DARREN SHAN

A VÉGZET SZENTÉLYE

ELSŐ RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Larten Crepsley a kimerültségtől fújtatva kapaszkodott fel a

jéggel borított, alattomos hegygerincre, ahol körbejártatta

tekintetét a töredezett csúcsok fagyos tengerén. Vámpíréletének

hosszú évtizedei során megfordult már szinte a világ minden

vidékén, ám ennél kegyetlenebb pusztasággal még soha nem

találkozott. Kiszögellésekkel tarkított, sziklás, jeges fennsík

terült el a szeme előtt. A felkorbácsolt hóförgeteg pillanatok alatt

elvakította az embert. A dermesztően hideg levegő minden egyes

lélegzetvételnél szúrta a torkát és a tüdejét. Barátságtalan,

idegen, könyörtelen volt ez a táj.

Hirtelen hátravetette a fejét, és felüvöltött, szilaj

gyönyörűséggel. Borzasztóan élvezte ezt az utolsó kalandot! Egy

vámpír számára nincs is jobb hely a végső elmúlásra, mint egy

olyan vidék, ahová egyetlen halandó ember sem merné betenni a

lábát. Brutális, magányos halál várt rá, de nem is érdemelt

jobbat. Igazán illendő vég ez egy kegyetlen gyilkosnak.

A kisbaba, akit magával hurcolt, halkan felnyöszörgött,

reszketett a vámpír ingének rejtekében. Larten karjával

magához szorítva tartotta a gyermeket, hogy megóvhassa a

csípős széltől és a hótól, amennyire csak lehetett. A kisbaba

sírásának hallatán bűntudat hasított a szívébe, és megállt egy

pillanatra, hogy némi meleg levegőt leheljen az ing nyakába. A

kisfiú boldogan nevetett, majd ismét megborzongott.

Larten azt kívánta, bárcsak mégis hátrahagyta volna a

kicsit. Őrültség volt, hogy magával hozta. Azért tette persze,

hogy megmentse a gyermeket a kannibál karmaiból, de most

már belátta, milyen bolondságot követett el. A babának a hajón

nagyobb esélye volt a túlélésre; a halálnak ebben a jeges,

dermesztő birodalmában csupán a biztos pusztulás várt rá.

– Legalább megtalálod a paradicsomot – suttogta Larten,

megdörzsölve a kicsi hátát, hogy melegen tartsa. – És a lelkem

oda már nem fog követni, hogy zaklasson téged.

Minden vámpír arról álmodik, hogy a halála után végül eljut

a paradicsomba. Erre a jutalomra törekednek az éjszaka

gyermekei, ez várja őket az út végén. Ám Larten egészen

bizonyos volt abban, hogy soha nem ismeri meg azt az

örökkévaló országot. A hajón teljesen elveszítette az eszét,

lemészárolta az egész legénységet, sőt az utasokat is, a gyermek

szüleivel együtt. Való igaz, hogy előtte fellógattak egy ártatlan

lányt – a szerencsétlen, hűséges Malorát –, de csak mert azt

gondolták, hogy veszélyes szörnyeteg. (,Akárcsak én” –

dörmögött az orra alatt Larten.) A büntetésük azonban a

bűnükhöz képest túlságosan is súlyosnak bizonyult.

Kegyetlen szélroham taszította hátra Lartent, mire

tántorogva lejjebb ereszkedett a hegyhát túlsó oldalán.

Elveszítette az időérzékét ezen a kietlen, jeges vidéken. Úgy

érezte, mintha már napok óta bolyongana céltalanul, de

gyanította, hogy legfeljebb tizenkét órája lehet úton. Egy

vámpír hosszú ideig képes életben maradni, akár ilyen rettenetes

körülmények közepette is, de egy kisbaba? Larten attól tartott,

hogy a gyermek immár törékeny erejének végső tartalékaihoz

érkezett.

Fontolóra vette, hogy sarkon fordul, és visszaviszi a kicsit a

hajóra, de már hosszú órák óta nem tudta, tulajdonképpen merre

halad. A parttól eltávolodva minden teljesen egyformán festett.

Tudatában volt, hogy képtelen újra megtalálni a csónakot. Ám

még ha sikerülne is, a hajó időközben már biztosan továbbindult,

és Larten nem sejtette, melyik irányban keresse a városokat.

Város! Igen nehéz volt elképzelni, hogy bárki képes legyen

megtelepedni ezen a vidéken, de akadtak olyan területek a part

mentén, ahol igenis éltek emberek. Ha Larten ismeri az utat,

elvitte volna a gyermeket a legközelebbi tanyára, és a lakók

kegyelmére bízta volna a sorsát. A városok azonban bárhol

lehettek. Lehetetlen volt megállapítani a helyes irányt.

– Velem együtt kell meghalnod – mormolta fogvacogva.

Narancssárga haját belepte a fagy, szemét résnyire összehúzta a

szél és a kavargó hó ellen. – De előbb találunk magunknak egy jó

helyet, ahol kilehelhetjük a lelkünket. Ennyire talán még én is

képes vagyok.

Lartent most már csakis az foglalkoztatta, hogy mielőbb

ráleljen egy elhagyatott barlangra, amely a gyermek sírjául

szolgálhat. A maga részéről nem törődött volna vele, ha a nyílt

terepen éri a vég, ahol testét betemeti a hó, vagy

szétmarcangolják a dögevő vadállatok. Ám a kisfiúnak jobbat

akart; egy védett, csendes sírhelyet, ahol a maradványai békében

nyugodhatnak.

A szél ordítva süvített körülöttük, és a hőmérséklet is

lecsökkent. Larten nem hitte volna, hogy még hidegebb lehet, de

nagyot tévedett. Mintha még az ő vámpírvére is megfagyott

volna az ereiben. Fedetlen bőre érzéketlenné dermedt. Ajka csúf

grimaszba húzódva fedte fel a fogsorát. Bal arcán a hosszú

forradás elkékült a hidegtől. Csupán a mellkasa őrzött

valamennyi melegséget, ahol a kisbaba befészkelte magát az inge

alá.

Larten hirtelen megcsúszott, elzuhant, és kis híján a

gyermekre esett, de még időben sikerült oldalra fordulnia.

Elakadt a lélegzete a sokktól, melyet a jéghideg becsapódás

okozott. Szíve mélyén úgy érezte, legszívesebben ott maradna a

hóban fekve, hogy a természet bevégezze, ami még hátravan.

Egyedül talán így is tett volna. Bizonyára könnyebb lett volna,

mint felállni és továbbvánszorogni. Most azonban a kicsire is

tekintettel kellett lennie, ezért minden lelkierejét összeszedve

felkészült, hogy lassan mégis lábra álljon.

Miközben nehézkesen feltápászkodott, egyszer csak

megpillantott egy cammogva közeledő alakot, amely egyenesen

felé tartott. Hatalmas volt, hófehér, csaknem láthatatlan. Ha

nem villantja fel éjsötét szemét, Larten valószínűleg észre sem

veszi, amíg a bestia rá nem támad. Ha nem találkozott volna

már korábban jegesmedvével, akkor is azonnal felismerte volna

az állatot. Az észak jeges pusztaságában ugyan mi más lehetett?

Larten villámgyorsan feltépte az ingét, a hóba ejtette a

kisgyermeket, és előreugrott. Nőstény medve volt, nem olyan

óriási, mint azok az állatok, amelyeket korábban látott, de két

lábra állva még mindig Larten fölé tornyosult. Láthatóan

kiéhezett volt, csapzott bundája loboncosan lógott. Idős

anyamedve, jócskán eljárt fölötte az idő. Már egy órája követte

Larten nyomait a hóban. Egy ravaszabb bestia továbbra is

türelmesen várt volna, amíg a prédája túlságosan elgyengül

ahhoz, hogy megvédhesse magát. Ám amikor meglátta, hogy a

férfi megcsúszik, összefolyt szájában a nyál, és nem tudta

türtőztetni magát.

Larten a medvére ugrott, amikor az két lábra ágaskodva

ráordított. A vámpír jóval gyengébb formában volt az állatnál,

de oltalmaznia kellett a gyermeket, és ez kétségbeesett, elszánt

erővel töltötte el. Cseppet sem érdekelte a saját sorsa, de nem

hagyhatta, hogy ez a vérszomjas ragadozó a baba forró, gőzölgő

belső szerveiből lakmározzon.

Amint a medve köré fonta erős mancsát, Larten a bestia

szemét kereste a hüvelykujjával. A vámpírok egyébként is

kemény és éles körmökkel dicsekedhetnek, ám Lartené most

hosszabb és recésebb volt a szokásosnál, mert nem jutott ideje,

hogy rövidre vágja, amíg lázasan feküdt a hajón. Bal

hüvelykujjának körme rátalált a medve szemére, és az első

próbálkozásra sikerült kiszúrnia.

A bestia felüvöltött kínjában, a fejét rázta, Larten karja

után kapkodott éles fogaival. Élete során rengeteg fájdalomban

volt már része, ám ehhez fogható kínt még sohasem tapasztalt.

Meg is feledkezett az ennivaló ígéretéről. Már csak egyetlen cél

vezette: meg akarta ölni ezt az irgalmatlan gyilkost, aki bántani

merte.

Larten nem engedhette, hogy elhúzódjon a küzdelem.

Pontosan tudta, hogy a medve még fél szemmel is könnyedén

legyűrné, ha viaskodni próbálna. Ha nem képes gyorsan végezni

vele, végül meghal, és akkor a gyermek is menthetetlenül

elpusztul.

Figyelmen kívül hagyva az éles agyarakat, Larten jobb

kezének hosszú körmét a medve nyakába mélyesztette. A

vadállat lompos bundája vastag volt, a bőre kemény, ám Larten

mindkét réteget átszúrta, körmei a forró húsba mélyedve

bugyborékoló vérpatakot fakasztottak.

Amint a medve felüvöltött, és éles karmaival Larten háta

után kapott, a vámpír megragadta a vadállat bundáját a nyaka

túloldalán, és meghúzta, hogy kifeszüljön alatta a bőr. Ekkor

száját szélesre tátva a medve torkára tapadt, majd erősen

beleharapott. Vad mozdulatokkal csúsztatta az állkapcsát

ide-oda, marcangolt és rágott, tudomást sem véve a fájdalomról,

amikor a jegesmedve éles karmai mély sebeket ejtve

végigszántottak a hátán. Vér szökött Larten orrába, és kis híján

fulladozni kezdett, de végül sikerült kiprüszkölnie. Állkapcsát

még beljebb ékelte, alsó fogsorát jobbról balra mozgatva,

akárcsak egy fűrészt.

A medve vért köpött, szorítása enyhülni kezdett. Larten

azonban nem engedett – nem állt szándékában ugyanabba a

hibába esni, mint amikor a medve elzuhanni látta. Csak

marcangolt tovább, mígnem az állat erőtlenül összerogyott,

néhányszor még megvonaglott, majd mozdulatlanul elterült a

hóban.

Amint a küzdelem véget ért, Larten lihegve oldalra gurult;

most először töltötte el melegség, amióta a partra lépett. Szeme

fényesen ragyogott, arcán borzalmas vigyor villant fel. Meg fog

halni ezen az isten háta mögötti vidéken, de legalább sikerült

bepréselnie még egy utolsó, kiadós harcot. Igazán kár, hogy a

medve nem volt erősebb és fiatalabb – kitűnő módja lehetett

volna ez a halálnak. Talán még találhat magának egy másik

bestiát, amely bevégzi a megkezdett munkát.

A kisbaba erőtlenül felsírt, emlékeztetve Lartent, hogy nincs

egyedül, és nem csupán a saját sorsát tartva a kezében. Később is

becserkészhet még egy szilajabb medvét. Először a

kisgyermekről kell gondoskodnia, végső nyughelyét keresni a

számára, ahol biztonságban lehet a vadállatoktól, amelyek

másként lecsupaszítanák a csontjait.

Larten közelebb kúszott, karjába emelte a reszkető kisfiút.

Amint a gyermeket újra az ingébe rejtette, egy pillanatra

megtorpant, tekintete megakadt a jegesmedve mozdulatlan

tetemén. Szívesen indult volna már, de nem tudhatta, mennyi

időbe telik, amíg talál egy megfelelő barlangot. Ha elesik és

megfagy, mielőtt a kisbabát nyugalomba helyezhetné, kudarcot

vall; nem teljesíti utolsó küldetését, hogy sírboltot találjon a

fiúnak. Tulajdonképpen értelmetlen küldetés volt, Larten

azonban a fejébe vette a gondolatot, és nem tágított. Sok rossz

cselekedet száradt már a lelkén, nem óhajtotta újabb bűnnel

gyarapítani a listát a halál küszöbén. Semmit sem változtatott

volna az univerzum rendjén, ha sikerül is rálelnie egy barlangra,

ahol elhelyezheti a gyermek maradványait, de Larten számára

igenis sokat számított. Az elveszett lelkek pusztaságában már

semmi mással nem törődött.

*

Larten óvatosan megvakargatta sebesült hátát – mély sebek

húzódtak rajta, de korántsem életveszélyesek –, mialatt a

következő lépésén morfondírozott. Körmeivel könnyedén

behatolhatna a medve gyomrába a bundán és a húson keresztül,

ahol a belső szervekben forró nedvek rejtőztek. Megemésztett

eledel, amelyet felaprítva megetethetne a gyermekkel.

Iszonytató ennivaló lenne, de a kisfiú teli hassal nem

panaszkodna. És Larten takarót is készíthetne a vadállat

bundájából; egyet a kisbabának, egyet saját magának. Evés

után, oltalmazó leplekbe burkolózva talán még egy vagy akár

két teljes napig menetelhetne vele. Annyi idő alatt minden

bizonnyal sikerül rábukkannia egy barlangra ifjú, halálra ítélt

védence számára.

A hátába nyilalló fájdalom eltorzította ugyan az arcát, de

Larten letörölte a vért a szájáról, és letérdelt a medve mellé, a

hóba. Gyors imát mormolt az állat teteme fölött, majd a

karmaiból pengét formálva munkához látott. A folyamatosan

kavargó hónak hátat fordítva felhasította a kimúlt medve hasát,

és kotorászni kezdett a gőzölgő, nyúlós belek végtelen

labirintusában.

MÁSODIK FEJEZET

Vihar tombolt. Minden előjel nélkül tört ki, és már hosszú órák

óta dühöngött. Larten küszködve igyekezett átverekedni magát

rajta, arcát közben a durva köpenybe rejtette, amelyet a

jegesmedve bundájából készített. A kisbabának egyetlen

porcikája sem maradt fedetlen, és boldogan gőgicsélt a sötét,

ragacsos melegben.

Larten többször is megbotlott menet közben, kis híján

becsúszott a jégben tátongó résekbe. Halálos veszedelmeket rejtő

vidék volt ez, ha az ember nem látott tisztán. Könnyen

leszédülhetett egy szirt széléről, vagy bezuhanhatott a jeges,

végtelen mélységbe. Talán bölcsebben tette volna, ha egyszerűen

letelepszik a bunda oltalmába burkolózva, és kivárja a vihar

végét.

A gyermeknek azonban hamarosan újra ennivalóra lesz

szüksége. Larten hozott magával néhány húsdarabot, amelyet

alaposan összerágva megetethetett volna a kisfiúval, ahogyan a

madarak szokták táplálni fiókáikat. Ám erős kétségei voltak,

hogy a kisbaba meg tudná emészteni az efféle eledelt. Nem volt

képes legyűrni a tegnapi iszonyatos lakomát sem, a falatok

többségét azonnal kiöklendezte. Larten megbarátkozott már a

ténnyel, hogy a gyermek végül mindenképpen meg fog halni, de

képtelen volt elfogadni a gondolatot, hogy a karjában leheli ki a

lelkét. Ezért haladt hát töretlenül előre, elfogadhatóbbnak

érezte, ha a kisbaba vele együtt zuhan egy szakadékba, mint ha

az éhségtől pusztul el.

Larten maga elé képzelte a holtak arcát, miközben

nehézkesen botorkált előre. Vur Horstont, Trazt, Wester

családtagjait, Zula Pone-t és persze a hajó utasait, az elátkozott

legénységet, akiknek vonásai még élénken éltek az

emlékezetében, és akiknek jóval alaposabb okuk volt a

többieknél, hogy az emlékeiben kísértsenek.

Ám azon kapta magát, hogy többnyire szegény Malora körül

forognak a gondolatai. Szíve megtelt bűntudattal és bánattal,

amikor eszébe jutott, hogy a lány őt védelmezve lelte halálát,

míg Larten szégyenletes módon cserbenhagyta a veszély

órájában. Soha nem lesz képes megbocsátani magának, hogy

nem állt mellette akkor, amikor Malorának a legnagyobb

szüksége lett volna a segítségére.

Hosszú évekkel korábban Seba egyszer azt mondta, mielőtt

még megvérezte volna a fiút, hogy egy vámpírnak fel kell

készülnie a halálra; egész életében folyton szembesülnie kell vele.

Amikor az ember hozzájuk hasonló, természetellenesen hosszú

ideig él, a legtöbb barátja és ismerőse előtte hal meg. És Larten

nem is félt a haláltól, sem a bánattól, amelyet el kell szenvednie

szeretteinek elvesztésekor. Mindez hozzátartozott a vámpírok

klánjának életéhez, és ő mindig is panasz nélkül nézett szembe a

megpróbáltatásokkal.

A jeges pusztaság közepén azonban, miközben elméjére

továbbra is tompa ködként borult az őrület, amely hatalmába

kerítette a hajón, Larten megátkozta hosszú életét és az évek

során hozott döntéseit. Úgy érezte, hogy a holtak irigykednek rá,

gyűlölik, amiért még életben van. Idegesen összerezzent, amikor

elképzelte hangjukat a szelek szárnyán, bokája köré kulcsolódó

kezüket, a szellemek valóságos seregét, amint a mélyből

felemelkedve lerántják magukkal, hogy kínozhassák.

A messzi távolban, jobbról valami fény villant. Larten

először azt hitte, hogy csak a képzelete játszik vele, de azután

újra látta az éles, sárga és zöld villanást. Megtorpant, tekintetét

hunyorogva a messzeségbe fúrta. A hó még mindig sűrűn hullott,

lehetetlenség volt pár lépésnél távolabb látni. Larten azonban

egy tapodtat sem mozdult, és nyitva tartotta a szemét. Pár

pillanattal később megint csak felsejlettek a színek, ám ezúttal

még messzebb.

Larten elképzelni sem tudta, mi lehet a különös villanás.

Talán egy állat? Egyetlen sárga és zöld színben virító állat sem

jutott eszébe, amely ezen a tájon élhet. Vagy ember lenne?

Elképzelhető, hogy város közelébe jutott, vagy egy vadászhoz

van szerencséje, aki zsákmány után jár.

– Hé! – kiáltotta Larten, kezét a szájához emelve, hogy

felerősítse a hangját.

Ha ember volt is, vagy nem hallotta meg a kiáltását, vagy

csak nem vett róla tudomást.

Larten ekkor irányt változtatott. Valószínűleg semmiség

volt az egész, csupán egy kósza levél vagy rongydarab, de a

remény hajtotta előre. Ha mégis emberről van szó, talán

átadhatja neki a gyermeket, és a kisfiúnak mégsem kell vele

együtt elpusztulnia. Még az is lehetséges, hogy a magányos

barlang helyett végül egy kis kunyhóban köt ki, ahol vidáman

lobog a tűz az egyik sarokban, és egy bődön finom, meleg

tejecske várja.

Mindent vastag jég borított azon a helyen, amerre Larten a

mozgást megpillantotta. Most dermedten állt, szeme a

hóborította sötétséget fürkészte, még lélegezni sem mert. Hosszú

ideig semmit sem látott. Ám végül, amikor a szél egy pillanatra

elcsitult, megint észrevette: a messzi távolban valami sárgán és

zölden villant. Kiáltani akart, de torkán akadt a hang, amint az

újraéledő vihar közepette ismét elveszítette szem elől a célt.

Larten az éjszaka fennmaradó részében rendületlenül

követte a fantom nyomait. Minél tovább kergette, annál inkább

meggyőződött, hogy mégsem valóságos lényt üldöz. Azt

gondolta, talán egy szellem vezeti a végzetébe, és kegyetlen

játékot űz velük. Vagy talán a hó elvakította a látását, így hát az

időnként ismétlődő sárga és zöld fény semmi több, csupán egy

villanás a szeme mélyén. Ha egyedül lett volna, minden

bizonnyal hátat fordít a reménnyel csúfolódó színeknek. Ám

amíg a kisbaba él és lélegzik, Larten örökre az adósa marad. Ha a

színes villanás most egy egészen parányi esélyt is jelent, hogy

megmentheti a kisfiút, a vámpírnak meg kell ragadnia.

Tovább küzdötte hát magát előre a sűrű hóesésben, a csúszós

jégtakarón, szembeszállva a keserű széllel. A hideg fokozatosan

ismét a csontjáig hatolt, a vastag bunda ellenére. Érezte már,

hogy lassan fogytán az ereje. Még a vámpíroknak is vannak

korlátaik. Már az is valóságos csodaszámba ment, hogy idáig

eljutott, amilyen súlyos beteg volt mostanában. Megpróbált

elrágcsálni egy kis darab húst, hogy visszanyerje az erejét, de

csak rosszul lett tőle.

Cipelt magával néhány üveg vért azoktól a matrózoktól,

akiknek életét megkímélte a hajón, de nem szívesen ivott

belőlük. Az emberi vér a vámpírok nektárja. Pár korttyal hosszú

ideig kibírja. Ha most iszik egy keveset, újult erőre kap, hogy

folytathassa a küzdelmes utat, de azzal hosszabb ideig kitartana,

mint ami a szándékában állt. Nem vágyott még egy teljes hét

haszontalan életre. Így hát az üvegek ott maradtak helyükön, az

inge mélyére rejtve, és Larten botorkált tovább előre.

Nem sokkal pirkadat után, amint éppen megigazította

vállán a bundát, hogy megvédje arcát a nap gyenge sugaraitól, a

zöld és sárga villanások hirtelen eltűntek. Korábban is többször

nyomuk veszett már, ám néhány perccel később rendszerint újra

megpillantott egy kis pislákoló fényt a szeme sarkából. Most is

nyugodtan várakozott hát. Végül mégis rá kellett döbbennie,

hogy a színes fények – ha egyáltalán léteztek – nem bukkannak

fel soha többé. Magára maradt a kisbabával, reménytelenül, a

korábbinál is kilátástalanabb helyzetben.

Larten megvető vigyorral fordult szembe a széllel és a hóval.

Több esze is lehetett volna. Ostobán hagyta, hogy eltereljék

figyelmét a céljáról, amikor pedig semmi más nem számított,

csak hogy mielőbb találjon egy barlangot. Nem maradt semmi

remény a gyermeknek ezen az átkozott földön. Csupán az idejét

vesztegette, és így még valószínűbbnek látszott, hogy a kisfiú

végül itt rothad el vele együtt, a szabad ég alatt.

– A régi, jó Larten – mormolta. – Döntésképtelen, mint

mindig. Semmi több.

Hirtelen kihúzta magát, és hagyta, hogy a vérfoltos

medvebunda a hóborította földre hulljon. Mindennek van

határa! Most megteszi, amit azonnal meg kellett volna, amint a

partra lépett: ás egy lyukat, és elevenen eltemeti a babát. Nem

igazán kellemes módja a halálnak, de legalább nem fog sokáig

szenvedni. Nehéz lesz megfelelő gödröt ásni a jégpáncéllal fedett,

fagyott talajba, de Larten vámpírkörmei meg tudtak birkózni a

feladattal. S a gyászos, nyomorúságos tett végeztével pedig saját

halálának keresésére indulhat.

Larten éppen leguggolt volna, amikor hirtelen megdermedt.

A szél egy pillanatra elcsitult, és váratlanul megpillantott egy

rést a bal oldalon húzódó, sziklás hegygerincben. Egészen úgy

festett, mint egy barlang bejárata.

A vámpír egy hosszú pillanatig tátott szájjal meredt a

sziklákra. Vajon tényleg a valóságot látja? S ha igen, akkor talán

a színek sem csupán a képzeletének játékai voltak? Elképzelhető,

hogy a sárga és zöld villanások a kisbaba szüleinek árnyaiként

vezették Lartent erre a helyre, hogy a gyermek egy igazi

sírboltban hajthassa örök nyugalomra a fejét. Igen kevéssé tűnt

valószínűnek, de Larten ennél sokkal különösebb dolgokat is

látott és hallott már élete során.

Mély sóhajjal felemelte a bundát a földről, ismét beburkolta

magát és a kisfiút, majd elindult a sziklafalban tátongó nyílás

irányába. A hegygerincnél mindenképpen búcsút akart venni a

babától, vagy így, vagy úgy.

Eljött az ideje, hogy lerója végre adósságát a nagy

kaszásnak.

*

Nem barlang tárult fel Larten előtt. Hanem a holtak szentélye.

Először nem mert hinni a szemének. A sziklában tátongó rés

jóval nagyobb volt, mint amilyennek első pillantásra látszott,

ám egyelőre még mindig azt feltételezte, hogy nem több

szokványos barlangnál. Boldogan lépett be, kifejezetten örült,

hogy nem kell többé a csípős széllel viaskodnia, és arra gondolt,

hogy ez a hely talán éppen megfelelő végső nyughely lesz

számára. Kis ideig a bejáratnál álldogált, megvárta, amíg szeme

hozzászokik a benti sötétséghez.

Ekkor rádöbbent, hogy még sincs olyan sötét. Háta mögött a

világ sziporkázóan tündökölt a kora reggeli nap sugaraiban, de a

barlangban is fény derengett. A túlsó végén valamiféle

fényforrás ragyogott. Larten a homlokát ráncolta, és

gondoskodott róla, hogy egyik tőre a keze ügyében legyen –

különös idegesség lett úrrá rajta –, azután lassan

előrelopakodott, halk suttogással csitítva a kisbabát.

Amikor a folyosó tágas barlanggá szélesedett ki, Larten

egyszerre megfeledkezett a tőréről, a kisbabáról, sőt minden

másról is, és néma, ámulattal vegyes csodálattal bámult körbe.

A Vámpírok Hegyének termeihez hasonlóan ez a

monumentális barlang is eredetileg természetes képződmény

lehetett, de amióta a természet elvégezte az utolsó simításokat,

dolgos kezek munkálkodtak rajta. Sziklákat mozdítottak el a

mennyezetről, majd kristályelemeket illesztettek a helyükre.

Ezért volt világos a barlangban, a nap sugarai beragyogtak a

kristályokon keresztül.

A falakba szimbólumokat és képeket véstek, mellettük

hosszú szöveg kígyózott körbe-körbe a barlangon, sor sort

követve. Larten sohasem tanult meg olvasni, így hát abban sem

lehetett biztos, egyáltalán milyen nyelven íródtak a szavak, ám a

helyenként eltérő stílusból ítélve egynél bizonyára több kéz

dolgozhatott a faragványokon.

Többtucatnyi jégszobor állt elszórtan a barlangban, vagy

éppen kötelekre erősítve lógtak a mennyezetről. Némelyik szobor

valamiféle tárgyat ábrázolt: egy csillárt, amelyen mintha

gyertyák ékeskedtek volna, egy szökőkutat, egy baldachinos

ágyat, számos széket és trónt. Mások férfiak alakját öltötték fel,

vagy pontosabban: vámpírokét. Larten akkor is pontosan tudta

volna, mivel áll szemben, ha történetesen elkerülik figyelmét az

ujjaikon sötétlő jelek, az arcukat és tagjaikat elcsúfító,

harcokban szerzett forradások. A vámpírok mindig felismerik a

társaikat, még ha csupán jégből faragott szobrok is.

A legremekebb szobor a tágas barlang közepén állt, a

Vámpírok Hegyének tökéletes mása. Ezt is jégből faragták ki, és

körülbelül húsz láb magas lehetett. Larten szívébe váratlanul

belehasított a honvágy, ami meglepte – elvégre senki sem üldözte

el a hegyről, szabad akaratából fordított hátat neki.

A gigantikus szobor lábánál egy hosszú jégkoporsó foglalt

helyet. Több hasonló állt a teremben, szinte tökéletes kört

alkotva, amelyet csupán két helyen szakított meg egy-egy

hasadék. Larten feltette magában, hogy hamarosan

felfedezőútra indul, ám először a középen álló koporsót szerette

volna szemügyre venni. Nem akart meghalni, mielőtt ki nem

elégíti a kíváncsiságát.

A koporsót gyönyörűségesen megmunkált, farkasokat,

denevéreket és medvéket ábrázoló faragványok díszítették.

Fegyvereket is temettek a jég mélyére: egy kardot, számos tőrt és

egy fejszét. Egy vámpír mezítelen testét ölelték körbe, aki a klán

történelmének egyik legvitézebb harcosa volt.

Larten közelebb lépett a koporsóhoz, így rálátott a jégből

faragott tetőn át a vámpír arcára, amely olyan épségben

megmaradt, mintha csak néhány napja szenderült volna

jobblétre. Nem kerülte el figyelmét a holttest félig hiányzó

állkapcsa és keze, de nélkülük is azonnal felismerte az elhunyt

tábornokot. Már abban a pillanatban tudta, amint betette lábát

a barlangba. A szíve mélyén már akkor sejtette, amikor a messzi

távolból észrevette a nyílást a sziklafalban.

– Perta Vin-Grahl – suttogta Larten áhítatosan, és letérdelt

annak a vámpírnak végső nyughelye előtt, aki hosszú

évszázadokkal korábban lépett a hősi mítoszok birodalmába.

*

Amikor a vérszipolyok elszakadtak a klántól, Perta

Vin-Grahl mindenkinél elszántabban küzdött, hogy elpusztítsa

az árulókat a föld színéről. Szívből gyűlölte a szakadár csoportot,

de a vámpírok klánját még annál is jobban szerette. Amikor a

hercegek a békekötés mellett határoztak, Perta nem tudta

elfogadni a döntésüket. Nem állt szándékában szembeszállni a

vezetőkkel, nem akart még több gondot tenni a vállukra, így hát

hasonló vélekedésű társaival nekivágott a fagyos pusztaságnak,

hogy örökre eltűnjön a klán szeme elől és gondolataiból.

Perta csapatának egyik tagja évekkel később visszatért,

palotához hasonlatos sírboltról és jégből faragott koporsókról

szóló mesékkel. Századokon át senki sem tudta biztosan, vajon

igazak-e a történetek. Sokan kutattak Perta Vin-Grahl végső

nyughelye után, de még senkinek sem sikerült a nyomára

bukkannia. Egészen mostanáig.

Larten a halott tábornok vonásait tanulmányozta, és

halványan elmosolyodott. Az élet furcsa fintora, hogy a nemes

vámpírharcos holttestét egy magafajta szégyenteljes csődtömeg

fedezze fel. A végzetnek bizony valóban fanyar humora van.

Sebának vagy Vanchának járt volna ez a megtiszteltetés, vagy

akár Westernek. Nem a szánalmas Larten Crepsley-nek.

Egy pillanatig fontolóra vette, hogy visszatér, és elviszi a

nagy újságot a klánnak. Elvégre senki sem szerezhetett

tudomást a hajón történt borzalmakról. Ha elhallgatná a

részleteket, és csakis hihetetlen felfedezéséről ejtene szót, a

hercegek tárt karokkal fogadnák, a tábornokok tisztelegnének

előtte, mindenki mély áhítattal venné körül. Dicső jövő várna rá.

Lartent azonban nem hazugságra nevelték. Seba

mindenekelőtt becsületre tanította. Ha most úgy dönt, hogy

hazatér a rendkívüli hírrel, mindenről be kell számolnia. Tudta

jól, hogy képtelen lenne elviselni egy féligazságokkal teli életet. S

mivel cseppet sem vágyott rá, hogy töredelmesen bevallja

szégyenét régi mesterének, inkább úgy határozott, hogy az a

legbölcsebb, ha megmarad eredeti szándékánál.

– Ezer bocsánat, ha megzavartam a nyugalmát, tábornok! –

mormolta.

Előhalászta a gyermeket rögtönzött kabátja rejtekéből,

majd gondosan a koporsó tetejére fektette. A kisfiúnak először

még a lélegzete is elakadt a dermesztő hidegtől, azután

felnevetett, és boldogan rugdalózni kezdett. Larten

elmosolyodott, és gyengéden megérintette a kisbaba arcát. El

akarta volna temetni a gyermeket, de már nem tartotta

feltétlenül szükségesnek. Ez a hely a halál szentélye volt,

azonban valamiféle szokatlan varázslat is érződött a levegőben.

Talán a jégbe zárt tábornokok szelleme őrizte a barlangot, de az

is lehetséges, hogy másféle erő jelenlétét tapasztalta. Larten

mindenesetre meg volt győződve, hogy a kisfiú holtteste itt

háborítatlanul pihenhet, akkor is, ha a jégkoporsó tetején fekve

alussza örök álmát.

– Még a halálban is légy győzedelmes, gyermekem! – mondta

halkan.

Azzal sorsára hagyta a kisbabát, hogy megfagyjon. Biztos

volt benne, hogy nem fog sokáig tartani, és elképzelni sem tudott

volna jobb sírboltot az ártatlan gyermek számára a legendás

Perta Vin-Grahl örök időkre megőrzött földi maradványainak

nyughelyénél.

A bundából készült kabátot a koporsó mellett hagyta, a

földön, azután határozott léptekkel a hosszú szakadékhoz sétált,

amely átszelte a barlangot. A jégben tátongó repedés az egyik

oldalon kezdődött, és egészen a túlsó falig futott végig. A

legkeskenyebb részén öt láb széles volt, míg a legkiterjedtebb

részén már tizenöt láb. Nem is olyan régen keletkezhetett a

hasadék, pár koporsó bele is zuhant a mélybe a két szemben álló

oldalon, és a közelben álló szarkofágok is elmozdultak.

Larten lepillantott a tátongó mélységbe. Nem látta az alját.

A repedés mintha egészen a föld középpontjáig nyújtózott volna.

Felemelt egy követ, beleejtette a szakadékba, de nem hallatszott,

hogy földet ért volna.

– Itt van tehát a vég – suttogta Larten.

Egy pillanatra eltűnődött, vajon meddig fog zuhanni lefelé,

hogy a mélység alján jég vagy izzó magma várja-e. Talán ez

valójában egy természetfölötti hasadék, ahol rabul ejtik a

szellemek, életben tartják, ég és föld között lebegve, gyötrelmes

kínzások közepette. Ebben a titokzatos, kísérteties barlangban

bármit képes lett volna elhinni.

Larten már alig várta, hogy leugorhasson, de előbb még

kényszerítette magát, hogy felidézze mestere, Seba Nile arcát, és

hálával dicsérte a nevét. Az ifjú vámpírról, Westerről is

megemlékezett, akire édestestvéreként tekintett. Gondolt a

hercegekre, Vanchára, Malorára és Evannára. Egymás után

emlékezetébe idézte az arcukat, és mindegyikükhöz szólt egy pár

szót, és bocsánatot kért azoktól, akiket fájdalommal tölthet el az

öngyilkossága. Egyetlen vámpír sem lehet büszke, amiért

eldobja magától az életet, de ha nem marad más választása,

létezik a dolognak helyes és helytelen módja is. Larten

elhatározta, hogy mivel ez lesz utolsó cselekedete ebben az

életben, méltón akar távozni a világról.

Amikor már mindenkitől búcsút vett, Larten még egyszer

utoljára a mélységbe bámult, és elmosolyodott. Örömmel

üdvözölte az elmúlást. Sajnálta, hogy idáig jutott, de legalább

nem kell tovább szenvednie. Ha most tényleg újraszületne, és

kapna egy második esélyt, ahogyan egyesek hiszik, sokkal

jobban igyekezne. Ebben az életben már a kezdetektől fogva

csak szenvedett és küszködött; talán valóban így a legjobb, hogy

most feladja a harcot.

Larten legszívesebben a klán halálkiáltását üvöltötte volna –

„Még a halálban is legyek győzedelmes!” –, ám az öngyilkosokra

nem várt semmiféle diadal. Száját összeszorítva előrehajolt hát,

és levetette magát a mélységbe.

Amint meginogva alábukott a szakadék szélén, hirtelen

tágra nyílt a szeme. A közelgő halál furcsa módon kitisztítja az

elmét, megélesíti az érzékeket, és abban a pillanatban Larten

rádöbbent, mekkora bolond volt. Igen, letévedt a helyes útról,

mélypontra zuhant az élete, szégyent hozott a fejére, és csalódást

okozott azoknak, akik segíteni próbáltak neki az évek során. Ám

az életet egy magasabb erőtől kapta ajándékba, és nem volt

hozzá joga, hogy ilyen könnyelmű módon eldobja magától.

Tovább kellett volna küzdenie, erejéhez mérten elkövetve

mindent, hogy visszanyerhesse a tisztességét. Önző és pazarló

tettet követett el. Gyáván cselekedett. Senkinek sem lenne

szabad önkényesen feladnia az életét. Ha eljön az elrendelt idő, a

halál úgyis teljes nyugalommal elragad. Addig viszont szent

kötelesség tovább küzdeni és folytatni az életet.

Larten kétségbeesetten felkiáltott, összevissza csapkodott a

karjával, hogy visszanyerje az egyensúlyát. De már elkésett.

Testének súlya magával rántotta a jeges párkány közeléből, és

megállíthatatlanul zuhant lefelé. Nem volt visszatérés. A

gravitáció megkaparintotta fölötte az uralmat, és nem volt már

előtte más, mint a zuhanás, az ütközés és...

Abban a pillanatban egy kéz ragadta meg az inge hátulját, és

Larten egyszer csak megállt röptében. Azután, miközben élete

egy hajszálon függött a mélység fölött, és zavartan, rémülten

pislogott összevissza, egy ismeretlen hang kacagva így szólt:

– Nocsak, nocsak! Miféle madárkát fogtam?

HARMADIK FEJEZET

Larten igyekezett megfordulni, hogy láthassa végre, ki ragadta

meg. Amint hátranézett, egyszer csak elszakadt az inge, és

megint előrelódult a mélység felé.

– Csak óvatosan! – csitította az idegen, és ismét

megmarkolta az ingét. – Ezeket az öltéseket nem arra szánták,

hogy elbírjanak egy ekkora súlyt. Ha nem maradsz teljesen

nyugton, a végén még elszakad a varrás, és akkor neked itt a

vége, fuss el véle!

Larten nagyot nyelt, és lebámult az alatta tátongó

szakadékba. Még sohasem vágyott ilyen kétségbeesetten az

életre. S még sohasem érezte magát ilyen tehetetlennek.

– Ki maga? – zihálta.

– A vihar szeme – válaszolta titokzatosan a férfi. – A nap

szíve. Az árny a lelked mélyén. – Ünnepélyes szünetet tartott,

majd csúfondárosan hozzátette: – De szólíts nyugodtan

Desmondnak!

Larten nemrégen azt gondolta, hogy annál jobban bizony

sohasem fázhat már az életben, mint amikor át kellett

verekednie magát a purgatóriumba illő havon, de amint

rádöbbent, ki tartja a markában, egész testén jéghideg borzongás

futott végig, amely dermesztőbb volt Perta Vin-Grahl

koporsójánál is.

– Mr. Tiny! – kiáltotta Larten.

Helyeslő morgás hallatszott.

– Ezek szerint a hírnevem megelőzött. Így is van rendjén.

Most pedig áruld el nekem, Crepsley úrfi: élni akarsz, vagy

inkább hagyjalak a mélybe zuhanni?

Larten megijedt, a torka összeszorult. Mr. Tiny várt néhány

másodpercet, majd játékosan megrázta az ifjú vámpírt.

– Nekem aztán édes mindegy, drága fiam. Nem kell

kegyelemért könyörögnöd. El is engedhetlek, ha valóban azt

akarod. Csak egy szavadba kerül, és...

Larten abban a pillanatban érezte, ahogyan lassan enged a

kis termetű emberke ujjainak szorítása.

– Ne! – üvöltötte kétségbeesetten.

– Én is így gondoltam – nevetett Mr. Tiny, azután Larten

máris repülni kezdett a levegőben. Ám nem a szakadék mélyére...

Mr. Tiny áthajította a terem túlsó oldalára. Összerogyva ért

földet Perta Vin-Grahl koporsójának közelében, amelynek

tetején a sorsára hagyott kisgyermek továbbra is gőgicsélve

rugdalózott.

Larten felült, hangos zihálás közepette, és némán bámulta,

ahogyan a hírhedt bajkeverő sajátos, kacsázó lépteivel közeledik

felé. Az apró emberke haja már ősz volt, arca rózsás, orrán

vastag szemüveg csücsült. Élénksárga öltönyt és zöld csizmát

viselt. Lartennak egyszerre eszébe jutottak a színes villanások,

amelyeket követve eljutott ebbe a barlangba.

– Maga vezetett ide – dadogta döbbenten.

– Úgy gondolod? – mosolygott Mr. Tiny.

– Zöld és sárga színfoltokat láttam, amikor odakinn

baktattam a hóban.

Mr. Tiny ezen egy pillanatra eltöprengett.

– Elképzelhető, hogy én voltam – ismerte el. – Vagy könnyen

lehet, hogy az egész a puszta véletlen műve. – Felragyogott a

mosolya, az arcáról azonban egy cseppnyi melegség sem

sugárzott. – Vagy a végzet egyengette az utadat.

Mr. Tiny megállt Larten mellett, tekintete körbejárt a

barlangban. Egy jókora, szív formájú óra volt a mellzsebére

tűzve. Larten sokszor hallotta, ahogyan vámpírtársai erről a

bizonyos óráról beszélgetnek, és valódi szerepét találgatják. Mr.

Tiny a klán minden tagjánál idősebb volt. A legendák szerint

már az emberek és a vámpírok születése előtt is a földön járt,

talán mielőtt megszületett volna maga az élet. Senki sem tudta

igazán, pontosan mekkora hatalommal rendelkezik, és milyen

célok vezetik valójában, de a káosz és szenvedés iránti vonzalmát

többen is feljegyezték az elmúlt ezer év során.

– Ügyes munkát végeztem, nem igaz? – jegyezte meg Mr.

Tiny a mennyezet felé biccentve. – El sem hinnéd, milyen nehéz

volt beilleszteni oda azokat a kristályokat.

Larten a homlokát ráncolta.

– Ez itt a maga keze műve? – csodálkozott.

– Csak a mennyezet – felelte Mr. Tiny szerényen. – Perta és a

csatlósai készítették a többit. Azért egészítettem ki a

kristályokkal, hogy jobb megvilágításba kerüljön a berendezés.

Ne aggódj – tette hozzá gyorsan –, a kristályok megszűrik a nap

sugarait. Ez a fény nem árthat neked.

Mindeddig Larten rá sem hederített a beszűrődő sugarakra,

ám amint Mr. Tiny felhívta rájuk a figyelmét, hirtelen ráébredt,

hogy most egyáltalán nem érzi azt a fájdalmat, amelyet a

napfényben általában szokott.

– Kedvelem ezt a helyet – csevegett az emberke. – Van

hangulata. Gyakran ellátogatok ide, amikor épp elmélkedni

támad kedvem, és el akarok szakadni a modern világ nyüzsgő

forgatagától. Még a leghatalmasabbaknak is szükségük van néha

egy kis kikapcsolódásra, ahogyan az emberek néhány évtized

múltán az ilyesmit nevezni fogják.

Larten figyelmét elkerülte a jövőre tett utalás Mr. Tiny

szavaiban. Sokkal jobban érdekelte, hogy miért is vezette ide a

pöttöm varázsló... miért kímélte meg az életét... és vajon

Desmond Tiny miféle terveket tartogat a számára.

– Miért mentette meg az életemet? – szegezte neki Larten a

kérdést.

Mr. Tiny hangosan szipogott.

– Nem akartál meghalni. A halandók nagy részének esze

ágában sincs. Még akkor sem, ha éppolyan szorult és lélekölő

helyzetben találják magukat, mint most te. Szinte kivétel nélkül

minden öngyilkos azt kívánja az utolsó pillanatban, hogy bár ne

követte volna el ezt az őrültséget. Végül belátják, mi mindennek

fordítottak hátat, milyen értékes valójában az élet, még ha

mocsokul el is bánt velük, porba tiporva az álmaikat. Sokan

hiszik, hogy már nincs számukra remény, de tévednek, hiszen

semmi sem tökéletesen reménytelen, amíg az ember át nem lépi a

halál küszöbét. Sajnos a legtöbb öngyilkosjelölt esetében ez a

felismerés túlságosan későn jön el, és megbánással a szívükben

halnak meg. Nagyon keveseknek adatik meg az a lehetőség,

amelyben ma te részesültél.

– És igazán nagyra értékelem – jelentette ki Larten őszintén.

– De miért engem mentett meg? A sok szakadék szélén toporgó

szerencsétlen közül miért éppen engem rántott vissza az életbe?

– Ez volt a végzeted – vonta meg Mr. Tiny a vállát.

Larten megrázta a fejét.

– Az én végzetem az volt, hogy lezuhanjak. Maga pedig

megváltoztatta.

– Tényleg? – Mr. Tiny szemében szikrák táncoltak. – Talán

nekem volt az a végzetem, hogy téged megmentselek. Akkor

viszont ez volt a valódi végzeted, nem a halál. – Mr. Tiny jót

nevetett Larten értetlen arca láttán. – A sors néha igencsak

bonyolult feladványnak tűnik, de lényegében egészen egyszerű.

A „kis híján sikerek” és „elmulasztott lehetőségek” csupán a

végzet árnyékai. Minden embernek csakis egy igazi út adatik az

életben. Azt gondoltad, hogy a tiéd ma itt véget ér. Tévedtél.

Mr. Tiny akkor a babához lépett, és megcsiklandozta a

hasát. Amint a fiúcska vidáman felkuncogott, a férfi

megkérdezte:

– Van neve a gyermeknek?

– Nincs – válaszolta Larten.

– Minden halandónak szüksége van névre – mormolta Mr.

Tiny. – Ez választja el az embert a vadon állataitól. Mi lenne, ha,

mondjuk... a Gavner Purl nevet adnánk neki?

Larten kissé ostobán pislogott.

– Azt hiszem, éppolyan jó név ez is, mint a többi –

válaszolta.

– Akkor hát a mai naptól Gavner Purl a neve. – Mr. Tiny

mosolyogva megnyalta az ajkát. – Most pedig, hogy sikerült

elneveznünk, mit szólnál hozzá, ha szépen feldarabolnánk, és

megosztoznánk a fiún? A kis Gavner igencsak ínycsiklandó

falatnak látszik.

– Hagyja békén! – csattant fel Larten. Villámgyorsan

felpattant, és kikapta a gyermeket a sárga öltönyös, nyálát

csorgató emberke kezéből.

– Lassan a testtel, fiam! – intette Mr. Tiny ridegen. – Nem

szeretem, amikor parancsolgatnak nekem. Ha akarom a

gyereket, el is veszem. – Azután ismét elmosolyodott. – De nem

akarom. Megtarthatod magadnak ezt a nyávogó, csontos kis

férget. Ma már ettem. – Mr. Tiny egy udvarias biccentéssel

búcsút vett a vámpírtól, és a kijárat felé fordult.

– Várjon! – kiáltott utána Larten. – Nem hagyhat cserben

minket csak úgy egyszerűen! Még a kérdésemre sem válaszolt,

hogy miért mentett meg.

Mr. Tiny vállat vont.

– És nem is áll szándékomban. Segítettem neked, mert úgy

óhajtottam. Többet nem kell tudnod.

– Most pedig ismét a sorsomra akar hagyni? – kérdezte

Larten.

– Igen – felelte Mr. Tiny. – Megtettem már érted mindent,

amit jónak láttam. Ettől a pillanattól kezdve csakis magadra

számíthatsz.

– Na és ha újra a szakadékba vetem magam?

– Nem fogod – jelentette ki Mr. Tiny magabiztosan.

– De hát hogyan menekülhetünk meg innen? – ordította

Larten, amint Mr. Tiny elindult az alagút irányába. – A gyermek

már nem sokáig bírja ezt a farkasordító hideget. Fogalmam sincs,

hol vagyunk. Nincs ennivalónk sem. Miként maradhatunk így

életben, hogy visszajussunk a civilizált világba?

– Biztos vagyok benne, hogy megtalálod a módját – felelte

Mr. Tiny anélkül, hogy egy pillanatra is hátranézett volna.

Azután minden további nélkül kisétált, magára hagyva a

döbbent Lartent és az éhes Gavner Purlt a holtakkal – a

koporsók és a jég dermesztő palotájában.

MÁSODIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Amint a motor feldübörgött, és a repülőgép a fűben bukdácsolva

egyre inkább felgyorsult, Larten körbepillantott, és magában

megállapította: „Ez bizony sohasem fog repülni!” A szerkezet

szárnyai hat dobozra hasonlítottak, három-három volt mindkét

oldalon. Bambusz és selyem keverékéből készültek, valamiféle

különös anyaggal összeerősítve, amelyet Alberto alumíniumnak

nevezett. Hogyan is hagyhatná el egy efféle tákolmány valaha is

a földet?

– Hajrá, Vur! – kiáltotta Alicia, aki a telihold fényénél

biztatóan rázta az öklét. – Sikerülni fog!

Alberto mellette állt, és hétrét görnyedve kacagott. Előre

figyelmeztette Lartent, hogy ne is próbálkozzon – egyetlen

amatőr sem képes levegőbe emelni 14-Bis repülőgépét, szeretett

„ragadozó madará”-t –, de Alicia kíváncsi volt, vajon meg

merészeli-e kísérelni, és Larten sosem futamodott meg a

kihívások elől.

– Harnon Oan fekete vérére! – morogta Larten, azzal

meghúzta a kart, amely elvileg a repülőgépet irányította.

Mélységes döbbenetére a gép vagy egyméternyire a levegőbe

emelkedett – Alicia és Alberto is tátott szájjal ámult. Öt egész

másodpercig repült, mielőtt a kerekek újra talajt értek volna.

Larten azt gondolta, hogy ezzel be is fejeződött a kaland, ám a

repülőgép tovább robogott előre, és amikor ismét meghúzta a

kart, talán háromméternyire emelkedett az égbe, húsz-harminc

méternyi távolságot tett meg, és végül visszazuhant a földre.

Az egyik szárny megingott, és a talaj felé dőlt. Pár

pillanattal később a repülőgép hangos csikorgással hirtelen

megállt, Larten az ülésből kilódulva átbukfencezett a füvön,

majd fájdalmas zökkenéssel landolt.

– Vur! – kiáltotta Alicia, és utánarohant. – Jól vagy? Tört

valahol csontod, drágám?

– Minden porcikám ép és egészséges – mormolta Larten,

miközben keservesen fintorogva felállt.

Amikor Alicia meggyőződött róla, hogy valóban nem esett

komolyabb baja, boldogan Larten karjába vetette magát, és újra

ledöntötte a földre. A vámpír vidáman nevetett, mire Alberto is

odaért, és játékosan birkózott a gyönyörű Aliciával a fűben.

– Ez egyszerűen káprázatos volt! – tapsolt Alberto. –

Legalább harminc méter lehetett.

– Szerintem kicsivel kevesebb – helyesbített Larten.

– Akkor is... magnifique! Még nekem sem sikerült hatvan

méternél nagyobb távolságot repülnöm, és én szakértőnek

számítok.

– Nem szükséges, hogy szakértő legyen az ember, ha a

levegőbe akar emelni egy ilyen szerkentyűt – horkantott fel

Larten. – Elég, ha csak szimplán őrült.

– Hát nem élvezted, drágám? – kérdezte Alicia.

– Cseppet sem – morogta. – Monsieur Santos Dumont és a

Wright fivérek nyugodtan ostromolják csak nélkülem az eget!

Sikerült belekóstolnom a repülés élvezetébe, többet nem is kérek

belőle. Bolond módja ez az utazásnak, Alberto. Fogadd meg a

tanácsom, szállj ki ebből az üzletből, minél hamarabb! A

repülésnek nincs semmi jövője.

Azzal a mosolygó vámpír hátat fordított a még mindig

reszkető masinának, és soha többé nem szállt repülőgépre.

*

Párizs 1906-ban divatos, sziporkázóan életteli, sokrétű csoda

volt. Az Eiffel-torony, amely még tizenhét évvel az után is

büszkén állt, hogy ideiglenes látványosságként megépítették a

világkiállítás tiszteletére, a föld legmagasabb épületének

számított. A métro immár hat éve működött, izgalmas utazási

lehetőséget nyújtva a párizsiaknak, mélyen a forgalmas utcák

alatt. A várost elárasztották a művészek hordái, akik közül

sokan azt remélték, hogy meglovagolhatják a festészetet pár

évvel korábban forradalmian megújító impresszionisták sikereit.

Ebben a városban látogathatták az emberek a világ leghíresebb

múzeumait, legremekebb éttermeit, és itt élvezhették

legféktelenebb módon az éjszakai életet. A Louvre tiszteletet

parancsoló örökségétől a Moulin Rouge macskajajos

mulatozásáig Párizs mindenki számára tartogatott valamit.

Larten Crepsley számára mindenekelőtt Alicia Dunyckot

tartogatta, a gyönyörű teremtést, akibe beleszeretett.

Négy éve találkoztak először, amikor Larten véletlenül

éppen Párizsban bukkant fel. A Vur Horston nevet használta, és

Alicia így ismerte. A sok szörnyűség után, amelyeket a hajó

fedélzetén művelt, úton Grönland felé, el akarta felejteni Larten

Crepsley-t, legalább egy időre, vagy akár örökre is.

Gavner hozta össze kettőjüket. A gyermek túlélte az

embertelen utat a jeges pusztaságban, és erős kisfiúvá

cseperedett. Larten könnyedén a saját édesgyermekeként is

felnevelhette volna, de úgy érezte, nincs hozzá joga. Sohasem

feledte a szomorú tényt, hogy ő mészárolta le a kisfiú szüleit.

Meg volt róla győződve, hogy visszataszító képmutatás volna, ha

átvenné a helyüket, és engedné, hogy a fiú az apjaként szeresse.

Habár Larten etette és lelkiismeretesen gondozta Gavnert a

visszafelé vezető úton, mindig szigorral bánt a gyermekkel, és

nem volt hajlandó szeretetet mutatni iránta. Őszintén hitte,

hogy egy éjszakán majd meg kell vallania a felnőtt Gavner

Purlnak iszonyatos bűnét. Nem akarta, hogy az árva

ítélőképességét bármiféle érzelmi kötelék elhomályosítsa, amikor

eljön az a bizonyos nap.

Larten többször igyekezett megszabadulni a fiútól, de senki

sem tartott rá igényt. Akár hátat is fordíthatott volna

Gavnernak, kiszolgáltatva a gyermeket a sors kegyének, de

biztos akart lenni, hogy valódi esélyt kap a sikeres, jó életre. Így

hát sokkal tovább tartotta maga mellett Gavnert, mint szerette

volna, igazi célok nélkül utazgatva a világban, és csupán az

alkalmas szülőkre várt, akik hajlandók befogadni a szépen

cseperedő gyermeket.

Párizsban végül megfelelő otthont talált a fiú számára.

Szerencsejátékkal sikerült némi pénzt szereznie, kialakítva maga

körül egy érdekbarátokból álló, vagyonos kört. Cseppet sem

vonzották ezek a hiú, könnyelmű emberek, csakis az érdekelte,

hogy végre szülőket szerezzen Gavnernak. A vagyon egyáltalán

nem volt fontos Larten szemében, de a gazdagok könnyebben

boldogulnak az életben, mint a szegények, ezért azt gondolta,

hogy inkább tehetős emberek kezébe helyezné a fiú további

sorsát.

Véletlenül találkozott össze Aliciával. Egyik barátjának

unokatestvére volt, akivel gyakran kártyázott együtt. Egyik

este elkísérte a férfit, hogy bepillantson unokatestvére piszkos

üzelmeibe. Alicia kiemelkedett a szalon többi vendége közül.

Nem tartotta magát különbnek az alacsonyabb társadalmi

rétegekből származó nőknél, vagy a sötét szenvedélyeknek élő

férfiaknál, sőt nem is nézett megvetéssel rájuk. Különös

szomorúság tükröződött azonban az arcán, miközben az

elveszett lelkeket figyelte, akik kicsinyes örömeiket hajszolták.

Lartent, aki igen jól ismerte a szomorúságot, megindította a nő

arckifejezése, és alkalmat keresett, hogy beszélhessenek, majd

újabb találkát kért valamilyen sokkal illőbb helyen, mint az

itallal, nőkkel és szerencsejátékkal teli bűnbarlang.

Alicia először gyanakvással tekintett a sápadt, sebhelyes,

titokzatos férfira, akinek a haja narancssárga színben virított.

Számos szóbeszéd járta a rejtélyes Vur Horstonról, többek

között, hogy illegális rabszolga-kereskedelemből szerezte a

vagyonát, hogy drágán megfizetett bérgyilkos, hogy kerüli a

napfényt, mert szövetséget kötött az ördöggel, és azon nyomban

lángra lobbanna, ha fényes nappal megérintenék a tiszta

sugarak.

– Az egész nem olyan drámai – nevetett Larten, amikor

Alicia nekiszegezte ezt a vádat. – Súlyos bőrbetegségben

szenvedek. Csupán erről van szó.

Alicia tartott a különös idegentől, és nem bátorította

további látogatásokra, de Larten kitartó volt, újra és újra

felbukkant, amerre a nő járt, szép szavakkal ostromolta, a

művészetről és a táncról csevegett vele. (Egyikért sem rajongott,

de hajlandó volt erőfeszítéseket tenni, hogy lenyűgözze Aliciát.)

Hamar ráébredt, hogy a drága, pompás ajándékok nem hatják

meg a nőt, így hát inkább tűvé tette a piacot gyönyörű,

rendkívüli virágok és bájos, csorba dísztárgyak után, amelyek

önmagukban értéktelenek voltak ugyan, de érdekes történeteket

őriztek.

Amikor Alicia szíve lassan megenyhült iránta, Larten

bemutatta a nőt Gavnernak is, aki akkoriban komor, csendes

gyermek volt. Gavner tudta, hogy Larten kedveli a csendet és a

tisztes távolságot, így hát sokkal visszahúzódóbban viselkedett

az átlagnál. A többi gyermekhez hasonlóan vágyott a szeretetre,

ám mivel semmiféle melegséget nem kapott a férfitól, aki nem

volt hajlandó felvállalni az apja szerepét, Gavner azt remélte, ha

ő is éppolyan ridegen viselkedik, végül elnyerheti Larten

elismerését.

Larten nem árulta el Aliciának, hogy tovább szeretné adni a

kisfiút valaki másnak. Ehelyett azt mesélte, hogy Gavner egyik

régi barátjának a gyermeke, és esküvel ígérte, hogy gondját

viseli, amikor a szülei meghaltak. Meghagyta Aliciát abban a

hitben, hogy sajátjaként szándékozik felnevelni a fiút.

– Miért bánik olyan kíméletlenül vele? – kérdezte Alicia nem

sokkal az után, hogy megismerte a gyermeket. – Velem mindig

kedves és gyengéd. Gavnerral miért nem?

– Úgy akarom felnevelni, ahogyan én nevelkedtem –

válaszolta Larten mereven. – A fegyelem jót tesz a

fiúgyermeknek.

– De hát eltaszítja magától, valahányszor megpróbál a

közelébe férkőzni – méltatlankodott Alicia.

Larten savanyúan morgott valamit, de legbelül mosolygott.

Ahogyan remélte, Alicia még inkább igyekezett Gavner

kedvében járni, lelkesen bátorította, hogy minél többet

mosolyogjon, nevessen, játsszon, és élvezze az életet. Szoros

kötelék alakult ki közöttük, és bár Alicia fiatal volt és szabad, aki

egy napon saját gyermekeket szeretne, egy pillanatig sem

habozott, amikor Larten megkérdezte, hogy hajlandó lenne-e

magához venni és a sajátjaként felnevelni a kisfiút.

Az egész történet itt akár be is fejeződhetett volna. Larten

végre megszabadult védencétől, és szabadon nekivághatott a

széles, magányos világnak, hogy keressen magának egy helyet,

ahol letelepedhet. Alicia azonban menthetetlenül a szívéhez nőtt,

így hát egyik kifogást hozta fel a másik után, hogy Párizsban

maradhasson. A hetekből lassan hónapok lettek, a hónapokból

évek. Időnként még mindig felhozta a témát, miszerint

előbb-utóbb el kell mennie, de már hosszú idő óta maga sem

gondolta komolyan. Párizsban váratlan békére talált, és jóllehet

sohasem vallotta volna be, a szíve mélyén azt remélte, hogy

Aliciával maradhat a nő rövidre szabott emberi életének végéig.

*

Larten repülős kalandja után még mindig nevetve tértek haza az

otthonukba. Alberto Santos Dumont Alicia egyik jó barátja volt.

A nő képtelen volt felfogni a férfi rögeszmés szenvedélyét,

amellyel az első igazi repülőgép megépítésén ügyködött. („A

Wright fivérek katapult segítségével repítik ügyetlen masináikat

a levegőbe! Hogyan nevezheti azt bárki is igazi repülőgépnek?” –

tiltakozott a férfi, valahányszor szóba került a két amerikai

mérnök.) Mindazonáltal Alicia mindig élvezettel vette

szemügyre az általa épített gépeket, különösen, ha felszálltak a

levegőbe. Larten általában nem kísérte el, amikor meglátogatta

Albertót – sokkal jobban kedvelte az éjszakai elfoglaltságokat a

nappaliaknál –, de mindig lenyűgözték Alicia beszámolói.

Amikor egyszer óvatlanul megjegyezte, hogy bármelyik bolond

képes lenne levegőbe emelni azt a szimpla repülőt, Alicia

továbbadta a kihívást Albertónak, majd rávette a barátját, hogy

egy ragyogó, holdfényes éjszakán engedje Lartent kipróbálni a

14-Bis gépet.

– Lehetne belőled akár repülőgép-pilóta is – tréfálkozott

Alicia, amint beléptek az ajtón. – Alberto szerint hamarosan

megépül az első nagy repülő, amelyben utasoknak is lesznek

ülések. Munkát vállalhatnál, elröpíthetnéd az embereket egyik

városból a másikba.

– Alberto fantáziavilágban él – horkantott fel Larten

megvetően. – A repülőgép ma még érdekes újdonság. Sohasem

fogja átvenni a vasút vagy a hajózás szerepét. Csakis egy bolond

vélekedik másképpen.

– Nem is tudom – csicseregte Alicia. Megpöckölte Larten

orrát, azután bement Gavner szobájába, hogy megnézze a

gyermeket. A kisfiú mélyen aludt, hangos hortyogás közepette.

Alicia még soha senkit nem ismert, aki olyan harsányan horkolt

volna, mint Gavner Purl.

Larten kifelé bámult az ablakon, amikor Alicia visszatért.

Malora járt a fejében, és a hajón utazó emberek; az efféle csendes

pillanatokban gyakran kísértették sötét gondolatok. Bármilyen

boldog is volt Alicia oldalán, a múlt szomorú emlékei sohasem

jártak messze a gondolataitól.

Alicia Larten arcát tanulmányozta, nyugtalan tükörképét

figyelve az üvegen. Azt kívánta, bárcsak tehetne valamit, hogy

megszabadítsa a gyötrődéstől. Sok titkot rejtett még az élete.

Tudta jól, hogy boldogtalan volt a múltja, hogy a férfi rengeteg

sötét emléket takargat előle. Ám mindez nem számított. Alicia

őszintén szerette, és biztos volt benne, hogy egy napon feltárja

előtte a teljes igazságot. S bármilyen szörnyűségesnek is bizonyul

a múlt, ő továbbra is szeretni fogja, és megtesz minden tőle

telhetőt, hogy segítsen a férfinak megbirkózni vele.

„Elvégre – gondolta magában Alicia, miközben előrelépve

átölelte Lartent, amivel mosolyt csalt a férfi keskeny ajkára –

csak nem lehet olyan borzalmas. Nem számít, mi mindent mért

rá az élet, nem érdekes, mit művelt ifjúkorában, a szíve mélyén

igenis jó ember. Sötét, bűnös tettei valószínűleg korántsem

annyira iszonyatosak, mint amennyire hiszi. És ha mégis? Nos,

akkor megbocsátok. Mindnyájan követünk el hibákat. A

természetünkből fakad. Bevallom neki saját tévedéseimet, és

elfogadom az övéit. Magasra helyezte a mércét, és ez igazán

tiszteletre méltó, de nem volna szabad ilyen szigorúnak lennie

magával szemben. Végül majd elmondom neki, hogy a nap végén

ő is csak olyan, mint mi, többiek: egyszerű, esendő ember...”

MÁSODIK FEJEZET

Larten az éjszaka teremtménye volt, de készséggel változtatott

az életmódján, hogy igazodni tudjon Alicia – és kisebb

mértékben Gavner – szokásaihoz. Noha kerülte a reggeleket és a

nappali világ perzselő fényességét, általában kora délután kelt

fel, hogy a nap egy részét Aliciával és a kisfiúval tölthesse.

Meghallgatta, ahogyan Gavner felolvas – Larten maga sohasem

sajátította el a betűk tudományát –, és mogorván közölte a

gyermekkel, hogy ügyes volt, ha nem ejtett nyilvánvaló hibákat.

Hármasban jártak ki sétálni és vásárolgatni; Larten egy ernyő

alá rejtőzött a nap sugarai elől, kalapot és kesztyűt húzott, sötét

szemüveg mögé bújva óvta szeme világát.

Alicia úgy vélte, Larten eltúlozza, mennyire érzékeny,

mígnem a férfi egyik nap fél órát ült az ablak mellett, szabadon

hagyva karját és arcát, hadd érje a nap fénye. Amikor a nő

meglátta, hogy kivörösödik a bőre, el kellett ismernie, hogy

Larten igazat beszélt. Attól a naptól fogva még jobban ügyelt a

nap erejére, mint a férfi.

Amint egy felhős este éppen a parkban sétálgattak, Gavner

pedig előttük rohanva igyekezett elkapni egy madarat, Alicia

egyszer csak megszorította Larten karját, és gyors csókot

nyomott az arcára a napernyő jótékony rejteke alatt.

– Ezt most miért kaptam? – kérdezte Larten.

– Csak úgy. Boldog vagyok. – Újra megszorította a férfi

karját. – Szép így az élet. Nem igaz, Vur?

– De igen – válaszolta. Ismét belehasított a bűntudat

fullánkja, mint mindig, valahányszor Alicia az álnevén

szólította. Tisztában volt vele, hogy be kellene vallania magáról

az igazságot, de abban reménykedett, hogy ha elég hosszú ideig

tagadja Larten Crepsley valóságát, annak a férfinak a létét, aki

egykor volt, végül talán teljes mértékben megszűnik létezni.

– Gavner is boldog végre – mormolta Alicia. Larten hirtelen

megmerevedett, ahogyan a nő már előre sejtette, ezért

fennhangon csitította: – Ugyan már! Ezt abba kell hagynod!

– Mit hagyjak abba? – ráncolta Larten a homlokát.

– Gavner a gyermekünk – jelentette ki Alicia. Régóta húzódó

vita volt már ez közöttük, havonta legalább kétszer terítékre

került. – Ideje úgy bánnod vele, mintha a saját fiad volna.

Szüksége van egy apára, és rajtad kívül nincs senkije. Hacsak

nem azt akarod, hogy keressek magamnak egy másik férfit, aki

sétálgatni visz a parkba... – Azzal huncut mosolyt vetett rá.

– Könnyen lehet, hogy jobban járnál egy másik férfival –

felelte Larten búskomoran, mire Alicia a karjába csípett.

– Meglásd, egy nap még megfogadom a tanácsod! – vágott

vissza.

Larten mosolyt erőltetett az arcára, de a szívét elfogta a

nyugtalanság. Gavnernak valóban apára volt szüksége.

Időközben élénk, egészséges, jó természetű fiúvá cseperedett,

teljesen kivirult nevelőanyjának gondoskodó keze alatt. Ám még

mindig gyakran bámult vágyakozva Lartenra. Nem értette,

hogy a sebhelyes arcú, magas férfi miért hessegeti el folyton,

valahányszor megpróbál közeledni hozzá. Azt gondolta, biztosan

vele van a baj, valamiképpen megsérthette Lartent. Habár

Alicia mellett eleven és jókedvű volt, más gyerekek társaságában

Gavner mindig magába fordult. Attól tartott, hogy

visszautasítják, ha barátkozni próbál velük, ahogyan a gyámja is

tette.

Jobbat érdemel ennél – gondolta Larten szomorúan. –

Megérdemel egy igazi apát. De én sohasem lehetek az a számára.

Megöltem az igazi szüleit. Nem szabad megengednem, hogy

szeressen. Soha!”

Úgy érezte, el kellene mennie. Tüske volt Gavner oldalában,

sötét árnyat vetett a fiú életére. Ha elmegy, Alicia hamarosan

talál magának egy másik férfit, aki feleségül veszi, amit Larten

eddig vonakodott megtenni, a nő számos célozgatása ellenére is,

miszerint boldogan igent mondana, ha meg akarná kérni a kezét.

Az a másik férfi igazi apja lehetne Gavnernak, és a kisfiú javára

válhatna egy ilyen kapcsolat.

Ám ezzel cserbenhagyná Aliciát. Az apró, vörös hajú, zöld

szemű teremtés boldogságot hozott Larten életébe. Soha nem

gondolta, hogy valaha is képes lesz ilyesmit tapasztalni. Ennek

nem fordíthat hátat csak úgy egyszerűen. Mellette még

Maloráról, az öldöklésről, sőt a mély szakadékról is majdnem

megfeledkezett, amelybe szó szerint kis híján belezuhant.

Rettenetesen félt, mi lesz vele, ha most kizárja a nőt az életéből.

– Vur? – szólt Alicia csendesen, kizökkentve a férfit

búskomor kábulatából.

Larten egy pillanatra azt hitte, a nő az igazi Vur Horstont

szólítja, és mohón nézett körül, egy vézna, beteges fiút keresett,

akit csaknem egy évszázada nem látott. Amikor tekintete csupán

a dundi Gavner Purlt találta – aki még mindig a madarat

hajszolta –, hirtelen ráébredt, hogy Alicia hozzá beszél.

– Igen? – kérdezte.

– Mit meg nem adnék a gondolataidért! – mondta Alicia.

Larten halványan elmosolyodott.

– Nem érnek túl sokat – válaszolta.

Szorosan magához ölelte a nőt, és együtt sétáltak tovább a

szaladó, kacagó kisfiú nyomában. Attól félt, hogy örökre

elveszíti Aliciát – és önmagát is –, ha elengedi a karjából.

*

Néhány nappal a parkban tett sétájukat követően Alicia

elrángatta magával Lartent egy kiállításra. A kiállított

műalkotások között szerepelt egy fiatal spanyol művész, Pablo

Picasso pár festménye is. Lartennak tetszettek a képek, de a

látogatók tömege már egyáltalán nem volt ínyére.

Mindig is feszengett a nagyobb összejöveteleken. Amikor

kettesben volt Aliciával, el tudott feledkezni róla, hogy nem

egyszerű, hétköznapi ember. Állandóan azt várta, hogy valaki

felismeri, micsoda valójában, és felsikolt: „Vámpír!” Néhány éve

megjelent Bram Stoker átkozott könyve, és most már mindenki

jól ismerte ezt a szót. Semmi értelme nem lett volna az

ártatlanságát hangoztatni, bizonygatni, hogy nem ugyanaz,

mint a regénybeli Drakula. Larten pontosan tudta, hogyan

viselkedik a csőcselék. Ha valaha is fény derülne a valódi

kilétére, nem lenne más választása, mint menekülni.

Amióta megérkeztek a kiállításra, valamiféle nyugtalanság

uralkodott rajta. Mialatt a teremben sétálgattak, időnként

megállva, hogy szót váltsanak Alicia barátaival, a balsejtelem

egyre jobban kínozta. Meg volt győződve arról, hogy valaki

figyeli. Egyesek talán elhessegettek volna egy efféle megérzést,

de Lartennak több esze volt, mintsem kétségbe vonja, amit az

ösztönei súgnak.

Arcán gondtalan mosollyal úgy tett, mintha érdeklődéssel

hallgatná a körülötte folyó beszélgetést. Nem akarta, hogy az

ismeretlen leskelődő megtudja, felfigyelt a vizsgálódására. Ám

éber tekintete közben mindvégig a termeket fürkészte, azt a

személyt kutatta, aki felfedezte.

Végül sikerült is kiszúrnia lehetséges ellenségét a tömegből.

Magas, megtermett férfi volt. Mindenki másnál legalább kétszer

nagyobb darab. Larten maga is meglepődött, miért nem akadt

meg rajta már korábban a tekintete. A férfi arca szinte alig

látszott a zsírpárnáktól. Hosszú, göndör haja volt, az összképet

fenséges, lelógó, gondosan viaszolt bajusz árnyalta. Elegáns

ruházatot viselt, ujjain gyűrűk ragyogtak, egyik szemén

gyémánttal kirakott monoklit viselt. Larten minden meglepetés

nélkül konstatálta az apró forradást az ujjhegyein. Rejlett benne

valami közönséges, és nem csupán az igencsak lengén öltözött

nőszemélyek miatt, akik körülállták, és minden tréfáján

hangosan kacarásztak.

A kövér férfi hirtelen észrevette, hogy lelepleződött. Egy

élesen csattanó szóval, kezének türelmetlen, kurta mozdulatával

útnak eresztette a hölgyeket, akik lassan elszállingóztak, hogy a

többi férfival csevegjenek. Rengeteg csodálójuk akadt, noha

Larten biztosra vette, hogy a forradásos ujjak egyetlen

csettintésére azonnal visszatérnek gazdájukhoz. Fiatalabb

éveiben, kölyökkorában Larten is gyakran találkozott hozzájuk

hasonló nőszemélyekkel.

Azután a kövér fickó jelentőségteljesen bólintott, majd

kilépett a teraszra, mintegy felszólítva Lartent, hogy kövesse.

– Bocsáss meg nekem egy pillanatra! – mormolta Aliciának.

– Szeretnék egy kis friss levegőt szívni.

– Ne maradj sokáig! – kérte a nő.

– Megígérem – válaszolta Larten, bár korántsem volt

meggyőződve, hogy valóban be tudja tartani ezt a bizonyos

ígéretét. Nem tudta, mit akarhat tőle a kövér fickó, de egy

dologban egészen bizonyos volt: az idegen vámpír. Akárhonnan

is nézte, ez a tény csakis rosszat jelenthetett.

Az elhízott vámpír éppen tubákot szippantott egy

szelencéből, amikor Larten csatlakozott hozzá az erkélyen. Őt is

megkínálta, azonban csak a fejét rázta.

– Sohasem rajongtál a tubákért, ugye? – dorombolta a férfi,

zsebébe dugva a szelencét.

– Talán ismerjük egymást, uram? – Larten a homlokát

ráncolva ismét szemügyre vette az idegen vonásait; megpróbálta

felidézni, hol találkozhattak. A hangja ugyan ismerősen

csengett, ám az arcára egyáltalán nem emlékezett. Vajon a

Vámpírok Hegyén futottak össze?

– Ismerlek, mint a rossz pénzt, Vur Horston – vigyorgott a

férfi. – Akkoriban találkoztunk, amikor még a saját nevedet

viselted. Sőt másik néven is ismertelek. – Tekintete vidáman

csillogott, Larten pedig rádöbbent, hogy akárki legyen is ez a

fickó, nem akar ártani neki.

– És vajon miféle név lehetett az? – kérdezte kissé

megnyugodva.

– Én magam akasztottam rád – felelte a vámpír. Azután

feszélyezett mosollyal levette szeméről a monokliját, és

hátrasimította a haját, teljesen felfedve arcvonásait. –

Higanynak neveztelek.

Régi gúnyneve hallatán Larten mélységesen megdöbbent,

ám amint a férfi kiejtette száján a szót, ajkának mozdulata

hirtelen felidézett benne egy régi emléket, amely még

döbbenetesebben hatott rá.

Larten közelebb hajolt, szeme elkerekedett a meglepetéstől.

Két kézzel megragadta a fickó vállát, és hitetlenkedve krákogta

a kérdést:

– Tanish Eul?!

HARMADIK FEJEZET

Larten és Tanish puha bőr karosszékben ült Tanish házának

dolgozószobájában, Franciaország legremekebb szőlőskertjeinek

borát kortyolgatva. Larten ugyan jobban kedvelte a bornál a

sört, de Tanish büszke volt a gyűjteményére, és ráerőltetett a

vendégére egy pohárral a nemes nedűből.

Larten abból az időből ismerte Tanish Eult, amikor még

mindketten kölykök voltak, ifjú vámpírok, akik szomjaztak a

háború borzalmaira és a piszkosabb emberi élvezetekre.

Ivászattal, szerencsejátékkal, nőkkel ütötték el az idejüket, és

bejárták csaknem az egész földkerekséget. Akkoriban jó

barátjának tartotta Tanisht, aki – noha rengeteg bajba sodorta –

mindig szórakoztató társaság volt. Végül egy nap Tanish

visszautasította egy vérszipoly kihívását, szégyent hozva saját

fejére a társai előtt. Becsületét vesztve távozott, és sosem

foglalta el többé helyét a klánban. Larten azt hitte, hogy nem

látja már viszont délceg, mindig elegáns barátját. Az eltelt évek

során időnként eltűnődött, vajon mi lett végül Tanish sorsa, de

csupán futó gondolatként, nem számított rá, hogy valaha is

választ kap a kérdésére.

S most itt ült előtte a számkivetett vámpír,

felismerhetetlenül elhájasodva, és szinte üvöltött róla a

gazdagság. A lehető legdrágább öltözéket viselte, amelyet Párizs

szalonjai csak kínálni tudtak, csinos, ifjú hölgyek és hűséges

szolgálók valóságos hada vette körül.

– Azonnal felismertelek, amint megláttalak – ismételte

Tanish immár sokadjára. – A forradás az arcodon új, de

egyébként pontosan úgy festesz, mint régen. Én aztán nem! Jól

kikerekedtem, ugye, Higany?

– Valóban – mosolygott Larten. – De szólíts inkább Vurnak,

kérlek!

– Félsz, hogy tönkreteszem az inkognitódat? – vigyorgott

Tanish.

– Úgy van – vallotta be Larten. Már hazaküldte Aliciát;

csupán annyi magyarázatot adott, hogy váratlanul összefutott

egy régi barátjával, és sok megbeszélnivalójuk akadt. Alicia is

meg akarta ismerni Tanish Eult, de Larten azt kérte, hadd

tölthessenek előbb kettesben egy kis időt.

– Nem kell tartanod az árulkodó nyelvemtől – nyugtatta

meg Tanish. – A diszkréció számomra is életbe vágóan fontos.

Mindkettőnknek vannak titkai, amelyeket szeretnénk

magunknak megőrizni. Egyetlen szóval sem említem a múltadat,

Vur Horston.

Larten megköszönte Tanish tapintatát, azután megjegyezte,

hogy láthatóan igencsak jól megy a sora.

– Nincs okom panaszra – szipogott Tanish. Laza

kézmozdulattal körbemutatott a gyönyörűen díszített falakon, a

csodás szobrokon és festményeken, a hatalmas csilláron. A

helyiség legalább akkora lehetett, mint a lakás, amelyben Larten

és Alicia lakott, és csupán egyike volt a Párizs legdivatosabb

negyedében álló palota számtalan szobájának. – Ez persze csak a

városi házam. A vidéki otthonom sokkal előkelőbb. Szeretem a

meghittséget, amikor a városban időzöm.

– Bizonyára egy vagyonba került – állapította meg Larten. –

Ekkora hasznot nem szerezhettél pusztán szerencsejátékból.

– Ami azt illeti, pontosan abból szereztem – felelte Tanish. –

Csakhogy az asztal másik oldaláról. Több kaszinót is

működtetek. Sokkal több pénzt lehet szerezni abból, ha az ember

vendégül látja a szerencsejátékosokat, mint ha leül velük

kártyázni. A legtöbb jövedelemre az italból és az én kis

csecsebecséimből teszek szert, bár az asztalnál folyó üzletekből is

részesülök.

Larten a homlokát ráncolta.

– Mondd, mik a te kis csecsebecséid? – értetlenkedett.

– Hát a nők! – nevetett Tanish. – Mindig is mágnesként

vonzottuk az ifjú hölgyeket. Nem igaz? Ezen a téren sohasem

akadt gondunk. Mások azonban nem ilyen szerencsések. Egy

szép kis summáért cserébe olyan csinos hölgytársasággal

szolgálhatok Párizs tehetős férfiúi számára, akik nagy örömmel

fogadják az udvarlásukat.

– Ó! – szakadt ki Lartenból egy sóhaj.

– Talán helyteleníted? – kérdezte Tanish csendesen.

– Nem – válaszolta Larten. – Pusztán meglepődtem. Azt

hittem, hogy valamiféle törvénytisztelő üzletbe fogtál. Bejártad

majdnem az egész világot, azt gondoltam volna, hogy az export

és import inkább neked való.

– Mostanában már ritkán utazom – mondta Tanish. – Csak

amennyit feltétlenül szükséges. A világ mindenhol ugyanaz,

bárhová is mész. Sokkal jobb, ha az ember talál végre egy helyet,

amelyet az otthonának nevezhet, és ahol gyökeret ereszthet. Ezt

már régen felismertem, és azt hiszem, te is ráébredtél. A hölgy,

akivel ma este láttalak, nem úgy festett, mintha egyhamar

tovább óhajtana állni, és te is mellette akarsz maradni egy

darabig. Nem igaz?

– Ameddig igényt tart a közelségemre – mormolta Larten.

– Nehéz évek állnak mögötted – folytatta Tanish komolyan.

– Látom a szemedben. Mégsem úgy alakult az élet a klánban,

ahogyan képzelted, öreg barátom?

– Nem – felelte Larten kurtán, és nem is állt szándékában

többet beszélni róla.

– Életem legbölcsebb döntése volt, amikor hátat fordítottam

annak a sötét, elszigetelt világnak – szipogta Tanish. – A klán

megfelel a Vancha March-féléknek, és azoknak a

szerencsétleneknek, akik szerint az élet egy megpróbáltatás,

amelyet el kell szenvednünk. De nem való a kultúrára vágyó,

kifinomult embereknek. Mi ketten nemesebb célokra vagyunk

hivatottak. Az emberi világ örömeit azok értékelik csak igazán,

akik az emberiség fölött állnak.

Egy csengő állt Tanish mellett az asztalon. Felemelte, majd

kétszer megrázta. Egy férfi lépett be a szobába. Larten először

azt gondolta, hogy bizonyára az egyik cseléd lehet, ám a

következő pillanatban Tanish ujjainak egyetlen csettintésére a

férfi letérdelt a vámpír széke mellé. Tanish éles körmével egy

apró vágást ejtett a nyakán. Mohón előrehajolt, hangosan zihált,

amikor a hájrétegek megfeszültek a hasa körül, majd kinyújtotta

a nyelvét, és macska módjára lefetyelni kezdte a vért. Amikor

végzett, ráköpött a férfi nyakára, és a nyálat bedörzsölve

elállította a vérzést.

– Szomjas vagy? – kérdezte Tanish, barátja felé lökve a

férfit.

– Nem – válaszolta Larten.

– Biztosan nem tudlak kísértésbe hozni?

– Már ittam korábban – hazudta Larten.

Ekkor Tanish elbocsátotta a férfit, és visszataszító vigyorral

nézett utána, amint a szánalmas figura lehajtott fejjel elhagyta a

szobát, néma csendben, akár egy kísértet.

– Vámpír akar lenni – nevetett Tanish gúnyosan. – Azt hiszi,

hogy örökké élünk, és sérthetetlenek vagyunk. Több hozzá

hasonló alak áll a szolgálatomban. Sosem fogom megvérezni

őket, tudom nagyon jól, milyen kínos gonddal ügyelnek a

tábornokok a rendre, hogy a nyavalya essen beléjük! De

elszórakoztat, amikor figyelem, hogyan csúsznak-másznak

előttem abban a reményben, hogy egy szép napon beállhatnak

állítólag előkelő sorainkba.

– Bölcs dolog a tudomásukra hozni, hogy vámpír vagy? –

kérdezte Larten. – Különösen, ami a jelenlegi közhangulatot

illeti.

– A jelen...? Ó, a Drakula-könyvre gondolsz! – Tanish

könnyedén elhessegette barátja aggodalmait. – Azt teszik, amit

mondok nekik. Nem akaratuk ellenére tartom fogva őket. Azt

gondolják, hogy a vámpírok olyanok, mint az istenek. Ha

egyikük valaha is azzal fenyegetne, hogy elárul... nos, minden

valamirevaló istennek szüksége van néhanapján egy áldozatra.

Nem igaz? – Tanish jót kacagott Larten arckifejezése láttán. –

Csak tréfálok! Sohasem ölnék meg olyan embert, aki a

szolgálatomban áll. Lusta vagyok, kövér és bolond. Többet

költök a kelleténél, és hajkurászom a nőket, akik csak a

pénzemért keresik a társaságomat. Sok bűnöm van, némelyiken

bizony még a hozzád hasonló kemény, világi ember is

megbotránkozna. De nem vagyok gyilkos. – Hirtelen

megenyhült az arca. – Ezt nálad senki sem tudhatja jobban.

Saját szemeddel láttad, mi történt, amikor halálos viadalra

hívtak. Gyáva vagyok, igen, de nem süllyedek olyan mélyre,

hogy védtelen embereket öljek, mert erősnek akarom érezni

magam. Őszintén remélem, hogy jobban ismersz annál, mintsem

ilyesmit feltételezz rólam.

– Hát persze – felelte Larten. Közelebb hajolva megveregette

kövér barátja párnás térdét. – Most pedig mesélj inkább a

múltról! Kíváncsi vagyok, mihez kezdtél, miután elhagytad a

klánt, hogyan építetted fel bűnös birodalmadat.

Tanish ezen elmosolyodott – hízelgett neki a tüskés bók –,

majd belevágott kalandjainak részletes beszámolójába, onnan

kezdve, hogy hátat fordított a vámpírvilágnak. Egyszerű

történet volt ez egy férfiról, aki több hatalomnak és tudásnak

volt birtokában, mint a hétköznapi emberek. Tanish elmesélte,

hogyan fordította saját javára a tehetségét, de mindezt olyan

hozzáértő és élvezetes stílusban, hogy Larten többször is

nevetett az elbeszélésén.

Ám Tanish történeteinek volt némi szomorú színezete, és bár

igyekezett derűs fényben feltüntetni az eseményeket, Larten

tisztán látta, hogy a számkivetett vámpír valójában nem boldog.

Tanish sem talált több örömöt és megelégedést a klánon kívül,

mint Larten. Bármilyen gazdag volt is, csatlósokkal és gyönyörű

nőkkel körülvéve, Tanish pályafutása szánalomra méltó árnyéka

volt csupán az életnek. Larten öreg barátjának szavait hallgatva

eltöprengett, hogy vajon előtte is ilyen elvesztegetett,

nyomorúságos jövő áll-e.

NEGYEDIK FEJEZET

Kopogás hallatszott a bejárati ajtón. Gavner már rohant is, hogy

kinyissa. Amikor megpillantotta a kövér, mosolygó férfit a

küszöbön, izgatott rikkantással a látogató karjába vetette

magát.

– Tanish bácsi! – kiáltotta boldogan.

– Lassan a testtel, kis korcs! – morogta Tanish. – Ledöntesz a

lábamról, ha így rám veted magad, mint egy kerge bakkecske! –

De még lekonyuló bajusza mögött sem tudta elrejteni a

mosolyát. Összeborzolta Gavner haját, és egy doboz édességet

nyomott a fiú kezébe. Gyakran hozott ajándékokat, amikor

látogatóba jött. Gavner sosem követelőzött, és akkor is boldogan

fogadta volna a „bácsikájá”-t, ha történetesen üres kézzel

érkezik. Tanish azonban szerette osztogatni az „élet örömei”-t,

bármerre járt is.

– Itthon van a boldog párocska? – kérdezte a fiút.

– Igen – válaszolta Gavner, aki közben felnyitotta a dobozt,

és bekukkantott a belsejébe. – Az ebédlőben vannak, éppen a

portréhoz állnak modellt.

– Még mindig nem készült el? – csodálkozott Tanish

színpadias sóhajjal. – Ez a festő nyilván a leglassúbb naplopó

egész Párizsban.

– Alicia nem bánja – súgta Gavner bizalmasan –, de Vurt

szétveti a méreg! Csak ül, és morcosan bámul maga elé, mint az

indián főnökök a történeteidben. – A fiú összefonta maga előtt a

karját, és ádáz, fenyegető arcot vágott.

Tanish vidáman kacagott.

– Talán meg kellene vesztegetnem azt a festőt, hogy még

lassabban dolgozzon – vetette fel, mire mindketten csaknem

összerogytak a nevetéstől.

– Várj egy kicsit! – szólt Gavner, amikor Tanish önuralmát

visszanyerve az ebédlő felé vette az irányt. – Megépítettem az

Eiffel-torony makettjét, és meg akarom mutatni neked.

Tanish elkísérte a fiút a szobájába, ahol több percen

keresztül csodálta Gavner kezdetleges másolatát a nevezetes

toronyról, egekig dicsérve a tehetségtelen, ám igen büszke

gyermeket.

– Egy nap híres építész lesz belőled – jelentette ki Tanish

éppolyan rezzenetlen pókerarccal, mint amikor kártyázni

szokott.

Amikor a kövér vámpír végül sikeresen kiszabadult Gavner

szobájából, megállapította magában, hogy Larten valóban

kiköpött mása egy indián törzsfőnöknek, és kénytelen volt

mosolyát egy jókora selyem zsebkendő mögé rejteni.

– Üdvözletem a ház urának és asszonyának! – köszöntötte a

párt, majd olyan mély meghajlást produkált, amely egy ekkora

embertől csak telt. – Remélem, nem alkalmatlan időben

érkeztem.

– Az időzítésed tökéletesebb már nem is lehetne – csattant fel

Larten, és elhúzódott Aliciától. A festő úgy állította be őket a

képhez, hogy a férfinak kedvese fölé kellett hajolnia. Ami

kezdetben nem is okozott gondot, ám ez már a tizenegyedik

(vagy talán a tizenkettedik?) ülés volt, és Larten háta kis híján

görcsbe merevedett.

– Monsieur! – tiltakozott a művész. – Csak még egy

félórácskát, kérem!

– Nem! – mordult rá Larten. – Ma estére éppen elég

tetszelgésben volt részem. Távozzon, uram, és vigye magával az

átkozott...

– Vur! – csitította Alicia.

Larten felbőszült arccal egy marék pénzt lökött oda a

méltatlankodó művésznek, aki merev udvariassággal vágott

vissza a sértésre:

– Vigyázzon, monsieur! Én szívességből dolgozom az

ügyfeleimnek, nem pedig pénzért. Ha a jövőben továbbra is így

bánik velem, cafatokra tépem a portrét, és nem jövök vissza soha

többé! – Csinos beszéd volt, de a hatást némileg elrontotta,

ahogy négykézlábra ereszkedve összekapkodta a pénzt a földről.

A művész régi ellensége volt Lartennak. Alicia eredetileg arra

kérte a férfit, még 1903-ban, hogy álljon modellt vele egy

rajzhoz, nem sokkal a megismerkedésük után. Larten egy kezén

meg tudta volna számolni, hány ülést volt képes elviselni,

mielőtt örökre száműzte a festőt (legalábbis akkoriban azt

gondolta, sohasem látja viszont).

Amint a zsémbes művész dühöngve távozott, Tanish

elmélyülten tanulmányozni kezdte a félig kész portrét.

– Jó szeme van a fickónak. Ez a festmény rendkívül élethű.

Majdnem olyan pontos és tiszta, mint egy fénykép.

Tanish és Larten jelentőségteljes pillantást váltottak, majd

mindketten jót nevettek. Óriási divatba jött akkoriban a

fotográfia, ám egyik vámpírt sem lehetett filmen megörökíteni.

Furcsa módon egyetlen kamera sem tudta lefényképezni őket –

elmosódott pacaként látszottak csupán, amikor valamelyikükről

előhívtak egy fotót. Ez volt az egyetlen ok, amiért Larten

beleegyezett, hogy modellt áll a festményhez.

S vajon miért adta be a derekát és hívta meg ismét a festőt,

hogy tovább kínozhassa... Nos, pillanatnyi őrületében – most

már így gondolkodott róla – Larten megkérte Alicia kezét, aki

persze rettenetesen boldog volt. Azonnal igent mondott, és

ragaszkodott hozzá, hogy koronázzák meg jegyességüket a

portré megfestetésével, amelyre három éve olyan nagyon

vágyott. A többi férfihoz hasonlóan, akik önként lépnek a

házasság csapdájába, Lartennak sem maradt más választása,

mint hogy engedjen jegyese kérésének.

– A dátum nem stimmel – jegyezte meg Tanish, rámutatva a

hatalmas számokkal pingált, 1903-as dátumra a vászon jobb alsó

sarkában.

– Nem hajlandó változtatni rajta – morogta Larten. – Akkor

kezdte el a munkát, és ragaszkodik hozzá. Szerintem kizárólag

azért tartja ott, hogy emlékeztessen, miként tapostam a lelkébe

rögtön az első alkalommal. Dühbe gurulok, valahányszor csak a

szemem elé kerül az átkozott mázolmány. Talán át is mázolom,

ha egyszer végre elkészül.

– Ne merészeld! – csattant fel Alicia. – Ha csak egyetlen

savanyú pillantást is vetsz a képre, nagy baj lesz! Megértetted?

– Igen, drágám – mormolta Larten szokatlan szelídséggel.

– Haladtatok valamit az esküvői előkészületekkel? –

érdeklődött Tanish. Három hónap telt el, amióta Larten

mindenki legnagyobb meglepetésére házassági ajánlatot tett

Aliciának. Mintha még mindig sokkos állapotban lett volna:

elfehéredett, és reszketni kezdett, valahányszor szóba kerültek a

dátumok és a szervezéssel járó tennivalók.

– Megegyeztünk egy templomban – válaszolta Alicia, és kissé

fenyegetően összehúzta a szemét. – Nem igaz, kedvesem?

– De igen, drágám – ismételte Larten, ezúttal erősen

duzzogva.

– És valamikor jövőre lesz az esküvő, ugye? – erősködött

tovább Alicia.

– Igen – sóhajtotta Larten.

– Nagyszerű! – örvendezett Tanish. – Egész évre szabaddá

teszem magam, a biztonság kedvéért. Ha megengeditek, én a

júniust javaslom. A menyasszony mindig elbűvölően fest egy

szép nyári napon.

– Tanish bácsi! – üvöltötte Gavner, miközben szélsebesen

berontott az ebédlőbe, Larten torkára forrasztva a szót, mielőtt

elmondhatta volna véleményét barátja remek javaslatáról. –

Emelj fel! Elfelejtettél felemelni!

– Gavner! – sóhajtotta Alicia. – Miféle viselkedés ez? Nem

beszélhetsz így monsieur Eullal. Szépen kell kérned, ha szeretnél

valamit, nem szabad követelőznöd!

– Badarság! – horkant fel Tanish, és a fiúra kacsintott. – Ha

jutni akarsz valamire ebben az életben, mindig egyenesnek kell

lenned. Jöjj hát, ifjú Gavner Purl, hadd emeljen Tanish bácsikád

az egekbe!

Gavner odarohant hozzá, rá sem hederítve Alicia

rosszallására, és felnyújtotta a karját. A kövér vámpír lehajolt,

mire Gavner mindkét kezével megragadta tiszteletbeli bácsikája

hosszú bajuszát. Amikor már szilárdan megkapaszkodott,

Tanish macska módjára megrántotta a bajuszát, azután gyorsan

felállt. Gavner vele együtt emelkedett a levegőbe, a bajuszon

lógva, vidám kalimpálás közepette. Larten hirtelen

visszaemlékezett, hogyan ficánkolt a kisfiú Perta Vin-Grahl

jeges koporsójának tetején, amikor még csecsemő volt, és az

emléktől fájdalmasan összerezzent.

Tanish gyötrelmes kiáltásokat hallatott, és vadul rázta a

fejét, Gavner azonban tudta jól, hogy csupán játszik.

Elragadtatott üvöltéssel hintázott a szőrös fogantyún, és addig

kapaszkodott belé, ameddig csak bírt. Amikor végül lepottyant a

földre, Tanish úgy tett, mintha félrerúgná, a fiú pedig kacagva

kirohant az ajtón.

– Egy napon gyökerestül ki fogja tépni azt a bajuszt –

figyelmeztette Alicia a vámpírt.

– Talán az lesz a legjobb – bólintott Tanish. – Attól tartok,

hogy bámulatos arcszőrzetem lassan kimegy a divatból.

– Ugyan már! – tiltakozott Larten, és szándékosan megvárta

Tanish meglepett mosolyát, mielőtt kegyetlenül hozzátette

volna: – Már legalább húsz éve kiment a divatból.

Alicia felnevetett, gyors csókot nyomott Tanish arcára, majd

kisietett, hogy hozzon egy kis bort a látogatónak, és egy kis sört

a férfinak, aki hamarosan (jövőre, megígérte!) a férje lesz. Tanish

rendszeres vendégnek számított a házukban. Hetente

kétszer-háromszor megfordult náluk, és néha ők is

meglátogatták, bár Alicia jobban örült, amikor Tanish jött

hozzájuk. Bármennyire is kedvelte Larten barátját, különösen,

amiért annyi örömet okozott Gavnernak, Tanish furcsa ember

volt, aki alsóbbrendű, kétes erkölcsű alakokkal vette körül

magát. Alicia nem szívesen tette ki Gavnert a világ efféle sötét,

mocskos befolyásának.

– Hogy megy a sorod, sebhelyes, narancssárga hajzatú,

szörnyeteg barátom? – kérdezte Tanish, letelepedve a kanapéra.

– Nagyjából ugyanúgy, mint tegnap éjjel, amikor legutóbb

találkoztunk – mosolygott Larten.

– Tegnap éjjel? – ráncolta Tanish a homlokát. – Nem

emlékszem...

– A meghívásodra érkeztem az egyik kaszinódba. Alaposan

felöntöttél már a garatra. Örömmel üdvözöltél, de azután nem

sokat láttam belőled, és akkor is csupán a lengén öltözött

táncosnők függönyén keresztül.

– A táncosnőkre emlékszem – válaszolta Tanish álmodozva,

majd szégyenlősen elvigyorodott. – Bocsánatot kérnék, Larten,

de tudod jól, hogy nem akartalak megsérteni. Az egyik lovam

nyert a versenyen, és kissé magával ragadott a győzelem

mámora.

– Azt hittem, tegnap nem állt szándékodban kimenni a

pályára.

– Nem is állt, de aztán felhők lepték el az eget, és úgy

döntöttem, ez a nap éppolyan jó, mint a többi, hogy ki merjem

tenni a lábamat.

Tanish nem kerülte olyan aggályosan a napfényt, mint

Larten. Barátjánál sokkal ravaszabb módon sikerült lepleznie a

nappaloktól való iszonyát. Habár az üzlet, amelyben

foglalatoskodott, remek kifogással szolgált, hogy többnyire csak

éjszaka járjon el otthonról, tudatos erőfeszítéssel akkor is

igyekezett az emberek előtt mutatkozni, amikor a nap magasan

járt az égen, hogy elfojtsa az olyasféle baljós szóbeszédeket,

amelyek Larten körül keringtek. Kalapot és kesztyűt húzott,

valahányszor kilépett az ajtón, és szépséges csecsebecséinek egész

serege vette körül. Mindig napernyőt tartott hölgyismerősei feje

fölé, azt hangoztatva, hogy a súlyos eszköz túlságosan is

megterhelő az efféle törékeny teremtések számára. Valójában

alattomos módon behúzódott az ernyő árnyékába, sokkal

inkább, mint maguk a hölgyek, ám ezt soha senki nem vette

észre.

– Valószínűleg csak meg akartam kérdezni tőled, hogy

fontolóra vetted-e már az ajánlatomat – magyarázta Tanish.

– Rögtön gondoltam, hogy ez a helyzet – válaszolta Larten.

– Na és fontolóra vetted?

Larten vállat vont. Tanish már korábban is gyakran

meginvitálta, hogy csatlakozzon hozzá a különféle üzelmeiben,

fennhangon bizonygatva, hogy nagyszerű partnerek lehetnének.

Larten eleinte még nevetve hárította el a próbálkozásait, de

Tanish az utóbbi időben sokkal kitartóbban ostromolta, valódi

üzletekkel kecsegtette barátját, a vagyon és a befolyás ígéretével

csábította. Larten saját maga számára sohasem vágyott

ilyesmire, Aliciát viszont szívesen kényeztette volna a világ

kifinomult örömeivel, és tudta jól, hogy hamarosan Gavnernak is

megfelelő oktatásra lesz szüksége. Larten nem rajongott a

gazdag emberek fényűző életmódjáért, de most már másokra is

tekintettel kellett lennie. Helytelennek érezte volna, ha, miután

megkéri Alicia kezét, továbbra is gondtalan agglegényként

folytatná az életét.

– Máris jól keresek – felelte Larten lassan.

– Persze – horkantott fel Tanish. – Elcsensz pár értékes

holmit, amikor betörsz, hogy táplálkozz, és időnként hazaviszel

néhány frankot a kártyaasztaltól. Ebből nem lehet megélni. Én

igazi munkát kínálok fel neked, becsületes jövedelmet és remek

lehetőségeket.

– Becsületes? – visszhangozta Larten átható tekintettel.

– Nos, az én szememben igenis az – válaszolta Tanish

könnyedén. – Ugyan, Vur! Most már komoly felelősség terheli a

válladat. Az emberek összesúgnak a hátad mögött. Nem is volt

semmi gond a sok titokzatoskodással, amikor Párizsba érkeztél,

de hamarosan férj és apa válik belőled. Szükséged van...

– Férj, az mindenképpen – vágott Larten a barátja szavába.

– De apa sosem válik belőlem. Sokkal inkább vagy apja

Gavnernak, mint ahogy én valaha is leszek.

Tanish egy pillanatig habozott. Larten sohasem mesélte el a

barátjának, miért bánik olyan szigorúan a fiúval. Ám Aliciával

ellentétben Tanish megsejtette, mi lehet az igazság. A vámpírok

mindig óvatosan táplálkoznak, időnként azonban előfordulhat,

hogy egyikük hibázik, és óvatlanul halált okoz. Úgy vélte, ez

történhetett Lartennal is: megölte a fiú szüleit. Barátja azonban

sohasem számolt be neki a részletekről. Fájlalta, hogy Larten

megtagadja magától az apaság örömeit – Tanish boldogan

elfogadott volna sajátjának egy olyan kisfiút, mint Gavner –, de

több esze volt, mint hogy felszítsa a lobbanékony vámpír

haragját. Larten igencsak indulatos természetű volt, és sokáig

nem békült meg, ha egyszer feldühítették.

– Talán nem játszod teljes mértékben az apa szerepét –

mondta Tanish óvatosan –, de legalább részben fel kell vállalnod!

Gavner az anyjaként tekint Aliciára. Amikor pedig a férje leszel,

neked is a nevelőapjaként kell a fiú mellett állnod! Lehetséges,

hogy nem igazán szereted a gyereket, de szégyent azért te sem

akarsz hozni rá, ugye?

– Szégyent hozni rá?! – csattant fel Larten. – Sohasem

követtem el semmit, amivel szégyent hoztam volna a fejére!

– Még nem. De amikor az apja leszel, legalábbis az emberek

szemében – tette hozzá gyorsan, mielőtt Larten ismét

rámordulhatott volna –, elvárják majd tőled, hogy időnként

megjelenj a fiú iskolájában, figyelemmel kísérd az előmenetelét a

sportban, és a jövőjéről diskurálj a tanáraival. Amikor új

barátokat szerez, a szüleik meghívnak majd vacsorára Aliciával.

Így működik az élet. Mindeddig sikerült kihúznod a fejed a

társadalom hurkából, de megváltozott a helyzeted. Neked is meg

kell változnod!

Tanish rövid hatásszünet után folytatta:

– Nem segítesz azzal Gavnernak, ha engeded, hogy a rólad

szóló pletykák tovább terjedjenek. Máris sok kritika és

bántalmazás éri, de amikor elveszed Aliciát, és hivatalosan is te

leszel az apja, a helyzet még súlyosabbá válik.

– Sosem hallottam róla, hogy Gavnert valaha is bántották

volna – mondta Larten gondterhelten.

– A fiú olyasmiket is elmond nekem, amikről neked egy szót

sem ejt – válaszolta Tanish. – Gavner küszködik az iskolában,

nehezen találja a helyét. Az emberek bizalmatlanok vele, mert

tartanak tőled. Hacsak nem szívedből gyűlölöd azt a gyereket, és

élvezettel szemléled a szenvedését, újra kell értékelned

magadban, ahogyan bánsz vele!

Larten hosszú ideig némán hallgatott, Tanish szavain

töprengett. Amikor Alicia visszatért a borral és a sörrel –

valamint egy tálca szendviccsel az örökké éhező Tanish számára

–, észrevette Larten arcán a gondterhelt kifejezést, és

megkérdezte, hogy minden rendben van-e.

– Igen – sóhajtott fel Larten. – Tanish megkért, hogy legyek

az üzlettársa. – Alicia meglepetten bámult rá, Tanish pedig

felvonta a szemöldökét, diadalt szimatolva. Larten kifejezéstelen

szemmel nézett rájuk, majd mosolyogva így folytatta: – Úgy

döntöttem, hogy beleegyezem.

Habár mindketten örömteli ujjongással fogadták a

bejelentését, és szívből gratuláltak, Larten csak nehezen tudta

megőrizni a mosolyát. A temérdek nyomós érv és jó ok ellenére

is, amelyet Tanish felsorakoztatott, érezte, hogy rosszul

választott, és veszedelmes ösvényre készül tenni a lábát. Elfogta

a szörnyű balsejtelem, hogy a végzet megint le akarja téríteni az

útjáról.

ÖTÖDIK FEJEZET

Egy kaszinó vezetése sokkal több erőfeszítést igényelt, mint azt

Larten valaha is képzelte. A krupiékat árgus szemmel figyelte,

máskülönben kifosztották volna az egész házat. A táncosnőket is

kordában kellett tartani, új koreográfiákat tervezni a számukra.

Az asztal körül sündörgő hölgyeknek szintén szigorú ellenőrzésre

volt szükségük. Mindenféle ember megfordult egy ilyen helyen:

jó üzletre szomjazó kereskedők, megvesztegethető hivatalnokok.

Temérdek ügylet várt arra, hogy megkössék.

– Charnára mondom – háborgott Larten legelső hetének

végén –, nem vámpírnak való munka ez! Égessük porig a

kaszinóidat, és vonuljunk vissza a vadonba! – Csupán félig

tréfált.

Tanish higgadt nyugalommal fogadta Larten

érzelemkitöréseit. Remek érzéke volt hozzá, hogy könnyedén

kihúzza bármilyen kényes helyzet méregfogát. Békésen hagyta,

hadd dühöngjön, füstölögjön Larten kedvére, azután

megnyugtatta egy jól időzített viccel, vagy egyszerűen másfelé

terelte a figyelmét. Üzletének bizonyos területeitől igyekezett

távol tartani régi barátját – többek között az általa üzemeltetett

ópiumbarlangoktól –, hiszen tudta, hogy nem helyeselné őket.

Larten a lelke mélyén erkölcsös volt. Tanish abban

reménykedett, hogy idővel, amint Larten beletanul az üzletbe, és

rákap a pénz meg a hatalom ízére, az erkölcsei is lassan

meglazulnak, és akkor kapható lesz piszkosabb vállalkozásokra.

Egyelőre azonban bölcsebbnek találta, ha úgy tesz, mintha

legalábbis félig becsületes volna.

Tanish nem akarta megrontani Lartent. Ha bárki azzal

vádolta volna, hogy rossz befolyást gyakorol a másik vámpírra,

bizonyára mélységes megdöbbenéssel válaszol. Pusztán közelebb

akart kerülni régi barátjához, szoros kapcsolatot kiépíteni vele,

hogy ne érezze magát olyan magányosnak a háló közepén,

amelyet a klántól való távozása óta maga köré font.

Alicia mit sem sejtett Tanish sötét titkairól. Kizárólag a férfi

pozitív tulajdonságait látta – ahogyan fényt hozott Larten és

Gavner életébe –, és nem akarta meghallani a bűnein csámcsogó

pletykákat. Ugyanúgy elhessegette őket, mint a jegyeséről szóló,

rosszindulatú megjegyzéseket. Érezte azonban, hogy Larten nem

egész biztos a döntésében, ezért Alicia igyekezett megnyugtatni,

hogy bármikor visszaléphet a vállalkozásból, amikor csak akar.

– Én szeretni foglak, bármit is teszel – mondta egy késő

éjszakán, amikor Larten karikás szemmel, lehangoltan tért haza.

– Nem szükséges nekem semmit sem bizonyítanod, és eltartanod

sem kell. Tehetős nő vagyok. Vagy talán elfelejtetted?

Alicia saját vagyonnal rendelkezett, de kapcsolatuk kezdete

óta nem sokat költöttek belőle. Larten régimódi elveket vallott,

és rendíthetetlenül hitte, hogy egy család életében teljes

mértékben a férfinak kell állnia a költségeket. Alicia

nevetségesnek találta ezt a meggyőződést, de beadta a derekát,

és a bankban hagyta a pénzét. Mindössze annyit költöttek,

amennyit Larten megkeresett.

– Ezt egyszer már megvitattuk – morogta a férfi savanyúan.

– Tudom. És azt hittem, régen magunk mögött hagytuk már

a kérdést. Ám sokkal szívesebben költenék a tartalékaimból,

mint hogy minden éjszaka boldogtalanul vánszorogj haza.

Inkább az utolsó frankot is elkölteném a számlámról, mintsem

szomorúnak lássalak, kedvesem.

Larten erre elmosolyodott, és megcsókolta a nőt.

– Nem vagyok szomorú – bizonygatta. – Csak sokkol ez a sok

becsületes munka. Nem vagyok hozzászokva. Amikor már

sikerült átállnom, nem lesz semmi gond. Egyszerűen több időre

van szükségem.

Ha a körülmények nem esküdtek volna össze ellene, Larten

talán valóban hozzáedződik új pozíciójának kihívásaihoz.

Könnyen lehetséges, hogy tényleg behódolt volna az emberi

világ olcsó, csábító örömeinek, és minden másként alakult volna

a vámpír és szerettei számára. Ám pár nappal az Aliciával

folytatott beszélgetés után váratlanul ellátogatott Tanish egyik

kaszinójába, és amit ott felfedezett, egy csapásra mindent

megváltoztatott.

*

Larten éppen a whiskey-készleteket ellenőrizte az egyik

klubban, mielőtt aznap este megnyitotta volna a kapuit, amikor

egy felbőszült alak dörömbölt az ajtón, és Tanish Eullal akart

beszélni. Az üzletvezető megpróbálta ugyan elzavarni, de

Lartennak feléledt a kíváncsisága, és utasítást adott, hogy

engedjék be az úriembert.

– Ki maga? – vicsorogta a látogató, amikor Larten elé

vezették.

– Vur Horston – felelte. – Monsieur Eul üzlettársa vagyok.

Segíthetek?

– Én a verklist akarom, nem a vásári majmát! – vetette oda a

férfi.

Larten arca hirtelen elsötétedett, és fenyegetően előrehajolt.

– Óhajt esetleg bocsánatot kérni az iménti meggondolatlan

megjegyzésért, uram?

A férfi Larten izzó szemébe meredt, tekintete elidőzött a bal

arcát elcsúfító sebhelyen. Nagyot nyelt, majd halványan

elmosolyodott.

– Bocsásson meg, kérem! – szabadkozott. –

Elhamarkodottan beszéltem.

Larten elégedetten bólintott, és egy székre mutatott. Amikor

a férfi helyet foglalt, Larten megkérdezte a nevét.

– Maurice Fabris – mutatkozott be a látogató.

– Miben lehetek a segítségére, monsieur Fabris?

– Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán segíteni tud.

Azzal a gazfickó Eullal van beszédem. De ha maga az üzlettársa,

talán hasznomra lehet...

Maurice Fabris gyorsan és kertelés nélkül beszélt. Tanish az

évek során számos hölgynek bemutatta. Néhányan közülük

időnként elemeltek egy-két apróságot – az ilyesmire még számít

is az ember de a legutóbbi lány magával vitt egy értékes órát, az

összes pénzzel együtt, amelyet a tárcájában talált. Maurice

megpróbált a nyomára bukkanni, de mindhiába. Tanisht sem

sikerült megtalálnia, és az volt az érzése, hogy a kétes üzletember

szándékosan kerüli.

– A pénz nem is lényeges – folytatta Maurice. – De az órát

nem tudom pótolni. A feleségemtől kaptam ajándékba, és

biztosan tudni akarja majd, hová tűnt.

– Bízza rám nyugodtan az ügyet, monsieur! – mondta

Larten. Komor, ünnepélyes arcot vágott, de legbelül mosolygott.

Végre egy kis jóleső kikapcsolódás a kaszinói robotolás

egyhangúságából! Felkutatja a lányt, elintézi az ügyet, és

egyúttal lenyűgözi Tanisht is. – Hogy hívják a hölgyet?

A lány neve Beatrice volt. Larten pontos személyleírást is

kért, mivel a Tanish alkalmazásában álló hölgyek több nevet

használtak. Az adatokkal felfegyverkezve megígérte, hogy

végére jár az ügynek. Megtesz minden tőle telhetőt, hogy

visszaszerezze az órát, ha pedig mégsem sikerül, kétszeresen is

megtéríti monsieur Fabrisnak a kárt. Ezzel sikerült

lecsillapítania a dühös ügyfelet, és miután távozott, Larten a

rejtélyes Beatrice keresésére indult.

Mindig is jól emlékezett az emberek arcára, és amikor

Maurice leírta a lány külsejét – 160 cm körüli magasság, hosszú,

szőke haj, kék szem, halvány forradás a jobb szeme fölött,

valahol elöl egy hiányzó fog –, azonnal tudta, kiről van szó. Pár

hónapja az egyik klubban dolgozott a leírásnak megfelelő

táncosnő, és mostanában újra összefutott vele, ezúttal Tanish

kaszinójában, ahol a lány az asztalok körül lebzselt.

Larten leintett egy taxit, és egyenesen a kaszinóhoz

hajtatott. Korán volt még, de néhány ügyfél máris belevetette

magát a szerencsejátékba, komoran, minden öröm nélkül

kártyáztak; a függőség rabjai voltak, nem gondtalan

kedvtelésből játszottak.

A szolgálatban lévő személyzet tagjai udvarias bólintással

üdvözölték Lartent, amint a kaszinóba lépett. A vámpír

meghajlással viszonozta a köszöntést, majd egyenesen az emelet

felé vette az irányt, és Beatrice keresésére indult. A hölgyek a

kaszinó földszinti termében szoktak időzni, de ügyfeleik

általában csak később érkeztek, így hát a legtöbben még

pihentek.

Larten egy tágas szobában bukkant a várakozó nőkre, akik

bort kortyolva, halkan csevegtek. Gondterheltnek tűntek –

majdnem rémültnek –, amikor kinyitotta az ajtót, és

figyelmeztetés nélkül, váratlanul belépett. Amikor azonban

meglátták, ki tört rájuk, mosoly ragyogott fel az arcukon –

mindnyájan kedvelték az udvarias, komoly, narancssárga hajú

széptevőt.

– Jó napot, monsieur Horston! – üdvözölte a többnyire

Charlotte néven ismeretes hölgyemény. – Segítségére lehetünk

valamiben?

A lányok közül néhányan csendesen felkuncogtak, de Larten

nem vett tudomást róluk.

– Tanish itt van?

– Nem, monsieur. Három vagy négy napja színét sem

láttam.

– Na és Beatrice? – Amint Larten kiejtette száján a lány

nevét, a mosoly azon nyomban lehervadt Charlotte arcáról. A

többiek is hirtelen elnémultak. – Mi a baj? – kérdezte Larten,

amikor Charlotte elfordította a tekintetét. – Tudja, hol van a

lány?

– Nem, monsieur – felelte Charlotte nagyon halkan.

– Nincs semmi baj – biztosította Larten. – Legalábbis akkor

biztosan nem kerül bajba, ha sikerül időben megtalálnom.

Elcsent egy órát az egyik úriembertől, de még el tudom simítani

a helyzetet, ha el is adta valahol. Nem fogom megbüntetni. Ha

elárulja, hol találom, megígérem, hogy...

– De hát nem tudom! – kiáltotta Charlotte, és arcát a

karjába rejtve könnyekre fakadt.

Miközben Larten döbbenten meredt a zokogó Charlotte-ra,

egy másik nő, akinek a nevét nem ismerte, így szólt:

– Beatrice nem bujkál, monsieur. Egyszerűen eltűnt. Három

másik lánynak is nyoma veszett.

– Eltűntek? – Larten a homlokát ráncolta.

– Köddé váltak – bólogatott a nő.

– Nem... elrabolták őket – helyesbített Charlotte, ismét

felemelve a fejét. – Mostanra már egész biztosan halottak.

Megölték őket. És az ég tudja, ki lesz a következő áldozat!

Bármelyikünk lehet.

A többiek rémülten nyöszörögtek, és vigaszt keresve

összebújtak.

– Miből gondolja, hogy megölték azokat a lányokat? –

kérdezte Larten.

– Nem először történik ilyesmi – folytatta Charlotte. – Már

korábban is előfordult hasonló eset. Olyan... – Nagyot nyelt,

gyors pillantást vetett a társaira, hogy meggyőződjön a

támogatásukról. Amikor bólintottak, halkan hozzáfűzte: –

Olyan nőkkel, akik Tanish Eul alkalmazásában álltak.

Larten gyanakvóan összehúzta a szemét.

– Gyilkossággal akarja megvádolni Tanisht?

– Dehogy! – nyögte Charlotte. – Monsieur Eul mindig is

rendkívül jó volt hozzánk. Jól megfizet minket, és kedvesen

bánik velünk. Ugyanez történt azonban hét vagy nyolc éve, sőt a

szóbeszéd szerint már korábban is. A neki dolgozó lányok egyszer

csak eltűntek szem elől, és soha többé hírüket sem hallotta senki.

– Ez őrület! – csattant fel Larten, dühös léptekkel közelítve a

nőhöz. – Hogy mer efféle gonosz pletykákat terjeszteni... –

Abban a pillanatban megakadt valamin a szeme, és hirtelen

megtorpant. Hosszan meredt a rémült teremtésre, aki

megszólalt, amikor Charlotte könnyek között elfordult. Halkan

megkérdezte: – Mi a neve, madame?

– Ginette – válaszolta a nő, egyenesen a férfi szemébe nézve,

bár egész testében reszketett.

– Elintézem az ügyet, Ginette – jelentette ki Larten

határozottan. – Nem monsieur Eul a bűnös. Nem kell tartania

tőle! Felkutatom az emberrablót... a gyilkost, és megállítom.

Szavamat adom rá.

Ginette hosszú ideig fürkészte Larten arcát, azután

reményteljesen elmosolyodott.

– Magam sem értem az okát, de hiszek önnek, monsieur.

– Az elkövetkező néhány éjszakán maradjanak együtt! –

intette Larten a nőket. – A többieket is tartsák a közelükben!

Szólni fogok, ha már ismét biztonságban vannak.

Azzal sarkon fordulva elsietett. Miközben lerohant a lépcsőn,

még egyszer felidézte, amit látott. Ginette csinos, fiatal nő volt,

bőre sápadt és makulátlan. Bal arcán azonban sötét jeleket

fedezett fel, három vékony, egyforma karcolást. A lány

valószínűleg azt gondolta, hogy álmában karmolta meg magát,

de Larten ennél bölcsebb volt.

Ginette a halál jelét viselte: egy vérszipoly jelölte meg

prédájaként.

HATODIK FEJEZET

Larten több mint három órát töltött Tanish keresésével. Közben

kétségbeesetten vette tudomásul, hogy ha a vérszipoly már

négyszer lecsapott, talán több lányt is megjelölt Ginette-en

kívül, sőt azt is lehetségesnek tartotta, hogy éppen most készül

becserkészni a prédáját. Larten mostanáig nem sok személyes

tapasztalatot szerzett a lila bőrű gyilkosokkal kapcsolatban, de

azt pontosan tudta, hogy előre meg szokták jelölni az

áldozataikat; három apró karmolás a bal arcon, egy-két

éjszakával a tervezett gyilkosság előtt.

Larten végül az egyik kisebb kaszinójában bukkant Tanish

nyomára. A túlsúlyos vámpír egy privát asztalnál kártyázott

néhány gazdagabb ismerősével. Magasak voltak a tétek, de senki

sem vette komolyan a játékot. Tanish csakis olyan emberekkel

ült le kártyázni, akik nem bánták, ha veszítenek, akik számára a

szerencsejáték sportot jelentett, nem pedig kényszerű életmódot.

Larten megvárta a következő szünetet a játékban – nem

akarta, hogy a többiek észrevegyék a nyugtalanságát –, azután

félrehívta Tanisht. Barátja megérezte, hogy valami nincs

rendjén, de egyetlen pillanatra sem halványult el a mosolya.

Szólt a partnereinek, hogy folytassák a játékot, majd

visszavonult egy eldugott kis szobába a kaszinó hátsó részében,

és sietve becsukta az ajtót, miután Larten is beosont mögötte.

– Mi történt? – kérdezte Tanish. Leült egy karosszékre, és

felszippantott egy csipetnyi tubákot.

– Baj van – közölte Larten kertelés nélkül, és gyorsan

beszámolt a történtekről.

Tanish némán hallgatott. Amikor barátja végül befejezte a

mondandóját, pár pillanatig még csendben üldögélt tovább.

Azután dühödt szitkozódásban tört ki:

– Figyelmeztettem, hogy ne lopjon többet! A lányok közül

sokan el szoktak emelni pár apróságot, egy gyűrűt, néhány

pénzérmét, de Beatrice kapzsi volt. Kerültem Maurice-t, amióta

fülembe jutott, mit keres. Azt reméltem, egyszerűen megmondja

a feleségének, hogy elvesztette azt az átokverte órát. – Megint

fennhangon szitkozódott, azután mélyet sóhajtott. – De csak

magamat hibáztathatom. El kellett volna bocsátanom a

szolgálatomból azt a lányt, de túlságosan kedveltem. Az én

hibám, nem az övé.

– Mi az ördögről beszélsz? – csattant fel Larten. – Itt most

sokkal több forog kockán holmi elemeit zsebóránál! Egy

vérszipoly szabadon garázdálkodik a városban, és azokat a nőket

veszi célba, akik neked dolgoznak. – Fel-alá járkált a

karosszékben terpeszkedő Tanish előtt, és közben hangosan

morfondírozott. – Nagyon furcsa, hogy olyanokat támad meg,

akik mind egy helyen dolgoznak. Ennél ravaszabbak szoktak

lenni. Talán elvesztette az eszét... a vérszipolyok állítólag

megkímélik őrült társaik életét. De a lányok szerint ez nem az

első eset, korábban is előfordult már ilyesmi, és a holttestek nem

kerültek elő soha. Ez rendkívül bizarr. Nem bírom felfogni.

– Én viszont igen – felelte Tanish, majdhogynem vidáman.

Larten megtorpant, és döbbent tekintettel meredt a

barátjára. Jobban belegondolva, Tanish valóban szokatlan

nyugalommal fogadta a hírt. Egyáltalán nem lepődött meg.

Szemernyi riadalom sem tükröződött az arcán, nem töltötte el

aggodalom alkalmazottai testi épsége miatt.

– Emlékszel még egy Randel Chayne nevezetű fickóra? –

kérdezte Tanish mintegy mellékesen.

– Nem – vágta rá Larten, majd egy pillanattal később

zavartan pislogott, amint eszébe jutott egy régi emlék. – Várj!

így hívták azt a vérszipolyt, aki párbajra hívott minket, amikor

még kölykök voltunk, aki...

– Megölte Zula Pone-t – fejezte be Tanish a mondatot,

amikor Larten hirtelen elhallgatott. – Förtelmes egy alak. Ki

nem állhatta a vámpírokat. Még most is rühelli őket. Mindig sok

vér folyt a két klán között, de akadnak közöttünk néhányan,

például Randel és régi jó barátunk, Wester, akiket erősebben fűt

a gyűlölet, mint a többieket.

– Azt gondolod, hogy ez Randel Chayne műve? – kérdezte

Larten.

– Nemcsak gondolom – válaszolta Tanish. – Hanem tudom.

– Gúnyosan vigyorgott Larten hitetlenkedő arckifejezése láttán.

– Randel véletlenül bukkant rám, jó néhány évvel az után, hogy

elhagytam a klánt. Akkoriban egy másik városban éltem, habár

nagyjából ugyanolyan üzleti tevékenységet folytattam, mint

manapság. Amikor Randel rájött, hogy emberként élek a

világban, felfordult a gyomra. Egy éjszaka lecsapott rám, és

párbajra hívott. Azt mondta, hogy szégyenfolt vagyok még a

vámpírok klánjának mocskos nevén is, de kegyesen ad nekem

egy esélyt, hogy méltó halált haljak. Képzelheted, hogy nem

igazán rajongtam az ötletért. Visszautasítottam a kihívást. Azt

hittem, hogy mindenképpen végez velem, de életben hagyott, és

inkább azokat vette célba, akik nekem dolgoztak. Többet is

megölt a kis csecsebecséim közül, néhány üzletfelemmel együtt.

Szedtem hát a sátorfámat, és elmenekültem. Azt gondoltam,

hogy ezzel vége az ügynek. Randel azonban városról városra

követett, mindig rám talált, és azokat sanyargatta, akik közel

álltak hozzám. Végül itt telepedtem meg, és amikor eljött,

ahogyan előre számítottam rá, hagytam, hadd gyilkoljon

kedvére, amíg bele nem fárad. Nem tett jót persze az üzletnek, de

a tetemeket legalább elrejtette. Néhányan ugyan kapcsolatba

hozták velem az eltűnéseket, de mindig volt megfelelő alibim, és

amikor továbbvándoroltam, ejtették a vádakat. Elvégre

egyetlen fontos személynek sem esett baja.

Larten egyre erősödő borzalommal hallgatta a történetet.

Tisztában volt vele, hogy barátja – több vámpírhoz hasonlóan –

nem tartja nagy becsben az embereket, de sohasem gyanította,

hogy ennyire rideg szívű. Tanish akár marhákról vagy birkákról

is beszélhetett volna.

– Abban reménykedtem, hogy igencsak egészségtelen

ismeretségünk ezzel véget is ért – folytatta a hájas vámpír –, de

Randel évekkel később visszatért, és újra öldökölni kezdett, az

alkalmazottaim közül szedve az áldozatait. És most megint itt

van. Meg kell hagyni, kitartó egy fickó.

Tanish derűsen felnevetett, mintha tréfáról lett volna szó, de

barátja semmi mulatságosat nem látott a dologban.

– Ennek véget kell vetni! – morogta Larten. – Hiszen

embereket gyilkol, Tanish!

Barátja közömbösen vállat vont.

– A vérszipolyok már csak ilyenek. Mindig megölik a

prédájukat, amikor isznak, mi pedig nem teszünk ellene semmit.

Mindent a béke kedvéért, igaz?

– Ez most teljesen más – csattant fel Larten. – A tisztességes

vérszipolyok csakis akkor ölnek, ha feltétlenül szükséges,

havonta legfeljebb egy áldozatot szednek. Randel viszont már

négyszer is gyilkolt. Hány embernek kell még meghalnia, mielőtt

ráun az öldöklésre, és továbbáll?

– Talán tíznek vagy tizenkettőnek – vetette oda Tanish

könnyedén. – De igazad van. Ez nem mehet így tovább. Az

ismerőseim máris pletykálnak. Azt hittem, elfelejtik a korábbi

gyilkosságokat, de az embereknek a jelek szerint sokkal jobb az

emlékezőtehetségük, mint azt feltételeztem volna. Talán eljött

az ideje, hogy hátat fordítsak Párizsnak is, és megint egy újabb

helyen telepedjek le. Mi a véleményed Moszkváról?

– Ezt nem gondolhatod komolyan! – döbbent meg Larten, és

még a lélegzete is elakadt.

– Túl hidegnek találod? – Tanish a homlokát ráncolta.

– Nem Moszkváról beszélek! – ordította Larten, azután

gyorsan lehalkította a hangját, nehogy feltűnést keltsen. –

Végeznünk kell vele, vagy legalábbis elűznünk innen!

– Megőrültél? – hördült fel Tanish. – A vámpírok soha nem

állnak a vérszipolyok útjába. Békét kötöttünk, vagy netán

elfelejtetted? Kedvükre táplálkoznak, mi pedig nem szólunk

bele. Magunkra zúdítanánk Európa összes vérszipolyának

haragját, ha most üldözőbe vennénk Randelt.

– Nem – tiltakozott Larten. – Ez a szörnyeteg nem

természetes módon táplálkozik. Azért csinálja, hogy téged

gyötörjön, ami azt jelenti, hogy Randel tette meg az első

fenyegető lépést. Mi csupán válaszul cselekednénk, ahogyan egy

tisztességes kihívásra is tennénk.

– Erősen kétlem, hogy a vérszipolyok hasonló fényben

látnák a helyzetet – mondta Tanish.

– Nem számít. Ennek most azonnal véget kell vetnünk,

akármi is az ára! Megjelölte Ginette arcát. Nem nézhetjük

tétlenül, hogy meggyilkolja!

– Ugyan miért nem? – csodálkozott Tanish. – Nem ismerem

jól azt a lányt. És te sem. Mit számít, ha Randel megöli is?

Hiszen csak egy ember. Hamarosan úgyis meghal.

Larten először még vitatkozni akart, de ráébredt, hogy csak

az idejét vesztegetné. Megvetése jeléül a földre köpött, majd

sarkon fordulva kifelé indult.

– Vur! – visította Tanish. – Larten! Állj meg, könyörgöm, és

gondolkozz! Csodás életet alapoztunk meg magunknak. Úgy

hiányzik nekem a költözködés, mint púp a hátamra, de sikeresek

leszünk, bárhová sodor is minket az élet. Van jó munkád,

elegendő jövedelmed, hogy biztosíthasd Aliciának az életstílust,

amelyhez már hozzászokott, Gavner pedig kiváló oktatásban

részesülhessen. Azok a nők... Randel áldozatai fikarcnyit sem

érnek. Olcsó, alacsony osztálybeli, értéktelen söpredék. Hadd

vessen hát véget röpke életüknek pár évtizeddel korábban, mint

a sors elrendelte! És akkor mi van? A világ nem veszít sokat a

halálukkal. Ha viszont Randel útjába állsz, mindened odalehet...

a pozíciód, a barátságom, Alicia szerelme. Ne avatkozz bele!

Hajóra szállunk, végigutazunk a Níluson, megnézzük a

piramisokat. Egykettőre el is felejted az egészet.

– Talán igazad van – mormolta Larten, ám egyetlen

pillanatra sem fordult vissza. – De akadnak dolgok az életben,

amikről soha nem volna szabad megfeledkezni. – S egyetlen

további szó nélkül kiviharzott a szobából.

HETEDIK FEJEZET

Larten kétségbeesetten vágyott rá, hogy hazamehessen, és

beszámolhasson a történtekről Aliciának, vagy legalábbis

elbúcsúzhasson, ha netán Randel Chayne halálos küzdelemben

végezne vele, és sohasem látná viszont a szeretett nőt. Azonban

leszállt az éj, és a vérszipoly bármelyik pillanatban lesújthatott.

Most igazán nem gondolhatott saját magára. Visszasietett hát a

kaszinóba, és őrt állt a háztetőn, az épület hátsó részén.

Nem volt rá semmi garancia, hogy Ginette lesz Randel

következő áldozata, vagy ha mégis, akkor a vérszipoly valóban

ma éjszaka fog támadni. Ginette jelentette azonban Larten

számára az egyedüli szálat, amely elvezethette a gyilkoshoz.

Nem tehetett mást, mint hogy árnyékként követi a lányt, és

türelmesen vár.

Gondolatai Tanish körül forogtak, miközben a sötétben

üldögélt, behúzódva a hold ezüstös fénye elől egy jókora

téglakémény mögé. Megértette barátja szorult helyzetét. Larten

már hosszú ideje tudta, hogy Tanish gyáva, de talán akkor is

hasonlóképpen viselkedett volna, ha éppen bátor és merész.

A klánban sokan vélekedtek úgy, hogy az emberek

alsóbbrendűek. Kevés vámpír tette volna kockára az életét egy

emberért, különösen akkor, ha semmiféle személyes kötelék nem

fűzi hozzá. A gyengeséget nem tisztelték a vámpírok világában.

Nem azért kegyelmeztek meg a prédájuknak, miután eleget

ittak, mert minden életet nagyra becsültek – egyszerűen csak

kerülni akarták a bajt.

Ám Larten képtelen volt hátat fordítani ennek a

szörnyűségnek. Tíz éve, mielőtt elveszítette az eszét a Grönland

felé tartó hajón, és szörnyeteggé vált... talán még megtette

volna. Szerette volna azt hinni magáról, hogy mégsem, de

egyáltalán nem volt meggyőződve róla.

Azt viszont teljes bizonyossággal tudta, hogy az évek során

megváltozott. Túlságosan sok ártatlan ember halálához volt

köze, így most nem maradhatott semleges szemlélő egy efféle

borzalmas ügyben. Könnyen lehetséges, hogy Tanishnak volt

igaza, és őrültségre vállalkozik, de Larten éppen úgy nem

hagyhatta Randelt szabadon öldökölni, mint ahogyan a

tengerparton sem heverhetett egy teljes napig anélkül, hogy

pecsenyére sült volna.

Larten várakozás közben sokat gondolt Aliciára és Gavnerra.

Tudta jól, hogy szenvedni fognak, ha elveszíti ezt a párbajt,

különösen akkor, ha Randel elrejti a holttestét, és sohasem derül

ki, mi történt vele valójában. Alicia talán azt hiszi majd, hogy

Larten szó nélkül elhagyta egy másik nő kegyeiért. Erősen

kételkedett benne, hogy Tanish felvilágosítaná az igazságról.

Gyanította, hogy ravasz barátja akár még táplálhatja is az efféle

keserű gondolatokat, hogy magának nyerje meg a csalódott

teremtés szerelmét.

Ha Larten írástudó lett volna, mindenképpen keres egy

pennát és egy darabka papírt, hogy üzenetet küldjön Aliciának.

Írástudatlan lévén azonban mindössze a gondolataival

üzenhetett, és imádkozott, hogy a szeretett nő valamiképpen

megkapja őket.

– Ha élve kerülök ki ebből a slamasztikából, meg kell

tanulnom végre olvasni! – mormolta az orra alatt. – Nevetséges,

hogy egy magam korabeli férfi sohasem szakított időt...

Hirtelen torkán akadt a szó. Kinyílt az egyik ablak, és valaki

felkapaszkodott a tetőre, egy erőtlen, ájult alakot cipelve a

karjában. Amint a férfi becsukta maga mögött az ablakot,

Larten megpillantotta jellegzetes, lila bőrszínét. A vérszipoly

bizonyára már korábban elrejtőzött a kaszinó egyik sötét

zugában. Talán ott aludta végig az egész nappalt, a sötét

éjszakára várva, még álmában is érezve Ginette illatát.

Larten azt kívánta, bárcsak lapulna a zsebében néhány

azokból a dobócsillagokból, amelyek Vancha March kedvenc

fegyverei közé tartoztak. Általában nyíltan állt ki az

ellenfeleivel, szemtől szemben, ám a jelen helyzetben boldogan

lecsapott volna Randelre távolról is, minden előzetes

figyelmeztetés nélkül. Ám mivel egy gazdagon díszített tőr volt

az egyetlen fegyvere, amelyet mindig magánál hordott,

Lartennak meg kellett várnia, hogy a vérszipoly leugorjon a

kaszinóról az egyik hozzá közelebb eső háztetőre.

Abban a pillanatban, amint Randel leugrott, vállán

egyensúlyozva Ginette eszméletlen alakját, Larten támadásba

lendült. Hangtalan léptekkel vetette magát a vérszipoly után,

úgy szökellt át a tetőn, akárcsak egy hajlékony vadmacska.

Randel talán észre sem vette volna, hogy valaki lecsapni készül

rá, ha az ösztöne nem súgja meg, hogy tekintsen hátra.

A vérszipoly szeme tágra nyílt a döbbenettől, amikor

megpillantotta a gyorsan közeledő vámpírt. Ledobta karjából az

ájult lányt, és előrántott egy tőrt, amely sokkal nagyobb volt

Larten törékeny pengéjénél.

A vámpírt lendülete egyenesen a vérszipolynak lódította,

összegabalyodva gurultak végig a háztetőn, hang nélkül, vad

mozdulatokkal döfködve egymást. Mindketten célba találtak, de

egyikük sem tudott mély sebet ejteni a másikon, vagy átvágni az

ellenfél egy artériáját. Larten volt előnyben, akinek sikerült

támadáskor Randel fölé kerekednie, ám a vérszipoly teljes

erejéből a nyakába harapott, így hát kénytelen volt elhúzódni,

ha nem akarta megkockáztatni, hogy cafatokra tépjék a torkát.

A távolság lehetőséget adott Randelnek, hogy térdével

gyomorszájon rúgja Lartent, amitől a vámpír hátrazuhant, és

lélegzet után kapkodott fájdalmában.

Randel máris talpon termett, mielőtt Larten a tetőn landolt

volna. Fogalma sem volt, ki lehet az ellenfele, vagy egyáltalán

miért támadt rá, született harcosként azonban nem is érdekelte

igazán. Ahelyett hogy kérdésekre vesztegette volna az idejét,

azon nyomban a támadójára vetette magát, és a szíve felé döfött

a tőrével. Sokkal szívesebben élt tovább boldog tudatlanságban,

mint hogy felvilágosítva haljon meg.

Larten elhárította Randel döfését, így a tőr hegye a szíve

helyett az egyik cserépbe fúródott. Larten saját tőrét a

vérszipoly combjába szúrta. Randel felszisszenve kiszabadította

a lábát. A penge kettétört, mire Larten félrehajította a

haszontalan markolatot. Megtanult puszta kézzel harcolni, nem

esett hát túlságosan kétségbe, főleg mivel ellenfele tőre láthatóan

végképp a cserépben ragadt.

Egyik kezét Randel arcára szorította, és teljes erejéből tolni

kezdte, egyre távolabb magától. A vérszipoly megpróbált Larten

ujjaiba harapni, de a vámpír túlságosan tapasztalt harcos volt,

nem érte váratlanul a támadás. Seba, Vanez Blane és a többi

tanára alaposan a fejébe verte, hogy mindig legyen felkészülve a

piszkos húzásokra, legalább annyira, mint a szabályos

mozdulatokra.

Kezét lecsúsztatta Randel szájáról, és ujjait a vérszipoly

szemébe fúrta. Az egyiket kivájta, és ettől Randel szitkozódva

hátratántorodott. Larten villámgyorsan utánaugrott, örömmel

tapasztalva, hogy a reflexei éppolyan élesek, mint régen. Ha

megnyeri ezt a csatát, derűs mosollyal gondolhat egykori

gúnynevére – a Higanyra –, és hogy milyen találónak bizonyult.

A csata kimenetele azonban korántsem dőlt még el. Csakis egy

bolond gratulálna magának, amíg ellenfele továbbra is él, és

halálos veszedelemmel fenyeget.

Larten a tetőhöz szegezte Randelt, és a nyakára tapasztotta

a kezét. Ujjai a vérszipoly torkát szorongatták, akinek az arca

még a szokásosnál is sötétebb lila színt öltött. Egy vérszipoly

jóval tovább képes visszatartani a lélegzetét egy embernél, de

Randel máris zihált a harctól, és nem sok levegő maradt a

tüdejében. Sürgősen ki kellett törnie ellenfele szorításából,

máskülönben végleg elveszett.

Az elkeseredett vérszipoly kiszabadította egyik karját, és

megrántotta Larten kezét. Amikor hiába küszködött, öklével

Larten arcába ütött, hogy betörje az orrát. A vámpír – állát a

mellkasához szorítva – a homlokával fogta fel a csapásokat.

Fájdalmasan felnyögött, de még mindig ura volt a helyzetnek.

Randel akkor Larten szemét vette célba, de ellenfele éberen

számított a trükkre, és fogaival a lila ujjak felé kapott. Egyet

sikerült megragadnia, és kis híján le is harapta, de Randel

kiszabadította a kezét, mielőtt a vámpír átrághatta volna a

csontot.

Randel egyre gyengült. Temérdek párbajt tudhatott már a

háta mögött, tisztán felismerte, amikor egy csata elveszett. Nem

adta fel a küzdelmet – egy vérszipoly sohasem ismeri el önként a

vereséget –, ám gondolatai lassan az istenek felé fordultak, hogy

megbékéljen velük. Ha ma éjjel meg kell halnia, legalább tiszta

lelkiismerettel teheti. Randel nem esedezett bocsánatért a

rengeteg emberi élet miatt, amelyet kioltott – hiszen semmit sem

értek a szemében –, csak a gyengeségét bánta, amivel szégyent

hozott büszke és nagyravágyó klánjára.

Larten érezte, hogy közel a győzelem, de egyetlen pillanatra

sem lankadt a figyelme. Sok csata fordult meg és veszett el az

utolsó másodpercekben, amikor a fölényben lévő fél túlságosan

elbizakodott, és megadta a lehetőséget ellenségének, hogy a halál

torkából is elragadja orra elől a győzelmet. Larten nem óhajtotta

elkövetni ezt a végzetes hibát. Már csak félpercnyi fojtogatás, és

Randel kileheli a lelkét. Azután visszaviszi a lányt a kaszinóba,

és...

Egy kemény tárgy ütődött váratlanul a tarkójának.

Döbbenten, fájdalmasan felkiáltott, majd összerogyott, szorítása

engedett, szeme könnybe lábadt a kíntól. Megpróbált

felegyenesedni, ám újabb ütés érte a háta mögül. Elveszítette az

eszméletét, de nem sokáig. Amikor magához tért, Randel

egyenes háttal ült mellette, sajgó nyakát dörzsölgetve, és

gyanakvóan meredt váratlan megmentőjére, aki kétségbeesetten

sürgette:

– ...gyorsan, mielőtt még felébred. Öld meg most rögtön, ha

mondom! Ha magához tér, nekünk befellegzett. Neked adom. Mi

többet tehetnék még? Azt akarod, hogy a saját kezemmel

végezzek vele? Hát nem. Annyira mégsem vagyok lelketlen. Old

meg most, amíg...

– Tanish? – zihálta Larten.

Pillanatnyi csend következett, azután Tanish hangos

szitkozódásban tört ki.

– Tessék! Túl sokáig vacakoltál! Most már felébredt.

– És így van jól – morogta Randel. – Sohasem gyilkolnék

meg egy ájult vámpírt. Csak a gyáva sújt le eszméletlen

ellenfelére.

– Ó, az ég szerelmére... – mormolta Tanish. – Jól van. Most

már tud védekezni. Hajlandó vagy lezárni végre az ügyet, vagy

inkább azt szeretnéd, ha egy kis repülősóval magához téríteném,

és még egy kardot is nyomnék a kezébe?

– Miért teszed ezt? – kérdezte Randel. Larten is szívesen

feltette volna ugyanezt a kérdést, de az ajka teljesen lebénult,

képtelen volt megformálni a szavakat.

– Hát önvédelemből! – csattant fel Tanish. – Larten a

barátom, de a saját életemet sokkal többre értékelem a

barátságunknál. Ha tétlenül hagyom, hogy megöljön téged, a

vérszipolyok véres és kegyetlen bosszújára számíthatok. A

társaid bizonyára üldözőbe vennének, és hiába hangoztatnám az

ártatlanságom, könyörgésem süket fülekre találna, ha egyszer

sikerült a nyomomra bukkanniuk.

– Egy fikarcnyi tisztesség sincs benned – vicsorgott rá

Randel mély megvetéssel.

– Mondhatnál valami újat is – krákogta Tanish. Gyors

pillantást vetett Lartenra, aki megpróbált felállni. Sikerült is

térdre emelkednie, de azután ismét összerogyott. – Végezz vele! –

utasította Tanish ridegen a vérszipolyt. – Tudom, hogy

örömödet leled a gyötrésemben, de ez már túlmegy minden

határon. Meg akart ölni téged. Hátulról csapott le rád. Hagyod,

hogy simán megússza?

– Általában nem tenném – felelte Randel, és közben talpra

állt. Lepillantott a kábult vámpírra, és elismerően bólintott. –

De tökéletesen megértem, miért támadt rám, és sokkal kevésbé

gyűlölöm, mint téged. – A vérszipoly kegyetlenül felnevetett. –

Egyébként pedig nagyon is kíváncsi vagyok, mi történik majd,

amikor felébred. Új nemezisre találtál, Tanish Eul, de erősen

kétlem, hogy ő megelégszik az alkalmazottaid halálával. Úgy

sejtem, meg vannak számlálva az éjszakáid, te hájas, gyalázatos

korcs!

Azzal Randel harsány kacagás közepette eliramodott. Pár

pillanat alatt köddé vált, magára hagyva a döbbent Tanisht a

háztetőn, a gyorsan ébredező Lartennal.

Larten fogát csikorgatva a hátára fordult, és dühödt

tekintettel meredt egykori barátjára. Vért köpött, és mélyeket

lélegzett, azt kívánta, bárcsak ne érezné úgy, mintha a lába

ólomból lenne. Arra számított, hogy Tanish támadásba lendül, és

felkészült a kihívásra.

Tanish azonban nem mozdult. Egész testében reszketett.

Előhúzott egy kendőt a zsebéből, és letörölgette az izzadságot a

tokájáról. Azután Lartenra vigyorgott, és hisztérikus nevetésben

tört ki.

– Micsoda kalamajka! – nyögött fel hangosan. –

Megmondtam neked, hogy ne csináld. Hallgatnod kellett volna

rám. Ez a lány... – belerúgott az ájultan fekvő Ginette

mozdulatlan testébe – nem érte meg. Tönkretettél mindent, és

miért? Hogy megments egy embert! – Grimaszolva ejtette ki az

utolsó szót, mintha rossz ízt hagyott volna a szájában.

Larten legszívesebben Tanish képébe vágta volna, hogy a

lány ezerszer többet ér nála, de a feje még mindig kótyagos volt,

forgott körülötte a világ, és nem jöttek a szavak a nyelvére.

Tanish közelebb lépett. Egy vastag deszkadarabot tartott a

kezében; az imént ezzel a fegyverrel kólintotta fejbe Lartent. A

kövér vámpír arcát sötét árnyak rejtették, csak szemének fehérje

villogott rosszindulatúan a holdfényben. Larten

visszaemlékezett, hányszor hintázott Gavner ennek az embernek

a nevetséges buszán, hányszor csókolta meg Alicia arcát, és

eszébe jutottak a viccei is, amelyeket olyan remekül tudott

előadni. Gyűlölni akarta Tanisht, de képtelen volt rá. Csupán

szánalmat és mélységes undort érzett.

Tanish felemelte a deszkát. Pár jól irányzott ütés Larten

koponyájára, és lezárhatja ezt a kellemetlen ügyet. Larten

megmerevedett, felkészülten várta, hogy eljöjjön a vég. A

vérszipollyal ellentétben ő nem fohászkodott az istenekhez. Még

mindig úgy érezte, nem érdemli meg, hogy a paradicsomba

jusson, és attól tartott, hogy az imáit úgyis csak

visszautasítanák.

– Ostoba bolond! – nyöszörgött Tanish, és Larten akkor

ébredt rá, hogy egykori barátja sír. – Miért kellett

beleavatkoznod? Olyan hosszú ideig éltem magányosan. Azt

hittem, végre igaz barátra találtam. Hihetetlen terveim voltak

kettőnk számára... – Szomorúan megrázta a fejét, és a deszkával

lesújtott Larten koponyájára.

A fiatal vámpír ösztönösen behunyta a szemét, száját már

halálsikolyra nyitotta. A deszka azonban sohasem ért célba. Egy

kétségekkel teli pillanattal később Larten hunyorogva kilesett.

Fa takarta el a látását. Amikor kissé félrefordította a fejét,

meglepetten látta, hogy Tanish kezében megállt a deszkadarab.

Remegett a keze, és az arca is – amelyet most már beragyogtak a

hold ezüstös sugarai – eltorzult a gyötrelemtől.

– Képtelen vagyok! – kiáltotta. – Átkozott légy, Higany,

nem bírom megtenni! – Félrehajította a deszkát, és eltántorgott.

Larten nehézkesen térdre emelkedett, és hitetlenkedve meredt a

hájas vámpírra.

Tanish szaggatottan, zihálva lélegzett, jobbra-balra

tekingetett, és közben kétségbeesetten törte a fejét. Akkor

pillantása megakadt Ginette mozdulatlan alakján, és egyszerre

megdermedt. Gyors, szinte kísérteties volt a hirtelen változás.

Arca lassacskán kifejezéstelenné vált, szemébe rideg fény

költözött.

– Ne! – kiáltotta Larten rémülten, amint felismerte Tanish

szándékát. Megpróbált feltápászkodni a földről, de nem volt

olyan állapotban, hogy megfékezze a terebélyes, ám igencsak

fürge vámpírt.

Tanish az eszméletlen Ginette fölé hajolt, borotvaéles,

kemény körmét hófehér, puha torkára illesztette, majd gyors

mozdulattal felhasította. A lány megrázkódott a karjában,

miközben a vér előtört a sebből. Tanish félrehajolt a spriccelő

folyam útjából, azután úgy helyezte el a tehetetlen testet, hogy a

vér beborítsa Lartent, aki lassan feléjük kúszott, nyüszítve, akár

egy haldokló kutya.

Ginette véréből néhány csepp Larten szemébe spriccelt, így

hát megállt egy pillanatra, hogy kitörölhesse. Amikor újra

felnézett, Tanish már a háztető szélén állt, Ginette testét

függőlegesen tartva a karjában.

– Ne! – nyögte Larten erőtlenül.

Elkésett. Még ha hátra is tudta volna rántani Tanisht a tető

széléről, Ginette már úgyis halott volt.

Tanish kilógatta a szerencsétlen, csinos lány földi

maradványait a levegőbe, azután ledobta. A holttest hangos,

loccsanó puffanással ért földet, de Larten nem is hallotta, mert

Tanish már torkaszakadtából ordibált:

– Segítség! – üvöltötte. – Gyilkosság! Kiszívta a vérét,

megölte a lányt! Vur Horston vámpír! Segítség!

Fények villantak a szomszédos ablakokban, a kaszinóban és

a körülöttük álló épületekben. A lámpák fénye egyenesen feléjük

irányult az utcáról. Tanish a háztető szélén billegett, üvöltözött,

gyilkost kiáltva, segítségért könyörögve. Csapkodó karjával

Lartenra mutatott, aki a tetőn térdelt.

– Megöllek! – morogta Larten fenyegetően, amint sikerült

talpra állnia. Tanish irányába tántorgott, aki gyorsan kitért a

támadni készülő vámpír útjából.

– Ne légy ostoba! – vetette oda Tanish. – Menekülnöd kell!

Ez az egyetlen esélyed. Ha itt maradsz, kivégeznek

gyilkosságért.

– Nem érdekel – vicsorgott Larten.

– Téged talán nem is. De Aliciát és Gavnert egész biztosan

érdekelni fogja.

Larten elbizonytalanodott. Most már mások is ordítoztak.

Valaki felfedezte Ginette testét a sikátorban. Több tucat

szemtanú látta Lartent a háztetőn állva, néhányan a kaszinó

alkalmazottai közül is, és rögtön felismerték. Nem is volt

szükséges, hogy Tanish a nevét kiáltsa.

– Fuss! – sürgette egykori barátja. – A halálod semmiféle

magasztos célt nem szolgálna. Nem szívesen nézném végig,

ahogyan lemészárolnak téged, bár nagyobb biztonságban

élhetnék, ha meghalnál. Menekülj már, te bolond! Ha a magad

kedvéért nem is, hát Aliciáért és a fiúért fuss!

– Visszajövök – ígérte Larten halkan. Reszkető ujjával

Tanish mellére bökött. – Követni fogom a nyomodat, és végzek

veled. Azokra a nyomorult lelkekre esküszöm, akik a gyávaságod

miatt lelték halálukat.

– Alaposan ki kell majd nyitnod a szemed, ha meg akarsz

keresni – nevetett Tanish komoran. – Olyan helyen akarom

meghúzni magam, ahol még az az átkozott vérszipoly sem talál

rám. Tanish Eul felhagy a nagyvilági élettel. Legalábbis pár

évtizedre biztosan. De keress csak, ha annyira fontos! Eredj a

nyomomba, ha kedvedet leled az üldözésemben! Ha pedig sikerül

megtalálnod, elégedett leszel. Olyan párbajban lesz részünk,

amelynek történetét hallva szaporábban dobognak majd a szívek

a Vámpírok Hegyén. Csak most, az istenek szerelmére

könyörgöm, indulj már!

Larten mutatóujját még egy végtelennek tűnő másodpercig

Tanishra szegezte, majd köpött egyet, és sarkon fordult. Az

emberek máris felfelé kapaszkodtak a háztetőkre, vasvillákkal,

késekkel és egyéb eszközökkel felfegyverkezve. Körbe akarták

keríteni a nyilvánvalóan szívtelen, elvetemült gyilkost. Larten

azonban fürgébb volt náluk. Mielőtt csapdába ejthették volna,

kicsússzam az egyre szoruló hurokból, és egyetlen ívelt ugrással

átszelte Párizs csillagfényes látképét. Nem most menekült

először a felbőszült tömeg karmaiból, de még sosem futott ilyen

keserű ízzel a szájában. Ezt a keserűséget bizony csakis a véres,

nyomorult, ádáz bosszú édesíthette meg.

NYOLCADIK FEJEZET

Larten feszülten várakozott egy hatalmas pajtában, valahol

Párizs szélén. Az épület Alberto Santos Dumont tulajdonában

volt. A repülőgépek lelkes rajongójának fülébe még nem jutott el

a véres események híre, és boldogan engedélyt adott Lartennak,

hogy nála húzza meg magát, amikor egy hete bekopogtatott az

ajtaján. A vámpír azt állította, hogy összeveszett Aliciával, és

menedékért esedezett. Alberto nagyvilági férfiként azt

feltételezte, hogy Alicia rajtakapta Lartent egy másik nővel, és

miután csak a fejét csóválta az efféle bolondságra, visszatért a

munkájához, szeretett „ragadozó madaráéhoz; onnantól kezdve

alig vett tudomást Lartenról.

Hosszú, gyötrelmekkel teli egy hét állt mögötte. Tisztában

volt vele, hogy mindent kockára tesz az időhúzással, hogy már

régen maga mögött kellett volna hagynia a várost. Mégsem

tudott úgy távozni, hogy még csak el sem köszönt Aliciától.

Talán ez lesz az utolsó találkozásuk, de az is lehetséges, hogy

Alicia elfogadja a valódi lényét, és együtt utaznak tovább.

Mindenképpen beszélni akart vele. Nem hagyhatta meg abban a

hitben, hogy gyilkos gazember.

Amikor Larten úgy érezte, hogy már elegendő idő eltelt,

megkérte Alberto egyik segédjét, hogy adjon át Aliciának egy

üzenetet arról, hol van most, és hogy találkozni szeretne vele.

Azt is a férfi lelkére kötötte, hogy mondja meg: Vur megérti, ha

Alicia látni sem kívánja többé, de ha szeretne találkozni vele, egy

héten át mindennap déltájban várni fogja.

Alicia csupán az ötödik napon bukkant fel, amikor Larten

már csaknem felhagyott minden reménnyel. Megérezte a nő

illatát, mielőtt akár meghallotta vagy megpillantotta volna.

Lesöpörte magáról a szénát, a hajából és a ruhájáról is, majd

megállt az ajtó mellett, és ott várakozott, a tiszta napfényben

fürdő világhoz közel. Pontosan tudta, hogy a nőnek valószínűleg

esze ágában sincs betenni a lábát a pajtába, ahol sűrű sötétség

uralkodott.

Alicia arca felpüffedt a sok sírástól. Mintha egy szemhunyást

sem aludt volna, amióta Larten utoljára látta. Szokatlanul

rendezetlen volt a külseje, és úgy lépkedett, akárcsak egy idős

asszony. Többlépésnyi távolságban állt meg az ajtótól, onnan

meredt a várakozó férfira. Larten nem tudta megfejteni az

arckifejezését.

– Nem én öltem meg azt a lányt – szólalt meg halkan. Nem

érkezett válasz. – Tanish tette.

A váratlan hírre Alicia szeme elkerekedett, azután

gyanakvóan összeszűkült.

– Tanish gyilkolta meg? – kérdezte hitetlenkedve.

– Igen.

– Miért?

– Mert nem bírta rávenni magát, hogy engem öljön meg. –

Amikor Alicia csak a homlokát ráncolta, Larten sietve

elmagyarázta a teljes történetet. Mindenről beszámolt: a

vámpírokról, a kölykökről, Tanish balszerencsés ismeretségéről

Randellel, és hogy miként igyekezett megmenteni Ginette életét.

Alicia néma csendben figyelt, majd hosszasan eltöprengett a

hallottakon, miután Larten befejezte a mondandóját.

– Miért higgyek neked? – kérdezte végül.

– Biztosan elég jól ismersz már, hogy tudd, mikor mondok

igazat.

– Én is azt hittem – bólintott Alicia. – De mint kiderült,

sohasem ismertelek igazán. Feltételezem, hogy a Vur Horston

nem is a valódi neved. Ugye?

– Tényleg nem – vallotta be. – Valójában Larten

Crepsley-nek hívnak.

– És vámpír vagy?

– Igen. De nem afféle szörnyeteg, mint...

– Mióta? – vágott Alicia a szavába. – Mióta vagy ilyen?

– Körülbelül száz éve véreztek meg – felelte Larten.

Aliciát láthatóan rosszullét kerülgette.

– Már százéves is elmúltál?

– Pár év ide vagy oda igazán nem számít. – Larten

megpróbált mosolyogni. – Jól tartom magam a koromhoz

képest, igaz?

– Gavner! – kiáltott fel hirtelen a nő. – Ne mondd, hogy ő is

vámpír!

– Egyszerű, hétköznapi kisfiú – csitította Larten. – A

vámpíroknak nem lehet gyermekük, és sohasem véreztem meg

Gavnert. Elfogott a kísértés, amikor Grönland partjainál

hánykódtunk, és veszélyben forgott az élete, de helyesebbnek

tartjuk, ha csak olyanokat vérezünk meg, akik saját akaratukból

választják ezt az életet.

– Grönlandnál? – visszhangozta Alicia alig hallhatóan.

– Hosszú történet. Máskor szívesen elmesélem. Hacsak nem

ez az utolsó... – Larten nem bírta folytatni, hirtelen elhallgatott.

Legszívesebben odarohant volna Aliciához, hogy a karjába

zárja, megölelje, és csókokkal borítsa. De nem volt hozzá joga.

Teljes szívéből szerette ezt a nőt, ugyanakkor hazudott is neki.

Megígérte Aliciának, hogy feleségül veszi, de nem vallotta be,

kicsoda valójában, amint azt sem árulta el, hogy hosszú évekkel

túl fogja élni, és nem tud gyermekeket nemzeni, akikre pedig a nő

olyan nagyon vágyott. Milyen jogon várhatott volna most

bármit is tőle?

– Láttad mostanában Tanisht? – kérdezte inkább.

Alicia a fejét rázta.

– Másnap reggel elhagyta a várost. Azt mondta, félti az

életét, és kétségbeesetten sürgetett, hogy tartsak én is vele.

Fennhangon bizonygatta, hogy Gavnerral nem élhetünk

biztonságban, amíg te szabadon járkálsz. El akartam menni...

borzalmas volt. Az emberek gyűlölettel és gyanakvással

tekintenek ránk, mintha mi tehetnénk annak a szerencséden

teremtésnek a haláláról. De képtelen voltam elutazni. Tudtam

jól, hogy sohasem ártanál nekünk, és azt is éreztem, hogy nem

lehetsz messze. Várnom kellett, lehetőséget akartam adni neked,

hogy mindent megmagyarázz.

– És most, hogy megtettem? – kérdezte Larten csendesen.

Alicia arca eltorzult a fájdalomtól.

– Miért nem szóltál?! – kiáltotta. – Hagytad, hogy beléd

szeressek. Azt hittem, együtt élhetjük le az egész életünket, míg

te minden éjszaka kilopóztál, ártatlan emberek vérét szívtad, és

közben végig kigúnyoltál a hátam mögött.

– Soha! – mordult fel Larten. – A szerelmem valóban igaz,

még ha más nagyon nem is. Hiba volt házasságot ajánlanom, de

erre a tévedésre is csak a szívem vezetett. Elfeledtem, ki vagyok.

A karodban elhittem a hazugságokat. Azt hittem... –

Elkeseredetten megrázta a fejét.

– De hát mindvégig embereken élősködtél – vetette ellen

Alicia ridegen. – Felvágtad a torkukat, és kiszívtad a vérüket.

– Csak keveset ittam – válaszolta Larten. – Sohasem

bántottam őket igazán. Mi nem öljük meg az embereket, amikor

vért iszunk. Már elmagyaráztam.

– De talán most is csak hazudsz nekem. Hogyan hihetném el

akár egyetlen szavadat is?

Larten lecsüggesztette a fejét. Erre nem tudott mit felelni.

Alicia arcán könnyek peregtek végig. Egyetlen szót sem

szólt, amíg újra vissza nem nyerte az önuralmát. Larten is

hallgatásba burkolózott, a pajta sötét árnyai között várakozva.

Nem a nap fénye választotta el a szeretett nőtől, hanem saját

keserű hazugságainak áthatolhatatlan fala.

– Végeztünk egymással – közölte végül Alicia, és Larten

érezte, hogy fájón összeszorul a szíve. – Soha nem tudnálak

visszafogadni. Ezzel tisztában vagy, ugye?

– Igen – sóhajtotta Larten.

– Még ha meg is tudnék bocsátani, és veled tartanék,

elfogadnám természetellenes életmódodat az összes többi

borzalommal együtt, nem lenne igazságos Gavnerral szemben.

Rám bíztad a gyermeket, hogy felneveljem, és a lelkemre

kötötted, hogy minden tőlem telhetőt tegyek meg az érdekében.

Nem tartanám be az ígéretemet, ha kitenném egy sötétséggel és

véres pusztítással teli életnek.

– És ha nem kellene Gavnerra tekintettel lenned...? – Larten

maga sem tudta, miért is tette fel a kérdést. Sokkal jobb lett

volna megmaradni abban a hitben, hogy soha semmi esélye nem

volt a boldogságra, mint annak tudatában élni, hogy ha nincs a

fiú, a nő mellette maradt volna.

– Nem tudom – sóhajtotta Alicia. – Talán.

Larten keserűen bólintott. Gyakran megfordult a fejében,

hogy megérdemli a büntetést a hajón elkövetett szörnyűségek

miatt. A jelek szerint a sors végre rászánta magát, hogy elbánjon

vele. A gyermek, akit hajdan árvaságra juttatott, most

megfosztotta a nő szerelmétől, akit imádott. A maga módján

igazán illő fordulat volt.

– Hová fogsz most menni? – kérdezte Alicia.

– Ahová Tanish eliszkolt – mordult fel Larten.

– Vadászni akarsz rá?

– Úgy van. – Larten dühösen ökölbe szorította a kezét. A

gyávaságot és az önzést meg tudta volna bocsátani, akár még az

árulást is. Sosem fogja azonban elfelejteni, ahogyan Tanish

felhasította Ginette torkát, azután könnyed mozdulattal

lehajította a holttestet a tetőről.

Alicia egy pillanatig tétovázott, majd így szólt:

– Jobban szeretném, ha inkább nem tennéd.

Larten mélységesen megdöbbent.

– Mindazok után, amiket elmondtam neked? –

méltatlankodott. – Tanish tétlenül hagyta, hogy ártatlan

emberek haljanak meg miatta. Felajánlott engem a

vérszipolynak, és megölte azt a lányt. Komolyan azt akarod,

hogy engedjem futni? Hogy rövid lapulás után új birodalmat

építhessen fel magának?

– Nem akarom Tanisht mentegetni – válaszolta Alicia. –

Hiszen neked sokkal többet jelentett a barátsága, mint nekem

valaha is. De Gavner őszintén szereti. Tanish jelentette számára

az apát, akinek szerepét sohasem akartad betölteni az életében.

Ha megölöd, és Gavner tudomást szerez róla, meg fog gyűlölni,

sőt még bosszút is állhat rajtad. Ha pedig így lesz, egyikőtök

egész biztosan meghal, és az összetörné a szívemet. Könyörgöm,

Vur... vagy Larten, ha ez a valódi neved... ha valaha is szerettél,

tedd meg nekem ezt a szívességet, és ne akarj bosszút állni

Tanish Eulon! Kérlek!

Larten mindeddig egyetlen gondolatot sem pazarolt Gavner

érzelmeire az aljas vámpír iránt. Biztos volt benne, hogy ha

Alicia elmagyarázná a helyzetet a fiúnak, Gavner megértené. De

talán bölcsebb, ha a gyermek egyelőre nem szerez tudomást a

történtekről. Amikor felnőtt lesz, úgyis megismerkedik a világ

kiábrándító valóságával, de most még megérdemli az ártatlan

gyermekkor boldogságát, az emberek jóságába vetett hitet.

Helytelen volna ennyire ifjú korban kitenni a fiút az igazság

borzalmainak.

Ugyanakkor súlyos adósságok vártak kiegyenlítésre, el

kellett számolni az ártatlanul kioltott emberi életekkel.

– Egyelőre békében hagyom Tanisht – felelte Larten

mogorván. – Amíg Gavner még gyermek, egyetlen ujjal sem

nyúlok hozzá. Ám amint a fiú felnő, eljön a megtorlás napja, és

akkor bizony leszámolok Tanish Eullal, a következményektől

függetlenül. Ne kérj tőlem ennél többet, mert csupán ennyit

ígérhetek. És senki másnak nem tennék ilyen ígéretet.

Alicia az ajkába harapott, láthatóan vitába akart szállni

vele, de végül kurtán bólintott.

– Köszönöm. – Azzal sarkon fordult, hogy elinduljon, és

Larten szívébe belehasított a fájdalom. A következő pillanatban

Alicia mégis megtorpant, és hátrapillantott. – Tényleg őszintén

szerettél? – kérdezte csendesen.

– Őszintén – suttogta Larten.

– Én is szívből szerettelek – zokogta Alicia, azután elfutott,

letörölgetve friss könnyeit az arcáról.

Larten tehetetlenül nézte, ahogyan a szeretett nő elmenekül

tőle, és magával viszi minden reményét, dédelgetett álmait is.

Amikor Alicia alakja eltűnt a szeme elől, lassan becsukta a pajta

ajtaját, majd behúzódott a sötétségbe. Nem gondolt a nőre –

tudta jól, hogy még sok éjszakán és esztendőn át keringnek majd

körülötte a gondolatai –, inkább a közvetlen jövőre

összpontosított. Nem akarta, hogy ez a váratlan, szerencséden

fordulat végképp maga alá gyűrje, tudta jól azonban, ha még

sokáig ül ezen a helyen az orrát lógatva, biztosan nem áll talpra

többet. Tisztában volt vele, hogy tovább kell lépnie, maga

mögött hagynia életének ezt a szomorú fejezetét. Mindent elölről

kell kezdenie, hogy új alapokon felépítse a jövőjét. De hát hová is

indulhatna napnyugta után? Hatalmas ez a világ, és minden

szeglete nyitva áll előtte...

Megkapta a választ, mielőtt befejezhette volna a kérdést.

Larten temérdek hibát követett el élete során, és messze tévedt a

helyes útról. Volt már csavargó, gyilkos és szerelmes. Megpróbált

emberként élni, de csúfos kudarcot vallott. Hosszú évekig

kóborolt a nagyvilágban határozott cél nélkül. Megtagadta

valódi énjét, miközben két világ között vergődött, és egyiknek

sem tudta elkötelezni magát.

Most végre készen állt, hogy örökre hátat fordítson az

emberiségnek. Ha a tábornokok és a hercegek hajlandók

visszafogadni, újra csatlakozik a klánhoz, és elkötelezi magát az

ügyüknek, akármilyen hosszú életet szántak is neki az istenek.

Eljött az ideje, hogy szembenézzen Sebával, Westerrel és a

Vámpírok Hegyével.

Eljött a hazatérés ideje.

HARMADIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Larten egyetlen vámpírral sem találkozott össze a hegyhez

vezető úton, aminek még örült is. A pusztában eltöltött

magányos hónapok alatt sokat fejlődtek a képességei és az

érzékei. Hosszú ideje nem élt már igazi vámpírként, így most

kifejezetten üdítőnek találta a szigorú elszigeteltséget. Gyakran

keringtek gondolatai Alicia és Gavner körül, nem hagyták

nyugodni a lelkiismeretét gyötrő, fájó emlékek. Seba azonban

mindig azt mondogatta, hogy a múlton már nem lehet

változtatni, és csak a bolond bánkódik miatta, ezért igyekezett

nem túl sokat tépelődni hajdani hibáin és veszteségein.

Mégis nagyon nehéz volt.

Legalább a kétségeit sikerült végre maga mögött hagynia.

Amint teljesen hátat fordított a nappali világnak – csupán

éjszaka kelt fel, amikor a nap már lenyugodott –, és megint

vámpír módjára vadászott, egyszerre ráébredt, hogy teljes

szívéből szereti ezt az életet. Már alig várta, hogy

megpillanthassa a Vámpírok Hegyének csúcsát, és újra

denevérlevest kortyolgathasson. Hallani szerette volna a

legfrissebb híreket, és be akarta fejezni a kiképzését, hogy

elfoglalhassa helyét a tábornokok között. Minden

bizonytalansága szertefoszlott – méghozzá reményei szerint

örökre. Végleg levetkőzte emberi kívánságait, és most már képes

volt szembenézni a jövőjével, elkötelezett éjszakai

teremtményként.

Természetesen az is igencsak lehetségesnek tűnt, hogy

rendkívül rövid jövő áll előtte. Amikor a hercegek hírét veszik a

hajón elkövetett szörnyű bűntettének, akár halálra is ítélhetik.

Larten ebben az esetben is készen állt vita nélkül elfogadni a

döntésüket, ahogyan bármely igaz szívű vámpír tenné, és meg

akart tenni minden tőle telhetőt, hogy becsülettel hagyja el a

világot.

*

Hirtelen elakadt a lélegzete, amikor egy dermesztő éjszakán

megpillantotta végre a hófödte hegyet. Egyenesen előtte

magasodott, világítótoronyként mutatva az utat egészen hazáig.

Hosszú ideje nem ivott már friss vért, és csak óvatosan

kortyolgatott az üvegekben tárolt tartalékaiból is, így hát nem

volt éppen jó erőben. Ennek ellenére megszaporázta a lépteit, és

futva tette meg a maradék útszakaszt. Általában két éjszakát

vesz igénybe az utazás, de Larten elhatározta, hogy még

pirkadat előtt eléri a hegyet, és így is történt.

Néhány órára lepihent, amikor elérte a menedéket, amelyet a

hegy belsejébe vezető egyik alagút mélyén alakítottak ki. Az

alvástól felfrissültén, gyors mozdulatokkal mászott, a falba

vésett jeleket követve, és lelkesen mosolygott a félhomály

rejtekében.

Komor arcát most először derítette fel mosoly, amióta

Párizstól búcsút vett.

Abban reménykedett, hogy Wester lesz szolgálatban a

kapunál – döbbenetes lehetett volna a viszontlátás ám a zöld

öltözékben feszítő férfit nem ismerte fel. Az őr meglepetten

fogadta a narancssárga hajú vámpírt, de miután megkérdezte

Larten nevét, és ellenőrizte a forradásokat az ujjain, minden

további kérdezősködés nélkül beengedte.

Larten egyenesen az Osca Veim Terem felé vette az irányt. A

helyiség majdnem teljesen elhagyatott volt, a termek

többségéhez hasonlóan, ahogyan az már lenni szokott a

tanácskozások közötti hosszú években. Később minden

bizonnyal felélénkül a hangulat, amikor a kiképzésben részt vevő

ifjú vámpírok felkelnek, hogy előkészüljenek egy újabb fárasztó,

megpróbáltatásokkal teli napra. Ám most mintha inkább csak a

szellemek tanyáztak volna itt.

Larten kiszolgálta magát egy kevés szikkadt kenyérrel és pár

szelet hideg szeletelt hússal. Lassan evett, és az ételt az egyik

hegyi patakból származó, friss vízzel öblítette le. Egyszerre

elfogta a nyugtalanság, amikor eljött az ideje, hogy régi társai

szemébe nézzen. Nem igazán tudta, miféle fogadtatásra

számítson. Mi lesz, ha Seba látni sem akarja többé, ha

kipenderíti egykori segédjét, akár egy veszett kutyát?

A gondolatra Larten kis híján megfutamodott. Komolyan

fontolóra vette, hogy visszatér oda, ahonnan jött, és elpusztul

végre a hóban. Ekkor azonban ráébredt, hogy valaki áll a háta

mögött. Hátranézett, és egy ősöreg, ráncos, ősz hajú vámpírt

pillantott meg, aki tetőtől talpig vöröset viselt.

– Már vártalak – szólalt meg Seba csendesen.

– Honnan tudta, hogy visszatérek? – csodálkozott Larten. –

Kutatott utánam a Vérkő segítségével?

– Nem volt rá szükségem – felelte Seba elcsukló hangon. –

Miként is kételkedhettem volna abban, hogy a közelben jársz,

amikor éreztelek... – kezét a mellkasára szorította – idebenn.

Azzal szélesre tárta a karját, és Larten gondolkodás nélkül a

keblére vetette magát, szoros ölelésbe zárva öreg mesterét.

Igyekezett visszafojtani a könnyeit, és a visszautasítástól való

félelme hirtelen szertefoszlott, akár a képzelet egy bolondos

fellege, hiszen nem is volt több soha annál.

*

A két vámpír hosszú órákon át üldögélt egymás mellett, fejüket

összedugva, megvitattak mindent, amin csak Larten

keresztülment, amióta mesterétől búcsút vett. Larten

történetének bizonyos részei elszomorították Sebát, de

egyáltalán nem lepődött meg. A vámpírok szállásmestere sok

mindent látott és hallott hosszú életének hatszáz éve során.

Larten kalandjai nem sokban különböztek egy tucatnyi másik

vámpírétól, akik kis időre eltévedtek az úton.

Seba azonban őszintén megdöbbent, amikor Larten

beszámolt neki Perta Vin-Grahl jégből faragott, koporsókkal teli

szentélyéről. Seba többször is megkérte, hogy írja le részletesen,

elbűvölt gyermekként hallgatta tanítványa szavait. Larten

történetének Desmond Tinyről szóló része viszont igencsak

nyugtalanította – sohasem számított jó jelnek, amikor az a

pokoli bajkeverő érdeklődést mutatott valaki iránt de nem

akarta, hogy aggodalma árnyékot vessen a rendkívüli

felfedezésre.

– Ez igazán jelentős esemény – bizonygatta Seba. – Rengeteg

vámpír vágott már neki az útnak, hogy felkutassa a jégbe zárt

sírboltot, és mind kudarcot vallott. A felfedezésed bizonyára

javadra fog szolgálni a következő tanácskozáson. Ám attól

tartok, hogy a végére sokkal többször el kell majd ismételned az

egész történetet, mint ahányszor szeretnéd.

Larten felsóhajtott.

– Talán csak egyszer kell elismételnem. Amikor bevallom a

hercegeknek, mit műveltem a hajón...

– Pillanatnyilag csak egy herceg tartózkodik a hegyen –

vágott a szavába Seba. – Nem sok időt veszteget azokra, akik

letévednek a helyes útról, de biztos vagyok benne, hogy

igazságosan fog ítélkezni feletted.

– Melyik herceg az? – kérdezte Larten.

– Nemrég foglalta el a trónt – válaszolta Seba. – Az idősebb

hercegek közül néhányan jobblétre szenderültek, amióta

elmentél. Ez a herceg az első, akit a helyükre ültettek. Többen

követik majd, nem is olyan sokára, ám mindeddig...

– Paris Skyle is meghalt? – szakította félbe Larten. Egy

borzalmas pillanatig megfordult a fejében, hogy talán a hajlott

korú herceg, aki száz évvel idősebb volt Sebánál, a távolléte alatt

elköltözött a paradicsomba.

– Dehogy – kacagott Seba. – Skyle nagyúr még mindig jó

erőben van. Szerintem az ezredik évét is vígan megéli. – A

szállásmester felállt, és hangos nyögéssel megdörzsölte a derekát.

– Gyere, most bemutatlak nemes lelkű, új vezérünknek!

– Ki az? – kérdezte Larten újra, de Seba csak megérintette az

orrát, és sokatmondóan kacsintott. – Na és Wester? – mormolta

Larten, miközben elindultak a hegy tetején kialakított terem

felé. – Szeretnék találkozni vele, mielőtt bemutatkozom a

hercegnek, hiszen könnyen lehetséges, hogy rosszul alakulnak a

dolgok, és rögtön kivégeznek.

– Azt erősen kétlem – mondta Seba. – Mindenesetre, ha

velünk van a vámpírok szerencséje, talán útközben összefutunk

az ifjú Flack mesterrel.

Larten nyitva tartotta a szemét, hátha észreveszi Westert,

de egész úton a színét sem látta. Csalódott volt, ám egyetlen

szóval sem panaszkodott, amint lassan a Hercegek Terméhez

vezető alagúthoz közeledtek. Később kell megkeresnie Westert,

már ha az új herceg ítélete megengedi.

Egy karcsú őr állta útjukat, amikor már az alagúthoz értek.

Ezen a ponton túl senki sem vihetett magával fegyvert. Az őrök

mindenkit ellenőriztek, aki át kívánt haladni, még az idős

szállásmestert is. Gyakori volt, hogy megmotozzák a

látogatókat, sőt még a hajukat is átfésülik, rejtett pengéket

keresve.

– Ma este nem számítottam a látogatására – szólt a vékony

őr Sebához.

Akkor megpillantotta Lartent, és tátva maradt a szája a

csodálkozástól. A fiatal vámpír álla is leesett. Hitetlenkedve

suttogták egymás nevét:

– Larten?!

– Wester?!

Larten előreugrott, és felkapta a nála sokkal könnyebb

vámpírt. Boldogan körbeforgatta, Wester pedig hangosan

ujjongott. A két ifjú minden tekintetben testvérnek számított,

éppen csak nem születtek annak. Larten a viszontlátás

pillanatában döbbent rá, mennyire hiányzott neki a legjobb

barátja.

– Nézzenek oda! – kiáltotta Larten, aki időközben elengedte

Westert, és most csodálattal mérte végig az öltözékét. – A

Hercegek Termének őre lett belőled.

– Megfelel, amíg nem akad valami jobb az utamba – tréfált

Wester. Ez a megbízás számított a legnagyobb

megtiszteltetésnek a hegy bármelyik őre számára. Csakis a

legnagyobb becsben álló és legmegbízhatóbb vámpírok

részesülhetnek abban a különleges tisztességben, hogy a

trónterem bejáratát őrizhetik. Larten sohasem gondolta, hogy

Wester ilyen magas pozícióba juthat karrierje legelején, de

őszintén örült neki. Sőt büszkeség töltötte el. Saját jövője nem is

tűnt már olyan fontosnak, miután láthatta, milyen jól megy

barátja sora.

– Merre jártál? – faggatta Wester. – Mihez kezdtél az elmúlt

években? Miért tértél vissza?

– Később majd mindent elmagyaráz – felelte Seba

higgadtan. – Először azonban a herceg elé kell vezetnem. Ha

megengeded...

Seba határozottan előrelépett. A következő pillanatban

Wester kardjának hegyét hajdani mestere torkának szegezte.

– Egy lépést se tovább, öreg! – nevetett, ugyanakkor

halálosan komoly is volt. Tudta jól, hogy Seba csupán játszik

vele, de ha az öreg vámpír valóban megpróbál motozás nélkül

belépni, Wester egyetlen pillanat alatt kettészelte volna a

kardjával. Annak ellenére, hogy apjaként szerette a

szállásmestert. Remek kiképzésben részesült; Lartent lenyűgözte

acélos határozottsága és kezének villámgyors mozgása.

Seba engedelmesen hátralépett, és alávetette magát a

motozásnak. Három másik őr árgus szemmel figyelte. A

Hercegek Termében volt elhelyezve a Vérkő is. Minden vámpír

cseppent a véréből egy keveset a kőre, amikor csatlakozik a

klánhoz. Ilyen módon a kő felhasználója bármely vámpírt

megtalálhatja egyetlen pillanat alatt. Ha a kő valaha is az

ellenség kezébe jutna, könnyen arra használhatnák, hogy a

segítségével gyakorlatilag az összes élő vámpírt felkutassák és

megöljék. Az itt strázsáló őrök tehát rendkívül komolyan veszik

a feladatukat.

Miután Seba és Larten gond nélkül átment a vizsgálaton,

Wester végigvezette őket a sötét alagúton a Hercegek Termébe,

ahol egy hatalmas, fehér kupola ragyogott melegen, kísértetiesen

villódzó fénnyel. A kupolát Mr. Tiny ajándékozta a klánnak, a

Vérkővel együtt. A vámpírok kezdetben gyanakvóan tekintettek

az ajándékokra, de most már kultúrájuk szent tárgyaiként

tisztelik őket.

Wester négyszer egymás után ráütött a kupolához vezető

ajtóra egy pálcával, amelyet kifejezetten erre a célra hordott

magánál. Rövid csend következett, azután kitárult előttük az

ajtó. Wester megmutatta a halál érintésének jelét, és sok

szerencsét kívánt Lartennak.

– Bejössz velem, hogy meghallgasd a történetemet? –

kérdezte Larten.

– Nem lehet – rázta meg Wester a fejét. – Még öt órán

keresztül szolgálatban vagyok. De később szívesen

meghallgatom, ha nem bánod, hogy még egyszer el kell

mesélned.

– Ha a herceg megkíméli az életem, annyiszor elmesélem

neked az egészet, ahányszor csak akarod – felelte Larten

borongósan.

Westert megriasztotta barátja válasza, ám mielőtt tovább

kérdezősködhetett volna, Seba máris előretessékelte Lartent a

terembe, ahol hamarosan eldől a sorsa.

Larten korábban csupán egyetlen alkalommal járt a

Hercegek Termében, amikor ráfektette kezét a Vérköre, és

megengedte, hogy az magába szívjon egy keveset a véréből,

örökre a klánhoz kötve az életét. Egy pillanatig habozott,

amikor az ajtó becsukódott mögötte, tekintete a ragyogó falakon

időzött – fény áradt belőlük, noha egy vámpír sem tudta, hogyan

lehetséges –, azután a terem közepén sorakozó trónokra

pillantott, és a Vérkőre, amely mögöttük állt egy emelvényen.

Most pontosan ugyanolyan áhítat töltötte el, mint amilyet a

vallásos emberek szoktak érezni egy templomba vagy éppen

mecsetbe lépve.

Akkor észrevette az új herceget, aki esetlenül gubbasztott az

egyik trónszéken. Megilletődött ámulata egy csapásra

szertefoszlott, és helyébe hitetlenkedő öröm lépett.

– Vancha?!

A mocskos, lila bőrruhákba öltözött vámpír, akinek testét

dobócsillagok övezték, hirtelen felegyenesedett, és meglepetten

felvonta a szemöldökét. Zöld haját arcából félresöpörve ádázul

felmordult:

– Vancha nagyúr, ha kérhetném! – Aztán cinkosan

kacsintott, ráköpött a trónszék karfájára, és hangos szellentés

közepette elvigyorodott. – Fogadni mernék, hogy erre még te

sem számítottál!

MÁSODIK FEJEZET

Vancha kis ideig még eltréfálkozott Lartennal az előléptetéséről,

de amikor meghallotta, mi történt a Grönland felé tartó hajón,

egész viselkedése egy csapásra megváltozott. Larten a múltban

soha nem látta Vancha természetének komoly oldalát. Először

még furcsállta, miért éppen az ápolatlan, különc tábornokra

esett a választás, hogy az elhunyt, nemes hercegek örökébe

lépjen. Ám miközben Vancha hűvös nyugalommal megtárgyalta

vele a gyilkosságokat, Larten lassan ráébredt, hogy a különös

külsejű vámpír éppolyan bölcsen és megfontoltan képes ítélkezni,

mint Paris Skyle vagy bármely másik herceg.

– Helytelenül cselekedtél – mondta Vancha. – Veszedelmes

helyzetbe kerültél, és nem lett volna szabad megölniük azt a

lányt, de hogy mindnyájukat lemészárold...

– Tudom – felelte Larten halkan. – Nem is kérek kegyelmet.

– Ez az egyetlen ok, amiért egyáltalán fontolóra veszem,

hogy megadom – morogta Vancha. – Mindnyájan követünk el

hibákat, bár ritkán fordul elő ilyen súlyos vétség, mint a tiéd. A

becsületes vámpír elismeri a hibáit, és megpróbál tanulni

belőlük. A törvényeink szigorúak, szükségképpen, ám adnak

bizonyos engedményeket azoknak, akik őszintén megbánják a

ballépéseiket.

Megvitatta az ügyet Sebával, majd hosszas mérlegelés után

végül kijelentette, hogy hajlandó megkegyelmezni Lartennak.

– Előbb vagy utóbb mindenképpen vezekelned kell a

bűneidért – tette hozzá Vancha. – A sors valószínűleg olyan

helyzetbe sodor majd, ahol mindent kockára kell tenned, és talán

sokat is kell szenvedned, hogy segíthess az embereknek. De ha

nem így történik, akkor magadnak kell keresned olyan

embereket, akik segítségre szorulnak. Egy élet megmentése nem

ment fel egy másik kioltásának bűne alól, a világegyetem sajnos

nem egyenlítődik ki ilyen pontosan, de kezdetnek megfelel.

Vancha szörnyű dühbe gurult, amikor hírét vette Tanish

árulásának. Azon nyomban ki akart küldeni egy csapat

tábornokot, hogy kutassák fel a hitszegő vámpírt, és példát

statuáljanak rajta, de Larten könyörögve kérte, hogy várjanak

még a kivégzéssel.

– Én magam szeretném elrendezni az ügyet Tanish Eullal –

mondta. – ígéretet tettem, hogy nem ölöm meg a közeljövőben,

azt kérem tehát, tegyék a sorsát az én kezembe!

Vanchának láthatóan nem volt ínyére a dolog.

– De ha másokat is megöl...

– Azt erősen kétlem – jelentette ki Larten. – Ha pedig mégis

tovább gyilkol, felelek a kioltott életekért, és engem

büntethetnek meg helyette.

Vancha nem örült a kérésnek, de pontosan tudta, milyen

fontosak a személyes ígéretek, így hát szavát adta, hogy egyelőre

félreteszi Tanish Eul ügyét, és csak akkor tesz ellene lépéseket,

ha Larten meghal, vagy túlságosan hosszú ideig tétovázik.

Azután már csak régi barátokként csevegtek tovább, akik

évek óta nem látták egymást. Vancha beszámolt Lartennak a

megválasztásáról, és igyekezett elmagyarázni, hogy milyen érzés

hercegnek lenni – Vancha szájából inkább kellemetlen nyűgnek

hangzott, mint megtiszteltetésnek. Larten akkor Paris Skyle és a

barátai után érdeklődött. Vancha ismét elmeséltette vele,

hogyan bukkant rá Perta Vin-Grahl szentélyére. Végül a csúf

vámpírherceg utasította, hogy keressen egy megfelelő szállást,

rendezkedjen be, és aludja ki magát.

– Napnyugtakor folytathatod a kiképzésedet – közölte

Vancha kegyesen.

Ezzel le is zárták a történteket. Larten újra a klánhoz

tartozott, és az élet visszatért a régi kerékvágásba, mintha

egyetlen napra sem távozott volna el.

*

A következő évek homályos lassúsággal teltek. Larten keményen

dolgozott, minden próbát kiállt, és végül kinevezték

vámpírtábornoknak. Diadalmas éjszaka volt, amikor Paris Skyle

– aki időközben visszatért a Vámpírok Hegyére legutóbbi

kalandja után – megbökte a hüvelykujját, és bemázolta Larten

homlokát hercegi vérével a hosszú, bonyolult ceremónia végső

mozzanataként.

Seba és Wester is megjelent a szertartáson, csendesen

tapsoltak, nem akartak túlságosan lelkes benyomást kelteni,

elvégre komoly és ünnepélyes alkalomról volt szó. Amikor

azonban éppen senki sem figyelt rájuk, titokban mindketten a

könnyeiket törölgették, és az ünnepség után boldogan ittak

Larten egészségére, amíg a Vámpírok Hegyének söröshordói

csaknem az utolsó cseppig ki nem ürültek.

A tábornokok élete nem sokban különbözik az átlagos

vámpírokétól, legalábbis az első néhány évben. Larten folytatta

megszokott feladatait. Továbbra is gyakran vívott Vanez

Blane-nel és a többi tanárral, hogy fejlessze a képességeit.

Együtt dolgozott pár fiatalabb vámpírral, akiket a klán életére

tanítgatott, de természetéből adódóan nem volt mentornak való,

és amikor csak tehette, kerülte az efféle feladatokat. Időnként

elhagyta a hegyet, hogy a körülötte elterülő erdőkben vadásszon.

Paris és Vancha néhanapján kikérte a véleményét egy-két kisebb

jelentőségű ügyben – így tették próbára az ítélőképességét –, és

együtt szavazhatott a többi tábornokkal, ami nem fordult elő

gyakran, hiszen a szavazásra váró ügyek többségét a tanács

idejére halasztották. Ami azonban a napok többségét illette,

minden a régi, megszokott mederben folyt tovább.

De Larten nem bánta. Tudta jól, hogy előbb vagy utóbb neki

is jut valamiféle megbízatás, és hogy borzasztóan hiányozni fog

neki a Vámpírok Hegyének békéje, ha egyszer úgy hozza a sors,

hogy el kell hagynia. Magányos kóborlásának évei alatt

megtanulta, milyen fontosak a barátok és a biztonság. Nem

érzett többé sürgető vágyat, hogy megtapasztalja a kinti világ

keserű viszályait. A harc és a cselszövés úgyis megtalálja, ha ezt

tartogatja számára a végzete. Ha pedig mégsem, akkor a ritka

szerencsések közé sorolhatja magát. A csendes életnek számos

értékes előnye akadt.

Larten ugyanakkor komor bizonyossággal vette tudomásul,

hogy a sors nem kimondottan eseménytelen jövőt tartogat

számára, így hát igazán nagyra értékelte azokat az unalmas,

lassú éveket. Amíg a végzet azon munkálkodott, hogy előkészítse

a soron következő próbatételeket, Larten folytatta az edzéseket

és a tanulást, tiszta életet élt, és türelmesen várakozott.

*

Újra elérkezett a Vámpírok Tanácsának ideje, és Larten segített

előkészíteni a hegyet a résztvevők áradatára. Tábornokként

elvárták tőle, hogy bizonyos helyzetekben vezető szerepet

vállaljon, és egy csapatnyi ifjú vámpír dolgozott az irányítása

alatt. A felelősség először megijesztette – sokkal egyszerűbb az

élet, amikor valaki más adja az utasításokat –, de végül gyorsan

magára talált, és hamarosan már zökkenőmentesen

megbirkózott mindenféle feladattal, amelyet Seba, Vanez és a

többiek róttak ki rá.

Larten az utóbbi időben még nagyobb tisztelettel adózott

Sebának, aki páratlan odaadással teljesítette szállásmesteri

kötelezettségeit. Az idős vámpír minden egyes éber percében

talpon volt, és ritkán jutott napi három óránál több alváshoz,

sőt a nagy összejövetel közeledtével még annál is kevesebbet

pihenhetett. Tucatnyi helyen számítottak rá egyszerre, száz

kétségbeesett vámpír várt, hogy megnyugtassa őket, és közben

mindent ellenőriznie kellett.

Hihetetlen zsonglőrmutatvány volt. Seba művészi

hozzáértéssel osztotta le a feladatokat, számos olyan tennivaló

akadt azonban, amelyet csakis személyesen intézhetett el.

Larten erősen kételkedett, hogy valaha is szert tudna tenni annyi

tapasztalatra és türelemre, amennyi egy ilyen horderejű

munkához szükséges. Nem irigyelte öreg mesterét, és szívből

örült, amiért igencsak kevés valószínűsége volt, hogy valaha is

felajánlják neki a szállásmesteri tisztséget. Wester már sokkal

rátermettebb volt a hasonló feladatokra, és ami Lartent illette,

felőle akár le is csaphatott rá.

Az első vámpírok már hónapokkal a tanács kezdete előtt

elkezdtek szállingózni. Sohasem volt előre megszabott időpontja

az Élveholtak Fesztiváljának. Akkor vette kezdetét az ünnepség,

amikor már mindenki megérkezett, aki előre jelezte a részvételét.

Körülbelül egy hónappal a nagy éjszaka előtt Larten

megpillantotta Mika Ver Letht, aki éppen a Perta VinGrahl

Terem irányába tartott. Mika egy vámpírnő kíséretében

érkezett, de Larten nem fordított különösebb figyelmet a lányra.

Gratulálni akart Mikának a vérszipolyokkal folytatott legutóbbi

tárgyalásaihoz. Az utóbbi időben több összeütközésre is sor

került a két klán között. Mindketten úgy érezték, hogy bizonyos

személyek a másik oldalon kihívó módon viselkednek. (Larten

egész biztos volt benne, hogy Wester is azon vámpírok közé

tartozik, akik bajt akarnak keverni, de ritkán került szóba

közöttük a téma.) A századok óta fennálló béke összeomlással

fenyegetett. Ha a béketörekvések végképp kudarcot vallanak, az

eredmény teljes zűrzavar lesz.

Vancha kapta a feladatot, hogy a vérszipolyokkal

egyezkedjen, és Mika elkísérte az útra. A fiatal, nagyra törő

vámpír Larten távollétében keményen küzdötte magát előre, és

szép hírnevet szerzett. Érett felnőtt lett belőle a feszült

tárgyalások során. Javasolt néhány változtatást a fennálló

békefeltételekben, és segített megnyugtatni a vérszipolyok

igencsak felzaklatott kedélyét. A békét biztosították, és Vancha

mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy a siker nagyrészt

Mika Ver Leth munkájának köszönhető. Wester nem örült a

hírnek – háborúra éhezett –, ám a vámpírok többsége

megkönnyebbült, és Mika mostanra igazi hírességnek számított.

– Mika! – kiáltotta Larten. Sietett utolérni a sötét hajú,

acélos tekintetű tábornokot. – Gratulálok! Hallottam a

vérszipolyokkal folytatott tárgyalásaidról. Vancha szerint

született politikus vagy.

– Azt hiszem, March nagyúr alaptalanul nekem tulajdonítja

a sikert, hogy akik háborút akartak, ellenem forduljanak, ne

pedig ellene – horkant fel Mika. – Te viszont megtaláltad Perta

Vin-Grahl szentélyét, méghozzá teljesen egyedül. Irigy vagyok.

Szeretnék én is elutazni oda a közeljövőben, már ha az istenek is

úgy akarják, de biztosan nem lesz olyan, mint amikor elsőként

lép be az ember.

A vámpírok klánjából többen is elzarándokoltak már a

jégpalotához, Larten útmutatását követve. Szigorúan

korlátozták a látogatók számát – nem akarták felkelteni a helyi

lakosok figyelmét Grönlandon –, de Larten biztosra vette, hogy

Mikának nem kellene sokáig várakoznia, jelenlegi hírnevét

figyelembe véve.

– Velem tartasz a Perta tiszteletére elnevezett terembe, és

beszámolsz nekem a felfedezésedről, amíg én megfürdöm? –

kérdezte Mika.

– Hát persze – vágta rá Larten. Csatlakozott Mikához, és

pillantása a velük sétáló vámpírnőre siklott. Akkor hirtelen

megtorpant, szeme meglepetten tágra nyílt.

– Elég hosszú időbe telt, hogy észrevegyél – húzta fel a lány

az orrát.

– Ismerlek téged – mondta Larten, miközben Mika értetlenül

bámult rájuk.

– Remélem is – jegyezte meg szárazon a lány. Megérkeztek a

barlang bejáratához, és beléptek rajta. A lány levetkőzött, és

Mika is követte a példáját. A vámpírok nem törődnek a

meztelenséggel. Nem sok nőszemély akad a klánban, de akiket a

mogorva tábornokok hajlandók befogadni, ugyanolyan

bánásmódban részesülnek, mint férfi társaik. Együtt harcolnak,

esznek, sőt együtt is fürdenek. Így élik az életüket, és Larten

általában nem vesztegetett volna a lányra még egy pillantást,

sem meztelenül, sem tetőtől talpig felöltözve.

De valahonnan ismerte. Nem jutott eszébe, hol futhattak

össze, de biztos volt benne, hogy korábban már találkoztak.

Ráadásul történt is valami a találkozásuk idején... valami

egészen rendkívüli...

Larten megállt a medence szélén, állig felöltözve, és tátott

szájjal bámulta a vámpírnőt, miközben a hegyi forrás jéghideg

zuhatagában mosakodott. Igyekezett felidézni a nevét, próbált

visszaemlékezni, hol találkozhattak utoljára.

– Nem emlékszel rám? – nevetett a lány, amint kilépett a

természetes zuhany alól. Mika gyanakvó hunyorgással fürkészte

Lartent, akiben felötlött a gyanú, miszerint az ünnepelt

tábornok nagyon is kedveli a társát, és egyáltalán nincs ínyére,

ahogyan Larten mustrálgatja.

– Párizsban találkoztunk? – találgatott Larten, bár maga is

tudta, hogy az lehetetlen. Ismeretségük jóval korábban

kezdődhetett.

– Hadd vezesselek nyomra! – ajánlotta fel a vámpírnő,

kicsavarva a vizet hosszú, sötét hajából. – Egyszer költöttél

rólam egy dalt, amikor részeg voltál. Azt állítottad, hogy a

szájam tűz, és a nyílvessződdel telibe akarsz találni, akár a

vadat.

– Valóban? – mennydörögte Mika.

Larten nem vett tudomást a felbőszült tábornokról. Most

már felismerte a lányt. Abban a pillanatban tudnia kellett volna,

kivel áll szemben, amikor megpillantotta. Temérdek dolog

történt azonban, amióta Larten először találkozott a Vadak

Úrnőjével és éles nyelvű segédjével.

– Arra?! – Még a lélegzete is elakadt a döbbenettől, sőt a

vízbe is belépett, olyan váratlanul érte a meglepetés. – Arra

Sails? Az istenek nevében könyörgöm, áruld el, mi az ördögöt

keresel te itt?

– Éppen mosakszom – vágta rá a lány. – Egész véletlenül

nincs kedved megdörzsölni a hátam egy törülközővel? – Amikor

Larten elvörösödött szégyenében, Arra éppolyan derűsen

kacagott rajta, mint egykor az úrnője, Evanna tette, hosszú

évekkel korábban.

HARMADIK FEJEZET

A tanács előtti utolsó hónap meglehetősen zűrzavaros időszak

volt Larten számára. A feladataira kellett volna

összpontosítania, kis csapatával azon szorgoskodnia, hogy

mindent előkészítsenek az Élveholtak Fesztiváljára. Ám

gondolatai állandóan Arra Sails, vagyis Evanna egykori szolgája

körül forogtak.

Arra ideje legnagyobb részét Mika mellett töltötte. Nem a

fiatal tábornok vérezte meg, de pár éve segédjéül fogadta, amikor

a lány eredeti mestere úgy határozott, hogy Arra túlságosan

élénk és nyughatatlan számára. Larten nagy nehezen tudta csak

egymagában elkapni a lányt, de amikor Mika éppen hátat

fordított, néhanapján sikerült kiharcolnia egy-egy késő éjszakai

beszélgetést, így megtudott valamicskét a lány életéről, amióta a

boszorkánynak búcsút mondott.

Larten izgalmas történetei a klánról meggyőzték Arrát, hogy

a vámpíréletet neki találták ki. Elindult hát keresni magának

egy alkalmas mestert, és végül sikerült is találnia. Az öreg

vámpír fölött jócskán eljárt már az idő, de rengeteg küzdelemben

volt része élete során, és Arra sokat tanulhatott tőle. Élvezte a

tanulás éveit, de a mesterével gyakran civódtak. Az öreg olyan

segédet remélt, aki időskorában támogatja, és a gondját viseli.

– Az átkozott bolondnak csupán azért volt szüksége segédre,

hogy a lábát masszírozza, nem pedig, hogy a csatában támasza

legyen – horkant fel a lány megvetően.

Arra nem az a csendes, gondoskodó segéd volt, akire a

kivénhedt vámpír vágyott. A lány keményen hajtotta, próbálta

felizzítani a tüzet az öreg ereiben, és egyre gyakrabban sürgette,

hogy többet harcoljon, mert csatlakozni akart hozzá a

küzdelemben, hogy tanulhasson. A vámpír végül mélységesen

megkönnyebbült, amikor Mika megszabadította Arrától. Még a

tanácsba sem akart eljönni – rettegett, hogy Mika újra a

nyakába sózná a bosszantó teremtést!

Hamar nyilvánvaló lett Larten számára, hogy a lányban

szemernyi sincs a kétségekből, amelyek őt gyötörték a vadonban

töltött évek alatt. Arra imádta a vámpíréletet, rögtön magáévá

is tette minden reguláját, szilárd elhatározása volt, hogy minél

gyorsabban előrehaladjon a ranglétrán. Máris több próbát

tudhatott a háta mögött, mint Larten az ő korában, és azt

remélte, hogy öt vagy hat éven belül tábornok lehet; egyike azon

kevés nőknek, akik valaha is elérték ezt a rangot.

Larten megpróbált kisebb ajándékokkal kedveskedni neki,

hogy megpuhítsa a szívét, de a lány visszautasította. Nem

tartott igényt semmiféle szívességre vagy különleges

bánásmódra. Tanulni és edzeni jött a Vámpírok Hegyére, nem

pedig azért, hogy narancssárga hajú széptevők legyezgessék a

hiúságát.

Lartennak nem maradt más választása, a munkájára

összpontosított. De nem volt könnyű. Most először fordult elő,

amióta Alicia kitaszította az életéből, hogy érdeklődést

tanúsított egy nő iránt. Annak idején, sok évvel ezelőtt,

szikrázott köztük a levegő – legalábbis Larten úgy gondolta –, és

most szívesen felszította volna a lángokat. Ám még sohasem

próbált vámpírnőnek udvarolni, és Arra bizony kemény diónak

bizonyult.

Larten már alig tudta kivárni, hogy végre-valahára kezdetét

vegye az Élveholtak Fesztiválja. Ha ajándékokkal nem is

sikerült elkápráztatni Arrát, abban reménykedett, hogy

képességeinek és erejének fitogtatásával elérheti a célját.

Igencsak sokat fejlődött a Vámpírok Hegyén vívott első,

nyomorúságos viadalai óta, és meg volt győződve, hogy

kellőképpen lenyűgöző bemutatót nyújthat. Talán mégiscsak

elnyerheti Arra kegyeit, ha sikerül összezúznia néhány koponyát

és csontot.

Amint a fesztivál a maga szokásos zűrzavaros módján

megkezdődött, Larten rögvest Arra és Mika keresésére indult.

Beletelt egy kis időbe, mire bármelyiküknek is sikerült nyomára

bukkannia, és amikor végül rátalált a tábornokra – éppen pihent

egy különösen hajmeresztő párbaj után –, Arrát sehol sem látta.

Larten csalódott volt ugyan, de nem akarta elszalasztani a

lehetőséget, hogy Mikát alaposan rendre tanítsa.

– Állj fel! – kiáltotta a széken terpeszkedő tábornokhoz

lépve. – Párbajra hívlak. Nevezd meg az általad választott

fegyvert!

Mika tekintetét Lartenra szegezte, majd halvány mosollyal

megrázta a fejét.

– Nem utasíthatsz vissza – morogta Larten. – Senki sem

fordíthat hátat egy kihívásnak a fesztivál idején.

– Úgy van – felelte Mika. – Ha ragaszkodsz hozzá,

megküzdök veled. De inkább nem szeretnék.

– Attól félsz, hogy szégyenbe hozlak Arra előtt? –

gúnyolódott Larten.

Mika nem harapott rá a csalira, habár a nyaka hirtelen

mélyvörös színt öltött.

– Tisztellek téged, Larten – válaszolta higgadtan. – A

múltban rossz útra tévedtél, de nagyra becsülöm, ahogyan

visszaküzdötted magad. Bármely más időpontban boldogan

kiállnék ellened. Izgalmas párbaj lenne.

– Akkor küzdj meg velem! – erősködött Larten, de Mika

megint a fejét rázta.

– Most csak Arrát akarod lenyűgözni – mondta. – Meg akarsz

alázni, hogy elnyerd az elismerését. Nem igaz? Kérlek,

gondolkozz, mielőtt választ adnál!

Larten már éppen visszavágott volna, hogy tagadja a vádat,

de Mika kérésére hallgatott, és megvizsgálta zűrzavaros

érzelmeit. Végül vonakodva bólintott.

– Azt remélem, hogy a vadóc Sails kisasszony egy napon az

asszonyom lesz – folytatta Mika. – Egyértelmű, hogy te is a

kezére pályázol. De figyelmezz a szavaimra... mindketten

elveszítők, ha marakodni kezdünk rajta, mint a kutyák egy

darab csonton. Arra nem szíveli a hiú piperkőcöket.

Mika felállt, és kezet nyújtott. Larten vigyorogva elfogadta a

békejobbot.

– Egy éjjel megvívunk – ígérte Mika. – Barátokként.

– Úgy lesz – helyeselt Larten. Azután elindult megkeresni

Arrát, és közben fennhangon nevetett saját bolondságán.

Őszintén örült, hogy legalább egyiküknek sikerült megőriznie a

hidegvérét. Larten ugyan tábornok volt, de rá kellett döbbennie

a higgadtabb Mikával történt összezördülés után, hogy bizony

még rengeteg tanulnivalója akad.

*

Larten végül a rudakon, egy sor egymáshoz kötözött fakarón

bukkant rá a lányra. A harcosoknak az volt a feladatuk, hogy

lelökjék az ellenfelüket egy lekerekített végű, hosszú bot

segítségével. Arra sikeresen legyőzött egy maroknyi tábornokot,

és a jelekből ítélve legutóbbi kihívója sem húzhatta már sokáig.

A lány szinte kísérteties egyensúlyérzékkel rendelkezett, fürgén

ugrált egyik rúdról a másikra, veszedelmes pálcáját mindvégig

lazán maga mellett tartotta. Összevissza szökellt szerencséden

ellenfele körül, hogy összezavarja és kifárassza. Végül hideg

számítással kisöpörte alóla a lábát, és hatalmas puffanással a

padlóra döntötte.

– Ki a következő? – kiáltotta Arra izgatottan, lángoló

tekintettel. Elkapta Larten pillantását, és kihívóan felvonta a

szemöldökét.

– Miért is ne? – mormolta Larten, azzal fellépett a rudakra.

Szüksége volt néhány másodpercre, hogy megvesse a lábát,

azután egy másik vámpír a kezébe nyomott egy jókora botot.

Megforgatta a feje fölött, és összehúzta a szemét. Arra egyik

rúdról a másikra táncolt, de Larten ügyet sem vetett a

mutatványra, lassan közeledett, pálcáját mélyen előreszegezve,

és visszakozásra kényszerítette a lányt. Arra nem tudhatta, de

Larten is remek egyensúlyérzékkel dicsekedhetett, és ritkán

vesztett csatát a rudakon a korábbi évek tanácskozásai idején.

Arra született harcos volt, de Larten bízott benne, hogy sikerül

legyőznie.

Mielőtt azonban próbára tehették volna egymás erejét, egy

tagbaszakadt vámpír egyenesen feléjük röpült az egyik közeli

ringből. Nemrég még egy kötélen hintázott, amely azonban a

tetejénél elpattant. Eget rengető üvöltéssel szelte át a levegőt a

riadt, ám kacagó tábornokok feje fölött, majd a rudakon landolt,

többet is ripityára törve közülük, és leszakította az egész

rendszert a földre.

Larten és Arra vele együtt zuhant. Amikor lassan

felkászálódtak, a pórul járt vámpír kihúzta a szálkákat az

arcából, hangosan szitkozódott, majd visszarohant a ringbe,

hogy megragadjon egy újabb kötelet. A tábornok és a

vámpírsegéd egymásra meredtek, azután nevetésben törtek ki.

– Szerencsésen megmenekültél – incselkedett Arra.

– Még pár másodperc, és biztosan leterítelek – vágott vissza

Larten.

– Az izgalmas lett volna – mormolta Arra.

Larten rámosolygott, közelebb húzódott, és félredobta a

botját. Amint előrehajolt, hogy megcsókolja, Arra felemelte a

saját botját, és a lekerekített végével visszalökte a tábornokot.

Larten felnevetett, biztosra vette, hogy a lány csupán játszik

vele, de Arra még keményebben eltaszította, amikor újra

próbálkozott.

– Nem! – dörrent rá a lány.

– De hát azt hittem... – Larten érezte, hogy elvörösödik az

arca. – Mikát szereted?

– Ne butáskodj! – torkolta le Arra. – Az összes vámpír közül

te vagy az egyetlen, aki elcsábíthatna, ha úgy tartaná a kedvem.

De nem hagyom, hogy most bármi elterelje a figyelmem a célról.

Úgy értem, hogy tábornokká válhassak. Nem engedhetem, hogy

az utamba álljanak. Nincs időm romantikus játékokra. Amíg

csupán egyszerű segéd vagyok, távol kell tartanom magam a

hozzád hasonló szélhámosoktól.

– Annak tartasz? – kérdezte Larten.

– Igen – felelte a lány. – De nagy szerencséd, hogy kedvelem

a szélhámosokat. – Arra felemelte a botját, és a végével

megütögette Larten fejét. – Egy éjjel majd örömmel fogadom a

közeledésed, de most még nem. Türelmesnek kell lenned egy

kicsit, ha el akarod nyerni a szívem!

– Akkor hát várok – válaszolta Larten könnyedén.

Egy szempillantás alatt megragadta a bot végét, erősen

meglökte, és ledöntötte Arrát a lábáról.

– Ez aljas húzás volt! – dühöngött a vámpírsegéd.

– Tudom – nevetett Larten. – Legközelebb számíts rá!

Gondoskodnom kell róla, hogy újra felállítsák a rudakat. Később

még kiállok ellened.

Azon az éjszakán azonban már nem vívtak meg, sőt a

tanácskozás egész ideje alatt sem, mivel mindkettőjüket

lefoglalták a sorozatos kihívások, és folyton elkerülték egymást.

A jövőben még bőven akadt volna lehetőségük a harcra, ám

Larten végül sohasem küzdött meg a lánnyal a rudakon. Nem

mintha félt volna, hogy vereséget szenved egy nőtől – nem lett

volna semmi szégyellnivaló abban, ha csatát veszt egy olyan

kiváló harcossal szemben, mint Arra. Csak éppen folyton útjukat

állták az események. A kihívás végül a tréfa állandó forrásává

vált közöttük. Arra szerint a sors ellenük dolgozott, a végzet

rendelte, hogy soha ne párbajozzanak.

Évtizedekkel később, amikor Arrát élete virágában

megölték, Larten sok éjszakán kívánta, bárcsak több erőfeszítést

tett volna, hogy legalább egyszer megküzdjön a lánnyal szeretett

rúdjain. Bánta már az összes elszalasztott lehetőséget, hogy

folyton kerülte a párbajt, folytatva a tréfát. Csupán akkor

értette meg, milyen kevés lehetőségük adatott, amikor már mind

a múltba veszett – akárcsak Arra – örökre.

NEGYEDIK FEJEZET

Arra néhány évig még a Vámpírok Hegyén időzött Mikával,

majd vele is utazott tovább, amikor a tábornoknak új

megbízatás miatt távoznia kellett. Larten többször is igyekezett

megkörnyékezni a lányt, számos különböző, ravasz módon, de

Arra mindannyiszor visszautasította. A tábornok szinte örült,

amikor végre elment – legalább nem csinálhat többé bolondot

magából, ha a lány már nincs ott, hogy folyton róla

ábrándozzon.

Nem sokkal az után, hogy Mika és segédje elhagyta a hegyet,

Vancha March – igen zaklatott lelkiállapotban –, meginvitálta

Lartent a Hercegek Termébe. A trónterem ismét az ápolatlan

herceg őrizetére maradt, de Parist is hamarosan visszavárták

rövid útjáról, így hát már nem kellett sokáig szenvednie. Vancha

a trónján terpeszkedett, a lábkörmét piszkálgatva, de korántsem

tűnt olyan gondtalannak, mint általában.

– Emlékszel még Nyíl barátunkra? – kérdezte.

– Hát persze. – Lartent annak idején lenyűgözte az izmos,

kopasz vámpír, akinek nyilakat mintázó tetoválások borították

a fejbőrét. Tisztelte a bátorságát, amiért képes volt hátat

fordítani a klánnak, hogy békében élhessen ember feleségével.

– Ma éjjel beszéltem Patrick Goulderral – folytatta Vancha.

– Most tért vissza egy küldetésről. Utazásai során Nyíllal is

találkozott. – Vancha megvakargatta a tarkóját. – Nyíl felesége,

Sarah meghalt. Egy vérszipoly végzett vele.

– Mikor? – kérdezte Larten. Visszaemlékezett a csendes,

kedves asszonyra, aki szívélyesen fogadta őket a házában, és

finom vacsorát szolgált fel nekik.

– Fogalmam sincs. De Nyíl rosszul viseli a csapást. Azóta

felkutat minden vérszipolyt, aki csak az útjába kerül, kihívja

őket párbajra, és mindet megöli. Patrick elmondása szerint úgy

fest, mintha az egész klánt ki akarná irtani.

– Wester örülni fog, ha sikerül neki – jegyezte meg Larten

szárazon.

– Nyíl nem követett el semmi rosszat – mondta Vancha. –

Szabadon kihívhat annyi vérszipolyt, amennyit csak óhajt.

Becsületesen küzd, és gyorsan végez velük.

– De maga ettől függetlenül meg akarja fékezni – találgatott

Larten.

Vancha mélyet sóhajtott.

– Kész öngyilkosság, amit művel. Nyíl elsőrangú harcos, de

senki sem kerülhet egyik párbajból a másikba anélkül, hogy

egyszer pórul ne járna. Nem húzhatja sokáig. Patrick szerint már

legalább öt vagy hat vérszipolyt megölt, így máris kimerítette a

szerencséjét. Talán már halott is lesz, mire megtalálom, de

szeretnék beszélni vele, hogy meggyőzzem, ha még nem túl késő.

Sok szolgálatot tehetne a klánnak.

– Azt gondolja, hogy talán hajlandó visszatérni közénk? –

kételkedett Larten.

– Miért ne? – vonta meg a vállát Vancha. – Te is visszatértél.

Larten most már megértette, miért hívatták.

– Azt akarja, hogy magával tartsak. Úgy véli, segítségére

lehetek, mert magam is keresztülmentem valami ilyesmin.

– Körülbelül erről van szó – bólintott Vancha. –

Tábornokként még nem sok megbízatásban volt részed. Éppen

ideje bebizonyítanod, hogy valóban méltó vagy a kinevezésedre.

– Mikor indulunk? – kérdezte Larten egyszerűen.

– Amint Paris visszatér, ami valamikor a következő két

éjszakán belül várható.

– Most rögtön megyek, és felkészülök az útra.

– Larten! – szólt utána Vancha. Előrehajolt, behatóan

fürkészte az arcát. – Sohasem beszélsz róla, de te is szerettél egy

halandó embert. Egy asszonyt. Nem igaz?

– De igen – válaszolta Larten. Aliciára gondolt, és újra

érezte, ahogyan görcsbe rándul a gyomra, mint mindig, amikor

felidézte a nő arcának fájdalmas kifejezését azon az utolsó

napon, a pajta előtt.

– Ha meggyilkolják, vajon téged is őrületbe kergetett volna

a bánat, annak tudatában is, hogy csak egyszerű ember, és

mindenképpen jóval előtted halt volna meg? – Larten kurtán

bólintott. – Meg tudott volna győzni egy hozzám hasonló,

siralmas alak, hogy hagyj fel a bosszúhadjáratoddal? – kérdezte

Vancha.

– Fogalmam sincs – vallotta be Larten őszintén. – Még ha

tudnám is a választ, én nem vagyok Nyíl. A veszteség

mindenkire másként hat. Maga szerint nehezen bírunk majd szót

érteni vele?

– Bár tudnám! – sóhajtotta Vancha. – Egész életemben csak

a klánt szerettem igazán. Nehezen képzelem magam a

helyzetébe.

– Ezt inkább áldásnak kellene tartania, nagyuram! – felelte

Larten halkan, azután elindult, hogy értesítse Sebát és Westert

közelgő távozásáról.

*

Seba boldogan fogadta a hírt, miszerint Larten végre lehetőséget

kapott, hogy a Vámpírok Hegye falain kívül is próbára tegye

rátermettségét, de Wester igencsak lelombozódott. Larten

megpróbálta néhány korsó sörrel kicsit jobb kedvre deríteni

Khledon Lurt termében, de a fiatal őr továbbra is csak az orrát

lógatta. Végül bevallotta, mi bántja a lelkét.

– Ki kell szabadulnom innen! Hosszú ideje kuksolok a

hegyen, és már egészen bezárva érzem magam. Semmi kétségem,

hogy ezt az életet akarom választani... teljes szívemből

elköteleztem magam a klán mellett... de szükségem van egy kis

szabadságra, mint amikor te is elmentél egy időre.

– Ez teljesen természetes – mondta Larten.

– Arra gondoltam... Vajon Vanchának ellenére lenne, ha én

is veletek tartanék?

– Könnyen lehetséges – válaszolta Larten. – Rendkívül

érzékeny ügyről van szó.

– Én is tudom – csattant fel Wester. – Nem szórakozásra és

izgalomra számítok.

– Az őrök remek szolgálatot teljesítenek itt, a Vámpírok

Hegyén – folytatta Larten. – A terepen viszont gyakran csak a

gond van velük. Talán hátráltatnál minket.

Wester nyomban elkeseredett arcot vágott.

– Igazad van – mormolta. – Felejtsd el! Én...

– Hiszékeny bolond! – vágott a szavába Larten. Vidáman

felnevetett, Wester döbbent képét látva. – Hát persze hogy

velünk jöhetsz. Először Vancha beleegyezését kell kérned, de

biztosra veszem, hogy éppolyan boldogan fogadja majd a

jelentkezésed, mint én. A régi Crepsley- és Flack-csapat újra

együtt! Nem vallhatunk kudarcot.

– Tényleg azt akarod, hogy én is menjek? – hitetlenkedett

Wester.

– Ne várj bókokat tőlem! – morogta Larten, azután

elzavarta Westert a Hercegek Termébe, hogy engedélyt kérjen

Vanchától az utazásra.

Seba türelmesen várta, amikor Larten visszatért a kis

cellába, amelyen Westerrel közösen osztoztak. A szállásmester

Larten koporsójának tetején üldögélt – végre hozzászokott a

vámpírok hagyományos fekhelyéhez, és már nem is emlékezett,

mit kifogásolt rajta eredetileg. Seba arca felragyogott, amint

megpillantotta egykori tanítványát, és így szólt:

– Wester elment engedélyt kérni Vanchától, hogy

csatlakozhasson a küldetésetekhez?

– A maga figyelmét aztán semmi sem kerüli el! – kacagott

Larten.

– Talán már nem vagyok a mesteretek – válaszolta Seba –,

de mindkettőtökön rajta tartom ám a szemem. Láttam

Westeren, hogy már nagyon mehetnékje van. Jót fog tenni neki,

ha megint kiteszi egy kicsit a lábát a nagyvilágba. Legalább

rövid időre elszakad a vérszipolyok ellen gyűlölködő

szövetségeseitől.

– Önt is aggasztja a dolog? – kérdezte Larten, és letelepedett

öreg mentora mellé a koporsóra.

– Wester veszedelmes úton halad – mondta Seba baljós

hangon. – De mindnyájunknak el kell követnünk a saját

hibáinkat az életben. Csak azt remélem, hogy Wester hibái nem

kerülnek majd túlságosan sokba, és hogy tanul belőlük, ahogyan

te is tanultál a magad ballépéseiből.

Larten arcára mosolyt csaltak a kedves szavak, majd

csendesen így felelt:

– Téved.

– Ugyan miben? – Seba értetlenül ráncolta a homlokát.

– Hogy már nem a mesterünk. Mindig a mesteremként fogok

tekinteni magára. És apámként.

Seba meglepetten meredt a fiatalabb vámpírra, azután

félrefordította a fejét, és köhintett. Larten látni vélte, ahogyan

az idős szállásmester letöröl néhány könnye cseppet az arcáról,

de nem szólt semmit.

– Átkozott porfészek! – morogta Seba.

Megfordult a fejében, hogy elmondja, ő is mindig fiának

tartotta Lartent, ám végül arra a következtetésre jutott, hogy

semmi szükség a túlzott érzelgősségre, mert a végén még

mindketten bömbölni kezdenek, akárcsak két csecsemő. Inkább

hangosan szippantott egyet, és benyúlt a koporsó háta mögé.

– Már akkor oda akartam adni, amikor kineveztek

tábornoknak. Évek óta tartogatom őket. Molyok rágták meg az

eredeti darabokat, és szétfoszlottak a kezemben, amint a

dobozból kikerültek. Később mindent pótoltam, és csupán az

alkalmas pillanatra vártam, hogy végre átnyújthassam neked az

egészet. Ez a mostani éppen megfelelőnek tűnik.

Larten bizonytalanul mosolygott, miközben átvette a

becsomagolt holmit Seba kezéből. Öreg barátja korábban

sohasem adott neki semmiféle ajándékot, és most sejtelme sem

volt, vajon mi rejtőzhet a papír alatt. Leszakította hát, és

hirtelen mozdulatlanná merevedett, amikor megpillantotta, mit

tart a kezében.

– Talán nem is tetszik – mondta Seba. – Ne érezd úgy, hogy

viselned kell, ha a kedvemben akarsz járni! Csak azt gondoltam,

hogy esetleg megfelel az ízlésednek.

– Köszönöm – suttogta Larten, és most rajta volt a sor, hogy

megküzdjön feltörő könnyeivel.

– Próbáld fel! – nógatta Seba. – Ha igazítani kell az egyes

darabokon, szólj nyugodtan! Egészen kiváló szabómesterré

képeztem magam az évszázadok során.

Amikor Seba távozott, Larten gyorsan levetkőzött.

Félredobta sötét nadrágját, a szürke pulóvert és a piszkos

alsóinget, amelyet már jó néhány éve hordott. Azután óvatosan

felhúzott egy vadonatúj, lángvörös nadrágot, egy gondosan

kikeményített, bíborszín inget, és végül egy vérvörös köpenyt is

a vállára borított. A cellájában nem volt tükör, de Larten

pontosan el tudta képzelni, hogyan festhet. Megpördült, mire a

köpeny meglibbent körülötte a levegőben. Megfogta az egyik

sarkát, az arcán lévő forradáshoz szorította, majd elengedte a

kezéből. Nem igazán tudta, miért is csinálta – valamiképpen

illendőnek érezte –, ám egy dologban egészen bizonyos volt. Az

öltözék egyértelműen jelezte, hogy végre felnőtté vált, és

elhatározta, hogy élete végéig viselni fogja ezeket a

ruhadarabokat – vagy legalábbis nagyon hasonlókat, ha netán

pótolni kényszerül őket. Csakis a halál választhatja el a hőn

szeretett vörös öltözéktől.

NEGYEDIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Vancha a Vérkővel határozta meg Nyíl pillanatnyi tartózkodási

helyét. A kő tudományában jártas herceg bárkit képes felkutatni

a segítségével, aki valaha is megérintette és vérével áztatta.

Csupán egy percébe került, hogy megtalálja régi barátját. Úgy

tervezték, hogy Paris később még útbaigazítja őket – a herceg

telepatikus kapcsolatban állt Vanchával és Lartennal is, és

elvezethette őket Nyíl pontos rejtekhelyéhez.

A három vámpír nem sokkal szürkület után vágott neki az

útnak, és igencsak gyors iramot szabtak. Nem suhanhattak – a

hegyhez igyekvőknek vagy onnan távozóknak nem volt szabad

–, de olyan sebesen haladtak, ahogyan csak az ősi törvények

engedték.

Wester kezdetben kissé feszélyezetten érezte magát.

Berozsdásodott a hegy mélyén töltött hosszú évek alatt; hátul

kullogott, miközben vadásztak, nehezen kapcsolódott be a

beszélgetésbe, amikor éppen a kinti világról folyt a szó. Ám

ahogyan teltek-múltak az éjszakák, belerázódott az utazás

menetébe, és egyre inkább hasonlítani kezdett ifjúkori

önmagára. Beletörődött, hogy soha nem lesz olyan remek

vadász, mint Larten vagy Vancha, és bár néha nehezen tudott

csak lépést tartani velük, nem jelentett többé terhet a társai

számára.

Larten hiányolta a koporsóját – kezdeti kétségei után

egészen megkedvelte de hamar megszokta, hogy ismét a szabad

ég alatt kell töltenie az éjszakákat. Vancha boldogan heveredett

le a hideg, kemény földre. Nem vágyott olyasféle kényelemre,

mint a koporsó, főtt étel és sör, pedig ezekért sok vámpír

rajongott. Ha jutott neki egy tenyérnyi sziklás talaj, nyers hús,

friss vér és patak, Vancha elégedett volt.

Kis idő múltán Larten észrevette, hogy Vancha bőre furcsán

vöröslik. Azt gondolta, hogy a herceg valamiféle kiütést kapott,

és meg is jegyezte, mire Vancha azt válaszolta (meglehetősen

mogorván), hogy nincs semmi baja. Larten többet egy szóval

sem említette, de a következő pár éjszakán szemmel tartotta

Vancha minden mozdulatát. Nemsokára fel is fedezte, hogy a

herceg minden este egy órával napnyugta előtt felkel, és védelem

nélkül sétálgat, kitéve érzékeny bőrét a nap perzselő sugarainak.

Larten nem értette, miért veti alá magát a herceg ilyen rettenetes

kínnak. Megvitatta a dolgot Westerrel is, de a fiatal őr sem

tudott megfelelő magyarázattal előrukkolni. Mindketten meg

akarták kérdezni Vanchát, de egy herceg nem köteles elszámolni

az alacsonyabb rangú vámpíroknak. Ha Vancha akarja, úgyis

elmondja az indokait. Másként nem volt mit tenni, csak

találgathattak.

A három vámpír kerülte a kapcsolatot az emberekkel, csak

az éjszaka sötétjében lopóztak be a városokba és a falvakba,

hogy csendesen táplálékot szerezzenek, azután észrevétlenül

osontak tovább. Larten semmiféle bánkódást nem érzett, amikor

néhanapján emberek nevetését és dalolását hallották, vagy

megpillantották a mulatozókat a jégvirágos ablakokon át.

Megtalálta a valódi családját, és végre-valahára megelégedett

azzal, hogy csupán vámpír, semmi több.

*

A világban ismét háború dúlt, és ez a harc sokkal véresebb és

hatalmasabb volt, mint bármelyik, amit Larten valaha látott. A

fegyverek is rengeteget fejlődtek, amióta utoljára csatamezőre

tévedt. A mészárlás vérszomjas, számító vezérei több

szerencsétlen társukat zsúfolták a tűzvonalba, mint korábban

bármikor. Emberek ezreinek öldöklése nem elégítette ki többé a

háború telhetetlen, mohó szörnyetegét. Most már több százezer

áldozatot követelt, sőt milliókat.

Larten gyakran eltöprengett, vajon hol lesz ennek a vége.

Meddig képesek még elmenni az emberek, hogy kifejlesszék a

kifogástalan fegyvert, a tökéletes megsemmisítést, a gyilkos

csapást, amely véget vet minden öldöklésnek? A győzelem

mintha már nem is számított volna. A súlyos veszteségek mellett

nem is lehetett szó igazi győztesről. A sikert már láthatóan a

halott ellenségek számában mérték, nem pedig anyagi

nyereségben.

Vanchát és Westert elborzasztotta a lövészárkokban,

gépfegyverekkel, tankokkal és mérges gázzal vívott, újfajta

háború. Mindnyájan ismerték már az emberiség legrosszabb

oldalát. Kölyökként Wester és Larten többször is lakomázott a

háborús övezetekben, és vidáman figyelték az egymást kaszaboló

katonákat. A vámpírok durva, zabolátlan teremtmények,

imádják a harcot, a küzdelem valódi szakértőinek számítanak.

Ám ebben az értelmetlen, nyomorúságos mészárlásban senki sem

lelhette örömét. Egyik háborús fél oldalán sem szurkoltak ifjú

vámpírok, nem fogadtak a szerencséjükre. Semmi nemes vagy

izgalmas nem rejlett ebben a vérontásban. Gyomorforgató,

borzalmas pazarlása volt ez a drága életnek.

Nehezen jutottak keresztül a háborús területeken. A

vámpírok szívósabbak az embereknél, de nem sérthetetlenek –

nem állnak ellen sem a golyóknak, sem a bombáknak vagy a

gáznak. Nyíl valahol az őrület közepén tartózkodott, így hát

óvatosan kellett előrehaladniuk, elkerülve a halálra ítélt katonák

lövészárkait, az éjszaka legsötétebb óráiban surranva át a

tetemekkel borított földeken. Napközben a hatalmas kráterek

mélyén kerestek menedéket. Mindhárman olyan borzalmaknak

lehettek szemtanúi, mint korábban soha. Olyan dolgokat láttak,

amelyekről később sohasem tettek említést, és amelyeket hiába

próbáltak kitörölni az emlékezetükből.

Egy hideg, nedves éjszakán, miközben folyamatosan

záporoztak rájuk a lövedékek, Larten zajt halott a közelben.

Olyan terület közepén táboroztak le, amelyet az emberek senki

földjének neveztek; szögesdróttal, bombakráterekkel és emberi

maradványokkal teleszórt övezet volt. Nappal a katonák néha

rohamra indultak ezen a hatalmas pusztaságon, ahol letarolták

őket a gépfegyverek mohó lövedékei, de még a legkeményebb

tisztek sem voltak olyan szívtelenek, hogy az éjszaka közepén

vezényeljék ki ide őket.

Larten az oldalára fordult, könyökére támaszkodva

feltornázta magát az árok szélére, ahol meghúzták magukat, és

kilesett a füstös sötétségbe. Egy ideig semmit sem látott, és már

azt hitte, csupán képzelődött. Amikor azonban ideiglenesen

elhallgattak a fegyverek, hirtelen megpillantott egy kilenc

katonából álló kis csapatot, akik a nyílt mezőre sodródtak. Még

senki sem figyelt fel rájuk, de ha egyszer valaki észreveszi őket,

minden oldalról golyózápor zúdul rájuk.

A katonák feltételezhetően elszakadtak az egységüktől, vagy

esetleg egy újabb, kudarcra ítélt roham túlélői voltak.

Többségük erősen vérzett, sérüléseiket csak hevenyészett kötés

fedte, amint keservesen kúsztak előre a mezőn, vagy éppen

társaik vonszolták tovább őket. Láthatóan sejtelmük sem volt,

merre haladnak. Vitatkoztak – csendesen, nehogy feltűnést

keltsenek –, és közben céltalanul bolyongtak. Pusztán idő

kérdése volt, hogy felfedezzék és legyilkolják őket az utolsó

szálig.

Lartennak eszébe villant, mit mondott hajdan Vancha: a

sors egyszer valószínűleg olyan helyzetbe sodorja, ahol részben

vezekelhet az emberi életekért, amelyeket a hajón kioltott.

Larten a szíve mélyén meg volt győződve, hogy eljött az a

bizonyos pillanat.

– Kimegyek – suttogta.

– Miről beszélsz? – Wester értetlenül ráncolta a homlokát.

– Katonák... elvágták őket az egységüktől... próbálnak

visszajutni a seregükhöz.

– Na és? – vont vállat Wester. – Mindennap ezrek áldozzák

fel az életüket. Miért kockáztatnád a sajátodat egy maroknyi

katonáért?

– Az ezrekért semmit sem tehetek – felelte Larten halkan. –

De talán ezen a kis csapaton segíthetek. – Jelentőségteljes

pillantást vetett Vanchára, abban a reményben, hogy a herceg

megérti, miért is olyan fontos számára, hogy próbát tegyen.

– Kövesd az ösztöneidet! – bátorította Vancha. – Ha azzal

könnyíthetsz a lelkiismeretetlen, hogy segítesz nekik, akkor

rajta!

– Soha semmi sem könnyíthet a lelkiismeretemen –

válaszolta Larten szomorúan. – De most ez a helyes döntés, és túl

sokszor cselekedtem már helytelenül a múltban.

Wester értetlenül pislogott, egyetlen szót sem értett az

egészből – Larten sohasem számolt be neki a hajón történtekről,

sem az emberekről, akiket megölt. Az ifjú őr faggatni kezdte régi

barátját, de nem volt idő a magyarázkodásra. Miután Vancha

búcsút vett tőle a halál érintésének jelével, Larten átcsusszant a

kráter szélén, és a bajbajutott katonák felé sietett.

Nem vették észre, amíg kis híján oda nem ért hozzájuk. Két

katona az utolsó pillanatban meglátta, és villámgyorsan

előreszegezte a bajonettjét. Larten megállt, felemelt tenyerét

mutatta feléjük, hogy megnyugtassa őket. Egyikük gyors

kérdést tett fel, de Larten csupán a fejét rázta. Ha megszólal, az

akcentusából rögtön rájönnek, hogy nem közéjük tartozik, és

pánikba eshetnek.

Pár pillanatba telt, mire Larten meg tudta határozni az

egyenruhájuk színét – sötét éjszaka volt, a katonákat pedig por

és vér borította de amikor sikerült kifürkésznie, melyik oldalhoz

tartoznak, rögtön az egyik legközelebbi biztonságos lövészárok

felé mutatott. A katonák vezetője – túlságosan fiatalnak

látszott, hogy tiszt lehessen – a fejét rázva egy másik irányba

bökött. Arrafelé is biztonságba juthattak volna, de hosszabb volt

az út, és egészen közel kellett volna elhaladniuk az ellenség sorai

mellett.

Larten habozott, majd hirtelen felállt, és vakmerő módon

hagyta, hogy köpenye szabadon lobogjon mögötte a szélben.

Nem törődött vele, hogy könnyű céltáblává válhat, ha egy

orvlövész megpillantja. Vörös öltözékében és lobogó köpenyével,

narancssárga hajával és rémisztő sebhelyével úgy festett, mint

egy őrült angyal. A katonák azon nyomban rájöttek, hogy nem

közülük való. Hallották már a meséket a csatamezőkön

bolyongó szellemekről, jótékony lelkekről, akik elvezetik az

eltévedt katonákat a csapataikhoz, és persze a gonosz

démonokról is, akik viszont golyózáporba terelik őket.

Többségük nem hitt a meséknek... egészen mostanáig.

Larten a félelem és a remény különös keverékét látta a

tekintetükben. Szerették volna azt hinni, hogy a jótékony lelkek

közé tartozik, hogy bátran bízhatnak benne. Ám sokkal inkább a

pokol hírnökének látszott, mintsem mennyeinek. A vörös pedig

köztudottan az ördög színe.

Larten kezdte elveszíteni a türelmét, de nem tudta

hibáztatni őket. Sáros, véres ruhájukban, miközben az életük

forgott kockán – talán maga is tétovázott volna. Egymás után

mindegyiküket szemügyre véve kiválasztotta a legrosszabb

állapotban lévő katonát. Bal lábszára hiányzott, és felsőtestébe

több helyen is srapnel fúródott. Larten előrelépett, félresöpörte a

felemelt bajonetteket, és felkapta a sebesült férfit. A vállára

emelte, akár egy bárányt, azután elindult a szögesdrótok és

tetemek erdején át a vaksötétben. Ha a többiek követik,

biztonságba vezeti a csapatot. Ha nem, legalább megpróbált

segíteni.

Amikor Larten meghallotta, hogy a többiek is elindulnak

utána, feszülten elmosolyodott, lejjebb hajolt, igyekezett minél

kisebb célpontot adni, ha a lövészárokban lapuló katonák közül

valaki netán észrevenné.

Az árok felé vezető úton egyszer csak érezte, hogy a sebesült

katona megremeg a vállán, majd mozdulatlanná merevedik.

Tudta jól, hogy elszállt az élet a fiatalember testéből, de nem állt

meg, és nem is tette le a terhét. „Kössünk egyezséget! – ajánlotta

Larten némán az elhunyt férfi szellemének. – Ha te

megoltalmazol minket a puskáktól és gránátoktól, én elviszlek

téged egészen a néped táborába, és gondoskodom róla, hogy ne

névtelen sírba temessenek.”

Talán a katona valóban meghallotta a szavait, és elrejtette

őket az ellenség tekintete elől, vagy az is lehetséges, hogy a

vámpírok szerencséje segítette a csapatot, mindenesetre Larten

egy darabban, sértetlenül eljutott a lövészárokba, és a többiek is

kimerülten betántorogtak mögötte. Néhányan hisztérikusan

nevettek a megkönnyebbüléstől, amikor végül kimenekültek a

tűzvonalból. S mindnyájan tátott szájjal meredtek a vörös

köpenyes idegenre. Páran keresztet vetettek.

Larten szó nélkül letette a halott katonát. A férfi egyik szeme

nyitva volt; Larten lezárta, a halál érintésének jelét mutatta,

némán elismételte az ősi szavakat, amelyekkel a vámpírok

szoktak elbúcsúzni a halottaiktól, örök idők óta.

Végül, mielőtt a katonák kérdőre vonhatták volna, Larten

kisuhant a lövészárokból, azzal nekivágott a visszafelé vezető

útnak a senki földjén keresztül. Nem gratulált magának,

miközben Vancha és Wester irányába haladt. Semmi nem teheti

jóvá a bűneit, amelyeket a hajón elkövetett. Egy megmentett

élet nem törölhet el egy szörnyű gyilkosságot.

A káosz ama borzalmakkal teli földjén azonban, a véráztatta

őrület idején Larten ez egyszer helyesen cselekedett. A nap végén

ennyivel be kell érnie, mert bármeddig él, és bárhová vezeti is az

útja, ennél jobbat úgysem tehet soha.

Valószínűleg csupán bolondos ábránd volt, de egy fél

pillanatig Larten érezni vélte maga mögött egy fiatal lány

árnyékát. Amikor még élt, a Malora nevet viselte, de Larten nem

tudta, vajon a holtaknak egyáltalán szükségük van-e névre.

Elképzelte, amint Malora, a csatamező jótékony szelleme a

sötétben lebeg. S arra gondolt... azt remélte, hogy a lány ugyan

halovány, de szívből jövő, elismerő mosollyal tekint le rá a

magasból.

MÁSODIK FEJEZET

Végül egy udvarház romjai között bukkantak Nyíl nyomára. Az

épületet bombatalálat érte, már a háború kezdetén. A csapatok

azóta továbbvonultak, és a környéken most kísérteties béke

honolt. Olyan érzést keltett az emberben, akárcsak az a temető,

ahol Larten összetalálkozott Sebával. A felperzselt talaj sötéten

és idegenül hatott a holdfényben, csupán elszórtan látszott pár

fűcsomó és gyomnövény, halovány emlékeztetőként, hogy a föld

egy szép napon talán újraéledhet, akár még egy ilyen kegyetlen

pusztítás után is.

Nyíl egy fagerendán üldögélt az egyik tágas helyiség

közepén, amely hajdanán bizonyára pompás ebédlő lehetett. Az

ablakokból most hiányzott az üveg, a falakat fekete korom

borította, a mennyezet fele beomlott, és a padlón régen

megszáradt vérfoltok sötétlettek.

– Nem számítottam rá, hogy erősítést is hozol magaddal –

jegyezte meg Nyíl, amikor a három vámpír besurrant a szobába.

A hátát fordította feléjük, hangjában megvető gúny csengett. –

Talán féltél egyedül szembenézni velem?

– Miért kellene félnem egy baráttól? – kérdezte Vancha.

Nyíl döbbenten megperdült, szeme tágra nyílt. Nagyjából

ugyanúgy festett, mint amikor Larten utoljára látta, csak éppen

durva szakállt növesztett, tekintetében mélységes borzalom és

gyűlölet kísértett.

– Vancha! – suttogta. Villámgyorsan talpra ugrott. – És...

Larten. Ugye?

– Igen – bólintott Larten.

– Ez pedig itt Wester Flack – mutatta be Vancha vidáman a

fiút. – A hangulatodból ítélve úgy vélem, valaki másra

számítottál.

– Igen. Sohasem gondoltam volna... – Az óriási vámpír

összevonta a szemöldökét, kopasz fejének két oldalán ráncba

szaladt a nyílmintázat. – Mit kerestek itt? Ez nem lehet véletlen.

– Hát persze hogy nem – kacagott Vancha. – Fülünkbe

jutott a híre, hogy egymagad kívánod megszabadítani a világot

az összes vérszipolytól, és most...

– Remélem, hogy segíteni jöttetek – mordult fel Nyíl. – Vagy

talán az utamba akartok állni? Melegen ajánlom, hogy ne úgy

legyen! Régi barátok vagyunk, Vancha, de ne gondold, hogy nem

fogok lesújtani rád, akárcsak valamelyik lila söpredékre, ha

megpróbálsz visszatartani.

– Ami azt illeti, szólíts inkább Vancha nagyúrnak! –

helyesbített Vancha.

– Miket hordasz itt össze?

– Mostanra már herceg lettem.

Nyíl meglepetten pislogott, azután halványan

elmosolyodott.

– Gratulálok! Szívből mondom, még akkor is, ha

pillanatnyilag képtelen vagyok összekaparni annyi lelkesedést,

hogy őszintének hangozzon. A klán jól választott. Biztos vagyok

benne, hogy remek szolgálatot fogsz teljesíteni.

– Larten is eseménydús éveket tudhat a háta mögött –

folytatta Vancha, nyíltan jelet adva az ifjú tábornoknak, hogy

próbáljon meg szót érteni az elkeseredett vámpírral.

– Beleszerettem egy emberbe – vágott bele Larten a szomorú

történetbe. – Megkértem, hogy legyen a feleségem. Azt hittem,

boldogok lehetünk együtt, mint ahogyan te is Sarah mellett.

Nyíl arca ellágyult halott feleségének neve hallatán. Kissé

megnyugodott, visszatelepedett a gerendára, és így szólt

Lartenhoz:

– Elfogadta a házassági ajánlatodat?

– Igen.

– Akkor miért vagy most itt?

Larten vonásai fájdalmasan eltorzultak.

– Sok mindent meséltem magamról, miközben udvaroltam

neki, de azt elfelejtettem megemlíteni, hogy vámpír vagyok.

– Furcsa figyelmetlenség – jegyezte meg Nyíl szárazon.

– Nehéz időszakon mentem éppen keresztül – magyarázta

Larten csendesen. – Nem akartam többé vámpír lenni.

Elnyomtam magamban a valódi énemet, és ő beleszeretett a

férfiba, akinek mutattam magam. Egy ideig boldogok is voltunk.

De amikor kiderült az igazság...

– Elkergetett magától? – találgatott Nyíl.

Larten bólintott.

– Ha rögtön az elején elmondtam volna, talán másként

alakul minden. A hazugságból azonban semmi jó nem származik.

A hazug szó mindig visszaüt a gazdájára, hogy kísértse örök

életében.

– Bölcsen beszélsz – mondta Nyíl, majd keserűen felnevetett.

– De a te veszteséged – és ha nem tévedek, Vancha ezért cipelt

ide magával – cseppet sem hasonlít az enyémre. Én mindig

őszinte voltam a feleségemmel. Sarah engem nem dobott félre,

mert vámpír vagyok. Elfogadta a valódi lényemet. Mégis

elveszítettem. Meggyilkolták.

– Elmondod nekünk, mi történt? – kérte Larten. – Nem

tudunk sokat a dologról, csupán annyit, hogy megölték. Egy

vérszipoly ivott a véréből?

– Előbb perzselődtem volna meg tizenkét pokol füzében,

mint hogy azt tétlenül nézzem! – vicsorgott Nyíl. – A

vérszipolyok nem ostobák. Körültekintően szerzik a

táplálékukat, sohasem vetnek szemet olyan emberre, akinek

bármiféle köze van a vámpírokhoz. Éppen úgy félnek egy

esetleges háborútól, mint a klán, vagy ahogyan egykor én

magam.

– Már nem félsz többé? – kérdezte Wester.

– Tárt karokkal fogadnám – felelte Nyíl sötéten.

Larten gyilkos pillantást vetett Westerre – „Maradj

csendben!” –, azután ismét Nyíl kötötte le minden figyelmét,

miközben az összetört szívű remete elbeszélte nekik tragikus

történetét. A feleségével örökbe fogadtak néhány gyermeket,

ahogyan azt már akkor is tervezték, amikor Larten és Vancha

legutóbb náluk járt. Együtt nevelték a kicsiket, és boldogan

éltek. Nyíl időnként elszomorodott, amikor látta, hogyan

öregszik Sarah, de az asszony egészséges volt, és azt remélte,

hogy talán még húsz vagy harminc évet tölthetnek együtt, amíg

a halál el nem választja őket.

Akkor egy vérszipoly véletlenül rábukkant Nyíl nyomára.

Fiatal volt még, a dicsőséget hajhászta. Kihívta párbajra, de a

vámpír nemet mondott. A vérszipoly nem hagyta annyiban,

ragaszkodott a harchoz. Nyíl nem állt kötélnek, többször is

visszautasította a vérszipolyt, abban a reményben, hogy felhagy

a próbálkozással, és végül továbbáll. Az ifjú harcos azonban

egyik éjjel megjelent, és foglyul ejtette a vámpír feleségét. Azzal

fenyegetőzött, hogy megöli az asszonyt, ha Nyíl nem hajlandó

megküzdeni.

Nem maradt más választása, Nyíl kénytelen volt kiállni a

vérszipoly ellen. A kis házikó előtt párbajoztak, ahol sok

esztendőn át békében élt a feleségével és örökbe fogadott

gyermekeivel. Sarah rémülten figyelte a küzdelmet, és egyre csak

imádkozott, hogy a férje életben maradjon.

Nyíl hosszú ideje nem harcolt már, de erősebb és gyorsabb is

volt a vérszipolynál. Hamar kiderült, hogy fölényben van pimasz

kihívójával szemben. Amikor Nyíl már az ötödik vagy hatodik

alkalommal is földhöz vágta, a vérszipoly döbbenten és számos

sebből vérezve terült el a fűben. A vámpírnak már csupán le

kellett hajolnia, hogy végezzen ellenfelével. Nyíl felesége

azonban nem szomjazott vérre. Amint a férje előrelépett, kiáltott

neki, hogy legyen kegyelmes.

– Több eszem is lehetett volna – krákogta Nyíl. Egész

testében reszketett a visszafojtott dühtől és az önutálattól. – A

vámpírok és vérszipolyok nem gyengülnek el, ha küzdelemről

van szó. A kegyelem emberi hiúság. Ha nem éltem volna olyan

hosszú ideje a klántól távol, bizonyára rögtön és tisztán végzek

vele, ahogyan egy igazi harcos megérdemli.

Nyíl azonban nem akart brutális vadállatként viselkedni a

szeretett nő szeme láttára. Az emberek világában eltöltött évek

elhomályosították az ítélőképességét, és megtanították, hogy

ember módjára gondolkodjon és cselekedjen. Mély sóhajjal

megkímélte a vérszipoly életét, és felszólította, hogy hordja el

magát. Sajnos elfeledte, hogy a vérszipolyok inkább keserves

kínok között halnak meg, mintsem szégyenben éljék tovább az

életüket. Eszébe sem jutott, hogy az éjszaka teremtményeinek

bármely tagja sértésként értelmezné a kegyelmet.

Amíg Nyíl zihálva igyekezett levegőhöz jutni, a vérszipoly

felemelkedett, előhúzott egy kést az övéből, és elhajította. De

nem az ellenfelét vette célba – Sarah volt a kiszemelt áldozat. A

nyaka közepén találta el az asszonyt, aki halk puffanással

rogyott a földre.

– Puff – ismételte Nyíl. Gondosan megformálva ejtette ki a

szót, mintha különösen értékes volna.

A vámpír a felesége nevét kiáltotta, és odarohant hozzá, de

már későn. Még mozgott az ajka, amint haldokolva feküdt a

karjában, de semmit sem volt képes mondani. Nyitott szemmel

halt meg, tekintete a felhőkre meredt.

Amikor Nyíl végül lefektette a földre, és megfordult –

fogalma sem volt, hogy csupán öt perccel vagy öt órával később

a vérszipoly mögötte állt, arcán megvető vigyorral.

– Most ölj meg, te bolond! – gúnyolódott.

Nyíl teljesítette a kívánságát.

– De nem volt elég – fejezte be a történetet a kopasz vámpír.

Kemény él lopózott a hangjába. – Sarah tízzel is felért a mocskos

fajtájukból. Ötvennel. Százzal. Még annál is többel. Addig nem

nyugszom, amíg teljesen meg nem fizettem a haláláért.

– Na és az hány vérszipoly életét jelenti? – kérdezte Vancha

csendesen.

– Mindét – felelte Nyíl rekedten. Hirtelen ádáz mosoly

villant fel az arcán. – És máris itt jön a következő. Tökéletes

időzítés.

Felállt, a többiek pedig hátrapillantottak a válluk fölött.

Egy vérszipoly állt a nyitott ablak előtt. Larten nem sejtette,

mióta állhatott ott, vagy mennyit hallott Nyíl elbeszéléséből.

Ám ideges tekintetéből Larten arra következtetett, hogy többet

is megtudott, mint amennyit feltétlenül szeretett volna.

– Tegnap éjjel párbajra hívtál – szólalt meg a vérszipoly

mereven.

– Úgy van – szipogott Nyíl.

– Nem volt alkalmas sem az idő, sem a hely...

– Azt állítottad.

– ...de most eljöttem, hogy kiálljak ellened, amint esküt

tettem.

– Nem is várakoztatlak tovább – felelte Nyíl, azzal elindult

az ajtó irányába.

– Próbáljuk megakadályozni? – kérdezte Larten halkan.

– Nem szabad! – sóhajtott fel Vancha. – Engednünk kell,

hogy megvívjanak.

A három vámpír elindult Nyíl nyomában kifelé a házból,

ahol a vérszipoly már várakozott. Amint az ellenfelek

szembefordultak egymással, puszta kézzel vállalva a harcot,

mindenféle fegyver nélkül, a vérszipoly így szólt:

– Tudom, hogy te Nyíl vagy, a vámpírok klánjából. Akarod

tudni a nevem, mielőtt megküzdünk?

Nyíl a fejét rázta.

– Nem érdekel. A te fajtád nem méltó rá, hogy nevet viseljen.

Ha megöllek, csak a kilencesként fogok emlékezni rád.

– Legyen kívánságod szerint! – válaszolta a vérszipoly

ridegen.

Összecsaptak.

Rövid, kegyetlen küzdelem volt. Emberi szem számára

csupán homályos zűrzavarnak tűnt volna, de Larten fejlett

érzékeivel képes volt követni az eseményeket. Az ellenfelek

ujjaikkal, borotvánál is élesebb körmeikkel tépték egymást. A

vérszipoly kis híján kihasította Nyíl egyik szemét, de az utolsó

pillanatban elvétette, és csak a koponyáját horzsolta fel. Nyíl

ellenben bemetszette a bőrt a vérszipoly nyaka alatt.

Egymásba kapaszkodtak, és dühödt birkózásba kezdtek. A

vérszipolynak majdnem sikerült a földre tepernie a vámpírt, de

Nyíl végül mégis megőrizte az egyensúlyát. Karját ellensége feje

köré kulcsolva megpróbálta eltörni a vérszipoly nyakát, aki

azonban leszorította az állát, és nagyot harapott Nyíl kezébe.

Szétváltak, hangosan kapkodták a levegőt. Pillanatnyi

szünet után újra támadásba lendültek. A vérszipoly

kiegyenesítette jobb kezének ujjait, és Nyíl gyomra felé döfött. A

vámpír kitért az útból, de a rögtönzött penge belefúródott az

oldalába, és benn is ragadt. Nyíl üvöltött kínjában, ám ahelyett,

hogy elhúzódott volna, inkább közelebb fordult, csapdába

ejtette testében ellenfele kezét, és hátracsavarta.

A vérszipoly csuklója eltört; ordított a fájdalomtól.

Megpróbálta eltaszítani a vámpírt, de Nyíl megragadta

ellenfelének sértetlen kezét, és az oldalához szegezte. Azután

szabad kezét ökölbe szorítva torkon ütötte.

A szerencsétlen vérszipoly vörös szeme tágra nyílt, lila arca

sötétebb árnyalatot öltött, miközben küszködve próbált

levegőhöz jutni.

Nyíl még egyszer beleöklözött ellenfele gégéjébe, és ezúttal

teljesen összezúzta. Azután kirántotta az oldalába szorult kezet,

eltaszította a letaglózott vérszipolyt, és hagyta, hogy a földre

roskadjon, kis ideig vergődjön, majd meghaljon.

Vancha előrelépett, miközben Nyíl megvizsgálta a sérüléseit.

Lekuporodott a haldokló vérszipoly mellé, és a halál érintésének

jelével búcsúztatta: középső ujját a homlokára illesztette,

mellette lévő két ujját pedig a szemére, míg hüvelykujját és

kisujját egyenesen kinyújtotta.

– Még a halálban is légy győzedelmes! – suttogta.

Amikor a vérszipoly teste mozdulatlanná merevedett,

Vancha egyenesen Nyíl szemébe nézett.

– El kellett volna fogadnod a nevét! – morogta a herceg. –

Nyíltan kiállt ellened, és bátran halt meg. Megérdemelte, hogy

emlékezzenek a nevére.

– Nyugodtan megihatod a vérét, ha ennyire fontos neked –

gúnyolódott Nyíl. A vámpírok meg tudták őrizni az áldozatuk

emlékeit, ha kiszívták a vérüket.

– Tudod jól, hogy nem ihatunk a vérszipolyok véréből –

válaszolta Vancha.

Nyíl megvetően vállat vont.

Vancha bizonytalan pillantást váltott Lartennal. Azért

jöttek ide, hogy észhez térítsék a kiábrándult vámpírt, de a

hercegnek semmiféle hathatós érv nem jutott eszébe. Larten is

erősen kételkedett, hogy segíteni tud Nyíl bánatán, de erőt vett

magán, hogy tovább próbálkozzon. Meg akarta kérdezni, vajon

Sarah mit gondolt volna az efféle barbár kegyetlenségről. Azt

remélte, hogy a bűntudat elgondolkodtatja a vámpírt, és végre

belátja a tévedését.

Ám mielőtt Larten egy szót is szólhatott volna, Wester

halkan megjegyezte:

– Ez így nincs rendjén.

Nyíl keserűen felvonta a szemöldökét.

– Talán sajnálod a vérszipolyt?

– Nem.

– Úgy véled, volt valami törvénysértő abban, ahogyan

küzdöttem?

– Nem.

– Akkor hát mi nincs rendjén? – mordult fel Nyíl.

– Egyedül nem irthatod ki az összes vérszipolyt — felelte

Wester.

Nyíl értetlenül ráncolta a homlokát. Nem erre a válaszra

számított. Wester letérdelt a halotthoz, három ujját bemártotta

a tetem mellett összegyűlő vértócsába, és bekente vele saját

arcát, hasonló jelet mázolva bal oldalon a bőrére, mint amilyet a

lila bőrűek szoktak hagyni kiszemelt áldozataikon. Azután újra

bemártotta ujjait a vérbe, és Nyíl felé fordult.

– Akadnak mások is, akik éppen annyira gyűlölik a

vérszipolyokat, mint te – mondta Wester. – A lila szörnyetegek a

klán árulói, mocskos gyilkosok, semmirekellő söpredék mind. El

kell pusztítani valamennyit, hogy örökre feledésbe merüljenek. –

Közelebb lépett a döbbent, csaknem megbabonázott Nyílhoz. –

Csak az idődet és energiádat pazarolod, amikor egyedül küzdesz

ellenük. Gyere vissza velünk! Tanulj, hogy tábornokká válhass!

Csatlakozz azokhoz, akik hasonlóan éreznek, és segíts nekünk!

Csupán egy háború könnyíthet a fájdalmadon, és teljesítheti

elveszett, halott szerelmed követeléseit.

– A vámpírok sohasem szállnak harcba a vérszipolyok ellen –

mormolta Nyíl.

– De igen! – ellenkezett Wester. – Ha elegen követeljük, a

hercegek végül hallgatni fognak ránk. Ha sikerül befolyásos,

tiszteletre méltó vámpírokat megnyerni az ügyünknek – amilyen

egykor te is voltál, és még lehetsz is –, a klán végül belátja, hogy

igazunk van. Mindez valószínűleg nem a közeljövőben várható,

de el fog jönni a leszámolás napja. Erre a vérre esküszöm!

Wester kinyújtotta a kezét, és ujjaival bekente Nyíl arcát. A

hatalmas vámpír viszolyogva megrezzent, és majdnem

hátrahőkölt, de végül szilárdan megállt, és elfogadta a jelet.

Kezét Wester ujjaira tette, és erősen megszorította.

Larten és Vancha nyugtalanul szemlélte a hátborzongató,

sötét szertartást, de egyikük sem lépett közbe. Mozdulatlanul

álltak, a szerződés néma szemtanúiként, miközben Wester

jóslata mély aggodalommal töltötte el a szívüket. Vajon ez lesz a

jövendő komor, bosszúszomjas arca?

HARMADIK FEJEZET

Később, a véres párbaj helyszínét hátrahagyva, Vancha és

Larten valamivel távolabb telepedett le Westertől és Nyíltól.

Wester éppen azokról a vámpírokról beszélt, akik gyűlölik a

vérszipolyokat, és hogy milyen lépéseket tesznek társaik

megnyerésére. Nyíl figyelmesen hallgatott. A páros alig vette

észre, amikor barátaik visszavonultak, hogy saját titkos

tanácskozásra üljenek össze.

– Nekem ez nem tetszik – mormolta Vancha. Megsimogatta

dobócsillagainak hegyét, mintha csak vigasztalást keresne. –

Tiszteletre méltó vámpírok nem beszélnek tömegmészárlásról, és

nem is szőnek cselt a klán háta mögött. Mi nem ilyenek vagyunk.

– De biztosan maga is tudta, hogy ez folyik a háttérben –

mondta Larten. – Wester és a társai hosszú évtizedek óta

tervezik a vérszipolyok bukását. Ez az ön számára sem lehet

újság.

– Nem – felelte Vancha. – De ma estig nem tulajdonítottam

különösebb jelentőséget az ügynek. Sohasem sejtettem, milyen

mélyen gyökerezik bennük a gyűlölet.

– Nos, a jelek szerint elég mélyen – jegyezte meg Larten. –

Mit tehetünk ellene?

– Azt hiszem, nem sokat – sóhajtott fel Vancha. – Amíg nem

kritizálják nyíltan a hercegeket, nem büntethetjük meg őket

cselszövésért. Minden vámpír szabadon hihet abban, amiben

csak akar. Elvárjuk a klán tagjaitól, hogy tiszteletben tartsák a

döntéseinket, de azt nem kérjük, hogy kérdés nélkül elfogadják

mindet. Amíg Wester és fajtája nem ássa alá a tekintélyünket,

kénytelenek vagyunk békén hagyni őket. Megpróbálhatunk szót

érteni velük, de erősen kétlem, hogy sokra mennénk, már ha

ebből a párosból bármennyire is ítélhetünk.

– És ha még több támogatót szereznek? – kérdezte Larten. –

Ha a csoportjuk tagjait kinevezik a hercegi trónra, akár

háborúba is vezethetnek minket.

– Szerintem attól még igencsak messze járunk – válaszolta

Vancha, az arcán azonban kétségek tükröződtek.

– Talán mégis hátra kellene hagynunk a barátját – javasolta

Larten. – Könnyen lehetséges, hogy a klán jobban járna Nyíl

nélkül.

Ám Vancha a fejét rázta.

– Nem rejtőzhetünk el a félelmeink elől. Ha nem tárgyalunk

nyíltan a Westerhez hasonló alakokkal, titokban szervezkednek

majd tovább, és az még veszélyesebb lesz. Nem hiszem, hogy ez

itt az igazi Nyíl. Még mindig gyászol, nem tért magához a

bánatból Sarah halála után. Úgy gondolom, hogy az elkövetkező

hónapokban észhez tudom téríteni, el tudom fordítani a gyűlölet

útjáról.

– És ha mégsem sikerül? – kérdezte Larten.

Vancha vállat vont.

– Azzal majd később birkózunk meg, ha rávisz a kényszer. –

A herceg sokáig hallgatott. Amikor újra megszólalt, szavai

megdöbbentették Lartent. – Nem jössz vissza a Vámpírok

Hegyére, ugye?

– Honnan tudta? – Még a lélegzete is elakadt

meglepetésében.

– Az ember szándékai mindig ott tükröződnek a szemében –

nevetett fel Vancha. – Az elmúlt éjszakákon észrevettem, hogy a

tekinteted gyakran kalandozik a látóhatáron.

Larten bólintott.

– Meg szeretnék látogatni néhány embert. Itt élnek... vagy

éltek, nem messze innen, így hát nem fog sok időt igénybe venni.

Természetesen önnel tartok, ha inkább úgy kívánja.

– Nem – válaszolta Vancha. – Most már tábornok vagy. Oda

mehetsz, ahová kedved tartja. Azért hoztalak magammal, hogy

megpróbálj szót érteni a cimborámmal, de alig hiszem, hogy Nyíl

hallgatna rád a jelenlegi állapotában. Küldetésed a végéhez

érkezett. Intézd csak nyugodtan az egyéb ügyeidet! – Vancha

pillantása Westerre és Nyílra tévedt, és lehalkította a hangját. –

Megkérnéd Westert, hogy kísérjen el az utazásodon? Szeretném,

ha Nyíl egyelőre minél távolabb kerülne tőle. Ha van egy

cseppnyi szerencsénk, mire ismét találkoznak, talán már nem is

érdekli majd a barátod mondandója.

Larten habozott. Nem igazán volt ínyére, amit ma

Westerből látott, és furcsa idegenség lett úrrá rajta. Ifjúkoruk

óta együtt utazgattak, és mindenen megosztoztak. Sebát

leszámítva közelebb állt Westerhez, mint bárki máshoz a

világon. Most mégis úgy érezte, hogy egyáltalán nem ismeri azt a

férfit, akit a fivérének gondolt. Larten némileg attól tartott,

hogy Wester megbabonázza, és vad, vérszipolygyűlölő

fanatikussá válik.

Amint ez a nevetséges gondolat átfutott az agyán, rögvest el

is hessegette.

– Boldogan meghívom Westert is, hogy csatlakozzon hozzám

– felelte Vanchának. – Lehetséges, hogy nem akar velem jönni,

de ha mégis, örülni fogok a társaságának.

– Helyes beszéd! – A herceg elmosolyodott, azután

visszatértek az összeesküvőkhöz... a barátaikhoz.

*

Wester boldogan beleegyezett, hogy Lartennal utazzon tovább.

Egyelőre nem kívánt visszatérni a Vámpírok Hegyére, és nem is

érezte kötelességének, hogy Nyíl kezét fogja az úton. Elvetette az

összeesküvés magját a szívében, és bízott benne, hogy a

következő években növekedésnek is indul. A vámpírok

türelmesebbek az embereknél. A változások sosem következnek

be gyorsan a világukban. Westernek nem volt sietős, hogy

háborúba vezesse a klánt. Hitt benne, hogy a maga idejében

úgyis sor kerül a harcra, és nem bánta a várakozást.

Nyíl már korántsem volt olyan bizonyos az útjában.

Véglegesen hátat fordított a klánnak, amikor összekötötte az

életét egy emberrel, és most attól tartott, talán nem is fogadják

szívesen. Vancha kertelés nélkül kimondta, hogy akadnak

néhányan, akik kétségkívül kevésre becsülik majd, és keményen

kell dolgoznia, hogy újfent bizonyságot tegyen az érdemeiről.

Ám ha a szíve igaz és bátor, a klán egész biztosan visszafogadja.

Amíg a herceg és Nyíl megkerülte a lövészárkokat és a

hadakozó embereket, Larten még mélyebbre hatolt a káoszba,

egyenesen a háború szívébe. Végső úti célja a katonák sorai

mögött feküdt, de előbb kénytelen volt megállni valahol egy

rövid látogatásra. Már néhány hete megérezte a boszorkány

jelenlétét; apró bizsergés jelentkezett a gondolatai mélyén.

Sejtelme sem volt, vajon Evanna szívélyesen fogadná-e, vagy

végighasítaná arcának másik oldalát is, és azután megölné. A

boszorkány azonban most itt tartózkodott valahol a közelben, és

eljött az ideje, hogy Larten ismét szembenézzen vele.

Nem sokat beszélgetett Westerrel, miközben keresztülvágtak

a háborútól sújtott vidéken, részben, mivel minden erejükkel

összpontosítaniuk kellett, hogy életben maradjanak, és nem

maradt idejük hosszas csevegésre. Ám leginkább az volt a

hallgatás oka, hogy Larten nem igazán tudta, mit is mondjon.

Még mindig szerette a vértestvérét, de félt a Westerben

végbemenő változásoktól. A tábornoknak nem volt szemernyi

kétsége sem, hogy egy háború a vérszipolyokkal katasztrofális

véget érne. A két éjszakai klán több évszázada őrizte a békét.

Éppen elég hely volt mindkettőjük számára a világon, hogy

nyugalomban élhessenek. Senkinek sem hiányzott a háború.

Belátta azonban, hogy semmivel sem tántoríthatná el

Westert a meggyőződésétől, mint ahogyan Wester is tisztában

volt vele, hogy sohasem tudná Lartent megnyerni az ügyének.

Larten végül arra a következtetésre jutott, hogy bölcsebb, ha

egy ideig egyáltalán nem szólnak egymáshoz. Továbbra is

elképzelhetetlennek találta, hogy Wester és társai képesek

elegendő támogatót szerezni a hercegek álláspontjának

megingatásához. Larten abban bízott, ha nem vesz tudomást

Wester őrült törekvéseiről, idővel elfogy a lendülete, és végül az

egész ügy feledésbe merül. A klán érdekében őszintén remélte,

hogy így lesz.

*

Néhány éjszakával később a két vámpír egy sátorra bukkant a

senki földje közepén. Mindkét sereg lövészárkaiból tisztán

láthatták, egyetlen katona sem lőtt azonban rájuk, amint

megközelítették, sőt a sátorra sem vetettek gránátot. Az

emberek talán sohasem hallották hírét a Vadak Úrnőjének, de

őket is éppen úgy képes volt megbabonázni bűverejével, ahogyan

a vámpírokat és vérszipolyokat.

Larten habozott, miközben közeledtek, azon töprengett,

hogyan üdvözölje a hírhedt boszorkányt. Kétségbeesésében már

éppen meg akart futamodni, amikor váratlanul felnyílt a sátor

ajtaja, és Evanna lépett ki rajta, csípőre tett kézzel. Ocsmány

volt, mint mindig, és szokása szerint kedvenc köteleit csavarta

maga köré ruha gyanánt.

– Larten Crepsley! – dorombolta veszedelmesen, összehúzott

szemmel. – Vagy mostanában inkább a Vur Horston nevet

kedveled, vagy éppenséggel a Higanyt?

– Larten – felelte a vámpír, fél térdre ereszkedve. Nem lepte

meg, hogy a boszorkány előtt a többi neve sem titok. Evanna

hatalma legendás volt.

– És Wester Flack – mosolygott a Vadak Úrnője kissé

hűvösen. – Te is azért jöttél, hogy udvarolj nekem? Azt

gondolod, hogy sikert arathatsz, ahol a barátod kudarcot

vallott?

– Úrnőm? – pislogott Wester értetlenül. Larten sohasem

kötötte az orrára, hogyan szerezte arcán a látványos forradást.

– Nem udvarolni jöttem – tiltakozott Larten alázatosan. –

Csupán a bocsánatáért esedezem.

Evanna dühös tekintettel mérte végig, azután kedvesen

felnevetett.

– Nem szükséges bocsánatot kérned! Ha valakinek, hát

nekem kellene bocsánatért esedeznem, amiért elragadtattam

magam.

– Teljesen igaza volt, úrnőm – mondta Larten.

– Talán igen, talán nem – szipogott Evanna. – Miért nem

vitatjuk meg inkább odabenn a dolgot, ahol melegebb van? –

Azzal felnyitotta a sátor bejáratát, és intett a két vámpírnak,

hogy kerüljenek beljebb. Amikor Larten elhaladt mellette,

Evanna gyengéden megsimogatta ujjával a sebhelyét, majd

becsoszogott utána, és a sátornyílást határozottan befedve

kizárta a világot és az odakinn dúló háborút.

NEGYEDIK FEJEZET

Evanna valóságos lakomát tálalt fel a kiéhezett vámpíroknak.

Hús vagy hal ugyan nem került az asztalra, de a zöldségek is

nagyon ízletesek voltak, és a két ifjú jóízűen nekilátott az

ételeknek. Azután beszámoltak a boszorkánynak a klán

legfrissebb híreiről. Larten gyanította, hogy Evanna számára

nagyrészt már nem újdonság, amit elmesélnek neki, de

türelmesen végighallgatta őket, és látszólag őszinte

meglepetéssel fogadta a bejelentést, miszerint Vanchát

megválasztották hercegnek, Nyíl pedig visszatért a klán keblére.

– Hosszú ideje annak, hogy Nyíl utoljára meglátogatott –

duruzsolta a boszorkány. – Mindig is a legelbűvölőbb vámpírok

között tartottam számon. Még most is átható, perzselő a

pillantása?

Larten és Wester zavartan összenéztek. Még sosem vették

észre, hogy bármelyik férfinak átható, perzselő pillantása volna.

Evanna nevetve odanyújtott nekik egy újabb tálat.

– És mi a helyzet a többi barátoddal? – kérdezte Westert. –

Továbbra is szent elhatározásuk, hogy eltiporják a rettegett

vérszipolyokat?

– Mi nem félünk tőlük, úrnőm – válaszolta Wester mereven.

– Csupán gyűlöljük őket.

Evanna jeges mosolyt vetett az ifjúra. Lartent egy korábbi

benyomására emlékeztette, amely első találkozásuk alkalmával

támadt a szívében, miszerint a Vadak Úrnője valójában nem

igazán szíveli Wester Flacket.

– Tapasztalatom szerint – mondta Evanna – a gyűlölködők

végül mindig saját gyűlöletük rabjaivá válnak. Felemészti őket,

mint egy gyilkos kór, de olyan betegség ez, amely nélkül nem

tudnak, vagy éppenséggel nem akarnak élni. Áruld csak el,

Wester, ha az összes vérszipolyt elpusztítottátok, vajon kit

gyűlöltök majd?

Wester a homlokát ráncolta.

– Senkit.

– Tényleg? – Evanna szeme elkerekedett. – Akkor mi fog célt

adni az életeteknek?

– Nem értem, mire céloz – csattant fel Wester.

– Remélhetőleg soha nem is tudod meg – legyintett Evanna.

– Ha a sors kegyes, az éjszakai klánok elrendezik a

nézetkülönbségeiket, és mindörökre maguk mögött hagyják a

gyűlölködést, a háborút.

Larten előrehajolt. Gondosan titkolt céllal látogatta meg

Evannát, és ez a mostani tökéletes pillanatnak tűnt, hogy

előhozakodjon vele. (Később úgy vélte, a boszorkány talán

szándékosan említette meg a sorsot, hogy ürügyet szolgáltasson

neki a beszédre.)

– Évekkel ezelőtt rábukkantam Perta Vin-Grahl sírboltjára

– jelentette be.

– Bizonyára izgalmas élmény volt – válaszolta Evanna

könnyedén, amiből Larten meggyőződött, hogy a boszorkány

már tudomást szerzett a felfedezéséről, és pontosan tudta, mit

készül mondani a továbbiakban.

– Ott találkoztam az apjával – folytatta Larten. Egy szóval

sem említette azt a körülményt, hogy Mr. Tiny megmentette az

öngyilkosságtól; nem akarta bevallani Westernek, milyen közel

állt, hogy véget vessen az életének.

– Desmond mindig a legkülönösebb helyeken szokott

felbukkanni – válaszolta Evanna.

– Akkor éppen... bajban voltam. – Gondosan megválogatta a

szavait. – Kis híján belezuhantam egy szakadékba. Megmentette

az életemet.

– Erről soha nem beszéltél nekem! – kiáltott fel Wester,

döbbenten meredve a barátjára.

Larten vállat vont, anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is

elfordította volna a tekintetét Evanna arcáról.

– Meg akartam kérdezni, vajon tudja-e, úrnőm, miért húzott

vissza, amikor könnyebb lett volna, ha egyszerűen hagy

elpusztulni.

Evanna hegyes fülét húzogatta. Felemás színű szemére felhő

borult.

– Apám és én látjuk a jövő egyes momentumait – mormolta

maga elé. – Desmond többet lát nálam, és befolyásolni is tudja a

sors kerekét, ahogyan én nem. A jövő azonban ritkán van kőbe

vésve. Számos ösvény találkozik össze benne a jelenből, és nem

mindig lehetséges előre megállapítani, melyikre lép majdan egy

bizonyos illető.

– Az én esetemben viszont van róla némi elképzelése. –

Larten nem kérdésnek szánta a szavait.

– Talán – válaszolta Evanna kelletlenül. – De ezt a megérzést

nem oszthatom meg veled. Olyan törvények kötik meg a

kezemet, amelyek minden mást felülírnak. Különben sem

akarnád tudni, még ha el is árulhatnám. Ugyan ki óhajtaná előre

tudni halálának idejét vagy módját?

– Én nem bánnám – nevetett Wester. – Magam

virraszthatnék a saját halálos ágyamnál. – Ám senki sem vett

róla tudomást. Sem Larten, sem pedig Evanna nem volt tréfás

kedvében.

– Nem árulhatna el legalább valamit? – erősködött Larten. –

Más körülmények között nem is kérném, csak hát Desmond Tiny

kotnyeleskedése aggaszt egy kicsit. Köztudottan kegyetlen, és az

sem titok, hogy előszeretettel ártja magát mások dolgába.

Játékot űz velük, megkeseríti az életüket, mocskos élvezetét leli a

kínlódásukban. Ha efféle terveket dédelget velem kapcsolatban,

tudni szeretnék róla, hogy legalább igazságos küzdelemben

szállhassak vele szembe.

Evanna elfordította a tekintetét.

– Nem lenne szabad előttem kritizálnod az apámat! –

válaszolta mogorván.

– Az igazság nem kritika – vágott vissza Larten. – Semmi

olyasmit nem állítottam, ami nem igaz.

A boszorkány dühösen ráncolta a homlokát, majd egyszer

csak kiegyenesedett.

– Egy dolgot elmondok, de semmi többet. Ha úgy leled

halálodat, ahogyan sejtem – és erre nincs semmiféle garancia –,

úgy halsz meg, hogy életeddel jól szolgáltad a klánt, és

elégedetten, amiért a halálod nem lesz értelmetlen. Nemes véget

ér az életed, és a lelked bizonyára a paradicsomba talál.

– A paradicsomba! – Larten lélegzete elakadt a döbbenettől.

Már régen felhagyott a reménnyel, hogy a paradicsomba juthat,

amikor a lelke továbblép a túlvilágra.

– Nem kellene meglepődnöd – folytatta a Vadak Úrnője. –

Követtél el hibákat, és még többet is el fogsz, ha elég hosszú ideig

élsz. De igyekeztél helyrehozni a tévedéseidet. Ha ekképpen

folytatod, büszkén tarthatod a fejedet, amikor üt majd az utolsó

órád, és nagyon kétlem, hogy bármiféle felsőbb hatalom

megtagadná tőled a jutalmat, amely odaát vár rád. – A

boszorkány kedvesen elmosolyodott. – Most azonban elég legyen

az efféle súlyos ügyekből! Meséljetek inkább régi szolgálómról,

Arráról! Hogy megy a sora a klán soviniszta harcosai között?

*

Evanna sátrában töltötték a napot, ahol kényelemben

pihenhettek. Több ember is meglátogatta a boszorkányt. A

katonák mintha csupán véletlenül tévedtek volna be, de Larten

bizonyosra vette, hogy Evanna szólította őket, aki minden férfit

másként üdvözölt, különféle arcokat öltve. Képes volt alakot

váltani, és sokszor meg is tette, látogatójától függően. Lartennak

sejtelme sem volt, hogy ezek vajon halálra ítélt emberek-e,

akiknek a boszorkány pusztán vigaszt kívánt nyújtani, vagy

éppen katonák, akiket befolyásolni próbál, hogy véget vessen a

mocskos háborúnak.

Szürkületkor, amint induláshoz készülődtek, Evanna

néhány lapos fémkorongot nyomott Larten kezébe. A vámpír

bizonytalanul méregette az ajándékot. A boszorkány önelégült

vigyorral megnyomta az egyik közepét. Érintésére a korong

egykettőre takaros serpenyővé változott.

– Tudom jól, milyen nehéz edények nélkül főzni – mondta

Evanna. – Rendes konyhai eszközöket nem cipelhettek

magatokkal az úton, de ezek szépen beleférnek bármilyen zsákba

vagy táskába. Vedd úgy, hogy ezzel kívánlak kárpótolni a tőlem

kapott sebhelyedért.

– Igazán nem volt rá szükség – válaszolta Larten. – De

őszinte hálával elfogadom az ajándékát, úrnőm.

Evanna elmosolyodott, majd megfogta Larten állát, és a

fejét kissé hátradöntve szemügyre vette a forradást. Arca

szokásosan ocsmány volt és aszott, Larten mégis gyönyörűnek

látta. Nem tudta visszafogni magát, suttogva így szólt:

– Ha netán valamelyik éjjel magányosnak érezné magát,

szívesen visszatérek, és elszórakoztatom.

Evanna kacagva megcsípte a merész vámpír állát.

– Értem már, miért akadt meg rajtad Arra szeme, te ravasz

nőcsábász. És szegény Maloráé is.

Most először említette hajdani tanítványát. Larten mosolya

azon nyomban lehervadt, és egy pillanatig azt gondolta, hogy

Evanna őt hibáztatja a lány haláláért. Amikor a boszorkány

észrevette, mi jár a fejében, gyorsan megrázta a fejét.

– Nem a te hibádból történt. Ez volt a végzete. Malora a

jövőbe látott. Ezért esett éppen rá a választásom, hogy a

tanítványom legyen. Nagy hatalmú boszorkánnyá válhatott

volna, ha befejezi a tanulmányait, de neki nem ez volt a vágya.

Megérezte, ha veled tart, rövidre lesz szabva az ideje, de nem

érdekelte. Téged akart, és úgy gondolom, hogy a hónapok,

amelyeket melletted töltött, többet jelentettek számára, mint ha

egyébként hosszú éveken át élhetett volna.

Larten igyekezett visszafojtani feltörő könnyeit.

– Mindig ilyen sötét és nyomorult lesz az életem? – krákogta.

– Tényleg az a sorsom, hogy örökre csak kárhozottak

keresztezzék az utamat, és fájdalmat okozzak azoknak, akik

sokkal boldogabban élhettek volna nélkülem?

– Csupán az idő a megmondhatója – felelte Evanna. – De jól

vésd az eszedbe, Larten! Időnként a kárhozottak számára is van

még remény. Meg lehet menteni őket. És ezerszer jobb, ha a

szeretteink bántanak, mint ha soha nem ismerjük meg, milyen

érzés szeretni. Jobb érzésű vagy, mint hiszed, és sokan gondolják,

hogy a világ kevesebbet érne nélküled. Én is közéjük tartozom.

S akkor Larten mélységes megdöbbenésére Evanna

lábujjhegyre állt, majd gyors csókot lehelt a vámpír arcát

elcsúfító forradásra. Amíg tátott szájjal ámult, a Vadak Úrnője

kuncogva kihajította a sátrából. Larten repülve szelte át a

levegőt, és hatalmas puffanással ért földet. Mire magához tért, a

sátor bejárata bezárult mögötte. Westerrel együtt ezennel el

voltak bocsátva.

– Fura némber – jegyezte meg Wester szárazon.

– Különös, de különleges – értett egyet Larten. Elhaladt

mellettük egy katona, zavaros tekintettel, egyenesen a senki

földje közepén álló sátor irányába, számára teljesen érthetetlen

okból.

– És most merre? – kérdezte Wester. Kissé aggodalmasan

pillantott körbe, korántsem volt biztos, hogy még mindig

védelem alatt állnak.

– Párizsba – válaszolta Larten csendesen.

– Hogy megnézzük az Eiffel-tornyot? – ragyogott fel Wester

arca.

– Nem – sóhajtotta Larten. – Hogy megkeressük a nőt, akit

egykor szerettem.

ÖTÖDIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Alicia már nem a régi lakásukban élt. Larten nem is lepődött meg

rajta, hiszen több mint egy évtizedig távol volt. Még abban sem

lehetett biztos, hogy az asszony egyáltalán a városban lakik;

nem itt született, és könnyen elköltözhetett, amióta utoljára

látta. Talán el is menekült Európából, mint sokan mások,

amikor kitört a háború. Larten azonban erősen kételkedett

benne. Alicia sohasem futamodott meg a gondok elől.

A város drámai változásokon ment keresztül, a háború

borzalmai ott tükröződtek az utcákon ténfergő emberek

szemében. Párizs többé már nem a vidám, felhőtlen

szórakozások tarkabarka központja volt, hanem nyomorúságos

hely, ahol a halál nyitotta meg sötét üzletének kapuit.

Larten pár éjszakán át a régi szomszédságukban lődörgött,

azt remélte, hogy megpillantja Aliciát, vagy az asszony egyik

barátját. Amikor ez a próbálkozás végül hiábavalónak

bizonyult, ellátogatott a kaszinókba is, amelyekben hajdanán

gyakran megfordult Tanish Eullal.

A szórakozóhelyek némelyike időközben bezárt, de a többi

nagyon is virágzott az új vezetés alatt. Éjjelente katonák

özönlötték el a homályosan megvilágított termeket, hajtotta

őket a vágy, hogy még egyszer utoljára jól érezzék magukat,

mielőtt elindulnának a lövészárkok, sőt minden bizonnyal a halál

felé. Felelőtlenül szórták a pénzt. A nők egyik kétségbeesett

férfitól a másikhoz röppentek. Magányos, szánalmas helyek

voltak ezek, és Larten csodálkozott, hogyan érezhette magát

otthon valaha is az efféle bűnbarlangokban.

Habár a kaszinók vendégeinek többsége idegen volt számára,

akadt néhány ismerős arc is; krupiék, pincérek, páran Tanish kis

csecsebecséi közül. Larten biztosra vette, hogy emlékeznek rá –

narancssárga haja és az arcán húzódó hosszú forradás sok ember

emlékezetébe bevésődött –, ami némi aggodalomra adott okot.

Annak idején úgy hagyta el Párizst, hogy hamis vádak alapján

gyilkosságba keverték a nevét. Ha netán felismerik, a végén még

komoly bajba kerülhet. Kalap és sál mögé rejtette hát az arcát,

valahányszor az utcára lépett, és Westerre hagyta a beszédet.

Ő ügyesen elterjesztette a történetet, hogy Larten régi

barátja Alicia egyik rokonának, aki egy értékes emléktárgyat

bízott rá, hogy halála után adja át az asszonynak. Azt is

elhíresztelte, hogy Larten megsebesült a lövészárokban, és a

sérülések nyomát próbálja elrejteni, ezért nem mutatja meg soha

az arcát. Temérdek férfi volt hasonlóan szomorú helyzetben, így

hát senkiben sem merült fel, hogy kétségbe vonja a vámpír

szavait.

Sok időbe telt, mire sikerült találniuk valakit, aki tudott

valamit Aliciáról – sohasem állt szoros kapcsolatban Tanish

üzletfeleivel –, de végül hírt kaptak, hogy az asszony a

külvárosban él, ahová a férjével és gyermekével költözött.

Amikor Larten meghallotta, hogy egykori jegyese férjhez

ment, egyszerre töltötte el féltékenység és öröm a szívét.

Lényének önző része abban reménykedett, hogy Alicia egész

hátralévő életében gyászolni fogja. Ám mégis inkább

boldogságot érzett, amiért az asszony végül talált egy férfit, aki

hajlandó volt megadni neki mindazt, amire Larten képtelennek

bizonyult. Majdnem el is hagyta Párizst, amikor hírét vette,

hogy Alicia letelepedett, és családot alapított, de távozása előtt

még biztos akart lenni benne, hogy Gavnerral együtt jól megy a

soruk. Nem állt szándékában mutatkozni előttük. Távolról

akarta megfigyelni őket, meg akart bizonyosodni, hogy

elégedetten élnek, azután úgy tervezte, hogy örökre eltűnik az

életükből.

Pontos címet nem kaptak ugyan, de meglehetősen könnyű

volt Alicia nyomára bukkanni, miután megtalálták a kérdéses

külvárost. Wester boltról boltra járva kérdezősködött utána.

Most már egy szót sem ejtett holmi értékes emléktárgyról,

nehogy Alicia fülébe jusson a híre, és esetleg gyanakodni kezdjen.

Csupán régi barátként állította be magát, aki történetesen a

környéken jár.

Amikor tudomásukra jutott, hol lakik Alicia, aznap este

letáboroztak az egyik háztetőn, éppen az asszony otthonával

szemben. Larten nem sokat beszélt, amióta Párizsba érkeztek.

Várakozás közben minden tagja reszketett, izgatott volt,

ugyanakkor ideges is, hogy hamarosan viszontlátja régi

szerelmét.

Egész testében megmerevedett, valahányszor nyílt az épület

ajtaja, de sohasem Alicia lépett ki rajta. Amint másnap reggel

lassan felkelt a nap, befedték magukat fekete filctakaróval –

Wester előre gondolkodott és napszemüveget biggyesztettek az

orrukra, hogy megoltalmazzák érzékeny szemüket. Wester

egyetlen szóval sem javasolta, hogy inkább menjenek el, és

sötétedés után térjenek ismét vissza. Pontosan tudta, hogy

Larten úgysem fúj visszavonulót, amíg saját szemével nem látta

Aliciát. Ha pedig ez egy teljes heti hosszú, kényelmetlen

várakozást jelent, akkor hát legyen! Wester sokkal rémesebb

megpróbáltatásokat is hajlandó lett volna eltűrni, hogy fogadott

testvérének segíthessen.

Végül kora délután nyílt az ajtó, és Larten ezúttal halkan

sóhajtott. Wester megemelte a napszemüvegét, és kíváncsian

hunyorgott a napfényben. Az asszony haja hosszú és

világosvörös volt, az alakja csinos, az arca gyönyörű. Divatos

öltözéket viselt, és udvarias biccentéssel üdvözölte a

szomszédait, miközben mosolyogva végigsétált az utcán. Egy

kislány is vele tartott, nem lehetett több háromévesnél. Kurta,

dundi lábacskákon poroszkált előre; az asszony a kezét fogta,

egészen lassan sétált mellette, és kedvesen bátorította a

gyermeket.

Wester lopott pillantást vetett Lartenra. Nem csillogtak

könnyek az arcán, száját azonban keskeny vonallá préselte össze,

és továbbra is erősen reszketett. A szemében tükröződő

szomorúság láttán Wester félrefordította a fejét. Nem is szólalt

meg, csak amikor fél órával később az asszony visszatért a

kislánnyal, aki most már egy zacskó ragacsos édességet

szorongatott a kezében, majd újra beléptek a házba.

– Boldognak látszik – jegyezte meg, remélve, hogy Larten

éppen ezt kívánja hallani.

– Igen – sóhajtotta a barátja, de korántsem volt biztos

benne. Jól ismerte Aliciát, és nem kerülték el éber figyelmét az

asszony arcán sötétlő árnyak.

– Szerinted a kislány az övé? – kérdezte Wester.

– Biztos vagyok benne. Hasonlít rá.

Wester várt. Amikor azonban Larten semmi jelét nem

mutatta, hogy indulni akarna, finoman megköszörülte a torkát.

– Eleget láttál? – kérdezte.

– Menj, ha akarsz! – csattant fel Larten.

– Nem sietős a dolgom. Addig maradunk, amíg kedved

tartja. De azt hittem, csupán arról akarsz meggyőződni, hogy jól

van. Most már a saját szemeddel láthattad, hogy Alicia él és

virul. Akkor miért húzzuk tovább az időt?

– Gavner – mormolta Larten. – A fiút is látni akarom.

– A fiút? – ráncolta Wester a homlokát. – Most hány éves

lehet?

Larten eltöprengett a válaszon. Mindeddig ugyanúgy

gondolt Gavnerra, ahogyan utoljára látta, de a gyermek

időközben természetesen megnőtt.

– Mostanra kész fiatalember lehet – felelte Larten

meglepetten.

– Akkor valószínűleg már nem lakik velük – állapította meg

Wester.

– Talán mégis – ellenkezett Larten. – Az emberek manapság

már nem hagyják el a szülői otthont olyan korán, mint régen,

hogy megházasodjanak.

Wester habozott. Biztosra vette, hogy Larten nem akarja

hallani, amit mondani készül, de a vámpírok sohasem rejtőznek

el az igazság elől.

– Ha már kész fiatalember – mondta Wester óvatosan –, és

itt nőtt fel, nem gondolod, hogy Gavner is elment a

lövészárkokba harcolni, mint az összes többi korabeli társa?

Lartennak hirtelen elakadt a lélegzete. Erre már korábban is

gondolhatott volna, de eszébe sem jutott. Minden idegszálával

Aliciára összpontosított. Most először jelent meg gondolataiban

Gavner. Az árva kisfiú mindig egészséges gyermek volt, és

minden bizonnyal erős, rátermett férfivá cseperedett. Ám a

kontinens legremekebb ifjai tömegével pusztultak el a véres

harcmezőkön, Párizstól nem is olyan messze. Vajon ezért tűnt

Alicia olyan szomorúnak még mosolygás közben is?

– Meg kell tudnom – jelentette ki Larten. – Nem mehetek el,

amíg ki nem derítem az igazságot.

– Jól van – bólintott Wester. – De idefentről nem tudhatunk

meg semmit. Keressünk magunknak egy helyet, ahová

behúzódhatunk a nap sugarai elől! Szürkületkor aztán

körbejárunk még néhány üzletet, és kérdezősködünk Gavner

után. Valaki egész biztosan tudni fogja, mi lett a fiú sorsa.

Ám ahogyan Wester aznap este egymás után járta a

boltokat, rá kellett döbbenniük, hogy sajnos nem így áll a

helyzet. Alicia nem sokkal a kislánya születése előtt költözött új

otthonába, és csakis a félje érkezett vele. Senkinek sem volt

tudomása egy fiú létezéséről. Amennyire a helybéli szomszédok

tudták, Sylva volt Alicia egyetlen gyermeke.

Lartent kis híján szétvetette a türelmetlen düh. Sohasem

engedte meg magának, hogy igazán közel kerüljön Gavnerhoz,

mindig tisztes távolságot tartott a kisfiútól, mert nem érezte

magát méltónak a gyermek szeretetére, akit árvaságra juttatott.

Ám sokkal erősebben kötődött hozzá, mint azt valaha nyíltan

beismerte volna, akár önmagának is. Meg akarta tudni, mi

történhetett a fiatalemberrel, különösen, mivel meglátta a

kecsegtető lehetőséget, hogy eljátszhassa a védelmező gyám

szerepét. Gavnert akár még foglyul is ejthették. Larten talán

kiszabadíthatja és biztonságba vezetheti, ahogyan azokkal a

katonákkal is tette a senki földjén. Vagy esetleg kórházban

fekszik, súlyos betegen, olyan gyógyszerekre várva, amelyeket

egyetlen ember sem tudna megszerezni háborús időkben, egy

vámpírnak azonban nem okozna nehézséget a dolog. Ha Larten

most hátat fordít, és elmegy, később viszont tudomására jut,

hogy segíthetett volna...

Wester gondolatban egy lépéssel barátja előtt járt – ahogy az

gyakran megtörtént –, így hát meg sem lepődött, amikor Larten

mély sóhajjal bejelentette, hogy még nem mehetnek el. Tudta

jól, egyetlen módon derítheti ki, mi történt valójában Gavnerral,

és Wester ezúttal sajnos nem lehet a segítségére. Egyedül kell

szembenéznie Aliciával, és feltennie az asszonynak a kérdéseket.

*

Larten merész magabiztossággal közelítette meg az épületet,

mintha a lakók egyike volna. Nem sok járókelő fordult meg az

utcán az éjszakai órán, és akik látták is, nem szenteltek neki

különösebb figyelmet. A bejárati ajtónál megállt, és gyors

mozdulattal feltörte a zárat, kihasználva különleges képességét,

amelyet hajdan egy Merletta nevű bűvésztől tanult, számos

évtizeddel korábban. Az épületbe érve már egyszerűen csak a

szimatára kellett hagyatkoznia – minden ember sajátos illattal

rendelkezik, és Larten még a hosszú távollét után is könnyedén

megtalálta volna Aliciát, akár több ezer lakó között is.

Hosszú ideig toporgott a nő ajtaja előtt, félt bekopogtatni.

Fogalma sem volt, mit szól majd hirtelen felbukkanásához.

Vajon sikoltozni kezd, elájul, netán rátámad? Lartennak sok

veszéllyel kellett már szembenéznie hosszú életében, de ritkán

fogta el olyan nyugtalanság, mint amilyet azon az éjjelen érzett.

Tudta jól, hogy sohasem lesz elég bátorsága Alicia szemébe

nézni, ha most nem teszi meg a lépést, így hát háromszor

kopogott az ajtón, azután türelmesen várt, közben levette a

kalapját és a sálját is. Kis időbe telt, mire Alicia válaszolt –

későre járt, és már lefekvéshez készülődött –, de végül résnyire

nyitotta az ajtót, és gyanakvóan kilesett.

– Segíthetek, monsieur? – kérdezte.

Larten akkor vette észre, hogy a folyosón sötétebb van, mint

gondolta. Alicia nem láthatta rendesen az arcát. Hátrált egy

lépést, hogy a gyenge fény megvilágíthassa a vonásait.

Az asszony döbbenten levegő után kapkodott, és kicsivel

szélesebbre tárta az ajtót. Elkerekedett szemmel bámult a

látogatóra, egy pillanatig azt hitte, csupán álmodik. Larten

egyetlen szót sem szólt, némán hagyta, hogy az arcát

tanulmányozza.

– Tényleg te vagy? – suttogta a nő.

– Igen – felelte Larten halkan.

Alicia megborzongott a hangja hallatán, majd mély sóhajjal

teljesen kinyitotta előtte az ajtót.

– Akkor... azt hiszem, jobb lesz, ha beljebb jössz.

Larten kíváncsian tekintett körbe, miután a küszöböt

átlépte. A helyiség nem volt olyan szépen berendezve, mint a régi

lakásuk, és sokkal kevesebb dísztárgyat fedezett fel. A mosott

ruha az egyik ablak mellett száradt, egy kifeszített zsinóron,

amin igencsak meglepődött. Alicia sosem tűrt volna meg

ilyesmit, amikor még együtt éltek.

– Változnak az idők – szólt a nő a férfi meglepetését látva. –

A háború sok vagyont felemésztett. Többé már nem számítok

tehetős asszonynak, bár még mindig sokaknál gazdagabb

vagyok. Van mit a tejbe aprítanom, amíg nem fordul rosszabbra

a helyzet. – Azzal egy székre mutatott, és leültek egymással

szemközt.

Larten nem igazán tudta, mit is mondhatna, de szerencséjére

Alicia magához ragadta a kezdeményezést.

– Semmit sem változtál – állapította meg.

– Lassan öregszünk – válaszolta Larten. – Egy évet minden

tíz év alatt, ami elszáll fölöttünk.

– A vámpírokról beszélsz? – kérdezte Alicia csendesen, mire a

férfi bólintott. – Akkor hát mégsem vagytok kortalanok? A

történetek szerint örökké éltek.

– Ahogyan legutóbbi beszélgetésünk során megpróbáltam

elmagyarázni, a legtöbb rólunk szóló történet szemenszedett

hazugság, vagy legalábbis az igazság eltorzítása. Több száz évig

is élhetünk, de halandók vagyunk. – Larten hirtelen

elvörösödött. – Te is ugyanúgy festesz, gyönyörűbb vagy, mint

valaha.

Alicia összerezzent, és hátrasimította kezével a haját.

– Ez nagyon hízelgő, de sajnos nem igaz. A háború

mindnyájunkat megöregített. Időnként úgy érzem magam, mint

egy nyolcvanéves, megfáradt asszony.

– Nem így van – bizonygatta Larten. – Nem mondanám, ha

nem gondolnám komolyan.

Alicia hálásan a férfira mosolygott, majd szomorúan

megrázta a fejét. Könnyek csorogtak a szeméből, és Larten szíve

kis híján megszakadt.

– Hiányoztál, Vur – sóhajtotta Alicia, azután a karjába

zárta Lartent, szorosan hozzásimult, mintha attól tartana, hogy

egyszer csak köddé válik a hűvös éjszakában.

*

Réges-régen elmúlt éjfél. A pár még mindig a kicsiny nappaliban

üldögélt, de már egymás mellett, ugyanazon a kanapén. Az

asszony a férfi kezét fogta. Kávét iszogattak – már a harmadik

csészével –, és az életükről beszélgettek. Alicia gondolatai

gyakran keringtek Larten körül, kíváncsi volt, mi lett a sorsa.

Hamar megbánta, hogy kiadta a férfi útját, mielőtt rendesen

megmagyarázhatta volna a történteket. Azt kívánta, bárcsak ne

cselekedett volna elhamarkodottan.

Larten mesélt Aliciának a klán életéről, a szabályaikról, a

táplálkozásukról, a törvényeikről, amelyeket követniük kellett.

Őszintén sajnálta, hogy nem volt azonnal őszinte vele, amikor

először találkoztak. Most már úgy vélte, hogy Alicia talán

vámpírszármazása ellenére is szerette volna, ha kezdettől fogva

nyílt lapokkal játszik. Egykori jegyese ugyanis nem azért üldözte

el, mert vámpír, hanem mert hazudott.

Aliciát aggodalommal töltötte el a hír, hogy Larten

időközben tábornok lett.

– Ez azt jelenti, hogy létezik egy vámpírhadsereg? –

tudakolta.

– Inkább csendőrök vagyunk, mint bármi más. Létezésünk

egyetlen célja, hogy kordában tartsuk a klán többi tagját, nem

pedig az, hogy egymással háborúzzunk.

Amikor Larten kielégítette Alicia tudásszomját a

vámpírokkal kapcsolatban, a nő elmesélte, hogyan alakult az ő

élete. A férfi távozását követő hónapok nehezek voltak. Gonosz

pletykák keringtek Vur Horstonról, és Alicia úgy vélte, bölcsebb

fejet hajtani a szóbeszéd előtt, mint harcolni ellene. Megacélozta

magát, és azt mondta a barátainak, rögtön kiadta Larten útját,

amint ráébredt, hogy az élőholtak közé tartozik.

– Kijelentettem, hogy nem te ölted meg azokat a

szerencsétlen teremtéseket, de azt is megmondtam, hogy ennek

ellenére meg kellett szabadulnom tőled. Elvégre ilyen hosszú

nyakkal, mint amilyen az enyém, hogyan aludhattam volna

nyugodtan egy vámpír mellett?

Még sokáig tréfára vette az ügyet, és idővel alábbhagyott az

érdeklődés a titokzatos Vur Horston iránt. Mivel Tanish szintén

elhagyta a várost, minden kapcsolata megszakadt Larten

ismerőseivel. Új lakásba költözött, és megtett minden tőle

telhetőt, hogy elfeledje elvesztett vőlegényét.

– Néhány évvel később találkoztam Jeannal, és rövid

ismeretség után össze is házasodtunk. Kedves ember volt, nem

takargatott sötét titkokat az életében. Nem szerettem úgy, mint

ahogyan téged, de boldoggá tett. Amikor pedig Sylva

megszületett, még boldogabb lettem.

– A háborúban harcol? – kérdezte Larten, amikor Alicia

elhallgatott.

– Harcolt. – A nő elengedte Larten kezét, és felsóhajtott. –

Gyere, nézd meg Sylvát!

Bevezette Lartent egy meleg, színpompás hálószobába.

Alicia lánya egy bölcsőben pihent, az ablak mellett. A hátán

feküdt, bal lába a levegőbe meredt. Csendesen hortyogott.

– Jean nagy horkoló volt – mosolygott Alicia. – Az összes

férfi az életemben hangosan horkolt... Te, Jean... – Gavnert egy

szóval sem említette. Larten figyelmét nem kerülte el ez a

furcsaság, hiszen Alicia szinte egyáltalán nem beszélt a fiúról.

Megérezte azonban, hogy a nő valami mást akar szóba hozni,

mielőtt a beszélgetés az árva gyermekre terelődik, akit örökbe

fogadott.

Alicia finoman lefogta Sylva lábát, azután betakargatta a

kislányt egy puha takaróval.

– Jean csaknem egy éve meghalt egy ütközetben – suttogta.

Ha Larten történetesen nem vámpír, meg kellett volna kérnie,

hogy ismételje el a szavait.

– A szomszédok elfelejtették megemlíteni – mormolta a férfi.

– Mert nem is tudnak róla. – Alicia szeme könnyben úszott. –

Rengeteg asszony elvesztette a férjét. Néha már úgy érzem, hogy

az özvegyek városában élek. Nem akarom, hogy az emberek

együtt érző tekintettel bámuljanak, mély sóhajjal megpaskolják

a lányom fejét, és minduntalan emlékeztessék, hogy az édesapja

halott. Sylva nem igazán ismerte, és inkább szeretném

megkímélni a halálhírétől, amíg elég idős nem lesz, hogy

megértse és fel is dolgozza.

– Biztosan nehéz, hogy egyedül kell felnevelned – mondta

Larten csendesen.

– Igen – felelte Alicia. – De azért boldogulok. Amikor ez a

szörnyű háború véget ér, elmondom az embereknek, hogy Jean

halott, aztán új életet kezdek valahol máshol, mint amikor

elvesztettem az első és igaz szerelmemet. Addig is könnyebb úgy

tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

Larten elmosolyodott.

– Remek vámpír vált volna belőled.

– Ezt most bóknak vegyem? – kérdezte Alicia, a homlokát

ráncolva.

– A legnagyobb bók, amit csak tőlem kaphatsz. – Hirtelen

lehervadt Larten arcáról a mosoly; már nem bírta tovább

magába fojtani a kérdést. – És Gavnerral mi a helyzet? Mi lett a

fiaddal?

– A fiunkkal – javította ki az asszony. Amikor a férfi erre

mogorván összevonta a szemöldökét, Alicia látta már, hogy az

idő múlása cseppet sem változtatott az érzésein. Mély sóhajjal

vetett még egy utolsó pillantást a hortyogó Sylvára, azután

visszavezette Lartent a nappaliba. Tudta jól, hogy a történetnek

ez a része fel fogja dühíteni, és nem akarta, hogy felébressze a

kislányt, ha netán hangos kiabálásban és szitkozódásban törne

ki.

*

– Gavner vigasztalhatatlan volt, amikor elmentél. – A kanapén

ültek, és Alicia ismét Larten kezét fogta. – Megpróbáltam

elmagyarázni a történteket, de hogyan mondhatná el az ember

egy kisfiúnak, hogy a férfi, aki felnevelte, valójában vámpír?

Tanish is borzasztóan hiányzott neki, és bántotta a bácsikája

váratlan eltűnése. Te mindig is keményen bántál Gavnerral, de

Tanish akkor első ízben hagyta cserben.

– Közölnöd kellett volna a fiúval, hogy monsieur Eul

kegyetlen gyilkos – morogta Larten, akinek szívében újra

fellángolt Tanish iránti gyűlölete.

– Bárcsak megtettem volna! – válaszolta Alicia keserűen,

amivel kissé meglepte a vámpírt. – Kis ideig minden rendben

ment. Gavner végül megbirkózott a veszteséggel, és kiválóan

teljesített az iskolában. Ám a történtek után már soha többé nem

éreztem olyan közel magamhoz, mint régen. Azt hiszem, engem

hibáztatott, amiért te és Tanish elhagytátok. De még mindig

szeretett. Aztán...

Hirtelen elcsuklott a hangja, és Larten lélekben felvértezte

magát a legrosszabbra. Amikor azonban Alicia folytatta a

beszámolót, nem azt tudatta vele, hogy Gavner halott. Sokkal

sötétebb híreket tartogatott a története.

– Tanish visszatért. – A nő arca fájdalmasan eltorzult. –

Megpróbálta elnyerni a kegyeimet. Fennen hangoztatta, hogy

mindig is őszintén szeretett, de nem mert udvarolni, amíg a te

jegyesed voltam. A szemébe vágtam, hogy tudok a gyilkosságról,

de csak nevetett, és azt válaszolta, hogy sajnálatos módon

félretájékoztattak. Nem tett bolonddá. Azt mondtam, hogy soha

nem akarom viszontlátni. Megesküdtem, hogy felfedem a valódi

kilétét, ha mégis marad, és figyelmeztettem, hogy letétbe

helyeztem egy terhelő bizonyítékot tartalmazó dokumentumot

az ügyvédemnél, ami a halálom esetén azonnal felbontásra kerül.

– Pusztán blöff volt? – kérdezte Larten.

– Nem. Röviddel a távozásod után írtam egy hosszú levelet.

Mindkettőtöket megneveztelek benne, és mindent papírra

vetettem, amit csak tudtam rólatok. Volt egy olyan

balsejtelmem, hogy még nem végeztem a vámpírokkal. – Alicia

halványan elmosolyodott. – De holnap elmegyek az ügyvédhez,

és kitöröltetem a nevedet.

– Nem szükséges – tiltakozott Larten. – Kevés dolgom akad

az emberekkel. Kétlem, hogy bárki követni tudna a Vámpírok

Hegyéhez.

Mindketten felnevettek, ám Alicia arcára ismét sötét árny

borult.

– Gavner teljesen elzárkózott tőlem. Minden este későn

érkezett haza az iskolából, néha csak éjjel. Tanish kezét

gyanítottam a háttérben. Látszólag elhagyta ugyan Párizst, de

úgy gondoltam, hogy még mindig a városban bujkál.

Detektíveket fogadtam, hogy keressék meg, de hiába. Gavnert

sem tudták nyomon követni. Mindig sikerült leráznia őket egy

sötét sikátorban vagy alagútban.

Alicia letörölte a könnyeket az arcáról, kétségbeesett

tekintetét a szemközti falra szegezte.

– Egyik éjszaka nem tért haza többé. Akkor láttam utoljára,

és azóta sem kaptam tőle hírt. Talán az egésznek semmi köze

Tanish üzelmeihez. Lehetséges, hogy Gavner rossz társaságba

keveredett, és megszökött az egyik barátjával, vagy halálát lelte

egy csetepatéban.

– De te nem így gondolod – mondta Larten.

– Nem. – Alicia megint egyenesen a férfira nézett. – Úgy

gondolom, Tanish meggyőzte, hogy legyen ő is vámpír.

Szerintem most már Gavner is közétek tartozik. Csak éppen neki

nincs olyan becsületes, törvénytisztelő mestere, mint amilyen

neked jutott. Ha igazam van, egy kegyetlen gyilkos segédjének

szegődött. – Erősen megszorította Larten kezét, tekintetében

ádáz tűz lobogott. – Egyszer azt kértem tőled, hogy ne bántsd

Tanish Eult. Emlékszel?

– Igen – válaszolta Larten sötéten.

Alicia ujjai még erősebben szorították.

– Most visszavonom a szavaimat. Keresd meg, Vur!

Pusztítsd el! És gondoskodj róla, hogy az a szörnyeteg, a

gyermekem elrablója szenvedjen, mielőtt végzel vele!

MÁSODIK FEJEZET

Sohasem térhetett vissza minden a régi kerékvágásba Larten és

Alicia között. Szó sem esett arról, hogy újra együtt élnének, vagy

összeházasodnának. A tábornok azonban néhány hónapig

Párizsban maradt, és Aliciával közeli barátok lettek. Larten

minden éjszaka meglátogatta. A régi időkről beszéltek, a

háborúról, megosztották egymással reményeiket és félelmeiket a

jövővel kapcsolatban. Hosszú sétákat tettek, néha Sylvával

együtt. A kislány kedvelte Lartent, de a vámpír feszélyezetten

viselkedett a társaságában. Sohasem értett a gyermekek

nyelvén, és bár igyekezett elszórakoztatni a kicsit, túlságosan

feszült volt, hogy átadja magát a gondtalan játék örömeinek.

Sylva nem bánta. Mulatságosnak találta a merev, morózus férfit,

aki olyan furcsán beszélt.

Wester is Párizsban időzött, de nem keresztezte az útjukat.

Larten szerette volna, ha Alicia megismeri a barátját, de Wester

úgy érezte, hogy a találkozás csak bonyolítaná a helyzetet.

– Korábban már volt szerencséje az egyik vámpír

barátodhoz, és láttad, hogyan végződött! – nevetett,

valahányszor Larten erőltette a dolgot. – Ez a te időd. Élvezd

nyugodtan! Nem kell az égvilágon mindenen megosztoznunk.

Wester ellátogatott Párizs néhány bárjába és kaszinójába, de

már nem lelte örömét bennük. Ideje legnagyobb részét

kórházakban töltötte, amelyek zsúfolásig teltek sebesült

katonákkal. Nem tartotta magát többé embernek, ám ennek

ellenére nem bírta tétlenül nézni a szenvedésüket.

Larten boldogan Alicia mellett maradt volna a háború

végéig, meg akart győződni, hogy biztonságban átvészeli a nehéz

időszakot, de a gondolatai egyre csak Gavner körül forogtak.

Nem beszéltek a fiúról az első éjszaka óta. Nem is volt szükséges.

Alicia világosan közölte Lartennal, mi a kívánsága, és bízott

benne, hogy a férfi cselekedni fog, amikor felkészült a feladatra.

Az idő azonban nem volt a szövetségesük. Egy gonosz lelkű

mester könnyen tönkreteheti tiszta szívű segédjét, ha elegendő

esélyt kap rá. Tanishnak máris több év állt rendelkezésére, hogy

a fiún dolgozzon, és eltorzítsa még kialakulatlan képét a világról.

Larten reménykedett, hogy sikerül megmentenie Gavnert,

nehogy végül éppolyan gyenge, önző teremtmény váljon belőle,

mint amilyen Tanish. Ha még nem is volt azonban túl késő,

tudta jól, hogy hamarosan az lesz. Ha nem cselekszik elég

gyorsan, Gavner sorsa megpecsételődik.

Larten ezért vonakodva bár, de elhagyta Párizst. Búcsút

vett Aliciától, és jóllehet ezúttal sokkal kellemesebb volt az

elválás, mint legutóbb, fájdalom hasított a szívébe, amikor

búcsúzóul megcsókolta az asszonyt.

– Meglátogathatlak újra? – kérdezte Larten.

– Amikor csak kedved tartja – mosolygott Alicia.

– A kötelességeim messzi vidékekre szólíthatnak, méghozzá

hosszú időre – magyarázta a férfi. – De amikor csak tehetem,

eljövök hozzád, és meglátogatlak.

– Nézheted, ahogyan szépen megöregszem – nevetett Alicia.

– Nagyon szívesen tenném – felelte Larten komolyan, azután

felsóhajtott. – Ha nem térek vissza, tudni fogod, hogy valami

történt velem. Amíg csak élek, visszatérek hozzád. Ha nem

jövök...

Alicia a vámpír szájára szorította az ujját.

– Ne beszéljünk most a borongós jövőről! – csitította. Végül

megkérte, hogy még egyszer utoljára lovagoltassa meg Sylvát a

hátán, mielőtt elindul.

*

Útjuk a Vámpírok Hegyéhez eseménytelenül telt. Mindkét

vámpír várta már a hazatérést, különösen Wester. Eredetileg

úgy tervezte, hogy néhány évig még bebarangolja a világot, de

amikor Larten bejelentette, hogy vissza kell mennie, pillanatnyi

habozás nélkül beleegyezett, hogy elkíséri. Sokkal jobban

hiányzott neki a hegy termeinek hangulata, mint gondolta

volna. Minden más helyen kissé feszélyezetten érezte magát,

kilógott a sorból. Biztosra vette, hogy többé nem hagyja el

hosszabb időre a hegyet, hacsak egy herceg vagy közeli barát fel

nem kéri rá.

Több vámpír gyűlt össze, mint bármelyikük is számított rá;

izgalommal vegyes feszültség pattogott a termek és az alagutak

hűvös levegőjében. Hamarosan megtudták, hogy Paris Skyle a

hegyre hívatta Mika Ver Letht. A szóbeszéd úgy tartotta, hogy

Paris jelölni szándékozik az ifjú tábornokot a hercegi trónra. Ha

a hír igaz, és a hercegek többsége egyetért a jelöléssel, a klán

többi tagjának véleményét is ki kell kérni az elkövetkező

években, mielőtt sor kerülhet a szavazásra. Akiknek azonban

fülébe jutott a hír, amilyen gyorsan csak tudták, elözönlötték a

hegyet.

A jelölések ritkaságszámba mentek. Előfordult időnként,

hogy több évszázad is elröpült a klán életében, anélkül hogy új

herceget választottak volna. Az idősebb hercegek hosszas

uralkodás után azonban sorra meghaltak, és jelenleg nagy

változások korszakát élték. Először Vanchát ültették a trónra,

most pedig a még nála is fiatalabb és tapasztalatlanabb Mika

került a képbe. Senki sem akart lemaradni a klán történelmének

egy lehetséges sorsfordító pillanatáról, ha éppen a Vámpírok

Hegyének környékén tartózkodott.

– Remek érzéketek van az időzítéshez – nevetett Vancha,

amikor a Khledon Lurt Teremben rátalált a két fiatal vámpírra.

Wester és Larten régi mesterük, Seba Nile társaságában

üldögéltek, és mint mindenki, ők is Mika Ver Leth közeli

jelöléséről diskuráltak. Vancha leült hozzájuk a padra, Wester

mellé. A levert ábrázatú Nyíl, aki Vancha oldalán érkezett,

Larten mellett foglalt helyet.

– Ki beszélt nektek Mikáról? – érdeklődött Vancha.

– Senki – válaszolta Larten. – Csak az érkezésünk után

hallottuk a pletykát. Igaz a hír, hogy Paris jelölni akarja a

hercegségre?

Vancha megrántotta a vállát, beleköpött egy denevérlevessel

teli tálba, majd egy hajtásra kiürítette a tartalmát.

– Paris nem köteles megvitatni velem az efféle ügyeket.

– De én úgy gondolom, hogy mégis megtette – erősködött

Larten.

– Talán – vigyorgott Vancha. – De ha így történt is,

megtartom inkább magamnak. Nem óhajtom elrontani

mindenkinek a meglepetést.

– Ha a hír igaznak bizonyul, hatalmas változást fog jelenteni

a klán számára – jegyezte meg Seba. – Mika egészen más

személyiség, mint a legutóbbi hercegeink. Ti ketten igencsak

furcsa párt alkotnátok, nagyuram.

– A köztünk lévő ellentét hasznos is lehet – morogta Vancha.

– Úgy vélem, nagyon is hasznos – válaszolta Seba

helyeslően.

– De időnként sokkal élesebb ellentétekre van szükség –

mormolta Wester az orra alatt, mire a többiek meglepetten

bámultak rá.

– Nem kedveled Mikát? – Vancha a homlokát ráncolta.

Wester vállat vont.

– Nem ismerem igazán. Amennyire meg tudom ítélni,

tiszteletre méltó vámpírnak tűnik. De másféle hercegre van most

szükségünk. Biztosra veszem, hogy Mika legjobb képességei

szerint szolgálná a klánt, de nem vezetne be gyökeres

változásokat.

– Szükségünk van egyáltalán gyökeres változásokra? –

kérdezte Vancha.

– Igen. – Wester tekintetébe kőkemény elszántság költözött,

mint mindig, amikor a vérszipolyokra akarta terelni a szót.

Larten pontosan tudta, hová akar kilyukadni a barátja. – Van

olyan időszak, amikor fegyelmezett, mérsékelt vezetőkre van

szükség, de a mostani nem az. Mikából csodás herceg vált volna

száz évvel ezelőtt, és még csodás herceg lehet belőle egy

évszázaddal később, a jövőben. De pillanatnyilag kezdeményező,

forradalmi lelkületű hercegeket kellene keresnünk magunknak.

– Olyan herceget akartok, aki teljesíti, amit kívántok –

felelte Vancha csendesen. – De nem, amire feltétlenül

szükségetek van.

– Nem vagyunk gyerekek – mordult fel Wester. – Esélyt

kellene kapnunk, hogy eldönthessük, mire van szükségünk!

– Megkapjátok az esélyt, valahányszor új herceget jelölnek a

trónra – érvelt Vancha. – Ha elegen szavaztok Mika ellenében –

már ha egyáltalán jelölik –, a hercegek alaposan fontolóra veszik

az indokaitokat, és előfordulhat, hogy olyan tábornokot

helyeznek inkább előtérbe, aki hamarabb felvállal egy háborút.

Hiszen erre éheztek, nem igaz?

Wester nem válaszolt, nem akarta magára haragítani

Vanchát.

– A hercegeket nem azért választják, hogy teljesítsék a klán

minden óhaját – szólalt meg Seba higgadtan. – Különböző

időkben más-más értékeket keresünk, de egy herceg legfontosabb

ismérvei állandók. Hűség, őszinteség, bátorság, értelem és

becsület. Meg kell testesítenie mindazokat a tulajdonságokat,

amelyek egy tiszteletre méltó vámpírt jellemeznek. Ha Paris

jelöli Mikát – folytatta elgondolkodva azért teszi, mert látja

benne ezeket a jellemvonásokat, nem az a célja, hogy bizonyos

irányba terelje a klánt. – Seba megnyugtatóan Wester karjára

fektette a kezét. – Tudom jól, mennyire gyűlölöd a

vérszipolyokat, és azt szeretnéd, hogy háborúba induljunk a vér

szerinti unokatestvéreink ellen. De nem szabad olyan tábornok

jelölését sürgetned, akire pusztán azért esne a választásod, mert

hozzád hasonlóan vélekedik, vagy egy másik ellen szavaznod,

csak mert nem osztja a véleményedet. Az emberek az ígéreteik

alapján választanak maguknak vezetőket. Mi megpróbáljuk

kizárólag erős személyiségük miatt kinevezni őket.

– Hát persze. – Wester elmosolyodott, de feszült volt az arca,

és Larten tisztán látta, hogy nem ért egyet hajdani mesterükkel.

Megfordult a fejében, hogy hozzászól a vitához, mielőtt azonban

akár egy szót is szólhatott volna, egy fiatal vámpír emelte fel a

hangját a mellettük lévő asztalnál.

– Bocsánat a közbeszólásért, de meghallottam a beszélgetést,

és szeretném tudni, miért gyűlölöd annyira a vérszipolyokat.

Larten hátranézve egy vékony, szőke vámpírt pillantott

meg, aki világoskék inget viselt. Barátságos mosoly ült az arcán.

– Van bennük bármi, ami nem gyűlöletes? – csattant fel

Wester. – Elárulták a klánt, és rengeteg testvérünket megölték a

háborúban. Mocskos gyilkos mind!

– De hát a háborút mi kezdtük – vetette ellen a fiatal

vámpír, aki közben átsétált, hogy csatlakozzon hozzájuk.

Cseppet sem hozta zavarba a körülmény, hogy egy asztalnál

foglal helyet egy herceggel és a Vámpírok Hegyének nagy

tiszteletben álló szállásmesterével. – A vérszipolyok mindössze

szabadságot akartak, hogy függetlenül élhessenek. Sohasem

fenyegették meg a klánt, és nem is ásták alá a hercegek hatalmát.

– Komolyan azt gondolod? – kiáltotta Wester.

Felvillanyozódott, amint elfogadta a kihívást egy kis szócsatára.

Sohasem bánta, amikor egy vámpír vitába szállt vele. Mindig

van rá némi esély, hogy sikerül kibillenteni valakit a

meggyőződéséből, ha mindkét fél őszintén, gátlások nélkül

beszél. Westert csupán azok tudták felbosszantani, akik

megtartották maguknak a véleményüket, mint a szűkszavú

Larten tette. – Hogy hívnak, fiú?

– Kurda Smahlt – felelte az ifjú vámpír.

– Hát akkor hegyezd a füled, Kurda, míg én pontosan

elmagyarázom neked, miért is nem szabad megbíznunk a

vérszipolyokban!

Larten elrejtette a mosolyát, miközben Wester belevetette

magát a jól megalapozott okok hosszas felsorolásába, amelyek

mindegyikét a fiatalabb vámpír sorra meg is cáfolta. Kis idő

múltán megfordult a fejében, hogy Wester ezúttal méltó

ellenfélre talált – Kurda éppolyan makacs módon kitartott a

véleménye mellett, akárcsak Wester, és Larten gyanította, hogy

a két vámpírnak még számos hasonló vitában lesz része az

elkövetkező években.

Larten örömmel szemlélte Nyíl semleges álláspontját,

mialatt Wester és Kurda újra és újra átrágta a vérszipolyok

ügyét. Nyíl figyelmesen hallgatta őket, arcán nyugtalanság

tükröződött. Vanchának nyilvánvalóan sikerült lehiggasztania

barátját, amióta Larten utoljára látta. Habár Nyíl mindig is

megvetéssel fog gondolni lila bőrű ellenségeikre, Larten már nem

tartotta valószínűnek, hogy valaha felemésztené a gyűlölet, vagy

olyan tervekre buzdítaná, mint Westert.

Amikor a vita immár harmadik órája tartott – több vámpír

is csatlakozott hozzájuk, és az asztal kezdett lassan túlzsúfolttá

válni –, Larten elnézést kérve kimentette magát, és szemöldökét

felvonva jelezte Vanchának, hogy négyszemközt szeretne pár

szót váltani vele. Amikor hallótávolságon kívül értek,

érdeklődött a hercegtől, hogy megvárja-e a hegyen Mika

érkezését.

– Úgy terveztem, hogy egy ideig itt maradok – válaszolta

Vancha óvatosan; nem kívánt semmi lényegeset elárulni. – Miért

kérded?

– Szükségem van egy barátra – felelte Larten. – Holnap

elhagyom a Vámpírok Hegyét, és abban reménykedtem, hogy

talán hajlandó lesz velem tartani.

– Máris elmész? – horkant fel Vancha. – Ugye nem az a lány

van a háttérben... Arra Sails, Mika segédje? Bolondultál utána,

nem?

Larten zavartan pislogott.

– Honnan tud róla? – csodálkozott.

– Nem csak a daliás, nyalka külsőm miatt tettek meg

hercegnek – kacagott Vancha.

Larten elmosolyodott, azután ismét komolyra fordította a

szót.

– A távozásomnak semmi köze Arrához vagy Mikához. Egy

személyes ügyet kell elrendeznem. De ez a hercegekre is tartozik,

ezért fordulok most magához segítségért.

Vancha néma csendben figyelt, miközben Larten mindent

elmagyarázott. Amikor befejezte, a herceg mély meghajlással így

szólt:

– Becsületes vámpír vagy, és megtiszteltetés lesz számomra,

ha elkísérhetlek.

– Mi lesz Mikával? – kérdezte Larten.

Vancha elmosolyodott.

– Köztünk legyen szólva, Paris tényleg arra készül, hogy

jelölje a hercegi tisztre, de én már leadtam a bizalmi

szavazatomat. Nincs szükség a jelenlétemre. Menjünk és vessünk

egy gyors pillantást a Vérköre, aztán napnyugtakor útnak is

indulhatunk! – Huncut kacsintással a földre köpött. – Jó érzés

lesz újra a szabadban tölteni az éjszakákat. Ez a nyamvadt hegy

nem elég tágas a Vancha March-féle fickóknak!

HARMADIK FEJEZET

Szentpétervár változékony, kifürkészhetetlen helynek számított.

Egészen a közelmúltig Oroszország fővárosa volt, középpontja a

forradalmi viharnak, amely darabokra szaggatta a régi,

pompázatos birodalmat. Bizonytalanság és kétségbeesés

érződött a levegőben – senki sem tudta biztosan, vajon az új

állam felvirágzik-e valaha is, mit tartogat a jövő, biztonságban

nőhetnek-e fel a gyermekeik. Orvul elkövetett gyilkosságok, a

szerencsejáték és a bűn mocsara jellemezte az életet. Mintha ezt a

várost kifejezetten a sötét lelkű, önző és kapzsi emberek számára

teremtették volna. Éppen olyanoknak, mint Tanish Eul.

Paris Skyle segítségével leszűkíthették volna a keresést, de a

vadászat utolsó szakaszában Lartennak nem volt szüksége a

Vérkőre. Miután a kő megmutatta az áruló körülbelüli

rejtekhelyét, a városba érkezve már csupán körbe kellett járniuk

a kaszinókat és a rossz hírű házakat.

A második éjszakán rá is bukkantak Tanishra. Több tucat

szépséges csecsebecse vette körül, szerencsétlen sorsú nők,

akiknek nem volt más választásuk, a Tanish Eulhoz hasonlatos

gerinctelen, trágár alakok körül kellett legyeskedniük, ha nem

akartak éhen halni. Larten tisztán látta a Tanish környezetében

nyüzsgő emberek tekintetében a viszolygást, ám a kövér, elegáns

öltözetű vámpír ebből semmit sem vett észre. Kegyesen

megcirógatta a nőket, borravalót nyomott a krupiék és az

ajtónállók kezébe, akik gúnyos megvetéssel mosolyogtak a háta

mögött. Tanish úgy viselkedett, mintha ő lenne a legnépszerűbb

ember egész Szentpéterváron.

Csupán egyvalaki tekintett őszinte rajongással a vámpírra.

Egy barna hajú fiatalember. Nem volt különösebben magas, de

széles vállal büszkélkedhetett, arcán őszinte mosoly terült el,

foga enyhén megsárgult. Megpróbálta elterelni Tanisht azoktól

az emberektől, akik szíves örömest kést döftek volna a hátába.

Amikor a vámpír pénzérméket szórt széjjel, a fiatalabb férfi

igyekezett megelőzni a csecsebecséket, hogy visszajuttassa

gazdájának, amit a földről sikerült megmentenie. Felhígította

Tanish poharában a bort, amikor a vámpír éppen nem figyelt

oda. Az éjszaka végén pedig gondosan visszakalauzolta az

idősebb férfit a szállodájukba.

– Hűséges segéd, azt meg kell hagyni – mormolta Vancha,

miközben figyelték, hogyan hunynak ki sorra a fények a

hatalmas lakosztály ablakaiban, amelyen Tanish és Gavner

együtt osztoztak.

Larten nem válaszolt, bántotta a lelkét, amikor végig kellett

néznie, hogyan szolgál Gavner Purl egy olyan hitvány mestert,

mint Tanish Eul. A fiú nagyot nőtt, amióta Larten utoljára

látta, de még mindig könnyű volt felismerni. Sötét karikák ültek

a szeme alatt – a túlzásba vitt mulatozás és a maratoni

kártyapartik árulkodó bizonyítékaként –, de az arca nem sokat

változott. Amikor Larten ránézett, még most is azt a

kisgyermeket látta benne, akit Grönlandról magával hozott.

Belesajdult a szíve, hogy ilyen sanyarú sorsra jutott.

– Bemegyünk? – kérdezte Vancha, amint a hajnali nap

sugarai felragyogtak a hátuk mögött.

– Nem – felelte Larten. – Azt akarom, hogy józan legyen,

amikor a szemébe nézek.

– Könnyen lehet, hogy sokáig kell várnod – horkant fel

Vancha, de visszavonult Lartennal együtt. Ez a tábornok

küldetése volt, nem a sajátja, és a herceg készségesen követte a

fiatalabb vámpírt.

*

A szálloda tetején várták Tanish és Gavner felbukkanását.

Amikor néhány órával napnyugta után kiléptek az ajtón, a

herceg és a tábornok a háztetőkön keresztül eredt a nyomukba.

Megtartották a tisztes távolságot, amíg Tanish be nem fordult

egy hosszú, keskeny sikátorba. Akkor Vancha előrerohant a

túlsó végébe. Larten megvárta, amíg a páros a földön félútig nem

ér. Ott azután maga köré tekerte a köpenyét, tett egy lépést

előre, és leugrott.

Tanish riadtan felkiáltott, amikor a vörös ruhás alak éppen

előtte ért földet a sikátorban. Gavner azonnal mestere elé került,

tőrrel a kezében, készen arra, hogy megvédelmezze a férfit, akire

apjaként tekintett.

– Vissza! – kiáltotta.

– Nyugalom, fiam! – intette Tanish. – Lehetséges, hogy

véletlenül zuhant le az illető. Nézzük csak meg jobban...

Tanish szeme rémülten tágra nyílt, amikor Larten

felegyenesedett. Az elhájasodott vámpír korábban gyakran

álmodott erről a pillanatról. A száműzetés első évei borzalmasan

teltek. Meg volt győződve, hogy Larten végül a nyomára akad,

és felkoncolja. Miután pedig Gavnert elcsalta Alicia közeléből,

biztosra vette, hogy a narancssárga hajú vámpír bosszút áll

rajta. Ám ahogyan teltek-múltak az évek, végül arra a

következtetésre jutott, hogy Lartent vagy megölték, vagy

egyszerűen nem törődött vele többé. Most már belátta, mekkora

bolond volt.

– Vur Horston! – suttogta Gavner elfehéredett arccal. Tanish

és a fiú sohasem beszéltek a rejtélyes, sebhelyes arcú férfiról, aki

gyermekkorában nevelte. Tanish szemében Vur Horston

tabutémának számított. Ám Gavner gondolatai gyakran

keringtek a narancssárga hajú, komoly férfi körül, és eltűnődött,

vajon mit tenne, ha valaha újra viszontlátná. Múltjának

központi alakja most hirtelen előtte termett, és fogalma sem

volt, mit szóljon.

– Félre az útból, Gavner Purl! – mordult rá Larten,

ugyanolyan ridegen és keményen, mint amikor Gavner még

kisfiú volt.

– Ne! – sikoltotta Tanish, megragadva segédje kabátját. – Ne

hagyj magamra!

– Nem megyek sehová – morogta Gavner fenyegetően, tőrét

a támadónak szegezve. – Lépj hátra, különben...

Larten úgy mozgott, akár a villám. Gavnert ugyan

megvérezték, látása élesebb volt bármely emberénél, de még így

sem tudta követni a vámpír mozdulatait. Mintha a vörös

köpenyes férfi egy pillanatra eltűnt volna a szeme elől, majd

ugyanazon a helyen jelent meg ismét, ahol korábban állt. A fiú

éles fájdalmat érzett a csuklójában, és amikor lepillantott, a tőrt

sehol sem látta.

Döbbenten hunyorgott, azután észrevette a fegyvert Larten

kezében. A tábornok ledobta a tőrt a földre, és így szólt:

– Gavner, kérlek! Állj félre! Téged csúful rászedtek és

félrevezettek. Ez a férfi egy szélhámos. Megszegte a klán

törvényeit. Semmiféle hűséggel nem tartozol neki, és csak rosszul

sülne el rád nézve, ha most megpróbálnád védelmezni.

– Klán? – csodálkozott Gavner.

– A vámpírok klánja – magyarázta Larten.

– Te is vámpír vagy? – kérdezte a fiatalember.

– Igen.

– És többen is vagytok?

– Hát persze. Azt hitted, hogy kettőtökön kívül nem

léteznek vámpírok?

– Nem. De Tanish soha nem beszélt a többiekről. Azt

gondoltam, talán egy maroknyian lehetünk, esetleg néhány

tucat...

– Több ezren vagyunk – mondta Larten. – És szigorú

törvények szerint élünk. Tanish megszegte őket, és ezért meg kell

fizetnie. Most állj félre, mielőtt...

– Ne! – sikoltott fel ismét Tanish, kidülledt szemmel

kapaszkodva Gavner karjába. – Meg fog ölni!

– Nem. Nem fog ártani neked – jelentette ki Gavner ádázul. –

Nem engedem.

– Hűséges vagy – állapította meg Larten. – Ez igen

dicséretes. De sajnos rossz mesterre pazarolod a hűségedet. Ez a

mocsok itt nem méltó rá.

– Vigyázz a nyelvedre! – vicsorgott Gavner. – Tanish sokkal

inkább apám volt, mint te valaha is. Ha csak egy ujjal

megpróbálsz hozzáérni, előbb velem kell megküzdened!

Larten bólintott, majd Gavner válla fölött a minden ízében

reszkető Tanish Eulra meredt.

– Feltételezem, hogy azért vetted magad mellé Gavnert,

mert szeretted – mondta Larten halkan. – Ha így van, most

képes volnál végignézni, ahogy meghal?

– Úgysem bántanád – nyöszörgött Tanish. – Éppen annyira

a te fiad, mint az enyém. Nem tennéd...

– Azt teszem, ami egy tábornok kötelessége! – mennydörögte

Larten. – Miattad jöttem, Tanish Eul, és ha meg kell ölnöm

Gavnert, hogy a közeledbe férkőzzek, hát megteszem. – Hirtelen

ellágyult az arca. – De kétlem, hogy rákényszerítenél erre a

lépésre. Nem sok jóság maradt a szívedben, mégis képtelen

vagyok elhinni, hogy hajlandó volnál feláldozni Gavner életét,

hogy pár nyomorúságos percig meghosszabbítsd a sajátodat.

Ilyen mélyre nem süllyedhettél! A fiú megmenekülhet, de csak

ha van elég bátorságod, hogy egyedül szembeszállj velem,

ahogyan arra utolsó találkozásunkkor meg is esküdtél.

– Ne hallgass rá! – szólt Gavner. – Melletted állok, bármi

történjék is!

– Nem. – Tanish mély sóhajjal ellépett a fiútól. Gavner

értetlenül összehúzta a szemöldökét. Tanish izzadt és remegett,

de megkerülte a segédjét, és elébe állt, hogy egyenesen Larten

szemébe nézhessen. – Ez a kettőnk ügye. Gavner ártatlan.

Szavadat adod nekem, hogy nem fogod bántani?

– Szavamat adom – felelte Larten.

– Mester! Ne tedd! – tiltakozott Gavner.

– Nyugalom! – mosolygott Tanish, hátrapillantva a válla

fölött. – Sok dolgot nem meséltem el magamról és a klánról, de ez

a jó tábornok majd mindenről beszámol neked, miután én... kissé

már gyengélkedni fogok. – Betegesen felkacagott, azután komor

arccal meredt Gavnerra. – És tényleg jó. Ne gyűlöld, és ne

támadj rá, amíg töviről hegyire meg nem hallgattad a

mondandóját! Talán már nem is fogsz olyan szeretettel gondolni

rám, miután tudomásodra hozza a tényeket.

– Nem akarom meghallgatni! – ordította Gavner. –

Egyáltalán nem érdekel, mit akar mondani. Nem változtathat a

véleményemen.

– Még akkor sem, ha kiderül, hogy gyilkos vagyok? –

kérdezte Tanish csendesen.

Gavner álla leesett a döbbenettől.

– Nem lehet... – suttogta.

– De igen – válaszolta Tanish sötéten. – Sok gyengeségem

van. Ezt csaknem mindenkinél jobban tudod, és te minden

gyarlóságom fölött szemet hunytál. Ezért örökké hálás leszek.

Legszörnyűbb bűneimet azonban eltitkoltam előled.

Meggyilkoltam egy ártatlan nőt, és eltűrtem, hogy másokat

lemészároljanak, amikor megmenthettem volna az életüket. Ezt

már te sem tudod megbocsátani nekem, ugye?

Gavner nagyot nyelt.

– Nem lehet igaz – suttogta.

– Márpedig igaz – felelte Tanish.

– Sohasem lettél volna képes... – nyöszörgött a fiatal segéd.

– Képes voltam.

– Biztosan jó okod volt – érvelt Gavner.

– Csupán annyi... feláldoztam őket, hogy mentsem a saját

bőrömet.

A fájdalom és a tehetetlen düh könnyei csillogtak Gavner

szemében. Tanish szeretettel mosolygott a fiatal segédre, és

pislogva igyekezett visszafojtani saját könnyeit.

– Bármilyen gyenge és önző voltam is – folytatta Tanish –,

számodra mindig a legjobbat akartam. Fiamként szeretlek, és

mindig szeretni foglak, még ha a lelkem az örökkévalóságig

rothad is a pokol legmélyén, ami felől semmi kétségem. – Tanish

tisztelgett Gavnernak, azután Larten felé fordult, és megacélozta

magát. – Gyerünk! Essünk túl rajta! Nem fogok ellenállni.

– Nem azért jöttem ide, hogy kivégezzelek – mondta Larten.

– Igazságos esélyt adok neked, hogy megmentsd az életedet, és ez

jóval több, mint amire Ginette vagy a többiek valaha is

számíthattak tőled. Küzdj meg velem, Tanish, ahogyan

megígérted! Ha pedig legyőzöl, békében élhetsz tovább.

Tanish nagyot nyelt, majd a fejét rázta.

– Nem – zihálta.

– Küzdened kell! – morogta Larten. – Ha nem fogadod el a

kihívást, egész biztosan meghalsz. Így legalább van esélyed.

– Nincs a világon semmi esélyem! – nyögte Tanish. – Te

tábornok vagy, erőd teljében, míg én csupán egy kövér, eltunyult

bolond. Láttalak küzdeni, Higany, és mindketten tudjuk, hogy

túlságosan kemény ellenfél lennél nekem. Egyszerű kivégzésről

van szó. Ez egyértelmű. Ölj meg, ha muszáj, de ne tégy úgy,

mintha valaha is lett volna bármiféle reményem a menekvésre.

– Csakis egy gyáva hagyná magát így lemészárolni –

sziszegte Larten.

– Soha nem tagadtam, hogy az vagyok – válaszolta Tanish

halkan.

Larten csalódott, de nem lepődött meg. Számított erre a

fordulatra, és készen állt a tervvel. Előrelépett, körmét Tanish

húsos nyakára illesztette, megkarcolta a bőrét, mire kicsordult

néhány csepp vér... azután félreállt, és leengedte a kezét.

– Indulj! – utasította Larten. – Menj, és soha ne lássalak

viszont!

Tanish értetlenül pislogott.

– Ez egy trükk – suttogta.

– Indulj! – ismételte Larten, ezúttal határozottabban.

– Mi lesz Gavnerral?

Larten felemelte az ujját, és Tanish szívére mutatott. A hájas

vámpírnak nem volt szüksége további figyelmeztetésre. Még egy

utolsó keserves pillantást vetett a döbbent, lesújtott Gavner Purl

irányába, azután elszakította magát segédjétől és egykori

barátjától, s megkönnyebbült, bánatos zokogás közepette eltűnt

a sikátor árnyai között.

Hosszú csend következett. Gavner tehetetlenül nézte,

ahogyan a mestere, aki apja helyett apja volt, megszégyenülten

eltántorog a sötétben. A fiú fejében egymást kergették a

zűrzavaros gondolatok. Legszívesebben Tanish után rohant

volna, hogy elmondja, nem érdekli, miféle bűnök terhelik a

lelkét, a segédje – a fia – akar maradni örökre.

Tett egy reszkető lépést előre, de a vörös ruhás vámpír

megállította.

– Várj! – intette Larten csendesen.

A halk, rövid szó felhívta Gavner figyelmét a veszélyre.

Hirtelen ráébredt, hogy Tanish nem tévedett – a szabadság

valóban csupán trükk volt. Gavner kinyitotta a száját, hogy

figyelmeztesse a mesterét, de mielőtt kiálthatott volna, döbbent

sikoly hallatszott a sikátor túlsó végéből.

Azután újra csend következett.

– Mit műveltél? – üvöltötte Gavner.

– Gyilkos volt – felelte Larten teljes nyugalommal. – A klán

halállal sújtja azokat, akik igaz ok nélkül ölnek. Nem állt

hatalmamban, hogy megkegyelmezzek neki. Valaki más már

várt rá, hogy elintézze. De legalább azzal a gondolattal halt meg,

hogy a szabadság a markában van. Ez jobb, mint ha becsülettel

kellett volna szembenéznie a halállal. Tanish sohasem

vesztegetett túl sok időt a becsületre.

– Meggyilkoltad! – vádaskodott Gavner. Kezét szorosan

ökölbe szorította, szemében haragos könnyek csillogtak.

– A halálba küldtem – helyesbített Larten. – Bár azt hiszem,

bizonyos szempontból a kettő tulajdonképpen ugyanaz.

– Megöllek! – zokogott Gavner. – Ha ma éjjel nem végzel

velem, később megtalállak, és akkor megbűnhődsz azért, amit

Tanish ellen elkövettél. Nem érdekel, meddig kell várnom.

– Nem kell várnod – válaszolta Larten. Felemelte a tőrt,

amelyet korábban félrehajított, és Gavner kezébe nyomta.

Miközben a fiú döbbenten bámult a hideg pengére, az idősebb

vámpír így szólt: – A nevem Larten Crepsley. Vámpírtábornok

vagyok. Tanish Eult igaz vádak alapján végezték ki, és ezért

nem kérek bocsánatot. Megöltem azonban a valódi anyádat és

apádat – folytatta. – Őrült dühöngésemben kioltottam az

életüket, és árvaságra kárhoztattalak. Most jogodban áll úgy

dönteni, hogy cserébe megfosztasz az életemtől. Egyetlen vámpír

sem fog miatta váddal illetni téged. Ítélkezz fölöttem, Gavner

Purl! – kérte Larten. – Sújtson le rám, vagy adjon kegyelmet a

kezed, ahogyan a sorsom diktálja!

Azzal letérdelt a szentpétervári sikátor sáros mocskába,

odakínálta a nyakát, és higgadtan várta, hogy a döbbent,

kétségek között vívódó Gavner megkegyelmezzen, vagy éppen

lesújtson rá – belátása szerint.

Folytatása következik...