Stanley Fish

Van szöveg ezen az órán?

forrás: Kiss A. A. – Kovács S. – Odorics F. (szerk.), Testes könyv I. Szeged, Ictus, 1996. 265-283.

Előszó a könyvhöz (1980)

A válasz, amelyet ez a könyv a címben feltett kérdésre ad, az, hogy: „van is, meg nincs is”. Nincsen

szöveg ezen vagy bármely más órán, ha szövegen azt értjük, amit E. D. Hirsch és mások értenek rajta:

„olyan entitást, amely egyik pillanatról a következőre mindig ugyanaz marad” (Validity in Interpretation,

46); de van szöveg ezen és mindegyik órán, ha szövegen jelentések olyan szerkezetét értjük, amely a

történetesen érvényben lévő értelmezői feltevések nézőpontjából nyilvánvaló és megkerülhetetlen. Végül

is egyszerű dologról van szó, de nekem tíz évembe telt, hogy átlássam, s a következőkben csaknem

négyszáz lapba fog telni, hogy ki is dolgozzam.

[…]

Bevezető (1980)

Ezeknek a tanulmányoknak kettős eredetük van: az egyik az a történet, ahonnan a cím származik, a

másik pedig Meyer Abramsi új tanulmánya („How To Do Things with Texts”), amely éles támadást

intézett Jacques Derrida, Harold Bloom és e sorok írójának munkássága ellen. Jelen voltam, amikor az

1978-as Lionel Trilling Szemináriumon Abrams felolvasta dolgozatát, és emlékszem, hogy nagyon

nevettem, amikor Bloomot és Derridát taglalta, és nagyon próbáltam nevetni, amikor én kerültem sorra.

Abrams érvei ismerősek: lényegüket tekintve ugyanazok, mint amelyeket J. Hillis Miller ellen használt fel

a „pluralizmus”-vitában. Közelebbről arról van szó, hogy Abrams minden „újolvasót” azzal vádol, hogy

kettős játékot játszik, „saját értelmezői stratégiáját vezeti be akkor, amikor valaki másnak a szövegét

olvassa, de hallgatólagosan közösségi normákra hagyatkozik akkor, amikor arra vállalkozik, hogy saját

olvasóival közölje értelmezéseinek módszereit és eredményeit” (Partisan Review 1979, 4. sz., 587).

Miller, Derrida és mások könyveket és tanulmányokat írnak, szimpozionokon és vitákon vesznek részt, s

mikor ezt teszik, standard nyelvet hasz- [END-p265] nálnak arra, hogy dekonstruálják a standard

nyelvet. Maga az a feltevés, hogy megértik őket, érv azon álláspont ellen, amelyet ők támogatnak.

Mint ellenérv, ez a felszínen valószerűnek tetszhet, ha másért nem, hát azért, mert tárgyául olyan 1

elméletet képzel el, amely a megértést lehetetlenné teszi. Csakhogy ennek az új olvasónak az

elméletében a megértés mindig lehetséges, de nem kívülről. Azaz: azért beszélhetek és azért tehetem fel,

hogy olyasvalaki, mint Abrams, meg fog érteni, mert belülről szólok hozzá, érdekek és megfontolások

egy halmazából, és ezen érdekekkel és megfontolásokkal összefüggésben vélem úgy, hogy Abrams

meghallja, amit mondok. Ha ebből közlés vagy megértés következik, az nem azért van, mert osztozunk a

közös nyelven, abban az értelemben, hogy tudjuk az egyes szavak jelentéseit és kombinálásuk szabályait,

hanem azért, mert egy gondolkodásmód, életforma osztozik rajtunk, és már-helyükre-tett tárgyak, célok,

eljárások, értékek stb. világában implikál bennünket; és úgy fogjuk hallani, hogy ennek a világnak a

sajátosságai azok, amelyekre minden szó, melyet kiejtünk, referál. Így Abrams és én nem beszélhetnénk

arról, hogy egy vers pasztorális vagy sem, nem terjeszthetnénk elő és nem cáfolhatnánk érveket, nem

vitathatnánk meg bizonyítékokat, nem egyezhetnénk meg semmiben stb. – csakis azért tehetjük meg

mindezt, mert a „vers” és a „pasztorális” lehetséges azonosító címkék egy olyan diszkurzus-

univerzumban, amely ugyancsak tartalmaz kikötéseket arra nézve, hogy mi számít azonosító jegynek,

és arra nézve, hogy hogyan kell e jegy meglétéről vagy hiányáról érvelni. Ezen módok, kikötések és

osztályozások feltételezésén belül működnénk mi, Abrams meg én, s egyáltalán nem volnánk erre

képesek, ha bármelyikünk számára ezek nem volnának már eleve feltételezve. Az sem lenne elegendő, ha

valaki „kívüllevőnek” megadnánk meghatározások egy halmazát (ilyesformán: „költemény az, ...”,

„műfajnak nevezzük a ...”), mert ahhoz, hogy valaki megértsen egy egyedi terminust, már meg kell

értenie az általános tevékenységet (ez esetben a tudományos irodalomkutatást), amellyel kapcsolatosan a

terminus jelentésesként gondolható el; a mégérthetőség rendszere nem redukálható olyan dolgok

felsorolásává, amelyeket érthetővé tesz. Abrams és azok, akik egyetértenek vele, azt nem veszik észre,

hogy a kommunikáció csakis ilyen rendszereken (vagy kontextuson, vagy helyzeten, vagy értelmezői

közösségen) belül történik, és hogy két vagy több személy megértése erre a rendszerre nézve specifikus,

és csak ennek határain belül meghatározott. Azt sem veszik észre, hogy ez a megértés elégséges, és hogy

a tökéletesebb megértésnek, amelyre vágynak – olyan megértésnek, amely helyzeteken felül és helyze-

tek között is működne –, nincs helye a világban, még ha elérhető volna is, mert csakis helyzetekben

vagyunk meghívva a megértésre. Helyzetekben, amelyek érdekekkel írják körül azt, hogy mi számít

ténynek, mit lehet mondani, és hogy mi fog érvnek hangzani. [END-p266]

Ezek a tanulmányok eredetileg a John Crowe Ransom emlékére tartott előadássorozat keretében

hangzottak el a Kenyon College-ban, 1979. április 8-a és 13-a között. Ez voltaképpen egyhetes

szeminárium volt, vagy háromszázan vettek részt rajta, s egyszerre felvillanyozó és kimerítő élményt

jelentett számomra. Úgy tetszik, valami ilyesmit érzett a közönség is, mert a College újságjában

szerkesztőségi cikk jelent meg („Fish meggyötri közönségét” címmel), amelyben miután nagylelkűen

megdicsérték „szellemi hozzáértésemet”, éhhez azonnal hozzáfűzték, hogy mondaniuk sem kell, „ez

nem mindig az úriember hozzáértése volt”.[END-p267]

2

Van szöveg ezen az órán? (1979)

A félév első napján odament egyik kollégámhoz a Johns Hopkins Egyetemen egy hallgató, aki, mint

később kiderült, éppen nálam vett fel egy kurzust. A hallgató feltette kollégámnak azt a kérdést, melyet,

gondolom, mindenki tökéletesen egyértelmű és egyenes kérdésnek gondol: „Van szöveg ezen az órán?”

