Dictatus Papae

975 körül még a frank királyok fenntartották maguknak a jogot, hogy elismerjék a

pápát. Ez volt a „két kard" elve, az egyházi és a világi hatalom formális

különválasztása. E szerint Isten a hatalom teljességét Krisztus földi helytartójára, a

pápára bízta. Ezt jelképezi a két kard, ahol az egyik kard a szellemi, egyházi

hatalom, amely a pápa kezében marad, a másik a világi hatalom, amelyet a pápa

ugyan tovább adott a földi uralkodóknak, de az ellenőrzést továbbra is fenntartja e

világi hatalom gyakorlása fölött, és elítélheti az ő akarta ellen vétő uralkodókat, világi

vezetőket.

VII. Gergely pápa 1075-ben egy 27 pontot tartalmazó pápai bullában rögzíti, hogy

miért illeti őt, mint a római egyház fejét, teljhatalom egyházi és világi kérdésekben

egyaránt. A dokumentum neve is, Dictatus papae „A pápa által diktált" jelzi a bulla

jelentőségét. A Dictatus papae pontjai abszolút hatalmat hirdetnek: „A pápát nem

ítélheti meg senki"; „A római egyház soha nem tévedett, és soha nem fog tévedni az

idők végezetéig"; „A pápának joga van engedetlen fejedelmeket letenni és

alattvalóikat a hűségeskü alól feloldani"; „A pápa császári jelvényeket viselhet";

„Egyedül a pápa lábait kötelesek az összes fejedelmek megcsókolni", és így tovább.

Ez előzménye annak az ismert történelmi eseménynek, amikor IV. Henrik császár

Canossa várában a pápa kegyelméért könyörgött (1077 januárjában), miután VII.

Gergely kiátkozta az uralkodót, és valamennyi alattvalóját feloldotta a császárnak tett

hűségesküje alól.