Tartalom

Előszó 9

A KÉT HÁBORÚ KÖZÖTTI IDŐSZAK KORSZAKAI 11

A MAGYAR LOVASSPORT SZERVEZETE A KÉT HÁBORÚ KÖZÖTTI IDŐSZAKBAN 17A háború utáni kezdő évek 19A Magyar Lovassport Egyesületek Országos Szövetsége megalakulása és működése 27

Nemzetközi előzmények 27Megalakulás 28Olimpiai tapasztalatok 32

A tagegyesületek 36Polgári sportegyesületek 41A Nemzeti Lovarda és a Tattersall működése a két háború közti időszakban 45

Nemzeti Lovarda 45A Tattersall a két háború között 47

A lovasversenyek első szabályzata s további kiadásai 53A díjlovagló szabályzat 58A díjugrató szabályzat 61A military szabályzat 68A bajnoki cím 69

Concours-pályák és -helyszínek 71

A VERSENYZÉS 79Az MLEOSZ első versenyei 1924-ben és a felmerülő gondok 81

Az első belföldi mérkőzések 81

Nemzetközi bemutatkozások 1924-ben 87Az útkereső év további eredményei, felszínre tört gondjai 89

A további évek versenyei és az amszterdami olimpia 921925. évi belföldi versenyek 92Az 1926. év 96Felkészülés az amszterdami olimpiára 98Az amszterdami olimpia 108

Az olimpiát követő évek. Los Angeles? 114A megújhodott lovaglási stílus, nehézségek és biztató remények 120Az első magyar győzelem a Nemzetek Díjában 132Sikeres évek 134

Cél a berlini olimpia 137Egy évvel az olimpia előtt, 1935 143A berlini olimpia éve, 1936 154

Belföldi felmérő mérkőzések 155Nemzetközi felmérő mérkőzések 161

Berlin, 1936 162A díjlovaglás 165A military 167A díjugratás 169

Az 1936-os év befejezése 175A háború előtti utolsó esztendők. Tokió vagy Helsinki? 177

Rossz eredmények a nemzetközi ugrómérkőzéseken, a díjlovasokaz élmezőnyben 179Tokió helyett talán Helsinki? 192

Háborús évek 199Nemzetközi mérkőzés 1942-ben Kolozsvárott és Budapesten 204Az utolsó versenyek, 1943 211

A LOVAGLÁS 221Hagyományok és útkeresés Magyarországon 229Lovasképzés, Örkénytábor 241

FOGATSPORT A KÉT HÁBORÚ KÖZÖTTI IDŐSZAKBAN 254Versenyek az Országos Mezőgazdasági Kiállításon 271

LOVASPÓLÓ A KÉT HÁBORÚ KÖZÖTTI IDŐSZAKBAN 275

LOVAK 285

JEGYZETEK 295

FÜGGELÉK 323Az öt legeredményesebb lovas az 1924–1943. években 330Az öt legeredményesebb ló az 1924–1943. években 333Mérkőzések, nevezések, indulók száma, nevezési díjak,

kiadott pénzdíjak és az egy indulóra eső pénzösszeg 336Kiadott úrlovas-igazolványok, helyezést elért lovak és újonnan

bejelentett lovak száma 1924–1943. között 337Magyar lovasok nemzetközi és külföldi mérkőzéseken

1924–1942. között 3381920–1943. közötti időszakban gyakrabban szerepelt és

eredményes lovak származása 342Magyar csapat a Nemzetek Díjában 1924–1940 355Országos versenyek a két háború közötti időszakban 360

9

Előszó

lovaglás mindig az egyik legigényesebb sportág volt mind a részt-vevők fizikai, mind pedig szellemi igénybevétele szempontjából, nem feledkezve meg arról sem, hogy a mai viszonyok között törté-

neti jelentősége is növekszik. Ezért kell örömmel üdvözölni, hogy a „100 év a magyar lovassport történetéből” második kötete is megjelent.