Kollégám oly tökéletes önbizalommal válaszolt, hogy tudatában sem volt ennek (noha később, mikor a

történetet mesélte, úgy utalt vissza erre a pillanatra, hogy: „besétáltam a csapdába”), és azt mondta:

„Igen; a Norton irodalmi szöveggyűjtemény” – mire a csapda (melyet nem a hallgató állított, hanem a

nyelv végtelen képessége az elsajátításra) becsukódott: „Nem, nem – válaszolta –, úgy értem: ezen az

órán hiszünk a versekben meg ilyesmiben, vagy csak mi számítunk?” Mármost lehetséges (sokakat meg

is kísérthet), hogy ezt az anekdotát azon veszedelmek illusztrációjaként olvassuk, amelyek abból

következnek, hogy odafigyelnek a hozzám hasonló emberekre, akik a szöveg instabilitását és a

meghatározott jelentések hozzáférhetetlenségét prédikálják; a következőkben mégis annak

illusztrációjaként próbálom meg olvasni, hogy mennyire megalapozatlan az efféle veszedelmektől való

félelem.

Azon vádak közül, amelyeket azok ellen szokás felhozni, akiket Meyer Abrams nemrégiben

újolvasóknak nevezett el (Derrida, Bloom, Fish), a legmakacsabb az szokott lenni, hogy a

meghatározatlanság és eldönthetetlenség ezen apostolai nem vesznek tudomást azokról a „normákról és

lehetőségekről”, amelyek a nyelvbe beágyazódnak, a „nyelvi jelentésekről”, amelyekkel a szavak

kétségbevonhatatlanul bírnak (még ha az apostolok maguk is ezekre hagyatkoznak). Ennélfogva arra

szólítanak fel, hogy vessük el „mindennapi tapasztalataink birodalmát a beszédben, meghallgatásban és

megértésben”, egy olyan világ kedvéért, ahol „nincs olyan szöveg, ami bármi meghatározottat

jelenthetne”, s ahol „soha nem mondhatjuk meg, hogy valaki mit ért valamin, amit ír”.1 A vád tehát

az, hogy a szó szerinti vagy normatív jelentéseken felülkerekedik az elszánt, akaratos értelmezők

tevékenysége. Tegyük fel, hogy ezt a vádpontot a jelen példánk összefüggésében vizsgáljuk meg. Mi

volna pontosan a normatív vagy szó szerinti vagy nyelvi jelentése annak, hogy „Van szöveg ezen az

órán?”

A mai kritikai viták keretei között (ahogyan ez például a Critical Inquiry lapjain tükröződik),

csak egy módja lenne annak, hogy megválaszoljuk ezt a kérdést. Vagy van szó szerinti jelentése a

megnyilatkozásnak, és meg kell tudnunk mondani, hogy mi az; vagy annyi jelentés van, ahány olvasó, s

egyikük sem szó szerinti. Az én kis történetem viszont azt a vá- [END-p268] laszt sugallja, hogy a

megnyilatkozásnak két szó szerinti jelentése van: azon körülmények között, amelyeket kollégám

1 M. H. Abrams, „The Deconstructive Angel” Critical Inquiry, 3, no. 3 (Spring 1977), 431,434.3

feltételezett (nem úgy értem ezt, hogy ő megtette volna azt a lépést, hogy feltételezze őket, hanem úgy,

hogy már e feltételezésen belül lépkedett), a megnyilatkozás nyilvánvalóan olyan kérdés, amely arra

vonatkozik, hogy van-e avagy nincs kötelező olvasmány ezen a meghatározott kurzuson; csakhogy azon

körülmények között, amelyekre diákja helyesbítő válasza figyelmeztette, a megnyilatkozás – ugyanilyen

nyilvánvalóan – olyan kérdés, amely az oktató állásfoglalására vonatkozik (a mai irodalomelméleten

belül lehetséges állásfoglalások skáláján) a szöveg státuszát illetően. Vegyük észre, hogy itt nem a

meghatározatlanság vagy eldönthetetlenség esetével van dolgunk, hanem olyan meghatározottsággal és

eldönthetőséggel, amely nem ölti mindig ugyanazt az alakot, amely változhat, s ez esetben változik is.

Kollégám nem vacillált a megnyilatkozás két (vagy több) lehetséges jelentése között; sőt, azonnal

megértette azt, ami számára elkerülhetetlenül a megnyilatkozás jelentésének tetszett, minthogy a

helyzetet előre strukturált módon megértette, s azután azonnal megértett egy másik elkerülhetetlen

jelentést, amikor e megértés módosult. Egyik jelentést sem helyezte rá (az újolvasó-ellenes vitacikkek

kedvenc szava) egy normálisabbra valamely magánjellegű, idioszinkratikus értelmezői tett révén;

mindkét értelmezés pontosan azokon a nyilvános és alkotó normákon (a nyelv és a megértés normáin)

múlott, amelyekre Abrams utal. Csakhogy ezek a normák nem a nyelvbe ágyazódnak bele (ahonnan

bárki, aki elég világosan, azaz elfogultságok nélkül lát, kiolvashatná őket), hanem olyan intézményes

szerkezetben rejlenek, amelyen belül az ember úgy hallja meg a megnyilatkozásokat, mint amelyek már

bizonyos feltételezett szándékokkal és célokkal összefüggésben szerveződtek meg. Minthogy mind

kollégám, mind diákja ebben az intézményben helyezkedik el, értelmezői tevékenységeik nem szabadok,

de nem a nyelvi rendszer szabályai és rögzített jelentései korlátozzák ezeket, hanem az intézmény

megértett gyakorlatai és feltevései.

Másképpen ezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a kérdés egyik olvasata sem közvetlenül

hozzáférhető a nyelv egyetlen anyanyelvi beszélője számára sem (s a kettőt az egyszerűség kedvéért úgy

különböztethetnénk meg, hogy: „Van szöveg ezen az órán?”1 és „Van szöveg ezen az órán?”2.). A

„Van szöveg ezen az órán?”1 csak annak a számára értelmezhető vagy olvasható, aki már tudja, hogy

mit tartalmaz „az első órán” általános kategóriája (ide tartozik a diákok biztatása, azok a bürokratikus

ügyek, amelyeket az oktatás megkezdése előtt el kell intézni), s aki ezért ezen tudás égisze alatt hallja ezt

a megnyilatkozást. Tudását nem a tény után alkalmazza, hanem ez a tudás a felelős azért, amilyen

formát a tény azonnal ölt. Annak a számára, akinek a tudatát már annakelőtte nem hatja át ez a tudás, a

„Van szöveg ezen az órán?”1 éppolyan megfoghatatlan, mint a „Van [END-p269] szöveg ezen az

órán?”2 annak számára, aki nem lenne már tudatában a mai irodalomelmélet sokat vitatott kérdéseinek.

