összeomlása után isi – kérdéses maradt, kik is ők voltaképpen.

„Az 1930-as években kerültem gyermekotthonba. A rokonaim-ról semmit nem tudok”, magyarázta egyikük. „Az irataim szerint Jevgenyija Dalszkajának hívnak, és 1933. június 5-én születtem Kuznyeck városában. Sem a járás, sem a kerület nincs feltüntetve. Ezen mindig csodálkoztam, mert azt mondják, az ilyen adatokat kö-telező feltüntetni. De nálam csak ennyi szerepe!. A születési anya-könyvi kivonatomat soha nem láttam.141 1949. augusztus 24-én, még mint a penykovszkojei gyermekotthon lakója, az uljanovszki terület tagajszki rendőrőrsén kaptam meg a személyi igazolványomat. Nem minden bonyodalom nélkül, mert a nyilvántartásukban két néven is szerepeltem, de végül ezt a nevet írták be. A másikat meg se mond-ták.”

140 GYETYI 2002: 242. 141 A Kuznyeck gyakori orosz városnév, a memoáríró arra utal, hogy fiktív adat.

A fiatal lányt nyugtalanította, hogy nem tudja, kicsoda, honnan jött. Ezért megkereste a születési helyéül feltüntetett város anya-könyvi hivatalát. Ott közölték vele, hogy az 1933. június 5-én szüle-tett Jevgenyija Dalszkaja nem ő. Még hozzátették: nehéz idők jártak akkor, és ezen a néven kellett anyakönyvezni, hogy egyáltalán élet-ben maradjon.

Ekkor a lány megpróbálta a gyermekotthonban lévő iratok alapján megtalálni a családját, de nem jutott semmire. Egész gyer-mekkorából két kép maradt meg az agyában. Az egyik egy emlék: tót kér a varrógép mellett ülő édesanyjától. A másik, hogy az ebédlőasz-talnál ülnek a család tagjaival, de egyetlen arcra sem emlékszik. Csak egy sarkig tárt ajtóra, amely mögött az éjszaka sötétsége feketéllik, és ő egyedül maradt, az ajtó szárnya mögé bújva.142

VOLOGYA MOROZ IFJÚSÁGA

A XXI. század elejére közreadott titkos dokumentumokból143 ki-tűnően a „kuláktalanítás” és a „kolhozosítás” milliós letartóztatásai nyomán a hatóságok nem számoltak azzal, hogy a családtagok bosz-szút állnak szeretteikért. A szovjet hétköznapok atomizált világában ez nem is volt reális veszély – egészen az 1937-1939. évi terrorhullá-mig, amely az addig privilegizált közegben élő, képzett, gondolkodó rétegeket sújtotta. Ettől kezdve tűnik fel a korszak rendeleteiben – inkább a szavak mögül – a hatalom félelme a szüleik haláláért, bör-tönben és lágerekben átélt szenvedéseiért bosszúra szomjazó fiata-loktól.

Hogy mennyire nem volt alaptalan a veszélyérzet, azt illuszt-rálhatja a 17 éves moszkvai Vologya Moroz sorsa – egy a milliók kö-zül. A fiú 1922-ben született a szovjet Kereskedelmi Népbiztosság munkatársának családjában. Édesapja az 1920-as években a Cseka, majd a moszkvai pártszervezet funkcionáriusa volt, 1927-től pedig a Központi Végrehajtó Bizottság tagja. Két évvel később, mint a keres-

142 GYETYI 2002: 241-242. 143 MASSZOVIJE REPRESSZII 2004.

kedelmi dolgozókat tömörítő szakszervezet elnöke, hivatalból beke-rült a Kül- és Belkereskedelmi Népbiztosság kollégiumába.

Grigorij Moroz afféle vezető középkáder volt tehát, amikor a pártapparátus felső régióit sújtó „nagy tisztogatások” keretében a történelem fogaskerekei közé került. 1937-ben, 44 éves korában letar-tóztatták. 1937. szeptember 9-én a család előtt ismeretlen okból a fe-leségét, Fanni Kendel-Morozt is elhurcolták. A Különleges Tanácsko-zás határozata alapján 8 év lágerbüntetésre ítélték, mint „a nép ellen-ségének családtagját”.

Három fiúgyermek maradt a házaspár után: a 17 éves Szamuil, a 14 éves Vologya és a 8 éves Alekszandr. Az anya a lágerből kétség-beesetten próbálta megtudni, mi lett a gyerekeivel. 1938 márciusában értesítették, hogy a két kisebb a kujbisevi terület egyik gyermekott-honába került. Fanni Kendel-Moroz egyik kérvényt a másik után írta az NKVD illetékeseinek, a legidősebb sorsáról tudakozódva. A kö-vetkező év májusában hírt kapott róla. Mint kiderült, őt is, Vologyát is letartóztatták.

A szerencsétlen asszony másfél évig mindhiába igyekezett meg-tudni, miért kerültek börtönbe tizenéves fiai, és milyen ítéletet szab-tak ki rájuk. 1939 szeptemberében végül Lavrentyij Berija NKVD-főnökhöz fordult. Levelében arra hivatkozott, hogy a fiúk kitűnő ta-nulók, kifogástalan magaviseletű, jó gyerekek voltak. Nem követhet-tek el bűnt – bizonyára mint „családtagokat” vitték el őket. Pedig, ír-ta az asszony, „tekintettel a párt és személyesen Sztálin elvtárs utasí-tására, a gyerekeket semmilyen körülmények között nem szabad fe-lelőssé tenni az apjukért. A Vezérnek ez a többször is hangoztatott utasítása felhatalmaz engem, hogy mint anya, Önhöz forduljak, nép-biztos úr, s kérjem, vizsgáltassa fölül az NKVD moszkvai részlegében gyermekeim ellen emelt vádat.”144

Berijához írt levelében Fanni Kendel-Moroz értetlenségét fejezte ki amiatt, hogy Vologyát a moszkvai NKVD emberei tartóztatták le a távoli kujbisevi területen. Nem tudhatta, hogy szovjetellenes agitáció vádjával a különleges tanácskozás már egy évvel korábban 3 év javí-

144 GYETYI 2002: 287-288.

tó-nevelő munkatáborra ítélte az akkor még nem egészen 16 éves fi-út. Amint az 1957 februárjában kelt felülvizsgálati iratokból kitűnik, Vologya Morozt azzal vádolták, hogy gyermekotthoni társai előtt „megrágalmazta a szovjet hatalmi szerveket, és kifejezte együttérzé-sét a nép agyonlőtt ellenségeivel”.145

Noha a gyermekotthonban a fiú nem barátkozott senkivel, a vád valószínűleg igaz volt. (Előzetes letartóztatásban tett vallomásá-ban még az szerepel, hogy szülei letartóztatásai előtt sok barátja volt, köztük a neves pártvezető Jemeljan Jaroszlavszkij 2 fia, akik nyaranta a szomszédos dácsában nyaraltak.)

Naplófeljegyzéseiből ítélve Vologya Moroz rendkívül nehezen élte meg családja tragédiáját, és a saját, zsákutcába került sorsát. Kis társaitól eltérően ő nem a rossz élelmezésre, hanem a gyenge oktatás-ra, a tudatlan tanárokra panaszkodott. Mint Szamuil testvérének írta: „azt akarják, hogy elbutuljak, és ne tudjak harcolni a rossz ellen, vagyis ellenük. De ez a trükk nem fog sikerülni nekik! Az NKVD-s urak elszámították magukat. Harcolni fogok, kiabálni, telefonálni! Mindenütt beszélni fogok a kegyetlenségükről, az erőszakról! Már nem félek tőlük! Le a félelemmel!”146

A bátyjától kapott kódolt üzenetre, miszerint a család két nőro-konát férje letartóztatását követően ugyancsak elvitték, Vologya Moroz naplójában ilyen sorok jelentek meg. „Telhetetlen vadállatok! Hát még mindig nem elég nektek a sok áldozat? Megsemmisíthettek, rabolhattok, gyilkolhattok, de tartsátok észben, hogy elérkezik a le-számolás órája.”

A dührohamot olyan politikai elemzés követi, amely – ha az utókor majdnem az ezredfordulóig nem is tudott róla – valószínűleg 1938-ban sem állt egyedül a hatalmas birodalom megannyi börtöné-ben, koncentrációs táborában vagy gyermekotthonában született tit-kos feljegyzésekben, bizalmas beszélgetésekben. „Virul a hízelgés, a hazudozás, a rágalmak, a pletykák, a szóbeszéd és más piszkoskodá-

145 Uo. 289. 146 Uo. 291.

sok. Vajon miért? Mert alantas nép a miénk? Nem. Azért, mert alan-tas a gazemberek szűk köre, amely a hatalmat a kezében tartja.”147

A 16 éves fiú naplójában újragondolta a kirakatpereket, elemez-te a javában folyó bírósági leszámolásokban Lenin egykori közvetlen munkatársait ért képtelen vádakat. Egyre jobban átérezte az ország nemrégi vezetőinek a kivégzés előtt átélt tehetetlen, kiúttalan dühét, és újra azzal fenyegetette meg a hatalomnak „a lenini örökséghez méltatlan” urait, hogy ha a sok ezer ember keserűsége lávaként fel-tör, elmossa őket.

Vologya Moroz feljegyzéseit természetesen megtalálták, és a fi-út letartóztatták. Kihallgatása során meglepően határozottan tagadta, hogy szovjetellenes nézeteket vallana. De – legalábbis a gyakran két-séges hitelű jegyzőkönyv szerint – hajlandó volt „trockistának” és „buharinistának” nevezni magát. Levelei és naplója alapján a gyere-ket három év koncentrációs tábori kényszermunkára ítélték. Egy év-vel később a börtönben meghalt.

A család egyetlen életben maradt tagja, Szamuil Moroz, Sztálin halála után levélben próbált információt kapni öccse sorsáról. 1957. február 8-án „titkos” jelzéssel a szovjet legfelsőbb bíróság katonai kollégiumától azt az értesítést kapta, hogy az akkori törvények ér-telmében jogtalanul tartóztatták le Vologyát (ezért egy évvel idő-sebbnek tüntették fel a letartóztatási parancsban). Egyben bűncse-lekmény hiányára hivatkozva – időközben rehabilitált szülei után – „felmentették a vádak alól” a csaknem 20 éve halott fiút, és ügyét le-zárták.

AKI ÉLETBEN MARADT

1937-ben, amikor pártfunkcionárius édesapját elhurcolták, Aldona Volinszkaja 7 éves volt. A következő évben édesanyját is le-tartóztatták, mint „a nép ellenségének családtagját”. Három nappal később az egyedül maradt, rémült kislányhoz beállított néhány férfi.

147 Uo. 291-292.

Házkutatást tartottak, majd közölték a gyermekkel, hogy elviszik a nagymamájához.

De nem kérdezték meg tőle, hol lakik a néni. Bármilyen hihetet-len, de olyan volt a korszellem, hogy a kislány ebből megértette: le-tartóztatták. Néhány könyvet bepakolt egy táskába, köztük a családi fotóalbumot. Ezt azonban nem engedték magával vinni. Árvaházba került, amelynek pincéjében ujjlenyomatot vettek tőle, majd szemből és profilból lefényképezték.

Így kezdődött a 8 éves kislány rabélete. Amikor összegyűlt egy rakományra való gyermekfogoly, egy Misa bácsi nevű korbácsos NKVD-tiszt felügyelete alatt lágerbe vitték, amelynek barakkjaiban, szigorú börtönfegyelem mellett 500 fiú és lány lakott; valamennyien politikai elitéltek gyermekei. Az apró foglyok egymás között azt be-szélték: képtelenség, hogy ennyi „nép ellensége” legyen a Szovjet-unióban.

Őreiket megijesztette a lázadás lehetősége. Ezért a gyerekeket 30-40 fős csoportokban más hasonló intézményekbe küldték. „Ben-nünket, 38 társammal együtt elindítottak Novoukrainka városba, a kirovográdi területre”, emlékezett később Aldona. „Étlen-szomjan gyalogoltunk, amíg egy sötét, alacsony épülethez nem érkeztünk. Ez volt az étkező. Már kirakták a tányérokat, mindegyikben tucatnyi légy úszkált. Nem bírtunk hozzányúlni. Később, az állandó éhezés miatt azonban már akkor is megettük az ételt, ha valaki beleköpött.”

A tetves, ótvaros gyerekek jéghideg hálótermekben aludtak, ketten egy matracon, mocskos ruhájukkal takarózva. Havonta egy-szer vitték őket fürdőbe, és ha a szabályzat szerint járó jogukkal élve – szintén egyszer egy hónapban – írni akartak „a nép ellenségének családtagja” ítélettel tőlük sok ezer kilométerre lágerbüntetését töltő édesanyjuknak, akkor a nevelők hosszan, veszekedve igyekeztek le-beszélni őket a bűnös rokoni kapcsolat ápolásáról.

Aldona Volinszkaját a háború alatt társaival együtt a megszál-lók Németországba hurcolták, és egy ottani lágerben sterilizálták. Három évig kényszermunkát végzett. Végül amerikai csapatok sza-badították fel, Magdeburg környékén.

A szövetségesek jaltai megállapodása alapján azonban az ame-rikaiak kiadták a SZMERS-nek, a Vörös Hadsereg belügyi alakulata-inak, és a kislány újra szovjet börtönbe került. Szabadulását követő-en, 10 évvel kényszerű elválásuk után látta viszont a lágerből akkor kiengedett édesanyját. És fél évszázadon át, egészen a Szovjetunió összeomlásáig rettegésben élt, hogy bármikor újra a rendszer fogas-kerekei közé kerülhet.

KÜLFÖLDI GYERMEKFOGLYOK

A szovjet típusú államszocializmus gyermekáldozatai között külföldi állampolgárok is voltak. Többek között azoknak a görög partizánoknak a fiai és lányai, akiket a második világháború után szüleik szovjetbarát politikájának biztosítékául túszként tartottak a Szovjetunióban, foglyoknak szánt körülmények között,

Az 1947-1949. évi tömeges letartóztatások során, amikor a ható-ságok az egy évtizeddel korábbi „nagy tisztogatások” áldozatainak leszármazottait hurcolták el, a „spanyol gyerekek” közül is sokakat a GULAG-ra küldtek. A vád szovjetellenes agitáció, az ítélet 10-15 éves kényszermunka volt. Kolima Szarvasfarm nevű lágerében például egy egész közösségük raboskodott.148 Ugyanígy felhasználták a ható-ságok 1984-85 folyamán a szövetséges afganisztáni vezetők gyerme-keit is: tudatos eloroszosításukkal afféle janicsárokat neveltek belő-lük.

A de facto foglyul ejtett, elemi szabadságjogaiktól megfosztott gyermek- és fiatalkorú külföldiek a szovjet rendszer lefelé ívelő kor-szakában időről időre – legfelső szintű döntéssel, politikai bizottsági határozat nyomán – visszanyerhették szabadságukat, és repatriálhat-tak egykori hazájukba.149 Jóval lassabban, esetlegesebben haladt az igazságtétel a 18 éves koruk előtt börtönbe, koncentrációs táborba vagy – az ezekhez számos vonatkozásban hasonló szabályok szerint

148 ROSSI, J. 1987: 101. A Szovjetunióban felnőtt „spanyol gyerekek” közösségének a szocialista társadalomba beilleszkedésre képtelen tagjait az USA javára folytatott kémkedés vádjával küldték a GULAG-ra. SZOLZSENYICIN, A. 1993. 1: 106-107. 149 MOROZOV, B. 1998: 29-30.

működő – ifjúsági kolóniákba került szovjet állampolgárok esetében. Sokan nem élték meg azt a pillanatot, amikor tönkretett életük fejé-ben legalább jogi jóvátételt kaptak volna.

Ráadásul az orosz alsóházban, az állami dumában a politikai megtorlások áldozatairól a Jelcin-korszak kezdetén elfogadott 1991. októberi 18-i törvény csak a jogfosztottság pillanatában 16. életévüket betöltött személyek számára tette lehetővé az erkölcsi és anyagi kár-pótlást. Ezért a „GULAG gyermekeinek” a legalább jelképes igazság-tételért folytatott küzdelme azóta is tart.

Moszkva város tusinói kerületének bírósága 1998. október 16-án hirdetett például ítéletet Igor Bernakevics ügyében. Az 1930-ban szü-letett, tehát a per idején már 68 éves felperes politikai vádakkal el-hurcolt szülei letartóztatása után, 7 éves kisgyermekként nővérével együtt gyermekotthonba került. Apját kivégezték. Anyját lágerbe küldték, ahonnan 1946-ban szabadult. Az 1950-es években a szokásos „bűntett hiányában” indoklással a szülőket rehabilitálták. Az életben maradt családtagok azonban addigra már végleg elszakadtak egy-mástól. A családi közösséget nem lehetett újrateremteni, 20 év távol-létét, szeretethiányát pótolni. A moszkvai bíróság – 61 évvel az egy-kori kisfiú gyermekotthoni kényszerelhelyezése után! – ítéletében kimondta: mivel Bernakevicset 1946-ig szögesdróttal körülvett, ké-sőbb fegyveres őrség által is őrzött objektumban tartották, és kény-szermunkát végeztettek vele, vagyis „szabadságjogaiban adminiszt-ratív úton korlátozták, a felperes a politikai megtorlások áldozatai-nak rehabilitálásáról hozott törvény hatálya alá esik”.150

Francis Fukujama érdemtelenül híressé vált elméletével szöges ellentétben tehát a történelemnek mindmáig nincs vége. A mi tájain-kon egészen bizonyosan nincs.

150 MEMORIAL 1999/12. A törvényt 1991. október 18-án fogadták el az állami du-mában, az orosz alsóházban.

ÚT A GULAGRA: EMBER VOLTÁL, FOGOLY LETTÉL

(FOTÓK)

A hírhedt „fekete varjú”: a terror éveiben éjszakánként az emberek reszketve fi-

gyelték, nem az ő házuk előtt fékez-e. A világháború után „Kenyér”, „Hús” felirattal cirkáltak a városokban.

Előfordult, hogy ki se engedték a letartóztatottakat: a lezárt kocsiban, a kipufogó-

csövön bejuttatott gázzal végeztek velük.

A „nép ellenségeinek” bűnét bizonyító irattengerre éppúgy nem volt szükség a ha-lálos ítéletek meghozatalához, mint a tömegtüntetésekre. A hatóságok azonban

pénzt és fáradságot nem kímélve biztosították ezt is, azt is.

A kivezényelt, mosolygó felvonulók a plakáton olvasható felirat szerint azt követe-lik, hogy „likvidálják a módos parasztságot mint osztályt”.

Azt 1930-as évek elejéig így zajlottak a politikai perek. A több millió paraszttal „kuláktalanítás” címén végrehajtott leszámoláshoz azonban már nem volt szükség

ilyen bonyolult eljárásra.

A lágerkapu felirata: „A Szovjetunióban a munka becsület és dicsőség dolga”. A náci koncentrációs táborok hírhedt „Arbeit macht frei” feliratával szemben arról

nem esik szó, hogy fel is szabadítana…

A rabokat itt a „Dicsőség a nagy Sztálinnak!” felirat fogadja.

Őrtornyokkal volt tele a hatalmas ország…

A jól végzett munka nyugalma az arcokon: a politikai rendőrség tisztjei csoportos kivégzés után. Mögöttük a friss tömegsír.

Szinte minden egykori szovjet nagyváros határában volt ilyen.

Az egyiptomi piramisok építése óta tudjuk, hogy a rabszolgamunka csak vesztesé-ges lehet. Mégis akadnak Magyarországon. Akik „a GULAG gazdasági hasznáról”

elmélkednek.

ÉLET A GULAGON

KOLIMA KRÓNIKÁSA: VARLAM SALAMOV

„Salamov lágertapasztalata keserűbb és hosszabb volt, mint az enyém, s én tisztelettel ismerem el, hogy nem én, hanem ő hatolt le az elállatiasodás és a reményvesztettség legfenekére, ahová egész lá-geréletünk örvénye szívott valamennyiünket.”1

Alekszandr Szolzsenyicin

∙

A GULAG leghíresebb krónikaírója egy olyan sorstársáról vetet-te papírra a tőle szokatlanul elismerő szavakat, aki évtizedeket töltött a szovjet koncentrációs táborokban, és a sztálinizmus kései, elgyötört áldozataként 1982-ben halt meg egy moszkvai elmegyógyintézetben.

Kortársunk volt tehát, egészen a rendszerváltásig mégis szinte teljesen ismeretlen Magyarországon. Az 1960-as évek szovjetunióbeli látszatliberalizmusa lehetővé tette volna, hogy legalább a lágerben született verseit megismerjük. Ám akkoriban ezeket háttérbe szorí-totta az újonnan felfedezett – egyébként régen kivégzett – szovjet

1 SZOLZSENYICIN, A. 1993. 2: 231. A Varlam Salamovról szóló tanulmány első változata még az 1980-as évek közepén készült, amikor sem a Szovjetunióban, sem Magyarországon nem volt könnyű az íróval kapcsolatos információhoz jutni. Há-lával emlékezem a GULAG-túlélő Galina Voronszkajával, Salamov régi barátjával folytatott moszkvai beszélgetésekre és az író özvegyének segítségére, aki a gondo-zásomban megjelent első magyarországi Salamov-kötetért köszönetül elhozta Bu-dapestre elhunyt férje akkor még kiadatlan műveit.

írók prózája. Az ő életművük pedig, a dolog természetéből fakadóan, főleg a mindmáig hőskornak tekintett 1920-as évekhez kapcsolódott, minthogy a következő évtized elejétől vagy „az írástudók árulás ára”, vagy hallgatásra kényszerültek esetenként egymás után erre is, arra is.

A szovjet koncentrációs táborokról így főleg Alekszandr Szol-zsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című elbeszéléséből, közvetve Anna Ahmatova Rekviemjéből tudtunk. Nyikolaj Pogogyin Magyar-országon nagy sikerrel játszott színdarabját, az Arisztokratákat – amelyben az átnevelt lágerlakók a nyílt színen boldogan dalra fa-kadnak az ideológiai újjászületés mámorában – és a sekélyes propa-gandairodalom ehhez hasonló alkotásait, említeni sem érdemes.

A szovjet rendszer összeomlásának éveiben, egy évtizeddel Varlam Salamov első Nyugaton kiadott orosz nyelvű kötete után, a moszkvai irodalmi folyóiratokban egymás után bukkantak fel az egykori GULAG-fogoly kolimai elbeszélései. Az írónak a dallamos nevű, ám annál félelmetesebb, 125 lágert magában foglaló NKVD-birodalomban megélt személyes tapasztalatairól szóló, mintegy 200 történetéből egy nagyszabású mű körvonalai bontakoznak ki.

A VOLOGDAI PÓPA FIA

De ki volt Varlam Salamov? Az 1907-ben született író életének külső eseményeit a rendkívüli kor határozta meg, amelyben felnőtt. Tetteiben azonban – főleg mindabban, aminek megtételére később nem vállalkozott –, legtöbb nemzedéktársánál meghatározóbbnak bizonyult a családi háttér.

Salamov apja ugyanis pap volt. Félig zürjén származék, papok, sámánok fia. Kortársai szerint egy kicsit sámán maga is. Rendkívüli tehetség, aki – visszautasítván a hittudományi akadémián számára felajánlott helyet – tanítónő feleségével az Amerikai Egyesült Álla-mokba ment, pravoszláv misszionáriusnak, 12 éven át hirdette az igét az Aleut-szigeteken. Az 1905. évi forradalom hírére, a szabad saj-tó, a lelkiismereti szabadság reményében visszatért Oroszországba. Az északi Vologdában telepedett le, amelynek nagy történelmi és egyházi hagyományai mellett harmadik meghatározó jellegzetessé-

gét az adta, hogy hagyományosan a politikai száműzöttek városa volt.

A negyedik Vologda, Varlam Salamov kései önéletrajzi regényé-nek címe annak a kisvilágnak a története, amely a nyolcadiknak – már Oroszországban – született legkisebb fiút formálta. Ebben a vi-lágban az apa játszotta a meghatározó szerepet, aki egy általa fel-szentelt Rembrandt-reprodukció, egy Krisztus-kép előtt imádkozott, világias szentbeszédeket mondott, és az ismétlődő zsidópogromok városában elvitte fiát a zsinagógába, hogy lássa azokat az embereket, akik a keresztényeknél hamarabb rátaláltak az egyetlen Istenre.

A maga módján a pópa összes gyereke fellázadt az autoriter személyiség ellen. A legnagyobb fiú még újsághirdetésben is közzé-tette, hogy megtagadja „klerikális” apját.2 A későbbi író is nehezen viselte, hogy az idős férfi beleavatkozott élete minden mozzanatába, és 1924 szeles, esős őszén ő is becsukta maga mögött a szülői ház nagykapuját, amelyen korábban ki-be járnia sem volt szabad.

Az apa elleni lázadás Salamov későbbi életében a bolsevizmus tombolása közepette sorsukra hagyott szülök miatti kínzó lelkiisme-ret-furdalásban, s egyszersmind heves ateizmusban szublimálódott. Később, a lágerben ugyan a vallásos emberek keltették benne a leg-nagyobb tiszteletet, ám számára a hit nem nyújtott vigaszt. „A vallás-talanság, amelyben egész tudatos életemet leéltem, nem engedte, hogy kereszténnyé váljak (…) Családunk növekvő gondjai közepette az én tudatomban Isten számára nem maradt hely. S büszke vagyok rá, hogy hatéves koromtól 60 éves koromig nem folyamodtam a se-gítségéhez, sem Vologdában, sem Moszkvában, sem a Távol-Észa-kon.”3

BOLDOG DIÁKÉVEK

Egy pópa fiának az 1920-as években semmi reménye nem volt a továbbtanulásra. Varlam Salamov ezért elszegődött cserzőmunkás-nak egy moszkvai bőrgyárba, és csak három évvel később, már fizi-

2 SALAMOV, V. 1994: 44. 3 SALAMOV, V. 1994: 171.

kai munkásként, jelentkezett az egyetem jogi karára. Később keserű-en emlékezett arra, hogy a felvételi előtt apja egész éjszaka térden állva imádkozott Vologdában…

A húszéves fiatalembert eseménydús diákélet várta az egyete-men és a kollégiumban, a mindig felbolydult, jókedvűen nyüzsgő „Cserkasszkán”. S még sokkal inkább a főváros lázas politikai életé-ben, ahol mindennap választania kellett: Nyikolaj Buharin előadását hallgassa-e meg vagy a varázslatos szónok Lev Trockijét? Valamelyik illegális anarchista kör ülésére menjen-e, vagy Vszevolod Mejerhold színházába, ahol a rendező Bugyonnij-sapkában, pisztollyal a kezé-ben játszott elő? Egy Fourierről szóló előadásra, vagy a párizsi kom-mün még élő, agg résztvevőjével szervezett találkozásra siessen? Ol-vassa heves, kamaszos rajongásának tárgya, Larisza Rejszner, a korán meghalt szép forradalmárnő írásait? Vagy vegyen részt Anatolij Lunacsarszkij népbiztosnak és Alekszandr Vvegyenszkijnek, az orto-dox megújulási mozgalom radikális vezetőjének vitáján, amely arról szólt, hogy Isten volt-e Jézus vagy sem?

A lázas, pezsgő diákélet nem tartott sokáig. A Lenin Végrendelete című illegális kiadvány munkálataiban való részvétele miatt Varlam Salamovot 1929. február 19-én letartóztatták. A már nagyon beteg pártvezető végakaratát tartalmazó dokumentum – amelyben Lenin bírálta Trockijt és óvta az országot az erőszakos, agresszív Sztálin uralmától – a szovjet korszak legvégéig államtitoknak számított. Ha valaki csak annyit mondott baráti körben, hogy ilyen végrendelet egyáltalán létezik, ezzel máris elkövette az „ellenforradalmi cseleke-det” bűntettét.

„A VISERAI RÉSZLEG”

Amint láttuk, a szovjet büntető-megtorló rendszer már a bolse-vik uralom első napjaitól működött, és a proletárhatalomnak neve-zett országlás megszilárdulásával párhuzamosan szigorodott. Vi-szonylag korán megjelentek jogtörténeti kuriózumnak számító, irra-cionális elemei is. Ilyen volt az a paragrafus, amelynek alapján a fia-tal, lelkes moszkvai diákot, az új világ odaadó hívét örökre kiemelték a civil társadalom normális szféráiból. A szovjet legfelsőbb bíróság

1928. január 2-i határozatával ugyanis annyira kiszélesítette az ellen-forradalmi tevékenység fogalmat, hogy gyakorlatilag mindenkire al-kalmazhatóvá vált. A feltételezett szándékot, illetve annak – szintén csak feltételezett – társadalmi veszélyességét is ellenforradalmi csele-kedetnek minősítették,

Az egy hónapos vizsgálati fogságot Salamov magánzárkában töltötte a moszkvai Butirki börtönben, amely 1917 előtt is a politikai foglyok börtöne volt, és így hatalmas könyvtárral rendelkezett. A nagy kiadók ugyanis a cári korszakban minden könyvből automati-kusan – és ingyen – küldtek oda egy példányt.

Kihallgatások során Salamov, aki nem akarta magával rántani a Lenin-végrendelet létezéséről vele beszélgető társait, megtagadta a vallomástételt. 3 év koncentrációs táborban letöltendő büntetésre ítél-ték. A Szolovki 4. számú viserai részlegébe került. Megismerte és meggyűlölte a lágerek természet- és emberellenes világát, amely zártsága, titkossága és az olcsó munkaerő – nem utolsósorban pedig az általa keltett össztársadalmi félelem – révén kezdettől a sztáliniz-mus egyik legfontosabb támaszát jelentette.

A fiatal elítélt már 1929-ben, a XVI. pártkonferencia alkalmából meghirdetett amnesztia kapcsán kérte szabadlábra helyezését. Para-dox módon ezt azért nem teljesítették, mert Salamov nem volt párt-tag – az amnesztia ugyanis csak az Oroszországi Kommunista (bol-sevik) Párt tagjaira vonatkozott. Csupán 1931-ben, egy zajos „átneve-lési kampány” – valójában az akkor éppen OGPU-nak nevezett poli-tikai rendőrségének a lágerek tehermentesítésére indított akciója – keretében engedték ki. Salamov ekkor a berjoznyikovói vegyi kom-binát egyik irodájában kapott munkalehetőséget (és a vele járó élel-miszerjegyet). Abban a gyárban dolgozott tehát, amelyet – még el-ítéltként – maga is épített.

1932-ben engedélyezték visszatérését Moszkvába. A több millió ember deportálásával végrehajtott „teljes kollektivizálással” – vagyis a parasztok kolhozba kényszerítésével-, a már javában tomboló uk-rajnai és Kubany-vidéki éhínséggel a háttérben, de mégiscsak az új-rakezdés érzésével. A városokban az emberek nagy része valamilyen szinten érzékelte a sztálini korszak első és egyetlen „liberális” perió-

dus át, amely 1934. december 1-éig, Szergej Kirov leningrádi pártve-zető meggyilkolásáig tartott.

A politikai és társadalmi változásokban kinek-kinek csak sze-mélyes tapasztalatai, közvetlen környezetének benyomásai jelenthet-tek támpontot. Amit a XXI. század elején nagyon nehéz megérteni: a szovjet emberek az őket körülvevő információs vákuumban nem tudták – a főleg találgatásokra utalt tájékozottak is csak homályosan sejtették –, mi folyik az országban.

AZ 58. PARAGRAFUS, ALULNÉZETBŐL

Salamov Moszkvában írni kezdett. Cikkei, tárcái jelentek meg. Régóta az éhhalál szélén vegetáló, vak apja, majd anyja halálával, sa-ját családja megalapításával, a társadalmi, sőt irodalmi beilleszkedés gondjaival eltelt időszak alig öt esztendeig tartott. 1937. január 13-án az írót újra elhurcolták. Feltehetőleg a régi vád alapján, de ezúttal „KRTD” indoklással, öt év javító-nevelő munkatáborban letöltendő büntetésre ítélték.

Ebben a képtelenségben jól tükröződik a sztálini megtorlások logikája. A Szovjetunióban egymást sűrűn váltó népbiztosok, 1936-ig Genrih Jagoda, 1936 és 1938 között Nyikolaj Jezsov, 1939-től pedig Lavrentyij Berija nevével fémjelzett – sőt szembeállított – vészkor-szakokban ugyanis mindvégig töretlen lendülettel folyt a büntető-megfélemlítő rendszer társadalmi, ideológiai, intézményi, sőt jogi alapjainak megteremtése. Az említett „liberális” korszakban, 1932. augusztus 7-én például az állami tulajdon elleni vétségért bevezették a halálos ítéletet. Ez már nem a potenciális ellenzék néhány tíz- vagy százezer tagját érintette, hanem milliókat. Ettől fogva ugyanis az ara-tás után a szántóföldeken maradt maroknyi gabonaszem összeszedé-séért is halálra vagy hosszú koncentrációs tábori büntetésre ítélhettek bárkit. És számos ilyen esetről maradtak is fenn adatok. A GULAG magyar foglyai is találkoztak a családtagjaikat az éhhaláltól ily mó-don megmenteni próbáló rabokkal.4

4 Ld. erről Keményfi Béla szavait a vele készült beszélgetésben, e könyv 236. olda-lán.

Az 1920-as évek végétől a hatalmas országban egyenletesen nőtt az elítéltek száma. Az erőszakos kolhozosítást kísérő tömeges le-tartóztatások nyomán 1931/1932-ben kétmillióra becsülték a foglyok számát. 1933 és 1935 között öt-, a következő két évben hat-, majd nyolcmillió ember élt a börtönökben és a lágerekben.

A tömeges megtorlásokból fakadó feladatokkal a bíróság in-tézményrendszere képtelen volt megbirkózni. A leszámolások kivite-lezésére új és a biztonság kedvéért a normális jogrendszeren kívül ál-ló – szervezetet kellett létrehozni a leszámolásokhoz. Varlam Salamov második perében így már az 1934. július 10-i és november 5-i rendeletekkel létrehozott Különleges Tanácskozás járt el. A testület létrehozását a végrehajtó hatalom képviseletében a Központi Végre-hajtó Bizottság és a Népbiztosok Tanácsa rendelte el. A Mihail Kali-nyin államfő által aláírt dokumentum az eredeti rendeletet máris módosító november 5-i határozatában újra felhatalmazza a Belügyi Népbiztosságot „a társadalmilag veszélyesnek” ítélt személyekkel szemben történő eljárásra. A közelebbről meg nem jelölt indokok alapján elítélt foglyokra ekkor még viszonylag enyhe ítélet meghoza-talát írták elő. A külföldi állampolgárokat az országból való ki-utasítással, a belföldieket 5 évig terjedő száműzetéssel vagy – súlyo-sabb esetben – ugyancsak 5 év koncentrációs tábori kényszermunká-val lehetett büntetni.5

A Különleges Tanácskozásnak a létrehozásáról kiadott 1934. novemberi rendelet értelmében négy tagja volt: a szovjet belügyi népbiztos, az Oroszországi Föderáció Belügyi Népbiztosságának képviselője, az országos rendőrparancsnok helyettese, valamint an-nak a szovjetköztársaságnak a helyettes belügyi népbiztosa, amely-ben a bűncselekményt elkövették.6 Így rendelkezett az eredeti doku-mentum. A fennmaradt emlékezések és az azok nyomán készült tör-ténettudományos munkák viszont egészen más összetételt emleget-nek. Többek szerint az 1953 szeptemberéig működő testület elnöke a belügyi (később: államvédelmi) tárca irányítója volt, két tagja pedig a

5 GULAG 2002: 94. 6 Uo.

népbiztos (1946-tól miniszter) két munkatársa.7 Ez irracionális felál-lásnak látszik egy földrésznyi birodalomban, amelynek egymástól több ezer km-re lévő pontjain száz- és százezer ember felelősségre vonására készültek. A rendelet tehát arról tanúskodik, hogy a politi-kai leszámolások elkülönített struktúráját a hatalom kezdettől a köz-pontban, egy kézben akarta tartani.

A szándék csak részben valósult meg. A Különleges Tanácsko-zás nevében általában egyetlen ember ítélkezett. A néhány perces négyszemközti „tárgyaláson” a vádlott nem kérhetett ügyvédi segít-séget, és a verdiktet nem fellebbezhette meg. A halálra ítélteket né-hány órán belül agyonlőtték.

A Különleges Tanácskozás azonban nem csak rövid, formális tárgyalásokat tartott. Mindmáig kevesen tudják, hogy – az 1930-as években a hatalomgyakorlás likvidálási módszerévé vált kivégzési listákhoz hasonlóan – esetenként tömeges ítéleteket is hozott. A kül-földi állampolgárként szovjet koncentrációs táborba került Jacques Rossi GULAG-enciklopédiájának a Különleges Tanácskozásról szóló szócikkében felidézi, hogy egy ízben a grémium egyetlen ítéletében elmarasztalt 600 politikai elítélttel együtt szállították őt a GULAG lá-gereibe.8

Az élet és halál uraként működő testület hamar „önjáróvá vált”. Hiszen működését csupán két határozat szabályozta, és a politikai akarat végrehajtásán kívül tevékenységét semmilyen testület nem el-lenőrizte. Az 5 évben maximált büntetést így rövid idő múlva felvál-tották a 8-10 éves GULAG-ítéletek, „a jezsovi korszakban” pedig ál-talánossá vált az eufemisztikusan.,legsúlyosabb büntetésként” emle-getett agyonlövetés.

A különböző források szerint az ügyek 75-90%-a tartozott a Kü-lönleges Tanács hatáskörébe. Akinek ügyét ez a testület tárgyalta, az a „normális” jogrendszerben elítélt raboktól eltérően, büntetésének letöltése után eleve nem kerülhetett szabadlábra: automatikusan újabb „időtartamot” kapott. Erről mindig Moszkvában döntöttek, és

7 ROSSI, J. 1987: 256-257. 8 ROSSI, J. 1987: 256.

az érdekeltekkel utólag – a gyakran több ezer kilométerre fekvő lá-gerben – közölték.

Varlam Salamov esetében erre 10 hónappal az ötéves büntetés lejárta után került sor. Akkor, amikor a szerencsétlen fogoly minden reggel arra ébredt a barakkban, hogy ma szabadul.

Magyarázatra szorul a fiatal író ítéletében szereplő furcsa rövi-dítés, a KRTD is. A Szovjetunióban ekkor már a büntető törvény-könyv 58. cikkelyének pontjait jelölték számok helyett betűvel. Ezek voltak a politikai bűncselekmények. Minthogy pedig – szemben a mai „GULAG-relativizálóknak” a mások szenvedéseit cinikusan le-kicsinylő bűvészkedésével – 1926 és 1938 között állítólag 16 millió embert vontak felelősségre az 58. törvénycikk alapján, a betűszók a kor rettegett kulcsszavaivá váltak. Varlam Salamov elbeszéléseiben éppoly egyezményesen, magyarázatra nem szoruló, közismert fo-galmakként szerepelnek, mint a magyar GULAG-túlélőkkel folytatott beszélgetésekben. Már csak ezért is érdemes megismerkedni a leg-gyakrabban említett kifejezésekkel:

� KRTD (kontrrevoljucionnaja trockisztszkaja gyejatyelnoszty) – ellenforradalmi trockista tevékenység,

� KRD (kontrrevoljucionnaja gyejatyelnoszty) – ellenforradal-mi tevékenység,

� KRA (kontrrevoljucionnaja agitacija) – ellenforradalmi agitá-ció,

� ASZA (antyiszovjetszkaja agitacija) – szovjetellenes agitáció,

� CSSZIR (cslen szemji izmennyika rogyini) – egy hazaáruló családtagja,

� PS (podozrenyije v spionazse) – kémgyanús személy,

� SZOE (szocialno-opasznij element) – társadalmilag veszélyes elem,

� SZVE (szocialno-vrednij element) – társadalmilag kártékony elem stb.

KOLIMA, A LÁGERBIRODALOM TERMÉKE

Varlam Salamovnak 1937-ben a KRTD jutott, noha soha nem rokonszenvezett Trockijjal. Később még az ASZA-ban is része lett. Az ítélet mindkét alkalommal koncentrációs tábori kényszermunkát szabott meg számára büntetésül. A láger neve – az 1917 után használt „koncentrációs tábor” kifejezés helyett – ekkor már javító-munkatá-bor volt. Három fajtája létezett:

� – javító-nevelő kolóniák a kisközbűntényesek és az apróbb hivatali vétséget elkövető elítéltek számára,

� – nagy befogadóképességű lágerek az ország központi terü-leteitől távol eső vidékeken, rendkívül szigorú őrizet és drá-kói feltételek közepette, „a társadalomra veszélyes elemek” számára. Mindenki idekerült, akinek ügyét a Különleges Ta-nácskozás tárgyalta, illetve akit – akár a bíróság, akár a jog-rendszeren kívül működő grémium – az 58. törvénycikk alapján ítélt el,

� – szigorúan elzárt büntetőlágerek az olyan elítéltek számára, akik megsértették a láger rendjét.

Kolima, ahová Varlam Salamov többhetes szárazföldi, majd tengeri utazást követően 1937. augusztus 12-én megérkezett, hogy elkezdje újabb ötéves büntetése letöltését, a második és harmadik tí-pusú lágerkomplexum keveréke volt. Tevékenységét a Dalsztroj (Ke-let-Szibériai Építkezés) nevű hatalmas állami nagyvállalat irányította. Ezt a Belügyi Népbiztosság kizárólagos felügyelete alatt, azzal a fel-adattal hozták létre az 1920-as évek végén, hogy a féleurópányi terü-leten termelje ki az ország nagyszabású iparosításához elengedhetet-len aranyat, amelynek exportbevételéből a szovjet vezetés modern ipari gépparkot akart vásárolni. A feladatot bármilyen áron végre kellett hajtani, nem kímélve a bőségesen rendelkezésre álló emberéle-tet.

Hihetetlen lendülettel indult meg a munka. A Kolimára irányí-tott rabok számáról sokáig szinte semmit nem tudott a világ. Annyit azonban a helyi választási névjegyzékekből tudni lehetett, hogy 1926-1939 között 23-szorosára nőtt a szabad lakosok száma. A kiter-

melt arany és szén mennyisége állandó terjeszkedésre késztette a Dalsztrojt. Salamov odakerülése idején a nagyvállalat már 125 lágert működtetett, közülük 80 kifejezetten az arany- és szénbányákat látta el munkaerővel.

Egy-egy lágerben két- és tízezer fő között volt az elítéltek szá-ma. A mínusz 40-50 fokos fagyban naponta 12-16 órát dolgoztak, 40 dekás kenyérfejadaggal, délben és este híg levessel meg kásával. Ha-talmas sátrakban laktak, amelyeket zsúfolásig megtöltöttek a három-emeletes telepriccsek, vagyis a köz nélkül, szorosan egymáshoz szö-gelt, hosszú deszkák, amelyeken csak szorosan egymás mellett, ál-mukban együtt fordulva fértek el rabok.

A sátrakat egyetlen apró kályha fűtötte, és a szó szoros értelmé-ben élet-halál kérdése volt, hogy egy fogoly milyen távolságra fek-szik tőle. A milliárdnyi tetű, a skorbut, a lágervilág igazi urainak, a közbűntényeseknek az őrség által is ösztökélt szadizmusa, a fizikai bántalmazások következtében, de mindenekelőtt a megfeszített munkát kísérő alultápláltság következtében a Kolimára érkező elítél-tek egyharmada már az első évben meghalt. Az ezt megelőző, végel-gyengülésre emlékeztető fizikai és pszichés állapotban lévő elítéltet a lágernyelv „dohogyjagá”-nak, vagyis a végső pontig eljutott, kiké-szült embernek nevezi.9 Salamov több elbeszélést is írt társai haldok-lásáról. A legmegrendítőbbet Cherry brandy címen, cenzúrától való fé-lelme miatt a költő megnevezése nélkül, de nyilvánvalóan Oszip Mandelstamról.

A VESZTESÉGEK

A hatalmas régió a szárazföldről (lágernyelven a Nagy Földről) megközelíthetetlen volt az áthatolhatatlan tajga miatt. Ezért délről, az Ohotszki-tengeren szállították a Dalsztroj utánpótlását. Előbb Vla-gyivosztokból, majd – a háború kitörése után, amikor a várost hadi-kikötővé minősítették – a közeli Nahodkából érkeztek a hajók a 80.000 elítélt befogadására épített tranzitlágerbe, Magadanba, a tér-ség fővárosába.

9 A halál előtti állapotnak „A haldoklók” címen külön fejezetet szentel APPLE-BAUM, A. 2005. 1: 612-627.

A forgalomban részt vevő hajók száma, a hajózási idények ada-tai, a Lloyd biztosítótársaság iratai alapján az emberveszteség tekin-tetében ma azt a becslést tekinthetjük mérvadónak, amely szerint „legforgalmasabb” időszakában, 1937-1941 között, egymillió fogoly került Kolimára. A Dalsztroj építése másfél évtized alatt összesen mintegy 3 millió emberéletet követelt.

„Kolima”, írta Mihail Geller a Salamov-elbeszélések első orosz nyelvű kötetét útjára bocsátva, „nem a pokol volt. Legalábbis a szó vallási értelmében nem. A pokol az igazság győzelme, Kolima ezzel szemben az abszolút rossz diadala volt.”10 A magyar olvasó feltétele-zett asszociációját megerősítheti a felirat, amely a Dalsztroj lágerei-ben várta az odaérkező foglyokat, a kapuban: „A munka becsület, di-csőség és hősiesség dolga.” Arról azonban, hogy fel is szabadítana, nem esett szó.

Az elbeszélések alapján fő vonalaiban rekonstruálható, mi tör-tént az íróval az után, hogy a magadani tranzitlágerből az Északi Bá-nyaparancsnokság 3.000 elítéltet foglalkoztató Partizán bányájába ke-rült, ahol az egyik legmagasabb halálozási arányszámot regisztrálták. 1938 decemberéig dolgozott itt. Akkor visszavitték Magadanba, hogy mint egykorvolt joghallgató, a lágerbirodalom egyik újabb nagysza-bású perének vádlottja legyen.

Salamov a Jogászok összeesküvése című elbeszélésében és Rövid életrajz című írásában is megemlítette: mielőtt a jogászpert lezárták, vagyis a letartóztatott elítélteket (!) agyonlőtték volna, a pert – éber-ségének bizonyítására – kiagyaló NKVD-tisztet, Sztyebnyov kapi-tányt lefogták, és kivégezték. Mindenkit szabadon engedtek, akit ő tartóztatott le. Ez azt jelentette, hogy visszavitték őket kényszermun-kára.

A biztos halál torkából megmenekült író a magadani tranzitlá-ger tífusz-karanténjában ocsúdott fel. Csak 1939 áprilisában, meg-rokkanva, „kikészülve” vitték vissza a bányába. De nem arany-, ha-nem szénbányásznak.

10 SALAMOV, V 1989: 19.

Kolimán időközben véget ért a Garanyin ezredes nevével fém-jelzett korszak, amelynek során a nyilvánosan felolvasott, többezres listák alapján folytatták a kivégzéseket.11 Az ország azonban a köz-nyelvben „véres kezű törpeként” emlegetett Jezsov uralma alatt élt, s ez megmutatkozott a GULAG koncentrációs táboraiban éjjel-nappal dolgozó belügyi nyomozók lázas tevékenységében. Kis híján Salamov is a rendszer fogaskerekei közé került, de az írónak sajátos módon éppen egy NKVD-tiszt mentette meg az életét. A szeme láttá-ra tépte össze a peranyagot, ahogyan a lágerben mondták, „a dosszi-ét”. Ezt az esetet Varlam Salamov később Kézírás című novellájában örökítette meg, valós végkifejletével együtt. „A nyomozótiszt dara-bokra tépte a dossziét, és a papírcsomót begyömöszölte a kályhába. Még világosabb lett. Kriszt semmit nem értett. És a nyomozótiszt, anélkül, hogy Krisztre pillantott volna, azt mondta: »Mind egy kap-tafára csinálják. Nem értik, mit tesznek, de nem is érdekli őket.« És keményen Krisztre nézett:

– Folytatjuk a diktálást. Írja?

– Írom – mondta Kriszt. És csak évek múltán értette meg, hogy ez az ő dossziéja volt,

Sok társát agyonlőtték. Agyonlőtték a nyomozótisztet is. Kriszt azonban még mindig élt, és néha, legalább néhány évenként egyszer eszébe jutott a lángoló dosszié, a nyomozótiszt elszánt ujjai, amint széttépik a dossziéját. A pusztulásra ítéltnek nyújtott ajándékként at-tól, aki az ítéletet meghozza.”12

Salamov 1940 őszéig dolgozott a Fekete-tónál, 14 órás műsza-kokban.

Ekkor bezárták a bányát, mert nem találtak benne szenet. Az el-ítélt innen – azt hitte, büntetésének utolsó hónapjaira – az észak-kolimai Arkagala szénbányába került. Örült, mert nem mínusz 50 fokban, külszíni fejtésen, hanem a bánya mélyén kellett dolgoznia. Az őrség nem nagyon verte a rabokat, be se igen merészkedett a vája-tokba.

11 Erről ld. még SZOLZSENYICIN, A. 1993. 2: 141-143. 12 SALAMOV, V 1989: 225.

Arkagalában érte az írót a háború kitörésének híre. Ezer és ezer más rabtól eltérően ekkor már nem volt olyan naiv, hogy önként je-lentkezzen a frontra, s ettől remélje a szabadulást. Valamennyi „KRTD”-s, aki így tett, előbb-utóbb megkapta a végzést, hogy a há-ború befejezéséig büntetése lejárta esetén sem szabadul. Salamovnak is a kezébe nyomtak egy ilyen végzést. Ha belegondolunk, akár még érthető is: a hatalom nem kockáztathatta meg, hogy fegyvert adjon azok kezébe, akiket ártatlanul elítélt.

AZ ÉLETMENTŐ FELCSERTANFOLYAM

Az író így kimaradt az orosz nép tudatát oly hosszú időre meg-határozó második világháborúból. Ez a téma legfeljebb olyan hűvö-sen, érezhető távolságtartással talált utat a műveiben, mint hogy „Be-rija Hitlert utánozta, de túlszárnyalta őt cinizmusban”, Tanfolyam cí-mű művében ki is mondta: „Harminchét óta majdnem 10 évet ültem börtönben, lágerben, újságok nélkül, könyvek nélkül. És semmit nem tudtam azon kívül, hogy volt egy háború, amely véget ért…”13

Mielőtt azonban véget ért volna, Salamovot még kétszer letar-tóztatták a lágerben. Először Dzselgalába, egy „harmadik típusú” büntetőtáborba szállították. Ez Kolima ún. különleges övezete volt, amelyet az író később a sztálini Dachaunak nevezett. 1943-ig az otta-ni aranybányában dolgozott. Akkor újabb 10 év kényszermunkára ítélték, mint „megrögzött trockistát és a nép ellenségét” – más forrá-sok szerint mint olyan embert, aki az orosz irodalom klasszikusának nevezte az emigrációban élő, 1933-ban irodalmi Nobel-díjjal kitünte-tett Ivan Bunyint.

A vád ASZA volt, vagyis szovjetellenes agitáció. Ez a tény a Bunyin-változatot erősíti. Emellett szól az is, hogy Salamov megőriz-te az utókor számára a feljelentő, egy ismert moszkvai irodalmár, David Zaszlavszkij nevét.

Bányamunka és kórházi ápolás, „kikészülések” és újrakezdések váltogatták egymást az elítélt életében. Azután megtörtént a csoda: a Nyugati Lágerparancsnokság egy jóindulatú orvosának közbenjárás-

13 SALAMOV, V. 1989: 169.

ára beiskolázták a GULAG-foglyok értékrendjében a megtestesült paradicsomnak tekintett 23. km-nél, Magadan közelében indított fel-csertanfolyamra.

Mind a tanári kar, mind a hallgatóság nagyrészt „ötvennyolca-sakból” került ki. Valamennyien régóta elszoktak a tanítástól és a ta-nulástól, de megindító komolysággal, elszánt hivatástudattal készül-tek „a beteg embernek, ráadásul a beteg fogolynak, méghozzá a be-teg kolimai fogolynak nyújtott segítség nagy feladatára”.14 Salamov 8 hónapot töltött a tanfolyamon. Ez az idő és a megszerzett egészség-ügyi képesítés mentette meg az életét.

A gyógyítás pedig az életnél is többet: az emberi méltóság visz-szaszerzését jelentette számára. 1951-ben végre szabadlábra helyez-ték, de – hogy is lehetett volna másképp ebben az irracionális világ-ban – a szabadsággal együtt örök életére szóló röghöz kötéséről is ér-tesítették. Minthogy nem hagyhatta el Kolimát, egy apró jakutföldi településre költözött.

Gyógyított és a lágerbarakkok, a fegyveres őrség, a szögesdrót-ok árnyékában óvatosan írni kezdett. Másokban általában előbb szó-lal meg a költő, s csak később, a poézist elnyomva, a prózaíró hangja. Salamov esetében fordítva történt. Negyvenévesen formálódtak ben-ne az első versek – afféle lírai napló, a szovjet viszonyok között meg-írhatatlan napló helyett. A verseit tartalmazó füzetet egy szabadságra utazó orvosnő titokban magával vitte Moszkvába, s 1952 nyarán Salamov felesége eljuttatta Borisz Paszternaknak.

Az akkoriban különösen sok elítéltet erejéhez mérten anyagilag és erkölcsileg is támogató Paszternak 1952 júniusában hosszú, ko-moly, megrendült elemzést küldött válaszul. Nagy pillanat volt ez a kolimai fogoly számára, aki tönkretett, megalázott élete egyetlen vi-gaszát és igazolását az irodalomban kereste. A két költő között na-gyon orosz és nagyon költői levelezés kezdődött. Nem egyoldalú: Salamov a távoli Jakutföldön rendre megkapta a Zsivago doktor ké-szülő fejezeteinek kéziratát. Egy-egy ilyen küldeményért néha másfél ezer km-t utazott a tajgában. Érdekes, hogy a Paszternak-szövegen

14 SALAMOV, V. 1989: 182.

végzett alapos elemzéseinek nyomát később kimutatták a regény utolsó fejezeteiben. Paszternak főleg nyelvhasználati, stiláris kérdé-sekben fogadta el a javaslatait. Sőt, tartalmilag is: a fiatal nemzedék-nek a háborúban tanúsított hősiességéről, az árvaházakról s persze a lágerekről Salamov számos olyan észrevételt tett, amelyet a nagy író figyelembe vett a szöveg végső változatánál.

A lágerből nemrég kikerült, összetört ember számára ez a kap-csolat az élettel egy jelentésű művészetet, s egyben az utolsó szalma-szálat jelentette. Pedig Paszternak kezdetben csak a kolimai verseket ismerhette. Hiszen az elbeszélések még csak készülőfélben voltak: legtöbbjük az 1950-es évek közepe és az 1960-as évek vége között ke-letkezett.

MEGSZÜLETNEK AZ ELBESZÉLÉSEK

Való igaz, hogy ezek nyomán Kolima neve a művelt világban ma mindenekelőtt Varlam Salamov nevét idézi fel. Az író azonban nem egyedüli s nem is a legelső krónikása volt a Dalsztroj birodal-mának. A kiszabadult, vagy nagy ritkán megszökött egykori foglyok beszámolóiból a világ már az 1930-as évek közepén megismerhette – de a fasizmus keltette, növekvő veszélyérzetben, a népfront, a Spa-nyol Köztársaság megmentésére szövetkezett nemzetközi brigádok bűvöletében nem akarta tudni az igazságot a szovjet koncentrációs táborokról.

Igaz, a második világháború után a lágerekből szabadult kül-földiek Nyugaton egymás után kiadták emlékezéseiket. Ezek azon-ban már a hidegháború viszonyai között más értékelést kaptak. Ro-bert Conquest tudományos elemzést irt Kolimáról, s persze nem fe-ledkezhetünk meg Alekszandr Szolzsenyicin fundamentális GULAG-krónikájáról sem. Annak ellenére nem, hogy ő eleve leszö-gezte: éppen Salamov és a többi túlélő miatt a szovjet lágereknek er-ről a szegmenséről nem szól részletesen. „Kolimának »szerencséje« van: az ottaniak közül életben maradt Varlam Salamov, és már sok mindent meg is írt. Életben maradt Jevgenyija Ginzburg, Olga

Szliozberg, Nagyezsda Szurovceva, N. Grankina és mások, és mind megírták a memoárjukat.”15

Sorstársaiktól eltérően azonban Salamov szépirodalmi műveket irt. A Kolimai elbeszélések még a Dalsztroj fennhatóságán is túl „ter-jeszkedtek”, hiszen felidézik a moszkvai börtönök világát (Az első csekista), a viserai lágert, az író első raboskodásának színhelyét (Visszhang a hegyekben), vagy a Kolima áldozatának emlékére vörös-fenyőgallyat állító asszony moszkvai lakását (A vörösfenyő feltámasztá-sa). A legtöbb kolimai elbeszélés főszereplője – néha résztvevőként, gyakrabban szemlelőként – az író alteregója. Mint láttuk, egyszer Kriszt néven, ami oroszul is Krisztus nevét idézi, máskor Andre-jevként, Golubjevként vagy éppen a saját nevén. Akármi a neve, minden mondatban, akár többször is, akár személyes névmás formá-jában is, szüntelenül ismételgeti. Mintha csodálkozna, mintha bi-zonygatná, hogy még él, létezik. Ó az, aki az olvasó szemében ab-szurd, képtelen helyzetekben is elviseli, hogy megalázzák de akkor sem adja meg magát.

A memoárirodalommal szemben Salamov elbeszélései ször-nyülködés, sőt gyűlölet nélkül, szinte érzelemmentesen jelenítik meg a borzalmakat. Az orosz szépirodalom hagyományos eszköztárával persze képtelenség lett volna a szovjet koncentrációs táborok világát megjeleníteni. A maga módján, arról mit sem tudva, Salamov eljutott az „Auschwitz után nem lehet verset írni” adornói gondolatához. Abból azonban nem más következtetéseket vont le: egész életműve a szavak végső leegyszerűsítéséért – ahogy ő fogalmazott, a világ lefé-kezéséért, rögzítéséért – folytatott küzdelem volt. A minden felesle-ges dísztől megszabadított próza lehetőségeit kereste. Néha szokat-lanul rövid, látszólag hallatlanul tárgyilagos, már-már közömbös írá-sai végtelenül egyszerűnek látszanak. Valójában azonban roppant fe-szült, ritmikus – a fordítás során alig kibonthatóan bonyolult – szer-kezetük legalább olyan erővel hat az olvasóra, mint az iszonyú té-nyek, amelyekről beszámol.

15 SZOLZSENYICIN, A. 1993. 2: 143.

Az író kerüli az értékelést, az általánosítást. Ha mégis leír ilyes-fajta gondolatokat, azok ugyancsak a normális emberi létben szokat-lan logikájukkal döbbentik meg az olvasót. „Hogy mi a különbség a becsületes és az aljas ember között?” kérdezi például ritka hosszabb elbeszélései egyikében. „Ha az aljas ártatlanul börtönbe kerül, azt hi-szi, hogy csak ő nem bűnös. Mindenki más az állam és a nép ellensé-ge, gonosztevő és gazember. A tisztességes ember ellenben, ha bör-tönbe került, azt hiszi: ha egyszer őt ártatlanul rács mögé dugták, ak-kor ugyanez a priccs-szomszédjával is megeshetett.”16

Viszonylag ritkák az ilyen passzusok Salamov költőien légies, szikár novelláiban. Művei világát múlt és jövő nélküli emberek népe-sítik be, akiknek az életösztön maradékára korlátozódott tudatát tel-jesen kitölti egy falat ennivaló felnagyított képe, egy másodpercnyi pihenés, egy cseppnyi meleg mindent betöltő vágya. Salamov több-nyire nagyon kevés szereplőt jelenít meg, kevés, ám elemi erejű ese-mény közepette. Főleg foglyokat, köztük olyanokat, akik áldozatból magától értetődő módon hóhérrá válnak. Hóhérokat, akik természe-tesnek tartják, hogy azok. Embereket, akik megbékéltek az emberte-lenséggel. A halál mezsgyéjén botorkáló élőlényeket, akikkel – az összes gyönyörű, naiv humanista elképzeléssel szemben – igenis mindent meg lehet tenni. Ebben a fantasztikus világban a halál a természetes, az élet nem az. A remény még kevésbé. „A remény min-dig bilincs a fogoly számára”, olvashatjuk a Kiprejev mérnök című el-beszélésben. „A remény mindig a szabadság hiánya. Az ember, aki még reménykedik valamiben, másképp viselkedik, gyakrabban ha-mis, mint aki már nem remél…”17

Különös, hogy mindennek ellenére Varlam Salamov elbeszélé-seinek mélyén ott munkál a remény, sőt a hit. Azokban az évtizedek-ben, amikor a kolimai történetek szamizdatban jártak kézről kézre a Szovjetunióban, az emberek a rongyosra olvasott szövegekkel együtt vették kézbe Frida Vigdorova újságírónőnek – a szovjet korszakban az állampolgári tisztesség egyik emblematikus alakjának – az íróhoz szóló sorait: „Ezek a legkegyetlenebb elbeszélések, amelyeket valaha

16 SALAMOV, V. 1989: 175. 17 SALAMOV. V. 1982: 325.

olvastam. A legkeserűbbek és a legkönyörtelenebbek. Múlt, biográfia, emlékek nélküli emberekkel. Maga azt mondja, hogy a szerencsétlen-ség nem viszi közelebb egymáshoz az embereket. Hogy mindenki csak önmagára gondol, a túlélésre. Miért, hogy az olvasó mégis a tisztességbe, a jóságba, az emberi méltóságba vetett hittel teszi le a kéziratot? Ez valami titokzatos dolog, nem tudok magyarázatot adni rá, hogyan következik be. De így van.”18

A LÁGER UTÁN

Varlam Salamov kolimai életéről legalább a műveiből lehet tudni egyet s mást. Ami azonban a láger után, már közelebb történt, többnyire máig feltáratlan. Annyi bizonyos – ezt is tőle tudjuk –, hogy tizenhat évi távollét után, 1953. november 12-én gördült be vele az irkutszki vonat Moszkvába. Igaz, hazaérkezése órájában meghalt a legidősebb fivére. Igaz, csak 48 órát tölthetett a szovjet fővárosban, mert nem kapott tartózkodási engedélyt. De viszontláthatta a felesé-gét, aki száz és száz levéllel igyekezett benne tartani a lelket a fog-ságban. Megismerhette asszonylányát, akit másfél éves, karonülő kisgyerekként látott utoljára. Végre – életében először – találkozha-tott Borisz Paszternakkal, hogy a hosszú beszélgetésben megújulva hónapokra erőt nyerjen az élet újrakezdéséhez.

Alig néhány órával a Paszternakkal való személyes megismer-kedés után elutazott a kalinyini terület egyik tőzegfeldolgozó telepé-re. Ott dolgozott 1956 júliusáig, amikor rehabilitálták. Az év őszén visszatérhetett Moszkvába. Harmincéves volt, amikor elvitték. Öt-ven, amikor visszakerült.

Újrakezdés helyett azonban további megpróbáltatások vártak rá. Házassága néhány hónap együttélés alatt összeroppant. Az iro-dalmi élet mereven elzárkózott előle: nagy hatalmú tisztségviselői senkit sem akartak kevésbé látni, mint a sztálinizmus mártírjait. A Szovjetszkij piszatyel nevű írószövetségi kiadó két évtized alatt ugyan megjelentette Salamov öt vékonyka versesfüzetét, ezeknek azonban alig volt kritikai visszhangja. A mégis publikált cikkek többsége pe-dig megdöbbent szánalmas gyávaságával, amelyet merészségnek vél 18 SALAMOV. V. 1982: 13.

– mert a szovjet koncentrációs táborok áldozatáról ír, elhallgatva, hogy az.

A legfontosabbra, a közel 200 kolimai elbeszélés akár egyetlen darabjának megjelenésére azonban Salamov hiába várt. Pedig a desztalinizáció légkörében, a szerkesztőségek, az irodalmi élet in-tézményeinek közelében már természetes módon feltámadt benne a közlés vágya. De nem akadt, aki vállalta volna, hogy kiadja az elbe-széléseit. Ez nem az aranybányához törődött ember kétségtelen ügyetlensége, nehéz természete, durvasága miatt történt, s nem is vé-letlen balszerencse volt. Az 1950-es évek közepén végbement „olva-dás” kevésnek bizonyult a Kolimai elbeszélések elviseléséhez. Még a kor e tekintetben legtöbbre vállalkozó szovjet irodalmi folyóirata, a Novij mir is durván elutasította. Pedig Alekszandr Tvardovszkij a lap főszerkesztőjeként egész pályáját, sőt egészségét is kockára téve ki-harcolta a cenzúrahivataloktól és az azokat felügyelő pártszervektől a publikálás lehetőségét, amikor Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című műve volt a tét.

Az összetört Varlam Salamov a végső csalódottság, a keserűség elől az alkoholhoz menekült. S ami Kolimán nem történt meg vele, az Moszkvában, „szabadlábon” bekövetkezett. Borisz Polevojnak, a Junoszty című, hatalmas példányszámban megjelenő szovjet irodalmi lap főszerkesztőjének publikációs ígéretei és anyagi ‘támogatása fejé-ben hajlandónak bizonyult rá, hogy aláírjon egy nyilatkozatot, amely szerint „a Kolimai elbeszélések problematikáját meghaladta az élet”.19 A könyvnek, élete értelmének megtagadásában sokan az utolsó kolimai elbeszélést vélik felismerni…

A következő évben, 1973-ban Salamovot felvették a szovjet író-szövetségbe. A sok száz tagot számláló szervezet, amelyet a totális ál-lam kiteljesedésének évében, alig négy hónappal a tömeges megtor-lás gépezetét beindító 1934. december 1-ei Kirov-gyilkosság előtt hoztak létre, a „korbács és a mézesmadzag” módszerével szoros el-lenőrzés alatt tartotta az Oroszországban hagyományosan rettegett – a cári korszakban az egyetlen ellenzéki intézményként működő –

19 SALAMOV, V. 1982: 6.

irodalom szereplőit. Az író szövetségi tagság nagy szó volt, mert tár-sadalmi rangot és egzisztenciális biztonságot jelentett. Igaz, főleg a hatalmat feltétlenül kiszolgáló írószövetségi tisztviselők számára. De az egyszerű tagság is hozzásegíthetett valakit egy alkotóházi vagy szanatóriumi beutalóhoz. Kivételesen szerencsés esetben egy garzon-lakáshoz vagy nagyon megbízható írók, költők, műfordítók számára egy-egy külföldi úthoz – természetesen csakis egy küldöttség tagja-ként. Sokat számított a testület tagsági könyve az orvosi ellátásnál, végső esetben pedig a temetői sírhely megszerzésénél. A hatalom még a lapokban közzétett halálhírrel is jutalmazott vagy diszkrimi-nált: a gyászhírt aláírók száma és személye „üzenet” volt az elhunyt-nak a szovjet irodalomban betöltött helyéről. Az irodalmi Nobel-díjas, világhírű Borisz Paszternakot például post mortem azzal bün-tették, hogy nekrológjában csak „az írószövetség tagjaként” emleget-ték.

Salamov műveit az írószövetségbe való felvétele után sem kö-zölték a Szovjetunióban. Az író egy moszkvai öregek otthonába ke-rült. A nyomorúságos körülményeket már nem enyhíthette, hogy egykori sorstársai rendszeresen látogatták, igyekezvén enyhíteni a teljesen megsüketült ember fizikai és lelki szenvedésein. „Ahogy be-léptünk a kétágyas, vizeletszagú menhelyi szobácskába”, emlékezett Fedot Szucskov szobrász 1989 februárjában, „mozdulatlanul hevert, abban a pózban, ahogyan anyánk méhében feküdtünk egykoron, ön-tudatlanul. Az összegömbölyödött fogoly tartására emlékeztetett, aki így próbálja megóvni maradék testmelegét.”20

Egy másik volt kolimai fogoly, Galina Voronszkaja, a szovjet-orosz irodalom megteremtőjének tartott Alekszandr Voronszkij lánya mesélte nekem Moszkvában, hogy amikor férjével meglátogatták Salamovot, néha idegeneket találtak az ágya mellett. Kínos hallgatás-ba burkolózva, zavartan üldögéltek, mert attól tartottak, hogy a KGB „informátorába” botlottak. Azután valaki elejtett egy félreismerhetet-len lágerkifejezést. Mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott: „Ma-gunk között vagyunk…”

20 SALAMOV, V. 1982: 18.

A „spiclimánia” egyáltalán nem volt olyan alaptalan, amilyen-nek a talán boldogabb XXI. századból látszik. Röviddel azelőtt, hogy az elborult elméjű írót átszállították egy moszkvai elmegyógyinté-zetbe, a belügyi szervek még házkutatást tartottak nála. A hatalom félt a csontsovány embertől: új kéziratokat kerestek.

1982. január 17-én Varlam Salamov meghalt. Néhány szovjet lapban megjelent a minden tagnak járó írószövetségi nekrológ, amely hírül adta, hogy „egy ismert szovjet költő távozott az élők sorából”. A milliók, akik reggelenként a terjedelmes Pravda és Izvesztyija szá-maiba temetkezve utaztak a metrón munkahelyükre, bizonyára szin-te kivétel nélkül átsiklottak a hír felett. Salamovot nem ismerték.

A barátok úgy döntöttek, hogy az ortodox egyház szertartása szerint temetik el. Amikor megérkeztek a kuncevói temetőbe, a java-részt GULAG-túlélőkből álló gyászmenet tagjai elborzadva vették észre a bajszos ember mosolygó képét a kapura ragasztott, hatalmas plakáton: Sztálin még az utolsó útjára is elkísérte a Kolimai elbeszélések íróját.

KÖZÉP-ÁZSIÁTÓL MÜNCHENIG: A CSILLAGÁSZ

Az akkor 56 éves Kronyid Ljubarszkijjal két hosszú este beszél-gettünk Budapesten, 1990 decemberében. Azért érkezett hozzánk, mert a GULAG-on megfogadta, hogy ha egyszer a szabad világba kerül, minden újesztendőt egy másik ország fővárosában köszönt majd. Később ez okozta a tragédiáját: néhány évvel találkozásunkat követően, Indonéziában, egy hasonló szilveszteri utazása alkalmával, úszás közben belefulladt az Indiai-óceánba.

De az egykor csillagászként végzett férfi nemcsak szilveszte-renként és korántsem csupán romantikus szabadságvágyától hajtva, a maga kedvtelésére utazgatott. Magyarországi látogatása idején már egy évtizede járta a világot politikai menekült útlevelével, amelyhez a szovjet koncentrációs táborok más egykori lakóihoz hasonlóan szinte monomániásan ragaszkodott. Nagyon komolyan vette önként

vállalt feladatát, hogy több kontinens kormányai, parlamenti, szená-tusi bizottságai és befolyásos társadalmi szervezetei előtt tett tanú-vallomásaival segítse a szovjet rendszer otthon maradt áldozatait. Hosszú éveken át szerkesztette a szovjet politikai foglyokról Nyuga-ton kéthetente kiadott Hronyika tyekuscsih szobityij című értesítőt. Emellett néhány hozzá hasonlóan fanatikus társával együtt Sztrana i mir címmel nagyon színvonalas társadalompolitikai folyóiratot adott ki. Ennek 60 száma jelent meg Münchenben, átlag 3.000 példányban. A találkozásunkat követő évben, 1991-ben a lapot – amelynek a Szov-jetunióba való becsempészéséért nemrég még többéves lágerbüntetés járt – már Ljubarszkij szülőhazájában is olvashatták, 100.000 pél-dányban. De a felgyorsult történelmi és társadalmi változások viha-rában, a sokkterápia, a privatizáció, az elszegényedés és az általános értékvesztés káoszában az emberjogi mozgalom és annak vezetői az orosz társadalomban hamarosan az érdektelenség vákuumába szo-rultak.

Kronyid Ljubarszkijt azonban a kényszerű emigrációban elért teljesítményéért világszerte tisztelet övezte. Még többet jelentett meg-ítélésében, hogy a szülőhazájában elszenvedett üldöztetések alatt – a roppant kevesek egyikeként – elég erős volt, hogy ellenálljon a KGB fizikai, lelki terrorjának: soha nem vallott társai, a demokratikus mozgalom többi tagja ellen.21 1972-ben az ő perének tárgyalásán ver-ték meg Andrej Szaharovot és feleségét, Jelena Bonnert.22 A házaspár ezután nyíltan szakított a szovjet rendszerrel.

21 Másokat bántalmazással, zsarolással vagy más embertelen módszerekkel sikerült megtörni a megtorlás félelmetes gépezetében. Az ő meg- és elítélésükre azonban nincs erkölcsi jogalapja az utókornak, amelynek boldogabb polgárai szerencsére soha nem kerültek hasonló helyzetbe. 22 Andrej Szaharov (1921-1989) – fizikus, a szovjet hidrogénbomba egyik megalko-tója, a Szocialista Munka Hőse kitüntetés háromszoros díjazott ja. Az orosz demok-ratikus mozgalom egyik vezéralakja volt. E tevékenységéért 1975-ben Nobel-békedíjat kapott. A világhírű tudós nemzetközi sajtóértekezletei, rendszeres részvé-tele a szovjet rendszer áldozatainak bírósági tárgyalásain rendkívül kellemetlen volt a hatalom számára. 1980-ban száműzték, a fegyvergyárai miatt külföldiek számára tiltott városnak minősített Gorkij városába deportálták, ahol 1986-ig 24 órás megfigyelés alatt tartották. Az erről fennmaradt ezerkötetes (!) KGB-dokumentáció a szovjet korszak igazi történetének tanulságos része. Szaharov fele-

– Ljubarszkij úr, mint csillagász, ön egészen letartóztatásáig a bolygók asztrofizikáját kutatta. A szovjet Mars-I. és Mars-II. űrszon-da útjában az ön munkája is benne van. Ez a békés hivatás, a világ-egyetemmel, az örökkévalósággal való meghitt, varázslatos kapcsolat azonban elképesztő ellentétben áll a totális állam gépezetével folyta-tott reménytelen küzdelem kaotikus hétköznapjaival. A titkos nyom-dákkal, a konspirációval, a lágerekkel, a spiclikkel…

– Márpedig az orosz demokratikus mozgalom legtöbb tagja eredetileg nagyon is békés foglalkozások műhelyeiben szorgosko-dott. Talán az egy Grigorenko tábornok kivételével.23 A legtöbben az egzakt tudományok művelői voltak közülünk. Feltűnően sok fizikus és matematikus. Azt hiszem, ez az emberfajta eleve hajlamosabb az analitikus gondolkodásra. Azonkívül a szovjet rendszer feltételei kö-zött az ember a pályaválasztás pillanatában felmérte, hogy ha újság-írónak vagy mondjuk, történésznek megy, akkor kénytelen lesz meg-kötni a maga kisebb-nagyobb kompromisszumait a hatalommal. Ezt vállalván pedig igen korán elveszíti politikai ártatlanságát.

sége, Jelena Bonner (1923-) – orvos, a moszkvai Helsinki-csoport tagja, a hatóságok szerint férje rossz szelleme volt. 1984-ben szovjetellenes agitáció vádjával, a bünte-tő törvénykönyv 190. paragrafusa alapján elltélték. Férje halála után Bostonban élő gyermekeihez költözött. Ma már nagyon ritkán szólal meg a nyilvánosság előtt. 23 Pjotr Grigorenko (1907-1987) – a Szovjet Hadsereg tábornoka, az orosz demokra-tikus és az ukrán nemzeti mozgalom aktivistája. Az 1920-as években lelkes kom-szomolista volt, 28 évig szolgált a hadseregben. Vezérkari akadémiát végzett, de egy párttanácskozáson elmondott beszédével 1961-ben a nyilvánosság előtt szem-befordult a szovjet rendszer sztálinista hagyományaival. A korai ellenzék legtöbb tagjához hasonlóan balról bírálta az SZKP apparátusi hatalomgyakorlását. A leni-nizmus újjászületéséért folyó harc szövetsége néven illegális társaságot hozott létre fiai és közvetlen családtagjai részvételével. 1967-1968 folyamán részt vett az orosz em-berjogi mozgalomban. 1969 májusában a nyugati sajtó tudósítóitól távol, Taskent-ben letartóztatták, és hónapokig elmegyógyintézeti kényszerkezelés alá vetették a KGB szoros felügyelete alatt működő egyik szovjetunióbeli elmegyógyintézetben. 1974-ben szabadult, 1977-ig újra részt vett az ellenállásban. A főleg városi értelmi-ségiekből álló másként gondolkodó mozgalomban katonás nyerseségével, ellent-mondást nem tűrő magabiztosságával mindvégig magányos, Don Quijote-i figura maradt. A mozgalom belső vitáiban a hatalom elleni nyílt, kompromisszumot nem ismerő fellépés híve volt. 1977-ben külföldre kényszerítették. Kanadában telepedett le, ott is halt meg.

A szakmai életén kívül persze a többi fiú és lány se maradhatott teljesen ártatlan. Hiszen a Szovjetunióban nem lehetett úgy élni, hogy igazat mond az ember. A matematikában viszont nem kellett túlságosan sokat hazudni. Ezért sokan úgy mentek a természettu-dományi karokra, mintha kolostorba vonultak volna. El a világtól, hogy megőrizhessék emberi arculatukat.

MIKOR HALT MEG A SZTÁLINIZMUS?

– Megkérdezhetem, milyen családból származik? Olyan szokat-lan a neve: Kronyid, vagyis Kronosz fia, Zeusz… A vezetékneve sem oroszos.

– Pedig régi orosz nemesi-értelmiségi családból származom. Ta-lán ezért van az, hogy az én életemben nem volt olyan periódus, mint csaknem minden nemzedéktársam, szinte valamennyi szovjet ember életében.

– Hogy hitt volna a rendszerben?

– Igen, erre gondolok. Nekem soha nem „nyílt ki a szemem”, nem ábrándultam ki mindenféle pártkongresszusokat követően.24 Nem volt miből.

– Pedig nem lehettek személyes emlékei egy másik világról. Nem ismerhetett mást, mint a totális állam mindennapjait. Hiszen a sztálinizmus hivatalos győzelmének évében, 1934-ben született.

– Sőt, a sztálinizmus győzelmének napján, 1934. április 4-én. Hadd emlékeztessem rá, hogy Sztálin elvtársat az én születésem előtt 12 évvel ugyanezen a napon választották meg pártfőtitkárnak. Akkor ért pályája csúcsára. Igaz, 1953-ban szintén az én születésnapomon ért véget a karrierje.

– Ezt hogy érti? 1953-ban nem április 4-én, hanem március 5-én jelentették be, hogy Sztálin meghalt.

24 Ljubarszkij a főleg SZKP-tagok számára megvilágosodást hozó 1956. februári XX. pártkongresszusra utal. Ekkor, Nyikita Hruscsov pártfőtitkár titkos beszédében, először esett szó ilyen magas pártfórumon a rendszer – a hivatalos álláspont csúsz-tatása szerint a „sztálinizmus” bűneiről.

– De a nevével fémjelzett korszak 1953. április 4-én ért véget lát-ványosan. Aznap jelent meg a sajtóban az első közlemény, miszerint a diktátor parancsára letartóztatott „kártevő zsidó orvosok” mégsem gyilkosok.25 Ekkor első ízben ítélték el egy tettét. 1953. április 4-éig Sztálin még élt.

– És ma már biztosan halott?

– Kétségtelenül lassan halt meg. És sokszor. Tény azonban, hogy a Szovjetunióban ma már nincs, és nem lehet visszatérés a sztá-linizmushoz.

– A totalitarizmus más formáihoz sem?

– Biztos, hogy nem.

– Egy ilyen hadsereggel és egy ilyen KGB-vel?!

– A totalitarizmus nem egyszerűen katonai diktatúra, hanem olyan rendszer, amely felzabálja az egyes ember testét-lelkét, egészen az önfeladásig. Maguk, magyarok, Orwellből ismerik. Olvasták. A szovjet emberek viszont a saját bőrükön tapasztalták. Értse meg, a szovjet emberek szerették Sztálint.