Az első világháború és a trianoni országcsonkítás után, Ausztriától elsza-kadva, nehéz körülmények között kellett a múlt század húszas éveiben a magyar lovassport nemzetközi színvonalra való felzárkóztatását megkezde-ni. Ernst József irodalmi feljegyzések és levéltári kutatások alapján írja meg és foglalja össze ezt a történetet, amely hullámvölgyeken és hullámhegyeken át vezetett el odáig, hogy az 1936. évi olimpia évében már a legfontosabb nemzetközi versenyeken is számolni kellett a magyar lovakkal és lovasokkal. Az olimpián pedig Platthy József bronzérme jelezte a színvonalat, emellett a magyar militarycsapat eredményei alapján akár megnyerhette volna a ver-senyt, ha egy sajnálatos baleset (Legény lábtörése) nem tette volna lehetetlen-né ezt.

A szerző – aki maga is lovagolt, és személyesen ismert még sokat a korsza-kot meghatározó lovasok, lovaglótanárok, oktató mesterek közül – részletes képet ad a különböző lovasiskolákról és ezek hatásáról. A kialakuló magyar lovaskultúra végül odáig fejlődött, hogy külföldiek is tanulni jöttek hoz-zánk.

Érdeme a könyvnek a kitűnő, gazdag képanyag is. Nem lehetett könnyű ezeket összeszedni a különböző könyvtárakból, folyóiratokból és családi gyűjteményekből, régi fényképalbumok rejtekeiből. A képek szépen illuszt-rálják a könyvet, és egymásutánjuk a szakszerű aláírásaikkal szinte magában is kirajzolja az időszak lovaglásának történetét és bemutatja legfontosabb sze-replőit.

A két világháború közti időben a lovaglás és a lovassport sokkal több volt, mint az olimpiai sportágak egyike, hiszen még a közlekedésben, a mezőgaz-daságban és a hadseregben is mindennapi szerepe volt a lónak és lovaglásnak. Ennek csúcsa a hazai és nemzetközi díjlovaglás, -ugratás és militaryversenyek,

A

100 ÉV A MAGYAR LOVASSPORT TÖRTÉNETÉBŐL

10

valamint a négy olimpia (1924, 1928, 1932, 1936). Ezeken jellemzően vagy részt vettünk, vagy nem tudtunk részt venni. Ennek történeti, politikai vagy sportszervezési hátterét és okait szépen megvilágítja ez a könyv.

A lovassport szakmai története és fejlődése mellett a könyv olvasása köz-ben állandóan érzi az olvasó a hazai történelmet is a háttérben. Ezért nem-csak a lovaglással és sportjával foglalkozók, hanem minden olvasó számára is érdemes olvasmányt képez ez a könyv. A történeti háttér bizonyítására elég itt a következő idézet: 1914-ben „...az olasz lovaglóiskola gyakorlása helyett az oroszok ellen indultunk...”

Nagy érdeme tehát a könyvnek, hogy megörökíti számunkra a korszak jeles versenyeit, lovait, lovasait és a lovaglás tanárait, akik közül a legjobbak a lovaglást nem csupán egészséges sportnak tekintették, hanem fontos eszköz-nek az ifjúság nevelése és jellemének fejlesztése szempontjából.

Reméljük, hogy a szerző elkészíti a harmadik korszakról szóló könyvet is, amely a már közvetlenül megelőző idők lovassportjáról szól.