Nem azt mondom, hogy bizonyos olvasók vagy hallgatók számára a kérdés teljesen érthetetlen volna

(sőt, ebben a tanulmányban azt próbálom megmutatni, hogy az érthetetlenség a szó szigorú vagy tiszta

értelmében lehetetlenség), hanem azt, hogy vannak olyan olvasók és hallgatók, akik számára a kérdés

érthetősége azon formák egyikét sem ölti majd, amelyeket időbeli egymásutánban kollégám számára

4

öltött. Elképzelhetjük például, hogy ezt a megnyilatkozást egy tárgy helyére vonatkozó kérdésként hallja

vagy teszi fel valaki*, tehát: „Azt hiszem, elhagytam a szövegemet, nem láttad?” Akkor lenne egy „Van

szöveg ezen az órán?”3 mondatunk is, és fennállna annak a lehetősége, amitől a normativitás és

meghatározottság védelmezői félnek: hogy számok végtelen sora következik, vagyis olyan világ, ahol

minden megnyilatkozásnak végtelen sokaságú jelentése van. De a példa egyáltalán nem ezt sugallja,

bármennyire túlhajtjuk is. Bármelyik helyzetben, amelyet elképzeltem (s bármelyikben, amit csak képes

lennék elképzelni), a megnyilatkozás jelentése szigorúan korlátozott volna, nem azután, hogy

meghallották, hanem azokban a módokban, ahogyan elsősorban is meg lehet hallani. A jelentések

végtelen sokasága csak akkor fenyegetne, ha a mondatok olyan állapotban léteznének, ahol nem

volnának már beágyazódva egyik vagy másik helyzetbe, s nem úgy tűnnének a szemünkbe, mint

amelyek már ezeken a helyzeteken múlnak. Ez az állapot lenne a normatív állapot, ha lokalizálható

volna; s az válóban zavaró lenne, ha a norma szabadon lebegő és meghatározatlan volna. De ilyen állapot

nincs; a mondatok csak helyzetekben bukkannak elő, és ezeken a helyzeteken belül a megnyilatkozás

normatív jelentése mindig nyilvánvaló vagy legalábbis elérhető lesz – jóllehet egy másik helyzetben

ugyanaz a megnyilatkozás, amely már nem ugyanaz, más normatív jelentéssel bír majd, amely nem

kevésbé lesz nyilvánvaló és elérhető. (Kollégám élménye éppen ezt illusztrálja.) Ez nem azt jelenti, hogy

ne lenne módunk arra, hogy megkülönböztessük a megnyilatkozás különböző helyzetekben felvett

jelentéseit, de ez a megkülönböztetés már annak köszönhetően tehető meg, hogy helyzetben vagyunk

(soha nem vagyunk nem-helyzetben), s hogy egy másik helyzetben is már megtesszük majd ezt a

megkülönböztetést, csak másképpen. Más szóval, bármely ponton lehetőség van arra, hogy rangsorba

állítsuk a „Van szöveg ezen az órán?”1-t és a „Van szöveg ezen az órán?”2-t (mert már mindig is

rangsorba vannak állítva), csakhogy soha nem lesz lehetséges egyszer s mindenkorra változtathatatlan

sorrendet tulajdonítani nekik, olyan besorolást, amely független a [END-p270] helyzetekben történő

megjelenésüktől vagy meg nem jelenésüktől (mert csakis helyzetek azok, ahol megjelenhetnek vagy meg

nem jelenhetnek).

De mégiscsak különbséget kell tennünk a kettő között, s ez megengedi azt is, hogy – korlátozott

értelemben – azt állítsuk, hogy az egyik normálisabb, mint a másik. Hiszen igaz ugyan, hogy

mindegyikük tökéletesen normális abban a kontextusban, ahol szó szerintisége rögtön nyilvánvaló (a

kollégám áltál elfoglalt egymást követő kontextusok), a dolog viszont mégis úgy áll, hogy ezen

kontextusok egyike biztos, hogy hozzáférhetőbb, és ezért valószínűbb, hogy a megnyilatkozást inkább

ebben a perspektívában halljuk meg, mint a másikban. Itt mintha abba ütköznénk bele, amit

„intézményes befészkelődésnek” neveznék: ha a „Van szöveg ezen az órán?”1 csakis azok számára

hallható, akik tudják, hogy mi foglaltatik az „első egyetemi nap” rubrika alá, és ha a „Van szöveg ezen

az órán?”2 csakis azok számára hallható, akiknek a megértés-kategóriái tartalmazzák az irodalomelmélet * Magyarul ez kissé erőltetettnek tetszik; angolul a „class” szó tanórát és osztálytermet is jelent, a magyar fordításban legföljebb a tanóra és a fali- vagy toronyóra különbségére hagyatkozhatunk. [A fordító.]

5

iránti érdeklődést is, akkor nyilvánvaló, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott populáción belül a legtöbb

ember, ha ezt a mondatot hallja, azt „hallaná”, hogy „Van szöveg ezen az órán?”1, nem pedig azt, hogy

„Van szöveg ezen az órán?”2. Továbbá: míg a „Van szöveg ezen az órán?”1 rögtön meghallható annak a

számára is, akinek fáradságos volna elmagyarázni a „Van szöveg ezen az órán?”2-t, azt már nehéz

elképzelni, hogy az, aki képes meghallani a „Van szöveg ezen az órán?”2-t, ne lenne már képes

meghallani a „Van szöveg ezen az órán?”1-t. (Az egyiket bárki hallhatja a szakmában, a legtöbb diák és

a legtöbb könyvkereskedő, a másikat pedig csak azon szakmabeliek, akik még azt sem tartják bizarrnak,

amivel magam nemrég találkoztam, hogy egy kritikus így hivatkozik egy kifejezésre: „amit Lacan

népszerűsített”.) Ha ezt elfogadjuk, érvem nem gyengül, nem állítjuk vissza jogaiba a normális

kategóriáját, mert ez a kategória, ahogyan a gondolatmenetben megjelenik, nem transzcendentális,

hanem intézményes: és míg igaz az, hogy nincs olyan intézmény, amely egyetemesen érvényben lenne és

olyan maradandó lenne, hogy azok a jelentések, amelyeket lehetővé tesz, mindörökké normálisak

lennének – bizonyos intézményekben vagy életformákban oly sokan élnek, hogy nagyon sokak számára

azok a jelentések, amelyeket ezek lehetővé tesznek, „természetesen” hozzáférhetőnek tetszenek, s

különleges erőfeszítést követelne részükről az, hogy e jelentéseket a körülmények termékeiként lássák.

Fontos kérdés ez, mert ez ad számot arról, hogy miért tud Abrams és E. D. Hirsch oly sikerrel a

mindennapi nyelv közös megértésére apellálni, és e megértésből a meghatározott jelentések egy

magjának hozzáférhetősége mellett érvelni. Hirsch a „verbális jelentés” példájául hozza fel „Az orgona

[END-p271] kivirágzik” mondatot**, azaz hogy ez elérhető volna a nyelv valamennyi beszélője

számára; megkülönbözteti azt, ami közös és meghatározható lenne ebben, azoktól az asszociációktól,

amelyek bizonyos körülmények között kapcsolódhatnak hozzá (például: „Meg kell már locsolni a

kertet”, „Az orgonavirágzás Vermontban töltött gyermekkoromra emlékeztet”)2. Ekkor Hirsch annyira

számít arra, hogy olvasói tökéletesen egyetértenek majd azzal, amit ő a közös és normatív verbális

jelentésen ért, hogy még csak arra sem veszi a fáradságot, hogy ezt pontosabban meghatározza; én

pedig, noha nem végeztem vizsgálatokat, megkockáztatom azt a sejtésemet, hogy optimizmusa ezzel a

bizonyos példával kapcsolatban jól megalapozottnak tekinthető. Vagyis: a legtöbb olvasó, ha nem is

mindegyik, azonnal úgy fogja érteni ezt a megnyilatkozást, mint a helyi flóra jelenségeinek bizonyos

minőségét leíró durva botanikai megfogalmazást. De a példa „szerencséssége” abban áll, hogy egyáltalán

nem Hirsch mellett szól (amellett tudniillik, amit Hirsch később is megerősített, vagyis hogy „a jelentés

stabil meghatározottságát” kell fenntartani),3 hanem mellettem. A megnyilatkozás nyilvánvalósága nem a

szavaknak azon az értékén múlik, amellyel a kontextustól független nyelvi rendszerben bírnak; hanem

éppen azért lesz a szavaknak az a jelentésük, amelyre Hirsch azután mint nyilvánvalóra hivatkozik, mert

** Az eredetiben: „The air is crisp” - ,A levegő csípős”. Később Fish azzal játszik, hogy az „air” szó „ária” értelemben is használható, ezért a mondatot (és bizonyos értelmezéseit) megváltoztattam. [A fordító.]2 Validity in Interpretation (NewHaven: Yale University Press, 1967), 218-219).3 The Aims of Interpretation (Chicago: University of Chicago Press, 1976), 1.

