Digitális Tankönyvtár · Web viewHistória 1991-023 História 1991-023 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás

História 1991-023

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1991-023Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. A Tisztelt Olvasóhoz ............................................................................................................... 12. .......................................................................................................................................................... 2

1. A soknyelvû ország ................................................................................................................. 23. .......................................................................................................................................................... 5

1. Európa és a mi új nemzettudatunk .......................................................................................... 54. ....................................................................................................................................................... 11

1. A jászkunok meghonosodása ................................................................................................ 112. Képek ................................................................................................................................... 13

5. ....................................................................................................................................................... 171. Besenyõk az Árpád-kori Magyarországon ........................................................................... 172. Képek ................................................................................................................................... 19

6. ....................................................................................................................................................... 201. Németek és magyarok a középkori Budán ........................................................................... 202. Képek ................................................................................................................................... 22

7. ....................................................................................................................................................... 241. Megszálló törökök és kisebbségeik ...................................................................................... 242. Képek ................................................................................................................................... 27

8. ....................................................................................................................................................... 291. Szerbek a középkori Magyarországon ................................................................................. 292. Képek ................................................................................................................................... 32

9. ....................................................................................................................................................... 341. A zsidó kereskedõk Magyarország modernizálásában ......................................................... 342. Képek ................................................................................................................................... 37

10. ..................................................................................................................................................... 401. A cigány kisebbség elsõ századai ......................................................................................... 402. Képek ................................................................................................................................... 44

11. ...................................................................................................................................................... 481. Magyarok, románok, szászok. Erdély, 18671918� ................................................................ 482. Képek ................................................................................................................................... 50

12. ..................................................................................................................................................... 581. A kisantant és a magyar kisebbségi kérdés ........................................................................... 58

13. ..................................................................................................................................................... 611. HŰSÉGESKÜ ...................................................................................................................... 61

14. ..................................................................................................................................................... 631. Kisebbségvédelem a párizsi békekonferencián, 19191920� .................................................. 63

15. ..................................................................................................................................................... 671. A román királyság által aláírt kisebbségvédelmi szerzõdés ................................................. 67

16. ..................................................................................................................................................... 691. Adatok a csehszlovákiai magyar kisebbségrõl ..................................................................... 692. Képek ................................................................................................................................... 72

17. ..................................................................................................................................................... 781. Kárpátalja. Nemzetiségek ..................................................................................................... 782. Képek ................................................................................................................................... 79

18. ..................................................................................................................................................... 821. Az erdélyi magyarság ........................................................................................................... 822. Képek ................................................................................................................................... 85


História 1991-023

19. ..................................................................................................................................................... 871. Magyarok Jugoszláviában .................................................................................................... 872. Képek ................................................................................................................................... 88

20. ..................................................................................................................................................... 921. Burgenland. Nemzetiségek ................................................................................................... 922. Képek ................................................................................................................................... 92

21. ..................................................................................................................................................... 941. Szlovákcsehmagyar kapcsolatok� � .......................................................................................... 942. Képek ................................................................................................................................... 95

22. ..................................................................................................................................................... 961. Egy rendszer összeomlása után ............................................................................................ 96

23. ..................................................................................................................................................... 971. A történeti Magyarország tehertétele .................................................................................... 97

24. ..................................................................................................................................................... 981. Etnikai és állami határok ...................................................................................................... 98

25. ..................................................................................................................................................... 991. A szlovákok magyarellenességének forrásai ........................................................................ 992. Képek ................................................................................................................................. 102

26. ................................................................................................................................................... 1061. Történetírás 1989 után ....................................................................................................... 1062. Képek ................................................................................................................................. 107

27. ................................................................................................................................................... 1081. A jövõ még elrontatlan ....................................................................................................... 1082. Képek ................................................................................................................................. 109

28. ................................................................................................................................................... 1121. A nyelv ami elválaszt ......................................................................................................... 1122. Képek ................................................................................................................................. 114

29. ................................................................................................................................................... 1151. Nyelv és a mások megítélése ............................................................................................. 115

30. ................................................................................................................................................... 1171. A nemzeti kérdés idõszerûsége. Nemzetközi konferencia, 1991 ....................................... 117

31. ................................................................................................................................................... 1211. Az Erdélyi Múzeum Egyesület .......................................................................................... 1212. Képek ................................................................................................................................. 124

32. ................................................................................................................................................... 1271. A szabadságharc tábornoki karának személyi adatai ......................................................... 127

33. ................................................................................................................................................... 1301. Sztálin pajtás! ..................................................................................................................... 1302. Képek ................................................................................................................................. 131

34. ................................................................................................................................................... 1331. Erdei Ferenc kitagadása ..................................................................................................... 1332. Képek ................................................................................................................................. 134


1. A Tisztelt OlvasóhozGLATZ Ferenc

A Tisztelt Olvasóhoz

Amikor a Históriát útjára bocsátottuk, 1979-ben, ára egy korsó sör, illetve a körúti virágárusnál 1 szál szegfű árát tette ki. Az elmúlt tizenkét esztendő alatt egyszer emelt a kiadó árat: 16 forintra. Köszönet jár a vállalat vezetőinek, hogy a sok politikai nehézség mellett, a mind nagyobb ráfizetés ellenére is tartotta a folyóiratot.

A korsó sör, a szál szegfű ára ma már a tíz esztendővel ezelőttinek többszörösére rúg. A kisemberek fizetése viszont lassan-lassan emelkedik. Ha a História szerkesztői valamire büszkék voltak, akkor arra, hogy a tanárközösség mellett a kisnyugdíjas és a diákközönség kezébe is eljutott. Ötvenezer példányban.

Az elmúlt ősszel épp arra készültünk, hogy az eddigi hat helyett évi tíz alkalommal jelenjünk meg. Ehelyett azonban fennmaradásunk kérdőjeleződött meg. Vagy többszörösére emeli a kiadó a lap árát (a nyomda, papír, műveleti költségek után rohanva), vagy megválik a folyóirattól. Az első esetben elvész az olvasóközönség egy része, s talán éppen azok, akik leghűségesebb vásárlóink voltak. (Ez azután a bevétel csökkenésével jár, azaz újabb deficit forrása lehet.) A második esetben rábízza a szerkesztőkre, hogy különböző támogatókat kutassanak fel, s gazdálkodva az árbevétel óvatos emelésével valamint a támogatásokkal, tartsa életben a folyóiratot. A Pallas Kiadó és a Magyar Történelmi Társulat – a História alapítói – így átadták a folyóiratot a létrehozott História Alapítványnak. Megismerkedünk tehát mi is a politikailag szabad sajtó előnyei mellett az átalakulás, a szabad verseny gazdasági keserveivel is. Harc az előfizetőkért, a vásárlókért! A szerkesztő, aki napi találkozásain, emberfigyelő barangolásain rótta kis cetlikre a mindennapi társadalmi kíváncsiság diktálta kérdéseket, nos a szerkesztő elkezd nyomdaszámlával, fizetési-honorárium kimutatásokkal, pénzfelhajtással is foglalkozni. El-elkeseredve csak abban bízik: a mai kiadói viszonyok rendeződésével, a tulajdonviszonyok rendezésével a minket olvasni akaró közönség fizetőképességének erősödésével, elülnek majd ilyen gondjai. Egyébként is: a Históriára rosszabb időkben sem volt jellemző a panaszkodás…

Kedves Olvasó!

Önnek sem panaszkodunk: mennyi munka rejlik egy folyóiratszám mögött. A szerzők gyakran többévi kutatásaikat foglalják össze két nyomtatott oldalon, a képszerkesztők bújják a fotóarchívumokat. A szerkesztő törődik a témán, a súlyozáson, hajtja fel a témához a határidőt nehezen tartó szerzőket, rövidíti, átjavítja a kéziratot, kitalálja, rajzoltatja a térképet, a képaláírásokat – vagy éppen türelemmel vitatkozik a tisztelt szerzővel. Nem, nem. A kultúra termékei soha nem mérhetőek a táplálkozás, az élvezet cikkeinek áraival. De vajon helyes-e, hogy 1991-ben a szerkesztőség nem meri összemérni a piacon a korsó sör árát az egy folyóiratfüzet árával?


1. A soknyelvû országFÜGEDI Erik

A soknyelvű ország

Valamikor a 890-es évek végén – pontosabban nem tudjuk meghatározni, mikor – foglalta el a keletről jövő magyarság a Kárpát-medencét, s kereken 100 évvel később került sor az európai értelemben vett állam, a királyság megalapítására. A honfoglaló magyarság létszámát összesen félmillió főre becsüli történettudományunk. Igen alacsony szám ez a terület nagyságához képest! Még akkor is az, ha tudomásul vesszük, hogy a honfoglalás előtt és korábban a Kárpát-medencében a legkülönbözőbb néptöredékek éltek, amelyeknek létszámáról semmiféle fogalmat nem tudunk alkotni.

Keletről, Nyugatról

Az új politikai alakulatnak egyik jellemzője az Európával szembeni agresszív magatartás, amely a kalandozásokban jutott kifejezésre, és az, hogy a honfoglaló magyarság továbbra is megmaradt abban a gazdasági keretben, amelyhez a honfoglalás előtt tartozott, s amelynek központját Kijev, illetve Bizánc alkotta. Nyugat felé az új királyság is változatlanul folytatta az elzárkózás politikáját, a határt általában csak előkelő emberek – legtöbbször a Szentföldre igyekvő jámbor zarándokok – léphették át életük megtartásával. Ennek az állapotnak következménye volt, hogy a 9. és 10. században Magyarországra keleti betelepülők érkeztek, mohamedánok, akiket nálunk a szaracén szó magyar megfelelőjével szerecsennek neveztek. A mai Pest ősét is egy ilyen szerecsen telep alkotta, a Belvárosi templom melletti téren.

A kereszténység felvétele politikailag Nyugat-Európához kapcsolta a magyar királyt, de a merev elzárkózás még hosszabb ideig fennállt. Csak az első keresztes hadjárat törte meg az ország elszigeteltségét. 1096-ban vonult át az I., 1147-ben a II. keresztes hadjáratnak francia és német lovagokból álló serege. Az átvonulás nem maradhatott következmények nélkül. A lovagok és kísérőik két tényt vehettek észre: 1. hogy az országban bőven akadt megműveletlen föld, 2. hogy ez a föld igen termékeny. Ha nem is mérték ezeket a megfigyeléseket a ma megszokott számszerű adatokkal, világossá vált előttük, hogy a magyar és a nyugat-európai népsűrűség között feszültség áll fenn, s az ilyen feszültség nem tartható fenn hosszabb ideig. A II. keresztes hadjárat idején megindult a tömeges nyugati bevándorlás Magyarországra.

Latinok. A bevándorlók egyik csoportját gyűjtőnévvel latinoknak nevezték, az új latin nyelvcsoporthoz tartozókat jelölték így: franciákat, olaszokat, vallonokat. Egy részük városlakó kereskedő és kézműves volt, megtaláljuk őket Esztergomban, Székesfehérvárott, de megtaláljuk őket a mai Fruska Gora területén, ahol az elpusztult Olaszit latinul Francavilla-nak nevezték, s Fruska Gora neve is Frank-hegységet jelent. A városokban élő latinoknak a király adott kiváltságokat, ezek biztosították, hogy a betelepülők saját jogszokásuk szerint élhessenek tovább, önkormányzatuk irányítsa saját ügyeiket és a plébános megválasztásával az istentiszteletben is biztosított legyen saját nyelvük használata. A felsorolt helyeken kívül még 10 olyan helység volt a középkori Magyarországon, amelyeket magyarul Olaszinak, németül Wallendorfnak, szlovákul pedig Wlachynak neveztek; ezek a települések nevüket lakóiknak anyanyelvéről kapták.

Németek. A német bevándorlás kezdetét két nagy és csaknem zárt települési terület létrejötte jelzi. Az erdélyi és a szepesi szászok önkormányzatáról van szó. Ismét a magyar király kiváltsága biztosította a telepesek jogállását és az istentiszteletben saját nyelvük használatát. Hangsúlyozni szeretném, hogy ezt a két szász területet, amely egészen a II. világháborúig fennmaradt, a magyar király intézkedése hozta létre. Hosszabb ideig azt hitték a történészek, hogy például az egyházi kiváltságokat, köztük a plébános szabad választását a bevándorlók őshazájukból hozták magukkal. Az újabb kutatások bebizonyították, hogy ezeknek a kiváltságoknak nem hazájukból hozott ősi szokás, hanem a magyar király privilégiuma volt az alapja. így történhetett meg, hogy erdélyi szásznak az számíthatott, aki ezeknek a kiváltságoknak birtokában volt, teljesen függetlenül attól, hogy a német nyelvterületnek melyik részéről érkezett.

Nem a két szász terület volt a német bevándorlás egyetlen eredménye, ez csak az első hullámot jelentette. Egy kisebb csoport Abaúj megyében, a Hernád völgyében maradt, Vizsoly körül tíz kis településből önálló területet hoztak létre, s ez is önkormányzattal rendelkezett. De szerte az országban keletkeztek Németi nevű települések, nem kevesebbet, mint 37 ilyen nevű falut vagy kisvárost ismerünk.

Szlávok. A helynevek mutatnak rá arra, hogy a bevándorlásban a környező szláv népek is részt vettek. A középkori Magyarországon 17 Csehi és 17 Oroszi, továbbá 13 Tóti (ami alatt szlavónt kell értenünk) és 12


Horváti nevű települést tart nyilván történettudományunk.

Áttekintve a helyneveket, először is arra kell rámutatni, hogy a bevándorlás Európa szinte valamennyi népét mozgósította Ennek a ténynek jelentőségét akkor érthetjük meg, ha a Kárpát-medencétől északra lezajló folyamatot vesszük tekintetbe. Az Elbán túl elterülő erdős vidéken a népsűrűség ugyanolyan alacsony volt, oda is megindult a nyugat-európaiak tömeges bevándorlása.

Király adta kiváltság

Cseh- és Lengyelországban és még inkább a nyugati szláv területen lezajló települési folyamat azonban kizárólag német telepeseket hozott arra a vidékre. Dél-Európából vagy Nyugat-Európa román nyelvű területeiről már nem jutott el ide latinnak nevezhető népesség.

A település módja is teljesen eltért a nálunk szokásostól. Cseh- és Lengyelországban a szláv lakosságot sokszor kitelepítették, nem vették fel őket az újonnan városi rangra emelt településbe. Az odatelepülő német polgárság egyik fontos kiváltsága a bírói fellebbvitel szabályozása volt. Nem a cseh vagy a lengyel uralkodóhoz fellebbezhettek, mint nálunk Magyarországon, hanem ahhoz a német városhoz, amelyből a polgárok egy része vagy csak vezető rétege származott. Ezzel az eljárással sikerült biztosítani, hogy az újonnan kialakuló város teljesen német nyelvű lakossággal rendelkezzék és utánpótlását is onnan hozza, ahova pereit, döntésre vitte.

Magyarországon a latinok kaptak először a királytól városi privilégiumot, a székesfehérvári polgárok kiváltságait adományozták királyaink az újonnan alapított városoknak. Idegen országba vezető fellebbviteli útról nincs szó ezekben a dokumentumokban, a fellebbvitel útja mindig a királyhoz vagy megbízottjához (pl. a tárnokmesterhez) vezetett. A fehérvári polgárok másik kiváltsága úgy szólt, hogy bárkit befogadhatnak maguk közé, akik a közös teherviselést vállalják. Latinjaink, úgy látszik, nem elzárkózásra törekedtek, hanem minél népesebb, városiasabb települések létrehozására.

A bevándorlás nem korlátozódott városi polgárokra vagy parasztokra, hanem a társadalom minden szintjén megnyilvánult. Szerzetesrendjeink közül a bencések eleinte német és cseh földről jöttek, de a somogyvári apátságot francia bencések hozták létre. Franciaországból jöttek hozzánk a 12 században az első ciszterciták, majd premontreiek is. Ezt az állapotot foglalta össze a magyar királyhoz intézett 1204. évi pápai bulla: „nem újdonság és nem is lehetetlen, hogy országokban különböző nemzetekből álló gyülekezetek szolgáljanak szerzetesként az egyetlen úrnak”.

Hasonló jelenségek állapíthatók meg a szerzetesrendek következő hullámánál, az ún. kolduló rendeknél. A dominikánusok ugyan Itáliából jöttek, de a magyar rendtartomány megszervezője és első főnöke az a Magyar (Hungarus) Pál volt, aki korábban Bolognában volt egyetemi tanár. A ferencesek német földről kerültek hozzánk, házaik eleinte a német rendtartományhoz tartoztak, első magyar tartományi főnökük azonban minden jel szerint francia volt és szívesen települtek meg a latinok által lakott városokban.

Az állam toleráns

Az Európa minden részéről jövő és a társadalom minden rétegét érintő bevándorlást látva, felvetődik a kérdés, meddig tartott ez a folyamat. Addig, ameddig Nyugat-Európában a népesség addig ismeretlen méretekben növekedett, és amíg más új bevándorlási területek nem nyíltak meg. A 11–12. században hozzánk érkezett latinok közül elsőnek a franciák maradtak el, mert a spanyol területek visszafoglalásával, az ún. reconquistával hozzájuk közelebb eső és klímában is hasonló vidékek voltak benépesíthetők.

A német bevándorlás még hosszú ideig változatlanul nagyobb tömegeket hozott Magyarországra. A tatárjárás (1241–42) veszteségeit is még ezekkel a német bevándorlókkal sikerült pótolni. Az is biztos, hogy a tatárjárástól kezdve már hozzánk is elsősorban németek érkeztek. A németek tömegesebb megjelenése Magyarországon akkor szűnt meg, amikor 1348-ban a Fekete Halál pestisjárványa borzalmas veszteségeket okozott Nyugat-Európában. Ekkor indult meg városaink egy részének nemzetiségi változása, Zsolnán például, amely korábban a sziléziai német területről kapta utánpótlását, már az 1370-es években érezhető volt a szlovákok számbeli növekedése.

Annak a hatalmas átalakulásnak során, amelyet eddig ismertettem, két partnert fedezhetünk fel. Az egyik oldalon a magyar király állt, aki bővében volt termékeny földnek, de szűkében az azt megművelő népességnek Anyagi helyzete és politikai ambíciói tették nyitottá a bevándorlókkal szemben, s ezen a ponton egy pillanatra vissza kell térnünk a korai mohamedán bevándorlókra. Egy a 12. század elején évekig Magyarországon tartózkodó arab utazótól, Abu-Hamidtól tudjuk, hogy Magyarországon a mohamedán közösségek minden


korlátozás nélkül gyakorolhatták vallásukat és élhették saját életüket. Mialatt a magyarokat arra kényszerítették, hogy megkeresztelkedjenek, senki sem bántotta a szerecseneket, talán meg sem kísérelték térítésüket. Csak a 13. század elején változott meg a helyzet, amikor az egyház növekvő hatalma és főképpen a Liége-ből származó esztergomi érsek hajthatatlansága az 1233. évi beregi egyezményben keresztülvitte kitelepítésüket. Szögezzük le, hogy nem nyelvük, hanem vallásuk volt a türelmetlenség oka, s ez a türelmetlenség sem a magyar uralkodók kezdeményezéséből fakadt. A magyar király – és ezt alig lehet eléggé hangsúlyozni – természetesnek tartotta, hogy országának lakosai különböznek egymástól, és privilégiumokkal biztosította, hogy a bevándorlók saját nyelvüket és életformájukat fenntarthassák

A kiváltság természetesen különböző módon érvényesült. A legnagyobb biztonságban a nagyobb területeken élők élvezhették, tehát elsősorban az erdélyi és a szepesi szászok. De jutott a kiváltságból a kisebb elszigetelt idegen nyelvű településeknek is, mert ők „vendégek” (hospes) voltak, őket sem a királybíró ítélte el, ha valami törvénybe ütközőt követtek el, hanem saját bírájuk, saját jogszokásuk szerint. Idegen nyelv és hazai kiváltság szinte szétválaszthatatlanul forrott össze és biztosította a nagyobb területen élőknek nyelvük és kultúrájuk megmaradását. Az elszigetelt kisebb települések, a Németi, Olaszi stb. nevű falvak lakossága már kevésbé tudta fenntartani a maga különállását és mivel 1348 után utánpótlása megszűnt, lassan beolvadt a környező többség nyelvi egységébe. Hogy ez a folyamat milyen lassú lehetett, arra az jellemző, hogy az Eger környékén élő és ugyancsak Liége-ből származó francia telepesek, akik a városukat sújtó éhínség után I. András király uralma idején (1046–1060) jöttek Magyarországra, a 15. század végén is még saját nyelvüket beszélték.

Hungarus

Nincs semmiféle kapcsolat a 19. század nemzetiségi fogalma és a középkori viszonyok között, a két tényező, a privilégium és a nyelv megtartása közül a privilégium volt a fontosabb. És volt ebben az időben is egy feudális nemzetiségi fogalom, amelyet úgy határozhatunk meg, hogy mindenki, aki a magyar király alattvalója volt, magyarnak, Hungarusnak számított, bármilyen nyelven beszélt és bármelyik társadalmi csoporthoz tartozott is.

Ha a bevándorlás által kialakult nyelvi térképet rajzolunk meg a középkori magyar királyságról, lehetetlen nem észre venni azt, hogy két tényező, amelynek érvényesüléséért ma a Kárpát-medencében még mindig harcok folynak, milyen magától értetődő természetességgel jutott érvényre. Érvényre jutott mindenekelőtt annak elismerése, hogy más nyelvű, ennél fogva más gondolkozású és más szokásokkal rendelkező emberek élnek ebben az országban, s ez egészen természetes. Amikor Oláh Miklós esztergomi érsek már Mohács után magyar földrajzot próbál írni és megemlékezik az Eger környéki vallonokról, nem használ semmiféle megkülönböztető jelzőt, ugyanúgy „polgártársainak” tekinti őket, mint bármilyen más nyelven beszélő országlakost. Tudomásul kell vennünk azt a másik jelenséget is, amely ezt a települési képet lehetővé tette. Nyilvánvalóan mindenki, aki a saját kis életterét át akarta lépni, ezt csak úgy tehette, ha más nyelvet is megtanult, ha másokkal is tudott érintkezni. Az egynyelvű szereplőnek nem sok esélye volt a sikerre, mert ez az egynyelvűség a 20. század szomorú vívmánya.


1. Európa és a mi új nemzettudatunkGLATZ Ferenc

Európa és a mi új nemzettudatunk

Vázlattöredékek

Mindent újra kell gondolni…

Európa történelme fordulóponthoz érkezett. 1992 az európai egységesülés felgyorsulásának éve. Kísérlet arra, hogy a termelési, közlekedési, kulturális egységesülés folyamatát a mindennapi életben kövessék az állami adminisztrációk is. (Az eszme nem új, az 1910–20-as évek politikusai közül néhányan már a szervezeti előkészítéshez is eljutottak. Azután a fasizmus, majd Európa keleti felén a sztálinizmus „felértékelték” a 19. századi nemzeti-állami szétszabdaltság rendszerét.)

Közép-Európa történelme fordulóponthoz érkezett 1989–91-ben.

Az egységes okcidensről 1918 után (a Habsburg Birodalom szétszedése) kezdett leválni a Német és az Orosz Birodalom közötti térség, a pufferzóna, az ütközőterület. Végleg megpecsételte sorsát 1945 illetve 1948, amikor az évezredes nyugati intézményeket felváltotta a lenini-sztálini kísérlet: a tulajdonviszonyok államosításával, a termelésben a politikai központú adminisztratív irányítással, a közgondolkodásból a tradicionális értékek (családi, vallási, etnikai etc.) adminisztratív kiűzésével, a térség katonai-gazdasági-gondolkodásbéli (nyelvi) elzárásával az ezeréves nyugat-európai kultúrától. Igaz, 1953 óta válságról válságra, de üzemelt e rendszer, bár végül reformált változatai sem mutatkoztak életképesnek. Közép-Európa a korábbi értelmiségi tervekből 1948 után valósággá lett: az itt élő társadalmak munkarendjét, szokásvilágát, érintkezési kultúráját mélyen átjárta a „nagy bolsevik kísérlet”… Egyelőre csak a törvénytelenségeket, az elzárkózás külsődleges jegyeit látjuk. De ahogy Nyugat- és Közép-Európa a mindennapok üzletszervezése, a közös vállalkozások szintjén újra találkozik, mind erősebben látszanak közép-európaiságunk mélyreivódásai: munkaerőnk értékének hanyatlása az elzárkózás, az elmaradottabb technológia következtében, a munkamorál szétesése a rossz politikai-ideológiai indíttatású termelésszervezés miatt, a viselkedés- és szokáskultúra hanyatlása az átpolitizált rend és a polgár egyéni érdeke közötti elidegenedés miatt.

Mindent újra kell gondolni… Európa utóbbi ezeresztendős történelmének értékeit, közép-európaiságunk jegyeit és az ígért európai egységesítés előnyeit. A kis népek – s a közép-európai régióban mind kis népek élnek – nemzeti megmaradásának próbája lesz a következő évtized. A magyaroké is…

1867, 1920 után az újraberendezkedés lehetőségét kínálja a történelem az itt élőknek. Egyén és közösség, polgár és állami szervezet, köznapi élet és kormányzati-helyi igazgatás viszonyát kell újragondolni…

I. Európa és nemzetei

Egyénről és közösségről

Közismert, bizonyításra nem szoruló tény: a társadalomban és az egyén gondolkodásában is többféle azonosságtudat, identitás él egy időben. Azonosságtudat a családdal, azonosságtudat a különböző mikroközösségekkel (baráti kör, munkahely, lakóhely – falu, város); azonosságtudat a hasonló társadalmi állásúakkal, hasonló szociális helyzetben élőkkel, azaz szociális indentitás, emellett jelen van a vallási, felekezeti identitás; azután él azonosságtudat az azonos etnikumúakkal kapcsolatban; él azonosságtudat az állammal kapcsolatban, melynek polgárai vagyunk, vagyis él bennünk az állampolgári tudat és él mindannyiunkban egy globális emberi azonosságtudat. Ezek az azonosulások (identitások) egyszerre vannak jelen a társadalomban, sőt az egyénben is.

A kezdetleges közösségszerveződésekben a családi, törzsi, lakóhelyi, nyelvi identitás mellett csak a nembéli (emberi) identitás élt szinte kizárólag, majd az első városállam-szerveződések magukkal hozták az állampolgári azonosulás első formáit, az azonos szociális érdekűek tömörülései felélesztették a szociális identitást, a vallások egyházakká szerveződése a konfesszionális, felekezeti identitást. A 19. század nagy műve: az azonos nyelvet beszélő közösségek ún. nemzeti államokba szerveződése, és az identitás terén két, addig nem feltétlenül együtt élő identitásforma összekeveredése: az azonos származástudatból, közös nyelvből és hagyományból származó etnikai identitás összemosása a lakóhelyi, közösségi azonosulással, az államhoz való identitással. Az állam


azonban nemcsak területi egység, hanem meghatározott politikai szervezet is. Így a 19–20. századi állam megkövetelte polgáraitól, hogy egy időben azonosítsák magukat nemzettel, területtel és politikai berendezkedéssel. A gondolkodó emberek számtalan belső konfliktusának forrása ez az egymásra csúsztatás.

Európa nemzeti sokszínűségéről

Az azonosulás egyúttal megkülönböztetés is a másiktól, a másoktól. Szinte mindenféle identitás egyik alapeleme a másokról való megkülönböztetés: a mikroközösségi, a vallási, a szociális, a nemzeti identitásé egyaránt. Kérdés még a történettudomány előtt, hogy vajon ezt a különbözőség-tudatot a másik csoport elleni akciókra mikor, mennyire mozgósítják valós anyagi érdekellentétek. A vallásháborúk, a meghirdetett osztályháborúk vagy a nemzeti, állami háborúk mögött mennyire húzódtak meg az egymásra uszítottak ténylegesen ellentétes érdekei, vagy mennyire csak az uszítók (a vezető réteg és kiszolgálói) érdekei találhatóak meg e különböző típusú közösségek háborúi mögött.

Az európai földrész a különböző nemzetek, a különböző vallások hazája, nem beszélve arról, hogy a szociális identitások különbözősége is igen nagy. Azt senki, történelmet ismerő ember nem gondolhatja, hogy az elkövetkező száz esztendőben ezek az identitás-különbségek el fognak tűnni. (Egyesek ismét összekeverik az államot a nemzettel és azt hiszik például, hogy az állami határok esetleges feloldásával megszűnnek majd a nemzeti-etnikai különbségek is.) Az Európa-tudat – ha valaha lesz ilyen, mint kialakult, széles társadalmi tömegek számára elfogadhatóan megfogalmazott tudatforma –, az Európa-identitás csak úgy alakulhat ki, ha az itt élő nemzeti közösségek képesek lesznek a nemzeti azonosság-tudatnak új értelmet adni: kiküszöbölni abból minden, az idegenek, a mások ellen irányuló tudati elemet. Olyan nemzettudatra van szükség, amelyik tisztában van a másoktól való különbözőséggel, de nem tartja a maga közösségét értékesebbnek a másiknál (még ha fejlettebb civilizatórikus-technikai szinten áll is), tudomásul veszi, hogy az európaiság lényege éppen a nemzeti, konfesszionális sokszínűség tolerálása

Következtetésünk: európai identitás nem létezik nemzeti identitások nélkül, csakhogy a nemzeti tudatnak gyökeresen át kell alakulnia.

Emelkedésünk eszköze, hanyatlásunk oka a nemzeti állam

Sokat fognak vitatkozni történészeink arról, hogy mi volt az európai kultúra kiemelkedésének alapja. Hogyan került Európa a fejlődés élére, s maradt ott sok száz évig. Mint ahogy arról is megkezdődött már a vita sok évtizeddel ezelőtt, mi Európa úgymond hanyatlásának az oka, illetve hogyan maradhat az európai kultúra versenyképes az amerikaival, a japán, a kínai etc. kultúrákkal. Szinte minden hozzászólónak más a véleménye. (Én például nem hiszek a kultúrák fejlődésének immanenciájában, sokkal inkább az egymásra hatás megtermékenyítő voltában.) Kérdés, hogy a 20. században vannak-e az európaiságnak körülírható jegyei?

Európa legújabb kori történelmének megkülönböztető sajátossága a társadalom szerkezetének rendkívüli differenciáltsága, ami a tömegkultúra és ezzel a termelés átlagszintjének magasságát jelenti. Én azokkal értek egyet (így Hajnal Istvánnal), akik e sajátos szerveződésnek és ezzel Európa kiemelkedésének motorját az írásbeliség és a fémművesség (ezen belül is a vasművesség) rendkívüli fejlettségében látják. A fémművesség lehetővé tette, hogy rendkívül sokféle szerszámot és az emberi életet berendezni segítő eszközt (többek között a modem gépkorszak teremtményeit) alkossuk meg. Ez volt az egyik – technikai, munkaszervezeti – alapja az élelmiszer-termelés, a környezetkultúra-alakítás differenciáltságának, egyúttal a cizellált technikai-technológiai eljárásokat kimódoló kézművességnek, majd a sokirányú gépi megoldásoknak. És az anyag (a vas), a megmunkálás (a kézművesi, majd mérnöki gondolkodás) igényei tömegszinten élesztették, ösztökélték az alkotói gondolkodást. Egyúttal döntővé tették a szakszerűséget, a hozzáértést a társadalom értékrendjében.

Az írás, az európai betűírás születésekor a legtökéletesebb hagyományozó eszköz.

Eszköz arra, hogy az előző generációk tudásszintje – mind a termelésben, mind a közösségszervezésben – továbbadassék. Az európai betűírás ugyanakkor alkalmas arra, hogy már a 13–14. század értelmességi szintjén az emberek mind nagyobb tömege sajátítsa el. Így már korán kialakulhat egy világi értelmiségi réteg, amely a társadalom kultúrájának és igazgatásának szervezője lesz. Ennek produkciója a 19. századi rendkívül fejlett európai közösségszerveződés: a termelést, az együttélést szabályozó igazgatást és az emberi érintkezést általában minden más addigi kultúránál fejlettebb szintre emelő tömeges írásbeliség.

A társas lét, az együttélés eme szintjének biztosítója az európai módon szervezett állam. Az állam törvényeivel megteremti a közbiztonságot, a polgár életnyugalmát; szabályozza ember és természet viszonyát; közoktatási rendszerével (a kötelező általános iskoláztatással) biztosítja az írás-olvasáskészséget, egyben az ismeretek


standardjét, a szakértelem kialakításának feltételeit, ami a modern technikai fejlődés alapja. Ez az erős általános iskolai képzés, a gondolkodási készségek kialakítása a gyermekkorban, és így a tömegkultúra szintjének magasabbra emelése egyben képessé teszik a tömegeket, hogy az elitkultúrát befogadják. Befogadják nem csak a megélhetést biztosító munkavégzéshez szükséges ismereteket, de gondolkodásuk részévé tegyék egyben az általános emberi közösségi, érzelmi fejlettséget biztosító humaniorákat. is. Ha van titka a 19–20. századi európai kultúrának, akkor ez a szakértelem; a széleskörű általános alapműveltség a viselkedésformában, érintkezésben. S a mindezt éltető értelmiségi-tisztviselői réteg kiképzése.

A 20. század azonban részben új termelési-technikai és ezzel új műveltségi igényeket hozott, ugyanakkor az európai állami-politikai történelem katasztrófák sorozatát kényszerítette a kontinens lakóira.

Az új termelési eljárások új műveltségigényekkel jelentkeztek Az automatizálás, majd általában az elektronikus vezérlés, később az informatika, a számítógép, általában a chip-forradalom a tömegtermelés igényeiben a mechanikus munkaelvet helyezte előtérbe. Az Európán kívüli, egészen más szokásrendben felnőtt társadalmak – úgy látszik – jobban igazodtak e feltételekhez, mint az európai hagyományos iskolázódás. Legalábbis a verseny első szakaszában. Igaz, a chipek, számítógépek világában is a tömegértelmesség a feltétele a megújulásnak.

Nagyobb Európa deficitje a területi-gazdasági tagoltság terén. A sok kis differenciáltan működő igazgatási és ezzel gazdasági egységre szabdaltság a 19. században óriási előnyt biztosított az, öreg kontinens lakosságának. A tömegtermelés, a munkamegosztás világméretű terjeszkedésének korában azonban ezek a határok már a fejlődés gátjaivá váltak. Az előnyből mára hátrány lett. Az európai társadalomszerveződés korábban csodálatosnak mondott terméke, a nemzeti állam ma már inkább csak nyűg az európai polgárok nyakán. S mindazon „fejlődő”, Európán kívüli nép nyakán is, ahová az európai tisztviselő-értelmiség a 19–20. században bevezette, mint a közösségszerveződés egyetlen lehetségesnek gondolt keretét. (Közel-Kelet, Afrika etc.) Különösen az 1948 után a világ fejlődésétől sokban elzárkózott és nemzeti-állami autarkiájukat újraépítő szovjet zóna országaiban van ez így.

Vagyis Európa „egysége” annak is a kérdése az 1990-es években, hogy sikerül-e az európaiság kulturális értékeit újra életre kelteni, illetve a szakértelem és a tömeges kulturális szint további emelését elérni. Ezzel az európai tradíciókat kötőanyagként éltetni a polgárok fejében. És kialakítani a közösségszervezés új intézményeit: erősíteni a mikroközösségeket (községi, területi), az azonos érdeklődésűek és érdekeik azonosságát vallók szabad szerveződését; segíteni a globális problémák feloldására alakuló szerveződéseket. (Ember és természet viszonya, fizikai és szociális hátrányos helyzetűek; az öregek, a gyermekek segítése etc.) No és természetesen sürgetni az új normatívák szerinti, az állami-nemzeti elvek helyett a globális szempontokból kiinduló oktatási-nevelési rendszer kiformálását.

És ha európai tradíciókról beszélünk: itt hozta a 20. század a legnagyobb deficitet Európa számára és a legnagyobb nehézségeket az európai identitás kialakításához.

Mit taníthatunk ugyanis iskoláinkban legújabb kori európai tradícióként? Két világháborút, fasizmust, sztálini diktatúrát. Mind az európai állami szisztéma, az európai politikai rendszerek eredményei ezek. A hosszú távon értelmetlen háborúskodások a nemzeti gyűlölködések felszításával jártak együtt immáron állami eszközökkel. Eredmény több tízmilliós áldozat és kölcsönös gyűlölködés. Emellett – szintén az államrendszer mindenhatóságába vetett hit következményeként – a fasizmus, a sztálinizmus, a két diktatórikus rendszer, ami ártatlan polgárok újabb tízmillióit kívánta áldozatul. Ráadásul legnagyobb arányban az értelmiség, a középosztály, a társadalom szervező erői köréből. Nos, ha így tekintünk 20. századi történelmünkre, hiába emlegetjük Thomas Mann, Kafka, Bartók neveit az iskolás korú gyermekeknek vagy az egyszerű állampolgároknak, nem találnak ők sok büszkeségre feljogosító tradíciót Európa legújabb kori történelmében.

Következtetés: hogy kialakuljon egy európai identitás-tudat ahhoz olyanná kell formálni Európát, hogy a kontinensen élő polgárok büszkék lehessenek arra, amit az itt élő társadalmak produkálnak. Ameddig az egyes államok adminisztrációi nem ismerik fel ezt a közös érdeket, és nem tesznek meg mindent egy új Európa-politika kialakításáért, addig az európai identitás végül is egymás közötti beszélgetések, konferenciák témája, elsősorban értelmiségi jámbor óhaj marad.

II. Közép Európa államai

Az eddigi megoldásokról

Ha tudomásul vesszük, hogy a térség a középkortól egy etnikailag vegyes terület volt és maradt a 20. század végéig, akkor tudomásul kell venni, hogy az államrendszernek is igazodnia kell ehhez a sajátossághoz.


Tanulmányozni kell a régióban eddig kialakult államrendszereket abból a szempontból, mi azokból a ma is hasznosítható, miért jöttek azok létre egyáltalán.

Az első modell a Habsburg-monarchia volt. Előnye: nagy földrajzi térben biztosította a munkaerő szabad vándorlását és politikailag, gazdaságilag kompatibilis volt a nyugat-európai gazdasági, kulturális intézményekkel, lehetővé tette a térségben élő lakosságnak az európai élvonalhoz való közeljutást. Nem adott lehetőséget azonban az etnikai kollektívumok intézményes szerveződésére, így gátolta azok anyanyelvi kultúrájának intézményes fejlesztését. Pedig az anyanyelv a modern, kvalifikált munkaerő képzésének alapvető feltétele, a modern, az egyénig hatoló igazgatási és szakmai-termelési bürokrácia alapfeltétele. (Nem lehet németül vagy magyarul kitöltetni szlovák, román, szerb etc. ajkú munkásokkal munkalapokat, teszteket a 19–20. században.)

A következő modell a kisállamiság (1920 után). Előnye, hogy a nemzeti adminisztrációk létrehozásával kifejlesztette a térségben minden etnikum modern anyanyelvi kultúráját, előkészítve őket a legmodernebb szakismeretek befogadására. Hátránya: ezek az államok magukat nemzeti államoknak gondolták, az állam nevét adó „uralkodó nemzet” államának Ahogy a Monarchia, úgy ők sem biztosították a határaikon belülre jutott kisebbség kollektív etnikai-nemzeti jogait. Sőt az európai diktatúrák korában az egyén szintjén is kétségbe vonták a kisebbségi nemzeti-vallási azonosság-tudat jogosultságát. Emellett a kisállamiság szétszabdalta a térség korábbi munkaszervezetét, a szabad tőke és munkaerő-vándorlást, egyúttal értelmetlenül nagy állami-igazgatási bürokráciát ültetett a lakosság nyakára. (Számítsuk egyszer ki: 1 lakosra hány tisztviselő jut az USA-ban, és hány a kis államokban.) Ha a Habsburg-monarchia a „nemzeti nyomorúságot” hozta az itt élő népeknek, akkor az 1920–1945 közötti kisállamiság a szociális nyomorúság forrása volt az itt élő polgároknak.

A harmadik modell a sztálini szovjet rendszer 1948–1989 közötti épülete. Előnye volt, hogy megpróbálta az itt élő kis nemzetek egymás elleni gyűlölködéseit visszaszorítani, igaz, az erőltetett, hatástalan proletár internacionalizmus ideológiával. A nemzeti azonosságtudatot megkísérelte felváltani az egyoldalú osztályazonosság tudatával. Emellett megkísérelte gazdasági, politikai integratív tényezők beépítését az itteni kisállamokba. Hátránya: elzárta a régiót a világ élenjáró technológiájától, kultúrájától, ugyanakkor az integrációra ajánlott politikai rendszer (azonos jellegű egyetlen vezető párt minden országban, szovjet vezetésű biztonsági és katonai, gazdasági szervezet, azonos alapú ideológia) alkalmatlan volt az itteni népek egymáshoz közelítésére, általában a kis közösség önszerveződésére.

Következtetés:

A 20. század végén olyan államrendszert kell a térségben kialakítani, amelyik a tőke, a munka szabad áramlását biztosítja az állami határoktól függetlenül, ugyanakkor nyitott a nyugat-európai és kelet-európai piacok felé is. Olyan államszervezetet kell létrehívni, amely intézményt (autonómiákat) ad az etnikai egységeknek. Hogy ez a jelenleginél kisebb autonóm egységek (Horvátország, Szlovénia, Szlovákia) önállósodását vonja magával, és ezekből szükségszerűen következik majd az autonómiák közötti viszony újraépítkezése, ez igen ésszerűnek látszik. De, hogy bekövetkezik-e, azt nehéz ma megjósolni. Mindenesetre az adminisztratív erőltetett központok (Prága, Belgrád, Moszkva) visszaszorulása és a természetes szomszédok aktívabb gazdasági együttműködése (szlovák–magyar, horvát–magyar, szlovén–osztrák etc.) használ az egész térségnek A 90-es évek feltehetően az új államszövetségek szervezésének, a régiek lazulásának évtizede lesz a jelenlegi Közép-Európában.

Az új területi szerződésekről

Az új autonóm intézmények közötti kapcsolatoknak különböző formái alakulhatnak. (Szomszédok közötti új államközi szerződések, mint pl. a Benelux államoknál vagy multinacionális föderatív megoldás – ez utóbbi szép álom, én a lehetőségét nem látom.) De mindenképp létre kell hozni a térség államalakulatait magukba foglaló integratív szervezeteket a gazdaság, a kultúra, az ökológia területén. Ebből a szempontból a politikai integráció másodlagos.

Mi, értelmiségiek sokan egészen máig azt hittük, hogy a sztálini szovjet rendszer államhatalmi központúságának lebontásával automatikusan alakul majd valami közös megoldás a térségben. Az állam mindenhatóságát kritizáltuk, mert ez a centralizáló intézmény korlátozta szellemi, fizikai mozgásterünket, nem engedte az egyéni sokszínűség kibomlását, a nemzeti, vallási közösségek kifejlődését. Ezért kevés figyelmet fordítottunk az államszervezet átalakulásának, ésszerű átalakításának kérdésére. Csak most – amikor 1989-től az értelmiség a kormányzati hatalomhoz közel kerül – derül ki, hogy az értelmiség túlbecsülte a maga kormányzóképességét. És kiderül: antietatizmusunk progresszív volt a szovjet periódusban, de ma már kevés. Szenvedélyesen és gyorsan kell tanulmányoznunk az eddigi integrációs és valóban működő szervezeteket a világ minden részén.


Új szintézis felé

A mostani közép-európai rendszereket kompatibilissé kell tenni a nyugat-európai rendszerekkel. Nem másolni azokat, hiszen ma még mindig nincs kizárva, hogy a közép-európai fejlődés nem járja be okvetlenül mindazokat a zsákutcákat, amelyek a nyugat-európai társadalmakban találhatóak, és a térség államainak nyitottnak kell lennie a Szovjetunió területén élő államalakulatok irányában, hiszen ha új módon is, de ez a viszonyrendszer fogja meghatározni gazdasági-ökológiai lehetőségeinket a következő évtizedekben.

Hogy milyen legyen ez a rendszertípus? Vagy kell-e egyáltalán típus? Ezt a következő évek gondolkodni képes politikusainak kell kutatniuk. Egy biztos: a térségben jelenleg aktív generációk gondolkodását meg kell változtatni. A sok kis sztálin ott lakozik tízmilliók fejében. Még az antisztálinizmus is gyakran sztálinista intoleranciával, módszerekkel jelenik meg.

A konzervatív, azaz az ezeréves hagyományos eszmék (család, felekezet, nemzet stb.) modernizálása nélkül, a liberális eszmék újraértelmezése nélkül éppúgy képtelen a kibontakozás, mint ahogy elképzelhetetlen egy új államberendezkedés a jelenleg érthetően, de értelmetlenül a perifériára szorított szociális eszmék újragondolása és integrálása nélkül. Olyan követelményt támasztani az új berendezkedéssel szemben, amelyik az egyén szabad kifejlődését biztosítja, addig a határig, amíg az nem sérti a másik egyén érdekeit. S mindezt párosítani az európai berendezkedések másik nagy modernkori vívmányával: a versenyben elbukó egyén számolhasson az állam, a helyi közösség szociális hálójával.

III. Új magyar nemzetkép szüksége

A Magyar Királyság olyan területen jön létre, amelyet kezdetektől sok etnikum lakott. Ez az etnikai keveredés a magyar állam évezredes történelmében szakadatlanul folytatódon. A magyar állam – mindenkori intézményeivel, termelési kultúrájával – nem a magyar etnikum teljesítménye, hanem az itt élő különböző népek munkájának együttes gyümölcse.

Maguk a honfoglaló törzsek is ún. keveréknépek voltak. A 11–16. századig hol a keleti sztyeppéről vetődtek ide újabb népcsoportok, hol a nyugati telepesek (frankok, svábok, olaszok etc.) csoportjai élvezték a magyar királyság vendégjogát. A török uralom 150 éve idején erősödött a keleti bevándorlás (románok, szerbek felnyomulása), majd 1711 után a német-római birodalomból jöttek az ugarföldön megélhetést remélő telepes földművesek, iparosok. 1867 után a politikai kiegyezés teremtette lehetőségek, a polgárosodás gyorsan növő igényei csalták az országba a német–cseh–morva iparost, tisztviselőt, a zsidó kereskedőt.

A bevándorló népek nem mint valamiféle nemzeti-etnikai közösség ideológiai képviselői jönnek a Kárpát-medencébe, hanem mint életfenntartásukhoz munkaalkalmat kereső és találó földművesek, iparosok, kereskedők, tisztviselők.

„Etnikai tulajdonságaik” nem mások, mint a korábbi termelői-szokásrendi közösségben kialakult tulajdonságegyüttesek, végső fokon „szakértelmek.”

Az asszimiláció nem egyszerűen a kisebbségek) igazodása a legnagyobb etnikumhoz, hanem az asszimiláció etnikai, azaz szokásrendi-nyelvi egymáshoz igazodás, kölcsönös folyamat.

Az itt egymás mellett lakó népek napi életkörülményeikben egymáshoz igazodtak: vagy megtartották évszázadokig autonómiájukat, vagy asszimilálódtak. A magyarok éppúgy vesznek magukra ún. szlávos, németes, zsidós, romános „tulajdonságokat', ahogy ez utóbbiak is sok mindent megőrizve őseik hitéből, magyarosodnak.

A kevert etnikumú magyarság és általában a kevert etnikumú államszervezet esetében az idegenellenesség nemzeti öngyilkosság.

A nemzeti államok kora állami eszközökkel kívánta érvényre juttatni valamelyik etnikum nyelvi-szokásrendi kultúráját a másik rovására.

A 19–20. században így a Kárpát-medencében különböző, immáron nemzeti középosztállyal, állami adminisztrációval támogatott nacionalizmusok feszülnek egymással szemben. A magyar állam Európa egyik liberális nemzetiségpolitikáját folytatta, de éppen liberális volta miatt nem értette meg a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak fontosságát. Figyelni kell a középkori államszerveződésekre: a kollektívumoknak sokféle autonómiát biztosítottak.


Az 1920. évi területrendezések a nemzeti állam hamisnak bizonyult igézetében készültek.

Valójában soknemzetű államokat hoztak létre. A kisebbségek kollektív jogát ígérték, de meg nem adva, egyes esetekben az egyéni szabadságjogok tekintetében vissza is lépve az 1920 előtti időkhöz képest. „Állam” és „nemzet' a térségben valójában kibékíthetetlen ellentmondásban maradt. (Nemcsak a Monarchia helyén, de a volt Török Birodalom helyén, a Közel-Keleten is a francia nemzetállam eszméje szerint kívánták a világot berendezni.) Ezért is javasoltuk a térség történelmében és jelenében a „kultúrnemzet” fogalmát bevezetni: a román állam hasznos polgára lehet az ott élő magyar, mint a magyar kultúrnemzet tagja, és viszont.

Nem területi revíziók oldhatják meg nemzet és állam e feszültségét Közép-Európában, hanem az államrendszerek átalakulásai.

Leépíteni az állami adminisztrációnak a polgár szabad mozgását, kulturális autonómiáját akadályozó vonásait. Ez is alkotóeleme a közép-európai népek és államok egymásrautaltságának.

A Kárpát-medencében a 20. században már egy új nemzet él, míg a nemzetképben a 19. századi romantikus, a magyar etnikum tiszta megőrzéséből, a magyar etnikum vezető szerepéből, a foglalás elsőségéből kiinduló nemesi nemzetkép él. Az új nemzetképnek el kell vetnie minden származás szerinti értékkülönbséget, a nemzet hasznos tagjának azt tekinteni, aki a közösség megtartásán, szintjének emeléséért tett vagy tesz. Az új nemzetképben gondolkodók azért büszkék magyarságukra, mert a nemzet ezeréves történelme folyamán a világtörténelem egyik legsokszínűbb etnikai-vallási közösségét volt képes befogadni, tolerálni.

Ezen elvek kibontásának több História lapszámot, végül külön kötetet szenteltünk: Magyarok a Kárpát-medencében (1987, 1988).

*

Ma, 1991 januárban, kissé elvadult nemzeti illúzióink korában talán érdemes felidézni sokszor hangoztatott alapelveinket. S baj, ha mi azzal akarunk különbek lenni testvéreinknél, szomszédainknál, hogy előttük járunk a szükséges önvizsgálatban?…

1991 nyara. Mindent újra kell gondolni. Történelmünkből azt kiemelni, ami jó és használható a jelenben, a jövőben. Mindenekelőtt Európa, Közép-Európa, a magyarság jövőképét kell újragondolni.


1. A jászkunok meghonosodásaKISS József

A jászkunok meghonosodása

Az Árpád-korban nem volt szokatlan, hogy a többségi népességet alkotó magyarság mellé idegen származású, nyelvükben és kultúrájukban is idegen vagy eltérő népcsoportok telepedjenek. A beköltöző idegenek (hospes, indigena) között találjuk a jászkunokat is: a török eredetű és török nyelvet beszélő kunokat és az alán eredetű és iráni nyelvet beszélő jászokat. Az 1239-ben beköltöző jászkunokra vonatkozó írásos forrásanyag csak a többséget képező kunokról (plebs cumana), a kun nemzetségfőkről (fejedelmekről, principes cumanorum) és a kun fejedelemségről (Cumania) szól, de a kun nemzetségfők mellett található jász (alán) nemzetségfőkről nem emlékezik meg. A jász népnév a hazai okleveles anyagban először csak 1318-ban fordul elő, bár más névben már korábban jelentkezik (pl. Jászó, 1245).

