http://betiltva.com/2002-2005/fiala-ferenc-a-voros-kalapacs-i-resz/

Fiala Ferenc:

 

 

A VÖRÖS KALAPÁCS

 

(A magyarországi szociáldemokrata párt ötvenéves jubileumára)

 

 

E L Ő S Z Ó 

A magyarországi szociáldemokrata párt a múlt esztendőben - 1941-ben - adta ki „Fél évszázad” című munkáját. A könyv alcíme „A szociáldemokrata mozgalom ötven esztendeje Magyarországon, 1890 decemberétől napjainkig”. A beszámoló jelleggel bíró tanulmányt Buchinger Manó és dr. Révész Mihály írta. A kiadó - a szociáldemokrata párt - az előszóban többek között a következőket mondja: „A pártvezetőség hatalmas kötetben akarta megörökíteni a magyar munkásság félszázadon át folytatott küzdelmeit. Félszázados múltunkról, történelmünkről szóló kötet megírására a pártvezetőség Buchinger Manó és dr. Révész Mihály elvtársakat kérte fel. Feladatuk nagyon nehéz volt, mert vannak akadályok, amelyeket az adott viszonyok között nem lehet sem elhárítani, sem leküzdeni”.

A szociáldemokrata mozgalom félszázados jubileumára íródott könyvből valóban sok minden olyan dolog kimaradt, amely szorosan hozzátartozik ahhoz a képhez, amelyet a magyarországi szociáldemokrata párt festett - önmagáról. A kiadó előszava végén a cenzúrára hivatkozik és ezzel azt a látszatot akarja kelteni, mintha csakis a cenzúra volna az oka annak, hogy a fél évszázados beszámoló úgy készült el - ahogyan elkészült. Ennek a könyvnek a célja, hogy pótolja azokat a sorokat is, amelyeit a fent nevezett könyvből kimaradtak. Mert azok ismerete nélkül nem lehet teljes a magyarországi szociáldemokrata párt fél évszázados történelmének képe, illetve - annak megismerése.

Ezt a könyvet nem a politikai ellenszenv, még kevésbé a gyűlölet, hanem egyedül: az utolsó nyolcvan esztendő ma-gyar történelmében nagy szereget játszó párt - a szociáldemokrata párt törtértelmének őszinte és igaz ismerete diktálta.

Mert így dolgozott Magyarországon a „magyarországi” szociáldemokrata párt...

 

A SZERZŐ.

 

 

 

1848-tól 1867-ig

 

Az első magyarországi munkásmozgalmak kora

 

 

Az utóbbi évek során félokos polgárok gyakran megállapították, - s anélkül, hogy bármit is tettek volna ebben az irányban - számtalanszor leszögezték az európai marxizmus válságát. Erről írni és beszélni tegnap épp oly divat volt, mint ma és holnap bizonyára ugyanolyan divat lesz, mint tegnap volt, A munkásság - mindezen világpolgári okoskodás ellenére - nem került válságba, csak a fejlődés útjára lépett az európai munkásság és ezzel kapcsolatban a magyar munkásság is. A fejlődés pedig sohasem kerülhet hullámvölgybe. Néha bizonyos erők megpróbálhatják megállítani a dolgok egészséges haladását, pillanatokra beborulhat az égbolt, de az élet a fejlődés örök ritmusa, s minden borúra derű következik. Ha tehát akadnak, akik mégis úgy gondolják, hogy a magyar munkásság mozgalmára az évek során ráülepedett a felejtés gránitkő hamuja, akkor ezek vagy vakok, vagy rosszindulatú romantikusok.

Válság nincs! Mély, a lényeget átalakító válságról nem beszélhetünk, de magunk is elismerjük, hogy a mozgalmak életében néha elkövetkezik a minden történelmi mozgalmakra kötelező történelmi hullámelmélet egy-egy periódusa. Mozgal-makat sohasem szabad összetéveszteni a mozgalom vezetőrétegével. S ha ez nálunk néhanapján megtörtént, ez végzetes tévedés volt azok részéről, akik úgy gondolták, hogy ismerik a magyar munkás-mozgalmak történetét és kezükbe tartják an-nak irányítását. Sajnos, sokan vannak nálunk olyanok, akik abban a hitben élnek, hogy értik a törvény előidézte változásokat, hogy ismerik az egyes pártok, vagy mozgalmak keretében dúló harcokat, elégedetlenségeket, személyi, vagy elvi vitákat és mindazon dolgokat, amelyek szorosan hozzátartoznak egy mozgalom életéhez.

Az ilyenek nem irányítói, hanem csak rosszul látó figyelői az eseményeknek.

A magyarországi munkásmozgalmak újkori történelme nem ma, nem tegnap, hanem kereken száz esztendővel ezelőtt indult el. Hosszú évtizedeken keresztül azt hittük, hogy a magyar ipari és agrár-munkásság sorsa szorosan

összekapcsolódott a „magyarországi” szociáldemokrata párt mozgalmával, illetve a szociáldemokrata párt vezetősége által kialakított történelemmel. Ez tévedés. Aki benne él a dolgokban, aki nemi kívülről, hanem belülről nézi az események kavargását, az könnyen ad választ minden miértre és mikéntre. Kétségtelen, hogy öt évtizeden keresztül a magyarországi szociáldemokrata pártnak irányító szerep jutott, a magyar munkásság életének irányításában. De ez csupán azért következhetett be, mert abban az időben, mikor egész Európa - és így Magyarország is az iparosodás terére lépett, akkor nálunk az élet - a nagy nyugati államokkal ellentétben - az elveszett forradalom bódulatában révedezett, s a nemzet akkori vezetői igen távol állottak nemcsak a szociális eszméktől, hanem a városokban tömörült ipari munkássággal való törődésnek még a gondolatától is,

A szűkebb értelemben vett magyar munkásmozgalmak története nem a kilencszázas évek elején, hanem már jóval előbb - mondhatnók az első Magyarországon gyártott, vagy Magyarországra hozott gőzgép üzembe helyezésekor kezdődött, Ekkor nyugaton - főként Angliában, a birkózás már a vége felé közeledett -, nálunk ellenben még csak meg sem kezdődött. Nyugaton a liberalizmus - a gazdasági liberalizmus - nagyjából már befejezte a feudalizmussal vívott pörét; nálunk nagy vívmány volt, hogy az országgyűlés a latin helyett a magyar nyelvet kezdte használni. A XIX.-ik század első öt évtizedének politikai küzdelme Kossuth és Széchenyi között folyt le. Kettőjük vitája töltötte meg a magyar politikát és a magyar történelemnek ez a két óriása határozta meg a magyarság útját és sorsát. A történelem Széchenyi Istvánt igazolta, aki két évtizeden át tartó küzdelmet vívott Kossuth Lajossal, s amely harcban - sokáig legalább is így látszott - nemcsak Kossuth Lajos, de Széchenyi István is elbukott. Sohasem tudtak felmelegedni egymás iránt, s a néha már veszedelmessé váló ellentéteket Deák Ferenc, a higgadt gondolkozású zalai követ enyhítette. Az ország politikáját irányító konzervatív rendiség előtt azonban nemcsak Kossuth Lajos, hanem Széchenyi István is forradalmárnak számított, s ennek a rendiségnek a maradisága és reformellenes törekvése majdnem félévszázadra vetette vissza a fejlődés menetét. Ebben az időben írta Deák Antal (Deák Ferenc bátyja) a következőket: „Nem vagyok vénember, de közületek már kiöregedtem. Ferkó öcsém jobban illik hozzátok, ő éppen olyan hóbortos, mint ti vagytok”. Így írt Deák Ferenc bátyja, mikor a pozsonyi diétán szóba került a jobbágyok felszabadításának gondolata, amit ő, a haladó politikus, igen veszedelmesnek tartott. Nem nehéz elképzelni, hogyan és miként gondolkozott ebben az időben a magyar nemesség zöme. Az emberi szabadságot és ez emberi jogokat csak a nemesség szűkebb társadalmára vonatkoztatták és úgy gondolták, eleget tesznek a koreszmének, ha magyarul beszélnek az országgyűlésen, ha javítanak a városi polgárság sorsán, s ha a parasztot meghagyják évszázados életviszonyai között.

A fejlődő és szaporodó ipari munkásságról pedig még csak szó sem esett.

Ma szinte elképzelhetetlen, hogy micsoda hittel és kitartással kellett rendelkezniök azoknak, akik mindezek ellenére is harcoltak a jobbágyság felszabadításáért és egyáltalán észrevették a városok munkásait. A haladás csúcspontját ekkor még csak a parasztság sorsával való foglalkozás jelentette. De még ez elé a kérdés elé is nehéz és súlyos akadályok tornyosultak. Sokan voltak, akik érezték az idők változását, de még többen. voltalt, akik saját uralmukat féltették ettől a változástól, s mindent elkövettek, hogy az európai koreszme Dévénynél ne jusson be az, országba. Wlassich Gyula mondja Deák Ferencről írott könyvében:

„Deák jól tudta, hogy az urbárium hosszabb ideig tarthatatlan. Tudta, hogy az európai eszmék diadalának el kell következnie. Deák a célban egyetértett Széchenyivel, amennyiben ő is világosan látta, hogy az alkotmány reformra szorult, s hogy az ország jövője főleg közgazdasági kérdés”. Minő téves és furcsa megállapítás ez azzal a mai nemzetiszocialista megállapítással szemben, amely az országok és fajták jövőjét a széles néprétegek boldogulásával hozza kapcsolatba. Ők, az akkori ősliberálisok - híven a koreszméhez, a magyar fajta felemelkedésének a problémáját tisztára materiális alapon akarták megvalósítani. Más volt Széchenyi liberalizmusa, aki bejárván Európát, látta, hogy a gazdag országok fiai könnyebben megbírkóznak esetleges veszedelmekkel, mint azok, akik Európa perifériáján elhanyagoltan, szegénységgel és nyomorúsággal küszködnek. A gazdasági kérdés talán az ő munkáiban találkozott először Magyarországon a faji kérdéssel.

Sokan nem ismerik Deák Ferencet, hiszen a liberalizmus törtételemhamisítói az ő személyét és munkáját is átretusál-ták. Pedig Deák Ferenc gerincet és az egyenességet jelentette a magyar politikában. Számtalanszor szót emelt a gerinctelenség és a megalkuvás ellen. Tiltakozott a hatalom túlkapásai ellen és a becsületesség politikáját hirdette. „Ha fel nem szólal a nemzet - mondotta egyízben - midőn a hatalom átlépte a törvények határát, ki fogja figyelmeztetni a kormányt elkövetett hibájára, s ki fogja rábírni, hogy a törvények ösvényére ismét visszatérjen? Sértett törvények mellett komoly bölcsességgel felszólalni, több tiszteletet mutat a fejedelem iránt is, mint a gyáva hallgatás, mert amaz férfias bizalom, ez pedig kétkedés a fejedelem igazságosságában. Azon nemzet, amely törvényeinek, polgárjogainak sérelmét gyáván, hallgatva tűri, gyáván hagyná el fejedelmét is a veszély óráiban. A gyáva népnek fejedelme se örüljön, mert félelem és bizalom, hűség és gyávaság egy népben, együtt sohasem létezik”.

Nagyszerű szavak, időtállóak, mint az acél és - örökérvényűek.

Ma még eldöntetlen a kérdés, hogy 1848 forradalma valóban a magyar nép forradalma volt-e, vagy pedig a magyar nemesség utolsó felkelését jelentette-e, egy gyenge uralkodó erős kamarillája ellen. Tény, hogy sem a negyvennyolcas, sem a negyvenkilences törvények nem oldották meg a már akkor égetően jelentkező magyar földkérdést és nem rendelkeztek, illetve intézkedtek az akkor már nyugtalankodó ipari munkásság életsorsát illetően. Történelmi valóság, hogyha az 1848-49-es kormány nem kerül szembe Ausztriával és a márciusi forradalom nem ütközik össze az akkori monarchia hatalmasságaival, akkor Kossuthéknak a magyar parasztság felkelésével kellet volna számolniok, mert nem teljesítették a hatalom átvétele előtti ígéreteket. Nem vádoljuk a szociális érzék hiányával ezt a kort, melynek kormánya alig pár hónapi uralom után szembe került Ausztriával és fegyveresen volt kénytelen megvédeni a kivívott - alkotmányjogokat. Kétségtelen, hogy a legtisztábban látó magyarnak, - Széchenyi Istvánnak személye is gátolta a Battyhány kormányt a forradalmi reformok gyors meghozatalában, de bizonyos az is, hogy akkor abban az időben - a magyar parasztság nem teljesíthette volna azokat a feladatokat, amelyek nélkül nincs földreform és nincs földbirtokpolitikai fejlődés. A másik tehertétel - az úgynevezett nemzetiségi kérdés volt. A lelke mélyén soviniszta Kossuth a zsidóságnak tett engedményei ellenére - sem volt hajlandó elismerni a magyarországi nemzetiségek jogait és erőszakkal próbálta féken tartani az akkor már ébredező szlávságot és az oláh vajdaságból idevándorolt és a román vezetők által felizgatott erdélyi oláhságot. Kossuth Lajos nem számolt a nemzetiségekkel, semmisnek tekintette követeléseiket, nem mérlegelte az általuk képviselt erőt és később maga is belátta, hogy annakidején, a hatalom birtokában nem érezte át ennek a kérdésnek jelentőségét, s emigrációjának első esztendejében legfontosabb feladatának tekintette a magyarországi kisebbségi kérdés megoldását célzó tervezet kidolgozását. Még a törökországi Khiutiában elkészítette az úgynevezett Duna-konföderációs tervezetét, de ez a tervezet már nem tehette jóvá a negyvennyolcas politika kisebbségi hibáit. Így hát az alig másfél esztendeig tartó 48-as forradalom társadalmi téren úgyszólván semmi lényeges változást nem hozott. A jobbágy felszabadítás, bár papíron megtörtént, - de a parasztság helyzetén semmi sem változtatott. A földkérdés lekerült a napirendről, s földesuraink - ha akarták, elismerték a jobbágyok szabad költözködés-jogát, de általában nem hajtottak fejet a negyvennyolcas törvények előtt. Ebben az időben indultak el az első magyar parasztrajok Amerika felé, s ebben az időben szaporodtak meg a Romániából Magyarország felé vonuló oláh paraszt tömegek, hogy pótolják a magyar parasztság kivándorlása által keletkezett munkáshiányt.

Ebben az időben a magyar középosztályról nem beszélhetünk, mert lényegileg nem is létezett. Pest-Budán a németség, Erdély városaiban a szászság vezetett, s a magyarságnak az a része, amely érezte a pusztulás előszelét, valójában csak Gyulai Pál és Tompa Mihály verseiben kereshetett vigasztalást. 48 után elveszett az ország függetlensége, s a Bach-korszak Bach-huszárai a temető csendjét valósították meg az országban. Ugyanekkor megindult a zsidóság bevándorlása is és nem volt politikus, aki észrevette volna a közelgő veszedelmet. 1848-tól 67-ig majdnem két évtized telt el, s ha ismerjük a kiegyezés előtti és a kiegyezés utáni állapotokat, nem igen tudjuk eldönteni, hogy melyik korszak ártolt többet az országnak: az 1848-tól 67-ig, avagy 67-től a világháború kitöréséig tartó évtizedek? A világosi fegyverletételtől 1867-ig lefolyt idő főként a nagy bécsi

zsidókézben lévő bankárházaknak kedvezett. Ők építették a vasutakat, az országutakat, az ő kezükben volt a hajózás és szinte egyedáruságot gyakoroltak a magyar föld terményei fölött. A magyar társadalomnak az a része pedig, amely alkalmas lett volna az ország vezetésére, külföldi emigrációba kényszerült, az itthon maradottak pedig fejet hajtottak az idegen hatalomnak. Ez volt a csendes ellenállás pora. A magyar nyelv, a magyar betű elvesztette azt a szerepét, amelyre a pozsonyi diéta fiataljai emelték, a centura Damokles kardként lebegeti a magyar költők és írók felett és a legjobbjaitól megfosztott nemesi középosztály folytatta azt a könnyelmű vidéki életet, amelyet 48 előtt abbahagyott.

1849-től 67-ig 18 hosszú esztendőn át a sírok csöndje borult az országra. Nyugat-Európában mérföldes léptekkel haladt a koreszme, az államok óriási változásokon mentek keresztül, megkezdődött az egészséges iparosítás, új középosztály, új társadalmi rétegek alakultak, nálunk pedig az eldugott vidéki kúriákban a Kossuth-nóta mellett sírtak az emberek, a bécsi kormány pedig gondoskodott arról, hogy a liberalizmusnak az akkori koreszmének csak a tehertétele, illetve annak csak csökevényei jussanak el Magyarországra. A szegedi tanyákon ismét kivirított a betyárélet, Jókai Mór szép meséket írt a magyarságról és annyira belemerültünk a mesékbe, hogy észre sem vettük, hogy a 18 esztendőt - átaludtuk. Mikor azután elérkezett 1867, s Széchenyi szellemében kellett volna folytatnunk munkánkat, akkor nem ezt tettük, hanem két kézzel vetettük magunkat az akkor már vénülő, s hozzárak csak eltorzítva érkező liberalizmus karjai közé.

Húsz kerek esztendővel maradtunk el Európa mögött. Két évtizeden keresztül lezárták határainkat és katonapolitikai vonatkozásban hasonlítottunk a nagy birodalmak azon peremállamaihoz, amelynek egyetlen célja az anyaország szívének megvédése. Csak annyi utat és vasutat építettünk, amennyi elegendő volt ahhoz, hogy a magyar búzát és a magyar marhát zsidó és cigány-kupecek az örökös tartományok fővárosába, Bécsbe szállítsák. A magyar könyvek Németországban jelentek meg, a magyar emigráció pedig már egymással meghasonulva, szétszóródott a világ négy tája felé. Akik pedig elunták a számkivetés nyomorúságát, azok fejet hajtottak, hűségesküt tettek és hazatértek. Kossuth Lajos Amerikában és Olaszországiban, Andrássy Gyula Párisban, a többiek pedig Amerikában és Dél-Amerikában kovácsolták a jövő terveit. Ebben az időben. csalódtunk először az európai közösségi gondolatban és először kellett kiábrándulnunk a népek közötti egyenlőség végzete: rögeszméjéből. A magyar emigráció munkáját sem Párisban, sem Londonban nem koronázta siker. Igaz, hogy az angol Palmerston szívélyesen elbeszélgetett Pulszky Ferencékkel, de komoly beavatkozást a magyar emigrációnak sohasem sikerült kicsikarnia a nyugati hatalmaktól. Párisban a Chartorisky lengyel herceg vezetése alatt működő közép-európai emigráns kisebbség csúful cserbenhagyta a magyar követeléseket, sőt ebben az időben osztották fel először Magyarországot maguk között a közép-európai kisebbségek, mégpedig - lengyel kezdeményezésre.

1867 azután meghozta a kiegyezést. Az ország fellélegzett, s nem tudta, hogy a kiegyezés - minden gazdasági fellen-dülés ellenére is - csak folytatása lesz annak a két évtizednek, amely 48 óta eltelt. Hamisan és másképpen értelmezték ebben a korban a szabadságot, mint ahogyan azt a magyarság érdeke megkövetelte volna. Nyakló nélkül osztogattuk a jogokat, teljes gazdasági mozgásszabadságot adtunk úgy a bevándorolt zsidóknak, mint a külföldi tőkeérdekeltségeknek, s a magyar „felépítésbe” beleölt idegen pénz százszoros kamatot hozott. Parasztságunk már faragta a vándorbotot, középosztályunk, illetve közép nemességünk - gyönge volt és szavának semmi súlya nem volt, főnemességünk pedig saját birtokainak védelmét nézte. A magyar munkásság ebben az időben került először kapcsolatba a nemzetközi marxizmussal és ekkor szívta magába azokat az eszméket, amelyek végeredményben 1919 március 21-én jutottak politikai kifejezésre.

TÁNCSICS MIHÁLY

 

Az első munkásegyesületek

 

 

„Londonban minden reggel ötvenezer ember kel fel anélkül, hogy tudná, hol pihen a következő éjszakán. A szerencsésebbek, akiknek sikerült néhány fillért szerezni, úgynevezett szállóba mennek, ahol pénzért kapnak hajlékot, De milyen ez a hajlék? A ház ágyakkal van tömve. Egy-egy szobában négy, öt, hat ágy van, amennyi csak belefér. Minden ágyban öt, hat embert tömnek, beteget és egészségeset, fiatalt és öreget, férfiút és nőt, józant és részegest, ahogy éppen jön. Van is veszekedés, és verekedés, - de még rosszabb, ha egymással megférnek: ilyenkor lopásokat terveznek, vagy olyan bestiális dolgokat művelnek, amiket szavakban nem lehet visszaadni. És mi történik azokkal, akiknek nincs pénzük, hogy az éjjeli szállást megfizessék? Nos, azok ott alszanak, ahol helyet találnak: csatornákban, zugokban, elhagyott tereken, stb...”

Így írja le Engels a liberalizmus első éveit Angliában. Nem volt más a helyzet Európa azon többi államaiban sem, me-lyekben már megkezdődött a feudalizmus felszámolása és ezzel párhuzamosan kezdett megerősödött a liberalizmus. Hasonlóak voltak a viszonyok - ha nem is ilyen mértékben - Németországban és Franciaországban is, Angliában azonban hamar rájöttek arra, hogy mit jelentenek ezek az állapotok és milyen következményekkel járna, ha nem változtatnának ezeken a viszonyokon. Ezért már 1810-ben törvényt hoztak a tanoncok munkaidejének megrövidítésére, mely törvény 12 órában állapította meg a gyermekek munkaidejét. A nyugati liberalizmus tehát már itten szakított az ortodox-liberalisták azon tanításával, amely teljes gazdasági szabadságot hirdetett nemcsak gazdasági, hanem társadalmi vonatkozásban is. Az 1810-es törvény azonban csak átmeneti volt, mert 1813-bon az angol törvényhozás megszüntette azt a törvényt, amely a munkabér megállapítását békebírókra bízta és a kereskedelmi és ipari szabadságnak törvényben való kimondását a bérmegállapítást szabad szerződésekre bízta. Dr. Vágó Pál szerint a klasszikus liberalizmusnak ez a korlátlan szabadsága még a boldog Angliában is azonnal éreztette nemzetpusztító hatását. Pár esztendővel ezután Anglia már megkezdte a védekezést a liberalizmus túlkapásai ellen és már húsz évvel a liberalizmus megszületése után - 1833-ban - törvényt hozott, amellyel korlátozta a munkaidőt és ipari felügyelőket állított az ipari üzemek élére, a törvény végrehajtásának ellenőrzésére.

További rést ütött a szabad szerződés elvén, - írja ezzel a kérdéssel kapcsolatban Vágó - az az 1842-ben hozott angol törvény, amely megtiltotta, hogy a bányákban asszonyokat alkalmazzanak. De még nagyobb haladás volt az 1870-es években hozott angol törvény, amely akkor, amikor a titkos szervezkedéssel már nem bírtak és ezerszámra kellett volna bebörtönözni a titkos szervezetek tagjait, végül is kimondotta a szervezkedési szabadságot. Ennek eredménye azután az angol gazdasági történetben a kollektív szerződések egész sora, amelyek egy szerződésben, egy okmánnyal a munkások százezreinek a bérét állapították meg.

De a leglényegesebb haladás 1909-ben következett be, amikor az angol kormány megszervezte a szakszervezeti tanácsokat, amelyekben helyet foglalt az angol kormány képviselője is, a munkavállalóknak és a munkaadóknak egyforma számú képviselője mellett. Ezek a tanácsok jogot kaptak a munkabérviszonyok szabályozására, sőt, a gazdasági viszonyok következtében a munkabérek emelésére is.

A szociáldemokráciának a világháború előtti szerepét nem szabad egyoldalú elfogultsággal szemlélni és el kell ismernünk, hogy az az osztályharc, amelyet a szakszervezetekbe tömörült munkássági becsületes megélhetéséért folytatott, az önzés szellemében fogant liberalizmus szükségszerű következménye, a munkásság jogos önvédelmi harca volt és az ipari munkásság csakis ennek az önvédelmi harcnak köszönhette azt a viszonylagos jólétet, amelyet a kevésbé szervezett földmunkássággal szemben el tudott érni.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a szociáldemokrácia és ennek eredője: a marxizmus, a liberalizmus szülötte volt, amely az erők kialakulásáig teljesítette is „feladatát”. Az angliai helyzethez hasonló állapotokra jutott a magyar munkásság is — csak kerek fél évszázaddal később. A liberalizmus útja mindenütt ugyanaz volt, s így természetes, hogy nemcsak Angliában és Németországban, hanem Magyarországon is a marxizmusnak kellett eljönnie a liberális gazdaságpolitika „eredményeinek” megvalósulásakor. A betegségből először természetesen Anglia, majd a bismarcki vezetés alatt álló Németország gyógyult ki, de nálunk Magyarországon az akkor uralkodó politikai rendszer hibájából kifolyólag a sebek tovább mélyültek, s a szociáldemokrata párt, — amely lassan teljesen zsidó vezetés alá került — semmit nem követett el az ipari munkásság és a többi társadalmi osztályok közötti szakadék áthidalására.

Mint már említettük Magyarországra később jutott el a liberalizmus, s nálunk akkor fejtette ki teljes erejét, mikor másutt nyugaton már az államvezetés megkötötte a klasszikus liberalizmus kezét és törvényekkel védte meg a munkásságot a liberál-kapitalizmus kizsákmányolása ellen. A magyar liberalizmus, illetve a magyar liberális kormányok megfeledkeztek erről a kötelezettségről, nem vették észre a hamu alatt izzó parazsat és a kiegyezés utáni magyar politikai életet meddő közjogi viták jellemezték. A hivatalos Közgazdasági Szemle című folyóirat egyik 1896-ban megjelent száma az alábbi módon írja le a magyar munkásság igen nagy részének életviszonyait:

„A fővárosi munkások úgy élnek, hogy egy-egy szobában három-négy család, s kívülük egy egész sereg felnőtt idegen férfiú és nő lakik együtt. Bútorzat az ilyen lakásokban jó formán nincs is: minden talpalatnyi térre szükség van, fekvő emberek számára. A falak mellett három-négy nyoszolya, amelyeknek szalmazsákja egy-egy család, férj, feleség, gyermekek számára szolgál hálóhelyül, a földön ember-ember mellett fekszik. Férfiak, nők vegyesen. Tisztaságról természetesen szó se lehet. A gyári, vagy a napszámos munka fáradtsága után ide megtérő munkás még csak pihenést sem talál a zugokban. Emberi örömök azok számára, akik itt élnek nincsen. Családi életről szó se lehet. Az eliszákosodás, az erkölcsi elaljasodás lejtőjén nem állhat meg az, akit a nyomorúsága ilyen viszonyok közé helyezett. Még ennél is nagyobb nyomorban tengődik a budapesti munkások, egy része. Számosan vannak, akik napi munkáik végeztével azt sem tudják, hogy hol fogják átélni az éjt. A társadalom számára ezek az emberek menthetetlenül el vannak veszve. Emberfeletti önmegtagadást és erélyt kellene feltételezni róluk, ha azt akarnák kívánni tőlük, hogy a társadalmi és állami rendnek békés tűrői legyenek.”

Ilyen körülmények között természetesen mind erőteljesebbé válhatott a szociáldemokrata párt szervezkedése, mely szervezkedés egyenes továbbfolytatója volt azoknak a munkásmozgalmaknak, amelyeket még Táncsics Mihály, még később pedig a párisi kommün magyar-zsidó származású tagja, — Frankel Leó kezdeményezett.

 

Az úgynevezett magyar uralkodó osztályok mellékkérdésnek, illetve rendőrségi vonatkozású ügynek tekintették a magyar munkásság mozgalmát és ahelyett, hogy a munkásmozgalmak vezetését a magyar sors egyik jelentős pontjának tekintették volna, annak elintézését részben idegenből jött munkás vehetőkre, részben pedig a rendőrségre bízták.

 

Az akkor alakulófélben lévő magyar középosztály nem törődött a magyar munkás- és parasztmozgalmakkal, s a gazdasági nyomás alatt álló tömegek, — ha akarhattak volna, sem haladhattak volna más irányban, mint a marxizmus felé.

Marx Károlynak — a trieri zsidó rabbi unokájának — Kommunista Kiáltványa 1848 elején jelent meg, 5 még az akkori idők nehéz hírszolgálati viszonyainak ellenére is gyorsan elterjedt egész Európában. Bizonyára ismerte azt Táncsics Mihály is, aki az 1848-as forradalom szélsőbaloldali áramlatához tartozott. Kevesen tudják, hogy ebben az időben már megalakult Pesten az első Kommunista Kör, melynek tagjai fáradtságot nem ismerve terjesztették a kommunista Birányi Ákos Köztársasági kátéját. Ez a hang a 48-as forradalom első hónapjaiban már olyan szélsőségessé és veszedelmessé vált, hogy maga Kossuth Lajos akarta, azt feloszlatni és a március 15-én kiszabadított Táncsics Mihályt ismét lefogatni Hasonló kíméletlen hangot ütött meg, Táncsics „Munkások Újsága” című munkáslapja is. Általában mondhatjuk, hogy a magyarországi marxizmus egyik legjelentékenyebb szálláscsinálója volt Táncsics Mihály, aki műveiben és írásaiban elvadult hangon követelte az ország egész berendezésének a megváltoztatását. „Kik a vörös republikánusok és mit akarnak”, továbbá „Mi a szocializmus és mi a kommunizmus?” címmel adta ki írásait és röpiratait, míg nem is kétszeri börtönbüntetése után 1860-ban újra 15 év súlyos börtönbüntetéssel sújtották. Büntetéséből hét évet letöltött, s csak 1867-ben — a kiegyezés idején szabadult ki. Kiszabadulása után megvakulva már nem vehetett részt a főleg bevándorolt német és osztrák szakmunkások által elindított magyar munkásmozgalmakban, de beválasztották a Pesti Központi Általános Munkásegyletbe, melynek sokáig elnöke is volt. Ebben az időben alakult meg a Pest-Budai Munkásegylet és ekkor indult el ennek hivatalos lapja a „Pest-Budai Munkásújság” is. Egymásután tartották gyűléseiket a különböző szocialista frakciók, melyek működését nem politikai és társadalmi síkon, hanem kizárólag rendőri beavatkozással próbálta ellensúlyozni Magyarország akkori kormánya.