6

a szavakat úgy halljuk, mint amik már be vannak ágyazva egy kontextusba. Ez látható akkor, amikor a

szavak másik kontextusba ágyazódnak be, és észrevesszük, hogy mily gyorsan bukkan fel egy másik

„nyilvánvaló” jelentés. Tételezzük fel, hogy úgy ütközünk Hirsch mondatába: „Az orgona kivirágzik”

(amelyet Önök még most is úgy hallanak, ahogyan Hirsch feltételezi, hogy hallják), hogy a mondat

zenéről szóló vita közepén hangzik el („Ha a művet jól játsszák, ennél a pontnál az orgona valósággal

kivirágzik”); ekkor ezt a mondatot rögtön úgy halljuk, mint a zeneműben közreműködő hangszerre vagy

a hangszerelésre vonatkozó megjegyzést. Sőt, csakis így lehetne hallani, ha pedig mégis Hirsch módjára

szeretnénk hallani, az jókora erőfeszítést kívánna meg. Fel lehetne hozni azt a kifogást, hogy Hirsch

szövegében „Az orgona kivirágzik”1-nak egyáltalán nincs kontextuális elhelyezkedése; pusztán

megjelenik, és ennélfogva bármilyen, a jelentésére vonatkozó egyetértésnek a megnyilatkozás

akontextuális tulajdonságaiból kell fakadnia. Csakhogy van kontextuális elhelyezkedés, és jelenlétének

jele éppen az erre történő utalás hiánya. Azaz: lehetetlen még elgondolni is mondatot a kontextustól

függetlenül, s ha arra kérnek bennünket, hogy fontoljunk meg egy mondatot, amelynek nincs [END-

p272] megadva a kontextusa, automatikusan abban a kontextusban fogjuk meghallani, amelyikben a

leggyakrabban találkozunk vele. Hirsch így felidéz egy kontextust azáltal, hogy nem idézi fel; azáltal,

hogy nem veszi körbe a megnyilatkozást körülményekkel, afelé irányít bennünket, hogy olyan

körülmények közepette képzeljük el, amelyekben legvalószínűbben elhangzik; s ahhoz, hogy így

képzeljük el, már olyan alakot kell kapnia, amely abban a pillanatban az egyetlen lehetségesnek

tetszik.

Milyen következtetéseket lehet levonni ebből a két példából? Először is, sem kollégámat, sem

Hirsch mondatának olvasóját nem korlátozzák azok a jelentések, amelyekkel a szó a normatív nyelvi

rendszerben bír; mégis, egyikük sem vihet át szabadon a megnyilatkozásra bármilyen, tetszőleges

jelentést. Ami azt illeti, az „átvivés” szó éppen hogy rossz kifejezés, mert olyan, két lépésből álló

eljárást implikál, amelyben az olvasó vagy hallgató először szemügyre veszi a megnyilatkozást, és

ezután ad neki jelentést. A fenti oldalak gondolatmenete arra az állításra egyszerűsíthető, hogy nincs

ilyen első lépés; hogy a megnyilatkozást céljai és kapcsolatai ismeretén belül halljuk meg, nem

pedig ennek meghatározását megelőzően; valamint hogy már akkor alakot tulajdonítunk és jelentést

adunk neki, amikor meghalljuk. Más szóval: a jelentés meghatározásának problémája csak akkor

probléma, ha van egy olyan pont, ahol a meghatározás nem ment még végbe, én pedig azt állítom,

hogy ilyen pont nincs.

Nem azt állítom, hogy soha nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ne kellene tudatosan

kiókumlálnunk azt, hogy mit jelent a megnyilatkozás. Hiszen a kollégám éppen ilyen helyzetbe került,

amikor diákja tudatta vele, hogy kollégám nem úgy hallotta a kérdést, ahogyan ő, a diák szerette volna

(„Nem, nem, úgy értem: ezen az órán hiszünk a versekben meg ilyesmiben, vagy csak mi számítunk?”), s

ezért most ki kell okoskodnia azt. De ez az „az”, amit ki kell kalkulálnia, ebben az esetben (vagy

7

bármely más esetben) nem szavak gyűjteménye, amely csak arra vár, hogy jelentést tulajdonítsanak

neki, hanem olyan megnyilatkozás, amelynek már-tulajdonított jelentése nem találtatott megfelelőnek.

Míg kollégámnak újra kell kezdenie az egészet, nem a nulláról indul; sőt, soha nem is volt a nullán, mert

a diák kérdésének legelső meghallásakor már áthatotta őt annak feltételezése, hogy mire vonatkozhat a

kérdés. (Ezért nem „szabad”, még ha nem kötik is meghatározott jelentések.) A diák helyesbítése ezt a

feltételezést, nem pedig a feltételezésen belüli performanciát kérdőjelezi meg. A diák azt mondja

kollégámnak, hogy félreértette megnyilatkozásának jelentését, de ez nem azt jelenti, hogy kollégám

abban csinált volna hibát, hogy rosszul kombinálta volna a diák szavait és megnyilatkozásának

szintaxisát jelentéses egységbe; a hiba abban áll, hogy az a jelentésegység, amelyet rögtön észrevesz, a

diák szándékának téves azonosításán múlik (ezt az azonosítást még akkor tette meg, mielőtt a diák

beszélni kezdett volna). Kollégám arra volt [END-p273] felkészülve, amikor a diák elébeállt, hogy

olyasfajta dolgot fog hallani, amilyent a diákok az első órán szoktak mondani, és ezért azután éppen

ezt is hallotta. Nem félreolvasta a szöveget (hibája nem számítási hiba), hanem félre-elő-olvasta a

szöveget; ha pedig helyre akarja igazítani magát, azon érdekek szerkezetének egy másik (előzetes)

meghatározását kell végrehajtania, amelyekből a diák kérdése fakad. Kollégám természetesen éppen ezt

teszi, s döntő kérdés az, hogy hogyan; ezt a legjobban akkor válaszolhatjuk meg, ha szemügyre vesszük,

hogy hogyan nem csinálja ezt.

Nem úgy csinálja, hogy a diák válaszának szó szerinti jelentésére figyel oda. Tehát nem azzal az

esettel van dolgunk, amikor valaki, akit félreértettek, úgy világítja meg azt, amit mondott, hogy a

jelentést explicitté teszi, azáltal, hogy szavam változtat vagy hozzájuk tesz, hogy értelmük elkerül-

hetetlenné váljék. A megnyilatkozás, azon körülményei között, amelyeket kollégám feltételezett, a diák

szavai tökéletesen világosak. A diák pedig arra kéri kollégámat, hogy képzeljen el más körülményeket,

amelyben ugyanezek a szavak ugyanennyire világosak volnának, csak éppen másként. Arról sincs szó,

hogy azok a szavak, amelyeket a diák hozzátesz megnyilatkozásához („Nem, nem, úgy értem: ezen az

órán hiszünk a versekben meg ilyesmiben, vagy csak mi számítunk?”) úgy irányítanák kollégámat

ezekhez a más körülményekhez, hogy minden lehetséges körülmények tárházából emelnék ki őket.