A sztyeppén

A kun népesség a 11. század elejétől kezdődően, közel két és fél évszázadon át többféle török eredetű népelemből álló, vegyes törzsszövetséget alkotott. A Volga, a Donyec, a Dnyeper folyók és a Krím félsziget vidékén megtelepedett és állandósult szövetséget „fekete kun”-nak, a tőlük nyugatra, a Dnyeper, a Bug és a Dnyeszter közötti térségben elhelyezkedő népcsoportjukat „fehér kun”-oknak is nevezték. Minthogy a török kipcsakok is beletartoztak a kun birodalom törzsszövetségi rendszerébe, gyakran kipcsak néven is emlegették őket.

Maga a kun népnév a középkori latinban melléknévként (cumanus) szerepel, de valójában e szó is török eredetű: a „qun”, „koman” szóból ered, ami sárgát, halványat, fakót jelent. A kunok egyik csoportjának „sari”, „szári” népneve szintén szőke, fakó jelentésű. A kunok nyelve az ún. köztörök nyelvek csoportjába tartozott. (A kun nyelv magyarországi emlékeit Mándoky Kongur István 1975-ben okleveles anyag alapján részletesen megvizsgálta, főként a kun eredetű tulajdonnevek vonatkozásában, de elemezte az egyetlen összefüggő kun nyelvemlék, az ún. Codex Cumanicus anyagát is.)

A jászkunok másik jelentős népcsoportját az iráni eredetű alán, jász nemzetségek alkották. Ez a népesség tárgyalt időszakunk kezdetén a kun birodalom határaitól délre, a Kaszpi-tó, a Krím félsziget és a Kaukázus hegység közötti térségben mintegy öt évszázad folyamán virágzó földműves kultúrát, tartós településeinek védelmében pedig kemény katonai szervezetet hozott létre. A jász népnév az iráni eredetű „as”, „az”, „ászi” névalakokra vezethető vissza. Az „ászi” népnév a mai oszét nyelvben „aszi” alakban és népnévi jelentésben elő is fordul. Az ászi nemzetségek a kaukázusi alánokkal keveredtek, s ezek neve a dukhsz-ász és a tuval-ász nemzetségek nevében maradt fenn. Ezzel a témával jelenleg a Jász Múzeum munkatársai foglalkoznak. Ugyancsak ők őrzik a jász nyelv egyetlen ismert dokumentumát, az 1422. január 13-án kelt, 40 jász szót tartalmazó oklevelet, amelynek feldolgozását Németh Gyula nyelvész végezte el. Ez a szójegyzék tartalmaz két jász köszönési formát: „daban horz nahechsa” = jó napot, gazdánk, „soseg izon” = csendes reggelt; továbbá étel- és italneveket: „küvár” = kenyér, „dan” = víz, „basa” = leves, „nana” = bor, „fit” = hús, „manaunona”= gabona; állatneveket: „bah” = ló, „gal” = ökör, „uas” = borjú, „fus” = juh, „kaz” = liba, „acca” = vadkacsa; főzéshez, evéshez szükséges tárgyak nevét: „cugan” = fazék, „fabak” = tányér, „odok” = kanál, „carif” = vaj stb.

A kun fejedelemség szövetséget kötött a közvetlen szomszédságukban élő jászokkal, midőn a hatalmas mongol birodalom hadereje – Temüdzsin (Dzsingisz) főkán vezetésével – átkelt a Kaukázuson és Európa meghódítására indult. A mongol (tatár) hódítók támadásait a kunok és a jászok még a délorosz fejedelemségek szövetségében is csak időlegesen tudták feltartóztatni. 1223 nyarán a Kalka folyó mentén döntő vereséget szenvedtek, minek következtében a kun szövetségi rendszer is felbomlott. A jászkunok egy része – Barc kun törzsfőnök vezetésével – elhagyta korábbi településhelyeit, s nyugat felé a Prut, a Szeret, a Moldova és az Al-Duna közötti térségbe menekült. Létszámuk állítólag 15 ezer családra tehető. Hamarosan megjelentek körükben a Domonkos Rend térítő szerzetesei, akik 1227-ben megkeresztelték őket. 1228-ban Theodor domonkos rendi atya ezen a moldvai és a havasalföldi területen létrehozta a milkói kun püspökséget. Ettől fogva e területet Kunországnak hívták, Béla trónörökös, a későbbi IV. Béla – a térségre irányuló magyar igények jelzéseként – felvette a „Kunország királya” (rex Cumaniae) címet. Hogy e kunországi népesség körében nem kis létszámban jászok is voltak, mutatja a moldvai Jassi (ejtsd: Jász; Jászvásárhely – Forum Jasscy-Torg) helynév is.

A betelepülés


1223-ban a jászkunoknak csak kisebbik része menekült nyugatra. Az eredeti helyén maradt többség minden erejét összefogva megszilárdította a kun törzsszövetséget, s Kötöny kun fejedelem vezetésével felkészült a tatárok újabb támadásának feltartóztatására. Ez a támadás 1239 tavaszán következett be; a Volga menti csatában Batu tatár kán ismét győzött, és leigázta a délorosz fejedelemségeket is. Erre Kötöny úgy határozott – a jászkun nemzetségfők egyetértésével –, hogy a tatárok újabb támadása elől egész népével nyugatra húzódik. 1239 őszén érkeztek meg Moldva és Havasalföld területére. Hamarosan belátták azonban, hogy itt sem érezhetik magukat biztonságban. Kötöny követséget küldött IV. Béla magyar királyhoz, jelentette a maga és egész népe hódolatát, felajánlotta alattvalói fegyveres segítségét, s ennek fejében kérte Magyarország területére való bebocsátásukat. IV. Béla király, úgy is mint Kunország királya, e katonailag szerfölött bizonytalan helyzetben szívesen fogadta a jászkunok kérelmét, s 1239 végén engedélyezte a jászkunok beköltözését.

Nyilvánvaló, hogy ez az engedély kétoldalú megállapodás alapján jött létre. Kötöny és a jászkun nemzetségfők azt kívánták, hogy a magyar királyi korona iránti hűségük és fegyveres szolgálatuk fejében új szálláshelyeiken is megtarthassák nemzetségi kereteiket, hogy lehetőleg egymáshoz közeli tájakra szállhassanak, hogy régi szabadságuk, katonai és igazgatási rendjük épségben fennmaradhasson, s hogy saját nemzetségfőik, vezéreik és elöljáróik vezetése és igazgatása alatt élhessenek IV. Béla a betelepedési engedélyt három feltételhez kötötte: ha az országban belső lázadás törne ki vagy azt külső támadás érné, kötelesek a király zászlói alatt fegyveresen megjelenni és részt venni a harcokban; a részükre átengedett királyi koronabirtokokon állandó településeket hozzanak létre, hogy megélhetésük és fegyverkezésük biztosítva legyen; hagyjanak fel pogány szokásaikkal, térjenek át a keresztény hitre, hogy beilleszkedhessenek a körülöttük lakó magyarság körébe.

A beköltözők állítólag 40 ezren voltak – nem számítva a gyermekeket és a nőket –, sem ez, sem ennek ellenkezője sem bizonyítható. Beköltözésük idején csak fő vonalakban határozták meg a jászkunok letelepedésének helyét: a Duna és a Tisza közén, a Körös és a Maros, valamint a Temes folyók mentén található királyi koronabirtokok területén. Ez a terület azonban a hatalmas állatállománnyal érkező jászkunok részére viszonylag szűknek bizonyult, mert mindenfelől körül voltak véve egyházi és világi birtokokkal. És ezek birtokosai, sok esetben az itt már elég sűrűn található falvak lakosai is veszélyes ellenséget láttak az idegen nyelvű és szokású beköltözöttekben. Hovatovább állandósultak az összeütközések a régi honos és a jövevény lakosság között, már 1240 nyarán és őszén sorozatban érkeztek panaszok az uralkodóhoz a jászkunok féktelensége tárgyában.

Önkormányzat

IV. Béla előbb külön királyi bíróság útján kívánta kivizsgáltatni az ügyeket, de ez nem hozott megnyugvást, mert a király túlnyomórészt a jászkunoknak kedvezett. A kölcsönös hatalmaskodások megszüntetése érdekében az uralkodó 1240 decemberében a Duna melletti szerémi püspökség központjába, Bánmonostorra gyűlésre hívta össze a jászkunokat. Itt határozatot hoztak arról, hogy a sűrűbb települések közé szorított és népesebb nemzetségeket megosztják, és egy részüket a kevésbé lakott területekre telepítik. Megállapodtak abban is, hogy a jövevények legnépesebb csoportját – benne Kötöny fejedelem nemzetségét és a jászságot – a Zagyva és a Tarna folyók mentén, továbbá a Pilis hegyvidékére is átnyúló Pest vármegye peremrészein telepítik le. Ez utóbbi terület koronabirtok jellegét ekkor még nem lehetett tisztázni, de nem lehetett mellőzni Pest vármegye ispánjának főtisztviselői hatalmát sem, ami újabb ellentétek forrásává vált.

Ráadásul IV. Béla 1241. február 17-én kelt rendeletével előírta, hogy Kötöny – főembereivel együtt – költözzék Pestre, illetve Budára, hogy e központi hadiszállásáról irányítsa majd a jászkunok könnyű lovas haderejét a várható tatár támadás idején. Ezek az intézkedések – főként a széttelepítés elrendelése – a jászkun népesség körében elégedetlenséget és lázongást váltottak ki. „Osi” szabadságuk és önkormányzati kiváltságaik semmibevételét vélték felismerni bennük. Ezalatt érkeztek meg Batu tatár kán követei, meghódolásra szólítván fel a királyt és országát, s követelvén a kunok kiadását. A királyi tanács döntése alapján a tatár követeket kivégezték, majd a fellázított magyar lakosság Kötöny hadiszállása elé vonult. Úgy vélték, hogy a jászkunok a tatárok szálláscsinálói, ezért a merénylők március 18-án magát Kötönyt is megölték.

Ezen felháborodva a jászkunok a Duna és a Tisza közét pogányul felégették és végigdúlták, majd levonultak a Szerémségbe, ahonnan hamarosan Bulgária területére távoztak.

Az iszonyatos veszteségekkel járó tatár háború egy éve után a király a Duna és a Tisza mentén elnéptelenedett területek benépesítésével Geregye Pál országbírót (volt fejérvári ispánt) bízta meg, aki 1242–46-ig a tiszántúli részek kormányzója is volt. Ő 1243-ban visszahívta bolgár földről a jászkunokat is, akik – bár közülük sokan megkeresztelkedtek – többségükben megmaradtak pogány hitükön. Élükön új fejedelem, Szejhan fővezér állott, aki családjával együtt szintén keresztény hitre tért, a régi megállapodás és feltételek alapján letette a hűségesküt, majd egész népével visszatért az országba és elfoglalta korábbi szálláshelyeit. Ez az újabb honfoglalás az


elpusztított és elnéptelenedett területeken már nem ütközött akadályba.

A jászkun népcsoport beilleszkedésének hosszú folyamata tulajdonképpen ezzel a második, immár végleges megtelepedéssel kezdődött.

Nemzetségek és szállásterületek

Az újonnan beköltözött jászkunok hét nemzetsége telepedett le Magyarországon: Kötönyé illetve utódaié (Szejhané, majd Alpraé), aztán a Borchol, a Csertán, a Kor vagy Kól, az Iloncsuk, a Köncsög és az Ólas nemzetség. Mindmáig kutatásra vár annak megállapítása, hogy ezek a nemzetségek földrajzilag hol, miféle koronabirtokokat kaptak. Szórvány adatokból arra lehet következtetni, hogy a kun fejedelmi nemzetség a Pilis és a Dunakanyar vidékén, a jászok pedig – részben kunokkal együtt – zömmel már akkor a Zagyva és a Tarna mentén hoztak létre tartós településeket.

A Borchol kun nemzetségfő neve 1266-ban és 1288-ban fordul elő oklevélben. Ez a nemzetség a későbbi Nagykunságban volt birtokos. De reá utalhat Bars község neve is Bars megyében, a Garam mentén. A Csertán nemzetség neve 1317-ben fordul elő először oklevélben, ez a nemzetség a későbbi Kiskunságban foglalt helyet. A Kor vagy Kól nemzetségnév a 14. században többször előfordul oklevelekben, először 1315-ben. Tálasi István etnográfus szerint a Kor nemzetségé a Dél-Kiskunság volt, s nevét a Kara és a Chorchan helynevek őrzik. Szerinte az Iloncsuk és a Köncsög nemzetségek is kiskunsági földet vettek birtokba. Az ólas kun nemzetség nevének első okleveles előfordulása 1328-ból való, egy 1344. évi oklevélből pedig kitűnik, hogy Nagy Lajos király azért jutalmazta az egyik, ólas nemzetségéből származó kun embert, mert az „őt éjnek idején átkalauzolta Túrról Kócsra, azaz Mezőtúrról Óhátpusztakócsra”. Az ólas nemzetség nagykunsági szállásterületén jött létre Kolbáz-szék.

Ezekből a nemzetségi keretekből alakultak ki később a jászkunsági településközpontok, a székek (sedes officialium): a Jászságban Berény-szék, Fejér vármegye mellett Hantos-szék, a Nagykunságban Kolbáz-szék, a Kiskunságban Szenteltszék, a Csertán nemzetségből Halas-szék, az Iloncsuk és Köncsög nemzetségéből a Kecskemét-szék, sőt a 15. században létezett már Mizse-szék is.

A témáról a közelmúltban megjelent Pálóczi Horváth András: Besenyők, kunok, jászok (Bp., 1990.) című könyve.

2. Képek





1. Besenyõk az Árpád-kori MagyarországonKORDÉ Zoltán

Besenyők az Árpád-kori Magyarországon

A honfoglaló magyarság lovas nomád ellenfelei, a besenyők 895–896 folyamán elfoglalták az addigi magyar szállásterületet, Etelközt, és másfél évszázadig háborítatlanul birtokolták ezt az Al-Dunától a Dnyeperig, Donig terjedő vidéket. A honfoglalás utáni időszakot a két népesség közötti ellenséges viszony jellemezte, bár mutatnak arra is jelek, hogy alkalmanként ideiglenes szövetség is létesülhetett az egyes kalandozó magyar és besenyő törzsek között.

Beköltözés

Az augsburgi vereséget (955) követően változott a helyzet. A nyugati irányú kalandozások végleges lezárultát követően, amikor tartani lehetett egy nagy erejű német támadástól, és amikor még nem érlelődött meg a magyar vezetőkben a keresztény Európához való csatlakozás szükségszerűségének a gondolata, felértékelődtek a keleti népekhez fűződő kapcsolatok. Anonymus tanúsága szerint Taksony fejedelemnek „kun” (azaz minden bizonnyal kazár földről származó) felesége volt, uralma alatt pedig sok izmaelita és „némely fölötte nemes urak” érkeztek a Volgai Bolgárországból. Valószínűleg ekkor kerülhetett sor az első besenyő csoportok beköltözésére is. Szintén Anonymus ad hírt arról, hogy ekkoriban „a besenyők földjéről jött egy vezéri nemzetségből való vitéz. Neve Tanuzaba volt: Örkénd apja, kitől a Tomaj nemzetség származik. Neki Taksony vezér lakóföldet a kemeji részeken adott a Tiszáig, ahol Abád-rév van.” 970-ben, a déli irányú kalandozásokat lezáró arkadiupoliszi csatában magyar és besenyő csapatok együtt harcoltak (orosz és bolgár szövetségben) a bizánciak ellen.

Géza fejedelem idejében valószínűleg tovább folytatódott a besenyők betelepülése, s feltehetőleg a 10. század utolsó évtizedében vehette kezdetét a Fertő-mellékre való határvédelmi célzatú letelepítésük is. Bár ezt a Névtelen Jegyző a honfoglalást követő időszakra helyezi, az események ismeretében inkább Géza utolsó éveire gondolhatunk, ugyanis ekkor alakult ki a német–magyar határ az Anonymusnál leírtaknak megfelelően, s a Civakodó Henrik bajor herceggel folyó meg-megújuló összecsapások is szükségessé tették a határvédelem megerősítését. E területet azután a rajta élő besenyőkkel és a szintén határőri feladatokat ellátó oroszokkal együtt Szent István szervezte határőrvidékké.

A 11. század folyamán a belső háborúskodások és az újonnan érkező nomád népek (úzok, majd a kunok) támadásai felőrölték a magyarság hajdan félelmetes szomszédainak az erejét. 1048-ban a testvérháborúba keveredő besenyő törzsek egy része bebocsáttatást kért a Bizánci Birodalomba; a császár Parisztrion tartományban és Bulgária egyes vidékein telepítette le őket. A határőrzéssel megbízott besenyők azonban gyakran fellázadtak a bizánci uralkodók ellen, míg végül 1091. április 29-én a lebunioni csatában megsemmisítő vereséget szenvedtek I. Komnénosz Elek császártól.

Feltehető, hogy a lebunioni csata után is érkeztek Magyarországra menekülő csoportok. Egy tehetős tagokból álló csoport beköltözésének az emlékét Szent István Hartvik püspök által írt legendája mondja el. Eszerint a jelentős vagyonnal érkező besenyőket a határispánság katonái bántalmazták és kirabolták, a szent király azonban kemény büntetéssel szolgáltatott igazságot az országba tartó vendégeknek. Bár az eseményre bizonyára nem István, hanem valamelyik későbbi királyunk (talán I. András) alatt került sor, nincs okunk arra, hogy a történet magvát kétségbe vonjuk. A kb. másfél évszázados bevándorlás végpontja egy, szintén Bizáncban zajló eseményhez kapcsolódik. A magyar krónikák tudtul adják, hogy II. István király szerfelett kedvelte a „kunokat” és Tatár nevű vezérüket, aki „a császár vérfürdője elől néhány társával a királyhoz menekült, a király társaságában töltötte idejét”. A „vérfürdő”, amelyből Tatár társaival együtt megmenekült, az 1122. évi berrhoéi csatát jelenti, amelyben II. Komnénosz János bizánci császár győzelmet aratott a birodalomra törő besenyőkön. Így természetesen a krónika „kunjai” alatt is besenyőket kell értenünk, akik a csatát kővetően menekültek Magyarországra. Ez az epizód egyébként a besenyőség utolsó önálló szereplését jelentette a történelem színpadán. 1122-t követően független népcsoportként nincs nyomuk, Magyarországon azonban még huzamosabb ideig megőrizték etnikai különállásukat.

Természetesen a magyar–besenyő kapcsolatok ebben az időszakban sem korlátozódtak kizárólag a békés érintkezésre; tudjuk, hogy Szent István uralkodása alatt besenyő sereg támadt Erdélyre, 1068-ban és 1071-ben a támadás megismétlődött, majd 1085-ben Salamon is besenyő segítséggel kívánta visszaszerezni elvesztett trónját. A hazánkban letelepedett csoportok viszont betagozódtak a magyar társadalomba, s fontos kiegészítői lettek a magyar haderőnek is.


Katonáskodás, privilégiumok

A Kárpát-medencébe való bevándorlás tehát a 10. század második felétől a 12. század elejéig tartott, így az egyes csoportokat az ország különböző területein telepítették le. A már említett nyugat-magyarországi részeken kívül a Felvidéken, Fejér és Tolna megyékben, az ország déli részén, valamint Erdélyben is létrejöttek besenyő telepek. Az eleinte érkezők még őrizték törzsi hovatartozásuk emlékét, mert a helynévanyagban fennmaradt a Kölpény és Talmács törzsek neve. A vagyonos beköltözők betagozódtak a magyar társadalom felsőbb rétegeibe, mint ahogy ezt a Tomaj nem esete is mutatja.

A besenyők nagyobb tömegeit elsősorban katonai szempontból kívánta felhasználni a magyar államhatalom. A törökös szervezetű, sztyeppei lovas nomád életformát folytató besenyők számára természetes elfoglaltságot jelentett a katonáskodás; a határvédelem kiegészítésére, illetve (a székelyekkel együtt) a magyar sereg elővédjeként alkalmazták őket. (Az elővédet alkotó besenyők szervezetileg elkülönültek a székelyektől, élükön ispán állott, míg magát a teljes elővédet feltehetőleg egy országos méltóság – talán már ekkor a nádorispán – irányította.) Ez arra mutat, hogy a magyar uralkodók ekkor még nem látták el etnikai kiváltságokkal a betelepülő besenyőket, hanem a csatlakozott, illetve hódoltatott katonai segédnépeknek kijáró elbánásban részesítették őket. Részben e (még a 12. században is ható) szemléletnek tudhatók be a krónikában többször is előforduló – az egyébként komoly katonai erőt képviselő besenyőkre vonatkozó – „hitvány” és „gaz” jelzők.

Ugyancsak a magyar krónika őrizte meg annak emlékét, hogy 1075 körül a Salamont trónjáról elűző Gézát „a besenyők közös akarattal arra kérték…, hogy ajándékozza meg őket szabadsággal, s akkor ők teljesen megfékezik Salamon király támadását, úgyhogy ki sem mer jönni Mosonból és Pozsonyból…” A „szabadság” (libertas) ebben az összefüggésben nem személyes szabadságot, hanem mentességet, kiváltságot jelent, vagyis a magyarországi besenyőség egy katonailag fontos csoportja (minden bizonnyal a Fertő-vidékiek) kollektív, etnikai jellegű kiváltságot szerettek volna elnyerni, ami azonban ekkor még nem sikerült.

Nem minden besenyőnek sikerült eredeti, fegyverforgató, katonáskodó életmódját megőrizni. Már a 11. századból vannak arra adatok, hogy bizonyos csoportjaik földesúri függésbe kerültek 1075-ben I. Géza a taszári és az udvardi besenyők faluját a garamszentbenedeki monostornak adta, míg 1091-ben Szent László a besenyők falvával („Pincinaricorum villa”) ajándékozta meg az általa alapított somogyvári apátságot. Mint ezek a példák is mutatják, a 11. századi magyarországi besenyők – egyes feltevésekkel ellentétben – sem etnikai kiváltságokkal nem rendelkeztek, sem pedig egységes irányítás alatt nem állottak, hanem egyes csoportjaik katonai segédnépi feladatokat láttak el, mások viszont földesúri függésbe kerülve bizonyára betagozódtak a magyar társadalom hasonló helyzetű elemei közé.

A besenyők ispánja

A besenyők etnikai kiváltságai valószínűleg csak a 12. század közepére, második felére nyúlnak vissza. A rég óhajtott libertas elnyerésére a társadalom fejlődési folyamataiban találunk magyarázatot. Míg ugyanis a 10. század végén és a 11. század nagyobb részében fegyverforgató szabadok viszonylag nagy tömegei álltak a királyi hatalom rendelkezésére, addig a 12. század elejére, nagyjából Könyves Kálmán idejére beértek azok a változások, amelyek a feudális függőségi viszonyok elterjedéséhez, a közszabadság fogalmának differenciálódásához vezettek. Ily módon viszont megcsappant azoknak a száma is, akik fegyverforgatásból keresték kenyerüket. A páncélos, nehézfegyverzetű fegyvernem terjedése nem tette feleslegessé a könnyű fegyverzetű, mozgékony lovasíjászokat, akik bizonyos speciális feladatok ellátására (ellenfél távoltartása, sorainak megzavarása, felderítés stb.) egyedül voltak alkalmasak. Mindez érthetővé teszi a magyar királyok azon törekvését, hogy privilégiumok révén biztosítsák maguk számára a besenyők haderejét.

A besenyő szabadság mibenlétéről az 1224-ben kiadott árpási kiváltságlevél nyújtja a legrészletesebb tájékoztatást. Az oklevélbeli és más adatok összevetéséből az alábbi kép bontakozik ki a privilegizált besenyők helyzetéről: legfőbb elöljárójuk a nádorispán volt, aki a legfelsőbb bírósági fórum szerepét töltötte be, s egyben a közigazgatás feje is volt, mert ő nevezte ki a besenyők ispánját. Az ispánok voltak az egyes csoportok vezetői, háború esetén pedig a katonai egységek élén állottak. Beiktatásukra, illetve megújításukra háromévenként került sor, s ekkor adót is szedtek. Az ispánok általában nem besenyő származásúak lehettek, munkájukat viszont besenyő tanácsadók, illetve kisebb tisztviselők segítették. Ilyen volt például az udvarispán (curalis comes), akinek kötelessége volt rendszeresen tájékozódni á panaszokról és a kisebb ügyekben ítélkezni. A jobbágyok (ioubagiones) képezték a besenyők tehetősebb hivatásos tisztségviselő rétegét, akik talán a székely lófőkhöz hasonlóan, előre meghatározott sorrend szerint váltották egymást a különböző funkciókban. Önállóan szállhattak hadba és mentesültek az udvarispán részére teljesítendő kőtelezettségek alól is. A szabadságjogok etnikai jellegét húzza alá az a kitétel, miszerint azok a besenyők, „akik nem tudnak személyesen hadba szállni, minden ló után hat penzát fizessenek”. Vagyis a valamilyen okból nem katonáskodókra is vonatkozott a libertas (csak


többet kellett fizetni), amely tehát a származás, illetve a közösséghez tanozás alapján illette meg az egyént.

Valószínű, hogy kezdetben a besenyők közös (nemzetségi) szállásbirtokokkal rendelkeztek; ezek felosztására, az „egyéni” földbirtokok kijelölésére bizonyára a kiváltságok elnyerése után került sor.

Asszimiláció

A 13. századra a magyarországi besenyők társadalma meglehetősen vegyes képet mutatott: voltak, akik kereskedelmi tevékenységet folytattak, mások viszont tárnokként, poroszlóként, pap-orvosként és királyi emberként jelennek meg az oklevelekben. Akadtak olyanok is, akiket szállásbirtokaikkal együtt eladományozott az uralkodó; az ő útjuk – a libertas és az önkéntesség hangoztatása ellenére is – a kialakuló jobbágyparasztságba vezetett. A besenyők nagyobb része azonban továbbra is katonáskodott és kiváltságai révén jórészt el tudta kerülni a lesüllyedést, a század második felétől kezdve pedig kezdetét vette a köznemességbe való betagozódásuk.

A 15. századra a magyarországi besenyőség utolsó csoportjai is felhagytak különállásukkal, sajátos viseletükkel, és beleolvadtak a környező magyarságba.

2. Képek


1. Németek és magyarok a középkori BudánKUBINYI András

Németek és magyarok a középkori Budán

Kelet-Közép-Európa városfejlődésében jelentős szerepet játszottak a középkorban a németek, így Magyarországon is. Bár azt nem állíthatjuk, hogy városaink kialakulását csak nekik köszönhetjük, számos városunkban élt jelentős németség (de más idegen nemzetiség, például vallon is). Azoknál a városoknál, amelyeket német lakosságú falvak vettek körül (például a nyugati határon Sopront vagy az erdélyi szász városokat), nemzetiségi ellentéteket nem nagyon találunk, a kevés beköltözött magyar – amennyiben tudott németül – minden további nélkül karriert csinálhatott. Székeles Péter – akinek özvegye, Kottaner Ilona később mint a magyar szentkorona tolvaja került be a magyar történelembe – a 15. század első felében polgármester, Magas Imre a század második felében városi tanácstag lehetett. Igaz, mindketten tekintélyes, helyi német családból nősültek.

Más volt a helyzet olyan városokban, mint maga a főváros, Buda, ahol a város környéke magyar lévén, a közvetlen bevándorlók a magyarok számát növelték. Annál is inkább, mert különösen a középkor utolsó századaiban a higiéniai viszonyok és egyéb körülmények miatt a város természetes szaporodása nem tette lehetővé a lakosság újratermelését, így bevándorlás nélkül a városok előbb-utóbb kihaltak volna. Igaz, németek is szép számban költöztek be lényegében folyamatosan Budára olyan városokból, amelyekkel a magyar főváros gazdasági kapcsolatokat tartott fenn. Így az egész középkor folyamán Bécsből, a 13–14. század fordulóján Regensburgból, később Nürnbergből érkeztek a legtöbben. Leginkább mégis a magyaroknak volt lehetősége a városba költözni.

Ez azért okozhatott nehézséget, mert német lakosságú városainkban a gazdasági és ennek következtében a politikai hatalom – főként a távolsági kereskedelem következtében – a németek kezében volt, akik – főként az új külföldi beköltözők – szembekerültek a növekvő magyar többséggel, amely vezető szerepüket gyengíthette.

„Magyarok és más idegenek”

Az ellentétek különös módon először egyházi téren mutatkoztak meg. Buda polgárságának – mint a legtöbb magyar városnak és számos falunak – plébánosválasztási joga volt. A város vezetése a 13. század közepén alapított Budán – a többi városhoz hasonlóan – a németek kezében volt, így természetes, hogy a ma Mátyás-templom néven ismert Nagyboldogasszony-templomban német plébános és papság működött. A városban, és különösen a külvárosokban számos magyar élt, akik saját papot igényeltek. Ezért a budai Várhegy északi részén felépítették a Szent Mária Magdolnáról elnevezett, a külvárosban pedig, a mai Csalogány utcában, a Szent Péter vértanú tiszteletére szentelt templomot. A Nagyboldogasszony-templom német plébánosa úgy vélekedett, hogy ez a két templom csupán az ő plébániájához tartozó kápolna, amelyeket azért létesítettek, hogy a magyaroknak és más idegeneknek, akik a „német nyelvet, amelyet a plébánia hívei közönségesen beszélnek, nem értik”, kiszolgáltathassák a szentségeket. A két „kápolna” papja viszont önálló plébániának tartotta templomát. Lodomér esztergomi érsek (1279–1298) nekik adott igazat, majd a 13. század végén a Nagyboldogasszony-templom plébánosa is elismerte a Mária Magdolna-templom hívei saját plébánosválasztási jogát. Még majd másfél évszázadon át időnként újra előkerült ez az ügy. A plébániák közti viszály oka elsősorban gazdasági természetű volt – ki részesül a templomok bevételéből. A hívek lelki gondozását kevéssé érintette, a Nagyboldogasszony-templom például rendesen tartott magyar káplánt is, így 1316-ban például Holló Jánost.

Nehéz megállapítani, hogy a magyarok az új város vezetésében milyen mértékben vettek részt. A városi tanácstagokat ugyanis eleinte csak keresztnevükön nevezték, és amikor nem tipikus német névről van szó (pl. Werner, Kunz, Henz, Tilmann stb.), nemzetiségük nem határozható meg. A 14. század második évtizedétől ez a helyzet megváltozott. Így pontosan tudjuk, hogy az évente újraválasztott 12 tagú tanács névsorának a végén foglalt helyet két magyar esküdt (azaz tanácstag). Míg a németeknél a rangidősség érvényesült, azaz a rangsorban a meghalt, vagy újra nem választott tanácstag helyét a következő foglalta el, a két magyar szilárdan „őrizte” 11–12. helyét.

Ebből akár a magyar polgári elem elnyomatására következtethetnénk, az ügy azonban nem ilyen egyszerű. Mind a német, mind a magyar tanácstagi réteg gazdag, kereskedelemmel, pénzüzletekkel foglalkozó, lovagi módon hadakozó földbirtokosokból állt. Ami azt jelenti, hogy éppúgy otthon voltak a polgári, mint a nemesi életformában; ez pedig azt, hogy ugyanabba a társadalmi rétegbe tartoztak, mint a tekintélyesebb nemesek. Gyakran házasodtak nemesi családokból; íme, néhány példa: A 14. század első harmadában egy tekintélyes


német polgár, Henz fia János volt Buda rektora. (A király 1346-ig felfüggesztette a város bíróválasztási jogát, fővárosát pedig egy általa kinevezett rektorra bízta.) Fiának és a rektorságban utódának a felesége egy Lackfi leány volt, azaz az akkori legelőkelőbb magyar arisztokrata család sarja. Egyik leánya pedig a Dunajeci nemesi család őséhez ment hozzá. (Ennek fia is budai polgárleányt vett el.) Másik leányának Weidner János budai esküdttől született leányát az előkelő Töttös Miklós jegyezte el, de a kisleány meghalt.

Még számos példát lehetne hozni, bemutatandó, hogy ez a „német” vezető réteg magyarosodott, bár magát mindvégig németnek tekintette. Az előbb említett Weidnerné például 1343-ban a magyar (!) Mária Magdolna-templom plébánosa – mint „plébánosa és gyóntatója” – előtt végrendelkezett. A tanúk élén ott volt bátyja, Miklós, a városi rektor és német volt a többi tanú is. Az 1370-es években Dunajeci János, Henz fiai János rektor dédunokája viselte a rangban harmadik országos méltóságot, a tárnokmesterséget, amellyel különben együtt járt a városok ügyeiben való ítélkezés is. Ugyanakkor Buda – ekkor már választott – bírája saját anyai ágú féltestvére, Ulving ispán volt.

Délnémet kereskedők

Ebben az időben azonban valami változásnak kellett történnie Budán. 1370-ben például a tanácsban négy olyan német volt, akik nem tartoztak a korábbi vezető réteghez, így egy szűcs és egy vendégfogadós. 1384-től pedig a magyarok száma nőtt meg hirtelen négyre; ezentúl általában három-négy a magyar esküdtek száma. Az 1390-es évektől pedig tekintélyes nürnbergi kereskedőcsaládok (Kraft, Groland) tagjai, vagy azokkal kapcsolatban állók jelennek meg a tanácsban.

Úgy látszik, hogy a korábbi, magyar családi kapcsolatokkal rendelkező, nemesi életmódot folytató német vezető réteg mellett egy új csoport tűnt fel. Ez délnémet távolsági kereskedőkből állt, akik mint ottani cégek megbízottai, kereskedelmi tőkéjük forgatói jöttek Budára. Ezek üzletfeleik köréből házasodtak az egész délnémet nyelvterületen belül, a magyarokkal kötött családi kapcsolat ritka. Föld birtok szerzésére sem nagyon törekedtek. Vagyonuk miatt komoly veszélyt jelentettek a régi, immár főként birtokaikból élő vezető rétegnek. Velük szemben a régiek a gazdag középrétegekre és a magyarokra próbáltak támaszkodni. 1402-ben, amikor a város vezetése már átcsúszóban volt a nürnbergi csoport kezébe, egy német mészáros vezetésével új tanácsot választottak, amelyet azonban Zsigmond király másfél és múlva elbocsátott, és a nürnbergi kapcsolatú Rauczan Pétert választatta meg bíróvá. A régi német vezetőréteg tagjai zöme, úgy látszik, a középpolgárokkal értett egyet, és visszavonult birtokaira. Az 1346-ban újra szabadon választott bíró leszármazottja, aki 1401-ben még tanácstag volt, ezentúl Palotai Lorándfi László néven a Pest megyei birtokos nemességben élte ki politikai ambícióit.

Gazdag magyar polgárság

Közben azonban kialakult egy gazdag magyar polgárság is. Ide állat- és borkereskedők, ügyvédek, királyi hivatalnokok tartoztak. (A németek főként posztóval kereskedtek.) Az 1430-as években elérkezettnek látták az időt a hatalom átvételére. Szerencséjük volt, mert a királyi városok ügyében illetékes tárnokmester helyettese 1436-ban egy Budai György deák nevű magyar ügyvéd és királyi pénzügyigazgatási tisztviselő volt. Meg akarta fordítani a helyzetet: legyen a Nagyboldogasszony-templom a Mária Magdolna-templom kápolnája, a német plébánia vagyonát pedig kapja meg a magyar. Ugyanebből az évből ismerjük „pártja” tagjait: voltak köztük királyi tisztviselők, egy ötvös, de idetartozott a már említett Palotai Lorándfi László is.

Ez a terv nyilvánvalóan nem sikerült, de mutatja az ellentétek kiéleződését a két nemzetiség között. Természetesen ez a másik fél részéről is megmutatkozott. A század első évtizedeiben szerkesztették össze németül a Budai Jogkönyvet, amelyben a németek megpróbálták a korábbi helyzetet visszaállítani. Azaz: csak két magyar tanácstag legyen. Ami azonban még érdekesebb: azt akarták előírni, hogy a város fejének, bírónak csak olyan embert válasszanak, akinek mind a négy nagyszülője német volt. Ezt persze ők sem tartották be, sőt bíróvá választottak egy magyart, Farkas Lászlót, akinek felesége azonban az egyik legtekintélyesebb nürnbergi családból származott, és üzleti kapcsolatai odakötötték. Az ő feladata lett volna a magyarokkal való leszámolás. 1439-ben meg is gyilkoltatta Budai György egyik harcostársát, egy János nevű ötvösmestert.

Farkas valószínűleg abban bízott, hogy Habsburg Albert királysága kedvező helyzetet teremt a magyarok visszaszorítására. Az ötvös testének előkerülése után azonban a városban a lázadás tört ki, amely már nemcsak a német, de a magyar gazdag polgárokat is veszélyeztette. Ezért mindkét „párt” hajlott a kompromisszumra, és azt végül – Albert király jóváhagyásával – meg is kötötték.

Az eredmény: eddig a bírót és a tanácsot elvileg a népgyűlés választotta. Ezentúl minden Szent György napján (április 24.) a lelépő tanácsnak ki kellett neveznie egy 50 magyarból és 50 németből álló testületet. Ezeknek


tekintélyes embereknek kellett lenniük, de a céhek vezetőit is be kellett venni. Ez a száz férfi választotta meg az új tanácsot, mégpedig évente felváltva magyar, illetve német bírót. A tanácsot pedig hat magyar és hat német esküdt alkotta. Az új rendszer 1440-ben lépett életbe, és mivel Farkas Lászlót felesége révén németnek tekintették, a város új vezetője Budai György deák egyik 1436-os társa, Kopácsi Dénes egykori királyi adószedő lett. Ezentúl 1529-ig minden páros évben magyar, páratlanban német állt a város élén.

Ez az 1440-ben kialakított rendszer kiválóan bevált. Nyomban lezárták a plébániavitát is, ezentúl béke volt a két nemzetiség között. Az új rendszer más, hasonló város számára is példaként szolgált; így Kolozsvár számára, ahol szintén együtt élt a magyar és német polgárság. A tanácson belül kb. egy harmaddal voltak képviselve a leggazdagabb személyiségei a középpolgárságnak, néhány gazdag iparos, például mészáros, ötvös, szabó, akik maguk is kereskedtek Ezzel sikerült a potenciális ellenzéki vezetőket bevonni a kormányzatba. (Igaz, kézművest bíróvá talán csak kétszer vagy háromszor választottak, lehet azonban, hogy addigra már ezek is csak kereskedelemmel foglalkoztak.) A város új vezető rétege, amely szinte kizárólag adta a város bíráit, kereskedőkből és értelmiségiekből (ügyvéd, hivatalnok, orvos) állt. A németek főleg posztóval, a magyarok állattal és borral kereskedtek. Az előbbiek a kül-, az utóbbiak a belkereskedelemben tevékenykedtek. A német vezetőréteg továbbra is zömében egymás között – beleértve a többi hazai német város és a délnémet nyelvterület hasonló rétegét – házasodott, a magyar is a hazai városok hasonló magyar rétegével, de a nemességgel is létesített családi kapcsolatokat. Területileg ugyanoda terjedt ki a tanács kisebbségét jelentő magyar, illetve német kézművesek házasodási köre. Mindkét csoport a saját nyelvét beszélő kézműves családokból választotta párját, bár itt valamivel magasabb volt a magyar–német „vegyes házasságok” aránya. Így lett például a budai német mészároscéh – jóllehet volt magyar céh is – tagja Cserbokor István, Farkas Péter, Vágó János és Guba Ferenc.

A magyar és német ellentétek a hatalomban való részesedés és gazdasági érdekek miatt jöttek létre. Az 1440. évi kompromisszum ezt kitűnően rendezte, ezért lassan eltűnnek a magyar–német ellentéteket bizonyító adatok. Sőt, Pietro Ransano nápolyi követ a 15. század vége felé már arról írhatott, hogy mindkét nemzetiség beszéli a másik nyelvét, és szokásaikban, ruházkodásában is hasonul egymáshoz. Változatlan persze mind a németek, mind a magyarok beköltözése Budára.

Politikai ellentétek

Változást a „nagypolitika” hozott Mohács után. A többség által megválasztott Szapolyai János királyt vetélytársa, I. Ferdinánd már 1527-ben kiszorította fővárosából. 1529-ben azután török segítséggel visszakerült Buda János király kezébe. A német lakosság Ferdinándot, a magyar inkább Jánost támogatta. Így a fővárosba visszaköltözött király a megbízhatatlannak tartott németeket kiűzte Budáról. Ezzel 1529-ben végét ért a középkori budai németség közel három évszázados története. A magyar polgárok viszont hősiesen kiálltak János király mellett az 1530. évi német ostromnál.

A kettős királyválasztás (és a török hódítás) nélkül valószínűleg még hosszabb ideig jól működött volna az 1440-es kompromisszum, mint ahogy Kolozsvárott is. Nem a két nemzetiség ellenségessége távolította el Budáról a németeket, hanem az országos politika.

2. Képek



1. Megszálló törökök és kisebbségeikHEGYI Klára

Megszálló törökök és kisebbségeik

A 16. század második felében egymástól már óriási messzeségben fekvő területek tartoztak a Török Birodalomhoz, melynek nyugati és keleti végpontjait, az észak-afrikai Oránt és a kaukázusi-perzsiai határszélt ötven délkörnyi távolság választotta el egymástól. Legdélibb állásai, Jemen és Áden, az Egyenlítőtől mindössze tizenhárom fokkal északra feküdtek, s a birodalom innen egészen Buda fölé, az északi szélesség negyvennyolcadik fokáig terjedt. Lakóinak száma valahol tizenöt millió körül járt. Az államkolosszus eltérő fejlettségű, különböző gazdasági rendszerekben és egymást tagadó kultúrákban élő népek fegyverrel összekovácsolt és egybentartott, közös „hazája” lett.

A hasznosság szempontja

A török hagyomány szerint az az aprócska mag, a később oszmánoknak nevezett törzs, amelyből az óriásbirodalom kifejlődött, mindössze négyszáz sátorlakó családból állt. Leszármazottaik – ha a beolvadók közül egyáltalán kimutathatók lennének – százalékosan ki sem fejezhető részét alkották a három évszázaddal későbbi népességnek. De még a kis-ázsiai szeldzsuk állam helyben maradt török fajú lakosságával együtt is csak törpe kisebbséget alkottak. Két évszázados szakadatlan terjeszkedésük során sokmillió arabot és délszlávot gyűrtek maguk alá, s e két – legnagyobb lélekszámú – etnikum mellett görögöket, azerbajdzsánokat, perzsákat, grúzokat, örményeket, tatárokat, szíreket, albánokat, magyarokat és még sok más kisebb népcsoportot olvasztottak be államukba. Az etnikai kisebbség mai fogalmát alapul véve azt kellene mondanunk, hogy a török birodalom népességének nagy többsége kisebbségi sorban élt. Ez a fogalom azonban abban a korban – és különösen az Oszmán Birodalomban – nem bírt valóságos tartalommal. Az oszmán-törökök egészen a 19. századig nem törököknek, hanem muszlimoknak és az Oszmán-ház alattvalóinak vallották magukat, a meghódított népek neveit sem igen használták embercsoportok jelölésére, inkább az általuk lakott tartományok megnevezésére.

A népesség vallási sokszínűsége alig maradt el etnikai tarkasága mögött. A birodalom keleti felének lakosai túlnyomó többségükben az iszlám hívei voltak, a muszlim tengerben azonban keresztény szigetek is léteztek. A két nagy vallás leginkább Kis-Ázsiában élt együtt, amelynek keleti szegélyén az iszlám síita ága is erőteljesen képviseltette magát. A birodalom európai felében a népesség túlnyomó része a kereszténység keleti rítusát, illetve annak különféle „eretnek” változatait követte. A Balkán-félsziget délkeleti vidékeire Spanyolországból menekült zsidókat telepítettek a szultánok, s északon, az utolsónak megszerzett magyar tartományban, a nyugati kereszténység éppen akkor szétváló két nagy ágának – a katolicizmusnak és a protestantizmusnak – hívei váltak a birodalom alattvalóivá. A keresztény őslakosság közé mindenütt a hódítók muszlim szigetei ékelődtek, amelyeknek részesedése a balkáni népességben folyamatosan nőtt a meghódítottak iszlamizálásával.

A vallási hovatartozás már sokkal fontosabb szempont volt a birodalomba bekebelezett népek kezelésében, mint az etnikai. Hiszen a dzsihád, a szent háború a nem muszlim gyaurokat célozta meg, s a hódítás után a közös államban más jogokat adott nekik, mint amilyeneket a muszlimoknak biztosított. Mivel azonban e jogok inkább egyénekre, mint közösségekre szóltak, a népcsoportoknak a birodalomban elfoglalt helyét egy harmadik szempont jelölte ki.

Ez a mindenek feletti rendező elv, amely nemcsak a különféle közösségek beillesztését, hanem a tartományok szerepét és igazgatását is meghatározta, így foglalható össze: a meghódított országok régi rendszereit messzemenően felhasználva minden népet és népcsoportot úgy kezeltek, hogy az a birodalom számára a legtöbb anyagi hasznot hozza, s egyben biztosítsa a belső nyugalmat. E praktikus megközelítésből viszont az következett, hogy az etnikai és a vallási hovatartozás kevesebbet nyomott a latban, mint azt mai eszünkkel feltételeznénk.

Elöljáróban szabaduljunk meg egy hibás közhelytől, attól, amelyik a ráját a keresztény alattvalókkal azonosítja. Az európai felfogás mind a mai napig megvetésként értelmezi azt, hogy a törökök (s előttük már az arabok) alattvalóikat a „nyáj” jelentésű „rája” szóval illették. Pedig a szó alapjául szolgáló arab ige kettős értelmű: az állatok őrzését és általában a gondoskodást, védelmezést jelenti. A rája tehát a hátalom oltalmára szoruló, adófizető alattvalók összességét jelölte, s mint ilyen közömbös az érzelmek számára; a szóhoz a török forrásokban soha nem társult becsmérlő jelző, annál többször a róla való gondoskodás frázisa. Vallási különbség nélkül rája volt tehát mindenki – anatóliai muszlim juhtenyésztő vagy magyar keresztény szőlősgazda –, aki egy


birtokhoz kötődött, termelt és adót fizetett. Az általános rája-jogálláson belül a vallási hovatartozás csupán a jogok és az adózás eltéréseiben járt következményekkel.

A termelőknek ez a közös státusa volt az alapja annak, hogy a hatalom – etnikai és vallási hovatartozást nem nézve, csak a hasznosságot tartva szem előtt – a rája-népességen belül is szerepeket, feladatokat osztott egyes népcsoportoknak.

Ezúttal maradjunk a birodalom hozzánk közelebb eső felében, a Balkán-félszigeten! Az átlagos termelő-adófizető paraszti népességen belül élesen elkülönültek olyan csoportok, amelyeket valamilyen meghatározott gazdasági vagy katonai tevékenységre rendelt a kormányzat. Így az Isztambulhoz közel eső vidékeken régi és frissen telepített, mindkét vallású falvak gyűrűje termelte meg a fővárosi piacokon szükséges zöldséget és gyümölcsöt. Főleg Bulgáriában, annak is déli részein, a rája egy külön rétege kizárólag nagybani juhtenyésztéssel foglalkozott, szintén a főváros és a kaszárnyák ellátására. Nagyjából egyenlően tartoztak közéjük muszlimok és keresztények, s ahhoz, hogy elkülönítve nyilvántartott, kivételezett közösségükbe bekerüljön valaki, elegendő anyagi javakkal kellett rendelkeznie az állattartáshoz. Külön réteget alkottak a birodalomnak oly fontos balkáni nemes- és színesfém bányák munkásai, ismét külön kezelték a hadseregnek segédszolgálatokat teljesítő keresztényeket, akik felvonulási utakat, hidakat, hágókat őriztek és tartottak karban, fegyvereket gyártottak, salétromot készítettek stb. Az Al-Dunától délre a magyar történelemből is jól ismert, vegyes vallású akindzsik (a fősereg előtt járó, dúló-fosztó félkatona elem) éltek olyan viszonylag zárt tömbben, hogy némi túlzással népcsoportnak minősíthetők. A népességnek ezek az elkülönített rétegei, a „kiváltságolt ráják”, általában részleges adómentességet élveztek.

Az elsődleges hasznossági megfontoláson túl a meghódítottak betagolásának volt még egy további szempontja is, amelyik valamelyest emlékeztet a kisebbségek újabb kori kezelésére. Az erősen heterogén birodalom egy-egy viszonylag homogén tartományának népességétől akár életmódjukban, akár új jövevény mivoltukban elütő népcsoportok messzemenő toleranciát élveztek: a szultáni törvények életmódjuk és szokásaik tiszteletben tartásával szabályozták életüket.

Balkáni népek

A Balkán-félsziget letelepedett népességében több nomád népcsoport élt. A hódítók már itt találták a feltehetően illír eredetű vlahokat, akik abban az időben Bulgária északi felén éltek a legnagyobb számban, de mindenütt másutt is előfordultak, állatot tenyésztettek és nehéz szekereikkel hegyi fuvarozást végeztek. A hódítást követően Kis-Ázsiából nagyszámú állattenyésztő nomád: a kurdokkal rokon jürük és török fajú türkmének telepedtek át Thrákiába. Anatóliai bevándorlók szállták meg Dobrudzsát is. A szultáni kormányzatok e nomád népcsoportokat – nem nézve etnikai eredetüket és vallásukat – hangsúlyozottan külön kezelték. Igazgatásukat törzsi beosztásukhoz igazították, nem kényszerítették őket török birtokosok fennhatósága alá, s kollektíven, vagy csupán állatállományuk után adóztatták őket. S valamennyit bekényszerítették a török hadseregbe: hadjáratok idején meghatározott számú fegyverest és kisegítőt kellett kiállítaniuk.

A félsziget népei között zárt közösséget alkottak azok a zsidók, akik Spanyolországból menekültek el, és szultáni biztatásra a Balkán déli nagyvárosaiban és Isztambulban telepedtek le. Mint elsődlegesen városlakók, a zsidók főleg iparral, kereskedéssel, pénzügyletekkel foglalkoztak, a szultánok pedig európai követként és orvosként foglalkoztatták őket. Zárt vallási közösségeiket tiszteletben tartották, hivatalosan elismerték. Spanyolországi üldöztetéseiket a zsidók nyugodt, „polgári” életre cserélték az Oszmán Birodalomban.

Magyarország középső részén az oszmán-törökök egy homogén lakosságú tartományt szereztek – s mindjárt tettek annak érdekében, hogy ez megváltozzék. Néhány évenként visszatérő hadseregeik elől az ország déli sávjáról elmenekült az őslakos népesség, az aktuális hadszínterek falvai átmenetileg vagy véglegesen kipusztultak. A Duna-Tisza közének Szegedtől délre eső fele, a Temesköz és a tőle északra fekvő megyék megteltek a Balkánról kirajzó délszlávokkal, vagyis: „elrácosodtak”. A Dél-Dunántúl a következő évszázadban esett át ezen. A hódoltság északi peremvidékén a szlovákok, a délkeletin a románok nyomultak előre.