– Kronyid Ljubarszkijnak azonban, mint mondta, nem voltak il-lúziói. Az ön családját érintették a… „tisztogatásoknak” mondják, de már a terminus is cinikus hazugság. Annyira cinikus, hogy még ma is akad számos, magát baloldalinak mondó történész, aki dicséri Sztálint, amiért az apparátus, a hadsereg, az erőszakszervezetek többszöri megtizedelésével – szabályos genocídiummal – „megtisztí-totta a párt élcsapatát”. Szóval, érintette-e az ön családját az 1937-1939. évi megtorlási hullám?

25 A Pravda közleménye valóban világszerte elementáris erővel hatott. A „népi de-mokráciák” sajtója minden kommentár nélkül közölte, miként két és fél hónappal korábban a Joint nemzetközi zsidó szervezet ügynökeinek és gyilkosoknak minősí-tett Kreml-kórházi orvosokat gyalázkodások közepette elitélő Pravda-cikket is. Az országos gyűlöletkampányban – alig néhány évvel a holokauszt borzalmai után – egy újabb deportálástól rettegő szovjet zsidók fellélegeztek. A hatalmi gépezet „csavarjaira” viszont nagyon rosszul hatott. A még ifjú Oleg Kalugin, a rendszerrel később szembefordult KGB-tábornok így írt korabeli naplójában: „A zsidó bandát rehabilitálták a Kremlben”. KALUGIN, O. 1995: 35.

– Persze. Építészmérnök apámat 1938-ban leültették, mert állí-tólag fel akart robbantani egy hidat, amely egyébként ma is áll. De Jezsov bukása és a politikai rendőrség új főnöke, Berija kinevezése között volt néhány hét, amikor a Jezsov-korszakban elhurcoltakat el-kezdték szabadon engedni. Apám így maradt életben. A háború kitö-rése után az Urálba evakuálták a családot.

– Arrafelé is volt éhínség?

– Borzalmas éhínség volt. Kannibalizmus.

– 7-8 éves gyerekként ezt nyilván csak hallomásból tudta.

– Nagyon téved! Jól emlékszem egy kofára, aki húsos lepényt árult a piacon. Sokszor láttam. Azután hirtelen eltűnt, és egy nagy-szabású peren bukkant fel újra. Kannibalizmusért ítélték el. Egy banda tagja volt, amely megölt emberek húsát árulta.

Azután egyszer üzbégek árasztották el a várost. Egy szál nyári ruhában deportálták őket északra. Ma sem tudom, miért. Nagyon élénken megmaradt bennem a kép, ahogy tömegesen éhen haltak, megfagytak a nyílt utcán.

– A normális emberi fejlődésben az első halál trauma. A felnőtté válás fontos stációja. Tolsztoj a klasszikus példa, a Gyermekkorom cí-mű műve. Az ön nemzedéke azonban más volt. Együtt nőttek fel a halállal.

– Higgye el, nem volt kisebb teher a mindennapjaink „életes” része sem. De ez számos hasznosítható ismeretet, szokást adott a ké-sőbbi évekre.

– Hol érte a második világháború vége?

– A Krímben. A szimferopoli iskolába jártam. Csillagászati szakkört szerveztem ott, és hallatlanul büszke vagyok rá, hogy mind-máig működik. 45 éve!

– Levelezik a szakkör mai tagjaival?

– Sokáig leveleztem, de amikor letartóztattak, minden kapcsola-tom megszűnt az előző életem szereplőivel. Általában örökre. Nehéz az ilyesmit később helyreállítani.

– Gyakorlati vagy morális okokból?

– Mindkét okból. A láger után az ember egészen más. És más az élet is, amelyet elkezd.

– Ehhez az új élethez ön akkor tette meg az első lépést, amikor csatlakozott az orosz demokratikus mozgalomhoz.

– Sose csatlakoztam. Végső soron mindig azt mondtam, amit gondoltam. Nagy szerencsém, hogy a KGB ezt csak 1953-ban, moszkvai egyetemi hallgató koromban kezdte számon kérni. Igaz, akkor egy régi ügyet vettek elő. Azzal vádoltak, hogy a szimferopoli iskolában titkos társaságot szerveztem. Kamaszfiúk politikamentes bandája volt, ám 1953 júniusában, amikor Beriját, a politikai rendőr-ség mindenható főnökét letartóztatták, ez hirtelen eszükbe jutott. Ősszel, mint tudja, megjelent Pomerancev híres cikke, hogy az iroda-lomnak nem pártosnak, hanem őszintének kell lennie.26 Iszonyú saj-tókampány kezdődött ellene. 1954 januárjában két matematikus di-áktársammal összedugtuk a fejünket, és arra a következtetésre jutot-tunk, hogy disznóság, ami itt folyik. Végül is Sztálin már meghalt, de továbbra is üldözik az embereket. Kiszögeztünk egy kiáltványt az egyetemi faliújságra, egy másik példányát pedig a kollégium elő-csarnokába.

Mi csak vitaestet akartunk rendezni a Pomerancev-cikkről. A te-rem zsúfolásig meg is telt a meghirdetett időpontban. De megjelent egy nő, állítólag a moszkvai Lomonoszov Egyetem pártbizottságának a tagja, és ordítva közölte, hogy nekünk nincs jogunk itt lenni. A hangos közbekiabálásaival lehetetlenné tette a vitát. Ezért elvonul-tunk, és azzal a mintegy 50 emberrel, aki ebben a helyzetben vállalta, hogy együtt marad, a kollégium előcsarnokában folytattuk. Felálltam egy pad tetejére, és lelkes, de teljesen értelmetlen beszédet mondtam a sajtószabadság védelmében. Ott helyben nyilatkozatot fogalmaz-tam, amelyet már csak 24 diáktársam írt alá. Tehát még kevesebben.

26 POMERANCEV, V. 1953. 12: Az elemi igazságokat tartalmazó cikk az egykori frontharcos (1907-1971) életművének legjelentősebb darabja, a Sztálin-korszak iro-dalmának óvatos kritikája volt. Közléséért büntetésből leváltották Alekszandr Tvardovszkijt, a Novij Mir főszerkesztőjét.

– Az 1970-es évekhez képest nagyon is sokan.

– Ez igaz, de hát mégiscsak 1954 februárját írtuk, Sztálin halála után…

– Mi lett a nyilatkozattal?

– Elküldtük az egyetemi vezetésnek. Óriási riadalmat váltott ki. Akkorát, hogy hónapokig igyekeztek bennünket megdolgozni a pártbizottságon. Egyenként. Azután az összes karon, valamennyi év-folyamon gyűléseket tartottak, és elítéltek bennünket. De akármilyen furcsa, csak öten hátráltak meg közülünk. Akkor az egyetemi vezetés aláírásokat gyűjtött ellenünk. Tudomásom szerint ez volt a posztsztálini korszak első aláírásgyűjtő kampánya. Végül a rektori hivatal gyűlést rendezett, amelyre meghívta a kor vezető íróit. Né-hány taknyos diák ellen felvonultatták a szovjet irodalom krémjét, Szimonovot, Szurkovot, Rjurikovot meg Borisz Polevojt.27 „Ismerjük az ilyen levélíró mocskokat, a penészt”, mondta Polevoj.

– Penészt? Miért penészt?

– Akkoriban, a Komszomolszkaja Pravda egy hasonló lejárató had-járata nyomán ez a szó, a „pleszny”, roppant közkedvelt lett a szovjet belpolitikában folyó permanens ideológiai háborúban. „Ez a penész

27 Konsztantyin Szimonov (1915-1979), Alekszej Szurkov (1899-1983), Borisz Rjurikov (1909-1969), Borisz Polevoj (1908-1981) – a hallgatólagosan három körből – „írószövetségi”, „liberális” és „falusi” írókból – összetevődő szovjet irodalomban a felsoroltak a rendszer hivatalos literátorai, gyakori külföldi útjaikon a Kreml pro-pagandaügynökei voltak. Műveik Magyarországon is nagy példányszámban jelen-tek meg, ők maguk gyakran megfordultak Budapesten. Egyedül Borisz Polevoj próbált óvatosan hatni a pártvezetés utasításait az SZKP Központi Bizottságában vele közlő, többnyire műveletlen, korlátolt hivatalnokokra, egy-egy külföldön fel-háborodást keltő irodalompolitikai döntés nyomán igyekezvén jobb belátásra bírni a pártcsinovnyikokat. A társadalmi megbecsültség és jólét övezte hivatalos írók az 1934 és 1954 – az írószövetség I. és II. kongresszusa – között erőszakos halállal el-pusztult mintegy 1.000 szovjet íróval szemben a rendszer e feltétlen kiszolgálói többnyire matuzsálemi kort értek meg. Egyedül a viszonylag korán elhunyt Konsztantyin Szimonov után maradt olyan kéziratos memoár, amely arról tanús-kodik, hogy az író megbánta írótársai sorsában, elítéltetésében, többek között a Bo-risz Paszternaknak odaítélt irodalmi Nobel-díj miatt indított gyalázkodó sajtókam-pányban játszott szégyenletes szerepét. SZIMONOV, K. 1989.

takarja el előlünk a tiszta ablakot, ez a penész sétál a moszkvai Gorkij utcán”, írták a lapok.28

Polevoj is hasonló képzavarokkal támadt ellenünk. Majd meg-vádolt bennünket, hogy most bezzeg gyáván lapítunk, és hallgatunk. Ez persze provokáció volt. De én beleszaladtam a csapdába: amikor meghallottam ezt a mondatot, begorombultam. A padokon átugrálva felrohantam a szónoki emelvényre, és magamon kívül üvöltözni kezdtem a sajtószabadságról, a demokráciáról.

– Ezt már nem úszhatta meg.

– Nem. Kivált, hogy Polevoj válaszára nekimentem, megragad-tam az inget a mellén, és rángatni kezdtem. Úgy szedték ki a kezem közül. Szörnyű komikus volt az egész.

– Ez 1954 júliusában történt.

– A folytatás éppen ezért csak a vakáció után következett, ősz-szel.

Újabb gyűlésekkel, a rendezők elképzelései szerint a Komszo-molból, sőt az egyetemről történő kizárásunkkal. Bármilyen hihetet-len azonban, a diákok se ezt, se azt nem szavazták meg. Mi pedig, akiket a hatalom üldözése egy csapatba terelt, házi irodalmi újság ki-adásába fogtunk.

– Ez az orosz nemesi udvarházak hagyománya volt. A hosszú, fagyos téli estéken, több nap járóföldre a legközelebbi birtoktól, így múlatták az időt a XIX. századi Oroszországban.

– Igen, de nekünk nem volt udvarházunk, így a mi irodalmi új-ságunkat a dékáni hivatal mellé akasztottuk ki, a falra. A pártbizott-ságról odamentek, és letépték. Mi újra kifüggesztettük. Ők megint le-szakították. Pedig mai szemmel is színvonalas lap volt! Az egyete-

28 A szóhasználatnak történelmi gyökerei vannak. Joszif Sztálin volt az, aki az 1930-as évek végétől „féreg”-nek, „mocsok”-nak nevezte „a nép ellenségeit”, kijelent-vén, hogy „folyamatosan meg kell tisztulni” ettől a mocsoktól. A kiközösítés és dehumanizálás e verbális rítusát Applebaum a náci propagandának a zsidókkal kapcsolatban használt „férgek”, „paraziták” kifejezéséhez hasonlítja. APPLE-BAUM, A 2005: 49.

men szenzációszámba ment, hiszen akkoriban még John Reednek az 1917-es orosz forradalomról írt memoárja is tiltólistán volt.29 A párt-bizottság végül megelégelte ezt a csiki-csukit. A mi újságunk valam-ennyi számát elkobozta, és szovjetellenes sajtótermék előállítása mi-att feljelentett minket. Hát így kezdődött. Minden, ami ezután követ-kezett, már szinte magától ment…

ASHABADBAN A MAGYAR FORRADALOMRÓL

– Arról, „ami ezután következett”, Andrej Szaharov Nobel-békedíjas atomtudós – feleségével, Jelena Bonnerrel együtt a kései szovjet korszak leghíresebb ellenzéki szereplője – így írt posztumusz emlékezéseiben: „Valaki telefonált, és aggasztó hírt közölt: Moszkvá-ban razziát tartanak. Másnap egy házkutatás során elvitték Kronyid Ljubarszkijt. Éjszaka megtudtuk, hogy letartóztatták. A másként gondolkodók életének új, nehezebb korszaka vette kezdetét.”30 Ez azonban később történt. 1954 őszén önt diáktársaival együtt a szovjet büntető törvénykönyv 58. paragrafusának a) cikkelye értelmében szovjetellenes agitációval vádolták. Ezért általában 7 év szigorított koncentrációs tábort, azt követően pedig 5 év száműzetést szabtak ki.

– 1954 előtt és 1954 után igen. A Sztálin halálát követő eszten-dőben azonban nem volt ilyen kemény az elbírálás.

– Tulajdonképpen miért vetette bele magát a politikai harcba, amikor tudta, hogy nincs visszaút? Hitte, hogy a rendszer megre-formálható?

– Soha, mióta csak az eszemet tudom, nem hittem ezt. Sztálin halálát követően sem voltak ilyen illúzióim. Csak a lehetőségem lett több. Egykét évvel korábban semmi értelme nem lett volna felállni, és a demokráciáról szónokolni. Az 1954. évi közhangulatban azonban, az akkori társadalmi közegben úgy látszott, hogy van értelme. A bí-rósági tárgyalásunkat viszont már 1956 őszéri tartották, egészen más

29 Az amerikai újságíró 10 nap, amely megrengette a világot című szovjet-oroszországi riportkönyvét a cenzúra azért tiltotta be, mert kedvező színben tüntette fel a Sztá-lin legfőbb ellenzékének számító. később egymás után kivégzett politikusokat, köz-tük Lev Trockijt. 30 SZAHAROV, A. 1990: 491.

politikai helyzetben. A magyar forradalom utáni bekeményítés ré-szeként időközben két fiatalabb társamat kizárták az egyetemünkről. Ezt én is csak azért kerültem el, mert azon a nyáron már megszerez-tem a diplomámat, és elhelyezkedtem az ashabadi csillagvizsgáló-ban.

– Közép-Ázsiában, a világ végén, 1956 őszén hallottak arról, ami Magyarországon történt?

– A rádióban, igen. De nem tehettünk semmit. Egy kis hegyi ob-szervatóriumban laktunk a feleségemmel, és még 4-5 kolléga, szintén a családjával. Ott nem volt ki előtt tüntetni. Még a helyi lakosságtól is távol éltünk, és csak nagy ritkán mentünk be Ashabadba a könyvtár-ba meg ennivalóért.

– Mostanában kezdjük csak megtudni, milyen volt az emberek reagálása a Szovjetunióban a magyar „lázadásra”: Az 58. törvénycikk alapján hozott elmarasztaló ítéletek között újra és újra visszatér ez a vád. A rendőrségi iratok szerint a rendszert jobbról és balról bíráló emberek egyaránt a magyar példára hivatkoztak. „El a kezekkel Ma-gyarországtól!” kezdetű levelében egy férfi a fiatal karagandai bá-nyászok nevében „hazánk legjobb fiai, több tízmillió ember meg-semmisítését” kérte számon a Kremltől. Egy másik munkás szerint „Magyarországon jól teszik, hogy ütik a kommunistákat, nekünk is ezt kell csinálni!” Az 1917. évi forradalomról tartott előadás után Ri-gában megkérdezték a szónokot: „Nálunk mikor kerül sor olyan ha-talomváltásra, mint Magyarországon?” Az „58-asoknak” a KGB és a rendőrség irattárában fennmaradt katalógusában, a magyar „felke-lés” iránti rokonszenv-nyilvánítás miatt elítélt szovjet polgárok kö-zött találunk leningrádi fényképészt, német származású novo-szibirszki ötvöst, herszoni gépkocsivezetőt, vinnyicai pincért, taganrogi ukrán villanyszerelőt, dnyepropetrovszki munkást, üzbe-gisztáni orosz diákot. A szovjet társadalom szinte teljes keresztmet-szete szerepel a megtorlás áldozatai között.31 És akkor még nem be-széltünk az értelmiségről. Nemrégiben egy skóciai pub irdatlan zajá-

31 Ezek a rendőrségi iratok később önálló kötetben láttak napvilágot. KOZLOV, V.–MIRONYENKO, SZ. 1999: 264-407.

ban-füstjében egy Kijevből elszármazott jeruzsálemi történész, Naftali Pratt…

– …Anatolij Partasnyikov, igen. Ismert politikai fogoly volt.

– Hát most nem túl boldog, baloldali izraeli állampolgár. A szovjet történelemmel foglalkozó skóciai konferencián, ahol találkoz-tunk, elmondta, hogy a GULAG politikai foglyaként számos olyan rabtárssal találkozott, aki a szovjet csapatok magyarországi beavat-kozása elleni tiltakozása miatt került koncentrációs táborba.

– Engem akkor nem küldtek lágerbe. 1972-ben viszont, amikor megtették, kiderült, hogy az 1956-os ashabadi napoknak mégiscsak volt benne szerepük.

– Ezt miből gondolja?

– Képzelje csak el, 1972 májusában a KGB vizsgálótisztje várat-lanul megkérdezte:.. Milyen beszélgetést folytatott maga 1956. októ-ber 30-án az ashabadi konzervatórium vezetőjével?32 Halvány fogal-mam sem volt róla. Erre elém tették az egykori főnököm vallomását, miszerint 1956. október 30-án, a magyar forradalom leglázasabb órá-iban, az ashabadi KGB-központ előtt elhaladva állítólag rámutattam az épületre, és azt mondtam neki: „Amikor majd nálunk is elkezdő-dik, ez lesz az első…”

– Hát egy ilyen mondatra a főnöke csakugyan évek múlva is emlékezhetett.

– Az 1960-as években vették jegyzőkönyvbe a vallomását, és 1972-ben vették elő, amikor az én ügyem napirendre került. Amikor letartóztattak, hirtelen jóval korábbi tanúvallomások is előkerültek, a Szovjetunió távoli régióiból. Évtizedeken át gyűjtötték az anyagot. Ez természetes.

– El lehet képzelni, mit szóltak a rendszerváltáshoz azok a mil-liók, akik ilyen munkával keresték a kenyerüket. Egyébként ma, 1990

32 A személyes sorsa, szenvedései ellenére is sok tekintetben túl optimista Kronyid Ljubarszkij ebben látnoknak bizonyult: halála óta a politikai rendőrség emberei mind egykori hazájában, mind a volt szovjet térség más utódállamaiban visszatér-tek a hatalomba.

decemberében is így gondolta? Mármint hogy a KGB lerombolásával kell kezdeni a rendszer felszámolását?

– Ne-e-m. Különben is képtelen lettem volna fegyvert fogni. De akkoriban valóban úgy éreztük, hogy az erőszakszervezetek meg-semmisítése a legfontosabb. És ma is meggyőződésem, hogy a politi-kai rendőrség felszámolása nélkül nem lehet igazi demokrácia”

– Ahogy Magyarországon Végvári József őrnagy leleplezte a budapesti belügyminisztériumban a romániai forradalom napjaiban folyó iratmegsemmisítéseket, úgy a Szovjetunióban is akadtak vas-kos leleplezésekkel előálló magas rangú politikai rendőrségi tisztek. Önnek módjában állt megismerni a Cég embereit. Mi a véleménye erről?

– Néhány hete Amszterdamban hosszan beszélgettem Kalugin tábornokkal. Ez a találkozás megerősítette gyanúmat, hogy az ő nagy port felvert esetében nem egészen önkéntes leleplezésről van szó.

– Oleg Kalugin egyebek mellett azt állította, amit amúgy is tud-tunk, hogy Georgi Markov Londonban élő bolgár ellenzéki írót, a BBC munkatársát a KGB tette el láb alól, Szófia kérésére. Sztálin uralma után ez volt az az eset, amikor a szovjet politikai rendőrség korábban Pavel Szudoplatov tábornok által irányított méreglaborató-riumát is bevetették. Ott állították elő a „véletlenül” Markov combjá-ba fúrt esernyőhegybe rejtett anyagot, amely végzett a bolgár értel-miségivel. Ez a korábbi kemény módszerek visszatérését jelentette a Szervek életében. Hiszen Szudoplatov tábornok halála előtt részlete-sen feltárta, hogyan végeztek Konovaleccel, az ukrán ellenzék köztu-dottan édesszájú vezérével, aki Brüsszelben egy doboz mérgezett desszertet kapott az NKVD ügynökétől.33

33 A Markov-ügyben való bűnrészessége miatt üteg Kalugint jóval e beszélgetés után rövid időre őrizetbe vették a londoni repülőtéren. A KGB-ben végzett munká-járól hosszabb vallomást tett brit kollégáinak, majd máig tisztázatlan feltételek mel-lett szabadon engedték. A tábornok – aki a Markov-ügyben talán még korábbi fe-lettesei utasítására járt el, igyekezvén a „bolgár megrendelőkre” hárítani a felelős-séget, és így tisztára mosni a KGB-t – ezután az Amerikai Egyesült Államokban te-lepedett le. Amikor megkapta a zöld kártyát, Oroszországban ezt a kollaborálás bi-zonyítékának tekintették. és Kalugint még a liberális sajtóorgánumok is árulónak

– Igen, de figyelje meg, hogy Kalugin tábornok semmi újat nem mond a leleplezéseiben. Nincs üldözési mániám, és azt sem állítom, hogy a főnökeitől kapott feladatot teljesít. De nyilvánvalóan menekül a süllyedő hajóról. Az egyetlen pozitívum ebben a nagy világvissz-hangot kiváltó botrányban, hogy Kalugin előállt a leleplezés szándé-kával. Ezzel műfajt teremtett, amely bomlaszt, tehát a léte áldásos a rendszer felszámolása szempontjából. Máris több tucat magas rangú KGB-s követte őt a Szovjetunió különböző városaiban. Ók is lelep-leznek, reformokat, demokráciát követelnek a szolgálatokban. Ez jó – az ügy többi része azonban szomorú és tragikus. Végső soron azon-ban nemcsak demokraták teremtik meg a demokráciát.

SÉRÜLT LELKŰ LÁZADÓK

– Azért térjünk vissza az ön sorsához. Mikor jött rá, hogy szá-mon tartja a politikai rendőrség?

– 1963-ban. Felvettek aspirantúrára, és Moszkvába költöztem. Kozmikus témát választottam a disszertációm tárgyául, ezért az ot-tani Magfizikai Kutatóintézetbe irányítottak, egy titkos objektumba. Hónapokig vizsgálták, kaphatok-e egyáltalán belépőt. Addig a lába-mat sem tehettem be az épületbe. A vizsgálat eredménye pedig álta-lános megdöbbenésre elutasítás volt. Pedig abban az időben ilyesmi egyáltalán nem fordult elő. De csak 1972-ben, a letartóztatásom után értettem meg, hogy 1963-ban már javában a nyomomban koslattak. Később kiderült, hogy az 1950-es évek elejétől gyűjtöttek rólam in-formációt. A hatalom azonban csak 1963-ban jelezte először a bizal-matlanságát, amikor nem kaptam belépőt a saját kutatóintézetembe.

– De akkor hogy végezte el az aspirantúrát? És hogy írta meg a kandidátusi értekezését?

– Úgy, hogy egyetlenegyszer sem tettem be a lábamat az inté-zetbe, amelynek az aspiránsa voltam. Mégis megírtam, sőt az aspi-rantúra 3 éve alatt meg is védtem a disszertációmat. S mivel akkor már elég széles körben ismert Mars-kutató voltam, meghívtak dol-

minősítették. Azóta a távollétében Moszkvában hazaárulás vádjával hosszú bör-tönbüntetésre ítélték.

gozni a szintén szupertitkos Lavocskin Intézetbe, ahol az űrhajós nélküli Mars-I. és Mars-II. űrszonda létrehozásán dolgoztak. Sejtet-tem, hogy baj lesz, de nem mondhattam nemet. A laboratórium veze-tője 3-4 hónapon keresztül minden áldott nap személyesen vitt be az épületbe, a saját felelősségére. Részt vettem a lázas munkában, az iz-galmas szakmai tanácskozásokon. Egy szép napon, szokás szerint te-lefonon felszóltam a portáról, hogy itt vagyok. A laborvezető azon-ban nem jött le értem. Nem is válaszolt nekem, csak lecsapta a tele-fonkagylót. Megértettem, hogy összeértek a szálak: kiderült, hogy a szerencsétlen egy politikailag megbízhatatlan embert engedett be a titkos laboratóriumba. Ezután szerződést kötöttek velem, amelynek alapján otthon végezhettem a munkámat. A letartóztatásom miatt sajnos nem tudtam befejezni, de több részeredményemet haszno-sították.

– Moszkva, az 1960-as évek első fele. Újra egy liberálisabb kur-zus reménye, mint alig egy évtizeddel korábban, Sztálin halála után. – Csak 1964 októberéig tartott.

– Hruscsov leváltásáig.

– Igen, a „kis októberi forradalomig”. Addig nemigen működött demokratikus – vagy ahogy később hívtuk, disszidens – mozgalom. Nyílván mert sok minden megjelenhetett a sajtóban. A levegőben volt a felszabadultság érzése.

– Hruscsov leváltásának a jelentőségét azonnal megértették?

– Mindenki pontosan megértette.

– A pártnómenklatúra, amennyire meg lehet ítélni, hatalmas megkönnyebbüléssel fogadta, hogy a túlságosan önjáróvá vált, ki-számíthatatlan Hruscsov – a kukoricatermesztés idétlen apoteózis a, az ENSZ-beli cipőlevétel és más nemzetközi botrányok, főleg pedig az államigazgatás kádercserékkel járó szüntelen átszervezései – he-lyett visszatér a korábbról ismert komótos, represszív hatalomgya-korlás. Amely az illojalitás minden lehetséges megnyilvánulásával szembeni megtorlással teremti meg a lojalitás jutalmát. Egyszerűb-

ben szólva lakáskiutalással, élelmiszer-ellátással, gépkocsihasználat-tal, szanatóriumi beutalóval.34

– Az értelmiség, legalábbis az én környezetemben, tudta, hogy Hruscsov leváltásával vége a hivatalos desztálinizációnak.

– A megjelent folyóiratok, könyvek alapján úgy látszik, mintha eltelt volna 2-3 év, mire az emberek rájöttek, hogy a liberalizmusnak érzett gyeplőengedésnek vége. Vagy csak az 1960-as években még nagyon hosszú nyomdai átfutás miatt van így? Tény, hogy például „a nagy terror” alatt kivégzett, majd a sztálini tömeggyilkosságok felül-vizsgálata során rehabilitált Iszaak Babel művei 1966-ban még két különböző kiadásban is megjelenhettek. Aztán majd’ negyedszázadig ilyesmiről szó sem lehetett.

– A Hruscsov-korszak szellemi-hatása valóban eltartott még 1-2 évig. De az már 1964 októberében világos volt, hogy az Ő leváltása politikai összeesküvés következménye. Brezsnyevet senki nem is-merte. Nem is ismerhettük, mert 1964-ben még jelentéktelen alak volt. Éppen ezért minden tényleges erőt képviselő politikai csoport számára elfogadható kompromisszumnak látszott.

– Hruscsovot sokan sajnálták.

– De nem azért, mert népszerű volt vagy elfogadható perspek-tívát jelenthetett volna. Akkoriban már mindenkinek elege volt a handabandázásaiból, a végeérhetetlen szónoklataiból, a modern mű-vészetek elleni kirohanásaiból meg a maga által is említett kukorica-mániájából. A hatalomátvétel azért okozott sokkot, mert nyilvánva-lóan palotaforradalom következménye volt. Ami önmagában meg-mutatta, miféle rendszer ez.

– Oroszországban a reformoknak még az elkezdéséhez is közel egy évtized kell. A visszarendeződés ellenben csodálatra méltó gyor-sasággal lezajlik. Érdekes, hogy egy ilyen hatalmas, lassú, bürokrati-

34 Hruscsovnak a kulisszák mögött elhatározott menesztése és a helyére lépő Brezsnyev fogadtatása az apparátusi körökben, illetve a társadalom egészében sokban emlékeztet a 2000 januárjában végbement Borisz Jelcin–Vlagyimir Putyin hatalomváltásra.

kus mechanizmusban alig egy évvel Hruscsov megbuktatása után már gőzerővel működött az értelmiség elleni megtorlások gépezete.

A SZINYAVSZKIJ–DANYIEL-PER

– Nem egészen egy évvel később letartóztattak két írót, akiknek csak az volt a bűnük, hogy külföldön megjelentették néhány elbeszé-lésüket.35

– Erről mi Magyarországon csak annyit tudtunk, hogy a két író Abram Terc, illetve Nyikolaj Arzsak néven, a cenzúra engedélye nél-kül külföldön publikálta néhány ironikus elbeszélését. 1965. szept-ember 12-én letartóztatták őket, és 1966 januárjában országos sajtó-kampányt indítottak ellenük. A két háborút járt veteránt „az elvtelen-ség mérgező magjának terjesztésével”, „az élet sötét problémái iránti beteges érdeklődéssel”, „a szovjet rendszer iránti gyűlölettel, annak aljas kigúnyolásával” vádolták. A központi lapok szerint a két író ahelyett, hogy „művészi formában feltárná a kommunizmus nagy eszméit”, „cinikusan rágalmaz, befeketíti” a szovjet életet, amely pe-dig „mágnesként vonzza Afrika. Ázsia, Latin-Amerika és általában az egész világ” népeit.36

Szinyavszkijt és Danyielt 1966. február 10-én bíróság elé állítot-ták, és négynapos tárgyalást követően a büntető törvénykönyv 70. paragrafusa alapján szovjetellenes tevékenység miatt 5, illetve 7 év lágerben eltöltendő kényszermunkára ítélték.

A per egyszer s mindenkorra megosztotta a terror tombolásá-nak emlékét még zsigereiben őrző szovjet írótársadalmat. A hatalom késztetésére a tárgyaláson Zoja Kedrina és más írószövetségi tagok is felszólaltak a vád képviseletében. Az előbbi, „közönséges fasizmus-nak” minősítette a két írónak a szovjet életről írt szatirikus műveit. A sajtóban „szégyentelen kétszínűséggel” vádolt, durva szavakkal mocskolt írókra az 1965. évi irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Mihail Solohov egyenesen halált követelt a per után rendezett pártkongresz-szuson. A másik oldalon a két elítélt érdekében 62 író a szovjet életet 35 Andrej Szinyavszkij (1925-1997) – irodalomtörténész, író és Julij Danyiel (1925-1988) – író, költő. 36 JEREMIN. D. 1966.

irányító kommunista párt kongresszusához fordult. Külföldön pedig a baloldali értelmiségiek is tucatszám tiltakoztak Szinyavszkijék el-ítélése miatt a szovjet vezetőhöz, így Jekatyerina Furceva kulturális miniszterhez írt levelekben.

– Mindez csak újabb „bekeményítést” váltott ki a hatalomból. Megindult a lavina. Elvitték azokat is, akik az ő perük ellen tiltakoz-tak. 5-6 év lágert kaptak. Alekszandr Ginzburgot például 5 évre ítél-ték a Fehér könyv miatt.37 Elkezdődtek a december 5-i tüntetések a Vö-rös téren, a szovjet alkotmány napján. Az első ilyen demonstrációt éppen Szinyavszkij és Danyiel melletti kiállásként szervezték, 1965 végén.38

– Még nem találkoztam orosz ellenzékivel, aki ne a Szinyav-szkij–Danyiel-pert jelölte volna meg, mint élete politikai és szellemi fordulópontját.

– Mert az volt. Igazi fordulópont. A Hruscsov hatalomra kerülé-se utáni amnesztiát meg az azt követő néhány hetet leszámítva szü-net nélkül folytak a letartóztatások. De ne felejtse el, hogy a Hrus-csov-korszakban is rendeztek koncepciós pereket!

– Ó, hogyne. A mostanában nyilvánosságra kerülő dokumentu-mokból és a memoárirodalomból meglepő kép rajzolódik ki például arról, hogy az 1917 után több szakaszban kivéreztetett ortodox egy-ház történetének éppen a Hruscsov-korszak volt az egyik legtragiku-sabb fejezete. Templomok bezárásával, papok letartóztatásával. De más szovjetunióbeli egyházak történetében sem találni a deszta-linizációs értelmiségi eufória nyomát. A két és fél milliós zsidóságot – amelynek fiai és lányai 1953 áprilisában fellélegezhettek a zsidó or-vosok letartóztatását elítélő Pravda-cikk után – már 1956-tól elérték a „cionizmus elleni kampány” újabb hullámai. Zsinagógabezárások, a GULAG-ra küldött cionisták…39

37 A rendszerrel ekkor végleg szakító, és ezért lényegében egész alkotói pályáját feláldozó Alekszandr Ginzburg 1966-ban Fehér könyvet állított össze az ügyről. En-nek alapján adták ki a rendszerváltás után az orosz értelmiség történetében vízvá-lasztóvá vált per történetét: GINZBURG. A. 1990. 38 ALEKSZEJEVA. L. 1984: 249-253. 39 Ld. erről GEREBEN Á. 2004: 269-350.

– Ne feledkezzen meg a baloldalról sem! A Hruscsov-korszakban zajlott az új marxisták elleni eljárás. És ott volt a lenin-grádi Kolokol csoport ügye. Annak a tagjai a XIX. századi szabad orosz nyomda hagyományait próbálták feleleveníteni: Kolokol, vagyis „Harang” volt az egyik legelső orosz politikai emigráns, Alekszandr Herzen által Londonban kiadott lap, a szabad orosz szó letéteménye-se.40

– Ezek a szervezkedések azért nem keltettek nagyobb visszhan-got, mert a hruscsovi „olvadás” hátterében marginális ügyeknek lát-szottak?

– Inkább mert marginális embereket érintettek. És a lapok is hallgattak róluk. A negatív kampányt, a lejáratósdit nem terjesztették ki rájuk. Ezzel szemben Szinyavszkij mégiscsak ismert író volt, és ami döntő, a sajtó rengeteget irt a peréről. A Sztálin-korszakban meggyökeresedett gyűlöletkampány része volt ekkor a „vox populi” módszere.

– Vagyis az írókat műveik olvasása nélkül fröcsögve elítélő „ol-vasói levelek” műfaja.

– Igen. Az orwelli „gyűlölet ötperce” jegyében teremtett mód-szert az 1930-as évek nagy politikai pereinek sajtóvisszhangjában al-kalmazták először. A nép egyszerű gyermekei, de neves írók is útszé-li hangon ítélték el a Szovjetunió korábbi vezetőit, Sztálin ellenlába-sait.

– Ma már tudjuk, hogy nem egy esetben az olvasói levél aláírója a reggeli Pravdából tudta meg, mit írt alá. Mert meg se mutatták neki, csak odabiggyesztették a nevét. Máskor viszont előfordult, hogy va-laki elhárította az aláírást. Otthon azonban rájött, micsoda szörnyű helyzetbe hozta ezzel a családját, és másnap maga jelentkezett, hogy csatlakozni szeretne az aktuális politikai kirakatper vádlottai elleni hecckampányhoz.

– Azért jó a példa, mert Szinyavszkijék ügyében a hatalom el-követte azt a hibát, hogy az 1930-as évek nyilvános leszámolásainak

40 A modernkori Kolokol-ügyről ld. PESZKOV, NY. 1978. 1: 269-284.

módszeréhez folyamodott. Az elriasztás szándékával, természetesen. Példát akartak statuálni.

– Szemben a kései Sztálin-korszakkal, a világháború utáni hely-zettel, amikor a nácizmus legyőzésével erejük tudatára ébredt szovjet emberek a hatalmas ország száz és száz városában egymástól függet-lenül titkos szervezkedésbe fogtak a hatalom ellen. Erről csak a rend-szerváltás után szerzett tudomást a világ.41

– Igen, a Kreml zsidó orvosai ellen indított 1953. januári sajtó-kampány, illetve Sztálin röviddel ezután bekövetkező halála után egyedül Borisz Paszternak 1958-ban kapott irodalmi Nobel-díját kí-sérte ilyen nyilvános autodafé. Utána pedig a Szinyavszkij–Danyiel-ügyet.

– Bizonyára sokakat megfélemlítettek ezzel.

– Minket viszont arra késztettek, hogy szinte önkéntelen gesz-tussal létrehozzuk a hatalommal szemben együtt, szervezetten fellé-pő „másként gondolkodók” mozgalmát. Amihez persze hozzájárult a megváltozott társadalmi közhangulat. Az, hogy füstbe mentek a hruscsovi liberalizálással kapcsolatban táplált remények.

– Mit tudott tenni ez ellen az önök demokratikus mozgalma?

– Aláírásokat gyűjtöttünk. Leveleket írtunk. Tiltakoztunk. Új, emocionális konnotációjú szavak keletkeztek, az „aláírósdi”, például. Külön szavunk volt arra az emberre, „aki már aláírt”. Ez életforma lett, az ember hétköznapjait meghatározó magatartás. Aki az ellenál-lás mellett elkötelezte magát, tudta, mit vállalt.

– Sokak érdekében indult ilyen aláírás-mozgalom.

– Köztük volt például Szergej Jeszenyin, a költő fia, az elme-gyógyintézeti kényszerkezelésre ítélt matematikus Jeszenyin-Volpin. Az ő érdekében többek között 99 matematikus emelt szót. Mások is, de a 99 matematikus külön tiltakozást írt alá.

41 A magyar olvasóközönség a GULAG-ot járt Anatolij Zsigulin dokumentumregé-nyéből szerezhetett tudomást ezekről az illegális ifjúsági körökről, amelyeknek számos vezetőjét az 1940/1950-es évek fordulóján a legnagyobb titokban kivégez-ték. ZSIGULIN, A. 1989.

– Mi lett vele? Régi börtön- és lágerlakó volt.

– Az aláírás-mozgalommal sikerült kihozni őt az elmegyógyin-tézetből. Később, amikor a KGB neki is feltette az 1970-es évek klasz-szikus kérdését, hogy döntse el, Keletre vagy Nyugatra megy-e…

– …vagyis választás elé állították: vagy beadja a kivándorlási kérelmét, vagy újra a GULAG-ra küldik…

– …akkor Jeszenyin-Volpin emigrált. A Harvardon tanított Amerikában. De nagyon rosszul adaptálódott az emigrációban. Pon-tosabban sehogy.42 Kicsit zseniális ember, és ezért labilis idegzetű. Sokan vagyunk ilyenek az orosz demokratikus mozgalomban.

– Igen, feltűnt, milyen sok a sérült lelkű, kiegyensúlyozatlan ember a hatalommal szembeszálló orosz másként gondolkodók kö-zött.

– Mit akar az olyanoktól, akik éveket töltöttek börtönökben és lágerekben? Mint Petya Jakir, a polgárháború egykori híres hadve-zérének fia, akit 14 éves korától 17 hosszú esztendőn át börtönről börtönre, majd lágerrről lágerre vetett az élet?43 Vagy Viktor Kraszin, a másik híres bolsevik politikus fia, aki szintén fellázadt a rendszer ellen?44 Őt is elítélték. Ne csodálkozzon azon, hogy ezekben az embe-rekben kevéssé működtek a fékek, a normális társadalmakban termé-szetes együttműködési szabályok! Ez az oka annak, hogy Jakir a sza-badlábra kerülése után sem tudott megtanulni késsel-villával enni. És annak is, hogy amikor – a Brezsnyev-korszakban, már felnőttként – 42 Jeszenyin-Volpin (1924-) – matematikus, az Oroszországban sokak által a rajon-gásig tisztelt költő, Szergej Jeszenyin fia. 1949-1953 között szovjetellenes versei mi-att elmegyógyintézeti kényszerkezelést kapott. 1972-ben emigrált. 2002-ben tért először vissza szülőhazájába. A közel 80 évesen is nagyhangú, harcias emigráns érkezése azonban csak a valamikori demokratikus mozgalom megöregedett túlélői számára volt esemény, Oroszország életében teljesen észrevétlen maradt. 43 Pjotr Jakir (1923-1982) – a GULAG egyik híres foglya. Az 1930-as években az 58. törvénycikknek „a nép ellenségének családtagja” cikkelye alapján tartóztatták le. 1972-ben újra elhurcolták. A rendőrségi vizsgálat során, majd a következő évben tartott bírósági tárgyalásán „vezekelt”: terhelő vallomása nyomán csak Vilniusban több mint 100 embert tartóztattak le. A hatóságok jutalmul megkegyelmeztek neki. 44 Ez az emberjogi mozgalom legendáriumának része: Viktor Kraszin csak névro-kona a bolsevik mozgalomban 1917 előtt kulcsszerepet játszó politikusnak.

vissza akarták küldeni a GULAG-ra, nem volt benne elég erkölcsi erő az ellenálláshoz. Honnan lett volna?

– Arra gondol, hogy Jakir és Kraszin, a két régi, tapasztalt láger-lakó a vizsgálat alatt, a börtönben megtört, és elárulta társait, az orosz demokratikus mozgalom tagjait?

– Arra.45 Hogyan lehettünk volna mi mások, mint „sérült lelkű, kiegyensúlyozatlan emberek”, ahogy ön fogalmazott? Gondoljon be-le, milyen emocionális lénynek kell lennie annak, aki fellázad egy ha-talmas, félelmetes gépezet ellen. Az ilyen lázadás nem lehet józan megfontolás, hideg ítélet eredménye. Csakis a felháborodásé.

– Jeszenyin-Volpin azért elég józanul, hideg fejjel találta ki az orosz demokratikus mozgalom fő alapelvét, támadhatatlan szabá-lyát. Hogy ugyanis a hatalomtól nem kell mást követelni, mint hogy tartsa be a saját törvényeit.

– A „Tartsátok be a saját törvényeiteket!” jelszó Szinyavszkijék perétől kezdve az orosz másként gondolkodók akcióinak fő szervező elve lett.

– Ön személyesen a per idején, 1966 februárjában kapcsolódott be ebbe a mozgalomba?

– 1965 végén. Amikor ügyvédre gyűjtöttünk Szinyavszkijnak és Danyielnek.

– Hogyan történt az ilyesmi? A munkahelyén valaki szólt, hogy adjon pár rubelt erre a célra? Vagy egy ismerősétől hallotta?

– Várjon csak, hogy is volt? Ha jól emlékszem, egy barátomtól hallottam. Szinyavszkij és Danyiel letartóztatásáról beszélgettünk néhányan. És felmerült, mit tehetnénk értük? Szerezzünk ügyvédet, mondta valaki… Tudja, az ilyesmi nem egyik pillanatról a másikra történik, hanem egy hosszú folyamat része. Benne van a levegőben, kihez fordulhat az ember, ha baj van, és kihez nem szabad. Tudtuk,

45 Az orosz demokratikus mozgalom történetének e talán legtragikusabb fejezeté-ről, amelynek részeként nagyon sok ember ellen indítottak eljárást ld. ALEK-SZEJEVA, L. 1984: 287-290.

ki gondolkodik hozzánk hasonlóan. Egy ilyen zárt közegben a másik morális arculata, hogy úgy mondjam, szagról megismerszik.

– 1965/1966 fordulóján tehát elkezdődtek az aláírási akciók. A tiltakozásnak az a formája, amely a tiltakozó személyét is egziszten-ciális veszélybe sodorta.

– És a tüntetések! Először 1965. december 5-én. A szovjet – a ko-rábbi propaganda szerint „sztálini” alkotmány napján, a moszkvai Puskin téren.

– Ezt azután minden évben megrendezték, mint később nálunk a március 15-i ellenzéki megmozdulásokat.46

– Igen, ez zseniális ötlet volt, amely más lehetséges ellenállási formákkal szemben nagyszerű utat nyitott meg a számunkra. Hiszen a szovjet rendszer egy tekintetben biztosan jobb, mint a fasizmus: legalább szép eszméket hirdet. A népek barátsága, a békeharc, az emberi jogok, a sajtószabadság, a népek önrendelkezési joga, egészen a Szovjetunióból történő kiválásig – csupa vállalható jelszó, nemes eszme. És mind benne volt a szovjet alkotmányban! „Tartsátok be a saját törvényeiteket!”, mondtuk a hatalomnak. Derült égből villám-csapásként érte őket. Hiszen eszük ágában sem volt komolyan venni ezeket az elveket. Így sokáig fogalmuk sem volt, hogyan reagáljanak a követeléseinkre.

– A fennmaradt december 5-i fényképeken hol egy tucatnyi, hol néhány száz tüntető látható. Meg rengeteg kágébés. És szájtátiak tö-mege. Feltűnően sok nő, nyilvánvalóan szintén a Szervek megbízá-sából. Gondolom, nekik kellett kifejezni a „népharagot”. A szovjet emberek érthető felháborodását azokkal szemben, akik a világ legtö-kéletesebb rendszerét bírálják. Ők köpködték, gyalázták a tüntetőket. De az ön arcára nem emlékszem.

– Én nem vettem részt ezeken a tüntetéseken. Más feladatom volt. Szamizdat kiadót tartottam fenn, ezért a gépírónőink, a terjesz-

46 A Puskin és Majakovszkij téren lezajlott tűntetésekről. az orosz demokratikus mozgalom e fontos stációiról mindmáig egész legendárium él. POLITKOV-SZKAJA, L. 1997: Mi predcsusztvije… Predtecsa… Ploscsagy Majakovszkovo 1958-1965.

tőink, no meg a rozoga írógépeink védelmében soha nem lehettem ott december 5-én. 1972-ben, amikor letartóztattak, 700 röpirat, bro-súra megjelentetése volt mögöttem. Persze, a mi sokszorosítási lehe-tőségeink mellett mindenből csak néhány tucatnyit tudtunk előállí-tani.

– 5-6 indigóval egymás után többször legépelték őket.

– És azután ezeket a példányokat szerencsés esetben ország-szerte több ezer példányban lemásolták. Hasonló eljárással.

– Igen, 1968 őszén, amikor 10 hónapra a leningrádi Herzen In-tézetbe kerültem továbbképzésre, sok ilyet láttam. Lila indigós, alig olvasható példányokat. Oszip Mandelstam verseit például máig sem tudom másképp elképzelni, csak szamizdatban, ahogyan először ol-vastam őket. Emlékszik, mi volt az első szamizdat, amelyet ön állított elő?

– Várjon csak… Igen, Fjodor Raszkolnyikov Sztálinnak írt leve-le. A ma már közismert szöveg, amely az 1930-as években Sztálin ar-cába vágta, hogy mit tett ezzel az országgal.47 1968-ban „adtam ki”. Azután Volosin versei következtek.48 És a ma Angliában élő Zsoresz Medvegyev egyik műve.49

47 Fjodor Raszkolnyikov (1892-1939) – ortodox papcsaládból származó orosz bolse-vik, az 1917. októberi hatalomátvétel résztvevője, a kronstadti matrózok vezére. Az 1920-as években diplomata, író volt. 1939 júliusában, franciaországi diplomáciai szolgálata idején megtudta, hogy hazájában „a nép ellenségének” nyilvánították. Megtagadta a számára biztos halált jelentő hazatérést, és július 22-én közreadta Hogyan lettem a nép ellensége? című röpiratát. az egyik legelső, nagy hatású doku-mentumot Sztálin és a sztálinizmus ellen. Ennek a szövegnek az ismerete, birtoklá-sa vagy említése – Lenin végrendeletéhez hasonlóan – szovjetellenes tevékenység-nek számított, és sokéves lágerbüntetést vont maga után. Raszkolnyikov egyébként néhány héttel a röpirat közreadása után Nizzában tüdőgyulladással kórházba ke-rült, és szeptember 12-én tisztázatlan körülmények között meghalt. 1959-ben reha-bilitálták. A gyors resztalinizádó folyamatában azonban már 1965 szeptemberében újra nyilvánosan elítélték, mint „a fehérekkel és a fasiszta söpredékkel lepaktált” trockistát, aki „gyalázott mindent. amit a szovjet emberek verítékes munkájukkal felépítettek”. GEREBEN. Á. 1988: 76. 48 Makszmilian Volosin (1877-1932) – nemesi származású, ezoterikus verseket író orosz költő. 1917-ig főleg európai városokban, majd 1917-től haláláig a Krím félszi-get keleti partvidékén. Koktebelben élt. A polgárháború alatt a terror szemtanúja,

– Ilyen komoly munkamegosztás volt a demokratikus mozga-lomban?

– Voltaképpen mindenki azt csinálta, amihez kedve és affinitása volt. Nekem a könyvekhez volt.

– Sokan elhagyták a mozgalmat?

– Az aláírási mozgalomban még ezrek vettek részt. Amikor azonban elkezdődtek a retorziók, sokan eltávolodtak tőlünk.

– Önnek ez soha nem fordult meg a fejében?

– Nem. Számot vetettem a következményekkel. Amikor nyil-vánvalóvá vált, hogy rövidesen letartóztatnak, akkor még abbahagy-hattam volna. Ez a lehetőség azonban csak a börtönben töltött első órák alatt jutott eszembe. Soha többé. Sem a szigorított koncentrációs táborban töltött S év alatt, sem később, amikor már szabadlábon vol-tam, de a KGB minden éjjel rám rontott a lakásomban. Sem akkor, amikor értésemre adták, hogy vagy emigrálok, vagy újabb lágerbün-tetés vár rám.

A LEFORTOVÓI BÖRTÖNBEN

– 1972-ben sejtette, hogy küszöbön áll a letartóztatása?

– Látszott, hogy a sarkamban vannak. A barátaimnál tartott házkutatásokból is elég egyértelmű volt, hogy hamarosan rám kerül a sor.

– Hogyan történt?

mindkét oldal áldozatainak támogatója volt. Háza a szellem minden embere előtt nyitva állt. halála után pedig végakarata szerint a szovjet írók üdülője lett. A mé-lyen antikommunista költő verseit 1922-től kezdve élete végéig egyáltalán nem ad-ták ki. A Szovjetunióban csak 1977-ben jelent meg újra verseskötete. 49 Zsoresz Medvegyev ikertestvérével, a Moszkvában élő történész Roj Medve-gyevvel együtt máig sem egészen világos, ellentmondásos szerepet töltött be az orosz ellenzéki mozgalomban. A Nagy-Britanniába emigrált biológus nevéhez fű-ződik a szovjet genetika elleni irtóhadjárat leleplezése Nyugaton. A sokat publikáló történész pedig, afféle reformkommunistaként, egyszerre bírálja és mentegeti is az államszocialista rendszert. Magyarul róluk ld. MEDVEGYEV, ZS.–MEDVEGYEV, R. 1990.

– 1972. január 15-én, számomra mégiscsak váratlanul, házkuta-tást tartottak a lakásomban. Több láda szamizdatot elvittek. Ez szombaton történt. Hétfőre, 17-ére beidéztek a KGB-be. De a közbe-eső napon, vasárnap, amíg nem voltam otthon, újabb házkutatást tar-tottak.

– A távollétében?!

– Igen. Elvitték az írógépemet, amelyet előző nap ott felejtettek. És várták, hogy hazatérjek. Én azonban különböző csatornákon tu-domást szereztem a váratlan vendégekről, és nem mentem vissza a lakásba. Hétfőn viszont megjelentem a kihallgatáson. Reggeltől estig vallattak, megszakítás nélkül.

– A Krónika ügyében más letartóztatások is voltak?

– 1971 novemberétől folyt a nyomozás. 1972 januárjában elkez-dődtek a házkutatások, majd elvittek. Azután, igaz, csak júniusban, Jakirt tartóztatták le másodikként.

– A börtönben már tudta, hogy Jakir áruló lett?

– Nagyon sokáig, hosszú hónapokig egyedül csak én tudtam. Azután egy beszélőn nagy nehezen a feleségem értésére adtam, hogy Jakir köp.

– Ön ellen mi volt a vád?

– Szovjetellenes agitáció és propaganda.50 Ezért hét év láger szabható ki, amelynek letöltése után további öt év száműzetésre ítél-ték az embert.

– Arra számított, hogy mivel nem működött együtt a KGB-vel, a kiszabható maximumot kapja?

– Az ítélet érdekes módon a tárgyaláson dőlt el. A per a lakóhe-lyem szerinti illetékes bíróságon zajlott, Noginszkban. Mert nem ma-

50 A politikai foglyok ügyében hozott ítéletekben 1926-tól 1959-ig alkalmazott 58. törvénycikket az 1960-tól hatályos szovjet büntető törvénykönyvben felváltotta a 70. törvénycikk, amely „a különlegesen súlyos államellenes bűncselekményeket” szankcionálja, a szovjetellenes agitációtól a hazaárulásig. ROSSI. J. 1987: 293-294.

gában Moszkvában, hanem a közeli Csernogolovka akadémiai vá-rosban laktam. A barátaimat nem engedték be a tárgyalásra.

– Hogyan?

– Ma már nehéz elhinni, de úgy, hogy megváltoztatták a HÉV menetrendjét. A tárgyalási napokon reggelenként kihagytak néhány járatot. Ezt egyébként Andrej Dmitrijevics Szaharov is megírta az emlékezéseiben.

– Lapozzuk fel együtt: „Kronyid Ljubarszkij perét Noginszkban tartották, a moszkvai területen, a lakóhelye közelében. A másként gondolkodók bírósági tárgyalásainak megszokott forgatókönyve sze-rint zajlott, de talán még Bukovszkij perénél is durvábban.51 A vád-lott legközelebbi hozzátartozóín kívül természetesen senkit nem en-gedtek be a tárgyalásra. Még a bíróság folyosójára se lehetett bemen-ni. Amikor azonban a druzsina52 tagjainak figyelme egy pillanatra el-lankadt, a mieink közül 10-12 ember benyomult az épület többi ré-szétől ajtóval elzárt folyosóra. Az ajtó recsegve-ropogva kivágódott, és zárt láncban, afféle faltörő kosként egy falka KGB-s rontott ránk. Kiszorítottak minket az utcára. Többünket a földre tepertek. Mások-nak, így nekem is, kicsavarták a karunkat. Már az utcán voltunk, amikor Ljuszja53 odaugrott a KGB-sek parancsnokához, aki kissé ol-dalt állva irányította a hadműveletet, és kiabálva megpofozta a férfit. Az nem reagált, de az ebédszünetben kívülről egy irdatlan nagy la-

51 Vlagyimir Bukovszkij (1942-) – az orosz demokratikus mozgalom legismertebb aktivistája. Négy ízben tartóztatták le hazájában, és hosszú elmegyógyintézeti kényszerkezelésnek vetették alá. 1976 decemberében kicserélték Luis Corvalan chi-lei kommunista pártfőtitkárra. Azóta Nagy-Britanniában él. 52 A szovjet ideológiai nevelés részeként a bírósági tárgyalásoktól az ifjúsági kon-certekig számos eseményen a gyárak, pártbizottságok Komszomol-szervezeteiből verbuvált önkéntes osztagok felügyelték a rendet. Az 1970/1980-as évek politikai pereinek hallgatósága is ebből a körből került ki. Így fordulhatott elő, hogy egy-egy ítélethirdetésnél a tárgyalóterem közönsége tapsban tört ki. 1970 decemberé-ben a zsidó emigráció jogáért kiálló „repülőgép-eltérítők” perében hozott halálos ítéletek is hangos tetszésnyilvánítást váltottak ki. Az elsőrendű vádlott Eduard Kuznyecov „családtagjaként” jelenlévő Jelena Bonner, Andrej Szaharov felesége felháborodásában sikoltozva tiltakozott. 53 Jelena Bonner.

kattal lezárták a bírósági épület kapuját, és a lelakatolt épületben folytatták a hivatalosan nyílt tárgyalásként meghirdetett pert.”54

– Jelena Bonner azért nem úszta meg: a „huliganizmusnak” mi-nősített pofozkodás miatt: munkahelyi pártbizottsága elé idéztek, hogy megfenyegessék a pártból való kizárással. Mert a világhírű tu-dósnak, a szovjet hidrogénbomba atyjának a feleségével szemben to-vább nem akartak elmenni. Ljuszja azonban megelőzte őket. A tag-gyűlésen egy előre elkészített nyilatkozat kíséretében letette az asz-talra a párttagkönyvét.

– Andrej Szaharov ekkor szakított a nyilvánosság előtt a szovjet rendszerrel. Ez óriási világvisszhangot váltott ki.

– Igen, a tárgyalásom után hívta össze először a Moszkvába akkreditált külföldi tudósítókat, és sajtóértekezleten bejelentette a történteket. A világsajtó ekkor adott először hírt az én peremről.

– Az egyik druzsina-tag 1988-ban olvasói levelet írt az Ogonyok című lapba. Megírta, mennyire megbánta, hogy részt vett ebben az ügyben. Hogy őt megtévesztették.

– Most mit mondjak erre?…

SZABADSÁG A RABSÁGBAN

– Mi történt önnel az ítélet kihirdetése után?

– Vártam, hogy útnak indítsanak. 1972. október 30-án hirdettek ítéletet, de 1973. február végéig nem küldtek el a lágerbe, mert foly-tak a Jakir-per előkészületei, és sehogyan sem tudták eldönteni, hogy megidézzenek-e oda engem tanúnak.

– Mi értelme lett volna a hatalommal való együttműködésben szinte tobzódó Jakir mellett felvonultatni önt?

– Végül nem szánták rá magukat, de még februárban is több-ször kihallgattak az ügyben. A következő szállítmánnyal azután elin-dítottak a lágerbe. Két napig zötykölődtünk Potyma városáig. Ott, ha jól emlékeszem, 5 napig a helyi börtönben tartottak, majd már egye-

54 SZAHAROV, A. 1990: 510.

nesen a lágerbe vittek. Köztörvényesekkel együtt, ami súlyos sza-bálysértés volt, minthogy a politikai foglyokat a Szovjetunióban szi-gorúan elkülönítve kellett szállítani.

– Azt hallottam, hogy ezt szándékosan tették, a politikaiak megalázására. Mert hogy másokkal is megtörtént.

– Nem, nem hiszem. Legalábbis amikor észrevették, rögtön ki-emeltek a gyilkosok, rablók, zsebmetszők közül. Attól kezdve egye-dül utaztam, a tehervonat végéhez csatolt rabszállítóban.

– A GULAG melyik lágerébe került?

– Először a 19. számú mordviniai lágerbe, Lesznoj településre.

– A Szovjetunióban a politikai foglyokat is munkára kötelezték.

– Igen. Engem a penzai fafeldolgozó üzembe vezényeltek. Tud-ja, a Szovjetunióban az 1980-as évek végéig működő rendszerben 2-3 lágert rendeltek egy nagyüzemhez, és az alkatrészek egy részét ra-bokkal állíttatták elő.

– Miközben más nyugati demokráciák mellett Nagy-Britannia is nemzetközi szerződésekben vállalta, hogy nem vásárol rabmunkával készült árut.

– Ezt nem kötötték az orrunkra. De amint a Kakukk ingaóra „világpiaci sikeréből” láthatja, áldásos működés volt az enyém. Igaz, nem tartott sokáig. Gyorsan felújítottam ugyanis a szabadlábon meg-szokott tiltakozási akciókat. Két társammal levelet fogalmaztunk a lágerbeli anomáliákról, fogva tartásunk törvénytelen, illetve szabály-talan körülményeiről. Szép, nagy felhívás volt. 10-12 ember aláírta, és megpróbáltuk kijuttatni a lágerből.

– Sikerült?

– Nem. Akkor még nem tudtuk, hogy több provokátor is van köztünk. Tudja, az volt a baj, hogy az elején még nem értettük: a lá-gerben egészen más törvények uralkodnak, mint a koncentrációs tá-borokon kívüli világban.

– Ezért nem tudták kijuttatni a levelet.

– Ezért. És én három társammal együtt 6 hónapra a lágerbör-tönbe kerültem.

– A mordviniai és permi lágerekben csak politikaiak voltak, ugye?

– Politikaiak, de nem csak a mieink, a „70-esek”. Hanem többek között a 64. törvénycikk alapján elitéltek, vagyis a német megszál-lókkal kollaboráló egykori policájok. Meg katonai bűncselekmények elkövetői.

– Furcsa lehetett a demokratikus mozgalom tagjainak fasiszták-kal együtt élni. Okozott ez nyílt konfliktusokat?

– Ahhoz ez túlságosan zárt, robbanásveszélyes világ volt. A GULAG népe erősen megoszlott. Külön voltak a litvánok, külön a lettek, az ukránok, az orosz nacionalisták, a hívők… És ezek a cso-portok alig-alig érintkeztek egymással. Így azután, ha nyílt konflik-tusok nem is keletkeztek, az elszigeteltséget erősen éreztük. A láger-parancsnokság meg a megkülönböztetés finomabb formáitól kezdve a nyílt uszításig minden eszközzel igyekezett táplálni bennünk ezt az érzést.

– Hogyan képzelte ebben a helyzetben, rabok között is rabság-ban, a további életét? Úgy gondolta, hogy 5 év elteltével majd kisza-badul, és ott folytatja, ahol abbahagyta?

– Hát persze.

– Az 1970-es években azért ez elég kilátástalan perspektíva lehe-tett.

– De ha egyszer nem láttam más alternatívát! Egyébként néha akadt némi eufória is a lágeréletben. Szabadlábon például ki enged-hette volna meg magának, hogy szidalmazza a szovjethatalmat? Sen-ki sem volt bolond megkockáztatni, hogy koncentrációs táborba ke-rüljön. A GULAG-on viszont már meg lehetett tenni. És ez nagyon felszabadította az embert. Meg is változtatta. Egyszer, amikor már közeledett a szabadulásom, Tanya Velikanova mondta is a felesé-gemnek: „Hogy fog Kronyid visszailleszkedni a civil életbe? Hiszen a

GULAG-on már megszokta a szabadságot! Mi lesz vele közöt-tünk?”55

– Mire ment ezzel a szabadságérzéssel a lágerben?

– Megadta a hasznosság tudatát. A foglyok közötti elszigetelt-ség. Szétforgácsoltság láttán megpróbáltam kitalálni valamit, hogy a rabtársaim megérezzék: nem a közöttünk lévő nemzetiségi, etnikai különbségek a fontosak. Nem a korlátok, amelyek elválasztanak egymástól. Szerettem volna, ha tudatosul bennük, hogy mi, foglyok együvé tartozunk. Ezért kitaláltam a politikai foglyok napját. Nem-csak nálunk, hanem valamennyi szovjet lágerben. Ha lehet fegyveres erők napja, halászok napja, bányásznap, akkor miért pont a politikai foglyoknak ne lehetne napja a Szovjetunióban? Ez az ötlet, ez az eszme segített azután túlélni a lágert. – Mikor jutott eszébe?

– Várjon csak… 1973 áprilisában érkeztem a lágerbe. Október-ben kerültem a PTK-ba, a lágerbörtönbe. 1974 áprilisában engedtek ki onnan. Akkor. A parancsnokság azt hitte, hogy a féléves lágerbör-tön teljesen megtört, és meg akarta mutatni, hogy jóságos is tud len-ni. Ez abban mutatkozott meg, hogy beutaltak kórházba, noha erre semmi szükség nem volt.

– A lágernek saját kórháza volt?

– Korábban több lágerhez tartozott egy kórház, az 1970-es években azonban a 3. láger területén, egy erre a célra elkülönített zó-nában ápolták az összes politikai foglyot. Gondolja csak el, micsoda alkalom: a kórházban eleven kapcsolatom lehetett valamennyi politi-kai lágerrel! Igaz, a veszélyesnek ítélt foglyokat a kórházban is külön cellában tartották. Sétára azonban kiengedték őket. Így találkoztam a

55 Tatyjana Velikanova (1932-2002) – eredeti képzettsége szerint programozó mate-matikus, az orosz demokratikus mozgalom nagy tisztelettel övezett aktivistája volt. 1969-ben kapcsolódott be a Krónikával kapcsolatos munkálatokba. Még abban az évben letartóztatták, 4 év GULAG-büntetésre és 5 év száműzetésre ítélték. Nem volt hajlandó elfogadni a felajánlott kegyelmet, és szabadulása után ismét bekap-csolódott a demokratikus mozgalomba.

sérvműtétre várakozó Alekszej Murzsenkóval. Tudja, Fjorodovval együtt ők voltak a leningrádi repülőgépügy nem zsidó vádlottjai.56

– Ők a repülőgépügyben is a „l’art pour l’art-ellenállás” meg-nyilvánulását látták.

– Az én ötletem is azonnal megtetszett Murzsenkónak. Őt na-ponta fél órára kiengedték a kórházi részleg börtöncellájából, így el tudtam neki mondani.

– De hogy gondolta ön a politikai foglyok „össz-szovjet” nap-ját?

– Úgy, hogy minden év ugyanazon napján, ugyanabban az órá-ban a Szovjetunió valamennyi koncentrációs táborában egyszerre lépjenek sztrájkba a politikai foglyok. Az volt az elképzelésem, hogy a sztrájkkal párhuzamosan minden koncentrációs táborban bead-ványt nyújtunk át a parancsnokságnak. Ezekben szóvá tesszük majd a rossz körülményeket, mondtam. De a lényeg az, hogy egy és ugyanazon a napon az egész hatalmas országban rengeteg krédó, af-

56 Alekszej (Alik, Oleksza) Murzsenko (1942-) és Jurij Fjodorov – Az Értelem Sza-badságának Szövetsége csoport perében 1962-ben elítélt politikai foglyok. MURZSENKO, A. 1985: Noha valóban nem voltak zsidók, másodszor a szabad zsidó kivándorlás jelszavával 1970-ben tárgyalt ún. „repülőgépügy” vádlottaiként állították őket bíróság elé. Ezt az akciót az 1962 és 1969 között már szintén GULAG-ot megjárt, és szabadulása után Rigában letelepedett Eduard Kuznyecov kezdeményezte. Izraeli kivándorlási kérelmének elutasítása után elhatározta, hogy felesége cionista családtagjaival és néhány volt rabtársával megpróbálja külföldre téríteni az Aeroflot egy belföldi légijáratát. Az 1970. június 15-én végrehajtott kísér-let kudarcba fulladt: a KGB moszkvai és leningrádi alakulatai már a repülőtér felé menet elfogták a csoport tagjait. Kuznyecov jeruzsálemi beszélgetésünk során ké-sőbb azt állította, hogy eleve nem bízott a sikerben. Csupán azt remélte, hogy a bontakozó zsidó emigráció megijesztésére és megfékezésére a szovjet hatóságok nyilvánosságra hozzák majd az ügyet. Így a világ tudomást szerez arról, hogy a nemzetköziség hazájaként emlegetett Szovjetunióból tömegesen menekülnének a zsidók. Eduard Kuznyecovot és Mark Dimsic pilótát 1970 decemberében a büntető törvénykönyv 72. paragrafusa (csoportosan elkövetett, különösen súlyos államel-lenes tevékenység) alapján halálra ítélték. Mivel azonban Franco spanyol tábornok-elnök éppen azokban a napokban kegyelmezett meg két halálra ítélt baszk szeparatistának, Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár kénytelen-kelletlen követte példáját. KUZNYECOV, E. 1989.

féle profession de foi* szülessen, a politikai motívumok összefoglalása, amelyek az egyes állampolgárt a rendszerrel szembeni politikai el-lenállásra késztették.

– Mit szóltak a fogolytársai, akiket ez a kezdeményezés újabb ítéletekkel fenyegetett?

– Az elképzelés egyöntetű tetszést aratott a kórházi zóna foglyai között. Az elnevezésről azonban még hosszú vita folyt. A „szovjet politikai foglyok napja” vagy a „Szovjetunió politikai foglyainak napja” elnevezést ugyanis számos rabtársunk felháborodottan visz-szautasította volna. Hiszen sokan közülük éppen azért voltak láger-ben, mert azt akarták, hogy a népük ne legyen a Szovjetunió része. Ezért végül a kissé nyakatekert „Politikai Foglyok Napja a Szovjet-unióban” kompromisszumos elnevezés mellett maradtunk. Mert az adott pillanatban valamennyien vitathatatlanul a Szovjetunióban vol-tunk. Már az első évben külön-külön és együtt is elkészíthettük a nyilatkozatainkat, és kicsempésztük a többi lágerbe.

– Hogyan?

– Szerjozsa Babics ukrán politikai fogoly ötlete révén. Babics is abban az üzemben dolgozott, mint én, de az úgynevezett egyéni megrendelések részlegében. Ott kizárólag a fejesek magánjellegű kí-vánságait teljesítették.

Kivitte az üzemből, és Penzában postára adta a Szerjozsa által megadott címre. Ott azután a demokratikus mozgalom tagjai a kép-keretek hátlapját lefeszítve megtalálták a dokumentumokat. Október 30-ára minden Moszkvában volt. Gálja kérésére Szerjozsa Koroljov nemzetközi sajtóértekezletet hívott össze. Az ő perében ez már az elmarasztaló vádpontok egyike lett.57

* Hitvallás (a dig). 57 Szergej Koroljov (1930-) – biológus, az orosz demokratikus mozgalom egyik ve-zére, a Krónika szerkesztője. 1974-ben 7 év koncentrációs táborban letöltendő bünte-tésre és azt követően 3 év száműzetésre ítélték, szovjetellenes agitáció vádjával. Az egyik legnagyobb ívű pályát futotta be az orosz demokratikus mozgalomban. A lá-gerbüntetés letöltése után hazájában maradt. A Szovjetunió felbomlását követően az állami duma képviselője és Borisz Jelcin elnök mellett az emberi jogok képvise-lője lett. Ebben a minőségében sokat tett egykori rabtársai rehabilitálásáért. A cse-

A VLAGYIMIRI BÖRTÖNBEN

– Ön hová került, amikor szétdobták a foglyokat?

– A 17. számú lágerbe helyeztek. A miénkhez, a 19. számúhoz képest egészen picike láger volt. Rögtön tudtam, hogy én itt nem ma-radok. Ezért éhségsztrájkba kezdtem. Egy héttel később ezért bíróság elé állítottak, amely büntetésül a vlagyimiri börtönbe küldött, Októ-ber 20-án érkeztem oda. Még idejében, hogy ott is megszervezzem a politikai foglyok napját.

– A vlagyimiri börtön fogalom a szovjet rendszer megtorlásai-nak történetében. A borzalmak gyűjtőházának is mondhatnám. Raoul Wallenbergtől Sztálin Vaszilij fiáig nagyon sok fogoly megjárta a cel-láit. Nevük sem volt, csak számokkal jelölték őket. És az őröknek fej-vesztés mellett tilos volt szóba állni velük.

– Nekem Vlagyimirban nagyon jó dolgom volt! Az apró cellák-ban csak kettesével fértünk el, de nappal nem kellett felhajtani az ágyakat, mint a PKT-ban. Vitatkozhattunk, olvashattunk, még írhat-tunk is. Majdnem olyan volt, mintha a saját dolgozószobánkban let-tünk volna. Annál is inkább, mert mi, politikaiak együtt maradhat-tunk, és megtagadtuk, hogy kivonuljunk munkára.

– Mit szólt ehhez a börtönparancsnokság?

– Sötétzárkába küldtek. Büntettek, ahogy tudtak. És tudtak. De mi megmakacsoltuk magunkat. Kitartottunk amellett, hogy a politi-kai foglyok a világon sehol nem dolgoznak. Akik utánunk jöttek, azokat már megtörték, és kivezényelték munkára.

– Ezután már végig a vlagyimiri börtönben tartották?

– Végig. 1977. január 17-én szabadultam.

– Hova ment a börtönből? Hazatérhetett az otthonába?

csenföldi háború kirobbanásától. 1994-től éjt nappallá téve azon dolgozott, hogy a világ tudomására jussanak a legújabb kori kaukázusi háború során mindkét olda-lon elkövetett kegyetlenségek. Szergej Koroljov a hatalomban feladathoz jutott töb-bi orosz demokratához hasonlóan rövid idő múlva elveszítette megbízatását.

– Ugyan! Nem engedtek. Bizonyos törvénycikkek alapján elítélt foglyok – természetesen a politikaiakról van szó, ilyen kategória azonban hivatalosan nem létezett a Szovjetunióban –, a büntetésük letöltése után nem lakhattak a nagyvárosokban. És még sok más he-lyen is tilos volt tartózkodniuk, főleg pedig letelepedniük. Engem Tarusza városába irányítottak. A szabadulásom után mégis Moszk-vába mentem. Ott napokig vadásztak rám, többször igazoltattak. Vé-gül kiutasítottak a városból azzal, hogy ha még egyszer ott találnak, akkor újra bíróság elé állítanak. Így kerültem Taruszába, rendőri fel-ügyelet alá. Este 8 és reggel 7 között otthon kellett tartózkodnom. A várost nem hagyhattam el.

– Ennek a festői kisvárosnak a lankáin élt Marina Cvetajeva, Konsztantyin Pausztovszkij és még jó néhány más híres író. Jobbára száműzetésben, de ezt a szovjet irodalmi lexikonok sohasem tartot-ták szükségesnek megjegyezni. Úgy hallottam, már a Gorbacsov-korszak előtt a városka nevezetességeihez tartoztak a közelmúlt poli-tikai foglyai is. Anatolij Marcsenko, Alekszandr Ginzburg és persze Kronyid Ljubarszkij.58

– Ginzburgot, a politikai foglyok megsegítésére létrehozott alap kezelőjét néhány nappal azután tartóztatták le, hogy megérkeztem Taruszába. Tanya Hodoroviccsal és Malva Landával hármasban mi vettük át a feladatát.59 Én rögtön beléptem az Amnesty International

58 Anatolij Marcsenko (1938-1986) – munkás, író, az orosz demokratikus mozgalom aktivistája. 1958-ban közbűntényesként 2 év lágerbüntetésre ítélték. Megszökött, 1960-ban illegális határátlépési kísérlet közben elfogták Közép-Ázsiában. és a bün-tető törvénykönyv 64. paragrafusa alapján 6 év lágerre ítélték. Szabadulása után megírta lágermemoárját, amely 2000-ben magyarul is megjelent. MARCSENKO, A. 2000. 1968-ban újra elítélték, ezúttal egy évre. A lágerben azonban a 190/1. törvény-cikk alapján újabb 2 évet kapott. Szabadulása után rendőri felügyelet alá helyezték. Ennek megsértéséért 4 év száműzetésbe küldték. A szamizdat irodalom szerző-jeként 1981-ben 10 év szigorított lágerre és azt követő 5 év száműzetésre ítélték. A GULAG-on síkraszállt a politikai foglyok jogaiért. 1986-ban, már a Gorbacsov-korszakban, a politikai foglyok kiszabadítását követelve, éhségsztrájkba kezdett. Börtönben halt meg. 59 Tatyjana Hodorovics (1921-) – nyelvész, nyelvjáráskutató. A demokratikus moz-galom aktivistája. a szamizdat szerzője volt. 1977-ben emigrált a Szovjetunióból. Malva Landa (1918-) geológus, a demokratikus mozgalom aktivistája. A szamizdat

– időközben Valentyin Turcsin által megalapított – orosz tagozatá-ba.60 Azonkívül hozzáfogtam a szovjetunióbeli politikai foglyok lajst-romának összeállításához. Nekem ez volt a legfontosabb. Az első lis-tát hamarosan közzé is tettem a Krónika 46. számában.

– Azután hamarosan újra szembekerült a hatalommal.

– Igen, újabb házkutatások következtek, a szamizdat előállítása miatt. Félreérthetetlenül tudtomra hozták, hogy azt találnak ki, amit akarnak.

– Ez valószínűleg már nem 2-3 évet jelentett.

– Ez 10 év szigorított lágerrel, majd azt követően 5 év száműze-téssel fenyegetett. Vagyis azzal, hogy újabb 15 év kiesik az életemből. A fizikai és a lelki tartalékaimat mérlegre téve be kellett látnom, hogy ez nem megy.

– Nem ajánlották fel az emigrációt?

– Pontosan erre ment ki a játék. A kihallgatások során világosan értésemre adták, hogy vagy Keletre megyek, vagy Nyugatra.

– De milyen alapon ajánlották fel az emigrációt? Hiszen ön nem zsidó és nem is német. A szovjet exodus pedig ezen az alapon folyt. És a kivándorolni akaró zsidók és németek elé iszonyatos akadályo-kat görgettek. Éppen ebben az időben a taníttatásuk fejében – visz-szamenőleg – hatalmas összegeket kellett fizetniük az államnak, és

szerzője, a Szovjetunióbeli politikai foglyok számára Szolzsenyicin által létrehozott alapítvány kezelője. 1976-tól a moszkvai Helsinki-csoport tagja. 1977/1978 folya-mán száműzetésben volt. 1980-ban letartóztatták, és szovjetellenes agitáció vádjá-val 5 év száműzetésre ítélték. 1988-tól orosz emberjogi orgánumok szerzője. 60 Valentyin Turcsin (1931-) – matematikus, kibernetikus. 1960-tól az emberjogi mozgalom aktivistája, szamizdat-szerző. 1973-ban megalakította az Amnesty In-ternational szovjet szekcióját, amelynek 1974-ben az elnöke lett. Elbocsátották állá-sából. 1977. október 14-én családjával együtt emigrációba kényszerítették. Egyike a nagyon keveseknek az orosz emberjogi mozgalom élharcosai közül, aki komoly tudományos pályát futott be Nyugaton, és mind társadalomfilozófiai, mind etikai szempontokat érvényesítő evolúciós modelljével maradandót alkotott. 1979-től 1999-ben történt nyugdíjba vonulásáig a New York-i városi egyetemen tanított. 1989-től minden évben visszatért hazájába, hogy részt vegyen még 1966-ban alapí-tott moszkvai tudományos szemináriumának munkájában.

az utolsó értékeiket is pénzzé téve még így is évekig „ültek a bőrönd-jükön”, mielőtt megkapták az útlevelet…

– Várjon, most jön a java. A döntés után, a következő kihallgatá-son bejelentettem, hogy hajlandó vagyok emigrálni. Az Egyesült Ál-lamokban van egy ismerősöm, mondtam – valójában nagyon is sok volt –, aki hajlandó elküldeni nekem és a családomnak a szovjet fél által megkövetelt befogadó nyilatkozatot. Erre a KGB kihallgató tisztje közölte: „Azt már nem! Magának az Egyesült Államok túlsá-gosan elegáns ország!” Egy darabig meg se tudtam szólalni, majd megkérdeztem: „És melyik nem túlságosan elegáns?” „Izrael!” felelte diadalmasan. Ellenkeztem: „De hát nekem senkim sincs Izraelben!” „Az nem baj”, vágta rá. És alig 5 nappal később a postaládámban megtaláltam az egész családomnak szóló izraeli „rokoni meghívót”.61

– Mások hatalmas összegeket fizettek egy ilyen hamis okmá-nyért.

– Én meg ajándékba kaptam a KGB-től.

– Mi történt ezután?

EGY SZOVJET EMBERJOGI HARCOS NYUGATON

– Egy szép napon felszálltunk a repülőgépre. Borisz Vajllal meg Turcsinékkal egy napon hagytuk el a Szovjetuniót.62 1978. október 14-ét írtuk. Bécsbe repültünk, mint akkoriban minden izraeli meghívó-levéllel rendelkező szovjet emigráns. Másoktól eltérően azonban mi ott is maradtunk. Nekem már néhány nappal megérkezésünk után Svájcba kellett utaznom. 1975-ben ugyanis, amikor én még a vlagyi- 61 A kivándorlási kérelem benyújtásához az emigrálni szándékozónak igazolnia kellett, hogy családegyesítés céljából, közvetlen hozzátartozói meghívásra, vagyis nem ideológiai okokból hagyja el a Szovjetuniót. Ennek mechanizmusát. számtalan konkrét esetét ld. RO'I, Y. 1993; PINKUS, B. 1984; BUWALDA, P. 1997; MOROZOV, B. 1998. 62 Borisz Vajl (1937-) – az 1950-es évek illegális marxista köreinek, majd az 1960-1970-es évek emberjogi mozgalmainak résztvevője. Iskolásként Kurszk városában, majd egyetemi évei alatt Leningrádban szervezett a rendszert bíráló csoportokat. 1957 és 1965, valamint 1970 és 1975 között politikai fogoly volt. 1978-ban emigrált. Külföldi orosz kutatóintézetekben dolgozott, mint az orosz nemzeti kérdés szakér-tője. Rendkívül informatív memoárt írt: VAJL, B. 1980: Oszobo opasznij. London.

miri börtönben ültem, megkaptam a svájci Szabadság Alapítványnak a különlegesen nehéz feltételek között végzett emberjogi tevékenység elismerésére létesített díját. Éppen Nyugatra érkezésem idejére esett az 1978. évi díj átadása, s így ünnepélyes külsőségek között Bernben én is megkaptam a 3 évvel korábbi elismerést. Azután meg jött Lon-don. Az Amnesty International. Rómában pedig a második Szaha-rov-meghallgatás.