Ahhoz, hogy ez történjék, inherens kapcsolatnak kellene fennállnia a diák által kimondott szavak és

körülmények egy különös halmaza között (ez a szó szerintiség egy magasabb szintje volna), oly

módon, hogy a nyelv bármely kompetens beszélője, ha meghallja e szavakat, azonnal e halmazhoz

fordulna. De elmondtam ezt a történetet a nyelv számos kompetens beszélőjének, és egyszerűen nem

értették meg. Egy barátom pedig – filozófiaprofesszor – elmondta, hogy a történet meghallgatása és a

hozzáfűzött magyarázatom között (másik, fontos kérdés az, hogy hogyan is voltam képes erre a

magyarázatra) mindvégig azon töprengett: „Miféle vicc ez, miért nem esett le a tantusz?” Legalábbis egy

ideig csak arra volt képes, hogy úgy hallja a „Van szöveg ezen az órán?” mondatot, ahogyan kollégám

először hallotta; a diák hozzáfűzött szavai pedig korántsem afelé irányították, hogy másféleképpen hallja,

8

csak a megnyilatkozástól való távolságának ébresztették tudatára. Ezzel szemben voltak olyanok, akik

nemcsak hogy megértették a történetet, hanem még mielőtt elmondtam volna, megértették; vagyis előre

tudják, hogy mi jön hamarosan azután, hogy elkezdem mondani: egyik kollégámat nemrég megkérdezte

egy diákja, „Van szöveg ezen az órán?” Kik ezek az emberek és mi teszi lehetővé, hogy a történetet

rögtön és ilyen könnyen megértsék? Azt lehetne mondani – hogy a legkevésbé vicceljük el a dolgot –,

hogy ezek az emberek azért hallgatják meg azt, amit mondok, mert már ismerik az álláspontomat

bizonyos ügyekben (vagy tudják, hogy van álláspontom). [END-p274] Vagyis a „Van szöveg ezen az

órán?” mondatot annak a tudásnak a fényében hallják meg, még ha egy anekdota kezdetén (vagy, ami azt

illeti, egy tanulmány címeként) jelenik is meg, hogy valószínűleg mihez fogok ezzel kezdeni. Úgy hallják

meg, hogy ez tőlem jön, olyan körülmények közepette, amelyek köteleznek engem élesen körülhatárolt

problémák sorával kapcsolatosan a magam kinyilvánítására.

Kollégám végül is képesnek bizonyult arra, hogy így hallja meg a megnyilatkozást: mintha tőlem

jönne. Nem mintha ott lettem volna az osztályban, sem pedig azért, mintha a diák kérdésének szavai oly

módon mutattak volna rám, amely bármely hallgató számára nyilvánvaló lett volna, hanem azért, mert el

tudott képzelni engem három ajtónyival odébb, ahogyan éppen azt mondom a diákoknak, hogy nincsenek

meghatározott jelentések, a szöveg stabilitása pedig csak illúzió. Voltaképpen maga is azt mesélte

később, hogy a megértés és felismerés pillanata abban állt, hogy ezt mondta magában; „Ahá, ez is Fish

egyik áldozata!” S nem azért mondta ezt, mert a diákot szavai ekként azonosították, hanem mert azt,

ahogyan kollégám a diák szavait érzékelte, kollégámnak az a képessége hatotta át, hogy a diákot ekként

azonosítsa. A kérdés az: „hogyan jutott kollégám a diák szavaitól azokhoz a körülményekhez, amelyek

között a diák szándéka szerint hallotta meg a megnyilatkozást?” Erre a kérdésre az a válasz, hogy

kollégámnak már e körülmények között kell gondolkodnia ahhoz, hogy úgy hallja meg diákja szavait,

mint amelyek e körülményekre utalnak. A kérdést tehát vissza kell utasítani, mert azt tételezi fel, hogy

az értelem kihámozása a megnyilatkozás kontextusának azonosításához vezet, nem pedig fordítva. Ez

nem azt jelenti, hogy a kontextus jön először, és ha már azonosítottuk, megkezdődhet az értelemadás. Ez

csak az elsőbbségi sorrend megfordítása volna, holott az elsőbbség nem tartozik ide, hiszen az a két

tevékenység, amelyet sorrendbe állítana (a kontextus azonosítása és a jelentésadás) egyidejűleg

következik be. Nem azt mondjuk: „Itt vagyok egy helyzetben; most nekiállhatok meghatározni, hogy mit

jelentenek ezek a szavak.” Az, hogy helyzetben vagyunk, annyi, hogy már jelentésesnek látjuk a

szavakat, ezeket vagy másokat. Kollégám számára annak észrevevése, hogy egyik áldozatommal áll

szemben, ugyanakkor annak meghallása is, hogy a diák kollégám elméleti hiedelmeire kérdez rá.

De ha már van egy „hogyan”-kérdésünk, ide kívánkozik egy, másik, is: ha a diák szavai nem vezetik

el kollégámat a megnyilatkozás kontextusához, mégis, hogyan jut el oda? Miért jutottam én az eszébe,

amint éppen azt mondom a diákjaimnak, hogy nincsenek meghatározott jelentések, és miért nem

másvalaki vagy másvalami? Először is, ez könnyen megeshetett volna. Azaz: kollégám tippelhetett volna

9

arra, hogy a diákja egy másik irányból jött (s afelől érdeklődött volna, mondjuk, hogy az óra a

költeményekre és esszékre összpontosít-e, avagy a rájuk adott reakciókra – ez a kérdés [END-p275]

ugyanarról a vidékről származna, mint az, amit föltett, de attól jócskán különbözne). Vagy

megtörténhetett volna, hogy – mint filozófus barátom – kollégám zátonyra fut, magyarázat híján

megmarad a diák érdeklődésének első meghatározásánál, és képtelennek bizonyul arra, hogy bármi más

értelmet hámozzon ki a szavakból, mint amit először tulajdonított nekik. Hát akkor hogyan csinálta?

Részben azért tette, mert meg tudta tenni: képes volt eljutni ehhez a kontextushoz, mert ez már része

volt a világot és a világ eseményeit szervező eszköztárának. A „Fish egyik áldozata” kategóriáját már

birtokolta, és nem kellett megdolgoznia ezért. Persze, ez a kategória nem mindig birtokolta őt,

amennyiben világát nem mindig ez szervezte, és biztos, hogy nem birtokolta őt a beszélgetés kezdetekor;

de hozzáférhető volt az ő a számára, ő pedig ennek a számára, s kollégámnak mindössze annyit kellett

tennie, hogy felidézze, vagy hogy az felidézze őt, azon jelentések számára, amelyek felbukkanásának

ellenállt. (Ha nem lett volna kollégám számára e kategória hozzáférhető, a megértés útvonala más lett

volna, s e különbség vizsgálatára hamarosan kitérek.)

