DÁNÉ TIBOR

ÁTHÁ–RÁ,a fáraó írnoka

TÖRTÉNETI REGÉNY

IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ BUKAREST, 1958

A fedőlap és az illusztrációk HELMUT ARZ munkája

I. KÖNYVA pá–jomi flottaparancsnok fia

I. FEJEZET,

amelyben anélkül, hogy Sarkufát úr számított volna rá, az események megindulnak.

Pirosan pirkadt a keleti láthatár azon a nevezetes napon, amelyen nemvárt események kavarták fel a kis város csendesen kérődző békéjét.

Sarkufát úr szokásához híven már pitymallatkor kilépett a kicsi, szépen gondozott kertjébe. Teleszívta hatalmas mellét a jó friss levegőből és a következő pillanatban már nyakig merült a kerti fürdőmedence csípősen friss vizébe. Kopaszra borotvált fejét is alámerítette, aztán orrából, szájából hatalmas tüsszentéssel fújta ki a vizet.

Mikor kilépett szabadtéri fürdőkádjából, két szolgája már készen várta.Az egyik durva kendertörülközővel vörös–szárazra törölte hájas tagjait, aztán átnyújtotta lenvászon

ágyékkötőjét és könnyedén fehér, selymes puhaságú kecskeszőr leplet borított vállára.A másik finomművű bronztálcán eléje nyújtotta reggelijét.A jó úr előbb néhány korty vörösbort ivott, amitől a meleg átjárta lehűlt testét. Aztán egypár falat sülthúst

evett. Végül datolyával nyomtatta le az egészet. A datolya magjait csak úgy a markába köpködte. Aztán gondosan a bronztálcára ejtette a kezében összegyűlt magvakat.

Mindezt lábon állva tette, mint akinek sürgős dolga miatt még enni sincs ideje. Mikor a datolyamagvak halkan koppantak a bronztálca lapján, az öltöztető szolga már le is libbentette a kecskeszőr leplet Sarkufát úr válláról, és a pá–jomi flotta főhajósa teljes katonai díszben; azaz mezítláb, hajdonfőtt, csupán egy szál ágyékkötőben megindult szokásos szolgálati útjára.

A barnássárga homokdombok mögül éppen előbukkant Osir isten fényes orcája, mikor Sarkufát úr kilépett az utcára.

Egy kis kaptató következett. De még száz lépésnyit sem tartott a szuszogtató és az öreg hajóparancsnok már fent volt a gáton. Innen végig lehetett tekinteni a tó reggeli párától homályos túlsó partjáig az egész tájat és Pá–jomot, a várost is.

Pá–jom kicsi városkája volt a fáraó hatalmas birodalmának. Éppen olyan jelentéktelen is lett volna, mint a többi hasonló városka, ha véletlenül nem a Nagy Tó mellett épül. A Nagy Tó vidéke azonban a fáraók egykori birodalmának kincses kamrája volt: partján zöldellő ültetvények nyújtózkodtak és smaragdszín legelőin gulyák, birkanyájak legelésztek. A távoli szemhatárt azonban kietlen homokbuckák hullámzó körvonala zárta le. Látni való, hogy a Nagy Tó nélkül itt is csak sivár sivatag terjeszkedne.

A mostani fáraónak, III. Ámenhotep úrnak talán századik elődje pillantotta meg először e helyet. Akkor még nem volt itten tó, nem voltak zöldellő vetések és birkanyáj sem bégetett a szelíd hajlatú lankákon. A sivatag egyhangúságát csak egy nagy, mély völgykatlan szakította meg.

A fáraó pedig megparancsolta: ott, ahol a völgy behorpasztja a sivatag szikkadt testét, tó legyen! A forró futóhomokon pedig zöld fű, hullámzó árpavetés hirdesse, hogy a mindenható úr, a földön járó isten akaratából még a holtak is megelevenednek ...

Amint a parancs elhangzott, felkerekedett a fáraó harci népe és rátört mindazokra a törzsekre, akik a birodalomtól keletre és délre laktak. A foglyok tízezreit táboroztatták le a sivár pusztaságban, hogy megindulhasson az építkezés. Hullott a vér és a verejték, de elkészült a nagy csatorna Pá–jomtól, a halál völgyétől a messze Nílusig. A szent folyó vize pedig életadóan áramlott be a völgykatlan ölébe, és hullámaival betakarta a csatornaépítő tízezrek homokba vájt sírját.

Azóta, bár eltelt ezer esztendő vagy talán több is, minden fáraó kötelességének tartotta tovább építeni, újabb csatornákkal ellátni a nagy művet.

A hatalmas tavon pedig mindenkor tíz–tizenkét harci bárka állomásozott. Ez a kis egység volt a ,,pá–jomi flotta”. Segítségével gyűjtötték be az adót, hajtották ki újabb csatornák ásására a parasztot, tartották fenn a rendet, egyszóval igazgatták a birodalom urainak akarata szerint ezt a tartományt.

Sarkufát úr, a pá–jomi flotta parancsolója, rövid, kalandos ifjúsága után, már több mint három évtizede éli majdnem eseménytelen életét a kicsi kikötővárosban. Kövér, tekintélyes alakját – a nyugalmas életnek ezt az elkerülhetetlen velejáróját – minden reggel megsétáltatja lent a kikötőben és végig a kormányzói palotához vezető főutcán.

Reggelenként, mikor lemegy a kikötőbe, éles szeme, ifjúkorának egyetlen épen maradt emléke, azonnal észreveszi a legkisebb szabálytalanságot is. Ilyenkor aztán lehordja a legközelebb álló alantas tisztjét és

megpálcázza az éppen kezeügyébe eső közembert. Az öreg úrnak ugyanis megvan az a jó szokása, hogy sohasem keresi, ki a hibás, hanem megfenyíti azt, akit leghamarabb kezeügyébe kap.

Ilyenformán eleget téve flottaparancsnoki teendőinek, megindul szépen, gyalogszerrel, hogy jelentést tegyen a kormányzónak. Útközben barátságosan üdvözli a szembejövőket. Ha kedve tartja, még néhány szót beszélget is egyik–másik tekintélyesebb városlakóval. A kihallgatás miatt nem nagyon fő a feje, hiszen a kormányzó sógora, feleségének testvére...

Egyszóval látni való, hogy Pá–jomban jól mennek a dolgok, mert a kormányzó és a flotta parancsolója között soha sincsenek ellentétek vagy civódások. Ami pedig a népet illeti, az is meg lehet elégedve, mert Sarkufát úrnál és sógoránál kapzsibb főemberek is parancsoltak már a pá–jomi tartományban...

A pá–jomi flotta tíz kicsi bárkája, mint mindig, példás rendben ott ringott a kikötőben. A jó úr most is úgy gyönyörködött volna bennük önelégült örömmel, mint az elmúlt hosszú évek alatt minden reggel, de a flottán túl, alig ötven lépésnyire, nagy, piros–bíbor díszítésű, büszkén felugró orrú hajó ringott méltóságteljesen.

A parton vállas, fehér lepelbe burkolózott férfi széles kézmozdulatokkal parancsot osztogatott. Jól fegyelmezett hajósnépe fürgén végezte a hajó kikötésével és rögzítésével járó munkákat.

Az öreg úr; távolból is jól látta, hogy a parancsnokoló férfi feje nincs leborotválva és sötét haját rakoncátlanul meg–megcibálja a korareggeli szellő. Sarkufát úr nem nagyon szerette ezt az új, hosszúhajas divatot, de most nem erre gondolt. Tudta, hogy a fényes hajón nagy úr érkezhetett Pá–jomba. Ezért meggyorsította lépteit és amennyire csak kövér idomai engedték, szaporán a kikötő felé indult.

II. FEJEZET,

amelyből kiderül, hogy miként változhatik a matróz sörényes oroszlánná és a pá–jomi tó ladikosa igazi tengerésszé.

Ha valahol örökfényűek a csillagok, akkor a Nagy Folyó–menti ország felett valóban azok. Ott az eget sohasem fátyolozzák fellegek, s a láthatár is csak a folyam mentén párás néha, reggelenként. De a reggel még messze volt. Még nem halványodtak az örökfényű csillagok, amikor a bíbor cifrázatú, aranyos bárka befordult a pá–jomi csatornába.

A hajó parancsolója lassította az evezősök ütemét, mert a csatorna keskeny volt és csak a közepetáján elég mély ahhoz, hogy nagyobb hajók is áthaladhassanak rajta. Szélesen benövő sás, káka és papirusznád jelezte, hogy a partok jócskán eliszaposodtak. Ilyen helyen nem tanácsos még két ölnyit sem letérni a középvonalról, mert az iszap erős vendégmarasztaló. Zátonyra futni hazai vizeken pedig nagy szégyen.

Aggodalomra azonban nincsen ok! A magas, szélesvállú, hatalmas göndör üstökű parancsnok úgy állott a hajó magasra szökő orrán, mint egy bronzbaöntött, meztelen istenszobor, akinek csak ágyékát takarja könnyű, kecses redőkbe rendezett lepel. Egyetlen ruhadarabjának finom kelméje, újmódi hajviselete és n jobb felső karját díszítő széles arany karperec arról tanúskodott, hogy a parancsnok az udvarban is megforduló főember féle lehet.

Mellette fáklyával kezében sötétbőrű matróz állott. Úgy tartotta a fáklyát, hogy a rőtvörös lángok jól megvilágítsák a vezénylő férfi alakiát.

A hajó farában álló kormányos összevont szemöldökkel figyelte a parancsnok minden mozdulatát. Elég volt egy intés vagy egy–egy ércesen csendülő vezényszó ahhoz, hogy a lebegő járművet a legmegfelelőbb irányba terelje.

A hajó közepén selymesfényű, lenge kelmével letakart, kecses faragású elefántcsont heverő nyújtózkodott. A derengő csillagfénynél senki sem láthatta, hogy a finomvonalú heverőn egy fiatal nő nyugszik, aki most félkönyökére támaszkodva, megbabonázott szemmel nézi a fáklya rőt–arany fényéből felmagasió délceg alakot. A büszke, szép férfi feje fölött egy szikrázó, sziporkázó csillag ragyogott. A leány úgy érezte, hogy a férfi parancsára most a csillagfényes végtelenbe száll a könnyű bárka...

Az ábránd–ladikon lebegő lány észre sem vette, hogy az igazi hajó egyre lassabban siklik, aztán szinte észrevétlenül megáll. Csak akkor rezdült össze, mint akire csípős vesszővel suhintottak, mikor távolabbról, de jól hallhatóan, kemény férfihang reccsent az éjszakába:

– Hahó! Megálljatok!– Hahó! Megállottunk! – kiáltotta vissza a hajó orrában álló parancsnok.– Kik vagytok?– A fáraó alattvalói, élet, üdv és egészség legyen vele!– Mi járatban vagytok?– Mutnofret hercegnő, a mi kegyelmes urunk örökbefogadott, kedvelt leánya jön, hogy tisztelhesse őt mind

az egész pá–jomi tartomány. Vigadjatok és örvendezzetek tehát, mert Théba legszebb virága szállott a pá–jomi tó tükrére, hogy ragyogásával elhalványítsa tavirózsáitok báját!

A heverőn figyelő lány szíve megremegett. Jólestek a férfi bókoló szavai és eszébe sem jutott, hogy a kötelező udvariasság nem annyira neki, mint inkább annak a távolból recsegő valakinek szólt, aki hivatalosan tudakolja, hogy mi járatban vannak a pá–jomi vizeken.

A távoli hang ismét kiáltott:– Ki a hajó parancsolója?– Én, Kirkuf, a fáraó őkegyelmessége öt hajójának hadnagya, aki a teta–en nevű gonosz ellenséggel vívott

pacetkui csatában a „bátor” melléknevet megszereztem és azt sohasem fogom elveszteni ebben az országban, én, aki Sarkufát úrnak, a pá–jomi flotta parancsnokának fia vagyok, aki a hajdani flottaparancsnok, Roant fia!

– Üdvözöllek uram a pá–jomi flotta nevében én, Bába őrbárka–parancsnok, tizenkét legény főembere.– Gyere át Bába, és vezényeld hajómat a pá–jomi révig.– Úgy lészen uram – kiáltott vissza az őrnaszád parancsnoka. Hangjából hallani lehetett, mennyire büszkévé

teszi a kitüntetés.Nemsokára az őrnaszád szorosan az aranyos hajó mellé siklott. A következő pillanatban macskaügyességgel

egy jól megtermett, karcsú fickó vetette át magát a cifra bárka evezőpadjára. Amint visszanyerte egyensúlyát, tenyereit térdére tette, és mélyen meghajolt a hajó parancsolója előtt. Kirkuf eléje lépett, és kezét az ifjú széles

vállára tette. Ez nagy kitüntetés volt akkoriban. A fiú felnézett a hatalmas úrra. Lelkes fényben ragyogó szeméből ki lehetett olvasni, hogy mennyire méltányolja a magasrangú úr kegyét.

– Ügyes legény vagy, Bába! Láttam, amint átvetetted magad a hajó oldalán. Nem tegnap óta jársz hajóval, ugye?

– Óh, uram, itt születtem a pá–jomi tó partján ... Már kilenc esztendeje szolgálok a hajórajban.– Kilenc éve! Derék dolog! Pedig magad sem látszol kétszer kilencnél sokkal többnek!– Öt hónappal múltam huszonkettő – hajolt meg az ifjú.– Ládd, huszonkét éves koromban, éppen tíz évvel ezelőtt én is még csak naszádparancsnok voltam és

éppen tizenkét legény főembere... Igaz, akkor én már négy éve a tengert jártam...– Óh uram, én még nem láttam soha a tengert! Csak mindig, mindig ezt az iszapszagú pocsolyát! – és a fiú

heves mozdulattal a tó felé mutatott.– Ne becsméreld Pá–jomot, fiam! Jó hely ez annak, aki meg akarja tanulni a hajós mesterséget. Én is itt

kezdtem valamikor, olyan tizenkét esztendős koromban... Aztán ne feledd fiam, hogy a pá–jomi ,,tenger” hajósai emberemlékezet óta ágyban hunyják le örök álomra a szemüket, és megszentelt sírba teszik őket megvárni a feltámadást. A thébai Ámon papok szerint ez nem kicsi előny! Képzeld el, ha majd egykor a lelked vissza akar szállni a testedbe, aztán nem kapja sehol, mert valahol Ofir partjainál a halak felfaltak. A halakat pedig kifogták és megzabálták a négerek! ... A négereket pedig széttépték az oroszlánok! ... Ládd, ha tengerre szállsz, még az a veszély is fenyeget, hogy az örökkévalóságban mint oroszlán, sörénnyel ordíthatsz az idők végéig és még azon is túl... !

A nyersen, hetykén tréfálkozó hang olyant koppantott Mutnofret szívére, mint durva bronzpálca egy üvegharangra. Az üvegharangot finom kis pengetőkkel szokás megszólaltatni. Az való a törékeny hangszernek. De, ha néha keményebb ütés is éri, azért tisztán cseng, csak fájdalmasabban. A nyers, katonás tréfa összeszorította a lány szívét, de tágranyílt szemét azért egy pillanatra sem vette le a férfi kamaszos mosolyra derült arcáról.

A fiatal pá–jomi képét bíborpír futotta be. A zavar és szégyen pírja, amelyet még sötétebbre festett a közelben álldogáló legények nyers, egészséges kacaja. Ez a kacagás, ez fájt legjobban a pá–jomi legénynek. Orrcimpái, mint fiatal, dühös bikáé, egy pillanatra kitágultak, aztán keményen, dacosan felvetett fejjel a hadnagy szemébe nézett:

– Mondd uram, mivel érdemeltem meg, hogy gúnyoddal ostorozzál és kinevesd szívem legszentebb vágyát?!

– Magadra vess, fiam – válaszolt változatlan derűvel a hadnagy és acélos villanású szemeit a fiú arcába mélyesztette. – A férfiember nem ábrándozik, hanem követi szíve parancsát mindhalálig. Te is, amint lehet, indulj, ha férfi vagy, de ha csak alattvalói hajlamok lakoznak benned, akkor szolgálni Pá–jomban is lehet...

A fiú eay pillanatig szinte megbabonázva nézett a hadnagy keményvonalú, férfias arcába:– Uram, ha elfogadsz, én parancsod alatt akarok szolgálni, kint a végtelen vizeken ...– Arra még alhatunk egy nagyot! Mert vagy tíz napig itt uraskodom Pá–jomban. Aztán velem jöhetsz. Ha

addig mást nem gondolsz. De figyelmeztetlek, nem csónakázni fogunk, hanem hajózni. Talán a világ végére, talán azon is túlra ...

– Én követlek uram, mindhalálig!A hadnagy a fiúhoz lépett, könnyedén átölelte a nyakát:– Bába főhajós, foglald el helyedet és vezess bennünket Pá–jomig!Az ifjú révkalauz a bárka orrára lépett, a fáklyahordó pedig kötelességtudóan mellé állott, hogy

megvilágítsa parancsnokoló alakját. Csendült a vezényszó és az aranyos bárka alig csobbanó evezőkkel megindult a csillagfényes éjszakában Pá–jom felé.

III. FEJEZET,

amelyből kiderül, hogy Kirkuf ezideig nem sok figyelmet szentelt a tavirózsák tanulmányozásának és a jövőben sem szándékol ilyenfajta kötelezettséget vállalni.

Kirkuf már több mint tizennégy éve nem látta szüleit és nem látta szülőföldjét: Pá–jomot sem. Több mint tizennégy esztendeje, hogy szemével nem simogatta végig a tó szelíden fodrosodó vizét, nem járt nádasai között vadkacsát vadászni... nem simogatta szívét a békének és nyugalomnak az a meghitt légköre, amit kalandos élete folyamán csak Pá–jomban érzett.

Mióta elhagyta szülőföldjét, talán még két egyforma napja sem volt: száz meg száz nappalon és ugyanannyi éjszakán át harcolt a viharral, szélvésszel és viharnál is pusztítóbb, szélvésznél is gyorsabb ellenséggel. Távoli partokon, a fáraó birodalmának legszélén védte az ország rendjét és békéjét. Élete ösvénye ezideig állandóan felfelé vezetett, fölfelé: a dicsőség egvre magasabb csúcsaira. Az ilyen út két oldalán mindenütt halálmélységű szakadékok rémítgetnek, de aki megszokta a dicsőség ösvényét járni, nem fél az a haláltól sem.

Az árbocfának dőlve Kirkuf a keleti látóhatár szélét szemlélte. Nemsokára felkel a nap...Vajon el lehet–e jutni oda, ahol a naparcú Osir–isten éjszakáit tölti?! Olyan messze csak hajóval és csak

nagyon bátor– szívű ember juthat el. Az ilyen úthoz nagyobb bátorság kell, mint megvívni a téta–eni kalózokkal... Ott van né, Punt ország! Már a harmadik flottát küldte Ámenhotep úr, hogy hírt hozzanak erről a csodás tartományról. S lám, visszatért szégyenszemre dolgavégezetlen mind a három parancsnok. Ö ugyan vissza nem tér, amíg célt nem ér... És utána addig menne keletnek, amíg csak a föld végére nem jutna ... Megköttetné a lábát, hogy el ne szédüljön ... A kötél végét a hajóhoz erősítené ... Aztán nekihasalna az irdatlan mélység peremének és lekukucskálna az alvilágba ...

Kopp! Éppen a férfi felett,az árbocrúdon koppant valami. Egv pici, keményresült mézespogácsa volt. Kirkuf rögtön tudta, hogy honnan repült a koopanós tésztakavics. A kerevetre pillantott, amelyen Mutnofret töltötte az éjszakát.

– Jó reggelt, tekintetes, vitéz hajós hadnagy uram, Kirkuf úr! – ült fel borzosan, incselkedve a kis hercegnő.– Még nem jött fel a fényes arcú Osir és lám már kinyitá sziromszemét a legszebb tavirózsa – hajolt meg a

férfi könnyedén, a társaságban jártas ember fesztelenségével.– Másfajta tavirózsát nem ismersz, hadnagy uram, csak olyant, amely Osir fénye felé fordítja az arcát?A hajóstiszt meqértette a célzást, de mint annyiszor az elmúlt napokban, most is finoman visszavonult a

leány közeledése elől.– Szép kisasszonyom, én csak hírből ismerem a tavirózsák nyílását... Lehet, hogy közöttük is van sokféle,

de biz' én sohasem figyeltem az ilyesmire.Pillanatnyi csend állott be. A lány érezte, hogy visszautasították és arra gondolt, hátha a férfi csak játszik. A

fáraó udvarában azt is megtanulta, hogy egy–egy felkapott, jó kiállású férfi kegyeiért meg kell küzdeni. Neki is mennyi ravaszkodásába került, amíg sikerült nyélbeütnie ezt a hajóutat, és amíg kiügyeskedte, hogy Kirkuf legyen a hajó parancsnoka. Igaz, ezt már együtt fundálták ki a hadnaggyal. Persze, annak is tetszik aranyos hajó parancsolójaként megtérni a szülői házba ...

– Egykor, régen – kezdte újra a leány –, mikor még énekelni és mondókálni tanultam a hárfa ütemére, arra figyelmeztetett öreg krétai mesterem, hogy nem az a fontos, amit mondunk, hanem ahogy mondjuk. Néha a hangsúllyal pontosan ellenkező értelmet kaphat a mondanivaló ...

– Ez meglehet – bólintott a férfi s várta, hogy miként folytatja a leány, mert sejtelme sem volt, hogy hova akar kilyukadni felidézett, gyermekkori emlékével.

– Olyan varázsos az éj ... Itt, a pá–jomi tó felett mintha gonosz démonok járnának, akik kifordítják szavaink hangsúlyát ... Én ... én melegen mondtam valamit... s meglehet... te egészen... egészen hűvösnek hallottad... Az imént is olyan távolról beszéltél hozzám ... de talán csak én hallottam messzinek a hangod ...

– Ne törd rajta a fejed Théba legszebb virága! – mondta csendes, komoly hangon a férfi. – Aludj inkább Pá– jomig. Mert még alig hogy halványodnak a csillagok ... Sok van még reggelig.

– Nem! – rázta meg borzas fejét a királyleány. – Nem akarok elaludni! Beszélgetni akarok veled. De közelről, hogy ne ronthasson a hangunkon semmi ártalom. Jer közelebb, Kirkuf!

A férfi jól látta, amint hívón, vágyón két fehér kar nyúl feléje és három hosszú lépéssel a kerevet elé állott. A lány arrébb húzódott, hogy maga mellett a heverőn adjon ülőhelyet, és úgy nézett fel a szeretett alakra, mint a pá–jomi tó rózsái a felkelő Osir aranyfényű arcába.

A hadnagy csak egy pillanatra habozott. Aztán úgy tett, mint aki nem vette észre a felajánlott ülőhelyet, és vágyai elől menekülő, gyors mozdulattal a hajó padlóján nyújtózkodó párducbőrre ereszkedett.

Ismét mély csend szakadt közéjük. A lány még mindig nem adta fel a küzdelmet. Hirtelen felkönyökölt heverőjén, előrehajolt úgy, hogy a férfi arcán érezhette a kis hercegnő nárdus illatú leheletét.

– Az imént azt mondtad, hogy nem szokásod figyelni a tavirózsák természetét... De hátha van valahol, talán nem is messze, egy tavirózsa, aki neked akar kinyílni... Azt az egyet... azt sem látnád meg? ... Te ... te, bolond hadnagy!

– Nem, szép úrnőm! – rázta meg fejét a férfi. – Én őfelsége tengereinek hajósa vagyok! Szívem a végtelenbe vágyik. Oda, ahol találkozik a víz az éggel, ahova ember még nem mert elhajózni... Ládd, drága úrnőm, a tenger sós vizében, mérhetetlen mélységeiben nem nyílnak rózsák. Valóban bolond vagyok, hogy elhagyom a virágos sétányokat és az élet halálos ösvényeit járom. Bolond vagyok, szép úrnőm, de nem lehetek okos, nem tudok okos lenni... Ezt bocsásd meg nekem és gondolj reám mindig olyan jó szívvel, mint ahogy én viselem majd emlékedet mindenütt, amerre csak vitorlával és evezővel visz az út...

– Hahó! Jobbra előre Pá–jom! Készülődjetek a kikötésrel Parancsnok előre! – harsantak fel Bába ajkán a vezényszavak.^

Az egész hajó megélénkült. Minden matróz pillanatok alatt a helyén állott. Csak Mutnofret szolgái és szolgálólányai lézengtek céltalanul és lábatlankodtak ott, ahol nem kellett volna.

Kirkuf felállott és mélyen meghajolt:– Drága úrnőm, mennem kell. A kikötést mindig a parancsnok vezényli.Mivel a királyleány nem mondott semmit, a férfi egy pillanatnyi várakozás után megindult a hajó orra felé,

hogy átvegye a parancsnokságot. Mutnofret száraz, könnytelen szemekkel nézett a délceg járású távozó után. Uralkodott magán ... őt senki emberfia nem láthatja könnyezni!

Így érkezett meg a cifra, aranyozott bárka a pá–jomi kikötőbe.Kirkuf az elsők között lépett partra. Bizony hevesebben vert a szíve, mikor a lába szülőföldje fövényére

dobbant, de arca mit sem árult el szíve indulatából és a hangja sem rezdült, amikor Bába felé fordult:– Apám mikor jön errefelé?– A nagyságos úr, áldás életére, minden pitymallatkor megszemléli a flottát. Előbb őnagysága jön, s csak

azután a fényes nap.– No, akkor nemsokára itt lesz apámuram őnagysága – bólintott a hadnagy és a hajó felé kiáltott, hogy

megsürgesse a kikötési munkálatokat.Ebben a pillanatban tűnt fel a kikötő gátján Sarkufát úr tekintélyes alakja.Nemsokára Kirkuf is észrevette a közeledő terebélyes alakot. Jobbra tőlük a pá–jomi flotta legényei és

tisztjei már felsorakoztak hajóik előtt a fövenyes parton. A hajókon csak a kormányos és fent az árbocon a vitorlamester állott. A levegőben vezényszavak röpködtek, a pá–jomi flotta hajósai pedig fürgén, ügyesen hajtották végre a parancsokat.

Bába is bárkája előtt állott már és tele tüdővel, pirosló fülekkel vezényelte népét.Kirkuf mosolyogva csóválta meg a fejét:– Ejnye, a vén cethal! Harminc éve csinálja, de úgy látszik, még nem unta meg ezt a minden reggeli

parádét!A messzi földről jött hadnagy arra az időre emlékezett, amikor jómaga is ott feszített minden hajnalban a

helyén, mert a parancsnok tulajdon fiával sem tett kivételt. Nem volt tanácsos lötyögni, lógni, különösen a parancsnoki pálca hatósugarán belül, mert az öreg úr keze gyorsan járt. A vitéz hadnagy még jól emlékezett a vezénylő fütykös suhogására. No, akárhogy is van, szép dolog harminc esztendőt szolgálni egy állomáson és közben nem lankadni szigorban, szokásban, szorgalomban! A messzi vizekről hazakerült hadnagy – maga sem tudta, miképp s miért – egyszer csak megfordult és úgy, mint egykor pá–jomi hajóstiszt korában, magasra tartott kézzel adta ki a parancsot:

– Tiszteletadásra sorakozzatok!A cifra, aranyos bárka legénysége pedig fegyelmezetten engedelmeskedett. Kirkuf hadnagy is levetette

fehér leplét és fegyveres harcos módjára: meztelenül, csak ágyékkötőben állott feljebbvalója elé.Mikor az öreg úr a fényes hajóhoz ért, szeme megelégedetten ragyogott: a legénység példás rendben

sorakozott, a hajó, bár csak most érkezett szolgálati útról, mégis kifogástalanul tiszta. Lám, a jóvágású hadnagy is meghajlított térddel, térdeire tett kezekkel úgy áll, amint katonának illik parancsnoka előtt. Pedig ezek a fáraó udvarából vidékre szalasztott ficsurok nemigen ismernek tisztességet!

– Nagyságos uram! – csendült fel előírásosan a fiatal tiszt jelentése – én, Kirkuf, a fáraó öt hajójának parancsoló hadnagya, Sarkufát úrnak, a pá–jomi flotta parancsnokának fia ...

– Ó, fiam, fiam! – kiáltott fel az öreg úr és a következő pillanatban hatalmas mellére szorította rég nem látott gyermekét, aki felől tizennégy éve még csak hírt sem hallott.

... És aznap olyasmi történt, ami harminc év alatt soha: Pá–jomban elmaradt Sarkufát úr reggeli szemléje. Helyette a flottaparancsnok gulyájából két tulkot sütöttek meg nyárson és borpincéjéből minden hajós annyit ihatott, amennyi csak belefért.

Az eszem–iszom nap után még késő éjfélig lobogtak az örömtüzek a pá–jomi kikötőben. Minden tűznél a szóbeszéd Kirkuf hadnagyról folyt, aki ennekelőtte tizennégy esztendővel bátran nekivágott a világnak és most fényes hajóval, arany karpereccel, a fáraó „bátor hadnagyá”–nak büszke címével tért haza.

Mire az est leszállt, a hajósok között az a hír kapott szárnyra, hogy a fáraó hadnagya csak pár napot időz Pá–jomban, aztán újból nekivág a végtelen tengernek, öt hajóval indul útnak... öt vitorlás bárkával... a vitorlák olyan gyorsak, mint a fecske szárnya, és a hajósok mindahányan válogatott legények ... Maga a parancsnok válogatja őket. Aki nem hiszi, kérdezze meg Bábát... ő már elszegődött... őt már nemsokára fecskeszárnyú hajók röpítik ismeretlen partok felé: az arany, a mirha és a tömjén hazájába ...

Ügy mondják, hogy Bész, a dévaj örömök istene szőlő levébe csempészte a jókedv manóit. Ma este Sarkufát úr borába szeszélyes istenek a nyugtalanság, a messzeszálló vágyak démonát rejtették. A pá–jomi hajósok, különösen a fiatalabbak, mintha kevesebbet daloltak volna és ritkábban gondoltak volna vadászatra, lányra ...

Pedig a tó varázsos tükrében ma éjjel is millió csillag fénye ragyogott és halkan suhanó ladikjaikon, a papírusznáddal benőtt partok mentén halásztak a pá–jomi leányok. De a legények szeme ma este átsiklott a hazai tájak felett és a messze keleti sötétségbe fúródott. Ott már várnak a fecskeszárnyú bárkák! Várják a férfikart, amely az ismeretlenben rejtőző mesés világok felé kormányozza őket...

IV. FEJEZET,

amelyben Asáb tekintetes úr, mielőtt megölné az összes isteneket, előbb megmutatja Kirkufnak, amit a. régiek Punt országáról írtak.

– Üdvözöllek uram – hajolt meg vidékies tiszteletadással a kormányzó könyves házának írnoka. – Már értesültem hazatérted felől, s most boldoggá teszel, hogy szerény munkámat figyelemre méltatod.

– Számomra minden nap ünnep, amit a könyvesházak hűvös rejtekén tölthetek. Soha nem irigyeltem senkit, csak azt, aki el tudja olvasni a mások írását és olyan jeleket tud róni a finomszövetű papiruszra, amelyeket még évszázadok múlva is megismernek az írástudók – adta vissza a bókot Kirkuf hadnagy, mert jól tudta, hogy az írnokfélékkel finoman, szőrmentén kell bánni. Különösen itt Pá–jomban tanácsos érzékenységükre ügyelni, mert nincs sok belőlük. Az egész kormányzóságnak csak két írnoka van és ráadásul a kettő kétféle.

Bar–Kruú tekintetes úr ugyanis, aki ,,a kikötők, raktárak és csatornatorkolat írnoka” csak egyféleképpen tud írni, olvasni. Azt sem iskolában tanulta, hanem csak úgy önszorgalmából.

Vagy húsz–harminc évvel ezelőtt Bar–Kruú tekintetes úr még egyáltalán nem volt „úr” és még kevésbé „tekintetes”. Igaz, már akkor is tekintélyes ember volt a kikötőben. Kivállott a többi hajós, rakodó–népség közül jó felfogóképességével és alázatos alkalmazkodásával. Így aztán két–három évi szolgálat után megtették a nagy magtár számadójának.

Akkor már öreg ember volt a számvívő írnok. Megtetszett neki a fiatal Bar–Kruú. Maga mellé vette segítségnek, s közben megtanítgatta a betűvetés mesterségére is. No, nem a szent hieroglifekre, sem a magas diplomácia és irodalom szép formájú jegyeire oktatgatta tanítványát! Meglehet, azokhoz jómaga sem értett, hiszen ő is csak úgy, elődjétől tanult meg írni.

Volt a kikötők, raktárak, átkelőhelyek és vámházak írnokainak egy iskolában nem tanított jelrendszere, amit ma demótikus írásmódnak nevezünk. Így írták akkoriban a számadás–könyveket, a rövidebb kereskedelmi és hajózási üzeneteket.

Ennek az írásmódnak volt ismerője és művelője Bar–Kruú. Ennek segítségével lett „úr” és „tekintetes”. Az ő szempontjából tehát hasznosnak bizonyult, hogy nem restellte megtanulni az írás mesterségét.

Kirkuf hadnagy azonban mi hasznát sem látta Bar–Kruú uram tudományának. Amit ő keresett, azt papok jegyezték le szent hieroglifekkel és írástudók rótták szép vonalú jelekkel finom művű papirusztekercsekre. Sok évig iskolázott tudomány kellett az elolvasásához. Nem lehetett csak úgy megtanulni, innen–onnan, kirakodás, berakodás, adószedés közben. De volt is aztán becsülete annak, aki iskolái végezetten mint „a három írás ismerője” lépett az állam vagy valamelyik nagy úr szolgálatába, ami körülbelül egyet jelentett.

Az ilyenfajta tudós írnokkal a legzabolátlanabb úr is erősen szőrmentén bánt.Elsősorban talán azért, mert kevés volt belőlük, és ráadásul joguk volt oda menni, ahova akartak. Így aztán

könnyen fordíthattak a sorsukon.Másodsorban viszont azért sem volt tanácsos tengelyt akasztani az ilyenfajta tanult néppel, mert amint híre

járta, az iskolában titkos, ártó tudományokat is tanítottak...Azonban Asáb tekintetes úr, a pá–jomi kormányzó „három írást ismerő írnoka” nem volt afféle garabonc

természet. Már több mint tíz éve szolgálja a vidék első emberét, de azért sehol a környéken nem történt több baj, mint amennyi írástudó nélkül is történni szokott.

Pedig bolondos ember volt ez az Asáb tekintetes úr! Néha egész napokat odatekergett, és a legelőkről, töltések mellől mindenféle lapikat, burjánokat szedett össze. Megszárította őket, a levét megfőzte, és itta módfelett, ha valami baja volt. Pedig, ha egy csepp esze lenne, tudhatná, hogy a rontás ellen amulettel kell védekezni és nem marhának való burjánok levével. Kelekótya volt őkelme másképpen is, mert ha egy pint borral többet ivott, mindjárt azt kezdte vitatni, hogy a nap és a csillagok előbb voltak, mint az istenek. Tehát ami lett, minden belőlük lett: a nap szülte a földet és a föld az isteneket. Ezért a dolgok törvényei régebbiek, mint az istenek törvényei.

Kirkuf hadnagy már hallott valamit a bolondos írástudóról. Ezért előbb olyasmit kérdezett, amiről sejtette, hogy tetszeni fog.

– Nem áll szándékomban oktalan kérdésekkel háborgatni szíved nyugalmát, de azt hallottam felőled, hogy tagadod az istenek hatalmát.

– Egy bolondsággal több, amit rólam beszélnek – bólintott nyugodtan Asáb tekintetes úr. Aztán hirtelen a hadnagy szeme közé nézett: – Te elhitted rólam ezt az ostobaságot?

Az igazat megvallva, Kirkuf nem sokat törődött azzal, hogy mit hisz és mit nem hisz egy vidéki írnok az istenekről. De most, miután a kérdést ő vetette fel, nem mutathatta ki közönyét:

– Uram, hányt–vetett életem folyamán én már annyi mindent láttam és hallottam, hogy akár hiszek mindent, akár semmit, egyre megyek vele. Hallottam én már olyasmit is, hogy mostanában akadnak, akik tagadják az istenek hatalmát...

– Azt jól hallottad, de én nem tartozom közéjük. Én hiszek az istenek hatalmában, de hiszek abban is, hogy eljön majd az istenek alkonya...

– Nem értem, uram! Mi fog történni az istenekkel? Meghalnak?– Nem! Megölik őket! A bölcs, okos emberek kiirtják valamennyiüket.Kirkuf nem volt vallásosabb, mint honfitársai: hitt a babonákban és áldozott az isteneknek, azontúl

igyekezett úgy élni, hogy lehetőleg ne kerüljön összeütközésbe az ártó démonokkal. Ezért minél kevesebbet gondolt az emberfeletti hatalmakra, mert akkor volt a legnyugodtabb, amikor teljesen elfeledkezett róluk. Most, a különös írnok szavaira gyermekkori sötét esték és templomi szentélyek sejtelmes félhomályának s a titokzatos tenger ezer veszélyének minden babonás félsze egyszerre rohanta meg a hadnagy szívét. A bátor férfi sápadtan dőlt a könyvtár bejárati oszlopának és talán azon sem csodálkozott volna, ha a kékkel, pirossal, arannyal cifrázott tető a fejére omlik.

De nem történt semmi... Az egyszínű kék égről rendíthetetlen közömbösséggel perzseltek Osir isten arcának sugarai. Nem sokat látszottak törődni azzal, hogy

Asáb tekintetes úrnak milyen véleménye van az istenekről.– Ejnye, hadnagy uram – csóválta meg kopaszra borotvált fejét a tudós írnok –, ha nem tévedek, arra el

voltál készülve, hogy esetleg tagadom az istenek hatalmát...– Az más, uram ... – suttogta rekedten a hajóstiszt. –• A nagy világban, ahol csak megfordultam, annyiféle

istenséget láttam és oly sokféleképpen tisztelték őket... Minden nép csak a saját istenét tartotta erősnek, igaznak, de tagadta mindenik az idegen istenek hatalmát. Én, uram, békében akartam élni minden nép istenével... Ezért, mikor, ahol voltam, annál az oltárnál áldoztam... De cimboráim közül többen soha sehol sem áldoztak ... Megvettek egy–két rontás elleni amulettet, a nyakukba akasztották, aztán annyival beérték... Úgy hiszem, ezek sem nagyon hittek az istenek hatalmában... Ilyenfélének gondoltalak téged is, uram.

– He–he–he, hadnagy uram, rajtad is meglátszik, hogy nem nagyon üldögéltél az iskola gyékényén ... Ügy gondolkozol az istenekről, mint egy teherhordó. Egyik gondolatod üti a másikat és ráadásul mindenik egy kicsit együgyű is ... de nem vitatkozni akarok veled. Arról akarok beszélni, amitől az imént úgy megijedtél, vitéz hadnagy uram!

Kirkuf restellkedett is, bosszankodott is a fennhéjázó beszéd miatt, de a világért sem mutatott volna sértődöttséget. Arra gondolt, amiért voltaképpen meglátogatta az írnokot, és türtőztette macát.

Asáb tekintetes úr pedig beszélni kezdett nagy élvezettel, ahogy az olyan ember szokott, aki ritkán talál hallgatóra:

– Bár a rejtelmes dolgok felől való gondolkodásra elméd nincs kimívelve, gondolom, mégis érdekelni fog, hogy miként fogjuk megölni az isteneket...

– Hogyan? Mi, éppen mi kell hogy megöljük az isteneket? – kérdezte a hadnagy, és enyhe borzongást érzett a háta közepében.

– Nem mi! Nem én vagy te! Ne így értsd! Hanem mi, emberek! Majd, ha eljön az ideje.– Ahá – bólintott a hadnagy. Kezdett rájönni, hogy az okoskodások és a matrózmesék közös tulajdonsága

szerint egyiket sem kell éppen szószerint venni. Ezentúl már derűsebb lélekkel figyelt a furcsa okoskodóra. Mintha csak valamelyik kikötőben távolról jött hajósok meséjét hallgatná ...

– De menjünk csak szépen sorjában. Nem átabotában, mint a kerge birka. Első kérdés az volna, hogy miért is kell majd voltaképpen megölni az isteneket?

– Úgy van! Ez az első kérdés – hagyta rá a hadnagy,– Az isteneket azért kell elpusztítani – prédikálta feltartott ujjal Asáb tekintetes úr –, mert minden

gonoszság őtőlük származik. Az istenek lelke serkent mindent, ami él, arra, hogy nagyobbra nőjön, többet zabáljon, mint a másik. Az istenek lelke az egyenlőtlenség és visszavonás lelke! Hát ezért kell majd megölni az isteneket!

– Értem – bólintott a hadnagy, mert szerette volna, ha az írnok már eljut a fejtegetés végére.– Dehogy érted – legyintett dühösen a kelekótya –, nem lehet ezt olyan hamar megérteni! Vegyük a

második kérdést: Miből láthatjuk, hogy az istenek az egyenlőtlenség és a visszavonás őslelkei a földön? Ezt abból látjuk, hogy állandóan egymás ellen harcolnak és papjaik segítségével a népeket is egymás pusztítására ösztökélik. Minden győzedelmes hadsereg első dolga lerombolni a legyőzött nép istenének oltárait. A szétszórt kövekből pedig új oltárt emelnek a győztes isten tiszteletére. Így minden mostani isten egy megelőző holttestén

átlépve állíttatott oltárt magának. Az idők méhében pedig ott rejtőznek az eljövendő istenek, akik majd földig rombolják a mostaniak oltárait...

Asáb tekintetes úr csontos, bogos ujjú kezével letörülte izzadsággyöngyös homlokát. A reggeli hűvösség elmúlt és kezdődött a napszállta utánig tartó rekkenő hőség. Kirkuf a könyvesház árnyas bejáratába terítette fehér leplét. Ráült és udvariasan maga mellé hívta az írnokot.

A tekintetes úr még jóformán le sem telepedett, máris folytatta, amit abbahagyott:– Harmadsorban azt kérdezem, hogy láthatjuk–e mindenütt az egyenlőtlenséget. Erre csak azt felelhetem,

hogy igen, mindenütt, ahol füvek, fák, csúszómászók, égi madarak, férgek, állatok és emberek élnek, megvan az egyenlőtlenség, mert ezekben mind civakodó istenek lelke lakozik. Nézd a földön kúszó füvet és az égretörő pálmákat! Mindegyik törekszik a másik felé nőni, hogy megfojthassák egymást. Nézd az embereket! Urakra, katonákra, papokra, parasztokra, szolgákra, rabokra oszlik az egész nép, mindenik arra törekszik, hogy minél többet zabálhasson a másikéból. Ha megöltük az isteneket mind, akkor majd a hiéna és a bárány egy legelőre járnak és az urak egy asztalhoz ülnek megvetett rabszolgáikkal ...

Kirkuf elérkezettnek látta az időt, hogy előhozakodjék mondanivalójával:– És mi lesz akkor az írnokokkal?– Nem lesz reájuk szükség, mert eljöhet az idő, amikor minden ember fog tudni írni–olvasni úgy, amint ma

már mindenik tud ezerig számolni.– Nagyrabecsült uram – csóválta meg fejét a hadnagy –, sok minden meggondolkoztatott abból, amit tőled

hallottam, de ne vedd rossznéven, ezt az egyet nem hiszem. Bár nem ártana, ha ilyen magamfajta hajósember is el tudná olvasni a régi írásokat...

– Ugyan mi hasznát vennéd azoknak? Jobb volna számodra hajód rakományát, felszerelését feljegyezni, hogy mindig tudjad, mid van és mi hiányzik.

– Nekem arra nincs szükségem – rázta meg fejét a hajóstiszt. – Én mindig tudom pontosan, hogy az öt hajóm közül melyiken mi van. Az utolsó szegig úgy ismerem naszádjaimat emberestül, rakományostul, mint a tenyeremet!

– Akkor meg nem foghatom, hogy mi hasznát láthatnád az írás mesterségének – tűnődött az írnok.– Elolvasnám a régi írásokat, amelyek a múlt idők bátor hajósairól szólnak. Tudni akarom, hogy melyik hol

járt, meddig jutott el egyik vagy másik úton – rukkolt ki jövetelének tulajdonképpeni céljával a hajóstiszt.Az írnok felnézett a távolról jött ember férfias, szép arcába :– Akkor mégiscsak igaz, amit rólad beszélnek, tisztelt hadnagy uram!– Ha azt beszélik, hogy nemsokára távoli partok felé indulok, akkor igaz. Mert úgy tudd meg, tisztelt uram,

hogy a fáraó őszentségétől, üdv és áldás életére, hajókat kaptam, hogy felkeressem Punt országot, az arany, a drágakövek, a mirha és tömjén hazáját. És én megfogadtam az én uram őfelségének, hogy addig megyek dél felé a Veres–tenger jobb partján, amíg csak a szárazföld tart. Most már mindegy, hogy mit mondanak az okos írások, de mégis jó tudni azt is, amit a régiek tudtak erről az útról. Thébában is kutattam olyan írások után, amik Punt országról szólnak. Ott mondták, hogy te, uram, összegyűjtötted a régi utazókról és hajósokról szóló történeteket. Ha te nem tudsz segíteni rajtam, akkor senki a világon.

– Lám csak, már a fővárosban is kezdik ismerni, hogy ki az az Asáb írnok! Rendben van, hadnagy uram, jer be a könyvesházba és megkeresünk minden írást, aminek csak hasznát veheted.

Azzal a két férfi felállott. Kirkuf felszedte földre terített leplét, s mindketten átlépték a könyvesház árnyas portáléját.

V. FEJEZET,

amelyben a pá–jomi kormányzó úgy gondolja, hogy a törvény betűje gyorsabb lábon jár, mint Salumith úr leánykérő Karavánja

Mutnofret mint a retenui fejedelem nagyobbik leánya került a fáraó udvarába. A pá–jomi helytartó felesége viszont a retenui uralkodó testvérhúga és így nagynénje Mutnofretnek. Retenu a fáraó egyik kis vazallus országa volt valahol a hittiták mezsgyéjén. Mióta hittiták ismét mozgolódni kezdtek, megnőtt a retenui fejedelem jelentősége. A fáraó arra törekedett, hogy sokszálú kötelékkel magához fűzze távoli vazallusát, nehogy kedve kerekedjék átpártolni a hittiták oldalára.

Emiatt fogadta örökbe Mutnofretet és most ezért hívta meg hosszú ideig tartó mulatozásra a retenui fejedelem másik leányát, a kicsi Nefer–Itit is, aki még alig múlt tizenegy éves, A meztelen igazság az, hogy a különböző vazallus fejedelmek és vezérek gyermekeit túszként tartották Thébában. Ugyanakkor azonban mindent megtettek, hogy az előkelő túszok vendégnek érezzék magukat és jól elsajátítsák a fáraó udvarának nyelvét és szokásait. Számos év elteltével, ha visszatértek hazájukba, a központi hatalom leghívebb fenntartói lettek, érzéketlenek népük vágyai iránt, süketek minden szóra, amely nem Thébából, a fáraó udvarából jött.

Néha az udvarnak több mint ezer ilyen ifjú vendége is volt. A fáraó közülük válogatta ki fogadott fiait és leányait, úgy, amint azt a birodalom érdeke megkívánta.

Mutnofret őfelségének éppen háromszáznyolcvanhetedik örökbefogadottja volt. Ö is, akárcsak a többi háromszáznyolcvanhat kegytestvére, mindössze egyszer látta isteni atyját, akkor, amikor fényes ceremóniák közepette mellére ölelte, jelezvén ezáltal örökbefogadási szándékát.

A többi túsz–gyermek és ifjú általában irigy szemmel nézte az örökbefogadottak boldog seregét, mert a fáraó maga volt az isten. Így fiai és leányai isten gyermekei voltak, s mint ilyenek, elvitathatatlan részesei a mennyei örökkévalóságnak. Emellett férjhezadásukról, kiházasítási költségeikről is a fáraók kincsestára gondoskodott.

*

A retenui fejedelem, úgy látszik, már eldöntötte magában, hogy a fáraóhoz hűséges marad. Lelkesítette a szép siker, amit nagyobbik leánya elért. Alattvalói hűségének fitogtatására, de ugyanakkor számításból is, most elküldte kisebbik leányát, Nefer–Itit, hadd próbáljon szerencsét a nénje után ő is!

A két leánytestvérnek, atyjuk üzenete szerint, nagynénjüknél kellett találkozniok. Mutnofret már megérkezett, de Nefer–Iti még csak tíz–tizenöt nap múlva fog megjönni. Tudta ezt Mutnofret már az elinduláskor, de azért sietett, mert sok beszélnivalója volt nénjével, akit csak ritkán láthatott, és dűlőre akarta vinni az ügyet Kirkuf hadnaggyal is.

Az udvar szemkápráztató forgatagában a kis királyleány úgy gondolta, hogy Pá–jom alkalmas hely lesz ügyük elrendezésére. Ott csak ketten lesznek a hadnaggyal. Ott a férfit, mint lepkék a mécsvilágot, nem lebegik körül ölelésre csábító karok. Ott reá sem ügyelhet éber szemekkel az őszülő Salumith úr. Salumith úr, a fáraó nagytekintélyű belső embere és atyjának, a retenui fejedelemnek régi harcostársa ...

Most pedig teltek a drága pá–jomi napok. Már kettő tűnt tova belőlük és még csak nem is láthatta Kirkufot. A hadnagy Thébában tett ígérete ellenére, mintha kerülte volna a leányt.

Igaz, Mutnofret azért nem töltötte haszontalanul az időt. Két nap, két éjjel minden csöpp időt felhasznált arra, hogy nénjének elpanaszolja bánatát. A kicsi, jókedélyű, kövérkés kormányzóné pedig a könnyelműen jószívű emberek hirtelenségével megígérte, hogy segíteni fog húga baján.

De hát a harmincéves asszony tizenöt éve volt a kormányzó felesége. Tizenöt évig apja, a többi tizenöt éven keresztül ura gondolkozott helyette. Harminc évet élt boldog, derűs megelégedettségben, úgy, hogy állandóan csak kérdezett és engedelmeskedett.

Talán most történt meg életében először, hogy tőle kérdeztek, tőle vártak feleletet. Mi sem természetesebb, mint hogy a kérdést úgy oldotta meg, ahogy eddig megszokta: elmondott mindent az urának és tőle várt tanácsot.

Ez pedig így történt:Mutnofret érkezése utáni harmadik nap hajnalán a kormányzó szellős tornácán reggelizett. Megkövetelte,

hogy ilyenkor már felesége is frissen mosdva, fésülködve ott üljön az asztalnál. Jó, ha a szolgák, cselédek látják uraik serénységét, mert csak lusta úrnak rest a háznépe!

A terjedelmes kormányzói palotában mindenütt ütemesen folyt a munka, csak az az épületcsoport volt csendes, ahol Mutnofretet és cselédeit szállásolták el.

Ezt az időt használta fel a kormányzóné arra, hogy tovább kérdezze azt, amire magának kellett volna megfelelnie.

Előbb azonban szerette volna kipuhatolni, hogy vajon mi az ura véleménye Kirkufról és családjáról:– Sarkufát úr mintha elhidegült volna tőlünk az utóbbi időben. Lám, fia is csak hivatalos jelentéstételre

jelentkezett nálunk, pedig rokonok volnánk...– Kedves asszonyom, ne vedd rossznéven, de meg kell igazítanom beszédedet. Kirkuf öcsém nem volt

nálunk. Én csak arra emlékszem, hogy a thébai hajó parancsoló hadnagya jelentéstételre jelentkezett nálam, a pá–jomi kormányzónál. Mert nem mi, hanem én vagyok a kormányzó ...

– Igaz, igaz – rebegte az asszony, mert megérezte, hogy az urát is bántja Kirkuf viselkedése.Szegény kicsi asszony, már el is döntötte magában, hogy inkább hallgatni fog a Mutnofret dolgával. Nem

akarta urát ingerelni nemszeretem kérdésekkel. Néhány pillanatnyi szünet után azonban éppen a kormányzó volt az, aki felvette az elejtett fonalat.

– Tegnap meglátogattam Sarkufát sógort. Már hetek óta csak reggel, a hivatalos jelentésnél találkoztunk. Szolgálatban pedig egyikünknek sem szokása családi dolgokról beszélgetni ...

– Bezzeg odahaza minálunk! Bátyám addig hozzá sem fog az országos ügyekhez, amíg meg nem kérdezgeti mindegyik vezérét, hogy mi történt a házuk táján. Nahrib vezérnek egyszer megellett a kancája ...

Mutnofret szerencséjére a kormányzó hirtelen kézlegyintéssel véget vetett a hazai emlékek áradatának:– Kedvesem, ne hasonlítsd Retenut a Két Országhoz! Amint mondám – tért vissza a megkezdett

beszélgetéshez a kormányzó –, tegnap ebéd után meglátogattam a sógort. Gondoltam, ilyenkor otthon találok mindenkit és szeme közé nézhetek az én drágalátos öcsémnek. De csak Sarkufát sógor hűsölt egymaga a tornácon. Meg sem kellett kérdeznem, panaszolta magától, hogy a fia soha sincs otthon ...

– Fiatalembernél ez még nem nagy baj ... – szólt közbe hirtelen az asszony.– De nála baj! Mert nem jóban töri a fejét! Két egész napját itt, az én könyvesházamban, annak a féleszű

Asábnak a társaságában töltötte. Utána féléjszakákat a kikötőben tekereg. Hajósokat válogat valami nagy útra, amelyiknek, ha igaz, ő lesz a parancsoló hadnagya ...

Ebben a pillanatban lent, a tornác előtt megjelent a kormányzó öltöztető szolgája. Szótlanul állott, anélkül, hogy bár csak az első lépcsőre tette volna a lábát.

A kormányzó kérdő pillantást vetett feléje. A szolga válaszképpen hangtalanul igent biccentett, aztán ura intésére némán, amint jött, távozott.

A kormányzó, mint a legtöbb ó–egyiptomi úr, környezetében csak kivágott nyelvű rabszolgákat tartott. Ezek, minden parancsot meghallottak, de szájuk mégsem nyílhatott árulásra ...

– Megparancsoltam, hogy nézzen egy kicsit Kirkuf után – tájékoztatta feleségét a kormányzó. – Most érkezett meg az öcsénk Asáb úrhoz. Biztos, megint estig próbálgatják, ha összeteszik a két féleszüket, lesz–e belőle egy egész. Pedig harminckét éves korára benőhetett volna már az öcsénk fejelágya ... De akármint is van, eltökélt szándékom, hogy vitéz hadnagy uramat itthon fogom. Nagyságos ura–apja már nem sokáig cipelheti a szolgálat súlyát, és ha eljön az idő, rokon helyett rokont akarok látni a pá–jomi hajóraj élén.

– Úgy, úgy – bólingatott helybenhagyóan a kicsi kövér asszony. – Aztán jó volna hamarjában meg is házasítani a fiatal urat. Fészket vert madár nem repül messzire!

– Valóban, ez jó gondolat – bólintott a kormányzó, de látszott rajta, hogy az esze már valahol másfelé jár. Most azonban már az asszony tartotta a beszélgetést a megkezdett csapáson.

– Menyasszony is akadna, méghozzá olyan, amilyen nem terem minden bokorban. Messze sem kell menni érte ... Közel van és maga ajánlkozik ...

Ebben a pillanatban lent, a terasz legalsó lépcsőjén megjelent Sarkufát úr tekintélyes alakja. Elérkezett a reggeli jelentés ideje és az asztalt még nem szedték el, s az asszony is még ott volt. Hosszú évek óta ilyesmi még sohasem fordult elő. Nem csoda, ha most mindhárman zavarba jöttek, s úgy néztek egymásra, mintha restellkednének valami miatt. Legelőbb a házigazda nyerte vissza lélekjelenlétét:

– Üdvözöllek, kedves sógor! Éppen ma reggel mesélte a feleségem, hogy odahaza náluk, a dimbes–dombos Retenuban bátyja ura, a fejedelem, mielőtt országos ügyekről tárgyalna, előbb házuknépének hogyléte felől kérdezi ki az urakat. Gondoltam, ma reggel én is kipróbálhatom a retenui sógor szokását, ülj hát le, kedves sógor!

A beszélgetés, tekintettel a szokatlan helyzetre, egy kicsit lassan, akadozva indult meg. Amint azonban Kirkuf neve a szőnyegre került, mindhárman kiöntötték szívüket és a kormányzó őszintén feltárta az öreg parancsnok előtt, hogy fiát, a hadnagyot szemelte ki utódjául. Sarkufát úr pedig kijelentette, hogy titkos vágyát találta ki a kormányzó, mert ő maga is fiában szeretné látni hivatala örökösét.

Ezután került sor a kormányzóné házasítási tervére. Ment az is, mint a karikacsapás. Az urak egyetértettek abban, hogy Kirkuf hadnagyot fészekrakásra kell bírni. A retenui királylány személyét pedig erre a célra elragadónak találták.

– Most már csak az a baj, hogy Mutnofretnek már van vőlegénye – csicseregte az eddigi sikerektől fellelkesült kormányzóné. – El sem képzelitek, nagyságos uraim, hogy kicsoda!

– No, csak no – szontyolodott el a kormányzó –, csak nem valami vérrokonsága a fáraó őszentségének?– Ó, nem – rázta meg fejét a kormányzóné és a szeme sarkában csintalan fények jelezték, hogy mennyire

mulattatja a férfiak elképedése. – Mutnofret vőlegénye csak olyan magunkfajta szegény halandó: úr is, írnok is. Volt lázadó, búj– dosó, királyok barátja, fáraó ellensége, most megtartotta a királyok barátságát és megszerezte a fáraóét is! No, ki az?

– Csak nem Salumith úr? – ugrott fel a helyéből elvörösödött arccal a kormányzó.– De bizony ő ... de bizony ő ... – kacagott csilingelő csengő hangon az asszonyka. – Ugye uram, uracskám,

milyen érdekes?A kormányzó nem válaszolt semmit, csak fejebúbjáig vörösen elkezdett fel s alá járkálni, de akkora

léptekkel, mintha földet mért volna a parasztoknak. Az egyenletesen hosszú lépésekből éppen nyolc telt faltól falig. Legalábbis így számolta meg Sarkufát úr. Az öreg hajós ugyanis nem értette, voltaképpen miért is fortyog a sógora, s így őmaga nyugodtan szemlélte, ami körülötte történik.

– Sógor uram ... sógor uram ... – csóválgatta fejét a pá–jomi flotta parancsnoka, s arcán a kövér, öreg urak csigavérű derűjével fordult a kormányzó felé. – Ki lehet az a Salumith úr, meg nem foghatom, csak azt látom, hogy neve mint a skorpió csípi nemes szívedet.

– Salumith úr?! – állt meg sógora előtt a kormányzó. – Salumith úr az udvar széllelbélelt, legcsavarosabb eszű csalója és szemfényvesztője. Tűrik, támogatják, a' fáraó barátjának nevezi, reá bízta a könyvesházát csak azért, mert tokvonsittól a hittiták mezsgyéjéig minden inci–finci fejedelmecskét ismer. Fiatal korában tagja volt annak a bandának, amely őfelsége életére tört. Csak neki sikerült megszöknie az ország határvédő harcosai elől. Piszkos kis pásztorfejedelmek sátra táján bújkált. De többet nem bújtogatott őfelsége ellen, mert megtudta, hogy Nebo herceget, aki a lázadás vezére volt, őfelsége lenyakaztatta. Inkább szép leveleket írt a fáraó udvarában lakozó barátainak és a kis pásztorkirálykák közül többet őfelsége oldalára vezetett... Vagy tizenöt évvel ezelőtt, amikor őfelsége kegyelmes ígéretekkel hazahívta, Salumith úr éppen a hittiták mezsgyéjén, Retenuban időzött. Én voltam az, akit a fáraó érte küldött... de írást is vittem, amelyben szövetséget ígértünk a retenui fejedelemnek ... és azóta Salumith úr intézi őfelsége minden ügyes–bajos dolgát ezekkel a kicsi urakkal. Ő az, aki tudja, ki kire haragszik közülök, és úgy húzza a szálakat, hogy azok leginkább eloltanák egymást egy kanál vízben. Így aztán csak hálásak lehetnek, hogy őfelsége erős karja és persze Salumith úr csavarintos esze megőrzi a békét közöttük ...

– Hát akkor Salumith úr nagyon hasznos ember! Miért haragszol reá mégis? Mert ha jól látom, sógor uram, te neheztelsz a derék úrra – szólt közbe Sarkufát úr.

– Igen, mert neki köszönhetem, hogy idefeneklettem Pá–jomba!– Pá–jom nem rossz hely. Én már harminc esztendeje elégedettebben élek itt, mint a legnagyobb úr őfelsége

udvarában – próbálta csitítani sógorát Sarkufát úr.– Igen, de én már a kőbányák felügyelője voltam és feleségül vettem őfelsége egyik legfontosabb

szövetségesének testvérhúgát – szólt vissza keményen a kormányzó. – Igaz, hogy a feleségemet előbb neki ígérték, de aztán mégis én kaptam meg, mert akkor én voltam közelebb őfelsége szívéhez ...

– És az enyémhez is – csivitelt közbe a felesége. De az ura folytatta, mintha meg sem hallotta volna az asszony törlesz– kedését.

– Akkor Salumith úr jobbra–balra azt kezdte súgdosni, hogy egy idegen király testvérhúga, ha egyszer már férjhez ment, nem jelent semmi kezességet a békességre. Jobban tenné őfelsége, ha inkább a retenui fejedelem leányát hívná meg az udvarába. Őfelsége fülébe jutott ez a kígyónyelvű sziszegés. Így került Mutnofret a fáraó palotájába, én pedig előbb az istenhátamögötti Kosirba, aztán, mivel te már itt voltál sógor uram s az előző kormányzó magtalanul meghalt, az ő helyébe ide. Most szeretné a tisztelt úr feltenni a koronát tíz évi mesterkedésére. De én ezt a koncot elhúzom az orra elől! Most, amikor a szagától már a nyál is összefutott a szájában! Szeretné Salumith úr a királyleányt, a fáraó fogadott leányát, szépet, gazdagot, fiatalt! De ebből nem eszik!

Az öreg flottaparancsnok sohasem hitte volna, hogy kormányzója képes ilyen közönséges beszédre. Ö szegény, sohasem jutott el a fáraó udvaráig, éppen ezért sokra tartott minden embert, aki valaha őfelsége körül teljesített szolgálatot. Modort, viselkedést tőlük igyekezett tanulni. így volt eddig sógorával is. Ezért jelentett számára csalódást a kormányzó beszédmódja.

A pillanatnyi csendet a kormányzóné törte meg:

– Korán keljen, aki Salumith úr előtt akar ébredni! Mert úgy tudjátok meg, drága uraim, hogy őkelme már üzent is a bátyámnak Mutnofretért. A karaván, amely Nefer–Itit hozza, hozni fogja bátyám beleegyezését is a tervezett házasságba!

– Akkor ezt már nem lehet utolérni – csóválta meg a fejét sajnálkozva Sarkufát úr.– Lábbal nem sógor uram! Megpróbáljuk ésszel – válaszolta a kormányzó kaján mosollyal a szája sarkában.

– Az ország törvényei szerint, aki hajadonnal erőszakoskodik, halállal lakol tettéért, vagy feleségül veszi a leányt, akit bántalmazott. Igaz, ilyen esetben szükséges, hogy a házasságba a leány is beleegyezzék, de gondolom, Mutnofret majd meghozza ezt az áldozatot...

VI. FEJEZET,

amelyből megtudjuk, hogy semmit sem érne az élet, ha nem mernénk nagyot álmodni, s ha kell, életünket is íeláldozni álmainkért.

Asáb úr nyelt egyet, aztán mély lélegzetvétel után sebes, éneklő hangon olvasta tovább az írást:„Punt ország, Tokvonsit, Khenthonefer és a többi ország fejedelmei földre borulnak Makara királynő előtt

és hódolnak neki; meghajtott fővel viszik adományaikat arra a helyre, ahol őfelsége tartózkodik, oly úton, amelyen még senki sem járt. Az összes népek őfelsége jogara alá vannak vetve és Ámon–Rának, Théba urának évenkénti adóra kötelesek, mert atyja, Ámon az összes népeket saruja alá vetette. A puntföldi fejedelmek őfelségétől békét könyörögvén, következőképpen szólottak: üdvözlégy két ország és a birodalom úrnője, ó, Nap, aki sugárzol, mini aranykorong az égen!”

– Elég – legyintett dühösen Kirkuf. – Buta, zavaros mese ez is. Lökd oda baloldalra a többi közé.Az írnok egykedvűen engedelmeskedett. A félrelökött papirusztekercs görögve hullott a nagy rakásba.

Aztán keze az utolsó tekercs után nyúlt:„Pharmuti 25. napján, uralmának tizenkettedik évében kivonult őfelsége Cáru városából, hogy

birodalmának határait kibővítse. Saruhen tariomány bentlakói és tőlük egészen az ország széléig mindenki mozgalomban volt. Pakhon 4–én a király Gázában ünnepelte megkoronáztatásának tizenharmadik évfordulóját. Innen indult el 5–én seregével. Pakhon 16–án megérkezett Jehem vára elé. Ekkor a király magához hívatta a katonai tanácsot és így szólt hozzájuk: „Oly igaz, mint ahogy élek és Rá szeret, Ámon dicsér és az én leheletem egészséget és erőt ad, oly igaz, hogy sem. Taanak felé, sem pedig Zofta irányában nem vezetlek benneteket. Én az alunai szoroson akarok menni, ahol csak ember ember mögött és ló ló mögött mehet. Aki közületek követni nem akar, válasszon más utat, de aki merészeli, az kövessen engem. Nem akarom, hogy az ellenség azt gondolja, hogy én félelemből teszek kerülőutakat.

Akkor a vezérek így feleltek: ,,Ámon–Rá életére, a két ország trónjának urára, felségedet követjük bárhova, mint rabszolga az urát”.

Pakhon 20–án reggel, újhold ünnepén őfelsége harci díszben felszállott arany– és ezüstmívű kocsjára és kiadta parancsát a csatarend elfoglalására. A sereg jobb szárnya a Khina pataktól jobbra eső dombokra támaszkodott, a balszárny pedig Megiddo északnyugati széléig terjedt.

Az ellenség azonban hanyatt–homlok menekült vissza Megiddoba és a harctéren hagyta arannyal, ezüsttel díszített kocsijait a lovakkal együtt. Közben a megiddoi helyőrség a kapukat már bezárta. Ezért a menekülőket kötelekkel és kendőkkel húzták át a falon. Ha őfelsége csapatai nem foglalkoztak volna annyit a zsákmánnyal, Megiddót nyomban bevehették volna ...”

– Megálljunk, ó uram! – szakította meg a szinte szónoki lendülettel olvasó írnokot Kirkuf. – Csak onnan olvasd, ahonnan szó esik benne Punt országról.

– Ez az írás nem szól Punt országról. Arról a csodás tartományról, sajnos, nincs ilyen bölcs, igaz írás, mint ez, amit most olvasok.

– Akkor miért töltjük vele az időt – nézett nagyot a hadnagy.– Azért, mert ezt a tekercset én írtam! Meg akartam neked mutatni, hogy így is lehet eseményeket leírni.

Ezt, ha ezer év múlva olvassák is, tudni fogják, hogy őfelsége miként foglalta el Megiddót és ...– Egyszóval, itt van minden Punt országról? – szakította meg az öntömjénezésbe kezdő írnokot Kirkuf.– Ami van, mind itt van, uram – vonta fel sovány vállát Asáb úr.– Az írnok baloldalán nagy halom papirusztekercs hevert, a jobboldalán csak alig négy–öt szerénykedett.

Kirkuf a nagyobbik csomóra mutatott:– Ezek csevegő, fecsegő mesék, amikre csak annyira lehet támaszkodni, mint az ingó nádra ... Talán csak az

igaz, hogy Punt ország, ahol fűszer és arany, ezüst és mirha terem, mégiscsak létezik valahol...– Ne haragudj, uram, ha megszakítom gondolkodásod fonalát – szólt közbe élénken az írnok. – Ha egy sor

írás sem beszélne róla, én akkor is tudnám, hogy Punt országnak lennie kell valahol. Mert néha a karavánok olyan ételízesítő füveket hoznak, amelyekről bizony nem tudjuk, hogy hol teremnek. Avagy talán meg tudnád mondani, honnan hozzák a mirhát, mert felénk csak tömjén terem.

Kirkuf egyre figyelmesebben hallgatta a tekintetes úr fejtegetését, az pedig felvett egy tekercset a jobboldalról:

– Ládd uram, ez az Urdudu hajós írása. Majdnem száz esztendővel ennekelőtte pontosan arra az útra indult, amelyre most te készülődsz. Ő is a Veres–tengeren ereszkedett dél felé és állandóan a jobbpart mentén hajózott.

Majdnem két év után hazatért dolgavégezetlen. A legdélibb pont, ahova eljutott, egy nagy foiyó, amelynek fövényéből aranyat lehet kimosni. Ha odáig s vissza két évig tart az út, akkor annak fele, még ha nagyon kedveznek is a szelek, tíz hónap. Így hát hadnagy uram, az úton, amelyen megindulsz, legalább tíz hónapi távolságra biztosan nincs Punt ország... Nem attól félek én, hogy a bátorságod elfogy, vitéz hadnagy uram, de az élelemmel baj lehet! Különösen a lisztfélékben lesz hiány.

– Arra én már gondoltam – bólogatott aprókat a hadnagy. – Úgy válogatom össze a hajósaimat, hogy legyen köztük nemcsak ács, kovács, tímár, hanem vagy négy–öt paraszt is. Viszünk magunkkal árpát. Ütközben majd szükség szerint vetünk és aratunk is. Mert úgy vedd az eszedbe, tisztelt tekintetes uram, hogy én, mégha életem végéig is kell majd hajóznom, vissza nem fordulok az útról, hanem haladok előre őfelsége parancsa szerint mindhalálig!

Ebben a pillanatban egy kivágott nyelvű belső szolga lépett a könyvesházba. A két meglepett úr előtt térdeire rakott kezekkel mélyen meghajolt, aztán szertartásosan félrevonta a bejárat függönyét.

Mutnofret a kormányzónéval és Sarkufát úr a kormányzóval úgy vonultak be a könyvesházba, mint ahogy vezető emberek szoktak fontos tanácskozásokon megjelenni. Csak a királyleány arca volt pirosító nélkül is bíborpiros, mintha restellte volna, ami történik. Ezzel szemben kicsi, kövér nagynénje arcán megelégedett derű honolt. A két úr hivatali teendők közt közömbösre patinásodott arcáról mit sem lehetett leolvasni.

Az írnok és a hadnagy, bár meglepte őket a nemvárt látogatás, szertartásosan üdvözölték a nagytekintélyű belépőket.

– Örömömre szolgál – adta vissza az üdvözletet a kormányzó –, hogy két ilyen kiváló urat láthatok szerény könyvesházamban közös ügyben búzgólkodni. Tekintetes uramöcsémmel volna egypár családi vonatkozású szavunk.

– Méltóságos urambátyám, számomra öröm minden pillanat, amit nagyrabecsült társaságotokban tölthetek – bókolt a hadnagy és úgy tett, mintha nem venné észre a gúnyos mosolyt, amely végigrándult a kormányzó ajkán.

– Akár a lakóházba is átmehetünk, hogy itt ne zavarjuk ügyes–bajos dolgainkkal Asáb tekintetes urat...De nemcsak a kormányzó volt udvarias ember, az írnok is ismerte a kötelességét. Mélyen meghajolt ura

előtt.– Méltóságos uram, ha nem vennétek rossznéven, inkább én távoznék levegőzni egy kicsit, mert a hosszas

olvasástól megfájdult a fejem.– Házam tornácán találsz frissítőket. Telepedj asztalom mellé és szolgáltasd ki magad az én szolgáimmal.– Úgy lészen uram – biccentett az írnok, mert megértette, hogy nem meghívást, hanem parancsot kapott a

várakozásra.Mikor a család tagjai magukra maradtak, a kormányzó intésére ki–ki helyet foglalt a székeken és a kerevet

szélén. Kirkuf egy alacsony, támla nélküli székre ült a szétszórt papirusztekercsek mellé, szembe Mutnofrettel. Csak a kormányzó maradt állva. Hangja olyan hűvös és szenvtelen volt, mintha hivatalnokai előtt tartományi ügyekről beszélt volna.

– Egész családunk jövője és boldogulása függ attól, hogy most miként döntünk. Különösen fiatal rokonaimhoz szólok: Szépséges királyleány, Mutnofret! Vitézlő hadnagy uram, Kirkuf! Ne feledkezzetek meg róla, hogy a sólyomszárnyú ifjúság hamar elrepül s észre sem vesszük, már nyakunkra ül az ólomlábú vénség. Ki mint vet, úgy arat. Amit az ifjú évek alatt vetettetek, azt fogjátok aratni, amikor megvénültök ...

A kormányzó ilyen és ehhez hasonló közmondásokkal és jótanácsokkal fűszerezve adta elő házasítási tervét. Miután kifejtette a megkötendő házasság minden előnyét, köntörfalazás nélkül azt is elmondta, hogy az ország törvényeinek segítségével miként lehet megelőzni Salumith úr leánykérő követeit. Mire beszéde vége felé ért, Mutnofret lángvörös arccal, lesütött szemekkel hallgatta az okszerűen kapcsolódó mondatokat.

Sarkufát úr majdnem minden kijelentés végén egy–egy nagyot bólintott. Hadd lássa a fia, hogy ő is egyetért azzal, amit a kormányzó mond.

Csak Kirkuf hallgatott fegyelmezett egykedvűséggel.– Most pedig, mivel mindnyájan láthatjuk, hogy mit kell tennünk, cselekedjük a jót, hogy ne bánjuk meg

soha az elszalasztott alkalmat. Mutnofret húgomnak távollevő atyja helyett én vagyok az atyja, öcsémuram tiszteletre méltó atyjaura pedig áldását adja mindkettőtökre. – (Sarkufát úr akkorát bólintott, mint talán életében soha.) – Jöjjön hát az írnok, hadd jegyezze fel, ki mit ad a házassághoz. Úu, eridj az írnokért – fordult a néma szolgához a kormányzó.

A vágottnyelvű zajtalanul távozott. A kis gyülekezetre hirtelen nagy várakozó csend szakadt.Kirkuf arra gondolt, hogy az irdatlan messzeségekből, ahová sorsa vetette, milyen olthatatlanul vágyott

haza. Íme, most együtt van a rokonaival mind, az apját sem kivéve. És mégis... soha senkiket ilyen távoli idegeneknek nem érzett, mint ezt a négy embert. Nagyot szippantott a könyvesház áporodott levegőjéből és

olyan vágy fogta el a tenger sós illata után, hogy egész belseje szinte fájt a kimondhatatlan sóvárgásban. Hangja érdes volt, mint repedt üst kongása, mikor megszólalt:

– Én nem házasodhatom meg. Engem más szolgálatra szántak a halhatatlan istenek!– A halhatatlan istenek parancsát atyád szájából tudhatod meg, mert legfőbb parancs az, hogy „hajlítsd meg

hátadat elöljáród előtt és engedelmeskedj a te atyádnak” – kiáltotta a kormányzó és arcát pirosítani kezdte a harag. Sarkufát úr nem szólt semmit, de bólintott egy akkorát, amekkorát csak a nyaka engedte.

Ebben a pillanatban lépte át a könyvesház küszöbét Asáb úr. Nyomában zajtalanul, mint tulajdon árnyéka, Úu, a néma szolga suhant.

Az írnok tisztes távolban megállott. Néma meghajlását senki sem viszonozta. A pattanásig feszült csendet Kirkuf törte meg:

– Méltóságos urambátyám, te mondád, hogy hajlítsam meg hátam elöljáróim előtt és engedelmeskedjem az én atyám parancsának. Most én kérdezlek uram! Mit kell tennem akkor, ha az én parancsolóim parancsolójától kapok parancsot és nem inkább kell–e engedelmeskednem annak, aki atyámnak is atyja, mint tulajdon vérszerinti apámnak?

– Anubra! – csapta össze elszörnyülködve a tenyerét Sarkufát úr. – Fiam, te már kora reggel többet ittál az elégnél!

– Ne haragudj öcsémuram – csóválta meg fejét a kormányzó –, én sem értem, hogy mit beszélsz!– Nagytudású uram – fordult Kirkuf az írnok felé –, szíveskedj elolvasni nekünk, amit ide írtak.Azzal a hadnagy gyolcs ágyékkötője alól előhúzott egy kártyalap nagyságú, keményre cserzett

bőrtáblácskát. A tenyérnyi lapocska mindkét oldalára vörössel, feketével kipingált, arannyal cifrázott betűket sorakoztatott egy olyan írnok, aki nagyon értette a mesterségét.

Asáb úr pedig szép hangos szóval olvasni kezdte a díszes sorok értelmét.„Én, Ámenhotep, Rá isten fia, a két ország ura, a birodalom gyarapítója, akit szeret Maát, az igazság

istene, mert erős karommal fenntartom hatalmát mind a határokig, amíg jogarom fénye elér–, ma, koronázásom utáni huszonötödik év Pásti havának 24–ik napján hozzátok szólok, az egész néphez, és minden elöljáróhoz:

Megparancsoltam Kirkuf öt–hajó–hadnagynak, a pá–jomi flottaparancsnok, Sarkufát fiának, aki a hajdani flottaparancsnok Roant fia, hogy öt jól felszerelt hajójával, elégséges élelemmel és bátor hajósokkal induljon meg dél felé, a Veres–tenger jobb partján és addig haladjon előre, amíg csak el nem éri Punt országot. Onnan, ahol drágakő, arany és fűszer terem, biztos hírt hozzon nekem. A tartományokból, amelyekben megfordul, tanúbizonyságképpen mindenféle dolgot, embert és asszonyt, állatot és különféle füveket gyűjtsön, hogy szemünkkel győződhessünk meg útja igaz voltáról.

Ha pedig bátor hadnagyom, Kirkuf biztos hírt veszen Punt országról, kapja meg Karnaktól lefelé, a két zátony– szigettől az empfui csatornákig terjedő földeket, amelyek a magvaszakadt Rá–Szekenen úr birtokai voltak és amelyeket mostan az Ámon isten papjai kezelnek.

Parancsom teljesítésében Kirkuf hadnagyot senki meg ne próbálja akadályozni, hanem inkább úgy segítse őt mindenben, mint aki tudja, hogy az én akaratomból cselekszik.”

Asáb úr néma csendben tette le az asztalra a fáraó parancsát. A kormányzó, aki tudta, hogy milyen nehéz egy ilyen íráshoz hozzájutni, tisztelettel és némi csodálkozással fordult öccséhez:

– Öcsémuram, ne vedd rossznéven, de meg nem foghatom, hogyan jutottál a fenséges parancs birtokába?– Elmondhatom, uram – bólintott Kirkuf és a fáraó parancsát gyolcs ágyékkötőjébe rejtette. – Én is azok

közül való vagyok, akik már évek óta forgatják szívükben a Punt országi utazás gondolatát. Mikor aztán a teta–eni kalózok ellen őfelsége, a fiatal uralkodó szeme láttára kitüntettem magam és örök időkre a „bátor” nevet elnyertem, úgy gondoltam, elérkezett az idő, hogy kegyet kérjek én is őfelségétől. Ezért hagytam ott a flottát és őfelsége, a fiatal úr udvarába állottam bárkatisztnek. Nem a fényes, cifra hivatal kecsegtette szívemet! Abban reménykedtem, hogy őfelsége közelében hamarább teljesül szívem vágya: megkapom a hajókat és a parancsot, hogy Punt országot felkutassam.

Kirkuf egy pillanatra megállott beszédében. A hirtelen csendben hallani lehetett Sarkufát úr sóhaját, de a fia, mintha észre sem vette volna, Mutnofret felé fordult és folytatta élete történetét:

– De az utolsó ítéletig várhattam volna abban a nagy idegenségben, ami az udvarnál körülvett. Sorsom jobbrafordulását neked köszönhetem, bájos kis rokon!

– Én akartam–e, hogy a világ végére hajózzál?! – nézett a hadnagyra hüledezve Mutnofret.– Ó nem! Én azt nem mondtam – rázta meg fejét Kirkuf és szeme sarkában vidám fények csillantak, mint

amikor acélpengére süt a nap. – De, emlékezel szép kisasszonyom? Mikor ott, a nagy ismeretlenségben felfedeztem, hogy szegről végről rokonok volnánk, úgy szegődtem hozzád, mint egy falusi, aki az ismeretlen nagy városban földire bukkan. Ami igaz, igaz, bár hozzád képest csak szerény származású vagyok, mégsem restelltél engem. Talán már a kelleténél is többet mutatkoztunk együtt. Itt–ott már a pletyka is megindult

rólunk. Egyszer aztán, éppen labdázni voltunk, amikor félrehívott az a komoly, gőgös úr, aki addig még pillantására sem méltatott. Kérdésére őszintén elmondtam a vágyat, amely szívemet nyugtalanította. Akkor ő megígérte, hogy Mutnofret kedvéért, akinek, úgy látszik, szeretett rokona vagyok, megszerzi számomra a fáraó parancsát. Tőled tudtam meg, bájos rokon, hogy jótevőm a fáraó barátja és Salumith úrnak hívják ...

– Ó, a kígyólelkű! ... – hördült fel a kormányzó lilaveres arccal, mint akit a guta környékez.Kicsi kövér felesége és Asáb úr ijedten karoltak belé két oldalról, hogy a friss levegőre vezessék. Mutnofret

percnyi habozás után követte őket.A könyvesházban nem maradt más csak az apa és fia. Az öreg parancsnok a fiatal hadnagy elé lépett.

Egymás szemébe néztek.– Fiam! Őfelsége parancsa szent énelőttem. A világért sem akarlak visszatartani! De vigyázz magadra, édes

fiam! Ne menj, csak olyan messze, ahonnan még lesz erőd hazatérni! öreg ember, régi hajós vagyok. Hidd el nekem, Punt országa nincs! Csak tengerészmese, álom a csodás tartomány ...

– De férfiálom, apám! – gyúlt ki rózsásra a hadnagy arca. – Mit érne az élet, ha nem mernénk nagyot álmodni s ha kell, meghalni álmainkért!

*

Kirkuf a retenui karaván érkezése előtt már útnak indult. Harmincnégy keménykötésű férfi élén vágott neki a pusztaságnak. Ennyi jól képzett hajóst adott a pá–jomi tartomány. Olyan férfiakat, akikkel el lehet jutni akár a világ végére is!

Sarkufát úr a nagy folyóig kísérte fiát. Ott megölelte, megáldotta, s úgy engedte útnak.Aztán az öreg úr visszatért a tóparti kis városba. Végigsétált szépen gondozott kertjén. Belépett tisztára

súrolt szobájába. Leült a szoba közepére. Megtépte a ruháját és hamut szórt a fejére, mint aki halottat gyászol.Hétszer virradt meg anélkül, hogy valaki is ellenőrizte volna a pá–jomi flottát és jelentette volna a

kormányzónak, hogy minden a legnagyobb rendben van. Mert hét nap, hét éjjel gyászolta öreg Sarkufát úr a fiát, aki ugyan nem halt meg, de olyan útra indult, ahonnan talán nincs többé visszatérés.

II. KÖNYNégy tenger hajósa

VII. FEJEZET,

amelyben a tábortűz békéje először honol a „Röptében lelőtt madár” kikötőjében.

Soha nem látott, tarkatollú madár szállott a kis keresztvitorlára. Kirkuf a vezérhajó parancsnoki helyéről figyelte, miként billegeti magát az ismeretlen látogató.

Hur–shu, a sötétbőrű tokvonsiti matróz kérdő pillantást vetett a parancsnok felé. Kirkuf igent biccentett és a macska mozgású fiatal férfi puha, zajtalan mozdulattal nyila után nyúlt.

Mindenki mozdulatlan csendben figyelte, amint a fürge, barna kezek vesszőt tesznek az idegre. A nyíl íve lassan meggörbült, a nyilas izmai egy pillanatig játékosan kígyóztak. A szem már megtalálta a vessző halálthozó hegyén a tarkatollú célpontot. Egy pillanatra az ember és fegyvere szoborrá merevült. Aztán elpattant a húr.

Ebben a pillanatban, ki tudná, miért, a madár felröppent és a nyílvessző a semmibe suhant.Hur–shu bosszankodva dobta el fegyverét s jó vastag trágársággal válaszolgatott pajtásai csipkelődésére. De

azért egy kicsit restellte a kudarcot. Nem is igen nézett a parancsnoki híd felé. Inkább jó hangosan igyekezett megmagyarázni a többieknek, hogy miért nem sikerült a vadászat. Hadd hallja a parancsnok, hogy nem olyan ügyetlen legény ő, amilyennek most, a kudarc után tűnik.

Kirkuf hosszasan a madár után nézett. Maga sem tudta, miért, szíve mélyén örült, hogy az ismeretlen föld első látogatója megszabadult. Pedig hát szép, érdekes tollai voltak ... lehetett volna velük hivalkodni otthon. Ilyen madarat senki sem látott a Nagy Folyó mentében, de még a Vörös–tenger partján sem!

A madár néhány pillanat múlva eltűnt a jobb kéz felől zöldellő szárazföld irányában. Kirkuf a menetirány felé fordult. Szemével a kékfátyolos messzeségben alig arasznyinak látszó felderítő hajót kereste.

Kedvező északi szél fújt immár negyedik napja és a kis flotta szakadatlanul haladt előre délnek.Mikor négy nappal ezelőtt hajnalban vitorlát feszítettek, szívük tele volt reménnyel, hogy nemsokára célhoz

érnek. A kikötő, amelyből kisiklottak, tele volt mindenféle nép hajóival és bárkáival. A bábeli hangzavar minden nyelvén beszélő hajósok aranyat, tömjént, mirhát, finom illatú fűszereket szállítottak és csereberéltek a partmenti vásárhelyen.

Igaz, hogy Kirkuf észrevette; a hajók nem délről, hanem kelet felől futottak be a kikötőbe. De ennek nem nagy jelentőséget tulajdonított. Tapasztalatból tudta, hogy az Oir– és Vörös–tenger kalmárai is megkerülik a kikötőket és egész más irányból érkeznek be, mint ahonnan valójából jöttek. Ne tudhassa senki még az irányát sem annak, ahol egyik vagy másik árucikket be lehet szerezni! Azt is tudta Kirkuf, hogy amikor távolságok felől kérdezik a hajós vagy karavános kalmárt, még az ötödrészét sem szabad elhinni annak, amit mond. Ezért csak nevette a sopánkodó árusokat, akik azt bizonyítgatták, hogy a mirha azért olyan drága, mert 1001 nap és 1001 éjszaka hozzák szárazon és vizén, élet–halálveszedelem között.

Annyit ugyan megtudott, hogy ettől a helytől napkeletre vagy 6–8 napi hajóútra van egy Sokotra nevű sziget. Azon még gazdagabb kikötők vannak. Oda még távolabbi napkeletről hozzák a ritka árut. De ezt a napkeletet, ezt nem hitte ... Ő délre kereste a mesés országot! Ha az Oir–tenger hajósai hazudnak, miért ne hazudnának ezek a kalmárok is?

Ráadásul voltak olyanok, akik Punt kikötőjének nevezték ezt a helyet s Punt országnak a mögötte elterülő földet. Igaz, hogy ezek inkább a Kirkuf földijei voltak, s a fáraó hadnagya tudta, mennyi hitelt adhat a szavuknak. De azért mégiscsak költözött szíve csücskébe egy pici reményke: hátha nincs is olyan irgalmatlan messze az igazi Punt ország, az arany, mirha és fűszerneműk hazája.

Ilyenféleképpen gondolkozhattak a legények is, mert szilaj jókedvvel vonták fel a vitorlákat s hagyták el a bábeli zűrzavar kikötőjét.

Jó félnapig keletnek hajóztak. Mindenütt a partok mentén haladtak. Aztán megkerültek egy homoksziklás földfokot s útjuk hirtelen délnek fordult. A sivár, homokos partmentét először bokros, cserjés, majd haragoszöld színű erdős részletek váltották fel.

Amíg keletnek vitt az útjuk, lépten–nyomon találkoztak kisebb–nagyobb karavánokkal, de mióta délnek kanyarodtak, immár harmadik napja, sem a vizén, sem a szárazon embernek még hírét sem látták.

Jobbra tőlük emberkéz nem bántotta, öböltelen, haragoszöld, erdős part. Balra az éggel találkozó végtelen tenger és előttük a feneketlen ismeretlenség ...

Kirkuf parancsot adott a felderítő bárkának, hogy estére kikötőhelyet keressen. Egy kicsit a szeme közé akart nézni az embereinek. Hátha a csüggedés erőt vett szívükön. Erősíteni, bátorítani akarta őket.

A mellvédnek dőlve bosszúsan szemlélte az átkozott partokat, amelyeket sehol egy tenyérnyi öböl sem csipkézett. Bár csak egy akkora kis öblöcske volna, ahol öt hajójával meghúzódhatna!

Talán most! A felderítő hajó közelebb húzódott a parthoz s nemsokára keresztbe állott. Kikötőhelyre lelt s most várja társait.

A partig érő erdőségek árnyéka már hosszan belenyúlt az alig fodrozódó tenger tükrébe, mikor a négy hajó utolérte a veszteglő bárkát. Ott, ahol a kis naszád ringatózott, egy folyócska ömlött a tengerbe. Torkolata éppen eléggé téres volt ahhoz, hogy az öt hajó kiköthessen benne, s a vize is elég mély.

Először a kis felderítő naszád, a ,,Khepe–Rá”, vagyis „Rá isten bogárkája” evezett fel lassan, óvatosan a folyó torkolatán. Azt követte egy karcsú, gyorsjáratú hajó, a „Khonsu–nu–mu”, a „Vízi–futó”.

A „Khonsu–nu–mu” után húzott a büszke, szépvonalú vezérhajó: a „Szibu–en száh”, a „Déli–csillag”. Mögötte nehéz vasalású, zömök harci bárka következett, a „Cézer–meseh”, az „Erős krokodil”. Jaj volt annak a hajónak, amelyiknek az oldalába lódult az „Erős krokodil” vas orra! Mert a „Krokodil” igazi rombolónak épült. Ebből a fajtából még a fáraó flottái is csak kevéssel dicsekedhettek.

Végül az „Erős krokodil” után becammogott a „Nehet–nu–mu”, a „Vízi óriás” is. Ezt a nagy, durvaácsolású szállító hajót tulajdonképpen amolyan úszó raktár–félének használta Kirkuf.

Kötéllel a derekán minden hajóból egy matróz ugrott a vízbe és úszott ki a partra. A kötelet mindegyik egy–egy jó vastag törzsű fához erősítette. A hajókat ily módon a szó szoros értelmében „kikötötték” a fáraó hajósai.

A kipányvázott hajókon egy–egy őrtálló tengerészen kívül senki sem maradt. Az is ott bóbiskolt a hajó orrában, miután megunta a parton folyó vidám élet szemlélését. De mire is ügyelt volna? Az idő csendes volt és a parton táborozó bajtársak vigyáztak, hogy meg ne lazuljon a pányva kötése.

Kirkuf csendben félrehúzódott és egy deréknyi vastag fának dőlt. Onnan szemlélte az eléje táruló vidám képet: A legényeik sebtében gallyat gyűjtöttek s akkora tüzet raktak, hogy majdnem a fák koronájáig ért a lángja. A folyó mentén, a kikötési helytől kicsit fennebb, néhányan halászni kezdtek s nemsokára gazdag zsákmánnyal tértek meg társaikhoz, mert a folyó bővelkedett halakban.

Hur–shu, a sötétbőrű nyilász fegyverével a vállán a fák közé osont s nemsokára a sűrűn nőtt törzsek elrejtették settenkedő alakját. Kirkuf elmosolyodott, mert arra gondolt, hogy a fiú biztosan a délutáni csorbát megy kiköszörülni.

Mióta partra szálltak, a vezér szívébe visszatért a nyugalom. Látta, hogy embereitől távol áll minden csüggedés, s tudta, hogy ez fontosabb, mint a hajók bordázaténak ereje és vitorláinak sebessége.

Nemsokára a parazsansült hal kellemes, ínycsiklandó illata csapta meg Kirkuf orrát. Bába karcsú, fiús alakja kivállott a tűz körüli csoportosulásból. A fiú Kirkuf felé tartott.

– Te nem jössz közénk, uram?– Dehogynem, fiam! A halat én is szeretem.– Akkor jer, uram, mert szép zöld lapilevélre félretettem számodra egyet. Kár volna, ha meghűlne!A vezérnek jólesett a fiatal pá–jomi hajós ragaszkodása. Könnyedén átölelte a fiú vállát s így indultak a

tábortűz felé.– No, Bába, hogy telt a négy napi szakadatlan hajókázás?– Ó, uram, pompásan! Most már igazi tengeri hajósnak érzem magamat!– De azért jólesett kikötni, ugye? – incselkedett Kirkuf.– Én nem bántam volna, ha akár száz nap, száz éjjel se szállunk partra – lelkesedett a fiú. – Csakhogy azt

nem lehet – tette hozzá csendesen.– Miért ne lehetne – kérdezte a vezér, mintha maga is nem tudta volna elég jól.– Ó, uram, hiszen tudhatod, a hajókon, ha este lepihenünk, még jól ki sem nyújtózkodhatni és tüzet sem

rakhatni, hogy valami meleget ehessünk.– Te most ugye a „Krokodilon” szolgálsz – kérdezte Kirkuf.Bába bólintott.– Akkor a tegnap már nagyon szidtatok engem, ugye, hogy már negyedik napja cipellek benneteket pihenő

nélkül.– Ó, dehogy uram – rázta meg fejét Bába. – Ellenkezőleg! Azt mondtuk, helyesen teszed, ha az északi szelet

egy pillanatra sem hagyod hiába fújni. Meg aztán Nabunézer, a hajó parancsolója mind csak biztatott, jó ha sietünk, mert nemsokára elérjük Punt országot s akkor olyan gazdagok leszünk, hogy mindenkinek palotája lesz meg szolgája, asszonya, ágyasa, amennyit akar!

– Hm – vonta össze rosszkedvűen a szemöldökét Kirkuf –, s hátha Punt ország valahol a világ peremén van? Mi lesz akkor?

– Én, uram, addig követlek, amíg parancsolod, s ne félj, a pá–jomiak nem hagynak cserben soha!

Kirkuf nem szólt semmit. A tűzhöz értek. A vezér leült s a vidám társaságban egymaga komolyan, elgondolkozva, úgy fogyasztotta el vacsoráját, hogy ízét sem érezte a halnak.

Nabunézer, a „Krokodil” köpcös, vállas parancsolója ott ült nem messze a tűztől, és már a második nagy halat falta hatalmas étvággval. A kövér, puha hús fényesre mázolta vastag, piros ajkait.

Kirkuf hosszan elgondolkozva nézte a mohón habzsoló embert. Látta világos arcbőrét és sötét, csigásfürtű szakállát, nagy, fekete, mandulavágású szemeit, amelyek mindig megkülönböztették Nabunézert a Nagy Folyó menti nép fiaitól. Mert a „Krokodil” parancsolója valahonnan a két folyó mentéről került a Vörös–tenger vidékére. Annak a két folyónak a mentéről, amelyek visszafelé folynak, nem délről északnak, mint a fáraó országának anyja: a Nagy Folyó.

Annak idején, amikor Kirkuf Pá–jomból a tengeri flottához került, Nabunézer már kormányos volt. Mindenki jó hajósnak és vakmerő katonának ismerte, de kegyetlen volt, ha győztek, kapzsi az osztozkodásnál, ha zsákmányoltak, és olyan babonás, hogy még a letiport városok isteneinek is áldozott a népüktől rabolt javakból.

Kirkuf elfogadta vállalkozását a nagy útra, mert a „Krokodil” parancsolója volt. Erre az erős hajóra pedig tudta, hogy szüksége lehet az ezer veszélyt rejtő ismeretlenségben. Jobban szerette volna ugyan a „Krokodilt” Nabunézer nélkül, de hát nem lehetett. A parancsnoknak joga van hajójához és semmi ok nem volt arra, hogy e jogtól megfosszák. Így került a „Krokodillal” együtt Nabunézer is a vállalkozók közé. Kirkuf jól ismerte a messzeföldi parancsnok minden hibáját, s erényeit is. Elhatározta, hogy még ma este szóvá teszi, amit Bábától hallott. Jó az ilyesminek elejét venni idejében, mert gyakran a hajóslázadások oka éppen az, hogy az embereket mesés ígéretekkel biztatják s a végén, amikor a vállalkozás nem úgy üt ki, ahogy a kecsegtetések szóltak, kész a baj ...

– Hahó uram! Min gondolkozol, hogy még lépteim zaját sem hallod?!Kirkuf összerezzent a váratlan hangra s hirtelen megfordult. Hur–shu, a nyilász állott mögötte. Arcán széles

mosoly, vállán a fegyvere s kezében ernyedten elnyílt szárnyú madár teteme.– Ugye ez volt az, uram? – kérdezte diadalmas hangon a vadász és a madarat a hadnagy felé nyújtotta.Kirkuf kézbe vette a zsákmányt. Látta, hogy Hur–shu egy éppen olyan tarka tollú madarat lőtt, mint

amilyen ma délelőtt az árbocon tollászkodott.– Ügyes fiú vagy, Hur–shu – dicsérte jókedvűen kipirult arcú vadászát a hadnagy. – Hogy sikerült?– Látod azt a nagy fát ott, az erdőszélen?Kirkuf bólintott.– Ott, azon a kiálló ágon mihelyest partra szállottunk, csak megláttam őkelmét. Na, a rosszak borzolják fel a

tolladat, gondoltam magamban. Egyszer csúffá tettél, de még egyszer nem fogsz! A fához lopakodom, de nesztelenül ám, mint egy macska.

– Ehhez értesz – mosolyodott el Kirkuf. – Az imént is, hogy mellettem termettél, észre sem vettem.– Tokvonsiti gyerek vagyok én, uram! Még a nagyapám nagyapjának a nagyapja is vadász volt. Csak én

fajzottam el a tengerre ... Hát, amint mondám, mint a macska osontam a fához. Az enyém vagy, gondoltam s rácéloztam nagy hirtelenjében. De a madár, mintha csak a rosszak súgták volna neki, huss! tovább repült vagy három fával arrébb, be az erdő felé. Ez így ment, fáról fára, mióta csak partra szállottunk. Már vagy századszor röppent fel a nyílhegyre való, mikor megmérgelődtem s vaktában ráhúztam. Éppeg a begyét találtam. Lebukott, mint egy kődarab. Kikotortam a bokrok közül, ahová esett, s megindultam visszafelé. Volt eszem! Kergetőzés közben, ahol csak elmentem, meg–megtördeltem egy–egy kiálló vesszőt. Most ezek a jelek vezettek vissza a tűzhöz, mert az erdő errefelé nagyon sűrű ám, uram!

– Derék legény vagy, barátom – csapott Kirkuf a matróz vállára. Aztán a tűz körül ülők felé fordult: – Hé fiúk! Tudjátok min gondolkoztam?! hogyan is nevezzük el ezt a helyet, ahol először partra szállottunk? S most jön Hur–shu s hozza ezt a madarat. Méghozzá röptében szedte le! Legyen e part neve a Hur–shu dicsőségére s a tarkatollú madár emlékére a „Röptében lelőtt madár kikötője”.

– Éljen, éljen! – kiáltozták az emberek s a szerencsés vadászt vállukra kapták, úgy hordozták meg a zsarátnokába omlott tábortűz körül.

Aztán leültették a tűz közelébe s a vacsora maradékából a legjobb falatokat nagy zöld lapi–leveleken eléje rakták. A fiú pedig nyakalt derekasan, mert éhes volt, mint a farkas.

Az öt hajó legénysége nemsokára danolászni kezdett s a parázsló tűz körül pajkos és komoly dolgokról mesélgettek. Idézgették a hátuk mögött maradt földek emlékét, hogy szívük megerősödjék a jövő reménységében és hitében.

Talán amióta ember él a földön, a tábortüzek békéje először honolt a „Röptében lelőtt madár kikötőjében”.

VIII. FEJEZET,

amelyből kiderül, hogv milyen is a világ képe, és a vér elválik a víztől, de Kirkuf úgy gondolja, hogy ez így is jól van.

– Ej, a rosszak tudják, hol a világ vége – vonta meg vállát egy csúnya, szörnyű sebhelyes arcú tengerész. – Én csak Ámondó vagyok, hogy sok hajóssal beszéltem már életemben. Magam is már ide s tova huszonöt kemény éve járom a tengereket, de olyan embert még nem hallottam, aki bár messziről látta volna a nagy világ szélét. Akárkit kérdeztem, mind csak azt mondta, hogy amíg a szemmel látni lehet, mindenütt ég van, meg föld, meg tenger ...

– Akkor mi, ha eltévesztettük az utat, mehetünk, amíg csak élünk. Soha nem lesz vége a hajózásnak – folytatta a megkezdett gondolatot egy fiatal pá–jomi matróz.

– Nem kell megrettenni – legyintett Nabunézer –, ahol jöttünk, ott menni is lehet.– Csakhogy mi nem megyünk! Visszafelé soha nem megyünk! Vagy Punt ország, vagy a világ vége! –

csattant keményet Kirkuf hangja, mert sehogy sem volt ínyére az ilyen fajta beszéd.– Igen uram, vagy Punt ország, vagy a világ vége – bólintott készségesen Nábunézer. – Hiába mondja ez a

vágott pofájú lidérc, én biztosan tudom, hogy a világnak van ám vége, mert én láttam a világ képét!– Ohó, hajóhadnagy uram – rikkantott közbe megsértődötten a sebhelyes arcú –, akkor te olyasmit láttál,

amit senki közülünk. S hisszük, ha akarjuk, amit beszélsz.– Nem azért mondtam, hogy hignyétek. Hisztek, amit hisztek, de én láttam, amit láttam – vonta meg

egykedvűen a vállát a ,,Krokodil” hadnagya.– Magam is kíváncsi volnék, hogy milyen a világ képe – szólt Kirkuf komolyan s arcán látszott, hogy igen

érdekli a kérdés.– A te kedvedért, vezérem, de igazán csak a te kedvedért elmondom – engesztelődött ki az idegen

származású hadnagy. Aztán hosszan bámult a hamvasan hunyorgó zsarátnok közepébe. Elgondolkozva simogatta csigákban omló szakállát és mesélni kezdett:

– Sokan tudják közületek, hogy én a Két Országtól, a Nagy Folyótól és a Vörös–tengertől messze keletre eső földön születtem. Az én népem is hatalmas nép. Erős királyok uralkodnak felette ... Nálunk is vannak nagy városok, mint amilyen Théba vagy Manofri a Nagy Folyó mentén. Csakhogy az én népem országát két folyó mossa és azok éppen szemben folynának a Nagy Folyóval... Még emlékszem három nagy városra: Ninivére, Urra, és Babylonra ... Mert apámnak három–négy nagy hajója volt. Azzal gabonát, halat s gyümölcsöt szállítottunk a városokba. Jól éltünk, mert bárka kevés volt, jó hajós még kevesebb, de fuvar sok adódott...

– Ne dicsekedj, hadnagy uram – szólt közbe bosszúsan a vágottképű. – A világ képéről beszélj! Nagyságos vezér urunk arra kíváncsi, nem tiszteletre méltó atyád teknőire ...

– Ha nem esik jól a fülednek, amit mondok, eridj aludni. A manók tegyenek nyilallást a fültövedbe! – szitkozódott bosszúsan a messzeföldi, mert bántotta, hogy emlékeiben zavarják.

– Hamarább fordul fel a te gyomrod, ha majd háborog a tenger – csípett vissza jókedvűen a vágottképű.– Csend legyen! – parancsolta Kirkuf. – Beszélj, Nabunézer, de a világ képéről, mert úgy ígérted.– Sze' arról akartam uram! Éppen arról, mikor ez a majompofa közbelefetyelt.A vágottképű szó nélkül lenyelte a galuskát, mert eszébejutott a vezér parancsa. Csak a szeme villogott a mesélőre hitetlenül, kihívóan.Nabunézer pedig folytatta ott, ahol félbeszakították:– Olyan tizennégy esztendős lehettem. Éppen Ur városa mellett hajóztunk. A hűvösebb idő már múltán volt.

A nappalok egyre nyúltak. A parasztok készülődtek, hogy megkezdjék a mezei munkát. Új év közeledett. Egyszer csak odajön hozzám az apám. Karján egy könnyű gyolcs ruha, kezében egy új saru meg cifra, csatos öv s azt mondja: „Vedd fel ezeket Nabunézer, hadd lám, hogy festesz benne”. Na, nekem sem kellett kétszer mondani, örültem a szép ruhának ...

– Majom voltál már akkor is – szólt közbe csendesen a vágottképű, de azért úgy, hogy mindenki meghallja. A kuncogás, nevetgélés újra kezdődött, de Kirkuf kemény pillantása csendet teremtett. Nabunézer pedig folytatta:

– Mikor magamra vettem a szép új ruhát, apám élölről, hátulról megnézett rajtam mindent, aztán így szólt: „No, Nabunézer, mától kezdve ember–számba mész. Holnap bemegyünk a városba és megünnepeljük az újesztendőt.” örültem én annak, amit apám mondott. De hogyne örültem volna, mikor már gyermekkorom óta annyi nagyszerűt hallottam az uri újévi ünnepekről!

Nabunézer elgondolkozva nyúlt egy fakupa után és mohón ivott néhány kortyot a vizes borból, amit a partraszállás örömére osztatott Kirkuf. Szomjazott a zsíros sülthal a messzeföldi hajós gyomrában. Mert ezelőtt több mint harminc évszázaddal is csak olyan volt az emberi gyomor, mint manapság. Legfennebb kevesebb okát tudták adni, ha fájt vagy elromlott.

A jóleső kortyok után keze fejével megtörülgette bajuszát és ajka körül a sűrű, sötét csigákba bodorított szakállát, végignézett a csendben figyelő arcokon s aztán folytatta:

– Szó, ami szó, az uri újévi ünnepek megérdemelték nagy hírüket, mert különbek voltak mindannál, amit csak kibeszélni emberi nyelv képes volna ... Volt ott a város közepében egy nagy, lépcsőzetesen épült templom, de olyan magas volt, hogy ...

– A manofrii nagy piramis hónaljáig sem ért – vágott közbe rosszmájúan a vágottképű legény. Az egyiptomiak ízes nevetéssel jutalmazták a közbeszólót, mert jólesett szívüknek, hogy ilyen csattanósan védelmezte azt, ami mégiscsak hazai...

– Én jobban tudom, hogy mit érnek a két birodalom palotái és piramisai és templomai, mert én sok földet bejártam s azoknál mindenütt csak hitványabbat láttam – vonult vissza az egyiptomiak hiúságát legyezgetve az idegenföldi hadnagy –, de elhiggyétek nekem, hogy az a tiszta fekete kőből épült nagy templom sem öklömjankó! Úgy is hívják azt, hogy Ziguráth hegye. Pedig felénk, vagyis inkább tőlünk nem messze, akkora hegyek vannak, hogy a felhők is csak az ormaik alatt gomolyognak. Akkora hegyek sehol a világon nincsenek tán... A fekete Ziguráth minden lépcsője egy–egy emelet s minden emelete egy–egy templom és mindenikben papok imádják a város és az ország nagy istenét: Nánnárt. A templom legtetejében kék skófium sátor alatt lakik Nánnár isten felesége, a földi asszony. Hozzája száll le éjszakánként Nánnár isten. A földi asszony pedig, akit az ország legelőkelőbb, legszebb leányaiból választanak, ott fenn fiat fogan Nánnár istentől. Az isten fiaiból lesznek majd Nánnár isten papjai, akik amíg élnek dicsőítik nemző atyjukat...

– S ott fenn ki vigyáz, ki táplálja az isten feleségét? – kérdezte egy öreg kormányos, aki mindig fején szokta találni a szeget.

– Mindennap és minden éjjel egy–egy fiatal, testi hibák nélküli pap szolgál neki az isten dicsőségére – válaszolta áhítattal a messzeföldi.

– Akkor nem nagy fáradságába kerülhet Nánnár istennek egy templomra való istenfiókát nemzenie – válaszolta komoly arccal, de hamisan kacagó szemekkel a kormányos.

A zsarátnok világította körön túl, ahová a sötétség miatt már nem lehetett látni, ismét végighullámzott a nevetés. Nabunézer bosszúsan pillogott alig látható társaira.

– Ej, a rosszak hordjanak el benneteket! Mit tudom én, hogy van! Nem vigyáztam én még soha az isten feleségét! De ha ti csak röhögtök rajtam, én elhallgatok. Beszéljen nektek Számás, a Marduk isten néma szolgája!

– Az igaz beszéd sohase bántson – emelte fel ujját Kirkuf. – Inkább beszélj már s mondd el végre, milyen tehát a világ képe.

– Oda akarok kilyukadni – bólintott készségesen Nabunézer. – Csak hagyjanak ezek a röhögő szamarak.Azzal a „Krokodil” hadnagya ismét kortyolt egy nagyot a fakupából s mesélt tovább:– Mikorra mi apámmal a városba értünk, már tenger nép volt az utcán, a tereken, a templomokban s

mindenütt az égvilágon. Pedig mi is korán keltünk és siettünk aznap, hogy jó helyről láthassuk az isten halálát...– Hát az a Nána ... vagy izé ... Nannát isten meg szokott halni? – kérdezte egy csodálkozó hang a sötétből.– Az meg – bólintott Nabunézer komolyan. – De fel is támad és azt láthatja mindenki. Úgy ám! Csak a

nyelvedre vigyázz, mert se nem Nána, se nem Nannát, hanem Nánnár...– Egykutya – dörmögte az öreg kormányos és úgy erőlködött, még az arca is félre ferdült belé, hogy

valahogy megvakarhassa bal kezével a jobb lapockája közepét.Nabunézer úgy tett, mint aki nem hallotta a közbedörmögést.– Én egy falpárkányra kapaszkodtam, apám tartotta a lábomat... jól láthattam mindent... Láttam, amint a

Ninive felöli kapun, fehér szamár hátán, arany álorcával a fején jött Nánnár isten. Nem volt a kezében semmi más, csak egy virágzó, zöld ág, de azért mindenki leborult előtte... és az összesereglett sokaság szórta eléje a zöld ágat s a virágot... A módosabbak köpenyeiket terítették eléje, hogy ne kelljen porba lépnie az isten szamarának.

Nabunézer a közvetlen élmény erejétől és a gyermekkori emlék melegétől fűtött hangon mesélt... Mindenkit megfogott az isteni színjáték története. A kételkedők is tágranyílt szemmel hallgatták, mint egykor kisded korukban anyjuk ajkáról a regélő szót.

– A király, a főpap és a vezérek azonban megijedtek tőle, mert attól féltek, hogy a nép hozzá pártol s akkor elvesztik hatalmukat. Ezért, mikor Nánnár isten a város közepére ért, a király harcosai és palotájának őrei reárohantak, elfogták, kezét megbékózták és gvalog hajtották a Ziguráth hegye alá. Ott ítéletet mondtak felette.

A nép azonban fellázadt és megfenyegette a hatalmasokat, még a királyt is. Erre őfelsége is megijedt, és két gonosztevőt vezettetett elő és kérdezte a népet, hogy melyiket engedje szabadon. A nép pedig kiáltozta: ,,a fehéret, uram, a fehéret”, vagy ,,a feketét, uram, a feketét”. Mert, hogy szavamat ne vétsem, a két gonosztevő két disznó volt. Az egyikre fekete, a másikra fehér emberi álarcot tettek... Aztán amelyik tábor nagyobbat kiáltott, az a színű disznó menekült meg. A másikat levágták és álarcos fejét kiszegezték a Ninive felőli városkapura, ahol az isten bevonult. Ez a gonosztevő kísérte el Nánnár istent a túlvilágra, merthogy őt is odaszegezték a disznó feje mellé a kapura. Persze nem az igazi embert, hanem szalmából készült mását... Csak az arany álarc volt igazi...

Nabunézer pillanatnyi szünetet tartott s egy gyors, picike korttyal nedvesítette meg kiszáradt torkát:– Estére az isten meghalt s akkor levették a város kapujáról. Sziklasírba helyezték s nagy követ gurítottak

rája, hogy valahogy ki ne szabadulhasson... Még két fegyveres palotaőrt is állíttatott oda a király, hogy jól megőrizzék Nánnár isten holttestét... A városban pedig nagy lett a szomorúság. Az emberek és asszonyok fehér gyászruhát öltöttek és úgy siratták a meghalt istent. De azért közben mindenki készült a feltámadás örömünnepére. A férfiak bárányt, tulkot vágtak, bort fejtettek nagy bőrtömlőkben és mézet kevertek hozzá, mert arra mifelénk asszony, ember egyformán szereti a részegítő édes italokat. Az asszonyok pedig sütöttek, hogy legyen az ünnepek alatt hideg hús és mézes pogácsa bőven. Még a város falain túl lakó mindenféle rongy népek is tisztára súrolták kulipintvóikat... Harmadnap hajnalban az isten felesége, a gyönyörűséges földi asszony felkelt kék sátrából, amely ott leng fenn, a Ziguráth hegyének csúcsán, és leszállott onnan a földre. Fehér gyászfátylakba burkoltan, kisírt szemmel, a sokaságtól kísérve elment a sziklasírhoz. Ott, annak a mélyén kellett volna feküdnie az aranyálarcos szalmabábunak. De mire Nánnár földi asszonya odaért, a nagy sziklát félrehengergette valami isteni erő s lent a sír mélye üres volt... Aztán nemsokára az üreg feletti sziklán megjelent Nánnár isten, szép ünnepi díszben, aranyálorcával s hangos szóval kiáltott a néphez, hocry mindenki hallja az isten feltámadását. Akkor, akik hallották a feltámadt isten hangját, szertefutnak a városban és minden szembejövőt így köszöntenek: „Nánnár feltámadott”! Amire illik azt válaszolni: „Bizony feltámadott”! Akkor aztán megindul az eszem–iszom, dínomdánom ... foly a bor és szól a muzsika ... és három nap, három éjjel minden leány és minden asszony szabad, maga választja meg párját Ziguráth templomában... Mert a feltámadás napja az újév nanja az én távoli hazámban...

Nabunézer elhallgatott s merengve bámult az alig hunyorgó zsarátnok közepébe. Félig lehunyt szeméből látni lehetett, hogy lelke a fiatalkori emlékek hímes mezejét járja. Talán arra az első asszonyra gondol, akivel a feltámadás napján találkozott a Ziguráth hegyének oszlopos áldozati csarnokaiban ...

– Hanem a világ képéről megfeledkeztél, hadnagy uram – figyelmeztette halkan Kirkuf a messzeföldi mesélőt.

Nabunézer a vezérre nézett:– A világ képe, uram? A világ képe: a Ziguráth hegye! A nagy fekete hegy, amely, azt mondják, fehér

vizeken lebeg s csúcsán a kék sátor az égboltozat. Ezen a fekete hegven élünk mi, emberek. Süt a nap, ver az eső és fújnak a szelek. De bent a fekete hegy méhében csodálatos termek, szemkápráztató pompa és gazdagság van. Minden, ami csak a fekete hegyen él, keresi a bejáratot a hegy boldogságot rejtő méhébe. Én most úgy hiszem, hogy ez a Punt országi utazás engem s titeket mind a boldog, gazdag élethez vezet. Mi megtaláltuk a Ziguráth hegyének rejtett kapuját.

– Nem, Nabunézer, én nem ezzel a hittel indultam útnak – csóválta meg fejét komolyan Kirkuf. – Én más hittel élem az életet. Én jól tudom, hogy egyszer számomra is eljön a sírás napja, egyszer az én fejem fölé is felszáll majd utoljára Rá isten fényes orcája. Számos évek multán–e vagy már holnap? Nem tudom. Nem is gondolkozom felőle. Ha távol hazámtól, a viharzó tengeren vagy ismeretlen partokon ér utol a végső óra, jól tudom, még az sem lesz, aki szívem fölé tegye a halottak könyvének vallomását. A világ képe, bajtársaim, nem a Ziguráth hegye! A világ képe itt van a szívünkben! Lehet, hogy rossz úton járunk és amerre keressük, nincs is Punt ország. Akkor valamennyien itt hunyjuk le szemünket az ismeretlen partokon. De utolsó gondolatunk akkor is csak az lehet; emberek, férfiak módjára éltünk és úgy is haltunk meg és ezen kívül más jutalmunk nem lesz akkor. Ha viszont megtaláljuk, amiért jöttünk, miénk a népünk előtti dicsőség és a földi javak jutalma is! Akár így, akár úgy, csak egy cél lebegjen előttünk: éljünk bátran, férfiak módjára halálunk órájáig, mert nem a beteljesülésben, hanem a fényes, nagyszerű, emberhez méltó célok kitűzésében van a lélek igazsága!

– Beszédnek szép volt, nagyságos uram – bólintott Nabunézer –, csak hogy az én isteneim azt mondják: a halottakra örök sötétség borul s az árnyak világa szürke, egyhangú unalom, talán csak akiket hadi vállalkozásban öltek meg, azoknak van jobb dolguk, mert az ilyenről azt mondja az ének:

Ágyon hever,Tiszta vizet iszikAz, aki harcban esett el.

Te is, meg én is láttunk ilyet –Apja meg anyja tartja a fejét;Felesége mellette van.

Nabunézer mély torokhangon zsolozsmázta a dalt. Az idegen szavakat csak maga értette, a többiek talán dallamából érzékelték a gyászos tartalmat. Amint az éneknek vége szakadt, a messzeföldi hajós Kirkufra emelte furcsán fénylő szemeit:

– A rosszak tudják, inkább vagyok gazdag élő, mint temetetlen hős – vonta meg a vállát Nabunézer. – Mi itt mindnyájan azért indultunk útnak, hogy ne kelljen vízikutyák módjára legyötörni az életet, amíg eljön a sírás órája, amint te mondád.

– Nem értem, mit beszélsz, de vigyázz a nyelvedre, mert ki találom vonatni, ha esküszegő szóra nyílik ajkad. Vedd észbe: mi addig megyünk e partok mellett előre, amíg elérjük Punt országot vagy a világ szélét...

– Vagy az életünk végét – csattant ellenségesen az idegen hadnagy hangja.– Úgy van – bólintott komor elszántsággal a fáraó öt hajójának parancsnoka. .Sem a „Röptében lelőtt madár kikötőjében”, sem később erről többet hangos szó nem esett. Itt–ott azonban,

ahol két–három hajós csak összedughatta a fejét, suttogó szavakkal vitatták: vajon mire is való ez az utazás a vészterhes ismeretlenbe? És valamint a kiömlött vérből a savó kiválik, úgy válottak el a kincskereső kalandorok az igazi férfiaktól.

Lassan–lassan az ,,Erős krokodil” fedélzetén csak gyenge szívű kalandorok hajóztak s a gyengébb bordázatú bárkákra kerültek az ismeretlen vizek acélszívű viharmadarai. A vér elvállott a víztől!

Kirkuf jól látta, hogy mi történik alattomban, de hagyta, hogy legyen, aminek lennie kell. Egyszerre akart rácsapni az egész szemét népségre.

Szívének csak az fájt, hogy Bábát és még két, ifjú pá–jomit a „Krokodil” fedélzetén látta. De megkeményítette magát. Nekik sem szólt semmit. Hulljanak ők is, ha férgesek!

IX. FEJEZET,

amelyben Rá isten megváltoztatja útja járását s ezért mi, harmincöt évszázad múlva elhisszük, hogy a fáraó hajósai túljutottak az Egyenlítőn.

A nap egyre magasabban járt a dél felé haladó karaván fölött és egyre hevesebben sütött. Naponta meleg záporok hullottak. Ügy sustorgott a tenger vize, mintha katlan lett volna alatta. Jobbra a partokat sűrű, forró párájú őserdők borították. A partmenti szél a hajóig Sodorta nedves, meleg leheletüket. A fáraó hajósainak arcáról, nyakáról, hátáról patakokban folyt a csípős veríték. A kövér cseppek ajkaikról ínyükre szivárogtak és keserű, sós szájízzel lankasztották az eltikkadt embereket.

De mindazt, amit testük szenvedett, jóvátette szemük gyönyörűsége. A színeknek és árnyalatoknak ilyen tobzódását a messze északról jövő hajósok még nem látták sohasem. A csodálatos őserdők a haragoszöld, majdnem fekete árnyaktól az aranyló sárgás, selymes rózsabogárszín minden árnyalatában pompáztak. Az égen leheletkék fátylas lebegés vagy a citromsárga, kárminvörös és mély lila minden árnyalata

váltakozott aszerint, hogy este volt–e vagy reggel, eső előtt vagy után, reggelre, délre vagy estére állott–e az idő. És a menetiránytól balra a párákba tűnő messzeségig a végtelen láthatár kobaltkék víztükörre borult.

Kirkuf hosszasan, figyelmesen nézte az égboltot. Markát apró tölcsérré formálta s a cseppnyi résen át úgy figyelte a napot, hogy belefájdult a szeme. Arccal abba az irányba fordult, amerről a nap jön fel, aztán ismét hosszasan a fénylő, lángoló gömb felé figyelt. Igen, amit látott, afelől nem lehettek többé kétségei. Mégis, hátha tévedett...?!

– Ha–hó, Ur–shu!– Parancsolj, uram – kiáltott le az árboc csúcsáról egy pihés arcú hajósfiú.– A ,,Khepe–Rá” keressen kikötőt!– Megértettem uram!A fiatal matróz fürgén lecsúszott a vékony rúdon, felkapott egy hosszú, fehér kendőt és a következő

pillanatban már megint az ide–oda ringatozó magasságban volt. Bal kezével keményen megragadta az árboc csúcsát és jobb kezével széles mozdulatokkal lebegtette a lenge jelző–leplet, hogy jó messziről megláthassák. Aztán várt és figyelt előre a messzeségbe, ahol mint egy kedves játékbárka ringatózott a kis felderítő hajó. Kis idő múlva bosszúsan megcsóválta a fejét és még szélesebb mozdulatokkal jelzett a „Khepe–Rá”–nak.

Kirkuf figyelte a legény mozdulatait:– Ne légy bosszús, fiam! Az őrszem biztosan előre néz. Azért felderítő, hogy előre nézzen s csak néha hátra.– Rendben van, uram! A ,,Khepe–Rá” jelzett, hogy megértette.– Na, ugye megmondtam – válaszolta Kirkuf megelégedéssel és tovább szemlélte az eget, mintha más

látnivaló nem volna semerre.– Vajon mit nézhet – lökte meg társát egy fiatal hajós.A kérdezett egykedvű undorral rágcsált egy marék főtt kölest és érdeklődés nélkül vonta meg a vállát.– Mit tudom én, nézzed te is, hátha rájösz.Estére hatalmas őserdő lábánál kötött ki a fáraó öt hajója. A parton alig volt akkora tisztás, hogy tüzet

lehessen rakni s mozogni egy kicsit anélkül, hogy a fák közé ne kellett volna lépni. De még az sem lett volna baj! Mentek volna a hajósok egy kicsit bennebb is az erdőbe, csak ne borított volna mindent bozót és a fák koronájáig kúszó lián. Itt csak fejszével lehetett volna utat törni lépésről–lépésre. Maradtak tehát szorosan a part mellett s mivel táborhelyük közelében jó hidegvízű forrás is csörgedezett, ahol elolthatták tikkasztó szomjukat, nemsokára megelégedetten ülték körül a vidáman pattogó tábortüzet.

Amíg a vacsora megsült, Kirkuf egyenként szólította a hajók parancsoló hadnagyait. Először a ,,Nehet–nu–mu”, a „Vízi óriás” öreg hadnagyával beszélt:

– Rá–dámuth barátom! Te vagy a legidősebb parancsoló hadnagy, sok vizet, sok partot megjártál. Elgondolni is sok, hányszor pillantottál a csillagokkal teleszórt égre s hányszor néztél szembe Rá isten tündöklő arcával! Mondd meg nekem, öreg barátom, ha arccal napkeletnek fordulsz, a delelő nap a fejed felett jobbra vagy balra van–e?

Az öreg hajós parancsnokára emelte barázdás, becsületes arcát:– Ó, uram, hiszen te magad is tudod, hogy mindig egy kicsit jobb kézre esik, soha sincsen pontosan a fejünk

felett. Talán, merthogy mi emberek meg sem érdemeljük, hogy Rá isten éppen a fejünkre szórja áldó melegét...– Jól van Rá–dámuth barátom! Ne szólj senkinek arról, amit kérdeztem, s küldd ide hozzám Ahlmefit

hadnagyot, a „Khepe–Rá” parancsolóját.

Kirkufnál fiatalabb, nyílt arcú, szép szál egyiptomi férfi jelentkezett nemsokára. A flottaparancsnok őt is megkérdezte, és ő is csak azt mondta, amit az öreg hadnagy. És teljes bizonyossággal azt állította Nehmeth, a „Khonsu–nu–mu hadnagya és Nabunézer, a „Cézer–meseh” parancsolója is. Kirkufnak nem lehetett többé semmi kétsége!

Másnap reggel Kirkuf megparancsolta, hogy a hadnagyok kivételével mindenki szálljon hajóra. Aztán maga elé állította négy tisztjét s eképpen közölte velük észrevételét:

– Parancsoló társaim! Tegnap partraszállás után egyenként megkérdeztelek, ha arccal keletnek fordulunk, a jobb vagy bal kezünk felől süt–e reánk Rá isten fénylő orcája. Mind a négyen azt válaszoltátok, amit én is tudtam, hogy jobb kéz felől. Nos, édes barátaim, én már napok óta figyelem: a delelő nap bal kezünk felől süt és jobb kezünk felé vet árnyékot! Anélkül, hogy bárkinek is szólnátok, ma valamennyien kettőzött figyelemmel vizsgáljátok az eget! Ahlmefit, úgy igyekezzél, hogy estére tábort üthessünk!

– Úgy lészen uram! – bólintott a felderítő bárka parancsolója.– Amíg a legények vacsorát főznek, elmondja ki–ki, hogy mit észlelt.És aznap öt pár szem vizsgálta gondosan Rá isten fénylő orcáját, amelyet megváltozhatatlannak tudott

minden ember. Ilyennek látták öröktön–öröktől fogva a két ország bölcs papjai és ilyennek is tanították minden népek okulására.

Eljött a dél és íme, az örök változatlanság képe most orcát változtatott! Semmi kétség! Alig észrevehetően, de mégis a delelő nap balkézről sütött és jobbra vetett egy alig félujjnyi árnyékot.

Mikor az esti tábortűztől nem messze a fáraó öt hajóstisztje összeült, egyöntetűen állapították meg, hogy Kirkuf észrevétele helyes volt, de a jelenségnek nem tudták okát adni. Elgondolkozva merengtek maguk elé és kutattak emlékeik között. De hasztalan! Ilyen csodáról még a tengerészlegendák sem meséltek!

Kis idő múlva Nabunézer fészkelődni kezdett. Látszott, hogy mondani akar valamit, de nem tudja, merje–e, vagy jobban teszi, ha hallgat. Kirkuf észrevette, hogy a messzeföldi hadnagyot büszkütöli a beszélhetnék s már nyelve hegyén a szó.

– Beszélj, Nabunézer!! – szólt hozzá bátorítólag.– Uram, ne vedd rossznéven szavaimat... Én sem vagyok hűtlenebb, mint más, csak itt–ott másképpen

gondolkozom ... Most úgy vélem, beszélhetek. Az emberek nem hallják, amit mondok, s ha tévedek, ti helyreigazítjátok... Mondhatom ugye?

– Beszélhetsz akármit, nem lesz bántódásod miatta – bátorította Kirkuf, mert szokása volt annak a véleményét is meghallgatni, akiben már nem nagyon bízott.

– Uram, az égi jelekkel nem jó tréfálni, mert meg vagyon írva, hogy az istenek földi és égi jelekkel figyelmeztetnek ingatag sorsunkra. Lám, felénk mindenki tudja, hogy egykor, sok száz esztendővel ennek előtte Ur városának legelőin egy juh kétfarkú bárányt ellett és még abban az évben az ellenség feldúlta Ur városát és Ibi–Sin királyt fogságba hurcolta ... Mikor én tizenhét esztendős voltam, az uri főpap felment a Ziguráth hegyének legfelső csarnokába és hangos szóval meghirdette, hogy hallják minden népek, akik a várost és környékét lakják: ,,Ha Adar hó 14–ik napján holdfogyatkozás van, amely délen kezdődik és északon végződik, akkor Ur városát az ellenség feldúlja, falait lerombolja és a király az egykor uralkodó: Ibi–Sin sorsára jut, akiről köztudomású, hogy elám fiainak fogságában fejezte be szomorú életét.” Ezt mondta a főpap és úgy lőn minden, amint ő megjósolta. Magam is alig tudtam a nagy pusztulásból megmenekedni és elvergődni valahogy a ti partjaitok mentére, ahol aztán őszentségének, a fáraónak szolgálatába álltam. Áldás életére!