Az ipari munkásság körében tűzként terjed a szocialista gondolat és 1869-ben a pozsonyi szocialista népgyűlésen osztrák és budapesti munkásvezérek felolvassák az első szocialista programot. Ennek szövege a következő:

„1. Az általános és közvetlen választási jogot minden képviselőtestületbe.

2. A korlátlan egyesületi, szövetkezési jogot a szabad gyülekezéssel és szabad szólással.

3. Szabad sajtót, bélyeg, kautió és a sajtótörvények eltörlését olyan formán, hogy beperelni csak becsületsértésért lehessen valakit.

4. Az állandó hadsereg megszüntetését s helyébe

5. Az általános népfölfegyverzést.

6. Az iskoláknak az egyház kezéből való kivitelét és általános tankötelezettséget ingyen tanítással minden tanintézetben.

7. A nemzetiségek teljes egyenjogúságára fektetett és minden más országtól független Magyarországot.

8. Indítványozási jog a törvényhozó testületeknél, az alkotott törvényjavaslatoknak törvénnyé emelkedése a népnek általános és közvetlen igenlő szavazattöbbségtől föltételező joggal.

9. Közvetlen és általános választását minden tisztviselőnek.

10. Az adó igazságosabb rendezését, a közvetett (indirekt) adó eltöröltessék s helyébe a növekedő (progresszív) adó tétessék.

11. A papi rend eltörlését s a papok kezén lévő javaknak a tanításügyre fordítását".

Eltekintve a pozsonyi és pesti szocialista gyűlésen felolvasott program általános jellegű követeléseitől, ez a program már bejelenti az akkor már alakulófélben lévő szociáldemokrata párt eszmei célkitűzését és államellenes ténykedését. A negyedik pont az állandó hadsereg megszüntetését követeli, míg a hatodik és a tizenegyedik pont, az egyház ügyében kivan radikális változásokat.

A magyar közvélemény és a magyar politikai élet vezetői ekkor még mindig nem vették észre a mozgalomban rejlő veszedelmet.

1869-ben indult meg a nyomdászok szaklapja a „Typo-graphia” és Táncsics Mihály új hetilapja az „Arany Trombita”, amely az év végére tisztán szociáldemokrata jellegű lap lett. 1870-ben Külföldi Viktor megindítja az Általános Munkásújságot, 1871-ben pedig megindul a zsidó Politzer szerkesztésében a Testvériség című lap. Az akkori munkásvezetők munkája azonban nem állott meg a munkásegyesületek alapításánál és a lapok szerkesztésénél, hanem mind erélyesebb hangon kezdték követelni a szociáldemokrata párt megalakításához szükséges engedélyt, melynek sikere érdekében egymás után rendezték a legkülönbözőbb sztrájkokat. Nagy lökést adott az akkor már nagy mértékben zsidó vezetés alatt álló munkásmozgalmaknak az 1871 márciusában kitört párisi kommün, melynek egy „magyar hőse” is volt a zsidó Frankel Leó személyében. Ezekről az eseményekről a következőképpen ír Révész Mihály a magyarországi szociáldemokrata mozgalmak történetírója:

„A magyar születésű Frankel Leó kivégzéséről is érkezik hamis hír és a pesti munkások az ö kapcsán még közelebb állónak érzik magukat a félelmetesen nagyszerű, bámult kommünhöz. A kommünnek örök időkre gyalázatos leveretését a nemzetközi akciókra még szervezetlen proletárság mindenütt mély gyásszal fogadta és a budapesti munkások is tartottak gyászünnepségeket. A gyászünnepség után összefogdosták a szereplő munkásokat, házkutatást tartottak, mindent felforgattak a munkásegyesületekben és a vezető emberek lakásain. Az elfogatásra semmiféle alap nem volt. De a züllött pesti rendőrségnek a még züllöttebb Thais volt a feje, neki meg csak erőszakosság kellett, nem jogalap.” (Révész Mihály: A magyarországi munkásmozgalom, története.)

Íme a magyarországi szociáldemokrata párt és mozgalom bölcsőjénél is már vörös lobogó lengett, következésképpen a szociáldemokraták egészen a legutolsó időkig sohasem tagadták a kommunizmussal való együttérzésüket. A nemzet ugyan érezte az ebben rejlő veszedelmet, de a liberális kor magyarországi vezetőinek nem jutott eszükbe, hogy nemzeti alapra vezessék, illetve az ország szerves részévé jelentsék ki a magyar munkásságot. A Révész Mihály által megírt „rendőri beavatkozás” azonban egyáltalán nem törte meg a magyarországi szociáldemokraták erejét és további új harcokra izgatták a munkásságot.

1873-ban új munkáslap — a „Szocialista Munkás Heti krónika” indult el, melynek nyomában újabb munkás mozgalmak jártak. Ez a lap már behatóan foglalkozik az egyes szakmák kérdésével és lassan a szakmai egyesülés közlönyeként szerepel. Ekkor alakul az első politikai jelleggel bíró párt, amelyet azonban a belügyminiszter feloszlat. A nagy nyomás — már ahogyan az ellenzéki pártoknál lenni szokott belső válságot idéz elő, s névtelenül is létező szociáldemokrata párt két-három frakcióra szakad. Az egyik frakció vezetője az 1875-ben hazakerült Frankel Leó, aki a párisi kommün vezetőihez hasonló hangot valósít meg Magyarországon, míg a másik frakció ebben az időben (1877 májusában) alapítja meg a Népszavát, s a versengés főleg a még szélsőségesebb hang használatában merül ki. 1879-ben indítja meg az ügyészség az első magyarországi kommunista pert, egy, a Népszavában megjelent vers miatt. A vers címe: „A kommunisták riadója” volt, de az esküdtszék felmentette a vers szerzőjét, aki egyébként Táncsics Mihály veje volt. A pör egész lefolyását a szociáldemokrata párt megíratta a „A budapesti kommunista pör” című füzetben. Révész Mihály szociáldemokrata szerint ez a füzet „az akkori szociáldemokráciának teljes programja lett.”

Az akkor még csak bölcsőjében ringó szociáldemokrata pántot két körülmény jellemezte — mely körülményektől a későbbi évtizedek folyamán sem bírt szabadulni az a párt, amely öt évtizeden keresztül a magyar munkásság pártjának hirdette magát. Az első, a pártvezetőség nagymérvű elzsidósodása volt. Ezek a zsidó vezetők még csak nem is Magyarországon születtek, hanem egyenesen a magyarországi marxista mozgalom megindítása és a marxista szervezetek felállítása végett jöttek hazánkba. Hogy mennyire a zsidóság vitte a vezérhangot, azt legjobban bizonyítja, hogy az 1880-adik évben megtartott nemzetközi kongresszusokon a zsidó-kommunista Frankel Leó képviselte a magyar munkásságot. A másik körülmény pedig az a szélsőséges és a nemzeti gondolattól óriási messzeségben álló hang volt, ahogyan ezek a munkásvezérek beszéltek és szerkesztették a magyar munkásság számára íródott lapjaikat. Nem körvonalazták a határokat, sőt, mondhatnék, dicsőítettek minden olyan cselekedetet, amely kimélyítette az államhatalom — illetve az egyes társadalmi osztályok — ős a magyar munkásság között amúgy is fennálló mélységeket. Ebben a hangban nem a józan magyar munkásság kenyér után vágyódó kívánsága, hanem egy hazátlan nemzetközi zsidó társaság mohó, kapzsi és minden destrukcióra kész hangja szólalt meg. 1880-ban módosították, illetve részletesen kidolgozták a pozsonyi és pesti szocialista gyűléseken felolvasott programot, melynek érdekesebb és elgondolásra késztető pontjai a következők:

1. A földbirtoknak, valamint mindennemű munkaeszköznek társadalmi tulajdonná átalakítása, a bérmunkarendszer eltörlése és a társulati munkarendszernek behozatala által.

4. Az állandó hadseregek leszerelése, a fegyveres védelemnek és a hadúri jogoknak a népre átruházása.

5. Az egyházak az államtól legteljesebb mérvű elkülönítése. Eltörlése szertartásos eskütételnek. A polgári házasság törvényesítése. A vallásnak magánüggyé nyilvánítása.

Tehát már szélsőséges kommunista tanok kerültek az akkor még csak fejlődésben lévő szociáldemokrata párt programjába, s ez a tény mindvégig rányomta bélyegét annak működésére és — eredményeire. De nemcsak a kommunista eszméket és azok terjesztőit, hanem az anarchizmust és az anarchistákat is szívesen látták az akkori „magyar munkásvezetők”. Ez volt az a kor, — miről mint a marxista fejlődés egyik csúcseredménye — egész Európában jelentkeztek az anarchista merénylők. Németországban kivételes állapotot rendelnek el az anarchisták miatt, — Magyarország azonban ismét csak rendőri intézkedésekkel védekezik. Semmi akadálya nincs annak, hogy az Európából kiutasított, illetve kiebrudalt anarchisták Magyarországra ne jöjjenek és itt lapot ne alapítsanak. Ilyen körülmények közepette alakul meg a „Volkswille”, a „Komnnunist”, a „Radikal” és a „Népakarat” című négy újság — kimondottan anarchista programmal. Az anarchisták vezetője egy Peukert nevű zsidó, akit később a rendőrség lefogott. Hogy az akkori szocialisták milyen barátsággal viseltettek az anarchisták iránt, azt a már előbb idézett Révész Mihálynak az írása bizonyítja, aki így ír ezekről az eseményekről:

„A budapesti rendőrség egy éjszaka 36 embert fogott el. A rendőrség és bíróság együtt dolgozik: egy-más után hozzák a féléves, 8 hónapos, 9 hónapos ítéleteket a mi anarchistáink ellen, s a rendőrség nem fukarkodik a házkutatásban, a kitoloncolásban...”

Ilyen viszonyok és ilyen valóban anarchisztikus állapotok közepette érkezett el a külföldi zsidók által elindított magyar munkásmozgalom az 1890-ik esztendőhöz. Az országban már óriási volt a zsidó befolyás és a zsidó nagytőke politikai téren is egyengette a nemzetközi szociáldemokráciának a nemzetközi anarchizmussal szövetkezett magyarországi útját. Apponyi Albert „Szociális olajcseppeket” kért Tisza Kálmán kormányától a szociáldemokrata mozgalom ellensúlyozására. De az igazi nagy reformok elmaradtak, s a magyar munkásság körében uralkodó anarchisztikus állapotok megszüntetésére a liberális kormányoknak nem volt elég erejök és határozatkészségök, s ezért inkább megengedték — a szociáldemokrata párt megalakulását. Ez az esztendő kétségtelenül új fejezetet jelentett nemcsak a magyar munkásmozgalmak, hanem a magyarság társadalmi és politikai életében is. Ettől az időtől kezdve a magyarországi szociáldemokrata párt aktív tényezője lesz a magyar politikának és mint azt később látni fogjuk, az elkövetkezendő évtizedek alatt mindent elkövetett az osztályellentétek kiélezése és az amúgy is gyenge lábon álló nagy magyar-egység meghiúsítása végett.

A HARCI IDŐSZAK

 

A magyarországi szociáldemokrata párt megalakulása

 

 

A szocialista-kommunista munkásvezetők lassan kiöregedtek, s helyüket átadtak azoknak a fiataloknak, akik részben Németországból, részben Ausztriából jöttek be az országba „munkájuk” elvégzése végett. Ma már biztosan tudjuk, hogy ezek a magyarországi munkásvezetők legfőbb céljuknak tekintették az addig még töretlen magyar munkásságnak a nemzetközi munkásszövetségekbe való bekapcsolását. A rendőrségtől eltekintve működésük nem ütközött nagyobb akadályokba. A kilencvenes években már teljesen liberális nyomdokokon haladt az ország. A nemzetet, illetve a nemzet politikáját a híres szabadelvű párt irányította. Már nem volt divat beszélni sem Tiszaeszlárról, sem a zsidókérdésről. A nemzet világosan látó nagyjai — Verhovay, Istóczy, Simonyi, Ónody és a többiek letették a fegyvert, s az akkor már egy tömbbé kovácsolódott zsidó sajtó teljesen a maga irányítása alá hajtotta az ország közvéleményét. Andrássy Gyula gróf sikerrel vezette az ország külpolitikáját, s a magyar miniszterelnöknek nagy súlya volt az európai külpolitikában. Külpolitikai ország lettünk. Belpolitikával, illetve belviszonyaink szociális kérdéseivel senki sem törődött, s a szocialista munkásvezetők minden különösebb akadály nélkül végezhették munkájukat. A parlamentben 1898-ban a Bánffy-kormány ellen megindult az obstrukciós hadjárat, amely majdnem másfél évtizedig tartott s a pártok egymással voltak elfoglalva és nem láttak túl a parlament falain. Ez az obstrukció azonban nemcsak az addig sikerrel vezetett magyar külpolitikának, hanem belügyeinknek is végzetes károkat okozott. 1863-ban még Bismarck modotta gr. Károlyi Alajos követünknek, hogy a Monarchia súlypontja Magyarországra tolódott át. 25 esztendő alatt — klasszikus liberalizmus magyarországi idején — a liberális politikai vonalvezetésnek azonban sikerült megtörnie ezt a nagy befolyást. Az obstrukció elaltatta az országot, s amíg külpolitikai vonatkozásban megkezdődött a nemzetiségek magyarellenes szervezkedése, addig a határokon belül a szocialisták, illetve a különböző munkásegyesületek zsidó vezetői szították azt az osztályharcot, amely végezetül is magyar és magyar között vont határvonalat. A kilencvenes évek vége felé az angol politikusok már lemondtak a Monarchiáról és Landsdowne angol politikus kijelentette, hogy nem hajlandó a monarchiát belekapcsolni az európai államok ötös szövetségébe. Ekkor már megrendült a hit a Monarchia erejében, mert szerintük már megkezdődött a Monarchia bomlása. A nemzetközi diplomáciai körökben ekkor esett először szó a Monarchia zülléséről, amelyet főként az ausztriai németek és csehek marakodása, továbbá a magyar parlamentben elindított és másfél évtizeden át tartó obstrukciós vita jellemzett. A magyar parlament krízise rossz benyomást keltett egész Európában és az európai erőviszonyokat néző nagyhatalmak elfordultak tőlünk. A Monarchia politikájában a magyar befolyás nem érvényesülhetett többé, mert a liberális politika teljesen aláásta az ország tekintélyét és belső egységét. Tisza Kálmán és Széll Kálmán másfél évtizedig tartó miniszterelnöksége alatt törvénytárunk főként a zsidóság érdekeit szolgáló törvényekkel szaporodott, s nem változott meg a helyzet később sem. Munkáskérdésekkel senki sem törődött.

Igaz, hogy a szocialista agitáció ellensúlyozására kormánysegítséggel megalakították az ú. n. Nemzeti Demokrata Munkáspártot, de ennek az egyesülésnek is hasonló lett a sorsa, mint a többi, felülről irányított népmozgalomnak. Eltűnt a semmiségben, mert népi mozgalmat nem lehet felülről kezdeményezni, legfeljebb ügyes kormánypolitikával — csak befolyásolni lehet. Ebben az időben egész Európán végig száguldott a marxizmus szele, s Németország állandó rendőrségi beavatkozás helyett erőteljes szociális törvényekkel vetet gátat a marxizmus terjedésének.

Az európai szociáldemokrata pártok vezetői 1889-ben határozzák el május elsejének megünneplését, s mivel ezt úgy Németországban, mint Ausztriában engedélyezték, természetesen Magyarországon sem gördítettek akadályt ellene. Ezt megelőzően a kormány jóváhagyta a szociáldemokrata párt megalakulását és 1890-ben meg tartották Budapesten az első magyar szociáldemokrata kongresszust. Az eredményt a szociáldemokraták munkabeszüntetésekkel, szabotázsokkal és sztrájkokkal csikarták ki.

Az első szociáldemokrata pártgyűlést 1890. december 7-én tartották meg 121 szakszervezeti vezető jelenlétében.

 

Meghirdették a szociáldemokrácia programját és leszögezték, hogy a magyarországi szociáldemokrata párt a legkíméletlenebb osztályharc alapján áll.

 

Ezen a gyűlésen nemcsak a fővárosi munkásság, hanem a parasztság elbolondított kiküldöttjei is megjelentek. A gyűlésen a felszólalók háromnegyed része zsidó munkásvezető volt, mely tényen az eddigiek után egyáltalán nem csodálkozhatunk. Felszólalt a zsidó Csillag Zsigmond, az ugyancsak zsidó Kürschner Jakab, továbbá a németnyelvű szociáldemokrata lap szerkesztője, az ugyancsak zsidó Stern Simon is. Az úgynevezett újak közül ekkor jutott nagyobb szerep a zsidó Engelmann Pálnak, aki Ausztriából, került Magyarországra, továbbá a szintén zsidó Jászai Samunak, Stücklen Dánielnek és Reisch Mórnak. 1894-ben megteremtik a szociáldemokrata egységet, melyre vonatkozó tárgyadásokat az ugyancsak Bécsből Budapestre vándorolt zsidó Silberger folytatta le. A szociáldemokrata párt zsidó fiataljai a legradikálisabb hangot ütötték meg lapjaikban és rövid pár esztendei Magyarországon való tartózkodás után a legszemtelenebb és legszemérmetlenebb hangon szóltak bele az ország belügyeibe. Nem kötötte őket sem a tradíció, sem a magyar történelem ismerete. Belegázoltak mindenbe, sárba rántották a magyar történelem nagyjait, beletapostak az egyházba és a vallásba, s általában úgy viselkedtek, ahogyan bevándorolt zsidók szoktak viselkedni egy fáradt országban. 1895-ben az addig hetilapként megjelenő Népszavát napilappá alakítják át, s a szerkesztők között ott találjuk a magyarországi munkásmozgalmak összes zsidó vezetőit. Itt írta cikkeit Silberger, Grossmann Miksa, Kiss Adolf, Pfeiffer Sándor és nem utolsó sorban a kommunizmus alatt még nagy szerepet játszó Bokányi Dezső. Sztrájk sztrájkot követ, s a magyarországi marxizmus a politikai parvenük módjára irányítja a fiatal párt politikáját. Lassan belekapcsolják munkakörükbe a vidéket is, levonulnak az úgynevezett „viharsarokba” és főként Orosházán, Békéscsabán, Battonyán és Hódmezővásárhelyen „fejtenek ki munkásságot”. Hódmezővásárhelyen 1891-ben alakult meg a szociáldemokrata párt, s alig három esztendei fennállás után máris bekövetkezett Hódmezővásárhely véres napja: 1894. április 22. Ennek a napnak „történetét” a közoktatásügyi népbiztosság megbízásából írta meg a zsidó Ormos Ede, a Népszava volt munkatársa, aki vallomása szerint szemtanúja volt a hódmezővásárhelyi munkászendülésnek. Ezt a zendülést a szociáldemokrata párt határt nem ismerő lazítása idézte elő, s most lássuk, hogy ír erről az eseményről a marxista szemtanú:

„A sötét tudatlanságban, kegyetlen gonoszságban, ősi romlottságban leledző magyar közigazgatás, — kezdi beszámolóját Ormos Ede — a rendőrkapitányok és szolgabírák, a vidéknek ezek a becstelen kiskirályai, felső parancsra és saját rossz ösztönükből is fegyverrel akarták mindenütt elnyomni a földmunkásmozgalmat. Orosházán 1891 május elsején a munkásság ünnepét már vérbe fojtotta a főszolgabíró...”

Ezután részletesen leírja az eseményeket és büszkén állapítja meg, hogy akik ezen a napon megtámadták a hódmezővásárhelyi városházát, azok valamennyien — kommunisták voltak. Mondanunk sem kell, hogy a Népszava és az akkori szociáldemokrata sajtó óriási politikai tőkét kovácsolt ennek a pár felizgatott embernek az esetéből és még nagyobb lendülettel vetette magát a politikailag iskolázatlan agrár-tömegekre… 1897-ben a párt megindítja a Földmívelők Szaklapját és arató sztrájkokra izgatja az embereket. 1898-ban a ceglédi polgármester nem engedi meg a földmunkás kongresszus megtartását annak a pártnak, „amelynek tagjai tagadják a haza és a vallás fogalmát”. A vidéki törvényszékeken egymásután tartják a zendülések miatt perbefogott marxista vezetők pőrét, de ez mind csak olaj a tűzre. A kormányzat még mindig rendőrügyi kérdéseknek tekinti a szociális kérdéseket, s a szociáldemokrata párt minden erőszakra újabb erőszakkal felel. Kiutasítások, letartóztatások, házkutatások követik egymást és 1898-ban megjelenő pártvezetőségi jelentés szinte melldöngetve hirdeti, hogy ebben az esztendőben 44 áldozata volt a különböző helyeken történt csendőr-sortüzeknek, hogy 114 munkás megsebesült, hogy 259 munkást kiutasítottak és az elvtársaik 46.985 napnyi börtönbüntetést szenvedtek. A szociáldemokrácia erősebbnek bizonyult az államhatalomnál, amely tehetetlen volt a zsidó furfang és a magyar munkás fanatizmusával szemben. Ha betiltottak egy szociáldemokrata szaklapot, a következő héten már nem is egy, hanem öt szaklap indult bomlasztó útjára. Ha feloszlattak egy helyiséget, másnap öt új helyiség nyílott.

A munkabérek alacsonyak voltak, a parlament obstruált és közjogi vitákban merült ki. A szociális reformok elmaradtak, s a magyar munkásság a szociáldemokrata párttól várta sorsa jobbrafordulását. A keresztény társadalomi elfelejtette az Istóczyék által felvett zsidókérdés problémáját, nem törődött a sajtóval, még kevesebbet a munkáskérdéssel, s amíg egy-két vérszegény néppárti lap kivételével a keresztény magyarságnak egyetlen hetilapja sem volt, addig a marxizmus már több, mint két tucat szakmai hetilappal rendelkezett, melyek fölött ott őrködött a minden betiltást kiheverő és a magyar sajtó történelmében óriási szerepet játszó Népszava. Ahogyan a francia forradalom egyes mozzanatait nem tudjuk megérteni a forradalmi francia sajtó ismerete nélkül, éppen úgy hiányos volna a magyarországi szociáldemokrácia roppant hatalmáról szóló ismeretünk, ha nem foglalkoznánk a marxista sajtó szerepével, amelynek minden sorát a magyarságtól teljesen idegen és főként zsidó jövevények írták, s amely sajtó az elmúlt ötven esztendő alatt a legkíméletlenebb izgatást folytatta nemcsak a magyar faj, hanem a magyar állameszme ellen is. A marxizmus, születése pillanatában felismerte a sajtó roppant fontosságát és minden rendelkezésére álló eszköz felhasználásával arra törekedett, hogy sajtóját megerősítse, elterjessze és ily módon hajtsa a marxizmus vörös zászlói alá az ország dolgozó tömegeit. A zsidó nagytöke pedig támogatta ezt a sajtót és a zsidó gyártulajdonosok mindig készek voltak tárgyalni a végeredményben ugyancsak zsidó érdekeket szolgáló szociáldemokrata vezetőkkel.

 

Amíg a keresztény tőke, a keresztény nagybirtokosság és a keresztény középosztály közömbösen tűrte a valamikor magyar kézben lévő sajtó pusztulását, addig a nemzetközi zsidó nagytőke és a Galiciából bevándorolt utolsó bocher zsidógyerek is két kézzel támogatta az ő érdekeit szolgáló és az ő célkitűzéseit támogató zsidó sajtó megerősödését.

A NÉPSZAVA

 

és a szociáldemokrata sajtó története

 

Az első magyar szocialista újságot alapító Táncsics Mihály szemei előtt a francia forradalmár Marat lapjának az Ami du Peuple-nek (A nép barátja) a példája lebegett. Ugyancsak Táncsics Mihály indította el az Arany Trombita című hetilapot (1879), amely rövidesen teljesen szociáldemokrata befolyás alá került. Ezután következett Külföldi Viktor Általános Munkásújsága (1870) és a zsidó Politzer Zsigmond szerkesztésében megjelenő Testvériség (1871) című hetilap. Ezek a lapok azonban még nem sok vizet zavartak, hiszen első próbálkozásai voltak a később mindjobban kibontakozó nagy marxista sajtózenekarnak. Már pontosabb szerepet töltött be a marxista zsidó sajtó történelmében a Népszava őse az úgy-nevezett Munkás Heti Krónika, amely német és magyar nyelven jelent meg 1873-ban. Bár a kormány ebben az időben még nem engedélyezte a szociáldemokrata párt elnevezését, azért a párt lényegileg már működött, gyűléseket tartott, programot adott és megkezdte — az 1918-as forradalom előkészítését! A Munkás Heti Krónika már a szociáldemokrata párt lapjának számított, tekintve, hogy az a párt nyomdájában készült és szerkesztői és kiadói kizárólag szociáldemokrata pártvezetők vol-tak. Azonban a Munkás Heti Krónika sem váltotta be a hozzáfűzött reményeiket és ezért 1877 májusában Külföldi Viktor megindítja a Népszava című hetilapot, — a mai Népszava ősét. A szocialista munkáspártokat ekkor különböző frakciózások gyengítették, a vezetők nem tudtak közös nevezőre jutni forrongott, vajúdott a marxizmus és a lap szerkesztője ezzel a lappal iparkodott az egymással szembenállók közötti ellentéteket csökkenteni, 1880-ban a Munkás Heti Krónika beleolvadt a Népszavába, amely így egyedüli pártlapja lett a pártnak. Ettől fogva a Népszava „A Magyarországi Szociáldemokraták Központi Közlönye” alcímet viselte. A lap elejétől fogva a legradikálisabb és a legszélsőségesebb hangot ütötte meg és úgyszólván minden egyes számában összeütközésbe került a törvénnyel és a magyar államhatalommal. Kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a Népszava már az első években is teljesítette a hozzáfűzött reményeket, amennyiben a magyar sajtóban addig ismeretlen eszközöket használt fel az amúgy is agyonzaklatott magyar munkásszázezrek fölizgatásával. A kilencvenes évek elején a Népszavát már nemcsak Budapesten, hanem az egész országban ismerik és Hódmezővásárhely, Békéscsaba és a többi tiszaháti varosokban állandóan emelkedik a Népszava előfizetőinek száma, tekintettel, hogy a Népszava külön, agrár-rovatot nyit az alföldi agrár nincstelenek „megdolgozása” és beszervezése végett. A hetilap Népszavát a napilappá való átalakulásáig Külföldi Viktor, Kürschner Jakab, Ihrlinger Antal, Frankel Leó (!!!), Csorba Géza, Ferenczi József, Kászonyi Dániel és Stern Simon szerkesztették. — Ez a névsor minden beszédnél többet mond, hiszen a szerkesztők, között ott találjuk a párisi kommün egyik legvéresebb szájú vezetőjét, a magyar-zsidó Frankel Leót is.

Fontos állomást jelent a marxista sajtó életében az 1890-ik esztendő, amikor megalakult a szociáldemokrata párt és a pesti külvárosi utcasarkokon már a nemzetközi marxizmus-magyarországi pártja uralkodott. A mozgalom országos mozgalommá terjedt, hiszen a szociáldemokrata párt alkotmányjogot kapott és a felfokozott küzdelemből mind fokozottabb mértékben vette ki részét a szociáldemokrata sajtó és ennek a sajtónak a vezérlapja, — a Népszava. Ekkor merült fel a kívánság az iránt, hogy a Népszavát napilappá alakítsák. 1894-ben alakult meg a szocdem párt német nyelvű lapja a Volksstimme, mintegy jogutódjaként az addigi Arbeiter Presse, illetve az Arbeiter Wochen Kronik-nak. Az 1894. évi pártgyűlésen már bizottság tanácskozik a Népszavának napilappá való átalakításának kérdésével. Ekkor született meg az első Népszava napilap, melynek szerkesztője a zsidó Silber Ignác lett. Belügyi intézkedések folytán azonban az első Népszava napilap csak mint társadalmi és közgazdasági napilap jelenthetett meg. Egy egyébként jelentéktelen botrányos ügyből kifolyólag bevonták a Népszava kaucióját és a Népszava, mint napilap megszűnt. A megszűnt napilap helyett az ötletes marxisták Népakarat címen új hetilapot alapítottak és egymásután adták ki a különböző szaklapokat. A liberálismus útvesztőjében a szociáldemokrata vezetők nagyszerűen kiismerték magukat és soha egyetlen pillanatig sem voltak sajtó nélkül. A Népakarat mellé odaállították az Új Népszavát és lassan a hó minden, hetében más-más címen megjelenő hetilappal jöttek ki az utcára. Révész Mihály beszámolójában büszkén megemlíti, hogy az üldözés találékonyságra kényszerít: ha nem lehetet kiadni egy hetilapot, hát kiadtak öt havilapot, amelyek hetenként váltották egymást. Minden hó első péntekén a Népjólét jelent, meg. Minden második pénteken a Népjog, minden harmadik pénteken az Új Népszava, minden negyediken a Népszabadság, az ötödik pénteken pedig a Népakarat. Ezt a próbálkozást az ügyészség megszüntette, amely 1898 végén megtiltotta a törvény ilynemű kijátszását. A kilencvenes esztendőkben a különböző címeiken megjelenő pártlapokat Kis Adolf, Csebrenyák József, Silberger Ignác, Bokányi Dezső, Pfeiffer Sándor, Somogyi Béla, K. Szabó József és Grosszmann Miksa szerkesztették. Csupa olyan marxista vezetőember, akik a párt zsidó

ügyvédeivel karöltve mindig újabb és újabb kibúvókat találtak. Ez bizonyítja, hogy amíg a Népszava 1898 májusáig csak hetenként egyszer, addig 1899. júliusától már hetenként háromszor jelenhetett meg. Ebben az időben vette át a lap szerkesztését Garami Ernő, kinek végső célja — a Népszavának, mint napilapnak újbóli megjelentetése — volt. Fáradozása sikerrel járt, amennyiben a szociáldemokrata párt nyomdát vásárolt, részvénytársaságot alapított és 1905. április elsején megjelent a Népszava című napilap első száma. Az első oldalon a névtelen beköszöntő a következő sorokban üdvözölte az olvasókat.

