Fábián Janka

EGYTALÁLKOZÁS

VIDEOTÉKA

Copyright © Fábián Janka, 2014© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014

ISBN 978-963-254-993-4Felelős kiadó Kepets András

Felelős szerkesztő V. Detre Zsuzsa

Ulpius-ház KönyvkiadóBudapest, 2014

Egy találkozás

A könyvről

A következő történet egy gyerek- éskamaszkori ötletemből született.Akkoriban néha eszembe jutott, hogy milett volna, ha a világ másik részénszületek, vajon hogyan alakult volna azéletem. Vagy, mondjuk, ha velem egyidőben született ott valaki, aki pontolyan, mint én. Vajon hogyan élhet ő, ésmilyen lenne találkozni vele? Biztosansokan mások is álmodoztak ilyesmiről...A magyarországi epizódokbanfelhasználtam néhány önéletrajzi elemet,de hangsúlyozom, hogy a következőtörténet nagy része kitaláció. A kedvesolvasók a végén meg is fogják látni,hogy miért muszáj ezt kiemelnem.

A fiatal, törékeny kismama kezétkockás kabátjának a zsebébe dugva,fázósan, tipegve igyekezett a kórházkivilágított épülete felé. Hosszú,egyenes fekete haján megültek aszállingózó hópelyhek, és néha meg-megcsúszott a nappal kicsit megolvadt,de mostanra újra jéggé fagyott havon.Ilyenkor kikapta a kezét a zsebéből, hogyjobban tudjon egyensúlyozni. Nem kellrohanni, nem kell rohanni – ismételgettemagában, majd feltekintett a kórházépületére, amely a sötét, hidegdecemberi éjszakában szintemenedéknek tetszett előtte. Na, ezt semgondolta volna még néhány nappalezelőtt, hogy a legnagyobb vágya leszvégre beérni a kórházba! Általában utált

ide járni – de ki szeret? Aterhesgondozáson végig lekezelően, sőt,néha egyenesen megvetően, vagyagresszíven bántak vele, a zsebekberendszeresen dugdosott fehér borítékokellenére. A szüléstől ennek megfelelőenhol jobban, hol kevésbé rettegett, de alényeg az volt, hogy rettegett.Különösen, hogy a baba az elsőgyermekük volt. Ő titokban kislánytszeretett volna, de ezt inkább nemhangoztatta, mivel a férje, Jancsi, és azanyósáék is (akikkel jobb híján együttlaktak), kisfiúra vágytak. TermészetesenJancsikának hívták volna – lánynévennem is gondolkodtak. Ő persze mártudta, hogyan fogják hívni, ha kislánylesz…

– Györgyi! – hallatszott a háta mögötta kiáltás. Megállt, és megfordult. Navégre! Jancsi közeledett, félig futva,félig csúszkálva a havon. Úgy látszik,talált parkolót – remélhetőleg nem túlmessze.

– Vigyázz, el ne ess! – kiáltott oda aférjének aggódva. Még csak azhiányozna, hogy ő meg eltörje a lábát,vagy valami…

Közben Jancsi odaért hozzá, ésbelékarolt.

– Inkább te ne ess el! – mondtagyengéden. – Nehogy baja essen akicsinknek! – egy darabig hallgatott, és afelesége arcát fürkészte. – Hogy vagy? –kérdezte halkan.

– Most jobban – sóhajtott Györgyi. –De azért siessünk! Nem szeretném itt, aparkolóban megszülni a babát.

– Menjünk! – bólintott Jancsi, éserősen megfogta Györgyi könyökét.

Közben lassan elteltek az éjfélighátralévő másodpercek, és kicsittávolabb, a városban, a házaknál és aszórakozóhelyeken pezsgősdugókdurrantak, majd felhangzott a Himnusz.Itt, a kórház környékén azonban minden,még a szilveszter is sokkal csendesebbvolt.

A fiatal pár így észre sem vette, hogya kórház bejárata felé igyekezve átlépteka 1973-as esztendőbe.

Carrie a kávéját kevergetve az év

rövid összefoglalóját nézte atelevízióban. Vietnam, Nixonújraválasztása, a Watergate névenelhíresült botrány, amelynek június ótamég mindig nem volt vége, mert úgynyúlt, mint a rágógumi. Carrie elhúzta aszáját. Az év utolsó napján igazánelőrukkolhatnának valami szívderítőbbműsorral. Talán egy másik csatornán.Előrehajolt, hogy a kanapé előttialacsony dohányzóasztalról elvegye atávirányítót, de ekkor hangosanfeljajdult.

– Mi az, drágám? – Bob egy nedveskonyharuhával a kezében azonnalmegjelent a nappali ajtajában. – Valamibaj van?

Carrie fájdalmas, de egyben

csodálkozó arccal nézett vissza rá. Atenyerét domborodó pocakjáraszorította.

– Azt hiszem… megérkezik a baba! –nyögte ki végül nagy sokára, miutánmegértette, hogy Bob az arckifejezésébőlés a testtartásából úgysem fogjakitalálni. Túlzás lenne ezt elvárni egykezdő apukától.

– Micsoda? – Bob arcán hirtelenolyan rémület jelent meg, mintha teljesenváratlanul érte volna a hír, holott márnapokkal ezelőtt mindent becsomagoltak,megbeszéltek, sőt, egy ízben még el ispróbálták, kinek mi a teendője, amikorelérkezik a pillanat. Most mégis úgy álltott, mint aki sóbálvánnyá vált. Carrie-beekkor újra beléhasított a fájdalom.

– Bob! – kiáltott rá a férjérepanaszosan és figyelmeztetően, mire azvégre már észbe kapott. Félredobta akonyharuhát, odaszaladt Carrie-hez ésátölelte.

– Jaj, istenem! –nyögte, mintha őrá isrátörtek volna a szülési fájdalmak. –Mondd, hogy segítsek?

– Hozd a táskát!– Milyen táskát?– A táskát, te hülye! Azt, amit előre

összekészítettünk!– Ja! – Bob elengedte a feleségét, és

felugrott a kanapéról. – Persze, a táska!De hol is van?

Carrie nem tehetett róla, erre márkénytelen volt elnevetni magát. A

kacagástól oldalra dőlt a kanapén, deekkor hirtelen újra görcsbe rándult azarca.

– Hagyd a francba a táskát! – mondtaBobnak elfojtott hangon. – Menjünk, hanem akarod, hogy a kocsiban szüljemmeg a gyereket!

Jancsi némileg hitetlenkedve meredtaz idős, szigorú tekintetű nővérre.

– Andrea? Nem András véletlenül?A nővérke megrázta a fejét.– Ha egyszer lány, már miért lenne

András? Kislány, és Andrea.– Ja… különben is, ha fiú lenne,

Jánosnak hívták volna.– Hát akkor? Na, most mi a baj,

fiatalember? Egészségesek mind aketten, és ez a fő, nem?

Jancsi szemébe könnyek gyűltek. Deezek – a kezdeti pillanatnyi csalódásután – már az öröm könnyei voltak.

– Mikor láthatom őket? – kérdeztefurcsán megremegő hangon.

– Nemsokára! – a szigorú nővérkevégre elmosolyodott. – Addig igyon megegy kávét, odalent a büfében. Ráférmagára egy kis frissítő! Amúgy meg…boldog újévet!

Ó, tényleg – már újév van.– Boldog újévet magának is –

motyogta Jancsi szórakozottan, miközbena zsebében kotorászott valami apró után.A nagy rohanásban nem hozta magával

az autóstáskáját, amelyben a pénze volt.Valószínűleg otthon hagyta, nem is akocsiban. Györgyinél persze volt pénz,az orvosoknak, nővéreknek, de azfillérre ki volt számolva. A zsebébenpedig csak tíz- és húszfilléresekzörögtek. Hát, ezért nem adnak kávét…Pedig tényleg jólesne – a feje ishasogatott.

– Fiú vagy lány? – kérdezte tőle egyvidám hang. Megfordult. Egy velekörülbelül egyidős fiatalember – nyilvánszintén újdonsült apuka – huppant lemellé a műanyag székre.

– Kislány – felelte, és büszkén kihúztamagát. – Andrea.

– Az enyém Kati! – mondta a másik

fiatalember, és a kezét nyújtotta. – GálJózsi vagyok.

– Erdős János. Jancsi.Kezet ráztak.– Akkor erre iszunk – jelentette ki Gál

Józsi. – Elvégre újév van, vagy mi. Azidei szilvesztert már úgyiselmulasztottuk.

Körülnézett a folyosón, és amikormeggyőződött róla, hogy tiszta a levegő,egy félig üres üveg szovjet pezsgőt vettelő, amelybe gondosanvisszagyömöszölték a műanyag dugót.

– Na, ehhez mit szólsz? – kacsintottJancsira. – Én már elkezdtem ünnepelni– mutatott nevetve a sötétzöld üvegbengyöngyöző folyadékra. – De hát… ökör

iszik magában. Na! – unszolta Jancsit, ésfelé nyújtotta az üveget. – Húzd meg,komám! Poharam, az nincs.

Jancsi némi habozás után elvetteJózsitól az üveget, és kissé felemelte.

– Katira! – mondta előzékenyen. –Meg Andreára! – tette hozzá, majd kispukkanással kirántotta a dugót, és nagyotkortyolt az italból.

– Boldog újévet! – vigyorgott Józsi,és megveregette újdonsült barátja vállát.– Legyetek nagyon boldogok, haver!

A kórház folyosóján, az üvegfalmögött ezúttal nem álltak valami sokan.Mintha a csecsemők tudták volna, hogynem illik ilyen lehetetlen időpontban, azév első perceiben világra jönni. Kivéve

az ő kislányukat – gondolta Bobmosolyogva. A kis Annabel szinte az1973-as esztendő kezdetével egy időbenlátta meg a napvilágot… vagyis avillanyfényt a szülőszobában, hapontosan akarunk fogalmazni, de ezvégtére is mindegy volt. Most, jó párórával később jóllakottan és a sorsábaimmár látszólag belenyugodvaszuszogott a kiságyban, közvetlenül azüvegfal mögött, hogy a látogatók – éselsősorban az édesapja, meg a rokonai –kedvükre megbámulhassák. A kiságyvégében, és a kislány pólyáján is ottvirított a büszke felirat: Annabel EricaWood.

Legelőször, mint azt sejteni is lehetett,maga Erica néni érkezett meg, akiről

Annabel a második nevét kapta, és aki alegkíváncsibb perszóna volt aföldkerekségen, ráadásul a közelben islakott. Carrie szülei a szomszédosállamból, Pennsylvaniából már éjszakaelindultak autóval, de sajnos alegrosszabbkor esett le a hó, ígykénytelenek voltak megszállni egyautópálya melletti motelban. Nemréghívták őt itt, a kórházi nyilvánostelefonon. Bob szülei pedig csak mareggel indulhatnak el repülőgéppelFloridából, ahová a nyugdíjba vonulásukután költöztek. Habár tartani lehetetttőle, hogy a sűrű hóesés miatt ők semtudnak majd leszállni Bostonban. Tehátmaradt Erica néni, Bob apai nagynénje,mint közeli rokon. Ő azonban felért az

összes többi családtaggal együttvéve,már ami a terebélyes testalkatot és ahangerőt illette. Bob kénytelen volt azzalfogadni őt, hogy az ujját csitítólag aszájára szorította:

– Cssssst! Erica néni! Nem látod,hogy alszik?

– Ugyan, hát üvegfal mögött vannak –legyintett a néni. – Nem hallanak semmit.Melyik az, Bob? Ja, már látom! Az énkis drága Ericám!

– Annabel – válaszolta Bobbosszúsan.

– Tudom, tudom – intette le a néni. –De Erica is! Hiszen, nézd, még ide iskiírták: Annabel Erica Wood. Jaj, degyönyörű, Bob, nézd, igazi kis angyalka!

Erica néni egy ideig még elgügyögöttés lelkendezett a pici unokahúga láttán,miközben Bob türelmetlenül körülnézett.Vajon hol lehet itt rágyújtani? Ezen afolyosón, ahol a bébiket látogatják,nyilván nem. Még akkor sem, ha valóbanhangszigetelt üvegfal mögött vannak. Debiztosan akad valahol egy kijelölt hely,szoba vagy folyosó, amelyet a nővérekmeg az orvosok is használnak. Már órákóta nem cigizett, és mostanra az ájuláskörnyékezte a kialvatlanságtól, na meg akoffein- és nikotinhiánytól.

– Erica néni! – érintette meg anagynénje széles hátát. – Én mostlemegyek, megkeresem a büfét. Hozzakvalamit? Kávét vagy süteményt?

Erica néni felegyenesedett, és rémült

arckifejezéssel szorította a tenyerét azarcára.

– Jaj, drága fiacskám! Hogy én milyenönző, hülye vénasszony vagyok. Hiszenhoztam nektek kávét, meg reggelit is. Nagyere, találjunk valahol egy padot. Mitkeresel?

Bob a zsebében kotorászott.– Otthon hagytam a cigimet –

sóhajtotta elkeseredetten. – Bocs, Ericanéni, de mégis le kell mennem.Meghalok, ha öt percen belül nemgyújthatok rá!

– Veled megyek! – bólintott Ericanéni határozottan. – Hoztam ám valamimást is – tette hozzá, cinkosoldalpillantással.

– Mit? – kérdezte Bob fásultan, egyásítást elnyomva.

Erica néni körülnézett, majd közelebbhajolva súgta, habár olyan hangerővel,hogy a folyosó másik végében ismeghallották volna.

– Pezsgőt! Tudom, hogy ez itt tilos, demost ünnep van! Újév!

– Valóban! – Bob elvigyorodott. –Még nem is koccintottunk az újévre.

Hirtelen, maga sem tudta, miért, óriásiboldogság és szeretet árasztotta el azegész lényét, és halkan nevetve átölelteErica néni vastag derekát.

– Happy New Year, Erica!– Happy New Year, drága Bob!

Györgyi szívből utálta az egészfelfordulást. Már azt sem értette, miértkell a férje húgának a lagziját náluk(vagyis a lány szüleinél) rendezni,amikor a vőlegény szüleinek aszomszédos faluban jóval nagyobb házukés udvaruk van. De mindegy, ezen márnem tépelődött, rákérdezni meg ez idáigsem mert, úgyis csak lehurrogták volna.Az utóbbi hetekben mindenki ideges,feszült volt a közeledő ünnepség miatt,és még az utolsó pillanatban is úgy tűnt,hogy hatalmas káoszba fullad az egész.

Aztán tegnap, mindössze egy nappal alagzi előtt mégis úgy tűnt, végülhelyreáll a rend. Györgyimegkönnyebbülten fellélegzett, habártudta, hogy még ma is sok munka vár rá.

Tegnapelőtt már felhúzták a hatalmas,katonai sátrat az udvaron, felállították aziskolából és a művelődési házbólkölcsönkért asztalokat és székeket,tegnap elmosogatták az edényeket, atányérokat, a poharakat és azevőeszközöket, majd – már éjszakábanyúlóan – felerősítették a krepp papírbólkészült díszeket meg a lampionokat asátor mennyezetére.

Amit lehetett, előre meg is főztek-sütöttek, ám volt, amit csupán ma,frissen lehetett elkészíteni. A disznótpéldául csak tegnap hajnalban vágták le.

Nem csoda, hogy ennyi munka utánmostanra mindenki holtfáradt volt, és anyári melegben mindenkiről, ígyGyörgyiről is már kora reggel

patakokban dőlt a víz. Bezzeg a távolirokonok és a barátok – azok majd csakmulatni, enni-inni jönnek. Pedig hát nema legközelebbi családtagoknak kellenejól érezniük magukat egy lakodalomban?Hülyén van ez az egész kitalálva!Györgyi csak most gondolhatott arra,hogy lassan át kellene öltöznie, rendbehoznia a frizuráját, kicsit kifesteniemagát. És különben is… hol van agyerek?

Kiállt az udvarra a sátor elé, éselkiáltotta magát:

– Andika!Semmi válasz. Györgyi felsóhajtott.

Tudta, hogy úgyis hiába kezdené elkeresni a kislányt – a sátorban egy

hároméves gyerek bárhová elbújhat. Azasztalok alá, a ponyva mögé, a tálalómellé…

– Andika!– Itt van nálam!Az anyósa, Rózsi válaszolt hátulról, a

verandáról. Györgyi megfordult, éselindult feléjük.