A magyar tartomány

Az ilyenformán több etnikum és vallás lakóhelyévé váló magyar tartomány nem kapott különleges gazdasági feladatokat a birodalmi munkamegosztásban. Lakóinak a hadszíntéri lét keservei jutottak osztályrészül: el kellett tűrniük az állandó háborúkat és csatározásokat, kemény pénz- és terményadókkal kellett hozzájárulniuk a török katonaság eltartásához. A török hadvezetés soha nem tartott igényt arra, hogy a megbízhatatlan, ellenséges magyar rája akár csak kisegítőként részt vegyen a hadi vállalkozásokban, csak robotmunkáját használta fel katonai céljaira. A magyar ráják közt nem voltak „kiváltságolt” rétegek, csupán egyedek. A magyar rája


különleges feladatokat nem kapott, régi életvitelének viszont sok elemét megőrizhette.

Birodalmuk európai felében a törökök Magyarországon találkoztak a legfejlettebb társadalommal, amely a település-közösségek viszonylag stabil gazdasági, rendészeti és kulturális önigazgatását is kitermelte. A török hatóságok bölcsen meghagyták a városok és falvak gazdasági önállóságát és választott vezető testületeit. Ma úgy mondanánk tiszteletre méltó toleranciával ismerték el máshitű alattvalóik közösségi autonómiáit a valóságban azonban csupán sok szervező, adóztató és rendfenntartó munkától kímélték meg magukat, ezek működése révén.

Ha azt vizsgáljuk, hogyan viselkedtek alattvalóik vallásával szemben, csupa ellentmondásba ütközünk. A szultáni törvények hangsúlyosan védték a papokat: mentesítették őket az adófizetés és a katonák kiszolgálása alól, szavatolták sérthetetlenségüket – a háborús helyzet brutalitása azonban ezt minduntalan megsértette. Az átlagos török hivatalnok egyetlen igaznak hitt vallása gőgjével vetette meg a gyaurokat, de miután jól kiátkozódta magát, csak a vállát vonogatta ostoba hitük fölött. Amikor a jászberényiek a hatvani káditól megrongálódott templomuk kijavítására kértek engedélyt, ő cifra szitkokkal körítette azt: „A tisztátalan és nyomorúságos Nagyboldogasszony-templomnak, amely a gyaurok közösségének és hitetlen gyülekezetének haszontalan szokásai és dőre törvényei szerint gonosz imádság és hamis esküvés színhelye”, teteje kijavítható, nehogy „nyomorult, hitvány, lázadó és ostoba gyülekezésük idején összedőljön”. Uralmuk első évtizedeiben magas rangú török tisztségviselők még határozott érdeklődéssel követték katolikusok és protestánsok hitvitáit, s időnként döntőbíróvá tették magukat: rokonszenvükkel többnyire az ősellenség Habsburgok hitével szembeforduló protestánsokat támogatták. Néhány évtized múltán azonban a gyaurok hitbeli kérdéseivel már nem foglalkoztak. Nem toleránsak voltak, hanem „közömbösek”. Papok és diákjaik bántalmazása nem a vallási düh, hanem a katonai erőszakosságok számlájára írandó. Egyházi embert sem vertek többször, mint városi bírót vagy parasztot.

A magyarok vallási és kulturális intézményei – templomaik és iskoláik – elvben háborítatlanul működhettek, s működtek is, ha a magyar közeg megmaradt körülöttük. Igazán szorult helyzetbe csak a török katonai és közigazgatási központokban kerültek. Ezekben az eltérő vallások hívei külön városnegyedekben éltek, s ahol túlsúlyra jutottak a törökök, mint például Budán, a keresztény felekezeteknek gyakran egyetlen templomon kellett osztozkodniuk.

A betelepülők

A tarkává váló népességnek azok az új elemei, amelyek a magyar királyságból és Erdélyből ereszkedtek le a hódoltságba, az arctalan rájákat gyarapították. A török adminisztrációnak édes mindegy volt, hogy magyar vagy szlovák paraszt fizeti az egységesen kivetett adót vagy imádkozik a templomban. Némileg eltérő helyzetbe kerültek viszont azok a tömegek, amelyek a birodalom délebbi területeiről telepedtek át a magyar tartományba. Kisebb részük török szolgálatban érkezett: a török várak katonaságának jókora részét, egész fegyvernemeket délszlávokból állítottak ki, s a birodalom belsejéhez kapcsolódó áruszállításból, jellegzetes török iparágakból is szép számban vették ki részüket rác, dalmát és görög kereskedők és kézművesek. A katonák eleve nem tartoztak a rájába, az iparosok és kereskedők pedig, akik helyileg a nagy török centrumokhoz kötődtek, tevékenységükben, mozgásukban és az ezeket illető szabályozókban török kollégáikkal azonos elbánásba kerültek.

A délről érkezők többsége – azok, akik a háború sújtotta vidékek kiürült falvait szállták meg – a rája sorból indultak és itt is ráják maradtak. Új telepesekként meghatározott ideig mentességek illették meg őket, utána azonban nem élveztek különleges bánásmódot. A „kiváltságolt” rája státust kiváltó okok a magyar hódoltságban szinte a nullára csökkentek, a rácok között is összemérhetetlenül kevesebb nyomát találjuk ennek, mint a Balkánon. Egy jogszabályokkal nem jellemezhető eltérés mégis volt magyar és rác rájáknak a megszállókhoz fűződő kapcsolatában: az utóbbiak a török uralom egy-két évszázados megszokásával érkeztek ide, amitől kapcsolatuk, kötődésük a törökökhöz szorosabb és természetesebb volt, mint a frissen leigázott, ellenséges és bizalmatlan magyaroké.

A hódoltságban élt még két kis lélekszámú, de etnikumában és vallásában élesen elkülönülő népelem: a zsidóság és a cigányság. A legnagyobb zsidó közösség Budán lakott. Az 1546. évi török összeírás itt 72 családot regisztrált. Számuk a 16. században alacsony maradt, a következő évtizedekben tovább csökkent, hogy a török uralom végére talán megközelítse az ezret. A budai zsidók a birodalomnak ebben a határszéli garnizonjában is ugyanúgy otthon érezték magukat, ugyanúgy a gazdaságilag hasznos – bár vallásuk miatt természetesen lenézett – tagjai: hitelezői, szállítói, közvetítő kereskedői lettek, mint a fővárosban. Ők joggal féltették jólétüket, sőt puszta életüket, amikor a keresztények ostrom alá vették Budát; a felszabadító katonaság százszámra gyilkolta és vetette rabságra őket.


Budán és a nagyobb garnizonok mellett folyamatosan nőtt a cigány közösségek lélekszáma. Budán 1546-ban 51, 1580-ban már 86 cigány családfőt írtak össze: az első alkalommal közülük csak tizennégyen voltak új mohamedánok, 1580-ban viszont már csak hárman őrizték ortodox hitüket, a többiek muszlimok voltak. Iszlamizált cigányokkal más várakban is találkozunk, s azonos kezelésükkel is. Ez volt az egyetlen etnikum, amely hiába vette fel a hódítók hitét, törekvő tagjai hiába álltak török katonai szolgálatba, a hatalom nem muszlimoknak tekintette és kezelte őket, hanem cigányoknak.

2. Képek



1. Szerbek a középkori MagyarországonSZAKÁLY Ferenc

Szerbek a középkori Magyarországon

A történeti Magyarország – a Száva és az Al-Duna mentén – több száz kilométeres határszakaszon érintkezett azzal a térséggel, ahol a szerbség (már a magyar honfoglalást megelőzően) különálló néppé alakulása végbement, s ahol a területileg sűrűn változó államalakulatait létrehozta.

Értékelhető adatok híján nehéz volna egyértelműen eldönteni, hogy a honfoglaló magyarok által a Kárpát-medencében talált, jelentős számú szláv közt ott voltak-e a szerbek elődei is, illetve hogy a szerbek beszivárgása Magyarország területére már a magyar állam első századaiban is megindult-e vagy sem. Egyes jelek szerint a korai Árpád-korban keletkezett „Tóti” helységnevek szerb telepeseket rejtenek, pontosabban: egyéb délszlávok mellett rejthetnek szerb betelepülőket is. A forrásainkban fennmaradt 13 „Tóti” helységnév azon népekkel – a csehekkel (17 helységnév), a horvátokkal (12), az oroszokkal (17) – helyezi egy sorba az esetleges szerb szórványokat, amelyeknek nem volt különösebb szerepe Magyarország benépesítésében. Feltehető arányszámuk nem lehetett számottevő, hiszen a német betelepülés emlékét 35, a vallonét („latinét”) pedig 24 „Németi” illetve „Olaszi” helynév őrzi, s számban ezek is messze elmaradnak az egybefüggő tömböt alkotó szlovákok, ruszinok és románok mögött – ez utóbbiak csak a 12. században jelentek meg a Kárpátok innenső oldalán.

A jelentősebb szerb jelenlét ellen szól, hogy azon országrészek helynévanyaga is színmagyarnak tűnik, ahol jelenlétük a leginkább feltételezhető lenne. Jelen ismereteink szerint a Szerémség Száva menti részein is csupán a 13–14. században figyelhető meg a helynevek – ráadásul egyelőre lassú – „elszlávosodása”. Ugyanakkor viszont kézenfekvő a feltevés, miszerint a macsói, az ozorai és a sói bánság – vagyis: a Száva és az Al-Duna összefolyásától délre eső területek – megszerzésével jelentős számú szerb népesség kerülhetett magyar fennhatóság alá. Az ilyképp a magyar király alattvalóivá vált szerbek északabbra vándorlását aligha gátolta, hogy vallásukat tekintve nem a római, hanem a bizánci rítust követték, hiszen a Magyar Királyságban erős – a németnél és latinnál” is erősebb – muszlim kisebbség élt, s a magyar hatóságok nem akadályozták az úgyszintén ortodox vallású románok beszivárgását sem.

A magyarországi szerb betelepülés folyamata feltehetőleg a magyarokkal együttműködő Lázár kenéz 1389: június 15-i rigómezei veresége után gyorsult fel, amikor Szerbia erős török nyomás, sőt részleges török megszállás alá került, s területén keresztül kemény török támadások érték a Magyar Királyság déli és keleti határterületeit, főleg a Szerémséget, a Temesközt és Erdélyt. (A háborús pusztítások nyomán keletkezett üres területek vonzása a továbbiakban is a Magyarország felé irányuló szerb bevándorlás elsőrendű mozgatói közé tartozott.) De ezt a 14. és 15. század fordulóján bekövetkezett – inkább csak feltételezett, semmint bizonyított – népmozgás jelentőségét nem szabad túlbecsülni, hiszen I. Bajazid szultán 1402. évi ankarai veresége tehermentesítette Szerbiát. A törökök ilyen átmeneti meggyengülése indokolatlanná is tette, hogy a szerb lakosság tömegesen keressen biztonságosabb helyet magának.

Menekülés a török elől

Kétségtelenül sorsdöntő mozzanatnak kell viszont minősítenünk a szerb bevándorlás történetében azt, hogy Zsigmond magyar király a 15. század legelején hatalmas magyarországi birtokadományokban részesítette Stefan Lazarevićet, s Belgráddal együtt a kezére adta a macsói bánság maradványait. Az adomány célzatát jól mutatja, hogy az ország 1432–1433. évi védelmi tervezetében – az ozorai bánság védelmében – az uralkodó számol a deszpota nyolcezer lovasával is. Az adományok következtében a mindenkori szerb deszpota a magyar nagybirtokosok élvonalába került, s jelentős politikai befolyásra tett szert, ami kifejezésre jut abban is, hogy ott találjuk a magyarországi kormányzás „szereposztásában” oly nagy jelentőségű Sárkányrend (1408) alapító tagjai közt is. Lazarević utódja, unokaöccse, Djordje Branković – az 1426. évi tatai szerződés értelmében – csak azzal a feltétellel kapta meg e magyarországi birtokokat, hogy átengedte Zsigmondnak a macsói bánság várait – köztük székvárosát, Belgrádot is –, s Szmederevóba helyezte át udvarát.

Belgrád magyar kézre vétele (1427) tehát már az ismét veszélyesen felújult török támadások elleni óvintézkedések közé tartozott. Nem indokolatlanul, hiszen a törökök – kihasználva Magyarország belső problémáit – 1439-ben bekebelezték Szerbiát, amelyből csupán Belgrád környéke maradt keresztény kézen. A deszpota magyarországi birtokaira menekült, s belevetette magát az itteni belpolitikai küzdelmekbe. Témánk szempontjából azonban fontosabb, hogy áttelepedése példájának követésére ösztönözte azon alattvalóit is, akik nem tudtak vagy nem akartak együttműködni a muszlim megszállókkal. E népmozgás részletei ezúttal is


homályba vesznek, csupán azt tudjuk bizonyosan, hogy a deszpota messze a déli határoktól távol fekvő birtokaira, például Debrecen környékére, valamint a világosvári uradalomba is telepített szerb parasztokat, s joggal feltételezhető, hogy határközelibb, szerémségi birtokain is így cselekedett.

Különös figyelmet érdemelnek a kevei (Kovin, Keve m.) rácok esetéből levonható tanulságok, akiket I. Ulászló király 1440-ben – éppen a török veszedelemre hivatkozva – áttelepített a Csepel-szigetre, a mai Ráckeve (Pilis m.) területére. Ebből ugyanis kitűnik, hogy a szerb betelepülőkön nem szabad szükségképpen a befogadó társadalomhoz képest erősen visszamaradt parasztnépséget érteni. Az al-dunai Keve ugyanis olyan széles körű privilégiumokkal rendelkezett, hogy azokból a városfejlődés előrehaladott fokára, magas fokú belső szervezettségre és – mivel a ráckeveiek új helyükön is buzgón kereskedtek – arra kell következtetnünk, hogy eredeti lakóhelyük is a balkáni kereskedelemben játszott szerepének köszönhette felemelkedését. Igaz, hogy az általánosítás túlzás volna, hiszen a Magyarországra települt szerbek jelen ismereteink szerint vajmi kevés szerepet kaptak az itteni városfejlődés következő, dinamikus szakaszában. Imitt-amott felbukkan egy-egy magasabb képzettségű szerb kézműves, de úgy tűnik, hogy a mezőváros-fejlődés a túlnyomórészt szerbek lakta országrészekben is inkább a magyarokhoz kötődött. Így volt ez például a Szerémség egyik legjelentősebb mezővárosában, Újlakon is, amely 1525-ben megkapta Buda kiváltságait.

Hazátlanul

Szerbia második, immár végleges bekebelezése (1459) után a szerb deszpotacsalád – rövid törökországi, itáliai, albániai és ausztriai hányódás után – ismét csak Magyarországon talált menedéket, s ez természetesen újabb lökést adott a szerb betelepülésnek. Eddigre Djordje Branković utódai már elvesztették az ország belsőbb részeiben birtokolt fekvőségeiket – nagyobb részüket még maga Djordje engedte át Hunyadi Jánosnak, úgymond, az országa visszaszerzése érdekében tett erőfeszítéseiért –, s Mátyás 1458. decemberi országgyűlése még maradék szerémségi birtokaitól is megfosztotta őket. Ezeket az 1460-as évek közepén csupán részlegesen kapták vissza, amikor a család visszatért Magyarországra. Igaz, ez sem volt kevés, hiszen 1490 táján – időközben újabb adományokat is szerezve – hat uradalom birtokosaként még mindig az első negyedszáz legnagyobb nagybirtokos közé tartoztak.

Ha a Brankovićokkal átmenetileg szigorúan bánt is Mátyás (1458–1490), elődeihez hasonlóan birtokadományokkal igyekezett Magyarországhoz kötni a védőszárnyai alá menekült balkáni – köztük szerb – előkelőket. Branković egykori hadvezérének, Jakfia vajdának fiait, a Jakšićokat, például akkora uradalmakkal jutalmazta a Maros mentén, hogy a magyar nagybirtokosok rangsorában alig szorultak a deszpoták mögé. Ha nem is jutott nekik ekkora birtok, hasonló elbánásban részesültek a Mátyás-kor végén és a Jagelló-korban (1490–1526) Magyarországra érkezett szerb urak – így Miloš Belmogević, majd Pavel Bekić is –, s a kisebb súlyúak is számíthattak néhány falura.

A befogadás és az adományok fejében azonban a király jóval nagyobb katonai erőfeszítéseket várt tőlük, mint a magyar nagyuraktól. II. Ulászló király 1498. évi dekrétuma szerint a deszpotának ezer, Miloš Belmogevićnek pedig „összes huszárjával” kellett hadba vonulnia; sajnos, a számukat nem ismerjük, ám aligha lehetett jelentéktelen. A 16. századi kincstári kimutatások szerint a deszpota és a Jakšić fivérek közel másfélezer könnyűlovast tartottak fegyverben, részben saját jövedelmeik terhére, részben a kincstár zsoldján. (Összehasonlításul: ugyanekkor a horvát–dalmát–szlavón bán alatt hadakozó mozgó és várvédő lovas alakulatok összlétszáma alig haladta meg ezt a számot.) Ezek az adatok arról tanúskodnak, hogy a szerb előkelők nyilván eleve jelentős kísérettel települtek Magyarországra, s folyamatos utánpótlási bázissal rendelkeztek ide menekült honfitársaik körében, ami önmagában is sejteti az 1459 után bekövetkezett újabb szerb menekülőhullám méreteit.

Egy 1463. évi levél egyenest a török portyák által alaposan feldúlt Szerémség megújulását remélte ettől: „Rácország pusztulásából fog megújulni a szerémségi tartomány, mivel a rácok a Száva innenső oldalára jönnek és megszállják az elpusztult helyeket” – olvassuk benne. A jelek szerint a levélíró reményei tökéletesen beváltak: vélhetőleg mindegyik előkelő beköltözése újabb mozgalmakat indított el a határ menti szerbiai területekről, s szakadatlanul folyt kisebb csoportok spontán átköltözése is. A 15. század végén és a 16. század elején, amikor a szerbiai török uralom már jócskán konszolidálódott s a nép kezdett beletörődni alávetett sorsába és igazodni új uraihoz, az ide betört „magyar” – köztük szerb származású – hadvezérek tízezerszámra hajtották át a határ túlsó oldalára erőszakkal a szerb parasztokat.

A kényszer-áttelepítésről beszámoló forrásokban olvasható 50–200 ezer közt mozgó számadatok az első pillantásra ugyan eltúlzottnak tűnnek, de az érintett területről készített korabeli összeírások azt mindenesetre igazolják, hogy e támadások valóban széles rendet vágtak a településhálózatban. A szerbek körében – a gyakori török beütések miatt – nagyobb pusztulással kell számolnunk, mint az ország belsőbb, védettebb részeit lakó,


más etnikumoknál. Nem felejthetjük viszont, hogy a betelepedett szerbek eleve harcedzettebbek voltak, mint a magyar társadalom egyéb összetevői, amelyekre a tárgyalt időszakban az erős demilitarizáltság a jellemző. A szerb hadszervezet a népfelkelés intézményére épült, s az áttelepült szerbek java része otthon is, új hazájában is afféle fél-paraszt, fél-katona életmódra kényszerült, hiszen időről időre meg kellett védelmezni önmagát – és ezzel a mögötte fekvő országot is – a végvárak résein át sűrűn betört törők portyázóktól. Ez – ahogy ma mondanánk – állandó tréningben tartotta a határszéli szerb lakosságot.

Magyarok között

Így aztán egyáltalán nem véletlen, hogy a későbbi magyar hadszervezet meghatározó elemeinek – a később jellegzetes magyar fegyvernemként egész Európában elterjedt könnyűlovas huszárságnak, a sajkákon a Dunát és a Tiszát őrző naszádos flottának és talán a részben lovon, részben gyalogosan harcoló irreguláris hajdúságnak – a gyökerei egyaránt a balkáni délszláv miliőbe nyúlnak vissza. Legénységük hosszú ideig főleg délszlávokból – elsősorban szerbekből állott, s csak azután „magyarosodott” el, miután a szerbek már nem a magyarok, hanem a törökök oldalán keresték boldogulásukat. Mindebből arra is következtetünk, hogy a beköltözött szerbség arányszámát messze meghaladó mértékben vette ki részét a 15. századi Magyarország törökellenes küzdelmeiből és ennek arányában vérveszteségeiből is.

Ha nem hatolunk le egészen a mindennapi élet szintjéig, az a benyomásunk támadhat, hogy a szerb urak rövid időn belül teljesen hasonultak a befogadó közösség megfelelő társadalmi szintjén élőkhöz. Ugyanúgy részt vettek a legfőbb törvényhozó szerv, az országgyűlés munkájában és az ezzel járó csoportharcokban, mint magyar társaik, s a törvényekben sincs nyoma annak, hogy másként kezelték volna őket, mint emezeket. Csapataikat nemcsak a déli hadszíntéren, hanem másutt: így az ausztriai és csehországi harcokban, a betört idegen hadak ellen az északi határ védelmére is felhasználták. Az ország egyéb nemzetiségű fegyvereseitől csupán még az ezekét is felülmúló vadság és kíméletlenség különböztette meg őket. Inkább a hasonlóságok, semmint az eltérések jellemzik gazdálkodásukat is, s általában nem rínak ki környezetükből.

Összetartozás-tudat

A részletekhez közelebb hajolva azonban szembetűnnek az eltérések is, kivált ha a deszpoták kölpényi (Kupinovo, Valkó m.) udvarát vesszük szemügyre. A deszpota méltóságban egymást követő Brankovićok – Vuk (1471–1486), Djordje (1486–1496), Jovan (1496–1502) – váltig reménykedtek abban, hogy visszakerülhetnek országuk, Szerbia élére, s mindent megtettek, hogy népükben – beleértve az eredeti területen maradtakat is – fenntartsák az elveszett államiság emlékezetét. Ennek érdekében udvari tisztviselőiket ugyanazokkal a címekkel ruházták fel, mint egykor a belgrádi, majd a szmederevói udvarban; ez azonban – mivel feladataik azonosak voltak egy magyar nagybirtok udvari tisztviselőinek funkcióival – csupán elnevezésbeli különbség.

A szerb udvarokat az tette Magyarországon belül mintegy külön világgá, hogy életük a görögkeleti egyház ünnepeihez, normáihoz és szokásaihoz igazodott. Mivel a szerbség összetartozás-tudatát – miként az a Balkánon általános szokássá vált – a nemzeti egyház tartotta fenn, a deszpoták nagy gondot fordítottak ennek támogatására. Környezetükben sorra létesültek a görögkeleti monostorok, s tüntetőleg támogatták a szerbiai egyházat is. A magyarországi szerb előkelők igyekeztek saját, zárt körükből házasodni. Jellemző apróság, hogy amikor Beatrix királyné össze akarta házasítani nővérét Djordje Branković deszpotával, a terv azon hiúsult meg, hogy a férjjelölt ragaszkodott hozzá, hogy arája térjen át a görögkeleti vallásra. Még jellemzőbb, hogy ugyanezen Djordje 1496-ban lemondott méltóságáról, Maxim néven szerzetessé, majd Havasalföld metropolitájává lett.

Bár Giovanni da Capestrano 1455-ben a szerbek között is igyekezett „téríteni” – erőszakkal –, nincs jele, hogy a beköltözők vallási elkülönülése bárkinek is ellenére lett volna, s például monostoraik elszaporodását gátolni igyekeztek volna. Az 1481. évi és 1495. évi országgyűlés azzal is ösztönözni próbálta a szerbek átköltözését, hogy mentesítette őket a katolikus klérusnak fizetendő egyházi tizedek alól.

A deszpotaság meglehetősen sajátos, körvonalazatlan tisztség volt. Vitathatatlan, hogy a Brankovićok jogszerűen használták. A magyar királyok azonban az egykori uralkodóház kihalta (1502) után is neveztek ki szerb deszpotákat, jóllehet az új deszpota, Ivan Berislo (Berislavić) horvát származású volt, s feleségének, Jovan Branković özvegyének kezével nyerte el azt a méltóságot. Ezzel nyilván azt kívánták jelezni: szükségesnek érzik, hogy legyen, akit a magyarországi szerbek vezérüknek tekinthetnek. Jelentősebb volt az a politikai hatás, amelyet – puszta létezésükkel is – a megszállt balkáni területek felé sugároztak, ahol segítettek fenntartani a felszabadulás lehetőségének tudatát, növelték Magyarország hitelét, s mellesleg komoly kémtevékenységet is megszerveztek.


2. Képek



1. A zsidó kereskedõk Magyarország modernizálásábanHANÁK Péter

A zsidó kereskedők Magyarország modernizálásában

A 19. század Magyarország modernizálásának, a zsidó középosztály felemelkedésének és asszimilációjának sikeres korszaka, mondhatjuk: aranykora volt. Történeti visszatekintésben ma már nyilvánvaló e három folyamat szoros kapcsolata, a kortársak számára azonban bizonyára meglepő, sőt meghökkentő lehetett. Mária Terézia vagy II. József korában alkalmasint a legoptimistább magyar hazafi sem tartotta volna reálisnak az ország közeli és gyors modernizálását, még kevésbé tudhatta elképzelni, hogy ebben a folyamatban jelentős szerepet játszanak majd az akkortájt bevándorolt, éppenhogy megtelepedett zsidók, többségükben szegény házalók, árendások, akik jószerint németül beszéltek, és kevés szál fűzte őket az országhoz. A történelem logikája azonban nem vág egybe az elvont ész logikájával, inkább a szerves fejlődés zegzugos útjait, a mélyvízi áramlások mozgását követi.

Melyek voltak hát azok a long durée folyamatok, amelyek Magyarország modernizálását és benne a zsidóság kiemelkedő szerepét megalapozták? Magyar tőzsérek, német városi kereskedők, görög, szerb, örmény felvásárlók, levantei közvetítő kereskedők után miért éppen a zsidók alkották a modem kereskedőréteg, a tőkés vállalkozók gerincét? Ebből az átfogó nagy témából itt csupán két tényezőt emelnék ki: a társadalmi struktúrát és a történeti szituációt, amelyben a zsidók gazdasági és társadalmi létüket megalapozták a 19. század folyamán.

Házalók, vándorkereskedők

Vágjunk nyomban a kérdés közepébe: mi volt a lényeges különbség a betelepült zsidók és a hagyományos német, görög, örmény és más kereskedők között? A keresztények – akár mint városi polgárjoggal és bolttal bíró mercatores, akár mint felvásárló questores – a rendi társadalom integráns részét alkották. Meghatározott jogaik és szervezeteik voltak, rangjuk és vagyonuk szerint a presztízs-skála különböző pontjain helyezkedtek el. Ha meggazdagodtak, ritkán fogtak újabb kockázatos vállalkozásba, inkább nemesség és földbirtok szerzésére törekedtek. A zsidókat azonban – hacsak ki nem tértek – kizárta keretei közül a feudális társadalom. Csak a 18–19. század fordulóján, a napóleoni háborúk konjunktúrája idején tágult ki mozgásterük.

A zsidóknak mindazonáltal két lényeges előnyük volt a kereskedelmi hegemónia megszerzésében. Először az, hogy számuk rohamosan nőtt, s már a francia háborúk időszakában felülmúlta valamennyi riválisukét. Másodszor, minthogy a legtöbb szabad királyi város, a püspöki székhelyek, és sok mezőváros is megtagadta tőlük a polgárjogot, kénytelenek voltak a földesúri jurisdictio alatt álló falvakban, uradalmakban megtelepedni.

Számukról 1787-ig nincs megbízható adatunk. Aligha lehet valósnak tekinteni az 1735. évi összeírásban kimutatott 12 ezer főt, vagy akár az 1786. éviben feltüntetett kb. 20 ezer főt; ezek az adatok – a taxa tolerantiális kivetésére készülvén – erősen alulértékeltek. Jobban megközelítette a valóságot a II. József alatt végrehajtott népszámlálás. A benne feltüntetett 83 ezer főnyi zsidó népesség 20 év alatt 127 ezerre, az 1840-es években pedig egynegyed millióra gyarapodott.

A számbeli fölény, még ilyen túlnyomó sem döntő azonban a gazdasági fölény megszerzésének magyarázatánál. Ezt az összetett gazdaságtörténeti jelenséget a magyar és a zsidó társadalmi struktúra egészének és kölcsönhatásának összefüggésében lehet megfelelően értelmezni. A zsidó bevándorlók nagy többsége szegény volt, házalókból, képzetlen munkásokból, alkalmazottakból, szeszfőzőkből és koldusokból állt. Az 1740- és az 1840-es évek közti számos összeírás kimutatja, hogy a zsidók egyharmadát koldusok és vagyontalan munkások tették, a maradék többségét pedig árendások és vándorkereskedők. Így a gazdag zsidó vállalkozók, akiknek tilos volt keresztény munkaerőt, cselédet alkalmazniuk, megtehették ezt saját szegény sorú hitsorsosaikkal: tehát nem szűkölködtek munkaerőben. Ez a munkaviszony magyarázza azt, hogy a zsidó háztartások összeírásában feltűnően sok rokont és segítő családtagot (famuli) találunk.

A zsidó társadalom alsó rétegét a legszegényebb házalók, a rongyszedők alkották, akik szüntelenül a vidéket járták, síppal a szájukban, batyuval a hátukon. (Innen latin nevük: dorsarius.) Eladtak a falusiaknak tűt, cérnát, szalagot (rövidárut), összeszedték a rongyot, a hullott állatok bőrét, mézet, tollat etc. A kormány 1811-ben szabályozta a házalók működési területét, az árusítható cikkeket, és szigorúan megtiltotta nekik a kocsival való vándorkereskedelmet. (Ezt a tilalmat 1836-ban oldották fel.)


A hierarchia magasabb fokán álltak a szekeres vándorkereskedők (questores circumforanei). Ők már nagyobb tételben, rendszeresen adtak-vettek és fuvaroztak. Ha elnyerték a földesúr vagy a város engedélyét, házat vehettek, raktárt, sőt kocsmát is tarthattak, illetve bérelhettek. Még magasabb fokon helyezkedtek el a nyílt bolttal rendelkező kereskedők (mercatores), akik mindenféle áru adásvételére jogosultak voltak. A vidéki zsidó mercatorok és a questorok gyakorta a bécsi, a pesti, a győri vagy pozsonyi nagykereskedő cégek bizományosai voltak, mindaddig, amíg maguk is meggazdagodván, a nagykereskedők magasabban adózó és magasabb rangú kiváltságolt osztályába nem léptek.

Erre a struktúrára hadd hozzak fel itt egyetlen példát. Az ország délnyugati szegletén, a Batthyány grófok mezővárosa, Nagykanizsa fontos kereskedelmi központ volt. A helyi társadalom csúcsán a gazdag kereskedők foglaltak el előkelő helyet, köztük néhány privilegizált nagykereskedő. Ezek vándorkereskedőket, ügynököket alkalmaztak, akiket a köznyelv „Krobatenfahrer”-nek nevezett el. Ők nagy társzekereken utazták be Horvát–Szlavónországot egészen az Adriai-tengerig, északi irányban pedig Pécsig és a Balatonig. Felvásároltak gabonát, nyersbőrt, szilvóriumot, mézet etc. A nyers árut Nagykanizsára szállították, ahol a nagykereskedő cég feldolgoztatta, tisztíttatta, s aztán Grazban, Triesztben vagy Bécsben a piacra dobta. A nagy szekerek nem üresen tértek vissza Bécsből, Triesztből, hanem vas- és textiláruval, vagy fűszerrel, kávéval, gyarmatáruval megrakva. Ehhez még annyit kell hozzátenni, hogy a vándorkereskedők is megbíztak helyi kocsmárosokat, ők meg a falujáró házalókat, akik már előre összegyűjtötték vagy lekötötték a kívánt árucikkeket, hogy a „Krobatenfahrer” ne vesztegesse egy helyen sokáig az idejét.

A házalás Európa-szerte a kereskedelem átmeneti formája volt, amely „nagy mértékben hozzájárult a prekapitalista ember statikus gazdasági felfogásának a forradalmasításához”. A házalónak (felvásárlónak) végig kellett gondolnia a vásárló szükségleteit, az árupiac helyzetét, helyismerettel kellett rendelkeznie. Vagyis: ki kellett magában fejlesztenie egyfajta gazdasági racionalizmust. A házalás leginkább a zsidóság foglalkozása volt Európában, többnyire ezen az úton tudott az európai gazdasági élet kereteibe beilleszkedni.

1768-ban a magyarországi zsidó kereskedők 17%-a tartozott a magasabb rangú, vagyonosabb mercatores, egynegyede az egy szakmára szakosodott questores, 58%-a, jelentős többsége viszont a szegényebb vándorkereskedők és házalók sorába.

mercatores 308 17,0%

questores specificati 455 25,2%

vándor (kis)kereskedők összesen 1046 57,8%

questores non specificati 393 21,7%

questores cum mercibus minutioribus

348 19,2%

questores ambulantes 305 16,9%

Árendások, pénzkölcsönzők /Alcim>

A helyi, megyei anyagok összevetéséből olyan tendencia bontakozik ki, hogy a következő fél évszázad során nőtt a mercatorok és a szakosodott questorok száma, és megjelentek az értelmiségi foglalkozásúak is a hazai zsidóság foglalkozási tagozódásában.

A legfontosabb személy, az összekötő láncszem a szegény házalók tömege és a jómódú városi mercator között a falusi árendás volt. Ő eredetileg nem földbérlő, hanem kocsmabérlő volt – jobb esetben megkapta a „kisebb királyi haszonvételek” (mészárszék és malomtartás) bérletét is. A kocsma – mint ismeretes – informális gazdasági központként fontos helyet foglalt el a falusiak életében: nemcsak a földesúri borok, hanem a nyíltan vagy titkon főzött pálinka italmérési helye is. A kocsmához többnyire kezdetleges vegyeskereskedés, bolt kapcsolódott, az udvar és a gazdasági épületek pedig a begyűjtött termények raktára is volt. A kocsmáros funkciójához hozzátartozott a pénzkölcsönzés, a kisebb-nagyobb falusi hitelügyletek bonyolítása is. Az ügyes árendás az idők során földbérlethez is hozzájuthatott, s ezzel megnyílhatott előtte a gazdasági és társadalmi felemelkedés útja.


A mobilitás emeltyűiről szólva nem feledkezhetünk meg a tanulásról. A zsidó hagyomány roppant értékes eleme volt a tan és a törvény tanulmányozása és értelmezése. Ez volt a vallásos zsidó ember legfőbb életcélja. A tanulás és tanítás értéke a liberalizmus korában még inkább felértékelődött: a betelepültek második-harmadik generációja középiskolába, aránylag jelentős része egyetemre is járt, értelmiségivé vált.

Abban az időszakban, amikor a termények piaca dinamikusan bővült, az agrárárak lassan emelkedtek, a zsidó kereskedők, árendások, pénzkölcsönzők nagyon hasznosnak és praktikusnak bizonyultak. Ez alapozta meg azt a tartós érdekközösséget, amely a magyar liberális nemesség és a zsidó kereskedő középosztály között csaknem egy évszázadon át fennállt, s amely hathatósan előmozdította mind az ország modernizálását, mind a zsidóság asszimilációját, elmagyarosodását.

Országos kereskedelmi hálózat

Könnyen belátható, hogy a zsidó kereskedőtársadalom vertikális tagozódása nagyjából egybeesett a kereskedelmi funkciók s a kereskedői posztok kiterjedt horizontális – mondhatni: földrajzi – megoszlásával. A kereskedelem láncolata a szegény batyus zsidótól a gazdag és rangos nagykereskedőig és tőkés vállalkozóig országos hálózatot alkotott, amely egyfelől a kis üzleti egységek összefüggő szervezeteként, másrészt egy fokozatosan kialakuló országos piacként működött. Magyarországon ugyanis a „szabad munka racionális-kapitalista szervezete” (Max Weber) elsődlegesen nem az iparban, a modern üzemi kooperációban, hanem a kereskedelemben, az országos hálózatban alakult ki. Magyarországon ugyanis a kereskedőtőkés ipari vállalkozása, az ún. „kihelyezési rendszer” (Verlag-System) gyengén fejlődött ki, a fő forma a 19. századig a háziipar és vándorkereskedelem maradt. Az a tőke, amelyet a század közepén és második felében a malomiparba, a cukoriparba stb. fektettek be, döntően a terménykereskedelemben halmozódott fel.

Ez az országos kereskedelmi hálózat volt a zsidó kereskedők felemelkedésének gazdasági alapja, biztonságos létük erődítménye a városi céhkereskedők, a felsőbb hatóságok és főként a babona és idegengyűlölet elleni szakadatlan küzdelemben.

Üzletszerűség, beruházási stratégia

Ha áttekintjük a zsidóság gazdasági tevékenységét az ország modernizálásában a 18. század utolsó harmadától a 19. század közepéig, a felhalmozásban nem fedezhetünk fel semminő különleges vagy titkos módszert, olyasmit, amit más üzletemberek ne tudtak és ne alkalmaztak volna. Formális különbség inkább abban mutatkozott, hogy a zsidó üzletemberek pontosabban, üzletszerűen dolgoztak. A lényeges érdemi különbség ugyanis nem a pénzszerzés, a felhalmozás eszközeiben és módszereiben rejlett, hanem a felhalmozott tőke forgatásában, ma úgy mondanánk a beruházási stratégiában. A keresztények számára nyitva állott a rangemelkedés, a nemességbe való integráció útja, ha meggazdagodván birtokot vásároltak, ha nemesi címet vettek vagy jártak ki. A zsidókat azonban csak a század közepén (véglegesen 1868-ban) emancipálták. Az 1840-es évekig nem szerezhettek földbirtokot, városi polgárjogot, s csekély kivétellel, nem folytathattak diplomás pályán gyakorlatot, nem tölthettek be hivatalnoki állást.

A tárgyalt korszakban tehát jogilag meg voltak fosztva az ingatlanba való beruházás lehetőségétől, földet legfeljebb bérelhettek, az viszont ebben a korban még nem volt teljesen biztonságos és profitábilis. Így a zsidó vállalkozók szinte rákényszerültek arra, hogy felhalmozott tőkéjüket ismét az üzletbe fektessék, bővítsék, és új ágakra terjesszék ki vállalkozói tevékenységüket. A zsidó kereskedő csak a hálózat vertikális fokozatain át juthatott feljebb, ám ehhez ügyesnek, vérbeli vállalkozónak kellett lennie. Úgy is mondhatnánk: ezen a téren és ebben a korszakban a „természetes kiválasztódás” tendenciája érvényesült.

Hadd említsek végül néhány példát. A Morvaországból jött Weidner család ilyen módon lett gazdag gyapjúkereskedő. Akkor már Wodianernek nevezték őket, Szegedről felköltöztek Pestre, gyapjúosztályozót és gyapjúmosót rendeztek be. Az 1840-es években a kikeresztelkedett Wodianerek megkapták a nemességet, földbirtokot vásároltak, részt vettek a bankalapításokban és a vasútépítésben. A harmadik generáció nőtagjai már mágnásokhoz, nemesekhez mentek férjhez. Hasonló módon integrálódott a magyar nemességbe Harkányi néven a Koppely család, és Szitányi néven az Ullmannok. Ez utóbbiak is Morvaországból jöttek Pozsonyba, a napóleoni háborúk idején mint hadiszállítók gazdagodtak meg. Előbb egy nagy dohányvállalat bizományosai lettek, majd önállósították magukat mint dohánykereskedők. Ullmann Mór az első magyar bank, a Pesti Kereskedelmi Bank alapítója, Kossuth híve és támasza volt. Lackenbacher Mózes, szegény vándorkereskedő fia, Nagykanizsán telepedett és gazdagodott meg, II. József alatt elnyerte a „k. k privilegierte Grosshändler” címet. A tekintélyes kereskedelmi vállalat feje vezető szerepet töltött be a helyi hitközségben és a kulturális életben.


2. Képek




1. A cigány kisebbség elsõ századaiSOÓS István

A cigány kisebbség első századai

A napjainkban a világ országaiban élő mintegy 11–12 millió cigány származású népességből kb. 3-4 millió é1 Európában, amelynek megközelítően egyharmada Kelet-Közép-Európa államainak polgára. A cigánykérdés ezen utóbbi térségben – a cigányság relatív alacsony száma ellenére – az elmúlt két évszázad folyamán, de különösen a második világháborút követő korszakban az egyik legsúlyosabb szociális-gazdasági és napjainkra talán az egyik legégetőbb kisebbségi problémává is vált.

Magyarországon a legutóbbi (1980. évi) statisztikai-demográfiai felmérések szerint a cigányság létszáma megközelítette a 400 ezret (egyes külföldi vélemények szerint a félmilliót), mely szám napjainkra meghaladhatja a 600 ezret is. A német népcsoportinak Magyarországról történt kitelepítését követően a cigányság – létszámát tekintve – a legerősebb etnikai kisebbséggé vált: ennek ellenére a legutóbbi évekig Magyarországon a cigányokat hivatalosan nem etnikai kisebbségként, hanem egyszerű szociális (gazdasági) problémaként kezelték. Ennek megfelelően a magyar cigánypolitika lényegében véve legfőbb célkitűzése az volt, hogy megkísérelje a cigányságot a magyar társadalomba integrálni, illetve asszimilálni. Az elmúlt esztendők politikai változásai azonban lehetőséget kínáltak arra, hogy a cigányság – kilépve társadalmi-politikai elszigeteltségéből – létrehozza a maga érdekvédelmi, politikai szervezeteit, pártjait, megteremtve egyúttal azokat a körülményeket is, amelyek segítségével elindulhat a felemelkedés útján. Ennek a felemelkedésnek az egyik feltételét a cigányság hazai vezetői abban látják, hogy a magyarországi nemzetiségekkel azonos jogi státust kapjanak, azaz nemzetiségként s ne puszta etnikumként kezelje őket az állam. A cigányság tudatos politikai szerveződéséig, politikai-társadalmi programjának megfogalmazásáig azonban hosszú, megaláztatással, fizikai és lelki repressziókkal, elnyomatással, holocausttal terhes rögös úton jutott el.

„Megtisztítani”

Az indiai szubkontinensről a népvándorlás megkésett elemeiként a 14. század végén, a 15. század elején a középkori európai államokban megjelent cigányokat eleinte megértéssel, sőt mondhatni, jóindulattal fogadták. Az uralkodók menleveleket biztosítottak számukra (bár ezek hitele, eredetisége erősen megkérdőjelezhető), a földesurak pedig bennük újabb munkaerőt láttak, amellyel gyarapíthatták jobbágyaik számát: azaz beépíteni a cigányokat mint a földesúrral függő jogviszonyban álló foglalkoztatottakat a termelési folyamatba. Ez a törekvés azonban gyorsan megtört a cigányság ellenállásán, amely a számára rendelkezésre álló korlátozott terület ellenére sem volt képes vagy inkább hajlandó felhagyni nomadizáló, vándorló életmódjával. A túl későn, túl kis számban érkezett és túlságosan elmaradott szinten élő utolsó ázsiai törzs Európába belépve nem tudott jó benyomást kelteni életmódjával a szervezett állami-társadalmi-gazdasági keretek között élt európai népek körében. A területtel nem rendelkező, mozgásában erősen korlátozott cigányság ideig-óráig ugyan – szigorú szegregációval – meg tudta őrizni identitását, de nomád életvitele végsőkig kiélezte az ellentéteket a gadjo (nem cigányok) társadalma és a cigányok között. A „diaszpórák”-ban szétszórtan élő, önálló hazával, államisággal, területtel nem rendelkező cigányokkal szemben csakhamar represszív politikához folyamodtak: elkezdődött kíméletlen üldözésük. Kezdetben csak tartózkodásukat tiltották meg egy-egy területen, vagy lakott település környékén, azaz a cigányellenes politika arra a kísérletre korlátozódott, hogy – mint ellenségeik mondották – az „istentelen, törvény és mérték nélkül élő csőcselék”-től megtisztítsák az adott térséget vagy helységet. A tiltások megszegését azután fizikai megtorlásokkal, testi fenyítésekkel tették hatásosabbá, végül a vándorló életmóddal szakítani nem kívánókat és a „megrögzött” visszatérőket a legsúlyosabb büntetéssel, halállal sújtották. Az ismételten kiadott rendelkezések arra engednek következtetni, hogy az elsősorban Európa nyugati és északi államaiban alkalmazott „cigánypolitikának” a sikerei rendkívül mérsékeltek voltak.

Használhatóvá tenni

Kelet-Közép-Európában, így Magyarországon is, a cigányság európai történetének első szakaszában (15–16. sz.) nem, vagy alig találkozhatunk represszív jellegű, cigányellenes intézkedésekkel. Inkább a tolerancia volt a jellemző, ami egyrészt megtelepítésüket célozta, másrészt hasznosítani kívánta őket, mint kézműveseket (kovácsok, fémművesek, puskaporgyártók, tűzszerészek, sátorverők), de mint kémeket, futárokat és zenészeket is. De foglalkoztatták őket – nem kötelező jelleggel – várak körüli munkákban (sáncásás), ennek fejében adómentességet élveztek (Mátyás király szabadalomlevele a Szebenszékben tartózkodó cigányok számára), vagy mint hóhérokat (állítólag Dózsa György és vezértársainak is ők voltak a kínzói), később pedig, a török


időkben, több pallosjoggal rendelkező város fogadta fel őket erre a „mesterségre”. A múlt századelő híres statisztikusa, Schwartner Márton szomorúan konstatálja a tényt: mennyi ártatlan magyar nemes feje hullott porba a cigány hóhér „ügyetlen palloscsapása” nyomán.

Az állam tehát megtűrte és igyekezett „használhatóvá” tenni a kebelében feltűnt és vándorló cigányokat. Sőt, vajdáik felügyelete alá rendelve, bizonyos privilégiumokkal és oltalomlevelekkel is ellátta őket. Később ezen cigány (al)vajdák fölé fővajdákat (cigilis) rendeltek (Győr, Léva, Sutmár és Kassa székhellyel), akik nemesi származásúak voltak. Felettük az összes cigány főelöljárója (egregius) állt, akit a nádor nevezett ki. Erdélyben külön két, szintén nemesi származású fővajda felügyelte a cigányokat (az ún. aranymosókat).

Megfékezni

A cigányság magyarországi történetének második szakaszában, a 16. század második felétől (a törökök kiűzéséig), a török által megszállt területeken, főleg a török sereg kíséreteként, különböző feladatokat láttak el (kovácsok, ágyúöntők, puskaporkészítők, zenészek), de tevékeny részt vállaltak a török martalócok kísérőcsapataiként a felégetett, lerombolt helységek kifosztásában, felprédálásában is. A török uralom alatt állt városok némelyike (pl. Debrecen) – bizonyos korlátozásokkal – szintén igénybe vette a cigányság Fémműves tudását, engedélyezve nekik a paraszti munkához szükséges eszközök elkészítését. Ugyanakkor határozottan megtiltotta a magisztrátus számukra, hogy lovakkal kereskedjenek.

A Habsburgok fennhatósága alá tartozó Felvidéken és Nyugat-Magyarországon a cigányokkal szembeni „politikának” hasonlóan kettős arculatát fedezhetjük fel.

Egyrészt a cigányokat, mint hasznos jövevényeket, befogadják és megtelepedésre biztatják, sőt oltalmukba, pártfogásuk alá veszik, másrészt viszont üldözték őket mint járványok hordozóit, pénzhamisítókat, csalókat, tolvajokat, lókupeceket stb. Az előbbire szép példa Révay Péter Turóc megyei főispán 1608. évi, Gáspár cigány vajda és kumpániája számára kiadott levele, melyben szomorú színekkel ecseteli a cigány nép embertelen körülményeit és kéri a megye nemeseit, hogy a cigányokat fogadják be gyermekeikkel, családtagjaikkal együtt, s engedélyezzék számukra megtelepedésüket, sátraik fölverését és kovácsmesterségük gyakorlását. Hasonló szellemben fogalmazta meg betlenfalvi Thurzó György gróf, Magyarország nádora is 1616-ban kiadott oltalomlevelét. (Bár e forrásnak az eredetisége erősen kétségbe vonható; tartalma nagyobbrészt szó szerint egyezik az előbbivel.) Ezzel a már-már a cigányok iránti részvétet, együttérzést felkelteni kívánó hangnemmel és intézkedéssel szemben a 17. század közepétől egyre inkább felbukkannak a forrásokban a cigányok mozgását megszorító, korlátozó vármegyei, városi statútumok, rendeletek. Az egyiptomi nemzetség, „mely egyébként szánalomra méltó lenne nyomorúságos kóbor élete miatt”, különösen azzal hívja ki a helyi hatóságok ellenszenvét és rosszindulatát, hogy „fölvévén a csavargók szokását”, megtámadja a birtokokat, ellopja a szegény nép lovait, megrabolja házait, személyében őt bántalmazza. Ezért a vármegyék és városok egyhangúlag úgy rendelkeznek, hogy a cigányokat űzzék ki a megyék falvaiból és városaiból, illetve a városok környékéről, az elfogottakat pedig szigorú büntetésben részesítsék, az őket befogadókat pedig pénzbüntetéssel sújtsák. A cigányok megfékezése érdekében továbbra is elismerték a vajdák jogkörét, sőt megerősítették őket e tisztségükben. II. Rákóczi Ferenc fővajdát rendelt a dunántúli cigány nemzet fölé Ilosvay Ábrahám palotás kapitány személyében.

Nevelni

A török kiűzése után a cigánysággal kapcsolatos politikában alapvető változás történt. Az állandó lakóhely nélküli és a török hadsereg mellett végzett foglalkozásoktól elesett bolyongó, nomadizáló, karavánokba verődött cigánykumpániák élesen szembekerültek a belső rend helyreállítására törekvő államhatalommal. Nyugat-európai mintára sorozatban hozták a represszív jellegű intézkedéseket, rendeleteket a „vagabundus” cigány népség megfékezése, megrendszabályozása végett. Kezdetben felmerült ugyan még az a gondolat, hogy a cigányokat együtt, a kihalt, elnéptelenedett területekre (pl. a Bánátba) telepítenék mint földműveseket, de a sorozatos tolvajlások, rablások és csavargások nyomán a birtokosok és a parasztság részéről meglevő cigányellenes hangulat keresztülhúzta az udvarnak ezt az elképzelését, és így a radikális eszközök alkalmazásához nyúlt.

Amíg a cigánypolitika első két szakaszára a tolerancia, némi megértés, illetve a cigányoknak a távoltartása a lakott területektől, majd bizonyos fokú üldözése volt a jellemző, addig a harmadik szakaszt (a 18. század elejétől a 19. század közepéig) az a törekvés jellemezte, hogy a cigányságot „használhatóvá”, hasznos állampolgárrá, adófizető jobbággyá tegyék, mintegy „átalakítsák”, „megjobbítsák”. Az átalakítás, jobbítás gondolatában a cigányság egyfajta újraértékelése jut kifejezésre; azaz: a cigányokat nem mint valami idegen terhes testet tekintették, akiket az állam területéről ki kell utasítani, hanem olyan potenciális munkaerőt, amely neveléssel, „jó szigorral”, megtelepítéssel elszakítható régi csavargó, nomadizáló „rendetlen” életétől, és fokozatosan


beépíthető a társadalomba.