– A Szaharov-meghallgatásokról alig tudunk valamit. Pedig ez a nemzetközi fórum mindig fontos esemény volt az orosz emberjogi mozgalom életében.

– Első ízben 1975-ben rendezték meg Koppenhágában, a dániai Szaharov-bizottság javaslatára. Tekintélyes, köztiszteletben álló em-bereket hívtak oda a világ minden részéből. Ők alkották a grémiu-mot, amely meghallgatta a Szovjetunióból kijutott polgárjogi aktivis-ták, volt politikai foglyok, szamizdat-kiadók tanúságtételét az ottani emberjogi helyzetről. 1978-ban, Rómában folytatódott a meghallga-tás, amely hagyománnyá vált. 1979-ben Washingtonban, majd 1981-ben Lisszabonban rendezték meg.

– Ön 1978 óta járja a világot, immár 13. éve. Vagy hússzor meg-fordult az Egyesült Államokban, hogy vallomást tegyen, előadásokat tartson a szovjet rendszer áldozatairól. Ez volt az eredeti szándéka, amikor emigrált?

– Nem. Vissza akartam térni a szakmámhoz, az asztrofizikához. El is helyezkedtem a müncheni Max Planck Intézetben. 1978 február-jában elkezdtem dolgozni, de nagyon hamar rájöttem, hogy nem fog menni. Egyrészt nem múlt el nap úgy, hogy ne kaptam volna infor-mációt otthonról. Kérést, jelzést az ottmaradtaktól. Hol egy cellatár-samtól, hol olyasvalakitől, aki ugyanabban a lágerben ült, mint én. Hol egyszerűen a demokratikus mozgalom résztvevőjétől vagy va-lamelyik családtagjától. A segítő és a tudományos munkát egyre ke-vésbé lehetett összeegyeztetni.

Másrészt pedig túl sok időt veszítettem el a koncentrációs tá-borban meg a börtönben töltött évekkel. Úgy éreztem, nem tudom behozni közel 10 éves lemaradásomat a szakirodalomban, kivált né-

metül. Ehhez napi 24 órára lett volna szükség. De ugyanannyit köve-telt az emberjogi mozgalom is. Választanom kellett. És én az utóbbit választottam.

– Ennek is köszönhető, hogy ma már sok mindent tudunk a Szovjetunióban tapasztalható politikai ellenállásról. Itt van előttem az ön által szerkesztett Hírek a Szovjetunióból című kiadvány. Nevek, számok, sorsok, címek. Szárazon, kommentár nélkül. Találomra la-pozzuk fel: itt van egy grúz férfi ügye. Lemondott szovjet állampol-gárságáról, és követeli a grúz állampolgárság visszaállítását.63 1990. június 6-án tartóztatták le, amikor világszerte javában tombolt a „gorbimánia”. Vagy itt van egy „Jehova tanúja” kálváriája. 1988 nov-embere óta köztörvényes bűnözők között tölti 3 éves lágerbüntetését, amelyet a fegyveres katonai szolgálat megtagadása miatt kapott. Egy mérnök, három gyerekes apa, szociáldemokrata nézetei miatt került koncentrációs táborba. Itt olvasható a felesége, az anyja meg a sógora címe. Egy 40 éves fizikus. A feleségével gumimatracon próbáltak kül-földre szökni a Fekete-tengeren. 2005-ben jár le a büntetése. Súlyos izületi gyulladása és fekélye van.

1990 júniusában tartóztatták le azt az irkutszki férfit, aki a par-lamenti választásokon a hivatalos jelölt, a helyi ügyész ellen tünte-tett. Egy 25 éves orosz fiú 7 éve raboskodik. Azért ítélték el, mert a területi pártbizottság falára írta, hogy „a Szovjetunió a népek börtö-ne”. 1987-ben megszökött, 1988 januárjában újra elfogták. Itt a láger-címe és Voronyezsben élő nagyanyjának a címe. A következő egy muzulmán diák. Vallási iratokat sokszorosított 12.000 példányban. Köztörvényes lágerben tartják, 1993 elején szabadul. Egy másik fo-goly 1969-ben Mongólián keresztül akart kijutni az Egyesült Álla-mokba, azóta ül. Megőrült.

– Ha hiszi, ha nem, ez a valóban nehéz olvasmány igen népsze-rű a Szovjetunióval foglalkozó nyugati szakemberek között. Termé-szetesen főleg szervezetek, egyetemek fizetik elő.

63 Grúzia főleg mensevik politikusokból álló szociáldemokrata kormányát Moszkva csak 1921-ben tudta megdönteni. Nyugaton ezután is fennmaradt az emigráns grúz kormány, amelynek tagjai a hatalom legitim képviselőjének tekintették magu-kat.

– Hány példányban jelenik meg?

– Oroszul 1.000 példányban, de már a második évtől angolul is kiadjuk. Büszke vagyok rá, hogy az Amnesty International, amely szigorúan tiltja a szervezet által nem ellenőrzött információ felhasz-nálását, az én kiadványaimat hiteles forrásnak fogadja el.

– A lapja már visszatért a Szovjetunióba. És ön?

– Remélem, hamarosan nekem is sikerül majd visszatérni.

– Örökre?

– Örökre. Nem csak rajtam múlik, hogy valóban így lesz-e. Többszöri elutasítás után 1990 kora őszén kaptam először a szovjet vízumot, mint a Raoul Wallenberg sorsát kutató nemzetközi tényfel-táró bizottság tagja. Ebben a minőségemben jutottam el újra a vla-gyimiri börtönbe, egykori rabságom színhelyére. Másképp nem ad-ták volna meg a beutazási engedélyt.

– Voltaképpen ön milyen állampolgár?

– Kényszerű emigrációm után egyetlen ország állampolgárságát sem vettem fel. Elvi okokból, természetesen. Ez azonban most ko-moly nehézséget okoz számomra, mert a genfi konvenció értelmében végleges hazaköltözésem esetén elveszítem a politikai menekült stá-tust. Vagyis soha többé nem hagyhatom el Oroszországot. Mégis visszatérek.

AZ AR 87 SZÁMÚ FOGOLY: KEMÉNYFI BÉLA

Megrémülök, amikor az ősz férfi nagyot sóhajtva felér a lift nél-küli ház második emeletére: fél évszázada elválaszthatatlan társa, a bot sem segíti igazán a lakkozott falépcsőn. A kaposvári jogász, két felnőtt fiú édesapja béna lába ellenére jó karban lévő, fiatalos nyugdí-jas benyomását kelti, arcán a magyar vidék Budapesttől oly idegen nyugalmával. Csak beszélgetésünk legvégén vallotta be, hogy egész élete borzalmas fizikai fájdalmak közepette telt el. Olyan szaggató fájdalommal, amelyen mindmáig semmilyen fájdalomcsillapító nem

segít. A kérdésre, hogy akkor miért jött el, miért tett meg több száz km-t az első szóra egy olyan múltidézésért, amely láthatólag nagyon felzaklatta, így válaszolt: „Mert én a jó Isten segítségével túléltem. És nagyon sok hozzám hasonló fiatal fiú nem élte túl. Nagyon sok ma-gyar állampolgár nem élte túl. Ezért el kell mondani, hogy az ember ezen a földön poklot tud csinálni a másik embernek. Ez az én hivatá-som. A kötelességem. Én túléltem, de akik soha nem láthatták viszont a hazájukat, a szeretteiket, azok ott fekszenek a fagyott földben. Azoknak tartozom ennyivel.”

A VÉCSEY LEVENTEKIKÉPZŐ KÖZPONTBAN

– Korábbi beszélgetésünk során említette, hogy még a lágerben is büszke volt a magyarságára. Pedig szigorúan véve nem is magyar családból származik, ugye?

– Nem. Apai ágon németek az őseim. Édesapám családja 1730-ban, Mária Terézia alatt jött Magyarországra. Édesanyám családja pedig osztrák. Az ő szülei Bécsben születtek, édesapám szülei pedig Budapesten.

– Otthon németül beszéltek?

– Amíg édesapám élt, elég gyakran. A halála után azonban édesanyám velünk már nem tudott németül beszélni. Csak a roko-nokkal, ha látogatóba jöttek hozzánk.

– Hárman voltak testvérek, ugye? Ha jól tudom, önt papnak szánták.

– Igen, nagyon vallásos nevelést kaptunk. Édesanyám Mária kongreganista volt, édesapám pedig minden évben lelkigyakorlatra járt a budapesti jezsuitákhoz.

– Maga mégis levente lett.

– Így szólt a törvény. 12 és 23 éves kor között, illetve az egyetem befejezéséig kötelező volt. Én 12 éves koromban, 1941-ben kezdtem el leventézni a gimnázium csapatában. 1944 decemberében leventeként Nagykanizsára kerültem, ahol két nagy gyűjtőlaktanya volt szá-munkra. Az egyik Gábor Áron, a másik Károlyi nevét viselte. Renge-

tegen zsúfolódtunk össze, vagy 6.000 levente volt a két laktanyában. Naponta mentek a szállítmányok Németországba. Egyszer aztán tisz-tek jöttek, és megkérdezték, kik a kaposváriak közülünk. Álljanak fel, sorakozzanak, mondták. Körülbelül ötszázan jelentkeztünk. Akkor megkérdezték: „Akartok-e hazamenni?” Hát persze hogy akartunk. Akkor hátra arc, indulás a kijárathoz. Levittek bennünket a Vécsey leventeképző központba.

– Milyen feladatot kaptak?

– Hát eléggé meglepődtem: előbb fertőtlenítettek bennünket, azután civil ruhát adtak, és elkezdődött a kiképzés. Megtanítottak minket, hogyan kell szétszedni egy aknát, robbanószereket kezelni, lőni. Még nem voltam egészen 16 éves. Megijedtem, hogy a kezem-ben felrobban valamelyik szerkezet, és meghalok. Ezért megszöktem.

– Hova? Az egész országban tombolt a háború…

– Gyorsan el is fogtak a tábori csendőrök, és visszavittek. Meg-kegyelmeztek, hogy nem végeztek ki mint katonaszökevényt. Hama-rosan másodszor is megszöktem, és akkor eljutottam Csurgóig. On-nan pedig egy alakulattal kimentünk Ausztriába.

– Ott mit csináltak?

– Judenburgtól nem messze ért bennünket a háború vége. Egy reggel arra ébredtünk, hogy se kiképzőtisztek, se altisztek, az égvilá-gon senki nincs ott, csak mi, leventék. Ebből tudtuk meg, hogy vége a háborúnak. Hatan elindultunk kelet felé, a nap járása szerint. Azt gondoltuk, az Alpokon keresztül hazajutunk. Menet közben beáll-tunk dolgozni a parasztokhoz. Fizetség fejében kaptunk enni, aztán mentünk tovább, hazafelé. Egyszer csak belebotlottunk az angol ka-tonai rendőrség járőrébe. Bevittek minket egy nagy sátorba. Először is megetettek, utána meg odajött hozzánk egy tiszt, és azt mondta: Gyerekek, itt nem lehet csellengeni! Ezzel elvittek minket Klagen-furtba. Ott volt egy 5.000 fős magyar repülős fogolytábor. Jelentkez-tem náluk, mert kerestek idegen nyelvet tudó fiúkat, akik vállalták, hogy tisztek mellett csicskások lesznek. Így kerültem le Klagenfurt-ból Udinéba. Ott voltunk egészen 1945 augusztusáig. Én egy ezredes csicskása voltam.

– Úgy hallottam, hogy ez az ember örökbe akarta magát fogad-ni.

– Igen, ez igaz. Az összes törzskari tisztet felrendelték Bécsbe. Akkor már az én ezredesem vezérőrnagy volt. Bécsben nap mint nap láttam, ahogy mennek haza a hadifogoly-szerelvények. Elkapott a honvágy, és kértem, engedjen hazamenni.

– Hogyan fogadta a szülőhaza?

– Ágfalvánál először is megszabadítottak minden holmimtól.

– Magyarok?

– Igen.

– Oroszokat nem látott?

– Oroszokat nem. Csak vegyes ruhába öltöztetett úgynevezett demokratikus rendőröket. Amíg az igazoltatás folyt, egy nagy könyvben ellenőrizték, hogy a nevünk szerepel-e benne. Mivel en-gem nem találtak, és fiatalkorú is voltam, utazási igazolványt kap-tam. Ezzel eljutottam Kaposvárig, és ott egyenesen szaladtam haza. Ez 1945. november 4-én történt.

– Gondolom, mennyire megörült az édesanyja.

– Kivált, hogy már elsiratott engem, mert Toki Horváth Gyulá-nak a fia, aki osztály társam volt az iskolában, azt mondta neki, hogy ő temetett el engem a zalai dombokon.

– Hogyan folytatódott az élete a háborús kitérő után?

– Jelentkeztem a rendőrségen, és visszamentem a gimnázium-ba. Elkezdtem órákra járni. De csak 12 napig tartott a békés iskolás élet, mert eljöttek értem.

– Kicsoda?

– Egy magyarul nagyon gyengén beszélő férfi volt. Valami moszkovita lehetett. Kommunista emigráns. Vagy kárpát-ukrajnai.

– Mit mondott?

– Tört magyarsággal arra kért, hogy menjek vele a rendőrségre, egy 10 perces beszélgetésre. Ahogy kiléptem az ajtón, ott állt egy fiú, akivel együtt voltam a Vécsey leventekiképző központban.

– Ő hozta magára a rendőrséget?

– Igen.

– Miért?

– Nem kérdeztem meg soha. Ezután még kétszer találkoztam vele az életben. Először amikor hazatértem a Szovjetunióból. Amikor meglátott, kiejtette a kezéből a söröskorsót – alkoholista lett ugyanis. Később még egyszer odajött hozzám egy presszóban, hogy beszél-getni akar velem. Azt feleltem: nekem nincs miről beszélgetni veled. És még szerencséd van, hogy így fogom fel.

– Ez már az után volt, hogy visszajött a szovjet koncentrációs táborokból. Van valami elképzelése, hogy miért adta fel magát ez az ember?

– Talán hogy ő megússza. Hogy elkerülje azt a sorsot, amit mi átéltünk.

– Félelemből? Ezek az emberek még többnyire itt élnek közöt-tünk, jó lenne tudni, mi volt a motivációjuk.

– Félelemből. Meg gondolom, megfelelő jellem is kell az ilyes-mihez.

GERINCLÖVÉS

– Mikor hagyta el Magyarországot?

– 1946. május 20-a táján.

– Akkor már nem volt egészséges.

– Akkor én már teljesen béna voltam. Mindkét lábamra.

– Elmondaná, hogyan történt?

– Amikor elvittek a rendőrségre, negyedmagammal egy cellába kerültem. 3 hónapig minden álló éjszaka vallattak. Este 9-\I,10-től hajnali 4-ig.

– Oroszok?

– Oroszok. Egy kapitány. Mindenáron neveket követelt tőlem.

– Hogy kik voltak a leventeképző oktatói?

– Igen. De én a mai napig nem tudom, hogy hívták őket. Csak a keresztnevüket tudtam: Pista, Jóska. Ez azonban nem volt elég. Néha kaptam tőle egy pofont biztatásul, hogy jusson eszembe a nevük. De tényleg nem tudtam.

– Álljunk meg egy percre, mert nem értem. Tehát azt mondja, hogy Magyarországon a szovjet hatóságok letartóztattak, és 3 hóna-pig vallattak egy 16 éves gyereket. Mivel vádolták?

– Azzal, hogy diverzáns voltam.

– Mert részt vett azon a kiképzésen?

– A Vécsey leventekiképző központban felnőtt katonákat is ok-tattak. Nekünk azonban még valóban csak a kiképzésünk folyt. Én meg ráadásul mindössze 8 napig voltam ott, azután megszöktem. Mert láttam, hogy ez nem gyerekjáték. Hát megszöktem. De ezt nem hitték el. Azt gondolták, hogy partizánmunkára készültem.

– Tehát a magyarországi felszabadító, illetve megszálló hatósá-gok összegyűjtötték a lakosság azon tagjait, akikről feltételezték. Hogy a Vörös Hadsereg64 ellen diverzáns tevékenységet akarnak folytatni. Esetleg ezt a tevékenységet már folytatják is.

– Igen. Amíg a kihallgatások folytak, a cellában egy ukrán nem-zetiségű Vlaszov-katona állandóan azt hajtogatta, hogy „kaput, ka-put”.65 A szomszéd cellából pedig mindennap borzasztó zokogás hal-

64 1946-tól Szovjet Hadsereg. 65 Andrej Vlaszov tábornok (1900-1946) – a Vörös Hadsereg egyik legtehetségesebb hadvezére, a moszkvai csata hőse. Miután német fogságba esett, hosszas tárgyalá-sokat követően beleegyezett, hogy a hadifoglyokra vonatkozó genfi konvenció alá-írását megtagadó Szovjetunió által magukra hagyott, az éhhalál szélén álló hadifo-golytársaiból Orosz Felszabadító Hadsereg (orosz rövidítése alapján ROA) néven harcoló alakulatokat hozzon létre. A háború után a ROA tisztjeit és katonáit a szö-vetségesek kiadták Sztálinnak. Egy részüket a hazájukba való visszatéréskor agyonlőtték. a többiek 15-25 év koncentrációs tábori kényszermunka-büntetést kap-tak. Ld. erről e könyv Jalta áldozatai című fejezetében.

latszott. Egy asszony meg egy férfi sírt. Idősebbek lehettek. Csak annyit hallottam, hogy az asszony szemrehányást tett: „Miért vállal-tad, hogy bíró leszel?” Mi akkor úgy hittük, hogy mindkettőjüket ha-lálra ítélték, kollaborálás vádjával. Ma már tudom, hogy a férfit ha-lálra ítélték, az asszony 5 évet kapott. A férfinak azután kegyelemből 25 évre változtatták a büntetését, és ott halt meg, a GULAG-on. Az asszony „5 éve” pedig 13 álló esztendeig tartott. 1958-ban jött haza. Magyarak voltak, Zalába valók.

– A „kaput, kaput” hajtogatása meg a szomszéd cellából áthal-latszó sírás arra késztette, hogy megint megszökjön?

– Annyira megrémisztett bennünket ez a helyzet, hogy négyen összedugtuk a fejünket, és elhatároztuk: megpróbáljuk. A 16 évem-mel én voltam a legfiatalabb. De a legidősebb is csak 17 és fél éves volt.

– Hogy történt?

– Egy vasárnapon az őr nem a szokásos helyén tartózkodott, a cellák mellett, a pincénél, hanem odafent, a verandán. Ez egy főszol-gabírói épület volt, abból alakították ki a börtönt. Láttuk, hogy mire az őr lekapja a géppisztolyát, mi már elhagyjuk a ház sarkát. Azon túl meg nem ér bennünket a golyó. Tinédzser fejjel elterveztük a szö-kést, kiszaladtunk az utcára. Mi ketten a Kertész Jancsival balra fu-tottunk. A másik kettő – a kanizsai Bay Feri meg egy újvidéki fiú, akinek a nevét nem tudom jobbra.

Az első utca torkolatánál én elváltam Jancsitól. Ő egyenesen fu-tott tovább, én pedig beszaladtam az egyik utcába. A kórháztól pár száz méterre ért a lövés. Hanyatt vágódtam, és többé nem álltam fel.

– Akkor volt utoljára egészséges.

– Igen. 16 évesen. A gerincemet találta el a golyó. Ezt akkor még nem tudtam. Csak amikor bevittek a kórházba, akkor tudtam meg, hogy örök életemre megbénultam.

– Az oroszok vitték be?

– Nem. Magyar lányok találtak rám. Bevittek egy közeli házba. Onnan a mentők kórházba szállítottak. Meg akartak műteni, de az

oroszok berohantak, és nem engedték. Még szerencse, hogy feladták az utolsó kenetet, és meg tudtam mondani a papnak édesanyám cí-mét. Ő vitte meg a hírt: olyan állapotban vittek kórházba, hogy más-fél-két órám van hátra.

– Az oroszok elvitték?

– Igen, az ő tábori kórházukba, a piarista gimnázium épületébe. Mivel nem tudtam vizelni, megkatétereztek, de semmi mást nem csi-náltak velem. Át se kötöttek. Amikor pedig 15 nap múlva megindult a vizeletem, és nem kellett katéterezni, visszavittek a börtönbe. A cel-lában állandóan egy géppisztolyos katona állt mellettem, nehogy megszökjek.

– De hát nem tudott járni!

– Az nem számított. Gondolkodtak ők?! Soha!

A NAGY UTAZÁS

– A börtönből hová került?

– Zaporozsjéba.

– Hogyhogy? A határon túlra?

– Amikor ez a szovjet hadosztály – később tudtam meg, hogy a 113. lövészhadosztály volt – elhagyta Magyarországot, akkor ma-gukkal vittek. Egyedül engem.

– És mi lett a többi rabbal?

– Azt én nem tudom, hogy ők hová tűntek. Engem mindeneset-re magukkal vittek. Négy nappal az után, hogy megérkeztünk Zapo-rozsjéba, egy iskolában 3 ember elé kerültem. Egy asztalnál ültek, és tanácskoztak. Tolmács nem volt. Védő sem. Az egyik az asztalnál fel-emelte a két tenyerét, a 10 ujját mutatta felém, és hozzátette: „na rabotu”.

– Vagyis munkára. Egy deréktól lefelé béna fiút. Ezek szerint a „trojka” tárgyalta az ügyét.66

66 A népnyelvben trojkának, vagyis hármasfogatnak nevezett grémium hivatalos neve az oszoboje szovjescsanyije, vagyis Különleges Tanácskozás, a szovjet jog-

– Akkor én még csak azt tudtam, hogy ügyvéd járna nekem. Hogy mekkora volt a tét, az elég hamar világossá vált, amikor a szovjet kórházban egy felcser felemelte a két ujját, úgy mutatta: „ket-tő kaput”. Mármint azok közül, akikkel megszöktem. És a tolmács jött, hogy mondjam meg Kertész Jancsi címét. Ebből rájöttem, hogy neki sikerült a szökés.

Mivel a főszolgabírói épületben tartottak fogva, amikor WC-papírt kértem, az ott talált jogi könyvekből tépték ki a lapokat, azt adták oda. Ahogy azokat olvasgattam, megtudtam, hogy nekem ügyvéd jár.

– Milyen rabok közé tették?

– Zaporozsjéban egy 20 négyzetméter körüli cellában 32 fogoly-lyal voltam együtt. Ott a tüdőbajtól a szifiliszig mindenféle betegség együtt volt.

– Hány priccset tudtak egyáltalán elhelyezni?

– Négy vaságy volt. Mindegyik ágynemű nélkül. Engem a föld-re fektettek.

– Ki ápolta?

– Hát ki ápolt volna? Senki az égvilágon. Borzasztó volt. Ha kel-lett, a rabtársaim odavonszoltak a küblihez, egy benzineshordóhoz. Nagy nehezen rátettek.

– Magyarok is voltak a foglyok között?

– Nem. Egyedül én voltam magyar.

– Olyanok nem voltak, akiket „rendes” bíróság ítélt volna el?

– Én főleg az „oszoboje szovescsanyije”, vagyis a trojka elé állí-tott rabokkal találkoztam. Például egy idős ukrán paraszttal, akit az 1932. augusztus 12-i ukáz alapján ítéltek el.

rendben a bírái testülettel párhuzamosan kiépített rögtönítélő testület volt. A szov-jet korszaknak erről az intézményéről. amely a civil élet és a GULAG közötti mezs-gyét alkotta, részletesen ld. e könyv Varlam Salamovról szóló fejezetében.

– Ez volt az a rendelet, amely az élelmiszer, gabona eltulajdoní-tását, megsemmisítését – például állatokkal történő megetetését – 15 évtől egészen a halálbüntetésig terjedő büntetéssel szankcionálta. Aki az éhínség alatt pár szem ott maradt gabonát hazavitt a földekről, lá-gerbe került.

– Az öreg ukrán, akivel találkoztam, akkor már 20 éve ült ezért. Aztán volt ott egy fiatalember, aki 1946-ban, az éhínség idején elvitt a kolhozból egy tehenet, hogy a családját megmentse az éhhaláltól. Hét km-t ment, lefagyott a lábfeje. Úgy hozták hozzánk. Egyenként szed-ték le az ujjait. Tiszta fekete volt a lába. A láger egyébként is tele volt olyanokkal, akik egy vekni kenyeret vagy egy kiló lisztet vittek el. Ilyenért 5-7 évet kaptak. Kevesebbet soha.67

– Akkor maguknak jobb dolguk volt, hiszen a hivatalos belügyi iratok szerint napi 9 gramm cukor járt a foglyoknak! Ez volt az elő-írás.

– Lehet, de nem kaptuk meg. 1949-ben láttam először cukrot. Addig soha nem adtak. Hogy hova lett, amit nekünk kiutaltak, azt én nem tudom.

– Mit kaptak enni?

– Jaj, az borzasztó volt! Én invalidus, tehát nem dolgozó voltam. Engem, ugye, nem tudtak kihajtani dolgozni. Márpedig a szovjet koncentrációs táborok éppen azon az alapon működtek, hogy a ra-bok termelni tudnak. Minden lágerre leosztották az állami tervet. Azt teljesíteni kellett. Ha nem teljesítették, akkor csökkentették az állami-lag előírt fejadagot. 10-20-30 deka kenyereket kaptunk egy napra. A többi, a „leves” meg a „tea” valójában csak víz volt. A kenyér jelentet-te a legfontosabb élelmiszerünket.

67 Menzsinszkij akkori OGPU-elnök 1932. november 3-án Sztálinnak írt jelentése szerint eddig az időpontig e cikkely alapján 31.488 embert ítéltek el. 1933. február 10-én 103.000 fogolyról szól a jelentés. közülük 2.588-at kivégeztek. Az idő előrehaladtával mind az elítéltek, mind azon belül a kivégzettek aránya egyenlete-sen növekedett, hiszen a végrehajtóknak feletteseik előtt is bizonyítaniuk kellett éberségüket. MASSZOVIJE REPRESSZII V SZSZSZR 2004: 127-171.

– Ön másfél évet töltött a börtönpriccsen, tehát a nem termelő foglyok fejadagjával.

– Igen. Egyszer jött be a börtönfelügyelő ügyész. „Prokuror po nadzoru”, úgy hívták. Azt kérdezi tőlem, hogy te még nem döglöttél meg? Hirtelenjében rávágtam: te hamarabb megdöglesz, mint én. El-futotta a pulykaméreg, és intézkedett: két nap múlva átszállítottak a zaporozsjei 9. számú lágerbe. Ott naponta 38-42 ember halt meg vér-hasban. Disztrófiában. Az ablak mellett volt a priccsem, és láttam, amikor a brigádok munkára mentek, meg amikor este hozták vissza a halottaikat. 2-3 embert, akik napközben haltak meg.

– El kellett számolni velük.

– Azt nem tudom, de annyi bizonyos, hogy állandóan jött az utánpótlás. Képzelje el, ha egy 1.200 lakosú faluban naponta meghal 40 ember. Ekkora veszteség egyszerűen katasztrofális járványt jelez. Végül valaki feljelentette a táborparancsnokságot. Jött egy bizottság, leállították a rabmunkát. 6 hónapig nem dolgoztak a foglyok. Fel-emelték az élelmiszer-fejadagot, de így is nagyon nehezen állították meg a borzalmas járványt.

– Ön ezalatt mindvégig a priccsen feküdt? Másfél éven át?

– Igen. Hogy néha levegőhöz jussak, kaptam egy vánkost a fe-nekem alá, azon kicsúsztam a barakk elé. Akkor már tudtam ülni. A kezemmel toltam magam előre. A latrinára is úgy jutottam ki.

– Csak teher volt a számukra. Nem vette észre, hogy esetleg vé-gezni akarnának magával?

– Nem. Azt gondolták, magamtól is elpusztulok.

– Varlam Salamov azt írja, hogy ha valaki éjszaka meghalt, a két priccsszomszédja hajnalban, névsorolvasásnál, felemelte a hulla kar-ját, hogy megkapja a napi kenyéradagját.

– Ó, hogyne, ilyen nálunk is előfordult. A vérhasjárvány alatt már olyan sok volt a beteg, hogy nem tudták őket egy külön barakk-ban elhelyezni. Hármat odaraktak a priccsre fenn, hármat lenn. A kö-zépső meghalt. Egy orosz. És mivel én mindig alul feküdtem, mond-

tam, hogy emeljék fel a kezét a reggeli kenyérosztásnál. Majd mi megesszük a részét. Elosztjuk ötféle.

– És meg is ették?

– Meg.

– Nem kérték számon?

– De. Jött a „szerzsant”, a „gyezsurnij”.68 Adjátok vissza a ke-nyeret, mondta. De hát megette, és utána meghalt, feleltük. Azt mondta, nem igaz, mert az orvos szerint már éjfélkor halott volt. Mi azonban kötöttük az ebet a karóhoz: nem, az orvos rosszul tudja. Nem tudtak velünk mit csinálni…

FOGLYOK EURÓPÁBÓL

– Ebben a lágerben, ahol végre már nem börtöncellába zárva élt, hanem néha levegőre is tudott kúszni, voltak külföldiek?

– Nem, rajtam kívül senki. De nem, egyvalaki mégiscsak. Cso-ma Géza bácsi. Tarpáról származott, embercsempészésért ítélték el. Pár kárpátaljai is akadt. De egy hölgy kivételével valamennyien meghaltak a lágerben.

– A hölgy hogyan került oda?

– Pékségben dolgozott, és a régi rendszerben megszokta, hogy a pék a műszak végén adott egy vekni kenyeret. Hazavitte, és ezért a vekni kenyérért 5 évet kapott.

– Letöltötte?

– Nem tudom, mert teherbe esett, és elvitték egy mezőgazdasá-gi lágerbe. Ott találkoztam még vele, mert engem is odavittek. De hogy ezután szült-e vagy sem, azt nem tudom, mert én időközben megtanultam a térdemen járni, és elvittek.

– Úgy tudom, hogy ez a fogolytársa magától szeretett volna gyereket.

68 Őrmester, napos.

– Szeretett volna, kért is rá. De hát én egy csontváz voltam. Meg gyerek, aki őszintén szólva, nem tudta még azt sem, hogy ez mikép-pen történik.69

– A lágerben előfordult az ilyesmi?

– Igen. Ha egy nő teherbe esett, akkor nem kellett kőbányában dolgoznia.

– Együtt voltak nők és férfiak?

– Csak éjszakára zárták el külön zónába a nőket. De hát a lyu-kas drótkerítés nem jelentett akadályt.

– Minden nő kőbányában dolgozott maguknál?

– A legtöbben. Voltak protekciósok, akik csomagot kaptak ha-zulról, és megosztották az őrséggel. Vagy valahogy bevágódtak, és akkor a konyhán vagy az egészségügyieknél dolgoztak. De a legtöb-ben kőbányában.

– Furcsa módszerrel állapították meg a foglyok munkaképessé-gét.

– Az orvos vagy a táborparancsnok belecsípett a fenekükbe. Ha még volt izom a rab fenekén, akkor az első kategóriába került vagy a másodikba. Ha csak nagyon kis izom volt, akkor a harmadik kategó-riába sorolták. Ha meg egyáltalán nem, akkor negyedik kategóriás lett, és egyáltalán nem kellett neki munkára menni. Előfordult, hogy elvitték egy olyan lágerbe, ahol feljavító kosztot adtak. Amikor az il-lető magához tért, akkor visszaküldték, és átsorolták az egyes vagy a kettes kategóriába.

– A levéltári dokumentumokból ítélve háborús győzelem után nemcsak a GULAG rabállománya, hanem az őrszemélyzet is kicseré-lődött.70 Minőségileg megváltozott. „Fogolyperspektívából” ez érzé-kelhető volt?

69 Több más GULAG-túlélő is megörökített memoárjában hasonló eseteket. Ld. LITVINOV, P. 1984. 70 IVANOVA, G. 1997/2: 146.

– A háború után odakerült őrök lumpenek voltak egytől egyig. Egyrészt a hadseregből kerültek oda, büntetésül. Függelemsértésért. Másrészt pedig miután a régi őrszemélyzetet kiküldték a frontra, furcsa módon csupa nemzetiségit soroztak a lágerőrségbe. Oroszt ta-lán egyet se láttunk. A nemzeti kisebbségekből származók pedig álta-lában iszonyatosan kegyetlenek voltak.

– Nem csak a lágerőrségben. Egyik beszélgetésünk során Csoóri Sándor felidézte egy emlékét 1956-ból, amikor egy fiatal író társával odamentek a Margit híd pesti hídfőjénél álló szovjet tankhoz. Gyér orosztudásukkal megpróbálták megmagyarázni a katonáknak, hogy Magyarországon nem ellenforradalom van. Az orosz tiszt zavartan elfordult, és elhessegette őket, az arcvonásai alapján közép-ázsiainak látszó katona ellenben rájuk emelte és kibiztosította a puskáját. Sok ilyen történetet hallottam, amelyek arra utalnak, hogy a nemzetiségi-ek valóban feltűnően kegyetlenebbek voltak, mint a szlávok.

– Nálunk ez biztosan így volt.

– De a lágerparancsnokság szlávokból állt?

– (Gondolkodik.) Ahol én megfordultam, mindenütt szláv volt. Igen.

– Tehát azért erre vigyáztak. A Szovjetunióban sokféleképpen működött az etnikai diszkrimináció. Ez volt az egyik formája. Követ-kezetesen érvényesítették. Sztálin halála után Lavrentyij Berija a ter-vezett reformok között ezt az elvet is megpróbálta kiiktatni a szovjet bürokrácia életéből, de 1953. június végi letartóztatása után alig 4 hónapos regnálásának minden nyomát eltakarították.

– Nálunk, a GULAG-on, a háború után az is nagy változást je-lentett az „emberanyagban”, hogy új rabkategóriák jelentek meg. És nagyon sok új letartóztatott érkezett. Már akkor is, amikor vizsgálati fogságban voltam. Még a betegszoba is zsúfolásig tele lett kollabo-ránsokkal meg kvázi-kollaboránsokkal.

– Kire gondol?

– Az egyik mezőgazdasági táborban találkoztam például egy harkovi biológiaprofesszorral. Akadémikus volt. Azért tartóztatták

le, mert annak idején, a német bevonulást követően továbbra is taní-tott az egyetemen. Semmi más bűne nem volt, csak az, hogy tanította a diákjait. 10 évet kapott érte.

– Arra látott példát, hogy mikor egy fogoly kitöltötte a bünteté-sét, és boldogan készült a visszatérésre a szabad életbe, akkor meg-érkezett a politikai rendőrség vagy a belügy tisztje, és ott, a lágerben kihirdette neki az újabb ítéletet? Szolzsenyicin és Salamov számos ilyen esetet örökített meg.

– Gorkij városában találkoztam egy nagyon művelt zsidó újság-íróval, akit a Különleges Tanácskozás 1934-ben 5 évre ítélt. Megkér-deztem tőle: „most 1949-et írunk, hogyhogy te még mindig azt a 15 esztendővel ezelőtt kapott 5 évet töltöd?” Azt mondta: „Hát igen, amikor letelt az 5 év, hívattak a politikai tiszthez, és aláíratták velem, hogy tudomásul veszem, kaptam még 5 évet.”

– Az átvilágító táborokból is érkeztek foglyok? A győztes Vörös Hadsereg katonái, akiknek egy részét a határról egyenesen a GULAG-ra küldték?

– Olyan szovjet tisztekkel és katonákkal találkoztam, akik sú-lyos sebesülten német fogságba estek, és nem végeztek magukkal. Ez borzasztóan nagy bűnnek számított. Hazaárulásnak. Akadt, akinek a hadifogolytáborban olyan protézist csináltak, hogy majdnem táncol-ni tudott vele. Felszabadították mint hadifoglyot, hazatoloncolták, és a hazájában 25 év lágert kapott, mert nem végzett magával. Nem egy ilyennel találkoztam.

– Vlaszov tábornok katonái mellett bizonyára új fogolykategó-riát jelentettek a visszafoglalt területek nemzeti mozgalmainak a képviselői is.

– Ó igen, például a banderisták. Styepan Bandera katonái, akik fegyverrel a kézben a független Ukrajnáért harcoltak. Nyugat-Ukrajnában, amelyet a háború után csatoltak a Szovjetunióhoz. A lembergi részen. Ott még 1949/1950-ben is harcoltak a szovjethata-lom ellen. Ahol a hatóságok létrehozták a községi szovjetet, válaszul felgyújtották a kolhozt. Így próbáltak ellenállni.

– Baltiakkal nem találkozott?71

– Rengeteg észt, litván és lett volt a lágerekben!

– Akkor számolták fel a balti népek értelmiségét. Papokat, taní-tókat, orvosokat küldtek a szülőföldjükről a sok ezer km-re lévő kon-centrációs táborokba, hogy értelmiségiek nélkül elsorvasszák a há-rom kis nép nemzeti tudatát.72

– De olyan is volt, aki már 1939-ben odakerült a balti államok-ból. Sőt Lengyelországból is. Találkoztam például egy lengyel nővel, aki már 1939-től ott raboskodott.

– 1939 szeptemberében, a Molotov–Ribbentrop-paktum megkö-tése után három héttel a Szovjetunió, a paktum záradékában foglal-tak alapján megszállta Lengyelországot. Ekkortól nagyon gyors ütemben mintegy másfél millió lengyel került a szovjet koncentrációs táborokba.

– Igen, ők voltak a legtöbben, a lengyelek. Utána jöttek a balti államokból érkezett foglyok. Azután a németek és utána mi.

– Szóba került, hogy ki miért van lágerben? Vagy ez tabu volt?

– Akivel bizalmasan lehetett beszélni, azzal erről is szót váltot-tunk. Persze ha véletlenül besúgó volt közöttünk, akkor az izgatás-nak minősült. A büntető törvénykönyv 38. paragrafusának 10. cikke-lye alapján.

– Igaza van Szolzsenyicinnek, amikor a saját tapasztalata alap-ján azt írja, hogy a második világháború után a Szovjetunióhoz csa-tolt Észtországból, Lettországból. Litvániából, Nyugat-Ukrajnából, Nyugat-Belorussziából küldött, nagyrészt értelmiségi elitéltek között lényegesen nagyobb volt a halandóság, mint a Kaukázusból velük nagyjából egy időben deportált népek fiai közül? Szolzsenyicin sze-rint azért, mert az apró termetű kaukázusiak szívósabbak voltak.

71 Az ukrán nemzeti ellenállás véráldozatait mi sem jellemzi jobban, mint hogy egészen az 1970. évi népszámlálásig csökkent a nyugat-ukrajnai lakosság száma. Az 1960-1970-es évek mintegy másfél tucat illegális szervezkedését bemutatja ALEKSZEJEVA, L. 1984: 4-41. 72 POLITYIKA OKKUPACIONNIH VLASZTYEJ 1999.

Jobban bírták az éhezést, a rossz körülményeket, mint a nagy testű ukránok és baltiak.

– Én nem ebben látom a veszteségek közötti kétségtelen kü-lönbség okát. Inkább abban, hogy a balti államok lakói, de híresen jó termőföldjük révén az ukránok is jobb életmódhoz szoktak. A balti államokban a két háború között, a függetlenség két évtizede alatt ki-alakult magas életszínvonalról belecsöppenni abba, ahogyan mi él-tünk, hát az borzasztó volt…

A magyarok között is tapasztalni lehetett ezt a különbséget: a magas rangú tisztek meg az értelmiség felső rétegeihez tartozó fog-lyok sokkal jobban szenvedtek, mint az egyszerű emberek. A baltiak-tól egyébként sok munkás és paraszt is került a lágerekbe. Én ugyan egy litván püspökkel voltam együtt, de voltak ott litván parasztok is.

ROKKANTLÁGERBEN

– A köztörvényesekkel együtt tartották magukat?

– Igen. Én egészen 1953. január 18-ig bűnözőkkel voltam. Zapo-rozsjéban is, és amikor kikerültem a lágerbe, akkor is. Ott tanultam meg a térdemen járni. Amikor ezt meglátta a politikai tiszt, mármint hogy a térdemen tudok kúszni, azonnal elküldtek onnan. Fel kellett másznom a Sztolipin-vagonba,73 aztán irány Harkov, Dnyepropet-rovszk, Gorkij, Kirov. Rabtovábbító börtönök során át jutottam fel, az északi sarkkörön túlra. Hónapokig tartott az út, rácsos, kutyás őrök-kel teli rabkocsiban. Egészen fel, Usztrimlagig. 1949. november 6-án érkeztem meg. És 1953. január 18-ig voltam ott.

– A szovjet lágerek temérdek kisebb koncentrációs táborból áll-tak, amelyeket „lágerpontnak” neveztek. Gondolom, ez is.

– Ahogy vesszük. Usztrimlag körülbelül akkora, mint a fél Du-nántúl. Mivel lakott területet sehol nem láttam a környékén, csak sej-téseim maradtak róla, hogy Vorkutától pár száz km-re lehetett, kicsit

73 A cári Oroszország egyik legellentmondásosabb politikusáról, a később merény-let áldozatául esett Pjotr Sztolipin miniszterelnökről (1862-1911) elnevezett vasúti kocsi, amelyet kifejezetten tömeges rabszállításra alakítottak ki, priccsekkel, az őr-személyzet számára fenntartott benyílókkal.

délnyugatra.

– Milyen munkát végeztek a foglyok?

– Erdőt irtottak, ahol még volt erdő. Az így nyert faanyagból azután tartós használati cikkeket készítettek. Székeket, bútorokat. A mi lágerünk azonban az Usztrimlagon belül kimondottan rokkantlá-ger volt. 15-20 brigád dolgozott, ők tartottak el minket. Kitermelték a lágerre kivetett terv normáját, és mi így kaptunk enni.

– Magát Kölyöknek hívták a lágertársai, ugye? Hány éves volt akkor?

– 1949-ben, amikor északra kerültem? 20 éves voltam.

– És már 4 éve börtönben, 4 éve bénán.

– 1949-re megtanultam a térdemen járni!

– Dolgozni is tudott?

– Semmit nem csináltam.

– Hát akkor hogyan teltek a napok?

– Társalogtam. Nagyon sok idős ember volt, akik még a cári időkben tanultak. Egyetemi tanárok, katonatisztek, tábornokok. Ve-lük beszélgettem. Német barakkban voltam, németekkel, akik között szintén voltak magas rangú tisztek. Ők nem dolgoztak. Meg dr. Say László győri kanonok. Szintén idős ember volt, és ő sem dolgozott. Sokat beszélgettünk. Aztán volt egy időszak, amikor egy orosztanár megtanított szépen írni oroszul. Kegyelmi kérvényeket, kérelmeket, fellebbezéseket fogalmazott, és rám bízta, hogy a másodpéldányt ír-jam le én. Később már magam is fogalmaztam ilyeneket.

– Számot vetett vele, hogy élete végéig így fog élni, bénán, éhezve-fázva, köztörvényes bűnözők uralma alatt?

– Én nem gondolkoztam ezen. Ez volt a szerencsém.

– De hát miért nem?!

– Valahogy olyan erőt adott a hitem, a vallásosságom, hogy erre nem gondoltam. Ezért tudtam túlélni. És ezért élek még ma is.

– 20 éves volt.

– 20 éves. És örökös bénaságra ítélve. 3 éven keresztül még fe-lülni sem tudtam. De nem veszítettem el a lelkierőmet. Nem estem kétségbe, nem vett rajtam erőt a depresszió, mint másokon. A társaim között volt, aki öngyilkos lett.

– A magyarok között is?

– Nem is egy. Zaporozsjéban velem volt egy nagyszöllősi fiatal-ember, aki 7 évet kapott, mert a családja államosított üzletéből az édesanyja kérésére hazavitt egy kiló lisztet az ebédhez. Ugyanis az édesanyja még nem tudta, hogy államosítás alatt állnak. És a fia ezért az egy kiló lisztért 7 évet kapott. Egy vasárnap a lágerben munkára kényszerítették, mert új barakkot építettek, téglából. Homok kellett hozzá. Hát ásta a homokot a gödörből. Közben azt mondta: „Vasár-nap is dolgozni kell?! Hát van Isten? Nincs…” És amint a gödör fö-lött állt, a palló leszakadt alatta. Belső vérzést kapott. Abból még ki-gyógyult, de hazulról kapott nagyon finom leveles dohányt. Megfőz-te és megitta.

– Más magyarokkal is találkozott Északon?

– Csak invalidusokkal. Say Laci bácsival például, egy idős em-berrel. Akkor ott volt Hebenyi Jóska, aki csak feljavításra érkezett. 4 hónapot töltött a mi lágerünkben. Ő segédjegyző volt Zsámbokon és leventeoktató. Ezért ítélték 10 évre.

– Mennyit töltött le belőle?

– Gondolom, annyit, mint én, mert 1953-ban jött haza.

– Milyenek voltak a német foglyok? A náci németek meg a kommunista németek, együtt.

– Amikor én odakerültem, még csak a Wehrmacht tisztjei és ka-tonái voltak a GULAG-on. 1950-ben vagy 1951 elején hoztak vagy öt-ven embert a demokratikus Németországból. Szociáldemokratákat. Köztük a lipcsei főpolgármestert, aki 1933-tól náci koncentrációs tá-borban volt. 1945-ben szabadult. Rá négy évre, 1949-ben újra letar-tóztatták, mert valami nem stimmelt: ezek a szociáldemokraták csak nem akartak kommunistává lenni.

– Akadt példa a fordítottjára is: Margarete Buber-Neumann előbb kommunista, azután náci lágerbe került. A GULAG-ról több száz kommunista némettel együtt kiadták Hitlernek. Összesen hét évet töltött szovjet és német koncentrációs táborokban. Ravensbrückben azután Milena Jesenskával, Franz Kafka egykori kedvesével különös fogadalmat tett: aki túléli a borzalmat, megírja a másik történetét. Ismeri a visszaemlékezését?74

– Nem. De ismertem egy másik rabkategóriát, amely új volt a háború után. Rokoszowski – a lengyel tábornok, aki később szovjet marsall lett – körbejárta a táborokat, és megígérte a köztörvényesek-nek, hogy aki jelentkezik a frontra, az a vérével megválthatja a bűnét. Ilyenekkel gyakran találkoztam. Harcoltak a hazájukért, és megsebe-sültek. Amikor felépültek, visszahozták őket a lágerbe, mert hátra-maradt nekik 5, 6 vagy 8 évük. Azt még le kellett ülniük.

49 TŐRDÖFÉS ALJOSA TESTÉBE

– Hát igen, amikor a szovjet koncentrációs táborokról beszé-lünk, a köztörvényesek általában a politikaiakat rabként dolgoztató, megalázó, kifosztó foglyokként kerülnek szóba. Pedig nemegyszer ők is áldozatok voltak.

– Ehhez ismerni kell azt a borzasztó lágerrendszert. Ott voltak például a „vor”-ok, a tolvajok. Azokat, akik közülük hajlandóak vol-tak dolgozni, vagy funkciót vállaltak a lágerben, „szuká”-nak hívták. A tolvajok abból tartották fenn magukat, amit ügyeskedéssel, főleg lopással meg tudtak szerezni. Ók nem gyilkoltak, és nem is raboltak. A szukák ezzel szemben dolgoztak is, raboltak is, gyilkoltak is. És – a tolvaj okkal ellentétben – tartották a kapcsolatot a családjukkal.75

Na mármost a tolvajok és a szukák között állandó háború folyt. A lágerek főparancsnoksága pedig rendre úgy irányította a dolgokat,

74 BUBER-NEUMANN, M. 1968. Róla ld. KÖRMENDY ZS. 2005. 75 A cári korszak kényszermunkatelepein a köztörvényes foglyok a csendőröket hívták „szuká”-nak. A szó Keményfi Béla által ismert jelentése az 1920-as évek leg-végén jelent meg a szovjet lágerekben. Szolovki börtönszigetén 1927-ben még biz-tosan nem ismerték. ROSSI, J. 1987: 402.

hogy ahol túlsúlyba kerültek a tolvajok, odaküldték a szukákat, in-tézzék el a tolvajokat. És viszont. Rengeteget kinyírtak…

– Legalább egy esetet idézzünk fel!

– Volt nálunk egy Aljosa nevű tüdőbeteg fiú. Bekerült a közpon-ti rabkórházba. A tolvajok bejuttattak hozzá egy nagyobb összeget, hogy továbbítsa a 114. számú lágerbe valamelyik onnan jött beteg ré-vén.

– A többi köztörvényesnek.

– Mindenki köztörvényes volt. A „vor”-okat csak az különböz-tette meg a többiektől, hogy ők kizárólag lopásból éltek. Aljosa tehát megkapta a pénzt. De nem küldte tovább a rendeltetési helyére, ha-nem élelmiszert vásárolt belőle magának, hogy felépüljön a betegsé-géből. Feljavult, és akkor visszavitték a lágerbe.

– Erre nem számított…

– Nem. És a tolvajok vezére közölte vele: ezért mi téged ki fo-gunk végezni. És aznap este valóban kivégezték.

– Hogy történt?

– 49 tőrszúrást kapott. Még a sarkába is. Miután a tolvajok vé-geztek vele, fogtak egy fiatalkorút, a kezébe nyomták a véres tőrt, hogy menjen az őrségre, és jelentse: meggyilkolt egy rabot.

– Odament?

– Mi mást tehetett volna? Különben őt is kivégzik. Odament, elmondta. Letartóztatták. Csak 3 hónap múlva érkezett hozzánk egy lágergyilkosságokra szakosodott nyomozó. Elvitte a gyereket, és 49 vagy 50 embert letartóztattak. A barakk oldalán lévő fűrészporos ré-tegből egymás után szedték elő a vértől rozsdás tőröket.

– A gyilkosság szervezőjével mi történt?

– Vologykával? Akkor már csak egy éve volt vissza a 25-ből. Er-re kapott újból 25 évet.

LÁGERHÉTKÖZNAPOK

– Hogy lehetett azt a klímát elviselni? Hosszú éveken át…

– Hát az borzasztó volt. November 6-án, amikor én megérkez-tem, mínusz 40 fok fogadott és másfél méteres hó. Az őr irhabundába volt bebugyolálva, csak a szeme meg a szája látszott ki. „Na, indu-lás!” mondta a raboknak. „Azon a csapáson megtaláljátok a rabto-vábbító lágert.” Erre megkérdeztem: „Hát én hogy megyek?! Hiszen nem tudok járni! Pláne másfél méteres hóban…” Azt felelte, „te várj itt, küldök érted valakit”.

Ott ültem a mínusz 40 fokban, vászonruhában, vászonbakancs-ban, egyedül. 20 perc múlva tényleg jött egy rénszarvasszán. Egyfo-gatú. Az bevitt engem. De nem fagytam meg, a jó Isten megsegített.

– Miért volt vászonruhában? Igaz, a belügyi dokumentumok szerint csak 1949-ben kezdték kiadni a raboknak a rendeletekben elő-írt ruházatot.

– Amikor én felkerültem Északra, akkor az első és a második kategóriások, akik odakint dolgoztak erdőirtáson, már új rabruhát kaptak. A többiek foltozott, használt gúnyát, használt „válenki”-t vi-seltek.76 Aminek a katonaságnál megkopott a talpa, és megtalpalták. De az már nem segített a fagy ellen.

– A háború alatt a segélyszállítmányok sorában egyebek mellett sok millió ruha érkezett a szövetségesektől. Látott ilyet?

– Ruhát nem. De november 7-én és, május 1-jén kaptunk egy-egy kanál amerikai babkonzervet! És volt velünk egy magas rangú tiszt, egykori hajóskapitány. Annak a csomagjaiban láttam nyugati élelmiszert. Azonkívül Zaporozsjéban az egyik rabtársam, egy terüle-ti élelmiszer-elosztó bázis volt főnöke, aki állítólag egymilliót sik-kasztott – no hát az olyan dolgokat kapott, hogy egészen elámultam!

– Például?

– Például gyönyörű szép rózsaszín paradicsomot, savanyúság-ként! És kekszet! Húskonzerveket! Mind amerikai volt…

– Hogyan emlékszik a szovjet állampolgárok viselkedésére? El-lenségnek tekintették magukat?

76 Nemezcsizma.

– Nem tudom, hogy volt a lágereken kívül, mert én csak rabok-kal érintkeztem. Azok mindenkit lefasisztáztak. Különösen a „vor”-ok, a tolvajok. A saját honfitársaikat, akiket az 58. paragrafus alapján ítéltek el – tehát politikaiak voltak –, „predatyel”-nek, vagyis áruló-nak meg „ellenforradalmárnak” hívtak.

– Maga is „fasiszta” volt?

– Engem, hála a jó Istennek, nem bántottak.

– Mert rokkant volt?

– Á, a szánalom nem működik a GULAG-on. Hanem amikor megtudták, hogy én szökési kísérletet követtem el, és így váltam nyomorékká, nagyon megnövekedett az ázsióm. A köztörvényesek mindenkit tiszteltek, aki a hatalommal szembe mert szállni.

– Egyszer egy furcsa grimasz kíséretében azt mondta nekem, hogy eleget kaptak maguk ott a lágerben Ilja Ehrenburg miatt. Hogy kell ezt érteni?

– Úgy, hogy Ilja Ehrenburg könyvei meg a cikkei mind a néme-tek elleni gyűlöletre uszítottak. Nem a fasiszták és nem is a nácik, hanem a németek ellen. És a lágerekben ezért a német foglyok – a ná-ci párt egykori tagjai éppúgy, mint a kommunista ellenállók – súlyos atrocitásoknak voltak kitéve. Általában minden idegen állampolgár. Ehrenburg a napi cikkeivel adta alájuk a lovat.

– Meg talán az is, hogy a kvázi szabad életben ezek „a Nyugat előtti hajbókolás” meg a „kozmopolitizmus elleni kampány” évei voltak. A szovjet vezetés minden erejével arra törekedett, hogy hatás-talanítsa a birodalom határain kívülre került több millió tiszt és ka-tona benyomásait a nyugati életről, amely még a háború sújtotta, le-rombolt Európában is sokkolta őket. Hiszen éles ellentétben volt mindazzal, amit a hét lakatra zárt birodalom propagandagépezete terjesztett „a rothadó kapitalizmusról”.

1953. MÁRCIUS 5.

– De térjünk vissza az ön „fogságának napjaira”. Emlékszik-e Sztálin halálára?

– Persze. Arra mindenki emlékszik. Engem az a nap Novoszi-birszkben ért, egy rabtovábbító börtönben. Ezzel a magyar kifejezés-sel fordították Szolzsenyicin GULAG-könyvének hazai kiadásában, de én inkább tranzitbörtönnek mondanám. Annyian voltunk már a cellában, hogy lábbal nyomták be az újonnan érkezetteket. Leülni persze senki nem tudott. És akkor jött egy új rabszállítmány, amely-nek a tagjai nagy hangon közölték, hogy meghalt Sztálin. Nem akar-tuk elhinni. Kérdeztük, honnan veszitek ezt? Hát a rádió üvölti az ál-lomáson, hogy nagy gyász van, mert meghalt Sztálin. Másnap vagy harmadnap jöttek az őrök, és köteleztek bennünket, hogy vigyázzál-lásban hallgassuk végig a temetésről adott rádióközvetítést, a folyo-són felszerelt hangszórókon.

– Milyen érzéssel hallgatta?

– Akkor jutott eszembe először, hogy Béla, nemsokára haza-mégy! Volt ott egy kislány, aki 10 perc késés miatt 6 hónapot kapott. Ő adta be nekünk az ennivalót. Megkérdezte tőlem: Béla, mennyi időd van még hátra? Körülbelül két év, mondtam neki. És mit csi-nálsz, ha kikerülsz innen rokkantan? Akkor döbbentem csak rá, hogy tényleg, mi lesz velem, ha száműzetésbe megyek? Mert mind-annyiunkra örökös száműzetés várt. De Sztálin halálának pillanatától már tudtam, hogy haza fogok jönni.

– És ez hogy történt?

– Kivittek bennünket egy tehervagon-szerelvénnyel a tajseti lá-ger közelébe.77 Én a 33. számú lágerbe kerültem, ahol még a különle-ges lágerrend állt fenn.

– Akkor már mankóval járt?

– Már egy bottal jártam! Napközben nem találkozhattam más barakkokban lakó foglyokkal. Éjszakára meg be voltunk zárva. Szá-mot kaptunk. Én az AR 87 voltam.

77 Kelet-Szibériában, a Bajkál-tótól kb. 600 km-re nyugatra fekvő, nagy létszámú lá-gerek adminisztratív központja, az 1933-ban elkezdett Bajkál-Amur-vasútvonal (BAM) kiindulópontja. 1984 végén, fél évszázaddal az építkezés megkezdése után a szovjet propaganda a vasútvonal „határidő előtti elkészültét” ünnepelte.

– Hogy történt a szabadulás?

– Furcsán. Két héttel a megérkezésünk után egy reggel arra éb-redtünk, hogy nincs lakat a barakk ajtaján! Jöttek a naposok, hogy szedjük le a számokat, már nem kell számot viselni! Ettől kezdve nem tiltották, ha hárman összeálltunk beszélgetni.

– Itt már voltak magyarok?

– Igen, találkoztam Hátszegi (Hatz) Ottó vezérkari ezredessel. Raffai János bácsival. Meg Mészáros Tiborral, Mindszenty József bí-boros titkárával. Az utolsó titkára is ő volt Ausztriában. Monsignore lett belőle és kanonok Baselben.

– Mikor volt ez pontosan?

– 1953. április közepén. Vagy inkább április vége felé.

– Tehát 5-6 héttel Sztálin halála után. Megváltozott az őrök vi-selkedése is? Vagy csak a lágerrend enyhült?

– Mindkettő. Egyszer meghallottam a politikai tiszt beszélgeté-sét egy lágerorvossal. Azt mondta, készítjük elő a külföldiek iratait, mert haza fognak menni. A magyar rabtársaim kinevettek, mondván, miket beszél a Kölyök… (ők is csak így hívtak, és hozzájuk képest tényleg még mindig kölyök voltam.) Mondtam nekik, hogy majd meglátjátok! És másnap csakugyan elkezdődött. Először a japánokat és a kínaiakat engedték el. Azután a lengyeleket meg a cseheket. Utána jöttünk mi, a németek és a magyarok.

– Mindnyájan?

– Nem. Raffai János bácsit meg engem emeltek ki. A többiek ott maradtak. Ők 1955-ben jöttek haza.

– Tulajdonképpen hogy történt? Azt mondták, a viszontlátásra, köszönjük a szíves vendégeskedést?

– Azzal kezdődött, hogy elszállítottak minket Lembergbe. Ott gyűjtötték össze a magyarokat a különböző lágerkörzetekből. Négy és fél hónapon keresztül vártuk, mikor mehetünk haza.

– Nagyon izgatottak voltak, ugye?

– Még éhségsztrájkot is tartottunk, amit a GULAG-on sose mer-tünk volna.

– Miért?

– Az robbantotta ki, hogy téli ruhákat hoztak nekünk. Valaki bedobta, hogy ezeket nyilván azért adták ki a raktárból, mert vissza akarnak vinni a Távol-Keletre, illetve az Északi-sarkkörön túlra. Nem volt alaptalan a félelem, hiszen csakugyan akadt olyan magyar, aki már megjárta a határközeli helyeket, de visszahozták. Ezért idegileg olyan állapotba kerültünk, hogy azt mondtuk, nincs mese, éhség-sztrájkba kezdünk. Már aznap délben megérkezett Kijevből egy ez-redes. KGB-ezredes volt. Azt mondta, fiúk, 72 órán belül elindul az első csoport. A cirill ábécé szerint. Felejtsétek el, hogy el voltatok ítél-ve. Ti hadifoglyokként mentek haza. Idáig csak azért nem tudtunk benneteket elindítani, mert a magyar kormány nem akart titeket visz-szafogadni.

– És maguk ezt elhitték?!

– Én el! Mert nagyon jól tudtam, hogy Rákosinak mi sokkal na-gyobb veszélyt jelentettünk, mintha egy fegyveres alakulat érkezett volna Magyarországra. Mert az, amit mi a kommunizmusból láttunk, veszélyesebb volt minden fegyvernél.

– Hányan jöttek haza?

– Akkor 1.500 magyar. Ez volt az első csoport, amelyikbe én is bekerültem. 1953. november 20-án léptük át a magyar határt. A má-sodik csoport 25-én vagy 26-án érkezett. Én 23-án érkeztem meg Ka-posvárra, éjjel fél 12-kor.

– Magyar területen ki vette meg maguknak a vonatjegyet?

– Utalványt kaptunk, személyvonatra. Fapadosra.

– És élelmiszert honnan vettek? Hiszen pénzük nem volt.

– Kaptunk konzervet. Egynapi élelmet. És 30 forint obsitot.

– Hány év után?

– 8 évet és 7 napot töltöttem szovjet börtönökben és koncentrá-ciós táborokban.

HOGYAN TOVÁBB?

– Kaposváron először nem mert elmenni az édesanyjához.

– Még Budapesten találkoztam egy elemi iskolás osztály tár-sammal, aki munkaszolgálatos volt. Ezek a munkaszolgálatosok a pályaudvaron dolgoztak. Megismertem, és megszólítottam: „Fiatal-ember, maga nem kaposvári?” Azt mondta, de igen. „És tudja, hol a Honvéd utca?” Mert emlékeztem, hogy ő a Petőfi utcában lakott. A Honvéd utca meg amellett van. Kérdeztem, ismeri-e a szomszédo-kat? Mondta, hogy ismeri. A Keményfiéket is? Hogyne, felelte. „Hát mi van a Keményfi nénivel?” Mondja erre, hogy szakácsnő egy kol-légiumban. És Gyurka? Az kohómérnök lett, Sztálinvárosban dolgo-zik. Hát Ernő? Ő Budapesten kosárlabdázik a Honvédban. Negyedik gimnazista. Erre megkérdeztem: „És Bélával mi van?” „Ó, szegény gyerek, az meghalt”, felelte. „Honnan tudja?” „Miután agyonlőtték az oroszok, az édesanyja misét mondatott érte.” Többet nem beszél-tünk, mert sietett. De én ezután egészen Kaposvárig egy szót sem tudtam szólni.

– 8 év szenvedés után, rokkantan, hogy tudta újrakezdeni az életet?

– A postán találtam munkát, Budapesten. Kaposváron ugyanis nem volt tömegközlekedés. Én meg busz vagy villamos nélkül nem tudtam volna eljutni a munkahelyemre. Az igazgatóhelyettes vett fel a postára. Ő 4 évig volt fogságban, mondta, tudja, hogy vittek el minket. A 72. postahivatalban kezdtem dolgozni. Szépen haladtam előre, elvégeztem az altiszti, azután a segédtiszti tanfolyamot. Köz-ben leérettségiztem, és felvettek az egyetemre. Egyszerre a tiszti tan-folyammal.

– Milyen szépen, simán haladt előre!

– Na nem egészen. Harmadéves koromban valaki feljelentett, hogy én el voltam ítélve. Hogy nem is hadifogoly voltam. Az önélet-rajzomban ugyanis csak annyit írtam, hogy „fogoly”. Felfüg-gesztettek az ELTE-n. Fegyelmit indítottak ellenem. Nem járhattam az órákra. Ekkor írtam a Szovjetunió legfőbb ügyészének. Visszajött a tértivevény, és ez mentett meg a végleges kizárástól. Mert megvárták,

amíg a Szovjetunióból visszajön a papír. 1961. március 1-jén – akkor már Kaposváron laktam, visszamentem oda, hogy ne piszkáljanak fenn, Pesten – értesítést kaptam, hogy másnap jelenjek meg Kovaljenko vezérőrnagynál a rehabilitációmmal kapcsolatosan. Ak-kor kaptam meg a „szpravká”-t, egy féloldalas igazolást, hogy a Szovjetunióban az ellenem indított eljárást bűncselekmény hiányá-ban megszüntették, és teljesen rehabilitáltak. Így be tudtam fejezni az egyetemet, szemeszterveszteség nélkül.

– Nagy szerencse, hogy ez 1961-ben történt, amikor a Szovjet-unióban még tartott a desztalinizációs kurzus… De végül is jogvég-zett ember lett. Ügyvéd, két szép fiú édesapja, boldog ember.

– Hát igen. De tudja, úgy érzem, el kell mondanom, amit átél-tem. Mindmáig nem ítélték el igazán a kommunizmus bűneit. A náci bűnöket rögtön a háború után megbélyegezték. A bolsevik kommu-nizmus bűneit azonban nem. Mindmáig nem. Ezért én minden al-kalmat megragadok, hogy szóvá tegyem: vajon a világ államai miért nem ítélik el a kommunizmust ugyanúgy, mint a nácizmust? Miért nem tiltják be a kommunista pártokat, ahogy ezt megtették a nemze-tiszocialista párttal? Miért lehet még most is vörös zászlóval irritálni azt a rengeteg embert, akinek a szenvedéseit a vörös zászló égisze alatt okozták? És miért hallgatnak a mi szenvedéseinkről?

„RÁKOSI ELVTÁRS NEM AKARTA VISSZAFOGADNI A MAGYAR

HADIFOGLYOKAT…”

Rózsás János, a szovjet koncentrációs táborok mintegy 100.000 magyar foglya közül hazatért nagyon kevés túlélő egyike. Szerénysé-ge, visszafogott lénye állhatatos embert rejt. A magyar GULAG-lexikon összeállítójának tanúvallomása keresztülhúzza azt az – idő-ről időre Magyarországon is felbukkanó – felfogást, amely a „mo-dernizálás” elmaradhatatlan velejárójának tekinti, s ezzel lényegében felmenti a szovjet megtorló rendszert.

10 UJJ, 10 ÉV

– Én egy egyszerű Zala megyei munkás-paraszt családból származom. Trianon után elég kalandosan alakult a család sorsa. A szerbek elől a nagyszüleim apámmal együtt a Muraközből felmene-kültek Budapestre. Ott születtem 1926-ban, és az első meg a második elemit még ott jártam. Az 1930-as évek nagy munkanélkülisége, a nyomor azonban arra késztette a családot, hogy visszameneküljön Zalába. Nem mentek vissza a Muraközbe, hanem Nagykanizsán te-lepedtek le. Így azután, noha jómagam budapesti születésű vagyok, Zala megyeinek tartom magam; 8 éves korom óta pedig Nagykani-zsán lakom. Mivel a családom elég szerény körülmények között élt, én nem tanulhattam tovább, csak 4 polgárit jártam. Világéletemben nagy könyvmoly voltam – ezt a szokásomat még a szovjet koncent-rációs lágerekben is megőriztem –, de a körülmények úgy hozták, hogy noha jó eszű gyerek voltam, 14 éves koromtól dolgoznom kel-lett. Kézügyesség hiányában azonban fizikai munkára alkalmatlan voltam, tehát ipart nem tanulhattam.

– Mivel foglalkoztak a szülei?

– Édesanyám háztartásbeli volt, apám szobafestő. Én 14 éves koromban segédtisztviselőként helyezkedtem el, ehhez elég volt a 4 polgári. Később jegyzőírnok lettem, majd németből, amelyet teljesen autodidakta módon tanultam meg, felsőfokú vizsgát tettem. 18 éve-sen egy vállalati mérnök német-magyar levelezője, titkára voltam. Ekkor robbant bele az életembe a háború vége. Az én egyéni sorsom 1944 végén eldőlt, amikor – teljesen tragikus és fölösleges módon – a leventéket sorkatonai szolgálatra mozgósították, a frontra dobták, és Németországba hurcolták. Az ő kálváriájukban osztoztam.

– Hogyan látta a világot 18 évesen?

– Gondok között éltem, mert én lettem a családfenntartó. Apám ugyanis a fronton volt, és rám bízta a családot. Így azután felnőttként kellett viselkednem. 1944 számomra lázálomszerű év volt, akkoriban az emberek azt énekelték, hogy „csak egy nap a világ”. Nem tudtuk, mit hoz a holnap. Bombáztak, a front közeledett, a tábori posta aka-dozott, a hozzátartozók a fronton voltak. Tragikusan éltem meg,

hogy ebben a világvége-hangulatban ki kellett szakadnom a környe-zetemből, és teljesen értelmetlenül bevonulni, a frontra menni. A rossz szervezés miatt rövidesen, 1944 decemberében szovjet fogságba kerültünk. Minket, a németek áldozatait a szovjetek úgy fogadtak, mintha önként harcoltunk volna a fasiszták oldalán, a Szovjetunió el-len. Ezért 10 év szovjetunióbeli kényszermunkára és azt követően örökös száműzetésre ítéltek.

– Hol esett fogságba?

– A marcali fronton. Leventetársaimmal, 58 fiúval együtt vala-hogy elkeveredtünk a parancsnokainktól. Elfáradtunk, és lefeküd-tünk egy erdőben. Álmunkban leptek meg bennünket a szovjet kato-nák. 3 szovjet kiskatona nyulászni indult az erdőbe, és nyulak helyett belénk botlottak. A fogságba esést még nem éltük meg tragikusan, mert akik elkaptak, azt mondták, sebaj, fiúk! Tudjuk, hogy ti sem akartok háborúzni. Elmegyünk a parancsnokságra, ott majd biztos elengednek benneteket. Hát ezek a naiv orosz katonák kicsit szimp-lábban fogták fel a világot, mintsem az valójában volt. A Vörös Had-sereg katonai elhárítása, a SZMERS már nagyon keményen bánt ve-lünk. Rögtön háborús bűnösnek nyilvánítottak minket, és azonnal ki akartak végezni.

Behajtottak bennünket Csömend község főutcájára. Lerakatták a fegyvereinket, és egy szovjet tiszt parancsba adta, hogy rendeljenek ki embereket a faluból. Ők majd megássák a gödröt az erdőszélen, és abba két csoportban belelőnek bennünket. Onnan tudtuk, mit akar-nak, hogy délvidéki fiúk is voltak köztünk, Temerinből. Ők tudtak szerbül, tehát megértették az oroszokat.

Szörnyű órák peregtek le. Azt mondtam magamban: hát csak ennyi volt az egész? Azért jöttem a világra, hogy mindössze 18 évet éljek meg? De szerencsére jött egy magasabb rangú szovjet katona-tiszt, és azt mondta: Sztálin elvtárs utasítása, hogy bíróság ítéljen el mindenkit, aki fogságba esik.

– Volt tárgyalása?

– Kihallgatás volt. De olyan rossz tolmácsaik voltak, hogy fo-galmam sincs, mi szerepelt a 16 oldalas jegyzőkönyvben, amit alá-

írattak velem. Volt vádirat és volt ítélet is. Csak azt nem tudtuk meg (és én ezt a mai napig nem tudom pontosan), hogy milyen vádpont-ok alapján ítéltek 10 évre.

– A 10 évet honnan tudta meg?

– Úgy, hogy egy ruszin öregasszony feltartotta a két kezét, ki-meresztette az ujjait, és azt mondta: rosszak vagytok, ezt kaptátok. Nem értettük, és amikor levittek bennünket az elítéltek pincéjébe, mondtuk a többieknek, hogy az öregasszony a 10 ujját mutogatta ne-künk. Hát akkor, gyerekek, ti 10 évet kaptatok, mondták nekünk. Hát így tudtuk meg. Később, amikor már megtanultuk a nyelvet, megér-tettük, hogy a szovjet büntető törvénykönyv 58. paragrafusának 9. pontja alapján ítéltek el.

HOSSZÚ ÚT A HAZÁBÓL

– Mennyi ideig tartott az út a Szovjetunióba?

– Két hétig. A Kiskőrös melletti Páhitól, ahol elítéltek, ez volta-képpen kétnapos út lett volna. De mivel még javában folyt a háború, a frontnak minden fontosabb volt, mint a rabok utaztatása. Az embe-rek, a muníció, az utánpótlás miatt mindig félreállították a vonatun-kat, ezért két hétbe telt, míg leértünk Odesszába. Hat hétig az odesz-szai börtönben tartottak bennünket, ez volt a karantén. Arra vártunk, hogy lajstromozzanak, szétosszanak, és elindítsanak bennünket va-lamelyik munkatáborba.

– Itt már nem csak magyarok voltak?

– Nem. Az ítélet után már szovjet állampolgárokkal, bolgárok-kal meg mindenféle más náció fiaival együtt tartottak bennünket. Az odesszai börtönben pedig végképp elvesztünk a többi rab között. Megszűnt a magyarokkal való együttlét, és ettől kezdve 9 éven át soknemzetiségű börtönök, tranzitlágerek, munkatáborok világában éltünk. Ez még jobban nehezítette a sorsunkat azon kívül is, hogy nem ismertük a nyelvet, és nem tudtuk, hová megyünk.

– Milyen szerelvényen vitték el önöket Odesszából? Azért kér-dezem, mert a szovjet népek, a krími tatárok, a csecsenek és a többiek deportálását 1943-1945 között a szovjet politikai rendőrség alakulatai

részben a nyugati szövetségesek által a náci Németország elleni há-ború céljaira küldött vagonokban végezték.

– Nem, ezek 20 tonnás magyar teherszállító vagonok voltak. Közönséges, kopott kocsik. Nem emberek szállítására készültek, ke-resztülfújt rajtuk a szél. Innentől köztörvényes rabokkal voltam, mert 1949-ig, az én esetemben tehát 5 évig, együtt tartották a politikaiakat a köztörvényesekkel. Ez a politikai elítéltek számára mind a börtön-ben, mind a munkatáborban nagy hátrányt jelentett. A szovjet felfo-gás szerint ugyanis a közbűntényesek – a banditák, az útonállók, a gyilkosok – „szocialno blizkij”-nek, vagyis társadalmilag közelállók-nak számítottak. Tehát azt tehették a politikai foglyokkal, amit csak akartak.78

– A politikai fogoly az igazi ellenség, a köztörvényes…

– …a köztörvényes nem a rendszerre veszélyes, mert az csak rabol és gyilkol. A politikai elítélt ellenben az egész rendszert fenye-geti. A gonosztevők ezért uralkodhattak rajtunk, ami valóban ször-nyű volt, mert sehol nem tehettünk panaszt. Leszedték rólunk a jobb ruhadarabokat. Én is jóformán megkopasztva, mezítláb szálltam le a vonatról, amikor Odesszából az első lágerbe, Nyikolajevbe értem, a Bug folyó torkolatánál lévő kényszermunkatáborba.

– Milyen embereket talált ott? Akkoriban egy időre megszüntet-ték a halálos ítéleteket a Szovjetunióban. Azt mondják, a GULAG lá-gereiben ezért egészen elvadultak a köztörvényesek: tudták, hogy többé nem az életük a tét. A lágerléthez pedig már hozzászoktak, természetes közegük volt.

– 1947 júniusa és 1950 januárja között valóban nem hoztak halá-los ítéleteket.

– Mai ismereteink szerint erről egy 1947. május 6-án hozott ren-delet intézkedett, amelynek valódi motívumairól máig nincs egyetér-tés a történettudományban. Bizonyosan nem a hatóságok humánus

78 Ez nem az egykori fogoly véleménye, hanem hivatalos szovjet álláspont. 1918-tól törvényi előírás volt, hogy a „megtévedt” közbűntényest társadalmilag közelálló-nak tekintsék. és mind a perben, mind a büntetés végrehajtása során a politikaiak-nál kedvezőbb elbírálás alá essen. ROSSI, J. 1987: 37.

szemlélete állt mögötte. Valószínűleg meg akarták erősíteni a köz-bűntényesek lágerbeli helyzetét. Erre utalnak a GULAG-foglyoknak a szovjet belügyi levéltárban 1947 nyarától fennmaradt, kétségbeesett folyamodványai, amelyekben azonnali intézkedést sürgetnek a láge-rekben folyó szadista leszámolások ellen. „Hitler egyetlen embere, egyetlen Koreába küldött amerikai vagy őskori barbár nem hajtott végre olyan tömeges leszámolásokat, mint amilyeneknek a szovjet foglyok ki vannak téve a büntetésvégrehajtási helyeken (…) Nincs író vagy költő, aki le tudná írni a szovjet lágerekben uralkodó barbariz-must,” írta például egy rab a Vlagyivosztoktól 1.000 kilométerre északra fekvő Vanyino kikötő melletti táborból.79

– A mi életünkre nem gyakorolt túlságosan nagy hatást a halá-los ítéletek szüneteltetése, mert ebben az időszakban 25 évre ítélték azokat, akiket korábban kivégeztek. 1947 nyaráig a hazatért orosz emigránsokkal együtt többnyire valamennyien „tízévesek” voltunk. Akkortól azonban már 15-20-25 évre ítélt foglyok jöttek. Fordult a kocka, és abban az időben már a 10 év számított ritkaságnak. De a banditák egyébként se nagyon izgatták magukat emiatt, mert őket időről időre amnesztiában részesítették. Ha meg a lágerben elköve-tett gyilkosságért, az egymás közötti leszámolásért új ítéletet kaptak, az se sokat számított. Legfeljebb a meglévő 10-20 évéhez még 5 hoz-zájött. Nem törődtek vele.

– A politikai foglyok sem csak etnikailag voltak sokfélék, ugye? Miféle közösséget alkothatott, mondjuk, egy litván katolikus pap meg a náci németekkel való együttműködésért elítélt ukrán „policáj”?

– Persze közöttünk is volt rétegeződés. Az egyik szempont az volt, hogy egy politikai fogoly a háború következtében került-e lá-gerbe. Sztálin ugyanis köztudomásúan bűnnek tekintette a hadifog-ságot, és a német fogságba esett szovjet katonákat mind elítélték az 51. paragrafus b) pontja alapján.80 Zömmel ilyenek voltak a rabtársa-ink. De ültek katonai fegyelemsértésért, a kolhozokban elkövetett lo-pásért, a munkahelyről való néhány perces késésért. A háborúban ez 79 IVANOVA, G. 1997. 2: 229; SZOLZSENYICIN, A. 1993. 1: 109. 80 Ld. erről e könyv Jalta áldozatai című fejezetét.

is bűnnek számított. Később kezdődött az ukránokkal való leszámo-lás, a „banderisták” elleni hajsza.81 Az önálló Ukrajnáért folytatott küzdelem miatt nagyon sok ukrán került a lágerekbe. A balti államok bekebelezése után Lettországban, Litvániában és Észtországban is messze a számarányukat meghaladóan tartóztatták le az embereket, főleg az értelmiségieket. Papok ugyan kevesebben voltak, őket már az 1920/1930-as években ledarálták. Mire mi a szovjet lágerekbe ke-rültünk, az egyházakkal való leszámolás lényegében befejeződött.82

– Előfordult, hogy politikai alapon robbant ki ellentét a foglyok között?

– Nem, mert a lágerben senki nem beszélt arról, hogy miért ke-rült oda. Valahogy nem illett ezt szóba hozni. Már csak azért sem, mert a lágerbe kerüléssel nem zárult le az ügyünk. Bármikor újra elő lehetett venni, súlyosbító körülményeket találni. Többek közt azt, hogy valaki szóba hozta, miért kapott ennyi és ennyi évet.83 Ott min-denki azt tartotta, hogy ártatlanul ítélték el.

AZ ÉLELMET AZONNAL MEG KELL ENNI!

– Milyen típusú lágerekben ült?

– Mivel egészségileg a gyengébb kategóriába soroltak, főleg építkezéseken és a mezőgazdaságban végeztem kényszermunkát. Erdőirtásra is vittek meg téglagyárba, de bányába szerencsére nem kerültem. Területileg 2 évig Ukrajnában voltam, 1946 őszéri felvittek az Urál északi részébe erdőirtásra. 1949-ben lekerültem Kazahsztán-

81 Sztyepan Bandera főleg az 1940-es években fellángolt függetlenségi mozgalmá-nak hívei az évtized végéig szinte kivétel nélkül a GULAG-ra kerültek. A banderizmus címén elítélt partizánok számos lágerben véget vetettek a köztörvé-nyesek rémuralmának. A „banderista” feleségeket is koncentrációs táborba küld-ték, hogy az ukrán nemzeti mozgalmaknak még az írmagját is kiirtsák. ROSSI, J. 1987: 23. 82 A napvilágra került dokumentumok szerint ez átmeneti jelenség volt. A hivatalo-san vallás-, valójában azonban sokkal inkább egyházellenes leszámolások új lendü-letet kaptak Nyikita Hruscsov országlása alatt. 83 E könyv más fejezeteiben a krími tatárok vezére, Musztafa Dzsamilev és Varlam Salamov esete is azt tanúsítja, hogy a szovjet koncentrációs táboroknak ez volt az egyik alapszabálya: a fogoly nem állíthatta, hogy azért ítélték el, amiért elítélték.

ba, ahol először Karaganda mellett egy kőbányában dolgoztam, majd 4 évig az Irtis folyó melletti Ekibasztuzban voltam, ahol egy gazdag szénlelőhely miatt a sivatag közepén egy várost építettünk.84

– Hogy telt egy napjuk?