– Fel kéne már öltöztetni Andit! –mondta.

– Azt bízd csak rám – felelte Rózsi. –Majd én felöltöztetem.

– De a ruhája…– Én varrtam neki ruhát! – jelentette ki

az anyósa diadalmasan.– Á, tényleg…

Györgyi lenyelte a mondat végét. Afenébe! Rózsi igazán szólhatott volna,hogy varr Andinak koszorúslányruhát –akkor nem vettek volna ki egyetméregdrágán a kölcsönzőből. Na,mindegy, legalább nem neki kellvesződnie vele.

– Akkor megyek, megfürdöm,átöltözöm – mondta Rózsinak, akihelyeslően bólintott.

– Menj csak, szívem!Úgy másfél óra múlva Györgyi már a

kék kiskosztümjében, fényesre fésülthajjal és az apró, fekete lakkbőrretiküljét a kezében szorongatva lépett kiaz udvarra. Körülnézett – kezdtekgyülekezni a vendégek, akik a templomi

szertartásra is hivatalosak voltak.Hirtelen megpillantotta Jancsit, aki márszintén öltönyben, de kissé ziláltanrohant át az udvaron.

– Jancsi! – kiáltott utána, mire a férjemegállt és hátrafordult.

– Valami baj van? – kérdezte Györgyiaggódva, Jancsi felé sietve.

– Andika – szűrte Jancsi a fogai közötta szót, egyszerre mérgesen és ijedten. –Már megint eltűnt!

– Jaj, ne! – nyögött fel Györgyi. –Mindjárt indulni kell a templomba.

– Már fel volt szépen öltöztetve.Olyan csinos, majd meglátod! Fehér,fodros ruhában van, fehér harisnyában,cipőben. Mama besütötte a haját, és

fehér masnit kötött bele.Képzelem, hogy élvezte a gyerek –

gondolta Györgyi. Andika utálta, hafésülgették, de különösen, ha sütögettéka fürtjeit. Györgyi már többszörindítványozta, hogy vágassák le rövidrea gyerek haját, azzal mindenki jobbanjárna, de Rózsi hallani sem akart róla. Őimádott frizurákat készíteni a kislánynak– már amikor az hagyta magát.

Ebben a pillanatban jajveszékelésthallottak a sátor mögül, ahol egy kisebbponyva alatt rendezték be a szabadtérikonyhát. Mindketten rögtön megismertékRózsi hangját, és egyszerre rohantakvégig a sátoron, a másik oldalán feltépveaz elválasztó ponyvát.

Hihetetlen látvány tárult a szemük elé.Andika megszeppenve állt a fejét fogó

és hangosan jajveszékelő nagymamájamellett, és igyekezett ártatlan képetvágni, de azért látszott rajta, hogy tudja;rossz fát tett a tűzre. Az egykor szépfehér ruhája, a harisnyája, a cipője, demég az arca és a két keze is szinteteljesen fekete volt. A hajából a szalagotel is veszítette, a gondosan belesütötthullámok gubancos tincsekkéntmeredeztek a fején.

– Mi történt? – kérdezte Jancsielkeseredve.

– Belemászott a kemencébe! –jajongta Rózsi, aki vigasztalhatatlanvolt. – Édes Istenem, pedig mennyit

dolgoztam vele… Legalábblefényképeztük volna!

Györgyi ekkor nem bírta tovább, kitörtbelőle a nevetés.

– Ez nem vicces! – Jancsin látszott,hogy legszívesebben ő is elröhögtevolna magát, de a zokogó Mama mellettnem merte. – Most mi a fenét csináljunk?– nézett tanácstalanul Györgyire.

– Hát… gyorsan meg kell mosdatni,fésülni. A ruha meg…

– Ezzel nem tudsz mit csinálni!– Nem is ezzel! De hál’ istennek

anyuka nem szólt, hogy varrni fog, így énkikölcsönöztem egyet. Az is szép –rózsaszín.

– Akkor vidd, és add rá, de gyorsan!

Györgyi megragadta Andika kezét, ésmég mindig kuncogva, diadalmasarckifejezéssel elindult befelé a házba.

Na, a Jóisten sem fogja lemosni róla,hogy ő vette rá Andikát, hogyhempergőzzön meg a kemencében. Hogyaz ő rózsaszín ruháját vehesse fel.

Mindegy, ez a nap már jól kezdődik.Később biztosan megint ők fognak alegtöbbet dolgozni, kiszolgálni avendégeket, ugrálni egész éjjel, mint anikkelbolha.

De Andika látványáért megérte.Legalább ma már röhögött egy jót – eztsenki sem veheti el tőle!

Bob hitetlenkedve nézte a ház előttigyepen önfeledten táncikáló kislányát.

– Mi ez a maskara rajta, Carrie? –kérdezte a feleségét, aki éppen az ő ingétvasalta. – Nem arról volt szó, hogykoszorúslány ruhát vesztek?

– Volt is nekem arra időm! – dohogottCarrie, úgy csapkodva a vasalóval azinget, mintha haragudott volna rá. – Mostis a te gönceidet vasalom, nem látod? Ésén? Mikor fogok elkészülni?

– Jól van, na! – mondta Bobmegenyhülten. – Nem kell úgy kapkodni– megnézte a karóráját. – Még van jó kétóránk. És ha kicsit elkésünk, az sem baj.Lucasék nem olyan közeli rokonok. Dehogy Annabelen mindenki röhögni fog,az biztos.

Carrie erre dühösen lecsapta a

vasalót, és csípőre tett kézzel fordultBob felé.

– Ezt beszéld meg Erica nénivel, légyszíves! Nekem nem volt időm elmenni,ezért őt küldtem el reggel a gyerekkel aWal-Martba, hogy vegyenek egykoszorúslányruhát, vagy valami olyasmitAnnabelnek.

– „Valami olyasmit…” Na, ez volt ahiba. Nem kellett volna így fogalmaznodErica néninek.

– Most már mindegy! – Carrie újra azing fölé hajolt, hogy elvégezze rajta azutolsó simításokat. – Most már így jön,és kész. Különben sem lehetne lecibálniróla. Látod, hogy imádja. És nem istudom, hogy mi bajod van vele.

Szerintem egészen cuki!– Egészen cuki! – ismételte Bob

elvékonyított hangon, ám amikormeglátta Carrie tekintetét, elhallgatott.Ismét közelebb lépett az ablakhoz,elhúzta a függönyt, és kinézett azudvarra. Annabel észrevette az apját, ésboldogan felkiáltott:

– Nézd, daddy{1}! Nézd csak, tündérvagyok!

Végre volt közönsége, és ez egészenfelvillanyozta a kislányt. Hangosanénekelt és táncolt, körbe-körbe forogva agyepen. Bob mosolyogva figyelte.Carrie-nek végül is igaza van: ténylegaranyos ebben az idióta ruhában.

Az öltözék igazából tündérjelmez

volt, és még csak véletlenül semkoszorúslányruha. Flitterekkel kirakotthalványzöld tüll szoknya, ugyanolyanszínű flitteres testhezálló trikó. Azegyütteshez még egy fejdísz is tartozott –valami leveleket utánzó koronaféleség,amely csak úgy csillogott-villogott aráragasztott strasszkövektől. Mindennektetejébe egy csillagos varázspálcát isadtak az ancúghoz, amellyel Annabelmost buzgón hadonászott a levegőben.

– Mit varázsoljak neked, apu? –kérdezte dudorászva.

– Hát, nem is tudom – kezdte Bob, ámebben a pillanatban rémültenelkerekedett a szeme. – Annabel! –kiáltotta.

De már késő volt.A kislány egyenesen beletáncolt a

kerti öntöző kioldójába, amelyből akövetkező szempillantásban szanaszétspriccelt a víz – telibe találva avízsugarak kellős közepén álló Annabelt.

– Atyaúristen! – kiáltotta Bob, aki márrohant is ki a kertbe, egyenesen asikoltozó kislányhoz. Carrie az ablakhozugrott, és először rémülten a szájáhozkapta a kezét. Aztán, amikor Bob elzártaa vizet, és a karjába vette a keservesensíró Annabelt, hirtelen elnevette magát.

Még akkor is kacagott, amikor a férjemegjelent a küszöbön a csöpögő,hüppögő gyerekkel.

– Mi olyan vicces? – kérdezte

bosszúsan Bob, de aztán önkéntelenül őis elvigyorodott. – Na, ennyit akoszorúslányruháról! – mondta, és letettea csuromvíz kislányt a szőnyegre.

– Jaj, vigyázz! –zsörtölődött Carrie. –Mindent összevizeztek.

Egymásra néztek a szipogó Annabelfeje fölött.

– Most mi lesz? – kérdezte Bob.– Mi lenne? Ráadunk valami normális

ruhát. Ezt meg megszárítjuk. Jó lesz mégfarsangra, vagy halloweenra, vagy mittudom én!

Ismét egymásra néztek.– És még Erica néninek sem lehet egy

szava sem! – tette hozzá Bob, mire minda ketten elégedetten elmosolyodtak.

* * *Annabel már előre szívből utálta az

egész kirándulást. Holott eddig mindenévben a nyári vakáció egyik fénypontjavolt, amikor egy-két hetet anagyszüleivel tölthetett Floridában, ésellátogattak az OrlandóbeliDisneylandbe. A kislány mindig aligvárta, hogy újra beléphessen a parkkapuján, és belemerülhessen avarázslatos világba, ami nyilvánvilágszerte minden gyerek álma volt, decsakis itt volt elérhető.

Most viszont Floridába valómegérkezése óta egyfolytában duzzogott,kedvetlen volt, nem akart kimenni astrandra, sőt, még enni sem evettrendesen. A nagyszülők erre kitalálták,

hogy akkor nem várnak tovább, és máraz első hétvégén elhozzák őt ide,Orlandóba, ami úgy másfél órás autóutatjelentett a lakóhelyüktől. Majd adisneylandi mókázás felvidítja akislányt! Vagy ha az sem, hát akkor…

Annabel azonban elhatározta, azértsem fogja jól érezni magát: őt nem lehetilyen könnyen leszerelni. Különben semdedós már – idén januárban töltötte be atízet. Tisztában volt vele, hogy miremegy ki az egész felhajtás. Csakhogysemmi, de semmi nem pótolhatta azt,amit elvettek tőle!

Az egész nyár elején kezdődött, egyesős júniusi napon, amikor Annabel asarki boltból tartott hazafelé, ahovámommy{2} teasüteményért szalasztotta

el (Erica nénit várták délutánra, ésmommy észrevette, hogy már csaknéhány süti árválkodik a bádogdobozalján – márpedig valóságos katasztrófalett volna, ha nincs mivel megkínálni anénit). Annabel felhúzta a sárgagumicsizmáját, kinyitotta a Minnieegeres esernyőjét (amelyet éppen azelőző évben vettek neki a nagyszüleiDisneylandben), és elindult a boltba.

A visszaúton egy ázott, reszkető,zsemleszínű kiskutya szegődött mellé, ésegészen hazáig kísérte. Annabelboldogan, ragyogó arccal nyitott be akonyhába, és azonnal elújságolta:

– Képzeljétek, van egy kutyám!A kezdeti megdöbbenés után azonban

Carrie és Bob egy véleménytképviseltek, és ez azóta ismegmásíthatatlan volt: szó sem lehetkutyáról!

Carrie soha nem volt oda az állatokért– nem mintha nem szerette volna őket,csak… vagyis, az igazat megvallva: nemszerette őket! Elviselni elviselte őket, hamuszáj volt, de kizárólag tisztestávolságból. Bob pedig általábanállatbarát érzéseket táplált. (Voltak ismacskáik, vagyis inkább amolyan „senkimacskái”, amik szabadon barangoltak abékés kertváros utcáin, kertjeiben, ésnagyon jól tudták, hogy hol számíthatnakételre, barátságos szóra, simogatásra.Ezek a független, titokzatos állatokgyakran jelentek meg a verandájukon,

kilefetyelték a nekik ott hagyott tejet atálkából, majd lustán mosakodvaelterültek a ház előtti pázsiton.) Demivel kisfiú korában egy első ránézésrebarátságos kutya megharapta Bobot , akutyáktól a lelke mélyén azóta isrettegett. Még az ilyen kajlafülű kiskorcsoktól is. Sose lehet tudni, mikor törelő belőle a farkas – mondogattagyanakodva, és hitte is, amit mondott,még akkor is, ha belátta, hogy ebben azesetben ez jókora marhaságnak tűnik.

A kutya tehát nem maradhatott, ésgyorsan kellett cselekedni. Kicsitmegtörölgették a bundáját, betették egykartondobozba és elhajtottak vele egyközeli állatmenhelyre. Ott befogadták, éshamarosan gazdát is találtak neki. (Bob

lelkiismeretesen naponta felhívta őket,hogy a lelenc sorsáról érdeklődjön.)

A történetnek tehát boldog vége lett,ám nem Annabel szerint. A kislányugyanis meg volt győződve róla, hogy akutya nem véletlenül választotta ki őtaznap.

– Az az én kutyám volt! – hajtogattamakacsul, és vigasztalhatatlan volt.

Most, Disneylandben sem volthajlandó megengesztelődni. Nem ésnem! Ilyen butaságokkal nem fogjákelterelni a figyelmét arról améltánytalanságról, amit a szüleiegyüttes erővel elkövettek ellene. Ésigaz, hogy a nagyszülei nem voltakludasak a dologban, de azzal, hogy részt

vettek az elterelő hadműveletben, ők istettestársakká váltak Annabel szemében.

Így aztán ma is egész nap csakfanyalgott, és bármit kérdeztek, bármitjavasoltak, csak foghegyrőlválaszolgatott, vagy a vállát vonogatta.Végül aztán nagyapja észrevett valamit,amivel, úgy gondolta, végre felderíthetia gyereket.

– Ó, nézd, Annie! – kiáltott felerőltetett vidámsággal. – Céllövölde! Ésnézd csak, mi a nyeremény!

Annabel megnézte: aranyhalak.Persze, azon kívül mindenféle más kacatis volt ott: cowboykalapok, plüssfigurák,de az egyik főnyeremény aranyhal volt,kis gömbakváriumban.

– Na, én most addig lövök, míg nemnyerek neked egyet – jelentette ki anagyapja. – Jó lesz?

Annabel megvonta a vállát. Mi acsudát kezdjen egy aranyhallal? De nemakarta elvenni nagyapja kedvét.

– Ez ellen apádéknak sem lehetkifogásuk – bökte meg cinkosannagymama. Annabel elhúzta a száját.Persze! De ha azt hiszik, hogy ezzelkárpótolhatják a kutyáért…

Végül aztán mégiscsak jobb kedvekerekedett az aranyhaltól meg az egészDisneylandtől. Hiába, nem nagyon akadtgyerek a földkerekségen, aki ezen ahelyen sokáig képes lenne durcáskodni.A végén még nevetett is egy jót a

nagyszülein, akik hosszas rábeszélésután minden bátorságukat összeszedvefelültek vele a Vadnyugati Vasútfantázianevű körhintára. Legalább nemmegy fejjel lefelé – biztatgatták egymást,de a menet végén jól látszott ahalálsápadt arcukon, hogy mélységesenmegbánták a vakmerőségüket.

– Mi a baj, granny{3}, nem tetszett? –kérdezte Annabel a nagymamáját.

– Deee… – motyogta Nagyi. – Csakamikor a sötétben mentünk… Megamikor ránk fröcskölték a vizet…

– Szerintem szuper volt! – jelentette kiAnnabel, ellentmondást nem tűrő hangon.

A vakáció végén a kislány titokbannagy reményekkel utazott haza. Előző

este kihallgatta nagymama és mommytelefonbeszélgetését (amúgy nem szokottilyesmire odafigyelni, mivel mindigdögunalmas dolgokról beszélgettek, deezúttal nagyi suttogott – na, és ez rögtönfelkeltette Annabel kíváncsiságát), éshallotta, hogy valami meglepetéstemlegettek.

Ez pedig csak egyetlen dolgotjelenthetett!