E nevelési folyamat megvalósítását a magyar királyságot újjászervező Habsburg uralkodók, illetve a bécsi udvar – a 18. század első felében – a cigányok rendszeres és kitartó üldöztetésével kezdték meg. Kitartó kísérleteknek lehetünk tanúi, melyek elsősorban a cigányság vándorló életmódjának teljes felszámolását, a cigányok „önfejűségé”-nek megtörését, és a Habsburg Birodalom országaitól történő távoltartását célozták. Ezt jelzik az egymást követő törvények, rendeletek, határozatok. I. Lipót császár 1701-ben például a birodalom területén élt cigányokat törvényen kívül helyezte, egy két évvel később kelt rendeletében pedig a falvak népességére bízta, vajon befogadja-e az a cigányokat. III. Károly (1711–1740) nyugati uralkodótársaihoz hasonlóan a legszigorúbb intézkedéseket foganatosította a közrendet és közbiztonságot veszélyeztető, nomadizáló, kisebb-nagyobb bűncselekményeket elkövető „kóbor cigányoknak és más gonosz és veszedelmes embereknek a hordája” ellen. Elrendelte, hogy ezeket „mint veszedelmes emberek csordáját ezen királyságban és csatolt részein üldözni és minden lehetséges módon kiirtani és kiküszöbölni, és elégséges intézkedésekkel” a lakott területektől távoltartani szükséges; sőt a falusi lakosságnak is meg kell tiltani, hogy a cigányokat befogadják, megtűrjék vagy védelmezzék. III. Károly ezen 1724. évi rendelete hangsúlyozza továbbá, hogy mindazokat, akik a birodalom tartományaiban a kóborló „közveszélyes” életmóddal szakítani nem akarnak, azokat halállal fenyegessék meg, s hátukra „száműzetésük jeléül ’R’ betűt [relegata – száműzött] süssék rá, de ha ezt követően a kóborló cigányt újra elfognák, pallos által veszejtsék el.”

A rendelet azonban minden szigora mellett a beilleszkedés lehetőségét is felkínálja a cigányságnak: mindazok, akik „észhez térnének” és a csavargó, henyélő élettel felhagynának, s készséget mutatnának a munkálkodásra, azoknak „ígérjenek munkájuk arányában mérsékelt bért, továbbá felajánlja a földesuraknak, hogy uradalmaikban vagy birtokaikon befogadhatják, letelepíthetik a cigányokat. Az uralkodó illetve az állami hatóságok mintegy segítséget kívánnak nyújtani a cigányságnak: cserélje fel az a nomadizáló létbizonytalanságát a monarchia állampolgárainak létbiztonságával. Ez az (erőszakos) megtelepítés és az integráció (vagy inkább kényszerintegráció) árnyékát vetítette előre. A számos, a megtelepítés érdekében hozott állami és helyi rendelkezés csekély eredményeket mutatott fel. Néhány vármegyének (Trencsén, Arad, Zaránd) és városnak (Szeged, Arad) területén ugyan sikerült megtelepíteni, munkára fogni pár tucat cigányfamíliát vagy iparűző cigányt, de ezek száma a kóborlókhoz képest elenyésző volt. Úgy tűnt, hiába minden rendelet, kemény és szigorú intézkedés, a cigányság többsége nem volt hajlandó feladni régi életmódját; a már letelepítettek is igyekeztek elszakadni a jobbágysorstól: egyrészt megtagadták a földesúri szolgáltatásokat, másrészt családostól-kumpániástul a kellő alkalmat kihasználva azonnal odábbálltak.

Átalakítani

A „cigányok kóbor népének” megrendszabályozására (regulatio), a cigányügy alaposabb, mélyrehatóbb, s átfogó megoldására az 1760-as évektől Mária Terézia és II. József tett újabb kísérletet. A társadalmi és gazdasági fejlődés, és Magyarország területi, közigazgatási átszervezése módosította a korábbi „cigánypolitikát”. Ezt a politikát, mint valami programot, a cigányság történetének első tudományos összefoglalója, Heinrich M. G. Grellmann következőképpen határozta meg: „Minden ember rendelkezik bizonyos képességekkel és erővel, a cigányok is éppen hogy nem kevesebb mértékben bírnak ezekkel: ha nem tudják, mint kezdjenek velük, úgy az állam tanítsa meg őket arra, és tartsa őket mindaddig pórázon, amíg a kívánt célt el nem érik… s képzeljék el a cigányt a maga termékenységével és számos utódjával, akik mind használható (hasznos) polgárokká válnak; s be fogjuk látni, milyen gazdaságtalan volt őket a salakba félredobni.” Ennek a gondolatnak a szellemében – ha nem is teljességgel és egyértelműen – elvetik a száműzetés, kiutasítás, büntetés módszereit, inkább a már említett nevelés, jobbítás, „átalakítás” eszközei kerülnek előtérbe. Úgy vélték, ha megszüntetik a cigányok identitását, felszámolják régi életmódját, s megtanítják az újra, hozzászoktatják az állandó munkához s megtelepedéshez, a keresztény és alattvalói erkölcsökhöz, mintegy integrálják vagy még inkább asszimilálják a társadalomba, ezzel a cigányprobléma is felszámolható.

A királynő 1761. november 13-án kelt első jelentős rendelete már a fenti program jegyében fogant. A cigányok asszimilációját gazdaságilag a letelepítésekkel, a földműves és kézműves munkára való szoktatással kívánta elérni, egyúttal növelni szerette volna az adózó jobbágyság számát is. Ennek érdekében a földesuraktól és a helyi hatóságoktól előzékenységet és türelmet követelt a cigányokkal szemben. A földesurakat kőtelezte arra, hogy adjanak a cigányoknak házhelyet és földet, fogadják őket jobbágyaik soraiba, a parasztoktól pedig elvárta, hogy segítsék őket munkájukban. Egyúttal megtiltotta, hogy a cigányok lóval kereskedjenek, és kötelezte őket arra, hogy lakóhelyüket nem hagyhatták el. A cigányok tömeges méretekben történő bevándorlását célozta a rendeletnek az a pontja, amely megtiltotta a cigány szó és egyéb, a cigányokat jelölő szavak, nevek használatát (mint például pogányok, egyiptomi nemzet fiai, fáraó népe). Helyettük az „újmagyar”, „újlakos”, „újparaszt”, illetve ezek német és latin megfelelőit kellett alkalmazni. A következő rendelet (1767. november) a cigánygyermekeknek családjuktól történő elszakítására adott utasítást. (1773-ban újra elrendelték ezt:


„Egészében minden a cigánygyermekek nevelésétől függ, ezért a parasztoknál szétosztva helyezzék el őket.”) Az uralkodónő úgy vélte, ha a családi környezetből kiemelik a cigánygyermeket, az mint „homo educandus” egy földműves vagy kézműves polgár családjában felnövekedve más más emberré nevelhető. A cigányok nem léphettek egymással házasságra, paraszti öltözéket kellett viselniük, mezítelenül vagy hiányosan öltözve nyilvánosan nem járhattak, dögöt nem ehettek, a zenéléssel fel kellett hagyniuk. Egyúttal elrendelték összeírásukat is. (1779-ben ez utóbbi rendeletet felújítják. Erre már III. Károly említett rendelete is utalt.)

II. József miután a trónra került, egyrészt megismételte – jóllehet szigorított formában – anyja intézkedéseit, másrészt újabb rendelettel próbálta meg elérni a cigányság végleges megtelepítését, a cigány életmód teljes felszámolását illetve szétzúzását.

A cigányok szemmel tartása érdekében ismételten elrendelte összeírásukat. Ennek megfelelően 1780–1783 között a következőképp alakult Magyarországon (Erdély és Horvátország nélkül) a cigányság lélekszáma1:

1780 43 609

1781 38 312

1782 43 778

1783 30 2412

1. Az adatok nem pontosak. Összesített számadatok a Helytartótanács cigányügyi anyagában nem találhatók. A teljes létszám kiszámítása csak a megyék illetve a területek által beküldött összeírási jelentések pontos átvizsgálása alapján lenne lehetséges. Az itt közölt adatok J. H. Schwicker: Die Zigeuner in Ungarn und Siebenbürgen. Wien u. Teschen 1883. című művéből valók. L. 63–70. és 74–89. l.

2. Az összeirt cigányok közé a nőket illetve a férjezett lányokat nem vették fel. Az 1780. és 1783. évi összeírás közötti nagy különbség abból származik, hogy a már megtelepedett „új parasztokat” nem számították a cigányok közé. Ezek száma 1783-ban 7647 fő volt (nők nincsenek felvéve). Egy emberöltővel később (1809) Schwartner 40 ezer főre teszi a cigányság számát (Erdély nélkül), Csaplovics János pedig (1820-as évek vége) 30 ezerre. Fényes Elek számításai szerint 1851-ben 83 769, 1867-ben pedig 95 500 cigány élt a magyar királyság területén (Erdélyt, Horvátországot és Szlavóniát, a Határőrvidéket beszámítva).

A megtelepedett cigányok száma 1780–1783 között a következőképp alakult: 1780: 20 629 (nőkkel együtt); 1781: 11 459; 1782: 12 847; 1783: 7 647. Ez a megtelepített cigányság katonai- és hadiadóban a következő ősszeget fizette be a kincstárnak: 1780: 15 509 Ft, 1781: 18 723 Ft, 1782: 21 595 Ft, 1783: 14 927 Ft.

Ha a cigányok összetételét aszerint vizsgáljuk meg az adott években, milyen munkával tartották el magukat, illetve családjukat, a következő képet kapjuk:

A cigányok foglalkozás szerinti megoszlása

Megélhetés módja 1780 1781 1782 1783

Zenélés 857 1407 1582 761

Kovácsmunka 5093 5807 5886 4229

Kézimunka (fém-, fa-, bérmunkák)

4859 4900 6350 5809

Koldulás 125 238 306 131


Lóval kereskedők 28 466 44 79

Lóval nem kereskedők

10906 11882 13760 8602

Kudarc

Mária Terézia és II. József kísérletei, hogy a cigányokat letelepülésre bírják, a társadalomba integrálják, illetve asszimilálják, megfeneklettek. Egyrészt megtörtek magának a cigányságnak a heves és, makacs ellenállásán, amely minden lehetséges eszközzel igyekezett szabotálni a rendeleteket. Hiába építettek házakat számukra, továbbra is inkább sátraikban laktak, a családjuktól elszakított gyermekek az első adandó alkalommal megszöktek „új szüleiktől”. Ugyan néhány földbirtokosnak sikerült pár cigánycsaládot megtelepíteni, amelyek a falvak szélén, később bent a faluban ún. cigánysorban felépített házakban laktak, de ezek száma rendkívül csekély volt. (Meg kell itt említenünk azonban, ezek az újparasztok tudatosan vállalták új helyzetüket és élesen elkülönítették magukat a vagabundus cigányoktól.) A legtöbb „ideiglenesen” megtelepített cigánynak (a kovácsokat és a zenészeket kivéve) nem sok hasznát vették, inkább kárára voltak a parasztoknak és a földesúrnak. Lovaikat, melyeket többnyire lopásból szereztek, hiába vették el tőlük, rövid idő múlva újakat szereztek maguknak. A felvilágosult cigánypolitika kudarcának másik okát a rendelkezések, intézkedések hanyag illetve durva végrehajtásában, a helyi hatóságok nemtörődöm magatartásában kell keresni. A vármegyék és városok csak vonakodva, kénytelen-kelletlen teljesítették az uralkodó illetve a helytartótanács leirataiban foglaltakat (például az összeírásokat), vagy azokat figyelmen kívül hagyva önkényesen jártak el a cigányokkal szemben (például 1782-ben Hont vármegyében egy 173 tagból álló cigánykaraván tagjai közül több mint félszázat emberevés vádjával, mindenféle komolyabb vizsgálat nélkül, halálra ítéltek és kivégeztek).

*

Alapjában véve megállapítható, hogy a magyarországi cigányság története harmadik szakaszának ebben a fázisában folytatódtak a letelepítési kísérletek, de ezek már nem az állam irányításával történtek, inkább a helyi hatóságok próbálkozásaival találkoztak. Újabb és újabb rendeletek születtek főként a nomadizáló cigányság megfékezésére, kordában tartására illetve beolvasztására. A múlt század végéig azonban lényeges eredmény nem született a kérdésben: megmaradtak a régi módszerek a cigányság „civilizálására”, melyek jórészt cigánykolóniák létesítéséből, toloncházakba, javító intézetekbe, dologházakba kényszerítésekből, üldöztetésekből, bebörtönzésekből, semmint felemelésükből, életkörülményeik, szociális helyzetük javításából, humánus integráló cselekedetekből álltak

A cigányság 19–20. századi sorsa azután már egy újabb történet, mégha a konfliktusok jellege hasonló is maradt.

2. Képek





1. Magyarok, románok, szászok. Erdély, 18671918�SZÁSZ Zoltán

Magyarok, románok, szászok

Erdély, 1867–1918

Nem is annyira a hegyek, az aprófalvak, mint inkább a „kincses Kolozsvár”, Gyulafehérvár, Nagyszeben és Brassó, általában a városok voltak századok óta Erdély jelképei. Az utazó francia Pierre Lescalopiere a 16. század végén keletről Brassóba jövet azt írja: mintha csak Páduába érkezne az ember…

A közép-európai városfejlődés útját járó erdélyi városok, hosszas stagnálás után, a 19. század végén mintha Csipkerózsika-álomból ébredtek volna, gyors ütemben próbálták meg behozni az elmaradást. A történeti Erdély városi lakóinak száma 1850-től 1910-ig 150 ezerről közel 350 ezerre növekedett, s a növekedés jó része az 1890 utáni évtizedekre esett. Szinte jelképesnek mondható, hogy a városfalak végérvényes bontása a kiegyezés után megy végbe, az ipar és a bányászat fejlődése pedig új településeket emel városi szintre, s a régi városokban is általában 30% fölé emelkedik az iparból és kereskedelemből élők részaránya – nagyjából ugyanúgy, mint a Dunántúlon.

A civilizációs vívmányok az 1880-as évektől tűnnek fel. A középkori facsöves vízvezetékeket, még inkább a kerti kutakat kezdik felváltani a modern vízvezetékek, az utcavilágításban az olajlámpa, a 60–70-es évek gázlámpái helyett a századvégen – Temesvárt már 1884-ben – megjelenik a villanyvilágítás. 1908-ban már 14 városban volt áramszolgáltatás. A tömegközlekedést Brassóban, Kolozsvárt városi gőzvonat szolgáltatta, Nagyszebenben viszont 1904-ben trolibusz járt, s ezt váltotta fel a villamosvasút. Az egészségügyi ellátásnak is a városok voltak a központjai. 1910-ben Brassóban 3, Nagyszebenben 5, Kolozsvárt pedig 6 kórház működött.

Mai szemmel nézve is kedvező keretei épültek ki a szellemi-kulturális életnek. Rengeteg újság jelent meg, noha számolni kellett a budapesti nagy lapok versenyével. Színházterme minden városnak volt, s 1904-ben megépült a legnagyobb: a Kolozsvári Nemzeti Színház. A századvégen megjelent a mozi, s hamarosan Erdély lett a magyar filmgyártás egyik bölcsője. A polgárság maga teremtette különféle egyesületeiből minden városban több tucatnyi működött, jórészük nemzetiségi alapon külön-külön szerveződve.

A városi polgárság Erdélyben hagyományosan többnemzetiségű volt, de egészében a magyarság túlsúlya jellemezte. 1910-ben a városi népesség 59%-a magyar, 23,1%-a román, 16,2%-a német (míg a falvakban éppen fordítva, a románok tettek ki 60%-ot, s a magyarok 30%-ot). Az ún. 8 szász városban persze kedvezőbb volt a németek aránya, Nagyszebenben és Segesvárt ők alkották a népesség felét, a többiben a relatív többséget. Mindhárom nemzet ideológia hordozó értelmisége sorskérdésnek tekintette az erős nemzeti polgárság kialakítását, megőrzését, ettől remélte a nemzet felemelkedését.

Magyarok, zsidók, örmények

Az erdélyi magyar polgárság, tartós mozdulatlanság után néhány évtized alatt új rétegek megjelenésével alaposan átalakul, nagyjából úgy, mint az ország többi részein. Az 1848 utáni első generációs vállalkozók, mint az iparosfiúból lett ezermester, Rajka Péter, átadják helyüket a modern (vagy inkább: modernebb) tőkés beruházóknak. Az „Erdély első iparosa”-ként emlegetett nemesi vállalkozó Sigmond Elek például megalapozza a család tőkevagyonát: szeszgyár, gőzmalom, sörfőzde, bányászat Hunyadban, Egeresen. Fiai képzettek, szervezetek vezetői, felügyelőbizottsági tagok, az egyik országgyűlési képviselő is, aki már rendszeresen foglalkozik gazdaságpolitikával. Az iparban, bányászatban egyébként arisztokraták egész sora érdekelt, nem csak jövedelemhúzóként, hanem aktív szervezőként is, de azért megőrizte különállását, nem „olvadt össze” a városi polgársággal.

Kiskereskedőkből, szeszfőzőkből, fakereskedőkből, emelkedtek fel a zsidó nagypolgárok, mint a marosvásárhelyi Baruch Jeremiás, kinek családja a századelőn részvénytársaság-tulajdonos Felsőványi néven. Ismertebb az értelmiségi vállalkozó típusa: Finály Henrik tudós, a századvégen iparkamarai titkár Kolozsvárt, s a gazdaságpolitika szorgos munkása. Farkas Mózes ügyvédből lesz vállalatvezető, ő már menedzser, a kolozsvári Renner bőrgyár naggyá fejlesztője; ilyesfajta egyéniség Szterényi József, aki a brassói iparegyesületből elindulva, a román vámháború politikai hullámverésétől is segítve lesz majd kereskedelmi államtitkár, miniszter és báró.


A társadalmi élet válaszfalai nem voltak áthághatatlanok, de a kirekesztés és elzárkózás teljesen sosem szűnt meg. A szászok, románok közé zsidók nem juthattak be. Egyedül a társadalom magyar része nyitott kaput számukra. A századelőn már az erdélyi zsidók több mint kétharmada magyar anyanyelvű. Soraikból sokan kerülnek a közéletbe, sokat áldoznak iskoláztatásra, művelődésre; 1912–13-ban a kolozsvári egyetem hallgatóinak közel 13%-a volt zsidó vallású.

Az örmény polgárság korán megindult a magyarosodás útján. 1851-ben közel nyolcezret számoltak össze, 1910-ben a statisztika már csak a magyarságba időközben felszívódott nemzetiségként említi őket. A régi kereskedelmi ágak lassan kicsúsztak kezükből, a meggazdagodott örmény polgárok a magyarországi részekre húzódtak, földbirtokosok lettek, néha értelmiségi vagy politikai pályára mentek (mint a miniszterségig jutó Lukács Béla, vagy a miniszterelnök Lukács László). Az „örmény–magyar metropolisnak” becézett Szamosújvárt a század végén ápolták még régi szokásaikat, az utcákon azonban elapadt az örmény szó, s az Arménia című lap már a nyolcvanas években magyarul jelent meg.

A gazdag polgárság és a kisiparosok-kiskereskedők széles rétege között helyezkedett el a „köz- és szabadfoglalkozásúak” korszakunk végére már (családtagokkal együtt) 86 ezres serege. Nagyobbik fele (1910-ben 59,4%-a) magyarokból, negyede (25,7%-a) románokból állott. Számbeli gyarapodását a polgári államgépezet kiépülése, a társadalmi munkamegosztás fejlődése hozta. A műszaki tisztviselőkre – közöttük korszakunk végén a bányászatban 3/4 rész, a nagyiparban 2/3 rész magyar – ugyancsak áll a sokféle eredet hagyománya. A megyei és állami tisztségek (akárcsak a MÁV) tele voltak történelmi nevek viselőivel és polgárfiakkal, valóságos dinasztiák alakultak ki még a kevés számú román tisztviselők körében is.

A szorosan vett értelmiség 2/3 része volt magyar. Kulturális-politikai funkciója kezdettől jelentősebb, mint számaránya. Ez az értelmiség őrizte liberális, részben demokratikus álláspontját, bírálta a berendezkedés konzervatív vonásait, a modernizáció hajtóereje kívánt lenni. Része volt abban, hogy 1872-ben Kolozsvárt egyetem létesült; a századfordulón népességéhez képest a városnak már annyi nevelőintézete volt, mint sehol az országban. Az 52 tanintézetben évente több ezer diák tanult, a város lakóinak negyede tanuló, tanító, tanár volt. A modern klinikákkal, épületekkel felszerelt egyetem nemzetközi hírű tudósokat foglalkoztatott vagy indított pályára; 200 ezer kötetes könyvtára nagyságában a második közkönyvtár volt az országban. Az Erdélyi Múzeum Egylet, az egyetem és híres iskolái, sajtója, színházi élete révén Erdély értelmisége Kolozsvárt az európai kultúra egyik hazai kisugárzási központjává tette.

Románok

A román polgárság fejlődött a leginkább külön úton. A három nemzet burzsoáziájából ez kötődött legkevésbé a városokhoz, s csak a századvégtől válik – akkor is csak félig – urbánus réteggé. (Brassónak korszakunk végén harmada, Nagyszebennek negyede román; a leginkább román város Vízakna és Naszód volt.) Miután az erdélyi románság élete döntő részben tipikusan kisparaszti kultúra keretei között zajlott, a parasztság a többi népeknél nagyobb mértékben alkotta bázisát a hazai román középosztálynak.

A modern kor kezdetén a felsőbb klérus körül tömörülő néhány száz művelt lelkész, tanár, néhány gazdag kereskedő s a népes román kisnemességből kinőtt kisszámú politizáló értelmiség alkotta a polgárosult elemet. Súlyos gondot jelentett, hogy a századvégig nem volt pár ezer anyagilag független, kellően képzett emberük. Ezért ugyanazon kevés vezető embernek kellett csinálnia mindent: a politikát, az újságokat, gazdasági társaságot, gyárat, kaszinót, tudományt és egyleteket. Az értelmiségiek száma közben gyarapodott. Sokuk 1867 után úgy érezte, hogy a nemzeti fejlődés távlata veszélybe került, s az évek során jó néhányan kivándoroltak Romániába, az ottani kulturális életben elhelyezkedve külön színfoltot képeztek.

A századvégen elszaporodtak Erdélyben a román bankok. Az új román polgárság korszakunk végén már a „nemzeti földbirtokon” kifejlődő bankburzsoázia köré szerveződött. Kisebb és nagyobb pénzintézeteikben a politikai vezetők is szinte mind érdekeltek. Egy Aurel Vlad, Iuliu Maniu már valósággal bankvezérek, s aztán a költő-politikus Goga szó szerint beházasodik az új század elején a legnagyobb bankba, a Romániában is komoly érdekeltséget fenntartó – nagyszebeni Albinába. A bankok segítségével erősödött meg az ASTRA kulturális egyesület, mely a századelőn immár 6 millió korona alaptőkéjű Gozsdu-alapítvánnyal együtt példás erőfeszítéseket tett egy szélesebb román értelmiségi világ megteremtésére. A liberális világ előnyeit, a nemesi középbirtok és a paraszti törpebirtok romlását, gyengeségét kihasználva, a bankok tudatos nemzeti-gazdasági harcban alakítják ki az új saját középosztályt, egyébként félig a román kisparaszt kárára.

A román polgárság nemzeti alapon elkülönült életet élt. A román értelmiség jobbára kénytelen volt „szabadfoglalkozásokból”, nemzeti egyházaik, iskoláik, intézményeik tisztségeiből megélni, hiszen állami kinevezéstől vagy megerősítéstől függő állásban csupán negyedük kapott helyet. Voltak saját klubjai, kaszinói,


sportkörei. A legmodernebb kávéházakban volt külön román asztal, ahol egy „svarc” mellett tárgyalták a politikát, s ahová a korszak végén egy-egy műveltebb paraszt is bejárt hozzájuk. Hangversenyeiken mindenféle zenei művet előadtak, csak lehetőleg magyart nem. Mert a teljes elszigetelődésre is volt törekvés, amit a kor nacionalizmusa, a magyar politika merevsége ugyancsak megkönnyített.

Szászok

A szász polgárság szervesen nőtt ki a feudális korszak előpolgárságából. A forradalmat követő átalakulás első szakaszán átsegítette a régi patríciusréteget a Bach-rendszer számukra némi támogatást nyújtó germanizáló politikája, mely bennük a németség „keleti előőrsét” igyekezett erősíteni. A fejlett egyház- és iskolaszervezetben szorosan összefonódva élt a tanítóság a rendszeresen németországi egyetemeken képzett papsággal, mely egyben a parasztság termelési-gazdálkodási színvonalának emelésére is vállalkozott.

Az átmenetet segítette a tőkés gazdaság nem túl viharos fejlődése, mely szinte átállási haladékot nyújtott a szász városok iparosságának. Városaik kézművesei a piacok kihívását kihasználva délkelet felé az európai jellegű igények terjesztésével, a hagyományos paraszti igényekhez igazított áruikkal, modern technikai eljárások alkalmazásával tudtak megkapaszkodni. Nyomasztotta ugyan őket az osztrák ipar versenye, Románia fejlődő ipara, a belga, francia, angol áruk versenye, de kitartottak. Igaz, a kézművesek száma Brassóban és Nagyszebenben 1870 után folyamatosan apad (amíg a magyaroké és románoké nő), de kézművességükből nő ki a századvégen a szász gyáripar; elsőként az élelmiszeripar: kiváló szalámigyárak, sörgyárak, szeszgyárak, bőr- és textilüzemek. Jelentős üzemek működtek a fémiparban, s voltak szász gépgyártók, akik a romániai piacra is sokat szállítottak. A századfordulón Brassó 36 gyárából 28 szász tulajdonban volt. A szász bankok komolyságban, tőkeerejüket tekintve kiemelkedtek a pénzintézetek erdejéből. Nagy erényük, hogy tetemes összegeket áldoztak jótékony célokra, a kultúra támogatására. A kétszázezres szász népesség részben így tudta elérni, hogy példás legyen iskolahálózata, gyakorlatilag megszűnjék az analfabétizmus, hogy saját tudományos műhelyei legyenek, saját egyletei, sport és turisztikai szervezetei virágozzanak, röviden: hogy teljes körű gazdasági-kulturális életük egyfajta nemzeti autonómiát biztosítson számukra. Kiemelkedő egyénisége a modem szász polgárságnak Karl Wolff, aki a legnagyobb szebeni bank elnöke volt, de dolgozott a városfejlesztésben, falusi hitelszövetkezetek alapításán, próbálkozott egy szász telepítéspolitika kialakításával, a németországi tőke beszervezésével és dédelgette Erdély nagyszabású iparosításának tervét.

A szász városok sokban őrizték hagyományos világukat. A magas képzettségű papság, az oktatást a papi pálya előállomásának tekintő tanítóság igazodott a városvezető patríciusréteghez. Ez utóbbiak zártságát fellazítja a századvégen a hitélet, az ügyvédek, szabadfoglalkozású értelmiségiek új, háromezer főnél is nagyobb serege. Közben magyarok és románok húzódnak be 1-2 emeletes házakból álló belvárosaikba, velük együtt saját iparágaik (ács, csizmadia, nyerges); egy-két állami középület pedig a magyar tisztviselők számát szaporítja. A nyolcvanas évektől már nagy a román és a magyar nyomás, s a folyamat feltartóztathatatlanul haladt tovább. A világháború előtt Szászváros legnagyobb adófizetőinek is románok alkotják a többségét.

A szász polgárság egészében megtartotta városai vezetését, a német hivatalos nyelvhasználatot is. A hatalmas városi ingatlanok komoly bevételt biztosítottak, s ez a pénz lehetővé tette, hogy a modernizálást pótadó nélkül vagy kevés pótadó kivetésével hajtsák végre, amiben megint csak nagy szerep jutott a hitelszervezetnek. A szász polgárság a vagyon, a hagyomány és szorgalom, s némi állami segítség révén őrizte történelmileg kialakult pozícióit, sajátos egyensúlyozó szerepét a magyarság és a románság között. Úgy tűnik, hogy csak a korszak legvégére kedvelte meg a dualista államot, az uralkodó nacionalista frazeológia, a magyarosító kísérletek pedig mindig ingerelték. Meglehetősen zárt világ volt az övék, a pozícióőrzők takarékos, önmegtartóztató életmódjával. Gazdasági és kulturális teljesítményeiket tisztelte és irigyelte a kor magyar társadalma, ugyanakkor idegenkedett ettől az aszketikusnak látszó világtól, s így a maga részéről is hozzájárult a különállás megmaradásához.

2. Képek









1. A kisantant és a magyar kisebbségi kérdésÁDÁM Magda

A kisantant és a magyar kisebbségi kérdés

1919-ben a Népszövetség alapokmányának megvitatása során Wilson amerikai elnök javasolta, hogy a Népszövetség Tanácsa követelje meg az összes új államtól a kisebbségek védelmének ígéretét. Hosszabb vita után olyan döntés született, hogy a kisebbségek védelmét nem a Népszövetség alapokmánya, hanem az említett államokkal külön kötött szerződések fogják biztosítani. A Legfelsőbb Tanács döntése alapján létrehoztak egy bizottságot azzal a feladattal, hogy dolgozza ki a kisebbségvédelmi szerződéseket. *

Terv és valóság

Brăţianu román, Pašić jugoszláv és Paderewski lengyel miniszterelnök a békekonferencián tiltakozott az egész elgondolás ellen. Különösen ellenezték a nemzetközi ellenőrzésre vonatkozó elképzeléseket. Ebben Beneš csehszlovák miniszterelnök – aki különben önmagával a kisebbségi szerződések tervével egyetértett – támogatta őket.

Masaryk csehszlovák köztársasági elnök azonban a kisebbségek vonatkozásában egy Svájchoz hasonló államot kívánt létrehozni, amelyben a helyi közigazgatás a lakosság többségének nyelvén intézkedik, és törvények, rendeletek biztosítják a kisebbségek jogait.

Románia és Jugoszlávia azonban kereken visszautasította a kisebbségek védelmére vonatkozó javaslatot. Hosszú küzdelem indult a bizottság, valamint a román és jugoszláv kormány között. Végül Pašić – miután sikerült bizonyos engedményeket kieszközölnie – kész volt aláírni a kisebbségi szerződést. Így Jugoszláviával és Csehszlovákiával 1919. szeptember 10-én Saint-Germain-en-Laye-ban aláírták a kisebbségek védelméről szóló szerződést is. Románia még ezután is tovább küzdött a kisebbségi szerződések ellen, végül azonban alul maradt. Brăţianu, aki ellenezte a szerződés aláírását, lemondott. Utóda, Vaida-Voevod 1919. december 10-én Párizsban aláírta a kisebbségi rendelkezéseket is tartalmazó egyezményt.

A magyar kormány ellenvetés nélkül tudomásul vette a magyarországi kisebbség védelmére megszerkesztett szerződést. Tette ezt nemcsak kényszerből, hanem racionális megfontolásból, hiszen nagyon is érdekelve volt abban, hogy a kisebbségi helyzetbe kerülő közel 3 és fél milliónyi magyar emberi és nemzetiségi jogainak védelmét szerződésileg biztosítsák és nemzetközileg ellenőrizzék. Ugyanakkor számára nem jelentett különösebb problémát, hogy vállalja a Magyarországon maradt kisszámú nemzetiségek számára kért jogokat. (A más nemzetiségekhez tartozók aránya csak 9% körül volt.) De jelentős különbség volt abban is, hogy Magyarország nemzetiségei nem éltek összefüggő területen, hanem szétszórtan az országban. És ez kizárta a területi autonómia esetleges kívánságait

Magyarország mégsem teljesítette maradéktalanul kötelezettségeit. Egyrészt a régi beidegződések a kisebbségekkel szemben ezt nem tették lehetővé. Másrészt a kisebbségi szerződés része volt a gyűlölt trianoni békének, és ez ellenszenvet ébresztett a rendelkezés iránt is.

Noha a kisebbségek védelmét tartalmazó szerződéseket valamennyi állam, így Románia és Jugoszlávia is aláírta és ratifikálta, csak szavakban ismerték el a kisebbségek egyenjogúságát. Az alkotmányokban erről hosszú deklarációkat lehetett találni, de a kisebbségi jogokat külön nem kodifikálták.

A magyar kisebbség mindhárom kisantant államban jogfosztva élt. Iskoláinak ügyében nem tartották be a kisebbségvédelmi törvények előírásait. A magyar kisebbség a közéletből egyre jobban kiszorult, a munkavállalásnál hátrányos helyzetben volt. A mindhárom kisantant államban végrehajtott földreform magyarellenes tendenciákat is takart. A kisebbségi kérdés jelentős akadálya volt a jó viszony, vagy akárcsak egy modus vivendi létrehozásának a kisantant államok és Magyarország között.

Törekvés a megegyezésre

Az 1930-as évek második felében a nemzetközi erőviszonyok megváltozásának a hatására Beneš Magyarországgal kapcsolatos politikájában jelentős fordulat következett be. 1935–1936-ban rádöbbentek arra, hogy a kisantant államai illúziókban ringatták magukat, amikor a német és az olasz veszéllyel szemben védelmüket a nyugati hatalmakra alapozták. Miután akár a német, akár az olasz támadás elleni védekezésüket


nagymértékben akadályozta volna egy esetleges magyar támadás, Csehszlovákia és Jugoszlávia minél előbb normalizálni kívánta Magyarországgal való viszonyát. Erőfeszítéseket tettek, hogy Romániát is megnyerjék elképzeléseiknek, de a román kormány a tervet először elvetette. Miután azonban szövetségesei tudtára adták, hogy esetleg nélküle is megegyeznek, hozzájárult a tárgyalásokhoz.

A viszony normalizálására a húszas évek sok lehetőséget kínáltak. A kisantant – a győztesek – azonban az alkalmas időt elszalasztották. A kéznyújtás késve jött, mert a nyugati hatalmak befolyása – amelyek ezt kezdettől fogva kívánták – gyengült. Késve jött, mert a kisantant és Magyarország megegyezését ellenző Németország gazdasági és politikai pozíciói jelentősen megerősödtek, és elképzeléseit már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. De késve jött azért is, mert az elszigetelésből kikerülő Magyarország nem kívánt az egész kisantanttal, így Csehszlovákiával is megegyezni. Hiszen ezzel elzárta volna az egyetlen reális lehetőségét a határrevízióra. Hitler ekkor csak Csehszlovákia ellen támogatta a magyar revíziós törekvéseket. Jugoszláviával a megegyezést, Romániával egy modus vivendi létrehozását kérte.**

A magyar kormány kísérletet tett arra, hogy Jugoszláviával külön megegyezzen, és 1937 márciusában a viszony rendezése érdekében a következő javaslatot tette Belgrádnak:

– magyar nyelvű iskolák létesítése mindenütt, ahol a magyar tanulók létszáma a törvényben előírt 30 főnyi minimumot eléri,

– olyan községekben, ahol a magyar tanulók létszáma a törvényes minumumot nem éri el, a magyar lakosság a saját költségén szervezhessen tanfolyamokat a magyar írás és olvasás oktatására,

– az összes vajdasági középiskolában állítsanak fel tanszékeket a magyar nyelv és irodalom tanítására,

– gondoskodjanak a magyar tanítóképzésről,

– a magyar tanulók vallásoktatása magyar nyelven történjék,

– a községi és városi képviselő-testületekben a magyarság számarányának megfelelő arányos képviseletet nyerjen,

– a nagybirtokok felszámolása következtében munka és kereset nélkül maradt magyar mezőgazdasági cselédek és munkások is kapjanak a még rendelkezésre álló területekből mintegy 3–5 kat. holdnyi juttatást.

Stojadinović hajlott a külön megegyezésre. Kész volt a magyar kisebbség helyzetét megvizsgálni, s a jogos panaszokat orvosolni.

Románia akadályoz

A Jugoszláviával tervezett puccsszerű megegyezést Románia és Csehszlovákia – akik időközben tudomást szereztek a titkos megbeszélésekről – megakadályozták. Ezt követően a magyar kormány Jugoszláviával csak úgy tudott tárgyalni, ha ezzel egy időben megbeszéléseket folytatott Csehszlovákiával és Romániával is. Az 1937. augusztusi sinaiai konferencián Magyarországot Bárdossy László bukaresti követ képviselte.

A kisantant-tagok hajlandók voltak hozzájárulni a trianoni békeszerződés katonai klauzulájának revideálásához, vagyis elismerni Magyarország katonai egyenjogúságát, amennyiben a magyar kormány megnemtámadási egyezményt köt a kisantanttal. Bárdossy hangsúlyozta: Magyarország kész megkötni a kért egyezményt, de csak abban az esetben, ha a kisebbségi kérdésben is megállapodás születik, a sérelmek orvoslása nélkül Magyarország nem kötheti meg a felajánlott egyezményt. Antonescu román külügyminiszter (csak névrokona Antonescu tábornagynak) visszautasította ezt a kérést, s elzárkózott a további megbeszélések elől.

Csehszlovákia és Jugoszlávia nyomására a román kormány kénytelen-kelletlen mégis hozzájárult ahhoz, hogy a genfi tanácskozásokon ismét napirendre tűzzék a Magyarországgal való viszony normalizálásának a kérdését. E tárgyalásokon Kánya Kálmán külügyminiszter személyesen vett részt. A magyar politikus hangsúlyozta: az európai béke és különösen a dunai államok békés viszonyainak szempontjából a közeledésnek nagy jelentősége lenne, az egyezkedés sikere azonban a kisantant államok kisebbségi politikáján múlik. Akárcsak a sinaiai konferencián, Antonescu román külügyminiszter most is merev magatartást tanúsított.

Jugoszlávia és Csehszlovákia felelőssé tették Romániát a tárgyalások megszakításáért. Tudtára adták: amennyiben nem képes kompromisszumokra – nélküle is megegyeznek Magyarországgal. Bukarestben csak ezt követően kezdtek foglalkozni komolyan a kérdéssel.


1938. március 12-én – tehát az Anschluss napján – a román kormány üzenetet küldött Budapestre: az 1937 őszén abbamaradt tárgyalásokat újból folytatni kívánja. Röviddel utána Károly román király tudatta a magyar kormánnyal: a legközelebbi minisztertanácson előterjesztést tesz egy Kisebbségi Igazgatóság megszervezésére, amely a miniszterelnökség mellett fog működni a konkrét kisebbségi sérelmek rendezésére.

Ezt követően a magyar kormány kész volt folytatni a tárgyalásokat. Az újabb megbeszélések során azonban áthidalhatatlan ellentétek támadtak a három kisantant állam között. Míg korábban Csehszlovákia a legrugalmasabb politikát folytatta, s a legtöbbet tett a kisantant–magyar megegyezésért, addig most a megállapodás legnagyobb akadályává vált. A változást a Darányi-kormány (1936–38) Csehszlovákiával kapcsolatos politikája idézte elő. A miniszterelnök 1937. novemberi németországi látogatása után nyilvánvaló volt, hogy Csehszlovákiának a tárgyalásokból való kizárására törekszik. Ugyanakkor híre járt annak, hogy Prágában új nemzetiségi törvényen dolgoznak.

Engedmények, későn

1938. augusztus elején a román kormány a kisebbségi kérdésben váratlanul konkrét intézkedésekre szánta el magát. Bukarestben nagy súlyt fektettek annak a látszatnak a megőrzésére, hogy a kisebbségi kérdésben önszántából és nem külső nyomásra tesz engedményeket. Másrészt értesültek arról, hogy készen áll a komoly jogokat biztosító csehszlovák nemzetiségi törvény és nyilvánosságra hozatala napok kérdése. Politikai és taktikai megfontolásból a románok mindkét fejleményt meg akarták előzni. Ezért 1938 elején váratlanul nemzetiségi statútumot tettek közzé, amelyben „rendezni” kívánták a magyar kisebbség helyzetét. A jogszabály megszüntette a kultuszminisztérium kisebbségi ügyosztályait, helyette a miniszterelnökségen kisebbségi főkormánybiztosságot hozott létre. Feladatait 28 alapelvben foglalták össze.

Ezek az oktatásra, az anyanyelv használatra, a különböző egyesületekre stb. vonatkoztak. Áttanulmányozása után egyértelműen kiderül, hogy a kisebbségi kérdés új szabályzásának célja a nemzetközi jogorvoslás lehetőségének megszüntetése vagy nehezítése volt. A statútumban meglévő kedvező rendelkezéseknek pedig azért nem volt különösebb jelentőségük, mert nem gondoskodtak megvalósításuk biztosításáról.

A tárgyalt időben Jugoszlávia is több intézkedést foganatosított a magyar kisebbség helyzetének javítására. A román és jugoszláv lépéseket a magyar kormány elegendőnek tartotta ahhoz, hogy Romániával és Jugoszláviával megegyezzen.

Más volt a helyzet Csehszlovákiával, tőle ugyanis a kisebbségi kérdésben többet kért, mint kisantantbeli szövetségeseitől. Ezt Prága visszautasította. Ezért 1938. augusztus 21-én Bledben a kisantant soron lévő (s egyben az utolsó) konferenciáján csak egy részleges kisantant–magyar megegyezés jött létre.

Magyarország Jugoszláviával és Romániával valamennyi kérdésben megegyezett, beleértve a kisebbség ügyét is. Az egyezményeket parafálták. Csehszlovákiával a kisebbségi kérdésben nem tudtak megegyezni, ennek következtében a többi megállapodás is érvényét vesztette. A bledi egyezmény soha nem lépett életbe.

* Vö. erre cikkünket e számunk 28–31. oldalán! (A szerk.)

** Vö. erre Ránki György cikkét: História 1982/3. (A szerk.)


1. HŰSÉGESKÜA trianoni békét csak 1920. június 4-én kötötték meg, s a szerződést Románia csak 1921. július 26-án ratifikálta, mégis már 1918-tól a román uralom véglegesen berendezkedett Erdélyben s a csatolt részekben. Mégpedig oly módon, hogy tíz- és tízezer magyar tisztviselő, tanár, tanító egzisztenciális összeomlását idézte elő.

De miként is indult ez az eljárás? Az erdélyi magyar középosztály összeomlását két rendelet indította el, mindkettőt a Consiliul Dirigent (Kormányzó Tanács) hozta meg, Iuliu Maniuelnöklése idején. (A két rendelet Kolozsvár megszállása után másfél hónappal jelent meg. De a békeszerződés ratifikálása előtt két és fél évvel! A Consiliul Dirigent is pontosan tudta, hogy Erdély jogilag még Magyarországhoz tartozik, s jól ismerte az 1912. március 11-i hágai egyezményt, amelynek Románia is aláírója volt. Mégis megjelenhetett a következő két rendelet.)

Rendelet a bírákhoz, ügyvédekhez, közjegyzőkhöz.

Az 1919. január 4-i első számú dekrétum alapján a következőket rendelem el:

Minden igazságügyi szerv (bírák, ügyészek, közjegyzők, ügyvédek) köteles új hivatali esküt tenni a következő szöveg szerint: „Esküszöm a mindenható Istenre, hogy I. Ferdinánd királyhoz és a román államhoz hű leszek, hogy az ország törvényeit és a Consiliul Dirigent rendeleteit tisztelettel fogom megtartani, hogy hivatalomnak becsülettel, lelkiismerettel és páratlansággal eleget teszek, s hogy a hivatalos titkot megőrzöm. Isten engem úgy segéljen!”

Ez az eskü minden esetben alkalmazható, ahol az igazságügyi alkalmazottak esküjéről említés tétetik a törvényekben, szabályokban vagy bármilyen természetű rendeletekben.

2.§

Azok, akik felhívásra nem teszik le azonnal az esküt (ünnepélyes deklarációt), elveszítik állásukat. Nyugdíjigényüket a román állam nem ismeri el, az ügyvéd, közjegyző és a szakértők pedig nem működhetnek tovább e hivatásukban.

A hivatali elbocsátást, illetőleg az ügyvédi mesterség gyakorlásának betiltását minden előzetes eljárás nélkül ki fogom nyilvánítani, amint az eskü megtagadása tudomásomra jut.

Jelen rendelet a Gazeta Oficiala-ban való közlés napján lép életbe. 121. szám. Dr. Aurel Lazár az igazságügyi reszort főnöke

Ugyanazon a napon jelent meg a következő tanítókra és tanárokra vonatkozó rendelet is:

Körrendelet a volt magyar állami iskolák tanszemélyzetének esküje ügyében.

Mindenfokú iskola, melyek a magyar államhoz tartoztak és közvetlenül a budapesti vallás- és közoktatási minisztériumtól függtek, tanszemélyzete tagjainak tudomására adom, hogy a hűségesküt I. Ferdinánd Őfelségének, Románia királyának és a Román Kormányzó Tanácsnak folyó évi február h6 28-ig tehetik le. Az eskü szövege a következő: „Én, N.N. hűséget esküszöm I. Ferdinánd román királynak s a Consiliul Dirigensnek, hogy az ország törvényeit és rendeleteit megtartom, feletteseimnek engedelmeskedem, hivatali kötelességeimnek pontosan és lelkiismeretesen teszek eleget, az ország s a polgárok javát előmozdítom s a hivatali titkot megőrzöm, Isten engem úgy segéljen!”

Mindazok, akik ezt az esküt leteszik, a magyar állam területén élvezeti jogoknak és törvényes javadalmaknak továbbra is birtokában maradnak

Azok azonban, akik nem teszik le a hivatali esküt, úgy tekintetnek, mint akik önként lemondottak viselt tisztükről, elvesztvén minden jogot a fizetésre, kedvezményekre vagy nyugdíjra a román állammal szemben. Ezek nem kaphatnak semmiféle hivatalt Románia területén.

Az eskü letételéről vagy megtagadásáról jegyzőkönyvet kell venni, melyet az erre illetékesek és az érdekeltek írnak alá.

Akik leteszik a hivatalos esküt, de nem ismerik a román nyelvet, azok a Consiliul Dirigent II. sz. rendeletének 9.


szakasza értelmében kötelezve vannak azt egy éven belül szóban és írásban elsajátítani.

Következőleg felhívom a prefektus és a tanfelügyelő urakat, hogy ezen rendeletet azonnal hajtsák végre, terjesszék be hozzám felvilágosító jelentéseiket és a jegyzőkönyveket.

Nagyszeben, 1919. február 16.

918. szám. Vasile Goldis a vallás és közokt. reszort főnöke.

Közzéteszi: Balogh Júlia


1. Kisebbségvédelem a párizsi békekonferencián, 19191920�GALÁNTAI József

Kisebbségvédelem a párizsi békekonferencián

1919–1920

Az első világháborút lezáró békekonferencia megkövetelte Németországtól, Ausztriától és Magyarországtól új határainak elfogadását és tudomásulvételét, egyidejűleg azonban – s ugyanabban az okmányban is – biztosította őket a határain túlra került nemzetrészek kisebbségi jogainak nemzetközi védelméről. Az első világháború utáni békeműben szerves egységként jelent meg mindez, úgy mint ugyanazon dolognak két – egymástól elválaszthatatlan – oldala.*

E kisebbségi jogok nemzetközileg garantált biztosítása minden térre kiterjedt: a törvény előtti egyenlőségre, a hivatalviselés lehetőségének egyenlőségére, a foglalkozások gyakorlásának egyenlő jogára stb. Ám a biztosított kisebbségi jogok köre ezzel nem zárult. Beletartozott az anyanyelv korlátozások nélküli használata. A csehszlovák és a jugoszláv szerződés 7. cikkelye, a román szerződés 8. cikkelye egyöntetűen megállapította: „Egyetlen állampolgár sem korlátozható a vallási életben, a sajtó útján történő vagy bármilyed közzététel terén, vagy a nyilvános gyűléseken.”

A nemzetközileg szankcionált kisebbségi jogkör még tovább terjedt. Beletartozott az anyanyelvi iskoláztatás joga. A kisebbségeknek „joguk van saját költségükön jótékonysági, vallási, vagy szociális intézményeket, iskolákat és más nevelőintézeteket létesíteni, igazgatni és azokra felügyelni, azzal a joggal, hogy azokban saját nyelvüket szabadon használják és vallásukat szabadon gyakorolják”. – Ezen túlmenően a kisebbségi jogkörbe beletartozott az állam azon kötelezettsége, hogy a kisebbség nyelvét használó iskolákat állít oly területeken, ahol a kisebbségi lakosság nagyobb tömegben él, és ezeket az iskolákat, illetve intézményeket a költségvetésből arányos részben finanszírozza.

E kisebbségi jogokat biztosítania kellett mind Csehszlovákiának, Jugoszláviának, Romániának, mind pedig Magyarországnak és Ausztriának, mivel ezek a kötelezettségek a békeszerződésekbe is bekerültek. Ez azt jelentette, hogy a Duna-térség területét kitöltő valamennyi államnak, akár „győztes”, akár „vesztes” volt, a kisebbségi jogokat nemzetközi ellenőrzés, illetve szankciók alatt biztosítania kellett volna. – Békekötés és kisebbségvédelem így szerves egységet képezett az első világháborút lezáró békerendszerben.

Vegyük sorra e békemű létrejöttének néhány fontosabb szakaszát, s az új államok, valamint a nagyhatalmak közötti vitákban ütköző alapelveket.

A Monarchia helyén

Németország befolyásának kiszorítása a kelet-közép-európai térségből eredeti antant hadicél volt, de a térséget uraló másik két hatalom – a Habsburg-monarchia és a cári Oroszország – felszámolása semmiképpen sem. Miután Németország veresége – és így kiszorulása a térségből – most együtt járt e két állam erejének felmorzsolódásával-felbomlásával és így jelenlétük kelet-közép-európai megszűnésével, az új kelet-közép-európai államhatalmi rendszer bázisállamai a háború addigi menetének, szövetségi és ellenségi alakulásainak rendszeréből adódtak: Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia.

Az új kelet-közép-európai államrendszerben ezek lettek a legszámosabb lakosságú államok. Éppen ezek az államok azok, melyekben a nemzetiségi elem aránya is a legmagasabb lett. Így Csehszlovákiában 34,6% (a cseh és a szlovák nemzeteket együtt mint többségi nemzetet számolva), Lengyelországban 31,2%, Romániában 28,8%, Jugoszláviában 20,7% (a szerb, horvát, szlovén nemzeteket összesítve többségi nemzetként számítva).

A nagyhatalmak – a gazdasági és stratégiai szempontok alapján – többnyire támogatóan tudomásul vették az új bázisállamok igényeit a más nemzetűek által is lakott igen jelentős térségekre. Ellensúlyként karolták fel ugyanakkor a bázisállamokba kerülő nagyszámú kisebbségek védelmét. A bázisállamok ellenkezésével szemben is ragaszkodtak ahhoz, hogy ez a védelem nemzetközi jogilag biztosítva legyen. Egyrészről tehát rábólintottak a bázisállamok területi és lakossági kiterjesztésére a volt ellenségek, illetve Oroszország rovására, másrészt azonban ragaszkodtak az így idegen államhoz kerülő nemzeti kisebbségek védelméhez, és e védelem


nemzetközi jogi garanciáihoz.