 

„Előre! Kibontjuk vörös lobogónkat, s meghajtjuk Magyarország munkásai előtt. Köszöntjük őket. Köszöntjük őket, mint harcosait annak az eszmének, amelynek zászlója, íme, büszkén repül fel a magasba, amely, íme, fönnen szárnyal, bár ezerszer a sárba akartak tiporni. Amely fönn lobog, bár ezerszer le akartak gázolni azok, akiknek hatalma a legázolt jogra, a letiport igazságra épül... Igen, diadalt hirdetünk első számunkban! Ez a lap nem üzleti kalmárszellem gyümölcse, nem rejtett célok szolgálatára vásárolt, pénzen vesztegetett eszköz! Ez a lap elkeseredett, áldozatteljes küzdelemben, ádáz harcok tüzében hódított diadalmi jelvényt, amelyet az ellenséges bástyák fokára tűztünk ki...”

 

Ezután a lap szerkesztői és megalakítói üdvözletüket küldték az Internacionálé vezetőinek, ezzel is jelképezve, hogy mennyire az „országok fölötti nemzetköziség” szellemében akarják szerkeszteni lapjukat. Ugyancsak közölte a lap a váci fegyházban ülő hat elvtárs sürgönyét, akik a legnagyobb örömmel köszöntötték a magyar sajtószabadság „legújabb harcosát”. Mondanunk sem kell, hogy a Népszava mindenben megfelelt az alapító kívánságának és olyan hajszát indított a magyar katonaság és magyar állameszme ellen, ami valóban büszkeségére válik, a magyarországi szociáldemokrata pártnak. Míg az elzsidósodott magyar sajtóból is kitűnt ez az újság durva írásaival és minden tekintélyt sárba tipró tevékenységével. A magára hagyatott munkásság pedig barátot látott benne, és nem volt senki, aki erélyes eszközökkel vette volna fel a fegyvert a magyarság ezen nagy ellensége ellen. Pénz volt bőven. A jobb sorsra érdemes magyar munkások pontosan fizették a pártkasszába az adót, s ha ez sem volt elég, akkor segített a külföldi pénz. Különösen a német szakszervezetekhez fordulhattak bizalommal, hiszen a berlini szociáldemokrata párt még nem sokkal Hitler hatalomra jutása előtt is több, mint félmillió pengőt bocsájtott a magyar pártkassza rendelkezésére. Pénz volt s az ország nem vette észre a Népszavában rejlő veszedelmet. Szépíróink szívesen állottak a Népszava rendelkezésére, s az akkor már tekintélye csúcspontján álló Nyugat című folyóirat körül csoportosult írók majdnem mind, kivétel nélkül a Népszava munkatársai is voltak. Ebben az időben jelent meg a nyugatista Babits Mihály „Május huszonhárom Rákospalotán” című verse is.

 

Pest utcái között rohanó nép, puskalövések,

rendőr, tört üvegek, Népszava, forradalom...

 

Valóban így is volt, ahogyan ez a baloldali költő megjósolta. Tört üvegek, Népszava, forradalom... A Conti utcai szerkesztőségben ekkor már készítették a forradalmat, s a pesti utcákon majdnem minden hónapban elbódított tömegek meneteltek a vaksi liberalizmus által tűrt és jóváhagyott vörös zászlók alatt. A gyakori betiltások és kolportázsjog fosztások semmit sem használtak. A Népszava ekkor már külön utakon jár és szellemi gócpontja lesz a Magyarországon is fészket vert nemzetközi szellemnek. Ilyen viszonyok között érkezett el az ország 1914. július 23.-ához, mely napon a Népszava ismét bebizonyította, hogy nem érez együtt az országgal.

Ezen a napon küldötte el a Monarchia külügyminisztere a Szerbiának szóló ultimátumot..

A szociáldemokarata párt agyonhangoztatott pacifista jelszavakat ismételve, már ekkor saját külügyi elképzeléseinek külön útjára lépett. Nem vádolhatjuk a Népszavát következetlenséggel, mert az egész háború alatt következetes maradt és mindvégig távol tartotta magát a nemzet érdekeitől. Tovább folytatta az osztályharcot és a háború második évében már vakmerőén szembeszállt a monarchia hatalmi tényezőivel. Ekkor már nem volt egyedül.

A Kárpátokon túl elterülő végtelen Oroszországban már véres vörös fények villództak a fehér hómezők fölött, s 1917-ben már átgördült a svájci határon az a lezárt vasúti kocsi, melynek utasa marxi alapokon akarta megvalósítani az ötágú csillag világforradalmát — a kommunizmust. A pesti baloldali radikális újságok már a Népszava járszalagján haladtak és a marxisa párttal együtt destruálták a hadsereget és a frontmögötti országrészeket. A zsidó Miklós Andor — az Estben — már nyíltan Lenint dicsőítette és a Conti utcai rotációs gépek a cenzúra megkerülésével százezer számra ontották a hadsereg szellemét megmételyező röpiratokat. Tisza István miniszterelnök érezte, hogy földalatti erők dolgoznak a kormány munkája ellen, de már ő sem tehetett semmit.

A Népszava krónikaírója még 1930-ban is így írta meg ezeket a napokat;

„A kemény háborús évek idejében a harcterek meg a táborok proletár legénysége és a Hinterland minden szegénysége a Népszava felé nézett és biztatott... Kísérletezés az esti Népszavával... Ezer és ezer ingyen Népszava a hadiposta állomáshelyekre... Birkózás a katonai cenzúrával, amely ablakoltatott minden közleményt, ami az igazságról, pláne az ország sokat szenvedett népének békevágyáról szólt. A Népszava állt minden viharban, verekedett a hatóságokkal, verekedett a cenzúrával és amikor a cenzúra akart felülkerekedni, elővette az allegóriával dolgozás mesterségét. Írt az időjárásról, kalendáriumról, de minden sorából a tanítás, biztatás, a bátorítás, a szervezkedésre való buzdítás szólt.

Azután Tiszának, a háborús miniszterelnöknek be kellett jedentenie, hogy: a háborút elvesztettük... És jött a forradalom...

1899-től 1918. október végéig, amikor kereskedelemügyi miniszterré nevezték ki, — Garami Ernő elvtárs szerkesztette a Népszavát, kis megszakítással, amikor Weltner Jakab elvtárs volt a lap szerkesztője. Ő, Bresztovszky Ernő, Kunfi Zsigmond, Somogyi Béla voltak koronként a helyettes szerkesztők. A forradalom napjaiban Weltner Jakab elvtársra bízta a pártvezetőség a központi pártlap szerkesztésének a tisztét.

Nehéz helyzete volt a Népszavának akkor, amikor ezt a gyalázatosán háborúba vitt és a háborúban vesztes országot minden vezetője kétségbeesetten hagyta magára... Az anarchia posványsága felé rohanó országban a szervezett munkásság táborától remélt segedelmet mindenki.

És a Népszava elkezdte volna az ország-újjáépítés munkáját, ha jobb- és baloldali ellenforradalom egyszerre nem támad rá... A szélsőbaloldali mohóság a Népszava háza előtt lövöldözött és támadásainak minden tüze és minden dühe a Népszavára célzott...”

Így írt a Népszava, illetve a szociáldemokrata párt krónikaírója még 1930-ban is. Még ekkor is vádolja a „katonatiszti cenzúrát”. Nem nehéz elképzelni mindezek után, hogy milyen munkát fejtett ki a szociáldemokrata párt azokban a napokban, amikor minden gátlás nélkül és minden felelősségtől mentesen támadhatta hátba az országot, melynek legjobbjai ezekben a napokban és években nem a pesti szerkesztőségek jól dekkolt állásaiban, hanem odakünn a frontokon küzdöttek. Végeredményben nem a szociáldemokrata párt és nem a Népszava bevándorolt zsidó szerkesztőinek a feladata volt eldönteni, hogy meg kellett-e indulnia a világháborúnak, vagy sem. A háború az háború és a háborúban golyó jár a fegyelembontóknak és a hátmögötti ellenségnek. Az akkori magyar kormányok azonban mulasztást mulasztásra halmoztak és ezek a mulasztások legnagyobbika volt, hogy ötven esztendő alatt szabadjára engedték Magyarországon a nemzetközi marxizmust. Amikor pedig már tettek volna ellene, akkor már késő volt. Az Internacionálé magyarországi harcosai eredményes munkát végeztek. Meggyengítették az emberekben a hitet, aláástak az önbizalmat, s amikor a mindenütt ellenséges földön álló központi hatalmak katonai ereje összeomlott, akkor szemérmetlenül vetették rá magukat a hatalomra úgy Németországban, mint Ausztriában, valamint nálunk Magyarországon is.

A nemzetközi alapon álló marxizmus nem máról-holnapra, hanem lassú, céltudatos munkával készítette elő a maga uralmát s ebben nagy része volt annak a sajtónak, amely évtizedeken keresztül fűrészelte a magyar államiság tartógerendáit.

 

 

A pártsajtó és a szakszervezetek munkája 

A 900-as évek elején a szociáldemokrata párt nagy erővel vetette magát a szakszervezetek kiépítésére. A szakszervezeti eszme 1890 után vetődött fel Magyarországon mikor is a kormányzat még erős akadályokat gördített a marxista szakszervezeti hálózat kiépítése elé. Nyilvánosan először az 1890 évi december havában megtartott budapesti szociládemokrata pártkongersszuson ajánlották a szakegyesületek alakítását. Nem volt szükség új kezdeményezésre és új ötletekre, hiszen ebben az időben úgy Németországban, mind Ausztriában hatalmas, kiépített szakszervezetei voltak már az ottani marxista pártoknak. Hamarosan el is készítették az alapszabályokat, de a belügyminisztérium nem adta meg az engedélyt. Jászai Samu megállapítása szerint a belügyminiszteri engedély kijátszása végett tíz éven keresztül többnyine csak helyi egyesületek voltak az országban, mert az országos munkásszervezetek alapszabályait nem hagyták jóvá. A párt kebelén belül nagy viták voltak, hogy a szakszervezetek centrálisak, vagy pedig a helyi körülményeknek megfelelőek legyenek-e?

 

Külföldön a szociáldemokraták főként a centralizált szakszervezetek mellett törtek lándzsát, de Magyarországon — politikai okok miatt — helyi jellegűen állították fel azokat, hogy ily módon azt a látszatot keltsék, mintha a szakszervezeteknek semmi közük sem volna a politikai párthoz.

 

Valójában pedig ezek a szociáldemokrata szakszervezetek éppen úgy a marxista eszme gócai, mint maguk a párthelyiségek, hiszen egyebek közt esztendőkön és évtizedeken keresztül a szakszervezetekbe befolyt pénzeiket használták fel a nagy adminisztrációt igénylő párt költségeinek: fedezésére.

A szakszervezetek munkájának alátámasztására egymásután alakították meg a különböző szakmákkal foglalkozó szaksajtó orgánumokat s ezeken keresztül a szociáldemokrata párt lassú, céltudatos munkával kötötte magához a fontosabb iparágakban dolgozó munkásokat. Nem feledkeztek meg a nemzetiségi területeken való szervezkedésről sem, s már 1904-bon tót és román nyelvű lapja is volt a pártnak. Az 1905-ös pártvezetőségi jelentés szerint „az akkori viszonyok” ellenére is az alábbi lapokkal és szaklapokkal rendelkezett a szociáldemokrata párt:

 

A „Népszava”, a párt központi lapja, megjelenik minden nap hétfő kivételével.

A „Volkssümme”, a párt központi német lapja hetenként egyszer.

A „Robotnicke Noviny” tót nyelvű pártlap havonta egyszer jelenik meg.

Az „Adeverul”, a román központi pártlap egyszer hetenként jelenik meg.

 

Német pártlapok:

A temesvári „Volkswille” és a „Westungarische Volkssümme” Pozsonyban. Mindkettő hetenként egyszer jelenik meg.

 

Magyar pártlapok:

A pécsi „Munkás” megjelenik hetenként egyszer.

A szombathelyi „Munkáslap” megjelenik havonta egyszer.

A kolozsvári „Erdélyi Munkás”, a „Kolozsvári Munkás” és a „Kecskeméti Munkás”. E lapok havonta egyszer jelennek meg.

 

A szaklapok a következők:

„Ácsok Szaklapja” megjelenik havonta egyszer.

Az „Aranyműves” megjelenik havonta egyszer.

A „Bérkocsissegéd” megjelenik havonta egyszer.

A „Cipész” megjelenik kéthetenként.

A „Cipőfelsőrészkészítő” megjelenik havonta egyszer.

„Építőmunkasok Szaklapja” megjelenik kéthetenként.

„Famnukások Szaklapja” megjelenik kéthetenként.

„Fodrászok és Borbélyok Szaklapja” megjelenik havonta egyszer.

„Lithographia” megjelenik havonta egyszer.

„Kávéfőzők Szaklapja” megjelenik havonta egyszer.

„Kereskedelmi Alkalmazottak Szaklapja” megjelenik havonta egyszer.

A „Kőfaragó Alkalmazottak Szaklapja” megjelenik havonta egyszer.

„Könyvkötők Szaklapja” megjelenik kéthetenként.

„Typographia” megjelenik hetenként.

„Női Konfekció-munkások Lapja” megjelenik havonta egyszer.

„A Sütőmunkás” megjelenik havonta egyszer.

„Szabók Szaklapja” megjelenik kéthetenként.

„Festők Szaklapja” megjelenik kéthetenként.

„Vas és Fémmunkások Szaklapja” megjelenik kéthetenként.

„Ifjúmunkás” megjelenik havonta egyszer.

„Timurok Szaklapja” megjelenik havonta egyszer.

„Pincér-munkás” megjelenik havonta egyszer.

„Magyar Vasutas” megjelenik havonta kétszer.

„Nőmunkás” megjelenik havonta kétszer.

 

A szaklapok száma a lefolyt évben megkétszereződött. Múlt évi jelentésünk idején 11 szaklap létezett, ma már 24 szaklapunk van. A szaklapok közül a Vas- És Fémmunkások Szaklapja 13000, az Építőmunkások Szaklapja több mint 2000O példányiban jelenik meg...”

1910-ben már megjelenik a párt tudományos folyóirata, a „Szocializmus” is és az „Adeverul” mellett ott látjuk a párt másik román nyelven megjelenő lapját a „Glasul Paporului”-t. Zágrábban megindítják a „Narodni Glas”-t és Nyugatmagyarországon, — Sopronban a „Bergarbeiter” című lapot. Fiúméiban az „II Lavoratore” című szociáldemokrata hetilap küzd a marxista eszmékért. De nem feledkeztek meg a többi sajtó nyújtotta lehetőségekről sem. Minden esztendőben töméntelen mennyiségű röpirattal és falragasszal árasztották el az országot. A szociáldemokrata párt vezetőségének 1910. évi jelentése szerint egyetlen egy esztendő alatt 13 röpiratot adtak ki magyar-német- és román nyelven. A röpiratok száma meghaladta az egymillió példányt. De se szeri se száma nem volt a politikai és pártszervezeti kiadványoknak. 1904-ben megalapították az Általános Fogyasztási Szövetkezetet, amely 1910-ben évi egymillió pengős forgalmat ért el. Ennek a védelme alatt létesült a Concordia Élelmező Szövetkezet a háztartást nem vezető munkásság számára. Az akkori törvények gyengének bizonyultak a szociáldemokrata párt roppant erejű szervezkedésével és szervezetével szemben. Nem akadályozhatta meg ezt a fejlődést az 1909-ben megalakított Keresztény Szocialista Párt sem, amely mindvégig gyengének és vérszegénynek bizonyult. Erről a mozgalomról a következő jellemző hangon tettek jelentést az 1910. évi szociáldemokrata jelentésben:

 

„1909. október 31-én megalakították a csukások, a Magyarországi Keresztényszocialista pártot. Hogy mennyi köze van ennek az egyesületnek a szocialista párthoz, azt ők maguk igazolták a legjobban. Bele sem fogtak addig, amíg a fejedelmi vagyonú püspökök mellé nem szerveztek be legalább egy grófot. A grófi és főpapi összeröffenéstől sem a szocializmust, sem a munkásokat nem féltjük! A keresztény szocialista párt megalakulása alakalmával plakátokat terjesztettünk, amelyek szövegéből kitűnt, hogy a magyarországi főcsuhásakat nem a nép, hanem rengeteg vagyonuk készteti arra, hogy tábort toborozzanak.”

 

A Keresztény Szocialista Párt megalakulása után azonnal megkezdték a hadjáratot a kétségtelenül nemes célkitűzésű, de az eszközeiben gyönge párt ellen s így ez a felülről irányított párt nem érhetett el komoly eredményt. Az 1910-es években már kialakult a magyarországi marxizmus teljes frontja és együtt volt a tábor, amely 1919-ben közös frontra lépett a kommunistákkal. Újság újságot, röpirat röpiratot követett. 1909. március 17-én a Népszava könyvkereskedésében lefoglalták a „Földalatti Magyarország” című röpiratot, amely a legbecstelenebb hangon irt Magyarországról. Ugyanebben az évben a bíróság elé került, de

 

az esküdtszék felmentette dr. Landler Jenőt, a későbbi népbiztost, aki akkor a szociáldemokrata vasutasok vezetője volt.

 

1909. június hó negyedikén a szerbiai marxisták tartottak pártgyűlést, mellyel kapcsolatban az alábbi jelentést adta ki a magyarországi szociáldemokrata párt vezetősége:

 

„A pártvezetőség a nemzetközi szolidaritás kötelezettségének vélt eleget tenni azzal, hogy szerb elvtársainkat, különöseit a háborús veszedelem elmúltával, a magyar agráriusok szemérmetlen uszításaival szemben a magyarországi proletárság testvéries érzelmeiről biztosítsa. E kongresszuson a pártvezetőséget Buchinger elvtárs képviselte.”

 

A svéd munkásság sztrájkmozgalmát tízezer korona segéllyel támogatta a párt.

1909 szeptemberében tartották meg Reichenbergben az ausztriai szociáldemokraták pártgyűlését. A szociáldemokrata párt egyáltalán nem restelte, hogy ott — külföldön — szóvá ne tegye a magyar belpolitikai viszonyokat. A reichenbergi kongresszusról az alábbiakat jelentette a párt vezetősége:

 

„A pártgyűlés, a magyar munkásság választójogi küzdelme iránti rokonszenvének azzal adott kifejezést, hogy már eleve is a legerélyesebben tiltakozott az ellen, hogy az osztrák kormány akár az akkor aktualitást nyert készfizetések kérdésében, akár más kérdésben nyújtandó kedvezmények által elősegítse a magyar koalíciós kormány választójogi árulását. A magyar párt képviseletében Buchinger elvtárs volt jelen.”

Nem volt Európában olyan munkás összejövetel, vagy munkáskongresszus, ahol meg ne jelent volna a Conti utca kiküldötte, hogy ott a legotrombább szavakkal, a hazaárulás módszerével meg ne vádolja hazánkat és alkotmányunkat. Bizonyára nem véletlen, hogy a magyarországi párt külföldre küldött megbízottad kivétel nélkül a pártvezetőség zsidó tagjai közül kerültek ki. Senki sem mossa le a vádat erről a pártról, hogy pártpolitikai célkitűzéseikért összefogtak a magyarság ellen, — a magyarság ellenségeivel. Az 1910. évi vezetőségi jelentésben ezt nyíltan is bejelentették akkor, amikor a következőket írták:

 

„Ha igaz az, hogy az orosz-japán háború idején oroszok imádkoztak a japán győzelemért, nekünk bizony szintén okunk volt attól remegni, hogy a magyar urak nemzeti vívmány-politikája sikerülhet.” (A magyarországi szociáldemokrata párt vezetőségének jelentése 1909. március 16.-tól 1910. március 15.-ig kifejtett működéséről. Melléklet a Népszava 1910. március 18.-i számához.)

 

A magyarországi szociáldemokrata pártnak később nagy támasza volt az osztrák parlament szociáldemokrata blokkja, amelynek ebben az időben már 89 tagja volt. 1909-ben a bécsi parlament egyik ülésén a marxista Seitz (A vörös Bécs későbbi polgármestere) nyíltan is kirohant Magyarország ellen. A már előbb említett reichenbergi kongresszuson erről az eseményről Seitz a következőképen nyilatkozott:

 

„Az osztrák kormány tárgyalásokat folytat a magyar kormánnyal, a hadügyi kiadások dolgában és a dinasztia a legnagyobb nehézségekkel küzd, hogy rávegye a magyar parlamenti klikket, hogy hozzájáruljon ezen kiadásokhoz. Híre jár, hogy mindenféle engedményeket nyújtanak nekik katonai téren, vagy a készfizetések felvétele dolgában. Mi a leghatározottabban ellenezzük, hogy a magyar parlamentet uraló érdekszövetségnek bármiféle engedményt nyújtsanak. Ami pedig különösen a készfizetések felvételét illeti, meg kell állapítani, hogy a leghatározottabban tiltakozunk az ellen, hogy valamiféle osztrák érdek szenvedjen a dinasztia és ezen érdekszövetség közötti béke helyreállítása kedvéért.

Nem vagyunk hajlandók ilyen áldozatokat hozni; nem vagyunk hajlandók a kizsákmányoló politikusok ezen éhes csapatát támogatni, hozzá még olyan eszközökkel, amelyeknek alkalmazásával önmagunkat sebezzük meg. Különösen pedig azért nem vagyunk hajlandók ilyen engedményeket adni, mert tudjuk, hogy csak a nép széles rétegei érdekeinek gyalázatos elárulását segítenék elő; elősegítenék a választójogra vonatkozó szerződés gyalázatos megszegését, mely szerződés betartása megadná ezen ország népének azt a jogot, amely már rég megilleti.

Ezen magatartásra kötelez bennünket a magyar munkásosztály iránti testvéri szolidaritásunk.”

 

Így végezte a szociáldemokrata párt a maga külpolitikáját és így ásta alá az akkor már belső közjogi viharoktól megtépett magyar államiság tekintélyét. Valóságos kémszervezet volt ez a párt az országban, melynek tagjai pontosan értesítették a velünk ellenséges külföldet az itt történtekről. A Balkán ekkor már orosz befolyás alatt állott s a mindjobban megnyilvánuló pánszláv politika elsősorban a magyarság ellen irányult, amely immár ezer esztendő óta állott útjában az északi és délszláv népek egyesülésének. Európa felett már komor viharfelhők gyülekeztek s ekkor már a vak is láthatta, hogy előbb-utóbb nagy európai háborúban kell kirobbannia az ekkor még leplezett ellentéteknek. Ahelyett, hogy az ország erőinek közös nevezőre hozatalát szorgalmazták volna, minden lehetőt elkövettek az erők megbontására. A XX. század első tizenöt évének magyar politikája világosan mutatta az utat a nagy nemzeti katasztrófa felé. Nem segíthetett ezen már sem Tisza István erélye, sem belpolitikája, amely ahelyett, hogy levezette volna a marxista izgatok és az áldatlan szociális viszonyok szülte elégedetlenségeket, a legmerevebben elzárkózott az alkotmányjogok kiterjesztése, illetve az általános titkos választójog meghozatala elöl.

A látszólag nyugodt századvégi és századeleji társadalmi felszín alatt izzott a parázs. A magyar parasztság százezres tömegekben hagyta el az országot, késtek a reformok és a rövidlátók száműzetéssel büntették azt az embert, aki kétkötetes hatalmas munkájában hívta fel a figyelmet a társadalmi összeomlásra. Ez az ember: az egykori felvidéki főispán és Széchenyi István műveinek egyik legalaposabb ismerője volt, aki a század végén írta meg hatalmas munkáját „A régi Magyarország” és a „Új Magyarország” címmel.

Ez az ember Grünwald Béla volt.

Munkáját, amely egy világosan látó, de az áldatlan viszonyok miatt vergődő lélek munkája volt, a magyar reakció általános felháborodása fogadta. A politikai vakok összefogtak ellene és Grünwald Béla Párisba menekült, ahol 1891 májusában öngyilkosságot követett el. Úgy látta — és érette —-hogy idehaza nem értik meg és hiábavaló minden cassandrai jóslata. Két könyvének megjelenése után hazaárulónak bélyegezték. Nem maradt más útja, mint a kivándorlás. Talán az egyetlen ember volt, aki világosan látta a dolgok összefüggését és érezte a nagyhatalmi álmokban tetszelgő osztrák-magyar monarchia

összeomlását. Ebben a korban — amikor a budapesti parlamentben közjogi viták folynak, az országban pedig gátlás nélkül végzi munkáját a nemzetközi marxizmus — írta egyik barátjának a következőket:

 

„Az idők komorodnak s engemet az örök, feltámadás nélküli halál előérzete nyom le. Ti, kedves Barátom, akiknek a tollforgatás a mesterségtek, csak folytassátok e munkát és tartsátok fenn a nemzetben az önérzetet ós reményt. Én nem tudom kezembe venni a tollat. Ez már nem az az eszköz, amellyel ma eredményt lehetne felmutatni. Ezzel még lehet illúziókat kelteni és fenntartani, de gyakorlati eredményeket elérni nem lehet... Ez a nemzet mindent elkövetett, hogy magát tönkretegye és emlékezzél szavaimra, nemsokára tönkre is fog menni. Nemsokára a fegyver lesz az egyedüli eszköz, amellyel védeni kell magunkat... Majd a német vagy a szláv elemtől megint tanulhatunk azután, hogy kell folytatni a küzdelmet a létért... De hisz Te magad is tudod mindezeket s nem is azért írtam meg, hogy valami újat mondjak Neked, hanem, hogy indokoljam tétlenségemet és hallgatásomat. Ha tudnád, mennyire tönkre van zúzva politikai egyéniségem, látva tehetetlenségünket, amely a végkimerültség, az életképtelenség szimptómája, bizonyára megértenéd hangulatomat...”

 

Komor szavak, de a megállapításokat igazolta az idő. Ennek a férfiúnak azonban távoznia kellett, mert megmutatta a tükröt az uralkodó politikai pártnak és ez a tükör — csúnyát mutatott. De Grünwald Béla munkáiban nemcsak jósolt, hanem megállapított is. A „Régi Magyarország” című könyvének elején ezeket írja:

 

„A rendiség kiváltságos és elnyomott osztályokat teremt az államban, s oly közjogi korlátokkal választja él őket egymástól, mintha nem is volnának egy nemzet tagjai. Az egyiké minden jog és haszon, a másiké minden teher és kötelesség. Nem az állam uralkodik rajtuk igazságos törvényeivel, hanem egyik a másikon, önkényével. S ez a jogrend megrontja mind a kettőt. A rendiség nyomában mindig a nyomor és tudatlanság, az önkény, az elnyomás és az elvadulás jár.”

 

Grünwald Bélának ezek a megállapításai nemcsak a régi, hanem az új — illetve a századvégi és századeleji Magyarországra is vonatkoztak, mikor a szociális téren jelentkező óriási visszásságokat rendőri kérdésnek tekintették. A liberális politikusokban nem volt meg a bátorság a szociáldemokrata párt felszámolására, mert nem tudták pótolni azokat a politikai jelleggel bíró intézményeket, amelyeket végeredményben a mammut-párttá nőt szociáldemokrata párt valósított meg. Kormányaink félmegoldásokkal dolgoztak s a szociáldemokrata párt vezetősége — amint ez a pártvezetőségi jelentésekből kitűnik — büszkén hangoztatta, hogy minden kormányintézkedéssel szemben — mindig sikerült megtalálni az intézkedés kijátszására szolgáló módozatokat. Ha a kormány betiltotta a Népszavát, másnap más címmel három Népszava jelent meg. Ha betiltottak egy gyűlést, holnap huszonöt „értekezletet” tartottak. A zsidó ötletesség és a zsidó politikai ösztön és a fajban rejlő szívósság edzették meg ezt a pártot és tették olyan hatalmassá, hogy a liberális Magyarországnak el kellett buknia. S hogy ez a bukás nemcsak a magyar liberalizmust, hanem az országot is magával rántotta, az: kizárólag a századforduló vezető politikusainak a terhére írandó.

 

FELELŐTLEN IZGATÁS KORA

 

A XlX-ik század utolsó két évtizedében a szociáldemokrata párt, illetve a marxizmus elhintette a magvakat és évtizedekre szóló munkának vetette meg alapját. A századforduló egy parlamenti képviselők nélküli mammut-pártot talált, melynek vezetői szívós aktivitással végezték pártszervezési munkájukat és a marxista igék terjesztését. Az alapozási munka ekkor már készen állott s a magyar belpolitikai élet csak látszólagosan erélyes intézkedésekkel védekezett. Az 1900-as éveket a marxista akciók egész sorozata jellemzi. 1903-ban ismét pártgyűlést tart a szociáldemokrata párt, melynek során most már végleges formában ismerteti a magyarországi szociáldemokrata párt programjának 26 pontját és elfogadta a magyarországi szociáldemokrata párt szervezési szabályait.

Az 1903. harmadik évi pártgyűlésen elfogadott és még ma is érvényben lévő szociáldemokrata pártprogram teljes szövege a következő:

 

„1. A munkásosztály felszabadítása csak annak a küzdelemnek lehet eredménye, amely az osztályuralmat megszünteti, tehát ennek alapját a termelőeszközökben való magántulajdont megdönti; azokat közös tulajdonná teszi s így a tőkés termelőrendszert szocialista termelőrendszerré alakítja.