– Napi 12 órát dolgoztunk. Nem tudom, mikor volt az ébresztő, mert sötétben keltettek, óránk meg nem volt. Azt is mások nézték, mikor telik le a 12 óra. Reggel kaptunk egy csajka káposztalevest. Ahogy kivilágosodott, sorba állítottak, és kihajtottak dolgozni. Este 2 deci kását meg elvileg 65 deka kenyeret osztottak. Azért elvileg, mert a börtönben például 56 deka volt a fejadag, de jó munkáért esetleg 10-20 dkg-mal több.

– Hogy osztotta be a napi élelmet?

– Sehogy. Megettünk mindent, mihelyt megkaptuk, különben elvették volna a köztörvényesek. Még így is megesett, hogy az ember nem jutott addig, hogy megegye. A lágerben az élelmet azonnal meg kell enni!

– Milyen barakkokban laktak?

– Többnyire hosszúkás, 10 helyiségből álló barakkokban. Eme-letes, négyosztatú priccseken. Minden helyiségben 30 ember aludt, és volt egy egészségügyi blokk, meg egy hely a szőrcsizmák szárítására.

– Hol volt jobb aludni? A felső priccsen?

– Odafent, mert ott két fokkal melegebb volt. 12 fokra fűtötték a barakkokat, de odafent 14 fok volt.

– Ki döntötte el, hogy ki alszik a kályha mellett?

– Az erőviszonyok. Ezért nem egy verekedés volt. Én az ilyen-ből kimaradtam, mentem a felső priccsre, távol a kályhától. Sokat nélkülöztünk, emberevésről is hallottam. És volt szerencsém ember-evőket látni. A láger területén ugyanis volt hullakamra, és előfordult,

84 A kazahsztáni város mintegy 60 km-re található Karagandától, északkeleti irány-ban. Főleg mezőgazdasági termeléssel és szénkitermeléssel foglalkozó lágerek nagy adminisztratív központja volt. 1953 júniusában a szovjet koncentrációs tábo-rokon végigsöprő sztrájkok egyik fő színhelye.

hogy valaki rászokott. Amikor az egyik lágerből a másikba vittek, a névsorban láttam, hogy az előttem álló nevéhez piros ceruzával felje-gyezték: „ljudojed”. Vagyis emberevő. Vigyáztak, hogy azt ne vigyék olyan táborba, ahol erre vetemedhetne. Furcsa volt ilyen embert látni. Ma is emlékszem, megrettentem tőle.85

– Mit csináltak esténként, amikor visszamentek a lágerbe? Be-húzódtak a barakkba, és beszélgettek?

– Attól függ, melyik évről beszélünk, mert állandóan változtak a körülményeink. Közvetlenül a háború után, amikor a szovjet nép nagy nyomorban élt, a lágerparancsnok azt mondta, ne panaszkodja-tok, mert a szabadlábon élők közül sokan bejönnének a helyetekre a lágerbe, mert ti kaptok enni, ők meg hétszámra nem látnak kenyeret. Ahogy azonban távolodtunk a háborútól, az őrök számára is bünte-tésnek számító északi munkatáborokból lekerültek hozzánk az elítél-tek meg a parancsnokok is. Ők elitták a pénzünket meg az élelmezé-sünkre szánt pénzt, és borzasztóan kegyetlenek voltak. Kazahsztán-ban viszont már politikai börtönlágerben tartottak minket. Ott, ha szűkösen is, de megkaptuk az előírt rabkosztot. Sőt a tavaszi meg a téli rabruhát is. Amikor eljöttem, már szalmazsákom és takaróm, a legutolsó időben pedig párnám is volt. Az olvasási lehetőség szintén mindenhol más volt. Ekibasztuzban 1.000-1.500 kötetes könyvtár volt, és amikor már mindent elolvastunk, akkor a városi könyvtárral cseréltek.

– Mikor volt idejük olvasni?

– Este meg vasárnap délután. Nem tudom, mennyire ismert, hogy a háború kitörése után a Szovjetunióban eltörölték a munka-szüneti napot. 1945. szeptember l-jéig a hétnek mind a 7 napján dol-goztak. A lágerekben ezt követően is előfordult, hogy kéthetente, északon havonta egyszer kaptak a foglyok munkaszüneti napot. De

85 A kannibalizmus a szovjet koncentrációs táborokban, sőt éhínségek alatt a sza-bad életben sem volt ritkaság. Ld. erről e könyvben a Kronyid Ljubarszkijjal folyta-tott beszélgetést. Ezt a bűntettet azonban furcsa módon egyetlen szovjet büntető-törvénykönyv sem szankcionálta. Az elkövetőket általában „előre eltervelt gyilkos-ság” vádjával ítélték el, legfeljebb 10 évre. 1954-től azonban az erről rendelkező 136. törvénycikk a halálos ítéletet is lehetővé tette.

annak az első felében is lágertakarítás, söprés volt, tataroztuk a lá-gerépületeket. Este azonban, ha az embernek még volt lelkiereje, ol-vashatott. Csakhogy nagyon kevesen szánták rá magukat. A Szolzse-nyicinnel való barátságom is abból fakadt, hogy az 5.000 fős lágerben talán ha ötvenen-hatvanan voltunk, akik látogattuk a könyvtárszo-bát. Unikumnak számított, hogy a láger könyvmolyai között akadt egy magyar.

A „SZABAD VILÁG” ÜZENETE

– Hogyan tartották a kapcsolatot a külvilággal? Levelezhettek?

– A szovjet állampolgárok levelezhettek, és csomagot is kaphat-tak. Amíg köztörvényesekkel vegyes lágerben voltunk, ők annyi leve-let írhattak, amennyi papírt csak szerezni tudtak. A börtönlágerben évi két levél írását engedélyezték, és egy 8 kilós csomagot kaphattak a foglyok. A baltiaknak meg az ukránoknak küldtek. A kaukázusiak-nak is. Az oroszoknak néha-néha, de a fehéroroszok például nagyon szegények voltak. Onnan nemigen jött csomag. Mi, külföldi állam-polgárok ebben is nagyon hátrányos helyzetben voltunk. Mi nem le-velezhettünk. Minket leírtak. Mi már nem létező személyek voltunk Magyarország számára, Rákosi lemondott rólunk. Soha nem követelt minket vissza.

– Ezt honnan tudja?

– Nem volt szabad levelet írnunk, és tudtuk, hogy örökös száműzetésre vagyunk ítélve. Ez volt a legszörnyűbb. Most már, eny-nyi év után, azt mondja az ember, hogy ködbe vész a szenvedés, az éhezés. A nélkülözés, ami ugyan borzasztó volt – sokan bele is zava-rodtak –, meg az erőn felüli munka, a munkahajcsárok, a megalázás, a kegyetlenség, az idegenben létezés, egyebek. De a legszörnyűbb az volt, hogy a háború után egyre hosszabbak lettek az évek, és én nem tudhattam meg, hogy otthon a család, a hozzátartozók számára ho-gyan ért véget a második világháború.

– Milyen volt a rabok viszonya a magyarokhoz, általában a kül-földiekhez? Érezték-e a hidegháború hatását, az általános idegenelle-nességet, a Nyugat-ellenes kampány hatását?

– A rácson túl egészen más világ volt. De éreztük: a külső hábo-rús hangulat meghatározta a láger belső atmoszféráját. Tudja, Ilja Eh-renburg volt a szovjetek Goebbelse. Ő a fehérizzásig szította a hábo-rús gyűlöletet. Amikor mi, magyarok, németek a lágerbe kerültünk, a társaink leköpködtek, megvertek, mert mi „fasiszták” voltunk. Igaz, őket is ugyanazon paragrafus alapján ítélték el, hogy fasiszták. De mi, mint magyarok, fasisztábbak voltunk. Ők tévedésből kerültek oda, mi okkal. Ők szovjet hazafiaknak érezték magukat, noha haza-árulásért ítélték őket 10-15 évre. Eleinte még megszólalni sem lehe-tett magyarul vagy németül. Később, ahogy múltak az évek, és az emberek megértették, hogy a végzetük beteljesedett, akkor már ők sem a külső eseményekhez igazodtak. Mi meg megtanultuk a nyel-vet, közöttük voltunk, velük szenvedtünk, már nem számított, mi-lyen nemzetiségűek vagyunk. Akkor már keresztnéven szólították az embert. Én Iván voltam, Vanyuska, időnként János Ivanovics. 1952-ben pedig egyenesen jó volt magyarnak lenni a lágerben. Akkor volt a helsinki olimpia, a 16 aranyérem. A Pravda tele volt a magyarokkal. Abban az évben büszkén jártunk a lágerben… (Nevet.) Mert értesül-tünk ám a külső eseményekről. Már csak azért is, mert állandóan jött a fogolyutánpótlás. Még a Kremlből is. Így azután mi politikailag jól tájékozottak voltunk.

– Rádió is volt?

– Már ahol volt. Mi mindenesetre megtanultunk a sorok között olvasni. Mert az újságírók is úgy fogalmaztak, hogy érteni lehetett belőle. November 8. és május 2. volt az év két legizgalmasabb napja. Akkor a Pravdában azt néztük, ki hol áll a Lenin-mauzóleum emel-vényén készült fényképen. Ki milyen távolságra van Sztálintól, ki hi-ányzik. Ebből sejteni lehetett, milyenek az erőviszonyok a Kremlben.

– Előfordult, hogy a foglyok közül valaki megjegyzést tett Sztá-linra?

– Nahát, az megnézhette magát. A GULAG lágereiben minden-ütt volt börtön, és persze az újabb ítélet is mindenkinek ott lebegett a feje felett.

– Hogyan zajlott le, amikor új ítéletet kaptak a szabadulás előtt? Moszkvából jött egy NKVD-s vagy belügyi tiszt, és kihirdette?

– Nem, a helyi városi vagy katonai bíróság embere kiszállt, és ismertette az új ítéletet.

– Meghallgatták a foglyot, vagy csak közölték vele a verdiktet?

– Nem hallgatták meg. Ügyvéd, fellebbezés nem létezett. Ne-künk kellett volna bizonyítani az ártatlanságunkat

– Akik a hatvanas-hetvenes években ültek a szovjet koncentrá-ciós táborokban, azt mondják, néha maga a lágerparancsnok vagy a nyomozó is szidta a rendszert.

– A sztálini korszakban ilyen nem volt. Szóba se állhattak ve-lünk. Ha megtették, elítélték őket. Csak a munkával kapcsolatos uta-sításokat adhatták ki. Akadtak jó lágerparancsnokok, akik törődtek a rabokkal, de olyasmi, hogy „sajnállak”, nem hangozhatott el.

– Kik voltak a lágerőrök? Milyen nemzetiségűek? A háború ki-törése után az oroszokat állítólag a frontra vitték, és a helyi lakosság soraiból toborozták az őröket, akik kegyetlenebbek voltak, mint elő-deik.

– Nálunk a lágerőrség nagyjából olyan nemzetiségi összetételt mutatott, mint a rabállomány. Balti vagy ukrán őreink persze nem voltak, de például kárpátaljai magyar gyerekek igen. Katonának be-sorozott fiatal fiúk.

– Érezték, hogy rokonszenveznek magukkal?

– Talán ha nem hallotta senki, odakiabáltak az őrtoronyból, hogy „magyar vagy”? Ennyi volt az egész. De az ember ilyenkor se fordult az őrtorony felé. Nem volt szabad megállni alatta vagy be-szélgetni. Az őreink között kaukázusiak meg közép-ázsiaiak is akad-tak.

– A bánásmódban ez jelentett valamit?

– Az üzbégek meg a keletiek általában komolyabban vették az őrséget. Az oroszok mindenben nagyvonalúbbak voltak, olyan „nyicsevó”-ra vették a dolgot. Az ázsiaiaktól kellett igazán tartani.

– Mi éltette önt a 9 év alatt? Miben bízott, miben hitt?

– Isten akaratában megnyugodva vállaltam a sorsomat. Az egyik, ami lelkierőt adott, az ártatlanság tudata volt. Én embernek soha életemben nem ártottam, egyetlen puskagolyót ki nem lőttem. Én senkinek nem okoztam szenvedést! A másik, hogy a hazámért és a hitemért szenvedek. Ez erőt adott. Azonkívül ez az egész természet dolga. Én tűrő típus vagyok. Olyasvalaki, aki elfogadja a sorsát.

– Igazat ad-e Varlam Salamovnak, a kolimai lágerek költőjének, aki szerint a láger rabjait az különbözteti meg, hogy az egyik azt gondolja, ő ártatlanul van itt, míg a többiek mind bűnösök. A másik viszont tudja: ahogy ő ártatlan, a többi is az.

– Én úgy fogtam fel, hogy mindenki ártatlan. Nem is tudok olyan politikai foglyot, aki valóságos okkal volt ott. Olyan mondva-csinált vádakkal kerültek az emberek lágerbe, hogy hihetetlen. Mert minden járásnak utasításba adták, hogy negyedévenként hány elítél-tet kell produkálnia. Akkora volt ugyanis a halandóság a lágerekben, hogy kellett az utánpótlás. Egy rossz szóért is elvittek valakit. Volt ott például egy tornatanárnő Leningrádból, akit azért ítéltek lágerre, mert a város 900 napos blokádja alatt azt mondta, hiába erőlködünk, Leningrádot nem tudjuk megvédeni. 10 évet kapott szovjetellenes agitációért.

– A női lágerek külön voltak?

– Az első 5 évben vegyesen voltunk, de amikor elválasztottak bennünket a köztörvényesektől, akkor a nőket is külön vitték. De a lágereinkben mindig volt néhány nő.

– Jelentett valamit, ha megláttak egy női rabot?

– Nekünk nem. Mi annyira érzéketlenek voltunk, hogy tőlünk akár a világ legszebb nője is megjelenhetett volna, nem reagáltunk volna rá. A lágerben csak azok maradtak nők és férfiak, akik valami-lyen funkcióban voltak. Vagy olyan helyen dolgoztak, ahol az élel-mezésük megközelítette a normális szintet. Az ilyenek keresték a le-hetőséget a másik nemmel való találkozásra, de a magunkfajta két-ségbeesett volna, ha valaki ajánlatot tesz neki. Egyáltalán nem mű-ködtek az ösztönök.

LÁGERBARÁTSÁG A GULAG KRÓNIKÁSÁVAL

– Említette, hogy négy évet töltött Szolzsenyicin híres kisregé-nye, az Ivan Gyenyiszovics egy napja színhelyén. Hogyan ismerkedett meg az íróval?

– Majdnem egy évvel azután történt, hogy ő odakerült a mi lá-gerünkbe. Brigádvezető lett, méghozzá az iparosoké. A brigádjában volt egy magyar vasöntő fiatalember. Eldicsekedett Szolzsenyicinnek, hogy van itt egy honfitársa, aki nagyon szeret olvasni. Szolzsenyicin erre azt mondta, hogy szeretne velem megismerkedni. Ó már azelőtt is kedvelte a magyarokat, a Butirki börtönben is ült magyarokkal. Én akkor kőműves voltam, és egyszer elmentem a barátomhoz. „Szása, itt van a földim”, mondta Szolzsenyicinnek. Beszédbe elegyedtünk, megkérdezte, melyek a kedvenc olvasmányaim, és felajánlotta, hogy segít könyvet választani. Megtanított rá, hogyan kell a sorok között olvasni. Így kezdődött a barátságunk. Ő már akkor is nagyon furcsa dolgokat mondott – például hogy Oroszországnak nem Szentpéter-vár az igazi fővárosa, mert az az orosz muzsikok csontjain épült. Moszkva sem, mert az meg egy provinciális, pletykás város. Novgo-rod az igazi, „goszpogyin velikij Novgorod”. Ezen a néven tisztelték: a Nagy Novgorod úr…

– A láger után hogyan újította fel a kapcsolatot Szolzse-nyicinnel?

– 1962 novemberében, amikor a Novij mir című moszkvai folyó-irat publikálta az Ivan Gyenyiszovics egy napját, rájöttem, hogy az én lágerbajtársam az író, a színhely pedig a mi rabságunk helyszíne.86 1963 februárjában ez az írás a Nagyvilágban magyarul is megjelent. Akkor írtam a Novij mir szerkesztőségébe, megkértem a címét. Szol-zsenyicin válaszul azonnal elküldte a dedikált műveit, és levelezni kezdtünk. 1967 májusában, miután megírta híressé vált nyílt levelét a szovjet írószövetségnek – ez lényegében a rendszerrel való szakításá-

86 A rövid írás, amely először szólt a szovjet koncentrációs táborok borzalmairól, revelációként hatott az egész „szocialista táborban”.

nak dokumentuma volt –, figyelmeztetett, hogy ezentúl a feleségével tartsam a kapcsolatot, nehogy nekem bajom legyen. Lett azért…87

Azt hiszem, a valóságos ok az volt, hogy akkor kezdett dolgoz-ni A GULAG szigetvilág fejezetein, és elvonult valahová az isten háta mögé. 1969-ben kizárták az írószövetségből, a következő évben nem engedték ki a Szovjetunióból az irodalmi Nobel-díj átvételére. 1974-ben pedig kiutasították az országból. Tehát a levelezésünk minden-képpen megszűnt.

Natasától ő már az előző évben, 1973-ban elvált, de vele halálá-ig tartottam a kapcsolatot. Szolzsenyicinnel is leveleztem 1974-től, amikor már Nyugaton volt – persze közvetítőkön keresztül, mert Magyarországról közvetlenül nem lehetett.

– Mikor váltottak levelet utoljára?

– 1992-ben. Akkor megszakadt a kapcsolat. Ő két évvel később visszatért a Szovjetunióba. Natasa ugyan azt írta, vegyük fel újra. De Szolzsenyicin 76 éves, nem zaklatom már a leveleimmel.

– Térjünk még vissza a GULAG-hoz. Emlékszik-e rá, hogyan tudta meg, hogy hazatérhet Magyarországra?

– Már a végéhez közeledett a büntetésem, és arról volt szó, hogy nemsokára száműzetésbe küldenek, a Távol-Keletre. Előbb sza-baduló lágerbeli lengyel barátaim azt ígérték, hogy mire odaérek, ők majd segítenek nekem beilleszkedni a szabad életbe – mert a mi láge-rünkből egy helyre küldték az embereket.

Tehát én nem Nyugat, hanem Kelet felé néztem. Ekkor berob-bant Sztálin halálának híre. Sejtettük, mi lesz, mert a brigádvezetőnk hozta be a lágerbe a híreket, hogy óránként beolvassák az orvosi je-lentéseket. Ebből tudni lehetett, hogy komoly a baj. Mert odakint ak-kor volt szokás meghalni, amikor ezt a Központi Bizottság jóváhagy-ta. Megéreztük az első fuvallatot. Aztán jött a halálhír, a temetés. Vár-tuk a változásokat.

87 A KGB beszervezte Szolzsenyicin feleségét, aki az író elleni hajsza egyik legfon-tosabb titkos informátorává vált. Natalja Resetovszkaja a rendszer összeomlása után önigazoló memoárt írt. 2003 nyarán halt meg.

HOSSZÚ ÚT HAZAFELÉ

Először visszatért a hatalomba Zsukov, Molotov. Meg azok, akiket a Sztálin-korszak végén eltávolítottak a Központi Bizottság-ból.88 Érezni lehetett, hogy új korszak kezdődik, de senki nem tudta, lesz-e szabadulás és hogyan.

Legelsőnek a köztörvényeseket szabadították rá Oroszországra; ezt a jó szokásukat megtartották. Ez volt 1953 hideg nyara… Utána a külföldi állampolgároknak tettek egy gesztust: 1953 júniusában híva-tott bennünket a politikai tiszt, és tudomásunkra hozta, hogy más lá-gerbe visznek bennünket.

– A lengyeleket is? 1939-től másfél millió lengyel került a Szov-jetunióba, az ő sorsukat mindenképpen rendezni kellett.

– A mi lágerünkben 51 külföldi volt, közülük sajnos 5 magyar. Azután négy német, román, egy-egy lengyel, kínai, japán, koreai stb.

Akkor még azt hittük, azért helyeznek át minket, mert a külföl-dieknek külön lágert állítanak fel. 8 nappal később azonban, amikor elszállítottak bennünket, a lágerparancsnok – Ő nagyon szerette a magyarokat, mert jó munkaerő voltunk, már aki életben maradt – azt mondta, hogy minket nem tehervagonban küld a gyülekezőhelyre, hanem jegyet vált, személyvonatra. „És mi lesz az úticél, nacsal-nyik?”89 kérdeztük. „Én nem mondok semmit”, felelte, „de nekem Lembergbe kell küldeni titeket…”

Amikor a kínai határ közelében azt mondják az embernek, hogy Lemberg az úticél, az nem jelenthet mást, mint hogy hazamegyünk! Tehát akkor a reménység már belénk költözött.

10 napig tartott az út Kazahsztánból Lembergig. Ott már meg-mondták, hogy igyekezzünk elkölteni a pénzünket – az utolsó évben

88 A halála előtt rajta végleg elhatalmasodó paranoia arra késztette Sztálint, hogy sorra megszabaduljon legbizalmasabb, legrégebbi munkatársaitól, és a helyükre látványos előmenetelükért csak neki hálás ifjúkomszomolista vezéreket állítson. Ezek nagy része még a Brezsnyev-korszakban is magas pártfunkciókat töltött be, mintegy megtestesítve a kontinuitást a Sztálin-korszak és az utódok regnálása kö-zött. 89 Parancsnok.

ugyanis már fizetést kaptunk, ha csak 20-30-40 rubelt is –, mert 3 hét múlva hazaküldenek.

– Igaznak bizonyult a hír?

– Nem lett belőle semmi. Hónapokat töltöttünk Lembergben. Végül közölték, nem tudják, hazaszállítanak-e minket, mert Rákosi elvtárs nem akarja visszafogadni a magyar hadifoglyokat. Azt mond-ta, ha ilyen háborús bűnösöket hazaengednek, akkor nem tudja ga-rantálni a szocializmus felépítését.

Így azután elhúzódott a hazatérésünk. Volt még egy másik szomorú momentum is a várakozás nehéz hónapjaiban. Ahogy meg-érkeztünk, mindenkinek meg kellett mondani, kihez és hova akar visszatérni. Be kellett diktáljuk a pontos címet. Még nem tudhattam, de nekem szerencsém volt, mert a szüleim éltek, és ugyanott laktak, ahol a háború előtt.

Két hét múlva hívattak bennünket, magyarokat, hogy nem jó a cím, mondjunk mást. Képzelheti, ha valaki asszonyt, gyereket ha-gyott otthon, mit érzett… Akadt, akit már harmadszor hívattak emi-att, és közölték vele, hogy az utolsó cím se jó. „De azért maga is ha-zamegy”, tették hozzá. „Majd kijelölik a várost, azon belül meg a munkásszállást, ahová be kell jelentkeznie.”

Szóval nem tudtuk, mire jövünk haza. Azt se, hogy milyen Ma-gyarországra. A Szovjetunióban ugyanis a lapok nemigen írtak Ma-gyarországról. Sztálinvárosról cikkeztek néha, de az nekünk nem mondott sokat. Ilyen izgalmak közepette azután végre-valahára 1953 végén ráerőltettek bennünket Rákosi elvtársra.

– Hogy történt ez? Egyenként hívatták önöket, és közölték, hogy pardon, tévedtünk? Hogy megszűnik a fogságuk? Milyen jogi indokkal? És milyen alapon távoztak a Szovjetunióból? Kiutasították önöket?

– Közölték velünk, hogy túlkapásból, háborús tévedésből ítéltek el bennünket. De most rehabilitálnak. Amnesztiában részesülünk, és teljes jogú állampolgárként térünk vissza Magyarországra. Ezt szov-jet részről valóban így hajtották végre. Amikor a magyarok átvettek minket – az egészségügyi karanténként is működő ötnapos nyíregy-

házi szűrőn, ahol önéletrajzot kellett írnunk –, a szovjetek olyan pa-pírt adtak, hogy mint volt hadifoglyok térünk haza. „XY hadifogoly a mai napon visszatér a szovjet hadifogságból. Kérjük a helyi hatósá-gokat, segítsék az elhelyezkedésben.” Később ez nem így történt, el-lenségesen fogadtak minket, de a papíron ez állt.

– Emlékszik az első magyarra, akit meglátott?

– Igen, a vonatra várakozó utasok voltak. Akkor pillantottam meg őket, amikor elbocsátottak, és kivittek a nyíregyházi pályaud-varra. Ott már szabadon közlekedhettünk.

– Pénzt adtak magukkal?

– 30 forintot. Mi azt hittük, ez nagyon nagy pénz, de hamar ki-derült, hogy nem sokat ér. Tessék elképzelni azt a pillanatot, amikor az állomásépületnél leszálltunk a teherautóról, és az őr már nem jött velünk. Bementünk az épületbe, és nem mertünk kilépni. Nem is mentünk ki, amíg a vonat el nem indult. El se tudtuk képzelni, hogy az őr nélkül kimozduljunk. Itthon, Nagykanizsán azután már ki mer-tem menni az utcára, de Nyíregyházán, egy idegen városban sokáig meg se mozdultunk, annyira hozzászoktunk az őrökhöz.

„1989-IG KÍSÉRT MINKET A HATÓSÁG FIGYELME”

– Milyen volt a viszontlátás a szülőkkel?

– Nagyon megható. Az ember meg se tudott szólalni. Tudták, hogy jövök, mert ahogy a személyvonattal mentünk Lemberg felé, találkoztam magyarokkal. Küldtem velük egy orosz nyelvű képesla-pot, amelyben tudattam, hogy élek, és ha Isten is úgy akarja, akkor hamarosan hazakerülök. Azt írtam, hogy pár hét múlva, de abból 5-6 hónap lett. A szüleim ezt a lapot még 1953 júliusában megkapták, te-hát tudták, hogy élek. Sok év után ez volt az első életjel tőlem.

Végül decemberben engedtek haza minket, két részletben. Mi-vel a nevem kezdőbetűje az orosz ábécének is a végén van, csak a második csoporttal jöhettem. A barátaim, akik az elsővel érkeztek, hoztak rólam rajzot, hogy otthon lássák, hogy nézek ki.

– Hogyan kezdte újra az életet, 27 évesen, 9 év fogság és kény-szermunka után? Miképp tudott visszaszokni például ahhoz, hogy maga vásárolja az élelmiszert, a ruhát?

– Amikor hazajöttem, semmilyen ruhám nem volt, mert attól a háború alatt megszabadítottak bennünket. Az apám ruháit is elvitték, úgyhogy, a rokonság összeadott nekünk 2 nagykabátot, 2 pár cipőt, 2 nadrágot, egy sapkát. Eleinte nem mozogtam, sehova se mentem. Nem mertem. A szüleim nem is várták ezt el tőlem. Sőt, apám azt mondta, még ne keressek munkát, szedjem össze magam egészségi-leg, idegileg. Nyugodjak meg, és csak aztán menjek el dolgozni.

– A magyar hatóságok figyelme nem kísérte?

– 1989-ig kísért bennünket a hatóság figyelme. Rendőri felügye-let alatt voltunk. Nem kellett ugyan jelentkeznünk a rendőrségen, de a munkahelyünkön többször mondták, hogy kimentek oda, és ellen-őriztek. Egészen 1989 végéig.

Az a szörnyűség esett meg velünk, hogy – noha a Szovjetunió-ból teljes jogú állampolgárként engedtek el – a hazánkban folyamato-san figyeltek bennünket. Vigyáznunk kellett, mit teszünk, és mit mondunk.

– De hivatalosan csak nem voltak büntetett előéletűek?

– 1958-ban, amikor szovjet-magyar igazságügyi jogsegély-egyezmény született, az iratainkat átadták a magyar hatóságoknak. Ők meg büntetett előéletűnek minősítettek minket, beírták a szovjet ítéleteket. Priuszosok lettünk. Amikor erkölcsi bizonyítványt kér-tünk, csak mint büntetett előéletűek kaphattunk. Ez mindenkinek nagy hátrányt jelentett, mert nem juthattunk olyan álláshoz, amilyet szerettünk volna. Nem kaptunk útlevelet, iparigazolványt, gépjármű-vezetői engedélyt. 1958-tól kezdve minden zárva volt előttünk.

Kérvényezni kezdtük Moszkvánál, hogy küldjék meg írásban a rehabilitálásunkat, amiről szóban értesítettek a hazatérés előtt. Azt válaszolták – nekem is –, hogy tévedésben élünk. Minket ugyanis nem rehabilitáltak, hanem csak „ideiglenesen szabadlábra helyeztek a büntetés-végrehajtás helyéről”. Ilyen papírt kaptam a szovjet leg-felsőbb tanács katonai kollégiumától.

– De hát ebben az időben már folyt a politikai elítéltek rehabili-tálása a Szovjetunióban!

– Később, a hruscsovi „enyhülés” alatt, az ember kérelmezhette a rehabilitációs igazolást. Akkor már megadták. Így rehabilitáltak engem is, 1963-ban. De a magyar rendőrség továbbra is mint háborús bűnösöket tartott nyilván bennünket. Csak 1988-ban kaptam először útlevelet.

– Hány embernek jutott osztályrészül ez a sors?

– Körülbelül négyezren jöttünk haza. Sokan 1956-ban disszidál-tak. Hogy hányan, azt nem tudhatom. De így is sokunkat érintett a hátrányos megkülönböztetés, egy életen át.

– Mikor érezte először, hogy minderről beszélni kell?

– Hogy beszélni kell? Azt 1990 után. De hogy írni kell, azt az el-ső perctől fogva éreztem. 1945-től. Hiszen a letartóztatás, a börtön, a láger szörnyű élményt jelentett egy 18-19 éves fiatalembernek. Az oroszok azt mondták, hogy amint a háborúnak vége, benneteket ha-zaengednek, mert külföldi állampolgárok vagytok. Hát akkor milyen címen tarthatnak itt? Ezt mi se értettük.

Már akkor elhatároztam, hogy ha hazajutok, megírom annak a néhány hónapnak a történetét. Igen ám, de amikor véget ért a hábo-rú, és megtudtuk, hogy politikai elitélt nem részesülhet amnesztiá-ban, beletörődtem a sorsomba. Eltemettem az álmomat, hogy meg-írom az emlékeimet. A szabadulásom közeledtével újra felmerült bennem a gondolat, de már oroszul akartam papírra vetni, mert a Távol-Keleten ugyan kinek írhatnék magyarul?

1953. december 1-jén, amikor hazaértem, hajnalig beszélgettünk a családdal. Volt mit mesélni 9 év után. Azután aludtam egyet, más-nap megebédeltem, és délután már az emlékeim vázlatán dolgoztam. Ez 4 hónapig, 1954 áprilisáig tartott, majd nekiláttam a végleges szö-vegnek, amelyet 1955 novemberében fejeztem be.

Nagyon részletesen megírtam mindent, mert jó memóriám van, s a fejemben számtalan dátumot, nevet, epizódot hazahoztam. Ké-sőbb összeszámoltam: 167 magyar és 444 szovjet állampolgárról ír-

tam benne hosszabban-rövidebben, kinek mennyire ismertem a sor-sát. Egész brigádnévsorokat rekonstruáltam. Ez nagyon jól jött, mert később az élet kisöpörte volna az emlékeket.

– Hova került a kézirat?

– Sokáig rejtegetni kellett. A szüleimen és a feleségemen kívül senki nem tudott róla. Úgy gondoltam, hogy ha már nagyon öreg le-szek, és nem félek semmitől, akkor beadom a Széchényi Könyvtárba. Egyszer majd megtalálják, mint a zágoni Mikes Kelemen írását, és a történészek felhasználják. A sors nem így hozta: 1994-ben a kézirat valóban bekerült ugyan a Széchényi Könyvtárba, de már egészen más körülmények között.

Azután megírtam a Duszja nővért, az észak-uráli lágerben töltött szörnyű félév történetét, amelyben benne van a hála az életemet megmentő orosz ápolónő iránt. Sokáig nem jelenhetett meg ez az írás, mert a Szovjetunióban addigra már újra hideg szelek fújtak. Mi-közben tovább rejtegettem a memoáromat, eljöttek hozzám Moszk-vából. Ez 1974-ben történt, amikor Szolzsenyicint száműzték a hazá-jából. Arra kértek, hogy írjam meg az emlékirataimat az APN kiadó számára. Mert szeretnék ismerni egy olyan ember életét, aki fegyver-rel a kézben, ellenségként esett fogságba, s utána megszerette az orosz népet, az orosz irodalmat, a kultúrát. Mondtam az elvtársak-nak, hogy nem számíthatnak tőlem az egyenruhások dicséretére. Én az orosz néppel vállaltam a sorsközösséget, nem jó dolgomban olvas-tam az orosz irodalmat, hanem a kényszermunka után, a szabad-időm, az alvás rovására.

Mint később kiderült, azért kérték az emlékirataimat, hogy a propagandájukban szembeállíthassák Szolzsenyicin GULAG-könyvével. Hogy mégsem lehetett olyan rossz a lágerekben, mert itt van Szolzsenyicin barátja, akinek a lágerben olyan jól ment a sora, hogy szépirodalmat olvasott.

– Az APN, amely felkérte az emlékei megírására, a KGB dez-információs részlege volt, ezt azért lehetett tudni.

– Én úgy tudtam, hogy politikai kiadó.

– Hogyan alakult az itthoni élete? 1956-ban nem gondolt politi-kai szerepvállalásra?

– Nem, én 1956 két hetében pontosan tudtam, mi lesz a vége. A feleségem a tanú rá: azt mondtam, hogy ez a birodalom nem enged ki bennünket a karmai közül. A Szovjetunió nem engedheti meg ma-gának, hogy Magyarország vele szembehelyezkedve kivívja a függet-lenségét. Ezért 1956 legreményteljesebb napjaiban is tudtam, hogy ez eleve kudarcra ítélt küzdelem. Igaz, beválasztottak a Forradalmi Bi-zottságba.

Nem mondhattam nemet, mert a kollégáim azt gondolták, hogy egy ilyen embernek ott a helye. De tudtam, hogy nem lesz jó vége. Éreztem, hogy még nem érkezett el az idő. Meg is ittam a levét.

– Mennyiben?

– Kirúgtak az állásomból. Igaz, azután visszavettek. Nem ül-tem, és így nem szenvedtem meg úgy 56-ot, mint mások.

A GULAG-LEXIKON

– Hogyan jutott arra a gondolatra, hogy összeállítsa a GULAG-ot járt magyarok lexikonát?

– Én már 1963-tól a bajtársak nevében rehabilitációs kérelmeket írtam Moszkvába, ezért azután több száz ember adatai gyűltek össze nálam. 1989-ben, amikor felmerült, hogy esetleg kárpótlást kapunk, a kormányzat ránk bízta a jogosultak körének felmérését. Hiszen mi ki tudjuk szűrni, ki tartozik közénk és ki nem. A kárpótlással kapcsola-tos gyűjtőmunka során megint csak rengeteg információ áramlott hozzám: iratok fénymásolata, személyes vallomások. A bajtársak ösz-szeírták, kire emlékeznek, kinek tudják a címét.

Így, egy alulról jövő kezdeményezés révén gyűlt össze az anyag. Levéltárakban, sajnos nem kutathattam. Az 1990-es éveket végig arra fordítottam, hogy megírjam a lexikont, felvillantva az egyes sorsokat. Egyrészt emléket akartam állítani azoknak, akiket odakint kivégeztek, meghaltak, vagy ha haza is jöttek, már nem él-nek. Szerettem volna bemutatni a szovjet rendszer ítélkezési módsze-reit is. Voltak aggályaim, mert körülbelül százezer magyart ítéltek el,

én meg csak 3.500 ember sorsát tudtam felkutatni. De egy történész barátom, aki sokat segített nekem, azt mondta, hogy ez nem kevés. Mert ha például egy közvélemény-kutató intézet ezer ember vélemé-nyét rá tudja vetíteni a 10 millió magyarra, akkor 3.500 elitélt adatai-ból következtetni lehet a 100.000 tragédiájára.

– Tudom, szerencsétlen a kérdés, de mégis felteszem: melyikük sorsát tartja a legabszurdabbnak?

– Volt egy Anna nevű 17 éves Somogy megyei parasztlány, akit 1944 decemberében 15 év kényszermunkára ítéltek. Fogalma sem volt, miért. 9 esztendőt letöltött, és 1953 decemberében hazatért. Az 1990-es évek elején valaki szólt nekem, hogy ezt az asszonyt még nem rehabilitálták, ezért írjam meg a nevében a kérelmet.

Megkértem, mondja el nekem a sorsát, mert van ugyan egy álta-lános szövegem, de a kérvényben valahogy mégiscsak fel kell villan-tani az egyes ember útját. Semmit nem tudott mondani. Elküldtem a kérvényt a személyes adataival. Megjött a válasz, miszerint Anna 1944-ben tagja volt a német SS 502-es Friedenthal-különítménynek. Terrorcselekmények megtervezésében és végrehajtásában vett részt. Pedig Anna egyszerű parasztlány volt, ma is fejkendőben jár. Egy kukkot se tud németül, és semmiféle különítményben nem volt.

– Magyar?

– Magyar, még csak nem is sváb. És ugyanabban az iratban, amely azt állította, hogy terrorakciókban vett részt, három bekezdés-sel lejjebb az áll: ügyét felülvizsgáltuk, és bűncselekmény hiányában rehabilitáljuk. Hát számomra ez volt a legelképesztőbb. Ha minden vádirat ilyen, akkor mit lehet tenni?

– Hogyan élnek ma a szovjet GULAG egykori rabjai? Olyanok, mint mi vagyunk? Vagy mások?

– Nem. A legtöbbje nem szívesen beszél a múltról. Oroszul ke-vesen tanultak meg, és mára azt is elfelejtették, amit tudtak. Akik még élnek, úgy érzik, hogy egy rossz álom volt az egész. Ma már nem különösebben foglalkoztatja őket. De akad, akinek néha éjszaka előjön ez az időszak, és kiabál álmában. A legtöbbje beilleszkedett

itthon. Egyszerű emberek voltak, ott folytatták, ahol abbahagyták, amikor elhurcolták őket.

– És ön hogy látja ma, szükségszerű volt mindaz, aminek az ál-dozatai lettek?

– Én úgy látom, hogy ez egy utópisztikus kísérlet volt, amely-ben nem számított az ember, csak maga a cél. A Szovjetunió egy rab-szolgatartó állam volt. Mindenáron utol akarta érni Európát. Fel akart zárkózni, és ezért semmiféle anyagi vagy emberi árat nem so-kallt. A szovjet rendszer voltaképpen ráépült a cári korszakra: abban a rendszerben is a hétköznapok velejárója volt a börtön, a száműzetés és a kényszermunka. A szovjet rendszer ezt a hagyományt folytatta, de még kegyetlenebb módon és még nagyobb emberpocsékolással. Szerintem ez egy rosszul sikerült kísérlet volt. A cél, hogy egy jobb társadalmat épít fel… hát nem tudom, hogy millió és millió család tönkretételével hogyan gondolhattak egy szebb korszakot, egy szebb világot felépítem?’

EGY MAGYAR LÁNY A GULAGON

A szovjet megtorló mechanizmus a nőket sem kímélte. Pintér Károlyné, született Rohr Magdolna Bátaszéken született, 1928. dec-ember 24-én. Szülei sváb parasztemberek voltak. Az 1930-as évek vé-gétől, amikor Budapestre költöztek, a kislányt két nagyobb testvéré-vel együtt egy ideig a bátaszéki nagymama gondjaira bízták. Rohr Magdolna az első polgári elvégzése után, 11 évesen került fel szülei Bartók Béla (akkor Horthy Miklós) úti lakásába. Két fivére közül az egyik pincér, a másik szabó lett; ő maga kereskedelmi iskolába ke-rült. Alig múlt 16 éves 1945 szeptemberében, amikor a szovjet hadse-reg egyik katonája egy civil tolmács kíséretében becsöngetett a laká-suk ajtaján. Beszélgetésünkben ettől a naptól idéztük fel az életét.

– Udvariasan megkértek, tartsak velük, mert beszélgetni szeret-nének velem. Jó, mondtam, és mivel csak a nagymama volt otthon, odavetettem neki, hogy mindjárt jövök. Az utcán ott állt egy dzsip, oroszokkal. Addigra az udvariasságnak nyoma sem maradt. Egysze-rűen betuszkoltak az autóba.

– De mivel indokolták?

– Semmivel. Annyit mondtak, hogy beszélni akarnak velem. A frontharcos szövetség Üllői úti épületébe vittek, bezártak egy helyi-ségbe, és egyedül hagytak. Én sírva fakadtam, egész éjjel zokogtam, mert mindenáron ki akartam jönni. De hiába dörömböltem, nem le-hetett. Másnap behozták a barátnőmet is. Akkor még nem tudtuk, hogy van már benn egy közös ismerősünk, Herczeg István.

– Ő ki volt?

– Akkor nemrég ismerkedtem meg vele. Udvarlásnak indult, de még nagyon az elején tartott. Gondolja meg, alig múltam 16 éves. Még egy puszi sem volt köztünk, nemhogy csók.

– Mi volt a foglalkozása?

– Műszaki egyetemre járt, és ahogy később megtudtuk, szeretett volna kijutni a szülei után Ausztriába. A nővérének sikerült, Herczeg Istvánt azonban Kőszegnél elfogták. Találtak nála egy noteszt, benne többek között a mi címünkkel. Vagyis az én címemmel, Martin Bor-báláéval meg az ő barátja, Tiefenberg Kornél címével. Ennek alapján jöttek el értünk. De hát én ezt akkor még nem tudtam. Reggel, ami-kor a bőgéstől már jóformán nem is láttam, bejött hozzám egy ferde-szemű. Tatár volt, vagy valami ilyesmi. Odaállt elém, és rossz ma-gyarsággal megkérdezte, ismerem-e Martin Borbálát? „Ismerem”, mondtam csodálkozva. „Hát Tiefenberg Kornélt?” „Azt is.” „És Her-czeg Istvánt?” Na, ekkor megértettem, hogy ők már bent vannak. De még mindig nem tudtam, hogy egyáltalán mi közünk nekünk egy-máshoz.

„DŐLTÜNK A RÖHÖGÉSTŐL, HOGY MIT MUTOGAT EZ ITT?”

– A tatár mit akart magától?

– Hogy mondjam el, mit csináltam. El nem tudtam képzelni, mit akarnak. Mi mást tettem volna 16 évesen, mint hogy éltem a fia-tal életemet? De csak erősködtek, hogy valljam be, mert már a Bori mindent elmondott. A tatár a homlokomnak szegezte a pisztolyát, hogy tulajdonképpen ő most engem agyon is lőhet, és akkor senki

soha nem tudja meg, mi történt velem. Gondolhatja, mennyire meg-ijedtem.

Aztán azt mondta, írjak egy papírt a családnak, hogy küldjenek nekem meleg holmit. El is mentek, és elhozták, amit felírtam. Később megtudtam, hogy a tangóharmonikámat is elvitték, noha azt nem ír-tam fel.

Elvették a láncomat, a gyűrűmet, a fülbevalómat. Közben foly-tatták a vallatást.

– Valamilyen fegyveres összeesküvésre gyanakodtak, amelyben önök négyen vettek részt?

– Végül csakugyan ez lett a vád, pedig a mai napig nem volt fegyver a kezemben! De azzal ítéltek el, hogy fegyvert fogtam a Szovjetunió ellen. – A szovjet csapatok feltehetőleg a nyugati határ-szélen fogták el Herczeg Istvánt. Valószínűleg fegyverrel. Ebből gön-gyölíthették fel a fegyveres, csoportos szovjetellenes összeesküvés vádját.

– Én nem felgöngyölítésnek mondanám, mert ott találták ki. Nekik teljesen mindegy volt, hogy az utcáról vitték el az embereket, egyszerűen beállították őket a sorba, vagy pedig ráfogtak valamit, és úgy tartóztatták le. Számtalan ilyen eset volt.90

– Nem lehet, hogy az ön ismerősét egy Magyarországon felállí-tott szovjet átvilágító tábor közelében fogták el, ahol a Nyugatról ha-zatérő szovjet katonákat és tiszteket szűrték? És azt hitték, kémke-dik?

– Ezt szerintem még ő sem tudta. Én meg pláne nem, hisz ott se voltam. A dolog Kőszeg mellett történt, én meg Budapesten éltem, a Bartók Béla úton.

– Meddig tartott a kihallgatás?

– Pár napig voltam csak Pesten, aztán teherautóra raktak ben-nünket.

90 Közülük számos tragikus asszonyi sorsot megjelenít KORMOS V 2001.

Akkor már mind a négyen ott voltunk. A platóra kellett fel-szállnunk, más foglyokkal együtt. Körben, a plató szélén orosz kato-nák ültek, kezükben géppisztollyal. Folyton ránk förmedtek, hogy beszélgetni tilos.

Egy nap szólítottak. Nem tudtuk, hogy most fogják kimondani az ítéletet, mert egyetlen tolmács sem volt a közelben. Leültettek, 3 emberrel szemben. Később megtudtam, hogy ez volt a trojka.91 Her-czeg Istvánt, a Borit és engem leültettek egy padra, és folyt a tárgya-lás, oroszul. Mi persze egy szót nem értettünk belőle. Az egyik őr egészen kicsit, alig néhány szót tudott magyarul. És amikor a bíró ki-hirdette az ítéletet, ez az őr felemelte a két tenyerét, és megmutatta a 10 ujját.

– Ami azt jelentette, hogy a szovjet büntető törvénykönyv 58. paragrafusa értelmében…

– Fogalmunk se volt róla, hogy létezik 58. paragrafus, és hogy az micsoda.

– De azt megértették, hogy 10 év kényszermunkatáborra ítélték önöket, nem?

– Érteni nagyjából értettük, de nem hittük el. Hogy hihettük volna? A barátnőm meg én egyszerűen elkezdtünk röhögni. Egyedül Pista maradt komoly. Mi azonban a Borival dőltünk a röhögéstől, hogy mit mutogat ez itt?

– A negyedik vádlott-társukkal mi történt?

– Nem tudom. A tárgyaláson kérdeztük is egymástól, hogy va-jon Kornél hol van? Később valami olyasmit mondtak, hogy az ő ügyét rögtön különválasztották a miénktől. Őt halálra ítélték, és ki-végezték. A miértjét most se tudom.

91 Háromtagú rögtönítélő bíróság, amely 1934-től a politikai ügyekben ítélkezett, távol a „harmadik hatalmi ág” évszázadok alatt kialakult intézményrendszerétől. A trojkákban a szovjet politikai rendőrség és a helyi pártszervezet képviselői fog-laltak helyet. A vádlott nem fogadhatott ügyvédet. és nem fellebbezhetett az általá-ban 20 percig tartó tárgyalás után kihirdetett ítélet ellen, amelyet azonnal végrehaj-tottak.

AZ EMBERI MÉLTÓSÁGTÓL VALÓ MEGFOSZTÁS RÍTUSA

– Mi történt a tárgyalás után?

– Valahonnan előkerítettek egy tolmácsfélét, aki közölte, hogy tényleg 10 évet kaptunk. És a büntetésünket a Szovjetunióban fogjuk letölteni.

– Ez már elég hihető volt, nem?

– Mi még ezt sem hittük el! Értse meg, ha az ember tényleg nem követett el semmit… Én a mai napig nem értem, miért pont nekem kellett oda kikerülni, mikor tényleg nem követtem el semmit. Még most is azt mondom, hogy nincs igazság!

– Hogyan jutottak el a Szovjetunióba?

– Egy szép napon, nem sokkal a 17. születésnapom után – igen, ez már februárban volt! – beállt egy szerelvény. Minket felhajtottak az egyik vasúti kocsiba. Három részre volt osztva, mert az ajtó szé-lességében egy drót húzódott az egyik oldalon, a másik oldalon meg szögesdrót volt. Azt is két részre osztották. Ki fölkerült, ki le, de állni nem lehetett, maximum ülni. Azt is csak görnyedve. Elég hideg volt már, de nem fáztunk, mert olyan szorosan voltunk, mint a heringek. A szükségletünket úgy végeztük, hogy a padlóban ki volt vágva egy négyszögletes lyuk. Oda leguggoltunk, mindenki szeme láttára.

– Ez szovjet vasúti kocsi volt?

– Nem, ez még magyar. Csapnál raktak át bennünket. De ott sem szovjet kocsira: minden nyugati volt, a szerszámtól kezdve, amit vittek ki a Szovjetunióba, kártérítés fejében. Amit én a nyitott teher-vagonokban láttam, az mind német vagy magyar volt.

– Hova kerültek Csap után?

– Először Lembergbe. Ott parancsot kaptunk, hogy ugorjunk le a szerelvényről. De ehhez már mindenki túlságosan le volt gyengül-ve, mert útközben csak valami löttyöt adtak be a vagonokba, vagy még azt se. Vizet soha! Úgyhogy amikor Lembergben le kellett ug-rálni a vagonból, volt, aki összecsuklott. Később velem is előfordult,

hogy 4 napos éhezés után összeestem, de Lembergben még kitartott a fiatal szervezet tartaléka.

Azután fürdőbe vittek minket. Ez iszonyatosan megalázó volt, mert a férfiak szőrzetét nőkkel borotváltatták le, a nökét férfiakkal. Nem tudom, milyen kommentárokkal kísértek, mert egy szót sem ér-tettünk oroszul, de folyamatosan röhögtek rajtunk. Teljesen meztele-nek voltunk, és a hajunkon kívül mindenhol leborotváltak minket. Azután kaptunk egy fél dézsa vizet, és miközben egymással röhög-cséltek, beletették a ruháinkat.

– Fertőtlenítő volt?

– Nem, forró gőz. Fertőtlenítő ott nem volt. Csak forró víz meg forró gőz, ami irtott mindent.

– Tetvesek voltak?

– Nem, akkor még nem. De itt ismertem meg a szovjet koncent-rációs táborokat. Az volt számomra a legfurcsább, hogy a köztörvé-nyesek irányították, nem pedig a lágerparancsnok. A köztörvényesek azt csinálták, amit akartak. Bármelyikünket eladhatták. Amikor pél-dául valamelyikük veszített a kártyán, egy rabbal vagy egy rabnővel fizettek a nyertesnek. Azt tettek velünk, amit akartak. És olyan nem volt, hogy panaszra ment az ember a lágerparancsnokhoz.

De nem sokáig tartottak ott: megint vonatra raktak bennünket, és továbbmentünk. Nem tudtuk, hova. Később kiderült, hogy Szibé-riába, a Bajkál-tó felé.

– Ez még 1946-ban volt?

– Igen. 1946 szeptemberében értünk oda. Olyankor arrafelé már

javában esik a hó, de én nem tudtam, mert már nem voltam eszméletemnél. Úgy szedtek le a vonatról. Arra tértem magamhoz, hogy valaki pofoz. Ütögeti az arcomat. Kinyitottam a szemem. Azt kérdezték tőlem: „Panosz jeszty?”

– Mármint hogy van-e hasmenése.

– Igen, de mivel én nem értettem oroszul, azt gondoltam, mi-lyen rendes ez az ember! Magyarul kérdezi tőlem, hogy van-e valami

panaszom. Ezzel visszaestem az önkívületbe. Később kiderült, hogy egy grúz orvos volt, aki leülte a maga 10 évét, de akkor sem engedték szabadon. Ő volt a lágerkórház orvosa.

– Milyen láger volt ez?

– Gyűjtőtábor. Tajset.

– A koncentrációs táborrendszer egyik legnagyobb elosztója.92

– Az Angarán küldték onnan tovább a foglyokat. Nekünk utat kellett vágni. Később erdőt irtottuk, a vasutat építettük.

– Napi 12 órában?

– Mindenütt 12 óra volt a munkaidő. Sötétben indultunk, sötét-ben érkeztünk.

LÁGERSZERELEM

– De amikor megérkezett, először kórházba került, ugye?

– Kórházba. És amikor magamhoz tértem, kopasz voltam.

– Tehát tífusza volt.

– Azt hitték, hogy tífusz. De malária volt. Mire azonban ez ki-derült, már leborotválták a hajamat. Az orvos, egy nagyon aranyos, kedves idősebb ember, Isten tudja, honnan, kinint szerzett.

Néhány nappal a kórházba kerülésem után nagyon rosszul let-tem. A malária azzal jár, hogy az egyik pillanatban melege van az embernek, a másik pillanatban meg úgy fázik, hogy csak úgy dobálja a hideglelés. Hát ez egy pár napig eltartott. Úgyhogy az orvos be-ment a konyhára, mert ott egy magyar fiú volt a szakács. Szólt neki, hogy van itt egy magyar lány. Erre az eljött meglátogatni engem a ba-rátjával. Így ismerkedtem meg a leendő férjemmel.

– Ő hogyan került a GULAG-ra?

92 A Gabriel Szuperfin és Keményfi Béla által is említett kelet-szibériai láger a BAM (Bajkál–Amur-vasút) kiindulópontja volt, ahonnan főleg a nagy fakitermelő láge-rekbe küldték az embereket.

– Nagykanizsai fiú volt. Behívták leventének, és rövid kiképzést kapott a nagykanizsai Vécseyben.93 Azután kiküldték őket előőrsnek Marcali határába. Ott vártak egy ideig. Mivel azonban semmilyen parancsot nem kaptak, minden – vagy majdnem minden – fegyverü-ket eldobálták, és lefeküdtek aludni egy erdészházban. Arra ébred-tek, hogy az orosz fogja rájuk a gépfegyvert. Így kerültek fogságba.

– Őt is trojka ítélte el, ugye, amiért fegyveresen harcolt a szovjet csapatok ellen?

– Igen.

– A kórházi megismerkedés után egy helyen raboskodtak?

– Nem, sokáig az volt az első és egyetlen találkozásunk. Engem hamarosan kidobtak a kórházból, és átkerültem a lágerbe. Akkor kö-vetkeztek a legrosszabb idők.

– A fakitermelés?

– Dolgoztam én mindenhol. Varrodában is. Szerencsémre ott ungvári volt a szabász. Igyekezett olyan munkát adni, amit el tudtam végezni. Mert ugye megkezdődött a norma. A kenyéradagot is asze-rint adták, hogy ki hogyan teljesítette a normát…

– Érdekes, hogy a nemzetköziség birodalmában, a „homo sovie-ticus” olvasztótégelyében mennyire számított a nemzeti hovatarto-zás!

– Számított, ha valaki olyan beosztásban volt, hogy tudott segí-teni. Mi, magyarok persze nem voltunk sokan.

– Nyilván a szlávok alkották a többséget.

– Akadt ott mindenféle náció. Én például két koreai lánnyal együtt ültem.

– Őket már 1937-ben kitelepítették a kínai határ közeléből.

93 Ugyanott volt levente e könyv egy másik főszereplője. Keményfi Béla is, aki szö-kés közben gerinclövést kapott. Bénán hurcolták el a GULAG-ra, és csak 8 év után került vissza Magyarországra.

– Nem, ezek elítéltek voltak. Politikaiak. De akkor még együtt tartottak minket a köztörvényesekkel. Csak 1949-ben vittek külön po-litikai lágerekbe. Akkortól a férfiakat és a nőket is szétválasztották. Addig közbűntényesek uralma alatt éltünk. Azoknak egészen hihe-tetlen hírösszeköttetésük volt. 1952/1953-ban például, amikor Kam-csatkától kezdve sztrájkhullám söpört végig a GULAG-on, még el se kezdődött sehol, amikor a közbűntényesek már valamennyi lágerben tudták, mi készül.94

– Ön még mindig abban a könnyű blúzban járt, amiben letar-tóztatták? Vagy már kapott rabruhát?

– Nem rabruhának nevezték, hanem pufajkának. Adtak hozzá ruhát, inget, nadrágot. Ami éppen akadt a raktáron.95 Azon a mocsa-ras vidéken mindent elárasztott a moszkitó. A fejünket se hagyhattuk szabadon, mert megették az embert. Szabályosan fölfalták.

– A pufajkán a nőknek is számot kellett viselni? Vagy betűt?

– Amíg köztörvényesekkel együtt voltunk, nem. De amikor kü-lön politikai lágerbe kerültünk – ez egyébként sokkal jobb volt, mert magunk között voltunk –, akkor kaptunk számokat. Én a J-322-es voltam, a férjem a J-320-as.

94 A szovjet koncentrációs táborokban kitört és véres kegyetlenséggel levert fogoly-lázadásokról mindmáig a legteljesebb forrás Alekszandr Szolzsenyicin nagyszabá-sú krónikája, amelynek szinte valamennyi állítását igazolták már a levéltárakból előkerült források. SZOLZSENYICIN, A. 1993. A lázadásokról 1. a 3. kötet. 262-380. Ugyanerről APPLEBAUM, A: 2005. 2. kötet, A zekek forradalma című fejezet, amely különösen a lázadások előzményeit dolgozza fel érzékletesen 125-160., valamint a lágerlázadásokkal számos rokon vonást mutat a későbbi, össztársadalmi felkelé-sekről KOZLOV, V. 1999. 95 A hatóságok a törvényi előírás ellenére 1949-ig nem adták ki a foglyok számára élet-halál kérdést jelentő rabruhát. A szovjet belügynek az 1948. évről szóló jelenté-se szerint a megelőző 8 évben nem sikerült ellátni rabruhával a GULAG-ot. 1948-ban a szükséges lábbeli 44%-át, a ruha mennyiség 32,5%-át bocsátották a lágerek rendelkezésére. Egy 1944. évi kormányrendelet az elhasznált autógumik csizmává alakítását rendelte el, hogy meghosszabbítsák a rabok munkára foghatóságának idejét. Távol-Északon a foglyok nem kapták meg a nélkülözhetetlen napszemüve-get, és ezért tömegesen megvakultak. A világtalan foglyok egymás vállába kapasz-kodva vonultak munkahelyükre. IVANOVA, G. 1997. 2: 240-241.

– Jelentett ez valamit?

– Fogalmam sincs róla. J-318-tól J-324-ig mindenkit ismertünk. Ezek mind magyar fiúk voltak, és egy helyről származtak, de nem egy ügyben ítélték el őket. Azt meg végképp nem értem, hogy én mi-képp kerültem közéjük. Egy Erika nevű magyar lánynak például ZS betűvel kezdődött a rabszáma.

– És milyen lábbelit kaptak a 12 órás munkához?

– Nyáron bakancsot, télen halinacsizmát.

– Akkor már járt külön nyári és téli öltözet, ugye?

– Csak kellett valamit adniuk, ha nem akarták, hogy nyáron megegyenek a moszkitók, és télen megfagyjunk. A normát teljesíteni kellett! Ha eközben megfagyott a lábunk vagy az arcunk, az már ma-gánügynek számított. Én nem takartam be az arcomat, mert az volt a legrosszabb, amikor az ember kilehelte a nedvességet, és az ráfagyott a szájára. Általában ezért fagyott meg a foglyok arca.

„A HÓBAN TALÁN MÉG MEGVAN A LÁBAM NYOMA”

– Milyen volt magyarnak lenni a szovjet állampolgárok között?

– Elkülönültünk tőlük, amennyire lehetett. Én egyébként sem voltam egy barátkozó típus, mert akkor is az ellenséget láttam ben-nük. Egyvalakivel beszélgettem szívesen. Ő titkárnő volt Kun Béla irodájában.

– Magyar?

– Nem, orosz nő volt. De vele mindenről lehetett beszélni.

– Hogy hívták?

– Nem tudom már. Töröl az emlékezetem. Ma már oroszul se nagyon beszélek. Itt-ott még megértem, amit mondanak, de én nem tudok megszólalni. Felejteni akartam.

– A külföldi foglyok nem levelezhettek, ugye? Szemben a szov-jet állampolgárokkal, akik minden évben egyszer írhattak az otthon maradottaknak.

– Az oroszok néha többször írhattak, és kaphattak is levelet meg csomagot. Nekünk ez nem adatott meg. Akadt egy-két magyar, aki-nek sikerült Munkácson vagy a Felvidéken keresztül valamilyen ösz-szeköttetést teremteni az otthoniakkal. De hát ez óriási rizikóval járt. Mert ha, ne adj’ Isten, valakinek eljárt a szája, akkor nagy baj lett be-lőle.

– Önt mi éltette ebben a helyzetben? Mit remélt? Miben bízott?

– Hogy túlélem. Igaz, nemegyszer feladtam. Annak pedig, aki feladta, vége volt… Előfordult, hogy rajtam is úrrá lett a kishitűség, de mindig volt valamilyen erő, ami visszatartott. Tajsetből például át kellett menni az Angara folyón. Ott egyszerűen lerakták a vasúti sí-neket a jégre, mert az Angara 3 méter vastagságúra is befagyott. Azon átvittek bennünket, onnan pedig még 400 km-t kellett gyalo-golni Zajarszkig.

– Mennyi idő alatt?

– Talán 2 hét lehetett. Éjszakánként egy-egy útba eső koncentrá-ciós táborban aludtunk, és reggel továbbhajtottak bennünket. A hó-ban még megvan a lábam nyoma. Nagyon nehéz volt. Zajarszk bor-zasztó hely, tiszta kő az egész. Sziklát robbantottunk. Sehol egy fű-szál. Nemhogy fűszál – ennivaló sem! A lágerparancsnok egyszer ugyan lőtt egy medvét, de mi volt az több ezer embernek? Egy koc-kányi hús se jutott a levesbe.

– És tavasszal, mikor zajlott az Angara?

– Addigra a jégre lerakott síneket fölszedték, de a híd még nem volt kész. Így azután nem jött élelmiszer-utánpótlás, és úgy legyen-gült a társaság, hogy csak szédelegtünk. Ott ettek meg bennünket a tetvek. Nem mi mentünk ki dolgozni, hanem a tetvek vittek. Munka után nem lehetett mosakodni. Még csak tüzet sem tudtunk rakni, mert nem volt fa, amivel tüzeljünk. Ha inni akartunk, havat vittünk be a barakkba. A sok lehelettől valamelyest felmelegedett a barakk, és fölolvadt a hó. Azt ittuk.

A robbantás is valami borzalom volt. Lyukat kellett fúrni a szik-lába, abban helyezték el a robbanószerkezetet. Távolabbra húzód-tunk, aztán robbantottak, majd a szikla darabjait el kellett vonszolni.

Reggel az Angarán mentünk munkába, a jégen. Este ugyanúgy visz-sza, és mosakodás nélkül lerogytunk a priccsre. Na, akkor én felad-tam. Azt mondtam, kész, vége, nincs tovább! De aztán mégiscsak fölolvadt a jég, és mivel az egész társaság le volt robbanva, visszavit-tek minket az Angarán túlra.

Ott történt, hogy megszökött két fogoly. Ha kicsit gondolkoz-nak, nem teszik, de már zavart lehetett az elméjük. Persze gyorsan kiderült, hogy nem tudnak továbbjutni. Ennivaló meg sehol. Így az-tán az egyik ráfanyaladott, hogy megölje a társát, és elkezdje enni. Egészen addig ette, amíg már csak a feje maradt. Utána rájött, hogy nincs kiút, ezért föladta magát.

Elhozták őt, és vele a fejet. Rátették egy farönkre. A mai napig nem bírom nézni, amikor a balatoni pavilonokban farönkre vésett vi-torlást árulnak… A szökevényt egyik lágerből a másikba hurcolták. Éjszaka a lágerbörtönben ült, a fejjel együtt. A reggeli meg az esti lét-számolvasásnál kiengedték, és a fejet körbevitték elrettentésül.

Ez is egy mélypont volt. Az is, amikor a vitaminhiánytól, az éhezéstől meg a kosztól gennyes daganatok keletkeztek a két lábam között. Alig tudtam járni, mégis mennem kellett, ha négykézláb is. Tojás nagyságúra megnőttek, s amikor kifakadtak, csak úgy dőlt be-lőlük a genny! Egyszer, még Tajsetben, egy észt orvos segített túljutni a másik mélyponton. Fogoly volt ő is. Ő kezelt a kórházban, és vi-gyázott, nehogy teljesen meggyógyítson, mert hasznomat vette a munkájában. Segítettem neki.

– Ha meg kigyógyítja, vissza kell mennie dolgozni.

– Igen. Németül beszéltünk. Azt mondta, hogy először is azért pártfogol engem, mert szereti a magyarokat. Másodszor, mert egy bombatámadásban elveszítette a feleségét meg a 16 éves lányát. Én akkor nem sokkal voltam idősebb a kislányánál.

– A kórházban nővérként dolgozott?

– Az éjszakai ügyeletet segítettem. Ott tanultam meg jobban oroszul. Dolgozott odabent egy őr, akinek az volt a dolga, hogy éj-szakánként többször körbejárja a lágert, figyeljen, nehogy valaki szökni próbáljon, meg ilyesmi. Borzasztóan tetszett neki, ahogy én

ott csetlettem-botlottam az orosz nyelvvel, és mivel éjszaka ráért, le-ültünk, beszélgettünk. Kijavította a hibáimat, később pedig adott új-ságot, azt olvastatta velem. Így tanultam meg írni-olvasni. És azt is megtette, hogy a saját nevében levelet írt Magyarországra. És ezt ott-hon meg is kapták! Így adtam magamról hírt, egyszer a nagybá-tyámnak, egyszer a szüleimnek. Választ is kaptam az ő címére! Ez hétpecsétes titok volt, nagy baj lett volna belőle, ha bárki megtudja! Akkor ugyanott találja magát, ahol én voltam. A foglyok között. Nem tudom, mi lett vele, él-e még…

– Ez melyik évben történt?

– 1948-ban.

– Így szerzett tudomást a családja arról, hogy ön a Szovjetunió-ban van.

– Igen. Nem írhatta meg kerek perec, csak hogy úgy élek, mint a kisebbik bátyám 1945-46-ban. Ő hadifogoly volt, tehát otthon meg-értették. Azt írtam, nagyon jól vagyok, de meleg ruhára meg csizmá-ra lenne szükségem. Ugye, akkor még nem adott a lágerparancsnok-ság, és megpróbálkoztam, hátha küldenek nekem csomagot, mint az oroszoknak. De soha nem kaptam semmit.

– Az Angarától hova került?

– Tulajdonképpen Tajset és Bratszk között 400 km a távolság, és mi azt az utat építettük. Vasúti töltést emeltünk, erdőt irtottunk, a mocsarakon keresztül. Még most sem tudom, hogy hívják azokat az utakat, a brjanszki erőmű környékén… Az Angarán túlról hoztak vissza, amikor Sztálin meghalt.

– Ezt hogy tudták meg?

– Ültünk, és egyszer csak észrevettük: az őrök, akik arra vigyáz-tak, hogy ne beszélgessünk, nagyon sutyorogtak egymás között. El nem tudtuk képzelni, mi történt. Kimentünk, és jó ideig tébláboltunk körülöttük, hátha sikerül valamelyikünknek a közelükbe kerülni, és kihallgatni, miről beszélnek. Valaki meghallotta, hogy meghalt Sztá-lin. Abban a pillanatban… tudja, mindig két kerítés vette körül a tá-bort. Belül drót, kívül deszka. A kettő között kutyák futkostak körbe,

és az őrbódék is ott voltak. És amikor megtudtuk, hogy Sztálin meg-halt, az egész kerítés kidőlt.

Fölujjongtunk: na, gyerekek, hamarosan mehetünk! De hová? Hiszen ott még az út se volt olyan, hogy bárhová el lehetett volna menni. Úgyhogy sajnos onnan még elvittek bennünket egy másik lá-gerbe. De ott már nem sokáig voltunk. Elkezdtek összeszedni ben-nünket, hogy aztán elinduljunk hazafelé.

– 1953 második felében?

– 1953 júniusában jöttünk el onnan. 1953 júliusában már Lem-bergben voltunk. És november végén elindultunk haza.

– Tudták, hogy hazaengedik magukat?

– Amikor a lágerben hívattak, és közölték, hogy hazamehetünk, nem hittem el nekik. De aztán elindultak a németek. Őket vitték el előbb. Paulus tábornagyot is onnan engedték ki. Engem kértek tol-mácsolni a németeknek, és akkor villant át az agyamon: mi van, ha ezt majd ránk is kiterjesztik? De nem akartam elhinni.

„A RÁKOSI NEM AKART MINKET ELFOGADNI”

A németeket aztán elszállították. A mi helyzetünk is megválto-zott annyiban, hogy külön barakkban helyeztek el minket. Odahoz-ták a többi magyar nőt is. Tőlünk 22 nő jött haza, akik egészségesek voltak. Két gyerek is volt a transzportban. A betegeket külön hozták. Tüdőbajos is akadt közöttük.

– A majdani férjével tartotta a kapcsolatot? Tudta egyáltalán, mi van vele?

– Nem. Az első találkozásunk alkalmával mi nem beszéltünk meg semmit. Nem gondolhattunk újabb találkozásra, vagy arra, hogy valaha hazakerülünk. Bizonyos idő után bele kellett nyugodjunk, hogy ha letelik a büntetésünk, akkor sem szabadulhatunk, hanem ki-telepítenek valahova. Ahogy azt a grúz orvost.

– Vagyis a büntetés letöltése után száműzetés következik.

– Igen, száműzetés, ahol havonta jelentkezni kell a rendőrségen. Mi erre készültünk. És ez volt a legrosszabb. Istenem, hányszor fe-

küdtem le úgy, hogy bebújtam a saját buslátom96 alá, és sírtam. Az a honvágy, a haza… ezt nem lehet elmondani! Egyszerűen nem létezik, hogy valaki ki tudja fejezni ezt az érzést! Borzalmas a tudat, hogy emberek korlátoznak engem abban, hogy éljem a szabad életemet… És mindezt távol, a végtelen hómezőkön, ahol semmit nem lát az ember, csak fát meg havat! Hát ennél borzasztóbbat én nem tudok elképzelni!

– És Lembergbe, amikor visszavitték magukat, akkor…

– Akkor kezdett meginogni megint a reményünk, hogy hazajö-vünk, mert a Rákosi nem akart bennünket elfogadni.

– Semmi szüksége nem volt rá, hogy maguk elmondják, valójá-ban milyen az élet a Szovjetunióban.

– Arra aztán nem! Meg is mondta az akkori belügyminiszter-helyettes – Radvánszky Károly volt a neve, ő írta alá az elbocsátókat. Kiállt a bőrkabátjában, és azt mondta, hogyha mi bárkinek beszélünk a múltról, akkor ugyanott találjuk magunkat, ahol voltunk!

– Ez hol történt?

– Sóstón. Nyíregyháza mellett.

– Ez volt az első megálló hazafelé?

– Lemberg után igen. De addigra már szinte megrészegített a gondolat, hogy nincs mellettünk őr, aki ránk fogja a puskát! Hiszen akkor már álmomban is ott láttam a géppisztoly t, ahogy rám mered. De Lemberg után eltűntek az őrök, szabadon jártunk egyik vagonból a másikba. Hihetetlen volt, hogy akkor nyitjuk ki a vonatajtót, ami-kor akarjuk!

– Hogy fogadta önöket a haza?

– Csapnál átraktak minket a magyar nyomvonalra, és a vonatot azonnal megszállták az ávósok. Kutyákkal. Akkor már rendes, fapa-dos személyszállító kocsikban voltunk, és megint nem volt szabad átmenni egyik kocsiból a másikba.

96 Vattabélésű vászon félkabát, a foglyoknak 2 évre adták ki. Ha egy fogoly meg-halt, azt mondták róla, „fabuslátot kapott”.

– Tudták, hogy mi az ÁVH?

– Nem tudtuk. Azt hittük, a katonaság szállt meg bennünket. De hát már maga a tény, hogy már megint ott volt a „kuss”! Nem be-szélhettünk, nem mozdulhattunk. Sóstóig. Oda előttünk már megér-kezett a férfiak első csoportja, 1.500 ember. Addigra elterjedt, hogy jönnek haza a foglyok. Rengetegen odautaztak Sóstóra, hátha a hoz-zátartozójuk is megérkezik. Erre körülvették a szállót drótkerítéssel. Katonaság őrizte.

De lehet, hogy az ÁVH volt, nem tudom. Akik a családtagjaikat várták, hoztak ennivalót, és bedobálták a kerítésen. Szalonnát, almát, kolbászt, mindent! Az egyenruhások között volt, aki megengedte. De olyan is, aki elzavarta őket. Rájuk fogta a géppisztolyt.

– Erre a fogadtatásra nem számítottak, ugye?

– Hát nem. Amikor azonban Sóstóról továbbmentünk, már nem volt őrség. Igaz, külön vagonokat rendeltek a számunkra, hogy ne sokat beszélgessünk másokkal. Akkor már fiúk-lányok együtt vol-tunk. De közben csak megállt a vonat itt-ott, és új utasok szálltak föl. Amikor megtudták, honnan jöttünk, mindjárt előkerült a szalonna, a kolbász, minden az égadta világon! És kérték, hogy meséljünk… Így érkeztünk aztán meg a Nyugati pályaudvarra. Ott a férjem várt, mert ő két nappal hamarabb elindulhatott Sóstóról, mivel a nyugati or-szágrészben lakott.

– Ekkor már a férje volt?

– Nem, de megbeszéltük, hogy megvár. Elmentünk együtt a Bartók Béla útra. A családomat nem találtuk ott. Azt mondták, elköl-töztek az Alkotmány utca 5-be. De ott se voltak. Elhatároztuk a fér-jemmel, hogy cikcakkban megyünk egyik házból a másikba, hátha így megtaláljuk. Végül sikerült, de a férjem nem engedte, hogy én ál-lítsak be az anyámhoz. Ő csöngetett. Anyám nyitott ajtót. Mondja neki, hogy hírt hozott a lányáról. Anyám be akarta csukni az ajtót, hogy ő nem akar semmit se hallani, mert úgyse igaz. A férjem ekkor betette az ajtórésbe a lábát, és benyomta az ajtót. Leültette az anyá-mat, kérte, nyugodjon meg, és kiszólt nekem: „gyere be”! A többit nem tudom elmondani…

– Mennyire része mindez ma még az életének?

– Igyekszem, hogy ne legyen, de nem lehet kitörölni. 16 voltam, amikor elvittek, 25, amikor hazaértem. Ezeket az éveket nem adja vissza nekem senki.

A TÖRÉKENY LÁZADÓ

Gabriel Szuperfin irodalomtörténész az 1960-as években világ-hírű tartui szemiotikai iskola neveltje, az orosz kultúra kutatója, sok-sok levéltári forrás nemzetközileg nagyra becsült ismerője és közrea-dója. Térdét verdeső, gyűrött pulóvere, csodabogár külseje, tétova mozdulatai alapján még megismerkedésünk idején, 1988 novembe-rében is valamelyik orosz vagy amerikai egyetem nem evilágra való professzorának, iskolateremtő, kissé sznob férfiúnak gondolhattam volna.

Csakhogy a madárcsontú, gyermeki tekintetű Szuperfin hosszú éveken keresztül szovjet koncentrációs táborokban raboskodott. Amikor Amszterdamban kutató közös barátunk, Jurij Felstinszkij tör-ténész vendégszerető házában először találkoztunk, Gabriel – vagy Garik, ahogy az orosz értelmiségi emigráció emlegette 5 kontinens megannyi városában – kizárólag az orosz kultúráról volt hajlandó eszmét cserélni. Később Münchenben folytattuk – megint csak az irodalomról, „s más emberi lomról”.

A személyes sorsáról szóló budapesti interjúra 1992 őszén ke-rült sor. Létrejöttében még akkor sem lehettem biztos, amikor már elkezdtük a magnószalagra rögzített beszélgetést. Túlságosan jelen-téktelen ember vagyok én az ilyen „sztárallűrökhöz”, mondta Szuperfin. Azt pedig, hogy mások felett ítélkezzék, feltehetőleg sorsa is, világnézete is tiltotta. A másfél órás interjú első harmadában jó-magam már szinte csak azért beszéltem, hogy reagálásra késztessem. Szuperfin eleinte még kétségbeesett pillantás okkal kérte, hogy hagy-juk abba. Később azonban feloldódott, és aggályosan pontos, a sza-vak súlyát gondosan mérlegelő vallomása valószínűleg rá is jól ha-tott, mert azzal búcsúzott, hogy nem sok ilyen felszabadító beszélge-tése volt azóta, hogy kiengedték a lágerből.

– Telefonon említette, hogy utoljára a KGB vallató tisztjeinek beszélt önmagáról. Borzasztóan szégyellem, de én is kénytelen leszek nagyjából ugyanazokat a kérdéseket feltenni, mint ők. Itt van rögtön az első: mi szüksége van egy kissé belterjes irodalmi kérdésekkel fog-lalkozó, komoly tudományos pálya előtt álló fiatalembernek arra, hogy szembekerüljön a politikai hatalommal?

– Ezt soha nem én kezdeményeztem. A hatalom konfrontálódott velem. Azokban az irodalmi kérdésekben, amelyekkel foglalkoztam, én semmiféle veszélyt nem láttam a hatalomra nézve. Sajnos azonban kiderült, hogy a hatalom képviselői az államellenes harc rejtjelezett formáit látják a munkámban.

– Azt hiszem, értem. Amikor mi itt, Magyarországon az 1980-as évek közepén kiadtuk Iszaak Babel összegyűjtött műveit – emlék-szem, annak idején az író özvegyének moszkvai lakásában, a térdem-re fektetett füzetből másoltam le a Lovashadsereg alapjául szolgáló eredeti naplót – nos, akkor egy önmagában torzszülött intézmény, a szovjet-magyar kiadói vegyes bizottság értekezletén a moszkvai ven-dégek úgy reagáltak erre, hogy „a magyar elvtársaknak különleges érzékük van a botrányos témákhoz”. A hatalom a maga munkásságát bizonyára már pusztán azért is gyanakvással figyelte, mert nem a hi-vatalosan elismert szovjet írókkal foglalkozott, hanem az alig meg-tűrt vagy üldözött Anna Ahmatovával, Borisz Paszternakkal.

AZOK A HATVANAS ÉVEK

– Bizonyára ezért is. Én levéltári forrásokat adtam ki, olyan kommentárokkal, amelyekben megkíséreltem a valóságos XX. száza-di irodalmi és irodalmon túli állapotok rekonstruálását. Igazán nem is az eredeti dokumentum állt a publikációim középpontjában. In-kább arra törekedtem, hogy minél több információt nyújtsak a korról. És ezáltal megteremtődjék a szakadatlan kontextus az először közre-adott szövegek és az azokat létrehozó közeg – a történelmi és az iro-dalmi közeg – között.

– Miközben Nyugat-Európát lázban tartották a diáklázadások, ön a híres Jurij Lotman-féle tartui szemiotikai iskolában tanult, ugye?97 Ott fejezte be az egyetemet is?

– Én nem végeztem egyetemet. Kicsaptak.

– Hányadik évfolyamról?

– A negyedikről.

– És mivel indokolták?

– Azzal, hogy órákat mulasztottam. A nyomozás során azonban már senki nem kérte tőlem számon, hogy milyen órákat. Nem csinál-tak titkot belőle, hogy ez csak ürügy volt. A valóságos ok pedig, hogy aláírtam – sok más emberrel együtt – egy levelet Ginzburg védelmé-ben.98

– Ez mikor történt?

– A kizárás? 1969 decemberében.

– Szóval már jóval Danyielék pere után.99

97 Jurij Lotman (1922-1993) – irodalomtörténész, a tartui szemiotikai iskola világhí-rű megalapítója. Szentpétervárott született zsidó családban, apja jogász, anyja a Sorbonne-on végzett fogorvos volt. A szovjet-német háborúban Lotman rádiósként vett részt. Leszerelése után elvégezte az egyetemet, de a szovjet állami antiszemi-tizmus miatt nem tudott elhelyezkedni szülővárosában. Ezért telepedett le az észt-országi Tartuban, ahol megteremtette a modern kulturológia és szemiotika felleg-várát. Mintegy 800 írást publikált, több műve magyarul is megjelent. 98 Alekszandr Ginzburg (1937-2002) – orosz író. 1959-ben, a Szintaxis c. lap három számának kiadásával a szamizdat irodalom egyik megteremtője volt. A 4. szám megjelenése előtt, 1960-ban, az akkor 24 éves férfit letartóztatták. Két év lágerbün-tetés után szabadult, de 1966-ban a Szinyavszkij–Danyiel-perről kiadott Fehér könyv miatt újra 5 év koncentrációs táborban végzendő kényszermunkára ítélték. 1972-ben Alekszandr Szolzsenyicinnel együtt alapot hozott létre a szovjet politikai fog-lyok megsegítésére. 1977-ben újra letartóztatták, és 1979-ben emigrációba kénysze-rítették. Párizsban halt meg. 99 A per 1966 februárjában zajlott le a moszkvai területi bíróságon. A 4 napos tár-gyalásról, viharos utóéletéről és világvisszhangjáról. többek között a vádlottakra lényegében halált követelő Mihail Solohov szerepéről vaskos dokumentumgyűjte-mény jelent meg Moszkvában: CENA METAFORI 1989.

– Persze. Danyielék, Ginzburg és Galanszkov közvetlenül ehhez kapcsolódó pere után.

– Hogy látja ezeket a bírósági eljárásokat ma? Amennyire én tudom, fordulópontot jelentettek az orosz demokratikus értelmiség életében. Amikor két, akkor 41 éves írót 5 év szigorított koncentrációs táborban letöltendő büntetésre ítéltek. Julij Danyiel és Andrej Szinyavszkij bűne csupán az volt, hogy néhány szovjetellenesnek minősített elbeszélést publikáltak külföldön, és ezeket az írásokat a Szovjetunióban is terjesztették a barátaik között. Két évvel később, 1968-ban ugyanezt a büntetést rótták ki Galanszkovra, aki aztán el is pusztult a lágerben.100 És Ginzburgra, aki a perről Fehér könyvet állí-tott össze. Azt hiszem, ekkor érthette meg az orosz értelmiség, hogy a desztalinizációval kapcsolatos reményei illúziónak bizonyultak. Ha egyszer koncentrációs táborba lehet küldeni embereket csak azért, amit írtak, akkor vége a liberális álmoknak. Diadalmaskodott a sztá-linizmus. A rendszer végképp megváltoztathatatlan…

– Lehetséges… Nézze, én más nemzedékhez tartozom, mint Szinyavszkij és a köre. Így én ezeket a pereket nem úgy éltem meg, mint a sztálinizmus diadalát. Hanem úgy, mint a bolsevik rendszer normális működését. Nem azért írtam levelet valakinek a védelmé-ben, mert… Szóval ekkor először állítottak dilemma elé: aláírjam vagy ne? De nekem egyáltalán nem volt veszélyérzetem.

100 Jurij Galanszkov (1939-1972) – munkáscsaládból származó író, költő, a moszkvai Majakovszkij-szobornál rendezett spontán rendszerellenes irodalmi estek szereplő-je, a Főnix c. szamizdat almanach létrehozója. Leghíresebb műve az Emberi mani-fesztum c. poéma. 1967 januárjában letartóztatták pacifista nézetei miatt. valamint azért, mert a Szovjetunióból felvételét kérte az NTSZ nevű, Németországban mű-ködő orosz antikommunista szervezetbe. Egy év vizsgálati fogság után, szovjetel-lenes agitáció vádjával 7 év szigorított koncentrációs táborra ítélték. A súlyos beteg férfi érdekében világszerte tüntetéseket tartottak, mindhiába. A lágerben éhség-sztrájkot folytatott, kórházba került. A lágerőrség még a Galanszkov édesanyja ál-tal beteg fiának küldött méz átvételét is megtagadta azzal, hogy a fogoly egészsé-ges. 1972. október 17-én a rabkórházban egy sebészképesítés nélküli fogoly orvos megoperálta. A fellépő komplikációk ellenére a már haldokló beteget nem enged-ték civil kórházba szállítani. November 4-én Galanszkov meghalt. 1992-ben, bűn-cselekmény hiányában, rehabilitálták. Műveit és a róla szóló emlékezéseket ld. GALANSZKOV, J. 1994.

– Olyannyira belülről fakadó döntés volt.

– Igen, tisztán emocionális döntés.

– Azt mondja, hogy a maga nemzedéke már semmiféle illúziót nem táplált a rendszer megreformálhatósága iránt?

– A nemzedékemről nem tudok mit mondani, de a körre, amelyben forogtam, ez igaz. Mi nagyon távol álltunk attól, amit poli-tikának neveznek, és ilyen kérdéseket nem is tettünk fel egymásnak. Senkit sem érdekelt, mivel eldöntött kérdés volt. Hogy kicsoda Le-nin, mi a bolsevizmus, mi egy párt – bármilyen párt –, amely kisajá-títja a hatalmat, amely az illegalitásból egy önkényuralmi rendszert teremt…

– Mégis, amikor a barátaival Tartuban éveken át a század elejei orosz kultúra világát tanulmányozták, nem volt ebben a dolog önér-téke mellett a szovjet élettel szembeni távolságtartás gesztusa is?

– Nem, a távolságtartásé biztosan nem. Valóban azt kerestük, azt akartuk rekonstruálni, hogy milyen volt az a világ. És ha hagyták volna, hogy folytassuk ezt a munkát, a következő lépés kétségtelenül az orosz irodalom és a cenzúra kölcsönviszonyának kutatása, a szov-jet ember, a homo sovieticus kialakulása lett volna. A hatalommal kö-tött kompromisszum veszélyes határpontjai az 1920-as években, amikor a társadalmi konszenzus megteremtésének hitében az értel-miség a maga számára észrevétlenül átlépett egy pontot ebben a kompromisszumban, miközben szilárdan hitte, hogy becsapja a ha-talmat.

– Abban az évben, amikor önt kizárták az egyetemről, én 10 hó-napig Leningrádban tanultam, és a „másként gondolkodó” orosz bölcsészhallgatókkal együtt ámultan fedeztem fel az 1920-as évek eleven, színes, varázslatos irodalmát. Akkoriban még alig tudtam oroszul, de megéreztem ennek a világnak a varázsát. Diáktársaim éj-szakákba nyúló estéken, a sokadik gépírt, lila másolatból olvastak fel. A szűk kollégiumi szobában égett a lámpa, de az áhítatos csöndben figyelt felolvasáshoz feltétlenül szükség volt néhány égő gyertyára is. Ez a hangulathoz tartozott. Szó sem volt tehát „szovjet közegről”, hi-szen büntetendő cselekmény volt, amit csináltunk. És mégis, körülöt-

tem senki nem írt alá tiltakozó levelet Ginzburg és a Fehér könyv vé-delmében. Pedig a diáktársaim nyilván tudtak róla, hiszen a lapok te-le voltak mocskolódó cikkekkel. Azt hiszem, ez a fiatal értelmiség fej-lődésének egy másik szakasza lehetett.

– Egészen biztosan, mert én nem 1969-ben olvastam az 1920-as évek irodalmát, hanem másfél évtizeddel korábban. És persze nem gépírt másolatokat, hanem az eredeti könyveket. Ráadásul levéltár-ban is kutattam ezt a korszakot.

ÖRDÖGI KÖR

– Szóval aláírta azt a levelet, és nemsokára elkezdődött a nyo-mozás.

– Csak fél évvel később. Nem, még annál is később. Egyrészt sokáig tartott, amíg Moszkvából eljutott az utasítás Tartuba. És köz-ben nálunk, Tartuban is voltak afféle helyi konfliktusok, a csehszlo-vákiai bevonulás miatt. Az egyetemisták között pedig megindult a katonai szolgálatot megtagadók mozgalma. Azt hiszem, a KGB arra a következtetésre jutott, hogy részben én vagyok az összekötő kapocs a Moszkvában kialakult ellenzéki és szamizdat körök, valamint Észtor-szág között. Hogy a Tartuban észlelt erjedés valamilyen formában ve-lem kapcsolatos. Tehát jobb megszabadulni egy ilyen elemtől. Hogy ne ártson, és Moszkva szempontjából Tartuban minden normálisan haladjon a maga útján.

– Akkor ön bizonyára egyetért azzal, amit számos mai orosz emigránstól hallottam. Hogy ugyanis sokak személyes életében, sőt hazájuk sorsában is Csehszlovákia jelentette a fordulópontot.

– Ez igaz. Számomra talán kicsit korábban. De kétségtelenül azok a folyamatok jelentették a fordulópontot, amelyek először Len-gyelországhoz, az 1968 elejei diáktüntetésekhez, majd Prágához ve-zettek. Prága után az ember érezte, hogy most valamit tennie kell… Hogy máshol van a helye. Hogy az irodalom emiatt már egy másik dimenzióba került. Abban az értelemben, hogy segítenie kell megér-teni a történteket, a századelő eseményeinek megismerése révén. El-kerülhetetlenül abba az irányba mentem, hogy leírjam, mibe torkollt a forradalom előtti élet, és hogyan következett belőle elháríthatatla-

nul, logikusan a szovjet uralom létrejötte. Ahogy feltételesen monda-ni szokták, a szovjethatalom.

– Ekkoriban kapta meg az idézést?

– Milyen idézést?

– A KGB-be.

– Nem, az már a hatalommal való első nyílt konfrontáció után történt, 1972-ben. Akkor már ismét Moszkvában éltem. Tartu ugyanis már a pálya második szakasza volt számomra, azt megelőzően négy évig moszkvai levéltárakban kutattam, nyelvészettel foglalkoztam. Az államvédelem először egy házkutatást követően hallgatott ki. Jakir és Kraszin letartóztatása után, amikor már világos volt, hogy összefüggésbe hoznak a Krónikával.101 Bonyolult játék kezdődött: vág-jak-e olyan képet, mint aki nem tudja, hogy őket mi érdekli igazán, titkoljam-e el, ami nekem igazán fontos volt…

– Mármint a Krónika.

– Igen.

– Melyik évben vett részt a szamizdat kiadvány szerkesztésé-ben?

– Nézze, erre megint nagyon nehéz válaszolni. A tartui évek-ben, amikor voltaképpen még nem is tudtam a Krónikáról, már né-hány információt továbbítottam Natasa Gorbanyevszkajának és má-soknak.102

– A politikai üldöztetésekről, amelyekről a Krónika adatokat kö-zölt.

101 Ld. erről e kötet Kronyid Ljubarszkijról szóló fejezetében. 102 Az 1936-ban született orosz polgárjogi aktivista eredetileg költőnek készült. 1964-ben elvégezte a leningrádi egyetemet, majd fordítóként és kiadói szerkesztő-ként dolgozott. Csupán 9 versét sikerült megjelentetnie, művei többnyire szamiz-datban terjedtek. Gorbanyevszkaja egyike volt a 7 szovjet ellenzéki demokratának, aki 1968. augusztus 25-én, a Vörös téren tiltakozott a csehszlovákiai intervenció el-len. Egyedül őt nem tartóztatták le, mivel akkor nemrég szült. 1969. december 24-én viszont már elvitték. A következő év áprilisában skizofrénnek nyilvánították, és a börtönpszichiátriára szállították. 1972 februárjában nyerte vissza szabadságát. Mindvégig a szovjet rendszer egyik legelszántabb ellenfele maradt.

– Igen. 1969-től közöltem ilyen adatokat. 1969 decemberében Natasát letartóztatták. Én a következő év januárjában Moszkvába költöztem. Valamikor 1970 májusában vagy talán júniusában kide-rült, hogy nincs ember a Krónika összeállítására. Erősen csökkent a színvonala. Ezért felajánlottam, hogy közreműködök a tényanyag összegyűjtésében és ellenőrzésében, hogy elkerüljük a hibákat. És akaratlanul… vagyis hát nem akaratlanul, hanem éppen hogy meg-szállottan bekapcsolódtam a Krónika kiadásába. 1972-ig csináltam. Akkor abbahagytam, mert úgy éreztem, belülről elsekélyesedtem. Hogy is mondjam… lassan kiüresedtem…

– Miért?

– Egyrészt persze az elementáris, mindent átható félelem miatt. Másrészt viszont túlságosan is elmerültem a „disszidens” létben. Fő-ni kezdtem ebben a világban. Különben akkor a „disszidens” szó még nem létezett, demokratikus mozgalomnak hívtuk, amit csinál-tunk. Szüntelen feltolult bennem a hasonlatosság az Ördögökkel. Kép-telen voltam folytatni.

– Dosztojevszkijt a szovjet korszakban, sőt még a magyarorszá-gi államszocializmus első évtizedében is elsősorban ezért a regényé-ért nem volt szabad kiadni: az illegális forradalmár körök sokban torz mindennapjainak gyűlölettel teli ábrázolása miatt. Volt alapja a regény ellenszenves forradalmárai és az orosz demokratikus ellenzé-ki mozgalom mindennapjai közötti analógiának?

– Hát hogyne lett volna… Minden ilyen közegnek vannak ha-sonló sajátosságai.

– A Krónika azért volt különösen veszélyes a hatalom számára, mert szerkesztői nem az általános emberi szabadságjogokra, a de-mokrácia és a pluralizmus szent eszményeire hivatkoztak, hanem a szovjet alkotmány megszegését rótták fel a szovjet vezetésnek. „Tart-sátok be a saját törvényeiteket!” mondták,

– Lehet, hogy például Natasa Gorbanyevszkaja számára, aki el-kezdte, vagy néhány társunknak ez volt a fontos. Én azonban úgy láttam, hogy a „nincs joguk” szavak mögött csupán érzelmek van-nak. A tehetetlen, jogfosztott ember érzelmei. Az ökölbe szorított kéz.

Ezzel szemben én meg voltam győződve róla, hogy a történelemnek dolgozom, és feladatom a tények rögzítése. Elméleti munka. Ezeket a tényeket persze joggal hívták az emberi jogok megsértésének. De én képtelen voltam így nevezni őket.

– Hát akkor minek nevezte őket?

– Egy megtorló politika szisztematikus vagy véletlenszerű megnyilvánulásainak.

ÁRULÁS A MOZGALOMBAN

– Rettenetes belegondolni, hogy a Krónika hány szerkesztője pusztult el. Úgy tudom, többen öngyilkosok lettek. Az ön egyik előd-je – vagy talán utóda – a KGB épületében, vallatás közben, kiugrott az ablakon. A másikat kiengedték, külföldre ment, és ott végzett ma-gával. Vajon ezekért a tragédiákért az ellenállás fülledt, félelemmel teli, illegális világa, majd a KGB hajszája okolható?

– Attól tartok, sokkal bonyolultabb a magyarázat. Én semmi-képpen sem magyaráznám kizárólagosan az üldözéssel. Jakobszon nem az elődöm és nem is az utódom volt, hanem az én időmben, ve-lem együtt szerkesztette a Krónikát. Ő volt a motorja. Később valóban öngyilkos lett Izraelben.103 Nos, az ő esetében pszichiátriai problémá-ról volt szó. Ismertem az anyját, tudom az egész ügy patologikus hát-terét. Ez az ember szüntelenül úgy érezte, hogy nem a megfelelő he-lyen van. Rettenetesen nem akart emigrálni. Amikor pedig megtette, nem tudott alkalmazkodni az új közeghez. Állandóan mintegy delí-riumban élt, depressziós állapotban, amelyből mind nehezebben lá-balt ki. Számára megkönnyebbülést, kiutat jelentett az öngyilkosság.

– Kronyid Ljubarszkij említette, hogy bizonyos értelemben tör-vényszerű a lelki sérültek nagy száma az orosz demokratikus mozga-lomban. Hiszen „normális ember” nem lázad a mindenható hatalom ellen, hanem valamilyen szinten alkalmazkodik hozzá. De azért nem hiszem, hogy a – jóval a sztálini korszak után – elpusztultak nagy számát a pszichés devianciával lehetne magyarázni.

103 Anatolij Jakobszon (1923-1981) – Kelet-kutató, a zsidó emigrációs mozgalom ak-tivistája. 1969-1972 a Krónika szerkesztője.

– Biztos, hogy nem, de én a többieket nem ismertem. Gabajnak – a másiknak, akire ön utalt –, nem tudom, mi köze volt a Krónikához. Pontosabban semmilyen köze nem volt. Éppen az első büntetése után szabadult. Persze űzött vadnak látszott, s ehhez jöttek a társadalmi háttér, a családi bonyodalmak, amelyek együttvéve csak súlyosbítot-ták számára a kiúttalanság érzését.104

És még valami. Akkoriban, a mi felnőtté válásunk folyamatában a KGB-t olyan ellenséges szervezetnek láttuk, amely mindössze egy-féleképpen nyilvánítja velünk szemben ellenséges voltát: nyomást gyakorol és lesújt. A többi módszert csak az irodalomból ismertük. A gyanakvással átitatott kapcsolatokat, az álbarátságokat, az inkvizíci-ós módszereket. Mindezt az embernek a saját bőrén kellett tapasztal-ni, a saját kárán megtanulni. Gabajnak, mint minden fogolynak, vé-gig kellett járni ezeket a stációkat. Személyes tapasztalatot szerezni mindarról, amiről korábban nem tudott. Meg kellett élni a saját bu-kását, hogy ne könyvekből tudja, hogy az mit jelent.

– Garik, ezek már tényleg félelmetes, dosztojevszkiji mélységek.

– És amennyire Gabajt ismertem, nagyon nagy hatást gyakorolt rá legjobb barátja, Jakir viselkedése.

– Hogy a Sztálin-korszak legendás (és természetesen kivégzett) hadvezérének fia, a demokratikus mozgalomhoz tartozó aktivista, újra a Lubjanka fogságába kerülve megtört, és váratlanul vallani kezdett?

104 Ilja Gabaj (1935-1973) – Bakuból elszármazott moszkvai emberjogi aktivista. 1968-ban egyike volt azoknak, akik a kommunista és munkáspártok budapesti ta-nácskozásához levelet írtak a szovjetunióbeli etnikai és más diszkriminációkról. 1968. május 17-én letartóztatták a krími tatár haza települési mozgalom támogatása miatt. Három év lágert kapott Musztafa Dzsamilevvel, a mozgalom vezérével együtt. Szabadulása után a hatóságok továbbra is megfigyelés alatt tartották. Újbóli letartóztatása elöl menekült a halálba 1973. október 20-án, amikor kiugrott egy 10. emeleti ablakból. 2005-ben ezen a napon egykori küzdőtársai. köztük az izraeli po-litikai élet meghatározó személyiségévé vált Natan Scsaranszkij és Musztafa Dzsamilev, aki a krími tatár medzslisz (parlament) elnöke lett, Jeruzsálemben meg-emlékezést tartottak Gabaj 70. születésnapja alkalmából.

– Nemcsak Gabaj: senki nem volt felkészülve arra, hogy egy ember ennyire feladja a belső ellenállását. Ezen a ponton kezdtük megérteni, hogy nem is annyira egy ideológia egyesít bennünket – ideológiáról nem is volt szó –, hanem a barátság.

– Ezt nem mondhatja komolyan.

– Figyeljen ide: Jakirnak fájt, ha beszélgetés közben például Le-nint bántották előtte. Az ő szemében Lenin más – jobb – volt, mint Sztálin. Nekem Lenin és Sztálin egyre megy. Azt hiszem, Gabaj a lel-ke mélyén Jakir felfogásával rokonszenvezett. Hiszen ő mégiscsak egy másik nemzedékhez tartozott, mint én. Lelkes komszomolista if-júsága után még az is komoly erőfeszítésébe került, hogy megszaba-duljon a Sztálin iránti lelkesedéstől, amelyben felnőtt.

Gabajt nyomasztotta, hogy a barátja megtört és vállalta az együttműködést a hatóságokkal. Szüntelenül gyötörte, hogy vajon ideológiai megfontolásokból igazolható-e a barátok árulása. Hiszen Jakir konkrét neveket mondott…

– Régen nem olvastam visszataszítóbb könyvet, mint az Ítélet, amelyben a Jakirral együtt megtört Viktor Kraszin közzétette az áru-lásáról feleségének tett vallomás magnófelvételét. Ebben a többré-szes, töredelmes szövegáradatban megpróbálta elmondani, megin-dokolni, miért szánta el magát a KGB-vel való együttműködésre a le-tartóztatása után. Nyilván így próbált megszabadulni a gyötrő erköl-csi bűntudattól. Jakirt is ez vezette?

– Szeretném elkerülni, hogy Kraszin könyvéről beszélnem kell-jen. Én nem ítélem el sem a szerzőt, sem a feleségét. De éppen ő az, akinek révén az Ördögök szindrómája feltolult bennem. A cél szentesí-ti az eszközt elve.

– Kívülállóként engem egészen másra emlékeztetett. Az ember-nek az az érzése, hogy Bakunyin Gyónása óta – persze a cári rend-szernek a XIX. század közepén uralkodó börtönviszonyait nehéz ösz-szehasonlítani azzal, ahogyan a brezsnyevi Szovjetunióban bántak a politikai foglyokkal –, szóval Bakunyin börtönvallomása óta a kihall-gató részéről gyakorolt nyomás fokozatosan elvezet a vele való azo-nosuláshoz. Ezt a folyamatot a magyar olvasó Artur Londonnak, a

csehszlovákiai Slánský-per egyik életben maradt vádlottjának a könyvéből is ismerheti.105 Van ilyen? Ön tapasztalta ezt az érzést?

– Csak 1968 volt ilyen. Csehszlovákia. A közös bűn tudata meg-teremtette az összetartozás abszurd érzését azokkal, akik odaküldték a tankokat. Akkoriban alakult ki jó kapcsolatom az észtekkel. Ponto-sabban mindig is megvolt a jó viszony, de akkor még szorosabbra fű-zött bennünket a közös bűntett érzése. Az észtekben is az munkált, hogy nem „ők” küldték oda a tankokat, hanem „mi”. 1968 után azonban a kollektív bűn tudatát, akármennyire is kutattam, sajnos nem tudtam felfedezni magamban.

– Miért sajnos?

– Mert így kisebb a háttér, a lehetőség a megtisztuláshoz.

A TAPASZTALAT

– Magát mikor tartóztatták le?

– 1973-ban. 1973 nyarán.

– Hogy zajlott ez le?

– Normálisan.

– Hogyhogy normálisan?!

– Idézést kaptam, kihallgatásra. Ja, igen; ezt megelőzően egy teljes éven át állandó megfigyelés alatt tartottak. Demonstratív mó-don, a lélektani ráhatás érdekében. Ez arra szolgált, hogy kikészítse az embert. Rákényszerítse, hogy valamiképpen reagáljon a megfigye-lésre. Ez egészen más, mint az operatív célból végzett, tényleges megfigyelés, amelyet nem vesz észre az ember.

Akkor már rendszeresen beidéztek kihallgatásra. Kissé szé-gyenlősen, mert azt mondták, hogy egyelőre nem az én ügyemről van szó. Nem akartam elhinni, hogy olyan ostobák, hogy letartóztat-nak. Minek börtönbe csukni valakit, aki anélkül is bármikor beidéz-hető? Annál is inkább, mert a Krónikában akkor már nem vettem

105 LONDON, A. 1991.

részt. Nyakig merültem a levéltári munkában. Gogollal foglalkoz-tam.

– Kivel?!

– Gogollal.

– Közelebbről?

– Gogol és a szlavofil mozgalom kapcsolatával.106 Találtam egy ismeretlen Gogol-levelet, amelyből kiderült, hogyan vélekedett az orosz irodalommal foglalkozó németekről. Ki is adtam, mielőtt emig-ráltam a Szovjetunióból.

– Hogyan tartóztatták le?

– Folyt a kihallgatás. Észrevehetően kicserélődtek körülöttem az emberek: megjelentek azok, akiknek az volt a dolga, hogy lefogja-nak. Ezt meg is tették, majd elvittek a vizsgálati osztályra, amely egyben a vizsgálati fogság helye is. Bejött egy kedves ember. Ez volt az én későbbi nyomozóm. Azt mondta, itt várjak. Kiderült, hogy ez a letartóztatás. Ilyen a letartóztatás.

– Micsoda furcsa eufemizmus… Nem is mondták, hogy Szuperfin polgártárs, maga le van tartóztatva?

– De mondták. Csak később, több mint egy óra elteltével. Pon-tosan eleget tettek az előírásoknak.

– Már megbocsásson, mindezt előre kell…

– Nem, hogy képzeli, akkor nincs olyan hatása…

– De jogilag…

– Nem, ez így szabályos volt!

106 A szlavofil ideológia a XIX. század első harmadában szárnyait bontogató roman-tikus antikapitalizmus egyik megjelenési formája volt. Neves értelmiségi képviselői az obscsina, az orosz faluközösség, valamint a szobornoszty – a hívők kölcsönös szeretetén alapuló szabad, organikus közösség – eszméjét szembehelyezték a nyu-gati világ alacsonyabb rendűnek, s ezért megvetésre méltónak tartott racionaliz-musával. A szláv népek történelmében ez az eszmerendszer megteremtette a civili-zációs, vallási. történelmi összetartozás filozófiai-ideológiai hátterét, és lényegében elutasította a nyugati típusú fejlődés alternatíváját.

– Ha azt vesszük, hogy 1939-ben Vszevolod Mejerhold, Iszaak Babel és Mihail Kolcov, a moszkvai monstre értelmiségellenes kira-katperre kiszemelt 3 világhírű ember esetében hetekkel a letartózta-tás utánra dátumozták a házkutatási és letartóztatási parancsot…

– Az én időmben már nem is volt letartóztatási parancs. A kife-jezést sem használták a KGB-ben. „Őrizetbe vételről szóló határozat” volt a neve.

– Tiszta Orwell…

– Persze… Én is őrizetbe vételről szóló határozatot kaptam. Né-hány

nappal korábbi dátummal készült. Úgy látszik, adtak még egy kis időt. Hogy még szabadlábon legyek. Igen… De azután már min-den a büntető törvénykönyv előírásai szerint zajlott, teljesen szabá-lyosan.

– A 70. törvénycikk?

– Először a 70. és a 72.

– Vagyis szovjetellenes agitáció és szervezkedés.

– De nem a Krónika miatt. Olyan vádpontot állítottak az ügyem középpontjába, amelyet szerintem még említeniük sem lett volna szabad. Azzal vádoltak, hogy Nyugatra juttattam Kuznyecov naplóit. Mint tudja, Kuznyecov az 1970. évi „repülőgépügy” főszereplője volt.107 A nyomozás alatt és lágerbüntetésének első hónapjaiban nap- 107 Eduard Kuznyecov (1939-) – moszkvai emberjogi aktivista, a zsidó kivándorlási mozgalom radikális szárnyának emblematikus alakja. Katonai szolgálatát követő-en, 1960-ban felvették a moszkvai Lomonoszov Egyetem filozófia szakára. de 1961-ben a szovjet büntető törvénykönyv 70. paragrafusa alapján (szovjetellenes agitá-ció) 7 év koncentrációs tábori kényszermunkára ítélték. A láger után Rigában meg-nősült, és felesége cionista családtagjaival, valamint néhány barátjával 1970 nyarán Priozjorszk városában el akart téríteni egy belföldi repülőgépet, hogy felhívja a vi-lág figyelmét az emigrálni kívánó szovjet zsidók kilátástalan helyzetére. Tervezett (de el nem követett) tettéért Mark Dimsic pilótával együtt halálra ítélték, majd ezt 15 év lágerbüntetésre változtatták. A lágerben, a legnagyobb titokban írta meg itt említett, Mordóviai marathon című könyvét. 1979-ben más politikai foglyokkal együtt kicserélték. Izraelbe, majd Németországba költözött, ahol 1983-1990 között az orosz nyelvű Szabadság Rádió hírosztályának vezetője volt.

lót vezetett, és ezt kijuttatta a fogságból. Ezt az egészet Jelena Bonner részben – részben! pontosan leírta az egyik könyvében. Valamilyen oknál fogva ez volt a fő vádpont ellenem.

– Talán mert ezen a szálon be lehetett vonni az ügybe Bonnert, és rajta keresztül Andrej Szaharovot, a férjét, a szovjet hidrogénbom-ba atyját, a rendszer leghíresebb ellenfelét.

– Azt hiszem, arra számítottak, hogy a felesége letartóztatásától való félelmében Szaharov megtagadja az elveit, vagy feladja a szem-benállást. A másik oldalon pedig Alekszandr Szolzsenyicin volt a célpont. Teljesen eltúlzott feltételezéseik voltak az én Szolzsenyicin-nel való kapcsolatomról. Színtiszta képzelődések…

– Kénytelen vagyok azt mondani, amit erre a védekezésre felte-hetőleg a KGB nyomozó tisztje is válaszolt. Tudomásom szerint ugyanis éppen ön segítette Szolzsenyicint, amikor a Vörös kerék című monumentális regényfolyam 1916 októbere című kötetét írta. Szol-zsenyicin magától kapta a levéltári és a történeti forrásokat!

– Szolzsenyicinnek nagyon sokan segítettek, köztük én is. Azzal segítettem, amit én Leninről… Átadtam neki a forrásokat abban a témában, amellyel éppen akkoriban magam is foglalkoztam. Semmi olyat nem mondtam, ami egy Szolzsenyicinnek új lett volna.

– Úgy tudom, azért ítélték 5 év koncentrációs tábori kényszer-munkára, azt követően pedig 2 év száműzetésre, mert az utolsó pil-lanatban visszavonta a vallomását. Ezzel lehetetlenné tette a nyílt tárgyalást, amelyet állítólag a televízió is közvetíteni akart.

– Nem, nem. Akkoriban, Jakir és Kraszin ügye után108 éppen hogy igyekeztek minél csöndesebben lebonyolítani a politikai pere-ket. Így ellenem nem is Moszkvában, hanem Orjol városában folytat-ták a vizsgálatot. Ott volt a tárgyalás is.

– Miért éppen Orjolban?

1990-ben ismét Izraelbe költözött, azóta az általa alapított, nép-szerű, orosz nyelvű Vesztyi című lap főszerkesztője.

108 A két vádlott vallomását. országos döbbenetet keltve, sugározta a szovjet állami televízió.

– Mert az ügyemet egyesítették valaki másnak a perével, és an-nak orjoli vonatkozásai is voltak. Ez nagyon jellegzetes KGB-s ügy-kezelési manőver volt. Nem érdemes valóságos mozzanatokat keres-ni mögötte.

Szóval éppen hogy minél csöndesebben akarták lebonyolítani a pert, a külföldi tudósítóktól távol.109 Nyilvános tárgyalást, tévéközve-títést, azt hiszem, eleve nem is terveztek. Kétségtelen ugyan, hogy a KGB-nek érdekében állt volna nyilvánosság elé állítani még egy meg-tört embert, aki vallott, mint Jakir és Kraszin. De a vallomásom visz-szavonása meg minden, ami ezzel kapcsolatos, már jóval a tárgyalás előtt lezajlott. Az elbukott ember több hónapon át tartó, szörnyű ál-lapotát követően. Aki 2% eltitkolásáért hajlandó volt kiadni 98%-ot.

– A vallomása után egyedül tartották a cellában?

– A cellában? Egy darabig igen. Azok boldog idők voltak, már a vizsgálat vége felé. Azelőtt úgy, mint a többiek – először Moszkvá-ban, a lefortovói börtönben különböző emberekkel, azután Orjolban köztörvényesekkel tartottak együtt. Később egy valutaüzérrel, aki tégla volt. Együttműködött a KGB-vel, és ezt nem is különösebben titkolta. Amikor elvitték a cellából, rövid időre egyedül maradtam, csöndben és nyugalomban. Csodálatos volt.

– A köztörvényesek tisztelték?

– Nem. Hogyan tiszteltek volna, amikor demoralizált ember voltam? Vallani kezdtem. Mi tiszteletreméltó van az emberben, aki…

109 A rendszer tartott a Moszkvába akkreditált nyugati újságíróktól, akik hírt adhat-tak a világnak a szovjet élet anomáliáiról. Ezért egyrészt állandó megfigyelés alatt tartották, másrészt folyamatosan és tudatosan zsarolhatóvá tették őket. Kit ikon-csempészés, kit nőügyek, kit a homoszexualitása vagy más okok miatt. A szovjet másként gondolkodók az orosz (illetve a szovjet) civilizáció sajátos alaptörvényei miatt pedig nagyon sokáig megengedhetetlen árulásnak tartották, hogy a nyugati újságírókkal kapcsolatba lépve „kivigyék a szemetet a kunyhóból”, vagyis infor-málják őket a szovjetunióbeli jogsértésekről. Ezt a hallgatólagos tabut elsőként Andrej Amalrik törte meg, aki a KGB számára is új helyzetet teremtett azzal, hogy hajlandó volt összejárni az ilyen találkozások nyilvánvalóan súlyos következmé-nyeit (kiutasítást, hamis vádat stb.) vállaló külföldi újságírókkal. AMALRIK, A. 1982.

– Vagy úgy gondolták…

– Nem tudom, mi járt a fejükben. Az egyik nyilván azon speku-lált, hogyan szerezhetne egy darabka kötelet valamilyen célra. A má-sik akkor nemrég baltával agyonvert egy embert. Másra, mint önma-gára, nem is gondolhatott. Ebben a cellában senkit sem illetett tiszte-let. A valutázó részéről, akivel hónapokig együtt ültem, azt hiszem, idővel megjelent valami tiszteletféle. Vagy inkább értetlenség, hogy miért csinál valaki ilyet, amikor könnyebb más törvénytelenséget el-követni, és kisebb büntetés jár érte.

– Mivel magyarázza, hogy ilyen súlyos ítéletet kapott?

– Egyáltalán nem volt súlyos. Közepes ítéletnek mondanám. Akkoriban Oroszországban első ítéletként nemigen adták a plafont. Inkább messzebb, a nemzetiségi területeken, főleg Ukrajnában for-dult elő.

– Mi volt a plafon?

– Ennél a paragrafusnál 7 év láger, utána 5 év száműzetéssel. De ők minél csendesebben akarták lebonyolítani ezt az egészet. Ezért kaptam annyit, amennyit kaptam. Se többet, se kevesebbet.

AZ ÚT KELETRE

– Érdekes, a Szovjetunióban a Különleges Tanácskozás, a trojka, amelyet az 1930-as évek elején vezettek be a bíróságokon kívüli ítél-kezésre, és később több százezer halálos ítéletet hozott – amelyet fel-lebbezési lehetőség és ügyvédi segítség híján azonnal végre is hajtot-tak –, eleinte egészen enyhe ítéleteket hozott. Öt éveket osztogatott.

– Hármat. Azután nyolcat. És mivé fejlődött, igaz?

– Egyáltalán, hogy jutottak el a lágerekbe? Szintén a századelőn kifejezetten e célra kiképzett, hírhedt „sztolipini vagonokban”, ame-lyeket Sztálin is alkalmazott?

– Nem is tudja, milyen jó a kérdés. A törvény előírása szerint engem, akit politikai cikkely alapján ítéltek el, és az ügy minden pa-ramétere szerint politikai fogoly voltam, vagyis az államra nézve kü-lönösen veszélyes bűnöző, mindenütt elkülönítve kellett volna tarta-

ni. Egyebek között az etapban – a fogolyszállítmányban – is. Ezzel szemben a köztörvényesekkel együtt szállítottak.

– Bűnös feledékenységből?

– Ugyan… Az ügyirataiban feltüntették, hogy szigorú előírások szerint, de közbűntényesekkel összezárva kell engem őrizni. Ez arra szolgált, hogy az ember a bőrén érezze, hogy semmivel sem különb a többinél. Úgyhogy Jaroszlav városáig, a második – a legfőbb – tran-zitállomásig, ahol az összes rabszállítmány áthalad Észak-Orosz-ország felé, a tömeggel együtt tartottak. Voltak ott „csíkosak”, vagyis különlegesen veszélyes visszaesők.

– A polgári lakosság is azon a vonaton utazott, csak külön ko-csikban? Vagy az egész vonat foglyokat szállított?

– A Sztolipin-vagon lényegében egyetlen hatalmas cella. Vannak benne magánzárkák is, azok számára, akik a többi fogoly között élet-veszélyben vannak. Ilyenek a volt belügyesek, a homoszexuálisok, a besúgók. Az előírás szerint a halálra ítélteknek és a kiskorúaknak is elkülönítve kellett utazni.

– Igaz, hogy a rabok nagyon utálják a homoszexuálisokat?

– Ez a legalantasabb kaszt. Páriák. Érinthetetlenek.

– Hány napig utazott 1973-ban, mire a lágerbe érkezett?

– Összesen 10 napig tartott az út. Valójában azonban sokkal to-vább, hiszen az utasítás szerint egy etap nem lehet több két napnál. Két tranzitállomás között úgy határozták meg a távolságot, hogy 48 óra alatt el lehessen érni.

– Te jó ég, ennyi tranzitállomás van?

– Ó, hogyne, sok a tranzitállomás. Egész Oroszország fel van osztva tranzitállomásokra. Engem Orjolból vittek a penzai területre. Tehát először elszállítottak Tuláig. Ott felültettek egy vonatra, amelynek az útvonalát úgy határozták meg, hogy ne érintse Moszk-vát. Vagyis elmentünk Leningrád irányába, majd sokáig vártunk egy szerelvényt, amelyre a Sztolipin-vagont rákapcsolhatták. Nyár vége volt, és mi hosszú napokig főttünk a veszteglő, lezárt vagonban. Hú-szan egy 6-7 emberre elegendő térben. Elég kellemetlen érzés volt.

– És hogy aludtak? Egymás után?

– A vagonban? 3 sor polc volt, priccsé alakítva. Az alsón ültünk. A másodikat rögtön bevagonírozás után elfoglalták a hierarchiában feljebb álló foglyok, vagyis a köztörvényesek, akik a legjobb helyekre tartottak igényt. A harmadik polcon a legalacsonyabb rangúak fe-küdhettek.

– A politikaiak?

– Itt nem voltak politikaiak rajtam kívül. Jaroszlavtól kezdve, ahonnan egyenes út vezetett a permi lágerekbe, már az utasításoknak megfelelően helyeztek el bennünket. Következésképpen Jaroszlavtól egyedül utaztam. Csodálatos volt.

– Egy pillanat, engem még mindig a tranzitállomások izgatnak. Mi csak Varlam Salamov idejéből tudunk erről, aki az 1920-as évektől rövid megszakítással az 1950-es évekig a szovjet koncentrációs tábo-rok foglya volt. Ó azt írta, hogy a tranzitállomások valahol a városok szélén…

– Nem, a tranzitállomás voltaképpen előzetes letartóztatásban lévők számára rendszeresített börtön. A földszinti helyisége, egy-egy hatalmas cella szolgál a legkülönbözőbb irányban mozgó, jövő-menő rabszállítmányok fogadására. Akármilyen nagy, mindig sokkal több rabot helyeznek el benne, mint ahányan elférnének. De egyes helye-ken közönséges cellák szolgálnak a rabszállítmányok fogadására.

– Az ön számára a permi lágerek jelentették az úti célt.

– Igen, de én ezt természetesen nem tudhattam addig, amíg meg nem érkeztem Perm városába. Az ottani börtönbe.

– A permi lágereknek iszonyú hírük volt, még Gorbacsov alatt is.

– Ezeket 1972-ben létesítették, hogy kisegítsék a túlterhelt mordviniai lágereket. Nem voltak különösebben szörnyűek. Az igaz, hogy ezeket szigorúbbnak tartották, mint a mordviniai koncentrációs táborokat, amelyekben a régi, kialakult viszonyok inkább lehetővé tettek bizonyos informális kapcsolatokat. De amikor kellett, a kény-

szer, a megtorlás mechanizmusa éppoly hibátlanul működött itt is, ott is.

Az én időmben úgy volt, hogy aki békésen… szóval, aki iránt a hatalom nem nyilvánított különösebb érdeklődést, az nyugodtan el-lehetett, ha ellátta a munkáját. Akit azonban operatív szempontból valami oknál fogva kellemetlennek tartottak, azt igyekeztek minél előbb börtönbe csukni.

– Itt még létezett börtön magában a lágerben?

– Nem egészen értem, mire gondol.

– Számomra a legnagyobb… na jó, az egyik legnagyobb ab-szurditás, hogy egy koncentrációs táborban valakit letartóztatnak.

– A különböző lágerekben más és más rendszer működött. Az ítélet értelmében és a törvény szerint engem úgynevezett szigorított lágerbe kellett hogy küldjenek. Így is történt. Minden szigorított lá-gerben – de egyébként a többiben is – megtalálható a büntető izolá-tor. Tényleges vagy állítólagos fegyelemsértésért küldik oda a fog-lyokat, maximálisan hat hónapra. Valóban börtönviszonyok között, cellában tartják az embert.

– És ez a Matrjoska-baba még tovább is vetkőztethető.

– Igen, mert a börtönön belül ott a karcer, ahol 15 napig tartható a fogoly. Addig hosszabbítható meg a büntetése, ha vétett a szabály-zat ellen. Azonkívül a különleges lágerekben vannak még állandó fogoly tartásra rendszeresített börtönök is. Arról nem beszélve, hogy magánzárkával ugyancsak lehet büntetni a rabokat.

A MUNKA NEM SZABADÍT FEL

– A politikai foglyoknak, a cári rendszertől eltérően, a Szovjet-unióban dolgozniuk kellett. Magának mi volt a dolga?

– Esztergályosnak vezényeltek ki. Rögtön az elején, amikor megérkeztem.

– Ott tanulta meg ezt a szakmát, ugye?

– Hogy tanulhattam volna meg, amikor nagyon hamar büntető izolátorba kerültem? – De hát miért?

– Hát… mert szabálytalanul volt begombolva rajtam a pufajka. Vagy elnevettem magam valamin. Már nem emlékszem. Mindig le-het okot találni a büntetésre. Ha börtönbe akarnak küldeni egy fog-lyot, akkor nem sokat teketóriáznak.

– Maga azért csak ingerelte a lágerparancsnokságot…

– Miért? Nem értem, honnan veszi ezt?

– Szóval nem érti, hogy miért ne kedvelték volna?

– Láttam, hogy nem kedvelnek, de hogy miért nem… Persze kérdés, miért kellett volna engem szeretniük.

– Sok volt a politikai?

– Hogy sok-e? A mi lágerünkben, pontosabban abban a blokk-ban, ahol elhelyeztek, az érkezésemkor vagy 200 fogoly volt. Valam-ennyien különlegesen veszélyes államellenes bűncselekményért ül-tek. Ha körülbelüli felosztást veszünk, az öregek az ukrajnai, litváni-ai meg a többi partizánmozgalomban való részvételért…

– Garik, nem mondhatja komolyan… 1973-ban?!

– De igen, én még ott találtam az utolsó „25-ösöket”… 1958-hoz hozzá kell adni 25 évet. Ők voltak az utolsó életben maradt 25-ösök. Azután ott találtam azokat, akik azért ültek, mert a háború alatt együttműködtek a németekkel. Közöttük is sokféle ember volt. Főleg a spiclik maradtak meg a lágerben, és a hazaárulásért elitéltek. Több-nyire a Szovjet Hadseregből dezertált katonák, akik külföldre mene-kültek, vagy csak akartak. Akadt közöttük néhány, aki megszökött az Urálból, és eljutott a szomszéd városig, de ráfogták, hogy külföldre akart menni. Hát ők megkapták az ezzel járó plusz 10 évüket. De ha a vizsgálati szakaszban nagyon jól viselkedtek, akkor egy kicsit keve-sebbet kaptak. Egészen 7 évig lemehettek.

Na és persze ott voltak az ukrán értelmiség képviselői: 1972-ben zajlott le a nagy ukrajnai letartóztatási hullám, a „nacionalisták” el-len. És akkor még azok is ott ültek, akiket most disszidenseknek ne-

veznek. Vagyis a demokratikus mozgalom tagjai, főleg Moszkvából és Leningrádból.

– Értelmiségiek.

– Igen, abban a lágerben, ahol én voltam, főleg ukrán értelmisé-giek.

– Egy barátom, aki az 1950-es évek első felében itt, Magyaror-szágon volt politikai fogoly, a börtönben nyelveket tanult és tanított. Azt mesélte, hogy a cellában filozófia-politikatörténeti és más elő-adás-sorozatokat rendeztek a rabok. Zavarba ejtő jóindulattal, szere-tettel emlékezett ezekre az évekre, és váltig állította, hogy mindent a börtönnek köszönhet: a mélyen megélt vallásos hitétől a későbbi ke-nyérkereső szakmájáig.110 És nem ő az egyetlen volt magyar politikai fogoly, akitől ilyesmit hallottam.

A számtalan szovjet koncentrációs tábori történet között viszont még véletlenül sem fordul elő olyan epizód, amelyben a foglyok, mondjuk, egy csöndesebb estén összegyűlnek, és elvont kérdésekről beszélgetnek.

– A szovjet lágerekben ez gyakorlatilag lehetetlen volt. A külön-böző időszakokban persze eltérő helyzet alakulhatott ki. De ameny-nyire én tudom, az 1970-es évek elejétől 1986-ig tartott a legkemé-nyebb periódus. Ezen belül 1983 és 1984 volt a legnehezebb. Az én időmben mindenesetre meg lehetett csinálni, hogy néhányan össze-gyűljünk, együtt teázzunk, az élelmet elosszuk egymás között, össze-tartsunk. De hogy nyelveket tanuljunk vagy ilyesmi, hát… ehhez más munkát kellett volna végeznünk. Az esztergályos meg a többi nehéz fizikai munkás feladata mégiscsak nagyon sok erőt vett igénybe. Ké-sőbb, a börtönben, más volt a helyzet. A börtönben…

– Később? A lágerbeli börtönben?

– Nem, a lágerben én nem voltam börtönben. Engem a lágerből a vlagyimiri börtönbe vittek.

– Miért?

110 Az azóta elhunyt Fülei-Szántó Endréről van szó.

– Hát a szabályzat megsértése, vagy valami ilyesmi…

– Megint nem volt begombolva a pufajkája?

– Több gomb együttesen végül börtönbüntetést eredményez.

– A vlagyimiri az egyik legborzalmasabb börtön…111

– Megint csak: a vlagyimiri börtön azelőtt borzalmas, mielőtt az ember odakerül. Amikor már ott van, kevésbé érzékeli a borzalma-kat. De tény, hogy ott állandóan voltak kellemetlen momentumok.

– Milyen kellemetlen momentumok?

– Ha egy emberrel szemben megtorlást akarnak alkalmazni, ak-kor karcerba csukják, és ott különböző módon…

– Tulajdonképpen ez szadizmus volt, vagy át akarták nevelni, és ezért folyamatosan büntették?

– Az egyik nem zárja ki a másikat. De senki nem akart nevelni bennünket a szó pedagógiai értelmében. Ez fel sem merült. Azt hi-szem, az egész mechanizmus másként működött. Nem arra játszot-tak rá, hogy kényszert alkalmazzanak, hanem hogy bizonyos embe-rekkel szemben kevésbé alkalmazzák ezt a kényszert. A KGB-nek a vlagyimiri börtön feletti kontrollja arra korlátozódott, hogy mintegy szabad kezet adott a börtönparancsnoknak. De bizonyítani tudom, hogy a KGB-nek azért benne volt a keze egyben s másban. Amikor például engem felszólítottak, hogy kérjek kegyelmet, és ezt megta-gadtam, akkor egyre újabb és újabb ürügyekkel karcerbe küldtek, hogy kikényszerítsék. Ez pedig nem lehetett a parancsnok ötlete.

111 A városban, kb. 250 km-re Moszkvától északkeletre már a cári Oroszországban is börtön volt. A szovjethatalom éveiben kétszer, 1937-ben és 1948-ban kibővítették. A börtöntemplomból is cellákat alakítottak ki, az ablakokat felére csökkentették. és mindenütt ráccsal szerelték fel. Ott raboskodott többek között Raoul Wallenberg, Sztálin családjának több tagja, így a diktátor fia is. Egyiket sem a nevén tartották nyilván, hanem egy számot kaptak. Az öröknek szigorúan tilos volt szóba ele-gyedni velük, és többen megőrültek. Az 1950-es évek közepéig német és japán ha-difogoly tábornokok is voltak a rabok között. Az 1960-as évektől itt tartották fogva az orosz demokratikus mozgalom legkeményebben ellenálló aktivistáit, köztük Vlagyimir Bukovszkijt.

– Nem értem, mire kellett nekik a maga kegyelmi kérvénye? Látványos gesztusra volt szükség?

– Nyilván eljött az ideje, hogy valaki közülünk bocsánatért ese-dezzen. Ráadásul olyasvalakiről volt szó, akinek az egészsége sem volt rendben, így hitelesnek is látszott. Meg különben is…

– Meg különben is minek ilyen racionális kérdéseket feltenni, ugye? De ha már szóba került, hadd kérdezzem meg: igaza van-e Variam Salamovnak, hogy a szovjet koncentrációs táborokban elő-ször a magas, nagy testű emberek „készültek ki”. Csakugyan van egy ilyen törvényszerűség?

– Ó, hogyne, ez pontosan így volt. Mivel én sovány voltam és alacsony, engem nem kínzott… vagyis hát persze hogy kínzott az éh-ség, de le tudtam küzdeni. És meg kell mondani, hogy ebben az éhe-ző országban a lágerek népének mindig jutott valami ennivaló. Un-dorító és kevés, de volt. Reggelre híg, meleg lötty vagy kása. Ebédre híg leves vagy kása, esetleg káposzta. Este kása vagy egy darabka hal. De a magas, megtermett férfiak nagyon szenvedtek. Nekik több ennivalóra lett volna szükségük,

NEMZETI ÖNTUDAT ÉS HIT

A délről érkező, meleg klímához szokott emberek is sebezhe-tőbbek voltak, mint az északiak. Aki pedig a higiénia dolgában elen-gedte magát, és nem vigyázott az egészségére, az nagyon hamar ki-készült. A mi cellánkban például, azok között, akikkel 3 évig együtt ültem, egy fiatalember – ma egy nyugat-ukrajnai város polgármeste-re – tuberkulózist kapott, és elveszítette a fél tüdejét. Pedig még na-gyon fiatal volt, és teljesen egészséges.

Az ukrán ok különben is nehezen viselték el a cellát, a hideget. Egy másik ukrán is tuberkulózist kapott, s bár még él Kijevben, de teljesen megrokkant. A szerencsétlent sikerült újra börtönbe juttatni azután, hogy 7 évet ült és 3 évet még száműzetésben töltött. De a szabadulása után megint elvitték, mert hatósági engedély nélkül tar-tózkodott valamelyik ukrajnai városban.

Aztán volt egy 25 éves, délceg ukrán. Okos, szellemes, falusi ős-tehetség. Ó rögtön a börtön után meghalt a lágerben. Villámgyors le-folyású rák végzett vele két nappal az után, hogy kórházba vitték.

– Igaz, hogy a balti népek fiai is nehezebben viselték a lágert? És hogy az oroszok a saját tűrőképességükben valamiféle nemzeti felsőbbrendűséget láttak? Egyáltalán, voltak-e etnikai konfliktusok?

– Nálunk, a lágerben, másképpen volt a baltiakkal. Ami pedig az etnikai konfliktusokat illeti, meg kell említeni a zsidókat…

– Tényleg, a zsidók hogy bírták?

– Attól függött, mi volt a viszonyuk a cionizmushoz. Az olyan zsidó, aki mint én is, elutasította… pontosabban nem azonosult Izra-ellel, az egészen más helyzetben volt. De a legtöbb zsidó éppen azért került lágerbe, mert emigrálni akart. Az elveik a legkevésbé sem akadályozták őket, hogy szolidárisak legyenek a többiekkel. Sőt, má-soknál jobban megértették az ukránokat, főleg a fiatal nacionalista ukrán értelmiségieket. Az utóbbiakkal egyébként mindenki nagyon jó kapcsolatot alakított ki néhány megszállottat leszámítva, akikkel semmilyen érintkezési pontot nem sikerült találnunk. Váltig állítot-ták például, hogy Sztálin alatt jobb volt az élet…

Fizikailag csak az örményeknél és az ukránoknál vettem észre, hogy nehezebben bírják. A betegség hamarabb úrrá lett rajtuk. A honvágy is nagyon kínozta őket. Elképesztően szenvedtek a hon-vágytól, és ez látszott rajtuk. A baltiak többsége „25 éves” volt.

– 25 évre ítélték őket? Mikor?

– Akkor nemrég kezdődött a nemzeti érzelmű fiatal litvánok és lettek letartóztatási hulláma. Őket Mordviniába hozták.

– A nemzeti kérdés a lágerben…

– A nemzeti kérdés a lágerben nagyon fontos! Pontosabban az a legfontosabb. A politikai elítéltek számára a fogságban, a koncentrá-ciós táborban zajlik le a nemzeti öntudatra ébredés folyamata. Mint a hit. Az istenhit. Amikor az ember egyedül marad önmagával, számos olyan kérdés merül fel, amely korábban nemigen foglalkoztatta. Egé-szen más az, amikor egy eltorzult, vallásos állapot jön létre. Rituáli-

sabb jellegű, mint mondjuk, ha elemezzük önmagunkat, és igyek-szünk megérteni, mi történik. Szóval az ember valamiképpen meg-próbálja megtalálni a reményt.

– Sokan váltak hívő emberré a lágerben?

– Igen! Valamilyen formában, igen… Mindenesetre nagyon ke-vés

volt az olyan fogoly, akit ez a kérdés ne foglalkoztatott volna. A hit és a türelem különben nagyon fontos a fogságban. Nem azokra gondolok, akik úton-útfélen hányták a keresztet, és mindenben a sá-tánt rettegték. Az oroszok közül egy ilyen ember ma egy Pamjatyhoz közel álló csoport vezetője.112 Mások szekták tagjai lettek, sokan pe-dig teljesen eltűntek a látókörömből.

Szóval a nemzeti és a vallási elem hallatlanul fontos az olyan ember számára, aki „tabula rasa” helyzetbe kerül. A láger elkerülhe-tetlenül szembesít a kérdéssel: KI VAGYOK ÉN?

– Előfordultak konfliktusok ilyen alapon?

– Konfliktusok nem lehettek, mert egymásra voltunk utalva. A konfliktus a lágerben mindig a gazember, a besúgó és a magát tisz-tességesnek tudó között támad. Olyasmiből van konfliktus, hogy az egyik ki akarja nyitni az ablakot a börtöncellában, a másik nem. De lehetnek konfliktusok a szélsőséges orosz nacionalista és a szélsősé-ges ukrán nacionalista között is.

– És az antiszemitizmus?

112 Az egyik leningrádi pártbizottság épületében még 1958-ban – eredetileg város-védelmi célokra – létrehozott egyesület kezdettől a KGB befolyása alatt működött. A XX. pártkongresszus utáni társadalmi erjedésben gyorsan szerveződő demokra-tikus erők megfékezését szolgálta a Nyugat-ellenes, nagyorosz nacionalista eszmék piedesztálra emelésével, a sértett birodalmi tudat gerjesztésével. A gorbacsovi pe-resztrojka éveiben, majd a Szovjetunió felbomlásának utolsó szakaszában a hatósá-gok megpróbálták a változásokat szorgalmazó értelmiség megfélemlítésére fel-használni. Az 1990-es évek elején belső konfliktusai következtében a Pamjaty foko-zatosan felmorzsolódott. Szelleme azonban a XXI. század elején az „Oroszország az oroszoké!” jelszavával az orosz városokban élő fekete bőrűek, kaukázusiak és közép-ázsiaiak elleni pogromokat szervező bandákban éledt újjá.

– Antiszemitizmus a lágerben volt. Elsősorban a lágeradmi-nisztráció részéről, noha ezekbe keményen beleverték, melyek azok a helyzetek, amelyeket el kell kerülniük. Hogy mikor kell eltitkolniuk, mit gondolnak valójában.

A rabok között azonban ez is azoknak a belső fordulatoknak a függvénye volt, amelyeken óhatatlanul keresztülmegy valaki a fog-ságban.

– Ezt hogy érti?

– Az egyik rájön, hogy mindennek a zsidó-szabadkőműves ösz-szeesküvés az oka. A másik megint csak vallásos vagy nemzeti ala-pon reagál a helyzetére. De hogy nyílt konfliktus? Nem… Nem… Vagy el tudták titkolni az emberek a külső világgal való kapcsola-tukban az érzelmeiket, vagy megőrültek… Voltak ilyen esetek. Na-gyon súlyos esetek.

– Milyen szerepe volt ebben a KGB-nek?

– Minden lágerben egy vagy két KGB-megbízott volt. Ők for-málisan semmiféle szerepet nem játszottak a koncentrációs tábor irá-nyításában. Valójában azonban, és ezt mi nagyon jól tudtuk, éppen ők képviselték a hatalmat. Az emberek beszervezése, befolyásolása során pedig el-elejtettek olyasmit, hogy: „kivel álltál te kapcsolatban? Úgy, szóval egy zsidóval adtad össze magad…” Az ilyen kijelentése-ket nem a KGB-tiszt személyes antiszemitizmusa motiválta. Tudato-san felhasználták, eszköznek tekintették a zsidóellenes érzelmek ger-jesztését. Ezen az alapon igyekeztek egymásnak ugrasztani az embe-reket. Egyszóval a szabadságtól megfosztott állapot szokásos mód-szereivel éltek.

– A KGB-megbízottaknak a lágerben a maga idejében még min-dig megvolt a joguk, hogy újabb ítéletet, újabb büntetést rójanak ki a foglyokra?

– 1983 vagy 1984 őszén a büntető törvénykönyvet kiegészítették egy paragrafussal, amelynek értelmében a szabályokkal való szem-beszegülés miatt gyakorlatilag bárkit bármilyen hosszú időtartamú lágerbüntetésre lehetett ítélni.

– Miközben éppen a korábban rárótt lágerbüntetését tölti.

– Igen. Szörnyű paragrafus volt ez. Ugyanakkor törvényesítet-ték a karcerbe zárást, és a korábbi 15 napról gyakorlatilag korlátlan időre emelték azt az időt, amennyire odaküldhették a foglyokat. Volt, aki 130 vagy 180 napot ült karcerben. Az ilyenek örök életükre meg-nyomorodva kerültek ki onnan. Az én időmben 3-4 alkalommal rót-tak ki ránk 15-15 napot.

– Az orosz emigráció „harmadik hullámának” tehetséges fene-gyereke, a New York-i íróként váratlanul elhunyt Szergej Dovlatov jó néhány elbeszélést hagyott hátra a lágeréletről. Őt kicsapták a lenin-grádi egyetemről, és behívták katonának. Három évig egy koncent-rációs táborban teljesített őrszolgálatot. Szerinte a karcerbe zárt fo-golynak volt a legjobb dolga a GULAG-on, mert nem kellett dolgoz-nia, egész nap aludhatott, cigarettázott…

– Mit csinált?! Maga viccel? A karcerben szigorúan tilos volt dohányozni! Az igaz, hogy a jéghideg, csupasz betonpadlóra le lehe-tett feküdni. Már ha valaki meztelenül le tudott feküdni rá…

– Hogyhogy meztelenül?

– Hát mit gondol, miért megalázó a karcer?! A fogoly meztelen, másnaponként kap enni, csökkentett fejadagot. Kenyeret és vizet! Másnaponként! Ámbár 1987-től egy kicsit javult a helyzet. És a fűtés, na, hát ahhoz értenek, hogy a fűtéssel elviselhetetlen helyzetet te-remtsenek: a folyosón döglesztő hőség, a cellában fagypont körüli hőmérséklet. A szabályzatban az szerepelt, hogy éjszakára a karcerre ítélt fogolynak kötelesek adni egy köpenyt. Én azonban soha, egyet-len alkalommal sem láttam, hogy adtak volna. A karcerben semmi jó nincs, az egy koszos, hideg lyuk…

Nézze, a köztörvényesek sokféleképpen meg tudták könnyíteni a saját helyzetüket. Bejuttattak egymásnak ezt-azt például. De a hi-deg elől ők sem menekülhettek.

– Hogyan mosakodtak?

– A kübli a cellában volt. Naponta kétszer kivezényeltek. De manapság már a börtönökben és részben a lágerekben is van vízveze-

ték. Részben a folyosóról szabályozzák. Ez nagyon jó, mert lehet tisz-tálkodni. Ámbár az én időmben is lehetett, mert az ember naponta kétszer vizet vett a szájába, és hát így…

A „KIS ZÓNÁBÓL” A „NAGY ZÓNÁBA”

– Abban a Dovlatov-elbeszélésben egy november 7-ei ünnep-ségről van szó, amelynek során a rabok ünnepélyesen megígérik, hogy a forradalom dicső évfordulója alkalmából a lágerben elköve-tett gyilkosságok számát 26 százalékkal csökkenteni fogják, és még sok más mulatságos dolog történik.113 Túl azon, ami nyilvánvalóan a vérbő írói fantázia terméke, hogyan emlékeztek meg egy szovjet koncentrációs táborban november hetedikéről? Volt ünnepi gyűlés például?

– Ünnepségre nem emlékszem, de aznap nem vezényeltek ki bennünket munkára, és ez nagyon jó volt. A foglyok számára gyak-ran tartottak politikai foglalkozásokat. Én azonban egyetlenegy ilyen rendezvényen sem jelentem meg, úgyhogy fogalmam sincs, milyen volt.

– Adtak-e lehetőséget a családjával való találkozásra?

– A tárgyalás után igen. Nagyon fájdalmas találkozásom volt anyámmal. Azután még egy, fél évvel… nem, egy évvel később. Ösz-szesen kétszer.

– Hét év alatt csak kétszer találkozhatott az édesanyjával?!

– Igen. Először az alatt a 2 hónap alatt, amikor a tárgyalást kö-vetően vártam az etapot. A többit, egy kivétellel megvonták. Elvileg, ha jól emlékszem, évente háromszor kellett volna beszélőt kapnom. Ezt azonban igyekeztek megakadályozni, mert el akarták kerülni, hogy a lágerekről információ szivárogjon ki a szabad világba.

– A „kis zónából” a „nagy zónába”?

– Igen. Én meg a lágerbüntetésemből eleve 3 évet börtönben töl-töttem.

113 DOVLATOV, SZ. 1990: 252-283.

– És utána? A száműzetésben? Hová küldték a láger után?

– Kazahsztánba. Munkás voltam. Kertész. Mindenféle munkát végeztem, kaszáltam, segítettem betakarítani a szénát.

– Szabad emberek között volt. Hogy viselkedtek magával?

– A helyi lakosok rendkívül bizalmatlanul. Fogalmam sincs, mit mondhattak nekik rólam, de az érkezésemkor már mindenki ponto-san tudta, hogy egy szörnyű ember vagyok, és jobban teszik, ha távol tartják magukat tőlem. Így is tettek. Később azért kialakult néhány kapcsolat, főleg azokkal, akiknél laktam. Ukránokkal, kazahokkal.

– És a híres orosz könyörületesség, amelyet oly jól ismer a világ a Dosztojevszkij- és Tolsztoj-regényekből?

– Hát először is ezek kazahok voltak. Egészen más nép. Egyálta-lán nem könyörületes. Azután meg, higgye el nekem, ha valaki fo-lyamatos kontroll alatt él, akkor kihal belőle a könyörületesség. Az emberek féltek velem szóba állni. Féltek, hogy beidézik őket a KGB-be. Nyomást gyakorolnak rájuk, megpróbálják megfélemlíteni és be-szervezni őket. Végső soron nagyszerű dolog volt, hogy ezek az em-berek igyekeztek elkerülni a csapdát.

– Mikor térhetett vissza Moszkvába?

– Soha nem tértem vissza Moszkvába. Nem kaptam tartózkodá-si engedélyt. A barátaim segítségével 1980-ban nagy nehezen sikerült elérni, hogy bejelentkezhessek Tartuba. Továbbra is rendőri felügye-let alatt álltam, nem mozdulhattam, nem mehettem sehová.

1983 elején, amikor Andropov került az állam élére, hirtelen romlani kezdett a helyzet. Észtországon letartóztatási hullám söpört végig. Elvitték az észt emberjogi mozgalom aktivistáit, akiket pedig korábban egy ideig békén hagytak.114

– Ugyanakkor a világon elterjedt a liberális, kulturált, nyugatos Andropovról szóló legenda.

114 ALEKSZEJEVA. L. 1984: 74-81.

– A kulturáltságához éppen elég adalékot nyújtanak a versei.115

A „NYUGAT VAGY KELET” ALTERNATÍVÁJA

– Meddig élt Tartuban?

– 1980 nyarától 1983 májusáig. A végén már úgy, hogy eltávolí-tottak a munkahelyemről és a szállásomról. Tehát bármelyik pilla-natban újra letartóztathattak. „Parazita életmód” vádjával.

– A későbbi irodalmi Nobel-díjas Joszif Brodszkijt ezzel a vád-dal tartóztatták le és ítélték el. Mi itt, Magyarországon szintén ismer-tük a „közveszélyes munkakerülés” vádját, egészen 1990-ig. KMK-nak hívták.

– Reális veszély volt, hogy ezzel a váddal újra bíróság elé állíta-nak és lágerbe küldenek. Ráadásul mint visszaeső bűnözőt.

– Volt valami konkrét céljuk azzal, hogy ebbe a helyzetbe hoz-ták? Vagy csak az általános megfélemlítést szolgálta?

– A KGB értésemre adta, hogy bűnbánó levelet kell írnom. Nem magyarázták meg közelebbről, mi legyen a nyilvános vezeklésben azok után, hogy ők engem 7 álló éven keresztül börtönben, koncent-rációs táborban, száműzetésben tartottak.

– Akkor meg mit akartak?

– A legkisebb kétségem se lehetett – nem is volt – afelől, hogy a bűnbánó nyilatkozat megtétele után a hivatalos terminus szerint „konzultánssá” kell lennem.

– Besúgóvá.

115 A Gabriel Szuperfinre oly jellemző érven kívül azért Jurij Andropov – akit ma-gyarországi nagykövetként Moszkvába küldött jelentései miatt súlyos felelősség terhel azért, hogy az SZKP KB Politikai Bizottsága 1956. október 31-én a második szovjet intervenció mellett döntött –, a rossz versek írásán kívül más bűnöket is el-követett. A GULAG foglyai egyöntetűen állítják, hogy főtitkári kinevezése után a szovjet megtorló apparátus képviselői minden szinten vérszemet kaptak attól, hogy ha mi emberünk” került hatalomra. Hasonló jelenségeket lehetett tapasztalni az ezredfordulón, az ugyancsak „nyugatos reformernek” beállított Vlagyimir Pu-tyin elnöki kinevezése idején.

– A másik alternatíva az volt, hogy megadják nekem a jogot, amelyre a Szovjetunióban oly sokan hiába áhítoztak akkoriban. A ki-vándorlás jogát. Ez 1983-ban merült fel, és jó ideig eltartott, amíg el-szántam magam a döntésre.

– Ha 1983-ban valaki bejelentette, hogy ki akar vándorolni a Szovjetunióból, akkor a családtagjaival együtt azonnal kirúgták a munkahelyéről. Megalázó körülmények között, „a gyűlölet öt percé-nek” rítusa szerint kizárták minden intézményből, a szakszervezet-ből, a kerületi könyvtárból, a gyerekeket az iskolából, és mindenkit az orvosi ellátásból. Szovjetunió-szerte tízezrek elemi létfeltételek nélkül, páriaként várták a kivándorlási engedélyt. Mégis, a hatalmas birodalom legtávolabbi városaiban is hihetetlenül sokan vállalták a kivívott egzisztencia feladását és a szadista megtorlássorozatot, amely egészen a repülőgép ajtajáig, a szégyenletes testi motozásig, az utolsó zsarolásokig tartott. Mert a szó szoros értelmében minden áron menekülni akartak az állami politika rangjára emelt diszkrimi-náció, a hallgatólagos numerus clausus, a nyomor, a kilátástalanság elől. Maga talán mindenki másnál többet szenvedett. Ugyanakkor mindenki másnál elválaszthatatlanabb volt az orosz kultúrától. Mit érzett, amikor először megpendítették, hogy emigráljon? Amikor megértette, hogy így akarnak megszabadulni magától?

– Ezt már 1973-ban felajánlották, még mielőtt letartóztattak vol-na. Céloztak rá, hogy van egy ilyen lehetőség. De én nem akartam máshol élni. 10 esztendővel később, a láger után, már kifejezetten fel-szólítottak, hogy válasszak: vezeklés vagy emigráció. Én még akkor is kitértem az egyenes válasz elől. Azt mondtam, lehet, hogy elme-gyek, még nem tudom. De éppen ellenkezőleg, azon voltam, hogy gyökeret verjek. Hogy folytassam a munkámat a levéltárban. Azt reméltem, talán megértik: csak a tudománynak akarok élni. De hát őket nem érdekelte a tudomány.

– És a koncentrációs táborban meg a száműzetésben töltött évek után tényleg folytatta az irodalomtudományi kutatásokat?

– Persze. Közben újságot árultam, mert más munkahelyet nem találtam. Aztán egyszer csak a KGB-ben közölték, hogy van számom-ra egy szabad hely a levéltárban. Technikai munka, persze. Könyve-

ket kellett kötni, restaurálni. Nem lehetett kétségem afelől, hogy így akartak az ellenőrzésük alatt tartani. De voltak, akik segítettek, és az ő közreműködésükkel kutathattam is.

– A láger után bizonyára más ember volt. Amennyire el tudom képzelni, megváltoztak az értékek, áthelyeződtek a hangsúlyok.

– Mindenesetre sokáig nem tudtam elfelejteni, hogy ültem. Ha akartam, ha nem, állandóan feltolult bennem az összehasonlítás: hogy volt ez a lágerben, a börtönben… És úgy viselkedtem, mint aki még mindig, változatlanul rabságban van. Pedig mentálisan tisztá-ban voltam vele, hogy mielőbb meg kell szabadulnom a „politikai fogoly vagyok” tudattól, és bele kell merülnöm abba, amivel a letar-tóztatásom előtt foglalkoztam. Tudja, nehéz ezt pontos szavakkal le-írni. Közhelyekbe és féligazságokba botlik az ember.

– Mikor döntötte el végleg, hogy elhagyja a Szovjetuniót?

– Amikor a KGB-ben nem fogadták el a levelemet, amelyben megírtam: nem értem, miért kellene vezekelnem, miért kellene bo-csánatot kérnem tőlük, amiért 7 évre elítéltek, amit le is ültem. És egyáltalán, értelmesebben kellene viselkedniük. Hagyni az embere-ket élni.

A „bűnbánat plusz besúgás” változat elutasításával nem maradt más, mint az emigráció. Igaz, felajánlották, hogy menjek el dolgozni a BAM-ra, a Bajkál–Amur-vasútvonal építésére.116 Ez azonban csak ostoba tréfa volt, mert oda csak a kerületi Komszomol ajánlásával le-hetett elmenni. Tehát maradt a kivándorlás.

– Mi történt, amikor beleegyezett?

– Felgyorsult a gépezet. 1983. június 1-jén átléptem a határt.

– Abban a tudatban, hogy nincs többé visszaút.

116 A még 1933-ban elkezdett építkezés célja az volt, hogy Tajset hatalmas lágerköz-pontját a 600 km-re lévő Bajkál-tó északi részén haladva egyesítse Komszomolszk-na-Amure városával. 1934-től a Fehér-tengeri-csatornán dolgozó rabokat vitték er-re – a GULAG infrastruktúráját szolgáló – munkára, amely végül 1984-ben készült el. Ld. erről e könyv 250. oldalán.

– Nem volt bennem semmilyen érzés. Nem gondoltam visszaté-résre. De arra sem, hogy nem látom viszont azokat, akiket akarok. Egyet tudtam: új életet kell kezdenem. Biztos voltam benne, hogy va-lamelyik német egyetemen elmerülök a szlavisztika legmélyebb problémáiba, és semmi mással nem törődöm. Meg voltam győződve arról, hogy semmiképpen sem fogok a Szabadság Rádiónál dolgozni. Nem fogok politizálni. És egyáltalán távol tartom magam a politiká-tól. Amint tudja, ennek éppen az ellenkezője történt.

A SZABAD VILÁG CSAPDÁI

– Ön makacsul ragaszkodik politikai menekült státusához, amellyel pedig nehéz mozogni a világban. Már régen jogosult lenne a német állampolgárságra. Miért nem veszi fel?

– De hát mi közöm nekem Németországhoz? Ott élek, de nem azonosulok vele.

– Így nem tud ellátogatni a Szovjetunióba, hiszen ha visszaen-gedik az országba, ahonnan távozni kényszerült, akkor a nemzetközi egyezmények értelmében többé nem jogosult a menekültútlevélre. Vagy inkább arról van szó, hogy nem akar hazamenni?

– Nézze, én már kétszer is elmentem a szovjet konzulátusra ví-zumért. De elég volt megpillantani ott azokat az embereket… én kép-telen vagyok… már ettől is kikészültem. Az a pimaszság, az a fölé-nyesség, ahogy futkos a szemük…

– De egyszer azért majd ennek is elérkezik az ideje, nem? Mondjuk, ha majd nem egy szovjet kágébés, hanem valamelyik volt lágertársa fogadja magát a konzulátuson.

– Jobb, ha minél kevesebben kerülnek közülük az államgépe-zetbe.

– Azt látom, hogy az a sajátos szubkultúra, amelyet az elmúlt 20 évben a világ 5 kontinensén megjelent orosz emigráció létrehozott, egészen más. Csak 1992-ben 300 ezren érkeztek Izraelbe a Szovjet-unióból. Zsidók és nem zsidók – már nálunk, Magyarországon is érezhetően jelen vannak a gazdasági életben, a bűnözők világában, sőt a politikában is. De a rájuk zuhant szabadság birtokában ennek

az emigrációnak sok tagja számára természetes, hogy néhány hétre vissza-visszatér a szülőföldjére.

– Azt hiszem, én erre nem lennék képes. Egyszer régen, még 1979-ben, amikor száműzetésben voltam, illegálisan elmentem Moszkvába. Láttam, hogy a házat, ahol laktam, lerombolták. Nincs ott már senki, aki… és egyáltalán, azok már más emberek. Ez már nem az én városom. Elviselhetetlen volna újra látni…

*

Ez a beszélgetés 1992-ben zajlott. 2004 végén, amikor megtud-tam, hogy Garik Szuperfin, az egykori törékeny fiatalember, 60 éves lett, a nevére találomra elküldött e-mailben köszöntöttem. Megkapta az üzenetet, és boldogan válaszolt. Mint kiderült, 12 év alatt nagyot változott körülötte a világ. Megszűnt a számára otthont adó szellemi műhely a müncheni Szabadság Rádióban, ahol egykor ő teremtette meg a szamizdat irodalom (ma Budapesten kutatható) archívumát, és rendszerezte a szovjet korszak utolsó évtizedeinek hivatalos do-kumentációját. Garik az utcára került – de hamarosan az egyik német egyetem szlavisztikai könyvtárában kapott munkát. Családot alapí-tott, és az élet kései ajándékaként gyermeke született. Ha egyáltalán helyénvaló egy ilyen tragikus pálya vége felé ez a szó, azt mondhat-juk, valamiféle igazságtételt kapott az élettől.

EGY SZOVJET PLAYBOY A GULAGON: JURIJ HANDLER

New Yorkban vagyunk, az 57. utca és a Broadway sarkán. A ha-talmas irodaház első emeletén, a müncheni székhelyű Szabad Euró-pa–Szabadság Rádió itteni központjában. Ez a rádióállomás, amely-nek mindmáig nem ismerjük, és ezért nem értékeljük eléggé a szovjet befolyási övezet országaiban játszott szerepét, közel fél évszázadon át Kelet-, Délkelet-Európa, a Kaukázus, Közép-Ázsia, a Közel-Kelet és nem utolsósorban Oroszország lakossága – főleg az értelmiség – számára a világról nyert információ fontos forrása volt. Részint a CIA által finanszírozott orosz nyelvű adását Oszvobozsgyenyije (Felsza-

badulás) néven csaknem Joszif Sztálin halálával egy időben, 1953. március 1-jén kezdték el sugározni. A szovjet hatóságok hamar rájöt-tek, milyen nagy veszélyforrást jelentenek számukra a müncheni stúdiókban elhangzó politikai elemzések, a külföldre menekült em-berekkel készült tényfeltáró riportok, a XX. századi történelemről szóló beszélgetések. A Szovjetunió nagyvárosaiban, sűrűn lakott kör-zeteiben – ahogy Kelet-Európa országaiban – ezért hatalmas teljesít-ményű zavaróállomásokat helyeztek üzembe. Ezek dübörgő, fület repesztő, „a szabad Magyarország hangját” elfojtó sípolására ha-zánkban is jól emlékeznek az idősebb nemzedékek.

Az orosz adást – amelynek szünetjelét Alekszandr Grecsanyi-novnak az 1917. februári forradalom lázas napjaiban született Szabad Oroszország Himnuszából vették – 1959 májusától Szabadság Rádió néven sugározták. 1971-ben, miután a CIA elismerte, hogy az ameri-kai adófizetők pénzéből fedezi a működési költségeket, a sok nyelven folyó adások finanszírozása a Kongresszus hatáskörébe került. 1975-ben a Szabadság Rádió egyesült a Szabad Európa Rádióval, majd újabb 13 esztendőnek kellett eltelnie, mire a szovjet államszocializ-mus eróziója nyomán Moszkva úgy döntött, hogy felhagy az orosz adások zavarásával. 1991 augusztusában Borisz Jelcin hivatalosan is engedélyezte a Szabadság Rádió jelenlétét Oroszországban. Moszk-vában stúdiót nyitottak, és 1998-tól számos városban már középhul-lámon is hallgatni lehetett a főleg politikai és kulturális témájú műso-rokat.

Vlagyimir Putyin uralomra jutását követően azután a sajtósza-badság lassú, de megállíthatatlan zsugorodása a Szabadság Rádiót is elérte. 2005 júniusában Andrej Babickij haditudósító riportot készített Samil Baszajev csecsen hadúrral. Ez ellen a Kreml – a terrorizmus támogatásának, vagyis súlyos közbűntényes cselekedetnek minősítve a riportot – minden lehetséges fórumon tiltakozott. 2006-ban a ható-ságok adóhivatali, higiéniai és más természetű zaklatásait követően az adásokat Oroszország-szerte átvevő 30 helyi rádióállomásból 25 vezetői úgy látták jónak, ha felbontják a retranszlációról szóló szer-ződést.

ÖT ESTE A FŐNÖK KUCKÓJÁBAN

Ezt azonban még nem lehetett sejteni 1993-ban, amikor némi izgatott kérdezősködés után megtaláltam a New York-i Szabad Eu-rópa–Szabadság Rádió ottani központját. Ahogy beléptem, elámul-tam, látván, hogy a csehektől az afgánokig és a bolgároktól a magya-rokig szinte az összes náció szerkesztősége egyetlen hatalmas, ablak-talan térben dolgozik. Látszólag tudomást sem vesznek egymásról, a szomszéd asztaltól odaszüremkedő idegen beszéd morajáról.

A nemzeti adások igazgatói, tőlük eltérően, a terem peremén kialakított aprócska szobákban trónoltak. Az egyik ilyen kuckóban ült hosszú évekig egy elegáns, joviális úr, Mr. Youri Handler, alias Ju-rij Gendler. A munkatársainak Jurij Lvovics. Vagy ahogy ő emlegeti magát harmadik személyben, raccsolva és gyöngéden: „Jura”.

Az orosz nyelvű Szabadság Rádió New York-i részlegének igazgatója 1936-ban született. A beszélgetésünk idején 56 éves férfi majd kicsattant az egészségtől, derűs volt és teljesen kortalan, mint a szerencsés életű amerikaiak általában. Értett hozzá, hogy a leplezet-lenül gyanakvó orosz emigráns körökben szokatlan, túláradó jóindu-latával és kedvességével kellemes hangulatot teremtsen maga körül, amelyben a vendég is hallatlanul jól érzi magát. Senki nem mondta volna róla, hogy valamikor szovjet jogász volt és szovjet koncentráci-ós táborok foglya.

Az orosz demokratikus mozgalom résztvevőivel folytatott be-szélgetések során megszokott, mégis megszokhatatlan iszonyatokat vártam tőle. Ő azonban egészen másról mesélt – a megbeszélt két-órás interjú helyett öt hosszú estén át, lebilincselően, gyakran belefe-ledkezve a részletekbe, profi rádiós létére rá sem hederítve a kérdése-imre, miközben az esőtől lucskos, hatalmas amerikai zászlót odakint újra és újra ablakához csapta a szél.

Monológjai közben legalább két doboz cigarettát elszívott, és minden alkalommal teljesen kiürült a bal alsó íróasztalfiókból elő-előkerülő lapos whiskysüveg is. Addig a pillanatig azonban, amíg be nem fejeztük a munkát, és a fekete takarítónő dühös méltatlankodása közepette el nem hagytuk az időközben teljesen elnéptelenedett

szerkesztőséget, minden alkalommal színjózan maradt. Csak az ötö-dik este végén, a búcsú pillanataiban vallotta be, mennyire szüksége volt erre a számvetésre a pártatlan idegen előtt.

ELGURULT ARANYTALLÉROK

– Jurij Lvovics, maga igazán nem kelti olyan ember benyomá-sát, aki fanatikus lázadónak született. Emlékszik még, mikor érezte meg először a Szovjetunióban, hogy a barikád másik oldalán áll? Nem filozófiai megfontolásokból, hanem a földközeli mindennapok-ban.

– Amióta csak az eszemet tudom, mindig tisztában voltam vele, hogy a barikád másik oldalán állok. De hogy ezt megértse, el kell mesélnem magának, hogyan éltünk. Az én anyám orosz asszony volt, munkásnő a leningrádi Bolsevik üzemben, amelyet az egykori tulaj-donos neve alapján a szovjet korszakban is mindenki Obuhov-gyárként emlegetett. Anyám már ezen a gyártelepen született, és a családunk összes tagja ott dolgozott.

Nagyapa az évek során két házat tudott vásárolni a fizetéséből; az egyiket bérbe adták. A szüleim a gyárban ismerkedtek meg, és magam is ott, a telepen jöttem világra 1936-ban, 19 évvel a forrada-lom után. Abban a tudatban nőttem fel, hogy a forradalom valamikor iszonyatosan régen volt. Csak felnőttként jöttem rá, hogy nem is olyan sok az az alig két évtized, amely az én születésemtől elválasz-totta. Lám csak, 19 éve annak is, hogy Amerikában élek, és egyáltalán nem érzem hosszúnak…

– Ennek volt valami jelentősége?

– Persze. Gyermekkoromban, a telepi öregasszonyok révén ezernyi észrevétlen, de erős és eleven szál kötött össze bennünket az 1917 előtti Oroszország hagyományaival. Nagymama nevelt, ő világ-életében háztartásbeli volt, gondját viselte a nagy családnak. Én reg-geltől estig mellette sertepertéltem.

– A nagymamája dicsérte a cári rendszert?

– Soha. Csak éppen mesélt róla. Tudja, én az 1930-as évek má-sodik felében és a háború alatt voltam gyerek. Állandóan éheztünk.

13 éves voltam, amikor – 1949 nyarán – életemben először jóllaktam. Gondolhatja, milyen hallatlanul mély nyomot hagytak bennem nagymama történetei arról a világról, amelyben a jeles ünnepeken 100 emberre sütöttek pirogot. Húsosat, gombásat, káposztásat…

Azután a kredencen ott voltak a családi fényképek. Az én mun-kás őseimet ábrázolták, elegáns fekete öltönyben, cilinderrel a fejü-kön, ahogy vasárnaponként elmentek otthonról. Ez olyan hihetetle-nül éles ellentétben állt a szovjet valósággal, hogy amióta az eszemet tudom, mindig ott lebegett előttem egy másik, jobb világ. Különb, mint amelyikben mi éltünk. Otthon például gyakran mesélték, hogy amikor nagyapa hazahozta a fizetését, anyám – 2 éves lehetett akkor – addig játszott az aranytallérokkal, amíg egy el nem gurult. A család tűvé tette érte a házat. Aranytallérok! Sok ilyen történetet hallottam, de semmi nem hatott rám olyan erősen, mint amelyikben ennivaló szerepelt.

– A háborúban…

– A háború szagokban maradt meg az emlékezetemben. Azt hi-szem, sok millió szovjet ember történelemtudatát a szagok formálták. A sorban álló emberek szaga, az evakuációba zötykölődő vonat sza-ga…

CUKORTARTÓ AZ ASZTALON

De ha azt akarja tudni, hogyan került szembe az ember a szov-jet rendszerrel, akkor még valamit el kell mondanom. A háború után, egészen 1952-ig, rengeteg amerikai filmet játszottak a Szovjetunió-ban. Igaz, a plakátokon „külföldi művészfilmet” hirdettek, ha egyál-talán hirdettek valamit. A plakátok általában egészen másra toboroz-ták a nézőket. Öles betűkkel kiírták például, hogy „FILMSZÍN-HÁZUNK A FELEJTHETETLEN 1919 CÍMŰ SZOVJET FILMET JÁTSSZA”.117 De amikor az ember közelebb lépett, észrevette, hogy a plakát alján egy lila tintával írt cetli fityeg, amelyből kiderült, hogy A

117 Vszevolod Visnyevszkijnek, a rendszert mindenáron kiszolgáló szovjet kultúra emblematikus alakjának Magyarországon is bemutatott, azonos című színműve alapján, Mihail Csiaureli rendezésében, 1951-ben bemutatott film, a polgárháború felidézésének ürügyén Joszif Sztálin apológiája.

felejthetetlen 1919 című szovjet műalkotás csak reggel 8 órakor megy. 10-kor, 12-kor, 2-kor, 4-kor, 6-kor és 8-kor ezzel szemben egy Humphrey Bogart-filmet játszanak!

– Hogy engedhették ezt meg?

– Nem tudom. Tény, hogy Leningrádban a háború végétől egé-szen 1952-ig elképesztő mennyiségű amerikai filmet játszottak. Talán mert Sztálin nagyon szerette ezeket.118 Döbbenetes hatással voltak ránk, fiatal srácokra. Habzsoltuk egy ismeretlen, eszméletlenül von-zó és biztos alapokon álló világ üzenetét.

Míg élek, el nem felejtem például azt a jelenetet, amelyben a nyári szünetre gazdag bácsikájához utazó amerikai iskolás lányt az unokafivére meghívja egy kávéházba, üldögélnek a csésze kávé mel-lett, és szép lassan szövődik a szerelem. Irtó izgalmas volt! Én azon-ban képtelen voltam a cselekményre figyelni, mert a fiú megkérdezte a lányt:

– Kérsz cukrot?

– Ó, hogyne –, mondta a lány, és hanyagul kivett egyet az aszta-lon lévő cukortartóból. És a cukortartó ott maradt! Érti?! Egészen egyszerűen ott hagyták az asztalon! Tátva maradt szájjal, letaglózva figyeltem. És azt kellett látnom, hogy ebben a kávéházban minden egyes asztalon van egy teli cukortartó! És mindenki annyit, akkor vesz belőle, amennyit és amikor csak akar! El tudja képzelni, mit éreztem?119

Szédelegve mentem haza a moziból. Abban a tudatban, hogy van a világon egy fantasztikus ország. Egy igazi földi paradicsom, dugig tömve teli cukortartóval. És ahogy a csizmás, mogorva, elha-nyagolt szovjet asszonyok jöttek velem szembe, felmerült előttem a 118 Valóban így volt. A szovjet vezetők részeg duhajkodásba torkolló vacsorái álta-lában filmvetítéssel kezdődtek. Erről ld. MARJAMOV G. 1992. 119 Az 1946-1947. évi éhínség alatt a szovjet lakosság nemhogy cukorhoz, de ke-nyérhez is alig jutott. A dolgozó városi lakosok kenyérfejadagja napi 30 dkg, a nem dolgozóké 20 dkg volt. IVANOV; NY. 1996: 426., ZIMA, G. 1996: A GULAG népes-sége ezalatt sem csökkent. A különösen kritikus 1947. esztendőben a belügyminisz-tériumi adatok szerint 1.012.967 fogoly szabadult, de közel 50 százalékkal többen kerültek a helyükre: 1.490.959 ember érkezett a lágerekbe. IVANOVA. G. 1997: 236.

csinos, mosolygós filmbeli nők arca. Meg a szépen berendezett laká-sok, ahol a gyerekeknek reggelente, mielőtt iskolába mennek, való-színűleg nem kell 3-4 emberből álló sort kivárni a WC előtt. Mint ne-kem a társbérletben, ahová a háború után költöztették a családunkat.

Azt hiszem, még senki nem gondolta végig, milyen hatalmas szerepet játszott az amerikai filmdömping a szovjet osztályerkölcs normáinak lerombolásában a háború után.

„FOLYT A KÖNNYEM A SZÉGYENTŐL”

– 1953 márciusában, amikor Sztálin meghalt, ön már 17 éves volt. Egymástól független forrásokból annyit tudunk, hogy amikor a GULAG lágereiben a halálra rémült parancsnokok végre elszánták magukat, és közölték a foglyokkal a gyászhírt, akkor előfordult, hogy a „sapkát le!” parancsra az emberek a levegőbe hajigálták a fejfedő-jüket. Láttam olyan fényképeket is, amelyeken a Sztálint ábrázoló, gyászkeretes transzparensek alatt túláradó boldogsággal kacagnak a moszkvaiak. A fennmaradt filmtudósításokban azonban zokogó em-bereket is látni. Egy magyar irodalomtudós, Tolnai Gábor pedig azt mesélte diákjainak a budapesti egyetemen, hogy Sztálin halála nap-ján az ő 7 éves kisfia sírva kérdezte tőle: „Most mi lesz velünk, apu?”

A szovjet elnyomó gépezet „csavarjai”, hogy a Sztálin-korszak kedvenc kifejezését használjam, április 4-én eszméltek. Aznap jelent meg a Pravdában a politikai rendőrség által alkalmazott kínzásokat – és általában az intézményt – elítélő cikk, amely Szovjetunió-szerte dühöt, elkeseredést és bosszúvágyat váltott ki a KGB több tízezer al-kalmazottjából.120 Az ön környezete hogyan reagált a diktátor halálá-ra és a nyomában járó változásokra?

– Mi csak 1953. május l-jén kezdtük megérteni, hogy egyáltalán lesznek változások. Sőt már vannak. Mint minden évben, ezen a má-jus l-jén is délutáni hangverseny volt a rádióban. Az első részben klasszikus zene, versek, a másodikban orosz és szovjet dalok. A szü-net után a konferanszié, a drága odesszai Leonyid Utyoszov, mind- 120 A belügyi szervek pártértekezleteiről nemrég közzétett jegyzőkönyvek szerint a Lavrentyij Berija kezdeményezésére született bíráló Pravda-cikk nyomán korábban elképzelhetetlen lázadás tört ki a pártvezetésben. PIHOJA, R. 1990: 128.

annyiunk kedvence121 bejelentette: „Hangversenyünk második részét a Pezsgőtangóval kezdjük”. E néhány, látszólag semleges szónak na-gyobb hatása volt ránk, mint a Függetlenségi Nyilatkozatnak Ameri-kára. Megértettük, hogy a Sztálin-korszaknak vége. Tangó! Május 1-jén!

Emlékszem, röviddel később, 1954 elején, amikor már joghall-gató voltam a leningrádi egyetemen, egy barátom kijelentette: „Jura, ha te tudsz olyasmit mondani, ami antikommunistább az én leganti-kommunistább gondolatomnál, akkor előre borítékolom, hogy telje-sen egyetértek veled.” És egy évvel később, 1955-ben, harmadéves korunkban, elkezdtek visszatérni a lágerekből – az egyetemre is! – azok a GULAG-foglyok, akiket harmadéves joghallgatóként tartóz-tattak le, még 1929-ben.122

– Elmondták, min mentek keresztül? Vagy jobbnak látták, ha hallgatnak?

– Beszéltek róla. De annál, amit mondtak, jobban hatott ránk, ahogy egymás között beszéltek. Valami furcsa, idegen nyelven, érthe-tetlen gesztusokkal. Mohón figyeltük őket, és nagyon gyorsan elha-talmasodott rajtunk egy iszonyú kisebbrendűségi érzés, amiért mi soha nem voltunk olyanok, mint ők.

Ettől kezdve élt bennem egy erős, talán más társadalmak felnőtt nemzedékei számára érthetetlen, mindent átható vágy, hogy politikai fogoly legyek a GULAG-on. Úgy éreztem, hogy soha nem lesz belő-

121 Leonyid Utyoszov (1895-1982) – Odesszában született énekes, film- és kabaré-színész. A XX. századi orosz esztrádművészet magával ragadó, mosolygós alakja eleinte cirkuszokban lépett fel. 1917-ben Moszkvába költözött, ahol két évvel ké-sőbb filmezni kezdett, s az orosz sanzon leghíresebb képviselője lett. Nagy pél-dányszámban kiadott dalai ma is egy kicsit „a hazát” jelentik a világ 5 földrészére szakadt orosz emigránsok számára. 122 Ők a Sztálin halála után kihirdetett, több mint egymillió – főleg köztörvényes – szabadon bocsátásával járó ún. „vorosilovi amnesztiát” követően kerültek szabad-lábra. A GULAG rabállományának radikális átalakításával párhuzamosan gyöke-res változásokon ment keresztül a koncentrációs táborok szerkezete és vezetőgár-dája is, amelynek jelentős részétől, mint kellemetlen tanútól és egyben politikai ko-lonctól, igyekezett megszabadulni a belügy. Részletesen IVANOVA, G. 1990, 259-265.

lem ember – tisztességes ember –, ha nem megyek keresztül ezen a stáción. Erre jött még az „olvadás” össztársadalmi hangulata: a sztá-linizmus bűneiről elmondott titkos Hruscsov-beszéd hatása az 1956. februári XX. pártkongresszus után.

– Addig nem tudta, hogy milyen bűnei voltak a sztálinizmus-nak?

– Hogy a fenébe ne tudtam volna? Már egy évvel korábban tud-tuk, amikor elkezdtek visszatérni a lágerekből politikaiak. Hruscsov titkos beszédének nem a tartalma volt a döbbenetes. Hanem az, hogy elhangzott. És gondolja el, milyen az, amikor húszéves az ember, a világ csupa szépség, fiatalság, szerelem, ígéret… 1956 csodálatosan szép év volt az életünkben. Talán a legszebb… Októberben az jelen-tette a szenzációt, hogy olasz filmeket hoztak be a Szovjetunióba. Pontosan emlékszem, hogy 1956. október 23-án egymás után két olasz filmet megnéztem. Rettenetesen élveztem őket. November 4-én a BBC-t hallgattuk. A hírek közben Lisztet játszottak, felváltva szovjet katonadalokkal. Hallgattam Nagy Imre szavait, és folyt a könnyem a szégyentől. Másnap az egyetemen találkoztam az egyik magyar évfo-lyamtársammal. A nevére nem emlékszem, de arra igen, hogy szőke, jóarcú fiú volt. Odamentem hozzá, és a kezemet nyújtva azt mond-tam, egész szívemmel vele érzek.

– Köszönöm, legyőzzük az ellenforradalmat! – válaszolta mere-ven, és elfordult tőlem.

– Félt?

– Ugyan kérem, nem félt ott senki. Így gondolta. Ott álltam, le-forrázva. Hiszen a kelet-európaiakhoz különleges viszony fűzte az embert. A szövetség és a szégyen érzése. Főleg a lengyelekhez, akik egytől egyig vad antikommunisták voltak. Ahogy az a magyar visel-kedett, úgy egyszerűen nem illett viselkedni abban a körben, ahol én forgolódtam. Márpedig amilyen extrovertált vagyok, ez sok száz em-bert jelentett. Nem kellett különösebb bátorság ahhoz, hogy – tegyük fel – megtagadja valaki a kijelölt vidéki állás elfogadását az egyete-men. Vagy hogy egy egészen más példát mondjak, visszautasítsa az amerikai stílusú frizura vagy más hasonló „rendbontás” miatt kapott

ledorongolásokat. Emlékszem, mekkora derültséget keltett, amikor egy Komszomol-funkcionárius lánnyal járó barátomnak azt mond-tam: „Egy ilyen elvhű nővel lefeküdni olyan, mintha varangyos bé-kával kefélnél.” Kitört a röhögés, és senkinek se jutott eszébe félni. Az más kérdés, hogy jelentették. Persze, mindenütt voltak besúgók. De ezt tudta az ember. És ők tudták, hogy mi tudjuk.

– Keményebb politikai kérdésekre is igaz volt ez a képlet?

– Azt már nem! Legalábbis a mi köreinkben. A moszkvai de-mokratikus mozgalomban azonban, amellyel röviddel ezután kap-csolatba kerültem, már igen. Emlékszem, amikor először beszéltem telefonon Pavel Litvinovval.123 Valami nagyon meredeket mondott. Válasz helyett én csak hápogni tudtam:

– Na de Pása – nyögtem –, hiszen tudod, hogy lehallgatják a te-lefonodat…

– Na és – felelte nyugodtan. – Mi már legalább a szólásszabad-ságot kivívtuk magunknak!

És ez a rendszerrel szembeni politikai küzdelmet vállaló kis csoport tagjai számára igaz is volt.

EGY SZOVJET PLAYBOY

De a hétköznapi élet szintjén sem kellett szükségszerűen rab-ként viselkedni. Ott volt például a sokunk számára emlékezetes ame- 123 Pavel Litvinov (1940-) – orosz emberjogi aktivista, sok évig a GULAG foglya. Nagyapja Maxim Litvinov, a Sztálin-korszak széles látókörű, művelt külügyi nép-biztosa volt, akit zsidó származása miatt a diktátor a Hitlerrel kötött 1939. augusz-tusi paktum előkészítése során eltávolított a szovjet diplomácia éléről. Pavel a szovjet elit féltett gyermekeként cseperedett, a rendszer feltétlen híve volt. Sztálin halála után, annak arányában, ahogyan a család barátai visszatértek a GULAG-ról, bekapcsolódott az orosz demokratikus mozgalomba. Andrej Szinyavszkij és Julij Danyiel 1966-ban lezajlott kirakatpere után radikalizálódott. 1968. augusztus 25-én néhány szovjet ellenzékivel együtt a Vörös téren tiltakozott a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai bevonulása ellen. Emiatt társaival együtt letartóztatták, majd 1968 októberében 5 év száműzetésre ítélték. Az üldöztetések nyomán meg-tört, és vállalkozott a hatóságokkal való látványos együttműködésre. Szabadulása után, feleségével az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol 1976-2006 között matematikát és fizikát tanított. 2006-ban nyugdíjba ment, hogy megírja emlékeit.

rikai kiállítás Moszkvában, 1958-ban. Minden áldott reggel 9-kor a kapunál toporogtam, már a nyitás előtt. És este 10-ig, zárásig marad-tam. Egy amerikai lánytól szereztem belépőt. Ő azután másokkal is összeismertetett. Így azután, ha hiszi, ha nem, 3 bőrönd könyvet vit-tem ki a kiállításról! Ezért persze becitáltak a KGB-be, és kihallgattak. Még később, a börtönben is fejemre olvasták, hogy „már akkor” kap-csolatban álltam a CIA-vel. De ez nem különösebben zavart. Tudtam olyanokról, akik tényleg kapcsolatban álltak a CIA-vel. De az sem zavart.

– Hogy tűrték ezt a munkahelyén?

– Nézze, én egy gyár jogásza voltam, Leningrád belvárosában. A gyárnak azonban Moszkvában is volt irodája. Elintéztem, hogy átmenetileg oda helyezzenek. Az amerikai kiállítás idején minden reggel időben megjelentem a munkahelyemen. Majd azon nyomban kámforrá váltam. Hagyták, mert ragyogó kapcsolatom volt a főnöke-immel, a párttitkártól az igazgatóig. Mindent elintéztem nekik, és össze is jártunk. Őket nem zavarta, hogy nem teszek lakatot a szám-ra. Az elithez tartoztam! Ha kocsira volt szükségem, csak egy telefo-nomba került. A valutáért árusító speciális boltokban is akadt össze-köttetésem. Playboy voltam, szovjet playboy, és jól éreztem magam ebben a szerepben. Csak később, az 1960-as évek végén merült fel bennem az igény a válásra. A hivatalos szakításra a szovjethatalom-mal. Nem tragédiára vágytam. Az öngyilkossággal végződő hősies gesztusokat nem nekem találták ki. A válást azonban belső kényszer-nek éreztem.

– Ehhez bizonyára a szamizdat terjesztését választotta…

– Hát persze. 1962-ben került hozzám az első könyv, amely nem hivatalos szovjet kiadvány volt. Borisz Paszternak Zsivago doktora. Akkoriban a nagyvárosi értelmiségi körökben a szamizdattal való kapcsolat a jólneveltség elemi feltétele volt. Kézről kézre jártak az írógépen vagy kézírással másolt művek. Sőt igazi, nyomdai előállítá-sú könyveim is lettek. Az amerikai kiállításon megismert barátaim egyike ugyanis végleg hazatért az Egyesült Államokba, és hajlandó volt nekem ajándékozni a könyveit. Ez elég veszélyes lépés volt a ré-széről. Arra azonban már nem vállalkozott, hogy eljuttassa hozzám.

Elmentem hát a lakására a pár hónapos kislányommal, akinek a pólyáját kitömtem újságpapírral, kifelé jövet pedig ezt könyvekkel cseréltem fel. Iszonyatos kövérnek látszott a gyerek, de a külföldiek lakta ház szovjet őrsége nem jött rá, mitől. Így nekem néhány látoga-tás után nagyszerű könyvtáram lett az orosz és szovjet történelemről meg Amerikáról. Ezek a könyvek körbe-körbejártak, megfordultak a barátaimnál, az ismerőseimnél. Amikor a Krím félszigeten nyaral-tunk, pompás felolvasásokat rendeztem belőlük. Esti imának nevez-tük ezeket a szeánszokat. Később, a kihallgatásokon hosszan kérdez-gettek a könyvek eredetéről. Bevallom, nem tudtam megállni, és el-árultam nekik, hogyan csempésztem ki őket. A KGB-sek elismerően csettintettek. Tetszett nekik a találékonyságom, de sűrű szemrehá-nyásokkal halmoztak el, amiért ilyesmire használtam fel a gyereke-met. Érzékeny lelkek.

– Sokak szerint a szamizdatnak volt a legnagyobb szerepe ab-ban, hogy megindult, és megállíthatatlanul folyt a rendszer eróziója. Egy dolog azonban szamizdatot olvasni, és egészen más lágerbe ke-rülni.

– A szamizdat terjesztése közben megismerkedtem a demokra-tikus mozgalom egyik tagjával. Ó bemutatott néhány barátjának. Va-lamelyik amerikai ismerősöm pedig Moszkvában elvitt egy társaság-ba, ahol éppen Viktor Kraszin vendégeskedett.124 És már meg is volt a kapcsolat.

124 Viktor Kraszin (1929-) – közgazdász. az orosz demokratikus mozgalom egyik vezéralakja. 1972-ben letartóztatták, 1973 szeptemberében elítélték. Személyes ta-lálkozójukon Jurij Andropov KGB-elnök rávette, hogy külföldi újságírók részvéte-lével rendezett sajtóértekezletén beszéljen az ellenállási mozgalom végéről, saját „megtéréséről”. Az 1980-as években emigrált, és az USA-ban Ítélet címmel megírta annak történetét, hogyan törték meg és kényszerítették együttműködésre. Emigrá-cióját követően egy ideig Jurij Handler beosztottjaként dolgozott a Szabadság Rá-dió New York-i stúdiójában. Mivel azonban nem tudott adaptálódni a nyugati vi-lágban, amint ez lehetségessé vált, visszaköltözött Moszkvába.

Rövidesen kiderült, hogy Kraszinnak csodálatos könyvei van-nak. Avtorhanov,125 Bergyajev,126 Szolzsenyicin,127 Marcsenko Tanúval-lomása.

Később a kihallgatásomon talán mindennél jobban az érdekelte őket, honnan szereztem meg Szolzsenyicin könyveit, de az ítéletben ez a név egyáltalán nem szerepelt. Tizenhat szerzőt felsoroltak benne A hatalom technológiájától Szokolovnak a cárgyilkosságról készített dokumentumgyűjteményéig.128 Szolzsenyicint azonban meg sem em-lítették.

– Végső soron csak ezekért a könyvekért került lágerbe?

– A szovjethatalomra és nem rám nézve szomorú, hogy én lá-gerbe kerültem. Én jóhiszemű, simulékony ember vagyok. Kifejezet-ten szeretek lojális lenni. Imádom az életet, és egyáltalán nem kere-sem a konfrontációt a hatalommal. Általában igyekszem távol tartani

125 Abdurahman Avtorhanov (1908-1997) – csecsen politikus, esszéíró, a második világháborút követő orosz emigráció híres képviselője. 1937-ben Moszkvában el-végezte a nómenklatúra egyetemének számító „vörös professzúrát”, majd a bolse-vik párt moszkvai központi bizottságában, később Groznij csecsen fővárosban Végzett pártmunkát. Még abban az évben letartóztatták, és 5 év börtönre ítélték. 1942-ben szabadult, majd a Kaukázusból visszavonuló németekkel 1943-ban örökre elhagyta a Szovjetuniót. Az Amerikai Egyesült Államokban, később München kö-zelében kremlinológiát tanított, s közben egymás után írta a szovjet valóság kivéte-lesen mély ismeretéről tanúskodó könyveit, köztük a demokratikus mozgalom tag-jaira nagy hatást gyakorló, A hatalom technológiája című művét. 126 Nyikolaj Bergyajev (1874-1948) – orosz filozófus, vallási író. 1922-ben kiutasítot-ták Szovjet-Oroszországból. Párizsban élt, ahol Puty (Út) címen vallásfilozófiai fo-lyóiratot szerkesztett. Művei nagy hatást gyakoroltak az orosz gondolkodásra. Pá-lyája kezdetén a legális marxizmus és a neokantianizmus közös pontjait próbálta meg kimutatni, majd a kor „istenkereső” áramlatainak hatása alá került. Végül el-jutott a filozófiailag és lelkileg mélyen megélt antikommunizmushoz. 127 Alekszandr Szolzsenyicin (1918-) – orosz író, évekig a GULAG rabja, majd vi-lághírű krónikása, e könyv egyik főszereplője. 128 Nyikolaj Szokolov nyomozó a szovjet-oroszországi polgárháborúban röviddel a vörösök elűzése után, a fehér csapatokkal érkezett a cári család meggyilkolásának színhelyére, Jekatyerinburgba. Még életben talált számos szemtanút. aki a legap-róbb részletekbe menő tanúvallomást tett előtte a történtekről. A nyomozásról ké-szült vaskos, hiteles művét, amely nem csak dokumentumokat tartalmaz, a XX. században számos nyelven, többször is kiadták. SZOKOLOV, NY. 1923.

magamat a konfliktusoktól. Több évtizede ugyanaz a baráti köröm, a munkahelyem. Viharos ifjúságom után közel 30 éve ugyanaz az asz-szony a feleségem. Még a KGB sem tudott nőügyet rám bizonyítani. Azóta is mondogatom is Allának, amikor rátör a féltékenység: mit akarsz te tőlem? Talán nem hiszel a KGB-nek? Szóval én kifejezetten szeretem tisztelni a törvényt. Ha egy ilyen kényelemszerető kispolgár a Szovjetunióban lágerbe kerül, az a rendszer katasztrófája, és nem azé, akit odaküldenek.

AZ ELLENZÉKI MOZGALOMBAN

– Most már azért mondja meg, miért tartóztatták le…

– Mert aláírtam. És elég sok tiltakozást.

– Az Andrej Szinyavszkij és Julij Danyiel írók letartóztatása után, 1966-ban elkezdődött aláírási mozgalomban még sok ezren vet-tek részt, ezzel tiltakozva az újra elkezdődött politikai leszámolás ok ellen. Amikor azonban – nem rögtön – elkezdődtek a retorziók, a leg-többen úgy döntöttek, hogy nem kockáztatják az állásukat, szabad-ságukat, és visszatérnek a „homo sovieticus” életének a hatalom által szűkre szabott keretei közé. A megmaradtak teremtették meg a rend-szerrel szembeni demokratikus ellenállás bázis át. Ekkor érezte elér-kezettnek az időt a „válásra”?

– Pontosan ekkor. Amikor letartóztatták a Szinyavszkijék peré-ről Fehér könyvet összeállító Ginzburgot és Galanszkovot.129 De nem tudtam, hogy a letartóztatás már megtörtént, amikor kezembe került Larisza Bogoraz nyílt levele.130

129 Alekszandr Ginzburgról és Jurij Galanszkovról ld. e könyv Közép-Ázsiától Mün-chenig, valamint A törékeny lázadó című fejezetét. Rövid életrajzuk az utóbbi 2., illet-ve 4. számú lábjegyzetében található. 130 Larisza Bogoraz (1929-2004), akkor Julij Danyiel, később Anatolij Marcsenko fe-lesége, már 1965 decemberében nyílt levélben tiltakozott a letartóztatások ellen a szovjet főügyészhez és nemzetközi szervezetekhez eljuttatott folyamodványában. Máig ez a legkorábbi ismert dokumentum, amelynek szerzője nem a megvédendő személynek a rendszer iránti odaadását igyekszik bizonyítani, hanem a szabad vé-leménynyilvánítás nemzetközi egyezményekben rögzített jogára hivatkozik.

– Julij Danyiel feleségének írását sokan fordulópontnak tartják az orosz demokratikus mozgalom történetében. Vajon miért? Lapoz-zuk fel: „G. P. Kantov alezredes, főnyomozó a velem folytatott be-szélgetések, illetve kihallgatások során azt állítja, hogy a férjem bű-nös, és elnyeri méltó büntetését. A nyomozati szakban tehát már elő-re tudják az ügy végkifejletét. Ez kételyeket támaszt bennem a pártat-lan igazságszolgáltatást illetően. A nyomozó ráadásul vette a bátor-ságot, hogy közvetve engem is megfenyegessen. Ha rosszul viselke-dem, mondta (»érti, mire mondom«, tette hozzá, noha halvány fo-galmam sincs, mire utalt), akkor kellemetlenségeim lehetnek a mun-kahelyemen, »mert tudomást szerezhetnek róla«.

Miről szereznek tudomást? Hogy eljárás folyik a férjem ellen? De hát még nem bizonyították be a bűnösségét! És még ha be is bizo-nyítják, milyen kellemetlenségeim lehetnek nekem emiatt, és miért? Csak nem akarnak visszatérni az elitéltek, a vád alá helyezett vagy gyanúba keveredett emberek családtagjai elleni megtorlásokhoz?131 Követelem, hogy tartsák be az emberiesség és a törvényesség normá-it!”132

– Ez 1965-ben a bátorság, a civil kurázsi netovábbja volt. Ebben az értelemben valaminek a kezdete is, mert a mintájára még 22 ha-sonló levél született Szinyavszkij és Danyiel védelmében.133 Én meg nekiláttam, hogy Leningrád-szerte újabb aláírókat szervezzek az asz-szony támogatására. Ez az ügy szippantott be a mozgalom aktív magjába. Észtországba, azután Moszkvába utaztam, hogy pénzt gyűjtsek a védelem költségeire.

Moszkvában azután személyesen is megismerkedtem a „dekab-rista feleségekkel”, Bogorazzal és Arina Ginzburggal. Maga el se tud-

131 Larisza Bogoraz a szovjet büntető törvénykönyv 1970 előtt hatályos 58. paragra-fusának arra a pontjára utal, amely lehetővé tette a politikai foglyok családtagjai-nak büntetőjogi felelősségre vonását. Az 1930-as évek végi „nagy tisztogatások” kezdetétől az elítéltek felesége általában 8 éves lágerbüntetést kapott a férje miatt. 132 GINZBURG, A. 1967, 80-82.; ALEKSZEJEVA, L. 1984, 253. Jurij Handler Larisza Bogoraznak arra a levelére céloz, amelyet az asszony 1968 januárjában már kifeje-zetten a Nyugatnak címzett, s az egyik első dokumentum lett, amely a külföldi orosz rádióadások révén visszakerült a hét lakatra zárt szovjet lakossághoz. 133 GINZBURG, A. 1967: 64-67., 95-100., 117-130., 148-166., 341-344., 385-387.

ja képzelni, hogy azok hogy káromkodtak! Nálunk, Leningrádban elképzelhetetlen volt, hogy a nők trágár kifejezéseket használjanak. Ezért amikor Moszkvában meghallottam az egetverő káromkodáso-kat, úgy éreztem, megérintett a forradalom lehelete.

– De mégiscsak Bogoraz és Ginzburg szánta rá magát először, hogy a szélesebb értelemben vett orosz kultúra addig áthághatatlan normáival szakítva „kiteregesse a szennyest” a világ előtt. A híres nyílt levél volt talán az első, amely a világ közvéleményéhez fordult. És nem is eredménytelenül, hiszen a nyugati sajtóban megjelent ez a szöveg. A Times szerkesztőségi cikkben közölte.134

– Ettől kezdve valóban komolyra fordult a dolog. Mi Lenin-grádban minden kedden megvitattuk a demokratikus mozgalom ak-tuális kérdéseit, én pedig rendszeresen Moszkvába utaztam, az ottani másként gondolkodókhoz. Államköltségen mentem. A szovjet törvé-nyek szerint ugyanis tízezer rubel feletti vitás ügyekben helyi bíróság nem ítélkezhetett. Ezért a gyár peres ügyeit mindig magasabbra sró-foltam, és így rendszeresen Moszkvába küldtek, a döntőbírósági tár-gyalásra. Más kérdés, milyen állapotban jelentem meg tanult kollégá-im előtt reggelenként, miután a demokratikus mozgalom tagjaival végigvitatkoztuk és végigittuk az éjszakát. Alig egy óra alvás után rendszerint azzal ébresztett Pavel Litvinov, hogy a fülembe üvöltötte: „Juura! A bírósááágra!”

– A levelek, amelyeket aláirt, megjelentek Nyugaton?

– Csak a Bogoraz és Litvinov támogatására írt levél. A Morning Starban, az angol kommunista párt lapjában. De amikor később beci-táltak a leningrádi KGB-be, a kihallgatótiszt előtt ott feküdt az összes nyilatkozat, amelyen szerepelt a nevem!

– Ki vezette a nyomozást az ügyében?

– Egy undorító alak. Hol ígérgetett, hol fenyegetni próbált. Elő-ször biztosított róla, hogy sok mindenben egyetért velem, és felaján-lotta, lakáshoz segít (tudták, milyen rossz körülmények között élünk). Ha pedig az állásommal vagyok elégedetlen, mondta, akkor

134 1968. január 12.

„egy ilyen tehetséges fiatalembernek” szereznek „perspektivikus he-lyet”.

Aztán behívattak a leningrádi pártbizottságra. Ezt a találkozást is KGB-sek szervezték meg. Szerettek volna megtörni. Bevallom, kis-sé zavarba jöttem. De amikor kifelé mentem a Szmolnij épületéből, az első emeleti büfében megláttam, hogy fácánt árulnak. Hallatlanul ritka csemege volt! Boldogan beálltam hát a sorba, és megvettem a legnagyobbat. Előre élveztem, hogy örül majd a családom, amikor meglátja, micsoda kincset hoztam nekik a párt (no meg a KGB) le-ningrádi fellegvárából. Beletettem a cekkerembe – minden szovjet ember cekkerrel a zsebében járkált a világban, hátha valahol kap va-lamit –, és elindultam hazafelé.

Csak 2 kilométerre laktam a Szmolnijtól. Elégedetten lépked-tem, lóbáltam a cekkert. A járókelők minden lépésnél megállítottak: „Hol kapta?l” „Hol szerezte?” Én meg barátságosan rávágtam: „A te-rületi pártbizottságon…” Sose felejtem el, ahogy egymás után sóbál-vánnyá váltak az emberek…

A fácán beköltözött a fürdőkádunkba, a kislányom pedig né-hány napig nem ment óvodába, játszott vele. Ettől a naptól a KGB megszüntette a feltűnő megfigyelésemet. Ma már persze tudom, hogy akkor kezdődött csak igazán. De azokban a napokban úgy érez-tem – ez a letartóztatást megelőző lélektani megdolgozáshoz tarto-zott –, hogy vége az akkor már 3 hónapja éjjel-nappal tartó, pimasz, idegölő utcai követéseknek, a lehallgatásoknak. Addig 2 ember feltű-nően, szorosan a nyomomban volt. Még idegenek is észrevették, hogy amikor leszálltam a villamosról, ők is leugrottak. Ha befordul-tam egy kapualjba, nyomultak utánam. A lakásomban naponta szere-lők jelentek meg, akiket senki nem hívott, és így tovább.

A „NAGY HÁZ”

– Mikor járt utoljára a demokratikus mozgalom moszkvai köz-pontjaiban?

– 1968 júliusában. Azt vitattuk meg, hogyan tiltakozzunk Cseh-szlovákia küszöbönálló lerohanása ellen.

– Önök hittek az emberarcú szocializmusban?

– Volt, aki hitt benne. De én nem tartoztam közéjük. A „prágai tavaszban” számomra a Moszkva elleni lázadás eleme volt a fontos. Mint olyasvalami, ami nyilvánvalóvá tette az életünk abszurditását. Képtelenségnek éreztem, hogy 32 éves fejjel nem olvashatom azt, amit akarok. Ha meg mégis elolvasom, nem beszélgethetek róla a ba-rátaimmal. Számomra az volt a kommunizmus elleni fellépés egyet-len értelme, hogy ennek a képtelenségnek vége szakadjon. Ezért volt fontos Csehszlovákia.

Arról nem beszélve, hogy amikor az ember elolvasta Ota Šik gazdasági írásait,135 világos volt, hogy ennek az égvilágon semmi kö-ze a szocializmushoz. Hogy ott egy alapvetően más, nem szovjet tí-pusú rendszer kialakítása folyik. Ezért akartunk tenni valamit az el-kerülhetetlen bevonulás ellen ’68 júliusában. Utcai tüntetést szervez-tünk, és levelet fogalmaztunk a cseh reformfolyamat, az emberarcú szocializmus meg a Moszkvától való elszakadás joga mellett. 29-én, egy hónappal a bevonulás előtt…

– Aznap tartóztatták le Marcsenkót a küszöbönálló invázió el-leni tiltakozásáért, amelyet a szovjet sajtóorgánumokon kívül elkül-dött a Rudé Pravo szerkesztőségébe is.

– Tényleg? Mi nem egyenként írtunk, hanem közös tiltakozó le-velet terveztünk. Ezt én augusztus 1-jén még alá akartam íratni a le-ningrádi ellenzékkel, és az volt a tervem, hogy másnap, 2-án egy hó-napos szabadságra utazom.

135 Ota Šik (1919-2004) – cseh kommunista közgazdász. az új gazdasági modellnek nevezett liberalizáció atyja, az 1968-as „prágai tavasz” kulcsfigurája. 1967 decem-berétől a nyilvánosság előtt bírálta a dogmatikus csehszlovák pártvezetést. és fel-hívta a figyelmet, hogy a gazdasági reformok nem választhatóak el a politikai vál-tozásokról. 1968 áprilisától miniszterelnök-helyettesként elkezdhette koncepciója megvalósítását, ám ennek gyorsan véget vetett a Varsói Szerződés egyesített csapa-tainak augusztusi bevonulása. Šik 1968 októberében Svájcban telepedett le. Az 1989. évi „bársonyos forradalmat” követően egy ideig Vaclav Havel elnök tanács-adója volt”,68-as” társaihoz hasonlóan azonban ő sem találta meg helyét az új Csehországban, és visszatért svájci egyetemi katedrájára.

Elsején, alighogy hazaértem, egymás után érkeztek az „alá-írók”.136 Nyitva hagytam hát a bejárati ajtót, hogy ne kelljen felugrál-nom a csengetésre. Már egyedül voltam ugyanis: a feleségem előre-ment a nyaralóba a gyerekkel. Estefelé, 8 körül lépéseket hallottam. Sok-sok dübörgő láb zaját. Átvillant az agyamon, hogy néptömegek jönnek aláírni a tiltakozást.

De nem – kivágódott az ajtó, és benyomultak. Hihetetlenül so-kan voltak, mind civilben. Később mesélték – Leningrád nem Moszkva, borzasztóan reakciós város –, hogy az egész úgy nézett ki, mint amikor a Gestapo-filmekben megérkeznek a rendőrök.

– Rendőrök?l Hogyhogy rendőrök?

– Bizony, rendőrök jöttek értem, nem pedig a KGB. Felmutatták a házkutatási parancsot. Abban az állt, hogy egy előzetes letartózta-tásban lévő fogoly vallomása szerint Handler jogász megvesztegetés fejében többeknek telefont szerzett. Egy leningrádi másként gondol-kodó, aki éppen nálam volt, ennek hallatára iszonyodva rám meredt, mert hirtelenjében elhitte a vádat. Éppen ez volt a céljuk. Köztörvé-nyesnek beállítani a politikaiakat.

Velem együtt különben még 3 embert tartóztattak le a lakáso-mon. Egyikőjüket – Fajnberget, aki ma Londonban él – szabadon en-gedték, de augusztus 27-én, a csehszlovákiai bevonulás elleni moszkvai tüntetésről újra elvitték.137

136 Ljudmila Alekszejeva szerint a 12 leningrádi által írt levél még nem volt kész, amikor Handlert letartóztatták. ALEKSZEJEVA, L. 1984, 274. 137 Viktor Fajnbergről (1931-) van szó, a csehszlovákiai bevonulás ellen (nem 1968. augusztus 27-én, hanem 25-én) a moszkvai Vörös téren tüntető 7 ellenzéki egyiké-ről. A pár perces Vörös téri tiltakozás miatt az esztergályosként dolgozó művészet-történészt társaival együtt bíróság elé állították, de előtte kiszolgáltatták „a nép ha-ragjának”. A jellegzetes zsidó vonásai miatt már korábban többször atrocitások ál-dozatává vált Fajnberget összeverték, négy fogát kiütötték, s mivel állapota miatt nem tudott megjelenni a tárgyaláson, távollétében meghatározatlan idejű pszi-chiátriai kényszergyógykezelésre ítélték. A hírhedt leningrádi elmegyógyintézet-ben többször is megkínozták. Mégis ép elmével szabadult, és 1974-ben emigrált. Franciaországban telepedett le, ahonnan a csecsenföldi háború elleni tiltakozás je-gyében többször visszatért egykori hazájába.

Nálam 2-án hajnali 4 óráig tartott a házkutatás. Akkor bevittek a „Nagy Házba”.138 Ott közölték velem, hogy a házkutatás során ta-lált tiltott irodalom mellett más törvénysértések gyanúja is felmerült, ezért letartóztatnak.

– Szóval megkapta, amire vágyott: a láger előszobájába érkezett.

– Mindenesetre ekkor pillantottam meg először belülről a KGB fogdáját. Kívülről jól ismertem az épületet, mert a letartóztatásom előtt hónapokig mindennap előtte mentem el. De nem sejtettem, hogy a homlokzat mögött börtön van.

Szóval, ahogy belül kerültem a kapun, az első érzésem a csaló-dás volt, mert nem börtönnek, hanem egy közönséges bérház koszos lépcsőházának látszott. De azután előkerült egy irdatlan nagy kulcs-csomó, és nyikorogva kinyílt a tömör, nehéz ajtó. Furcsa, természetel-lenes csendben, izzadság- és fokhagymaszagban betereltek egy cellá-ba. Egyedül voltam. Az átvirrasztott éjszaka után, mint egy zsák, le-dőltem a priccsre. Még mielőtt álomba zuhantam volna, hallatlan megkönnyebbüléssel konstatáltam, hogy hál’ Istennek vége. Vége a feszültségnek, a szüntelen megfigyelésnek, az idegeskedéseknek… Ami tőlem telt, megtettem.

Később másoktól is hallottam, hogy mindig a megnyugvás az első érzés. Azután kezd nehezebbé válni a dolog. Másnap reggel dö-römböltem, hogy mikor lesz reggeli. Jött az őr, és udvariasan meg-kért, hogy beszéljek halkabban. Olyan furcsa volt a csend, hogy tény-leg kiabáltam. Azután betettek hozzám egy valutázót, hogy kiszedje belőlem, amit lehet. Később elvitték, és más jött a helyébe. De soha nem politikai. Mindig köztörvényes. És mindig tégla. Mondtam is a nyomozómnak, Gennagyij Kiszlihnek, aki ma vezérőrnagyi rangban az orosz politikai rendőrség egyik főnöke: úgy kitanultam a szakmát, hogy a szabadulásom után valutázásból fogok megélni.

– Mennyi ideig tartották a leningrádi börtönben?

138 „A nép körében” a leningrádi KGB-központ neve.

– 10 hónapig ültem a 194-es cellában. Mellettem, a 193-asban raboskodott valamikor Vlagyimir Iljics Lenin. Ez nekem nagyon jól jött, mert arról az oldalról legalább nem tettek mellém szomszédot.

– Az múzeum volt.

– Igen. 1970-ben, Lenin születésének centenáriumi ünnepségei-re készülvén állandóan forgatócsoportok jártak a szomszédomban. Nagy sürgés-forgás közepette dolgoztak.

– Nálunk ebből az alkalomból avatták fel a metrót.

– A metrót? Ez jó… Nekem meg ebből az alkalomból megen-gedték, hogy a kémlelőnyíláson bekukucskáljak Lenin cellájába. Kü-lönben a mi börtönünk hagyományai szerint ez a szertartás minden rabnak kijárt, amikor a vizsgálat végén elvitték. Szép kis cella volt a 193-as, tele jellegzetes szovjet díszítőelemekkel. De nekem az tűnt fel benne, hogy kübli sehol. Na mindegy…

A vizsgálat megállapította, hogy sok éven át, bizonyíthatóan 1962-től szamizdatot tartottam és terjesztettem, ami a büntető tör-vénykönyv 70. törvénycikkének első szakasza szerint a szovjetellenes propaganda és szervezkedés bűntettének minősül. Én ezt bevallot-tam.

– Ma is úgy látja, hogy nem volt más lehetősége?

– Próbáljon meg valaki másképp viselkedni, miután hetekig magánzárkában tartják, majd a hozzá betelepített téglák a pszichiát-riai kényszerkezelés borzalmait ecsetelik.

– Mi volt az ítélet?

– 3 évet kaptam. Éppen amennyit akartam! Pedig az ügyész 5 évet kért, de ez volt az első komolyabb politikai per Leningrádban. A nyomozóm, a bírónő, sőt még a KGB képviselője is hallatlanul jóin-dulatú volt. Még nem ismerték az „elvárásokat”. Én meg nem véde-keztem.

– De hát miért?

– Mert annyit már tudni lehetett, hogy minél jobban bizonygatja az ember az igazát, annál jobban feldühíti őket. Szakmailag, mint jo-gásznak, ez rendkívül megalázó volt, de más lehetőséget nem láttam.

„JÓL HATOTT RÁM A LÁGER”

– A mordviniai politikai lágerekbe került? Érdekes, hogy a poli-tikaiakat az 1960-as években változatlanul köztörvényes törvénycik-kek alapján ítélték el, de ebben az időben már a valódi köztörvénye-sektől elkülönítve, kisebb koncentrációs táborokban tartották.

– Engem 1969. június 13-án a 11. számú mordviniai lágerbe vit-tek. Az volt a legnagyobb, 1.200 politikai fogollyal. De mivel éppen akkor keményített be újra a rendszer, hamarosan bővítették. A hónap végére három részre bontották. Így jött létre a 3., a 17. és a 19. számú láger. Én ebbe az utóbbiba kerültem. Végig ott tartottak.

Jól hatott rám a láger: megtörte a hiúságomat. Valamennyire az önhittségemet is. És nagyon sokat lefaragott az agresszivitásomból. Jó iskola volt…

Az első 3 hónapban még éheztem, de később megtanultam tel-jesíteni a normát – óratokokat készítettem –, és akkor nagyobb fej-adagot kaptam. Mindig a délutáni műszakba kértem magam, hogy ne kelljen részt venni az esti politikai foglalkozáson. 4-kor kezdtünk, éjjel 1-kor volt fájront. Újabb 3 hónap múlva már a munkaidő köze-pére kész voltam a normával. Akkor behúzódtunk a kazánházba, és ott megvitattuk a világ összes problémáját a Chile és Brazília közötti határvitáktól kezdve a legújabb angol regényekig.

– Tudtak valamit a külvilágról?

– A 3. lágerben lévő rabkórházon keresztül és a családtagokkal engedélyezett évenkénti találkozáson terjedtek a hírek. Némi ravasz-kodással sikerült angol nyelvű könyvekhez jutni, köztük amerikai politikusok műveihez. Ezeket a kazánházi estéken hónapokon át for-dítottam a többieknek. Némelyik könyv szerzőjével azután már itt, Amerikában személyesen is megismerkedtem. Nagyon jólesett nekik, amikor megtudták, hogy szovjet koncentrációs táborokban olvasták őket.

– Miért emigrált?

– Egyetlen okom volt rá: ha nem megyek el, újabb lágerbüntetés vár rám. 1971. augusztus 2-án szabadultam. Leningrádtól 120 km-re kaptam lakhatási engedélyt, és egy cementfeldolgozó üzemben dol-goztam. Igazi pokol volt, amelyhez képest a láger paradicsomnak tűnt.

Hétvégeken eljött a feleségem és a kislányom. Néha engem is elengedtek 1-2 napra a szülővárosomba. Óriási megdöbbenésemre azt tapasztaltam, hogy minden társaságban a kivándorlás a fő be-szédtéma. Akkor jutott eszembe, hogy ha anyám orosz is, az apám mégiscsak zsidó volt. Szöget ütött a fejembe: talán ez a szabadulás útja.

1973 telén Moszkvába rendeltek tanúskodni Jakir és Kraszin pe-rében. Akkor újra megérintett a láger szele, a korábbinál sokkal zor-dabb, andropovi szél. „Jura, olajra kell lépni…” – tolult fel bennem. Megkértem egy barátomat, aki már megkapta a kivándorlási enge-délyt, hogy szerezzen meghívót. Vagyis hamis családegyesítési ké-relmeket, amelyek birtokában beadhattuk az iratokat. Két hét múlva megkaptam a meghívót – nem postán jött, valaki hozta.

Ezt a következő moszkvai kihallgatásomon közöltem Jakir nyomozójával – ugyanaz volt, aki az én ügyemet vizsgálta, még Le-ningrádban. A szeme se rebbent. Vele különben minden kihallgatá-som alkalmával lejátszottunk egy pár parti sakkot. Mivel kicsit izga-tott voltam, az első 4 játszmát elveszítettem. Azután viszont feldü-hödtem, és kettőt megnyertem. Erre a nyomozó meghívott vacsoráz-ni. Ott fanyalogni kezdett. „Jura, gondolja meg, Izraelben nincs jó jéghoki, a horgászat meg fabatkát se ér…” – pont ő ne tudta volna, hogy ez a hobbim? De addig nem kaptam meg a kiutazási engedélyt, amíg tanúvallomást nem tettem Kraszinék perében.

AZ OROSZ ESZME

– Rögtön Amerikában telepedett le?

– Persze.

– Különösebb zökkenők nélkül beilleszkedett az itteni életbe?

– Volt zökkenő… eleinte valahogy hatalmába kerített az orosz eszme.

– Ne haragudjon, Jurij Lvovics, de ez afféle szovjet eufemizmus. Mellébeszélés, ha szabad így mondani. Itt élő emigránsoktól hallot-tam, hogy maga Amerikában évekig számos szlavofil megmozdulás-ban vett részt. Kérkedett a monarchista eszméivel. Sőt antiszemita megnyilvánulásai voltak. Gondolta, hogy ettől majd orosznak tart-ják?

– Én mindig is orosznak éreztem magam, soha nem zsidónak. De igaza van, akadtak ilyen hangulataim. Ma már szégyellem ma-gam miattuk. Nem tudok magyarázatot adni rá, csak azt, hogy min-denki elkövet hibákat. Én se vagyok kivétel.

– Hogy egyeztethető ez össze az orosz demokratikus mozga-lomban való részvételével? Az „orosz eszme” végső soron az anti-kommunizmus megnyilvánulása volt? Vagy személyes lélektani kompenzáció?

– Nem tudok mást mondani, mint hogy magával ragadott a gondolat. Még a láger előtt, Leningrádban. És meg kell mondanom magának, ebbe az irányba terelt az is, hogy annak idején akármelyik zsidó barátommal alá akartam íratni valamilyen tiltakozást, azzal utasítottak el, hogy ők emigrálni akarnak.

– De hát közismert, hogy a zsidó emigrációs mozgalom évtize-deken át éppen arra az elvre alapult, hogy „mi nem akarunk mást, mint hazatérni őseink földjére. Ezt pedig nem kockáztatjuk azzal, hogy beleártjuk magunkat ennek az idegen országnak a politikai éle-tébe”.

Amint hogy az is elég széles körben ismert, miszerint az orosz – és nem a zsidó – ellenállás soraiban rengeteg zsidó dolgozott. Hogy messzire ne menjünk, az orosz nemzet becsületét megmentő 7 ember, aki 1968 augusztusában ki mert menni a Vörös térre tüntetni a cseh-szlovák megszállás ellen, kivétel nélkül zsidó volt. Szóval változatla-nul szeretném megérteni, mi teszi az orosz demokratikus mozgalom nem egy tagját származásától függetlenül xenofób orosz nacionalis-tává Amerikában? Ugyanis ebből a körből mennek vissza talán a leg-

többen a volt Szovjetunióba. Ott egyenesen a mai orosz soviniszta mozgalmak élére kerülnek, növekvő politikai befolyással és nem ke-vés amerikai pénzzel a hátuk mögött.

– Annak idején én csak azt érzékeltem, hogy a zsidó barátaim nem írják alá a tiltakozásokat. Később tudtam csak meg azt, amit maga mond, amikor már a lágerben találkoztam velük, a repülőgép-eltérítési ügy után.

Ami engem illet, én egyszerűen alkatilag konformista vagyok, imádok odatartozni valahova. Kisgyerekkorom óta munkált bennem az öröm, hogy egy olyan nagy néphez tartozom, mint az orosz. És ebben semmi kompenzáció nem volt. Egészen fiatal koromtól mo-narchista érzelmeket melengettem. Pontosabban hallatlan rokon-szenvvel viseltettem II. Miklós cár iránt.

– A kínhalálát leszámítva mi keltett önben rokonszenvet a cár-ban?

– Éppen az, a vértanúhalála. Én megrögzött ellensége vagyok minden kivégzésnek. Itt, Amerikában egy kicsit együtt halok meg az összes végrehajtott halálos ítélet áldozatával.

Általában furcsa dolog a halál, sok mindent megváltoztat. Ami-kor olvastam, hogy Grigorij Zinovjevet, a leningrádi bolsevik vezért hogyan vonszolták a kivégzésre, minden gyűlölet megszűnt bennem iránta.139 Miklós cárról ráadásul a nagymamám csupa szépet mesélt nekem gyerekkoromban. És hozzá kell tenni, hogy én Szentpéter-várott nőttem fel, az uralkodó városában. Ha később csalódtam is a monarchista körökben, a monarchia és II. Miklós iránt valószínűleg életem végéig nosztalgiát érzek majd.

– Hogyan illeszkedett be az amerikai életbe?

– Különösebb nehézségek nélkül. Útközben, még Rómában, egy márványpadon ültünk a feleségemmel. Abban a csodálatos városban én hirtelen, minden külső ok nélkül zokogni kezdtem, és közel egy

139 A bolsevik legendárium e jellegzetes, de minden valóságalapot nélkülöző epi-zódjáról Jurij Handler az amerikaiakhoz átállt Alekszandr Orlov egykori NKVD-tábornok híres memoárjában olvashatott.

órán át megállíthatatlanul sírtam. Ezzel lezárult számomra a múlt, és elkezdődött az új élet. Amerikában mint a posztsztálini korszak egyik első külföldre jutott szovjet politikai foglyát fogadtak, tévé-, rádiófelvételek, egyetemi előadások vártak rám, 1973 decemberében, egy hónappal a megérkezésem után többek között éppen itt, a Sza-bad Európa–Szabadság Rádió New York-i stúdiójában. Itt ragadtam, és azóta itt vagyok.

– Az elmúlt években már szinte minden emigráns megfordult egykori hazájában. Ön miért nem megy?

– Szeretnék, nagyon szeretnék. De képtelen vagyok rászánni magam. Ha én elmegyek, mondjuk, Tuniszba vagy Dél-Koreába, ak-kor pontosan tudom, mennyi készpénzt, milyen hitelkártyát vigyek magammal. Viszont fogalmam sincs, hogyan működnek ma ezek a dolgok Moszkvában. Ez persze csak kifogás. Sokkal jobban félek at-tól, hogy nem tudom, miként viselkedjek. Rettegek, hogy külföldinek látszom, egy gazdag ország fölényes polgárának. És mégjobban ret-tegek, hogy előbújik belőlem az egykori szovjet ember.

UTÓIRAT

Jurij Handler, akivel New York-i beszélgetésünket követően többször találkoztam Münchenben, majd Prágában, néhány évvel be-szélgetésünk után nyugdíjba vonult az összezárt kis közösségek szo-kásos konfliktusaiban lassan felőrlődő Szabadság Rádió éléről. Az alkoholizmus annyira elhatalmasodott rajta, hogy ígéretei ellenére emlékiratait sem írta meg. Örökösen zsörtölődő, depressziós felesé-gével elköltözött New Yorkból. Hawaii szigetén vett magának egy tágas házat, hogy szenvedélyének, a tengeri halászatnak hódoljon. Ám ott sem érezte jól magát, és hamarosan visszatért a Hudson-öböl közelébe. Ott végképp nyoma veszett: minden kapcsolata megsza-kadt az orosz emigrációval. Amikor utoljára beszéltem vele telefo-non, keserűen mondta: „Baj van! A GULAG nem ereszt…”

ÁLDOZATOK ÉS HÓHÉRAIK (FOTÓK)

Barakk a lágerben. A kályhához legközelebbi helyeket a köztörvényesek foglalták el.

A szovjet koncentrációs táborok női rabjaitól néhány hónappal a szülés után elvet-ték és állami gondozásba adták csecsemőiket.

Klim Vorosilov, Vjacseszlav Molotov és Joszif Sztálin a politikai rendőrség főnöke, Nyikolaj Jezsov társaságában megtekinti a lágerbirodalom egyik legnagyobb vál-

lalkozása, a Fehér-tengeri csatorna építését.

Erről a képről gondos kezek már eltávolították a „véreskezű törpe” néven emlege-tett Jezsovot, mert időközben őt is letartóztatták és kivégezték.

„Sztálin elvtárs, köszönjük neked…

…boldog gyermekkorunkat!” (Népszerű dal a szovjet korszakból)

Grigorij Zinovjev a kivégzése előtt. A bolsevik párt egykori vezetőinek egyikét, Le-nin barátját rettenetesen megkínozták a politikai rendőrség verőlegényei.

Az 1930-as évek végének a világsajtót képviselő külföldi újságírók jelenlétében el-tervezett, nagyszabású értelmiségi perében Iszaak Babel lett volna az egyik fővád-lott. Az író azonban visszavonta a kínzások hatására tett vallomását. Halálra ítélték

és agyonlőtték.

SZEMBEN A HALÁLLAL (FOTÓK)

David King londoni fotográfus a szovjet politikai rendőrség moszkvai archívumában megtalálta több száz letartóztatott kivégzés előtt készült fényképét. Szíves engedélyével ezekből közlünk néhá-nyat a következő lapokon.

Japon Csukov, egy cserkasszki kolhoz lovásza. 30 éves volt 1940. február 9-én,

amikor letartóztatták, és a cserkeszföldi szovjethatalom megdöntésére irányuló ellenforradalmi összeesküvés vádjával halálra ítélték. 1940. november 27-én

agyonlőtték. 1960-ban bűncselekmény hiányában rehabilitálták.

Szergej Zavalgin-Avgyejev 48 éves moszkvai közgazdász, párton kívüli. 1937. júni-

us 13-án letartóztatták, szeptember 3-án terrorszervezetben való részvétel és hazaárulás vádjával halálra ítélték. Még aznap agyonlőtték.

1957-ben bűncselekmény hiányában felmentették.

Eszfir Znamenszkaja 1896-ban született. Pártonkívüli volt, háztartásbeli. 1938. május 6-án letartóztatták. Július 16-án ismeretlen vád alapján halálra ítélték.

Még aznap agyonlőtték.

Petr Dragacevacz 1886-ban született. A jugoszláv, majd a szovjet kommunista párt tagja volt, litográfus. 1938. július 19-én letartóztatták. 1939. április 19-én 10 társával

együtt kémkedés és terrorizmus vádjával halálra ítélték. Valamennyiüket kivégezték. 1958-ban rehabilitálták őket.

Telegdi Pál magyar kommunista. 1919-ben emigrált a Szovjetunióba, ahol belépett a bolsevik pártba. A moszkvai Világgazdasági Intézet kutatójaként dolgozott, amikor kémkedés vádjával letartóztatták, és 1926. május 17-én halálra ítélték.

3 nappal később kivégezték. 25 éves volt.

Vlagyimir Volkov moszkvai diák volt, a Repülőgépipari főiskola hallgatója. 1937. április 13-án letartóztatták, és egy ellenforradalmi terrorista szervezetben való

részvétel vádjával 1937. július 13-án agyonlőtték. 18 évet élt.

Lilja Jagoda művészeti titkár, párttag. 1902-ben született. Néhány nappal 10 évvel idősebb bátyja, Genrih Jagoda NKVD-főnök letartóztatása után, 1937. május 7-én

elhurcolták. Július 16-án halálra ítélték, és még aznap kivégezték. A vád ismeretlen.

A SZOVJET KONCENTRÁCIÓS TÁBOROK INTÉZMÉNYEI

Az alábbiakban – a teljesség igénye nélkül – némi segítséget szeretnék nyújtani a szovjet koncentrációs táborokról szóló visszaem-lékezések, történeti elemzések olvasásához. Egyetemi hallgatóim, is-merőseim, sőt kollégáim körében ugyanis azt tapasztaltam, hogy a GULAG számunkra ismeretlen világa ma már csaknem minden ele-mében magyarázatra szorul.

A KONCENTRÁCIÓS TÁBOROK

Ez a kifejezés 1918 augusztusában és szeptemberében majdnem egy időben bukkant fel Vlagyimir Lenin és Lev Trockij hivatalos leve-lezésében.140 A vörösterrorról címen 1918. szeptember 5-én kiadott dekrétumában pedig a Népbiztosok Tanácsa kötelezte a bolsevikok hatalomra jutása után közvetlenül létrehozott VCSK-t, hogy „a Szov-jetköztársaságot mentesítse az osztályellenségtől, annak koncentráci-ós táborokban történő izolálása útján”.141 Az első ilyen lágerek Arhangelszkben, Holmogorban és Pertominszkban létesültek.

1919. február 17-én a VCIK A VCSK-ról címen elfogadott hatá-rozatában újra leszögezte a szervezet jogát a letartóztatott személyek „koncentrációs táborba zárására”.142

140 Részletesen KUN M. 2000: 25. 141 FELSTYINSZKIJ. J. 1992. 142 SZOBRANYIJE UZAKONYENYIJ 12: 130. 8.

A koncentrációs táborokba zárt foglyokat Szovjet-Oroszor-szágban eleinte nem kényszerítették munkára. A Szolovki szigeti lá-gerekről készült szovjet propagandafilm szanatóriumi körülménye-ket idéző, már-már idilli képeiből úgy látszik, hogy a koncentrációs táborokban a raboknak jobb táplálkozási és életkörülményeket bizto-sítottak, mint az éhező-fázó, polgárháborús Szovjet-Oroszország szabad lakosságának. Ez a cinikus érv – különösen a második világ-háború alatti és utáni éhínség közepette – a lágerőrök, de a nyomo-zók szájából gyakran elhangzott. Sőt a GULAG-tagadók velejéig er-kölcstelen okoskodása nyomán „tudományos” művekben is vissza-tért. Arról azonban nem tudunk, hogy a szovjet koncentrációs tábo-rok apologétái közül bárki is a maga vagy családtagjai számára a lé-tezésnek ezt a dicsőített formáját választotta volna.

1930-tól kezdve egyébként a Szovjetunióban többnyire tartóz-kodtak a koncentrációs tábor kifejezéstől. A hivatalos iratokban a lá-gereket ekkortól javító-munkakolóniáknak hívták. A népnyelv azon-ban még az 1950-es évek elején is a „lágerek” kifejezést használta.

A KÉNYSZERMUNKATÁBOROK

A koncentrációs táborokkal szemben ennek a büntetési formá-nak történelmi hagyományai voltak Oroszországban. Elsősorban a szahalini „börtönszigeten”, de Szibéria számos helyén és a városok ún. átmeneti javító dologházaiban fogtak munkára köztörvényes (de nem politikai) foglyokat.143 1906. január 1-jén Oroszországban 5.748, egy évvel később 7.779 kényszermunkás volt. A bíróságoknak a min-dennapi életet jó néhány hónappal követő ítélkezési gyakorlatából látszik, hogy a polgári forradalom alatt és után meredeken nőtt a katorgára ítéltek száma. De a korabeli statisztikák szerint még 1908-ban is – a szovjet korszak tömeges megtorlásai közepette elképzelhe-tetlen – 12.591, egy évvel később pedig 20.936 ember végzett kény-szermunkát a cári birodalomban.144

143 CSEHOV, A. 1995: 1959; GYETKOV, M. 1990. 144 ISZAJEV, M. 1912/4: 61-62.

Az államszocializmus büntetés-végrehajtási rendjétől eltérően nekik többnyire zárt helyiségben, műhelyben kellett dolgozniuk. Azoknak, akik szabad ég alatt kaptak munkát – mint például az amuri vasútvonalnál, amelynek építésében 1910-1916 között 2.500-3.000 kényszermunkás vett részt –, harmadolták a büntetését; a jó tel-jesítményt magasabb élelmiszernormával és pénzbeli juttatással ho-norálták.145

1917 elején, a világháború 3. évében a cári birodalomban fogva tartott 87.492 elítélt közül 36.337 volt katorgán.146

Az 1917. februári polgári forradalom számos liberális intézke-dése között a március 17-én meghirdetett amnesztia alapján 67.824 köztörvényes bűnöző mellett az 5.737 politikai fogoly is visszanyerte szabadságát.147

A szovjet korszak első kényszermunkalágereit a VCIK (Össz-Oroszországi Végrehajtó Bizottság) 1919. április 15-i dekrétuma alap-ján hozták létre, az Izvesztyija aznapi számában közzétett szöveg ér-telmében a kormányzósági Cseka-szervezetek felügyelete alatt.148 A kényszermunka mint büntetési forma azonban már a Népbiztosok Tanácsának A spekulációról címmel 1918. július 2-én elfogadott dekré-tumában szerepelt. 1919. május 17-én az ugyancsak kormányzati funkciókat ellátó Központi Végrehajtó Bizottság meghatározta, hogy a társadalom mely rétegeit kell kényszermunkalágerekbe zárni. Első-sorban az úgynevezett „nem dolgozó rétegeket” és az előző rendszer haszonélvezőinek minősített gazdagokat, illetve politikusokat sújtot-ták ilyen retorzióval. Ez a dokumentum a legkisebb részletekig sza-bályozta a létrehozandó kényszermunkatáborok működését. A szö-kést például szigorúan büntették: az első kísérlet után a büntetési té-tel tízszeresére nőtt, a második pedig már halálos ítélettel járhatott.149

A Belügyi Népbiztosság kényszermunkaosztálya alá rendelt, legalább 300 fő rabállománnyal induló lágereknek az utasítás értel-

145 GYETKOV. M. 1990: 57. 146 GYETKOV, M. 1992: 5. 147 GYETKOV, M. 1992: 8. 148 GILJAROV, J. – MIHAJLICSENKO. A. 1990: 54. 149 SZOBRANYIJE UZAKONYENYIJ 1919/20: 235.

mében önellátóknak kellett lenniük. A fizikai munkára alkalmas személyekből válogatott foglyok munkájának értékéből akarták fe-dezni az ellátást és az őrség fizetését – ám a szovjet korszak számos más életidegen elképzeléséhez hasonlóan ez a követelmény sem vált valóra.

KÜLÖNLEGES RENDELTETÉSŰ LÁGEREK

Az 1920. évi törvénygyűjtemény szerint „a VCSK határozata ér-telmében a polgárháború teljes időtartama alatt elzárásra ítélt szemé-lyek”, vagyis elsősorban a politikai foglyok számára létesített kény-szermunkatáborok. A politikai rendőrség ellenőrzése alatt azonban ezek a polgárháború befejezése után tovább működtek, egészen 1934-ig, amikor valamennyi lágert egységes irányítás alá vonták. 1930-tól javító-munkatábor volt a nevük.

A SARASKA

A szovjet hadiipari kutatások számottevő részét „saraská”-nak nevezett zárt kutató- vagy tervezőintézetekben végezték az állambiz-tonsági szervek szoros felügyelete alatt dolgozó tudósok. Többnyire szabotázs vádjával vagy korábbi perekben a szovjet védelmi potenci-ál aláásásával ítélték el őket.150 A „saraska” elnevezés az 1930-as években jelent meg. Ilyen telepek elsősorban a háború után jöttek lét-re. Foglyaik, többnyire neves tudósok, akadémikus ok a modern szovjet tudomány és technika megteremtői a kényszermunkalágerek rabjaihoz képest számos kiváltságot élveztek. Sokkal nagyobb volt az élelmiszer-fejadagjuk, mint a többi fogolynak, és esetenként többek között néhány dkg vajat is kaptak. A Szovjetunió hadiiparát irányító Állami Védelmi Bizottság 1945. augusztus 20-án kelt rendeletétől da-tálódik a „saraská”-k szerepe a szovjet rakétatechnika, valamint az atom-, majd a hidrogénbomba kifejlesztésében.151

150 SARAGIN, A. 1971. 151 MIHAJLOV, V. 1995: 52-54.

GYERMEKKOLÓNIÁK

A szovjet lágervilág e különleges táborairól évtizedekig nem tudott a világ. Magyarországon komoly szakmai és erkölcsi tekin-téllyel rendelkező értelmiségiek még 2001-ben is leírhattak ilyen so-rokat: „A GULAG-ra nem kerültek gyermekek, kismamák és aggas-tyánok, csak a bolsevik elit belharcaiban részt vevő férfiak és bátor nők kerültek.”152

A Szovjetunióban a Népbiztosok Tanácsa valójában már 1918, január 14-ei és 1920. március 6-i dekrétuma létrehozta a fiatalkorúak bíróságait és börtöneit. Az 1922. évi büntető törvénykönyv velük szemben is a negatív diszkrimináció, illetve a kollektív felelősségre vonás elvét alkalmazta, amikor megkülönböztette az „osztályide-gen”, illetve a „munkás-paraszt” származású fiatalkorúakat. Az előbbi esetben 14-16, az utóbbiban 16-20 éves korban váltak büntet-hetővé a lányok és fiúk. Az 1926. évi büntető törvénykönyv nem tett ilyen különbséget. Az 1960. évi pedig 10 éves börtönbüntetésben ma-ximálta a kiskorúakra kiszabható ítéletet.

A Szovjetunióban már az 1920-as években léteztek kolóniák a fiatalkorú közbűntényesek számára. 1921-től 1930-ig a Népművelési Népbiztosság fennhatósága alatt a hatóságok dologházakat tartottak fenn. 1930-ban iparitanuló-iskolákat rendeztek be számukra. Emellett azonban az OGPU 1924-től munkakolóniába zárta a polgárháború, az éhínség, a háborús veszteségek miatt árván maradt kiskorúakat és a bolsevik vezetés által kivégeztetett szülők otthontalanná vált gyer-mekeit. Az 1926. évi büntető törvénykönyv – egyebek között a politi-kaiakat sújtó 58. paragrafus alapján – már 12 éves kortól büntethető-nek nyilvánította a kiskorúakat. Korabeli statisztikák szerint 1927-ben a lágerek foglyai között már döbbenetesen nagy számban voltak kiskorúak. A „forradalom gyermekei”, a rendszer spontán és tudatos lumpenizálásának áldozatai pedig visszaesőként többnyire elkerül-hetetlenül növelték a GULAG későbbi évtizedeinek rabállományát.

1935. április 7-én a VCIK, a Központi Végrehajtó Bizottság és a Népbiztosok Tanácsa közös rendeletben írta elő, hogy „a fiatalkorú

152 KERTÉSZ Á. 2001. 7.

bűnözés mielőbbi felszámolására” 12 éves kortól „valamennyi bünte-tő rendszabály alkalmazásával” felelősségre kell vonni a kiskorúakat, a halálos ítéletet is beleértve.153 Egy 1940. december 10-én született rendelet pedig 12 éves kortól büntethetővé tette azokat is, akik a vas-úti sínekre valamilyen tárgyat tettek, s ezzel „diverzáns tevékenysé-get” valósítottak meg. A dokumentum kimondta, hogy a kiskorúak-nak „gyermekek számára létesített javító-munkakolóniákon kell le-tölteniük büntetésüket”.

1940. december 8-án megszületett az a rendelet, amely az ipari-tanuló iskolákból önkényesen távozó, 14-16 éves tanulókat 3-tól 7 évig terjedő lágerbüntetéssel sújtotta. Az utasítást számos tanintéz-ményben 12 éves kortól alkalmazták. Mivel ezekbe az iskolákba főleg parasztgyerekeket verbuváltak kötelező jelleggel – a militarizált szovjet társadalom szóhasználata szerint „mobilizálták őket” –, a há-ború éveiben a falvakból több százezer kiskorú került a GULAG kü-lönböző lágereibe. Számos visszaemlékezés szerint a gyerekek az őr-személyzetet, sőt a felnőtt rabokat is megdöbbentő gyorsasággal al-kalmazkodtak a köztörvényesek, közülük is főleg a visszaeső bűnö-sök világához.

Alekszandr Szolzsenyicin magyarázata szerint „a gyermekek a gyermekkor isteni érzékenységével érzékelik a Szigetek világát (…) Néhány nap alatt vadállatokká válnak. A legrosszabb vadállatokká, akiknek nincsenek erkölcsi fogalmaik. (…) Itt van például Jura Jermolov. Elmondja, hogy már 12 éves korában (1942-ben) rengeteg csalót, tolvajt, spekulánst látott maga körül, és ebből azt a következ-tetést vonta le, hogy csak az nem lop, és az nem csal, aki fél. Márpe-dig én, mondta magának, nem akarok félni semmitől!”154

A köztörvényesek igen gyakran ezekre a gyerekekre bízták a lá-gerbeli gyilkosságok végrehajtását, mivel a koncentrációs táborokban egy időben nem végeztek ki fiatalkorúakat.155 Szabadulásuk után ezek a kisfiúk és kislányok többnyire az alvilág tagjai lettek, tolvajok, prostituáltak, felhajtók.

153 ROSSI, J. 1987: 100.; SZOLZSENYICIN, A. 1993. 2: 474. 154 SZOLZSENYICIN. A. 1993. 2: 478-479. 155 Erről Keményfi Béla is szólt a könyvben olvasható beszélgetésünkben.

Röviddel a Szovjetunió elleni német támadás előtt, 1941. május 31-én a nagykorúakkal azonos büntethetőség korhatárát 14 éves kor-ra szállították le.156 1941. július 7-én egy újabb dokumentum szigorú hangon kötelezte az igazságügyi szerveket és a politikai rendőrség intézményeit, hogy a fiatalkorúakat nemcsak az előre megfontolt szándékkal, hanem a gondatlanságból elkövetett bűntettekért is állít-sák bíróság elé.

De ez már a rendelet előtt is általános szokás volt. A GULAG túlélői közül sokan idéznek fel olyan megtörtént eseteket, mint ami-lyen a közel 100 „GULAG-gyermeknek” emléket állító Alekszandr Szolzsenyicin könyvében olvasható egy Lida nevű 14 éves kislányról. Ő valamelyik kazahsztáni országúton a teherautóról lehullott búza-szemek összeszedéséért kapott három év lágert. Azért „csak” annyit, mert nem a mezőről vagy a magtárból szerezte a kenyérnekvalót.

A kiskorú foglyok egy részét a GULAG bizonyos pontjain külön lágerben tartották, amelyben a felnőtt táborokban előírt tízórás mun-kaidővel szemben napi 4 órát kellett dolgozniuk. Jacques Rossi fel-idézte, hogy fogolytársai között 7-9 év körüli gyermekekkel is talál-kozott. „Gyakran előfordult, hogy amikor elfogtak egy 8-10 éves kis tolvajt, a gyerek nem volt hajlandó megmondani a szülei nevét és címét. A rendőrség nem is erőltette, a jegyzőkönyvbe egyszerűen be-írták, hogy »12 év körülinek látszik«. Ez lehetővé tette, hogy a bíró-ság »törvényesen« elítélje, és lágerbe küldje a gyermeket. A helyi ha-tóságok csak örültek, hogy egy potenciális bűnözővel kevesebb lesz a körzetükben.157

A GULAG kiskorú rabjai közül az 1930-as évek elejétől sokan a politikai elitben folyó leszámolások áldozatai voltak. A költő Oszip Mandelstam felesége felidézte, hogy a moszkvai Lubjanka tudakozó-jánál álló sorban, az elhurcoltak után érdeklődő asszonyok között „egyszer megjelent két keményített ruhácskás kislány, akiknek az éj-szaka vitték el az anyjukat. Soron kívül odaengedték őket, nem kér-dezték, milyen betűvel kezdődik a nevük. A nőknek bizonyára össze-szorult a szívük, arra gondoltak, hogy hamarosan éppígy jönnek az ő 156 UKAZ 1941: 25. 157 ROSSI, J. 1987: 199-200.

gyerekeik is a kisablakhoz. Valaki felemelte a nagyobbik kislányt, mert nem érte fel az ablakot, és a gyerek kiabálni kezdett:

– Hol a mama? Nem akarunk gyerekotthonba menni… Nem megyünk haza többet… – A kisablak becsapódott…”158

A „likvidált” elithez tartozott Pjotr Jakir is, a Sztálin által kivé-geztetett legendás vörös parancsnoknak a GULAG-on felcseperedett fia.159 Szabadulása után, már felnőttként az orosz demokratikus moz-galom egyik élharcosa, híres ellenzéki másként gondolkodó lett. De képtelen volt beilleszkedni a civil társadalomba. Az evőeszköz hasz-nálata éppoly megtanulhatatlannak bizonyult számára, mint az em-beri együttélés egyezményes erkölcsi alapelveinek elsajátítása. Hosz-szú küzdelem után a politikai rendőrségnek sikerült őt megtörni és együttműködésre kényszeríteni. A szovjet televízió által közvetített bírósági tárgyaláson vallomásával számos társát koncentrációs tá-borba juttatta.

A megtorló rendszer részeként létrehozott gyermekotthonok kiskorú, illetve gyermekkorú foglyai közül sokan nyomtalanul eltűn-tek. A Philadelphiában született magyar Kovács Róza, egy kommu-nista család kislánya szülei letartóztatása után az NKVD gyermek-otthonába került, ahol a nevelők „a nép ellenségeinek gyermekei-ként” szidalmazták a kicsiket. A háború alatt az egyik megszállt szovjet városból Németországba vitték; az amerikai zónában érte a felszabadulás. Onnan a szövetséges hatalmak vezetői és Sztálin kö-zött született megegyezés értelmében százezrekkel együtt vissza-zsuppolták a Szovjetunióba. Ott a kiskorú lányt hazaárulás vádjával rögtön 5 év lágerben letöltendő kényszermunkára ítélték.

A magyar emigráció egy másik, Moszkvában élő tagja – Feren-czy Béni későbbi felesége –, évtizedekkel lágerben elpusztult férje ha-lála és a saját hazatérése után véletlenül megtalálta a fiát, aki egy ha-sonló gyermekotthonban cseperedett fel. Anya és fia egyetlen szót sem tudtak beszélni egymással, mert a már felnőtt férfi semmit nem értett magyarul.

158 MANDELSTAM, N. 1990: 406. 159 JAKIR, P. 1972.

ZÁRT LÁGER

Ez az elnevezés az 1930-as évek közepén jelent meg a Különle-ges Tanácskozás ítéleteiben, az elítélt „távoli helyeken, levelezés nél-küli szabadságvesztése” kifejezésben. Azokat a kényszermunkatábo-rokat nevezték így, amelyek rabjai számára tilos volt a külvilággal va-ló kapcsolattartás valamennyi máshol engedélyezett formája. (Az elő-írások szerint a foglyok általában csak legközelebbi hozzátartozóik-nak, házastársuknak, szüleiknek, illetve gyermekeiknek küldhettek évente egy cenzúrázott levelet, és havonta kaphattak tőlük egyet.)

Az 1937/1939. évi „nagy tisztogatások” alkalmával számos, a Különleges Tanácskozás által elítélt és kivégeztetett fogoly családja olyan értesítést kapott, hogy hozzátartozóját „25 évre távoli helyeken letöltendő lágerbüntetésre” ítélték, „levelezési jog nélkül”. A szovjet politikai rendőrség ezzel azt akarta megakadályozni, hogy a meg-gyilkolt fogoly esetleg szintén elhurcolt ismerősei kihallgatásukon a „ki szervezett be téged” típusú kérdésekre válaszul a halottat nevez-zék meg, az élők védelmében. A Szovjetunióban csak évekkel a „nagy tisztogatások” után, a Hruscsov-korszakban elkezdődött re-habilitáció alatt jöttek rá az emberek, hogy a „levelezési jog nélkül” minősítés gyakran agyonlövést jelent.160 Később azonban ez a formu-la már nem feltétlenül a kivégzés kódolt terminusa volt. „Levelezési jog nélküli” lágerek még az 1960-as években is működtek,

FELESÉGLÁGEREK

Oroszul OLZSIR-nak (Oszobij lager dlja zson izmennyikov ro-gyini, vagyis a hazaárulók felesége számára létesített különleges tá-bornak), más néven feleséglágereknek hívták azokat a büntetés-végrehajtási helyeket, amelyekben a „nagy tisztogatások” során el-ítélt és kivégzett foglyok, többnyire politikusok, pártfunkcionáriusok feleségét tartották fogva. Az asszonyokat esetenként más családtag-okkal együtt, a „nyedonoszityelsztvo”, vagyis „a feljelentés elmulasz-tása” vádjával ítélte el a Különleges Tanácskozás.161 A világ jogtörté-netében egyedülálló módon a szovjet büntető törvénykönyvnek a po-

160 MARKIS, E. 1989. 161 O VNYESZUGYEBNIH ORGANAH 1989/10.

litikai foglyokkal szemben alkalmazott 58. paragrafusában a „h” pont – „a nép ellenségének családtagja” – minősítés jogalapot teremtett ehhez. A kényszermunkatáborban letöltendő büntetés az esetek többségében 5-8 évre szólt.162

Az első ilyen koncentrációs táborok 1937/1938-ban jelentek meg, és 1940 nyarára mindenütt elterjedtek. Az egyik legnagyobb „feleségláger” az 1939-ben létrehozott Hazaáruló feleségek aktjubin-szki lágere (ALZSIR) volt, Északnyugat-Kazahsztán sztyeppéin.

ÁTVILÁGÍTÓ LÁGEREK

A második világháború után hazájába kényszerűségből vagy önként visszatért mintegy 6 millió szovjet katonának át kellett men-nie ezen a szűrőn. Az 1947-ig fenntartott lágerekben azt vizsgálták, vajon a Vörös (1946-tól Szovjet) Hadsereg tisztje vagy katonája kül-földön nem követett-e el bűncselekményt, illetőleg nem szervezték-e be kémtevékenységre.163 Akiket nem igazoltak, azok egy része fegy-veres, illetve fegyvertelen őrként a GULAG valamelyik lágerébe ke-rült.

A volt szovjet belügyminisztériumban fennmaradt iratok között megtalálható a köztük igen gyakori öngyilkossági kísérletekről készí-tett összefoglaló. Egy Podoprigora nevű ember 1950-ben például az-zal magyarázza tettét, hogy „dekadens hangulat lett úrrá” rajta. Mint leírta, 1942-től 7 évet szolgált a Vörös Hadsereg németországi alaku-latainál. Hazatérése után igazolták ugyan, de nem kapta meg az ira-tait. Ott helyben, hozzájárulása nélkül besorolták a belügy GULAG-alakulataiba, és fegyveres őrnek küldték az egyik kényszermunkatá-borba. Személyi igazolvány, katonakönyv nélkül azonban a rabok fe-letti teljhatalom birtokában is csak pária maradt. „…már régóta szol-gálok, de mindmáig nem kaptam állandó bejelentést, majdnem min-dennap jön a rendőr, figyelmeztet, hogy kilakoltatnak, emiatt azután minden áldott nap botrány van a családban…”164

162 GINZBURG, J. 1979. I-II.; OLICKAJA, J. 1971/I-II. 163 POLJAN, P. 1996. 164 IVANOVA, G. 1997. 2: 210.

Közvetlenül a háború után a lágerőrség közel 20, egyes tábo-rokban 80 százaléka ebből a társadalmi rétegből került ki. A koncent-rációs táborok személyzetéből ugyanis a háború alatt 117.000 embert mozgósítottak a Vörös Hadseregbe, s így 1944 augusztusára a GULAG alakulataiban – a fegyveres őrséget leszámítva – csak 85.000 fő teljesített szolgálatot. A már belügyminisztériumnak nevezett volt NKVD e kényszersorozottai közül sokan tiltakoztak életük váratlan fordulata ellen. A levéltárakban rengeteg panaszos beadványuk, le-szerelés iránti folyamodványuk, valamint főnökeiktől, kollégáiktól származó feljelentés maradt fenn. A minisztériumnak készített össze-foglalókból kitűnően évente 3-400 lágerőr végzett is magával.165

KÉNYSZERMUNKALÁGEREK

A „katorga” hagyományai Oroszországban még a cári biroda-lom törvénykezésére nyúlnak vissza. Az 1825. decemberi dekabrista felkeléstől kezdve Fjodor Dosztojevszkij fogságán át Lev Tolsztoj re-gényeinek világáig ez a büntetésforma félelmet és kimondhatatlan együttérzést váltott ki az oroszokból. A városokban, falvakban, ahol a távoli Szibéria felé tartó fogolymenet – előbb gyalog, majd a rabok számára átalakított „Sztolipin-vagonban” és hajón – áthaladt, az em-berek kötelességüknek érezték, hogy élelmet, vizet adjanak a szeren-csétleneknek.166

A katorgát az 1917. februári forradalmat követően az Ideiglenes Kormány 1917 márciusában eltörölte. 1943. április 19-én azonban szovjethatalom visszaállította azon hazaárulás vádjával elítéltek számára, akik az enyhítő körülmények figyelembevételével elkerül-ték a kivégzést. Az általában 15-20 éves büntetést részben a náci megszállókkal valóban együttműködő szovjet állampolgárok kapták. Részben azok, akik a német megszállás alatt egyszerűen a munka-helyükön maradtak a gyárakban, hivatalokban, iskolákban, óvodák-ban.

A katorga-lágereket a GULAG távoli javító-munkakolóniákon belül hozták létre, többek között Kolimán, Vorkutában, Kazahsztán-

165 ARTYEMJEV, V. 1956. 166 A „homo sovieticus”-ból később ez az együttérzés teljesen kilúgozódott.

ban, Norilszkban, Tajsetben.167 Az ilyen büntetésre ítélt rabokat az orosz szó rövidítése alapján KTR-eseknek hívták. Számot viseltek a hátukon, az éjszakát bezárt barakkokban töltötték, és reggelente fo-kozott őrizet mellett, ötfős alakzatban vonultak munkára. A legnehe-zebb munkát bízták rájuk. Orvosi ellátásban csak a legvégső esetben részesültek; az e kategóriába tartozó terhes asszonyokat abortuszra kényszerítették.

A katorga megszüntetéséről nem maradt fenn hiteles dokumen-tum, de a foglyok visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy 1948 tavaszán a még életben lévő „KTR-eseket” ún. különleges lágerekbe vezényel-ték.

A KÜLÖNLEGES LÁGEREK

Ezeket a kifejezetten politikai foglyok számára létesített, szigo-rított táborokat 1948 tavaszától hozták létre, a szovjet belügyminisz-térium titkos utasítására, annak fennhatósága alatt. A javító-munkatáborok területén belül működtek, de azoktól elkülönítve, csak a moszkvai lágerfőhatóságnak alárendelt parancsnoksággal, az állambiztonsági minisztériumhoz tartozó reguláris alakulatok őrizete alatt. Az NKVD, majd a belügy- és az állambiztonsági minisztérium illetékesei szerint erre azért volt szükség, mert a lágerekben nem kü-lönböztették meg eléggé a politikaiakat a velük együtt tartott köz-bűntényesektől. Így előfordult, hogy a termelési feladat végrehajtá-sáért az előbbiek is pénzjutalmat, sőt kitüntetést kaptak. Sőt, az eredményes munkára törekvő lágerparancsnokság egyes helyeken kifejezetten felhasználta az adott munkához értő szakképzett diplo-más politikai foglyok ismereteit. Ám ezt a felettes hatóság a lehetsé-ges szabotázs és „károkozás” miatt kockázatosnak tartotta,

Ezekben a lágerekben – a Berlag, a Gorlag, a Kamislag, az Ozerlag, a Pecslag, a Peszancslag, a Sztyeplag volt a leghíresebb kö-zülük – a rabok külön az ő számukra kijelölt, nehéz munkát végez-tek, a javító-munkatáborban fogva tartott köztörvényes brigádvezető irányításával. Mivel az utóbbi élelmiszer-fejadagja a beosztottak telje-

167 SALAMOV, V 1989., SZOLZSENYICIN 1993. 3: 9., 43.; SCHOLMER, 1954; BARTON, P. 1959; NYEGRETOV, P. 1994.

sítményétől függött, rendkívüli kegyetlenséggel hajtotta, és ha úgy látta jónak, büntette a brigádtagokat. Az 1953/1954 folyamán ország-szerte kirobbant lágerfelkelések nyomán a hatóságok enyhítettek a különleges lágerek szabályzatán, majd fokozatosan felszámolták őket.

ROKKANTLÁGEREK

A nyomorékok számára létesített koncentrációs táborok a GULAG történetének legszomorúbb fejezeteihez tartoznak. A fog-lyokat ezekben külön bizottságok osztották be munkára aszerint, hogy kinek melyik végtagja hiányzott. A többiekkel együtt dolgoz-tak, de alacsonyabb normát kellett teljesíteniük.

A rokkantlágerekben gyakori volt az öncsonkítás, amellyel a foglyok könnyítéseket akartak elérni a maguk számára. Többnyire egyik kezük két ujját vágták le. Ha a lágerparancsnokság bizonyítani tudta az öncsonkítás tényét, a fogoly ismét bíróság elé került, és új ítéletet szabtak ki rá.168

TITKOS LÁGEREK

Ezeket a „különleges objektumoknak” is nevezett táborokat a GULAG történetének utolsó harmadában, az 1950/1970-es években létesítették, többek között Novaja Zemlján, a Dickson-szigeten, a Je-nyiszej torkolatánál, valamint Kolimán. Kifejezetten külföldi foglyok, többek között az 1920-as években emigrált, majd hazatért oroszok és külföldön született gyermekeik számára tartották fenn őket.

A LEGISMERTEBB LÁGEREK

A hatalmas Szovjetunió teljes területén, álcázva a nagyvárosok-ban is, de eltérő sűrűségben és más-más létszámmal működtek a lá-gerigazgatóságok. Az ország egyes régióiban a rabok és az őrsze-mélyzet népesebb volt, mint a helyi lakosság. A memoárirodalom-ban, az 1990-es évekről egyre alaposabb történettudományos feldol-gozásokban a leggyakrabban a következő lágerek szerepelnek.

168 KOVÁCS Á.–SZTRÉS E. 1989.

∙

Abez-Inta-lágercsoport a Komi Autonóm Köztársaságban. 1948-ban 7 koncentrációs táborában mintegy 14.000 fogoly végzett kény-szermunkát, felerészben politikaiak.169

∙

ALZSIR (Aktyjubinszkij lager zson izmennyikov rogyini, vagyis Hazaárulók feleségének aktyjubinszki lágere) – a fentebb említett egyik legnagyobb női koncentrációs tábor. 1939-ben nyitották meg Északnyugat-Kazahsztán sztyeppéin az 1937/1939-es „nagy tisztoga-tások” idején, a „nép ellenségének családtagja” váddal letartóztatott foglyok számára.

∙

BAMLag – az NKVD-nek a bajkál-amuri útvonalon épült kény-szermunkatábora. Az itt büntetésüket töltő rabok a Bajkál-tó északi részén, a transzszibériai úton Tajsetet az Amur menti Komszo-molszkkal összekötő, 1933-ban megkezdett vasútépítésen dolgoztak. 1934-ben, a Fehértengeri-csatorna befejezése után az ott életben ma-radt foglyokat is ide szállították. A GULAG folklórjában számos dal, még az 1960/1970-es években is gyakran előadott csasztuska maradt fenn a BAMLag táboraiban uralkodó viszonyokról. Az 1950-es évek végéig mintegy 300-400.000 fogoly raboskodott itt. 1984 végén a szovjet propaganda nagy sajtókampányban jelentette be, hogy a Ma-gyarországon is gyakran népszerűsített BAM „határidő előtt” fel-épült.

∙

Fehér-tengeri–Balti-tengeri csatorna (ld. még Belomorkanal, BBK) – Az 1931-től 1933-ig tartó csatornaépítés Sztálin személyes öt-lete volt. A hatalmas területen található körülbelül 30 lágerben mint-egy 280.000 (más adatok szerint 350-500.000) fogoly férfi és nő vett részt az ugyancsak rab mérnökök, tudósok segítségével kidolgozott terv megvalósításában.170

169 GELLER. M.–NYEKRICS, A. 1986, 546. 170 GELLER, M.–NYEKRICS, A. 1986, 547.

Egy részüket Szolovki börtön szigetéről szállították a helyszín-re. Az építkezés központja az Onyega-tó fölötti Medvezsegorszkban volt. A 230 km hosszú csatornát a Sztálin által kitűzött határidőre, 20 hónappal a mintegy százezer emberéletet követelő építkezés után ad-ták át rendeltetésének.171 A korabeli híradók megörökítették Sztálin rendkívüli eseménynek számító látogatását, élete egyetlen „GULAG-programját”. Ezt a képsort a fehér-tengeri csatornáról készült film is átvette.

A GULAG legnagyobb titoktartás közepette működő lágereivel szemben a Belomorkanal építkezés ét óriási propagandakampány kí-sérte, mint „a világ első olyan kísérletet, amelyben »újjákovácsolták« a legmegátalkodottabb visszaeső bűnözőket és politikai ellensége-ket”. A kiemelkedő munkát végző rabokat „BBK-érdeméremmel” tüntették ki.

A közel 10 éves emigráció után 1931-ben hazájába visszatele-pült, s 1936-ban bekövetkezett haláláig a politikai rendőrség láthatat-lan hálójában vergődő Makszim Gorkij, kora egyik legtekintélyesebb írója vezetésével 130 szovjet író, köztük Alekszej Tolsztoj, Vszevolod Ivanov, Mihail Zoscsenko, Lev Nyikulin, Viktor Sklovszkij megláto-gatta a lágert. Az íróbrigád számos tagja A Sztálinról elnevezett Balti–Fehér-tengeri csatorna. Az építkezés története címmel lelkesült kötetben dicsőítette az emberek „átalakítását”, a humánus politikai rendőrsé-get és a rabszolgamunkát.172

A sors iróniája, hogy a kötet sikere nem bizonyult hosszú életű-nek. 1937-ben az ellenséges irodalom részének nyilvánították, mivel hősét, Genrih Jagoda NKVD-főnököt letartóztatták és kivégezték. Így a koncentrációs táborok kollektív dicsérete paradox módon a tiltott könyvek listájára került, és 1998-ban történt újrakiadásáig könyvé-szeti ritkaságnak számított. A Belomorkanalról mindazonáltal szá-mos prózai és költői alkotás született. Köztük Nyikolaj Pogogyin a fehér-tengeri csatorna építkezésén játszódó, Arisztokraták című szín-

171 SZOLZSENYICIN. A. 1993. 2: 96-99. 172 BELOMORSZKO-BALTYIJSZKIJ KANAL 1934: GELLER, M. 1974: 134-151. A szégyenletes könyvről, „az írástudók árulásáról” ld. SZOLZSENYICIN, A. 1993. 2: 96-99.

műve (1934), amelyet 1945 után Magyarországon is évekig műsoron tartottak a színházak.

∙

Holmogori – az egyik legelső ismert szovjet koncentrációs tábor Arhangelszktől 75 km-re délkeletre, az Északi-Dvinán. 1919-ben már működött. A lágeradminisztráció hírhedt volt kegyetlenkedéseiről. Főleg egy Kvicinszkij nevű volt „csekistából” (a politikai rendőrség alkalmazottjából) lett fogoly, majd parancsnokhelyettes viselkedett szadista módon. Ebben a lágerben több ízben hajtottak végre töme-ges kivégzéseket. 1922. november 22-én például a bolsevik hatalom-átvétel egykori lelkes támogatói, ám 1921-ben Lenin pártjának politi-kai gyakorlata ellen már fegyveres lázadással tiltakozó, ide szám-űzött kronstadti matrózokkal végeztek a láger vezetői. 1922 végén a holmogori lágert bezárták, és az életben maradt foglyokat az akkor létesített Szolovki börtönszigetére küldték.

∙

Karlag – a kazahsztáni Karaganda körzetében található hatal-mas koncentrációs táborcsoport. 1932/1933-ban hozták létre. 1,5 mil-lió hektáros területen, amelynek egyharmadát mezőgazdasági terüle-tek alkották, nyáron 350, télen 180 láger volt. Egy időben 100.000 fo-goly dolgozott itt. A szén- és színesfém-kitermelés mellett a 250.000 állat gondozása volt a feladatuk.173 A láger egyik központjában, Szpaszkban a köztörvényesek által cinikusan „üdülőnek” nevezett rokkantláger működött. 1954-ben ide szállították a Karagandától 260 km-re északkeletre fekvő Ekibasztuzban, Dzsezkazganban és Vorku-tán kirobbant sztrájkok után a fellázadt foglyokat.

∙

Kolima – „Kolima volt a legnagyobb és leghírhedtebb szigete, könyörtelenségi pólusa annak a csodálatos GULAG-országnak, ame-lyet a földrajzi távolságok Szigetvilággá szabdaltak, de kontinenssé forrasztott össze a lelki közösség” –, írta Alekszandr Szolzsenyicin A GULAG szigetvilág 1918-1956 legelső lapján.174 Az 1932-től 1956-ig 173 ARTYEMJEV, V: 1956. 11. 174 SZOLZSENYICIN, A. 1993. 1: 9.

működő lágerrendszer a 2.600 km hosszú Kolima folyó mentén mű-ködő kényszermunkatáborokból állt. Az ide szállított raboknak az év nagy részében fagypont alatti, nemritkán -40, sőt -60 fokos hidegben kellett dolgozniuk, a cári idők kényszermunkanormáit sokszorosan meghaladó teljesítménnyel.

A GULAG legszörnyűbb lágereinek tartott kolimai táborok ne-ves foglyai közül többen megírták visszaemlékezéseiket. A „Kolima dalnokának” nevezett, 17 évi rabság után egy moszkvai elmeszociális otthonban elhunyt Varlam Salamov csodálatos elbeszélésein kívül ismerjük Jevgenyija Ginzburg, Elionor Lipper, Vlagyimir Petrov, Anatolij Krakoveckij és mások írásait, valamint igen sok lágerdalt.175

∙

Permi lágerek – az Urál-hegység középső részén, annak nyugati régióiban található lágercsoport. Kifejezetten politikai foglyok és visszaeső bűnözők számára alapították. 1932-ben. Két évvel később a GULAG része lett. A Brezsnyev-korszakban lezajlott resztalinizáció részeként az 1960-as évek végétől főszerepet játszott a másként gon-dolkodók elleni megtorlásokban.

∙

Sziblag – az OGPU összesen mintegy kétmillió foglyot magába foglaló szibériai lágerei, amelyek munkaerejét fakitermelésre hasz-nálták az 1920-as évek végétől a nyugat- és közép-szibériai fakiter-melést irányító Glavlesz (Erdőkitermelő Főigazgatóság) telephelyein. A rabmunka alkalmazását és ilyen munkát tartalmazó termék im-portját tiltó nemzetközi egyezmények nyomán 1930-ban úgy szervez-ték meg tevékenységét, hogy a faáruért érkező külföldi hajók legény-sége ne találkozhasson a foglyokkal. A Sziblag 1934-ben szintén a GULAG része lett. Adminisztratív központja Mariinszk városa volt.

∙

Vorkuta – 1953-ban kb. 130.000 rab dolgozott itt. Abban az év-ben itt tört ki az egyik legismertebb fogolylázadás. Kotlasz város és vasúti csomópont körzetében található, főleg fakitermeléssel foglal-

175 KOVÁCS Á.–SZTRÉZS E. 1989: 205-206.

kozó egyik legnagyobb lágere és tranzitállomása az 1930-ban alapí-tott Kotlag. Az 1100 km hosszú Kotlasz-Vorkuta vasútvonal 1938-tól 1941-ig tartó építése során a lágeradminisztráció adatai szerint mint-egy 300.000 rab pusztult el.176

∙

Vrangel – sziget az Északi-Jeges-tengerben, a Kelet-szibériai- és a Csukcs-tenger között. Az 1940-es években az NKVD itt titkos lágert hozott létre, többek között külföldi állampolgárságú foglyok számá-ra. Az első ilyen rabok 1956-ban amnesztiában részesültek, és el-hagyhatták a Szovjetuniót. Egy 1962-ben arra járt szemtanú szerint akkor még mindig volt német hadifoglyok – többek között SS- és Gestapo-tisztek, olasz fasiszták, orosz vlaszovisták – végeztek ott kényszermunkát.177

∙

Vjatlag – Vjatka város környéki javító-munkatáborok. Moszkvá-tól északkeleti, illetve keleti irányban az egyik legnagyobb láger-komplexum volt az egykori Szovjetunióban. Az 1930-as évek elején hozták létre. Lágereiben főleg fakitermelést végzetek a rabok. 1935-ben Vjatkát az 1934. december 1-jén meggyilkolt Szergej Kirovról ne-vezték el, a büntetés-végrehajtási helyek elnevezése azonban válto-zatlan maradt.

KIK VOLTAK A GULAG FOGLYAI?

„BLATNIJE”

A legnagyobb számban a rendszerhez „szociálisan közelinek” minősített köztörvényesek, akikkel a hatalom mind elvi, mind gya-korlati okokból kesztyűs kézzel bánt. Egyrészt, mert úgy vélte, hogy még megjavulhatnak, „átnevelhetők”, és visszatérhetnek a szocialista társadalomba. Másrészt, mert a hatóságok felhasználhatták őket a politikai foglyok ellen. A köztörvényesek sajátos szabályok alapján

176 ROZANOV, M. 1951: 271. 177 SCHIFRIN. A, 1977: 48-49.

működő, zárt világot alkottak a több ezer különböző kategóriájú lá-gerben. Közéjük tartoztak a bűnözők (blatnije) a lágerben saját, írat-lan törvényeik szerint, szigorú hierarchiában, szervezetten élő, egy-mással szolidáris köztörvényesek. A GULAG igazi urai voltak, akik köztörvényes társaikat, de kivált a politikai foglyokat mélyen megve-tették, és nemritkán még a lágerőröket is terrorizálták. Az 1939-től egészen 1961-ig a szovjet koncentrációs táborok világában raboskodó Jacques Rossi könyvében egy zárt klub tagjaihoz hasonlítja őket. A barakkban erőszakkal elfoglalták a legjobb priccseket, a megkínzott, megfélemlített, megalázott politikai foglyok közül választottak szol-gákat és szexuális tárgyat.

Aki szembeszállt velük, azt egy vésztörvényszékként működő tanácskozáson halálra ítélték, és szadista módon kivégezték. Ez lett a sorsa azoknak is, akik a köztörvényes világ áthághatatlan szabályai ellen vétettek. A GULAG egyik magyar foglya, Keményfi Béla fel-idézte, hogyan késelték halálra a rá bízott pénzt elsikkasztó társukat. Más esetben a halálra ítélt fejét levágták, és felmutatták a többieknek. Egyes helyeken ilyen gyilkosság volt a belépőjegy a köztörvényes vi-lág arisztokratái közé.

A POLITIKAIAK

A szovjet koncentrációs táborok világában a köztörvényesektől elkülönültek a politikai foglyok. Igaz, hivatalosan a Szovjetunióban – a kapitalista világtól eltérően – ilyen kategória nem létezett. A politi-kai foglyokat ugyanis a XX. század elején a civilizált országok között egyedülálló módon a köztörvényes cselekedetekre hatályos büntető törvénykönyv (btk.), mindenekelőtt az 1926-ban elfogadott btk. ret-tegett fogalommá vált 58. paragrafusa alapján ítélték el, mint „a nép ellenségeit”.

Az 1926. évi szovjet büntető törvénykönyv értelmében ellenfor-radalminak nyilvánult minden olyan cselekedet, „amely a munkás-paraszt szovjetek és a Szovjetunió, valamint a szövetséges köztársa-ságok alkotmánya alapján megválasztott szovjet, valamint a köztár-sasági, szövetségi és autonóm kormányok hatalmának megdöntésé-re, aláaknázására vagy meggyengítésére, továbbá a Szovjet Szocialis-

ta Szövetséges Köztársaságok külső biztonságának, a proletárforra-dalom alapvető gazdasági, politikai és nemzeti vívmányainak aláásá-sára vagy meggyengítésére irányul.”

„A NÉP ELLENSÉGE”

A vélt, illetve a valós ellenséggel folytatott küzdelem kezdettől a bolsevik rendszer fennmaradásának, majd létének egyik legfonto-sabb feltétele volt. Az 1930-as évek közepére a baloldali körökben vi-lágszerte óriási tekintélynek örvendő író, Makszim Gorkij egyik cik-kének címe – Ha az ellenség nem adja meg magát, meg kell semmisíteni! – a rendszer megtorló mechanizmusának szimbóluma, mi több, legiti-mációja lett. A jelszóvá vált cikk- és könyvcím nagyon sokszor el-hangzott a foglyok vallatása közben, a kihallgatók fenyegetőzései so-rán.

„A nép ellensége” kifejezés a francia forradalom szóhasználatá-ból átvett terminus, a jakobinus diktatúra jellegzetes kifejezése. Elő-ször Lenin használta politikai ellenfeleiről szólván, 1917-ben. A kö-vetkező évben Az élelmiszerszállításról címmel kiadott dekrétumában az Össz-Oroszországi Végrehajtó Bizottság a rendszer intézkedései-vel szembeszegülő parasztokat „a nép ellenségének” nyilvánította, és elrendelte, hogy „ítéljék őket legalább 10 év börtönbüntetésre”.

Az 1919. decemberi szovjet büntető törvénykönyv „a nép ellen-ségének” nyilvánítást a büntetés egyik, viszonylag enyhe változata-ként tüntette fel. Ezt követően azonban a hivatalos iratokban és a saj-tóban egészen 1927-ig nem használták ezt a szókapcsolatot. Akkor Sztálin ezzel a minősítéssel illette a külföldre száműzött Lev Trockijt és híveit. Ugyancsak ebben az évben kiterjesztették a kifejezést a Vojkov szovjet diplomata ellen Lengyelországban végrehajtott me-rénylet elkövetőjére, egy orosz emigránsra. Elgondolkodtató, hogy a magányos gyilkoson kívül azonban Vojkov megölésének vádjával még további 18.956 embert száműztek Szolovki börtönszigetére. Nyikolaj Jezsov NKVD-főnöksége idején, az 1930-as évek közepén az általános gyűlöletkampány jegyében a kifejezés az egyik leggyakrab-ban ismételt szó összetétel lett. A szovjet sajtó és a rádió már általá-ban így emlegette a sztálini terror áldozatait.

Végül a terminus jogi kategóriává vált. Sőt a rabokra felügyelő őrök „a nép ellenségeinek X. számú őrhelyét átadom”, illetve „a nép ellenségeinek X. számú őrhelyét átveszem” formulával bonyolították az őrségváltást.

A „nép ellensége” kifejezésnek az idők során több változata ke-letkezett, amelyeket mind a vizsgálati eljárás, mind az ítélkezés, mind a végrehajtás során rendszeresen használtak. „A Köztársaság ellenségének” minősítették például az 1920-as években az irreális termelési célkitűzések ellen tiltakozó „pregyelscsiki”-nek (kb. „korlá-tokat emlegetőknek) nevezett mérnököket, közgazdászokat, akiket tömegesen letartóztattak.

„A dolgozók ellensége” kifejezés először az 1926-os btk. 27. pa-ragrafusában jelent meg. Az ítélkezési gyakorlatban és a sajtóban Trockijról és követőiről szólván alkalmazták. 20 évvel az után, hogy mexikói száműzetésében Trockijt 1940-ben meggyilkolták, törölték a szovjet büntető törvénykönyvből.

AZ „58-AS”

A büntető törvénykönyv 58. paragrafusának számos pontja volt. A politikai ügyekben alkalmazott leggyakoribb cikkelyek az orosz betűszavak alapján a következők voltak:

ASZA (= szovjetellenes agitáció) ASZVZ (= szovjetellenes katonai összeesküvés) CSSZIR (= hazaáruló családtagja) KRA (= ellenforradalmi agitáció) KRG (= ellenforradalmi csoportosulás) KRDTZ (= ellenforradalmi trockista-zinovjevista tevékenység) KRTD (= ellenforradalmi trockista tevékenység) PS (= kémgyanús ember) SZOE (= társadalmilag veszélyes elem) SZVE (= társadalmilag kártékony elem)

A több évtizedes lágergyakorlat persze egészen más szavakkal stigmatizálta a politikai foglyokat. Érdemes néhány ilyen – a láger-irodalomban gyakran előforduló – kifejezést felsorolni:

agitátorok (ld. még KRA) aláírók amerikaiak vagy VAD (az amerikai demokrácia dicsőítői, az USA előtt hajbókolók) VAT (az amerikai technika dicsőítői) angolok anekdotázók (ld. még KRA) balti tisztek banderisták baszmacsok burzsoá nacionalisták cigányok családtagok (a nép ellenségének családtagjai) fasiszták fehérfinnek fehérgárdisták fehérlengyelek feljelentést elmulasztók férjüket meg nem tagadók fodrászok hadifoglyok harbiniak (ld. kavezsdiniek) harmincnyolcasok harminckilencesek határidő nélküliek hazaáruló feleségek hetvenesek kontrák kozmopoliták lityernyikek mahnóisták munkakerülők nyugatosok osztályidegenek önkényes távozók pánikkeltők szabotőrök

szovjetellenes elemek (ld. ASZE) trockisták ügynélküliek

A MINŐSÍTÉS TARTALMA

Agitátorok: A büntető törvénykönyv 58. paragrafusa alapján, ellenforradalmi vagy szovjetellenes agitáció vádjával elítélt rabok. E vádpont alapján az 1922. évi büntető törvénykönyv 73. paragrafusa hat hónap kiszabását írta elő, az 1926. évi változat 58. paragrafusának 10. pontja azonban már 10 év kényszermunkával szankcionálta ezt a cselekedetet. Az 1930-as években a GULAG foglyainak mintegy 25%-át alkották az ennek alapján elítélt rabok. Az 1960. évi büntető tör-vénykönyv 70. paragrafusa 7 évre szállította le ezt a büntetési tételt. Kivételes esetekben azonban meghagyta a 10 éves, lágerben eltölten-dő kényszermunka ítéletet.

Amerikaiak: főleg az 1960-as években azokat a foglyokat ne-vezték így a GULAG-on, akiket külföldiekkel, elsősorban amerikai-akkal való kapcsolatteremtés kísérletének vádjával ítéltek el. Ez nem csak a rendszer önvédelmi reakciója volt: Oroszországban hagyomá-nyosan bűnnek számított, ha valaki „kivitte a szemetet a házból”, vagyis külföldieknek panaszkodott a szovjet valóságra. Még a de-mokratikus ellenzék tagjai is nehezen lépték át ezt a Rubicont.

Aláírók: a szovjet megtorló rendszer hosszúra nyúlt utolsó sza-kaszában, az 1950-es évek második felétől így nevezték a másként gondolkodó mozgalomhoz vagy annak holdudvarához tartozó szov-jet állampolgárokat, akik készek voltak aláírni a „Tartsátok be a saját törvényeiteket!” alapelv jegyében a hatalom különböző fórumaihoz írt petíciókat, méghozzá a saját nevükön. Tisztában voltak vele, hogy ezzel a rájuk és családjukra váró felelősségre vonást – többnyire va-lamely konstruált köztörvényes vádat – is vállalják.

Anekdotázók: olyan foglyok, akiket a nyomozó által szovjetel-lenesnek vagy ellenforradalminak ítélt vicc, anekdota elmondásáért tartóztattak le.

Baltikumi tisztek: a független észt, litván, lett hadsereg tisztjei, akiket a Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében 1940 nyarán vég-

rehajtott baltikumi szovjet annexiót követően tartóztattak le. Először Moszkvába rendelték őket azzal az ürüggyel, hogy mielőtt a Vörös Hadsereg kötelékébe kerülnek, kiképzést kapnak.

A szovjet főváros Belorusz pályaudvarán ünnepélyesen fogad-ták az érkezőket. Onnan a Kazáni pályaudvarra vezényelték őket, ahol az NKVD belső fegyveres alakulatainak megerősített felügyelete alatt vagonokba szálltak. Ettől kezdve foglyok voltak, akik a GULAG szibériai lágereibe kerültek.

A tábornokokat és néhány magas rangú tisztet, mintegy 400 főt a norilszki munkatáborhoz tartozó elkülönített lágerbe vitték, a Lama-tóhoz. Néhány hónappal később agyonlőtték őket. A többi bal-tikumi tisztből munkabrigádokat alakítottak. Megemelt normát kel-lett teljesíteniük, a többi rabbal nem érintkezhettek.

A szokatlan klíma, az erőn felül végzett munka, a teljes elszige-teltség miatt ebben a körben kiugróan magas volt a halálozási arány. Az életben maradottak néhány hónappal a GULAG-ra kerülésük után írásos értesítést kaptak, amelyben az állt, hogy a Különleges Ta-nácskozás hazaárulásért 18-20, ritkábban 10 év kényszermunkatá-borban letöltendő büntetésre ítélte őket. Ekkortól már a többi politi-kai fogollyal együtt tartották őket.

Banderisták: Sztyepan Bandera ukrán nacionalista hívei, illető-leg olyan személyek és családtagjaik, akiket a Hitler, majd Sztálin uralma ellen egészen az 1940-es évek végéig harcoló – később egy szovjet ügynök által müncheni emigrációjában meggyilkolt – Banderával való együttműködés vádjával tartóztattak le. Számos lá-gerben ők vetettek véget a közbűntényesek terrorjának.

Baszmacsok: a „baszma” (üzbégül „rajtaütő”) 1920 és 1931 kö-zölt a szovjet uralom ellen Közép-Ázsiában folytatott harc résztvevői, akik a helyi lakosság ellen is rablótámadásokat hajtottak végre. Álta-lában 10 év lágerbüntetésre ítélték őket. A kényszermunkatáborok-ban többnyire elkülönültek az őket vadállatként emlegető többi fo-golytól, akiknek sem a nyelvét, sem a szokásait nem értették.

Burzsoá nacionalisták: számos szovjet láger legrégebbi foglyai. Eleinte főleg oroszokat ítéltek el ezzel a váddal. Az 1920-as évek kö-

zepétől azonban szinte kizárólag a szovjetunióbeli népek különböző nemzeti függetlenségi mozgalmaiban részt vevőket sújtotta.

Cigányok: A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának 1956. október 5-én kelt, A vándorcigányok munkára szoktatása című rendelete ki-mondja, hogy a munkakerülő cigányok 5 év kényszermunkával ösz-szekötött száműzetésre ítélhetők. Az elítéltek a GULAG-ra kerültek.

Fehérgárdisták: a cári hadsereg tisztjei, akik az 1918 és 1921 kö-zött tartó polgárháborúban a bolsevikok ellen harcoltak, majd több-nyire emigráltak. Sokat közülük a második világháború végén a hit-leri uralom alól felszabadított országokban elfogtak a Vörös Hadse-reg erre szakosodott alakulatai. A Szovjetunióba deportálták és az 58. törvénycikk 13. paragrafusa alapján, „a munkásosztály és a forra-dalmi mozgalom elleni harc” vádjával halálra vagy 10-20 év kény-szermunkatáborban eltöltendő büntetésre ítélték őket.

Fehérlengyelek: a Szovjet-Oroszország elleni 1920-as „lengyel háború” résztvevői, illetve akiket annak nyilvánítottak. 1939-től a Szovjetunió által megszállt kelet-lengyelországi területekről depor-tált állampolgárokat illették ezzel a terminussal. A második világhá-ború végén a Rzeczpospolita még mintegy másfél millió egykori ál-lampolgára élt kényszerűségből a Szovjetunióban. Repatriálásuk a Moszkva és Varsó között zajló súlyos politikai alkudozások közepet-te egészen 1959-ig tartott.

Fehéremigránsok: az 1917. októberi bolsevik hatalomátvételt követően az 1920-as évek közepéig, a határok lezárásáig Nyugat-Európába vagy Kínába távozott egykori orosz alattvalók. A polgár-háború után, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a bolsevikok győzelme nem átmeneti epizód az orosz történelemben, a szovjet politikai rendőrség által ösztönzött „szmena veh” („irányváltás”) mozgalom keretében sokan – köztük a költő Marina Cvetajeva – családostul, már külföldön született gyerekeikkel együtt visszatértek a hazába. Közülük jó néhányan a GULAG-ra kerültek. Hasonló sorsuk lett a második világháború után a náci Németországot legyőző Szovjet-unió állampolgárságát elfogadó emigránsoknak, akik hazatértek.

Fehérfinnek: az 1917-1918., illetve az 1939. évi háborúban Szov-jet-Oroszország, majd a Szovjetunió ellen harcoló finnek.

Hadifoglyok: a szovjet koncentrációs táborok első hadifogoly rabjai a Vörös Hadseregnek a harcok során német fogságba esett tisztjei és katonái közül kerültek ki. Hitler bukása és a hadifogoly tá-borok felszabadítása után a szövetségesek hazatérésre kényszerí-tették őket. Pedig ismeretes volt előttük, hogy Sztálin felfogása sze-rint nyugati tartózkodásuk alatt a hadifoglyokat beszervezhették – a diktátor paranoiás gondolkodása szerint következésképpen be is szervezték – őket, tehát a rendszer ellenségeivé váltak.

A hazájukba visszatérő tisztek és katonák esetenként már a Szovjetunió területére lépésük előtt – többek között Magyarországon – létesített átvilágító táborokba kerültek, ahol a szovjet politikai rendőrség és a SZMERS (Szmerty spionam! vagyis Halál a kémekre!) nevű katonai elhárítás emberei döntöttek a sorsukról. Egy részüket, mintegy 6 millió katonaviselt embert, a Szovjetunióban ellenőriztek. Közülük sokan fogolyként, illetve fegyőrként – fegyverrel, de szemé-lyi iratok nélkül, vagyis lényegében röghöz kötött rabként – a GULAG koncentrációs táboraiba kerültek.

A GULAG hadifogoly rabjaihoz tartoztak a szovjet állampol-gárokon kívül azok az egykori tisztek és katonák is, akik a Szovjet-unióval hadban álló országok hadseregében estek fogságba. Egyese-ket háborús bűnök elkövetésének vádjával 5-től 10 évig terjedő, lá-gerben végzendő kényszermunka-büntetésre ítéltek.

A megszállt szovjet területeken gyakran szadista rémtetteket elkövető német katonákból a fogságban kialakított munkahadsere-gek emelték számos moszkvai minisztérium és egyéb közintézmény gigantikus épületét. Mások a GULAG lágereiben dolgoztak. Köztük igen sok volt a magyar. Olyanok is, akiket nem a Szovjetunióban fo-lyó harcok résztvevőjeként, hanem a magyar városok utcáin fogtak el. A többi rab gyakran „fasisztának” hívta őket. Akik közülük Sztá-lin halála, 1953. március 5. után még életben voltak, hazatérhettek Magyarországra, de a „háborús bűnös” szégyenbélyegét, annak minden következményével együtt, még évtizedekig viselniük kellett.

1955. szeptember 28-án kb. 9.000 német hadifoglyot amnesztiá-ban részesítettek és kiadtak az NDK vagy Nyugat-Németország ha-tóságainak. 1956. szeptember 14-én, a hruscsovi „olvadás” jegyében, egy titkos rendelet alapján a lágerekben fogva tartott többi külföldi túlnyomó többségét is szabadon engedték, és hazaküldték. Ez azon-ban az 1939-től a Szovjetunió által annektált területek, így a balti ál-lamok polgáraira nem vonatkozott.

Harbiniak vagy kavezsdiniek: Harbin kínai város nevéből, il-letve a KVZSD (Kitajszko-vosztocsnaja zseleznaja doroga, vagyis Ke-let-kínai vasút) betűszóból képzett rövidítés. Miután a szovjet kor-mány eladta Japánnak a vasúttársaságban való részesedését, az ott dolgozó több tízezer orosz alkalmazott 1931-ben családjával együtt repatriált a Szovjetunióba. A szovjet társadalom polgáraihoz képest jól szituált emberek voltak, akik többnyire nem tudtak adaptálódni egykori hazájuk számukra ismeretlenné vált közegében.

Lajstromon kívüli foglyok (bezucsotcsiki): bírósági ítélet vagy a Különleges Tanácskozás határozata nélkül a GULAG-ra került ra-bok. Mivel fogságukat nem dokumentálták, nem volt kiszabott ítéle-tük. Így az nem is járhatott le, tehát nem helyezhették őket szabad-lábra. Nekik állított emléket Varlam Salamov Berdi Onzse című kolimai elbeszélésében.

Nyugatiak: a balti országok, Kelet-Lengyelország és Románia szovjet csapatok által megszállt területeiről 1939-1940 folyamán a GULAG lágereibe küldött foglyok, főleg katonatisztek, értelmiségiek, politikusok, papok gyűjtőneve a foglyok körében.

Valutázók: mindazok, akiknél a szovjet hatóságok külföldi fize-tőeszközt találtak, az annak megvásárlására szóló engedély nélkül. Az 1926. évi büntető törvénykönyv 59. paragrafusának 12. pontja ezért 3, az 1960. évi btk. 154. paragrafusának 2. pontja viszont már egy év lágerbüntetés kiszabásat tette lehetővé. A szovjet fizetőeszköz, a rubel hamisítását ellenben az utóbbi 87. paragrafusa halálos ítélettel szankcionálta.

Vlaszovisták: a Vörös Hadsereg egykori tisztjei és katonái, akik a második világháborúban német fogságba estek, és Andrej Vlaszov

tábornok parancsnoksága alatt fegyvert fogtak a sztálini Szovjetunió ellen. A háború után a szövetségesek kiadták őket Moszkvának. Egy részüket halálra ítélték, többségüket 10-15-20 évre a GULAG-ra küld-ték.

AZ ŐRSZEMÉLYZET

A rabokra 1917 után nagyrészt az eszmétől fűtött, illetve – alka-tilag szadista ösztönöktől hajtott emberek vigyáztak. A köztörvényes és politikai foglyok őrizetére kirendelt személyzet állományában 1941 júniusát követően következett be óriási változás. A frontra ve-zényelt s azokban a hónapokban már Közép-Európa nagyvárosaiban menetelő férfiak helyett a lágerek életét sok helyen háborús rokkan-tak, öregemberek irányították. Sőt, az alakulatok minden harmadik tagja nő volt. A korábbinál jóval alacsonyabb képzettségű kontingens – csupán 4%-uk rendelkezett felsőfokú végzettséggel – etnikai össze-tételében is módosult: a változatlan szláv dominancia mellett már mintegy 20%-uk a helyi nemzetiségek képviselője volt.178

Még nagyobb változásokon ment át a fegyveres őrség szociális összetétele. A 135.000 fős kontingensből 93.500 embert a háború kitö-rése után azonnal a frontra küldtek. A helyükre a katonaköteles kor-osztályok idősebb nemzedékének tagjait, valamint a szolgálatra rész-legesen alkalmatlanokat állították. Míg a GULAG fegyveres őrségét korábban csaknem teljes egészében a 20-40 év közötti korosztály al-kotta, 1944-ben az akkor 110.000 főnek csupán 38%-a tartozott ehhez a nemzedékhez.

Mind a fegyveres őrség, mind a besorozott alakulatok tagjai kö-zött a korábbinak a töredékére csökkent a párt- és Komszomol-tagok aránya.179

A rabok irányítói, elöljárói között tapasztalható lumpenizálódás nyomán – elsősorban a visszaeső köztörvényesek között – ugrássze-rűen megnőtt a szökések száma. Legalább ekkora gondot okozott, hogy ezzel a kontingenssel képtelenség volt teljesíteni a lágerek elé

178 IVANOVA, G. 1997. 2. 179 GULAG V GODI VOJNI 1994. 3.

állított gazdasági célkitűzéseket. Az 1938 novembere és 1946 januárja között az NKVD élén álló Lavrentyij Berija 1943 végén tiszti és más, különleges rangok adományozásával, parolival próbált presztízst te-remteni a GULAG személyzetének. Az alacsonyabb rangú parancs-nokok, az NKVD különleges szolgálatának tisztjei, a lágerparancs-nokság tagjai és a fegyveres őrség irányítói állambiztonsági besoro-lást kaptak.

Az önbizalom és az „eredményesség” növelésére már csak azért is nagy szükség volt, mert 1943-tól megindultak a lágervilág felé a német megszállás alól felszabadított területeken Lavrentyij Beríja és Ivan Szerov tábornok személyes irányításával deportált szovjet né-pek. Már a következő évben újra megnyitották számukra a háború előtt fenntartott 40 mezőgazdasági kolóniát, és az 1941 előtt működő 56 ipartelepből 44-et. A GULAG parancsnoki, illetve őrkontingensé-ből 12.300 főt irányítottak ezekbe a létesítményekbe.180 Kis szám volt ez ahhoz képest, amire a Szovjetunióhoz csatolt nyugat-ukrajnai és nyugat-belorussziai területek pacifikálásához szükség volt. A Moszkvai Társadalmi Mozgalmak Központi Archívumában található adatok szerint ezért Berija utasítására 1944-ben 42.000 emberrel erősí-tették meg az ukrajnai, belorussziai és moldáviai NKVD káderosztá-lyát, ők felerészben ekkor kerültek belügyi szolgálatba.181

Magától értetődik, hogy Berija hivatala a jaltai egyezmény ér-telmében szovjet érdekszférává vált országokban is elvégezte ezt a feladatot. A lengyel belbiztonsági hivatal vezetője már 1945-ben – amikor hazájában még százszámra követtek el merényleteket a szov-jet tisztek ellen! – azt mondta az USA Varsóba akkreditált nagykövet-ének, hogy „az oroszok 200 NKVD-instruktort vezényeltek hozzánk, akik szovjet mintára létrehozzák a lengyel állambiztonsági rendőrsé-get”.182 Ez azonban már egy másik történet, amelynek csupán távoli összefüggései vannak a szovjet koncentrációs táborok világával.

180 GULAG V GODI VOJNI 1994. 3, 63-85. 181 IVANOVA, G. 1997. 2: 212. 182 IVANOVA. G. 1997. 2: 213.

LÁZADÁSOK A GULAGON

A közhiedelemmel ellentétben a GULAG szerencsétlen rabjai nem mindig tűrték megadással tragikus sorsukat. Igaz, a lágerek atomizált társadalmában, a büntetéstől, sőt újabb ítélettől tartó rabok ritkán, s valóban csak végső kétségbeesésükben szánták el magukat a lázadás legfelső fokának számító munkamegtagadásra, amely ese-tenként az ellenállás más formáival, pl. éhségsztrájkkal együtt fordult elő.

1936-ban Vorkután például mintegy 500 trockista éhségsztrájk-ba kezdett, követelve a politikai foglyoknak biztosított jogokat. Két évvel később valamennyiüket agyonlőtték.

Néhány héttel a Szovjetunió elleni német támadás után, 1941 augusztusában a Leningrád közelében lövészárokásásra kihajtott foglyok léptek sztrájkba. Az NKVD alakulatai a helyszínen 300 em-bert agyonlőttek. 1946-ban a GULAG egyik északi lágerében 5000 fo-goly tette le a munkát. Egy Nyugatra menekült fogoly szerint leg-többjüket gázzal megsemmisítették.183

1947-ben a lágerparancsnokság önkénye elleni tiltakozásul a Je-nyiszej melletti Igarka koncentrációs táborában és Vorkután is sztráj-kok törtek ki. A láger köztörvényeseivel meggyilkoltatták a lázadó-kat, majd kivégezték a gyilkosokat.

Ugyancsak 1947-ben lázadás tört ki egy hajón, amely Kolimára szállította a foglyokat. A fagyban hideg vízzel locsolták a bűnösöket. Amikor a hajó kikötött Magadanban, több száz jéggé fagyott hullát lapátoltak le róla. Az életben maradottak lefagyott végtagokkal fizet-tek a sztrájkért.

1948 szeptemberében Vorkután egy Mehtyejev nevű egykori al-ezredes, a politikai foglyok segítségével, több ezer rab élén kitört a lágerből. A hozzájuk csatlakozott szabad alkalmazottakkal megindul-tak az Urál hegység északnyugati részei felé. A levegőből lőtték őket; körülbelül negyven ember maradt életben.

183 JURASZOV, SZ. 1952.

1953-ban, amikor a Sztálin halála utáni bizonytalanságban, a társadalmi erjedésnek a GULAG életét is befolyásoló atmoszférájá-ban általános döbbenetet keltve kiderült, hogy a meghirdetett am-nesztia a politikai foglyokra nem vonatkozik, a különleges lágerek közül igen sokban sztrájkok törtek ki. Vorkután, Norilszkban, a kelet-szibériai Tajsetben, a kazahsztáni Kingirben, Ekibasztuzban, Dzsezkazganban, majd újra Vorkután volt nagyobb lázadás. A mun-kahelyre való kivonulást megtagadó rabokat az őrtornyokból lőtték; számos halott maradt a helyszínen.

A civil lágeradminisztráció a sztrájkok kezdetén általában meg-futamodott, de a fegyveres őrök szinte mindig a helyükön maradtak. A lázadók alakulatot szerveztek a rend fenntartására, és sztrájkbi-zottságot alakítottak. A szovjet törvények nyomatékosan hangozta-tott elismerése mellett céljuk a legtöbb esetben az volt, hogy mérsé-keljék a helyi hatóságok önkényét. Számos helyen kérték, hogy a kü-lönleges lágerek rendjét igazítsák a köztörvényesek kényszermunka-táboraiban alkalmazott szabályokhoz. Egyes sztrájkok alkalmával a foglyok röplapokat készítettek, és ballonokon eljuttatták követelései-ket a környező falvak civil lakosságához. Néha a sztrájkolóknak sike-rült elérniük, hogy az orosz történelemben mindig mitizált Moszk-vából – „a központból” – érkezett küldöttségnek adhassák elő pana-szaikat.

Jacques Rossi összefoglalta az egymásról mit sem tudó sztrájko-lók közös követeléseit:

1. Biztosítékot kértek, hogy a foglyokat nem fogják lőni.

2. Ne kelljen számot hordaniuk a rabruhán.

3. Ne zárják be a foglyokat a barakkokba, vegyék le a rácsot a barakkablakokról.

4. A munkaidőt csökkentsék napi 9 (egyes táborokban 8) órára.

5. Engedélyezzék a levelezést a család szabadlábon lévő tag-jaival.

6. Állítsák vissza a kedvezményeket lehetővé tevő munka-számításokat.

7. A munkahelyeken ne különítsék el a nőket és a férfiakat.

8. A lágeradminisztrációt kötelezzék emberséges hangvételre a rabokkal.

9. Távolítsák el a besúgókat.

10. Az 1953. március 7-i amnesztiát terjesszék ki a politikai foglyokra is.

11. Javítsák az élelmezést és a ruhaellátást; engedélyezzék, hogy a rabok saját ruhájukat viseljék.

A Moszkvából érkezett bizottságok a sztrájk szervezőinek min-dig „intézkedést” ígértek. Távozásuk után néhány nappal általában az első 4 követelést teljesítették, a többiről tovább folytak a tárgyalá-sok. Az idő multával a sztrájkolók egy része elcsüggedt, és feladta a harcot. A kitartó kevesek ellen a lágerparancsnokság előbb-utóbb be-vetette a belügyi csapatokat. A halálos áldozatokkal járó összecsapást követően az életben maradtakat újra bíróság elé állították, halálra vagy 25 év szigorított börtönben, illetve szigorított munkatáborban letöltendő kényszermunkára ítélték.

A sztrájkok azonban az életben maradtak számára általában számottevő könnyebbséget hoztak. Igaz, a legtöbb követelést, így az élelmezés és a ruhaellátás javítását, csak átmeneti időre teljesítették. Egyes barakkok ablakaira például már az 1950-es évek végén vissza-került a vasrács. A hatalmas áldozatok árán kivívott nyolcórás mun-kaidőt pedig a hatóságok hamarosan a láger területén elvégzendő napi kétórás ingyenmunkával egészítették ki.

Más követeléseknek pedig csak jóval később tettek eleget. A po-litikai foglyokra is vonatkozó amnesztiarendelet 1955. szeptember 17-én, majd 1956. szeptember 17-én jelent meg. A rabruhán viselt számot pedig egy titkos belügyminiszteri rendelettel csupán 1972-ben cserélték fel a fogoly nevével; ezt a gyorsabb azonosítás érdeké-ben hamarosan a rab ügyszámával is ki kellett egészíteni. A további sztrájkok megakadályozására a hatóságok 1962-ben az orosz büntető

törvénykönyv 77. paragrafusának 1. pontjában leszögezték, hogy „a javító-munkatábor intézmények munkáját dezorganizáló cselekede-teket” 8 évtől halálos ítéletig terjedő büntetéssel kell sújtani.

A hatóságok olyan veszedelmes jelenségnek tekintették a sztrájkokat, hogy a politikai rendőrség még az azokról szóló titkos, belső jelentéseket is kódolta. A „termelési szünet” eufemizmust vagy a lágerekben használt tatár „szabantuj” kifejezést használta a „sztrájk” helyett. Részben ennek tulajdonítható, hogy mindmáig na-gyon kevés információ áll rendelkezésünkre a GULAG működésének első két évtizedében a lágerekben kitört sztrájkokról. A Sztálin halá-lát követően, 1953-1954-ben a lágereken végigsöprő sztrájkok viszont viszonylag ismertek, mert számos résztvevőjük, szemtanújuk, köztük Alekszandr Szolzsenyicin, a magyar Rózsás János és mások túlélték a megpróbáltatásokat.

NÉVMUTATÓ

Ahmatova, Anna (1889-1966) – orosz költőnő, a XX. századi vi-lágirodalom jelentős alkotója. Az 1920-as évektől egészen haláláig a szovjet hatóságok támadásainak kereszttüzében állt. Volt férjét, Nyikolaj Gumiljov költőt kivégezték, fia, a neves történész Lev Gumiljov hosszú éveket töltött a GULAG-on. 1946-ban a szatirikus író Mihail Zoscsenkóval együtt kiszorították az irodalmi életből, Andrej Zsdanov, a párt kultúrpolitikájának irányítója „félig apácá-nak, félig feslett nőnek” nevezte. Idős korában is erkölcsi és szellemi zsinórmérték maradt az orosz értelmiség számára.

Aljosa – Keményfi Béla rabtársa.

Andrejev – Varlam Salamov több elbeszélésének szereplője.

Andropov, Jurij (1914-1984) – szovjet párt- és állami vezető, 1967-1982-ben a KGB elnöke, 1973-tól a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságában a Szovjetunió életét irányító pártel-nökség tagja. 1982 novemberétől haláláig pártfőtitkár, 1983 júniusától egyidejűleg a Legfelsőbb Tanács elnöke.

Anna – magyar GULAG-fogoly.

Applebaum, Anne (1964-) – amerikai történész. A Washington Post Pulitzer-díjas újságírója, a szovjet rendszer természetrajzának egyik legjobb mai ismerője.

Arendt, Hannah (1906-1975) – német filozófus, politológus, a diktatúrák kutatója, A totalitarizmus gyökerei című híres műve egyen-lőségjelet tesz a náci Németország és a kommunista szovjet rendszer között.

Avtorhanov, Abdurahman (1908-1997) – csecsen származású történész, politológus, újságíró. Pártfunkcionáriusként Moszkvában, majd Groznijban dolgozott. 1938-ban letartóztatták, és 5 év lágerbün-tetésre ítélték. A második világháború alatt Nyugatra menekült. A Szabad Európa–Szabadság Rádió hullámhosszán rendszeresen je-lentkezett elemzéseivel, amelyekkel páratlan népszerűségre tett szert egykori hazájában. Több, részben személyes ihletésű könyvet adott ki az államszocializmus hatalomgyakorlásáról, köztük A hatalom technológiája és a Pártokrácia keletkezése című műveket.

Babel, Iszaak (1894-1940) – szovjet író, a Lovashadsereg, az Odesszai elbeszélések és más művek világhírű szerzője. Közel állt a ha-talomhoz, és írótársai többségénél tisztábban látta a diktatúra lénye-gét, ezért az 1930-as években már alig publikált, nehogy ürügyet szolgáltasson a politikai támadásokhoz. Egy nagyszabású értelmi-ségellenes kirakatper előkészületeinek jegyében Mihail Kolcov újság-íróval és Vszevolod Meyerhold rendezővel mégis letartóztatták. A kínzások hatására 1939 májusában megtört. Később azonban egy-mástól függetlenül mindhárman visszavonták vallomásukat. Mivel a hatalom nélkülük nem tudta megvalósítani a készülő kirakatpert, ki-végezték őket.

Babickij, Andrej (1964-) – a Szabadság Rádió újságírója. A cse-csenföldi háborúk alatt bátor haditudósító, aki leleplezte az orosz belügyi csapatok kegyetlenkedéseit. 2000 januárjában eltűnt, mint kiderült, a KGB utódszervezete, az FSZB fegyveres, illegális szervez-kedés vádjával letartóztatta.

Babics, Szergej – ukrán GULAG-fogoly.

Bagratuni – Szolovki rabja. Kutyája vonítva rohant minden ki-végzésre kísért csoport nyomában, mert azt hitte, most viszik a gaz-dáját megölni.

Bakunyin, Mihail (1814-1876) – az orosz anarchizmus atyja, el-méleti megalapozója. Az 1848. évi európai forradalmakban való részvétele után kiadták a cári hatóságoknak. Hat évet töltött börtö-nökben, ott írta kegyelemért esedező, híres Gyónását. 1861-ben meg-szökött Szibériából, és Japánon keresztül Nyugat-Európába ment.

Haláláig „az anarchizmus apostola” volt. Fő művében, az Államiság és anarchiában polémiát folytatott Karl Marxszal.

Bandera, Sztyepan (1909-1959) – ukrán emigráns politikus. Az 1930-as években hívei főleg Lengyelországban hajtottak végre terror-akciókat. Egy ideig együttműködött a náci német megszállókkal, de mivel a független Ukrajnáért küzdött, Hitler személyes utasítására bebörtönözték. A második világháborút követően nyugati emigráció-jából irányította a szovjetellenes ukrajnai fegyveres akciókat. Az 1950-es években Nyikita Hruscsov szovjet pártvezér parancsára KGB-tisztek hajszát indítottak ellene. Merénylet áldozata lett. A mai ukrán hatóságok rehabilitálták, és hivatalosan nemzeti hőssé kiáltot-ták ki. Róla még lásd e könyv 259. oldalán.

Baszajev, Samil (1965-2006) – csecsen hadúr. Az orosz megszál-lás elleni harc kegyetlenségéről hírhedtté vált vezére és jelképe. Az abház-grúz háború alatt egy ideig az abházok egyik katonai pa-rancsnoka volt. A világ a Bugyonnovszk város kórházában elkövetett túszejtés nyomán ismerte meg a nevét. Ekkor várandós asszonyokat használt élő pajzsként. Akciójának 147 halálos áldozata volt.

Bay Feri – Keményfi Béla fogolytársa.

Bergyajev, Nyikolaj (1874-1948) – a XX. század nagy hatású orosz filozófusa. Fiatal korában marxista nézeteket vallott. Az 1920-as évek elején kiutasították Szovjet-Oroszországból. A modern vallá-sos egzisztencializmus dosztojevszkiji ihletésű hirdetője.

Berija, Lavrentyij (1899-1953) – grúziai mengrél politikus, 1921-1931 között a grúz, 1938-1946 között a szovjet politikai rendőrség vé-res kezű vezetője. 1946-tól miniszterelnök-helyettesként többek kö-zött az atomkémkedés irányítója. Neve egyet jelentett a GULAG-birodalom működésével és általában a megtorlásokkal. Sztálin halála után Malenkovot állította előtérbe, de megpróbálta megszerezni az egyeduralmat. Ennek érdekében komoly társadalmi és politikai re-formokat akart hirdetni. Régi elvbarátai, Hruscsovval és Molotovval az élen tőrbe csalták, letartóztatták és kivégeztették.

Berman, Matvej (1898-1939) – a szovjet megtorló rendszer egyik kulcsfigurája. Az életéről szóló fejezet e könyv 40-41. oldalán találha-tó.

Bogoraz, Larisza (1929-2004) – az orosz demokratikus mozga-lom aktivistája. Julij Danyiel, majd Anatolij Marcsenko felesége.

Bokij, Gleb (1879-1937) – régi bolsevik párttag. Egy ideig a szovjet-oroszországi hírszerző hálózat irányítója, 1923-tól az OGPU egyik vezetője volt. Rövid időre Szolovki börtönsziget „kormányzó-ja” lett, ezért az ő nevét viselte a koncentrációs táborba a kontinens-ről foglyokat szállító hajó. Újabb kutatások szerint hitt a lélekvándor-lásban, az akaraterővel és rádióhullámokkal irányított telepatikus energiamozgatásban, és meg volt győződve arról, hogy létezik egy „Sambala” nevű rejtélyes ország Mongólia vagy Tibet területén. Az általa irányított hírszerzők beférkőztek a dalai láma környezetébe is. A „nagy tisztogatások” során Sztálin utasítására kivégezték.

Bonner, Jelena (1923-) – orosz emberjogi aktivista, Andrej Szaharovnak, a szovjet hidrogénbomba atyjának felesége.

Brezsnyev, Leonyid (1906-1982) – szovjet párt- és állami vezető. 1960-tól a Szovjetunió névleges államfője, 1964 októberétől, Nyikita Hruscsov leváltásától szovjet pártfőtitkár. 1977-től haláláig ismét a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke, számos tisztség és kitünte-tés viselője, marsall volt. Uralmának utolsó évei a szovjet rendszer agóniáját jelentették.

Brodszkij, Joszif (1940-1996) – költő, 1963-tól „parazita”, vagyis közveszélyes munkakerülő váddal a szovjet rendszer üldözöttje, akit a szovjet sajtóban a Kronyid Ljubarszkijjal folytatott beszélgetésben is emlegetett „penész” kifejezéssel illettek. 1964-ben letartóztatták, és közveszélyes munkakerülés vádjával száműzetésre ítélték. 1972-ben a hatóságok emigrációba kényszerítették. Az Amerikai Egyesült Ál-lamokban élt. 1987 -ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat.

Buber-Neumann, Margarete (1901-1989) – német publicista és írónő, a német szocialista, majd kommunista mozgalmak aktivistája. 1933-ban férjével, a német kommunista párt egyik vezetőjével a Szov-jetunióba költözött, ahol közel került Sztálin környezetéhez. 1937-től

2 évet raboskodott Karagandában a GULAG foglyaként, majd a Mo-lotov–Ribbentrop-paktum megkötése után a szovjet hatóságok szá-mos emigráns társával együtt kiadták a náci Németországnak. Öt évig a ravensbrücki koncentrációs tábor foglya volt. Arthur Koestler biztatására írta meg visszaemlékezését, amelyben egyenlőségjelet tett a náci és a sztálini totális rendszer között.

Bugyonnij, Szemjon (1883-1973) – szovjet katonai vezető. A szovjet-oroszországi polgárháborúban a vörös kozákok egyik pa-rancsnoka, majd Sztálin kegyence. Legendás tudatlansága ellenére a Vörös Hadsereg egyik parancsnoka és marsall lett.

Buharin, Nyikolaj (1888-1938) – bolsevik politikus. Az 1920-as években „a párt kedvenceként” emlegetett, sokban máig idealizált tagja. Lenin halála után Sztálin előbb szövetséget kötött vele, majd mint a „jobboldali elhajlók” vezérét, egy látványos kirakatpert köve-tően kivégeztette.

Bukovszkij, Vlagyimir (1942-) – a Szovjetunióban hosszú bör-tönbüntetésnek és elmegyógyintézeti kényszergyógykezelésnek alá-vetett orosz másként gondolkodó. 1963-ban tartóztatták le először, tiltott irodalom terjesztésének vádjával. 1963-1965-ben a Julij Danyiel és Andrej Szinyavszkij védelmében szervezett tüntetés miatt újra börtönbe került. 1972-ben 7 év szigorított munka táborra és 5 év száműzetésre ítélték, amiért az Szovjetunióban alkalmazott elme-gyógyintézeti kényszerkezelésekről információt juttatott el Nyugatra. 1976-ban kicserélték a hazájában bebörtönzött Luis Corvalan chilei kommunista pártfőtitkárra. Nagy-Britanniában él, mindmáig a dikta-túrák elleni fellépés élharcosa. Borisz Jelcin, majd Vlagyimir Putyin uralma alatt hosszú évekig nem kapott beutazóvízumot a hazájába.

Bunyin, Ivan (1870-1953) – nagyorosz költő és prózaíró. A szov-jet-oroszországi polgárháború alatt Nyugatra emigrált. 1933-ban az első orosz irodalmi Nobel-díjas lett.

Churchill, Sir Winston (1874-1965) – brit politikus. 1906-1922, majd 1924-1929 között különböző brit kormányok tagja, 1940-1945, illetve 1951-1955 között Nagy-Britannia miniszterelnöke. A háború után, már magánemberként. 1946. április 6-án. Harry Truman ameri-

kai elnök jelenlétében az amerikai Fultonban elmondott beszédét te-kintik a hidegháború kezdetének.

Conquest, Robert (1917-) – brit történész. 1937-ben belépett a kommunista pártba, a második világháború alatt a brit hírszerzés tisztje lett. A háborút követően Bulgáriában teljesített diplomáciai szolgálatot. Ekkor fordult az államszocialista diktatúrák ellen, és a brit külügyminisztériumban 1956-ig a szovjet befolyás elleni küz-delmet irányító kutatóközpont munkatársa volt. Számos történelmi műve közül kiemelkedik a „nagy tisztogatásokról” 1968-ban közzé-tett Nagy terror című könyve és a mezőgazdaság kolhozosításáról, va-lamint az ukrajnai mesterséges éhínségről 1986-ban publikált, nagy ívű összefoglalója. 2007-ben még mindig aktív főmunkatársa volt a Stanford Egyetem Hoover Intézetének.

Cvetajeva, Marina (1892-1941) – orosz költőnő. 17 éves korától publikálta szenvedélyes, modern verseit. 1922-ben férjével, Szergej Efronnal Prágába emigrált, majd Párizsba költözött. A házaspár kap-csolata megromlott, amikor Efronról kiderült, hogy a szovjet politikai rendőrség gyilkosságokat is végrehajtó ügynöke, akit az emigránsok kiközösítettek. Az NKVD párizsi rezidentúrájával szintén kapcsolat-ban álló lányát és férjét követve, röviddel a második világháború ki-törése előtt Cvetajeva mégis visszatért hazájába. Efront nem sokkal később kivégezték, lányuk a GULAG-ra került, fiuk elesett a fronton. A költőnő, akinek ma óriási kultusza van Oroszországban, önkezével véget vetett életének.

Csernisov, Vaszilij (1896-1952) – a GULAG irányítója a Szovjet-unió elleni német támadás, 1941. június 22. után.

Csoma Géza – Keményfi Béla rabtársa.

Csoóri Sándor (1930-) – magyar költő, esszéista, politikus. Az 1960-as évektől a népi-nemzeti ellenzék vezető egyénisége, az 1980/1990-es évek fordulóján a rendszerváltoztatás szellemi élharco-sa.

Danyiel, Julij, írói álneve Nyikolaj Arzsak (1925-1988) – orosz író. A kötelező cenzúraengedély nélkül több művét kijuttatta külföld-re, és megjelentette. Ezért 1965-ben letartóztatták. 1966-ban a hasonló

váddal börtönbe vetett Andrej Szinyavszkijjal együtt 5 év, szigorított lágerben letöltendő büntetésre ítélték.

Dosztojevszkij, Fjodor (1821-1881) – a világirodalom klassziku-sa, a lélektani regény nagymestere.

Dovlatov, Szergej (1941-1990) – a „harmadik hullám” néven ismert orosz emigráció tagja, termékeny és széles körben népszerű elbeszélés- és regényíró. A KGB bezúzatta első könyvét. 1976-tól a Párizsban megjelenő Kontyinent című folyóiratban publikált. Ezért kizárták a szovjet írószövetségből. 1979-ben emigrált, New Yorkban telepedett le.

Ehrenburg, Ilja (1891-1967) – szovjet író. 1908-1917, majd 1921-1940 között többnyire Nyugat-Európa városaiban, főleg Párizsban élt. A sztálini rendszer sok évtizedes „befolyási ügynöke” volt a nyu-gati világban: a kapott utasításoknak megfelelően igyekezett rokon-szenvet kelteni a szovjet politika iránt barátai, a nyugati vélemény-formáló értelmiség tagjai között. Náci-, sőt németellenes publiciszti-kája az 1940-es években nemzetközi politikai tényezővé tette.

Eisenhower, Dwight David („Ike”) (1890-1969) – amerikai el-nök, republikánus politikus. 1945-1948 között az amerikai hadsereg vezérkari főnöke, 1951-1952-ben a NATO főparancsnoka, 1953-1961 között az USA elnöke.

Erika – Pintér Károlyné rabtársa.

Fajnberg, Viktor (1931-) – Jurij Handlerrel együtt letartóztatott másként gondolkodó.

Felstyinszkij, Jurij (1956-) – történész, publicista. 1978-ban az Egyesült Államokba emigrált. A Harvard Egyetem könyvtárában fel-dolgozta Lev Trockij terjedelmes hagyatékát. Egy ideig Szolzsenyicin munkatársa volt. Könyveket irt a bolsevik hatalom első éveiről, a Molotov–Ribbentrop-paktumról és az orosz politikai rendőrség cse-csenföldi akcióiról. Magyarországon, a gyilkosság áldozatául esett Alekszandr Litvinyenkóval sajtó alá rendezett munkája jelent meg, Vlagyimir Putyin hatalomra kerülésének máig vitatott körülményei-ről.

Ferenczy Béni (1890-1967) – magyar szobrász, festő és grafikus, Ferenczy Noémi gobelinművész ikertestvére. 1919 után emigrált: Bécsben, Berlinben, majd Moszkvában élt. 1935-ben tért vissza Ma-gyarországra.

Fjodorov, Jurij – az orosz demokratikus és zsidó mozgalom ak-tivistája.

Fourier, François Charles Marie (1772-1837) – francia utópista szocialista. Legjelentősebb műve, A négy mozgás és az általános rendel-tetések elmélete (1808), magyarul 1977-ben látott napvilágot. Hatása 1848 forradalmaiban és az 1871-es párizsi kommünben is megjelent.

Frenkel, Naftalij (1883-1960) – műszaki rajzoló, üzletember. Csalás ért került a GULAG-ra, ahol elítéltből igen gyorsan gazdasági vezető, majd magas rangú tiszt lett. Háromszor tüntették ki Lenin-renddel.

Furceva, Jekatyerina (1910-1974) – szovjet politikus. Eredetileg szövőnő volt, pályája csúcsán a Szovjetunió életét irányító SZKP KB Elnökségének első női tagja, a szovjet kulturális élet ideológusa. 1960-tól haláláig kulturális miniszter. 1974-ben, amikor leleplezték, hogy az alkohol rabságába került politikus tiltott kereskedelmi tevé-kenységet folytat, öngyilkosságot követett el.

Gabaj, Ilja (1935-1973) – orosz másként gondolkodó, a GULAG áldozata.

Gábor Áron (1814-1849) – az 1848/1849. évi magyar forradalom és szabadságharc legendás székely tüzértisztje. Közel száz ágyút ő maga öntött. A csatatéren esett el. Emlékét népdal őrzi.

Galanszkov, Jurij (1939-1972) – orosz munkás, másként gon-dolkodó.

Gálja – Kronyid Ljubarszkij felesége.

Garanyin ezredes – a kolimai lágerek hírhedten szadista tisztje.

Geller (nyugati publikációiban Heller), Mihail (1922-1997) – orosz történész. Emigrált a Szovjetunióból. Alekszandr Nyekriccsel közösen irt nagy ívű Oroszország-története magyarul is megjelent.

Ginzburg, Alekszandr (1936-2002) – orosz másként gondolko-dó. Újságíró szakon végzett a moszkvai Lomonoszov Egyetemen. Már 1959-től terjesztette barátai között a szamizdat irodalom termé-keit. 1960-ban letartóztatták, 2 év börtönre ítélték. 1967-ben 5 év GULAG-büntetésre ítélték, amiért Fehér könyvet állított össze Andrej Szinyavszkij és Julij Danyiel peréről. 1974 áprilisától ő kezelte a száműzött Alekszandr Szolzsenyicin által a GULAG áldozatai szá-mára Svájcban létrehozott segélyalapot. 1977-ben újra letartóztatták, és 8 év lágerbüntetésre ítélték. 2 évvel később a legfelső szintű szov-jet-amerikai tárgyalások eredményeképpen más, volt GULAG-foglyokkal együtt kicserélték néhány Amerikában kémkedésen ért szovjet állampolgárra. Először az Egyesült Államokban, majd Fran-ciaországban élt. Közel 20 évig egyik vezéralakja volt a párizsi orosz kulturális életnek.

Ginzburg-Zsolkovszkaja, Arina (1937-) – bölcsész, a szovjet politikai foglyok megsegítésére létrehozott alapítvány egyik kuráto-ra, Alekszandr Ginzburg felesége. 1980-ban emigrált.

Ginzburg, Jevgenyija (1906-1977) – író, újságíró. Férje a kazáni szovjet elnöke volt az 1930-as évek közepén. 1937-ben letartóztatták. Tízévi kényszermunka után száműzetésben élt Magadanban, Kolima fővárosában, egy ideig fiával, Vaszilij Akszjonovval, a később világ-hírű íróval. 1951-ben újra lágerbe került, Sztálin halála után kiszaba-dult. Meredek út című fontos GULAG-memoárja életében csupán kül-földön láthatott napvilágot.

Gogol, Nyikolaj (1809-1852) – a klasszikus orosz irodalom uk-rán származású mestere, a világirodalom nagy alakja.

Gorbanyevszkaja, Natalja (1936-) – költő, szerkesztő, neves másként gondolkodó.

Gorkij, Makszim (1868-1936) – eredeti nevén Alekszej Peskov, világhírű orosz író, a bolsevik párt anyagi támogatója, majd szimpa-tizánsa. Évekig emigrációban élt. 1917 októberében elhamarkodott-nak tartotta a bolsevik hatalomátvételt, amelyet követően a rendszer számos üldözöttjének nyújtott menedéket. 1922-ben a bolsevik veze-tés ösztönzésére, tüdőbetegségére hivatkozva ismét külföldre költö-

zött. Végig kapcsolatban állt a szovjet politikai rendőrséggel, amely-nek több vezetőjét idealizálta. Ugyanakkor számos bebörtönzött em-bernek, köztük neves értelmiségieknek hathatós segítséget nyújtott. Az 1920-as évek végén tért vissza a Szovjetunióba. Legnagyobb mű-vét, a Klim Szamgin életét, a lélektani próza remekét már nem tudta befejezni. A rendszer eleinte egy ideig dicsőített megtorlásait később már képtelen volt elfogadni. Élete utolsó éveit az NKVD ellenőrzése alatt, gyakorlatilag házi őrizetben élte le. Halálának körülményei tisztázatlanok.

Grankina – Kolima foglya, majd az ottani rabságról szóló írás szerzője.

Grecsanyinov, Alekszandr (1864-1956) – orosz zeneszerző. 1925-ben emigrált a Szovjetunióból. 1939-ig Párizsban, 1940-től New Yorkban élt.

Grigorenko, Pjotr (1907-1987) – tábornok, ismert másként gon-dolkodó. Az egyik legtehetségesebb szovjet katonai teoretikus. A hruscsovi „olvadás” korszakában balról bírálta a rendszert, követelte a visszatérést „a lenini útra”. A hatóságok előbb vidékre helyezték, majd bebörtönözték. Évekig kényszergyógykezelésnek vetették alá különböző pszichiátriai klinikákon. Tevékenyen támogatta a depor-tált krími tatárok visszatelepítéséért indított mozgalmat. A nemzet-közi közvélemény nyomására a hatóságok lehetővé tették, hogy – akarata ellenére – családjával együtt az Amerikai Egyesült Államok-ba kerüljön. Élete végén mélyen vallásos ember lett.

Hátszegi (Hatz) Ottó (1902-1977) – vezérkari ezredes. A máso-dik világháború idején több hírszerzés ügynöke, a GULAG-on Keményfi Béla rabtársa.

Heller Ágnes (1929-) – magyar filozófus, közíró.

Hebenyi József – zsámboki segédjegyző. Keményfi Béla rabtár-sa.

Handler (Hendler, Gendler) Jurij – jogász, újságíró, a leningrádi demokratikus mozgalom egyik ismert képviselője. A GULAG-on el-töltött 3 év rabságot követően a KGB ösztönzésére 1973-ban emigrált. Az Amerikai Egyesült Államokban a Szabad Európa–Szabadság Rá-

dió New York-i irodavezetője, 1992-1998 között az orosz szolgálat igazgatója volt.

Handler, Alla – Jurij Handler felesége.

Herczeg István – Pintér Károlyné vádlott-társa.

Herzen, Alekszandr (1812-1870) – orosz író, a XIX. század egyik legeredetibb gondolkodója és memoárírója. Az 1840-es évek végén emigrált hazájából. Londonban megalapította a Sarkcsillag és a Ha-rang című folyóiratokat, a szabad orosz sajtó első két jelentős kiadvá-nyát.

Hitler, Adolf (1889-1945) – német diktátor, a náci Németország vezére, birodalmi kancellárja. A nácizmus ideológusa és gyilkos poli-tikai programjának végrehajtója, a második világháború kirobbantó-ja. Öngyilkos lett.

Hodorovics, Tatyjana (1921-) – az orosz demokratikus mozga-lom aktivistája. Hruscsov, Nyikita (1894-1971) – szovjet politikus. A sztálini, majd a Sztálin utáni Szovjetunió egyik vezetője. 1953-tól a Szovjetunió Kommunista Párja Központi Bizottságának első titkára, 1958-tól egyúttal miniszterelnök. 1964 októberében távollétében kör-nyezete leváltotta. Terjedelmes emlékiratot hagyott hátra, amelyet azonban családjának tagjai, majd a szerkesztők alaposan átírtak.

Ivanov, Vszevolod (1895-1963) – szovjet író. 1915-től jelentek meg prózai alkotásai. Igen népszerű volt, és sokáig a szovjet rendszer kegyeltje is. Fia és menye egy ideig részt vett a szovjet demokratikus ellenzék tevékenységében.

Jagoda, Genrih (1891-1938) – az NKVD főnöke. Régi bolsevik párttag családjából származott. Az 1920-as évektől a szovjet politikai rendőrség fontos funkcionáriusa, 1934/1936-ban vezetője, a GULAG fő irányítója volt. Számos koncepciós pert kezdeményezett. A „mór megtette a kötelességét” elv alapján azonban 1936 szeptemberében Sztálin távközlési népbiztossá fokozta le. 1937 márciusában letartóz-tatták, majd a Buharin-per (1938) egyik fővádlottjaként halálra ítél-ték, és mint jobboldali trockista elhajlót kivégezték.

Jakir, Pjotr (1923-1982) – történész, levéltáros, az 1937-ben ki-végzett neves katonai vezető fia. Az 1960/1970-es évek fordulóján vi-lágszerte ismert másként gondolkodó volt. Letartóztatásakor azon-ban megtört, s együttműködött a hatóságokkal.

Jakobszon, Anatolij (1923-1981) – irodalomtörténész, író, szov-jet ellenzéki aktivista. Izraelbe emigrált, és ott öngyilkos lett.

Jakovlev, Alekszandr (1923-2005) – szovjet politikus. Az SZKP Központi Bizottsága ideológiai apparátusának egyik irányítója. Az orosz nacionalizmus ellen írt cikke miatt „száműzték” kanadai nagy-követnek. Az 1980-as évek közepétől Mihail Gorbacsov mellett a „pe-resztrojka” atyja, a „glasznoszty” ötletgazdája volt. Radikálisan sza-kított a kommunista eszmeiséggel. Élete utolsó szakaszában a több-nyire a sztálini korszakot leleplező dokumentumok kiadásával fog-lalkozott.

Jelcin, Borisz (1931-2007) – orosz politikus. Építésvezető, a szverdlovszki építőipari kombinát igazgatója, majd pártmunkás volt. 1985-től az SZKP KB tagja és a moszkvai pártbizottság első titkára, de a gorbacsovi „peresztrojka” alatt kiszorult a pártnómenklatúra első vonalából. Az 1991. augusztusi puccs, majd a Szovjetunió felbomlása után két cikluson át Oroszország elnöke volt. Sokat tett a pártállami intézmények lebontásáért és a sajtószabadság megteremtéséért. Ugyanakkor családja, környezete több korrupciós botrányba kevere-dett.

Jermolov, Jura – Alekszandr Szolzsenyicin GULAG-könyvének szereplője.

Jesenská, Milena (1896-1944) – cseh újságíró, fordító. Csehor-szági szlovák családban született. Hazája náci német megszállása után egy fegyveres ellenállási szervezet tagja lett. A Gestapo 1939-ben letartóztatta. 1940-ben a ravensbrücki koncentrációs táborba vitték, és ott 1944. május 17-én megölték.

Jeszenyin, Szergej (1895-1925) – orosz költő. Az orosz irodalom világirodalmi rangú alkotója. Saját bevallása szerint az útkereső pa-rasztság szószólója. 1925-ben végzett magával, egész öngyilkossági

hullámot indítva el Oroszországban. Halálának körülményei máig tisztázatlanok.

Jeszenyin-Volpin, Alekszandr (1924-) – Szergej Jeszenyin fia, neves orosz másként gondolkodó. A 1950-es évek közepétől formá-lódó orosz demokratikus mozgalom egyik ideológusa.

Jezsov, Nyikolaj (1895-1940) – pártmunkás, a szovjet-oroszor-szági polgárháború résztvevője. Az 1920/1930-as évek fordulóján Sztálin közelébe került. Magas állami és párttisztségeket töltött be. 1936/1938-ban szovjet belügyi népbiztos volt. A „véres kezű törpe” néven emlegetett politikus szerette személyesen kínozni a foglyokat. Később rövid időre a folyami hajózás népbiztos a lett, de 1939. április 10-én letartóztatták. A tervek szerint nagyszabású koncepciós per fő-vádlottja lett volna. Agyonlőtték.

Kafka, Franz (1883-1924) – csehországi zsidó családban szüle-tett német író. A Kastély és a Per című regényeiben látnoki erővel áb-rázolta a XX. századi totalitárius rendszerek félelmetes, sokban irra-cionális működését.

Kalinyin, Mihail (1875-1946) – szovjet politikus. Parasztcsalád-ból származó lakatos, a bolsevik mozgalom aktivistája. Az 1920-as évek elejétől haláláig a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bi-zottságának vezető testülete, a Politikai Bizottság tagja volt. A párt-ban zajló csatározások során igyekezett háttérben maradni. A szovjet törvényhozó s egyben végrehajtó testület, a Központi Végrehajtó Bi-zottság, majd a Legfelsőbb Tanács elnöke, vagyis az ország névleges államfője volt, miközben felesége hosszú éveket töltött a GULAG-on, ahonnan csak röviddel a halála előtt szabadult.

Kalugin, Oleg (1934-) – a szovjet politikai rendőrség tisztje, majd tábornoka. Éveket töltött újságíró, majd diplomata fedésben az Amerikai Egyesült Államokban. Személyesen részt vett több ún. likvidációs akcióban is. Az 1980-as években azonban szembekerült hivatali főnökeivel, és a „peresztrojka” végén egykori New York-i ösztöndíjas társa, Alekszandr Jakovlev körében már heves antikom-munizmusáról ismerték. Emlékiratainak megjelenése után az orosz

hatóságok vizsgálatot indítottak ellene, és távollétében árulásért el-ítélték. Az Amerikai Egyesült Államokban él.

Kantov, G. P. – KGB-alezredes

Kaplan, Fanni (1890-1918) – a Lenin elleni merénylet állítólagos végrehajtó ja. A cári időkben részt vett a rendszer elleni terrorakciók-ban, az 1905-ös forradalom alatt anarchista, később eszer (szociálfor-radalmár) volt. A pétervári Michelson-gyár környékén tartózkodott a Lenin ellen 1918. augusztus 30-án elkövetett merénylet idején, amelynek előkészítésében feltehetőleg részt vett. A hatóságok szerint ő sebesítette meg nagy távolságból a bolsevik vezetőt. Az újabb vizs-gálatok azonban ezt cáfolják.

Kedrina, Zoja – a Szovjet Írók Szövetségének tagja. 1966-ban a GULAG-rabságra ítélt Julij Danyiel és Andrej Szinyavszkij elleni durva fellépésével tette ismertté a nevét.

Keményfi Béla (1929-) – a GULAG magyar rabja.

Keményfi Ernő – Keményfi Béla testvére.

Keményfi György – Keményfi Béla testvére.

Kertész Ákos (1924-) – író, publicista.

Kertész Jancsi – Keményfi Béla fogolytársa.

Kirov, Szergej (1886-1934) – szovjet pártvezető. A leningrádi pártszervezet első embere. Sztálin híve és barátja volt. 1934-ben azonban Sztálin megorrolt rá, közvetlenül az után, hogy „a győzte-sek kongresszusának” nevezett XVII. pártkongresszus küldöttei kö-zül sokan vele akarták felcserélni a körükben egyre népszerűtlenebb diktátort. 1934. december 1-jén lelőtték – máig nem teljesen tisztázott, mennyiben volt ez egy Nyikolajev nevű sértett férj bosszúja, meny-nyiben a Sztálin emberei által a háttérből ügyesen előkészített me-rénylet. A szovjet sajtóban először az ellenforradalmároknak és kül-földi kapitalista felbujtóiknak tulajdonított gyilkosság ürügyén min-denesetre tízezreket végeztek ki Leningrádban és környékén: régi orosz nemesi családok sarjait, német, finn és észt „idegen elemeket”, Zinovjev, Trockij híveit és másokat.

Kiszlih, Gennagyij – a KGB nyomozója, később vezérőrnagy.

Kolcov, Mihail (1898-1940) – szovjet újságíró. Több országos szovjet lap és folyóirat szerkesztője, a spanyolországi polgárháború haditudósítója volt, egyben a szovjet politikai rendőrség, feltehetőleg személyesen Sztálin egyik ottani képviselője. Az 1930-as évek végén, egy nagyszabású értelmiségi perre készülve a hatóságok letartóztat-ták, majd válogatott kínzások után kivégezték.

Koroljov, Szergej (1907-1966) – mérnök. A szovjet rakétaipar egyik megteremtője. A Gagarin űrrepülését és más űrutazásokat irá-nyító szakember élete végéig csak „Főkonstruktőr” néven szerepel-hetett a szovjet sajtóban. Az 1930-as évek második felében letartóztat-ták, megjárta a GULAG-ot, majd a „saraskák”, a titkos kutatóműhe-lyek egyikében raboskodott. Szíve mélyén gyűlölte a rendszert. Egy orvosi műhiba következtében viszonylag fiatalon meghalt.

Kovács Róza – az NKVD gyermekotthonának magyar lakója.

Kovaljenko – szovjet vezérőrnagy. A GULAG-foglyok rehabili-tálásával megbízott KGB-főtiszt.

Krakoveckij, Anatolij – kolimai fogoly. Egy GULAG-memoár szerzője.

Kraszin, Viktor (1929-) – közgazdász, másként gondolkodó. 1949-1954 között a GULAG foglya volt. Szabadulása után részt vett a demokratikus mozgalomban. 1972-ben újra letartóztatták. Pjotr Jakirral együtt megtört, és látványosan megbánta „bűneit” a másként gondolkodók ellen megrendezett kirakatperben, amelyet Jurij And-ropov KGB-elnök személyesen készített elő. A büntető törvénykönyv 70. paragrafusa alapján száműzetésre ítélték. 1975-ben emigrált. Az Amerikai Egyesült Államokban élt. 1991-ben visszatért hazájába, de régi társainak megvetését tapasztalva másodszor is a tengerentúlra emigrált.

Kriszt – Varlam Salamov Kézírás című elbeszélésének sokban önéletrajzi vonásokat viselő főszereplője.

Kruglov, Szergej (1907-1977) – NKVD-vezető. Eredetileg mű-szaki rajzoló, majd pártmunkás, rövid ideig hírszerző volt. Tokiói be-vetésre készítették fel. Az 1930-as évek második felében az NKVD apparátusába került. Hadseregtábornoki rangot ért el. A második vi-

lágháború alatt, majd utána a hadifogolytáborok ellenőrzésével és a külföldi munkaerő irányításával foglalkozott. 1945 és 1953. március, majd 1953. június–1956. január között belügyminiszter volt. Az 1940-es években Ivan Szerov tábornok oldalán részt vett több szovjetunió-beli nép kollektív deportálásában. Sztálin megbízásából egy ideig személyesen irányította a GULAG-on folyó „javító-nevelő munkát” – csatornaépítést, olajkutak fúrását, erdőirtást. 1953 nyarán elárulta hi-vatali főnökét, Beriját. Hruscsov uralma alatt bűnbakként kizárták a pártból, de nem tartóztatták le.

Kuzmin, Szemjon – orosz jogászprofesszor, a GULAG-ot relati-vizáló művek szerzője.

Kuznyecov, Eduard (1939-) – újságíró. Több ízben, összesen 17 évig a GULAG foglya volt.

Kvicinszkij – a politikai rendőrség alkalmazottja, majd maga is rab.

Lacisz, Mihail (1888-1938) – lett származású bolsevik politikus. Az 1917 októberében a pétervári fegyveres felkelés egyik vezetője, majd a szovjet-orosz politikai rendőrség, a VCSK egyik irányítója. Később gazdasági feladatokkal bízták meg. A „nagy tisztogatások” alatt kivégezték.

Landa, Malva (1918-) – szovjet-orosz geológus. Az orosz de-mokratikus mozgalom aktivistája.

Lenin (Uljanov), Vlagyimir (1870-1924) – orosz bolsevik politi-kus. Az 1917. októberi hatalomátvétel irányítója, 1917-1924 között a Népbiztosok Tanácsának elnöke. Mind Sztálint, mind Trockijt bíráló végrendelete említéséért még évekkel halála után is GULAG-büntetéssel sújtották a vétkeseket. Százezrek erőszakos halálával járó uralmát a sztálini diktatúra alatt és után sokan idealizálták.

Lida – Alekszandr Szolzsenyicin GULAG-könyvének gyermek-szereplője.

Lihacsov, Dmitrij (1906-1999) – orosz irodalom- és kultúrakuta-tó, művészettörténész, akadémikus. Az 1920-as évek végétől a GULAG rabja. Életének e szakaszáról kevéssel halála előtt torzóban

maradt emlékiratot állított össze. Az 1970-es években rokonszenve-zett a demokratikus ellenzékkel. A politikai rendőrség folyamatosan figyelte, egyszer állítólagos huligánok félholtra verték. A gorbacsovi peresztrojka alatt közéleti szerepet vállalt, a Legfelsőbb Szovjet tagja lett.

Lipper, Elionor – Kolima foglya. Visszaemlékezéseiben megírta szenvedéseinek történetét.

Litvinov, Pavel (1940-) – fizikus, közíró, másként gondolkodó. A szovjet külpolitika egykori irányítója, Makszim Litvinov unokája. A csehszlovákiai bevonulás ellen tiltakozó, 1968. augusztus 25-i tün-tetésen való részvétele miatt 5 év száműzetésre ítélték. 1974-ben Nyugatra emigrált.

Ljubarszkij, Kronyid (1934-1995) – csillagász, ismert másként gondolkodó.

London, Artur (1915-1986) – újságíró, pártmunkás, a csehszlo-vákiai és a franciaországi kommunista mozgalom aktivistája. Részt vett a spanyolországi polgárháborúban. Szoros kapcsolatban állt a szovjet hírszerzéssel. A világháború után a prágai pártnómenklatúra középső szintjén dolgozott. Az 1940/1950-es évek fordulóján meg-rendezett koncepciós perekben előbb mint „kémgyanús spanyolos”, majd mint zsidó került a csehszlovák és a szovjet politikai rendőrség célkeresztjébe. A Slánský-per egyik vádlottjaként fizikai és lelki kín-zásoknak vetették alá. Az 1968. évi „prágai tavasz” alatt sajtó alá rendezett, de akkor még csupán Nyugaton napvilágot látott – saját tevékenységét és vádlott-társai múltját sokban idealizáló – könyve bemutatja a kirakatperek keresztmetszetét.

Lotman, Jurij (1922-1993) – szovjet-orosz irodalom tudós. A tar-tui egyetem tanára. Strukturalista nézetei miatt a hivatalos szovjet irodalomtudomány folyamatosan támadta. Tanítványai közül többen csatlakoztak a demokratikus ellenzékhez.

Lunacsarszkij, Anatolij (1875-1933) – szovjet politikus, író, iro-dalomtörténész. A Lenin vezette első bolsevik kormány művelődés-ügyi népbiztosa. Az 1920-as évek végétől fontos diplomáciai felada-tokat látott el.

Malkin – a Kreml gondnoka. Sikkasztás miatt leváltottak, de egy kisebb gazdasági beosztást kapott. Az 1930-as években hosszú éveket töltött a GULAG-on. A hruscsovi „olvadás” alatt egy volt NKVD-tiszt, Andrej Szverdlov segítségével könyvet írt egykori él-ményeiről.

Mandelstam, Oszip (1891-1938) – a XX. századi orosz költészet nagy alkotója. Sztálinról írt verse miatt börtönbe került, majd szám-űzték. A GULAG-on halt meg: erről szól Varlam Salamov Cherry brandy című elbeszélése.

Marcsenko, Anatolij (1938-1986) – orosz munkás, majd író. A szovjet koncentrációs táborok utolsó ismert áldozata. 2002-ben ma-gyarul is megjelent Tanúvallomásaim című lágernaplója osztatlan si-kert aratott. Mihail Gorbacsov uralma első évében a nemzetközi til-takozás ellenére nem engedte szabadon.

Markov, Georgi (1929-1978) – bolgár író. 1969-ben disszidált, és Londonban telepedett le. A BBC és a Deutsche Welle rádióadásaiban rendszeresen bírálta Todor Zsivkov bolgár kommunista vezető rend-szerét. Mivel korábban közel állt a bolgár pártvezető környezetéhez, számos leleplező információt hozott nyilvánosságra. 1978. szeptem-ber 7-én, Zsivkov születésnapján a bolgár titkosszolgálat ügynöke a londoni Waterloo hídon megszúrta egy esernyővel. Az abba rejtett méregkapszula 3 nappal később végzett Markovval. Az óriási nem-zetközi visszhangot keltő merénylet előkészítésében Jurij Andropov KGB-főnök és Todor Zsivkov személyesen részt vett. A méregampul-lákat – amelyek hatását előzőleg egy köztörvényes bűnözön próbál-ták ki Szófiában – Oleg Kalugin KGB-tábornok vitte el egy lepecsételt táskában a bolgár fővárosba.

Martin Borbála – Pintér Károlyné vádlott-társa.

Medvegyev, Zsoresz (1925-) – biológus. Ikertestvérével, a törté-nész Rojjal egy kolimai lágerben elpusztult katonai parancsnok fiai. Ellentmondásos szerepet játszottak az orosz demokratikus mozga-lomban. Bírálták a sztálini rendszert, „a brezsnyevi túlkapásokat”. Ezért 1970-ben Zsoreszt rövid időre elmegyógyintézetbe zárták, majd külföldre száműzték, Roj pedig hivatalosan nem publikálhatott hazá-

jában. Ugyanakkor felmerült, hogy hazájukban és külföldön mind-ketten a KGB támogatásával indítottak lejárató kampányt Alekszandr Szolzsenyicin ellen. 1990-ben Zsoresz visszakapta orosz állampolgár-ságát, de továbbra is London környéki házában él.

Mehtyejev – volt alezredes, GULAG-rab.

Mészáros Tibor (1919-2003) – Keményfi Béla rabtársa. 1943-ban Svájcban szentelték pappá. Fűzfőgyártelepen káplán, majd Vesz-prémben püspöki levéltáros volt. 1944. november 27-én a nyilasok elhurcolták, mert tiltakozott Mindszenty József letartóztatása ellen. 1944. december 22-én Sopronkőhidára hurcolták, 1945. április 2-án szabadult. 1948. április 27-én letartóztatták, átadták a szovjet hatósá-goknak, amelyek az alsó-ausztriai Badenben 25 év kényszermunkára ítélték. 1949. május 27-én Lvovba, onnan Tajsetbe vitték. 1955 októbe-rében tért haza a GULAG-ról. 1956. november végén külföldre me-nekült, 1972-1975-ben Bécsben Mindszenty József bíboros személyi titkára volt.

Meyerhold, Vszevolod (1874-1940) – a XX. század egyik legje-lentősebb színházi rendezője. Konsztantyin Sztanyiszlavszkij (1863-1938) tanítványa, majd vetélytársa volt. Az 1920-as években szövet-séget kötött a bolsevik hatalommal. A klasszikus színdarabok látvá-nyos interpretációja, független emberi magatartása miatt azonban fo-kozatosan a színházi élet perifériájára került. 1939-ben letartóztatták, megkínozták. Miután visszavonta vallomását, kivégezték. Gazdag hagyatékát több ismerőse, többek között a filmrendező Szergej Eizen-stein őrizte titokban.

Mikes Kelemen (1690-1761) – II. Rákóczi Ferenc fejedelem „író-deákja”, évtizedekig száműzött-társa. 1720-tól Rodostóban élt, a mo-dern magyar emlékező próza egyik első képviselője volt.

II. Miklós cár (1868-1918) – az utolsó Romanov uralkodó, Oroszország cárja, Lengyelország királya, Finnország nagyhercege stb. Gyengekezű, népétől rettegő, országlását nyűgnek tekintő ural-kodó volt. 1917-ben lemondott a trónról. A bolsevik vezetés 1918 nyarán családjával együtt kivégeztette. Borisz Jelcin elnöksége alatt a

cári család maradványait DNS-vizsgálattal azonosították, és Szentpé-terváron ünnepélyesen eltemették.

Molotov, Vjacseszlav (1890-1986) – szovjet politikus, a bolsevik mozgalom emblematikus személyisége, 1921-1957 között a legfelső szovjet pártvezetés tagja, 1930-1941-ben a Népbiztosok Tanácsának elnöke, 19391949, majd 1953-1956 között a szovjet külpolitika irányí-tója. A második világháború előestéjén, 1939. augusztus 23-án ő írta alá Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminiszterrel a szovjet-német megnemtámadási szerződést. Óriási felelősség terheli a szov-jet rendszer által elkövetett bűnökért, a tömeges kivégzésekért, a mesterséges ukrajnai éhínségért. Több titkára, munkatársa, majd sa-ját felesége és annak rokonsága, baráti köre is a rendszer áldozata lett. Sztálin halála után 1953-tól mégis ő volt a Nyikita Hruscsov által később „pártellenes csoportnak” minősített dogmatikus sztálinista kör főideológusa. 1957-ben, a Hruscsov elleni lázadást követően minden fontos tisztségéből leváltották, majd kizárták a pártból. Évti-zedekig minden lépését figyelték. Nagy elégtétel volt számára, hogy hosszú élete alkonyán visszaadták a párttagkönyvét.

Murzsenko, Alekszej (1942-) – az orosz demokratikus mozga-lom aktivistája, az 1970. évi „repülőgépügy” résztvevője.

Nagy Imre (1896 -1958) – magyar kommunista politikus. Részt vett a szovjet-oroszországi polgárháborúban, majd éveket töltött szovjet emigrációban. 1945 után az MKP, majd az MDP egyik vezető-je, belügyminiszter, az Országgyűlés elnöke volt. 1953 ∙1955 között nevéhez fűződött az „új szakasz” politikája. A vele élesen szemben átló Rákosi Mátyás pártvezető Moszkvában elérte, hogy minden funkciójából leváltsák, és kizárják a pártból. 1956. október 23-án tért vissza a politikai életbe. Miniszterelnök lett, majd a forradalom esz-kalálódásával egyre közelebb került a tömegek követeléseihez. Az 1956. november 4-ei szovjet intervenció óráiban híveivel a jugoszláv követségen kapott menedéket. Onnan a magyar és a szovjet politikai rendőrség emberei kicsalták, és a romániai Snagovba internálták. Le-tartóztatták, majd 1958-ban koncepciós perben halálra ítélték, és több társával kivégezték. 1989. június 16-i újratemetése a rendszerváltás jelképes kezdete lett.

Naszedkin, Viktor (1905-1950) – az 1920-as évek elejétől a szov-jet politikai rendőrség tisztje, 1941-1948 között a GULAG kegyetlen-ségéről ismert országos parancsnoka. Altábornagyként, súlyos bete-gen leszerelték.

Nogtyev, Alekszej (vagy Alekszandr) – Szolovki börtönszigeté-nek parancsnoka.

Nyikulin, Lev (1981-1967) – szovjet író. Közel állt a politikai rendőrséghez, amely őt a háttérből segítette.

Orwell, George (1903-1950) – angol író. Az államszocializmus és általában a totalitárius rendszerek természetéről szóló világhírű művek, az Állatfarm és az 1984 című regények szerzője.

Partasnyikov, Anatolij (1935-) emigrálása után Naftali Pratt – a Szovjetunióban ellenzéki aktivista volt. 1956 novemberében a politi-kaiak elkülönített lágerében raboskodó társaival együtt illegális kon-ferenciát rendezett a magyar forradalom természetéről és kilátásairól. Miután kiengedték a GULAG-ról, kivándorolt a Szovjetunióból. Izra-elben élt, lexikonszerkesztőként dolgozott.

Paszternak, Borisz (1890-1960) – a XX. század egyik legnagyobb orosz költője és prózaírója. A Szovjetunióban óriási politikai vihart kiváltó Zsivago doktor című regényéért irodalmi Nobel-díjat kapott, amelyről azonban a politikai rendőrség rá nehezedő nyomása miatt kényszerűségből lemondott.

Pausztovszkij, Konsztantyin (1892-1968) – szovjet-orosz író, a lírai próza népszerű mestere. Az 1960-as években a háttérből anyagi-lag támogatta az orosz demokratikus ellenzék képviselőit.

Petrov, Vlagyimir – Kolima foglya, memoáríró.

Pintér Károlyné Rohr Magdolna (1928-2007) – a GULAG ma-gyar foglya, a POFOSZ GULAG-tagozatának elnöke.

Pivovarnyik (eredeti neve feltehetőleg Serfőző) – kárpátaljai magyar vasmunkás. „Magyarország ezeréves határainak” éltetéséért került a GULAG-ra.

Pletnyov, Dmitrij (1872-1941) – szovjet orvos. Nemzetközi hírű egyetemi tanár, a szovjet politikai elit kezelőorvosa, aki hazatérése

előtt Németországban, Svájcban, Franciaországban és Csehszlováki-ában dolgozott. Az általa vezetett moszkvai belgyógyászati klinika 1932-1937 között a nevét viselte. 66 éves korában, 1937 decemberében letartóztatták. A hatóságok belekeverték az 1938-ban megrendezett koncepciós Buharin-perbe, hamis vallomásra kényszerítették, és 25 év börtönbüntetésre ítélték. 1941. szeptember 11-én az orjoli börtön udvarán a többi ott raboskodó fogollyal együtt agyonlőtték.

Podoprigora – a GULAG őre.

Pogogyin, Nyikolaj (1900-1962) – szovjet-orosz drámaíró. A dogmatikus proletáríró-csoport tagja. 1934-ben irt Arisztokraták című, később Magyarországon is bemutatott színdarabjában idealizálta a koncentrációs táborok életét.

Pomerancev, Vlagyimir (1907-1971) – orosz író, publicista. Életművének legnagyobb visszhangot kiváltott darabját 1953-ban, Sztálin halála után írta. Ebben az „olvadás” korszakának egyik elin-dítójaként az őszinteség fontosságát hangsúlyozta, a sematizmussal – lényegében a pártosság követelményével- szemben. A hivatalos kriti-ka támadásai nyomán idegbeteg, mindentől rettegő ember lett, s szinte teljesen marginalizálódott.

Putyin, Vlagyimir (1952-) – orosz politikus, a KGB volt tisztje, drezdai rezidense. Az 1990-es években a szentpétervári önkormány-zat főleg külföldi privatizációs ügyekkel foglalkozó második embere. 2000 és 2008 között Oroszország elnöke, 2008 májusától miniszterel-nöke.

Raffai János – Keményfi Béla rab társa.

Rákosi Mátyás (1892-1971) – kommunista politikus. Tisztviselő volt, az első világháborúban orosz hadifogságba került. 1919-ben a Vörös Őrség parancsnoka, később a Kominternben, majd a KMP ille-gális apparátusában dolgozott, 1925-ben Magyarországon letartóztat-ták, 8 és fél évre, majd 1934-ben életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték. 1940-ben a Szovjetunióba távozhatott, és a világháborút köve-tően Sztálin helytartójaként érkezett vissza Budapestre. Nevéhez fű-ződik Magyarország szovjetizálása, s annak részeként a tömeges le-tartóztatások, a koncepciós politikai perek megrendezése. 1952-től

1953 nyaráig pártvezetői tisztsége mellett 1952. augusztus–1953. júli-us között kormányfő is volt, de a Kreml nyomására elveszi tette mi-niszterelnöki megbízatását. 1956 nyarán végleg elhagyni kényszerült Magyarországot. Haláláig a Szovjetunióban élt, vidéki városokban, nagyrészt száműzetésben.

Raszkolnyikov, Fjodor (1892-1939) – orosz tengerésztiszt, bol-sevik politikus, író, diplomata. A sztálini terror éveiben szembefor-dult a hatalommal, és drámai levélben szakított Sztálinnal. Francia-országi emigrációjában gyanús körülmények között öngyilkos lett.

Reed, John (1887-1920) – újságíró, amerikai kommunista. Az 1917. októberi bolsevik hatalomátvételről írt Tíz nap, amely megrenget-te a világot című könyve nemzetközi sikert aratott. A Kreml falában temették el.

Rejszner, Larisza (1895-1926) – 1918-ban belépett a bolsevik pártba, a polgárháború alatt vörös komisszár volt. Nyikolaj Gumiljov (Anna Ahmatova volt férje), majd Fjodor Raszkolnyikov, később Karl Radek bolsevik vezető felesége. Tífusz végzett vele.

Resetovszkaja, Natalja (Natasa) (1918-2003) – Szolzsenyicin el-ső felesége. 1936-ban ismerkedtek meg a rosztovi egyetemen. Egy évvel azelőtt házasodtak össze, hogy Szolzsenyicin a frontra került. Az író fogsága alatt az asszony kérésére formálisan elváltak, ellenke-ző esetben Resetovszkaját elbocsátották volna a titkosított moszkvai laboratóriumból, ahol dolgozott. Végleges válásuk után a KGB fel-használta az asszonyt volt férje ellen.

Rjurikov, Borisz (1909-1969) – szovjet irodalomtörténész, rövid ideig a pártközpont konzultánsa. Az 1940-es évek végén megjárta a GULAG-ot. Később ismét a nómenklatúra tagja lett.

Romanov – röplapterjesztésért elítélt kemerovói férfi.

Rokoszovszkij, Konsztantyin (Rokossowski) (1896-1968) – len-gyel származású szovjet katonai vezető. 1937-ben Leningrádban le-tartóztatták, nagyon megkínozták. 1940-ben szabadult, és 1941/1942 telén Georgij Zsukov parancsnoksága alatt már kulcsszerepet játszott a moszkvai csatában. Végigharcolta a második világháborút, szovjet, majd lengyel marsall lett, egy ideig Sztálin tényleges varsói helytartó-

ja. 1956 őszén, a poznani felkelés leverése után a lengyel közvéle-mény álláspontját képviselő Wladysław Gomułka kérésére kénytelen volt visszatérni a Szovjetunióba. A Kreml falába temették.

Rossi, Jacques (1909-2004) – lengyel-francia származású író. Fia-talon a lengyel kommunista párt tagja lett. 1937-ben Moszkvába hív-ták, majd letartóztatták, és 20 évi GULAG-büntetésre ítélték. Oroszul írt, számos nyelvre lefordított GULAG-kézikönyve lexikonszerűen sorra veszi és magyarázza a szovjet koncentrációs táborok intézmé-nyeit, fogalmait. 1961-ben bátyja segítségével visszatért Lengyelor-szágba, a varsói egyetem tanára lett. 1985-ben Franciaországban tele-pedett le.

Rózsás János (1926-) – a GULAG magyar foglya, majd króniká-sa. Szabadulása után évek hosszú munkájával összegyűjtötte a szov-jet koncentrációs táborok 4.000 magyar rabjának adatait.

Salamov, Varlam (1907-1982) – orosz író. Több mint másfél év-tizedig a GULAG foglya, majd a lágerben született versei és a Kolimai elbeszélések lapjain történetírója is.

Say László (1881-1958) – kanonok. 1903-ban szentelték pappá, 1933-tól győri kanonok, 1936-tól a budapesti egyetem magán tanára volt. 1946. október 19-én letartóztatta az NKVD, mert a győri bencés gimnáziumban tartott előadásán „vörös pogányságról” beszélt. 1947. február 4-én Budapesten 8 év kényszermunkára ítélték. 1950-től a GULAG északi sarkkörön túl fekvő Zimka nevű lágerében rabosko-dott. 1954-ben agyvérzéssel a lvovi kórházba szállították. Súlyos be-tegen került haza, haláláig tolókocsiban élt.

Siekierski, Maciej (1948-) – lengyel származású amerikai törté-nész. Poznanban született, szüleivel gyermekként került az Amerikai Egyesült Államokba. Kelet-Európa történetével foglalkozó levéltáros, a Stanford Egyetem Hoover Intézetének főmunkatársa.

Šik, Ota (1919-2004) – cseh közgazdász, politikus. A „prágai ta-vasz” egyik ideológusa. 1968 után – rövid megszakítással – svájci emigrációban élt.

Sklovszkij, Viktor (1893-1984) – szovjet író, irodalomtudós 1917-ben eszer (szociálforradalmár) katonapolitikus. A modern orosz

próza egyik jeles képviselője, a világ irodalomelméletére az 1960-as években nagy hatást gyakoroló formalizmus egyik megteremtője. 1930-ban politikai nyomásra megtagadta korábbi munkásságát.

Slánský, Rudolf (1901-1952) – a csehszlovák kommunista párt dogmatikus nézeteiről ismert vezetője. A második világháború alatt a Szovjetunióban élt. Az 1948. februári prágai kommunista hatalomát-vétel egyik motorja volt, zsidó származása miatt azonban később gyanússá, majd kegyvesztetté vált Sztálinnál. Szovjet tanácsadók közreműködésével 1951-ben Prágában letartóztatták. Az 1952-ben megrendezett, nevével fémjelzett koncepciós per fővádlottja volt. 11 társával együtt halálra ítélték és kivégezték, hamvait egy országúton szétszórták. Csak az 1968. évi „prágai tavasz” alatt rehabilitálták.

Solohov, Mihail (1905-1984) – a XX. század jelentős szovjet-orosz írója. A Doni elbeszélések, a Csendes Don és a Feltört ugar szerzője. Ellentmondásos élete során, amint Sztálinnak írt, nemrég közzétett leveleiből kiderül, kiállt a földijeiért, a brutálisan kolhozba kénysze-rített, módszeresen üldözött doni kozákokért. Ugyanakkor a nyilvá-nosság előtt elszántan, elvtelenül védelmezte a szocialista rendszer bűneit. 1957-ben az Emberi sors című kisregénye világszerte nagy visszhangot váltott ki. 1965-ben a szovjet kormány erőteljes propa-gandája eredményeként irodalmi Nobel-díjat kapott, 1966-ban vi-szont azzal került a világlapok címlapjaira, hogy lényegében halál-büntetést követelt perbe fogott írótársaira.

Szaharov, Andrej (1921-1989) – világhírű fizikus, a szovjet hid-rogénbomba egyik atyja. Az 1960-as évek elejétől fokozatosan az orosz demokratikus mozgalom szimpatizánsa, támasza lett. A ható-ságok feleségével, Jelena Bonnerrel száműzték Gorkij városába, hogy elszigeteljék őket a világtól. Sokan az ország élő lelkiismeretének tar-tották. A gorbacsovi peresztrojka alatt a Legfelsőbb Tanács küldötte (képviselője) lett.

Szavvatyij szerzetes – orosz szerzetes. A XV. században a Szolovki-szigeti kolostor egyik megalapítója volt.

Szerov, Ivan (1905-1990) – a szovjet politikai rendőrség egyik vezetője. A második világháború alatt a SZMERS (Halál a kémekre!)

nevű katonai elhárításban játszott fontos szerepet. Az 1940-es évek-ben személyesen részt vett számos nép – a csecsenek, az ingusok, a karacsájok, a kalmükök stb. deportálásában, Lengyelország pacifiká-lásában. 1953 nyarán a Kremlben folyó hatalmi küzdelemben elárulta régi patrónusát, Lavrentyij Beriját. Jutalmul 1954-ben kinevezték a KGB élére. Az 1956. októberi magyar forradalom leverésének egyik irányítója volt. Később a katonai hírszerzés élére került. Amikor azonban 1962 végén egyik kegyencéről. Oleg Penykovszkij (1919-1963) ezredesről kiderült, hogy egyszerre brit és amerikai ügynök, le-fokozták, majd kizárták a pártból.

Szimonov, Konsztantyin (1915-1979) – a szovjet irodalom hiva-talos költője, írója, drámaírója, hatszoros Sztálin-díjas. A szovjet Író-szövetség egyik vezetője. Élete végén emlékező prózájában eljutott Sztálin személye – de nem az általa megszemélyesített rendszer – bí-rálatáig.

Szinyavszkij, Andrej, írói álneve Abram Terc (1925-1997) – orosz író, irodalomtörténész. Eszer értelmiségi családban nőtt fel. Ju-rij Danyiellel együtt több művét külföldön jelentette meg, cenzúraen-gedély nélkül, álnéven. 1965-ben letartóztatták, 1966-ban a GULAG-on letöltendő büntetésre ítélték. 1971-ben, a hatalommal való kiegye-zés fejében kiengedték a lágerből. 1973-ban kivándorolt Franciaor-szágba, ahol Szintakszisz címmel folyóiratot alapított. Külföldön azonban, számos emigránstársához hasonlóan nem találta a helyét.

Szliozberg, Olga (1902-1991) – moszkvai közgazdász. 1936-ban férjét terrorizmus vádjával letartóztatták és kivégezték. 6 héttel ké-sőbb, mint „a nép ellenségének családtagját”, az asszonyt is elhurcol-ták, és 8 év szigorított börtönbüntetésre ítélték. Két évig Szolovki bör-tönszigetén raboskodott, majd Kolimára került. 1944-ben szabadult, de csak 1946 nyarán hagyhatta el Kolimát. 1949 augusztusában, a zsidóellenes megtorlások részeként újra letartóztatták. Csak 1956-ban rehabilitálták. Az 1960-as években emlékiratain dolgozott.

Szokolov, Nyikolaj (1882-1924) – orosz jogász, a fehér csapatok tisztje. Alekszandr Kolcsak admirális utasítására a tett helyszínén tü-zetesen kivizsgálta II. Miklós és családja meggyilkolásának körülmé-

nyeit. Erről alaposan dokumentált könyvet jelentetett meg az emig-rációban.

Szolzsenyicin, Alekszandr (1918-) – a XX. század nagy orosz vátesze, az Ivan Gyenyiszovics egy napja, a Rákkórház. A pokol tornácán és a GULAG szigetvilág című művek világhírű szerzője. A rosztovi egyetemen matematikát tanult. A második világháború alatt a Vörös Hadsereg tisztjeként harcolt. A frontról írt egyik levele miatt letartóz-tatták, és a GULAG-ra küldték, 1956-ban rehabilitálták. 1969-ben, miután nyílt levélben szakított a szovjet irodalmi élettel és a rend-szerrel, megfosztották szovjet állampolgárságától, és erőszakkal kito-loncolták hazájából. 1970-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. 1973-1994 között az Amerikai Egyesült Államokban élt. Két évtizeden át írta Vörös kerék című regényfolyamát, az első világháború és az orosz for-radalom történetét, amely azonban nem igazán aratott sikert. 1990-ben visszakapta állampolgárságát, 1994-ben visszatért Oroszor-szágba.

Szpiridonova, Marija (1884-1941) – eszer (szociálforradalmár) politikus. A cári korszakban több terrorakció kitervelője és végrehaj-tója volt. Letartóztatták és nagyon megkínozták. Az 1917. októberi bolsevik hatalomátvétel előtt szövetséget kötött Lenin pártjával. 1918 nyarán azonban az általa vezetett baloldali eszerek fellázadtak a bol-sevikok ellen. Ettől kezdve hosszabb-rövidebb megszakításokkal bör-tönökben és száműzött-telepeken tengette életét. 1938-ban a hatósá-gok tanúként belekeverték a Buharin-perbe, majd kivégezték.

Sztálin, Joszif (1878-1953) – grúz származású bolsevik politikus, a Szovjetunió diktátora. 1898-ban csatlakozott a szociáldemokrata párthoz, 1912-ben a bolsevik párt központi bizottságának tagja lett. 1917-ben nemzetiségi népbiztosnak nevezték ki. 1922-ben a súlyos beteg Lenin munkaképtelenné válásával mindinkább megkaparintot-ta az egyeduralmat, és fokozatosan leszámolt lehetséges vetélytársai-val. 1922-től a kommunista (bolsevik) párt főtitkára, 1941-től a Nép-biztosok Tanácsa elnöke, 1946-tól haláláig miniszterelnök volt.

Sztálin, Vaszilij (1921-1962) – Sztálin kisebbik fia. Édesanyja, Nagyezsda Allilujeva öngyilkossága után lényegében testőrök nevel-ték. Apja halála után korábbi sikkasztásai ürügyén, valójában azon-

ban politikai okokból a vlagyimiri börtönben tartották fogva, álné-ven. 1960-ban kiengedték, de hamarosan visszakerült a börtönbe. Élete végén Kazánban élt száműzetésben.

Szucskov, Fedot – szobrász. Egykori kolimai GULAG-fogoly, Varlam Salamov síremlékének alkotója.

Szuperfin, Gabriel, Garik (1943-) – orosz filológus, irodalomtör-ténész, másként gondolkodó. 1964-1969 között a tartui egyetemen tanult, ahonnan a KGB követelésére eltávolították. 1973 júliusában le-tartóztatták, 1974 májusában GULAG-büntetésre ítélték. Szabadulása után Tartuban élt, majd Németországba emigrált.

Szurkov, Alekszandr (1899-1963) – orosz költő, pártmunkás, a Szovjet Írók Szövetségének egyik vezetője.

Szurovceva, Nagyezsda – Kolima foglya, majd krónikása.

Tiefenberg Kornél – Pintér Károlyné vádlott-társa.

Toki Horváth Gyula – Keményfi Béla osztály társának édesapja.

Tolnai Gábor (1910-1990) – magyar irodalomtörténész, akadé-mikus.

Tolsztoj, Alekszej (1883-1945) – szovjet-orosz író. A bolsevik ha-talomátvétel után, 1918-ban előbb Franciaországba, majd Németor-szágba emigrált. 1923-ban a szovjet hatóságok hozzájárultak hazate-lepüléséhez. A környezetében „gróf elvtársnak” nevezett író ezután a hatalom feltétlen kiszolgálójaként, luxuskörülmények között írta te-hetséges műveit, köztük a Golgota és az I. Péter című nagyregényeket. Háromszor is Sztálin-díjas lett, szíve mélyen azonban gyűlölte a „muzsikuralmat”.

Tolsztoj, Lev (1828-1910) – az orosz próza klasszikusa, a világ-irodalom egyik legnagyobb alkotója.

Trockij, Lev (1879-1940) – orosz politikus. Az emigrációban szemben állt Leninnel, de 1917 őszén a pétervári bolsevik fordulat vezetője lett. 1917-ben, majd 1919-1926 között a bolsevik párt csúcs-szerve, a politikai bizottság tagja. 1917-től külügyi, 1918-tól 1925-ig hadügyi, 1920-ban egyúttal közlekedési népbiztos. A Vörös Hadsereg megteremtője. A politikai-katonai elit és a baloldali értelmiség köré-

ben számos híve volt, de 1927-ben Sztálinnal szemben veszített a ha-talmi harcban. 1928/1929-ben Alma-Atában élt száműzetésben. 1929-ben kiutasították a Szovjetunióból. Kényszerű emigrációja alatt több országban élt, végül Mexikóvárosban telepedett le, ahol Sztálin egyik ügynöke jégcsákánnyal megölte.

Tuhacsevszkij, Mihail (18931937) szovjet tábornok. A cári gárda hadnagya volt. A szovjet-oroszországi polgárháborúban a Vörös Hadsereg egyik vezetője, hadsereg- és frontparancsnok lett. Részt vett a kronstadti matrózfelkelés és a tambovi parasztlázadás kegyet-len leverésében. A pretoriánus lázadástól rettegő Sztálin mindig tar-tott tőle, s miközben marsallá, valamint a hadügyi népbiztos helyet-tesévé neveztette ki, folyamatosan figyeltette. A „nagy tisztogatások” alatt a szovjet katonai elit legtehetségesebb képviselőjének számító hadvezér, számos társával, beosztottjával és családtagjával együtt a terror áldozatául esett.

Turcsin, Valentyin (1931-) – kibernetikus, fizikus, informatikus, az orosz emberjogi mozgalom aktivistája.

Tvardovszkij, Alekszandr (1910-1971) – szovjet író, lapszer-kesztő. Az általa irányított Novij Mir című irodalmi folyóirat szer-kesztője. Liberálisnak minősített nézetei miatt a dogmatikus szovjet pártapparátus rendszeresen és hevesen támadta.

Utyoszov, Leonyid (1895-1982) – odesszai születésű szovjet énekes. Dalai hazájában rendkívül népszerű voltak.

Vajl, Borisz (1937-) – orosz másként gondolkodó.

Vegyenszkij, Alekszandr (1889-1946) – orosz egyházi vezető. A pétervári egyetem jogi karának elvégzése után pap lett, excentrikus szónoklataival rendkívüli népszerűségre tett szert az orosz főváros értelmiségi szalonjaiban. Az Élő Egyház nevű csoport tagjaként, majd a bolsevik hatalommal együttműködő ún. „megújulási mozgalom” vezéreként tevékenyen hozzájárult az ortodox egyház elleni megtor-lásokhoz, számos paptársa kivégzéséhez. 1924-1940 között metropo-lita volt.

Velikanova, Tatyjana (1932-2002) – matematikus. Az orosz de-mokratikus mozgalom aktivistája.

Vigdorova, Frida (1915-1965) – pedagógus, újságíró. Az 1950-es évek közepétől bekapcsolódott azok tevékenységébe, akik segíteni igyekeztek a politikai okok miatt üldözöttek családtagjain. 1964 feb-ruárjában részt vett Joszif Brodszkij költő bírósági tárgyalásán. A vi-lág számos országában megjelentek ott készített drámai feljegyzései, amelyeket Alekszandr Szolzsenyicin néhány művével együtt a sza-mizdat irodalom első alkotásai között tartanak számon.

Vojkov, Pjotr (1888-1927) – szovjet politikus, „Petrusz” és „Ér-telmiségi” álnéven részt vett a szociáldemokrata mozgalomban. 1907-ben Svájcba emigrált, ahol Lenin környezetébe került. 1917 ok-tóbere után a padláslesöprések egyik irányítója. 1918-ban részt vett a cári család likvidálásában. Őt bízták meg a cárok vagyonának kül-föld! értékesítésével, de túlságosan sok értékes bundát tulajdonított el a szeretői számára, ezért elbocsátották. 1924-től hazája diplomáciai képviselője volt. Előkészületeket tett Piłsudski lengyel államfő elleni merényletre, de ehhez nem kapta meg moszkvai feletteseinek enge-délyét. 1927. június 7-én egy Koverda nevű orosz emigráns agyonlőt-te a varsói pályaudvaron. A Kreml falában temették el.

Vologyka – Keményfi Béla rabtársa.

Volosin, Makszmilian (1878-1932) – orosz író, festő. A XIX-XX. század elejének és az 1920-as évek művészvilágának markáns egyé-nisége. Halála után legendás üdülője a Krím-félszigeten lévő Koktebelben a szovjet írók alkotóháza lett.

Voronszkaja, Galina – irodalmi szerkesztő. Alekszandr Voronszkij, az ismert bolsevik politikus és irodalmár lánya. Hosszú éveket töltött a GULAG-on.

Voronszkij, Alekszandr (1884-1937) szovjet-orosz bolsevik poli-tikus, szerkesztő. A szovjet irodalmi élet egyik meghatározó alakja volt. Az 1920-as években Lev Trockij híve. Politikai befolyását fel-használva számos fiatal írónak, köztük Iszaak Babelnek és Borisz Pilnyaknak folyamatos közlési lehetőséget teremtett. Száműzték, majd elítélték és kivégezték.

Wallenberg, Raoul (1912-1947) – svéd diplomata. Gazdag csa-lád leszármazottja volt, nagyapja tokiói svéd nagykövet, apja tenge-

résztiszt, két nagybátyja bankár. 1944-ben, Magyarország német megszállása alatt több ezer magyar zsidó életét mentette meg azzal, hogy ún. svéd útlevelet biztosított számukra. Felsőbb utasításra a Vörös Hadsereg kémelhárítás tisztjei magyar gépkocsivezetőjével együtt elrabolták, és a Szovjetunióba hurcolták. Valószínűleg meg-halt a vlagyimiri börtönben. Sorsáról azonban mindmáig nem tudni részleteket.

Wojtyła, Karol (1920-2005) – lengyel érsek, 1978-tól haláláig II. János Pál pápa néven a római katolikus egyház feje, IX. Pius után a leghosszabb ideig hivatalban lévő pápa.

Zaszlavszkij, David (1880-1965) – orosz mensevik politikus. Lenin támadásainak egyik célpontja. Majd látványosan átállt a bolse-vikokhoz, „leleplező” cikkeket közlő szovjet újságíró, a politikai rendőrség ismert informátora lett.

Zinovjev, Grigorij (1883-1936) – bolsevik politikus. Lenin kör-nyezetéhez tartozott. 1919-1926 között a Komintern, a kommunista világpárt Végrehajtó Bizottságának elnöke. A „leningrádi ellenzék”, majd az „egyesült ellenzék” egyik vezetője. 1927-ben száműzték, de később visszatérhetett Moszkvába. 1934 decemberében letartóztatták, és 10 évi börtönre ítélték, majd 1936-ban egy újabb kirakatperben ha-lálra ítélték és kivégezték.

Zoscsenko, Mihail (1895-1958) – szovjet író. Jogásznak készült, 1915-ben a frontra ment, majd a vörösök oldalán részt vett a polgár-háborúban. Szatirikus elbeszélései révén rendkívüli népszerűségre tett szert. 1921-1946 között 91 kötete látott napvilágot. Rokonszenve-zett Sigmund Freud nézeteivel. Részben ez volt az oka annak, hogy a szovjet pártközpont ideológusai az ellenséges ideológia képviselőjé-nek minősítették. A második világháború után mindvégig támadások kereszttüzében állt, még a kenyérjegyét is elvették. A megpróbáltatá-sokat egyenes gerinccel tűrte.

Zsukov, Georgij (1896-1974) – szovjet marsall. 1918-ban a cári hadsereg volt altisztjeként belépett a Vörös Hadseregbe. Már 1921-ben magas kitüntetéssel jutalmazták a tambovi parasztlázadás leve-réséért. Pályája töretlenül ívelt felfelé, 1940-ben tábornokká léptették

elő. A második világháború alatt kulcsszerepet játszott a moszkvai, majd a sztálingrádi és a kurszki csatában aratott szovjet győzelem-ben, és őt tartják Berlin elfoglalójának is. 1946-ban a hatalmát féltő Sztálin el akarta tétetni láb alól. A diktátor halálát követően visszatért a hatalomba, de 1957-ben Hruscsov félreállította.

IRODALOM

AFANASZJEV, J. 1996: Drugaja vojna. Moszkva

AKTI O REPRESSZII 1993: Szbornyik zakonodatyelnih i normatyivnih aktov o represszijah i reabilitacii zsertv polityicseszkih represszij. Moszkva

ALEKSZEJEVA, L. 1984: Isztorija inokomiszlija. Vermont

AMALRIK, A. 1982: Zapiszki gyisszigyenta. Ann Arbor

ANDREW, CH.–MITROHIN, V. 2000: A Mitrohin-archivum. A KGB otthon és Nyugaton. Talentum, Budapest

APPLEBAUM, A. 2005: A GULAG története. Európa Könyvkiadó, Budapest

ARENDT, H. 1992: A totalitarizmus gyökerei. Európa Könyvkiadó, Budapest

ARHIV SZAMIZDATA, Szabadság Rádió, München

ARMSTRONG, J. 1955: Ukrainian Nationalism 1939-1945, New York

ARTYEMJEV, V. 1956: Rezsim i ohrana iszpravityelno-trudovih lagerej MVD. München

AUMAN, V.–CSEBOTARJOVA, V. 1994: Isztorija rosszijszkih nyemcev v dokumentah (1763-1992 gg.), I-II. Moszkva

AVTORHANOV, A. 1988: Imperija Kremlja. Szovjetszkij tyip kolonyializma. Garmisch-Partenkirchen

BARTON, P. 1959: L’Institution concentrationnaire en Russie (1930-1957). Párizs

BELAJA KNYIGA 1992: Belaja knyiga gyeportacii korejszkovo naszelenyija Rosszii v 30-40-e godi. Moszkva

BELKOVEC, L. 1995: „Bolsoj tyerror” i szugybi nyemeckoj gyerevnyi v Szibiri. Moszkva

BELKOVEC, L.: Szugybi szpecposzelencev v arhivnih dokumentah. www.memo.ru/history/nem/Chapter4.htm

BELKOVEC, L.–BELKOVEC, SZ. 1999: Konszulszkije otnosenyija Germanyii i Szibiri v 1920-1930-je gg. In: Nyemeckij etnosz v Szibiri: Almanah gumanyitarnih isszledovanyij, 1. Novoszibirszk

BELOMORSZKO-BALTYIJSZKIJ KANAL 1934: Belomorszko-Baltyij-szkij Kanal imenyi SZTALINA. Moszkva

BEZBORODOVA, I. 1997: Organyizacija trudoiszpolzovanyija vojen-noplennih, internyirovannih vlagerjah NKVD-MVD SZSZSZR v godi vtoroj mirovoj vojni. In: Problema vojennovo plena: Iszto-rija i szovremennoszty. Matyeriali Mezsdunarodnoj naucsno-praktyicseszkoj konferencii, 23-25 oktyabrja 1997 g. Vologda

BEZBORODOVA, I. 1997: Inosztrannije vojennoplennije i internyiro-vannije v SZSZSZR: iz isztorii gyejatyelnosztyi Upravlenyija po gyelam vojennoplennih i intyernyirovannih NKVD-MVD SZSZSZR v poszlevojennij period (1945-1963). Otyecsesztvennaja Isztorija. 1997/5.

BLJUM, A. 1996: Jevrejszkij voprosz pod szovjetszkoj cenzuroj 1917-1991. Szentpétervár

BONCS-BRUJEVICS, V. 1982: „Istennek törvénye.” Vallástörténeti ta-nulmányok, Budapest

BRODSZKIJ, J. 1998: Le isole del Martirio. Róma

BOLSAJA 1928: Bolsaja Szovjetszkaja Enciklopegyija. Moszkva

BUBER-NEUMANN, M. 1968: Als Gefangene bei Stalin und Hitler, k. n. (Első kiadása: Ullstein Verlag, München, 1949)

BUGAJ, NY. 1991: Dokumenti iz arhiva. Gyeportacija: Berija dokladi-vajet Sztalinu. Kommunyiszt, 1991/3.

BUGAJ, NY. 1992: Joszif Sztalin–Lavrentyiju Berii: „Ih nado gyepor-tyirovaty…” Moszkva

BUGAJ, NY. 1993: 20-50-je godi: prinugyityelnoje pereszelenyije narodov. Obozrevatyel, 1993/11 (15).

BUGAJ, NY. 1994: Gyeportacija narodov (konyec 30-h–nacsalo 40-h godov), In: Rosszija v XX veke. Moszkva

BUGAJ, NY. 1995: L. Berija–J. Sztalinu: „Szoglaszno Vasemu ukazanyiju…” Moszkva

BUGAJ, NY. 1998: „Mobilizovaty nyemcev v rabocsije kolonni… J. Sztalin”, 1940-je godi. Szbornyik dokumentov, Moszkva

BUGAJ, NY.–GONOV, A. 1998: Kavkaz: narodi v eselonah (20-60-je godi), Moszkva

BUTIRSZKIJ POLIGON 1997: Butirszkij poligon 1937-1938 gg. Moszkva

BUWALDA, P. 1997: They Did Not Dwell Alone. Jewish Emigration from Soviet Union 1967-1990. Washington, D. C.

CENA METAFORI 1989: Cena metafori. Presztuplenyije i nakaza-nyije Szinyavszkovo i Danyiela. Moszkva

CHURCHILL, W. 1999: A második világháború. 2. kiadás, 1-2. kötet. Európa Könyvkiadó, Budapest

COJ, B. 1994: Szocialnije i ekonomicseszkije aszpekti reabilitacii narodov i grazsdan, represszirovannih v SZSZSZR po polityicseszkim motyivam. Goszudarsztvo i pravo, 1994/12.

CONQUEST, R. 1966: Small Terror, Few Dead. The Times Literary Supplement, 1966. május 31.

CSEHOV, A. 1995: Szahalin. Európa Könyvkiadó, Budapest

CSEPCOV, V. 1998: Tragicseszkije szugybi: Polityicseszkije represszii protyiv nyemeckovo naszelenyija Ukraini v 1920-je–1930-je gg. Moszkva

CSERKASZOV, K. 1963: Genyeral Kononov: otvet pered isztorijej za odnu popitku. Melbourne

CSERNOVA, T.: Problema polityicseszkih represszij v otnosenyii nyemeckovo naszelenyija v SZSZSZR (Obzor otyecsesztvennoj isztoriografii). www.memo.ru/history /nem/Chapter7.htm

CSUJEV, F. 1991: Szto szorok beszed sz Molotovim. Iz dnyevnyika F. Csujeva. Moszkva

DALLIN, A.–NICOLAEVSKY, B. 1947: Forced Labour in Soviet Russia, New Haven

DALLIN, A. 1957: German Rule in Russia. 1941-1945. London

DOVLATOV, sz. 1990: „Játsszunk blues-t”. Orosz emigráns írók elbe-szélései. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990.

DRUZSNYIKOV, J. 2001: Donoszcsik 001, ili voznyeszenyije Pavlika Morozova. Jekatyerinburg

ELLIOT, M. R. 1973: The United States and Forced Repatriation of Soviet Citizens 1944-1947. Political Science Quarterly, 1973/58.

EMEL 1986: Soviet Rusydaki Kirim Tatar Millei Hareketi Organi. New York

FELSTYINSZKIJ, J. 1992 (szerk.): Krasznij tyerror v godi grazsdan-szkoj vojni. London

FRENKIN, M. 1981: Tragegyija kresztjanszkih vossztanyij v Rosszii 1918-1921 gg. Lexikon, Jeruzsálem

GALANSZKOV, J. 1994: Priazovszkij kraj. Rosztov-na-Donu

GALICKIJ, V. 1990: Vrazseszkije vojennoplennije v SZSZSZR (1941-1945 gg.). Vojennoisztoricseszkij Zsurnal, 1990/9.

GELLER, M. 1974: Koncentracionnij mir i szovjetszkaja lityeratura. OPI, London

GELLER, M. 1985: Masina i vintyiki. Isztorija formirovanyija szovjetszkovo cseloveka. OPI, London

GELLER, M.–NYEKRICS, A. 1986: Utopia u vlasztyi. London

GEREBEN Á. 1988: (összeáll.): Több fényt! Válogatás a glasznoszty sajtójából. Téka, Budapest

GEREBEN Á. 1998: Művészet és hatalom. Orosz írók a XX. század-ban. Új források. Akadémiai Kiadó, Budapest

GEREBEN Á. 2000: Antiszemitizmus a Szovjetunióban. PolgArt, Bu-dapest

GEREBEN Á. 2001: Egyház az ateista államban. PolgArt Kiadó, Bu-dapest

GEREBEN Á. 2004: „Engedd el népemet!” Zsidók a háború utáni Szovjetunióban. Athenaeum 2000, Budapest

GERMAN, A. 1996: Isztorija Reszpubliki Nyemcev Povolzsja v szobityijah, faktah, dokumentah. Moszkva

GERMAN, A.–KUROCSKIN, A. 1998: Nyemci SZSZSZR v trudovoj armii” (1941-1945). Moszkva

GILJAROV, J.–MIHAJLICSENKO, A 1990: Sztanovlenyije i razvityije ITU Szovjetszkovo goszudarsztva (1917-1925 gg.). Domogyedovo

GINCBERG, L. 1996: Po sztranyicam „oszobih papok” Politbjuro CK VKP(b). Voproszi isztorii, 1996/8.

GINZBURG, A. 1967: Belaja knyiga po gyelu A. Szinyavszkovo i J. Danyielja. Frankfurt am Main

GINZBURG, J. 1979: Krutoj marsrut. Milano

GORBUNOV, I. 1997: Prebivanyije nyemeckih vojennoplennih v SZSZSZR: uszlovija ih szogyerzsanyija, medicinszkoje obeszpecsenyije (po dokumentam GARF). In: Problema vojennovo plena: Isztorija i szovremennoszty. Matyeriali Mezsdunarodnoj naucsno-praktyicseszkoj konferencii, 23-25 oktyabrja 1997 g. Vologda

GORJAJEVA, T. 1997: Isztorija szovjetszkoj polityicseszkoj cenzuri. Moszkva

GRIGORENKO, P. 1997: V podpolje mozsno vsztretyity tolko krisz. Moszkva

GULAG V GODI VOJNI: 1994/3: Isztoricseszkij arhiv, 1994/3.

GULAG 1999: GULAG: Jevo sztroityeli, obitatyeli i geroji. Frankfurt-am-Main–Moszkva (szerk. I. Dobrovolszkij)

GULAG 2002: Glavnoje upravlenyije lagerej 1918-1960 (összeáll. A. Kokurin és Ny. Petrov) Moszkva

GYEKRETI 1968/4: Gyekreti szovjetszkoj vlasztyi. Moszkva

GYEL, O. 1997: Ot illjuzij k tragegyii: Nyemeckije emigranti v SZSZSZR v 30-je gg Moszkva

GYEMENTYEVA, I. 1994: Vojna i mir Prigorodnovo rajona. Moszkva

GYETKOV, M. 1990: Iszpolnyenyije nakazanyija v dorevoljucionnoj Rosszii. Moszkva

GYETKOV, M. 1992: Szogyerzsanyije penyitenciamoj polityiki Rosszijszkovo goszudarsztva i jejo realizacija v szisztyeme iszpolnyenyija ugolovnovo nakazanyija v lice lisenyija szvobodi v period 1917-1930 godov. Moszkva

GYETYI 2002: Gyetyi GULAGa 1918-1956 (szerk. Sz. Vilenszkij és mások). Moszkva

HELLER Á. 2002: Auschwitz és a GULAG. Múlt és Jövő, Budapest

HELLER, M.–NYEKRICS, A 1996: A Szovjetunió története. Osiris, Budapest

HRONYlKA: Hronyika tyekuscsih szobityij (az orosz emberjogi mozgalom kiadványsorozata), Moszkva-München

ISZAJEV, M. 1912: Predsztojascseje preobrazovanyije katorgi. Trudi Jurigyicseszkovo obscsesztva pri imperatorszkom Sz-Petyerburgszkom unyiverszityetye. Szentpétervár, 1912/4.

ISZAKOV, K. 1990: 1941: drugie nyemci. Novoje Vremja, 1990/7.

IVANOV, NY. 1996: Raszkresztjanyivanyije gyerevnyi. In: Szugybi rosszijszkovo kresztjansztva. Moszkva

IVANOVA, G. 1997/1: GULAG v szisztyeme totalitarnovo goszudarsztva. 1. kötet. MONF. Moszkva

IVANOVA, G. 1997/2: GULAG: goszudarsztvo v goszudarsztve. J Afanaszjev (szerk.): Szovjetszkoje obscsesztvo.

Voznyiknovenyije, razvityije, isztoricseszkij final. 2. kötet. RGGU, Moszkva

IZ ISZTORII RASZKULACSIVANYIJA 1991: Iz isztorii raszkulacsivanyija v Karelii 1930-1933 gg. Petrozavodszk

JAKIR, P. 1972: Gyetsztvo v tyjurme: Memuari Petra Jakira. OPI, London

JAKOVLEV, A. 1999: Kresztoszev. Vagriusz, Moszkva

JEREMIN, D. 1966: Perevertisi. Izvesztyija, 1966. január 13.

JEZSENYEGYELNYlK 1928: Jezsenyegyelnyik szovjetszkoj juszticii, 1928/14.

JURASZOV, SZ. 1952: Na rubezse, 1952. szeptember 25-26.

KABANOVA, V.–MIRONOVA, T.–HANDURINA, J. 1993: ”Szocia-lizm – eto raj na zemlje.” Kresztjanszkije predsztavlenyija o szocializme v piszmah 20-h gg. In: Nyeizvesztnaja Rosszija XX vek. Isztoricseszkoje naszlegyije Moszkva

KALUGIN, O. 1995: Proscsaj, Lubjanka! Moszkva

KARNER, S. 1997: Deutsche Kriegsgefangene und Internierte in der Sowjetunion 1941-1956. In: Problema vojennovo plena: Isztorija i szovremennoszty. Matyeriali Mezsdunarodnoj naucsno-praktyicseszkoj konferencii, 23-25 oktyabrja 1997 g. Vologda

KARSAI L. 2003: Nem félünk, érvelünk. Élet és Irodalom, 2003. au-gusztus 22.

KEMÉNYEI B. 1989: Magyar leventék a sarkkörön túl. Magvető, Bu-dapest

KERTÉSZ Á. 2001: Nemes versengés szörnyállamok között. Magyar Hírlap. 2001. február 27.

KITCHIN, G. 1935: Prisoner of the OGPU, London-New York-Toronto

KOKURIN, A 1994: 62. GULAG v godi vojni. Isztoricseszkij Arhiv, 1994/3.

KOKURIN, A.–PETROV, V. 1997: Lubjanka: VCSK-OGPU-NKVD-NKGB-MVD-KGB. Moszkva

KOKURIN, A.–POZSAROV, A. 1996: „Novij kursz” Berii 1953 g. Isztoricseszkij Arhiv. 1996/4.

KONASZOV, V. 1996: Szugybi nyemeckih vojennoplennih v SZSZSZR, Vologda

KORIAKOV, M. 1948: I’ll Never Go Back. London

KORMOS V. 2001: A végtelen foglyai. Budapest

KOSZTIRCSENKO, G. 2001: Tajnaja polityika Sztalina: vlaszty i antyiszemityizm. Moszkva

KOTEK. J.–RIGOULOT, T.: A táborok évszázada. Nagyvilág, Budapest

KOTOV, V. 1994: Gyeportacija narodov Szevernovo Kavkaza; krizisznije javlenyija etnogyemograficseszkoj szituacii. In: Szevernij Kavkaz: vibor putyi nacionalnovo razvityija. Majkop

KOVÁCS Á.–SZTRÉS E. 1989: Tetovált Sztálin. Szovjet elítéltek teto-válásai és karikatúrái. Szeged

KOZLOV, A. 1996: Raszkazacsivanyije: Don, 1919 god. In: N. Ivnyic-kij (szerk.): Szugybi russzijszkovo kresztjansztva. Moszkva

KOZLOV, V 1989/2: O ljudszkih potyerjah Szovjetszkovo Szojuza v Velikoj Otyecsesztvennoj Vojnye 1941-1945. Isztorija SZSZSZR, 1989/2.

KOZLOV, V.–MIRONYENKO, SZ. 1999: (szerk.): 58/10. Nadzornije proizvodsztva Prokuraturi SZSZSZR. Mart 1953-1991. Moszkva

KOZLOV, V 1999: Masszovije beszporjadki v SZSZSZR pri Hruscsove i Brezsnyeve (1953–nacsalo 1980-h gg). Novoszi-birszk

KÖRMENDY ZS. 2005: Az emlékezés mint vitális erő. Magyar Szemle, 2005. április

KRASZNOV, NY. 1957: Nyezabivajemoje

KRESZTJANSZKOJE VOSSZTANYIJE 1994: Kresztjanszkoje vossztanyije v Tambovszkoj gubernyii v 1919-1921 gg. In: Antonovscsina. Dokumenti i matyeriali. Tambov

KUN M. 2000: Strukturális változások a Lubjankán. In: Államvéde-lem a Rákosi-korszakban. Budapest

KURILO, O. 1997: Ljuteranszkaja cerkov v Szovjetszkoj Rosszii (1918-1950 gg.). Dokumenti i matyeriali. Moszkva

KUZMIN, SZ. 1995: ITU: isztorija i szovremennoszty. In: Cselovek: presztuplenyije i nakazanyije. Vesztnyik Rjazazanszkoj viszsej skoli MVD RF 1995/2.

KUZNYECOV, E. 1979: Mordovszkij marafon. Ramat-Gan

LAZAREV, B. 1994: Pravovije voproszi reabilitacii represszirovannih narodov. Goszudarsztvo i Pravo, 1994/12.

LEBEGYEVA, N. 1996: Csetvjortij razgyel Polsi i katinszkaja tragegyija. In: V. Busujev (összeáll.): Drugaja vojna 1939-1945. Moszkva

LEGLETT, G. 1981: The Cheka: Lenin’s Political Police. Oxford

LENIN, V 1957: Vojennaja perepiszka (1917-1920). Moszkva

LEONHARD, W. 1986: Der Schock des Hitler-Stalin Paktes. Freiburg im Breisgau

LEONHARD, W. 1989: Betrayal the Hitler-Stalin Pact. London

LESZNAJA PROMISLENNOSZTY 1989: Komi ASZSZR. 1917-1960. Sziktivkar

LEVITYIN-KRASZNOV, A. 1981: Frankfurt am Main*

LIHACSOV, D. 1995: Voszpominanyija. Pétervár

LITVINOV, P. 1984: Szud. London

LOBACSOV, SZ. 2003: Patriarh Nyikon. Szentpétervár

LONDON, A. 1991: Beismerő vallomás. A prágai „nagy per”. Magve-tő Könyvkiadó, Budapest.

* Itt sajnos a kötet címe kimaradt… (a dig.).

MACKIEWlCZ, J. 1957: Kontra. Párizs

MAJDANEK-JELENTÉS 2004: www.bihl.u-szeged.hu/bibl/millww2/doksi/lublin1.html (A Lublin határában létesített majdaneki haláltáborban elkövetett német gaztettek kivizsgálására alakult lengyel-szovjet rendkí-vüli bizottság közleménye, 1944)

MAKARENKO, A. 1950: Az új ember kovácsa. Pedagógiai hőskölte-mény. Budapest

MALSAGOFF, S. 1925: An Island Hell. London

MANDELSTAM, N. 1990: Emlékeim. Magvető, Budapest

MARCSENKO, A. 2000: Tanúvallomás. Korona Kiadó, Budapest

MARJAMOV, G. 1992: Kremljovszkij cenzor. Sztalin szmotrit kino. Moszkva

MARKIS, E. 1989: Sztol dolgoje vozvrascsenyije. A szerző kiadása, Tel-Aviv

MASSZOVIJE REPRESSZII V SZSZSZR 2004: Masszovije represszii. Isztorija sztalinszkovo GULAGa. Konyec 1920-h–pervaja polovina 1950-h godov Moszkva

MATYERIALI 1992: Maryertali k szerii „Narodi i kulturi”, vip. XII. Gyeportacija narodov SZSZSZR 1930-1950-e godi, 1. rész, Moszkva

MEDVEGYEV, ZS.–MEDVEGYEV, R. 1990: Ki az őrült? Európa Könyvkiadó, Budapest

MEMORIAL 1999/12: Memorial. Informacionnij bjuletyiny. Moszkva

MIHAJLOV, V. 1995: (szerk.): Szozdanyije pervoj szovjetszkoj jagyernoj bombi. Moszkva

MOROZOV, B. 1998: Jevrejszkaja emigracija v szvetye novih dokumentov. Tel-Aviv

MOROZOV, NY 1997: GULAG v Komikraje 1929-1956. Sziktivkar

MURZSENKO, A. 1985: Obraz scsasztlivovo cseloveka, ili piszma iz lagerja oszobovo rezsima. London

NAGY E. 1998: Az érett orosz középkor emberideálja. Aetas.hu, Sze-ged, 1998/1.

NASZELENYIJE ROSSZII 1994: Naszelenyije Rosszii v 1920-1950-je godi: csiszlennoszty, potyeri, migracii. Moszkva

NAUMENKO V. 1962: Velikoje predatyelsztvo: vidacsa kazakov v Lience i drugih mesztah 1945-1947. New York

NÜRNBERG 1945: www.bibl.u-szeged.hu/bibllmil/ww2/nurnberg/jackson7.html

NYEGRETOV, P. 1994: Vszje dorogi vedut na Vorkutu. Vermont

NYEKRICS, A 1978: Nakazannije narodi. New York

NYESZOSZTOJAVSIJSZJA JUBILEJ 1992: Nyeszosztojavsijszja jubilej. Pocsemu SZSZSZR nye otprazdnoval szvoevo 70-letyija? Moszkva

NYIKONOV-SZMOROGYIN, M. 1938: Krasznaja katorga. Szófia

OHOTYIN, NY.–ROGINSZKIJ, A: Iz isztorii „nyemeckoj operacii” NKVD 1937-1938 gg. www.memo.ru/history/nem/Chapter2.htm

OLICKAJA, J. 1971: Moji voszpominanyija. Frankfurt am Main

ORGANI I VOJSZKA 1996: Organi i vojszka MVD Rosszii: Kratkij isztoricseszkij ocserk. Moszkva

OSZOBAJA PAPKA 1994: Oszobaja papka Sztalina: Iz matyerialov szekretariata NKVD-MVD SZSZSZR 1944-1953 gg. Katalog dokumentov. Arhiv novejsej isztorii Rosszii, Moszkva

O VNYESZUGYEBNIH ORGANAH 1989/10: Izvesztyija CK KPSZSZ 1989/10.

PARSZADANOVA, V. 1989: Gyeportacija naszelenyija iz Zapadnoj Ukraini i Zapadnoj Belorusszii. Novaja i Novejsaja Isztorija, 1989/2.

PAVLOVA, T. 1993: Dokumenti CGAOR SZSZSZR po isztorii gyeportacii narodov v 40-50-je godi. In: Konfederacija

represszirovannij narodov Rosszijszkoj Federacii, 1990-1992 godi: dokumenti i matyeriali. Moszkva

PESZKOV, NY. 1978/1: Gyelo „Kolokola”. Pamjaty, New York (a kéz-iratban terjedő szovjet szamizdat irodalomban 1976-os dátum-mal „jelent meg”)

PETROV, NY. – ROGINSZKIJ, A. 1997: „Polszkaja operacija” NKVD 1937-1938 gg. In: Represszii protyiv poljakov. Isztoricseszkije szbornyiki „Memoriala”, I. kötet, Moszkva

PETROV, V. 1951: It Happens in Russia. Seven Years Forced Labour in the Siberian Goldfields. London

PIHOJA, R. 1990: Szovjetszkij Szojuz: isztorija vlasztyi 1945-1991. Moszkva

PINKUS, B. 1984: The Soviet Goverment and the Jews 1948-1967. Cambridge

POLITKOVSZKAJA, L. 1997: Mi predcsusztvije… Predtecsa… Ploscsagy Majakovszkovo 1958-1965. Moszkva

POLITYIKA OKKUPACIONNIH VLASZTYEJ 1999: Polityika okkupacionnih vlasztyej v Latvii 1919-1991. Dokumentumgyűj-temény. Vilniusz

POLJAKOV; J. 1990: Polveka molcsanyija: Vszjeszojuznaja perepisz naszelenyija 1937 g. SZOCISZ, 1990/6-8.

POLJAN, P. 1996: Zsertvi dvuh gyiktatur: Osztarbajteri i voennoplennije v Tretyjem Rejhe i ih repatriacija. Moszkva

POLJAN, P. 1997: „Repatriacija trudom”: Motyivi i predisztorija poszlevojennovo trudoiszpolzovanyija „internyirovannih i mobilizovannih” – nyemeckih grazsdanszkih lic v SZSZSZR. Problema vojennovo plena: Isztorija i szovremennoszty. Matyeriali Mezsdunarodnoj naucsno-praktyicseszkoj konferencii, 23-25 oktyabrja 1997 g. Vologda

POMERANCEV; V 1953/12: Ob iszkrennosztyi v lityerature. Novij Mir, 1953/12.

PROUDFOOT, M. 1957: European Refugees. London

REITLINGER. G. 1960: The Horse Built on Sand. London

REPORT 1948: Report of the International Committee of the Red Cross on its Activities during the Second World War, September 1, 1939–June 30, 1947. Genf

REPRESSZIROVANNlJE NARODI 1994: Represszirovannije narodi Rosszii: csecsenci i ingusi. Moszkva

REVEL, J-F. 1984: How Democracies Perish. New York

ROSSI, J. 1987: Szpravocsnyik po GULAGu. OPI, London, 1987

RO’I, Y. 1993: The Struggle for Soviet Jewish Emigration 1948-1967. Cambridge

ROZANOV, M. 1951: Zavojevatyeli belih pjaten. Limburg

SALAMOV, V 1982: Kolimszkije rasszkazi. Párizs

SALAMOV, V 1989: Kolima. Történetek a sztálini lágerekből. Szabad Tér-Európa Könyvkiadó, Budapest

SALAMOV, V 1994: Csetvjortaja Vologda, Vologda

SARAGIN, A. (Georgij Ozerov) 1971: Tupoljevszkaja saraga. Frank-furt am Main

SCHIFRIN, A. 1977: Das Verhör. Uhldingen

SCHOLMER, J. 1954: Vorkuta, London

SERENY, G. 1974: Into the Darkness. London

SESZTY DNYEJ 1980: (A Krím Alapítvány Fehér Könyve). New York

SETH, R. T. 1972: Jackals of the Reich: The Story of the British Free Corps. London

SOFSKY, W. 1997: The Order of Terror: The Concentration Camp, Princeton

SIRJAJEV, B. 1995: Nyeugaszimaja lampada, Moszkva

SREJDER, J. 1995: Zapiszki csekiszta. Moszkva

SZAHAROV, A. 1990: Voszpominanyija. New York

SZBORNYIK DOKUMENTOV 1977: Szbornyik dokumentov Obscsesztvennoj gruppi szogyejsztvija vipolnyenyiju Helszinszkih szoglasenyij v SZSZSZR, New York SZILI S. 2005: Nyikon. Klio, 2005/2.

SZIMONOV, K. 1989: Glazami cseloveka moevo pokolenyija. Moszk-va

SZMIRNOV; M. 1998: (összeáll.): Szisztyema iszpravityelno-trudovih lagerej v SZSZSZR. Moszkva

SZSZILKA KALMIKOV; 1993: Szszilka kalmikov: kak eto bilo. Eliszta

SZOBRANYIJE UZAKONYENYJJ 1918: Szobranyije uzakonyenyij i raszporjazsenyij rabocsevo i kresztjanszkovo pravityelsztva RSZFSZR. É. n.

SZOBRANYIJE UZAKONYENYIJ 1919: Szobranyije uzakonyenyij i raszporjazsenyij rabocsevo i kresztjanszkovo pravityelsztva. 1919/20, É. n.

SZOBRANYIJE ZAKONOV 1935: Szobranyije zakonov SZSZSZR. Moszkva

SZOKOLOV, NY. 1923: Ubijsztvo carszkoj szemji. Iz zapiszok szugyebnovo szledovatyelja Ny. A. Szokolova, Párizs

SZOLZSENYICIN, A. 1975: Bodalszja tyeljonok sz dubom. Ocserki lityeraturnoj zsiznyi. Párizs

SZOLZSENYICIN, A 1993: A GULAG szigetvilág, 1918-1956. 1-3. kö-tet. Európa Könyvkiadó, Budapest

SZOVJETSZKIJE NYEMCI, 1990: Szovjetszkije nyemci: isztorija i szovremennoszty. Moszkva

SZTÁLIN. J. 1947: Recsi na predvibornih szobranyijah izbiratyelej sztalinszkovo izbiratyelnovo okruga g. Moszkvi. 11 gyekabrja 1937 goda i 9 fevralja 1946 g. Moszkva

SZUSZLOV, A. 1998: Szpeckontyingent v Permszkoj oblasztyi (1929-1953). In: Godi tyerrora. Knyiga pamjatyi zsertv polityicseszkih represszij, Perm

SZUVENYIROV, O. 1998: Tragegyija RKKA 1937-1938. Moszkva

TAK ETO BILO 1993: Tak eto bilo: nacionalnije represszii v SZSZSZR. 1919-1952 godi. 1-3. kötet. Moszkva

TAMBOV 1994: Kresztjanszkoje vossztanyije v Tambovszkoj gubernyii v 1919-1921 gg. („antonovscsina”). Tambov

TCHERNAVIN. V 1935: I Speak for the Silent. Hale, Cushman and Flint. Boston-New York

TOLSTOY. N. 1977: Victims of Yalta. London

TYELICIN, V. 2003: „Besszmiszlennij i beszposcsadnij”: fenomen kresztjanszkovo buntarsztva 1917-1921. RGGU. Moszkva

TYIHONOV, V.–TYJAZSELNYIKOVA, V.–JUSIN, I. 1998: Lisenyije izbiratyelnih prav v Moszkve v 1920-1930-je godi. Moszkva

UKAZ 194: Ukaz Prezigyiuma Verhovnovo Szovjeta SZSZSZR. In: Vedomosztyi Verhovnovo Szoveta SZSZSZR, 1941/25.

VACSNADZE, G. 1993: Gorjacsije tocski Rosszii. Marburg

VAJL, B. 1980: Oszobo opasznij. London

VAKUNOV, SZ.–NOHOTOVICS. D. 1993/4: Szatanyinszkij Lenin. In: Nyeizvesztnaja Rosszija XX. vek. 4. kötet. MOSZGOARCHIV, Moszkva

VÁRDY B.–VÁRDY HUSZÁR Á. 2007: Magyarok a GULAG rabszol-gatáboraiban. Kairosz, Budapest

VILENSZKIJ. SZ. 1989: (összeáll.): Dodnyesz tyjagotyejet. Moszkva 1-2. kötet

VISINSZKIJ. A. 1934: (szerk.): Ot tyurem k voszpitatyelnim ucsrezsgyenyijam. Moszkva

VOLTER. G. 1991: Zona polnovo pokoja. Moszkva

VORMSZBEHER. G. 1988: Nyemci v SZSZSZR. Znamja, 1988/10.

ZAJCEV. I. 1931: Szolovki. Sanghaj

ZAJCEV, J. 1993: Reabilitacija narodov i grazsdan 1954-1994 gg. Dokumenti. Moszkva

ZA NAMI PRIDUT KORABLI 1999: Magadan

ZEMSZKOV, V. 1990: Szpecpereszelenci (po dukumentam NKVD-MVD SZSZSZR). SZOCISZ. 1990/11.

ZEMSZKOV, V. 1990/2: K voproszu o repatriacii szovjetszkih grazsdan. 1944-1951 godi. Isztorija SZSZSZR, 1990/4.

ZEMSZKOV, V 1991: „Kulackaja szszilka” v 30-je godi. Szociologicseszkije Isszledovanyija. 1991/10.

ZEMSZKOV, V 1991: Masszovoje oszvobozsgyenyije szpecpere-szelencev i szszilnih (1954-1956 gg.). SZOCISZ, 1991/1.

ZEMSZKOV, V 1993: Prinugyityelnije migracii iz Pribaltyiki v 1940-1950-h godah. Otyecsesztvennije Arhivi, 1993/1.

ZIMA, V 1996: Golod v SZSZSZR 1946-194 7 godov. Proiszhozsgyenyije i poszledsztvija. Moszkva

ZENYKOVICS, NY. 1995: Pokusenyija v Kremle: ot Lenyina do Jelcina. Moszkva

ZSIGULIN, A. 1989: Fekete kövek. Népszava. Budapest