Az alapelvek

Az Amerikai Egyesült Államok, Anglia, Franciaország egységesen képviselték a kisebbségvédelemre irányuló politikát, mert úgy vélték, hogy ezen államok nagyobb kiterjedtsége és megnövelt lakossági száma csak akkor erőgyarapodás, ha az így kebelükbe zárt jelentős kisebbségi lakosság lojális magatartású az állam iránt. Ellenkező esetben nem erősödésről, hanem – igen veszélyes belső ellenségeskedés révén – éppen gyengítésről lesz szó. Ezért az új államok megszilárdítása érdekében ragaszkodtak a nemzetközileg garantált kisebbségvédelemhez – még az új államok vezetőinek állásfoglalásaival szemben is. Csakis így látták elérhetőnek, hogy a kisebbségek lojális magatartása az állam iránt, bizalmuk védett helyzetük tartóssága iránt kialakul, s ez az új kelet-közép-európai államrend konszolidációjának irányába hat.

A kisebbségvédelem, illetve nemzetközi garanciájának tervezésénél fontos szerepet játszott az is, hogy a 19. században számos precedens volt arra, hogy ebben a térségben az új állami alakulás (vagy bővülés) nagyhatalmi szankcionálását összekapcsolták az új államalakulat kisebbségvédelmi kötelezettségével. A nemzetközi jogban ez nemcsak ismert, de a térségben a 19. században szokásos eljárás volt.

1919. április 28-án a békekonferencia plenáris ülése jóváhagyta a Nemzetek Szövetsége alapító okmányát. Erre az időre a konferencia különböző bizottságainak munkálataira támaszkodva a Főtanács elkészítette a német békeszerződés tervezetét is, amelyet néhány nappal később át is adtak a német kormány képviselőinek. A területi kérdésekkel foglalkozó IX. Bizottság alapjaiban kialakította már, és a Főtanáccsal egyeztette az új és megnagyobbodott államok határaira vonatkozó állásfoglalásait. Alapelvként fogadták el, hogy az új, illetve megnagyobbodott államok határainak megállapításánál nem legfőbb kritérium az etnikai elv (illetve az önrendelkezés), hanem érvényesítendők a gazdasági, a közlekedési és a stratégiai szempontok is.** Az állásfoglalások a határkérdésekben a bázisállamok kebelébe kerülő jelentős nemzeti kisebbségekre is utaltak. Ily módon az új és megnagyobbodott államokat a kisebbségeik védelmére kötelező konkrét tervezetek kidolgozása is halaszthatatlan feladattá vált.

Kisebbségvédelem – szuverenitás

A kisebbségvédelem ügye a Főhatalmak képviselőiből álló új Államok és Kisebbségek Bizottság létrehozásával immár konkrét munkálatokkal haladt előre (német békeszerződés egyes passzusai, lengyel szerződéstervezet kialakítása). Egyben eldőlt az is, hogy nem a kisebbségi autonómiát kívánják biztosítani, hanem a kisebbségi állampolgárok jogegyenlőségét minden téren. (Elfogadva és erősítve az új és megnagyobbodott – valójában soknemzetiségű – államok „nemzeti” jellegét.) Elismerték a békecsinálók a kisebbségek nyelvhasználatának, iskoláztatásának és általában kulturális igényeinek „sajátos érdekeit”; de politikai testületként való megjelenésüket elutasították. Vagyis a nemzetközi kisebbségvédelem a minimális (az alapvető emberi jogok keretén belüli sajátos) kisebbségi jogok biztosításának irányába fordult. Ez az alaptendencia azonban nem zárta ki a nemzetközi kisebbségvédelemből a kollektív jogok és a kulturális autonómia egyes elemeinek beillesztését a kötelezettségekbe.

A Négyes Tanács május 1-jei és 3-i ülésén utasította a Bizottságot – amint erről Berthelot tájékoztatott a május 7-i ülésen –, hogy az ú j államokon (Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia) túlmenően terjessze ki munkásságát a Görögországgal és Romániával kötendő kisebbségvédelmi szerződések előkészítésére is, mivel ezek az országok „nagy területi növekedéshez fognak jutni”. Utasítást kapott a Bizottság arra nézve is, hogy az előkészületben lévő osztrák, magyar és bolgár békeszerződéshez is dolgozzon ki kisebbségvédelmi cikkelyeket.

Május közepéig az új Államok és Kisebbségek Bizottság munkájának középpontjában a lengyel szerződés szövegének kialakítása állott. A szerződéstervezet – mely jelentéktelen változásoktól eltekintve az öt főhatalom és Lengyelország közt majd megkötött szerződés szövegével egyezik – 12 cikkelybe foglalta Lengyelország kisebbségvédelmi kötelezettségeit.

Románia ellenáll

Május második felében felgyorsult és bonyolultabbá vált a békekonferencia kisebbségvédelemmel kapcsolatos munkája. Miután a német békeszerződés tervezetét átadták a német kormány képviselőinek, gyors ütemben dolgoztak az osztrák szerződés tervezetén, amelyet – elválasztva most attól a magyart, amelyen addig párhuzamosan dolgoztak – május végén kívántak átadni az osztrák kormány képviselőinek.

A lengyel, a csehszlovák, a román, a jugoszláv és görög kormányok május második felében ismerték már a


Főhatalmak tervezetét a velük kötendő kisebbségvédelmi kötelezettségekről – és ezzel szemben elutasítóan léptek fel, arra hivatkozva, hogy az a szuverenitásukat sértő eljárás. A kisebbségek védelmének indokoltságát többnyire nem vitatták, de a szuverenitásuk alá tartozó kérdésnek és nem nemzetközi kötelezettségnek tekintenék.

Legélesebben a Brăţianu vezette román kormány tiltakozott. „Egy oppozíció alakult ki – írja a békekonferencián részt vevő Temperley –, amelyben Brăţianu román miniszterelnök vitte a vezető szerepet.” Brăţianu határozottan elutasította azt, hogy a vezetése alatt álló kormány a román államban élő kisebbségek védelméről szerződést kössön a Főhatalmakkal.

1919. május 29-én és 31-én a békekonferencia plenáris ülést tartott azzal a céllal, hogy az Ausztriával kötendő békeszerződés Főtanács által kidolgozott szövegét az osztrák kormány képviselőinek való átadás előtt jóváhagyja. A szerződéstervezet tartalmazta azokat a cikkelyeket, amelyek utaltak a csehszlovák, román, jugoszláv kormány készségére, hogy kisebbségvédelemre kötelező szerződést kötnek a békekonferencia Főhatalmaival. A május 31-i ülésen parázs vita alakult ki. A kisebbségvédelemre kötelezendő, új illetve megnagyobbodott államok jelenlévő legfelsőbb szintű képviselői a cikkely törlését kérték, de – a román Brăţianu kivételével – a Főhatalmak döntését tudomásul vették. A többször is felszólaló Brăţianu román miniszterelnök viszont igen messzire ment el, kijelentve, hogy amennyiben a sérelmes passzusok megmaradnak az osztrák békeszerződésben, azt kormánya nem fogja aláírni.

A Főhatalmak álláspontját legátfogóbban Wilson fejtette ki. Mindenekelőtt azt magyarázta a tiltakozóknak, hogy az ő államaik érdekében kívánják a Főhatalmak a kisebbségvédelmet és nemzetközi garanciáját, mert csakis ezzel látják elérhetőnek, hogy a kisebbségek ne az állam ellenségeivé, hanem integráns elemeivé váljanak.

A Főhatalmak eltökéltségét a kisebbségvédelmi szerződések megkötésére azonban nemcsak a május 31-i vita tette egyértelművé, hanem az is, hogy a már elkészült, és a lengyel féllel közölt kisebbségvédelmi szerződés szövegén lényegi változtatásra a Négyes Tanács nem volt hajlandó, a lengyelek tiltakozása ellenére sem.

Clemanceau aláírásával június 24-én átadták a lengyel kormánynak.

A szerződést kísérő levél bevezetőjében félreérthetetlenül megfogalmazódik: Lengyelország független államként való elismerésének, valamint a korábban Németországhoz tartozó területek Lengyelországhoz kerülésének feltétele a lengyelországi kisebbségek védelmének biztosítása szerződés útján, és ennek elfogadása Lengyelország részéről. Ezt az egyértelmű összefüggést még inkább kiemelte a Főhatalmak azon döntése, hogy a német békeszerződés és a lengyel kisebbségvédelmi szerződés június 28-án egyidejűleg került aláírásra.

Jugoszlávia, Románia

Az osztrák békeszerződéssel egyidejűleg csak a Csehszlovákiával kötendő kisebbségvédelmi szerződés aláírására volt remény, holott elkészült és aláírásra várt a Jugoszláviával és Romániával kötendő szerződés is. A Pašić- illetve a Brăţianu-kormány azonban kitért azok aláírása elől.

Pašić először arra az álláspontra helyezkedett, hogy a jugoszláv állam nem új, hanem azonos a régi szerb királysággal, tehát – eltérően Lengyelország és Csehszlovákia esetétől – nincsen szó új államalakulatról, és így a kisebbségvédelmi kötelezettségnek nincs történelmi precedensekre hivatkozó alapja. A Főhatalmak ezt az érvelést egységesen elutasították, mi több, arra hivatkoztak, hogy Szerbia 1912–13. évi Balkán-háborúk által szerzett területgyarapodását sem hagyták még jóvá, így a jugoszláv állam nagyhatalmi elismerése ellenében nem is csak a világháború révén szerzett területekre, hanem az állam egészére vonatkozó kisebbségvédelemhez ragaszkodnak.

A kisebbségvédelmi szerződések megkötéséhez ragaszkodó Főtanács számára a legkeményebb dió kétségkívül a román miniszterelnök, Brăţianu volt.

A július 16-ára elkészített szövegtervezetet indokoló jelentésében a Bizottság megállapította: „A jövő nagyobb Romániája nem lesz homogén állam faji, nyelvi vagy vallási tekintetben, bár remélhető, hogy az állam valamennyi különböző eleme közös hazafias lojalitással érez majd a román kormány irányában. Éppen ehhez kívánatos a szerződés ösztönzése. Nagyszámú lakosság – magyar, német, orosz, bolgár, szerb és más nyelvű – fog román felsőbbség alá tartozni. A régiókban, amelyek egyesülnek most a román királysággal, lesznek egyházközségek, iskolák, törvényszékek, amelyekben a romántól eltérő más nyelveket használnak.” – Éppen ezért a Bizottság feltétlenül indokoltnak tartotta a kisebbségvédelmet Románia viszonylatában is.

A Bizottság július 16-ra elkészült teljes szövegtervezetét a Főtanács augusztus 6-án tárgyalta, jóváhagyta és


továbbították a szövegtervezetet a román delegációnak. A román delegáció azonban nem válaszolt.

A kisebbségi szerződést az osztrák békeszerződéssel együtt szeptember 10-én kellett volna aláírni. A román küldöttség – éppúgy, mint a jugoszláv – távol maradt. Így az osztrák békeszerződéssel egyidejűleg csak a csehszlovák kisebbségvédelmi szerződés aláírása történt meg.

A Főtanáccsal kompromisszumra kész kormányváltozás csak december elején következett be Bukarestben. December 5-én Vaida-Voievod alakított kormányt, amely készségét nyilvánította a kisebbségvédelmi szerződés megkötésére.

* Vö. erre cikkünket a História 1982/4–5. számában.

** Vö. erre Palotás Zoltán: A trianoni határok (Bp., 1990.) című könyvét. (A szerk.)


1. A román királyság által aláírt kisebbségvédelmi szerzõdésA ROMÁN KIRÁLYSÁG ÁLTAL ALÁÍRT KISEBBSÉGVÉDELMI SZERZŐDÉS

1. cikk. Románia kötelezi magát arra, hogy a jelen fejezet 2–8. cikkeiben foglalt rendelkezéseket alaptörvényekül ismeri el; hogy semminemű törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés ezekkel szemben vagy ellentétben nem lesz hatályos.

2. cikk. A román kormány kötelezi magát, hogy az ország minden lakosának születési, állampolgársági, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül az életszabadság teljes védelmét biztosítja. Románia minden lakosát megilleti az a jog, hogy bármely hitet, vallást vagy hitvallást, nyilvánosan vagy otthonában, szabadon gyakoroljon, amennyiben ezeknek gyakorlata a közrenddel és jó erkölcsökkel nem ellenkezik.

3. cikk. Az alább említett Szerződések különös rendelkezéseinek fenntartásával Románia román állampolgároknak ismeri el jogérvényesen és mindennemű alakiság nélkül mindazokat a személyeket, akik a jelen Szerződés életbelépésének idejében Románia részét alkotó bármely területen, ideértve az Ausztriával és Magyarországgal kötött békeszerződések által Romániához csatolt, valamint esetleg a jövőben hozzácsatolandó területet, állandóan laknak, kivéve, ha az illető személyt ebben az időpontban más, mint az osztrák vagy magyar állampolgárság illeti meg.

Mindazonáltal a 18 évesnél idősebb osztrák vagy magyar állampolgároknak joga van, az említett Szerződésekben meghatározott feltételek mellett, minden más olyan állampolgárság javára optálni, amely számukra elérhető. A férj opciója maga után vonja a feleségét és a szülőké a 18 évesnél fiatalabb gyermekeikét. Azok a személyek, akik a fent jelzett opciójogot gyakorolták, az ezt követő tizenkét hónapon belül kötelesek abba az államba áttenni állandó lakóhelyüket, amelynek állampolgárságáért optáltak. Joguk van azonban megtartani azokat az ingatlanokat, amelyeket román területen birtokolnak. Magukkal vihetik bármi néven nevezendő ingó vagyonukat. E címen semminemű kilépési díjakkal nem terhelhetők.

4. cikk. Románia román állampolgároknak ismeri el jogérvényesen és mindennemű alakiság nélkül mindazokat az osztrák vagy magyar állampolgárokat, akik az Ausztriával és Magyarországgal kötött békeszerződések által Romániához csatolt vagy esetleg a jövőben hozzácsatolandó területen születtek állandóan ott lakó szülőktől, még abban az esetben is, ha ők maguk a jelen szerződés életbelépésének időpontjában nem laknak is állandóan ott. Mindazonáltal a jelen Szerződés életbelépését követő két éven belül ezek a személyek lakóhelyük országában, az illetékes román hatóságok előtt kinyilatkoztatják, hogy a román állampolgárságról lemondanak, s ilyenkor már nem lehet többé őket román állampolgároknak tekinteni. Ebből a szempontból a férj nyilatkozata érvényes lesz a feleségre, és a szülőké a 18 évesnél fiatalabb gyermekekre nézve is.

5. cikk. Románia kötelezi magát, hogy semmi akadályt nem gördít a Szövetséges és Társulat Hatalmak által Ausztriával vagy Magyarországgal kötött vagy kötendő Szerződésekben meghatározott s az érdekelteknek a román állampolgárság megszerzését vagy meg nem szerzését megengedő opciójog gyakorlása elé.

6. cikk. A román területen való születés puszta tényével jogérvényesen megszerzi a román állampolgárságot minden személy, akit születésénél fogva valamely más állampolgárság nem illet meg.

7. cikk. Románia kötelezi magát, hogy román állampolgároknak ismeri el jogérvényesen és minden alakiság nélkül mindazokat a zsidókat, akik Románia területén laknak, és akiket valamely más állampolgárság nem illet meg.

8. cikk. Minden magyar állampolgár faji, nyelvi vagy vallási különbség nélkül a törvény előtt egyenlő és ugyanazokat a polgári és politikai jogokat élvezi.

Vallási, hitbeli vagy felekezeti különbség a polgári és politikai jogok élvezete, így nevezetesen: nyilvános állások, hivatalok és méltóságok elnyerése vagy a különféle foglalkozások és iparok gyakorlása tekintetében egyetlen román állampolgárra sem lehet hátrányos. Egyetlen román állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában a magán- vagy üzleti forgalomban, a vallási életben, a sajtó útján történő vagy bármilyen közzététel terén, vagy a nyilvános gyűléseken.

A román kormánynak a hivatalos nyelv megállapítására vonatkozó intézkedését nem érintve, a nem román


nyelvű román állampolgárok nyelvüknek a bíróságok előtt akár szóban, akár írásban való használata tekintetében méltányos könnyítésekben fognak részesülni.

9. cikk. Azok a román állampolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbséghez tartoznak, jogilag és ténylegesen ugyanazt a bánásmódot és ugyanazokat a biztosítékokat élvezik, mint a többi román állampolgárok. Nevezetesen hasonló joguk van saját költségükön jótékonysági, vallási vagy szociális intézményeket, iskolákat és más nevelőintézeteket létesíteni, igazgatni ás azokra felügyelni, azzal a joggal, hogy azokban saját nyelvüket szabadon használhatják, és vallásukat szabadon gyakorolhatják.

10. cikk. Olyan városokban és kerületekben, ahol nem román nyelvű állampolgárok jelentékeny számban laknak, a román kormány a közoktatásügy terén megfelelő könnyítéseket fog engedélyezni avégből, hogy ily román állampolgárok gyermekeit az elemi iskolákban saját nyelvükön tanítsák. Ez a rendelkezés nem akadályozza a román kormányt abban, hogy a román nyelv oktatását az említett iskolákban kötelezővé tegye. Azokban a városokban és kerületekben, ahol jelentékeny arányban laknak faji, vallási vagy nyelvi kisebbséghez tartozó román állampolgárok, ezeknek a kisebbségeknek méltányos részt kell biztosítani mindazoknak az összegeknek élvezetéből és felhasználásából, amelyek a közvagyon terhére állami, községi vagy más költségvetésekben nevelési, vallási vagy jótékony célra fordíttatnak.

11. cikk. Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi és szász közületeknek a román Állam ellenőrzése mellett, vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyesien.

12. cikk. Románia hozzájárul ahhoz, hogy amennyiben az előző cikkek rendelkezései oly személyeket érintenek, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, ezek a rendelkezések nemzetközi érdekű kötelezettségek és a Nemzetek Szövetségének védelme (garantie) alatt fognak állni. Ezek a rendelkezések a Nemzetek Szövetsége Tanácsa többségének hozzájárulása nélkül nem változtathatók meg. Az Észak-amerikai Egyesült Államok, a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország és Japán kötelezik magukat, hogy nem tagadják meg hozzájárulásukat az említett cikkeknek egyetlen olyan módosításától sem, amelyet a Nemzetek Szövetsége Tanácsának többsége megfelelő formában elfogadott. Románia hozzájárul ahhoz, hogy a Nemzetek Szövetsége Tanácsa minden egyes tagjának meglegyen az a joga, hogy a Tanács figyelmét e kötelezettségek valamelyikének megsértése vagy megsértésének veszélyére felhívja, és hogy a Tanács olymódon járhasson el, és oly utasításokat adhasson, amelyek az adott esetben alkalmasaknak és hathatósaknak bizonyulnak.

Románia hozzájárul azonkívül ahhoz, hogy abban az esetben, ha ezekre a cikkekre vonatkozó jogi vagy ténykérdésekről a román Kormány vagy valamely Szövetséges és Társult Főhatalom, vagy bármely más olyan Hatalom között merülne fel véleménykülönbség, amely Hatalom az NSZT tagja, ez a véleménykülönbség a Nemzetek Szövetségéről szóló Egyezmény 14. cikke értelmében nemzetközi jellegű vitának tekintendő. Románia hozzájárul ahhoz, hogy minden ilynemű vitás kérdést, ha a másik fél kéri, a Nemzetközi Állandó Bíróság elé terjesszék. Az Állandó Bíróság döntése ellen nincs helye fellebbezésnek, s a határozat ugyanolyan erejű, mint az Egyezségokmány 14. cikke értelmében hozott határozat.

Közzéteszi: Balogh Júlia


1. Adatok a csehszlovákiai magyar kisebbségrõlMAGYAROK KISEBBSÉGBEN

SZARKA László

Adatok a csehszlovákiai magyar kisebbségről

A történeti Magyarország szétesése után a magyar etnikum 1/3-a a megkisebbedett állam területén kívülre került, a szomszédos államokba. A szomszédos államokba, amelyek magukat szerették nemzeti államoknak nevezni, de valójában ugyanolyan soketnikumú képződmények voltak, mint a történelmi Magyarország. Igaz, egyes időszakokban szerették volna kisebbségeik elnemzetlenítését elérni, vagy kitelepíteni azokat.

A határokon kívülre jutott magyarság történetének kutatása hosszú ideig tabu téma volt, vagy legalábbis nem kívánatos. A nyolcvanas évek hozott e téren is változást. A História szerkesztősége most arra vállalkozik, hogy rövid áttekintést adjon a határokon túli magyarság 1920 utáni történetéről. Emellett posztert készíttettünk, amelyik a kelet-európai térség államainak nemzeti összetételét mutatja 1920–1980 között. (A szerk.)

A csehszlovákiai magyarság öthatoda a trianoni békében rögzített északi országhatár, illetve a magyar–szlovák nyelvhatár közötti, körülbelül 11 500 km kiterjedésű kelet–nyugati kompakt sávban él.

Földrajzilag a szlovákiai magyar kisebbség közel kétharmada a Kisalföldön – szlovákiai közigazgatási beosztás szerint: a nyugat-szlovákiai kerület Pozsony vidéki, dunaszerdahelyi, galántai, komáromi, lévai, nyitrai és érsekújvári járásaiban – él. Az 1960. évi közigazgatási átszervezéssel létrehozott összevont területű járások közül összesen 13 olyan dél-szlovákiai járás akad, ahol 10 ezernél több a magyar. Közülük azonban éppen az észak–déli irányban történt járásegyesítés miatt csupán a két csallóközi járásban, a dunaszerdahelyiben és a komáromiban alkotnak többséget.

Népességfogyás, asszimiláció

De lássuk, hogyan is alakult a magyar területsáv egészében az 1919. évi első csehszlovák népesség-összeírás szerint még 693 ezres kisebbségnek a lélekszáma. Mi okozta e kisebbség lélekszámának állandó fogyását?

Az impériumváltásnak is nevezett 1918–1919. évi fordulat idején és azt követően (1918–1924 között) összesen 106 841 (ebből 1918–1920 között 102 ezer) volt azoknak a menekülőknek, önkéntes áttelepülőknek a száma, akik a trianoni Magyarország területére költöztek a csehszlovák fennhatóság alá került megyékből. Többségük a csehszlovák államesküt megtagadó közhivatalnok, vasúti alkalmazott, értelmiségi és családtagjaik. Középosztálybeliek, akiknek hiányát éppen a szerveződő kisebbség igencsak megérezte.

A magyar népesség két világháború közti statisztikai fogyásának másik forrását a korábban magyar anyanyelvűként regisztrált zsidóságnak most zsidó nemzetiségűként való nyilvántartása, illetve kisebb részben fokozatos elszlovákosodása jelentette. Ez a folyamat az utolsó, 1910. évi magyarországi népszámláláshoz képest szintén 100 ezret is meghaladó fogyatkozást eredményezett.

Szintén a fogyatkozás forrását jelentették a kiegyezés korabeli magyarosodás visszahatásai. Részben a még kettős kötődésű elmagyarosodott szlovákok tömeges méretű vissza-szlovákosodása volt tapasztalható, mégpedig különösen a nyelvhatár fölött található és korábban magyar többségűvé vagy erősen magyar jellegűvé vált városokban: például Kassán, Zólyomban, Nyitrán, Eperjesen, Besztercebányán és Trencsénben. Emellett persze a kiegyezés kori magyarosítás eszközeinek alkalmazásától és „tökéletesítésétől” – azaz egyfajta elégtételvételtől – sem riadt vissza a csehszlovák adminisztráció. Maga Masaryk elnök ugyan egy 1919 novemberében készült feljegyzésében csak fokozatos szlavákosítást tartott célszerűnek, ezzel együtt a két világháború között a magyar kisebbség közel másfél százezernyi természetes szaporulatát az asszimilációs folyamatok teljességgel felemésztették, elfedték.

Az első bécsi döntést követően elrendelt 1938. évi magyar összeírás azonban már 879 ezer magyart (84,4%) talált a Magyarországhoz került sávban.

A második világháború éveiben a Szlovák Köztársaság területén, 1938. december 31-i csehszlovák adatok szerint, csak 57 897 magyar személy maradt.


Kisebbségpolitika 1920 után

Noha az első Csehszlovák Köztársaság az utódállamok közül minden kétséget kizáróan a legdemokratikusabb berendezkedésű állam volt, és a prágai kormány kisebbségpolitikája messze felülmúlta a másik két kisantant-ország teljesítményét, számos olyan megszorítás, jogkorlátozás is akadt a csehszlovákiai kisebbségpolitikai gyakorlatban, amely akadályozta a kisebbségiek állampolgári lojalitásának érzelmi megalapozását. Ide tartozik egyebek közt magának az állampolgárság elnyerésének ügye, amely a békeszerződésben is rögzített, gyakorlatilag automatikus jog helyett különböző feltételekhez kötötte a csehszlovák állampolgárság megszerzését. Közel ötvenezer csehszlovákiai magyar életét keserítette meg a hivatalok akadékoskodása, s több ezer személynek – egyebek közt politikai aktivitásuk miatt nem kívánatos magyaroknak, így például Szent-Iványi Gézának vagy az „újarcú magyarok” baloldalát szervező Balogh Edgárnak – el is kellett hagynia az országot.

Ennél is súlyosabb sérelem érte a magyar kisebbséget a csehszlovák földreformmal. A korabeli magyarlakta terület 23 járásában összesen 2 600 000 kat. hold földterületet vontak be a földreformba: az elvett földterület magyar nemzetiségű birtokosainak kezében korábbi birtokaik 20%-a maradt meg. A földreform folyamán kiosztott földekből a magyarság mindössze 7,4%-ban részesedett. Így például a magyarlakta területeken az ötvenezer új birtokosból mindössze 8 245 volt a magyar (16,5 %), a kétezer telepesbirtok között mindössze 4, a hétezer házhelyként kiosztott telek közül 677 (9,6%), az 50 holdnál nagyobb, 328 úgynevezett maradékbirtokból pedig csupán 16 (4,9%) került magyar tulajdonos kezébe. A földreformot a prágai kormány a magyarlakta terület „csehszlovák” kolonizálására használta fel: a 107 újonnan létrehozott telepes község közül 101-et a magyarlakta sávban alakítottak ki. Különösen intenzív csehszlovák telepítés folyt a Csallóközben, ahol 30 ilyen kolóniát létesítettek. Tény, hogy a magyarok negyedannyi földhöz jutottak, mint amennyi számarányukhoz képest megillette volna őket. A bécsi döntést követően földosztással kárpótolt magyarság bűneinek lajstroma a második világháborút követően újabbal bővült, amiért a csehszlovák telepes és állami tulajdonba került magyar nagybirtok egy részét a magyar hatóságok nem átallották helybeli magyarok között felosztani.

A „csehszlovák” telepesfalvak kezdetben sok konfliktust okoztak, hiszen a korábbi magyar nagybirtokokat nem egyszerűen felosztották, és nemcsak a termelési kultúra, a hagyományos felvevőpiac változott meg, hanem a magyar parasztok számára a szűkös, de biztos megélhetés forrását jelentő termőföld került idegen tulajdonba. Az új tulajdonosok – gyakran testvérek, rokonok egymáséhoz kapcsolódó – új szerzeményei, valamint az állam egyfajta „hűbérúri” kezelésében maradt úgynevezett maradékbirtokai jóval bizonytalanabb munkaalkalmat kínáltak, mint a kiegyezés évtizedeiben gyorsan modernizált kisalföldi nagybirtokok.

Ezzel kapcsolatosan érdemes utalni azokra a helyszíni jelentésekre, amelyek Srobár, teljhatalmú szlovák miniszter felkérésére a – Csehszlovákiához került – a szlovák politikusok számára jórészt ismeretlen Csallóköz, és a többi magyar tájegység – gazdasági helyzetét tárták fel az impériumváltás utáni első hónapokban. A jelentések a szlovák tájakénál összehasonlíthatatlanul szervezettebb paraszti gazdálkodásról, a csallóközi falvak tisztes jólétéről és a nagybirtokok prosperitásáról számolnak be. Hamis tehát az olyan beállítás, amely a Csehszlovákiához került magyarlakta területeket mint gazdaságilag elmaradott régiókat tünteti fel. A magyarlakta részek azonban – noha a cseh piac új lehetőségeket kínált – alapvetően periferiális helyzetbe jutottak. Ennek okai: a budapesti piac elvesztése, valamint az 1931-ben vámháborúba torkolló ellenséges magyar–csehszlovák viszony.

Igen sok probléma akadt a magyar oktatás és a művelődési élet területén. A csehszlovák állami költségvetés a két világháború között fölöttébb mostohán támogatta a magyar kisebbség művelődési igényeit. Az első világháború előtti elmagyarosított szlovák iskolarendszer nemzetiségi arányok szerinti visszaállításán túlmenően 1936–37-ben 446 olyan magyarlakta községet találunk, ahol a lélekszámaránytól is függetlenül szlovák iskolát állítottak fel, ezzel szemben ugyanebben a tanévben már 126 olyan magyar község akadt, ahol a tanköteles magyar nemzetiségű gyermekek száma elérte a törvényben előírt negyvenet, s iskolájuk mégsem volt. A legrosszabb helyzet a polgári iskolák terén volt, ahol a számarány szerint törvényes 40 helyett mindössze 13 magyar, többségében leányképző iskola működött. így például csak szlovák polgári iskola működött Dunaszerdahelyen, Párkányban és Szepsiben. A magyar kisebbség egyre nehezebb iskoláztatási helyzetét jelzi, hogy a harmincas évek második felében egy óvodára háromszor, egy polgári iskolára kilencszer, egy középiskolára háromszor, egy tanítóképzőre pedig tizennégyszer annyi magyar lakos jutott, mint a szlovákok esetében.

1945 után

A csehszlovákiai magyarság igazi megpróbáltatásainak ideje azonban csak a második világháború befejeződése után jött el. A homogén csehszlovák nemzetállam megteremtését célul kitűző beneši–gottwaldi csehszlovák


politika – Németország és Magyarország háborús vereségét kihasználva – a győztes hatalmak jóváhagyásával igyekezett megszabadulni nem szláv állampolgáraitól, összesen mintegy négymillió személytől.

Miután sem a potsdami konferencia, sem a békekonferencia nem járult hozzá a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítéséhez, a prágai kormány belpolitikai döntésekkel (a kisebbségek nyelvi és tulajdonjogainak megvonásával, az állampolgárságtól való megfosztással, belső deportálással, a „reszlovakizáció” kikényszerítésével) csikarta ki 1946. február 27-én a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezményt, illetve annak végrehajtását. Eszerint Magyarországról összesen 60 257 szlovákot, Szlovákiából pedig 76 616 magyar nemzetiségű személyt telepítettek át a másik országba, súlyos és maradandó károkat okozva ezáltal a két kisebbség demográfiai, gazdasági és kulturális fejlődésében. Az összes Csehszlovákiából menekült és áttelepített magyarok száma megközelítette a százezret.

Az 1946. június 17-i úgynevezett reszlovakizációs rendelettel a prágai kormány azt kívánta elérni, hogy a kitelepítéstől rettegő magyarok kérvényezzék szlovákká nyilvánításukat. Így próbálták a magyar kisebbség számát 200 ezerre csökkenteni, amely maradékra a békekonferenciától az egyoldalú kitelepítés engedélyezését várták. A 327 ezer „reszlovakizációs” kérvény (ebből mintegy 200 ezer esetben született helybenhagyó döntés), az 1946–1947 telén 44 ezer magyart sújtó csehországi deportálás és az 1947 áprilisában megkezdődött lakosságcsere veszteségei ellenére sem sikerült a szlovákiai magyarságot felszámolni. A polgári lakossággal szemben példátlanul szigorú jogfosztó rendeletek, elnöki dekrétumok, gazdasági korlátozó intézkedések rengeteg szenvedést, feszültséget okoztak ugyan, de a magyar kisebbség létszáma az 1950. évi csehszlovákiai népszámlálási adatok szerint „csupán” 37%-kal volt kevesebb, mint 1930-ban.

Az 1950 óta eltelt négy évtized három csehszlovák belpolitikai fejlődési szakasza közül sem az 1965-ig tartó „ötvenes évek”, sem az 1965–1968-as évek reformperiódusát követő Husák-féle konszolidáció keserves két évtizede nem igazán kedvezett a kisebbségi magyarságnak. De míg az első periódusban a prágai centralizmus és a szlovák nacionalizmus permanens küzdelmében – jórészt a „csisztkák” eredményeképp – a magyar kérdésben indifferens cseh vezetés az adott kor viszonyai közt akár nagyvonalúnak is mondható engedményeket tett a „hontalanság éveiben” elkövetett hibák jóvátételeként (pl. a magyar iskolaügy feltámasztása, a CSEMADOK létrehozása, a magyar kommunisták hatalomban való részesedése stb. formájában), addig a mechanikusan értelmezett föderalista gyakorlatban az 1968. évi kisebbségi vívmányok (a 144. sz. nemzetiségi törvény, a szlovák parlament és kormány mellett létrehívott nemzetiségi testületek stb.) a tartalmatlan „proletár internacionalizmus” díszleteiként szolgáltak a szisztematikus szlovák asszimilációs politika színpadán.

Az ötvenes évek után, a Husák-korszakban csupán a politikától távolmaradó művészeti, ismeretterjesztő tevékenység a CSEMADOK-ban, főként a közel százezer tagot számláló helyi szervezetek hagyományápolása jelentett némiképp mentsvárat „az egységes csehszlovák szocialista nép” szovjet mintájú homogenizáló törekvéseivel szemben.

A mai Szlovákia területén élő lakosság 1910–1980

Nemzetiség

1910 1919 1921 1930 1950 1961 1970 1980

Szlovák 1686713 1962766 1952866 2250616 2982524 3560216 3878904 4317008

57,6% 66,6% 68,1% 67,7% 86,6% 85,3% 85,5% 86,5%

Magyar 896271 692831 650597 585434 354532 518782 552006 559490

30,6% 23,5% 21,7% 17,6% 10,3% 12,4% 12,2% 11,2%

Német 196958 143589 145844 156279 5179 6259 4760 2898

6,7% 4,9% 4,8% 4,7% 0,1% 0,1% 0,1% 0,1%

Ruszin 97051 93411 88970 95783 48231 35435 42238 36850


3,3% 3,2% 3,0% 2,9% 1,4% 0,9% 1,0% 0,7%

Cseh* – – – 121696 40365 45721 47402 57197

– – – 3,7% 1,2% 1,1% 1,0% 1,1%

Egyéb 49832 55710 84397** 107280 9678 6621 10922 17705

1,8% 1,9% 2,8% 3,2% 0,3% 0,2% 0,2% 0,4%

Összesen 2926824 2948307 3000870 3324111 3442317 4174046 4537290 4991148

100% 100% 100% 100% 100% 100% 100% 100%

* 1910–1921: az egyéb nemzetiségűek között.

** A növekedés főleg a „zsidó nemzetiségűek”-ből; ezt kategóriát önkényesen hozták létre a magyarok és németek számának csökkentése végett.

Különösen a megmaradás és az otthonmaradás lehetőségét felkínáló „reszlovakizáció” és annak sokak számára máig feloldhatatlan morális dilemmája okozott súlyos veszteségeket a magyar kisebbségnek. De ezzel nagyságrendben azonos veszteségekkel járt az a csehszlovák közigazgatási–iparfejlesztési politika, amely a magyarlakta területeket a szlovák ipari központok függelékének tekintve előbb a szabad munkaerő-tartalékot jelentő „ingázók régiójaként”, utóbb a másutt nem kívánatossá vált vegyipari-nehézipari-energetikai beruházások terrénumaként kezelte a „szlovák dél” észak–déli irányban vegyített járásaiban élő magyarokat.

Az a tény, hogy a magyar foglalkoztatottak közt a mezőgazdaságban dolgozók aránya még mindig közel kétszerese az országos átlagnak, az egyetemet végzettek arányszáma viszont majdnem háromszor alacsonyabb annál, jelzi az elmúlt évtizedek csehszlovák regionális fejlesztéspolitikájának mögöttes nemzeti szándékait. Ezek a szándékok vezettek oda, hogy a 13 járás között felosztott magyar népesség az 1970-es, 1980-as években minden hagyományt, rációt és statisztikai prognózist cáfolva a járások többségében fogyásnak indult. Az esetek többségében a természetes szaporulat ugyan eléri a megfelelő szintet, de az elvándorlás, a szlovák iskoláztatás, a lélektelen lakótelepekkel uniformizált regionális kisközpontok homogenizáló ereje erőteljes asszimilációs folyamatokat gerjesztett a Csallóköztől a Bodrogközig terjedő szlovákiai magyarlakta régióban.

2. Képek







1. Kárpátalja. NemzetiségekSTUMPF Benedek András

Kárpátalja

Már a terület elnevezésében is bizonytalanság érzékelhető. Ezt a volt Északkeleti Felvidékből a Párizs környéki béketárgyalásokon „kiszabott' és mesterségesen körülhatárolt geopolitikai egységet rövid önálló történelme során nevezték már Ruszka Krajnának, Ruszinszkónak, Ruténföldnek, Podkárpátyíjnak, Kárpátoroszországnak, Kárpátontúli Ukrajnának, Kárpát-Ukrajnának stb.

Mai hivatalos neve: Kárpátontúli Terület. Ezt a látószöget is sugalló mesterséges elnevezést hosszas vita után legalább a közhasználatban s a magyar sajtóban sikerült a terület lakóinak önelnevezésére, a Kárpátaljára visszacserélni. Azzal a közkeletű hiedelemmel szemben, miszerint ez csupán a csehszlovák Podkárpátyje tükörfordítása, az etnográfia, a sajtótörténet stb. bizonyítja, hogy Kárpátalja a Szerednye–Munkács–Nagyszöllős vonalán húzódó peremvidék 19. században kialakult elnevezése.

Az év nagy részében járhatatlan mocsárvilág és a sűrű gyertyános-tölgyes őserdő tette a mai Kárpátalját a korai Árpádkorban a gyepűrendszer természetes részévé. Erre utal az Ung megyei Őr, valamint a Szernye-mocsarat tóvá duzzasztó Bereg megyei Gát neve is, éppúgy, mint az erdőóvó jelentésű Ungdaróc, Beregdaróc Szőlős–Végardó, Beregszász–Végardó és Feketeardó elnevezése. A szláv és magyar név váltakozása egyben a korabeli nemzetiségi viszonyokra is utal. A hatalmas beregi erdőség ugyanakkor az uralkodók kedvenc vadászterülete is volt, így igen korán megjelentek az első erősségek (Ungvár, Munkács, Borzsova és Nyaláb vára), a szolgálófalvak (az ugocsai Halászi, Gálocs, a királyi solymárok ungi lakóhelye s a nehézfegyverzetű testőrségre, várnépre utaló Orosz). Megindult a vendégnépek betelepülése is (flamandok az ugocsai Batáron, a szászok a mai Beregszászon = Luprechtszásza). A Váradi Regestrum Ugocsában a flandriaiak mellett olasz (francia), cseh és rutén vendégeket is említ.

A tatárjárás azonban ezeket a településeket elpusztította s egyben bebizonyította, hogy a gyepűrendszer már nem képes biztosítani az ország védelmét. Kialakult az új várvonal (Ungvár, Szerednye, Munkács, Kavászó, Kankó, Nyaláb és Huszt), s az elpusztult városokba új vendégnépek érkeztek. A királyi szolgálófalvakból kisnemesi, kuriális falvak alakultak, s az új adományokat nyert főurak eredeti nemzetségi szállásbirtokaikról telepítettek át erre a vidékre jobbágyokat. A terület fejlődése különösen az Anjou-korban teljesedett ki. A lengyel származású Lokiotek Erzsébet, Nagy Lajos király anyja ekkoriban Beregszászt Veszprémhez hasonlóan királynői várossá emelte. Az egykori szabad királyi város és egyben az egész terület gazdasági, kereskedelmi és kulturális fejlődése a 16. század első harmadáig tartott. Mária királynő a század első éveiben még Stoss Vid fiaival faragtatja a beregszászi nagytemplom déli oldalának csodálatos kőcsipkéit, a két majd három részre szakadt ország egymás ellen fenekedő hadai, különösen a török és tatár segédcsapatok azonban két évszázadig szabadon pusztították a hadak útjára került országrészt. Különösen a II. Rákóczi György 1658. évi szerencsétlen lengyelországi hadjáratát követő lengyel betörés okozott helyrehozhatatlan károkat.

A kuruc háborúk és az 1717. évi „utolsó tatárjárás” után a terület szinte teljesen elnéptelenedett. Az osztrák, cseh, sváb telepesek mellett azonban továbbra is a két korábban is jelenlévő népelem – a magyar és a ruszin – lakta be a részben vagy teljesen elpusztult falvakat. A történeti földrajz és demográfia adatai szerint erős volt a ruszinok térhódítása, és különösen Ugocsában csak a múlt század közepén rögződött a nyelvhatár.

1910

597 062 lakosból

174 482 magyar (29,20%)

335 237 ruszin (56,15%)

7728 szlovák (1,30%)

63 656 „német” (10,66%)


1921

597 731 lakosból

102 690 magyar (17,18%)

372 500 ruszin (62,32%)

79 715 zsidó (13,34%)

19 775 „csehszlovák” (3,31%)

1930

729 129 lakosból

109 472 magyar (15,01%)

446 916 ruszin (61,30%)

91 255 zsidó (12,52%)

33 961 „csehszlovák” (4,66% )

Ez a terület és ez a néptöredék került tehát 1919-ben Csehszlovákiához, majd az 1938. novemberi, illetve a terület egészére vonatkozó 1939. márciusi visszacsatolást kővetően újra Magyarországhoz. 1944 októberét, a szovjet csapatok bevonulását rövid átmeneti időszak követte, majd 1945. június 29-én a csehszlovák–szovjet államszerződés a területet a Szovjetunióhoz csatolta. Az SZSZKSZ Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének 1946. január 22-én kelt rendelete alapján az addig legalább elvileg „állami” berendezkedésű Kárpátalja Ukrajna egyik területévé vált.

A szovjet megszállás első heteiben kényszermunkára hurcolták a teljes felnőtt férfi lakosságot, a politikai státus stabilizálódása után megkezdték a kolhozosítást, intézményesen üldözték a katolikus, református és görög katolikus egyházat. Megszűntek a gazdasági és kulturális „önvédelmi” szervezetek. A nyolcvanas évek elején-közepén megindult változások is inkább a kárpátaljai magyarság vitalitását, önszervező erejét dicsérik. Bár napjainkban egyre jobban érződnek a közösség sorsát veszélyeztető jelenségek is (kivándorlás, a születésszám radikális csökkenése stb.), Kárpátalja most valóban példa és példázat lehet a kisebbségi magyarság, de az anyanemzet számára is.

Ezen az Ungvár, Szennye, Fornos, Salánk, Tiszaújhely és Szőlősgyula vonalától délnyugatra eső területen egy tömbben, illetve a városokban, és máramarosi bányásztelepüléseken szigetekben, illetve szórványban ma közel 200 ezer magyar anyanyelvű ember él.

2. Képek




1. Az erdélyi magyarságSEBŐK László

Az erdélyi magyarság

A mai romániai magyarság nagy része a trianoni békeszerződést követő határváltozások következtében került Romániába, de jelentős volt az Ókirályság (Regát) területén élő magyarok száma is. Számukat, földrajzi elhelyezkedésük település- és társadalomszerkezeti képét a hivatalos statisztikák segítségével nagyon nehezen tudjuk nyomon követni, mert a román nemzetiség statisztikánál a politikai szempontok mindig erőteljesen háttérbe szorították a tudományos szemléletet. Az Erdélyre vonatkozó adatok egy része még némi kritikával és korrekciókkal felhasználható, a regátiak azonban sehogyan sem. (A Kárpátokon túli Romániában 1977-ben 20 ezer magyart számoltak, valójában összesen 120-150 ezren lehetnek: Moldvában 40-60 ezer csángó, Bukarestben és környékén 40-50 ezer magyar.)

Népszámlálások

A párizsi béketárgyalások (1919–20) idején a román delegáció által előterjesztett nemzetiségstatisztikai összeállítás annyira elfogadhatatlan volt, hogy a bizottság a továbbiakban csak a magyar dokumentációval dolgozott. A folytatás hasonló volt: az 1919., az 1920. és 1927. évi összeírásokat maguk a román szakemberek is elfogultnak és használhatatlannak tartották. Az 1930. évi népszámlálás európai normáknak megfelelő rendszerű volt, de így is eltüntettek több mint százezer görög katolikus, görögkeleti és zsidó vallású magyart. (Szemléletbeli különbség volt, hogy a magyar népszámlálásoknál anyanyelvet kérdeztek, míg a román gyakorlatban a zsidókat önálló anyanyelvűeknek és nemzetiségűeknek vették.) A hatalomváltozást követően 1918–1924 között 197 ezer magyar menekült Romániából Magyarországra. Fele részben városlakók állami és közalkalmazottak, az értelmiség különböző rétegei és személyzetük. Ezt is figyelembe véve, a magyar anyanyelvűek száma 1930-ban valójában legalább 1 600 ezer, s 1940-ben 1 800 ezer körül lehetett.

A második bécsi döntést (1940. augusztus 30.), Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását jelentős, 200-200 ezer fő körüli kölcsönös népmozgás kísérte, s ez máig kiható következményekkel járt: a dél-erdélyi magyarság száma és aránya tovább csökkent, de az észak-erdélyieké sem nőtt meg lényegesen, mert az itt letelepedettek jó része végül is továbbállt. (Az 1941–1948 között Romániát végleg elhagyó magyarok számát 100–125 ezer főre tehetjük, a háborúban elpusztultak száma azonban ismeretlen.) A két 1941. évi népszámlálás (magyar Észak-Erdélyben és román Dél-Erdélyben) adatai a politikai légkör torzító hatásai és az eltérő szemlélet (románoknál etnikai eredet) miatt komoly vizsgálatra alkalmatlanok.

Azóta négy népszámlálást tartottak Romániában. Ezek közül ki kell emelnünk, hogy az 1956. évi volt az egyetlen olyan román népszámlálás, amelynek adatai nagy valószínűséggel pontosan tükrözték az akkori nemzetiségi helyzetet – legalábbis Erdély viszonylatában. (Még az 1930. évi népszámláláskor – a leginkább Erdély északnyugati részén – eltűnt magyarok jó része is „megkerült”.)

Az 1966. és 1977. évi népszámlálások alkalmával – nem szólva most a közmondásszerű csalások és manipulációk sorozatáról – nem egy esetben az íróasztal mellett döntöttek a települések nemzetiségi összetételéről.

A szórványos demográfiai adatok azt bizonyítják, hogy 1956–1977 között az erdélyi magyarság a népszámlálások által kimutatottnál lényegesen nagyobb mértékben gyarapodott. Az erdélyi magyarság egészére az erdélyi természetes szaporodás átlagát véve (1956–1966: 7,7%, 1966–1977: 10,6%), az erdélyi magyarok száma 1966-ra legalább 1740 ezerre, 1977-re pedig 1 925 ezerre növekedhetett. (Hasonló következtetésre jutunk, ha abból indulunk ki, hogy 1966–1967 között a romániai magyar családokban világra hozott újszülöttek száma mintegy 336 ezer volt, ami 7,2%-a az összes romániai újszülöttnek. Az ország 2 551 ezer fős természetes szaporulatának 7,2%-a 184 ezer fő, ami – hasonló népességgyarapodásról tanúskodik a romániai magyaroknál, mint az előbbiekben más módon számított adat az erdélyi magyaroknál. Valószínűnek látszik, hogy a regáti magyarság erőteljes asszimilációját évi néhány száz fős természetes szaporulatuk nem tudta ellensúlyozni.)

Elhelyezkedés, románosítás

A század elején az erdélyi magyarság három nagyobb földrajzi területen élt meghatározó többségben: a Székelyföldön, a magyar–román határ mentén és a két területet szinte etnikai hídként összekötő sávban (Szilágyságban, Kalotaszegen, Kolozsvár környékén, Aranyosvidékén). Számos más területen éltek még kisebb-


nagyobb tömegben (Bánság, Zsil-völgye, Barcaság stb.) és jelentős számban szórványtelepüléseken. A településszerkezet oldaláról nézve: a románok nagy területeket behálózó aprófalvakban éltek, míg a magyarok (és a németek) egységes tömbökben és a városokban, de ezek egy része román környezetbe ágyazódott. A városi románság erőteljes növekedése a hatalomváltozást követő adminisztrációcserén kívül (100 ezer magyar elmenekült, és 50 ezer regáti települt be) célzatos, irányított folyamat eredménye volt. A román falvak közegébe ékelődött városok fokozatosan elrománosodtak, mert az idegen nemzetiségű környezetben a beolvasztó hatások erőteljesebben érvényesültek.

A falvakban az asszimiláció mindig sokkal gyengébb volt, ezért a beolvasztási politika egyes területekre és rétegekre irányult. A magyar–román határzónában és Közép-Erdélyben a román kormányzat a földreformhoz kapcsolva román telepesfalvak tucatjainak létesítésével igyekezett a magyarok lakta területeket elszigetelni egymástól. Az állami magyar nyelvű oktatás fokozatos megszüntetése és az egyházi oktatás anyagi alapjainak megnyirbálása elsősorban a szórványban élő magyarok beolvadását eredményezte. Az elrománosítás fő célpontjául azonban a görög katolikus és görögkeleti magyarok szolgáltak, akik között ez eredménnyel is járt, mert egy részük amúgy is román származású volt, vagy románul is tudott. (Nem igényel különösebb kommentárt, hogy a népösszeírásoknál az összes görög katolikus és görögkeleti magyart románnak írták be, azt a félszázezret is, akik románul nem is tudtak.)

1945 után: homogenizálás

A II. világháború utáni évtizedet a magyarok kisebbségi szemszögből meglehetősen felemásan élték meg, s ez a román nemzetiségpolitika kettős jellegéből adódott. A nyilatkozatokban és szavakban, valamint néhány látványosan propagálható területen biztosították a kisebbségi jogokat, a mélyben azonban következetesen azok felszámolására törekedtek.

A Magyar Autonóm Tartomány létrehozásával (1952) az erdélyi magyarság egyharmadát kitevő – még mindig homogén tömbben élő – székelyföldieknek megadták az autonómiát, de az e területen kívül élő magyar lakosságot fokozatosan megfosztották alapvető kisebbségi jogaitól. A romániai magyarság fővárosának számító Kolozsvár meggyengítése érdekében számos kulturális intézményt Marosvásárhelyre költöztettek. Az ötvenes évek végétől a magyarellenes nemzetiségpolitika fokozatosan kiteljesedett. A tartományhoz román területeket csatoltak, majd a vegyes nemzetiségre hivatkozva a Maros Magyar Autonóm Tartományt is felszámolták.

Az 1968-ban létrehozott megyerendszer úgy alakították ki, hogy kettévágtak magyar nemzetiségű tájegységeket, a vegyes nemzetiségű megyék pedig román többségűek lettek. 1972-ben meghirdették a nemzetiségek beolvasztásának, „homogenizálásának” programját, majd a következő években a kisebbségek életét korlátozó intézkedések sorozatát vezették be (oktatási, elszállási rendelet stb.).