Négy szempár figyelte az idegen hadnagy arcát. Nyolc elszántan fénylő fekete szembogárból lövellt a kemény, kérdő pillantás Nabunézer felé. A „Krokodil” hadnagya már nem folytatta olyan magabiztosan, amint kezdte:

– Látjátok, hadnagy uraim, én mostanában sokat gondolkodom azon, hogy mióta az úgymondott Punt kikötőjét elhagytuk, egyetlen bárkával sem találkoztunk. Sehol embert nem láttunk a partok mentén. Pedig látjátok, feleim, ha az aranyat, tömjént, mirhát és a jóillatú fűszereket ebből az irányból hoznák, az úton hajókaravánokkal találkoztunk volna ... S itt, e partok mentén számos kikötő lenne és gazdag népek mindenfelé ...

– Hm – dörmögött hangosat maga elé a „Vízi óriás” öreg parancsnoka. Nabunézer reá nézett és nekibátorodottan folytatta:

– Most maga Rá isten figyelmeztet, hogy vigyázzunk magunkra, mert talán a legszörnyűbb végzet karmai közé rohanunk... Én veszedelmes égi jelnek látom orcájának megfordulását. Rá isten elfordította rólunk áldó tekintetét...

– Azért süt olyan melegen, hogy még odahaza sem különben, mi? – csattant keményen a „Khepe–Rá” fiatal hadnagyának érces hangja.

– Mióta szólnak bele a kölykek férfiak dolgába? – fordult Ahlmefit hadnagy felé a sötét szakállú idegen.

– A hajóhadnagyok tanácsában mióta teszünk különbséget az évek száma szerint? – rivallt Kirkuf a „Krokodil” parancsolójára. – Vénasszonyok szájába való dajkamesékkel gyengíted szívünk bátorságát és még te merészeled kölyöknek nevezni azt, aki nálad különb férfi!

– Hallod–e, te fáraó hadnagya! Te parancsoló hadnagya az öt hajónak! Nem te adtad számba a szólás szabadságát? Hát vedd eszedbe, hogy az égi jelből én látom vesztedet, amelybe bennünket is vezetsz! Bolond, aki bolond után megyen!

– Most pedig elhallgass! – dördült fel Kirkuf hadnagy hangja. – Én adtam s most visszaveszem szavad szabadságát. Ide nézz!

Kirkuf előhúzta bőrkötője alól a fáraó kemény pergamenre írott parancsát és Nabunézer orra elé tartotta:– Ismered ezt!– Ismerem, uram – juhászodott meg a „Krokodil” parancsolója.– Meg vagyon–e írva benne, hogy a Veres–tenger s az utána következő vizek jobb partja mellett haladjunk

szakadatlanul?– Meg, uram, meg vagyon írva – szólt csendes hangon a messzeföldi.– Ráesküdtél–e, szörnyű esküvéssel, hogy teljesíted a parancsot?– Ráesküdtem, uram.– Akkor tégy esküd szerint, a szádat megfogd és ha félsz az égre nézni, tekints magad elé és keresd, ha

megkapod, a partok végét. Mert amíg jobb kezünk felől a szárazföld tart, mi előre megyünk. Megértetted?– Meg, uram – hajolt meg mélyen Nabunézer.– A hajósaitokat pedig bátorítsátok és ügyeljetek, hogy szívükben a férfihitet meg ne öljék holmi rém–

mesékkel. Most pedig térjünk vissza embereink közé.De hiába hallgattak a tisztek, ha ugyan Nabunézer is hallgatott, mert nemsokára mindenki észrevette, hogy

Rá isten megváltoztatta járását s bal kéz felől vonul végig a kéklő égen. Senki sem tudta okát adni az örök megváltozhatatlan változásának. Kirkuf és becsületes parancsoló társai mit tehettek egyebet, viselték erős szívvel a csodát. Ha kérdezték őket, tréfás szóval, hetyke élccel ütötték el az aggodalmaskodást. Senki sem láthatta a kétséget, amely szívüket marta.

Szerencsére közben semmi említésre méltó nem történt és így az emberek félsze nemsokára lecsillapodott. A napok egyformán teltek, szinte unalmasan. A karaván pedig haladt, esküjéhez híven, szakadatlanul dél felé ...

*

Sok kemény kaland s számos hónapok múlva, mikor Kirkuf flottája megtépázva, megfogyva, de dicsőséggel megtért hazájába, senki sem hitte el nekik „Rá isten útja változását”. Az emléküket őrző tekercs, amelyet valamely korabeli írnok jegyzett le, hazugságnak, tengerészmesének minősíti jelentésüknek ezt a részét.

Számunkra azonban éppen „Rá isten útja változása” a legdöntőbb bizonyíték amellett, hogy a fáraó bátor hajósai mintegy harmincöt évszázaddal napjaink előtt valóban áthaladtak az egyenlítőn és helyesen észlelték a nappálya ellenkező irányú elhajlását.

Dicsőség érte emléküknek!

X. FEJEZET,

amelyben három hajós életébe kerül az az igazság, amely szerint egy fazék is lehet isten, ha vannak olyan népek, akik nem ismerik a természetét.

– Jobbra elöl, füst! Ha–hó! Füst! Elöl jobbra – kiáltott nagyokat a „Khepe–Rá” őrtállója és kezével messze a távoli part felé mutatott.

A kis felderítő hajó legénysége izgatottan kapaszkodott az oldalvédekre, a nagyárbocra, s minden magasabb helyre, ahonnan messzire lehetett látni.

Végre, annyi bolyongás után, ismét lakott helyre értek! Hátha Punt országról is hallanak valamit! Csak Ahlmefit hadnagy, a hajó parancsolója nézte szótlanul, figyelmesen a messzeséget:

– Lehet, hogy csak köd vagy felhő – szólalt meg hosszas hallgatás után jó hangosan, hogy mindenki hallhassa. – Amiért tűz van ott, nem biztos, hogy emberek is vannak. Lehet, hogy villám gyújtotta fa vagy erdő ég. Pedig már én is szeretnék az itteni atyafiak szemébe nézni. Még azt sem bánnám, ha maga a Punt országi király lakna ottan – tette hozzá tréfásan, mert látta, hogy szavai elszontyolították a legényeket.

Kora délutánra eldőlt a kérdés: apró, hegyesen domborodó, ágakból, levelekből összerakott kunyhók körvonalai bontakoztak ki a fövényes parton. A kunyhók között tűz égett s fekete, meztelen emberek sürgölődtek, szaladgáltak ide s tova.

Ezt látván Ahlmefit hadnagy, parancsot adott, hogy tűzzék fel az árboccsúcsra a sárgásvörös lobogót, a legnagyobb öröm jelét. Közel félnapi hajóúttal hátrább, ebből tudta meg Kirkuf, hogy mit észleltek a ,,Khepe–Rá” hajósai, mert megállapodásuk szerint, ha emberlakta területre érnek, ezt a zászlót kellett kitűzniök.

Estére az egész flotta együtt volt s élén a ,,Khepe–Rá”–val bevonult annak a jókora folyónak a torkolatába, amelynek partján a fekete emberek szétszórt kunyhói állottak. Nagy merészen egyenesen a faluig nyomultak előre.

Legelsőnek egy asszonyt pillantottak meg, aki hatalmas tökhéjjal kezében a part felé tartott vízért. Az ismeretlen föld első asszonyát legjobb akarattal sem lehetett fehérnépnek nevezni, mert fekete volt, mint az odaégett árpalepény, s meztelen, mint az erdők vadja.

Ez még nem lett volna baj, de csípő tájéka olyan kövéren domborodott, mintha tévedésből három asszony tomporát gyúrták volna egybe.

A hajósok eleinte megdöbbenéssel szemlélték az ébenbőrű csodalényt. Talán azt gondolták, hogy nincs is ilyen asszony, csak szemükkel játszik valami csalóka káprázat.

A fene nagy csípőjű, bőmellű asszony is egy darabig csak bámulta a furcsa idegeneket, aztán földre dobta a tökhéjat s farát meghazudtoló gyorsasággal a falu felé iramodott.

Futva látni egy ilyen alakot, nem mindennapi élmény! A hajósok hatalmas hahotával hálálták meg a ritka fura látványt, amiben a fekete asszony akarata ellenére részesítette őket.

Nagykomolyan csak az öreg kormányos sercintett egy jókorát, egyenest a szőke színű folyó sima hátára:– Soha ne lássak több fehérnépet, ha ennél csúnyábbat láttam már életemben!No, de ha már itt voltak, csak ki kellett kötniök. Kirkuf parancsára vagy ötszáz lépésre a falutól szépen

egymás mellé, a parti fák törzséhez pányvázták hajóikat s óvatosan partraszálltak.Egy kis különítmény az öreg kormányos vezetésével megközelítette a falut s a szélső kunyhóktól nem

messze megállott, hogy szemmel tartsa a bennszülöttek mozgását. A többi hajós három nagy tüzet rakott, hogy megsüssék vacsorájukat. Halat fogtak, mert Kirkuf megtiltotta a vadászást. Nem akarta, hogy szétszéledjen a legénység, mert még nem ismerte a bennszülöttek hajlamait s meglepetéstől tartott.

Közben a faluban is nagy volt a nyugtalanság. A fekete emberek s furcsa testű asszonyaik a település közepére gyűltek. Csattogó, csacsogó, majd mély torokhangú beszédükkel összevissza kiáltottak egymásnak s közben izgatottan a hajók irányába mutogattak. Csak a sok apró, fekete gyermek nem vett tudomást a nagy izgalomról. Tovább játszottak, sivalkodtak, bakalódtak a falut övező fák alatt a dús zöld fűben.

Az öreg kormányos és őrcsapata elsősorban azt figyelte, hogy a fekete embereknek milyen fegyvereik vannak. Megnyugodott szívvel látták, hogy hosszú, hegyezett fadorongokon kívül semmi más nincs a kezükben. Igaz, hogy a dorongok hegyes végét tűzben egy kicsit megpörkölték s ezáltal keményebbé tették. De azért csak hitvány fegyverek maradtak azok úgyis.

Egyébként a csürhe módjára viselkedő feketék semmi jelét sem adták annak, hogy támadni akarnának. Inkább mintha attól féltek volna, hogy őket támadják meg. Ez is megnyugtatta az őrcsapat embereit s lankasztotta éberségüket.

Így történhetett, hogy úgyszólván észre sem vették miként, egyszer csak egy boglyos fejű, éjfekete szemű fiúcska olyan közel került az előőrshöz, hogy az öreg kormányos egyetlen ugrással el tudta érni s hirtelen mozdulattal ölbekapta a sivalkodó legénykét. A többi kis golyhó, mint a felrebbentett madárraj futott szét a szélrózsa minden irányába. Az egyiptomiak csak ekkor vették észre, hogy a kíváncsi gyermekhad milyen ügyesen a közelükbe férkőzött.

Hanem a kis golyhó sivalkodására a bennszülöttek is felfigyeltek. Kirkuf emberei nem titkolhatták többé közelségüket. öreg vezetőjük törhette a fejét, hogy miként másszék ki a csávából. Ha a kölyköt nagy hirtelen elengedné, ezek a nigrók még azt hihetik, hogy ijedtében szalasztotta el. Ha meg nem engedi el, miként magyarázza meg nekik, hogy semmi rosszat nem forralt a gyermek ellen? Utóbb még ezért az ostobaságért nyakukra zúdítja az egész falut. Sok idő nem volt a gondolkozásra s az öreg kormányos gyorsan határozott:

– Eredj – parancsolt az egyik fiatal hajósra –, mondd meg Kirkufnak, fegyveresen jöjjenek ide! Ti négyen velem jöttök! Ti négyen pedig itt maradtok! Ha megtámadnak minket, azonnal segítségünkre jertek! Egyébként megvárjátok, amíg Kirkufék jönnek. Na, gyerünk!

Azzal karján a sivalkodó poronttyal, négy társával a nyomában, Kirkuf kormányosa a kunyhók felé indult.A falubeliek észrevették őket, hirtelen elnémultak és sötét pillantásokat vetettek feléjük.A szélső kunyhók közé értek, amikor egy asszony kiválott a feketén tömörülő csoportból és visongva

egyenesen az öreg kormányoshoz rohant. Látszott rajta, hogy akár a tíz körmével is kivájja gyermekét az idegen karjai közül. De erre nem került sor. Az egyiptomi már messziről feléje nyújtotta rúgkapáló zsákmányát s barátságosan mosolygott hozzá, mint aki semmi rosszat nem forral.

Az asszony pedig boldogan ragadta magához szurokszín csemetéjét s visszairamodott vele a többiek közé. Alakja, mozgása olyan volt éppen, mint azé a másik asszonyé, akit

elsőnek pillantottak meg a parton. Talán az is volt... Nehezen lehetett eligazodni közöttük, mert a messzeföldiek szeme mind egyformának látta valamennyit...

A bennszülötteket pár pillanatra megzavarta ugyan az idegenek barátságos magatartása, de aztán ők sem akartak rosszabbak lenni, mint hívatlan vendégeik. A maguk módján be is bizonyították jóindulatukat. Sebtében, léptében elhúzódtak a falu másik vége felé, csak asszonyaikat hagyták hátra a körülöttük szégyenlősen bujkáló gyermekhaddal együtt.

Ami aztán még hiányzott a barátságból, azt csakhamar pótolta az a pár mázos üveggyöngy, bronzmütyürke, amit az öreg kormányos és négy fiatal társa szétosztogatott. A gyermekek is kaptak egy–egy simogatást vagy tréfás barackot göndör fekete fejükre.

Amikor a négy fiatal hajós látta, hogy a néger asszonyok nemigen tudják, mit kell kezdeni a csecsebecsékkel, megmutogatták nekik, miként ékesítsék nyakukat, ujjaikat, gömbölyű karjukat a talmi holmikkal. Az öreg kormányos nem valami jó szemmel nézte ezt a nagy buzgólkodást az idegen asszonynépek körül.

– Vigyázz magadra, te tökfejű – mordult mérgeset a közelében álló matrózra. – Még a végén a nyakunkba zúdítod ezt a feketére pörkölt pereputtyot!

Kár volt az aggodalmaskodásért! Az idegen föld fekete emberei nem ismerték a féltékenységet s asszonyaik sem nagyon húzódoztak a barátságos idegenek elől.

Nem is ebből lett a baj, hanem olyasvalamiből, amire ingyen sem gondoltak volna. Ráadásul éppen az óvatos öreg kormányos okozta a galibát.

Már harmadnapja időztek Kirkufék a barátságos partokon. Értéktelen semmiségekért annyi gyümölcsöt, halat, húst s egyéb szükséges dolgot kaptak, hogy raktározhattak is belőle, amennyit csak nem féltettek a megromlástól. Egyikmásik fekete ember s furcsa–forma asszony még a hajóikra is felmerészkedett. A tengerészek nem is igen bánták, inkább még csalogatták is őket. Különösen az asszonyféléket s főleg a fiatalját. Pedig az öregebbje még kíváncsibb természetű volt...

Egy fülledt, meleg délutánon, amikor mindenki árnyékban hűsölt, az öreg kormányos is helyet keresett, magának egy széles, haragoszöld levelű bokor tövében. Szeretett így, egyedül heverészni, elmélkedni, morgolódni önmagában.

Innen a bokor alól egy közeli halmocskára lehetett látni. A halmocska hátán szakasztott olyan kunyhó állott, mint a többi, csak éppen, hogy úgy ki volt díszítve virággal, színes madártollakkal s körülrakosgatva csillámló homokkővel, mintha lakodalomba készült volna a gazdája. De az öreg kormányos megfigyelte, hogy ezek a népek itten nemigen szoktak lakodalmozni s még párosával sem élnek, hanem az egész együtt, úgyhogy azt sem lehet tudni, kinek ki az embere s ki kinek az asszonya.

– Ejsze tán ott lakik a szerecsen király vagy a fekete fáraó – tűnődött az öreg tengerész. – Na, süljön meg a zsírjában, ha nem tolta közénk azt a fényesre szurkolt pofáját!

De csak nem hagyta nyugodni a kíváncsiság! Tovább morfondírozott magában, szokása szerint félhangosan:

– Furcsa, senki sem megy be és nem jön ki onnan. Bár egy csurdé dárdást odaállíthatott volna a hurubája elé, hogy lássa a becsületes ember, kivel van dolga. Eh, bánja a fene! Ha ő nem jött közénk, megyek, megnézem én őfelségét. Ha kell, még hajladozom is előtte. Nem látja meg senki a mieinkből... Megéri. Még úgysem láttam soha szerecsen királyt...

S úgy tett, amint mondta. Igaz, hogy előbb óvatosan körüljárta a kunyhót, mert ismeretlen helyen nem árt, ha az ember elővigyázatos.

Bent semmi zaj, mintha nem volna lakója a cifra kalibának.Az öreg hajós csak egy–két pillanatig tétovázott. Aztán négykézlábra ereszkedett s bebújt az alacsony

bejáraton.Amint szeme megszokta a félhomályt, hát uramfia, mit látott!A kunyhó teljesen üres volt, csak a közepében állott egy nagy mázos cserépfazék. Akkora, hogy akár két

hajó tengerészeinek is lehetett volna hallevest főzni benne.– Ilyen bolondot sem láttam – csóválta meg bozontos fejét az öreg hajós –, házat építeni egy üres fazéknak.

Látszik, hogy nem tudják, mire való! Sebaj, nekünk éppen jó lesz!Azzal fogta a szép, nagy edényt s a falut megkerülve a hajók kikötőjébe ballagott vele. A parton heverésző

legényekre messziről vidámat rikoltott:– Hé, emberek! Ki szereti a hallevest? Fogjatok gyorsan valamit, mert ma nem sütünk, hanem főzünk!Mire a közeledő este árnyékba borította a jövevények kikötőjét, a halleves ínycsiklandó illata már betöltötte

a levegőt. A legénvek csendesen dalolgattak, jókedvűen tréfálkoztak, csipkelődtek s közben megelégedett szívvel hallgatták a cifra fazék duruzsolását.

Aznap este első látogatójuk egy fiatal leány volt. Nyakában egész sor fényes, mázos cserépgyöngy hivalkodott. Lehet, hogy éppen azt a legényt kereste, aki a minap megajándékozta.

A vágottképű, torzarcú tengerészbe ütközött először, aki éppen rőzsét gyűjtögetett a közeli bokrok között:– Eszem azt a bekormozott, vastagajkú képedet – vigyorodott a leányra. – Csak nem engem keresel?A leány is reávillantotta szép, fehér fogait s a szeme is mosolygott, de azért a tűz felé nézett, mint aki mást

keres.Arca egyszeribe rémült kifejezést öltött. Pergő nyelven csattogott, csárogott valamit.A vágottképű matróz megvonta a vállát és kacagásra gömbölyödött arccal szólt a megrémült leányhoz:– Nem értem én, mit mondasz, gyönyörűségem! Gyere közelebb, súgjad a fülembe, hátha úgy szót értünk.A leány azonban nem sokat adott a barátságos csalogatásra. Kezét a fejéhez kapta s rémült sivalkodással

elrohant a falu irányába.Akkorra már Nabunézer közeledett feléjük. Bosszúsan nézett a tovarohanó leány után s durván mordult

torzarcú társára:– Ebből megtanulhattad, te barom, hogy csak sötét éccaka dugd a pofádat fehérnép közelébe. Ládd, hogy

megijesztetted a kicsikét – tette hozzá sajnálkozva.Szegény vágottképű, hiába bizonygatta, hogy a fekete virágszálat nem ő ijesztette meg, hanem a tűz körül

látott valamit a lány s attól ijedt meg.Pedig igaza volt a rútarcú matróznak.Nemsokára három bennszülött férfi közeledett az egyiptomiak táborához. Megállottak vagy húsz lépésre a

tűztől s izgatott, felháborodott hangon kiáltoztak a vendégek felé. Közben hadonásztak, mutogattak a fazékra. Félreérthetetlen jelekkel követelték vissza a ciframázos jószágot. Különösen egy köpcös, lapított orrú, idősebb néger erélyeskedett nagyon:

– Ne ugrálj, édesapám – állott eléje az öreg kormányos –, nem visszük el, ne félj. Csak kölcsön vettük! Érted? Kölcsön! Visszakapjátok, ha megfő a leves! Addig nesze, ezt neked adom – s egy bronzgyűrűt nyomott a fekete harcos markába.

De ez meg se nézte az ajándékot, hanem úgy vágta a cimboráló idegen arcába, hogy ugyancsak sajgott a helye.

– Hej, az apád rózsás hajnalát – horkant fel a vén hajós s egy pillanat alatt kihúzta övéből hosszú tengerészkését.

A többiek is azon szent minutában talpra ugrottak. De nem került sor harcra, mert a három néger úgy elszelelt, mintha ott sem lett volna.

– Most már semmiképpen nem adjuk vissza a fazakat – szólalt meg Kirkuf is határozott, csendes hangon, mikor a kavarodás után a hangulat lecsillapodott. – Egyébként már régóta nézem ezt a fazakat. Ilyent csak arra felénk csinálnak, Onban s az Oir tenger partján. Vajon hogyan került ez ide?

– A tenger nem sodorhatta el olyan messziről, ahonnan mi jövünk – válaszolta eltűnődve Ahlmefit hadnagy, de lelkes, fiatal arcán látszott, hogy már ő is elgondolkozott a fazék dolgán. – Nem eshetett másként, csak úgy, hogy itt már előttünk is jártak hazánkfiai hajósok ...

– Az pedig más nem lehetett, csak a híres–neves Urdudu, a fáraó három hajójának parancsoló hadnagya. Róla van megírva, hogy régen, amikor még a legöregebb sem élt közülünk, ezen az úton indult el Punt ország felé. De aztán számos hónap múlva dolgavégezetlen hazatért. Úgy látszik, csak idáig jutott...

Kirkuf úgy hangsúlyozta azt a „csak” szócskát, hogy abból mindenki megérthette: ők pedig nem hátrálnak, hanem mennek tovább, rendületlenül előre.

Aznap este más látogatójuk nem volt. Sem férfi, sem asszony. A hajósok csendben dudorásztak, vagy a puha fűben elnyújtózkodtak s úgy bámulták a fejük felett szikrázó csillagokat.

Itt még a csillagok is másképpen ragyogtak felettük, de ez nem rémítette szívüket, mert benne van az Urduduról szóló írásban, amiről Kirkuf annyit mesélt, hogy errefelé nem olyan a csillagok járása, mint odahaza.

Egyszer csak az éjszaka csendjét dobszó verte fel. Mintha nagy, üres hordót döngettek volna husánggal... Még távolabbról talán válaszoltak is rá... De lehet, hogy csak az első visszhangzott...

– Úgy látszik, a komák a fazakat gyászolják – vélekedett egy Juúb nevű karcsú legény, aki mindig a kormányos körül csellengett, mivelhogy földije is volt az öregnek, meg aztán tanulni is lehetett tőle sokat. Az őszülő hajós pedig oktatta is szorgalmasan ifjú földijét. Hadd váljék derék tengerész belőle!

Reggel, alighogy megvirradt, ismét megjött az a három néger, akiket az este olyan szépen megugrattak. Ez alkalommal még erőszakosabbak voltak, mint az előző nap. Igaz, hogy a jövevények is megkutyálták magukat s Kirkuf parancsa szerint nem adták a fazakat. Ne lássa ez a csóré pereputty, hogy ők engednek az erőszaknak!

Végül is a három fekete közül a legmerészebb a fazékhoz lépett s rátette a kezét, hogy visszavegye.Ebben a pillanatban Juúb a vakmerő harcoshoz ugrott s úgy taszította mellbe, hogy az menten hanyatt

vágódott. De nem sokáig örülhetett a győzelmének, mert a felbuktatott néger egyik társa előtte termett s mint a villám döfte meg hosszú, hegyes lándzsájával. Az égetett lándzsahegy Juúb mellén ment be és a hátán jött ki.

– Hej, a fekete anyátok keservét – ugrott oda az öreg kormányos, de akkor már talpon volt az egész tábor. Villogtak a hosszú tengerészkések s a három támadóból kettő a porondon maradt. Csak a harmadiknak sikerült nagyokat rikoltva kereket oldania.

Rikoltozására mintha minden bokor, minden árnyék megelevenedett volna. Fekete harcosok tucatjai özönlöttek a kikötő felé. Még tiszta szerencse, hogy összevissza, minden megfontolt terv nélkül rohamozták meg az egyiptomiak táborát.

A jövevények viszont messzire hordó nyilakkal, villogó késekkel hidegvérűen védekeztek és szép rendben hátráltak hajóik felé.

Csak azért is! Vitték magukkal a mázos fazakat is ...Szegény Juúbon kívül még két emberük maradt a porondon és sok közülük sebesen, zúzódottan érkezett

vissza hajójára ...Igaz, hogy a négerek közül több mint egy tucat felbukott s vagy háromszor annyi véresen hátrált meg a

fölényes fegyverzetű ellenség elől. De voltak elegen, akik a vízbe ugrottak és a hajókig követték a kemény öklű idegeneket.

Sőt egy karcsú, jókötésű fekete legény még a vezérhajó korlátján is átvetette magát. Hatan is reárohantak, hogy végezzenek vele.

Kirkuf messzecsengő hangja állította meg őket.– Ne öljétek meg! Élve fogjátok el őkelmét!Ahol annyian estek egyre, nem volt nehéz végrehajtani a parancsot. Pár pillanat múlva a szerencsétlen néger

már hiába forgatta nagy, rémült szemeit, mert a kérlelhetetlen kötél úgy körülcsavarta meztelen testét, hogy még szusszanni is alig tudott tőle ...

Árbocrúdhoz kötötten jól láthatta, hogy miként villan a fejsze s csap le a megfeszülő kötelekre. A kötelek elpattantak s a nagy ingó–ringó alkotmányok szép leptében megindultak a folyó árján lefelé, amerre a végtelen kék víz fodros hullámai hazája partján törtek meg szelíden. A fekete fogoly lehajtotta fejét és lehunyta sötét pilláit, mint aki nem mer szembenézni ismeretlen sorsával...

*

Kormos, így nevezték el foglyukat Kirkuf hajósai, lassacskán „megszelídült”. Először csak az ennivalót és a vizet fogadta el rabtartói kezéből. Később, mint a gyermek, olyanformán, a tengerészek nyelvén is megtanul néhány szót. Végül derék, bátor cimbora válott belőle s bizony nem bánta meg Kirkuf, hogy megvédte életét.

Tőle tudták meg aztán a fáraó tengerészei, hogy mi a zsákmányfazék titka.

Kormos szerint a ciframázos jószág régebbi a fáknál, ősibb a hegyeknél, még a víznél s a csillagos égnél is öregebb, mert olyan nem volt, hogy a fazék ne lett volna. A fazék mindennek parancsol: a szélnek, esőnek, még a napnak is. Nem is volt szabad hozzányúlnia senkinek, egy ember kivételével, akit ,,a legerősebb gyermekének” neveztek nemcsak a Kormos falujában, hanem végig a folyó partján s bent az erdőben is, ahol csak emberek laktak.

Ha sokat esett az eső, vagy éppen szárazság volt, ,,a legerősebb gyermeke” hátára kötötte a fazakat és végigjárta a falvakat mind, hogy lássa ,,a legerősebb”, vagyis a fazék, milyen siralmas állapotban vannak csurdé hívei.

– Erre aztán minden jó lett, ugye? – kérdezte meg hirtelen az öreg kormányos, de szeme sarkában huncut fények csillogtak.

– Nem mindig – rázta meg fejét Kormos –, mikor fekete ember rossz, „legerősebb” is rossz. Fekete ember nem ad „legerősebb gyermekének” elég sok–sok enni meg ami kell nekije, legerősebb nem adja eső. Bezony!

– ”Bezony” – utánozta az öreg kormányos Kormos hanglejtését kajánul –, a fáraó hajósai elcsórták „legerősebbet” s ott maradt szegény kis árvája tatuka nélkül. Nincs mit a hátára kötni. Felkopik az álla! „Bezony”!

Kacagott, aki hallotta ezt a mókás párbeszédet, s attól a naptól kezdve mindent, ami a pókhasú mázos edényből kikerült, még a megsavanyodott, hideg kölest is „isteni eledelnek” tituláltak Kirkuf vidám legényei.

Csak az öreg kormányos elmélkedett néha, amikor pillantása a magas tisztséget viselt edényre esett.– Lám csak, isten lett belőle, mert olyan népek közé került, akik nem ismerték őszentségét. Úgy látszik az a

mindenható, amit nem ismerünk, mert aminek tudjuk a természetjét, azzal már csak komázunk ...

XI. FEJEZET,

amelyben kiderül, hogy még a kegyetlen Végzet isten is csak azt sújtja, aki fut előle, de meghátrál a férfiszív bátorsága elől.

Meg sem rezdült a kormánylapát Kirkuf öreg hajósa kezében. A ,,Szibu–en–száh”, a büszke vezérbárka, vonalnyi pontossággal tartotta a szárazföld felőli távolságot s tökéletes párhuzamosan haladt a parttal. Igaz, hogy ehhez nem kellett különösebb hajósművészet, mert az erdőborította partvidék olyan egyenes volt, mintha mérőzsinórral húzták volna meg a szegélyét. Sehol egy pirinyóka behajlás, öblöcske, ahol meg lehetett volna állapodni. Pedig erre már igen nagy szükség lett volna, hiszen a fekete emberek folyóját immár közel húsz napja, hogy a hátuk mögött hagyták, s azóta, ha ki is kötöttek, mindig csak a nyílt partok mentén tehették. Még tiszta szerencse, hogy a tenger ezalatt egyszer sem háborgott s így a fáraó hajósainak nem éppen volt szüksége jól védett kikötőre. De azért csak aggasztó dolog ilyen átkozott, végtelen egyenes part mentén hajózni!

Kirkuf arcán is mintha ez az aggodalom tükröződött volna. Napok óta szavát sem lehetett hallani, csak állott összevont szemöldökkel a parancsnoki helyen s hol a szeme előtt sikló ,,Khepe–Rá”–t figyelte, hol az utánuk sorakozó másik három hajót. De hiába nézte az úttörő hajócskát! ,,Rá isten bogárkájának” karcsú árbocán csak nem jelent meg a khartamusszal pirosított lobogó, ami végre a biztos kikötőt jelentette volna.

A vezér még egyszer végignézett az elől–hátul elterülő vízsivatagon, aztán anélkül, hogy egyetlen pillantásra is méltatta volna az egyhangú partokat, leszállott a hajó orrából s egyenesen a farrészbe tartott, ahol az öreg kormányos végezte egyhangú munkáját.

– Na, öreg, mit gondolsz? ...– Mindenféle bolondot, uram – vonta meg vállát a sokat tapasztalt hajós. – Egyszer ennek is csak vége

szakad – bökött fejével a part felé.– Én is úgy vélem – bólintott Kirkuf. – De lehet, hogy hamarabb jutunk kikötőbe, mint Punt országba.– Punt ország, Punt ország! – dohogott az öreg –, ezek a csóré népek itt nem valami nagy gazdagsággal

dicsekednek. Ne vedd rossznéven uram, de mikor én először megpillantottam őket, bizony arra gondoltam: ,,Na, Punt ország, ne neked, kiesett a feneked!” Merthogy olyan hiábavaló dolog errefelé keresni valami aranyban, fűszerben gazdag birodalmat, mint vizet töltögetni egy dézsába, amelyiknek előbb kiütötték a fenekét. Itt meggazdagodni ugyan egyikünk sem. fog, de olyanokat látunk, amit még hajós ember nem látott. Azért hát csak menjünk, amíg lehet.

– Csak a tenger el ne fogyjon, öreg – nevetett Kirkuf. – Mi megyünk is, ne félj!– Nem fogy az el, uram, soha! Igazi hajósnak ez a reménye.– Jó, jó – vidult fel Kirkuf a bátor beszédre –, de közben enni is kéne valamit. Attól tartok, hogy a kölesnek

meg az árpának hamarabb végére érünk, mint ennek az útnak.– Csak föld legyen, uram! Vetünk s aratunk. Az időnkből futja.– Én is erre gondoltam – bólintott a vezér s azzal már indult is vissza őrhelye felé.– Hadnagy uram!– Na – fordult meg Kirkuf.– Mondanék valamit, ha nem venné rossznéven – simogatta meg ritkás szakállát az öreg kormányos.– Na, csak ki vele!– Nem akarok hangosat szólni... ha közelebb jönnél, uram...Kirkuf a kormányrúd mellé lépett. Az öreg hajós pedig közel hajolt a füléhez s mint a szél, hol erősebben,

hol halkabban suttogóra fogta a hangját.– Nekünk, egyszerű hajósoknak, tudjuk, nem szabad beleszólni a tekintetes hadnagy urak dolgába. Bocsáss

meg uram, ha vétek szavaimmal, de már a legények is sutyorásszák ... Ott a „Krokodilon”,... a Nabunézer hadnagy hajóján nem jól mennek a dolgok ... Az emberek mozgolódnak s Nabunézer úr még biztatja is őket... s mind a szemetje gyűlt ott össze a népnek ... Csak Bába s a két pá–jomi a te embered ottan, uram!

– Azért kerülik még a pillantásomat is – mordult fel bosszúsan Kirkuf.– Nem akarják elveszteni a Nabunézer hadnagy úr bizalmát. Mert aki szeret téged, azt a hadnagy úr gyűlöli.

Ezt jól vedd az eszedbe, uram. Bába az én számmal üzeni s te is üzenhetsz neki az én számon keresztül: Szórd szét őket, uram, míg nem késő!

– Nem rakok kovászt minden hajóra, hogy megrontsa az egész legénységet. De azért jól tetted, hogy szóltál...

– Ha–hó! Kikötő!

Kirkuf a főárbocra pillantott. Az őrtálló matróz kiáltozott s messze előre mutatott hadonászó jobb karjával.A szanaszét üldögélő, heverésző legények is talpra szöktek s mindenki a mellvédekre tolongott, hogy minél

hamarabb megpillanthassa a várva várt kikötőt.Kirkuf a hajó orrába sietett s gyors, rugalmas szökelléssel a parancsnoki helyre pattant: Igen, semmi kétség.

A ,,Khepe–Rá” keresztben állott, orral a szárazföldnek és főárbocán, mint valami örömtűz lángja, úgy lobogott a kikötőt jelző piros zászló.

Kora délután már az egész flotta egy széles, sárgán iszapos színű folyó torkolatában állott. De szerencsétlenségükre a szél iránya megváltozott s ez jócskán megnehezítette a behatolást.

Kirkuf parancsot adott, hogy a ,,Khepe–Rá” kísérelje meg először rézsút irányba, ha lehet, akár hét–nyolcszáz lépésnyit árral szemben benyomulni.

Ahlmefit hadnagya maga állott a kormánylapáthoz s a kicsi bárkának nemsokára csak az árboccsúcsa látszott ki egy homokos dombhát mögül. A négy hajó legénysége megéljenezte a nagyszerű hajósbravurt.

Nehmeth hadnagy, a „Khonsu–nu–mu”, a „Vízi futó” parancsolója azonban tölcsért formált a tenyeréből s úgy bömbölte túl az élénk zsivajt:

– Patkány legyek, ha nem megyek feljebb! Ide nézzetek! – s azzal a kormányrúdhoz ugrott.– Egy tömlő bor annak a hajónak, amelyik legtovább jut – dördült vissza Kirkuf hangja. – Jól vigyázz, öreg

– kiáltott aztán a saját kormányosa felé.– Meglesz, uram – köpött markába a vén tengerész és erélyeset fordított a hosszú lapáton.A versenyzési láz minden hajóra átragadt. A legények nagyokat kurjantottak s hajóik a kedvezőtlen szél

ellenére pazarul siklottak fel a lassú ár ellenében.Csak a „Krokodil”–t érte egy kis baleset. Túlságosan ferdén vette az irányt s vagy négyszáz lépésre a

torkolattól már partot is ért, pedig még a nehéz, lassú mozgású „Vízi óriás is” majdnem ezer lépést nyomult befelé.

Az „Erős Krokodil” kudarcának még jobban örültek a legények, mint saját sikerüknek, mert a híres, erős hajót maga Nabunézer kormányozta. A nagymellű, idegen hadnagy pedig nem nagy népszerűségnek örvendett Kirkuf hajósnépe között.

Lassan leszállott az este. A fáraó négy hajója mélyen bent, a nagy folyó partján állott kipányvázva: az ötödik viszont csúfosan lemaradt a versenyben s közel a torkolathoz vesztegelt.

Kirkuf úgy határozott, hogy maradjon is ott reggelig. Majd másnap felvontatják valahogy a többihez.Aznap már nem volt idejük sem halászni, sem vadászni. Ettek, ami volt, s tüzet is csak azért raktak, hogy a

füst. elhessegesse a szúnyogokat s távol tartsa a ragadozókat, ha vannak errefelé.Távolból, a folyó torkolata felől árván pislákolt feléjük még egy tábortűz fénye: a „Krokodil” legénységéé.Reggel tíz legény kíséretében Nehmeth hadnagyot küldte Kirkuf, hogy segítsenek felvontatni a torkolatban

veszteglő „Krokodil”–t. A kis csapat azonban, alighogy felkapaszkodott arra a dombhátra, amely elzárta a tenger felőli kilátást, megtorpant, s hosszasan szemlélődni kezdtek valamennyien. De bármennyire is erőltették szemüket, az „Erős Krokodil”–t nem látták sehol. Ügy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

– Ki tudja, milyen vidékre értünk – tűnődött el jóhiszeműen a becsületes hadnagy. – Lehet, hogy boszorkányos káprázatok csalják szemünket, vagy valami baj érhette Nabunézeréket. Eredj, fiam – fordult egy ifjú legényhez –, jelentsd Kirkuf nagyságos úrnak, amit észleltünk. Mi pedig folytassuk utunkat, amég oda nem érünk, ahol tegnap este a „Krokodil” vesztegelt.

Alig kétszáz lépés után, a parttól nem messze, sűrű lehajló ágú bokrok között bújkálva, Nehmeth hadnagy majd átesett egy élettelen emberi testen. De csak egy pillanatig tartott meghőkölése s máris lehajolt a holtan heverő emberhez. Semmi kétség! Az egyik Pá–jomi legény volt, a Nabunézer hajójáról.

Vastagszálú, szakállas nyílvessző találta hátulról, a szíve táján. Nem kínlódott sokat. De aki meglőtte, biztos akart lenni a dolgában s úgy összevissza szúrkálta hasát, mellét, hogy tíz emberélet is kiszállhatott volna annyi likon.

Mire a hadnagy mindezt megvizsgálgatta, már hatan, heten is ott álldogáltak körülötte s néma borzadállyal szemlélték szörnyen megcsúfolt társukat.

– Egyiptomi nyílvessző ölte meg! Ez a mifajta vesszőnk! – mondogatták egyszerre többen is, amint szívük rettegése csillapult egy kissé.

– Árulás ölte meg – kiáltott dühösen egy ifjú pá–jomi hajós.– Vagy ő volt áruló – vonta meg a vállát egy tagbaszakadt deltavidéki.– Egy pá–jomi sohasem lesz áruló – kiáltotta vissza villogó szemekkel az ifjú tengerész. – S ugyan kit árult

volna el itten?– Csillapodjatok! – emelte magasba a karját Nehmeth hadnagy. – Ezt a legényt takarjátok le lombokkal s

aztán menjünk tovább.

– Ha–hó! Ide gyertek! – kiáltott messzebbről egy távolabb cserkésző tengerész. – Siessetek ide!Szegény elesettet valamennyien otthagyták s futottak izgatottan a hang irányába.– Bába fekszik itten! – mutatott felhevülten egy bokor alá az, aki kiáltott. – Két nyílvessző is találta! Még

él! Gyertek gyorsan!Nehmeth hadnagy hirtelen nyisszantással lemetszette a vesszők szakállas vashegyét és erélyes, ügyes

rántással vonta ki a sebből mindkettőt. Aztán ágakból hordágyat rögtönöztek, s ügyelve, hogy sok rázkódás ne érje, ráhelyezték az ifjú pá–jomi alig pihegő testét.

Az ,,Erős Krokodil” eltűnésével már senki sem törődött. Majdnem a bizonyság erejével sejtették, hogy Nabunézer rongy népével együtt megszökött s most már északnak vitorlázik ...

Bába számára enyhet adó sátrat róttak össze a hajók nagy, ökörbőr vitorláiból és maga Kirkuf kuporodott melléje, hogy lélegzetfojtó aggodalommal lesse fiatal földije el–elakadó pihegését.

Közben Nehmeth hadnagy kis csapata átvizsgálta a „Krokodil” elhagyott kikötőjét. Nemsokára rátaláltak a harmadik pá–jomi legény kegyetlenül megcsonkított holttestére is. Fülét levágták, orrát lemetszették s a szemét kiszúrták Nabunézer gazfickói.

– Te átkozott idegen! – rázta meg öklét a hadnagy. – Ráismerek ebből szíved indulatjára.Aztán egy nagy, széleslevelű fa gallyait lemetszette, szemfedőt csinált belőlük és eltakarta a szerencsétlen

ifjú arcát s véres, összeszúrkált, megtaposott testét...Délfelé Bába alig hallható hangon vizet kért s pár pici kortyot ivott az edényből, amit Kirkuf tartott a

szájához. A borral savanyított ital kissé felüdítette. Kinyitotta a szemét. Magához tért.Ajkai közül alig hallhatóan suttogott valamit, de olyan halkan, hogy Kirkuf csak ha közel hajolt, érthetett

meg pár szófoszlányt abból, amit Bába mondani akart:– ... este mondta Nabunézer ... a tűznél... hogy ... hogy szökjünk meg ... Intettem Jóónak ... felment a

„Krokodiléra, hogy léket vágjon a fenekére ... inkább süllyedjen el... majd ki lehet javítani. Észrevették ... hiába ... mi pá–jomiak nem ... soha ...

Bába ereje elfogyott, pillái lecsukódtak s nem is pattintotta fel őket többé más, csak az üvegszemű halál...Másnap reggel, amíg a pá–jomi legények Bábát is másik két földije mellé temették, Kirkuf elé állott a

három hajó parancsoló hadnagya. Rá–dámuth, a legöregebb hadnagy beszélt mindnyájuk nevében.– Három pá–jomi társunk vére bosszúért kiált az égre! A vér vért kíván! Az árulás bére: halál. Így tudom

én, uram, legöregebb tiszted, így tudja minden becsületes legényünk. A bosszú forralja mindnyájunk vérét. Másfélnapi egérút semmi. Utolérjük s vízbe folytjuk a patkányokat, uram!

– Öreg Rá–dámuth, drága barátaim! Üljetek le s hallgassatok meg engem. Döntsünk aztán higgadtan, a fáraó tisztjeihez méltó módon.

A három hadnagy leült egymás mellé, a zöld gyepre, Kirkuffal szemben. Komor, várakozó pillantásukat a vezérre függesztették. Az beszélni kezdett:

– Nem tudom miként van, de érzem, hogy nincs nagyobb titok az emberi szívnél. Az enyémben két lélek lakozik. Bármi történjék, az egyik mindig azt mondja, hogy: ,,ne! ne!”, a másik pedig azt, hogy „igen! igen”! Mikor útnak indultunk, én is megkérdeztem az én szívemet: „Punt ország vagy a pá–jomi flotta parancsnokolása?”; „Viharzó, ismeretlen tengerek vagy kedvesem ölelő karja?”. És megvívta szívem az ő harcát s azóta efelől sohasem kérdeztem meg őt. Már hónapok teltek el azóta, hogy tudom: erre nincs Punt ország, csak ismeretlen partok s még ruházatuk sincs fekete emberek. S akkor megkérdeztem az én szívemet: „Punt ország, ami erre nincs, vagy a fáraó őkegyelmének parancsa, ami van?”; „Vissza vagy előre?”. És úgy döntöttem, hogy arra a hangra hallgatok, amelyik azt mondta nékem: „Előre, csak előre!” Az igazi tengerész legyőzi szíve gyengeségét, mert az a legnagyobb győzelem, amit férfi csak arathat ... az igazi hajósnak örök dicsőség látni s felkutatni az ismeretlen partokat! És azóta élek, mert él bennem szívem parancsa ...

– A mi hűségünkben sem bízol már, uram – kiáltott kigyúlt orcával, megbántott szívvel Ahlmefit hadnagy, és Kirkuf azon vette észre magát, hogy három hűséges szempár tekintete keresi maga elé merengő pillantását. Reájuk nézett ő is úgy, ahogy csak férfiak szoktak nézni a nehéz döntés órájában.

– Ezidáig nem tudtam, hogy mi lakozik a ti szívetekben. Honnan is tudhattam volna? Kora ifjúságomtól megtanultam, hogy van, aki parancsol, és van, aki engedelmeskedik. De ez nem hadi vállalkozás! Tudni akarom, mi bujkál az emberek szívében! Aki velem jön, kényszer nélkül tegye! Szívem vérzik és szemem könnyezik galádul meggyilkolt földijeimért, de hajót nem adok Nabunézer üldözésére! A „Cézer meseh” bordázatánál egyik hajómé sem erősebb s ott mindenik gazfickó tudja, hogy életéért harcol. Sokat vesztenénk s én mondtam már, feleim, hogy bennem a fáraó parancsa él és más semmi. Szólottam.

Hosszú, néma csend szakadt a társaságra, amit rekedt, megilletődött hangon Nehmeth hadnagy tört meg.– Arra gondoltál–e, uram, hogy mi lesz velünk, ha ezután büntetlenül szökhetik, akinek éppen kedve

szottyan?

– Gondoltam – bólintott Kirkuf határozottan. – Elmentek és megmondjátok az egész hajósnépnek, hogy aki nem akar velünk jönni, hazamehet. A te hajódat szemeltem ki erre a célra. A „Vízi futó”–nál gyorsabb egyik sincs a flottában. Hamar otthon lesz, aki arra száll! Mondjátok meg azt is, hogy én sem tudok semmit... Nem tudom, mi vár ránk ezután, s csak az jöjjön, aki az életét teszi erre az útra, talán semmiért...

Délre már felszerelten, élelemmel és ivóvízzel jól ellátva, indulásra készen állott a „Vízi–futó”. De eltelt három nap és senki se jelentkezett a fedélzetére. Inkább minden ember azért törte magát, hogy minél nagyobb földdarabot tisztíthasson meg a bozóttól. Legyen, ahová árpát, kölest vetni a további útra!

Negyedik nap reggel Nehmeth hadnagy parancsot adott s a fürge legények, még félnap sem telt belé, leszerelték a „Vízi–futó”–t.

Ötödik nap reggel pedig fekete fellegek borították el az északi égboltot s olyan vihar támadt, amilyenre még a legöregebb hajósok sem emlékeztek ... És tíz nap, tíz éjjel nem csökkent a szél ereje s villámlott, dörgött, hogy még a biztos kikötőben is beleremegett a bátor tengerészek szíve.

Végzet isten feketeszárnyú angyalai, akiktől annyira félt Nabunézer, most ott repkedtek az „Erős Krokodil” árboca körül.

Kirkuf emberei, ha rájuk gondoltak, tudták, hogy hiába a hajó erős bordázata, a kikötő nélküli partok mentében nincsen menekvés ... És szíveikben megnyugodtak, mert igazságosnak találták a kegyetlen istenek döntését.

XII. FEJEZET,

amelyben Kirkuf vezér megsérti az isteneket, de azért Rá isten szeretettel veszi ölébe az egyiptomiak négy apró hajóját.

Kirkuf a lét minden alapvető kérdésében igazi egyiptomi módon gondolkozott. Ezért, amint a hatalmas vihar tíz rémítő napja s ugyanannyi borzalmatkeltő éjszakája elmúlott, a három pá–jomi legény sírja fölé jókora homokkő sziklákból embernyi magas gúlát hordatott s így megadta a legnagyobb tiszteletet, ami csak egyiptomit érhetett egykoron: sziklák védelmezték testét, ahol háborítatlanul megvárhatta lelke visszaszálltát, a feltámadást.

Most pedig, az utolsó éjszakán, amit a „Három pá–jomi hajós”–ról elnevezett parton töltöttek, Kirkuf ott virrasztott elesett társai sírjánál. Mellette heverésztek többi földijei is: az életben maradt pá–jomi bárkások. Csendes, duruzsoló hangon mesélgették egymásnak elesett társaik egykori tetteit; nagyokat és aprókat egyaránt. Közben felemlegették a hazai tájat, az otthon maradtakat s szívüket megmelegítették a távolság aranyozta emlékek.

Éjfél felé lassacskán kifogytak a szóból. Ki a maga gondolataival foglalkozott, ki pedig csendben bóbiskolt.Kirkuf hanyatt heveredett a dús fűben és a csillagos eget nézegette. Mint igazi tengerész nemcsak

gyönyörködni szokott az örökfények sziporkázó ezreiben, hanem tájékozódni is próbált közöttük.Annyi álmatlanul töltött éjszaka után most már tudta, hogy bár ezen a messzeföldön még az ég is idegen és

a sok ezer csillag közül egyet sem fedezett fel, amelyik szerint tájékozódni lehetne, mégis van valami közös, megnyugtató azonosság az itteni csillagok járása és az otthoniaké között: ha másképpen is, de mindig ugyanott, eleve tudható sorban gyúltak ki ezek az égi fények is. Itt is örök törvények parancsának engedelmeskedett a nagy, fekete égbolt minden fényparánya.

– Vajon emberi sorsunk semmi más, csak törékeny játékszer a kiszámíthatatlan akaratú és végzetes hatalmú istenek kezében? – mélázott el szokatlan módon a fáraó immár csak négy hajójának parancsoló hadnagya. – Nem lehet! Nem lehet! – rázta meg sűrű, fekete üstökét. – A férfi becsület és erő előtt még az istenek is meg kell hogy hajoljanak. Lám csak, a gaz Nabunézer megingott, amikor látta, hogy innen mi is csak olyan csórén kerülünk haza, mint e földek lakói. Azóta bizonnyal halak eledelévé válott felpuffadt teste, vagy az erdők vadjai tépték széjjel, ha az elhagyott partokra vetették a haragvó hullámok... És mi? Gazdag termést takarítottunk be. Van árpánk, kölesünk jó esztendőre való s húsunk több is, mint amennyi kéne ... Ráadásul ennek a folyónak homokjából annyi aranyport mostunk, hogy már az is lesz valami odahaza... Lám csak, még ez a napszínű drágaság is ahhoz húz, aki nem lohol utána, csak éppén a kezét nyújtja érte, ha a közelébe kerül...

A hold kékezüst fénye bederengte a tájat. Kirkuf büszke pillantását végighordozta a fémesen csillogó folyón s hosszasan megpihentette a négy büszke hajó karcsún sötétlő körvonalain:

Mi erősebb a tenger viharánál? Az emberkéz ácsolta hajók bordája. Mi erősebb a hajók bordájánál? Az acélos férfikar szorítása. Mi hatalmasabb a végzetnél? A férfjszív akarata, állhatatossága és bátorsága!

A fáraó hadnagya beleremegett a merész gondolatba. Jaj, ki ne hívja vele a bosszúálló istenek haragját. De azért bármint is akarta, nem tudta elhessegetni magától a büszke eszméket.

S mit tehetett volna egyebet? Reggel, indulás előtt, nagy hálaáldozatot mutatott be az összes isteneknek. Szíve mélyén remélte, hogy az áldozati tüzek sűrű füstgomolyai majd csak eltakarják valahogy szíve háborgó érzéseit a vizslaszemű, féltékeny istenek pillantása elől...

Szép, tiszta volt az ég. A füst egyenest a magasba szállott és ezt jó jelnek vették Kirkuf hajósai. így vidám szívvel feszítettek vitorlát s hagyták hátuk mögött a kikötőt, amely pedig olyan gazdag bőkezűséggel osztogatta kincseit.

Pár hét múlva észrevették, hogy a partvidék következetesen jobbra fordul és a délutáni nap erősen a szemükbe süt. Napnyugtának haladtak immár, nem délnek.

Aztán megkerültek egy nagy, fekete, sziklás hegytömböt s a karaván majdnem egészen északnak kanyarodott. Túl a nagy, sötét kőtömbön apró sziget állott s a sziget előtt magas, meredek oldalaktól védett, mély öböl. Nagyszerű kikötő akár száz hajónak is, ha lett volna annyi.

Innentől kezdve immár szemmel láthatólag is megváltozott útjuk iránya és ezért a nagy sziklafokot elnevezték „Déli határnak” a kitűnő kikötőt pedig „Rá isten ölének”.

A hosszú, kemény út után Kirkuf úgy határozott, hogy itt, a „Déli határon” kiadós pihenőt tartanak, hadd legyen erejük a továbbutazásra. A partvidék itt is teljesen lakatlan volt. Magas, fűborította mezők, ciheres, bokros területek s ritka fásligetek váltogatták egymást.

Az állatvilág viszont nagyon szegényesnek mutatkozott.” Hur–shunak s néhány szemfüles vadásztársának ugyancsak kellett ügyeskednie, hogy némi friss vadhússal elláthassák jóétvágyú társaikat. Szerencsére a tenger itt is bőkezűen osztogatta kincseit. Halhús és puhatestű kagyló akadt, amennyi kellett, s mivel a hajók tömve voltak gabonával, panaszra nem lehetett oka senkinek.

Emellett a szegényes partok olyan kincsekben bővelkedtek, amelyekből nem lehetett ugyan meggazdagodni, de gyönyörködni bennük annál inkább: a füves mezőket, mint valami ékes–pompás szőnyeget, úgy cifrázta, hímezte millió és millió szebbnél szebb virág. Bokrétás, csokros, tölcséres, koszorús, piros, kék, sárga, rózsaszín csodával volt telehintve minden mező, minden liget, amerre csak a szem ellátott.

Kirkufék el is nevezték ezt a földet az „Istenek virágos kertjének” és gyűjtöttek, szedegettek annyi magot, gumót, gyökeret, amennyit csak lehetett, hogy majd otthon is szaporíthassák ennek a világvégi tartománynak pazarszép ajándékait.

Deszkavégekből még ládákat is kalapáltak össze, s megtöltvén földdel, a legszebb virágokból többet átültettek beléjük. Ha lehet, úgy vigyék haza őket, amint itten virítanak.

Így aztán zavartalanul és nagyon kellemes munkával teltek napjaik. Mikor vagy húsz nap múlva Kirkuf parancsot adott az indulásra, a legények szíve szinte fájt, hogy el kellett hagyniok ezt a kedves, békés tájat és a jól védett öblöt, amely méltán rászolgált nevére, mert úgy érezték magukat lágyan ölelő karjaiban, mint valami jóságos istenasszony puha ölén.

XIII. FEJEZET,

amelyben kiderül, hogy Kormos is van olyan legény, mint a többiek, és közben a fáraó hajói „Tele bendő” kikötőjébe érkeznek.

Ismét mintha vonalzóval húzták volna meg a part peremét. Sehol egy öblöcske, sehol egy behajlás, sehol egy picinyke folyótorkolat, ahol a biztonság némi reményével meg lehetett volna állapodni. És ami még keservesebb, a szikkadt partokon alig–alig lehetett ivóvízre bukkanni, és néha–néha a szomjanpusztulás réme rajzolódott a hajósok szeme elé.

Közben aggódó pillantásokkal állandóan az égboltot kémlelték: távoli felhők, felszálló párák, hirtelen fuvallatok vajon nem közeledő vihar előjelei–e? Mert azzal mindnyájan tisztában voltak, hogy az öböltelen partok mentén, ha kitör az égiháború, végük van.

Komoran s most már szorongó szívvel néztek a jövő elé.Csak három ember arcán tükröződött örökké szilárd, rendíthetetlen nyugalom: a Kirkufén, az öreg

kormányosén és Kormosén.A fekete cimbora már nemcsak beszélni tudott ügyesen az egyiptomiak nyelvén, de gyorsan és szívesen

elsajátította mindazt, amit egy tengerésznek csak tudnia kellett. Nála fürgébben már szinte senki sem kúszott a főárbocra, pillanatok alatt tudott vitorlát bontani és első volt, ha vízbe kellett ugrani, hogy a hajót kikössék.

De szerencséje is volt a fekete legénynek! Mióta akarata ellenére a hajón marasztalták, a tenger mindig csak az előnyösebbik oldaláról mutatkozott, s így a tudatlanok derűjével szemlélte társai aggodalmát. Miért is félt volna, mikor legfőbb védnöke: az öreg kormányos sem aggodalmaskodott sokat, sőt többet mókázott, csipkelődött, mint máskor:

– Mondd, Kormos, mit csinálnál, ha a főárboc kétszer olyan hosszú volna?– Akkor is Kormos felmászol a tetejébe.– De akkor pont kétszer annyit kellene másszál, igaz?– Kétszer annyi, kétszer annyi! Igen! Igen! – integetett s villogtatta fehér fogait a néger fiú, hogy nemcsak

megértett mindent, de meg is tenné, ha éppen kéne.– Hát akkor mi volna, ha te csak fél akkora volnál, mint most, az árboc meg kétannyi, mint a miénk?Kormos összeráncolta a homlokát és hosszasan gondolkozott a nehéz feladaton, végül is elszontyolodottan

rázta meg a fejét.– Nem tudok ... nem ... nem ...– Hát négyannyit másznál, te buta, – kacagott nagyot az öreg kormányos és hüvelykjét a tenyere mögé

rejtve, magasba tartotta négy másik ujját.Az öreggel kacagott minden hajós. Még Kirkuf is elmosolyodott az együgyű tréfán, amit az öreg kormányos

figurás előadása s a mindjobban belezavarodó Kormos aggodalmas pillogása tett igazából nevetségessé. Lehet, hogy el is pirult szegény fiú, csak ez nem látszott meg rajta, mert a piros nem festi a feketét.

– Nem értek, mit mondasz, öreg hajós ... lehet okos... lehet csúfolja szegény Kormos. De annyit tudja, hogy Kormos akármilyen kicsi, árbocrúd akármilyen hosszú, Kormos addig mászna felfelé, amíg végére érje!

– Ez a beszéd, fiam! – csapott a fekete legény vállára Kirkuf öreg kormányosa. – Így beszél az igazi tengerész! Na most magyarázd meg szépen ezeknek a mafláknak, akik itt kiröhögtek az imént, hogy ha kétszer olyan hosszú volna ez az átkozott, egyenes part és a mi hajóink kétszer olyan kicsinyek is, akkor is a végére érnénk egyszer!

Ettől a pillanattól kezdve már senki sem kacagott Kormoson, akinek fekete mellkasában éppen olyan piros emberi szív dobogott, mint bajtársai bordái alatt. Ez a piros, meleg emberi szív pedig most büszkén dalolt s megtelt túlcsorduló hálával és szeretettel az öreg hajós iránt, mert mókázni, csipkelődni mindenkivel szokott a vén tengeri mackó, de dicsérni csak nagyon ritkán és akkor is úgy né, mint mostan ...

Kirkuf is megelégedett szívvel fordult vissza, arccal a menetiránynak, mert tudta, hogy az efféle beszéd jobban buzdít és többet ér, mint száz parancsnoki szónoklat.

Lassacskán a készleteik csúnyán megfogyatkoztak és kikötőre, ahol halászni, vadászni s egy kicsit megpihenni lehetett volna, még mindig nem akadtak. Csak néha állottak meg egészen rövid időre, hogy főzzenek néhány fazék kölest és süssenek lepényt az útközben összemorzsolt árpából. Azt ettek aztán napokig, amíg csak ecetesre nem savanyodott és kopogósra nem keményedett az utolsó morzsa is.

Viszont szinte szakadatlanul jó, déli szél fújt és mintha valami alig észrevehető, partmenti áramlás is segítette volna őket. Kirkuf minél hamarább biztos kikötőben akarta látni négy kis hajóját és ezért elcsigázott

legényeinek percnyi pihenőt sem engedélyezett. A hajók legénysége mégsem zúgolódott, mert mindnyájan a hátukban érezték egy esetleg kitörő égiháború veszedelmét.

A fáraó hajói most egyenesen északnak törve, versenyt futottak a halállal...Száz nap, száz hosszú éjszaka vagy talán még tovább is tartott a kétségbeesett viaskodás és loholás, de

végre győztek!Széles, bővízű folyó torkolata kínált menedéket az erejük fogytán lévő tengerészeknek. Közel a torkolathoz,

ahol a négy hajó kikötött, kristályvízű patak ömlött a nagy folyóba. A legények s a tisztek is még mielőtt bármit is tettek volna, hosszan egymás mellé hasaltak a kis patak füves, hűs partjára, és ittak, ittak mohón, nagy kortyokkal, – mint akik a szomjhaláltól menekültek meg. Mikor egyenként felállottak, üres gyomrukban úgy kotyogott a sok hideg víz, hogy szinte hallani lehetett. Mégis voltak olyanok, akik nem tudtak betelni a gyönyörűséggel és másodszor, harmadszor is nekihasaltak a bőven patakzó, üdítő italnak.

Mire leszállott az este, a tábortüzek környékéről sülő hús illata terjengett s a puha, friss árpalepényé.Vacsora után az egyik pá–jomi legény azt mondotta, nevezzék el ezt a helyet a „Megszabadulás”

kikötőjének. Soknak tetszett a szép név és helyeslő kiáltások hallatszottak innen is, onnan is.De olyan még nem volt, hogy amire egy pá–jomi azt mondta, hogy „fehér”, az Oir–partiak azt ne mondták

volna, hogy „fekete”. Most is kitört azonnal az ősi virtus egyik hosszú üstökű, deltavidéki legényből:– Majd akkor beszélünk megszabadulásról, ha bár On tornyait megláttuk. Ugyanbiza miféle szabadulás az

olyan, amilyen ez itten? A minap megpróbáltuk elszámolni unalmunkban, vajon mennyi ideje is bolyongunk voltaképpen... Én azt mondtam, hogy vagy tizenkét hónapja... de van, aki majdhogy kétszer annyit nem mond ... és ki látja közülünk ennek a csámbolygásnak a végét? ...

– Ezért aztán ne adjunk nevet a kikötőnek, ugye? – kiáltott közbe az egyik pá–jomi.– Dehogynem! De beszéljünk csak arról, amit tudunk, és ne kiabáljuk el a szerencsénket, mert ki lát a

jövőbe: megszabadulunk–e vagy sem?!– Halljuk, mi az, amit az Oir–partiak tudnak – csúfondároskodott egy másik pá–jomi.– Annál ti sem tudtok többet! – vonta meg a vállát tettetett közömbösséggel a deltavidéki hajós. – Itt ittunk,

ettünk kedvünkre és pihenhetünk jócskán. Ezért úgy gondolom, hívjuk e helyet.. – ,,Tele bendő”–nek! Ugve – kurjantott közbe csúfondárosan egy mókás pá–jomi suhanc, a legfiatalabb

mindnyájuk között.– Jói van! Éljen! Jól eltaláltad! – kiabáltak összevissza a többiek és ezzel el is dőlt a névadás dolga.Kirkuf és három tiszttársa vagy száz lépéssel arrébb tanácskozott halk, komoly hangon. Mit sem tudtak

arról, hogy már a „Tele bendő” kikötőjében pihennek. Figyelmüket teljesen lekötötte Rá–dámuth hadnagy jelentése. Aggasztó dolgokat mondott a „Nehet–nu–mu”, a „Vízi óriás” állapotáról:

– ... a padlózat is korhadt már nagyon. Az eresztékeken szivárog a víz. Már éjjel–nappal meretnem kellett. Ha a tenger nyugodt marad, talán még öt–hat hónapig bírja, de azután vége. Csak a kötélzet és a vitorlák bírják tovább is. Azokat indulás előtt újraszereltük, még otthon ...

Kirkuf jól ismerte a „Nehet–nu–mu” állapotát és tudta, hogy az öreg, tapasztalt hadnagy minden szava tényszerű igazság. De mit mondhatott volna? Hiszen világosan állt mindnyájuk előtt, hogy a „Nehet–nu–mu”–n amúgy se tudnak segíteni.

– Mondd csak, öreg Rá–dámuth barátom – fordult Kirkuf az ősz hadnagyhoz –, melyiketek fiatalabb, te vagy a „Nehet–nu–mu”?

– Bizony már régi hadnagy voltam, amikor a sinói mesterek ezt a nagy teknőt összeácsolták!– Vajon ki látott több vihart, te vagy a „Nehet–nu–mu”?– Meglehet uram, hogy én kétszer annyit is megértem – bólintott elgondolkozva az öreg hadnagy.– Látjátok, feleim, ezért hiszem én, hogy az ember erősebb mindennél, mert tovább él, mint a hajók, az ebek

és lovak és minden, ami csak mozog és lélegzik a földön! Öt hajónk közül vajon hány pillantja meg a hazai partokat? De ha csak egy is marad, annak a hátán mi ott leszünk!

Hosszas, elmélázó hallgatás borult a négy főhajósra. Nagysokára Ahlmefit hadnagy szólalt meg fátyolos hangon:

– Vajon a csillagoknál is erősebb az ember? Mert, hogy tovább nem él, az biztos! Hány fáraó szállott sírjába s hány rabszolgát temetett el nyomtalanul a sivatag homokja és íme az égi fények örök megváltozhatatlanságban ragyognak felettünk. Ott fénylenek minden éjjel, ahol előző éjszaka láttuk őket, s hiába kutatjuk, kérdezzük tőlük, némán, hidegen rejtik fénylő szemeikben sorsunk fordulását...

– Ne őket kérdezd afelől fiam – nézett az ifjú szemébe Kirkuf. – Ugyan mit tudhatnak a csillagok emberi szívünk indulatairól? Mit tudhat az örök mozdulatlanság, az örök hidegség, a végtelen távoli ragyogás a soha meg nem nyugvásról, a melegségről és a közelség utáni vágyról, amiért az emberi szív dobog? Hamarabb ismerjük meg mi az ő titkaikat, mintsem ők a mi szívünkét! Mert nincs nagyobb titok az emberi szív titkánál.

XIV. FEJEZET,

amelyben kockázatos vadászatban Kirkufék nyolc „erdei embert” fognak, de azért mégis nekik kell tovább húzni a nehéz evezőket.

A nap ismét majdnem merőlegesen tűzött a fáraó négy hajójára. A partok felől újra verejtékcsurgató, forró, párás levegő áramlott, mint annak idején jó esztendeje, amikor dél felé hajóztak.

Most azonban északnak tört volna az egész karaván, de csak lassan vánszoroghatott előre, mert a nagy raktárhajó már a végét járta, s nem engedte haladni a többieket sem úgy, ahogy a kedvező szélben lehetett volna. Az árpa és köles is fogytán volt. Űj vetéssel kellett segíteni a bajon.

Kirkuf parancsot adott a ,,Khepe–Rá”–nak: keressen megfelelő kikötőt.Talán még sohasem kapott ennél nehezebben teljesíthető utasítást az ifjú Ahlmefith hadnagy. Pedig itt a

partvidéket kissebb–nagyobb öblök és folyótorkolatok csipkézték, de minden talpalatnyi földet buja, áthatolhatatlan, örökké zöldellő ősrengeteg borított. Irtásra gondolni se lehetett. Szántóföld nélkül pedig nincs vetés.

Végül egy sárgavízű, hatalmas folyÁmon küzdötték fel magukat és annak homokos, iszapos zátonyait próbálták megtakarítani a könnyebben irtható vadnövényektől. Ez keserves és igen veszedelmes munka volt, mert a folyó hemzsegett a sok krokodiltól s a vadnövényzet szinte máról holnapra újranőtt. így állandóan gyomlálniok kellett a forró, tűző napon, a fülledt, párás levegőben. De csinálták, mert nem volt más választásuk.

Kirkuf három hadnagya és négy kormányosa ezalatt gondosan átvizsgálta a ,,Nehet–nu–mu”–t. Szegény „Vízi–óriás” ereje végére érkezett. Már csak szétszedni lehetett és néhány darabját átépíteni a többi hajóra.

Árbocát, vitorlázatát a „Szibu–en–száh” kapta. Így a vezérhajó sebessége jócskán megnőtt. Akár versenyt futhatott volna a „Khonsu–nu–mu”–val vagy a „Khepe–Rá”–val. Igaz, ügyelni kellett az egyensúlyára, nehogy a megnövelt árboc felfordítsa. De Kirkuf arra számított, hogy öreg kormányosa már nem mai gyerek s tudja, hogyan kell kormányozni egy ilyen megtáltosított hajót.

A kivénhedt hajó terhét is elosztották és ami még használható volt rajta, szintén.A lekopasztott roncsot aztán aprádonként feltüzelték. Legalább nem kellett a tűzrevaló összegyűjtésével

időt vesztegetniük.Közben gyakori meleg felhőszakadások zavarták a szegény, elcsigázott matrózok munkáját s nehezítették

az élelmet biztosító vadászást és halászást. Még tiszta szerencse, hogy vízimadár volt bőven s azoknak fészkeit könnyűszerrel meg lehetett dézsmálni. Így aztán ha nem akadt halász, vadászzsákmány, tojással csillapították éhségüket.

Vagy két hónap után, amikor már valamelyest apadt a sürgős tennivaló, Kirkuf parancsot adott, hogy mind a három hajót szereljék fel evezőkkel.

– Lesz ember elég – biztatta az embereket –, mert a „Vízi óriás” hajósait is szét kell osztani. Így legalább gyorsabban haladunk!

A legényeknek nem sok biztatás kellett. Vállaltak minden fáradságot, csak minél előbb szabaduljanak ezektől a gyötrelmes partoktól. Ügy érezték, hogy ennél rosszabb már amúgy sem jöhet.

Kis csoportokba szakadozva bejárták a partmenti rengeteget, hogy evezőrudakat vágjanak a fiatal, szívós fák karcsú törzséből. Nemsokára már egészen jól tájékozódtak az ismeretlen növényvilágban és messziről felismerték a nekik való fákat. Így aztán ment a munka szaporán.

Egy reggel az öreg kormányos, Kormos, Hur–shu és még két másik legény az erdő felé indultak, hogy evezőfát vágjanak. Szállingóztak a többi csapatok is. Melyik erre, melyik arra. Mindenik ember kezében balta és ajkán reggeli dal vagy kurjongatás.

Itt–ott, messziről már hallatszott a fejszék csattogása. Csak az öreg kormányos csoportjának nem kedvezett a szerencse. Amerre ők jártak, sehol egy megfelelő fát nem lehetett kapni. Észre sem vették, mind feljebb nyomultak a folyam partján olyan tájakra, ameddig még nem merészkedtek sohasem.

Megpróbálták a parttól beljebb is, hátha találnak valami vágnivalót. Az eltévedéstől nem féltek, mert bíztak Kormos csodálatos ösztönében, aki úgy eligazodott az őserdőben, mintha otthon, szülőfaluja vidékét járta volna. Az egyiptomiak szeme is megszokta lassacskán a zöldellő félhomályt és csodálkozó pillantásuk mindegyre megakadt valami látnivalón.

Egyszer csak Kormos hirtelen megtorpant és néma karmozdulattal egy fa koronája felé mutatott. A fán valami sötétlő gomolya mozgott és nem messze tőle egy másik. Az egyiptomiak lélegzetvisszafojtva meresztették a szemüket, hogy pontosan megfigyelhessék, amit észrevettek.

Kormos, nesztelen, puha léptekkel törzstől törzsig a fán szöszmötélő árnyak felé lopakodott. A hajósok tőlük telhetően igyekeztek utánozni a fekete legényt. Sikerült is megközelíteniük a látnivalót vagy tizenöt–húsz lépésnyire.

Félelmesen csúnya arcú, hosszúkarú, csupaszőr emberalakok ültek az óriás fák ágain. Az egyik ölében, mint valami igazi ember–anya karjai között, kicsi fekete poronty szívta a fekete emlőket.

A döbbent csodálkozás csak pár pillanatig tartott, hogy helyet adjon a néma, mohó érdeklődésnek. Észre sem vették a nagy bámulásban, hogy Hur–shu íjat feszít és az egyik kitűnő célpontot mutató, hatalmas alak melle közepét célozta meg jó vastag, szakállas vesszőjével.

A következő pillanatban velőtrázó ordítás verte fel az őserdő csendjét. Ágak recsegtek, gallyak törtek, levelek hullottak garmadával és minden oldalról veszedelmesen morgó, vinnyogó, fekete ember–forma árnyak ugráltak, szökelltek ágról ágra, fáról fára.

Az emberek némán, fogvacogva simultak a fák törzséhez. Ez volt a szerencséjük, mert a felvert horda így odébb állott anélkül, hogy megtámadta volna őket. Csak a sebesült szörnyeteg dühös ordítását lehetett még hallani távolabbról.

– Hur–shu vadász mit tette, mit tette – sopánkodott a derék Kormos. – Beléje lőtte övé nyila „erdei ember”– mellébe! „Erdei ember” nem halja meg attól. Inkább ráugorja szegény vadászra és megölje vadász ...

– Ez a vessző, ha szügyön találja, még egy bikát is leterít – védekezett Hur–shu.– Kormos nem ismerje bika, de erdei ember ismerje! „Erdei ember” sokkal erősebb, mint harcos. Még a

derék harcos is csak gyenge szélfúvás, ha jön és támadja erdei ember.A favágásból aznap már semmi sem lett. A kis csoport sürgősen visszatért, hogy jelentsék Kirkufnak, amit

észleltek.– Azok az erdei emberek valóban olyan erősek? – villant ravaszul a főhajós szeme.– Erősek, nagyon erősek – bólintgatott hevesen, nagy meggyőződéssel Kormos.– Aztán milyen nyelven beszélnek azok az erdőlakók? – kérdezte tovább Kirkuf, látszólag csak úgy, mint

akinek más dolga nincsen, mint hogy éppen beszélgessen.– Erdőlakó nyelve nem tudja senki sem, nem – rázta meg göndör fejét a néger fiú. – Erdei ember furcsán

beszélje ... nagyon furcsán.– Ide figyelj, Kormos – csapott a fiú vállára Kirkuf. – Látod ezt a tele tömlőt? Aranypor van benne! Az

enyém. Mind neked adom, ha megmondod, hogyan foghatnánk egypárat azokból az erdei emberekből.Kormos rá se nézett az aranyos tömlőre, csak hosszan elgondolkozva simogatta szőrtelen állát:– Kormosnak nem kellje aranypor. Kormos szereti Kirkuf vezért, megmondja úgy is, ingyért, mert Kirkuf

vezér nem engedje, hogy mérges hajósok megölje szegény Kormos. Emlékszelje Kormos ... jól emlékszelje ...A következő napokban nagyot nőtt Kormos tekintélye a fáraó hajósai előtt. A fekete legény szívós, kemény

husángokból olyan nagy ketrecet ügyeskedett össze, hogy aki abba belesétált, a mögött az ajtó magától becsapódott s ki sem nyílott többé, hacsak valaki kívülről ki nem nyitotta. Ráadásul egy fia szeg sem kellett hozzá, mert erős gúzskötés tartotta össze minden eresztékét.

Alig félhónap alatt tíz ilyen ketrec–csapda készült el, amiket aztán Kormos zöld ágak, levelek közé rejtett ott, ahol az erdei emberek csapása vezetett.

Harmadnap hajnalban maga Kirkuf indult el Kormos, Hur–shu, Ahlmefit hadnagy és az öreg kormányos kíséretében, hogy megnézzék a csapdákat. Kirkuf szívdobogva leste, hogy milyen sikerrel jár fáradozásuk, mert az erdei emberekkel messzemenő tervei voltak.

De rosszul kezdődött a dolog. Már a negyedik üres csapda mellett óvakodtak el nesztelenül.Végre!Az ötödik ketrec kemény farácsát úgy rázta, hogy majd széttörte, egy hatalmas, szőrös, vicsorgó, sárgás

fogú, vérbenforgó aprószemű erdei ember. Kirkuf megfeledkezett minden óvatosságról s akkorát rikoltott örömében, hogy a fák homályba vesző koronájáig harsant a hangja.

– Kirkuf vezér, nem gyermek! Vigyázza nyelvére! Nagy baj lesz – emelte fel mutatóujját Kormos és a vezér elvörösödve látta be, hogy hibát követett el.

Örömük még jobban fokozódott, amikor a nyolcadik ketrecben egy szőrös testű, ijedten remegő anyát találtak, aki félve szorongatta apró porontyát szélesen domborodó, fekete mellére.

Délire már mind a három foglyot ketrecestől táborukba cipelték Kirkuf hajósai. A nagy faketreceket lombos, árnyékos helyre állították, a foglyokat pedig húsos fagyökerekkel és a fák gyümölcseivel etették úgy, amint Kormos tanácsolta.

A foglyok eleinte csak éjjel ették meg az eléjük lökött táplálékot. Később azonban már nappal is hozzányúltak, ha az emberek nem állottak a közelükben. Az eleintei nagy dühük is csillapult, de azért nem volt tanácsos közelről komázni egyikükkel sem.

Amikor már a nyolcadik foglyot is táborukba cipelték, Kirkuf kirukkolt a tervével. Szép, csillagfényes, tábortüzes, nyugalmas estén a vezér beszélni kezdett:

– Nehogy azt gondoljátok, hogy valami bolondéria okából szedettem össze ennyi ,,erdei embert”. Magatok tudjátok, milyen sok vesződséggel járt az összefogdosásuk. Most nem éppen olyan az állapotunk, hogy hiába fáradozhatnánk...

De gondolom, hogy mostani küszködéseinknek meg lesz majd a jutalma. Mert úgy tudjátok meg, kedves barátaim, hogy az evezőkhöz ezeket a bikáknál is erősebb emberfomákat kötözzük. Jól etetjük őket, hadd legyen erejük, de ha kell, az ostort se fogjuk sajnálni tőlük ...

Aztán a vadászszerencse elhagyta őket, vagy talán az „erdei emberek” neszeltek meg valamit a turpisságból; elég az hozzá, hogy úgy eltűntek arról a vidékről, mintha a zöldes derengésű őserdei félhomály nyelte volna el őket. Így Kirkuf népének meg kellett elégednie a nyolc felnőtt fogollyal és a kis játékos kedvű kölyökkel.

Volt bajuk így is elég. Kiderült, hogy az erdei emberek igen jóétvágyú élőlények s elég válogatósak is. A főtt kölest például csak nagyon fanyalogva ették meg. Eleinte csak éheztetéssel lehetett valahogy rákényszeríteni őket. Pedig hát az evezővonó rabok főtápláléka akkoriban a vízbefőtt köles volt. Gyakran a tengerészeknek is alig jutott más.

Végül eljött a nagy nap, amikor az evezősöket a hajókra kellett rakni, hadd szokjanak a munkához. Százféleképpen próbálgatták. Hiába! Az erdei emberek csak vicsorgatták a fogaikat és dühösen morogtak minden kísérletre.

Nem volt mit tenniök, nagy rudakra akasztották a ketreceket és mint az erdőből idáig, úgy innen a hajókig is vállon cipelték furcsa rabszolgáikat. Ilyent sem látott még a jó öreg világtörténelem! Mint valami hordszéken, úgy fuvarozták az evezők mellé, fekete, szőrös, érthetetlenül csökönyös rabjaikat.

De hát a szükség törvényt bont és a szebb jövő reményében még ezt is megtették a fáraó hajósai.– Kutyálkodjatok csak, kutyálkodjatok – dörmögte bosszúsan az öreg kormányos és közben nagyokat

fújtatott az iromba ketrec súlya alatt. – A hajóig még mi cipelünk, aztán majd ti húztok hazáig. Rágják meg a férgek a rút pofátokat.

No, ha valaha tévedett az öreg hajós, soha akkorát, mint mostan!A baj ott kezdődött, hogy az erdei emberek dühe a hajón sem csillapult. Sőt inkább még fokozódott az

ingó–bingó talajon. Nem volt mit tenni, a korbácshoz kellett nyúlniok. Pedig erre máskor csak abban az esetben került sor, ha már leláncolták a foglyokat. De ezek a megveszekedett emberformák fel sem vették a vérserkentő suhintásokat. Sőt annál dühödtebbek lettek. Még a közelükbe sem lehetett menni, csak messziről vágni őket atyásan.

Aztán a dorongra került a sor s a zuhogó ütések nyomán egyenként csendesedtek el a szerencsétlen szörnyek. Úgy kellett őket kicipelni a ketrecekből, mint valami dögöket. Csak lélegzetük jelezte, hogy még volt bennük élet, amikor az evezők mellé láncolták kurta, görbe lábaikat.

Másnap reggelre azonban már csak hat élő erdei emberük volt Kirkuf hajósainak, mert kettő közülük örök időkre megelégelte azt a tapasztalatot, amit előző napon nyert. Nem volt mit tenni velük. Leoldották láncaikat és a korláton keresztül a folyamba vetették őket. A többivel sem volt mit kezdeni. Éppen csakhogy éltek és vicsorogtak, morogtak dühösen, ha közelített valaki hozzájuk. Így aztán az evezőpróbát jobb időkre kellett halasztaniok.

Közben lassan eljött az aratás ideje. Nem sok örömet hozott az sem. A köles még csak hagyján, de az árpa alig adta vissza a vetőmagot és ami lett, az is olyan hitvány volt, hogy kétségbeestek, ha rája néztek. Tán hagyták volna az egészet, hadd egye meg a fene ott, a lábán, de annál jobban meg voltak szorulva. Így elvégezték a keserves munkát ingyen.

Ráadásul az evezők működését is csak maguknak kellett kipróbálniok, mert amikor a három hajó elhagyta az átkozott partokat, az erdei emberek még mindig semmi hajlandóságot nem mutattak a munkára ...

Kirkuf pedig megtiltotta a további „meggyőző munkát”. Félt, hogy teljesen kifogy a furcsa fajta emberekből. Az erdei emberek moroghattak kedvükre és a hajósok is káromkodhattak, amennyi csak jólesett nekik, a vezér gondterhelt homlokáig nem jutott el egyik sem.

A három kis hajó folytatta útját rendületlenül a végtelenül széles tengeren, a soha véget nem érő partok mentén.

XV. FEJEZET,

amelyben Kirkufék megtanulják, hogy nem singgel mérik az embert, és a tandíját is megfizetik keservesen ezért a leckéért.

Harmadnap hajnalra árván maradt a kis erdei poronty is. Anyja rövid idő alatt elsenyvedi a láncokon. Akkor már csak három társa volt még életben és szemmel látható volt, hogy azok sem húzzák már sokáig...

Amikor az utolsó is örökre elcsendesedett közülük, Kirkuf parancsot adott, hogy nyúzzák meg és szőrös irháját feszítsék ki az árbocra.

– Senki sem hinné el nekünk odahaza, hogy ilyen emberek is vannak... – tette hozzá magyarázólag.A forró nap nemsokára kopogó keményre szárította az utolsó erdei ember bőrét, akiből nem sikerült

evezővonót nevelniök a fáraó rabtartásban jártas tengerészeinek.A rút kis kölyket Kirkuf öreg kormányosa vette gondozásba.– Legyen a te neved Szőrös, mert mostan még csak erre a névre szolgáltál rá – ünnepélyeskedett az öreg. –

Rendes embert, derék tengerészt nevelek belőled, ne félj! – Ti pedig – fordult a többiekhez –, ha bántjátok, vagy köpködtök utána, Anubra mondom, beleszaladtok a tenyerembe!

Szőrös pedig, mintha csak megértette volna, attól az időtől kezdve, mint valami hűséges eb, úgy ragaszkodott az emberséges öreg hajóshoz. Kirkuf kormányosát meghatotta ugyan Szőrös hűsége, de azért jobban szerette volna, ha viselkedésében több lett volna az emberi vonás, de hát Szőrös minden mozdulata, egész magatartása inkább emlékeztetett a kutyakölykök, mintsem a gyermekek viselkedésére. Gyorsan és szépen fejlődött, akár az ebek fiókái, de beszélni még egy szót sem tudott. Csak azt értette meg, ha hívták, vagy éppen elküldték. Hízelkedett, ha simogatták, és morgott, ha megbántották.

Igaz, hogy az árbocra olyan villámgyorsan felkúszott, mint senki más, még Kormos sem. De ebből sem volt semmi haszon, mert nem tanulta meg soha a vitorlák igazgatását. Ha mégis hozzáfogott, úgy összevissza gabalyította a köteleket, hogy estig sem lehetett helyrehozni, amit Szőrös pár pillanat alatt összemesterkedett.

Néhány hónap múlva az öreg kormányos ki is mondta szegény Szőrösre a szentenciát:– Nem is vagy te ember, édes fiam, hanem valami jobbfajta állat! Így aztán tengerész sem leszel soha. De

azért ne búsulj, fiam, mert volt egyszer nekem egy kutyám, úgy hívták, hogy Füles. Gondolom, hogy egész életében meg lehetett elégedve a gazdájával...

– Ugye abból is jó tengerészt neveltél, bátyám? – csúfondároskodott egy pelyhes állú legényke.– Nálad csak kicsivel különbet – vágott vissza az öreg s úgy pillantott a kamaszra, hogy azzal a többinek is

elvette a kedvét a csúfolódástól. De azért rosszkedvűen Szőrösön is bökött egyet a lábával:– Eredj a fenébe lefeküdni!Szegény Szőrös fülét–farkát lesunyta és a vackára sompolygott engedelmesen. Mit tehetett ő arról, hogy

nem született embernek, csak egy közönséges kis gorillának.De még mielőtt mindezek történtek volna, a fáraó hajósai ismeretséget kötöttek ama vidék lakóival is. Igaz,

hogy drágán fizették meg ezt a találkozást, de hát aki idegen ösvényeken bolyong, néha akkor kerül a legnagyobb bajba, amikor ingyen sem gondolná.

Talán vagy tíz nappal azután, hogy a sovány aratású nagy folyam partjait elhagyták, mikor már az utolsó erdei ember bőre is árbocon száradt, füstöt pillantottak meg a messzi parton.

Az éjszakát óvatosan kint töltötték a tengeren és csak másnap, virradat után kötöttek ki a felszálló füstök közelében.

Szívük izgatottan dobogott, mert oly hosszú idő után ismét érezték, hogy emberek vannak a közelben. Ki tudja? Talán egyik–másikuk gondolatában még Punt ország reménye is felderengett...

Egy bővízű, de sekély patakon láboltak felfelé. Fejük felett az egymásra boruló fák miatt csak keskeny csíkon át látszott a kéken fénylő ég.

Nem kellett sokat lapcsogniok az iszapos mederben, mert az első kanyarulat után, tenyérnyi zátony–szigeten eléjük bukkant a bennszülöttek tábora.

Ilyen tábort sem láttak még soha a fáraó hajósnépei!Sehol egy kunyhó, sehol egy menedéket nyújtó, lombokból összerótt sátor! Egy–két letört, széleslevelű

gally egymásnak támasztva és enyhet adó árnyékukban négy–öt fekete poronty.Igaz, hogy a kölykek csak öklömnyiek voltak, de szüleik sem nőttek nagyobbra, mint egy jól fejlett nyolc–

kilenc éves gyermek. Ha az asszonyok fejlettebb mellei és a férfiak ritkás szakálla nem árulkodott volna

korukról, Kirkufék akár azt is gondolhatták volna, hogy valamennyien csak gyermekek, akiknek szülei most éppen nincsenek otthon.

– Ennyi törpét egy rakáson még sohasem láttam – suttogta Kirkuf fölébe az öreg Rá–dámuth hadnagy. – Fiatal koromban a felséges fáraó Navarina fejedelmét megverte és visszakergette a sivatagba. Akkor mi is fogtunk egy törpét. Jó dolga volt aztán, mert a felséges úr, legyen hosszú életű, maga mellé vette és sokat mulatott a bolondságain ...

– Na, most fogunk, ha kell, egy egész falura valót – dörmögte vissza Kirkuf és az öreg hadnagy nagyot bólintott rá.

Csak egyedül Kormos ráncolgatta a homlokát aggodalmasan.– Kirkuf vezér hagyja békét kicsi erdei vadásznak. Erdei vadász nyila végén halál guggolja. Jaj, jaj, nagy

baj lesz itten! Kormos látja, Kormos látja... – tette hozzá szomorúan, amikor észrevette, hogy a többiek csak nevetnek rajta.

Pedig eleinte nem történt semmi baj. A törpe emberkék megijedtek ugyan, amikor hirtelen eléjük bukkantak az ismeretlen óriások, de aztán megcsendesedtek szépen és friss vadhússal kínálták az idegeneket. Előkerült az „isten–fazék” is és nemsokára a fövő hús ínycsiklandó illata terjengett a kis zátonysziget felett. A törpe emberkék áhítattal nézték a csodát. Nekik nem voltak edényeik s csak úgy, a szabad tűzön sütötték meg a húst. Minden mást pedig nyersen fogyasztottak.

– Csak azt tudnám, mivel ejtik el az állatokat – tűnődött Kirkuf –, merthogy ezekkel a hitvány nyilacskákkal legfennebb csak madarászni lehet...

– Lehet, hogy csapdát állítanak nekik... – vélekedett Ahlmefit hadnagy. – Lám, Kormos is milyen ügyesen fogdosta el az „erdei embereket”.

Ebben aztán megnyugodtak és hamis szívvel barátkoztak tovább az apró emberkékkel. Csak Kormos nem vett részt az általános jókedvben. Amit eddig soha nem tett, érdes levelű, sásszerű növényekből kerek, jókora pajzsot font két erős fogantyúval és azt a karjára fűzte. Közben éberen figyelte a kis emberkék minden mozdulatát.

Az aggodalomra azonban nem volt oka. A kicsikéknek nagyon tetszett a főtt hús. Csettintgettek, csuppogtattak akkorákat, hogy egy nagy embernek is becsületére válott volna.

Miután jóllaktak, nem sokat kellett csalogatni őket. Egy–két vénasszonyt, öreget hátrahagytak, hogy vigyázzanak a sivalkodó kölykekre és megindultak valamennyien a hajók felé.

A fazék még forró volt, nem lehetett hátra vetni. Kirkuf könnyedén adta ki a parancsot:– Hagyjátok a csudába, majd érte jövünk!No, akkor volt még ámulás–bámulás, amikor a törpe emberkék megpillantották a három kipányvázott hajót.

Hümmögtek – hámmogtak, mint akik nem hisznek a saját szemüknek, de azért könnyen ráállottak, hogy belülről is megtekintsék a különös micsodákat.

Kirkuf megállapította, hogy ezek az emberkék, amilyen kicsik, éppen olyan bátrak, merészek és vállalkozó kedvűek, és ez tetszett nagyon a fáraó harcos hadnagyának.

Mikor valamenyien felszállottak a hajókra, az öreg, tapasztalt Rá–dámuth hadnagy Kirkuf füléhez hajolt:– Bort kéne adni nekik ... hadd szédüljenek.– Magunknak is kevés van. Ezekkel a hirpicekkel elbánunk anélkül is – legyintett lekicsinylően a vezér.A gyanútlan emberkék pedig kedélyesen dörmögtek és ujjaikkal tapogatták végig a hajók minden elérhető

felszerelését. A fáraó legényei nagyokat kacagtak a furcsa törpék bohókás csodálkozásán és barátságosan megveregették egyik másik öreges képű, apróka harcos gyermekesen keskeny vállát.

Egyszerre csak nagyot harsant Kirkuf parancsnoki sípja.Ebben a pillanatban minden megváltozott. Az idegen legények, mint uszított vadászebek a nyúlra, úgy

vetették rá magukat a gyanútlan bennszülöttekre.Az apró emberkék azonban nem bizonyultak gyáva nyulaknak. Amint magukhoz tértek első

meglepetésükből, keményen felvették a küzdelmet az álnok idegenekkel, ügyesen, fürgén, mint a gyík siklottak ki a tengerészek markából s vetették át magukat a hajók korlátján. Nagyokat csobbant a víz lehulló testük nyomán és úgy elnyelte őket, hogy csak nagy, tovagyűrődő hullámgyűrűk maradtak nyomukban. Jóval messzebb, a part közelében bukkant csak ki a sok apró, barna fej. Néhány ügyes karmozdulat s a kis törpéket elnyelte a zöld bozót.

A nagy vadászat végén csak vagy nyolc–kilenc megkólintott és megkötözött törpe maradt a hajókon. Az egyiptomiak meg is elégedtek volna ennyivel, hiszen belátták, hogy a vézna kicsikéket semmi komolyabb munkára nem foghatják, csak éppen az érdekesség kedvéért vadászták össze ezt a néhányat is.

Nyugodtan, tempósan, mi veszélytől sem tartva, kis csoportokba verődve mentek ismét a partra, hogy ivóvizet hordjanak a hajókra és valami friss gyümölcsöt s élelmet gyűjtsenek. Csak Kormos aggodalmaskodott, könyörgött, hogy hagyjanak mindent és menjenek tovább:

– Kirkuf vezér meglátja, Nehmeth hadnagy meglátja ... Hur–shu vadász meglátja, nagy baj lesz itten... kicsi vadász megölje minden hajóst... kicsi vadász nyila hegye halál van meg.

– Itt „van meg” a halál, Kormos fiam – ütött büszkén a tegezére Hur–shu. – Ezek a jó öreg szakállas vesszők ölnek, ha kell, ne félj! Nem a kicsi vadászaid madárlesői!

Csak az öreg kormányos morfondírozgatott magában másképpen:– Ez a Kormos se nem bolond, se nem gyáva. Bebizonyította elégszer, hogy helyén van a szíve. Ő csak

jobban tudja, mert erről a vidékről való. Okos ember nem veti meg a tapasztaltak tanácsát...De azért szólni az öreg se mert, nehogy kinevessék. Odasomfordált a kormánylapáthoz és piszkálgatni

kezdte a talpát, mintha szálka ment volna beléje.Mikor Kirkuf is kiszállott, Kormos karjára fűzte nagy, vízinövényből font pajzsát és utána ereszkedett ő is.

A vezér szélesre derült mosollyal fordult feléje:– Mi az, Kormos? Ha én nem félek, te se cidrézzél?– Kirkuf vezér nem tudja, mit mondja! Kormos nem hagyja el Kirkuf vezért, mert Kirkuf vezér sem hagyta

Kormost...A parancsnokot meghatotta a vadember egyszerű, természetes hűsége és bár bosszankodott, mégis

megtűrte, hogy Kormos ott lábatlankodjék körülötte iromba, nagy pajzsával.Valahonnan a bozót sűrűjéből Ahlmefit hadnagy karját érte az első nyílvessző. A fiatal tiszt bosszúsan húzta

ki a vékonyka játékszert szépen feszülő bőre alól. De a következő pillanatban már gúnyosan kiáltott Kormos felé és a vesszőt magasan a feje fölé tartotta:

– Hé, Kormos! Ide nézz, mit fogtam! Ettől lehet meghalni?!– Ahlmefit hadnagynak vége! – kiáltotta a néger legény rémülten és Kirkufot erőszakkal a nagy pajzs mögé

rántotta. Az iromba alkotmányba nemsokára két–három vékony vesszőcske is fúródott. A bozótban rejtőző törpék, úgy látszik, főleg a vezérre vadásztak.

Hej, kár volt kinevetni a derék Kormost!Szegény Ahlmefit hadnagy alig lépett ötöt–hatot, hirtelen megfordult vele a táj. Szíve tájékát élesen fájó,

markoló görcs szorította össze és mint akit lekaszáltak, úgy vágódott el a magas fűben. Így járt a. bátor Nehmeth hadnagy is és Hur–shu, a legjobb vadász s még öt derék hajós.

Temetetlen testük ottmaradt az ismeretlen föld martalékául, mert a sűrű bozótba rejtőzött, apró termetű ellenségen nem lehetett bosszút állni. Csak futni, menekülni lehetett előle, vissza a biztos menedéket nyújtó hajókra.

– Nyolc derék hajósom nyolc hitvány törpéért – összegezte a vereséget Kirkuf, amikor a köteleket elmetszették, hogy maguk mögött hagyják az átkozott kikötőt. A törpe foglyokat azonban nem hagyta bántani, mert ugyan mi értelme lett volna az esztelen bosszúnak.

Csak a fazék nem jutott senkinek eszébe. Megszomorodott szívvel ugyan ki gondolt volna arra, hogy főznek–e benne a veszedelmes kicsikék, vagy maguk fölé emelték, s mint egykor Kormos népe, most ők borulnak–e elébe?

XVI. FEJEZET,

amelyben Kirkufék sohasem tudják meg, hogy milyen köze! jártak a jóléthez, és szenvedésükben csak az vigasztalja őket, hogy hazaivá változott a csillagos ég felettük.

A verejtékserkentő, tűző nap, a szívet remegtető, végtelenbe nyúló part, az inakat szakasztó, szüntelen evezés és az izmokat sorvasztó éhség lassan–lassan felőrölte az egyiptomi legények lelki erejét. Tettek–vettek, csináltak ugyan mindent, amit kellett, de lélektelenül, mint az elkárhozottak.

Punt ország? ... Édes otthon? ... Ki gondolt már arra?Mindegy volt, akárhová jutottak. Csak emberek közé kerüljenek végre! Ha kell, hát rabszolgaságra adják

fejüket. Még az is különb sors, mint ez a mostani. S vajon nem reménytelenebb rabság–e az ember nélküli végtelenség foglyainak lenni, mint szolgálni, ha kell, a legembertelenebb úrnak...?

Csak egyedül Kirkuf nézte panasztalanul a nyugatnak fordult messzeséget. Ha el is jutottak füléhez a keserű szavak, nem sokat törődött immár azzal. A lázadásnak mi értelme volna? Visszatérni? Lehetetlen! Már nem bírnák a hajók bordái sem. Előre menni? Hiszen ő sem akar mást! A vezér tudta, hogy egy akaraton van elkeseredett népével és így biztosan áll a vezérhajó parancsnoki hídján.

Több mint egy hónapi keserves hajózás után váratlan fordulat állott be, ami ismét megacélozta a lerongyolódott tengeri vándorok szívét–lelkét. Nem a végtelen partot zárta le egy szép kikötőváros! Nem is az éggel találkozó tenger túlsó partját pillantották meg. Nem a földön történt a csoda, hanem a rájuk boruló kéklő, sötétlő messzeségben: az égen.

Igen! A csillagos ég egy idő óta mind jobban kezdett hasonlítani a hazaihoz és ismét felismerték rajta Észak vezérlő csillagát, a ,,Szeb–Merkh–ti”–t!

Rá isten orcája, a fénylő nap pedig újra régi útját járta a felhőtlen égen, éppen úgy, mint odahaza.– Barátaim – szólalt meg egy sovány–vacsorás, de békés este Kirkuf –, íme, félig–meddig már célhoz

érkeztünk. A szárazföld, a partok még ismeretlenek ugyan, de lám, az ég mezőin már felismerhetjük a hazai tájakat. Bízzunk, barátaim, mert lehet, hogy éppen a halhatatlan istenek figyelmeztetnek: emeljük fel a mi szíveinket és ne csüggedjünk hát!

Az emberek szívébe visszatért egy kis töredéke a bizalomnak és már nem érezték éppen olyan reménytelennek kínos sorsukat. Pedig a szenvedések még távolról sem értek véget!

Jobbra, az északnak forduló partot magas, száraz fű borította itt–ott ritkás, ágaskodó fákkal. Az esőtlen tájon, akárcsak odahaza, a Nagy Folyó mentében, úgy perzselt végig Napisten forró lehelete, mint valami sütőkemence kinyitott ajtaja.

Nappal gyakran nagy területekre terjedő füstök, éjjel messzire fénylő lángtengerek borították a szikkadt pusztákat. És ahol csak felgomolyodott a füsttenger, vagy messzire világítottak a lebegő lángok, megszólaltak a furcsa, dübörgő, drambáló hangok is, mintha csak a föld gyomra korgott volna rémítően. Ráadásul az istenek is gonosz játékot űztek szegény fejükkel, mert a tüzek, füstök és rémítő dübörgések rendesen ott fordultak elő, ahol egy–egy szép, tisztavízű folyócska vagy patak ömlött a tengerbe. A végzet mintha csak az ivóvíztől űzte volna tovább őfelsége eltikkadt hajósait.

A fenyegető hatalmakkal Kirkuf sem mert ujjat húzni. Inkább szomjaztak, mint a sivatag homokja, és éheztek, mint a kóbor ebek.

Közben azonban haladtak szüntelenül északnak, mert elnyűtt inaikba új erőt varázsolt a visszaváltozott égbolt.

*

Így aztán sohase tudták meg, hogy a rémítő partokat, amelyeket tudatlan félelmükben a „Tüzek földjének” neveztek el, békés földművelő népek lakják. Talán mi sem tudnánk, hogy Kirkufék ezelőtt három és félezer évvel mitől is rémültek meg annyira, ha Északnyugat Afrika földműves népei nem égetnék fel még ma is nagy darab helyen vadfüves, bokros, ciheres, szalmaszáradtra tikkadt földjeiket, hogy aztán felszántsák s bevessék azokat, amikor a csapadékosabb időszak rájuk köszönt. Közben dobolnak, sípolnak, brummogtatnak rettenetesen, hogy a rosszak lelkét elűzzék, nehogy kimaradjanak a bő esők.

Kirkufék soha olyan közel nem jártak ahhoz, hogy kipihenhessék magukat és kiegészíthessék gabonakészleteiket, mint éppen akkor, amikor rémületükben messze elkerülték a partokat.

Minderre azonban éppen úgy nem gondolhattak, mint hogy az sem fordulhatott meg a fejükben, hogy átlépték az Egyenlítőt és ismét az északi féltekén hajóznak. Ezért változott vissza az égbolt fejük felett...

XVII. FEJEZET,

amelyben a nyugati ismeretlenség felől az első hajós átlépi az Oir–tenger kapuját s a partmenti szél végigcirógatja a megtért vándorok viharcserezte bőrét.

Lassacskán vándorlásuk harmincnegyedik hónapjának vége felé közeledtek. Jobbra a fokozatosan keletnek forduló partokat magas, erdőkkel borított hegyek alkották. Tisztavízű, hideg patakok és források ömlöttek a tengerbe. Vadászhattak is kedvükre, mert nyúl, őz, és más jóhúsú vad akadt bőven s a fákon, bokrokon ehető gyümölcsbogyó is, amennyi csak kellett.

Nem csoda, ha ilyen áldott vidéken emberi település is volt annyi, hogy több is, mint amennyi kellett. Kirkuf azonban tisztán látta lerongyolódott állapotukat s tudta, hogy ilyen állapotban minden rabló–vágynak könnyen zsákmányául eshetnek. Miért is óvatosan elkerülte a tengerparti falvakat, még az olyan városszerűeket is.

Gondolt ugyan arra, hogy ezzel talán éppen Punt országnak is hátat fordít, de aztán elhessegette magától a csalóka ábrándokat. A parti növényzet sehol sem utalt a fűszer–termő, csodás birodalomra és a szerényen lapuló falvak az arany és mirha dús földjére.

A legények sem óhajtottak semmiféle találkozást. Volt mit enni–inni anélkül is. Minek hát kíváncsiskodni, ha nem parancsolja semmi szükség?

Nem nagy megerőltetéssel, de szakadatlanul eveztek előre, hátha még jobb tájakra jutnak. Fényesen ragyogott a délelőtti nap, amikor az őrtálló hajós olyat kiáltott, mint még egész utazásuk alatt soha:

– Föld a túlsó parton!Kirkuf az árboc árnyékos oldalának dőlve éppen falatozott és közben a hűséges Kormossal beszélgetett

békességesen. A kiáltó hangra hirtelen ledobta kését és a megfaricskált őzcombot. Mint a villám a hajó orrában termett és figyelt előre összevont szemöldökkel.

Az evezősök kétszeres kedvvel dőltek a rudaknak, hogy minél hamarább az izgalmas túlsó part közelébe jussanak.

Mielőtt az est leszállt volna, már jól láthatták, hogy egy imind jobban szűkülő, hatalmas öbölben hajóznak. Az esti tábortűznél valamennyien azt vitatták, vajon lyukas–e ez a nagy zsák és a likon keresztül egy más tengerbe jutnak–e, vagy pedig csak nagyot kerül a part s ők mehetnek tovább ezeken a vizeken.

– Okosabb volna mindjárt keresztülvágni a túlsó partnak és hagyni a csodába ezt a kerülőt – szeleskedett egy fiatal hajós.

– Nagy bölcs vagy, fiam – bólintott az öreg kormányos –, aztán, hogy van–e lik a zsákon, vagy sem, majd megálmodjuk, ugye?

– Én már azt sem bánnám, ha továbbra is csak ebben a tengerben maradnánk. Sok bajunk igazán nem volt egymással. Megyünk rajta tovább, amíg a hajók bírják, s aztán kész.

– Megint csak úgy beszéltek barátaim, mintha a magunk mulatságára kószálnánk immár közel három esztendeje – kapcsolódott a beszélgetésbe feddő hangon Kirkuf is. – Akár van lik ezen a zsákon, akár nincs, mi megyünk a jobb parton, ahogy a parancs szól. Ha pedig a hajóink elmállanak, van baltánk, szekercénk, ácsolunk újat. Eddig is magunk válogatta fákkal javítgattuk őket. Igaz–e?

Ebben aztán valamennyien megnyugodtak és haladtak tovább az egyre szűkülő szorosban. Harmadnap hajnalra a két part annyira közel ért egymáshoz, hogy a középen haladó hajók mindkét irányban jól láthatták a szárazföldet.

A túlsó parton nagy, sötét, busa fejű sziklafalak zárták el a szárazföldet és túl azon ismét szélesre tárulkozott a végtelen tenger. Már semmi kétségük sem lehetett afelől, hogy a nagy zsák feneke lyukas és a lyukon túl új tenger rejtelmei várják a töretlen szívű hajósokat.

Mielőtt az este rájuk szállott volna, az öreg kormányos komolyan, csendben odaállott Kirkuf elé:– Uram, nem akartam szólani, amíg jól meg nem gondoltam, de most már úgy érzem, hogy nem

hallgathatok tovább. Azok ott, ni – és bütykös mutatóujjával a távolban meredő sziklacsoportra mutatott – a Beliár oszlopai. Ez itt előttünk az Oir–tenger... ha a jó szellemek nem hagynak el, itt a jobb parton két hónap múlva a Nagy Folyónál vagyunk...

– Félrebeszélsz, öreg – nézett hitetlenül a vezér öreg kormányosa becsületes arcába. De az öreg állta a kérdő, kutató pillantást:

– Kétszer jártam erre a fáraó parancsából, és ahol én egyszer elhajóztam, nem felejtem soha. Legutóbb éppen a Rá–dámuth tekintetes úr hajóját kormányoztam ... Őt is megkérdezheted, uram! De Szőrös legyek ezután és őkelme a vezérhajó kormányosa, ha félrebeszéltem.

– Látom már, mindenképpen fel akarsz borítani, öreg mackó – ütötte el a dolgot Kirkuf, nehogy vaklárma támadjon a legények között.

Este azonban a tábortűznél Rá–dámuth hadnagy kérdezés nélkül is megerősítette a kormányos állítását. Kirkufnak nem lehetett többé kétsége. A legények között szétosztotta utolsó két tömlő borát, amit bizony vízzel kellett pótolni, hogy jusson mindenkinek egy ivásra való. A legények mégis, nótára gyújtottak és a fél éjszakát átdalolták egetverő kedvvel. Mert nemcsak a jó bor, de a jó hír is részegít.

A vezér pedig lement a partra és a mellén karbafont kezekkel farkasszemet nézett a túlsó parton komorló szirtekkel: a Beliár oszlopaival. Akkor még nem hívták Gibraltárnak és nem volt a Földközi–tenger kulcsa, csak az Oir–tenger kapuja, amin keresztül a nyugati végtelenség kitárult az idáig merészkedő hajósok előtt. Íme, most az első hajós, aki nemcsak kidugta orrát a sziklakapun, hanem rajta keresztül lépett be a lélegzetelállító messzeség felől...

Ami még hátra volt az útból, az sem volt éppen könnyű mulatság. Az Oir–tengeren gyakran feltűntek itt is, ott is kánaánita vagy akháj bárkák. Azok pedig még a fajtájukbélit sem szokták kímélni, ha könnyű zsákmányra nyílott alkalom. Kirkuf három rozoga hajója pedig a prédára éhes kalózkereskedőknek igazán nem jelentett volna valami kemény diót.

Ötvenkét napig mégsem történt semmi baj. Egy–két kisebb bárkarajt láttak csak s azokat is jó messziről. Haladtak hát éjjel is, amikor csak lehetett, hogy minél hamarább az otthoni partok biztonságában legyenek.

Az ötvenharmadik napon, mikor annyira pirkadt, hogy már láthattak is valamit, rémülten pillantották meg azt a négy jól felszerelt, erős bárkát, amely alig négyszáz lépésről egyenesen feléjük tartott. Reménytelen volt immár minden megfutamodási kísérlet. Kirkuf legényei három év minden felgyülemlett keserűségével szívükben, hazájuk kapujában ádáz, egyenlőtlen tusára készülődtek, és amit mostanig nem éreztek, fájó szívvel gondoltak a halálra.

– Kik vagytok s mi járatban a mi vizeinken – dördült fel előbb akhájul, majd a kánaániták nyelvén a kihívó, erőszakos kérdés. A három viharvert bárka azonban néma maradt.

– Mióta merészkednek ilyen kopott patkányok őfelsége, a fáraó vizeire – csattant fel még egyszer a gúnyos, kihívó kérdés, de most már az édes haza nyelvén pattogó pá–jomi tájszólásban.

– Nem vagyunk patkányok, hanem őfelségének, a fáraónak leghűségesebb alattvalói – válaszolta Kirkuf és érezte, hogy a szíve majd kiugrik a torkán.

– Hamis a nyelved, idegen – kiáltotta vissza a másik hadnagy bosszúsan –, a fáraó őfelségének rajtunk kívül nincs más hajója ezeken a vizeken!

– Sarkufát fia Kirkuf már akkor sem hazudott, amikor Pteh–het fia Lothubbal együtt szűrték a homokot a pá–jomi partokon ...

A két hajó orra csendben összekoccant és a két hadnagy alig három lépésről pillantott egymás szemébe ... Csak egy villanásig nézték egymást, ez is elég volt arra, hogy Kirkuf szemét elfussa a könny.

Lothub mint a párduc ugrott át a ,,Szibu–en–száh” parancsnoki hídjára és kemény, férfias gyöngédséggel ölelte magához a gyötrelmekben szíjas, keményre vékonyodott férfi testet:

– Drága, drága hazámfia! ...És a többiek, az ismeretlen tengerek bátor viharmadarai, mint egykor anyjuk ölébe, úgy hajtották rá

elcsigázott fejüket a hajó korlátjára és zokogtak, mint a gyermek ...Csak Kormos és Szőrös pillogtak egymásra értetlenül és a törpék verődtek össze ijedt kis csoportban a

főárboc körül.A partok felől langyos, cirokáló szellő támadt, amely végigsimogatta az elnyűtt hajósok viharcserezte bőrét:

Hazaértek!

XVIII. FEJEZET,

amelyben az emberek sorsát ismét az ország törvénye és nem a végtelen vizek szeszélye intézi.

Három kemény esztendőnek mi az eredménye? Az, hogy most immár biztosan tudták: amerre ők keresték, ott nincs Punt ország! A birodalom törvénye és osztóigazsága szerint a nincsenért: semmi a bér.

Az igazi férfi jutalma: a hírnév, megbecsülés és dicsőség azonban nem maradt el. Kirkuf neve beszárnyalta az egész országot, a felső és alsó birodalmat egyaránt. Ámenhotep trónörökös úr, az öreg fáraó fia, barátiául fogadta. Magas dicsőség–oszlopot állíttatott számára, amelyre szép rendben hieroglif jegyekkel hozzáértő művészek felvésték a nagy hajós dicsőséges útját. A fáraó őszentsége pedig legkegyelmesebb paranccsal és öt olyan hajóval, amilyent még nem láttak a tengerek, új, még nagyszerűbb feladat végrehajtására küldte.

Derék legényei sem bánták meg, hogy vele tartottak. Választhatott ki, ahogyan akart, öreg Rá–dámuth tekintetes, nagyságos úr lett, mert megkapta a pá–jomi flottát, amelynek éléről a megszomorodott szívű Sarkufát úr elköltözött a csalódásnélküliség birodalmába. A legénység egy része, főleg az idősebbje, Rá–dámuth nagyságos úrral tartott. Csak az öreg kormányos csóválta a fejét tagadólag:

– Nem ilyen vén madárnak való a fészekrakás...Öreg barátjával tartott a vágottképű is s a pá–jomi legények közül majdnem valamennyi. Néhány régi

matrózzal ez a derékhad még jóformán meg sem pihent és már új kalandokra készült.A derék Kormos azonban ott maradt a fáraó udvarában. Nagy, tollas legyezővel a felséges trónörökös

mögött áll ezután örökké. Vállas, szép alakja eszményi hátteret képez a karcsú, sápadt arcú világ urának kifinomult vonalai mögé.

Szőrös és a törpék még főbb helyre kerültek. Őket az öreg fáraó udvarába küldték. Egykorú írás tanúsága szerint bohóságaikkal „sok örömet csepegtettek a fáraó szívébe”.

Maga a vezér a fáraó első írnokának és barátjának házában pihente ki fáradalmait. Ennek a nagy úrnak fia, aki szintén írástudó, elkíséri majd a következő útra. Kirkuf szívét büszkeség járta át ismét: „Lám csak, olyan hadnagy vagyok, aki mellé írnokot is beosztanak, ami csak jelentős vállalkozáskor szokás. Igaz, azt beszélik, hogy a fiatal úr valami zavaros dologba keveredett és amiatt kell elhagynia Thébát. De hát akármilyen legény, mégiscsak írnok. Az én írnokom...”

A kényelmes kis hálókamra függönye hirtelen félrelebbent. Karcsú, vállas, kellemes arcú fiatalember állott meg tisztelettudóan a bejáró–nyílásban. Kirkuf udvariasan felült a kereveten, ahol addig heverészett. A fiú mellén összefont karokkal meghajolt:

– Én, Toth–Hor első udvari írnok fia, Áthá–Rá, üdvözöllek és felajánlom neked szolgálataimat, nagyságos öthajó– hadnagy úr!

– Szívből üdvözöllek, derék fiatal barátom – udvariaskodott Kirkuf is könnyed fejhajtással.– Nagyságos uram, ahhoz, hogy a diadaloszlopot felállíthassák a te dicsőségedre, szükséges, hogy előbb

lejegyezzük csodálatos utazásod történetét. Ámenhotep trónörökös úr őkegyelmének az a parancsa, hogy ezt a munkát én végezzem el. Mély tisztelettel kérdem, mikor foghatunk hozzá?

– Akár most azonnal is – élénkült meg a vezér. – Sok a mondanivalóm és rövid az idő, amit még itthon töltünk.

A fiatal írnok fürgén, készségesen szétbontotta írószereit és lekuporodott egy kis fényezett íróasztalka elé, közel a kerevethez. A vezér pedig mesélni kezdett:

„Én, Kirkuf, a fáraó öt hajójának parancsoló hadnagya, Sarkufát pá–jomi flottaparancsnok fia, aki Roant flottaparancsnok fia, én, aki a teta–eni gonosz ellenséggel vívott pacetkui csatában a ,,bátor” nevet örökre megnyertem és aki három esztendei vitéz hajózással, egyedül s örökre a „négy tenger hajósa” címet a fáraó legkegyelmesebb parancsából a mai naptól örök időkig viselem, mert hajóim élén bejártam a Veres–tengert, az utána következő Keleti Végtelent, majd a Nyugati Végtelent is, hogy végül az Oir–tengeren hazámba érjek, íme a következő szavakkal mondom el utazásom csodás történetét...”

*

Több mint ezer esztendő múlva, amikor a tovatűnő századok homok alá temették a fáraók dicsőségét, futófövény alá került Kirkuf gyöngyjelekkel felrótt, csodás története is. Az égre mutató dicsőség oszlopa is némán meredt a csillagok felé, mert akik később jöttek, elfelejtették a szent hieroglif jegyeket és hosszú századokon át csak azért keresték fel a pusztuló romokat, hogy építkezéseikhez követ termeljenek a beomlott óriás palotákból.

De hiába aludta az a papirusztekercs évezredes álmát, hiába némult el hosszú századokra a dicsőség oszlopa!

Száznyelvű, de egy veszéllyel küzdő hajósnépnek ajkán örökké zeng a dal arról a férfiről, aki először kerülte meg a félelmes, titokzatos nagy darab földet. Diaz kapitány nevét feljegyezte a történelem, még a kis diákok vékonyka történelemkönyve is. Pedig a portugál hajósnak, amikor útnak eredt, semmi más reménye nem volt, csak az a tengerészlegenda a régi–régi hajósokról, akik először valósították meg az ember egyik legmerészebb álmát!

III. KÖNYVIstenek tusája

XIX. FEJEZET,

amelyben egy sárga bőrlabda nagyot puffan Áthá–Rá hátán és ebből kiderül, hogy pár ezer évvel ezelőtt nehezebb volt a kisdiákok élete, mint manapság.

A nagy négyszögű udvar egyszerre csak megtelt zsivajjal. Körben, a hűvös árnyékot tartó folyosókról, amelyek mennyezetét díszes oszlopok tartották, mint valami ördögfiókák, apró legénykék ugráltak elő. Lehettek vagy harmincan–negyvenen, valamennyi 10–13 év körüli, valamennyi csokoládébarna bőrű, mezítlábas, testüket csak kicsi fehér vagy színes ágyékkötő fedte.

Előkerült a kóccal keményre tömött sárga bőrlabda és a következő pillanatban már nagyot is puffant az egyik barnabőrű kis legény hátán. A többiek nagyot kacagtak, de a kárvallott sem volt rest, elkapta a keményre tömött bőrt, tekintetét körbefuttatta: kereste, hogy kit lehetne megpuffantani. Nem volt tanácsos figyelmetlennek, ügyetlennek lenni, mert a labda nemcsak nagyot csattant, de csípett is kegyetlenül.

A folyosóról most két fiatalember lépett ki. Nyakukat, karjukat aranyékszerek díszítették, de maguk is csak olyan mezítlábasok voltak és ruhátlanok, mint az udvaron hancúrozó gyermekek.

A két fiatalember valamiről élénken vitatkozott s ügyet sem vetett a labdázókra. Hej, de rosszul tették! Tudhatták volna, hogy a labda mindig azt találja, aki figyelmetlen.

Így történt most is:Akit a dobó célbavett, hirtelen lebukott és a labda nagyot csattant a magasabb, vállasabb fiatalember

meztelen hátán. A fiatalember arcát e nemvárt támadásra elöntötte a vér, hirtelen megfordult és gyors, ügyes mozdulattal felkapta a labdát.

Kár volt a nagy sietségért, mert a gyermeksereg némán és mozdulatlanul állott. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a dobó az a maszatosra izzadt kis fiú volt, aki most nagy ijedt szemekkel, piros tapsifülekkel úgy állott, mint akinek gyökeret vert a lába.

– No, titeket sem volna nagy dolog egyenként eltalálni, sze' úgy álltok itt, mint valami kőbálványok! – kacagott a kárvallott fiatalember.

A feszélyezett hangulat egyszeriben feloldódott.Az egyik kisfiú, talán a labda tulajdonosa, vagy a csoport legbátrabbika, maszatos karját kinyújtotta a

fiatalember felé:– Osiris arcú írnoka az isteni fáraónak, bár méltatlanok vagyunk rá, kegyeskedj visszaadni a labdánkat.A fiatalember szemöldöke kedvetlenül, összerándult.– Ugye fiam, te már legalább három éve jársz ide, az Ámon–papok iskolájába?– Igen, uram – válaszolta egyszerűen a fiú –, de fényességed ezt honnan tudja?– Mert hízelegni megtanultál, fiam – válaszolta a fiatalember, inkább szomorúan, mint haragosan. – Ha már

három éve járod ezt az iskolát, akkor jól láthatod, hogy én is még csak tanuló vagyok; csak egy kicsit nagyobb, mint te. Ismered–e ezt a jelvényt? – és jobb kezével a bal felső karjára mutatott.

A jelvény: bronzból készült karperec, négyszeresen körbe csavarodott, zöld smaragdszemű kígyót ábrázolt.A gyermekek meg sem várták, hogy a kérdező feleljen, elkezdték kiáltozni:– Ismerjük! ... Ki ne ismerné?! A kincstári írnokképző jelvénye... Én is oda fogok járni, csak már

szabaduljak innen!– Csakhogy ahhoz még sokat kell tanulnod, pajtikám! – nevetett a fiatalember. Majd úgy tett, mintha

gondolkozna: fel–feldobta a labdát, s mikor visszahullott, hol a jobb, hol a bal kezével kapta el ügyesen.A gyermekek jól látták minden mozdulatáról, hogy az írnokjelölt gyakorlott labdajátékos. Ez felbátorította

őket. Mind közelebb somfordáltak a labdázgató ifjúhoz és társához, aki összevont szemöldökkel, karbatett kézzel, komoran figyelte a fejleményeket. A kölykek már biztosak voltak abban, hogy visszakapják a labdájukat, ezért inkább csak a móka kedvéért éneklő, uzsukáló hangon úgy tettek, mintha rimánkodnának:

– Bácsi, bácsika ... igazán tessék visszaadni a labdánkat ... Megver apám, mert csak a tegnap vette... Tessék idehajítani... Igazán! ...

– Jól van no – kapta el a feldobott labdát az ifjú –, visszaadom, de nem ingyért.– Hát miért? – torpantak meg a gyermekek. – Nincs nekünk mivel kiváltanunk.– És hátha van? – incselkedett a fiatalember. – Például, mondjuk, idegyűltök körém. Én kérdezek, ti

feleltek. Tíz kérdés, tíz felelet és visszakapjátok a labdát... Ha nem, hát akkor ... akkor holnap is errefelé sétálok ...

– Kérdés lesz vagy találóskérdés? – kérdezte egy fényes bőrű, birkagöndör kis kamasz.

– Csak kérdések és csak olyanok, amit tudnotok kell – nyugtatta meg a kíváncsiskodót a fiatalember.Aztán felnézett, mert a feje feletti falat hieroglifás feliratok díszítették:– Ez jó lesz – bökött mutatóujjával az egyik feliratra.– No, te kis bagoly, lássuk, hogy megy az olvasás?A kérdezett fülig pirult, egyik lábával a másikra állott, nekifohászkodott:– ... szív ... szív ... hm ... édesanya ... Több jelet nem ismerek, uram.– Mióta jársz iskolába? – kérdezte az írnokjelölt.– Egy és fél éve, uram – válaszolta a fiúcska illedelmesen.– No, az nem sok – biccentett a fiatalember. – Van–e olyan köztetek, aki már négy–öt éve jár ide?– Shapfuth, ő már négy éve múlt, hogy olvasni tanul! – kiáltozták a gyermekek és egy nagyobbacska fiút

taszigáltak előre.– No pajtás, figyelmeztetlek – emelte fel mutatóujját a fiatal írnokjelölt –, hogy ebben a szövegben

megtalálod mindazt, ami az írást széppé teszi: vannak jelek, amik egy egész szót jelentenek. Ezek az illető dolog leegyszerűsített rajzai. Az ilyen szót nem nagy művészet kiolvasni. Ezeket az előbb ez a kisfiú is ki tudta olvasni. De vannak itt olyan képek, amik csak egy hangot jelentenek vagy egy–egy hangcsoportot, amit össze kell olvasni, hogy megkapd a szót. Na, megpróbálod, pajtás?

– Amíg te, uram, magyaráztál, én már el is olvastam az egészet! – húzta ki magát büszkén a fiú; azután folyékonyan olvasni kezdte a kőbe vésett feliratot:„Add a te szívedet a tudománynak és úgy szeresd azt mint tulajdon édesanyádat; mivel nincs drágább dolog a tudásnál.”

– Jól van, kis pajtás – csapott a legényke vállára a fiatalember –, te már nem sokáig eszed itt az Ámon–papok árpalepényét. Még egy–két év, aztán jöhetsz a kincstári írnokképzőbe. Már feltéve, ha nem akarnál véletlenül pappá lenni.

– Nem, uram – csillant fel a fiúcska szeme –, mi itt majdnem mind az írnokképzőbe akarunk járni!– No, az derék dolog – bólintott elégedetten a fiatalember –, de a jó írnoknak jól kell ám tudni számolni is!

Lássuk csak: ha egy sajtot négvfelé vágunk és egy részt ma megeszünk, mennyi marad holnapra?A kisfiú, aki az előbb úgv félsült a szöveg olvasásával, most kapásból vágta ki a feleletet:– Három egynegyed részünk marad holnapra!– Ez igaz, de nem lehetne egy kicsit összevonni? – kérdezte a fiatalember.– De igen – kiáltotta egy másik fiú –, három egynegyed rész annyi, mint egy fél rész meg egy negyed rész!A fiatalember elégedetten bólintott. Úgy látszott, teljesen kielégítette a kis golyhó válasza.

Meg is lehetett vele elégedve, mert a régi Egyiptomban nem volt ám olyan egyszerű a törtekkel való számolás, mint manapság! Az egyiptomi matematikusok csak olyan törtekkel számoltak, amelyeknek a számlálója = 1. Így aztán 3/4–s helyett azt mondták, hogy 1/4 meg 1/4 meg 1/4, amit a kis egyiptomi diák így vont össze: egy fél meg egy negyed. De voltak ám ott nehezebb feladatok is, pl. 2/3 helyett a régi egyiptomiak azt mondták meg 1/3, amit így vontak össze: 1/2 meg 1/6.

S gondoljuk meg: mindezt fejben csinálták, mert bizony a számok tízes rendszerű leírását éppúgy, mint a sokkal később élő rómaiak, ők sem ismerték.

A kis egyiptomi iskolásoknak általában sokkal, de sokkal több dolgot kellett emlékezetbe vésniök puszta hallás útján, mint manapság. Csak a betűvetést gyakorolták úgy, hogy amit tanultak, azt leírták.

Pedig nem volt kevés, amit pusztán emlékezetükre támaszkodva sajátítottak el és csak szóban, fejben gyakoroltak, mert tanultak az akkori iskolások számtant, földrajzot, történelmet, csillagászattant és még sok egyebet.

Könyvek, füzetek, jegyzetek hiányában, hogy el ne felejtsék a sok tudnivalót, a nagyobb tanulók állandóan kérdezgették a kisebbeket. Így tanítva tanultak sok éven keresztül, amíg csak el nem végezték a papi iskolát, amelyből aztán vagy a fáraó kincstári írnokképzőjébe iratkoztak és állami tisztviselők, számvevők, munka– és vetés–tervezők, adószedők lettek, vagy ottmaradtak továbbra a papi tanodában, ahol csillagász–, orvos– vagy áldozó pappá nevelődtek és tovább tanították a kisebbeket.

Ezért a kisdiákok örömmel kapcsolódtak be a fiatal írnokjelölt hirtelen alakított tanulókörébe. Egy kicsit még büszkék is voltak arra, hogy egy nagy diák, egy igazi írnokjelölt kérdezgeti őket. Olyan dolog volt ez, amivel még hetek múlva is lehetett dicsekedni a többi kis tanulótárs előtt, akik most bent ülnek a gyékényeken és akiknek nem jutott osztályrészül ez a megtiszteltetés.

Észre sem vették, hogy a labda visszaadásáért járó tíz kérdésnek már a vége felé jártak, mikor a fiatal írnokjelölt hirtelen az egyik csillogószemű kisfiú felé fordult:

– Na, kis pajtás, tudod–e, hogy egy esztendőben hány nap van?

– Igen, uram; egy esztendőben pontosan 365 nap van, ez tizenkét 30 napos hónapra oszlik és minden hónap három tizedre.

A kis diák gyorsan, hadarva beszélt, mint aki jól bemagolt versikét mond. Talán még folytatta volna is a hadarást, de a fiatal írnokjelölt hirtelen közbevágott:

– Állj! Biztos az, hogy egy esztendőben pontosan 365 nap van, amint te mondtad? Másféle esztendőről nem hallottatok soha?

A gyermekek feszengve hallgattak. Egyiknek–másiknak motoszkált valami a fejében, de nem merte kimondani.

– Hát ti nem tudjátok, hogy már több mint 100 esztendeje tudós csillagászaink az évet 365 és egy negyed nappal számolják. Különben a Shotis ünnepe, amelyet a Nílus tavaszi áradása tiszteletére tartunk, lassan az aratás napjára esne!

– Ez a szent év számolása, uram, – kottyintotta közbe az egyik kis diák.– Szent, nem szent, ez az igaz, ez a helyes! – vágott vissza heves meggyőződéssel a fiatal írnokjelölt. –

Nincs más szent, csak a felettünk ragyogó Nap és amint ő fényével világítja meg a sötétséget, úgy kell nekünk tanulással és a dolgok igaz megfigyelésével megvilágosítani szívünket. Vessétek szemetek a mindent megvilágosító Napra, a fény, a látás, a meleg szeretet istenére.

A fiatalember társa, aki mostanig sötéten hallgatott, előlépett a háttérből, kezét az írnokjelölt vállára tette, hangjában volt valami fenyegető, amikor megszólalt:

– Toth–Hor fia, Áthá–Rá^ úgy látszik, megfeledkeztél róla, hogy az Ámon–papok szent helyét mocskolod be szörnyű beszédeddel. Ez nem kézművesek büdös tanyája, sem az idegenek rejteke, se nem az apádhoz hasonló írástudók elátkozott palotája, hol mostanság otthonos az ilyesfajta istenkáromlás. Vigyázz szavaidra és inkább vágd ki nyelvedet, minthogy néped régi isteneit káromold s újakat dicsőítsél helyettük.

– A nyelvemre még szükségem van, kedves Shit barátom – válaszolt látszólag könnyedén a fiatal írnokjelölt –, s ha megengeded, most mindjárt arra használom, hogy elmagyarázom ezeknek a kis pajtásoknak, miért helyes a 365 és l/4 napos esztendő. Mint a papképző növendéke, talán megmondhatnád, szabad–e erről beszélnem, vagy ez is istenkáromlás? – Áthá–Rá utolsó szavai már gúnyosan csengtek s talán ezért, társa nem is válaszolt a kérdésre, hanem továbbra is sötét hallgatásba merült.

Áthá–Rá pedig leült az egyik kőlépcsőre, a kisfiúk otthonosan köréje telepedtek és figyelmesen hallgatták, amit a fiatalember magyarázott.

Senki sem vette észre, hogy a sárga bőrlabda az írnokjelölt egy magyarázó mozdulatára megindult a kőlépcsőkön lefelé és kigurult az udvar közepére...

XX. FEJEZET,

amelyben kiderül, hogy új isten támadt a nép szívében, mert az új istenek rendesen olyankor születnek, amikor már éppen ideje, hogy megszülessenek.

– Ámon–Rá, a minden istenek ura parancsolja, hogy szóljak. Az én számba adta Ámon–Rá, a fényességes, a fáraó városainak az ura, a városok istenének istene a szót, hogy kiáltsak, mert íme:

– Gonoszság lakozik az én népem városaiban és fertelem falvaiban. Elfordult az én népem az ő urától, Ámon–Rától, a fényességestől, a városok isteneinek istenétől, ki legyőzte Shet–et, a sötétség istenét és Nephtyst, a meddőség istenét, kinek kezébe tette Osir és a tündöklő Hor a cselekvő hatalmat: Shut, hogy minden az ő végzése szerint legyen most és mindörökké.

– Tudja az egész nép és tudják a fáraó udvarnagyjai és vezérei és írnokai és az ő házanépük, tudják az idegenek és tudják az idegenből jött harcosok mind: Ámon–Rá cselekvő hatalma itt lakozik e falak felépítésétől mind a világ végéig ebben a megszentelt hajlékban és az isteni fáraó palotája a tündöklő isten háza, de nem a cselekvésé ...

Ámon–Rá öreg, ravasz szemű főpapja még sokáig folytatta ezt a próféciás hangú beszédet, amelynek az volt a célja, hogy meggyőzze hallgatóit, miszerint a cselekvés hatalma az Ámon–papokat illeti, mert Hor isten a cselekvés erejét Ámon–Rá isten kezébe tette le és így a földön élő Hor istent: a fáraót nem illeti meg más, mint az isteni tündöklés pompája.

Valóban, már jó néhány évtizede a fáraó birodalmának tényleges urai az Ámon–papok voltak. Ennek a hatalomnak a fenntartását szolgálta az Ámon–mítosz, mely szerint Hor a napisten, aki a fáraóban testesült meg, megöregedvén, átadta a cselekvés, a kormányzás hatalmát Ámon–Rának, Théba város istenének. Így aztán Ámon–Rá papjait illeti meg a kormányzás joga, a fáraónak pedig a ragyogás és a hatalom nélküli pompa maradt.

Egy idő óta azonban új isten született. Bölcsője ott rejtőzködött a földtúró fellahok, a városszéli kézművesek szívében, akik sorsuk jobbrafordulását remélték az eljövendőtől. Ott bujkált az új isten az idegenek, a meghódított, adófizető törzsek szívében, akik a fáraó birodalmát lakták, a Nílus felső folyásától Mezopotámiáig, és otthonos volt az udvarnagyok, írnokok, számvevők és adószedők palotáiban is, akik tőle remélték az Ámon–papok hatalmának megtörését és a fáraó uralmának visszaállítását.

Tudta már régen az öreg főpap és tudták Ámon isten papjai mind, hogy az új isten ott bujkál a nép között. Ezért hívta össze e napra a karnaki nagytemplom főpapja Ámon isten valamennyi szolgáját. És eljöttek mind a messzi Tokvonsitból éppúgy, mint Sakharából és az Oir–tenger partjáról, a papok, az áldozárok és mágusok és a szentélyek őrei, hogy erőiket közös harcban egyesítsék az új isten, a büdös felláhok és kézművesek, a lenézett idegenek és az Ámon istent gúnyoló írástudók istene ellen.

Az öreg főpap alighogy befejezte beszédét, vállas ősz férfi, a manofri–i templom első papja emelkedett szólásra:

– Ámon–Rá főpapja és nekem uram és atyám őbenne és őáltala! Ím figyelj beszédemre! Füleim hallották szódat, melynek minden hangja az igazság ezüstcsengettyűje, amely itt muzsikál szíveinkben Ámon isten örök dicsőségére. Szemeim látják a minden népek ura: Ámon–Rá ragyogását, itt a fáraó városában. Szemeim a tanúk, hoqy a nép, az idegenek és az urak is hordják a drága áldozatot istenünk oltárára s itt Thébában papjainak sincs okuk a panaszra. De ó, jaj nekünk! A mi templomainkat nem őrzik fegyveres vitézek, és adószedőink hiába járják a falvakat, mert a büdös fellah szemközt kacagja a fegyveres kísérő nélküli adószedőt.

A gyülekezetben, ott, ahol a vidéki papok ültek, a helyeslés moraja futott végig, amit csak az öreg főpap hideg, átható pillantása csendesített le. A manofri–i pap pedig folytatta:

– A szégyen pírja égeti orcámat és mégis el kell mondanom, hogy néhány hete, mikor egy rabnőt vettünk a templom szolgálatára, saját ékszereimből adtam el, hogy a vásárt megcsinálhassam.

A hátrább ülők közül az egyik fiatal pap odahajolt szomszédjához és kaján gúnnyal súgta a fülébe:– Hallj oda! A vén gazember még ezzel is előjön. De bezzeg elfelejti megmondani, hogy az a héber leány

neki kellett és az ékszereiért cserében a legszebb áldozó kelyhünket vette saját magához zálogba.– Igaza van – vonta meg vállát a másik –, így megmaradt a vagyona és még egy szép lányt is kapott

ráadásul. Neked is tetszik a rablány?– Tetszhetik, mert az öreg úgy vigyáz rá, hogy a közelébe sem enged senkit.Közben a manofri–i templom első papja befejezte a panaszok felsorolását és most hangja harciasan

felcsattant:

– Szablyával kell nyakát szegni az ellenségnek! Én Ámondó vagyok: amint van a thébai nagy templomnak, úgy legyen minden szentélynek fegyveres őrtálló hada. Ámon–Rá a tett istene, mi pedig csak siránkozunk, ahelyett, hogy cselekednénk!

A helyeslés moraja ismét végigzúgott az oszlopcsarnokon, ahol a tanácskozás folyt. S nem csitult el, csak amikor az öreg főpap emelkedett szólásra:

– Hallja a manofri–i templom első papja; hallja mind az egész gyülekezet. Ha valakinek szálka megyen a körme alá, bizony nem vágja le azért az ujját, hanem kipiszkálja a szálkát, hogy megmenthesse magát a nagyobb bajtól. Ostoba beszéd szablyát emlegetni. Nem elég fegyverért kiáltani, tudni kell elébb, hogy ki az ellenség és hogy kinek a kezébe lehet adni a fegyvereket, mert a szablyának két éle van. Szálka ment a körmünk alá és most fáj az egész kezünk. Keressétek meg a szálkát, hogy kihúzhassátok. Feleim, legyetek okosak, mint a kígyó, és figyelmesek, mint a hiúz. Ismerjétek meg az átkozottak főembereit s bizony mondom, akkor istenünk egyetlen éjszaka kezünkbe adhatja valamennyiüket. Mindnyájukat nem hányhatjuk kardélre, de nem is kell a fájó ujjunkat levágni ahhoz, hogy meggyógyuljon, elég lesz a szálkát kipiszkálni. Szólottam feleim és ez utolsó szavam erről. Most pedig valamennyien felkelünk, hogy elmenjünk bejárni a tanulócsarnokokat. Jó, ha a fiatalság látja, hogy erős a mi urunk, Ámon–Rá és nagyszámú az ő papsága és teljes azoknak tisztessége.

Szavai befejeztével a főpap lassan a kijárat felé indult. A manofri–i első pap és még néhányan az idősebbek és tekintélyesebbek közül rögtön köréje csoportosultak.

Az a fiatal pap, aki az előbb a héber leányról sugdolózott, most nagyot ásított és jól megnyújtózta magát, majd vidáman társa vállára csapott. Valamit súgott a fülébe, amin mindketten jót nevettek. Aztán komolyra rendezett arccal, de kajánul csillogó szemmel, gyorsan ők is a távozó csoporthoz csatlakoztak.

XXI. FEJEZET,

amelyben a sárga bőrlabda árván marad, mert Áthá–Rá szembenézett Ámon isten főpapjával.

Az öreg főpap bosszúsan fordult az iskolát vezető paphoz:– Ebben a csarnokban miért nem tanít senki? És hol vannak a gyermekek?– Nem tudom, atyám – válaszolt ijedten az őszülő iskolamester.Az öreg főpap megcsóválta a fejét és megindult a verőfényben fürdő udvar felé. Az oszlopok közti

félhomály után most, az egyszerre szikrázó napfény mindnyájuk szemevilágát elvette. így csak pár pillanat múlva vették észre, hogy az udvar másik felében ott üldögél, kuporog a csarnokból hiányzó csoport egy ismeretlen fiatalember körül, aki élénken magyaráz. A csoport tanítója, a fiatal papjelölt pedig a mellén összefont karokkal, egy oszlopnak dőlve maga is figyelmesen hallgatja az ismeretlen ifjú előadását.

Ámon isten főpapja habozás nélkül feléjük indult s fényes kísérete a nyomában.A kis csoport annyira elmerült a nagy figyelésben, hogy csak akkor vette észre a közeledő papokat, amikor

már az udvar közepére értek. A magyarázó fiatalember gyorsan felállott és kissé zavart, kérdő pillantást vetett a papjelöltre, aki maga is abbahagyta az oszlop támasztását és jobb kezét a bal, bal kezét a jobb vállára téve felkészült a legmélyebb tiszteletet kifejező meghajlásra. A gyermekek is valamennyien így tettek. Arcukat a közeledő papi csoport felé fordították és öntudatlanul fiatal oktatóik felé hátráltak.

Mikor az öreg főpap oda érkezett eléjük, a papjelölt szertartásosan meghajolt és mit sem törődve a megrökönyödéssel, amelyet magatartásával kiváltott, még mielőtt kérdezték volna, beszélni kezdett:

– Szentséges Atyám, Ámon–Rá isten felkent főpapja, fényének sugara, ez az ifjú, aki íme most itten áll, Toth–Hor főírnok elsőszülöttje: Áthá–Rá, a kincstári írnokképző nagytudású növendéke. Miután baráti hívásomra éppen a mai napot választotta látogatásra, most azzal foglalatoskodik, hogy ezeket az érdemtelen gyerkőcöket bevezesse a szentévszámítás rejtelmeibe.

Mindenki azt várta, hogy erre a nagy merészségre valami szörnyű fog történni. De az öreg főpap arca egyre barátságosabbá vált s mire a fiatal papjelölt befejezte mondókáját, majd elolvadt az atyás nyájasságtól:

– Öreg szívem repes a boldogságtól, hogy Ámon–Rá, a legyőzhetetlen nagyobb dicsőségére, íme már az írnokjelöltek is eljönnek, hogy a gyermekek előtt bizonyságot tegyenek őróla. Üdvözöllek e falak között Toth–Hor fia, Áthá–Rá.

– Üdvözlöm Szentségedet – hajolt meg kimért szertartásossággal az írnokjelölt –, de tévedés ne essék, az imént nem isteni dolgokról folyt a szó. Járatlan vagyok én az ilyesmiben. Csak gyarló értelemmel és jól kinyitott szemmel keresem az igazságot ebben a világban. Boldog vagyok, ha azt, amit nálam bölcsebbektől meg a magam erejéből nyertem, átadhatom másoknak. Jussanak ők tovább annál, ahol én vagyok.

– Meglepően bölcs beszéd ilyen fiatal szájból – bólintott atyáskodó jóindulattal az öreg főpap. – De amint mondtad, az igazságot keresed. Nem kell messzire menned, fiam: itt lakozik e falak között, csak járj ide szorgalmatosan.

– Azon leszek Atyám, hogy megtaláljam az igazságot, s fogadom, hogy bármely parányát lássam is meg, hirdetni fogom, hogy mások is lássák és nagy fennszóval hirdessék, mint magam! – hajolt meg sima udvariassággal az írnokjelölt, de hangjában volt valami engesztelhetetlenség.

Az öreg főpap érezte, hogy nem szabad tovább folytatnia ezt a beszélgetést és hirtelen a papjelölt felé fordult:

– Shit fiam, vezesd vissza a gyermekeket a tanulócsarnokba!A fiatal papjelölt némán meghajolt. A gyermekek egy–egy pillantást vetettek hol az írnokjelöltre, hol a

papok csoportjára és szótlanul megindultak a homályos folyosók felé.A sárga bőrlabda ottmaradt árván. Elfeledkeztek volna róla? Meglehet. Vagy hogy senkinek sem volt

mersze elhagyni a csoportot s érte szaladni az udvar közepére?A papok valamennyien a távozók után néztek, majd az öreg főpap Áthá–Rá felé fordult, kezeit magasan

előrenyújtotta:– Áldásom rád fiam és üdvözletemet, áldásomat küldöm tiszteletre méltó atyádnak is!Áthá–Rá mély meghajlással, szertartásosan a kapu felé hátrált és igyekezett minél hamarabb kijutni az

utcára.Az öreg főpap szeme pedig ravaszul megvillant, de hangja kenetes volt, amikor elképedt környezetéhez

fordult:

– Ugyebár feleim, az imént azt mondtam, hogy legyetek okosak és ravaszok, mint a kígyó. Ismerjétek meg az átkozottakat. Shit, ez a fiatal tanító, akit ti minden bizonnyal orcátlan, világtól elrugaszkodott sihedernek tarttok, sokatokon túltesz Ámon isten szolgálatában. Íme, ő tudta, hogy megtörvén a régi szokásokat, előbb kell szólnia, mint hogy én kérdeztem volna. Így, mire reám került a sor, már tudtam mindent. Mert úgy tudjátok meg feleim, hogy az a fiatal fickó, akit oly istenkáromló merészséggel hallottatok beszélni, az átkozottak egyik főemberének fia. Apja nem más, mint a fáraó első írnoka. Nos, ennek az ifjoncnak Shit tanító az árnyéka. És még van egy néhány ilyen árnyék Thébában ...

Az öreg főpap majdnem suttogva beszélt. A hátul állók alig hallottak valamit abból, amit mondott. Annál jobban értették a körülötte álldogáló nagy papok. Az öreg főpap a manofri–i első papra emelte tekintetét:

– Rajtatok múlik, hogy árnyékuk ne csak Thébában kövesse az átkozottakat...

XXII. FEJEZET,

amelyben a tokvonsiti Párduc legyőzi a khnumui Gazellát és Shuti zálogba teszi apja múmiáját.

Áthá–Rá amint kívül volt az iskola kapuján, gyors léptekkel a kikötő felé indult. A legrövidebb utat választotta, keresztül a szőlődombon.

Most, hogy a tetőre ért, nagyot fújt, keze fejével megtörölte izzadt homlokát és gyönyörködve nézte a szeme elé táruló képet: Théba, a fáraó birodalmának központja, a kétmillió lakosú világváros, ott ragyogott a déli napsütésben, az írnokjelölt lába alatt.

Középen a Nílus, a Nagy Folyó, mint valami hosszú bronzszalag, osztotta kétfelé a hatalmas várost. Áthá–Rá jobb kezét a szeme elé emelte, hogy ernyőt formáljon az erős déli napfény ellen. Figyelmét az egyik kisebb kikötőre fordította, ahova éppen most érkezett egy nagy uszály.

– No, ha sietek, biztosan ott találom Sanuph bácsit – gondolta és fürge léptekkel megindult a kikötő irányába Mezítelen talpát kellemesen simogatta a kőkeményre taposott utcákat finoman borító por.

A domb alján, kertes villák közt haladt el éppen, amikor az egyik ház mellől éles fütty harsant. Áthá–Rá arrafelé fordult: két fiatalember integetett feléje. Karjukat villogó aranyékszerek borították, ágyékkötőjük kék és narancssárga, selyemfinom kecskeszőrből készült, hajuk apró csigákba bodorított és arcuk, körmük kipirosítva. Ügy terjesztették maguk körül a finom illatot, mint valami ámbrás korsók.

– Ohó, barátjai a ledér semmittevésnek – emelte fel Áthá–Rá jobbját, hogy üdvözölje a két ficsurt –, ha meg nem sért gyanúsításom, mivel foglalatoskodtok?

– Tudod, hogy elvből nem sértődünk meg – válaszolta a magasabb, akinek még fülcimpájában is nagy aranykarikák éktelenkedtek. – Egyébként külön megtiszteltetés számunkra, ha a jövő nagy írástudójával, az elkövetkező fáraók temetésrendező írnokával pár baráti szót válthatunk.

– Részemről is megtisztelés – hajolt meg tréfás bókkal a másik.– Tudod mit? – fordult társához, az arany fülkarikáshoz. – Kísérjük el egy darabon ezt az ifjú írástudót,

hadd lássák, hogy megfordulunk mi előkelőbb társaságban is!– Csak gyertek gyorsan, mert én sietek – intett feléjük kelletlenül az írnokjelölt.A két ficsúr közrefogta Áthá–Rát, és megindultak hármasban a kikötő felé.– Hát pajtikám – bizalmaskodott az alacsonyabbik –, a fene tudja, mi lesz velem. Mindenem elúszott. Az

este még egyszer megpróbáltam a kockán ... Az volt az érzésem, hogy biztosan nyerek ... Tízszer ötből kilencet vesztettem ... Képzeld, háromszor egymásután dobtam dupla vakot... Ha jól összeszámolom adósságaimat, még ezek a rongy ékszerek sem az enyémek, amelyeket rajtam látsz.

– Képzeld, hogy lezüllött szegény – nevetett kajánul a másik –, ma reggel, mikor elővettem a kockát, csak szomorúan legyintett és a sakktáblát kérte ...

– És sakkban is csak vesztettem... – bólogatott szomorkásán az alacsonyabbik. – Sőt vesztettem tegnapelőtt az ökölviadalon is! – tette hozzá élénken, majd Áthá–Rá felé fordult és elkezdte mesélni a történetet: – Képzeld, kiállott a porondra egy elég jó állású, feketebőrű alak, még sohasem versenyzett itt, Thébában. A neve elég jól hangzik, úgy hívják, hogy tokvonsiti Párduc. És tudod, ki volt az ellenfele? A khnumui Gazella! Hát ki a jó fene gondolta, hogy egy új alak csak úgy, első fellépésre összeverje. Mikor kijöttek a porondra, mindenki csak a Gazellának kiáltott. Ekkor a Párduc mellére tette a bal kezét, öt ujját szétterpesztette és körbe megmutatta magát a nézőknek. Hát, öregem – fordult Áthá–Rá felé a beszélő –, erre a tömegnek több mint fele, mintha eszét vesztette volna, egyszerre csak elkezdte kiáltozni a Párduc nevét. Én ott álltam egy fiatal szekerész tiszt mellett...

– Tudod–e, miért változott meg olyan hirtelen a nézők rokonszenve? – vágott a beszélő szavába Áthá–Rá, aki egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta az elbeszélést.

A két kikent–kifent fiatalember kérdő arccal fordult az írnokjelölthöz.– Ügy tudjátok meg – válaszolt Áthá–Rá és hangjában volt valami ünnepélyes –, az a fiatal bajnok, mint

annyi ezren itt Thébában és szerte a fáraó birodalmában, a Napistent, Áthont imádja. Én örülök a győzelmének és boldog vagyok, hogy olyan sokan akarták az ő diadalát. Ez azt jelenti, hogy erős a mi táborunk, mert számosak Áthon isten hívei. Ide nézzetek – szólt a fiatal írnokjelölt és bal tenyerét szétterpesztett ujjakkal a mellére tette –, ez Áthon isten képe: a kézfej a nap, öt ujjam a sugarai...

– Ezekről az Áthonosokról már mi is hallottunk valamit – szólt udvarias közömbösséggel az arany–fülkarikás –, állítólag el akarják kergetni az Ámon–papokat...

– Igazuk van – vágott szavába a másik –, atyám temetését is olyan jól megrendezték, hogy a vagyonának harmadrésze ment reá a mókára.

– Barátaim – emelte fel ujját a fiatal írnokjelölt –, Áthon isten uralma többet jelent, mint az Ámon–papok elkergetését. Nekik azért kell eltünniök, mert ők Áthon isten legádázabb ellenségei. De ...

– Jól van, pajtikám, hagyd abba – intette le Áthá–Rát az alacsonyabbik. – Azt hiszed, érdekel minket a főistenség kérdése. Inkább hadd fejezzem be, hogy miként jártam: Szóval ott álltam, egy fiatal szekerésztiszt mellett, aki majd kiugrott a saját száján, úgy ordította a Párduc nevét. Nekem mindegy volt, hogy melyik győz, mert nem fogadtam egyikre sem. Csak nézni mentem. Amint ránéztem, látom, hogy az oldalán egy szép, ékes penge lóg, olyan tiri forma Biztos voltam benne, hogy a Gazella győz ... Rászólok az ordítozóra: ,,Hallod–e, én fogadok veled bármiben, hogy a Gazella győz!” A tiszt erre azt válaszolta, hogy nincs neki olyasmije, ami ilyen magamfajta urat kielégítene. Mire én a legszebb karkötőmet, tudod, azt a smaragdkövest ajánlottam a kardja ellenében. Az a harci ökör ráállott az alkura: ő a kardját, én a karkötőmet szépen letettem a versenyírnoknál s mire a játék véget ért, egy karkötőmmel kevesebb volt...

– Váljék egészségedre! – nevetett a másik ifjú és Áthá–Rá is elmosolyodott, amikor a kárvallott savanyú képébe nézett.

– De hát az igazat megvallva – vette át ismét a szót a tönkrement ficsúr –, nem is azért sétálunk most veled, hogy számodra unalmas történetekkel bosszantsunk. Tégy meg nekünk, azaz inkább hogy nekem, egy szívességet. Itt ez a záloglevél, olvasd el, hogy mire kötelez engemet, mert nem szeretnék valami bajba jutni...

Áthá–Rá átvette a két tenyérnél nem nagyobb papiruszt és összevont szemekkel figyelmesen olvasni kezdte. Az írás arról szólt, hogy Shuti, a Retiti asszony fia, háromszáz aranyat kap kölcsön a tokvonsiti Uzurtól, amit három holdfordulás után hiánytalanul visszafizetni köteles. Amíg a pénzt meg nem adja, Shuti apjának bebalzsamozott múmiája legyen a zálog. Három holdfordulás után, azaz Niszán hónapjának 7. napján, ha Shuti nem fizet, apja múmiája elégettessék.

A kötelezvény elolvasása után a fiatal írnokjelölt hátán végigfutott a hideg, arcát elöntötte a forróság. Mint minden egyiptomi szemében, úgy az Áthá–Ráéban is az ősök múmiája tisztelet tárgyát képező szentség volt. De Áthá–Rá, mint törvényt ismerő ember, azt is tudta, hogy Shutinak joga van apja múmiáját zálogba tenni. Ezért az irtózaton és megvetésen túltette magát és a következő pillanatban közömbös hangon ismertetni kezdte a záloglevél tartalmát.

A két ficsúr minden mondat után helybenhagyólag bólintott.Az utolsó mondat után Áthá–Rá a papirusztekercset a tönkrement úrfi markába nyomta és köszönés nélkül

sarkon fordult.Ekkor már vályogból rakott nyomortanyák, züllött mulatók közt vitt az útjuk. Orrát az árpasör, emberi

ürülék és szemét szaga csapta meg, fülébe gyermeksírás, asszonyi perpatvar, fékeveszett kacaj verődött. A mulatókból lantok, citera hangja, részeg dalolás csapott fel az egykedvűen ragyogó égre ...

A két ficsúr egy darabig csodálkozva bámult a gyors léptekkel távozó fiatalember után. A magasabb szólalt meg először, hangjában cinikus gúny bujkált.

– Na, a legfontosabbat még nem tanulta meg...– Az a gyanúd, hogy Áthá–Rá nem ismeri jól a törvényt – aggodalmaskodott Shuti.– Fenét – nevetett gúnyosan a másik. – Nem azzal van nála a baj! De elfelejtette a végén tartani a markát.

Ebben a nagy városban nemigen kapsz még egy ilyen bolondot, ki csak úgy, a szép szemedért írást magyarázna. Na, amit neki adtál volna, igyuk meg az ő egészségére.

Azzal a két semmittevő egymásba karolt s megindult a legközelebbi csapszék felé.

XXIII. FEJEZET,

amelyben az egyik tolvajból úgy lesz népvezér, hogy a másik tolvaj fejére köp.

Amu, az araszos vállú, bikamellű zsákhordó fellépett arra a kis ponkra, amelyen máskor a számláló írnok szokott ülni, s így hatalmas alakja a lázongó tömeg felé emelkedett:

– Emberek, testvéreim, hiába sírunk, mint a megvert gyermek! Hiába jajgatunk, hogy nem kaptunk gabonát és éhesek és erőtelenek vagyunk és kölykeink éhen döglenek, mint a sivatagba szorult hiéna–fiókák. Mak–Hotepre meg a többi pokolkölyke írnokra is hiába hallgatunk. Nem százszor megígérték, hogy csak még ezt a hajót, ami éppen soron van, rakjuk ki és aztán megkapjuk, ami jár: gabonát, olajat, halat mind, még ráadást is adnak szenvedéseinkért? Elég volt a hitegetésből, elég a hazudozásokból! Álljon ide elénk a kikötő merje, akit igaz elöljárónak választottunk magunk közül! Álljanak elő a csoportok vezetői, a kherepek! Lépjen ki közületek a her is, akit azért tettünk oda, hogy felügyeljen bérünk igaz szétosztására.

A forrongó tömeg helyeslően felmorajlott és elkezdte előre, az írnoki ponk felé lökdösni a soraiban bujkáló, ijedt arcú elöljárókat. Mire a lázító szavak elhangzottak, már hét remegő, sápadt alak állott az írnoki emelvény körül. Rémült pillantásukkal hiába keresték a menekülés útját, mert az embergyűrű szorosra zárult körülöttük. Minden oldalról csak fenyegető arcokon akadhatott meg remegő tekintetük.

A tömeg egy pár pillanatig várakozóan morajlott, aztán mikor az emberek látták, hogy a többi elöljáró nincs sehol, elkezdtek kiáltozni:

– Hol vannak a többiek? Ide az összes gazemberrel!De bizony kiáltozhattak, mert azok még idejében megérezték a sáfrányillatot és úgy gondolták, hogy azt

nem tanácsos közelről szagolgatni.Az emelvényen álló óriás, mikor látta, hogy több elöljárót nem lehet kézbe kaparintani, magasra emelte

jobbját és csendre intette a tömeget.– Látom, a merünk, akit mindnyájunk vezetőjéül választottunk, most elfutott előlünk... Ahelyett, hogy

szolgált volna nekünk, urunkká lett. – A szónok most a körülötte remegő vezetőkhöz fordult. – Ti is a nyakunkra ültetek! Tartottunk, mint a vakokat, s ti vakok is voltatok, amikor látnotok kellett volna, és süket füleitekhez sohasem jutott el a mi jajgatásunk. Rablóinkkal szövetkeztetek és hasatokat a tőlünk ellopkodott ennivalók martalékából hizlaltátok. Ne legyenek hozzátok irgalmasok a túlvilág istenei, amikor gonosz szíveteket a mérlegre teszik!

– Ne átkozódjunk, testvérek – kiáltott közbe egy villogó szemű fiatal munkás –, segítsük ezeket a patkányokat minél hamarább a túlvilági mérleg elé.

A tömeg helyeslőleg felmorajlott. öklök, teherhordó rudak emelkedtek a magasba.Az emelvénv körül szorongó nyomorultak úgy reszkettek, mintha váltóláz rázta volna őket. Amu, a szónok,

ismét magasra emelte kezét és parancsoló tekintettel végigpillantott a tömegen:– Lassabban, testvérek! Előbb hallgassuk meg őket. Állj elő Nhet–Khef, te, akit még gyermekkoromban

választottak apámék a kikötő herjévé. Számolj be nekünk, hogy ügyeltél az osztozásra.Az öreg pocakos ember, aki éppen olyan piszkos, hagymaszagú és meztelen volt, mint a többiek, egy lépést

tett előre. Kövér feje, kitelt idomai azonban olyan rejtett jólétről árulkodtak, amelynek ellentmondott hitvány öltözéke. A kövér felügyelő hangja remegett, amikor megszólalt, de azért édeskésen fuvolázott:

– Édes testvéreim ...– Testvére ám a kalmárok hízott kutyáinak! – hördült fel egy bősz hang a tömegből, de az elöljáró azért

csak folytatta, amit elkezdett:– ... vannak még köztetek, akik ismernek abból az időből, mikor magam is úgy hordtam az ökörbőr

zsákokat, mint ti mostan.– Kutya voltál akkor is! – emelte fel az öklét egy öreg zsákhordó. – Előttünk mindig a gazdákat szidtad,

aztán mikor megválasztottunk, a raktár írnokával ültél be a csapszékbe bort inni, mintha a mi árpalevünk nem is lett volna jó. Azóta is ...

– Ne lamentáljunk, testvérek! – kiáltott közbe egy türelmetlen hang. – Arról beszélj, kutya, mi van a bérünkkel!

– Én tudom, drága barátaim, csak hagyjátok elmondanom – pislogott ravaszul az öreg her.– No hát mondjad, de szaporán és röviden – biccentett az emelvényen álló óriás.– Ugyebár tudjátok – kezdte el védekezését a vén kikötői róka, és egy hosszú, zavaros beszédben szólott a

fáraóról, Ámon–papoknak juttatott részesedésről s közben úgy keverte–kavarta a munkások bérének kérdését,

hogy szegény fejük már azt sem tudták, mi jár nekik s mi nem. Még szerencse, hogy korgó gyomruk jól útbaigazította őket.

Mikor a sok lámentálás már kezdte türelmét venni a tömegnek, az emelvény előtt szorongó elöljárók közül előre lépett egy sunyi képű, kancsal szemű csoportvezető; az, akit csak két hónapja választottak erre a tisztre. Magasan sipító orrhangon beszélni kezdett.

– Testvéreim, én csak Ámondó vagyok, hogy bizony becsaptak bennünket! Ez az elhízott ökör – ujjával keményen a kövér herre bökött – úgy hazudik, mintha előre megtanulta volna a mondókáját. Nem igaz, hogy a mi legkegyelmesebb urunk, a fáraó rólunk megfeledkezett! Adott, amit úri kegyéből adni akart az Ámon–papok szent gyülekezetének. De ehhez nekünk semmi közünk. Jaj annak, aki szavát a föld urai, az élet urai, a másvilág szószólói ellen emeli. Arról beszélj, te hízott eb, hol van a mi bérünk, amit te a firkász barátaiddal felzabáltál. Mert úgy tudjátok meg, hogy ez a hájas hiéna a raktárak írnokaival cimborál. Velük sinkofálja el a mi keresetünket! Nekünk olyan írástudót hozzatok, aki nem ebben a kikötőben dolgozik! Mert az itteniek mind barátai. Előttük nekünk sohasem lenne igazunk. Szólottam testvéreim, kérlek, hallgassatok rám önérdeketekből és azért, hogy minket, becsületes kherepeket úgy lássatok ezután is magatok között, mint testvéreket.

– Úgy van! Igaza van! Jól beszélt! – kiáltozták az emberek s köztük nem utolsó sorban a pódium körül szorongó kherepek.

A kövér her tágranyitott szemekkel hol az emberekre, hol a csoportvezetőkre bámult. Szólni nem tudott, csak hápogott, tátogott, mint a tömött lúd, annyira elképesztette ez a vakmerő orcátlanság. Hiszen tudta ő, tudták a kherepek is valamennyien, hogy a teherhordók szájától ellopkodott falatokon az összes írnokok és vezetők, maga a sunyiképű is, hivatali tisztségük arányában megosztoztak. Ezért félt a kancsi attól, hogy az emberek esetleg valamelyik raktári írnokot számadoltatják meg, mert egy ilyen írnokféle, ha megszorongatják, könnyen elkotyoghatja, hogy kik között oszlott meg a zsákmány.

A sunyiképű, amint észrevette, hogy a tömeg érdeklődése és rokonszenve feléje fordul, a legtermészetesebb mozdulattal fellépett az emelvényre és elkezdett rendelkezni, olyan határozottan, mintha az imént nem ő lett volna, aki úgy reszketett, mint a nyárfalevél.

– Te Amu és te Juzsua – mutatott az óriásra és a villogó szemű fiatal munkásra – elmentek és a föld fenekéből írnokot keríttek, de nem ebből a kikötőből valót! Ti pedig – mutatott a csoportvezetőkre – ügyeljetek, hogy ez az elhízott, pokol tüzére való el ne szökjék! Mi pedig, testvéreim, várjunk békével, amíg Amuék visszajönnek.

És az emberek hallgattak a szóra. Megszokták, hogy parancsoljanak nekik, hogy más gondolkozzék az ő fejük helyett s úgy látszott, ez a kancsiszemű csoportvezető tudja, hogy mit kell tennie.

A csoportvezetők is visszanyerték már lélekjelenlétüket és úgy körülfogták a vén hert, mintha ők maguk még az imént nem éppen olyan foglyok lettek volna, mint amaz.

A tömeg pedig csoportokra kezdett bomlani, mikor látta, hogy Amuék távoztak és a herre is van, aki ügyeljen. Egyik csoport dalolni kezdett, a másik kapókövezett, vagy csak csendesen beszélgetett.

A sunyiképű, mikor látta, hogy minden a legnagyobb rendben van, nyugodtan leült az emelvény szélére és annak oldalán látszólag a legnagyobb egykedvűséggel dobolt mezítlábas sarkával. Aztán érezte, hogy összegyűl a nyál a szájában. Ettől hirtelen ötlete támadt: hegyeset sercintett és a csoportvezetők között szorongó hernek éppen a feje búbjára köpött.

Akik ezt látták: a csoportvezetők és a közelben álldogáló emberek, hangosan röhögtek a durva tréfán. A távolabb állók, akik nem tudták mire vélni a hirtelen támadt jókedvet, elkezdtek kérdezősködni. A szemtanúk pedig hangosan, jól kicifrázva, mesélték tovább, amit láttak. A jókedv végighullámzott a tömegen, voltak, akik térdüket csapkodva, hasukat fogva kacagtak.

A nevető arcok az emelvény felé fordultak, ahol a kancsi üldögélt s míg ajkán diadalmas mosollyal úgy tett, mintha együtt mulatna a tömeggel, arra gondolt, hogy nemsokára őt választják a kikötő herjévé. De ő nem lesz majd olyan bolond, mint ez a vénember. Csak addig viseli a tisztet, amíg megvesz egy darabka földet, egy pár marhát... Nem, semmiképpen sem várja meg azt a napot, amit ma az öreg her megért.

XXIV. FEJEZET,

amely azt példázza, hogy évezredekkel ezelőtt is olyan volt az igazság, mint manapság: rombolt és épített, de mindig előrevitt azon az úton, amelyet történelemnek nevezünk.

Áthá–Rá, amint otthagyta a két semmirekellőt, az első szegletnél befordult, hogy minél hamarabb a kikötőnél lehessen. Úgy várta Sanuph bácsival a találkozást, mint a szomjas földek a Nílus tavaszi áradását.

Az öreg írnok bölcs beszéde, nagy tudása, okos tanácsai olyan mások voltak, mint amit otthon apjától hallott, vagy amire az írnokképzőben tanították. Nem, azt nem mondhatja, hogy apja, tanítói nem tiszteletre méltó, komoly emberek, hogy nem tudnak sokat, roppant sokat... De másról sohasem beszélnek, csak Áthonról, a Napistenről, akinek le kell győznie Ámon–Rát, a fáraóról, aki hatalmasabb kell hogy legyen, mint Ámon papjai, és a birodalomról, a rabszolgák százezreiről, eljövendő hadjáratok esélyeiről. Ha őket hallgatja, mindig úgy érzi, hogy az emberek csak azért vannak, hogy a birodalom legyen.

Ó, milyen más Sanuph bácsi! Aki mindent tud az emberekről, testi, lelki szenvedéseikről, örömeikről. Aki úgy tud beszélni a fáraó roppant birodalmáról, hogy Áthá–Rá látja az embereket is benne; látja azokat is, akik a kevesek ragyogását, a nagy birodalom roppant súlyát véresre korbácsolt, verítékben fürdő vállaikon tartják.

Áthá–Rá éppen arra gondolt, hogy vajon mit fog szólni öreg barátja, ha elmeséli mai találkozását Ámon isten főpapjával, mikor hirtelen két silányan öltözött alak ugrott eléje.

A keskeny, bűzös sikátorban sem kitérni, sem elszaladni nem lehetett. De nem is volt rá ok, mert az izmosabbik hangja barátságosan csengett:

– Fiatal úr, ne félj! Nem vagyunk mi útonállók. A zsiványok nem járnak ilyen rongyokban, mint mi, s nem korog a hasuk, mint nekünk. Becsületes teherhordók vagyunk és arra kérünk, segíts bennünket tisztességgel megdolgozott keresetünkhöz ...

– Már több mint negyven napja nem kaptunk sem olajat, sem gabonát, sem halat – szólt közbe a másik.– Rendben van, barátaim – válaszolt Áthá–Rá –, de miként segíthetek én rajtatok? Nincs nekem hatalmam

ahhoz.– Nem hatalom kell ahhoz, hanem tudás. Számolni csak megtanultál, úrfi? S ha azt tudsz, a többit bízd

reánk – vágta el hevesen a szabódás útját a fiatalabbik.– Számolni tényleg jól tudok – válaszolt Áthá–Rá. – Mondjátok hamar, mit kell kiszámolni s aztán

bocsássatok utamra, mert sietek.– Hiába sietsz, fiatal úr! Velünk kell jönnöd, mert társaink várnak. Majd előttük kapod meg a kérdést s

nekik kell válaszolnod – felelte, most már határozott, ellentmondást nem tűrő hangon Amu, mert ő és társa, Juzsua állták útját a fiatal írnokjelöltnek.

Áthá–Rá ránézett az óriásra és elszánt arcú társára. Tudta, hiába ellenkeznék. Fejével beleegyezően biccentett.

– Jól van, barátaim. Akkor hát induljunk.A tömeg még jól ki sem mulatta magát a kancsal csoportvezető tréfáján, mikor a sikátorok irányából

megjelent Amu és társa között Áthá–Rá. A fiatal írnok csodálkozva tekintett végig a kacagó arcokon. Sokkal komorabbnak képzelte a bérkövetelő munkások gyűlését.

Az emberek, amint megpillantották az érkezőket, utat nyitottak mindhármuknak és Áthá–Rá kísérőivel nemsokára az írnoki emelvénynél, az embergyűrű közepén állott.

– No, fiatal úr – dörmögte az óriás –, most mutasd meg, mit tudsz!– Ide figyelj, uram – szólt csak amúgy foghegyről az emelvény tetején üldögélő sunyiképű kherep –,

gondolom, azért jártál annyi iskolát, hogy bár tejfeles még a szád, azért mi is hasznát tudjuk venni a tudományodnak. Ha majd kinvílik a szemed, a zsebed is megtágul s akkor majd köpni fogsz a magunkfajta rongyosokra.

Jól számított: a sok szegény teherhordónak, akik annyi balkörmű, kapzsi írnokot ismertek már, tetszett a sandaképű beszéde. Itt–ott hallani lehetett, amint egyik–másik ember mondogatja:

– Jól beszélt biz'a! Ilyen vezető kell nekünk! Ez bezzeg nem fél az írnok uraktól!Áthá–Rának a nemvárt sértegetésre arcába szökött a vér!– Ide figyelj, barátom – fordult a sandaképűhöz, jó hangos szóval, hogy mindenki hallja –, én nem ismerlek

téged s te sem engem. Mely indulatok vezették nyelvedet az én bántalmazásomra, nem tudom, nem is kutatom. De figyelmeztetlek, ha csak egy pillantással is bántani fogtok, én becsukom a számat. Azután akár fel is

koncolhattok, mert énbelőlem egy szót többé ki nem húz senki. Amilyen igazán beszéltem, úgy legyenek hozzám irgalommal az alvilág kapujában. Szólottam barátaim!

Az embereket egy pillanatra megdöbbentette a fiatal írástudó kemény beszéde.A nagy csendet Amu dörgő hangja törte meg:– Aki közületek ezt a fiatalembert csak egy pisszenéssel is megbántja, velem kerül szembe. Téged pedig,

fiatal úr – fordult Áthá–Rá felé az óriás –, ha úgy látom, hogy be akarsz csapni bennünket, megfojtalak, mint egy macskakölyköt. Amilyen igazán beszéltem, úgy ossza rám legáldóbb sugarát a nap. Szólottam, emberek!

Áthá–Rá szeme felvillant, mikor hallotta, hogy az óriás a napra esküdött. Hirtelen elhatározással Amu mellé lépett. Szétterjesztett ujjú bal tenyerét a mellére tette, hangja remegett:

– Testvér ... testvérem! ...Az óriás csak egy pillantást vetett a fiatal írástudóra s a következő pillanatban ő is a mellére tette a bal

tenyerét és úgy tett Juzsua is. Áthon isten három híve így találkozott egy forrongó embergyűrű közepén.A tömeg közben ismét türelmetlenkedni kezdett, mert nem tudta mire vélni a tétovázást. A sandaarcú

csoportvezető, aki látott mindent és tudta azt is, hogy mit jelentett a titkos jel, lekapta figyelő szemét a három emberről és a tömeg felé fordult:

– No, emberek, lássunk a munkához! Fiatal úr! Azt számítsd ki nekünk, hogy 600 zsák gabonából mennyit kellett volna kapnunk a múlt hónapra meg erre a hónapra.

A tekintetek várakozóan szegeződtek a fiatal írnokjelöltre.– Barátaim – szólalt meg Áthá–Rá egy pillanatnyi gondolkozás után –, erre a kérdésre nem tudok

válaszolni, mert...A tömeg fenyegetőleg felmorajlott, türelmetlen szitkok hangzottak mindenfelől, de közeledni senki sem

merészelt, mert a fiatalember két oldalán komor, elszánt arccal ott állt Amu és Juzsua. Áthá–Rá pedig lélegzetvételnyi szünet nélkül folytatta beszédét:

– ... mert tudnom kell, mennyi időre kaptátok azt a 600 zsák gabonát.Az elhalkuló morajból egy fiatal csengő hang csapott ki:– A her négy hónapot mondott!– Hol van a heretek?– Itt vagyok, uram! – szólalt meg remegő, majdnem síró hangon a kövér her. – Szabadíts meg, uram, mert

ezek a tudatlan emberek mindig azt hiszik, hogy több jár nekik, mint amennyit kapnak. Osztás után úgy ellaknak, hogy majd megpukkannak ... Pedig én mindig mondom: emberek, gondoljatok arra: a hónap hosszú, jusson minden napra egy kicsi...

Az öreg her még ki tudja meddig siránkozott volna, ha a tömeg egyre fenyegetőbb moraja el nem hallgattatja.

– Mindjárt meglátjuk, kinek van igaza – nyugtatta meg a siránkozót Áthá–Rá. – Most azt mondd meg nekem, hogy a 600 zsákot mikor kaptátok és hány hónapra.

Az öreg her hétrét görnyedt a nagy szolgálatkészségtől!– Fényesarcú uram! A múlt hónap harmadik napján kaptunk 600 zsák gabonát négy hónapra. Azóta két

hónap eltelt és fényességed akár holnap is megtekintheti, hogy a raktárban még ott van teljes épségben a megmaradt 300 zsák.

– Értem – bólintott Áthá–Rá. –– Ezek szerint a múlt hónap ötödik és nyolcadik napja között kiosztottatok 150 zsák gabonát s mivel ma éppen Mekhir hónap 9–ik napja van, a tegnap vagy azelőtt megint kiosztottatok 150 zsákkal.

– Nem, uram, nem így tettünk – siránkozott a kövér her. – Az emberek mindig panaszkodnak s mi a múlt hónapban többet adtunk. Egy negyedrészt meg még valamit... még egy negyed... meg megint egy negyed, ami a jövő hónapra jár, és még egy negyed, ami azutánra marad.

Áthá–Rá, minél jobban hebegett a her, annál világosabban látta, hogy a munkások bizony nem ok nélkül elégedetlenkednek. Ezért most már keményen rászólt a görnyedező kövér alakra:

– Ide figyelj! Ne siránkozz, ne ötölj–hatolj és ne negyedelj többet! Azt mondd meg, de pontosan, hány zsák gabonát kaptak az emberek a hatszázból.

– Százhetvenkettőt, uram – csúszott ki ijedten az igazság a kövér felügyelő száján.– Akkor hol van még 128 zsák gabona? – rivallt Áthá– Rá az elöljáróra. – Az imént azt mondtad, hogy a

raktárban csak háromszáz zsákkal van. Ki lopta el a többit?– Én nem, uram! Egy szemet sem. Csak kaptam egypár morzsát, hogy békítsem ki az embereket... de kaptak

mások is az elöljárók közül...

A kövér nagy ijedt szemeit az elöljárók csoportjára vetette. A sandaképű megérezte, hogy cselekednie kell, mert ha az öreg her még tovább beszélhet, akkor a dobogó körül szorongó felügyelőknek, jómagát se kivéve, végük van. Ezért hirtelen elhatározással felugrott az emelvényre:

– Eleget hallottunk, emberek! Mit érdemel az olyan, aki testvérei szájából lopja ki a falatot? Vízbe vele!A tömeg helyeslően morajlott:– Úgy van! Igaza van! Vízbe vele!A felügyelők pedig az öreg hert körülállották, letépték ágyékkötőjét, abból kötelet sodortak s avval a vén

ember kezét, lábát jó szorosan összekötötték. Majd vállukra kapták a kövér testet és a tömeg gúnyolódása, ütlegei és köpködése közepette megindultak vele a folyó felé.

Áthá–Rá szép szóval, rábeszéléssel, Amu és Juzsua ököllel, könyökkel, hiába próbálták megakadályozni a bekövetkező eseményeket. Á tömeg egyszerűen elsodorta őket és a felügyelők, ők tudták legjobban, hogy miért, igyekeztek minél gyorsabban dolgozni. A kövér her csak jajgatott, átkozódott, már amennyire vacogó fogai között kifért a szó. Régi ember volt már a kikötőben, sok lázadást átvészelt s tudta, hogy sorsa meg van pecsételve.

Mikor a partra, értek, arról a magas martról, ahonnan messze lehetett látni, az összekötött embert belökték a folyóba.

A víz nagyot csobbant és elnyelte a nagy, kövér testet. Csak néhány buborék szállott még fel a víz felszínére. Aztán a nagy folyó tükre ismét elsimult...

A tömeg is lecsendesedett. Az emberek kezdtek rájönni, hogy a her elpusztításával még nem oldódott meg a holnapi kenyér kérdése. Amint az írnoki emelvény felé szállingóztak, kisebb csoportokba verődve arról vitatkoztak, miként kaphatnák meg ellopott bérüket.

Áthá–Rá hallotta, amint itt is, ott is mondogatják:– Ha nem kapunk enni, nincs erőnk dolgozni. Éhen nem dögölhetünk néhány rabló miatt! Nekünk étel kell!

Gabona! Hal! Olaj! – hangzott innen is, onnan is.Csak Amu és Juzsua hallgatott elgondolkozva. Áthá–Rá nem sejtette, hogy miért aggódnak barátai, hiszen

jól tudta, hogy egy vízbehajított her miatt nem szokott felfordulni a város. Másat választanak helyette s annyi.Nem is a kövér her miatt fájt az Amuék feje, hanem mert tudták, hogy az éhes emberek addig beszélnek az

élelemről, amíg csak valaki el nem kiáltja: „Gyerünk a raktárakhoz!” Akkor aztán a tömeg megrohanja a gabonaraktárakat, letöri a zárakat, pecséteket és aztán jól sem lakhatik, mert máris nyakán a városi őrség. Még szerencsés, akit dárdahegyre, kardélre hánynak, mert akit elfognak, azzal másnap már ereszkedik a hajó lefelé a Nagy Folyón s meg sem áll Manofrin túlig. Ott a nagy kőbányák várják a lázadókat s akiket ma, mint szabad munkásokat, csak az éhség gyötör, holnap mint rabszolgák megismerkedhetnek a korbács kínjával is.

Tudták ezt a felügyelők is, akik örültek, hogy simán megúszták az elszámoltatást és most már igazán nem akartak kockáztatni semmit. Miután a kövér hert a vízbe lökték, úgy elkeveredtek a zsákhordók tömegében, hogy még kettő sem maradt egymás mellett.

Mikor a munkások csoportjai már mind visszatértek előbbi gyűléshelyükre, az írnoki emelvény köré, Amu, Áthá– Rá füléhez hajolt:

– Testvérem, ha megkérnélek szépen, megírnál–e nekünk egy olyan kérés–félét. Lehet, hogy ilyesmit nem tanultál... de azt mondja Juzsua, hogy aki ismeri az írást, az mindent le tud jegyezni, amit csak beszélni lehet.

– Természetes – bólintott Áthá–Rá –, de mit akartok?– Írásban akarjuk kérni a bérünket, hogy ne felejtsék el a kérésünket – válaszolta.– Azt lehet – bólintott ismét Áthá–Rá.Juzsua, aki a hátuk mögött állott s így minden szavukat hallotta, hirtelen felugrott az írnoki emelvényre:– Barátaim, most már mindenki láthatja, hogyan raboltak bennünket. Tehették, mert hagytuk magunkat

nyíratni, mint a birkák. Mától kezdve másképp legyen! Mondjuk ki itt mindnyájan, ha nincs bér, nincs munka! Ámíg utolsó morzsáig meg nem kapjuk, ami a mienk, addig egy zsákot ki nem rakunk. S majd meglátjuk, mi lesz akkor...

– Hoznak más kikötőből rakodókat – kiáltotta valaki a tömegből.– Teszünk mi arról is! – nyugtatta meg Juzsua az aggodalmaskodókat. – Két–két ember elmegyen minden

kikötőbe s elmondja, mit határoztunk. S mondja meg, hogy átkozott legyen, aki a mi kikötőnkbe jön dolgozni, mikor mi nem dolgozunk.

– Úgy legyen! – kiáltotta a sokaság,Juzsua pedig megvárta, míg a tömeg ismét elhalkul, aztán folytatta beszédét:– Most pedig, édes barátaim, leírjuk, amit akarunk, mert ha csak beszélünk, azt elhordják a szelek, de amit

leírtunk, az megmaradhat örök időkre. Hadd tudják meg az unokáink is, mi történt itt a mai napon! Hogy soha, míg dolgos kezek művelnek e földön, senki se merjen jogainkhoz nyúlni!

– Ügy legyen! – kiáltották most már szinte egy emberként a rakodó munkások.– Ti ketten – mutatott két fiatal munkásra Juzsua – elmentek, írószert, tintát, asztalt hoztok, hogy fiatal

testvérünk leírhassa, amit követelünk.Ügy történt minden, amint Juzsua rendelte. A két fiatal munkás bement az írnokok kamráiba. Nyitva volt.

ott minden ajtó. Minek is zárták volna el a tintát, írónádat, papiruszt, hiszen a munkások nem tudtak írni.Az írnoki asztalt, az írófelszereléseket szép rendben lerakták az emelvényhez. Áthá–Rá pedig gyakorlott

mozdulattal letérdepelt az alacsony asztal elé, mert az egyiptomi írnokok nem ülve, hanem asztaluk előtt térdepelve írtak.

– Kinek szóljon az írás? – kérdezte az íróasztal előtt kuporgó Áthá–Rá és szemét az emelvényen álló Juzsuára vetette. A fiatal, merész arcú zsákhordó pedig pillanatnyi gondolkozás után, jó hangosan, hogy mindenki hallhassa, így szólt:

– Fiatal testvérem, szóljon ez a levél magának Hed–Nakhté főszámvivőnek, a mi legfőbb urunknak. De úgy írd meg, testvérem, hogy a fáraó fülébe és a fővezér fülébe is eljusson.

Áthá–Rá bólintott, hogy megértette. Aztán eszébe jutott, hogy ma még nem vette kezébe az írónádat. Ezért fogta a piros tintatartót és egy picit a földre csöppentett belőle. Ugyanúgy tett a fekete tintatartóval is. Így áldozott mindennap minden egyiptomi írástudó Toth–nak, az ibiszmadár–fejű isteni írnoknak, aki hitük szerint az írást feltalálta.

Aztán vette Áthá–Rá az írónádat és egy durván préselt papiruszlapra rájegyezte, amit Juzsua mondott. A munkások soraiban élénk vita indult meg arról, hogy mit is kéne kérni. Áthá–Rá kicsit egykedvűen hallgatta a vitatkozókat. Olyan természetes dolgokat kértek, hogy a fiatal írástudó szükségtelennek tartotta lejegyezni a hallottakat. Jól ismerte Hed–Nakhté főszámadásvivőt. Gyakori vendége volt apja házának. Jó törvényismerő, művelt, okos és jókedélyű embernek ismerte. A fiatal írnok fejébe sehogy sem fért bele az, hogy mi értelme van olyan dolgokat követelni, amit a törvény amúgy is megad.

Azon sohasem gondolkozott Áthá–Rá, miként lehetséges, hogy az ő apja, aki pedig a fáraó első írnoka, kisebb és szerényebb palotában lakik, mind Hed–Nakhté főszámadásvivő, akinek még a fáraó palotájába sem szabad betennie a lábát, olyan alacsony hivatali rendhez tartozik. Nem érdekelte s így nem is tudhatta, hogy a számadóírnokok fizetése milyen kicsi s mennyit kell csalni, lopni, vesztegetéseket elfogadni ahhoz, hogy olyan fényűzően éljenek, mint ahogy éltek.

Áthá–Rá még csak nem is sejtette, hogy a munkások, kézművesek ellopkodott béréből is az oroszlánrész Hed–Nakhté kamráiba vándorol. Így nem csoda, ha azt gondolta, hogy amint megkapja a főszámadó a munkások levelét, azonnal intézkedni fog: a tolvajokat megbünteti, a munkások pedig megkapják bérüket.

Végül a gyűlés megállapodott abban, hogy amíg a bérüket meg nem kapják, nem dolgoznak. Áthá–Rá pedig vette az írónádat, kiválasztott egy finomabb préselésű papiruszt és leírta hűségesen, amit a gyűlés határozott:

„Mi, az udfui kikötő rakodó munkásai, a mai napon, a mi kegyelmes urunk, a fáraó uralkodásának 29. esztendejében, Mekhir havának 9. napján boldogságot és hosszú életet kívánunk Neked, tekintetes főszámadó Hed–Nakhté!”

Ezután a sablonos beköszöntő után az írás felsorolta a munkások panaszait; az írnokok hamisságát és a saját kebelükből választott elöljárók csalárdságát, akik az írnokokkal összejátszva lopkodják amúgy is szűkre szabott bérüket. Majd a levél így fejeződött be:

„Éhség és szomjúság miatt jutottunk idáig, nincs ruhánk, nincs olajunk, nincs halunk, nincs eleségünk. Írjatok e miatt a fáraónak, a mi kegyelmes urunknak és írjatok a vezérnek, a mi feljebbvalónknak, hogy megkapjuk, amiből megéljünk.”

Áthá–Rá, amint a levelet befejezte, a papiruszt tekercsbe göngyölte és átadta Juzsuának, aztán nagyot nyújtózott, hogy csak úgy ropogtak fiatal inai. Juzsua pedig magasra tartotta a papirusz–göngyöleget:

– No, emberek, ki viszi el ezt az üzenetet Hed–Nakhte főszámadónak?Az emberek egymásra néztek, mozgolódás támadt itt is, ott is, de mindenki húzódozott a feladattól. Nem

könnyű dolog a nagyúr elé állani, különösen egy ilyen kemény hangú levéllel!Áthá–Rá arra gondolt, a legegyszerűbb volna, ha ő maga kérné el a levelet, de félt, hogy benne esetleg nem

bíznának meg az emberek.A feszélyezett csendet egy éles hang törte meg:– Elviszem én, ha reám bízzátok!Az arcok a hang irányába fordultak. A kancsal felügyelő volt. Most, hogy a figyelem ismét feléje fordult,

kihúzta magát, és megindult az emelvény felé. Amikor odaért, az emberek felé fordult:– Barátaim, bízzátok reám ezt az írást. Ne féljetek, amit én emellé még szóban is elmondok, az elég lesz tíz

főszámadónak, nem egynek. De csak úgy viszem a levelet, ha ti is akarjátok.– Akarjuk, persze hogy akarjuk! – kiáltozták az emberek. – Vigyed, te vigyed az írást!

A sunyiképű felügyelő erre kivette a Juzsua kezéből a tekercset és gyors, határozott léptekkel elindult abba az irányba, amerre Hed–Nakhté lakott. Az emberek még sokáig néztek távozó alakja után.

Aztán Juzsua kiválasztott tizenegy pár fiatal, értelmes teherhordót és elküldte őket a város tizenegy kikötőjébe, hogy elmondjanak mindent, ami a mai napon az udfui kikötőben történt. Az embereknek pedig meghagyta, másnap virradatkor e helyen legyenek mindnyájan, hogy elhatározhassák, mit kell tenniök ezután.

A nap már lebukott a homokdombok mögé, csak vérszínű palástját terítette a nyugati égre, amikor az udfui kikötő munkásai új reményekkel szívükben megindultak éjjeli nyugvóhelyeik felé.

Áthá–Rá összeszedte az írószereket s közben arra gondolt, hogy ma már nem látogathatja meg Sanuph bácsit. Eljárt az idő s kíséret nélkül nem tanácsos éjnek idején kószálni.

Tudta ezt Amu és Juzsua is. Ezért miután helyére vitték az asztalt és az írószereket, Áthá–Rához csatlakoztak és egész hazáig kísérték fiatal testvérüket.

A csillagfényes éjszakában arról beszélgettek, hogy nemsokára az egész világon Áthon isten lesz az úr.Amu és Juzsua azt mondták, hogy akkor minden ember egyforma lesz, mert Áthon isten mindenkire:

szolgára, munkásra, kézművesre, írnokra, úrra egyformán szórja sugarait. Áthá–Rá hallgatta testvéreit és helyeslően bólintott: úgy lesz, biza' úgy lesz!

Aztán a fiatal írnok kezdte hímezni a jövő képét: ha majd Áthon lesz az úr, csak egy birodalom lesz a földön: a Napisten birodalma. És ennek ura a fáraó lesz. Nem is lehet másképpen, mert mi sem természetesebb annál, hogy ameddig csak a nap sugarai sütik e földet, addig mind az ő birodalmának kell elterülnie.

Így álmodozott Áthon isten három híve egy csillagfényes, Nílus–parti éjszakán az emberi egyenlőség nagy birodalmáról, valami olyan nagy világtestvériségről, ahol az ember ember lehet s a föld az ember otthona ...

Hej, ti három napba néző ember, milyen messze s milyen magasba néztek! Miért nem vetettetek inkább egy rövidke pillantást a földi távolba, oda, amerre a messze hömpölygő Nagy Folyó a látóhatárral találkozik? Láthattátok volna azt a három kis pontot: a Nagy Folyó hátán felvánszorgó viharvert három gályát. Holnapra – úgy lehet – már ki is kötnek s olyan sorsot hoznak számotokra, amelyet legvadabb álmaitokban sem láttatok!

XXV. FEJEZET,

amelyben Áthá–Rá nem érti meg a szépséges Nefer–Iti furcsa üzenetét, de azért vigyáz arra, hogy Mena néne nyelvét a kutyák meg ne egyék.

Áthá–Rá nagyot nyújtózott, aztán gyors mozdulattal lerúgta magáról fehér kecskeszőr takaróját és a következő pillanatban már ki is ugrott az ágyból. A tegnapi, élményekben gazdag nap után sokat és mélyen aludt, most pedig olyan pihentnek érezte magát, mint aki újjászületett.

Hálószobájának egyik fala teljesen nyitott volt s ezen a részen az eresz csak néhány lótuszvirágfejű oszlopon nyugodott. Az oszlopok között ragyogó pompájában besütött a felkelő nap.

Áthá–Rá könnyű, gyors léptekkel kilépett az oszlopok között és karjait magasra tartva, mezítelen mellét kitárta a felkelő napnak. Néhány pillanatig szemét behunyta s úgy élvezte a kora reggeli nap enyhén melegítő sugarait. Aztán, mintha lépcsők nem is lettek volna, egy rugalmas mozdulattal leugrott a teraszról és a következő pillanatban már nyakig benne volt a kerti medence éjjel lehűlt, jó hideg vizében.

Áthá–Rá a fejét is többször a víz alá dugta, aztán nagyokat tüsszentve rázta ki hajából, füléből a vizet.Egyszer csak, amint jobbra nézett, a medencét övező, simára csiszolt kőlapokon nagy, vizes lábnyomokat

pillantott meg. Ebből megtudta, hogy apja már megfürdött s most minden bizonnyal a ház másik oldalán, a nagy teraszon várja reggelihez. Máskor hosszasabban szokott lubickolni a friss, üdítő vízben, de most gyorsan kiugrott a medencéből és máris futott a hálószobájába, hogy megfésülködjék.

Mikor az oszlopok között szobájába lépett, meglepetéssel látta, hogy a kis asztalkán már ott a reggeli és Mena néne, jó öreg dajkája, már az ágyát „ is összevetette. Éppen akkor terítette le azzal a szép virágmintás szőnyeggel, amelyen végigheveredve Áthá–Rá néha órák hosszat szokott egy–egy irattekercs szépségein elmerengeni.

– Jaj drága tubicám – sopánkodott a néne –, de hamar megtértél! Ugye hideg volt a víz, lelkem?! Itt van, hamar bújj bele a kantusodba: szárít is, melegít is – és már nyújtotta is a fiú felé a durván szőtt kendering–félét, amit akkoriban fürdőköpenyként használtak.

– Hagyjad csak dadus – intette le Áthá–Rá –, jobban szeretek csak úgy megszáradni. Add inkább hamar a tükröm, fésűm s mondd meg, miért terítettél ide benn.

Az öregasszony elkezdett szöszmötölni azon a kis függő polcon, ahol Áthá–Rá a pipereszereit tartotta. Elővette a simára csiszolt bronztükröt, az ezüst fésűt és a fiú felé nyújtotta. Közben beszélti mintha mesét mondana:

– Jaj, drága virágszálam, de kár, hogy nem voltál itthon tegnap este! Mennyi fényes úr volt nálunk! Itt volt Rá–Hotep kegyelmes úr, itt volt Pthámesz méltóságos úr és sok tekintetes, meg szeretett uraság. És képzeld, itt volt Salumith úr, a fáraó barátja is! És későn mentek el innét... és valami nagy–nagy országos titokról folyhatott a szó, mert az asztaloknál csak a kivágott nyelvű rabszolgák maradtak, a többit feküdni küldte az úr. És nem volt tánc és muzsika ... és csak éppen megkóstolták a bort meg azt a sok drága ennivalót és csak mind beszéltek az urak és nem részegedett meg senki közülök. Aztán ma reggel, még csak nem is pitymallott, jött Salumith úr, a fáraó barátja és apáduraddal, az én urammal, beültek a gyaloghintójukba. A nap még fel sem jött, elmentek mindketten. A mi urunk azt mondta, hogy te, lelkem tubicám, ma ne menj sehova, várjál reá, amíg csak haza nem jön.

– Jól van dadus – bólintott Áthá–Rá –, de mondd meg nekem, szeretsz te engem?– Ó, lelkem harmatos virágszála! Jobban szeretlek, mint az életemet! – Az öregasszony jóságosan fénylő

szemeiben cinkos mosoly bujkált, mikor odahajolt a fiú füléhez és suttogó, bizalmas hangon megkérdezte: – Kicsi uram, mikor kaptál utoljára üzenetet a szépséges Nefer–Iti kisasszonytól?

A fiú arcát enyhe pír futotta el.– Honnan tudod, dadus, hogy üzenetet várok? – kérdezte aztán közömbösséget erőltetve a hangjára, ami

nem nagyon sikerült.– Ó, lelkem! Dadus mindig mindent tud az ő galambocskájáról. Mikor pici voltál, szívem, tudtam, hogy

éhes vagy és enned adtam... ha szomjas voltál, friss vízzel megitattalak ... Ugye sohasem kellett, hogy kérjed? Dadus mindig kitalálta. Dadus most is kitalálta, most is tudja, hogy a szép Nefer–Iti kisasszony, mint a méhecske az akác szirmai közé, úgy beosont az én kis gazdám szivébe.

– Hej, dadus, dadus – mondta most már Áthá–Rá teljes bizalommal –, bár igazad lenne! De hátha az a méhecske nem is repült az akácvirág szirmára. Hátha az akácvirág csak szeretné, hogy a méhecske reászálljon. Gondold meg dadus. Nefer–Iti királyleány ...

– Hát osztán? Nem vagy te előkelőbb, mint Salumith úr? Ö csak a fáraó könyvesházának őre. De a te apád, az én uram, legyen boldog és hosszúéletű, az írnokok írnoka. No, ugye? S látod, a messzi Retenu királya mégis hozzáadta leányát! Nefer–Iti is retenui királyleány, mennyivel inkább megkaphatod te. S attól se félj, hogy apád nem tud kifizetni, ha kell, akár öt olyan pásztorkirályt is, mint amilyen a retenui fejedelem. Ide jöhet akárki nyugodtan a menyasszonypénzért, mert...

– Jól van, dadus – intette le Áthá–Rá a vénasszony hivalkodását, mert valahogy restellte ezt a beszédet –, inkább azt mondd meg, hogy mit izent a szép Nefer–Iti.

– Mindjárt, szívem, csak ülj le az asztalhoz, mert tegnap sem ettél egész nap s este is csak keveset. A végén még megfogysz s akkor mit mondok apáduradnak?

– Jól van, dadus, látod, már le is ültem, de bizony mondom: egy falatot sem eszem, ha most mindjárt meg nem mondod az izenetet – zsarolta az öregasszonyt Áthá–Rá.

– Az úgy volt, galambocskám, hogy amíg az urak tanácskoztak, a gyaloghintót hordozó rabszolgák végigheveredtek szanaszét, itt a gyepen, a te teraszod előtt. Én meg egy kis rendet csináltam a szobádban, egy kis ámbravizet locsoltam széjjel, mert tudom, hogy te azt mennyire szereted...

Miközben beszélt, az öregasszony keze egy pillanatra sem állott meg. Tett–vett, szöszmötélt. Rendezte szorgosan kedvence kényelmes kis hálókamráját.

– Osztán kimentem én is, hogy hallám, mit mondanak a hintóhordók – folytatta egy szusszanásnyi szünet után. – Azok, ott né, elkezdték a csúfságot velem. Mert így van ez, ha az ember megvénül! Egvszer aztán kitöltötték a kedvüket rajtam s akkor Salumith úr rabszolgái közül az a félszemű, aki mindig jobbkézről elöl viszi az úr székét, azt kérdezi: ,,öreganyám, nem küldenéd ki a fiatal urat?! Mondd meg neki, hogy Nefer–Iti kisasszony üzent valamit...” No, azt várhatod, mondtam erre én, mert még nem jött haza. De itt vagyok én, a dajkája, mondd meg nekem, amit a kisasszony üzent. Eleinte nem nagyon akarta, merthogy a kisasszonya parancsára csak neked mondhatja el az üzenetet. De aztán, amikor látta, hogy hiába vár, a fülembe súgta, hogy más ne hallja: ,,Nefer–Iti kisasszony azt üzeni Áthá–Rá fiatalúrnak, hogy gondoljon a kisasszony nevére s szakítsa le a legszebbet a piros liliomok közül, azt, amelyik már tíz napja hogy ott virít a kertjükben, mert az istenek végzése, hogy a kezünkkel ne érjük el mindazt, amit a szemünkkel látunk s a szívünkkel megkívánnuk.”

Áthá–Rá összevonta a szemöldökét, erősen gondolkozott, de sehogy sem értette ezt a furcsa üzenetet. Kis idő múlva aztán reánézett az előtte álló vénasszonyra s a felindulástól meg a hosszas hallgatástól érdes hangon megkérdezte:

– Mit gondolsz, dadus, mit jelent ez az üzenet...?– Mit jelent, mit jelent! Hát jót jelent, te drága kicsi csacsi! Én már nagyon öreg vagyok, de azt tudom, hogy

a piros liliom azt jelenti, hogy ... hogy ... ej, hát a piros liliom azt akarja, hogy szakítsd már le!– Bár igazad lenne – mondta halkan s nem nagy meggyőződéssel az ifjú, aztán elfordult az asztaltól s az

oszlopok között a messzeségbe bámult. Arra, amerre Salumith úr palotáját tudta. Salumith úrét, aki királyleányt vett feleségül, akinek gyámleánya is királyleány... Királyleány, a neve: Nefer–Iti... Piros Csillag ...

A kertben pomagránát bokrok virítottak s túl rajtuk a tüskés akáckerítés elzárta a kilátást. Fenn diadalmas fényével Áthon isten már láthatatlanná tette a csillagokat: az ezüstös, aranyos, kék és zöld színűeket, valamennyit... és a piros csillagokat is ...

Az öregasszony elkezdte összeszedni az asztalt. A meg–megkoccanó edények józan zaja Áthá–Rának eszébe juttatta, hogy a dadustól még meg kell tudnia valamit. Ezért az asztalnál szöszmötélő néne felé fordult:

– Na, dadus, igaz–e, hogy nemrégen, csak az imént, azt mondtad, hogy jobban szeretsz engem, mint az életedet?

– Bizony, rubintos kis uram, úgy is van az, amint mondtam – bólogatott szaporán a vénasszony.– Hát a nyelvednél jobban szeretsz–e? – kérdezte a fiatalember incselkedő hangon.– Ó, lelkem, miért űzöl csúfot szegény öreg fejemből – sopánkodott a néne.– Biza' nem csúfságból kérdem, daduskám, mamuskám – simogatta meg a vénasszony ráncos képét Áthá–

Rá –, mert én azt szeretném tudni, hogy miről beszéltek tegnap este apámuram vendégei.– Jaj drága tubicám, honnan tudjam én azt... mit értek én, együgyű vénasszony, a nagy urak dolgához. Nem

is jártam arrafelé, mert féltem, hogy apádurad meg talál látni és kivágatja a nyelvemet...– Úgy, úgy dadus – mondta tettetett sértődöttséggel a fiú –, szép kis szeretet! Az életedet felteszed az

oltárra, de persze a nyelved nélkül! Pedig igazán nem árulnálak el senkinek ... még apámnak sem!– Ó, drágám, hát mit tudok én ...? Egypár kis szót, egy–két hangocskát, ami jártomban–keltemben a

fülembe csúszott... de biz' én oda sem figyeltem ...Jobban ismerte Áthá–Rá az öregasszony kíváncsiskodó természetét annál, mint hogy hitelt adjon szavának.

A néne pedig „odahajolt a fiú füléhez és suttogó hangon, mint aki halálos titkot közöl, mondani kezdte, amit tegnap este az urak beszélgetéséből felcsipegetett:

– Nagy baj van, lelkem ... A mi kegyelmes és fényesarcú urunk, Ámenhotep szentséges őfelsége halálos beteg ... és a fia: Ámenhotep ifjú királyfi lesz az új fáraó ... és Salumith úr azt mondta, hogy az jó lesz, mert az öreg Ámenhotep szíve az Ámon–papokhoz húzott, de azért nem engedte az új istent sem bántani... de a fiatal urunk, ha ő lesz a fáraó, majd letöri a szarvát az Ámon–papoknak... meg még más efféle istentelenségeket mondott... és képzeld, lelkecském, a többi urak csak bólingattak reá nagyokat. Csak Horemhib úr, a fáraó hadiszekereseinek vezére mondott valami másat, de a többi urak úgy nekimentek, hogy Horemhib elhallgatott és aztán egész este alig beszélt valamit... és ma este nagy .vigalom lesz nálunk ... sok fényes úr jön ide ... Hallod a muzsikaszót? – Áthá–Rá bólintott és tovább hallgatta figyelmesen, amit a vénasszony mesélt. – Apádurad asszonyosházában készülnek a leányok az esti táncra ... itt vannak a Salumith úr legjobb táncosnői és a Pthámesz úr asszonyos házából is vagy ötön ... Készülj te is, lelkem, bodorítsd ki a hajadat, fesd ki a körmödet, a szemöldöködet, legyél szép ma este, legyél te a legszebb ...

– Hagyd el, dadus, ezzel még ráérek! – intette le a fiú. – Most inkább átmegyek apámuram könyvesházába egy kicsit olvasgatni, úgy sincs más mit tennem, amíg apám uram haza nem jön. Képzeld el, ha meglátja, hogy piperézem, cicomázom magamat, menten kitalálja, hogy valaki elárulta, mi lesz ma este. Akkor pedig, daduskám, könnyen kutyák eledelévé válhatik a nyelved!

Amikor a fiú látta, hogy mennyire megrémült, kedveskedve, mórikálva megsimogatta az öregasszony arcát:– Ne félj, daduskám, mert ha Áthá–Rá azt ígérte, hogy nem árulja el Mena nénét, akkor Mena néne nyugodt

lehet, hogy meg is tartja a szavát s jobban tud vigyázni a nyelved épségére, mint te magad.Az öregasszony büszke gyönyörűséggel nézett végig a szépszál fiatalemberen, aki most az asztaltól

felegyenesedve, akkorát nyújtózott, hogy minden izma kígyózó táncot járt a kellemes erőfeszítéstől.– Ó, lelkem, gyönyörűségem, öreg szívem egyetlen büszkesége! Nincs ebben a nagy városban, de még a

fáraó birodalmában sem párod... te vagy a legszebb... a legjobb ... a legokosabb fiatalember az egész világon!

XXVI. FEJEZET,

amelyben Toth–Hor a fáraó parancsára leszáll a pokolba és felhozza onnan Nofer–ba–ra tekintetes urat, s közben mi bepillantunk az egyiptomi történelembe.

Nofer–ba–ra, a másoló írnok, türelmetlenül a kijárat felé pislogott, aztán a fogai között a legkülönbféle átkokat dörmögte a szegény Mena néne fejére. Lehet, hogy ez kissé megnyugtatta, mert ismét az írása felé hajolt és folytatta a másolást.

Nofer–ba–ra már nem volt mai gyerek, lehetett olyan negyvenöt körüli, egyhén görbülő hátú és kevésbé enyhén piruló orrú férfiú.

Egykor, van annak már vagy huszonöt esztendeje, Nofer–ba–ra és Toth–Hor, Áthá–Rá apja egyidőben végezték a thébai kincstári írnokképzőt. Jó kiállású, derekas felkészültségű ifjak voltak. Így mi sem volt természetesebb, mint hogy tanulmányaik befejeztével a Nagy Folyó messzi delta–vidékére küldték mindkettőjüket szolgálattételre.

Ez a vidék, ahol a Nagy Folyó sok ágra bomolva ömlik az Oir–tengerbe, a birodalom kincseskamrája volt.Vagy háromszáz esztendővel ennekelőtte keletről jól felfegyverzett, harcias pásztornépek törtek a fáraó

országára. Kihasználták az országban dúló belviszályt, elragadták a fáraótól a delta vidékét és az egész alsó országot.

A déli részeken azonban, a felső országban, közrendű vezérek olyan ellenállást szerveztek, amelyen megtört a hódítók további terjeszkedése.

Több mint százötven évig tartott a harcias pásztornépek uralma. Felső–Egyiptom ezalatt hősies önvédelmi harcot vívott a meg–megismétlődő hódító kísérletek és betörések kivédésére.

A művelt, ipart űző, földmívelő egyiptomiak a harcias, durva pásztornépek uralkodóit hik–sázuknak, pásztorkirályoknak gúnyolták. Sokkal később, mikor görög tudósok keresték fel a Nílus menti országot, ők a maguk nyelvjárására ferdítették az egyiptomiaktól hallott szót és a történelemnek ezt az időszakát a hikszoszok uralmaként írták le. Így is nevezik azt mind a mai napig!

A hik–sázuk uralmát a mostani fáraó őse: Ámoz fáraó törte meg véglegesen. Fia, Ámenhotep már mindkét Egyiptom uraként lépett a trónra és dél felé terjesztette ki birodalmát, leigázván Tokvonsitot, azt a tartományt, amelyet a sok évszázad múlva megjelenő római hódítók majd Nubiának fognak nevezni.

Tokvonsit leigázását követő másfél évszázad a régi Egyiptom történelmének legfényesebb időszaka. A fáraók kiterjesztették uralmukat, a messze főníciai városokra és a két nagy folyó menti országra is, egész a távoli Ninivéig.

A pusztába szorított hikszoszok azonban még mindig nyugtalanították Alsó–Egyiptom városait és falvait. Ezek a pásztornépek, mint a vihar, rá–rácsaptak egyik–másik egyiptomi városra, falura, s mire a fáraó csapatai odaértek, már el is tűntek a sivatag homokhalmai között.

A mostani fáraó, Ámenhotep, aki ezen a néven immár a harmadik, amikor huszonkilenc évvel ennek előtte trónra lépett, elhatározta, hogy vagy meghódítja, vagy kiirtja a hikszoszokat, de városainak, falvainak békéjét mindenképpen megvédi. Erős helyőrségeket küldött a veszélyeztetett alsóegyiptomi pontokra; keménykötésű, jó felkészültségű fiatal írnokokból szervezte meg a közigazgatást, aztán felszólította a pásztorfejedelmeket, hogy hódoljanak meg az egyiptomi uralomnak.

A hatalmas uralkodó azonban elkövette azt a hibát, hogy lebecsülte a hikszoszok erejét. Elegendőnek hitte megfélemlítésükre a kirendelt helyőrséget és jómaga csapatai zömével új hódító hadjáratokra indult, ahol fényes győzelmeket aratott.

Théba, a főváros és a többi nagy város megtelt a világ minden részéből Egyiptomba hurcolt rabszolgákkal. A föld minden sarkából sereglettek a zsoldosok, mert a fáraó szolgálatában állandóan gazdag zsákmányt nyertek. A fáraó palotája megtelt a leigázott népek uralkodóinak gyermekeivel, akiket túszként tartottak az udvarban, de ugyanakkor gondosan nevelték őket, hogy majdan, ha visszatérnek, hazájukba, hűséges emberei maradjanak a nagy birodalomnak.

A birodalom művelt rétegei előtt is új távlatok nyíltak.A főváros istenének, Ámon–Rának papjai még a legöregebb Ámenhotep fáraót rávették, hogy a

hikszoszoktól visszahódított egyiptomi városokban elismertesse a thébai isten: Ámon–Rá uralmát. Így lassacskán kialakult az a szokás, hogy a fáraó a legyőzött népekkel, leigázott városokkal elismertette saját istenük mellett Ámon–Rát is. Ezzel a fáraó minden városa, minden népe az Ámon–papok adófizetőjévé válott.

A világ minden tájáról befolyó jövedelem akkora gazdagságot és a közügyek intézésében olyan súlyt biztosított Ámon–Rá főpapjának, hogy hatalma vetekedett a fáraóéval. Ámon isten papjai pedig kezdtek olyan tanokat hirdetni, melyekben már majdnem nyíltan a legfőbb hatalmat követelték maguknak.

Ezzel szemben a világi művelt rétegek, az írnokok körében új tanok alakultak ki, amelyeknek az volt a célja, hogy az Ámon–papok politikai hatalmát letörjék, a fáraó hatalmát pedig megerősítsék. A világi írástudók célkitűzése és érdeke azonossá válott a meghódított népek uralkodó osztályainak érdekével is, akiknek bizony nem nagyon volt ínyére adót fizetni a fáraón kívül még a thébai Ámon–papoknak is.

Így született meg Áthon isten, a Napkorong–isten akinek nem voltak papjai, csak fia: a fáraó élt a földön. Ez az új isten, akit hívei a birodalom egyetlen istenének szántak, csekély kis áldozattal megelégedett s lehetett neki áldozni akárhol, mert ő mindenütt jelen volt, csak éjjel szállott nyugovóra s akkor is csak azért, hogy sötétségben hagyván az embereket, megmutassa nekik, milyen sivár volna az élet nélküle.

Az írástudók és írnokok az új istenről még azt is hirdették, hogy nem egy népnek, nem egy városnak, hanem az egész világmindenségnek az ura. Amiképpen pedig a nap fénye végigsüt a földön, akképpen a Napisten fiának, a fáraónak birodalma is ki kell hogy terjedjen a végső határokig, így az új isten még uralomra sem lépett s máris új hódító, rabszolgaszerző háborúkat ígért Egyiptom urainak.

A rabszolgák, kézművesek, parasztok és városi teherhordók szívében is élt egy isten: a megalázott, kizsarolt, reménytelenségbe vetett szívek vágyából fakadó, névtelen isten. Mikor Áthon híre eljutott a nép fülébe is, örültek az új istennek, aki kevés áldozattal megelégszik, s hagyja, hogy hívei többet élvezhessenek a föld javaiból és ráruházták a szívükben élő névtelen istenre Áthon isten nevét.

Így történt meg, hogy amikor a fáraó írnokai, hadvezérei, a népek urai és fejedelmi szemüket a napra vetették, így fohászkodtak: „Üdvözlégy Áthon isten, te, aki sugaraiddal behinted a föld kerekségét s arra tanítasz, hogy meghódítsunk a végső határokig minden népeket, mert amint egy isten ragyog a fejünk felett, egy istennek kell uralkodnia a földön is.”

Mikor pedig a rabszolgák, kézművesek, parasztok és teherhordók emelték szemüket az égre, így hangzott az ima: „Üdvözlégy Áthon isten, te, aki sugaraiddal behinted minden népek földjét és arra tanítasz, hogy amint te válogatás nélkül egyenlő meleget szórsz úrra és szolgára, azonképpen kell nekünk is szent egyenlőségben élnünk e földön, amely mindnyájunknak hazája.”

Az istenek harcának igazi hasznát az a néhány kutató elme látta, akiknek minden figyelmét a dolgok igaz megfigyelése kötötte le. Kevesen voltak ilyenek s még kevesebb maradt reánk írásaikból, amelyeket 3500 év távlatából ma is csodálkozva olvasunk. A tudománynak ezek a korai úttörői, mit sem törődve a harcban álló istenségekkel, figyelműket arra összpontosították, amit érzékszerveikkel tárgyi valóságukban megfoghattak, és megfigyeléseikből igyekeztek általános törvényeket levonni. Igaz, hogy amennyire ők nem törődtek az istenekkel, éppen úgy azok sem sokat törődtek velük: hagyták őket egy–egy eldugott jelentéktelen kis hivatalban írnokoskodni s névtelenül leélni életüket.

De nehogy azt higgye valaki, hogy Nofer–ba–ra tekintetes úr, Áthá–Rá apjának másoló írnoka egy ilyen kis hivatalba szorított tudós elme volt. Nem, az ő története egészen más! Hadd ismerjük meg azt is:

Amint már tudjuk, több mint huszonöt évvel ennekelőtte őt is, mint Áthá–Rá apját, a távoli északi kerületekbe küldték számvevő írnoknak. Áz írnokképző fiatal végzettjei közül a testileg, szellemileg jól fejlett és jól képzett ifjakat választották ezekre a hivatalokra, mert akik a határvidéken szolgáltak, inkább katonák voltak, mint tisztviselők.

Áthá–Rá apja, az akkor még ifjú Toth–Hor, nem nagyon szerette a határmenti, hányatott életet. Hadi dicsőség, hirtelen meggazdagodás, amire itt bőven nyílott alkalom, nem vonzották.

Bezzeg más kötésű volt az ifjú Nofer–ba–ra. Ő bizony megragadott minden alkalmat a vagyonszerzésre. Akár csalni lehetett, akár harácsolni, akár zsákmányt ígérő portyán részt venni, Nofer–ba–ra tollal, korbáccsal, karddal gyűjtötte az aranyat. Azaz dehogy gyűjtötte! Inkább fényes palotát építtetett magának Onban, Rá isten városában és tékozolta léha barátok társaságában a könnyen hulló aranyakat.

Az ifjú Toth–Hor viszont feleségül vette az egyik behódolt hikszosz vezér leányát, az Áthá–Rá édesanyját, és élt vele szerényen, egy nagy kert közepén épült kicsi házban. Dolgozott szorgalmasan, kötelességtudásból, és alig várta az alkalmat, hogy ismét visszatérhessen Thébába, az ország egyre elevenebben lüktető szívébe.

Talán sohasem volt olyan szép a Nílus–áradásos egyiptomi tavasz, mint abban az évben, mikor Áthá–Rá karonülő kis baba volt. A nagy folyó szétterült a mezőkön, hogy áldásthozó iszapjával megtermékenyítse a földeket. Az oniak szíve megtelt új reményekkel, mert híre jött, hogy a fáraó ismét hadjáratra készül és végképpen le akar számolni a hikszoszokkal.

A hadjárat úgy indult meg, amint az már szokás volt akkoriban: a fáraó kijelentette, hogy övé egynéhány oázis, helység, ahol addig a pásztorkirályok szedték az adót. Aztán parancsot adott az oni helyőrségnek, hogy

támogassa az egyiptomi adószedők munkáját. Az oni csapatok pedig felkerekedtek, hogy végrehajtsák a fáraó parancsát és magukkal vitték a számvevő írnokokat is, hadd legyen, aki az adót kivesse és összeírja.

Így került bele a hadi vállalkozással összekapcsolt adószedésbe Nofer–ba–ra és Toth–Hor is. Nofer–ba–ra új zsákmány reményében jókedvvel indult útnak, Toth–Hor nehéz szívvel, de a boldog viszontlátás bizodalmával hagyta ott családját.

Az egyiptomi fegyveresek zavartalanul nyomultak előre és szedték az adót oázisról oázisra, kunyhóról kunyhóra. A pásztorok harcosait mintha föld nyelte volna el, nem lehetett belőlük bárcsak egyet is látni sehol.

Már majdnem befejezték az adószedést, mikor hírnökök jöttek Onból és jelentették, hogy a hikszoszok nagy fegyveres erővel a sivatagon keresztül megkerülték az egyiptomiak csapatát, megrohanták az otthon maradt néhány fegyverest, a lakosságból akit elértek, rabszíjra fűztek, mindent kiraboltak és a várost felgyújtották, aztán, mint a forgószél, eltűntek ismét a pusztában. A rémséges hírekre az egyiptomiak megfordultak és erőltetett menetben siettek vissza Onba.

Nofer–ba–ra nagyot káromkodott, mikor meglátta felgyújtott, kirabolt palotáját, de esze ágában sem volt elhurcolt vagy talán legyilkolt táncosnői, szolgálóleányai után nézni, akikkel pedig tele volt az egész vidéken híres asszonyosháza. Csak azt számítgatta úgy nagyjából, a könnyelmű emberek felületességével, hogy vajon mennyire pótolhatja veszteségeit a most nyert zsákmányból.

Toth–Hor, alighogy megpillantotta háza romjait, kétségbeesetten elindult, hogy a gyérszámú megmaradt lakosság között találjon valakit, akitől hírt hallhatna szerettei felől. De a nagy szerencsétlenségben, megfásult szívvel, mindenki csak a vállát vonogatta közömbösen. Ki tudhatja, hova fújja a forgószél a pitypang virágját?

Mikor már minden remény kialudt Toth–Hor szívében, visszament lerombolt házához, leült az elszenesedett küszöbre, fejét térdein nyugvó karjaira hajtotta, szemét behunyta s többé nem evett, nem ivott, a küszöbről fel nem állott, várta, hogy a halál átvigye őt is abba a másik világba, ahol hite szerint majd ismét együtt lehet szeretteivel.

Szolgái lemálházták a gazdag zsákmánnyal megrakott szamarakat s aztán a fáradt állatokat kicsapták legelni. Maguk is leheveredtek a gyepre, a romok árnyékos oldalaihoz és várták, hogy elmúljon gazdájuk nagy bánata.

De a gazda rá sem nézett a lerakott málhákra, csak ült, ült két nap, három éjjel mozdulatlanul, mint aki már nem is él, csak valami okból a testét még nem temették el.

Közben innen–onnan, a Nagy Folyó' nádasaiból előlopakodtak azok, akiknek sikerült a pusztulásból megmenekülniök. Harmadnap reggel mocskosan, lerongyolódva csak beállított Mena asszony, a dada, karján a kis Áthá–Rával. De az úrnőről ő se tudott többet, csak annyit, hogy éppen a betörés napján elment a templomba áldozni az oni isten oltárán és jövőt láttatni a szentély mágusával. Szegény azt szerette volna megtudni, hogy mikor látja viszont hadbaszállott urát...

On feldúlásának megbosszulására a fáraó személyesen vezette seregeit a pásztornépek fejedelmei ellen. Diadalmas hónapok következtek, mert a hadjárat a fáraó seregeinek győzelmével és a hikszoszok kiűzésével végződött. On, Rá isten városa a gazdag zsákmányból újraépült s szebb lett, mint valaha.

Toth–Hor mindezt már csak hírből hallotta, mert a fáraó, amint Onba érkezett, az özvegységre jutott fiatal írnokot udvari szolgálatra rendelte Thébába.

Nofer–ba–ra ott maradt Onban, a vértől áztatott, de aranyat termő harcmezők közelében.Teltek–múltak az évek és az egykori iskolatársak mit sem tudtak egymásról. Áthá–Rá apja megbízható,

hűséges szolgálatával mind feljebb–feljebb emelkedett a társadalmi ranglétrán: Onban még csak ,,hézi” volt, amolyan tekintetes úr féle. Mikor a fáraó udvarába rendelték, már ,,ur” címet nyert, ami körülbelül nagyságost jelentett harmincöt évszázaddal ezelőtt. Aztán elnyerte a pénzüqvigazgatás egvik legfőbb hivatalát: az „összes királyi munkálatok elöljárója” lett és „imákh”, vagyis méltóságos úr.

A fáraó kegyének napsugarai azonban akkor sütöttek rá igazán, amikor kinevezte Ámenhotep trónörökös „dajkájává”, azaz nevelőjévé, ezáltal elnyerte a „meri” címet, ami körülbelül azt jelenti: „szeretett uraság”.

Egy szép napon a fáraó magához rendelte Toth–Hor dajkát, a „szeretett uraságot”. Toth–Hor pedig leborult a nagy úr előtt, de az nem engedte meg, hogy a földet is megcsókolja, hanem a lábát nyújtotta csókra, ami akkoriban a legnagyobb kegy jele volt. Aztán a legnagyobb kegyre még nagyobb kitüntetés következett: a fáraó barátjának szólította Toth–Hort. Evvel Áthá–Rá apja ismét emelkedett egy fokot a társadalmi létrán, már nem nevezték többé „merinek”, „szeretett úrnak”, hanem ,,meikh”–nek, „barátnak”.

A fáraó pedig megbízta a „baráttá” előléptetett Toth–Hort, hogy menjen el a messzi Szakarába, ahol a birodalom legszebb köveit bányásszák és válasszon ki egy szép nagy sziklát, amelyből majd a thébai kőfaragók kimetszhessenek egy díszes szarkofágot. Ez a hatalmas kőkoporsó gyönyörűségesen kifaragott sziklasírba helyezve fogja majd őrizni a fáraó múmiáját, mert az isten–uralkodó számára is eljön egyszer az a nap, amit akkoriban a „sírás napjának” neveztek.

Nem volt és sohasem lesz borzalmasabb helye a világnak, mint a régi egyiptomi kőbányák. Ezekben a siralmas tárnákban százezrei dolgoztak az akkori világ legszerencsétlenebbjeinek: lázadó, szökevény rabszolgák, akiket uraik büntetésből ide küldtek; rablók, gyilkosok, útonállók, akiket bírói ítélet száműzött e helyre, s végül igen sokan olyan hadifoglyok, akiket nem lehetett betörni a rabszolga–munkára.

A rengeteg kőhegységben hosszú évszázadok alatt egész labirintust vájtak a rabbányászok. Ennek a labirintusnak folyosóit, termeit sohasem világította meg a nap fénye. Csak a bányászmécses olajba mártott kanóca hintett némi imbolygó fényecskét a szerszám alá. Imitt–amott fáklyaláng festette pirosra a sziklafalakat és tette lehetővé, hogv egvszerre többen is dolgozhassanak egy helyen.

Néhol a folyosók annyira alacsonyak voltak, hogy a szerencsétlen rab csak kétrét görnyedve, vagy térden állva dolgozhatott.

A kőbányák rabjai nehánv hét alatt valóban azzá lettek, amivé tenni akarták őket: élő szerszámok. Szegénv eleven gépek: testüket kőhorzsolta, korbácsvágta gennyedő sebek, vörösen éktelenkedő forradások borították. A nap kétharmad részében szakadatlan működtek, úgyhogy a kínban és erőmegfeszítésben agyukban a gondolat utolsó szikrái is kihunytak. Ha a napi robot lejárt, gyorsan felfalták a nagy kádakban eléjük lökött kásaszerű ételt, aztán, ki ahol érte, végigdőlt a kőpadokon néhány órai kábult pihenésre. Ilyenkor hajcsáraik magukra hagyták őket, csak a folyosók kijárataiban állott erős őrség.

Lázadásról, szökésről szó sem lehetett, mert a legkisebb mozgolódásra, elégedetlenkedésre az őrség kijött a tárnákból s amíg a rend helyre nem állott, nem. volt étel, nem volt víz és világító eszköz. Ebből a pokolból élő rab sohasem szabadult. Csak akkor sütött holttesteikre a nap, amikor hajcsáraik korbácsszíjra kötözve, bokájuknál fogva a szabadba húzták őket, hogy valahol elföldeljék elhullott tetemeiket.

De a kőbányák hajcsárainak, írnokainak sem volt sokkal jobb dolguk. Elítélt rabok voltak ők is. Gyáva, engedetlen harcosokat, tolvaj, sikkasztó számadó írnokokat száműztek e helvre hajcsároknak, felügyelőknek, számadóknak. Szabadulásuk attól függött, hoav a bányák hogvan termeltek. Ha jól ment a munka s közben elég új elítélt akadt, akiket helyükre állítsanak, akkor szabadon engedték őket, ha nem, hát őket is csak a halál váltotta meg a kőbányák siralomvölgyéből. Nem is vehetjük rossznéven, ha ennek a söpredéknek kezébe adott korbács állandóan pattogott a nyomorult rabok hátán. Hiszen azon kívül más ösztönzője nem volt a munkának!

Toth–Hor már napokat töltött el hiába. Több mint egy tucat tárnavidéket átfürkészett, de sehol megfelelő anyagot nem talált. Így jutott el egy szép napon oda, ahol Nofer–ba–ra tekintetes úr volt számadó írnok.

Hogyan jutott erre a nem nagyon megtisztelő helyre a kiváló férfiú? Milyen csalafintaságon vesztett rajta? Egyedül csak ő tudná megmondani. De ő bölcsen hallgat s minden bizonnyal megvan rá az oka.

A magas udvari méltóságra emelkedett Toth–Hor és a bukott életű Nofer–ba–ra hosszú évek után így találkoztak az egyik szakarai kőfejtő írnoki vályogkunyhójában. Ez a putri volt Nofer–ba–ra tekintetes úr irodája, szállása, s benne még a hitvány felszerelés sem volt az övé. Az egykori oni palotához képest bizony hitvány kis zug volt ez a kaliba, de a szakarai kőpokolban mégiscsak megkülönböztető kényelmet biztosított lakójának.

Toth–Hor nagy reményeket fűzött ehhez a kőfejtőhöz, mert a szakarai bányatisztektől úgy hallotta, hogy itt lehet a legszebb köveket találni, csak a kibányászásuk járt szörnyű nehézségekkel. Nofer–ba–ra két napon keresztül vezetgette jobbra–balra egykori iskolatársát, de mindhiába, mert sehol sem találtak egy megfelelő nagyságú követ, amiből az isteni uralkodóhoz méltó szarkofágot lehetett volna faragni. A második nap délutánján egyszer csak Nofer–ba–ra félrevonta egykori iskolatársát és minden udvariassági forma mellőzésével, sőt inkább fennhéjázó hangon így szólt Toth–Horhoz, a nagy úr barátjához:

– Ugyebár, barát uram, vége lesz őszentsége barátságának, ha nem tudsz egy szép nagy sziklát szállítani, amilyet még emberi szem nem látott.

Toth–Hornak nem tetszett ez a fennhéjázó beszéd s csak úgy foghegyről válaszolt a piszkos, lezüllött alaknak:

– Az az én bajom! Mi közöd hozzá?!De Nofer–ba–rát nem volt könnyű megsérteni, sem lerázni.– Nem is a te bajodon töröm én a fejemet, hanem a magam sorsán szeretnék igazítani. Én tudok ám egy

olyan gyönyörűséges fekete sziklát, hogy ahhoz képest az ébenfa fénye csak holtszén.– Mit kívánsz érte – kérdezte szárazon a nagy úr barátja.– Meg akarom kapni a maá–khrut, az „igaz szózatot”,hogy szabaduljak innét – mondta a világ

legtermészetesebb hangján Nofer–ba–ra.Ami igaz, igaz, a szikla valóban csodálatosan szép, fekete kő volt és Toth–Hor biztosra vette, hogy

megnyeri vele a fáraó tetszését. Megbízta tehát a rabírnokot, hogy haladéktalanul kezdje meg a hatalmas szikla kibányászását, maga pedig visszahajózott Manofriba, hogy Maát isten templomából elhozza egykori iskolatársának a maá–khrut, a kegyelmi rendeletet.

Maát. az igazság istene volt. Templomában éppen ezért nem áldozatokat mutattak be, hanem bíráskodtak. A bírák nem papok, hanem írnokok voltak. Egyszóval Maát isten templomának voltaképpen a bíróságokat nevezték akkoriban.

A manofri–i Maát templom főbírája Toth–Hor barátja volt. A vidéki főbírónak nagyon jólesett ez a látogatás, s azt sem tudta, mitévő legyen, hogy nagyúri barátja minél jobban érezze magát és hogy minél többen megtudják a manofriak közül, milyen előkelő vendég tisztelte meg házát.

Vagy három napi vendégeskedés után Toth–Hor elérkezettnek látta az időt, hogy előhozakodjék látogatása céljával. A manofri–i főbíró figyelmesen hallgatta nagyúri látogatója beszédét, de arca egyre jobban elkomorodott s mikorra Toth–Hor befejezte mondókáját, válaszképpen csak ennyit mondott:

– Szentséges urunk barátja, házam vendége, kegyeskedjél átfáradni Maát istenünk templomába. Ott majd a bíró, aki Nofer–ba–ra felett ítélkezett, felsorolja e jeles férfiú viselt dolgait. Meghallgatván a bírót, magad is eldöntheted, eleget tehetek–e kérésednek. Szívem vérzik, barát uram, de másként nem cselekedhetek.

Toth–Hor nem volt kíváncsi Nofer–ba–ra viselt dolgaira, de ígérete kötötte, s így mindent megpróbált, hogy egykori írnoktársán segítsen. Végül a manofri–i bírák úgy döntöttek, hogy Nofer–ba–rát nem oldják ugyan fel a büntetés alól, de Toth–Hor szolgálatába rendelik. Toth–Hornak pedig kezességet kellett vállalnia, hogy Nofer–ba–ra részére olyan foglalkozást biztosít, amely méltó az írnoki méltósághoz, de ugyanakkor úgy vigyáz reá, hogy újabb gaztettekkel ne szaporíthassa eddigi bűnlajstromát. Nofer–ba–ra tekintetes úrnak pedig tudomására hozták, hogy ha engedetlen lesz kezesével szemben, az akármikor visszaküldheti Szakarába, a kőbányába.

Később ez nem bizonyult a legjobb megoldásnak, mert Toth–Horra hárult ezután minden felelősség Nofer–ba–ra tekintetes úr magaviseletéért. De a tekintetes úrnak sem igen tetszhetett nagy úrrá lett iskolatársánál amolyan házi fogolynak lenni. Viszont azt is belátta, hogy jobb egy thébai palotában raboskodni, mint a szakarai kőrengetegben.

Egy–két hónapig Toth–Hornak nemigen lehetett oka panaszkodni Nofer–ba–ra viselkedésére. De aztán a tekintetes úr, amint csak szerét tehette, meg–megszökött a palotából és elitta magáról még az öltözetét is. Egy–egy ilyen kirándulás két–három napig tartott és utána a kitűnő férfiú véraláfutásos szemekkel, mocskosan, lerongyolódva tért vissza. Lassacskán odafajult a dolog, hogy Nofer–ba–ra uram az efféle kirándulásokra nem átallott magával vinni egy–egy keze ügyébe eső apróbb értéktárgyat sem. Ezek az apróságok aztán soha többé nem kerültek vissza Toth–Hor palotájába, mert valamelyik folyóparti lebujban átalakultak borrá, árpasörré és ilyen cseppfolyósított formában lecsúsztak Nofer–ba–ra örökké szomjas torkán.

Egyszer, éppen egy ilyen kirándulásról tért haza a kiváló férfiú s lefeküdni készült hálókamrájában, amikor belépett hozzá Mumu, a szerecsen asztalnok, és közölte vele, hogy azonnal jelenjék meg a ház ura előtt. Nofer–ba–ra rosiszat sejtve sompolygott a teraszra, ahol Toth–Hor már várta. Az úr összehúzott szemöldökkel, keményen szólott:

– Nofer–ba–ra! Nem kérdem, hol voltál és mit míveltél, de mától kezdve meg kell változnod. Én nemcsak urad, de kezesed is vagyok. Eddig a szívem szeretetével takargattam gyengeségeidet, mától kezdve emberül, de a törvény szigorával büntetem azokat. A könyvesházamban jelöltem ki számodra munkahelyet. Holnap, amikor a nap feljön, ott akarlak tudni a másolóasztal mellett, s amíg a nap nyugovóra nem tér, onnan el ne mozdulj! És dolgozz szorgalommal, másold, amit elédbe teszek, s így gyarapítsd könyvesházamat. Mivel tudom, hogy az italt feledni nem tudod, s ha semmit sem kapnál, elébb–utóbb megszegnéd parancsomat, fogd ezt az edényt! Naponta ötször tölti majd meg Mena asszony s szolgálja fel az asztalodra. Ennyivel elégedj meg, mert én még egy ilyennel sem iszom meg naponta. Ha pedig megtudom, hogy ennél többet ittál, vagv a palotát elhagytad, bizony mondom neked, úgy visszaküldelek Szakarába, hogy többé onnan elő nem kerülsz. Szólottam! Elmehetsz!

Nofer–ba–ra ezek után mit tehetett egyebet, vette az öklömnyi űrtartalmú cinkpoharat, meghajtotta magát és szó nélkül visszavonult hálókamrájába, hogy kipihenje a legutóbbi kirándulás fáradalmait. Másnap reggel pedig elfoglalta a könyvesház melletti kis kamrában íróasztalát. Jóminőségű papirusz, írónád, tinta volt bőven és volt mit másolnia is állandóan. Toth–Hor gondoskodott róla, hogy ami érdekes, jelentős könyv csak volt Thébában, azt néhány hétre megszerezze.

Nofer–ba–rának az volt a kötelessége, hogy szép szögletes kaligrafiával lemásolja azokat.Mena néne pedig naponta ötször megjelent a finom borral színültig töltött cinkpinttel, amit Nofer–ba–ra

tekintetes úr behunyt szemmel egy hajtásra kiivott. A két pohár közötti időt pedig a jeles férfiú azzal töltötte, hogy másolta serényen az eléje tett műveket és hegyezte a fülét, mikor hallja meg ismét Mena asszony jólismert lépteinek zaját.

Az öregasszonynak persze más dolga is volt, nemcsak a tekintetes úr kiszolgálása, s így gyakran jött–ment a könyvesház ajtaja előtt. Valahányszor a léptek közeledtek, Nofer–ba–ra szájában összegyűlt a nyál, orra megtelt

a finom bor illatával és érezte, amint gyomrát, ereit átjárja a delejes meleg. Ha a léptek aztán eltávolodtak, a tekintetes úr nagyot káromkodott, vagy keserű átkokat szórt a szegény derék vénasszony fejére.

Így gyűltek Mena néne fején az átkok és Toth–Hor házában a könyvek immár több mint nyolc esztendeje.

XXVII. FEJEZET,

amelyben sok szó esik az igazságról s mégsem tudjuk meg, hogy mi a világ rendje, pedig két pohár bor vagy két hajó kirakása között is csak erről elmélkedtek három és félezer évvel ennekelőtte.

Valaki jött a könyvesház felé, de Nofer–ba–ra nem sokat törődött vele. Gyakorlott füle már rég jelezte, hogy nem Mena asszony közeledik.

A másolókamra karcsú két oszlopa között Áthá–Rá lépett be.– Jó reggelt, kedves bátyám! De régen nem jártam errefelé! Most mi jóval foglalatoskodol?– Mit tudom én, hogy jó–e .vagy rossz – egyenesedett fel írásaiból Nofer–ba–ra tekintetes úr. – Ide nézz,

öcsém – szólt a pirosló orrú másoló és hosszú, csontos ujjaival az asztalán heverő papiruszokra mutatott –, ki tudná megmondani, hogy jó lesz–e vagy rossz ebből az írásból, de nem is sokat törődöm vele. Én sohasem kerestem a jót és a rosszat, az igazat és a hamisat! Nem én, soha az életben! Én mindig csak azt néztem, hogy mi az, ami kellemes nekem. S törekedtem azt meg is szerezni magamnak.

Áthá–Rá becsületes, nagy dolgokért, igazságért rajongó lelkét bántotta ez az önző, alpári okoskodás, azért hirtelen a másoló szavába vágott.

– Megmutathatnád, amit írsz, kedves bátyám?– Akár tíz példányban is öcsém, mert már több mint hat napja csak ezt másolgatom apádurad parancsára.– Hadd lám azt a fontos írást!– Parancsolj, öcsém! – nyújtott át egy összegöngyölített tekercset >az öreg másoló, aztán csendben

hozzátette: – Áthon istent dícsőítő ének.– Ó! – kiáltott fel boldog meglepetéssel az ifjú – már hallottam róla, de még nem olvastam soha.– No, most elolvashatod, mert van belőle elég – bólintott az öreg írnok, aztán bizalmasan odahajolt az

ifjúhoz s mint aki nagy–nagy titkot árul el, úgy súgta a fülébe: – Tudod–e, hogy ez a gyönyörű ének magának Ámenhotep fiatalurunknak a szívéből fakadt? Ö mondta el a te apáduradnak, aki lejegyezte, s most én írom, hogy minél több kézbe eljusson. Nem szeretnék az Ámon–papok bőrében lenni, amikor ifjú urunk elfoglalja felséges apja helyét. Igaz, hogy addig nagyon veszélyes dolog ez a másolgatás, mert az Ámon–papok keze hosszú és bosszújuk fáradhatatlan!

Áthá–Rá már csak félfüllel hallotta az öreg írnok suttogó szavait, mert közben szétbontotta a tekercset, aztán lekuporodott a másolóasztal mellé és elmélyülten olvasni kezdte a zengő, fénylő sorokat. Nem volt azokban egy szó sem az istenek borzalmas háborújáról, kérlelhetetlen bosszújukról, az emberi nem iránti gyűlöletükről, a túlvilági gyötrelmekről, amellyel az engedetleneket sújtják. Ennek a gyönyörű éneknek minden szavát, minden sorát naponta tapasztalhatta mindenki, akár hitte Áthon istent, akár nem.

Ki tagadhatta, hogy az élet megindítója és fenntartója a nap fénye és melege, éppen úgy, amint az ének mondja:

,,Ó Áthon, élet indítója! Elárasztod a földet szépségeddel, sugaraid elborítják a földrészeket és mindent, amit teremnek, összekötöd szerelmed kötelékeivel. Messze vagy, de sugaraid a földön pihennek.

Mikor pihensz, a föld sötétségbe borul, mintha halott volna. Az emberek betakart fejjel kamrájukban alszanak és egyik szem se látja a másikat. Elrabolhatják minden vagyonukat, amit fejük alá tettek, anélkül, hogy éreznék. Ilyenkor minden oroszlán kilép barlangjából, minden kígyó mar. Olyan sötét van, mint a sírban. A föld hallgat. De a homály eloszlik, amikor nyilaidat szórni kezded. Az emberek felébrednek, talpra ugranak, neked köszönhetik, hogy felkelnek. Megmossák tagjaikat, felöltöznek. Az egész föld munkához lát”.

Az énekből így áradt a reggel boldogsága, a kipihent test munkavágya, amit annyiszor érzett már Áthá–Rá és minden ember, ki csak a földön él. A fiú hirtelen az öreg írnok felé fordult, hangja ujjongott, mikor megszólalt:

– Ugye milyen gyönyörűségesen szép ez az ének?– Ez az egyedüli érdeme, hogy szép. Ezért is tetszik nekem – bólintott közömbösen a másoló. – De engedd

meg öcsém, hol itt az igazság, amelyért az imént úgy lelkesedtél?– Minden sora való igazság, bátyám – válaszolta lelkesülten az ifjú.– No akkor magyarázd meg ezeket a sorokat, itt ni – bökött az öreg a papirusztekercs közepére.Áthá–Rá pedig olvasta hangos szóval a kijelölt sorokat:„Alakok millióit teremtetted elő egyedül önmagadból.”– Így van – bólintott mély meggyőződéssel Áthá–Rá –, mert Sanuph bácsi mindig azt magyarázza, hogy

régen, nagyon régen, mikor még nem volt sem nap, sem föld, sem csillagok, akkor az űrt egy nagy gomolygó

gőz töltötte be. Ebben a gomolyában még nem volt semmi élő, de azért az élet még kialakulatlanul már ott volt a gomolyában. Csak előbb ennek a gomolygó katlannak kellett elrendeződnie. Mert a rendeződés akarata benne volt a rendetlenségben, pedig még nem voltak benne sem lelkek, sem istenek ... így született meg a napkorong, vagyis Áthon isten, és így jött létre a föld is. A föld azonban sivár és terméketlen volt, de Áthon isten fénye és melege a föld terméketlenségébe életet lehelt és lettek a növények, az állatok, mert az élet csak ott van, ahova a nap is süt meg víz is van ...

Nofer–ba–ra hitetlenül mosolygott és megcsóválta a fejét, mire Áthá–Rá még gyorsan hozzátette:– Igaz, Sanuph bácsi sohasem mondta, hogy a napkorong Áthon isten, de Sanuph bácsi sohasem beszél az

istenekről ... Mintha valami titkos fogadalma tiltaná, hogy róluk beszéljen.– Ő csak a rendeződés akaratáról beszél, ugye? – kérdezte gúnyosan Nofer–ba–ra.– Ez meg is van a világban – vágta vissza teljes meggyőződéssel Áthá–Rá –, mert a nappalra mindig

éjszaka jön és a folyóvíz mindig a hegyről a völgybe folyik ... És Sanuph bácsi azt mondja, hogy mindent jól meg kell figyelni, mert az igaz tudás nem más, mint a rendeződés akaratának megismerése ...

– He–he–he – kacagta el magát nyekergősen Nofer–ba–ra –, a te Sanuph bácsid nagyon okos ember. Szép meséket talál ki, de az a baj, hogy a mese ellen mesével védekezik. Nézz meg engem! Én nem hiszem, hogy Isis összerakta Osiris darabokra vagdalt testét és az újjáteremtett Osiris legyőzte Sethet, a sötétség istenét. És nem hiszem azt sem, hogy most Osiris ott ül az alvilág kapujában a nagy mérleg mellett, ahol a holtak szívét méricskélik. Ami pedig Ámon istent illeti, hát annak az uralmáról és tisztelt papjairól megvan a véleményem! A többi sok száz istenről most nem beszélek. Magad is kitalálhatod, mit gondolok a kicsikről, ha a nagyokon csak kacagok.

– Rendben van, Nofer–ba–ra bátyám, eddig egy a mi hitünk! – kiáltott fel Áthá–Rá.– Eddig igen – bólintott a pirosló orrú másoló –, csakhogy én fütyülök a te Sanuph bácsid rendeződési

akaratára meg Áthon istenre, meg minden effélére. Ha majd meghaltam, találkozom velük, ha vannak. Addig igyekszem minél szebbé tenni az életemet itt a földön. S mivel ahhoz arany kell, hát én szereztem, ahogy lehetett és amennyit csak lehetett ...

– És ameddig csak lehetett – fejezte be gúnyosan ezt a különös gondolatmenetet Áthá–Rá.– Gúnyolódhatsz – legyintett lenézően az erkölcs–nélküliség apostola –, de megnyugtatlak, hogy sem a te

híres Sanuph bácsid, sem apád nem élt úgy, mint én. Ha meghalok, elmondhatom, olyan ifjúságom volt, amely megérte földi bűnhődésemet és ha van, akár a túlvilágit is!

Áthá–Rát megdöbbentették ezek a hitetlen szavak, ez a feneketlen önzés. Igaz, Sanuph bácsi sem hiszi az isteneket, még Áthont sem. De Sanuph bácsi mégis igazságos, nem lop, nem csal, nem törekedig pompára, hivatalra, egész életét betölti a nagy rend törvényeinek megfigyelése.

Áthá–Rának pillanatok alatt kikristályosodtak érzelmei: Sanuph bácsit csak szeretni és mélységesen tisztelni tudja, Nofer–barát pedig gyűlöli, utálja és megveti. De aztán az eszével legyőzte szíve sugallatát, mert emlékezetébe idézte apja tanítását: ,,Áthá–Rá, törekedj mindig az igazságra és az emberekről sohase alkoss elhamarkodott ítéletet!” Hirtelen eszébe villant valami mentség–féle és Nofer–ba–ra felé fordult:

– Még csak azt mondd meg, bácsikám, és bocsáss meg, ha megbántottalak, miért küldöd áldozataidat Ámon isten oltárára, ha nem hiszel benne?

– Hja, barátocskám, más dolog az istenekben hinni és más dolog nekik áldozni. A papokkal tanácsos jóban lenni, öcsém, mert az istenek messze vannak, de papjaik itt élnek köztünk és nagy az ő hatalmuk és hosszú a kezük. Gondolom, apádurad is csak azért küldözgeti az árpát és birkát, a tömjént és drága szöveteket Ámon isten oltárára, pedig közben velem az Áthon isten énekét másoltatja ... A te híres Sanuph bácsid mit ért a nyakasságával? Ö ugyan nem áldoz az isteneknek, de azok sem áldoznak neki: mérheti a sót, az árpát meg a halat a krui kikötőben, amíg csak egy szép napon át nem sétál abba a másvilágba, hol majd az örökkévalóságig elmélkedhetik a nagy rendről. Mert ez a világ rendje, barátocskám, nem amit Sanuph tekintetes úr kispekulált két hajó kirakása közben!

XXVIII. FEJEZET,

amelyben Áthá–Rá elábrándozik egy szép történeten, de az kacagja őt szembe, aki még sohasem járt így.

Körben a tágas szoba falát rekeszekre osztott polcok borították. Minden rekeszben egy–egy összetekert papirusz volt gondosan behelyezve. A helyiség egyik sarkában virágos takaróval leterített széles pamlag terebélyesedett.

A virágos takarón behunyt szemmel, hanyattfekve most Áthá–Rá hevert. De csak a teste pihent, lelkében egymást kergették a nyugtalanító gondolatok. Nofer–ba–ra cinikus szavai felkeverták szíve nyugalmát, mert nem tagadhatta önmaga előtt, hogy abban, amit a rab másoló mondott, sok volt az igazság, de egészében hamisnak, idegennek, sőt gyűlöletesnek érezte beszédét. Éppen ez volt a baj, hogy most nem tudta élesen elhatárolni az igazat a hamistól és lelkében olyan képzetek kezdtek derengeni, mintha az igazság és a hamisság, a rossz és a jó, az erkölcsös és az erkölcstelen mindcsak attól függne, vajon milyen szempontból ítéljük is meg az ember magatartását. Áthá–Rá becsületes, igazságot kutató lelke visszahökkent attól, hogy ilyen kegyetlen következetességgel elismerje Nofer–ba–ra okoskodását, de a gondolattól nem tudott elzárkózni, mert megtanulta, és erre éppen Sanuph bácsi tanította, hogy minden gondolatmenet helyes, amelyben nincs ellentmondás. És Nofer–ba–ra gondolatmenetében hiába kereste az ellentmondást, nem talált egy szemernyit sem ...

Hogy elhessegesse a lelkét tépő hollógondolatokat, hirtelen felugrott a pamlagról és a könyvespolchoz sietett. Pontosan tudta, hol állanak a kalandos útleírások és válogatás nélkül kimarkolt közülük egy néhány tekercset, a pamlag mellé szórta a földre, maga pedig végigheveredett a virágmintás nyoszolyán.

Találomra felvett egyet az írásokból és a következő percekben már a messzi tengerek tündértájain nyargalt képzelete.

Az írás így regélt a csodálatos kígyószigetről:,,Én a fáraó bányáihoz utaztam és a tengerre szállottam egy hajóban, mely 150 öl hosszú és 40 öl széles

vala és melynek legénységét 150 kiváló egyiptomi matróz képezte, akik ismerték az eget és földet és akiknek szíve bátrabb volt, mint az oroszláné.

A matrózok azt beszélték, hogy a szél nem lesz majd kedvezőtlen, sőt lehet, hogy majd egészen elül. Mégis, mikor a tenegrre értünk, hirtelen szélroham támadt, amely messze sodort a parttól.

Mikor már mindnyájan azt hittük, hogy a forrongó, sustorgó hullámok között leljük halálunkat, partot pillantottunk meg.

Alig közeledtünk a parthoz, új erőre kapott a szél és a hullámok nyolc ölnyi magasságot érlek el. Csak nekem sikerült egy darab fát megragadnom, a többiek, akik a hajóban voltak, kivétel nélkül valamennyien elpusztultak.”

Áthá–Rá még soha életében nem látta a tengert, de már kis gyermek kora óta hallott a beláthatatlan víztükörről, amely a végtelenbe vesző láthatáron az éggel találkozik. Sok csodálatos történetet ismert, amit messzeföldeket, ismeretlen partokat járt tengerészek meséltek a Nagy Folyó kikötőjében. Valahányszor egy–egy hajó hosszú útra indult, Áthá–Rá szívét elfogta a vágy: bárcsak ő is ott lehetne az ismeretlen világok felé úszó bárkában, az oroszlánszívű, kígyóeszű, acélizmú hajósok között.

Most az érdekes tengerész–elbeszélés úgy lekötötte figyelmét, hogy lelkéből elszállott minden nyugtalanító érzés, minden más gondolat. Még egy párnát gyúrt a feje alá és olvasta tovább az izgalmas történetet:

„Három nap, három éjjel kapaszkodtam a gerendába, három napot és három éjet töltöttem a tengeren egyedül csak a szívemmel. Aztán a hullám egy szigetre dobott.

A szemem előtt minden elhomályosodott s mikor ismét magamhoz tértem, egy sűrűségben feküdtem.Végre felkerekedtem, hogy szájamnak valami ételt keressek. Fügét és szőlőt találtam, minden faját a

pompás növényeknek és gyümölcsöknek, mindenféle dinnyét, halat és madarat. Semmi sem hiányzott. Ekkor jóllaktam és a fölösleget magam mellé tettem a földre.

Ezután egy gödröt ástam, tüzet gyújtottam és az isteneknek tűzáldozatot mutattam be.Alighogy a tüzet meggyújtottam, hirtelen nagy dörgést hallottam, amelyet eleinte hullám zajának tartottam,

a fák megremegtek és a föld megingott alattam. Föltekintettem, hát egy óriáskígyót láttam magam előtt, amely felém tartott éppen. Az óriáskígyó 30 ölnél hosszabb volt, a szakálla pedig több mint két öles, tagjai arannyal voltak berakva s teste szinte hasonló volt a smaragdhoz. Én leborultam előtte, ő kinyitotta a száját és így szólott hozzám:

– Ki hívott ide? Ki hozott ide, te kicsike? Ki hozott ide? Ha nem mondod meg rögtön, hogy ki hozott ide, megmutatom neked, hogy ki vagy te!

Azután meg sem várva a feleletet, a szájába vett engem, elhurcolt a nyughelyére. De nem tett nékem semmi rosszat, ép maradtam, semmi bajom sem történt. Mikor letett engem, én leborultam előtte, ő pedig ismét rám tátotta a száját és így szólott:

– Ki hozott ide? Ki hozott ide, kicsike? Ki hozott erre a szigetre, mely a tengerben fekszik és amelynek partja hullámokkal van körülvéve.

Ekkor én lebocsátott karokkal így feleltem neki:– A fáraó parancsára hajón a bányákhoz igyekeztem. Hajón, mely 150 öl hosszú és 40 öl széles volt és

amelynek legénysége 150 kiváló egyiptomi matrózból állott, akik ismerték az eget és a földet és akiknek szíve bátrabb volt, mint az oroszláné. Ők szívük okosságában és karjaik erejében egymást felülmúlták és én velük egyenrangú voltam. Ők azt mondták, hogy a szél nem lesz kedvezőtlen, de mikor a tengeren voltunk, hirtelen erős szélroham támadt. A hullámok nyolc ölnyi magasságot értek el. Csak nekem sikerült egy darab fát megragadni, a többiek mind, akik a hajón voltak, a három nap alatt a tengerbe pusztultak. Itt vagyok most nálad, mert egy hullám vetett erre a szigetre.

Ekkor a csodakígyó így szólt hozzám:– Ne félj, ne félj, kicsike és ne legyen szomorú a te arcod, mert az istenek cselekedték, hogy hozzám

eljutottál, az istenek tartották meg a te életedet. Ök hoztak erre a szellem–szigetre, ahol nem hiányzik semmi és amely telve van minden jó dologgal. Lásd, te most itt maradsz, míg egyik hónap a másik után elmúlik, mindaddig míg négy hónapot ezen a szigeten nem töltöttél. Ekkor hazádból hajó fog jönni matrózokkal és te velük együtt visszatérsz szülőföldedre. Hazádban fogsz meghalni. A társalgás öröm, amely átsegít a szomorúságon. Én tehát el akarom neked mesélni, hogy mi van ezen a szigeten. Én itt élek bátyáimmal és gyermekeimmel, ezektől körülvéve; hetvenöten vagyunk mi kígyók, gyermekekkel, háznéppel és még egy leánnyal együtt... Ha erős vagy és szíved türelmes, akkor gyermekeidet szívedhez szoríthatod és feleségedet átkarolhatod, házadat viszontláthatod majd, megérheted azt, aminél jobb nincs a világon: hazádba visszatérhetsz és barátaiddal élhetsz.

Ekkor én meghajoltam és a földre borultam előtte és így szóltam:– A fáraónak fogok rólad mesélni. Elmondom neki, hogy milyen nagy vagy te. Elhozom neked a szentelt

olajat és a tömjént úgy, ahogy azokat a templomokban használják, mikor az isteneket dicsőítik. És azután elmesélem az élményeimet és hálát fognak neked mondani az egész birodalomban. Szamarat fogok neked áldozatul levágni, libákat fogok neked kopasztani és hajókat fogok neked küldeni Egyiptom kincseivel, én istenemnek nevezlek, mert emberszerető vagy és egy olyan országban uralkodol, amelyet nem ismernek az emberek.

De a kígyó kinevetett engem s így szólott hozzám:– Mirhában te nem vagy gazdagabb, mert ami nálatok van, az csak közönséges tömjén. De nekem, Punt

birodalom urának, van mirhám bőven. Csak az olaj ritka ezen a szigeten. De ne fáradj ezzel sem, mert mihelyt te innen elmentél, ez a sziget vízzé változik és te nem láthatod többé.

Mikor aztán a hajó megjött úgy, amint ő azt előre megmondta, felmásztam egy magas fára, hogy meglássam, kik vannak benne. Amint láttam, hogy hazám fiai, elmentem, hogy megmondjam a csodakígyónak is, de ő már tudta és így szólott hozzám:

– Térj szerencsésen haza, kicsike! Lásd viszont gyermekeidet és városodban hagyj jó hírnevet magad után, ezt kívánom neked.

Ekkor én meghajoltam előtte lebocsátott karokkal, ő pedig adott nekem ajándékot, mirhát, párducbőröket, sok tömjént, elefántagyarakat és mindenféle jó dolgokat. Mindezt a sok drágaságot a hajóra vitettem és a földre borulva meg köszöntem neki irántam tanúsított jóságát, ő pedig így szólt hozzám:

– Lásd, két hónap múlva hazádba jutsz, ahol gyermekeidet szívedhez szoríthatod és egykor majd sírodban sértetlenül nyugszol.

Én ekkor lementem a partra a hajóhoz és hívtam a matrózokat. A parton még egyszer megköszöntem mindent a sziget urának és mindazoknak, akik rajta laktak.

Miután két hónap múlva megérkeztünk a fáraó birodalmába, a palotához igyekeztünk. Beléptem a fáraóhoz és átadtam neki az ajándékokat, amelyeket Punt országból, a csodakígyó szigetéről hoztam. A fáraó pedig köszönetet mondott az egész ország előtt.”

A történet véget ért. De Áthá–Rá még sokáig nem tudott megválni a csodálatos kalandok hősétől. Szemét félig behunyta és a fal felé fordulva ábrándozott.

Néhány pillanat múlva már saját magát látta a háborgó tengeren, egyetlen gerendába kapaszkodva ... A képzeletbeli kép annyira eleven volt, hogy Áthá–Rá magához szorította az egyik nagy párnát. Az erős

markolástól ujjai, a kétségbeesett szorítástól karja fájdult meg, de jólesett a játékos gondolatokból született nagy erőlködés. Mint a valóságot látta ismét a zöld smaragd kígyót. Aranyosan pikkelyezett teste ott tekergőzött behunyt szemei előtt... Aztán elképzelte, hogy otthon felesége, gyermekei várják vissza ... A gyermekei arcát csak homályosan látta. Lehet, egy olyan csillogó fekete szemű kisfiú lesz az egyik, mint az a tegnapi, ott, az Ámon–papok iskolájában ... Csak persze kisebb lenne ... De asszonya képét diadalmas szépségében látta: Nefer–Iti, karján egy szép kicsi leánybabával és kézen fogva a csillogó szemű kisfiúval kimegyen a kikötőbe és megkérdi: „Nem látták–e Áthá–Rát, az én emberemet, aki immáron tíz holdfordulás óta elment egy hajón a messzi kincses Punt országba? A hajó hossza 150 öl volt és szélessége 40 öl és 150 kiváló tengerészből állott a hajó legénysége... százötven matrózból, akik ismerték az eget és a tengert és akiknek szívük bátrabb volt, mint az oroszláné, de akik között egy sem volt fogható az én emberemhez ...” A hajósnépek azonban csak felvonják a vállukat, vagy tagadólag rázzák a fejüket: „Nem, nem láttuk az oroszlánszívű egyiptomi matrózok hajóját!” Ekkor Nefer–Iti bájos szép arcán két nehéz könnycsepp gördül le. Legördül az arcán és lecseppen a földre... Lecseppen a földre, de a homok nem issza be ... hanem szikrázva, villogva gördül végig a két nagy könnycsepp a porba. Legördül a meredek parton, bele a nagy folyóba ... Csak két kis gyűrű jelzi, ahol a vízbe pottyant...

A tegnap mennyivel nagyobb gyűrűt hányt a nagy folyó vize, mikor azt a kövér vénembert belökték ...A nyugtalanító gondolatok ismét megrohanták a lelkétr milyen ravaszul csillant Ámon főpapjának szeme,

pedig a szava nyájas volt, mint a folyó méz... Igen, a labda ott maradt az udvar közepén, pedig a gyermekek megérdemelték volna, hogy visszakapják ...

Visszakapják? Kinek is kellett visszakapni? Jaj, igen, az a tokvonsiti uzsorás fogja visszakapni a pénzét. Vajon visszakapja? Ha nem, hát elégetik a Shuti apjának múmiáját?

Mintha a hamuból ismét arany lenne! De hát miből lesz az arany? Vajon Amuék ellopott bére is arannyá változott? S hol van most az az arany? Maát isten szava miért nem mindig olyan erős, hogy féljenek tőle a tolvajok, a kicsik és a nagyok egyaránt?

De mi van velem? – eszmélt fel Áthá–Rá. – Megzavarodtam vagy elvesztettem szívem tisztaságát?Sanuph bácsi tisztes ősz arca tűnt most eléje, mint egy halvány, távoli álomkép, de mögötte egyre erősebb

körvonalakban rajzolódott ki Nofer–ba–ra képe, ajka szélén a cinikus mosollyal... A dolgok rendje ... A világ rendje ... De hát mi a világ rendje?

Most apja szabályos arca, acélosan villanó szeme, magas homloka sugárzott feléje. Igen, apa tudja, mi a rend ... Az ország rendje... A felettünk ragyogó elérhetetlen magasságú Áthon isten és fia, a felettünk trónoló fáraó. Ők kívül állanak a renden, mert ők maguk jelentik a rendet... Aztán jönnek a hivatalnokok, nem sokan, csak néhányan, akik Áthon isten fiának fényében sütkéreznek s ügyelnek arra, hogy az isteni rendet semmi se zavarhassa ... aztán jönnek az írnokok: isten szemei és pennái... aztán a hajósok, a katonák ... kézművesek és mindenféle népek s végül a rabszolgák ... És túl ezen, nagy gomolyában idegen, vad népek élnek, akik közé fegyverrel és erővel kell elvinni a nagy rendet, az egyedül szilárdat, az ország rendjét. De előbb rendet kell teremteni belül az országban ... el kell űzni a hamis isteneket és kapzsi, élvhajhászó papjaikat. Igen, az ország rendje: Áthon isten ...

De mielőtt a napkorong lett volna, csak egy nagy gőzgomolya töltötte be az űrt s Áthon isten abból született. A dolgok rendje így minden bizonnyal előbbre való, mint az ország rendje, mert előbb volt, mert öröktől fogva van és fennmarad mindörökre ...

Az egymást kergető gondolatok úgy cikáztak most lelkében, hogy hiába próbált megfogni bárcsak egyet is belőlük ... az újabb és újabb nyugtalanító eszmék kinyomták tudatából a még csak imént született gondolatot. Közben mindegyre felrévedt előtte Nofer–ba–ra gúnyos, lenéző pillantása: „Akárhogy, akármi módon arany kell... minél több arany, s olyan ifjúságod lesz, ami megér majd minden bűnhődést...”

A nvitott tetőn betűző napsugár már jó ideje a mozdulatlanul heverő fiú meztelen hátára sütött. Most egyszeriben perzselő fájdalmat érzett a lapockája táján. Kinyitotta a szemét, hirtelen felült s úgy nézett körül, mint aki mély álomból ébredt.

Beljebb húzódott: a nagy kerevet árnyékos, fal melletti részébe.A Nofer–ba–ra kamrája felől mintha beszédet hallott volna. Elmosolyodott.– Ahá – gondolta magában –, megérkezett Mena néne a boros iccével...De nem, mégsem Mena néne lehet a tekintetes úrnál, mert teljes biztonsággal ki lehetett venni, hogy két

férfi beszélget gyors, suttogó, dörmögő hangon. Áthá–Rá megfeszítette figyelmét, de csak értelmetlen szófoszlányokat hallott.

Mikor rajtakapta magát, hpgy hallgatózik, enyhe pír futotta be arcát. Szégyellte magát önmaga előtt, mert a fáraók országában nemcsak szégyen, de vétek is volt a hallgatózás. Gyorsan egy másik tekercs után nyúlt. Figyelmét az olvasásra erőltette, hogy még véletlenül se halljon semmit a kinti beszélgetésből ...

XXIX. FEJEZET,

amelyben Nofer–ba–ra tekintetes úr úgy gondolja, hogy öt karika arany többet ér, mint rövid úton megismerni a túlvilág isteneit.

„Minden szem maga felett lát téged, Áthon isten napkorongja, a föld felett” – másolta a naphimnusz sorait Nofer– ba–ra. A nagy figyelemtől észre sem vette, hogy nyelve hegyét kinyújtja a szája jobb szélére.

Csak nemrégen járt erre Mena néne s most Nofer–ba–ra kibékülten, teljes figyelmét a munkájára fordította. Amilyen mértékben a bor utáni vágya csillapult, olyan mértékben csökkent füleinek ébersége. így csak akkor vette észre, hogy valaki belépett, mikor az már mellette is állott.

Az öreg másoló összerezzent, hirtelen felnézett és szemét tágranyitotta a csodálkozástól.– Shit, édes fiam, mi szél hozott ide ebben a megszalasztott öltözékben?– Nem a ruha teszi az embert – legyintett fölényesen a papjelölt, akiről tegnap még azt mondta Ámon isten

főpapja, hogy Áthá–Rá árnyékaként nagyobb szolgálatot tesz Théba istenének, mint sok öreg áldozár.A tekintetes urat azonban nem nyugtatta meg a papjelölt fölényes viselkedése és továbbra is azzal a kérdő,

csodálkozó tekintettel bámulta, amely az első pillanatban arcára ült. Volt is mit bámulnia: a fiatal pap csupasz testét csak egy sima bőrkötény fedte; karját néhány jelentéktelen bronzékszer díszítette, és a nyakában csüngő amulett tokját valami ügyetlen kéz faraghatta fából. Sok ezer ilyen igénytelen öltözetű ifjú szaladgált Théba utcáin, nem volt nehéz kitalálni foglalkozásukat: kézművesek, kiskereskedők, tengerészek s hasonlók viseltek ilyen ruházatot.

Nofer–ba–ra tekintetes úr hányt–vetett élete során már sok mindent megért. Azon nem csodálkozott, ha valaki gazdagabban öltözködött, mint ahogyan dukált, mert az ember, különösen ha pénze is van hozzá, szeret előkelőbbnek látszani annál, mint ami. De hogy egy papjelölt míveslegénynek öltözködjék! Nem, ilyent a jó úr még soha életében nem hallott. Annyit azonban megsejtett, hogy a papjelölt nemhiába öltözött álruhába.

Shit viszont úgy tett, mintha észre sem venné, hogy a kíváncsiság miként fúrja az öreg írnok oldalát. Nyugodtan leült a földre, kezébe vett egy hosszú írónádat és a másolóasztal szélén egykedvűen dobolni kezdett vele. Majd kis idő múlva így kezdte kerülgetni azt, amit tulajdonképpen mondani akart:

– Néha, különösen olyankor, ha az ember a bőrét akar ja menteni, s bizonyos szolgálatokat kell végeznie, többet élez a kötény, mint a főpapi tiara. Persze, te ebben a jó csendes kamrában még csak nem is sejted, miként zajlik a világ odakint. Édes Nofer–ba–ra bátyám, bizony mondom neked, talán te vagy ebben a nagy városban a legboldogabb ember: enni–innivalód van bőven, s hozzá olyan szép munkád, hogy minden írnok megirigyelne érte. Még az is csak boldogság, hogy nem szoktál a kerítésen túl járni...

– Hagyjad csak az én boldogságomat – legyintett rosszkedvűen a rezes orrú írnok, mert nem szerette, ha házi fogságára célzást tettek. – Inkább arról beszélj, miért vetetted le papi öltözetedet, mert azt semmiképpen nem hinném, hogy mesterséget változtattál.

– Nincs rá okom – válaszolt az ifjú –, bár igaz, hogy most ezek az átkozott istenkáromlók nyakunkra szabadították a csőcseléket, s meglehet, kemény küzdelem előtt állunk, de Ámon isten velünk harcol és mi érte ...

– Igen fiam, mióta a világ világ, minden isten papjaiért és minden pap az ő istenéért harcolt. Ezt tudom – legyintett cinikusan az öreg írnok –, inkább az eseményekről beszélj!

– Kérlek szépen, édes bátyám, amint óhajtod – válaszolt szárazon a papjelölt. – Röviden a helyzet a következő: Áthon istentelen hívei fellázították az udfui kikötő munkásait. A lázadás mint a futótűz terjedt egyik kikötőről a másikra. Reggel óta a nagy műhelyek kézművesei is abbahagyták a munkát és kitódultak az utcára ...

– Ez még nem olyan nagy baj – szólt közbe egvkedvűen az öreg másoló. – Elég szélesek a város utcái, elférünk rajta mindannyian.

– Bölcs beszéd, okos beszéd – bólingatott gúnyosan a papjelölt –, mert a város utcáin valóban elférünk valamennyien. Csakhogy a tömeg nem sétálni gyűlt az utcára, hanem áttörte a nagytemplom falát, azt amelyiket az idős Ámenhotep úr építtetett Ámon istennek áldozatul, mikor diadalmasan hazatért a szaharinai fejedelem elleni hadjáratból. Most ott ajnározik vagy százezer ember, a város minden csőcseléke a falak között...

Nofer–ba–ra most már tisztában volt azzal, hogy a városban lázadás tört ki, de meg szerette volna tudni azt is, hogy mi ennek az oka. Okosabbnak tartotta, ha kerülő utat választ az igazság kipuhatolására. Ezért kaján együgyűséget színlelt és sunyi, kíváncsi pillantást vetett a papjelöltre.

– Álljunk csak meg egy pillanatra! Valamit nem értek. Miért kellett az áhítatos tömegnek összetörnie a templom falát, hogy az udvarra bejuthasson? Talán olyan szűkek a kapuk, hogy ennyi ember nem tud rajta alkalmatosan ki–bejárni. Látod fiam, a jövőben szélesebb kapukat kell építeni, mert sohasem tudhatjátok, mikor szökken magasba a nép áhítata. Az imént azt mondtad, hogy Áthon isten hívei lázították fel a népet. Hát édes fiam, én ezt nem hiszem! Mert ha az istentelenek biztatnák a tömeget, akkor most nem állana százezer ember a templom udvarán, hogy dicsérje Ámon–Rát.

A papjelölt bosszús pillantást vetett az öreg másoló arcára, mert jól látta, hogy annak együgyűséget színlelő vonásai közül gúnyos kíváncsisággal csillanó szempár néz reá. Ezért elhatározta, hogy röviden, minden köntörfalazás nélkül elmondja a történteket.

– Tegnap délután történt, hogy az udfui kikötő munkásai elkezdtek mozgolódni. Az írnokokat és elöljáróikat szidták, hogy nem kapták meg a bérüket. Tudod, milyen a csőcselék! Mikor megkapja a bérét, egyszeribe felfal mindent, mit sem törődvén azzal, hogy holnap is nap van, holnap is enni kell majd. De azért, ha korog a hasa, nem a saját köny– nyelműségét kárhoztatja, hanem feljebbvalói és elöljárói között keresi a tolvajt. Már többször gondolkoztam azon, hogy okosabban is lehetne csinálni a dolgot. Szélnek kellene ereszteni az egész szemét népséget és rabszolgákat hozni a helyükre.

– Te csak ne törd ilyesmin a fejed, édes fiam – legyintett fölényesen az öreg írnok, aki a közigazgatás kérdéseit nemcsak hallomásból ismerte. – Nálad okosabb emberek is gondolkoztak már ezen. Csak az a baj, hogy a rabszolgamunka kétszer annyiba kerülne. Gondolj arra, hogy nemcsak a rabokat kellene etetni, de a hajcsáraikat is meg kellene fizetni. Rabszolgákat csak olyan helyre küldünk, ahova aranyért sem kapnánk munkást, például a kőfejtőkbe vagy a gályapadokra vagy itt ni, a ház körül, elől–hátul szolgálni az urat. Innen, ne félj, nem szökik meg egy sem, mert jobb dolga van, mintha kimenne dolgozni.

– Mit tudom én, hogy van – vonta meg a vállát durcásan a papjelölt, mert érezte, hogy az öreg írnok lefőzte. – Szóval, mikor az írnokok látták, hogy a zsákhordók viselkedése egyre fenyegetőbbé válik, jobbnak látták elszelelni a kikötőből. A csőcselék csak ezt várta. Rögtön összefogdosták az elöljáróikat: vagy nyolc–tíz kherepet és a kikötő öreg herjét. Persze Áthon istentelenjei elöljártak a lázításban. Kerítettek egy magukhoz hasonló írnokfélét. Ez a mihaszna aztán a lázongó nép szájaíze szerint úgy számította ki a rakodók bérét, ahogy a csőcseléknek tetszett. Erre a korgóhasú csorda ott mindjárt kikiáltotta tolvajnak a kikötő öreg, derék herjét és a szerencsétlen vénembert a vízbe lökték.

– No – csóválta meg a fejét rosszallóan Nofer–ba–ra, anélkül, hogy kíváncsi pillantását levette volna a beszélőről. Az pedig folytatta a történetet:

– Az az istentelen írnokocska pedig egy orcátlan levelet írt a város elöljáróinak, amelyben szemtelen hangon elmaradt bérekről, gabonáról, olajról, halról beszél és azzal fenyegetőzik, hogy a munkások, ha nem kapják meg, amit követelnek, nem fognak dolgozni. Látod, édes bátyám, hová vezet az istentelenség!

– Hm – csóválta meg ismét kopaszra borotvált fejét az öreg másoló. – Aztán honnan tudjátok, hogy az istentelen Áthonosok lázítják a népet? Tudomásom szerint igen sok nagy úr, udvari ember, vezér sem bánná, ha Áthon isten legyőzné Ámon–Rát. Ezeket az urakat pedig igazán nem lehet azzal gyanúsítani, hogy a büdös csőcselék közé szoktak keveredni...

– Ők nem, de amit beszélnek szájtátó rabszolgáik, tekergő míveseik fülébe jut s ládd, ez lesz belőle. Most ők lássák, miként oltják el a tüzet, amelyet bűnös könnyelműséggel gyújtottak. Éppen Hed–Nakhté tekintetes úrtól jövök. Tudod, ő most a városi főszámvevő. Mindenki tudja róla, hogy nem bánná, ha holnap porráégne Ámon isten oltára. Most bezzeg kapkod fűhöz–fához a jó uraság, hogy valahogy helyreállítsa a rendet, de százezer lázadóhoz kevés a thébai helyőrség. Ha jól értesültem, nem marad más hátra, mint az, hogy a templom raktárából betömjük a lázadók száját, s majd ha széjjel szélednek, a helyőrség összefogdoshatja a fő lázítókat, a legnagyobb szájú Áthonosokat...

– Csakhogy ahhoz ismerni kellene őket – vetette közbe Nofer–ba–ra.– Két főkolompost már ismerünk is közülük. Ebben a ruhában sikerült egész közel férkőznöm hozzájuk.

Amu és Juzsua, így hívják őket és rakodómunkások az udfui kikötőben. De az írnokocskának nyoma veszett...– Jó, jó – szólt közbe Nofer–ba–ra türelmetlen kíváncsisággal –, de honnan tudjátok, hogy Áthon isten

nevével lázították fel a népet?– No, azt nem volt nehéz kitalálni – kacagott diadalmasan a papjelölt –, hiszen ott járkáltam közöttük és

hallottam, amit beszélnek. De van egy–két megbízható embere a városi számvevőnek is, főleg a kherepek között. Egy kancsi szemű kherep, akire ezt a szemtelén hangú levelet bízták, hogy elvigye Hed–Nakhté tekintetes úrnak, amikor az írást átadta és az eseményeket elmesélte, azt mondta, hogy a két szemével látta, amint Juzsua és Amu Áthon isten titkos jelével köszöntötték az írnokocskát és az ugyancsak a titkos jellel válaszolt nekik.

– Akkor ebben van valami – bólintott tartózkodóan a tekintetes úr és kezét önkéntelenül az előtte heverő írásra tette, pedig azt már előzőleg óvatosan letakarta egy tiszta papirusszal. Shit éles szemét nem kerülte el, hogy a másoló milyen óvatos mozdulatokkal igyekszik elrejteni, amit ír. Jól gyanította, hogy az öreg írnok előle rejtegeti az írást és ez kíváncsivá tette.

A fiatal pap pedig jól megtanulta, hogy ha ma megtud valamit, holnap már sokkal feljebb állhat a ranglétrán, ura lehet azoknak, akik előtt ma meggörnyed, de azt se feledte, hogy ha ma elmulaszt valamit, az holnap az életébe kerülhet.

Elhatározta tehát, hogy mindenképpen megtudja, mit másol az öreg írnok, ha lehet, úgy, hogy az észre se vegye.

– Hát kedves bátyám – szólalt meg rövid hallgatás után –, most már magad is tudhatod, miért cseréltem ruházatot.

– Természetes, természetes – bólingatott az öreg másoló –, s igen megtisztelő, hogy éppen engem tüntettél ki bizalmaddal, hogy hozzám jöttél... és elmesélted a történteket ...

– Ne vedd rossznéven, kedves bátyám, biz'én elsősorban Áthá–Rával szerettem volna beszélni, de nem találtam ágyasházában, s Mena néne azt mondta, hogy idejött olvasni.

– Valóban úgy van – biccentett a tekintetes úr –, de olyan csend van odabent. Lehet, hogy elaludt, mert amint hallottam, az este későn került haza.

– Nem szeretném zavarni, ha pihen – válaszolta ravaszul a papjelölt. – Megkérnélek, kedves bátyám, nézz be, hogy mit csinál. Ha látod, hogy alszik, csak hagyjad. Van időm, megvárhatom, amíg felébred.

Az öreg írnok felkászálódott a földről és szó nélkül megindult, hogy a papjelölt kérésének eleget tegyen. Amint meggörnyedt alakja eltűnt az átjáró függönye mögött, Shit papjelölt mint a villám a másolóasztal mellé pattant, felfedte az írást és gyorsan olvasni kezdte. A második mondat után már tudta, hogy az öreg írnok a hírhedt naphimnuszt másolja, amelyről annyit beszélnek mostanság, de amelynek még egyetlen sorát sem olvasta az Ámon–papok közül senki. A következő pillanatban már el is határozta, törik–szakad, egy példányt megszerez ebből az énekből.

Ebben a pillanatban hallgatózáshoz szokott fülei jelezték a visszatérő öreg írnok lépteinek neszét s azt, hogy csak ő jön egyedül. Shit hirtelen elhatározással úgy tett, mintha észre sem venné a tekintetes urat s mélyen elmerült az olvasásba.

Mikor Nofer–ba–ra belépett, semmi kétsége sem maradhatott afelől, hogy a naphimnusz másolásának titka a legádázabb ellenség, az Ámon–papok előtt felfedődött. Hideg szorítást érzett a gyomra tájékán, de aztán nagyot nyelt és igyekezett elpalástolni izgalmát:

– Úgy gondolom, Áthá–Rá alszik, mert a fal felé fordultan találtam.– Legalább nyugodtan beszélgethetünk tovább, kedves Nofer–ba–ra bátyám – válaszolt gúnyos éllel Ámon

isten fiatal szolgája. – Látom, sok érdekes dolgot lehet olvasni ebben az irattárban. Ingyen sem gondoltam volna, hogy az Áthon istent dicsérő éneket itt fogom megtalálni a Toth–Hor kegyelmes úr házában, s méghozzá ilyen gyönyörűséges gyöngybetűkkel róva. Erről a vak is láthatja, hogy más nem írhatta, csak Nofer–ba–ra tekintetes úr, akit pedig Ámon isten hozott haza a karnaki kőfejtők poklából. Ugyebár, tekintetes uram, nem titok előtted, hogy Ámon isten főpapja a nagy átokkal sújtotta e dal terjesztőit...?

– Ó, szentséges fiam – sopánkodott az öreg írnok halálsápadtan –, ne feledkezzél meg arról, hogy én csak szolga vagyok, rab vagyok ebben a házban. Én nem tehettem másként ...

– Mint ahogy urad parancsolta – fejezte be a mondatot a fiatal pap. – Engem nem tudsz megszédíteni, tisztelt bátyám. Bár igyekeztél előttem takargatni szíved gondolatait, jól tudom én, hogy fütyülsz te átokra, istenekre, szentségre, mindenre. Aki a gyomrodat megtölti borral, az a te istened. Nem firtatom tovább lelked indulatját. Ha majd gonosz szívedet a mérlegre teszik ott a túlvilág bejáratánál, ahol Osir trónusán ülve ítélkezik és Anubnak, az isteni kutyának éber szemei és a három szent majom lelked közepébe ható pillantása elől mit sem rejthetsz abból, ami mostan szíved sötét redőiben bujkál, majd ott adj számot, hogy ki voltál e földön. De ott már jaj neked, mert minden tetted följegyzi Toth, az írnokok írnoka, hogy azok soha feledésbe ne merüljenek, s fogva tartsák lelked az árnyak birodalmában, mind az örök világnak végezetéig!

Nofer–ba–ra magába roskadtan, egész testében remegve hallgatta a fiatal pap fenyegetését. Ó, nem a túlvilágtól féltette veszendő lelkét! Tudta, hogy akit így fenyegetnek Ámon isten földi szentjei, az hamarosan megismerkedhetik a túlvilág ítélő isteneivel is.

A fiatal pap dörgő szavai után hirtelen beállott néma csendben mintha halkan reccsent volna valami. Talán most ült fel virágos takarójú kerevetén Áthá–Rá és kezdett fülelni, hogy vajon kik beszélhetnek odakint... De lehet az is, hogy ebben a pillanatban szégyellte el magát, amiért ki akarta hallgatni mások beszélgetését, s most a másik kézirat után nyúlt, hogy ha kell, erőnek erejével legyőzze a kíváncsiskodás megszégyenítő gyengeségét.

A szemközt álló két ember: az öreg írnok és a fiatal pap észre sem vették ezt a halk reccsenést.A lélekszakasztó csendet Nofer–ba–ra alázatos, remegő hangja törte meg:– Ó, ker–heb – ez a cím csak a valóságos papoknak járt s a másoló hízelgő alázattal szólította így a

papjelöltet –, te. aki az isteni törvények ismerője vagy, mondd, mit tegyek, hogy megmenthessem lelkemet az örök vándorlástól, amely reám az árnyak birodalmában vár.

– Szolgáld az egyedül igaz istent, az istenek istenét és a királyok istenét; Ámon–Rát – felelte kenetes hangon a papjelölt.

– És miként szolgálhatom én az Urat, hiszen azt sem érdemlem, hogy a legkisebb is az ő tisztaszívű szolgái közül reám vesse a tekintetét – alázatoskodott tovább a görnyedthátú írnok.

A papjelölt hosszasan végignézett a meghunyászkodott alakon. Ékkora magamegalázásra enyhe undort érzett, de azért egy pillanatra sem tévesztette szem elől kitűzött célját és így válaszolt:

– A mindentudó Ámon–Rá, a titkok titkának ismerője néha a legérdemetlenebbeket hívja szolgálatába. Most tőled azt kívánja, hogy amíg én bent járok Áthá–Ránál, te fejezd be ezt a másolást és az egész átkozott förmedvényt, úgy, amint van, szóról szóra, betűről betűre add át nekem! Mivel pedig gondolom, hogy a túlvilági jutalmat nehezedre esnék kivárni, közben talán nagyon meg is szomjazhatnál, küldök neked öt karika aranyat. A jövőre nézve pedig jól tennéd, ha megjegyeznéd, hogy a nyitott szemet, éles fület Ámon isten szolgái arannyal jutalmazzák. Amint sejtem, ebben a házban volna mit látni, hallani. No, áll az alku?

Ez már olyan beszéd volt, amit Nofer–ba–ra jól megértett. Az erkölcsnélküliség vén prófétája habozás nélkül elfogadta az ajánlatot, amit hirtelen fellángolt szolgálatkészséggel ki is fejezett.

– Ó, szentséges öcsémuram, nem kell egy pillanatot sem várnod. Van ebből a szennydalból, ha kell, tíz kész tekercsem is. Másoltatott eleget a gazdám, hogy istentelen barátai között szétosztogassa.

Szavai bizonyítására Nofer–ba–ra tekintetes már fel is vett a sarokban heverő tekercsek közül egyet és sürgölődő szolgálatkészséggel átnyújtotta a papjelöltnek.

A papjelölt pedig vette az írást és nagy figyelemmel apróra hajtogatta, majd bőr ágyékövének redőibe rejtette. Amíg ezzel foglalatoskodott, a tekintetes úr odasompolygott hozzá és a füléhez hajolva, halk, elővigyázatos hangon suttogni kezdett:

– Szentséges uramöcsém, úgy tudom, hogy ez a, nem is tudom, minek nevezzem, a fiatal Ámenhotep úr megtévelyedett szívében fogamzott. Toth–Hor uram csak úgy jegyezte le, hogy meglegyen, mert nagyon szépnek találja ezt az éneket.

A papjelölt csak a fejével biccentett: tudomásul vette, amit hallott, és megindult a könyvesház bejárata felé, hogy Áthá–Rával találkozzék.

Nofer–ba–ra utána sietett és a bejárat előtt megállította:– Uram, az öt karika aranyról aztán meg ne feledkezzél!– Ne félj semmit! Ma este, ha besötétedik, maradj itt a másolókamrában és elnyered jutalmadat.

XXX. FEJEZET,

amelyben Sanuph tekintetes úr, a dolgok rendjének kutatója, váratlanul megjelenik, sok bölcs dolgot mond, aztán örökre eltűnik Áthá–Rá életéből.

Áthá–Rá, miután a kapuig kísérte Shitet, nem tért vissza a könyvesházba. Volt apja kertjében egy fügefák közé rejtett kőpad. Annak való zug volt ez az árnyas rejtek, aki testét–lelkét zavartalanul akarta pihentetni. Ide húzódott háborgó gondolataival a fiú, hogy rendezze, lecsillapítsa lelke indulatát.

Végiggondolta mindazt, amit a papjelölttől hallott: a nép fellázadt, s most a templom udvarából követeli jogait. És a város urai őt, Áthá–Rát, anélkül, hogy kilétét tudnák, mint istentelen lázadót keresik... De hát lázadó–e ő, aki a törvényadta jogokat követeli? Csak annyit és nem többet! Ő tudja, egyedül csak ő tudja, hogy a zsákhordóknak igazuk van! Ellopták a bérüket, ez olyan bizonyos, mint a nap az égen és a Nagy Folyó a földön. Mégis, most anélkül, hogy ismernék, őt vádolják lázadással, hamis számvetéssel. Hát a város urai, Hed Nakhté és a többiek csak rágalmazni tudnak, számolni nem? Vagy a törvényeket ne ismernék? A törvényeket, amelyeket az írás–olvasás mesterségével együtt tanultak meg, s már sok éve alkalmaznak, mint főemberek...

A nevét... a nevét lehet, hogy elfelejtette Amu és Juzsua, de hazáig kísérték a tegnap este. Tudják, hol lakik. Ha sikerül a papok és főemberek terve, akkor a népet pár marék ennivalóval lecsillapítják ... Amu és Juzsua a poroszlók kezére kerül... és akkor rajta a sor ... rajta, Toht–Hor fia, Áthá–Rán ...

Egy pillanatig most úgy gondolt vissza tegnapelőtti önmagára, mint a messzeföldre vetődött vándor szülőhazájára, ahova tudja, hogy soha többé vissza nem térhet. Még két napja sincs, hogy a lelke olyan derűs volt, mint a Nagy Folyó tükre, amelyben millió élet él és millió fény fénylik.

A fiú nagy, fényes lelke úgy tükrözte Áthon isten képét, a birodalom rendjét, mint a Nagy Folyó sima folyású vize a fénylő nap arcát. De ugyanakkor éles szeme, kíváncsi lelke kutatta és magába zárta a csillagos ég örök folyásától a búzavirág múló nyílásáig mindazt, amit a dolgok rendjének ismert a földön.

Az ország rendje és a dolgok rendje pedig olyan szépen megfért szívében, amiképpen a Nagy Folyó is változatlan rendeltetéssel tükrözte a fénylő nap arcát és rejtette, táplálta az élővilág millióit.

Néha azonban, ki tudná megmondani, honnan, miért, forró forgószelek támadnak és a nagy sivatag porát a kéklő egekig emelik és eltakarják a fénylő nap arcát és hatalmas hullámokra törik a Nagy Folyó tükrét. Ilyenkor a nap eltűnik az égről és a vizek mélyébe rejtőzik minden, ami él. De ha elmúlik a vihar, a régi fénylő rend újra visszaáll...

Ó, ha az ember lelke is olyan volna, mint a Nagy Folyó tükre! Ha a nagy viharok után visszaállhatna a régi rend ...

Tegnap még csak Ámon isten papjai voltak ellenségei, ma már a város főemberei is üldözik, az ország rendjének nevében. Pedig azok testvérei Áthon isten imádásában ... de Amu és Juzsua is testvérek ... hát más a Hed–Nakhté tekintetes úr istene és más az Amué ... hány Áthon isten, hány ország rendje van?!

– Üdvözöllek, édes fiam!Áthá–Rá összerezzent a hangra és hirtelen felpillantott: a tűző nap sugarai ellen fehér lepelbe burkolózva

Sanuph tekintetes úr, a dolgok rendjének kutatója állott előtte.– Ó, drága jó bátyám, mintha megérezted volna, hogy remegő szívvel hívlak a távolból – kiáltott fel a fiú.– Sokkal egyszerűbb oka van annak, hogy most, szorgos míves napon itt vagyok: áll a munka a kikötőkben!

A rakodó munkások meg a többi hozzájuk hasonló rongyos nép megunta, hogy ellopott bérükből a nagyságos és tekintetes számvevők kövérre hizlalják még táncosnőik ölebeit is.

– Végre! Végre! Az igazság szavai egy okos, bölcs ember szájából ebben az elátkozott városban ... – ugrott fel Áthá–Rá kipirult arccal a hűvös kőpadról.

A bölcs öreg úr azonban szelíden megfogta az ifjú csuklóját, és visszavonta maga mellé a padra:– Nem ismerek reád, édes fiam, Áthá–Rá. Mintha nem tőlem tanultad volna, hogy a gondolkodó ember az

ország rendjében sohasem keresi az igazságot. Az igazságot csak a dolgok rendjében keresd, édes fiam! Ide nézz – szólt, s hirtelen felkapott egy kavicsot, amit magasra feldobott. Pár pillanat múlva hallani lehetett, amint a kövecske visszakoppant. – Ismételd meg, édes fiam – fordult Áthá–Rá felé az öreg úr –, ismételd meg százszor, ezerszer és amit feldobtál, százszor, ezerszer visszahull a földre. Igazság tehát, hogy minden tárgy, amit feldobunk, vagy magasból leejtünk, a földre hull. Csakhogy ez a dolgok rendjének igazsága, fiam! Ilyen igaz rendet sohasem találsz majd az országban.

– De a törvények ... – vetette közbe Áthá–Rá.

– Ugyan, ugyan – csóválta meg a fejét Shanuph úr –, nem tiltja–e a törvény a lopást és más dolgának a megkívánását? Ne félj, azért még soha egy számvevőt sem büntettek meg, ha a zsákhordók béréből bármennyi is hiányzott.

– Mi értelme van az országnak, ha csak rend, de nem igazság is egyben – villant haragosat a fiú szeme.– Fiam, a rend ellen ne lázadj! – emelte fel ujját figyelmeztetőleg az öreg számvevő. – Mert nézd csak,

fiam: látod ezt a kőpadot, amelyen most olyan jólesik beszélgetni? Ugye ezt nem te csináltad, sem apád, sem én. Most mégis az apádé, s mi élvezzük, hogy van. Aki csinálta, fiam, az a ki tudja hova való rabszolga vagy kézmíves, tán még árpakásáját sem merte rajta megenni. Igazság–e ez, fiam?

Áthá–Rá mit sem tudott erre válaszolni, csak hallgatta tovább figyelmesen az öreg írnok nyugodt, csendes hangját.

– Hát arra gondoltál–e valaha, édes fiam, hogy amíg te figyelsz, olvasol, gondolkodol s így töltöd napjaidat, addig végig az országban milliók verejtéke hull és ezer meg ezer hajcsár kezében pattog az ostor és az ostor vége mindig meztelen emberi vállakon csattan. S mindabból, ami a míves kezek alól kikerül, mi marad nekik? Mennyivel nagyobb a te részed, s mennyivel nagyobb még az enyém is! Igazság ez, édes fiam?

Az öreg bölcs nyugodt, mélyrenéző pillantása most találkozott az ifjú nyugtalan, zavart tekintetével.– Messzi tengereket járt hajósok mesélik – folytatta beszédét Shanuph úr –, hogy távol tőlünk élnek olyan

népek, ahol nem ismerik a szolgaságot, ahol minden ember szabad, s ami élelme, hajléka, fontos java csak van a népnek, az mind közös. Ez ugyebár szép dolog és ez már igazság is?

Áthá–Rá hevesen bólintott egyet, s mondani is akart valamit, de az öreg tekintetes intett, hogy még nem fejezte be, amit megkezdett.

– Mikor aztán megkérdeztem ezeket a messzeföldről jött szemtanúkat, hogy azok a boldog igazságban élő népek miként jegyzik le a gondolataikat, azt mondták: nem ismerik azok az írást, még a főembereik sem! Házaik is csak amolyan földbevájt kalibák, s –a ruhájuk durva, kidolgozatlan bőr, s nem tudom, igaz lehet–e, de vannak köztük olyanok is, akik az emberhúst is megeszik. És béke közöttük sincsen, mert egymástól rabolják az élelmet, különösen szükségesebb időben. Úgy mondják, az emberhúsra is inkább ilyenkor fanyalodnak ... Hát édes fiam, így él a nép, amelynek van igazsága, de nincs rendje!

– És igazságos rend nincs, nem is lehet soha a nép között?! Talán Áthon isten rendje ...De a fiú nem fejezhette be a megkezdett gondolatot, mert az öreg bölcs lekicsinylő mosolya és

kézlegyintése megállította:– Az istenek, édes fiam, sohasem szüntették meg a rendet ... Ha új isten jött, új rend támadt, új hatalmasok

jöttek a régiek helyébe. Ismered ugye a halottak könyvét? A leghatalmasabb földi hatalmasság is mennyire mosakodik a túlvilág kapujában, hogy átjusson valahogy az öröklétbe ... Az ember nem tud belenyugodni abba, hogy a dolgok rendje örök. Eltűntek a testek, mások megmaradtak ősidők óta. A halott királyok a piramisokban pihennek, a dicsőségesek sírjukba temetkeznek. Mi történt velük? Hol van most az ő helyük? Falaikat lebontották, helyük olyan, mintha sohasem lett volna... Senki sem tér vissza onnan, aki meg tudná mondani, mire van szükségük, hogy megnyugtassák a mi szívünket addig, amíg mi is el nem indulunk oda, ahova ők elmentek... Légy hát jókedvű, kövesd vágyadat, ameddig élsz! Tedd, amire szükséged van a földön és ne zavard meg szívedet egészen addig, amíg el nem érkezik számodra is a sírás napja. De addig legyen boldog a napod. Ne gondolj a gonddal! Látod, senki sem viszi magával kincseit; látod, senki sem tér vissza, aki egyszer elment!

A fiatalember tágra nyílt szemmel itta az öreg bölcs szavait, Shanuph tekintetes úr pedig merengve maga elé nézett a homokos, kavicsos ösvényre, s úgy folytatta, mintha csak önmagának beszélne:

– Ládd fiam, Maát isten papjai, az igazságosztók és a városok poroszlói, a fáraó s a királyok mind és a főembereik és a sokezer fegyveres nem elég ahhoz, hogy az ország rendjét megtartsák... Az isteneket is a rend szolgálatába szegődtették. S milyen álnokul! örök életet igértetnek velük azoknak, akik a rendet megtartják, s szörnyű örök halált annak, aki a rend ellen támad: odaültetik az alvilági Osir mellé a karvalyszemű isteni írnokot, aki előtt nem lehet elrejteni semmit. És ott várják a túlvilág hiénái s a másik szörnyűséges szörnyeteg, amely krokodil, víziló és oroszlán egyszemélyben, hogy ízekre marcangolják, felfalják azt, aki földi életében vétett a rend ellen ... De az istenek sem kerülhetik el a hatalom sorsát: az emberek áldozatokat mutatnak be nekik s ajándékokat hordanak oltáraikra, amiképpen adót fizetnek a föld hatalmasainak. Vagy démonokkal szövetkeznek, vagy pedig varázsigékkel és orrukba, fülükbe, nyakukra aggatott varázsszerekkel veszik el az istenek szemevilágát, hogy elrejthessék előlük szegény szívük titkait, éppen úgy, amint az adószedők elől dugdossák vagyonukat és feljebbvalóik előtt rejtegetik szívük indulatát. És amiképpen bíráik elé hamis tanúkat állítanak, úgy örökre kihűlt szívük fölé odatétetik a halottak könyvét, hogy hazudja helyettük „Nem loptam!” „Nem öltem sem embert, sem asszonyt!” „Nem ríkattam meg senkit.” Egyszóval, édes fiam, az istenek nem teszik a rendet biztosabbá, sem az embereket jobbakká, csak a félelmet és rettegést növelik szívünkben.

Szabadulj meg az elmúlás félelmétől, amint bölcs emberhez illik, és megszabadulsz az istenektől való rettegéstől is ...

– Ó, atyám – fordult az öreg bölcs felé az ifjú – engem nem a rettegés vezetett Áthon istenhez, hanem az igazságosságban való bizodalom. Én nem félem őt, én reménykedem, bízom benne! Csodállak téged atyám, aki arra tanítasz, hogy a rend ellen ne lázadjak, de ugyanakkor ellöksz magadtól minden istenséget. Pedig a te szavaid szerint is az istenek a rend szolgái.

Az öreg tekintetes hosszan, komolyan, kicsit szomorúan mélyesztette tekintetét fiatal tanítványa kipirult arcába:

– Drága fiam, nem értettél meg engem és nem is érthettél meg. Még kevés a tapasztalatod hozzá, de megpróbálom elmagyarázni neked az ország rendjét s a mi helyünket, az írnokok helyét ebben a rendben. Az én életemről s talán a te eljövendő sorsodról beszélek, fiam ... Hány végtelennek tűnő napot ültem keresztbetett lábakkal, éber szemekkel, egy szál nádtollal a kezemben és egy tartalék tollal a fülem mellett, és jegyeztem pontosan, lelkiismeretesen, melyik zsákhordó mit, mennyit dolgozott, mennyi és milyen áru érkezett és távozott a kikötőből, melyik kalmár mennyit fizetett és még mivel tartozik, számoltam székre hajtott marhákat és

írtam adóíveket és mértem gabonát és kötöttem szerződést. Unalmas, egyhangú életnek látszik ez, fiam, és az is volna, ha közben nem figyelsz és nem gondolkozol. De ha van füled a hallásra és szemed a látásra, akarva, nem akarva feltámad a gondolat szívedben. Mert a gondolat sohasem támadhat elcsigázott testben, sem a semmittevő, dőzsölő hatalmasok szívében. Nem vágyik az igaz gondolatra az sem, aki kapzsi. Ilyen pedig akad közöttük, az írnokok között is jócskán ...

Az öreg írnok egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta, csendesen, mint eddig, a megkezdett gondolatot:– Az ostoba ember előtt mi csak számsorokat jegyzünk hosszú papírokra, de mi tudjuk, hogy az ország

rendjének szíve dobogásán tartjuk a kezünket. S minden tiz napban, harminc napban, esztendőben, mikor összeadjuk a végtelennek tűnő számsorokat, megtudjuk belőle, hogy egészséges vagy beteg volt–e a rend, függetlenül attól, hogy mit fecsegnek Ámon isten jövendőt, jósló papjai, mert az istenek, amint már mondtam, nem urai, hanem szolgái a rendnek. Így hát mi marad más számunkra, mint tudni azt, hogy az ember szíve a saját istene, hogy amikor eljön számunkra is a sírás napja, elmondhassuk: az én szívem elégedett azzal, amit tett, amikor még a testemben lakott, mert nemcsak hogy nem loptam el a míves bérét, hanem ahol lehetett, inkább neki kedveztem, mint a dőzsölő gazdagnak vagy a kapzsi kalmárnak. „Nem öltem sem embert, sem asszonyt”, hanem életet adtam utódaimnak, s tisztességben tartottam a feleségemet, mint önmagamat. „Nem hazudtam”, csak ha nem kérdezték, az igazságot sem mondtam, egyszóvel „nem fecsegtem”. Így békéltem én meg önmagammal s egyetlen istenemmel: a szívemmel. Fiatalságunk legszebb idejét kemény fegyelemben töltöttük és megtanultuk megérteni és tudni a bölcsességet. Életünket az ország rendjének dobogó szíve mellett töltjük, de nem mi építjük, nem mi verejtékezzük ki ezt a rendet, és nem mi vagyunk annak a parancsolói. Talán ha mi volnánk, mi sem tudnánk jobban csinálni! Mi csak az igazlátó szemei vagyunk ennek a rendnek. Ezért, fiam, sohase támadj a hatalom ellen, mert a hatalomtól nyerted az élelmet és a papírt, az életet és a tintát... a tollal pedig nemcsak számokat lehet írni, hanem gondolatokat is, az eljövendő századok számára ...

Mikor Sanuph tekintetes úr az eljövendő századokat emlegette, Áthá–Rának eszébe villant, amit tegnap Juzsua mondott az eljövendő századokról: „amit beszélünk, azt elhordják a szelek, ami írva van, az megmaradhat örök időkre. Hadd tudják meg az unokáink is, mi történt itt a mai napon! Hogy soha, míg dolgos kezek mívelnek e földön, senki ne merjen jogainkhoz nyúlni!”

– Ó atyám – villant meg tisztán, mint gyémántacél, a fiú szeme –, a világ legerősebb fegyvere a leírt gondolat. Mert amikor mi már rég nem leszünk, az még akkor is élni fog és harcol helyettünk az igazságért. Mert én tudom, hogy az igazságért harcolni kell, és akik az első sorban állnak, könnyen sebet is kaphatnak, el is eshetnek a küzdelemben, de helyükre mindig új sorok fognak állani, míg csak el nem jön az igazságos rend mind az egész országban. És én, atyám, anélkül, hogy tudtam volna, az első sorba kerültem. Holnap, meglehet, súlyos sebet kapok, talán meg is ölnek, de én tudom, hogy más áll a helyembe! Te tanítád atyám, hogy az én szívem az én istenem, és én most szívem felé teszem az én halotti könyvem vallomását: „Nem loptam, nem csaltam, nem hazudtam, de harcoltam az igazságért, mind az utolsó leheletemig, és boldog az én szívem, mert amíg testemben dobogott, ismerte az ő kötelességét!”

Az öreg bölcs csodálkozó tekintettel nézett a fiatal írástudó felhevült, rajongó arcába:– Nem értem, édes fiam, milyen első sorról, milyen sebekről beszélsz?– Mindjárt megérted, atyám! – pattant fel helyéről a fiatalember. –– Úgy nézz reám! Ügy tudd meg, hogy

tegnap én jártam az udfui kikötőben, én számoltam ki a zsákhordók bérét, én mutattam meg nekik, hogy becsapták őket és én írtam azt a levelet Hed–Nakhté tekintetes úrnak, hogy még az unokáik is megemlegessék ezt a napot, hogy kétszer is meggondolják a föld hatalmasai, amíg egyszer a munkásnép béréhez nyúlnak. Így kerültem véletlenül az első vonalba, s áldom a sorsot, amely odavetett, mert most igazabb embernek,

emberségesebb embernek érzem magamat! Ezért keresnek most halálra Ámon isten papjai s az Áthon isten nagyúri hivői engem, engem: a fáraó első írnokának, Toth–Hornak fiát, Áthá–Rát!

Az öreg bölcs még egy pillanatig felnézett ülőhelyéből az előtte álló, lángoló arcú ifjúra, azután ő is felegyenesedett. Arcuk egy magasságban volt, amikor megszólalt:

– Ó, drága fiam, amíg tanítványom voltál, mindig büszke voltam reád. De már nem vagy tanítványom. Olyasmit tettél, amire én sohasem tanítottalak, sőt ami az elmém gondolataival szögesen ellenkezik. Azt merted, amiről én csak néha ábrándoztam, s olyankor is mindig megdorgáltam magamat, amiért megzavartam szívem nyugodalmát. Te keresni merted az ország rendjében az igazságot és merészeltél küzdelembe is szállani érte. Mást tettél, többet tettél annál, mint amire oktattalak. Te emelt fővel állhatsz meg a nagy bíró, a saját szíved előtt, mert nemcsak megismerted, hogy mit kell tenni, de tetted is! És most, hogy már több vagy, mint tanítványom, még büszkébb vagyok reád!

Áthá–Rá zavart, álmélkodó szemekkel nézte bölcs, öreg atyai barátját, akit sohasem hallott még ilyen felindultan beszélni. A lelkes, elismerő szavaknak inkább csak muzsikáját hallotta, értelmük alig jutott el tudatának kapujáig. Az öreg írnok is most mintha megbánta volna, amit mondott, vagy ahogyan mondta, és miután egy kicsit körülnézett, mint ahogy idegen helyen szokott az ember, csendesen csak ennyit mondott:

– Miért is állunk mi voltaképpen? Üljünk le!Mindketten leültek. Hosszú, néma csend állott be. Mintha nem is egymás mellett ültek volna, úgy elmerült

ki–ki a saját gondolataiba. A csendet nagv sokára az öreg bölcs törte meg:– Most olyan vagyok, mint a szedett fa: két fiam érte meg a férfikort. Testem szerint gyermekeim voltak, de

szívem szerint soha, mert nem lakozott bennük a bölcsességnek lelke. Mellettem, de a szívemtől távol nőttek fel, s most test szerint is távol vannak tőlem. Katonák lettek, harcolnak és szolgálják az ország rendjét valahol a hittiták mesgyéjén. Élnek–e? Meghaltak–e? Nem tudom. Már közel öt esztendeje hírt sem hallottam felőlük. Feleségem rég halott, s most tőled is el kell válnom ...

A fiú csodálkozó, kérdő pillantást vetett az öreg írnokra, de az úgy tett, mintha észre sem venné, s csak folytatta, amit elkezdett:

– Két barátom él még a földön ... s remélem még sokáig fognak élni, mert fiatalabbak, mint én, s legutóbbi levelükből úgy értesültem, hogy jó egészségnek örvendenek mindketten. Ezért, fiam, ha sorsod Khnuumuba vetne, keresd fel Máshuut mestert, az orvost, s ha tovább, Onba kerülnél, beszélj Sárdunázár pappal, a csillagos ég törvényeinek kutatójával ... Megtalálod a Napisten templomában ... de azért bátran megnyithatod előtte szívedet, mert nem afféle csaló, ámító, szentkönyvekből betűt rágó, vagy átkot üvöltő lélekkufár, mint akik itt Ámon istent szolgálják ... Tanulj tőlük, fiam, mert van mit... s mondd meg nekik, hogy a szívem törvénye szerint éltem és aszerint is fogok meghalni...

A dolgok rendjének öreg kutatója most felállt, s hosszan a fiú arcába nézett.– Ne felejtsd soha, édes fiam, hogy a világ hatalmasainak a szemében, amit tegnap cselekedtél, főbenjáró

bűntett. Ezért gondosan hallgass, s vigyázz, hogy még álmodban se nyíljon fecsegőre a szád... Azt pedig, hogy mi itt ketten a mai napon találkoztunk, még ha kínpadra feszítenének is, elhallgasd ... Most pedig áldásom reád, édes fiam, mi soha többé nem találkozhatunk!

Áthá–Rá hagyta, hogy az öreg ember száraz, csontos karjaival átölelje a nyakát és ajkát a homlokára illessze. Még sohasem búcsúztak el így egymástól. Áthá–Rának, bár furcsállotta az aggastyán magatartását, nagyon fájt, hogy bölcs öreg mestere örökre meg akar válni tőle. Az agg bölcs pedig megindult a kert hátsó része felé ... Két. lépésről még magyarázólag visszaszólott:

– A hátsó kiskapun távozom, nehogy meglásson valaki! ... Ez most nem volna okos dolog...Shanuph tekintetes úr, a dolgok rendjének kutatója ezután még egyszer hosszasan végignézett egykori

tanítványán, azután megfordult és megindult a hátsó kijárat irányába ...Áthá–Rá pedig a mellén karbafont kezekkel úgy nézett utána, mint egy szobor. Mozdulatlan testében

azonban vágtattak, cikáztak a keserű gondolatok, s mikor az öreg mester alakja eltűnt az ösvény fordulójában, a fiú még egy megvető pillantást küldött utána:

– Vén, gyáva szajkó! Hogy félti a szíve nyugodalmát... Most bezzeg úgy fut tőlem, mintha bélpoklos volnék!

És Áthá–Rá elhatározta, hogy az apjának még ma, még az esti lakoma előtt elmond mindent. Legyen, aminek lennie kell!

XXXI. FEJEZET,

amelyben kiderül, hogy Áthon isten erősebb egy arany szkarabeusz bogárnál, de azért mégsem mindegy, hogy ki lesz a győztes az istenek háborújában: Áthon–e, vagy Ámon.

A lakoma már lassacskán a végéhez ért. A kivágott nyelvű étekfogó rabszolgák személytelen nesztelenségükben, mint valami kétlábon járó óriásmacskák, úgy settenkedtek az asztalok körül, hogy elszedjék a tálakat és körülhordják az illatosított kézmosó vizet. Az asztalokra nehéz arany– és ezüstkupák kerültek, s a falak mellé körbe állított óriás korsókból hatalmas izomzatú szolgák öntötték az aranyszínű vagy vérpiros bort.

Rejtekeikben hangolni kezdtek a zenészek is, és mikor a vérpezsdítő, forró tánczene megkezdődött, a két gyönyörű, virágokkal telepingált, lótuszvirágfejű oszlop közül karcsú táncosnők libegtek az asztalok közé. Meztelen testüket csak egy selyemfényű, áttetsző lepel borította. Valamennyi kékcsillogású, csak egy, a legszebb volt talpig piros bíborban, éjfekete hajában egy csodálatos vörös liliommal.

A dalnak, bornak ebben a most kezdődő mámorában ki vette volna észre, hogy Salumith úr, a fáraó barátja, csendben lelépett heverőjéről, s félrebillentve az oldalbejáró függönyét, köszönés nélkül távozott. Kisvártatva egyenként még mások is így tettek a társaság legtekintélyesebb tagjai közül.

Áthá–Rá csak akkor vette észre a főemberek kiszivárgását, mikor az a halványképű, finomarcú, magas homlokú fiatalember is felállott, aki eddig az apja, Toth–Hor és a szépséges Nefer–Iti között hevert a legszebb bíbortakaróval leterített kereveten. Amint a fiatalember felemelkedett, Toth–Hor is lelépett a kerevetéről s mintegy az utat mutatva, megindult a kijárat felé. A halványarcú ifjú pedig, mintha csak véletlenül tenné, követte a házigazdát.

A kijárat felé menet Toth–Hor egv pillanatra megállott Hed–Nakhté tekintetes úr kerevete mellett és súgott valamit a fülébe, mire az megértőleg bólintott.

A városi főszámvevő, szokásától eltérően, ma este jócskán elkésett a vendégségből, de ez nem tűnt fel senkinek, mert mindenki tudta, hogy a rongyosok lázadása ma ugyancsak sok gondot okozott a kiváló úrnak. Hed–Nakhté tekintetes úr pedig teleszájjal evett, s kettő helyett ivott, hogy pótolja a hátrányt.

Áthá–Rá, mint a társaság minden tagja, fehér, könnyű szövetlepelbe öltözött, haját kibodorította, arcát, szemöldökét, körmeit kifestette, testét illatos vízben megfürösztötte, s villogó ékszerekkel díszítette még mezítlábas bokáit is. De a sok drága holmi alatt szegény szíve idegenül, elhagyottan és kifosztottan dobogott.

Sokkal rosszabbat várt, mint ami következett, amikor apjának elmondta, hogy mi történt tegnap az udfui kikötőben. Mert az őszülő államférfi arca inkább gondterheltnek, mérlegelőnek látszott, s csak néha, egy–egy pillanatra mutatott haragot. Mikor megszólalt, a fiú érezte, hogy nem az apja hangját hallja, hanem a fáraó udvari emberéét:

– Áthá–Rá, amit tettél, azért megérdemled a lázadó írástudóknak kijáró fővesztést. De kérdés, megbüntetésedből nem ellenségeink húznak–e majd hasznot? Mielőtt cselekednénk, ezt mérlegelnünk kell. Lehet, hogy ez lesz a szerencséd. Gondolom, magadtól is tudod, hogy a történtekről hallgatnod kell, de ha forró fejjel, kótyagosan másképpen gondolkoznál, akkor én, az apád parancsolom, hogy lakatot tégy a szádra! Remélem, a törvények tisztelete még nem veszett ki egészen a szívedből s így tudod, hogy mit jelent atyád parancsa.

Áthá–Rá csak fejével biccentett, Toth–Hor pedig a kezével intett, hogy elmehet. Aztán, mikor a fiú távozni akart, az apa rászólt:

– Megállj egy pillanatra! Este lakoma lesz nálunk. Készülj fel rája! Lehet, hogy ma éjjel eldől a te sorsod is. De azért ne légy szórakozott, vagy éppen szomorú. Úr vagy, és aki parancsol, annak sohasem szabad az arcán meglássák, hogy mi rágja a szívét...

Áthát–Rá most egy pillanatra úgy látta, mintha az apja szemére valami bánatos aggódó fátyol szállott volna. De a következő szemvillanásban már újból a régi Toth–Hor, a fáraó első írnoka, a királyfi nevelője és az ország rendjének egyik legelőkelőbb őre állott előtte:

– Még valamire ügyelj, Áthá–Rá! Salumith úrtól egy gyönyörű táncosnőt kaptál ajándékba. Vörös Liliomnak hívják. Már egy hete itt van az én asszonyosházamban, de neked nem mutattuk meg. Ma estére szántuk meglepetésnek. Mulass vele kedvedre, mert nekem is, Salumith úrnak is örömet szerezel vele ...

Vörös Liliom pedig itt forgott, kígyózott a zene buja, forró ütemére a fiú heverője előtt. A vak is látta, hogy neki táncol, neki kelleti magát. De Áthá–Rá észre sem vette, mert szemét már hosszú idő óta a sápadt, finomarcú ifjú elhagyott heverője felé függesztette. Ott, az üres hely mellett egy elefántcsont heverőn nyugodott a szépséges Nefer–Iti.

Áthá–Rá hiába nézte olyan kitartóan a leányt, az, mintha fogadalma kötötte volna, félig lehunyt szempillákkal csak maga elé bámult. Tekintetét még olyankor sem vetette fel, ha néha az előtte álló aranykehelyhez nyúlt, hogy ajkát egy–egy korttyal megnedvesítse.

Áthá–Rá legszívesebben felpattant volna puha heverőjéről, hogy odarohanjon és elfoglalja a sápadt arcú ifjú üresen hagyott helyét ott, Nefer–Iti mellett. Ment volna, de nem tehette: Nefer–Iti nem volt táncosnő, sem rableány, hanem úri kisasszony! Így, aki mellé a lakoma alkalmával ültették, amellett kellett maradnia a vigalom ideie alatt is. Ha az a sápadt arcú ifjú nem tér vissza reggelig, Nefer–Iti mellé akkor sem ülhet senki más.

De a tekintetnek nem parancsol az illemszabály, s Nefer–Iti mégsem pillantott egyszer sem Áthá–Rá felé. Tekintetével sem kereste a fiút, mint annyiszor máskor, amikor a társasági szabályok más módot nem nyújtottak az együttlétre.

A tánc már lassan a végéhez közeledett, amikor Áthá–Rá egy hirtelen gondolattól vezéreltetve, fehér szövetleple alá nyúlt és ujjaival kibontotta a nyakában függő amulett–tokot, s kiválasztotta a sokféle apróság közül azt a pici szkarabeusz bogarat, amit már több mint egy esztendeje melengetett a szíve felett.

Története van ennek a kicsi arany szkarabeusznak: ez a történet vagy másfél esztendeje kezdődött... Áthá–Rá akkor már több mint egy éve a kincstári írnokképző hallgatója volt, de külsején mi sem változott: színes vagy fehér ágyékkötőjével éppen olyan meztelenül járt, mint annakelőtte, csak a bal karjára fűzött smaragdszemű bronzkígyó hirdette, hogy már kikerült a kicsi fiúk iskolájából. De azért, amikor csak tehette, vígan elhancúrozott Nefer–Itivel apja vagy Salumith úr kertjének tekervényes ösvényein. Ha összevesztek a kapóköveken, mert Nefer–Iti amolyan kislányosan, nemegyszer csalással pótolta, ami ügyességéből hiányzott, Áthá–Rá bizony jól megcibálta kis játszótársa göndör fürtjeit. Utána, ha a leányka sírva fakadt, olyan mélységes lenézéssel nézett végig rajta, ahogy csak kisfiúk tudnak nézni síró lánykákra, akiket ők ríkattak meg.

Egyszer azután egy ilyen megríkatásos, játékos nap után Nefer–Iti sokáig nem jött el Áthá–Ráékhoz. A fiúnak néha hiányzott ugyan kis játszópajtása, de sokkal inkább lefoglalták olvasmányai és barátai, mint hogy sokat törte volna a fejét azon, miért is nem jön, mint máskor, a kis Nefer–Iti.

Egy forró napsütéses délután, amikor Áthá–Rá jobb híján a szobájában hűsölt, ismét eljött Nefer–Iti. De nem gyalog jött, mint máskor, hanem lefüggönyözött hordszéken, amit négy izmos rabszolga lengetett könnyedén. A leány testét most nem egy kis könnyű kötény fedte, hanem drága, lenge, selyemfényű kelme, amely még alig domborodó mellét is eltakarta, hogy annál jobban kiemelje meztelen vállainak, karcsú nyakának finom vonalait. És a nyakát, meztelen lábát, karját, vékony ujjacskáit drágaköves aranyékszerek borították. A haját magasan felfésülte és olyan édes illatot árasztott, mint egy kifeslett rózsabimbó, és nem Áthá–Rát kereste, hanem Mena nénét, hogy eltanulja tőle annak a finom kenőcsnek a titkát, amelytől puha és bársonyos lesz az asszonyok bőre, mint a virág szirma.

Ez az új, csodálatos Nefer–Iti, aki az volt, mint a régi kis játszópajtás és mégis egészen más, első pillanatra elbűvölte szépségével Áthá–Rát. A fiú öt ujjával végigfésülte makrancos fürtjeit, s tétovázó, zavart hangon szabadkozott:

– Ne vedd rossznéven rendetlen öltözetemet, de nem tudtam, hogy jönni fogsz.– Ó, úrfi – hajolt meg hamiskásan Nefer–Iti –, miért venném rossznéven, hiszen én már így szoktalak meg.

Még egyszer sem vettem észre, hogy miattam valami nagyon megerőltetted volna magadat.A fiú csak nagy bambán hallgatott, s a leány élvezte a szívet csiklandó, könnyű diadalt. Nefer–Iti pedig, egy

fürkésző pillantást vetve a ház irányába, folytatta a megkezdett játékot.– Különben is, úrfi, nem hozzád jöttem! Mena nénével van egy kis dolgom.– No, akkor nem találtad el – szedte össze magát Áthá–Rá –, mert dadus nincs itthon... de itt a teraszon

megvárhatod.A leány érezte, hogy több kettőnél és a hangja békítőre lágyult:– Most nem szeretem itten... inkább sétálnék a kertben, de egyedül unalmas ...A fiú nem válaszolt semmit, de mikor a leány a kert felé indult, szótlanul a nyomába szegődött. A porba

rajzolódó pici, formás lábnyomok pedig egyenesen a rejtett kőpadhoz vezették.– Ó, be jó itten – ült le hirtelen kitörő örömmel a leány. – Már úgy vágytam ide, erre a helyre! Most, mióta

nagy leány lettem, olyan borzasztó unalmas az életem. Egész nap öltözködöm, fésülködöm, zenét, táncot tanulok, s akármit csinálok, abba mindig belekötnek, elsősorban a néném: „Ezt nem így kell, amazt meg úgy kell csinálni!” Ó, Áthá–Rá, miért is lettem nagy leány?!

A fiú mit sem tudott válaszolni, csak tágranyílt szemekkel, elbűvölt lélekkel nézte ezt a még soha nem látott Nefer– Itit. A leány pedig enyhén elpirult, mikor folytatni kezdte a beszédet:

– Ezután hozzád sem jöhetek olyan könnyen, s nem is szeretnék hiába jönni, mert hátha nem találnálak itthon ... Te is már hiába jönnél, mert én már az asszonyosházban lakom ... oda te nem jöhetsz be, mert te is ... te is nagy fiú vagy ...

– Én mégis látni akarlak, többet, mint eddig – tört ki a visszafojtott indulat a fiú melléből.– Pszt te, ne kiálts akkorát, mert a házig hallatszik – csitította Nefer–Iti a fiút. – Nézd, hoztam neked

valamit!Azzal a leány a keblébe nyúlt és a következő pillanatban kinyitott tenyerében a fiú szeme előtt fénylett egy

pici, finom ötvözetű arany szkarabeusz bogár.– Ugye tudod, mit jelent? – suttogta a leány.Áthá–Rá csak a fejével biccentett: a szkarabeusz az állandóság, az örök hűség jelképe.– Ez a pici aranybogár lesz a mi híradónk – folytatta gyors, suttogó szavakkal a leány –, ha elküldöd nekem,

én visszaküldöm, s ha egy szál piros virágot is küldök melléje, azt jelenti, hogv még ma találkozhatunk, ha fehér virágot kapsz, akkor csak másnap jöhetek... ide, erre a helyre, ahol most vagyunk ... De most már mennem kell – állott fel a leány, s a kis aranybogarat ügyesen a fiú markába csúsztatta.

Most olyan közel állottak egvmáshoz, hogv a leány arcán érezte a fiú forró leheletét. Áthá–Rá szólani akart, érezte, hogy mondani kellene valamit, de csak állott és hallgatott megbabonázva. Megint csak a leány szólalt meg:

– A bogárkát... a bogárkát azért küldjed, hogy visszaküldhessem ... hogy tudjad ... hogy én mindig ... én örökre hűséges szívvel vagyok tehozzád ...

Még egy pillanatig álltak egymással szemben, aztán a leány hirtelen megfordult, s könnyű, szökellő léptekkel a ház felé iramodott.

A kis arany szkarabeusz pedig vagy egy évig vándorolt a két ház között, de már közel két hónapja mindig árván jött vissza. Nem hozott magával virágot, sem pirosat, sem fehéret...

Most pedig a szédítő táncforgatag partján heverve, Áthá–Rá ismét markában szorongatta a kis aranybogarat, s szemével egy közelben settenkedő étekfogónak intett. Az gyors léptekkel a fiúhoz sietett és intésére a kerevet mellé kuporodott.

– Ismered Nefer–Iti kisasszonyt? – kérdezte a fiú.A szolga biccentett.– Vidd ezt a kis figurát, s add oda neki. Amit ő ad, hozd ide nekem. Megértetted?A szolga bólintott, átvette a kis aranybogarat, s gyors, nesztelen macskajárással elsietett.A tánc most véget ért. A táncosnők könnyű, lebegő léptekkel a társaság közé libegtek és lecsücsültek a

heverők mellé. Az urak finom fehér lepleiket a lábukhoz telepedett táncosnők vállaira borították, hogy védjék kihevült testüket a meghűléstől. Aztán aranyos kelyhekből kínálták őket üdítő itallal.

Csak Vörös Liliom maradt a terem közepén. Egy fürgejárású étekfogó pici, aranyos karú hárfát nyújtott át neki. A leány énekelni kezdett. Szárnyaló szopránja úgy lebegett az elnémult társaság felett, mint pacsirtadal a szabad mezőkön.

Mindenki a leányt hallgatta, minden szem reá szegeződött, csak Áthá–Rá nyugtalan pil'antása követte a szkarabeusz–postás macskalépteit: most ért oda Nefer–Iti heverőjéhez ... Most kuporodott a heverő mellé, mintha parancsot várna... Most csúsztatta a leány kezébe a kicsi szkarabeusz bogarat... Nefer–Iti arca lángvörös lett, de pilláit nem emelte fel.

Az oszlopokat fehér és vörös virágokból font füzérek díszítették. Nefer–Iti leszakított egy vörösnarancsszín carthamus virágot, s a szolga kezébe adta. Az még várt egy pillanatig, de a leány intett, hogy elmehet. Áthá–Rá szíve nagyot dobbant: Nefer–Iti piros virágüzenete azt jelentette, hogy nemsokára együtt lesznek a kőpados rejtekben.

Vörös Liliom most kecses, könnyű léptekkel a fiú heverőjéhez közeledett, s egy bájos dalba kezdett:

Gerlice búgása messzi hat...Rejtett fészkünkre süt már a nap.Kis madarak, ha tudjátok,Senkinek el ne mondjátok,Hogy kedvesem még ágyában pihen,Szívemben boldogság árad el.Megfogadtuk, egymást nem hagyjuk el,Sohasem hagyjuk el...

Mire a dal befejeződött, Vörös Liliom Áthá–Rá heverőjéhez ért, s könnyed, hajlékony mozdulattal lekuporodott a fiú lábához. Áthá–Rá udvariasan betakarta könnyű leplével a leány kecses hajlatú vállait és

kelyhét a kis táncosnő rubintos ajkához emelte, de szemét a közeledő szkarabeusz–postásra függesztette. A szolga pedig átnyújtotta a piros carthamus virágot. Csak azt és semmi mást...

– A bogarat nem hoztad vissza? – kérdezte a fiú meglepődött arccal.A szolga csak a fejét rázta és félreérthetetlen kézmozdulattal jelezte, hogy Nefer–Iti szándékosan nem

küldte vissza a pici arany szkarabeuszt, hanem a nyakán csüngő kis amulett–tokba rejtette. A fiú arca elsötétült, de hangja nyugodt volt, amikor megszólalt:

– Elmész Mena nénéhez és a szobámból elhozol még egy leplet.Mikor pedig a szolga visszatért, a hozott lepellel könnyedén betakarta Vörös Liliom szoborszép vállait és

bort, csemegét készített eléje az asztalra. Még kedvesen meg is cirógatta a leány kipirult arcát, aztán magára csavarta fehér leplét, kezébe vette Nefer–Iti piros virágát és kilépett a hűvös éjszakába.

Egyenesen a kőpadhoz ment. Két könyökét két térdére támasztotta és a kezében tartott piros virágot nézegette.

– Vajon miért nem küldte vissza Nefer–Iti az aranybogárkát? Miért küldte annyifajta piros virág közül pontosan ezt? Talán nem tudja, hogy ez a halottak virága, mert ezzel festik pirosra a múmiaszalag vörösesszínű vásznát?

A fiú keserűen elkacagta magát:– Lehet, hogy igaza van! Ha betelik a törvény, s miért ne telne be, akkor nekem, a lázadó írástudónak éppen

a halottak virága illik.A feje felett lebegő halál, Nefer–Iti szokatlan viselkedése, érthetetlen üzenete millió és millió gondolatot,

érzelmet támasztott a fiú lelkében, s ezek most úgy vágtattak, cikáztak, keresztül–kasul nyugtalan szívén, mint a háborgó tenger árja egy dióhéjnyi bárkán.

A gondozott kerti ösvény kavicsa könnyű léptek súlya alatt roppant. A fiú felkapta fejét, tekintetét a sötétségbe fúrta. Szíve nagyot dobbant. Nefer–Iti közeledett. A leány édes nárdus illatott terjesztett maga körül, de magatartásában volt valami távol–tartó, idegen. Talán azért érezte így Áthá–Rá, mert már régen nem látták egymást, de az is lehet, hogy tényleg Nefer–Iti változott meg.

– Ne vedd rossznéven, hogy elküldtem érted a kis aranybogarat, de olyan régen nem láttalak és ... és ... ma este nagyon szép vagy... olyan voltál abban a zagyva társaságban, mint liliom a tövisek között. Irigyeltem azt a sápadt arcú fiatal urat, aki ott ülhetett melletted... Irigyeltem a vágottnyelvű szolgát, aki lekuporodhatott az árnyékodba ...

– Hadd ezt a beszédet, Áthá–Rá. Nekem ezt nem szabad hallgatnom. – A leány most nézett először a fiúra. – Inkább engedd, hogy beszéljek. Rövid az időm és sokat kell mondanom ...

A leány leült, s a fiú melléje. Most nem úgy ültek kényelmesen, fesztelenül, mint máskor szoktak, hanem mintha mindketten idegen helyen volnának, s csak most ismerték volna meg egymást.

Nefer–Iti pedig beszélni kezdett. Lassan, halkan, maga elé meredve ejtette a szavakat, mintha egy rég megtanult leckét mondana, amelynek most mégsem emlékezik mindenik szavára:

– Én legyőzött nép királyának a leánya vagyok és számomra öröm és megtiszteltetés, hogy a fáraó kegyelméből és a Salumith úr jóvoltából itt élhettem köztetek... Itt ismerkedtem meg Áthon istennel, a legfényesebbel, a legkegyelmesebbel minden istenek között, aki minden néphez, aki csak a fáraó birodalmához tartozik, egyformán kegyelmes. Érette elhagytam népem isteneit. Atyám megdicsért érte és a lelkemre kötötte, hogy mindenben kövessem Salumith úr tanácsait, aki nemcsak néném ura s atyám népének barátja, de nekem is apám helyett apám. De Áthon istennek még sok ellensége van szerte az országban s benn a fáraó udvarában is. S nekünk minden erőnkkel küzdenünk kell, hogy Áthon isten szeretete megerősödjék a nép szívében és elsősorban Ámenhotep fiatal urunk szívében ... kiben már eddig is nagy a hajlandóság iránta ...

– Nem tudom, miért mondod ezeket... én azt hittem ... azt reméltem, hogy olyan hosszú idő után másképpen fogunk találkozni... másképpen ...

– Igazad van – nézett a fiúra Nefer–Iti, de szemében nem csillogott fény –, miért is beszéltem, hiszen te, az írástudó jobban érted, amit én, az egvügyű leány elmondtam Áthon istenről, s az ország dolgáról... De te vagy a hibás! Miért nem dobtad a Nagy Folyóba azt a kis aranybogarat, miért rendeltél vele ide, erre a helyre, ahova nekem nem lett volna szabad kijönnöm? Miért nem mulattál inkább kedvedre Salumith úr gyönyörű ajándékával, a szépséges Vörös Liliommal...?

– Ó, hát Vörös Liliom miatt van az egész zivatar – gondolta Áthá–Rá és egyszeriben visszatért az önbizalma, hangja nyugodt volt, amikor megszólalt:

– Nefer–Iti drágám, ha téged bánt Vörös Liliom közelsége, én még holnap, még ma éjjel visszaküldöm őt a Salumith úr asszonyosházába. Tiszteletre méltó gyámod, remélem, majd megbékél, s nem veszi nagyon rossznéven, hogy nem fogadtam el valóban fejedelmi ajándékát... Talán már előtte sem titok, hogy nem hajolok

én le holmi piros virágok után a földre, mert szememet már az égre szegeztem, ahol az én vörös csillagom ragyog ...

– Így nem beszélhetsz, Áthá–Rá! Így nem beszélhetsz soha többé! – ugrott fel a leány. – Én már elmátkásodtam ... Salumith úr odaígért... odaígért...

– Annak a sápadt képű fiatal úrnak, ugye? Annak, aki ma este melletted hevert a lakománál – és Áthá–Rá széles mozdulattal a ház felé mutatott.

– Igen, annak – ejtette előre a fejét Nefer–Iti.– Még sohasem láttam azt a sápadt képű úrfit – folytatta hevesen Áthá–Rá –, de megfigyeltem, mekkora

tisztességben részesítette apám is egész este. Minden bizonnyal valami fő korifeus lehet ott bent a fáraó udvarában. Talán rokona is a fáraónak, s most a te karcsú derekaddal, alabástrom karjaiddal akarják a mi bölcs uraink szorosabbra kötözni Áthon istenhez a magas udvart. – A fiú elhallgatott s egy pillanatig mély csend szakadt közéjük. Aztán Áthá–Rá is felállott. Karcsú, magas alakja, mint valami egv tömbből faragott oszlop, emelkedett a leány felé, aki úgv állott előtte lehajtott fejjel, mint egy kihunvó csillag. – Nefer–Iti, szép vörös csillagom, hagyjuk mi az istenek viadalát. Én már odaáldoztam nekik szívem nyugodalmát, de szívem boldogságát nem adom. Nincs messze a kikötő, s jó aranyért hajót kaphatnánk ... Fenn északon, ahol a Nagy Folyó sok ágra szakad, laknak anyám rokonai... Távol ettől az elátkozott nagy várostól... Békében élnek isteneikkel és nyájaikkal... Talán egy írástudóra is szükségük lehet. Odáig nem ér el az udvari hatalmasok karma ...

– Nem, Áthá–Rá, én nem mehetek sehova ... Én itt maradok, mert ismerem a kötelességemet atyámmal szemben ... mert én igaz híve vagyok az egy igaz istennek, Áthonnak, a világok urának, és dicsőség nekem, a méltatlannak, hogy Áthon isten fia, aki egyedül ismeri őt igazán, rámvetette a pillantását...

– Hát ki a te mátkád, te leány? – fúrta bele tekintetét a fiú Nefer–Iti idegenül fénylő arcába. A leány hangja pedig büszkén, távolról csengett:

– Ámenhotep, fiatal urunk, a két ország és a birodalom eljövendő ura, az egy isten fia...A leány még egy utolsó pillantást vetett a fiatalember márvánnyá merevedett arcára, belenézett két lázasan

lobogó szemébe, aztán gyorsan, szó nélkül megfordult és visszasietett az úton, amelyen jött. Áthá–Rá most nem hallotta, miként roppan a karcos kavics a könnyű léptek súlya alatt.

Talán csak két pillanatot, talán eoy egész örökkévalóságot állott bálvánnyá váltan a fiú, amikor valaki könnyedén megérintette. A leheletnyi érintésre úgy összerezzent, mint akibe villám vágott. Értelmesen csillogó szemű, boglyashajú kis suhanc állott előtte, aki finom, iskolázottan udvarias hangon megszólalt:

– Bocsáss meg, uram, ha váratlan megjelenésemmel háborgatlak, de eltévedtem a kertben, s most nem tudok tájékozódni ...

– Jó, jó, de mi keresnivalód van itten?– Nofer–ba–ra tekintetes úrnak hoztam egy levelet és öt karika aranyat. Ügy gondolom, az üzenet titkos,

mert a hátulsó kapun kellett jönnöm, s megmagyarázták, hogy hol kapom meg a tekintetes urat...– De ki vagy te, kis legény és ki küldött ide éjnek idején – hajolt közel a fiúcska arcához Áthá–Rá.– A nevem Máshuut fia Sapfuth és Shit tanító küldött Nofer–ba–ra tekintetes úrhoz a levéllel és az

aranyakkal...– Hm, de ismerős neveket mondasz, te kis legény! Vajon hol is hallottam tiszteletre méltó atyád nevét...?– Az apám Máshuut, a fáraó csapatainak volt hadiorvosa, de már tíz éve csak otthon, Khnumu városában

gyógyítja a betegeket... Én pedig, uram, Shit oktató keze alatt tanulok az Ámon–papok iskolájában.Áthá–Rának eszébe jutott, amit délelőtt Sanuph bácsi mondott a khnumui Máshuut orvosról, s most arra

volt kíváncsi, vajon a kisfiú apja az az orvos, akiről a dolgok rendjének öreg kutatója beszélt:– Mondd csak, fiam, ismered–e Sanuph tekintetes urat?– Ó igen, uram, hiszen jó barátja az apámnak – bólintott hevesen a csillogó szemű legényke.– Tegnap nem járt nálatok egy írnokképzős, akinek labdával megdobtátok a hátát és aki azután leckét tartott

veletek?– De igen, uram! Éppen én olvastam el a szent írást a falról. De folyékonyan ám – válaszolt gyorsan,

büszkén a kisfiú.– Akkor, kedves Sapfuth barátom, mi régi ismerősök vagyunk, mert a tegnap délelőtt én jártam nálatok!

Most pedig, fiam, mondd meg őszintén, mintha apádnak vallanád, aki tiszteletre méltó és bölcs ember, mondd meg igazán, rendjénvalónak tartod te azt az öt karika aranyat, s a levelet, amivel éjnek idején idelopakodtál?

Áthá–Rá a sötétben nem láthatta, hogy a kisfiú arca lángvörössé vállott, csak remegő hangját hallotta:– Uram, engem ... Shit oktató küldött... és a nagy papunk, a ker–heb, aki akkor jött ki őszentségétől, ő is

mondta ... és Shit oktató azt mondta, hogy most jött valaki Toth–Hor nevű udvari írnok házából... és azt mondta, hogy az a ház a fertelmek háza, de van benne egy igaz ember, egy... egy Nofer–ba–ra nevű ..., nem

szolga, hanem tekintetes úr... aztán hozzá küldtek ... én féltem uram ... úgy féltem ... éjszaka nem szoktam kint járni... de el kellett jönnöm! – A fiú nagyot sóhajtott – olyan jó, hogy veled találkoztam, uram. Tőled nem félek, mert... mert téged ismerlek.

A kisfiú mindent elmondott. Csönd lett. Csak a távoli házból hallatszott halkan a muzsika, s a gyermek szipogott néha pityergősen. Áthá–Rá gondolkozott. Első gondolata az volt, hogy voltaképpen mi gondja neki azzal, ha Ámon isten hívei agyonverik Áthon isten követőit, hiszen őt mind a két isten egyaránt üldözi. De aztán Shit oktatóra gondolt, aki jó barátnak álcázta magát, azért, hogy kémkedjen és kifirtassa apja házának titkait; megjelent előtte Nofer–ba–ra képe és eszébe jutott feneketlen romlottsága, s a főpap és a többi papok, akiket tegnap látott... Az ország rendje igazság nélküli rend ... de a papok körül, Ámon isten körül, mint a sivatag hiénáinak tanyáján, minden fertelmesen rothadt... Áthá–Rá szemöldöke ráncba szaladt, arca megkeményedett, mint a katona arca szokott az ütközet előtti pillanatban. De a kisfiú a sötétben ezt nem láthatta, csak a fiatal írnok hangját hallotta, amikor barátságosan megszólalt:

– Gyere velem, fiam, és ne félj semmit!Áthá–Rá pedig saját szobájába vezette a kis Sapfuthot. Közelebb húzta az asztalán örökké égő, illatos

olajjal töltött mécsest. Kivette a kisfiú kezéből az írást és kigöngyölítvén a papirusztekercset, olvasni kezdte Shit oktató levelét, amit Nofer–ba–ra tekintetes úrnak címezett.

Az öt karika aranysárgásan, fémesen ott csillogott az asztalon, a mécses imbolygó fényében ...

XXXII. FEJEZET,

amelyben nem tudjuk meg, hogy voltaképpen mit is akart mondani Salumith úr, mert Áthá–Rá az Ámon–papok fülét a tanácsterem közepébe löki és az események új irányt vesznek.

– Fényes arcú uraim, egy megtört szívű apa áll előttetek, akinek egyetlen fia hallgatott szíve gonosz indulatára, hogysem inkább figyelmezett volna atyja tanácsára, mesterei bölcs szavára és az ország törvényeire. Amint ti magatok is láthattátok, az én egyetlen fiam, szívem minden reménysége, az ország rendje ellen tört, mert amit tegnap cselekedett ott az udfui kikötőben, azt nem lehet szépíteni. Mi itt mindnyájan az ország törvénytudó főemberei vagyunk! Előttünk világos, mint a delelő nap, hogy Áthá–Rá lázadó! Ismerjük mindnyájan a büntetést, amellyel a lázadó írástudókat országunk igaz törvényei sújtják. Ha a sors rendeléséből meghalt volna a fiam, megsiratnám és főembernek kijáró tisztességgel temetném el megszentelt múmiáját. Ha csonkán, bénán tért volna vissza valamely harcos szolgálatból, olyan pompával övezném, amelyben elfelejtené sutaságát. Ha latrok társaságába keveredett volna, százszorosan kártalanítanám, akiket megrabolt, és orcám pirulásával vezekelném le az ő szégyenét! Ó, de ő az ország rendje ellen támadt és az én szívem még a testemből szakadt magzatommal szemben sem érezhet irgalmat. Mégis, miért nem adtam őt a poroszlók kezére? Miért hoztam elétek, ó fényesarcú uraim, egy lázadó dolgát, akinek fejére törvényeink mondanak ítéletet? Sorsfordító napok előtt állunk s mi azért ültünk össze itt titokban, rejtve, hogy az ország ügyét munkáljuk és megsemmisítsük Áthon isten gyűlölt ellenségeit. Nehezíteném–e ezeket az amúgy is nehéz napokat siránkozással, könyörgéssel egy hitvány lázadó életéért? Még ha a tulajdon fiam is ő?! De fényesarcú uraim, ennek a hitvány lázadónak a sorsa az egy igaz isten beláthatatlan rendeléséből most összekapcsolódik a mi ügyünk jövendőjével és én erről akarnék beszélni.

Toth–Hor most egy pillanatra megállott beszédében és végigpillantott a figyelmesen hallgató társaságon. Hirtelen a szívébe nyilallott, hogy az elkövetkezőkben eldől egyetlen fiának a sorsa. De amikor folytatni kezdte beszédét, arca, hangja mit sem árult el a szívét marcangoló aggódásból.

– Nem titok előttetek, fényes arcú uraim, hogy Ámon isten férgeslelkű papjai máris azt hirdetik mindenütt a városban, hogy mi, az igaz isten hívei, okoztuk a lázadást. A mi beszédeinket kapkodta fel a csőcselék és kapott tőle vérszemet. Azt beszélik, hogy a mi biztatásunkra rombolták le Ámon isten templomának falait s a jövendő rémképeit festik tekintélyes és tiszteletre méltó emberek szeme elé, mondván, hogy holnap az ő palotáikra kerülhet a sor. Rólunk, akik most az én házamban összegyűltünk, mindenki tudja, ha nyíltan nem is mondják, hogy az egy igaz istennek, Áthonnak hívei vagyunk. Ha holnapra kiderülne, hogy éppen az én fiam volt annak a mocskos iratnak a szerkesztője, senki sem moshatná le fejünkről a vádat, amely már úgyis sok helyen hitelt talált. Erre gondoljunk, fényesarcú uraim, csak erre és semmi másra most, amikor a lázadó sorsa felől döntünk!

Toth–Hor befejezte a beszédét. Az urak némán, mozdulatlanul ültek, mintha a szomszéd teremből beszűrődő muzsikát hallgatnák. Pedig a halk zene még a tudatuk küszöbéig sem jutott el, mert valamennyien magukba mélyedten töprengtek a hallottakon. Mindnyájan régi főemberek voltak s így nem volt kétséges előttük, hogy Áthá–Rá cselekedete, ha kiderül, Áthon isten táborát nagy veszélybe sodorja és olyan erőt ad Ámon pajainak kezébe, amellyel döntő csapást mérhetnek az új isten híveire. Ha csak egy kicsi bizonyosság is támad afelől, hogy Áthon isten a csőcselékkel, a szolgákkal és mívesekkel közösködik, bizony elfordul tőle minden valamirevaló ember és az új isten fő híveinek, ennek az egybegyűlt társaságnak, Ámenhotep fiatalurat sem kivéve, a napjai meg vannak számlálva.

Hosszas hallgatás után Salumith úr emelkedett szólásra. Salumith úrról mindenki tudta, hiszen ő maga írta meg élete történetét, hogy fiatal korában ő is fellázadt az ország rendje ellen. Igaz, nem a csőcselékkel együtt, de hát mégiscsak lázadó volt. Messze Kánaánban húzta meg magát. Az ottani király főembere lett. Annak lányát vette feleségül, s a másik lányát nevelte és mátkásította most el magával Ámenhotep fiatal úrral. Nagy tapasztalatú, tekintélyes úr volt Salumith kegyelmes uram, olyan ember, akinek beszédére érdemes figyelni, szavait tanácsos megszívlelni. Ezért, amikor szólásra emelkedett, minden szem reászegeződött.

– Fényes arcú uraim, Áthon isten fénye és szent fiának közelsége – fordult Ámenhotep heverője felé Salumith kegyelmes úr –, bizonyosságunk, hogy bölcsen fogunk határozni a megtévelyedett fiatalember dolgában, amely igazság szerint az ország dolga is ...

De sohasem tudta meg senki, hogy miként gondolta Salumith úr a bölcs határozatot, mert amikor idáig ért beszédében, a másolókamra felőli függöny szétcsapódott és Nofer–ba–ra tekintetes úr, mint akit hátulról alaposan megtaszítottak, egyensúlyát vesztve bukott a könyvtárszoba közepébe. Mögötte a bejáróban pedig ott állott sápadtan, lobogó szemekkel Áthá–Rá.

A teremre pillanatnyi megdöbbentő csend zuhant. Aztán felzúgott a méltatlankodás moraja. De Áthá–Rá az átjáró függönye elé lépett, és tekintélyt parancsoló mozdulattal magasba lendítette karját.

A lárma elcsendesült, csak az öreg, asztmás Pthámesz méltóságos úr szuszogását lehetett hallani. A fiú hangja keményen, bátran csendült:

– Íme, uraim, az Ámon–papok füle! Ide löktem közétek, hogy máskor jobban óvakodjatok, ha az ország dolgáról titkon beszéltek, mert meglehet, hogy amit határoztok, hamarabb eljut Ámon isten papjainak fülébe, mind a tulajdon híveitekhez ...

– Rágalmazol, nyomorult lázadó – pattant fel a földről Nofer–ba–ra tekintetes úr. – Most az én tiszta szívem bemocskolásával akarod szennyes tetted elfelejtetni... így akarod hitvány életedet menteni... Rágják meg a férgek lázadó szívedet!

– Úgy, úgy, tekintetes uram – vágott vissza gúnyosan a fiú –, csak átkozódjál, lefetyeljél, amennyit tetszik. Így árultad el magad! Ha nem hallgatóztál volna, honnan tudnád, hogy lázadónak bélyegeztek. De mutatok én egyebet is! – Ezzel Áthá–Rá fehér leple alól előhúzta Shit levelét. – Fényes arcú uraim, engedjétek meg, hogy ezt az írást itt felolvassam. Te is idefigyelhetsz, mert neked szól minden sora – fordult a fiú Nofer–ba–rá–hoz. Azzal gyors, gyakorlott mozdulatokkal szétbontotta a papirost és olvasni kezdett:

,,Én, Shit papjelölt, Ámon istennek, az istenek istenének iskolájában szorgoskodó, de arra méltatlan oktató, a mai napon, a mi kegyelmes urunk, a fáraó uralkodásának 29. esztendejében, Mekhir havának 10. napján, boldogságot és hosszú életet kívánok neked, nagytudású tekintetes uram, Nofer–ba–ra.

A kegyelem napja kezd reád felsütni, tekintetes uram, mert az istenek istenének legszentségesebb főpapja kedves gyermekének nevezett téged, mikor eléje vittem derék szolgálatodat. Azért az egy papiruszért, amit a leghatalmasabb isten oltárára tettél, megbocsáttatnak és örök feledésbe merülnek bűneid, amit gonosz szívű gazdád parancsára annak a szennyéneknek a másolásával elkövettél. Ne félj, tekintetes uram, mert Ámon istenünk hatalmas és erősek az ő papjai.

Közeleg a nap, amikor haragja lesújt Toth–Hor írnokra és a többi gonosz szívű feflorgatóra. Bizony mondom néked, mikor a haragvó isten bosszúja eljön, nem irgalmaz majd egyetlen bűnösnek sem, még ha a palota bíbor ágyában látott napvilágot, akkor sem!”

Áthá–Rá most felpillantott az írásból és tekintetét végighordozta a megdöbbent arcú társaságon. Észrevette, hogy a nagy terem felőli bejáró mellett most ott áll Hed–Nakhté főszámvevő is. Minden bizonnyal a levél olvasása közben jöhetett, mert amikor Nofer–ba–ra tekintetes uramat a szoba közepére penderítette, még nem volt bent. Áthá–Rá szívét csintalan öröm csiklandozta, amint végignézett az elképedt gyülekezeten. Egyik–másik nagytekintélyű úr arcára kiült a félelem. Csak Ámenhotep arcáról nem lehetett semmit leolvasni és Toth–Hor nézett maga elé olyan nyugalommal, mintha Ptah–Hotepnek, a bölcsnek írásain elmélkedne. Áthá–Rának jólesett látni apja nyugalmát, de azé.rt nem minden gúny nélkül szólt a megrökönyödött társasághoz:

– Egyszóval, fényes arcú uraim, az Ámon–papok titeket, ti engem kiáltotok lázadónak! Ezek szerint itt közöttünk Nofer–ba–ra tekintetes úron kívül nincs más becsületes ember!

Ámenhotep fiatalúr arcát a nemvárt közbeszólás bosszús pirosra festette, de hangja nyugodt, parancsoló maradt:

– Folytasd az olvasást!Áthá–Rá pedig szépen csengő hangon ismét olvasni kezdett:,,Ez az öt karika arany pedig csak csekély kis jutalom eddigi szolgálatodért. Légy továbbra is szemfüles,

mint a macska, s a ház gonosz szívű ura előtt tartsd rejtve barátságunkat.Ma reggel messzi vidékről három hajó jött az udfui kikötőbe. A hajók parancsolója az a Kirkuf nevezetű

tengerésztiszt, akit a mi kegyelmes urunk ennekelőtte három esztendőkkel a Vörös–tengerről küldött le messzi délre, hogy megkeresse Punt országot, ahol arany folyik a patakban, drágakő terem a fákon, s a madarak tolla meg a virág szirma drága bíbor. Ez a hajós most azt beszéli, hogy addig ment délnek amíg csak a part tartott, aztán megkerülte a szárazföldet és a másik oldalon addig jött északnak, amíg a Beliár oszlopain keresztül az Oir–tengerbe nem jutott, s a Nagy Folyón felevezvén, haza nem érkezett. Most azt állítja, hogy Punt ország nincs, és hozott törpe embereket és fán élő erdei emberek lenyúzott bőrét és egy csomó fecsegő hazugságot, amint azt messziről jött emberek szokták. Most pedig ez a jöttment hajós a maga és az emberei számára követeli mindazon szép földeket, amelyek Karnaktól lefelé, a két zátonyszigettől az empfui csatornákig terjednek. Kegyelmes urunk, Ámenhotep úr voltaképpen neki is ígérte elinduláskor mindazon birtokokat, ha eljutnak Punt országba. De hát nem jutottak el.

Mikor pedig legkegyelmesebb urunk látta, hogy hónapok és évek telnek és az elküldött hajók csak nem térnek vissza, úgy parancsolta, hogy a földeket, a marhákat és az embereket, akik azokon laknak, a nagy isten, Ámon templomának papjai bírják, amíg csak legkegyelmesebb urunk másképp nem akarja.

Ha urunk akarata nem másulna meg, én lennék a földek parancsolója templomunk szent atyja bizalmából és akkor magammal vinnélek téged is. Ügyesen és óvatosan környékezd meg tehát uradat, kinek nagy szava van az udvarnál, hogy segítsen minket. Világosítsd fel szíve gondolatát, mondván neki, hogy Ámon papjai hallgatni is tudnak ám s nem keresik, ha akarják, hogy Áthon isten mely hívei közösködtek a lázongó csőcselékkel, és hogy ki volt az az írnokocska az udfui kikötőben.

Légy ügyes, mert a magad szerencséjét is kovácsolod!”A levél véget ért. Áthá–Rá ügyesen összetekerte a papiruszt s az írást a tanult ember könnyedségével

tartotta kezében. A hirtelen beállott csendben hallani lehetett Hed–Nakhté fehér leplének suhogását, amint néhány határozott lépéssel majdnem a terem közepéig jött és a legtekintélyesebb urak felé fordulva beszélni kezdett:

– Fényes arcú uraim! Engedelmetekkel én szólok elsőnek az írás meghallgatása után. Jól tudom, hogy nem illendő tőlem, akit először ért az a nagy kitüntetés, hogy e nagytekintélyű tanácskozáson hivatalos vagyok. Nem a magam csekélyke személyének hivalgása késztetett az elölszólásra, de úgy gondolom, hogy mint a város első számvevője és a poroszlók parancsolója, többet tudok e levélről beszélni, mint sokan mások. Ezért engedelmet kérek az elölszólásra és esdeklem, ne vegyétek ezt tőlem felfuvalkodásnak!

Toth–Hor Ámenhotepre tekintett, aki alig észrevehető biccentéssel adta beleegyezését.– Beszélj tekintetes főszámvevő uram – bólintott beleegyezően a vendéglátó gazda.– Fényes arcú uraim! Ne hagyjátok szíveteket megzavarni ennek a zagyvaszavú és háborodott értelmű

írásnak hazugságaitól. Napnál fényesebben igazolódott meg, hogy Áthon istennek, az egyetlennek, semmi közössége nincsen a lázadó csőcselékkel. Ma, miután a templom tele magtáraiból minden éhezőnek élelmet osztottak, nem nézvén, hogy ki mennyit dolgozott, a csőcselék megbékélten otthonába tért. Csak két főkolomposuk, egy Juzsua nevű héber csavargó és társa, egy Amu nevezetű tokvonsiti óriás háborogtak még. Ezeket poroszlóimmal elfogattam és Maát isten templomában elhangzott igaz szó szerint életüket a kőbányákban fejezik be. Így tehát, fényes arcú uraim, mivel sincsen bizonyítva egyetlen istenünk igaz követőinek közössége a lázadókkal.

– De én tudom – lépett előre keményen Áthá–Rá –, egyedül csak én tudom, hogy Amu és Juzsua az egy igaz istent imádják és egyedül csak benne bizakodva kezdték meg a harcot a míves nép igazságáért. Testvéreinket hagyjuk elpusztulni, ha őket veszni hagyjuk!

– Hogy mertél engedelem nélkül beszélni – rivallt Toth–Hor a fiára. – Nem tanultad meg, hogy akinek „hallgass” a neve, csak akkor beszélhet, ha erre engedelmet nyert. Lépj vissza a helyedre!

Áthá–Rá arcát lángba borította a nyilvános megalázás, de engedelmesen visszalépett. Toth–Hor pedig nyugalmasra változott hangon fordult Hed–Nakhté főszámvevőhöz:

– Engedelmet kérek, uraim, fiam megbotránkoztató magaviselete miatt, te pedig, tisztelt tekintetes uram, folytasd beszédedet. Figyelmes fülekkel hallgatjuk.

– A főkolomposok fejére, amint mondám, kimondatott az ítélet – folytatta jelentését Hed–Nakhté főszámvevő, a városi poroszlók parancsolója. – Délután pedig önként jelentkezett a lázadók írástudó cinkosa is. Nem sok idő múlva felette is elhangzott az igaz szó. Gonosz fejét a hóhér leválasztotta hitvány testéről. De Áthon istenünk nem ismerte ezt az embert, mert ő sem ismerte az igaz istent. Azt mesélték róla, hogy soha semmiféle istennek nem áldozott. Nem csoda tehát, hogy végül is a csőcselék közé keveredett a vén, gonosz Sanuph úr ...

– Ó jaj nekem! – kapott fejéhez Áthá–Rá és úgy tántorodott a falnak, mint akit szíven nyilaztak. Mindenki a fiúra nézett, az pedig a következő pillanatban halálsápadtan, szárazon fénylő szemekkel lépett a megdöbbent arcú főszámvevő elé:

– Te... te gyilkos! Megöletted az egyedül egy igaz embert, aki ebben az elátkozott városban élt. Nincs törvény, amely őt bűnösnek találhatta volna, mert világéletében többet tett annál, mint amit a törvény parancsol. Magatoknál különbet öltetek meg, mert ti csak parancsolni tudtok, de ő szeretett! Ti csak néztek, de ő látott. Ti csak ítélkezni tudtok a törvény betűi szerint, ha kell, testvéreitek, gyermeketek felett is, de ő életét adta az igazságért és értem, lelke gyermekéért, szíve parancsolatja szerint. Mert úgy tudjátok meg, hogy azt a levelet, amitől ezek a jó urak itten, meg Ámon papjai ott, a templom falai között majd sárgaságot kaptak, én írtam, egyedül én írtam! Tanúim rá az udfui zsákhordók mindahányan! Jó uraim! Csak ítélkezzetek felettem is az ország törvényei szerint. ítélkezzetek, mert mertem élni és küzdeni az igazságért az én szívem törvénye szerint! Nincs mit keresnem többé köztetek! Elvettétek a lelkem nyugalmát, elvettétek szívem szerelmét, és elvettétek gondolataim formáló atyját, vegyétek el az életemet is! Kint, a szabad ég alatt, ahol nem kell néznem fényes orcátok, ti fényes arcú urak, várom poroszlóidat te ... te ... te pribékek kapitánya ...

Amíg beszélt a fiú, sápadt képe egyre inkább felhevült, s mikor a vérig sértő szavak kisustorogtak ajkai közül, már szikrázó szemekkel nézett a főszámvevő megrettent arcába. Aztán anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna a gyülekezetet, kemény, határozott léptekkel végigment a termen és kilépett a szabadba.

XXXIII. FEJEZET,

amelyben egyszerű embereket isteneknek kijáró megtiszteltetés ér, és a fáraó parancsát mindenki követi, csak ő maga nem teljesítheti szíve vágyát.

Áthá–Rá távozása után mélységes csend szakadt az urak gyülekezetére. Az arcokra súlyos gond és tűnődés árnyéka borult. Hed–Nakhté úgy állott a terem közepén, mint akinek elfelejtették megmondani, hogy helyre mehet, és most nem tudja, menjen, vagy maradjon–e.

Az urak fejébe sehogyan sem fért bele, hogy miért ugrott velük szemközt ez a fiatalember, mikor már minden baj olyan szépen kezdett elrendeződni. Mennyivel könnyebb volna Áthon isten híveinek, ha visszadörzsölhetnék az Ámon–papok orra alá, amit Hed–Nakhté jelentett. De így most sokkal nehezebb lett a dolguk. Ha kitudódik Sanuph úr ártatlan megöletése és Áthá–Rá bűnössége, milyen könnyű lesz Ámon–papjainak elhitetni a város tekintélyes lakóival, hogy az öreg írnok kivégzésével Áthon isten hívei saját sötét cselekményeiket akarták rejtegetni.

És ki tud eligazodni Toth–Hor írnok fián? Egyik percben bátran, habozás nélkül szolgálja az igaz istent és elismerésre méltó eréllyel leplezi le a hallgatózó ellenséget, a másik pillanatban orcátlan hangon, mint egy megháborodott démon, támad híveire, köztük tulajdon apjára. Áthá–Rát jutalmazni és büntetni, száműzni és megtartani kéne egyszerre. De hogyan lehessen ezt megtenni?

Az egész gyülekezetben csak Nofer–ba–ra lelkében bujkált kárörvendő öröm. Olyan titkok birtokába jutott, amelyeknek elhallgatását vagy kisuttogását egyformán csengő aranyakkal fogják megfizetni. Szeme diadalmasan, kajánul csillogott, amikor Toth–Hor gondbamerült arcára pillantott. Ámon isten fényes papjaira gondolt és szemöldöke alól sunyi pillantást vetett az előkelő gyülekezetre. Szívét önelégült diadalérzés szállta meg: a helyzet urának érezte magát.

A hosszú, tanácstalan csendet Ámenhotep fiatalúr dallamosan és mégis szilárd biztonsággal csengő hangja törte meg:

– Én, Ámenhotep, a két ország és a birodalom eljövendő ura, az egy igaz isten fia, aki egyedül ismeri őt valójában, parancsolom: ...

Az urak közül sokan tudták, hogy az a sápadt képű ifjú, ott a házigazda mellett, az ország fiatal ura, de azt is látták, hogy az eljövendő fáraó titokban, kilétét takarva keveredett a ma esti társaságba. Így mindezideig úgy tettek, mintha sejtelmük sem volna az isteni vendég jelenlétéről. Ezt kívánta az udvari illem és az alattvalói hűség egyaránt. Most azonban, hogy az ország fiatal ura maga fedte fel kilétét, mindenki felállott helyéről és miután földreborultan hódolt az uralkodó előtt, ki–ki igyekezett elfoglalni körülötte azt a helyet, amely az udvari rendtartás szerint megillette. Azok az urak, akiknek nem volt bejárása az udvarba, szerény csoportot képezve, a kijáró melletti falhoz állottak. Ide húzódott Hed–Nakhté főszámvevő és Nofer–ba–ra is. Miután az urak társasága elrendeződött, Ámenhotep fiatalúr rövid, határozott hangon megkezdte a parancsok kiosztását:

– Hed–Nakhté, elmégy és négy legmarkosabb poroszlóddal megfogatod Áthá–Rát és ideállíttatod elém, a szemközti falhoz. Az embereidnél legyen erős szíjguzs is fölös számmal, de a fiatalembert meg ne kötözzétek!

A poroszlók parancsolója gyorsan a földre borult, homlokát a padlózat kőkockáihoz érintette, aztán gyors léptekkel távozott.

– Toth–Hor, parancsold meg az írnokodnak, hogy asztalt, tollat, tintát és a legfinomabb papiruszból egy–két tekercset hozzon ide a terem közepére.

Toth–Hor könnyedén, az udvari ember gyakorlottságával borult a földre, majd fölemelkedvén, Nofer–ba–rához fordult:

– Cselekedj a parancs szerint!Nofer–ba–ra a terem közepére tette a kis asztalt és az írószereket.A fegyveresek pedig már hozták is Áthá–Rát. Hed–Nakhté visszalépett a helyére, az urak fal melletti

csoportjába. Áthá–Rá ott állott a négy vállas poroszló között égő szemmel, szélborzolta sötét fürtjeivel, mint valami négy kőoszlop közé tűzött, lobogó fekete fáklya. Ámenhotep hosszan, elgondolkozva nézte a lázadó fiatalembert, azután megfeledkezvén az udvari szokásokról, egyenesen Nofer–ba–rához fordult:

– Ülj az asztal mellé, és írjad, amit mondok! A másoló majd felkiáltott örömében. Hiszen az uralkodóház egyik férfitagja, méghozzá éppen a trónörökös, megszólításra méltatta. Ez azt jelenti, hogy minden eddig elkövetett vétke bocsánatot nyert. Ó, ettől az áldott pillanattól kezdve éppen olyan szabad és független úr, mint bárki ebből a gyülekezetből. Ma még semmije sem volt és már életét is veszve látta, amikor az a tigriskölyök az urak közé lökte. Holnap csak hallgatni kell, vagy esetleg beszélni és gurulni fog utána az arany. Diadalmasan,

gúnyos pillantásokat lövellt a fal mellett álló Áthá–Rára. A fiú Sanuph bácsi sorsára gondolt és a keserűség úgy összeszorította a torkát, hogy majd megfulladt.

Ámenhotep pedig mondani kezdte a levél szövegét:,,Én, Nofer–ba–ra másoló írnok, a Toth–Hor kegyelmes uram könyvesházában, a mai napon, a mi fenséges

urunk, a fáraó uralkodásának 29. esztendejében, Mekhir havának 11. napján, boldogságot és hosszú életet kívánok neked, nagytudású és tiszteletű oktató uram, Shit papjelölt.

Leveled értelme szerint buzgólkodtam a nagy isten, Ámon dicsőségére. Az istenek istenének áldása kísérte utamat. Kenyéradó gazdám, a kétszínű Toth–Hor kegyelmes úr hallgatott az okos beszédre és még ma reggel, mindjárt napkeltekor elment a palotába. Ámenhoten fiatalúrnál szót emelt a Kirkuf hajósnak megígért földbirtokok ügyében. Ámenhotep fiatalurunk hajlott a szóra, mert ha az Ámon–papok tudnak hallgatni, akkor a fáraó is meg tud feledkezni a Kirkuf hajósnak tett ígéretéről. Ezt mondta a mi fiatalurunk Toth–Hor úrnak, az ő egykori dajkáló mesterének. És bizony megtartja szavát és most, mikor a mi kegyelmes urunkat, a fáraót már elérte az aggság nyűge s a test nyavalyáinak átka, hatalmas a mi fiatal urunk szava mind a két országban és mind az egész birodalomban.

Tisztelt oktató uram, Shit papjelölt, készülj fel az útra és foglald el hivatalodat és kormányozd az istenek istenének dicsőségére és a magad jól megérdemelt javára mindazon földeket, amelyeket őszentsége neked ígért. Én nem megyek veled, mert szerény buzgólkodásomért itt Thébában nyerem el megérdemelt jutalmamat. Így fogadta ezt fiatal urunk, a két ország és a birodalom eljövendő ura.”

A trónörökös befejezte a levél tollbÁmondását és nyugodt magabiztossággal pillantott végig az urakon.A fal melletti urak, akik a magas politikában és udvari cselszövésekben járatlanok voltak, úgy érezték, hogy

a fiatal úr levelében, amit ugyan Nofer–ba–ra nevében íratott meg, több az engedékenység, mint amennyi kéne. És mi értelme volt az Ámon–papokat újabb gazdagsághoz juttatni? De a trón körül csoportosuló urak olyan közömbös arccal néztek maguk elé, mint akik tudják, hogy még csak ezután következik a dolgok java. A fiatalúr hangja pedig nyugodtan, de vésztjóslóan pattant, mint a kilőtt íj húrja:

– Nofer–ba–ra, illik, hogy a levélben fogadott ígéretem szerint elnyerd jutalmadat. Vesd le a testedet takaró leplet!

A vén másoló nem tudta rejtegetni csodálkozását, elhűlt ábrázattal ugyan, de habozás nélkül engedelmeskedett.

– Kötözzétek meg ezt az embert – parancsolta keményen Ámenhotep fiatal úr és a négv keménykötésű poroszló, akik az imént még Áthá–Rát őrizték, pillanatok alatt hajtották végre a parancsot.

– Most pedig egész testét csavarjátok be szorosan levetett leplébe – rendelkezett tovább a két ország királyi székének várományosa.

Megtörtént ez is.– Vessétek a Nagy Folyóba! De követ kössetek a nyakába, hogy beteljesedjék az írás szava: itt nyerje el

méltó jutalmát Thébában, ne vigye az ár máshová!A poroszlók pillanat alatt kapták fel és már vitték is a lepelbe csavart testet. Ámenhotep pedig az urak felé

fordult:– Amit láttatok és hallottatok, arról úgy hallgassatok, mint akinek nyelvét kivágták! Vegye eszébe

mindenki, hogy Ámenhotep, aki egyedül ismeri Áthon istent és akit ezért fiának: Ikhn–Áthonnak, neveznek, kit–kit az ő buzgalma és szíve indulata szerint jutalmaz!

Most Ikhn–Áthon szeme okosan, ravaszul csillogott. Jól láthatta, aki az arcába nézett, és nem volt senki, aki máshová nézett volna.

– A míves nép nyomora pedig onnét van, mert két kézzel nem lehet annyit keresni, amiből adóra, gyermekre és áldozatra egyaránt jusson. Az adót pedig mindenkinek pontosan kell adni a jövőben is, mert abból származik az ország ereje. Az ország ereje nélkül pedig gyengévé válik a nép. A gyenge népek sorsa: rabság. Gyermek is kell minden házban, hogy az atyák sírbaszállta után legyen aki helyükbe lépjen s mívelje szorgalmasan, amit az ősök megkezdtek. De mi haszna az olyan istennek, aki gazdag áldozatokkal és az éhezők szájából kihúzott falatokkal hizlalja kövérre henye papjait?! Áthon isten a világ egyetlen ura, nem kíván áldozatokat, nem parancsolja, hogy nevét hangosan üvöltözzék fényes, cifrára cicomázott templomokban és szentélyekben. Aki hisz benne, elég, ha neve gondolatával fordul feléje, mert ő gazdag áldozatok nélkül is megsegíti a benne bízókat. Beszéljétek a nép között Áthon isten igazságát! Beszéljétek, hogy lássák: minél fényesebben pompázik Ámon isten temploma, annál rongyosabb lesz a nép, amely oltárára hordja az áldozatot.

Az urak arcára visszatért a bizalom és a bizakodás kifejezése. A fiatal uralkodó bölcsen beszélt. Immár világosan látták, mit kell tenniök ügyük sikeréért. A legrégibb vezetőembereknek, akik már sok mindent tapasztaltak, megfordult ugyan a fejében, hogy hátha a nép nem elégszik meg ennyivel, s holnap még többet fog követelni, talán éppen ellenük fordul. Ikhn–Áthon mintha kitalálta volna aggodalmukat:

– Hed–Nakhté, te város számadója, még holnap hirdesd ki a nép között, hogy amit ma lázadással, törvénysértéssel kicsikartak, annak kétszeresét nyerik el majd a jövőben szépszerével. Mert megparancsolom, hogv a mívesek, zsákhordók és minden rendű dolgos emberek az eljövendő esztendők Mekhir havának 10–ik napján húsz napi bérüket kapják munka nélkül, ajándékban. De aki lázad, vagy vezetőit hamis számvetéssel igaztalanul vádolja, korbácsoltassék halálra a város nagy terén vagy a kikötőben m'indenki tanulságára, aki gonosz gondolatot forral szívében. Mekhir havának 10–ik napja, a telhetetlen isten templomának megrohanása emlékére, Áthon isten dicsőségére, a tisztaszívű és békés gondolatú míves nép örömünnepe legyen, mától mindörökre.

Az urak arcára kiült a megelégedés és ragyogott róluk az alattvalói hűség. Kétségkívül Ámenhotep fiatal úr, akit mától kezdve már inkább csak Ikhn–Atonnak neveznek, valóban megmutatta, hogy olyan uralkodó válik majd belőle, aki ésszel és erővel tudja kézben tartani alattvalóit és közben nem feledkezik meg híveinek javáról sem.

Ikhn–Aton pedig rendelkezett tovább:– Ma még sokak szíve reszket a feltámadt nép haragjától. Ezért nem válna javukra, ha kitudódna Áthá–Rá

magaviselkedése, és gondolom, ami igaz, igaz: Áthon isten sok más híve is ott ajnározott a lázadók között. Egyszóval nekünk azon kell igyekeznünk, hogy Ámon papjait elhallgattassuk ... Kirkuf hajós pedig nem jutott el Punt országba. Maradjanak tehát azok a birtokok még egy darabig az Ámon–papok kezén, Kirkuf hajós pedig most hajnaltól számított tíz nap múlva induljon öt nagy hajóval és fegyveres hajósnéppel fel északnak. Keresse meg az ismeretlen Északi–tengeren az Istrének nevezett átjárót és folytassa útját, amíg csak el nem jut a tajték, a borostyánkő és az ón hazájába. Kísérje el őt erre az útra Toth–Hor fia, Áthá–Rá és menjenek vele a fő– lázítók mind, akiknek emiatt ítélet mondatott a fejükre. Ha pedig nem később, mint három esztendő múlva Kirkuf hajós szerencsésen visszatér, kapja meg az Oir–tenger melletti tartomány kormányzását és legyen az ő első írnoka Toth–Hor fia, Áthá–Rá és mindketten neveztessenek az én barátaimnak, és minden hajósnak hivatala legyen az Oir melletti nagy tartományban és becsületük minden időkben a nép előtt.

Az ország eljövendő ura elmondta akaratát. Még csak néhány részlet maradt hátra és Ikhn–Aton azokra nézve is oly határozottsággal intézkedett, mint aki meg van győződve akarata helyességéről és tudja, hogy parancsát feltétlenül teljesítik.

– Hed–Nakhté, te, aki mostantól kezdve kincsesházam őrzője vagy, gondoskodjál arról, hogy Kirkuf hajós kapjon vagy három viseltesebb bárkát, amivel eljuthat Kánaánig. Ott a Libanon hegyen terem a világ legjobb hajófája. Abból építessé meg azt az öt hajót, amely elviszi majd Áthon dicsőségét az Ismeretlen Tengerre és az Istrének nevezett átjárón még tovább, fel északnak. És legyen aranya és ékköve elég Kirkuf hajósnak, hogy megfizethesse a kánaánita hajóácsok fáradozását.

Hed–Nakhté a földre borulva csókolta meg Ikhn–Aton kegyesen feléje nyújtott lábát, de mikor felemelkedett, egyenesen a trón körüli csoportba állott, mert az új kincstartónak mostantól kezdve már az udvari emberek között a helye.

– Toth–Hor barátom – fordult azután Ikhn–Aton az első írnok felé –, lásd vendégül tisztes házadban Kirkuf hajóst és mondasd el vele mindazt, amit látott és hallott. Áthá–Rá pedig jegyezze le hűséggel az ő beszédét. Azután írja össze ügyesen utazásának egész történetét olyanféleképpen, hogy azt kőbe vésethessem; mert bizony mondom, magasabb oszlopot állítok az ő dicsőségére, mint Ámon isten szentélye!

Még az Ikhn–Áthon körül álló urak sem tudták palástolni csodálkozásukat. Ekkora megtiszteltetés, mióta a két ország és birodalom felett a fáraók uralkodtak, halandót még nem ért. A dicsőség oszlopait mindezideig a fáraók csak önmaguk felmagasztalására emeltették és boldog lehetett az, akinek legalább a nevét rávésték a karcsú obeliszkre.

– Áthá–Rá barátom pedig, aki a nagy tartomány első írnoka lészen, már e pillanattól kezdve az én írnokom is. Jussa van viselni az arany irattokot, amelyre az ország legjobb ötvösei véssék rá atyám: a ragyogó nap képét. Ő világosítsa meg az én írnokom útját és fényével töltse meg az ő szívét, hogy csak írástudókhoz és bölcsekhez méltó gondolatok támadjanak benne.

Mikor a trónörökös az arany irattokról kezdett beszélni, Áthá–Rá felemelte a fejét és a két fiatalember egymás szemébe nézett. Ikhn–Aton úgy látta, hogy Áthá–Rá pillantása mélyén már nem lobognak önemésztő, lázadó lángok. Áthá–Rá pedig meglepetten látta, hogy az ifjú trónörökös nyugodt nézésében bánatos lemondásféle settenkedik.

– Barátom, Áthá–Rá – intette a fiatal úr –, jer közelebb és foglald el helyedet az én házamnépében és az én udvarom szolgáló tisztjei között.

Az iménti lázadó most mélyen meghajolt, az uralkodó elé borult, hogy megcsókolja annak finom, karcsú vonalú lábát. De ez az éjszaka a csodák éjjele volt! Az udvari emberek olyasmit láttak, amiről a rég eltávozott

fáraókról szóló legendák sem mesélnek. Ikhn–Aton nem nyújtotta csókra szép, hosszúujjú lábát, hanem felemelkedett ülőhelyéből, lehajolt és testvéri módon magához ölelte előtte hódoló alattvalóját.

Ez még nagyobb, még hallatlanabb kitüntetés volt, mint ami Kirkuf hajóst érte a dicsőség oszlopának felállításával! A legfegyelmezettebb udvari ember sem tudta leplezni csodálkozását, de Ikhn–Aton mintha teljesen megfeledkezett volna környezetéről, csak Áthá–Rához beszélt:

– Valamikor én is arról álmodtam, hogy szabadon, mint a madár, gondtalanul, mint a mezők vad virága, és szívem parancsa szerint, mint igaz férfi, élem majd napjaimat. Távoli partok, soha nem látott földek, ismeretlen népek felé vonzott szívem vágya. De amint magad is tudod, a fekete halál most két esztendeje két bátyámat vitte el. Atyámnak, Áthon istennek figyelmeztető ujját láttam bátyáim halálában. A világ egyetlen ura engem, a fiát rendelt arra, hogy a föld egyedüli ura legyek. Alig vagyok valamivel korosabb, mint te, és máris úgy vagyok, mint aki a örökkévalóságban él; levetkőzvén magamról mindazt, ami emberi, magamra öltvén isteni Atyám minden tulajdonságát. Én már nem tudok gyűlölni, de szeretni is elfelejtettem ... Ma éjjel a Nagy Folyóba lökettem azt a hitvány embert. Szívem nem viselt haragot irányában, de sajnálatot sem ... Így kellett történnie ... ha élne, sohasem tudhatnánk, mikor nyílik jó bérért árulásra szája... Holnap feleségeket hozok az én asszonyos házamba... de nem a szívem sugallata, hanem az ország rendje szerint ... Két év óta te vagy az első ember, aki felkavarta szívem nyugodalmát: bátor voltál, férfi voltál, olyan voltál ma este, mint egy igaz ember ... mint amilyen talán én lettem volna, ha nem születek istennek ... ha megmaradhattam volna embernek ...

Áthá–Rá az ország fiatal urára emelte tekintetét és meglepetten látta, hogy a nyugodt, parancsoló szempár most nedves fényben csillog. A fiatal írnok szeme előtt ködképpé homályosult minden, csak Ikhn–Áthon szemét, csendesen mozgó száját látta, halkan szóló szavát hallotta:

– Légy a két látó szeme az én távolba vágyó lelkemnek és úgy írd le, amit láttál: a tengert, a földeket, a népeket, hogy olvasván, behunyt szemmel úgy lássam ezt a csodálatos, sokszínű világot, amint neked megadatott látni... Ha bajba jutsz, érted nyúlok erős karjaimmal és kiterjesztem hatalmamat a törzsre, amely téged és az én hajósnépemet bántotta... De ha lesz egy darabkája a földnek, ahol boldogabb emberek élnek, mint ebben az országban, ott maradhattok békében. Az én hadaim sohasem fogják megdúlni annak a földnek határát... Akkor azonban ne felejtsd el, hogy sóváran várom a te jelentésedet, és küldjed el az arany irattokot hozzám. Smaragddal és jáspissal, arannyal és ezüsttel töltetem meg azt a tokot, külön a te számodra és külön annak a számára, aki azt nekem elhozza ...

– Ó uram, száradjon el a jobb kezem, tapadjon ínyemhez a nyelvem, férgek rágják meg elhullott testemet, ha rólad én megfeledkezem – csúszott ki, szinte öntudatlanul, de szíve mélyéből fakadtan a nagy átok a fiú száján. – Jussak bár Punt ország mesés gazdagságába vagy a Sárkánysziget boldogságába, amíg lélegzem, soha el nem felejtem, hogy a te két látó szemedként járom a kerek világot!

Ikhn–Áthon egy szemvillanásig még úgy mélyesztette pillantását a fiú felhevült arcába, mintha a szíve fenekére akarna látni, azután keményen felkapta a fejét és a következő pillanatban, mintha varázs alól szabadult volna, úgy osztogatta ismét uralkodói parancsait:

– Most egyenként, amint jöttünk, visszamegyünk a vigalomba. Ott többé senki sem beszél majd közületek a mai éjszakáról. Áthá–Rá a Nofer–ba–ra levelét holnap, napszállta előtt elküldi Shit oktatónak. Az öt karika arany legyen a levél vivőjévé. Ha visszatérünk a vigalomba, engem ismét nem fogtok ismerni, úgy, mint eddig.

Szavai befejeztével Ikhn–Áthon felállt és Toth–Hortól követve, ahogy éjfél előtt elhagyta a vigalmat, úgy tért vissza oda. És az urak egyenként, kettőnként követték. A könyvtárterem lassan kiürült, de Áthá–Rá észre sem vette, csak ült a nagy virágos kerevet szélén, messzire szállott lélekkel.

Utolsókat sercentek a bronzkarikákkal falra tűzött fáklyák, amikor a kijárat felőli függöny könnyedén meglibbent, s Vörös Liliom, mint az éjszaka lenge szellője, a terembe surrant. Áthá–Rá csak akkor vette észre a kis táncosnőt, mikor az már mellé kuporodott a kerevetre.

– A hálókamrádban kerestelek, uram, de az ágyadban egy kisfiú alszik, valami tanulógyerek... Az egész házat összekerestem érted ...

Áthá–Rá a leányra nézett:– Szép Vörös Liliom, megtudnád–e mondani, merre van a szülőfölded?– Hogyne uram – bólintott a leány élénken –, hiszen alig négy esztendeje csak, hogy elkerültem otthonról...

Hirtelen hajósok szállottak a partra, ahol néhány barátnőmmel éppen fürödtem. Elkapkodtak bennünket, s mire bátyáink megtudták, hogy mi történt velünk, nem volt kin megbosszulni a galádságot, mert a könnyű bárkák már messze kint jártak a tengeren. Velünk, leányokkal, nagyon jól bántak a hajósok. Később az a kánaánita kalmár is, aki egy nagy városban megvásárolt tőlük. Abból a nagy városból hajóval Onba kerültem. Ott vásárolt meg Salumith úr... Akkor nagyon szomorú voltam, mert Salumith úr már koros és én azt hittem, hogy a maga számára vásárolt meg engem. Vagy másfél évig éltem az ő asszonyos házában, tanultam táncolni, énekelni és

ami kell ahhoz, hogy szép legyek ... De Salumith úr felém sem nézett, csak akkor, amikor tudtomra adta, hogy neked ajándékozott, uram. És én boldog vagyok, hogy a tied lehetek, mert erős vagy, szép vagy és fiatal vagy ...

A fiúnak jólestek a duruzsoló szavak, de mézüket nem engedte szívébe csepegni, csak értelmüket kutatta. Hiába gömbölyödött a leány, mint egy kis cica, a virágos kerevetre. A fiú nem melegedett fel közelségétől, csak nagy, igazlátó szemét mélyesztette a leány parázsló tekintetébe.

– Mondd, Vörös Liliom, arra tifelétek ugye másmilyenek a igények, mint minálunk?– Ó igen, uram, egészen mások – felelt a leány élénken a boldog visszaemlékezés hangján. – Világosabb a

bőrük és keskeny, finom metszésű az orruk és bátrak, mint a csikasz ... és gyorsak, mint a sólyom madár ... és ... és, ne vedd rossznéven uram, nem hajolnak meg soha senki előtt. Még a baziliszkosz előtt is egyenes derékkal állanak. Arcukat csak a felkelő nap színe festi barnapirosra, mert festéket sohasem kennek a képükre. Testüket nem illatosítja ámbra és drága kenőcs, csak a szökellő hegyipatak illata, amelybe naponta lemossák testükről a szennyet... és aki a legnagyobbat dobja a doronggal vagy a nehezékkel, aki a leggyorsabban fut a várostól a tengerpartig s vissza, babérkoszorút kap a homlokára és első hely illeti meg a lakomákon ... és boldog lesz az a leány, akire ráveti a pillantását.

Vörös Liliom egy pillanatra elhallgatott. Áthá–Rá, mintha csak kis húga lett volna, hátrasimította a szép táncosnő rakoncátlan fürtjeit.

– Hogy hívják azt a várost, ahol a te csodálatos néped él, szép Vörös Liliom?– Ó uram, mi haszna, ha megmondom a nevét? Úgysem tudnád, hol van ... Mert az én hazám messze, az

Északi–tenger bejáratánál, a Helleszpontosznak nevezett átjáró előtt fekszik, és Ilionnak hívják a várost, amelyben népem ura, a baziliszkosz él. És a várost magas és erős fal veszi körül és aki a déli bástyák tetejéről lenéz, megláthatja arcát a Szkamandrosz folyó vizében. A Helleszpontosz nevű átjárón keresztül pedig nem mehet egy bárka sem Ilion baziliszkoszának akarata nélkül. Pedig csak ez az egy átjárója van az Északi–tengernek ...

A leány most hirtelen összerezzent, mert az egyik fáklya csonkig égett és kihullott bronz tartógyűrűjéből. A szoba pedig ennyivel is sötétebb lett. Áthá–Rá felállott. Nagyot nyújtózkodott, hogy ropogott minden csontja, és úgy nézett le álló helyéből a kereveten kuporgó leányra, mint egy ilioni győztes atléta, legalábbis Vörös Liliom ilyennek látta.

– Hallod–e, kicsi lány, lehet, hogy az a te furcsa nevű, szép erkölcsű hazád valahol a világ végén van, de én még azon is túl megyek. Abban az ismeretlen tengerben pedig én is a Helleszpontosz nevű átjárón kell keresztül hajózzam. Ha jössz, tíz nap múlva indulunk és hazaviszlek Ilionba. Ugye, így hívják azt a híres várost?

Vörös Liliom úgy nézett a fiúra, mint ahogy nem egészen épeszű emberekre szoktak nézni. De Áthá–Rá nem vette észre. Felnézett a magasba és a nyitott tetőn át látta, hogy a csillagok halványodnak.

A szomszéd teremben sem szólt már muzsika.Lassan hajnalodott.A fiú derűs, határozott pillantása csak egy pillanatra találkozott a lány tétova, csodálkozó nézésével.– Eridj, Vörös Liliom, feküdj le és álmodj szépeket. Ne feledd: tíz nap múlva indulunk! Te valahova a világ

végére, de én még azon is túlra! No, jóéjszakát, szép Vörös Liliom!

IV. KÖNYVA sárkánykígyó torkában

XXXIV. FEJEZET,

amelyből kiderül, hogy miként jutottak Ikhn–Áthon hajósai a hittiták mesgyéjén túlra, de hiába szép a világ, ha az emberek boldogságát és egyszerű örömét sötét szemek pillantása kíséri.

A csillámló homokkő–hegyoldal valósággal izzott a déli napsütésben. A majdnem tökéletesen félkör alakú hegy, mint tetőtlen búboskemence ölelte át izzó falaival a kékvízű öblöt. Valahonnan a távolabbi dombvidékről kis patak indult el, hogy itt, ennek az izzó katlannak a közepén ömöljék a tengerbe. Végig a patak partján zöldfüves, fás, bokros sáv húzódott végig. Egyébként kopár, jellegzetes kisázsiai partvidék kietlenkedett, amíg csak a szem ellátott.

Ezt a kis öblöt szemelte ki Kirkuf hajós, a fáraó öt hajójának parancsolója, hogy megpihentesse népét. Pedig a víg hajósok egy cseppet sem látszottak fáradtnak, és jó erőben voltak az evezőt vonó rabok is.

A szép, új hajók is csak alig három hete, hogy kifutottak a tyri kikötőből. Igazi libanoni cédrusfából rótták össze őket Kánaán legjobb hajóácsai. Csengő arannyal, villogó drágakövekkel fizetett értük Kirkuf hajós. De nem is igen csavargott az Oir–tengeren szebb öt hajó, mint ezek.

Valamennyit gyors tengerjárónak építették, magas árboccal és hosszú, könnyű evezőkkel. A hajók orrában és a farán tetővel védett kis kamra állott az értékesebb áruk és a nagyobb védelmet kívánó élelmiszerek részére. A hajósnépet azonban mi sem védte az időjárás viszontagságai ellen, mert az akkori hajóknak nem építettek fedélzetet. Nyitott tetejük volt, mint manapság a csónakoknak.

Ha esett az eső, a hajósnép ázott, ha fújt a hideg szél, fázott, és ha a hullámok átcsaptak az oldalvédeken, térdig lucsokban, vederrel kellett meríteni a be–beömlő vizet. Ilyen alkalmatosságok birtokában a tengerésznek mindig számolnia kellett az időjárással is, mert a hajósnép és az evezős rabok elgyengülése végveszélybe dönthette a legszebb vállalkozást is.

Kirkuf hajós kalandos élete során már sok tengeri vállalkozást vezetett és így, mielőtt elvitorlázott volna valamerre, mindig óvatosan megtudakolta az előtte fekvő földek időjárását. Északról jövő hajósoktól hallotta, hogy fenn, az ismeretlen Északi–tengeren három–négy hónapig dermesztő hideg jár. Ilyenkor fehér, jeges pillék hullanak az égből és vastag takaróval vonják be a földet; ember és állat sokat szenved a hidegtől, az éhségtől. Azt is megtudta Kirkuf hajós, hogy a fagyos hónapokat melegebbek váltják fel, de mielött az igazi jó idő megjönne, vagy két–három hónapig heves szelek fújnak, és a hideg idő vissza–visszatér.

Értesülései alapján úgy számolta, hogv most fenn északon a meleg időszak körülbelül vége felé járhat s majd csak vagy öt hónap múlva tér ismét vissza. Ezt az öt hónapot pihenéssel, csip–csup partmenti kereskedéssel és az új hajók tulajdonságainak kiismerésével akarta eltölteni a fáraó öt szép hajójának parancsolója.

Az öt hajó pedig ott ringott a kék öblöcske ölén, nagyság szerint szorosan egymás mellé lehorgonyozva. Elöl a legnagyobb, a parancsnoki hajó, orrára cifra hierogliffel a nevét, is rápingálták: ,,Merkh–ti”, azaz „Észak”, mellette a „Szeb–Tá”, vagyis „Ország Csillaga”, közepén állott a ,,Kha–ru–Men–nofer”, a „Memphis fénye”, rajta túl a legerősebb bordázatú: a ,,Neb–Hek” az „örökkévalóság ura” és legvégül a pici, gyorsjáratú felderítő bárka: az „Ib”, azaz „Borjú”.

A hajók csupasz árbocokkal ringtak a kék öböl ölén, mert nehéz marhabőr vitorláikat a tengerészek partra cipelték és vaskos husángokkal kitámasztva a keményre száradt irhákat, sátrakat rögtönöztek belőlük. Kirkuf hajósnak, a vállalkozás parancsnokoló fejének és írnokának, Áthá–Rának, ,,a nagyúr két látó szemének”, külön sátor dukált minden ilyen táborozáson. A többiek tetszés szerint vagy a közös sátrak árnyékába, vagy a bokrok alá szállásolták el magukat.

Az evezősök azonban a hajókon maradtak, mert a lábuknál fogva a padlóhoz bilincselték őket. A bilincseknek nem volt kulcsa, úgy kovácsolták össze azokat, hogy csak akkor vegyék le hordozóik lábáról, amikor maid holttestüket a tengerbe haiítják. Most, a pihenő alatt, Kirkuf parancsából állandóan friss vizet meg élelmet kaptak bőven és elhasznált bőrökből árnyéktartókat szögeztek a fejük felé. A tapasztalt hajós jól tudta, hogy miért kíméli az evezősök erejét.

Áthá–Rá még finomra lakkozott asztalkáját is levitette sátrába. Apja ajándéka volt ez a pompás kis asztal, amely könnyű és szilárd lévén, elsőrendű úti alkalmatosságnak bizonyult.

A fiú a kis asztal felé hajolt és rótta a hosszú, egyenletes sorokat. Első jelentését írta, amelyet valami délre tartó kánaánita vagy talán egyiptomi hajóval akart elküldeni Thébába, Ikhn–Áthonnak.

Nem kellett félnie, hogy az alkalmi posta későre vagy esetleg sohanapjára viszi el levelét! A nagy uralkodók gazdagon jutalmazták a fontos üzenetek átadóit s így az ilyenfajta írások mint fontos áruk hajóztak

kikötőről kikötőre, egyik hajóskalmár kezéből a másikéba. A feladó úgy biztosította magát, hogy nem ingyen adta át a levelet, hanem cserébe, áruért, aranyért. A postás szerepére vállalkozó hajós pedig jó nyereség reményében vette azt meg. Így az akkori postázás egy amolyan különleges nyereményügylet féle volt. Áthá–Rá remélte, hogy könnyen és jó árért kap majd kézbesítőt, mert a címzett személye és a feladó csillogó–villogó aranytokja nagy reményekkel kecsegtetett bárkit, aki szerette az ilyenszerű könnyű hasznot.

Áthá–Rá tehát a könnyű feladás és gyors kézbesítés reményében írta első jelentését.„Én, Toth–Hor első udvari írnok fia Áthá–Rá, aki a két ország és a birodalom fiatal urának két látó

szemeként járom a világot, innen a hittiták mezsgyéjén túlról, a mi kegyelmes urunk, a fáraó uralkodásának 29. esztendejében, Pájni havának 19. napján boldogságot és hosszú életet kívánok neked kegyelmes fiatal urunk, Ámenhotep úr.

Amint elküldtél bennünket a három ócska evezős hajóval, mi el is indulánk a te parancsod szerint. Hajóinkon kevés hely maradt a mozgásra, mert annyi tengerészt vittünk magunkkal, hogy majd elegendő számmal legyenek, ha Kánaánban megcsinálhatjuk az öt új hajót, úgy, amint azt te rendelted, kegyelmes fiatal uram. Magunkkal vittük Hannut írnokot is, akit Khnumu kerületébe küldtek, hogy a régi adószedő helyét elfoglalja, mert azt a parasztok agyonütöttek fegyveres poroszlóival egyetemben. Ezért Hannut adószedő húsznál több fegyverest vitt magával. Még szerencse, hogy Khnumu nincs messze Thébától, a világ közepétől, s így ez a sok ember csak rövid ideig terhelte hajóinkat.

Kegyelmes fiatal urunk! Minden hajónak, ha véletlenül, vagy a viharzó tenger sodrása miatt elveszti a partot, kell hogy legyen egy vezérlő csillaga. Az én szegény lelkem is egy ilyen partját vesztett hajóvá válott, midőn a Te akaratodból útrakelésem elhatároztatott.

Uram, orcám pirulásával írom le a valót: bizony sok szemétnépség gyűlt össze a te szép öt hajódon, amelyeket drága aranyon vásároltattál a cédrust termő Kánaánban. Vannak közöttük martalócok, akik a hatalom sújtó keze elől futottak, és züllött, könnyelmű ifjak, akik szüleiktől örökölt vagyonkájukat elherdálták s most életük veszélyeztetésével akarnak annyit összeharácsolni, hogy könnyelmű életüket tovább folytathassák. Ezeknek az embereknek az arany sárga fénye a vezérlő csillaguk. Ezért néhányan közülük a városban, ahol kikötöttünk, elszökdöstek tőlünk olyan hajókra, amelyeken hamarább remélték a meggazdagodásukat. Bár valamennyien így tettek volna!

Mások, akiknek a lázadás miatt ítéletet mondtak a fejükre, most hálásak a kegyelemért, amelyben részesültek. Ezeknek, uram, te vagy a vezérlő csillaga. Ök hűek lesznek Áthon istenhez és hozzád uram, az ő fiához, mindhalálig. Különösen a te két szolgád, uram, egy Amu és egy Juzsua nevű tündököl magaviseletével. Ezek az emberek úgy hiszik, hogy te, uram, kiterjeszted majd hatalmadat mind az összes népekre és akkor Áthon isten fénye alatt az emberek megbékélten, közös és egyforma boldogságban fognak élni. A jövő képe rejtve van szemeink elől és én hagyom őket szó nélkül boldognak lenni együgyű hitükkel.

Es vannak még, uram, szép számmal igazi hajósok is. Ezeknek, uram, nem sikerült még kitudnom életük vezérlő csillagát. Csak azt látom, hogy nyugtalan szívű, rettenthetetlen, bátor emberek és olyan öröm tölti el őket, ha egy–egy szép hajót látnak, mint egykoron engem, ha egy–egy gyönyörűséges írás került a kezembe. Ezeknek a rettenthetetlen szívű embereknek hűségében megbízhatsz, uram, mert olyan öt hajót adtál nekik, amilyenhez fogható nincs több az Oir–tengeren. A cél pedig, amelyet eléjük tűztél, jobban lelkesíti szívüket, mint a jutalom, amelyei ígértél volt. Ezek az emberek ismerik a te hajóid parancsolóját: Kirkuf hajóst és Kirkuf hajós is ismeri őket.

Itt vagyok én is, uram. Nézd meg az én árva szívemet! Partot vesztett hajóként bolyongnék a partnélküli tengeren, cél nélkül lebegő bárka volnék ismeretlen vizeken, ha nem volna az én életemnek is egy vezérlő, fényes csillaga. Az én életem vezérlő csillaga az, hogy a világ eljövendő urának két látó szemeként járom az ismeretlen földeket. Ahova én teszem a lábom, ott a te szemed nézi az eget és földet és mindazt, ami rajtuk él. Kegyelmes uram, nem a szem dolga bírálni, a szívnek kell gondolkoznia azon, amit a szem látott. De hogy igaz gondolatok támadhassanak szívedben, én úgy írok meg mindent, uram, hogy te uram azt érezd, mintha magad láttad volna, ami az én szemembe ötlött. Mint szemed tükrét, úgy olvassad minden betűmet!

Amikor kikötöttünk volna Khnumu városában, a legkisebb hajónkat egy fiatal és járatlan hajós ügyetlensége miatt úgy megrongáltuk, hogy vagy hat napot kellett vesztegelnünk a romlás megjavításával. Én, uram, hogy Neked megírhassam, Hannut adószedőhöz csatlakoztam. Látni akartam, miként gyűjtenek adót az ország sáfárai.

Ó uram, sohase feledkezzél meg azok sorsáról, akik a földet munkálják és akikhez az ország adószedői kijárnak, hogy a törvény szerinti tizedrészt összegyűjtsék! Bizony, uram, ezeknél nyomorultabbak nemigen lélegzenek a fáraó országaiban: amit földjük teremne, annak felét a férgek eszik meg, másik felét a vízilovak falják fel. Földjeiket a patkányok csordái lepik el és a sáskák, vadállatok és madarak seregei pusztítják. Ha a paraszt csak egy pillanatra is megszünteti velük szemben a harcot, ezek a tolvajok úgy megdézsmálják, hogy

még vetőmagja sem marad. De ez még nem elég szegény fejének, mert munkaközben szerszámai is kopnak. Még a szíjat is, amellyel kapája vasát a nyeléhez rögzíti, ha elvásik, drágán kell pótolnia, és ha ökre a súlyos igában elpusztul, kész a szerencsétlenség.

Ilyen volt a való helyzet Khnumu környékén is, mikor Hannut írnok és marcona kísérői partra szállottak, hogy a dézsmát begyűjtsék. öreg husángokkal felfegyverkezve a kikötő gabonagyűjtő poroszlói is csatlakoztak hozzájuk és együttesen megindultak a pálmafás partokon az eldugott kis falvak felé.

Ez a durva banda, amint egy–egy falucska vályogkunyhói közé ért, elkezdett kiáltozni: ,,Gyertek ide! Gyertek elő!” Mikor azután a nyomorúságos kunyhókban nem kaptak semmi begyűjtenivalót, a szerencsétlen parasztokat kihajtották a földekre, egymáshoz kötözték őket, hátukat, fejüket szörnyen összeverték és beállították valamennyit az öntözőcsatornába, hogy ássák, mélyítsék és tisztítsák azokat. Az elvetemült adószedők így bántak a parasztok asszonyaival és gyermekeivel is. Akinek volt valamije, az a hátára kapta, hogy elfusson vele, vagy jóelőre eldugdosta vagyonkáját és inkább elszenvedte a bántalmazásokat családjával együtt, hogysem adóba adta volna, amije volt.

És ne feledkezz meg róla, uram, hogy a súlyos adók mellett a parasztnak alig van ideje, hogy saját földjét munkálja, mert állandóan robotra hajtják, hol a kerületi földek művelésére, hol útépítésre vagy az öntözőcsatornák ásásához és javítgatásához. Ö építi a palotákat és a templomokat. Ö cipeli a követ a dicsőség oszlopainak felállításához és dicső nagyjaink sírjához egyaránt. Mikor volna ideje, hogy a családjának élelmet és az ország számára adót termeljen? Hiszen tenyérnyi földecskéjén annyi kár éri amúgy is?!

Két nap elegendő volt, hogy meglássam, amit láthattam. Csak az vigasztalt valamennyire, hogy a föld szegény népe között is sok olyan van, aki várja Áthon isten uralmának eljövetelét. Kegyelmes fiatal uram, ha majd egykor atyád helyét Áthon isten fiaként elfoglalod, ne feledkezzél meg a föld nyomorú népéről sem!

Visszamenvén Khnumuba, két nap, két éjjel Máshuut orvos vendége voltam. Máshuut orvos azt mondta nekem, hogy nem az ember szívében van az ő indulatjainak és gondolatainak főhelye, amint a papok tanítják, hanem az agyvelőben. Ez a khnumui orvos több mint tíz esztendeig szolgált a fáraó seregében és megmutatta nekem az írásait is, amelyeket a különböző hadakozások alkalmával jegyzett. Százhuszonhét emberről ír ez az orvos, akik valamennyien koponyájuk különböző helyein kaptak sebet. Ennek következtében egyik vagy másik karjuk megbénult, vagy megnémultak, vagy szemük világát vesztették, pedig testüknek azon a részén semmi bántódás nem érte őket, csak a fejükön.

Máshuut orvos azt tapasztalta, hogy ha egy bizonyos helyen sérül meg a koponya, akkor egyik tag bénul meg, ha más helyen, akkor más tag bénul meg. Ezért ő úgy gondolja, hogy nem a szívben, hanem az agyvelő számtalan kígyózása közé van elrejtve a gondolat, a mozgás, mindennek meglévén a maga külön helye. Az egész agyvelő együtt pedig az ember lelkének székhelye. Ezek szerint a papok buta beszéde, hogy a kiömlő vérből felszálló pára volna a lélek, mert a forró víz is párolog, pedig abban nincs semmi lélek. Nem tudom, mi igaz abból, amit Máshuut orvos mondott, de okos, értelmes embernek látszik és nagyon híres sebgyógyító és csontforrasztó ez az ember.

Eltelvén öt nap, a megrongált bárkát megjavították Kirkuf hajós ügyeskezű emberei és elegendő élelmet raktak fel a hajókra. Így hatodik nap hajnalán tovább hajózhattunk.

Mivel a három bárkán öt hajóra való ember zsúfolódott össze, csak kevés élelmet vihettünk magunkkal és így gyakran kikötöttünk, hogy készleteinket kiegészítsük. Ezért volt alkalmam a két ország: az Alsó– és Felső–ország sok városát megtekinteni.

Minden városnak, amint magad is tudod, uram, megvan a saját istene. Ezért a nép és városok istenének papjai gyűlölik Ámon istent, mert idegen istennek tekintik, aki csak Théba városára gondol, a többi népektől pedig csak drága áldozatokat követel, de nem segít rajtuk. Parancsod szerint én és Áthon isten többi hívei elmondottuk, hogy a mi istenünk, akinek te vagy, uram, az egy igaz fia, nem követel semmi áldozatot, és nincs szüksége fényes templomokra. Csak segítségül kell hívni az ő nevét, és ő mindenkoron és minden helyen hívei mellé áll. A nép naqyon örült ennek és mi láthattuk, hogy Áthon istennek szerte az országban sok igaz híve van.

A városok isteneinek papjai is örömmel elismernék Áthon isten uralmát és azt is helyesnek tartják, hogy ő legyen a legnagyobb minden istenek között. De azt mondják, hogy Áthon isten nem egyedüli ura a földnek és a népeknek, hanem, azért megmarad minden városnak a régi istene, akinek az eddig bevett szokások szerint kell áldozni és ajándékokat tenni oltárára.

Mi uram, a te parancsod szerint, csak a népeknek mondtuk meg, hogy ezután a városok isteneinek sem kell áldozni és csak Áthon urunkat kell ingyen segítségül hívni. A papoknak engedtük, hogy csak mondják a magukét. Fő, hogy Ámon istent ők is gyűlölik!

Egyébként az istenek körül sok bolond és fertelmes dolgot láttam. Az egyik helyen ezüst jászolból etetnek egy elvénhedt tehenet, mert az ottani papok azt állítják, hogy az ellette az Áspis bikát. A másik helyen agyonverték az egyik tengerészünket, mert nyakonvágott egy szemtelen, pákosztos macskát. Honnan tudhatta

volna szegény, hogy ebben a városban a macskaképű isten papjai szolgálják a szegény megtévesztett emberek lelkiüdvét? Bár írástudó vagyok, ettől a naptól, ha kikötöttünk valamely városban, még a tolakodó legyeket sem mertem lehajtani magamról, mert nem tudhattam, hogy nem veszélyeztetem–e testem épségét vagy lelkiüdvösségemet.

De elég legyen az effajta istenekből és tréfás beszédből!Tovább hajózván, bal kéz felől elhagytuk Manofrit, ahol az első fáraók trónoltak dicsőséggel. Hajónkról jól

láthattam Sakkaráht, meg Gizeht, ahol hatalmas gúla alakú sírokba és sziklákba vájt kamrákba temetkeztek a régi birodalom országló urai.

A készleteink már Manofri előtt fogytán voltak és én úgy reméltem, hogy a régi, nagymúltú városban fogjuk kiegészíteni őket. De nem így történt! Kirkuf hajós inkább Ont választotta kikötési helyül. Ezt pedig azért tette, mert az itteni csillagvizsgáló papok jóslásokkal is foglalkoznak. Ezek a keményszívű, vasakaratú és bikaerejű tengerészek pedig úgy szomjazzák megismerni jövőjük titkát, mint szárazföldjeink a csatornák megtermékenyítő vizét. Én, uram, nem kérdeztem meg egyiktől sem, hogy mit árultak el jövőjük titkából a szikrázó csillagok. Minden bizonnyal jó aranyért, szép ajándékért sok jót és szépet mondhattak a titkokat kémlelő papok.

Hiábavalóságok helyett inkább felkerestem a messzi Ninivéből ideszármazott Sárdunázár papot. Ez az istenes ember egész életét a csillagos ég titkainak vizsgálatával tölti. De nem azért teszi, hogy a halandó ember arasznyi életének jövőbe rejtett titkait kutassa, mert ezt véteknek tartja az istenek ellen, akik nagyon bölcsen elrejtették előttünk, amit a jövendő hoz: a jót és rosszat egyaránt.

Sárdunázár pap azt mondja, hogy az istenek nem szeszélyes lények, akik ma így, holnap meg amúgy változtatják akaratukat, hanem örök törvények szerint kormányozzák az eget és a földet és mindazt, ami azokban van. Ezeket az örök törvényeket pedig legjobban a csillagos ég mozgásából lehet megismerni.

Aki tud olvasni az ezer meg ezer apró fényecskéből, amely éjszakánként a fejünk felett ragyog, az sem a sivatag, sem a nyílt tenger beláthatatlan egyformaságában nem veszti el útja irányát és a végtelen időt éppen úgy egyforma darabkára tudja osztani és ezáltal megmérni, amint az építész vesszője véges darabokra osztja és megméri a végtelen teret.

Sárdunázár pap háromféle módon is tudja mérni az idő folyását: először úgy, hogy könnyű, vékony, egyforma nagyságú rézedények aljára picinyke lyukacskát fúr. Az edények közül az egyiket vízzel telt dézsába állítja és amikor az megtelvén, alámerül, másikat bocsát a vízre. A P–nuter–ti csillagzat két esti megjelenése között éppen huszonnégy edény merül a dézsa fenekére. Így számította ezt ki Sárdunázár pap.

De van neki egy olyan edénye is, amelyből lassan szivárog ki a víz. Az edény falát belül huszonnégy vonalra osztotta. Csak bele kell nézni az edénybe és egyszeriből le lehet olvasni, hogy a P–nuter–ti esti felragyogása óta hányadrésze telt el az éjszakának és a nappalnak együttvéve.

Legcsodálatosabb azonban az az alkalmatosság, amelynek seg'tségével tíz napot és tíz éjszakát is meg lehet mérni. Ez pedig áll egy edényből, amelyen keresztül kis csatornából forrásvíz folyik állandóan. Az edényke alján picinyke lyuk vagyon. A lyuk alatt óriási kád. A kád fala pedig megvonalazva a napok és éjszakák és azok kisebb részei szerint. A víz pedig folyvást csepeg a nagy kádba és méri az időt napokon keresztül. Még rabszolgát sem állítanak őrizül, mint a lemerülő edények mellé, hogy mindig újat tegyenek a vízre.

Ezekkel a mérésekkel pedig olyan pontosságig jutott Sárdunázár pap, hogy előre megmondja, hány vonalnyira emelkedik a víz, vagy hányadik edénynek kell lemerülnie éppen akkor, amikor egyik vagy másik csillag megjelenik az égboltozaton, és még a helyét is megmondja előre annak a csillagnak! Mindezt uram, a magam két szemével láttam s magad is meggyőződhetsz róla, hogy valóban így van, ha palotádba rendeled Sárdunázár papot, a csillagos ég titkainak igaz kutatóját.

Bár ez a pap nem híve Áthon istennek, azért ne idegenkedj tőle, uram, mert nem száján, hanem szívében hordja az ő istenét és békességre törekvő ember. Mikor láttam, hogy milyen igazán hiszi az ő isteneinek hatalmát, őszinte csodálkozással szívemben megkérdeztem tőle, miként lehetséges, hogy ilyen ember létére szívbeli barátjának tartja Sanuph tekintetes urat és Máshuut orvost Khnumuból, akikről pedig mindenki tudja, hogy az isteneket kinevetik, hatalmuktól nem félnek és azt mondják, hogy ilyen lények nincsenek is, csak a nép megfélemlítésére találták ki őket.

Kérdésemre kérdéssel válaszolt: „Mondd, fiam, tőlük megkérdezted–e, miért tekintenek engem barátjuknak? Ismersz–e olyan papokat, akik hangosan üvöltözik isteneik nevét, de szívük tele van kapzsisággal, álnoksággal és mindenfajta gonoszsággal?

Az Ámon–papokra gondoltam és némán bólintottam. Sárdunázár pap pedig folytatta:„Minden bizonnyal olyan embereket is ismersz, akik ölszámra hordják az élelmet, aranyat és drága mirhát

az istenek oltárára, de lopnak, csalnak, rabolnak és álnokoskodnak. Megkívánják, ami a másé és el is veszik, hogyha hatalmukban áll. Pedig ezeket istenes embereknek mondja mindenki, elsősorban az istenek kapzsi papjai. Ládd, az ilyenfajta papok és istenes emberek távol állanak az én szívemtől. És nem engedem közel

magamhoz az olyanfajta istentelen embereket sem, akik úgy gondolják, hogy ha nincsenek felettünk istenek, akkor bármilyen galádságot tehetünk, mivel a földi léten túl úgy sincs egy más világ, itt kell tehát az élvezetek kelyhét fenékig ürítenünk. Ugye ilyen embereket is volt alkalmad megismerni?”

Nofer–ba–rára és a hozzá hasonló emberekre gondoltam, és igazat adtam Sárdunázár papnak. Ő pedig csendes, nyugodt hangon folytatta:

,,Te se keresd, fiam, ki milyen isten nevét kiáltozza. Azzal se törődj, hogyha valaki tagadja az istenek uralmát. Az emberek között' ne az isteneik, hanem cselekedeteik szerint tegyél különbséget. Keresd a tisztaszívű, igazságot kereső és békességre törekvő emberek társaságát, akiknek szívében nem irigység és gonoszság miatt van nyugtalanság, hanem a dolgok igaz rendjének kutatása miatt. Ezek az emberek a világ világító fáklyái, az ő fényeik felé igazítsd te is életed útját”.

Mivel lassan beesteledett, elbúcsúztam Sárdunázár paptól. Ö megindult a torony felé, ahonnan a csillagos ég titkait kutatja, én pedig szívemben felemelkedvén, visszamentem a kikötőbe, ahol a hajók már indulásra készen vártak.

Harmadnap hajnalban kiértünk a tengerhez és miután keresztül vergődtünk a Nagy Folyó előtti homokzátonyokon, jobbra fordultunk és a part mentén hajózva, huszonhárom nap múlva kikötöttünk Tyrben. Ez a város messzeföldön híres hajóácsainak ügyességéről. Kirkuf hajós a sok arannyal és drágasággal, amit tőled kapott, olyan öt hajót építtetett, amelyek méltóak arra, hogy a Te dicsőségedet hirdessék a népek előtt és a városok vezérei előtt, amerre csak megfordulnak.

Most pedig túl a hittiták mezsgyéjén, közel négy hónapi utazás után, várjuk, hogy a messzi Északi–tengeren jobbra forduljon az időjárás. Egészségesek vagyunk mindnyájan, és békességben vagyunk az itten élő pásztornépekkel, akik között, amikor csak tehetjük, hirdetjük Áthon istennek és a te dicsőségednek fényét.”

Áthá–Rá befejezte első jelentését és két nagyobbacska kavicsot tett a papirosra, hogy össze ne göngyölődjék, amíg az írás meg nem szárad.

A dombtetőről vidám kurjantás hallatszott és nemsokára a bokrok közül előbukkant Amu és Juzsua alakja. A hatalmas erejű óriás egy elejtett őzsutát hozott a nyakában, Juzsua pedig vállán a két íjjal, övében lógó parittyával s mindkét kezében egy–egy bezúzott fejű nyúllal, nagyokat rikkantott.

A szanaszét táborozó legények a szerencsés vadászok elé siettek. Azok a gyepre lökték a véres zsákmányt és jókedvűen elkezdtek mosakodni a patak kristály vizében. A többiek közül néhányan rőzséért siettek a ligetbe, hárman hozzáfogtak, hogy megnyúzzák és kizsigereljék a fűben heverő vacsorának valót. De tréfálkozó, szájtátó is akadt elég, ahogy az már ilyenkor lenni szokott.

Lassan esteledett és a tenger felől könnyű, hűvös szellő támadt.Amíg Áthá–Rá a levelet írta, Vörös Liliom csendben a sátorba suhant, és letelepedett az árnyas zugba.

Azután a nagy melegben elszundított, és most édesdeden aludt a sátor padlózatát képező zöld gyepen.Áthá–Rá a sarokból felvette fehér leplét, és könnyedén a leányra terítette, hogy a hűvösödő szellő meg ne

ártson kis útitársának. Azután ő is a vidám társaság felé indult.Közben észre sem vette, hogy egy sötét szempár minden mozdulatát figveli, mint prédáját a lesben álló

tigris.

XXXV. FEJEZET,

amelyben az események egy pici, meleg leányszív féltve rejtegetett titkáról lebbentik fel a fátylat, és az örökfényű, hideg csillagok alatt néha a legvéresebb valóság is csak olyan, mint az álom.

Még soha olyan fényesen nem sütött a nap, nem csevegett a százfodrú Szkámándrosz folyó, nem suttogott a szellő és nem zöldellt a fű az ilioni játszótéren, mint ezen a szép tavaszi napon. A leányok kedves, kendertunikás csoportja, mint fehér pipitér–csokor, pompázott a domboldalon. Innen jól be lehetett látni az egész játszóteret, ahol majd bátyáik és kedveseik, ilion és az idegenbeli dórok, iónok és akhájok ifjúságának színe–virága nemes vetélkedéssel megmérkőzik egy babérkoszorúért.

Távolabb, a játszótér túlsó szélén, a meztelenre vetkőzött, hosszúhajú, pelyhedző állú atléták nagyokat szökellve egymással tréfásan bakalódtak, viháncoltak és hetyke, pajzán szavakkal csipkelődve készülődtek a versenyre.

Már jöttek a város férfiai is nagy csoportba verődve, élükön a baziliszkosszal, aki egyben a versenyek főbírája lesz. A komoly, előkelő viselkedésű csoport elfoglalta helyét fenn a dombtetőn. Innen nemcsak a versenymezőt lehetett végigtekinteni, de el lehetett látni egész a tenger partjáig.

Vörös Liliom, akit itthon a saját népe Eurynoménak nevezett, nyugtalan pillantást vetett a távolban készülődő atléták felé. Valakinek jönnie kell még... nem várja senki, nem tudja senki, hogy a világon van, csak ő egyedül...

Már a versenybírák is felállottak a pálya két szélén. Már éppen inteni akart a baziliszkosz, hogy megkezdődhetik a játék, amikor a távol tenger kékjén, mint derült égbolton a fénylő nap, aranycsillogású hajó közeledett a Szkámándrosz torkolatához, oda, ahol az idegenek kikötője volt. Idegen a pompája, csak Eurynome emlékszik még Vörös Liliom korából, hogy a messzi Nagy Folyó menti nép istenei ilyen aranybárkákban járják az országot... így látta a nagy templom falára festve... Idegen a matrózok öltözete, arca, beszéde, de Vörös Liliom ismeri őket: a fáraó népének fiai ők... És ott, a hajó magasba szökő elején, azt az ifjút, aki úgy áll ott, mint egy bronzból öntött Thézeus, csak ő ismeri, csak ő várta ... csak ő tudta, hogy jönni fog ...

... És hiába a dórok ereje, a iónok ügyessége, az akhájok gyorsasága, nyomába sem érnek az idegennek ...A bronzbőrű Thézeus pedig az akhájok dallamos nyelvén beszél, mintha gyermekkora óta a Szkámándrosz

folyó csevegését hallgatta volna ... És mielőtt a babérkoszorút a fejére tették volna, végigpillantott az összesereglett népen, aztán a baziliszkosz felé fordult:

– Száz nap, száz éjjel hullámok hátán, szelek szárnyán szállott a hajóm ... Eljöttem közétek, és a ti erkölcseitek szerint mutattam meg karom erejét, lábom gyorsaságát, inaim acélosságát. De nem talmi dicsőségért tettem... Büszkévé tesz ugyan a babérkoszorú, amellyel szokásotok szerint a legderekabb homlokát díszítitek. De én boldog akarok lenni... Adjátok nekem a leányt, aki most a győztesek koszorúját kezében tartja!

– Messze földről jött idegen – zengett a baziliszkosz hangja, hogy az egész nép hallhatta szavát –, csak hallásból ismerem néped erkölcseit és nem megrovásképpen mondom, amit mondok ... De a mi népünk szabad nép, és a mi leányainkat nem lehet birtokolni szívük akarata ellen. Ha Eurynome hajlandóságot érez irányodba, tegye homlokodra a diadal koszorúját és álljon melléd mind az egész nép szemeláttára!

A baziliszkosz befejezte beszédét, és a leányra nézett. Vörös Liliom szíve a torkában dobogott, arca lángolt, de habozás nélkül a messzeföldről jött ifjúhoz lépett, és a győztesek koszorúját a szívének olyan régóta kedves, barnabőrű atléta homlokára illesztette ...

Aztán, bár tudta, hogy örökre el kell hagynia atyái földjét, odaállott az idegen ifjú mellé ... csak alig ért a válláig. Mikor pedig az ifjú izmos karját a leány vállára tette, Vörös Liliom úgy simult oldalához, mint aki hazaérkezett... Aztán meleg villamos áram futotta át a leány szívét: hányszor látta a fiú szép szemeit szomorú, vágyó tekintettel merengeni a messzeségbe, amit a fürge hajók maguk mögött hagytak! Hányszor gyönyörködött acélos villanásukban, amellyel a hajó orrából az eljövendő ismeretlenbe pillantottak! Hányszor leste meg okos csillogásukat, összevont szemöldökű elmélyülésüket, mikor a fiú írásaiba mélyedt, vagy egy kis virág felé hajolt, hogy megvizsgálja annak finom mívű szerkezetét. Ó, és hányszor dobogtatta meg bohó leányszívét annak a drága szemnek játékos, pajkos csillogása! Vajon most, ebben a boldog pillanatban meglátja–e bennük, amit megejtett szívvel hiába keresett mostanig...

És Vörös Liliom felemelte az arcát, hogy a fiú szemébe nézzen. Ó, de micsoda kegyetlen végzése Ananké istenasszonynak! Szemeit valami átok leragasztotta! Bármenynyire erőlködik, nem tudja felnyitni pilláit... pedig Áthá–Rá hű karját is a vállán érezte ... igen ... de miért van olyan sötétség? ...

A leány homlokán kínos hideg veríték serkedt... Pillái felpattantak: felébredt.

A sátor nyitott bejáratán átszüremlő csillagfénynél Vörös Liliom láthatta a mellette ülő körvonalait, érezte vállán ölelő karjait, de a szeme ... a szeme idegenül, mohó gonoszsággal villant a megdermedt leányra.

A leány pedig rémülten felsikoltott. A következő pillanatban kitépte magát az idegen karjaiból és úgy meredt szembe vele, mint egy megtámadott kis cica.

Az ismeretlen éjszakai látogató ültő helyéből ugrásra készen feltérdepelt.A csillagfényes háttérben határozottan kirajzolódott izmos vállának körvonala.A matrózok tábortüze reménytelen messzeségben, a kis patak partján fénylett.Vörös Liliom félelemtől dobogó szívvel, de halálos elszántsággal készült fel a küzdelemre.Az ismeretlen betolakodó azonban nem támadott, inkább hízelgő hangon megszólalt:– Szép piros virág, mitől ijedtél meg annyira? Elismerem, van okod a meglepődésre. Nem az vagyok, akit

vártál... De a kedvesed ott prédikál valami borzasztó okosat a tábortűznél, és akik nem röhögnek rajta, azok tátott szájjal hallgatják, mintha méz csurogna az ajkairól. Gondolom, hogy az ilyen magadfajta kis virágok jobban szeretik, ha a tunikájuk körül lebzselő ifjak, amikor felragyognak a csillagok, mással töltenék idejüket... Én ...

– Elhallgass, gazember! És takarodj innen azonnal, mert ha megtudom, ki vagy, kifordíttatom a bőrödet!– Elismerem, szép kisasszonyom, hogy ez nem a legszívesebb vendégmarasztalás – hajtotta meg derékból

magát az ismeretlen –, de hát mikor nagy dolgokról van szó, nem nézhetek holmi apróságra. És ne vedd rossznéven, gyönyörűséges Vörös Liliom, bár szívem szomorú, hogy nem találsz kedvedre valónak, én mégis itt maradok.

A leány meglepődve hallgatta az ismeretlen nyeglén nyájaskodó beszédét. Jól ismerte ezt a hangot! A thébai aranyifjak hanghordozása ez! Ó, hogy utálta mindig ezt az üres, hízelgő beszédet! De félelme csitult, és most már kíváncsi volt: vajon ki lehet az idegen? Az pedig, amint megkezdte, folytatta mondanivalóját:

– Pedig az imént, félszendergésedben ugyancsak simultál hozzám... És megvallom, már egész szép reményekkel voltam a jövőt illetőleg... No, csak ne berzenkedj, szépséges virágom, a ma éjszakai enyelgés csak olyan előlegféle lett volna, mert még sok számos éven át szeretnék gyönyörködni szépségedben. Ugye szépem, azt te is tudod, hogy a látszat néha csal? Ezért ne ringasd magad semmi látszat szerinti álmokban... Ládd, annak az öt hajónak már nem Kirkuf, hanem én vagyok a parancsolója! Neked pedig nem Áthá–Rá, hanem én vagyok az urad és parancsolod, de ha okosan viselkedsz, nem lesz okod panaszolni reám ...

A leány agyán csak gondolattöredékek villantak át. Nem értette, inkább csak érezte, hogy az idegen nem ok nélkül henceg. Szerencsére Vörös Liliom ilioni leány, vérbeli akháj volt. Népének bátorsága csak ravaszságával és képzelőerejével vetekedett. Áthá–Rá pedig halálos veszedelemben forog, ennyit biztosan megérzett az idegen beszédéből.

– Hallod–e te, ismeretlen – hajolt egy leheletnyivel közelebb a leány –, én ilioni leány vagyok. Mit törődöm én a hajókkal meg azzal, hogy ki parancsol rajtuk. Én haza akarok jutni minél hamarabb! De miért bíznék benned, aki meglehet, csak dicsekedsz. Jól tudom én, hogy a hajók parancsolója nem te vagy, hanem Kirkuf mester, és utána a legnagyobb úr Áthá–Rá, a fáraó két igazlátó szeme.

– Anubra, kisasszonyom, jól vág az eszed! – csóválta meg fejét jókedvűen az idegen. – Igazad van! Miért hinnél nekem, akit nem ismersz, mikor tulajdon szemeid mást mondanak. Kérlek, hunyd be a szemedet, és nyisd ki a füledet, mert most az igazság azon a két gyöngykagylón juthat el szívedbe...

– A fülemet kinvitom, de a szemem nem hunyom be ... Félek, hogy ismét túl nagy bátorságot veszel magadnak ... – tette hozzá kacéran a leány.

– Meglátszik rajtad a Salumith úr asszonyosházának nevelése – duruzsolta jókedvűen az idegen. – Egyszer majdnem rajtavesztettem Salumith úrnak egy másik kis táncosnőjén ... de az már régen volt.

– Jó lesz, ha gyorsan elmondod, amit akarsz, mert a tábortűznek minden pillanatban vége lehet... Tudhatod, hogy nem isznak a legények. Kirkuf csak ritkán engedi...

– Igazad van, szép kisasszonyom... Ide figyelj tehát: mikor Thébába hajóra szállottam, annyit értettem a hajósmesterséghez, mint amennyit te értesz a zálogügyletekhez. No, ezt a hasonlatot csak azért mondtam, mert az igazat megvallva, egy zálogügylet miatt kellett' otthagynom ifjúkori élvezeteim városát. Nagyobb veszteségeim voltak és sehogy sem tudtam kimászni az adósságaimból. Zálogba tettem apám múmiáját. A pénzt egy újabb vállalkozásban szerencsésen elvesztettem...

– Érdekes vállalkozásaid voltak, idegen! Úgy nyelték az aranyat, mint homok a vizet...– Valóban, virágom! Érdekesek voltak, mert semmi olyan izgalmas nincs, mint a kockajáték ... Nekem

elhiheted ... de most nem erről van szó ... Ha megengeded, szép kisasszonyom, folytatom életem történetét.A leány bólintott, az idegen pedig valamivel kényelmesebben helyezkedett el, de azért figyelő, éber szemeit

nem vette le a leányról:

– Ismered a Nagy Folyó menti népet! Hamarabb megbocsátották volna, ha megölöm apámat, mint hogy zálogba tett múmiáját nem váltottam ki. Nem vártam meg a kölcsön lejártát... Hallottam, hogy indul ez a vállalkozás. Megtudtam, hogy milyen nagy úr lett Áthá–Rából, akit van szerencsém régóta ismerni. Az ő segítségével engem is felvettek ...

Vörös Liliom már szinte émelygett az undortól és arra gondolt, hogy talán jobb volna, ha ez a thébai sokkal gonoszabb volna, csak ne lenne ennyire romlott. Az idegen azonban mit sem vett észre abból, ami a leány lelkén végigborzongott, nyugodtan folytatta, amit elkezdett...

– ... Én pedig minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megtanuljam a hajósmesterséget. Tyrban aztán megtettek helyettes parancsolónak a „Borjú”–ra. Ez az a kicsi hajó, amit Kirkuf mester mindig előre szokott küldeni, hogy kifürkéssze a partokat... Pár nap múlva valami baj érte a hajó parancsolóját. Egy késsel a hátában beleesett a tengerbe ... Érted! Ekkorra már az egész hajón minden ember az én barátom volt. Elszökhettem volna úgy, hogy soha utol nem érnek. De egy akkora bárkán, mint a „Borjú”, néhány emberrel!? Mi értelme lett volna?!

A történet kezdett egyre érdekesebb lenni, és Vörös Liliom lélegzetvisszafojtva hallgatta az idegen elbeszélését. Minden emlékezőképességét összeszedte, de sehogy sem ötlött fel előtte az ismeretlen arca. Pedig minden bizonnyal többször is láthatta a hajósok között.

– Amint én lettem a „Borjú” ura, pattogni kezdett a korbács az evezősök hátán. Parancs szerint félnapi járóföldre kellett a karaván előtt hajóznom, de én háromszorosára nyújtottam a távolságot. Mikor ebbe az öbölbe értem, két rongyos ilioni bárkát találtam itten. A hajósok nagyban csereberéltek a közeli pásztorokkal. Bár nemigen mutatták, én láttam, hogy ugyancsak megijedtek tőlem. De mi barátságosak voltunk, és a kánaániták nyelvén magunkhoz szólítottuk őket. Egyik–másik értett valamit ezen a nyelven, és hamar meglett köztünk az egyetértés: mire a nap harmadszor felkél, északról, délről és napkeletről a pásztorok körülfogják a tábort. Ök kívülről, mi belülről megrohanjuk Kirkuf mestert, Áthá–Rát, Amut és Juzsuát és mindazokat, akik melléjük állanak. Nem lesznek sokan, mert a hajósok jól látják, hogy itt, ezeken a vizeken milyen jól lehetne kalmárkodni. Fenn az Északi–tengeren, a vad népek között pedig csak halál és szenvedés vár reájuk. Ezek a ilioni hajósok mondták, hogy csak az istenek közelíthetik meg azokat a sziklákat, ahova egy Prometheüsz nevű lázadó titánt láncolt örök időkre valami Zeüsz nevű főisten haragja ...

A leány előtt egyre határozottabban kezdett felrajzolódni a lázadás képe, és most már a részletek is kezdték érdekelni:

– Nézd idegen, én ismerem ezeket a népeket, akikkel te szövetkeztél, és jól tudom, gazdagon meg kell fizetned harci vállalkozásukat...

– Nekik adom a hajók rakományából az összes fejszéket, fúrókat, kalapácsokat és a selymesfényű kelméket mind, csak az aranyat, drágaköveket tartom meg magamnak ...

– Bolond vagy, idegen! – kacagott fel a leány. – A halhatatlan istenek elvették szemed világát, hogy ne lássál mást, csak a dicsőséget. Arannyal, drágakövekkel akarsz kereskedni, mikor a pásztoroknak vas és kelme kell.

– Ne félts te engem – vágott vissza bosszúsan az ismeretlen. – Amint győztünk, és én lettem a hajók parancsolója, rögtön vitorlát feszítek, és meg sem állok Ilionig.

– Ott sem sokra mész az aranyaiddal – szólt közbe Vörös Liliom.Az idegent azonban nem zavarta a leány közbeszólása. Hangja fölényesen, gúnyosan csengett, bár beszédét

udvarias mezbe öltöztette:– Szép kisasszonyom, te már régen elkerültél otthonról, és mit sem tudsz a hazai eseményekről. Remélem,

szíved repesni fog az örömtől, hogyha hírt mondok népedről. Úgy tudd meg, szép piros virágom, hogy atyád bátyja, Neoptolemosz lett a baziliszkosz. Elődjét, azt a nem is tudom hogy hívják vén embert, elkergette a nép, mert összeszűrte a levet a túlsóparti iónokkal és itt a szigetek lakóival.

Vörös Liliom tágranyílt szemekkel, lélegzetét visszafojtva hallgatta az idegen beszédét. Az pedig látván, hogy a leánynak már eszeágában sincs elfutni, kényelmesen leült a sátor pázsitjára.

– Amint magad is tudod, az öreg baziliszkosz egy hajót sem engedett át a Helleszpontosz nevű átjárón, csak ha gazdag ajándékkal megváltották az átkelést.

– Mióta Iliont az én népem lakja ez volt a szokás – bólintott Vörös Liliom. – És bizony jó szokás volt. Ilion gazdag, nagy város lett és békében élt az iónokkal és akhájokkal és minden más hajósnéppel, akik csak átkeltek a Helleszpontoszon.

– Ehhez te nem értesz, gyönyörű virágom – legyintett fölényesen az ismeretlen. – Ládd, bátyád, a tiszteletre méltó Neoptolemosz, aki tegnaptól fogva az én vezérem is, most másképpen parancsolja. Égyetlen idegen hajó sem mehet át többé a Helleszpontoszon! Nem kell többé az idegenek ajándéka! És az átjárót a nyomorúságos ilioni bárkák mellett az én öt hajóm védi majd, és én leszek az összes ilioni hajók parancsolója! Érted, gyönyörű

virágom, én leszek a baziliszkosz után az első ember egész Ilionban! Palotában fogsz lakni, selvemben, bársonyban járatlak! Te leszel a legszebb, leggazdagabb asszony az egész városban. Szépséged híre túljut Ilion határain, és beszélni fognak rólad az akhájok és iónok és mind az összes népek, végig az Oir–tenger partjain ...

– Sokat beszéltél, idegen, és sok széppel kecsegtettél, de nem hiszek neked – csóválta meg fejét Vörös Liliom. – Miért is bíznék benned? Ahogy ma felhevültél, holnapra lehűlhetsz. Ilionban, máshol vannak még olyan leányok mint én. Te pedig hatalmas leszel és gazdag. Válogathatod majd a szépek közt a legszebbet.

– Igazi akháj vagy, szépem – kacagott jókedvűen az idegen. – Az eszed előbb jár, mint a vágyaid. Bezzeg a thébai leányoknak fele ennyi ígéret is elég lett volna! De ne félj! Nem hagylak el soha, mert te nemcsak a legszebb leány vagy az Oir–tenger partján, de te vagy az ilioni baziliszkosz húga! Erted, szép kisasszonyom! Én csak rajtad keresztül lehetek a te néped fia. Most már remélem, megnyugtattam elméd kétségeit, és várhatom szíved válaszát.

– Szívem válasza a győztesé! – suttogta a leány. Az idegen önkéntelenül összerezzent, mert a szavak úgy sisteregtek a leány ajkai közt, mint a kígyó sziszegése.

– Így is jól van, szép kisasszonyom. De jól jegyezd meg, ha engem elárulsz, soha többé nem láthatod meg atyáid földjét! Ott a dombtetőn, ahol az a liget sötétlik, várnak barátaim. Környékbeli pásztorok. Nagy máglyájuk csak a gyújtó lángot várja. Annak a máglyának fellobbanását pedig két ilioni hajó figyeli. Amelyik pillanatban a fény fellobban, néped fiai ott kint a tengeren tudni fogják, hogy te hűséges maradtál atyáid isteneihez. Akkor aztán az ilioni hajósok evezőt ragadnak valamennyien, és a két hajó repülni fog Ilionba. Ha pedig hat nap múlva az öt hajó az én parancsolásom szerint nem lesz Ilionban, néped tudni fogja, hogy te voltál az áruló. Lehet, hogy még nem bízol bennem. Tetszik nekem, hogy nem akarsz kockáztatni semmit. Így legalább az árulást sem fogod megkockáztatni. Aztán ne feledd, ha Áthá–Ráék győznének, ők nem állanak meg Ilionnál. Néped között pedig nem volna maradásod. Kezedben tartod sorsodat és én tudom, hogy te okos leány vagy... igazi akháj. No, jó éjt, virágom. Sietek. Derék barátaink ott a dombtetőn éjfélre várnak.

Az idegen fölegyenesedett, és hatalmas nyújtózással hozta rendbe ülés közben elzsibbadt tagjait. A leány a földön maradt, onnan suttogta türelmetlenül:

– Idegen, legalább a neved mondd meg, ha már a végzet összefonta sorsunkat.– Szothosz, úgy hívnak ezután. A thébai nevem nem fontos. Úgy rúgom le magamról, mint egy ócska,

lyukas sarut... Szothosz, ugye szép név? Ezzel a névvel még baziliszkosz is lehetek idővel Ilionban!Vörös Liliom nem hallotta az idegen távozó lépteit. Száraz, könnytelen szemekkel nézett a szikrázó

csillagokba, amelyből az oni papok népek és emberek sorsát olvassák ki. Nem is gondolt reá, mégis tudta, hogy az ő sorsa a szívében van megírva.

Nézte a csillagokat: népek és emberek sorsának hidegfényű szemlélőit. Szívét facsaró fájdalom szorongatta: örökre búcsúzott kedveseitől és a várostól, amely emberemlékezet óta nézegeti büszke falait a Szkámándrosz kristályvizében. Ez a búcsú most, amikor a szülőföld csak kartávolságnyira lebegett előtte, sokkal fájdalmasabb volt, mint egykor a reménytelen visszaemlékezés ott, a Nagy Folyó menti városban ...

És Vörös Liliom szemét elfutotta a könny... Ajka csak önmagának suttogta:– Ó, csillagok, láttok–e engem?!

XXXVI. FEJEZET,

amelyben egynémely borzalmas dolog történik, de erről nem lehet tenni, mert az árulás árulás és a megtorlás megtorlás volt ezelőtt harmincöt évszázaddal is.

A tábortűz lassacskán zsarátnokába omlott.Az öreg kormányos is befejezte az ízes, fordulatos tengerész–történetet, amelyben úgy keveredett az

igazság a hajóslódítással, mint csépléskor a búza a konkollyal. De azért nem volt ám konkolyhintő Kirkuf öreg kormányosa! Lódításai nem rettentették meg a szíveket, hanem megtöltötték bátorsággal és önbizalommal, mert arról szóltak, hogy ésszel és erővel, ha kell, akár furfanggal, a legvadabb veszélyt is legyőzheti, akinek helvén van a szíve.

Amikor a történet véget ért, Kirkuf hajós felállott ültő helyéből és végigoillantott az elcsendesedett társaságon:

– No, emberek, itt az ideje, hogy lefeküdjünk. Akiknek ma éjjel tisztük az őrködés, ne feledkezzenek meg róla, hogy idegen földön vagyunk, ahol ébernek kell lenni, mint a hiúz. Nyugodalmas jó éjszakát, emberek!

És Kirkuf megindult sátora felé. Áthá–Rá pedig követte vezérét. Így nem hallhatták, hogy miket mesélt a „Borjú” kormányosa az ismeretlen Északi–tenger haragvó isteneiről, akik halálnak halálával pusztítják el a vizeikre merészkedő hajósokat. Azt sem láthatták, miként válik egyre komorabbá a hajósok képe és miként helyeselnek egyre többen a „Borjú” kormányosának ...

Ez már igazi konkolyhintő mese volt!Kirkuf és Áthá–Rá gondolataikba merülten lépegettek egymás mellett. Egyszer csak a csillagfényes

sötétségből eléjük toppant Vörös Liliom.– Uraim, nézzetek oda, oda fel a dombtetőre! – mutatott a távolba izgatott hangon a leány.A két férfi arra nézett. Fenn, a legmagasabb domb peremén hatalmas máglya sárgásvörös lángnyalábját

csóválta a tenger felől támadt szél.Aztán Vörös Liliom gyors, kapkodó, lihegő mondatokkal elmesélte, hogy mi történt vele a sátorban.– Shuti az áruló! Átkozott legyen! – hördült fel Áthá–Rá. – Ő az a híres Szothosz ... Hm, le akarja rúgni régi

nevét, mint egy ócska, lyukas sarut... De mit is várhattunk volna attól, aki tulajdon apja holttestét tette kockára?! Most ismét szégyellnem kell, hogy a Nagy Folyó partján, a Nagy Folyó ajándékának országában születtem!

– Ne vedd annyira szívedre, fiatal barátom – csitította halkan dörmögő hangon Kirkuf hajós a háborgó ifjút –, és főleg ne beszélj oly hangosan. Tudhatod még otthonról, hogy a falnak is füle van. Itt pedig sátrak közt vagyunk és körben bokrok adnak menedéket a hosszúfülű hallgatózásnak... Tanuld meg fiam, nincs olyan kiváló nép, amelynek ne volnának hitvány árulói. Haj, barátom, az arany, ez a sárga démon és a dicsőség délibábja vagy a sértett büszkeség és a ki nem elégített hiúság nagy szülőanyja az árulásnak ... De elmélkedni akkor is ráérünk, ha már a kígyó nyakára hágtunk. Szép Vörös Liliom – fordult udvariasan, de engedelmességre kényszerítő hangon Kirkuf a leányhoz –, elmész szépen és lefekszel. Ami következik, az nem a te fülednek, szemednek és szívednek való mulatság.

– Igen uram – emelkedett fel a leány –, megyek – És csendben, lehajtott fejjel átosont a szomszéd sátorba.De szemére még sokáig nem jött álom. Vajon ő is áruló? Hiszen népének szövetségesét az ellenség kezére

adta! De ki a hibás azért, hogy Kirkuf, Áthá–Rá és a többi hajós ellenséggé válott? A Nagy Folyó menti nép fiai békés szándékkal, baráti szívvel közeledtek Ilion kapujához. Miért kellett az új baziliszkosznak a hajósok söpredékével szövetkeznie? Használ–e az ilyen szövetség valakinek? Száz és száz miért villódzott a leány lelkében. Sokra talán válaszolni sem tudott volna. Szíve mégis lecsendesült. Valami megrendíthetetlen bizonyossággal érezte, hogy helyesen cselekedett... Ez megnyugtatta. Szempillái lassan elnehezedtek és Vörös Liliom, akiből soha többé nem lehet „Eurynomé” úgy aludt el, mint ahogy igaz emberek szoktak, akiknek a szívük tiszta.

Közben a fáraó hajósnépének két főembere halkan, megfontoltan latolgatta a lehetőségeket:– Kikben lehet megbízni egészen? – kérdezte Áthá–Rá.– Először itt vagyunk mi ketten. Az kettő. Aztán Nuthub, a kormányosom. Meg Kruukh, a vágottképű és

Tengeri Majom, aki szegről–végről rokonom. Ez összesen öt – emelte magasba öt széttartott ujját Kirkuf.– Ne feledkezzünk meg Amuról és Juzsuáról sem! – vetette közbe Áthá–Rá.– Igen – bólintott Kirkuf –, az hét.

– Vagyunk az öt hajón összesen százharmincnyolcan és ebből magunkkal együtt csak hétnek tudjuk, hogy mi lakik a szívében. Ez nagyon kevés, uram –– sóhajtott fel Áthá–Rá.

– Csendesebben, fiam! Én úgy látom, hogy éppen elegen vagyunk. Hajolj közelebb!Áthá–Rá fülét majdnem a parancsnok ajkához tartotta és úgy figyelte minden szavát.Csak egyetlen egyszer rázta meg a fejét:– Uram, ez tiszta lehetetlenség!– Csend! – válaszolt mély, ellentmondást nem tűrő hangon Kirkuf. – Itt én parancsolok a fáraó nevében!És Áthá–Rá engedelmesen, de elszánt szívvel hallgatta tovább a merész terv részleteit.Nemsokára pedig a két férfi az éjszaka leple alatt megindult és hálóhelyről hálóhelyre osont.Később, de még mielőtt az árulkodó hajnal pirkadt volna, öt óvatosan settenkedő alak osont a partra és

nemsokára mellig vízbe merülten valamennyien a „Borjú” mellett voltak. Aztán átvetették magukat a hajó oldalvédjén és a következő percben már a bárka fenekén lapultak ... Mindezt olyan halkan tették, hogy a padokon hortyogó evezősök közül egy sem ébredt meg.

Ha látta volna őket valaki, mikor fürgén átperdültek az oldalvéden, lehet, hogy az elsőben felismerte volna Tengeri Majom ügyes, könnyed mozdulatait.

De mindenre vak éjszaka borult és akik mélyen aludtak, nem láthatták az ébren virrasztók lázas, gyors mozgását, nem hallhatták rövid, suttogó szavaikat, nem érezhették, hogy egy maréknyi csoportot acélos akarat mozgat vakmerő elszántsággal, de hidegen, céltudatosan.

Csak Áthá–Rá figyelte a mindent megismerni akaró ember tárgyilagosságával, hogy mit mivel Kirkuf. Eddig is elismerte a fáraó főhajósának nagy tudását és szervező erejét, most pedig láthatta vakmerő bátorságát és megingathatatlan lélekjelenlétét. A hűséges hajósok maréknyi csoportja pedig elszánt szívvel cselekedett, mint ahogy olyan emberek szoktak, akik jó parancsnok vezetésével igaz ügyet szolgálnak.

A megtántorodott szívűek és a kétségeskedők pedig szanaszét aludtak, de még álmukban sem sejtették azt, amit a holnap reggel hoz majd számukra ...

És reggel, amikor a dombok mögül felbukkant a nap, ugyanazt a nyugodtan szétterülő tábort látta, mint este, mikor vörös arcát a kék tenger vizébe merítette.

Az emberek kidörzsölték szemükből az álmot. Feltápászkodtak. Hozzáfogtak napi teendőik ellátásához: ki rőzsét gyűjtött, ki vizet hordott, hogy megfőzzék a reggeli kölest. Legtöbben csak úgy, semmittevően lebzseltek a kellemes, hűvös reggeli levegőben.

Egyszerre csak harsány kiáltás szállott a tábor felett. Kirkuf szállása előtt szájához emelt kezekkel Juzsua kiáltozott:

– Hahó emberek! ... Hahó ... Hahó ... Jöjjetek az úr sátorához!..,Mindenki abbahagyta, amivel foglalatoskodott, és fürge lábakkal sietett a hang irányába. A fáraó öt

hajójának parancsolója ott állott sátora előtt. Mellette egy kicsit hátrább Áthá–Rá. Szemével Shutit kereste. Jött az áruló is fürgén, majdnem legelsőnek.

A hajósnép még jóformán össze sem gyülekezett, amikor Kirkuf már beszélni kezdett. Így aztán a szokásos számbavétel elmaradt és senki sem vette észre, hogy öt legény hiányzik a százharmincnyolcból.

– Emberek – kezdte beszédét a főhajós –, ez a vidék halban és vadban bővelkedik. Az ittlakó pásztorokkal békében élhetünk, és kevés holmiért sok sajtot, túrót, kölest és bőrt vehetünk tőlük. Ennivalónk hát lesz bőven. Ezért úgy parancsolom, hogy itt hosszú tábort üljünk és csak akkor menjünk tovább, ha fenn, az ismeretlen Északi–tengeren is beköszönt a melegebb idő ...

Áthá–Rá Shuti arcát figyelte. Az áruló szemében diadalmas fények villogtak: amit hallott, éppen egybevágott számításaival. Kirkuf pedig osztogatni kezdte a parancsokat:

– Juzsua, Amut, Nuthub kormányos és Kruukh hét–nyolc embert vesznek maguk mellé és jól felfegyverkezve, amilyen gyorsan csak lehet, ide jönnek megint. Elküldöm őket szomszédainkhoz, hogy tudtukra adják a környék minden pásztorának: mi itt akarunk telelni és ha békében akarnak velünk élni, kaphatnak vasat és szövetet sajtért, túróért, bőrért és gyapjútakaróért. De ha másképpen gondolják, van élezett vasunk és vannak bátor férfiaink elegendő számmal ahhoz, hogy a rablóktól megóvjuk javainkat. Raktáraink pedig a hajókon vannak és ha a szerencse úgy adná, hogy itt nem maradhatunk, hát tovább evezünk. Majd találunk olyan népekre, akiknek szükségük van barátokra és vasra és szövetre ...

Okos beszéd volt. Mindenki érthetett belőle. A négy kiszemelt vezető már válogatni is kezdte az embereket, hetet, nyolcat mindenik. Úgy, ahogy a parancs szólt.

– A „Borjú” matrózaiból ne válogassatok! – kiáltott oda Kirkuf. – Nekik más feladatuk lesz. Jer közelebb, édes fiam, Shuti – fordult nyájasan a „Borjú” parancsolójához Kirkuf.

És az áruló büszkén a vezér elé lépett:– Parancsolj velem, uram!

Áthá–Rá a, háttérből éles szemekkel figyelte ezt az álorcás játékot és nem tagadhatta, tetszett neki a vezér bátorsága és az áruló vakmerősége egyaránt.

– Sajnálom fiam, hogy téged kell ismét fárasszalak, de másban nincs bizodalmam és a te hajód igazi gyorsjáratú bárka ...

– Ó, uram és parancsolóm – hajtotta meg magát a thébai –, számomra a legnagyobb megtiszteltetés bizalmad fénye!

– Hűségedért elnyered méltó jutalmadat, fiam! Fogadom neked itt, mindnyájunk színe előtt – szólt jó hangosan Kirkuf, hogy mindenki hallhassa. – De most lássunk munkához! Derék kormányosodat ötödmagával küldd el a „Borjúra”. Szereljék induláskészre a hajót. Többi embereid útrakészen itt maradjanak a sátram közelében. Ki akarom fürkésztetni a szomszédos vizeket, nehogy a tenger felől érjen valami meglepetés. Te is maradj itt, fiam, hogy elmagyarázhassam, mi lesz a feladatod.

Shuti meghajtotta magát, aztán félrehívta kormányosát, hogy néhány szót váltson vele. Kirkuf pedig a feladat nélkül maradt többiekhez szólt:

– Minden hajó parancsolója gyűjtse össze megmaradt népét! Ide, a sátorom mellé rakjátok le fegyvereiteket sorba, de úgy, hogy egy pillanat alatt megkaphassa ki–ki a magáét. Vegyetek ásót és csákányt és öreg árkot húzzatok, palánkot verjetek, és tegyétek biztonságossá szállásunkat. A helyét ott mérjétek ki a síkon, a patak közelében, hogy legyen ivóvizünk is bőven.

Minden úgy történt, ahoqy Kirkuf parancsolta:A mintegy kilencven főnyi zöm szépen sorba lerakta fegyverét a pástra és szerszámot fogott, hogy

megkezdje a téli sátor építését.Közben Amu, Juzsua, Nuthub kormányos és Kruukh, a vágottképű állig fölfegyverezték magukat és

embereiket. Ök is lehettek vagy huszonöt–, harmincan és mind válogatott, megbízható legények, mert Amuék jobban ismerték, kinek mi lakik a szívében, mint Kirkuf és Áthá–Rá.

A „Borjú” kormányosa ötödmagával már el is indult, hogy menetkészre állítsák a kis, gyorsjáratú bárkát. A hátramaradt hét–nyolc ember pedig ott heverészett a gyepen, Kirkuf sátorától nem messze.

Az árulók főnöke ezalatt bent hűsölt Kirkuf sátorában, aki nem sietett parancsaival, hanem finom borral, csemegével traktálta a thébait.

Csak Áthá–Rá pillantott ki néha a sátor nyílásán és szemének alig észrevehető rebbenésével jelezte, hogy rendben mennek a dolgok.

Mikor a „Borjú” kormányosa a hajóhoz ért, játékosan a víz alá bukott és a faron lelógó kormánylapáthoz úszott. Azt könnyedén elkapta, és a következő pillanatban már a bárka gyomrába huppant... Így tettek gondtalanul a többiek is ...

Ebben a pillanatban az evezőpadok alól, mint a tigrisek, előugrottak Tengeri Majom emberei. Pillanatnyi dulakodás után a kormányost és négy matrózát a földre teperték. Egyikük, az a behemót kánaánita, akit tyrben fogadott fel Kirkuf, sehogy sem akarta megadni magát, és félig a bárka padlatához szorítva is keményen dulakodott. De ez is csak egy szempillantásig tartott, mert az egyik matróz kezében megvillant a kés és a tyri óriás hideg vassal a szívében csendesedett el örökre.

A többieket erős szíjakkal úgy megkötözték, hogy moccanni se tudjanak, szájukat betömték, hogy alig szuszoghattak, és aztán behengerítették őket az evezőpadok alá.

– Azt a véres dögöt lökjétek a vízbe – parancsolta Tengeri Majom.Nemsokára loccsanás jelezte, hogy a tenger örökre elnyelte a tyri hajós hulláját.A „Borjú”–n pedig elcsendesült ismét minden: a legyőzöttek nem mozdulhattak a húsukba vágó szíjak

miatt, a győztesek pedig ismét elrejtőztek, mintha még várnának valakire.Azok is jöttek nemsokára, mert mikor Áthá–Rá már harmadszor jelentette, hogy a „Borjún” semmi mozgás

sincs és még a vitorlák kitűzését sem kezdte meg senki, Kirkuf tettetett rosszallással csóválta meg őszülő fejét:– Ejnye, édes fiam, Shuti, úgy látom, nem valami megbízható embereid vannak! Meglehet, hogy rátették

kezüket a borostömlőkre és most szédülő fejjel egy sem mer az árbocra kúszni. Küldjél még öt embert a hajódra, de szigorú paranccsal. A kormányost és a többi gazfickót pedig csapasd meg atyásan, hogy megemlegessék a mai napot.

– Legjobb volna, ha én mennék személyesen, uram – válaszolta az áruló.– Valóban az volna a legjobb, de ládd, hiábavaló dolgokkal vesztegettük az időt. Még el sem tudtam neked

mondani, amit voltaképpen akartam. Hiába! Öregszem és az aggkor, ha nem mogorva, bőbeszédű.– Parancsod szerint lészen, uram – hajtotta meg magát a thébai és kilépvén a sátorból, maga rendelkezett öt

emberének, akik tüstént megindultak a part felé.A „Borjú” matrózaiból ilyenformán csak két legény maradt a sátrak között, mert ezen a kis gyorsjáratú

felderítőn csak tizenketten hajóztak, a parancsnokkal együtt tizenhármán.

– Mindenről intézkedtem, uram – jött vissza meghajolva a „Borjú” áruló parancsolója.– Akkor ülj le, fiam! Várjuk meg türelemmel, amíg hajód árbocára kitűzik a vitorlát – és a fáraó főhajósa

ismét kellemes, tartalom nélküli fecsegésbe kezdett. Közben szaporán kínálgatta vendégét borral, csemegével.Shuti a sivár, romlott lelkű emberek humorával nézett az őszülő vezér kemény, becsületes arcába.– Öreg tengeri vaddisznó – gondolta magában –, úgy látszik, érzel valamit a holnapi viharból, azért vagy

hozzám ilyen mézes. Vajon erre is a köszvényes vállad figyelmeztetett?De az ilyen és hasonló gondolatait jól leplezte hajlongó modorával. Így Kirkuf vezér nemigen tudhatta,

hogy milyen gondolatok dévajkodnak alárendeltje lelkében, de az sem sejthette, hogy mit rejteget az őszülő vezér elméje!

Csak Áthá–Rá nézte belső izgalmaktól feszülő lélekkel ezt az álarcos játékot. Közben egy pillanatra sem lanyhuló figyelemmel követte a sátoron kívül lejátszódó eseményeket.

Egyszerre csak kemény, gyors léptek zaja közeledett. Amu hatalmas alakja és Nuthub kormányos elszánt képe jelent meg a vezéri sátor bajáratánál.

– Uram – hajolt meg Kirkuf előtt a kormányos –, a legények már a ,,Borjú” árbocára tűzték a jelet.– Akkor parancsom szerint történjék minden – bólintott beleegyezően a fáraó főhajósa.Ebben a pillanatban Áthá–Rá Shutihoz ugrott és mint a villám ragadta ki a hosszú matrózkést az áruló

övéből. Amu és Nuthub pedig hátracsavarták a thébai karját és szempillantás alatt összekötözték a kezét. Mire Shuti első meglepetéséből magához tért, már megbéklyózott fogoly volt, akinek karját két oldalról, mint két acélperec szorította Amu és Nuthub vasmarka.

– Ez ... ez ... árulás – hörögte a kelepcébe esett thébai.– Jól mondod, fiam – bólintott gúnyosan Kirkuf, –, ez valóban árulás. Csakhogy az áruló te vagy, te ... te ...

Szothosz. Most pedig gyerünk az emberek elé!Amikor a sátorból kiléptek, Kirkuf gyors, mindent meglátó pillantást vetett az öbölre. Az öt hajó

békességesen lebegett az alig fodrosodó vízen. És a „Borjú” árbocán ott csüngött nyakánál fogva egy szál kötelén a lázadó kormányos. Őt már nem fogják bántani az ismeretlen Északi–tenger haragvó istenei, akikről a tegnap esti tábortűznél mesélt. Ez volt a jel, amit Nuthub jelentése szerint ,,a legények a „Borjú” árbocára tűztek”.

De Shuti is láthatta, hogy a játszmát elvesztette. Távolabb, a patak partján ásóval, csákánnyal szorgosan dolgozott a sok hajós. Itt a sátor közelében állig felfegyverzetten, zárt sorokban állottak a parancsnokhoz hű matrózok. A távolban doloozók csak úgy juthattak volna a vezéri sátor mellett lerakott fegyvereikhez, ha puszta kézzel áttörték volna a fegyveresek falát. De a dolgozó hajósnép között csak kevés cimborája volt a lázadó thébainak, legnagyobb részük ingadozókból állott, akik nem szívesen vállaltak nagvobb veszélyt, ha azt el lehetett kerülni. A „Borjú” legénysége, a lázadás szervezett magja pedig ott hevert összekötözötten a bárka padlóján vagy késsel a szívében a tenger fenekén. Csak az a két legény szerencsétlenkedett még a vezéri sátor közelében, akik itt maradtak a ,,Borjú” hajósaiból. Shuti most, végső kétségbeesésében nekik kiáltott:

– Fussatok fel a hegyre! Hívjátok barátainkat! Elárul...Nem fejezhette be az utolsó szót, mert Amu úgy oldalba öklözte, hogy elakadt a lélegzete. De a két

gazembernek elég volt, amennyit hallott. Futni kezdtek a hegy irányába, ahol ma éjjel a máglya lángolt. A vágottképű matróz, aki legközelebb állott hozzájuk, megfeszítette íját. A húr pendült, és az egyik lázadó hátába fúródott nyílvesszővel bukott a földre. A másik után vagy ötön is iramodtak, de Kirkuf visszaparancsolta őket:

– Megálljatok! Hagyjatok hírmondónak egyet! Legyen, aki elmesélje ezeknek a tetves pásztoroknak, hogy velünk nem lehet ujjat húzni, mert mi a fáraó válogatott népe vagyunk e földön!

Közben a távolabb dolgozók népes csoportja is észrevett egyet–mást a rendkívüli eseményekből: látták a „Borjú” árbocán csüngő kormányost, a vezér sátra körül felfegyverzett, rendben tömörülő csoportot, a lenyilazott alakot. Sokan nem tudták mire vélni a dolgot, de néhányan, akiknek tudomásuk volt az összeesküvésről, most rosszat sejtve figyelték a vészterhes jeleket.

Aztán felhangzott Juzsua hívó kiáltása:– Emberek ...! Hahó ..! Gyertek az úr sátorához!És a hajósok lelökték szerszámaikat, hogy könnyebben futhassanak a hívó szóra. A rendetlenül gomolygó

nagy csoportot Kirkuf parancsa vagy húsz lépésre a fegyveresek előtt megállította. Az állig felfegyverzett csoport és a fegyvertelenek közti tisztás közepére a vezér állott egyedül:

– Emberek! Mindnyájan tudjátok, hogy a fáraó parancsára azért ültünk hajóra, hogy megkeressük az ismeretlen Északi–tengeren az Istre nevű átjárót. Soha senki előtt nem tagadtam, hogy ez a tengeri út veszélyes és még az is meglehet, hogy egyikünk sem térhet többé vissza hazájába. Mikor majdnem négy esztendővel ezelőtt öt hajóval a fáraó parancsára nekivágtam, hogy megkeressem Punt országot, akkor is akadtak közöttünk gyáva vénasszonyok, akik megijedtek a nagy, ismeretlen tengertől, és egy éjszaka csak hajóra szállottak, és

megszöktek tőlünk. Reggel, mikor felébredtünk, még szinte láttuk a távozó hajó árbocát. Jól tudják közületek azok, akik akkor velem voltak, hogy megparancsoltam, ne üldözzék a gyáva futókat. Azt is tudjátok, hogy mi, akik jóban, rosszban együtt maradtunk, háromévi kemény, viszontagságos hajózás után visszatértünk atyáink földjére és olyan dicsőséget nyertünk, amilyen még soha hajósnak nem jutott osztályrészül. Az a megfutott hajó pedig elveszett valahol az ismeretlen vizeken. Mert jegyezzétek meg magatoknak, hogy a legerősebb bordázatú hajó is csak dióhéj a végtelen tengeren, ha nem férfiak fogják kormánya rúdját, ha vénasszonyok kezelik vitorláit. A tenger száz veszélyét, a szél és vízáramok szeszélyét nem a hajók ereje, hanem csak férfikar és férfiszív győzheti le!

Az összegyűlt hajósnép néma csendben hallgatta szónokló vezérét. Érezték, hogy amit eddig mondott, csak olyan bevezetésféle az elé, amit voltaképpen mondani akar. Kirkuf pedig pillanatnyi szünet után folytatta beszédét:

– Most néhány elvetemült gonosztevő titkon összebeszélt, hogy a fáraó hajóit az ilioni baziliszkosz kezére játssza. Ezeknek az alattomos lázadóknak vezére a thébai Shuti és cimborái, a „Borjú” legénysége. Minket, akik hűek maradunk mindhalálig a fáraóhoz és a népünk előtti örök dicsőséget nem fogjuk soha eladni sem hitvány aranyért, sem idegen vezérek mellett szerzett talmi hírnévért; minket, az igaz, becsületes férfiakat, ezek a gazfickók lemészároltak volna, hogy hírmondója se maradjon becstelen árulásuknak. Közületek azokat, akik hozzájuk csatlakoznak, az ilioni baziliszkosz zsoldjába állították volna. Bizony mondom néktek, ott hamarább elért volna kit–kit a maga végzete és egy sem látta volna meg többé közületek atyái földjét. Valamennyien ott leltétek volna dicstelen halálotokat az átkozott Helleszpontoszon! Mert úgy tudjátok meg, hogy az ilioni baziliszkosz most minden hajósnép haragját a fejére vonja. Bizony mondom néktek, ha ezek a kisemmizett népek egyszer mind felkelnek, leontják Ilion falait, de mégis megnyitják a helleszpontoszi kaput...

Ebben a pillanatban Shuti kiugrott Amu és Nuthub kezei közül és a komoran hallgató két tábor közötti tisztáson termett:

– Vén csaló! Hazug szavakkal ámítod ezeket a bátor, becsületes hajósokat. Tudhatod, hogy az Északi–tenger istenei elpusztítják a vakmerőt, aki vizeikre merészkedik. Konok, őrült vénember vagy, aki a biztos pusztulásba viszed a tengerek legszebb hajóit és legbátrabb matrózait...

Tovább nem folytathatta, mert Amu hatalmas tenyere betapasztotta tajtékzó száját.– Vonjátok ki a nyelvét – parancsolta Kirkuf keményen.Hárman is ráugrottak a lázadók főnökére. Éles kés villant, és a következő percben egy kéz Shuti véres

nyelvét Kirkuf lába elé lökte a porba.– Némelyek mostanában sokat fecsegnek az Északi–tenger haragvó isteneiről. Nézzetek a „Borjú” árbocára!

És nézzetek e szörnyalakra – mutatott a főhajós az eltorzult arcú árulóra, akinek kétoldalt véres nyál csurgott le szája szélén. – Aki ezután dajkamesével rémítgeti a nyúlszívűeket, annak kivonatom a nyelvét és azután a főárbocra köttetem a nyakánál fogva cégérnek. Én azonban nem szeretek meggyávult emberekkel együtt hajózni, mert a félsz ragadós nyavalya s rendesen olyankor tör ki, amikor leginkább volna szükség a bátorságra. Nem tudhatom, hányatok szívét zavarták meg csalfa ígérettel és sanda rémmesékkel. Ezért, aki jobbnak látja visszafordulni, most szóljon. Hajót adok a meghátrálóknak, amivel ki–ki békességgel megtérhet hazájába. Most szóljon, aki menni akar!

Kirkuf keményen végighordozta tekintetét az előtte álló fegyvertelen matrózokon. Legtöbbjük bátran viszonozta vezére pillantását. Csak imitt–amott egy–egy elsápadt vagy pipacsvörös fő hajolt előre, hogy magát szégyenlő pillogatással keressen valamit poros lábujjain. De ezek a restellkedők sem szóltak semmit.

– Úgy látom, fiaim, együtt megyünk tovább előre, mint bátor hajósokhoz illik, akik inkább meghalnak, de amíg céljukat el nem érték, meg nem hátrálnak. Most pedig fiaim, készüljünk útra. Hat–hét nap múlva ott vagyunk a Helleszpontosz nevű tengeri kapunál. Vagy kinyitja az ilioni vezér azt a kaput, vagy úgy betörjük, hogy még az unokáik is megemlegetik a napot, amelyen nagyapáik ujjat húztak a fáraó válogatott népével. Igaz–e, fiúk?!

– Hurráh! – dördült fel több mint száz torokból a bátor, harcias kiáltás. – Előre mindhalálig!Még el sem ült a lelkes lárma, amikor Tengeri Majom pattant a főhajós mellé. Teste vizes volt, arca kipirult

a futástól, hogy a többiek előtt érjen oda.– Vezérem – hajolt meg az ifjú matróz, és széles mozdulattal a part felé mutatott –, hozzuk már a

madárkákat! De jól összekötözve, nehogy kedvük találjon elrepülni. Igaz, hogy csak nyolcan vannak ... Mert, hogy az egyik nagyon csiklandós volt, mikor megfogtuk, és addig ugrált, amíg egy kés éppen a bordái közé csúszott... Vízbe löktük aztán, emlegessék meg a halak is a mai szép napot. A kormányos pedig ott szárítkozik a főárbocon.

– Jól van, fiú – bólintott Kirkuf. – Kötözzétek őket egyenként a fákhoz. A legmagasabb ágra pedig húzzátok fel Szothosz urat! Hadd lássák a pásztorok, amikor segítségükre jönnek, hogy mi az árulóban is megbecsüljük a vezért!

Mire a „Borjú” lázadó legénységét egyenként a fákhoz kötözték, de úgy, hogy a marhabőr szíjak a húsukba vágtak, és mire a thébai Shutit egy magas ágra felhúzták, már a tábor is összeszedelőzködött és indulásra készen csoportosult a parton.

Nemsokára jött Kirkuf, Áthá–Rá és alabástrom sápadtan, mint egy szép fehér virág, jött Vörös Liliom is.Ekkor Nuthub kormányos a vezér elé állott és egy kicsit zavart hangon beszélni kezdett:– Uram, én... mármint mi egypáran, úgy gondoljuk, hogy nem kéne még elmenni...– Öreg Nuthub – ráncolta össze homlokát a vezér –, elfelejtetted, vagy nem hallottad parancsomat? Avagy

édes bortól megrészegedtél valahol szedelőzködés közben?– Uram – jött meg az öreg kormányos hangja –, legyen minden a te parancsod szerint. De az a

megszalasztott gazfickó nemsokára idecsődít egypár koszos pásztort. Osztán a móres úgy kívánja, hogy fogadjuk őket, amint illik. Emlegessék meg ők is a napot, amelyen Szothosz úrral közösködtek. Vagy húsz jó íjász elég volna... Csak kétszer húzzuk rájuk, uram, aztán egy szempillantás alatt a hajókon leszünk ...

Kirkuf fénylő, büszke szemekkel nézte öreg kormányosát. De Nuthub azt hitte, hogy vezére azért hallgat, mert nem helyesli a vállalkozást, és ezért még rábeszélőleg hozzátette:

– Úgy gondoljuk uram, mint ezelőtt két évvel! Emlékszel, uram? Ott a Nagy Folyónál, ahonnan az „istenfazekat” hoztuk el!

– Az akkor volt, öreg – bólintott tettetett szomorúsággal a vezér –, azóta sokat változott a hajós virtus. Gondolod, kapnál ebből a díszes társaságból bár egyet is, aki vásárra vinné a bőrét... Pedig szép dolog volna, nem mondom!

– Kiáltsak, uram? – kérdezte nekividult arccal az öreg tengeri medve.– Kiálts, barátom, hadd lám, mi lesz? – egyezett bele a főhajós.Bizony abból az lett, hogy mindenki Nuthub körül csoportosult, mindenki maradni akart. Még Áthá–Rá is

ott tolongott a kormányos körüli sokaságban. Szegény Vörös Liliom ott állott árván és tőle nem messze karbafont karokkal Kirkuf.

– Azt a tintás ujjú vitézt ki ne válaszd, öreg Nuthub – rikkantott oda jókedvűen a fáraó főhajósa –, mert ha itt találja hagyni a fogát, nemcsak Vörös Liliomot emészti el a bánat, de mi is írástudó nélkül maradunk. Otthon a papok aztán nem hiszik, amit a becsületes ember beszél, csak ami le van írva! Pedig hazudni a betű is tud! Igaz–e, fiúk?

Így aztán Áthá–Rá kimaradt a válogatásból és bíborpiros arccal tért vissza Vörös Liliom mellé. Piros volt a leány arca is. Nem kellett volna Kirkuf az ő dolgukat kibeszélje!

A fiú most ott állott a leány mellett. Karját könnyedén Vörös Liliom vállára tette, mint máskor. De nem néztek egymás szemébe. Tekintetük a végtelen tengerre siklott. Nézték a beláthatatlan messzeséget, amely mindnyájuk közös sorsát rejtegette.

XXXVII. FEJEZET,

amelyben Kirkuf hajói beeveznek a sárkánykígyó torkába, sziklazápor és tűzeső hull, de másnap már az Északi–tenger hideg lehelete vacogtatja a bátor hajósok fogát.

Hej–hop! ... Hej–hop! ... Suppogtak ütemesen a „Borjú” evezői.Az evezősök hátán izzadtság gyöngyözött.Egyik–másik vállán vörös csík jelezte, hogy a kicsi, tömzsi, mérgesképű felügyelő nem kíméli az ostort, ha

valamelyik evezős rab lazítani próbált.Azért az ütem nem volt kimerítő. Egy idő után, inkább csak az egyhangú folytonosság fásította el az

izmokat és a lelket egyaránt. Ilyenkor a jóságos természet az elfásulás zsibbasztó ködébe burkolta a padhoz béklyózott szerencsétleneket. Ködös tekintetük, kísérteties pontossággal előre–hátrahajló felső testük jelezte, hogy az evezős rabok túljutottak az emberi állapot határán: gépekké, hajtóerővé alakultak.

Most, ezen a ragyogó szépségű őszi reggelen, a „Borjú” evezősei még messze voltak ettől az állapottól. A kis, gyorsjáratú bárkát pihent emberi izmok vitték előre és kecses siklását a vitorlába kapaszkodó partmenti szellő is segítette.

A hajósok észre sem vették a padhoz láncolt emberi szenvedést. Megszokták. Nem lehet másképpen. Fő, hogy a hajó menjen! Így aztán zavartalanul élvezték a kellemes őszi reggelt.

Kruukh, a vágottképű állott a kormányrúdnál. Ha hátrapillantott, jól láthatta a nagy messzeségben utánuk jövő hajók árbocait. Az a négy magas vitorlarúd az egyiptomi hajóké. Az a tizenkét kisebb árboc az ión és kánaánita bárkáké.

Miként verődött össze ez a karaván? Mindjárt megtudjuk, csak nézzük Tengeri Majmot, mit mivel!A fiatal, fürgemozgású hajós ott lovagolt a „Borjú” magasbaszökő orrán. Most hirtelen balra, előre nyújtotta

karját:– Hajó, hajók a láthatáron! Balra, előre!A vágottképű kormányos fordított egyet a kormány rúdján, és a „Borjú” a jelzett irányba kanyarodott.A mérgesképű felügyelő pattintott az ostorával. Az ütem meggyorsult.Még egy féldárdányival sem csúszott feljebb a nap, amikor a „Borjú” már három kis ión bárka közelébe ért.

A hajó orrában, az evezőpadon, árbockötélbe fogózva Vörös Liliom állott. Fent a hajó magasbaszökő orránál Tengeri Majom nagyokat rikkantva, kézzel–lábbal hadonászott, hogy az ión hajósok valahogy megértsék, amit mondani akar.

Az egyik ión bárka kivállott a csoportból, alig két–három evezőhossznyira megközelítette a „Borjút”. Ekkor Vörös Liliom a hellének dallamos nyelvén átkiáltott:

– Hova–hova, jó hajósok? Kik vagytok?– Te ki vagy, gyönyörűm és honnan jösztök, hogy ilyen szépen beszéled a mi nyelvünket? – kiáltott vissza

az őszülő szakállú, tagbaszakadt hajósgazda.– Én Vörös Liliom vagyok és a fáraó, a föld leghatalmasabb királyának birodalmából jövünk. Át akarunk

jutni a Helleszpontoszon az Északi–tengerbe.– Ha–ha–ha – kacagott hatalmasat a hellén hajós, és példáját követték a többiek is. – Mi is ilyesmiről

álmodtunk ezelőtt néhány nappal. De új baziliszkosz van Ilionban és az új vezér lezáratta a Helleszpontoszt. Nincs többé átkelés! Minden árut a baziliszkosz vásárol meg potyára, aztán az ilioni hajók viszik tovább az Északi–tengerre. De az Északi–tenger felől is lezáratta az átjárót. Most azcán se be, se ki...

– Az ilioni baziliszkosz, úgy látszik, elfelejtette, hogy a tenger mindenkié, aki hajóra mer szállni. Mi megfizetjük a vámot, ha kell!

– Lehet, hogy megfizetnétek, de a baziliszkosz nem alkuszik! Talán a te szép szemedért, ha nem tesz kivételt – csippentett huncutul a hajósgazda.

– Van annál erősebb fegyverünk is! Nézz csak oda, messzire – mutatott hátra a láthatár peremére Vörös Liliom. A hellén jól láthatta a fegyelmezett kötelékben közeledő hajók árbocait. – Ott a fáraó válogatott hajósnépének négy bárkája jön. Azok vezére Kirkuf, minden tengerek legbátrabb hajósa. Mi, és azok ott valamennyien eltökéltük, hogy betörjük a helleszpontoszi kaput. A baziliszkosz zsarnokságával szemben mi erőt állítunk, és megtanítjuk az ilioniakat a tengerek szabadságának tiszteletére. Ha valamennyien összefogunk, bizony mondom, meggondolkoztatjuk az ilioni zsarnokot. Ha van bátorság a szívetekben és erő a karotokban, velünk jösztök!

– Azon még gondolkodunk, te szépszavú szirénje a kék tengernek – válaszolt az őszülő hajós.

Aztán az ión bárka visszatért várakozó társaihoz. A „Borjú” pedig folytatta útját és hajósai csak messziről láthatták, hogy az ión hajók abba az irányba kanyarodnak, amerről Kirkufék karavánja közeledett.

Még kétszer találkoztak idegen hajókkal. Voltak, akik kinevették őket, de legtöbbjük elgondolkozott azon, amit az egyiptomiaktól hallott, és egyre többen csatlakoztak Kirkuf harcra készülő karavánjához.

Délután a „Borjú” közelebb húzott a partokhoz. De nem tartott sokáig ez a hajókázás, mert az öblöktől csipkézett parton nemsokára megtalálták az éjjeli szállásra legalkalmasabb helyet.

Amint alkonyodni kezdett, megérkeztek a többi hajók is. Szép sorjában, egymás után kikötöttek. Mikor az utolsó hajó is lehorgonyzott, Áthá–Rá megszámolta, hogy hányan is vannak. Éppen huszonhatan voltak: az egyiptomi hajók öten, meg huszonegy hellén és kánaánita bárka. Ezek közül a legnagyobb sem volt akkora, mint a legkisebb egyiptomi hajó, a „Borjú”.

Nemsokára lobogtak a tábortüzek, sült–főtt a vacsora.Az egyiptomiak Kirkuf parancsára, bőségesen ellátták hússal, kölessel az evezős rabokat is.A hellén és kánaánita hajósoknak nem volt ilyen gondjuk, mert ők maguk vonták azt a négy–öt pár evezőt,

ami bárkáikat hajtotta. Régi, bevált szokás szerint a hajósgazda és a kormányos kivételével mindenki evezett. Mivel rendesen többen voltak a hajóban, mint ahány evező volt, váltogatták egymást a nehéz munkában.

Ma este nagy volt az izgalom, mert a Helleszpontosz félnapi hajóútra sem feküdt a táborhelytől.A fáraó hajóinak parancsolója figyelmesen hallgatta, amit a hellének és kánaániták főemberei beszéltek.

Ezek a tapasztalt tengerjárók jól ismerték a Helleszpontoszt, hiszen már nem egyszer hajóztak rajta keresztül. Ismerték az Északi–tengert is, de csak a Boszforósztól jobbra. Balra, fel északnak sohasem jártak.

– Nincs mit keresnünk arrafelé – vonta meg vállát egy sűrű fekete szakállú hajósgazda. – Durva, műveletlen népek lakják azokat a tájakat. Egy krétai tengerésztől hallottam, hogy még a vasat sem ismerik. Csak bronzuk van, de az se sok. Inkább csak kőből és csontból készítenek maguknak nyomorúságos fegyvereket és szerszámokat.

– Arrafelé a tenger is gonoszabb – vette át a szót egy másik hajós. – Nem hiába nevezik Feketének némelyek az Északi–tengert, de bizony az is. Az év nagy részében hideg szelek tombolnak, és sűrű köd gomolyog vizei felett. Az az Istre nevű átjáró lehet, hogy nincs is. Kár volna elveszejteni ezeket a szép hajókat. Gyertek inkább velünk és esküszöm atyáim szellemére, hogy arannyal és gyapjúval, takarókkal és bőrökkel megrakodva tértek vissza hazátokba!

– Erről nem beszélhetünk – vágta el a szót keményen Kirkuf. – Arról beszéljünk inkább, hogy miként nyomuljunk keresztül a Helleszpontoszon. Aztán ha a Boszforószon is túljutottunk, menjen ki–ki a maga útjára!

Mindenki láthatta az egyiptomi vezér állhatatosságát és elszántságát. Kár vesztegetni a szót: a fáraó hajósát semmi kecsegtetéssel sem lehet útjából kitéríteni.

Rövid hallgatás után egy erősen göndör szakállú hellén hajós szólalt meg:– Uram, mikor hozzád csatlakoztunk, vezérül ismertünk el téged. Rendelkezzél tehát, hogy tudjuk, miként

kell cselekednünk.– Azt mondjátok, ugye, hogy az ilioni baziliszkosznak csak akkora bárkái vannak, mint nektek és, hogy

ezeken a vizeken még nem is láttatok akkora hajókat, mint a mieink – fordult Kirkuf a gyülekezethez.– Úgy van, uram! Úgy van! – bólintottak többen is.– Akkor holnap ez lesz a sorrend: Elöl megyek én a ,,Merkhti”–vel, az „Északkal”. Utánam szorosan

felzárkózva jön az „Ib”, a „Borjú”. Attól hátra balra hajózik a „Szeb–Tá”, az „Ország Csillaga”. A „Szeb–Tá”–val egy vonalban, a „Borjú” mögött jobbra következik a „Kha–ru–Men–nofer”, a „Memphis fénye” és a menetet legerősebb hajóm: a „Neb–Hek”, az „Örökkévalóság Ura” zárja be. Közöttünk jöttök ti a kicsi hajóitokkal. Hogyha harcra kerül a sor, mi nekimegyünk az ilioni bárkáknak és felborogatjuk őket. Ha egyikmásik ellenséges hajónak sikerül oldalba támadni a mi nagy hajóinkat, vagy sikerül befurakodni közénk, ti rája mentek és megverekedtek velük. Szurokba, gyantába, faggyúba mártott kenderkócot csavarjatok a nyílvesszőitek köré, és árasszátok el égő nyilakkal az ellenséget! De ti legyetek készen az oltásra, mert az ellenség is fel van szerelve ilyen fegyverekkel!

Másnap a hajók a megparancsolt sorrendben futottak ki éjjeli kikötőjükből és még alig pirkadt, már a nyílt tengeren eveztek.

Fényesen sütött a reggeli nap, mikor Kirkuf flottája a Szkámándrosz folyó torkolatához ért. A parttól beljebb jókora távolságra egy dombtetőről büszkén meredtek az égnek Ilion falai. Minden hajós az őszi reggel ködébe burkolózó várost nézte.

Vörös Liliom a „Borjú” orrából könnyes szemmel tekintett szülőföldje felé, amelyben nincs többé otthona, ahova többé nem térhet haza. Áthá–Rá a hajó árbocának dőlve figyelte a leányt. Nemrég neki is így fájt a szíve, mikor a thébai kikötőben, a távozó hajóról nézte gyermekkorának és ifjúságának városát. Pedig ő boldog és

dicsőséges hazatérés reményében távozott! Nézte a leányt, de nem ment hozzá, hogy szavakkal, simogatással vigasztalja: Tudta, hogy az igazi, mély bánatnak nem kell részvét, könnyebb azt egyedül elviselni.

De nem sok idő volt a merengésre!A torkolat melletti dombról füst szállott a magasba; a baziliszkosz őrtállói észrevették a közeledő karavánt.Nemsokára a torkolaton túlról, egy rejtett öblöcskéből három ilioni bárka futott ki és szapora

evezőcsapásokkal sietett, hogy a közeledő flotta elé kerüljön.Az élen haladó bárka nemsokára már a vezérhajó előtt állott, alig négy–öt evezőhossznyira. Az ilioni

főhajós előbb hellénül, majd a kánaániták nyelvén kiáltott:– Megálljatok! Megálljatok!Kirkuf is felhágott a „Merkh–ti” orrára, és kánaánita nyelven válaszolt:– Ti vagytok az ilioni baziliszkosz vámszedői?– Nem, mi az ilioni baziliszkosz harcosai vagyunk!– Hol találjuk meg a vámszedőket? Mert mi át akarunk kelni a Helleszpontoszon és meg akarjuk fizetni az

ilioni vezérnek, ami őt tisztesség szerint megilleti.– A baziliszkosz parancsából egyetlen idegen hajó sem kelhet át a Helleszpontoszon!– Mi pedig a világ leghatalmasabb ura, a thébai fáraó parancsából át kell, hogy hajózzunk az Északi–

tengerre!– Meg ne próbáljátok, mert valamennyi hajótokat felgyújtjuk és a tengerbe borítjuk.– Te mondád, barátom – kiáltott vissza Kirkuf, és karját magasba emelte.E jelre, mint egy jól működő gépezet, vízbemerült a ,,Merkh–ti” tizenkét pár evezője. A kormányos kezében

fordult a kormánylapát, és a hatalmas egyiptomi hajó orra nekilódult az ilioni bárka oldalának. Az nagyot roppant és a következő pillanatban felborult, mint egy rossz teknő.

A másik két bárka nem várta meg, hogy őket is utolérje a végzet. Fejvesztetten menekültek a rejtett kis öböl védelmébe.

Vörös Liliom zokogva borult a „Borjú” padlójára.Fenn a dombtetőn pedig még egy füstoszlop szállott a magasba. Kirkuf hajósai tudták, hogy az ilioni

harcosok, akik a partról mindent láttak, most hívják harcba a helleszpontoszi hajókat.Nemsokára az előttük fekvő távolban, az átjáró felől égnek emelkedett a harmadik füstoszlop is. Ott már

harcrakészen várják a betolakodókat.Hátuk mögött, a Szkámándrosz torkolatából egymásután bukkantak elő az ilioni harci bárkák. Minden hajó

tele fegyveresekkel. Kopjáik hegyén, fényezett sisakjaikon csakúgy táncolt a reggeli napsugár.Elöl ellenség, hátul ellenség. Nem volt már visszatérés. A kocka el volt vetve! Előre!Az egyiptomiak és szövetségeseik is készülődtek az ütközetre. Előkerültek a sisakok, a könnyű vashegyű

dárdák, íjak és nyilak. A nyílvesszők köré gyantába, faggyúba mártott kenderkócot csavartak. Az üstökben vöröslött a parázs, hogy mielőtt kirepítenék az íjból, legyen hol meggyújtani a nyílvesszők kenderkócát.

A hajósok szívét megszállotta az ütközet előtti elszántság és kérlelhetetlenség. Tudták, hogy a legyőzött nem remélhet irgalmat és ez kegyetlenebbé tette szívük indulatát.

Az ilioniak mögött ott állott a szilárd otthon: a hatalmas vár. Ismerték a partvidék minden rejtett kis öblét. Ha legyőzetnek, van hova visszavonulniok: a hazai táj száz biztonságos zuga, ahova az ellenség nem követhette őket.

De az egyiptomiaknak csak győzni lehetett. Győzni vagy meghalni.A Helleszpontosz pedig ott sötétlett homokkő szirtekkel, komor sziklákkal csipkézett partjaival a messze

földről jött hajósok előtt, mint egy hatalmas sárkánykígyó kitátott szája.Más út pedig nem volt az Északi–tengerre, csak a sárkánykígyó torkán keresztül.Mikor Kirkuf karavánja a Helleszpontosz elé ért, az átjáró vizén, amíg csak egy távolabbi kanyarulatig látni

lehetett, még csak egy dióhéj sem úszott. Ez a csend félelmetesebb volt, mintha ezer harci bárka állotta volna útjukat.

Elérkezett a szívdobogva várt pillanat: a ,,Merkh–ti”, Kirkuf vezérhajója behatolt a szorosba. Utána az egész flotta. Már a menetzáró „Neb–Hek” is jócskán benyomult a keskeny átjáróba, amikor két oldaláról óriási szikladarabok repültek a tömött rendben evező hajókra.

Mindjárt az első zuhintás derékba kapott két kisebb bárkát. A gyenge kis kalmárhajók szilánkokra tört bordával pillanatok alatt elmerültek. Szerencséje volt annak, akinek sikerült felkapaszkodnia egyik–másik közeli bárkára. A többieket sorsukra kellett hagyni.

Itt nem lehetett megállni egy pillanatra sem a végpusztulás veszélye nélkül. Az átjáró két oldalán rejtett biztonságból az ilioni sziklavetők ripityomra verték volna azt, aki sokáig tétovázik.

Az evezőket kétségbeesett erőfeszítéssel, pattanásig feszült inakkal vonta rabszolga és szabadhajós egyaránt.

A Helleszpontosz sötét vizein ezekben a sorskísértő pillanatokban a halálfélelem repített minden hajót.Közben a sziklák zuhogtak végzetszerű egykedvűséggel.A víz dörögve csobbant és katlanszerűen sustorgott. Ebben a rémítő csobogásban egy–egy hatalmas

reccsenés jelezte, hogy a kőeső valamelyik halálthozó cseppje hajóra hullott.A „Borjú” mögött egy kis kánaánita bárka kiugró orrát törte szilánkokra a lezuhanó nagy kő. Áthá–Rá látta,

hogy a sérült hajó evezősei csak egy szempillantásra állottak meg rémült dermedtséggel, aztán annál kétségbeesettebben ragadtak evezőt. Tovább előre! Csak el innen, minél hamarább!

Amott egy magasba szökő árboc dőlt ki teljes hosszában és fél oldalra billentette a bárkát. Áthá–Rá tudta, hogy annak a hajónak is meg van pecsételve a sorsa.

A következő pillanatban a lezuhanó kő éppen a „Borjú” két messzire kinyújtott evezőjét törte pozdorjává. A felütött lapát vége az egvik evezős alsó karját, a másiknak állát törte össze. De ki törődhetett a két, kínjában fetrengő rabbal. Ha vége az ütközetnek, leverik a bilincseket és a tengerbe lökik őket. Így összetörve gazdáik már semmi hasznukat nem vehetik.

Mindegy! Tovább előre! Itt csak haladni, repülni lehet, vagy meghalni!Aztán egyszeribe végetért a sziklazápor is. A flotta kijutott a kővetőgépek lőtávolából. Veszteség: három

bárka és majd mindegyik hajón kisebb–nagyobb sérülés.A vakmerő hajósok most pillanatnyi lélegzetvételhez jutottak. Letörölték halálfélelem sápasztotta arcukról a

fáradság és rettegés verejtékgyöngyeit. Kirkuf azonban nem sok időt adott a szusszanásra. A vezérhajó evezői szaporán csapdosták a Helleszpontosz átkozott vizét. Az ütem egyre fokozódott. Aki nem akar lemaradni, annak repülni kellett a vezérhajó nyomában.

Az első kanyaron túl, ahova eddig a partmenti domboktól nem láthattak, már ott várta őket az ilioni harci flotta. Az ellenség hajói aprók voltak ugyan, de legalább ötször annyian állottak csatarendben, mint ahány egységet Kirkuf karavánja számlált és minden bárka tele fegyveresekkel.

Mindegy! Előre! Ez nem a latolgatások ideje, hanem a harcé!A hatalmas vezérhajó orra már neki is lódult az első útját álló bárkának.Mint apró tűzszárnyú fecske, már kiröppent az első nyílvessző. Jól célzott, aki kilőtte, mert a következő

pillanatban már egy ilioni bárka lángoló vitorláit lengette a meg–megerősödő tengeri fuvallat.Most nem csobbant szívremegtetően a Helleszpontosz sötét vize. Az apró tűzfecskék sziszegését csak az

hallotta, akinek éppen a füle mellett surrantak el. De jaj volt annak, akit eltaláltak! Nemcsak vérét vették, de testét is összeégették a lángolószárnyú halálmadarak.

Es az embernél még jobban kellett félteni a hajókat. Elég volt ha csak egyetlen lángoló nyílvesszőt idejében nem oltottak el és nemsokára lángokban állott az egész hajó. A gyantás hajófa úgy égett, mint a zsír. Ilyenkor már menteni nem lehetett. Csak menekülni, ha volt hova.

Most mégis jobb volt, mint az imént, ott, a sziklavetők záporában. Itt az egyiptomiak már nem állottak védtelenül. Kaptak ugyan sebeket, de ők is adtak jócskán.

Hatalmas hajóik, miközben feltartózhatatlanul törtek előre, már több mint egy tucat ilioni bárkát felborogattak, de aztán a baziliszkosz hajósai is észbekaptak. A romboló rohamok elől, felhasználva fürgeségüket, ügyesen kitértek, aztán gyors, oldalozó támadásokkal próbálgatták összetörni a nagy hajók evezőit. Közben közvetlen közelről tűzesővel árasztották el négyszer–ötször nagyobb ellenfelüket.

Most vette jó hasznát Kirkuf az apró szövetséges bárkáknak. Ezek rárohantak az oldalozó ellenségre és éppen olyan fürge fordulatokkal hárították el az ilioniak támadását.

Nemsokára Kirkuf hajósainak már nem sikerült megőrizniök zárt hadirendjüket, mert a fürge ilioni bárkák egyre nagyobb számmal soraik közé nyomultak. Megkezdődött a harc: hajó hajó ellen és ember ember ellen. A haladás ütemét csökkenteni kellett, mert különben az egész flotta szétszakadozott volna.

Kirkuf a ,,Merkh–ti” faráról vezényelte hajóit, ahonnan jól láthatta, hogy mikor mi a helyzet.De nem sok idő volt a latolgatásra. Egy nagyobb ellenséges boly, vagy kilenc–tíz bárka a „Merkh –ti” és a

„Borjú” közé furakodott.A vezérhajó a hátulról jövő támadásokkal szemben csak nehezen tudott védekezni.Az ellenség pedig tüzes nyílesővel árasztotta el Kirkuf büszke naszádját. Egy ilyen lángoló szárnyú

tűzmadár éppen a vezér sisakjához csapódott és lehulltában végigpörkölte hosszú, őszülő szakállát.Tengeri Majom, a „Borjú” parancsolója azonnal a megtámadott vezérhajó segítségére sietett.Kruúkh kezében erélyesen fordult a kormánylapát és a „Borjú” orra a legközelebbi ellenséges bárka

oldalának vágódott.

Ez volt a „Borjú” első összecsapása, mert eddig a vezérhajó nyomában haladt és a nagy hajó elsöpört előle minden ellenséget. Áthá–Rá egyensúlyát vesztve, majd elbukott a hirtelen rázkódástól. Szegény Vörös Liliom átölelte a nagy árbocot és sápadtan, szárazon fénylő szemekkel nézte a körülötte dúló szörnyű küzdelmet.

– Hahó! Minden ember a mellvédekre – harsogta túl a harci zajt Tengeri Majom.... Áthá–Rá, Amu és Juzsua között ugrott az evezőpadra.„A fáraó két látó szeme” előtt teljes megrázó pompájában kitárult a tengeri ütközet képe: égő vitorlák,

összetört hajóroncsok úszkáltak a négyes–ötösével összegubancolódott bárkák között. A vízben pedig kétségbeesetten kapálózó emberek próbáltak kievickélni a komor, sziklás, homokos partra.

A levegőben mindenütt füst és káromkodás, jajgatás és rikkantó vezényszavak.Az egyik ellenséges bárka már csak egy evezőhossznyira volt a „Borjú”–tól. Még egy–két oldalozó

mozdulat, és már át is ugrálhatnak az ilioni harcosok Tengeri Majom hajójára.Áthát–Rá kezében hosszú taszító–dárdával várta a nagy pillanatot...– Az írnok szálljon le az oldalvédről – rikoltotta Tengeri Majom.Áthá–Rá csak egy pillanatig tétovázott, de aztán engedelmesen teljesítette a parancsot. Hiába volt Kirkuf

után a második ember! A „Borjún” Tengeri Majom parancsolt.Harci izgalomtól kipirult arccal szállott a hajó fenekére és az árbocnak dőlt, úgy figyelt a külső zajra.

Minden idegszálával az eseményekhez kapcsolódott és észre sem vette, amikor Vörös Liliom félősen a lábához kuporodott.

Ebben a pillanatban kerek pajzzsal a karján, könnyű kopjával a kezében fiatal, bátor tekintetű ilioni harcos ugrott Áthá–Rá üresen hagyott helyére. Egy szemvillanás után már a hajó fenekén termett. Aztán döfésre kész dárdával Amu mögé pattant, hogy hátulról leszúrja a mellvéden keményen verekedő thébait.

– Megállj – rivallt Áthá–Rá az ilionira, és kezében egy hosszú matrózkéssel az ellenség elé toppant. A felemelt kopja most az írnok felé sújtott. De nemhiába volt Áthá–Rá a thébai írnokképző legügyesebb vívója! Mint a macska hajolt félre a döfés elől, és a következő szempillantásban már villant kezében az éles penge.

De az ilioni is ügyes harcos volt. Egyszer hajolt félre és tartotta maga elé kicsi kerek pajzsát. A szúrás irányt tévesztett és a mellkas helyett csak a vállba fúródott. Mint szép piros pántlika, vállától az öve felé folyt az ilioni vére.

Áthá–Rá pedig villámgyorsan hátraugrott. Készült a második összecsapásra.– Bátyám, jaj a bátyám – visított szinte eszelősen Vörös Liliom, és a viaskodók közé vetette magát.Ez a nemvárt esemény megtorpantotta a küzdőket. Az ilioni úgy nézett a lányra, mint aki nem hisz a

szemének.– Eurynomé! Jól látok?– Én vagyok, Mithrádesz! Én vagyok, Eurynomé. Óh, Áthá–Rá, ne bántsd őt! A bátyám, Áthá–Rá! A

bátyám!Nem is lett volna sok értelme a további küzdelemnek. A vérvesztesség és a fájdalom úgy elgyengítette az

ilioni ifjút, hogy verejtékes homlokkal, sápadtan a bárka oldalának dőlt. Áthá–Rá a borostömlőkre mutatott, és Vörös Liliom egy kis szarupohárban már töltötte is az erőtadó nedvet megsebesült bátyjának.

Áthá–Rá pedig felkapta az ilioni elejtett dárdáját és éberen figyelt. Fent a mellvédeken megritkult a védők sora. A hiányzók mély sebekkel fetrengtek, vagy holtan hevertek a véres padlózaton.

De a harci zaj elült. Tengeri Majom derék matrózai visszaverték az ellenséges bárkák támadását.A kürt diadalmasan felharsant.Nemsokára válasz jött a vezérhajóról. De csak onnan. A másik három egyiptomi hajó hallgatott.A vezérhajó és a „Borjú” ismét jelzett, de választ nem kaptak.Áthá–Rá megfeledkezvén a parancsról, felugrott az oldalvédre. Látni akarta, hogy mi történt.Messze, hátul hatalmas lángcsóvát lengetett a szél. Ott a „Neb–Hek”, az „örökkévalóság Ura”, a flotta

legerősebb hajója égett, jobbra és balra, hátrább a két másik naszádot tucatjával vették körül az ilioni bárkák. A két nagy hajó pedig bénán, mozdulatlanul állott, mint aki beletörődött sorsába.

Imitt–amott a szövetséges bárkák is harcban állottak, de nagyrészük már szabadon evezett, és gyors csapásokkal igyekezett a vezérhajó közelébe.

Egy fürge kánaánita bárka a „Borjú” mellé húzott. Az összepörkölt hajú, leégett szakállú főhajós rekedt hangon kiáltotta :

– Tömjétek be az evezősök fülét kóccal, és kössétek be szemeiket! Csináljátok, amit mondtam, mert valamennyien itt pusztultok! Én most megyek a vezérhajóhoz!

– Teljen kedve, csináljátok! – parancsolta Tengeri Majom a hajó orrából, de szemét nem vette le a távolban folyó küzdelemről. Az evezősök fülét pár pillanat alatt bedugták, és szemét bekötötték a „Borjú” matrózai.

Közben a szövetséges bárkák már ott rajzottak a két megmaradt egyiptomi hajó körül. Jöhettek nyugodtan, nem üldözte őket senki.

A „Borjú” matrózai átkiáltoztak az egyik közelben húzó kánaánita bárkára:– Miért állnak a hajóink?! Miért nem jönnek ők is?!– Majd megmondjuk később – kiáltozták vissza a kánaániták. – Nem akarjuk, hogy az evezősök meghallják.– Nem hallják azok, mert a fülüket bedugtuk kóccal!A kánaánita bárka erre közelebb evezett és a főhajós mesélni kezdte a történteket:– A ,,Neb–Hek”–et ott a sor végén elérték a Szkámándrosz torkolatából utánunk eredő bárkák és

felgyújtották. Két hajó a mieink közül is odapusztult. Akkor az ilioniak elkezdték kiáltozni, hogy szabadon engednek minden rabszolgát, ha megállítják a hajókat. Előbb a ,,Szeb–Tá”–n ütött ki a lázadás. Itt a főhajós egymásután ölette meg az engedetlen evezősöket. Aztán nem volt, aki húzza a lapátot. A „Kha–ru–Men–nofer”–en még cifrább dolog történt. Ott az evezősök felkapkodták az oldalvédhez támasztott kopjákat és bár lábukat bilincs fogta, harcba szállottak a legénységgel. Pillanatok alatt ott termettek az ilioni bárkák, és a ti embereitekkel végeztek.

Úgy látszik közben Kirkuf is megtudta, hogy mi történt, mert parancsot adott a továbbmenésre. A három egyiptomi naszádon már úgysem lehetett segíteni, a sorsukra kellett hagyni őket.

A menet élére most ismét a felderítő hajó, a „Borjú” állott.Közben esteledni kezdett és a Helleszpontosz a hátuk mögött maradt.A hajók nem nagyon gyorsan, de egész éjjel haladtak szakadatlanul.Már fényesen sütött a reggeli nap, mikor a megtépázott flotta átkelt a Boszforószon is. Az egyiptomi hajók

azonnal északnak fordultak, a megmaradt tizenegy szövetséges bárka délkeletnek evezett.Kirkuf még búcsúzkodásra sem engedett időt. Látta, hogy két hajójával, negyedére csökkent, megtépázott

népével most sokkal gyengébb szövetségeseinél. Ismerte a iónokat is, a kánaánitákat is. Egy kis kalózkodásért egyikük sem ment tanácsot vagy segítséget kérni a szomszédba. A két nagyszerű hajó pedig még így, megrongálódva is, nagy kísértést jelentett tegnapi szövetségeseiknek.

Rossz az, aki rosszra gondol; de ostoba, aki jót vár, mikor tanácsosabb a rosszra számítania.Nemsokára az iónok és kánaániták bárkái eltűntek a lenge köd fedte déli láthatáron.A két egyiptomi hajó magáramaradtan vágott neki az északi ismeretlennek.A balkézre fekvő partot sárga, rőtlevelű fák borították. A ligetek, erdők felett sötét köd borongott. Sűrű

harmat fedte a partmenti réteket és a tengervíz mosta sziklák ormát.A délről jött hajósok fázósan, vacogó foggal bámulták az északi tájak soha nem látott őszi pompáját.Mikor a délelőtti nap bágyadtan melengető sugarai áttörték a derengő homályt, Kirkuf parancsot adott, hogv

téli szállást keressenek.A „Borjú” előre sietett, hogy eleget tegyen a parancsnak. Orrával dacosan vágott neki a hideg leheletű

északi tájnak ...

V. KÖNYVAz Északi–tenger foglyai

XXXVIII. FEJEZET,

amelyben kiderül, hogy néha az ige olyan messze esik a tettől, mint a végtelenben szikrázó csillagok az árboc csúcsától.

A hajós temetésnél nincs rövidebb temetés a világon... Tengeri Majom, a „Borjú” parancsolója még csak le sem szállott a ha jó orrából és helyén maradt Kruúkh, a kormányos is. Csak Amu, Juzsua és két másik matróz fektette egymás mellé a három elesett egyiptomit, akiknek tetemét nem megszentelt hazai föld, hanem az Ismeretlen tenger jeges hullámai takarják majd örök időkre.

Aztán az egyik matróz ráspolyt kerített. Lereszelte a két súlyosan sebesült evezős lábbéklyóit. Egyetlen gyors mozdulattal hosszú tengerészkését a szerencsétlennek mellébe szúrta, és a még rángatózó testeket átvetette a hajó oldalán...

Áthá–Rá pedig szárazon fénylő szemmel, sápadtan odaállott a három, merev némaságba kinyújtóztatott matróz elé és emlékezetből mondani kezdte felettük a „halottak könyvének” szent szövegét.

„Tisztelet a nagy istennek, az igazság urának! íme előtted állok, Uram és látom fenségedet! Ismerlek Téged Uram és ismerem a 42 bíró nevét, akik itt ülnek veled az igazság „csarnokában, hogy ítélkezzenek szegény lelkem felett, íme halljátok az én halotti könyvem vallomását:

Nem tettem rosszat az emberekkel!Nem öltem, nem kínoztam senkit!Nem követtem el gyalázatos tettet!Nem ismertem a hazugságot!Nem tettem rosszat!Nem dolgoztattam egész nap a munkásokat!Nem tettem olyant, amit az istenek megvetnek!Nem gyötörtem rabszolgát!Nem okoztam szenvedést senkinek!Nem adtam kevesebb áldozati adományt!Nem követtem el házasságtörést, sem fajtalanságot!Nem hamisítottam meg a mértéket!Nem mozdítottam el a szántóföld határait!Nem sikkasztottam el egy porszemnyit sem a mérleg súlyából!Nem vontam meg a tejet a csecsemő szájától!Nem nyúltam a legelő marhához!Tiszta vagyok! Tiszta, tiszta vagyok, tiszta!Oh Te, uram, ki a magasban trónolsz, a szépség helyén, Te, akit a lélegzet urának nevével neveznek, szabadíts meg küldötteidtől, végrehajtóidtól, parancsaid és gonosz cselekedeteim följegyzőitől, a gonosz szellemektől mindörökre!”

Aztán az életben maradtak felemelték elhullott társaikat és a sötét hullámok háromszor csobbantak egymás után ... és másnap Áthá–Rának még egyszer el kellett mondania a halottak vallomását... és az Ismeretlen tenger vize még egyszer csobbant...

Közben a „Borjú” szakadatlanul haladt előre az északi ismeretlenség felé.Áthá–Rá a főárboc mellé helyezte kicsi, feketére lakkozott, aranyos cirádákkal díszített íróasztalát.

Leakasztotta nyakából a fáraó arany–irattokját. Kivett belőle egy finom, papirusz szeletet és hozzáfogott, hogy híven, becsülettel, úgy, amint történt, lejegyezze a hellespontoszi nagy csata történetét.

Az árboc külső oldalán egv gyékényre dőlve Vörös Liliom bátyja, Mithrádesz heverészett. Sebe, amit Áthá–Rá ejtett, fájt és könnyű láz is borzongatta testét, de lelkében már béke honolt, és barátságos pillantásokat vetett a fáraó írnoka felé, mert közben húga már elmesélte élete történetét attól a naptól kezdve, hogy elrabolták a hazai partokról egészen addig a csodálatos pillanatig, mikor ismét összetalálkoztak.

Írás közben egy–egy kicsit meg–megállva, Áthá–Rá elbűvölten hallgatta az ilioni testvérpár dallamos beszédét. Minden bizonnyal nagyon hétköznapi dolgokról társalogtak és mégis, mintha valami réges–régen megkezdett, soha véget nem érő dallamot énekeltek volna. A fáraó írnokának most jutott eszébe életében először, hogy más nyelven is jó volna megszólalni azon egyen kívül, amelyet a Nagy Folyó partján beszélnek. És Áthá–Rá elhatározta, megtanulja Vörös–Liliom – Eurynomé népének beszédét.

– Balra! Előre! – harsant fel Tengeri Majom vezényszava a ,,Borjú” orrából. – A parton emberek!Kruúkh kezében fordult a kormánylapát, és a felderítő hajó a jelzett irányban megközelítette a partot.A hajósok az árbocra, vitorlarúdakra és a bal oldalvédre kapaszkodtak, hogy megnézzék az ismeretlen föld

első embereit. Áthá–Rá is abbahagyta az írást. Ö is felkapaszkodott Vörös Liliom és bátyja mellé az oldalvédre, közel a hajó orrához.

Az egyenes, öböltelen parton hosszú, hegyesvégű hajítódorongokkal, könnyű vadásznyilakkal felfegyverzett, tetőtől–talpig nyers állatbőrökbe öltözött, kócoshajú és bozontos szakállú férfiak állottak. Lehettek vagy húszan. Megkövülten bámulták a part felé tartó hajót.

Mithrádesz mondott valamit Eurynoménak, de Áthá–Rá nem értette a szavait. A leány azonban megérezte a furcsa helyzetet és bájos arcocskáját az írnokra emelve, tolmácsolni kezdte bátyja szavait:

– Mithrádesz azt mondja, hogy ezek nyomorult barbárok. Még rabszolgának sem valók, mert nehezen törnek be az engedelmességre. Körülményes barátságot is kötni velük, mert gyanakodók és kapzsik. A harcban pedig vakmerőek, alattomosak és kegyetlenek.

– Azt kérdezd meg, szép kisasszonyom, tiszteletre méltó bátyádtól, hogy miként lehetne tőlük bőröket szerezni, mert a ruházatuk, úgy nézem, jobb, mint a miénk – szólott le a hajó orráról Tengeri Majom.

Vörös Liliom tolmácsolt tehát tovább:– Bátyám azt mondja, hogy rézért, bronzért akár a gyermekeiket is eladják! Bőrt pedig annyit kaphatunk

tőlük, hogy még az evezőseinket is mind felöltöztethetjük.– Hát vajon a vasholmik tetszenek–e nekik? – tudakozódott tovább a hajó parancsolója.– Bátyám azt mondja – tolmácsolta a leány–, hogy nem ismerik ezek a vasat, mert az még Ilionban is igen

ritka madár. De ha nincs bronzunk, vagy rezünk, megpróbálhatjuk vassal is!Tengeri Majom bólintott és a „Borjú”, parancsa szerint, egészen közel húzott a sima, kikötésre alkalmatlan

parthoz. Egy hajós a parancsnok mellé lépett és zsinegre kötött nehezékkel méregette a víz mélységét, nehogy zátonyra fussanak.

Jó háromszáz lépésre attól a helytől, ahol a bőrruhás bennszülöttek csoportja álldogált, a „Borjú” is megállapodott. A hajótól nem messze, a parton hatalmas törzsű ismeretlen fa terebélyesedett. Sárguló leveleit a parti szél raj számra sodorta a feketén fodrozódó tenger vizébe.

Az egyik matróz kötelet erősített a hajó orrán csüngő vaskarikába, aztán a jeges vízbe vetette magát, és a kötél másik végével a partra úszott. Mikor kilépett a vízből, egyenesen a nagy fához sietett, és a kötelet háromszor–négyszer a fa köré tekerte.

A „Borjú” először kötött ki az ismeretlen földön.A bőrruhások csoportja közömbösen szemlélte az idegen hajósok ténykedését. De Áthá–Rá jól látta, hogy

egymáshoz fordulgatnak, és minden bizonnyal szót is váltanak egymással, habár karjuk, kezük egyetlen mozdulata sem árulta el indulataikat.

A partra szállott matróz övéből kihúzott egy vizesen fénylő vasbaltát. Magasan feje fölé tartotta, és megindult a bennszülöttek csoportja felé. Vagy százötven lépés után, körülbelül a nagy fa és a bennszülöttek közti távolság felénél, megállott. Gyors, ügyes csapásokkal kivágott egy karvastagságnyi fiatal fát, aztán emberfej magasságban a baltát beütötte egy deréknyi vastag fa kérgébe.

A bennszülöttek mindent láttak, de egyetlen mozdulatukkal sem árulták el, hogy mi a véleményük a cserébe ajánlott jószágokról.

Az egyiptomi pedig többször a baltára mutatott, és széles karmozdulatokkal hívta a bennszülötteket, hogy tekintsék meg az árut.

Egy magas, óriás üstökű bennszülött a csoport élére állott.Az egyiptomi gyors iramban visszasietett a fához, amelyhez a „Borjút” kikötötte.A hatalmas üstökű bennszülött pedig lassú, szinte méltóságteljes léptekkel a baltához ment, kirántotta az

öreg fa kérgéből, és egy fiatal fa sudarán néhány kemény csapással kipróbálta a szerszámot. Aztán kezébe vette és hosszasan nézegette, tapogatta a vaseszközt. Bár igyekezett palástolni csodálkozását, látszott rajta, hogy erősen meglepte a soha nem látott fém keménysége. Nagy, lapos hüvelykujját többször végighúzogatta a fejsze élesre fent élén. Végül könnyed mozdulattal visszaütötte a fa kérgébe, és kérdő pillantást vetett a távolban álló egyiptomira.

A „Borjú” matróza minden elképzelhető mozdulattal azt igyekezett értésére adni, hogy bőrre volna szüksége. Végül, mikor az óriás megértette, hogy mit kérnek cserébe, beleegyezően bólintott, és visszatért társaihoz.

A bennszülöttek közül vagy négyen–ötön ottmaradtak a helyükön, a többi gyors iramban eltűnt a közeli erdő irányába.

Jó hosszú idő telt el, és nem történt semmi.

Végre, mikor az aranyos verőfényt szóró őszi nap már a delelőn túlra csúszott, a bennszülöttek ismét kibukkantak az erdőből. Háromszor annyian voltak, mint távozásukkor. Asszonyok, leányok, gyermekek is jöttek velük szép számmal. Mindegyik állatbőrt cipelt a hátán. Kinek amennyije volt, vagy ki, amennyit elbírt.

A hatalmas üstökű óriás hat szép farkasbőrt cipelt a fához, és letette a balta alá. Avval visszament a távolban álldogáló társaihoz.

Most az egyiptomin volt a sor, hogy a fához menjen. Megszámlálta, megszemlélte a bőröket. Megcsóválta a fejét. Letört a közeli fáról egy hosszú gallyat. Aztán hat apróbb darabra törte, és mind a hat pálcikát rádobta a bőrökre. Avval visszatért oda, ahonnan elindult.

Erre ismét a bennszülött közeledett a kirakott holmikhoz. Megszámlálta a pálcikákat. Dühösen félrelökte az egészet és furcsa beszédével valamit kiáltott a távoli csoporthoz. Onnan egy felfegyverzett harcos kiválott és még négy bőrt cipelt a többihez.

Közben egy másik egyiptomi is partra szállott, és most már ketten mentek megszemlélni a bennszülöttek ajánlatát. Néhány szót váltottak egymással, aztán vették a tíz bőrt, és vitték a fához, amelyre a hajó kötelét erősítették.

A hatalmas termetű bennszülött viszont a baltához iramodott, kirántotta a fa kérgéből, és büszke örömmel az övébe tűzte.

A csere megtörtént.Nemsokára ott, ahol az imént a balta volt, már egy széles pengéjű, hosszú matrózkés fénylett a fa kérgébe

szúrva. Az alku újra kezdődött.Közben beérkezett a vezérhajó is. Annak legénysége is belekapcsolódott a csere–berébe. És tartott a vásár

három napig.Harmadnapra a kétféle népség, amint vásárban szokás, összekeveredett. A bennszülöttek együtt kacagtak a

távolról jött idegenekkel, ha egyik–másik egyiptomi legény megölelgetett, megcsiklandozott egy–egy kézügyébe kerülő lányt. Ilyenkor a lány nagyokat sikoltott, és jó csattanósokat csapott a huncut legény hátára. Ez aztán mindenkinek tetszett: annak is aki adta, annak is aki kapta, és annak is, aki nézte.

Áthá–Rának Tengeri Majom parancsára nem volt szabad partra lépnie:– Idegen földön ki tudja, mi minden történhet – vonta meg vállát a hajó parancsolója. – Rád ügyelnem kell.

Ez a Kirkuf mester parancsa.Mikor a vezérhajó is megérkezett, Áthá–Rá megismételte kérelmét, de Kirkuf keresztül hajolt az „Észak”

elővédjén, és szájához emelt kezekkel csak ennyit kiáltott vissza:– Tengeri Majomnak igaza van!Így aztán nem maradt más hátra, mint kiülni a hajó orrába, a parancsnoki helyre és onnan szemlélni a parton

zajló mozgalmas életet. Vörös Liliom és a bátyja Áthá–Rá mellé telepedett. Megindult a beszélgetés eleinte közömbös dolgokról, aztán komolyabbakról, végül kedves hiábavalóságokról, amint ez már fiatalok között szokás. Hiszen még Mithrádesz is, aki pedig a legidősebb volt köztük, csak ezen a tavaszon fürösztötte meg huszadszor szép olajbarna arcát az újra támadó nap sugariban.

Első este, mikor a nap már lement és csak a citromsárga nyugati égbolt hideg fényei derültek a komor színekbe borult tájra, hideg szél támadt. Vörös Liliom megborzongott. Áthá–Rá pedig felkelt ülő helyéből és az újonnan vásárolt bőrök közül kiválasztott egv nagy barna gereznát. Medve bunda volt, de a fiú nem ismerte, csak azt látta, hogy éppen megfelel a célnak.

A nagy meleg prémet gondosan a leány vállára terítette és betakargatta vele a finom vonalú karokat is. Közben maga sem tudta, hogyan, de egyik karja ott felejtkezett a leány vállán. Vörös Liliom pedig egy leheletnyivel közelebb húzódott a melléje telepedő fiúhoz.

Mikor a csillagok feljöttek és az éjszaka még hűvösebb lett, a leány hirtelen megszakította a beszélgetést és bátyjához fordult:

– Nem fázol, Mithrádesz? Jó volna, ha te is hoznál magadnak egy prémet!Az ilioni fiatalember felállott és szó nélkül a főárboc körül lerakott bőrrakás felé indult. Akkor vörös Liliom

bársonyos sötét szemeit a fáraó ifjú írnokára emelte:– Elég nagy ez a gerezna, elférünk ketten is alatta... Gyere ... jó meleg van itten ...És Áthá–Rá hagyta, hogy a lány kedvesen, anyásan maga mellé vonja és vállára borítsa a nehéz, de meleg

medveprémet. Aztán izmos karjával átölelte a leány derekát. A két fiatal test szorosan egymáshoz simult, mert néha boldog igazság az, hogy csak addig lehet nyújtózkodni, amíg a takaró ér.

Mikor Mithrádesz egy hosszúszőrű farkasbőrrel a vállán visszatért, Vörös Liliom szeme ijedten, szégyenlősen megrebbent. De bátyja nem szólt semmit, hanem kedves pajtásmosollyal az ajkán leült a fiatal párral szemben, és a hazai tájakra emlékező lélekkel egy mulatságos vadásztörténetbe kezdett.

Vörös Liliom figyelmetlenül, hézagosan tolmácsolta bátyja elbeszélését. Áthá–Rá pedig még figyelmetlenebbül hallgatta a szavak értelmét, csak muzsikájuk hallatszott szívében...

Harmadnap este Áthá–Rá felpillantott a csillagos égre. Az árbocrúd csúcsán túl, távol fenn, valószínűtlen messzeségben egy piros fényű csillag szikrázott.

A fiúnak eszébe jutott Nefer–Iti. Nem is Nefer–Iti, hanem inkább az, ami hozzá tartozott: a fény, a rang, a sokszobás palota, a ritka virágokkal pompázó kert... Múltba tűnt élete, amelyhez a szép királylány is hozzátartozott. Maga sem tudta miért, egy halk, erős mozdulattal még szorosabban vonta magához a kis ilioni lányt.

Vörös Liliom a fiúra emelte tekintetét: – Min mosolyogsz, uram? Mire gondoltál? ...– Arra, hogy egy nagy barna bunda éppen elég ahhoz, hogy két ember boldogságát eltakarja a világ szeme

elől...Vörös Liliom nem szólt semmit, csak bájos fejecskéjét Áthá–Rá széles vállára hajtotta. A fiú mélyen

belehelte a bronzos–fekete fürtök illatát.Mithrádesz arról mesélt éppen, hogy tavasszal nagy fehér virágok nyílnak a Szkámándrosz partján... a nép

nárcisznak nevezi őket. Mikor virítanak, a liget megtelik édes illatukkal és az ilioni ifjúság sípok szavára újhold fényében tánccal ünnepli a tavasz támadását.

Bocsássuk meg Áthá–Rának, talán Ámenhotep úr őfelsége is megbocsátaná, hogy a „két látó szem” ezekben a napokban olyan sokat nézett egy karcsú lányalakra és olyan keveset látott a körülötte folyó dolgokról.

Így azt sem vette észre, hogy éppen harmadnap este Tengeri Majom nem tért vissza a „Borjú”–ra.A fiatal parancsnok, amikor az éj leszállott, a partról az „Észak”–ra úszott. Gyors, ügyes mozdulatokkal

felkapaszkodott a hajóra, és tiszteletteljes meghajlással jelentkezett Kirkufnál.A fáraó hajósa előbb parancsot adott az egyik közelben álló matróznak, hogy hozzon valami falnivalót és

egy–egy kupa bort. Aztán a hajó elején a parancsnoki hely alatt keresztbevetett lábakkal leültek egymással szemben. A matróz nemsokára visszatért egy jókora darab hideg sülthússal és két tele cinkupával. A két férfi előhúzta kését, és falatozni kezdett. Evés közben Kirkuf a fiatal parancsnokra nézett:

– Mit gondolsz, meddig tart még ez az út?Tengeri Majom megvonta a vállát:– Rossz néven ne vedd, uram, de biz én nem gondolkoztam ezen. Azt sejtem, hogy még erősen az elején

vagyunk. De, gondolom, mire annyi idős leszek, mint te, uram, akkorra haza érünk, ha nem hamarabb. Aztán ha jobb nem adódik, ejsze kapok vagy négy–öt hajót valami nyugalmas tartományban. Járhatok majd az adószedőkkel és gyönyörködhetem abban, hogy miként nő a pocakom.

Kirkuf elmosolyodott a könnyelmű tervezgetésen, de azért csendesen és komolyan szólalt meg:– Én az elkövetkezendő hetekre és hónapokra gondolok ... A pocakosodás veszélye nem fenyeget, ne félj!

Inkább töröm a fejem, miként csináljuk, nehogy a hasunk a gerincünkhöz száradjon.– Tábort ütünk, uram! Halászunk és vadászunk. Akármilyen hűvös itt a vidék, azért a hideg nem tart örökké

– válaszolta élénken a fiatal tengerész.– Így gondoltam én is – bólintott helybenhagyólag a parancsnok. – De vegyük csak számba, hányan

vagyunk. Az én hajómon van tizenkilenc ember és tizenhárom evezős. Meghalt hat emberem és három evezősöm.

– Nekem van tizenkét emberem és tizenegy evezősöm. Meghalt négy emberem és három evezősöm – számolta össze Tengeri Majom a „Borjú” veszteségét.

– Van tehát harmincegy emberünk, huszonnégy evezősünk, hiányzik hat evezős – összegezte a jelentést Kirkuf.

– Igen, uram – bólintott a fiatal parancsnok.– Gondolod, hogy harmincegyen halász– és vadász–zsákmányból táplálni tudunk még huszonnégy

másikat... Amellett elhatároztam, hogy a hiányzó hat evezőst pótolni kell és szereznünk kell még vagy nyolc–tíz asszonyfélét is. Kell a szállásra, hogy ellássanak bennünket. Csak arra ügyeljünk, hogy fiatalok, erősek és egészségesek legyenek ... Így hát mi harmincegyen még vagy negyven szájat kell, hogy etessünk ...

A két férfi még majdnem éjfélig tanácskozott, aztán elcsendesedett minden. A hajókon csak az őrtállók rekedt Kiáltása hallatszott. Egymást szólongatták, hogy el ne aludjanak.

Kint a parton is minden csendes volt. Jóhiszemű népek aludták rejtett telepeiken az igazak álmát.Másnap az egyiptomiak mindent csak élelemért adtak, de a bennszülötteknek így is kellett. Délire annyi

gabona, füstölt hús és szárított gyümölcs gyűlt be, hogy az egyiptomiak nyugodtan tekinthettek a jövő elé.

Akkor két matróz egy nagy agyagkorsót cipelt a partra ós a bennszülöttek szaru ivóedényeit teletöltötték borral. Szegény erdei emberek, akik még sohasem kóstólták meg az. istenek italát, nagyokat csettintgettek a nyelvükkel és széles mosollyal arcukon adták tudtul módfeletti tetszésüket.

Aztán egy huncutszemű matróz csillogó üveggyöngyöt akasztott az egyik közelben álldogáló fiatal leány nyakába.

A többiek irigy, sóvár szemmel nézegették a soha nem látott csodás ajándékot.De a bor hamar elfogyott és üveggyöngy sem volt több, csak az az egy, ami ott incselkedett a

megajándékozott leány nyakában. Pedig az embereknek még ihatnékjuk volt és a fehérnépek közül egy sem akadt, aki ne vágyott volna olyan csecsebecsére, mint amilyen ott hivalkodott annak az egynek a nyakában.

Kirkuf hajósai jól látták a bennszülöttek arcára kiülő kíváncsi vágyakat. Próbálták kézzel–lábbal valahogy megmagyarázni, hogy még adnának szívesen, de csak a hajón van boruk és ékszerük. Aztán barátságos jelekkel csalogattak, hívogattak mindenkit a hajóra.

Sokan kötélnek állottak, különösen a fiatalja.Mikor vagy tizenöt, húsz leány és fiatalember megindult a hajók felé, a hatalmas üstökű óriás, aki az első

vásárt csinálta, mély torok hangon parancsot adott a népnek, hogy gyülekezzenek a fák közelébe, ahova a hajókat kikötötték. Szemmel láthatólag az volt a célja, hogyha valami baj érné társait, a sok ember segítségével partra vonják a hajókat.

A vendégekből mindkét hajóra jutott vagy nyolc–tíz fiatal férfi és leány. Az egyiptomiak kínálták erősen vendégeiket és ittak maguk is, de csak keveset, módjával és nem abból a korsóból, amiből a bennszülötteknek adtak.

A leányok is meg lehettek elégedve. Teleaggatták őket csecsebecsékkel, és színes, fényes szalagokat fontak a hajukba.

De a mákonyos bornak csakhamar megjött a hatása. A vendégek kedve lohadni kezdett, és nemsokára egyik a másik után mély álomba bódultan nyúlott el a hajó padlóján.

Az egyiptomiak csak erre vártak. Egy pillanat alatt elmetszették a kötelet, amely hajóikat a parthoz pányvázta, és felvont vitorlákkal hátuk mögött elhagyták a barátságos nép földjét. Vitték amire szükségük volt: élelmet, ruhának valót, embert és asszonyt egyaránt.

A parton álldogálók közül néhányan elszánt kétségbeeséssel a vízbe vetették magukat, hogy utolérjék a hajót, és kiszabadítsák kelepcébe esett társaikat. Ezek közül kettő nyílvesszővel a hátában véresen merült el a mély, sötét vízben. A többi bátorságát veszítve úszott vissza a reménytelen vállalkozásból.

A hajósok pedig kiválasztották a legizmosabb férfiakat, és az elhullott evezősök helyére béklyózták őket. Mély, nehéz álomba bódultan, az evezőkre dőlve tovább aludt valamennyiök. Az egyiptomiak most már nyugodtan megvárhatták, hogy felébredjenek.

Aztán a lányokról is leszedték az ékszereket, szalagokat és gondosan visszacsomagolták oda, ahonnan előszedték. Szegény kis ostobák, rabsággal fizettek egy kis kacérságért, cicomáért!

Végül a ,,Borjú”–n négyet, az ,,Észak”–on hatot a legszebb, legegészségesebb leányokból kiválasztottak. Többi foglyaikat, a férfiakat és nőket egyaránt, meztelenre vetkőztették, keztiknél–lábuknál fogva megragadták őket, és a hajó korlátján keresztül a tengerbe hajigálták valamennyit. Szigorúan csak annyit tartottak meg közülük, amennyire szükségük volt. Senkit sem lehetett ok nélkül etetni!

Áthá–Rá a főárbocnak dőlt és úgy nézte, hogy mit mívelnek társai. Vörös Liliom a fiú lábánál ült, arcát eltakarta. Nem akarta látni ezt a szörnyűséget.

A fiatal írnok agyában keresztül–kasul cikáztak a halottak könyvének igéi. Arra gondolt, hogy azok közül, akik mindezt mívelik, vajon melyik felett mondja el majd először: „Nem loptam, nem csaltam, nem öltem...”

Mithrádesz, aki már többször fogott fegyvert az ilioni baziliszkosz érdekében, jól tudta, hogy ilyenkor mit kell csinálnia. Részt vett a foglyok elrendezésében és nemsokára diadalmas arccal, kezében három bocskor–féle, prémes lábbelit lóbálva tért vissza Áthá–Ráékhoz:

– Ide nézzetek, mit hoztam! Itt nem lehet ám mezítláb mászkálni, mint arra felétek.Azzal letérdelt, és egy finom, kicsi mókusprémes papucsot kötözött húga lábára.Áthá–Rá lába elé pedig egy erős szarvasbőr bocskort hajított.. Aztán ő maga is lerúgta vásott saruját, és

szemmel látható megelégedéssel kötözgette fel a zsákmány lábbelit.Az egyiptomi írnok szégyellt gyengébb szívűnek mutatkozni, mint ilioni barátja. Háborgó szívvel, de

hetykén mosolygó arccal szólt a leányra:– Ne búsulj, szívem! Ha már a gazdája elúszott, legalább te vedd hasznát a papucsának!– Én is csak azért húztam le, hogy meg ne teljék vízzel. Kár lett volna érte – tódította meg hetykén az érdes

tréfát Mithrádész.– Oh, hogy lehettek ... , hogy lehettek olyan gonoszok! – jajdult fel Vörös Liliom.

A két fiatalember hangosan, nyersen felkacagott, mint ahogy kamaszok szoktak, ha durva tréfájukkal megbotránkoztattak egy kis leányt.

A zsákmánysaru azonban Vörös Liliom lábán maradt, és jólesően melengette pici lábait. Estére a szíve is megenyhült, és megbékélt lélekkel aludt el a nagy medvebunda alatt Áthá–Rá karjaiban.

Csak a fiatal írnok szemére nem jött még sokáig álom. Hanyattfekve, karján az alvó leánnyal nézte a végtelenben szikrázó csillagokat.

Sanuph úr szavaira emlékezett, aki egykor azt mondta, hogy az istenek nem teszik az embereket jobbakká, csak a félelmet növelik szívükben... Nincs hazugabb vallomás, mint a halottak könyvéé... Hazug, mert minden szavát a rettegés sugallta.

Szeme a végtelenbe tűnő magasságba tévedt.Néha az ige olyan messze van a tettől, mint a hajó árboca a csillagos égtől.

XXXIX. FEJEZET,

amelynek végén langyos szellő keletkezik és Áthá–Rá megérzi, hogy jön a tavasz, pedig ilyen szó nincs is az egyiptomi nyelvben.

A mindent beborító fehérséget még sehol sem szaggatta meg a. tavaszi olvadás, de a télutó déli verőfénye már megmegcirógatta a sokat szenvedett melegföldi hajósok arcát, és új reményekkel töltötte el csüggedő szívüket. Mikor a reggeli dermedés szigora egy kicsit felengedett, az egyiptomiak kibújtak gallyakkal, bőrökkel fedett, földdel felhányt kunyhóikból és ki halászni indult, ki vadászni ment a közeli erdőkbe.

Áthá–Rá ma nem tartott egyik társasággal sem. Pedig Mithrádész, akiből a nehéz napokban pompás cimbora válott. ugyancsak csalta vadászni.

Az írnokon kívül csak az asszonyok és két beteg matróz maradt a táborban. A fehérnépek szokásuk szerint perlekedtek, csataráztak egymással, miközben a füstös, áporodott szagú irhákat kiteregették a szikrázó hóra, hogy egy kicsit szellőzzenek.

A fiú testét nehéz, büdös, alig kidolgozott állatbőrök borították. Keskeny sávokra szabott prémeket tekert megvékonyodott lábaszárára és könyökön alólig a karjára is. A tisztasághoz szokott ember szaglásával szinte állandóan érezte mosdatlan testének nehéz illatát. Az elmúlt télen ez jobban kínozta, mint a farkasfogú hideg, amelynek harapása nyomát most is érezte érdes, vörösre dagadt kezefején.

Néhány percnyi sütkérezés után a fiú megfordult és félrevonta a kunyhó prémfüggönyét és az alig félember magas bejáraton, kétrét görnyedve visszabújt az áporodott melegbe.

Vörös Liliom szénából, prémből vetett vánkosán fejebúbjáig betakarózva aludt, vagy talán csak szendergett.Miután becsúszott, az ifjú írnok gondosan visszaakasztotta a bejárat bőrfüggönyét, hogy a leányra áramló

hideget kizárja. A kunyhó majdnem éjszakai homályában a lány ágyához tapogatózott és könnyedén megcsókolta sima, meleg halántékát. Aztán, hogy az alvó nem mozdult, gondosan eligazgatta rajta a nagy barna medvebőr gereznát.

Majd féltérdre ereszkedett, hogy a sötétben meg ne kólintsa fejét valamelyik tetőtartó dorongba és kezével végiglapogatta fekvőhelyük felett a kunyhó falát. Keze hideg, fémes tapintatú tárgyba ütközött. Az arany irattok volt az. Leakasztotta a szegről és a nyakába kanyarította. Mielőtt kilépett volna, megfogta az ajtó mellett lapuló asztalkát és kihúzta a szabadba.

Bizony az aranytok erős vízilóbőr szíján csúnya, fehéres, zöldkarimájú penészfoltok éktelenkedtek és a kicsi asztal lakkozását is megviselték a viszontagságok. Áthá–Rá fogta a prém függönyajtó csücskét és gondosan letörülgette vele az aranytok szíjáról a penészt, és a lakkasztalkára tapadt port.

Aztán vette és egy szélvédte, napsütötte hajtásba cipelte az egészet. Oda a kunyhók között sürgölődő asszonyok perlekedése sem nagyon hallatszott.

Még egyszer visszafordult, és két vastag farkasgereznát cipelt magával. Azokat asztala elé terítette a hóra. Rátérdelt, mint ahogy otthon a Nagy Folyó partján szokás. Toth, az isteni írnok tiszteletére fekete cseppet pöttyentett írótolla hegyéből a patyolatfehér hóra és írni kezdte immár harmadik jelentését távoli hazája felséges urának:

„Én, Áthá–Rá, Toth–Hor, első udvari írnok fia, aki a két ország és a birodalom fiatal urának látó szemeként járom a világot, innen, a Páncélhátú–folyó partjáról, nyomorúságos hidegidőszaki szállásunkról, a mi kegyelmes urunk: a fáraó uralkodásának 30. esztendejében Phi–si havának 16–ik napján boldogságot és hosszú életet kívánok Neked, kegyelmes fiatal urunk, Ámenhotep úr!”

(Honnan tudhatta volna szegény írnok, hogy a levél keltezését ugyancsak elhibázta! Mert a két ország trónján odahaza már nem az öreg fáraó ül.)

III. Ámenhotep, mielőtt belépett volna uralkodásának harmincadik esztendejébe, megtért őseihez. Bebalzsamozott tetemét, két óriási ülőszobrától nem messze, cifra faragású sziklasírba helyezték. Néhány évezred múlva azt a két ülő szobrot a „zenélő Memnon” szobroknak nevezik és a kutatók acél ásója kiemeli majd az örök álmát álmodó fáraó szarkofágját, hogy a múzeumot járó kisdiák is megbámulhassa a Nagy Folyó melletti nép pazar művészetét... Mert így múlik el a világ dicsősége!

Az öreg uralkodót pedig fia: IV. Ámenhotep követte, aki magát Ikhn–Áthonnak, Áthon isten fiának nevezte és akinek első dolga volt Ámon isten papjainak kiüldözése az országból és mind az egész birodalomból.

Így tehát odahaza egészen másképpen állottak a dolgok, amint azt a levél beköszöntője jelezte, mert a jelentés immár nem a birodalom fiatal urának, hanem magának az igazi uralkodónak szólt, aki országlásának éppen első esztendejét ülte.

A birodalom fiatal ura pedig éppen ezekben a napokban mozdult elsőt Nefer–Iti anyai szíve alatt...A beköszöntő után Áthá–Rá egy pillanatig gondolkozott, hogy miként is kezdjen a lényeghez, aztán

nádtolla hegyét a fekete tintalébe mártotta és írni kezdett:„Parancsodhoz híven cselekedtem mindezideig, és amíg csak erőm lesz írni, lejegyzem, amit szemeim láttak,

füleim hallottak és értelmem megfogott a nagy úton, amelyre Te rendeléd, hogy elinduljunk. Első üzenetem, amelyben a hittiták mesgyéjéig tartó vándorlásunkat lejegyeztem, már minden bizonnyal legkegyelmesebb kezedhez jutott. Némely derék kalmárokra bíztam első levelem és erős az én hitem, hogy nem csalatkozom bennük.

Második levelem azonban még mindig itt lapul kegyes ajándékodban, a napfényű aranytokban. Ezen az istenektől elhagyott vidéken, ahova még Áthon urunk is csak ritkán küldözgeti alig melengető sugarait, nincs egyetlen délre úszó bárka sem. így megismétlődő írásaimmal nem bizonyíthatom, hogy én mindhalálig híven teljesítem a parancsod, amelyre esküt tettem. De remélem, Uram, hogy ti odahaza mindnyájan bíztok bennem! Ez a remény a legmostohább körülmények között sem hagy csüggedni. Én mindig, minden helyen, bárhová vessen is végzetem, soha egy pillanatra sem feledem, hogy a Nagy Folyó menti nép fia és az én uram két látó szemeként járom a világot.

Így írtam le neked legkegyelmesebb uram, a hittiták mesgyéjétől mindazt, ami történt: Széttapostuk, uram, a Shuti nevű mérges csúszómászó fejét, áttörtünk a Helleszpontosznak nevezett sárkánykígyó torkán és csellel, ügyességgel rabokat ejtettünk az itteni tudatlan vad népek fiai és leányai közül.

Eddig tartott, uram, második levelem és most ím, olvasd, mi történt azután:Soha nem látott partok mellett haladtunk tovább, egyre előre északnak. Az időre nem panaszkodhattunk,

pedig éjszakánként már olyan hidegek voltak, mint odahaza talán soha.Reggelenként a hajónk árbocát, korlátját, evezőit, a partmenti sziklákat és a zöld füvet szikrázó, fehér csoda

borította. De hiába is próbálkoztunk legalább egy kis tasakra valót összegyűjteni ebből a pazar gyémántból, mert amint hozzáértünk, ujjaink között vízzé vállottak a szikrázó szemek. Rab asszonyaink csak nevették hiábavaló iparkodásunkat.

Legkegyelmesebb uram, azt szokták mondani, hogy messzeföldet járt ember sokat mesél. Mégis én, uram, nagyon szeretném, ha soha egy pillanatra sem gondolnád levelem olvasásakor, hogy legfelségesebb személyedet holmi matróz kocsmákba való hajós fecsegéssel akarnám ámítani. Azt írom mindig, amit láttam és csak annyiban csallak meg téged, amennyiben engem is megcsalnak a szemeim.

Négy, vagy öt gyémántporos reggel után, végre megállapodtunk egy folyó torkolatában. Nem volt valami nagy víz, de halakban bővelkedett és így az eljövendő hónapokra szép halász zsákmánnyal kecsegtetett.

Hozzáfogtunk földbevájt kunyhók építéséhez. Odúinkat úgy méreteztük, hogy négyen–hatan elférjünk mindegyikben. A kis lyukak falait vesszőből fontuk és betapasztottuk, felhánytuk földdel. Tetőit gallyakkal, cserzetlen bőrökkel, laposra hasogatott fahasábokkal fedtük és menedékesre szerkesztettük, hogy az itteni gyakori esők lefolyjanak róla. Mert, uram, úgy vedd eszedbe, hogy az itteni földek nem a folyók vizétől termékenyülnek meg, mint a mi hazánkban, hanem az égből hulló vizek osztják az áldást. Azt tapasztaltam, hogy nagy vízhullás idején a folyók árja megnövekszik és még talán az is lehetséges, hogy az itteni földek vizei az égi vizekből táplálkoznak.

Röviden, olyan házakat építettünk, amelyek alkalmasak voltak testünk megvédésére. Kirkuf parancsára mindenben megfogadtuk rabasszonyaink tanácsát és bizony nem bántuk meg, hogy így tettünk.

Mikor a kunyhókkal elkészültünk, Kirkuf parancsot adott, hogy az összes rabok lábáról fűrészeljük le a béklyókat. Csak az újonnan elfogott evezősökkel tett kivételt. Azok továbbra is ottmaradtak a padokhoz láncolva, mivel a vidéket jól ismerték, és így könnyen megszökhettek.

A béklyóiktól megszabadított rabokat a mi fegyveres őrizetünk alatt Kirkuf odaállította, hogy sáncot ássanak, és földhányással vegyék körül táborunkat. Néhány napig a nyomorultak csendesen viselkedtek, és így elaltatták minden gyanunkat. Egyre kevesebben ügyeltünk rájuk és egyre többen mentünk a közeli erdőkbe, mezőkre vadászni, mert ez a vidék vadakban gazdag, mi pedig a szűkebb napokra gondolván, amennyire csak lehetett, kíméltük meglévő eleségünket.

Mindezt elég rosszul tettük, mert a nyomorult rabszolgák fellázadtak és szerszámaikkal megtámadták fegyveres embereinket.

Még szerencse, hogy Kirkuf vezér parancsára a táborban maradt Tengeri Majom, a vezér helyettese. Ez az ügyes hajós menten felmérte a veszélyt, amely mindnyájunkat fenyegetett. Mivel látta, hogy a túlnyomó többséggel szemben nem tudja a tábort megvédeni, valamennyiünket, akik otthon maradtunk, a két hajóra parancsolt. Azonnal elvágtuk a horgonykötelet és eltávolodtunk a parttól, hogy legalább a hajóinkat megmenthessük.

A fellázadt rabszolgák, mikor látták, hogy a hajókat nem tudják elzsákmányolni, tehetetlen dühükben feldúlták egész táborunkat, összeharácsolták, ami kézügyükbe esett, aztán a veszedelmekkel terhes, bizonytalan jövőt választván osztályrészül, az ismeretlenbe távoztak. Még szerencsénk volt, hogy értékes holmijainkat nem raktuk ki a hajókból, mert a tábort, amíg a sáncok el nem készültek, nem találtuk elég biztonságosnak.

A szétrombolt kunyhók ujjáépítése ismét néhány értékes napot elrabolt tőlünk. Közben a nappalok mind rövidebbek lettek, és a hideg egyre fokozódott.

Egy hideg gyémántporos reggel azt tapasztaltuk, hogy a dézsákban levő víz tükre megkeményedett. Be kellett törni a tetejét, hogy vízhez juthassunk. Mithrádesz, az ilioni, azt mondja, hogy ez a hidegtől van. Minden bizonnyal igaza lehet az idegen harcosnak, mert délfelé, amint a nap egy kissé felmelegítette a levegőt, a vizet fedő keménység egyre vékonyodott, aztán eltűnt egészen. Ha kezünkbe vettük, vagy szánkba tettük, hideg volt ugyan, de lassan olvadni kezdett, mint a tűz fölé tartott faggyú és vízzé válott ismét, mert minden bizonnyal víz volt azelőtt is.

Ez azonban csak olyasmi volt, ami érdeklődésünket felkeltette, de a hideg később nagy bajokat okozott. A föld is olyan keménnyé válott, mint otthon a szikla és így csak nagyon keserves munkával tudtuk folytatni az árok ásást, amit szökött rabszolgáink abbahagytak.

Nem is fejeztük be azt soha, mert amikor az éjszakák a leghosszabbra nyúltak, újabb csodák ejtették bámulatba szívünket: A szürke ólomfelhős égből fehér pillék kezdtek szálldogálni. Töméntelen számukkal betakartak mindent, az egész tájat. Ez a csodálatos, mindent beborító fehér lepel is csak vízből volt, mert amint melegbe ért, vízzé válott ismét.

Közben a folyó tükre is megdermedt, és a kemény páncélhátú víz úgy megfogta a hajónkat, hogy mozdulni sem tudunk azóta. Elképzelheted, uram, mennyire kemény és szilárd ez a páncél, ha rajta, mint valami hídon átsétálhatunk hajónkra, vagy a túlsó partra.

Akármilyen kemény is azonban ez a páncél, sohasem ér le a folyó fenekéig. Alatta mindig vígan halad a víz. Fogoly asszonyaink tanácsára fejszével feltörjük a víz kemény kérgét és a lyukon zsinegre kötött horgot bocsátunk le a vízbe. A horogra apró húsdarabkákat teszünk csalétkül. Aztán alighogy lebocsátjuk a horgot, a ficánkoló halakat már húzhatjuk is a lyukon kifelé. Nem rossz foglalkozás biz ez és még szebb lenne, ha nem volna olyan hideg, mint amilyen volt a minapjában. Akkoriban a hideg fuvallatok könnyet csaltak a legedzettebb férfi szemébe is és bármennyire szégyelltük egymástól, bizony valamennyien könnyeztünk, akik a Páncélhátú folyón lestük a halakat.

Azonban akármekkora volt a hideg, a tenger vize sohasem kérgesedett meg. Ha nem vontuk volna be hajóinkat a folyó torkolatába, most szabadon lebeghetnénk kint a tenger vizében.

Élelmünk van hosszú időre bőven, és általánosságban egészségesek vagyunk, ámbár kezünket, lábunkat, füleinket és egyik–másikunk orcáját vörös dagadtra marta a hideg. Este, ha lefekszünk, sajogva viszketnek télmarta daganataink.

Körülbelül egy hónappal ezelőtt, éppen akkortájt, amikor a leghosszabbak voltak az éjszakák, észrevesszük, hogy vérzik ám az ínyünk, pedig semmi durvát nem rágtunk, ami felsértette volna. Én már ott tartottam, hogy az alvadt vértől reggel büdös és rosszízű volt a szám.

Rab asszonyaink szúrós magvú piros bogyókat és különböző fákra fagyott, ághoz aszalódott gyümölcsöt szedtek össze és biztattak erősen, hogy fogyasszunk belőle mi is minél többet, mert elmúlik foghúsunk vérzése. Igazuk lett az asszonyoknak. Különösen a piros bogyó bizonyult kitűnő gyógyszernek ...”

Áthá–Rá most felállott, jó meleget fújt meggémberedett markába, aztán nyújtózott egy hatalmasat, hogy megropogott minden csontja.

Előtte szélesen, szelíd hajlatokkal a látóhatár pereméig nyújtózkodott a Páncélhátú–folyó völgye. A napsugarak gyémántos villanással szikráztak, sziporkáztak a szemkápráztató fehérségbe. De azért még foga volta hidegnek, és a datolyapálmák földjéről idecsöppent ember most ismét érezte fájdalmas harapásukat.

Mégis a szél, a szél mintha más szagú lett volna... mintha valami megfoghatatlan illattalan illatot hozott volna. Áthá–Rá mélyen a mellére szívta a furcsa, részegítő leheletet. Vére buzogni kezdett, szíve új ütemre dobbant és bár senkitől nem hallott a tavaszról, most mégis érezte, hogy vége a télnek, és eljött a felszabadító kikelet.

Hirtelen megfordult. Megkezdett levelére rátette a tintatartót, hogy el ne fújja a szél. Aztán rohant egyenesen a kunyhóhoz, hogy Vörös Liliomnak is elmondja az örömhírt.

Á leány kint állott a kunyhójuk előtt. A fiú már messziről integetett, kiáltozott:– Hahó! Asszonykám, melegebb napok jönnek!– Itt a tavasz! – kiáltotta vissza Vörös Liliom az akhájok dallamos nyelvén azt a szót, amelynek nincs

egyiptomi mása.

... És attól a naptól kezdve mindnyájuk szíve megtelt reménnyel. Izmaikban, idegeikben új, eljövendő kalandok izgalma remegett. Naponta leszaladtak a Páncélhátú folyó partjára megnézni, hogy menekednek–e már hajóik a kéregbéklyók szorításából. Még foglyok voltak, de olyan foglyok, akik már tudják, hogy nemsokára üt a szabadulásuk órája.

XL. FEJEZET,

amelyben azt látjuk, hogy néha már az első tavaszi napsugár csírába cirógat egy–egy magot s megremeg a szívünk, ha észak lagyos fuvallata seper végig a földeken.

Igen, „asszonykám” –nak helyesen nevezte Áthá–Rá Vörös Liliomot, mert a fáraó országának törvényei szerint ősz óta házastársak voltak. Akkor történt, amikor még az ősz–utó csípős szele tarajosította az Ismeretlen–tenger hullámait, hogy egy éjjel mindketten álmatlanul mocorogtak a közös medvebőr alatt. A hajón mindenki aludt, csak a soros parancsoló és a kormányos éberkedett a helyén.

Olyan kiborotválkozott idő volt, amilyen ősszel csak ritkán fényeskedik ezen a vidéken. A csillagok sziporkáztak, mint valami gyémántszemek. Mindenki fejebúbjáig betakarózott, mert a hajósok már tapasztalatból tudták, hogy amikor éjszakára kitisztul, hidegebb lesz az idő. Most a nehézszagú gereznák alól innen is, onnan is kihallatszott az alvók hortyogása. Megszokott hang azok számára, akiknek sorsát már hónapok óta összefogja ez a harminc lépés hosszú és alig hét lépés széles igazi lélekvesztő.

Vörös Liliom, amikor észrevette, hogy Áthá–Rá sem alszik, feléje fordult és puhán átölelte a nyakát.– Úgy szeretném tudni, mire gondolsz mostan!– Ha megmondanám, csak megzavarná a boldogságunkat. Hadd el, szép vörös virágom, inkább nézzük a

csillagokat. Azok legalább éppen olyanok, mint odahaza. Kirkuf mesélte a minap, hogy amikor állandóan dél felé hajóztak, még a csillagos ég is más volt, mint felénk. Arrafelé nem ragyogott még Észak csillaga sem... Az lehetett csak az igazi árvaság!

A szegény kicsi leány szívét valami buta, furcsa, fájó érzés szorította össze: lám csak, Áthá–Rá a csillagokat nézi! Biztos Nefer–Itire, a szép vörös csillagra gondol... Ha majd egyszer hazaérnek, Áthá–Rából nagy úr lesz. Gazdag lányt vesz feleségül... ő majd boldog lehet, ha megtűri maga mellett a háremben... De az is lehet, hogy elküldi majd valamelyik távoli birtokára.

A közéjük férkőzött csendet Vörös Liliom szakította meg. Halk, suttogó hangon beszélt, inkább csak úgy, mint aki hangosan gondolkozik:

– Oh jaj, Áthá–Rá! Milyen árván, egyedül élünk mindnyájan ezen a földön. Néha úgy elgondolkozom azon, hogy milyen idegen még az is, akit legjobban szeretünk. Élt Ilionban, talán még most is él, ha azóta meg nem halt, egy öreg bölcs. Olyanfajta, mint sokan a ti írnokaitok közül. Csak ez nem tudott írni, és a mi nyelvünkön filozófosznak nevezik az ilyen okos embereket. Egyszer, még kicsi leány koromban, barátnőimmel nárciszt szedtünk a város melletti ligetben. Hogy–hogy nem, csak azon vettem észre magam, hogy egyedül vagyok. Elkószáltam barátnőimtől, eltévesztettem az utat... Nem maradt más hátra, mint megindulni toronyiránt haza ... Már alkonyodott, és én nagyon féltem. Mit tehettem volna mást, sírni kezdtem, hogy csak úgy potyogtak a könnyeim. Egyszer csak egy bokor mögül előttem termett ez a bölcs öreg filozófosz.

– Miért sírsz, kisleányom? – kérdezte tőlem olyan szeretettel, hogy nekem eszembe sem jutott restellkedni, vagy hazudozni. Őszintén megmondtam, hogy azért sírok, mert egyedül maradtam és félek ... Mintha tegnap mondta volna, úgy emlékszem a válaszára: „Sohase félj, ha valahol egyedül maradtál, sőt inkább szoktasd magad az egyedülvaló elmélkedéshez, amely minden bölcsesség talpköve! Egyedül lenni nagyon emberi, mert ne feledd: egyedül születtünk s amikor meghalunk, egyedül halunk meg, nem jöhet velünk senki...”

– Ó, Vörös Liliom, drágám – ölelte át a leány nyakát Áthá–Rá –, fiatalok vagyunk mi az ilyen komor okoskodásra. Nézd, az én szakállam nem ősz, hanem ébenfekete, s te sem vagy elkószált kisleány, hanem az én kedvesem, akit szívem vérével melengetek egy nagy borzos medvebőr alatt... Egy medvebőr alatt, mely fölött nincs fedél, csak a csillagos ég ... Egyedül volnál, drágám, ha nem volna más semmi, csak a csillagok és a nagy prém, de itt vagyok én is ...

Áthá–Rá meg akarta csókolni a leány arcát s így az ajkával érezte, hogy Vörös Liliom tagadólag rázza a fejét:

– Nem Áthá–Rá, nem, uram! Most nincs igazad, okos, szép emberem! Én csak egy tudatlan kicsi leány vagyok, akit nagy–nagy tisztesség ért, hogy egy olyan nagy, fényes, okos úr, mint te, rámvetette a szemét..,

– Nagy úr?! – kacagott gúnyosan a fiú. – Hiszen Tengeri Majom, vagy a soros parancsoló, mindenki nagyobb úr ezen a hajón, mint én! Fényes úr?! Hát mennyivel vagyok fényesebb az utolsó hajósnál? Okos úr?! Nagy okosság! Mintha nem egyformán tudatlanok volnánk ezen az ismeretlen tengeren, ahol...

Vörös Liliom puha, könnyű kezecskéjével betapasztotta a fiú száját:– Igenis, okos vagy. Okosabb, mint Kirkuf és Tengeri Majom és Mithrádesz és a többiek mind–mind

együttvéve. Ha nem volnál olyan okos, akkor én sem érezném, hogy olyan nagyon–nagyon egyedül vagyok...

Írsz, írsz, gyakran félnapot is egyvégtébe ... és én nem tudom, hogy mit és soha, soha nem fogom tudni... Aztán néha olyan furcsákat mondasz, hogy nem értem ... Pedig nagyon szép volna mindent megérteni, amiről te beszélsz. Jó volna csak fogni a kezedet és érezni, hogy mit gondolsz, mit látsz ott, ahova nézel, és ahova én hiába nézek, mert talán úgysem látok semmit...

A fiú szívdobogva hallgatta a leány vallomását. Érezte, hogy valami nagy–nagy, mélyről jövő őszinteség áramlik feléje. Hallgatta a szavak suttogó szepegését s közben még a. fejét sem mozdította, nehogy megtörje a varázst:

– Néha átkozom a sors istenasszonyát, aki az utadba vezetett... Lettem volna pásztornak, vagy szántó–vetőnek, hajósnak, vagy katonának az asszonya, lettem volna inkább henye uraság elkényeztetett kedvese, vagy csak olyan mindenki táncosnője, soha, soha nem éreztem volna ezt a kínzó egyedülvalóságot! Oh, Áthá–Rá, csak amióta téged szeretlek, érzem, hogy milyen nagyon, nagyon magára lehet az ember ... Nézem szép szemed villanását és a szívembe nyílallik: te külön és én külön, ketten és mégis mindenikünk egyedül. Egyet nézünk és mást látunk. Nézem, amikor kezed fürgén apró jeleket ró a sima papiruszra ... Apró jeleket, amelyeket a megnyálazott hüvelykujjammal is letörölhetnék és amelyek mégis a titkok égigérő válaszfalát emelik közénk ... Gyakran elnézem szép domború homlokod s úgy, de úgy szeretném bejárni csak egyszer, csak egyetlen egyszer gondolataid labirintusát ... Néha úgy félek, hogy jönni fog egyszer egy lány, aki azt fogja látni, amit te látsz és azt hallja, amit te hallasz és aki szavak nélkül is meg fogja érteni amit nekem oly sokszor hiába magyarázol...

– Oh, drága, drága szép kedvesem – és a fiú hevesen, mind a két karjával magához ölelte a hűvös szélben, vagy talán csak úgy belülről, önhevétől megborzongó leányt. – Most engedd meg, hogy én is elmeséljem a gondolataimat... Már napok óta nyugtalanít valami... olyan szívesen elmondtam volna neked, de féltem, hogy megbántanálak vele, megzavarnám boldogságunkat. Az elmúlt napokban többet gondoltam apám tanácsára és a régiek bölcs tanítására, mint máskor...

A lány úgy érezte, hogy nem is a hajó, hanem a fiú lágy, duruzsoló szavai ringatják. Nem bánta volna, ha örökkön örökké tart ez a ringatózás ...

– Azt tudod, ugye, hogy az én apámnak az anyámon kívül soha más asszonya nem volt és az anyámnak sem volt soha két, három ura, csak egy: az én apám. Pedig láthattad, hogy népünk törvénye szerint egyidőben több felesége is lehet egy embernek, vagy több férje egy asszonynak. Mégis az apám arra tanított: ,,Ha feleséget veszesz magadhoz, soha se vegyél egynél többet! Azt tápláld, ruházd, vegyél neki ékszereket és bánj vele a legnagyobb gyengédséggel, mert az asszony a legfőbb jó, amelyben a földön részed lehet!” Én elvennélek téged, szívem választott virága, de miként tehetném ezen az istenektől elrugaszkodott vidéken. Ládd, ez az, ami miatt háborog az én lelkem. Erre gondoltam én az előbb, amikor a hazai csillagokat néztem ...

– Oh, uram, uracskám – csivitelt boldogan, felszabadultan a lány –, hát így is, nem a tied vagyok–e testestől, lelkestől!

– De én azt akarom, hogy hazám törvényei szerint is az enyém legyél! Én azt akarom, hogy mint úrnő lépd át atyám házának küszöbét, amelyen csak ajándékba hajítottak keresztül!

Vörös Liliomot megdöbbentette a fiú komor beszéde és lehangolt szívvel ismét úgy érezte, hogy valami érthetetlen titok ködfátyla ereszkedett kettőjük közé. Otthon Ilionban, ha Áthá–Rá is ott élt volna, most éppen ilyen egyszerűen lettek volna az egymásé. És miért kell rossznéven venni Salumith úrtól, hogy Áthá–Rának ajándékozta őt? Persze, hogy őt adta, mert ő volt a legszebb, ő táncolt a legjobban, neki volt a legcsengőbb hangja ...

– Nem baj, drágám! Én örültem akkor, hogy neked ajándékoztak ...– De én azt akarom, hogy az ország törvényei szerint a feleségem legyél! Érted?– Értem – bólintott a leány –, és mit kell csinálnom ahhoz, hogy törvény szerinti feleséged lehessek?Vörös Liliom hangjában annyi kedves gyámoltalanság volt, hogy Áthá–Rá hangosan felkacagott. Már az

sem bántotta, hogy a leány mennyire nem tartja szükségesnek a törvényes formákat, amelyeket meglehet, nem is nagyon ismer.

– Neked, lelkem, semmit! Hanem én kéne valami szép, méltó ajándékkal megtiszteljem családod férfitagjait, aztán megkérjem őket, hogy adjanak hozzám feleségül, aztán megkössük írásban a házassági szerződést, hogy halálunk esetére kire hagyjuk vagyonunkat, aztán szükséges ezek után egy nagy lakomát is rendezni, arra meg kéne hívni barátainkat és azok feleségeit és lányait és fiait...

– Csak ennyi az egész – ámult egy nagyot Vörös Liliom.– Nem elég? – csodálkozott vissza a fiú.– Ajándék, írás, lakoma! És emiatt voltál olyan, hogy már azt hittem, nem is szereted szegény Vörös

Liliomot!A könnyed hangulat átragadt a fiúra is:– Na, halljam, hogy gondolod, szívem szépe?

– Ugye, Áthá–Rá, az már biztos, hogy Ilionban többé nincs mit keresnünk. Sem nekem, sem neked, sem Mithra– desznek.

– Az biztos – bólintott a fiú.– No, akkor csak Mithrádesztől kérhetsz meg engemet, mert családom többi férfitagjával alighanem csak az

árnyak világában találkozunk ismét...– És remélem, Mithrádesz nem kér majd sokat érted, mivelhogy nekem kevés sincsen.– Add vissza a cifra pajzsát és a könnyű kis dárdáját, amit a Helleszpontoszon zsákmányoltál tőle.– Hm, igazad van – bólintott a fiú. – Egy ilyen ajándéknak én is örülnék.– Ami a szerződést illeti – folytatta Vörös Liliom –, azt te is megírhatod és Kirkuf, ha majd tábort ütünk

valahol, megígérte, hogy csap egy nagy lakomát. Azt kinevezzük lagzinak és kész ...– Aranyos vagy! Drága vagy! Édes vagy! Okos vagy! – lelkesedett a fiú és ölelte, csókolta csöpp kicsi

asszonyát, aki ilyen egyszerűen megoldotta a kérdést, amelyen ő hiába rágódott már napok óta. És még őt nevezi okosnak!

Minden úgy sikerült, ahogy akkor éjjel Áthá–Rá és Vörös Liliom eltervezte.Mithrádesz a húgát szíves örömmel odaadta régi fegyvereiért cserébe. Közben arra gondolt: „No, elég

bolond ez az egyiptomi, hogy olyasmit vásárol, ami már úgyis az övé.”Áthá–Rá is megírta a házassági szerződést. Ebben a felek arra kötelezték magukat, hogy amíg mindketten

élnek, egyik sem vesz magának más házastársat. Kirkuf ugyan megcsóválta a tejét, amikor a lagzi előtt Áthá–Rá felolvasta a kötést:

– Fiaim, fiaim, nagyon fiatalok vagytok, hogy ilyen komoly szót tegyetek. Csináljátok inkább úgy az írást, hogy szabad keze legyen mindkettőtöknek más házasságra is lépni. Miért zavarjátok meg szívetek békéjét olyan kötéssel, amelyet majd nehezetekre esik megtartani?

– Mert ezt mi így akarjuk, uram! – jelentette ki Áthá–Rá olyan határozottsággal, amely útját állotta minden további kérdezősködésnek.

Meglett a lakoma is ott, a Páncélhátú–folyó partján, még akkor, amikor nem is sejtették, hogy majd páncélhátú is lesz az a víz. A hajósok akkora örömtüzet gyújtottak, hogy talán hazáig is ellátszott. Még az evezős rabok is kaptak egy–egy pint bort!

Így lett Vörös Liliom az Áthá–Rá „asszonykája”.Az örömtüzes nagy lakoma után nehéz, kemény napok jöttek, fárasztó testi munka, a rabok lázadása és a tél

hidege, de mit számított annak, aki naponta érezhette az otthon melegét. Áthá–Rá pedig érezte, mert. nincs nagyobb varázsló a szerető szívű asszonynál! Vörös Liliom a földbevájt odú sarkában, állatnak való kuckóból is otthont tudott teremteni. Miként tette? Mit lehessen azt tudni! Nincs annak szabálya, tudománya, csak évezredes gyakorlata és hagyománya. Mióta emberi otthon van, így csinálják az asszonyok, s így fogják csinálni mind az idők határáig, amíg emberpárok élnek majd a földön!

Ezért aztán Áthá–Ráéknak szinte fájt a szívük, amikor a folyón megindult a zajlás és Kirkuf parancsot adott a szedelőzködésre.

Bezzeg nem kellett biztatás a többieknek! Mint tavaszi kiröppenéskor a méhraj, úgy zúdult fel az egész tábor és amit fáradságos munkával majdnem félhónap alatt építettek, azt most dévaj, rakoncátlan kedvvel egy nap alatt elbontották.

Estére már az egész tábor hajón volt, mert Kirkuf parancsa szerint az éjszakát már mindenki a bárkákon töltötte.

Oh, szegény bárkák! Csak egykori kecses alakjuk maradt a régi, de kötélzetükben, favázaik eresztékében ugyancsak kárt tett a tél. A kánaánita hajóácsok bárkái ellenállottak az ordító orkánnak, nemigen tombolt olyan vihar, amely bevont vitorlájú árbocaikat ledöntötte volna, de az alattomosan bomlasztó fagyot nem ismerték.

Kirkuf parancsára bárkánként három–négy ember bőrkártyákkal meregette a vizet, ami a megnyílott eresztékeken keresztül állandóan szivárgott a hajótestbe. Bizony keserves munka volt bokáig állani a jeges vízben és véresre mart kezekkel telemeregetni a kemény bőredényeket s aztán kézről–kézre adva végül keresztül is önteni a magas korláton.

S ez még mind semmi!Mert az evezőpadok is üresen nyúltak végig a két oldalvéd mellett. Egykori koptatóikat megölte a tél

hidege, vagy hetedhét határon túlra menekültek az átkos emlékű hajók kikötőjéből. Helyükre most nem nagy lelkesedéssel egykori gazdáik ültek.

... És mégis boldog volt mindenki, hogy tovább mehetett. Boldog volt, ha a hajó akárcsak egy lépést is haladt előre, mert a hajósok úgy érezték, annyival is közelebb vannak utazásuk céljához ...

A két hajó legénysége fenn, az árván maradt evezőpadokon és a mellvéden keresett magának fekvőhelyet, a rakomány részére pedig polcokat ácsoltak, mert a hajók padlózatán sem ember, sem áru meg nem maradhatott.

Az írnok és felesége hátul, a „Borjú” kormánylapátja mellett helyezkedett el. Farkasprém nyoszojájukat a nagy barna medvebőrrel takarták be, s aztán ráültek a rögtönzött fekvőhelyre, hogy megvacsoráljanak. Füstölt hal és szárított gyümölcs volt a vacsorájuk.

Áthá–Rá már régen nem volt olyan éhes, mint akkor este. Az egész napi lótás–futással, összeszedelőzködéssel, táborbontással járó izgalom és fáradság után már alig várta az első falás örömét.

Hamar előhúzta kis kését és miután lecsapta a fejét, farkát, akkurátusan kettéhasította a félkarnyi hosszú halat. Egyik felét maga elé tette, a másikat Vörös Liliom felé nyújtotta. A lány azonban megrázta a fejét.

– Nem kell! A gyomrom fordul fel, hacsak a szagát érzem!– Hát semmit sem eszel, drágám?– De igen, aszalt gyümölcsöt.Így aztán Áthá–Rá csak egymaga fogyasztotta el a nagy halat. Jól is lakott úgy, hogy az aszalt gyümölcsből

már nem kívánt enni. No, az sem maradt kárban! Mindkettőjük részét megette Vörös Liliom egymaga.Mikor a vacsora véget ért, mindenki a lefekvéshez készülődött. Áthá–Rá már alig várta, hogy

végignyújtózkodhassék a jó medvebőr alatt. Ezért, amint a vacsoráját befejezte, már le is feküdt. Felesége még szöszmötölt egy kicsit. Aztán suputyált valamit az egyik rabasszonnyal.

A suputya sehogy sem akart véget érni. Áthá–Rá már bosszankodni kezdett, mert álmos volt és úgy megszokta, hogy nem tudott elaludni, amíg az asszony is mellé nem feküdt. Végül bosszúsan odamordult:

– Hagyjátok már abba! Holnap is nap lesz ...Az asszonyok hangtalanul szétrebbentek s Vörös Liliom egy szempillantás múlva már a medvebőr alatt

volt.De nem ölelte át lágyan a fiú nyakát, mint máskor szokta, nem gömbölyödött hozzá puhán, mint egy kis

cica, hanem durcásan hátat fordított neki.– Né, te né – gondolta magában Áthá–Rá –, hát így is tudsz?Aztán úgy csinált, mint aki nem vesz észre semmit.Kis idő múlva érezte, hogy Vörös Liliom válla meg–megrezdül. Nemsokára egész testét rázta a zokogás.Áthá–Rá ajkáról már majdnem elröppent a kérdés, de aztán megkeményítette a szívét: – majd megmondja,

hogy mi rágja a máját!Vörös Liliom pedig csak sírt, hüppögött tovább, mint aki sohasem akarja abbahagyni. De mikor látta, hogy

senki sem kérdi meg, mi a bánata, lassan csitulni kezdett. Majd nemsokára dünnyögős, kisírt hangon odafordult az urához:

– Alszol?– Nem!– Még sohasem szóltál reám úgy...– Hogy?– Úgy, olyan durván...– Igaz is! Mit suputyálsz mostanában annyit azzal az asszonnyal?– Suputyálnál te is, ha úgy volnál, mint én ...– Hát te hogy vagy? – fordult Áthá–Rá a fiatal asszony felé.Vörös Liliom is megfordult. Közelebb bújt az urához. Arcát a fiatal férfi nyakához szorította:– Hogy vagyok? ... Hogy vagyok? ... Hát ahogy asszonyok szoktak lenni... Nekem ... nekünk gyermekünk

lesz, Áthá–Rá! Gyermekünk! Érted?Az őrtálló tengerész már harmadszor pillantott Áthá–Ráék fekvőhelye felé:– Mi a manót mozgolódtok annyit?!Aztán mivel választ nem kapott, ismét elfordult. Hátat fordított a hirtelen támadt fagyos szélnek. Szőr–bőr

gubáját még szorosabbra vonta maga köré. Az ilyen csípős fuvallat megtalálja a ruha legkeskenyebb hasítékát is.

Az árboc és a kötélzet úgy jajgatott, mintha a születésük előtti megholtakat siratná.Jaj most a magnak, amelyet csírába cirógatott az első tavaszi napsugár!

XLI. FEJEZET,

amelyben Vörös Liliom az ilioni sírásókra gondol, de azért mégis vagy talán éppen azért a termésbeszökő kalász énekét zengi a hullámzó iekete vizek felett.

Csodálatos három nap következett.Kedvező langyos széllel vitorlázott a két hajó északnak. Az evezőket alig használták. Igaz, hogy helyette

merni kellel i a vizet szakadatlan. De a legénység azt sem bánta. Fő, hogy haladtak.Végetért immár a helybenállás nyomasztó érzése. A hajósok szívét ismét a siker reménye töltötte el.A suhogó tavaszi szél olyan langy–meleget hozott, hogy három nap alatt majd mindenünnen eltűnt a hó. A

partmenti táj barnás, feketés, piszkoszöldes koratavaszi színt öltött.A ,,Borjú” vagy kétezer lépéssel haladt a vezérhajó előtt. Faráról, ahol Áthá–Ráék fekvőhelye volt, jól

lehetett látni Kirkuf hajójának hattyúszép alakját.Ilyen messziről nem is látszott, hogy a büszke alkotmány halálosan beteg. Minden bizonnyal az „Északról”

sem lehetett észrevenni a „Borjú” nagy baját.Az asszonyok és a fiatal, tapasztalatlan hajósnép nem is sokat törődött az állandóan beáramló vízzel.

Meregették, amíg szolgálatban voltak, s annyi.A tapasztalt régi hajósoknak azonban sehogy sem tetszett a dolog.Áthá–Rá jól látta az „öregek” gondterhelt arcát, de neki most máshol járt az esze.Azóta az emlékezetes éjszaka óta, mintha megváltozott volna a világ. Áthá–Rá számolt, tervezett és ha

behunyta a szemét, szüntelenül egy ici–pici babát látott. Egy kis gyermeket, akiből egyszer majd nagy ember lesz ... Férfi! Bátrabb, erősebb, bölcsebb, mint ő. Mert ő másképp oktatja majd, mint őt az apja.

Vörös Liliom hajolt feléje:– Kis uram, uracskám!Áthá–Rá boldogan sugárzó szempárt látott az arca felett.A fiatal asszony ajka szöglete bájos ráncot vetett, amint suttogva formálta a szavakat:– Hallgatsz ... hallgatsz ... de én tudom, hogy mire gondolsz ... és most olyan, de olyan boldog vagyok!Áthá–Rá kinyújtotta két erős karját, és átölelte Vörös Liliom karcsú nyakát. A fiatal asszony pedig az ura

mellére hajtotta a fejét. Mindketten az ég felé fordították az arcukat. Behunyt szemmel élvezték a homlokukat melengető koratavaszi napsugár cirógatását.

– Tudod, szép piros virágom, ha egyszer ismét otthon leszünk, nem építünk magunknak oszlopos palotát...– Én a kunyhóban is boldog vagyok, amíg te szeretsz ...– No, nem gondoltam éppen kunyhóra. Ház lesz az, ne félj! Szép kerttel... napozóval, árnyas tornáccal és

nagy– nagy könyvtárral...Vörös Liliom behunyt szemmel hallgatta Áthá–Rá duruzsoló szavait. Nagy, folyómenti házról álmodozott ő

is. Már nem gyötörte szívét a kínzó egyedüllét érzése. Azt a házat pont olyannak álmodta, mint az ura ...– Igen, nagyobb könyvtáram lesz, mint apámnak, vagy Salumith úrnak... és összegyűjtöm benne

mindazokat az írásokat, amiket a dolgok rendjéről írtak ... és majd megírom, hogy miként utazott Kirkuf dél felé és megírom a mostani árvaságunkat is. Mert ilyent mióta a világ világ, senki sem csinált!

Estére megerősödött a szél. Félember magasnyi hullámok táncoltatták a hajókat.Mikor kikötöttek, csak a hajósok egy része szállott partra. Nem volt kellemes a jeges, mellig érő vízben

úszva, bukdácsolva a partra evickélni. Viszont a hajóban nem lehetett tüzet rakni és három napi hideg étel után, már sütni, főzni is kellett valamit.

Áthá–Rá megkérte az egyik partraszálló hajóst, hogy nekik is hozzon a kecskéből, vagy a nyulakból, amiket a szorgoskező partraszállók már nagyban nyúztak.

Alkonyodott. Az egyre sötétülő háttérre szeszélyesen” lengő zászlókat rajzolt a tábortűz lángja.Áthá–Ráék az evezőpadon egymás mellé kapaszkodva gyönyörködtek a mozgalmas tábori képben.Hátuk mögött a vízmeregető hajósok dolgoztak lassú ütemben, de szakadatlanul. Vörös Liliom rájuk

pillantott, aztán fázósan, megdideregve az urához bújt.– Mi történt, szívem?– Semmi, csak a meregető emberek... úgy hajlonganak ... úgy vetik ki a vizet, mint felénk Ilionban a sírásók

a földet! Mintha ez a hajó egy nagy sírverem volna ...Áthá–Rá a tapasztalt öreg hajósok aggódó arcára gondolt és nem szólt semmit, csak szorosabban magához

ölelte a hűvös esti szélben megborzongó asszonyt.

– Huh, de hideg a víz! – toppant eléjük a hajós, akit megkértek, hogy hozzon nekik is a sült vacsorából.Áthá–Ráék meglepetten néztek rája. A fiatal ember ott állott előttük fejére kötött ruháival, kezében egy

cserépedénnyel, anyaszült meztelenül, ahogy a vízből a hajóra kapaszkodott.Vörös Liliom kivette kezéből az ételes fazakat, amelyben piros–ropogósra sülve egy kecskecomb illatozott.

Áthá–Rá kihúzta rövid, finom pengéjű kését. Mindketten a fazék mellé telepedtek. Áthá–Rá apró darabkákat vágott a húsból és Vörös Liliom szájába rakosgatta az ízes falatokat.

Aztán a fiatal asszony könnyedén, mint a lombos erdők őzikéje, felszökkent, és a sarokból elhozta az ura kulacsát.

Közben a hajós, aki az étellel jött, lecsatolta fejéről az összekötözött és szárazon maradt ruhákat és felöltözött. Áthá–Rá odanyújtotta neki a kulacsát. A fiatal férfi jót húzott belőle, aztán széles mosollyal az arcán, visszaadta.

– El ne felejtsem, fiatal uram! Tessék kiszállni a partra, merthogy Kirkuf úr azt izeni, hogy szót akar váltani veled, tekintetes fiatal uram.

– Mész? – kérdezte Vörös Liliom és hangjában mintha valami csepp remény bujkált volna. Hátha azt válaszolja az ura, hogy „nem megy biz' ő”. Pedig hát tudta, hogy ez lehetetlen.

Áthá–Rá vetkőzni kezdett. Csak úgy, a saru kioldása közben szólt az asszonyához:– Te csak pihenj, drágám. Amint lehet, jövök vissza. Akkorra melegítsd meg jól a medvebőr alját, mert

hideg ám a víz!Vörös Liliom segített szorosra összecsomagolni az ura ruháit. Kötözésre a saru szíjait használták.Pillanatok alatt készen voltak, hogy keveset kelljen Áthá–Rának a hideg simogatású szélben állnia.Mikor a fejére kötözött ruháival felegyenesedett, Vörös Liliom átölelte a nyakát, gyorsan jobbról–balról

megcsókolta az arcát és egy pillanattal hosszabb ideig az ajkát.– Drágám, szóljál Kirkufnak, hogy adjon abból a finom fehér gyolcsból vagy tíz singet...– Minek az nekünk? – csodálkozott Áthá–Rá.– A fiadnak, pólyának! Te csacsi!– Akkor kapunk, ne félj!A következő pillanatban csobbant a víz. A derengő holdfénynél Vörös Liliom jól láthatta, amint a magas

vállas alakot, hol derékig, hol vállig takarja a nyugtalan elem.Amint Áthá–Rá a partra ért, melegedni és szárítkózni egyenesen a tűzhöz sietett. Vörös Liliom addig nézett

utána, amíg csak a fiú a tábortűz túlsó oldalára nem került. Aztán, hogy szíve szép szerelmét a lobogó lángok eltakarták előle, megfordult és annyi boldog hónap után, most először feküdt le egyedül, árván a közös medvebőr alá.

Szemére még sokáig nem jött álom. Nézte a csillagok sziporkázó milliárdjait. A csillagok éppen olyanok, mint otthon ... Áthá–Rá azért szereti őket...

Oh, milyen csodálatos nagy ez a világ ... és benne nekik is lesz otthonuk. Nem fényes palota, hanem embernek való ház ...

Vörös Liliom ajkáról magasba szökkent, mint valami örömhimnusz a dal, amit ott énekelt a fényes társaságban, amikor először pillantotta meg az urát. Mikor megparancsolták, hogy Áthá–Rát kell szeretnie. Most parancsolja meg valaki, hogy mást szeressen!

... És szárnyalt a dal a hullámok felett, mint pacsirta éneke a rengő–ringó búzamezőkön ...A meregetők egy pillanatra abbahagyták a munkát és oda figyeltek. De aztán eszükbe jutott a könyörtelen

egykedvűséggel szivárgó víz és lehajoltak, hogy újra telemerjék edényeiket.Éppen úgy görnyedtek előre, mint a verem fenekén dolgozó ilioni sírásók ...

XLII. FEJEZET,

amelyben hajók és emberek a lét és nemlét mesgyéjén lebegnek s kit erre, kit amarra pottyant a kérlelhetetlen végzet.

A nagy tábortűztől vagy száz lépésnyire Kirkuf egy másik tüzet rakatott. Ide hívta bizalmas embereit a teendők megbeszélésére.

Heten voltak a tanácsban: Kirkuf és hat leghűségesebb bajtársa: Áthá–Rá, Juzsua, Amu, Tengeri Majom, a vágottképű és az „Észak” derék, öreg kormányosa.

– Az már bizonyos – bólintott Kirkuf –, hogy ezekkel a hajókkal sohasem érünk haza. Jól mondta Tengeri Majom, amit mondott, csak abban tévedett, hogy itt a javításhoz szükséges fát a közelben megtaláljuk. Végig mindenütt csak ezt a kemény, vörös színű fát lehet találni, meg ritkábban azt a fehér héjú, vékony törzsűt. Ennek puha ugyan a fája, de nem gyantás. Addig kell mennünk, amíg puha, könnyen munkálható, gyantás fát találunk ...

– A tengerparton? – kérdezte Áthá–Rá.– Nem – csóválta meg Kirkuf a fejét. – Beljebb, valahol a szárazföldön. Felhajózunk az első nagyobb

folyón.Ebben aztán mindnyájan megnyugodtak. Kirkuf még erősen lelkére kötötte a „Borjú” parancsnokának, hogy

szorgalmasan meresse a vizet, aztán parancsot adott, hogy mindenki hajón töltse az éjszakát, mert reggel, amint pitymallik, mennek tovább.

A hajósok valamennyien szedelőzködni kezdtek, hogy visszatérjenek a hajókra.Áthá–Rá is fürge kézzel fogott a vetkőzéshez, hogy minél hamarabb átgázoljon a jeges áradaton, vissza a

„Borjú”–ra. A „Borjú”–ra, ahol meleg vacok várja ...– Fiam, ma éjjel szeretnék veled beszélgetni. A következő kikötőig az én hajómon fogsz utazni.Áthá–Rá felnézett ültő helyéből. Kirkuf állott mögötte.– Igen, uram – bólintott beleegyezően a fiú, és a közelben vetköződő Tengeri Majomhoz kiáltott: – Mondd

meg Vörös Liliomnak, hogy a következő kikötőig a Kirkuf hajóján vagyok!Az „Északon” sem volt valami fényes helyzet. Ott is a legények éjjel, nappal meregették az alattomosan

szivárgó vizet. Ott is csak a rabok nélkül maradt evezőpadokon lehetett elhelyezkedni, mert a hajófenék állandóan nedves volt.

Áthá–Rának a bárka orrában, Kirkuf vacka mellett szorítottak helyet. Amint a hajóra értek, mindketten felöltöztek és lefeküdtek. Aztán Kirkuf, mint aki jóéjszakát akart mondani, odafordult Áthá–Rához.

– Holnap, fiam, elolvasod a fáraó őszentségének írt jelentésedet. Megmondom, ha valamit nem jól írtál, vagy elfelejtettél feljegyezni...

Kirkuf szavai után hosszantartó csend borult rájuk, csak a hajót csapkodó hullámok csobbanását lehetett hallani. Aztán a főhajós csak úgy, mint aki hangosan gondolkodik, félig suttogva, félig mormolva mondta:

– Lehet, hogy sokan nem érünk el ennek az útnak a végére. Talán én se ... talán te sem ... De az írás megmarad, és az írás igaz kell hogy legyen ... Tiszta, mint a szívünk gondolata, amivel teljesítjük kötelességünket... Olyan csodákat élünk itten, hogy odahaza senki sem hinné. Talán, ha te, vagy én mondanám ... talán ... De hátha csak ezekből a szegény fickókból vetődik haza egynéhány, ki hisz majd nekik?! Hát erre kell az írás!

Áthá–Rá még sohasem érezte olyan közel magához ezt a kemény embert, mint ebben a pillanatban. Most meg merte kérdezni, ami a Helleszpontosz óta tépte a szívét:

– Ó, uram, miben bízunk mi? Hátha nincs is Északi Átjáró? Hol jutunk ki akkor ebből az átkozott tengerből? Most már nincs erőnk áttörni ismét a Helleszpontoszt!

– Nézd, fiam – szólott nyugodtan a vezér –, én sem tudok semmit, de én hiszek! Hiszek, mert a két szememmel láttam, hogy milyen végtelen nagy a tenger ... Lehet, hogy Északi Átjáró nincs, de van egy más átjáró! Punt ország sem volt, de azért voltak országok és népek arra dél felé is. Az első átjárón akár napkeletnek, akár napnyugatnak, azonnal áthajózom. Ha nyugatra fordulok és utána délre, akkor a Beliár oszlopainál megint az Oir–tengerbe érünk. Ha úgy adódik, hogy Keletre kell térnünk, akkor ismét délre kanyarodván a Vörös Tengernél érünk haza ... Közben mindig partmentén hajózunk, hogy legyen ivóvizünk és eleségünk is bőven. De most már aludjunk, mert holnap is nap van!

A szűk helyen olyan szorosan feküdtek, hogy egymáshoz ért a hátuk.Egyszer csak Kirkuf megfordult, és kezét a fiú fejére tette:– Nem vagy te beteg, fiam? Úgy süt a tested, mint a kemence!

– Nem hiszem, uram, csak a fejem zúg egy kicsit s fázom.Kirkuf még egy farkasbőrt hozatott, de Áthá–Rá a két bőr alatt is úgy vacogott, hogy össze–összekoccantak

a fogai. Pedig a teste olyan forró volt, mint déli nap hevében a sivatag homokja ...Éjfél után, hajnal felé a szél ereje egyre nőtt. A hullámok majd az oldalvédekig csapkodtak. Kirkuf mégis

parancsot adott az indulásra.Előbb a „Borjú” oldott kötelet.A hajó farán Vörös Liliom állott, összevont szemöldökkel erőlködött, hogy a reggeli szürkületben a másik

hajóig lásson.A másik hajón azonban még csend volt. Azok csak akkor indulnak, ha a „Borjú” már vagy kétezer lépést

haladt.Kirkuf felemelt karral üdvözölte a távozó hajót. Azután parancsot adott az őrtálló matróznak, hogy saját

farkasbőrét is terítse Áthá–Rára.... De a fiú erről mit sem tudott, mert szaggatott, kapkodó lélegzettel, kicserepesedett ajakkal aludt a három

nehéz farkasbőr alatt.Dél felé a reggeli szél viharrá fajult. A hullámok átcsaptak a hajó oldalvédjein.Kirkuf minden embert a vedrekhez állított. Merjék a vizet, mert most már nemcsak a repedéseken

szivárgott, hanem ömlött keresztül az oldalvédeken is. És minél több volt a hajótestben, annál mélyebbre süllyedtek. És minél mélyebbre süllyedtek, annál több víz csapott át az oldalvédeken.

Mit állíthatott Kirkuf e könyörtelen végzet elé? A kétségbeeséstől pattanásig feszülő izmok munkáját.Mikor a vihar tetőpontra hágott, kormányosát is a vedrek mellé rendelte és a kormányrudat maga vette a

kezébe.Áthá–Rá már régen felébredt. De nem volt jártányi ereje sem. A feje zúgott. Mindenre imbolygó köd borult.

A ködben furcsa, ijesztő, vagy barátságosan cimboráló alakok mozogtak:Apja jött feléje, de amint közeledett egyre csak a szeme nőtt... a kék, komoly, acélos villanású szeme. Mikor

egész közel ért hozzá, csak akkor látta, hogy nem is apja, hanem Kirkuf szemei figyelik.– De milyen forrón süt a nap ... mégis fázom. Áhá, sokat ültem a vízben ... Jó lesz sietni! Mena néne vár a

reggelivel ... Né, Nefer–Iti! Nem, Vörös Liliom! Hallod–e fiatal uram, éppen jól van minden! Te viszed Nefer–Itit! De a két látó szemed sem maradt árván... Te csak tapogatózol, de én látok ... He–he–he ... nekem már a nagyapám nagyapja is írnok volt... Látó emberek voltak ... és a fiam is írnok lesz és annak a fia is ... mind a világ végéig. Né, ott jön ... !

A sivatag siváran hullámzó homokbuckáin Vörös Liliom bukdácsolt és kézenfogva vezetett egy pöttömnyi kisfiút. Áthá–Rá tudta, hogy az az ő fia.

– Megyek már, lelkeim – zihálta és lelökte magáról a nehéz farkasbőröket, hogy induljon.Egy közelben meregető hajós fogta meg. Majd átugrott a korláton a sistergő, sustorgó tengerbe.Aki megfogta, segítségül hívott egy másikat. Ketten fektették le vigyázva. A vállán csüngő aranytokot úgy

igazították, hogy ne nyomja az oldalát. Áztán mellé ültettek egy meregetésben kimerült asszonyt, hogy vigyázzon rája.

Erre azonban már nem volt szükség.A.z írnok feküdt már csendben. A láz kimerítette. Talán aludt.... Vörös Liliom képe és a kisfiúé sötét, feneketlen mélységbe hullott...

XLIII. FEJEZET,

amelyben a csikaszok öreganyja átlépi az árnyékvilág küszöbét, de örökségképpen a jövő reménységét hagyja megárvult népének...

A csikaszok törzsét, már hosszú esztendők óta sújtja a végzet.Csak a legöregebbek emlékeznek még azokra a boldog időkre, mikor a zsombékokon túl, a lombos erdők

szélén, dús füvű pusztákon vadásztak a csikasz férfiak és gazdag, kövér földeken lisztes magvakat, húsos gyökereket termeltek a törzs asszonyai.

Három dombhajlással odébb voltak a Varjak kunyhói. Azután a nagyszámú, de békés Rókák törzse népesítette be a dimbes–dombos vidéket.

Ezeket érte elsőnek a nagy csapás.Valahonnan, csak a szelek tudják merről, nagy csapatokban marcona, vad népek törtek a békés törzsekre.A Csikaszok, Varjak, Rókák népét és a többi régi törzset mind elhagyta a hadiszerencse. A Rókák

megpróbálták ugyan a küzdelmet, de legázolták őket és úgy kiirtották valamennyiüket, hogy csak hírmondónak maradt belőlük vagy kettőhárom.

A Varjak akkor már menekültek, de utólérték őket és végeztek velük is.Csak a Csikaszoknak sikerült elérni a Nagy Kék víz közelében a nádast. Itt, a Nagy Kék vízbe egy széles

sárga víz folyik bele és a sárga víz nem keserű, mint a kék. Inni is lehet belőle.Sok csikasz férfit, asszonyt és gyermeket nyelt el a csalfa mocsár, amíg megtanulták, hogy merre szabad

lépni és merre nem. De most már a törzs apraja–nagyja teljes biztonsággal járja az ingoványt.Ide aztán nem követték őket azok a rettenetes népek.A hosszú évek alatt a Csikaszok megtanultak halat fogni és vízi szárnyasokra vadászni. Sőt, már régi

otthonaik irányába is elmerészkedtek! Halásztak, vadásztak és a Nagy Sárga víz zsombékjai között teljes biztonságban éltek.

Talán nem volt rosszabb életük, mint annakidején, régi hazájukban s mégis visszavágytak arra a földre, amelyre már csak az öregek emlékeztek.

Este tábortűznél, vagy az éhség, és hideg idején dalokat zengtek, legendákat meséltek arról a földről, ahol sohasem volt éhség és fázás és nem volt a hátgerincen végigcikázó rettegés. Mert, bár a hódítók sohasem próbáltak behatolni a zsombékok közé, a Csikaszok törzse mégis örök rettegésben élt, hogy egy szép napon rájuk törnek ott is.

Egy magas zsombékos szigeten, ameddig sohasem emelkedett az ár, állott a Csikaszok falva. A zsúfolt közelségben, minden különösebb rend nélkül földbevájt kunyhók közül, magas, sátorszerűen összeácsolt csúcsú putri emelkedett valamivel magasabbra.

Abban lakott a Csikaszok öreganyja, aki olyan vén volt, hogy még a legvénebb harcos sem látta soha fiatalnak. Származásáról sem tudtak egyebet, csak annyit, hogy régen, nagyon régen, amikor még nem voltak emberek a földön, élt a dimbes–dombos erdők között egy hatalmas anyafarkas. Egyszer, amint vadászott, vadászgatott, nagyon megszomjazott. Elment egy patakhoz, hogy igyék belőle. Amint a víz felé hajolt, megpillantotta benne a képét. Felnézett a szelíden fénylő Holdra, és eszébe jutott a fénylő Nap. S akkor így fohászkodott magában:

– Hej, milyen rút, hosszú és szőrös az én fejem. Ha majd egyszer kölykeket ellek, bár olyan lenne a képük, mint a fénylő nap, vagy a szelíd hold. Csak a bátorságuk és gyorsaságuk legyen olyan, mint az enyém!

Éppen akkor arra fújdogált a tavaszthozó déli szél. Meghallgatta a hatalmas anyafarkas fohászkodását. Nem is ment tovább, hanem addig kerülgette, addig cirógatta–morókálta, amíg csak a farkas nem ellett egy napképű és egy holdképű kölyket. A napképűt elnevezte férfinek, és a holdképűt asszonynak.

Mikor a holdképű és a napképű farkaskölykek felnőttek és megerősödtek, anyjuk, az öreg farkas felvitte őket a legmagasabb dombra és megmutatta nekik az egész vidéket:

– Nézzétek, fiókáim! Napkelettől, napnyugtáig, a sárga vízű nagy folyótól a messzi kék vízig nektek adom a földeket és minden madarat, halat, állatot és csúszómászót, ami azokon van.

A csikaszok népe azóta uralta a dimbes–dombos, erdősberkes vidéket mind a napig, amíg az a szörnyű rablóhorda a mocsarakba nem szorította őket.

Voltak, akik úgy tudták, hogy a Csikaszok öreganyja, ama holdképű asszony leányának a leánya, de voltak, akik a farkas lányának tartották, s tőle származtatták az egész törzset.

Akármint is volt, nagy tekintélynek örvendett a törzs apraja–nagyja előtt, mert tudott jövendőt látni és bajt orvosolni.

Annakidején a Csikaszok népe az ő tanácsára húzódott a zsombékosra. Később az ő jövőtlátó szemei előtt jelent meg a diadal napjának képe: amikor a Csikaszok ismét urai lesznek a Farkasanyától örökbe nyert földeknek ...

Ezen a tavaszon a langyos déli fuvallatok alighogy elvitték a fehér hótakarót, máris olyan szélvészek zúdultak a földre, hogy úgy hullámzott a nádtenger, mint a Nagy Kék víz szokott, mikor haragszik a földre.

A Csikaszok öreganyja meleg rókabőrökkel bélelt vackán feküdt mozdulatlanul. Már három napja nem evett egy falatot, s a fekvőhelye mellé helyezett agyagkorsóból nem ivott egy kortyot sem. Csak nézte pillogás nélküli merev szemekkel kunyhója csúcsbafutó mennyezetét.

A fejénél éjjel–nappal egy–két asszony virrasztott s leste minden mozdulatát. De a Csikaszok öreganyja csak feküdt, mint aki nyitott szemmel alszik. Nem kért, és nem parancsolt semmit.

Negyedik nap reggel a szél ereje mintha alább hagyott volna. Nem rázta, zörgette olyan rémesen a kunyhó összeeszkábált tetőzetét, mint az előző napokon.

Akkor a csikaszok öreganyja szemének egy alig észrevehető rándulásával, kezének egy fáradt megrebbenésével maga mellé intette a virrasztó asszonyt. Az asszony közel hajolt, hogy minden szót megértsen, amit a Csikaszok öreganyja fogatlan ínyei közül kipiheg:

– Hívasd ide a nemzetségek fejeit, a férfiakat és az asszonyokat mind ... és a vendég nemzetségekét is... csak siess ... siess ...

Egy szempillantás alatt ott voltak valamennyien, akiknek szavuk volt a törzsben: harcedzett férfiak, derék asszonyok és ifjak, akiknek rugalmas a derekuk, mint a jóféle vadászíj. Úgy állották körül öreganyjuk kunyhóját, mint akik tudják, hogy nem hiába hívták őket.

Akkor a Csikaszok öreganyja megparancsolta, hogy bontsák el azonnal feje fölül a kunyhót.Jóformán ki sem mondta, máris teljesült a kívánsága.A csikaszok öreganyja ott feküdt meleg gerezna nyoszolyáján egész népe előtt, a szabad ég alatt.Farkasfog, a harcosok főnöke és Holdsugár, az öreg varázsló asszony kedvence odatérdepelt a haldokló

fejéhez és közelhajoltak ajkához, hogy minden szavát megértsék. A törzs apraja–nagyja gerincükön végigfutó borzongó áhítattal figyelték ezt a jelenetet. Látták mozogni az öregasszony száját, de pihegő suttogását csak a feléje görnyedő férfi és a leány hallotta:

– Sok–sok tavasszal ezelőtt, akkor még én is leány voltam, mint Holdsugár... jött a Kék vizén egy nagy, nagy állat... és megállott a parton ... a hátán tizenhét szellem jött... de csak én tudtam, hogy kicsodák... a víz, a fű, a kakukk, az erdő szellemei voltak... Népemet rossz szelek vaksággal verték meg ... embernek látták a tizenhét nagy szellemet... még aki akkor volt a Csikaszok öreganyja, még az is ... és a harcosok főnöke, Farkasfül is ... És megfogták őket és megették... Én sírtam bánatomban, mert láttam a bajt... akkor nyáron jöttek a sáskák és elpusztítottak mindent. Télen, mikor az éhség miatt sokan meghaltak, megöltem a Csikaszok öreganyját és megettük ... A harcosok megölték Farkasfület is és felfalták a húsát... nekem' adták a velőjét és a szívét, mert én lettem a Csikaszok Anyja, mert jól láttam a jövendőt... Azóta nem engedtem, hogy embernek húsát egyétek, nehogy ismét szellemeket faljatok fel, ha én már elmentem közületek... de hiába nem ettünk azóta ... felfaltuk a tizenhét jó szellemet és tizenhét tavasz után minket is* elűztek a Farkas anya örökéből... hiába ... nem tudtam visszacsalogatni a tizenhét megbántott szellemet, s minket úgy ver a sors, mint a jégeső ... most elmegyek... elküldöm nektek a leghatalmasabb szellemeket... nehogy megöljétek őket... Holdsugár tudni fogja ... várjátok ...

Még pihegett egy keveset, aztán elcsendesedett egészen. Hanyattfekve, hosszan a csikaszok öreganyja megüvesedett szemekkel úgy révedt a futó felhős tavaszi égre, mintha népe jövőjét látná a szélkavarta kékségben...

Az asszonyok, s köztük elsősorban Holdsugár a holttest köré telepedtek és jajveszékelni kezdtek, hogy a vénasszony elszálló lelke, ha visszanéz, hadd lássa, mennyire siratják.

A leányok lementek a rekettyésbe, hogy fűzfa barkát szedjenek, mert más virág még nem volt. Azt rakták a sírgödörbe és a kicsi halmocskára is, ami az elhantolás után maradt.

A fiatal harcosok pedig gödröt ástak. Nem mélyet, csak derékig érőt s nem hosszat csak félakkorát, mint egy ember.

A férfiak ezalatt szíjakból, fűzfavesszőből béklyót fontak. Félre taszigálták a sirató asszonyokat, összekucorították a vénasszony kihűlő testét és úgy megkötözték, hogy a térde majd az orrát érte. Aztán hagyták, hogy az asszonyok sirassák tovább.

A meg–megerősödő jeges szélroham nemsokára kihűtötte a szikkadt csont–bőr testet.

Akkor két csikasz férfi megfogta az összezsugorított merev hullát és betette a zsombékos szélére ásott gödörbe. A Csikaszok öreganyja úgy feküdt a földanya méhében, mozdulatlanul, összekucorodva, mint egykor magzat korában a vérszerinti anyja méhében ...

Aztán béhányták földdel és megszórták barkával és némán, csendben a kunyhójába húzódott mindenki.Akkor éjjel a szél sivítva zúgott a nádasok felett. A legbátrabb harcosok szíve is remegett, mert tudták, hogy

öreganyjuk lelke jár vissza számonkérni kitől–kitől egyenként, amit ellene vétettek életében. Az asszonyok csendben sírtak, és a fiatal harcosoknak is vacogott a foga, csak a gyermekek aludtak édesdeden anyjuk meleg hasa mellé bújva.

Másnap azonban a Csikaszok népe mit sem törődve a szélvészes, hideg–esős borulattal, összeült tanácskozni.

A főhelyen Farkasfog mellett Holdsugár, a Csikaszok új, szép, erőtől duzzadó anyja ült. Farkasfog és Holdsugár elmondották, hogy mit hagyakozott a Csikaszok öreganyja. A törzs férfiai és asszonyai új hitet merítettek, új reményekkel teltek el, s közelebb érezték, mint valaha, az ígéret földjét.

Farkasfog pedig parancsot adott, hogy minden nap három harcos ott vigyázzon a nádasok szélénél, ahonnan el lehet látni a Nagy Kék vízig. Tudják meg idejében, ha jönnek majd öreganyjuk küldöttei.

Amint a tanácskozás véget ért, a törzs apraja–nagyja hozzáfogott és Holdsugár számára még szebb kunyhót épített, mint a régi volt, mert mától kezdve ő volt a Csikaszok Anyja.

XLIV. FEJEZET,

amelyben még Kirkuf szívén is elhatalmasodik a kétségbeesés, de végül is diadalmaskodik a remény, csak Áthá–Rá lelke lebeg még a lét és nemlét választó mesgyéjén.

Másnapra a vihar elült. Délfelé már tükörfényesre tisztult a koratavaszi égbolt. Amint a hullámzás ereje is csökkenni kezdett, Kirkuf parancsot adott egy fiatal matróznak, hogy kússzon fel a főárbocra. Nézze meg, merre van a „Borjú”.

A matróz ügyesen teljesítette a parancsot és tenyerével ernyőt formálva szeme elé, hosszasan figyelt az irányba, ahol a „Borjú”–nak kellett volna lennie. Aztán előrehajolt és úgy kiáltott le a parancsnok felé.

– Sehol sem látom őket, uram!– Nem szédülsz, fiú?– Cseppet sem, uram!– Akkor maradj, amíg csak el nem áll a lábad, s jelentsd, ha megláttad őket!– Úgy lészen, uram!Karhosszúságnyit suvadt a délutáni nap a nyugati látóhatár felé, amikor a fiatal hajóslegény lecsúszott a

főárboc csúcsáról.– Elfáradtam, uram – jelentette. – Nem láttam őket – tette hozzá csendesen.Kirkuf nem szólt semmit, csak másik hajóst rendelt az árboccsúcsra.Estig még háromszor váltottak, de egyik őrszem ajkáról sem harsant fel az ujjongó kiáltás. A „Borjú” nem

volt sehol.Kirkuf parancsot adott, hogy éjszakára vonjanak be minden vitorlát. Az „Észak” csüggedten megállott a

megjuhászodott vízen.Az emberek folytatták szakadatlanul a beszivárgó víz meregetését.Kirkuf a kormányrúdnak dőlve szemlélte a négy világtáj fele elterülő, félelmesen csendes messzeséget:

délre tudta azokat a vidékeket, amelyeken kimondhatatlan szenvedések árán, már keresztülküzdötték magukat. Keleten a végtelen tenger találkozott az ibolyaszín égbolttal. Nyugaton, amíg a szem ellátott, sárgásbarnás nádrengeteg borította a szárazföldet és északról farkasszemet nézett az ismeretlen holnap, .amelynek talán már csak egyetlen rozoga bárkával kell nekivágnia.

Vajon mi történt a „Borjúval”?Kirkuf agya lázasan működött. Gondosan mérlegelt minden eshetőséget:– Lehet, hogy a vihar messze a nyílttengerre sodorta a kis felderítő hajót. Akkor most Tengeri Majom arra

törekszik, hogy addig evezzen Nyugatra, míg csak partot nem ér valahol. De hol?! Hol fognak találkozni?!– Az is meglehet, hogy miután eltávolodtak a parttól, a „Borjú” elmerült. Akkor valamennyien a tengerbe

fulladtak!– Nem, egyik sem lehetséges!– Tengeri Majom jó hajós. Tudja, mit kell csinálnia. Ha el is merült a hajó, nem lehettek messze a parttól.

És kiúsztak valamennyien... Minden bizonnyal, mikor látták, hogy a hajó nem bírja tovább a szél és víz rohamát, inkább zátonyra kmmánvozták, hogysem elsüllyedjenek.

Akkor miért nem láttuk őket valahol a part mentén?!– Mert éjjel haladtunk el mellettük – adta meg a választ Kirkuf és ezzel lezárta az önmagával folytatott

tanácskozást.Reggelig nem volt mit tennie.Parancsot adott az emberek felének, hogy térjenek nyugovóra. A másik fele a meregetésnél maradt éjfélig,

amíg el nem jön a váltás órája.Aztán maga is ledőlt a kormány mellé. Bár a szíve tele volt aggodalommal, a nagyon erős emberek

természete szemit, mély, egészséges álomba merült.Pitymallatkor Kirkuf harsány kiáltása ébresztette a zsibbadt álomból fájó izmokkal magukhoz térő alvókat.Enyhe erejű, hűvös északi szél fújt.Kirkuf parancsot adott, hogy vonják fel a vitorlákat.A hajó tétovázva megremegett az ellenszélben. Kirkuf mélyen a vízbe merítette a kormánylapátot. A hajó

először szembefordult a felkelő nappal, aztán széles ívben dél felé kanyarodott.Mentek vissza az úton, amelyet előre olyan keservesen tettek meg.

A hajósok meregették a vizet és hangtalanul engedelmeskedtek Kirkuf minden parancsának. Mindnyájan megértették, hogy társaikat nem hagyhatják itt veszni, ebben a nyomasztóan egyhangú tartományban, ahol talán még emberek sem laknak.

A kormánynál maga Kirkuf állott és az ő parancsára fenn, a főárbocon állandóan egy őrszem figyelte a sivár partvidéket.

Az éjjel egy asszony meghalt. Már napok óta forróság gyötörte, mint Áthá–Rát. Este már nem volt magánál s mire a nap feljött, vége lett.

Mit tehettek vele egyebet? Belökték a vízbe. Csak az egyik fiatal matróz nézett utána hosszú, szomorú pillantással...

Még az sem volt, aki emberi módon elmondja felette a halottak igéjét, mert az írnok is feküdt mozdulatlanul a hajó mellvédje mellett. Látott mindent, de jártányi ereje sem volt. Tudta azt, hogy a hajó megfordult, mert megváltozott az árnyékok állása, de még csak nem is sejtette, miért mennek visszafelé. S olyan gyenge volt, hogy nem bánta, bármi is történjék.

Eltelt ez a nap is és a sűrűn váltakozó őrök közül egy sem jelezte, hogy lát valamit az egyhangú láthatáron.Mikor az este leszállott, Kirkuf parancsot adott a vitorlák bevonására, és az „Észak” négy–ötszáz lépésre a

parttól megállott.A hajósok csak úgy kutyafuttában ettek valami besózott halat és aszalt gyümölcsöt, aztán az első váltás

pihenőre dőlt, a többi meregetett szaporán, mert a víz egyhangú kegyetlenséggel csak szivárgott... szivárgott a rejtett réseken.

Az egyik asszony Áthá–Rának is vitt a vacsorából, de az írnok nem evett, csak ivott mohón négy–öt kortyot az erős borból, amit Kirkuf küldött. Már negyedik napja csak a bor tartotta benne a lelket, mert enni nem tudott.

Kirkuf is feküdni készült, mikor fenn az árbocon felharsant az őrszem kiáltása!– Messze előre tüzet látok!Pár pillanat múlva már maga a parancsnok kúszott a lemászó őrszem helyére. Igen! Semmi kétség! Messze

a part egy távoli pontján, mint földre szállt csillag, tábortűz fénylik.Vajon milyen messze lehet? És kik ülnek mellette?A sötétség csal. Éjjel nagyon nehéz megbecsülni a távolságot. Lehet az a tűz csak félnapi járatra, de lehet

akár kettőre is!Kirkuf higgadtan türtőztette felbuzdult indulatát. Nem szabad a távoli fény után futni, mert meglehet,

közben elhaladnak valahol a parton lapuló társaik mellett.Az „Észak” csak másnap pitymallatkor folytatta útját.Kirkuf három öblös kupa bort ígért annak a hajósnak, aki először pillantja meg a „Borjút”, vagy a „Borjú”

hajósait. Ezért az elcsigázott emberek összeszedték minden maradék erejüket, gyors mozgásra serkentették megrokkant hajójukat és egymással versengve váltogatták a szolgálatot fenn, az ingó–ringó, fárasztó őrhelyen.

Egy karcsú, vállas pá–jomi hajóslegény volt a soros, aki már a nagy déli útban is résztvett. Az ő ajkán hangzott fel a minden élőt megmozgató kiáltás:

– Jobbra előre a parton emberek!Délutánra már minden hajós jól láthatta a tengerparton sürgő–forgó embereket.Azok már régen észrevették a közeledő hajót, mert tábortüzükre nedves gazt dobtak, amitől fehér füst

szállott a magasba. Ez az Oir–tenger hajósainak íratlan szokásai szerint azt jelentette, hogy a parton levők segélyt kérnek.

De ezen az elhagyott tájon ismerheti–e más a „Borjú” hajósain kívül az Oir–tengeri szokásokat?!– Ők azok! – Ők azok! – kiáltozták a hajósok, és az „Észak” orrát a magasba szálló füst irányába

fordították.Nemsokára jól ki lehetett venni a parton szaladgálok alakját. Éppen heten voltak!– Vajon a többivel mi történt? – döbbent az aggodalom minden hajós szívébe.Mikor közelebb értek, találgatták, kik azok, akiket látnak:– Tengeri Majom! ... Amu! ... Mithrádész ... Juzsua!... a vágott pofájú! – s minden név után boldog

felkiáltások! Teltszájú kacagás!Aztán még két pá–jomi legény a régiek közül... aztán sehol senki. Hat férfi és három asszony hiányzik...

nincsenek ... és a „Borjú” sincs sehol!Mikor a part közelébe értek, Tengeri Majom a vízbe vetette magát, és nemsokára az „Észak” fedélzetén

állott Kirkuf előtt:– Uram, a „Borjú” odavan, és mi is itt vesztünk volna valamennyien, ha értünk nem jösztök!– Hogy történt, fiam? – kérdezte Kirkuf, és hangjának egy rezdülése sem árulta el szíve kavargó indulatát.

– A nagy vihar éjszakáján, uram, senki sem aludt. Mindnyájan mertük a vizet... de a hajó kicsi volt s a hullámzás erős. Mind több víz ömlött be, mint amennyit ki tudtunk merni... Egyszer jött egy nagy oldalhullám, s mi alája kerültünk ... hajó már nem volt... Úszott, ki ahogy tudott, arrafelé, amerre a partot tudtuk ... heten jutottunk szárazra, a többi, uram, a tengerben maradt ... és a hajó ... és minden ami rajta volt...

– Emberek lakják–e ezt a földet?– Mi már negyedik napja cserkésszük a partvidéket, de egyet sem láttunk. Ott feljebb az a rengeteg nádas, ...

ott minden bizonnyal valami nagy folyó folyik, de nem tudhatom mekkora, mert csak épp, hogy a széléig mérészkedtünk...

– Annak a nádasnak még két napi hajóútra sincs vége. Ilyen nagyot csak ott láttam, ahol a Nagy Folyó ömlik az Oir–tengerbe.

– Igen, de ott falvak, városok vannak és sok ember lakik és szántunk, legeltetünk! Itt meg vízi madarakon, s talán halakon kívül más élő nemigen van – szólt bele a beszélgetésbe éneklő tájszólásával egv deltavidéki legény.

– Ilyen hely kell nekünk, hogy egy kicsit kipihenhessük magunkat – válaszolta Kirkuf, és már a kormányhoz is ugrott.

Gyakorlott, éles szemmel figyelte, hogy merre a legmenedékesebb, legfövényesebb a part és egyenesen arra tartott. Nemsokára a hajó megfeneklett a puha fövenyen. A hajósok fáradságukat feledve ugráltak át a korláton a köldökig érő vízben.

Az „Észak” kormányosa jó erős kötelet kötött a hajó orrára. A többiek valamennyien szárazföldet érve, nekirugaszkodtak a kötélnek, és húzták a hajót kifelé a partra. Ment is az könnyen a laza nedves fövenyen.

De egyszer csak megakadt és nem akart mozdulni, mintha odagyökerezett volna. Az „Észak” és a „Borjú” emberei együttes erővel kapaszkodtak a kötél végébe. Meg–megújuló erővel feszültek a vontatásnak, de hiába, a hajó nem mozdult.

Akkor úgy határozták, hogy vezényszóra egy irgalmatlan nagyot rántanak az alkotmányon. Megállottak egy pár pillanatra, hogy kiszuszogják magukat, aztán minden erőt beledobó elszánással kapták fel a kötelet:

– Hej–hopp!Reccs!!A fenék bordázata beszakadt. A nyíláson át egy eddig homok alatt rejtőzködő szikla éles taraja kandikált be

a hajóba. De csak rövid ideig, mert ömleni kezdett a víz és nemsokára térden felülig elborította a hajót.Az egyiptomiak sorsa megpecsételődött! Foglyaivá váltak a kietlen tartománynak, ahol embernek még

nyomát sem lehetett látni.Kirkuf arcán a rémület és kétségbeesés tükröződött. Olyan vonások, amelyeket soha a legválságosabb

pillanatok sem tudtak arra a bronzból öntött arcra rajzolni. Szerencsére ezt nem látta senki, mert a hajón csak Áthá–Rá feküdt mozdulatlanul. Aludt mélyen, kábultan. Legyengült testében már csak hálni járt a lélek. Öt nem ébresztette meg a hajó reccsenése. Felőle akár az égbolt is rároppanhatott volna a világra!

Kint a parton csak később értették meg, hogy mi történt. Akkor a hajósok leborultak a földre és sírtak, vagy kétségbeesetten a kezeiket tördelték, néhányan komoran állltak, és nézték a kegyetlen végtelenségben fodrosodé nagy, kék vizet.

Kirkufnak sem volt miért a kormánynál maradnia. Átvetette magát a korláton, és partra gázolt a térdig érő vízben.

– Bátorság, emberek! – kiáltotta komoly, elszánt arccal. – Fő, hogy élünk! Találunk majd fát ezen a földön is. Vannak szerszámaink. Új hajót csinálunk!

A hajósok vezérük higgadt arcába néztek, és lassan–lassan visszanyerték szívük nyugalmát.– Most késedelem nélkül kirakunk mindent a hajóból – rendelkezett Kirkuf. – Nehogy jöjjön egy vihar, és

elsodorja a roncsot. Legelőször a fiút hozzátok!Amu, Juzsua és Mithrádesz már gázoltak is vissza az „Északra”, hogy vállaikon partra hozzák Áthá–Rát.Mikor Áthá–Rá kinyitotta a szemét, nagy néma csend vette körül. A hajón nem volt senki. Állott minden

mozdulatlanul, mint egy tenyérnyi sziget. Csak az apró hullámok törésének csengő zaja jelezte, hogy az „Észak”–ot víz veszi körül.

– Vörös Liliom! – nyilallott a fiú szívébe. – Hol van Vörös Liliom? És hol vannak a többiek?!A hajó korlátján három hajós vetette át magát. Áthá–Rá megismerte őket: Amu ... Mithrádesz ... Juzsua.

Mithrádesz hajolt föléje. A fiú elerőtlenedett melléből, mint hörgő sóhajtás szakadt fel a kérdés:– Hol van ő?!Mithrádesz nem válaszolt. Csak a szája sarka rándult meg fájdalmasan és két gyémántszemű cseppecske

gurult végig az arcán, torzonborz szakállán és pottyant a fiú sápadt, sovány arcára.

Áthá–Rá megértette, hogy mit jelent az a két gyémántcseppecske! A világ elfeketült előtte. Visszahullott ismét a lét és nemlét határán gomolygó sötétségbe ...

XLV. FEJEZET,

amelynek végén kiderül, hogy Farkasfognál nagyobb főnöke és Holdsugárnál igazabb anyja nem volt még soha a csikaszok törzsének.

A nádas szélén egy széleshátú domb hasalt, hosszan elnyúlva. Görbe hátát rekettye, galagonya s más mindenféle cserje borította. Enyhe keleti lejtője majdnem a tengerpartig ért és amint közeledett a nagy kék víz felé egyre kopárabbá, homokosabbá vált s majdnem észrevétlenül olvadt össze a parti fövénnyel.

A domborulat közepén, ahol a halom a legpúposabb, két hatalmas vackorfa emelte borzas, összevissza ágú, levéltelen koronáját az égnek. Bár még messze a levélbontó tavasz, a fák ágai tele voltak nagy fagyöngy pamatokkal. Távolról majdnem zöldellt koronájuk, mint nyáron.

A csikaszok népe jól ismerte ezt a helyet. Gyakran kijártak ide nyár végén és gyűjtögettek a koránérő fák fanyar, édeskés terméséből.

A fagyöngyöket azonban nem bántották, mert azokat Nyár anya vigasztaló üzeneteinek tekintették. Télen, amikor a nappalok egyre rövidültek és sehol egy tenyérnyi fű, egy maréknyi levél nem zöldellt, azok az áldott, virító, fára ültetett, bokrocskák hirdették, hogy egyszer majd vége lesz a hidegnek és az éhség napjainak ...

Farkasfog mindennap erre a vackorfás dombtetőre küldött ki három ifjú harcost, hogy éber szemmel figyeljék: jönnek–e öreganyjuk küldöttei.

Harmadnap hajnalban Fehér Virág fia, az ifjú Szürke Farkas, egy jövevény harcos: Vándor Róka és a fecsegő, nagyralátó Tarka Szarka voltak a sorosok. Meleg bőrökbe burkoltan, hegyezett doronggal a kezükben, íjjal a vállukon és nehéz kőbaltával az övükben indultak útnak.

A legkülönb köztük Szürke Farkas volt. Most is ő ment az őrszemek élén. Utána nyolc–tíz lépésre egymás mögött két társa követte.

Párás hajnali szürkület borult a tájra, mikor a három harcos elérte a dombtetőt. A szél majdnem egészen elült, csak a tenger hullámzott még erősen.

– Ssss! – emelte fel Szürke Farkas a karját. Két társa abban a pillanatban kővé dermedten megállott.A fiatal harcos néhány percig mozdulatlanul kémlelte a partmentét, aztán magához intette két társát is.– Tűz! – mutatott le a partra.Ott, vagy háromszáz lépésnyire valóban lángok lobogtak.A három harcos zajtalanul lelapult a dombperem bokrai közé, és éberen figyelt a tűz irányába. Közben

mindhármukon ugyanaz a rettegés cikázott végig:– Jaj, az ellenség már itt is tanyát vert!Mivel azonban sehol semmi gyanús neszt nem hallottak, szívük dobogása alább hagyott. Csak a tűz

irányába figyeltek minden idegszálukkal.Amint a felkelő nap langyosan cirógató sugarai oszlatni kezdték a reggeli párákat, Szürke Farkas igyekezett

megszámlálni, hányan vannak a tűz körül.Jól szemügyre vette mindeniket külön–külön, nehogy a nagy távolság miatt a nyüzsgő–mozgó emberek

közül valamelyiket kétszer számlálja. Éppen ötön, meg ketten voltak!– Öt, meg kettő! Nem sok! – gondolta Szürke Farkas. – Ennyivel könnyen elbánhatunk!Aztán összevont szemöldökkel figyelt tovább, s csodálkozva látta, hogy az idegenek teljesen

fegyvertelenek. Nem akart hinni a szemének.

„Nap fénye ne ártson,Szél fúvása ne bántson,Gonosz lélek távozzon,Az én szemem jól lásson!”

Mormolta fogai között a varázsigéket, nehogy a rosszak játéka megtévessze szeme pillantását. De hiába! A tűz mellett nyüzsgölődő embereknél tényleg nem látott fegyvert.

Magához intette két társát, s azok zajtalanul surrantak melléje.– Figyeljetek! Lekúszom a tűzhöz. Lássam, kik ők. Ha megfognak, egyik szaladjon a harcosokért, a másik

maradjon, hogy lássa, mi lett velem. Mondjátok meg Farkasfognak, hogy csak ötön, meg ketten vannak, és nincs náluk se íj, se nyárs, se balta!

Szürke Farkas aztán lerakta a fegyvereit s mint a kígyó, minden kis horpadást, halmocskát kihasználva kúszott a tűz irányába, lefelé a domboldalon.

A domb peremén rejtőzködő társai látták, amint vagy harminc lépésnyire megközelítette a tüzet és ott egy kerek szikla mellett úgy meglapult, hogy még hátulról is alig lehetett észrevenni.

Aztán egész nap nem történt semmi. Az idegenek eltávolodtak a tűztől és összevissza kószáltak a parton. Szürke Farkas nem mozdulhatott, mert könnyen észrevehették volna.

Mikor lassan szürkülni kezdett, az idegenek ismét a tűz köré telepedtek. Nemsokára Szürke Farkas is visszatért társaihoz.

Szótlan, elgondolkozott arccal öltötte magára fegyvereit s könnyű, zajtalan léptekkel megindult a nádas felé. A két másik harcos ugyanúgy követte.

A zsombékos szélénél Szürke Farkas visszafordult társaihoz:– Vándor Róka nem beszél semmit! Tarka Szarka hallgat, mint a balta! Szürke Farkas beszél csak

Holdsugárral és Farkasfoggal és a harcosokkal!A két harcos intett, hogy megértette Szürke Farkas parancsát. Öt illette meg, hogy beszéljen, mert ő volt a

legbátrabb, ő látott a legtöbbet, de Tarka Szarka már alig bírta, hogy a faluba legyen, s szokása szerint hencegjen, fecsegjen.

Amint megérkeztek, Szürke Farkas egyenesen Farkasfog kunyhójához ment. Négykézlábra ereszkedett, és bedugta felső testét az alacsony bejáraton:

– Farkasfog testvérem, jöjj a Holdsugár házába!A harcosok főnöke szó nélkül kimászott földbevájt odvából. Nemsokára már Holdsugár csúcsos, sátoralakú

kunyhójában voltak mindketten.– Beszélj Farkasfog, testvérem – szólt mély alt hangján a Csikaszok Anyja.– Szürke Farkas beszéljen – válaszolta reszelős torokhangon a harcosok főnöke.– Én és Vándor Róka és Tarka Szarka, mikor a nap feljött, a két jó gyümölcsű fánál voltunk. Én jártam elöl.

Tüzet láttam, és látta Vándor Róka is, és látta Tarka Szarka is. A tűznél emberek álltak és szaladtak és ültek.– Hm – hümmentett egy nagyot Farkasfog, pedig ritkán szokta elárulni, ha csodálkozik valamin.– Én lekúsztam a partra. Közelebb voltam hozzájuk, mint egy kőhajítás. Jól láttam mindegyiket. Nem az

ellenség fiai voltak. Egy szót sem értettem a beszédjükből... öt meg két harcos volt. De sem baltájuk, sem nyársuk, semmijük nincsen. Láttam, kagylókat gyűjtöttek, meg zöld füvet, meg gazt és azt ették. És nagyon szomorúak és félnek. Szaladgálnak ide–oda, mintha keresnének valamit és a bőrök, amik rajtuk voltak, vizesek, mintha megáztak volna nagyon. Szárítkoztak egész nap a tűznél, csak egy kicsit futottak ide–oda keresgélni. Vándor Róka hallgat, Tarka Szarka sem beszél. Csak Holdsugár és Farkas Fog, tudja, amit láttam!

– Ha feljön a nap, elmegyek, megnézem – mondta rövid szünet után Farkas Fog.– Én is megyek! Lehet, hogy jó szellemek! öreganyánk küldöttei – szólt Holdsugár és hangja megremegett.Másnap hárman mentek ki a dombtetőre s délig figyelték onnan, hogy mit művelnek az idegenek. Farkas

Fog és Holdsugár saját szemével látta, hogv Szürke Farkas igazat beszélt.Mikor a nap délutánra fordult, megindultak hazafelé. Hallgattak mindhárman, mert nem tudták mire vélni

az idegenek megjelenését.Csak amikor Holdsugár kunyhójában voltak szólalt meg Farkas Fog:– Holdsugár, beszélj, kik ők?– Nem tudom – vonta meg a vállát Holdsugár. – Hívd össze estére a csikaszok népét, üljétek körül a nagy

tüzet mind. Megkérdezem a szeleket s megmondom a népnek a jó lélek üzenetét. Most én kérdem Farkas Fogat és Szürke Farkast, hány harcost számlál a csikaszok népe?

– ötször ötre hármat – válaszolta a harcosok főnöke.– ... és kétszer öt meg négy jövevényt – tette hozzá Szürke Farkas.– Mit gondol Farkas Fog testvérem, mit gondol Szürke Farkas testvérem, nem lenne–e erősebb a csikaszok

népe, ha öt meg két férfivel többen volnánk? A jövevényeknél nincs balta és hegyezett husáng, sem íj és nyíl. Nem forgathatnak gonosz indulatot szívükben.

– Igazat szóltál! Igazat szóltál! – bólintott a két férfi, megnyugodott lélekkel távoztak Holdsugár sátrából.Lenn a rekettyésben három férfi és két asszony halászott. Nagy fűzfavesszőből font varsákat bocsátottak a

vízbe s kis idő múlva kihúzták. De hiába! Még nem volt itt a nagy haljárás ideje. A varsákban csak nagy ritkán, elvétve ficánkolt egy–két kisebb halacska.

Az éhség sötét, szürke napjai voltak ezek, s a csikaszok tudták, hogy még hosszú a böjt. Ilyenkor mogorvábbak és ingerlékenyebbek voltak s hajlamosak minden rosszra, csak megtölthessék gyomrukat.

A halászok is, amint öt–hat apróbb halacskát fogtak, megették nagy hirtelenjében hidegen, nyersen. Dehogy vitték be a faluba, nehogy osztozni kelljen! Majd azt, amit ezután fognak! Minden bizonnyal így cselekszenek a többi vadászgató, gyűjtögető csoportok is. Jaj ilyenkor a gyermekeknek és jaj annak, aki megérte a tehetetlen öregkort!

De azért a törzs íratlan törvényei szerint vétek volt, amit tettek s a közös törvényszegés a cimboraság légkörét teremtette meg körülöttük. Mertek beszélni olyasmiről is, amit még maguk előtt is el szoktak titkolni máskor.

– Mi, a Teknősbékák népe sohasem éhezünk. Mi nem, soha – rázta meg a fejét egy apró, görbelábú, lapos orrú harcos. Messzeföldi jövevény volt, mert a csikaszok közül senki sem ismerte a Teknősbékák népét, csak ez az egy szál emberük keveredett ide már vagy öt tavasszal ezelőtt.

– Akkor ott nálatok jó – mélázott el az egyik csikasz asszony, s köpködött erősen, mert neki éppen egy nagyon szálkás halacska jutott.

– Nálunk is csak olyan, mint itt – válaszolta a teknősbéka –, csak mi tudjuk, mit kell csinálni! Amelyik látjuk, hogy nem arra való, hogy éljen, nem várjuk meg, hogy utolérje a hosszú álom, leütjük, megesszük.

– Osztán nem féltek tőle, hogy visszajön, s rátok hozza a rosszakat? – kérdezte rémült csodálkozással egy kicsi, sovány asszony.

– Tudjuk mi, hogy kell azt csinálni – dicsekedett a teknősbéka, mert látta, hogy figyelmes hallgatósága akadt. – A csontokat elvisszük messze, amerre a Halászó Madár népének falvai vannak... Akkor az asszonyok elkezdik

siratni a csontokat és a férfiak a Halász Madarak falvai felé fordulnak és rázzák öklüket. Ha visszanéz, akit megettünk, azt hiszi, hogy a Halászó Madarak harcosai ölték meg és reájuk küldi a rosszakat.

– Én nem ennék embert. Hát még ha a csikaszok népéből való! – csóválta meg a fejét az egyik fiatal harcos, és nagyot köpött a sárga zavaros vízbe.

– Nem kell csikasz testvért enni! – rázta meg hevesen a fejét a teknősbéka. – Idegenek vannak a Nagy Kék víz partján. És csak öt meg ketten vannak... és nincs náluk sem balta, sem nyíl, se semmi!

– Honnan tudod? – kérdezte az idősebbik csikasz harcos bizalmatlanul.– Tarka Szarka mondta... ő látta! ő látta!Mire leszállott az este és Farkas Fog összehívatta népét a tanácskozás tüzéhez, már az egész törzs és az

összes jövevények tudták, hogy lenn a kék víz partján fegyvertelen idegenek vannak. Azt is suttogták mindenfelé, hogy a teknősbéka népe hogyan eszi meg az elgyengülteket és az öregeket. A korgó hasú harcosok és asszonyok kezdték elfeledni megholt öreganyjuk tilalmát.

Mikor magasra csapott a tanácstűz lángja, megérkezett Farkas Fog, és kilépett csúcsos sátrából Holdsugár is.

– Még három nappal és három éjszaka sem telt el azóta, hogy öreganyánk az árnyékvilágba ment s lám, a Nagy Kék víz partján idegenek táboroznak, öt meg két férfi. Nincs balta és íj és nyíl náluk. Csak tüzet raktak, és keresgélnek a parton. Lehet, hogy éppen a csikaszok tanyáját keresik. Mit tegyünk velük?

– Öljük meg őket! – süvöltött fel egy hang. Tarka Szarka hangja volt.– Miért öljük meg? Miért – kérdezték innen is, onnan is.– Mert nekünk nincs mit enni és nekik sincs semmijük! – kiáltotta Tarka Szarka.– Hátha öreganyánk küldötte őket? – kérdezte keményen egy öreg harcos.– Öreganyánk megmondta, hogy nagy tengeri állat hátán jöttek akkor is a jó szellemek. Most is úgy kell

jönniök! – pattant fel a helyéről egy keménykötésű harcos. – De halljuk Holdsugárt! Mit mond Anyánk?– Megkérdeztem a szelet, a vizet, a földet – lépett elő ünnepélyesen Holdsugár – most megkérdem a tüzet

is. – Avval jó marék mindenféle füvet lökött a pirosan parázsló zsarátnok közepébe.Az egész törzs feszült figyelemmel nézte szép, ifjú anyjuk minden mozdulatát. Nemsokára mindnyájan

érezték a hamvadó varázsfüvek illatát. A varázsfüvekét, amelyeknek nincs más tudója a törzsben, csak Holdsugár. Holdsugár, aki most a parázs felé hajol és mélyet szippant a fanyar, átható illatból. Behunyja a szemét és beszélni kezd:

– Az idegenek... az idegenek ott lenn a parton nem öreganyánk küldöttei. Azok erős, jó szellemek lesznek, erősebbek azoknál, akik kiűztek minket a Farkas anya örökségéből ... Azok nagy vízi állat hátán jönnek, vagy óriási madár hozza őket... Ezek nem ők ... nem a jó szellemek ... Mégis legyetek jók hozzájuk, mert ők ismerik a jó szellemeket, és erejükkel erősebbek leszünk mi is.

A füst illata elszállott. Vége volt a varázslatnak. A Csikaszok Anyja lassú léptekkel visszatért helyére. Farkas Fog szólásra emelkedett;

– Hallották a szót a Csikasz testvérek és hallották a jövevény harcosok! Fogadjuk be a jövevényeket. A mi ételünk az ő ételük, a mi italunk, az ő italuk, békénk békéjük, harcunk harcuk!

– Nem kellenek! Öljük meg őket! Megesszük őket, mert éhesek vagyunk – rikoltozták mindenünnen a harcosok és az asszonyok.

– Átkozott, aki bántja őket! – dörögte Szürke Farkas, de hiába. A csikaszok már elpártoltak régi vezéreiktől.

Farkas Fogat, Szürke Farkast és még három másik harcost, meg egy jövevényt megfogtak s pillanatok alatt a környező nyírfákhoz kötözték. Aztán körülfogták Holdsugárt is!

– Szólj igazatl Szólj igazat!– Igazat szóltam – emelkedett fel a leány. – Verje meg öreganyánk szelleme, aki bántja őket!Erre a leányt is körülfogták és belökdösték a kunyhójába. Aztán Tarka Szarka szájába tett ujjakkal egy

fülrepesztőt füttyentett. Mindenki odanézett:– Holnap elmegyünk és megöljük őket. A legbátrabb harcosoké lesz a ruhájuk és a bocskoruk és mindenük,

amijük van!– És megesszük őket – rikoltott a teknősbékák törzséből való jövevény.A csikaszok közül sokan megborzongtak, mert eszükbe jutott öreganyjuk egykori parancsa, de hallgattak.Az új főnök: Tarka Szarka sem szólt semmit.Nem volt, aki ellentmondjon.Másnap már korán felkelt a törzs apraja–nagyja, de nem tudtak elindulni. Eavik sem akart otthon maradni,

hogy a foglyokra vigyázzon, mert mindenki a könnyű zsákmányra gondolt.Ezen aztán majdnem délig civakodtak. Végül a foglyokat az asszonyokra bízták, s a harcosok elindultak.A hat megkötözött fogoly komoran nézett utánuk. Tudták, hogy sorsuk meg van pecsételve. Amint a

diadalittas harcosok visszatérnek, őket is megölik. Addig az asszonyok, gyermekek gúnyjának vannak kitéve. Lehajtott fejjel, izmuk egyetlen rándulása nélkül, elfogott harcosokhoz méltóan tűrték, hogy megdobálják, leköpködjék őket...

Szürke Farkas csak akkor emelte fel a fejét, amikor hallotta, hogy már jönnek is vissza az eltávozott harcosok. Felnézett az égre. Még alig süllyedt két karhossznyit a nap.

Mi történt, hogy ilyen hamar megtértek a harcba indulók?Nemsokára egy harcos bukkant ki a nád közül és egyenesen feléje tartott. Utána jöttek a többiek is. Szürke Farkas lehajtotta a fejét és behunyta a szemét. Várta a kőfejsze halálos csapását.– Bocsássatok meg nekünk! Bocsássatok meg nekünk! – kiabáltak izgatott hangon a visszatérők. – A

rosszak elvették szemünk világát! Hazudott Tarka Szarka! A teknősbéka jövevényt a gonosz lelkek küldték, hogy elpusztítsa a csikaszok népét!

Pillanatok alatt megoldották a foglyok kötelékeit, és a meggémberedett tagú harcosokat karjaikban támogatták a tanácstűz helyére. Farkas Fog, Szürke Farkas, meg társaik értetlen pillantásokat vetettek a körülöttük zsibongó népségre. Érezték, hogy a , kocka javukra fordult, de okát nem tudták adni a hirtelen változásnak.

Nemsokára Holdsugár is ott ült közöttük. A nép mélységes tisztelettel vette körül szép, kisírtszemű anyját.Aztán ételt, italt hordtak eléjük s kínálták őket kedveskedő szavakkal. Farkas Fog azonban néma

megvetéssel nézte igyekezetüket, s a többiek sem nyúltak az ételhez. Mikor az egész nép összeverődött, Farkas Fog felemelte a karját. Egyszeriben csend lett.

– Fekete Csikasz mondja el, mit látott – parancsolta a harcosok főnöke.Erős, zömök, értelmes arcú harcos lépett előre.– Ó, Farkas Fog, te vagy igaz vezetője népünk harcosainak! Ó; Holdsugár, te vagy a mi igaz anyánk!– Azt mondd, amit láttál! – mordult keményen Farkas Fog az előtte álló harcosra.– Láttam öreganyám küldötteit! Nagy vízi állaton jöttek. Hosszú és vastag kötelet kötöttek az iromba nagy

vizi állat orrára, és húzták kifelé a partra ... És a vizi állat hátán éppen olyan emberarcú szellemek ültek, mint azok az idegenek, akiket Te is láttál és Holdsugár is látott és legelőször Szürke Farkas látott. Az idegenek testvérei lehettek a víziállat hátán ülő szellemeknek, mert ölelték, csókolták egymást, mikor a parton összetalálkoztak.

– Ti is láttátok a víziállatot? – fordult a harcosok felé Farkas Fog.– Láttuk! Bizony láttuk!Farkas Fog bólintott, és ismét az előtte álló harcoshoz fordult:– Tarka Szarka és a teknősbéka jövevény hol vannak?– Megöltük őket!– Miért tettétek?– Mert Tarka Szarka hazudott és a jövevény azt mondta, hogy együk meg az idegeneket.– Ti miért hallgattatok reájuk? – rivallt az előtte állóra a harcosok főnöke. – Ti nem ismeritek törzsünk

törvényeit? Szerencsétek, hogy Holdsugár addig rimánkodott öreganyánk szellemének, amíg csak el nem küldte a nagy tengeri állal hátán a mi megmentőinket.

– Igen! – állott fel Holdsugár is. – Beszéltem öreganyánk szellemével. Azt mondta, hogy gonosz korcsokká válott a csikaszok régi, büszke törzse. Megérdemli, hogy elpusztuljanak egy szálig, s velük vesszenek a

jövevények is, akik körülöttük élnek. De ha van még a csikaszok között annyi igaz harcos, mint ahány ujj van az egyik kezemen, megmentem az én népemet! Ezt mondta öreganyám. Akkor én kijöttem a sátramból és láttam öt igaz testvéremet a fához kötözve és láttam a jövevények közül is az egy igaz harcost, aki mától kezdve nem jövevény többé, hanem testvérem. Tudtam, hogy megmenekült az én népem, és sírtam örömömben.

A csikaszok és a jövevények lehorgasztott fővel hallgatták a fejükre olvasott bűnöket. Az asszonyok sírtak, szipogtak és a harcosok szíve is remegett. Akkor felállott Farkas Fog, végignézett népén, és ünnepélyes szavakkal így szólott:

– Csikaszok törzse. Elmúlt a félelem ideje. Erősebbek lettünk, mint gonosz ellenségeink. Vissza foglaljuk Farkas anya örökségét. Ha a nap ismét feljön, minden harcos itt legyen e helyen! Hozzatok élelmet és italt és minden jót magatokkal, hogy méltóképpen fogadjuk öreganyánk küldötteit. Úgy legyen!

– Úgy lesz, úgy lesz! – fogadkozott az egész nép, mert soha Farkas Fognál nagyobb főnöke nem volt a csikasz harcosoknak, s Holdsugárnál igazabb anyja a Csikaszok népének.

VI. KÖNYVA gyantásfa nyomában

XLVI. FEJEZET,

amelyben a fénylő nap eltűnik a felhőtlen égről és a halhatatlan istenek végrendeletet írnak.

A koranyári nap aranyszínűre fényezte az Ismeretlen Tenger, homokos partját. Az örökké fodros vízfelület opálos kék színben csillogott s homályos párafátyol borította a láthatár peremét ott, ahol a keleti égbolt ráborul a végtelen tengerre.

A partot mindenütt finom, selymes tapintású föveny borította A jó meleg homokon két meztelen fiatalember heverészett Az egyik, a sötétebb bőrű, olyan sovány, mint aki hosszan tartó betegségből épült fel. Csak termetének szépen felépített arányai beszéltek nemrég viruló erejéről. A másik, a világosabb testszínű, karcsú, vállas atléta alak. Hason feküdt, fejét karjára hajtotta s úgy süttette hátát a nappal.

Hosszú, hosszú hallgatás után a barnabőrű fiatalember szólalt meg először:– Tegnap délután, amíg a várat építettétek, megírtam inunknak a jelentést... s írtam egy olyan

végrendeletfélét is.– Hát az meg mi a csoda? – nyitotta tágra csodálkozó szemét a világosbőrű fiatalember.– Mi volna más – vonta meg a vállát a másik –, egy olyan írás, amiben benne van, hogyha meghalok, amim

van, kié legyen.– Ahá – bólintott a világosbőrű –, felénk úgy mondáink, hogy hagyakoztál. De miért kell azt írásba

csinálni? Megmondod, hogy kinek mit hagysz, s azután ki olyan bolond, hogy a halott akaratát ne teljesítse. A halott akarata szent, mert hamarább bosszút áll, mint az élő.

– Tudod, arra mifelénk, ha javakról van szó, az emberek nem nagyon félik a lelkek bosszúját. Egyébként az én népem hite szerint a megholtnak van elég baja odaát... Nem sokat törődik az már a földi dolgokkal... Tisztáznia kell magát a túlvilági bírák előtt, meg ehhez hasonló dolgok ... Az is meglehet, hogy a léten túl nincs semmi...

– Na, azt már nem hiszem! – rázta meg hitetlenül fejét az atléta termetű. – Te vagy az első ember, akitől efféléket hallok. Pedig sok bölcs ember beszédét hallgattam már. Felénk is vannak ...

– Lehet, – vonta meg vállát egykedvűen a vékony, barnabőrű. – Felénk megszentelt földbe, hatalmas kőgúlák alá és sziklasírokba rejtik a megholtak bebalzsamozott testét, hogvha majd lelke visszaszáll, megtaláljon mindent, s folytathassa földi létét. De ládd, nekem volt egy öreg mesterem, aki arra tanított, hogy senki sem viszi magával kincseit és senki sem tér vissza, aki egyszer elment. Nem is törekedett ő földi kincsekre, csak derék, hasznos munkára, nélkülözés nélküli életre és a szív derűs, elmélyülő békéjére.

– Az istenek parancsa szerint élt – bólintott az atléta termetű.– Nem tudom – vonta meg vállát a másik. – Sohasem beszélt az istenekről, a másvilágról. Nem káromolta,

nem gúnyolta őket, de nem is vett tudomást róluk. Egyszer, néhány évvel ezelőtt megkérdeztem tőle, valójában milyen is lehet az a túlvilág. Nem szólt semmit, csak hosszan reámnézett. Én nem tudhattam mire vélni hallgatását, s csodálkozva kérdezém: „Nem felelsz uram?” Akkor ő vállamra tette csontos, bogos ujjú kezét, s így szólt hozzám: „Mondd, Áthá–Rá, milyen volt, amikor még nem voltál, amikor még meg sem születtél?” Akkor s azóta sokszor gondolok jó öreg mesterem szavaira.

Ismét hosszas csend szakadt a két fiatalember közé. Áthá–Rá hasra fordult, hogy hátát melengesse a nyári nap sugara, s hasát a forró homok.

– Ládd, Mithrádesz barátom, ezért nem bízhatjuk végrendeletünket halotti mivoltunk bosszújára. Aztán, ha majd egyszer örökre megnémul ajakunk, hiába kérditek, hogy ezt, vagy azt a dolgot miként akartuk. Legokosabb leírni az effélét.

– Nem értem, testvérem – nézett az ilioni fiú Áthá–Rára –, miért gondolsz mostanában oly gyakran a halálra?

– Nézz végig rajtam! Idomaim teltségét felfalta, inaim rugalmasságát elkoptatta a láz s asszonyom utáni szívem fájdalma. Csak lelkem állhatatossága maradt meg, hogy teljesítsem a parancsot, amelyre magam is fogadalmat tettem. E zord vidéken, e kietlen tájakon, mondd Mitrádesz, meddig viheti lelkem ereje testem ösztövér vázát?

A keménykötésű ilioni nem szólt semmit, csak szája sarka remegett s könny gyűlt a szemébe.– Ne sírj barátom! Születni, emberül élni s megbékélt szívvel halni a legboldogabb sors. Nincs kiért

aggódnom. Gyámoltalan árva, védtelen özvegy nem sír majd utánam. De azt akarom, hogy ami apám után reám marad, ne kerüljön kardalészára, ne bitorolják henye papok, vagy az udvar szolgalelkű talpnyalói. Legyen minden a tietek! Bajtársaimé a bajban, testvéreimé a vér szerintinél erősebb közösségben. Aki ebből az

irgalmatlan messzeségből hazatalál majd szerencsével, ki tudja, megkapja–e fáradsága díját? Mert könnyebb jutalmat nyerni az udvar fényében, mint a zord tájak felhőárnyékolta térein. Ne sírj, testvérem, nem akarok én meghalni! Szívemben él a remény, hogy viszontlátom hazám napfényes tájait. De számoltam sorsommal, és cselekedtem e számadás szerint!

– Tuuu–tututu–tuu! – Az ökör szarvából készült harci Kint gyülekezőt parancsolt. Vége volt az elmélkedés csendes óráinak.

Mithrádesz egy szempillantás alatt karjára fűzte kicsi kicsi pajzsát. Kezébe kapta könnyű, fénylőhegyű dárdáját. Áthá–Rá nemkülönben nyakába kanyarította a napfényű irattokot, felkapta könnyű kelevézét, nyilát. Fürge mozdulatai arról tanúskodtak, hogy láz–vékonyította testébe kezd visszatérni a fiatal évek rugalmassága.

Fent a két édes vackorfa dombján a csikaszok törzsének apraja–nagyja, az egyiptomi hajósokkal vállvetve már hosszú napok óta dolgozott. A csikaszok törzsében mindenki szentül hitte, hogy a messzeföldi idegenek valóban öreganyjuk küldöttei, s így valamennyien gondolkodás nélkül hódoltak Kirkuf és népe előtt.

A fáraó hajóinak parancsoló hadnagya pedig úgy gondolta, hogy e maréknyi népecske segítségével, egy esztendő 'alatt talán megteremti a tovább utazás feltételeit.

Az egyiptomiak igazi hajósnépek módjára, alig egy hónap lelorgása alatt megtanulták azt a néhány száz kifejezést, ami az értekezésre éppen elegendő volt. Közben gondosan ügyeltek arra, hogy az elmaradt népecske az ő nyelvükön egyetlen szót se értsen. A csikaszok nem is nagyon törekedtek arra, hogy az idegenek furcsa nyelvét elsajátítsák. Természetesnek tartották, hogy öreganyjuk küldöttei az ő nyelvükön szóljanak hozzájuk.

Később Kirkufék aprádonként megtudták, hogy minek köszönhetik a barátságos fogadtatást, s az isteneknek kijáró hódolatot. Azt is észrevették, hogy különösen Áthá–Rát veszi körül a babonás nép tisztelete. Lázas, önkívületi állapotának, fénylő aranytokjának és az írószerek használatának varázsos erőt tulajdonítottak. A fáraó írnokát, valamennyiük közül az egyetlen embert, aki kételkedett az istenek hatalmában és létében, megtették földi istennek!

– Óh, ha ezt látná Sanuph úr! – gondolta nem egyszer Áthá–Rá. De mit sem tehetett ellene. Kirkuf parancsa szerint nemcsak fenn kellett tartania, de meg is kellett erősítenie a vad–emberek hitét. Ö kellett, hogy megegye az étel javát, s ezzel meggyorsult a gyógyulása. Az ő fegyveres szolgálatára rendelték Mithrádeszt, s így egy jóbarát állandó közelségét élvezhette. És önként, babonás tiszteletből talán, szolgálólányává szegődött Holdsugár, a csikaszok szép fiatal anyja is. Így Áthá–Rá még az asszonykéz figyelmes, utolérhetetlen gondoskodását sem nélkülözte.

Mikor az egyiptomiak megmelegedtek a vendéglátó törzs körében, Kirkuf parancsot adott, hogy építsenek várat, de nem ám a mocsárban, hanem kint a vackorfás dombtetőn. A csikaszok népének többé már nem kellett bujdokolnia, mert erős istenek oltalmában álltak.

A kitűnő vasszerszámokkal pedig csakúgy folyt a munka. Dőltek a fák, fonódtak a palánkok, mozdult a föld, emelkedtek a falak. A kicsi, élet peremére szorult nép pedig dalolva dolgozott, és ha este vackára dőlt, napfényes jövőről álmodott.

Közben isteneik arról tanácskoztak, hogy e magas pontról a szárazföld és a tenger messzire belátható. Akár erről, akár arról közeledik valami, idejében észre lehet venni. Abban is egyetértettek, hoay e hitvány törzsecske távolabbi reményeik valóraváltására alkalmatlan.

Viszont megtudták tőlük azt, hogy a vidék nem annyira lakatlan, mint amilyennek tűnik. A csikaszoknál erősebb népek uralják a távoli dombokat, akikkel saját érdekükben jó lesz megismerkedniük. De Kirkuf tudta, hogy csak akkor használhatják fel saját céljaikra a dombvidék törzseit, ha megfelelő erővel rendelkeznek. Erre való lesz majd a földvár, amelyhez hasonlót ez a vidék még nem látott.

Kalmár szemükkel azt is észrevették, hogy a csikaszoknál számos olyan tárgy, ékszer és eszköz van, amelynek előállításához a törzsből senki sem értett, sőt olyan dolgokat is láttak, amelyeknek nyersanyaga nem lehetett erről a vidékről való. Addig kérdezősködtek, amíg nagynehezen megtudták, hogy néha pásztornépek és ladikosok is vetődnek erre a vidékre. Azoktól lehet csereberélni egyetmást.

Ezekkel is jó lesz megismerkedni, gondolták az egyiptomiak. Minden bizonnyal többet tudnak majd a távolabb fekvő vidékekről, mint ez a nyomoralt kicsi törzs, amelynek fiai szállásaiktól alig távolodnak egy napi járóföldnél messzebbre.

A földvár palánkjairól majd messziről meg lehet pillantani az ilyen kalmárkodó népeket. Ezért kellett a vackorfás dombra építkezniök.

A. kürt hívó szavára Áthá–Rá s Mithrádesz a sietségtől zihálva értek a vackorfás domb tövébe. Nagyot fújtak ottan, aztán néhány pillanat múlva már a tetőre kapaszkodtak.

Fent, a dombháton, a félig felhányt falakon Kirkuf népe és a csikaszok harcosai már állig fegyveresen állottak és izgatottan néztek a nyugatra hullámzó dombok irányába. Onnan lovak hátán és gyalogosan fegyveres harcosok ereszkedtek alá. Számuk talán kétszer–háromszor nagyobb volt, mint a dombon állóké.

Farkasfog, bár nyugalmat erőltetett arcára, hangja elcsuklott a belső remegéstől, amikor Kirkuf felé fordult:– Ezek ők... ezek ők ... oh borzalom, mennyien vannak ...– De veletek itt vagyunk mi is! A mi fegyvereink pedig legyőzhetetlenek, – válaszolt Kirkuf jó hangosan,

hogy hallják valamennyien, s bátorságot öntsön a remegő csikaszok szívébe. Közben az egyik föld–mellvédre könyökölt s azon törte a fejét, miként kerülhetné el a vérontást és nyerhetné meg maga számára az ellenséget.

Áthá–Rá jól látta vezére tűnődő arcát, hosszan, figyelmesen az égre nézett, mintha észrevett volna valamit. Egy hirtelen támadt ötlettől vezéreltetve Kirkuf mellé lépett. Bízd rám őket, uram!

– De én nem akarok vérontást.– Én sem. Vér nélkül tesszük szolgáinkká őket. Most nincs időm magyarázni! Hallgass meg, uram!Kirkuf egy pillanatig elgondolkozva nézte a fiút, azután határozottan biccentett:– Tégy, amint jónak látod, de úgy ügyelj, hogy a hazatérés reményét tettem le kezedbe.– Nem csalatkozol bennem, uram! Fogd az aranytokot, vessed a nyakadba, s vigyázz rá, amíg én

visszatérek.– Mit akarsz tenni? – kérdezte a vezér meglepetten, de választ nem kapott. Áthá–Rá hirtelen mozdulattal a

Kirkuf nyakába vetette az aranytokot, s Farkasfoghoz fordult.– Farkasfog, ki érti közületek az ellenség nyelvét?– Én is, oh Nagyszellem, és Szürke Farkas és sokan.– Farkasfog veszi a fényes szekercét és övébe dugja! Szürke Farkas veszi a fényes kést és övébe dugja! A

két főnök velem jön!A következő pillanatban már ereszkedtek is le a bozótos domboldalon, szemben az ellenséggel.Elől Áthá–Rá fegyvertelenül, mögötte a két csikasz főnök, egyiknél éles vasbalta, a másiknál beretvaélű

kés.Kirkuf aggódó pillantása követte a távozókat. Az egyiptomiak izgatottan, a csikaszok népe csodátváró

remegéssel nézte, hogy mi történik.A készülő erődtől vagy négyszáz lépésre találkoztak. Az ellenség élenlovagló kis csoportját meghökkentette

a három védtelen ember jötte.– Mondd meg nekik, hogy szálljanak le a lóról és csókolják meg a földet, amelyet lábam nyomával

érintettem – fordult Áthá–Rá méltóságteljesen a nyomában jövő Szürke Farkashoz.Szürke Farkas ismételte a parancsot. De nem volt szükség tolmácsra; a lovasok közül többen is értettek a

csikaszok nyelvén.Egy vállas, hatalmas buzogánnyal felfegyverzett alak rúgtatott az élre:– Ki vagy, te idegen?– E föld, a tenger és a széles világ urának küldötte! Az én uram a fényes orcájú napkorong fia. Jaj nektek,

ha nem engedelmeskedtek az ő parancsának.Közben a hátrább jövők közül egyre többen gyülekeztek a lovascsoport köré. Csak rá kellett nézni az

idegenre! Láthatta mindenki, hogy nem e vidékről való. A marcona harcosokat megdöbbentette az idegen bátor beszéde és elgondolkoztatta az, amit mondott.

A buzogányos harcos azonban, aki talán a vezérük lehetett, nem vesztette el lélekjelenlétét:– Ha olyan nagy isten küldötte vagy, amint mondád, tégy csodát, hogy higgyünk neked!– Jaj nektek, átkozottak – emelte fel ökölbe szorított kezét Áthá–Rá. – Jaj, nektek! Mert csodatételre

kénvszerítettétek az én uramat! Legyen kívánságotok szerint! De ne feledjétek, hogy az én uram a bosszúállás ura és hitetlenségetek bűne a ti fejetekre, asszonyaitok és gyermekeitek fejére száll!

A vad harcosok legtöbbjének arcán néma döbbenet tükröződött, de néhányan a legelszántabbak közül hitetlenül szorították keskenyre ajkukat, és szemükben gyanakvó harcias fények villództak. Áthá–Rá tudta, hogy jövő terveikhez éppen ezekre a keményszívű, bátor férfiakra lesz legnagyobb szükségük, Ezért ezek teljes meghódoltatására kell törekednie.

– Álljon elő közületek a legjobb favágó – parancsolta a fáraó írnoka.Hatalmas, tagbaszakadt óriás állott elő, vállán két tenyérnyi, súlyos kőbalta.– Látod amott azt a kérges törzsű fát?Az óriás bólintott.– Hát amottan azt a másikat, a sok száraz ággal?Az óriás ismét bólintott.– Eredj ahhoz, amelyiket gondolod, hogy hamarább kivághatod. Te pedig, Farkasfog, eredj a másikhoz, de

előbb add ide a fejszédet.Áthá–Rá elvette a fejszét, a magasba emelte, mintha a napnak mutogatná:

– Oh, nap, uram atyja, tégy csodát, hogy higgyenek a hitetlenek s nyerjék vissza elvesztett szemük világát, hogy lássák mi az igazság, és lássák mi a hamisság!

A két ember elindult, és nemsokára hallani lehetett munkájuk zaját. A harcosok jobbra–balra a fűre telepedtek, mert tudták, hogy tova delelő utánra ha kész lesz a megparancsolt munka. De íme! Még jóformán le sem ültek, mikor a Farkasfog fája hatalmas reccsenéssel a földre borult.

– Menjetek, nézzétek meg, mit végzett ezalatt a ti emberetek – parancsolta Áthá–Rá.Többen a fához futottak, ahol a kőbaltás óriás kínlódott, de még alig jutott két ujjnyira a munkával. A

harcias törzs emberei zavartan pillogtattak egymásra s már–már hajlandóknak mutatkoztak leborulni a fiú lábai elé, de Áthá–Rá magasra emelte a jobbját:

– Az én uram atyja, ha csodát kívántok tőle, hármat tesz egymásután, sohasem áll meg egynél. Ím lássátok a továbbiakat!

Azzal Áthá–Rá leoldotta kemény, vastag vízilóbőr övét s magához parancsolt egy közelben remegő harcost. Annak kezeit szorosan összekötözte az erős szíjjal.

– Kinek van közületek a legélesebb kése?Az egyik fiatal főnök sárgán fénylő rézpengével a kezében leugrott a lováról. Áthá–Rá jól látta, hogy a puha

penge elég tompaélű, és megkönnyebbült szívvel parancsolta:– Vágd el a társad béklyóját!A fiatal főnök neki is állott, de a tompaélű pengének a kemény bőr nem engedett.– Állj elő, Szürke Farkas, és mutasd meg késedet az én uram atyjának – parancsolta a fáraó írnoka. Szürke

Farkas pedig úgy tett, amint a parancs szólt.– Vágd el a szíjat – rendelkezett Áthá–Rá.Két–három nyiszitelés és a bőrbéklyó lepattant a megkötözött kezéről.A keménykötésű harcosok földre sütötték szemüket. Látszott rajtuk, hogy harmadik csodatétel nélkül is

hisznek már az idegen isteni küldetésében. De Áthá–Rá most már nem engedett:– Szürke Farkas és Farkasfog visszamegy a népéhez és megmondja nekik, hogy akármi történjék, ne

féljenek! Az én uram atyja nem haragszik a csikaszok népére, akik hódolattal és szeretettel fogadták szent fia küldötteit. Haragja csak a csikaszok ellenségeit fogja lesújtani. Ne féljetek tehát, akármi történjék.

A. két csikasz–főnök földre borult, s úgy csókolták meg Áthá–Rá könnyű saruba bújtatott lábát. Aztán feleqvenesedtek és gyors léptekkel az épülő földtábor felé siettek.

– Ó, nagy főnök, a balták és kések ura, a nap fiának küldötte – borult le hirtelen Áthá–Rá lábai elé a lovasok Vezére –, mi csak a csikaszok ellenségei vagyunk, de téged és uradat szeretjük. Parancsolj velünk, ó nagy főnök!

– Szeretitek az uramat, de nem hisztek szavának, amit pedig az én számból hallottatok? A csikaszok ellenségei vagytok, akik hódolnak az én uramnak és pártját fogják az ő küldötteinek? Miként higgyek szavatok őszinteségében? Vessetek egy pillantást az égre s meglátjátok nemsokára az én uram haragját, amely szerencsétlen fejetekre, ártatlan asszonyaitokra és gyermekeitek fejére száll.

A támadók tábora magasba meresztett szemmel kémlelte a felhőtlenül ragyogó égboltot, de nem láttak semmit. A kékesen áttetsző messzeséget még egy picike felhőfoszlány sem tarkította s mégis, mintha a napkorong egyik széle kezdett elfeketedni...

Lassan közeledett a napfogyatkozás.Áthá–Rá jól ismerte előjeleit, nem hiába volt Sanuph úrnak, a dolgok rendjét kutató öreg írnoknak annyi

éven át kedvenc tanítványa. De Sardunázár pap is említette, amikor még Onban jártak, hogy napfogyatkozás várható, mert már régen nem volt...

Nemsokára az ellenséges harcosok is észrevették az égbolt elsötétülését. A nap egyre inkább kezdte eltakarni fényes orcáját. Mindenki szívét ismeretlen félelem jégmarka szorította össze. Még a lélegzete is elállott azoknak, akik az imént oly bátran viselkedtek. A döbbenetes csendben Áthá–Rá szavai úgy pattogtak, mint ostorcsapások a meztelen lapockán: Látjátok! Az én uram atyja eltakarja előletek haragvó arcát. Nemsokára elküldi fejetekre tüzes nyilait is. Egyiketek sem kerüli el a szörnyű halált! Egyiketek sem menekülhet az én uram atyjának haragja elől!

A lovasok lecsúsztak lovaik hátáról és leborultak a földre.A gyalogosok is ott fetrengtek Áthá–Rá lábainál a homokos,fűpamatos földön:– Irgalmazz nekünk! Irgalmazz nekünk, ó, nap fiának küldötte!– Az ő kezében van az irgalom – mutatott Áthá–Rá az egyre jobban sötétülő napra. – Én most felmegyek

amarra a halomra, hogy könyörögjek helyettetek az én uram atyjához. Ti behunyjátok a szemeteket és a földhöz szorítjátok arcotokat! Aki parancs nélkül felemeli a fejét, vagy pillogat, tüzes ménkű sújtja hamuvá.

Ó, szegény tudatlan, hiszékeny emberek! Dehogy emelték volna fel porba szorított arcukat! Szívüket bűntudat marcangolta. Olyan bűnök tudata, amelyekről eddig azt hitték, erény és amelyekért most mégis lakolniok kell.

Áthá–Rá pedig, amint mondá, felszaladt a dombra, amely félúton állott, a földre borult ellenség és az épülő földerőd között. Tenyeréből tölcsért formált és úgy kiáltott Kirkuféknak:

– Hajhó, uram! Hallod–e a hangom?– Hallom – bődült vissza Kirkuf.– Ne féljetek! Mindjárt világosodni kezd! A csikaszok félnek–e?– De nagyon!– Igértessétek meg velük, hogy velünk jönnek, ha kell, a világ végéig! Értetted!– Értettem!– Miattam ne félj!– Jól van!Ez a rövid párbeszéd a mindkét táborhoz tartozó bennszülöttek fülehallatára történt. De mivel közülük senki

sem értette az idegenek nyelvét, Kirkuf és Áthá–Rá kiáltozhattak nyugodtan. A földreborult harcosok akár azt is hihették, hogy a naphoz imádkozik és Kirkuf távoli hangja valamely égi válasz.

Mikor világosodni kezdett, Áthá–Rá visszatért a földreborult harcosokhoz és úgy állott meg előttük, mint odahaza Maát isten papjai a sorsukat váró bűnösök előtt.

– Nézzetek az égre!A harcosok remegve teljesítették a parancsot. A nap keskeny karimája már kibújt az árnyék mögül.– Egy szavamba kerül – dörgött az írnok hangja –, és örök sötétség borul ismét a világra, mert az én uram avilág ura!– Irgalmazz nekünk! – könyörögtek a harcosok.– Elnyeritek a kegyelmet, de az én uramat imádjátok, a mi parancsainknak engedjetek és ha kell, velünk

jöjjetek, akár ,a világ végére is, mert így akarja az én uram!– Úgy legyen! Úgy legyen! – kiáltozták a megfélemlített harcosok.– Akkor most keljetek fel, és kövessetek engem! – parancsolta Áthá–Rá. Azzal megfordult és megindult a

földvár irányába. A marcona harcosok gomolygó tömege pedig úgy követte, mint őrzőjét a birkanyáj.Közben a homály elmúlt. A nap régi derűs fényével ragyogta be a tájat. A bennszülöttek szívébe visszatért a

nyugalom és az életöröm. Áthá–Rának köszönték mindezt és istenként tisztelték érette. Elnevezték az „Élet Szellemének”,,Életadónak”, aki nem ismeri a halált.

Az „Életetadó”, amint a földvárhoz visszaérkezett, jelentést tett parancsolójának, Kirkufnak, és aztán ismét nyakába akasztotta a fáraó aranytokját.

A napfényű tok belsejében pedig ott volt a többi tekercsre kunkorítva ,,a halált nem ismerőnek” az „Élet szellemének” végrendelete...

XLVII. FEJEZET,

amelyben kiki a maga mesterségét folytatja, s Kirkuf szerint ez nem is lehet másképpen: csak Holdsugár és Mithrádesz feledkezik meg kötelességéről, de azt egyelőre rajtuk kívül más nem tudja.

Mikor a nap delelőjén túljutott, Áthá–Rá, akárcsak odahaza, gyorsan megebédelt, s aztán lefeküdt aludni. Rövid délutáni álma után, ha felkelt, elővette arany irattokját. Rövid jelentéseket irkált, vagy a régieket javítgatta, csinosítgatta, hogy szépen szóljanak a lejegyzett gondolatok.

A napok eseménytelenül teltek és a fiatal írnok rászokott, hogy megfigyelje és leírja a kicsi vad törzsecske csendes mindennapi életét. Leírta eszközeiket, ruházatukat, napi foglalkozásukat, azt, hogy miként halásznak, vadásznak és miként készítik el ételeiket. Sokszor arra gondolt, hogy talán odahaza senkit sem érdekelnek majd az ilyen hiábavaló apróságok. Mégis lejegyzett mindent, mert nem tudott tétlenül ülni. Olyan szükségletévé válott az írás, mint a mindennapi eledel.

Lassacskán idomai kiteltek, régi ereje visszatért. Dolgozni a többivel egy sorban mégsem engedték. Kirkuf úgy mondta, hogy aki magasan a többi felett áll, annak nem szabad a művesek közé keverednie.

– Ládd, én is parancsolok, de egy kavicsra rá nem teszem a kezem – szokta mondani, ha Áthá–Rá lázadozott a semmittevés ellen.

– Igaz, uram – bólintott ilyenkor a fiú –, igaz, hogy nem dolgozol a két kezeddel, de mivé lennénk a te gondolataid nélkül, a te akaratod nélkül?!

– Ide figyelj, uram! – Áthá–Rá csodálkozó pillantást vetett a vezérre, mert Kirkuf még sohasem szólította őt „uramnak”. – Mit gondolsz, te hánynál–e ki több földet a sáncokból, vagy Szürke Farkas, aki a legjobb árkászom?

– Természetes, Szürke Farkas – bólintott Áthá–Rá.– Te ácsolnád–e jobban a gerendákat, vagy az öreg kormányosom? Vagy a vágottképű, aki a legügyesebb

hajóács?– Ők, igen, ők jobban tudják, de én segítenék nekik, ahogy az erőmből és ügyességemből futja!– Vagyis beállanál melléjük inasnak. Hogy reád kiáltsanak: „Ne úgy, te mulya!” vagy „Fogd meg a végét,

nem pennaszár!” Szép volna, úgy–e?– Nem hiszem, hogy ezt tennék – csóválta meg fejét Áthá–Rá. – Ládd, engem itt mindenki szeret.– Ne engedd megcsalatni magad, uram! A szeretet, amiről te beszélsz, a tiszteletből fakad, meg a

félelemből, mert olyasmihez értesz, amit ezek a durva emberek még elképzelni sem tudnak: tudsz írni, olvasni, ismered a nap járását, talán még parancsolsz is neki... – tette hozzá Kirkuf s hangjában mintha valamilyen leplezett zavar bújkált volna.

– Ó, vezérem, Kirkuf! – kiáltott fel Áthá–Rá –, csak nem hiszed te is ... Ládd én Sardunázártól, attól az öreg paptól hallottam, hogy mostanában a nap el fogja takarni orcáját és hamarabb észrevettem, mint ti, mert én tudtam...

– Ez az! Tudtad. De miért nem tudtam én, vagy a többiek ? Mi nem jártunk–e valamennyien az oni papok templomaiban ? Ládd, nekünk csak saját jövőnk titkáról lebbentették a fátylat, de neked a csillagos ég titkairól is beszélteit, mert te írástudó vagy!

Áthá–Rá mondani akart valamit, de Kirkuf nem engedte szóhoz jutni:– Hadd csak! – legyintett. – Ami a tied, a tied, ami az enyém, az enyém és ami az embereké, az legyen az

embereké Te most istenküldötte vagy a nép szemében. Maradj meg annak. Írástudó vagy, ne akarj földet hányni!

Kirkuf most egészen közel hajolt a fiatal írnok arcához:– A vezér én vagyok. Mit érne azonban az én hatalmam a tied nélkül? Ők százan, meg százan vannak.

Erősebbek, mint én egyedül, meg az a néhány ember, aki velem tart. Akármikor megölhetnének, elkergethetnének, és olyat tehetnének; a helyembe, aki kedvükre való dolgot ígér. De amíg te vagy, és te velem vagy, addig mukkanni sem mernek. Mert jegyezd meg, uram, a vezéreknek mindig szükségük volt az égiek hatalmára!

Így aztán szorgos dologidőben is, Áthá–Rá mellett minden délelőtt ott állott fegyveres szolgája: Mithrádesz. Lehetett bármi szűkösen az élelem, neki mindig jutott bőven. Pedig az élelemmel elég baj volt, mert a várépítés miatt csak kevés ember járhatott halászni, vadászni...

Csak délutánonként küldött el mindenkit maga mellől Áthá–Rá, mert nem szerette, ha írás közben zavarják.

Ennek Mithrádesz örült a legjobban. Nagyon szeretett vízimadarakra vadászni, s mivel ügyes vadász volt, senki bánta hasznothajtó szórakozását. Így Mithrádesz az álmosító nyári délutánokat az éren és nádon csatangolta végig. Hol térrdig, derékig mászkált a vízben egy–egy lebukó vadkacsa után, hol a zsombékokon szárítgatta vizes tagjait.

Most is ott leselkedik felajzott íjával egy rekettyésben. De mintha ördöge lenne a vadkacsáknak! Csattogó szárnycsapásokkal csak áthúztak a fiatal ilioni leshelye előtt. A világért le nem szállott egy sem a nád között rejlő udvarnyi víztükörre. Pedig mennyi itt a vadkacsa máskor!

A vadász előbb bosszúsan, majd kedvetlenül nézegette a semmivel sem kecsegtető leshelyet. Lassacskán a meleg nap elbágyasztotta. Már maga sem bánta, hogy semmi sem kerül nyílhegyre.

Végigdűlt a. derékig érő fűben. Hanyattfeküdt, s nézte a dél felé futó felhőket. Ha ráülhetne valamelyikre ... Talán már holnap otthon lehetne Ilionban. Mi minden mesélnivalója volna!

Milyen átkozott végzet! Húga megmentette akkor Áthá–Rá haragjától. Miatta elhagyta hazáját... s most se húga, se hazája ... Az élete pedig ide van kötve a bolond kétországbeliek sorsához. Mi köze neki a fáraóhoz, az északi átjáróhoz, az egész eszeveszett kalandhoz?!

Áthá–Rá jutott az eszébe ...– A csikaszok istenének sógora vagyok – gondolta, s hangosan elkacagta magát. – Hanem az a

boszorkányuk vagy anyjuk, vagy mi a csoda, az helyre kis teremtés! Az még odahaza Ilionban is megállná a helyét...

Mithrádesz szanaszét bogarászó gondolata most egyre inkább a csikaszok szép fiatal anyjának karcsú, nádszálként ringatózó alakja körül kezdett gomolyogni.

– Olyan a szeme, mint az őzé ... barna s szinte könnyes a félelemtől, ha megijed ... De villámokat szór, mint a nagy isten bosszúja, mikor haragszik... és derekát veri hosszú szőke haja ... a nárcisnál elbűvölőbb ... a szarvas nem szökell kecsesebben nála ...

Hopp! A vadász éles füle meghallotta, hogy roppant egy letört nád, csörrent a haraszt. A következő pillanatban már felajzott nyillal lesett a zörej irányába.

Áthá–Rá másik állandó kísérője a csikaszok ifjú anyja volt. Holdsugár törzse akaratából és saját szívének sugallata szerint időzött állandóan az írnok közelében. Őszintén hitte, hogy meghalt öreganyjuk küldötteinek isteni vezérét gondozza.

Mert Holdsugár édesanya módjára viselt gondot az írnokra. Mikor magáról is alig tudó beteg volt, később, mikor lábbadozott, a csikaszok szép fiatal anyja ápolta s így szinte önmagától adódott, hogy ő maradt mellette akkor is, amikor már teljesen felépült.

Szegény leány! Ugyan mit kapott hűséges szolgálatáért? Áthá–Rá csak néha nézett reá komoly, mély pillantással, legtöbbször észre sem vette szorgos készségét.

Dehát ennek így kellett lennie! Áthá–Rá isten volt s szegyény , Holdsugár tudta, hogy az istenek közömbösek, szeszélyesek és rosszindulatúak. Ez. a sötétbőrű isten jó szellem lehetett, mert ártani nem ártott, csak úgy tett, mint aki keveset vesz észre a neki járó gondoskodásból. Holdsugár szíve azonban örökké tele volt félelemmel és aggódással, nehogy elrontson valamit és akkor magára és népére haragítsa a nagyhatalmú urat.

Amennyire félte Áthá–Rát isteni hatalma miatt, annyira marta szívét Mithrádesz gúnyos, csipkelődő beszéde. Az ilioni fiút közelebb érezte magához, nem látta olyan magasan maga felett, mint Áthá–Rát. Csak alig tartotta valamivel nagyobbra, mint Szürke Farkast, vagy Farkasfogat. Ezért több tiszteletet, több megbecsülést várt tőle, hiszen ő a csikaszok anyja volt, nem valami jövevény némber.

Mégis, akármilyen haszontalan volt az idegen legény, Holdsugár sohasem tudott vele szemben olyan határozott, fensőséges lenni, mint törzse asszonyaival, harcosaival szokott. Kicsit félt, nehogy a szolga megsértésével urát is magára bőszítse... meg aztán valami más is mindig összeszoszrította a torkát s megdobogtatta a szívét.

Mintha Mithrádesz szavainak csak az értelme lett volna bántó, de hangja lágyan muzsikált, és szemében meleg, játékos fények csillogtak. Ez gyógyítgatta a Holdsugár szívén ejtett karcolásokat, melyeket a szépszál ilioni fiú bogáncsos szavai okoztak.

Mikor Áthá–Rá ebéd után elszenderedett, Holdsugár szokásához híven könnyedén betakarta egy durvaszövetű kenderlepedővel s aztán kiosont a kunyhóból. Gyors, ringatózó léptekkel sietett végig a félig földbevájt kunyhók között.

Egy pillanatra megállott a Farkasfog házánál. Itt négy–öt asszony nagy kerek követ dörzsölgetett egy másik lapos kőhöz. Közben gondosan ügyeltek arra, hogy a kövek közé helyezett aranysárga árpamagvakból egy szem se szóródjék a földre. Mióta Áthá–Rá parancsára régi ellenségeik megbékéltek, a csikaszoknak árpájuk is volt, amennyi éppen kellett. Egykori ellenségeikkel cserélhettek halért, vágott száraz nádért, sásból font kosarakért, ha éppen szükségük volt rája.

Farkasfog asszonya Holdsugárra kacagott, de nem hagyta abba a nehéz munkát:– Hallod–e, Holdsugár? Gyere vissza később, majd kapsz lepényt. Vigyél az „Életurának” is. Ha ő nem jött

volna, most mi sem ennénk.– Jó. Visszajövök, ne félj. Csak el ne égesd, mint a minapit, mert azt urunk az első harapás után kiköpte

mind ...A falu félig kihalt volt. Mintha nem lettek volna férfiak, csak asszonyok mindenfelé és zsivajgó purdé

gyermekek. A férfiak ott dolgoztak valamennyien az ellenséges törzs harcosaival együtt, fenn a dombtetőn. Építették Kirkuf parancsára a nagy földvárat, amilyent eddig elképzelni sem tudtak, de amelynek célszerűségét napról–napra egyre jobban felismerték.

Mikor Holdsugár a nagy, szőke folyó partjára ért, vízmentébe fordult, s bevetette magát a nád közé. Zsombékról zsombékra hágott a jólismert helyen, s közben szorgalmasan gyűjtögette a sulymot, amelynek édes, vízbefőtt belét Áthá–Rá nagyon szerette. Kötőjét már teleszedte, s közeledett a kis füves, bokros rekettyéshez, amikor hirtelen földbegyökerezett lábbal, ijedtségtől tágranyitott szemmel, megállott:

Valaki füttyentett!Már éppen arra gondolt, hogy megfordul s hazarohan, hogy riassza a falut, de az egyik bokorból mosolygó

arc bukkant eléje.– Ej, nó! Isteni leányka! El ne fuss! Jobban szeretem nézni őzike szemeidet, mint látni, miként változnak

szép pici lábad nyúlcsülökké.A leány nem szólt semmit, csak arca pirult el az indulattól, és félig nyitott száján pihegett a benneszorult

félelem. Mithrádesz pedig eldobta felajzott nyilát s lassan, mint aki csikót vagy ijedős bocit csalogat, közeledett a leány felé:

– Áh, megint sulymot gyűjtesz! Még szerencse, hogy Áthá–Rá nem szereti a parazson sült csillagokat... Akkor tán azokat is lehoznád az égből. Miért ne! Hiszen te olyan boszorkány–féle vagy itt a csikaszok tiszteletre méltó pereputtyánál.

A leány szeméből egyszeriben eltűnt minden, ami az ilioni harcost megrettent őzikére emlékeztette. Sötét szempillái alól haragvó istenek villámai cikáztak a fiú felé:

– Vigyázz a nyelvedre, idegen! Ne bántsd uradat, s másmilyen módon beszélj az én népemről! A vak is látja, hogy nem öreganyánk küldötteinek népéből való vagy! Viselkedj méltó módon, mert különben megismerkedhetsz urunk haragjával s népem dühével.

– Igazad van, Holdsugár! Idegen vagyok köztetek és idegen a Kirkuf népe közt. Jövevény, ahogyan ti mondjátok ...Jövevény harcos... De nem vagyok alávaló nép fia és nem gyávaságom vetett e sorsra. Egyszer, ha meghallgatnád, elmondanám életem történetét.

– Jól van, Mithrádesz, hallgatlak. Nem egyszer, nem majd! Most! Mert most, úgy érzem, szívedet a bánat marja s talán ilyenkor ajkad sem gúnyos szavú, mint máskor...

– Oh, drága leánykám! Ha ismernéd az emberi szív titkát, azt is tudhatnád, hogy gyakran olyankor gúnyolódik az ajkunk, mikor szégyeljük mutogatni lelkünk sebeit. Gúny és könny bújócskázó testvérek! A sírni szégyenlő gúnyolódik, amíg sokan látják, de ha magában marad, könnyei előtörnek ...

– Ohó, fiatal harcos! – kacagott Holdsugár, mert maga Nem tudta miért, szívét könnyű mámor töltötte el: az édes diadal érzése. – Sohse hittem volna, hogy ilyen szépen is tudsz beszélni... de a szemeden nem nagyon látom, hogy könnyezett volna, pedig itt ugyancsak magadban voltál.

Mithrádesz arca elkomorodott, de ajkán leheletnyi gúny sem rezdült:– A férfi, mégha senki sem látja, akkor sem pottyant könnyet ... lenyeli a bánat minden cseppjét... attól

vállik keserűvé és irgalmatlanná a harcos szíve... de hát te ezt nem érted! Miként is értenéd? Itthon vagy, szép vagy, első vagy a saját néped között...

Holdsugár pillanatnyi néma csend után lekuporodott a földre. Óvatosan egy kis földhorpaszba töltötte a sulymot, s anélkül, hogy felegyenesedett volna, egy közeli bokor alá telepedett:

– Jer, Mithrádesz! Ülj ide mellém. Látom, szíved igazán keserű. Mondd el életed folyását. Hadd tudjam meg bánatod okát.

Az ilioni fiatalember szótlanul a leány mellé telepedett. Sem nagyon messze tőle, sem igen közel hozzá, csak úgy, mint mikor valaki barátja vagy harcos társa mellé ül, hogy a láthatár felé ereszkedő nap árnyakat növelő sugarainál csendes beszélgetés közben pihenje ki a délelőtt fáradalmait. Most azonban csak izmaik pihentek, mert idegeiken ismeretlen feszültség lett úrrá, ereikben lázasan buzgott a friss fiatal vér és ajkukat hosszú néma csendre zárta az észrevétlenül múló pillanatok titokzatos megilletődöttsége.

A csendet Holdsugár törte meg, hangja érdesen fojtott volt.– Az életedről mesélj, Mithrádesz!

... És az ilioni ifjú halk, szakadozott hangon mesélni kezdett a Szkámándrosz–parti városról, népéről, a helleszpontoszi nagy csatáról, Vörös Liliomról és Áthá–Ráról, a fáraó népéről és a maga hazátlan árvaságáról.

Holdsugár pedig szomjas lélekkel, hol tágranyílt, hol könnyes szemekkel hallgatta az isteni küldöttek emberien hősies életét és csodálatos, haláltmegvető erőfeszítéseiket egy célért, amelyet egyszerű lélekkel meg sem értett. Csak hitte, hogy az végzetesen úgy helyes, amint ezek az emberfeletti emberek maguk elé tűzték. Mithrádesz elbeszélése nyomán lassan–lassan elfoszlott minden isteni máz a messzeföldi idegenekről. Holdsugár szívéből eltűnt minden miattuk érzett rettegés. Helyét az emberi nagyság olyan arányai foglalták el, amilyenről addig még csak nem is álmodott, de amely előtt készséges lélekkel meghajolt. Íme: emberek, akiket nem véd az istenek halhatatlansága és akik mégis haláltmegvető célt tűztek maguk elé!

Mire a nádasok mögé bukott a nap, Mithrádesz befejezte élete történetét. Holdsugár még néhány csendes, halkszavú kérdéssel a fiatalember ajkára csalt egy–egy megmosolyogni való, vagy könnyes emléket.

Az este csendesen beállott és mire a csillagszemű ég benézett a fekete árnyakba rejtőzött földre, a nagy, szőke vízű folyó zsombéklyai között két egymásba simult boldog embert láthatott: egy fiút és egy leányt, akik maguk sem tudták miként kerültek egymás karjába, de minden csepp vérükkel, minden idegszálukkal érezték, hogy így a legjobb a világon ...

XLVIII. FEJEZET

amelyben megcsillan a szabadulás reménye, régi barátságok helyét új érzések foglalják, el, de azért Áthá–Rá nem feledkezik meg arról, hogy az istenek nem szoktak könnyezni.

Áthá–Rá aznap észre sem vette, hogy barátja és a leány hiányoznak. Ma is, mint máskor, miután felébredt délutáni Almából, hozzáfogott jegyzetei rendezéséhez. Új feljegyezni valója nem lévén, régi jegyzeteinek mondatait csiszolgatta. Úgy elmélyedt a munkában, hogy észre sem vette Kirkuf közeledtét. Pedig a vezér nem is egyedül jött. Magával hozta legmegbízhatóbb embereit is.

Mikor a fiú elé értek, Kirkuf mélyen meghajolt előtte és és így lettek a többiek is. Jól tudták, hogy távolról a fél falu Apraja–nagyja figyeli minden mozdulatukat, és Áthá–Rá isteni tekintélyét mindenképpen fenn akarták tartani. De egyébként ha már egészen megszokták, hogy az írnok előtt tisztelegjenek és ő is megszokta, hogy méltóságteljesen fogadja minden ember hajlongását.

Előbb Kirkuf ült le szemben az írnokkal, aztán szép sorjában enyhén hajló félkörben mögéje telepedett: Amu és Juzsua, a vágottképű, Tengeri Majom és az öreg, huncutszemű kormányos. Miután valamennyien leültek a zöld gyepre, Kirkuf hozzáfogott, hogy röviden elmondja jövetelük okát:

– Nagyságos uram! ! – Áthá–Rá összerezzent a furcsa megszólításra, hiszen ő odahaza is még csak „tekintetes” volna, de nem szólt semmit: „ha Kirkuf így látja jónak, hát legyen”, gondolta, és figyelmes arccal hallgatta a hajóparancsnok beszédét:

– A földvár építését befejeztük, és most újabb terveket szövünk, mert utunkat, amelyre felséges urunk küldött, folytatnunk kell mindenáron. Nézd uram ezt a darab fát. Juzsua hozta a nagy lovasnép táborából, azoktól, akik Téged a „sötétség napja” óta istenként tisztelnek.

Áthá–Rá elmosolyodott, mert Kirkuf is a „sötétség napjának” nevezte a napfogyatkozást, éppen úgy, mint az idevaló tudatlan népek. Lehet, ő sem tudott többet erről az égi jelenségről, mint a csikaszok. Aztán kezébe vette a négyzetesre ácsolt fehér fadarabot és felcsillanó szemmel pillantotta meg, hogy egyik barnás repedéséből kövér gyantacsepp csurrant ki, mint valami keményrefagyott könnycsepp.

– Gyantás puha fa! Hajónak való – szólt Kirkuf.– Ezek itt még házépítésre is használják – tette hozzá Juzsua – egy beépített gerenda kiálló végéből vágtam

ezt a darabot.– Messze van–e az erdő, amelyből ezt a fát vágják? – kérdezte Áthá–Rá élénken.– Itt van a bökkenő, nagyságos uram! – szólt közbe az öreg kormányos. Mert, hogy itt senki sem tudja, hol

van ennek a jóféle fának az erdője.– Valahol csak kell lennie – kiáltott fel Áthá–Rá. – Mert hogy az égből nem pottyant, az biztos!– Hátha még egy nálad is nagyobb varázsló járt ezen a vidéken! – kérdezte komolykás arccal, de hamisan

csillogó szemmel az öreg kormányos.– Elhallgass öreg! – mordult rá Kirkuf. – A tréfát hagyjad otthonra. Mert amíg itt vagyunk, a bőrünk épsége

függ Áthá–Rá istenségétől.– Nó, nó – dörmögte az öreg. – Tőlem ne féljetek. Értem én az okos beszédet!– Hagyjátok már abba! – szólt közbe Áthá–Rá. – Inkább arról beszéljetek, honnan kerülhetett ez a fa a mi

vidékünkre.– Meghallgattam a lovasok véneit – válaszolt Kirkuf. – Azt mondják, hogy itt a szőke vízű folyó mentén, ha

feljebb megyünk, két nagyobbacska vizet találunk. Mindkettő a szőke vízű nagy vízbe ömlik ... A túlsó mentén ha megindulunk, pár nap után minden bizonnyal a gyantás fák erdejébe érünk...

– Miért csak minden bizonnyal? – kérdezte Áthá–Rá. – Hát nem biztos?– Ezek közül a népek közül még senki sem látott ilyen erdőt. – rázta meg a fejét Kirkuf. – De azt mesélik a

törzs vénei, hogy réges–régen, amikor még ők sem éltek, népük ott lakott a túlsó kisfolyó mentén. Messze, messze, ahol égig érő hegyek oldalában zöldellnek a gyantásfa erdők...

– Aztán a hátatokon akarjátok lehurcolni a fát, vagy a szárazföldön akartok tovább hajózni – vetette közbe csalódott ingerültséggel Áthá–Rá.

– Szavaidban nem sok isteni bölcsesség csillog – rándult egy gúnyosat Kirkuf szája széle, de aztán előbbi szavaira gondolt és Áthá–Rá tekintélyének megőrzése végett komolyan, szinte tisztelettel folytatta: – Mi is elszomorodtunk eleinte, de aztán kérdezősködni kezdtünk, hogy miként kerültek a fák erre a vidékre. Így tudtuk meg, hogy néha, nagy ritkán, a túlsó folyó vizén messzeföldi emberek kivágott rönköket úsztatnak idáig. De

néha évek is eltelnek, s mégsem jön senki. Mi nem várhatjuk a jószerencsét. Aztán a fát is magunknak kell kiválasztanunk az erdőből... A vizen majd a mi fánk is leúszik, ha kell, akár a tengerig...

Hosszú mély csend szakadt a kicsi gyülekezetre. Áthá–Rá, Kirkuf s a többiek gondosan latolgatták az elgondolás esélyeit. Mindnyájan tudták, hogy tervük kivitelétől függ szabadulásuk, de azzal is tisztában voltak, hogy a kockázat nagyobb, mint annak idején, amikor áttörték a Helleszpontosz nevű vízikaput.

A hosszú csendet Áthá–Rá törte meg. Hangja mélyen, ünnepélyesen csendült, amikor megszólalt:– A bölcsességnek lelke szállja meg elménket, a lélek bátorsága szálljon szíveinkbe, hogy ellen tudjunk

állni minden szép szavakban rejtett hamis tanácsnak és férfiúi bátorság acélozza meg szívünket, hogy szembenézhessünk minden veszéllyel bölcs terveink megvalósításáért. Kirkuf a vezér, ő beszéljen!

A fáraó hajóinak parancsolója felemelte a fejét, és tekintetét végighordozta a feszülten figyelő arcokon:– Senki sem tudhatja, hogy milyen messzeségben vannak a gyantásfa erdei. Senki sem tudhatja, milyen

számú és milyen erejű népek lakják azt a vidéket. Ugyan ki lehet a megmondhatója, hogy mekkora veszéllyel kell szembeszállanunk ottan. Ezért, amekkora erővel csak lehet, akkorával kell nekivágnunk az útnak. A siker felől pedig legyünk jóreménységgel! Igaz–e?

– Igaz, igaz! – bólintgattak a többiek.– E két vad nép apraja–nagyja hatalmunkban van! Amennyit csak lehet, vigyünk magunkkal harcosaikból,

mert mi kevesen vagyunk. A harcosok azonban, csak akkor jönnek velünk, ha biztonságban tudják asszonyaikat, gyermekeiket és véneiket. Erre való a földvár! Ez kevés erővel is sokáig, akár évekig megvédhető olyan hitvány hordák ellen, mint amilyenek errefelé csatangolnak. A földvárra azonban még nekünk is szükségünk lehet, amíg hajóinkat megépítjük. Ezért a falak védelmét nem bízhatjuk valamelyik itteni főnökre. Néhány emberünket itt kell hagynunk és közülünk is itt marad valaki vezérnek. Végezetül ne feledkezzetek meg arról, hogy néhány holdnap múlva beköszönt a hideg, páncél merevíti a folyók hátát. Akkorára alkalmasint már itt kell lennie a fának, hogy a következő meleg idők beálltával hozzákezdhessünk a hajók ácsolásához. Három–négy napszállta után indulnunk kell! Igaz–e?!

– Igaz, igaz! – helyeseltek a hajósok vezetői.– Most pedig lássuk, ki maradjon itten?Amint Kirkuf egyikről a másikra vetette kérdő pillantását, úgy sütötték le szemüket egymás után: Amu és

Juzsua, Tengeri Majom és még Áthá–Rá is. Egyik sem akart itt maradni.– Húzzunk nyilat – villant hirtelen Tengeri Majom pillantása az elkomorult arcú vezérre.– Csak ti négyen vetélkedjetek – válaszolta Kirkuf –, mert én meg Áthá–Rá megyünk a fáért. Nekem menni

kell, mert vezér nélkül nem sokat ér a harcosok serege. Áthá–Rá pedig meg kell hogy írja, amit lát, mert így szól őfelsége parancsa.

Ezt az intézkedést is helyesnek tartotta mindenki. Áthá–Rá pedig bement a kunyhóba. Tegzéből kiszórta a nyílvesszőket. Ép volt valamennyi. Egynek letörte a hegyét s aztán tollával kifelé valamennyit visszatette a tegezbe.

Először az öreg kormányos elé tartotta a tömött tegezt, mert ő volt a legidősebb. Az öreg ép nyilat húzott. Aztán Józsua, Amu, Tengeri Majom is. Az első körben nem dőlt el, hogy ki maradjon. Megint húztak másodszor is. Ismét hibátlan, vesszőt húzott mind az öt hajós.

Végül harmadszorra, amikor már alig maradt vessző a tegezben, Amu húzta ki a sorsdöntő jelet. Arca csak egy futó pillanatra rándult meg, aztán máris visszanyerte szoborszerű nyugalmát. Kirkuf ránézett a thébai óriásra s úgy érezte, hogy talán maga sem választhatott volna jobbat a várparancsolói tisztre. Csak Áthá–Rá szívében bújt meg valami hirtelen szomorúság és Juzsua arcát felhőzte be a bánat, hiszen ők hárman a legrégibb közös hitű bajtársak voltak.

– Én maradok, uram – fordult Kirkuf felé rendíthetetlen nyugalommal az óriás.– E pillanattól kezdve, a sors különös és kifürkészhetetlen akaratából vezértársam vagy, „uram” – szólott

Kirkuf és megölelte, megcsókolta az óriást. A többiek pedig tudták, hogv ezután Amut „uramnak” kell szólítaniok, és engedelmeskedni tartoznak az ő parancsának.

Amu pedig négyet a hajósok közül kiválasztott magának, akikkel együtt majd itt marad, hogy a többiek visszatértéig vezesse az itthonmaradt törzsbelieket és megvédje a földvárat.

Kirkuf úgy határozott, hogy másnapra összehívja a két törzs tanácsát és mire háromszor tér vissza az égi fény, útnak Indulnak.

Reggel, amikor Áthá–Rá kilépett a harmatos fűre, kunyhója előtt kuporgott Mithrádesz és Holdsugár. A fiatal ilioni az írnok elé lépett:

– Uram, hallottam, amit tegnap este határoztatok. Tudom, bogy véletlen döntötte el, ki maradjon és ki menjen. Én nem voltam itt, de én ... én ... én uram, engedelmeddel, maradni akarok ...

Áthá–Rának rosszul is esett, de csodálkozott is azon, hogy hűséges barátja most egyszeriben cserben hagyja. Értetlenül nézett hol Mithrádeszre, hol pedig Holdsugárra. A leány szájaszéle megremegett, szeme megtelt könnyel, és hirtelen az írnok lábai elé borult:

– Ó, Nagy Szellem, Élet Ura! Hagyjad őt nekem! Hagyjad nekem! Te hatalmas vagy, az ő gyenge karja nélkül is és győzni fogsz nélküle is!

Ebben a pillanatban Áthá–Rá mindent megértett. Megértette, hogy vannak a régi baráti kötelékeknél erősebb érzések: Vörös Liliomra és még messzebbre, Nefer–Itire gondolt. A szivében tompán, fájón, mint valami ezeréves emlék zsongott egy megnevezhetetlen érzés. A torkát összeszorította valami, ami miatt szólni sem tudott. Hangtalanul biccentett a fejével: „jól van, maradjatok.” Aztán hirtelen befordult a kunyhóba, mert tudta, hogy ezen a vidéken az istenek nem szoktak könnyezni.

XLIX. FEJEZET,

amelyben csak annyi történik, hogy Kirkuf és harci népe baj nélkül megérkezik a gyantásfák erdejébe.

A fáraó hajósainak ülepét és combjaik belső felét eleven pecsenyeveresre törte a lovaglás. Kenegették is bőségesen büdös juhfaggyúval, s nem ok nélkül tették, mert a csípő, fájó érzés elmúlt. Néhány nap múlva jól megedződött a bőrük, s közben belejöttek a lovaglásba.

Már régen elfeledték a tandíjat, amit a kényszerű lovaglóleckéért fizettek, amikor még mindig haladtak szakadatlanul előre, fel északnak, egy sebesebb vízű folyó mentén, amely a nagy szőke folyóba ömlött.

Vagy nyolc–tíz napba telt, amíg úsztatva, tapogatózva átvergődtek a Nagy Szőke folyó nádasain, rekettyésein és eljutottak a túlsó partra. Ez alatt a csikaszok szinte minden lépésükkel megmutatták, hogy nem hiába nőttek fel a nádasok között. Már messziről felismerték a zsombékokat, amelyek ingtak, hajlottak ugyan lépteik alatt, de megtartották a rájuk nehezedő súlyt. Tanácsos volt pontosan a nyomukban járni, vagy léptetni, mert alig egy szökéssel arrébb már a feneketlen ingovány halálbaölelő hínárkarjai várták az óvatlant. Szó ami szó, ezekben a nehéz napokban nagyot nőtt a csikaszok tekintélye. Náluk nélkül a legmarconább lovasharcos, vagy a legbátrabb hajós is csak rengetegbe tévedt, gyámoltalan gyermek lett volna.

Mikor aztán kivergődtek a sebesebb vízű folyó dimbes–dombos partjára, Kirkuf előre s oldalt küldte a lovasok egy hogy, hogy száguldozzák be a vidéket. Ha néha emberlakta vidékre értek, gondosan elkerülték az útjukba eső telepeket, mert nem tudhatták, hogy miként fogadják őket. Ők pedig kerültek minden összeütközést, mert erejüket a fa megszerzésére és leúsztatására tartogatták.

Közben sokkal lassabban haladtak, mint ahogy Kirkuf szerette volna, mert halászgatással, vadászással élelmükről is gondoskodniok kellett.

Elindulásuktól számított huszonkettedik napon egy akkora telepre bukkantak, amekkorát ezen a vidéken még sehol sem láttak. Nyolc földdel felhányt palánkkal kerített helyből állott a telep. Minden kerítésen belül harminc–negyven nagy téglalap alakú ház húzódott meg közel a kerítéshez. A házak vályogból épültek és hegyes tetőjüket náddal, szalmával fedték. Nagyságukból és a ki–be sürgölődők számából Kirkuf úgy következtetett, hogy talán 35–40 férfi, asszony és gyermek is lakhatik egy–egy ilyen szalmatetős házban. A földpalánknak, ami a házakat körülvette, csak egy kapunyilása volt, amely a házak közötti térre vezetett. A telepek lakói ezen a térségen a szabadég alatt tartották lovaikat, barmaikat, disznaikat. Ilyenkor napnal csak az ellős állatok voltuk benn, a többi ott legelt a kövérfüvű folyóparton.

A csordákra, kondákra fürge, jótorkú suhancok vigyáztak ha az egyik–másik jószág a telepet körülvevő megművelt földekre bitangolt, a pásztorfiúk nagyokat kurjantva, ostoraikat durrogtatva terelgették vissza a tilosba tévedt jószágot.

Kint a földeken emberek, s főleg sok asszony dolgozott, kapáltak, gyomláltak, gondozták a zöldellő vagy vörhenyesen szőkélő vetéseket.

A dombperemről, ahol állottak, Kirkufék jól láthatták, hogy túl a házakon egy másik folyó ömlik az északról jövő vízbe, amelynek partján eddig haladtak. Vándorlásuk alatt eddig is már többször kellett átgázolniok az északról jövő víz kis mellékfolyóin. De ezek a folyócskák, patakok nem mutatkoztak elég bővízűeknek a faúsztatásra. Ezért aztán a i messzeföldi vándorokat hiába kecsegtették a távolban kéklő hegyek, haladtak tovább előre északnak és nem fordultak be egyik mellékfolyócska völgyébe sem. Most ez a mellékfolyó elég nagynak mutatkozott ahhoz, hogy céljaiknak megfeleljen.

Kirkuf ez alkalommal is óvatosan elkerülte a nagy települést és északnyugati irányban egy partig érő tölgyfaerdőn keresztül a mellékfolyó lakatlan szélére vezette táborát.

Az éjszaka csendben, nyugodalmasan telt el, csak a megbéklyózott lovak ropogtatták keményen a folyópart dús, friss füvét, és Áthá–Rá bámulta még sokáig a sötét sűrű lombkoronákon imitt–amott átszűrődő csillagfényt.

Reggel még alig pirkadt, mikor a tábor ébredni kezdett. Az emberek némi sültmaradékot rágcsáltak, aztán megnyergelték jóllakott lovaikat, s megindultak a bővízű mellékfolyó mentén be, az egyre növekvő hegyek közé.

Már jócskán délfelé járt az idő, amikor az egyik előreküldött lovasportyázó úgy robogott vissza, mintha szelek szárnyán repült volna.

– Nagy Főnök – állott meg Kirkuf előtt –, nézz a vízre, olyat látsz, ami szívedet gyönyörűséggel tölti el. De előbb rejtőzzünk el gyorsan!

A lovakat pillanatok alatt egy közeli dombhát mögé és a fák közé rejtették. Maguk pedig a dús lombozatú fákra kúsztak, ahonnan jól láthatták a vizet, de onnan senki sem vehette őket észre.

Nemsokára összeguzsolt és összerovátolt hatalmas rönkök úsztak lefelé a vízen. A rönkök hátán pedig emberek ültek, akik hosszú rudakkal kormányozták az úszó alkotmányt, hogy a parthoz ne csapódjék. A rudakat ügyes háncsguzsokkal az úszó alkotmányhoz rögzítették s így meglehetősen szilárd kormányszerkezetet alkottak. Ami pedig még hiányzott az alkotmány használhatóságából, azt pótolta a rajtaülők ügyessége és ereje.

Kirkuf azonnal megértette, hogy ezek az úszó alkotmányok csak amolyan ideiglenes járművek. Ha majd célhoz érnek, gazdáik szétszedik őket, a rönkökön túladnak, s maguk gyalog mennek vissza oda, ahol ezek az úszó fák teremnek. A vezér lelki szemei előtt már látta elvonulni az ő úszó fakaravánját, amiből egy év múlva büszke tengerjáró hajókat ácsolnak, ahol a Nagy Szőke folyó a tengerbe ömlik.

Két napi lovaglás után a terebélyes tölgyek közé egyre több fehérkérgű nyírfacsoport ékelődött és harmadnap gyantaillatú fenyőrengeteg vette körül a messzeföldi vándorokat. Megérkeztek a gyantásfák erdejébe!

Este sátrat vertek egy derékig érő füvű tisztáson, közel a sebesen vágtató hegyi folyóhoz.Mióta elindultak, még ilyen vidáman nem táboroztak: céljukhoz érkeztek. A mintegy hetven tagú csoport

egyetlen harcosa sem járt szerencsétlenül az úton. Nem veszett el senki és semmi. Az útjukba ejtett törzsek és települések indulatát nem ismerték ugyan, mert sikerült minden összeütközést elkerülniök. Szinte észrevétlenül meneteltek céljukig.

A legutolsó emberi települést is, egy kis erdei falut másfél nap előtt úgy kerülték el, hogy senki észre nem vette őket. Most tehát gondtalanul raktak az összegyűjtött, könnyen égő gyantásfa hulladékból egy akkora tüzet, hogy lángja majdnem a kúp alakú fák csúcsáig ért.

Mikor nyugovóra tértek, vezérek és harcosok egyaránt a közeli siker biztos reményében hajtották álomra fejüket. Még Áthá–Rá is, szokásától eltérően úgy aludt el, mint csak nagyon régen, kisfiú korában otthon, Mena néne ölén.

L. FEJEZET,

amelyben Áthá–Rá nem követ el öngyilkosságot csak azért, mert tudja, hogy egyszer majd meg kell halnia.

A természeti népek ébresztője nem a Nap, hanem a sok kedves hang, fütty, mozgás, ami mind azt jelenti, hogy az erdők mezők szárnyas, szőrös, vagy csupasz állatai már észrevették az égalji pirkadatot. Ha egyszer elmaradna a hajnali szürkületnek ez a pityergő, füttyögető, surranó susogása, a természetlakó nép fiainak éppúgy hasára sütne a nap mint ahogy ébresztő óra hiányábán a mai ember is elaludna az időt. De hát a természet ébresztője hibátlanul működik s nem csapott be még soha senkit.

Ebben bízott Kirkuf népe is.Ha bízott benne, meg is járta! Mert a hatalmas rengeteg néma maradt, hiába cirógatta a hegyes csúcsú fák

legfelső ágait a felkelő nap sugara. A harcosok arra ébredtek, hogy az ágak között átsuhanó fénysugárnyilak behunyt szempilláikat célozgatják.

Nemsokára ébren volt már az egész tábor. Az emberek hangtalanul, megilletődve hallgatták a sebesen zúduló folyó távoli csevegését, s a gyantás illatú erdő fenséges némaságát. Tudatlan szívüket babonás félelmek kétségei kezdték mardosni. Zavarodottan pillogattak egymásra és vezéreikre. De a vezérek arcán is zavar tükröződött. Végül is Szürke Farkas, a csikaszok vezére, odaborult Kirkuf lábaihoz:

– Oh, nagy főnök, legnagyobb vezére népem harocsainak! Ez a néma erdő, a holtak földje. Itt éhen veszünk, mert nincs vad és madár, amire vadászhatnánk... és a szellemek ... a gonosz lelkek rontásának nincs emberi erő, amely ellenállhatna ... Vezess el innen!

– Vezess el! Vezess el! – kiáltoztak a csikaszok harcosai és a harcias törzs lovasai is, és valamennyien Kirkuf lába elé borultak.

Kirkuf körülnézett s látta, hogy hajósainak arcára is rárökönyödött a félelem, csak Áthá–Rá állott nyugodtan. E különös természeti tünemény titka, nyitja felett töprengett...

– Odanézzetek! – kiáltott Kirkuf, és Áthá–Rára mutatott. – Mitől féltek? Az élet ura van tiveletek. Ő erősebb a holtak birodalmának minden ártó szelleménél! Lám az éjszaka sem történt semmi rontás. Békében pihenhettünk, mert ő van mivelünk.

A harcosok és hajósok az írnok nyugodt arcába pillantottak és szívükbe visszaszállott a tovatűnt bátorság. E naptól kezdve az egyiptomiak közül is sokan hittek Áthá–Rá istenségében és senki sem kételkedett benne, hogy a fáraó írnoka emberfelettibb ember minden nagy embernél, akiket eddig ismertek.

Így aztán megnyugodott szívvel fogtak napi teendőjükhöz. Á néma rengeteg nemigen kecsegtette hússal, ezért a halászattal próbálkoztak s nem hiába! Igaz, hogy a rohanó hegyi folyó pirospettyes halai fürgék, s nagyon figyelmesek voltak, de Kirkuf népe hamar rájött, hogy miként lehet velük könnyen elbánni s az ismeretlen halfajta ízletes húsa kárpótolta ,az idegen halászokat azért a ráadás fáradságért, amivel az ilyenfajta halászat járt.

Amíg a harcosok, s a közrendű hajósok a napi élelem kifogásával vesződtek, Áthá–Rá nekiült, hogy lejegyezze útjuk történetét a tengerparttól a nagy néma rengetegig. Kirkuf pedig maga köré gyűjtötte megszokott kis vezérkarát és bement velük az erdőbe.

Minden valamire való fát gondosan megvizsgáltak: vajon alkalmas–e a hajóépítés céljaira vagy sem. Ha megfelelőnek találták, azt is gondosan mérlegelniök kellett, hogy a kivágott és legallyazott rönköt majd el tudják–e hengergetni a folyó partjáig vagy sem. Ezért igyekeztek minél közelebb maradni a folyóhoz, s ez nem is került nagy fáradságukba, mert a rohanó víz partján is volt megfelelő minőségű fa bőven. Éles vasszerszámaikkal a kiválasztott fa törzsébe jeleket vágtak, s mire a nap délutánra állott, már ki is válogatták az egész famennyiséget.

Estére Kirkuf tanácskozásra hívta összes harcosait. Meg akarta beszélni velük a további teendőket, mert jól tudta, hogy a vastagja még hátra van.

Vacsora után, amikor a tábortűz leomlott zsarátnoka már csak imitt–amott festette sötétvörösre az éjszakában feketéllő emberek arcát és ruháját, Kirkuf szólásra emelkedett.

Barátaim, főnökök és harcosok. Napnál világosabb, hogy jó nyomon jártunk. Ha továbbra is velünk maradnak isteneink és őseink szelleme, jövő nyáron megépíthetjük a nagy vízisárkányokat, amelyek hátukra veszik majd az egész népet: a csikaszokat is, a lovas harcosokat is. Akkor majd hódolatra kényszerítünk minden törzset, amely a nagy kék víz ismeretlen partjait lakja. Elvesszük barmaikat, sátraikat, bőreiket! Falvainkba hozzuk legszebb lányaikat és asszonyaikat!. Nem lesz hatalmasabb nép a csikaszok és lovasok népénél!

A harcosok csillogó szemekkel hallgatták Kirkuf beszédét. A fáraó hajójának parancsolója pedig jól ismervén a vad nép érzelmeit, tovább lelkesítette őket. Közben arra gondolt, hogy majd, ha meglesznek a hajók, legyen ember is rajtuk az elveszett hajósok pótlására.

– Most pedig lássuk, miként kezdjünk munkához – folytatta Kirkuf a megkezdett beszédet. – A fákat már megjelöltük, csak ki kell döntenünk őket és ennünk is kell bőségesen, amíg a nehéz munkát végezzük. Mennyi halat fogtatok a mai napon?

– Egy napra valónál nem többet – válaszolta Farkasfog, a legügyesebb halász.Kirkuf arca elkomorodott.– Kevés, nagyon kevés, – csóválta meg fejét a vezér. – Ha egy napi halászattal csak egy napi élelmet

gyűjtünk, mikor marad időnk a munkára? Valami mást kell kieszelnünk!– Erőnk van hozzá – kiáltotta közbe Tengeri Majom –, vegyünk onnan, ahol van!– Szeretem, ha röviden beszélsz, bölcs majmom – villant gúnyosan az öreg kormányos szeme –, de azért ne

olyan kurtán, hogy senki se értse, mit akarsz.– Én gondolom, hogy Tengeri Majom mit a forgat a fejében – intette le Kirkuf az élesnyelvű öreget –, de

halljuk, mondja el ő, mi volna a tennivaló ...– Uram – emelkedett szólásra a fiatal hajós –, nem harcosoknak való munka a fadöntés és mi tagadás, az

úszta– táshoz nem is nagyon értünk. Ide hozzáértő emberek kellenek, s ha van olyan, minek ügyetlenkedjünk, dib–dáboljunk mi a nagy fene rönkökkel. Az imént Kirkuf vezér arról beszélt, hogy majd végig hódítjuk az Ismeretlen Tenger partját és a csikaszok főnökei és a lovasok főemberei és a harcosok valamennyien örömtől dobogó szívvel hallgatták a nagy vezér beszédét. Ne várjuk meg a távoli időket, amikor majd vízisárkányok hátán portyázzuk végig a partokat. Hódítsuk meg ezt a két falut itt • a folyó partján lejjebb. Vegyük el állataikat, ejtsük foglyul embereiket. Állataik húsa majd táplál bennünket, ők maguk pedig kidöntik a fákat s le is úsztatják, ha mi úgy parancsoljuk ...

A csikaszok és lovasok harcosai elszánt fényben égő szemekkel hallgatták Tengeri Majom beszédét és szívük mélyén hódoltak nagy eszének, mert az ő fejükben még sohasem fordult meg, hogy embereket fogjanak, s dolgoztassák azokat maguk helyett... A terv a törzsbelieknek tetszett a legjobban, mert fogalmuk sem volt a rabtartás nehézségeiről, ügyes–bajos részéről, csak azt látták, hogy nekik mit sem kell majd fáradozniok és mégis meg lesz minden, amit szívük, lelkük óhajt.

Tengeri Majom pedig folytatta megkezdett tervezgetését:– Itt gyantásfa erdőkön alul, a sok kerítéses nagy nagy telepig két kis falu van. Nem sok család lakja azokat.

Viszont kecskéik, juhaik vannak bőven. Amíg itt vagyunk, asszonyra, gyerekre nincs szükségünk, mert csak hiába pusztítanák az ennivalót. Meg kell ölnünk valmennyiöket, nehogy szétszaladjanak s a nyakunkra abajgassák a környék minden koszos telepét. Mert sok lúd disznót győz! Csak a férfiakat, állatokat, edényeket s más hasznos dolgokat hozzuk el.

– Úgy van! Úgy van! – kiáltoztak a körbenülő vad harcosok és a fáraó hajósai is lelkesen résztvettek az általános helyeslésben.

Áthá–Rá maga sem tudta miért, távoli gyermekkorára gondolt, amelyről annyiszor mesélt Mena néne. Eszébe jutott, miként vesztette el anyját s az ellenség miként dúlta fel otthonát, amelynek képe eltűnt ugyan nyomtalanul emlékezetéből, de amelyről annyit mesélt mégis jó öreg dajkája. De Áthá–Rá okos fiatalember volt, aki mögött már annyi viszontagságos tapasztalat állott, hogy sok öreg thébai írástudó megirigyelhette volna. Megkeményítette szívét, és kirázott belőle minden érzelgős emléket. Csak értelmével latolgatta a vállalkozás esélyeit. Végül arra a meggyőződésre jutott, hogy bármennyire szervezetten és meglepetésszerűen rohanják meg a két kicsi falut, egy–két asszony, vagy ember csak megmenekül a nagy kavarodásból. Azok aztán rájuk úszítják a környék minden törzsét, elállják a folyó mentét, ők úgy ittrekednek, a nagy néma erdőben, mint valami egérfogóban. Már éppen szólani akart, amikor látta, hogy Kirkuf állott fel, és magasra tartott jobbjával csendet parancsolt a lelkesen zsivajgó táborra.

– Tengeri Majomnak igaza van – kezdte beszédét a vezér. Holnap hajnalban indulunk valamennyien. A harcosok.térjenenek nyugovóra. A főnökök maradjanak a tűznél, hogy megtanácskozzuk, mit hogyan tegyünk. Készüljetek a győzelemre, barátaim!

Ebben a pillanatban Áthá–Rá, mint a kilőtt nyíl a kör közepére, a tábortűz mellé pattant:– Szót akarok tenni! Én is szót akarok tenni, mielőtt fejünkre idéznénk a sors sújtó kezét...– Igaz! – vágta el dörgő hangon Kirkuf az írnok beszédét. – Halljátok meg az „Élet Urának”, a „Világosság

Fiának” beszédét! Halljátok ím saját fületekkel, hogy az istenek is azt akarják, amit mi, hogy amit vezéri számból hallottatok az isteni száj is azt fogja szólni. Mert jaj nekünk, ha a vezér mást mond, mint amit az istenek szólanak.

Áthá–Rá Kirkufra nézett. Látta komor, parancsoló tekintetét. Tudta, hogy ő a fáraó vezére, akinek mindenki engedelmességgel tartozik. Mindenki, akit őfelsége ott Thébában az ő hajójára parancsolt... Tudta, hogy minden fül most rája hallgat s ha ellentmondana Kirkufnak, két–három táborra is bontaná egységes csapatukat. Ez pedig a vállalkozás végét jelentené, s talán sokuk halálát is ... Lehet, hogy Kirkufnak igaza van s ha nincs is, legalább elodázza a végzet sújtó kezének csapását. Áthá–Rá lehajtotta a fejét s olyan halkan, hogy a távolülők alig hallhatták, csak ennyit mondott:

– Hallgassatok mindenben Kirkuf vezérre. Ez isteni atyám parancsa!A harcosok megnyugodott szívvel szedelőzködtek, hogy ne zavarják a vezérek tanácsát.Szedelőzködés közben Kirkuf Áthá–Rá mellé lépett:– Mindig tudtam, hogy nagyeszű ember vagy, uram, de ma este bebizonyítottad, hogy bölcs is vagy...– Keserű bölcsesség ez, uram – fordult Áthá–Rá a vezérhez. – Arra gondoltam, hogy azért, mert tudjuk,

hogy meghalunk, nem szabad megölnünk magunkat. Ellenkezésem pedig siettette volna a végzetet...

LI. FEJEZET,

Amelyből kiderül, hogy jaj azoknak, akik fejükre idézik a harcok fúriáit, jaj a legyőzötteknek, de jaj a győzteseknek is, mert nem az egykori Pyrrhus király volt az első, aki pyrrhusi győzelmet aratott

Minden Kirkuf parancsa szerint történt:Másnap este, szürkület táján a harcosok észrevétlenül körülzárták a közelebbi falut. A kis telepet vályoggal

felvert sövénypalánk fogta körül. Egyetlen, viszonylag keskeny bejáratát éjszakára tüskés gazzal zárták el. A bejárat mellett hegyezett keményfa doronggal, kőbaltával felfegyverzett két törzsbeli őrködött.

A palánkon belül a szénával, gallyakkal fedett kunyhók bogárhátú tetőzetén keresztül békésen szállott, gomolygott a vacsoratüzek füstje. A kunyhók között nagy közös karámban birkák bégettek, kecskék mekegtek s egynéhány apró tehénke bőgött nagy ritkán.

Tenngeri Majom vagy harminc marcona képű harcos élén a bejárathoz közel kúszott, hogy majd adott jelre betörjön a faluba. Kirkuf laza csatárgyűrűje minden oldalról körülvette a palánkot s nyíllövésnyinél kisebb távolságra megközelítette a falut. A csatárgyűrű minden tagja kiváló nyílász volt. Így a palánkokon keresztüli menekülés útját suhogó nyílvesszők zárták el. Áthá–Rá vagy nyolc–tíz lovas élén a folyómentét állotta el arra az esetre, ha valakinek mégis sikerül megugrania, semmiképp se tudjon a másik falu irányába menekülni.

Mikor mindenki a helyén volt, Kirkuf halkan füttyentett, amit a legközelebb álló nyilasok átvettek s hasonlóképpen továbbadtak. A halk füttyszóra mindenik nyílász felajzotta íját gyorsan tüzet csiholt a hajósoktól tanult módon a tőlük kapott vaskóval. Aztán elővont mindenik egy–egy gyantásvégű íjat tömött tegezéből.

Mikor Kirkuf egy fülrepesztőt füttyentett, mint apró lángszárnyú pillangók kiröppentek az elpattintott vesszők és rászállottak a békés, bogárhátú kunyhók szénatetőire. A folyó mentén besuhogó szellő tetőről–tetőre vitte a kiterjesztett szárnyú tűzmadarakat. Nemsokára lángbaborult az egész falu.

Tengeri Majom vadul üvöltöző harcosai élén akkor rohanta meg a bejárót, amikor legnagyobb volt az ijedt zűrzavar. Egy pillanat alatt szétvetették a tövisekből összehányt zárósövényt és már bent is voltak a telepen.

A két kapuőr ádázan védte a bejárót. Nem volt mit tenni velük, meg kellett ölniök mindkettőt, mert hogyha védekezésük soká tart, a falu harcosai észbekapnak, a bejárathoz tömörülnek és megakadályozzák a betörést. Pedig az izmos kapuőröket jobb szerették volna élve elfogni.

Az őrök legyilkolása után bent, az égő fáluban megkezdődött az általános öldöklés s a kétségbeesett védekezés.

Mindebből Áthá–Rá semmit sem látott, mert a sűrűség és egy enyhe dombhajlás elzárta előle a kilátást. Csak a harci kiáltások távoli zaja s az eget vörösre festő tűzvész mesélt a közeli csatáról.

Az írnok elhatározta, hogy közelebb megyen, hadd lásson valamit abból, ami a faluban történik. Amint beléptetett a ciheresbe, kis busásfejű lova felnyihogott s hirtelen félrelépett. A bokorból, mint felriasztott őz, egy fiatal fiú ugrott elő. A sötétben feketén elmosódott vékonyka alakja után ítélve aligha lehetett tizennégy–tizenöt éves. Kétségbeesett gyorsasággal az erdő felé rohant.

A ló váratlan mozdulata megingatta Áthá–Rát a nyeregben, de amint egyensúlyát visszanyerte, a menekülő után vetette magát. Tudta a parancsot: élő ember szabadon nem hagyhatja el a falut, mert az a végveszélyt jelentené!

Amint a fiú közelébe ért, utána hajította könnyű dárdáját. A hegyes bronzfej a fiú vállába fúródott s lendülete térdre buktatta a menekülőt. A következő pillanatban Áthá–Rá már a felbukott alak mellé szöktetett.

A szerencsétlen sebesült összekulcsolta kezeit s ismeretlen nyelven, melyet dadogássá tett a félelem, kiáltott valamit. Nem volt nehéz kitalálni, hogy az életéért könyörög. Áthá–Rá egy szemvillanás alatt felmérte, hogy munkára még gyenge. Lepattant lováról, s egyetlen gyors mozdulattal elmetszette a sebesült torkát. Azután rövid kis kardját a fűbe törülte, és visszapattant a nyeregbe.

Innen pillantott le a hörgő, önvérébe fetrengő kamaszra, majd visszafordította lovát. Nem volt már kíváncsi a harc további részleteire. Társaihoz poroszkált, s közben enyhe hányingert. érzett. Azzal vigasztalta önmagát, hogy másképp nem tehetett, mint amiképpen cselekedett.

Áthá–Rá lovasai még megfogtak egy öregebb asszonyt s egy gyermeklánykát. Nem irgalmaztak egyiknek sem. Az írnok jól hallotta mindkét áldozat kétségbeesett sikongását, de még a fejét sem fordította a hang irányába. Tudta anélkül is, hogy mi történik ottan, s a szíve megtelt utálattal.

– Oh, miért is nem mondtam ellen Kirkufnak – röppent fel a sóhajtás szívéből. – Tegnap este még lehetett volna ...Ma már én is azt teszem, amit a harcok istene reámparancsol A tegnap még én parancsolhattam volna

neki, ma már ő parancsol nekem. Furcsa fúria a harcok szelleme! Addig ura az ember, amíg fejére nem idézte, azután már ő lesz az emberek zsarnoka: a galamb keselyűvé válik, s a békés birka sakállá ...

– Vajon odaát mi lehet? – szólalt meg rekedt hangon az egyik lovas.– Legyetek csendben s figyeljetek – parancsolá Áthá–Rá fojtott hangon, mert nem volt szabad lármát

csapniok, csak állni mozdulatlanul, hogy a szökevények mit sem sejtve fussanak bele a lovasok láncába.Éjfélre járt az idő, amikor a távoli harci lárma elült s a tűzvész is magába roskadt. Nemsokára felharsant

Kirkuf harci sípja. Azt jelezte, hogy a harcnak vége, és Áthá–Rá kis lovaskülönítménye bevonulhat.Amint a dombról leereszkedtek, szívfacsaró látvány tárult a szemük elé: A falu helyét csak vöröslő

zsarátnok s a szemekbe könnyet facsaró füst jelezte.Parancsa szerint, Kirkuf egész harci népe a nem régi falu bejárata előtt táborozott le. A bejáratot

eltorlaszolták, hogy a kétségbeesetten bégető, bőgő, mekegő állatok széjjel ne széled jenek. A koromsötét éjszakában gondolni sem lehetett halottak és súlyos sebesültek összeszedésére.

Mielőtt nyugovóra tértek volna, erős szíjgúzsokkal jól megkötözték foglyaikat, s a körbe heveredő harcosok közé lökdösték őket. Nem voltak sokan a foglyok, mindössze heten.A többi férfi inkább meghalt, de nem adta meg magát. Ezeket is csak úgy, dulakodás közben sikerült leteperniök. Feldagadt képükön, sebes, véres testükön meglátszott az ádáz tusa nyoma.

Mikor aztán Kirkuf tábora már mélyen hortyogott s az egyetlen szál őr is fának dőlve bóbiskolt, a faluban szanaszét heverő holtak között egy vállas, izmos alak óvatosan megmozdult. Először csak a fejét forgatta ide–oda nagy vigyázva, aztán felkönyökölt, majd féltérdre állott. Mikor látta, hogy sehol egy élő ember, lassan az egyik közelben heverő holthoz kúszott, összeszedte fegyvereit, s óvatosan a palánkhoz szökellt. Fürge, könnyed mozdulattal átvetette magát a földsövényen, s nesztelenül az alvókhoz osont. Amint a legközelebbi alvóhoz ért, felemelkedett és egyetlen hatalmas mozdulattal a nyakába döfte hegyes dárdáját, majd diadalmas harci kiáltás tört ki a torkán. Elpusztított népe diadal hangja ...

Kirkuf harcosai abban a pillanatban megébredtek, de amire fegyvereikhez kaphattak volna, az ellenséges harcos nesztelenül szökellő alakját elnyelte a sötétség, csak a véres, halálosan megsebzett egyiptomi maradt ott utána.

Kirkuf harcosainak szívét szorongatni kezdte a jégmarkú félelem. Álom többé nem jött a szemükre. A titokzatosan suttogó erdő s a haldokló hörgése, a palánkon túlról át–átlebbenő keserű füst szaga s az állatok rémült bégetése hátborzongatóvá tette kétes diadaluk színterét. A legbátrabb harcosok is visszavágytak egykori békés otthonukba, s gondolatban százszor megátkozták a napot, amelyen erre a kalandra vállalkoztak. Megérezték, hogy az irgalmatlan végzet isten feléjük terjesztette fekete denevér szárnyait s ezért vad elszántság keményítette meg szívüket: féltek, de halálraszántan s kétségbeesetten készültek az eljövendő küzdelmekre, amelynek egyetlen bérét remélték: puszta életük megmentését. Ezek a vadul kavargó érzések tartották meg köztük a fegyelmet s vonták össze minden harcos akaratát a vezér tekintélyes személye köré. Kirkufnak talán soha nem volt olyan elszánt, egyakartú népe, mint ezen az éjszakán s az elkövetkező napokban.

A kísérteties éjszakában csak a lovak ropogtatták egykedvűen a tisztás dús füvét s a foglyok hevertek mozdulatlan sorsukba törődöttséggel. Áthá–Rá minden figyelmét a lovak és foglyok nyugalmat árasztó csoportjára összpontosította, mert a hangok és érzések zűrzavarából valami módon szabadulni akart, hogy rendezze kavargó gondolatait. De ez sehogyan sem sikerült neki s a pirkadat őt is ugyanolyan ziláltan érte, mint társait.

Amint a reggeli szürkület világosodom kezdett, egyre inkább kitárult Kirkuf népe előtt a tegnapi küzdőtér minden borzalma: Csak akkor nézhették meg jól egymás feldagadt, vérés képét, összemarcangolt öltözékét, egész szánalmas önmagukat. Az átdöfött torkú egyiptomin kívül, bent a faluban még tizennyolc halottjuk volt. S ezek közül heten a fáraó népéből: Tengeri Majom, Vágottképű, az öreg kormányos négy másik. Szürke Farkas is nem messze a bejáró mellett hevert bezúzott fejjel s a lovasok hatalmas főnökét is ott érte el végzete. Hanyatt fekve, nyitott szemmel úgy nzte az eget, mintha látná is a kéken áttetsző messzeségben bodrosodó bárányfelhőket.

A lovasok és csikaszok, amikor meglátták halott főnökükets elhullott társaikat, éktelen haragra gerjedtek. Vad lármával a foglyokra rohantak, hogy elpusztítsák valamennyit. Kirkufnak s hajósainak minden erejüket latba kellett vetniök, hogy megvédjék őket, mert szövetségeseik megfeledkeztek a hadjárat céljáról s bevett szokásaikhoz híven, csak ölni akartak. Foglyot, rabszolgát ejteni olyan távol állott még észjárásuktól, mint a gyantásfák csúcsától a derűsen kéklő ég.

Miután a hajnali zűrzavar elmúlt s a kedélyek úgy, ahogy csillapodtak, Kirkuf rendezni kezdte harci népét. A lógó–karú, megsántult, félig–meddig harcképtelenné vált embereit, számszerint több, mint húszat, a foglyokkal együtt a palánkok mögé parancsolta. Elrendelte az egyiptomi és szövetséges halottak összegyűjtését és elföldelését.

Parancsa szerint a sírgödrök kiásását a raboknak kellett elvégezniök, s így az egyiptomiak szövetségesei kezdték belátni, hogy nem is volt olyan nagy bolondság életben hagyni a foglyokat.

Maga a vezér felére csökkent harci népének élére állott megindult a másik telep irányába.Áthá–Rá tíz lovasa közül kiválasztott hármat s előre küldte őket, hogy a terepet kikémleljék.Maga az írnok ott lovagolt a vezér mellett. Szólni akart, hogy hagyják abba az egész hadjáratot, de

valahányszor Kirkuf komor, elszánt arcába nézett, torkába szorult a hang s csak léptettek egymás mellett szótlanul.

Már délfelé járt az idő s Kirkuf éppen arra gondolt, hogy pihenőt rendeljen az embereinek, amikor gyors vágtában visszatértek az előre küldött száguldók. Az első Kirkuf előtt fékezte meg lovát:

– Nagy főnök! A faluban nincs senki. Sem ember, sem állat! Mindenki elment.– Merre menekültek?– Lefelé a folyó mentén, – válaszolt a kém, s széles mozdulattal mutatott abba az irányba.Kirkuf egy szót sem szólt. Arcán egy vonás sem rezdült, csak megfordította a lovát, s megindult visszafelé.

Csapata parancs nélkül is tudta, hogy mi a teendő.Azt sem vitatták, hogy a falubeliek vajon miként neszelték meg jövetelüket. Mindnyájan tudtak a

megmenekült harcosról s nem volt nehéz kitalálniok, hogy az merre vette útját az éjszakai véres bosszú után.Valamennyien a felperzselt faluban, bent a sövényfalak között éjszakáztak, de azért éberen őrködtek,

nehogy az ellenség meglepje őket. Tudták, hogy mostantól kezdve bármikor várhatják a környező törzsek támadását.

Amint a reggel békességgel rájuk virradt, felszedelőzködtek. Maguk előtt hajtották a zsákmányolt állatokat s magukkal hurcolták hét foglyukat is. Azt a hét rabot, amelyért tizenkilenc halott társukat hagyták ott cserébe.

Mögöttük maradt a földig égett telep, holtan szétszórt lakóival, akikre a támadók táborozása után nagy, lomhaszárnyú keselyűk s fekete varjak szállottak lakmározni.

Kirkufék győztek, de a harcosok szívében mégsem honolt a diadal mámorító érzése, csak a félelemé s a kelepcébe szorult farkas vad elszántságáé.

VII. KÖNYVVégzet–isten markában

LII. FEJEZET,

amelyben Kirkuf harci népe megindul hazafelé, learatja a pusztító harcok megérdemelt jutalmát, az együgyű halandók pedig nem keresik az isteni észjárás rejtelmeit, mert a vezér vezér marad, az isten isten, még akkor is, ha

dolgoznia kell, amikor enni akar.

Már sárgulni, vörösödni kezdtek a folyómenti bokrok levelei, amikorra befejezték a fadöntést. Annak idején, öreg nyárban, amikor a munkához láttak, ingyen sem gondolták volna, hogy annyi nap és annyi éjjel kell izzadniok és remegniök azért a kazal fáért, amiből talán két kisebb tengerjáró bárkára ha futja.

Igen, izzadnia és remegnie kellett Kirkuf harci népének. A nappalok megfeszített munkával, az éjszakák pedig éber figyelésben teltek, mert a környék törzseinek harcosai állandóan ott ólálkodtak a favágók tábora körül. Számukat nem lehetett megállapítani. Lehettek százan, ezren, de lehettek tucatnyian is. Nyílt harcba nem bocsátkoztak, de ha ember, vagy állat a tábor zömétől messzebb kószált, nesztelenül követték és rejtekhelyeikről lenyilazták őket, aztán nyomtalanul eltűntek. A tűlevelű szőnyeg felfogta lépteik zaját s az erdő homálya eltakarta tovasuhanó árnyaikat.

Utóbb már ha elbitangolt egy–egy juh vagy kecske, senki sem mert keresésére indulni, s a bekerítetlen helyen így is fogyott Kirkufék állatállománya. Pedig minden jószágukra szükségük volt, mert vadászni nem járhattak. Aki megpróbálta, halállal lakolt vakmerőségéért.

Közben a foglyokat egyre inkább felbátorította közelben ólálkodó társaik merészsége s minden pillanatban készek voltak a szökésre. Mégis hasznukat látták Kirkufék, mert a súlyosan sebesült vagy megbénult harcosaik helyett őket dolgoztatták úgy, hogy egyik lábukat hosszabb pányvára kötötték s a rokkant harcosok felügyeletére bízták valamennyiüket. Fadöntésben, gallyazásban egyébként a foglyok ügyesebbek voltak, mint gazdáik, de az ostor biztatása nélkül nemigen serénykedtek.

Ilyen körülmények között Kirkuf ép harcosainak is volt mit tenniök bőven.Bármint is volt, mire megpirosodott a csipkebogyó és csípősekké váltak az éjszakák, a fadöntést befejezték

és a rabok segítségével hozzáfogtak a tutajok összeácsolásához.Pár nap alatt azzal is készen voltak s szívükbe a szabadulás új reménye szállott. Összesen három nagy tutajt

készítettek s egy hűvös őszi hajnalon vízrebocsátották valamennyit. Aztán ráhordták minden élelmüket s megmaradt juhaikból, kecskéikből is amennyit lehetett. A lovakat otthagyták sorsukra, de a lószerszámot magukkal vitték.

Amikor útnak eredtek, már csak huszonkilencen voltak, s a hét rabbal harminchatan. Így is éppen tizenkét ember jutott egy–egy tutajra.

Áthá–Rá Kirkuf parancsára ugyanarra az alkalmatosságra hurcolkodott, amelyen a vezér is volt. Előttük úszott a két másik tutaj, s ők a harmadikkal zárták a karavánt. A kormányhoz egy–egy foglyot ültettek, akik ismerték a folyó árját, akár a tenyerüket. A rab kormányosok lábát a rúd tönkjéhez kötözték, mert a folyó viszonylag keskeny volt s a partok közelről csábítottak.

Dél feléig nem történt semmi. Haladtak szépen a sebesvágtájú folyón ... A kormányosok biztos kézzel kerülték el a sunyin lapuló zátonyokat s a kihívó sziklákat, amelyeknek élén fehér tarajokban tört meg a zúduló áradat.

Egyszer csak a folyó egy éles kanyarulatához értek. Túl a kanyarodon a víz meglassúdott s ameddig a kurta völgykatlan engedte, szélesebbre is terült. A tutajok vesztettek iramukból s lassabban cammogtak a meglassult folyó hátán.

Egyszerre csak az élen haladó tutaj orra nagyot koppant s a lomha nagy alkotmány megállott. Majd farolni kezdett. Az utána következő tutaj megpróbálta kikerülni, de a szélek felé sekélyesedő vízben zátonyra futott s alig néhány lépésre társától az is megfeneklett.

Ebben a pillanatban kétoldalról, a partok irányából, nyílvesszők százai röppentek fel, fúródtak a fedetlenül álló tutajosokba. Majd diadalmas harci kiáltás harsogta túl a folyó zúgását.

Kirkuf harci népe kelepcébe esett.Amikor a harmadik tutaj is előbukkant a kanyarból, Kirkuf meglátta, hogy mi történt, hirtelen elhatározással a kormányrúdhoz. ugrott s a lomha alkotmányt a parti sziklák közé vezette. A következő pillanatban parancsra sem várva mind a kilencen a derékig érő dermesztő vízbe ugrottak s amint partra értek, bevetették magukat az erdő sűrűjébe.

A tutatjon nem maradt más, csak a három rab s Kirkufék egész felszerelése.A vad menekülésben nem volt idejük egymásra figyelni, csak mentek előre, amerre egymást sejtették. Mire

késő délutánra végre meglassították lábaik iramát s kezdtek összeverődni, már csak heten voltak: Kirkuf, Áthá–

Rá, Juzsua, Farkasfog, meg egy jelentéktelen csikasz harcos: Éberfül s ketten a lovasok törzséből. A többiek odavesztek a harcban, vagy reménytelenül szétszóródtak a nagy néma rengetegben s fegyvertelenül, élelem nélkül várták megpecsételt sorsuk beleljesedését.

De vajon Áthá–Ráék jövője kecsegtetőbb volt–e? Nem voltak–e ők is fegyvertelenek, élelem s meleg ruhák nélkül valók? Olyan sok napi járóföldre a vackorfás dombon épült váruktól, ellenséges törzsektől körülvéve, ugyan miben reménykedhettek?

Nem csoda hát, ha az éjszakát komor gondok közt, éhesen és fogvacogva dideregték végig, mert a rajtaütéstől való félelmükben nem mertek tüzet gyújtani.

Reggel Kirkuf csak ennyit mondott:– Menjünk tovább előre, mert itten könnyen a nyomunkba érnek...S a kis csapat étlen, szomjan haladt előre állandóan magasabb és magasabb hegyekre hágván.Mire eljött az este, egy kristályvízű patak partjára értek. Jóittak vizéből s aztán ki ahol érte, mint a kivágott

fa, eldőlt a füvön s mély, halálszerű álomba szédült. A kimerült, eléhezett test megkövetelte a maga jogait.Áthá–Rá arra ébredt, hogy iszonyúan fázik. Ehhez képest mi sem volt az elmúlt tél fagyoskodása! Mintha a

velő is áthűlt volna meggémberedett lába sípcsontjában. Foga ütemesen kocogott s bármint is erőltette, nem tudta megfékezni állkapcsai görcsös remegését. Felkászolódott, s gyors futó mozgással próbálta felmelegíteni elgémberedett tagjait.

Nemsokára a többiek is megébredtek s hasonlóképpen cselekedtek.Mire pirkadni kezdett, valamennyien ott ugrándoztak, szaladgáltak a parton, de aztán a gyomruk is

követelni kezdte a magáét. Mindenáron ennivalót kellett keríteniök, hacsak nem akartak éhen pusztulni.Végül Éberfül rászánta magát a fogvacogtató műveletre. Meztelenre vetkőzött s belépett a dermesztő vízbe.

Óvatosan megindult a víz folyásával szemben s minden nagyobb kő alá, a parton kimosott fagyökerek közé mindkét kezével benyúlt.

Kis idő múlva siker koronázta ügyeskedését, egy araszosnál nagyobb pirospettyes hal ficánkolt összekulcsolt kezei között. Éberfül az elcsípett halat nagy ívben a partra hajította, ahol nevettető ugra–bugrálással táncolt, ficánkolt a harmatos füvön.

Annyi komor, kétségbeejtő kép után, ez a látvány hatalmas, felszabadult kacagásra ingerelte az egész tábort. Volt már ennivaló, csak ki kellett fogni a kristályvízű patak rohanó, jéghideg árjából.

Gyorsan tüzet raktak. Nyársat faragtak, hogy a zsákmányt megsüssék.Éberfül még vagy öt kisebb, nagyobb halat fogott, aztán dermedten, szederjes ajakkal a partra kapaszkodott

s a vidáman pattogó tűz mellé futott melegedni. Helyette Farkasfog ment a vízbe, s ő sem ügyeskedett kevesebb eredménnyel.

Mikor az első hal megsült, Juzsua egy nagy lapilevélre tálalta az ínycsiklandozó pecsenyét s Kirkuf elé nyújtotta:

– Parancsolj uram! Illik, hogy az első falatot te ízleljed a földön, ahova a fáraó őfenségének, legyen hosszú életű és boldog, hűséges szolgái először tették a lábukat.

A nyál mindenki szájában összefutott s az emberek gyomrát görcsös fájdalommal rántotta össze az éhség. Kirkuf azonban elutasítólag tartotta maga elé a kezét:

– Nem, Juzsua! Ez a hal nem hadizsákmány, amelyből a vezéré az oroszlánrész! Leleményes munka gyümölcse, s illik, azé legyen az elsőség, akinek köszönhetjük, hogy van mit ennünk. Éberfül testvérem, tied az első falat!

Áthá–Rá tágranyílt szemmel nézte a vezér elnyüttségében is méltóságos alakját.Juzsua, Éberfül s a többiek zavarodottan pillogattak egymásra. Végül is a csikasz harcos nagy restellkedve

elvette Juzsua kezéből a halat. Tenyerébe tette, mint valami tálcára, s nézte, mintha sohsem látott volna olyant.Mindenkinek elmúlt az éhsége. Csak állottak szótlanul, mintha a levegőben nem kavarogtak volna

ínycsiklandó illatok.Végül Kirkuf törte meg a csendet: ,– Úgy látom, barátaim, megsültek a halak, üljünk le és • együnk valamennyien!Mind a heten a tűzhöz telepedtek s mohó étvággyal felfalták puszta kézzel fogott zsákmányukat.Miután éhségüket elverték, valamennyire frissnek és erősnek érezték magukat s a jövőt sem találták olyan

kétségbeejtőnek, mint hajnalban, amikor éhségtől kóválygó fejjel ugrabugráltak, hogy valamiképpen felmelegítsék elgémberedett testüket.

Közben a nap is jócskán feljött s bágyadt őszi sugaraival megmelengette a nyers, hűvös levegőt. Ez is könnyebbé tette a további halászgatást.

Délire már annyi halat fogtak, hogy akár három napig is volt, mit enniök. Még Kirkuf és Áthá–Rá is megpróbálkozott a haIfogással s egészen jól belejöttek ebbe a mesterségbe. De a két csikasz ügyességén senki sem tett túl, mert ők már gyermekkoruk óta gyakorolták az élelemszerzésnek ezt a módját.

Miután az ebédrevalót is megsütötték, Kirkuf tanácskozásra hívta kis csapatát. Egy kidőlt fatörzsre ült s a többiek eléje heveredtek a fűbe.

– Testvéreim, harcosok – kezdte beszédét a fáraó hadnagya –, elég régóta élek köztetek és ismerem népeitek szokását. A főnök, aki vészbe sodorja a törzset, a törzs előtt kell, hogy számot adjon vétkéről. Tudjátok, mi történt. Elővigyázatlanok voltunk, kelepcébe csaltak, s íme úgy szerteszóródtunk, hogy alig maradtunk egy maréknyian... Meg nem foghatom, miként sikerült megállitaniok tutajainkat, de látjátok, megcsinálták ...

– Cölöpöket vertek a sekély vízbe! Olyanokat, mint a karom s még annál is vastagabbakat! – Emelte fel izmos karját az egyik lovas harcos. – öregapám mesélte, hogy amikor még mi is ott legeltettünk a nagy folyón túl, a kicsi folyó mentében, így állítottuk meg a lefelé úszó faalkotmányokat.

– Akármint is volt, megesett rajtunk a szégyen! Nálunk alávalóbb népek bántak el mivelünk, s ezért nekem, a vezérnek kell számot adnom – ütött öklével bikaszéles mellére Kirkuf.

– Te nem vagy hibás, uram! Te nem vagy oka! Tetted, amit az istenek parancsoltak. Lám Áthá–Rá, az isteni küldött is azt mondta: neked engedelmeskedjünk! – kiáltozták az emberek, de a legélénkebben közöttük éppen Éberfül lelkesedett, mert nem tudta elfelejteni a nagy megtiszteltetést, amiben Kirkuf részesítette az első hallal.

– Mit mond Áthá–Rá? – fordult a némán hallgató írnokhoz Kirkuf.Az írnok talpra állott, és két lépéssel a vezér elé került, aztán két kezébe fogta az arany irattokot s úgy

tartotta maga elé, hogy mindenki láthassa:– Íme, uram! Te tudod a legjobban, hogy a Nap fiától kaptam ezt a napfényű tokot. Éppen olyan jól

ismered, mint magam a világ urának parancsát. Ha mindnyájan elhagynának, én akkor is csak téged követlek! Száradjon le a jobbkezem és tapadjon ínyemhez a nyelvem és a föld vesse ki a testem, ha az uram parancsáról megfeledkezem!

Az öt másik közül csak Juzsua értette meg igazán a nagy átok súlyát, a négy idegen harcos csak annyit vett ki az egészből, hogy a távoli nagy úr, a világ ura bár Áthá–Rát küldte a földre, de a parancsolás hatalmát Kirkufra ruházta. Egy pillanatig sem gondolkoztak azon, hogy vajon ez miként lehetséges. Megszokták, sőt többé–kevésbé úgy is tartották helyesnek, hogy az isteni dolgokban ne legyen minden érthető. Az istenek azért istenek és a szellemek szellemek, hogy másképpen gondolkozzanak, mint az együgyű halandók.

Ezért, amikor Áthá–Rá esküje elhangzott, a négy törzsbeli harcos Kirkuf elé borult, s hangos szóval kiáltozta:

– Te légy a mi nagy főnökünk! Te légy a nagy főnök!Így közös akarattal ismét Kirkufra ruházták a vezérséget s anélkül, hogy tudták volna, a gondot is, ami

avval jár.Kirkuf első vezéri parancsa az volt, hogy tegye mindenki maga elé, ami fegyvere, eszköze megmaradt, hadd

lássák, mijük van, s mit lehet vele kezdeni.A három egyiptominak megmaradt a kése, sőt Kirkufnak és Áthá–Rának még rövid, egyenes kis kardja is.

Farkasfog megmentette azt a kis vasbaltát, amit még annak idején, a favágóverseny után Áthá–Rá neki ajándékozott. A többinek semmije sem maradt. Így tehát volt összesen két rövid kardjuk , három késük s egy kis favágó baltájuk.

– Nem sok – csóválta meg fejét Kirkuf. Jobban fel kell fegyverkeznünk. A négy törzsbeli harcos veszi a baltát s két kést. Estére gallyakból, ágakból kunyhót csinálnak. Akkorát, hogy mind a hatan lefekhessünk benne, mert innen csak akkor megyünk tovább, ha már van némi fegyverünk.

A négy törzsbeli vette a kijelölt eszközöket, s megindultul a patak partján lefelé, hogy a kunyhó készítéséhez ágat, gallyat vágjanak.

A három egyiptomi pedig hozzákezdett, hogy döntsön valamennyiük sorsa felől.– Jó volna tudni, hogy hol is vagyunk most voltaképpen – fohászkodott Áthá–Rá.– Ki tudná azt pontosan – vonta meg a vállát Kirkuf. – Az a fő, hogy tudjuk, merre induljunk.– Ahhoz előbb tudni kell, hogy hol vagyunk – vetette ellen Juzsua.– Sok földet bejártam – fordult Juzsua felé a vezér –, mindig azt tapasztaltam, hogy a folyóvizek, bármerre

is haladjanak, előbb–utóbb a tengerbe futnak. Én még másmilyen folyóvizet sehol sem láttam. Itt a közelben sehol sincs más tenger, csak az Ismeretlen Északi, amit ezek a vad népek Nagy Kék víznek neveznek. Ezért akármerre is induljon ez a patak itt mellettünk, csak oda fog érni egyszer. Merre vannak a vizek, amelyeknek a partján idáig értünk, nem tudom. De csak szerencsénk lesz, ha minél messzebbre kerüljük a felbolygatott népek földjét, mert ne feledjétek, már csak heten vagyunk ...

Kirkuf szavai után hosszú csend szakadt a kis társaságra.

Mindenki saját gondolataival volt elfoglalva s bár a vezér terve ellen mit sem tudtak felhozni, szívük mégis megtelt nyugtalansággal és kétséggel. Végül is Áthá–Rá szólalt meg halkan, mintha csak az őszi szél borzolta falevelek susogtak volna ajkai között fázósan:

– S haza miként jutunk ismét? ...– Előbb pillantsuk meg a tengert... találjunk vissza a Nagy Szőke folyóhoz ... – válaszolta Kirkuf s messze

előre nézett, amerre a hegyi patak szökellt szikláról sziklára, mohos, vízfényezte kövek között... – Ott majd új terveket szövünk.

– A mi jövőnket még az istenek sem láthatják – sóhajtott Juzsua s lassan a gyepen felejtett kése után nyúlt, övébe szúrta s felállott. – Megyek segíteni a törzsbelieknek. Estére legalább gallytető legyen a fejünk felett.

Kirkuf és Áthá–Rá is felállott. Megindultak ők is, mert ahol kevés a míves kéz, ott a vezérnek és az istennek is dolgoznia kell, ha nem akar szükséget szenvedni.

LIII. FEJEZET,

amelyben minden jó, mert a vége jó; Kirkuf és barátai fedél alá jutnak s Áthá–Rá örök barátságot köt Szibával.

Olyan fura társaságot sem hordott még a föld a hátán, mint amilyen a Kirkufé volt!Elől ment a vezér, övében finommívű rövid kard. Éles, mint a beretva, markolata arannyal cifrázott, a

pengéje villogó kemény vas. Oldalán cserzett, kopott festésű tokban fehér elefántcsontnyelű kés. Bőrködmönét a távoli tímár olyan keményre cserezte, hogy a gyengébb nyílvessző lepattanjon róla, mint valami páncélról. De bőrkucsmája, lábszárait takaró nádrágféléje s hosszú szíjakkal térdig a lábszárára erősített bocskora már miben sem különbözött a négy törzsbeli harcos viseletétől.

Áthá–Rá is ugyanolyan felemás viseletben menetelt el–elmaradozva Kirkuf jobbján. Rövid kardja, kis kése s a hátán csillogó arany irattok meséltek csak arról az országról, ahonnan erre az ismeretlen földre került.

A, többiek már régen megszokták ezt a sem ilyen, sem olyan viseletet s cseppet sem csodálkoztak rajta. Más meg nem volt, aki lássa őket, pedig már két napja vergődnek előre a kristályvízű patak partján. Azaz, hogy már rég nem annak a mentében haladtak! Mert alighogy útnak eredtek, a kicsi víz egy nagyobb, ugyanolyan szilajkedvű folyócskába ömlött s most annak a folyását követi Kirkuf maroknyi népe.Közben már háromszor is át kellett kelniök, kőről–kőre, szikláról, sziklára szökellve egy–egy mellékfolyócskán.

Elhagyott táborhelyükön csak alig tíz napot ültek. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy a legszükségesebb fegyverekkel ellássák magukat. Kő és fa volt bőven s a törzsbelieknek nem sok gondot okozott fegyvert készíteni a kéznél levő nyersanyagból.

S milyen ügyesen csinálták!Áthá–Rá félnapokig elnézte, amint hozzáértő kézzel dolgoznak:Először nagy, kemény, durva felületű sziklát kerestek s azt félig, hogy szilárdan álljon, beásták a partmenti

gyepes földbe. Aztán addig kutattak a patak medrében, amíg olyan nagyobbacska kődarabokat nem leltek, amelyekből viszonylag keveset kellett lecsiszolniok ahhoz, hogy a kívánt alakokat megkapják. Majd a félig földbe ásott nagy sziklák mellé telepedlek, érdes felületüket leöntötték vízzel s szaporán, kitartóan addig dörzsölték hozzá a kiválogatott kavicsokat, amíg csak lassan elöl éles, hátul hegyes baltafejeket nem formáltak belőle. Nagyjából olyan alakja lett a csiszolt köveknek, mintha csak fémből öntött baltafejek lettek volna. Csak kicsit zömökebbek voltak, s közepükből hiányzott a lyuk, amelybe a nyelet kell dugni.

No, ha hiányzott, odakerült az is!A törzsbeliek hüvelykujjnyi vastagságú ágakat vágtak a keményfájú mogyoróbokrokról. Alsó felüket az

érdesszemcséjű parti homokba mártogatták és ráhelyezték oda, ahova lyukat akartak fúrni. Ezután két tenyerük közé fogták a botot, s gyorsan pörgetni kezdték ide–oda. Ezt addig csinálták, amíg csak át nem fúrták a kemény követ.

Bizony, keserves, verejtékszakasztó munka volt, amíg elkészültek az öt baltával s a hét buzogánnyal. Mert még egy–egy kétöklömnyi, laposkásan gömbölyű követ is átfúrtak mindenik férfinak. Ezeket is nyélbe erősítették, hogy valamennyiöknek legyen egy–egy vállravethető buzogánya is.

Amíg a négy tözsbeli dolgozott, a három egyiptomi gondoskodott valamennyiük táplálásáról. Így aztán tíz, vagy tizenegy nap alatt elkészültek, felfegyverkeztek, csak nyilaik nem voltak, mert húrra nem tudtak szert tenni.

Most pedig már harmadik napja ereszkednek lefelé a sebesvízű folyócska mentén s embernek még nyomát sem látták. Csak a csevegő víz volt útitársuk s a néma nagy rengeteg, amely végtelennek tűnő messzeségekig fogta körül őket.

– Mintha valami parttalan zöld tengerbe vergődnénk s talán ki sem kötünk soha – szólott Áthá–Rá Kirkufhoz, csakhogy éppen beszéljen valamit.

– Ne félj – vonta meg vállát a fáraó hajósa. – Itt akkor sem süllyedünk el, ha nem érünk partot!– Nem – válaszolta az írnok közömbösen –, csak majd éhen veszünk ...– Amíg a víz mentén megyünk, halunk mindig lesz! Vagy talán a hidegtől félsz, uram?– Amitől a többi nem fél, én sem ijedek meg – vörösödött el bosszúsan a fiú. – De mi lesz, ha ismét páncél

borítja a folyók hátát?– Beszéltem Farkasfoggal – fordult az írnok felé Kirkuf. – Azt mondta, hogy odáig még van vagy ötször öt

és még két–háromszor öt nap. Ha jól értettem nyakatekert számítását, ez legalább harmincöt, vagy negyven nap lehet. Éppen elég idő ahhoz, hogy ismét emberek közé kerüljünk!

– Rendbe.n van, uram! – bólintott Áthá–Rá. – Azaz, hogy rendben volna, ha volna ...

– S miért nincs? – vonta fel kérdőn fekete, sűrű szemöldökét a vezér.– Magad is tudod, hogy immár három napja nyugatnak haladunk. Erre a törzsbeliek közül senki sem járt.

Még a nagyapjuk nagyapjának a nagyapja sem! Lehet, hogy ott a nagy hegyek keleti lejtőjén voltak az utolsó emberi lakások s erre már semmi sincs. Ide már nem jutott ember. Én valamikor úgy tanultam...

– Lári–fári! – legyintett lekicsinylően Kirkuf. – Mi az, amit te tanultál ahhoz, amit én láttam. Félesztendő alatt megjártam volna dolgavégezetlen Punt országot, ha felülök a meséknek és okoskodásoknak. Ládd, éppen három év alatt mégis hazaértem!

– De nem Punt országból! – vetette ellen Áthá–Rá.– Nem – bólintott Kirkuf –mert Punt ország arra, amerre mi kerestük, nincs. A levegő, víz, tenger, föld,

erdő, és emberek mindenütt vannak! S ez a fő, fiam. Talán nincs is vége sehol a világnak! De ha van, akkor is hidd el nekem, a nagy mélység peremén is élnek emberek. Közülünk azonban, akik a világ közepe táján lakunk, csak az jut el oda, aki hisz és bátor!

– A bátorság bennem is megvan, uram! De miben higgyek?!– Abban, amit mondtam: hogy vannak vizek s azok haza kalauzolnak téged, vannak földek s enned adnak s

vannak emberek, akiknek támogatását igénybe veheted, ha kell erővel, ha kell ésszel!– Ezután már inkább csak ésszel, mert az erőnket otthaqytuk a csúcsokon túl – bökött hátamögé az írnok.– Még megerősödhetünk, csak eszünk legyen hozzá – válaszolta Kirkuf s hangjában annyi volt az acélos

önbizalom, hogy Áthá–Rá elhallgatott.Igaza lett Kirkufnak.Vándorlásuk hetedik napján, úgy délfelé, egyszer csak felkiáltott Éberfül:– Füst! Füstöt látok!Mindenki előre nézett a kiszélesedő völgy irányába, amerre Éberfül mutatott: Ide–oda imbolygó

füstfátylakat lengetett az enyhe keleti szellő. Kilenc egymáshoz közel fekvő tűzből származtak a lengeteg füstpárák.

– Ott emberek vannak, lehet, hogy falu is van – szólott Kirkuf. Aztán kiadta a parancsot: – Oda kell jutnunk!

Itt már a völgy szélesebb volt, a folyó is megnőtt jócskán, L | csendesebben folyt, mint arra fennebb a nagy hegyek között. A fenyvest sápadt sárga levelű, fehér törzsű nyírligetek n vörösbarna levelű tölgyek kezdték felváltani. A sziklák is eltűntek már régen s Kirkufék a sima parton könnyen haladhattak előre a füstök irányába.

A kis telep szakasztott mása volt annak, amelyet Kirkufék annak idején feldúltak. Már esteledett, mikor a telep közelébe értek. Az állatokat beterelték s a palánk bejáróját tüskés gallyakkal elzárták. A két őr is ott gubbasztott a bejáró mellett.

A bokros domboldalról, ahol a vándorok megállottak, jól láthatták a kis falu sürgő–forgó életét. A sok apró gyermek ott kiabált, szaladgált, cicázott a nagy szalmatetős kunyhók körül. A zsuptetőkön keresztül békésen szétterülve szivárgott az ezüstösszürke füst.

– Nálunk is este vadulnak meg a kölykök. Alig lehet berángatni őket, mikor sötétedni kezd – dörmögte az egyik lovastörzsbeli harcos s marcona arcát szelíd vágyak tették derűssé.

– Ilyenkor még játszani akarnak egy nagyot. Nehogy kárba maradjanak a nappal – mosolyodott el Éberfül is, és egy nagyot sóhajtott.

– Jó volna ma éjjel fedél alatt melegedni – tette hozzá a másik lovastörzsbeli harcos.– Csak lassan a testtel – figyelmeztette őket Kirkuf.– Könnyen megbánhatjuk, ha fejjel megyünk a falnak!Így aztán Kirkuf parancsára az éjszakát a bokros, ciheres dombtetőn töltötték. Tüzet sem gyújtottak s éjfél

után már csunyául fáztak valamennyien.Akármilyen nehezen, csak eljött a reggel. Amint pitymallani kezdett, megélénkült a falu. Nemsokára

elszedték a bejáratot záró tüskéket s az állatokat kihajtották a legelőre. Külön legelője volt a csordának, külön a nyájnak s külön makkos erdőszélen a kondának.

– Értik a módját – dicsérte meg az ismeretlen törzs embereit az egyik lovastörzsbeli harcos, az, amelyik tegnap este a gyermekekről mesélt.

– Ahol ennyi állat van, ott hús is, tej is van bőven – tette hozzá vágyakozva a másik.– És van juhbélből készült húr is. Lehet nyilat készíteni – folytatta Farkasfog.– Ezeknek van is, ne félj! Mindenkinek a vállán a nyila, s oldalán a tömött tegez – szólt közbe Áthá–Rá is.– Ha nekik van, nekünk is lesz – zárta be bátor, bizakodó hangon a beszélgetést Kirkuf. – De most fogjunk

munkához!

Legközelebb hozzájuk a konda legelészett, makkolt a derékvastagságú tölgyek között. Néhány nagyobbacska suhanc járt a konda után. A vándorok, amint Kirkuf parancsolta, észrevétlenül a bokrok között, megközelítették a legelésző disznókat, aztán hirtelen, egyszerre a pásztorfiúk elé toppantak. Kettőt közülük két oldalról hamarjában megragadtak. A többi eszeveszett futásnak eredt a falu irányába.

Mire a két fogoly az ijedtségtől magához tért, már késő volt. Hiába rúgkapáltak, kiáltoztak, mert a két lovastörzsbeli s a két csikasz vasmarkából nem szabadulhattak. Nemsokára egészen megcsendesedtek, mert Kirkuf és Áthá–Rá minden tőlük telhető jellel megmagyarázták, hogy semmi bántódásuk nem lesz, csak viselkedjenek nyugodtan.

Aztán leültek valamennyien a fiúk mellé, és mutogatni kezdték szerszámaikat. Persze, nem a kőbaltákat és buzogányokat, hanem acélkéseiket, Farkasfog vasbaltáját s Áthá–Rá napszínű aranytokját. Juzsua levágott egy mogyorópálcát s éles késével pillanatok alatt kihegyezte. Farkasfog szaporán kivágott egy gyermekkarnyi vastag fehértörzsü nyírfát.

A suhancok bámulták tágranyílt szemmel, mert ilyen jó szerszámokról még csak nem is álmodtak idáig.Aztán Áthá–Rá a tisztás közepére tette a fáraó aranytokját. Tüzet gyújtott eléje s ég felé tartott karjaival

énekelni kezdte a naphimnuszt.Kirkuf és Juzsua a földre borultak, s ugyanúgy tettek a törzsbeli harcosok is. A két suhanc pár pillanatig

gondolkoldott: Fussanak, vagy maradjanak? De aztán jobbnak látták, ha ők is imádják az ismeretlen istent s leborulnak előtte, mint ezek az idegenek.

A szent ének véget ért s akkor Áthá–Rá egy hirtelen ötlettől vezérelve a konda felé mutatott. Jelekkel tudtára adta fiúknak, hogy adjanak egy állatot.

Azok szaporán elfogtak egy nagyobbacska süldőt s az írnok intésére a Kirkuf kőbunkójával fejbe is verték. Akkor Áthá–Rá odaugrott, s rövid cifranyelű kardját az elcsendesedni disznócska szügyébe döfte. A kiömlő vért fa ivóedényébe felfogta. Majd ismét szent éneklés közben magasról a tűz lángjai közé öntözgette az áldozati állat vérét.

Az áldozati istentisztelet olyan áhítatos hangulatot teremtett, hogy még Juzsua és Kirkuf is kezdték komolyan venni az írnok hókusz–pókuszát. Áthá–Rá észrevette, és magában jól mulatott a meghökkent társaságon.

– Hej, ha most látna valamelyik thébai szent áldozár! Ezért a kontárkodásért de kimondaná szegény fejemre a nagy átkot! Pedig én is csak egy kis húshoz szeretnék jutni! S adok majd belőle ennek az áhítatos népnek is! Nem is vagyok én igazi áldozár!

Az írnok elmosolyodott. Tehette, mert senki sem nézett rá. Aztán, miközben énekelte az áldozati szövegekből, ami csak eszébe jutott, tovább fűzte játékos gondolatait:

– Ámenhotep úr őfensége sem köszönné meg nekem Áthon isten ilyen fajta dicséretét. De próbálnék csak itten az egyetlen istenről beszélni! Ezek a gyermeklelkű népek szentül hiszik, hogy fűnek, fának, még a köveknek is külön–külön lelkük van. örülök, hogy imádják a felséges úr irattokját! Minden eszköz jó, csak még egyszer Thébába kerüljön ez a tok!

Áthá–Rá Kirkufra pillantott:– Vajon hisz is valamit ebből az áhítatos mókából, vagy csak teszi magát, hogy az aranytok tekintélyét

öregbítse? Hej, ha látná Sanuph úr, de kikacagna mindnyájunkat! De lehet, hogy megértené, miért űzöm itt az eszemet. Könnyű volt neki Thébában fittyet hányni az istenek hatalmára! Próbálnám én itten! Bizony felkopna az állam s még rosszabb is történhetne velünk.

Az utolsó csepp vér is sercegve a lángokba ömlött. Az írnok befejezte a gajdoló szent danászását s méltóságteljesen az áldozati állatra mutatott:

– Legnemesebb részét az isteneknek adtuk, ami megmaradt belőle, fogyasszuk el mi Napisten dicsőségére, hogy valamennyien test szerint is részesei lehessünk a szent áldozatnak.

Juzsua és Éberfül gyorsan megnyúzta a megmerevedett állatot. Sonkájából, oldalából jókora karéjokat metszettek s nemsokára Ínycsiklandó illatok töltötték be az erdőszél hűvöskés levegőjét. Kirkuf népének annyi haleledel után most jólesett a finom malacpecsenye. Faltak is, mint az éhenhóttak! A finom zsír könyökükről cseppent az őszi gyepre.

A két fiatal bennszülött is velük evett békességben. Már eszük ágában sem volt szökni a barátságos idegenektől.

Mikor aztán kielégítették étvágyukat, leheveredtek a gyepre, ki a hátát, ki a hasát süttette a bágyadt őszi napon.

Kirkuf azonban nemsokára ráparancsolt Juzsuára és Éberfülre, hogy nézzenek utána, mit csinálnak a bennszülöttek. A két férfi fel is tápászkodott rögvest. Mindegyik magához vette fegyvereit. Felkapaszkodtak a kilátást elzáró domb peremére s fürkésző alakjuk pár lépésre eltűnt a dombhát mögötti lejtőn.

Jó darab idő után azonban visszatértek mind a ketten. Arcuk nyugodt volt, inkább vidám.– Na, mit láttatok – nézett fel Kirkuf, de a többiek is rájuk függesztették tekintetüket.– Ezeket jól megijesztettük, uram – nevette el magát Juzsua. – Tudom is én, mit gondolnak rólunk, hogy

hányan vagyunk. Ki tudja, mekkorát lódítottak ijedtükben az elszéledt kondászok!– Jó, jó, de mit láttatok – állította meg a vezér Juzsua jókedvű áradozását.– Azok ott, lent – bökött hüvelykujjával háta mögé Juzsua –, beterelték minden jószágukat a palánkok közé.Kőbaltáikkal, nyilaikkal, hegyezett dorongjaikkal állig felfegyverkeztek. Úgy látszik, várják, hogy valaki

megtámadja őket.– Biztosan minket várnak – vetette közbe Farkasfog.– Megyünk is nemsokára – bólintott Kirkuf. – Csak nem úgy, ahogy ők gondolják! Éberfül eredj vissza, s

tartsd szemmel őket. Farkasfog s a két másik harcos pedig ügyeljen, hogy a disznók széjjel ne széledjenek, Juzsua le ne vegye szemét erről a két süvölvényről. Ha elaludnék, jóval napnyugta előtt ébresszetek fel. A többit majd meglátjátok akkor.

Áthá–Rá kíváncsi volt ugyan, hogy mi lehet a vezér szándéka, de mivel Kirkuf kényelembe vágta magát: elnyúlt a füvön s még a szemeit is behunyta, az írnok jobbnak látta későbbre hagyni a kérdezősködést.

Napnyugta előtt Kirkufot felrázták álmából. A vezér egy nagyot nyújtózott, aztán könnyedén talpraugrott. Derűs szemmel végignézett a békésen pihenő társaságon s a szép rendben összetartott kondán.

– Ma éjjel fedél alatt alszunk, ne féljetek! Hé, emberek– kiáltott a disznókra vigyázó két csikaszra –, hajtsátok a kondát a falu felé!És megindultak valamennyien a konda nyomában.Senki sem kérdezte, hogy Kirkuf mit is akar voltaképpen, de határozottságából, derűs nyugalmából

valamennyien érezték, hogy rábízhatják magukat.Amikor a falu közelébe értek, Kirkuf maga mellé intette az értelmesebbnek látszó pásztorgyermeket.

Mindenféle jellel és mutogatással addig ügyeskedett, amíg megérttette a fiúval, hogy törzsének barátai akarnak lenni, visszaadják az egész kondát és munkában, harcban segítségére lesznek mindnyájuknak. A fiú valahányszor megértette, amit Kirkuf közölni akart, mindig széles, hangtalan mosolyra derült s heves bólogatással jelezte, hogy helyesli az idegen szándékát. Mikor aztán szépen megértették egymást, Kirkuf két fényes bronzcsatot levágott az öltözetéről és a fiú markába nyomta.

A pásztorgyermek hangtalanul bámulta a nyitott tenyerén fénylő ajándékot. Majd ujjongani kezdett, a vezér elé térdelt és túláradó szeretettel ölelgette durva bőrnadrágba rejtett térdeit.

Mikor aztán Kirkuf megragadta a karját, magához emelte, reámutatott s utána a falu felé intett, azonnal megértette, hogy mit kell tennie. Markában a két bronz csecsebecsével, mint a villám, a tüskével zárt palánk–kapuhoz iramodott. Könnyedén, mint egy mókus, átvetette magát a palánkon és eltűnt Kirkufék szeme elől.

– No, most eldől, hogy mit akarnak a törzs okosai. Lesz–e barátság, vagy mehetünk egy faluval arrább – dörmögte Kirkuf elgondolkozva, inkább csak magának, de úgy, hogy Áthá–Rá is jól hallhatta. Azután az írnok felé fordult – akármint is lesz, az biztos, hogy te, uram, nem hiába jártad az Ámon papok iskoláját! Úgy kiénekelted ezektől a mafláktól azt a kis húst, hogy még ők hálásak érette!

– Te sem maradsz mögöttem, uram – mosolyodott vissza a fiú. – A végén még megtesznek nagy főnöknek, amiért visszaadod kondájukat. Pedig ennyi disznót megtartani sem volnánk elegen, nemhogy elvenni.

– Ne irigyeljük egymás eszét, uram – komolyodott el vezér. – Hiszen ha én leszek a nagy főnök, akkor te leszel az isten, vagy varázsló, vagy amit akarsz. Ha jól nézem, ezt csak addig kell csináljuk, amíg valahogy haza nem érünk.

A nap korongja már a hegyek mögé rejtőzött, amikor a falu földpalánkján három sárgára, vörösre festett arcú, farkasprémes harcos jelent meg. Hosszan fürkészték végig Kirkuf népét, s mintha azt mérlegelték volna, hogy hiányzik–e sok a kondából. Látszólag megnyugtatta őket, amit láttak, de azért egyetlen mozdulattal sem válaszoltak Kirkufék barátságos integetésére, hanem rövid nézelődés után ismét eltüntek a palánk mögött.

– Ezeket megszállta a tisztátalan lélek? – fordult az egyik lovastörzsbelihez Áthá–Rá. – Miért festették meg az arcukat, mint valami bálványok?

– Nem jót jelent az, uram – csóválta meg kedvetlenül a fejét a megkérdezett harcos. – Régebb a mi törzsünk, hogyha harcba indult, pirosra festette az arcát és korommal feketére. Ezek úgy látszik sárgára és pirosra festik magukat, mert ez a törzs harci színe.

– Mi most már csak a halottainkra kenjük, s csak a férfiakra a harci színeket. Hadd tudják az ősök lelkei, hogy harcos szállott közéjük – szólt közbe a másik lovastörzsbeli.

– Mi ugyan nem festjük be őket, csak mielőtt a gödörbe tennénk a halott férfit, lába alá piros és sárga földet, meg szenet teszünk. Majd kifesti ő magát, amilyenre éppen kell. Honnan tudhatja élő ember, hogy s mint csinálják odaát! – elegyedett a beszélgetésbe Farkasfog.

– Szóval ezek verekedésre gondolnak – dörmögte Kirkuf.– Bizony, uram, ha egyszer befestették magukat, nem szívesen mosakodnak meg, mielőtt vért nem láttak

volna –, bólintott az egyik lovas törzsbeli.– Talán csak megszelídülnek valahogy, ha látják, hogy semmi rosszat nem akarunk. Nem szívesen

verekedik az ember, ha nem muszáj – bizakodott a vezér s ez alkalommal is igaza lett, mint annyiszor, amikor a vad törzsek gondolkodásmódját kellett eltalálnia.

Nemsokára szorgos kezek óvatosan elszedték a tüske torlaszt annyira, hogy egy ember éppen kibújhasson. A résen pedig öt férfi csúszott ki egymás után nagy vigyázattal. Elöl a megajándékozott suhanc jött, utána pedig négy idősebb, tekintélyesebb harcos.

Az öttagú csoport száz lépésnyire a kondától megállott. Egy köpcös, kőbaltás, nyíllal, dárdával felfegyverzett harcos a csoport elébe lépett s Kirkufék felé intett.

A vezér megértette, hogy mit akarnak. Karon ragadta Áthá–Rát, s a bennszülöttek felé indult, de ötven lépésnyire tőlük megállott.

Ilyenformán a falu főnökei s a vándorok vezetői egymással szembekerültek. A bennszülöttek főnök–féléje előbb a disznókra, aztán magára mutatott s végül széles kört írt le kezével és a falu felé intett.

Kirkuf megértette, hogy mit akar: a disznók a falué. Beleegyezően bólintott, barátságosan mosolygott és minden módon igyekezett a bennszülöttek tudomására hozni, hogy jogaikat elismeri.

Ekkor a főnök jelekkel visszakérte az elfogott állatokat. Kirkuf pedig ugyancsak jelekkel tudomására hozta, hogy az állatokkal együtt, ők is a faluba szeretnének jutni. Ez szemmelláthatólag zavarba hozta a bennszülötteket. A főnök–féle visszalépett a csoportba, s halkan, hogy Kirkufék csak a szájuk mozgását láthatták, tanácskozni kezdtek.

Amíg a bennszülöttek tanácskoztak, Kirkuf odaszólt Áthá–Rának:– Ez, akivel az imént tárgyaltam, minden bizonnyal a legtekintélyesebb főnök lehet köztük. Mindenképpen

az ő barátságára kell törekednünk.– Nem ítélsz túlságosan hamar, uram – csóválta meg a fejét az írnok. – Hátha csak jelentéktelenebb

harcosokat küldtek ide, s az igazi vezetők a palánk mögött maradtak.– Úgy látszik, uram, nem nézted meg elég jól a főnök ruházatát. Vagy lehet, hogy csak nézted, de nem

láttad!– Ugyan, mi látnivaló van rajta. Olyan nagyjából, mint a többié –, vonta meg a vállát bosszúsan a fiú.– Csak éppen az én két bronzgombom, amit a pásztorgyermeknek adtam, már ott fityegett a mellére

biggyesztve.Ki más, vehette el tőle, ha nem a leghatalmasabb valamennyiök között? Ládd, a gyerek milyen szomorúan lógatja az orrát. Távolabb áll a csoporttól és a tanácskozásban sem vesz részt. Teljesen jelentéktelennek tűnik.

Áthá–Rá őszinte elismeréssel adózott a vezér éles megfigyelésének és gyors következtetésének, amellyel ő is egyetértett, de az esze már máshol járt:

– Igaz, hogy a fiú jelentéktelen, talán szava sincs a törzs; tanácsában, de nekünk mégis ő a legjobb barátunk. Próbáljuk megerősíteni a tekintélyét.

– Próbáljuk meg – bólintott Kirkuf –, de hogyan?Áthá–Rá egy éleset füttyentett, mint amilyent otthon szokták, ha vadréce vadászatkor visszahívják az

elcsámbolygott kutyákat. Mindenki odanézett. Az írnok akkor a fiúra mutatott, s félreérthetetlen jelekkel hívta magához. A fiún látszott, hogy jönne készséggel, de előbb megkérdezte törzse vezéreit. A bronzgombos főnök közömbösen megrántotta a vállát. Nem adott éppen engedélyt, de meg sem tiltotta s a fiúnak ennyi elég volt. Fürgén Áthá–Rához sietett s úgy állott meg előttük, hogy a szeméből készség és barátság sugárzott a két egyiptomi felé.

Az írnok akkor megcsókolta az aranytokot, odatartotta Kirkuf elé, aki ugyanígy tett s aztán a fiúnak is odanyújtotta. Miután a bennszülött legényke is áhítattal utánozta, amit az idegenektől látott, Áthá–Rá kinyitotta a tokot, és kivett belőle néhány tenyérnyi papiruszt.

Hogy el ne felejtse, amikor csak ideje engedte, a fiatal írnok ezeken a tekercs végeken gyakorolgatta a szent hieroglif jegyeket, mert a fáraónak szóló jelentéseit a szokványos folyóírással jegyezte. Most jó hasznát látta önszorgalmának, mert a bennszülött fiú remegve, tágranyílt szemmel bámulta a soha nem látott csodát.

Aztán kihúzta övéből rövid kis kardját s hegyét a fiú mellének szegezte, a papirusz lapocskákra mutatott és nemet intett. A fiú megértette: e varázsszerek viselőjét a kard hegye nem bánthatja. Ugyanúgy Áthá–Rá a fiú nyílára mutatott, majd a baltára és buzogányra is s mindannyiszor nemet intett. Így a legényke megértette, hogy a varázsszer minden fegyver ellen védelmet nyújt. Boldog örömmel kapott a feléje nyújtott ajándék után s hirtelen mozdulattal, hogy a nem is olyan messze álló főnökök meg ne lássák, bőrzekéje alá rejtette a kis papiruszvéget.

Áthá–Rá azonban nagylelkűnek mutatkozott: a négy főnök mindegyikének küldött egy–egy teleírkált papirusz szeletkét.

Ezzel aztán el is döntötte a vitát.Hogyne fogadták volna be a nagyszerű idegeneket, akiknek csodálatos istenük van (a napszínű irattok), akik

hatalmas erejű varázsszereket ajándékoznak (telefirkált papiruszhulladék) s ráadásul még a disznókat is visszaadják (ugyan mi módon tarthatták volna meg, ha akarják is?)!

A vezér parancsára másnap az egész falu apraja–nagyja kunyhót épített az idegenek számára, ahova mind a heten beköltözhettek. Sőt, még a két elfogott pásztorgyerek is velük maradt büszkén és önként. Boldoggá tette őket, hogy olyan nagy hatalmasságokat szolgálnak, mint amilyennek Kirkuf és maréknyi csoportja tűnt előttük.

Kirkufék kunyhója, alig egyharmad akkora volt, mint a többi házacska s éppen tizediknek épült, a palánk kijáratához közel. De nem is volt szükségük nagyobb menedékre! Így is elfértek benne kényelmesen, mért a többi házban háromszor–négyszer annyian laktak. Tíz–tizenegy felnőtt mellett vagy húsz, huszonöt gyermek játszott, sivalkodott minden fedél alatt.

Az együttlakók többé–kevésbé vérszerinti rokonok voltak, vagy a vérszerinti rokonságban állók házastársai. Volt közöttük olyan férfi, akihez két–három asszony is tartozott. Viszont volt olyan asszony, aki másik két–három férfival alkotott egy olyan kis családfélét. Leggyakrabban mégis egy férfi és egy nő, a hozzájuk tartozó gyermekekkel alkotott egy kisebb családközösséget.

Áthá–Rá és az egyiptomiak ezen nem nagyon csodálkoztak. Náluk sem volt ritka jelenség sem a többnejűség, sem a többférjűség, csak éppen formához volt kötve, vagyis a felek írásbeli szerződésben szabták meg egymás jogkörét, az egymáshoz való viszonyt és a születendő, valamint a más házasságból származott gyermekek örökösödési jogát. Itt minderre sem mód, sem szükség nem volt. Miért is lett volna? Ami a nagy családé volt, abból mindenki részesedett, az közös tulajdont képezett. Ha valamiből szükséget láttak, valamennyien szenvedtek, s ha kevés volt, a legtekintélyesebb férfi parancsa szerint osztozkodtak.

Házaik is ennek az életformának megfelelően épültek. Helye volt ott minden kis családforma közösségnek, de a gabonamagvakat közösen raktározták el oly módon, hogy embermagasságnál jóval nagyobb kosarakat fontak. Azok falát. agyaggal körültapasztották s mikor keményre száradt, bele töltötték a cséphadarókkal kicsépelt s állatbőrből készült rostákon megtisztított magvakat.

Az állatcsordák viszont az egész falu közös tulajdonai voltak. Ha levágtak egy–egy bikát, vagy tehenet, hagyományosan kialakult szokás szerint, minden házközösség kivágta a maga részét belőle, a bőrt pedig felváltva kapta meg hol az egyik, hol a másik ház. A kisebb állatokból, malacokból, borjúból, egy–egy egészet kapott időnként mindenik ház.

Mivel közösen részesedtek, közösen is dolgoztak, s kinek, kinek korához, erejéhez és neméhez mérten rég kialakult hagyományok szabták meg a teendőjét.

Bent a házakban csak egy nagy közös tűzhely állott keményre égett agyagból kiképezve, amelynél a házhoz tartozó két–három öregebb asszony főzött, sütött az egész házközösség részére.

Az asszonyok főleg a falu körüli földeket művelték s megfejték a behajtott jószágot este is, reggel is. A férfiak pásztorkodtak, vadásztak s ha kellett, harcoltak a telep megvédéséért.

Harmadnap, hogy újonnan épült házukba költöztek, Áthá–Rá hozzáfogott, hogy felséges urát értesítse a tapasztaltakról. Kint a kunyhójuk elé egy nagy lapos követ hengerített. Arra egy kövekkel, homokkal simára csiszolt falapot helyezett. Reáfektette az újonnan lemetszett papiruszt, s aztán írni kezdett.

Leírta, miként esett kelepcébe három tutajuk, s hogyan menekültek meg üldözőik elől. Aztán nyomorúságos viszontagságairól írt nagyon röviden, mert még levélben sem szeretett siránkozni. Annál élénkebben és részletesebben adta elő mindazt, amit. a vendéglátó bennszülöttek életmódjával kapcsolatban megfigyelt.

A falu lakói messziről nézték, hogy mit cselekszik. Majd egyre közelebb merészkedtek és mikor látták, hogy a messzeföldi varázsló éppolyan varázsszereket csinál, mint amilyeneket a főnöküknek ajándékozott, vágyakozó pillantásokat vetettek feléje. Áthá–Rá örült is, félt is, mert előre látta, hogy nemsokára elhalmozzák kérésekkel s ajándékokkal is persze. Ez használni fog a tekintélynek is, a gyomornak is, de papirusz, amennyi ide kellett, egy nagy tarisznyába sem fér, nemhogy egy olyan kicsi tokba, amekkora az Áthá–Ráé volt. S aztán mire írja majd a jelentéseket?!

Egyelőre azonban elmaradt a falubeliek ostroma, de az írnok tudta, hogy ami késik, nem múlik. Elhessegette aggodalmait s szép szögletes jegyekkel lerótta jelentése utolsó gondolatait is:

„Felségem uram, így elmondhatjuk, nagy szerencsénket annak köszönhetjük, hogy ezek a népek nem ismerik a tulajdonhoz való ragaszkodást. Ez barátságosakká, vendégszeretőkké s az idegenekkel szemben gyanútlanokká teszi őket. Arra felénk az emberek ragaszkodnak a vagyonukhoz, barmaikhoz, rabszolgáikhoz, a városok pedig ragaszkodnak az ő isteneikhez s a papok tanítása szerint gyűlölnek minden idegen istent. Ezek

itten befogadják az idegen isteneket s besorolják a maguk szellemei közé. Így válottunk mi befogadott isteneinkkel magunk is befogadottakká”.

Éppen, amikor befejezte' az írást, valami érdes, nedves érintést érzett a bokája körül. Ijedten elkapta a lábát s hirtelen odanézett.

Egy bodri szőrű, fekete kamasz kutya volt. A majdnem szemébe hulló kócos szőrtincsei közül, mint fekete páros csillag fénylett két okos szeme. Hosszú farkát barátságosan csóválta s hegyeset vakkantott az írnokra. Mintha mondta volna:

– Vegyél észre! Szeress!Áthá–Rá lehajolt, megsimogatta az ügves kis állatot és szeretettel dörmögte:– Te csillagszemű! Sziba – ami édes anyanyelvén azt jelentette: „Csillagocska”.

Aztán bement a kunyhóba. Tenyérnyi hússzelettel tért vissza, s a kutya elé dobta. A kicsi állat mohón felfalta az ízes ajándékot s utána az írnok lába mellé hasalt. Barátokká váltak.

Barátságuk történetünk keretén túlig tartott s az ismeretlenség, homályába veszett, mint az emberi történet sok olyan apró, kedves, vagy szomorú mozzanata, amelyről nem mesélnek emlékek és írások ...

LIV. FEJEZET,

amelyben Áthá–Rá hiába csinál száz meg száz talizmánt, a végzetét senki sem kerülheti el, még talán maga Áthá–Rá és barátai sem.

Ez. a tél sokkal könnyebben telt, mint a tavalyi. Pedig itt a nagy hegyek aljában gyakran havazott és kelet felől nem egyszer cudar hideg szelek szakadtak a vastag fehér takaró alatt lapuló falura.

A barátságos bennszülöttek azonban mindennel ellátták vendégeiket. Kirkuf kis csapatának volt fája, meleg, kidolgozott juhbőre, étele, amennyi csak kellett.

Igaz, a jövevények sem voltak hálátlanok. A két lovas, s a két csikasz harcos hamar beletalálta magát a falu életébe. Kivették részüket a férfiak minden munkájából.

Kirkuf meg Juzsua pedig nagy gerenda fákat ácsoltak Farkasfog baltájával. Hajóácsoktól tanult ügyességgel összerótták a nehéz boronafákat, s olyan szilárd kaput penderítitek a palánk nyílásához, hogy a falu apraja–nagyja csodájára járt. Ha belülről négy nagy gerendával még be is támasztották, szilárdabb volt a palánknál is.

Mindez nagyon növelte az idegenek tekintélyét, s miután a falu nyelvén is megtanultak néhány szót, olyan szeretet kezdte övezni valamennyiüket, hogy akár életük végéig is ottmaradhattak volna. Kirkuf azonban okos beszéddel állandóan, ébrentartotta a hazatérés vágyát, mert egyet sem akart ilveszíteni régi, megbízható embereiből.

Mindnyájuk között azonban Áthá–Rát tisztelték a legjobban. Pedig az írnok sem nyájat őrizni, sem barkácsolni nem tudott, sem pedig más hasznos foglalkozáshoz nemigen konyított. Viszont olyan szép varázsszereket pingált, amilyent még álmukban sem láttak a falu lakói.

Ráadásul a drága papiruszt sem kellett fogyasztania, mert egy nagyon jól megfelelő pótanyagot talált.A dolog úgy történt, hogy Áthá–Rá kíváncsi lett, miként legelnek az állatok a vastag hótakaró alól, mert

látta, hogy a nyájat, csordát, kondát továbbra is kihajtják a mezőkre, mintha zöld volna a határ.Egy szikrázó napfényes délelőtt kisétált az erdős domboldalra, ahol a konda makkozott. Sziba jókedvűen

ugrált a fiú lába körül. Minden olyan szép volt, hogy Áthá–Rá egészen megfeledkezett a téllel járó sok szenvedésről, csak a ragyogó fehérségben gyönyörködött s jó ökörbőr bocskorával vidáman rugdosta a porzó havat.

Amikor elhaladt a csorda mellett, látta, hogy az állatok a hóból sűrűn kiálló száraz füvet legelik. Bizony sovány eleség az ilyen lábán száradó széna, de az állatok már így szokták meg: amit a kövér legelőkön magukra szedtek, leadták a téli sovány hónapokban. Azért jól–rosszul, csak kihúzták tavaszig.

Nó, Áthá–Rá ennyivel is többet tudott, s ment tovább. Még fütyörészett is vidáman!Fent az erdőszélen figyelmes lett egy csoport fehérkérgű, kopasz koronájú nyírfára. Nézte–nézte a habfehér

törzseket s arra gondolt, hogy olyanok azok, mint valami nagyon karcsú templom oszlopok:– Tán még írni is lehet az oldalukra – mormolta Áthá–Rá s egyenesen a nyírfák felé tartott.Mikor a fákhoz .ért, már tudta is, hogy mit fog vésni a törzsükre. Azt, hogy Kirkuf, meg Áthá–Rá a fáraó

parancsára itt jártak. Hátha megérti majd valaki, aki errefelé utánuk jő!Az írnok kivette finom kis kését s hozzáfogott, hogy a szent hieroglif jegyeket a fa törzsére vésse. A síkos

törzsön azonban az éles penge csakhamar megcsúszott és hosszan végighasította a fehér bőrszerű kérget.Áthá–Rá bosszúsan megcsóválta a fejét. Visszanyomkodta a hasíték mellett elválni készülő kérget s újra

munkához látott. Nemsokára azonban az írnok kése ismét megcsúszott.– Ej, a nemjóját! – káromkodott egy mérgeset Áthá–Rá és dühösen megrántotta a felválott héjat. A bőrszerű

kéreg engedelmeskedett a durva erőszaknak. A fa ott állott hosszú sávban megnyúzottan, Áthá–Rá kezében pedig egy jókora darab fehér héj maradt. A fiú hosszan elgondolkozva nézte, aztán jókedvűen meglóbálta a háncsot:

– Ide nézz, kutyuskám! Tudod–e mi lesz ebből? Írás, kutyuskám! Írás! Ez a fa többet ér, mintha fehér márványból volna minden ága s aranyból a levele!

Sziba jókedvűen megcsóválta a farkát s két hegyeset vakkantott. Hadd lássa a gazdája, hogy ő is örül, habár még egy üres velőscsontot is többre becsült, mint a világ minden nyírfáját.

Áthá–Rá pedig lázasan munkához fogott. Mire a nap delelöre járt, már majdnem száz lap tenyérnyi nagyságú nvirfakérget metszett, s nagy boldogan hazavitte egész zsákmányát Otthon aztán szorgalmasan íráshoz látott. Hadd legyen a törzsbelieknek bútól–bajtól mentő varázsszere bőven!

Estefelé, amikor a többiek már hazaszállingóztak, Áthá–Rá még mindig dolgozott: piros és fekete tintával, hosszú nádtollal egymásután rótta a jegyeket a fehér nyírfakéregre. Kirkuf a fiú mellé kuporodott, s halkan, dörmögő hangon megkérdezte:

– Hallod–e, uram! Azt tudom, hogy mire jók ezek a kérgek, de mi értelme van olyan figyelemmel pingálni? Kár úgy ügyelni! Nincs itt, aki kijavítsa, ha hibázol.

– Pedig nem ártana, ha egyszer majd olvasnák, amit írok – sóhajtott egy nagyot Áthá–Rá. – Ide figyelj, vezérem uram ! Akkor majd te is megérted!

Azzal Áthá–Rá kezébe vette az egyik lapocskát és olvasni kezdte, amit reáírt:,,Vándor! Katona! Hajós! Bárki vagy, üdvözöllek, én Alhá–Rá, a fáraó írnoka, az aranytok hordozója. Vidd

meg a hírt hazánkba, hogy Ámenhotep őfensége (legyen hosszú– és boldogéletű) uralkodásának harmincegyedik esztendejében mi: Kirkuf öthajóhadnagy, én Áthá–Rá aranytokos írástudó, Juzsua nevű thébai zsákhordó és négy bennszülött az Ismeretlen Északi Tenger partjáról, onnan, ahol a Nagy Szőke víz folyik, itt jártunk, a nagy hegyeken túl, a nyugatra rohanó viz partján. Szívünkben él a remény, hogy viszontlátjuk hazánk földjét.”

A rövid üzenet felolvasása után az írnok a vezérre nézett:– Ki tudja? Hátha egy ilyen kis lapocska lesz az egyetlen hír, amely hazánkba eljut?– Igen, de hogyan? – vonta fel kérdőn szemöldökét a vezér.– Talán úgy, hogy amikor őfelsége hatalma kiterjed idáig, a győztes seregekkel írástudó is vetődhetik erre a

vidékre. Mert velünk könnyen megeshetik, hogy soha többé haza nem vergődünk. De a fiatal Ámenhotep úr erős karját kiterjeszti majd az egész földre s akkor ide is. Mert, amint egy isten van az égen: Áthon, azonképpen egy uralkodó lesz a földön is: az ő fia, Ámenhotep úr!

– Lehet – vonta meg a vállát kétkedőn a vezér. – De bizony jobban hiszem én azt, hogy mi szerencsével hazajutunk, minthogy a mi urunk a föld ura legyen. Nem elég egy emberélet csak bejárni minden földeket, nemhogy meghódítani! Azért te csak csináljad a talizmánokat! Most megbecsülést és élhetős körülményeket biztosítanak nekünk ezek az írások. Holnap pedig ... ki tudja?

Mire megjött a tavasz, Áthá–Rá az egész falut ellátta gyógyító, bajtól védő írásokkal.Ezért még a falu varázslója is hódolt előtte, pedig az írnok miatt neki aztán igazán nagyot esett a tekintélye.

Nem is tűrte volna olyan könnyen, hogy egy akármilyen jött–ment idegen belepiszkáljon a tudományába, csak az volt a baj, hogy ő is hitte szentül, amit Áthá–Rá csinált.

Megpróbálta ugyan ellesni az írnok művészetét, dehát még nála okosabb emberek sem tudták csak úgy féloldalt sandítva megtanulni az írásmesterség fogásait. Áthá–Rá észrevette a varázsló mesterkedését, de hagyta, hogy csak törje magát. Minél inkább meggyőződött az együgyű ember, hogy nem képes arra, amit az idegen csinál, annál nagyobb lett előtte a tekintélye.

Amikor a fehércsengettyűs hóvirág kinyílott, Kirkuf megparancsolta, hogy mind a heten készüljenek a továbbmenetelre. Rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hogy gyalogosan folytatják útjukat, mivel egyikük sem vállalkozott arra, hogy a sebesvízű folyón tutajt kormányozzon. Talán majd lejjebb, ahol a víz lassúbb folyású és naqyobb lesz, csónakot csinálnak. Ahhoz értettek az egyiptomiak is. Útközben majd halásznak, vadásznak, amennyit szükséges, mert vendéglátó gazdáik horoggal, hálóval, nyíllal és íjjal bőven ellátták valamennyiöket.

Amikor a hó már az árnyékos oldalakról is eltakarodott, s a zajlásnak vége lett, egy verőfényes reggel Kirkufék útnak indultak. A folyó jobbpartján haladtak nyugat felé. A falu fiatalsága s néhány harcos jó félnapi járóföldre elkísérte a kis karavánt.

Egy patakocska partján ebédeltek. Nyársonsült bárányhúst a jó puhára főtt kölest ettek, amit még a faluból hoztak magukkal, Evés után aztán szépen elbúcsúztak egymástól. Csak két harcos maradt velük, akik a legközelebbi faluig kísérték őket. Ott más kísérőket kaptak, s azokkal mentek tovább. Így adták faluról falura Kirkuf kis csapatát.

Minden nagyon jó lett volna, csakhogy amilyen biztonságos volt az útjuk, éppen olyan késedelmes is. Áthá–Rának ugyanis amerre csak járt, készítenie kellett néhány varázsszert s ezért két–három napot időztek mindenik faluban. Így aztán egy napi menetre két–három napi vesztegetés következett.

Egy este, talán az ötödik, vagy hatodik faluban, amikor megérkeztek, a folyó partján két pompás fakéregből készült csónakot pillantottak meg. Mindkettőnek orrát fehéren villogó vaddisznó agyar díszítette, mint két szarvacska. El is határozták azonnal, hogy megköszönik a szíves kíséretet és ezután saját szerencséjükre, meg a két könnyű csónakra bízzák magukat.

Ebben a viszonylag nagy faluban vagy hat napot vesztegeltek, mert Áthá–Rának igen sok varázslapot kellett készítenie cserébe a csónakért. Mondta is Kirkuf:

– Hadd a csodába, uram! Ne csináld olyan akkurátusan.

Firkálj reá valamit, minél nagyobb jelekkel, hogy hamar meglegyen s aztán mehessünk tovább!De Áthá–Rá csak a fejét rázta ilyenkor:– Magunkat nem csapom be, uram! Mert amit írok, az csak ezeknek az együgyű embereknek varázsszer,

nekünk azonban üzenet, amit az utánunk jövők számára hagyunk!– Csináld, ahogy akarod, de ha itt ér a tél, te leszel az oka – legyintett bosszúsan Kirkuf s azzal tovább

állott, hogy a tavaszi napfényben fürdő folyópartra menjen.Ott már két csónakjuk indulásra készen várta őket. Kirkuf kipróbálta mindkettőt s igen megfelelő, alkalmas

jószágnak találta őket, ámbár nem bánta volna, ha valamivel szélesebbek lettek volna. Igaz, így gyorsabbjáratúak voltak, s ha jól megterhelték a feneküket, elég biztonságosak is a hosszú útra.

Végre amikor elindultak, Áthá–Rá legnagyobb csodálkozására a falutól még egy félnapi járóföldre sem, Kirkuf parancsot adott a kikötésre. Partra vonták a csónakokat s a zöld fűre telepedtek tanácskozni.

– Barátaim – kezdte Kirkuf a beszédet –, ezután inkább csak ellenségek között kell bújkálnunk. Itt, ebben a faluban hallottam, hogy arra lejjebb, a folyó partján egy harcos lovasnép tanyázik, amelyik csak néhány éve, hogy betört erre a vidékre. Azóta úgy vannak velük ezek a barátságos népek, mint egvkor a csikaszok voltak veletek – és Kirkuf a két lovastörzsbeli harcosra mutatott. – Mégsem hiszem, hogy testvértörzseitek volnának, mert igen messze vagyunk még a Nagy Szőke folyótól. Ezek mások. Ezért őrizkednünk kell tőlük. Amíg holdvilágosak az éjszakák, nappal pihenünk, éjjel pedig eregélünk lefelé a víz hátán. Néhány évvel ezelőtt még ezek a népek is messze lemerészkedtek a folyón s így ismerik a víz járását. Azt mondták, amikor megkérdeztem őket, hogy a meder nem nagyon zátonyos, vízesés pedig egyáltalán nincs rajta. Azért persze nagyon vigyáznunk kell, nehogy valami baj érjen.

Valamennyien igazat adtak Kirkufnak s így a tanácskozás csakhamar befejeződött. Nemsokára magasra csapott a tábortűz lángia és a sülő hal kellemes illata még Szibát is visszacsalta a bogarászásból.

Miután jóllaktak, Kirkuf úgy döntött, hogy ma még nappal is mehetnek, mert a lovastörzsek földjére legfennebb holnap, vagy holnapután reggelre, ha odaérnek. Telehassal, jókedvűen szálltak csónakba s evezőikkel szilaj ütemben pótolták a vízfolyás sebességét.

Alighogy elhagyták táborhelyüket, két bőrruhás, fegyveres férfi lopakodott ki a partmögötti ligetből. A gyepen maradt nyomokat, a lehevert, letaposott füvet nézegették, aztán leszaladtak a partra. Ott tanácstalanul néztek a vízmentén fel és alá, de nem láthattak semmit, mert a közeli kanyar már rég elrejtette Kirkufék két csónakját.

Pár pillanatnyi tanácstalanság után a két bőrruhás harcos, mint villám a közeli ligetbe rohant. Ott rejtették el lovaikat. Eloldották a két paripa fához kötött kantárját, nyeregbe pattantak s egyenesen a közeli dombtetőre vágtattak. Innen messze be lehetett látni a folyó völgyébe. A két lovas szinte egyszerre pillantotta meg a víz hátán eregélő cserebogárnyi csónakokat.

Azonnal tudták, mit kell tenniök. Vágtattak, mint a szélvész a folyás irányában. De nem a kanyargó parton, hanem. szinte légvonalban egyenesen. Így csakhamar utolérték s el is hagyták Kirkufék két csónakját.

Ez. a két harcos a lovasnépek messze bódorgott előőrse volt. Talán nem merészeltek volna ennyire elkalandozni otthonról, ha mögöttük nem hömpölyög törzsük, mert főnökeik elhatározták, hogy amint eljön a kikelet, tovább nyomulnak előre a folyó gazdag völgyében.

Nemsokára lángok emésztik meg a barátságos falvakat, ahool Kirkufékat annyi meleg szeretettel fogadták. Áthá–Rá talizrnánjait vad rablók tépik majd le a holtak nyakáról, hogy saját magukra aggassák.

S a talizmánok csinálójával: Áthá–Rával s bátor társaival mi történik majd? Vakon rohannak végzetük felé: a felbolydult lovasnépek karjába. Mert emberek és népek sorsát varázslatokon, talizmánokon túl hatalmasabb erők intézik : a történések elkerülhetetlenül végzetes törvénye.

LV. FEJEZET,

amelyben úgy tűnik, hogy vége mindennek, de Sziba megmenti az aranytokot és élni, küzdeni kell tovább, bár Alhá–Rá és Juzsua nem gondolnak rá, csak ülnek, mély bánatba roskadtan s még Szibával sem törődik senki, pedig talán ő a

nap egyetlen életben maradt hőse.

Sziba pompás kis útitársnak bizonyult. Segített az apróbb vadat, nyulat, vadrucát felhajtani. Ha a nád közé pottyant a megnyilazott zsákmány, Sziba habozás nélkül utána úszott és prüsszögve, kaffogva a csónakba vonszolta, hogy kárba ne vesszen, amit barátai elejtettek. Közben egyéb mókákkal is szórakoztatta a folyón vándorlókat: visszahozta az eldobott kavicsot és a vízbe hajított botot is kihúzta,. ha kellett. Egyszer Farkasfog bőrsüvegét a vízbe pottyantotta. Sziba azonnal észrevette, s parancs nélkül utána ugrott. Kapott is a csikasz főnöktől egy olyan ropogósra sült vadréce combot, hogy még öreg korában is megnyalta a száját, ha arra gondolt.

Kirkufék egész éjjel eregéltek lefelé a holdfényes éjszakában és reggelre a balparton kikötöttek. Itt a folyó jócskán megszélesedett, mert a táborhellyel szemben egy sebes széles víz ömlött beléje.

– Vadászni és halászni fogunk egy kicsit – rendelkezett Kirkuf. – Aki fáradt, pihenhet, mert készletet nem gyűjtünk. Van elég tartalékunk úgy is. Ami mára kell, azt ripsz–ropisz összeszedjük.

– Én halásznék ott túl, a másik vízben – kiáltott Áthá–Rá s vidáman a túlsó part felé intett.– Én is veled mennék, uram, ha nem vennéd rossznéven – szólott Juzsua tisztességtudóan, de az arcán

látszott, hogy szívesen megjárná magát a sebesvíz torkolatánál.– Mehettek – egyezett bele Kirkuf. – Csak Szibát hagyjátok itten, mert vadászni fogunk egy kicsit.Áthá–Rá és Juzsua vízre nyomták a kisebbik csónakot s aztán fürgén beleugrottak. Sziba is velük ment

volna, de Áthá–Rá visszaparancsolta a másik csónakhoz.Amint átjutottak a vízen, beeveztek a mellékfolyó torkolatába és egy csendes, forgós helyen lebocsátották

kicsi merítőhálójukat. Első húzásra annyi halat fogtak, hogy elég lett volna tíz embernek is. Csónakjukba vetették a ficánkoló zsákmányt és közel a torkolathoz egy nagy vízrehajló fűzfa alá eveztek hűsölni.

Szokása volt Kirkufnak, hogy amikor amolyan lézengő idő akadt, szeretett lustálkodni. Most is lelökte magáról nehéz bőrruháját, kioldotta bocskorait, leült a meleg parti fövenyre és jólesően vakargatta meztelen lábszárait.

Áthá–Rá a lehajló fűzfa gallyak közül nézte a vezér kissé pocakosodó alakját, s csendesen elmosolyodott:– Ki hinné arról a vakarózó bácsiról, hogy a fáraó legrettenthetetlenebb hajósa?– Tudhatod uram, hogy nem teste alakja, hanem szíve bátorsága teszi az embert –, válaszolta komolyan

Juzsua.– Igazad van, barátom – komolyodott el a fiú. – Nem is volna szabad más különbségnek lennie ember és

ember között...– Ládd, uram, én azért szeretem itt, a vad népek között. Itt mindig az lesz a főnök, aki a legarravalóbb ... s

nincs dúskáló és nincs éhező közöttük. Mikor van, jut mindenkinek, s ha nincs, mindegyikük bejebb húzza horpaszán a szíjat.

– Juzsua barátom, te csak az igazság egyik felét látod. De qondoltál–e arra, hogy ezeknek itt nincsenek nagy városaik, tudós írásaik, egy szép épületet, egy cifra oszlopot nem láthattál sehol.

– Sok hasznom is volt nekem abból – vonta meg vállát az egykori zsákhordó. – Követ cipeltem a paloták építéséhez, de én büdös, sötét lyukban hajtottam álomra a fejem. Gabonás zsákok alatt görnyedtem a tűző napon s még az éhbéremet is ellopták az írnokok és a városi tisztek ... azt te magad is tudod, uram!

Ki tudja, meddig folytatták volna ezt a beszélgetést, ha meg nem hallják Sziba vészes csaholását. Mindketten felkapták a fejüket s a másik partot kémlelték:

– Ha! Sziba nagy vadat fog – kiáltotta Juzsua izgatottan.– Vagy embert – válaszolta Áthá–Rá anélkül, hogy pillantását levette volna a túlsó partról.Ott már Kirkuf azon csórén rohant a csónak felé, ahol fegyvereit hagyta. Csak egy lépés választotta el a

partra vontatott járműtől, amikor arccal bukott előre úgy, hogy éppen a csónakba esett. Hátából hosszú, tollasvégű nyílvessző állott ki. A vezért valahonnan a bozótosból lőtték le.

A következő pillanatban Farkasfog bukkant fel a csónak előtti homokos parton. Egy bőrruhás idegen kergette, akinek inába a veszettül csaholó Sziba hol jobbról, hol balról kapaszkodott bele. Az idegennek a kutyára is kellett ügyelnie. Időnként hosszúnyelű fokosával feléje sújtott, de az éber eb mindig ügyesen kikerülte az ütést.

Így Farkasfog mindegyre lélegzethez juthatott s amikor csak tehette, nagy ugrásokkal hátrált a csónak felé. Egyszer, amikor az idegen túlságosan hátrafordult, hogy Szibát elhajtsa magától, Farkasfog úgy kólintotta fejbe az Áthá–Rá ajándék baltájával, hogy a bőrruhás menten orrabukott. Aztán füttyentett Szibának. Mindketten a csónakhoz ugrottak. Farkasfog a könnyű járművet Kirkuf élettelen testével a vízre taszította, aztán a kutyával együtt a csónakba pattant. Ebben a pillanatban Farkasfog teste is előrebukott. Hátából öt–hat tollasvégű nyílvessző meredt az égre.

– Oh, jaj, az irattok! Ott maradt a csónakban! – jajdult fel Áthá–Rá kétségbeesetten, és az evezőkhöz kapott.Juzsua azonban megragadta a fiú karját.– Észnél légy, uram! Ódanézz, mi van ott!A parton akkor már vagy nyolc–tíz idegen harcos állott. Három kantáránál vezette a lovát, a többi csak úgy,

gyalogosan nézte, hogy az ár miként viszi lefelé a csónakot.Végül kettő közülük ledobta magáról nehéz bőrruháját s a folyóba ugrott, hogy visszahozzák az elúszó

zsákmányt.Ebben a pillanatban a csónakból fekete gomolyag dobta magát a vízbe. Sziba volt. Egyenesen a túlsó part

felé úszott. Nehezen bukdácsolva küszködött az árral, mintha valami akadályozta volna az úszásban.– Úgy látszik, Sziba is megsebesült – dünnyögte elkeseredetten Áthá–Rá.– Mindjárt meglátjuk, mert nem messze tőlünk ér majd partot. Csak óvatosan, uram! Ha meglátnak, halál

fiai vagyunk mi is – suttogta Juzsua izgalomtól rekedt, el–elakadó hangon.Az ellenség minden figyelmét a tovaúszó csónak kötötte le. Ugyan ki törődött volna egy vízbeugró

kutyával. így Sziba szerencsésen partra vergődött alig negyven lépésre a helytől, ahol Áthá–Ráék rejtőztek.A fiú halkan füttyentett és Sziba egy pillanatban ott termett a fűzfagallyas rejtekhelyen. Piros nyelve lógott,

tüdeje zihált a fáradságtól, csak hűséges szeme csillogott átázott bozontja közül és nyakában ott fénylett a fáraó napszínű irattokja.

Utolsó erőfeszítéssel vajon ki akasztotta oda? Kirkuf–e, vagy Farkasfog? Hiábavaló kérdés! Ezt a titkot a tovasodródó I csónak őrzi, immár örökre!

Közben a két ellenséges harcos elérte a csónakot. Az egyik már belé is szökött. Utána a másik is.Nemsokára egy élettelen emberi testet löktek a folyóba.Áthá–Rá és Juzsua egymásra néztek. Egymás szeméből olvasták ki a kérdést:– Vajon melyik lehetett: Kirkuf–e, vagy Farkasfog?Nem kellett, hogy soká törjék a fejüket, mert ismét csobbant a víz s a másik társukat is elnyelte a folyó.A két egyiptomi ottmaradt kifosztottan, társak nélkül, ellenséges törzsektől körülvéve az irdatlan idegenség

kellős közepén.Áthá–Rá úgy érezte, hogy vége mindennek, de a szíve annyira keserű volt elhullt társai miatt, hogy saját

kétségbeejtő sorsára nem is gondolt. Mélán nézte a vizet és gépiesen, anélkül, hogy tudná mit csinál, simogatta Sziba bozontos bundáját.

Hátamegett Juzsua napcserzett arcán folytak a könnyek hangtalanul.

LVI. FEJEZET,

amelyben hőseink ismét emberekkel találkoznak, barátságos bizalmatlansággal fogadják őket, de azért nem tudják, hogy mit rejt számukra a jövendő.

Magukbaroskadtan, majdnem késő estig ültek a csónakban úgy, amint a szerencsétlenség perceiben voltak. Sziba is két előrenyújtott lábára hajtotta a fejét s a fülét sem billentette, pedig időnként a vadrucák egész raja huppant a nád közé s emelkedett fel onnan újra. Ki tudja, talán finom állati ösztöne súgta meq, hogy okosabb, ha csendben ül, vagy, hogy barátai bánata szakadt rá is? Még azzal sem törődött, hogy a lába között ott alkalmatlankodott gazdája aranytokja.

Túlról a partról csakhamar eltakarodott az ellenség. Hárman a csónakba ültek, a többi szárazon távozott. Magukkal vitték halottjukat is, azt, amelyiket Farkasfog ütött le a harcban.

A tájra ismét csendes béke szállott.Amikor a vacsoracsillag pislákolni kezdett, Áthá–Rá Juzsua komor arcába nézett:– Most mit csináljunk?– Vedd le, uram a tokot Sziba nyakáról. A többit majd meglátjuk azután.Áthá–Rá úgy is tett, amint Juzsua tanácsolta s a fáraó jelvénye nemsokára ismét az írnok nyakában lógott.– Most pedig barátom, folytassuk utunkat. Előre, amíg csak egy is lélegzik közülünk.– Előre, előre – csóválta meg bosszúsan a fejét Juzsua. – De merre van előre? A víz mentén előbb–utóbb a

lovasok markába kerülünk. Akkor pedig jóéjszakát, mert ezek nem sokat teketóriáznak. Mire megmutatnád nekik, hogy mekkora varázsló vagy, már ketté is hasították a fejünket.

Áthá–Rát zavarba ejtette Juzsua ellenkezése, mert abban sok volt a megfontolandó. Eleresztette az evezőket, és szembefordult az egykori zsákhordóval. Az pedig tovább folytatta érvelését.

– Ezután éjjel–nappal lesni fogják a vizet, mert minden bizonnyal úgy gondolják, hogy ahol ezek jöttek, még mások is jöhetnek. Ne feledd uram, hogy ,egy csomó vasdolgot is zsákmányoltak. Ezóta már ki is próbálták a Farkasfog baltáját, s a Kirkuf kése és kardja sem éppen kutya. Ilyen zsákmányért ha kell, egy hónapig is érdemes lesben állani.

Juzsua elhallgatott. Áthá–Rá pedig lehajtott fejjel töprengett azon, amit társától hallott:– Akkor legalább azt nézzük meg, hogy mi történt a három törzsbelivel, mert én csak Kirkufot és

Farkasfogat láttam, amikor a vízbe lökték ...– Üljünk nyugton, amíg jó dolgunk van – emelte fel mutatóujját intőleg Juzsua. – Ha élnek is a többiek, ki

tudja, merre szóródtak.– Sziba majd segít megkeresni – vélekedett nem sok meggyőződéssel Áthá–Rá.– Igen, és közben majd az ellenség markába pottyanunk!– Hátha olyan nagy bölcs vagy, mondd meg te, hogy mit csináljunk – mordult bosszúsat Áthá–Rá. Aztán

maga is megbánta a kemény beszédet.Juzsua azonban úgy tett, mint aki nem vette észre a türelmetlen hangot és nyugodtan folytatta megkezdett

okoskodását:– Én Ámondó volnék, hogy északra, vagy délre, valamelyik mellékfolyó mentén kerüljük el a

megveszekedett lovasok földjét. Aztán keressünk egy másik folyót, amelyen tovább eregélhetünk. Kirkuf azt mondotta, hogy itt minden víz az Ismeretlen Északi tenger felé tart...

– Hogyan gondolod? – kérdezte Áthá–Rá s látszott rajta, érdekli minden szó, amit társa mond.– Mi volna, ha ennek a víznek a hátán eveznénk felfelé? Persze, amíg lehet. Aztán tovább északra, ha kell

szárazon is. Ott majd csak kapunk valami folyót, amelyik messze kerüli a lovasok szállásait.Juzsua befejezte mondanivalóját s elhallgatott. Áthá–Rá sem válaszolt semmit, csak nézte, hogy milyen

fekete a víz itt, a fűzfa alatt, ahol nem éri a holdvilág. Sziba előrenyújtott lábaira hajtotta a fejét s csendesen bóbiskolt.

– Kössük ki a csónakot – szólt nagysokára Áthá–Rá. – Amit mondtál, arra még alszunk egyet.Juzsua szó nélkül tudomásul vette Áthá–Rá parancsát. Belépett a mellig érő vízbe s egy vastagabb kötéllel a

fűzfához kötözte a csónak orrát.Reggel összegémberedett tagokkal ébredtek mindketten, mert egy szűk csónak nem valami kényelmes

fekvőhely két ember, s egy kutya számára.

Tüzet nem mertek gyújtani, nehogy elárulják rejtekhelyüket. Valami túrót s hideg, főtt kölest ettek, amit bőrtömlőkben őriztek. A kifogott halakat visszaszórták a vízbe s kidobtak minden nyers élelmet is, mert tudták, hogy egyhamar úgysem rakhatnak tüzet.

Késő délután Áthá–Rá komolyan a Juzsua szemébe nézett s halk, határozott hangon közölte vele szándékát:– Jól megforgattam, amit tegnap mondottál. Nehéz helyzetünkben talán az az egyedüli kiút. Tiéd a terv,

illik, hogy te vezessél. Én, amíg a Nagy Szőke folyóig nem érünk, mindenben engedelmeskedem neked. Ott majd Kirkuf helyébe más parancsolót választunk.

– Rendben van, uram – bólintott Juzsua komolyan. – Ma este indulunk.Négy nap, négy éjszaka keménv, keserves mnukával küzdötték felfelé magukat a sebesfolyású ismeretlen

vízen. Nappal rejtőzködtek, éjjel pedig haladtak, amennyit evezővel, csáklyával csak lehetett.Néha távoli füstöket figyeltek meg, ami kétszeres óvatosságra intette őket.Ötödik nap reggel, rejtekhelyükkel ferdén szemben, a folyó balpartján egy nagyobb, lassú folyású patak

beömlését figyelték meg.Rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hogy áteveznek a patak torkolatába s majd ott a csendes vízben, a

nád között könnyedén elrejtőznek. Juzsua az evezők mellé ült, Áthá–Rá pedig kezében egy hosszú csáklyázó doronggal a csónak farába állott. Sziba kedvenc helyére, a csónak orrába telepedett nagy hegyesen s a menetirányba szemlélődött éberen.

Talán még a fél utat sem tették meg, amikor Sziba vészesen felmordult. Juzsua és Áthá–Rá felfigyelt.A parton öt ember állott. Csodálkozó szemmel, éberen, de nem ellenségesen, bámulták a csónakban

közeledőket.– Most mit tegyünk – kérdezte rémülten Juzsua.– Ha megfutamodunk, végünk van – vélekedett Áthá–Rá s igyekezett legyőzni a félelmét. – Menjünk csak

előre, mintha nem is törődnénk velük.A parton állók azonban elkezdtek kiáltozni. A csónak orrára mutattak s félreérthetetlen, barátságos jelekkel

a két vándort partra hívták.– Mi a csoda kell nekik – tűnődött Áthá–Rá. – Csak nem az a két vaddisznó agyar, amivel a csónak orrát

díszítették azok, akik csinálták.– Az a fő, hogy barátságosan viselkednek. Úgy, a ruhájuk után ítélve, ezek nem azok a veszekedett lovasok

– vélekedett Juzsua, de arcáról nem tűnt el az aggódás.Mire partot értek, már az öt ember is ott volt. Olyan örömmel integettek, mintha régi barátokat hozott volna

a vaddisznó agyaras csónak. Amikor azonban a két bújdosó partra lépett s a bennszülöttek megszemlélhették őket tetőtől talpig, alábbhagyott az örömük s zavartan pillogattak egymásra. Végül a legidősebb közülük Áthá–Ráékra kiáltott:

– Mióta jár a vaddisznók népe olyan ruházatban, amit testvéreik nem ismernek.Áthá–Rá meglepetten állapította meg, hogy nagyjából érti a bennszülöttek beszédét. Mintha csak azokat a

barátságos embereket hallaná, akiknél teleltek és akik később annyi szeretettel kísérték faluról falura őket. Két dolgot azonban nem értett: Először, hogy miként kerültek ezek ide, olyan messze a falvaiktól, másodszor, hogy mit akarnak a vaddisznóval, mért nevezik magukat vaddisznó népének. Az írnok azonban tudta, hogy nem szabad semmi meglepetést elárulnia, vagy zavart mutatnia, mert azonnal elveszti ezeknek az egyszerű embereknek a bizalmát. Ezért bátran felelt a kérdésre:

– Érdemes harcosok! Én nem vagyok a vaddisznók népének fia. Jövevény vagyok a ti földjeiteken, de szívemben barátságot hoztam számotokra.

Közben a bennszülöttek már észrevették Áthá–Rá oldalán az aranytokot és övében a kardot. Ilyen dolgokat még sohasem láttak, de azért semmivel sem árulták el meglepetésüket. Az idős harcos, aki az imént kérdezett, most ismét Áthá–Rához fordult:

– Az ifjú harcost szava árulja el, hogy nem a vaddisznók népéből való, bár beszéde édes, mint a cseppenő méz, mégis halljuk, hogy nem anyjától tanulta nyelvünkön ejteni a szót.

– Bölcsen beszél az öreg harcos – bólintott Áthá–Rá. – Az én népem túl a hegyeken, túl a folyóvizek végén, a nagy kék vizek túlsó partján lakik, ott, ahol még álmában sem járt az itteni népek fiaiból senki. Már kétszer volt tél s most harmadszorra nyár, hogy elindultunk otthonról. Ezt a telet barátságos törzs falujában töltöttük, ahol megtanultuk ezt a beszédet, amit mostan a bölcs öreg harcos szájából hallok.

– A jövevény harcosok hol tettek szert és mi módon a csónakra? Merthogy a csónak orrát a vaddisznó népének jele díszíti – mutatott az öreg harcos a vízben lebegő lélekvesztőre, és szeme sarkában gyanakvó fény csillant.

Áthá–Rá érezte, hogy elérkezett a döntő pillanat. Béke, barátság, vagy ellenségeskedés forgott kockán. Mindent meg kell tenni a békességért!

– Nem csalárdsággal és nem erőszakkal vettük, amink van! Szívünktől távol áll minden gonoszság! Mi a világ urának, a Napistennek küldöttei vagyunk! Jó varázslatot teszünk a népnek, amely befogad s cserébe kapunk, ami kell, hogy testünket a széltől, esőtől, hidegtől megvédjük, hogy tápláljuk magunkat s tovább juthassunk, ha békével menni akarunk.

– Varázslók vagytok? Emberek? Vagy ártó lelkek? – kérdezte az öreg bennszülött harcos s az egész csoport tisztes távolba húzódott a két idegentől.

– Csak én vagyok varázsló! – kiáltotta Áthá–Rá érces hangon. – Útitársam harcos. Barátságot s Napisten erejét hoztam népeteknek! Vezessetek a faluba, ahol laktok!

– Ha az ifjú varázsló igazán hozzánk akar jönni, várjon ott, ahol a lassú víz folyik. Mikor virrad, ha Mennydörgő nagyfőnök is úgy akarja, érte és társáért jövünk.

Áthá–Rá beleegyezett az öreg harcos válaszába, intett Juzsuának és Szibával egyetemben mindhárman csónakba szálltak. Néhány erőteljes csapással beeveztek a „lassú víz” torkolatába s egy fűzfához kötözték csónakjukat.

– No, uram, ezek nem borultak a lábunk elé, pedig ugyancsak ígérgetted nekik Napisten áldását – dörmögte bosszúsan Juzsua, amikor már kint heverésztek a napsütéses parton.

– Ezek aztán nem – ismerte be Áthá–Rá is a félsikert. – Csak legalább a holnapi nap sikerüljön valahogy.– Megvárjuk őket, vagy továbbállunk – kérdezte aztán Juzsua s egy fűszálat rágcsált egykedvűen.– Ügy látom, neked mindegy. Pedig én a te parancsodat vártam. De ha már így van, én azt gondolom,

maradjunk. Előbb–utóbb barátokat kell szereznünk s ezek még nem is mutatkoztak a legrosszabbaknak ...– Jól van. Akkor maradunk – rendelkezett Juzsua. – Eredj fát szedni, én addig halászok. Tüzet is rakhatunk

már. Legalább láthatják, hogy nem szöktünk meg.Miután jóllaktak, befeküdtek a fűzfa alá, a csónak mellé s nézték, miként remegteti a partmenti szellő a

hegyes és keskeny leveleket. Hosszú hallgatás után Juzsua szólalt meg:– Mi bajuk volt ezeknek a csónakunkkal?– Nem a csónak szúrt nekik szemet, hanem az a két vaddisznó agyar, ott a csónak élén.– Hát az ugyanbiza miért? Én mostanáig azt hittem, hogy csak valami díszítés–féle ...– Én is arra gondoltam – bólintott Áthá–Rá –, de úgy látszik, tévedtünk, mert ez a törzs jelvénye. Csak azt

nem értem, hogy miként kerültek ezek onnan, ahol a csónakot vettük, ide. Vagy hogyan jutott a csónak innen oda? Mert Úgy vettem észre, hogy ezek itt magukat nevezik a Vaddisznó népének. A beszédük is olyanforma, mint a folyómenti népeké s a ruhájuk is hasonló.

– Lehet, hogy éppen odavalók is voltak – fűzte tovább a gondolatot Juzsua –, csak később vándoroltak ide.– No, ne törjük rajta a fejünket! Majd elválik holnap. Én addig írok egy pár lapocskát, hadd legyen, ha kell.

Mert Iádd–e, a nap mindjárt lemegy és sötétség leszen.Mire eljött a sűrű szürkület, Áthá–Rá már meg is írt vagy hat–hét nyírfakéreg lapocskát. Betette őket az

aranytokba, aztán Juzsua mellett ő is elnyúlt a kövér fűben. De nem tudott elaludni és hallotta, hogy társa is álmatlanul forgolódik mellette.

– Ki a csoda lehet az a Mennydörgő – tűnődött félhangosan az írnok. – Hallottad a bennszülötteket, azt mondták: ,,ha Mennydörgő nagyfőnök is úgy akarja” ...

– Ne törd rajta a fejed, uram! Biztos valami bugris bandavezér ez is, mint a többi. Csinálsz neki egy kis mindenbajtól védő varázsszert s te leszel a kisisten – válaszolta Juzsua közömbösen és egy jókora ásítást nyomott el tátott szája elé tartott tenyerével.

LVII. FEJEZET,

amelyben mi megtudjuk ugyan, hogy ki az Mennydörgő, de Áthá–Rá még csak nem is sejti, hogy mit forgat a fejében.

A Vaddisznó népe emberemlékezet óta ott élt a napkeleti hegyekből jövő folyó partján. Szép falvaik, gazdag legelőik, zöldellő, makkot adó erdeik egészen a napnyugati hegyekig húzódtak, végig a halat adó folyó mentébe.

Minden falu a maga ura volt, egymást nem bántották, egymáson nem is sokat segítettek, de azért tudtak egymásról s vaddisznóagyaras csónakjaikon le–leereszkedtek, vagy fel–feleveztek egymáshoz. Különösen a fiatalja, mert régi törvények tiltották, hogy valaki is a saját falujából vegyen feleséget vagy a leány falujabelijével álljon össze.

Minél messzebbről való volt a leány, vagy a legény, annál nagyobb volt a becsülete, csak a Vaddisznó népéből való legyen, mert arra nagyon ügyeltek, hogy más törzsbelivel ne nagyon keveredjenek. Néha, úgy nyár végén, minden faluból egész csónakkaraván fiatal férfi eredt útnak. Ki leánnyal tért vissza, ki.maga maradt ott, ahol megkapta a neki való fehérnépet. Így bár nagy területen húzódtak telepeik, megőrizték közös nyelvüket, hagyományaikat s testvéreknek tekintették egymást.

A folyó partjától messzebb lakó népekkel, ha néha össze is koccantak, hamar megbékéltek, mert a füves, erdős, tavas dombhátakon jutott hely mindnyájuk számára. Utóbb egyenesen keresték a szomszéd népek barátságát, mert tőlük nagy ritkán egy új, vörössárgán fénylő anyagot lehetett bőrért, sajtért, ezért–azért cserélni. A maguk nyelvén holdfényű kőnek, vagy tűzfiakőnek nevezték a vörössárga rögöket, mert ha jó tüzet raktak köréje, megolvadtak. A folyékony követ agyagba–, homokbavájt formákba öntötték s baltafejeket, vágó, kalapáló szerszámot s nyakba akasztható gyöngyöt, meg varrásra alkalmas tűt és árat csináltak belőle. Csak az volt a baj, hogy az ilyenfajta alkalmatosság hamar kopott s puhább volt a jó fajta kőnél, meg aztán valóságos ritkaságszámba ment, mert kevés volt belőle.

Nem is nagyon zavarta a vaddisznó népének békéjét a tűzfiakő megjelenése. Éltek csendben, nyugodalmasan, csak a bő és szűk esztendők váltakozása s az egymást követő nyarak és telek meséltek nekik az idő múlásáról és juttatták eszükbe nagy néha, hogy egyszer, amikor nem is várják, az idő talán változást is hozhat.

Vagy három–négy nyárral annakelőtte, hogy Áthá–Ráék erre a vidékre vetődtek volna, nyugat felől, a folyó völgyében vad lovasnépek törtek elő. Legyilkoltak, felperzseltek maguk előtt minden falut. Magukkal ragadták az állatokat, aztán ismét eltűntek abban az irányban, ahonnan jöttek.

A folyó völgyében lakó népek még sohasem láttak ilyen harcosokat. Idegen volt a beszédük, az öltözetük és úgy ültek a lovon, mintha összenőttek volna vele. Vadságuk, szilajságuk miatt lóembereknek nevezték el a rettegett idegeneket.

Tavaly nyár óta a lóemberek nem vonultak többé vissza rablóhadjárataik után, hanem letelepedtek az elfoglalt földeken, s fokozatosan nyomultak előre a folyó völgyében.

Azon alól egy napi járóföldre, ahol Kirkufék szerencsétlenül jártak, a Vaddisznó népének három, közel–szomszédos falva állott. A múlt nyár végén a lóemberek, mint a fergeteg törtek rá a három békés falura. Legyilkolták, akit csak elértek s utána vissza sem vonultak, hanem téli szállásra az elfoglalt falvakban maradtak.

Menekült a Vaddisznó népéből, aki csak tudott. Legtöbben a sebes víz mentén futottak, fel északnyugatnak az erdők, hegyek közé, mert a folyó völgyében mindenütt a lóemberek száguldoztak.

Talán elpusztultak, teljesen szétszóródtak volna a menekülők, vagy itt–ott bekérezkednek más népekhez jövevénynek, ha nem akad közöttük egy erélyes főnök: a hatalmas termetű, óriáserejű, varázslatokhoz is értő Mennydörgő.

Pedig Mennydörgő családja csak amolyan jövevény volt a Vaddisznók büszke nemzetségében. Valahonnan délről vetődtek a folyó mentére s mivel apja értett a betegek vajákolásához, tört csontok összeforrasztásához, a Vaddisznó törzs megtűrte maga között.

Így Mennydörgőnek már kora fiatalságától tapasztalnia kellett, hogy más mint a többi: ők nem laktak nagy közös házban, mint mások, csak kicsi putriban a palánk mellett.

Őt nem vitték a tapasztalt harcosok nyíllal madarat lőni, buzogánnyal nyulat dobni úgy, mint a többieket. Mennydörgőt csak az apja tanítgatta vajákolásra s bűbájos italok készítésére, meg mindenféle varázslatra. Az öreg elárulta neki mindazokat az apró, szemfényvesztő fogásokat, amikkel a törzsek varázslói szédítgették az együgyű népeket, de megmutatta neki azokat a hókusz–pókuszokat is, amiben ő maga is hitt. Mennydögő

megtanult mindent szorgalmasan, de mivel minden mögött valami csalást sejtett, nem nagyon hitte, hogy sok igaza lenne az apjának. Okos dolognak tartotta ugyan a varázslatokat, mert élhetőssé tette létét a nép között, amely számára idegen volt és amelyiket le is nézett, mert maga tudta a legjobban, hogyan engedi magát naponta becsapatni mindenféle varázsfogásokkal.

Közben azonban nem feledkezett meg arról sem, hogy fegyverrel is képezze magát. Hiszen jól tudta, hogy veszély ideién mit sem érnek a varázslatok.

Nyilat, bunkót lopott magának és kint a mezőn elrejtette. Aztán naponta kijárt a rejtekhelyére, ahol varázsszerekhez szükséges növényeket gyűjtögetett s közben kedvére gyakorlatozhatott fegyvereivel. Amikor csak tehette, megleste a tapasztalt harcosok mozdulatait s aztán addig–addig próbálgatta, amíg neki is sikerült. Hatalmas testi ereje is segítette, meg aztán ő nemcsak időnként gyakorlatozott, amikor az öreg harcosoknak kedve szottyant a tanításra, hanem naponta kijárt kedvenc fegyvereihez. Titokban az a vágy fűtötte, hogy ő, a lenézett, egyszer első legyen az elsők között.

Amikor a Vaddisznó nemzetség szerencsecsillaga lehanyatlóban volt, akkor jött fel a Mennydörgőé.Ő nem futott el észnélküli rémülettel, amikor a lóemberek megjelentek a falu határán. Magához vette

fegyvereit s kint a disznólegelőn egy sűrű lombkoronás fán elrejtezett. Onnan leste, hogy mit csinálnak, merre járnak a lóemberek. Még aznap alkalma nyílott megverekednie két elcsellengett ellenséges harcossal. Azok mit sem sejtve lovagoltak Mennydörgő rejtekhelye felé. Mennydörgő gondosan célzott, s úgy mellbe nyilazta az egyiket, hogy az menten lefordult a nyeregből. A másik meghökkent, s rögtön megfordította a lovát, hogy segítséget hozzon. Mennydörgő felajzott íjáról azonban ismét pattant a nyíl és süvöltve fúródott a ló oldalába. Mielőtt lova összeesett volna, az ellenséges harcos kiugrott a nyeregből és gyalogosan igyekezett társaihoz.

Mennydörgő fürgén lekúszott a fáról, az elesett harcoshoz sietett, övébe tűzve egy jó tűzfiakőből készült, hosszú vágószerszámot talált. Azt elvette tőle. A halálra sebzett lóhoz futott, szügyön szúrta, és tőből levágta a farkát. Aztán valahogy, nagynehezen a másik ló hátára kapaszkodott. Egy pár összevissza lépkedés után a paripa megindult vele, amerre ő akarta,

Alig egy félnapi járóföldre érte utol az első menekülőket. Három férfi, két asszony és két, még csak gyermekszámba menő ifjúból állott a kis csoport. Maguk előtt terelgettek egy pár kecskét, juhot, amit úgy szedtek össze valamelyik távolabbi legelőn.

Azok csak ámultak, bámultak, ilyen csodát soha életükben még csak nem is hallottak. Hogy valaki egyedül lovat szerezzen, rá merjen ülni s úgy tegyen, mintha maga is lóember volna.

Mennydörgő pedig lelökte nekik a levágott lófarkot, s mint valami igazi főnök, úgy adta ki a parancsot:– Kössétek egy hosszú póznára! Ez legyen a jele, hogy amint én egyedül két lóembert legyőztem, ha

valamennyien összefogunk, egy szálig leöljük őket, elvesszük lovaikat s mi leszünk a legerősebbek ezen a földön! Addig a ligetig mentek – mutatott aztán messzire – és ott megvártok engem.

Két nap alatt ide–oda száguldó lován Mennydörgő a három falu menekültjeiből egy félfalunyi népet s egy kis csorda állatot szedett össze. Harmadnap hajnalban az összeverődött emberek elé állott és kezében a lófarkas rúddal így szólott hozzájuk:

– Most olyan messze megyünk innen, amilyen messzire a lóemberek nem jöhetnek utánunk. Amint elég erőt gyűjtöttünk, rájuk csapunk. Visszavesszük, ami a miénk volt és megöljük őket.

– Igen, de hova menjünk – kérdezte egy bizonytalan hang.– Ahova a tanács mondja! Csináljunk tanácsot! Tanácsba emberek! – kiabálták régi szokásukhoz híven a

harcosok.– Semmi tanács – emelte magasra a lófarkas póznát Mennydörgő s olyan hangon kiáltott, hogy méltán

rászolgáljon a nevére. – Mától kezdve Vaddisznó apával, őseink szellemével s a többi szellemekkel én tanácskozom. Ők majd megmondják nekem, hogy mikor mit csináljunk. Aki másképp gondolja, elűzzük magunk közül.

Senki sem gondolta másképpen, mert mit is csinálhatott volna magára, az új közösségből kiűzötten. Attól a naptól kezdve mindenki Mennydörgőnek engedelmeskedett. A legöregebb harcosok is nagy főnöknek hívták s ha beteg lett valaki, inát ficamította, vagy csontját törte, ő ment el vajákolni is. Ö áldozott a jó és ártó szellemeknek, ha régi szokás szerint eljött az áldozás napja. Nála hatalmasabb senki sem volt a törmelék törzsben.

Mennydörgő pedig a gyorsvízű folyó mentén addig vezette népét, amíg csak a lassú vízhez nem értek. Attól nem messze, egy dombos erdőszélen kijelölte az új falu helyét. Volt ott minden, ami kellett a megélhetéshez: fű, fa, feltörni való föld, jó ivóvíz, még só is feles számban.

Mire úgy tél–túl készen lettek a faluval, beköszöntöttek a hideg téli napok.

Mennydörgő parancsára kövér tulkot vágtak, megsütötték. Ehettett belőle mindenki kedve szerint. A lakoma végén Mennydörgő csak annyit mondott, hogy aki attól a pillanattól még egy állatot levág, annak behasítja a fejét.

– Minden jószágot kíméljetek, hogy jól elszaporodjanak. Ha hús kell, vadásszatok! – adta ki a parancsot keményen.

Ügy történt, amint Mennydörgő parancsolta. Hej, pedig keserves volt a telet vágás nélkül kihúzni! De ki mert volna szembeszállani a hatalmas főnökkel ?

Nemsokára azonban még a befelé morgolódók is elismerték, hogy Mennydörgőnek igaza volt. Állataik kezdtek megsokasodni s az összeverődött falu már maga előtt látta az eljövendő bőség napjait. A főnök tekintélye pedig ezzel is öregbedett.

Tavasszal Mennydörgő a falu közepén álló púpos domb tetejére házat építtetett magának. A kis ház ajtajából végig lehetett tekinteni az egész vidéket s látni lehetett a falucska mind a tizenhat házát. Ott lakott Mennydörgő a falu felett, ott tanácskozott a szellemekkel, akiknek nevében parancsolt az egész törzsnek.

Soha még ilyen különös vezére nem volt egy népnek sem. Büszke is volt reá a falu apraja–nagyja, még a szomszédos falvakba is eljutott a híre s ott is akadt hódolója elég.

Egy meleg koranyári délutánon, amikor Mennydörgő kint a tág mezőn zsákmányolt lovát ugratta, öt törzsbeli harcosa jött hozzája. Megálltak tisztes távolban tőle, mert nemcsak a nagy főnöknek kijáró tisztesség parancsolta így, de a ló is igen ficánkolt.

Mennydörgő pár pillanatig úgy tett, mint aki nem vette észre az embereket, sőt annál jobban szöktette a lovát, hadd legyen, mit lássanak az együgyűek. Mikor aztán közel hozzájuk megfékezte ficánkoló paripáját, csak úgy, a nyeregből vetette oda a kérdést:

– Harcos testvéreim merre járnak?Szokása volt, ha tehette, lóhátról beszélni az emberekkel, mert észrevette, hogy úgy a tekintélye még

nagyobb előttük.A legidősebb harcos a többi elé lépett:– Nagy főnök, a lassú víz torkolatához idegenek érkeztek.– Hányan – kérdezte Mennydörgő és közömbösséget erőltetett magára.– Ketten, meg egy fekete kutya. Csónakon jöttek a sebes vizén felfelé. A csónak orrában láttuk a vaddisznó

jelvényét ...– Akkor testvéreink jöttek!– Nem, nagy főnök! Rosszul beszélik a Vaddisznó népének nyelvét. Azt mondták, hogy csak jövevények

ezen a földön. Messziről jöttek és a telet a folyómenti falvakban, testvéreink között töltötték. Csak az egyik harcos, a másik varázsló ...

– Varázsló? He? Varázsló?! – horkant fel Mennydörgő – Mindjárt varázsló valaki, mert annak mondja magát! Látni akarom őket!

– Holnap virradatkor értük megyünk, nagy főnök!– Nem szöknek el? – nézett gyanakvó pillantással az előtte álló öt harcosra Mennydörgő.– Nem – rázta meg fejét az öreg harcos. – A lassú víz torkolatában várnak minket.– Jól van – biccentett Mennydörgő, és egyenesen a faluba vágtatott.Maga nyergelte le lovát s maga pányvázta ki egy hosszú kötélre. Más még a közelébe sem mert menni.Amint rendbe hagyta lovát, egyenesen felment a dombtetőre, bement a házába, végigdőlt a fekhelyén s

gondolkozni kezdett, hogy miként bánjon el az idegen varázslóval. Eszébe jutott, hogy annak idején hogyan fogadta be apját a Vaddisznó népe s miként adózott neki. S íme itt van ő! Nem azért lett első, hogy most jöjjön egy csavargó s valami szemfényvesztéssel beférkőzzön ezekbe a hiszékeny szívekbe. Még ha ő tudná is, hogy az a másik miként csinálja a dolgát, nem árulhatja el. Jól emlékezetébe véste apja tanítását: „Bárhogyan árthatsz a másik varázslónak, csak úgy ne, hogy a nagy titkokat elmondod a népnek, mert akkor már neked sem hisz senki!”

– Legokosabb eltenni láb alól, még mielőtt megmutathatná, hogy mit tud – döntötte el magában Mennydörgő és megnyugodott lélekkel a fal felé fordult, hogy éjszakai álomra hajtsa a fejét.

LVIII FEJEZET,

amelyből kiderül, hogy Sorsisten útjai kiszámíthatatlanok, mert Áthá–Rá életében olyan fordulat áll be, amit nem remélt volna a kétségbeesés pillanataiban.

Mennydörgő és Áthá–Rá úgy állott egymással szemben a tikkasztó déli nap fényében, mint két földbevert árbocfa. Egyik sem szólt semmit, csak a másikat nézte kemény, átható pillantással. Mindegyik látta a másikról, hogy különb legény, mint amilyennek képzelte s ez mindkettőjüket még nagyobb határozottságra, még keményebb kiállásra ösztönözte.

Az egész falu apraja–nagyja ott ácsorgott körülöttük. Minden pillantás rajtuk függött s ezt tudták mindketten.

Végül is Mennydörgő szólalt meg:– Üdvözöllek, idegen!– Üdvözöllek, nagy főnök – fogadta Áthá–Rá éppen olyan szűkszavúan a köszönést, de egy hanggal sem

ejtett többet.Az írnok mögött vagy öt lépésre Juzsua állott, lábánál Sziba lihegett a rekkenő melegben hosszúra lógó

nyelvvel. A thébai zsákhordó csak alig tudta leplezni aggodalmát, mert a komor fogadtatásból nem sok jót remélt. Éppen arra gondolt, hogy jobb lett volna a tegnapi találkozó után tovább állani, amikor Mennydörgő ismét megszólalt:

– Ki vagy te, idegen s mi járatban a Vaddisznó népének földjén?– A Napisten fiának küldötte vagyok és a Vaddisznó népének barátja – válaszolta Áthá–Rá csengő hangon,

hogy mindenki hallja, amit mond.– Hogyan kerültél erre a földre? – kérdezte tovább Mennydörgő és úgy tett, mint aki semmi fontosságot

nem tulajdonít Napistennek.– A Napisten fiának parancsára jöttem közétek, hogy meglássátok ti is az igazi törvényt és ne tévelyegjetek

hamis, ámító varázslatokban!– Honnan tudhassuk, hogy igazat szóltál – kérdezte gúnyosan Mennydörgő.– Íme a késem! Íme a kardom! Láttatok–e már ehhez hasonlót? Íme ez a varázstok! Napsugárból olvasztotta

maga a Napisten, hogy követeit, felruházza vele! Akinek ezt a birtokába adta, hatalmasabbá vállott minden szellemeknél.

Mennydörgő maga sem palástolhatta kíváncsiságát s gondosan megszemlélt minden darabot, amit csak Áthá–Rá feléje nyújtott. A tekintélyesebb harcosok is megfeledkeztek az illendőségről s a nagy főnök köré sereglettek. A nép apraja–nagyja pedig egymást lökdösve ágaskodott, hogy láthasson valamit az idegen csodás dolgaiból. Áthá–Rá kezdte úgy érezni, hogy most már csak jóra fordul valahogy a sorsuk, de Mennydörgő egyetlen mozdulattal széjjel parancsolta a népet:

– A harcosok üljenek körbe!Vagy negyvenen engedelmeskedtek a parancsnak.– Idegen! A társaddal együtt ülj le a középre!Áthá–Rá csak egy pillanatig tétovázott, aztán látta, hogy nem tehet mást, intett Juzsuának s mindketten a

kör közepébe léptek.Az írnok, mielőtt leült volna, körülnézett. Minden oldalról marcona arcok tekintettek rája. Foglyok voltak.Mennydörgő a harcosok gyűrűjén kívül állott. Onnan szólott a néphez:– A mi szemünket megcsalhatja ennek az idegennek cifra ragyogása, a mi füleinken keresztül a hazugság is

éppen úgy bemehet, mint az igaz beszéd! Én most felmegyek s megkérdem Vaddisznó atyát és őseink szellemét! Mindenben úgy legyen, amint ők parancsolják!

– Úgy legyen! Úgy legyen! – zúgta a sokaság.Áthá–Rá a nagy főnökre nézett és nem sok jót várt az elkövetkezendőktől. Mennydörgő még egyszer a

foglyokhoz fordult:– Az öreg harcos parancsainak, aki ide vezetett, pedig úgy engedelmeskedjetek, mintha az én szavaimat

hallanátok!Azzal intett az idősebb törzsbelinek, s megindultak mindketten a dombtetőre.Áthá–Rá utánuk nézett. Látta, hogy a nagyfőnök belépett a kunyhóba, a másik férfi pedig megállott a

bejárattól tisztes távolságban. Ott várta Mennydörgő parancsát.

– Lehet, hogy jobb lett volna, ha a lovasok Kirkufékkal együtt velünk is végeznek – mormogta az írnok füléhez hajoltan Juzsua.

– Lehet, de nem bizonyos – bólintott Áthá–Rá komolyan. – Én amíg lélegzem, remélek! De, ha meg kell halni, akkor se lásson sápadtan senki. Ehhez tartsd magadat, mert többet úgy sem tehetsz!

Juzsuának nem volt nehéz megfogadnia a parancsot, mert nagy veszélyben mindig helyén állott a szíve. Most is egykedvűséget erőltetett az arcára s úgy nézegette a törzsbeliek feje felett a tájat, mintha soha szebbet nem látott volna.

A nyugati távolban, a kéklő hegyek felett fehér esőfellegek gomolyogtak és szemmelláthatólag közeledtek a falu felé. Időnként mintha távoli mennydörgés moraja is hallatszott volna.

– Úgy látszik, eső lesz vagy zivatar – gondolta Juzsua. – Vajon mi még érezni fogjuk, amikor áztatja a bőrünket?

Majd arra lett figyelmes, hogy cserép tálacskával a tenyerén, fehér, térden alol érő kendervászoningben, szőke hajú lány jön a falu felől. Hosszú haján fénylik, táncol a napsugár. Lépései üteme ide–oda libegtette ingét. A távoli tücsökciripelés muzsikájára, mintha maga is táncot járna ...

Rég nem érzett vágyak bizsergették meg a fiatal thébai zsákhordó szívét. Egészen megfeledkezett mindenről, csak a leányt nézte.

Az pedig egyenesen feléjük tartott és mintha a harcosok ott sem lettek volna, belépett a körbe. Amikor a foglyokhoz ért, lekuporodott és eléjük tette a tálkát:

– Jó lépesméz! Egyetek, ha szeretitek. Bátyám szedte az erdőn!Áthá–Rának a csodálkozástól majd leesett az álla. Juzsua szóhoz sem tudott jutni, csak nézte a leányt s az is

inkább feléje nyitogatta nefelejcskék szemét.– A bátyám a Méhvadász. Így nevezik ... így csúfolják. De ő büszke a nevére ... Nem harcos, gügye ...

Nincs szava a harcosok előtt, de nekem azt mondta: eredj Harangvirág, mert a mi népünk is nem régen még földönfutó volt. Nem szabad bántanunk azt, akinek nincsen hajléka és nincsenek barátai...

– A bátyád bölcs férfi – szólott Áthá–Rá s a szeme nedvesen fénylett, mert a szíve megtelt az emberi jóság közeli érzésével. Oh, milyen régen nem fogta körül ilyen puha melegség a szíve tájékát!

– Nem, a bátyám nem férfi, csak gügye – rázta meg a fejét Harangvirág s a haja tövéig elpirult. – Nem jár vadászni, pásztorkodni, csak mézet, gyümölcsöt, gombát szed az erdőn és apró agyagfigurákat csinál játszani a gyermekeknek ... csak gügye ...

– Eltakarodj onnan, te leány! – rivallt reá az egyik harcos. – Nem ismered Mennydörgő parancsát?Harangvirág úgy szökellt ki a harcosok köréből, mint a felrebbent őzike. Egy pillanat múlva már messze a

mezőn lebegett fehér vászon ruhája, de a mézestálat otthagyta az idegenek előtt.Amikor először jelent meg előttük Mennydörgő küldönce, már mindketten az édes lépeket rágcsálták.– Vaddisznó atya látni akarja a késedet – szólt méltóságteljesen az öreg harcos. – Add ide!– Mondd meg a nagy főnöködnek, hogy igazabb gyermeke Vaddisznó atyának Méhvadász, a gügye, mert

nem feledte el a parancsot: az éhezőnek enni adj! A szomjúzónak inni adj! Aki nem tört vesztedre fegyverrel, azt ne akard elveszíteni fegyver által! Az én uram törvénye szerint, aki ma utolsó, holnap első lehet, ha megtartja a Napisten parancsát.

– Jól van, megmondom, de add ide a késed – bólintott mogorván a bennszülött, és Áthá–Rá engedelmesen oda is adta.

A harcosok úgy tettek, mintha nem hallották volna Áthá–Rá beszédét, pedig nemcsak hallották, de szívük mélyén igazat is adtak az idegennek. Az írnok tudta ezt, s már nem is törekedett másra, csak arra, hogy a törzsbeliek vak engedelmességét főnökük iránt megingassa. Azt már sejtette, hogy Mennydörgő szívében nincs irgalom irántuk, s azt is látta, hogy ennek a főnöknek a szokottnál sokkal nagyobb tekintélye van.

A küldönc nemsokára visszajött, és az írnok kardját kérte, Áthá–Rá odaadta azt is:– Mondd meg a főnöködnek, hogy az én istenem szolgái fegyvertelenül is erősebbek, mint ő az elrabolt

fegyverekkel. Amit ő elvett erőszakkal, azt az én uram visszaadja majd erővel.Mire Mennydörgő vén futára harmadszor is visszatért, az eget már sötét felhők borították. A vihar

kitörőfélben volt. Távolról villámlott s mennydörgések morajlottak végig az égbolton.– Vaddisznó atya a napsugárból olvasztott varázstokot akarja látni!– Hazudik a nagy főnökötök! Ezt nem adom! Nem Vaddisznó atyának kell! Ő akarja elrabolni! Átkot,

döghalált hoz az egész nemzetségetekre, ha elveszítek tőlem! Csak az én kezemben áldásos varázsszer! Ezt nem adom!

– Vegyétek el tőle! – adta ki a parancsot az öreg harcos.Tízen is ráugrottak az írnokra, s a következő pillanatban már a bennszülött küldönc kezében volt a fáraó

irattokja.

A dulakodásban Sziba is kapott egy dorongütést. Mire a rend helyreállott, ott fetrengett a földön és úgy hörgött, mint valami beteg ember.

Juzsuát is fejbevágta valaki, s most ott feküdt a gyepen eszméletlenül, mintha már meg is halt volna.Áthá–Rá pedig állott tehetetlenül, kifosztottan két összetört barátja mellett. Nem érezte testén a dulakodás

sajgó nyomait. Nem érzett semmit és nem tudott gondolni semmire. Csak valahol a tudata alatt derengett, hogy itt most mindnyájan elvesznek.

Közben köröskörül feketén beborult. A hegyeket már nem lehetett látni a távol zuhogó záportól és dörgött, villámlott mindenfelé.

Ekkor lépett ki büszkén sugárzó arccal dombtetőn épült kunyhójából Mennydörgő. Kezében tartotta Áthá–Rá hegyes vaskardját, oldalára tűzte kését és nyakába ott fénylett a fáraó arany irattokja. Le sem jött a nép közé, hanem onnan fentről, a domb legtetejéről engedte meg nevéhez méltó hangját:

– Vaddisznó népe! Hallottátok, miként átkozódott az a hazug idegen. Miként hivalkodott az ő istene erejével. Most íme: minden hatalma itt van a kezemben. Vaddisznó fiai, idenézzetek!

Minden szem a dombtetőre szegződött, ahol Mennydörgő hatalmas alakja állott, kezében a magasra tartott villogó karddal, mint egy diadalmas bálványkép.

Ebben a pillanatban fény borította el a dombtetőt és akkorát csattant, hogy rémületében mindenki arccal bukott a földre.

Amikor ismét fel mertek nézni oda, ahol Mennydörgő állott, nem láttak senkit, csak az öreg harcos remegett tébolyodottan valamivel lejjebb a domboldalon.

A hatalmas rémületben egyedül Áthá–Rá agyában cikáztak rég tanult, rég hallott dolgok. Sarkufáth úr mondta egyszer, hogy a templomok, sziklasírok elé azért állítnak magas, csúcsosvégű, négyszögű oszlopokat, mert a tapasztalat szerint a villám mindég a legmagasabb, hegyesvégű tárgyakba csap bele. Mennydörgő pedig odaállott a dombtetőre hencegni az elrabolt karddal...

Az írnok, miután megsejtette, mi történt, már tudta azt is, hogy mit kell tennie:– Vaddisznó népe! Főnökötök után most ti következtek! Egy sem kerüli el Napisten bosszúját! Csak

Méhvadász és Harangvirág igaz ember köztetek. A többit égi tűz emészti meg, még mielőtt leszállhatna az este!Jól számított Áthá–Rá: a falu apraja–nagyja lába elé vetette magát s úgy könyörgött irgalomért. Az írnok

pedig máris úgy parancsolt nekik, mintha az imént nem is lett volna kiszolgáltatott foglyuk:– Te felmész – parancsolta a legközelebbi harcosnak – és elhozod Mennydörgőtől, amit tőlem elrabolt. Ti

többiek a társamat úgy vigyétek a Harangvirág házába, mintha az anyja kötőjében feküdnék, a kutyámat is éppen úgy és fektessétek melléje. Én is a Méhvadász házába költözöm.

Mire az eső nagy kövér cseppekben hullani kezdett, Juzsuát és Szibát már fedél alatt ápolta Harangvirág és Méhvadász. Áthá–Rá vállán pedig ott fénylett a fáraó irattokja, övében a kése, kardja. Az írnok maga akkora úr volt, mint még talán soha: egy egész falu engedelmeskedett neki, vak hűséggel!

Kint majdnem éjszakai sötétség borult a világra, de bent, Áthá–Rá szívében a hazatérés reményének új fényét gyújtotta meg a játékoskedvű, de végzetes hatalmú Sorsisten.

LIX. FEJEZET,

amelyben Áthá–Rá megismerkedik a törzsbeliek egy s más szokásával, Juzsua visszaadja a vezéri hatalmat, Méhvadász pedig úgy képzeli, hogy akinek a hatalmasok tekintélyt adtak, eszet is adnak hozzá és azt a törzsbeliek el is

hiszik neki.

Amint az lenni szokott, a nagy vihar után fényesen kelt fel a nap. A táncoló, vidám napsugarak besütöttek Méhvadász kunyhójába s éppen a Juzsua fekvőhelyére értek.

A thébai arca sápadt volt, de egyenletesen lélegzett, mint aki mélyen alszik. Fejénél Harangvirág szundikált ülve,

összekuporodva. Szép szőke fejét két karjára, két karját felhúzott térdére hajtotta. Csak olyankor kapta fel a fejét, ha a sebesült néha fájdalmasan felnyögött. De hajnal óta pihent nyugodtan s a leány kényelmetlen helyzetében is mélyen aludt az álmatlanul töltött éjszaka után.

Juzsua lábánál félkörbe görbülten Sziba heverészett. Már nem hörgött a kutya sem, csak lődörgött, ha talpra állott, fel–felnyikkant, ha álmában nagyobb mozdulatot tett.

Áthá–Rá meg–megnyíló szempillákkal az álom és ébrenlét határmesgyéjén a másik fekhelyen szendergett. Egyszer csak árnyék hullott a kunyhó bejáratára. Kezében friss vízzel telt korsóval Méhvadász tért vissza a forrástól.

Áthá–Rá kinyitotta a szemét s felkönyökölt a fekhelyén:– Jó reggelt, Méhvadász testvérem!– Méhvadászt nem szokták még a suhancok sem testvérnek szólítani – csóválta meg szomorúan a fejét a

fiatal bennszülött. – Méhvadász hiába vágyik asszony után, nincs leány, aki megosztaná vele a fekhelyét. Méhvadász nem harcos. Lágy a szíve, nem tud embert ölni, még állatot sem soha. Csak akkor eszik húst, ha a többiek adnak. Azt mondják, híg a veleje ... gügye ...

– Nincs igazuk, testvérem! Ember vagy te a talpadon! Volt merészséged szembeszállni Mennydörgő parancsával. Pedig az egész törzs egy akaraton volt vele. Mi lett volna, ha Mennydörgő megtudja? ...

– Megöli, vagy elűzi a faluból Méhvadászt – vonta meg a vállát egykedvűen a gügye. – De nem! Nem tudta volna megölni Méhvadászt, mert elfutott volna az erdőbe. Méhvadász nem fél sehol a világon. Nem bánt senkit és aki őt akarja bántani, attól elfut. Méhvadásznál gyorsabban csak az őz fut...

– Furcsa legény vagy, testvér – nevetett Áthá Rá –, de tetszel nekem!Méhvadász nem szólt semmit, csak barátságosan rávigyorgott az írnokra, aztán a kunyhó hátulsó zugából

előhúzott egy nagy cserépfazakat. Könnyedén a vállára tette, s megindult a kijárat felé.– Hova mész, testvér? – szólott utána az írnok, mert sehogysem tudta kitalálni, hogy mit akarhat Méhvadász

a nagy fazékkal.– Mézért megyek az erdőbe – fordult vissza a gügye. – Legyen, amibe tegyem.– Tudod mit? Veled megyek én is – szökött talpra Áthá–Rá.Útjuk a Mennydörgő dombja alatt vezetett. Áthaladtak a kis tisztáson, ahol tegnap még fogolyként ültek.

Most bezzeg a harcosok, ha messziről meglátták őket, úgy elkotródtak, hogy az írnok egynek sem tudott a szeme közé nézni. Biztosan azt gondolták, hogy még nem bocsátott meg egészen és egyik sem akart úgy járni, mint Mennydörgő.

Amint befordultak a domb másik oldalára, Áthá–Rá megpillantotta Mennydörgő kipányvázott lovát. Szegény elhagyott állat már mindent lelegelt, ameddig a kötele ért s most a fűtorzsákat harapdálta kínjában.

– Az a ló kié? – fordult Méhvadászhoz az írnok.– A Mennydörgőé.– Akkor az enyém. Eredj, hozd el onnan! Hadd lám, milyen!– Nem merem, nagy főnök. Senki sem merné a faluból. Még a harcosok se! Csak egyedül Mennydörgő ...– Akkor nem te vagy az egyedüli gügye! Gügyék vagytok valamennyien, – csóválta meg bosszúsan a fejét

Áthá– Rá. – Na, gyere velem!Méhvadász reszkető inakkal teljesítette a parancsot, de elfutni nem volt mersze.– A lószerszámok hol vannak? – kérdezte Áthá–Rá a dombra kapaszkodás közben.– A Mennydörgő házában, – válaszolta lihegve a gügye.– Akkor odamegyünk elébb!

A dombtetőre épült kunyhó bejárata előtt szétvetett karokkal még mindig ott feküdt Mennydörgő. A gügye, amikor meglátta megállott, majd ijedten hátrálni kezdett. Áthá–Rá úgy tett, mintha nem vette volna észre Méhvadász viselkedését. Közömbös arccal átlépte Mennydörgő holttestét és benyitott a kunyhóba.

Nemsokára Áthá–Rá már nyeregben is ült és Méhvadász tisztes távolból vezette az írnokot a közelben zöldellő erdők felé.

A vadvirágos erdőszélen Méhvadász kevéske mézet kapart elő a fazék fenekéről s azt egy falapocskára mázolta. A falapocskát letette egy vakondtúrásra, és vagy két lépésnyire a halmocskátó1 a földre hasalt.

Áthá–Rá fához kötötte a lovát, azután ő is a gügye mellé telepedett.Nemsokára egy zümmögő méhecske szállott a csalétekre.Teleszívta magát az édes mézből s pár apró

köröcske után egy távoli mogyoróbokor irányába repült. Méhvadász sokáig követte szemével a tovaszálló méhet, és jól megjegyezte az irányt. Aztán várt tovább türelmesen.

Közben más méhek is jöttek a csalétekre, de azok nem abba az irányba szállottak tova, mint az első. Méhvadász nem is sokat törődött velük. Nemsokára jött az is, amelyikre ő várt. Na, ezek nem is laknak olyan messze!

– Honnan tudod – kérdezte meg Áthá–Rá csodálkozva Nem vetted észre Nagyfőnök, hogy milyen hamar visszatért – magyarázta jókedvűen a gügye s már indult is a mogyoróbokor irányába.

Túl a mogyoróbokron kezdődött az erdő. Méhvadász a fák közé lépett, és gondosan megszemlélt minden törzset. Egyszerre csak nagyot rikkantott.

– Megvagytok kicsikék! – Azzal gyors léptekkel egy terebélyes fához sietett. Mint az evet kúszott fel a törzsén s felállott a legalsó izmos oldalágra. A törzsen jókora odvas lik tátongott. Méhvadász mitsem törődve a feje körül zümmögő, csapongó méhhaddal, megszemlélte a likat s aztán könnyedén a földre ugrott.

Száraz fűből, hullott falevélből kicsi halmot csinált. Két száraz fagallyat: egy puhát s egy keményet kerített s azokat nagyon gyorsan és hihetetlen kitartóan dörzsölni kezdte egymáshoz. Nemsokára égett, füstölt az összegyűjtött levélhalmaz. i

Méhvadász akkor vállára kötötte a nagy fazakat. Letört két hajlékony gallyat s mint valami harapófogóba, befogott közéjük, egy jó maréknyi füstölgő gazt. Az összeszorított pálca végeket fogai közé vette, és visszakúszott a fára.

Áthá–Rá nagy érdeklődéssel szemlélte, hogy miként ügyeskedik új barátja.Méhvadász pedig füstölgetni kezdte az odú nyílását. A földre hallatszott a méhcsalád zúgolódó zümmögése.

De nem volt mit tenniök! Egyre feljebb menekültek az odúban, mert a büdös füst minden lépet elborított. A hátráló had elől Méhvadász egy hosszú késszerűre csiszolt csont segítségével, de leginkább puszta kézzel elszedegette, letördelte a mézzel tele lépeket. Megtelt vele az egész fazék.

Gyorsan, fürgén dolgozott, s mire a füstölő elfogyott, a gügye zsákmányával már a földön is volt.– Hű, de dühösek voltak a kicsikék – vigyorgott elégedetten. – Ilyenkor délfelé mindig ilyenek. Hajnalban

csendesebbek szoktak lenni. Máskor Méhvadász, ha megtalálja őket, csak másnap pirkadatkor látogatja meg fészküket. Hadd lássa, milyen szorgalmasak voltak! De most akartam, hogy te is lássad, Nagyfőnök, miért neveznek Méhvadásznak a törzsben.

Mire hazaértek, Sziba, a kutyabecsülethez híven, kint hasalt Méhvadász kunyhója előtt. Ott várta, hogy gazdája visszatérjen. Amikor messziről észrevette Áthá–Rát lóháton, felemelkedett és a fiú elé vánszorgott, morgott kedélyesen és az írnok boldogan ugrott le a lóról, hogy kócos bundáját megsimogassa.

Bent a kunyhóban Juzsua is nyitott szemmel, mozdulatlanul nézte a nádfonatos tetőt. Fejénél Harangvirág kuporgott hűségesen.

– Óh, drága, drága barátom, – térdelt melléje Áthá–Rá. – Csakhogy így látlak. Csakhogy magadhoz tértél!– Igen – válaszolta Juzsua erőtlen hangon –, de ha csak egy cseppet is mozdulok, olyan émelygésem lesz,

hogy csak na ... még szédülök is nagyon ... Jaj, ne érj a surgyéhoz! Attól is rosszul vagyok ... Ládd, hogy megcsúfoltak... Csak bár tudnám, melyik volt...

– Hadd el, hogy fusson – legyintett Áthá–Rá –, jobban meg van az most ijedve, mint ahogy neked fáj.– Na, tőlem most könnyen elfuthat – mosolyodott el bágyadtan a thébai legény.Áthá–Rá is elmosolyodott szélesen, ne lássa a drága barát, mennyire aggódik érette. Juzsua azonban, mintha

csak eltalálta volna gondolatait, gyenge hangon, de azért mégis hetykén így folytatta:– Aztán miattam ne aggódj, uram! Eredj, szedd ráncba ezt a csürhét. Hadd emlegessék meg, hogy erre

jártunk ...Egyszer közös szálláson voltam egy nagyszájú és verekedős legénnyel... Hru–hrunak hívtuk, mert ha aludt,

mindig hortyogott... s a fogát is csikorgatta álmában... Téglavető volt ... oszt egyszer éppen így fejbevágták... Feküdt vele vagy tizenöt napig ... épp így döglödőzött, mint én ... aztán jobban lett... Én is vagyok olyan legény, mint ő... amér én nem keresem a bajt... csak, akkor verekedem, ha muszáj...

– Auuu, auuu, ujuuu, ááá ...Áthá–Rá talpra urgott és Juzsua is összerezzent. Ilyen rettenetes, fájdalmas emberi üvöltést még soha

életükben nem hallottak. Pedig nem is jött közelről a hang. Valahonnan n házak felől hozta a délutáni szellő:– Auuu ... ááá ... ujuuuu ... auuuu ..:Áthá–Rá hátán végigfutott a hideg. Egész testében borzongani kezdett és sápadtan fordult Méhvadászhoz:– Mi ez? ... Mi történik ottan ... ?A gügye kezében szorongatta nagy mézgyűjtő fazekát. Éppen a lépekből szedegetett ki egy tányérra valót.

Még csak meg sem fordult, úgy válaszolt:– Most fúrják a fejét Hosszúdorongnak, hogy megszabaduljon a rossz szellemtől.– Ki az a Hosszúdorong?– Hát nem tudod? Az az öreg harcos, akit tegnap még Mennydörgő küldözgetett a te holmidért. Mikor a te

istened, Nagyfőnök, lesújtotta Mennydörgőt, ő ott állott valahol a közelben. Azóta nem tud beszélni, csak reszket, mint a falevelek, ha fújja a szél ... Megszállották a rosszak ...

– Bolond beszéd ...– Biz'a nem – rázta meg a fejét Méhvadász. – Sok nyárral ezelőtt Méhvadász még gyerek volt és nem is

hívták Méhvadásznak, hanem...– Auuu ... ááá ... hrááá – hangzott fel ismét a vontatatott, hörgő emberi vonítás.Áthá–Rá már indulni akart, hogy lássa, mi történik ottan, de Méhvadász nagy lelki nyugalommal folytatta a

régi történetet: hanem Búbosnak hívták. Merthogy itt a fején, hátul van egy dudor... – a gügye megtapogatta kidudorodó tarkóját. – A vénasszonyok, ha találkoztak anyával, mindig azt mondották: „Meglásd, lányom, Bogárszemű, bölcs harcos válik a fiadból. Csak ügyelj reá fiam! Szidjad, verjed, hadd higgyék a rosszak, hogy nem is szereted, mert akkor nem bántják! Mondta is az anyám, amit az ilyen taknyosoknak szokás: „te büdös, te anyagyász, te, bár ne lettél volna”, meg más efféléket. Hi–hi–hi – vigyorgott egy nagyot a gügye –, ugye milyen igaza lett a nénéknek. Méhvadász nagy harcos tralalala, híres harcos, lalala!

– Auuu ...Hallatszott ismét a távoli üvöltés. Áthá–Rát ellepte a pulykaméreg:– Hallod–e, Méhvadász? Te itt engem mindenféle zagyva beszéddel tartasz! Én azt akarom tudni, mi

történik ott a házak között.– Sze' éppeg azt meséli Méhvadász – válaszolta megütődve a gügye –, hogy amikor még ő is gyermek volt,

élt a faluban egy fiatal harcos. Habosszájúnak hívta mindenki, mert amikor rájöttek a rosszak, hanyattesett, elkezdett hánykolódni, keze–lába rángatózott, s a szája habzott, mint a kérődző ököré. Próbálták azt minden fűvel, rámondással, titkos bűbájjal vajákolni, de csak annyit ért az, mintha Méhvadász füttyszóval próbálna mézet gyűjteni...

Áthá–Rá már egészen megszokta, hogy a bolondos legény önmagáról is csak harmadik személyben beszél, most mégis ingerülten utánozta a gügye beszédmodorát:

– Hallod–e? Mondod–e, amit tudni akar Nagyfőnök, vagy úgy itt hagy Nagyfőnök, mint eb a piszkát!– Há'sze tán azt magyarázza Méhvadász. A Nagyfőnök csak hallja a méh zümmögését és már nyalogatná is

a mézet. Nem úgy van a'!– Folytasd már! – sürgette Áthá–Rá, mert a falu felől még egyre fel–felhallatszott a szörnyű üvöltés.– Akkor Tarka Bika volt a nagyfőnök. Azért hívták így, mert erős volt, mint a bika s a fekete sűrű hajában

gyermekkora óta nagy fehér tincs volt és a teste barna bőrén is hófehér foltok tarkállottak. Hej, de híres nagyfőnök volt! Azt mondja egy nap Tarka Bika a többi főnököknek: „Halljátok főnökök? Ezen a Habosszájún már semmi sem segít, úgy megszállták a rosszak. Fúrjuk meg a fejét, akkor biztos megszabadul az ártó lelkektől”. Úgy is lett, amint Tarka Bika mondta. Egyszer, amikor Habosszájú ismét hanyattvágta magát, s elkezdett rángatózni, a harcosok rárohantak és erős ökörbőr szíjakkal úgy gúzsba kötötték, hogy moccani sem tudott. Akkor kemény kővésővel a fülcimpája felett, a koponyájába egy akkora kerek léket vágtak, mint a tenyér közepe. A kivésett kerek csontot megtakarították a hajtól, meg a bőrtől, átfúrták, húrt húztak át rajta és Tarka Bika a nyakába akasztotta, mert akinek ilyen varázsszere van, azt messzire kerülik a rosszak.

– S Habosszájúval mi történt? – kérdezte Áthá–Rá borzongó kíváncsisággal.– Többet nem bántották az ártó lelkek. Mind kiszálltak a likon. Kár, hogy harmadnapra meghalt, mert egész

kiváló harcos lett volna belőle.Mire Méhvadász befejezte a történetet, a faluból nem hallatszott többé a szörnyű emberi vonítás.– Gondolod, hogy most Hosszúdoronggal is így csináltak – kérdezte Áthá–Rá, bár sejtette Méhvadász

válaszát.– Miért ne! – vonta meg vállát a gügye. – Lehet másképpen is?

– Akkor elkéstél, uram – szólalt meg Juzsua is, aki eddig némán hallgatta Méhvadász elbeszélését. – Most már akár maradhatsz is. Segíteni úgysem tudsz a szerencsétlen Hosszúdorongon.

Áthá–Rá igazat adott társának. Eleget hallott Méhvadásztól s irtózott a gondolattól, hogy szemével is meggyőződjék. Leült a kunyhó ajtajába, és ismét a gügyéhez fordult:

– Hallod–e Méhvadász? Szeretnél–e magadnak te is egy olyan kerek csontdarabot?– Meghiszem azt! De Méhvadásznak sohasem lesz olyanja! Az csak a főnöknek jut.– Tudod mit? Adok én neked százszor különb varázsszert, mint az a csontdarab. Nesze!Azzal Áthá–Rá a gügye markába nyomta az egyik teleírt nyírfakérget. Egyet adott Harangvirágnak is.– Még úgy sem háláltuk meg jóságtokat – tette hozzá restellkedve az írnok, amikor látta, hogy az

együgyűek mekkora örömmel fogadták semmitérő ajándékát.Nemsokára három harcos közeledett Méhvadász kunyhója felé. Áthá–Rá már messziről észrevette őket, de

úgy tett, mintha nem látná jöttüket. Ugyanis még a tegnap elhatározta, hogy nem kezdeményez semmiféle kapcsolatot a törzsbeliekkel. Megvárja, hogy azok közeledjenek hozzá.

Amint a három harcos odaért, földre borultak Áthá–Rá előtt s fel sem emelkedtek, amikor a legidősebb beszélni kezdett:

– Oh, Nagyfőnök, nagy varázsló, Napisten küldötte! Véneink úgy határoztak, hogy a kerek csontot Hosszúdorong fejéből senki jobban meg nem érdemli nálad. Elhoztuk neked, hogy megvédjen minden bajtól, minden ártó lélektől. Fogadd el tőlünk s bocsáss meg nekünk!

– Álljatok fel – parancsolta Áthá–Rá –, mert nem szeretek térdeplő emberekkel beszélni.A három harcos felemelkedett s ügyefogyottan megállott az írnok színe előtt.– A kerek csont, amit hoztatok, nem kell. Nekem erősebb varázsszereim vannak az ártó hatalmak ellen!

Barátsággal közeledtem hozzátok. Nektek is akartam osztani Napisten áldásaiból, de ti gonoszat forraltatok ellenem. Ezért csak Méhvadász és Harangvirág kapott bútól–bajtól, lidérctől, rossztól védő varázsírást. Rólatok csak alig tudtam elfordítani Napisten haragját, mert el akart pusztítani valamennyieteket.

A három boldogtalan ismét térdre hullott az írnok előtt:– Oh, nagy varázsló! Nem mi, Mennydörgő parancsolta...– Nem megmondtam, hogy előttem le ne térdepeljen senki – rivallt a három férfire Áthá–Rá. –

Mennydörgő? Azt mondjátok, Mennydörgő. Hány harcosa van Vaddisznó népének? Hogy lehetséges, hogy annyinak egy parancsoljon, s a többi csinálja, ha jó, ha rossz? Ebben a faluban nincsenek főnökök? Nincsenek harcosok? Nincs tanácskozás?

A három harcos némán, lecsüggesztett fejjel hallgatta Áthá–Rá dörgedelmeit. A fiú pedig folytatta teljes biztonsággal, mint aki a helyzet urának tudja önmagát:

– Most mi van Mennydörgővel?– Ott fekszik mozdulatlanul, ahova Napisten haragja sújtotta!– Még ma eltemetitek! Megértettétek? Még ma. Úgy csináljátok a temetést, ahogy őseitektől tanultátok.

Harcosnak és varázslónak kijáró tisztességben részesítsétek Mennydörgőt. Mert nagy harcos és nagy varázsló volt. Kár érte, hogy a rosszak elvették szeme világát. Szembeszállott Napisten hatalmával. Nagy vétek volt! Az életével kellett, hogy megfizessen érte! De ne feledjétek! Csak nagy főnökök, nagy varázslók és nagy harcosok vétkezhetnek nagyot. Mennydörgő vétke méltó volt őhozzá!

– Úgy legyen Nagyfőnök, amint parancsolod – bólintott a küldöttséget vezető harcos.– Nem vagyok nagyfőnök – rázta meg a fejét Áthá–Rá. – Nagyfőnököt az egész falu tanácsa választ. Ezért

holnap délután mindnyájan a tanácshelyen legyetek. Én is ott leszek. Most pedig elmehettek, hogy megmondjátok, amit tőlem hallottatok.

A három távozó harcossal Méhvadász is elsündörgött. Áthá–Rá pedig belépett a kunyóba s leült Juzsua fekhelye mellé a földre.

Harangvirág tisztességtudóan felállott és néma hódolattal meghajolt a két nagyhatalmú idegen előtt, aztán kilépett az ibolyaszínű esti szürkületbe.

Juzsua hosszan utána nézett s mosolyogva hallgatta a távolodó ruhasuhogást.– Ugye milyen jóállású leány? – kérdezte Juzsua. – S szíve van hozzánk.– Igen – bólintott Áthá–Rá, de a gondolatai messze |ártak.– Uram – szólalt meg ismét Juzsua. – Az imént hallottam minden szavadat. Bölcsebb vagy, mint én. Olyan

igazakat mondtál ezeknek a balgáknak, hogy talán meg sem értették. Én azonban megértettelek uram, és arra kérlek, vedd le vállaimról a vezetés gondját. Ha majd visszatérünk az Ismeretlen Tenger partjára, akkor is, csak téged teszünk vezérnek... Te, aki még a villámnak is parancsolsz!

– Nem, Juzsua! Ne essél te is tévedésbe! Én nem parancsolok semminek. Csak itt–ott ismerek egyetmást azokból az időkből, amelyek mindenek felett uralkodnak. Felettem is, feletted is, ezek felett a kistudású népek felett is.

– Te ismered őket! Te a tudójuk vagy és a tudás hatalom, uram! Légy a vezérem és gyakorold hatalmadat!Amíg a két barát így beszélgetett a kunyhó homályában, Méhvadász és Harangvirág mindenfelé

megmutogatták varázslapjaikat. A bennszülöttek mély tisztelettel szemlélték Áthá–Rá hieroglifes nyírfakérgeit. Tisztelettel övezték a gügyét is, mintha igazi nagy harcos lett volna, aki sok

dicsőséget szerzett már törzsének. Méhvadász, mint kellemesen bizsergető langyos vízben, úgy fürdött a személyét körülfolyó dicsőségben.

Együgyű lélekkel azt gondolta, hogy akinek a hatalmasok tekintélyt adtak, eszet és érdemet is adnak hozzá. De annál már együgyűbb vagy talán bölcsebb volt, minthogy megfeledkezzék arról, akinek mindezt köszönheti.

LX. FEJEZET,

amelyben Áthá–Rá nagyfőnök új, ismeretlen ösvényekre vezeti a Vaddisznó népét, de ebben nincs semmi dicséretre méltó, mert a kényszerűség nem érdem.

Aznap akárhogy igyekeztek, nem tudták eltemetni Mennydörgőt, de másnap már hajnalosan munkához láttak. Egy téglalap alapú, derékig érő gödröt ástak. A gödör hosszanti irányát egy tapasztaltabb harcos úgy mérte ki, hogy a halott feje pontosan a felkelő nap irányába mutasson, lába pedig napnyugatra. Négy ifjú, mire a nap jól feljött, már ki is hányta a földet. Jöhetett bele Mennydörgő.

Gallyakból összerótt hordágyon négy izmos férfi hozta az egykori vezért. Körülötte a falu apraja–nagyja zöld ággal, virággal a kezükben.

Mennydörgő arcát harci színekkel mázolták be a többi főnökök, akiknek tekintélye a nagyfőnök halálával kezdett visszatérni.

Amint megérkeztek az asszonyok és a leányok, teleszórták virággal, lombos gallyal a gödör fenekét. Legyen puha fekvése a halottnak. Aztán előállott az egyik harcos és síró, daloló hangon felsorolta Mennydörgő erényeit s nem feledkezett meg vészthozó nagy hibájáról sem, amellyel saját fejére halált, a törzsre pedig végveszélyt idézett. Valahányszor az énekmondó meg–megállott, hogy lélegzetet vegyen, az asszonyok hangos jajveszékeléssel siratták a halott hőst.

A ceremónia végeztével két idősebb harcos a gödörbe ugrott és a sir napnyugati fala mellé, oda, ahova Mennydörgő lába kerül majd, két–három mniek iáign földet tett. Hadd legyen a halottnak, amiből harci színt fessen az arcára, ha úgy adódik, hogy hadakoznia kell a másvilágon.

Csak azután következett a nagyfőnök sírbatétele. Hanyattfektették a gödör fenekére. Melléje helyezték fekete kő–buzogányát. Mivel azonban a verem nem volt elég hosszú, a lábát behajtották úgy, hogy két térdkalácsa magasan a teste felé ugrott. Aztán a sírásók beföldelték a dombot s ezzel vége is volt a szertartásnak.

Mennydörgő helyét csak egy jelentéktelen dombocska jelképezte a földön ...Délután a tanácskozásra az egész falu összegyűlt, amikor Áthá–Rá is megérkezett. A bennszülöttek

legszívesebben leborultak volna eléje , de már tudták, hogy a jövevény varázsló az ilyesmiért haragszik, ezért csak néma felállással üdvözölték a nagyhatalmú idegent.

Áthá–Rá odament, ahol a legtekintélyesebb harcosokat látta és leült közéjük. Az írnok után valamennyien leültek és feszült figyelmmel várták, hogy megszólaljon.

De Áthá–Rá konokul hallgatott.Végül a legidősebb főnök emelkedett szólásra:– Nagyhatalmú idegen, nálunk az a törvény, hogy aki hogy aki összehívta a tanácsot, elmondja a baját,

gondját, a tanács vagy így, vagy úgy szót tesz az ügyben.– Jól ismerem én a Vaddisznó népének törvényeit! Amint megtanultam a nyelveteket, úgy szokásaitokat is

elsajátítottam. De azt hittem, hogy már más nagyfőnököt tettetek Mennydörgő helyébe, aki majd a tanács helyett gondolkozzék s ti csak engedelmeskedjetek neki, amint én sem szoktam tanácskozni a kutyámmal, hanem csak parancsolgatok neki.

Az írnok végignézett a lehorgasztott fejű gyülekezeten s más hangon folytatta:– Jól van nó, ne hánytorgassuk a múltat! Napisten megbocsátott. Én, az ő alázatos szolgája sem haragszom

többé. Varázsszert is adok majd, kinek–kinek érdeme szerint. Az én istenem azt parancsolja, hogy múljon el felőletek a szégyen! Ezért még most azonnal fel kell gyújtanotok Mennydörgő házát ott, a dombtetőn, mert úgy illik, hogy az új nagyfőnök is itt lakjék köztetek, itt egyék veletek és ne legyenek titkos beszédei sem Vaddisznó apával, sem őseitek szellemével. Bárkinek közületek világosság gyúlhat a szívében s okos tanácsot adhat a népnek. Ezért a tanácskozás hallgasson meg mindenkit s csak aztán tegyen szót erre, vagy arra. Akarjátok–e, hogy így legyen?

– Így legyen! így legyen! – kiáltozták az emberek.– Akkor testvéreim, ti ott hárman – mutatott Áthá–Rá a fiatal harcosok csoportjára –, még most vessetek

tűzcsóvát a Mennydörgő lakára.Nemsokára a dombtetőn álló ház fehér és piszkos–szürke füstfelhőbe borult, amelynek közepéből

haragosvörös lángnyelvek csaptak a magasba.Lent a domb lábánál a tanácskozás folyt tovább.A legöregebb harcos emelkedett szólásra:

– Én Ámondó vagyok, hogy ezt a nagyeszű idegent, Napisten küldöttét, tegyük meg nagyfőnöknek ...Tovább nem folytathatta beszédét, mert hatalmas üdvrivalgásban tört ki az egész gyülekezet. Áthá–Rá, mire

észrevehette volna magát, már nagyfőnök volt. Hiába is próbált szóhoz jutni, nem tudott, mert már egy másik harcos emelkedett szólásra:

– Nagyfőnökünk jövevény. Még háza sincs a faluban. Építsünk neki egyet! De itt a mieink között, amint ő parancsolta.

– Úgy légyen! Úgy légyen! – helyeselt lelkesen a nép.– De biz' a ne úgy legyen – pattant fel ülőhelyéből Áthá–Rá. – Most szorgos dolog idő van, nem érünk rá

házat építeni. Én még elleszek Méhvadász kunyhójában. Majd ősszel. Ha még akkor is akarjátok... Holnap számbaveszem a földjeinket, legelőinket, állatainkat és a főnökökkel együtt szétosztjuk a munkát. Szerezzünk minél többet télire ...

Néhány nap múlva Juzsua is talpra állott. Okos, gyakorlatias észrevételeivel, tanácsaival és tanításával nagyban hozzájárult a kis telep felvirágoztatásához.

Még húsz nap sem telt el, már mindenki pontosan tudta, hogy mi a teendője a közösben s azt úgy szabták meg, hogy a házkörüli munkát is el tudja azért végezni ki–ki a maga portáján,

Méhvadász is már kevesebbet csatangolt a lépesméz után és inkáhb a fazekas korongot forgatta nagy ügyesen. Még segítséget is kapott, két idős férfi s egy tizennégy, tizenöt éves fiú személyében, akik az égetésre, szárításra ügyeltek. Nemsokára annyi mindenféle cserépedényük volt, hogy két falut is el lehetett volna látni belőle.

Azon sem búsult senki! A szép égetett edényekért a szomszédos falvakban szívesen adtak cserébe bármit, még lábas jószágot is, ha kellett. S a menekülés nyomorúságából kivakarózó falunak hogyne kellett volna!

Meg is nőtt a gügye tekintélye. Már az sem volt baj, hogy irtózott a vadászattól, s fegyvert fogni is suta volt. Többet ért a keze így, mintha röptében tudta volna lelőni a varjút.

Még a lányok is másképpen beszéltek vele, mióta kicsi kancsókkal, lábosokkal tudott nekik kedveskedni. Méhvadász azonban úgy tett, mintha nem sokat törődne velük, de az is lehet, hogy tényleg nem vett észre semmit, hiszen gügye volt és félszeg, ami a leányfélék körüli jártasságot illeti.

Úgy árpa aratás idején, fülledt nyári délutánon Áthá–Rá otthon maradt jelentést írni felséges ura számára, mert bármennyi volt a dolga, erről a kötelességéről soha sem feledkezett meg. Különösen most dolgozott élvezettel, mert Juzsua válogatott fából egy éppen olyan asztalt rótt össze, mint amilyen az volt, amelyik a tengerbe veszett.

Amikor az írást befejezte, csendes szemlélődésbe merült. A faluban csak az apró gyermekek sivalkodtak s játszadoztak a porondon. Nagynéha innen–onnan felhangzott egy–egy asszonynak az ajnározása: „Teszed le azonnal te átkozott... te rosszak kölyke... te semmirevaló...” Az írnok ilyenkor szelíden elmosolyodott, mert tudta, hogy nem a durvaság hangjait hallja, hanem a féltő, aggódó anyai szeretet sajátos megnyilatkozását.

Áthá–Rát álmodozásából távoli lódobogás verte fel. Nem lehetett más, csak Juzsua, mert neki adta oda a lovát, hogy könnyebben utánanézhessen, hol mint megy a munka. Nemsokára Sziba néha vidám, néha dühös vakkantását hallotta, aszerint, hogy ahol elhaladtak, jó vagy rossz volt–e az ebbarátság a helyi házőrzők és Áthá–Rá kutyája között.

Juzsua, mint a párduc, olyan ruganyosan ugrott le a nyeregből. Áthá–Rá örömmel látta, hogy hűséges társa már egészen kiheverte a bajt és olyan, amilyen régen volt. Juzsua arcát azonban gondfelhők árnyékolták.

– Baj van, uram – huppant le az írnok mellé. – Lónyomokat láttam a sebes víz partján. Túl a lassú víz torkolatán ...

– Sokat? – kérdezte az írnok izgatottan.– Nem, uram – rázta meg feketére égett arcát Juzsua. – Vagy öt, hat lóét lehetett megkülönböztetni. De elég

az!– Bizony elég – vakargatta a tarkóját elgondolkozva az írnok. – Ezek csak a kémek voltak. Miután

betakarítjuk a termést, nyakunkon lesz az egész horda. Meg kell előzni őket! – ugrott talpra Áthá–Rá.– Igen, de hogyan? Csak nem ezzel a szedett–vedett, megfélemlített néppel akarsz ellenállni, uram!– Nem barátom! Számolni én is tudok. Gondolom, álljunk tovább valamennyien. Legalább nem magunkban

folytatjuk az utat észak felé, amint eddig hittük.– S az Északi Tenger partjáig akarod vezérelni az egész falut, úgy mindenestől, ahogy van? – nézett

hitetlenül az írnok szemébe Juzsua.– Dehogy, dehogy! Nem vagyok én gyermek, hogy meséket álmodjam. Bevesszük magunkat itt ebbe az

északi nagy erdőbe. Addig megyünk, amíg megfelelő telelő szállást találunk. Aztán mi tavasszal tovább állunk s őket hagyjuk, boldoguljanak a maguk fejétől, ahogy eddig boldogultak. Egy kicsi változtatással ez éppen a te terved, ugye? Emlékszel–e még rá?

Emlékezett Juzsua, hogyne emlékezett volna! Este a tanácsban már nagy lendülettel pártfogolta is Áthá–Rá elképzeléseit.

Igaz viszont, hogy a Vaddisznó népének meggyőzésére nem kellett sok ékesszólás. Amikor megértették, hogy ismét mekkora veszély fenyegeti őket, hagytak volna mindent: termést, házat, csak magukat és állataikat menthessék.

Az elkövetkező napokban minden más munkát szüneteltettek, csak a betakarításra fordították minden erejüket. Méhvadász is abbahagyta mesterséget és beállott aratónak.

A tiszta gabonamagvakat nagy bőr és vászonzsákokba töltötték, a zsákokat pedig rákötözték teheneik, ökreik hátára. Felgyújtották házaikat, hogy semmi se maradjon az ellenség kezén és maguk előtt hajtván állataikat, megindultak a titokzatos északi rengeteg felé...

LXI. FEJEZET,

Amelyben Sziba egyetlen ugrása hosszabb, mint egy kis cickány száz futólépése, mégis Áthá–Rá hűséggel vállalja a sorsot, amely osztályrészéül jutott.

Kemény tél után immár a második tavasz is beköszöntött a Vaddisznó népének új szállására.Kanyargó, lassú vízű patak partján, egy lágyan hajló domb tetején állott az új falu. Lent a patak partját

szélesen benőtte a sás és a káka, de két oldalán a dombok lankáit kövér legelők és sűrű erdők borították.Félnapi járófölddel lejjebb a kanyargó patakocska kisebb folyóba ömlött. Áthá–Ráék szerettek volna

valahol ennek a folyónak a partján megtelepedni, de ott minden alkalmas helyen falvak állottak, s nem akarták magukra haragítani a bennszülötteket. Ezért húzódtak fel, jó félnapi járóföldre a kanyargó, nádas partú patak völgyébe. A kis patak biztosította számukra az összeköttetést a folyócskával. A folyócska pedig csónakázható medrével, a továbbjutás reményével kecsegtetett.

Amint megérkeztek, első dolguk volt felépíteni szállásaikat. Ekkor érte Áthá–Rát az első meglepetés. Juzsua egy csillagfényes nyári este kicsit hebegve, habogva, de visszavonhatatlanul bejelentette, hogy szeretne külön költözni Harangvirággal.

Valami olyasmit mondott, hogy talán Áthá–Rá sem volna most itten, hanem az Ismeretlen Északi Tenger partján várná Kirkufék visszatérését, ha Vörös Liliom még élne. És akkor nekik is volna külön házuk ...

Ezek az ügyetlen szavak régi sebeket szaggattak fel a fiú szívében s megtörték ellenállását Juzsuával szemben.

Így aztán a thébai is kapott egy nagy, tágas házat, hogy legyen hol férjenek, ha megszaporodnak. Juzsua pedig nem is okozott csalódást, mert a következő tavasszal már egy egészséges sivalkodó kisfiút becézgetett Harangvirág: „Te kis büdös, de csúnya ... te rút... te, bár ne lettél volna ...” A büszke apa pedig bölcsen tűrte, hogy asszonya ily szavakkal illesse elsőszülött fiát. Mert, mit lehessen tudni... A rosszak nem alszanak. Sok gyermek születik, de sok is hal meg közülük ...

Így maradt Áthá–Rá a falu közepére épített kis házban Méhvadássszal és Szibával hármasban.A gügyének most ismét volt szabad ideje bőven. Forgatta még ugyan a fazekas korongot, de csak a

falubeliek számára, mert a többi lakott hely messze volt s ki tudja, hátha nem is nézik jószemmel a jövevényeket.

Előbb meg kellett erősödniök, s csak aztán a szomszédok szeme közé nézni! Tudta ezt minden ember! Ezért hűséggel hallgattak Juzsua parancsaira. A thébai pedig okkal–móddal mindent olyan ügyesen kifundált, hogy a végén maguk a törzsbeliek csodálkoztak a legjobban, milyen szép, rendezett falujuk van.

Áthá–Rá volt ugyan a nagy főnök, de azért mégis mindenki Juzsuára hallgatott. Igaz, hogy az írnokot már nem is nagyon érdekelte, mi történik körülötte. Az ő lelke már messze járt. Az előttük álló nagy út esélyeit latolgatta magában s az egész falut csak amolyan átmeneti szállásnak tekintette.

Amint az első tél elmúlott, felvetette a továbbmenés gondolatát, de Juzsua nem nagy lelkesedéssel azt mondta:

– Embertelenség volna itthagyni őket a bajba, amit mi is okoztunk. Mert, hogy mi hoztuk őket ide. Meg aztán most már a fiamról is gondoskodni akarok, ha már itt kell hagynom szegénykét...

– Hallod–e, Juzsua, úgy beszélsz, mintha bizony okosabb lett volna ottmaradni a lovasok szomszédságában! – toppantott egy bosszúsat Áthá–Rá.

De a thébai nem szólt semmit. A kérdés annyiban maradt, s ők is maradtak, hogy legyen ideje Juzsuának rendbeszedni a falut. A falut ahol immár asszonya, gyermeke, háza és tekintélye van az emberek előtt.

Most hogy a tavasz ismét rájuk köszöntött, Áthá–Rá szívét elborították a nyugtalan érzések, amelyeket egész télen azzal csítítgatott:

– Várjatok! Majd tavasszal! Egy verőfényes napon az írnok szűknek érezte a falut. Füttyentett Szibának, s megindult a zöldülő mezőkre. Méhvadász egy darabig utánuk nézett, aztán mivel más dolga nem akadt, a nagyfőnök után somfordált.

Egy hetyke kis süvölvény jött vele szembe, akkorácska, hogy talán az íjat sem tudná meghúzni, de azért szemtelen arcocskáját a gügye felé fordította:

– Mi a' Méhvadász? Már zúgnak a bogárkáid? – s kezével a homlokára, mutatott.– Elhallgass, mert nyakonváglak! Azért csinált neked Méhvadász a múlt nyáron kicsi juhot, meg kicsi ökröt,

hogy most így beszélj szegény Méhvadássszal?

– Kit vágsz nyakon, he! Engem? Te gügye! Na, gyere, vágjál! – s a hetyke süvölvény szétterpesztett lábbal, mint egy kakas állott szembe a nagy emberrel.

Méhvadász még sohasem ütött meg senkit. Most is csak bárgyú szelídséggel mosolygott és amikor észrevette, hogy a házak közül még vagy három kamasz közeledik, jobbnak látta elkotródni.

Szegény gügye nem értette, csak tapasztalta, hogy milyen mulandó a világ dicsősége: már majdnem mindenkinek volt bajtól, rossztól védő varázslapja s így az övé csak egy volt a sok közül. Már a fazekai után sem kapkodtak. Még neki kellett könyörögnie, hogy egy–egy rossz bőrt, kevés húst kapjon ügyes keze munkája után. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok fordulhattak volna meg fejében, ha képes lett Volna elvontabban gondolkozni. De hát nem tudott s így csupán a szíve fájt, s keserű, befelé hulló könnyeket nyelt, ha bántották.

Csak Áthá–Rá és Sziba érzelmei maradtak változatlanok. Mellettük biztonságban érezte magát. Ragaszkodott is hozzájuk, mint fényhez az árnyék. Most is, hogy utolérte őket, szivéből elszállott minden keserűség s vidáman kiáltott az írnokra, aki egy lila kökörcsin felé hajolt s annak pihés kelyhecskéjét vizsgálta elgondolkozva.

– Hopp, Nagyfőnök, én is itt vagyok!– Látlak, Méhvadász! – mosolyodott el Áthá–Rá.– Csak Méhvadász nem látja, hogy Nagyfőnök mit néz azon a kis virágon. Van abból itt elég! Még szebb is,

ha kell!– Ládd, itt ennek a virágnak egy részéről hiányzik a pihe. Vajon mitől kopott le? Vagy hogy nem is volt

rajta soha? Sok ilyen megkopott kis virágot láttam.– Hi–hi–hi! Méhvadász tudja. Méhvadász látta! Kicsike, hosszúfarkú egérke eszi meg. Odaáll a virág mellé

s úgy lelegeli, mint a bárányka a szép zöld füvet. Bizony!– Egérke? – Csodálkozott az írnok hitetlenül.– Biz a', biz a', – bólintgatott a gügye diadalmasan. – Méhvadász hasrafeküdt, és megleste az egérkét. És

látta ...– Bolond kis állat lehet – dörmögte Áthá–Rá –, miért enné a virág szőrét, mikor ha kell, ott az egész kelyhe,

levele, meg az a sok minden, amit még a mezőn találhat...– Ki mit szeret – vélekedett a gügye. – Ládd, Nagyfőnök, Sziba is megrágja a csontot, amit te kiköpsz.– Meg ám – kacagott Áthá–Rá –, de csak akkor, ha nem kap húst. Igaz–e Sziba?De bizony Sziba ez alkalommal elfeledte helyeslően megcsóválni a farkát. Még a fülebotját sem mozgatta,

hanem vészesen morgott s kaparta a földet egy vízszintes, jó hüvelykujjnyi vastag lyuk mentén. Időnként az orrát bedugta a lyukba. Ellenségesen prüsszögött, kaffogott s aztán lázasan kapart tovább.

– Biztos vakondlyuk – vélekedett a gügye.– Nem – csóválta meg a fejét Áthá–Rá. – Ahhoz egy kicsit szűk volna. De, tényleg, mi lehet? Gyere, nézzük

meg!A lábával félretaszította Szibát. Letérdelt a lyuk mellé s kezével bontogatni kezdte a szűk kis folyosó járatát.

Nemsokára nagyobb földkupac vállott fel a penge nyomán s kicsi pihés fészek maradt takaratlan.A fészek közepén hosszúfarkú, hegyesorrú, pici cickány. Két szeme két rémülten fénylő fekete pont. A

következő pillanatban már eszeveszetten próbált menekülni a sűrű fű között, de a szemfüles Sziba egy ugrással utolérte ...

A fészekben maradt öt csupasz, rózsaszínű fióka vakon nyüzsgött ide–oda Áthá–Rá azonban nem őket nézte, hanem a finom fehér pihét, ami parányi fészket bélelte. Két ujja közé vett egy csipetnyit, s ott morzsolgatta gondos figyelemmel.Semmi kétség: a kökörcsin finom szőrzetét gyűjtötte a cickány anya, hogy csemetéi csóréságát betakargassa vele!1

Áthá–Rá elszomorodott szívvel nézte, miként hordja szét a könnyű szellő a pihés fészket. Nemsokára Sziba végzett az öt pöttöm cickányfiókkal is.

– Ládd, Méhvadász barátom, hat életnek kellett elpusztulnia ahhot, hogy én egy tapasztalattal gazdagabb legyek. A gügye az írnok szemébe nézett s együgyű ésszel nem tudta megérteni, miért bársonyította el a bánat a nagyfőnök szép barna szemét.

A közeli berekszélen sárgán virított egy alacsony, gircses–görcsös somfa. Áthá–Rá arrafelé tartott. Két hű társa: a gügye és a kutya hangtalanul követte. A somfa alatt leterítette subáját s rádőlt. A koratavaszi napsugarak melegen, puhán círogatták behunyt szemű, nap felé tartott orcáját. Áthá–Rá gondolataiban, zűrzavaros érzelmei között igyekezet rendet teremteni.

1 Ezt az adatot ifj.Xántus János barátomtól, a kitűnő természetrajz tanártól, természetbúvártól és a természettudományok kiváló népszerűsítőjétől nyertem. Mint saját megfigyelését ismertette velem és adott reá engedélyt, hogy regényembe ezt az általa még nem közölt megfigyelést felvegyem.

– Lámcsak, százat, vagy talán még annál is többet lépett lihegve, rohanva az a kis cickány és Sziba mégis egyetlen könnyű kis ugrással utolérte... Hát én, szegény emberke vajon hova futok ? Elfuthatok–e sorsom elől? Ki tudja, mi végre vette a végzetem ide, erre a távoli földre? Az Ismeretlen Tenger északi átjáróját kellett volna megtalálnom és íme hova jutottam: egy pocsolyás, nádas, sásos ér partjára. De hát ki jutott célhoz azok közül, akiket én ismertem? Senki ... Senki ... az igazak, a nagyok közül senki! Apám megfagyott szívvel, asszonytalanul s most fia nélkül éli napjait. Sanuph úr ? Hóhér keze oltotta ki életét olyan váddal, amelyben ártatlan volt. Kirkuf ? Víz mosta el szertefoszló testét. Vörös Liliom ? Ő, aki hazájánál, apjánál mindenkinél jobban tudta szeretni párját? Az Ismeretlen Tenger homokja takarja szoborszép testét, forró piros szívét és szíve alatt szerelme gyümölcsét. Igaz, a romlottak, a gonoszok, a feketelelkű vakmerők is elhullottak mind. Az enyészet vette karjaiba Nofer–ba–ra tekintetes úr velejéig romlott testét és az áruló Shutit, még Mennydörgőt is, akit a féltékeny nagyravágyás lelke taszított a sírba... De ki maradt meg? Ki ért célba? Nefer–Iti! Igen, ő a legmagasabbra jutott, ahova csak asszony eljuthat. Ha nem jön Ámenhotep úr, akkor csak hozzámig ér, s ha én nem lettem volna, másig! Nefer–Iti: könnyű volt célt érnie, hiszen nem volt semmi célja. Ahova jutott, az volt a cél! Oh, hát csak a szürkeszívűek, a céltalan életűek jutnak célhoz? Mindenki mást, rossz vagy jó szándék vezéreljen bár, földre pottyant Sorsisten széttárt ujjú tenyere. Hát én? Hát nekem mi célom van még az életben?

Kopp!Valami keményet koppant az írnok oldalán csüngő aranytokon. Áthá–Rá összerezzent s kinyitotta a szemét.

A gügye vigyorgó arcára pillantott. Szegény együgyű Méhvadász elunta magát a nagy csendben s egy kavicskát dobott Áthá–Rá felé. Az koppant az aranytokon.

– Lám csak, barátom, hogy megszégyenítettél. Az imént azon tépelődtem, mi célja van az életemnek? Igazad van! Jó helyre koppintottál! Amíg van szent fogadalommal vállalt kötelességünk, van célunk is.

A gügye zavarodottan csóválta a fejét:– A Méhvadász hallja, amit Nagyfőnök mond. Hallja, de nem érti!– Sebaj, pajtás – csapott Áthá–Rá vidáman a gügye vállára. – Mindjárt úgy mondom, hogy te is megértsed!

Napisten azt parancsolja, hogy menjek vissza őhozzá. Érted? És én megyek! Még tízszer sem kel föl a nap és már nem vagyok köztetek. Érted?

– Érti Méhvadász! Most már érti. – szontyolodott el a gügye. – Nagyfőnök elmegy. Méhvadász itt marad. Majd mindenki csúfolni fogja, meg ütni, mert Méhvadász nem ember, nem férfi, csak gügye ... Szegény Méhvadászt csak Nagyfőnök nevezte testvéremnek, csak Nagyfőnök mondta neki: barátom... Nem baj! Ha Nagyfőnök elmegy, Méhvadász otthagyja a falut. Bemegy az erdőbe, lefekszik a földre, nem eszik, nem iszik, csak fekszik, fekszik, amíg meg nem hal ...

– Oh, édes barátom! – ölelte át a gügye nyakát Nem kell te meghaljál! Gyere velem! Hogyha egyszer hazaérünk, a palotámban vetek neked ágyat, az asztalomnál fogsz majd enni! Addig is ne félj, amíg nekem lesz egy falatom, a tied a fele! Nó, jössz–e barátom ?

– Megyen biz' a Méhvadász! Hogyne menne! Ahova Nagyfőnök vezeti, oda megy!– Csakhogy előbb csónakot kell szerezni, pajtás!– Nem kell, Nagyfőnök! Méhvadász lehántja a fa kérgét és olyan csónakot csinál, hogy csak, na! Még

vaddisznó agyarat is tesz a csónak orrára! Bizony!– Azt már nem, pajtás! – rázta meg a fejét nevetve Áthá–Rá. – Ismeretlen földön nem jó jelvényekkel

hivalkodni. Még Juzsuának sem mondtam, de az a gyanúm, hogy Kirkuf nagyfőnökkel, meg Farkasfog főnökkel, akikről már annyiszor beszéltem neked, a vaddisznóagyaras csónak miatt bántak el olyan csúnyán a lóemberek. Azt hitték, hogy mi is a Vaddisznó népéhez tartozunk...

Este amikor a házak között a készülő vacsora illata terjengett, Méhvadász váratlanul betoppant Juzsua házába.

– Főnök – kiáltotta ünnepélyesen –, gyere a Nagyfőnök házába, beszéde van veled.Juzsua felállott a szalma surgyéról, ahol kisfiával játszott. Megigazgatta ruháját s szó nélkül kilépett a

házból.Áthá–Rá a thébai érkezését már a háza előtt várta türelmetlenül.– Hívattál, uram – hajolt meg Juzsua.– Igen, barátom. Beszédem van veled. Jer be hozzám.Méhvadász kint a gyepre, Sziba mellé telepedett, mert úgy gondolta, nem illő dolog bent tátania a száját,

amikor két olyan hyres főnök tárgyal, mint Juzsua és az ő Nagyfőnöke. Pedig bemehetett volna bátran, mert a két egyiptomi anyanyelvén beszélgetett s azon senki sem értett a faluban, legkevésbé a gügye.

– Juzsua, barátom! – fordult a thébaihoz Áthá–Rá, miután leültek mindketten. – Emlékszel–e, mit mondottál a múlt tavasszal, amikor továbbmenetelünk kérdését említettem ?

A thébai pár pillanatig gondolkozott s csak azután felelt halkan, de nagyon határozottan.

– Emlékezem, uram s most már többet is mondhatok: Én innen soha többé el nem megyek! Ha nem volna házam, t asszonyom, gyermekem, ha nem volna akkora becsületem a nép előtt, még talán... De így? Soha!

Áthá–Rá igyekezett palástolni megdöbbenését, mert számított ugyan társa ellenállására, de ilyen érett, határozott elszántságra még csak nem is gondolt.

– Juzsua, testvérem! Elfelejtetted–e a fogadalmat, amelyet valamennyien tettünk? Mi nem vagyunk a magunk ura, hanem azé, aki mindnyájunknak parancsolója: a fáraó őszentfelségéé, legyen boldog és hosszú életű...

– Legyen – hagyta rá Juzsua egykedvűen –, de itt nem őfelsége parancsol!– Nem, de fog! – kiáltotta Áthá–Rá tüzes meggyőződéssel.– Remélem én is – válaszolta Juzsua ímmel–ámmal. – Akkor majd engem is itt talál s ha úgy parancsolja,

elmegyek ismét zsákot hordani, hogy legyen, amit hitvány keresetemből a mi jó uraink ellopkodjanak!– Ejnye, Juzsua barátom, miért nézel te állandóan hátrafelé? Nézzél előre is egy kicsit. Ha visszajutunk

hazánkba, a fáraó kegyelméből nem kell többé zsákot hordanod. Vagy talán elfelejtetted őfelsége jutalmát?– Nem, uram – rázta a fejét Juzsua. – Végiggondoltam én azt is! Még talán többet is, mint amennyit

valójában kapnék. De semmi kedvem bottal sétálgatni az emberek között, akiktől elrabolhatnám, amit keresnek. Nem akarok olyan palotában lakni, amelyet káromkodó, verejtékező, átkozodó emberek építettek. Akkor már szívesebben élek egy faházban, itt a világ végén, amit daloló társaimmal magam segítettem összeróni. Vagy talán beálljak adószedő hadnagynak, hogy elharácsoljam a fegyver erejével, amit az írnokok a törvénnyel végrehajtott rablás után meghagytak ?! Nem, nem, ezerszer nem! Ott minden aranyhoz vér és szenny tapad! Még ahhoz is, amivel ágyasokat vehetnék a magam mulatására! Inkább maradok itt az én tiszta asszonyommal, aki szíve parancsára lett az enyém s akit szívem szerint szeretek én is. Én most már csak azért munkálkodom hogy gyarapodjék a falu s a fiam sohase ismerje meg a farkasfogú éhség harapását...

– Megszomorodott szívvel hallgatlak, testvérem! – felelte Áthá–Rá halkan. – De meg sem próbállak más belátásra bírni. Szavadban sok az igazság. Nagyot változtál, mióta eljöttünk otthonról, de lehet, én sem gondolkoznék másképpen, ha ,a te helyedben volnék. Engem azonban adott szavam köt, mert számomra semmi sem maradt ezen a világon, csak a feladat, amit magamra vállaltam. Barát, asszony, gyermek mind, mind elhullott mellőlem... Talán azért, hogy nem maradjon más, csak a cél előttem... Én megyek Juzsua, amíg élek, szakadatlanul menni fogok a cél irányában ...

Nem volt tovább mit tárgyalniok s közönséges beszéddel, hétköznapi tereferével nem akarták megtörni előbbi beszédük ünnepélyességét, amely mindkettőjük szívét átjárta.

Juzsua felállott, s Áthá–Rá is. Egy pillanatig némán néztek egymás szemébe. Aztán egymás nyakába borultak s mindekettőjük szeme megtelt könnyel.

Pár pillanat múlva Juzsua átlépte a küszöböt. Áthá–Rá kísérte ki.A thébai erőteljes alakját néhány lépés után elnyelte az esti homály Csak Méhvadász nézett utána üres,

semmitmondó tekintettel.

LXII. FEJEZET,

amelyben a fáraó aranytokjának titkát a harmatszemek közé vegyült könnycseppek sem árulhatják el többé.

Azon az éjszakán keveset aludt Áthá–Rá, viszont sokat forgolódott magasra töltött szalmasurgyéján és gyakran kiment a hűvös, csillagfényes éjszakába. Magára maradt ember módjára önmagával tanácskozott. Mire megjött a reggel, már tudta, hogy mit kell tennie. Odaadta kését Méhvadásznak és megparancsolta, hogy annyi fehér kéreglapot vágjon, amennyit csak tud.

A gügye vette a kést és estefelé nagy halom szabályos négyszög alakúra metszett hánccsal tért vissza.Áthá–Rá vette a háncsokat s két vastag falap közé tette az egészet s nagy kövekkel lenyomtatta azokat, hogy

egyenesre száradjanak.Másnap azt parancsolta Méhvadásznak, hogy csináljon borjúbőrből egy kisebb nyakbaakasztható tarisznyát

a nyírfalapok számára s két nagyobbat az ennivaló cipelésére.Két nap alatt az is megvolt.Állott a falu közepén egy hatalmas tölgyfa. Ketten is alig tudták átérni a törzsét. Ha a nap heve erősen

sütött, a falu asszonyai enyhet adó árnyékába ültek tereferélni. Ez volt a falu tanácshelye és itt mutatták be az áldozatokat is, ha eljött az ideje.

Áthá–Rá megparancsolta, hogy Méhvadász ember magasságban három arasz hosszú és két arasz széles helyen takarítsa le a Nagy Tölgy vastag kemény kérgét.

Mikor ez is megvolt, Áthá–Rá a Nagy Tölgyhöz ment és a bámuló falusiak szemeláttára szent hieroglif jelekkel ezt a szöveget véste a lehántott oldalra:

„Vándor! E helyen járt a thébai Toth–hor fia, Áthá–Rá, aki mindhalálig hű marad hazájához. Ha elhull majd a visszamenő úton, mondd meg a thébaiaknak: Teljesítette a parancsot, amire maga is vállalkozott. Jelentését aranytokba zártan e jel alatt megtalálod! Vidd el a fáraónak és gazdagon megjutalmaz fáradságodért”.

Aztán, mivel arra gondolt, hogy hátha csak amolyan kistudású írnokocska vetődik ide, aki nem ismeri a szent hieroglifeket, rávéste a szöveget a kikötőben, rakodó helyeken használt közönséges jelekkel is.

Három nap alatt ezzel készen volt.Akkor leült a Juzsua faragta asztal elé. Kivette utolsó, féltve őrzött papirusz tekercsét. Nádtollát a tintába

mártotta, egy cseppet az isteni írnok: Toth emlékére a földre vert belőle, feltérdepelt és íráshoz kezdett:„Én, Áthá–Rá, a thébai Toth–Hor írnok fia, akit uramnak, Ámenhotep trónörökös őfelségének, Áthon isten

kedvelt egyetlen fiának parancsa kiragadott szeretteim sorából, áldom a sorsot, amely osztályrészemül jutott. Sorsom volt végzetes parancsot kapni, amelyet talán életem árán sem tudok teljesíteni. Nem az én érdemem, hogy mindenkit elvesztettem. hogy immár a szívem nem aggódik semmiért és így könnyen haladok kitűzött célom felé.

Jól tudom, hatalmas, kapzsi és vérengző népek között viszen majd utam. Más védelmem nem lesz csak a szegénységem és szívem bátorsága. Ezért fenséges uram legszebb ajándékát, a büszkén viselt aranytokot is elhagyom magamtól önként, nehogy rablók ragadják el tőlem, akik talán életemet/ sem kímélnék.

Holnap hajnalosan, Ámenhotep őfelsége, legyen boldog és hosszú életű, uralkodásának harmincharmadik esztendejében a napok és hónapok fonalát elveszítvén, csak annyit tudok, hogy a kökörcsinnek nevezett pihés szirmú lila virág nyílásakor, megindulok hazám, a nagyfolyó–menti két ország felé. Egy gügye és egy kutya lesz útitársam a hosszú úton, nekem, a thébai Toth–Hor írnok fiának, Áthá–Rának, aki ennekelőtte négy esztendővel büszke reményekkel szívemben szállottam hajóra a fáraó városában, Thébában. Száz kemény derekú tengerész volt a kísérőm, akiket a fáraó öthajójának parancsoló hadnagya: a pá–jomi Kirkuf vezényelt. Áthon isten legyen irgalmas szegény szívemnek!”

Szegény írnok még azt sem tudta, hogy nemcsak a napok és hónapok sorrendjét feledte el, de az évet is rosszul számlálja, mert odahaza már Ikhn–Áthon fáraó uralkodásának negyedik évét és az Ámon papok és minden más papok elűzetésének második évét jegyzik az írástudók.

Amikor besötétedett s a faluban minden lélek elcsitult, Áthá–Rá vette a napszínű tokot és kiment vele a Nagy Tölgyhöz .

Kemény pengéjű kis késével jó könyöknyi lyukat fúrt pontosan felirat alá.Megcsókolta az aranyhengert s becsúsztatta a nyíláson földanya keblébe.Aztán nagy gonddal úgy elrendezte a kiszórt földet, hogy nyoma se maradjon a titkos munkának.

Mikor megvolt mindennel, még sokáig nem tudott szabadulni a helytől, csak simogatta a selymes tapintású füves földet, mely a napszínű tokot rejtette.

– Addig fogsz itt pihenni, amíg csak a fáraó hatalma ide nem ér – gondolta az írnok s két kövér könnycsepp gurult végig az arcán.

A két nehéz csepp lehullott a földre. Megakadt egy fűszálon s fénylett rajta, sziporkázó villogással. Emberi szem nem tudta többé megkülönböztetni a sokmillió harmatcsepptől.

Az aranytok titkát immár Áthá–Rá elhullatott könnyei sem árulhatták el többé ...

EPILÓGUS

Ikhn–Áthon fáraó tízéves uralkodása után az Ámon–papok s a többi istenek papjai, babonás, uralomravágyó vezérek durva,erőszakos zsoldosok segítségével visszakaparintották elvesztett uralmukat, összetörtek minden feliratos táblát, elégettek minden tekercset, ami a Napisten–fia fáraóról szólott. Halálra üldözték híveit s mindenki mást, aki nem akarta uralmuk alá hajtani a fejét. Sötétség, megfélemlítés és a hatalom halálos fenyegetésével fenntartott vakhit kötözte gúzsba a gondolatot. Elhullott s többé nem támadhatott újra az írnokoknak az a ragyogó serege, amelyből egy szellemi megújulás kiindulhatott volna. Amint teltek az évtizedek s az évszázadok, a Nagy–folyó–menti nép élete egyre inkább csak annyira hasonlított egykori önmagához, mint a fáraók múmiái az élő uralkodókhoz. Száraz, merev és nagyon sötét lett minden ...

Így soha a fáraók uralma nem ért el oda, ahol földanya hűséges keble az Áthá–Rá aranytokját őrizte, rejtegette híven.

Harmincöt évszázad múlva, Kolozsvártól nyugatra, a Nádas mentében építkezés közben vetette fel az ásó Juzsua egykori falujának maradványait. Részletes régészeti ásatások hozták felszínre az egykori telep eszközeit, egész mának szóló izenetét.

Akkor került napvilágra a napfényű irattok, hogy Áthá–Rá hűségéből, állhatatosságából, töretlen hitéből példakép és történet legyen, amelyet éppen olyan odaadással, hittel és alázatos szívvel jegyeztem papírra, mint ahogyan hóban, fagyban, nap hevében a fáraó írnoka csak a célra nézett és jegyzett, jegyzett hűséggel, mert sorsa volt, hogy ne csak harcosa, de tanúja is lehessen korának.

... És ez a legszebb sors, amit csak írástudó áhíthat önmagának!