Bodó Imre

A KÉT HÁBORÚ KÖZÖTTI IDŐSZAK KORSZAKAI

13

korszerű lovassport s ennek három szakága, a díjlovaglás, a díjug-ratás és a military, a XX. század első évtizedében az Európa-szerte elterjedt concours hippique-ek versenyszámaiból alakult ki. Ezek-

ben az években egyre több nemzetközi versenyt tartottak, és a londoni olim-pia előkészületei során már 1906-ban felvetették a lovas versenyszámok prog-ramba vételét.1 Az olimpiai szereplésre azonban csak a következő, az 1912-es stockholmi olimpián került sor. Az osztrák-magyar lovasok a század első évtizedében, az 1902. évi torinói és néhány németországi nemzetközi verseny kivételével, nemigen jártak külföldi mérkőzésekre. Az 1916-ra tervezett ber-lini olimpia egyik lovas számának díját azonban Ferenc József ajánlotta fel, s így Ausztria és Magyarország lovasainak részvételére is számítani kellett. Az első világháború kitörésével a világ minden táján megszakadt a felkészülés, a versenyzés, a sport további fejlődése. A folytatás, a versenyek arculata, a ver-senyszámok és a versenyszabályzat ma is érvényes alapelvei az 1920-as évek-ben alakultak ki.

Azt az utat, amelyen a magyar lovassport végigment, minden nemzet megjárta, és a lovassport nemzetközi fejlődését is jellemezte. A versenyeken eleinte inkább a lovaglási stílusok, felfogások, sőt, mondhatjuk azt is, hogy a bírálati szempontok küzdöttek meg egymással. A mérkőzéseken mindig változott a résztvevők élmezőnye: egyesek eleinte sikeresek voltak, később pedig zsákutcába kerültek, mások pedig hosszasan kísérleteztek, míg sikerült a helyes irányt megtalálniuk. Emellett a versenyrendezőknek, az egyesületek-nek, a szövetségeknek – sőt magának a Nemzetközi Lovas Szövetségnek is – ki kellett alakítaniuk kapcsolatrendszerüket, működésük módját, meg kellett határozniuk feladataikat és célkitűzéseiket, el kellett fogadniuk az egységes elveket.

A korszak politikai megosztottsága nehezítette a helyzetet. A sportban is érződött, hogy a kialakult, már a világháború előtt is létező politikai vonalak mentén csoportosuló országok nemigen mentek el a „volt ellenség” területén rendezett versenyekre. Különösen vonatkozott ez a zömében katonatisztek által űzött lovassportra. Az első világháborút záró békeszerződés értelmében

A

100 ÉV A MAGYAR LOVASSPORT TÖRTÉNETÉBŐL

14

Ausztria, Németország és Magyarország katonai ellenőrzés alatt álltak, s az „ellenőrzöttek” nem szívesen találkoztak az „ellenőrökkel”. Ezek az országok leginkább egymás versenyein indultak, s még szomszédjaikkal se igen talál-koztak, sőt Svájcban is csak a luzerni versenyeken jelentek meg, míg a francia nyelvterületen fekvő Genfet kihagyták programjukból. Jellemző, hogy példá-ul a csehszlovákok először 1927-ben vettek részt a bécsi versenyen, míg mi, magyarok még a lengyelekhez is csak 1927-ben mentünk először, pedig hoz-zájuk baráti érzések fűztek. Eleinte Olaszországgal is „hűvösebb” volt a kap-csolatunk. A magyar equipe nem járt Olaszországban, noha minden külföldi versenyen az olasz stílussal találkozott. Az européer arisztokratákat, a „civil” lovasokat és az úrlovasnőket viszont nem kötötték ezek az előítéletek, és saját költségükön vettek részt az olaszországi és a genfi mérkőzéseken.

Ami a fejlődést illeti, a világháborúk közötti két évtizedben a magyar lovassportnak négy, egymástól jól elhatárolható korszaka rajzolódik ki:

1. korszak. A háborút követő néhány év, 1920-tól 1923 végéig tartott. Ez a háború előtti concours hippique alapjain való újrakezdés időszaka volt.