Az Erdélyre vonatkozó főbb népszámlálási adatok a következők:

ÉvÖsszes lakos ezer főben

Anyanyelv Nemzetiség

Becslésünk

szerint a magyar lakosok száma ezer főben

1910 5 257 1 662 31,6%

1930 5 548 1 481 26,7% 1 353 24,4%

1 600 28,8%

1948 5 761 1 482 25,7%

1956 6 232 1 616 25,9% 1 559 25,0%


1966 6 720 1 626 24,2% 1 597 23,8%

1 740 25,9%

1977* 7 500 1 690 22,5%

1 925 25,7%

1990 7 900 2 010 25,4%

*1977-ben „anyanyelv és nemzetiség” szerint: 1 651 ezer 22,0%

A homogenizálás fő célpontjai az erdélyi városok voltak, mert bár ezek összességében a magyarság 1948-ra már kisebbségbe került, de őrizte többségét még számos román vagy vegyes nemzetiségű környezetben levő városban, a székelyföldi városok pedig még 1956-ban is több mint 90%-ban magyarok voltak. (De magyar többségű volt ekkor még Kolozsvár, Nagyvárad és Szatmárnémeti is.) A városi lakosságon belül a magyarok aránya 1956–1977 között 32%-ról 23%-ra csökkent, ugyanis a magyarság a népességnövekedésből csak 15%-kal részesedett. Csak az 1977-et megelőző egy évtized folyamán mintegy félmillió regáti románt telepítettek be Erdélybe, nagy részüket az ún. zárt városokba, ahová magyar csak különleges (és ritkán jóváhagyott) engedéllyel költözhetett. Ez a tendencia a következő évtizedben még tovább erősödött, sőt a letelepedők az állami lakás mellett még jelentős letelepedési segélyt is kaptak. (Kolozsvárra csak 1989-ben 10 ezer románt telepítettek be.) Mára egyetlen magyar többségű nagyváros sem maradt Erdélyben. Ugyanakkor a pályakezdő erdélyi magyar diplomásokat tömegével a Regátba irányították, de ezek jelentős része azóta visszatért szülőföldjére, ezért a Regátban maradottak az erdélyiek számát lényegesen nem befolyásolták.

Az erdélyi magyarság számának megbecsüléséhez tételezzük fel, hogy az erdélyi magyarság természetes szaporodása 1977–1985 között valamivel az erdélyi átlag (5,0%) alatt maradt: az erdélyi magyarok száma 1985-ben valamivel több mint 2 millió lehetett. Ez az érték azóta valószínűleg nem nagyon változott, mert a természetes szaporulat 1986–1990 között egész Romániában igen alacsony volt (bizonyosan évi 4 ezrelék alatt), ezért az erdélyi magyarság néhány tízezer fős természetes szaporulatát eltüntethette a Regátba telepítés és a külföldre menekülés.

Az erdélyi magyarok két millió körüli számát az egyházi adatok is megerősítik: kb. 930 ezer római katolikus, 800 ezer református, 70 ezer unitárius, 30 ezer evangélikus, valamint számos egykori görög katolikus, újprotestáns és felekezeteken kívüli.

Kisebbségben ma

A magyarság mai területi elhelyezkedése és településszerkezeti képe a hetven évvel ezelőtti helyzethez képest a következő változásokat mutatja:

A Székelyföldön (közel 800 ezer magyar) a falusi magyarság kompaktsága változatlan maradt, de a nagyobb városokban (Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely) a regáti románok tömeges betelepítése miatt a magyarok aránya 65–75%-ra csökkent. (Csíkszeredára csak az utóbbi 10 évben 8 ezer románt telepítettek.) Marosvásárhelyen ma már csak a lakosság körülbelül fele magyar, mert a nyolcvanas években több mint 20 ezer románt telepítettek be.

A Székelyföldhöz csatlakozik a Barcaság (Brassó és Hétfalu vidékének) közel 100 ezres magyarsága, jelentős részük székelyföldi származású.

A magyar határ mentén az összefüggő magyar többségű sáv (kb. 600 ezer magyar) már megbomlott, különösen Nagyváradtól délre és Szatmárban, de jelentős mértékben az ide kapcsolódó Szilágyságban (kb. 80 ezer magyar) is.

Az Erdély északi (Máramaros, Beszterce-Naszód megyékben) és déli részén (Temes, Krassó-Szörény, Hunyad, Fehér és Szeben megyékben) élő magyarság beolvadási folyamata tendenciózussá, egyes szórványvidékeken megfordíthatatlanná vagy megtörténtté vált. A magyarság itt aránylag jobban megmaradt a nagyvárosokban és környékükön: Temesvár vidékén mintegy 50 ezren, Nagybányán közel 40 ezren, a Zsil völgyében pedig kb. 35 ezren.

Kolozs megyében az egykori etnikai híd fellazult, de Kolozsváron él ma is a legtöbb erdélyi magyar (kb. 110 ezer) és viszonylag megmaradt a Kalotaszeg és az Aranyosvidék (kb. 20-20 ezer fő) magyarsága.


*

Az 1989. decemberi fordulat után a nemzetiségellenes intézkedések nagy részét megszüntették, számosat azonban érvényben hagytak – a magyar nyelvű oktatással kapcsolatos küzdelmek ma is folynak. Az erdélyi magyarság jövőbeni sorsát jelentős mértékben meghatározhatja, hogy az új román alkotmányban is rögzített egységes nemzetállam ideáját milyen módszerekkel és törvényekkel kívánják megvalósítani.

A 33–41. lapokon közölt térképek és grafikonok a szomszéd országok 1980 körüli népszámlálásainak nyelvi-nemzetiségi adatait ábrázolják a Budapesten fellelhető népszámlálás) közlemények alapján. Az egyes országok népszámlálási statisztikájának közigazgatási beosztásához tartottuk magunkat. (Erdélyben megyék, Vajdaságban opstinák.) A népszámlálások nem azonos alapelvek szerint történtek meg: Ausztriában csak az érintkezési nyelvre (Umgangssprache) kérdeztek rá, máshol az anyanyelv- nyelv vagy a nemzetiség szerepel a fejléceken, olykor azonos nyelvet beszélő népességből területi politika) földrajzi vagy vallás) alapon különítették el a nemzetiségeket. (A térség századforduló körül) etnikai viszonyait bemutató térképet lapunk 1982. évi 4–5. számában tettük közzé. A szerk.)

2. Képek



1. Magyarok JugoszláviábanBÍRÓ László

Magyarok Jugoszláviában

1919–1989

A trianoni béke következtében 21 ezer négyzetkilométernyi terület került a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz, jelentős magyar, illetve más nemzetiségű lakossággal. Az 1910. évi népszámlálás szerint ezeken a területeken 577 549 magyar élt, az első, 1921. évi jugoszláv népszámlálás 467 658 magyart mutatott ki. A hivatalos adatok szerint több mint 44 ezer ember élt az opció jogával, vagyis a békekötés után visszaköltözött Magyarországra. A magyarság összlétszáma a két világháború közötti időkben nagyjából állandósult, sőt az 1961. évi népszámlálásig némi növekedés is megfigyelhető. A demográfiai hanyatlás 1968 körül kezdődött, ekkortól csökken a magyarság összlétszáma. Az 1981. évi népszámlálás 427 ezer magyart említ, ez Jugoszlávia lakosságának 1,9%-a, szemben az 1921. évi 3,9%-kal. A magyarság már a délszláv államba kerülésekor túl volt azon a demográfiai szakaszon, amit a születések magas száma jellemez. Jugoszlávián belül az albánok természetes szaporodása kb. háromszorosa a magyarokénak, de a muzulmán és a crnagorác lakosság születési arányszáma is jóval magasabb. Az idők folyamán mindig nagymértékű volt a kivándorlás a Vajdaság területéről, főképp a nehéz gazdasági viszonyok, a munkanélküliség miatt. A magyarság számának csökkenésében szerepet játszik még az asszimiláció, a vajdasági magyarok kb. egynegyede lép vegyes házasságra.

Szlovénia. A békekötés után a legkisebb létszámban Szlovéniába kerültek magyarok. Ezek a területek egykor Vas és Zala megyéhez tartoztak, az 1910. évi népszámlálás szerint közel 25 ezer magyar lakossal. Kis népességű falvakról van szó, egykor 25 községben volt magyar többség, ma talán kilencben. Ezen a területen ma közel 9 ezer ember vallja magát magyarnak, a legnagyobb helység Alsólendva.

Horvátország. Horvátországhoz került Baranya megye déli része, az ún. baranyai háromszög. Itt 1910-ben a magyar lakosság 100 ezer fölött volt, a második világháborúig ez a szám a felére csökkent (ennek oka, hogy a főleg Somogy megyei nincstelenek 1920 után visszatértek Magyarországra), az 1981. évi népszámlálás pedig 25 ezer körüli magyarról tanúskodik. Az itt élő magyarság fogyása az utóbbi időben meggyorsult.

Vajdaság. A legnagyobb létszámú magyarság a Vajdaság területén él, a jugoszláviai magyarok közel 90%-a. A trianoni békekötés után a Vajdaság lakosságát három – nagyjából egyenlő nagyságú – 3030% körüli etnikum alkotta, a szerb, a német, a magyar; sok más nemzetiséggel (román, szlovák, ruszin stb.). A demográfiai változások következményeként a Vajdaság lakossága 1981-ben 2 millió 34 ezer volt, ebből szerb 1 millió 107 ezer (54%), magyar 385 ezer (18%). A német lakosság a második világháború után gyakorlatilag eltűnt. A Vajdaság etnikai megváltoztatására irányuló törekvések rögtön a trianoni békekötés után megkezdődtek. Jelentős mértékű volt a délszláv lakosság betelepítése az agrárreform idején, a második világháborút követő újabb földreform és az iparosítás során is több mint félmilliós délszláv lakosság költözött erre a vidékre. Az iparosítás alkalmával megváltozott a városok arculata, a közigazgatásilag fontos posztokra igyekeztek szerbeket állítani. A városok lakosságának változására példa Újvidék, ahol 1910-ben a magyarok aránya 43%, a délszlávoké 29%; ez az arány 1971-ben 31%, illetve 60%. A városokban a nemzetiségek arányának változása akkor is ilyen tendenciát mutat, ha a magyar lakosság körében relatív szaporodás figyelhető meg.

A jugoszláviai magyarság legnagyobb része a Tisza vonala mentén, a Bácskában és a Bánátban található. A Bácskában kb. 300 ezer magyar lakik. A magyar lakosság aránylag kevés helyen tömörül, de a települések népesek. Itt található a legnépesebb magyar központ, Szabadka. A terület legnagyobb települései Zenta, Óbecse, Ókanizsa. A Bánátot (kb. 100 ezer magyar) a szigetszerűség jellemzi, a magyar településeket más nemzetiségek által lakott területek veszik körül. Itt találhatók viszont azok a falvak, amelyekben a magyarok aránya eléri a 90%-ot, például Hódegyháza, Torontáltorda.

Föld és ember

A Vajdaság az Osztrák–Magyar Monarchia korában is mezőgazdasági vidéknek számított, és jelentős volt a földnélküli parasztok száma. A jugoszláv adminisztráció rögtön hozzálátott az agrárreform megvalósításához, amely nagy változásokat eredményezett a magyar lakosság társadalmi szerkezetében. A földosztás eredményeként megszűnt a magyar nagybirtokos réteg. A kisajátított földek 49%-a magyar, 22%-a német, 8%-a szerb, 8%-a zsidó tulajdonban volt, ezzel szemben viszont a magyar szegényparasztság nem kaphatott földet, mondván, még nem zárult le az az időszak, amíg választhatnak, melyik országban akarnak élni. A földjeitől


megfosztott nagybirtokos réteg és a hitelintézetek vezetői éltek az opció lehetőségével. A pénzintézetek elvesztették nemzeti jellegüket. (A Monarchia idején kb. 70%-uk magyar kézben volt.) Az agrárreform következtében a magyarság a Vajdaság egyik legszegényebb néprétege lett.

A magyarok kétharmada falun élt, s ennek a népességnek kétharmada – tehát az összmagyarság több mint 40%-a – földnélküli maradt. Ez magyarázza, hogy a magyarok legnagyobb gazdasági követelése a két világháború között az agrárreform módosítása volt. Jelentős változás azonban e téren nem történt. Az agrárreform során közel 20 ezer Vajdaságon kívül élő délszláv „önkéntes” (dobrovoljac) kapott földet, és költözött családjával e területre. A két világháború között a szakmunkások fele magyar, másik jelentős része német a Vajdaságban. A hivatali apparátust a trianoni béke után gyorsan szerbekre cserélték, a magyar hivatalnokok és értelmiségiek nagy része Magyarországra költözött. Így a magyarság jelentős anyagi erő és értelmiség nélkül maradt. A magyar csapatok 1941. évi bevonulása után az első változásokra az agrárszférában került sor. Több tízezer volt önkéntest űztek el a magyar hatóságok, helyükre bukovinai magyarokat telepítettek. A második, 1945. évi földosztás során már a magyarok is földhöz jutottak.

A két világháború közötti gazdaságpolitikára jellemző, hogy a Vajdaságban, ahol a legtöbb nemzetiség élt, 2–3-szor több adót szedtek be, mint a délszláv területeken. A beruházások volumene is kisebb volt, mint más területeken. Ez a tendencia folytatódott a második világháború után is, így a Vajdaság fejlődése más köztársaságokhoz viszonyítva lelassult. A második világháborút kővetően a magyarok inkább az alacsonyabb képzettséget igénylő munkákat látták el. A magyarok körében mindig is igen nagyarányú volt a kivándorlás, illetve a vendégmunkára való vállalkozás. Ez a demográfiai csökkenés egyik oka, mivel a fiatalok gyakran nem térnek vissza a külföldi munkavállalásból.

Kisebbségi jogok

Az oktatáspolitika a nemzetiségi politika egyik jelentős tényezője. Az SZHSZ Királyság államosította az addig főképpen felekezeti iskolákat, a kéttannyelvű illetve a teljesen szerb oktatást helyezték előtérbe. A magyar gimnáziumok a két világháború között gyakorlatilag nem működtek. 1945 után a nemzetiségi oktatás törvényi rendezése kedvezőbben alakult, de nem minden magyar jut el a magyar általános iskolába (a szülők sem mindig oda íratják gyermeküket), a 1983/84-es tanévben például a 33 ezer magyar gyerekből csak 26 ezer járt magyar iskolába. A középiskolai képzés helyzete még rosszabb. A magyarok aránya az egyetemeken kisebb, mint a lakosságon belüli arányuk.

A Saint-Germain-i szerződés biztosította kisebbségi jogokat, az SZHSZ állam csak nehezen volt hajlandó törvénybe foglalni, maradéktalan betartásukról nem volt szó. A délszláv állam legalapvetőbb nemzeti konfliktusa amúgy is a szerbek és a horvátok között húzódott. A magyar nemzetiségtől lojalitást vártak el, az egyes választások előtt tudtukra adták, hogy a legfontosabb kérdésekbe nem szólhatnak bele. Az első, 1921. évi választásokon a magyarok nem vehettek részt, mert az opció még nem fejeződött be. 1922-ben megalakult a Magyar Párt, de nem tudta a magyarságot integrálni, a szociális problémákra nem volt érzékeny. A magyar szavazatoknak is csak töredékét kapta azokon a választásokon, amelyeken indult. A királyi diktatúra bevezetésével (1929. január 6.), mint minden pártot, ezt is betiltották. Az egyes választások előtt mindig elhangzó ígéretekből a nemzetiségek részére vajmi kevés valósult meg. A külpolitikai változásoknak köszönhetően 1935–1940 között a magyar kulturális életet kevésbé korlátozták, számos lap jelenhetett meg.

A szocialista Jugoszláviában törvényileg új alapokra igyekeztek helyezni a nemzeti kérdést, a nemzetiségek számos jogot kaptak. Az anyanemzethez való viszony viszont tisztázatlan maradt, a közös kultúráról nem volt tanácsos beszélni, a hivatalos felfogás szerint a szocialista Jugoszláviában minden feltétel adott a magyarság fejlődéséhez. A hatalmi harc során létrejött erjedés és az önvédelmi reflexek 1989-ben létrehozták Jugoszláviában a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét, a magyarok érdekképviseleti szervezeteként.

2. Képek





1. Burgenland. NemzetiségekSEBŐK László

Burgenland

Az Ausztriához került egykori magyar terület sorsáról nem a trianoni, hanem az 1919. szeptember 10-én aláírt Saint Germain-i békeszerződés rendelkezett. A helyi konfliktusok következtében csak 1922-re re véglegesítették az osztrák–magyar határt, amely végül viszonylag pontosan megegyezett az etnikai határral. Ennek tudható be, hogy a Burgenland nevet kapott új tartományban a magyar anyanyelvűek száma és aránya alacsony volt (kisebb még a horvátokénál is). Jelentős részük a regionális központokban élő nem helyi származású állami alkalmazott volt, akik a hatalomváltozást követően Magyarországra települtek. A szórványban élő magyarság egy része azóta asszimilálódott vagy elvándorolt. (Burgenland egész lakossága fél évszázada folyamatosan csökken a térség viszonylag hátrányos gazdasági helyzete miatt.)

Összes lakos „Magyar” lakos

1910 291 618 26 1531

1923 285 609 14 9292

1934 299 447 10 4422

1951 276 136 7 7573

1981 269 771 4 1473

1 Anyanyelv szerint

2 Nyelvi hovatartozás szerint

3 Általában használt nyelv (Umgangssprache) szerint

A sajátos népszámlálási kategória (Umgangsprache) a magyarok kárára torzítja ugyan kicsit a képet, de az alapvető helyzeten nem változtat: 1910-ben még a 327 településből 53-ban volt 100 főnél több magyar anyanyelvű, 1981-ben már csak hatban. (1910-ben 81 ezer fő tudott magyarul, ma már csak 16 ezer.) A burgenlandi magyarság nagy része két etnikai szigeten él: 2200 fő Felsőőrön (Oberwart), Alsóőrön (Unterwart), Őrszigeten (Siget in der Wart), s 724 fő Felsőpulyán (Oberpullendorf). Ezeken kívül jelentős magyarságot csak Kismartonban (Eisenstadt, 238 fő) és Boldogasszonyban (Frauenkirchen, 122 fő) találunk.

2. Képek



1. Szlovákcsehmagyar kapcsolatok� �JELENIDŐBEN

Egy rendszer összeomlása után

A közép-európai forradalmi változások (1989. november Csehszlovákig december Románia) másnapján a magyar kulturális kormányzat javaslatokat tett a térség kulturális-tudományos kapcsolatrendszerének újjáalakítására. A javaslat elemezte a sztálini szovjet rendszert a nemzetek közötti szellemi kapcsolatok terén, feladatul tűzte ki e rendszer lebontását. Szakítani az egyoldalú állami szabályozással, eltörölni a reciprocitás elvét (ahány szlovák Magyarországra, annyi magyar Szlovákiába), az állam, ha nem tud segíteni, ne korlátozza a szellemi termékek és az emberek szabad áramlását a térségben. Az államközpontú kultúrpolitika helyett egy, az egyén és a kultúrák szabad kifejlődését támogató kultúrpolitikát. A Bukarestben és Pozsonyban tett kormányszintű látogatás és javaslat eredménye az 1990. márciusban Pleşu miniszterrel aláírt román–magyar kulturális egyezmény. Az akkor még lehetségesnek tűnő gyors megbékélés megindításának egyik dokumentuma. (Megvalósítása feltehetően a következő évtizedekre tolódik.)

A szlovákoknak tett (a hazai és a pozsonyi sajtóban is publikált) javaslatra is volt folytatás: Rudolf Chmel új budapesti nagykövet és a volt magyar miniszter javaslata: hozzunk létre a kormányzati politikától független szlovák–magyar értelmiségi fórumot, amely a két nép írástudóinak közös találkozóin igyekszik kidolgozni a szlovák–magyar kapcsolatok „új filozófiáját”.

1990. szeptember 27-én Budmericében került sor az első találkozóra*, vezető posztokon ülő szlovák és magyar írók, történészek részvételével. A magyar delegációt Cseres Tibor, az írószövetség elnöke vezette. (Mindez a szlovákiai magyarellenes megmozdulások idején.) Ezt követte december 3–6-án a Szlovák és Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének 3 napos konferenciája Vezekényben. Majd a budmericei találkozó folytatásaként a budapesti Európa Intézet látta vendégül a szlovákiai szlovák és magyar író- és történész társadalom legismertebb személyiségeit. A konferencia címe: Nyelv és identitás. (Ez a szlovákiai nyelvtörvény vitája idején.)

Az alábbiakban a három találkozó néhány dokumentumát tesszük közre.

(G.)

I.

Az új európai jövőképről (Budmerice, 1990. szeptember)*

CHMEL, Rudolf (Cseh-Szlovákia)

Szlovák–cseh–magyar kapcsolatok

A szlovákok történetében nincs még egy olyan közös, de talán éppen ezért neuralgikus pont, mint amilyen a magyarokhoz és a csehekhez fűződő kapcsolat. De tán sehol annyira nem hatnak a történelmi és a lelki traumák, a többször a reális történelemből vagy annak mitizálásából születő, a történelmi szimbólumok és sztereotípiák meghamisításából eredő traumák, amelyeknek nemegyszer kölcsönösen eltérő értelmezése napjainkban is meghatározza a kapcsolatok kényes kérdéseit. A romantikus, később pedig az ezt kiegészítő proletár internacionalista kategóriák alkalmazása a szlovák–magyar kapcsolatokat hosszú távon olyan szögben láttatta, amely mára, enyhén szólva, problematikussá vált. Úgy tűnik, átmeneti állapotba kerültünk, amely ma sokkal inkább, mint máskor, türelmet kíván mind a két oldaltól; türelmet és nagyvonalúságot, mindenekelőtt pedig gyanakvást kizáró kölcsönös bizalmat; s noha ezek ugyancsak nem túlságosan egzakt kategóriák, az adott pillanatban minden bizonnyal gyakorlatilag a legtermékenyebbek.

E korántsem csupán történelmi paradoxonok felsorolását bizonyára folytatni lehetne még. Elég csak emlékeztetni arra, hogy nem vagyunk tisztában – kölcsönösen – például egy látszólag oly banális ténnyel, mint amilyen a nemzeti vagy nemzetiségi kisebbségek lélekszáma. Sőt, azzal sem vagyunk tisztában, vajon nemzetiségi vagy nemzeti kisebbségekről beszéljünk-e. Az a tény pedig, hogy nem vagyunk felkészülve teljesen elfogulatlan vitára a kisebbségekről általában, egyik oldalon sem, gondolom, ugyancsak nem titok. Hasonlóképpen közismert, hogy nincsen – megint csak mindkét oldalon – koncepciókban megfogalmazott véleményünk erről a problémáról, éspedig minden szinten – tehát a kormányoktól és a parlamentektől kezdve a


szociológusokon, demográfusokon át, teszem azt a pszichológusokig és a történészekig bezárólag. Nem tudjuk eléggé jól belevonni ebbe a problémakörbe a környezet adott helyzetét, ahol is jószerivel a vegyes lakosságú területekről van szó. És ekkor még mindig csupán a szlovákok és a magyarok kapcsolatának egyetlen szeletéről beszéltünk.

A szlovákok és a magyarok ma nagyon intenzíven keresik a maguk nemzeti, társadalmi vagy éppen állami-politikai identitását, a magyarok inkább a magyarságra, mi, szlovákok inkább az államiságra hivatkozva.

Nem sepertünk a magunk portája előtt, közben pedig fölrójuk a szomszédnak, hogy szemetes a háza tája. Egyszersmind az európaiságról ábrándozunk. Csakhogy annak a tantárgynak, amelyet akár európai vagy legalább közép-európai öntudatra nevelésnek is nevezhetnénk, elementáris föltétele a tisztességes, korrekt érintkezés a szomszédokkal. Azért föltétele, mert Közép-Európában, ebben a mi térségünkben ma nagyobb szükségünk van egymásra, mint bármikor máskor.

Éppen a mi térségünkben kéne létrejönnie egy valamiféle közép-európai kiegyenlítődésnek, amely természeténél fogva a totalitárius deformációk maradványainak leküzdését eredményezné a gyakorlatban. Ezeket a torzulásokat – ne ringassuk magunkat illúziókban – súlyosbítják a posztkommunista országok történelmileg éretlen nacionalizmusai.

Olyan kapcsolat- és összefüggésrendszerben élünk itt, ebben a közép-európai térségben, amely nemegyszer érint államokat, nemzeteket, nemzetiségeket, de még egyéneket is, s amelyben átfedik egymást a múlt és a jelen történései, amelyben nemzetek, etnikumok, kultúrák keverednek, kialakítva ekképp sajátságos típusú emberi vagy nemzeti, nemzetiségi vagy állami identitásokat. Az emberi összefonódásnak ebben a légkörében nem mondhatunk le sem az emberi, sem a nemzeti vagy állami közös munkáról.

* A budmericei találkozón részt vettek: Rudolf Chmel, Dušan Kováč, Ladislav Deák, Dušan Kvarna, Milan Podrimavsky, Jozef Klimko, Ladislav Ballak, Dobos László, Karol Wlachovsky Grendel Lajos, Július Mesároš, Ján Števček, Milan Zemko, Peter Zajac, Tomáš Janovič, Jozef Mihalkovič; Glatz Ferenc, Cseres Tibor, Kis Gy. Csaba, Alexander Kormot, Gyivicsán Anna, G. Kovács László, Szarka László, Käfer István, Molnár Imre, Varga György, Bába Iván. (A konferencia részletes ismertetése megjelent a pozsonyi Romboid 1991/2 számában.)

2. Képek


1. Egy rendszer összeomlása utánGLATZ Ferenc

Új típusú kapcsolatrendszer

Az elmúlt negyven év monolit politikai rendszere nem volt alkalmas a kisebbségek, így a nemzeti kisebbségek autonómiájának kifejlesztésére sem. A nacionalizmusok meghaladásáról, általánosan érvényesülő internacionalizmusról beszéltek politikusaink, történészeink pedig osztály és nemzet viszonyát nagy vitákban taglalták – s közben a valóságban nemzeti kisebbségeink lassan elvesztették kultúrnemzeti önállóságukat is, anyanyelvi iskoláztatásuk, kultúrájuk lehetőségét. Fenn a politika és az ideológia égboltján viharmadarak repkedtek, a valóságban pedig libák tocsogtak a pocsolyában.

Ezt az ideológiai helyzetet rögzítette a központi irányítású, centralizáló kultúrpolitika. Ennek lebontása, egy új rendszer életre keltése, csakis értő elemzés és tudatos politikai szervezőmunka eredménye lehet. Tudomásul kell venni, hogy a politika – így a kultúrpolitika is – szakma. Nagy veszélynek látom, ha a térség kulturális kapcsolatrendszerében az állami korlátozó szerep fennmarad, illetve ha az értelmiség és a tisztviselő vezető réteg gondolkodásában az állami és nemzeti identitás tovább erősödik. Egy szabad polgárok Európájában az állampolgári azonosulás nem esik szükségszerűen egybe a nemzeti azonosulással.

A történész szakember, foglalkozzon a múlt elemzésével minél behatóbban. De a történész korának értelmiségi polgára is, s fel kell hívnia a figyelmet arra, hogy a térségben a rendszerváltásban, a publicisztikában, a szónoklatokban a múlt bírálata mintha pótolni akarná a jövőkép kialakítására való képtelenségünket. A térségben a 1990-es években a liberális-szociális államoknak egy olyan rendszerét tartom szükségesnek, amelyik megadja a lehetőséget szellemi téren az egyén nemzeti-vallási és az általános kibontakozásához, és egyben szociális kötelességének is tartja a közösségi intézmények költségeinek fedezését.


1. A történeti Magyarország tehertételeKOVÁČ, Dušan (Cseh-Szlovákia)

A történeti Magyarország tehertétele

Nem szeretném a szlovákiai magyarság problémáját bagatellizálni. Ott, ahol két nemzet, illetve egy többségi és egy kisebbségi nemzet él együtt, mindig kialakulhatnak különböző problémák, ám a magyar sajtó egy részének az az állítása, hogy Szlovákiában már-már népirtás fenyegeti a magyarokat, semmiképpen sem felel meg a valóságnak.

A sajtó túlzásai törvényszerűen jelennek meg mindkét oldalon. Ha ebben a körben beszélünk erről, gyakran felhangzik a kérdés, miért nem reagálunk a szélsőségekre, miért nem akadályozzuk meg ezeket. Válaszként az hangzik el, hogy mindenki írhat, amit akar, hiszen demokrácia van, ráadásul olyan helyzetben vagyunk, amelyben a sajtó kénytelen az olvasó kedvében járni, ezért a számára izgalmas témákat keresi. Ezt a jelenséget mindannyian jól ismerjük. Képzeljük el, hogy mind a magyar, mind a szlovák sajtó egyszeriben nagy példányszámot érne el azért, mert a szlovák sajtó jót ír a magyarokról, a magyar pedig jót ír a szlovákokról.

Néhány szó a terminológiai kérdésekről: Természetes, hogy a fogalmakat kölcsönösen tisztáznunk kell. Erre nem csak a magyar–szlovák, de a szlovák–cseh kapcsolatokban is szükség van. A tisztázatlan szakkifejezések egyike például a „magyar politikai nemzet” értelmében használt „politikai nemzet” fogalma. A történeti Magyarországon az egységes nemzet teóriája elvben politikai, etatikus elméletként létezett. Csakhogy a gyakorlatban ez a politikai elmélet a szlovákok erőszakos magyarosítását és elnemzetlenítését jelentette, mind nyelvi, mind etnikai síkon, tehát a liberális állam palástja alatt kifejezetten antiliberális politikai gyakorlatot folytattak. Szó volt itt arról, hogy miféle elnemzetlenítést jelent egyházi téren az, ha a nemzetet megfosztják a papjaitól. A történeti Magyarországon mindennapos volt ez a gyakorlat, melynek következtében a szlovák falvakban nem voltak szlovák papok, őket ugyanis a németekhez, esetleg a magyar falvakba küldték. Nem feszegetem tovább ezt a kérdést, túlságosan is elmerülnénk a részletekben, csupán egy példát akartam felhozni arra, hogy a „politikai nemzet” leple alatt az elnemzetlenítés művét hajtották végre. Ennek következtében a szlovákok még ma is nagyon érzékenyen reagálnak a politikai nemzet valamennyi elméletére, többek között a politikai csehszlovakizmus eszméjére is. Ezért úgy gondolom, nincs értelme arról vitázni, mire is gondolt Tisza Kálmán, amikor ezt vagy azt mondta, s nincs jelentősége annak, hogy tulajdonképpen mi is járt Grünwald Béla fejében, mert de facto olyasmi zajlott, amit erőszakos asszimilációnak nevezünk. Nem volna jó, ha a fogalmak tisztázásának ürügyén alibista módon átállítanánk a váltót a sehova sem vezető viták vakvágányára.

Végezetül a történelemről áttérnék a legidőszerűbb jelenre. Azt hiszem, egyedülálló korban élünk. E kor egyedülálló mivolta szerintem abban rejlik, hogy Közép-Európa végre – sok év múltán – olyan térséggé változott, amelyben pillanatnyilag nem érvényesül semmiféle nagyhatalmi befolyás. Nem tudjuk, milyen hosszú lesz ez az időszak – a történelem arra tanít bennünket, hogy az ilyesféle hatalmi vákuum Közép-Európában vajmi kevésszer fordult elő. Közép-Európa nemzetei most magukra vannak utalva s idegen protektorátus nélkül szabályozhatják a kapcsolataikat. Úgy gondolom, ez egy alapvető stratégiai helyzet, mely esélyt jelent új filozófiánk, s ezen túlmenően kölcsönös kapcsolataink új gyakorlatának kidolgozására.


1. Etnikai és állami határokKLIMKO, Jozef (Cseh-Szlovákia)

Etnikai és állami határok

A szlovákok és a magyarok közötti félreértések oka a növekvő elégedetlenség, melyet az vált ki, hogy néhány bizonyosság bizonytalansági tényezővé változik. Nehéz elkerülni a történelmi recidívumokat, például a már emlegetett Trianon esetében, ha a magyar országgyűlés az elmúlt évben oly módon reagált erre az évfordulóra, mely felidézte a valamikori, tragédiához vezető magatartást. Tudom, hogy az országgyűlés egy perces „felállása” nem fejezte ki az összes magyar véleményét abban az értelemben, ahogy azt mi Szlovákiában interpretáltuk. A magyarok számára a trianoni döntés tragédiát jelentett, számunkra az önállóbb nemzeti élet első reményét jelentette. Ezeket az alapvető különbségeket az érdekelt felek egyike sem hangsúlyozza. Ebben rejlik a mi adósságunk, az értelmiségiek adóssága – a politikai kultúra befolyásolásában. Ugyanis ha az első bécsi döntéshez vezető, s a második világháború után Párizs és Helsinki által semlegesített reliktumokat nem értelmezzük teljes szélességükben, akkor ez bizonytalanságot vált ki.

Ha erről beszélek, az nem jelenti déli határaink kérdésessé tételét, de őszintén érzem, hogy az akkori határok létrehozása, tekintettel mindkét nemzet etnikai elkülönülésére, nem lehetett igazságos. Azonban ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy ezt a tényt a lehető legelfogadhatóbb módon magyarázzuk meg, s tudatosítanunk kell, hogy gazdaságilag labilis, politikai súlyunkat és népességünk nagyságát tekintve viszonylag kis államok vagyunk, amelyek a jövőben csakis az európai kontextusban s minden kétséget kizáróan az európai erővonalak mentén tudják majd rendezni a problémáikat.


1. A szlovákok magyarellenességének forrásaiII. A közös történelem deformációja (Vezekény, 1990. december)

MESÁROŠ, Július (Cseh-Szlovákia)

A szlovákok magyarellenességének forrásai

Vajon ismertek-e, s ha igen, akkor milyen mértékig ismertek számunkra a történeti Magyarországon közösen megélt államiság emlékei nemzeteink hajdani s mindenekelőtt mai generációinak tudatában, s milyen források táplálják, illetve őrzik meg és módosítják ezt a „kódrendszert”. Ezt a kérdést sem történeti, sem szociológiai szempontból nem vizsgáltuk meg, ezért nem zárom ki a róla alkotott véleményem bizonyos szubjektivitását. Úgy vélem azonban, hogy nem távolodom el túlságosan a valóságtól, ha megállapítom, hogy a mi oldalunkon a szlovákok túlnyomó többségének a köznapi tudatában, de a publicisztikában s részben néhány történeti munkában is tovább élnek és óriási többséget alkotnak azok a nézetek, melyek szerint a történeti Magyarország nem volt más, mint a szlovák nemzet évezredes börtöne.

A szlovákok tudatában, kis kivételektől eltekintve, mindmáig rendíthetetlenül jelen van a nézet, miszerint a történeti Magyarország népünk számára elnyomó, s ezáltal idegen állam volt. Ezzel a vélekedéssel, teljesen logikus módon, szorosan összefügg egy másik általánosan elterjedt nézet, amely szerint a magyarság, a történelmi Magyarország vélt uralkodó nemzete ősidők óta elnyomónk és halálos ellenségünk. A szlovák közvélemény többségének ilyen jellegű álláspontjai és vélekedései a történeti magyar államról, s abból kifolyólag a magyar nemzetről a 19. század második felében, mindenekelőtt azonban a 20. században váltak történelmi jelenséggé.

„Közös haza” vagy „börtön”?

Ismereteim szerint ezek a nézetek három fő forrásból táplálkoznak. Az első és a legrégebbi abból fakad, hogy abban az időszakban, amikor a történeti Magyarország feudális államból polgári, alkotmányos országgá alakult át, nem ismerték el és folyamatosan tagadták a szlovákok történeti és természetes jogát arra, hogy az akkori Magyarországon belül önálló nemzetként egyenrangú helyet foglaljanak el. Magyarország állami és nemzeti politikájának akkori reprezentánsai a szlovákok ezen jogának elismerését azzal az érveléssel utasították vissza, hogy történetileg a magyar államiság egyetlen hordozója a magyar nemzet. Indoklásuk szerint a többi etnikumot csak a vendégjog okán vagy pedig leigázott etnikumként tűrik meg a magyarok országában. További fennmaradásukat a magyar államban ahhoz a feltételhez kötötték, hogy lemondanak saját nemzeti individualitásukról, az államalkotó nemzet részévé válnak s fokozatosan összeolvadnak vele.

Tehát a soknemzetiségű történeti Magyarországon már a 19. század első felében, a nemzeti felszabadító mozgalmak születésének és a polgári s nemzeti egyenjogúság érvényesítéséért vívott harc kibontakozásának időszakában megszületett a nemzeti szempontból egységes Magyarország állami doktrínája, a magyar nemzeti állammá való átalakítás doktrínája. Ez a doktrína az osztrák–magyar kiegyezést követően különösen a szlovákok számára vált további nemzeti emancipációjuk megtorpedózásának kemény realitásává, és széleskörű nemzeti elnyomás nőtt ki belőle. Éppen ebben az időszakban alakult ki a szlovák nemzet ama történelmi emlékezete, amelyben a magyar állam s annak uralkodó nemzete gonosz mostohaként rögződött.

Szlovák propaganda

A második forrás, melynek időbeli hatása áttolódik a történeti Magyarország szétesését követő időszakba, az első Csehszlovák Köztársaság éveinek állami, valamint szlovák nemzeti propagandája. Az újonnan alakult állam számára, mivel a csehek és a szlovákok nemzeti felszabadításának eszméje jegyében született s alakult meg, szükségszerűen az egyik legfontosabb feladattá vált, hogy a csehek és a szlovákok lehető legszélesebb rétegeiben ápolja és erősítse a tudatot, miszerint elválásuk Ausztria–Magyarországtól nem volt azonos a hazájuktól való elválással, hiszen egy mostoha és elnyomó. államalakulattal szakítottak. Meglehetősen könnyű volt, főleg a szlovákok esetében, hogy a még élő nemzedékek eleven emlékezete alapján a propaganda ezeket a benyomásokat általánosítsa vagy kiterjessze a szlovákok helyzetére a történeti Magyarország fennállásának ezer esztendeje alatt.

A sajtón kívül az iskola és a tankönyvek voltak azok az eszközök, amelyek a magyar történelem s a bennük betöltött szlovák szerep deformált tudatának erősítését vagy azok tendenciózusan torz értelmezését szolgálták, de részben ezt a célt szolgálta a javarészt amatőr vagy félamatőr történeti irodalom is. Ugyanis az a szlovák


történetírás, melynek megbízható módon kellett volna áttekintenie az egész nemzeti történelmet, tehát Magyarország történelmét is, csak mintegy fél évszázaddal később alakult ki. Ebben az időszakban azonban már gúzsba kötötték a történelem értelmezését a marxista doktrínák és politikai direktívák. Ezek a preszocialista történelmi korszak társadalmi formációinak és államainak kizsákmányoló és elnyomó funkcióira vonatkozó téziseik révén tovább éltették a szlovák nemzetközösségben a tudatot Magyarország és a magyarok idegenségéről, noha ezt bizonyos osztálykorrektúrával tették, mely szerint a magyar a szlovákok számára elnyomó és ellenséges nemzet.

Magyar irredentizmus

A csehszlovák és szlovák propaganda által a szlovák nemzet többségének tudatában a történeti Magyarországról és a magyarságról kialakított deformált elképzelések éltetésének és továbbélésének harmadik forrását a Horthy-Magyarország kormányköreinek irredenta politikája jelentette. Hiszen ennek az irredentizmusnak a filozófiája és a taktikája teljes egészében azokon a téziseken alapult, melyek szerint a történelmi Magyarország utódállamokra való felosztása egyenlő volt a magyar nép meggyalázásával, ezeréves államiságának, történelmi államalkotó szerepének az erőszakos megbecstelenítésével; a magyarok történelmi küldetését is sújtotta, mivel e térségben ők voltak az európai keresztény kultúra és civilizáció védelmezői és gyarapítói. A magyar kormánykörök és irredenta mozgalmak a versailles-i és a trianoni ítéletekkel szembeni engesztelhetetlenségüket nem csupán a széles körű nemzetközi aktivitásban és az utódállamokban, főleg az ottani magyar kisebbségek között kiépített ügynöki hálózataik révén juttatták kifejezésre. Ennél is jobban és nagyon gondosan ápolták a revansizmus, avagy a nagymagyar hazafiság szellemét a magyar nemzet legszélesebb rétegeiben. Kézzelfogható tanúbizonyságot tesznek erről az olyan jelszavak, mint a „Csonka Magyarország nem ország, Nagymagyarország mennyország!”, „Mindent vissza!”, vagy mint a diákok mindennapi imádsága a tanítás kezdete előtt: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Nagymagyarország föltámadásában!” A hitleri fasizmus színre lépésének s politikai és hatalmi expanziójának éveiben ezeket a jelszavakat egyre gyakrabban lehetett hallani Szlovákiában is. Itt csakis destruktívan hathattak, méghozzá nemcsak a szlovák–magyar szomszédi kapcsolatokra, hanem a szlovákoknak és a magyaroknak a történeti Magyarországon belüli ezeréves együttélésre való tekintettel is. Annak a tudatnak az erősítéséhez, mely szerint a történeti Magyarország voltaképpen magyar állam volt vagy pedig a magyar nemzet állama, egyéb csatornák mellett nagy mértékben hozzájárult a magyar történetírás is. Számos műve és számos tankönyv Magyarország történetének tárgyalásakor nem is regisztrálta a nem magyar nemzetiségek létezését, s amennyiben – főleg a 19. században – ezt megtette, akkor úgy beszélt róla, mint a magyar államisággal és a magyar nemzet államalkotó és kulturális küldetésével szemben álló destruktív erőről. Ez irányban szerepet játszott, s nem is jelentéktelen szerepet, Dél-Szlovákia területeinek a Horthy-Magyarországhoz való csatolása az 1938-as bécsi döntés után, s természetesen a magyarországi szlovák kisebbség helyzete és sorsa is.

Történetírások vitája

Nem könnyű s nem is egyszeri feladat, hogy kiigazítsuk nemzeteinknek a közös történelmi múltra vonatkozó torz, deformált tudatát, melynek éltető forrásai napjainkig sem száradtak ki, amint erről ma is meggyőződhetünk. De bizonyára egyetértenek a véleményemmel, hogy ezt a feladatot nem csak hogy nem söpörhetjük le az asztalról, de Európában talán éppen a mi időnkben alakulnak ki végre azok a feltételek, amelyek lehetővé teszik e feladat teljesítését.

Az általam említett feladathoz kapcsolódik a következő kérdésem is. Vajon a jelenkori szlovák történetírás egyfelől, s a magyar történetírás másfelől hozzájárul-e, s ha igen, milyen mértékben, nemzeteink közös történelmének pártatlan s tudományosan megalapozott objektivizálásához, s ezáltal a közös történelemhez kapcsolódó deformációk meggyökeresedett elképzeléseinek meghaladásához. Beismerem, nem vagyok eléggé felkészült ahhoz, hogy teljes értékű és szakszerű választ adjak, de ezt a nagyon fontos kérdést mindenképpen föl kellett legalább vetni. Úgy vélem, mindkét történetírás számára nagyon hasznos lehetne, ha ez irányban elvégeznénk a magyar történészek és másfelől a szlovák kollégáik által kidolgozott több kötetes történeti összefoglalók összehasonlítását, eszmei orientációjának az elemzését.

Bár még sok tekintetben a marxista felfogás koncepcióinak függvénye, mégis szembetűnő Magyarország történetének az objektív vagy legalábbis objektívebb közvetítése felé történt elmozdulása. A magyar állam történetének s a magyar államon belül élő szlovák etnikum létének és fejlődésének szlovák koncepciója ebben a szintézisben már nagyon markánsan eltávolodott attól, hogy Magyarország történetét egyértelmű deformáltsággal úgy adja elő, mint a szlovák nemzet börtönének történetét. Ellenkezőleg, az új szlovák szintézist egyértelműen az a tendencia uralja, hogy a történeti Magyarországot a szlovákok évszázados hazájaként mutassa be, a szlovák etnikumot pedig Magyarország történetének aktív részeseként. Ez arra a korra is vonatkozik, amikor ez az ország az újkori fejlődési tendenciák nyomásának s nagy horderejű belső


változásoknak volt kitéve, tehát arra a korra, melyben feudális államból polgárivá, nemzetek felettiből nemzetivé alakult át, illetve olyan országgá, melyben valamennyi benne élő etnikum meg akarta találni egyenjogú helyzetének a biztosítékait.

A szlovák szintézis értékelésekor bonyolultabban jelenik meg az a kérdés, illetve a rá adott válasz, hogy a szlovák etnikum vagy nemzeti territórium történetére irányuló logikus és domináns figyelemösszpontosítás mellett milyen mértékben sikerül mindezt úgy belekomponálni az összmagyarországi fejlődési kontextusba, hogy a fejlődés egyéb komponenseire és a fejlődés egészére, tényezőire vetett pillantás ne legyen ködös, egyszerűsítő és deformáló hatású.

Az új magyar szintézist illetően abban látok pozitív elmozdulást, hogy a régebbi összefoglalóknál sokkal kifejezőbben és plasztikusabban mutatja be a történeti Magyarország soknemzetiségű voltát. A szlovák szintézissel szemben a magyar koncepciónak abban a tekintetben is vannak pozitív vonásai, hogy a történeti Magyarországnak szentelt figyelem prioritása és dominanciája révén sokkal komplexebb módon veszi figyelembe az ország területén élő etnikumok történelmi szereplését. Mindennek ellenére ezekben a művekben tovább él a magyar állam történetének a magyar nép történetével való azonosítására irányuló tudatos vagy öntudatlan tendencia. Ezt még kifejezőbbé teszi a magyar történeti vagy államjogi terminológia. Ez a terminológia a szlovák vagy más nem magyar nyelvekkel ellentétben ugyanazt az elnevezést alkalmazza a Trianon előtti soknemzetiségű magyar állam, annak intézményei és egyéb reáliái esetében. Ha a magyarázat által nem is mindig, de az elnevezés révén Uhorsko, Vengria, Ungarn, L’Hongrie magyar állammá válik vagy ilyenként érzékelik, története pedig a magyar nép történeteként jelenik meg.

A mai szlovák és magyar történetírás legkomolyabb és egyben legbonyolultabb feladatának látom a közös történelmünk megismeréséhez és értékeléséhez szükséges közös út és közös nevező keresését, különös tekintettel azoknak a nagy társadalmi, gazdasági, kulturális és nemzeteket alakító folyamatoknak a történetére, amelyek a 18. és 19. században Európában zajlottak, s amelyek kikényszerítették a soknemzetiségű magyarországi feudális társadalom és a magyar állam funkcióinak alapvető megváltozását. E téren közeledniük vagy egyesülniük kellene az álláspontjainknak abban a kardinális kérdésben is, amelyet a történeti Magyarország szétesésének magyarázata és értékelése jelent. Ezen a történelmi tényen semmit sem lehet változtatni, mert már megtörtént. Annak érdekében azonban, hogy megszüntessük nemzeteink tudatában azt a zűrzavart, amit ez a történelmi paktum okozott, mindkét nemzetnek meg kellene magyaráznunk, milyen történelmi körülmények, feltételek és erők okozták a régi Magyarország bukását. Ez nem a múlt szempontjából volna fontos, hanem a múlt örökségéből fakadó esetleges igazságtalanságok jövőbeni eltávolítása érdekében, a szlovák és a magyar nemzet jövőbeni baráti kapcsolata érdekében.

Azon ismeretek alapján, amelyeket a 19. századi Magyarország történetének kutatása folyamán szereztem, azt hiszem, hogy a nemzetiségi kérdés specifikumainak s ezzel összefüggésben a magyar állam sorsának objektív megértését az teszi lehetővé, hogy a megértés kulcsát a soknemzetiségű történeti Magyarország nemzetek fölötti feudális államhatalmának egy nemzet államhatalmává való átalakulásában keressük, melynek folyamán a nemzetiségileg soknyelvű feudális rendi társadalom, a natio hungarica átalakult natio magyaricává, betöltve egyfelől az államhatalom hegemóniájának, másfelől pedig az újjászülető magyar nemzet vezető politikai erejének a szerepét. A magyarországi rendi társadalom eme metamorfózisa törvényszerűen azzal a következménnyel járt, hogy már a 19. század első felében megszületett Magyarország egyetlen államalkotó nemzetének a doktrínája, s erre a doktrínára építve megjelent az ország magyar nemzeti állammá való átalakításának a víziója.

Véleményem szerint a történeti Magyarország sorsát nem az 1848–1849-es forradalom határozta meg, hanem a forradalmat követő huszonöt év. A forradalom eredménye volt ugyanis a fent említett állami doktrína életképességének első s igen kemény vizsgája, melynek egyúttal tanulsággal kellett volna szolgálnia a jövő számára. Szerintem szolgált is. A forradalom utáni időszak számos jelentős magyar és szlovák politikust és államférfit kényszerített arra, hogy komolyan megvonja a forradalom előtti időszak politikai fejlődésének mérlegét – beleértve az 1848–1849-es forradalmi években bekövetkezett összekuszálódást –, hogy konfrontálja ezeket az összbirodalmi és az összeurópai fejlődéssel, s mindebből új következtetéseket vonjon le Magyarország jövőbeni útjának prognózisait illetően.

Ezt a mérleget, a magyar állam eljövendő átalakításának nagyon komoly koncepcióival és programjaival, alkotmányának s a nemzetiségi kérdés szűkebb vagy szélesebb körű megoldásának a tervezetével együtt a forradalom utáni időszak olyan politikusai készítették el, mint Kossuth Lajos, Pulszky Ferenc, Eötvös József, Kemény Gábor és még sokan mások. Szlovák részről rögtön a forradalom után megvonta a mérleget Samuel Vozár és Ľudovit Štúr, őket követően pedig Štefan Marko Daxner, Ján Palárik, Ján Mally és mások. Ezek a mérlegek, programok és prognózisok a magyar s a szlovák történészek számára sem ismeretlenek. Többnyire


azonban mindkét fél történeti munkáit az jellemzi, hogy ezeket csak egyszerűsítve vagy felszínesen elemzik és konfrontálják egymással, s ezáltal elégtelenül és deformáltan juttatják el nemzeteink tudatába. Ezért úgy vélem, hogy ez az időszak a magyar és a szlovák történészek közötti vita témáinak s természetesen a jövőbeni közös feladatok tisztázásának ideje lehetne.

A szerző előadásának második részét, amelyben az 1848–49 utáni szlovák nemzeti tudat forrásait tárja fel, folyóiratunk egy későbbi számában kívánjuk közreadni. (A szerk.)

A vezekényi találkozó névsora: Dušan Kováč, Ladislav Deák, Július Mesároš, Dagmar Čierna-Lantayová, Ľudovít Haraksim, Ladislav Tajták, Milan Podrimavsky, Ludmila Ferenčuhová, Máthé Zsuzsa; Glatz Ferenc, Szász Zoltán, Ádám Magda, Szabó Dániel, Buzinkay Géza, Szarka László, G. Kovács László.