2. Az osztályuralom fönntartása létérdeke az uralkodó osztálynak. Ezért az új rendet csak annak akarata ellen és ellentállásnak leküzdésével lehet előkészíteni és megvalósítani. A munkásosztály felszabadítása ennélfogva magának a munkásosztálynak történelmi hivatása.

3. E történelmi feladatának a munkásosztály csak tervszerű és céltudatos osztályharccal felelhet meg és azt csak a politikai hatalom meghódításával teljesítheti. Ezen osztályharc eszközei: a nép minden rétegének fölvilágosítása, a szocialista eszmék és célok szüntelen ismertetése és terjesztése; a munkásosztály erőteljes politikai és gazdasági szervezése és küzdelme; általában minden eszköz, amely a proletárság jogérzetével megegyezik.

4. Minthogy az egyik ország proletárjainak osztályhelyzete szorosan összefügg a többi művelt országok proletárjainak osztályhelyzetével: osztályharcunk nemzetközi küzdelemmé válik. A magyarországi szociáldemokrata párt ennélfogva kijelenti, hogy nemzetközi párt, minden ország elnyomottaival együtt érez és együtt küzd.

5. E küzdelmével nem új osztályuralmat vagy kiváltságot akar teremteni, hanem minden kiváltságot el akar törölni s az embereket, nem nézve nemzeti, faji, vallási és nemi különbségeket, egyenlő kötelességek alapján egyenlő jogúakká akarja és fogja tenni. A termelőeszközökben való magántulajdont, amely az egyenlőtlenséget okozza, meg fogja semmisíteni és ezzel az ezen alapuló törvényeket, erkölcsöket és szokásokat megváltoztatva, a termelőeszközöknek közös tulajdonná tételével az emberi életnek új tartalmat fog adni.

 

Mindezen céljainak előkészítésére a munkásosztály anyagi és szellemi erejének már a mai társadalmi rend keretében lehetséges nevelésére s ezzel az általános kulturális haladás javára, a magyarországi szociáldemokrata párt a következőket követeli:

 

1. Általános, egyenlő, közvetlen szavazójogot minden választásnál és szavazásnál, az állam minden 20 éven felüli polgárának, nemi különbség nélkül. Titkos és községenkénti való szavazás. Aránylagos képviseletet. Minden választó megválasztható. A szavazások törvényes munkaszüneti napon tartassanak. Országgyűlési, megyei és községi választások kétévenként történjenek.

2. A főrendiház eltörlését. Közvetlen törvényhozást a nép indítványozó és elvető joga útján.

3. Teljes önkormányzatot. Az állami, megyei és községi hatóságok függetlenítését, az összes testületek és hivatalnokok választását, azok felelősségét és szavatosságát. Mindennemű öröklött hivatal és rang eltörlését.

4. Az országban élő minden nemzet teljes egyenjogúsítását.

5. Az állandó hadsereg eltörlését. A nép fölfegyverkezését és védképessé nevelését. Béke vagy háború kérdésében döntsön a népképviselet. Nemzetközi viszályoknak választott bíróság útján való eldöntését.

6. Mindazon törvények és rendeletek eltörlését, amelyek az agitáció és véleménynyilvánítás szabadságát korlátozzák; a sajtó, az egyesülés, a gyülekezés és költözködés teljes szabadságát.

7. Minden vallási társulat és egyház magánegyesülésnek, mindenki vallása magánügynek nyilváníttassák. Közpénz vallási célokra nem fordítható. Az egyházi birtokok elkobzását és köztulajdonba vételét. E birtokok munkásszövetkezeteknek adandók bérbe s jövedelmük csakis kulturális célokra fordítandó.

8. A közoktatásnak állami, megyei, vagy községi szervezését. A községi iskolák terheinek állami fedezését. A felekezeti iskolák megszüntetését. A vallástanítás eltörlését a nyilvános iskolákban. Általános, kötelező, ingyenes oktatást és ellátást a népiskolákban; a felsőbb iskolákban azok számára, akik képességüknél fogva a további kiképzésre alkalmasaknak bizonyulnak.

9. A nők teljes egyenjogúsítását a férfiakkal. A törvénytelen gyermekek teljes egyenjogúsítását a törvényesekkel. Az elhagyott gyermekek gondozását a köz által. A házasságkötésnek és válásnak egyszerűbbé és könnyebbé tételét.

10. Ingyenes igazságszolgáltatást és jogvédelmet. Az ártatlanul vádoltak, letartóztattak vagy elitéltek kártalanítását. A halálbüntetés eltörlését. A katonai és minden kiváltságos bíróságok eltörlését.

11. A közigazgatási hatóságok bíráskodásának megszüntetését.

12. Az egészségügy államosítását. Ingyen orvost és a gyógyításhoz szükséges eszközöket. Ingyen temetkezést.

13. Fokozatos jövedelmi-, vagyon- és öröklési adót. A közvetett (fogyasztási) adók eltörlését. A dohány egyedáruság megszüntetését. Minden pénzügyi és élelmiszer-vámnak, valamint a városi vámok megszüntetését; eltörlését mindazon gazdaság-politikai intézkedéseknek, amelyek a népesség többségét és kisebbség javára megkárosítják. A megélhetéshez szükséges jövedelem adómentességét.

14. Kötött birtok intézményének megszüntetését.

15. A köztulajdon fokozatos kiterjesztését: az erdők, vízi erők, bányák és a közlekedés nagy eszközeinek köztulajdonba vételét.

16. A mezőgazdasági-, a földmunkások és cselédek, a háziiparban foglalkozóknak, valamint minden külön törvény rendelkezései alá tartozó alkalmazottaknak egyenjogúsítását az ipari munkásokkal.

17. A munkakönyvek, munkás- és cselédigazolványok eltörlését.

18. Az összes foglalkozási ágakban alkalmazottaknak betegség, baleset, munkanélküliség, rokkantság és aggkor esetére való kötelező biztosítását, a biztosítottak önkormányzatával és azok megterhelése nélkül.

19. Legföljebb nyolcórás napi munkaidőt minden munkás, cseléd számára. A 14 éven aluli gyermekeknek kereseti munkától való eltiltását. A nők eltiltását az éjjeli, valamint a szervezetükre káros munkától. Az éjjeli munka eltiltását, kivéve azon üzemeket, amelyekben a megszakítás műszaki okokból, vagy a közjólét szempontjából elkerülhetetlen.

20. Hetenként legalább 36 órás megszakítatlan munkaszünetet, kivétel nélkül minden alkalmazott, munkás és cseléd számára.

21. A természetbeni vagy utalványokkal való bérfizetés megtiltását, úgy a mezőgazdaságban, mint az iparban és egyéb foglalkozási ágakban.

22. Az átlagos és darabszámos munkák megszüntetését s az időbér kötelezővé tételét. A robotmunka eltörlését.

23. A közszükségletet szolgáló üzemek (világítás, víz, erő-szolgáltatás, csatornázás, köztisztaság stb.) a község által kezelendők. Lakóházak építését a község, vagy az általa támogatott építési szövetkezetek útján s azok bérbeadását olyanformán, hogy a lakbérek csakis az építési, fenntartási és törlesztési költségeket fedezzék. Községi lakásközvetítést és felügyeletet.

24. Szigorú állami munkafelügyeletet a munkásszervezetek által választott mindkét nembeli felügyelők útján: a munkásvédelmi törvények megszegői elzárással büntetendők. Beható hivatalos munkás-statisztikát.

25. Az állami, megyei és községi birtokok eladásának megtiltását és munkásszövetkezeteknek való bérbeadását.

26. A halászati és vadászati jog községivé tételét és községi kezelését.

 

A program tehát kész volt s a szociáldemokrata párt azt milliós példányszámban nyomatta a Conti utcai nyomdában és szórta szét az országban. Ugyanakkor megindult az úgynevezett program-magyarázó röpiratok tömege és az egész szociáldemokrata párt a program megvalósítását célzó munkára vetette magát. A politikai fronton az általános titkos

választójog zászlói alatt küzdött és voltak éveli, mikor majdnem minden hónapban sztrájkok, utcai tömegtüntetések dúlták fel az ország békéjét. A párt az első fejezet 3. pontjában nyíltan meghirdette az osztályharcot, míg az 5. pontban a közismert zsidó liberális sugalmazásra a nemzeti és faji különbségeknek teljes eltüntetését követeli. Legsúlyosabb volt azonban a főprogram 5. pontja, amely az állandó hadsereg eltörlését és a nép fölfegyverzését kívánta. Külön fejezetben foglalkozhatnánk a 7. ponttal, amely minden vallási társulat és egyház magánegyesülésnek való nyilvánítását követeli. Ezen a téren különösen aktívnak bizonyult a szociáldemokrata párt és írásaiban — röpiratokban és lapokban egyaránt — nemcsak az Egyház, hanem a vallás ellen is a legkíméletlenebb és legalpáribb hangú harcot indította meg.

A szociáldemokrata párt ezt a programot ma sem tagadta meg és tulajdonkénen ma is ennek a programnak az alapján áll.

 

Az 1903-ik évi budapesti pártgyűlésen elfogadott szervezeti szabályzat részletesen meghatározta a párt munkaprogramját, a bizalmi férfiak a megyei és kerületi szervezetek, a pártvezetőség és a pártsajtó feladatait.

A szakszervezeti mozgalom célkitűzései felöl az 1904. december 25. és 26-án megtartott harmadik szakszervezeti kongresszus jegyzőkönyve intézkedik. Részletesen foglalkozik a sztrájkokkal, amelyeket egyébként a szakszervezeti mozgalom egyik legjelentősebb harci eszközének tekint. Az ebben az időben megtartott sztrájkokat nem kenyérgondok hívták életre, hanem a szociáldemokrata párt politikai ereje. 1904. november elején a belügyminiszter felfüggesztette a Famunkás Szövetség Asztalos csoportjának működését. November 13-án tiltakozása jeléül harmincezer emberből álló népgyűlést hívott össze a párt, ahol a kormányzatot általános sztrájkkal fenyegették meg. A sztrájkok természetesen a munkaadók szervezkedését vonták maguk után és így elősegítették az amúgy is nagy ellentétek kimélyülését. Ugyanebben az évben harcot indítottak az Állami Munkaközvetítő Intézet ellen, mely harc sikerrel is járt és az akkori liberális kereskedelemügyi miniszter hat helyet biztosított a szakszervezeti tanácsnak az Intézet választmányában. Érdekes és mindenképpen megemlítendő tény, hogy az 1904. évi szakszervezeti tanács szónokai majdnem kivétel nélkül mind zsidók voltak. Az igazolóbizottságban például a következők kaptak beosztást: Fleischer Dávid, Kóhn Miksa, Lehoczky Manó, Gauser Antal és Horovitz Gábor. Az igazolóbizottság jelentését a későbbi kommunista népbiztos — Horovitz Gábor adta elő, aki a jelentés szerint 56.000 munkást képviselt. Az osztrák szakszervezeti tanácsot egy Grünwald nevű zsidó szociáldemokrata képviselte. Az elnöki tisztikar; az ugyancsak zsidó Jászai Samu a következő személyekkel ajánlotta betöltetni: Teszársz Károly, Matós Jenő, Mujdrica József, Farkas István, Beck Samu, Lehoczky Manó és Lerner Dezső. A részletes tárgyaláson a következők szólaltak fel: Kóhn, Garbai, Horovitz, Drucker, Weál Miksa, Gogoya György, Jászai Samu, Berger, Nuszbaum, Neuhaus Vilmos — egy-egy résztvevő kivételével majdnem mind zsidó. A kongresszus második napjának a szónokai a következők voltak: Fleischer Dávid, Weil Miksa, Kóhn Miksa, Grosszmann Hugó, Roth Artúr, Yanczák János, Garami Ernő és Schwarcz Ambrus és Schwarcz Samu — kettő kivételével valamennyien zsidók. — Ezek az emberek irányították már ekkor a szociáldemokrata párt munkáját, s nem csodálkozhatunk, hogy a magyar munkásvezetés teljesen nemzetközi vágányokra siklott át.

A szociáldemokrata párt tehát terjeszkedett és erősödött annak ellenére is, hogy a parlamentben egyetlen egy képviselőjük sem volt. 1904. tavaszán megrendezték az országos választásokat. Ezen a párt részt is vett, százharminckét kerületben állított jelöltet, de az akkori választási rendszer körülményei miatt egyetlen egy mandátumot sem szerzett. Az 1905. évi pártjelentés szerint a választási hadjáratot szociáldemokrata agitációnak szentelték. Szomorú eseménye volt ezeknek a választásoknak az Élesd községben lejátszódott összeütközés, amelynek harminchárom halottja volt. Az élesdi tragédiájáról az alábbiakban számolt be a szociáldemokrata párt sajtója:

 

„1904 április 24-ike a magyar munkásság gyásznapja. Élesden a függetlenségi pártgyűlést tartott e napon. Kossuth. Ferenc a mindenben magyar hazafi román plakáton hívta meg a román népet a gyűlésre. A függetlenségi párt tudta, hogy Élesden és környékén a nép a szociáldemokrata párthoz tartozik, mégis meghívta elvtársainkat, hogy eltántorítsák őket a párttól, A függetlenségi párt emberei, csendőrt és katonát, kértek a gyűlésre és a hatalom készséggel segédkezett a nép letiprásában. Harminchárom halott hozzátartozói átkozzák a. függetlenségi szédelgést. Legyilkoltak harminchárom emberi, mert szociáldemokraták voltak, mert nem akarták meghallgatni a függetlenségi népbolondítókat. A gyilkos csendőrök elismerést kaptak a kormánytól. A nagyváradi munkásság az élesdi vérengzések áldozatainak temetésekor kegyeletének kifejezéseként és egyszersmind tiltakozása jeléül általános sztrájkba lépett...”

A szociáldemokrata párt tehát nem kapott parlamenti képviseletet, s jellemző az akkori politika politikusainak rövidlátására, hogy ezt a választási eredményt győzelemnek könyvelték el. A munkásság ekkor már a szociáldemokrata párt zászlója alatt menetelt, s a felszín alatt már régen a „párt” irányította a nagy munkástömegeket.

S ehhez a győzelemhez nem volt szükség képviselői mandátumokra.

Ők biztosan dolgoztak és nagyon is jól ismerték az akkori politika és társadalom hibáit. 1905 nyarán öt hétig tartó általános sztrájkba kergették a budapesti vas- és fémmunkásokat, s ez a sztrájk a szociáldemokrácia újabb előretörését, jelentette. A hivatalos kimutatás szerint 1902-ben az ipari munkásoknak még csak 2.39 %-a volt szervezett, 1904-ben már 12.72%-a, 1905-ben pedig 15.07 %-a. 1905-től 1908 végéig a szociáldemokrata párt 1737 sztrájkot rendezett és 310 munkáskizárást provokált ki a munkaadóktól.

A marxizmus mértföldes léptekkel haladt a győzelem felé!

Ez a győzelem azonban a magyarság óriási vérveszteségével járt. Az akkori rendszer a választásokon „bosszulta meg” magát, s a liberalizmus és a feltörő marxizmus közötti látszat-harciban nem a „gazdasági élet”, hanem a magyar faj veszített erejéből. A hatalom birtokosai a szociális reformok helyett egyrészt engedményeket tettek a szociáldemokrata pártnak, másrészt elősegítették a kivándorlást, mert úgy gondolták, hogy a kivándorlással csökkentik a marxizmus erejét. A magyarság u. n. „alsóbb rétegeinek” azon része pedig, amely az áldatlan viszonyok közepette nem találta meg sem politikai irányát, sem mindennapi kenyerét, vándorbotot vett a kezébe és külföldre vándorolt. A hivatalos kimutatás szerint a következő módon alakult a magyar kivándorlás statisztikája;

 

1897-ben kivándorolt 14.106 ember

1898-ban 22.852

1899-ben 43.394

1900-ban 54.767

1901-ben 71.474

1902-ben 91.762

1903-ban már 119.291

 

Összegezve a XX. század első évtizedeinek adatait, az első években körülbelül 90 ezren hagyták itt az országot, de ez a szám 1905-ben már 170 ezerre ugrott. 1902-től 1906-ig, rövid fél évtized alatt pontosan 657.646 magyar távozott Amerikába, amely szám a világháború kitöréséig másfél millióra emelkedett.

Másfél millió dolgos kéz intett Isten-hozzádot a határokról Magyarországnak, ahol a parlamentben közjogi viták folytak, s ahol a kelet felől bevándorló zsidóság kaparintotta. magához a gazdasági és politikai hatalmat.

Igaza volt Grünvald Bélának. Ez a korszak, valóban a magyar öngyilkosság kora volt…

1903. novemberében megalakul a Tisza-kormány, a Tisza István az erős kéz politikáját akarja megvalósítani a magyar politikában. Megszigorítja a gyülekezési jogot és a Népszava majdnem minden számát lefoglalják. A toloncolások és kiutasítások napirendre kerülnek, de ugyanekkor a marxizmus is elszánt módszerekkel támad és védekezik:

Rácz Gyula az egyik polgári lap polgári publicistája ekkor írja a következőket:

 

„Ennek a nyomorult, rettenetesen koldus nemzetnek törvényhozása negyven hosszú esztendőt pocsékolt el anélkül, hogy a nép széles rétegének gazdasági boldogulására egyetlen nagyszabású gazdasági alkotást létrehozott volna...”

 

A politikai élet középpontjába ismét az általános titkos választójog áll. A választójogot Kristóffy Károly belügyminiszter meg is ígérte, de természetesen — az ígéret ismét ígéret maradt. Nem segített a válságon az úgynevezett koalíciós kormány sem. A magyarországi szociáldemokrata párt ebben az időben fokozottabb mértékben vette igénybe külföldi összeköttetéseit és ekkor történt, hogy a kommunista Bebel, Kreutzer Lipót kolozsvári tanár felhívására részletes nyilatkozatot adott a külföldi sajtónak a magyar viszonyokról. A helyzet azonban semmit sem változott, ha csak annyiban nem, hagy a szociáldemokrata párt tovább erősödött és mindjobban uralkodott nemcsak a szakszervezetek és pártirodák, hanem az utca felett is. A szociáldemokrata sajtó a legféktelenebb izgatásba kezdett a rendőrség, a katonaság és általában minden állami és nemzeti intézmény ellen.

A szociáldemokrata párt belső irányítása ekkor már teljesen a szélső radikális zsidó kommunista elemek irányítása alatt állott. Ők írták a cikkeket, a röpiratokat, ők informálták a külföldet és ők ásták alá egész Európában a magyar állami gondolat ezeréves tekintélyét.

A szociáldemokrata párt 1910-től 1914-ig az alábbi szerzők műveit adta ki:

Varga Jenő (később népbiztos): A drágaság.

dr. Kunfi Zsigmond (később népbiztos): A szociáldemokrata párt választójogi harcáról.

Pogány József (későbbi népbiztos): A balkáni háború és az osztrák-magyar imperializmus.

Böhm Vilmos (későbbi népbiztos): Kenyeret és munkát a munkanélkülieknek.

Csizmadia Sándor (későbbi népbiztos): Csuhások.

A fent sorolt kiadványokon kívül ebben az időben jelent meg Várnai Zseni: „Katonafiamhoz” című verskötete, de egymásután dobták piacra az Internacionálé leghangosabb kolomposainak röpiratait és írásait is. A pártlapok fokozták a tempót és tekintve, hogy ekkor már óriási tőkével rendelkeztek, mit sem törődtek a lap-elkobzásokkal és a lapbetiltásokkal. A szociáldemokrata párt vezetőségének jelentését százezres példányokban ingyen szórták a nép közé. Hogy milyen hangon, íródtak ezek a jelentések, azt az alábbi szemelvényekből láthatjuk leginkább:

„Tíz évvei ezelőtt a Széll-féle kormányzat állította tel azt a merénylet-számba menő követelést, hogy ez a feudális járomban tengődő kiskorai ország és agyonsanyargatott népe adjon több katonát és több ágyút a király és hadsereg számára. A magyarországi szociáldemokrata párt mint a népgyilkos militarizmus igazi ellensége, bátran vállalta azt a harcot, amelyet az osztályharc elve számára kijelölt és csupán a saját erejére támaszkodva tette magáévá a szociáldemokrácia világszerte hangoztatott jelszavát: Ennek a rendszernek sem egy embert, sem egy fillért nem adhatunk.”

„1912. május 23-án a parlament elé vittük a munkásságot. Alig volt még 10 óra és a Boda-huszárok százai gyöngéknek és nevetségeseknek bizonyultak a munkásság tömegakaratával szemben. Vége volt ezen a napon annak az ismert fegyelemnek, meggondoltságnak és hidegvérnek, amely a budapesti rendőrök leggazabb brutalitásaival szemben is oly sokszor mérsékletre tudta bírni a munkásságot. Május 23-án reggeltől kőzápor, sortűz és barrikádok mögötti harc színtere volt a város. Délben a városban villamosközlekedésnek már nyoma sem volt és estig a harc kikerült a külváros és főleg a külső Váci-út területeire. A borzalmas sötétséget, amely e városrészekre ez éjjelen rászakadt, csak a kidöntött gázlámpák csapjaiból kiömlő gáz fáklyaként lobogó, égő rémes világossága törte meg. A rendőrhordák vad, embertelen garázdálkodásairól megközelítő fogalmat alkothattak maguknak azok, akik e sebesültek közül néhányat láttak.”

 

És ugyanekkor a parlamentben — 1912. május 23-a véres csütörtökén a képviselőházban zavartalanul folyt az obstrukció és a liberális pártok liberális politikusai nem tartották fontosnak a magyar munkáskérdéssel való foglalkozást. A nap eseményei bejárták a világot, s a liberális világsajtó újabb kirohanást intézett a magyarság ellen. Az osztrák parlament ülésén Adler szociáldemokrata képviselő tette szóvá az ügyet és beszéde végén erélyes rendszabályokat sürgetett Magyarország ellen. Budapesten pedig megtelt a toloncház. A Népszava tovább izgatott Tisza István ellen és ilyen előzmények után következett el június 7-ike, amikor egy Kovács Gyula nevű képviselő három revolverlövést adott le Tisza Istvánra. Ez az ügy végkép kirobbantotta az ellentéteket. Másnap háromszor is elkobozták a Népszavát. A magyar parlament ezen ülésével, s az ülésen lejátszódott eseményekkel külön fejezetben foglalkozunk, mert ennek az egy napnak történetében benne van az első világháború előtti magyar társadalmi és politikai viszonyainknak egész képe.

1942 JÚNIUS 7.

 

 

Az 1910-es évek felé már teljes volt a politikai nyugtalanság. Késett a titkos választójog, s Tisza István ugrai levele még 1904-ben

bejelentette a házszabályrevíziót, amelyre azért volt szükség, hogy letörjék az évek óta húzódó obstrukciót. Ez azonban nem sikerült.

1912. június 4-én Tisza István elnöklete alatt a házszabályok megszigorítását végre is hajtják, s ezzel végképp kirobbant a harc,

melynek megszüntetésére az uralkodó 1913. június 10-én ismét az erőskezű Tisza Istvánt bízta meg kormányalapítással. A magyar

parlament tekintélyét aláásó küzdelem tovább kísértett a magyar belpolitikában s a kormány ellen az úgynevezett polgári ellenzék

közös nevezőre lépett a szociáldemokrata párttal. Nem segített ezen az úgynevezett koalíciós kormány sem, amelyet az ellenzék

nyíltan a korrupció uralmának nevezett. Növelte a magyar szociáldemokrata párt erejét az ausztriai párt eredménye, amely az 1907-

es ausztriai választásokon 88 mandátumot kapott. 1907. október 10-én — a magyar parlament megnyitásának napján — általános

sztrájk ütött ki, amelyet Andrássy azzal akart megszüntetni, hogy újból megígérte a választójogi törvényjavaslat — benyújtását. A

hivatalos kimutatás szerint ezen a napon 84.000 magyar munkás tüntetett a szociáldemokrata párt vörös lobogói alatt. Olaj volt a

tűzre az a politikai hír is, amelyből kitűnt, hogy a kormány úgynevezett plurális választójogot akar megvalósítani, azaz a jobbmódú

választóknak három szavazat, a munkásoknak pedig csak egy szavazat jut. A hamu alatt tovább izzott a parázs, s így múlt el a XX.

század első évtizede.

A 67-es politika teljes győzelmet aratott és a Khuen-Hederváry kormány óriása többséggel került ki a választásokból. Az összeülő parlamentben a kormánypárt volt többségben, de még ez a többség sem tudta megszüntetni az újból meginduló obstrukciós hadjárat fellángolását. A választójogról már csak a szociáldemokratákkal szövetkezett Justh párt beszélt, s a kormány mögött ott állott Tisza István, aki jottányit sem engedett kérlelhetetlen szigorúságaiból. Ilyen viszonyok közepette nyújtotta be a kormány az újonc-létszámnak harminchat ezer emberrel való szaporítását, amelyet úgy a polgári ellenzék, mint a marxisták a legélesebben támadtak és ebből kifolyólag valóságos antimilitarista propaganda hadjárat söpört végig az országon. A szociáldemokrata pártgyűlés határozati javaslatot hozott, kimondván, hogy

 

„a magyarországi szociáldemokrata párt a szervezett munkásság erejének és minden eszközének felhasználásával végsőkig elszánt harcot fog vívni és szembefordul, mindazokkal, akiknek ez nem tetszik”.

 

A marxizmus tehát harci eszközül megnyerte a polgári ellenzéki pártot és az Aradon megtartott 1911. április 30-i nagygyűlésen a szociáldemokraták mellett Justh Gyula és Batthyány Tivadar gróf is felszólalt. Az aradi gyűlés után a budapesti május elseje következett, ahol a szociáldemokrata párt marxista jelvényekkel díszített vörös zászlókkal vonult ki az utcákra. Egykori feljegyzések szerint ezen a május elsején több mint százezer pesti munkás és polgár vonult fel. A parlamentben Justhék az utca támogatásával küzdöttek, még pedig oly erővel, hogy a véderő-reform vitája már az első napon kudarcba fulladt. Július 30-án a szociáldemokrata párt a Justh párttal közös népgyűlést tartott a Tattersalban, mely gyűlésen ismét óriási tömegek csatlakoztak a szociáldemokrata párthoz.

A párt aktivitása egy pillanatra sem csökkent és nagyarányú propaganda eszközeivel valóban óriási hatást ért el. Egymás után tartották gyűléseiket, összejöveteleiket és a politikai irodalom minden ágában olyan tevékenységet fejtettek ki, amit sem a kormány munkája, sem a rendőrség, legkevésbé pedig a polgári pártok nem tudtak ellensúlyozni. A magyar szociáldemokraták állandóan a külföldet járták, destruáltak a hazai viszonyok ellen, de ugyanakkor majdnem minden fél-esztendőben külföldi szociáldemokrata vezéreket látták vendégül. A szakszervezetek szövetségének titkárai 1911-ben Budapesten tartották meg nemzetközi értekezletüket. Az értekezleten a magyar szociáldemokratákat Jászai Samu és Teszársz Károly képviselte. Ekkor járt első ízben Budapesten a. kommintern jelenlegi főtitkára a bolgár Dimitrov, s még sokan mások, akik azóta nemcsak a szociáldemokrácia, hanem a kommunizmus történelmének könyvébe írták be nevüket. Amint látjuk, a párt úgy bel-, mint külpolitikai síkon óriási munkát végzett. Nem voltak pénzgondjai, sőt, — mindenre volt pénzük. 1909-ben 1,506-637 korona 42 fillér volt a párt bevétele. Egy év alatt ez az összeg 300.000 koronával emelkedett. A tartalékolt tőkéből támogatták a sztrájkokat és megkezdték a munkanélküli segélyek kifizetését. A polgári pártok ilynemű munkájáról nem beszélhetünk és így természetes, hogy a magárahagyatott magyar munkásság nem is csatlakozhatott máshová, mint ehhez a párthoz. Érdekes az a kimutatás, amely a szociáldemokrata párt által rendezett sztrájkokat ismerteti. 1905-ben 346, 1906-ban 652, 1907-ben 488, 1908-ban 251, 1909-ben 181, 1910-ben 162 sztrájkot rendezett a szociáldemokrata párt, ami hat esztendő alatt több, mint hét millió vesztett munkanapot jelentett, óriási vesztesség a termelés szempontjából, de mégnagyobb veszteséget jelentett ez a hódítás a nemzeti gondolat ügyét illetően. De nemcsak Magyarországon, egész Európában is ebben az időben tört az élre a marxista szervezkedés. Amíg azonban Németországban és Angliában a kormányzat nem a rendőrség segítségével akarta megrendszabályozni a mind féktelenebb tempót diktáló marxizmust, addig a magyarországi liberális politika semmi érdemleges reformot, vagy sakkhúzást nem alkalmazott ellenük. A magyar munkásság kérdése végképp rendőri ügy lett, de törvényeink akkori értelmezése mégis teljes szabadságot biztosított a kommunizmus szálláscsinálóinak. A magyar marxizmus irodalmában a legelvadultabb stílusban a Népszava írt, de még ezen a hangon is túltett a Népszava zsidó munkatársai által szerkesztett és óriási példányszámban előállított Népszava Naptár. Az 1912-ős marxista naptár többek között az alábbiakban számolt be a külföldi eseményekről:

„Oroszországban — olvassuk a Népszava naptárban — a forradalmi mozgalom újra éledezni kezd. De a kormány a legvadabb üldözéssel igyekszik a mozgalmat elnyomni és százszámra hurcolják Szibériába és akasztófára a forradalmárokat. A forradalmárok viszont bosszúból igen sok rendőrt és egyéb hivatalos gonosztevőt tesznek el láb alól.