2. korszak. A Magyar Lovassport Egyesületek Országos Szövetsége (MLEOSZ) 1924-ben való megalakulásától kezdve az évtized végéig, a lovaglótanárképző intézetnek 1930-ban Örkénytáborba való áthelyezéséig tartott. Ezt a fázist a versenyzési rendszer, a korszerű lovaglási stílus keresése jellemezte. A növekvő követelményeknek megfelelően korszerűsödő szabá-lyok alapján való versenyzés fokozatos kialakulása nyomta rá a bélyegét.

3. korszak. Az „örkényi iskola” megalakulásának első évei, 1930 végétől a berlini olimpiára való felkészülésig tartott. A lovaglási stílus, a fokozatos-ságra épülő, áttekinthető versenyzési rendszer kialakítása és a versenyekre való egységes felkészülés jellemezte. Ebben az időben kezdődött el a külföldi, elsősorban az olaszországi tanulmányútra vezényelt lovasok tapasztalatainak hasznosítása.

4. korszak. Ez az időszak a berlini olimpiára való felkészüléstől a háború kitöréséig, illetve első háborús évekig tartott. A nagyon egységes stílusban lovagló magyarok – hullámvölgyekkel ugyan – felzárkóztak a nemzetközi mezőnyhöz. A nemzetközi mérkőzéseken viszont nem tudtak nagy és tartós sikereket elérni, de részvételükkel számolni kellett ellenfeleiknek, s egységes, szép lovaglási stílusukkal mindenütt felkeltették az érdeklődést.

A négy korszak érdekessége, hogy szereplői, a háború előtt is versenyző néhány lovas (Binder Ottó, Kempner Pál, Németh Dezső, Pauly Hartmann,

15

A KÉT HÁBORÚ KÖZÖTTI IDŐSZAK KORSZAKAI

Perczel Aladár, Scholz Dezső stb.) mellett a fiatal lovasok, például Bíró J. Árpád, Bodó Imre, Cseh Kálmán, Platthy József, Reznek Jenő, Schaurek Ottmár stb. (az elején még kezdők, később mint lovaglótanárok) ugyanazok voltak, és folyamatosan újabb s újabb nemzedékek csatlakoztak hozzájuk. A „klasszikus elveken” történt kiképzés alkalmassá tette a lovasokat arra, hogy a nemzedékek megértsék egymást, és a mind nagyobb, korszerűbb követelmé-nyeknek is eleget tudjanak tenni lovaikkal.

Az időszak első felében még erősen élt a campagne-iskola szemlélete. Az I. Ferenc József laktanyában elhelyezett Pótló Idomító Keretben, azaz a Lovaglótanárképzőben, ahol a Monarchia egyik legjobb lovaglótanárának, Josipovich Zsigmond tábornoknak irányításával folyt a kiképzés, ez az elv ural-kodott.2 Európában és Amerikában a ló- és lovaskiképzés terén nem elavult felfogásnak, hanem a lovaglás alapjának tekintették a klasszikus szemléletet. Némethy Bertalan (USA), Endrődy Ágoston (Anglia), Hazslinszky-Krull Géza (Hollandia), Visy István (Kanada, Ausztria) működésének és irodalmi tevékenységének köszönhetően ezek az elvek a mai napig érvényesülnek az alapkiképzésben.

Azok a lovasok, akiknek pályakezdésekor még nagy teljesítménynek számí-tott az 1,20 m magas, egyszerű vonalvezetésű, majd az 1,30 m magas parcours, 15-20 évvel később példaszerűen tudták az 1,50–1,60 m magas, nehéz vonal-vezetésű pályát lelovagolni és tanítványaikat erre felkészíteni, valamint az alapelveket tovább fejlesztve mind nehezebb pályákat leküzdeni.3

Ebben az időszakban szenvedélyes vitákat váltottak ki a különböző iskolák híveinek lovaglásról vallott nézetei. Ezek a viták nagymértékben hozzájárul-tak az egységes szemlélet, lovaglási stílus és felkészülés kialakulásához.

A Nemzeti Lovarda épülete az 1930-as években, oldalt két mágnáspalota (északi oldalon a Feste-tics-, a déli oldalon pedig a Károlyi-palota) [MAGYAR NEMZETI MÚZEUM FÉNYKÉPTÁRA, VADAS ERNŐ, BUDAPEST FELVÉTELE]

A MAGYAR LOVASSPORTSZERVEZETE A KÉT

VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI IDŐSZAKBAN

19

A háború utáni kezdő évek

z 1920-as évtized első fele a lovassportban rejlő sokszínűség feltá-rásával, a fokozatosságot figyelembe vevő és az érdeklődést felkeltő versenyszámok kidolgozásával, a mérkőzési rendszerek kialakításá-

val telt el. Az évtized második felére viszont – és ez egyértelműen a Magyar Lovassport Egyesületek Országos Szövetségének (MLEOSZ), valamint a nemzetközi kapcsolatok hatásának köszönhető – már kialakult az egységes versenyzési és követelményrendszer. Az eredmények még gyengék voltak, s inkább a kísérletezés jellemezte a mérkőzéseket. Az 1924-től megjelenő Szent György szinte minden számában valaki pró vagy kontra foglalt állást a lovag-lási stílusról, nyilatkozott a lovasokról és a lovakról. Figyelemre méltóak azok a vélemények – és ezek a húszas évek sajtójában jelentek meg! –, amelyek a lovassport exkluzivitását kifogásolták és tömegbázisát hiányolták4: „...a lovag-lás fejlesztésének és szélesebb rétegben való elterjesztésének nincs meg a lehetősége, mert kevés a lovasegyesületünk, kevés a fedett lovardánk és lovagló terünk...”5, majd másutt: „A polgári versenyzők... a lovaglásban fölényes tisztekkel és a válo-gatott kincstári lovakkal szemben eredményt... nem tudtak felmutatni.”6 Ebben az időben a „civileknek” úgyszólván semmilyen lehetőségük nem volt a rend-szeres lovaglásra. Egyedül a Nemzeti Lovarda, továbbá egy-két bérlovarda állt rendelkezésre, s mindössze néhány, kizárólag magáncélra épült, kisméretű fedett lovarda volt az országban. Ezek sem kerültek sportcélú hasznosításra. Lehetőségük csakis a lovas alakulatok tisztjeinek volt, akik a kincstári szolgá-lati lovaikkal az országos mérkőzéseken nem versenyezhettek ugyan, de ked-vezményes tartási feltételekkel úgynevezett saját tulajdonú lovakat tarthattak alakulatuk istállójában. A sportolás, a versenyzés költségeit (nevezési díjak, szállítás, szállás stb.) a legtöbb esetben persze maguknak kellett vállalniuk. Sorkatonai szolgálatot teljesítő lóápolók s többé-kevésbé jól felszerelt, szak-szerűen üzemelő nyitott és fedett lovardák álltak rendelkezésükre.7

Ezeknek az éveknek az értékelésében a lovassport vezetői, főleg a klasszikus iskola hívei, az eredménytelenséget és az alacsony színvonalat a háború okozta veszteségeknek tulajdonították, és károsnak ítélték a korszerű felfogást kere-ső ugróversenyek térhódítását, amely szerintük hátrányosan hat a klasszikus

A

100 ÉV A MAGYAR LOVASSPORT TÖRTÉNETÉBŐL

20

elvekre.8 Nosztalgiával tekintettek vissza a békeévekre, és úgy elevenítették fel az egykori versenyeket, mint amelyek nagy érdeklődés középpontjában állot-tak, gyakori és magas követelményű események, eredmények színhelyei lettek volna. Megfeledkeztek arról is, hogy a Campagne-Reiter-Gesellschaft által tartott díjlovaglások évtizedeken keresztül azonos színvonalon folytak, és csak 1913-ban és 1914-ben vált lehetővé, hogy a concours hippique-ek maga-sabb követelményű versenyszámait megrendezhessék Bécsben. Úgy tűnik, hogy ha a háború előtti lovasmérkőzésekkel állítjuk szembe az újrakezdést, talán szegényesebb körülmények között, de gyakorlatilag ugyanazon a színvo-nalon folytatódtak, mint ahogy 1914-ben megszakadtak. Tény viszont, hogy a békeévekben, amikor szintén sok szó esett az érdeklődés hiányáról, valami-vel nagyobb volt a közönség.

Pauly Hartmann9 a következőképpen emlékezett vissza erre az időszakra: „1914 tavaszán minden tekintetben kitűnően sikerül nemzetközi lovasmérkőzés zajlott le Wienben... Magam is szereplője voltam a mérkőzésnek, s nagy úttörő tervekkel tértem vissza...- ...a világháború várt ránk és remek sötétpej telivérem-mel... az olasz iskola gyakorlása helyett az orosz ellen indultunk. Állóharc ide-jén, szabad időnkben itt-ott megpróbáltuk az új olasz stílust elsajátítani úgy, ahogy a Wienben látottak alapján az emlékezetemben megmaradt. Hamarosan megteremtettük az első harctéri akadálypályát, és kengyeleinket rövidebbre csa-tolva kezdtük gyakorolni az olasz stílust... Egy szép napon nem a muszka vetett véget ártatlan lovasambíciónknak, hanem lovashadosztályunk parancsnoka.

Mindazok, akik az 1914. évi lovasmérkőzésen részt vettek, látták és tudták, hogy az az irány, amelyet akkor mi mindnyájan a Monarchiában képviseltünk, régi, elavult és rossz.

1914-ben Wienben elkéstünk és lemaradtunk. Ugyanígy kezdtük a háború után is...”

Ezt erősítette meg néhány névtelen szerző is az ugrósport fejlődésének áttekintésében.10 A lengyel lovassport, amely a háború előtt azonos helyzet-ben volt a miénkével (a lengyel ulánusok a bécsi, majd a krakkói és lembergi versenyek szereplői voltak, de indultak Budapesten is), s a háború is azonos mértékben sújtotta, viszont a lengyel államot is megteremtő békekötés után, néhány év leforgása alatt a nemzetközi élmezőnybe került.11 Vonatkozik ez Ausztriára, Csehszlovákiára is, de különösen Németországra, amely államok-nak a miénkkel teljesen azonos gyökerű, a klasszikus, a campagne-lovaglás elvein nevelkedett lovasaik voltak. Ők időben tudtak váltani, és sikerült

21

A MAGYAR LOVASSPORT TÖRTÉNETE A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

maguknak jó nevet, sőt még olimpiai aranyat is szerezniük, Németországnak pedig meghatározó szerepe lett a nemzetközi mezőnyben.

A háború után sok, már a békeidőkben is szerepelő tiszt (Adda Alfréd, Binder Ottó, Burián Mihály, Éder Elemér, Grafi Frigyes, Kempner [Keméry] Pál, Keresztes Ákos, Magasházy László, Malanotti Lajos, Pados Gusztáv, Pauly Hartmann12, Perczel Olivér, Solcz Dezső stb.) kezdte újra a versenyzést. Hozzájuk kapcsolódott a háború utolsó éveiben a Ludovikáról kikerült fiatal, tehetséges, modern szemléletű tisztek lelkes csoportja, akik a háború után a PIK (Pótló Idomító Keret, megalakult 1922-ben) átalakításával, az 1924-ben létrehozott Magyar kir. Honvéd Lovaglótanárképző és Hajtóiskolában sze-rezték meg tudásukat. Az első évfolyamok tisztjei között volt Ádám Zoltán, Bíró J. Árpád, Bodó Imre, Cseh Kálmán, Endrődy Ágoston, Hazslinszky Krull Géza, Kánya Antal, Platthy József, Reznek Jenő, Németh Dezső, Schaurek Ottmár stb., akik (ki előbb, ki később) meghatározó szereplői – versenyzői és tanárai – lettek az elkövetkező évtizedek lovassportjának. Mellettük szerepelt néhány „civil” versenyző, így gróf Almássy Pál, herceg Odescalchi Miklós, valamint az Európa lovaspályáin jól ismert és sok sikert kivívó úrlovasnőgárda tagjai, Berg Dieda bárónő, Éber Amália, Fáy-Halász Ida, Pauly Hartmanné, majd később Keresztes Erzsébet stb.