Ez viszont azt jelenti, hogy még hátrébb kell mennünk a vizsgálódásban. Hogyan vagy miért

idéződött fel kollégám e kontextus által? Erre a kérdésre valószínűségen alapuló választ kell adnunk, és

azzal kezdjük, hogy amikor valami megváltozik, nem minden változik meg. Jóllehet megváltozott az,

ahogyan kollégám a beszélgetés folyamán megértette a körülményeket, a körülmények továbbra is úgy

értendők, hogy egyetemi-tudományos jellegűek, s ezen a folytonos (bár módosult) megértésen belül

kollégám gondolkodásának lehetséges irányai már szigorú korlátozások alá esnek. Még mindig

feltételezi, ahogyan a legelején is, hogy a diák kérdésének valami köze van az egyetemi dolgokhoz

általában és az irodalom szakhoz különösen, s az ezen tapasztalati területekhez kötődő szervező

rubrikák azok, amik valószínűleg eszébe ötlenek. Ezeknek a rubrikáknak egyike az, hogy „mi-folyik-

más-órákon”, s ezeknek a más óráknak az egyike az enyém. Így azután egy sem teljesen jelöletlen, sem

pedig tökéletesen megszabott útvonalon eljut hozzám és a „Fish egyik áldozata” fogalmához, s annak

újra-elemzéséhez, amit diákja éppen mondott.

Ez az útvonal persze sokkal kanyargósabb lett volna, ha a „Fish egyik áldozata” kategóriája nem

lett volna már hozzáférhető a számára mint a megérthetőséget létrehozó eszköz. Ha ez az eszköz nem lett

volna eszköztárának a része, ha nem lett volna képes arra, hogy felidézze azt, mert soha nem is ismerte,

akkor hogyan haladt volna tovább? A válasz az, hogy akkor egyáltalán nem is mehetett volna tovább,

ami nem azt jelenti, hogy az ember örökre a rendelkezésére álló megértés-kategóriák csapdájában

vergődik (vagy azon kategóriákéban, amelyeknek ő a rendelkezésére áll), hanem azt, hogy az új

kategóriák bevezetésének vagy a régiek kiterjesztésének – azért, hogy új (és ezért újonnan meglátott)

adatokat tudjunk bevonni [END-p276] – mindig kívülről kell jönniük, vagy olyan helyről, amit egy

ideig külsőnek érzékelünk. Abban az esetben, ha kollégám nem képes azonosítani a diák

10

megfontolásainak rendszerét, mert az soha nem is volt az övé (vagy ő soha nem volt azé), a diák

kötelessége lett volna ezt elmagyarázni neki. És itt beleszaladunk annak a problémának egy másik

esetébe, amelyet mindvégig vizsgáltunk. A diák nem magyarázhatta ezt el kollégámnak úgy, hogy

szavait megváltoztatja vagy újakat fűz hozzájuk, úgy, hogy explicitebben beszél, mert szavai csak akkor

válnak érthetővé, ha kollégámnak már megvan az a tudása, amelyet e szavaknak hordozniuk kell, azon

feltételezések és érdekek tudása, amelyből a szavak fakadnak. Világos tehát, hogy a diáknak újra kellett

volna kezdenie az egészet, bár nem kellett volna a nulláról indulnia (voltaképpen a nulláról indulás soha

nem is lehetséges); de vissza kellett volna hátrálnia egy bizonyos pontig, ahol közös egyetértés van arról,

amit mondani ésszerű, azért, hogy az egyetértés új és szélesebb alapzata legyen kialakítható. Ebben a

bizonyos esetben például a diák azzal a ténnyel kezdheti, hogy beszélgetőtársa már tudja, mi az a

szöveg; azaz van egy gondolkodásmódja erről, ami felelős azért, hogy első kérdését úgy hallotta meg,

mint ami a kurzus bürokratikus eljárásaira vonatkozik. (Emlékeztetek, hogy itt már nem a kollégámról

van szó, hanem bárkiről, akinek nincs meg kollégám különleges tudása.) Ez a fajta gondolkodásmód az,

amelyet a diáknak ki kell terjesztenie vagy meg kell kérdőjeleznie, először talán úgy, hogy rámutat:

vannak, akik a szövegről másképpen gondolkodnak; azután pedig úgy, hogy megpróbálja

beszélgetőtársa egy olyan megértés-kategóriáját megtalálni, amely analógiául szolgálhat ahhoz a

megértéshez, amelyen még ők ketten nem osztoznak. Lehet, hogy ismeri például azokat a

pszichológusokat, akik az érzékelés megalkotó ereje mellett teszik le voksukat, vagy Gombrich elméletét

a szemlélő részvételéről, vagy azt a filozófiai hagyományt, amelyben az objektumok stabilitása mindig

is vitatott volt. A példának hipotetikusnak és vázlatosnak kell maradnia, mert csakis azoknak a bizonyos

hiedelmeknek és feltételezéseknek a meghatározása után kerekedhet ki, amelyek a magyarázatot

elsősorban szükségessé tennék; mert bármik legyenek is ezek, ők diktálják azt a stratégiát, amely szerint

a diáknak tevékenykednie kell, hogy kiegészítse vagy megváltoztassa azokat. Szavai akkor válnak

világossá, amikor e stratégiát sikerrel alkalmazza, nem azért, mert újrafogalmazta vagy finomította

volna őket, hanem mert immár ugyanabban az érthetőség-rendszerben olvassák vagy hallják meg őket,

mint amelyből fakadnak.

Röviden, ez a hipotetikus beszélgetőtárs bizonyos időn belül eljuttatható a megértésnek ugyanarra

a pontjára, mint ahol kollégám leledzik, amidőn képes azt mondani magában: „Ahá, ez is Fish egyik

áldozata!” – jóllehet e beszélgetőtárs feltehetőleg valami egészen mást mond majd magában, ha mond

valamit egyáltalán. A különbségnek azonban nem szabad elhomá- [END-p277] lyosítania az alapvető

hasonlóságokat a két tapasztalat között – az egyik az, amit elmeséltem, a másik az, amit elképzeltünk.

Mindkét esetben az elhangzó szavakat azonnal feltételezések egy halmazában hallja meg az illető, e

feltételezések arra az irányra vonatkoznak, ahonnan a szavak feltehetően jönni fognak majd, és mindkét

esetben arra van szükség, hogy a meghallás feltételezések egy másik halmazában jöjjön létre, amellyel

szemben ugyanazok a szavak („Van szöveg ezen az órán?”) többé nem lesznek ugyanazok. Mindössze

11

arról van szó, hogy míg kollégám képes arra, hogy eleget tegyen ennek az igénynek azáltal, hogy felidézi

azt a megnyilatkozás-kontextust, amely már része eszköztárának, hipotetikus alakmásának eszköztárát

ki kell szélesíteni aképpen, hogy magába foglalja azt a kontexust is; így azután ha majd egy szép

napon hasonló helyzetbe keveredik, ezt képes lesz felidézni.

A különbség tehát aközött van, hogy már bírunk egy képességgel és hogy el kell sajátítanunk e

képességet; de végső soron nem lényeges különbség ez, mert azok az útvonalak, amelyeken e képesség

gyakorolható egyrészt, s azok, amelyek megtanulásához vezetnek másrészt, igencsak hasonlóak.

Elsősorban azért hasonlóak, mert annyira hasonlóképpen nem a szavak határozzák meg őket. Éppúgy,

ahogyan a diák szavai nem irányítják kollégámat ahhoz a kontextushoz, ami már megvan neki,

ugyanúgy nem tudnak olyasvalakit e kontextus felfedezéséhez irányítani, akinek ez nincs birtokában.