Portugáliában a királyi család már több évszázad óta fosztogatta az országot. De most már ott is terjed a világosság, elcsapták a királyt és köztársaságot csináltak. Az új kormánynak az volt az első dolga, hogy a butítás mesterségét folytató szerzeteseket kiűzte az országból.

Spanyolországban a munkásság az egész országban szinte forradalmi jellegű sztrájkokat rendez.

Olaszországban a pápa szörnyen haragszik azokra a papokra, akik azt akarják, hogy a katolikus vallást épp úgy alakítsák át, hogy a gondolkozni tudó emberek is hihessenek benne.”

Ilyen izgatás és baloldali forradalmi hang mellett természetesen nem lehetett szó politikai nyugalomról s ezekből az adatokból világosan kitűnik, hogy mennyire nincs igazuk azoknak a mai „politikusoknak és írástudóknak”, akik állandóan a háború előtti békés viszonyokról írnak. Az akkori kormányzat nem látta — vagy talán nem is akarta látni a széles néprétegek baját és fájdalmát, nem hallgatta meg a magyar munkásság panaszát, nem oldotta meg a földreformot, s mikor már nagyon hevesek voltak a viták a dunaparti parlament épületében, akkor legfeljebb az Apponyi által ajánlott „szociális olajcseppekkel” kívánt segíteni. Tisza István vaskézzel akarta elfojtani a népi indulatokat, de ahelyett, hogy segített volna a dolgokon, a parlamentre támaszkodva, — illetve bízva a rendőrök által megregulázott parlament erejében, — akart segíteni a bajokon. Elismerjük az ő puritán egyéniségét, hallatlan energiáját, de ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy Tisza István minden liberális politikája ellenére sem látta a mélyben kavargó örvényeket. Második miniszterelnöksége előtt — 1912 nyarán — megszavaztatta mint házelnök a házszabály-revíziót és az ellenzéki képviselőket rendőrökkel cipeltette ki a teremből. A parlamentben teljes volt a felfordulás és ezt a fejetlenséget használta ki a marxizmus, melynek vezérlapja az akkor már óriási példányban megjelenő Népszava a leggaládabb és legbecstelenebb hangot használta nemcsak a magyar közintézmények, hanem a magyar államiság gondolata ellen is.

 

*

 

Heves, forró nyári napra virradt a magyar főváros közönsége 1912. június 7-én. Pénteki napot írtunk.

A munkapárt többsége három nappal ezelőtt már megszavazta a házszabály-revíziót s az obstrukció úgy dühöngött, mint még soha. A képviselőház elnöki székében Tisza István ült. Nyugodt tárgyalásról szó sem lehetett, hiszen majdnem minden ülésen rendőrök nyomultak be az ülésterembe és Tisza István intésére egymás után távolították el a teremből az ellenzéki Képviselőket, A marxista és a liberális lapok külön kiadásokban számoltak be a parlamenti eseményekről és forráspontra hevítették az indulatokat. Az ellenzéki pártok közös memorandumot intéztek az országhoz, s ezt a memorandumot többek között Justh Gyula, Apponyi Albert, Nagyatádi-Szabó I., Dési Zoltán, Rakovszky István, Gróf Károlyi Mihály, Zbóray Miklós, Huszár Károly, Kállay Ubul, Hock János, Lovászy Márton és Rákosi Viktor is aláírták. Az ellenzék tehát egységes volt, de épp ilyen egységes volt a Tisza István által összekovácsolt munkapárt is. Az ország szeme a parlamenten függött, hiszen az ellenzéki képviselők által írt memorandumot minden lap leközölte, s Tisza István nemcsak a politikai, hanem a személyi gyűlölet gyújtópontjába is került. A jobb és baloldali ellenzék által aláírt memorandum csak fokozta a szenvedélyeket:

„A magyar képviselőházban — olvassuk az ellenzék határozatát — megszűnt a jognak a törvények és a törvényes szabályoknak uralma és helyébe az elnöki önkény, a többségi erőszak és a fegyveres karhatalom uralma lépett. A képviselőház elnöke nem riadt vissza attól, hogy a magyar törvényhozás csarnokába rendőrséget vezényeljen és a nemzet képviselőit kötelességteljesítésük színhelyéről erő-hatalommal távolítsa el. Nincs törvény, sem törvényerejű szabály, amely a képviselőház elnökének erre jogot adna! A képviselőház elnöke tehát vakmerőén, zsarnokilag túllépte törvényes hatáskörét, amikor törvényhozásunk termét fegyveres rendőrség bevezénylésével meggyalázta.

A magyar képviselőházban a házszabálynak jelenleg érvénye nincs. Annak legvilágosabb rendelkezéseit az elnökség figyelmen kívül hagyja, elmellőzi, vagy kénye-kedve szerint alkalmazza. A kisebbségnek a házszabályokban lefektetett jogai el vannak kobozva. Pedig a házszabály közös tulajdona többségnek és kisebbségnek, a tanácskozás és határozathozatal e két egyaránt fontos tényezőjének. Nem egyéb durva jogfosztásnál, amikor az elnök és a többség a házszabálynak a kisebbséget védő rendelkezéseit önkényen megsemmisíti. Megsemmisülnek ezzel azok a nagy és jelentős alkotmányos értékek, amelyeket a nemzet bír a házszabályban, alkotmányának e kiegészítő részében.

Különösen fontosak ezek az értékek mireánk, magyar nemzetre, mert éppen nálunk vált lehetségessé az elavult választási rendszer révén a nemzeti akarat nagymérvű meghamisítása. Ezzel a választási rendszerrel a hatalom, ha elegendő pénzzel rendelkezik és a kormányzat erejével a választások eredményének befolyásolására visszaélni hajlandó, bármikor összetoborozhat egy szolgalelkű többséget, amely a nemzet jogainak megvédésére érdekeinek megoltalmazására képtelen. A mostani képviselőházi többség története világosan állítja szemünk elé ezeket a jelenségeket: az a többség, amely most vad erőszakkal gázol át a törvényen, jogon és igazságon, nem volt képes e két éven át a nemzet egyetlen egy kétségbevont jogát sem megoltalmazni és egyetlen egy jogos érdekét sem érvényesíteni. A többség, amely különben kezdettől fogva a nemzeti jogokról való lemondás politikáját vallotta, képes volt megtagadni saját meggyőződését, csakhogy a hatalom kegyét, amely létének egyetlen alapja, el ne veszítse. Az ilyen többség legkevésbé van jogosítva a többségi elvet hangoztatni és azzal hivalkodni, hogy ő a nemzeti akarat letéteményese. Az ilyen többségnek a legkevesebb erkölcsi jogosultsága van arra, hogy a fölfelé tanúsított erőhiányt lefelé való erőszakossággal pótolja.

Az ilyen szolgalelkű többségekkel szemben a nemzeti jogoknak és érdekeknek utolsó oltalma a házszabály, amely bizonyos korlátot szab a többségi önkényuralomnak. Ha a nemzet ezt az utolsó oltalmat elveszti és a nemzeti akarat meghamisításához a többségi és elnöki erőszak csatlakozik: akkor e házban nemzeti akaratról, annak bármily csekély mérvű érvényesüléséről többé szó sem lehet...”

Így szólt a mandátum nélküli szociáldemokrata párttal szövetkezett parlamenti ellenzék manifesztuma, amely végképp felkavarta az ország nyugalmát. A Lukács-kormány azonban mit sem törődött ezzel és június 7-én Tisza István elnöklete alatt újból összeült a parlament. A meginduló vita ismét elmérgesedett és Tisza István ezúttal is rendőrökkel hurcoltatta ki az ellenzéki képviselőket. A dulakodás lecsillapodta után sápadtan, de ismert energiájával ismét megnyitotta az ülést:

— Tisztelt Ház!

A mai ülés megnyitását ismét sajnálatos incidensek késleltették. Rövid jelentést vagyok kénytelen tenni a Háznak... Megnyitó beszédét azonban nem folytathatta, mert a parlamenti karzatról rövid egymásutánban három revolverlövés dörrent el. A golyók közvetlenül Tisza István mellett csapódtak a faburkolatba, de nem találták el ezt a rettenhetetlen embert, aki viaszsárga arccal, de üléséről nem mozdulva tekintett a lövések irányába. Ekkor eldördült a negyedik lövés is, de ezt a merénylő önmagának szánta. A lövéseket Kovács Gyula ellenzéki képviselő adta le, akit Tisza elsőnek cipeltetett ki a teremből. Ez az esemény betetőzése volt az akkori túlfűtött állapotoknak, s most nézzük meg, hogy a magyarországi

szociáldemokrata párt miként használta ki és hogyan írt erről a merényletről. Ha elolvassuk az 1912. június 8-án megjelent Népszava tudósítását, akkor

 

nem csodálkozunk azon, hogy Tisza István grófnak a Népszava és Az Est munkatársai által toborzott, szökött katonák golyójától kellett meghalnia.

 

Másnap — június 8-án — az ügyészség lefoglalta a Népszavát, de alig két óra múlva fehér foltokkal, mégis az utcán volt a lap és részletes beszámolót nyújtott a parlamentben lejátszódott eseményekről. Hogy ebben a korban hogyan lehetett izgatni, azt az alábbi cikkek bizonyítják. Pedig ezek a cikkek csak az elkobzott számok után jelentettek meg, s így elképzelhetjük, milyen tollal íródtak azok a beszámolók, amelyeket a második kiadásból ki kellett hagyniok a Népszava zsidó szerkesztőinek. Most pedig szólaltassuk meg magát a Népszavát, emlékeztetőül ennek a sajtónak minden munkájára és tevékenységére. Mindegyik sor, mindegyik fékevesztett mondat egy ásónyom volt abban a sírgödörben, amelyet az elvtársak ástak a háború előtti liberalizmus védőszárnyai alatt.

Így irt ekkor a Népszava...

 

 

„Rálőttek a geszti betyárra” 

„…amikor már egyetlen tisztességes ember sem volt a teremben, csak a Tisza István lopott pénzért összevásárolt részeg csordája, akkor ez a minden emberi érzésből kivetkőzött aljas fenevad ismét felszaladt az elnöki székbe, utált, szikár alakjával elhelyezkedett és megnyitotta a munkapárti országgyűlést. Ebben a pillanatban jelentkezett az ezernyi rémtettel kihívott Végzet. A teljesen üres baloldali padszakasz sorai közé ugrott, a baloldali újságírók karzatán áthatolva és a páholy ajtaját felszakítva Kovács Gyula, a legelőször kitiltott képviselő. Képéből kikelve s egész testében remegve kiáltja gróf Tisza István felé:

— Van még itten egy ellenzéki képviselő! A meglepetéstől sárgára válva elhallgatott gróf Tisza István, a jobboldalon a képviselők elámultak.

A halotti csendben Kovács Gyula magasra emelt egy revolvert és hirtelen kinyújtva azt az elnöki emelvény felé, rálőtt gróf Tisza Istvánra.

A golyó nem talált. Rettenetes pillanat volt. A dörrenés megriasztotta a képviselőket a jobboldalon és a karzaton a közönséget. Mindenki felugrott.

Nem telt bele egy szempillantás és Kovács Gyula ismét elsütötte revolverét. Megint Tisza Istvánra célzott. Ez a golyó is messze süvített el az elnöktől.

A rémes kavarodásban a munkapártiak felugráltak, össze vissza futkostak, sokan Tisza felé rohantak, a mungóknak az volt az első gondolata, hogy tán megsebesült a geszti betyár.

Tisza István, aki a rettenhetetlen vakmerőséget szeret pózolni, rettenetesen megijedt. Hiába hazudjak majd a megfizetett tollak az ellenkezőjét, Tisza halálosan megijedt, meg sem mert mozdulni és csak akkor emelkedett fel székében, amikor a harmadik lövés is eldördült Kovács Gyula revolveréből.

A harmadik lövés sem talált és a halottsárga Tisza afölött való örömében, hogy még mindig él, feltápászkodott és a rémülettől megdermedt tekintetét Kovács Gyulára vetette. És most következett ennek a szépen megindult történetnek szomorú és drámai fejezete, amelyről a megbecsülés és a mélyen átérzett részvét hangján számolunk be.

A következő pillanatban ugyanis negyedszer dördült el Kovács Gyula fegyvere és ez a golyó helytelen irányba futott, mert Kovács Gyula főbe lőtte magát. Amikor Kovács Gyula véresen feküdt a padok között, a mungók, akik az imént még gyáván meglapultak, most rárohantak a haldoklóra, nekiestek, ütötték, verték, rúgták, pofozták, ruháját tépték. Az újságírók figyelmeztették a verekedő kapcabetyárokat, de Tisza hívei tovább bántalmazták a mozdulatlanul fekvő embert, akinek fejéből dőlt a meleg, piros vér.”

 

A hasonló stílusban tartott részletes beszámoló után a következőket írta az akkori Népszava:

 

„Kovács Gyula nagyszerűen és meghatóan szép cselekedetével beleírta nevét a történelembe és egy egész ország áll kegyeletes aggodalommal betegágya mellett. Tisza István pedig, hagy hősként ünnepeltethesse magát, amikor szörnyű ijedelmében magához tért, folytatta az ülést, a lőporfüstös képviselőházban. Amikor Tisza felfüggesztette az ülést, a lopott pénzen összevásárolt csorda kitódult a folyosóra és ott rekedésig éljenezték és tapsolták a „geszti betyárt.” Kovács Gyula életveszélyes sebeit akkor kötözték be a Házban és a munkapárti csürhe éljenzett. Egy haldoklót vittek a mentők és ez a piszkos csőcselék tombolt, tapsolt és ünnepelt. A munkapárt tolvajbandája röhögött és duhajkodott. Van-e ezekben valami, ami az emberre emlékeztet? Amikor Kovács Gyulát véresen elvitték a parlamentből és Tisza István brigantiai kitódultak a folyosóra, Kabos Ferenc magából kikelve szólt rá a munkapárti csőcselékre:

— Ti vagytok az okai mindennek.

Kabos Ferenc igazságai lesújtóan hatottak Tisza István berúgott hóhérlegényeire...”

 

Másnap természetesen az ország minden részéből üdvözlő táviratok érkeztek Tisza Istvánhoz, hogy megmenekült. Tisza Horvátországból is kapott ilyen üdvözlést, mellyel kapcsolatban a Népszava az alábbi — szociáldemokrata sajtóerkölcsnek megfelelő cikket irt:

 

„A horvát szabadság hóhérai testvéri örömmel üdvözlik magyar elvbarátjukat, kollégájukat, céljaik magyar képviselőjét. Ez a szolidaritás nyilvánítás érthető a komisszáriusok részéről, de érthetetlen, hogy a félhivatalos eldicsekszik a sintérszaktársaknak a fősintérrel szemben tanúsított szolidaritásával. Ha a magyar kuvajnak nincs is annyi bőr a pofáján, hogy szégyellje a horvát kollégával való lelki rokonságot — félhivatalosban lehetne annyi tapintat, hegy elhallgassa a kuvajok szeretkezéséről szóló híreket.”

 

A Népszava ugyanezen számának kilencedik oldalán kezdődő cikk „Az ország a mungó brigantik ellen” címet viseli. Érdemes idéznünk az egész cikket, hogy teljes legyen a háború előtti sajtóról alkotott véleményünk. Megjegyezzük, hogy a kommün bukásakor a Népszavának ez a hírhedt példánya teljesen eltűnt, s még a könyvtárban sem találjuk meg. De beszéljen maga a cikk:

 

„Jaj lesz a kapcabetyároknak!”

 

„Miközben az ellenzék nagyszerű küzdelmét vívja a szuronyok mögé bujt piszkos kapcabetyárokkal, lassanként határozott formában önti annak a másik küzdelemnek. a programját is, amelyet künn az országban fog lefolytatni a törvénytiprók ellen. Vasárnap már megkezdődnek a népgyűlések künn az országban és ezt követve minden vasárnap népgyűlések százain fogja megmondani az országnak, hogy mi a teendője. Az ország népe, polgársága már várja azt az irányítást, amely a gazemberek ellen vezeti őket, mert az ország népében a gyűlölet és undor annyira fejlődött, hogy a küzdelemnek a legrövidebb időn belül meg kell indulnia. A zsiványokhoz hiába jönnek a megrendelt táviratok, őket már nem menti meg semmi. Tökéletes erkölcsi haláluk befejezett dolog. Bűzlenek ezek a gazok, mint az útszélre vetett dög és ha tisztességes ember meglát egyet közülük, alig-alig hogy le tudja bírni kínzó fizikai undorodását. Talán ezt a hatást látja és érzi Berzeviczy Albert, amikor arra sürgeti Lukácsot, hogy a Házat napoltassa már el. Berzeviczy Albert azonban nem tud olyan orvosságot ajánlani, amely a zsiványbandát életre támasztaná. Ez a banda már elveszett és éppen ezért senki sem adott hitelt annak a pénteken kószált hírnek, hogy egy-ketten kiléptek a munkapártból. Nem, nem lépett ki pénteken senki. A mindenre kapható, hitvány gazemberek és csirkefogók benne maradnak a pártban. Az egyik, akiről a kilépés híre szólt, ijedten siet nyilatkozni és azt mondja, hogy küzdelem közben nem hagyja ott a zászlót. Persze, hogy nem hagyja ott a zászlót, mert ha zsiványkodás közben távozik, nem kap a koncból. És különben is a mungók, mikor még csak képviselőjelöltek voltak, reverzálist írtak alá, hogy a lopott pénzből választásra kapott összeget visszafizetik, ha kilépnek a pártból. Ezek a zsiványok meg vannak, vásárolva, zsebkérdés is van a dologban, hogy nem lépnek ki”.

 

*

 

„Az ellenzék körül spiclik serege ólálkodik. A rendőrség ronda tetűi seregestől lepik el azokat a helyeket, ahová ellenzéki képviselőik

járnak és kihallgatják a magánbeszélgetéseket is. Persze sok esetben megtörténik, hogy Boda szerelmetes gyermekeit bottal

zargatják el maguk mögül az ellenzékiek. Nemcsak a hivatásos hadács vigyáz azonban az ellenzékre, hanem spicliszolgálatot teljesít a

magyar királyi posta táviratosztálya is. Biztos tudomásunk van arról, hogy az ellenzék részére az országból és külföldről érkezett

táviratokat megcenzúrázzák, sőt el is sikkasztják. Az érkezett táviratok kézbesítés előtt az ellenőrök, osztályvezetők és az igazgató

kezén mennek keresztül, akik kihúznak, beírnak és egész táviratokat megsemmisítenek. Ezenkívül tudunk arról, hogy a Justh-pártkör

telefonján három nap óta a telefonközpont nem ad összeköttetést. A telefon nincs elromolva, azoknak az állami tisztviselőknél van

valami elromolva, akik ilyen piszkos szolgálatra odaadják magukat”.

„Hogy milyen a hatás külföldön? Nem közlünk külföldi lapkivonatokat, hanem elmondjuk a következőket: Az európai pénzcsoportok közül második; helyen álló legnagyobb pénzcsoportnak a baseli „Schweizerischer Bankverein”-nak egyik igazgatója Budapesten járt csütörtökön, hogy egy nagy budapesti pénzintézettel valami nagyobb üzletet megbeszéljen. Látta az utcákon a szuronyerdőket és amikor ennek okát is megtudta, az üzlet megkötéséről hallani sem akart.

— Ez nem Magyarország, ez Venezuela, — mondotta és: sietve távozott.

Ez azonban csak egy eset. Van ezer ilyen...”

 

*

 

De kísérjük tovább a destrukciót a maga országrontó útján. Nem különböző Népszava számokból, hanem a szociáldemokrata pánt hivatalos lapjának egyetlen példányából idézzük ezeket a cikkeket, amelyek hangjával nem tudott versenyre kelni a polgári sajtó, s nem volt kéz, amely megzabolázta volna ezt a lazító sajtópropagandát.

A Népszava ugyanezen számának 12-ik oldalán „Rémuralom az utcán” címmel förtelmes hangú lazító cikk jelent meg a magyar honvédség ellen. A 15-iik oldalon a rendőrségről az alábbi módon ír a világmegváltás lapja: Ez a cikk szószerínt a következő:

„Durva rendőröket szabadítottak Budapestre és durva csendőröket: ezek most az urak Budapesten. Alávaló a rendőr békés napokban is, hát még most, amikor nincs törvény, nem, törődik az úgynevezett renddel senki, amikor minden rendőr gondolhat arra, hogy a nagy gazságok idejében senki sem törődik a kis gazságokkal. Számtalan rendőri visszaélésről tettek panaszt nálunk; ezek közül való az itt következő is. Részeg rendőr garázdálkodott pénteken este a Dob-utca és Kisdiófa-utca sarkán, az Erzsébet kávéház előtt. Békés járókelők; mentek itt, ki haza, ki sétára. Bulicza István rendőr (a környéken ismerik, mert ezen a környéken szokott posztot állani) nagyon legénykedett, mert nagyon részeg volt és mert két csendőr kísérte, belekötött egy munkásba, minden ok nélkül, ráncigálta és ütötte, azután — az utcára lökdöste — bekísérte a Hársfa-utcai kapitányságra. Óriási felháborodást keltett ez a rettentően durva eljárás: a vidékről ideparancsolt két csendőr is szerfölött röstellte a dolgot; elmaradtak, harminc-negyven lépésnyire követték a rendőrt és azt a munkást, aki a rendőrállat kezébe került”.

Kevés a terünk és a helyünk ahhoz, hogy tovább idézzük ezeket a dolgokat, melyekkel kapcsolatosan

 

évtizedek multán fel kell vetnünk a felelősség kérdését a magyar politikai élet akkori vezetőivel szemben. Milyen gyógyíthatatlan vaksággal voltak verve azok a politikusok, akik nem látták a veszélyt abban az időben sem — 1912-ben — amikor már megindult a készülődés az új háborúra és Európa horizontján komor fellegek gyülekeztek.

 

Ahelyett, hogy meghallgatták volna Székesfehérvár nagy püspökének, Prohászka Ottokárnak intelmeit és orvosolták volna a fennálló bajokat, a politikát merőben csak politikának nézték és megfeledkeztek annak szociális vonatkozásáról. Tévedés volna azt hinnünk, hogy ezt a hangot — amelyet az előbb idéztünk — bárhol Európában, felelősség nélkül használhatta a szociáldemokrácia. Nem! Ilyen hangon csak egy társadalmi visszásságokkal terhes országban lehetett írni az illető ország nagy értékeiről, a katonaságról, az egyházról, a vallásról és mindazon többi dolgokról, amelyek összessége nemcsak az államot, hanem a nemzetet is jelentik. Kevesen voltak akkor, akik fülüket a morajló földre tapasztották és úgy próbálták kihallgatni az eljövendő korok ütemét. Ady Endrét, — aki ebben az időben már nemzete és fajtája zuhanása fölötti elkeseredésében írta profetikus meglátású verseit, — vezető osztályaink kitagadták maguk közül és a zsidó hatvanilajosok karjai közé kergették. Rásütötték a bélyeget, hogy: hazaáruló! Prohászka Ottokárt meghallgatták ugyan, de intelmeit nem vették komolyan, s a liberális politika és a zsidó sajtó mindent elkövetett, hogy hangfogót szereljen az „Iránytű” nagyszerű írójának hangjára. A sajtó már teljesen zsidókézben volt, s nemcsak a marxista, hanem a polgári lapok nagy többsége is „fekete csuhás”-nak gúnyolta az új kor legnagyobb magyar püspökét. Mint régi dómok klasszikus orgonája, úgy zengett-bongott Prahászka Ottokár hangja, de a hang süket fülekre talált. Már 1895-ben a társadalmi egyenlőtlenség ellen írt, beszélt és szónokolt.

„Az emberek fogcsikorgatva nyögnek a szegénység jármában; átok, káromkodás, erkölcsi és anyagi elzüllés bélyegzi nyomdokait. S íme, most jön a végzetes találkozás! A modern szegénységgel találkozik a betlehemi Kisded, a betlehemi barlang szembe tátja száját a Gellért-hegy emberlakta odúival, az istálló szemetes, aljazott talaja versenyt ijeszt a szegények rothadó szalmazsuppjaival: az elkínzott embereknek beszélnek szentbeszédekben a betlehemi Kisded szegénységéről, a szegénység méltóságáról”. — Így ír Prohászka, a pap, — Székesfehérvár nagy püspöke. Azután így folytatja:

„Nohát, tisztelendő testvéreim, most menjenek fel a szószékre és hirdessék, hogy ez a szegénység az Isten akarata. Mondjak meg a munkás-nyomorékoknak: Isten akarta, hogy dolgozzál és munkád bérét meg ne kapd. S én azt fogom maguknak belekiáltani a beszédükbe: „...ti sem az Evangéliumot, sem a történelmet nem értitek! Ne hamisítsátok meg az Isten igéjét!” Az Isten tiltja a lopást és rablást! Égbe kiáltó bűn a munkások bérének visszatartása. Ne azt hirdessétek, hogy a szegények szenvedjenek, hanem álljatok élükre és mondjátok: „...emberek, bajban van a világ! Jogtalanság és bűn ütötte fel közöttünk tanyáját, az pusztít el mindent. Jól vigyázzatok, senkit se bántsatok, mert azok nem tehetnek róla, hogy eltévelyedtünk, hanem szedelőzködjetek össze, szervezkedjünk: válasszunk jó képviselőket, csináljunk új rendet, azt a jogrendet, melyet az Úrjézus hozott, midőn kihirdette, hogy minden ember testvér, mindenkinek egyenlő joga van a boldoguláshoz, tehát a boldogulás eszközeihez is”.

Így írt Prohászka már 1895-ben, s kérdezzük, vajon nem az új Európa, illetve az új európai koreszme egyik nagyszerű előharcosának és megőrzőjének — a beteg felett virrasztónak a hangjai-e ezek? Új jogrendet, az anyagi javaknak igazságosabb elosztását követelte-e akkor, amikor a társadalominak csak egy igen kis rétege monopolizálta a tőkét. De hogy ír a liberalizmusról?

„E fontos kérdésről most nem filozofálok, csak azt konstatálom, hogy a liberalizmus, mely a világot a múlt század forradalmában akarta reformálni, a szociális szabadság problémáját meg nem oldotta, hanem a régi monopóliumnak megdöntésével egy borzalmas, rettenetes s minden eddigi monopóliumot zsarnoksággal felülmúló monopóliumot ültetett a társadalom nyakára: a Tőkét. Az újságok hirdetik az eszeveszett fényűzést, a pénzköltést — hintókban robog el a coboly prémes úr, aki nem dolgozik és tízezer forintot kap évenként abból az üzletből, melyben a szegény munkás verejtékét és életkedvét éhenkórász bérért elfecsérli; csak azért kapja azt a tízezer forintot, hogy mint igazgatósági tag egyszer egy nagy ebédet végigegyék. Azért a papok úgy nézzék a szegénységet, mint törvényes rablók és fosztogatók által okozott kárt és ne hirdessék, hogy ez az Isten akarata. A modern szegénység bűn és igazságtalanság, jogtalanság, s nem az Isten akarata. Krisztus szegénysége nem a bűnből való: Krisztus szegénysége a legerkölcsösebb, miért szeretetből, szabad elhatározásból való: ez a krisztusi szegénység!”

Mélyből feltörő nagyszerű szavak! De nem volt politikus, aki megszívlelte és mégkevésbbé politikai rendszer, amely végrehajtotta volna azokat. Írott betű és meghirdetett gondolat maradt, melynek magjából csaknem fél évszázad multán kelt ki a csíra, hogy leszámoljon egy tehetetlen, liberális rendszer árnyékában kivirágzott bűnökkel. De Prohászka továbbmegy és már a múlt század utolsó évtizedének a derekán felveti a kérdést, hogy

„...Ki itt a hibás? Kinek a bűne, ha a szegénység, jogai öntudatában csak kenetes beszédeket hall a türelemről, s a jövő boldogságról, s ezeket megunván és léhaságuktól elundorodván, tettre kész szociáldemokratákhoz fut? Kinek a bűne ez?”

Talán az egyedüli volt Prohászka Ottokár, aki behatóan és tüzetesen foglalkozott a szocializmus célkitűzéseivel és velejéig ismerte a szociáldemokrata pártot és annak minden demagógiáját, létjogosultságát és nem utolsó sorban — annak bűneit. 1911-ben — tehát akkor, mikor a szociáldemokrata pártot még mindig rendőri kérdésnek; tekintették nálunk, Prahászka Ottokár már komoly elvi vitába száll a Conti-utcai viperafészekkel.

Ebben az évben a következőket írta:

„A szociáldemokraták szerint ki kellene mondani, hogy ezentúl nem ismerünk el magántulajdont a termelési eszközökre nézve. Meg vagyok azonban győződve, hogy a szocializmusnak az az alapja, mely a termelés centralizációja után a fogyasztás elálmosításával álmodik, tényleg álom és illúzió. Illúzió azért, mert nincs elve, mely szerint az elosztást megejtse, nincs mértéke, mellyel a fogyasztási cikkek kiszolgáltatását eszközölje: nem tud igazságot szolgáltatni munka és érdemi, érdem és jutalom közt. Erről már sokat írtak, de azóta, sem érlelődött meg ez a szörnyű zöld probléma, mely ma is mint ötven év előtt egyre csak azt hajtogatja: kinek mit, s mennyit adjak? Munkája szerint adjam-e? De hol ebben az egység, melyet kiindulópontul és összehasonlítási alapul elfogadjak? A termékek kilogrammjaival mérjem-e föl a fogyasztási cikkeiket? Vagy tán az igényeket és szükségleteket vegyem irányadóul?”

Prohászka látta a régi rosszat, de látta az akkor már feltörő új rosszat is és az előbb idézett megállapításai nem logikusan megindokolt előlegezett — de azóta már, bekövetkezett ítélete-e a kommunista államformának és gazdasági rendszernek? Székesfehérvár nagy püspöke tudta, hogy el kell buknia az egész liberális gazdasági és politikai rendszernek, mert rossz alapokra építették kufárlelkű építői. Kereste a kiutat, s útkeresés közben találkozott a szociáldemokráciával, s mérlegre vetette annak elveit és lehetőségeit. Ítélete komor és elutasító vált. Tovább kereste tehát azt az akkor még jövendőben nyugvó új világnézetet, amely új és valóban jót ad a régi rossz helyett. Az új európai koreszme a nemzetiszocializmus, még a jövő mélyében szunnyadozott, de Ottokár püspök távoli nagy horizontok felé mutató ujja már megérezte ennek eljövetelét és mindent elkövetett, hogy a liberalizmus szülte szörnyű állapotokból kivezesse az országot, illetve, hogy felhívja a nemzet figyelmét a mindig erősbödő rosszra, a nemzetközi zsidó szélhámosok által irányított és terjesztett európai marxizmusra.

A magyarság (külön tragédiáját jelenti, hogy ezt az intő szót nem hallottuk meg, hogy keblünkön melengettük a nemzetközi marxizmus magyarországi szóhirdetőit, s csak most, évtizedek multán csapjuk össze kezünket mondván, hogy: íme, volt egy ember, — egy magyar püspök, aki világosan látta a bajokból kivezető utat.

A HÁBORÚ

 

 

Az 1910-es években a Balkán feszültség miatt minden esztendőben átborzongott Európán — de különösen az osztrák-magyar monarchia területén a háború lehellete. 1912-ben diplomáciai körökben már nyíltan beszéltek bizonyos országok között a diplomáciai kapcsolatok megszakításáról. A szociáldemokrata párt a maga antimilitarista felfogásával természetesen újabb propagandát indított nemcsak a háborús, hanem — a katonai gondolat ellen, de ugyanakkor — 1910-től kezdődően éles és minden eddigi kísérletezést felülmúló akcióba kezdett a vallás ellen is. A politikát már “megdolgozta”, s a tervszerű program az volt, hogy a hatalomrajutás érdekében mindazon szervezeteket meg kell gyöngíteni, amelyek biztosítják az államszervezet, az ország és általában a keresztény Európa kultúrájának további fejlődését, illetve fennálló állapotát. Egymásután dobták ki a katonaság- és egyházellenes röpiratokat. Mondanunk sem kell, hogy ezen írások hangja hasonló volt ahhoz a hanghoz, amelyet a marxizmus közírói és írói használtali a politikában, illetve a politikai irodalomban.

Ebben az időben kezdődött meg a magyarországi szociáldemokrata pártnak a legszélsőbb baloldal felé való orientálódása. A szociáldemokrata vezérek egymásután fordították le a Svájcban, Parisban és Londonban működő orosz világforradalmárok írásait és röpiratait.

A párt 1913 októberében megtartott pártgyűlésén ott látjuk már a későbbi tanácsköztársaság teljes vezérkarát. Nem védekezhet tehát a szociáldemokrata párt azzal, hogy 1919-ben a kommunista terrornak engedve adta át a hatalmat Moszkva csatlósainak, hiszen a századforduló után a szociáldemokrata párt irodáiban és szellemi mühelyeiben már ott dolgoztak azok, akik 1919 március 21-én minden gátlástól mentesen fogtak hozzá a II. Internacionálé végcéljának — a kommunista államformának a felépítéséhez. Legfeljebb csak árnyalati különbségekről beszélhetünk, ide a végső célban mindannyian egyetértettek. Az utolsó békebeli pártgyűlésen. Buchinger Manó, Horovitz Jenő, Garami Ernő, Farkas István, Weltner Jakab, Kuntfi Zsigmond és Csizmadia Sándor terjesztették elő a jelentéseket. A hét előadó közül öt zsidó volt és a kommunizmus alatt négyen vállaltak szerepet. A megnyitóbeszédet az akkor még szociáldemokrata Bokányi Dezső — a későbbi munkaügyi és népjóléti népbiztos tartotta, aki egyébként a Népszava cikkírója volt. Az elnöki megnyitót Garbai Sándor, a párt elnöke mondotta, aki később a forradalmi kormányzótanács elnöke lett. A gyűlés második napján, 1913 október 20-án Garbai Sándor és Preusz Mór beszéde után. Bőhm Vilmos szociáldemokrata vezér, — a kommunizmus alatt a szociálizálási és hadügyi népbiztosság vezetője — mondotta el a maga “jólápolt” véleményét az összegyűlteknek. Utána Rothenstein Mór, Garami Ernő, majd a munkásbiztosító pénztár egy csúnya megjelenésű, de akkor már igen fontos szerepet betöltő tisztviselője emelkedett szólásra. Duzzadt szája, alacsony, nyomott homloka nem kevésbé profiljának jellegzetes vonala kétségtelenné tették zsidó származását. Szónoklatával szöges ellentétben állott a polgári ruhatárból kölcsönzött zsakett, amelyet később is nagy előszeretettel — az előkelőség látszatát keltve — hordott. Mikor fellépett az előadói emelvényre, az elnöklő Garbai Sándor a következő szavakkal fordult a főként zsidó szociáldemokrata vezetőkből álló pártgyűlés tagjai felé:

— Most pedig elvtársak — Kun Béla elvtárs következik.

A középtermetű, pocakos, gombos lakkcipős Kun Béla beszédéből a fanatizmus és a gyűlölet szólalt meg. Nyugtalan türelmetlenséggel kritizálta a szociáldemokrata párt munkáját, megfedte a Népszavát, amely szerinte nem teljesítette a proletársággal szembeni kötelességét. A szervezés tempójának a fokozását követelte és beszéde már akkor — még ebben a társaságban is — általános feltűnést keltett.

“— A sajtóról röviden azt kívánom elmondani — mondotta Kun Béla az egykorú jegyzőkönyvi feljegyzések szerint —, hogy a Népszava sem az egyik, sem a másik munkáját nem végzi el úgy, amint azt el kellene végezni; sem az események regisztrálása, az informáló munka nem olyan, amilyennek kellenne lennie, sem a tanítói munka nem megfelelő. A Népszava egyidőben előljárt az események regisztrálásában, a panamák kiderítésében, de amikor legelől is járt, akkor sem tudta felszinen tartani az eseményeket. Nem tudom, hogy hogyan gondolja a pártvezetőség az oktatás központi intézményének a megvalósítását, de ha ezt rá akarja bízni egy tanárra, akkor biztosíthatom a pártgyűlést, hogy ugyanez lesz az eredmény, mint tavaly.”

A pártgyűlés harmadik napján is felszólalt Kun Béla és a napi politikához szólott hozzá. Mindezek után világosan áll előttünk, hogy a szociáldemokrata párt volt a termőtalaja azoknak az eszméknek és gondolatoknak, amelyek végeredményben a kommunizmusba torkolltak bele, s mely eszmék terjesztői mint a prédát, úgy várták a magyar államhatalom erejének csökkenését. Ebben az időben már a radikális balszárny vette át a vezetést és híveinek közreműködésével egymásután adta ki a legmocskosabb röpiratokat. 1908-ban jelent meg “A feketék — egy és más a katolikus népszövetségről” című röpirat a Népszava kiadásában. Szerzője Csizmadia Sándor volt, aki a Diador írói nevet használta. A röpiratot háromszázezer példányiban nyomták és a pártkassza támogatásával ingyen osztogatták falun — városban egyaránt. A szociáldemokrata párt “egyház-tudósa” így ír ebben a füzetében:

“A nagy tömeg még mindig nem tud szabadulni a papi béke alól. Az ember alig is tudta megérteni, hogy kétezer éven keresztül nem tudta az emberiség megismerni, kikkel van dolga. És ha a múltban nehezen ment is a felismerés, de ma a telefon, a távirda, a nyomtatott betű korszakában! Hiszen minden cselekmény pár óra alatt országszerte ismeretes! Vagy talán a “feketék” megjavultak az utóbbi időkben? Szó sincs róla. Épp oly romlottak, mint voltak. Pénz ma is az istenük. A mennyországba épp úgy nem kívánkoznak, a pokoltól épp úgy félnek, jól tudva, hogy az csupán a jámbor, tudatlan nép számára van. A butaság, terjesztését éppen olyan vakmerőén űzik, mint azelőtt. Csak nemrég osztogattak cédulácskákat — persze pénzért, mert ők ingyen semmit sem adnak — ilyen tartalommal:

“Jegy a paradicsomba való utazáshoz! Indulás: minden órában indul egy gyorsvonat. Megérkezés: amikor Isten akarja!”

“Ezt mind tudják a papok nagyon jól. Azért szükséges a munkásoknak katolikussá lenni, hogy csak dolgozzanak. De ne gondolkozzanak, hanem higyjenek. Ezért szükséges az is, hogy a munkások ragaszkodjanak a papok által prédikált erkölcsökhöz. Ez az erkölcsi törvény mindent eltilt a sokaktól azért, hogy a kevesek annál szabadabban garázdáikadjanak.

— Ne lopj, hogy én lophassak.

— Ne paráználkodj, hogy én paráználkodhassak.

— Ne kívánd a felebarátod vagyonát, feleségét, mert akkor mi marad nekem?

— Felebarátod ellen rosszat ne cselekedj és el ne feledd, bármit tennék is ellened, hogy felebarátod vagyok.

— Földi kincsek után ne sóvárogj, mert azok az enyémek és neked semmi közöd hozzájuk.

— A mennyországba igyekezz, azt átengedem neked, mert nekem arra semmi szükségem nincsen.

Ilyenek azok az erkölcsi elvek, amelyeket a papok terjesztenek.”

Így írt a szociáldemokrata párt hivatalos írója akkor, amikor gátlás nélkül mondhatták el véleményüket. A vallásellenes röpiratok közül még meg kell említenünk Faber Oszkárnak “A keresztény szocializmus” és “A klerikális veszély” című írásait, amelyek fékevesztett szavakkal követelik az összes papi-rendek feloszlatását, továbbá a papoknak és apácáknak az országból való kiűzését. Második röpiratát Faiber Oszkár az alábbi mondattal fejezi be:

“— Hogy mekkora veszély fenyegeti az országot a népiskoláknak apácák és barátokkal való megtömése miatt, külön munkában fogom kimutatni.”

De a szociáldemokrácia nem állott meg az úgynevezett elvi programmnál, hanem gyakorlati tanácsokkal is szolgált. A .Népszava 1909 évi naptárának 112-ik oldalán egy mintaszöveget közöl azok számára, akik ki akarnak lépni a katolikus egyházból. A magyarázat és az úgynevezett bizonyítvány szövege a következő:

“Nagyon sok panaszt hallottam már a párbér és egyházi adó miatt. Sokallják, nehezükre esik a fizetés. Pedig ettől könnyen megszabadulhatnak. Nem kell egyebet tenni, mint a felekezetekből kilépni. Ezt a legjámborabb ember is megteheti. Az Isten imádásához, a vallásos, jámbor élethez nincs szükség közbenjáróra, — papra. Elmondhatom, az imámat, tisztelhetem az Istenemet akkor is, ha papot életemben sem látok. Aki nem akarja, ne tegye. De aki nem hisz, akinek nincs szüksége egyházi szertartásokra, akinek nem kell a pap, aki sokallja a párbért, az egyházi adót, az lépjen ki a vallásfelekezetekből és maradjon felekezetlen. Aki vallásfelekezetéből ki akar lépni, legyen az férfi, vagy nő, ha életének 18-ik évét betöltötte már, két felnőtt tanúval elmegy a községbeli paphoz és a pap előtt kijelenti:

— Tisztelendő úr, én a felekezetemből kilépek, kérem szíveskedjék nekem erről bizonyítványt adni.

A pap nem ad, de ez nem baj. Mert arra valók a tanúk, hogy a pap helyett ők állítsák ki a következő bizonyítványt:

 

 

Az 1896. évi 43. te. 21. §-a értelmében bélyegtélen. 

B I Z O N YÍ T V Á N Y Alulírottak igazoljuk, hogy az előttünk személyesen ismert Okos Sándor budapesti (VII., Csengeri-

utca 11. sz.) lakos, .gázgyári munkás felhívására vele együtt megjelentünk az alulírt napon főtisztelendő Boros Pál úrnái, a római katolikus egyház helybeli plébánosánál, kinek Okos István úr előttünk kijelentette, hogy a római katolikus egyház kötelékéből kilép.

Miután a tisztelendő úr a bizonyítványt kiállítani vonakodott, alulírottak az 1868. évi 53. tc. 5. §-a és az 1895. évi 43. tc. 21.§-a alapján ezt a bizonyítványt kiállítottuk és sajátkezűleg aláírtuk.

 Kelt Budapesten, 1908. június 18-án. 

Helyes Antal,tanú.

Józan János,tanú.

 

Két hét eltelte után a következő két héten belül még egyszer el kell menni a paphoz ugyanazokkal, vagy más tanukkal és itt ki kell jelenteni, hogy az illető az elhatározása mellett megmarad, hogy kilép a felekezetből. Erről megint kér bizonyítványt. Megint nem kap, de adnak még egy bizonyítványt a tanúk.

A pap kifogásával törődni nem kell. Minden 18 évet betöltött ember otthagyhatja a vallásfelekezetét, még akikor is, ha egyházi adóval adós.

A két bélyegmentes bizonyítvánnyal elmegy a kilépő városokban a polgármesterhez, községekben a szolgabíróhoz s kéri hogy a kilépést és azt vegye tudomásul, hogy más felekezetbe nem lép. A polgármester, községekben a szolgabíró, ezt vagy tudomásul veszi, vagy tárgyalásra meghív.”

Nem véletlen; hogy ezt az egész, kilépési tanácsot egy dr. Ladányi Ármin nevű zsidó ügyvéd írta és a kilépőt “Okos”-nak a papot pedig “Boros”-nak nevezte! De se szeri, se száma, azoknak az ízléstelen, gúnyoshangú förmedvényeknek, amelyek mind-mind a nagy keresztény egyházak ellen szólnak. Hogy azonban ez a gyűlölet és düh nem az összes felekezetek, hanem kizárólag a keresztény egyházfelekezetek ellen íródott, azt legjobban bizonyítja a sok példa mellett a Népszava 1911-ben megjelent naptára. A 39-ik oldalon egy bizonyos Farkas Antal tárcát írt “A báró úr lelke” címmel. Tekintve, a tárgy piszkosságát, egyetlen sort sem közölhetünk ebből a szociáldemiokrata tárcából, melynek középpontjában egy katolikus pap áll, úgy beállítva, hogy az olvasónak arcába szökik a vér. Ugyanezen könyv 77-ik oldalán a zsidó Révész Bélától is közöltek egy novellát “A lelki üdvösség” címmel. Az elbeszélés egy pestisben meghalt csodarabbiról szól, akit három, talmudista kiásott a sírból, mert a temetés előtt nem mosdatták meg úgy, ahogyan azt a zsidótörvény előírja. Az író — zsidó író, — ezúttal megfeledkezett a szociáldemokráciának a vallásról alkotott felfogásáról és úgy megdicséri a csodarabbit és a három talmudistát, hogy a jámbor olvasó felkiált és azt mondja, milyen más egy zsidó rabbi, mint egy katolikus pap és mennyivel, emberibb az ő elvük. Világos tehát, hogy a szociáldemokrácia — és bizonyára nem véletlenül — ugyanakkor, amidőn a legelszántabb harcot indította a katolikus egyház ellen, — ugyanakkor mindig érthető módon kivételt tett a zsidó felekezettel szemben.

A Népszava utolsó békebeli naptárának címoldalát a hírhedt Bíró Mihály rajzolta. A képen egy “öntudatos” proletár látható, aki ereje teljes megfeszítésével egy katolikus templom tornyát dönti le. Önvallomás ez a kép, melynek igazságát és őszinteségét hiába próbálja ma cáfolni a szociáldemokrata párt és hiába akarja elhitetni a magyar munkássággal, hogy a háború előtt ilyen eszközökkel kellett dolgoznia, mert akkor mások voltak az eszközök. Nem! A marxizmus mindig kihasználta a rendelkezésére álló lehetőségeket. A liberális korban: — a liberálisan kezelt sajtótörvény idején féktelenül izgatott a fennálló rend ellen. A világháború első két esztendejében a kényszerítő körülmények szájkosarat tettek a marixsta demagógiára, de ahogy lazult a gyeplő, ahogy lazultak a közbiztonsági viszonyok, úgy erősödött a marxizmus az országot hátbatámadó akció sorozata is.

Most beszéljünk ezekről az időkről.

 

*

 

Báró Giessl altábornagy a monarchia belgrádi követe 1914. július 23-án adta át a szerb miniszterelnököt helyettesítő Pacsun szerb pénzügyminiszternek a monarchia ultimátumát. Ugyanezen a napon a Népszavában megjelent egy vezércikk, melynek “A háború réme kisért” volt a címe. Többek között a következőket írta a Conti utca:

“A mi feladatunk, a mi kötelességünk, hogy felemeljük tiltó szavunkat a háborúpárt vészes uszítása ellen, nehogy az uszítók azzal kérkedhessenek, hogy az egész ország mellettünk áll... A mi feladatunk és kötelességünk Magyarország dolgozó népének nevében tiltakozni minden vérontás ellen! A dolgozó nép ellenségei nem Szerbiában laknak. A mi ellenségeink a kizsákmányolok, akik hitvány bérért dolgoztatnak bennünket, akik mindenünkből kifosztanak: akik örökös jogtalanságban akarnak bennünket tartani: akik rendőröket és csendőröket uszítanak ránk, ha több bért követelünk: akik szuronnyal falat állítottak a határra, hogy visszakergessenek bennünket, ha menekülni akarunk innen...

Nyert háború esetén semmi nyereség, vesztett háború esetén teljes bukás, ez a helyzet világos képe. Esztelen gonosztévő az, aki ilyen körülmények között háborúra uszit.”

A Népszava, illetve az egész szociáldemokrata párt tehát csak agitációra használta fel az akkori háborús hangulatot, s úgy állította be a dolgokat, mintha azok menete, illetve irányítása csakis az uralkodó osztályok kezében lett volna letéve. Pedig ekkor már Anglia készült a Németországgal való leszámolásra, s a szarajevói merénylet csak ürügy volt az évek óta tartó feszültség kirobbantására. Ha a központi hatalmak szociáldemokrata pártjai becsületesebben végzik feladatukat és a rendelkezésükre álló erőket nem a nemzet ellen, hanem az összes erők fokozására állítják be, akkor másképpen ér véget az első világháború. Akkor Németország számára nincs Versailles, Magyarország pedig talán nem ismeri meg: a trianoni békeszerződés szégyen-paragrafusait. Ma már tudjuk, hogy a szociáldemokrata pártok vezetőségei ebben az időben óriási hatalommal rendelkeztek úgy Németországban, Auszriában, mind Magyarországon. Idéztük az egyik szociáldemokrata vezető egyéniségnek azt a mondását, amelyben kijelenti, hogy a szociáldemokrata párt igenis boldog lepne, ha a magyar uralkodó osztályok elveszítenék a háborút. Ez a nyilatkozat még 1912-ben — az akkori háborús feszültség idején jelent meg, de fedte a helyzetet 1914-ben is, s a szociáldemokrata párt mindig, az egész háború folyama alatt ehhez tartotta magát: „Mindent elkövetni a monarchia és Magyarország bukására, hogy azután az elgyöngült országban felépíthessék a maguk szociáldemokrata osztály-államát.”

1914. július 25-én jelenhettek meg utoljára előzetes cenzúra nélkül a magyar lapok. Július 28-án elküldték Szerbiának a monarchia hadüzenetét, s 29-én már eldördültek a fegyverek. Az utolsó szabad számban így ír a Népszava a „Nem akarunk háborút” című vezércikkében:

„Nem igaz az, hogy a magyar nép életérdekéről van szó ebben a háborúban. Ha győzelmek során vonul is be Belgrádba és Nis-be a vitéz osztrák-magyar hadsereg, végül mégse kaphat semmi területet Szerbiától, mint ahogy Németország megkapta Elszász-Lotharingiát Franciaországtól.”

Július 26-án — másnap Tisza István nyíltan is megbélyegezte a szociáldemokrata pártot, kielentette, hogy a nemzet egységében “az egyetlen kivétel a szocialisták lapja”. A Népszava erre termesztésen büszke volt. így válaszolt Tiszának::

“Elfogadjuk és büszkén viseljük ennek a ragyogó elszigetlenségnek minden terhét, s épp oly nyugodtan és büszkén állítjuk, hogy ebben az elszigeteltségben velünk van érzésben és gondolatban az egész civilizált válág proletársága. Büszkén, viseljük ennek a ragyogó izoláltságnak minden tövises dicsőségét, mert tudjuk, hogy ezzel a szociáldemokrácia történelmének leggyönyörűbb hagyományaival vállalhatunk közösséget. És azt is tudjuk, hogy el fog következni az az idő, amikor éppen az, hogy a szociáldemokrácia kirekesztette magát a háborút akarók seregéből, — mellé fogja állítani a magyar nemzet roppant tömegeit.”

Így indult a szociáldemokrácia a háborúba, melynek első két esztendejében még óvatos duhajként viselkedett, s csak a láthatatlan frontokon uszított a hadsereg és a katonai gondolat ellen. A hadvezetőség és a Tisza kormány peddg megint lekicsinyelte a marxizmus erejét és megengedte, hogy a Népszava — és általában a szocialista lapok — is kikerüljenek a harctérre. Büszkén írja Buchinger Manó és Révész Mihály, hogy a Népszava példányszáma oly hatalmasan felemelkedett, hogy két óriási vörösbetüs teherautón szállították, a frontra. 1914. november 23-ától külön esti kiadást is megjelentet a

szerkesztőség a rendes esti kiadás mellett. Bőven idézhetnénk ezekből a lapokból, hogy megcáfoljuk az előbb említett két zsidó szociáldemokrata krónikás múltat hamisító megállapítását. Ők ugyanis a következőket írják:

“Mennyi harc volt a cenzúrával, holott talán nem volt lap az országban, amely annyira ügyelt volna a háborúban, lévő ország, a magyarság érdekeire, mint a szociáldemokrata, párt lapja és a szocialista gondolatok hirdetésében társai, a szaklapok.”

Igaz, hogy ezeket a sorokat 1941-ben írták az elvtársak, mikor a pártvezetőség legfőbb gondja az volt, hogy hogyan, feledtethetné el a magyar újságolvasókkal és a magyar társadalommal a maga bűnös emlékű múltját.

1915—16 aránylag csendes belpolitikai ideje után következett el az 1917-es esztendő, mikor már többé-kevésbé biztos volt, hogy a központi hatalmak nem nyerhetik meg a háborút. A nagy bizonytalanság félelmetes bizonyosságot jelentett a szociáldemokrácia számára. A csendes, földalatti akciókat, látható, türelmetlen tevékenység váltotta fel. A Népszava és a marxizmus önmagára talált. Az 1917-es országos értekezleten négy pontból álló határozatot fogadnak el az elvtársak. Az első pont első két sora a következőképen hangzik:

 

“1. A béke helyreállításának szerintünk való egyik döntő feltótele az Internacionale újból való hatásos működése.”

 

A nemzetközi iroda végrehajtóbizottságának adott válaszról a következőképpen számolnak be:

 

“Válaszunk lényege az volt, hogy a magyar szocialisták maradtak, akik voltak, szocialisták és nemzetköziek, s hogy a békét semmiféle feltételhez nem kötik, csak követelik, valamint, hogy követelik a nemzetközi iroda tagjainak, de különösen a franciáknak ülésre való megjelenését.”

 

Hogy a magyarországi szociáldemokrata párt miért követelte, különösen a franciáknak a nemeztközi tárgyalásokon való megjelentését, annak egyszerű oka az, hogy a semleges államok területén megtartott konferenciákon az antant hatalmak szociáldemokrata pártjai sohasem jelentek meg és mindig távoltartották magukat azoktól. Csak a magyar, osztrák, német, bolgár, svéd, norvég, orosz, stb. stb. marxista kiküldöttek ültek le a zöld asztalok mellé, de sem az olasz, sem a francia, sem az angol szociáldemokrata kiküldöttek nem vettek azon részt, tekintve, hogy az illető kormányok államai minden demokratizmus ellenére is tisztában voltak a szociáldemokrácia nemzetbomlasztó munkájával s egyszerűen megtagadták az útlevelek kiadását. Így nem jelentek meg az antant hatalmak marxistái az 1917 májusában megtartott stockholmi békekonferencián sem, ahol Magyarországot az alábbi díszes társaság képviselte:

Jászai Samu, Bokányi Dezső, Garami Ernő, Weltner Jakab, Buchinger Manó és Kunfi Zsigmond. Hatból öt zsidó... Erről az eseményről az alábbi módon számol be a magyar “proletárságnak” az egyik jelenlévő:

“A dicsőséges márciusi orosz forradalom alig hogy felemelhette fejét (a bolseviki forradalomról van szó) és kitéphette szájából a pecket, szabadsága első kiáltásával már a világ minden proletárságához szólott és máris testvéri kézszorításra nyújtotta jobbját valamennyi nemzet proletársága felé. Németország, Magyarország és Ausztria munkássága ujjongva válaszolt az orosz proletárságnak és csakhamar megalakult Stockholmban a holland és skandináv bizottság, az orosz forradalomhoz legközelebb eső semleges városban. És májusban megindulnak a tárgyalások. Valamennyi hadban álló nemzet szociáldemokráciája elküldi kiküldötteit és kifejti nézeteit. Sok a nehézség, nehezen indul meg a gépezet, de végül mégis győz a közvetítők szívóssága, a szocialista eszme .mindent lebíró ereje.

A magyar szociáldemokrata párt is elküldte képviselőit .Stockholmba. Május 29-én és 30-án fejtették ki elvtársaink a magyar munkásság álláspontját. Kijelentették, hogy haladéktalanul békekötést kívánnak és pedig ezen az alapon: semmi annexió, semmi kártérítés. Minden megszállott államot újból teljesen helyre kell állítani. Belgiumot és Szerbiát a hadviselő nagy államok segítsék anyagilag újból lábra. Szerbiát mentsék ki a gazdasági csődből és tegyék békés szomszéddá azzal, hogy utat adnak neki a tengerhez és Auszria-Magyarország becsületes kereskedelmi politikával nem zárkózik el többé a szerb termékek elől. A francia és német szociáldemokrácia egyezzen meg Elzász-Lotharingiáról, a szerb és bolgár szociáldemokrácia Macedóniáról. Állítsák vissza a független Lengyelországot. Auszria-Magyarország nemzetiségi kérdéseit ne a monarchia felosztása útján oldják meg, hanem demokráciával és nemzeti önkormányzattal. A békekötés akadályozza meg a jövendő háborúk lehetőségét, a nemzetközi jogrend, a kötelező döntőbíróság, a tengerek szabadsága és a tengeren és szárazon való leszerelés útján. A békekötés után nem szabad gazdasági háborúkat szítani, szabad kereskedelemmel kell az országokat egymáshoz közelebb hozni. Az Internacionalenak nem szabad megfeledkeznie arról, hogy nemcsak nemzeti, hanem szociális elnyomás is gyötri a népeket és ezért a nemzetek felszabadítása mellett a munkásvédelem és a szociálpolitika kérdéseit is bele kell kapcsolni a béketárgyalásokba. Ellenezték a magyar kiküldöttek, hogy a konferencia felvesse a háborúért való felelősség kérdését, mert hiszen a népek mindenütt a békét akarták és a kormányok mindenütt felelősek. Franciaországban a feudális nacionalizmus, Poroszországban a junkerség és a nagyipar, Németországban a parlamenti kormányrendszer hiánya oka végsősoron a háború kitörésének. A felelősség meddő vitatása helyett minden szociáldemokrata párt a saját országában küzdjön a háborút szükségszerűen felidéző hatalmak, a francia sovinizmus, a porosz junkeruralom, a német abszolitizmus és a magyar néptömegek nemzeti és szociális elnyomása ellen.

A magyar szociáldemokrácia állásfoglalását tisztelettel és megértéssel fogadták a központi hatalmak és az antant országaiban egyaránt. Ez az állásfoglalás is mutatta, hogy a magyar szociáldemokrácia múltját semmiféle sovinizmussal a háború folyamán egy pillanatra se mocskolta be és egyetlen percre se szüntette be a harcot a háborúra uszító sovinizmus és területrablásért kiáltozó imperializmus ellen. A magyar szociáldemokrácia a háborúban se ismerte a pártközi béke szünetét, nálunk nem uralkodott egy pillanatra se a “Burg-friede”, az “isten békéje” mert mi szakadatlanul folytattuk a harcot az osztályharc fegyvereivel az emberek békéjéért.

A magyar szocialista párt küldöttei a békéért szálltak síkra Stockholmban, természetes tehát, hogy az a Tisza-kormány, amelyre oly roppant súllyal nehezedik a háborúért való felelősség, amely elküldte a szerb ultimátumot és a belgrádi, hadüzenetet, magából kikelve támadt a magyar szociáldemokrácia stockholmi politikájára. Tisza még csak kisiklásokról meggondolatlanságokról beszélt és felvetette a kérdést, hogy érthetetlen, hogy akadhat magyar ember, aki ilyen politikát követ, a Tisza-sajtó azonban már egy lépéssel tovább ment és egyenesen hazaárulással vádolta a magyar szociáldemokráciát és haditörvényszék elé kívánta állítatni stockholmi kiküldötteit.

És így volt ez minden más hadviselő országban is. A magyar Tisza frázisait és szidalmait ismételte a német Rewentlow, visszhangozta az orosz Miljukow, rikácsolta a francia Ribot. és szónokolta az angol Lloyd George. Az uralkodó osztályok uszító politikusai legyenek bár konzervatívok, vagy szabadelvűek, vagy radikálisok, legyenek bár magyarok, németek, oroszok, angolok vagy franciák, egyformán kikeltek Stockholm ellen, egyformán tiltakoztak az ellen, hogy

proletársága a maga hatalmából merészeljen, ha nem is a kormányok, de legalább a népek között béketárgyalásokat kezdeni.

Tiszáékat és Rewentlowékat, meg Miljukovékat tehetetlenségre ítélte a külpolitikai helyzet és, ha fogcsikorgatva bár, de kénytelenek tűrni, hogy a magyar-, a német és az orosz proletárság küldöttjei elmenjenek Stockholmba. Ám Riboték,. Lloyd Georgeék és Sonninoék egyszerűen megtagadták a Stockholmba igyekvő szocialistáktól a külföldrejutás lehetőségét, az útlevelet.

Ismételjük, hogy, a stockholmi konferencia teljesen egyoldalú volt, mert azon az antant hatalmak kiküldöttei nem vettek részt. A magyar szociáldemokrata vezérek pacifista, jelszavakat használtak, mert úgy gondolták, hogy ha a “jó fiút” játsszák, akkor használnak annak az ügynek, amelyet képviselnek. Egy-két elméleti alapon álló marxistában megvolt a jóindulat, de ez a jóindulat semmit sem számított, sőt, az antant hatalmak előtt világossá tette a közponi hatalmak: gyengeségét.

 

A süllyedés megkezdődött, s haladtunk a mélypont felé és először Stockholmban értük meg azt a napot, hogy öt zsidó képviselte — egy nemzetközi tárgyalóasztalnál nemcsak a magyar munkásság, hanem az egész magyarság, ügyét!

 

Közben idehaza mind nyíltabban folyt az uszítás és az izgatás. A Népszava és az óriási példányszámban megjelenő 1918-as Népszava naptár féktelen izgatásba kezd. Dicséri az orosz forradalmat és mindjobban mélyíti az osztály-ellentétet.. A Conti utcai szerkesztőség .nyílt vallomást tesz Lenin mellett és ekkor már irányító szerepe van a szociáldemokrata irodalomban a zsidó Pogány Józsefnek, a későbbi hadügyi, népbiztosnak. Külön agitációs osztály “dolgozza meg” az osztrák-magyar haditengerészet matrózait, akiknek ingyen küldik a Népszavát és 1918-ban már nyílt lázadásra szólítják fel őket. 1917 június 8-án negyedmillió emberrel óriási tüntetést rendeznek a fővárosban. Tisza bukását ünneplik. Odakint a frontokon elkeseredett harc dúl, a front mögött pedig sztrájkok és marxista tömegmozgalmak mérgezik az ország életét, így ír erről a Népszava naptára:

“Ezen a napon nemcsak.a munkások tették le a munkaszerszámot, hanem az összes üzletek, az összes vendéglők és kávéházak zárva voltak. Nincs az a törvényes munkaszüneti nap, amelyen a munkaszünet ilyen méretekben megvalósult volna. A munkások és polgárok százezrei tartottak tüntető felvonulást, az egész város ünnepelte Tisza István bukását és a demokratikus fejlődés hajnalhasadását.” Az osztrák miniszterelnök meggyilkolásáról a következőképpen számol be:

“Meg kell emlékeznünk Fritz Adler elvtársunkról is, aki .az osztrák abszolitizmuson felbőszülve lelőtte Stürgkh osztrák miniszterelnököt! Adler elvtársat az osztrák bíróságok halálraítéltek, de a bíróság előtt tartott beszéde még az ellenfeleit is meggyőzte arról, hogy Fritz Adlert nemes, tiszteletreméltó indokok vezették, hogy csak megbecsüléssel és szeretettel lehet és kell róla megemlékezni.”

1918 nyarán a “A győzelmes tömegsztrájk” címmel több százezer példányiban megjelenő röpirattal árasztották el az országot és a frontot, melyben “… a magyarországi munkások tömegmozgalmát ismerteti a világbékéért és a demokráciáért.”

Ugyanez év nyarán újból hatalmas tömegsztrájk sodort végig a fővároson és a szociáldemokrácia ismét a “helyén” volt: agitált, lazított, bujtogatott és már nyíltan követelte a háborúnak marxista forradalom által való befejezését. 1917 decemberétől 1918 márciusáig tartottak a bresztlitovszki béketárgyalások s a marxista sajtó ezt az alkalmat használta fel arra, hogy hitet tegyen az orosz forradalom mellett. A marxizmus természetesen az orosz kommunisták mellé állt s már nem is titokban, de egészen nyíltan követeli a bresztlitovszki kommunista béke-delegátusokkal való bármiképpeni megegyezést. Az erőskezü Tisza kormány után (1917. május 23) gróf Eszterházy Móricz kormánya uralkodott pár hónapig, melyet ugyanez év augusztusától a gyenge Wekerle kormány követ. A háttérben azonban még mindig Tisza István áll s a szociáldemokrata párt rajta keresztül intézi rohamait a régi rendszer ellen. A frontokról rossz hírek érkeznek s ezek megkettőzik a marxista párt erejét. 1918 szeptember 26-án a bolgár kormány fegyverszünetet kért, majd október 28-án ezt követi a törökök békekötése. Aggasztó hírek érkeznek Németországból és Ausztriából és a magyar szociáldemokrata párt agytrösztje tudja, hogy rövidesen elérkezik a régvárt pillanat a hatalom átvételére. A szociáldemokrata pártba soha nem látott nyüzsgés uralkodik. A legradikálisabb elemek viszik a. szót. Weltner Jakab és Pogány József mellett ott áll Göndör Ferenc, a Népszava egyik legfürgébb munkatársa, akit ezelőtt. Krausz Náthánnak hívtak. Ő már nyíltan szembeszáll a katonasággal.

 

Ebben az időben már dicsőség katonaszökevénynek lenni!

 

Göndör Ferenc — Krausz Náthán így ír: “Engem egyetlen pillanatra sem tévesztettek meg természetesen Tisza István és társainak, valamint a polgári lapoknak hazafias frázisai, én utáltam a háborút, gyűlöltem a megindítóit és mindent el akartam követni, hogy személy szerint, ne kelljen részt vennem ebben az irtózatban. Bevallom, többre becsültem az életemet is annál, hogy ambicionáltam volna, hogy fölforduljak valahol Sabácz alatt és eltökélt szándékom volt, hogy a háborúban pedig nem veszek részt. Nem is vettem. A Népszava szerkesztősége engem küldött ki haditudósítónak a császári és királyi sajtóhadiszállásra és a háború első éveit itt töltöttem és a Népszaván keresztül is próbáltam a háború ellen és a béke mellett hangulatot csinálni. Nem volt könnyű dolog, mert hiszen a sajtóhadiszállás bornirt tiszti cenzoraival kellett élet-halál harcot folytatnom és mégis sikerült minden soromat háborúellenes tendenciával átitatva, úgy, ahogy, keresztülverekedni a különböző cenzorokon.

A sajtóliadiszáttás újságíróit és kötöttük természetesen engem is egy szép napon Károly király parancsára bevezényeltek ezredeinkhez. Én Königgrdtzbe kerültem, ahol hat hétig maradtam, és a századparancsnokom igyekezett engem kiképezni, hogy a frontra vezényelhessenek. Kitartottam amellett az elhatározásom mellett, hogy én pedig nem leszek katona és háromnapi szabadságra hazautaztam Pestre és semmiféle távirat és elfogatóparancsra nem voltam hajlandó visszatérni, amíg aztán sikerült magamat felmentetnem a katonai szolgalat alól.”

Így írt akkor a szociáldemokrata sajtó és ilyenek voltak a viszonyok az országban. Az utcákon Tisza Istvánt ábrázoló bábut cipelnek — akasztófára kötözve. A szociáldemokrata párt kiáltvánnyal fordult Magyarországhoz és — a gyárakban megindult a szabotázs. A gróf Károlyi Mihály körül csoportosult és a szociáldemokrata párthoz szító képviselők már kimondották, hogy ők pedig “igenis antant barátok”. Tisza István 1918. október 17-én mégegyszer felszólal a parlamentben, — ezúttal utoljára — és bejelenti, hogy “ezt a háborút elvesztettük.” Ezután egymást üzték-zavarták az események. Felborult a rend és a zsidó sajtó kimondotta, hogy többé nem hajlandó magát a cenzúra intézményének alávetni. Nemcsak a Népszava, de a többi úgynevezett polgári lap is, mint a furiák vetették magukat rá a régi rendre és a magyarság régi intézményeire. A Wekerle kormány október 23-án beadta lemondását, de csak október 31-én hagyta ott a helyét, — bár már régen bábkormány volt. A lapok valóban előzetes cenzúrázás nélkül jelentek meg s a kormányzat egyetlen fegyvere — a lapelkobzás volt. Október 26-án megalakult a nemzeti tanács, mely szervezethez nemcsak a baloldali politikusok, de ijedtében igen sok polgári politikus is csatlakozott.

Marxista-zsidó hazaárulók fűtötték az októberi forradalom boszorkánykemencéjét...

IV. Károly Gödöllőn tartózkodott s ezekben a napokban fogadta a szociáldemokrata párt két megbízottját, Garami Ernőt és Kunfi Zsigmondot. Ők teljes rendszerváltozást követeltek. A király nem adott határozott választ s a két szociáldemokrata futár Károlyi Mihállyal tárgyalt. Október 28-án Friedrich István vezetésével megtörtént a lánchidi csata s másnap ismét sztrájkolt a főváros munkássága. Ekkor már nyakig jártunk a forradalomban. A pályaudvarokról szétszé-ledtek a menetszázadok s Halottak Napján már a nemzeti tanács volt az úr. A király megbízásából József Főherceg a vörös grófot — Károlyi Mihályt bízta meg a kormányalakítással. Végre ütött a szociáldemokrata párt órája s az új kormánylista a következőképen alakult:

 

Miniszterelnök: Károlyi Mihály.

Belügyminiszter: gróf Batthyányi Tivadar.

Kereskedelemügyi miniszter: Garami Ernő.

Közoktatásügyi miniszter: Lovászy Márton

Földmívelésügyi miniszter: Búza Barna.

Munkaügyi miniszter: dr. Kunfi Zsigmond.

Közélelmezési miniszter: Nagy Ferenc.

Hadügyminiszter: Linder Béla.

Nemzetiségi miniszter: Jászi Oszkár.

Pénzügyminisztériumi államtitkár: Szende Pál.

Hadügyminisztériumi államtitkár: Bőhm Vilmos.

 

A szociáldemokraták tehát teljes sikert arattak, hiszen Garami Ernő, Kunfi Zsigmond, Jászi Oszkár, Szende Pál és Bőhm Vilmos személyében a marxizmus régi, kipróbált tagjai jutottak be a kormányba, de a Károlyi-kabinet többi tagja is igen közel állott a szociáldemokrata párthoz, nem szólva arról a régi barátságról, amely a miniszterelnököt, illetve a magyar köztársaság elnökét fűzte a Conti utcai elvtársakhoz. A fővárosban ezalatt az utca a forradalom képét mutatta. A felszabadult csőcselék rabolt és fosztogatott, a frontokról hazatérő katonatisztek paroliját a frontokon sohasem járt vörös csirkefogók tépdesték le, míg a szociáldemokrata kormány megalakulásának napján — 1918. október 31-én — a Hermina út 35. szám alatti villában katona fegyverek dördültek el és agyonlőtték gróf Tisza Istvánt.

A hazai marxisták uralma tehát gyilkossággal kezdődött s hiába akarja ezt a tényt lemosni magáról a szociáldemokrácia, a hivatalos megállapítások azt bizonyítják, hogy ezt a gyáva orvgyilkosságot a Népszava és Az Est szerkesztőségében agyalta ki a két lap két zsidó vezető munkatársa: Pogány József és Kéri Pál. A hivatalos megállapítás azóta a következő tényeket adta át az utókornak:

A meginduló vizsgálat eleinte abban a feltevésben volt, hogy a cselekményt kóbor katonák követték el. A bírósági tárgyalás azonban megállapította, hogy a gondolat Kéri Páltól Az Est című lap politikai munkatársától ered, aki tervének megnyerte Csernyák Imre állítólagos századost, az úgynevezett 11-es katonatanács elnökét. Kéri Pál és Csernyák Imre több katonaszökevénnyel a Károlyi-pártkörben beszélték meg a gyilkosság végrehajtását. Október 31-én délután öt órakor Kéri Pál és Csernyák Imre vezetésével két katonai autón indultak el gróf Tisza István Hermina út 85. szám alatti villája felé. Az egyik autóban ott ült Pogány József a Népszava zsidó munkatársa is. Mikor megérkeztek a villáihoz, Kéri Pál hat társával künn maradt a villa előtt, míg Pogány József negyedmagával a villa előcsarnokába ment, ahol a szembejövő gróf Tisza Istvánt rövid szóváltás után agyonlőtték.

 

Így kezdődött a szociáldemokraták magyarországi uralma...

 

GYŐZELEM ÉS HATALOM

 

 

A szociáldemokrata mozgalom négy évtizeden át folytatott szívós munkáját siker koronázta. Az összeomlott ország fölött ott lobogott a szociáldemokrata párt zászlója s minden, lehetőségük megvolt ahhoz, hogy megvalósítsák azt a boldogságot és azt a népjólétet, amelyet a hatalom reményében, négy évtized óta ígérgettek a félrevezetett magyar munkásságnak. Az „átkos militarizmust” szétbomlasztották, a közigazgatást alárendelték a Nemzeti Tanácsnak, a rendőrség felett ők uralkodtak s ha volt párt valaha ebben az országban, amely a hatalom totális birtoklásáról beszélhetett, akkor ez: valóban a szociáldemokrata párt volt 1918 október 31-én.

 

De más a hatalom az ígéretek tükrében és más a hatalom a birtoklás valóságában.

 

A szociáldemokrata párt túl volt szervezve és túlagitálta önmagát, mert még akkor is szervezkedett, akkor is demagogizált és agitált, amikor csak egyetlen feladata lett volna — amelyet ha teljesít, meg is tartja hatalmát és ez: a munka és a nemzeti erők összefogása lett volna. A Conti utca azonban, gyenge volt a demagógokkal szemben, hiszen a párt legnagyobb demagógjai jutattak hatalomra s azt gondolták, azzal, szolgálják a reájuk háramló súlyos feladatot, ha engednek a szélsőségeknek s ha tág teret biztosítanak a rossz értelemben felfogott szabadság jajongóknak. Világforradalmat hirdettek,

s nem sikerült forradalmatcsinálniuk még Magyarországon sem, hiszen az őszirózsás forradalom egész szervezőgárdája, elfért az Astoria szálló elsőemeleti pár szobájában, ahol az elénk táruló kép inkább hasonlított egy kialakulatlandemokrata-zsidó-marxista párthelyiséghez, mint olyan emberek társaságához, akik meg is tudják oldani egy háborút vesztett ország nagy kérdéseit. Mikor látták, hogy ehhez gyengék, akkor világforradalomról kezdtek beszélni, mert a hatalomhoz való ragaszkodásuk utolsó reményét a nagy európai forradalom kitörésében látták. Mikor ezen vágyuk sem teljesült,

 

akkor mentesítették magukat a felelősség alól s az általuk atomizált országot minden gyalázatos művükkel és félmunkájukkal egyetemben átadták a kommunistáknak. Majd öt hónapig tartó uralmuk alatt nem voltak képesek megoldani sem a földkérdést, sem a magyarországi nemzetközi nagytőke kérdését, hiszen a háború előtti években a szociáldemokrata párt zsidó vezetősége annyira hozzánőtt a fővárosi nagybankok zsidó vezetőségéhez, hogy képtelenek voltak elvágni az őket eggyé fűző szálakat.

 

De megbukott ez a társaság a párisi békekonferenciákon is. Az összeomlás elott úgy a Népszava, mint a többi, velük egy követ fújó liberális lap azt hirdette, harsogta és állította, hogy az antant hatalmak demokráciája csak akkor hajlandó tisztességes békét kötni a központi hatalmakkal, ha a régi rendszert egy szociáldemokrata vezetés alatt álló új demokratikus kormányforma váltja fel. Hogy ez az állítás mennyire csaláson és hazugságon alapul, azt legjobban Károlyi Mihály, Bokányi Dezső és a többi szociáldemokrata — demokrata beállítottságú magyar politikus belgrádi útja bizonyította, mikor is a francia megszálló csapatok parancsnoka a legmegalázóbb módon fogadta a nagy hanggal érkezo gyülevész társaságot.

A fovárosban és az országban pedig a szabadság örve alatt megindult a marxista szélsőségek munkája. Ez annál könnyebben ment, mert a szociáldemokraták — igen furcsán értelmezték a szabadság gondolatát. A kommunistáknak minden szabad volt, de a Gömbös Gyula alatt működő és hazafias szabályokon felépült MOVE szervezeteit feloszlatták és vezetőit letartóztatták. November másodikán a szociáldemokrata párt egyik bizottsága a Kereskedelmi Kamarában tartott ülésén elhatározta a párt és osztálykülönbség nélküli hadsereg, illetve népőrség megalakítását. Ezen az alapon pár nap alatt 80.000 munkást fegyvereztek fel és csak a magyar munkásság mértékletes magatartásának köszönhető, hogy már ebben az időben nem kiáltották ki Budapesten a tanácsköztársaságot. A nyolcvanezer felfegyverzett munkás azonban a szociáldemokrata párt hatalmát fegyveresen is biztosította, amely, ezt tudva, most már szinte diktált a politikában és egymás után küldte nyugdíjba, illetve lehetetlenítette azokat a „polgári elemeket”, akik megbízhatatlanok voltak a forradalom szemében. A külvárosokban, a munkásnegyedekben egy Oroszországot járt zsidó — egy bizonyos Helfgott mérnök szervezte a bolsevista mozgalmat és egymásután alakította meg a gyárakban és az üzemekben a különbözo munkás- és katonatanácsokat. A katona- és munkástanácsok központja óvatosságból azonban még nem Budapesten, hanem Gyömrő községben székelt és onnan irányította a dolgok menetét egészen addig, amíg egy Moszkvából érkezo „dr. Sebestyén” nevű ezredorvos azt át nem vette. Ez a dr. Sebestyén nevű ezredorvos pedig nem volt más, mint Kun Béla, aki Lenin határozott utasításával érkezett Budapestre, ahol azonnal a legelkeseredettebb agitációt indította meg a magyar tanácsköztársaság felállítása érdekében.

A szociáldemokrata párt vezetői azonban örültek a hatalomnak, a miniszteri és államtitkári állásoknak és részben turök, részben tehetetlenek voltak az eseményekkel szemben. A politikai fórumon lassan-lassan már nem is szociáldemokraták, hanem jóformán csak zsidók szerepeltek. Károlyi Mihály a zsidó Diener Dénes Józsefet választotta külügyi államtitkárnak és o küldte Svájcba teljes, felhatalmazással az ugyancsak zsidóBédi Schwimmer Rózát és a Tisza-gyilkos Kéri Pált is. Ez a két zsidó azt a hírt hozta, hogy a francia hadsereg teljes összeomlás előtt áll és már csak napok kérdése a nyugat-európai bolsevizmus kitörése. Ilyen jelentések hatása alatt Károlyi Mihály szabad folyást engedett a kommunista agitációnak és még

 

a szociáldemokrata párt úgynevezett jobb-szárnya is segédkezet nyújtott Kun Bélának és a magyar tanácsköztársaság későbbi vezetőinek.

 

Kun Bélával együtt érkezett Magyarországra Szamuelly 'Tibor is és azonnal megindították a Kommunista Könyvtár és a Forradalmi írások című könyvsorozatot. A szociáldemokrata uralom második hónapjában — 1918 decemberében, már a legszélsőségesebb kommunista agitáció hálózta be az országot. Teljes volt az anarchia, nem volt hadsereg s Böhm Vilmos gondoskodott arról, hogy a meglévő hedsereg is teljesen át legyen hatva a kommunista eszméktől. Megalakultak a legénységi esküdtszékek s katonai gyakorlatok helyett kommunista világnézettől átszőtt mozi- és színházi eloadásokra vitték a legénységet. Megalakultak az első terror csapatok s a kormánynak már nem volt ereje, hogy véget vessen ezeknek a jelenségeknek.

A magyar szociáldemokrácia tehát nem tudott élni a hatalommal, sőt, Európa összes szociáldemokrata pártját megelőzve, a hatalom birtokában azonnal a kommunizmus felé orientálódott. Ismeretes, hogy az 1919-ben megtartott berni szociáldemokrata kongresszus élesen állást foglalt a kommunizmus ellen. A magyar szociáldemokrata párt azonban nem vette tudomásul ezt az állásfoglalást, sot agitációjában a proletár diktatúra felé terelte a magyarországi munkásságot.

A szociáldemokrata párt ötven esztendős jubileumára kiadott „Fél évszázad” című munkában mentegetődzik a szociáldemokata szerző és azt írja, hogy:

„Nagyon nehéz volt az új kormány helyzete, nagyon nehéz volt a szociáldemokrata miniszterek, a párt és a szakszervezetek helyzete is. Ebben az időben már erősebben megsokasodtak a munkásmozgalom vezető embereinek a gondjai. Magyarországon is kezdett kialakulni a szocialisták soraiban az ellenzéki csoport, amelynek az embereit megkapta és fogva tartotta az Országházból érkező jelszavak és hírek tömege. A szociáldemokrácia ezzel a mozgalom keretén belül volt ellenzéki csoportosulással meg is tudott volna birkózni, bár mindig óvakodott a testvérharctól és különösen azoktól az eszközöktől, amelyeket Németországban alkalmaztak, és amelyekrol akkor is, azóta is annyi vita folyt és folyik(!) Nagyon sokan voltak ezek között olyanok, akik Oroszországból jöttek haza, voltak olyanok is, akik Oroszországban Lenin hívei lettek. És az a kormány, amelyben egyre nagyobb presztízsük lett a szociáldemokratáknak, az a kormány, amely a demokrácia alapján a sajtószabadság és a gyülekezési jog szabadság alapján áll hatalmi eszközökkel nem, csak az érvelés eszközeivel állhatott szembe velük. Tetszetős jelszavak, a forradalmi módszerek igénybevétele szükségességének a hangoztatása, ígéretek: hamarosan mély medret váj magának a tömegekben a bolsevista agitáció.”

Így védekezik a szociáldemokrata párt két öreg zsidó krónikása, Buchinger Manó és dr. Révész Mihály 1941-ben írott könyvükben. Nem nevezhetjük ezt másnak mint szerecsenmosdatásnak, illetve a szociáldemokrata párt bűneinek az elfeledésére irányuló kísérletnek. Politikai törvény: aki nem tud élni a hatalommal, annak kezébe nem való a hatalom.

 

Aki a politikában egyszer eljátszotta a lehetőségeket, az politikai halottnak tekintendő a jövőben.

 

A szociáldemokrata párt 1918. október 31-én totális hatalmat kapott ebben az országban s ahelyett, hogy épített, alkotott volna ezzel a hatalommal, azt átjátszotta a kommunistáknak. Gyáva volt és tehetetlen és nem tudott megbirkózni az eléje tornyosuló nehézségekkel. De nem igaz az sem, — amit a fent idézett szociáldemokrata krónikásak 1941-es könyvükben megállapítanak, hogy a magyarországi kommunizmus szálláscsinálói kizárólag az orosz bolsevizmusból hazatért hadifoglyok voltak.

 

Ez blöff és hazugság.

 

Tényként állapíthatjuk meg, hogy az 1919-es berni szocialista kongresszuson hozott határozatot a magyar szociáldemokrata párt nem fogadta el és nem hogy szembefordult volna — hanem inkább eléje sietett a kommunizmusnak. Könyvek és röpiratok serege bizonyítja, hogy az orosz és általában a nemzetközi kommunizmus íróinak munkáit kizárólag a magyar szociáldemokrata párt vezető tagjai fordították magyarra. Tényként állapíthatjuk meg továbbá, hogy a magyarországi zsidó tanácsköztársaság vezetőinek kilencven százaléka csupa, volt magas állást betölto szociáldemokrata pártfunkcionáriusaiból került ki, akik nemhogy Oroszországban nem, — de még csak a frontokon sem voltak. Nézzük a névsort: A forradalmi kormányzótanács és népbiztostanács elnöke: Garbai Sándor volt hosszú időn át a szociáldemokrata párt elnöke. Dr. László Landler Jenő: a tanácsköztársaság egyik legvéresebb szájú, legkegyetlenebb népbiztosa, tíz esztendőn át működött a szociáldemokrata pártban, méghozzá — vezető állásban. Vágó Béla, belügyi népbiztos helyettes esztendőkön keresztül a Népszava kiadóhivatalát vezette. Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztos — kapcsolatai a szociáldemokrata párttal közismertek. Kun Béla külügyi népbiztos és a tanácsköztársaság vezetője — a szociáldemokrata pártnak éveken át egyik legmegbízhatóbb tagja volt. Pogány József, a vörös Napóleon, a szociáldemokrata Népszava egyik legfontosabb állást betöltő munkatársa volt. Bőhm Vilmos szocializálása és hadügyi népbiztos évtizedeken át hűséges szociáldemokrata párttag. Erdélyi Mór közélelmezési népbiztos esztendőkön át vezette a szociáldemokrata párt fogyasztási szövetkezetét. Csizmadia Sándor földmívelésügyi népbiztos, a háború előtt szociáldemokrata lapokat szerkesztett és a Népszava egyik munkatársa volt. Bokányi Dezső munkaügyi népbiztos a szociáldemokrata munkásbiztosító helyettes igazgatója volt. Haubrich József hadügyi népbiztos a szociáldemokrata szakszervezetek titkára volt. Sorolhatnánk ezt a névsort a végtelenségig!

De elég ennyi is.

A leghatározottabban megcáfoljuk tehát azokat az állításokat, mintha a magyarországi kommunisták erőszakkal kényszerítették volna rá a szociáldemokrata pártot a hatalom átadására. Nem!

 

Ez természetes folyamat volt, amely elindult akkor, amikor ez a nemzetközi briganti-társaság először bontotta ki a nyolcvanas években a magyar főváros utcáin a vörös lobogót és amikor muködésének hosszú évtizedei alatt a leglelkiismeretlenebbül szabotálták a magyar nemzeti gondolatokat, a magyar érdekeket és mindazt, ami a magyarság megerősödését, célozta.

 

A háború alatt demoralizálták a hadsereget, röpiratokkal, írásokkal bomlasztották a fronton harcoló katonák egészséges szellemét s mikor egy vesztett háború után uralomra jutottak, akkor tovább folytatták a megkezdett munkát, melynek

 

végcélja: a magyar tanácsköztársaság volt.

Teljesen felesleges tehát minden mosakodás és minden nemzeti-polgári hang megütése.

 

Ma már hiába rendeznek márciusi ünnepségeket, mi tudjuk, hogy csak a hang más, de a lényeg a régi.

 

1919. március elején már biztos volt a szociáldemokrata uralom csődje s a politikai erők már a Kun Béla által irányított kommunisták kezébe futottak össze.

Nem igaz az az állítás sem, hogy a bolsevizmus magyarországi érvényesülését Vyx francia alezredesnek a magyar kormányhoz juttatott irata biztosította, amelyben az átirat közölte a trianoni békeszerződés által megállapított határokat. Dr. Szabó László szerint ez a legperfidebb történelmi hazugság. Az igazi ok, amely miatt Károlyi Mihály március 21-én átadta a kommunistáknak az államhatalmat, az volt, hogy Károlyi a Szovjet seregnek a magyar határ felé való közeledését s ezzel együtt a bolsevizmusnak egész Közép-Európában való győzelmét 1919 márciusának közepén igen valószínűnek, sőt, csaknem bizonyosnak tartotta. A döntő lökést nem Vyx alezredesnek, hanem

 

Stromfeld Aurél ezredesnek és Tombor Jenő alezredesnek egy átirata adta meg. Tombor és Stromfeld emlékiratot szerkesztett, amelyben kifejtették, hogy az orosz-vörös hadsereg győzelme kétségtelen s az orosz sereg feltartóztathatatlanul közeleg a Kárpátok felé és hogy Magyarország megmentésére csak egy mód van: ha az ország Tanácsköztársaság lesz.

 

Ma már tudjuk, hogy Tombor és Stromfeld végzetesen tévedtek.

Mindezen tények összejátszása után a főleg szociáldemokratákból álló kabinet március 20-án délután elhatározta a kormány lemondását és azt, amit már régóta tervezett, hogy a hatalmat átadja Kun Bélának.Kunfi Zsigmond ekkor már tárgyalt a gyűjtőfogházban Kun Bélával és az emlékezetes minisztertanácson már felolvasta azt az egységokmányt, amelyet napokkal előtte megszerkesztettek a magyarországi szociáldemokrata párt és kommunista párt megbízottai és amely egységokmány egyszer s mindenkorra pontot tett, a magyarországi szociáldemokrata párt politikai működésére. Ennek a szégyen-okmánynak teljes szövege a következő:

 

„A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártja a mai napon közös vezetőségi ülésben teljes egyesülést határozta el.

Az egyesült új párt neve mindaddig, amíg a forradalmi internacionale nem dönt a párt végleges elnevezésében, a következő lesz:

Magyarországi Szocialista Párt.Az egyesülés azon az alapon történik, hogy a párt és a kormányhatalom vezetésében a két

párt együttesen vesz részt.A Párt a proletariátus nevében haladéktalanul átveszi az egész hatalmat. A proletárság

diktatúráját a munkás, paraszt, és katonatanácsok gyakorolják. Éppen ezért természetszerűleg véglegesen elejtődik a nemzetgyűlési választások terve.

Haladéktalanul megteremtendő a proletárság osztályhadserege, amely a fegyvert teljesen kiveszi a burzsoázia kezéből.

A proletárság uralmának biztosításáért és az ántánt imperializmusa ellen a legteljesebb és legbensőbb fegyveres és szellemi szövetség kötendő az oroszországi szovjet-kormánnyal.

Budapest, 1919, március 21.

A Magyarországi Szociáldemokrata PártA Kommunisták Magyarországi Pártja.”

 

Erről az eseményről így ír a szociáldemokrata párt 1941. évi krónikása:

„A szociáldemokraták még fel sem ocsúdhattak a meglepetésükbol, amikor megjelent az új párt: A Magyarországi Szocialista Párt vezetőségének kiáltványa, amely bejelentette a szociáldemokraták és a bolsevisták megegyezését és azt, hogy az új párt forradalmi kormányzótanácsot választ és megteremti a proletárság diktatúráját.”

Minő jámbor és együgyű beállítása a dolgoknak...

ÉS AZÓTA…

1919. március 21-én a magyarországi, szociáldemokrata párt tehát beismerte, hogy alkalmatlan a hatalomra, s azzal élni nem tud. Illetve... tovább folytatta a legszélsőbb marxista irányzat — a kommunizmus felé való eltolódását és részben a kommunistákkal, de még nagyobb részben a volt szociáldemokrata pártfunkcionálisokból álló kormányzattal megalapította a szégyenteljes magyar tanácsköztársaságot. Az ugyancsak szociádemokratákból álló munkás és katonatanács a kommunista-szociáldemokrata egységkormánynak nyilvánosságra való kerülésének napján ugyancsak ülést tartott és legfontosabb tendőit az alábbi két pontban jelölte meg:

1. Haladéktalanul megteremtendő a proletárság osztály hadserege.

2. A legteljesebb és legbensőbb szövetség kötendő az orosz-szovjet kormánnyal.

Ugyanezen a napon Károlyi Mihály gróf aláírta a Kéri Pál és Kunfi Zsigmond fogalmazta lemondólevelet:

„A termelés rendjét csak úgy lehet biztosítani, ha a hatalmat a proletariátus veszi a kezébe. Lemondok tehát és átadom a hatalmat Magyarország népei proletariátusának.”

Jellemző, hogy a magyarországi szociáldemokrata — kommunista tanácsköztársaság megalakulását a közép-európai szociáldemokrata pártok a legnagyobb megbotránkozással fogadták. Ezt részben a magyarországi szociáldemokrata pártban helyet foglaló zsidóságnak köszönhette a párt, amely a zsidó motortól hajtva önnön vesztébe rohant. A német szociáldemokraták lapja a Berlinben megjelenő Vorwarts így irt: „Mi szociáldemokraták vagyunk és a gazdasági viszonyoknak hirtelen és teljes felforgatásától csupán a munkásosztály újabb borzalmas nyomorúságát reméljük.”

A Népszava így utasította vissza a német elvtársak támadását:

„A Vorwarts üzenetében nem a forradalmi német proletárság szólt hozzánk, hanem annak néhány elpolgárosodott, a kispolgárok tömegére támaszkodó vezére. A valódi nemét proletárság újabb nagyszerű forradalmi felkeléssel, tettekkel fogja megadni a választ.”

Így kezdődött Magyarországon a magyar tanácsköztársaság uralma, melynek történelmére ezúttal most már nem térünk ki, de szükségesnek tartjuk leszögezni, hogy a volt szociáldemokrata vezetők az utolsó napig hű kiszolgálói voltak Kun Béla uralmának, a volt szociáldemokrata vezetők nem csak hogy versenyt üvöltöttek, de egyenesen újabb cselekedetekre ösztönözték a tanácskormány meglódult agyú brigantiait és a kommunizmus bukása után semmiféle határozatot nem hoztak azok ellen, akik részt vettek a magyar tanácsköztársaság uralmában. Ezt nem is tehették, mert ebben az esetben önmaguk felett mondottak volna ítéletet.

1919. augusztus elsején Rónai Zoltán és Kun Béla a budapesti munkástanácson bejelentették a tanácsköztársaság bukását. A vörös kormány tagjainak Peidl Gyula szociáldemokrata miniszterelnök és Peyer Károly szociáldemokrata belügyminiszter különvonatot bocsájtottak rendelkezésre és azok augusztus másodikán bántatlanul távoztak az országból. A vesztett csatából menekülők között nemcsak kommunisták, hanem igen sok szociáldemokrata is volt. De az itthon maradt szociáldemokraták nem adták fel a reményt és a munkástanács megbízásából Peidl Gyula szociáldemokrata miniszterelnök alatt új kormány alakult. Ennek tagjai a következők voltak:

Külügyminiszter: Ágoston Péter.

Ipari- és kereskedelemügyi miniszter: dr. Dovcsák Antal.

Közoktatásügyi miniszter: Garbai Sándor.

Igazságügyminiszter: Garami Ernő.

Hadügyminiszter: Haubrich József.

Belügyminiszter: Peyer Károly.

Földmívelésügyi miniszter: Takács József.

Ez a félig kommunista, félig szociáldemokrata kormány azonban nem volt hosszú életű, mert Friedrich István augusztus 6-án József főherceg megbízásából feloszlatta a minisztertanácsot és rendőrökkel megszállatta a Népszavát és a szociáldemokrata szervezeteket. De a szociáldemokraták szívós ellenfélnek bizonyultak. 1919. augusztus 24-én újból megalakították a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot és siralmaikkal a külföld felé fordultak. Az akkori vörös Bécsben és Berlinben élő emigránsok a legaljasabb módon írtak Magyarországról és mindent elkövettek, hogy külföldön aláássák a kommunizmusból kivergődött ország tekintélyét.

Ebben az időben érkezett Budapestre Sir Georg Clark, az angol kormány megbízottja, akinek egyetlen feladata a magyarországi demokráciák megvédése volt. Az ő közbenjárására alakult meg a Huszár-kormány, melyben a szociáldemokrata párt részéről Peyer Károly a népjóléti miniszteri tárcát. Miakits Ferenc pedig a kereskedelmi tárca államtitkárságait kapta meg. De ez a kormány sem volt hosszú életű, mert december közepén a két szociáldemokrata vezér lemondott és kilépett a kormányból. Ezekről az időkről így ír a politikai eseményeket összefoglaló Népszava naptár:

„Az összeomlás után 1919. augusztus havában gyors egymásutánban peregtek le az események. A Peidl kormányt puccs útján (!!!) a románok segítségével távolították el hivatalából és Friedrich István ragadta magához a hatalmat. Ezzel a ténykedésével jutott uralomra az a politikai irányzat, amely napjainkban is a nyakunkon ülés egyoldalú berendezkedéseivel kivételes állapotokat teremtett és a munkásmozgalom életnyilvánulásainak lehetőségeit megsemmisítette. Egyesülésről és gyülekezésről szó sem lehetett, ellenben a politikai üldözések olyan nagy erővel indultak meg, hogy a munkások tízezrei kerültek börtönbe, később internáló tálborokba... Az antant Sir Clarkot küldte Budapestre, hogy ott koalíciós kabinetet alakítson. Clark antant megbízott egyik kikötése volt, hogy a kormányban helyet kell foglalnia a szociáldemokrata pártnak és a liberális pártoknak is.”

Az ezen események után megtartott első nemzetgyűlésnek még egyetlen szociáldemokrata tagja sem volt, de a bűnök felejtése már megkezdődött. Teleki Pál első miniszterelnöklésének idején megígérte, hagy felülvizsgáltatja a szakszervezetek felfüggesztésének ügyét, ami rövidesen be is következett.

1922. június 28-án ült össze a második nemzetgyűlés, ahol már 24 szociáldemokrata volt jelen — ezúttal először a magyar parlamentben. A szociáldemokrata párt ezen a választáson 272 ezer szavazatot kapott. A szociáldemokrata pártnak minden lehetősége megvolt arra, hogy hozzásimuljon a nacionalista Magyarország életéhez és ne jelentsen külön testet a magyarság testében. Ez azonban ismét nem következett be. Ha valami fájdalmuk volt, azonnal a külföldhöz továbbították panaszaikat és így számtalan külpolitikai bonyodalmat idéztek elő. Ezt annál könnyebben tehették, mert ebben az időben még sziklaszilárdan állott a vörös Bécs és Németországban a szociáldemokrata párt diktálta a weimari Németország politikáját. Az első nagy felháborodást azonban az úgynevezett „frank ügy” váltotta ki, amely majdnem jóvátehetetlen külpolitikai válságba sodorta az országot — a szociáldemokrata párt viselkedése miatt. Ma már kétségtelen, hogy ezt az ügyet nemes célzattal induló emberek idézték elő, hogy az ő sajátos elképzelésük szerint segítsenek az akkor óriási szegénységben lévő országon. Mikor kirobbant a frank-hamisítás ügye, akkor a magyar szociáldemokrata párt ahelyett, hogy hallgatott volna erről a dologról, ország világ előtt a magyar felelős kormányt vádolta meg a frankhamisítással. Á szociáldemokrata párt 1926. október 31-én tartott pártgyűlésén így számolt be ezekről az eseményekről:

„A frank-hamisítás, a nyugat-magyarországi betörés, a királypuccs és a budaörsi csata után az ellenforradalom egyik legsúlyosabb válsága volt. Az egész ellenforradalmi kormányzat a vádlottak padjára került. Az országos főkapitány más politikai és társadalmi tényezőkkel való egyetértésben hamis frankok gyártására szövetkezett abból a célból, hogy a felvidéki választásokat, egyéb irredenta és belpolitikai hazafias célokat finanszírozzon.”

A szociáldemokrata felszólaló igazának bizonyítására a nem éppen demokrata Pallavicini őrgróf megállapítását hozta elő. Ezután így hangzik a beszámoló:

„Álláspontunk az országban és az országon kívül erős hatást váltott ki. Világos és tiszta, követeléseinket a külföld is olyanoknak ítélte, amelyek egyedül alkalmasak arra, hogy az országot a súlyos konfliktusból kivezessék.”

Újabb bizonyítéka, hagy a szociáldemokrata párt semmiféle eszközöktől nem riadt vissza és nemi vette tekintetbe á nemzet egyetemes nagy érdekeit akkor, ha a nemzetközi marxizmus magyarországi érvényesüléséről volt szó. A frank-ügy során az antant részéről felmerült az ország megszállásának a gondolata s a szociáldemokrata párt és a párt akkori országgyűlési képviselői — többek között Peyer Károly is, aki tagja volt a vizsgálóbizottságnak — külön jelentéseket küldtek erről az ügyről úgy Párisba, mint — Prágába is.

De a Bethlen kormány nem oszlatta fel a szociáldemokrata pártot és megelégedett a „Világ” című szabadkőműves napilap betiltásával. Ez a lap, mely testvéri közösségben dolgozott a Népszavával, 1926. április 29-iki számában a Nemzeti Bankot is vonatkozásba hozta a bankjegyhamisításokkal.

De gyerünk tovább.

A szociáldemokrata párt a magyar miniszterelnök genfi útja előtt deklarációt hozott, melyben tiltakozik a magyar államot képviselő felelős miniszterelnök külföldre való utazása ellen. Ez a deklaráció, amelyet egyébként Rupert Rezső is aláirt, többek között a következőket mondja:

„A frank-pörben hozott bírói Ítélet nem kelt megnyugvást és a politikai felelősséget nem tisztázta. Az a szellem, amely a frank-hamisítást 1923. óta táplálta, azonos azzal a kormányzati szellemmel, amely megtarlatlanul hagyott gyilkosságokat és bűntényeket, eltűrte és fedezte az egyéni akciókat, nagyra növelte a titkos társaságokat, elősegítette a romboló tevékenységüket, kíméletlenül alkalmazta a politikai üldözési és polgárjogot nyújtott kalandor szellemeknek. A demokratikus ellenzéki pártok és a szociáldemokrata párt újból hangsúlyozzák, hogy Magyarországot nem képviselheti a külföldön sikerrel olyan miniszterelnök, aki 1923-ban értesült egy idegen állam pénzének a hamisítási tervéről és ezt nem akadályozta meg a rendelkezésére álló hatalmi eszközökkel: nem képviselheti méltóan olyan miniszterelnök, akinek olyan belügyminisztere van, aki a frank-hamisítás két fővádlottjával a frank-hamisítás kipattanásakor a lakásán folytat megbeszélést és tud kibontatkozási, tehát eltussolási szándékról.”

Így viselkedett ebben az időiben — 1926-ban — a magyarországi szociáldemokrata párt, mely a fenti deklarációját a francia zsidó Blum Leónak is megküldte, aki a francia kamarában március 3-án és április 23-án a legkeményebb eljárást sürgette Magyarország ellen.

Véleményünk szerint a szociáldemokrata pártnak a frankügyben tanúsított magatartása is hozzájárult ahhoz, hogy a legközelebbi választáson a párt tíz mandátumot veszített és a 24 szociáldemokrata képviselőből már csak 14 került vissza. A lassan öntudatra ébredő magyarság ösztönösen kezdte kiküszöbölni magából a kormányzatok által meghagyott marxizmust, amely nem tanult a múltból s tovább izgatott úgy a nemzeti gondolat, mint a nemzet legfontosabb intézményei ellen. A szociáldemokrata párt és annak parlamenti csoportja 1928. január 6-án pártgyűlést tartott. Ezen a pártgyűlésen részletesen foglalkoztak a levente mozgalommal is. Hogy hogyan és miként, azt a pártgyűlés jegyzőkönyvéből vett eredeti szövegből látjuk:

„A törvényben szabályozott leventemozgalom, ugyancsak az ellenforradalmi szervezkedés céljait szolgálja. Ezt ma már a kormány sem tagadja, mert hiszen ez év nyarán, amikor a belügyminiszter úr föltünést keltő leiratot intézett a főváros tanácsához, nyíltan megmondotta, hogy a leventézéssel a kormánynak politikai céljai vannak, mert ezzel akarják ellensúlyozni a szocialisták térhódítását. Ebben a leiratban a belügyminiszter nagyon határozott hangon kifogásolta, hogy a főváros nem létesít önálló sporttelepeket a leventeifjaknak, „akik eddig a nemzetközi agitáció martalékai voltak és akiket ki kell ragadni a leventemozgalommal ennek az agitációnak a kezéből.” És noha ez a 21 életévig terjedő leventekötelezettség nagyon sok fiatal munkásnak az exisztenciáját támadja meg, mert a munkáltatók a munkaerő elvonása miatt nem vesznek föl leventekötelezettség alatt álló munkásokat, vagy azokat emiatt elbocsájtják — a kormány görcsösen ragaszkodik mindenféle a leventetörvény szigorú végrehajtásához. Ennek tudható be, hogy különösen a vidéki közigazgatási tisztviselők sokszor olyan brutális erővel hajtják végre ezt a törvényt, hogy valósággal forrongást idéznek elő a községek lakosai között. Pártunk parlamenti frakciója már több ízben tette szóvá a képviselőháziban, hogy a jegyzők és főszolgabírák sokhelyütt milyen drákói szigorral büntetik le azokat a szülőket elvisel.hetetlen pénzbírságokkal, akiknek gyermekei bármilyen oknál fogva elmulasztották a leventegyakorlatot. Megtörtént, hogy az ágyneműt árverezték el azoktól a nincstelen földmunkásoktól, akik az így kirótt büntetést nem tudták megfizetni. De ezenkívül súlyos panaszok merültek fel a leventemozgalommal kapcsolatban az oktatók brutális bánásmódját illetően is. Napirenden vannak a brutalizálások, az ifjak pofozása, olyan leventeoktatók részéről, akik rendszerint ellenforradalmi szolgálataik jutalmaképpen nyerték el ezt az állást.

A salgótarjáni főszolgabíró, akinek a magatartását ugyancsak szóvá tettük a parlamentben, a leventeifjak bántalmazása miatt, legutóbbi időben azzal bosszulja meg magát, hogy tömegesen idézi maga elé a leventegyakorlatot elmulasztó ifjakat, akiket lebírságol és egy pillanatnyi haladékot nem adva a bírság lefizetésére, azonnal és tömegesen tereli be a rendőrségi fogdába, hogy ott nyomban kitöltsék a pénzbírságról önkényesen elzárásra átváltoztatott büntetéseket. Ilyen körülmények között nem szorul bizonyításra, hogy sem a leventekötelezettség alatt álló ifjak, sem azok szülei nem tudnak fölmelegedni ezért az ellenforradalmi célokat szolgáló intézményért.”

Így írtak a leventeintézményről azok, akik ma nemzeti mezbe öltözve Petőfi szobrához „zarándokolnak!”

De nem írtak másként a főiskolai ifjúságról sem. 1929-ben a szociáldemokrata pártgyűlés imigyen tudósítja az összegyűlt elvtársakat:

„Az ellenforradalmi reakció szelleme árad ki azokból az úgynevezett bajtársi alakulatokból is, amelyek az egyetemi ifjúság köreiben toborozzák híveiket. És noha Magyarországon az egyetemi ifjúságnak fölemelően szép és fönséges forradalmi tradíciói vannak, noha elődeik soraiból kerültek ki az elmúlt évtizedekben a szabadságnak, a jognak és igazságnak legkiválóbb bajnokai ma mégis ezek a törpe epigonok csúfolják meg sötétlelkű bujtogatóik biztatására nagy elődeik tiszta emlékét. Az elmúlt évben ezrek a bajtársi alakulatok hol egyes színdarabok ellen, hol pedig az úgynevezett destruktív sajtó ellen rendeztek parázs tüntetéseket, sáriba tiporva ezzel az irodalom és sajtó szabadságának magasztos eszményeit. És jellemző az ország lakosságának hangulatára, hogy e tüntetéseket már a polgári közösség is olyannyira undorodva nézte, hogy akárhány esetben az utcai járókelők pofozták meg az utcán üvöltöző „bajtársakat”. A rendőrség azonban itt is nagyszerű bizonyítványt állított ki magáról. Amikor ezek az alakulatok a Népszava könyvkereskedés és Az Est lapok s kiadóhivatala, előtt tüntettek, akkor a rendőrség egy egész sereg embert állított elő, de ezek közül alig akadt egy-két (bajtárs, ellenben, túlnyomó részben munkásokat vittek be a rendőrségre, akiket sorra-rendre lebüntettek kisebb-nagyobb pénzbírságokra. A bajtársi alakulatok ezt nem is tekintették másnak, mint egyenes biztatásnak, ami kiviláglik abból, hogy a numerus clausus törvényjavaslat legújabb tárgyalása alkalmával sorozatos botrányrendezésekbe kezdtek a különböző egyetemeken, ahol nagy hősiességről téve tanúbizonyságot, húsz-harmincan rohanták meg egy-egy zsidóvallású tanulótársukat és véresre verték azokat. De sem az egyetemi tanács, sem a rendőrség, de még a kultuszminiszter sem tudott köztük rendet teremteni, mert noha egy időre bezárták az egyetemeket és szüneteltették a tanítást, utólag újra föllángoltak ezek a verekedések és csak a sötétben bujkáló ellenforradalmi erők a megmondhatói, hogy ezek a bajtársi alakulatok mikor fogják beszüntetni garázdálkodásaikat, hogy ezzel megmentsék a magyarországi egyetemi, ifjúság hírnevét a világ előtt.”

A szociáldemokrata párt tehát nem tanult a múltból, mereven kitartott a maga nemzetközi álláspontjánál. Soha, egy pillanatig sem tisztelte a magyar érdekeket és valami ostoba rövidlátással szemlélte a nyugaton mindjobban erősbödő nacionalista mozgalmakat. Az új idők lassan megkondították a harangot a Conti utca fölött. Elmaradtak a fiatalok, nem volt utánpótlás s az egész Európában végighömpölygő antiszemita, hullám nem egedte meg még a szociáldemokrata pártnak sem, hogy kizárólag zsidókkal írassák újságjaikat és zsidó vezetőkkel irányítsák a pártba és a szakszervezetekbe beszervezett munkásságot.

Hivatalos kormánytényezőink közül először Gömbös Gyula foglalt élesen állást a szociáldemokrata párt ellen. 1932-ben a Tattersalban megtartott gyűlésen kijelentette, hogy „…a szociáldemokratáknak nincs helyük a magyar politikában.” Sajnos, a fővárosi marxizmus kiseprűzését egykori hívére, baráti-Huszár Aladárra bízta, aki az OTI elnökségében hamarosan elfelejtette Gömbös Gyula kívánságát. A szociáldemokrata párt feloszlatása tehát elmaradt, de az európai koreszme olyannyira felmorzsolta a párt erejét, hogy az 1939-ben megtartott pünkösdi választásokon már csak öt képviselőt tudtak behozni a parlamentbe.

Ekkor a párt furcsa — de túlságosan is átlátszó praktikához folyamodott. 1940. január 22-én szakszervezeti tanácsi határozatot hozott, melyben a pártvezetőség a magyar munkásságra való örökös hivatkozással kijelentette, hogy „a szervezett munkásság eddig is a legjobb meggyőződéssel szolgálta azokat a nemzeti célokat, amelyekben az ország történelmi rendeltetése, múltja és jövendője jut kifejezésre. A magyar szervezett-munkásság — mondja a deklaráció — törhetetlenül ragaszkodik Magyarország függetlenségéhez és szabadságához. Tisztában van azzal, hogy ezek megóvására kell, hogy az ország tökéletes felkészültség állapotába jusson és hadserege minden erőszakos támadással szemben az egész magyar nép egységes erővel képes legyen megvédelmezni az országot.”

Az antimilitarista szociáldemokrácia így próbálta átmenteni magát a jövőbe.

de sem a tömegek, sem a politikai tényezők nem adtak hitelt ennek a nemzeti ízű határozatnak, mert az egyenesen a szociáldemokráciának Marx-tól hozott alapelveinek a megtagadását jelentette.

Ez a határozat csak alibi volt a jövőre nézve. De a jövő az másutt van letéve, más hatalmak irányítják és ahogyan egykét északi ország kivételével egész. Európából eltűnt a szociáldemokrácia, úgy el kell tűnnie a Duna-Tisza közéről is. A beteljesedett marxizmussal, — az orosz bolsevizmussal — most vívja csatáját egész Európa és Horthy Miklós Kormányzó vezetése alatt Magyarország is.

és semmi szükségünk nincsen olyan politikusokra, szervezetekre és pártokra, amelyek eddigi fennállásukkal megrögzött tagadói voltak a nacionalista gondolatnak és mindent elkövettek, hogy ne sikerüljön Európa újjáépítése azoknak az államférfiaknak, akik először ismerték fel Európában a marxizmus roppant veszedelmeit.

*

A magyarországi szociáldemokrata párt 1941-ben adta ki ötvenéves jubileumára készült összefoglaló munkáját. A beszámoló jelleggel bíró tanulmányt a zsidó Buchinger Manó és a zsidó Révész Mihály írták. A szerzők az előszóban többek között a következőket mondják:

„Feladatunk nagyon nehéz volt, mert vannak akadályok, amelyeket az adott viszonyok között sem lehet elhárítani, sem leküzdeni.”

A marxista mozgalom ötvenéves jubileumára íródott könyvből valóban sok minden olyan dolog kimaradt, amely szorosan hozzátartozik a magyarországi szociáldemokrata párt történetéhez. Bizonyára a megváltozott időkre való tekintettel: hagyták ki azt a szerzők. Ezeket a hiányokat akarja pótolni ez a könyv, írván és bizonyítván, hogy:

Így működött és így dolgozott Magyarországon a „magyarországi” szociáldemokrata párt...

A könyvben közölt fényképeket az Országgyűlési Múzeum, illetve a Nemzeti Múzeum hírlap- és röpcédulatára bocsátotta rendelkezésre.

A vöröskalapács...Az alább következő képek a szociáldemokrata párt működéséről készültek.Ez volt az ő munkájuk.Így dolgozott a vöröskalapács!

A Népszava 1914. évi naptár borító oldala. A rajzon - amelyet egyébként Bíró Mihály rajzolt - templomot dönt le a "proletár"! Vallásgyalázás és hit elleni izgatás a világháború küszöbén!

Ilyen röpiratokkal lázították a szociáldemokraták az első világháború alatt a dolgozó magyar munkásokat.Ez a röpirat a világháború utolsó évében 1918 nyarán jelent meg! Így készítették elő az összeomlást!

A szociáldemokrata párt egyik úgynevezett "mérsékelt" vezetője Garami Ernő fordította le a "Kommunizmus alapelvei" című művet.Tévedés ne essék, nem a kommunizmus alatt, hanem még jóval a kommunizmus előtt.

A szociáldemokrata párt kiadásában megjelenő Munkás-Könyvtár borítólapjának a képe. Jellemző, hogy a könyveket csupa olyan szociáldemokrata írta,aki később vezető tagja lett a Tanácsköztársaságnak. Varga Jenő, Pogány József, Szabados Sándor, mind régi szociáldemokrata és - új kommunista 1919 május 21-én.A kommunista kiáltvány is tehát a szociáldemokraták terjesztették.

A magyarországi szociáldemokrata békedelegáció stockholmi szállása előtt. És ezek képviselték Szent IStván országát 1917-ben.

És mésfél év múlva már a marxista csőcselék szaggatta le a katonai rendfokozatokat. Érdekes megfigyelni a kép baloldalán vigsorgó zsidót.

Polgári választójogi gyűlés 1917 nyarán a városháza udvarán. Középen kezét magasra tartva áll a "polgári demokraták" között Hock János, a nemzeti tanács későbbi elnöke.Tőle balra Bárczy István, a liberális Budapest liberális polgármestere, tőle jobbra Vázsonyi Weiszfeld Vilmos. Bárczy mellett Lázár-Léderer Miklós zsidó főszerkesztő ül.

Ugyanez év május hó 29-én ült össze Stockholmban a "stockholmi békekonferencia", amelyen Magyarorszálgot a képen látható díszes társaság képviselte.Az öt delegált közül négy zsidó. Az asztal balszélén ül Buchinger Manó mellette balról-jobbra, Garami Ernő, Kunfi zsigmond, Weltner Jakab és Bokányi Dezső.A kép elutazásuk előtt készült az egyik budapesti szakszervezet udvarán.

Vértes Marcell zsidó rajzoló rajza, amely az őszirózsás forradalom előestéjén jelent meg a főváros utcáin.

Vértes Marcell másik rajza, amely már nyíltan izgat a katonaság és a fegyelem ellen.

A háború utolsó napjaiban a szociáldemokraták már a wilsoni pontokat ajánlgatták a magyar népnek. Wilsont Kossuth Lajossal hasonlították össze.- Hogy az amerikai köztársaság elnöke hogyan hálálta meg ezt a magyarországi propagandát, azt a trianoni békeszerződés szégyenpontjai bizonyítják.

Bíró Mihály zsidó művész rajza. Vörös ököl a diplomácia asztalán. Sajnos, a vörös ököl csak a becsületesen helytálló nemzeteket sújtotta.Ez a vörös ököl segítette uralomra Benest és más szabadkőműves politikust.

Kitört a forradalom... Ezen a falragaszon jelentette be a szociáldemokrata párt az őszirózsás forradalom kitörését. A "Dolgozók" pártja a munka beszüntetésével kezdte meg működését.

Linder Béla hírhedt falragasza a világbékéről...

A Károlyi-kormány megalakulását bejelentő falragasz.

Károlyi Mihály a "Milleneum" hajóról távcsővel nézi Belgrádot. Ekkor még bíztak a nyugati demokráciában - mert elfelejtették, hogy az árulókat még az ellenség sem becsüli meg.

A "nem akarok katonát látni" hadügyminiszter felhívása a magyar tisztekhez.

...aztán Károlyi Mihály "elmene Belgrádba". A magyar békedelegációt Franchait d'Esperay francia tábornagy még hellyel sem kínálta meg.A magyar történelem legszégyenteljesebb útja volt Károlyi Mihályék belgrádi küldöttség járása.

Az őszirózsás forradalmi kormány bemutatkozása a parlament előtti téren. Vörös matrózok, zsidó rajongók között áll az új kormány.Linder Béla, Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke és Károlyi Mihály gróf.

Károlyi Mihály földet oszt, de - nem a magáét. A nagy tervet persze képtelenek voltak megvalósítani.

A Nemzeti Tanácsköztársaság elnökválasztó ülése, érdekes jegyzőkönyvének első és utolsó lapja.A 19 elnökválasztóból nyolc zsidó volt. A választók közül később Bokányi Dezső és Rónai Zoltán kommunista népbiztosok lettek.

Szociáldemokrata választási plakát. Nyílt szemérmetlenséggel hírdeti az osztályharcot.

Az őszirózsád forradalom "megszilárdulása" után kiírták a választásokat, de nem tartották meg meg azokat.A szociáldemokrata párt ezekkel a plakátokkal indult küzdelembe. A falragasz nyílt kiállás a vörös bolsevizmus mellett.

A választás helyett Károlyi Mihály átadta a hatalmat a kommunistáknak és mint aki dolgát jól végezte, visszavonult, hogy megírja emlékiratait...

...a szociáldemokraták pedig ezen a röpiraton tudatták, hogy nincs különbség a kommunista és a szociáldemokrata párt között.

...és 1919 májusában Lenin arcképe jelent meg a budapesti házfalakon.

"Frankel Leo laktanya"1919 májusában az egyik budapesti laktanyán a párisi zsidó kommünard Frankel Leo nevéről nevezték el. A képen Frankel Leo hozzátartozói láthatók. Díszes társaság.

A névváltoztatási ünnepély emlékbeszédét Bokányi Dezső elvtárs mondotta. Valóban katonás pózban áll az "ünneplők" előtt.

És azóta...A kommün bukása után a felháborodott tömeg megrohanta a Népszava Conti-utcai szerkesztőségét és az utcára szórta annak berendezését. A konszolidáció alatt azonban kiheverték ezt az apróságot és a Bethlen István gróf alatt megtartott 1922. évi választáson 24 mandátummal jelentek meg a magyar parlamentben.

ÉÍme, azon 24 elvtárs fényképe, akik először jutottak be a magyar alkotmány legfőbb fórumába. A 24 közül 10 zsidó.

Az 1922-es évi választások szociáldemokrata plakátjainak egyike. Ma már tudjuk, hogy a vöröskalapácsos ember emelte ki a magyar államiság roppant ívéből a zárókövet.Ez mégegyszer nem fog előfordulni. Soha többé még egy 1918!