Mikor hazaértek a reptérről, ésbelépett a házba, Annabel azonnal megis látta a kosarat, és benne…

– Kutyuska! – sikoltotta boldogan, éshanyatt-homlok rohant, hogy a karjábaszoríthassa új barátját. Ám amikorodaért, hirtelen megállt, mintha mellbe

vágták volna. Lassan leereszkedett aföldre, a sarkára kuporodva.

A kosárban egy hatalmas,zsemleszínű, lógó nyelvű és szénfeketeszemű plüsskutya feküdt, élettelentekintetét Annabelre szegezve.

Andi ezúttal tényleg megmakacsoltamagát. Soha nem ment a szomszédba egykis hisztiért, de amit ma művelt, az mégsokat megélt szüleinél is kiverte abiztosítékot. De ezúttal semmilyen eddigbevált módszer nem használt: hiábapróbálták bármivel fenyegetni, zsarolni,hiába zárták rá az ajtót, hiába öntötte őtnyakon anyja egy pohár vízzel.

Nem és nem akarta megérteni, hogyneki miért nem lehet olyan.

Pedig olyan szépen kezdődött areggel! Nem túl gyakran jutottak elnyaralni, pláne így, együtt. Andiáltalában az anyai nagyszüleinél töltöttea vakációt, egy közeli faluban, a szülőkpedig rendszerint sehová sem mentek.Most azonban összejött ez az egy hétGyulán, egy üdülőben, nem messze ahíres termálfürdőtől. Milyen boldogokvoltak, hogy itt lehetnek! Andi alegboldogabb.

Még úgy is, hogy bizony nagyon bekellett osztaniuk a pénzt. Györgyi mindenfillért az élére állított, de hát azért anyaralás mégiscsak nyaralás! Mikormegérkeztek az üdülőbe, ésberendezkedtek a szobában, azonnaltisztázták is a szabályokat. Mindennap

elmennek a strandra (már ha az időjárásengedi), de ott nem szórják a pénzt.Vesznek lángost, főtt kukoricát, fagyit, deegy nap csak egyfélét. Andi elfogadtaezt, és már mindig reggel eldöntötte,hogy aznap milyen nyalánkságot kérmajd.

Különben is, nyaraláskor az alegfontosabb, hogy szép idő legyen, aztmeg úgysem lehet pénzen megvásárolni.De nekik eddig szerencséjük volt:hétágra sütött a Nap mind a háromnapon, amelyet eddig itt töltöttek.

Délután azonban egyszeriben mindenelromlott. A strandról tartottak hazafelé,a fagyijukat nyalogatva, és egy hirtelenötlettől vezérelve úgy döntöttek, hogysétálnak még egy kört – tesznek egy

kerülőt a vár és a tó körül, ami amúgy isa világ egyik legszebb helye, ebben mindegyetértettek.

Elsőként – persze – Andi szúrta ki aboltot. A szülők valószínűleg vagy simánelmentek volna mellette, vagy talánmegbámulták volna, éppen úgy, mintamikor megláttak valami fényes, nyugatikocsit suhanni az úton vagy állni aparkolóban. Jól megnézték volna,álmélkodnak egy sort, aztántovábbmennek. Ők már régenmegtanulták, hogy butaság olyasmireáhítozni, amihez úgysem juthatnak hozzá.

Andi azonban soha életében nem látottmég csak ehhez hasonlót sem. Mármessziről észrevette – nem is lehetettnem észrevenni. Úgy kirítt a

környezetéből, mintha valami varázslóvagy jó tündér az égből pottyantottavolna oda. Csupán akkora volt, mint egynagyobbacska telefonfülke. Az utcavégén állt, mintegy odabiggyesztve, ésharsány, élénk színeivel még a nyári,napsütéses utcán is mintha messziről aztkiabálta volna, hogy „gyere, nézz csakmeg jobban”! Andi nem is tudottellenállni a csábításnak. Előrerohant, ésmegállt a rózsaszín falú kis butikkirakata előtt.

Mire a szülei utolérték, egyszer máralaposan végig is nézte az üvegfalmögötti hihetetlen kínálatot.

– Ó, nézd csak! – mondta apukája. –Egy dollárbolt.

– Menjünk be! – kérte a kislány, ésfelnézett az apjára. Az megcsóválta afejét.

– Nem lehet! – mondta. – Látod, zárvavan.

– És mikor nyit ki? – Andi abejárathoz ment, keresgélve a táblát anyitva tartással.

– Nem mindegy? – kérdezte anyu. –Úgysem tudunk itt vásárolni. Mindennagyon drága, meg aztán itt csakvalutával lehet fizetni.

– Az meg micsoda? – kérdezte Andi ahomlokát ráncolva.

– Külföldi pénz – magyarázta az apja.– Például dollár vagy márka. A mipénzünk a forint. Azt itt nem fogadják el.

– De miért nem? – Andi őszintén nemértette. Hiszen Magyarországon vannak,nem? Mi az, hogy nem fizethetnek a sajátpénzükkel?

– Jaj, kislányom – anyja megfogta avállát, és megpróbálta elhúzni a kirakatelől. – Ne csináld ezt! Dollárboltokmindenhol vannak, Pesten is. Azokbanmi nem vásárolhatunk. Nincs is valutánk,meg, azt hiszem, útlevél is kell hozzá.

– De miért?A szülők egymásra néztek. Erre nem

volt jó válaszuk. Mit mondhatnának egytízéves gyereknek, hogy meg is értse?Györgyi megpróbálta máshonnanmegközelíteni a problémát.

– De különben is… mit akarnál itt

venni? Minden borzasztó drága lehet, ésnincs is itt semmi, amit egy rendesboltban ne vehetnél meg.

Alighogy ezt kimondta, rögtön tudta,hogy hibát követett el. Még egy gyerekszámára is nyilvánvaló volt, hogy ez nemigaz. Hiszen Andi is járt „rendes”boltokba, és jól tudta, miket lehet ottkapni. A kirakat üvege mögül eléjüktáruló csokoládékhoz, italokhoz ésjátékokhoz még csak hasonlók semvoltak sehol.

Ám igazából egyetlen dolog ragadtameg a kislány figyelmét. Egy hatalmas,rózsaszín dobozból egy fehér estélyiruhás, platinaszőke loknis, tökéletesmosolyú, égszínkék szemű Barbie nézettrá incselkedve. Egy valódi dollár-

Barbie! Andi látott már ilyet: afalujukban a körzeti orvos kislányánakvolt egy, amelyet ő és a barátnőimessziről megcsodálhattak, dehozzányúlniuk nem volt szabad!

– Egy olyat szeretnék! – mutatott Andia Barbie-ra.

– Micsoda? – Györgyi nem hitt afülének. – El tudod képzelni, mennyibekerülhet? És különben is… Na, ebbőlelég! – zárta rövidre, és a lánya karjátmegragadva elrángatta őt a kirakat elől.

Attól kezdve egy perc nyugtuk semvolt. Bármit kitalálhattak, bármivelpróbálkozhattak, nem tudták Andifigyelmét elterelni vágyának tárgyáról. Akislány valamiért a fejébe vette, hogy a

gyönyörűséges Barbie nélkül nem élet azélet. A strandra sem akart kimenni, nemkellett neki sem fagyi, sem lángos, semsemmi.

Györgyi éppenséggel nem értette.Andi sohasem volt az a babázós fajta.Öltözködni sem szeretett úgy, mint atöbbi kislány. Tavaly a nagyapjameglátogatta őket, miután hazatért egybécsi kiruccanásból. Hozott Milkacsokit, italokat, és a gyereknek színesceruzákat (olyan „mindenszínűt”, amilyetitthon nem lehetett kapni), meg egybabát. Nagyon szép baba volt: hosszú,szőke hajú, piros szájú, kék szemű. NemBarbie, az igaz. Andi elnevezte Katinak,feltette a polcára, és akkortól kezdve rásem hederített. Talán egyedül az anyósa,

Rózsi örült a babának. Rögtön varrt isneki egy ruhát, kalocsai népviseletet,pártával.

Most akkor mi ez a balhé ezzel aBarbie-val?

Nem értette, hogy Andika csakbirtokolni szeretett volna egy ilyengyönyörűséget. Lehet, hogy nem játszottvolna vele, lehet, hogy csak nézegettevolna, mint az orvos kislányának ababáját, de ez az övé lett volna. Ésvalamiért borzasztóan fájt neki, hogymások, akik valami érthetetlen okbólkiváltságosnak számítottak, egyszerűenbesétálhattak a boltba és megvehették. Őpedig nem. Csak a kirakaton átnézegethette – még csak be sem tehette alábát abba a meseboltba. Micsoda

égbekiáltó igazságtalanság ez!A nyaralás utolsó napjaira aztán

megnyugodtak a kedélyek, de a kezdetijó hangulatot már nem lehetettvisszahozni. A szülők attól fogvagondosan ügyeltek rá, hogy még csak adollárbolt közelébe sem menjenek többé,Andi pedig nem emlegette tovább aBarbie-t. Csak a szívében maradt valamimegmagyarázhatatlan, tátongó űr.

Hónapokkal később, amikor Györgyia karácsonyi bevásárlást intézte, hirtelenmegakadt a szeme valamin, amibebeledobbant a szíve. Egy Barbie! Nohát,a Corvin áruház játékosztályán!

Mikor azonban közelebb ment, látta,hogy ez csak valami nyomorúságos

utánzat. A neve sem Barbie volt, habárnagyon hajazott rá. A ruhája viszontsokkal szegényesebb, közönségesebbvolt, a haja ronda kanárisárga, az arcameg… úgy volt kisminkelve, hogy azmég egy Rákóczi téri pillangónak isbecsületére vált volna.

Még koppintani sem tudnaknormálisan – gondolta Györgyimérgesen. De azért levette a babát apolcról, és betette a bevásárlókosarába.Legalább megfizethető volt, még nekikis.

Kicsit később, mikor már a pénztárelőtt állt sorban, hirtelen eszébe jutottvalami. Sarkon fordult, visszament apolchoz, és biztos, ami biztos alaponbetett a kosarába egy másik, barna hajú

ál-Barbie-t is.Miss Thorne-nak, a tanárnőnek

azonnal feltűnt, hogy Annabel Wood mármegint kisírt szemmel érkezett reggel aziskolába. Ez egyre gyakrabban fordultelő – az utóbbi pár hétben szintemindennap – ezért a lelkiismeretestanárnő már komolyan aggódott alányért. Persze inkább nem faggatózott,részben tapintatból , részben, mertvalójában nagyon jól tudta, mi a bajaAnnabelnek.

Állítólag válófélben voltak a szülei.Egy amúgy is nehéz korban lévő

érzékeny kamaszlánynak szörnyű lehetátélni, hogy a szeme előtt darabokrahullik a világ, amelyben felnőtt. Miss

Thorne már csak tudta! Ő is pont ennyiidős volt, tizenhárom éves, amikor átkellett élnie ugyanezt a családi drámát.

Ez a január végi nap azonbankülönleges volt. Az iskolában már éveleje óta izgatottan készültek rá, és atanárnő tudta, hogy pillanatnyilag ez azegyetlen dolog, amivel Annabelfigyelmét el lehet terelni az otthoniproblémákról. Ma pedig végre elérkezetta nagy esemény. Miss Thorne örült isneki, meg nem is. Persze, nagyszerű,hogy végre eljött ez a nap, de vajonutána mivel fogja rávenni Annabelt, hogyne adja át magát a teljeskétségbeesésnek?

A tanárnőnek fogalma sem lehetettróla, hogy Annabelt mi is bántotta igazán

a szíve mélyén. A szülei kapcsolata márelég régen megromlott, és ez tavalynyáron nyilvánvalóvá is vált, amikormommy rájött, hogy daddynek viszonyavan egy fiatal gyakornok csajjal odabenta szerkesztőségben. Annabel azt is tudta,hogy már a válásról is szó esett köztük,noha ezt előtte megpróbálták eltitkolni.

Pár hete, egészen pontosan januárelsején azonban végleg elmérgesedett ahelyzet, és azóta a szülők már nyíltan, alányuk előtt is folyamatosanveszekedtek, és egyáltalán nem rejtettékvéka alá, mennyire meggyűlöltékegymást tizenöt év házasság után.Annabel pedig úgy érezte, hogy ez azegész az ő hibája.

Úgy kezdődött, hogy tavaly

decemberben végre-valahára, életébenelőször sikerült anyjáékat rávennie, hogyjanuár elsején, ami egyben aszületésnapja is volt, bulit tarthassonotthon, amire meghívhatja a barátait.Annabellel madarat lehetett fogatni, és abarátnőivel rögtön el is kezdte szervezniaz eseményt.

A bökkenő csupán az volt, hogy avégén nem csak azok bukkantak fel,akiket meghívtak. A potya„utószilveszter” híre hamar elterjedt akisvárosban, és hamarosan mindenfélegyanús alakok, Annabelnél és abarátainál idősebb „buliarcok” tűntek fela házban – akik mindenféle italokat ésfurcsa, ámde fantasztikus hatásúpirulákat hoztak magukkal.

Az egésznek az lett a vége, hogyCarrie (aki a szomszédban töltötte azéjszakát, és bármennyire aggódott is aházukból kihallatszó éktelen ricsaj miatt,erőt vett magán, és egész éjjel nem jötthaza – nem akarta tönkretenni egyetlenlánya első házibuliját) másnap reggel avécében a padlón fekve talált ráAnnabelre, a saját hányásában és teljesamnéziában: halvány fogalma sem voltróla, hogyan fajulhattak idáig a dolgok.Amilyen állapotban pedig a ház volt!…késő estig lázasan dolgoztak, próbáltakrendet rakni és valamennyire eltüntetni abűnjeleket, ám ez csak részben sikerült.

Bob este érkezett haza. Ő Bostonban,a szeretőjénél töltötte az újévet, ésAnnabel tudta, hogy az első pillanattól

fogva ellenezte a házibuli ötletét.Szerinte Annabel még túl fiatal ehhez.

Most minden előzetes fenntartásátbeigazolódni látta. Annabel pedigelőször volt szem- és fültanúja a szüleiveszekedésének úgy, hogy azok máregyáltalán nem bánták a jelenlétét, ésazt, hogy mindent lát és hall. Daddyszerint mommy hibája, hogy Annabel ígyelkanászodott. Hogy lehet egytizenhárom éves kamaszlányt egyedülotthon hagyni, hogy kénye-kedve szerintbulit rendezzen? Carrie viszont azt vágtaa férje fejéhez, hogy felőle Annabel akárvilággá is mehetett volna – hiszen őotthon sem volt, fütyült az egészcsaládra. Így hát utólag nincs mit számonkérnie rajta.

Szóval, a lány meg volt győződveróla, hogy, habár a szülei már régótautálták egymást, végül miatta vittékkenyértörésre a dolgot. A „válás” szótmég mindig nem mondták ki előtte, deAnnabel tudta, hogy ez már csak időkérdése. Végül is, talán jobb így. Csakne lett volna ilyen borzasztólelkifurdalása a balul sikerült buli miatt!

Aznap viszont elhatározta, hogyigyekszik megfeledkezni az egészről,legalább néhány órára. Igaz, hogy reggelmég bőgve indult el (éjszaka mommyékmár megint veszekedtek, és daddyhajnalban el is ment otthonról), demiután beért a suliba, lassan őrá isátragadt az az általános izgalom, amicsak úgy sistergett a levegőben Így elég

gyorsan összeszedte magát.Reggel nem volt tanítás. Az iskola

dísztermében gyülekeztek, ahol aszínpad elé több tévékészüléket isbeállítottak. Annabel és az osztálya MissThorne vezetésével szerencsére elégkorán érkezett, és így az első sorokbanfoglalhattak helyet.

A Challenger űrsikló kilövését várták– az egész iskola végig fogja nézni atelevízióban, a CNN élő adásárakapcsolva. A tanárok már hetek ótabuzgón szervezték a dolgot. Azért isvoltak ilyen lelkesek, mert a legénységegyik tagja civil volt, méghozzá egykollégájuk, egy tanárnő! ChristaMcAuliffe, aki a Reagan elnök általmeghirdetett „Tanár az űrben” pályázat

nyerteseként került be a csapatba, és atervek szerint két tanórát is fog tartani azűrből, amit idelent, a diákok a tévénkeresztül követhetnek majd. Magát akilövést nem nézték végig ilyenünnepélyes keretek között mindeniskolában, de itt, Bostonban nem istehettek volna másképp! Hiszen Christais bostoni lány volt – itt született, aközelben járt iskolába, és egyszomszédos államban, New Hampshire-ben tanított.

Különösen Annabel érezte fontosnak amai napot. Mióta csak először hallottChristáról, a példaképének tekintette.Persze, az űrprogram miatt is, de azértis, mert rettentően tetszett neki az, amit atanítási módszereiről és a kutatásairól

hallott. Őt is mindig nagyon érdekelte atörténelem, de az eddigi tanulmányaisorán végig úgy érezte, hogy: jó-jó, ezígy szép és izgalmas, de mintha valamihiányozna az összképből. Christamódszereiről olvasva egyszeriben rájött,hogy minek a hiányát érzékeli: az„űrtanárnő” (ahogyan most mindenkinevezte), úgy vélte, hogy atörténelemben nemcsak a királyok,hercegek és a politikusok a fontosak,hanem az egyszerű, mindennapi emberekis. Ők is alakítói a történelemnek, talánmég inkább, mint a vezetők. Ezenfelülpedig Christa külön kutatási területe azamerikai nők története volt. Ahétköznapi asszonyoké, feleségeké,anyáké…

Annabelnek borzasztóan tetszett ez azegész – az iskolai újságban még cikket isírt róla. El is határozta, hogy mihelyt Ms.McAuliffe visszatér az űrből, levelet írneki, és tanácsot kér tőle, hol, hogyanfolytassa a tanulmányait.

A kilövést a hideg idő miatt egyrehalogatták, a CNN pedig addigugyanazokat a riportokat, bejátszásokatismételgette, valamint a kilövőállomásonveszteglő űrsiklót mutogatta.Dögunalom! A díszterembe izgatottanérkező diákok lassan kezdték elveszíteniaz érdeklődésüket, izegtek-mozogtak,fecsegtek, nevetgéltek. Néhányanmegfújták a szilveszterről megmaradtpapírtrombitákat, amivel a kilövéspillanatát készültek megünnepelni.

– Csönd legyen! – szólt rájuk MissThorne, majd az órájára nézett. –Nyugalom, bírjátok ki még egy kicsit!Mindjárt fellövik a Challengert, és utánamehetünk ebédelni.

– Hurrá! – hallatszott a hátsó sorokegyikéből, mire sokan elnevettékmagukat.

– Psszt, csend legyen! – mondtáksokan hátrafordulva, köztük Annabel is.– Kezdődik!

Ez most nem vaklárma volt. Ténylegelkezdték.

Megkezdődött a visszaszámlálás,amibe a gyerekek is bekapcsolódtak,majd kiadták a jelszót: lift off{4}!

Annabel nevetve befogta a fülét. A

zárt teremben egyszerre megszólalópapírtrombitáknak iszonyú hangjuk volt.Érezte, hogy a hajára konfetti potyog,körülötte színes szerpentineket dobáltak.Kicsivel több, mint egy perc telt el.

Milyen szép! – gondolta Annabel. Akövetkező pillanatban pedig: Úristen!

A díszteremben egyszerre síri csendtámadt. A diákok és a tanároklélegzetvisszafojtva meredtek aképernyőre. Ez nem lehet igaz!

Pedig az volt. A Challenger, alignéhány másodperccel az indulás utánfelrobbant, és ezernyi színes, lángolódarabra esve aláhullott az óceánba.

Ők pedig mindezt élő, egyenesadásban végignézték.

Annabel egyszeriben úgy érezte, nemkap levegőt. Köhögni kezdett, ésfelugrott a székéről, majd a szájáraszorított kézzel a kijárat felé rohant.Miss Thorne is azonnal felpattant, ésutána iramodott.

– Annabel! – kiáltotta.Odakint, a folyosón a lány a falnak

dőlve próbált újra lélegzethez jutni. Úgyérezte, most jó lenne sírni, hangosan,üvöltve zokogni, de valamilyen furcsaokból nem volt képes rá: túl száraz volta torka, és túl nagy volt benne agombóc… Hirtelen úgy érezte, hogyvalaki nézi. Felemelte a fejét, és apátlátta meg maga előtt.

– Daddy! – suttogta meglepetten.

– Jó, hogy itt talállak, Annabel –mondta Bob komolyan. – Mára elkérlekMiss Thorne-tól. Úgy sincs tanítás, nemigaz? Anyáddal nagyon fontos döntésthoztunk, és ezt szeretnénk minél előbbmegbeszélni veled.

Andi imádott nyolcadikos lenni!Amúgy is mindig szerette az iskolát,hiszen jól tanult, és az osztálytársaikörében is népszerű volt. Az A-ban,ahová ő járt, a lányok vették mindigkörül, a B-ből pedig a fiúk írogattak nekiszerelmes leveleket. A tanárai iskedvelték, különösen az osztályfőnöke,nyitott, kíváncsi, de mégsem„buzgómócsing” természete miatt. Mivelekkoriban már a családjának is kicsitjobban ment (nem utolsósorban anyu

zöldségboltjának köszönhetően) azosztályban neki volt először rikítóciklámenlila pulcsija (ami akkor alegmenőbbnek számított), Alphavillekazettája és kétkazettás magnója,amelynek a segítségével a barátnőkegymástól is átvehették a rádióbólfelvett slágereket.

Az pedig, hogy nyolcadikosok, azaz aziskola rangidősei voltak, csak betetőztemindezt. Andi úgy érezte, minden ahelyén van az életében, és 1986októberében még úgy tűnt, hogy ez azállapot örökké fog tartani.

Aztán a hónap vége felé különösfelfordulás támadt az iskolában. Agyerekek nem is nagyon értették, mirőlvan szó. A faluban már előző nap

rendőrautók jelentek meg, és mivel senkinem tudott róla, hogy bármilyenbűncselekmény történt volna, izgatottantalálgatták, mit kereshettek a rendőrök –ámde közben mindenkinek valami furcsa,rossz érzése volt a gyomra táján, amirőlsenki sem beszélt, de leolvasták egymásarcáról.

Végül az iskolában is megjelentek arendőrök, és az egyik tanóra közben a8/A osztályba is bekopogtattak. Egycivil ruhás nyomozó meg egyegyenruhás, tányérsapkás rendőr lépettbe a terembe, és nagyon kedvesen,udvariasan megkérték a tanárnőt (éppenmagyar óra volt), hogy valamitmegkérdezhessenek a diákoktól.

– Nagyon fontos lenne! – mondta a

civil ruhás. – Nem tart sokáig.A tanárnő persze beleegyezett. A

gyerekek síri csendben ültek a padban,hátradőlve, olyan fegyelmezetten, amitmás körülmények között a tanárnő sohanem tudott elérni.

A civil ruhás intett az egyenruhásnak,aki egy fényképpel a kezében körbejárt apadok között, komótosan, és mindenegyes diáknak az orra alá dugta a fotót.

– Nézzétek meg jól ezt a fényképet! –mondta a civil ruhás, aki eddigre akatedrán átvette a tanárnő helyét. – Jólnézzétek meg! – ismételte. – És havalahonnan ismerős nektek, ha láttátokmár valahol, akkor azonnal szóljatok!

Andi borzasztó kíváncsi volt, mi a

csuda lehet a fényképen. Mivel az utolsópadban ült, még elég sokáig kellettvárnia, hogy a tányérsapkás odaérjenhozzá. Az osztálytársai arcáról nemtudott semmit sem leolvasni –különösebb meglepetés nem látszottrajtuk, és miután megnézték a fotót, alegtöbben megrázták a fejüket, vagymegvonták a vállukat. A tányérsapkáskérdezgetett is:

– Nem láttad? Nem láttál ilyet sehol?A válasz minden esetben nem volt.A rendőr végre odaért hozzájuk is.

Andi kíváncsian nyújtotta a nyakát afénykép felé, ám a következő pillanatbanmár vissza is húzódott csalódottan. Aképen egy közönséges sötétkék műanyag

vödör látszott, amelyben nyilván meszettartottak, és aztán nem mosták ki: azoldalán néhány lecsorgott, megszáradtmészcsík fehérlett. Intett atányérsapkásnak, hogy neki sem ismerősa vödör.

De mi a fenéért keresik ezt a vacakota rendőrök?

Végül a civil nyomozó kissé bosszúsábrázattal vette tudomásul, hogy itt semjártak sikerrel, de nem szólt semmit.Megköszönte a tanárnőnek azegyüttműködést, majd távozott akollégájával. Ekkor folytatták az órát,mintha mi sem történt volna.

Andinak csak otthon, este jutotteszébe, hogy mégis mi lett volna, ha

valaki azt mondja, ismerős neki a vödör.Teljesen hétköznapi tárgy volt,bármelyik háztartásban előfordulhatott,még a mészcsíkokkal együtt is. Mitörtént volna? De egyikük sem mondta.A lány hirtelen, maga sem tudta, miért,büszkeséget érzett az osztálytársaiviselkedése miatt – még ha az nem isvolt egészen tudatos.

Néhány nap múlva aztán szárnyrakapott a pletyka a faluban, hogy mi is állta rendőri akciók mögött. Az egyikfakerítésre valami őrült felmázoltamésszel, hogy: Éljen az ’56-osforradalom harmincadik évfordulója! Ahelyszínen a rendőrök megtalálták a kékműanyag vödröt a mésszel, amitbűnjelként lefoglaltak.

Andi a vasárnapi ebéd közbenösszeszedte minden bátorságát, ésmegkérdezte a szüleitől:

– Mi volt itt ötvenhatban?A levegőben megálltak a kanalak,

majd Györgyi és Jancsi egymásra néztek.A lány döbbenten látta az arcukon, hogyfélnek. De miért? Hja, persze, arendőrök… Na, de csak nem gondolják,hogy a saját lányuk majd beköpi őket?

– Semmi nem volt, kislányom…azazhogy… – kezdte az apja. – Dekülönben is, túl kicsik voltunk mégakkor, különösen anyád. Nememlékszünk semmire!

– Majd tanultok róla az iskolában –szólt közbe anyu is. – Ez nyolcadikos

anyag. Ha érdekel, kérdezd meg atanárnődet!

Na persze! Pont őt! Meg az anyolcadikos anyag is… ki van azzalsegítve! Andi jól tudta, mit írnakötvenhatról a törikönyvben, mivelrendszerint már év elején kiolvasta azösszes őt érdeklő tankönyvet. Nemstréberségből, csak hát általábanmindent elolvasott, ami a keze ügyébekerült, és a tankönyveknek akkor mégolyan klassz, friss nyomdaillatuk volt.Ezért jól tudta, hogy kábé egy oldal vanaz egészről. Azt ugyan hiába olvassa el,nem lesz sokkal okosabb.

De azt is belátta, hogy a szüleit hiábafaggatja. Ugyan egyikük sem volt párttag,soha nem léptek be, de például Kádárt

tisztelték, és csak úgy emlegették: az„Öreg”. Pár évvel azelőtt az életrajzát ismegvették, elolvasták, és nagy becsbentartották. Nem voltak ugyan aszocializmus lelkes építői, de nagyellenzékiek sem. Andi tudta, hogyúgysem fognak neki semmi olyatmondani, amiből „baj lehet.”

De neki tudnia kell!Elhatározta, hogy magától kezd

kutakodni. Először itthon böngészi át akönyveket, aztán, ha nem talál semmit, aziskolai könyvtárban is körülnéz.

Ha máshogy nem, talán majd a sorokközül kiolvassa a válaszokat akérdéseire.

* * *

Andinak még akkor is reszketett alába, amikor az Oxford Streeten leszállta metróról. Fél éve, amióta itt volt,Londonban, először vetemedettilyesmire. Pedig már sokszor megfordulta fejében, de eddig mindig az inábaszállt a bátorsága. Ma azonban megtette!Már előző este eltervezte, hogyancsinálja majd, és szerencsére minden akezére játszott. Mikor belépett akörnyékükön, az észak-londonimetrómegálló közelében lévővegyesboltba, rögtön körülnézett, hogyvannak-e biztonsági kamerák. Ugyan mársokszor járt ott, de ez eddig nemérdekelte, így nem is ellenőrizte soha –most látta, hogy nincsenek kamerák. Aboltot egy indiai család vezette, és

valószínűleg sajnálták a pénzt akamerákra. Andi megvárta, hogy apénztárnál éppen fizessen valaki, éselterelje az öreg, turbános indiai fazonfigyelmét. Ekkor szorosan a már kinézettpolc mellé húzódott, kivette a hóna alólaz előre odakészített spirálfüzetet, és egyvillámgyors mozdulattal belecsúsztatta atábla csokoládét. Majd kivörösödöttarccal, reszketve, de szándékosan lassú,hanyag léptekkel kisétált a boltból.

Kint, az utcán, a metró felé sietveaztán többször is hátranézett, mertfolyton úgy érezte, hogy a nyomábanvannak. És ha mégis voltak kamerák,csak nem vette észre? És ha az öregindiai már ki is hívta a zsarukat?Mindjárt, talán a következő sarkon

felbukkan egy bobby, és nyakon csípi…akkor mi lesz? Nem ismerte az angoltörvényeket, de biztos volt benne, hogyőrá, egy idegenre vasszigorral fognaklesújtani. Talán évekre is börtönbe kerülegy tábla hülye csoki miatt…

A metrón ülve aztán egy kicsit kifújtamagát, de a spirálfüzetből a csokit mégmindig nem merte kivenni. Lehet, hogymeg sem meri majd enni., ami kész röhejlenne, hiszen éppen azért vetemedettcsokilopásra, mert folyton-folyvást éhesvolt. Hét közben még elviselhető volt adolog – úgyis egész nap otthon dekkolt,jobban mondva a családnál, ahol au-pairként{5} dolgozott. Délelőtttakarított, délután a gyerekekre vigyázott.Végül is nem volt vészes; tévézett, leckét

írt velük. Este pedig az egész család –velük ő is – együtt vacsorázott. Nemarról volt szó, hogy nem volt elég kaja!Ezt anyjának is mindig hangsúlyozta atelefonban. Csak egyszerűen nem tudtamegszokni az angol ételeket, és főleg azt,hogy nem ebédelnek normálisan.Általában csak egy-két ízetlenháromszög alakú szendvicset kaptak be,egy csésze teával (tejes teával, ami alegnagyobb meglepetésére finom volt, ésamit hamar megszokott), és csak este,vacsorára volt főtt étel. De az is milyenpocsék! Egy szó mint száz, egyfolytábanéhes volt, és a hétvégéken csakrosszabbodott a helyzet. Akkor ő is„szabad” volt, ami azt jelentette, hogy acsalád egyenesen kinézte otthonról,

elvárták, hogy lehetőleg ne legyen lábalatt. Ő sem bánta, hogy legalábbilyenkor elszabadulhatott egy kicsit, csakkét bökkenő volt: az egyik a rémeslondoni időjárás, a másik pedig, hogyszegény volt, mint a templom egere. Aheti fizetéséből éppen hogy csak ki tudtafizetni a napijegyet, amellyelbeutazhatott a belvárosba, de kajára márnem futotta. A városnézés pedig csakaddig volt jó móka, amíg be nemköszöntött az ősz, s vele a hideg, bőr alámászó nyirkosság az apró szemű esőnekköszönhetően, amely aztán fél évigjóformán el sem állt.

Mégis, mindent egybevéve örült, hogyitt lehet. A karácsonyt otthon töltötte, ésa szülei meg is kérdezték, hogy tényleg

vissza akar-e menni, ha egyszer annyirautálja. A válasz nem volt kétséges: hátpersze! Hiszen nem is utálta,ellenkezőleg! Itt lehetett Londonban, ésminden más mellékes volt. Most is:amint megérkezett az Oxford Streetre, ésmeglátta a nyüzsgő tömeget, a színesforgatagot, a csillogó kirakatokat, apiros, emeletes buszokat, a szívétugyanaz az öröm töltötte el, mint az elsőalkalommal, amikor beutaztak abelvárosba.

Elmosolyodott, és végre rászántamagát, hogy elővegye az imént elcsentcsokit. Kibontotta, és az egyik kirakatelőtt bámészkodva elégedetten majszolnikezdte. Abban a pillanatban úgy érezte,hogy megnyert egy fontos csatát az őt

befogadni sehogyan sem akaró,érzéketlen nagyváros ellen.

Hirtelen azonban megállt a keze alevegőben, és még rágni is elfelejtett.Egy villanásnyi időre az a fura érzésetámadt, hogy ezt a pillanatot egyszer márvalahol, valamikor átélte… De ez mostegy kicsit mégis más volt. Tiszta őrület:mintha saját magát látta volna a kirakatüvegében, ahogyan elmegy maga mögöttaz utcán. De hát ez nem lehetséges! Andimegrázta a fejét. Hülyeség!

Azért egy lépést hátrált, és abba azirányba nézett, amerre az a lány sétált,aki… ő volt. De amikor hátulrólmeglátta, már tudta, hogy biztosan csakképzelődött. Nyilván a ma reggeliizgalmak miatt, nyilván.

A lány ugyanis hátulról már egészenmásképp nézett ki, mint ő. És főleg,sokkal, de sokkal jobban volt öltözve.Andi tudta magáról, hogy messzirőllátszik rajta: egy csóró kelet-európai, demivel nem tudott mit tenni ellene,igyekezett nem törődni vele. Ez a lányviszont egyértelműen nem kelet-európaivolt. Nyilvánvalóan nem is magyar.

Az pedig, hogy ő lett volna, ténylegtiszta hülyeség. Felejtsük el!

Annabel a kávéját szürcsölveelkeseredett tekintetet vetett a kávéházkirakatán keresztül a kinti világra. Azértült be ide már vagy egy órája, hogykivárja, amíg eláll ez az undorító, aprószemű eső. Azóta a második csészekávéját itta, de az eső csak esett tovább,

egyhangúan, kitartóan, és semmi jelétnem mutatta annak, hogy el akarna állni,vagy éppen, hogy jobban rá akarnazendíteni… mintha ez is hozzátartozna itta dolgok normális rendjéhez, ez amonoton ködszitálás, amit a britekdrizzle-nek neveznek.

De persze magára vessen, kellett nekipont januárban Londonba utaznia!? Anyaszerint tökmindegy volt: Londonbantudvalevőleg mindig rossz idő van, ésilyenkor, januárban az ember mégiscsakjobban tud vásárolni. Ilyenkor vannak anagy leárazások. Annabel ebből aszempontból nem is panaszkodhatott.Elégedetten pillantott le a mellette lévőszékre és a földre, ahol halomban álltaka bevásárlószatyrok. Az Oxford Street

szinte minden nagy áruházának a logóitláthatta, ha végignézett rajtuk. Gazdagzsákmány.

Annabel nagyot sóhajtott. Eredetilegegy világ körüli hátizsákos útra indultvolna az idén, egy évet halasztva azegyetemen. De aztán tavaly közbejöttvalami.

Abban az évben kezdte el azegyetemet, történelem és amerikaiirodalom szakon, és egyúttal beköltözöttErica néni bostoni lakásába, amit az időshölgy halálakor, néhány évvel azelőttörökölt. Semmi kedve nem volt otthonmaradni. Daddy már régen elköltözött,és most New Jerseyben éltek az újfeleségével. Anyának is új pasija volt,aki két, Annabelnél fiatalabb fiúval

költözött be a régi házukba. A lány aligvárta, hogy elszabadulhasson otthonról.Csak az volt a bökkenő, hogy nem voltsemmi pénze. Anyjától nem akart kérni,mert hát ő sem volt túl jól eleresztve,Apjától pedig akkor sem kért volna, haesetleg koldulnia kell. Így hát hamareldőlt, hogy az egyetem mellettdolgoznia kell. Szerencsére talált is egyrészmunkaidős állást egy Gap üzletben,nem messze a lakásától.

Az egyetemen pedig beindult az igaziélet! Buli buli hátán, ivászat, pasizás… atanulás csupán huszadrangú dolognakszámított, de hát Annabel nem voltegyedül ezzel, így nem is izgatta magátkülönösebben. A Gapben megkeresettannyit, amennyivel finanszírozni tudta ezt

az életet – mondjuk, félretennie nemsikerült, sőt, voltak napok, amikorigencsak be kellett osztania a centeket,de mindent egybevéve nempanaszkodhatott.

Máig sem tudta, mi ütött belé aznap.Este egyedül volt a boltban; a főnökemár megbízott benne annyira, hogyráhagyta a zárást. Annabel pedig egyhirtelen ötlettől vezérelve hazavittmagával néhány inget és nadrágot, megpár dolcsit a kasszából.

Miért? Mommy is ezt kérdezte,amikor daddyvel kifizették az óvadékot,és hazavitték őt a rendőrségről. Nemtudott rá válaszolni. Végül is,megvehette volna venni azokat acuccokat, ha nagyon akarja… Mondjuk,

nem mindet egyszerre. A pénze ugyanfogytán volt, de még maradt valamennyi.Nem tudta megmondani, miért tette. Úgyérezte, ezzel valahogy bosszút állt azegész rohadt világon.

Végül (mivel mindent hiánytalanulvisszaadott, és láthatóan meg is bánta adolgot) néhány hetes közérdekű munkáraítélték, amit egy könyvtárban húzott le.Nem is volt olyan szörnyű! Daddyviszont közölte vele, hogy ezek utántegyen le a tervéről, hogy világ körüliútra megy. Szó sem lehet róla!

Annabel ebbe bele is nyugodott, deazért mostanra összeszedett annyi pénzt,amennyiből legalább egy kétheteseurópai körútra futotta. Európábamindenképpen el akart jutni, és ha lehet,

nem nyugdíjasként. Méghozzá egyedül,mivel nem szerette, ha másokhoz kellalkalmazkodnia. Idén újévkor töltötte bea huszadik születésnapját, és mommytólazt kapta ajándékba, hogy némizsebpénzzel még kiegészítette az útrafélretett összeget.

– Nehogy már ne tudj egy kicsitvásárolgatni! – mondta, majd cinkosanhozzátette: – Köztünk marad! – Annabelbólintott. Hiába, ezt a pasik úgysemértenék meg soha.

Tegnap délelőtt érkezett megLondonba, de akkor a jetlag{6} miattolyan levert volt, hogy csak a szállodájakörnyékén járt egyet. Már akkor is esettez a borzalmas eső, ami ellen az esernyősem védett. Ma délelőtt pedig az Oxford

Streeten sétálgatott és vásárolt ezt-azt,de még úgy is teljesen átfázott, hogy azidő nagy részét az üzletekben töltötte.Megint kinézett az utcára, ésmegállapította, hogy a helyzet sajnosváltozatlan. Nagyot sóhajtott, éselőszedte az európai útikönyvét,amelynek a segítségével még otthonmegtervezte az útját.

Nem is nézett a kirakat felé, így csak aszeme sarkából látta, hogy már megintott van az a sárga répanadrágos, ódivatúfarmerdzsekis lány, akit nemrég egy boltkirakata előtt az utcán pillantott meg.Most is, mint akkor, hirtelen az az érzésetámadt, hogy ismeri valahonnan. Sőt,nagyon jól ismeri. Talán mindenkinéljobban. De ez lehetetlen! Ki a csuda

lenne itt, Londonban az ismerősei közül,aki ráadásul ilyen pocsékul öltözik?Nyilván nem ismeri, de akkor mi volt eza fura érzés? Annabel hirtelenellenállhatatlan késztetést érzett, hogyfelálljon, és a másik lány után menjen.Ám mire kiért a kávézó ajtaja elé, asárga nadrágos eltűnt.

Annabel visszaült az asztalához, ésújra kinyitotta az útikönyvét. Már arepülőgépen, és tegnap, a szállodábansem tudta eldönteni, hogy Bécs, Prága ésBudapest közül melyiket ne látogassameg. Mindhárom városba ugyanisbiztosan nem jut el, annyi ideje nincsen –ahhoz vagy Rómát vagy Madridot kellettvolna kihagynia, azt pedig semmiképpennem akarta. Végül úgy döntött, hogy

Bécs sem maradhat ki – a valcerek ésMozart hazája! Akkor Prága legyen,vagy Budapest?

Az útikönyv Prágánál nyílt ki, ésAnnabel gyönyörködve nézte a képet,amely egy folyó fölötti réges-régikőhidat ábrázolt. Milyen szép!

Ekkor eldöntötte: Budapest marad ki.Oda majd elmegy, amikor legközelebb

Európába utazik.Folyt. köv. (talán)

Videotéka

2013. májusIldikó kiszállt az autóból, és a fejére

tolta a napszemüvegét. A folyórólvisszaverődő erős fényben egy kicsithunyorgott, de mindenképpen látni akartaa színeket, a fényeket, árnyékokat, a sötétlencse torzítása nélkül.

A Duna. Milyen gyönyörű! Itt mégsokkal szebb, mint akár Budapesten,akár Bécsben. És mennyivel szebb, minta Temze, úristen! Behunyt szemmelnagyokat szippantott a friss, vízillatúlevegőből. Ez igen – ezért érdemes voltitt megállni.

Eredetileg nem akart ide, Akácosrajönni, mivel ez elég nagy kerülőtjelentett, és Ildikó nem ért rá. Mivel

azonban soha nem ért rá, úgy gondolta,felesleges arra várnia, hogy egyszertalán mégis… Mikor az autópályánBudapest felé száguldott, és meglátta azAkácos feliratú táblát az egyik kijáratelőtt, gondolt egyet, és hirtelen bekanyarodott. „Csak néhány percigmaradok” – nyugtatta háborgólelkiismeretét. Kettőre várták őt Pesten,ebédre. Az órájára pillantott: még csakfél tizenegy volt.

Bőven belefér egy akácosi kitérő.Csak megnézi a Dunát, sétál egyet a partisétányon, és… imádkozik, hogy senkiismerőssel ne találkozzon. Habárbiztosan nem ismernék meg. Mielőttkiszállt a kocsiból még egyszer, utoljáraalaposan megnézte magát a

visszapillantó-tükörben. Vállig érő,egyenes barna haj, karamellszínűcsíkokkal, szoláriumban enyhénlebarnult bőr, szolidan kifestett arc, a félarcát takaró óriási Gucci napszemüveg,fekete felső, szoknya, bőrdzseki... Á,nem létezik, hogy bárki is felismerje azegykori Pásztor Ildikót, aki már csaknemhuszonöt évvel ezelőtt rótta mindennap aDuna-parti városka szűk utcáit. Néha ősem ismert magára, amikor a kezébekerült egy-egy régi fényképe.

Most tehát még azt a kockázatot isvállalta, hogy a napszemüvegét levévearcát felfedje a kíváncsi tekintetek előtt.Látta, hogy a járókelők megbámulják.Szerencsére nem voltak sokan ebben anapszakban: nyugdíjas nénikék egymásba

karolva, babakocsit toló anyukák.Ilyenkor mindenki dolgozik, vagyiskolában van. Hál’ istennek.

Azzal is tisztában volt, hogy nemmindennapi jelenségnek számítnyilvánvalóan drága, habárhangsúlyosan egyszerű ruhájában,szalonokban megszelídített, és márateljesen egyenes, frissen vágottfrizurájával, márkás fekete táskájával.Akácos Duna-parti sétányán nemgyakran fordultak meg idegenek, plánenem hozzá hasonlóak. „Akár egy eltévedtufó” – gondolta gunyorosan. Na, talánjobb is lenne, ha indulna. Semmi értelmetovább lopnia itt az időt.

Ámde valamiért nem akaródzottelhagynia a szülővárosát. Még nem. Még

van ideje – emlékei szerint egy óra alatta fővárosba lehet érni, az ő kocsijávalpedig valószínűleg még ennél ishamarabb. De mit csináljon addig?Üljön le a rakparti lépcsőre sütkérezniegy kicsit, mint gyerek- éskamaszkorában? Á, csak összeporozná afekete szoknyáját. Akkor mit tegyen?Tanácstalanul forgolódott egy kicsit,mintha attól várna ötletet, amit magakörül meglát. Végül így is lett. A sétánymelletti kicsiny park túlsó oldalánmeglátta az utca mellett húzódó míves,öntöttvas korlátot, amely már régen is ottvolt, de – emlékezett rá – akkor alepattogzott festék helyén itt-ottrozsdásodott. Most szép feketére voltfestve, és csillogott a napsütésben,

akárcsak az ő haja. Hirtelen vágy fogtael, hogy odamenjen és megfogja,megsimogassa, akár egy régi ismerőst.

A korláthoz érve bekukucskált azegyik merőleges utcácskába – óvatosan,akár egy besurranó tolvaj.Megkönnyebbült, mikor látta, hogy senkisem jár arra. Mi lenne, ha bemenne, ésegy kicsit körülnézne? Innen is jól látta,hogy a régi, földszintes barokk házakmind új ruhát kaptak – levetkezték régi,reménytelen fakóságukat és mostkanárisárga, mentazöld vagy halványrózsaszín vakolattal pompáztak. Milyenkedves!

Angliában többek között ez ishiányzott neki: a vidám, élénk színűházak. Ott minden épület egyszínű volt,

többnyire a híres vöröstéglás, vagy aholő lakott, a Holland Parknál, fehér. Az isszép volt, persze, most mégismegmelengette a szívét ez aszínkavalkád. Ellenállhatatlan vágyatérzett, hogy végigsétáljon a kacskaringóskis utcán, és üdvözölje a kicsinosítottházacskákat, régi ismerőseit.

Dobogó szívvel lépkedett asikátorban, újra napszemüvegben, annakellenére, hogy itt árnyék volt. Lassansétált, kiélvezve a viszontlátás mindenpillanatát. Az utca azonban rövid volt, éscsakhamar elért a végére, ahonnan avároska főtere nyílt. Ildi hirtelenmegtorpant, és meglepetten nézett körül.Nahát, milyen óriási ez a tér, ésvalójában milyen hivalkodóan hat egy

ilyen hétköznapi kisvárosban! Régen,mikor naponta erre járt, ez egyáltalánnem tűnt fel neki, de most…

Szemben vele, a tér közepén csobogószökőkút mögött egy kávézó volt, a jóidőben a kinti teraszon üldögélő néhányvendéggel.

Pontosan ott, ahol huszonöt évvelezelőtt a Videotéka állt.

Ildi nagy levegőt vett, mint aki mélyvízbe készül ugrani, és elindult a térenkeresztül a kávéházba. Útközben néhánygördeszkázó kamaszt kellett ügyesenkikerülnie (miért nincsenek ezekiskolában?), akik önfeledtenszáguldoztak az újnak tűnődíszburkolaton, és mintha szándékosan

megcélozták volna a bokáját. Amúgy isvigyáznia kellett, hogy a csizmájatízcentis sarka ne szoruljon be akockakövek közé, vagy ki ne törjön.

Mire a kávéház teraszához ért,egészen kimelegedett. Leült az egyikkovácsoltvas keretű üvegasztalhoz, magaelé tette a napszemüvegét, és idegesmozdulattal végigsimította a haját.

Lehet, hogy mégis hülyeség voltidejönni? Mindegy – gondolta ismét –megiszik egy csésze kávét, majd gyorsanvisszamegy a kocsijához, és meg sem állPestig. Úgyis még haza kell mennie abérelt lakásába, átöltözni. Így, átizzadvanem jelenhet meg az üzleti ebéden.Eredetileg a fodrászhoz is be akartugrani egy mosás-szárításra. Na, erre

már biztosan nem lesz ideje. Az órájárapillantott, ám ekkor egy árnyék vetült eléaz asztalra. Felnézett, kicsit bűntudatosarccal, mint akit rajtakaptak valamin.

Egy fiatal, karcsú pincérnő állt előtte,unott, flegma arccal. Nem lehetett többhúszévesnél. Ildi egy pillanatigcsodálkozva nézte – még mindig nemtudta megszokni, hogy itt az eladók és apincérek is majdnem mind úgyviselkednek, mintha szívességet tennénekaz embernek. Minél fiatalabbak, annálinkább. Azt már tapasztalatból tudta;hiába is várná, hogy a lány szólaljonmeg elsőként.

– Egy csésze cappuccinót kérek –mondta az előtte álló étlapot babrálva.Meg sem nézte, de csak van cappuccino

egy kávéházban.– Még valamit? – kérdezte a flegma

pincérlány. – Esetleg egy sütit?A „süti” szóra Ildikó gyomra

megkordult. Reggelire csak müzlit evett,és az már régen volt. Ebéd előtt már nemakart semmit enni, de… az sem jó, hogykiéhezve megy az étterembe, nem igaz?

– Egy dobostortát – mondta határozotthangon. – Ha van… – tette hozzábizonytalanabbul.

Persze, hogy van. Fél szemmel márlátta is a napfényben csillogó barnacukormáz-tetejüket a kirakatban. A helynyilván cukrászdaként is működött. Harendel belőle, azzal persze ad egy pofonta március óta következetesen betartott

fogyókúrájának. Nem baj: egyszer élünk!Legfeljebb ma este kicsit tovább edzmajd a futógépen…

A fiatal pincérnő bólintott. Ildimegkönnyebbülten felsóhajtott, mikorelment, majd hátradőlt a székében, ésmég alaposabban körülnézett a téren. Ittis ugyanaz a furcsa érzés kerítettehatalmába, mint az előbb a sikátorban.Mintha minden megváltozott volna, ésmégis minden ugyanaz maradt. Azépületek, szemben a templom, körös-körül a fák, ámde minden szebb,vidámabb, tisztább volt. Valahogyan márnem sugározta magából az egész hely arégi reménytelenséget,földhözragadtságot. Vajon, ha akkorilyen lett volna, itthon marad? Á, az

emberek biztosan nem változtak meg…Ahhoz nem elég a színes vakolat, aszökőkút és a díszkő.

– Ildi, te vagy az?Ildikó felkapta a fejét. Az előbbi

lánynál idősebb, ám csinos, ugyancsakkarcsú pincérruhás nő állt előtte. Fekete,rakoncátlanul göndör fürtjeit lazánfeltűzve hordta, és nagyon jól állt neki ahanyagul rábiggyesztett, fehér pincérnő-bóbita. Mikor elmosolyodott, a szemekörül a verőfényben jól látszottak azapró szarkalábak – egyedül ez mutatta avalódi korát. Ildikó azonnal felismerte,és hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzettrá, hogy felpattanjon, itt hagyjon csapot-papot, és visszameneküljön a fővárosba,ahogyan eredetileg tervezte.

A fenébe is, nem kellett volnaidejönnie.

De most már késő volt.– Szia, Brigi! – köszönt a nőnek, és ő

is elmosolyodott. – Nahát, de régenláttalak.

– Ezer éve – bólintott Brigitta, ésminden teketória nélkül leült Ildivelszemben az asztalhoz. – Nem is voltambenne biztos, hogy te vagy az. Alaposanmegváltoztál – tette hozzá zavartannevetgélve.

– Te viszont nem. Nem nagyon…– Á! – Brigi legyintett. – Ja, hát két

gyerek, és ennyi év után… És veled mivan? Jól vagy?

Ildi éppen ebbe nem akart belemenni.

Semmi kedve nem volt elmesélni azélete történetét, pont Brigittának. Aztmeg láthatja, hogy jól van. Felsóhajtottés körülnézett.

– Milyen szép lett itt minden. Ez akávéház is…

– Tetszik? Képzeld, a miénk.Megvettük ezt a helyiséget Endivel, éshelyrehozattuk. Évek óta nem használtáksemmire, teljesen le volt pukkanva.

– Hát a tiétek? – Ildi szemeelkerekedett a csodálkozástól. HiszenBrigi úgy volt öltözve, mint egy egyszerűpincérnő. Hogy ő lenne a tulaj…

– Hát, igen. A ruhámon csodálkozol?– Ildi még mindig hitetlenkedve bámultaegykori barátnőjét. – Tudod, szeretek itt

dolgozni. Az életünk főműve ez akávézó. Az Édes Anna. A kislányunkathívják Annának, ezért neveztük el így.

– Szép lett, nagyon – válaszolta Ildikógépiesen. A fenébe is, nem kellett volnaidejönnöm.

Közben megjelent a fiatal pincérnő, éscsörömpölve Ildi elé tette a cappuccinót,valamint a kistányért a dobostortával. Őköszönetképpen odabiccentett a lánynak.Mikor az elment, Brigi felé fordult.

– Igazán taníthatnál némi kedvességeta személyzetnek – jegyezte meg epésen.

– Miért, nem volt elég kedves? –Brigi a lány után fordult. – Na, majdbeszélek vele. Tudod, a fiatalok… de misem voltunk különbek annak idején –

sokatmondóan Ildikóra mosolygott,akinek hirtelen elment az étvágya.Szórakozottan kapargatta a dobostortakrémjét a villájával.

– Régen a Videotéka volt itt – mondta,a tányérját bámulva. Brigi egy darabighallgatott. Biztosan nem számított rá,hogy ezt Ildi hozza fel.

– Igen, emlékszem – felelte, majdmind a ketten hallgattak.

Ildikó a kirakat felé pillantott, adobostortákra és a kis plakátra, amely ahely specialitását, a fényképesszületésnapi tortát népszerűsítette.Akkoriban a menő filmek plakátjaivoltak kint, amelyeket mindig csak akkorcseréltek ki, ha kiszívta a nap.

Schwarzenegger, Jean-Claude VanDamme videóit hirdették, vagy éppen azAmadeust. Az utóbbit, mondjuk, nemsokáig. Akácosban az Amadeus irántnem volt túl nagy a kereslet.

Ildi ismét Brigire nézett.– Hogy van Endi? – kérdezte, amire a

volt barátnője kapta fel a fejét.Haha, erre aztán már végképp nem

számított – hogy ezt is megkérdezi. Csakészre ne vegye, mennyire reszket a keze.

1986. szeptember 1.Idén pont hétfőre esett szeptember

elseje. Az előző héten Ildi még kicsitkeserű szájízzel vette ezt tudomásul – ígyhát az első hetük az iskolában már teljeslesz. Habár az első napon biztosan nem

veszik majd véresen komolyan a tanítást.Nem szokták. Az évnyitón ugyan mármegkapták az órarendet, és atankönyveket is beszerezték, sőt ahétvégén anyuval be is csomagolták, deaz első nap még biztosan lazább,vidámabb lesz. Jó lesz újra találkozni azosztálytársaival. Mondjuk, a legjobbbarátnőivel nyáron is folyton együttvoltak, és itt, Akácoson amúgy ismindenkivel állandóan összefut azember. Tehát nem arról van szó, hogyhónapok óta nem látták volna egymást.Mégis, lesz miről beszámolnia atöbbieknek. Ildi tehát reggel izgatottanpakolta be a könyveket és a füzeteket avadonatúj, divatos táskájába.

Már csak ezért is izgalmas az

iskolakezdés. Mindenki megcsodálhatjaa klassz új táskáját. Brigit megeszi majda sárga irigység – gondolta elégedetten.

Kalmár Brigittával már elsős korukóta amolyan furcsa, se veled, senélküled barátság fűzte össze őket.Annak idején még a szüleik döntöttekúgy, hogy jó lenne, ha a két kislányösszebarátkozna – ők maguk, ha nem isvoltak igazán közeli barátságban, azértössze-összejártak. Ráadásul csupán egysarokra laktak egymástól, és mindkétlánynak egy nála három évvel fiatalabböccse volt. Tehát a szülők úgy vélték,bízvást összeereszthetik a gyerekeket.Mivel egykorúak és azonos neműek is,bizonyára jól ellesznek egymással.

A két kisfiúval nem is volt gond.

Azonnal megtalálták a közös hangot, ésvalóban remekül tudtak együttverekedni, felforgatni a fél házat ésfülsiketítő csatakiáltásokat hallatvarohangálni fel-alá, akár Ildiéknél, akárBrigiéknél találkoztak.

A lányok azonban furábbanviselkedtek. Már az első perctőlkialakult közöttük valamiféle rivalizálás.Egyfolytában azzal voltak elfoglalva,kinek vannak szebb, újabb, divatosabbruhái, ki népszerűbb a barátnők, vagy –ahogyan cseperedtek – egyre inkább afiúk körében. Ennek ellenére kerestékegymás társaságát, elmondták egymásnaklegbensőbb titkaikat, megosztottákegymással érzéseiket, gondolataikat.Akárcsak az igazi barátnők. De hiszen

azok voltak. Még akkor is, ha Ildi tudta,hogy Brigi a háta mögött miket terjesztróla.

Négyszemközt azonban ezeket mindigletagadta. Ilyenkor azt állította, hogy Ildia legeslegjobb barátnője. Viszonzásulpedig kihúzta a lányból, hogy ez fordítvais így van.

Mégis, mikor tegnap Brigi felhívta,hogy ma reggel találkozzanak az utcájuksarkán (ahol általában szoktak), ésmenjenek együtt az iskolába, Ildivisszautasította. Azt mondta, hogy mareggel apu fogja őket elvinni kocsival.Ez igaz is volt. Árpi, az öccse idén lettötödikes, és így mától egy helyre fognakjárni, az általános iskola felsőtagozatába. Ildi ettől nem különösebben

volt boldog, de Árpi már tegnapkijelentette, hogy ő bizony a nyolcadikosnagylány nővérével szeretne első napmegjelenni.

– Ildi! – hallatszott odakintről. –Készen vagy?

A lány még becsúsztatta a táskájábaaz uzsonnás zacskót, amelyet édesanyjamár kikészített az asztalra, valamint párpillanatnyi gondolkodás után a naplójátis.

– Jövök már! – kiáltotta, és kilépett azajtón. Ott búcsúzóul megpuszilta anyut,és elindult az utcán, a ház előtt állóZsiguli felé, amelynek az ajtajátédesapja már kinyitotta.

Az első ajtaját, az anyósülés mellettit.

Hűha!– Kisasszony! – mosolygott apu. –

Parancsoljon.– Miért nem mellém ül? – duzzogott

Árpi a hátsó ülésen.– Mert ő már nagylány – közölte vele

a férfi. – Nyolcadikos.Árpi erre csak elhúzta a száját, Ildi

pedig éppen készült beülni apu mellé,anyu szokásos helyére, amikor valakiismét a nevén szólította.

– Ildi! – kiabálta egy lányhangmessziről. – Hahó! Várjatok meg!

Ildi a hang irányába fordult, éselmosolyodott. Az osztálytársa, azalacsony, fiúsan rövid hajú Mariannfutott feléjük az utcán, egyik kezében a

táskáját lóbálva, a másikkal integetve.– Apu, várjuk meg – kérte Ildi. –

Vigyük el őt is. Olyan rég láttam!Mariann azon kevesek egyike volt,

akik az egész nyarat Akácoson kívültöltötték. Persze nem kell semmikülönlegesre gondolni: a lány egy közelifaluban, a nagyszüleinél nyaralt, ésilyenkor, szeptemberben mindig teli voltvicces történetekkel a málna- éscseresznyeszedésről, a patakpartiverekedésekről a helybéli gyerekekkelés a falusi lagzikról, ahová mindigmeghívták, ugyanis elmondása szerint akicsiny községben mindenki szegről-végről a rokona volt.

No meg minden nyáron átélt egy

amolyan kamaszos, ártatlan szerelmirománcot is, és ez Ildit mindig rettentőenérdekelte. Ugyan mitől van az, hogy amanóarcú, szeplős kis Mariannbaminden áldott nyáron beleszeret valaki?Őt egyáltalán nem irigyelte a sikereiért –nem úgy, mint Brigittát.

A lány végül lihegve, kipirosodvaodaért a Zsigulihoz.

– Csókolom! – köszönt a gyerekekapjának. – Szia Ildi! Szia Árpi!

Utóbbit már sokkal kevésbé lelkesentette hozzá. Látszott rajta, mennyire nemvolt ínyére, hogy a kisfiú mellett kellutaznia a hátsó ülésen. Mindegy, ha mármegvárták, nem maradt más választása. Ildi nyilvánvalóan nem fogja felajánlani

neki, hogy cseréljenek helyet. Bedobta atáskáját az ülésre, majd ő is utánamászott.

– Köszönöm, hogy megvártak, Palibácsi – mondta, még mindig kicsitlihegve.

– Úristen, mi van a füledben? –kurjantott Árpi. – Kiscsirke?

Erre már Ildi is hátrafordult éselnevette magát. Mariann vigyorogvababrálta a fülbevalóját, valamiakkoriban divatos, rikítósárga tollakbólösszefűzött mütyürt.

– Á, műanyag – mondta. – Pestenvettem a múlt héten, amikor asulikezdésre vásároltunk be.

– Klassz – bólintott Ildi, nem túl nagy

meggyőződéssel. – De az ofő úgyiskiszedeti a füledből.

– Azt nem várom meg – vonogatta avállát Mariann. – Előtte kiszedem. Deneked milyen jó táskád van! Muti!

Ildi büszkén emelte meg a táskáját.Valóban nagyon kafa táska volt, ebbenmindenki egyetértett. Ciklámen színűműbőr válltáska, amiért Ildi különjelenetet rendezett az áruházban. Anyuugyanis sehogyan sem akarta megvenni.A fejét csóválva mustrálgatta a lányát,amikor az felpróbálta.

– Gerincferdülést fogsz kapni –mondta a homlokát ráncolva. – Gondoljbele, milyen nehéz lesz, ha telepakolodkönyvekkel.

– De anyu, légyszi, légyszi –rimánkodott Ildi könnyes szemmel.Látszott rajta, hogy tényleg sírva fakadtvolna, ha nem veszik meg a táskát.

– Na jó! – adta be végül anyu aderekát, mint mindig. – Úgyis meg fogodunni egy-két héten belül. Addig meg csaknem ferdül el a gerinced.

Ildi pedig boldogan gondolt arra, hogyilyen Briginek biztosan nem lesz!

– Hallom, nyáron a Videotékábandolgoztatok – tért rá egy másik témáraMariann. Ildi meglepetten kapta fel afejét. Hűha, milyen gyorsan terjed apletyka! Mariann biztosan csak ahétvégén jött haza, és lám, már tudja is.

– Erzsike nénitől hallottam – tette

hozzá Mariann, mintegy válaszul Ildimeglepett arckifejezésére.

Ja, az más. Igen, Erzsike néni és Józsibácsi, a Videotéka tulajdonosaiMariannék szomszédjai. Persze hogyelújságolták neki.

– Igen, és szuper volt – lelkendezettIldi. – Sőt, megengedték, hogy a suliévalatt is dolgozzunk ott, szombatonként.

– Azta! Te is és Brigitta is?Ildi arca elborult. Hát igen… ez volt

az egyetlen hátulütője a dolognak.Igazából először őt kérték meg Erzsinéniék, hogy néha segítsen a városfőterén pár hónapja megnyílt és azonnalhatalmas népszerűségre szert tettVideotékában. A lány persze

gondolkodás nélkül beleegyezett,egyrészt azért, mert így elsőként nézhettemeg a legújabb filmeket, másrészt – ésfőleg – azért, mert Endi, azaz a tizenhatéves Rácz Endre, akibe ötödikes koraóta reménytelenül szerelmes volt, néhaszintén ott dolgozott a kölcsönzőbenkisegítőként.

Ó, ha esetleg Endivel dolgozhatnaegyütt. Egyedül….

Ez a reménye azonban hamarosanszertefoszlott, mert amikor Brigittatudomást szerzett a fejleményekről, ő isazonnal bekönyörögte magát Erzsinéniékhez, és már Ildi második napjánmegjelent szokásos, bicskanyitogatómódon önelégült ábrázatával.

– Helló! – köszönt, göndör feketehaját bedugva az ajtón. – Mától én is ittdolgozom.

2013. májusIldikó végre letette a villát, amellyel

eddig idegességében babrált. Eszébejutott mindaz, amit a különböző coachingtanfolyamokon belé sulykoltak: miutánaz arckifejezésünket és a hangunkatrendíthetetlenné és szenvtelennéfegyelmeztük, nem engedhetjük meg,hogy a testbeszédünk mégiscsak eláruljaaz idegességünket vagy abizonytalanságunkat.

De különben is, most mi a csudátóllenne ideges? Ő, a sikeres, és közép-európai mércével mérve dúsgazdag

londoni üzletasszony egy vidéki,pincérruhás családanya előtt? Akiráadásul egykor a legjobb barátnőjevolt.

Még akkor is, ha vagy tizenöt éve nembeszéltek egymással.

A haját egy mozdulattal a füle mögésimította (a fenébe, már megint egyideges mozdulat), és Brigire mosolygott.

– Szóval, jól vagytok?Hülye kérdés. Persze, hogy remekül

vannak. Brigitta már kábé öt perce eztecseteli, persze jóval részletesebben.Olyannyira, hogy Ildi képtelen voltodafigyelni rá. A múltban kalandoztak agondolatai. Azon a réges-régiszeptemberi napon…

– Mi lenne, ha eljönnél hozzánk? –kérdezte Brigitta hirtelen, szénfeketeszemöldökét felvonva, szélesenmosolyogva. – Endi és a gyerekek is úgyörülnének.

Ildikó elsápadt. Majd hevesenmegrázta a fejét.

– Az lehetetlen. Már így is… – azórájára pillantott. – Jesszus, el fogokkésni! Szóval, ne haragudj… –fészkelődni kezdett, jelezve, hogy mártényleg indulnia kell.

– Nem is mostanra gondoltam –folytatta Brigi, töretlen lelkesedéssel. –Valamikor máskor, amikor nem rohanszennyire. Még egy darabig itthon leszel,nem?

Ildikó az ölébe vette a táskáját, éskotorászni kezdett benne.

– Mennyivel tartozom? – kérdezte,elengedve a füle mellett a meghívást.

Brigi átnyúlt a kicsiny asztalon, ésmegfogta egykori barátnője kezét.

– Á, hagyd. A vendégem voltál. Arégi szép idők emlékére!

Csengő hangon felkacagott, mire Ildifelkapta a fejét, és sötéten nézett rá.Most hülyéskedik? Régi szép idők? ÁmBrigi arcán úgy látszott, ténylegkomolyan gondolta.

– Na, akkor eljössz? Légyszi, olyan jólenne. Úgyis alig tudunk rólad valamit.Londonban élsz, ugye?

Ildikó bólintott.

– Igen. Egy kis cipőboltom van. Nemnagy szám – a vállát vonogatta, tettetettszerénységgel. – Most ezért is vagyokitthon. Egy magyar gyártóval tárgyalok,forgalmazhatnám a termékeit odakint. Denem untatlak ezzel.

– Dehogyis, nem untatsz. Szívesenhallgatnám tovább! Akkor eljössz?

A harmadik invitálást immár nemlehetett figyelmen kívül hagyni. Ildimegadta magát. A táskájából elővett egypici, ezüstszínű fémtokot, és kipattintottaa fedelét.

– Jól van, majd meglátom. Tessék, anévjegyem. A hátuljára felírtam az itteniszámomat. Hívj fel. És köszönöm a sütit,meg a kávét!

Brigi zsebre dugta a kártyát, anélkül,hogy megnézte volna.

– Oké! – nevetett megint. – Nereménykedj, hívni foglak. Jó utat!

– Hát, szia! – mondta Ildi, majd egypillanatig habozott, mintha valamit mégmondani szeretett volna. Végül feltette anapszemüvegét, vállára kanyarította atáskáját, majd sarkon fordult, éselviharzott. Mialatt átvágott a téren,mindvégig a hátában érezte Brigitekintetét, és a legnagyobb bosszúságárakétszer is kibicsaklott a bokája azátkozott díszburkolaton.

Mikor végre a folyópartra vezetőmellékutcához ért, megállt egypillanatra, és a kezével az egyik ház

pisztácia színű falának támaszkodott.Néhányszor nagy levegőt vett, és érezte,hogy a torkából feltörni készül valamimegállíthatatlan.

Nem, nem, még nem szabad –szuggerálta magát. Még nem! Majdkésőbb, talán a kocsiban, vagy amikorvisszaér Pestre.

Csak arra kell vigyáznia, hogy mire azétterembe ér, ne látszódjék rajta, hogybőgött.

1986. szeptember 1.Mikor a suli előtt kikászálódtak a

kocsiból, már többen álldogáltak ott,főleg hetedikes-nyolcadikosok, kisebb-nagyobb csoportokba verődve. Ildi aszép új, rikítóan csajos színű táskáját a

vállára vetve közelebb lépett, és a fejétkíváncsian forgatva pásztázta a tömeget.

– Engem keresel? – hallott egyismerős hangot a közvetlen közelében.Olyan közelről, hogy össze is rezzent,mint akinek valamiért rossz alelkiismerete.

– Brigi! – mosolyodott el, kissékényszeredetten. – A frászt hozod rám.

– Vártalak – mondta Brigi, majd afejével az autó felé intett. – Látom,inkább Mariannt hoztátok el.

Ildi bűntudatosan elpirult.– Útközben vettük fel – hebegte. –

Tudod, milyen…Brigi azonban már nem figyelt rá.

– Csókolom – kurjantotta, Ildi apjánakintegetve.

– Szervusz, Brigitta – köszönt a férfi,aki időközben Árpit és a táskájátpróbálta előrángatni az autóból. Miutánez sikerült, kézen fogta a kisfiút, és alányokhoz lépett.

– Nekem most mennem kell – mondtaIldinek. – Kérlek, tedd meg, hogybekíséred Árpit.

Ildi gyors fintort vágott, de végülbeleegyezően bólintott, és kézen fogta azöccsét.

– Persze, apu. Menj csak.– Rendben. Jó tanulást, gyerekek, jók

legyetek!Miután a sárga Zsiguli elhajtott, a

három lány és Árpi elindultak befelé aziskola épületébe. Rövid hallgatás utánismét Brigi szólalt meg.

– Na és jössz ma a Videotékába?Ildi megtorpant a meglepetéstől.– Ma? De hát… arról volt szó, hogy a

szünet után csak hétvégén dolgozunk ott.– Nem is azért… csak úgy.

Kereshetnénk valami jó filmet estére.– Ja – Ildi arca felderült. – Persze,

menjünk.Ott talán összefuthatnak Endivel. Már

napok óta nem látta.Ebben a pillanatban, mintegy a

gondolataira válaszul, ismerős berregéshallatszott az út felől. Ildi szíve nagyot

dobbant. Endi! Megfordult, és valóbanőt látta meg, a motorján ülve, a feketebőrdzsekijében, a szemébe lógó barnafürtjeivel.

– Ó, helló! – hallotta ekkor Brigihangját, aki felemelte a kezét, éságaskodva, lelkesen integetett a fiúnak. –Sziaaaaa, Endiiii!

A fiú hanyagul visszaintett, majd azeddig ölében tartott bukósisakotvisszatette a fejére. Az eddig tátottszájjal bámuló Ildi csak most kapottészbe. Bátortalanul ő is felemelte akezét.

– Szia, Endi! – rebegte olyan halkan,hogy még a mellette álló Mariann is alighallotta.

A fiú ekkor már elrobogott avárosszerte híres kék Simsonjával, deIldi még mindig csak földbe gyökerezettlábbal nézte az út szélén a helyet, aholeddig állt.

Vajon kinek köszönt? Kinekintegetett? És egyáltalán miért jött ide?Kit akart látni?

Brigit, vagy őt?– Na, menjünk, csajok, még a végén

elkésünk az első napon – kedélyeskedettBrigi, megfogva Ildi karját. – Gyeremár! – nógatta, mivel a lány még mindignem mozdult.

Ildi felsóhajtott.– Jól van – mondta. – Csak előbb még

beugrom Árpival az osztályába. Mondd

meg az ofőnek, hogy mindjárt jövök.Miközben a kisfiúval az V/B felé

vette az útját, azon törte a fejét, délutánhogyan rázhatná le magáról Brigit, ésmehetne el végre egyszer nélküle aVideotékába.

1986. szeptember 2.Ildi dobogó szívvel lépett be a

Videotékába, izzadt kezében szorongatvaa VHS kazettát, amelyet előző napBrigivel vettek ki. A látogatás nemegészen úgy sült el, ahogyan szerettékvolna, ugyanis, mint kiderült, Endi aznapnem ment be segíteni. Így a lányokkénytelenek voltak beérni Erzsikenénivel, aki még magához képest isszokatlanul pletykás kedvében volt. Az

ott töltött pár perc alatt sok mindentmegtudtak Akácos legkülönbözőbbrendű-rangú lakosairól, akikre, az igazatmegvallva, egyáltalán nem is voltakkíváncsiak. Viszont Erzsike néni Endirőlis értékes információkkal szolgált. A fiúnem tudott aznap bemenni, azon egyszerűokból, mivel neki is elkezdődött atanítás. Ildi ezt hallva őszinténmegkönnyebbült – ó, hát reggel odaindult a motorján, és nem azértsündörgött az iskolájuk körül, hogyBrigit lássa.

No de nem is azért, hogy őt…Végül kettesben kiválasztottak egy

francia romantikus filmet a hatvanasévekből, Catherine Deneuve-vel afőszerepben, amelyet rajtuk kívül

vélhetően még soha senki semkölcsönzött ki. Sőt, valószínűleg nem isfog. Ildi gyakran csodálkozott rajta,Erzsike néniék miért próbálkoznakkitartóan ilyesfajta „művészfilmekkel”.Itt ugyan a kutya sem kíváncsi rájuk!Bruce Lee-re vagy a Terminátorra annálinkább, azokra valóságos várólistaalakult ki, nem sokkal azután, hogymegérkeztek a tékába, és kikerült aplakátjuk a kirakatba. Ám CatherineDeneuve akár hosszú hónapokig is ottporosodhatott volna magányosan egyeldugott sarokban, míg a tulajdonosok kinem selejtezik, vagy ki nem árusítjákfillérekért a kölcsönző előtt az utcánturkálóként funkcionáló ládában. Ildiazonban valósággal vadászott az ilyen

„különc” alkotásokra, Brigi pedigvalószínűleg menőnek érezte, hogy ígykilógnak a sorból, és ő is a barátnőjéveltartott. Miután azonban megnézték,valószínűleg pár hét múlva úgyis aselejtezés várt rá. Kellett a hely anépszerűbb, kelendőbb filmeknek.

Azt pedig felajánlotta, hogy ma, suliután visszaviszi a filmet a tékába. Látta,hogy Brigi a dühtől és a féltékenységtőlvalósággal elsápad, és borzasztóanélvezte a helyzetet. Tudta, hogy abarátnője ma délután nem fog ráérni,mivel már reggel elújságolta, hogy aszüleivel Pestre utaznak bevásárolni.Általában ilyenkor Ildi szokott ráirigykedni, mivel hát Pest, és az ottanibutikok… hm, azoknak még sincs párjuk!

Most azonban fordult a kocka. Így Ildivihette vissza a kazettát, és mindkettentudták, hogy ma már minden bizonnyalEndi lesz a pult mögött.

Ebben Ildi nem is csalódott. Mikor azimént bekukucskált a kirakatablakon (amorc tekintetű Schwarzeneggertábrázoló plakát mellett), meglátta afiúismerős magas alakját, amint szokásaszerint hanyagul a pultra támaszkodvavalami autós újságot lapozgatott.

– Szia! – köszönt bátortalanul a lány,miután belépett, és a feje fölöttmegcsendült a kuncsaftok érkezését jelzőkis harang. Nem is lehetett hallani tőle aköszönését, csupán a szája mozgásábólkövetkeztethetett rá Endi.

– Szia, Ildi! – mosolygott rábarátságosan. – Mit hoztál? – mutatott alány kezében tartott kazettára.

A Videotékában minden kazetta tokjátugyanolyan ciklámenszínű borítóbabújtatták, amelyről már messziről fellehetett ismerni őket, és otthon könnyenészre lehetett venni a polcon, mertharsogó színükkel kitűntek a könyvekvagy a hanglemezek közül. Így kevésbévolt valószínű, hogy elfelejtik időbenvisszavinni a kikölcsönzött darabokat.Viszont első pillantásra nem lehetettmegállapítani, melyik filmről van szó.

– Egy… filmet – mondta Ildi, majdrögtön elvörösödött. Hát persze, majdkisnyulat! Hogy lehet ilyen hülye?! Ésmindig akkor jön rá az agyalágyultság,

amikor Endivel végre-valahárakettesben marad.

– Nocsak, filmet! – Endielvigyorodott. – Hűha, ezt nem hittemvolna.

– Eeegy francia filmet – tette hozzáIldi, aki egyre jobban zavarba jött. –Olyan… szép volt. Megnéztük.

– Tééényleg? Megnéztétek? – Endi afejét csóválta. – Egyik döbbenetből amásikba esem.

– Jól van, ne izélj már! – Ildi letette apultra a kazettát. – Nézd meg, ha annyirakíváncsi vagy rá!

– Na, végre kinyílt a szád! – Endipajkosan rákacsintott, majd valóbankinyitotta a műanyag tokot, és megnézte a

kazetta belső címkéjét. – Ejha –csettintett. – Jó ízlésetek van – mondtaelismerően.

– Én választottam – vágta rá Ildi,majd azonnal el is szégyellte magát.Endi ismét gúnyosan csillogó szemmelnézett rá.

– Akkor neked van jó ízlésed. Hagyd– szólt rá a lányra, aki a pénztárcájábankotorászott. – A ház vendégei voltatok.

– Köszi – mondta Ildi, majd zavartan,egyik lábáról a másikra állva várt.

Na, most mi legyen? A kazettátvisszaadta, megbeszélték a filmet, Endinem engedte, hogy kifizesse… ennyi.

De nem kéne még szégyenszemreelkullognia. Igen ám, csakhogy mit

mondjon neki? Nem állhat itt kukán, aztvárva, hogy a fiú kezdjen beszélni. Afenébe is, Brigi biztosan tudná, mit kellilyenkor mondani.

Végül aztán Endi segítette ki azavarából.

– Szeretnél újabb kazettát? – kérdezte.– Igen, persze – bökte ki mohón.Ez az! Most szépen, ráérősen

keresgélni kezd a kazetták között, ésközben csak eszébe jut valami érdekestéma, amiről elbeszélgethetnek. Vagy –uram bocsá’ – összeszedi annyira abátorságát, hogy meghívja Endit együdítőre.

Ebben a pillanatban azonban a fiú egycsapásra mindent elrontott.

– Mondd csak – kezdte, miközben alány úgy tett, mintha tüzetesenátvizsgálná a már milliószor látottfilmválasztékot. – Hol van a barátnőd?

– Kicsoda? – Ildi riadtan felkapta afejét.

– Hát az a göndör hajú, nagyszájú –vigyorgott Endi, majd vállat vont. –Csak azért kérdezem, mert amúgy mindigolyan elválaszthatatlanok vagytok.Mintha testvérek lennétek!

– Nem vagyunk! – vágta rá Ildimogorván, majd sietve levette az elsőkeze ügyébe akadó filmet a polcról. – Ittvan, ezt veszem ki – tette le a kazettát apultra.

– Á! – Endi csodálkozva vette a

kezébe. – Rendőrakadémia 3. Mitmondjak? Elég változatos az ízlésed.

– Nem nekem lesz. Apukám szereti –füllentette Ildi. – Én ma úgysem nézhetekfilmet. Tanulnom kell.

– Persze, tudom – Endi kissécsodálkozva gondolkodott el azon, vajonmiért húzta fel így magát a helyes,szeplős orrú, lófarkas lány, aki titokbanmár régóta tetszett neki. Igazából jobban,mint a harsány, nyomulós barátnője.Csak ne lenne ilyen félénk, aztán megszúrós, mint egy kis sündisznó! Ámdekedves kis sündisznó.

– Akkor nem jöttök szombaton? –kérdezte, még mielőtt Ildi kilépett volnaaz ajtón. A lány egy pillanatra

visszafordult.– Szeretnéd, ha jönnénk? – kérdezte.– Nagyon! – válaszolta a fiú csillogó

szemmel.– Akkor jövünk. Szia! – Ildi ezzel

kiviharzott a Videotékából.A fenébe! Most kellett volna

meghívnia valahová! A fenébe, a fenébe!2013. májusIldikó az üzleti tárgyalás és az ebéd

után holtfáradtan ért vissza este aszállodába, és mihelyt betette maga utánaz ajtót, rögtön lerúgta lábáról atűsarkút, majd leroskadt az ágyra.Felvette a közelben heverő távirányítót,és unottan végignézte a csatornákat.Sehol nincs semmi nézhető. Tipikus. Na

de mi másra számított?Ebben a pillanatban megszólalt a

mobilja. Ki a túró lehet ilyenkor?Elhatározta, hogy kinyomja, de előbbmég megnézte, ki az az elvetemült, aki alegrosszabbkor zargatja.

A kijelzőn ismeretlen szám jelentmeg. Ildi égnek emelte a szemét – eztkénytelen lesz felvenni, bármennyirenincs kedve hozzá. Az ismeretlenszámok már csak ilyenek. Az emberkíváncsi rá, ki lapul meg mögöttük, megaztán valami fontos és sürgős dolog islehet, ami nem tűr halasztást.

– Halló – szólt bele közönyös hangon.– Ildi, te vagy az? – kérdezte egy

férfihang, majd mivel nem érkezett

válasz, még egyszer beleszólt. – Halló!Atyaúristen, ez Endi. Ildi

legszívesebben eldobta volna a telefont,hogy elhallgasson, összetörjön, neműködjön tovább. Mégsem tette, hanemvégül, némi szünet után válaszolt.

– Halló, Endi? Én vagyok, persze.– Hát megismered még a hangomat? –

a férfi nevetett.– Kitaláltam, hogy csakis te lehetsz az

– Ildi visszanyerte a nyugalmát,legalábbis a hangján nem érződött,mennyire felkavarta a hívás.

– Tényleg?Csak ne nevetne folyton, mint egy

idióta, gondolta a nő.

– Na, figyelj, Ildi… hallottamBrigittától, hogy ma találkoztatok, éshogy meghívott hozzánk. Ugye eljössz?

Ildikó hallgatott.– Ildi?– Szeretnéd, hogy menjek? – kérdezte

a nő.– Minden vágyam! – Már megint

röhög, micsoda egy humorzsák. – Demost komolyan – Endi hangja valóbanelkomolyodott. – Szeretnélek látni.

– Hát akkor megyek. Hogyne mennék!Ha ennyire vártok.

– Jó, akkor…– Majd Brigivel megbeszélem a

továbbiakat. Szia!

Ezzel Ildi kinyomta a telefont. Egydarabig az immár sötét kijelzőre meredt,majd dühösen a sarokba hajította akészüléket.

„Remélem, ripityára tört” – gondoltaelégedetten, majd végigdőlt az ágyon, ésa fal felé fordulva, a kispárnát magáhozölelve, ruhástul elaludt.

2013.májusIldi másnap délután szándékosan

kevéssé kiöltözve (sötétkék pamutpólótés farmert vett fel, valamint tőleszokatlanul edzőcipőt), gondosanmelírozott és kiegyenesített hajátegyszerű lófarokba összefogva, az arcánenyhe sminkkel ült be az autójába.Reggel beszéltek Brigivel telefonon

(mégsem tört össze az a nyamvadt mobil,amikor földhöz vágta), és arra jutottak,hogy Ildinek máskor már nem lenne idejeelmenni Akácosra. Rengeteg dolga van.Üzleti ügyek. Persze-persze. Brigimegértő volt, de abból nem engedett,hogy ha már elmegy, maradjon ottvacsorára. Ildi beleegyezett, és magábaneldöntötte, hogy ezt az egészet egyfajtapróbatételnek fogja fel. Ha kibírja ezt adélutánt, akkor jöhet bármi… Két napmúlva úgyis visszarepül Londonba, ésmaga mögött hagyja az egész kócerájt, abarátságtalan emberektől hemzsegő,kutyaszaros Budapestet, és azt anyomorult porfészek Akácost is. Mertigaz, hogy tiritarkára festették a házakat,meg állítottak egy szökőkutat a főtérre,

de azért az mégiscsak egy nyomorultporfészek.

Furcsa elégtételt érzett erre agondolatra.

A GPS-be bepötyögte a Brigi általmegadott címet, és az irritálóanmézesmázos női hang utasításait követveelindult az úti célja felé. Közben, hogyne hülyeségeken járjon az esze,bekapcsolta az egyik zenei rádiót, ésalaposan felnyomta a hangerőt.Valamelyik butuska Katy Perry-számotnyomták, és ő teli torokból együtt énekelta tinidívával: Baby you’re a firework…

Miután elhagyta a Budapest végétjelző táblát, és csakhamar kétoldaltnapraforgó- és kukoricaföldek között

vezetett az útja, a torka furcsán elszorult.Egy hirtelen mozdulattal kikapcsolta arádiót, és a GPS hangját is levette.Mégiscsak jobb, ha nyugodtanvégiggondol néhány dolgot. Például azt,hogy azóta nem is beszélt Endivel.

Az óta a szeptemberi nap óta, amikormit sem sejtve belépett a Videotékába.Már nem emlékezett rá pontosan, milyennap is volt, csak azt tudta, hogy az előzőszombaton együtt dolgoztak Endivel.Meg persze Brigivel, mivel őtermészetesen nem hiányozhatott.Dehogyis hagyta volna, hogy Ildihosszabb ideig kettesben legyen a fiúval!Ám mindezt olyan ravaszul oldotta meg,hogy Endinek egyáltalán nem tűnt fel amesterkedése.

Vagy mégis? Az is lehet, hogy feltűntneki, csakhogy egyáltalán nem bánta.Egy hímnemű egyednek mi lehetnehízelgőbb, mint amikor két csinosnakmondott lány verseng a kegyeiért?

1986. szeptemberIldi aznap reggel boldogan ébredt, és

még az sem szegte kedvét, hogy előszörülte meg vigasztalan, őszi köd a várost,és annyira csípős volt a levegő, hogykénytelen volt egy vastagabb kabátotfelvenni a kedvenc, neonzöld dzsekijehelyett. Előző nap ugyanis megtörtént az,amire olyan régen vágyott: Endi randirahívta! Nos, igazából nem volt nagy szám.Csak beültek a Videotékától nem messzelévő Tulipán presszóba, megittak kétTraubit, és Endi hazakísérte. Semmi más

nem történt. De közben rengetegetbeszélgettek, és sok mindent megtudtakegymásról, márpedig ez alegeslegfontosabb! Endi példáulelárulta, mennyire örült neki, hogy együttdolgozhatnak a tékában, és még arra iscélzásokat tett, hogy akkor érezte magáta legjobban, mikor kettesben lehettek.Ám ehhez kisebbfajta csoda kellett, mintpéldául aznap délután, amikor Brigivalamilyen elfoglaltsága miatt nem tudottodamenni, és rájuk akaszkodni. Persze,Endi nem így fogalmazott, de Ildi ígyértette a szavait.

Most pedig boldog volt – madaratlehetett vele fogatni. Olyannyira, hogynem fogadta el apja ajánlatát, akifelvetette, hogy elviszi őt az iskolába

kocsival. Közölte, hogy ma inkábbgyalog megy – jólesik neki a frisslevegő. Mariannát sem várta meg, pedigmostanában sokat lógtak együtt, ésáltalában suliba is együtt mentek. Nem,most egyedül akart lenni, legalább azalatt a pár perc alatt, míg elér aziskolába. No meg azt tervezte, hogykicsit megáll a Videotéka előtt, ésbekukucskál. Ilyenkor még persze zárvavolt, de nem baj. Jobb is, ha nem látjameg senki. Butaság, de neki a Videotékamár Endit jelentette, és valahányszorelment előtte, nem mulasztotta el, hogybe ne kukkantson, még akkor is, ha zárvavolt. Sőt , néha még lopva végig issimította a kirakatát. De meghalt volna aszégyentől, ha ezt valaki észreveszi

A köd miatt a tér túlsó végéről nemlehetett jól látni a filmplakátokkalkidekorált kirakatot, és Ildi a nyakátfázósan behúzva sietősen vágott át anyirkos macskaköveken. Mikor aVideotéka elé ért, először körbenézett,nem látja-e meg valaki, majd lehajolt, éskét plakát között bekukucskált azüvegajtón.

Valaki volt odabent.Ildi innen csak azt látta, hogy a hátsó

raktárhelyiségben, amelynek résnyirenyitva maradt az ajtaja, ég a villany.Végül is lehet, hogy valaki úgy felejtette,de mintha valami mozgást is látott volnaodabenn. Lehet, hogy betörők? Talánszólnia kellene valakinek…

Megpróbálta lenyomni a kilincset, azajtó azonban be volt zárva.

Most mit csináljon? Tanácstalanulkörbenézett.

– Mi az, kislányom? Valami baj van?– szólalt meg valaki a háta mögött, olyanközelről, hogy Ildi ijedtében felugrott.Ám amikor észrevette, ki az,megkönnyebbülten felsóhajtott. Az egyikszomszédjuk, aki nyilván munkábaindult, mikor észrevette a téblábolását aVideotéka előtt.

– Csókolom, Géza bácsi! – mondta. –Nincs semmi baj, vagyis… nem tudom,hogy van-e. Mintha lenne valakiodabent, a tékában.

– Ó, tényleg? – Géza bácsi is lehajolt,

és bekukucskált. – Nem is tudom… –mormolta. – Mintha égne a villany, de…

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, ésEndi jelent meg. Mikor meglátta ahívatlan vendégeket, elmosolyodott.

– Jó reggelt! – mondta vidáman. –Már azt hittem, betörők akarnak rámrontani!

– Inkább mi hittük azt: De monddcsak, mit keresel te itt ilyenkor,fiacskám? – kérdezte Géza bácsigyanakodva.

– Ó, hát… – Endi megvonta a vállát. –Itt aludtam. Éjszaka kicsit kirúgtunk ahámból, és nem volt kedvem hazamenni.

Ildi ekkor észrevette, hogy Endi hátamögött valami, vagy valaki megmozdul.

Lábujjhegyre állt, és belesett a fiú vállafelett.

Csak egy pillanatra látta, de a látványmindörökre az agyába vésődött. Egy jólismert, kócos, göndör fekete frizura,ahogyan egy szempillantás alatt eltűnik ahátsó ajtó mögött.

Brigitta!Te jó ég, ezek együtt aludtak itt!

Aludtak? Nem, ennyire még Ildi sem voltnaiv.

Hirtelen a szájára tapasztotta a kezét,nehogy felkiáltson, majd megfordult, és,amilyen gyorsan csak tudott, elrohant.

Aznap nem ment iskolába. Sőt, ha jólemlékezett, még egy pár napig otthonmaradt. Mindenkinek azt mondták, hogy

beteg. Az is volt.A nyolcadik osztály elvégzése után

Pestre ment gimnáziumba, majdegyetemre is, és lassacskán véglegodaköltözött. Egyetemista korában, ésutána is voltak pasijai, de Endit és aVideotékát soha nem tudta kiverni afejéből.

Hülyeség volt visszajönni Akácosra,most már tudta.

De már nem volt visszaút.2013. májusIldi behajtott a ház előtti

kocsibeállóra, és mire a kapuhoz ért, azmintegy varázsütésre ki is nyílt előtte.Csak akkor vette észre, hogy Brigi már ateraszon áll, távirányítóval a kezében.

Amikor találkozott a tekintetük, Brigividáman integetett, majd egyszempillantás alatt ott termett az autóbólkiszálló Ildi előtt, és cuppanós puszikkalfogadta.

– Te milyen csinos vagy! – tetőtőltalpig végigmérte. – Mint egy diáklány!

– Á! – Ildi zavartan mosolygott. – Alátszat csal – szerénykedett.

– Na, gyere már be! – invitálta Brigi.– Már nagyon vártunk. A gyerekeketlepasszoltuk a nagyszülőknek, hogy neugráljanak itt a fejünkön – Brigi nevetett.

– Á, nem kellett volna –udvariaskodott Ildi. – Szívesentalálkoztam volna velük.

– Hidd el, jobb lesz így mindenkinek

– legyintett Brigi. – Majd megnézed őketfényképen.

„Jaj, ne!” – gondolta Ildi. – „Hacsaládi fotókat kell nézegetnem egészdélután, világgá megyek.”

Mások családi fotóinál csak másoknyaralós fotóit utálta jobban.

Ám amikor belépett a házba, és Brigiegyenesen az ebédlőbe vezette, rájött,hogy sokkal inkább evéssel fogja töltenia délutánt. Az asztal roskadozott afinomságoktól: rántott hús, franciasaláta,apró, sós, tea- és krémes sütemények, nomeg persze italok, töméntelenmennyiségben.

– Ó! – szabadkozott, mikor meglátta atraktát. – Miattam nem kellett volna...

– Nem is, amilyen egyszálbelű vagy! –nevetett Brigi. – De Endi…

Ebben a pillanatban valaki ráköszönthátulról.

– Szervusz, Ildikó!Ildi azonnal megpördült a saját

tengelye körül, és egyszeriben – jó húszév elteltével – szembe találta magátélete első szerelmével.

– Endi! – rebegte, és egyszeribeniszonyú hülyén érezte magát.

Nem hitt a szemének! Ez lenne Endi?Nem lehet igaz… hiszen végtére is nemtelt el annyi idő, és Brigi olyan jól tartjamagát!

Endi viszont olyan öreg lett.Meghízott, sörhasat növesztett,

kopaszodott, és a maradék haja márszinte teljesen ősz volt. De mindez nemis lett volna annyira kiábrándító, ha azarca… Az arcvonásai teljesenszétfolytak, és zsíros holdvilágképébőlostobán pislogó szempár méregette őt –ugyanolyan meglepetten, mint ahogyan őszemlélte Endit. Egyszer csak Brigierőltetetten vidám hangját hallották:

– Na, mi van, nem ismeritek megegymást?

– Dehogynem! – nevetett Endi öblöshangon, majd kitárta a karját, megölelteIldit, és kétoldalt összecsókolta. Ildiönkéntelenül is viszolyogva húzódott eltőle.

A vacsora végül – elsősorban

Briginek köszönhetően – egészen jóhangulatban telt. A két barátnőfelszabadultan, nagyokat kacagva idéztefel a réges-régi emlékeket, és mesélte el,mi történt velük azóta, hogy nemtalálkoztak. Endi csak néha szólt közbe,egy-egy ízetlen, oda nem illő,humorosnak szánt beköpéssel, amináltalában csak ő röhögött nagyokat. Deszerencsére minél több sörös doboztszisszentett fel és nyakalt be, annálcsendesebb lett, annál inkább magábafordult. Végül, mikor már kezdettsötétedni, Ildi kijelentette, hogy idejeindulnia. Brigi felajánlotta, hogykikíséri.

Mielőtt azonban Ildi beszállt volna akocsiba, Brigi megfogta a karját, és

közelebb hajolt hozzá.– Nézd… már régóta el akartam

mondani. Sajnálom, ami akkor történt!Ildi elpirult.– Á! – megrázta a fejét. – Ugyan,

Brigi, semmi baj! Nagyon rég volt már!– Igen, de úgy éreztem… tudod,

amikor a cukrászdában találkoztunk,hogy még mindig neheztelsz rám. Megúgy láttam rajtad, hogy még mindigbánod, hogy nem te… Hogy nem tudod,mit mulasztottál. Hát most megtudtad.

Ildi végigsimította Brigi karját.– Ne beszéljünk róla, jó? De…

szeretném, ha most nem maradnaennyiben a dolog. Fent vagy aFacebookon?

– A lányom igen. De inkább e-mailtírj!

– Jól van. Küldd el a címet SMS-ben.Szeretnék tudni rólad!

– Rendben!Átölelték egymást, majd Ildi beült az

autóba, és kihajtott a távirányításúkapun. Mikor kiért az országútra, nagylevegőt vett, és hirtelen nem is tudta,hogy sírjon-e, vagy nevessen.

Mégsem volt hülyeség visszajönniAkácosra! A Videotéka nincs többé,és… Endi sincs többé. Valamitvisszavonhatatlanul elveszített ezzel, egyrégi álmot, ám mindent összevéve sokkaltöbbet nyert.

Visszakapta az életét, és talán egy régi

barátságot is.Bekapcsolta a rádiót, és a gázpedálra

lépve megint teli torokból együtténekelte a számot, ezúttal a Republickal:„...a 67-es úton várhatsz rámdideregve...”

{1} Apu (angol){2} Anyu (amerikai angol){3} Nagyi (angol){4} Kilövés (angol){5} Gyerekfelügyelő{6} Hosszú repülő út miatt az

időeltolódás okozta fáradtság