2. Képek





1. Történetírás 1989 utánGLATZ Ferenc

Történetírás 1989 után

A történetíró is kora gyermeke. Szempontjai, gondolatmenete, sőt forráskezelése, a források válogatása is eredménye az őt ért korabeli hatások egyéni feldolgozásának. Természetesnek kell tekinteni, hogy napjaink történészének kérdésfeltevése is a kor hatása alatt áll, amikor a nemzeti történetírások perspektívájáról kell szólnia.

A térségben élő nemzetek, a kevert etnikumú társadalmak együttélésére eddig az elmúlt évszázadok államszerveződései három modellt kínáltak. Az egyik a Habsburg-monarchia volt, amelyik paradox módon a feudális berendezkedés maradványainak köszönhette, hogy relatív szabadságot biztosított a munkaerő-vándorlásnak, az egyén nemzeti-vallási törekvései kiélésének. Útjában állt azonban a nemzeti kollektívumok alakulásának. Ezt kívánta megvalósítani a másik modell, a kisállamiság rendszere 1920 után. A kisállamiság viszont csődöt hozott az egyén, a kisebbségek etnikai és mozgásszabadsága terén. Meghaladni ígérte az így már az állami erőszak segítségével minden korábbinál élesebb nemzeti gyűlölködést a harmadik modell, a sztálini szovjet-rendszer, amely 1949-ben került bevezetésre e térségben. A nemzeti-állami keretek meghagyása mellett a régi nacionalizmusokat az illegalitásba igyekezett szorítani és helyette a proletár internacionalizmus eszméjét az itt lévő kisállamok állami ideológiájaként elfogadtatni. Ismeretes, hogy milyen eredménnyel járt ez az utolsó kísérlet.

Most e politikai rendszer összeomlásának folyamatában elsőrangú feladat, hogy a tegnap történeti-politikai konstrukcióit elemezzük, de még fontosabb, hogy eltávolodva mindhárom modell zsákutcájától, az együttélés és a viták új, civilizált rendszerét alakítsuk ki. A történész feladata az eddigi alternatívák még elbukott törekvéseiben is a használhatót felmutatni. És felmutatni a félrevezetőt is. Félrevezetőnek látjuk a nemzeti állam erősítésébe vetett hitet még akkor is, ha az most a sztálini monolit rendszer kritikája is. A jövőkép felrajzolása érdekében fokozottan kellene tanulmányoznunk a nyugat- és észak-európai kis népek utóbbi két évszázadbeli történetét. Nem volna hiábavaló külön történészkonferenciát szentelni e térségek fejlődésének.

Európára és a világ fejlődésének főbb irányaira kell figyelni akkor is, amikor a régió történetírásainak jövőbéli válaszútjairól gondolkodunk. Ha csak a legutóbbi (ez év augusztusában tartott) világkongresszus tapasztalataiból indulunk ki, akkor is látjuk, hogy a 20. századi történettudomány két eszmei főiránya közül az erősödik, amelyik céljául a nemzeti-állami szempontoktól elszakadó társadalom- és művelődéstörténeti jelenségek tanulmányozását tartja fő feladatának.

Mai történetírásaink Európa-szerte a 19. század nemzeti-állami intézményeinek fejlődésén nőttek fel, alakították ki szervezeti kereteiket. A történelem, mint oktatási tárgy, az állampolgári tudat formálásának szerves része, eszköze lett, s mindinkább nemzeti történelem. Az állami-nemzeti azonosulás alapja a nyelv mellett a közös történelmi hagyomány, ezt szolgálják a tanárképző tanszékek, tudományos kiadványok, történelmi társulatok. – De már a századfordulón megjelenik több irányzat is, amelyek a történelem végső mozgatóját már nem a nemzeti együttélés kereteiben látják, és már nem tartják az európai nemzeti-állami intézményrendszert az egyetlen és legtökéletesebb együttélést szervező intézménynek E felfogás aktuális ösztönzői voltak: a polgári szemlélet kibővülése, az, hogy a politika, a gazdaság, a kultúra mindinkább világméretűvé bővült – s az, hogy egyetemes összehasonlítás a nemzeti-állami kereteket nem viselhette el; az Európán kívüli civilizációk tanulmányozása arra hívta fel a figyelmet, hogy népek nagy számmal éltek az európai értelemben vett nemzeti állami keretek nélkül, ezektől eltérő közösségi formákba szerveződve; és végül segítette e szemlélet erősödését a politika és a kultúra szocializációja a század elején, a tömegek szerepének megnövekedése, a szociális szempontok megerősödése a társadalmi életben.

A nemzeti-állami összeütközések, a világháborúk természetesen az állam, a hatalomszervező intézmények szerepének fontosságát hangsúlyozták a társadalom és így a történészek előtt is. Ezt segítette a világ fejlődésének Európa-központúsága egészen az 1960-as évekig. Az utóbbi évtizedekben azonban áttörés következett be a másfélszáz esztendős uralkodó történelemértelmezésben: a történetírás mindinkább a társadalom, az egyén legbensőbb mozgatórugóival, a kisközösségi életformákkal, a több társadalomban is fellelhető közös emberi életjelenségekkel foglalkozik előszeretettel.

Amikor tehát a régiónkban szakítunk az elmúlt évtizedek dogmáival, és a sztálini pszeudo-internacionalizmussal szemben a nemzeti ideológiák erősödését, a nemzeti-állami szempontú történelemértelmezést látjuk, ne


feledkezzünk meg arról, hogy a 21. század nyitányán élünk; a világfejlődéssel mérhető csak a nemzeti község gazdasági-civilizációs teljesítménye, a világfejlődéssel mérhető csak történetírásunk fejlődése is. Ahogy az új Közép-Európa politikai rendszere el kell hogy kerülje a korábbi nemzeti-állami zsákutcákat, úgy el kell kerülniük az itt élő történetírásoknak az állami-nemzeti központú, avítt történelemértelmezéseket is.

2. Képek


1. A jövõ még elrontatlanIII. Nyelv és identitás (Európa Intézet-Budapest, 1990. december)* III. Nyelv és identitás

„Szomszédok Európában” címmel indítom az Európa Intézet Budapest és a Közép-Európa Klub azt a konferencia-sorozatát, amelynek keretében a szomszédos országok értelmiségieivel szeretne kétoldalú vitafórumokat rendezni. (Szlovák, osztrák, román, szerb, horvát, szlovén, rutén kollégákkal.) Cél: a térségben kialakult új politikai helyzet nyújtotta lehetőségek között a vitás kérdések megfogalmazása és a tisztázás segítése, a térség új kapcsolatrendszerének keresése.

Az első rendezvényt a Szlovák Írószövetséggel közösen tartották „Nyelv és identitás” címmel 1990. december 12-én. Az alábbiakban a magyar előadók szövegeit közöljük (A szerk.)

MÉSZÖLY Miklós

A jövő még elrontatlan

Nem a történészi vagy politológiai illetékességem indokolhatja a megtiszteltetést, hogy a mostani beszélgetésünkhöz néhány bemelegítő gondolatot fogalmazzak meg, szerényen csupán az, hogy író vagyok, s szerszámom és ádáz provokálóm a nyelv. Egészen pontosan, az anyanyelv. A kettő között csupán annyi különbség van – engedjék meg, hogy férfi-metafórát használjak –, ami a nők iránti általános szerelmünk és a személyesen nekünk adatott szerelem között van. Szükségképpen. Az intimitás fokozatáról van tehát szó. Vagyis szükségképpen az identitás-érzés fokozatairól is. Ami a legkevésbé sem kell jelentse azt, hogy ezek a fokozatok elvi és gyakorlati szempontból egymás életére, egymás elnémítására törjenek. Ha történetesen kimutatható volna, hogy a kacsákat identitásérzésükben megengedhetetlenül károsítják, és folyamatosan fertőzik az Istentől, történelemtől adatott közös baromfiudvarban a hasonló jogosultsággal ott káráló tyúkok – a kérdést gondolkodás nélkül az etológia tárgykörébe utaljuk. És nem az antropológia, az antropo-szociológia és pszichológia tárgykörébe. Ugyanis sokat adunk rá, hogy ne állatnak tekintsük magunkat. Ami szándéknak nemes, sikeresnek mégse mindig tekinthető.

A saját nyelv használatának ugyanakkor van egy mélyebb dimenziója – ez pedig a puszta szólás formájának sejtjeinkbe kódolt természetessége és evidenciája. Ez az evidencia jóval több, mint politikai, jogi, alkotmányjogi stb. probléma. Azt mondanám tehát – mégha idealistának tűnik is –, hogy ha az emberi méltóság és önbecsülés, öntudat, másrészt az emberhez méltó szolidaritásérzés alapfeltételeit próbáljuk világossá tenni, első lépésként nem politikai, politikatörténeti és elméleti kategóriákkal kellene zsonglőrködnünk. Jóllehet – teszem hozzá gyorsan – ezek a kategóriák és megfontolások, ha működőképes jogrenddé és mindennapos gyakorlattá akarjuk rendezni az emberi különbözőségek csodálatos gazdagságát: nagyon is nélkülözhetetlenek. Csupán tudomásul kell vennünk, hogy semmilyen jogrend és szabályozás nem működhet emberhez méltóan, ha nincs meg a működésnek az a pszichológiai hőmérséklete, amit csak a koordinált belátás és megértés biztosíthat. Ami annyit is jelent, hogy mi magunk is csak a „belátásos szabadság” keretei között valósíthatjuk meg a saját tartós szabadságunkat.

A különbözőségek tisztelete és önkéntes elfogadása az, ami minősít. Minden létező között egyedül nekünk adatott meg, hogy a természet eredendő mintáját meghaladjuk. Ehelyett elmondhatjuk, hogy Darwin könyörtelenül éles felismerésének vagyunk tragikusan szívós üdvgárdistái. Gyakorlati morálunk az egyéni, népi, nemzeti, faji dominanciára törekvés múlandó és eleve változásra ítélt apoteózisa. Nemzeti imáinkba foglaljuk, hogy nincs szebb és jogosultabb rét a csupa pipaccsal borítottnál, ahol a természet egyéb virága – akár mert históriai szél hordta oda a magvát, vagy mert más, kedvesebb humuszt nem tud elképzelni magának – sorsának kell tekintse, hogy pipacs-árnyékba húzódjon vagy árokszéli minoritás legyen. Azaz, darwini erőfeszítésre kénytelendjen, hogy színét, illatát megőrizze. Ami megint csak metafora, bár korántsem költészet. Inkább barbár próza, mely úgy véli, hogy csupa e-betűvel is lehet tartósan maradandót írni. Nyelv-politikánk kölcsönösen bővelkedik az ilyen dicsőséges prózaalkotásokban.

A múltat nem írhatjuk át, de a jövő még elrontatlan birtokunk. Ha a homogenitás rögeszméjére alapozott dominanciaszenvedélyünket nem kanalizáljuk magunkban, Európának olyan politikai tehertételévé válhatunk, hogy megeshet, mi magunk leszünk itt Közép-Európában egy keservesen korszerűtlen új „fal” megépítésének bélyeges kezdeményezői. Amely egy valóban új mentalitású Európától választ el bennünket. Akkor, amikor helyzetünk éppenséggel olyan, hogy már egy pusztán csak tartózkodó és korrekten bizalmatlan Európa is kérdésessé teheti a belső stabilitásunkat, gazdaságunkat, demokratikus kibontakozásunk időben belátható esélyeit. Hiába tudjuk mi „Varsótól Szófiáig”, hogy kedvező körülmények között milyen szellemi, szemléleti,


tapasztalati értékekkel tudnánk hozzájárulni egy új Európa kialakításához – ha a saját nyelvünk és identitásunk kérdésében az új Európa jogi és emberjogi normái szerint nem tudunk nyugvópontra jutni, pontosabban, a magunk történelmi és politikai helyhez kötöttségeinek determinánsai között; akkor nem közép-európai, de még a keletinél is keletibb válsághelyzetbe taszítjuk magunkat.

Tekintsük azonban ezt a sötét képet olyan alternatívának, melyet csak közgondolkodásunk nagytakarítása jegyében villantottam fel. Nem pesszimista vagyok, csupán azt gondolom, hogy az elsietett optimizmus alapozza meg a később még keservesebben orvosolható fél- és látszatmegoldásokat. Csak a maradéktalan őszinteségből indulhatunk ki, melyet következetesen és kölcsönös eltökéltséggel szembesítünk a tényekkel, a valósággal. Meggyőződésem, hogy társadalmainkban a liberális gondolat, és az annak megfelelő „belátásos szabadság” gondolata összehasonlíthatatlanul erősebb (és ma már szólni is jogosult) bázissal rendelkezik, mint néhány évvel ezelőtt. Ez pedig erő, mely a civil állampolgárt – melynek valamennyien szűkében vagyunk – hosszú-hosszú idő után először teszi és teheti képessé arra, hogy döntéseket befolyásoljon az aktivitásával. Megnőtt a felelősségünk; de különösképpen az értelmiségé. Összefogásunk és együttműködésünk valamennyiünknek hazai érdeke is. Ugyanakkor magunkat bénító hiba volna, ha a kelleténél jobban dramatizálnánk a „ránk szakadt” szabadsággal együtt járó érzelmi és szemléleti nyilvános-pluralizmus elkerülhetetlen veszélyhelyzeteit.

A televízió – korunk nagy ember-meztelenítő sztriptíze – már-már riasztó közvetlenséggel szembesít nap mint nap azzal a tömeg-arculattal, melyet éppen a liberális és demokrata ethosznak kellene átrajzolnia emberivé, huszonegyedik századivá. Ha ezt a tömeg-arculatot nézzük, képszerűen is világossá lesz, hogy optimizmusunk valóban nem elsiethető. Viszont a feltételeinek építése annál sürgetőbb. Ezért idézném itt most nagy örömmel Vladimir Mečiar szlovák kormányfő közelmúltban Modrán elhangzott szavait. Nemcsak félreérthetetlen politikai megfogalmazása a liberális ethosznak, de szavai hivatalos súlyát tekintve határkőnek is érezhetjük álláspontját a közelmúlt dialógusainak történetében. Kormányfőként jelentette ki, hogy ma már a demokráciát azzal mérik, mennyi joggal rendelkezik egy országban a kisebbség. Jelezte a szándékot szövetségi és köztársasági alkotmánybíróság megalakulására, melyet minden állampolgár megkereshet az emberjogi sérelmével, az őt ért igazságtalansággal. S még a köztársaság szuverenitásának rovására is lehetővé teszik, hogy a nemzetközi szervezetek ellenőrizzék az ilyen jogok biztosítását. Egy ilyen hivatalos álláspont a politikában korrekt kihívás is, ami egyúttal a kölcsönös felelősséget is megfogalmazza. A béke és megbékélés dialógusa pedig elképzelhetetlen a közös felelősség maradéktalan vállalása nélkül. Vagyis a kihívásoknak is kölcsönösöknek kell lenniük, és nemes versenyhelyzetbe kell hoznunk magunkat – a felelősségben. Ezért üdvözlöm még egyszer őszinte örömmel a kormányfő úr modrai szavait.

Úgy érzem, hogy az ő mondanivalója jó végszó, illetve nyitány ahhoz, hogy beszélgetésünk „pszichológiai hőmérséklete” ne csak közép-európai, hanem európai is legyen.

*A budapesti találkozón részt vettek: Rudolf Chmel, Ladislav Ballek, Július Mesároš, Dobos László, Zalabai Zsigmond, Klára Jarunková, Pavol Bunčák, Mihal Černy; Glatz Ferenc, Kiss Gy. Csaba, Mészöly Miklós, Hanák Péter, Nemeskürty István, Körtvélyesi Klára, Litván György, Király Péter, Jakab Róbertné, Gyivicsán Anna, Reményi Krisztina, Käfer István, Pléh Csaba, Szarka László, G. Kovács László, Arday Lajos, Fried István.

2. Képek




1. A nyelv ami elválasztKISS Gy. Csaba

A nyelv, ami elválaszt

A német anyanyelvű nemzetiség újságja, 1960-as évek

Azzal kezdem, amire nem árt újból és újból figyelmeztetni: ebben a városban a szlovákot nem lehet idegen nyelvnek tekinteni. A szlovák történelem és művelődés térképén Budapest, illetőleg Pest és Buda kiemelkedő jelentőségű hely; elég fölidézni Ján Kollár, Martin Hamulják, Ján Palárik nevét, akik a szlovák irodalom igen jelentős alakjai, és tevékenységük hosszú évekig ide kapcsolódott. Mint ismeretes, a pesti evangélikus egyháznak három évtizedig volt lelkipásztora az a Ján Kollár, akinek paplaka azokban az években a szláv kölcsönösség egyik legfontosabb központjává vált. Hosszú lista volna az itt megjelent szlovák nyelvű könyvek, folyóiratok és újságok jegyzéke; az abszolutizmus válságától kezdve a múlt század hatvanas éveinek végéig Pest-Buda volt a szlovák politika első számú centruma, itt láttak napvilágot a legfontosabb lapok, az egyiknek még a címében is szerepelt a város neve: Pešt-budínske Vedomosti.

És voltak mindig – már úgy értem, az újabb időkben, a 18. századtól – olyan lakói, akik beszélték, használták a szlovák nyelvet. A legtöbben talán a Józsefvárosban; a század elején, a húszas években még szlovák nyelven is tartottak misét a Szent József plébániatemplomban, így elképzelhető, hogy nem egészen véletlenül kézbesítették tízegynéhány éve pontosan azt a levelet, amelynek címzésére Jozefová okruzná (a. m. József körút) volt írva. A városnak ebben a kerületében van ma is az evengélikus egyház szlovák nyelvű gyülekezete és a szlovák tannyelvű gimnázium.

Évszázadokon keresztül nem volt idegen nyelv a szlovák a magyaroknak, a magyar a szlovákoknak. Szinte fölösleges is megemlíteni, hogy vegyes lakosságú tájakon, városokban ismerték az emberek az ott divatozó másik nyelvet (vagy nyelveket), a művelődéstörténet erre magyar–szlovák viszonylatban garmadával hozza a példákat. Az olyan közintézményekben pedig, mint például az evangélikus egyház, amelynek tagjai három néphez tartoztak, magától értetődő volt a 18–19. században, hogy a szakmai fölkészülés során a fiatal teológushallgatók igyekeztek elsajátítani a két másik nyelvet is, mert ezzel esélyeiket növelhették az elhelyezkedésben. Így a diákok sorra végigjárták az ország különböző vidékeit, hogy jól elsajátítsák ezeket a nyelveket. Csak egyetlen példát említek, Ľudovít Štúrét, akit magyar szóra Győrbe küldtek, az ottani evangélikus algimnázium tanulójának. De általában azt is el lehet mondani, hogy a 19. század utolsó harmadáig ez a nyelvismeret szlovák–magyar viszonylatban kölcsönös volt. A Felföldön, a vegyes lakosságú városokban sok magyar is tudott szlovákul; nem beszélve arról, hogy hosszú ideig léteztek kétnyelvű, kétkultúrájú csoportok, akik számára bizonyára teljességgel érthetetlen lett volna a kérdés: kik ők, melyik néphez tartoznak, hiszen a két nyelv használata nem jelentett valaminő szétválasztó, egymással szembeállítható adottságot.

Érdemes volna egyszer módszeresen is számba venni a magyar művelődéstörténet „szlovák szálát”, persze az előbbiek figyelembevételével, hiszen a magyar megjelölés is mást jelent ma, vagyis a különvált nemzeti utak óta. Föltérképezni tehát, milyen csoportok, rétegek voltak kétkultúrájúak, továbbá fölkutatni, milyen szintű volt a modern nemzetté válás korától, a 19. század harmincas éveitől, a magyar értelmiség, polgárság, a politizáló elit körében a szlovák nép, nyelv, kultúra ismerete. Milyen természetesen lépnek színre Jókai regényeiben a „tótosan” beszélő felföldi nemesek, mennyire magától értetődő volt, hogy Madách Imre szlovák nyelven is megköszönte a választók bizalmát Balassagyarmaton 1861-ben, hogy Mikszáth Kálmán nem csak „jó palócokról”, hanem „tót atyafiakról” is mondott történeteket.

Ma kétségtelenül a megértés akadálya, egyik akadálya, hogy más nyelvet beszélünk. Ez ok és következmény is; amelyre építeni lehetett mindazoknak, akik modem nemzetállamokat terveztek. Nem föltétlenül az elválasztást magyarázó körülmény, de a különválás megindoklására mindenképpen jól használható érv. Itt azután másodlagos az a tény, hogy a hosszú együttélés számos nyomát nyelveinkben is fölfedezhetjük, még a gondolkodás logikájának a hasonlóságát is, ami a mentalitásban, viselkedésben szintén megmutatkozik, és jobban szembetűnik messziről jövőknek, mint magyaroknak és szlovákoknak. Elválaszt a nyelv magától értetődően a különbség okán, de elválaszt azért is, mert különböző logikájú nemzeti ideológiát kódoltunk belé, lehetőségeinktől függően más és más szerepet szántunk a nyelvnek ebben a nemzeti ideológiában. Mentségünkre legyen mondva, nemigen volt módunk másképpen tenni.

Miben hasonlított, és miben különbözött a nyelv szerepe a szlovák, illetőleg a magyar nemzeti ideológiában?


Az első, ami szembetűnik, a hasonlóság, az anyanyelv jelentőségének a hangsúlyozása. Köztudomású, hogy a reformkor egyik legfontosabb jelszava volt Széchenyi sokat idézett mondata: „Nyelvében é1 a nemzet”, az országgyűlések a magyar nyelv hivatalossá tételéért tettek újabb és újabb lépéseket, a magyar sajtó diadalittasan üdvözölte a magyar nyelv minden egyes térhódítását. Vitán fölül áll, hogy a szlovák nemzeti törekvéseknek is az anyanyelv állott a középpontjában, se szeri, se száma azoknak a politikai megnyilatkozásoknak, irodalmi műveknek, amelyek jogokat követelnek az anyanyelvnek az oktatásban, az egyházban és a közéletben. Mégis minden hasonlóság mellett igen jelentősek voltak a különbségek.

Először talán a modem köznyelv kialakulásának a különbségére kell utalnunk. A magyar nyelvújítás legalább egy emberöltővel megelőzi a szlovákot, a magyar köznyelv a múlt század harmincas éveiben már alkalmas volt hivatalos nyelvnek kifejezni a korszerű politikai eszméket, a polgári közvélemény formálására Ezzel szemben lényegében a század közepéig nem dőlt el véglegesen, hogy miként alakul a szlovák köznyelv. A felvilágosodás korának nyelvújítása (Anton Bernolák nevéhez kötődik) csak a katolikusok között terjedt el, néhány jelentős kivételtől eltekintve nem akadtak magas színvonalú művelői, terjesztői az irodalomban. A szláv kölcsönösség pesti ideológusa, Ján Kollár az evangélikus értelmiség fölfogásának megfelelően a „csehszlovák” nyelv mellett foglalt állást, tehát csehek és szlovákok nyelvi közössége mellett. Csak a következő nemzedék, mindenekelőtt Štúr és barátai, szakított ezzel gyökeresen, és 1843-tól kezdve (de ez évekig tartott) a közép-szlovák nyelvjáráson alapuló önálló nyelv létrehozásához láttak hozzá.

A második különbség a nyelvi tényező helye és szerepe a nemzetfogalom szerkezetében. A magyar fölfogás számára alapvető volt az ország, a magyar királyság fogalma, ezzel kívánta összekapcsolni a nemzeti nyelvet, vagyis kiterjeszteni a nyelv hatókörét. A szlovákoknak sokkal fontosabb volt a nyelv, a nemzeti mozgalom alfája és omegája, hiszen elkülönülésüknek ez volt az alapja, a nemzetbe így az tartozik bele, akinek ereiben szlovák vér folyik, akinek szlovák a családneve és szlovákul beszél. Másképpen szólva: a magyar nemzeti ideológia támaszkodhatott a francia nemzetállam meghatározására, azt állítván, mindenki magyar, aki ennek a hazának a polgára; a szlovák nemzeti ideológiának nem volt sok választása, csak a kultúrnemzet fogalmából indulhatott ki.

A harmadik lényeges különbség abban ragadható meg, hogy a szlovákoknak az elkülönülést, ha úgy tetszik, a differenciálódást, a különállást kellett választaniuk. A csehektől nyelvileg kellett különválniuk, a magyaroktól valamiképpen területileg, de legalábbis (eleinte, 1848 előtt a területről nem volt szó) „lélekben”, kultúrában, ameddig az anyanyelv használata kiterjedhet (emlékezzünk, mennyire hangsúlyozta Štúr a pozsonyi országgyűlésen 1848 januárjában az anyanyelvi oktatás fontosságát). A magyar fél magától értetődően integrációban gondolkodott, a történelmi magyar királyság magyar nemzetállammá való alakításában. Így neki pozitív jelenség volt, ha valaki hozzá asszimilálódott, magyarrá vált. Nem így a szlováknak, ott ősbűnnek számított az „elfajzás”, a disszimiláció. Itt van a szóértés egyik nyilvánvaló akadálya. A szlovák és szerb ősöktől származó magyar Petőfi nekünk a magyarság diadala, aki öntudattal vall arról, ha nem volna is magyar, ehhez a néphez állna. Szlovák szemmel ő renegát, elfajzott, annak tragikus példája, hogy ez az alkalmazkodó, szelíd szlovák nép mások dicsőségére neveli fiait, akik annyira elpártolnak tőle, hogy meg is tagadják szláv őseiket. A magyar és a szlovák álláspont szöges ellentétben van egymással.

A 20. század elejére mindkét nép közvéleményében (mármint a nemzetileg tudatos vélekedésekben) elég erősen meggyökereztek a nemzeti ideológia szempontjai, azok a magyarok és azok a szlovákok, akik egymás nyelvét nem bírták, egyre kevésbé értették egymást. Csehszlovákia megszületése, a történelmi magyar királyság fölbomlása után további törvényszerű eltávolodás következett. A magyarországiak számára a velünk együtt élő szlovák, a „tót” – ami korántsem volt mindig pejoratív megnevezés – részint történelmi fogalommá változott, részint beleolvadt a „csehszlovák”-ba. Ezt eleinte bizonyára észre is alig vették, hét évtized múltán viszont szilárddá kövesedett meggyőződés lett. A szlovák értelmiség jelentős része magyar iskolázottsággal kezdte pályáját az új államban, így odafönt évtizedekig – fokozatosan csökkenő számban, legalább az 1960–70-es évek fordulójáig – belülről ismerték számosan a magyar kultúrát, történelmet és észjárást. Mára pedig, summázhatjuk e rövid visszapillantást, mind a két oldalon általános lett a tájékozatlanság. Így azután tág terepe lehet a kölcsönös bizalmatlanságnak és türelmetlenségnek.

Ha címszavakkal akarnánk jellemezni, hogy miképpen látjuk egymást, pontosabban, hogy mi módon vagyunk ott a másik nemzeti identitásban, magyar–szlovák viszonylatban aszimmetriáról beszélhetünk. Ez annyit jelent, hogy a szlovákok számára – így tanulja mindenki az irodalom által megrajzolt mitológiából, a nemzeti klasszikusok műveiből – a magyarok negatív színben tűnnek föl, mint elnyomók, mint a szlovák törekvések gátolói, mindenképpen jelentős negatív szerepben. A magyar oldalon inkább a szlovák kép kimunkálatlansága jellemző, általában tájékozatlanságról, ignoranciáról beszélhetünk. Ha egymás felé fordul valaminő okból a két közvélemény, akkor is a magyar fél rendszerint jóval kevéssé ismeri a szlovák viszonyokat, mint a szlovák a magyarokat. A nemegyszer bántó magyar tájékozatlansággal valamiféle túlzottan aggodalmaskodó, minden áron önigazolásra törekvő szlovák magatartás szokott szemben állni. Amiben egyensúlyt találhatunk, az a kölcsönös


sértettség gyakori alapállása. Emögött ott vannak történelmi tapasztalataink, a közép-európai história kiszámíthatatlan fordulatai, gyakori tragédiái, kis nemzeteknek ritkán kedvező mozgásai.

Aggodalmat kelthet, hogy manapság, amikor nagyobb mértékben dönthetünk saját sorsunkról – tehát felelősségünk is jóval nagyobb, mint bármikor az elmúlt 50–60 évben – olyan jelszavakhoz, sérelmekhez, gesztusokhoz nyúlunk vissza, magyarok és szlovákok is, amelyekről egyszer (többször!) már kiderült, sehová nem vezetnek.

Mintha fogalmaink, kategóriáink, egyoldalú nemzetállami logikánk nyűgözne le bennünket. Ebben van persze némi kikerülhetetlenség is, hiszen senki nem állíthatja, hogy nincsenek megoldatlan gondok, de nem célravezető, ha a harmincas-negyvenes évek modorában nevezzük meg őket.

Nézetem szerint egy bizonyos „tanulási folyamat” áll előttünk. Fogalmak és nemzeti logikák átvilágítására van szükség, a kölcsöni empátia elsajátítására. Talán az egyik legfontosabb föladat a nemzetállam kimérájának a meghaladása, látni benne a történelmit, a múlt századit, a homogenizáló nacionalizmusok csődjeit. Közösen kereshetnék, hol van a határ a jogos nemzeti büszkeség és a nemzeti intolerancia között. Ez azért is volna épületes dolog, mert nem sokat segít, ha a magyarokat a szlovákok, a szlovákokat a magyarok nyugati optikával nézik, a posztnacionalizmus szemüvegén keresztül. Itt csak akkor léphetünk tovább, ha a sokszor durván megsértett nemzeti tudat megújítását keressük, olyan mértékét, amely képes tekintetbe venni a szomszédok nemzeti méltóságát, sőt a kisebbségekét is.

Nem nagyhangú nyilatkozatok vagy protokolláris ölelkezések fognak közelíteni bennünket, hanem minél több gyakorlati kérdés végiggondolása, apró lépések a természet védelmében, a kulturális kapcsolatok bővítésében, az egymásról való tájékoztatás alapos megjavításában… az élet mind több területén.

2. Képek


1. Nyelv és a mások megítélésePLÉH Csaba

Nyelv és a mások megítélése

A nyelv központi szerepre tehet szert az azonosságérzésben negatív értelemben. Lehet az elkülönítés, az egymás mellett élő népcsoportok elkülönülésének eszköze is. Közkeletű másodlagos használata ez a nyelvnek, hiszen a beszéd esetében a legnyilvánvalóbban rendelkezésre álló emberi viselkedésformáról van szó. Olyan viselkedésről, melyre minden kultúra külön címkéket alakít ki, sokszor odáig fokozva a nyelv elkülönítő igényét, hogy mások nyelvét nem is tartja nyelvnek Ha címkézni, s sztereotípiák tárgyává akarunk tenni embereket – ehhez beszédük címkézése a legkönnyebb út.

Ez a negatív út – melyre a legszélsőségesebb példákat az írásbeliség előtti s a modern nemzettől igencsak távol álló társadalmakban találjuk, de különösen az érzelmi reakciókban jócskán jellemzi korunkat is – korántsem szükségszerű út azonban. Vannak olyan nemzetek és olyan nyelvközösségek, melyekben a nyelv kevéssé kizárólagos a nemzeti azonosságtudatban. Az azonosság a nyelvi eltérések ellenére marad meg, illetve egyazon nyelvhez többféle nemzeti és etnikai azonosság kapcsolódhat. Gondoljunk a svájci nemzettudatra, vagy az angol, a francia vagy a német nyelvhez társuló legkülönbözőbb etnikai érzésekre.

A modern világ csoportközi viszonyaiban központi kérdés az is, milyen szerepet tulajdonítunk a nyelvnek, milyen emberi tulajdonságok hordozójaként kezeljük. Az egyének közötti különbségeket tekintve, a beszéd szintjén nyilvánvaló ez számunkra. Shaw Pygmalionja után évtizedekkel a szociálpszichológia számos vizsgálata feltárta, hogy az egyén beszédének döntő jelentősége van a róla alkotott benyomásban. Ez a szerep elmegy akár olyan fonetikai tényezőkig is, hogy a mélyebb hangú személyt intelligensebbnek s nyugodtabbnak tartjuk, a magas hangot idegesség jeleként értelmezzük s hasonlók. Az egyéni eltérések esetében hajlandóak vagyunk azt is belátni, hogy ilyenkor megalapozatlan sztereotípiákról van szó, melyeknek forrása sokszor metaforikus (a mély hangú személy erősebb fizikumú is).

Nevezetes kísérletsorozatukban Lambert és munkatársai a hatvanas években dolgoztak ki egy raffinált eljárást a pusztán a beszéd s a nyelvi változat hordozta identitási információ vizsgálatára. Vizsgálták a személynek tulajdonított vonásokat (sztereotípiákat) a beszélt nyelv függvényében. Az eljárás lényege kettős ügynökök használata. Ugyanaz a személy, ugyanúgy öltözve egy csoport előtt angolul, egy másik előtt franciául (kanadai franciául) beszél. Valamilyen gyakorlatias feladatot mond el. Ezután egy újabb kísérletező megkérdezi a vizsgálatban résztvevőket, például beavatatlan középiskolásokat, hogy milyen ember volt ez, aki előttük velük beszélt. Mi a foglalkozása, milyen társadalmi csoporthoz tartozik, szegény-e vagy gazdag, s egyébként: milyen ember (okos vagy buta, szorgalmas vagy lusta, sikeres vagy elesett, meleg vagy hideg s így tovább).

A megítéléseknek vannak nyilvánvaló eredményei. A használt beszédváltozat alapján határozott véleményünk van a személy objektív társadalmi státusáról (pl. anyagi helyzetéről, foglalkozásáról). Meglepőbb azonban, hogy „belső” tulajdonságairól is igencsak határozott képünk van. A vizsgálati személyek az angol beszélőket okosnak, határozottnak, kompetensnek, rámenősnek tartották, míg a kultúrában (akkor, a hatvanas években) alárendelt franciát beszélő személyeket a résztvevők elesettebbnek, kiszolgáltatottabbnak, gyámoltalanabbnak tartották. Ugyanakkor a sikeres angolhoz is járult egy negatív vonás: hidegnek és ravasznak tartották, míg a franciát melegebbnek, segítőkészebbnek s emberközelibbnek.

A magasabb státusú nyelvi változat beszélőjét magasabbra értékeljük a modern világ sikerértékeiben, míg az alacsonyabb státusú nyelvi változat beszélőjét hitelesebbnek, s az otthonosság melegét sugallónak tartjuk: melegnek, megértőnek s elfogadónak. Ez a paradoxon nagyon is ismerős számunkra. Gondoljunk a közelmúlt néhány keresetten „népies” beszédű politikusára, akik évtizedek alatt sem idomultak valóságos közvetlen környezetük nyelvi változataihoz. S nem azért, mert az ember felnőttkorban nehezen változtat beszédmódot, éppenséggel elég könnyen, nemcsak a Pygmalionban. Hanem ez a gombócos népi beszédmód bevált – a közlő hihetőségének letörölhetetlen bizonyítékaként értékeltük mindannyian. „Lehet, hogy buta, de rendes.”

A nyelvi alapú sztereotipizáció, sőt maga a megítélés két dimenziója számos nyelvi helyzetben létezik, szinte egyetemes tendencia. Érvényes ez egyetlen nyelven belül is: gondoljunk arra, mikor ugyanaz a személy nyelvjárásban vagy köznyelven beszél, mit tartunk róla. A nyelvjárási beszélő: meleg, otthonos, megbízható ember, míg a köznyelvet beszélő a sikeres, de kissé hideg, s talán számító. Ugyanakkor az már korántsem egyetemes, hogy éppen mely változat beszélőit milyennek tartjuk. Vannak egalitárius s előítéletes nyelvközösségek, aminthogy vannak magukra büszke s magukat lenézőek is.


Kísérleti kutatások hiányában csak spekulálni tudunk arról, hogyan jelennek meg nálunk ezek a lenézések és önlenézések. Mennyire tartjuk a másik változat s – főleg – a másik nyelv beszélőjét együgyűnek vagy éppen túlzottan rámenősnek, s mennyire saját magunkat. A kisebbségi helyzetekben erős késztetés van a sztereotípiák nyelvekhez kapcsolásához, s ennek megfelelően nem a többszörös, hanem a bizonytalan, önlenéző identitás kialakulásához a kisebbségi nyelv beszélőjében. Amikor a nyelvi türelmet mint humanista eszményt hirdetjük, valójában a dolog pszichológiai mechanizmusa felől nézve amellett állunk ki, hogy megszakadjon ezeknek a sztereotipizálásoknak a láncolata.


1. A nemzeti kérdés idõszerûsége. Nemzetközi konferencia, 1991FIGYELŐ

SIPOS Péter

A nemzeti kérdés időszerűsége

Nemzetközi konferencia, 1991

A sztálini monolitikus és autark rendszerekben uralkodó dogma szerint a nemzeti ellentét csak a polgári társadalom sajátja, a szocializmus megvalósítása és a proletár internacionalizmus érvényesülése automatikusan megoldja a nemzeti kérdést. A tőkés országokban pedig elterjedt az a feltevés, hogy a modernizációval és a demokrácia kiteljesedésével értelmetlenné válik az etnikai önmegvalósítás, az állami szuverenitás pedig feloldódik a regionális és szupranacionális intézményekben, közösségekben.

Valójában azonban éppen a dinamikus fejlődés kísérőjelensége, a felgyorsult társadalmi és földrajzi mobilitás, s a vele járó elidegenedés előtérbe emelték az egyéni identitás megerősítését, amelynek talán legkézenfekvőbb útja az etnikai tudat, a nemzeti hovatartozás kibontakozása vagy újrafelfedezése. Közép-Kelet-Európában pedig a nemzeti függetlenség és szuverenitás helyreállításának természetes velejárója a nemzeti önmeghatározás reneszánsza.

Az útkeresés és tisztázás igénye késztette a bécsi Renner Intézetet és a Bostoni Egyetemet arra, hogy a közelmúltban „Nemzet és állam a soknemzetiségű társadalmakban” címmel az osztrák fővárosban tudományos tanácskozást szervezzenek. Az egyes referátumokból azt a gondolati és tényanyagot emeljük ki, amelyek a nemzet–etnikum–állam problémakörének globális jellegét érzékeltetik, továbbá bizonyos megoldási lehetőségeket szemléltetnek.

Nemzeti államok

A nemzeti állam, tehát az olyan állam, amelynek nemzetközi jogilag elismert határait egyetlen etnikum tölti ki, rendkívül ritka jelenség napjainkban. A világ független országai közül etnikai szempontból alig néhány homogén, így Izland, Norvégia, Portugália. Az államok és a nemzetek viszonyát tekintve leggyakrabban két alapeset fordul elő: az állam nagyobb, mint az államalkotó nép, avagy egy nép több államban é1. (Államalkotó népnek azon etnikum tekinthető, amely az adott államot létrehozta, annak a nevét adja, vele azonosul, elitjének döntő részét képezi és uralkodó kultúrájának elsődleges forrása és formálója.)

Jól ismert a Szovjetunió és Jugoszlávia mint az első változat jellegzetes példái. Franciaországban, a politológiai és történeti tankönyvek klasszikusnak tekintett nemzeti államában azonban szintén több kisebbség él, méghozzá összefüggő, határ menti területeken: németek, olaszok, katalánok, baszkok, bretonok és flamandok. Kanada szintén soknemzetiségű állam. Sőt, még a japán szigetország sem egyöntetű etnikai szempontból – jelentős a koreai kisebbség és őrzik elkülönültségüket az őslakó ainuk.

Több államban élnek viszont – az NDK megszűnése után is – a németek, valamint a magyarok; jelentős a svéd kisebbség Finnországban. Európán kívül a több államban élő népek között kell említenünk a koreaiakat, a kínaiakat, az arabokat, a kurdokat.

A nemzet–etnikum–állam összefüggéseiben az eligazodást megkönnyítheti, ha – Uri Ra’anan professzor koncepciója szerint – különbséget teszünk a nyugati, a keleti és a déli nemzetszemlélet között.

Nyugaton (azaz a Rajnától nyugatra fekvő Európában és a nyugati féltekén) a nemzet területi felfogása alakult ki. Ebben a térségben alapvetően a meghatározott lakóhely és az állampolgárság, „tehát mindenekelőtt területi és jogi kritériumok határozzák meg az egyének nemzeti hovatartozását”.

A keleti felfogás szerint az egyén nemzetiségét a nyelvi-kulturális, vallási és történeti identitása határozza meg. Tehát egy ember nemzetisége „örökség, amelyet elődeitől kapott, és amit testében és lelkében hordoz, tekintet nélkül arra, hol van a lakóhelye. Tehát itt a nemzetiség személyes és nem a nyugati, területi meghatározottságról van szó.”


A déli szemlélet (Dél: a Földközi-tenger déli és keleti partvidéke, az egykori Török Birodalom utódállamai) bizonyos hasonlóságot mutat a keleti felfogással, amennyiben a hangsúlyt szintén a kulturális tényezőre helyezi. A nemzeti identifikációban azonban a vallásnak tulajdonít döntő szerepet.

Spanyol? Katalán?

Joan Estruch barcelonai professzor saját személyes példájával érzékeltette, mennyire nehéz dolog egy állam nélküli nemzet polgárának egy kívülállóval megértetnie nemzeti hovatartozását. A katalánokról, vagyis egy olyan nemzetről van szó, amely hivatalosan a spanyol államhoz (és részben a franciához is) tartozik. „Mennyire szeretném mindig is hangsúlyozni, hogy én katalán és nem spanyol vagyok. De kérhetik tőlem a személyi igazolványomat, megkérdezhetik, hol fizetek adót, vagy mely ország hadseregében szolgáltam. Sőt, be kell vallanom, hogy mint barcelonai egyetemi tanár, a spanyol állam közhivatalnoki státusát töltöm be.”

Bonyolítja a helyzetet, hogy a Franco-rendszer előmozdította a spanyolok letelepedését Katalóniában, amelynek lakossága ma már 50%-ban nem katalán eredetű. Sőt, az 1978. évi demokratikus alkotmány még mindig fenntartott bizonyos jogi korlátokat: előírta, hogy minden állampolgárnak joga és kötelessége a spanyol nyelv ismerete, míg a katalánoknak csak arra van joguk, hogy a nyelvüket Katalónia területén belül használják.

Többek között ezzel is magyarázható, hogy a katalánok idegen hatalomnak tekintik a spanyol államot. Jellegzetes példa: az FC Barcelona mérkőzésein soha nem látni spanyol, csak katalán nemzeti zászlókat. A nyári hónapokban európai úton lévő spanyolországi autók kétharmada rendszerint Katalóniából indul el. A gépkocsik mintegy 80-90%-a országjelzésként tudatosan nem az E-t (España), hanem a B-t (Barcelona) használja. Ezt sem tekintik nacionalizmusnak, mert katalán nézőpontból a provinciális, a nevetséges és a veszélyes – a spanyol nacionalizmus!

A katalán nemzeti identitás megőrzése nem jelenti az állami függetlenségre való törekvést. Hiszen – így Estruch professzor – korunkban nincsenek igazán független államok, oly erősek a kölcsönös függőségi kapcsolatok. Másrészt „a függetlenség ma nem jelent szabadságot, hanem a lehetőséget a legkedvezőbb függőségi viszony megválasztására”.

Indonézia

Az ázsiai és afrikai gyarmatok függetlenné válása korántsem jelentette egyúttal a nemzeti kérdés automatikus megoldását. A gyarmatosítók távozása után az egyes etnikai-vallási csoportok között rendszerint olyan ádáz küzdelem bontakozott ki a kormányzati hatalomért, hogy kérdésessé vált, létrejöhet-e egyáltalán nemzet az adott országban.

Robert Hefner bostoni professzor a sikeres nemzetté válás példáját mutatta be Indonézia fejlődésének jellemzésével. A geográfiai, az etnikai és a vallási adottságok eleve kedvezőtlenek voltak a nemzetformálás szempontjából. Az ország az Amerikai Egyesült Államok nagyságú területen szétszórt kb. 13 ezer szigetből áll, amelyeknek csak a fele lakott. A közel 100 millió állampolgár több mint 300 etnikumhoz, két különböző faji csoporthoz tartozik, négy világvallás és tucatnyi törzsi vallás hívője.

A kormányzatnak elsősorban a legtávolabbi területekre is kiterjedő oktatási hálózat révén sikerült megvalósítania a harmadik világ legeredményesebb nemzeti-nyelvi programját – a lakosság többsége ismeri az indonéz nyelvet. Nemkülönben fontos tényezője a nemzetté válásnak, hogy a tömegkommunikáció, a piaci kapcsolatok és a közlekedés kialakították a nemzeti imázst és életstílust. A katonai vezetés eszménye az egységes Indonézia volt. A vallást oly módon használták integráló tényezőnek, hogy előírták, az állampolgárok kötelesek valamely, az indonéz kormány által hivatalosan elismert valláshoz tartozni. E vallások az iszlám, a katolicizmus, a protestantizmus, valamint a buddhizmus és a hinduizmus egyistenhívő változatai. Az egyházak Indonézián belül egységes szertartásrendet és imakönyveket használnak.

Közép-Kelet-Európa /Alcim>

A konferencia résztvevőit természetesen foglalkoztatta az is, miképpen alakult a közép-kelet-európai térségben a nemzeti-nemzetiségi kérdés és melyek a kilátások a rendszerváltások után. E téren e sorok írója mind a múltról, mind a jelenről szólva csak aggasztó képet vázolhatott.

A térségben az első világháború befejezésekor a győztes antant támogatásával a szövetségesekként elismert nemzeti mozgalmak illetve a Monarchiával szomszédos országok a teljes állami különválást valósították meg. Az újonnan létrejött államok önmagukat „nemzeti államnak” tekintették, amelyben az uralkodó nemzet kiváltságokra és kizárólagosságra tartott igényt.


A megoldott nemzetiségi problémák helyett új feszültségek alakultak ki, amelyek összességükben a háború előttinél visszásabb és bonyolultabb helyzetet teremtettek a térségben. Csehszlovákiában és Jugoszláviában a nagy létszámú „idegen” nemzetiségek jelenlétén kívül a többségi nemzetek viszonyát is súlyos ellentétek jellemezték. A szlovákok nem fogadták el az egységes „csehszlovák nemzet” fikcióját és elégedetlenek voltak a cseh érdekeknek kiszolgáltatott helyzetükkel. Jugoszláviában sem a horvátok, sem a szlovének nem fogadták el a nagyszerb vezetést. Romániában pedig állandó feszültséget okozott az ókirályságbeli és az erdélyi román politikai erők hatalmi vetélkedése.

Az utódállamok kormányzatainak nacionalista politikája tagadta a rokon nemzetek önállóságát, és minden eszközzel előmozdította a többségi nemzetek hegemón törekvéseit. Ehhez járultak az erőszakos nyelvi-kulturális beolvasztási kísérletek, amelyek az alávetett helyzetű nemzeteket és a nemzeti kisebbségeket egyaránt érintették, ha nem is azonos mértékben.

A magyar társadalom Trianont nemzeti traumaként élte át, a magyar politika alapvető célját, az elcsatolt területek visszaszerzését lényegében az egész társadalom támogatta. Trianon elutasítása feltétele volt annak, hogy bármely politikai erő részt vehessen a közéletben.

A hivatalos magyar „mindent vissza!” követelésre azonban a szomszéd államok a „semmit sem vissza!” magatartással válaszoltak. A megoldatlan nemzeti problémák valamilyen módon minden országban erősítették a diktatórikus tendenciákat, uralmi formákat és előmozdították a fasiszta mozgalmak kibontakozását. A szociális feszültségen kívül igen jelentős mértékben ez magyarázza a román, horvát, szlovák és magyar fasiszta pártok sikereit. Mindez egyúttal lehetőséget teremtett a hitleri Németországnak arra, hogy a nacionalista törekvéseket és mozgalmakat felhasználja, kijátssza egymás ellen, és ily módon kiépítse saját birodalmát a Südostraumban. A folyamat az anschluss-szal kezdődött, majd Csehszlovákia és Jugoszlávia feldarabolásával folytatódott. A München utáni Csehszlovákia felszámolásához Hitler ürügyként felhasználta a szlovák szeparatizmust, Jugoszlávia állami létének formális megszüntetését pedig a horvát bábállam létrehozásával deklarálta. Magyarországot és Romániát, mint ismeretes, Hitler az erdélyi kérdéssel tartotta sakkban.

A Monarchia utódállamait közvetlen vagy közvetett módon a német nagytérbe integráló hitleri politika 1944-ben összeomlott. Az ismét önálló útra lépő államok teljesen torz módon vonták le a nemzetiségi katasztrófa tanulságait, és létük új szakaszát a nemzetiségek üldözésével kezdték. A németekkel szemben minden országban, beleértve Magyarországot is, érvényesült „a kollektív felelősség” elve, amelyet Csehszlovákiában, Jugoszláviában és Romániában a magyarokkal szemben is alkalmaztak. Ebből az „elvből” következett többszázezres nagyságrendű német és magyar etnikai tömbök kitelepítése Csehszlovákiából; a németek túlnyomó többségének kitelepítése Magyarországról; üldözés, helyenként véres atrocitások a térség szinte valamennyi államában, minden politikai párt egyetértésével. (Az egyetlen kivételt – tudomásaink szerint – a magyar szociáldemokrata párt jelentette, amely tiltakozott a német lakossággal szemben a kollektív felelősség elvének alkalmazása ellen, jóllehet gyakorlati eredmény nélkül.)

A kitelepítések és az üldözések gyakorlata közös bűnbeesése volt az újonnan alakult demokratikus államoknak, és már eleve csorbította a demokrácia erejét és érvényét.

A sztálini rendszerben

1947–1948-tól a térségben kialakult és megszilárdult a sztálini monolitikus és autark rendszer, amely az országokat – Jugoszlávia kivételével – ismét egy nagyhatalom uralta övezetbe integrálta. A demokratikus társadalmi intézmények felszámolásával a nemzetiségek érdekvédelmének lehetőségei is megszűntek.

A sztálinista és posztsztálinista rendszerek fennállásának egész időszakában módszeresen zajlott a kényszerasszimiláció, az etnikai sokszínűség felszámolása. Ennek alapvető módszerei a következők voltak: a nemzetiségek által lakott területek átszervezése az etnikai erőközpontok felszámolása érdekében; a deklarált nemzetiségi jogok gyakorlati visszavonása elsősorban az iskoláztatásban, különösen pedig a közép- és felsőoktatásban; a nyelvi és kulturális asszimiláció a közigazgatás, a katonai szolgálat és a tömegkommunikációs eszközök révén; a nemzetiségek lakta területek számára hátrányos gazdaságpolitika; erőszakos cselekmények, kényszerítő intézkedések.

Az említett módszerek létében veszélyeztették a szomszéd államok magyarságát. A hatalmat kézben tartó kommunista párt mind a Rákosi-, mind a Kádár-korszakban óvakodott attól, hogy nyilvános fellépést kockáztasson a határokon túl élő magyarság érdekeinek védelmében. Így alakult ki a teljes zártság, lehetetlenné téve bármilyen kérdés felvetését, ha azt más szocialista országokban bírálatnak, a belügyeikbe való beavatkozásnak értékelhették. Ez a magatartás viszont egyik fontos tényezője volt annak, hogy Magyarországon


a Kádár-rendszer bizalmi tőkéje felmorzsolódott.