A háború utáni lovassporttal kapcsolatos első hírünk az 1919. október 23-án a Nemzeti Lovardában megrendezett háziversenyről szól. A Sport-képek címoldalán a mérkőzés egyik résztvevőjének, Eötvös Ilonának képét adták közre.13 A következő években a sportélet egyik országos és megyei szervezője a MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet)14 lett, és ennek kere-tében működött az Országos Lovassport Egyesület, amely a lovasversenyeket tartotta. A Magyar Lovaregylet jegyzőkönyvében például Országos Lovas-sport Szövetség néven szerepelt, és egy alkalommal a Lovaregylet támogatását kérte.15 Balás Ervin16 közlése szerint a MOVE lovasszövetsége adta ki az első lovasmérkőzési szabályzatot.17 Az egyesületről, a kezdeti munkáról, a közre-működőkről kevés adat található. Az első versenyüket 1920. szeptember 26-án tartották Kaposváron, rendezője a MOVE Kaposvári Lovas Sport Egylet volt. A rendezvényen díjlovaglást (uraknak és hölgyeknek), könnyű és nehéz díjugratást, militaryt, valamint sík- és gátversenyeket tartottak,18 amelyen több ismert lovas vett részt. Az első nagyobb verseny 1920. október 22–24. között Budapesten volt az Erzsébet királyné úti ügetőpályán. A háború előtti évek concours hippique-jeinek hagyománya alapján megrendezett versenyen

100 ÉV A MAGYAR LOVASSPORT TÖRTÉNETÉBŐL

22

vadászlovak díjazását, díjlovaglást, ugrószámokat uraknak és hölgyeknek, vala-mint militaryt vették programba. A háziversenyekből átvett gyakorlat szerint altisztek részére is írtak ki egy-egy versenyszámot. A versenyt megtekintette Horthy Miklós is bátyjával, Horthy István lovassági tábornokkal együtt.19 A szaksajtóban nem esik szó arról, hogy 1921-ben nagyobb szabású versenyt tar-tottak volna Budapesten, míg a MOVE megyei szervezeteinek rendezésében 1922 júliusában Szombathelyen, augusztusban Balatonföldváron, 1923-ban pedig Pécsen, Szombathelyen, Sopronban, Kaposváron, Székesfehérváron és Pápán tartottak lovasmérkőzéseket, pontosabban lóversenyeket, ugyanis eze-ken csak sík- és gátversenyszámok szerepeltek, kizárólag a környékbeli lova-sok részvételével. Ez valószínűleg összefüggött azzal, hogy aktív katonatisztek nem lehettek tagjai a MOVE egyesületnek, márpedig nélkülük nem lehetett lovasversenyt rendezni.

1922-től, miként a háború előtti években, a Pestvidéki Versenyegylet vette át a kezdeményezést, és október 4-én és 5-én csak ugrószámoknak helyet adó concours hippeque-et rendezett a megyeri pályán. Az akadályok a követke-zők voltak, amelyek közül néhányat a magasabb követelményű számokban 10 cm-rel emeltek:

Keresztes Ákos a káposztásmegyeri pályán Abelárd nevű lovával a földhányás-sövény akadályt ug-ratja, 1922 [MAGÁNGYŰJTEMÉNY]