Mégis, az effajta mechanikus eszköz hiánya egyik esetben sem jelenti azt, hogy arra az útvonalra,

amelyet bejárunk, véletlenszerűen lelünk rá. Az egyik megértés-szerkezetből a másikba való váltás nem

szakítás, hanem a már-helyükre-tett érdekek és megfontolások módosulása; és minthogy ezek már-

helyükön-vannak, korlátozzák saját módosulásuk irányát. Vagyis: mindkét esetben a hallgató már olyan

helyzetben van, amelyet áthatnak hallgatólagosan ismert szándékok és célok, és mindkét esetben olyan

másik helyzetben köt ki, amelynek szándékai és céljai valamiféle kidolgozott viszonyban állnak

(ellentétben, ellentmondásban, kiterjesztéses kapcsolatban, bennfoglalásosban) azokkal, amelyeket

felváltanak. (Az egyetlen viszony, amelyben nem állhatnak ezekkel, a viszony hiánya.) Egyszerűen arról

van szó, hogy az egyik esetben a kidolgozás hálózata (a szövegtől mint nyilvánvalóan fizikai objektumtól

addig a kérdésig, hogy vajon a szöveg fizikai objektum-e vagy sem) már artikulálódott (bár nincs

valamennyi artikulációja egyidejűleg a gyújtópontban; válogatás mindig történik), míg a másik esetben a

hálózat artikulációja a tanár (itt: a diák) dolga, aki szükségképpen azzal kezdi, ami már adott.

A végső hasonlóság e két eset között az, hogy egyik esetben sem biztos a siker. Nem volt

elkerülhetetlenebb, hogy kollégám ráérezzen diákja megnyilatkozásának kontextusára, mint amilyen

elkerülhetetlen az lenne, hogy a diák ezt a kontextust bemutassa olyasvalakinek, aki korábban nem

volt [END-p278] tudatában; márpedig ha a kollégám továbbra is értetlen döbbenettel állt volna

(egyszerűen nem jutottam volna az eszébe), akkor a diák számára szükségessé vált volna, hogy

végigvigye azon az úton, amely végül is megkülönböztethetetlen attól, amelyen valakit új ismerethez

juttatott volna, azaz: beszélgetőtársa jelenlegi megértésének alakjánál kezdte volna.

Annyi időt vesztegettem ennek az anekdotának a kicsomagolására, hogy kapcsolata az autoritás

oktatásbeli és irodalomtudományi problémájával már talán el is homályosult. Hadd emlékeztessem

most erre önöket úgy, hogy felidézem Abrams és mások azon meggyőződését, miszerint az autoritás

jelentések egy meghatározott magjának a meglétén múlik. E mag híján ugyanis nincs normatív vagy

nyilvános útja annak, hogy elemezzük azt, amit valaki mond vagy ír. Ez pedig oda vezet, hogy az

értelmezés egyéni és privát konstrukciók dolga lesz, s ezeket sem megkérdőjelezni, sem kijavítani nem

12

lehet. Az irodalomtudományban ez azt jelenti, hogy egyetlen értelmezésről sem mondható, hogy jobb

vagy rosszabb, mint bármelyik másik, az oktatásban pedig azt jelenti, hogy nincs válaszunk annak a

diáknak, aki azt állítja, hogy az én értelmezésem is van olyan érvényes, mint a tiéd. Csakis akkor

kerülhető el a totális és bénító relativizmus, ha közös alapja van az egyetértésnek, amely egyszerre

irányítja is az értelmezést, és mechanizmust is biztosít ahhoz, hogy dönteni tudjunk az értelmezések

között.

Elemzésem lényege, azonban az volt, hogy megmutassam: a „Van szöveg ezen az órán?”

megnyilatkozásnak nincs ugyan meghatározott jelentése, olyan jelentése, amely túlélné a helyzetek

árapályát, de bármely helyzetben azt képzelhetjük a megnyilatkozás jelentéséről, hogy az vagy

tökéletesen világos, vagy előbb-utóbb világossá tehető. Mi teszi ezt lehetővé, ha nem a nyelvbe már

bekódolt „lehetőségek és normák”? Hogyan is történhetne valaha is kommunikáció, ha nem a

nyilvános és stabil normákra váló hivatkozás révén? A válasz, amely benne rejlik mindabban, amit

eddig mondtam, az, hogy a kommunikáció helyzetekben történik, s hogy a helyzetben levés azt is jelenti,

hogy már birtokunkban van (vagy birtokol minket) feltevések egy szerkezete, a már-helyükre-tett

szándékok és célok szempontjából relevánsként megértett gyakorlatok szerkezete; és ezen szándékok és

célok feltevésem belül történik meg az, hogy a megnyilatkozást rögtön meghalljuk. Hangsúlyozom az

azonnaliságot, mert úgy látom, hogy a kommunikáció problémája – ahogyan azt olyasvalaki, mint

Abrams megfogalmazza – csak azért probléma, mert távolságot tételezünk fel a megnyilatkozás

befogadása és jelentésének meghatározása között; egyfajta holtteret, amikor már megvannak a szavak, és

azt a feladatot kapjuk, hogy elemezzük őket. Ha létezne ilyen tér, az értelmezés megkezdése előtti

pillanat, akkor szükséges volna valamilyen mechanikus vagy algoritmikus eljáráshoz folyamodnunk, s

ennek révén lenne a jelentés kiszámítható, ehhez képest volna a hiba felismerhető. Én éppen azt

fejtettem ki, hogy a jelentés [END-p279] már kiszámítottan érkezik, nem a nyelvbe beágyazott normák

miatt, hanem azért, mert a nyelvet már kezdettől fogva normák szerkezetén belül érzékeljük. Ez a

szerkezet viszont nem elvont és független, hanem társadalmi jellegű; ezért pedig nem egyedi szerkezet,

amelynek privilegizált kapcsolata van a kommunikációs folyamattal, ahogyan az bármely helyzetben

előfordul, hanem olyan szerkezet, amely mindig megváltozik, amint egy helyzetet, feltételezett

gyakorlat-, szándék- és cél-hátterével egyetemben, felvált egy másik helyzet. Más szóval: a megértésnek

az a közös alapzata, amelyet Abrams és mások keresnek, sohasem olyan, amit már meg ne találtunk

volna, bár nem mindig ugyanaz.

Bizonyára sokan találják majd úgy, hogy az utolsó mondat, s a gondolatmenet, amely ide vezetett,

nem más, mint azon relativizmus furfangos változata, amelytől félnek. Nem vezet az jóra, mondják, ha

olyan normákról és mércékről beszélünk, amelyek kontextus-specifikusak, mert így nem teszünk mást,

mint normák és mércék végtelen sokaságának adunk autoritást, s továbbra sincs semmiféle módunk arra,

hogy ezek között döntésre jussunk, hogy ítéljünk azon versengő értékrendszerek között, amelyektől e

13

normák és mércék függenek. Röviden, ha sok a mérce, akkor egyáltalán nincs is mérce.

Egy szinten ez az ellenérv támadhatatlan, de egy másikon végül is félrehord. Mint általános és

elméleti következtetés támadhatatlan: a kontextus- vagy intézmény-specifikus normák tételezése nyilván

kizárja olyan norma lehetőségét, amelynek érvényét mindenki elismerné, helyzetétől függetlenül. De az

egyes-egyénre vonatkoztatva félrehord, mert minthogy mindenki valahol helyzetben van, senki sincs,

akinek a számára a helyzet-nélküli norma hiánya bármiféle gyakorlati következménnyel járna, abban az

értelemben, hogy teljesítménye vagy teljesítőképességébe vetett bizalma csorbulna. Így tehát

általánosságban igaz ugyan, hogy ha sok a mérce, akkor egyáltalán nincs is mérce, de ez nem igaz

senkire egyedileg (merthogy senki nincs abban a helyzetben, hogy „általánosan” beszéljen), s ezért olyan

igazság ez, amelyről azt mondhatjuk, hogy „nem számít”.

Más szóval: míg a relativizmus olyan állásfoglalás, amellyel pont jól elfoglalhatjuk magunkat, ezt

az álláspontot senki nem foglalhatja el. Senki nem lehet relativista, mert senki nem távolodhat el saját

hiedelmeitől és feltevéseitől úgy, hogy ennek eredményeképpen számára ezek ne bírjanak több

autoritással, mint mások hiedelmei és feltevései (vagy mint akár azok, amelyeket ő szokott a magáénak

vallani). Nincsen alapja annak a félelemnek, hogy a semleges módon szentesített normák és értékek

világában az egyén cselekedete talaját veszti, mert senki sem semleges azon normákkal és értékekkel

szemben, amelyek tudatát lehetővé teszik. Éppen a személyesen birtokolt normák és értékek nevében

cselekszik és érvel az egyén (és voltaképpen éppen ezek birtokolják az egyént), teszi pedig ezt a

hiedelmei- [END-p280] vel velejáró teljes bizalommal. Amikor hiedelmei megváltoznak, akkor azok a

normák és értékek, amelyekhez egykor gondolkodás nélkül hozzájárulását adta, a vélemények szintjére

fokozódnak le, analitikus és kritikai figyelem tárgyaivá válnak; csakhogy ezt a figyelmet magát is olyan

normák és értékek egy új halmaza teszi lehetővé, amelyek egyelőre még éppolyan megvizsgálatlanok és

kétely nélküliek, mint amelyeknek helyébe lépnek. A lényeg az, hogy soha nincs olyan pillanat, amikor

valaki nem hisz semmiben, amikor a tudat tiszta marad a gondolkodás bármelyik és mindegyik

kategóriájától, s bármelyik gondolkodási kategória lép is működésbe egy adott pillanatban, az

kétségbevonhatatlan alapul fog szolgálni.

Azt gyanítom, ezen a ponton a meghatározott jelentés védelmezője „szolipszistát” kiáltana, és úgy

érvelne, hogy annak a bizalomnak, amely forrását az egyén gondolati kategóriáiban leli, nincs nyilvános

értéke. Azaz: minthogy jelentések semmiféle közös és stabil rendszeréhez nem kapcsolódik, nem teszi

lehetővé azt, hogy a mindennapi élet szóbeli ügyeit általa intézzük; a közös érthetőség lehetetlen volna

egy olyan világban, ahol mindenki saját feltevéseinek és vélekedéseinek körébe volna berekesztve. Erre

az a válasz, hogy az egyén feltevései és vélekedései nem a „sajátjai” semmiféle olyan értelemben, ami

tápot adhatna a szolipszizmustól való félelemnek. Azaz az egyén nem forrása ezeknek (sőt, pontosabb

volna, ha azt mondanánk, hogy ezek az ő forrásai); hanem előzetes hozzáférhetőségük az, ami előre

behatárolja azokat az utakat, amelyeken tudata járhat. Amikor a kollégám azt az aktust hajtja végre,

14

hogy megkonstruálja diákjának kérdését („Van szöveg ezen az órán?”), a rendelkezésére álló egyetlen

értelmezői stratégia sem egyedileg az övé, abban az értelemben, hogy ő eszelte volna ki ezeket; ezek

azon érdekek és célok előzetes megértéséből folynak, amelyek minden bizonnyal áthatják olyasvalakinek

a beszédét, aki az amerikai tudományos élet intézményeiben működik, azon érdekek és célok, amelyek

nem egyedi tulajdonai senki egyednek, hanem amelyek mindenkit, akinek feltevése olyannyira

megszokott, hogy nem is gondolkodik rajta, összekötnek. Biztos, hogy összekötik kollégámat és

diákját, akik képesek kommunikálni, sőt, egymás szándékait megvitatni, csakhogy nem azért, mert

értelmezői próbálkozásaikat valamiféle független nyelv alakja korlátozza, hanem azért, mert annak

közös megértése, hogy mi foroghat kockán, egy egyetemi órai helyzetben, azt a nyelvet eredményezi,

amely mindkettejük számára ugyanolyan alakban (vagy alakok sorában) tűnik föl. Ez a közös megértés

annak a bizalomnak az alapja, amellyel beszélnek és vitáznak, de kategóriái csak abban az értelemben a

sajátjaik, amennyiben mint egy intézményen belüli cselekvők, automatikusan az intézmény

értelemalkotási módozatainak, érthetőség-rendszereinek válnak örököseivé. Ezért olyan nehéz annak a

számára, akinek a létét magát egy intézményen (s ha nem ezen, akkor valamelyik másikon) belüli

helyzete [END-p281] határozza meg, elmagyaráznia valakinek, aki kívül van ezen az intézményen, azt

a gyakorlatot vagy jelentést, amely a belüllévőnek nem is igényel magyarázatot, mert természetesnek

tekinti azt. Ez az ember, ha megszorongatják, valószínűleg azt fogja mondani: „dehát ezt így csinálják”,

vagy: „de ez nyilvánvaló”, s ily módon tanúsítja, hogy a szóbanforgó gyakorlat vagy jelentés közösségi

tulajdon, ahogyan bizonyos értelemben ő maga is az.

Azt látjuk, hogy (1) kommunikáció jön létre, jelentések független és kontextus-mentes rendszere

hiányában, hogy (2) azok, akik e kommunikációban részt vesznek, bizalommal és nem ideiglenesen teszik

ezt (nem relativisták), és hogy (3) míg bizalmuk forrása hiedelmek egy halmaza, ezen hiedelmek nem

egyén-specifikusak vagy idioszinkratikusak, hanem közösségiek és konvencionálisak (nem

szolipszisták).

Természetesen éppen a szolipszizmus és a relativizmus az, amitől Abrams és Hirsch fél, s ami

arra indítja őket, hogy a meghatározott jelentés szükségessége mellett érveljenek. De ha az értelmezők

nem saját szakállukra cselekszenek, hanem mint egy intézményes közösség nyúlványai, a szolipszizmus

és a relativizmus mint a félelem okai megszűnnek, mert ezek nem lehetséges létmódok. Azaz: annak a

feltétele, hogy az intézményes feltevésektől függetlenek lehessünk és szabadon utat engedjünk saját

céljainknak és szándékainknak, soha nem valósítható meg, ennélfogva nincs is értelme ezzel szemben

védekezni. Abrams, Hirsch és társai jó sok időt szentelnek arra, hogy az értelmezést korlátozzák és

lehatárolják, de ha kollégám és diákjának példája általánosítható (s nyilvánvaló, hogy szerintem igen),

akkor az, amit keresnek, sohasem olyan, amit már meg ne találtak volna. Röviden, amit nekik üzenek, az

végül is nem kihívás, hanem vigasztalás – csak nyugi.

15

Fordította Kálmán C. György

Stanley Fish: Is There a Text in This Class? The Authority of Interpretive Communities. Cambridge,

Mass., London, England: Harvard University Press, 1980. vii, 303- 304, 305- 321, 389.

[END-p282]

16