Otto Bauer egyik utolsó írásában kifejtette, hogy a nemzeti önrendelkezés alapfeltétele a demokrácia. Ennek megvalósításától azonban még nagyon távol vagyunk. Úgyszintén nem látszik a jelenlegi helyzetben reális alternatívának a föderáció megvalósítása. Bibó István joggal írta, hogy „a föderáció olyan, mint a házasság, nem szabad elintézetlen problémákkal belemenni, mert az a lényege, hogy új perspektívát és vele rengeteg új problémát ad fel, nem pedig az, hogy bármiféle tisztázatlan kérdés elintézését vele megtakaríthassuk”.


1. Az Erdélyi Múzeum EgyesületJAKÓ Zsigmond (Románia)

Az Erdélyi Múzeum Egyesület

Negyvennégy esztendeje annak, hogy az Erdélyi Múzeum Egyesület utolsó közgyűlése 1946. november 8-án számba vette az erdélyi magyar tudományosság feladatait a háborút követő nagy átrendeződés körülményei között, és tagjaink ismét nekigyürkőzhettek feladataiknak. Munkájukat azonban éppen csak elkezdhették, mert a következő (1947.) esztendőben, az „elvtelen magyar egység” ellen indított politikai hecckampány keretében, egyesületünk választott vezetőségét önkényesen leváltották, élére intézőbizottságot állítottak, majd 1950 februárjában a társadalmi szervezetek légiójával együtt, általános miniszteri rendelkezésre hivatkozva, működését megszüntették.

Hagyományokkal rendelkező, eleven tudományos közösség tevékenységét azonban nem lehet hatalmi szóval egyszerűen megszüntetni, mert a közösség tovább él és munkál egykori tagjainak szellemi teljesítményeiben szemlélet, módszer és tematika alakjában. így történt ez az Erdélyi Múzeum Egyesület esetében is. Példaként elegendő Szabó T. Attila munkásságára és az ő Szótörténeti Tárára hivatkozni. Érthető tehát, hogy néhány nappal a diktatúra bukása után, 1990. január 5-én, a még élő egykori tagok elhatározták az Egyesület munkájának újraindítását. Március 22-én lezajlott a törvényben előírt alakuló közgyűlés, és a megújított alapszabályok miniszteri jóváhagyását követően a kolozsvári Törvényszék május 9-én az Egyesületet ismét felvette a jogi személyek jegyzékébe. És most több hónapi szervezés után, annak betetőzéseként, sor kerülhet a közgyűlésre is, melynek feladata az Egyesület végleges vezetőségének megválasztása és az újrakezdődő munka irányelveinek meghatározása.

Kérem a tisztelt közgyűlést, munkálatait annak öntudatával és felelősségével végezze, hogy országunk legrégibb, a Román Tudományos Akadémiánál is korábban létesült tudományos szervezetének ügyeiben kell döntenie, melynek gyűjteményei az egész magyar népnek olyan jelentős művelődési örökségét alkotják, hogy azok csak a Magyar Nemzeti Múzeummal és a Széchényi Könyvtárral mérhetők össze.

*

Nálunk szerencsésebb népeknél a tudományos szervezeteket a hatalom kezdeményezte, a nemzeti múzeumok is többnyire az uralkodócsaládok magángyűjteményeiből nőttek ki. Esetünkben a polgári átalakulás mindkét fontos művelődési intézményét, a tudományos csúcsszervezetet és a nemzeti gyűjteményeket a magyar társadalomnak magának kellett a hatalom ellenében megteremtenie.

1841-től kezdődően az erdélyi magyar tudományosság műhelyének, azaz múzeumának megteremtése volt a cél. A múzeum ugyanis eredetileg a múzsák hajlékát, a tudományok és művészetek otthonát jelentette. Amíg a szászok egyidejű kezdeményezése, a Verein für siebenbürgische Landeskunde mindjárt akadálytalanul megvalósulhatott, a magyar tudós törekvések a bécsi gyanakvások következtében csak 1859-ben, Mikó Imre kitartó fáradozásai nyomán ölthettek testet.

Ettől fogva 1872-ig a gyűjtemények kifejlesztése és szervezése volt a fő feladat. Ennek sikeres megoldása tette lehetővé, hogy 1872-ben az akkori ország második egyeteme Kolozsváron létesüljön, kétségtelenül nem csupán Erdély magyar lakosságának hasznára. 1918-ig a Múzeum Egyesület gyűjteményei tették lehetővé az új egyetemen a kutatómunka elindítását, folyóiratai és kiadványai pedig az itt születő tudományos eredmények közzétételét biztosították. Ennek a szoros együttműködésnek az alapja az a két szerződés volt, melyekkel a magyar állam 1874-ben, majd 1895-ben tisztes évi összegért az egyetem számára bérbe vette a Múzeum Egyesület gyűjteményeit. Bár anyagiak tekintetében ezek az évtizedek az „aranykort” jelentették az Egyesület történetében, ma már megállapítható, hogy ez a kapcsolat fokozatosan kiszolgáltatta az Egyesületet az egyetemnek, és végső soron megakadályozta abban, hogy saját lábára állhasson és a saját útját járja. A viszonylagos bőség eme évtizedeiben egész egyetemi városrész épült fel az Egyesület birtokára Kolozsváron, de az Erdélyi Nemzeti Múzeum önálló otthonának még a terve sem merült fel az illetékes igazgató-tanárok részéről.

E mulasztások következtében az 1918-as uralomváltozás az egyetemet és Egyesületünk múzeumi tárait olyan összekuszáltságban találta, hogy azt azóta sem sikerült kibogozni, noha 1938-ig folytak a viszonyok rendezését célzó tárgyalások és többször is úgy látszott, hogy az egyetemmel való megegyezésnek már nincsenek akadályai. A megállapodás azonban 1940-ig mégsem jött létre, és a Ferdinánd Egyetem Egyesületünk


gyűjteményeit az említett régi szerződések alapján tovább használta, anélkül azonban, hogy a bérösszeget fizette volna. Az Egyesület tulajdonjogát ugyan nem vitatták, de saját tudományos anyagának zavartalan használata elé akadályokat gördítettek. Ebben az időszakban sokan úgy látták, hogy az Erdélyi Múzeum Egyesület működésére többé nincsen lehetőség. Szerencsére nem nekik lett igazuk. Elgondolkoztató, hogy teljesítményei alapján nem az anyagiakban bővelkedő 1895–1918 közötti „aranykor”, hanem az 1920–1940 közötti „hét szűk esztendő” minősül a Múzeum Egyesület igazi fénykorának. Ekkor teljesedett ki és szilárdult meg az Egyesület szervező, irányító, koordináló funkciója az erdélyi magyar tudományművelésben, összekötő szerepe az itteni tevékenység és az egyetemes magyar tudomány többi intézményei, illetve a román és a külföldi kutatás között. Nem kevésbé fontos eredménye e korszaknak a színvonalas tudomány-népszerűsítés felvállalása az Egyesület részéről, és ezen keresztül a magyar vidékkel, népünk széles társadalmi rétegeivel való kapcsolatok elmélyítése.

1940–1944 kedvező körülményei között Egyesületünk komoly áldozatokat hozott a gyűjtemények akkor két évtizedes lemaradásának behozására, a különböző korszerűsítésekre. Mindez azonban csak epizód maradt a Tárak és az Egyesület életében, mert ismét elmulasztották az alkalmat az egyetemmel való, teljesen korszerűtlenné vált kapcsolat felbontására és a gyűjteményeknek önálló épülethez juttatására. A háború befejezése után rövid ideig úgy látszott, hogy a két egyetem léte és a nemzetiségi sérelmek orvoslásának szőnyegre kerülése lehetőséget nyújt Egyesületünk és a kolozsvári egyetemek közötti viszony rendezésére. A lendületesen meginduló munka során a Múzeum Levéltára ekkor függetlenül teljesen az Egyetemi Könyvtártól, megteremtette saját önálló otthonát a Farkas utcái Bethlen–Nemes házban. A totalitárius rendszer kiépülése azonban hamarosan véget vetett ezeknek a reményeknek. A rövidesen bekövetkező államosítás, gyűjteményeink vagy azok egyes részeinek ötletszerű szétosztogatása különböző intézmények között most már a tudományos munka érdekeit is veszélyeztető módon még tovább fokozta a Táraink körüli bonyodalmakat. Működése beszüntetésekor, 1950-ben, Egyesületünk a Bolyai-egyetemet kérte fel az erdélyi magyarság tudományos érdekeinek további védelmére a népünk művelődési örökségét alkotó felbecsülhetetlen értékű múzeumi gyűjteményekkel kapcsolatosan. Erre azonban az egyetem akkori vezetőségének sem volt különösebb módja, de talán elegendő felelősségérzete sem.

Szükségesnek látszott előbb felvázolni az Egyesület által eddig megtett út főbb szakaszait és annak leglényegesebb fordulópontjait. Azért is, mert az előzmények ismerete nélkül aligha lehet helyesen dönteni az előttünk álló feladatok rangsorolásáról és megoldásáról. 130 éves fennállása alatt nem volt ilyen helyzetben Egyesületünk, mint amilyenben Önöknek 44 évi megszakítás után határozniuk kell. Az eltelt évtizedek akkora változásokat hoztak viszonyainkban, körülöttünk és sorainkban, sőt mi magunkban is, hogy ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. A Múzeum Egyesületet egykoron az erdélyi magyarság művelődési szükségletei hívták életre és alakították, sorsa legszorosabban kötődött Erdély magyar népének sorsához. Így kell ennek lennie ezután is, annak ellenére, hogy Erdély metamorfózisa napjainkra annyira előrehaladt, hogy mostani újrakezdésünk szinte újabb alapítással kell felérjen.

*

Sorra véve Egyesületünk működési területeit, most csak a közvetlenül előttünk álló teendőkről kívánok szólani, noha szükségesnek látom távlati tervek kialakítását is arra az időre, amikor már megszűnt a jelenlegi átmenetiség. A ma még időszerűtlen kérdésekre is kell legyen elképzelésünk, mert ötletszerű lépések annak idején keresztezhetik a távoli végcél felé vezető utat.

Tulajdonképpeni múzeumi munkánk, a gyűjtés, a konzerválás stb. anyagi és jogi előfeltételei egyelőre hiányoznak. Erre csupán a Tárak jogi helyzetének kedvező politikai légkörben is bizonyára nagyon hosszadalmas tisztázása után kerülhet sor. Kivételt alkot az Egyesület kézikönyvtára, mert ennek haladéktalan felállítása és mozgékony dokumentációs bázisként való működtetése nélkülözhetetlen a szakosztályok tevékenységéhez. Örömmel jelenthetem, hogy ebben az irányban az első lépések megtörténtek, és máris többezer kötet könyv és folyóirat várja szakszerű feldolgozását. Egyelőre a tudományos munkát egyáltalán lehetővé tevő dokumentációs központ kialakítása a legsürgősebb, de ez a könyvtár később közművelődési feladatokat is elláthat. A múzeumi gyűjtőtevékenység jelenlegi szüneteltetése kényszerűség, nem pedig lemondás az Egyesület egyik legrégebbi feladatáról. És a mostani nehéz körülmények között is kötelességünknek tartjuk egyes, konkrét esetekben legkülönbözőbb módon segítséget nyújtani az erdélyi múlt és művelődés írásos művészeti vagy tárgyi emlékeinek megóvásához.

A jelenlegi körülmények között tehát megnőtt a szakosztályi munka jelentősége, hiszen a magyar nyelvű egyetemi és főiskolai oktatás hiányában ugyanúgy ezek jelentik az egyetlen legális keretet a magyar tudományművelés számára, akárcsak a két háború közötti időszakban. A Múzeum Egyesület szakosztályaiban, melyek sora most a kor követelményeinek megfelelően a műszaki tudományokéval bővült, lehetőséget kíván biztosítani minden tudományszak magyar, illetve magyar nyelvű művelője számára önmaga és szaktudása


továbbfejlesztésére, kutatása végzésére, eredményeinek szóban és írásban való közzétételére. Szakosztályainkban az idősebb és fiatalabb szakemberek egészséges műhelyei alakulhatnak ki. Az erdélyi magyar tudományosság jövője attól függ, tudunk-e fiataljaink közül tehetséges embereket kellő számban és rövid időn belül hozzásegíteni ahhoz, hogy európai színvonalú szakemberekké fejleszthessék magukat. Éppen ezért arra törekszünk, hogy érdemes fiataljainknak ösztöndíjakat szerezzünk, külföldi tanulmányutakhoz juttassuk őket, pályázatok kitűzésével mozdítsuk elő törekvéseiket. Saját munkájuk igényességétől és színvonalától függ, hogy szakosztályaink újból az egyetemi és főiskolai oktatószemélyzet előkészítő iskoláivá, gyakorlótereivé válnak-e a korábbi évtizedekhez hasonlóan, vagy sem.

A Múzeum Egyesület egyenlő felelősséget hordoz minden egyes tudományszak magyar nyelven való művelését illetően, mert meggyőződése, hogy párhuzamos és együtemű fejlesztés nélkül nem képzelhető el egészséges tudományos élet. Mégis úgy észleli, hogy társadalmunk a mostani körülményeink között az elmúlt egyoldalúságaiból származó torzulások sürgős eltüntetését kívánja, éppen a tudományok közötti egyensúly helyreállítása érdekében. Joggal elvárja tőlünk, hogy kiemelt figyelmet fordítsunk a mesterségesen elsorvasztott önismereti diszciplinák, tehát a magyar és erdélyi történelem, a magyar nyelv és irodalom, a néprajz, a szociológia és a nemzeti kisebbségek szempontjából annyira lényeges jogtudomány, valamint a modern időkben egyre fontosabb műszaki tudományok fejlesztésére. Az Erdélyi Múzeum Egyesület ezeknek az elvárásoknak tőle telhetőleg igyekezni fog eleget tenni. Például sürgős teendőjének tartja Erdély népszerű történetének, vagy helytörténeti lexikonának elkészítését.

Szakosztályaink szervezési kérdései között teljesen új problémaként merül fel, hogy mit tehet Egyesületünk a korszerű kutatás előmozdítására olyan műszaki és egyéb reáltudományok esetében, melyeknél nélkülözhetetlenek a jól felszerelt laboratóriumok; vagy az orvostudomány területén, ahol klinikák és kutatóintézetek nélkül egyetlen érdemleges lépés sem tehető előre. Egyesületünknek ugyanis csak a hagyományos szakosztályi keretek állnak rendelkezésére, de a kiegészítő kutatóintézeti háttér teljességgel hiányzik. E tudományok vonatkozásában tehát érdekelt szakembereinknek sok mindent újra kell gondolniuk szakosztályi célkitűzéseik megfogalmazásakor. Magam úgy vélekedem, hogy ebben a vonatkozásban a végleges megoldásokat az újraindítandó magyar nyelvű felsőoktatás megfelelő tanszékeivel és intézeteivel szoros együttműködésben kell majd kimunkálniuk. A feltétlenül kiharcolandó magyar nyelvű felsőoktatás és a nemzetiségi tudományosság szervezetének, az Erdélyi Múzeum Egyesületnek az együttműködése nélkül ma már elképzelhetetlen korszerű magyar tudományművelés Erdélyben. De tanulnunk kell a múltból és ezt az együttműködést nem a múzeumi gyűjteményekre, hanem magára a tényleges kutatómunkára kell alapoznunk. Világosan kell látnunk, hogy tudományosságunk a jövőben csak két lábra állítva lehet korszerű és eredményes. Az egyik lába a magyar nemzetiségi tudományos szervezet, az Erdélyi Múzeum Egyesület, a másik viszont az állami magyar felsőoktatás kell legyen.

*

A mostani újrakezdés első szakaszában tehát a szakosztályok tudományos és népszerűsítő munkájára lehet és kell erőinket összpontosítanunk. A tudományos munka előfeltétele a közlési lehetőségek biztosítása, az eredményes népszerűsítésé pedig a megfelelő szervezeti formák megteremtése.

A tudományos könyvkiadás soha és sehol nem volt jövedelmező vállalkozás. Sok pénz kell hozzá és Egyesületünk jelenleg igazán nem dúskál anyagi javakban. Indulásként az Egyesület 1874-től fogva kiadott, nagy tekintélyű, központi folyóiratát, az Erdélyi Múzeumot akarjuk ismét megjelentetni. Azt tervezzük, hogy a nagy múltú Erdélyi Tudományos Füzetek ezután külön sorszámozott humán és reáltudományos sorozatban jelenjenek meg.

A tudományszervezés ma már elkülönített intézményi keretek között végezteti az alkotó kutatómunkát és a tudományos népszerűsítést. Már nem ismeri azt a múlt században gyökerező patriarchális módot, ahogyan a kisebbségi viszonyok között működő tudományművelés kénytelen ma is ellátni e kétfajta feladatot. A nemzetiségi tudományosság ugyanis nem létezhetne a saját társadalmával való bensőséges, eleven kapcsolatok nélkül, hiszen mögötte saját népének érdeklődő tagjain kívül más erő nem áll. Ennek az érdeklődésnek az ébrentartása pedig csak a tudományok népszerűsítésével biztosítható, mert a kisebbségi ember egyedül ezen keresztül érzékelheti, hogy ez a tudományosság az övé, érte is dolgozik, tehát érdemes áldoznia rá. A háborút követő évtizedekben társadalmunk teljesen átrétegződött. Ma már nincs olyan viszonylag tehetős, művelt osztályunk, amelyik egyedül vállalhatná és hordozhatná tudományosságunk anyagi terheit. A Múzeum Egyesület tagszervezésének tehát a jövőben a magyar értelmiséget, sőt az egész iskolázott réteget kell megcéloznia, tekintet nélkül arra, hogy az illető személy ténylegesen műveli-e valamelyik tudományt vagy sem. Tagjai sorába kell fogadnia pártolóként bárkit, alti felméri, hogy egész műveltségünk alapját tudományosságunk alkotja, és ennek milyensége, korszerűsége, fejlődése határozza meg mindazt, ami erre az alapra ráépül.


A fentiek értelmében tehát fokozni óhajtjuk a magyarok lakta vidékek bevonását munkánkba. A vidékkel való kapcsolattartásban ezután nem érhetjük be az évenkénti vándorgyűlésekkel, hanem központi rendezvényeinkből minél többet Erdély-szerte meg kell ismételnünk. 1950 óta értelmiségi nemzedékek nőttek fel, amelyeknek már nem volt alkalmuk megtapasztalni a Múzeum Egyesület munkáját és szerepét művelődési életünkben. A jelenlegi helyzet minél sürgősebb megváltoztatása érdekében javasoljuk a közgyűlésnek: amikor majd sort kerít a tagdíjak megállapítására, tegye lehetővé főiskolás fiataljaink számára, hogy diák-pártolótagként, jelképes tagdíj mellett, mondjuk a rendes tagdíj 10%-a ellenében bekapcsolódhassanak a Múzeum Egyesület munkájába. Így már tanulmányaik idején belenőhetnének a nemzetiségi tudományművelésért való felelősségbe és a majdan reájuk váró feladatokba. E témakör lezárásaként ismételten hangsúlyozom az Erdélyi Múzeum Egyesület különleges, kettős arculatát. Egyesületünk egyaránt összefogja az erdélyi magyar tudományos szakerőket és mindazokat, akik felelősséget éreznek és áldozni akarnak a magyar tudományművelés ügyéért. Ez a teljes nyitottság mindkét irányban minősíthető ugyan archaikus vonásnak; de szervezetünknek éppen ebben rejlik az ereje, kiapadhatatlan megújuló képessége és számunkra nélkülözhetetlen demokratizmusa.

Erősen kivérzett nemzetiségi tudományosságunk, megfogyatkozott szellemi és anyagi erőforrásaink eredményes hasznosítása tervszerűség nélkül még csak nem is remélhető. Sőt, múltja arra is kötelezi Egyesületünket, hogy irányelvek, tervek, elgondolások kidolgozásával, eddigi ilyen irányú tevékenységének további tökéletesítésével már most felkészüljön azokra a szakmai feladatokra, amelyek azután fognak jelentkezni, ha a magyar egyházak és intézmények visszanyerték nemzeti művelődési örökségnek tekinthető tudományos gyűjteményeiket. Nem vitás ugyanis, hogy ezeket olyan szakmai szinten kell szervezni és működtetni, hogy mind nemzetiségünk, mind az egész ország, mind pedig az egyetemes tudomány jobban használhassa őket, mint jelenleg. Biztató jelenség, hogy a diktatúra bukásával az erdélyi magyar társadalomban felszabadult energiák a sürgető tudományos feladatokat is felvállalni kész új szervezeteket szintén létrehoztak. A legrégibb erdélyi magyar tudományos szervezet, az Erdélyi Múzeum Egyesület örömmel fogadja ezt a fejleményt, és a legfiatalabb művelődési szervezeteinket munkatársainak tekinti, várja, sőt kéri közreműködésüket a fenti célok megvalósításában. Számunkra egyenesen megnyugtató, ha az előttünk álló irdatlan feladatokat és felelősséget megoszthatjuk másokkal, ha az új szervezetek gyakorlati célkitűzéseik mellé a profiljuknak megfelelő tudományos teendőket is magukra vállalják. Ilyen tevékenységükhöz Egyesületünk részéről számíthatnak minden tőlünk telhető segítségre, hiszen célunk közös: az erdélyi magyar tudományosság mielőbbi újjáélesztése és korszerű formában való, minél eredményesebb működtetése.

*

A diktatúra évtizedeiben zűrzavaros képzelgések uralkodtak el országunkban a romániai magyarságnak és művelődésének a magyar nemzet és a magyar kultúra egészéhez való viszonyáról. Ez teszi szükségessé világos és egyértelmű állásfoglalásunkat ebben az alapkérdésben. Mi az erdélyi magyarságot mindig a magyar nemzet, műveltségét pedig az egyetemes magyar műveltség szerves részének tekintettük és tekintjük ezután is. Tudományos munkánkat azonban mindig úgy végeztük és ezután is úgy kívánjuk végezni, hogy annak ne csupán az erdélyi és az egyetemes magyar, hanem az ország, Románia, a román és az egyetemes tudományosság szintén hasznát láthassa. Valljuk a nemzetek közötti együttműködés nélkülözhetetlenségét és kölcsönösen hasznos voltát a tudományos munkában.

Készek vagyunk intézményes formában vagy egyénileg a legteljesebb együttműködésre mindenkivel, aki egyenrangú félként kezeli tudományosságunkat és igényt tart közreműködésünkre. Úgy véljük, hogy a korábbi diszkrimináció megszűnése esetén az a szellemi kapacitás, szakismeret, amellyel nemzetiségünk még ma is rendelkezik, gyümölcsözően hasznosítható lenne országunk tudományos életének, elsősorban a humán tudományoknak annyira halaszthatatlan korszerűsítésében. Országunk tudományossága nagy feladatok előtt áll; több évtizedes lemaradást kell behoznia. Ebben tőle telhetőleg közreműködni az Erdélyi Múzeum Egyesület mindig készen áll.

Elhangzott az EME közgyűlésen, 1990. október 27-én. A História szerkesztősége táviratban üdvözölte a 40 esztendő után újrainduló tudományos kulturális egyesületet. (A szerk.)

2. Képek




1. A szabadságharc tábornoki karának személyi adataiNYÍLT TÉR – Olvasóink írják

BÁRÁNY István

A szabadságharc tábornoki karának személyi adatai

Új rovatot indít útjára a História. Már a korábbi években újra és újra kérték olvasóink: legyen a folyóiratban helye az olvasói leveleknek, illetve az olvasóknak szóló szerkesztőségi közleményeknek Ehhez kapcsolódott a szerkesztőségen belüli vita: vajon nem kellene-e olyan közleményeknek is helyt adni, amelyek nem szaktörténész tollából valók, vitás (netán eldöntetlen) tudományos kérdéseket tárgyalnak, akár nem is éppen nagy szakszerűséggel, és miért ne adnánk helyet a gyakran új szempontokat hozó, de szakszerűen ki nem dolgozott témafeltevéseknek Azaz: indítunk egy amolyan „Önök szerkesztik” oldalt a Históriában. A közönség és a folyóirat élőbb kapcsolatát kívánta javítani azután sok más indítvány is: könyvismertetési rovat indítását kérték, híradást a történeti jellegű rendezvényekről, pályázatokról. Az 1991. évre tervezett 10 megjelenés lehetővé tette volna mindezen ötletek megvalósítását. Az anyagi nehézségek most az 1992. évre halasztják a gyakoribb megjelenést és ezzel több új rovat megindítását, s így a lap már elkészült profilmódosítását is. Most mégis, kísérletképpen megindítjuk „közönség”-rovatunkat Nyílt tér címmel.

Megtalálhatja itt az olvasó az olvasói leveleket, észrevételeket, a közéletünkben hangot kapó történeti eseményekkel, értékelésekkel kapcsolatban. Ugyanúgy kísérletként helyt adunk az olvasói eszmefuttatásoknak, véleményeknek. És végül – az idők szava! – helyt adunk fizetett hirdetéseknek, intézeti, alapítványi, kiadói közleményeknek.

Reméljük, hogy a „Nyílt tér” a folyóirat sokak által olvasott rovata lesz, ösztönzi olvasóinkat a véleménynyilvánításra. Egyben kérjük is, hogy a rovat jellegével kapcsolatos észrevételeiket, esetleges újabb ötleteiket írják meg szerkesztőségünknek.

(A szerk.)

A magyar honvédsereget 1849. július végén, a világosi fegyverletétel előtt 172 300 tiszt és legénység alkotta, 1000 löveggel ellátva. Az önvédelmi harcot 1848 őszéig vezető 17 tábornok közül ekkor már senki sem állt a magyar kormány szolgálatában. Az 1849 nyarán befejeződött harcok végéig 30 olyan tábornok szolgált a honvédségben, akik ezt a rangjukat 1848 októbere után érték el. Ez a harminc tábornok jelentette valójában az önvédelmi küzdelem vezérkarát, hiszen a sorsdöntő 1849. január 1-je után, amikor Windischgrätz bevonult Budapestre, fokozatosan ők vették át a császári tábornokoktól, illetve egymástól a parancsnokságokat.

Közülük szinte csak az aradi vértanúk és a kiegyezést követően hazaköltözöttek személyi és családi körülményei ismertek, így e kör alig haladja meg létszámuk felét. A 30 közül 3 lengyel: Dembinski, Bem és Wysocki, továbbá 8 egyéb: Czecz, Gál, Guyon, Klapka, Kmetty, Mészáros, Perczel és Vetter hagyta el még 1849 nyarán az országot, 3 pedig meghalt: Gaál börtönbüntetése közben, Lenkey fogsága során, Répássy pedig még júliusban kolerában. A császári hadbíróság 2 tábornokot: Gáspárt és Pikétyt ítélte börtönbüntetésre, akiknek néhány év után kegyelmet adtak, és akik azután szinte kegyelemkenyéren éltek. Egy tábornok, Kiss Pál, aki Pétervárad parancsnokaként a Klapkáéhoz azonos feltételekkel adta át a várat, birtokára hazatérve gazdálkodott.

Még változatosabb képet ad az önvédelmi harc 30 katonai vezetőjének az az adata, ha azt a szempontot vizsgáljuk meg, ami az ország régi határain belül ma is megkülönböztetett helyzetet teremt az egyének elbírálása alkalmával. Ez pedig nemzetiségi hovatartozás kérdése, ami talán még az egész önvédelmi harc jellegét is meghatározhatja egyesek felfogásában.

Görgei Arthur apai ágon abból a Görgey családból származott, amelyik az általa nagyon szeretett szepesi szász polgári anyját szinte kiközösítette – jóllehet a tábornok maga is szepesi származású, Toporcon született. Vetter Antal a Velence melletti Mestrében született; katonacsaládból származott, osztrák apja mellett magyar volt az anyja. Mindketten sikeres haditerveket készítettek a tavaszi hadjárat során a szabadságharc szolgálatában, jóllehet a belpolitikai viszonyok egymással szembeállították őket.

Nem látszik talán feleslegesnek a 30 tábornokot a mai kutatási eredmények alapján nemzetiségi származásuk alapján csoportosítani, éppen annak megkísérlése céljából, hogy ezáltal meghatározható-e önvédelmi harcunk jellege.


A legnagyobb csoportot a 12, családjában minden kétséget kizáróan magyar származású tábornokunk alkotja: Dessewffy, Gaál, Gál, Gáspár, Görgei, Lenkey, Mészáros, Nagysándor, Perczel, Répássy, Török és Vécsey gróf tisztán magyarok. Kmetty is valószínűleg ide sorolható.

A következő a német eredetű csoport, melynek 5 tagja: Aulich, Lahner, Leiningen-Westerburg gróf, Schweidel és Vetter. A lengyelek létszáma 3, ők: Bem, Dembinski és Wysocki. Egynél magasabb létszámú az örmény származásúaké: Czecz és Kiss Ernő.

A 7 egyéb nemzetiséget így sorolhatjuk fel: Guyon esquire angol, Pikéty francia, Knezić horvát, Kiss Pál macedon, Klapka morva, Poeltenberg lovag osztrák-német és Damjanich szerb.

Egyszerű, ám merőben téves lenne arra a következtetésre jutni, hogy a soknemzetiségű császári hadseregből kiválasztódott tizenegy nemzetiségű harminc tábornok az európai forradalmak hírére egyszeriben nemzetközi szabadságharcos testületté vált volna.

Közülük alig felüknek – az aradi vértanúkon és perükben szereplőkön kívül csak a kiegyezés után hazatértek néhányának – személyi viszonyait ismerjük, és talán nem lesz hiba, ha ennek alapján kísérlünk lehetőséget keresni arra, miért is harcoltak: Magyarországért, vagy a nemzetközi forradalom véghezviteléért, esetleg másért.

Legbiztosabbnak tűnik a nagy aradi per tizenöt vádlottjára összpontosítani a figyelmet, akik egyike nem volt tábornok, ám vezérként került a perbe.

A két idősebb agglegény, a pozsonyi német Aulich és a gödöllői magyar Török meggyökeresedett katona volt, aki a király parancsára esküdött fel az alkotmányra és az országgyűlés kijelölte kormányzat parancsát teljesítette. A függetlenségi nyilatkozat Aulichot mintha megingatta volna, ám betegszabadsága után Görgei volt beosztottjaként vállalta a hadügyminiszterséget, és talán ő is bízott a megegyezésben.

Nagysándor nyugdíjas magyar huszárkapitány vőlegény volt, és bár nem számított parancsnoka, Görgei hívei közé, hihette az orosz tiszti szóbeszédet s reményt láthatott az új környezetben jobb feltételek melletti házaséletre.

Kiss Ernő dúsgazdag földbirtokos volt a Délvidéken és a második évben már nem került harcba. Évek óta özvegyen ugyancsak bízhatott az emlegetett megegyezésben és csendes, visszavonult élet folytatásában.

Lenkeyt huszárai hozták haza Galíciából, és lehet, hogy házasságkötése előtt. Nagy népszerűsége mellett sehogyan sem találta meg itthon a helyét, és tébolyodottsága kezdetén írt leveleiben, valamint vallomásában is üldözöttnek hitte magát.

Damjanich szerbnek mondta és magyarnak vallotta magát, fiatal feleségével – Arad megyei sógorságával együtt érezve – abban reménykedett, hogy Buturlin tábornok képes lesz írás nélkül is megtartani szavát, mikor Arad várának átadásakor büntetlenséget ígért neki.

Dessewffy házasságkötését követően azonnal hadba vonult, és sorsa hasonlított Damjanichéhoz, hiszen ő osztrákoknak, Liechtenstein herceg altábornagy kegyelmet ígérő felhívására adta meg magát.

Lahner felvidéki német volt, olasz feleséggel és kislánnyal, vezette a honvédség fegyvergyártását és nyilván azzal a reménnyel tette le Világosnál fegyverét, hogy az oroszok útján biztosítva lesz élete családjával együtt.

Vécsey gróf francia feleségének első házasságbeli lányával kiegészült olyan családban élt, melynek tagjai – maguk is francia eredetűek lévén – befolyására még saját, császárhű családjával is szembehelyezkedve – oroszoknak, bennük bízva adta meg magát.

Knezich horvát származása ellenére házassága révén egri magyar polgárnak érezte magát. Hogy ez a feltevés mennyire helytálló, két lánya igazolta, akiknek férjhezmenetele után egyik leszármazottjuk a második világháborúban orosz földön lett hősi halott, a másik ma debreceni egyetemi tanár. Az ő két fivére is császárhű katona volt; bátyja egy évvel előtte esett el, öccse a budai várvédő seregben harcolt. Sorsát fogsága idején megadással viselte és buzgón imádkozott.

Leiningen-Westerburg gróf torontáli földbirtokos feleségétől és két piciny gyermekétől mint hesseniből magyarrá lett szabadságharcos vált el és vállalta sorsát, bár biztosra vette, hogy a kivégzés vár rá, de úgy hitte, nem kötél, hanem golyó által. Ő volt az egyetlen Aradon, aki honvédtiszti egyenruhában állt a bitófa elé.


Gáspár tábornok józan kecskeméti parasztfiúból lett azzá amivé, és a legőszintébben adta tudtul mindenkinek, hogy nem ért egyet a trónfosztással, emiatt hatvani csatanyerése után elhagyta a hadsereget. Sorsát kétgyermekes apaként haláláig szinte némán vállalta, és a kiegyezés után képviselőként szolgálta hazáját.

Poeltenberg lovag családja Bécsben maradt magyarországi honvédsége alatt. Lengyel földbirtokos felesége és három gyermeke meggyászolta, elsiratta, holttestét kerestette. A remek katona a bíróság előtt könnyezve hangoztatta, hogy ő mindent megmozgatott magyar földre helyezése ellenében. A rárótt kötelességet azonban teljesítette akkor is, mikor francia nyelvtudása révén ment békekövetként az orosz tiszti táborba. Óriási volt a lelkifurdalása, mert a hódító hadsereg jóindulatáról meggyőződve reményt keltően számolt be mindenkinek küldetésérőt.

Lázár ezredesnek feleségét és három fogadott gyermekét kellett eltartani, vasútépítő vállalati főpénztárnoki állását az önvédelmi harc miatt elvesztve, honvéd fizetéséből. Osztrákok előtt tette le a fegyvert kegyelem reményében, ez azonban csak addig terjedt, hogy kötél helyett golyó várt rá.

Schweidel tábornok esküt tett az alkotmányra és harcolt addig, amíg a király kinevezte kormány – tudomása szerint hivatalában volt. Októbertől májusig betegszabadságon volt és csak Buda bevétele után vállalta a kormányhatalom helyőrségének parancsnokságát. Lengyel felesége és öt gyermeke közül fia vállalt tiszti kardbojtot a honvédségnél, és volt apjától elkülönített fogoly Aradon. A tábornok az utolsó percig reménykedett a kegyelemben, ám az csupán a kötél ítéletét változtatta golyóra.

A kilenc aradi özvegy közül a két gyermektelen, Damjanichné és Dessewffyné, vértanú férjük mellett tettek hitet. Damjanichné a magyar lánynevelést vezette, Dessewffyné az olmützi raboknak küldött támogatást.

Lenkeyn kívül – évekkel később – Gál Sándor vesztette még eszét, Olaszországban. A volt császári tisztek közül négyen maradtak halálukig külföldön. Czecz Buenos Airesben szobrot kapott, mert a katonai térképészet révén szolgálta a szabad államot, Guyon a török hadseregben szeretett volna küzdeni az oroszok ellen. Kmetty Londonban, Mészáros Eywoodban élt menekültként (hamvai a közelmúltban tértek haza); az előbbi az oroszok ellen harcolt török hadsereg nyugdíjasaként, az utóbbi amerikai farmerkodás és tanítóskodás után telepedett le Angliában.

A lengyelek közül Bem török katonaként, Dembinski és Wysocki Párizsban hontalanként élte le életét. Gáspáron kívül Klapka volt itthon országgyűlési képviselő, Kiss Pál és Perczel gazdálkodott, Görgei, Pikéty és Vetter visszavonultan – úgy lehet – tengette életét.

Itthon és idegenben Czecz, Gál, Gáspár, Guyon, Klapka, Kmetty folytatta „szabadságharcos” életét, a többi túlélő közül, a lengyeleken kívül Görgei, Kiss, Perczel, Pikéty, Vetter – némi kivétellel – csendben és megtörten élték az öregek életét.

A fentiekben felvetett kérdés megválaszolásában talán segítséget ad az a körülmény, hogy a Kárpát-medencébe hódítani küldött hordák pusztítása nyomán annyi telepítés ment végbe, amennyi egy jól megközelíthető lakatlan földrészen. A telepítés nemcsak a lakosságon, de a birodalmi hadseregen belül is folyt, a nemzetiségi szempontból vegyes házasságok tanúsága szerint.

Ám éppen az említett kétnemzetiségű tábornokok, Görgei és Vetter példája mutatja a magyarság erejét, és bár történelmünk nagyjai közül senki sem tagadja Hunyadi román, Zrínyi horvát, Rákóczi cseh, Kossuth szlovák és Petőfi délszláv-szlovák családi eredetét, ám senki sem kérdőjelezi meg magyarságukat, példájuk talán eldöntheti a kérdést.

Ebben éppen Petőfi és a hozzá legközelebb álló márciusi ifjú társa, Jókai története ad segítséget. A Petrovicsként Hrúz anyától Kiskőrösön és az ásvay Jókayként Pulay Mária által Komáromban szült alig húszéves ifjak március tizenötödike legelső hősei voltak.


1. Sztálin pajtás!TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

ANTONOVA, K. A.

Ügynök volt-e Nagy Imre?

Némi késéssel olvastam az Izvesztyija 1990. június 19-i számában a Nagy Imre – No. Sz-122-es ügynök? című cikket. Abban arról volt szó, hogy a Szabadság megjelentette az egykori MSZMP-főtitkárnak, Grósz Károlynak az MSZMP KB 1989. szeptemberi plénumán elhangzott – Grósz Károly közlése alapján szovjet féltől kapott, az ő rendelkezésére bocsátott eredeti dokumentumok alapján készült – beszédét. Mint ahogy a beszédből kitűnik, Nagy Imre 1930 szeptemberétől, nem sokkal a szovjetunióbeli emigrációba érkezése utántól 1941-ig az OGPU-NKVD ügynöke volt, amit írásos kötelezettségvállalása tanúsít. Grósz szavai szerint Nagy Imre (az Sz-122-es számú ügynök) 1930-tól 1941-ig, a háború kezdetéig különösen aktívan együttműködött az OGPU-NKVD-vel. Ezek az ő vallomásai és feljelentései alapján – amelyekben összességében kb. 200 ember szerepel – tartóztattak és ítéltek el több tucat embert, köztük magyar, német, lengyel emigránsokat. Közülük többeket később rehabilitáltak.

A harmincas években én jól ismertem Nagy Imrét (akkoriban ő a nevét oroszul „Nogy”-nak írta). Néhai férjem, Turok Vlagyimir Mihajlovics, Nagy Imre és én együtt dolgoztunk a Nemzetközi Mezőgazdasági Intézetben. Mivel valószínűleg kevesen maradtak azok közül, akik akkor ismerték Nagy Imrét, ezért feltétlenül szükségesnek érzem, hogy tanúsítsam, a titkos munkatárs tevékenysége teljesen ellentmondott Nagy Imre jellemének. Megmaradt a paraszti lelkivilága, nem tűnt túl széles látókörűnek, de józan paraszti ésszel rendelkezett, becsületes és nyílt volt, a besúgás idegen volt tőle.

Akkoriban a moszkvai magyar politikai emigránsok között sok vita és veszekedés volt, amiről, az a német nyelvű rosszindulatú brosúra is tanúskodik (Die magyarische Pest in Moskau), amit akkor láttam. Lehetséges, hogy az ezekben a vitákban részt vevők közül írt valaki feljelentéseket az OGPU-nak, de Nagy Imre ezekben a veszekedésekben nem vett részt és igyekezett magát távol tartani azoktól. Meg vagyok győződve, hogy ezek a dokumentumok, amelyeket a mi KGB-nk bocsátott Grósz rendelkezésére, hamisítványok, az a céljuk, hogy besározzák Nagy Imrét, hogy ne gondoljunk arra, milyen hazugsággal csalták ki őt 1956-ban Budapesten a jugoszláv követségről, egyből elfogták, majd – állítólag – bírói ítélet alapján kivégezték (de volt-e egyáltalán ilyen bíróság?). A mi KGB-nk már nem egy alkalommal mocskolta a kellemetlen személyeket: korábban azzal vádolta őket, hogy a nemzetközi imperializmus kémei, a külföldi felderítés ügynökei, most az új divatnak megfelelően a politikai rendőrségünkkel való együttműködéssel gyanúsítgat.

Íme, mit mondott magnóra néhai férjem, Turok Vlagyimir Mihajlovics a hetvenes években magyar vendégeknek (a javítatlan felvétel alapján idézem): „A Nemzetközi Mezőgazdasági Intézetből emlékszem egy személyre, akit Nagy Imrének hívtak. Egy szobában ültünk, úgy, mint most önökkel. A Nemzetközi Mezőgazdasági Intézetben a helyem fent, az orosz számítás szerint a második, a magyar szerint az első emeleten volt. Kétszemélyes kis szoba volt… A nagy szobák lent voltak. Szemben ültünk egymással. Nagy Imre először erős testalkatával, másodszor – úgy mondanám – megnyerő arckifejezésével, harmadszor vidám természetével tett rám hatást, negyedszer – mint minden normális magyar – szerette a nőket. Oroszul elég jól beszélt, a világháború alatt az orosz fronton szolgált, majd részt vett a polgárháborúban. Szerintem raj- vagy századparancsnok volt, tehát egy kis alegységé, és – jut eszembe – ő mesélte, hogy milyen nehéz volt neki géppuskásként harcolnia. A magyar kommunista pártban ő az agrárkérdés szakemberének számított. Amikor sok év múlva megtudtam, hogy Nagy Imre a Magyar Köztársaság miniszterelnöke lett, alapvető benyomásom vagy érzésem, reagálásom csodálkozásban fejeződött ki (mindegyikünknek ez volt a véleménye, nem csak nekem, ezért gondolom, hogy objektív), mert olyan formátumú, átlagos műveltségű politikusnak láttuk, aki ismeri a paraszti lelkivilágot, valószínűleg tud a parasztokkal beszélni; ennyi és nem több volt. Hogyan tudott ilyen magasra jutni, számunkra ez hihetetlennek tűnt. Nagy kellemetlenségei voltak 1937 előtt, már nem tudom, mi okból, valamilyen lakáshistória. Ezekben az években ez gyakran előfordult, mert valahol lakni kellett, de alapjában véve nem volt túl szép dolog. Hogy mi okból zárták ki a pártból, most elfelejtettem. De ő nagy szemléletesen fejtette ki álláspontját nálunk vendégségben. A Szmolenszki bulváron laktunk, a tudományos dolgozók házában, s ő azt mondta, hogy az egyetlen ház, ahova úgy mehet, hogy nem kell attól félnie, hogy kidobják, a mi házunk. Nekünk baráti kapcsolatunk volt egymással, mert együtt dolgoztunk, egy szobában ültünk; természetes, hogy köztünk a barátság szorosabb volt, mint bárki mással. így mondta: a régi osztrák hadseregben szabályzati előírás volt, »ne engedd közelebb az ellenséget, mint a bajonett hossza«. Ahogy mondta, most gyakran ez a szabály


irányítja a szovjet elvtársakat a vele való viszonyban. Bárhova megy, bajonetthossznyi távolságot tartanak vele, mert mindenki érzi, hogy holnap őt, mint akit a pártból kizártak, valamilyen más helyre küldik, és jobb vele semmilyen kapcsolatot sem tartani. Később elvesztettem őt szem elől, mert beköszöntött a »nagy« 1937-es év. Ennek a híres évnek júliusában elkerültem Moszkvából. Mi történt később Naggyal, nem tudom; letartóztatták-e vagy a »méregpohár« elkerülte-e őt? A vele való ismeretségem megszakadt, és aztán megtudtam, hogy a Magyar Köztársaság új miniszterelnöke az én régi ismerősöm, Nagy Imre.”

Még egy részlet. Egy osztrák politikai emigránsnő (a nevét nem adom meg, mert lehet, hogy még él) mesélte később Turoknak: őt hívatták, és felszólították, hogy legyen titkos munkatárs. Ijedtségében beleegyezett, majd miután otthon átgondolta a dolgot, elment ahhoz, akit figyelnie kellett, felfedte magát, és együtt írták meg a feljelentéseket, amit a hölgy elvitt a megadott helyre. Neki egy kitalált nevet adtak akkor, azzal a névvel kellett aláírnia a feljelentéseit, de semmilyen azonosító száma nem volt. Ezért az „Sz-122-es ügynök” inkább mostani frazeológia, mint akkori.

Természetesen nekem nincs és nem is lehet semmilyen dokumentumom, ami azt bizonyítja, hogy Nagy Imre nem „tégla” volt, de meg vagyok győződve, hogy ez a vád hamis, és azt kívánom, hogy Budapesten legyen ez a vallomásom.

Moszkva, 1990. augusztus 31.

A szerkesztőség örömmel teszi közzé Koka A. Antonova hozzánk eljuttatott levelét. Mi, történészek természetesen a visszaemlékezőnél sokkal kiemelkedőbbnek látjuk kortársai közül Nagy Imre szellemiségét. (A szerk.)

2. Képek



1. Erdei Ferenc kitagadásaSZABÓ Imre

Erdei Ferenc kitagadása

A napokban jutott tudomásomra, hogy Szigetszentmiklóson a képviselőtestület megváltoztatta – többek között – az Erdei Ferencről elnevezett utca nevét Somogyváry Gyulára.

A döntést minden bizonnyal írásos vagy szóbeli előterjesztésre tették, amit sajnos nem ismerek. Ha előbb tudomásomra jut, akkor az alábbiakkal érveltem volna ellene. (Erre 16 éves miklósi múltam, tanáréveim, 10 éves tanácstagságom, és Erdei Ferenc iránti őszinte tiszteletem és nagyrabecsülésem is indíttatott.)

Jómagam 1964-ben találkoztam először Erdei Ferenccel, a híres tudóssal és politikussal, az igen egyszerű, közvetlen, barátságos emberrel. Ekkor ünnepeltük Szigetszentmiklós 700 éves évfordulóját (tekintettet az 1264-ben keltezett, IV. Béla király által alapított csúti monostornak adományozott oklevélre). A városháza (akkor tanácsháza) falára márványtábla került a nagy esemény alkalmából. Az ünnepi tanácsülésen és a sokféle rendezvényen végig részt vett Erdei Ferenc. Ekkor lett Szigetszentmiklós díszpolgára, amiről tanácsülési jegyzőkönyv és méltató oklevél tanúskodik. (Úgy tudom, hogy Kossuth Lajos és Erdei Ferenc volt csak díszpolgára a településnek, később Ádám Jenő is az lett. – Szigetszentmiklós 1970-ben lett nagyközség és 1986-ban város.) Erdei meleg szavakkal köszönte meg a megtisztelő címet, felajánlotta további segítségét a településnek.

A kiállításokon, a műsoros esten és a vacsorán személyesen tapasztaltam, hogy milyen közvetlen, baráti szeretettel vették őt körül az idősebb szentmiklósiak, köztük a nagy tekintélynek örvendett Kincse Józsi bácsi. Nagyon meghatóan ecsetelte Erdei a szentmiklósi éveit 1944 előtt és után, őszinte kritikát mondott a volt Rózsa Ferenc Tsz sikertelenségéről és a megszüntetett helyi földműves-szövetkezetről, ami akkoriban került Taksonyhoz.

Később már több alkalommal is volt szerencsém találkozni vele. Emlékezetes marad a Ráckevei Járás Agrárszakembereinek Klubjában elmondott beszéde, majd 1969-ben az a látogatás, amikor felkértük a Tanulmányok a ráckevei járás múltjából c. kötet előszavának megírására.

Az igen elfoglalt ember – egyidejűleg volt ekkor a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke és a Hazafias Népfront főtitkára – tudott ránk időt szakatani és meghallgatni tervünket, mert földijének tekintett minket. Elvállalta és megírta az előszót, amely sajnos csak 1971-ben bekövetkezett halála után jelent meg az említett kötetben.

Aki teheti, olvassa el, mert csak összefüggésében látva kap egy igazi képet Erdei Ferencről és szigetszentmiklósi, ráckevei járásbeli kapcsolatáról, kiragadott epizódokból nem.

A tudós politikus a következőket vallja Makó utáni „második hazájáról”: „…A küldetésben körüljártam a fővárost, s kerestem azt a helyet, ahol jó a föld arra, hogy hagymát és egyéb zöldséget termeljen a család, és ahol letelepedve új hazát lelhetünk. Szigetszentmiklósra esett a választás és ide telepedtünk: apám 1939 tavaszán, s mi, a fiai is ugyanazon év őszén. Előbb a faluban laktunk, majd a Leshegyen tanyát építettünk, s itt laktunk a felszabadulásig: innen vittük a terményeinket a csepeli piacra, innen jártunk be politizálni Budapestre. De a megtelepedés valóban az lett, s a felszabadulás után – amikor pedig leshegyi tanyánk a felszabadító harcoknak esett áldozatul – második hazánk továbbra is Szigetszentmiklós maradt.

1945. április 18-án a szigetszentmiklósi Földigénylő Bizottság – amint e könyv megfelelő fejezetében olvasható – Kincse József javaslatára elnökül hívta meg apámat, id. Erdei Ferencet, aki ezt elvállalta és odaadóan tevékenykedett a földreformban is, a földműves-szövetkezeti szervezésben egyaránt. A Cucor-szigetre telepedtünk ekkor a Kis-Duna ölében, itt művelte akkor a földet apám is, öcsém is, én is idejártam ekkor haza, s gyermekeim is itt ismerték meg a mezei-tanyai életet, s itt ültettük azokat a csemetéket, amelyek azóta hatalmas fákká növekedtek. Innen halt meg apám, s amikor a makói temetőben utolsó útjára kísértük 1949-ben, vonatnyi szigetszentmiklósi lakos volt ott a búcsúztatásán, egybekeveredve makói hagymás rokonainkkal, barátainkkal és sorstársainkkal.

Így lett azén második hazám a Csepel-sziget, a ráckevei járás, közelebbről Szigetszentmiklós. És ezek a gyökerek azóta sem szakadtak el…”


Az ő temetésén is sok szigetszentmiklósi ember vett részt Makón 1971-ben, „egybekeveredve” a kis hazánk minden részéből érkezőkkel…

Nagy öröm volt számomra, amikor 1973-ban először utcát, majd 1978-ban az új iskola úttörőcsapatát, végül 1983-ban a 3. számú Általános Iskolát neveztük el róla, hiszen ezzel méltóan tisztelegtünk emléke előtt.

Amikor 1987-ben megalakult az Erdei Ferenc Társaság Makón, az elsők között kértem felvételemet, de több szentmiklósi lakos is alapító tagja lett.

Ezek után érthető, hogy megdöbbentő volt számomra a hír és fájó a döntés… Remélem, nem hal ki az emberekben Erdei Ferenc emléke Szigetszentmiklóson!

Budapest, 1991. március 15.

2. Képek




Documents

Digitális Tankönyvtár · Web viewHistória 1991-023 História 1991-023 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás