Bisztray Gyula

JÓKEDVŰ MAGYAR TUDÓSOK

Gondolat 1972

Lektorálta

KIRÁLY ISTVÁN TASNADI KUBACSKA ANDRÁS

Bevezetés

Ezt a könyvet hasonló jellegű előző munkám, a Jókedvű magyar irodalom segített megvalósítani.

A kedvező fogadtatás, melyben a sajtó és a közönség újszerű kísérletemet részesítette, lehetőséget

nyújtott a témakör kiterjesztésére: a magyar irodalomtörténet anekdotikus emlékei után hadd ismerjük meg a magyar tudománytörténet vidám epizódjait is!

Mondanom sem kell – bizonyára mindenki sejti –, hogy ez a terület nagyobb és nehezebb

feladatokat jelölt ki számomra. Az írók és költők – már csak hivatásuknál fogva is – gazdagabban ontják szellemi szikráikat, mint a szaktudományukat művelő tudósok. Amellett: a tudósokkal

kapcsolatos anekdoták, szellemes mondások stb. csak szűkebb körre szorítkoznak, sokszor örökre el is vesznek, az írók világában azonban az efféle “storyk” többnyire hálás témákká válnak.

“Írói intimitásokról” szóló gyűjteményt elég sokat szerkesztettek már, de o lyan “tudós

intimitásokat” tárgyaló, történeti jellegű munkát, amely nem korlátozódik egyetlen tudományszakra – irodalmunk eddig nem ismert.

Minden hazai anekdotatárnak – így a miénknek is – legfőbb alapja és forrása Tóth Béla hatkötetes gyűjteménye, A magyar anekdotakincs. Tudósaink jókedvű történeteit – éppúgy mint az írókkal

kapcsolatban – legelőször is ebből a kiadványból kölcsönöztük át. Az volt a célunk, hogy ami “vidám

tudományt” Tóth Béla összegyűjtött, azt mint klasszikus örökséget a mi könyvünk is tovább hagyományozza.

Tóth Béla munkája nyomán századunk első felében még számos hasonló gyűjtemény keletkezett. Ezeknek idevágó fejezetei szintén gazdagítják a jelen gyűjteményt, így főleg Lambrecht Kálmán és

Varró István Világirodalmi anekdotakincse. (I-II. k.), Trócsányi Zoltán Magyar régiségek és

furcsaságok című kiadványa (I-VI. k.), valamint Szinnyei Józsefnek, a nagynevű nyelvészprofesszornak az 1930-as évek elején készült följegyzései: “Emlékezzünk régiekről...” –

Ezekhez még több más, hasonló je llegű, régebbi és újabb gyűjtemény is csatlakozik. A régebbiek

közül például Döbrentei Gábor és Kőváry László történelmi és irodalmi tárgyú tréfáskönyvei stb. (Valamennyinek részletezését l. a Jegyzetekben!)

Az írott és szájhagyományból sokfelői összegyűjtött anyag azonban – itt látható gazdagsága ellenére is – még mindig igen távol van az elképzelhető “teljességtől”. A teljesség különben sem volt

célunk, arra nem is nyílt lehetőségünk. Hiszen sok, talán öt-hat hasonló terjedelmű kötetre volna

szükség ahhoz, hogy megközelíthető legyen a magyar tudománytörténet napos, vidám fejezeteinek lehetőleg teljes gyűjteménye! Tóth Béla alkalomszerűleg tette közzé a hat kötetet, sem téma -, sem

időbeli csoportosításra nem gondolva. Trócsánjd Zoltán szintén a Tóth Béla-féle szeszélyes

,,varietas”-t követte. Lambrecht és Varró valamelyes ciklusokba sorolták közléseiket (írók, Tudósok, Művészek, Politikusok stb.). Szinnyei József tárgyalt kortársainak betűrendjébe foglalta hozzájuk

fűződő emlékeit.

Mindezzel szemben könyvünk világosabb áttekintésre törekedett a sokféle tudományág művelői között.

Az időbeli rendezés önként hozta magával a témabeli rendeződést is: hiszen régi századaink uralkodó tudományai – nyelv-, történet- és jogtudomány – szinte kötelezően megszabják a sorrendet.

A természettudományok csak később, sok nehézség árán szakadhattak ki a mindenható Teológia

uralma alól... Aki a felsorolt anekdotatárakat közelebbről tanulmányozza, megállapíthatja, hogy azok a maguk

teljes egészében, úgy ahogy íródtak és megjelente k, újabb kiadásokban aligha láthatnának napvilágot.

Történeti jellegüknél fogva különben sem igénylik a mindenkori közönség érdeklődését. Nincs is olyan korszak, amelynek közönsége zavartalanul élvezni tudná régibb korok gyűjteményeit.

Az antológiákhoz és olvasókönyvekhez hasonlóan, az anekdota-gyűjtemények is egy-egy

nemzedék ízlését, igényét, szükségletét fejezik ki. Minden efféle kiadványnak legfőbb célja és

feladata éppen az, hogy az illető korszak közönségérdeklődésének, igényeinek és szükségleteinek megfelelő válogatást nyújtson; mindig felfrissítve, kiegészítve, tovább gyarapítva az addigi készletet.

A történeti szempontú, vagyis általános jellegű antológiák, olvasókönyvek és

anekdota-gyűjtemények “eredetisége” kizárólag ennyiből állhat. És ez természetesen a mi jelen kötetünkre is vonatkozik.

Könyvünk címével kapcsolatosan ,,a tudós” fogalma talán tüzetesebb magyarázatot igényelne. Ehhez azonban hosszú történeti fejtegetésre lenne szükség. A kezdetektől, például Anonymustól kezdve

tisztázni kellene “a tudós” fogalmát, úgy, ahogy az részint a “tudós önérzetben” kifejezést nyert, részint pedig a közönség tudatában kialakult. Ezt a fejezetet azonban – több más fejezettel együtt –

főleg terjedelmi okokból mellőznöm kellett.

Érjük be A magyar nyelv értelmező szótárának tömör definíciójával: Tudós az, aki tudományszakját kutatásaival és eredményeivel előbbre viszi.

Ez a definíció persze lassan alakult ki a századok folyamán, mert például még a XVI-XVII.

században is bizonyos szakterületen való tájékozottság már ,,a tudóst” megillető elismeréssel járt... Hiú kísérlet lenne a kínálkozó anyagot a tudósok minőségi osztályozása alapján válogatni.

Egyébként is a minősítésre e könyv szerzőjének legcsekélyebb jogcíme sincs, így tehát leghelyesebb megoldásnak látszott elfogadni és alkalmazni azt az elvet, hogy a “tudomány” – éppúgy, mint az

“irodalom” – koronként változó fogalom. “Tudósként” kezeljük mindazokat, akiket saját koruk a

“tudomány” akkori értelmezése szerint tudósoknak tekintett. Nagy tudós – kis tudós, fémjelzett tudós és csak napszámos munkát végző segédtudós: békésen megfér ebben a tudománytörténeti felfogásban.

Könyvünk címe még egy kis mentegetőzést kíván.

Régi szabály: “Rövid cím – jó cím!” Igen ám, de a rövid cím nem mindig fejezheti ki teljesen és pontosan a tartalmat, így ezúttal: nemcsak tudósaink jókedvéről s az általuk – ötleteik, tréfáik által –

szerzett jókedvekről lesz szó, hanemfordított viszonylatban – az ő rovásukra elkövetett tréfákról is,

amikor tehát nem cselekvő alanyai, hanem “szenvedő” tárgyai – hogy ne mondjuk: “áldozatai” – az anekdotikus történeteknek. De hát nincs olyan cím, amellyel ezt a kettősséget tömören ki lehetne

fejezni.

A tudós-anekdoták hősei túlnyomórészt tanárok: középiskolai és egyetemi tanárok. Mellettük még

főleg könyvtári és múzeumi szakemberek foglalnak helyet. Ennek megfelelően a mi jókedvünket élesztő tudósok többnyire a katedrán és a vizsgáztató teremben mutatkoznak. Emellett a tudósok

közmondásos szórakozottsága, különcségei, furcsa szokásai (úgynevezett “bogarai”) stb. töltik ki a

témakört.

Minthogy ez a “jókedvű” könyv édestestvére az előbbinek, sok tekintetben meg kellene ismételnem annak bevezetését.

Ezúttal is kérnem kell a szíves olvasót: ne keresse a szerkezetben az “aranymetszés” szabályát,

vagyis ne keresse az arányok szépségét. Minden olyan gyűjtemény, amely szétszórt emlékek betakarítását tűzte ki feladatául, nem

számíthat arányos szerkezetre. Hiszen csak munka közben derül ki, hogy a feldolgozandó területeken

egy-egy személyhez mennyi anekdota kapcsolódik vagy kapcsolható esetleg a további kutatás során. Az egyes fejezetek terjedelme közötti arány több összetevő tényezőtől függ, például: a szereplők

lelkialkata, saját maguknak vagy kortársaiknak följegyzései, a memoárok, levelezések gazdagsága

stb. Ebből következik, hogy anekdotatáraink nagy mennyiségű. .termést” gyűjthetnek be, például irodalmi vonatkozásban Csokonai, Petőfi, Jókai, Mikszáth emlékanyagából, a tudománytörténet terén

például Gyulai Pál, Szilágyi Sándor, Brassai Sámuel, Herman Ottó. Lóczy Lajos stb, életrajzi

emlékeiből, míg ugyanakkor más nagyok, jelesek alig szolgáltatnak az előbbiekhez hasonló

terjedelmű anyagot.

A kötet szerkezeti arányait erősen befolyásolja, hogy a nyelv-, irodalom- és történettudományi szakok képviselőihez sokka l gazdagabb anekdotakészíet fűződik, mint a természettudományok

kiválóságaihoz. Ennek igen természetes oka van: amazok inkább benne élnek az “irodalomban”, az

irodalomnak maguk is szorgos művelői, míg az utóbbiak tudós műhelyeikben, az irodalmi élettől többnyire elvonultan munkálkodnak.

A szerkezetről még csak annyit, hogy a bemutatott arcképekhez lehetőleg pársoros magyarázatot

fűztem – “száraz” lexikális adatokból.

Ez a gyűjtemény történeti jellegű. Nemcsak annyiban, hogy kizárólag elhunyt tudósokkal, befejezett életpályákkal foglalkozik, hanem mert elsősorban a múltat idézi, a régebbi évszázadokat, és mert a

magyar anekdotakincs régebbi forrásait igyekszik összefoglalni.

Természetes, hogy saját korunktól, a közelmúlttól és a mától sem akartam elzárkózni, de az adott terjedelmen belül mégiscsak fő célomnak kívántam szolgálni. Célomnak és történelmi

érdeklődésemnek megfelelően az anyag zöme a két világháború közötti időpontig terjed.

A legutóbbi negyedszázad tudománytörténetéből – jórészt kölcsönzésekkel – csak mutatóba iktattam be egypár epizódot, mintegy jelezni óhajtván az e téren is kínálkozó anyag gazdagságát.

Ennek a legújabb korszaknak, napjainknak különben is vannak már szorgos kutatói és jókedvű krónikásai. Az ő “újabb” és “legújabb magyar anekdotakincseik” a tudományos élet számos

kiválóságáról is megemlékeznek, élőkről és holtakról egyaránt.

Viszont a jelen gyűjtemény inkább arra nézve kíván példát szolgáltatni, hogy a régi századok emlékanyaga is még igen sok kiaknázatlan forrást rejt magában.

Végeredményben tehát ez a könyv kettős céllal készült: hogy hagyományokat őrizzen és

hagyományokat mentsen. A hagyományőrzés a régebbi följegyzések továbbörökítését jelenti.

Igyekeztem átvenni a korábbi gyűjtemények ide tartozó emlékeit, hasonlóképpen mindennemű

könyvnek, folyóiratnak, hírlapnak és kéziratos memoárnak itt is hasznosítható közleményeit. Az átvétel nem jelent minden esetben szó szerinti kölcsönzést. Könyvem szerkezeti felépítése

megkövetelte az átvételek kisebb-nagyobb formai és stiláris módosítását. A mondanivalók lényegén nem változtattam, de a kereten, a terjedelmen, előadásmódon elég sokat – szükség szerint. Arra

törekedtem, hogy az átvett örökség legalább részben ismét élő könyvvé váljék.

A hagyománymentö feladat a ma még összegyűjthető szájhagyomány írásba foglalását jelenti. Munka közben súlyosan kellett tapasztalnom, hogy elhatározásom e tekintetben körülbelül húsz

évet jóvátehetetlenül késett. A legutóbbi húsz esztendő folyamán ugyanis olyan gazdag

“anekdota-fák” – jó humorérzékű tudósok – dőltek ki, akiknek derűs emlékeit semmiféle írásbeliség sem örökítette meg.

Annál nagyobb köszönettel tartozom azoknak, akik gyűjtőmunkámat elősegítették. Mindenekelőtt kegyelettel adózom időközben elhunyt, adatszolgáltató barátaim: Trócsányi Zoltán,

Moravek Endre és Borbély Andor emlékének.

A Jegyzetekben – az anekdoták eredetének rögzítése és “nagyobb hitelességük” végett – felsorolom az egyes darabok származási adatait. De kedves kötelességemnek teszek eleget, amikor

ide, az elöljáró beszédbe is beiktatom a munkámat adatokkal és közlésekkel támogató egykori

professzortársaim és író, tudós barátaim névsorát: Albert János, Baán László, Éry Emil, Farkas László, Fazekas József, Gergely Pál, Györkösy

Alajos, Hadrovics László, Hartay Sándor, Kampis Antal, Kiss Lajos, Koch Sándor, Korompay

Bertalan, Kosáry Domokos, Kováts Zoltán, Kozocsa Sándor, Máté Károly, Murányi László, Németh Gyula, Pais Dezső, Pukánszkyné Kádár Jolán, Réz Pál, Szász Pál, Takáts Menyhért, Újszászy

Kálmán, Zimándi P. István.

Szíves közreműködésükért ezúttal is hálás köszönetet mondok!

Hasonlóképpen köszönöm Berczeli A. Károlynak a szövegeimet élénkítő műfordításait, a magyar

tudománytörténet örökségéhez tartozó egykorú latin versek tolmácsolását! Végül köszönöm Király Istvánnak és Tasnádi Kubacska Andrásnak, hogy e könyv kéziratát segítő

kézzel lektorálták!

A magam részéről csak azt kívánom, hogy a kritika és a közönség ugyanolyan megértéssel fogadja ezt a “jókedvű” könyvemet is, mint az előzőt.

Budapest, 1970. szeptember.

BISZTRAY GYULA

A társadalomtudósok köréből

Nyelvészek

Mottó helyett:

A grammatikusoknak a császár sem parancsol

Zsigmond császár és király 1414-ben a konstanci zsinaton a schisma (szkizma) semlegesnemű szót

nőnemű gyanánt találta használni, mire a piacenzai érsek figyelmeztette őt hibájára. – Hallod-e, te piacenzai! – mondta erre Zsigmond. – Ha mindeneknek tetszel is, nekünk nem

tetszel, mert azt állítod, hogy nekünk kevesebb tekintélyünk van, mint Priscus grammatikusnak, akit, szerinted, megsértettem. Ne feledd, hogy én római király vagyok! (Csak húsz évvel később

koronázták császárrá.)

– De a grammatikusoknak a császár sem parancsol! – válaszolta az érsek.

Zsigmond császár és király – ha azt hirdette is, hogy a császárok feljebb valók a grammatikusoknál

– becsülte a tudományt, mert azt szokta mondani: – Lovaggá ezernyi ezer embert is üthetek napjában, de életem fogytáig sem tudnék valakit

doktorrá kreálni.

RÉVAI MIKLÓS

“Révainak nevei s születési napja”

Ilyen című cikkben tájékoztat bennünket Kazinczy arról, hogy a filológusnak, grammatikusnak és poétának egyaránt klasszikus Révai Miklós eredeti neve mi volt, és mely napon született ő?

Közismert névalakja ugyanis csak szerzetbeli neve; a Miklós nevet csak akkor vette föl, amikor a

piarista rendbe lépett – “keresztségbeli nevét nem kedvelvén”. Keresztségbeli neve Mátyás volt. Keresztapjától, Oexl Mátyás csanádi serfőző polgártól kapta ezt a nevet. Apját viszont, aki előbb

közkatona, később csizmadia volt, Miklósnak hívták.

Bérmaneve János volt; deák nyelvű munkáiban ezt a nevet használta. Összes műveinek sorában tehát a Révai János névalak is szerepel.

De szerepel ott két álneve is; az egyik: Világosvári Miklósfi János (most már jobban megértjük e

két utónevet!), a másik: Fényfalvi Kardos Adorján. (Hát erre már nincs magyarázat I) Ami pedig születésnapját illeti: Révai maga február 24-et jegyezte föl születése napjául. Ez

egyúttal Mátyás napja. De esztendejét nem tüntette föl. Kazinczy kételkedik a február 24-1 dátumban; hajlandó azt Révai “megtévedésének” tartani. Az

általa Csanádról beszerzett anyakönyvi kivonat szerint: Révait 1752. július 23-án keresztelték meg, s

ennek alapján Kazinczy 1752. július 20. táját tartotta a nagy nyelvtudós születése napjának. Az irodalomtörténet azonban az 1750. február 24-i dátumban állapodott meg.

Bármelyik volt is a szerencsés nap, amely őt adta – Kazinczyval együtt kívánjuk ma is, hogy:

“Révainak lelke legyen rajtunk hét mértékbenl”

Kuriózumok Révai Miklós akadémiai taglistáján

A Magyar Tudományos Akadémia megalapításával Széchenyi István egy fél évszázad óta érlelődő

“jámbor szándékot” valósított meg.

A “tudós társaság” vagy “magyar akadémia” “összeszerzésének” időszerűségét Bessenyei György ismerte fel elsőnek, s elgondolását részletesen kifejtette Holmi (1777) és Jámbor szándék (1781) című

munkáiban.

Révai Miklós érdeme, hogy a Bessenyeitől fölvetett eszmét részletesebben kidolgozva, latin nyelvű tervezetét, Plánumát 1790-ben benyújtotta az országgyűlésnek.

Révai tervezete olyan gondos, szabatos munka, hogy ennek alapjá n a tudós társaságot meg is lehetett volna szervezni. De a közbejött események és főként Ferenc császár abszolutizmusa hosszú

időre meghiúsította ezt az elképzelést.

Ennek ellenére Révai már 1791-ben összeállította a tudós társaság tagjaiul ajánlott hazafiak listáját. Révai Miklós jelölő listáján a harminc “rendes tag” között találjuk Bacsányi János, Decsy

Sámuel, Dugonics András, Földi János, Görög Demeter, Pálóczi Horváth Ádám, Kerekes Sámuel,

Nagyváthy János, Péczeli József, Rájnis József, Ráth Mátyás, Rácz Sámuel, Révai Miklós, Sinai Kristóf, Baróti Szabó Dávid, Verseghy Ferenc és Virág Benedek nevét; költők, írók, tudósok,

szerkesztők, akiknek nevét ma is megbecsüléssel említi a magyar irodalom- és tudománytörténet. Bármennyire tiszteletre méltó is azonban nagy nyelvtudósunk buzgósága, amellyel harmincnyolc

írót és tudóst számlált össze a megvalósítandó Akadémia székeire, elismerésünk mellett is

mosolyognunk kell egy-két ajánlatán. Nyolc tiszteletbeli és harminc rendes tagot javasolt. A tiszteletbeli tagoknál kínos gonddal ügyelt

az akkori rendi társadalom megoszlására. Csak helyeselni lehet a főurak közül gróf Gvadányi József

és gróf Ráday Gedeon, a “nemesi rendből” pedig Barcsai Ábrahám, Báróczi Sándor és Kazinczy Ferenc tiszteletbeli tagságát. De hogy az “egyházi rendből” éppen Molnár Jánost, Mailáth Antalt és

egy Nagy János nevű plébánost tudta megbecsültetésre kiválasztani, az már a humor körébe tartozik!

Mert kik voltak ezek a jeles férfiak? Molnár János előbb jezsuita szerzetes, később világi pap és szepesi kanonok. Fő műve, a Magyar könyvház nem egyéb, mint az általa olvasott, többnyire külföldi

könyvek kivonata. Mailáth Antal előkelő származású férfiú volt. Foglalkozását tekintve egyházi személy, előbb kanonok, majd apát és prépost. Latin nyelvű üdvözlő beszédeket és egyházi

dicshimnuszokat írt; magyarul semmit.

De a legkülönösebb Nagy János szanyi plébános tiszteletbeli tagjelöltsége! Ö ugyanis mindössze egy kötetke népieskedő verssel szolgálta az Akadémia által kitűzött célt: a magyar nyelv és iro dalom

fejlesztését. Kötete Nyájas Múzsa címen, kevéssel a lista összeállítása előtt (1790-ben) jelent meg. A

kötet egyik reprezentatív darabja A táncról szól. Halljuk csak két ropogós strófáját:

Nosza legény a táncba, Ahol a szép menyecske! Itt a leány, szedd ráncba, Nosza neki, vén kecske!

Ugrasd, forgasd, mint orsót, Vond a táncba, jól járja,

Köszöntsd reá a korsót, Tarát, farát riszálja. Ez az élet gyöngy élet! Ez az élet gyöngy élet!

Egyes tagjelöltek ajánlásán már az egykorúak is derültek. Balog Sándor és Fábchich József győri gimnáziumi tanárokat például azért ajánlotta Révai, mert

könyvtáruk és ásványgyűjteményük van, melyet – ha megválasztatnak – a Tudós Társaságnak fognak

ajándékozni. (Úgy látszik, erre nézve Révai előre megegyezett győr i kartársaival.) Fábchich József annyira méltányolta a nem remélt szerencsét, amiért a kandidátusok közé került, hogy még évek

múltán is hűségesen odatette a neve mellé ezt a díszes titulust: ,,A magyar tudós társaság 11-dik

helyen nevezett tagja” (Megjegyzendő, hogy a felsorolás betűrendben történt.)

Szerepel továbbá a tagjelöltek névsorán Gyöngyössi János tordai református pap, az akkoriban

elburjánzott mesterkélt verselés egyik hírhedett képviselője. Gyöngyössi János honosította meg nálunk a leoninusokat. Kazinczy Ferenc erős kritikája hagyatta vele abba ezt az ízetlen versfaragást.

Jókedvre derítő példa a listán: Novák István kassai akadémiai tanár, aki a kandidációba azért

vétetett fel, mert egy magyar nyelvű jogi munkán dolgozik (!)... Szorgos könyveszeti utánjárással megállapítottuk, hogy ezt a születőben volt jogi munkát (A természeti és polgári törvény) Novak

István haláláig (1791) írta, de kiadására már nem került sor. Egy kéziratos mű volt tehát akadémiai

ajánló levele. Végül jókedvvel szemlélhetjük azt is, hogy Révai szándékosan kihagyta a névsorból a pesti

egyetem első magyar nyelvi professzorát: Vályi Andrást, tüntetőleg jelezvén, hogy ezt méltatlannak tartotta a kinevezésre. (Révai Miklós lett aztán ennek a Vályinak az utóda.)

A fölösleges nevekkel szemben feltűnően hiányzik a listán egypár jeles tudósunk, hogy csak Fejér

György, Korányi Elek, Katona István, Koppi Károly és Sándor István nevét említsük.

A legfeltűnőbb hiány azonban (amely e lista-históriát egymagában is kuriózum-gyűjteménybe uta lja)

az, hogy maga Bessenyei György, az Akadémia létesítésének első szószólója sem szerepel a listán! Ez a hiány magán Bessenyein múlt, s nem Révait terheli.

Amikor ugyanis az írók és tudósok körében híre ment annak, hogy Révai közzéteszi az általa összeírt névsort, ezt a szándékát sokan – köztük Bacsányi is – “vakmerő szelességnek'' tartották. Nem

helyeselte Bessenyei sem.

Bessenyeiről Révai mindig a legnagyobb tisztelettel és a legmelegebb elismeréssel szólt. Nevét föl is vette a ,,rendes tagok” közé, de onnan – a lista kinyomatása közben – törölte. Ezt onnan tudjuk,

mert az ábécében közölt névsorban az 5. szám alatt nevezett Benyák Bernát és a 7. szám alatt

nevezett Bolla Márton neve között a 6. szám hiányzik! Révai ily módon adta a közönség tudtára, hogy Bessenyei számára e hely fenn van tartva, de Bessenyei nem akarta, hogy a nevét kinyomassák.

Révai beköszöntője

Az a Révai, aki a Tudós Társaság plánumát formálgatta, már túl volt a negyvenedik évén, de még innen korszakos nyelvtudományi munkásságán. Ekkor még csak a poétát, a “deákos költői irány”

egyik képviselőjét – a “magyar alagyák” (elégiák) és “elegyes (vegyes) versek” szerzőjét – ismerték s

tisztelték benne kortársai. Üttörő jelentőségű nagy munkái, melyekkel tulajdonképpen egyik megalapítója volt a magyar

nyelvtudománynak, csak ezután, az 18oo-as évek elején keletkeztek, amikor a pesti egyetemen a

magyar nyelv és irodalom tanszékén működött. (Sajnos, mindössze néhány évig: 1807-től: 1807-ben bekövetkezett haláláig.)

Fennmaradt hagyomány szerint e lső egyetemi előadását e szavakkal kezdte: – Uraim, nem tudunk magyarul!

Csakhogy állítólag ezt is deákul mondta: “Nescimus hungarice loqui!”

HELMECZY MIHÁLY

Nevét kétszer változtatta, polgári állását többször.

Családi neve: Bierbrauer. Ennek magyar fordításával lett Serfőző, végül szülőfaluja nevével: Helmeczy.

Öt évig a piarista rend tagja volt; azután – ügyvédi diplomát szerezve – egy magasrangú bíró

titkára; 1830-ban az Akadémia első pénztárosává nevezték ki; 1832-től 48-ig a Jelenkor című

politikai lapot szerkesztette; ebből alaposan meg is gazdagodott: Törtelen (Pest m.) birtokot szerzett, s

azon szép kastélyt építtetett. A magyar tudománytörténet mint nyelvészt tartja számon. A Kazinczytól megindított

nyelvújításnak ő volt legmerészebb képviselője. Az erőszakos szóalkotásban és szócsonkításban a

vakmerő túlzásoktól sem riadt vissza. A rövidséget tartván a nyelv legnagyobb szépségének, derűre-borúra kurtította a szavakat, olyan

istentelen módon, hogy az még saját korában is feltűnt, holott abban az időben a neológiának

körülbelül minden szabad volt. Tasso-fordításában például (1822) már csak azért is megcsonkította a szavakat, hogy az eredeti mű stanzáinak (nyolcsoros strófáinak) szövegét sorról sorra követhesse.

Egy akadémikus, ki szintén megsokallta csonkításait, e híressé vált kádenciában örökítette meg nevét: “Helmeczy, ki a szókat elmetszi.”

De ő továbbra is csak nyesegette a “fertelmes hosszúságú szavak” végét – amint mondani szokta.

Szócsonkításai és szócsiná lmányai hírhedtekké váltak. Ilyenek például: gerl, dór, undoklat, zsibongzat; hasztlan, szentségtlen stb.

Mégsem kell kíméletlenül pálcát törni fölötte! Elég sok szóalkotása van, amelyet ma is

használunk, sőt meg sem tudnánk lenni nélkülük.

Gyűlölte és üldözte az idegen szavakat. Egyszer egy patvarista ezt a szót találta előtte kiejteni: krumpli.

– Boldogtalan ember! – förmedt rá Helmeczy. – Hogy mondhat ilyet: krumpli?! Vagy meg tudná

mondani: mi benne a gyökér és mi a képző?

Időnként akadémiai dolgokról is nyilatkozott. (Persze, csak szűkebb baráti körben.)

Döbrentei Gábor, az Akadémia első titkára a tagválasztó ülések jegyzőkönyvében rendszerint ezt a kifejezést használta: “N. N. úr, bokros érdemeinek következtében, ezen és ezen hónapban és napon

tagul elválasztatott.”

Jön Helmeczy haraggal az ülésből, és nagy lármával kifakad barátai előtt: – Ezek a boldogtalanok! Mikor tanulnak meg ezek magyarul? Már megint azt mondták, hogy ez

meg ez “tagul elválasztatott”! A borjút szokás elválasztani, nem a Tudós Társaság tagjait!

NAGY JÁNOS

“Némi csekély könyvért Akadémia tagja... “

A nagyközönséget és a közvéleményt a múltban nem érdekelték különösebben a tudományos szervek, intézetek munkálatai. “Tudósok dolga!” – mondták, s ki-ki folytatta tovább a maga mesterségét.

Egészen szokatlan tudományos közéleti eseménynek kellett lennie annak, ami a társadalom

szélesebb köreit foglalkoztatta. Kétségtelenül ilyen szokatlan esemény volt egy Nagy János nevű katolikus pap-tanár akadémiai

taggá választása az Úrnak 1833-ik esztendejében.

Micsoda tekintély lehet ez az ismeretlen nagyság, hogy huszonnégy éves korában helyet adnak neki a tudós társaságban, Vörösmarty, Bajza, Czuczor közelében?! – Ezen az érthetetlen eseményen

nagyon csodálkozott az egykorú közvélemény. Nagy János főleg a keleti nyelvekkel foglalkozott a szombathelyi papnevelő intézetben, és

1832-ben kiadott egy kis magyar nyelvtant, amelyben arab, arameus és más keleti nyelvek

analógiájával – tehát egy elavult módszerrel – tárgyalja nyelvünk szerkezetét. Ezért a “csekély könyvért” választották akadémiai taggá! Később még összeállított egy latin-magyar egyházi szótárt, s

ezzel – harminchat éves korában – örök időkre befejezte “tudományos” munkásságát. Hátralevő

negyven esztendejében aztán (mert 1885-ig élt) már csak babérjain pihent...

No de amit ő elmulasztott, pótolták kortársai. Szinte többet írtak róla (és soha nem szűnő csodálkozással!), mint amennyit ő maga írt.

Egy hányatott sorsú tanártársa, Homonnay Imre kezdi a sort, aki verses önéletrajzában Magyar

akadémiász című disztichonjával utal Nagy Jánosra:

Némi csekély könyvért Akadémia tagja valék.

Jó! Hogyha csalatni világ hagyja magát: Ki oka?

Nagy János több mint negyven esztendeig járt az akadémiai ülésekre. A tagválasztó gyűlésekről el nem maradt volna soha. A természet jó erővel, egészséggel és hosszú élettel áldotta meg.

De a hagyomány úgy szól, hogy akárkit hoztak akadémiai tagul a választásnál ajánlatba, s akárki

volt az ajánló, lehetett az a nádorispán vagy Deák Ferenc, vagy éppen Gyula i Pál úr: ő soha nem szavazott senkire. 1833-től kezdve közel ötven éven át az ő szavazatával nem lett akadémiai tag

senki!

Elhatározásának egyenesen megmondta az okát: – Engem megválasztottak tudós társasági tagnak, pedig akkor se voltam rá méltó, azóta se vagyok.

Ezt jól tudom, magamat jól ismerem. Hogy válasszak én hát a nemzet tudósává olyan embert, akit sehogy se ismerek? Hogy legyen az énelőttem érdemesebb, mint önnönmagam, holott arról bizonyos

vagyok, hogy én nem vagyok rá érdemes?!... így aztán ő, a tudatlan és érdemetlen, szavazatával

érdemeseket sem minősített tudóssá.

BALLAGI MÓR

Van egypár tudósunk, akinek nevét a közönség kizárólag szótárkiadványaihoz fűzi. Írhatott aztán bármi egyebet, az emlékezet mindig csak szótárára “kapcsol”.

Ilyen volt a XVII-XVIII. században élt Pápai Páriz Ferenc (latin-magyar szótára a “párizpápai”),

és ilyen az újabb időben Ballagi Mór. Mint a budapesti református teológia tanára írt egyháztörténeti dolgozatokat, mint nyelvész írt több rendbeli grammatikai munkát, – nevének hallatára mégis mindig

csak szótáraira gondolunk. (Cím szerint: A magyar nyelv teljes szótára, 1866-73., valamint

Magyar-német és Német-magyar kéziszótár, 1893-94.)

A naptárszerkesztő

Ballagi Mór 1855-ben megindította a Protestáns Naptárt, melynek munkatársait a kor protestáns

kiválóságaiból igyekezett toborozni. Az 1856. évre szóló naptárba Tompa Mihálytól is kért kéziratot. A költő el is küldte egyik versét. Ámde szerkesztés közben kitűnt, hogy Ballagi – kivált egyházi

vezető férfiaktól – több és hosszabb kéziratokat kapott, mint amennyit a naptár terjedelme elbírt.

Néhányat tehát mellőznie kellett vagy megjelentetésüket elhalasztani a következő évre. Kényes helyzetében levelet írt Tompának. Azt írta, hogy a kéziratok megrostálásánál “az írók

személyiségét” veszi alapul. Legelőször is kihagyja saját dolgozatát, mert jól tudja, hogy “Ballagi Mór a Protestáns Naptár szerkesztőjére meg nem neheztel”. Másodszor kihagyja Tompa Mihálynak

amúgy sem egyházi vonatkozású költeményét, mert őt rövid együttlétük alatt “sokkal kedvesebb

természetűnek tapasztalta, semhogy ő azért megneheztelne...” Okfejtése csak részben bizonyult helyesnek. Ballagi Mór valóban nem neheztelt meg Ballagi

Mórra. De Tompa Mihály megneheztelt!

A szótáríró

Ahogy nincs hibátlan és hiánytalan (“tökéletes”) bibliográfia, éppúgy nincs (és nem is lehet!)

“tökéletes” szótár vagy “tökéletes” lexikon. Az efféle munkák hiányosságainak kipécézése tehát csak

segítőkészségből vagy a tudás végességének illusztrálásául, vagy legfeljebb tréfakedvelésből történik. De semmiképpen sem rosszmájúságból!

Ballagi Mór értelmező magyar szótárában és német-magyar szótárában egyaránt előfordulnak

botlások, tévedések, hibák. Csak egy-egy példát: A magyar nyelv szótárában például magyarázni akarja a kukrejt. szót is, amely az ismertebb

szövegek közül csak Altorjai Apor Péter ételleírásában fordul elő. Ballagi azonban – más nyelvészekkel együtt – megfeledkezett a lelőhelyről (melynek alapján e kifejezés könnyebben

értelmezhető), s ezt a játékosan etimologizá ló magyarázatot adta:

,,kuk-rejt – rejtekhely, búvhely.” Pedig hát a kukrejt – egy különleges fajtájú mártást jelent. Másik, hasonló tévedése egy norvég

állatnév hibás német értelmezésének hibás magyar fordítása.

Él Norvégiában egy kis állat, amelyet “fje lle frasz”-nak, vagyis “hegyi macskának” neveznek. Ebből valamelyik német tudós jónak látott “Vielfras”-t csinálni, ami “sokevőt” vagy “nagy falót”

jelent. Ballagi azután – elfogadva a német értelmezést – a maga részéről is “nagybélűnek”, “falánknak” és “torkosnak” nevezi szótárában az ártatlan hegyi macskát, amely pedig – tekintve a

norvég hegyek szegénységét – talán nagyon is mérsékelt falánksággal, “kisbélűen” él.

Ballagi Mór szórakozottsága

Ideje volna már egyszer összeállítani a magyar írók és tudósok szórakozottságának példatárát! Íróink között kétségtelenül Kemény Zsigmond viszi a pálmát; nálunk őt tartják minden idők

legszórakozottabb emberének.

Az anekdotatárak még sok más kiválóságunk szórakozottságáról tudnak mesélni. Néhányról mi is beszámolunk ebben a könyvben.

Ballagi Mór a híres szórakozott professzorok közé tartozik. Két efféle történetet mesélnek róla. Az egyik így hangzik:

Egyszer Török Pál református püspök ebédet adott, amelyre Ballagi is hivatalos volt. A vendéglátó

háznál alig lehetett szavát venni. Mélyen elgondolkozva meredt maga elé. Már asztalhoz ültek, és javában kanalazták a levest, amikor felrezzent gondolataiból, és megszólalt:

– Szíves elnézésükért esedezem, uraim, de a feleségem beteg, s az új szakácsnénk nem jól főz,

azért ilyen gyalázatosán rossz a leves... Ezt az állítólagos esetet többen is megörökítették. Előbb Szabó Endre (1919), majd pedig –

Mikszáth szóbeli közlésére hivatkozva – Harsányi Zsolt (1937) és mások. A “hitelesnek” mondott történet azonban nem egyéb, mint egy régi anekdota átvétele, illetőleg

ráruházása Ballagira.

Sietve közöljük a második szórakozottsági históriát, mielőtt ennek is előkerülne valami régebbi

mintája...

Korabeli férfiak beszélik mint valóságot, hogy egyszer, miután már nagyon belefáradt a kutatásaiba, felöltözött szép fekete ruhába, vette kalapját, és elballagott hazulról, hogy kiszellőztesse

a fejét, és elbeszélgessen egy kicsit valamelyik jó ismerősénél.

Bejárta a Váci utcát, bejárta a Duna-partot, el is fáradt már a sok járás-kelésben, de csak nem tudta, hogy hát tulajdonképpen kihez is menjen látogatóba?

– Megvan! – gondolja végre magában. – Elmegyek Ballagi Mórhoz.

És csakugyan befordul a Lipót utcába, innét a Szerb utcába, bemegy a saját maga házába, be akar

nyitni a saját hálószobájába, de az ajtó zárva van.

Mit csináljon? Megpróbálja, kopogni fog: hátha mégis ajtót nyitnak, s nem vész kárba a fáradsága. És csakugyan kopog.

– Kit tetszik keresni? – kérdi egy idegen ember, aki őt nem ismerte, de aki hasonló járatban volt.

– Én Ballagi Mórt keresem. – No, én is azt.

– Várjunk hát egy kissé, majd talán hazajön. Hogy hogyan végződött a jelenet? Nem tudni.

(Akárhogy is végződött a jelenet – annyi bizonyos, hogy ez is vándoranekdota.)

HUNFALVY PÁL

Vámbéry Ármin török-tatár rokonságot képviselő táborával szemben, ő a finnugor nyelvrokonság mellett foglalt állást. Budenzzel együtt az összehasonlító finnugor nyelvészet egyik megalapítója. A

nyelvrokonság kérdésének tisztázása végett a Balti-tenger mellékén és Finnországban tett tanulmányutat. Később inkább etnográfiával foglalkozott; ő alapította meg a Magyar Néprajzi

Társaságot.

Negyvenéves korában (1851) otthagyta a késmárki jogakadémia igazgatói állását, s az Akadémia könyvtárosa lett, hogy teljesen a nyelvészetnek élhessen. Könyvtárosi minőségében az Akadémia

palotájában lakott.

Ki viselte a papucsot és ki a kalapot?

Felesége nagyon vigyázott a tudós férj egészségére. Télen, ha egy kis náthát kapott, nem volt

szabad kijárnia; csak annyit engedett meg az öregasszony, hogy a lakásból a könyvtárba átmehetett.

Nehogy azonban meg találjon szökni, elzárta a téli topánjait, s az öregúrnak házicipőben és reá húzott botosban kellett a folyosón végigcsoszognia. De Hunfalvy túljárt az ő gondos élete párja eszén.

Varratott magának még egy pár téli topánt, s azt a könyvtárban tartotta, így aztán vígan kiballaghatott,

mikor valami dolga akadt a városban.

Virchow, a világhírű német orvos egyszer Budapestre jött, hogy koponyaméréseket végezzen kiváló

magyar embereken. Egy kicsit “haza”-jött, mert 1873-ban az Akadémia kültagjává választotta. Virchow (mert hát a bölcsek is botlanak!) úgy találta, hogy a legtipikusabb magyar koponyák:

Hunfalvy Pálé, Toldy Ferencé és Mátray Gáboré, s nagyot nézett, mikor megmondták neki, hogy az elsőt Hunsdorfernek, a másodikat Schedelnek, a harmadikat pedig Rothkrepfnek hívták azelőtt.

Mikor Hunfalvy koponyáját méregette, ez azt mondta neki:

– Nem bánom, ha akár azt állapítja meg, hogy brachikefál (rövidkoponyájú), akár azt, hogy dolichokephal (hosszúkoponyájú) vagyok, csak azt ne mondja, hogy kriptogám (rejtvenősző) vagyok,

mert akkor meggyűlik a bajom a feleségemmel!

BUDENZ JÓZSEF

Német származású magyar nyelvtudós, egyetemi tanár, az Akadémia tagja. Hunfalvy Pál meghívására

1858-ban jött hazánkba a magyar nyelvet tanulmá nyozni; itt aztán beleilleszkedett tudományos életünkbe. Előbb gimnáziumi tanár lett, majd az Akadémia könyvtárosa, egyetemi magántanár, végül

1872-től haláláig (1892) az altáji összehasonlító nyelvészeti tanszék professzora. Az 1880-as években

nagy harcot vívott Vámbéry Árminnal, aki a török nyelvrokonság teóriáját képviselte.

Budenznek volt egy baráti társasága, amely minden kedden találkozott. Télen “A három verébhez” címzett Fő utcai vendéglőben vacsoráztak, nyáron pedig a szintén budai Hess-féle kocsmában

kugliztak. Kuglizás közben a társaság borozgatott. Hess uram, a kocsmáros (aki azelőtt tanító volt, és

állítólag latinul is beszélt) a borhoz csak kenyeret adott, s mindenki azt fogyasztotta, amit magával hozott. Amint besötétedett, elmentek vacsorázni a “Márványmenyasszony” vendéglőbe, de olykor –

például nagyon szép holdvilágos estéken – ott maradtak Hessnél, akinek igen jó “ivályos” bora volt.

(Az “ivályos” szót Budenz csinálta tréfából a “lakályos” mintájára.) Tíz órakor – ha olyan sokáig találtak elidőzni – kijelentette Hess, hogy ő le akar feküdni, menjenek haza! Budenz – időnként –

meghívta a társaságot magához. A kocsmától nem messze, a Mozdony utcában egy kertes házban lakott. A társaság aztán két liter borral felszerelve még egy ideig a tudós professzor lakásán

iszogatott...

Budenz keddi társaságának ez volt a neve: “Ruszkij Kruzsok” (orosz köröcske), rövidítve csak: “Kruzsok” (köröcske).

Az elnevezés onnan eredt, hogy Budenz, gyakorolni akarván magát az orosz nyelvben, amelyre

tanulmányaihoz szüksége volt, a hetvenes években maga köré gyűjtött egynéhány orosz vagy oroszul tudó embert. Ez a “Kruzsok” később lassanként átalakult Budenz baráti társaságává.

“Lainul van!”

E baráti körbe eleinte nemcsak nyelvészek jártak el, hanem Budenz más tiszte lői is, így többek között ügyvédek, bírák, orvosok stb.

Történt egyszer, hogy amint az egyik budai vendéglőben vacsoráznak, a ,.Kruzsok” egyik

agglegény tagjának, egy törvényszéki bírónak feltűnik a vendéglő új pincérnője, akit Eliznek, Líznek becéztek. Líznek is feltűnt az őt szemrevételező elegáns úr, s kölcsönös szemjátékkal hamar

megértették egymást. Egyszer csak Líz kisurran az étteremből a sötét udvarra. A bíró ártatlan képpel

feláll az asztaltól, s egy kis kerülővel utána megy. A társalgás vidáman folyik tovább. De végül is feltűnőnek tartják a bíró és a pincérnő hosszas

távollétét, s innen is, onnan is kérdik: hova lettek? Budenz mint a társaság feje, siet utánanézni a dolognak. Pár perc múlva titokzatos arccal visszatér,

és újságolja:

– Sub judice Líz est. (“Latinul van” – mondták a régi magyarok, ha olyasmiről diskuráltak, amit nem mindenkinek

muszáj, hölgyeknek pedig nem is kell megérteni... )

Fejezetek a “Kruzsok” történetéből

Egyszer ,,A három almához” címzett Krisztina téri vendéglőben vacsoráztak. Meleg júliusi este volt.

Kinn ültek a kertben, s a hangulat igen magasra hágott.

Budenz az egyik pohárköszöntőt a másik után mondta: beszélt magyarul, németül és oroszul. Igen kedélyes ember volt, s elmés pohárköszöntői mindig felvillanyozták a társaságot; csak éppen

hosszabbak voltak a kelleténél.

Megtörtént, hogy a társaság tagjai nem győzték végighallgatni, hanem alkalmas pillanatban éljeneztek, koccintottak, ittak, s erre az “öreg” leült. Közben ketten, hárman is mondtak

pohárköszöntőt, aztán ő megint fölállt, és folytatta félbeszakított tósztját.

Budenz tárcájában mindig volt egy csomó postai levelezőlap. Ha eszébe jutott, fölvetette azt a kérdést, hogy kit lehetne valami alkalomból üdvözölni. Ha akadt például névnapos, Budenz elővett

egy levelezőlapot, írt reá egypár köszöntő sort, és a társaság tagjai aláírták.

Most is előkereste a naptárát. Július 31-e volt: Ignác napja. Van-e a társaságnak Ignác nevű tagja?

Nincs. De megálljunk! Itt van Barna Ferdi, annak a bátyja Ignác! Barna Ignác, a híres fogorvos,

egyúttal műfordító és akadémikus. Hát annak fognak gratulálni! Budenz megírta az üdvözlőlapot, és mindannyian aláírták. Igen ám, de már tizenegy óra volt, s ha most dobják be a levélszekrénybe,

akkor Barna Ignác csak holnap kapja meg; márpedig névnapra nem illik másnap gratulálni.

Budenz körülnézett. Barátain kívül már csak egy társaság volt a vendéglőben. Valami egyenruhás urak ültek egy hosszú asztalnál a “szaletliban”.

Budenz egyszerre csak fölkiáltott:

– Hopp, megvan! Azok postatisztek. Markovics barátom (Markovics Sándor későbbi reáliskolai tanár, Budenz egyik kedves tanítványa), vigye oda ezt a levelezőlapot ahhoz az úrhoz, aki az

asztalfőn ül – az lesz köztük a legnagyobb úr –, és mondja meg neki, hogy tiszteltetem, és kéretem, hogy juttassa el még ma a címzetthez.

Markovics eljárt a küldetésben. Szívesen fogadták, leültették; aztán visszajött az asztalfőn ülő úrral

egyetemben, aki közben valakit elküldött. Az idegen úr bemutatta magát, hogy ő X. Y. postafőnök, és jelentette, hogy a levelezőlapot küldönc útján máris továbbította, és még éjfél előtt a kezében lesz a

címzettnek.

Kitörő öröm. “Éljen a m. kir. posta!” Koccintás a postafőnökkel. Budenz hosszú pohárköszöntőt vágott ki a magyar posta dicséretére. Mikor koccintásra került a sor, valakinek az a bolond ötlete

támadt, hogy a poharában maradt bort beleöntötte az asztal közepén álló kerti lámpásba. Sötét lett, csak a “szaletliból” derengett feléjük egy kis világosság.

Budenz közben az asztalra állt, és onnan dikciózott. Most a sötétben halkan megszólalt valaki:

– Segítsetek az öregnek, hogy le tudjon szállni! De az “öreg” meghallotta.

– Micsoda? Segíteni nekem? Ide nézzetek!

Azzal fogta magát, a palackok között átlépett az asztal túlsó szélére, és ott szállott le. A vendéglős sokáig emlegette csodaképpen, hogy egyetlen palackot sem döntött föl.

A pajkos társaságban csak egy elszontyolodott alak volt, éspedig Barna Ferdinánd. Ö nagyon félt a

bátyjától. – Most fölverik az első álmából – dohogta. – A leve lezőlapon ott van az én aláírásom is. Azt fogja

hinni, hogy én eszeltem ki a dolgot az ő bosszantására. Ennek megiszom a levét! Nemcsak ő itta meg, hanem mindnyájan megitták a “levét”. De nem úgy, ahogy Barna Ferdinánd

gondolta.

Bátyja egy csöppet sem haragudott, sőt nagy megtiszteltetésnek vette a névnapi üdvözlést, és meghívta az egész társaságot vacsorára budai nyaralójába. És a vacsora lukulluszi volt – megivott

“levével”: a badacsonyi hegy levével együtt.

Egy este a Sashegy aljában egy nyári vendéglőben vacsoráit és iddogált a “Kruzsok” néhány tagja.

Hosszú X-lábú asztal fölső végén ültek. Mikor már csak ők maradtak vendégek, odavetődött egy becsípett német gitáros, letelepedett az asztal alsó végére, s elkezdett gitározni és énekelni. Egy

darabig hallgatták, aztán Budenz odaszólt neki:

– Barátom, adja csak ide azt a gitárt! A gitáros odavitte, és leült Budenz melle. Az “öreg'' pedig elkezdte pengetni a gitárt, és elénekelte

a “Gaudeamus igitur”-t, aztán következett: “Azt mondják, nem adnak engem galambomnak... “

A becsípett gitáros szeme-ragyogva hallgatta, s mikor Budenz abbahagyta a nótázást, fél karral körülölelte a nyakát, és lelkesedve mondta:

– Brúder! Gyere velem! Egy milliót szerzünk együtt! Budenz erre azt válaszolta:

– Tudod, pajtás, nekem most egészen tisztességes foglalkozásom van, de ha el találnak csapni, akkor veled megyek.

SZARVAS GÁBOR

Valamikor reges régen, amikor az autóbuszok nem voltak ennyire zsúfoltak, és az utasok még

kinézhettek az ablakokon: azokról a buszokról, melyek a Tudományos Akadémia előtti térről a Lánchídra kanyarodnak, észre lehetett venni két ércbe öntött mellszobrot, melyeknek kőtalapzatán

Salamon Ferencz (cz-vel), illetőleg Szarvas Gábor neve olvasható. A férfiasan szép Szarvas Gábor

felé lábujjhegyre ágaskodó karcsú géniusz nyújt babérágat, a mord vonású Salamon Ferencnek senki sem nyújt semmit... Mint valami testőrök, úgy őrzik az Akadémiának hátat fordító Széchenyi István

szobrát.

Ha egyszer netalántán nemcsak a jegyeket, hanem nemzeti kultúránk ismeretét is számon kérnék az utasoktól, bizony-bizony igen csekély töredék tudná megmondani: kik voltak ők, mielőtt szoborrá

váltak volna, és miért állnak épp az Akadémia előterében? Szarvas Gábornak még volnának némi

esélyei a “ki mit tud?” játékban, minthogy egy szép budai út is az ő nevét viseli, de Salamon Ferencre nagyon kevés találat jutna...

Mindketten tudományszakjuk neves képviselői voltak. Szarvas Gábor a magyar nyelvtudomány egyik kiválósága. Az 1870-es évek óta vezére volt a

nyelvújítás túlzásai ellen küzdő új ortológiának. Az 1872-ben megindított Magyar Nyelvőr című

folyóirat hasábjain következetesen állást foglalt az erőszakos nyelvújítás és az idegenszerűségek ellen.

“Tanár úr kérem...”

Hatvanhárom évre terjedő életéből több mint húsz esztendeig gimnáziumi tanárként működött. A görög és latin tantárgyat tanította, eleinte Pozsonyban, később Pesten.

Nagyon szigorú tanár volt. Pozsonyban a második gimnazisták (tizenkét éves gyerekek) egyszer

fel is lázadtak ellene. Azazhogy csak föl akartak lázadni. Az apró nebulók úgy vélekedtek, hogy ezt a szigorúságot nem lehet elviselni. Összebeszéltek hát,

hogy követséget küldenek az igazgatóhoz, és megkérik, adjon nekik Szarvas Gábor helyett más

tanárt. Mikor azonban a követség tagjainak összeválogatására került a sor, az történt, ami Az egerek

gyűlése című ismeretes mesében: senki sem mert a zsarnoki “macska” ellen panaszra menni – és így a

dolog abbamaradt.

A VIII. osztályban Plautus Trinummus-át (Három ezüst) is olvasták. Abban valaki az egyik szereplőt, a tréfás Paxot Jupiterrel fenyegeti, s erre Pax ilyenformán felel: “Eh, mit Jupiter! Az most nem ér rá:

elment az aratóknak ebédet vinni.”

A latinóra után, amelyben ezt a helyet fordították, nyomban görögóra következett. Az Iliászt olvasták, s egy jó tanuló diák fordította. A fordítás egészen szabatos lett volna, de az egyik mondatból

kifelejtette Zeusz nevét.

– Hát Zeusz hol maradt? – kérdezte Szarvas. – Tanár úr, kérem, az elment az aratóknak ebédet vinni – felelte a diák. Erre az egész osztály

harsány kacagásban tört ki, és Szarvas Gábor is úgy elnevette magát, hogy a cvikkere is leesett az orráról.

A bojtok

Volf György – a Nyelvemléktár szerkesztője – egyszer látogatóban lévén Szarvas Gáboréknál,

beszélgetés közben folyton csavargatta a két bojtot, amely a karosszéke karjainak elején lógott.

Másnap takarítás közben észrevették, hogy a csavargatás ugyancsak eredményes volt, mert a

bojtokat már csak két-három szál tartotta. Szarvas Gábor leszakította őket, és eltette egy fiókba. Egypár héttel utóbb Volf György megint ott járt. Olyan karosszékben ült, amelynek megvoltak a

bojtjai, és szokása szerint azokat is elkezdte csavargatni.

Szarvas Gábor fölkelt, elővette a múltkori bojtokat, és odavitte Volfnak, ezekkel a szavakkal: – Gyurka, ne vesződjél! Nesze, itt vannak készen!

Öregség dicsérete

Egyszer a Nyelvőr-társaságban, amely szombatonként gyűlt össze vacsorára, valahogy szóba került a megöregedés. Volf György nem fogyott ki az öregség dicséretéből. Azt mondta, ő alig várja, hogy

megöregedjék. Az öregember teljesen nyugodt, minden szenvedélytől ment, és így zavartalanul élhet

a tudománynak. Szarvas Gábor erre azt kérdezte:

– Gyurka, láttál te már öregembert peselni?

– Nem. – No, hát lesd meg egyszer! Azt fogod látni, hogy az öregember a térdére pesel. Erre vágyódol te?

VÁMBÉRY ÁRMIN

A földrajztudomány mint közép-ázsiai utazót, a nyelvtudomány mint nagynevű orientalistát, a török

filológia kiváló szaktekintélyét tartja számon. Első ízben Eötvös József segítette elő útját Konstantinápolyba, ahol négy évig tartózkodott

(1857-61), mialatt megismerkedett a keleti élet szokásaival.

1861-ben az Akadémia támogatásával indult ázsiai útra: Bokharába, majd Teheránba. A keleti nyelveknek 1868-tól rendkívüli, 1870-től nyilvános rendes tanára a pesti egyetemen.

Két hazánkfia egymásra ismer

Vámbéry Ármin és Kmetty György, a híres honvédtábornok évek óta ismerték egymást Sztambulban.

Sokszor összejöttek, de mind a kettő tökéletes muzulmánnak hitte a másikat. Török neveik voltak, törökül beszéltek, és senki sem akadt, aki felvilágosította volna őket egymás származásáról. Egyszer

aztán Kmetty meghallotta, hogy az ő tudós efendije magyar ember, megszólítja hát: – Azt beszélik, hogy ön magyar születésű. Nem lehet az!

– Fenét nem lehet! – feleli Vámbéry.

– No, ha már a fenén kezdi, akkor látom, hogy hazánkfia.

Vámbéry és Jókai

Mielőtt Jókai megírta volna Aki a szívét a homlokán hordja című regényét, elment Vámbéry

Árminhoz, és olyan forrást kért tőle, amelyből megismerheti a keleti háreméletet és nővásárt. Vámbéry odaadta Jókainak Honigberger művét: Flticht aus dem Morgenlande. Fűzött példány

volt.

Jókai ebből merítette anyagát. Ámde olvasás közben a fűzött könyv teljesen szétment. Jókai ekkor beköttette, és személyesen adta vissza Vámbérynek ezzel a dedikádóval:

Szétolvasta, kiírta és beköttette

Jókai Mór.

(A könyv a Vámbéry-könyvtárral együtt a Fővárosi Könyvtárba került.)

Bécsben is ráismernek

Vámbéry Ármin egyszer a bécsi orientalista kongresszuson együtt volt Goldziher Ignáccal.

Egy alkalommal landaueren (négyüléses zárt hintó) mentek valahová, s mikor kiszálltak a hintóból, Goldziher a pénztárcája után nyúlt, de Vámbéry leintette:

– Hagyja csak, öcsém! Majd kifizetem én.

A landauernek mind a négy ülését meg kellett fizetni ötven krajcárjával, ha csak ketten ültek is benne. Vámbéry ezt nem tudta, és csak egy forintot adott a kocsisnak. Ez megvetőleg mondta:

– Klaubn's, Se san in Asien? (Azt hiszi, hogy Ázsiában van?) Vámbéry meglepődve ragadta meg Goldziher karját, és azt mondta:

– Rám ismert!

És örömében még egy forintot nyomott a markába a kocsisnak.

Vagy béke, vagy háborúi

Azután, hogy Vámbérynek a magyarok eredetéről szóló munkája megjelent, Szinnyei József – a

magyarok finnugor eredetének hirdetője – találkozott vele a Duna-parton. Hosszasan vitatkoztak, mindkettő a maga felfogása mellett érvelt. Végül Vámbéry türelmét vesztve e szavakkal vetett véget a

vitának:

– Különben fütyülök a tudományra! Én politikus vagyok! Holnap Londonba utazom, beszédet mondok egynéhány meetingen, és meglássa: vagy béke lesz, vagy háború!

Neve a világsajtóban

Egyszer egy társaságban azzal dicsekedett, hogy a világon nem volt még ember, akiről az újságok

annyit írtak volna, mint őróla. Beöthy Zsolt erre kaján mosollyal azt mondta:

– Nono, Vámbéry bácsi, hát I. Napóleon? Vámbéry egy pillanatra magába szállt, és némi engedménnyel így felelt:

– Hát igen, lehet, hogy I. Napóleonról többet írtak, mint énrólam; de más aztán nincs!

– Hát Bismarck? – kérdezte megint Beöthy. – Nem, nem, nem! – tiltakozott Vámbéry. – Bismarckról nem írtak annyit, mint énrólam!

Atyai intelem

Vámbéry fia, Rusztem – a későbbi neves büntetőjogász és szociológus – az úgynevezett mintagimnáziumba járt. Tanárai nemigen voltak vele megelégedve, mert eszes fiú volt ugyan, de nem

elég szorgalmas.

Az egyik tanár a szemére is vetette. Nagy ámulatára a következő választ kapta: – Szívesen tanulnék én szorgalmasabban, de a papa nem engedi. Azt mondja, hogy a tanulás rontja

az észt.

A szórakozott Vámbéry

Vámbéry Rusztem egyik tanára Volf György volt. Találkozik vele egyszer az öreg Vámbéry, és rövid beszélgetés után azt mondja:

– Tanár úr, jöjjön el egyszer hozzám vacsorára!

Volf megköszönte, és természetesen nem ment el. Megint találkoztak.

– Hát, tanár úr, mért nem jön el hozzám egyszer vacsorára? Hiszen meghíttam.

Volf erre így felelt: – Igazat szólva: azt, hogy “jöjjön el egyszer vacsorára”, nem tekinthetem meghívásnak.

– No, jó – mondta Vámbéry –, hát mondjuk: mához egy hétre nyolc órakor. Jó?

Volf megköszönte a meghívást, és egy hét múlva pontban nyolc órakor becsöngetett Vámbéryéknál.

A szobalány, aki ajtót nyitott, csodálkozva nézett a késői látogatóra.

– Kérem, a nagyságos úrral most nem lehet beszélni, mert fürdik. Volf elnevette magát, és megmondta, hogy ő voltaképpen vacsorára van meghíva.

– Vacsorára? – csodálkozott a szobalány. – A nagyságos úrék sohasem szoktak vacsorálni... (Azt mondtuk, hogy Vámbéry szórakozott volt? Keveset mondtunk! A fenti eset azt bizonyítja,

hogy szuper-szórakozott volt! Nemcsak arról feledkezett meg, hogy valakit vacsorára hívott, hanem

arról is, hogy nála egyáltalán nincs vacsora.)

Török nyelvórák az egyetemen

Nyelvészeink máig is mesélik, hogy Vámbéry Ármin nem szerette, nem is szokta megtartani az óráit.

Munkácsi Bernát, a későbbi jeles nyelvész, a vogul és votják népek nyelvének és néprajzának tudósa, egyetemi hallgató korában, 1880 táján fölvette Vámbéry Ármin meghirdetett kollégiumát.

Meg akart tanulni törökül.

Beviszi Vámbéryhoz az indexét aláírás végett. Vámbéry rátámad: – Minek akar maga megtanulni törökül? Török nyelvtudás nélkül is igen becsületes, hasznos

ember lehet valaki!

Munkácsi Bernát azonban ragaszkodott ahhoz, hogy megtanuljon törökül. Ekkor Vámbéry odaadta neki Bálint Gábor török nyelvtanát.

– Tanulja meg ennek az első felét; akkor majd jelentkezzék megint.

Munkácsi Bernát néhány hét múlva jelentkezett: a török nyelvtan első felét már megtanulta. – Tanulja meg a könyv második felét is – utasította Vámbéry.

Két hét múlva jelentette a szorgalmas ifjú: – Megtanultam már a könyv második felét is.

Mire Vámbéry:

– No, hát most már éppen annyit tud, mint én. Fölösleges további órákat adnom. És nem is adott.

A tiszteletdíj

A Magyar Tudományos Akadémia az Értesítő című hivatalos közlönyében megjelent cikkek után az 1880-as években laponként (ma hibásan úgy mondják: “oldalanként”) két forint, vagyis négy korona

tiszteletdíjat fizetett a szerzőknek. A tiszteletdíjakat az Akadémia főtitkári hivatalának altisztje szokta

jegyzék mellett kézbesíteni. E folyóiratban egyszer Vámbéry Ármin értekezéséből egy négy lapra terjedő kivonat jelent meg,

amelynek tiszteletdíját az Akadémia Pulay Károly nevű altisztje vitte el. A kissé bizalmaskodó Pulay

e szavakkal állított be Vámbéryhez: – Nagyságos uram, sok pénzt hoztam a házhoz: nyolc egész forintot!

És kezdte előkeresgélni táskájából az aláírandó jegyzéket meg a pénzt.

A rendkívül takarékos Vámbéry tréfásan így válaszolt: – Minek hoz nekem pénzt, hát nem tudja maga, Pulay, hogy én gazdag ember vagyok?

– Hát akkor – mondja erre Pulay pajtáskodó tónusban –, adja nekem, nagyságos uram, azt a pénzt,

mert, isten látja lelkemet és zsebemet, én meg szegény ember vagyok.

– Hja, Pulay barátom – felelt erre Vámbéry –, ezt mégse tehetem! Mert csak nem sérthetem meg

az Akadémiát azzal, hogy a díjat, amelyet tisztelete jeléül küld nekem, ne fogadjam el! Ezzel gondosan fiókjába tette a nyolc forintot, a kézbesítőnek pedig adott borravaló fejében – egy

hatost, vagyishogy húsz fillért.

Mollah Izsák, Vámbéry zarándoktársa

A Vámbéry-anekdotáktól elválaszthatatlanok a Mollah Izsákról szóló történetek. Ez a Mollah Izsák perzsa származású fiatalember volt, akit Vámbéry egyik keleti útján ismert meg

1862 tavaszán, amikor Resid név alatt mint áldervis éppen Mekka felé törekedett. Mollah I zsák papságra készülvén viselte a “mollah” melléknevet. (A “mollah”: arab szó; a tudósok, papok, tanítók

megszólítása a mohamedán országokban.) Csupa vallásos buzgóságból csatlakozott “hadsi Resid

efendihez”, az istenfélő és tudós zarándokhoz. Végigkoldulta vele Bokharát, Szamarkandot és Perzsiát, mint hűséges társ és tanítvány kísérve a szentéletű Residet, kiről nem is álmodta, hogy

nyugati ember, sőt gyaur! Vámbéry csak Konstantinápolyban födte föl Izsák előtt inkognitóját, és

megosztotta vele a hatvan aranyat, melyet a Magyar Tudományos Akadémiától kapott, hogy visszautazhassák Európába. A jószívű tudós nem akarta kiragadni ezt az embert az iszlám világából;

azt óhajtotta, hogy térjen vissza hazájába. El is búcsúztak már, és Vámbéry fölszállott a Küsztendse felé induló hajóra. Az utolsó percben azonban hozzá sietett a hű Mollah Izsák, és könnybe lábadt

szemmel, remegő hangon szólott:

– Efendi, ne hagyj itt engem egyedül! Te hazámból engemet ide, ebbe az idegen országba hoztál, én itt senkit sem ismerek, csak téged. Szívesen követlek, bárhová mégy is.

– Mit? Hát Frengisztánba (Európába) is eljössz velem? – kérdé tőle Vámbéry. – Onnan igen

messze van Mekka, ott nincsenek mecsetek és fürdők, s nincs muzulmán konyha! Hogy fogsz megélni ott?

Mollah Izsák megütközve hallgatott néhány percig, majd pedig így szólt:

– A frengik (európaiak) jó és barátságos emberek; szeretném hazájukat látni, aztán visszatérek Sztambulba.

Vámbéryt meghatotta ez a beszéd. Magával hozta zarándoktársát, kivel annyit hányódott az ázsiai sivatagokon. És Mollah Izsák egynéhány nap múlva már Pest kövezetét taposta, csodálva az

asszonyokat, kik fátyol nélkül járnak, szaglálva a gázlámpákat, hogy vajon micsoda olaj ég bennük?

Nehezen szokta meg a magyar ételeket és még nehezebben az akkor divat os szűk magyar ruhát. Jó ideig nem mert leülni, attól félve, hogy az szétreped rajta.

Amikor később Vámbéry Angliába utazott, Szilády Áron és Budenz József fogta pártját.

Érdekes, hogy az egykorúak közül sokan nem perzsának, hanem tatárnak tartották. Úgy is nevezték: “a Vámbéry tatárja”. (Egy darabig hívjuk mi is így!)

“Vámbéry tatárjának” hamar híre ment Pesten. Mindenki kényeztette őt, főleg a hölgyek, mert nagyon érdeklődtek az ázsiai jövevény iránt.

Egyszer Eötvös Józsefné is megvendégelte őt több főúri hölgy jelenlétében. Tejet, mézet adtak a

jámbor fiúnak, s elgondolván sok viszontagságát, sajnálkozva mondták: – Szegény tatár!

Eötvös József azonban sietve közbeszólt:

– Ez a név nem illeti meg őt, mert nincs felesége!

Mollah Izsák értelmes ember volt, igen gyorsan megtanult magyarul, s az Angliából hazatért

Vámbéry álmélkodva látta, mikor a kesztyűs és gondosan fésült fiatalember udvarolt egy nőnek. 1866 elején Vámbéry beszerezte őt az Akadémia könyvtárához szolgai állásba, s e hivatalát Izsák

holtáig becsülettel viselte.

Az Akadémia palotájában két uralkodóval is találkozott.

Amikor Ferenc József egyszer az Akadémia palotájában járt, látni óhajtá az ázsiai jövevényt, s

mikor eléje vezették, megszólította: – Tud magyarul?

– Igenis, tudok, felséges uram.

– Hát németül? – Azt nem.

– Miért nem?

– Mert a török ember magyarul könnyen tanul, de a német szót nem veszi be. Később azonban mégis megtanult valamelyest németül. Egyszer Vámbéry eltüsszentette magát.

– Tizenegy isten! – szólt Izsák magyarul, mélyen meghajolva. – Megbolondultál, Izsák? Mit jelentsen ez a beszéd?

– Kérem, ez pesti áldás. Ha valaki tüsszent, azt szokták mondani: elf Gott! (Helf Gott!)

Idővel alaposabban is megismerkedett az európai nyelvekkel: tudott jól magyarul, németül, franciául.

A másik uralkodó, akivel találkozása volt: Naszr-ed-Din, a perzsa sah.

Amikor a sah 1889-ben nagy kísérettel beutazta Európát,

Bécsből átrándult Budapestre is, hogy az osztrákoktól kapott információk értelmében “Bécsnek ezt a külvárosát” is megtekintse. A sah pesti programjába a Magyar Tudományos Akadémia meglátogatása

is beletartozott. Az oszlopcsarnokban – a nyilvánosság kizárásával – Eötvös Loránd elnök és

Vámbéry Ármin várták az egzotikus uralkodót, aki szűkebb kíséretével, köztük miniszterelnökével érkezett.

Vámbéry bemutatkozott, és utalt egykori találkozásukra, de a sah sehogy se tudott rá

visszaemlékezni. Egyre hajtogatta, hogy “Vamberi – Vamberi”, de memóriája cserben hagyta. Az Akadémia palotájában körsétát téve az egyik folyosón találják a Vámbérytől importált

könyvtári szolgát, Mollah Izsákot, az egykori papot. Vámbéry őt is bemutatta a sahnak, aki aztán

egypár mondatot váltott vele. Mollah Izsák utóbb elmondta az érdeklődőknek a diskurzus tartalmát. A lényeg a sah tréfás fenyegetése volt:

– De ugye, te betyár, most iszol bort, és eszel disznóhúst! Izsák nem állhatta meg, hogy utólag (amikor a sah már nem volt a láthatáron) meg ne jegyezze:

– Mintha bizony őfelsége akár a jó italt, akár a “jó falatot” (ez a disznóhús!) megvetette volna!

Forrásaink szerint Naszr-ed-Din hazatérve, Európáról írt könyvében Mollah Izsákról is megemlékezett.

Mollah Izsák – írják egykorú krónikásaink – “tökéletes magyar emberré vált”. Alig lehetett megkülönböztetni a “többi” magyartól, ha nem figyeltük meg ferde metszésű sze mét, sötétes arcbőrét

és lapos koponyáját. Könyvtári teendői mellett keleti nyelvleckéket adott, s nem egy tudósunkat ő vezette be a török nyelv gyakorlati ismeretébe.

Egyszer egy társaságban, ahol Gyulai Pál is jelen volt, valaki lelkendezve újságolta:

– Mollah Izsák már a Pesti Naplót is olvassa! Megszólal erre Gyulai tüskésen, gúnyosan: – Az a baj, hogy nemcsak olvassa, hanem már írja is!

Mollah Izsák ötvenhat évet élt, s mint mohamedánus halt meg 1892-ben. Vallásának szigorú szokásait ugyan nemigen tartotta meg, de ősi hitéhez mégis hű maradt, hiába akarták őt megtéríteni.

Maga Scitovszky hercegprímás is a lelkére beszélt neki, igen óhajtván megkeresztelni Ázsia

európaivá lett fiát – de az egykori zarándok-dervis nem engedett. Holta után Mohamed paradicsomába, a gyönyörűséges hurik közé kívánkozott...

BÁLINT GÁBOR

A Háromszék megyei Szentkatolnáról való, s szülőfaluja nevét előnévként használta.

Már tanuló korában nagy nyelvtehetséget árult el. Pesten és Bécsben kezdett törökü l tanulni, majd pedig a helyszínen tanulmányozta a kazáni tatár, kalmük és mongol nyelvet. Hosszabb ideig élt

Törökországban és Athénban. 1877 decemberétől részt vett Széchenyi Béla gróf kelet-ázsiai

expedíciójában. De minthogy a gróf szeszélyes pénzkezelése miatt egészen lerongyolódott, sietett hazatérni.

Sok viszontagság után 1897-ben a kolozsvári egyetemnek ural-altáji összehasonlító nyelvészeti

tanszékére nevezték ki. Hunfalvy és Budenz finnista álláspontjával szemben a török nyelvrokonság tanát képvise lte.

A többszörösen megverselt tudós

Kevés tudósunk dicsekedhetett azzal, hogy őt Arany János is megénekelte. Bálint Gábor ezt kétszeresen is elmondhatta!

Arany János “Akadémiai papírszeletei” között, ím ezek halhatatlanítják Bálint Gábort a magyar

Parnasszus berkeiben:

Budenzhez

(Bálint Gáborról, aki Hunfalvyt és a finnistákat szenvedélyes polémiával megtámadta.)

Igazi vasfejű székely a Bálint:

Nem arra megy, amerre Hunfalvy Pál int.

(1878)

Bálint Gábor röpiratára

(melyben panaszosán kikelt az Akadémia s a cultusministerium ellen, hogy méltatlanul bánnak

vele; de ő maga annál hevesebben megtámadta mind a kettőt.)

Szegény Bálint Gábor,

Boldogtalan góbé; Amennyit te szenvedsz,

Mi ahhoz a Jóbé!

(1878)

Versek után próza

Szentkatolnai Bálint Gábor ázs iai ős-kutatásai közben nem sok illemet tanult!

Egy alkalommal búcsúvacsora volt valamelyik Budapestre kinevezett professzor és neje tiszteletére, s azután a távozókat egy csomó tanár és tanárfeleség kikísérte a vasúti állomásra.

Odakünn Bálint Gábor – aki talán egy kissé kapatos is volt – vitatkozásba elegyedett az egyik tanáráéval, és a vita hevében azt találta neki mondani:

– Maga szamár!

Az asszony erre végignézett rajta, és otthagyta. Persze, a férjéhez ment panaszra. Azok, akik a vitatkozásnak tanúi voltak, mindjárt felszólították, hogy siessen a dolgot helyrehozni,

mert különben botrány lesz belőle.

– Jó, jó – mondta Bálint Gábor –, mindjárt helyrehozom a dolgot.

Azzal odasietett a megsértett asszony férjéhez, és azt mondta a professzorné füle hallatá ra: – Kedves kolléga úr, csak nem fogunk egy ostoba asszony miatt összeveszni!

FINÁLY HENRIK

Filológus, egyetemi tanár, akadémikus volt. Előbb az Erdélyi Múzeum Egylet régiség - és

éremtárának őre, 1859-től az Egylet titkára; 1872: a kolozsvári egyetemen a történelmi

segédtudományok professzora. Latin szótára sokáig volt közhasználatban.

Mikor Trefort Ágoston 1872 őszén vallás- és közoktatásügyi miniszter lett, a kolozsvári egyetemet

már készen örökölte. Igaz volt-e, nem-e, de a kolozsvári tanárok abban a meggyőződésben éltek, hogy a miniszter ezt az egyetemet nem kedveli, és fejlődését semmiképpen sem akarja előmozdítani.

Finály Henrik professzor azt mondogatta, hogy a miniszter úgy van a kolozsvári egyetemmel, mint az asszony a leánykorában született gyerekével. Megölni nem meri, de táplálni sem szívesen táplálja,

mert jobb szeretné, ha nem élne.

Midőn ez a fülébe jutott Trefortnak, azt mondta: – Finály csak tanítson, és ne csináljon rossz vicceket!

Finály Henrik még egyetemi tanársága előtt , a hatvanas években meghívta egynéhány barátját vacsorára.

A meghívottak arra kérték, hogy ne korán legyen a vacsora, mert ők aznap délután négy órára Mikó Imre grófhoz valami ülésre vannak meghíva, s azt szokás szerint nagy uzsonna fogja követni.

Nyolc órakor beállítottak Finályék vendégei. Nagyon jókedvűek, nagyon hangosak voltak. Nagy

Péter református pap, a későbbi püspök jött elöl. Hadonászott a botjával, és azt hangoztatta: – Nem vagyunk berúgva! Nem vagyunk berúgva! Mindjárt meg is mutatom.

Azzal szép csendesen végiglépkedett egy padlórepedésen, minden ingadozás nélkül.

Finály leültette és szivarral kínálta meg őket. Megindult a társalgás nagy hangon, pajkos jókedvvel.

– No, ezek ugyan jól beuzsonnáztak a grófnál! – gondolta magában Finály, aztán kilopódzott a

konyhába, és azt mondta a feleségének, hogy csak egy óra múlva tálaltassa be a vacsorát, mert a vendégek most se enni, se inni nem tudnak, annyira teleették, teleitták magukat Mikónál.

Még egy darabig tartott a nagy élénkség, azután kezdett lelohadni a jókedv. A vendégek egyre szótalanabbak lettek, és lopva az ebédlő ajtajára tekintgettek.

Végre jóval kilenc óra után megnyílt az ajtó, belépett rajta a háziasszony, üdvözölte a vendégeit, és

jelentette, hogy tálalva van. Az arcok fölragyogtak, s a megkönnyebbülés sóhajai lebbentek el. A vendégek farkasétvággyal

láttak neki az első fogásnak, és szomjas gödények módjára itták a borvizes bort.

A második fogás után Nagy Péter megvallotta, hogy ők ugyancsak pórul jártak. A rövidnek ígérkező ülés nagyon hosszúra nyúlt, a bizonyosra vett uzsonna pedig elmaradt, ők restelltek a

kudarcukat, azért tettek úgy, mintha erősen beuzsonnáztak volna. Pedig alig várták a vacsorát, mert dél óta se egy harapás kenyér, se egy korty bor nem volt a szájukban.

PONORI THEWREWK EMIL

Ponori Thewrewk Emil a modern magyar klasszika-filológia egyik megteremtője. Ö alapította a

Philológiai Társaságot (1874), és évtizedeken át szerkesztette e társaság lapját, az Egyetemes

Philológiai Közlönyt. 1872-től az Akadémia tagja, 1877-től a klasszika-filológia tanára a pesti egyetemen. Különösen jelentős munkát végzett a görög és latin remekírók fordításainak kiadásával,

továbbá műfordításaival és tankönyvírással.

Pozsonyban született, és ott töltötte gyermekkorát. Innen van, hogy németesen ejtette a magyar szót: a lágy hangok helyett félig-meddig keményeket ejtett; ezt tüstént hallani fogjuk, amint

“bekapcsoljuk” a hangját.

Kényelemszeretete, szórakozottsága, hiúsága és határozatlansága sok tréfára adott alkalmat. Egész kis anekdotakör keletkezett körülötte.

Ponori Thewrewk Emil professzor nagyon unta a kollokviumokat. Idősebb korában át is tért az

írásbeliségre, vagyis kollokvium tartása helyett “kollokviumi dolgozatot” íratott hallgatóival. A

dolgozatot az előadóteremben írták a professzor felügyelete alatt. Később már ez is terhére volt, azért a felügyeletet a szeminárium széniorára bízta. Ez aztán beszedte a dolgozatokat, és – a hallgatók neve

szerint betűrendbe rakva – átadta a professzornak; Thewrewk pedig vörös ceruzával ráírta

mindegyikre a “jelest”. Egy későbbi szenior azt mondta a kollégáinak: – Tudjátok mit, fiúk! Mi az ördögnek vesződjetek hiába, mikor az öreg úgysem olvassa el, amit írtok!

Én majd lediktálom nektek a dolgozatot. Egy még későbbi szenior továbbment egy merész lépéssel. Azt mondta a fiúknak, hogy

voltaképpen a diktandó-írás is egészen fölösleges dolog. Adjanak be egy ív tiszta papirost, csak azt

írják rá kívül: “Colloquiumi dolgozat méltóságos Dr. Ponori Thewrewk Emil egyetemi ny. r. tanár úrnak. Irta X. Y.”

És az eredmény így is “jeles” lett.

Meglátogatta egyszer Thewrewk Emilt egy volt tanítványa a szemináriumban. Az öreg – aki mindig

csak pepecselt – elpanaszolta:

– Porszasztó sok a tolkom! – Képzelem – mondta a látogató.

– Tehogy képszeli! – kiáltotta Thewrewk. – Azt nem is lehet elképszelni!

Egy jó barátja, aki levelező tagja volt az Akadémiának, megkérte Thewrewköt, hogy ajánlja rendes

tagságra. Thewrewk erre késznek nyilatkozott, csak arra kérte meg a barátját, hogy írja meg az ajánlást, hiszen mindenki maga tudja legjobban, hogy mik az érdemei; ő aztán majd lemásolja, aláírja,

és benyújtja.

Annyira kényelemszerető volt azonban, hogy a készen kapott ajánlást le sem másolta, hanem az ajánlottjának saját kezű írását egyszerűen aláírta, és úgy nyújtotta be.

Ennek persze hamar híre futott, és lett nagy derültség akadémiai körökben.

Lágyszívű vizsgáztató volt. A vizsgázóknak könnyen osztogatta a “dicséretes” osztályzatot. Mikor

azonban neszét vette, hogy a minisztériumban már a nyugdíjazásra megérettnek tart ják (mert a csupa “dicséretes” osztályzat híre már odáig is eljutott!) – egyszerre nagyon szigorú lett. Nem fukarkodott a

gyengébb osztályzatokkal sem, sőt még “elégteleneket” is kezdett beírni. Ez nem lett volna baj.

Csakhogy az öreg nagyot hallott, és ezt a fogyatkozását leplezte. A vizsgázók sokszor visszaéltek vele: olyan halkan beszéltek, hogy a professzor alig hallotta a feleletüket, csak azt látta, hogy kinek

milyen szaporán jár a szája, s aszerint állapította meg a vizsgálat eredményét, így aztán rosszul

járhatott az olyan vizsgázó is, aki nem huncutságból beszélt halkan. Egyszer egy sikerült vizsgálat után Thewrewk beírta a jegyzőkönyvbe a kérdéseket, alájuk az

osztályzatból ennyit: elég...

Beöthy Zsolt, a tanárvizsgáló bizottság elnöke leste, és mielőtt Thewrewk végigírhatta volna a

szót, ijedt arccal kérdezte:

– Mit akarsz ennek adni? – Eléktelent. Nem tut semmit.

– De, kérlek, hisz ez nagyon jóravaló fiú!

Erre Thewrewk jószívű mosollyal azt mondta: – No, jó. Hát akkor átok neki “eléksékest”.

– De ez a fiú jól felelt!

– Nem pánom hát, letyen “jó” – és már kitörölte az “elég... “-ét, hogy “jót” írjon a helyébe. Beöthy azonban megfogta a kezét:

– De ez igazán többet érdemel! – Ikaszán? Hát akkor nem pánom, letyen “ticséretes''! így javult az “elégte len” az elnök jóvoltából

“dicséretessé”.

Látogatóban volt egy magyar klasszikus filológus egy nemet professzornál. Beszélgetés közben a

házigazda elővette Festus latin grammatikus magyarázatos szótárát, az úgynevezett “Festus-kiadás”-t,

amely legutoljára Ponori Thewrewk Emil gondozásában látott napvilágot. A német professzor rámutatott a címlapon a Thewrewk névre, és azt kérdezte:

– Sagen Sie mir, wie spricht man diesen Namen aus? (Mondja kérem, hogyan ejtik ki ezt a nevet?) – Török – felelte a magyar.

– So einfach?! (Ilyen egyszerűen?!) – csodálkozott a professzor.

BARTAL ANTAL ÉS SZAMOTA ISTVÁN

A fenti két név igen nagy becsben áll a hazai klasszika-filológia és a magyar nyelvtörténet ismerői

körében. Bartal Antal akadémikus volt, s mint a latin nye lv kiváló szakembere, hosszú időn át ő

gondoskodott a gimnáziumi ifjúság latin nyelvtanairól, szótárairól és olvasmányairól, valamint

számos latin auktor (Sallustius, Livius, Horatius) magyarázatos kiadásáról. A középkori latinság nagy szótárának hatalmas munkájáért a budapesti tudományegyetem díszdoktorrá választotta.

Szamota István előbb az Országos Levéltár, majd pedig a Nemzeti Múzeum tisztviselője volt. Ő –

Bartal Antal munkásságával párhuzamos úton haladva – a középkori magyar nyelv szótárán dolgozott.

Bartal Antal jó egészségben töltött nyolcvan esztendeje alatt meg is valósíthatta kitűzött céljait. Ellenben Szamota István csak huszonnyolc éves koráig végezhette anyaggyűjtő munkáját, mert...

De ne vágjunk elébe a történetnek!

A latin deklinációk

Szamota István a levéltárakban és könyvtárakban búvárkodott. Egyszer, amint éppen az Akadémia könyvtárában tanulmányozta a forrásmunkákat (1894-95 táján), beállított oda Bartal Antal is, aki már

jóval túl volt a hatvanon. Természetes, hogy párhuzamos munkálataikról: a szótárírásról folyt köztük a beszélgetés. Közben Szamota megemlítette, hogy jegyben jár. Erre Bartal hamiskásan azt kérdezte

tőle:

– Emlékszik-e még a latin deklinációkra? És idézni kezdte a névszóragozásnak egy nem egészen klasszikus latinsággal szövegezett játékos

példáját:

“Juvenis cave tibi a puellis, nam habent oculos vocativos et si tu eris dativus, illa erit mox

genitiva; et tu eris accusativus et dein vocativus et etiam mox ablativus.”

A tréfás intelmet a névszóragozás eseteire (a megszólító esetre: vocativus, a részeshatározó esetre: dativus, a birtokos esetre: genitivus, a tárgyesetre: accusativus és a távolító esetre: ablativus) utaló,

bonyolult nyelvi játéka miatt

– sajnos – csak dadogó körülírással lehet magyarul visszaadni. Ilyenformá n: Óvakodj, ifjú, a lányoktól, mert hívogató (csábító) szemeik vannak, és ha te neki adsz, ő elfogadó

(szülő) lesz, te pedig vádlott, s aztán elhív, majd el is visz (tudniillik az asszony, vagyis az ördög).

Szamota István akkor jót nevetett Bartal Antal évődő szavain... Tény azonban, hogy a mindenkitől tisztelt, rokonszenves és nagy reményekre jogosító fiatalember

mint vőlegény, nem sokkal házasságkötése előtt, saját kezével vetett véget életének.

HEGEDŰS ISTVÁN

Klasszika-filológus, műfordító, egyetemi tanár. Előbb (1887-1890) a kolozsvári, majd (1890-1919) a budapesti egyetem tanára. Hosszabb ideig a

Philológiai Társaság elnöke volt.

Még kolozsvári tanár korában meglátogatta egyszer öreg kollégáját. Sámi Lászlót. Ez nagy

műveltségű és nagy tekintélyű ember volt, de nem tudományos hírnevére volt büszke, hanem a saját

termésű finom boraira. – Megállj, P ista – mondta beszélgetés közben –, hadd megyek le egy kicsit a pincébe!

Lement, és visszajött egy palack borral, kidugaszolta, és teletöltött két talpas poharat. Igen finom nemes bor volt, Sáminak fő-fő büszkesége.

Koccintottak. A házigazda csak szürcsölt a borból, és a pohár fölött leste Hegedűsnek az arcát,

várván a bornak kellő méltánylását. Hegedűs István azonban – amilyen élénk és beszédes ember volt – csak beszélt tovább, és egy

pillanat alatt fölhajtotta a bort.

Sámi László nagyon meg volt sértődve. – Hja, P ista – mondta –, ha te ezt a bort így iszod, akkor te ebből többet nem kapsz. Neked

kocsisbor való. Azzal félretette a palackot.

Hegedűs István igen nagy olvasottságú ember volt, aki nemcsak az ókori klasszikusokat, hanem a

későbbi századok és a legújabb kor nagy íróit is alaposan ismerte. Lelkes ember volt, rajongója a szépnek, csupa tűz és szónokiasság. Mindenkor kész volt beszédet mondani, s ha belekezdett, csak

úgy áradt ajkáról a szó, és egymást kergették az olvasmányaiból vett idézetek. Röpült-röpült a

gondolat szárnyán, és gyorsan beszélt, mert rövid idő alatt sokat akart elmondani. Szapora mondatai gyakran befejezetlenek maradtak, mert közben már másvalami jutott az eszébe, s arra csapott át. A

hézagok átugrásában pedig a hallgatók nem mindig tudták követni.

Mikor az Akadémián fölolvasott, egy óránál nem adta alább, s az alatt az egy óra alatt másfél órára valót olvasott fel boszorkányos gyorsasággal. Egy ilyen felolvasása után egyik volt tanítványa –

ekkor már szintén egyetemi tanár – boldog örömmel újságolta: – Olyan jólesett nekem a P ista bácsi felolvasása. Egészen úgy érzem magamat, mintha megint

elsőéves egyetemi hallgató volnék.

– Miért? – Hát azért, mert P ista bácsit akkor sem értettem, most sem értettem.

Hegedűs Istvánnak nagyon jólesett, ha hallgatói megéljenezték. Az óra vége felé egyre fokozódott

előadásának lángja és a hangja ereje, s mikor megszólalt a csengettyű, mindig valami nagy hatásra

számító mondással fejezte be az előadását. Erre aztán viharos éljenzés hangzott föl. Egyszer a gonosz hallgatók összebeszéltek, hogy megtréfálják a jó P ista bácsit: ha az egekig száll

is szónoki hevében, ők nem éljeneznek. Úgy is lett. Hegedűs István szárnyalt, szárnyalt, egyre

magasabbra, csengetéskor elérte a zenitet, előadását hatalmas csattanóval fejezte be, de a hálátlan ifjúság fagyos némasággal fogadta, nem hangzott el egy árva éljen sem.

Hegedűs tanár úr annyira meg volt rökönyödve, hogy a jegyzeteit is, a kalapját is ottfelejtette, úgy

sietett ki a teremből. Egy pillanat múlva visszatért, összekapkodta a jegyzeteit, s közben zavartan tekintgetett a hallgatóira, és a szemével azt kérdezte: hát az éljenzés hol maradt?

De azok nem könyörültek meg rajta.

PATTERSON ARTHUR

A pesti egyetem első angol professzora

A budapesti egyetem angol nyelvi és irodalmi tanszékének eddig két angol születésű professzora volt:

Patterson Arthnr és Yolland Arthur. Krónikánk most csak az előbbinek a személyével foglalkozik.

1862-ben történt, hogy egy Londonban élő magyar emigráns ajánlólevelével egy angol kereste föl

Pákh Albertet. A derék férfiú a magyarországi társadalmi, politikai és néprajzi viszonyokat kívánta tanulmányozni, s mindenekelőtt meg akart tanulni magyarul. Ö ama bizonyos Patterson Arthur.

Pákh Albertet a Palugyay-féle vendéglőben találta meg barátai – Salamon Ferenc, Kecskeméthy Aurél, Nagy Miklós és mások – társaságában, s mindnyájan örömmel üdvözölték Albion fiát. A

beszélgetés folyamán szóba került a megdönthetetlen angol és az elveszett magyar alkotmány

(suttogva), a koktél és a kukorica (hangosan), Petőfi, Moore és Burns költészete (hol suttogva, hol hangosan) – mert olyan világ volt akkor...

Egyszer csak, a vendég felé fordulva, így szól Pákh:

– A skót balladákról eszembe jut egy, melyet valamikor egy szép angol asszony hárfakísérettel dalolt el nekem. A dallamát még ma is tudom, a ballada kezdő strófájára is emlékszem, csakhogy a

bájos Mrs. Valaky (férje magyar úr volt) nem bírta velem megértetni. Ön, ugyebár, ismeri a skót

balladákat? – A legtöbbjét, úgy hiszem. Szabad kérnem? – érdeklődött az angol.

A baráti kör sejtette, hogy tréfa készül, mert Pákh seprű bajuszának jobbik vége erősen kezdett rángatózni. Ezt a jelet mindnyájan jól ismerték. Borközi állapotban is lévén, a csapongó jókedv

nemcsak magyarázta, de ki is mentette azt, ami ezután következett.

Pákh Albert, amennyire tőle tellett, fátyolba vonta érces hangját, s rágyújtott a skót balladára, melynek szövege fonetikus lejegyzésben a következő:

Dzsedzs bi fedzs, dzsedzs bi fedzs, Dzsedzs e szájvim, dzsedzs bi fedzs.

Patterson erősen odafigyelt, aztán hosszan elgondolkodott.

– Hogy is volt? – kérdé. – Ismételje csak, please! Pákh ismételte:

Dzsedzs bi fedzs, dzsedzs bi fedzs,

Dzsedzs e szájvim, dzsedzs bi fedzs.

Patterson előbb fölfelé nézett, ráncokba szalajtotta sima, fehér homlokát, aztán lefelé pillantott,

dünnyögve magában: – Dzsedzs bi fedzs... dzsedzs bi...

Sem a dallamra, sem a szövegre nem ismert rá, melyről azt vélte , hogy nyilván valami ó-gael

tájszólás emléke, amilyen még előfordulhat itt-ott, a skót felföld ködös sziklái között... De az asztaltársaság nem sokáig tudta visszatartani a nevetést. Mindnyájan ráismertek arra, hogy

az se nem skót, se nem gael ballada, hanem csak egy akkoriban széltébenhosszában dúdolgatott

magyar nóta:

Jaj be fáj, jaj be fáj, Jaj a szívem, jaj be fáj!

Patterson nem lett volna angol, ha a legkomolyabban magyarázatát nem kéri annak a nyilván az ő rovására kelt nagy derültségnek, mely most már viharosan robbant ki mindnyájukból. Pákh fölállott,

és nála szokatlan gyöngédséggel, kérlelve ölelgette a ridegségéből gyorsan kiengedő angolt. A

többiek a kezét rázogatták. Be is érte ezzel az elégtétellel, főképp, amikor megtudta az ártatlan tréfa magját. Sőt mi több: a jókedvű magyarokkal versenyt fújta a különleges ballada -nótát, és versenyt

ivott velük. Pákh azután csakugyan egyengette az angol literary gentleman előtt az utat, akinek vállalkozása:

magyarul tanulni, sőt megtanulni – majdnem teljes sikerrel járt.

Patterson ugyanis egypár év múlva egészen folyamatosan beszélt magyarul. Irodalmi téren pedig derék propagandát csinált hazánknak. 1869-ben jelent meg Magyars, their country and its institutions

(A magyarok, hazájuk és intézményeik) című műve. Lefordította továbbá angolra Jókai Új földesúr és

Gyulai Pál Egy régi udvarház utolsó gazdája című regényét is. Majdnem negyed százados előtanulmányok után, 1886ban a budapesti egyetemen az angol nyelv

és irodalom rendkívüli tanára lett. Magyar beszédének egyetlen szépséghibája volt: az angolos kiejtés.

Hallgatóit a “tänär” úr így szólította meg: “Nädzsön tisztlt oräim!” – Feltűnő volt, hogy az a és o magánhangzókat következetesen fölcserélte. Például: “Mastón álttejrönk a rógazosrá” (ragozásra). –

Midőn egyik hallgatója lakásán kereste fel indexének aláíratása végett, így figyelmeztette: “Nem sökszeges volt ajdedzsöni (idejönni). Mait mindnnap vadjók edzsetémen.”

Nyelvtanítását azzal igyekezett élénkíteni, hogy minél több angol mesét és verset fordított és

fordíttatott le magyarra. A lefordított költemények közül hogyan is maradhatott volna el a “God, save the queen”. Ezt a sort ő így fordította: “Isten, mentsn meeg a kiraljnät.” – Amikor aztán hallgatóitól

számon kérte az elvégzett fordítási anyagot, az egyik filosz tréfásan így adta vissza az angol himnusz

kezdősorát: “Isten mentsen meg a kirälynétul!” Patterson reá nézett, s kissé elgondolkozott. De a többiek mosolygó arcáról leolvasta, hogy kópéság van a dologban. Ekkor komolyan, de minden harag

nélkül következőképpen igazította helyre a hibás fordítást: “Nem, nem kiräljnätul, csak kiräljtul!” Magyar beszédjének nem is a nyelvtani botlások szolgáltatták sajátosságát, hanem inkább a

különös hanglejtés. Magyar parasztember, aki angolul nem tud, órák hosszat hallgathatta volna, nem

is sejdítvén, hogy az édes anyanyelvét hallja. Patterson tanár úr tehát úgy megszerette hazánkat, hogy végleg itt telepedett meg. S bár feleséget

Angliából hozott, leányai már magyar iskolákban nevelkedtek s magyar menyecskék le ttek.

MAYR AURÉL

Könyvünknek sok halottat kell föltámasztani, akiknek nevét ma már csak szaktudományuk őrzi. De

amíg éltek, beletartoztak a tudósok gyülekezetébe, s minősítésüket nem változtatta meg az idő...

Közülük való Mayr Aurél is, aki a budapesti egyetemen négy évtizeden át az indogermán

összehasonlító nyelvészet tanára volt. Jellemzését negatívumokkal kell kezdeni: “számottevő” irodalmi munkásságot nem fejtett ki;

egyetlen nagyobb művét németül írta, ez a hindu örökösödési jogról szól. Bár sok nyelvet beszélt,

magyarul sohasem tanult meg rendesen... De előadásai gondolatébresztők voltak, s több kiváló nyelvészünk tehetségének ő adott irányt.

Huszonkét székért – egy tanszék

Trefort Ágoston kultuszminiszter Pulszky Ferenc ajánlatára nevezte ki egyetemi tanárrá 1873-ban. De előbb bizalmatlanul kérdezte Pulszkytól:

– Mit tudsz az érdekében mondani? Pulszky a kérdésre kérdéssel felelt:

– Az ne kapjon katedrát, aki huszonkét nyelven megmondja, hogy mi a “szék”? Mire Trefort így vágott vissza:

– Azt tudja – de tisztességesen ráülni nem tud! Hanem azért mégis kinevezte.

A tudós csodabogarai

Túlságosan kritikus és szkeptikus volt, azért nagyon keveset produkált. Fiatalkorában egyszer az

Akadémián mint vendég a zend nyelv lágy aspirátáinak (hehezetes hangjainak) kiejtéséről értekezett,

aztán az értekezést benyújtotta kiadásra. El is fogadták, de nem lehetett mindjárt kiadni, mert előtte már más értekezések várták a sorukat. Néhány hónapi várakozás után azt üzente Mayr az

osztálytitkárnak, Gyulai Pálnak, hogy siessen a kiadással, mert különben az értekezése teljesen

elavul; a fele máris túlhaladottá vált. Egyszer egy egyetemi előadásában hosszasan fejtegetett valami problémát, s az előadását azzal

végezte, hogy ez az egyik elmélet, de ez nem helyes; van egy másik elmélet is, azt majd a következő

órában ismerteti. A másik elmélet fejtegetését megint azzal fejezte be, hogy az sem helyes; majd a legközelebbi órában elmondja a saját véleményét. El is mondta, de hozzátette, hogy az sem helyes,

mert ő maga is rá tudna mutatni a gyengéire.

Tanítani nem tudott, ezt maga is elismerte.

Egyszer ezzel a kérdéssel kezdte meg előadásait: – Tudnak az urak szanszkritul?

– Nem – volt a felelet.

– De kérem, hogy lehet szanszkritul nem tudni!

Valamikor Pecz V ilmos, a későbbi egyetemi tanár is hallgatója volt. A félév végén jelentkezett kollokviumra, de azután mégsem vizsgázott. Mikor a leckekönyv

aláírására került a sor, Mayr azt mondta:

– Mármost nem tudom, mit írjak az Adnotata rovatába, mert tetszett jelentkezni kollokviumra. – De nem kollokváltam – mondta Pccz –, mert nem tudtam elkészülni.

– Igen, de az mégis több, mintha nem is jelentkezett volna – mondta Mayr, és azt írta be az

indexbe: “Igen szorgalmasan látogatta az előadásokat és majdnem colloquált.”

Az egyik magántanár ismerőse találkozott egyszer Mayrral az egyetem folyosóján. Beszélgetés

közben elmondta, hogy ebben a félévben rendkívül sok hallgatója van. – Mennyi?

– Három!

Amint föl és alá járnak a folyosón, az egyik terem ajtaján kidugta a fejét egy hallgató.

– Látja? Ez az egyik – mondta Mayr. Mikor másodszor odakerültek, ismét egy fej jelent meg az

ajtónyílásban. – Ez a másik.

A harmadik fordulónál ismét kikukkantott valaki. Erre Mayr így szólt:

– Ügy látszik, nagyon unatkoznak. Most már bemegyek, hadd unatkozzanak még jobban.

Rendkívüli tanár korában egyszer így szólalt fel Mayr a kari ülésen:

– Tisztelt kar! Amit Than Károly tanár úr őnagysága az imént mondani méltóztatott, az ellen én igen erős argumentumokat tudnék fölhozni; de a rendkívüli tanár ilyen esetben jobban teszi, ha

hallgat, mert különben sohasem lesz belőle rendes tanár. Azzal leült.

GOLDZIHER IGNÁC

Goldziher Ignác nemzetközi viszonylatban is neves orientalista, korának egyik legnagyobb sémi

filológusa volt, s 1894-től haláláig, több mint negyed századon át a budapesti egyetemen tanított.

Érthető, hogy mint tudományszakjának kiválósága, igyekezett felkutatni minden könyvet, minden forrást, amelyre munkájához szüksége volt.

A tudósok kutató szenvedélyére jellemző példa az, hogyan szerzett meg egy számára rendkívül

fontos könyvet egy antikváriustól. Halljuk saját beszámolóját, úgy ahogy Trócsányi Zoltánnak, a sokoldalú tudósnak, írónak és műfordítónak elmesélte. A történet találó címe:

Az antikvárius ferblijátékos

,,Egy héber könyv olvasása közben különös és meglepő idézeteket találtam egy másik héber munkából, amelynek soha hírét sem hallottam, bibliográfiákban címével nem találkoztam, s amelyet

aztán hiába kerestem pesti tudományos könyvtárakban és a külföldi könyvtár-katalógusokban.

Nagyon bosszantott a dolog, mert e héber könyv idézetei egy készülő értekezésemhez igen fontos adatokat ígértek. Mármár végképp föladtam a reményt, hogy valaha is megtalálom ezt a reám nézve

rendkívül becses könyvet, amelyért hajlandó lettem volna milliókat is áldozni (az infláció idején!),

amikor eszembe jutott, hogy szétnézek a pesti antikváriusok raktáraiban. Héber könyvről lévén szó, természetesen a Király utca felé irányítottam lépteimet. A véletlen

különös játéka az egyik miniatűrboltban, ahol négy ember alig fért el egymás mellett, kezembe dobta a keresett könyvet. Az egyik polcon hátraesve hevert, kicsit rongyos volt, s meglátszott rajta, hogy a

gazdája épp úgy nem sejti, micsoda különös ritkaság, mint ahogy én sem tudtam hetekkel ezelőtt, é s

rajtam kívül talán senki sem tudja. Az eset azonban sokkal drámaibb körülmények között játszódott le, semmint magam is vártam volna.

Ketten voltunk a boltban: az öreg, nagy szakállú antikvárius meg én. Eleinte közömbös dolgokról

beszélgettünk, természetesen héberül, aztán én a könyvespolchoz fordultam, elkezdtem turkálni, az öreg pedig egy héber könyv olvasásába mélyedt. Egyszerre kezem nagyot rándult, lélegzetem elállt,

és szívdobogást kaptam, de a következő pillanatban már az öreg felé sandítottam: vajon észrevette-e izgalmamat, mert ha nem, a sóvárogva keresett könyvkincs egypár ezer koronáért az enyém.

(Ismétlem: már az infláció idején!) Az öreg szeme rajtam volt, de csak egy pillanatig, s a következő

pillanatban nyugodtan olvasott tovább. Én is tovább kutattam a piszkos, poros könyvek között, és közben egyre lestem az öreg arcát, ám az közömbös volt és hideg, csak mintha a szeme sarkaiban ült

volna ravasz mosoly.

Azt a haditervet eszeltem ki – folytatja Goldziher –, hogy még egynéhány könyvet kivá lasztok, és

ezeknél is megrázkódom, reszketni fogok, sőt egynél, amelyik a legérdektelenebb, föl is fogok

kiáltani. Meg is tettem, s közben az öreg felé sandítottam. Ez azonban mozdulatlanul olvasott, föl sem tekintett, de mintha az ajka körül, a bajusza a latt ravasz mosoly játszadozott volna.

Nem bírtam sokáig a játékot. Elébe pakoltam a kiválogatott könyveket: vegyesen, értéktelent,

értékest, köztük az én kincsemet is, amely tíz perccel előbb még kétezer koronát sem ért a könyvespolcon.

Az öreg szétválogatta a portékát; az én keresett könyvemet félretette, leporolta róla a vastag,

fekete, évtizedes port, szemem közé nézett, s kijelentette, hogy – ez nem eladó. Azzal kihúzta a pult fiókját, és gondosan beletette a könyvet.

Pápaszemünk fölött egymásra néztünk. – Nem eladó – ismételte az öreg. – De ezeket itt olcsón megszámítom.

Minden lelkierőmet megfeszítettem, hogy arcom közönyös maradjon, de éreztem, hogy ő jobb

ferblijátékos, mint én, és ahogy a «cukkolásomból» észrevette, hogy valami rendkívüli, reám néz ve becses dolgot találtam, most a szememből ugyanennek a tapasztalásának a megerősítését olvasta ki.

Mit volt mit tennem? Megvettem két apróságot, amire semmi szükségem nem volt, s elbúcsúztam

tőle. A boltajtótól pár lépésre már megálltam, hogy nem kiált-e utánam. Nem kiáltott. Álltam, álltam, s utoljára is – visszamentem magamtól.

Ügy látszik, ezalatt az öreg is meggondolta a dolgotmert hátha megtalálom a szomszéd boltban könyve párját! –, és egyórai alku után egymillió koronáért enyém volt a könyv.”

Goldziher Ignác fiatalkorában sovány ember volt, és nagyon gyorsan járt. Valamelyik orvos barátja figyelmeztette, hogy járjon lassabban, mert az a túlságosan sebes járás megárt a szívének. De hát

hogyan szoktassa magát hozzá a lassúbb járáshoz? Az orvos azt ta nácsolta neki, hogy járjon bottal; ha

azt szép rendesen a földhöz ütögeti, kénytelen lassabban járni. – No, jó.

Goldziher megpróbálta, egy darabig rendesen ütögette a botját a földhöz, és mérsékelte a járását,

de aztán az alkalmatlan szerszámot a hóna alá kapta, és megint csak rohant. Ez minduntalan megismétlődött.

Egyszer Volf Györggyel járt Budán a Fő utcában. Azaz hogy csak egy darabig járt, mert aztán megint a hóna alá kapta a botját, és elkezdett rohanni. Volf György rászólt:

– Náci, ne rohanj!

Egy kis időre meglassult a tempó, de aztán megint erősen meggyorsult. – Náci, ne rohanj! – figyelmeztette ismét Volf. így váltakozott egy darabig a lassulás a

gyorsulással, míg végre Volf kifogyott a szuszból, és hagyta Goldzihert rohanni, maga pedig rendes

tempóban folytatta az útját. Goldziher – szokása szerint – fölemelt fejjel, egyenesen maga elé nézve élénken beszélt és

gesztikulált, úgy rohant tovább. Egyszerre csak egy sietve lépkedő baka mellé ért. Egy darabig lépést tartottak, de aztán Goldziher elhagyta a bakát. Ez azt hitte, hogy ez a furcsa úr versenyez vele, hát

szaporábban kezdett lépkedni. Erre Goldziher is gyorsabban szedte a lábait, hogy el ne maradjon a

társától, így tartott egy darabig. A vége az lett, hogy kifogyott a szuszból, megállt, és a vállára ütve a bakának, azt mondta:

– Gyurka, ne rohanj!

A baka is megállt, és bambán nézett raja, mert nem Gyurkának hívták; Goldziher is nagyot nézett, hogy Volf bakává változott, az igazi Gyurka pedig a jelenet láttára nagyot kacagott a háttérben.

Beöthy Zsoltnak volt egy társasága, amely minden csütörtökön együtt vacsoráit az “István főherceg” szállóban.

Beöthy meghívására odajött egyszer Goldziher Ignác is, és egész este jóformán folyton csak ő

beszélt, úgyhogy más alig jutott szóhoz.

Aztán többet nem mutatta magát.

A baráti társaság egyik tagja megkérdezte tőle, miért nem jön a csütörtöki társaságba. – Nem mehetek – feleli –, mert ott borzasztó sokat kell beszélnem, s az engem nagyon idegesít.

Mikor Goldzihert megválasztották az Akadémia I. osztálya elnökének, egyik barátja azt mondta.tréfából, hogy nem soká fogja bírni, mert hogy minden hónapban egyszer másfél óra vagy két

óra hosszat hallgasson, azt ő ki nem állja. Persze, ezt siettek neki megmondani, de ő jót nevetett rajta,

és esze ágában sem volt, hogy megorroljon érte. Az elnöki székben bizony hallgatnia kellett a fölolvasások alatt, de azért közben-közben mégis megeresztett egy-egy halk megjegyzést, vagy

cédulára írva tolta oda az osztálytitkárnak üzenetét. Horváth Cyrill irodalomtörténész a Kriszt ina-legendáról szóló értekezésével foglalta el székét az

Akadémián. Felolvasása unalmas volt és végtelenül hosszú.

Felolvasás közben Goldziher odasúgta az osztálytitkárnak: – Nem jorgat!

(A nem nyelvészek kedvéért megjegyezzük, hogy a Halotti beszédben iorgossun annyi, mint

irgalmazzon. Innen van a “nem jorgat” mondás, amelyet Goldziher hozott forgalomba az I. osztályban, olyan előadóra alkalmazva, aki irgalmatlanul felolvassa az egész értekezését, ha olyan

hosszú is, mint a szentivánéneke.) Eltelt megint egy negyed óra, s a Krisztina-legendáról értekező irodalomtörténész még mindig

“nem jorgatott”. Ekkor Goldziher újabb cédulán közölte az osztálytitkárral reménytelen üzenetét:

– No, ez már valóságos Krisztina-kőrút!

ASBÓTH OSZKÁR

A budapesti egyetemen a szláv nyelvészet tanára volt, Melich Jánosnak tanszéki elődje. Asbóth Jánosnak, a neves publicistának unokatestvére.

Egyszer, az 1890-es évek végén az Akadémia Szótári Bizottságának egyik ülésén felszólalt Ballagi

Aladár, és nagyon hosszasan értekezett a szótárakról és a szótárírásról. Asbóth Oszkár, aki mellette ült, mikor már nagyon unta a dolgot, hozzá fordult:

– A többit talán inkább a kávéházban tetszenék elmondani.

– Miért? – horkant fel Ballagi. – Talán bolondokat beszélek? Asbóth erre ezt a kétértelmű választ adta:

– Sokat. Erre Ballagi rövidesen befejezte a felszólalását.

SZINNYEI JÓZSEF Látta-e egyáltalán Magyarországot?

A finnugor nyelvészet e kiváló tudósa Szarvas Gábor tanácsára közvetlenül érettségi vizsgája után kezdett finnül tanulni, Fábián István grammatikájából. Szorgalmasan felkutatott minden hozzáférhető

finn nyelvtankönyvet és szótárt, úgyhogy amikor 1879-1880-ban, huszonkét-huszonhárom éves

korában egy évet Helsinkiben töltött, már olyan jól beszélt finnül, hogy fel sem lehe tett ismerni, hogy nem született finn.

Tökéletes nyelvtudásának kedves bizonyítéka a következő eset:

Az egyetemi diáktestület a tanév végi szokásos ünnepélyen felköszöntötte a már doktori diplomát

szerzett magyar vendéget. A felköszöntőrc Szinnyei hosszabb beszédben válaszolt.

Az egyetem két öreg szolgája az ajtófélfához támaszkodva hallgatta a beszédet. Egyszer csak az öregebbik odaszól a másiknak:

– Tiszta csalás! Ez a fiatalember sose látta Magyarországot! Olyan finn ő, mint akár én vagy te!

Hogyan lehet tanári álláshoz jutni?

A fiatal Szinnyei József, zsebében a nemrégen megszerzett tanári diplomával, a Duna -parton sétált édesapja, a neves bibliográfus társaságában.

Találkoznak a kultuszminisztérium egyik főtisztviselőjével, Kárffy Titusz miniszteri tanácsossal. Kárffy megkérdi a fiatal Szinnyeitől: milyen pályán van.

– Tanári és bölcsészetdoktori oklevelem van – feleli Szinnyei –, de állásom még nincs.

– Nem akarna-e tanári állást vállalni? – kérdezte a magas rangú úr. – Persze, hogy akarnék – volt a válasz.

– Hát akkor jöjjön föl hozzám a minisztériumba. Majd megmondom, hogyan lehet tanári álláshoz

jutni. Néhány nap múlva az ifjú Szinnyei fölment hozzá.

Kárffy őméltósága leültette, és fontoskodó arccal, halk hangon, mint aki valami nagy titkot árul el, így szólt hozzá:

– Tessék mindennap gondosan végignézni a hivatalos lapot, a Budapesti Közlönyt, s ha talál benne

megfelelő tanári állásra hirdetett pályázatot, akkor tessék beadni a folyamodványát. Szinnyci József megköszönte szépen a tanácsos úr “értékes” tanácsát, s a lépcsőkön lefelé menet

így morfondírozott:

– Nomen est omen! Ezért ugyan kár volt Kárffyhoz jönnöm! (Nem sokkal ezután, Szilágyi Sándor ajánlásával, minden pályázgatás és folyamodás nélkül a

Nemzeti Múzeum könyvtárába került.)

Egy ritka eset a szórakozottság példatárában

Szinnyei József rendszerető, pontos, fegyelmezett természetű tudós volt, s a tudomány világában

szinte kötelező szórakozottság reá nézve nem volt érvényes. De azért vele is történt egyszer egy

mulatságos eset. Amikor 1884-ben megjelent Iskolai Magyar Nyelvtanának első része, Király Pál nyelvésztársa

említette, hogy néhány lapszéli megjegyzését szeretné vele közölni.

Szinnyei fölkereste kollégáját a lakásán. Meghányták-vetették a megjegyzéseket, vitatkoztak, aztán áttértek különféle nyelvhelyességi kérdésekre.

Midőn Szinnyei már távozni akart, Király Pál – aki nagyon beszédes ember volt – erőszakkal marasztotta, még egy szivart dugott vendégének a szájába, és beszélt tovább.

Végre sikerült Szinnyeinek megragadnia egy alkalmas pillanatot: fogta a kalapját, és elbúcsúzott.

Az ajtónál Királynak megint eszébe jutott valami, és ismét hosszasan beszélt, úgyhogy vendege már szinte belekábult. Most már igazán szeretett volna szabadulni. Az ajtó melletti ágyon megpillantott

egy kalapot, és egészen automatikusan a kezébe vette.

Amikor Király Pál végre befejezte a mondanivalóját, megszólalt Szinnyei: – No, most már igazán megyek. De hol a kalapom?

– Hát kettő nem elég? – kérdezte nevetve a házigazda. Szinnyei csak akkor vette észre, hogy mind

a két kezében tart egy-egy kalapot.

Hogyan nyerte meg Szinnyei Vajda János rokonszenvét a finnek iránt?

1885 táján történt. Szinnyei József egy vasárnap este Otmár nevű öccsével a Kecskeméti utca és a Magyar utca

sarkán levő Elked-féle vendéglőben, az úgynevezett kisteremben sörözgetett.

Egyszer csak bekukkantott az ajtón Vajda János, a költő, aki akkoriban oda járt étkezni. Szinnyei Otmár ismerős volt vele.

Az öregúr megemelte szürke bársony cilinderét, amilyent csak ő hordott, felöltőjét pedig (amelyet

a legforróbb nyári időben is a karján cipelt) napernyőjével együtt felakasztotta a fogasra, aztán megkérdezte, hogy szabad-e leülnie az asztalukhoz.

Beszélgetés közben szóba került az Akadémia, amelyet Vajda János keresetlen egyszerűséggel csak “ököristálló”nak nevezett. Az Akadémiáról Hunfalvy Pál jutott az eszébe. És monda:

– Arra a Hunfalvyra is huszonöt botot szeretnék veretni azért, hogy olyan alávaló népekkel keverte

rokonságba a magyart. – Hát akkor Budenzre hány botot veretne, urambátyám? – ugratta a fiatalabbik Szinnyei.

– Budenzre? Hát én nem tudom, kicsoda-micsoda az a Budenz, de ha az is azzal a gyalázatos

tudománnyal foglalkozik, arra is huszonötöt veretnék. – Hát a bátyámra hány botot veretne, urambátyám? Mert ő is finnista.

Vajda János ekkor egyszeriben hangot változtatott: – Hiszen én, kérem szeretettel, nem vagyok személyeskedő ember. Én a finneket nagyon tisztelem,

mert olvastam róluk, hogy nagy kultúrájuk van. Tudom, hogy a fővárosuk Helsingör, előfordul a

Hamletben is... Hát, kérem szépen, mit esznek a finnek? Vajda Jánosról köztudomású volt, hogy a gyomrát nagyon szerette.

– No, most már otthon vagyunk! – gondolta magában Szinnyei József.

És töviről hegyire elmondta neki: mi mindent kapott enni a bban a helsinki előkelő vendéglőben, amelyben 1879-1880-ban rendesen étkezni szokott. Leírta az úgynevezett vajaskenyér-asztalt,

amelynél a tulajdonképpeni ebéd és vacsora előtt állva kóstolgattak a húsz-huszonötféle hors

d'oeuvreből. Volt azon füstölt disznó- és rénszarvassonka, nyers és füstölt lazac, kétféle kaviár, szardínia, angolna, apró sült hal, libamájpástétom, sonkás omlett, tojásos gomba, többféle sajt s más

efféle ínycsiklandozó étel, és mindehhez vaj, főtt krumpli, négyféle kenyér és többrendbe li pálinka. – Nagyszerű! – mondta Vajda János, és a szeme ragyogott.

Aztán felsorakoztatta Szinnyei a jobbnál jobb leveseket, halakat (fogast hetenként háromszor),

sülteket, köztük a vadludat, vadkacsát, foglyot – pompás mártásokkal. Vajda János egyre növekvő lelkesedéssel hallgatta és közbevetett egy-egy “nagyszerű!”-t,

“pompás!”-t. A sültek után fölállt, és azt mondta:

– Engedelmet kérek, egy percre kinézek a konyhába. Szinnyei József felsorolása nyilván eszébe juttatott valamit, amit utó lag meg akart rendelni.

Levette a fogasról a holmiját, és kiment. – No, ez nem jön ma vissza – mondta az ifjabbik Szinnyei.

De bizony, egypár perc múlva visszajött, és most már a finnista mellé ülve, egészen közel hajolt

hozzá, s mohó érdeklődéssel kérdezte: – Hát aztán, kérem szeretettel, mi következik? A szárnyasoknál maradtunk.

Következtek a krémek, gyümölcsfagylaltok, a torták, a giardinetto, a sajt meg a feketekávé.

– Bámulatos! – lelkesedett az öreg. – Milyen magas fokú kultúrájuk van a finneknek! Igen nagyra becsülöm őket!

Búcsúzáskor pedig megkérte Szinnyeit, hogy jöjjön el minél gyakrabban az Elkedbe, mert ő

nagyon érdeklődik az iránt a kiváló kultúrnép iránt.

Az elfogadhatatlan megbízás

Sokat panaszkodtak nyelvészeink a Régi Magyar Költők. Tárá-ra azért, hogy Szilády Áron a verseket nem betűhíven, hanem a maga olvasása szerint átírva tette közzé.

Szinnyei József valamelyik tanári vizsgáján megkérdezte a jelölttől:

– Forgatta-e a Régi Magyar Költők Tárá-t? Persze, hogy forgatta. (Ugyan mit ne forgatott volna egy jelölt, ha a vizsgáló kérdezi!)

A professzor szerette volna a vizsgázóból kivenni, hogy vajon ismeri-e a gyűjteménynek fönnebb

említett fogyatékosságát, de az amice csak kertelt. Gondolt hát egyet a professzor, és egyenesen nekiszegezte a kérdést:

– Nézze, jelölt úr! Az első kötet elfogyott, nemsokára újból ki kell adni, mégpedig gyökeresen megváltoztatva. Ha az Akadémia önt bízná meg, mit változtatna meg az új kiadásban?

A jelölt rövid gondolkodás után így felelt:

– Nem hiszem, méltóságos uram, hogy az Akadémia valaha is megbízna engem ily fontos feladattal.

– Nahát – szólt nagyon komolyan Szinnyei –, én ezennel megbízom önt vele. Adja elő nekem,

milyen elvek szerint akarja kiadni a Régi Magyar Költők Tárá-t? A jelölt egy nagyot nyelt, aztán szemrebbenés nélkül így válaszolt:

– Nagyon köszönöm méltóságodnak a kitüntető figyelmet, de őszinte sajnálatomra nem vagyok abban a helyzetben, hogy elfogadhassam nagybecsű megbízását.

Csak szépszóval

Egyszer egy szabadnapon délelőtt bement Szinnyei professzor az egyetemre, hogy a nyelvészeti

szemináriumban megírjon valami sürgős jelentést. A szomszéd szobából éktelen zsivaj hallatszott. Egy csomó hallgató(!)-kisasszony beszélgetett és

kacarászott nagy vígan.

A professzor benyitott hozzájuk, és barátsá gos mosollyal jónapot kívánt nekik. Erre elhallgattak, Szinnyei pedig betette az ajtót, és visszaült az íróasztalához.

Alig telt bele egypár perc, már megint fölharsant a leányok hangos tereferéje és vidám kacagása. Azt hitték nyilván, hogy a professzor elment.

Üjra benyitott hozzájuk, erre megint elhallgattak, és Szinnyei mosolyogva kérdezte:

– Kisasszonyok, nem zavarja magukat az a nagy csendesség, amelyet én itt a szomszéd szobában kifejtek?

Ez használt.

Tiszteletpéldányok a Magyar Nemzeti Bank kiadványaiból

1925-1926 táján, amikor a pengő-bankjegyek szövegének végleges megállapítására került a sor,

Popovics Sándor, a Magyar Nemzeti Bank elnöke az Akadémiához fordult azzal a kérdéssel, hogy

megmaradjon-e ez a szenvedő igés mondat: “A bankjegyek utánzása a törvény szerint büntettetik.” Popovicsnak nem tetszett a “büntettetik”, de hogyan lehetne másképp kifejezni?

Balogh Jenő, az Akadémia főtitkára azonnal stafétát küldött Szinnyeihez az egyetemre, pár sorban

megkérdezve, hogy milyen szöveget ajánl. A dolog sürgős volt, mert délig kellett választ adni a Nemzeti Banknak, azért Szinnyei a két

előadása közötti szünetben telefonon adta meg a választ. Ezt ajánlotta: “A bankjegyek utánzásáért

törvényszabta büntetés jár.” A főtitkár leírta és továbbította a Nemzeti Banknak, és az elfogadta.

Amikor az első bankjegyek megjelentek, és Szinnyei olvashatta rajtuk a hamisítóknak szóló

fenyegetését, tréfából azt üzente Popovicsnak, hogy honoráriumot nem kér érte, csak egy-egy

“tiszteletpéldányt” a különféle “kiadványokból”.

De Popovics Sándornak nem volt kellő humorérzéke, és egyetlen “tiszteletpéldányt” sem küldött.

HALASZ IGNÁC

Halász Ignác jeles tagja annak a nyelvész generációnak, amely a finnugor-rokonság nyelvtörténeti alapjait tárta fel.

Az Akadémia támogatásával három ízben járt Svédországban és Norvégiában a lappok között,

nyelvészeti, népköltési és irodalmi anyagot gyűjtve. Szótárakat és nyelvtanokat is írt. 1893-ban nevezték ki a kolozsvári egyetemre tanárrá.

A magasabb rangú kinevezéseket – így az egyetemi tanári kinevezést is – személyesen kellett

megköszönni a királynak. Amikor Halász Ignác kihallgatására került a sor, az öreg Ferenc József – előzetes információi alapján – így szólt hozzá:

– Ugyebár ön több ízben járt a lappoknál? – Igen – felelte Halász Ignác –, de igazán nem gondoltam volna, hogy fölséged ennyire tájékozva

van!

(Hallatlan eset volt! “Őfelségével” így bizalmaskodni! Megdicsérte a királyt!)

ÁBEL JENŐ

Ábel Jenő a magyar tudomány korán letört nagy ígéretei közé tartozik. Még csak huszonöt éves, amikor a budapesti egyetem görög filológiai tanszékét rendkívüli tanári minőségben elfoglalja, s már

huszonkilenc éves korában nyilvános rendes (ma úgy mondjuk: tanszékvezető) tanár. De már két év

múlva (1889-ben) meghalt. – A magyarországi humanizmus történetére és a görög epikusok kézirataira vonatkozó kutatásai igen nagy jelentőségűek a szaktudomány terén.

Róla szól ez a “gyermekszáj”-anekdota: Egy alkalommal meglátogatta egyik tudós barátját. A tudós fia tetőtől talpig méregette a vendéget;

apja azt hitte, azért, mert olyan magas. Távozásakor azt kérdezi:

– Papa, hát Ábel bácsi még él? – Persze, hogy él: láttad!

– De hisz akkor rosszul ütötte agyon Káin! – tűnődött a gyerek.

BECKER FÜLÖP ÁGOST

Becker Fülöp Ágost strasbourgi egyetemi magántanár, a későbbi nagy tekintélyű romanista, 1893-ban

a budapesti egyetemre került a francia nyelv és irodalom rendkívüli tanárának. Budapestről a bécsi egyetem, Bécsből pedig a lipcsei egyetem hívta meg professzori karába. 1924-ben az Akadémia külső

tagjává választotta.

Kedves, elmés, jókedvű ember volt. Tanártársai is, tanítványai is nagyra becsülték, és nagyon szerették. A magyar nyelvet hamar megtanulta, és vidám társaságban szeretett rövid felköszöntőket

mondani. Rendesen valami közmondással kezdte. 1896-ban az egyetemi professzorok egy társas vacsoráján részt vett Wlassics Gyula akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter is. Mikor eltávozott,

nyomban fölállt Becker Fülöp Ágost, és poharat emelve így szólt:

– Tisztelt társaság! Ha ló nincs, jó a szamár is. Éljen a rektor!

GYOMLAY GYULA

Gyomlay Gyula, a budapesti középiskolai tanárképző intézet gyakorlógimnáziumának, majd az Eötvös-kollégiumnak tanára (később pécsi egyetemi tanár, klasszika-filológus) egyszer munkába

merülve ült otthon az íróasztalánál. Bejött a szobalány – aki nemrégiben került fel vidékről –, és

jelentette: – Itt van, kérem, egy hordár egy pappal. Gyomlay úgy értette, hogy “pakkal”, és bosszúsan

mondta:

– Várjon az előszobában! – és folytatta a munkáját. Eltelt vagy tíz perc, akkor a szobalány megint bejött:

– Kérem szépen, az a pap kérdezted, hogy sokáig kell-e várnia?

Gyomlay fölugrott: – Pap? Miféle pap?

– Az, aki a hordárral jött. Gyomlay kisietett az előszobába, és ott a pannonhalmi főapátot találta a huszárjával. A huszárnak

piros sapkája volt, azért nézte a leány hordárnak.

PETZ GEDEON

Közel negyven éven át (1896-tól 1934-ig) a német nyelvészet professzora a pesti egyetemen.

Külső megjelenésében olyan volt, mintha Goethe Budapestre tévedt kései alteregója lenne. Nagyon választékosán öltözködött. A kor divatja szerint sötétkék zsakettben jelent meg előadásain.

Sorra elérte a tudósnak járó díszes tisztségeket: akadémiai tag, egyetemi rektor, felsőházi tag az

egyetem képviseletében stb. Hallgatói nem szerették hideg, kimért modora miatt. Sőt, egyetemi tanártársai is igen tartózkodóan

nyilatkoztak róla. Méltóságteljes megjelenése, hűvös előkelősége annál jobban vonzotta hallgatónőit. A katedrán

sokszor fogadta gyöngéd kezektől származó piros rózsacsokor, amit ő némán, fejbólintás nélkül ve tt

tudomásul. Meg is maradt agglegénynek. De a fáma szerint egyszer mégis elvesztette a fejét. Egy társaságban udvarolni kezdett egy

leánynak, és el is jutott a vallomásig. Másnapra ígérte a családnál látogatását, nyilván, hogy

“beszéljen a mamával”. A csa lád ünnepi díszben várta a leánykérőt, aki meg is jelent, ugyancsak ünnepi fekete zsakettban – és bocsánatot kért “a tegnapi sajnálatos tévedésért”.

A Várban lakott nővérével, s a Bástyasétányon szokott sétálni. Család, gyerekek iránt nem sok

érdeklődést tanúsított. Egyik volt hallgatónője – utóbb maga is professzorfeleség – újszülött kislányát napoztatta a

Bástyasétányon, s találkozott Petz Gedeon őméltóságával. A tanár úr kényszeredett mosollyal csodálta meg a gyermeket.

– Hogy hívják? – kérdezte.

– Jolán – felelte sugárzó örömmel a fiatal mama. Mire ő még egy kérdést intézett hozzá előkelőén:

– Fiú vagy leány?

MELICH JÁNOS

Melich János nótája

Hiszik-e a manapság gépesített nagyüzemben dolgozó ifjú könyvtárosok, hogy nem is olyan régen, csak épp az első világháborút megelőző esztendőben, 1913-ban a Magyar Nemzeti Múzeum

könyvtárának – amelyet ma méltó kegyelettel Országos Széchényi Könyvtárnak hívunk – összesen

egy (mondd és írd: egy!) írógépe és ugyancsak egy (mondd és írd: egy!) telefonja volt?! Abban az időben Fejérpataky László volt a könyvtárigazgató, Melich János a nyomtatványi

osztály “szigorú” főnöke, míg a hírlaptárban Kereszty P ista bácsi kissé bohém módra vezette az

ügyeket. Melich akkor már negyvenkettedik évében járt, és agglegénynek számított; de a rosszmájú ifjúság

észrevette, hogy igen gyakran jár “diktálni” az egyetlen gépírónőnek...

A könyvtár gépírásos közlönye, a Rédey Tivadar által szerkesztett “Muzi-Mozi” sietett regisztrálni ezt a jelenséget abban a rovatban, amely az egyes kollégák “kedvenc nótáit” közölte.

Melich János nótája így hangzott:

Én a pásztorok királya

Legeltetem nyájam. Van is nálam példásabb rend,

Mint a hírlomtárban.

Be-bejárok minden délben Katalin nagysámhoz...

Az én nevem Kukorica, hej de Kukorica [János.

Melich aztán feleségül is vette Tóth Katát – ismét a rosszmájú ifjúság szerint azért, mert Kata tisztán ejtette a közép e hangot. Ezt Melich élőszóban nem tudta elsajátítani.

Látogatása Szarvas Gábornál

Melich János első tudományos dolgozata Szarvas Gábor Magyar Nyelvőr-eben jelent meg. Akkor

még csak egyetemi hallgató volt Kolozsvárt. Egyszer Budapesten jártában tiszteletét akarta tenni Szarvasnál. Becsöngetett, és az ajtót nyitó

szolgálónak azt mondta: – Mondja meg, hogy Melich János van itt. A cselédlány, aki a Melich nevet meliknek, azaz

“melyiknek” értette, nagyot nézett, és azt felelte:

– Egyik se János, mert a nagyságos úr Gábor, a Mikó úr meg Pál. (Mikó Pál volt a majdnem teljesen vak Szarvas Gábornak akkori íródeákja.)

A tudósok is csak emberek

Melich János meglehetős ellenszenvet érzett Simonyi Zsigmond és Asbóth Oszkár iránt, s ezt nem is titkolta. Tudományos érdemeikről azonban tisztelettel nyilatkozott. Hiszen Simonyi Zsigmond a

magyar nyelvtudomány egyik jeles képviselője volt. Asbóth Oszkár pedig mint a szláv irodalom és

nyelvészet tanára, a pesti egyetemen Melich János tanszéki elődje. Melich egykori principálisa, Fejérpataky László egyszer igv határozta meg a kettőhöz való

viszonyát:

– Melich úgy van Simonyival és Asbóthtal, hogy az egyiket utálattal tiszteli, a másikat meg

tisztelettel utálja.

A fiatal Melich János részint a cikkeiben, részint egyetemi magántanári előadásaiban gyakran

vitázott Simonyi Zsigmonddal, s ezek a viták elég szenvedélyesen folytak. Előadásaiban minduntalan

megismétlődött ez a formula: – Simonyi ezt mondja – és itt ismertette Simonyi véleményét. – Ezzel szemben a tudomány ezt

tanítja – és elmondta a maga véleményét.

Félév-beszámítás

Melich János mint a Középiskolai Tanárképző Intézet ügyvezető alelnöke nagyon pedáns rendet

tartott, és szigorúan ellenőrizte, hogy a vizsgára jelentkezőknek megvoltak-e a szabályzatban előírt

kollégiumokból a szükséges féléveik. Bizony nemegyszer előfordult, hogy egy elmulasztott kollégium miatt a jelöltnek újból be kellett iratkoznia.

Nehézségeik voltak azoknak az idegen nyelvi szakosoknak is, akik tanulmányaik közben egy vagy

két szemesztert valamely külföldi egyetemen hallgattak. Történt, hogy egy magyar-angol szakos harmadéves hallgató két szemesztert Angliában tanult, és

a magyar féléveit Melich nem akarta beszámítani. Az ifjú tanárjelölt erősen bizonygatta, hogy odakint Angliában is rendszeresen hallgatott magyar

előadásokat, és valamiféle papírja is volt erről. Melich azonban nem tágított:

– Fiam, én ezt magának elhiszem – úgymond –, az évet be is számítanám, de aztán jön nekem egy másik csaló, és ugyanezt fogja kérni!

Hány ívre nőhet egy “fél ívnyi” terjedelem?

Melich János a Magyar Nyelvtudomány Kézikönyvébe egy fejezetet szándékozott írni a honfoglalás

kori Magyarországról. Azt akarta benne földrajzi nevek alapján szigorú kritikával kimutatni, hogy a honfoglaló magyarok milyen népeket találtak itt.

A kézikönyv tervezete szerint ez a fejezet fél ívnyi terjedelmű lett volna. Mikor azonban Melich belemerült a munkába , csakhamar átlátta, hogy fél íven nem tudja kifejteni a mondanivalóját, hanem

több ívre van szüksége. A kis fejezet nőtt, nőtt, és lassanként egész könyvvé kezdett duzzadni.

Mikor már három ötíves (!) füzet megjelent a nagybecsű munkából, Melich jelentette Balogh Jenőnek, az Akadémia főtitkárának, hogy most már csak egy füzet van hátra; igaz, hogy az nem öt -,

hanem nyolcíves lesz, de azzal aztán be lesz fejezve a munka.

A főtitkár ezt elmondta Szinnyei Józsefnek, és hamiskásan mosolyogva hozzátette, hogy Melich jelentése egy Aranyhistóriát juttatott neki eszébe.

Arany Jánosnak nagykőrösi tanár korában volt egy jó barátja, aki tüzes magyar ember és nagy optimista volt. Egyszer tavasz elején betoppant Aranyhoz:

– Jankó, nagy újság van!

– Ugyan mi? – Május elsején itt lesz Garibaldi ötvenezer emberrel!

Arany, aggodalmas arcot vágva, azt mondta erre:

– Attól tartok, hogy augusztus lesz belőle! ... És Melich János nyolc ívéből tizenkettő lett.

GOMBOCZ ZOLTÁN

A magyar nyelvtudomány e kimagasló egyénisége lebilincselően érdekes előadásaival és szinte törvénykönyv értékű munkáival olyan nyelvésziskolát teremtett, amelynek tagjai büszkén vallják

magukat ,,Gombocz-tanítvány”-nak, még akkor is, ha személyesen már nem ismerhették, de tanításain nevelődtek.

Nekünk, akik szerencsések voltunk négy éven át ott ülni zsúfolt tantermeiben, örökre

feledhetetlenek maradnak ennek az igazán ,,nagy tanárnak” nyelvtörténeti és nyelvlélektani előadásai. Életrajzi tájékoztatásul csak ennyit:

1914-től a kolozsvári egyetemen az urál-altáji összehasonlító nyelvészet, ign-től a budapesti

egyetemen a magyar nyelvtudomány tanára haláláig (1935). 1933-tól az Akadémia I. osztályának elnöke. Melich Jánossal együtt szerkesztette a Magyar etymologiai szótárt.

Aki nem tudta: ki az a Gombocz Zoltán?!

Gombocz Zoltán kolozsvári egyetemi tanár korában föl-fölutazott Budapestre, és ittlétekor ellátogatott az Eötvös-kollégiumba, amelyben azelőtt tanárkodott.

Volt abban az időben a kollégiumban egy szolgalegényke, aki Gomboczot korábbról nem ismerte.

Ettől kérdezte valaki, mikor Gombocz egyszer megint megfordult a kollégiumban, hogy kicsoda ez az úr.

– Én nem tudom – volt a felelet. – A többiek csak gombócnak híják.

(Gombocz Zoltán akkoriban meglehetősen kövér volt.)

A vizsgáztató tanár

Gombocz Zoltán nem nagyon szokta megnézni a vizsgázók bekészített iratait. Magyarból is,

franciából is egyaránt vizsgáztatott. Egyszer egy nőhallgató vizsgázott. Gombocz azt hitte, hogy francia vizsgára jött. Kérdezte,

kérdezte, a hölgy franciául válaszolt a francia kérdésekre, de meglehetősen készületlennek

mutatkozott. Az irodalmi tárgyú társalgásról áttért a grammatikára, és valami egyszerű etimológiai példát adott

fel. A hölgy erre egyáltalán nem tudott felelni.

A nagyfokú tudatlanság láttán a professzor befejezte a vizsgát, de bosszúsan még megkérdezte, hogy miért vizsgázik franciából, ha ennyire készületlen.

A hölgy meglepődve válaszolta: – Professzor úr, kérem, én magyar nyelvészetből jöttem vizsgázni!

Mire Gombocz:

– De hát akkor miért beszéltünk mi franciául? A hölgy:

– Mert azt hittem, hogy a professzor úrnál így kell.

A magyar szakosok alapvizsga-eredményeit a tanárjelöltek előtt Szinnyei József, a finnugor

összehasonlító nyelvészet professzora hirdette ki. Az egyik öntudatos fiatalember megdöbbenve hallja, hogy a magyar nyelvészetből Gombocz

professzornál megbukott. Szangvinikusan előrelendült a sorból, s hangosan mondta:

– Az lehetetlen! Szinnyei a maga száraz, nyugodt modorában azt kérdi:

– Miért?

Mire az öntudatos ifjú:

– Mert Gombocz tanár úr azt mondta, hogy az alapvizsgára két hét alatt el lehet készülni – és én

három hétig készültem!

Mi a különbség a rendes és a rendkívüli tanár között?

Mikszáth írja valahol, hogy a legtöbb egyetemi tanárnak van egy-egy tanévenként megismétlődő

jellegzetes mondása.

Gombocz Zoltán nem tartozott ugyan a “legtöbb” tanár közé, de ez a tulajdonsága neki is megvolt. Ügyszólván tanévenként elmondta ezt a német egyetemeken általánossá vált kérdést és feleletet:

– Mi a különbség az egyetemi rendes és rendkívüli tanár között? Felelet:

– A rendes tanár nem tud semmi rendkívülit, a rendkívüli tanár pedig nem tud semmi rendeset.

(Minthogy ezek a kifejezések ma már nincsenek használatban, röviden meg kell magyaráznunk őket. Tanszéküresedés esetén a kultuszminiszter az aránylag fiatal tudóst csak rendkívüli tanárrá

nevezte ki; ezzel a címmel kisebb fizetés járt: az úgynevezett “VI. fizetési osztály”. Pár év múlva

aztán rendes tanári kinevezést kapott: ,,V. fizetési osztállyal” és “méltóságos” címmel. – Akkor már nem tudott semmi “rendkívülit”!)

Gombocz és Melich

Gombocz Zoltán és Melich János igen gyakran vitatkoztak a legkülönbözőbb nyelvészeti kérdésekről. Egyszer a Duna-parton sétálgatva, Melich hosszasan fejtegetett Gombocznak egy nehéz kérdést, és

azt egy komplikált magyarázattal zárta le.

Gombocz türelmesen végighallgatta, majd – mint a világos francia szellem híve – kételkedve így szólt:

– Te János, ez a magyarázat olyan bonyolult, hogy nem lehet igaz!

A pompás kávékeverék

Gombocz Zoltán éveken át az Eötvös-kollégium igazgatói állását is betöltötte. Rendkívül népszerű

direktor volt. A kollégisták atyai barátjukat tisztelték benne.

Egy alkalommal két egymásba nyíló szoba lakóinak – négy kollégistának – az a tréfás ötlete támadt, hogy meghívják igazgatójukat egy csésze kávéra.

“Gombocz úr” híres “kávés” volt, szívesen elfogadta a fiúk meghívását. A négy diák pedig – hogy

vendéglátásuk teljes sikerrel járjon – fölkereste a kollégium szakácsnéját, és egy jó főzetre való adagot kért a professzor úr megszokott keverékéből.

Ebéd után aztán a “vendéglátó” szobában megjelent “Gombocz úr”, s a kölcsönös üdvözlések után a házigazdák felszolgálták a feketét.

Gombocz alighogy ízlelgetni kezdi a kávét, szokásos pislogásával megszólal:

– Pompás keverék! Szakasztott olyan, amilyent én is iszom! Szemében is, ajkán is mosoly...

A “házigazdák” sohasem tudták meg, hogy turpisságuk vagy a kávé “hasonló” zamata váltotta ki

igazgatójuk kedves mosolyát.

Rómában

Egy alkalommal elkísérte Rómába Klebelsberg Kunó kultuszminisztert, aki ott a köszönéseket

fasiszta karlendítő üdvözléssel viszonozta, de mindig a bal karját emelgette. Mire Gombocz rászólt,

hogy a jobb karját emelje, különben még balfasisztának nézik!

A SÁROSPATAKI KOLLÉGIUM ANEKDOTAKINCSÉBŐL Görög-latin órák

Sok más nevezetessége mellett a két klasszikus nyelv – a görög és a latin – alapos tanítása is öregbítette a pataki iskola hírnevét.

A klasszika filológiának számos kiválósága működött ott. Ez rendkívüli szigorral, amaz atyai

jósággal kezelte diákjait – de végeredményben mindegyik a lehető legjobb eredményeket igyekezett elérni.

Különösen két görög-latin szakos tanárról szól részletesen a sárospataki kollégium jókedvű

krónikája. Az egyik Szinyei Endre, a másik Zsoldos Benő. Mindketten neves szakemberek, jó kollégák és megértő jó barátok – bár vérmérsékletük egymáshoz viszonyítva ég és föld.

A természet egyforma hosszúra mérte ki életútjukat. Szinyei Endre tíz évvel korábban született és ugyanannyival előbb halt meg, mint Zsoldos Benő. Pontos számadatokka l: Szinyei 1837-től 1909-ig,

Zsoldos 1847-től 1919-ig élt. Mindketten Sárospatak neveltjei. Szinyei 1868-tól, Zsoldos 1873-tól

lett az egykori alma mater professzora. Szinyei görög tankönyvet írt, és görög-magyar szótárt szerkesztett; Zsoldos Benő viszont Thuküdidész műveinek fordításával, Sallustius magyarázataival és

a latin irodalom történeti áttekintésével szerzett tudós nevet.

Méltatva pályafutásukat, most már lássuk és halljuk őket egykori tanítványaik beszámolói alapján.

Szinyeinek és Zsoldosnak meg kellett osztoznia a görög és latin nyelv tanításán. Az osztozás így történt:

– No, Benő, – kezdte Szinyei az idősebb jogán – osztozzunk meg hát a görögön és a latinon!

Válassz! Én a görögöt tartom meg! Zsoldos Benő mit tehetett egyebet: a latint “választotta”.

Szinyei Endre – akit a diákok egymás közt ,,Tuberó”-nak neveztek – emberemlékezet óta legszigorúbb tanára volt a sárospataki gimnáziumnak.

Ha egyszer elővette az idegessége, senki emberfia nem felelt jól neki. Ilyenkor egyetlen órán

huszonöt-harminc szekunda is belezúgott a noteszébe, kegyetlen-erős kalligráfiával. Szigorúságának viszont az lett a jótékony eredménye, hogy működése idején messze földön híre volt a pataki diákok

görög tudásának, és hogy a Tuberó elől más gimnáziumok berkeibe menekülő szekundás diákok ott a ,,jeles” vagy legalábbis “jó” görögisták közé kerültek.

Egyik “pergőtüzes” óráján azt kérdezte a neki szokatlanul visszafeleselgető diáktól, egy gazdag

földbirtokos fiától: – Van-e lova az apádnak?

– Van.

– Hány? – Van vagy húsz.

– Hát ökre? – Az is vagy negyven.

– No hát, ha apád mind a húsz lovát meg mind a negyven ökrét eledbe fogatja, azok sem fognak

kihúzni a szekundából!

Hatodikban a görög szekundások unták már a hiábavaló erőlködést, hogy átverekedjék magukat

“elégségesre”. Ezért, hogy a tanóra az ő számukra is jelentsen némi izgalmat, azt a mulatságot

eszeltek ki, hogy mindenik szekundás előre betesz a kasszába egy-egy krajcárt, majd a

tizenöt-tizenhat krajcárból álló kasszát a katedra legtávolabb eső sarkán helyezték el. Remélték ugyanis, hogy a rövidlátó Tuberó, aki sohasem szokott ülőhelyéből fölkelni, nem fog semmit

észrevenni.

Becsengetnek görög órára. Tuberó jön, elhelyezkedik jó szélesen a karosszékben, egyet-kettőt simít a szakállán, utána a

bajuszán, azután előrehelyezi a felsőtestét, két karjával jól alátámasztva magát. Egy tekintet a bal

sarokra, s azonnal észreveszi a kasszát. Megcsillan fekete pápaszeme, s harsog a hangja: – Mi az a piszok ott? És miért van az ott?

Rövid hallgatás után feláll egy szekundás: – Tanár úr kérem, ezt az összeget mi, szekundások raktuk össze. Mindenki betett egy krajcárt, s

aki először “vág” be, az viszi az egészet.

– Ige-e-n? – húzta el a szót Tuberó. – No, lássuk! Szeméhez vitte a noteszt, s szokás szerint meg nem bontva a névsort, kiszólította az első szekundást:

– Böszörményi!

Böszörményi kiugrik (könyv, szószedet “füstös” [=,,puska”] a mandzsettában), jobb lába a pódiumon, térdét a katedrának szorítja, orra alatt a kassza.

Folyik a harc. Böszörményi minden erejét megfeszíti – súgás után. Ámde Tuberónak is pompás füle van. Végül is megunja a tusát, elveszi kezét a szakállától, megfogja a ceruzát, lassan közeledik

vele a noteszhez, miközben a szokásos “mars be!” helyett, amelyet mindig villámló szemekkel

dörgött el, ezúttal, egész szelíden a pénzre mutatva, csak ennyit mond: – Vidd!

Más gimnáziumból jött át Patakra a VII. osztályba egy vagyonos ügyvédnek a fia. Nemcsak ruházkodásával tűnt ki a többi közül, hanem sima modorával is. Amikor az egyik görög órán Szinyei

Endre először szólította ki felelni, az új fiú kiment a katedra elé, és mélyen meghajtotta magát.

Szinyei azonban, aki gyanúsnak találta ezt a meghajtást, felemelkedett a székéből, s átnézett a katedra fölött.

– Mit ej-tet-tél le te? Ta-lán a “füs-tös”-t? – Nem ejtettem én le semmit, tanár úr – mondta szerényen a diák.

Tuberó erre kioktatta:

– Csak az Is-ten e-lőtt ha-jolj meg! Én-e-lőt-tem hi-á-ba haj-longsz... Ha nem tu-dod a léc-két, úgy-is meg-buktat-lak!

A rettegett tanár, gyönge szemeinek kímélése céljából, nem a legnagyobb pontossággal nézte át a görög írásbeli dolgozatokat. Ezért merészelt egyik-másik elkeseredett, halálra szánt szekundás – szép

görög betűkkel persze – ilyesféléket írni a görög írásbeli dolgozatába: ,,Hoj vereboj csiripuluzin én tojsz háztetojsz.”

Szinyei Endrének és Zsoldos Benőnek a két klasszikus tárgy fölötti osztozása után is megtörtént néha, hogy helyettesíteniök kellett egymást; a görög tanár a latint, a latin a görögöt.

Egy ilyen alkalommal az V. osztályban Tuberó odaszólt a delikvensnek, aki épp a pódiumon

izzadt előtte: – Ragozd el a “sum” igét!

Az ipse ragozni kezdett:

– Sum, sus, sut... Tuberó szeme gyilkos fényben villant meg, s most már ő folytatta:

– Summus, suttis, suttyurunt... Szekundát kapsz! Mars be!

S beírta neki a szokásos hatalmas négyest.

Zsoldos Benő maga volt a megtestesült szorgalom, pontosság és igénytelenség. Soha nem lumpolt, nem is dohányzott. Ámde egyetlen egyszer, az érettségi után ő is kirúgott kissé

a hámból. De hogyan? Hát csak úgy – a maga módján. Vett ugyanis egy kétkrajcáros szivart, s

diáknyoszolyáján végignyújtózkodva rágyújtott, maga mellé készítvén nem várt eshetőségre a vízzel félig megtöltött lavórt is. Egyik szobatársa történetsen éppen ekkor lépett be, s meglátván őt

füstfelhőbe burkolódzva, rászólt:

– Mit csinálsz, Benő? – Lumpotok barátom, lumpolok! – lön a felelet.

A diák nem állhatta meg, hogy be ne szólítsa a szomszéd szobák lakóit, hogy azok is szemtanúi lehessenek a világra szóló eseménynek, így jutott ennek híre az egész kollégium, sőt az egész város

tudomására.

Ez volt az első és utolsó “lumpolása” egész életében.

Tanártársai és tanítványai a pontosság példaképének ismerték.

Amint a csengő megszólalt: keze már a tanári szoba kilincsén volt, indult az órájára. Egy alkalommal az egyik kolléga valami jó adomát mesélt a tanáriban. Zsoldos Benő nem akarta

megvárni az adoma csattanóját, mert a csengő már a tízperces szünet végét jelezte. Indult az órájára. Egy másik kollégája azonban odaállt az ajtóhoz, és nem engedte ki addig, míg az adomának vége nem

lett.

A tanteremben várakozó fiúk nem tudták mire vélni Zsoldos tanár úr szokatlan késedelmét. Figyelőt állítottak hát a terem ajtajához, aki órával a kezében leste érkezését. Egyszer csak beugrik a

folyosóról, s elkiáltja magát:

– Fiúk, a gyorsvonat két percet késett!

Tanártársai máskor is meg-megtréfálták Thuküdidész tudós fordítóját.

Egyik óraszünet alatt szintén a tanári szobában gyülekeztek a professzorok. Újságot olvasott az egyik, élcelődött a másik, valami tanulmányon törte fejét a harmadik, amikor nagy sebbel-lobbal

benyitott a tréfakedvelő Kun Pál, a német nyelv tanára. Egyszerre többen is körülfogták:

– Mi újság, Pali?

Kun Pál észrevette, hogy Zsoldos Benő mélyen elmerült egy könyv olvasásában. – Hogy mi újság, barátaim? – kiáltott föl Kun Pál lelkendezve. – Fölfedeztem Arany Jánosnak egy

eddig ismeretlen költeményét, amely országos szenzációt fog kelteni.

– Tudod könyv nélkül is? Halljuk! Halljuk! – biztatták minden oldalról. Kun Pál erre az asztalhoz állt, s szavalni kezdett harsányan:

A pataki sötét erdőben

Halva találták Zsoldos Benőt...

Hosszú, hegyes toll szúrva fülébe, Íme bizonyság Isten előtt:

Csak Thuküdidész ölte meg őt!

Nagy nevetés tört ki a szobában.

Zsoldos Benő a neve említésénél fölnézett egy fél pillanatra a könyvből, aztán – mintha mi sem

történt volnaszemrebbenés nélkül olvasott tovább.

Pontos és pedáns volt a katedrán is. Nem szeretett semmit csak úgy nagyjából, félig megmagyarázni;

mindig alaposan kifejtette a fogalmakat. A latin szövegben valahányszor előf ordult ez a szó:

“ingenium” – pedig elég gyakran fordult elő – , nem érte be azzal, ha a diák megmondta a szó

jelentését: “jellem”, hanem hozzá kellett mindig ezt is tenni: “veleszületett természeti tulajdonság, azaz: jellem.” Aki ezt hozzátette, annak már félig nyert ügye volt; aki pedig elmulasztotta ezt a

meghatározást, azzal ötször-hatszor elismételtette, minden szótagot külön hangsúlyozva:

“veleszületett természeti tulajdonság, azaz: jellem”.

A tudós tanárok mind szórakozottak. Persze, nem mindenki tudós, aki szórakozott, de szórakozottság

nélkül nem is tudós a tudós. Zsoldos Benő tanár úr is szórakozott tudós volt.

A nyolcvanas évek elején – amikor pedig Zsoldos Benő még csak a negyvenen innen volt –, egy május végi óráján történt.

Fülledt, szinte nyári meleg töltötte be a várost.

Egy hórihorgas diák elbágyadva kinyújtózott a padban, és vigyázatlanul úgy oldalba rúgta a kályhaellenzőt, hogy az egész osztály megremegett a hatalmas zajtól. Legjobban talán Zsoldos tanár

úr, aki alig tudott magához térni a meglepetéstől.

– Kapa-kaszakerülő népség, mit csináltok? A hórihorgas feláll, s szcmérmetlen nyugalommal mondja:

– Tanár úr kérem, a pedellus zörög. rosszul rakja a fát a kályhába. Zsoldos tanár úr nem vette észre a májust. Utasítást adott a hórihorgasnak:

– Menjen ki, öcsém, s mondja meg a pedellusnak, hogy legközelebb jobban vigyázzon!

Feleltető nap. Számon kérő óra.

Amíg társai feleltek, M. Béla, az osztály fő tréfacsináló diákja jótékony álomba merült. Nem

hallotta tehát, hogy egyszer csak őt szólítja ki Zsoldos tanár úr. Padszomszédjai hirtelen fölverték, s odasúgták neki, hogy felelnie kell.

A Béla gyerek fölegyenesedett, egyik szomszédjától elkapta a szószedetet, másik szomszédja elől

egy könyvet, s azzal kifelé indult. A katedra előtt megállt, a szószedetet bemutatta a tanár úrnak, s az első padig hátrálva úgy tett, mint aki olvasni kezd.

– Kedves öcsém, hangosabban! – szólt rá Béni bácsi. A padból azalatt hangosan súgták a fordításra váró latin szöveg kezdőszavait. A felelő, akinek

pompás füle volt, gyorsan elmondta az így felkapott szavakat, de aztán megakadt.

– Tovább! Tovább! – nógatta Béni bácsi. A diák a nógatásra csak ennyit mondott: – Tovább olvasni nem lehet...

– S miért nem? – kiáltott fel Béni bácsi indulatosan.

– Csak azért, tanár úr, mert ez a könyv nem Livius, hanem kalendárium! (Tudniillik azt kapta fel hirtelenében a szomszédja elől, s a tévedést csak odakint vette észre,

amikor már késő volt!)

Zsoldos Benőnek mind a latin, mind a görög versesszöveget, akár hexameterekben, akár má s

versformában volt az írva, megfelelő hangsúlyozással, ütemezve kellett olvasni. Egy újabban Patakra került latin-görög szakos tanár, Szilágyi Benő viszont nem tűrte a skandálást.

Ha azután olyan diák került Szilágyi Benő keze alá, aki azelőtt több éven át Zsoldos Benőnél tanulta a

klasszikusokat, és a szokás hatalmánál fogva skandálva olvasta a verses szöveget: Szilágyi tanár úr – minden szavát skandálva – ekként térítette saját metódusára a felelő diákot:

– Ne skán-dálja ba-rátom!

Ilyenkor persze az osztály nagyokat derült.

Német órák

A pataki gimnázium felső osztályainak német tanárával, Kun Pállal futólag már találkoztunk Zsoldos Benő egyik eseténél. A jó humorú, tréfakedvelő tanárról az 1880-as évek óta sok kedves anekdota

keringett a diákok körében.

Vörös hajú és vörös képű férfiú volt. A pedáns pontosságú Zsoldos Benővel szemben, rendszerint csak akkor nyitott be az osztályba,

amikor már felet ütött az iskolai óra. Órái előtt a fiúk felváltva inspekcióztak, azaz: kihajolva a

tanterem ajtaján, szemlét tartottak a folyosón, hogy a tanári szoba felől közeledik-e már Kun Pál. Egyszer a VIII. osztály legkisebb termetű diákja állt így lesben, s mikor az óra már a felet is

elütötte, hirtelen kitárta az ajtót, és ezzel a felkiáltással fordult az osztály felé : – Hol a veres? Hol a veres?

Kun Pál, aki nem a tanári szoba felől, hanem hazulról érkezve éppen akkor toppant be az ajtón,

kezét a diák vállára tette hátulról, s barátságosan megnyugtatta: – Itt a veres! Itt a veres!

Állítólag tizenhárom élő nyelven beszélt, s ugyanannyinak az irodalmát is ösmerte. De a német nyelv tanítását nem vette nagyon szigorúan. Gróf Csáky Albin kultuszminiszternek a német nyelv tanítása

ügyében kiadott rendelete ellen szóval és tollal harcolt. Még hetedik osztályos tanítványait is – mint mondani szokás – bátran el lehetett volna adni német nyelven. De hogy mégis tudjanak valamit, ha a

felelő nem volt képes lefordítani a szöveget, ő fordította le nekik. A fordítást aztán a diákok gyorsan

leírták, vagyis “füstöst” készítettek. Ha kedvük tartotta vagy idejük engedte, azt be is tanulták, vagy feleléskor a könyvbe téve onnan leolvasták.

Egy alkalommal Goethe Erlkönig című balladáját fordította le nekik. A következő órán felelés

volt. Minden felelőre egy-egy versszak jutott. Az egyik tanuló, felolvasván a reá következő strófát, elkezdte a ,,füstös” segítségével fordítani. De véletlenül egy versszakkal lejjebb olvasta a ,,füstös” -t,

mire Kun Pál rászólt:

– Feljebb eggyel, barátom, feljebb! (Szavajárása volt a “barátom” és “barátim” megszólítás.)

Kun Pál német tanításával kapcsolatosan közlünk egy analóg esetet az újabb időkből.

Egy keménytollú írónk – annak idején Szabó Dezső folyóiratainak is munkatársa – 1940 táján egy

főváros környéki polgári iskolában működött. – Milyen tárgyat tanítasz, Géza? – kérdeztük a nyakas kuructól.

– Németet – felelte ő gúnyos mosollyal. – Csak arra kaptam kinevezést.

– Szóval: germanizálsz – ütöttünk rajta tréfásan azokban a labancos időkben. – Hát abban biztosak lehettek – felelte ő –, hogy amíg én tanítok ott, egyetlen gyerek meg nem

tanul németül! Garantálom! (Meg is tartotta szavát!)

Nagyon rossz írása volt az osztály egyik eminens tanulójának. Kun Pál professzor egy ízben megjegyezte a német dolgozatára:

– Barátom, a maga írása fatálisán rossz!

Az eminens diák, jól tudván, hogy Kun Pál maga is csapnivalóan rossz írású ember, mosolyogva felelt:

– Tanár úr, a tudósok mind rosszul írnak.

– Ez igaz, barátom – vágott vissza a tanár –, de a szamarak még rosszabbul!

Midőn az országgyűlés megszavazta a véderőtörvénynek ama bizonyos 25. paragrafusát, amely

szerint a közös hadseregbe besorozott magyar fiúknak is németül kellett tisztivizsgát tenni: Kun Pál

kijelentette – így beszélték akkor – , hogy amíg ő tanítja a németet, nem lesz olyan gyenge tanuló a

pataki főiskolában, aki szekundát érdemelne németből. Kun Pálnak ezt a szájról szájra adott kijelentését a diákok azután úgy magyarázták, hogy németből alig tanultak valamit.

Egy alkalommal – szokása ellenére – könyvnélkülit adott fel. Ekkor a kuruc érzelmű osztály

elhatározta, hogy valamennyien távol maradnak az óráról. Néhányan azonban – persze az osztály megbízásából – hátul, a padok alatt várták, hogy mi fog történni?

A tanár úr belépett az osztályba, vörös pillájú szemeivel széjjelnézett, s megértve a helyzetet,

megfordult, és hazament. Az osztály bizony lelkiismeret-furdalással várta a következő német órát. Ekkorra mindnyájan, még

a leggyengébbek is megtanulták a könyvnélkülit, számítva arra, hogy lesz úgyis elég harag és még több szekunda.

Eljött a szorongva várt óra. Megérkezett Kun Pál, leült a székébe, felolvasta a névsort, aztán

felállt, s nagy haragot színlelve, így fakadt ki: – Barátim! A múlt órán maguk hagytak itt engem, most én hagyom itt önöket!

Azzal erős léptekkel indult az ajtó felé.

Az osztály felállva, dermedten nézett utána. Kun tanár úr azonban az ajtóból visszafordult, s megenyhült hangon, mosolyogva mondta:

– Kerületi gyűlésre kell mennem!

Jóval később, pár évvel az első világháború előtt, és már egy újabb, fiatalabb német tanár idejében

történt: Több diák izzadt a javítóvizsgálatot vezető bizottság előtt. A hátulsó padokban tíz-tizenkét

drukkoló szülő – leginkább pap, tanító – feszengett a szűk padokban.

Német volt a javítóvizsga első tárgya. A tanév végén elbukott diáknak egy képet kellett leírnia németül. Elmondta rendre, mit lát a képen, s nem felejtette ki természetesen azt a leányt sem, aki a

képen korsót tart a kezében.

A “Mädchen” szónál azt kérdezte a német tanár: – Hogy is mondtad csak?

– Das Mädchen – hangzott a válasz. – Miért das, és miért nem die?

– Azért, tanár úr – mondta emelkedettebb hangon a vizsgázó diák –, mert a tizenhat éven aluli

lányok semlegesneműek. A válasznak a bizottság és a hallgatóság előtt nagy sikere volt.

Irodalomtörténészek

BOD PÉTER

Szép lenne, ha minden fejezetet az illető tudományszak első jelentős alakjaival vezethetnénk be.

Sajnos, a fennmaradt örökség nem mindig támogatja ebbéli óhajunkat. Mégis, amennyire csak

tehetjük, igyekszünk érvényesíteni ezt a formát. Bod Péter köznemes rendű székely család fia volt. Iskoláit nagy nélkülözések között végezte a

nagyenyedi református kollégiumban. Ösztöndíjjal hollandiai egyetemen is tanult: nyelveket, jogot,

filozófiát, történelmet és természettudományokat. Hazatérve pártfogójának, “Árva” Bethlen Katának udvari papja, majd magyarigeni lelkipásztor lett.

Legfontosabb műve a Magyar Athenas (1766), mintegy ötszáz magyar író és tudós betűrendbe

foglalt életrajzgyűjteménye. Könyvének részletező címe nemcsak tartalmát világítja meg közelebbről, hanem egyúttal a kor széles ölelésű, későbarokk stílusát is jelzi: “Magyar Athenas, avagy az

Erdélyben és Magyarországban élt tudós embereknek, nevezetesebben akik valami világ eleibe bocsátott írások által esméretesekké lettek s jó emlékezeteket fenhagyták, historiájok, melyet sok

esztendők alatt, nem kevés szorgalmatossággal egybeszedegetett és az mostan élőknek s ezután

következendőknek tanúságokra s jóra való felserkentésekre közönségessé tett F. Ts. (Felső-tsernátoni) Bod Péter, a M. Igeni ekklésiában a Kristus szolgája.”

Éljünk Bod Péter tiszteletes úr serkentő szavával, és tanulmányozzuk szorgalmasan érdekes

könyvét! Aki ritkán lát-hall-ízlel efféle ínyencségeket, nem is gondolja, hogy a “tanulságok” mellett mennyi szórakoztató részlet rejtőzik ezekben!

Egynéhány tudós emberről

Régi irodalmunk számos jelesének életrajzi mozzanatait és főbb műveik ismeretét két-három nemzedéken át Bod Péter írói lexikona vitte bele a köztudatba.

Bemutatja a XVI-XVII. századi hitvitázó irodalom nevezetes alakjait, ábécében: Alvinczi Pé tert,

Bornemisza Pétert, Pázmány Pétert, Pósaházi Jánost, Sámbár Mátyást stb. Bornemiszáról – ennek tulajdon följegyzése alapján – kiemeli, hogy “ő nyolc forintokkal indult el Magyarországról idegen

országokra tanulni; nyolc esztendőkig oda lakott Olasz-, Francia- és Németországokban látásért,

hallásért, nyelvek és egyéb szükséges tudományoknak tanulásokért, s mikor a hazába visszajött, akkor is nyolc forintja volt, nem több vagy kevesebb...” – Alvinczi és Pázmány hitvitáiról is

érdekfeszítő módon tudósít: “Pázmán Péter nagy tudományú, bőv beszédű és pennájú ember volt, aki sok méltatlan vádokkal terhelte a reformáta vallást s mind annak tanítóit: hallatlan s csak a maga

agyából született, képzelt hibákat reájok fogott, fejér fogakkal nevette, csúfolta őket. Melyekct

Alvinczi hasonló buzgósággal úgy visszahányt a nyakába, hogy ő is talált mit tisztítson a galléra alól!... “

Költőink közül (mert ők is “tudósoknak” számítottak!): Pannonius Jánost (Janus Pannonius),

Tinódi Sebestyént, Zrínyi Miklóst és Petrőczi Kata Szidóniát méltatja. Nagy megbecsüléssel szól Szenczi Molnár Albert munkásságáról, s megőrizte számunkra

Alstednek – Bethlen Gábor egyik európai hírű udvari tudósának, Apáczai Csere János egyik

tanárának – Szenczi Molnár Albert emlékére írt szép versét , életrajzának tömör foglalatát:

Bölcsőmet Magyarország, nászt s a tudást meg a Német adta nekem, s Erdély őrzi a csontjaimat.

(Berczeli A. Károly ford.)

Költőink, tudósaink jellemzésére előszeretettel használja a humanista örökségül átvett írói mérté k

jelzőket: Gyöngyösi István nála “Magyar Ovidius vagy Máró”, egy híres prédikátor “Magyar Ambrosius” stb.

Nincs, nem is volt, és soha nem is lesz hibátlan lexikon!

Bokros érdemei és nagy irodalmi s történelmi ismeretei mellett nem csoda, ha Bod Péter is – mint a

bibliabeli bölcsek – megbotlik néha. Botlásait nem gondatlanság okozta, hanem csupán az akkori könyvtári viszonyok és kutatási

lehetőségek hiányossága. A derék falusi lelkipásztor elszigetelt helyzetében nem juthatott hozzá a felsorolt írók mindegyikének összes műveihez, életrajzi adataihoz stb. Emiatt került be könyvébe

egypár furcsaság. Például:

Ma már minden tájékozottabb irodalomkedvelőnek tudnia kell, hogy irodalomtörténetünk két Balassa Bálintot ismer: a nagyszerű reneszánsz költőt (akit inkább Balassi névalakban emlegetünk) és

aki csak báró volt; aztán egy XVII. századi rokonát és epigonját, akinek neve: gróf Balassa Bálint.

Bod Péternek nem állott rendelkezésére annyi írott és nyomtatott forrás, mint nekünk, így hát ő a két Balassa Bálintot egynek vette, s az elsőt, a nagyot is grófi titulussal ruházta fel...

Még jobban meghökkenünk, amikor a D betűnél a következő közlést találjuk: “Dorel Josef jésuita Istenes jóságra és szerentsés boldog életre oktatott Nemes ember és Nemes

Asszony nevezetekkel Angliai nyelven írt valami komédiákat (!), mellyeket olaszból magyarra

fordított Faludi Ferentz jésuita... Talám mind Dorel s mind Faludi költött nevek...” (!) Ma már senki sem habozik afölött, hogy vajon Dorel (helyesen: Darrel) és Faludi Ferenc valódi

vagy költött nevek-e? De azt tiszta szívből sajnáljuk, hogy Bod Péter nem ismerte (nem is

ismerhette!) Faludi Ferenc kedves rokokó költeményeit, amelyek bizony csak Bod Péterünk halála után jelentek meg nyomtatásban, Révai Miklós kiadásában (1786-1787-ben).

Humora és szatírája

Bod Péter szigorú hangú prédikátor volt – kivált ha a szemben álló hitfelekezettel, a pápistákkal vitatkozott. De egészséges humorérzékkel is megáldotta a természet. Ezt Szent Hilarius című

munkáján felül Magyar Athenasa is tanúsítja több részletével. (Nem tagadjuk, jegyzeteink is

bizonyítják: “jókedvű” könyveink szintén illő köszönettel tartoznak Bod Péternek!) íme, egy-két csípősebb példa:

Egy híres-nevezetes tudós szerzőről és könyvgyűjtőről nem mulasztja el följegyezni (persze, csak

gyöngéd körülírással!), hogy: csupán azért ment orvosi pályára, mert “a papi katedrára a természet nem annyira formálta volt...” “Nagy bibliotékája volt – meséli róla –, jó válogatott könyvekből álló,

amelyhez hasonló kevés akadt abban az időben...” Egy részüket ajándékba, “ígéret” alapján kapta. De a többit, a nagyobb részt?... Bod Péter nem akar senkit rágalmazni, ezt a derék férfiút sem, akinek a

könyvgyűjtés volt a “hobby”-ja; mindazonáltal közöl róla egy kompromittáló gúnyverset, óvatosan

hozzátéve: “igaz-é vagy nem?” – maga tudja, aki a verset szerzetté, íme:

Könyveit: ígérték, úgy kapta, orozta is őket.

Venné vissza ki-ki: árva maradna a polc! (Berczeli A. Károly ford.)

S ha már benne vagyunk a versekben, iktassunk ide még egyet, amelyet szintén olvasóinak mulatságára közölt Bod Péter. Ezt a gúnyverset amaz asszonyok ellen írta valaki, akik “félre tevén az

orsót, gusalyat, a Szentírás olvasásán töltik az időt; amelyet (tudniillik a biblia igéit) szájokban

forgatván (s közben egy kis «konty-alá-valót» is felhörpintvén!) bátran megtámadják még a

teológiában tudós embereket is!”

A Bod Péter rejtőzködő szatíráját eláruló versike magyarul így hangzik:

Most Szent Pál szava szól, ha a nők mosnak s teregetnek,

részeg anyó parazsat szítva Igét duruzsol. Mért lep meg, ha az Egyház is gyanakodva figyel ránk?

Csúf dolog ám, ha ivás közben idéznek, írás!

(Berczeli A. Károly ford.)

PÁPAY SÁMUEL

Jól ismert és tisztelt név azok előtt, akik a magyar nyelv, irodalom és irodalomtörténet fe jlődését tanulmányozzuk.

Egerben jogot végzett, ugyanott tanári állást vállalt (1796 – 1800), később ügyvédi gyakorlatot folytatott Pápán.

A magyar literatúra esmérete című munkája (1808) az első magyar nyelvű rendszeres

irodalomtörténet; tudós elődeinek hagyományától eltérve Pápay Sámuel a magyarországi latinság irodalmi emlékeit kizárta tárgyalásából. A közigazgatás magyarrá tételét, tehát szintén a magyar

nyelvűséget kívánta előmozdítani egy korábbi munkájával is: Észrevételek a magyar nyelvnek a

polgári igazgatásra alkalmaztatásáról.

A nagylelkű mecénás

Egy róla fennmaradt anekdota mint az Akadémia egyik mecénásáról emlékezik meg.

Nagylelkű adományával még a fukar Kopácsy József veszprémi püspököt is megadóztatta a következőképpen:

Amikor Széchenyi felszólalására kezdték lerakni a Magyar Tudós Társaság alapjait, és megindult

az önkéntes adományok gyűjtése, Kopácsy püspök, a későbbi hercegprímás is hozzájárult az alapokhoz ezer pengő forinttal. Tőle ugyan – mint nagy úrtól – nem sok pénz, de azért szép összeg

volt az akkor. Negyven-ötven hold földnek az ára.

Pápay Sámuel sem maradt ki az adományozók sorából. Háromévi jövedelmét, kerek ezer forintot ajánlott fel a nemes célra. El is küldte ily tartalmú levelét és az első részletet Kopácsynak, mint

különben jó barátjának, s megkérte, jelentse be az ő adományát is. A gyűjtőív akkor éppen a főlovászmesternél, gróf Várkonyi Amadé Antalnál volt. Személyesen

ment hozzá Kopácsy püspök Pápay Sámuel ezerforintos levelével.

A kancellista beírta Pápay Sámuel nevét s a felajánlott összeget, mégpedig közvetlenül Kopácsy püspök neve s pénzösszege mellé. Ezer forint egyik is, másik is.

Nézi a főlovászmester a két nevet és a két összeget egymás mellett. Mosolyogva szól a püspökhöz:

– Furcsa, hogy te is, domine illustrissime, csak akkora summával vagy beírva, mint ez a pápai fiskális. Mit szólnak az emberek, ha így egymás mellett látják a neveteket?

– Igaz, igaz, domine excellentissime, hát légy kegyes az én nevem máshova írni. – Nem lehet! Az aláírási íven nem szabad változtatni. Hanem hát a te neved után még egy ezer

pengőt írok, legyen kétszer annyi, mint a fiskálisé.

A püspök nem tudta, mit tegyen, de azután csak jó képet vágott a dologhoz: – Adta fiskálisa! Behajtotta rajtam az adót, pedig nem is volnék vele köteles!

Elővette az újabb ezer forintot, s átadta szépen. így aztán az ő nevét fényesebb összeggel: kétezer

forinttal lehetett becikkelyezni a törvénytárba.

TOLDY FERENC Névmagyarosítása

Toldy Ferenc, kinek családi neve eredetileg Schedel volt, 1846. október 10-én, mint az Egyetemi Könyvtár igazgatója kapott engedélyt, hogy nevét megmagyarosíthassa.

Erre vonatkozó kérvénye igen rövid volt: “Alulírott családnevét már 20 év óta használt és ismert

írói álnevével óhajtja fölcserélni, és ennélfogva kéri a tekintetes m. kir. helytartótanácsot, kegyeskedjék kieszközölni, hogy a Toldy nevet ennek utána a nyilvános életben is használhassa

családnév gyanánt.”

A helytartótanács a kérvényt elutasította, mert Bag községben, Pest megye gödöllői járásában egy ilyen nevű nemesi család is lakott. (A helytartótanács – úgy látszik – csak ezt az egyet tartotta

számon. Pedig tudhatott volna a bihari és nógrádi meg egyéb Toldy családokról is!) Toldy Ferenc ekkor kérelmével egyenesen az uralkodóhoz fordult, s a helytartótanács végzésével

szemben arra utalt, hogy Magyarországon több olyan név van, melyet nemesek és nem nemesek

egyaránt viselnek, s így az előnév nem bizonyítja a nemességet; továbbá, hogy írói neve sokkal ismertebb, semhogy fiainak valaha eszébe jutna a bagi Toldyak rokonságát reklamálni. Kérvényére a

következő végzés érkezett: “A kérelemnek hely adatik.” Így nyert Toldy Ferenc jogot, hogy magyar

nevét a közéletben is viselje – előbb azonban három forintot kellett fizetnie az engedélyért!

Toldy, Greguss és Hunfalvy

Toldy Ferencnek – éppúgy, mint Gyulai Pálnak – az volt a szokása, hogy ha valakivel sétált,

szavainak nagyobb súlyt adandó, meg-megállt, s úgy folytatta mondanivalóját. Egy szép májusi délelőtt együtt sétált a Duna-parton Hunfalvy Pállal és Gregussal. Különösen

Greguss Ágost volt elragadtatva a csodálatos panorámától, s ennek nyomban kifejezést is adott. Hogy

micsoda levegője, földje, népe van ennek az országnak! Átalakító ereje pedig páratlan! – Lám – folytatta nagy lendülettel –, itt vagyunk például mi... Toldy, azelőtt Schedel, Hunfalvy,

azelőtt Hunsdorfer, én meg Sárosból származtam ide... És milyen jó magyar emberek lettünk mind a

hárman! Erre már Toldy is megállt, ránézett Gregussra, és mosolyogni kezdett úgy a szeme sarkából:

– Hát hiszen, ami igaz, az igaz. De te, barátom, mégis csak lutheránus vagy... Lutheránus bizony!

A hálás halottak

Toldy Ferenc, mint az Akadémia titoknoka, már csak tiszténél fogva is igen gyakran tartott

emlékbeszédet elhunyt tagtársai felett.

Egy alkalommal, amikor a gyűlés programjában ismét az állott: “Emlékbeszéd X. Y. akadémiai tag fölött – Toldy Ferenctől” – Bártfay László ezt a csípős éket mondta Helmeczynek:

– Miska, te! Elhunyt társaink alig várhatják már Toldyt, hogy neki a sok szívélyes megemlékezést megköszönhessék.

A sors iróniája, hogy nemsokára Helmeczy is e “hálás halottak” közé került: fölötte is Toldy tartott

emlékbeszédet!

Nagyravágyás

Két idegen nézi Budán Toldy Ferenc szülőházát, illetőleg a ház falába illesztett emléktáblát. – Vajon az én halálom után tesznek-e táblát a házamra? – kérdi az egyik.

Tesznek hát – feleli a másik. – Az lesz felírva rá: “Itt egy üres lakás kiadó!”

A lantos Tinódi arcképe

Az öreg Toldy Ferenc és a fiatal Beöthy Zsolt együtt ballagott az Akadémia felé. Amint Ráth Mór könyvkereskedése mellett mendegélnek, Beöthy Zsolt tekintete ráesett Toldynak

1854-ben megjelent nevezetes kézikönyvére, A magyar költészet történetére, amely ki volt téve a

kirakatba. Az I. kötet címképe a lantos Tinódi Sebestyént ábrázolja vándorköpenyben, sarkantyús csizmában, amint felhajtott karimájú csikóskalapját vándorbotjára akasztva, talán éppen Egervár

viadal/át lantolja... Beöthy megkérdezte Toldytól, hogy csakugyan fennmaradt-e Tinódiról valamiféle kép?

Az öreg erre hamiskásan mosolyogva azt felelte:

– Pia fraus! (Kegyes csalás!)

ERDÉLYI JÁNOS

Egyik legkiválóbb irodalomtörténészünk, kritikusunk és bölcselőnk volt. A sárospataki kollégiumban tanult. Az 1840-63 években Pesten élt; szerkesztette a Regélő Pesti Divatlapot és a Szépirodalmi

Szemlét. 1843-tól 1860-ig a Kisfaludy Társaság titkáraként működött. 1851-től haláláig a sárospataki

főiskola filozófiai tanszékének professzora.

“ Szűcs pátri”

Pesti tartózkodása idején történt:

Szűcs István, a pataki kollégium rajz- és szépírás tanára fölkereste egyszer, és arra kérte, hogy befolyásával támogassa őt tanári javadalmának fölemelése iránti kérésében. Amikor úgy látta, hogy

“János úr” nem nagyon biztatja, így szólt hozzá:

– Hiszen mi pátrik volnánk! (Vagyis hogy egy pátriabéliek, földik.) Szűcsnek ez a kijelentése annyira megtetszett Erdélyinek, hogy most már határozottan megígérte

támogatását. Az esetet aztán elmondta pataki ismerőseinek is, s így került közszájra a “Szűcs pátri”

elnevezés, amivel a diákság élte fogytáig titulálta Szűcs István tanár urat.

A poéta és a kritikus

Szemere Miklós, bár saját költői munkásságát nem sokra értékelte, mégsem szívelte a kritikát.

Tréfásan sokszor mondogatták róla, hogy amely napon a Gyulai Pál nevét hallotta, még az ebédjét sem fogyasztotta el.

Erdélyi Jánossal, a szigorú kritikussal igen jó barátságban volt, de e barátságát is meghidegítette a

kritika. Erdélyi mint sárospataki tanár gyakran kilátogatott a közeli Lasztócra Szemeréhez, aki mindig

szívesen küldte be érte a kocsiját Patakra. Történt, hogy lírikusainkról szóló egyik tanulmányában Erdélyi többek közt ezt írta Szemere

Miklósról:

“Eszméi ugyan vannak, de verselése kissé fogyatékos.”

Szemere ezt annyira zokon vette, hogy midőn legközelebb Erdélyi üzent neki, hogy küldje be érte

kocsiját, mert ki akar hozzá menni, nem küldte be a kocsit, hanem ezt írta vissza Erdélyinek:

,,Kocsim ugyan van, de lovaim kissé fogyatékosak.”

GREGUSS ÁGOST

Greguss nótája

Greguss Ágost képviselő-választási bukását egyszer már följegyeztük előző “jókedvű” könyvünkben.

De ez olyan nagy bukás volt, hogy ebben az iker-könyvben is meg kell emlékeznünk róla. Már csak

azért is, hogy egy tévedést helyesbítsünk. Mert ott – a korabeli krónikás hibás emlékezete miatt – Orosházát mondtuk a tett színhelyének, holott Na gylakon (Csanád megyében) folyt le a küzdelem.

Greguss kinyomtatott választási beszédében nem is fordul elő a válság szó, ami állítólag a bukást okozta... De hát az anekdota se nem szentírás, se nem közjegyzői okirat!

Érjük be ennyivel:

Az 1869. évi választások alkalmával a nagylaki kerület Deák-pártja Greguss Ágostot léptette föl jelöltjének. Ámde a balpárt győzött, és nógrádi Szontagh Pál lett a képviselő.

Midőn Greguss e bukás után az Akadémiában először megjelent, Arany János a következő

versecskével üdvözölte:

Greguss nótája

Isten veled, Nagylak! Én téged elhagylak,

Mert nekem asz'ondták:

Jobb követ a Szontágh.

(Ez a kis rím játék Arany János Összes költeményeinek eddigi kiadásaiban nem található. Nosza,

tessék beiktatni!)

Egy híres szócsinálmánya

Hiányos minden anekdota- és kuriózum-gyűjtemény, amely nem emlékezik meg Greguss Ágost egy

nevezetes szócsinálmányáról. A szépészet alapvonalai című művében (Pest, 1849) többször használja ezt a kifejezést: “szerves

egésszé kögíteni... “ vagy: “szerves egésszé kögülnek... “

Kortársai – köztük Mikszáth is – nagyokat derültek a szokatlan kifejezésen. A “szerves egésszé kögítést” Greguss azért gyártotta, hogy tömören fejezze ki az összeillesztés,

egységbe foglalás fogalmát.

Barátai élete végéig bosszantották e szócsinálmánya miatt.

Három gyakorító ige

1876-ban tanári alapvizsgálatot tett egy negyven év körüli tanító. Miként Petőfi “komor, mogorva”

Orbánjának, ennek is “vidám hajnal pirult az orrán”. Greguss Ágost vizsgáztatta a magyar nyelvből és iroda lomból, s ezzel a feladattal kezdte:

– Jelölt úr, tessék mondani egy gyakorító igét. A jelölt egy darabig gondolkozott, aztán kibökte:

– Iddogál.

– Jól van – mondta Greguss némi derültséggel. – Tessék mondani még egy gyakorító igét. A jelölt még hosszabb gondolkozás után így felelt:

– Iszogat.

– Ez is helyes – mondta Greguss mosolyogva. – De harmadikat már nem kérdek, mert úgyis tudom, hogy az pityizál lenne.

Greguss és ,,A brézói ludak”

Greguss Ágost halálakor Mikszáth Kálmán szép, meleg hangú cikkben emlékezett meg róla a Magyarország és a Nagyvilág című folyóirat 1882. december 17-i számában.

Mikszáthot a szeretet és hála érzése ösztönözte a nekrológ megírására. Mert Kisfaludy

Társaság-béli tagságát (akkoriban egyik legnagyobb írói kitüntetést!) Greguss Ágost ajánlása segítette elő. Éppen egy évvel azelőtt... S nem is akármilyen könnyedén! Greguss Ágost már súlyos beteg volt.

A Kisfaludy Társaság tagválasztó ülésére kizárólag azért ment el, hogy “a palóc rajzok szerzőjét”

melegen ajánlja. Pedig személyesen nem is ösmerte... És amikor jó fél esztendő múlva, 1882 április elején, a Vasárnapi Újságban megjelent Mikszáth

egyik legjelentősebb novellája, A brézói ludak – a betegsége miatt Velencében tartózkodó Greguss Ágost e szavakkal gratulált: “Büszke vagyok A brézói ludak fényes tollazatára...”

Minthogy e tollak fényéhez ő is hozzájárult.

GYULAI PÁL

Múlt századi hírességeink között a humoristák számára Gyulai Pál volt a leghálásabb modell.

Gyulai Pál karikatúráit s a róla szóló kedves, mulatsá gos eseteket a Jókedvű magyar irodalomba és jókedvű tudósaink galériájába egyaránt besorolhatjuk.

A Gyulai-anekdoták és egyéb humoros, tréfás emlékek bősége, az említett gyűjteményhez

hasonlóan, gazdag fejezetet juttat ez újabb kötet számára is. Szoros időrendben kísérjük nyomon pályafutását – már ahogy azt tudós tárgyú krónikánk is

megköveteli.

A németnyelvűség bújócskái

Gyulai Pál a Bach-korszak alatt került föl Pestre, s még mint legényember barátjához, Pákh Alberthoz

költözött.

Minden új lakót persze, be kellett jelenteni a policájnak. Éspedig a hivatalos nyelven: németül. Pákh tehát úgy írta be Gyulait, mintha Julié Paul nevű szolgálója lenne. Gyulai Pál ugyanis A székely

fogoly s még néhány osztrákellenes költeménye miatt, amelyeket később sohasem ve tt be egyetlen

kötetébe sem, “kompromittálva” volt. így azonban megmenekült mindennemű zaklatástól. Gyulai Pál és Pákh Albert mindvégig zavartalan barátságban éltek. 1853-ban együtt szerkesztették

a Szépirodalmi Lapokat, majd pedig Pákh Albert rendkívül népszerű családi lapjának, a Vasárnapi Újságnak főmunkatársa lett Gyulai.

Fennmaradt hagyomány szerint minden áldott nap e szavakkal állított be Paklihoz:

– Jó napot! Jobb lapot! Kötekedő természetét még a baráti köszöntésben sem tagadta meg!

A híres párbaj hiteles története

Elűző jókedvű könyvünkben elmondtuk már egyszer Gyulai Pál és Tóth Kálmán párbaját úgy, ahogy Tóth Béla, a bajvívó költő fia följegyezte.

Abból a célból, hogy végre-valahára teljes hitelességében ismerhessük meg ezt a nevezetes

párbajt, hallgassuk meg Szinnyei Józsefet, aki magától Gyulaitól hallotta a párbaj lefolyásának történetét.

Az ötvenes években Gyulai kemény bírálatot írt Tóth Kálmán költeményeiről, írói körökben

tudtak róla, mielőtt megjelent, és Tóth Kálmán megüzente Gyulainak, hogy ha ki meri adni, akkor ő egy gyalázó iratot fog kifüggeszteni a Pilvax-kávéházban és azokban a vendéglőkben, amelyekbe írók

járnak. Gyulai nem ijedt meg a fenyegetéstől, hanem közzétette a bírálatát. Tóth Kálmán pedig szavának állott, és több helyütt kifüggesztette a gyalázó iratot. Gyulai nem törődött vele, el sem

olvasta, de a barátai figyelmeztették, hogy becsületsértő kijelentések vannak benne, azért nem lehet a

dolgot annyiban hagyni, hanem elégtételt kell kérnie Tóth Kálmántól. Ez megtörtént, s a segédek pisztolypárbajban állapodtak meg.

Másnap Gyulai kora reggel kihajtatott a segédeivel a párbaj színhelyére, a rákospalotai erdőbe.

Tóth Kálmánék még nem voltak ott. Félórai várakozás után a segédek éltek a gyanúperrel, hogy amazok alkalmasint másutt várnak az erdőben, hát keresésükre indultak. Alig tettek egypár lépést,

összedugták a fejüket, aztán az egyik egy pillanatra visszatért Gyulaihoz, és azt mondta: – Palikám, mégis jó volna, ha egy cédulára fölírnád, hogy magad lőtted agyon magadat, s aztán a

cédulát a zsebedbe dugnád.

– Minek? – kérdezte Gyulai. – Hát hogy Kálmán ne kerüljön bajba, ha rosszul találna végződni a dolog!

– Ejnye, teringettét! – mondta magában Gyulai. – Erre a lehetőségre én nem is gondoltam!

Gyönyörű reggel volt. A nap sugarai keresztülragyogtak annak a fának lombjai között, amelynek tövében ült, a madarak serege kedvesen csicsergett a feje fölött, s neki bizony egy cseppet sem volt

kedve meghalni. Hanem azért a cédulát mégis megírta, és a zsebébe dug ta.

Segédei megtalálták és odahozták Tóth Kálmánékat. A párbaj megtörtént, és Tóth Kálmán golyója Gyulainak a bokáját súrolta.

Hogy ő akkor azt mondta volna: “Kálmán, jól lősz, de a verseid mégis rosszak”, az nem igaz. Ezt mások adták a szájába.

A sebesülés nagyon jelentéktelen volt, csupán egy kis horzsolás.

– Hanem – fejezte be Gyulai – az átlőtt nadrágomat sajnáltam, mert újdonatúj volt és – egyetlen!

Gyulai Pál és Deák Ferenc

Deák Ferenc nagyon szerette Gyulai Pált. Sokszor találkoztak, kivált mikor Gyulai Vörösmarty

életrajzát írta. Gyakran összejöttek Vörösmartynénál, Bezerédy Istvánnál, Ráth Mór könyvkereskedőnél és persze, Deák Ferenc Angol Királynő-béli lakásán is.

Gyulai Pál mint erdélyi ember megszokta otthon, hogy mindenkit igaz címe után szólítson.

Amikor Deák Ferenccel megismerkedett, nem tudta elgondolni: miként szólítsa őt? Mi lehet ennek igaz címe?

“Tekintetes úr?”

E cím illetné meg mint birtokost, mint táblabírót, mint okleveles ügyvédet, mint akadémiai tudóst. De e címen senki se szólítja.

“Nagyságos úr?”

E cím illetné meg mint képviselőt, s ez a legáltalánosabb megszólítás, így szólítják a pincérek, hordárok, levélhordók, kéregetők stb. Ámde a “Nagyságos” cím Erdélyben a fejedelem címe, s

egyébként is Gyulai Pál nem az az ember volt, aki könnyűszerrel alkalmazkodjék a közönség

szokásához.

“Méltóságos úr?”

E cím illetné meg talán mint 1848-i minisztert. 1848-ban a miniszteri állásnak nem volt külön címe. Minden minisztert az a cím illette meg, amit korábban viselt. Kossuthnak és Deáknak,

Szemerének és Klauzálnak “tekintetes miniszter úr” volt a címe. (Madarász József még a “tekintetes”

címet se adta meg. Táncsics Mihály pedig “kendnek” szólította a minisztereket is.) Eszterházy “főméltóságú” volt; Batthyány, Széchenyi, Eötvös “méltóságos” volt; csak Mészáros Lázár volt

egyedül “nagyságos”. 1865-tői kezdve a közszokás a képviselőház elnökeit s a 48-35 volt

minisztereket “méltóságosnak” címezte. De mit szólna ehhez Deák? “Kegyelmes úr?”

Isten mentsen! Aki Deákot “kegyelmes úrnak” szólítaná, azt vagy kinézné, vagy egy hatos alamizsnával bocsátana el szobájából.

– “Pajtás, látod-e? – Urambátyám, hallod-e?” – így beszélnek egymással a képviselők. Deák

Ferencet azonban csak 1848 előtti képviselőtársai tegezték. Minden új ember más szóval tisztelte meg.

Nagy tűnődésben volt tehát Gyulai: mit csináljon társalgás közben Deák Ferenc címével. Egyszer

aztán nekirohant a kérdésnek egyenesen: – Legyen kegyes, kérem, megmondani: miként szólítsam?

Deák szerette Gyulait. Ekképpen felelt: – Ügy szólítson, ahogy legjobbnak látja. Én legjobban szeretem, ha barátjának szólít.

Aki Deákot ismerte, tudta jól, hogy ez a szó tőle komoly szó volt. Gyulait csakugyan méltónak

tartotta arra, hogy vele barátságban álljon. Semmi se bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy néhányszor jól össze is szidta... De akkor már tegeződtek.

Gyulai Pál úr évődései

Külön fejezetbe kívánkoznak azok az epizódok, amelyek nem a költő, nem a kritikus, nem a

szerkesztő, nem is a tudós tanár és akadémikus vonásait világítják meg, hanem a z ellentmondásra mindig kész, szenvedélyes vitatkozó természetét, lelkialkatát jellemzik.

Ezek az epizódok persze, leginkább mégis a kritikus Gyulai sajátságait egészítik ki. Eötvös Károly, aki – tulajdon vallomása szerint – elég jól ismerte Gyulait, mert nemcsak a

Balatont utazta körül vele, hanem otthonában is többször megfordult, hangsúlyozza, hogy ahányszor

találkoztak, mindannyiszor évődtek egymással. Nagyon meg is szerette Gyulait, és találó szavakkal dicsén “az ő tüskés, de gazdag és nemes szellemét”.

Kezdjük tehát mindjárt Eötvös Károllyal:

A vitatkozó Gyulaihoz – úgymond – egyetlen megszólítás illik, éspedig az, hogy: “Gyulai Pál úr.” Mert ő nem tegczőclik minden pitty-potty emberrel. Nem is érzeleg és nem is pajtáskodik senkivel,

hanem ehelyett vitába keveredik mindenkivel. Eötvös Károly két példával szemlélteti a szenvedélyes vitatkozó természetrajzát. Az egyik:

Gyulai Pál úr elfogult transzilvanizmusában nem akarta elhinni, hogy “borban, tájak szépségében,

régi századok fennálló emlékeiben, sőt még a pojnik-almában is a Dunántúl a legelső”. Gyulai cáfolta őt. Mire Eötvös Károly a következő dilemma elé állította:

– Jól van, Gyulai Pál úr! Ön a Dunántúlt és a Balaton vidékét sohase látta. Tehát kettő közül

választania kell. Vagy eljön velem Badacsony vidékére, vagy nem vitatkozik többé se velem, se mással!

Mit? Nem vitatkozni többé? Inkább eljött volna Gyulai Pál úr velem az éjszakisarkra!

Így született meg a Balaton körüli utazás gondolata...

Több más krónikása is akadt Gyulai Pál úr kötődéseinek, íme egy újabb följegyzés:

Egyszer beköszöntött hozzá – jó ajánlással! – egy vidéki atyafi, név szerint valamiféle János,

hivatalszolgai állás szempontjából.

– Tud-e, barátom, írni? – kérdi Gyulai. – Nem tudok én, nagyságos uram – volt a felelet.

– No hát, várjon csak egy kicsit.

Azzal odaült az asztalához, és Rákosi Jenőnek, a Budapesti Hírlap tulajdonosának a következő levelet írta és adta át Jánosnak kézbesítés végett:

“Ezt az embert ajánlották nekem szolgai állásra. Kérdésemre, hogy tud-e írni, azt fele lte: nem. Hát

azt gondolom, hogy ez éppen jó lesz Önnek, mert – Ön sem tud írni.” Rákosi Jenő felfogadta a Jánost, aki sok éven át igazán jó szolgának bizonyult.

Gyulai és Jókai

Gyulai kritikáinak és polémiáinak leggyakoribb célpontja Jókai volt. Szorgalmasan olvasta Jókai műveit, s fáradhatatlanul bizonygatta e művek “gyöngeségét”, “rosszaságát”, hibáit...

Egyébként tudni kell, hogy a kritikus és a regényíró (egymás közt: “Pali” és “Móric”) baráti

viszonyban élt. A Gyulai-féle Jókai-kritikák, polémiák és ingerkedések körül csinos kis anekdotafüzér alakult ki.

Műveiket és a kortárs irodalmat olvasgatva könnyen gyarapíthatja bárki ezt a füzért.

Évtizedeken át kritizálta Jókait nemcsak a Budapesti Szemlében, de a napisajtó hasábjain is.

A közvélemény rossz néven vette a szigorú bírálatokat. Ennek kapcsán említette azután Gyulai Hatvány Lajosnak:

– Azt mondta rólam egy újság, hogy én a költőkirályt sértem. No, én még költőbárónak sem

fogadom el. Móric a múltkor Bartókról mondott emlékbeszédet , és nem átallotta lángésznek nevezni. “Még az sincs elvégezve, hogy te zseni vagy – hát még Bartók!” – mondom oda Móricnak.

Gyulai egyéniségére igen jellemző az alábbi történet: Egy időben mindketten a Svábhegyen nyaraltak. Hazafelé igyekezve több ízben együtt mentek a

fogaskerekűn a hegyre. Egy alkalommal, amikor Gyulai éppen Jókainak aznap megjelent könyvét olvasta, nem mulasztotta el megjegyezni, hogy bizony az új regénye is rossz.

Éjfél jóval elmúlt már, amikor zörögnek Jókai nyaralójának ablakán.

Jókai kinéz. Gyulai áll az ablak alatt, és odaszól: – Most fejeztem be a regényedet. Csak azt akartam mondani, hogy nem is olyan rossz!

És nyugodtan hazament.

Egyszer az írói Körben valami bankett készült, és a rendezőség ívet köröztetett.

Jókai így írta alá : “Ha valami közbe nem jön, ott leszek.” Gyulai, aki a kötekedést soha el nem mulasztotta volna, Jókai neve alá írta a magáét evvel a megjegyzéssel:

,,Ha valami közbe nem jön” – ez nem beszéd! Én, akármi jön is közbe, ott leszek!

A Jókedvű magyar irodalomban megemlítettem, hogy Jókai adandó alkalmakkor alaposan

visszavágott Gyulai kritikáira az előlapjaiban.

Gyulai nemcsak a maga igazát védte szenvedélyesen, hanem a vezetése alatt álló vagy érdekeltségéhez tartozó társaságokért is elszántan hadakozott.

Nos , Jókai élclapja, az Üstökös ezen a hátsó kapun is megközelítette Gyulait, hogy visszafizesse

neki időnként a kölcsönt – kamatostul. Gyulai Pál a nagy tekintélyű Kisfaludy Társaság elnöke volt.

Hát hogyan is zajlik le “A kis -falusi társaság köz-ülése” az Üstökös szerint? (1880. február 15.)

Kezdődik Gyulai elnöki megnyitójával:

“Tisztelt gyülekezet! Már negyvenhárom esztendős ez a mi társaságunk. Ez idő alatt mindig

döntőleg igyekezett befolyni társadalmi átalakulásunkra. Nem a mi hibánk, hogy azért mé gsem döntöttük halomra a társadalmat, de vigasztal bennünket a tudat, hogy döntöttük halomra a verseket, s

e vigasz annál jobban esik nekünk, mert ezzel elértünk annyit, hogy most már példánkat követve ezer

meg ezer poéta dönti a verseket.” (Döntő éljenzés.) Egy műsorszám:

“Böjti Zsolt felolvassa Lévay Józsefnek A múzsák bosszúja című szép költeményét. A vers az

Árvíz-könyvben fog megjelenni címversnek, hogy legyen miről elnevezni azt a könyvet – vizesnek.” Ezután következik a köz-ülés legjobb száma: “Az egész társaság elmegy a Hungáriába, s ott élteti

az irodalmat.”

Amikor Mikszáth Jókai életrajzán dolgozott, a Révai-kiadócég harminc példányban próbakiadást

készített széles margóval. E példányokat elküldték Jókai családtagjainak és barátainak azzal a kéréssel, hogy vezessék rá megjegyzéseiket. Javítottak rajta Feszty Árpádnétól Tuba Jánosig,

Alexander Bernát, Hegedűs Sándor, Keszler József, Nagy Miklós, Szinnyei József, Voinovich Géza

stb. De legtöbbet Beöthy Zsolt és Gyulai Pál. Egy helyütt Jókai egyik regényéről szólva, Mikszáth ezt írja: ,,De végre is hibátlan ló, hibátlan

asszony és hibátlan regény nincs.” Gyulai nem állhatta meg, hogy oda ne jegyezze: “De még hibátlan életrajzíró sincs.”

Ez a mondat egy kis önkényeskedéssel, módosított formában került bele Mikszáth kiadójának

emlékirataiba és onnan egynémely anekdota-gyűjteménybe. Következőképpen: Egy helyütt Jókai egyik regényéről szólva megjegyezte Mikszáth: “Bizony nehéz jó regényt írni.”

Erre Gyulai odajegyezte a margóra: “Még nehezebb jó életrajzot írni.”

(Ezt a helyesbítést csupán csak azért iktattuk ide, mert a megbízhatóság a jókedvű filológiában is kötelező!)

Köztudomású, hogy a próbapéldányok körutazásáról és a hozzászólásokról Mikszáth is beszámolt

A “tökéletes könyv” című karcolatában (Vasárnapi Újság, 1906. jan. 7).

Szójátékos kritika

Tarnóczy T'ivadar (1836-1894) magyar- és történettanára volt a sárospataki kollégiumnak.

A tanítás mellett tollal is szolgálta szaktárgyait. Két terjedelmesebb művelődéstörténeti tanulmánya mellett kiadott egy A világtörténet dióhéjban (1872) és egy A magyar irodalomtörténet

dióhéjban című kötetet is (1876). Igénytelen, de nem haszontalan kis könyvek ezek. Afféle “népszerű

kiadások” a tanulóifjúság számára. “Világtörténete” három kiadást ért. “Dióhéjba” foglalt magyar irodalomtörténetéből Gyulai Pálnak is küldött egy bírálati példányt. A

szigorú kritikusnak sehogy sem tetszett a cím. Az egész könyvecskét feláldozta tehát egy, a címre célzó gúnyos szójátéknak:

“A dió héja csak megvan, hanem a magot nem találom!”

Gyulai és a magyar helyesírás

Gyulainak rendkívül konzervatív elvei voltak a helyesírás kérdésében is. Több rendbeli polémiát folytatott, hevesen védve – főleg az újító Nyelvőrrel szemben – a maga merev nézeteit. Hadakozott az

a ki, a mi egybeírása ellen, a cz-nek c-re való egyszerűsítése ellen (szerinte: nem is lehet jó magyar

ember az, aki cz helyett puszta c-t ír!), és végül a kettős magánhangzók összevonása ellen a -val, – vel, – vá, – vé ragok felvétele esetén.

Ez utóbbi kérdésben szembeszállott Wlass ics Gyula kultuszminiszterrel is, aki a hivatalos és

iskolai helyesírást épp akkor szabályozta. Gyulai erősen vitatta, hogy a kettős mássalhangzókat azért

kell megismételni, mert csakis így tűnik ki világosan a szókép. Ahol ellenben ez nem fontos, ott elég

az első mássalhangzó megkettőzése; például: össze, asszony... Wlassics az ellenkező véleményen volt, amire Gyulai felpattant:

– Igenis így kell írni: beggyei, völggyei, hogy kitűnjék a szókép! Mert mi az, hogy: heg-gyei,

völg-gyel? Az igazság tehát nem az, hogy: Wlassiccsal, hanem az, hogy Wlassics-csal!

Az egyik akadémiai értekezleten, amikor az új helyesírás kérdéseit vitatták, s Gyulai szenvedélyesen

védte a cz-t, valaki avval érvelt, hogy a gyerekek nagyon nehezen tanulják meg a c és z – ből álló cz-t. – Kár, hogy nem vagyok kisgyerek – pattant föl Gyulai –, megmutatnám, hogy gyorsan tanulom

meg! Amikor pedig ugyanazon a gyűlésen egyik akadémikus az idegen szavak magyaros helyesírása

mellett szólt, és felhozta érvül, hogy a nyelvnek joga van az önkényre, Gyulai frissen odavágta:

– Hisz épp azért írhatjuk a c-t cz-nek! Az önkény jogán!

Négy strófában – négy betegség kórképe

Gyulai Pál sokat zsörtölődött a századvégi nyelvújító, illetőleg új szavakat gyártó mozgalom miatt.

(Ezt Csiky Gergely is kigúnyolta Mukányi című vígjátékában.) Hasonlóképpen elítélte az idegen szavak fölösleges – csupán előkelősködő – használatát.

Továbbá: élesen állást foglalt a meg nem honosodott idegen szavaknak “magyaros”, fonetikus

írása ellen. Ezt az otromba írásmódot a magyarkodó Rákosi Jenő kezdeményezte, és Budapesti Hírlapjában következetesen érvényesítette.

Mindezen bosszúságait egyszer (1891) versbe foglalta oly módon, hogy kifogásait egy-egy

strófába tömörítette, s a zárószakaszban mintegy összegezte a végeredményt. Íme a vers:

Írói recept

Látóhatár, évad, járóka, szélhámos,

Lesőhely, útvesztő, ünnepség, pénztáros, Mérnök helyett mérő... ha mind egybeveszed:

Jó magyar nyelven írsz, dicsőség a részed.

Mintegy ráadásul: hordár helyett hordó;

Ne cifrázz rendje llel, ott a régi ordó.

Mit tanár? Professzor. Mit jellem? Karakter. Csak ezt érti meg az igaz magyar ember.

De azért ne hódolj latinnak vagy fránsznak,

Írd csak magyarosan nuance-ot nüánsznak,

A quasi-t kvázi-nak, codex-et kodex-nek: Ez az írásmódja az új régieknek.

Szedj ki régi könyvből mindent, mi kissé nyers, Megtűri a próza, ha nem tűri a vers;

Tanuld el a néptől falun, mi betyáros,

Mívelődjék tőle elkorcsosult város.

Keresd, halmozd mindezt, légy réginél régibb,

Magyarnál magyarabb, a népinél népibb;

Pödörd ki jól bajszod, szedte-vettézz nagyon,

Nemzeti géniusz hadd csókoljon agyon!

Gyulai versbe öntött panaszának megvan az a külön érdekessége is, hogy ,,Ad nótám: Poétái

recept”, vagyis Arany János Poétái recept című gúnyversének mintájára írta. Arany János a szabadságharc után elburjánzott holdvilágos költészetet ostorozta (1852). Gyulai – négy évtized

múltán – úgy látja: a Bach-korszakbeli “poéták” receptje mellé legfőbb ideje megírni a nyelvrontó,

kozmopolita módra előkelősködő, ízléstelenül magyarkodó törekvések elleni ,,írói” receptet.

A Budapesti Szemle szerkesztője

Sokféle munkaköre és tisztsége közül egyik sem forrt annyira össze a nevével, mint a Budapesti

Szemle szerkesztése. Ez a havi folyóirat tulajdonképpen az Akadémiával szoros kapcsolatban álló Kisfaludy Társaság lapja volt. 1873-tól haláláig (1909), tehát három és fél évtizeden át szerkesztette.

A századfordulón lemondott a Kisfaludy Társaság elnökségéről, 1902-ben megvált egyetemi

katedrájától – de a Budapesti Szemle szerkesztését mindvégig megtartotta. A múlt század utolsó negyedében az irodalom terén ez volt a rangadó folyóirat, viszont

századunkban már az irodalmi konzervativizmus legmakacsabb fellegvára. Gyulai Pál úr mint szerkesztő tudott gavallérosan fizetni, de tudott kíméletlen is lenni. Mindkét

eljárására íme, egy-egy példa:

Arany János munkatársi közreműködése a Budapesti Szetnlének egyik fő erőssége volt. Valamelyik költeménye különösképpen tetszett Gyulainak, s ezért akkoriban szokatlanul nagy

honoráriumot: huszonöt forintot juttatott el Aranyhoz.

A legközelebbi találkozás alkalmával Arany szóvá tette ezt, s mintegy feddően intette, hogy máskor ne adjon neki ilyen “előkelő” honoráriumot. Erre Gyulai így vágott vissza:

– Máskor ne tessék olyan előkelő verset írni, akkor majd nem kapsz ilyen előkelő honoráriumot!

Ezzel szemben viszont: Egyszer Zichy Géza gróf küldött be verseket a Budapesti Szemlének. Gyulainak nem tetszettek a

versek, és nem adta ki őket. Mikor Zichy meglehetős felháborodással reklamá lta verseit, Gyulai csak ennyit felelt:

– Ha úgy beszél velem, mint egy lord, hát írjon olyan verseket, mint lord Byron!

Mi a különbség az írók és a nyelvészek társasága között?

Sándor utcai lakásán Gyulai a látogatóit reggel kilenc óra előtt a dolgozószobájában fogadta, amelyben mindig nagy rendetlenség volt. Asztal, szék, pamlag tele könyvekkel, füzetekkel,

újságokkal, korrektúrákkal. A látogatót leültette az íróasztala mellett álló karosszékbe, miután előbb eltakarította róla az esetleg rajta heverő nyomtatványokat, maga pedig, rendesen pipázgatva, föl és alá

járkált a szobában.

Szinnyei József sokszor megfordult nála. Az öregúr szívesen elbeszélgetett vele, s persze vitatkozott is.

Egyszer, amint így beszélgettek, föl és alá jártában ráesett a tekintete egy könyvre. Fölvette az

asztalról, és azt mondta: – Ez a Zichy Géza is fene rossz poéta! Mire Szinnyeinek kicsúszott a száján:

– Mégis tagja a Kisfaludy Társaságnak.

Erre Gyulai a földhöz vágta a könyvet, és dühösen fordult feléje: – Én nem tehetek róla! Én nem szavaztam rá! Azt hiszi, hogy nálunk is úgy van, mint maguknál,

nyelvészeknél, hogy amit Budenz úr parancsol, az meglesz?

Alázatos tisztelettel!

Haynald Lajos kalocsai érsek mindenkinek nagy tisztelettel és alázattal köszönt. A kalapját térdig

leemelte.

Egyszer találkozott Gyulai Pállal, aki úgy köszönt neki, hogy a cilinderét letette a földre. – Mit csinál? – kérdezte az érsek nagy csodálkozással.

– Lejjebb már nem tehetem – volt a válasz.

Kiss József és kis Pál

Egyszer beállított Gyulaihoz Kiss József, a költő, és teljes írói öntudattal bemutatkozott:

– Én Kiss József vagyok. Erre Gyulai:

– Én meg kis Pál vagyok, de nem dicsekszem vele. (Kiss József tudniillik szintén alacsony termetű ember volt.)

Kiss József mint A Hét szerkesztője egyszer levelet írt Gyulainak, és abban kijelentette, hogy ő a Budapesti Szemlével – amelyet Gyulai szerkesztett – nincsen megelégedve, és kifogást tett ez ellen

is, az ellen is. Aláírva: “Tisztelettel – Kiss József.” Erre Gyulai azt válaszolta neki: “Ha az úr nincs megelégedve a Budapesti Szemlével, hát ne

olvassa. A cserepéldány küldését ezennel megszüntetem.” Aláírva: ,,Minden tisztelet nélkül – Gyulai

Pál.”

A kis méretekről szólva hadd említsük meg itt Gyulainak egy jellemző, öntudatos kijelentésé t:

– No, mégiscsak én vagyok ám a legkisebbek között a legnagyobb!

Amikor a tanár úr nem készült...

Beöthy Zsolt valami Kisfaludy Társaság-ügyben kereste föl egyszer Gyulait.

Gyulai éppen az előadására akart készülni, azért a markába nyomta Beöthynek a Budapesti Szemle legközelebbi füzetének revízióját, és kérte, hogy olvassa, amíg ő készül, aztán majd együtt mennek el,

és útközben megbeszélik azt, amiért Beöthy jött. Fölhívta figyelmét egy bírálatra, amelyet ő írt.

Azonban alig kezdett bele Beöthy az olvasásba, Gyulai megszólalt, és elmondta, hogy mi van a bírálatban. Aztán egy kicsit vitatkoztak. Ezzel eltelt az idő, és már menni kellett az egyetemre.

Beöthy azt kérdezte, hogy mármost hogyan fog előadást tartani, mikor nem készült.

Gyulai azt felelte: – Tudja, Beöthy úr, ilyenkor, amikor nem készültem, jobban kiterjeszkedem egyes részletekre.

“Hadnagy uram... “

A sok kritizáló és csipkedő közlemény mellett egy szeretetteljes följegyzés is fennmaradt a költő Gyulairól. Anekdotagyűjteményeink ezt rendszer int elmesélgetik, mi sem mellőzhetjük.

Egyetemi előadásai egyikén történt. Öregember volt már Gyulai abban az időben.

A szabadságharc költészetéről beszélt, s kissé elfogult hangon megjegyezte: – Akkoriban, uraim, én is írtam egy verset...

E szavaknál a hallgatóság felállt. És mondani kezdték a költeményt:

Hadnagy uram! Hadnagy uram!

– Mi bajod van, édes fiam?

Piros vér hull a mentére...

– Ne bándd, csak az orrom vére.

S végigmondták mind a tizenkét sort.

Gyulai egy pillanatra megilletődve nézett maga elé, zavarában megigazította az okulárét, s a régi

emlékekre megmegrendült ősz feje. Utoljára elővette tarka zsebkendőjét, s megtörülte könnyes szemét.

A jelenet utójátéka: Gyulai órája után a hallgatók egy csoportja megtárgyalta a lezajlott eseményt.

– Megható ünnepség volt! – áradozott egy érzelmes ifjú. Mire egy hűvösebb hang így felelt:

– Szerintem ezt az órát csak a szabadságharc emléke mentette meg attól, hogy dedóssá ne váljék.

Egy cinikus harmadik meg így folytatta: – Ez után már csak az hiányzik, hogy előbb-utóbb egy magyar professzor ilyenformán kezdje

előadását: “Petőfinek néhány kevéssé ismert költeményét fogom tárgyalni!” S azzal harsogó hangon

elszavalja az Anyám tyúkjá-i:

Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend A szobában lakik itt bent?...

– Bizarr ötlet! – mondta egy negyedik diák. – Persze hogy bizarr! Hát még milyen komikus lesz, ha netalántán megtörténik egyszer!...

Gyulai és a pénz

Gyulai a pénz értékét egyáltalában nem ismerte. Egyszer az egyetemen a Modern Filológiai

Szeminárium széniora jelentette neki mint igazgatónak, hogy szükség volna egynéhány tollszárra és üveg tintatartóra.

– Jó, jó – mondta Gyulai, és előhúzta a tárcáját. – Elég lesz rá öt forint? – Oh, kérem – mondta a szenior –, dehogyis kell annyi! Hiszen ötven krajcárból bőven kitelik az

egész.

Gyulai nagyon szívesen elbeszélgetett és eltréfálgatott hallgatóival. Előadás előtt beült a

“szeminárium” nagy dolgozószobájába, elkérdezte, hogy mit kaptak ebédre a ciszterciták, a piaristák,

az Eötvös-kollégisták, és megállapította, hogy a papok jobban élnek, mint a világiak. Adomázgatott, vitatkozott, tréfálkozott.

Nagyon jószívű ember volt. Egy alkalommal, mikor vidáman beszélgetett a szeminárium tagjaival, észrevette, hogy az egyik ott áll kissé távolabb egy ablakmélyedésben, és nagyon szomorú arcot vág.

Gyulai megkérdezte, hogy mi a baja, de a fiú csak ümmögött. Valaki megsúgta Gyulainak, hogy

szegény nagyon meg van szorulva pénz dolgában. Gyulai aztán behítta a tanári szobába, és adott neki húsz forintot. A fiú, mihelyt pénzre tett szert, vissza akarta fizetni. De Gyulai rárivallt:

– Micsoda? Hát zsiványnak néz engem, hogy én a maga keserves keresetét elvegyem?!

Kopik a szerkezet – romlik a memória

Gyulai Pál nevekre sokszor nem emlékezett. Már férfikora delén is előfordult, hogy előadás közben azt mondta: “Az a híres francia kritikus – hogy is híják?” – “Taine!” – kiáltotta néhány hallgató. –

“Igen, Taine úr” – ismételte Gyulai, és beszélt tovább.

Az Akadémia I. osztályában Gyomlay Gyuláról szólva azt mondta: “az a hosszú görög”; Munkácsi

Bernát neki “a vogul úr” volt, Némethy Géza pedig “az a vörös”mert vörös haja volt.

Egyszer a zárt ülésben Bánóczy Józsefet, aki szemközt ült vele, több ízben Bacsányi úrnak szólította. Aztán észrevette magát, és fölkiáltott:

– Ejnye, nem tudom, mi lelt engem ma, hogy mindig Bacsányi úrnak szólítom ezt a Báróczi urat.

Egy ízben Arany János Szondi két apródja című balladájáról beszélt. Idézte, aztán elakadt. Bosszúsan

elvörösödött, összevonta szemöldökét, de sehogy sem jutott eszébe a folytatás. Végre odafordult az

egyik első padban ülő hallgatóhoz: – Hogy híják a Vámbéry úr fiát?

A hallgató furcsállkodva felelte: – Vámbéry Rusztem.

Gyulai felderülve vágta ki a feledett sort: “Rusztem maga volt ő!...”

Egy visegrádi kirándulás

Kedélyes kirándulást rendeztek egy szép napon Czobor Béla, a műtörténész, egyetemi tanár és Gyulai Pál a tanítványaikkal a visegrádi várromokhoz.

A hetvenéves Gyulai a fiatalsággal együtt fürgén rótta a meredek utat, csak néha -néha állt meg, hogy bevárja az utánuk nehezen cammogó, tekintélyes termetű kollégáját.

Hatalmasakat fújva törölgette a verejtéket magáról Czobor professzor, és mind rövidebbre szabva

az útrészleteket, annál sűrűbben és hosszasabban tartott pihenőt. Közel a hegy csúcsához már alig vonszolta kimerült testét, de egy végső nekilendüléssel mégiscsak feljutott a társasághoz.

– No – fogadja őt Gyulai csipkedő kedvvel –, most az úr is elmondhatja magáról, hogy: Czobor

vagyok, de háj minden tagom! (Vörösmarty Az élő szobor című költeményének kezdősorát csavarta ki: “Szobor vagyok, de fáj

minden tagom... “)

Jubileumi ünnep és királyi kitüntetés

1895-ben, ötvenéves írói jubileuma alkalmából az Akadémia meleg ünneplésben részesítette Gyulait.

Wlassics Gyula kultuszminiszter átadta a király kitüntetését, a Szent István-rendet, a tudományos és

irodalmi társaságok pedig szónoklatokkal ünnepelték. A jubileum napján a Nemzet című napilap reggeli számában áradozó cikk jelent meg Gyulairól

Lázár Béla (a későbbi művészettörténész) tollából, aki az egyetemen ha llgatója volt Gyulainak.

A délelőtti ünnepségen Lázár Béla is részt vett. Mikor oszladozni kezdett a közönség, Gyulai észrevette a cikkírót. Odarohant hozzá, és rákiáltott:

– Ezt a sok szalmacséplést még csak nyugodtan elviseltem, de a maga tárcája már sok a jóból!

A Szent István-rendet meg kellett köszönni a királynak.

Az “Őfelsége személye körüli miniszter” közegei kioktatták, hogy az ilyenkor szokásos kihallgatáson mit mondjon az uralkodónak.

De Gyulainak nem tetszett a hivatalos mondóka, s ezért e szavakba foglalta köszönetét:

– Felséges Uram! Egyszerű ember vagyok, nem illet a dísz, melynek leginkább az ad becset, hogy az a kéz nyújtotta, mely visszaadta a magyar alkotmányt!

A király, akit a rendes sablontól való eltérés nagyon meglepett, ezzel a kérdéssel fordult hozzá:

– Beteg, kedves Gyulai?

Gyulai Pál nem ír alá Ferenc Józsefnek

1892-ben országszerte ünnepelték Ferenc József királlyá koronáztatásának huszonötödik évfordulóját. A fővárost kivilágították, a Gellért-hegyen tűzijáték.

Ez alkalomból sokak között az Akadémia is üdvözlő irattal járult a király elébe. Mikor az üdvözlő

irat elkészült, el kellett küldeni aláírás végett a külföldön nyaraló elnökhöz, Eötvös Lorándhoz. Minthogy pedig az efféle iratokat mindig az elnök és a főtitkár írják alá, és Szily Kálmán főtitkár

szintén távol volt, a visszaérkezett iratot az őt helyettesítő Gyulai Pál elé tették aláírás végett.

– Nem írom alá – mondta Gyulai. Ismerve Gyulai pecsovics voltát, nem értették: miért tagadja meg az aláírást.

– De kérem – szólt az irodavezető – , az ilyen iratok mindig két aláírással, az elnökével és a főtitkáréval látandók el!

– Nem bánom én – felelte Gyulai –, csak küldje el a főtitkárnak. Nem akarom, hogy a király aztán

megkérdezze: hát a Szily hol volt?

“Az osztály titkárt meg kell becsülni!”

Újdonsült osztálytitkár korában Szinnyei József fent járt egyszer az Akadémia főtitkári hivatalában.

Borovszky Samu irodaigazgató megszólította: – Kérlek, Józsi...

Gyulai, aki szintén ott volt, tréfásan közbevágott:

– Semmi Józsi! Az osztálytitkárt meg kell becsülni! Úgy kell szólítani, hogy József.

BEÖTHY ZSOLT

Az első újkori Zsolt

Árpád-fia Zsolt fejedelem óta Beöthy Zsolt kapta ezt a nevet először.

1848. szeptember 4-én született, s így nevével jó három hónappal megelőzte Petőfi Zoltánt (szül. 1848. december 15.). Utánuk már csak hat év múlva (1854) következett Jókai “fia”: “Kárpáthy

Zoltán”... és a többi Zsolt meg Zoltán.

A Jókedvű magyar irodalomban megírtuk már, hogy a régi magyar személynevek használatát Horvát István hozta divatba, jó példával járva elöl, amikor 1820-ban született fiának az Árpád nevet

adta. (Ez lett szegény Szendrey Júlia második férje.) – Az Árpád név után következtek aztán a Gyulák, Attilák, Zoltánok, Aladárok stb.

“Zoltán öcsém könyve”

Mi volt Beöthy Zsolt, mielőtt író és tudós lett volna? Mi lett volna más? – kisfiúcska volt

Komáromban. De nem akármilyen kisfiúcska, mert apja is, nagybátyja is ismert nevű írók, költők voltak. Apja, Beöthy Zsigmond költeményeket, elbeszéléseket és egy vígjátékot írt, nagybátyja,

Beöthy László pedig az ötvenes évek egyik legnépszerűbb humoristája, akinek szellemes, kedves tréfáin nemzedékek mulattak. (Mikszáth is nagyon szerette!)

Ma már teljesen feledésbe merült az az érdekes adat, hogy a kis Zsoltnak – akit eleinte még

Zoltánnak neveztek! – szórakoztatására kedves, derűs humorista nagybátyja, Beöthy László “egy igen mulattató gyermekkönyvet” írt (vagy készült írni) “Zoltán öcsém könyve” címen.

A hatéves Beöthy Zoltánnal együtt sok kisgyermek várta az “újévi ajándékul” beígért könyvet, de

az – Beöthy László teméntelen írói tervével együtt – sajnos, nem valósult meg.

Az első nagy olvasmányélmény

Beöthy Zsolt már kisdiák korában szorgalmasan látogatta az Egyetemi Könyvtárt, és falta a

regényeket. Akkoriban egy Révai nevű felügyelő-szolga unatkozott a dobogón, és várta a “napi munka” végét.

Ha már nagyon mehetnékje volt, fél hatkor fölállt a székre, a falióra mutatóját előretolta egy fél

órával, és azt kiáltotta, hogy: “finis!” Erre be kellett adni a könyveket, és el kellett hagyni a termet. Egyszer a kis Beöhy Zsolt druszájának, Kárpáthy Zoltánnak szívhez szóló történetét olvasta.

Mikor végére ért annak a fejezetnek, amelyben Keőcherepy Vilma meghal, és olvasta, hogy: “Hajnal volt, szép piros hajnal – halott volt, szép fehér halott” – a gyerek elpityeredett.

Révai bácsi ezt észrevette, leszállt a dobogóról, és kivette kezéből a könyvet, mondván:

– Pubi, ez nem neked való. Eredj haza!

A fiatal “kisfaludysta”

Beöthy Zsoltot a Kisfaludy Társaság 1876-ban, huszonnyolc éves korában tagjává választotta.

Ellenségei és irigyei nagyon korainak találták ezt a megtisztelést, és a napilapok egy része fölzúdult ellene.

Azokban a napokban összetalálkozott Beöthy az utcán Szana Tamással. Szana azt kérdezte:

– Nem bánt téged, hogy a lapok annyira ugatnak? – Barátom – felelte Beöthy –, jobb nekem, hogy én vagyok benn, és ti ugattok künn, mintha ti

volnátok benn, és én ugatnék künn.

Egy kotnyeles ,,dicséret” története

Arany János legnagyobb alkotása, a “Toldi-trilógia” úgy keletkezett, hogy a nagy költő elsőbben megírta az elejét, a Toldit, aztán a végét, Toldi estéjét, és csak egy negyed század múlva lepte meg

népét, nemzetét azzal az örömmel, hogy megvan a mű dereka: Toldi szerelme is. Szinte már nem is remélte senki! Irodalmi körökben tudták ugyan, hogy a költő dolgozik a mű

kiegészítésén. De múltak az évek. Arany vénült, betegeskedett, és alig látszott már reménység, hogy

halhatatlan művét befejezheti. 1879 novemberének utolsó szerdáján történt az az emlékezetes jelenet, hogy Gyula i Pál a

Kisfaludy Társaság ülésén bemutatott egy bekötött kész könyvet: Toldi szerelmét. Arany János tehát

betetőzte alkotását. Ehhez fogható örvendetes meglepetés régóta nem érte a magyar irodalmat. Arany János egy

negyedszázad rejtett munkásságát egyszerre adta elő, minden megelőző hír nélkül. Toldi szerelmét néma betűszedőkkel szedették ki, hogy senki el ne árulhassa: micsoda öröme készül a nemzetnek; s a

címlapot csak a legutolsó nap legutolsó órájában nyomtatták ki.

Amikor Gyulai Pál bemutatta e művet: a hatás leírhatatlan volt. Valóság, hogy az emberek ujjongva sírtak.

Szász Károly felállt, és azt mondta, hogy a társaság e nagy esemény-indítottá érzelmek között nem

tarthat ülést. Javasolta: menjen egy küldöttség a beteges nagy költőhöz, hódolattal üdvözölni őt. Úgy is lett. A Kisfaludy Társaság számos tagja fölkereste Arany Jánost egyszerű szobájában. Hogy mit

mondtak neki, hogy milyen volt ez a jelenet – nem jegyezték föl az annalesek.

De az világsorja, hogy semmiféle ünnep nem lehet zavartalan. Miután a küldöttség hódolt a költői nagyság előtt, egy kis hétköznapi vidám beszélgetés következett.

Eközben Beöthy Zsolt Aram Jánoshoz fordult, s mosolyogva e dicséretnek szánt szavakat mondta:

– Hanem, kedves bátyámuram, az bizonyos, hogy ez a meglepetés, a kész, a kinyomtatott, a

bekötött könyvvel, igen jól volt rendezve!

Arany János e minden célzat nélkül való, enyelgő szavakra elsápadt. Addig eszébe se jutott, hogy nem kellett volna ama tanácsadóira hallgatnia, kik a hatást e titkolódzással fokozták. Beöthy Zsolt

fonák dicséretét hallva, úgy érezte, az nem volt méltó hozzá. És bánta, hogy megengedte.

,,Irodalmunk rezgőnyíirfája”

Beöthy Zsolt valami idegsokkszerű bántalomban szenvedett, aminek következtében állandóan, szüntelenül jobbra-balra rázta a fejét. E testi fogyatkozása miatt nem túlzottan tekintélytisztelő

hallgatói elnevezték őt “irodalmunk rezgőnyárfájának”. Beöthy Zsolt 1900-tól haláláig a Kisfaludy Társaság elnöke volt.

Közvetlenül a halála előtti években, 1920-1922 között történt:

A Kisfaludy Társaság egyik havi ülésén Vargha Gyula olvasott fel a verseiből, s a közönség nagy figyelemmel hallgatta.

Egyszer csak az áhítatos csöndet méltatlankodó, félhangos kitörés zavarta meg:

– Mit rázza az az öregember állandóan a fejét jobbra-balra? Mi nem tetszik neki ezeken a gyönyörű verseken? (Az az ,,öregember'' pedig élete végéig rázta a fejét... )

A vizsgáztató professzor

Beöthy Zsoltról azt mondták a hallgatók, hogy nála a tanári vizsgálat eredménye attól függ, hogy a reggeli szivarja hogyan szelelt.

Alighanem egy ilyen napon zajlott le a következő tanárvizsgálat:

Beöthy ezt a tételt adta fel a jelöltnek: – Beszeljen Arany balladáiról!

A jelölt hallgatott.

– No, kérem, hát először is nevezzen meg egynéhányat! Kiderült, hogy a jelölt teljességgel semmit sem tud Arany balladáiról. Beöthy erre méltán

fölháborodott, és azt mondta: – Be van fejezve a vizsgálat. Tessék távozni!

De a makacs jelölt replikázott:

– Kérem, a szabályzat szerint a vizsgálat fél óráig tart, tehát nekem jogom van további kérdésekhez.

Beöthy, mérgét visszafojtva, azt mondta:

– Jól van. Ha ön azt gondolja, hogy joga van további kérdésekhez, ám legyen. De nekem meg jogom van azt kérdezni, amit akarok. Beszéljen Arany balladáiról!

Hallgatás. – Beszéljen Arany balladáiról!

Megint hallgatás.

– Beszéljen Arany balladáiról! Erre a jelölt mégis jónak látta meg nem várni a fél óra leteltét.

A tanárvizsgáló-bizottsági elnök

Beöthy Zsolt sok éven át volt elnöke a Középiskolai Tanárvizsgáló Bizottságnak. Többször

mondogatta, hogy a sírkövére majd ezt a föliratot kell rávésctni: “Itt nyugszik egy ember, aki élete java részét vizsgálati fogságban töltötte.”

Elnöklete alatt folyt a tanárvizsgálat.

A jelölt idézte ezt a kódexbeli mondást: “Mert nem hatsz egy fürtöt fejérré tenned avagy feketéje”

(= mert nem tehetsz egy fürtöt fehérré avagy feketévé). Beöthy erre tréfás csodálkozással közbeszólt:

– Mi a csoda! Hát a kozmetika akkor még ilyen kezdetleges volt?

Más alkalommal az alap vizsgázó jelölt a finn szöveg fordítása közben megakadt.

– Mit nem tud? – kérdezte Szinnyei József, a finn nyelv professzora.

– Kérem, nem tudom, hogy metsä mit jelent. Erre Beöthy:

– Maga nem tudja, hogy metsä mit jelent! Metsä annyi mint “erdő”. Szinnyei nagy szemeket meresztett irodalmár rokonának a finn nyelvben való meglepő jártasságát

látva.

Beöthy aztán utólag megmagyarázta a dolgot: – Tegnap Volf Gyurka végigragoztatta egy jelölttel a metsä szót egyes számban és többes

számban: erdő, erdőt, erdőben, erdőből, erdőbe s így tovább – hát meg kellett tanulnom.

Az érettségi biztos

Egyszer a sárospataki kollégium érettségi vizsgálatára Beöthy Zsoltot küldték ki

kormányképviselőnek.

Szokása szerint gondosan végigolvasta az írásbeli dolgozatokat, és föltűnt neki, hogy a német dolgozatokban jó csomó helyesírási hiba nincsen aláhúzva. Ezért négyszemközt kérdőre vonta a

német nyelv és irodalom tanárát. Ez indignálódva azt felelte:

– Hát, kérem, azt már csak nem lehet tőlem kívánni, hogy minden szót megnézzek a szótárban!

Más esztendőben a László Mihály-féle magánintézetben volt kormányképviselő. (Hírhedett

bizonyítványgyártó iskola volt az! Gazdag szamár-gyerekek végső menedéke.) Az érettségizők között volt egy távoli rokongyerek is. Megbukott két vagy három tárgyból, s aztán

azzal mentegetődzött, hogy: – Akármit feleltem, a Zoltán bácsi mindenre rázta a fejét. Erre aztán úgy megzavarodtam, hogy azt

sem tudtam, fiú vagyok-e vagy leány.

“Beöthy bácsi” iskolai dolgozata

Megírtuk a Jókedvű magyar irodalomban, hogy Petelei István, a századvég és századforduló finom tollú elbeszélője, akit kortársai “az írók írója” jelzővel tiszteltek meg, egy kis unokahúga kérésére

elkészítette ennek magyar irodalmi házifeladatát, de “dolgozatára” a szigorú kolozsvári apácáktól csak “elégséges” (hármas) osztályzatot kapott.

Vigasztalódjék Petelei István szelleme azzal, hogy tudós kortársa, Beöthy Zsolt sem volt sokkal

szerencsésebb egy hasonló esetben. Kádár Ilona tanárnő, Pukánszkyné Kádár Jolán nővére, a Csalogány utcai tanítónőképzőben

működött. Egyik tanítványának magyar dolgozatai sorozatosan rosszul sikerültek.

Minthogy az ifjú hölgy Beöthy Zsolt ismeretségi köréhez tartozott, elkeseredésében megkérte egyszer “Beöthy bácsit”: írja meg helyette a magyar dolgozatát. Beöthy bácsi meg is írta, de “jónál”

(kettesnél) jobbra ő se vitte.

Amikor a kislány megmutatta neki a füzetét, a nagy tekintélyű irodalomprofesszor ravaszkás mosollyal így szólt:

– Hja, Ilus néni a legjobb tanítványaim egyike volt: természetes tehát, hogy tartja a nívót!

Beteg vagy nem beteg?

Beöthy Zsolt sokat betegeskedett. (Harmadik felesége ezt így fogalmazta meg: “Oh, az a Zoltán

annyira szeret beteg lenni!”)

Rokona és barátja, Szinnyei József hallja egyszer, hogy megint beteg. Elhatározta, hogy másnap meglátogatja. Ámde reggel azt olvassa az újságban, hogy tegnap Jóka iéknál születésnapi vacsora volt,

s ott volt egyebek közt Gyulai Pál és Beöthy Zsolt is. Hát mégsem beteg?

Fölmegy hozzá. A hintaszékben ül “lustaruhában” (így nevezte Orczy Lőrinc báró a Schlafrockot), derékon fölül vastag pléddel körülcsavarva. Fejét lehorgasztva, szomorú arccal fogadja látogatóját, és

a gégéjére mutat. – No hát, így higgyen az ember az újságoknak! – mondja Szinnyei. – Azt olvastam, hogy tegnap

Jókaiéknál vacsoráitál!

Lemondóan legyint a kezével, és a gégéjét tapogatva alig hallhatóan suttogja: – Nincs hangom!

– No, ne is erőltesd, majd beszélek én.

De azért csak beszélt. Eleinte még suttogva, azután halkan, végre egészen megjött a hangja. Teljesen megfeledkezett arról, hogy ő beteg. Egyre élénkebb és élénkebb lett, görnyedtségéből

föl-fölegyenesedett, az arca földerült, mosolygott, gesztikulált. Egyszer csak ezzel a vallomással állott elő:

– Tudod, tegnap egész nap nagyon ebül voltam. De az öreg Jókai olyan nagyon kedves levelet írt!

Este egy kicsit jobban éreztem magamat, hát fölöltöztem, konflist hozattam, és odahajtattam az öreghez. Nagyszerű vacsora volt, pompás hangulat! Még dikciót is mondtam!

Egy konyakos história

Beöthy Zsolt dékán korában mindig tartott a hivatalban konyakot, hogy a kollégáit, akik ná la

megfordultak, olykor-olykor megkínálhassa vele. A konyakot a pedellussal, a szemtelenségéről híres Kompfyval vásároltatta, és nyitott szekrényben tartotta.

Egyszer, amikor egyik tanártársa és barátja fölkereste, elővette a konyakospalackot. Megnézte, aztán kifakadt:

– Hallatlan, hogy ez a szemtelen Kompfy mennyi konyakomat megissza! Ezt az üveget tegnap

hozattam, s most már három ujjnyi híja van. – Hátha párolog? – mondta a barátja.

Beöthy nem vette észre, hogy barátja csak tréfál, és becsengette a pede llust:

– Hallja, Kompfy, ez a konyak párolog! Kompfy vállat vont:

– Hát persze, hogy párolog. Minden konyak párolog. Azzal kiment. Beöthy pedig a homlokára csapott:

– Tyü, de bolondot tettem! Most ez a Kompfy még szemtelenebbül fogja fogyasztani a

konyakomat! (Ravaszabb volt Ponori Thewrewk Emil. Az ő dékánkorában a nyitott szekrényben Kompfy

számára a legolcsóbb fajta konyak “párolgott”, a kollégák számára való finom konyak pedig a

wertheim-szekrénybe volt bezárva.)

Egy 1922. évi följegyzésem

Beöthy Zsolt kevéssel a halála előtt az esztétikán kívül Petőfiről is tartott előadást. Egyik ilyen óráján

történt:

Annyira belemerült egy szépen megszerkesztett periódus kifejtésébe, hogy körmondatának még a

közepe táját sem sikerült elérnie, amikor lejárt az óra, s az ajtó fölött fülsiketítő cserregésbe fogott a

csengő. A körmondat tehát kettészakadt. Beöthy várt egy percig, de utoljára is elvesztette türelmét, s

méltatlankodva fordult a csengő felé:

– Kérem, egyszerre nem beszélhetünk – ketten!

HEINRICH GUSZTÁV

A pozitivista irodalomtörténet-írás egyik képviselője. Főleg a magyar és német irodalmi kapcsolatok vizsgálatával foglalkozott, de értékes munkát végzett a négykötetes Egyetemes Irodalomtörténet

(1903-1911), valamint a Régi Magyar Könyvtár és (Gyulai után) az Olcsó Könyvtár sorozatának

szerkesztésével is. Kortársai azonban sokáig nem tudták megbocsátani neki, hogy gyors karrierjét – tehetsége mellett

– rokoni kapcsolatok is nagymértékben elősegítették. Heinrich Gusztáv ugyanis Csengery Antal egyik leányát vette feleségül, míg a másikat Wlassics Gyula; így tehát Heinrich Gusztáv a kultuszminiszter

sógora lett.

A nagy befolyású Csengery Antal segítségével kapott Heinrich már harminchárom éves korában “após-tóli” egyetemi tanári kinevezést. 1885-ben a Kisfaludy Társaság, 1892-ben az Akadémia

választotta tagjául; 1905-ben akadémiai főtitkár, 1910-ben főrendiházi tag.

Amikor Georg Brandes, a neves dán irodalomtörténész és esztétikus ellátogatott Budapestre, az írók

és művészek ünnepélyesen fogadták. Heinrich Gusztáv többek közt Hatvány Lajost is bemutatta Brandes-nek, éspedig ezekkel a

szavakkal:

– Der Herr, der seinen Vater gut gewählt hat. (Egy úr, aki jól választotta meg az apját.) Tudnivaló dolog, hogy Hatvany Lajos a bárói címet szerző Hatvany-Deutsch Sándor

nagyiparosnak volt a fia.

Hatvany Lajos nem akart adós maradni a megjegyzésért, és rámutatva Heinrichre, aki karrierje javát apósának, Csengery Antalnak köszönhette, csípősen visszavágott:

– Und der Herr, der seinen Schwiegervater gut gewählt hat. (És e gy úr, aki az apósát választotta

meg jól.)

Heinrich Gusztávot 1882-ben Paulay Edével, Mikszáth Kálmánnal és Endrődi Sándorral egy napon választották meg a Kisfaludy Társaság tagjává.

Az egykorú sajtó élesen bírálta a választást: “Mit keres Heinrich úr az ötven «legjobb» magyar író

közt?” – kérdezték. – “Hiszen eddig nem írt egyebet néhány unalmas értekezésnél... Szegény Kisfaludy! Megfordulna a sírjában, ha látná!”

Szemere Attila a Pesti Hírlap publicistája írta e kemény szavakat. Majd így folytatja: “Tets zés

szerinti pályadíjat tűzünk ki annak, aki bebizonyítja, hogy mi a jogcíme Heinrich úrnak a Kisfaludy társasági tagságra? Még annyi sem, mint az akadémikusságra! Mert ott elég unalmasnak és

érthetetlennek lenni...” stb. A Kisfaludy Társaság elnöksége azzal mentegette magát, hogy Heinrich “jól ösmeri a német

irodalmat”. Erre még hevesebb lett a támadás: “Ha olyan jól ösmeri, akkor a Schiller-Vereinba s nem

a Kisfaludy Társaságba kell őt beválasztani!” Pár nap múlva aztán kiderült a meglepő választás titka.

Gyulai Pál, a Társaság akkori elnöke, semmiképpen sem akarta Heinrich Gusztáv tagságát.

Megtudva ezt a Társaságon belüli ellenzék, a tagok nagyobbik fele, csak azért is Heinrich Gusztávra

szavaztak, hogy borsot törjenek Gyulai orra alá.

A sajtó állításával szemben egyetemi tanítványai azt tapasztalták, hogy Heinrich Gusztáv egyáltalán

nem unalmas, sőt kifogyhatatlan humorú előadó. Pompás ötleteivel a legszárazabb filológiai témát is

érdekessé varázsolta. Egyik szemináriumi óráján a filológiai pontosságról esett szó. Heinrich ismételten hangsúlyozta,

hogy a filológus sohase bízzék a memóriájában. Fejtegetéseit ezzel az intő példával zárta:

– A Budapesti Szemlében bírálatot írtam egy könyvről, s megróttam a szerzőt, mert emlékezetből írt le néhány évszámot. Persze hibásan. Sohasem szabad évszámot emlékezetből leírni! Ebben a

bírálatomban egyébként magam is említettem néhány évszámot – szintén csak emlékezetből. Mondanom sem kell, hogy valamennyi évszámom hibás volt...

A vizsgáztató professzor

Egy vidéki tanár vizsgálatot tett a német nyelvből és irodalomból mint harmadik szaktárgyból. Az

irodalmat elég jól ismerte, de a der, die, das-szal és a végzetekkel hadilábon állott. A vizsgálat befejeztével azt mondta neki Heinrich:

– Tudja, én átengedném magát, de az mégis csak disznóság, hogy ilyen rosszul tud németül. Mért nem gyakorolja magát?

– Kérem, szívesen gyakorolnám én magamat – felelte a javakorabeli férfi – de ott, ahol

tanárkodom, én tudok legjobban németül, mert rajtam kívül németül tudó ember egyetlenegy sincs. – Hol tanít?

– Makón.

– Hja, Makón! Oda ennyi is elég. És a makói tanár megkapta a képesítést.

Egy tanárjelölt-kisasszony vizsgázott németből. Heinrich egyebek közt azt kérdezte, hogy milyen volt az epische Langzeile (az epikai hosszú verssor, vagyis a nibelungi sor).

A kisasszony pontosan elmondta, hogy milyen verslábakból állott. – Fräulein, etwas haben Sie vergessen (Kisasszony, valamit kifelejtett) – mondta Heinrich.

–? ? ?

– No, Fräulein – segítette a professzor hamiskásan mosolyogva –, was ist zwischen den Füssen? (No, kisasszony, hát mi van a lábak – tudniillik a verslábak – között?)

– Ach, ja! Die Zäsur! (Ah, igen! A sormetszet, vagyis a metszővonal!)

Csak az ökör következetes

Ez a történet Heinrich Gusztávról és Szinnyei Józsefről szól.

Egy akadémiai ülés után egy nagyobb társaság a Royal-szállodába indult – egyetemi vacsorára.

Heinrich útközben hosszasan magyarázta, hogy ezeknek a vacsoráknak nagy hibájuk az, hogy egy-egy csoportba ülnek össze a jó barátok és jó ismerősök, akik másutt is gyakran vannak együtt.

– Tarkítva kellene ülnünk – úgymond –, más karbeli kollégák közé kellene keverednünk,

ismeretlenekkel ismerkednünk. Szinnyeinek az volt a szokása, hogy ilyen alkalmakkor iparkodott jó helyet és kellemes

szomszédokat meg szemben ülőket biztosítani magának. Most is, mihelyt megérkeztek és beadták

holmijaikat a ruhatárba, egyenesen az étterembe indult. – Hová mégy? – szólt utána Heinrich.

– Helyet foglalni.

– Akkor foglalj le egyet az én számomra is magad mellett vagy szemközt!

(Pedig minden szombaton együtt vacsoráltak, és azonkívül is legalább minden másodnap

találkoztak az egyetemen.)

Tagválasztás az Akadémián

Mikor Heinrich Gusztávot rendes tagnak ajánlották az Akadémia osztályába, szólt az elnökének,

Zichy Antalnak:

– Remélem, rám szavazol. – Nem – felelte Zichy. – Nem szavazhatok reád.

– Miért nem? – kérdezte az ajánlott elámulva. – Kérlek, ne kívánd tudni.

Egy kis faggatás után mégis kibökte Zichy:

– Már hogy szavazhatnék rád, mikor te, valahányszor szó esik rólam, mindig azt mondod: “Az a rinocerosz!”

– Hát rinocerosz vagy te? – kérdezte Heinrich.

– Nem vagyok. – No hát, akkor mért ne szavazhatnál rám?

PÉTERFY JENŐ

Péterfy Jenő a Jókedvű magyar irodalomban is helyet foglal. Méltán. Irodalmunk kiemelkedő

esszéírója és kritikusa, a magyar “értekező próza” egyik legjelentősebb mestere. A tudósról és kritikusról meg a tanárról – sajnos – alig hallottunk további szórakoztató epizódokat.

Annál inkább válogathatunk az emberi vonásairól szóló emlékekben.

Pályakeresés, pályakezdet

Péterfy Jenő érettségi után (1868 őszén) nem a filozófiai karra iratkozott be, hanem – jogásznak készült. Szerette ugyan a jogtudományt, kivált történeti és filozófiai vonatkozásaiban, de csakhamar

átlátta, hogy nem született ügyvédnek, és a bírói székben sem erezné jól magát. És akkori jogi

tankönyveink elriasztó hatásáról még évek múlva is borzadva beszélt. Átiratkozott tehát a bölcsészeti karra.

Tanári pályáját 1872 tavaszán “ideiglenes segédtanári” minőségben a belvárosi reáliskolában kezdte meg. Ősszel kinevezték valóságos segédtanárnak az említett iskolához, azzal a feltétellel, hogy

egy év alatt leteszi a tanárképesítő vizsgát. Hozzá kellett tehát látnia a nagy feladathoz, bárhogy

nyugtalankodott lelkiismerete amiatt, hogy alig hallgatta a v izsgáztató tanárok előadásait. Horváth Cyrill és Riedl Szende (Riedl Frigyes apja) megdicsérték készültségét filozófiából és németből,

bizonyára nem ok nélkül. De Toldy Ferenc nem volt megelégedve az előtte ismeretlen jelölttel, így

történt aztán, hogy tanári oklevelébe magyar nyelvből és irodalomból ez a meglepő bejegyzés került: “E szakokban gyenge.”

Étel, ital, dohány

Szerette a finom szivart, jó társaságban a jó bort és a jó vacsorát, de mindenben mérté kletes volt. Csak a komoly, finom borokat itta meg, de azt azután tudta élvezni – szagolgatta, ízlelgette.

Egy ízben Goldziheréknek valaki jeruzsálemi bort hozott oly alkalommal, amikor Péterfy náluk

vacsorázott. A tudós kiment a konyhába megkóstolni, aztá n tréfásan kijelentette:

– Ezért ugyan kár volt Jeruzsálembe menni!

Az egyik Goldziher-fiú tréfából kicserélte a jeruzsálemi bort valami könnyebb borral, és azt tálalta az asztalra. De Péterfy finom ínye rögtön észrevette a változást!

Barátai mindnyájan tudták, hogy nagy gourmand. Nagyon szeretett jól enni, jól elkészített ételeket.

Az édességeket, édes tésztákat különösen kedvelte. Goldziher Ignác családja körében egészen otthonosan érezte magát. Élvezte a háziasszony kitűnő

főztjét. Sokszor meg is dicsérte tréfásan:

– A konyhája nagyon jó! Hát ha még magyarul is megtanulna! Más alkalommal panaszkodott Haraszti Gyulának (a budapesti egyetemen a francia nyelv és

irodalom tanárának), hogy az ő gazdasszonya – “Frau Anna” – nem főz eléggé jól, pedig sűrűn forgatja a szakácskönyveket.

– Magyar hazánkban – úgymond – minden évben négy szakácskönyv jelenik meg, és csak egy

értekezés az ízlésről. Mennyivel könnyebben tűrném magányomat, ha évenkint csak egy szakácskönyvet olvasna Frau Anna, én pedig négy ily értekezést futhatnék át. Istenuccse, meghíznék

a gyönyörtől!

RIEDL FRIGYES

Gyulai Pál utóda a magyar irodalomtörténeti tanszéken. Elsősorban franciás műveltségével, művészi

érzékenységű, szellemes előadásaival és kedves közvetlenségével hatott. Óráira mindig nagy köteg könyvvel és színes cédulák tömegével érkezett. A színes

papírszeleteknek olyanféle szerepük lehetett a témák logikai és szerkezeti rendezésében, mint költőknél a színképzeteknek a fantázia játékos csapongásában. (Példa Kosztolányi: “Mostan színes

tintákról álmodom...” stb.)

Vizuális memória – vizuális fantázia. Egyetemi szemináriumain meghonosította az “irodalmi teákat”. Ezeken a magyar és világirodalom

problémáit vitatta meg hallgatóival. Egy ilyen tea-délutánon ezzel a kérdéssel fordult hozzá egyik

hallgatója: – Tanár úr kérem, mióta katona vagyok, nem értesültem semmiről. Nem történt ezalatt valami

nagyobb irodalmi esemény?

– Irodalmi esemény? – felelte Riedl. – Petőfi Felhőinek megjelenése óta nem. Legtöbbször megkésve érkezett az egyetemi óráira. Egy alkalommal így mentegetőzött a hallgatói

előtt: – Uraim, ez azért van, mert diákkoromban egyszer elkéstem egy fél órával, s ezt a késést azóta se

tudom – behozni.

A tanári szobában folyó vitát egy ízben így szakította félbe: – Pardon, uraim! Egy percre bemegyek órát tartani.

Riedl Frigyes neve – Gyulai Pál álneve?

Mikszáth Kálmán pályafutása során mindvégig támadta s csipkedte Gyulait; pontosabban szólva: visszacsipkedte a tőle kapott két-három kedvezőtlen bírálat miatt. Közben írói eszményének,

Jókainak védelmében sem sajnált egypár oldalvágást Gyulaitól.

Jókai Egy az isten című regényéről a Pesti Naplóban két folytatásos tárca terjedelmű ismertetés jelent meg (1877. augusztus 19. és 20.). Az ismertetés Riedl Frigyes teljes névjelzésével látott

napvilágot.

Mikszáth – Jókai iránti kedvező és Gyulai iránti kedvezőtlen elfogultságában – a tárgyilagos, de

szigorú bírálatot Gyulai írásának tartotta, s a még ismeretlen, fiatal (mindössze huszonkét éves) Riedl

Frigyes nevét Gyulai Pál valamiféle új álnevének hitte. E tévedése alapján a szerinte nem is létező Riedl helyett Gyulait támadja egyik cikkében a Budapesti Napilap hasábjain (1877. aug. 24).

Halljuk csak őt magát:

“Gyulai Pál úr annyira megrestellte magát a Zichy-Ágai-ügyben szcenírozott polémia balkimenetele miatt, hogy immár szégyell a saját neve alatt írni, hanem Riedl Frigyes álnév alatt

támadja meg Jókainak Egy az isten című regényét az öreg Pesti Napló két tárcájában.

Eleinte azon hitben voltam – folytatja Mikszáth –, hogy ez a Riedl Frigyes úr valami új név, amit a regény ellen felhozott érvek idétlensége is sejtetett, de elvégre is fölfoghatatlanná vált, hogy a Pesti

Napló miért közölte volna másképp, ha nem egy tekintélyes név «balgatagsága»? Aztán ilyet csakis a fekete, elvakult irigység és epe szülhet. Egyszóval, konstatálni lehet, hogy Gyulai Pál úr ismét

megindult bogarászni az irodalom tarlóján...” stb.

Szórakozottsági példatár

Szórakozottság nélkül talán nem is lett volna vérbeli professzor. íme, egypár példa: Egy külföldi utazása alkalmával az összes hálóingeit különböző hotelekben felejtette.

Édesanyja, kivel együtt élt, nagyon a szívére vette, hogy elhagyta a vadonatúj ingeket. Ezért a következő nyáron csupa ócska, nyűtt hálóinget adott vele.

No de a professzor úr ezúttal a rendszerető Németországban utazgatott.

Amikor visszaérkezett, hétről hétre jöttek a csomagok különböző német hotelekből, bennük a hálóingek – kimosva, megfoltozva, mellékelt számlával.

Riedl néni nagyon el volt keseredve. Azt mondta, sose heveri ki ezt a szégyent. Mert hát mit

gondolnak Németországban, hogy egy magyar egyetemi professzor ilyen hálóingeket visel!

Az egyetemen minduntalan elhagyta valahol a töltőtollat. Hol a szemináriumnak valamelyik

szobájában, hol a tanteremben, hol a szigorlati teremben maradt a toll. Ezt a szórakozottságát észrevette egy szemfüles altiszt, s mihelyt Riedl (vagy ahogy az altisztek

mondták: “Ridli”) kitette a lábát az épületből, azonnal sorba járta azokat a helyiségeket, amelyekben Riedl meg szokott fordulni. Ha a töltőtollat megtalálta, elvitte Riedlnek a lakására, és kapott minden

alkalommal egy koronát.

Egyszer aztán a tréfás Riedl azt mondta neki: – Tudja mit, barátom, egyszerűsítsük a dolgot! Én magának előfizetek tizenkét megtalálásra. Itt

van tíz korona. Ezért maga tizenkétszer tartozik megtalálni a tollamat.

Szenvedélyes fotografáló volt.

Minden tanév végén lefényképezte zeneakadémiai növendékeit; egyenként vagy kisebb-nagyobb csoportokban. Már csak egyikük volt hátra, midőn a gép eltörött.

– Nem baj, jöjjön el holnap a lakásomra!

A gépet megcsináltatta, de magával vitte a ,,Bristol''-ba (ahol baráti társaságával rendszeresen találkozott) – s ottfelejtette.

Másnap délután, mit sem sejtve, elmélyülteti dolgozott íróasztalánál. Fotografálás, gép, “Bristol”,

kisasszony – minden rég kiment a fejéből. – De mi ez?

Kocsirobogás. Kiszáll két nő: egy idősebb, fekete uszályos estélyi ruhában, meg egy fiatalabb,

fehér báli toalettben. Bemutatkoznak, mármint a kisasszony és a mamája. Riedl éktelen zavarban – a báliruhák miatt – kapkod, hebeg, kirakosgat mindenféle rekvizítumot a

balkonra: virágkoszorút, vázát, lantot, könyveket, szobrot s egyéb díszletet, ahogy már szokta. A

műterem kész, hozzá lehet fogni... de akkor a szórakozott tudós a fejéhez kap:

– A “Bristol”-ban a gép!

Rettentő bocsánatkérések közt kénytelen volt a fekete és fehér báliruhát másnapra invitálni. Hűvös ígéret. Semmi folytatás.

A Tátrában nyaralt. X kisasszonnyal elhatározta, hogy lefotografál egy, a szálló közelében tartózkodó őzet. Másnap

délelőtt tizenegy órára beszélték meg a találkozást. (Nem az őzzel, hanem a kisasszonnyal!) Riedl

azonban teljesen megfeledkezett az időről, a kisasszonyról meg az őzről. Munkába merült a szobájában.

Bekopogtat a hotelszolga: – Bitt schön, das Fräulein ist schon fertig. (Kérem szépen, a kisasszony már készen van.)

Riedl tovább ír, de közben már kapiskál valamit az őzről, s szórakozottan kérdi:

– Ja? Und wo ist das Vieh? (Igen? S hol van az állat?) – Draussen steht sie, bitte, am Corridor. (Kint áll, kérem, a folyosón.)

A tudós csak ekkor eszmélt fel. És ahányszor ez a félreértés eszébe jutott, úgy nevetett rajta, mint

valami rakoncátlan gyerek.

Gonoszkodó tréfák

Alapjában véve szelíd, jó ember volt, de néha nem tudott ellentállani bizonyos rejtett indulatoknak s

gonoszkodó tréfáknak. Egyik író ismerősének kétes eredetiségű könyvével egyidejűleg gyermeke született.

– Remélem, a gyermekhez több köze van – mondta Riedl.

Szinte szállóigévé vált az a csípős mondása, amelyet egyik “tisztelt barátjához” odavágott, amikor az

dicsekedve panaszolta, hogy plagizálják

– Igaza van – szólt Riedl. – Koldust meglopni szégyen!

Egy másik “igen tisztelt barátjáról” pedig bizalmas körben akként nyilatkozott, hogy nem lát benne egyebet “mikroszkóp alá helyezett tetűnél”. (S hozzá gúnyosan kalapot emelt.)

Tréfák összevissza

Szeretett utazgatni, s tanítványait, barátait is igyekezett ránevelni az utazás művészetére.

Nagyon mulatott egy szegény ördög tanítványán, K. Ferencen, aki gyalog járta be egész Felső-Olaszországot, s végül egyebet sem hozott magával, mint egypár kétes impressziót meg két

erősen megfáradt lábat. Egy másik kedves tanítványát e szavakkal bocsátotta első útjára:

– Ne felejtse el, hogy mindenki olyan Velencét kap, amilyet megérdemel.

És milyet kapott ez a “kislány”? “Velence utálatos város, tele döglött patkányokkal!”

Néhány évvel később, gyönyörű őszi napon Velencében az egyik előkelő hotel teraszán reggelizett

társaságával, két fiatal hölggyel, akik már ismerték az egykori “kislány” úti emlékét. Riedl egyszer csak megreszelte torkát, s szinte fuldokló nevetéssel mondta:

– Egészen szép város ez a Velence – csak az a sok csúnya patkány ne volna!

Egy másik utazás alkalmával a pincér kicsiny adaggal állott elő. Riedl tréfás hangsúllyal fenyegette

meg:

– De pincér úr, gondolja meg, lehet még Ön is egyszer – vendég!

Erősen foglalkoztatta a századvég egyik “járványos betegségének”, az öngyilkosságnak lélektana. Nem csoda, hiszen jó barátja, Péterfy Jenő is az áldozatok közé tartozik.

Egyszer azt fejtegette barátainak, hogy amikor Nyáry Pál megölte magát, az öngyilkosságnak

valami egészen új formáját találta ki: leugrott a Stein-ház (a későbbi Ritz-szálló helyén) IV. emeletének nyílt folyosójáról. Ezt még addig senki sem tette meg. Ezután valósággal divatba jött a

halálugrás a Stein-ház IV. emeletéről. Mind újabb és újabb öngyilkosságok fordultak elő, mígnem

annyi lett az áldozat, hogy a folyosót bedrótozták. Véletlenül ebben a házban lakott egy Roth nevű ügyvéd, s Riedl egyik ismerőse egyszer ehhez

ment látogatóba. De nagyon sietett, csaknem futva ment be a kapun, s a lépcsőház felé tartott, midőn a portás karon ragadta:

– Nem leheti Már be van drótozva!

– Ki? Roth ügyvéd?! – Nem! A folyosó.

Az öngyilkosság témája ösztönös képzettársítással vezet a házasság kérdéséhez. Riedl Frigyes agglegény volt. Édesanyjával élt. A házasságra előszeretettel csinált vicceket. Talán

azért, mert barátai közül többen váltak vagy válni készültek, s mindenik őt hívta békebíróul, vagy tanúnak. Vagy a boldogságban kételkedő természete hozta magával? Ki tudja!

Kedvteléssel fejtegette a házasság teóriáját:

– A szerelem – úgymond – három hétig tart... Amikor egy elvált asszony ismerőse másodszor férjhez ment, ezt üzente neki:

– Ne dobja el a régi névjegyeit! Hátha még hasznukat veheti...

Záróakkordok

Riedl Frigyes hatvanöt éves korában halt meg: 1921. augusztus 7-én. Javában tombolt a háború utáni nyomorúság, az infláció. Az egyetemi tanári fizetés sem ért szinte

semmit. A méltóságos professzor úr otthon nagykendőbe kötözgette rossz cipőtől feltört lábát, s kalocsniba

vagy papucsba bújt, amikor lement olcsó kosztjukért a vendéglőbe.

Az öregúr néha ügyetlen. Nem vigyáz eléggé, a kosár kiesik kezéből az Andrássy út kellős közepén: a leves kifolyik, szertehullanak a galuskák. Éppen arra jön a professzor úr egyik tanítványa,

egy újgazdag kisasszony, a kutyájával. A kutya fürgén odaszalad, kezdi felnyalni a levest. A

kisasszony zavarba jön, szégyelli magát, húzza a kiskutya szalagját, az meg nem enged: ízlik neki a leves...

Ezt az epizódot Riedl maga mesélte el; mert mindig azon volt, hogy megelőzze a mások kacagását. – Ha én kacagok, kinek van joga sírni? És ki mer kacagni?

Inzultus volna mind a kettő.

Élhetetlensége akkor is tragikomikus jeleneteket idézett elő, amikor háztartási alkalmazott híján neki

magának kellett (azazhogy: kellett volna) tüzet raknia. Beledobott a kályhába egy nagy hasáb fát, égő

gyufát dugott alája, és gyorsan becsapta az ajtót. Azt hitte, gyönyörű tüzet rakott.

KATONA LAJOS

Egyik újabb lexikonunk (1963-ban) olyan kurtán-furcsán elintézi, mintha csak valami jelentéktelen tollforgató lett volna. “Néprajztudós, szerkesztő”, “a filológiai társaság másodtitkára” – mindössze

ezekkel az enyhe titulusokkal ruházza fel. Pedig Katona Lajos mindezen felül a magyar néprajztudománynak és irodalomtudománynak kiemelkedő alakja, az Akadémiának tagja (1901) és a

budapesti egyetemnek nyilvános rendes tanára is volt (1908-tól) haláláig. Egyike a legkiválóbb

folkloristáknak, akiről külföldi szaktekintélyek úgy nyilatkoztak, hogy e tudományágban felülmúlja számos német és francia kollégáját.

Amellett Katona Lajos mint egyetemi professzor nagy hatású nevelő is volt. Az

irodalomtudomány területét jelentősen kitágította: kijelölte és klasszikus értékű tanulmányokban kifejtette az összehasonlító irodalomtörténet feladatkörét; egyszóval, új iskolát kezdeményezett a

magyar irodalomtörténeti kutatások terén.

Küzdelmes pályafutása után legalább az utókortól megilletné őt a méltányos és jogos elismerés. Szegény iparosszülők gyermeke volt. Az egyetemen a filológia kiváló szakembereitől (Ponori

Thewrewk Emil, Heinrich Gusztáv, Mayr Aurél) szerzett alapos tudást; a gráci egyetemen kapott doktori oklevelet, és ott “sub auspiciis imperatoris”, a legünnepélyesebb kitüntetéssel avatták föl

(1887). Hazatérve szürke robotban telt el hosszú húsz esztendeje: nevelőséget vállalt Pesten és

vidéken, lapokat szerkesztett, középiskolai tanárként működött s – már mint akadémikus – az Akadémia “írnoka” (!) volt.

A jókedvű tudós

Katona Lajosról följegyezték barátai, hogy a fehérasztalnál, bizalmas körben rendkívül szellemes, adomázó, sziporkázó, gúnyosan ékelődni szerető pompás társalgó volt. Néhány történet róla:

Medveczky Frigyes, a filozófia professzor és Katona Lajos, az irodalomtörténész professzor között

zajlott le ez a vicces táviratváltás. Tudni kell, hogy Medveczky Frigyes nagyon körülményes ember volt. Ha valakitől valamit akart

(például, hogy írjon neki cikket, tartson felolvasást, vagy legyen ott valamely ülésben), először

elment kiszemelt áldozatához, majd lassú és nagyon körülményes bevezetés után előállott a kérésével. Ha sikerült ígéretet kapnia, erre egy kis idő múlva levélben emlékeztette az illetőt, talán azért, hogy

az ígéretet írásban is megkapja. Végül, mikor a határidő már nagyon közel volt, erre telegrammal

figyelmeztette. Egyszer Katona Lajost sikerült rávennie szóval, hogy cikket ír neki a szerkesztésében megjelenő

folyóiratba. Ekkorra meg ekkorra. Következett a levél, arra Katona Lajos válasza. Végül a telegram: “Kérlek, ne feledd el, hogy holnapra ígérted a cikket!”

Ezzel a telegrammal pedig éjfélkor verték föl Katona Lajost. Gondolta magában: no, megállj!

Felöltözött, és felballagott a Csalogány utcából a várbeli távíróhivatalba, mert tudta, hogy ott éjjeli szolgálat is van. És feladott egy sürgős telegramot ezzel a lakonikus üzenettel: “Meglesz.”

Ezt aztán Medveczkynek éppen éjfél után két órakor kézbesítették.

Katona Lajos, a nagy képzettségű és mély gondolkodású tudós olykor nem átallotta gyermekes

tréfákkal, szójátékokkal, rébuszokkal is elszórakoztatni s mulattatni barátait. Feladott például ilyen találós kérdéseket:

– Mi a különbség egy szilvamag és a Gellérthegy között?

–? ? ? – A szilvának a magja egy hegyes mag. a Gellérthegy pedig egy magas hegy.

Másik:

Ráírja egy szelet papírra, hogy: hó-ú.

– Meg tudnád-e mondani, mit jelent ez?

– Honnan az isten csudájából vegyek én ennyi tudományt?! – felelte a kérdezett. – Pedig – mondja Katona – olyan egyszerű! A hó ugyebár fehér, az ú pedig nem ü. Tehát:

fehérnemű.

Nosztalgiák

A “tornából elégséges” “jeles diákok” világ kezdete óta törekednek arra (titkon vagy nyílt makacssággal), hogy valamiképpen ellensúlyozzák kisebbrendűségi érzésüket. Vannak, akiket életük

végéig bánt a hiányérzetük, amiért nem tudnak lovagolni, úszni, vívni stb. – akár testi fogyatkozásuk miatt, akár pedig azért, mert ifjúkorukban nem volt alkalmuk s módjuk ezeket a nemes virtusokat

elsajátítani.

A fiatal Jékely Lajos egy felső osztályos diákeszményétől, a testgyakorlásban is kitűnő Áprily Zoltántól kölcsönözte írói álnevét nagyenyedi tanár korában. Csodálatos zengésű költeményeivel a

diákeszmény nevének vértezetében – mint “Áprily” Lajos – lépett az erdélyi Helikon porondjára...

Ösztönösen váltotta ki belőlünk ezeket a reflexiókat Katona Lajos életrajzának egyik epizódja, amely már pályája záróakkordjai közé tartozik.

Diákkora óta sápadt és beesett arcú, szemüveges, cingár fiúcska volt. Mint férfi is gyönge testalkatú, sokat betegeskedő.

Egyik költeményében (mert verselő tudósaink közé sorolhatjuk őt is!) így vall küzdelmeiről:

Ha láttad volna, mennyit szenvedett,

Amíg magasba tört, és hány sebet

Kapott nemesre vágyva hő szívem...

Ugyanakkor életeszménye volt a fáradhatatlan, szüntelen cselekvés, amilyen csak az erőseknek

adatott... 1910 júniusában egyik barátjával néhány napot egy dunántúli üdülőhelyen töltött. Az árnyékos

fák, a lágyan hullámzó tó egészen lenyűgözték... Beszélgetésük tárgya – mi is lehetett volna egyéb? – az irodalom, és mindig csak az irodalom.

Akkor éppen Vörösmartynak A merengőhöz című költeményét idézgették.

– Igaza van a költőnek – kiáltott fel Katona Lajos. – “Kincs? hír? gyönyör?” – nem boldogít! – Hát mi? – kérdezte a barátja.

– Az erő! A testi erő! – volt a válasz. – Ha tőlem függene: atléta szeretnék lenni!

(Másfél hónap múlva, 1910. augusztus 3-án örökre elpihent gyönge, fáradt szíve... )

BAYER JÓZSEF

Irodalom- és színháztörténeti tájékozódásunk egypár nagy szorgalommal összeállított forrásmunkából indult ki. Bod Péter, majd – több mint száz évvel később – Szinnyei József bio-bibliográfiái, valamint

Bayer József színház- és drámatörténete voltak az újabb, korszerű monográfiák legfőbb alapépítményei.

Mit nyújthatnak jókedvű tudós-krónikánk számára egyegy szakadatlan munkában eltöltött

“szürke” tanári pálya fejezetei? – A hasznos tanulságokon felül talán egypár derűs mozzanatot is.

Miért Bayer, s miért nem Besenyő?

Bayer Mihály uram, a bajai “Fehér hajó”-hoz címzett fogadó bérlője igen rossz néven vette, hogy fia valami életrevalóbb pálya helyett a tanárságot választotta. Nemtetszésének a legkényelmesebb módon

adott kifejezést: fia tanulmányait egy krajcárral sem támogatta.

A fiú azonban nélkülözések között is, kemény akarattal folytatta egyetemi tanulmányait. Történet és földrajz szakos tanári diplomát szerzett. (És ezekkel a szakokkal lett színház- s drámatörténész!)

Még egyetemi hallgató korában meg akarta magyarosítani a nevét. – Besenyőre. De elhatározását

keresztülhúzta egyik barátja, aki leendő tanítványainak esetleges tréfájára figyelmeztette: – Józsi, Józsi, gondold meg: tanítványaid majd azzal állnak elő, hogy: “Besenyő – feje lágya be se

nő!” A szójáték hatott: “Józsi” megmaradt Bayernek.

FERENCZI ZOLTÁN

Az irodalomtörténészek úgy ismerik, mint a mindmáig legrészletesebb Petőfi-életrajz (I-III. k., 1896),

Deák Ferenc-életrajz (I-III. k., 1904) s több más monográfia szerzőjét.

Ferenczi Zoltán az 1890-es években a kolozsvári Egyetemi Könyvtárnak, azután negyed századon át a budapesti Egyetemi Könyvtárnak volt az igazgatója, végül a Magyar Tudományos Akadémia

főkönyvtárosa. Tagja volt az Akadémiának és a Kisfaludy Társaságnak, a Petőfi Társaságnak pedig

alelnöke. Közben magántanári és rendkívüli tanári, majd címzetes rendkívüli tanári minőségben évtizedeken át előadott a kolozsvári, utóbb a pest i egyetemen.

Ennyi cím, rang és tisztség mellett fáradhatatlan búvára volt a magyar irodalomnak. A pozitivista irány jellegzetes képviselője: gazdag forrásanyaga és az adatok áhítatos tisztelete miatt nem tudott,

nem is törekedett eljutni valamelyes szinté zisre.

Az aprólékos adatgyűjtés eredményei az irodalomtörténetben hasznos szerepet töltenek be – nyersanyagként; önmagunkban csak segédtudományt jelentenek.

Minden efféle szőrszálhasogató munka hálás téma a humoristáknak, amint ezt Bródy Miksa Petőfi,

az Akadémia és én című humoreszkje is tanúsítja: “Ferenczi Zoltán Petőfi és a szocializmus című akadémiai székfoglaló munkájában bebizonyítja, hogy Petőfi főképp a szerelem dalnoka volt s csak

másodsorban szabadságköltő. A kiváló akadémikus ezt az állítását statisztikai számokkal erősíti meg.

A «szabad» és «szabadság» szó csak 155-ször fordul elő Petőfi összes műveiben, míg a «szerelem», «szeretlek», «imádlak» szavak 178-szor...

Ferenczi Zoltáné a kezdet dicsősége. A folytatás dicsősége az enyém, s az itt elmondandó Petőfi-tanulmányom alapján magam is reflektálok az akadémiai tagságra – folytatja Bródy Miksa.

Mindenekelőtt kétségbevonhatlan tény, hogy Petőfi leginkább a névelők költője volt, mert

műveiben 85 ooo-szer fordul elő az «a» és «az» névelő. Ugyancsak 85 ooo-szer fordul elő az «és» kötőszó, felváltva az «s» kötőszócskával. Egyszer «s» –

másszor «és». Mit jelent ez? Hogy Petőfi szerette a változatosságot. Szóval az életöröm poétája is

volt. «Tavasz» 2ooo-szer fordul elő Petőfi összes verseinek díszkiadásában. «Ösz» is 2ooo-szer, «tél»

azonban csak 54o-szer és «nyár» 26o-szor. Mire lehet ebből következtetni? Hogy Petőfi az «sz» betű költője volt.

Hogy Petőfi nem volt teljesen tisztában azzal, vajon szocialista-e vagy nem, bizonyítja a

következő sor: «Rabok legyünk, vagy szabadok?» Szóval, nem tudta biztosan: mik legyünk. A költőt rendesen gyötrő kíváncsiság bántotta. Mutatja a következő sora: «Ki volt itt? Kinek a

pipája maradt itt?»

Azt hiszem, hogy ezzel a néhány sorral némiképp magam is beléptem a Petőfi-magyarázók

soraiba, s miként Ferenczi Zoltánt, engem is beválasztanak a halhatatlanok közé.”

Akik “csak úgy fejből” írnak

Ferenczi Zoltán sem Kolozsvárt, sem Pesten nem tudott egyetemi ny. r. (nyilvános rendes) tanári kinevezéshez jutni. Csupán c. rk. (címzetes rendkívüli) tanárságot ért el. Ez pedig abban az időben

csak afféle “vigaszdíjnak” vagy “szépségflastromnak” számított.

Bántotta is egész életében vélt mellőzöttsége. 1912-1922 között a Magyar Shakespeare-tár-t szerkesztette. E jelentős vállalkozásában

szorgalmas munkatársa volt a kitűnő színészettörténész, Kádár Jolán (a későbbi Pukánszky Béláné). Előtte is nemegyszer panaszkodott Ferenczi Zoltán amiatt, hogy élete legfőbb vágyát nem érte el:

egyetemi tanszéket nem sikerült szereznie.

– Ez a Beöthy, meg ez a Riedl – dohogott bosszúsan – mindent csak úgy fejből írnak. – Aztán büszke önérzettel hozzátette: – Én soha semmit sem írok a fejemből!

TOLNAI VILMOS

Tudósunkkal – a pécsi egyetem magyar nyelv és irodalmi tanszékének professzorával – történt, de

voltaképpen egy hortobágyi juhász a kimagasló alakja ennek a szép jelenetnek.

Tolnai Vilmos megfordult egyszer a Hortobágyon. Jó szemű ember lévén, megnézett apróra mindent. Egy juhászlegény kezében meglátott egy igen szépen kifaragott pásztorbotot. Nagyon

megtetszett neki, és megkérdezte a juhászlegényt, hogy nem adná-e el; szívesen megvenné jó pénzért. – Od'adom az úrnak egy pengőforintért – volt a válasz.

Erre Tolnai háta mögött megszólalt valaki:

– Én kettőt adok érte. – Már van gazdája – mondta a juhászlegény, és Tolnaié lett a bot.

KIRÁLY GYÖRGY

Senki sincs az egész magyar tudománytörténetben, akinek elvesztét annyi író -költő kiválóság siratta

volna meg, mint Király Györgyöt.

Babits, Kosztolányi, Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád mondotta el a Nyugat 1922. évi emlékszámában: ki volt Király György – a tanár, a tudós, az író, a műfordító.

Király Györgyben a mindvégig hivatásának élő tanár és a tudományos lelkiismeretesség

példaképét ismerték meg s tisztelték pályatársai és tanítványai. Ter mészetének, jellemének ezt a két alaptulajdonságát árnyalják Babitsék, Kosztolányiék emlékezései.

Király György mindössze harmincöt évet élt. Katonatiszt fia volt, és mint magyar-latin-német szakos középiskolai tanár működött a fővárosban, 1910-től 1919-ig. A Tanácsköztársaság idején lett

egyetemi tanár.

Katona Lajos és Riedl Frigyes tanítványa volt. Ö is, mint mesterei, nagy tárgyi tudással és művészi fogékonysággal dolgozta fel a régi magyar irodalom néhány fontos kérdését: a kuruc balladák

hitelessége, Mikes Kelemen munkái, a magyar ősköltészet.

A Tanácsköztársaság bukása után fegyelmit indítottak ellene, s eltávolították a tanári pályáról. Ettől kezdve a modern magyar és külföldi irodalom ismertetésével, illetőleg fordításával foglalkozott.

A túlfeszített munka felőrölte gyönge szervezetét, s a tüdőbaj korán sírba vitte.

A tanár

Egyetemi tanártársa, Babits Mihály – utolsó útjára kísérve őt – azt mondta róla: “Király Györgyöt az

Úristen nevezte ki tanárnak...”

Tanítványai, hallgatói így vallanak tanárságáról: Barátja volt a tanítványainak, anélkül, hogy pajtáskodott volna velük. És milyen mértékben tudta lekötni figyelmüket! Előadásainak

kiindulópontja mindig valami meglepő ötlet volt, amellyel egyszerre élénk megvilágításba helyezte a

tárgyat, s így felkeltette az érdeklődést. Irodalomtörténeti elemzései mindig a mából indultak ki, sohasem a múltból. Mindig azokat a kapcsolatokat kereste, amelyek a mai ember érdeklődése és az

irodalmi alkotás között lelhetők föl. És mindig talált ilyen kapcsolatokat.

“Beszámíthatatlan... “

1919 őszén kizárták Király Györgyöt a “hivatalos” tudományból, és kizárták az iskolából. Nem

tartották méltónak arra sem, hogy a belvárosi reálban tovább tanítsa saját kidolgozású “direkt

módszerrel” a német vagy francia nyelvet. Persze, fegyelmi tárgyaláson kellett megjelennie neki is, mint annyi másnak.

Barátainak följegyzései szerint, a fegyelmi ítélet nem sújtotta volna olyan nagyon, ha másokhoz hasonlóan igyekezett volna mentegetni magát. De ő nyíltan, gerincesen vallotta meggyőződését.

– Tiszteli-e a hagyományt? – kérdezték tőle a fegyelmi vizsgálat alkalmával.

– Tisztelem – felelte. – De a magyar irodalomban kétféle hagyomány van. A konzervatív mellett van egy progresszív hagyomány is. A Pázmányok és Arany Jánosok hagyománya mellett ott van az

Apáczai Csere Jánosoké, a Kazinczyaké is. Én ezt is tisztelem!

Fegyelmi ítéletébe belevétette a bizottság egyik tagja, hogy “szellemileg beszámíthatatlannak” tartja őt!

Szomorú tünet, hogy kollégái közt egy sem akadt, aki azonosította volna magát vele, az ő igazával.

Közülük egyesek krokodiluskönnyeket hullatva szavaztak le – ellene. Védőügyvédje maga is fegyelmi vizsgálat alá került védőbeszédéért.

Egyik barátjának kommentárja szerint, Király Györgyöt azért nyilvánították “szellemileg beszámíthatatlannak”, mert csakis ezt a magyarázatát fogadhatták el annak, hogy valaki a világon

fontosabbnak tartson valamit a “biztos” állásnál és nyugdíjjogosultságnál...

A “három K”

Mit tehet egy állása vesztett egyetemi tanár? Tudományos munkakedve és mindennapi kenyérgondjai szüntelen tevékenységre késztetik.

Király Györgyről is följegyezték barátai, hogy “rengeteg munkát vállalt”. Egyik fontos munkája volt a gyomai Kner-nyomda közreműködésével kiadott bibliofil

“Klasszikusok” sorozata. E sorozat címlapra jzait és illusztrációit Kozma Lajos, a neves grafikus

készítette. A “Klasszikusok” utolsó lapján a kolofon (a szerkesztői és nyomdai munkálatokról tájékoztató

zárószöveg) magában foglalta mindhármójuk nevét: Király György, Kozma Lajos, Kner Izidor.

Egy-egy új kötet megjelenésekor Király György elgondolkozva nézte a zárósorokat, a három munkatárs nevét. Aztán a másik kettőnek mulatságára a kezdőbetűkből tréfásan bökögette ki ujjával a

“Három K”-t – a “Három destruktív K''-t, ahogy fanyar humorral nevezte magukat.

A láz

Király Györgyöt “szemünk láttára falták fel a tuberkulózisbacilusok” – írja Móricz Zsigmond

meleg hangú visszaemlékezésében. ,,Óh, mit törődött ő ezzel – olvassuk tovább e vallomást. –

Elhárította magától e gátló körülmény tudatba jutását: mert annyi rengeteg, annyi mérhetetlen sok kivizsgálni s lerögzíteni valója volt...”

Annál szívbe markolóbb ez a följegyzés, mert Király Györgynek éppen Móricz Zsigmondról írt

tanulmánya volt az utolsó munkája, melynek korrektúráját elvégezvén, kihullott kezéből a toll... A Móricz-tanulmányt az Irodalmi Miniatűrök című sorozatba írta. Amikor e munkája közben a

sorozatot szerkesztő Benedek Marcell fölkereste, “szívfacsaró állapotban találta: meleg ruhákba

burkolózva, díványon heverve. A hőmérőt barátja jelenlétében húzta ki a hóna alól: harmincnyolc fok kilenctized...

– Ez még nem láz. A láz nálam harminckilenc ötnél kezdődik – mondotta. És megmutatta dicsekedve és jókedvűen: hogyan szokta fekve maga elé tenni az írómappáját.

Hogy milyen nagyszerűen, milyen kényelmesen lehet így írni! Harmincnyolc fok kilenctized

lázzal...” A Móricz-tanulmány korrektúráját még elvégezte. A revízió már a szerkesztőre maradt...

HORVÁTH JÁNOS

Mindnyájan – a magyar irodalomtudomány képviselői és napszámosai – közvetlenül vagy közvetve,

könyvei útján, tőle indultunk el, az ő tanítványai vagyunk.

Vizsgálódása a magyar irodalom teljes folyamatára kiterjedt. A hazai írásbeliség nyolcszáz éves roppant emlékanyagát és gazdag szellemi örökségét biztos kézzel rendszerezte, s történetének

összefüggő nagy fejezeteit művészi tollal írta meg. Horváth János 1923-tól 1948-ig, kerek negyed századon át volt a magyar irodalomtörténet

professzora a pesti egyetemen. Mindvégig általános megbecsülés övezte tanártársai és tanítványai

részéről, úgyhogy a vele kapcsolatos minden anekdotaszerű emlék is lényegében csupa tiszteletnyilvánítás személye és munkássága iránt.

Horváth János nemesen tartózkodó természete legközelebbi barátai számára is csak ritkán tette

lehetővé, hogy megismerhessék életének egy-egy szakaszát. Innen van, hogy a tudós és a tanár egyéniségéről sok kedves, derűs jelenetet tudnak elmondani barátai és tanítványai, de pályakezdetéről

vagy éppen magánéletéről annál kevesebbet. Ezért rendkívül érdekes az a néhány epizód, amely a

fiatal tanárjelölt arcképét villantja elénk.

Gyulai Pál tanítványa az Eötvös-kollégiumban

Mint az Eötvös-kollégium tagja készítette Báróczi Sándorról szóló szakdolgozatát.

Az Eötvös-kollégiumban Péterfy Jenő volt a magyar irodalom szakosok vezető tanára. Elolvasva a dolgozat korrektúrapéldányát, alig tudott betelni a finoman elemző, tartalmas szép tanulmánnyal. Az

utolsó mondathoz érve felkapta a korrektúrát, s kezében lobogtatva sietett a Bartoniek Gézával (“B.

G. úr”-ral) beszélgető tanártársaihoz, s hangos szóval, melyet nagy öröme – egy rendkívüli tehetség felfedezésének öröme – szinte kiáltássá fokozott, mondta:

– Valaki van közöttünk! Péterfy Jenő szavainál tömörebben s találóbban aligha lehetett volna kifejezni azt, amit a

megmutatkozó “oroszlánkörmök” és a teremtő szellem erejét jelentő latin mondás – “Numen adest!”

– együttvéve sem tudnának érzékeltetni.

Szakdolgozatát Horváth János Gyulai Pálhoz készítette. Az egyetemen Gyulai volt a legfőbb mestere.

Az egyetem falai között az ő éles szeme éppúgy tudta méltányolni a feltűnt ifjú tudós dolgozatát, mint

az Eötvös-kollégiumban Péterfy Jenő.

A szóbeli szakvizsga után – míg tanártársai egymás közt beszélgettek – Gyulai megfogta Horváth János karját, egy ablakmélyedésbe vezette, és halkan így szólt hozzá:

– Nem kell külön doktori disszertációt írnia! Elfogadom a szakdolgozatát disszertációnak.

Nagy szó volt ez Gyulai Pál ajkáról! A szigorú, a mindenben hibát találó Gyulai Pál sem azelőtt, sem azután nem adta meg más senkinek ezt a kedvezést.

És Horváth János is jóva l később, amikor már Gyulai Pál örökébe lépett az egyetemen, ugyanilyen

kivételt tett egy szakdolgozattal, amely a tőle kapott téma alapján éppen Gyulai Pál munkásságát méltatta...

Horváth János mesélte e sorok írójának az alábbi történetet Gyulairól:

– Mint hallgatója előadásai után hazakísértem néha. Megszokott útvonala volt a Múzeum kőrútról

a Rákóczi út felé fordulva a Vas utcán kanyarodni lakásáig, vagyis apósa házáig: a Sándor utca 13. szám alá.

Amikor egyszer tanév végi utolsó órájáról kísértem ha zafelé, a Rákóczi úton szembe találkoztunk

az ősz Lévay Józseffel. A régi jó barát lakásán kereste Gyulait, ott mondták, hogy az egyetemen van; most tehát elébe jött.

A kölcsönös üdvözlések után, miközben engem is bemutatott Lévaynak, a költő első szava az volt Gyulaihoz: “No, Pali, most is hoztam egy kis nektárt az Avasról.” Erre engem is fölhívott Gyulai egy

pohárka kóstolóra. Jó volt, hiszen jó volt a miskolci termés, de én mégsem tudtam elfojtani

lokálpatriotizmusomat, s megjegyeztem: “A mi érmelléki borunk is van ilyen jó, talán még ízesebb!” Gyulaiban tüstént feltámadt az ellenkezés szelleme, s azt felelte: “Kétlem!” – “No, ha kétli

méltóságod – feleltem én –, ősszel, ha visszajövök, én is hozok egy kis kóstolót.”

Lévay megígérte, hogy akkorra ismét fe llátogat Pestre. “Hadd lássuk – úgymond –, milyen az a híres érmelléki bor?”

Az őszi találkozóra aztán Lévay is hozott egy kis demizsonnal, én is eggyel, s megtartottuk a

próbát. Gyulai előbb a Lévay borát ízlelte meg, aztán az enyémet, majd ismét váltogatta, s úgy tett, mintha

nehéz lenne a döntés. De a negyedik-ötödik pohárnál már észrevettem, hogy az én boromból többet tölt magának, jobban is ízlelgeti, mint a másikat... Hanem azért, hogy mégiscsak neki legyen igaza ,

végezetül kimondta a szentenciát: “A miskolci azért ízesebb!”

Nem illett volna vitatkoznom vele. De amikor pár nap múlva ismét fölmentem a lakására, már üresen adta vissza a demizsonomat! Viszont a Lévay bora még csak félig fogyott el...

Az Eötvös-kollégiumi tanár és az egyetemi professzor

Horváth János Eötvös-kollégiumi tanári éveiről és egyetemi tanári működéséről az egykori tanítvány és a hűséges jó barát szeretetével sok kedves epizódot jegyzett föl Pais Dezső. Micsoda Parnasszus

volt a század első éveiben az Eötvös-kollégium! Kodály Zoltán, Szekfű Gyula, Gerevich Tibor és

Szabó Dezső 1900-ban lett kollégista, amikor Horváth János negyedéves volt. Ők négy év múlva kikerültek a kollégiumból, Horváth János bennmaradt tanárnak.

Itt, a jó barátok díszes galériájáról szólva, meg kell említeni, hogy Horváth Jánost meleg barátság

fűzte Ady Endréhez is. Hiszen “földijei” voltak egymásnak: mindketten a “hepehupás vén Szilágyból” valók. Horváth János nemcsak az elsők között méltatta Ady költészetét, személyesen is

többször találkoztak s leveleztek – évődő, tréfálkozó hangon, mint annak idején Petőfi és Arany...

Ady Horváth Jánosnak dedikált arcképe ott függött a professzor íróasztala fölött. De nem egyetemi tanári szobájában – mert ott “hivalgásnak” tűnhetett volna – , hanem lakásán, meghitt hangulatú tudós

műhelyében, ahol az egyetlen luxus: gyönyörű, gazdag könyvtára volt...

“Horváth úr” (az Eötvös-kollégiumban ez volt a neve) fiatalon lépett elő a kollégiumi tagságból

kollégiumi tanárságra. Az egyetem elvégzése, egy párizsi és egy katonai év után “B. G. úr” bevonta,

majd benntartotta a kollégiumban, ahol annak egyik legfőbb erősségévé vált. A fiatal, huszonhat-huszonkilenc éves Horváth Jánosnak Eötvös -kollégiumi első tanítványai közé

olyan jelesek tartoztak, mint (ábécében felsorolva:) Balázs Béla, K uncz Aladár, Pais Dezső,

Trócsányi Zoltán stb. Az említett kiválóságok legtöbbje (Szabó Dezső kivételével!) mindvégig jó barátja maradt.

Pais Dezső tanúságtétele szerint “Horváth úr” mint Eötvös-kollégiumi magyar és francia “szakvezető tanár”, a nála mindössze nyolc évvel fiatalabb hallgatók előtt is tekintély volt, mester volt.

De ugyanakkor kedélyes jó barát is. Kirándulásaik alkalmával Horváth úr többször hozzájárult a társaság szomjúságának “bizonyos

fokú” csillapításához egy-egy hordó sörrel. Ennek megajánlását éljenzés készítette elő, felszolgálását

pedig még nagyobb éljenzés követte, és ennek a melegségében a hideg sör mellett a felajánló közkedveltsége is lényeges tényező volt!

Mint egyetemi tanár sem ült az Olümposzon – meséli Pais Dezső. A katedra az ő számára csak technikai magaslat volt, nem tudományos vagy társadalmi rangkülönbség eszköze. Erre nézve

jellemző, hogy azok a hallgatói, akik a padokban összezsúfolódva sem fértek el, a katedra szélén jegyezték őt.

Horváth János mélyreható és lenyűgözően érdekes előadásainak tanártársai között is híre volt. Úgyannyira, hogy némely tanártársa és barátja is szerette volna meghallgatni néha. Ettől azonban

visszatartotta őket egy tréfás, ámde komolyan vett fenyegetése.

Különösen Pintér Jenő ácsingózott erősen arra, hogy helyet foglaljon Horváth János zsúfolt előadótermének valamelyik hátsó padjában. Amikor Horváth János Pintér Jenőnek erről a

szándékáról értesült, figyelmeztette őt arra, hogyha ezt megteszi, s ő észreveszi a hallgatóság között,

feláll, és így szól majd: “Hölgyeim és uraim! álljanak fel önök is, és így fejezzük ki hódolatunkat a körünkben megjelent

legnagyobb magyar irodalomtörténész iránt!” Pintér Jenő, az így aposztrofálandó személyiség, valóban a “legnagyobb” – több mint százharminc

kilós – irodalomtörténész volt.

Horváth János tréfás fenyegetése annyira lehűtötte Pintér Jenőt, hogy letett sanda szándékáról. Sokkal hiúbb volt “méltóságára”, semhogy egy ilyen komikus helyzetnek kitegye magát.

Minden nagyképűség és feszesség távol állt Horváth János egyéniségétől. Kedvesen bizonyítja ezt, hogy mindenkor tudományos magaslaton tartott előadásai közben többször “átüzent” a bölcsészeti kar

Trefort-kerti, úgynevezett ,,C” épületében székelő nyelvészek felé, hogy ott egyesek (márminthogy az ő Pais Dezső barátja) tévtanokat hirdet. Tudniillik kettejük között régi vitakérdés volt, hogy ama

bizonyos bőven termő fának mi a neve: eperfa-e vagy szederfa? Horváth János az eperfa mellett tört

lándzsát, míg Pais Dezső – göcseji fi – a szederfa név me llett kardoskodott. A vita persze nem volt egyéb baráti évődésnél, mert hiszen mindkét elnevezés helyes. Horváth

Jánost Arany János is támogatja azzal a tudósításával, hogy: “Feketén bólingat az eperfa lombja... “

De azért mint tréfa-tárgy jól gyümölcsözött. Amikor egyszer Pais Dezső meglátogatta Horváth Jánost káptalanfüredi nyaralójában, a

házigazdának első dolga volt, hogy kivezette vendégét a kertbe egy fa alá, és nógatta:

– Olvasd csak el, mi van a fára akasztott cédulán? “Eperfa vagyok!” – mondta magáról a zalai szderfa.

Pais Dezső szeretetteljes megemlékezését nem akarta bezárni anélkül, hogy valami hibát is ne

találjon Horváth Jánosban. Egyet könnyen találhatott, és ez: ,,az önmagára vonatkozólag – de nem

önmagával szemben – tanúsított tökéletes igénytelenség. Különösen azért elítélendő hiba, mivel igen gyakran közérdeket sértett...”

Megtoldva kiegészítő magyarázattal: Horváth János sem dékánságot, sem a különböző

tudományos társaságok részéről felajánlott elnöki tisztséget soha nem vállalt. “Horváth úr” és “Horváth tanár úr” maradt élete végéig.

De tekintélyével rangot adott az egyszerű címnek!

A pályatárs és jó barát mellett a tanítványoknak is vannak vallomásai.

Közülük az első szó József Attiláé. (Ezt is Pais Dezső tolmácsolja a következőképpen.) Horváth János mint vizsgáztató nem támasztott túlzó követelményeket, de bizonyos reális

színvonalból nem engedett.

Megítélési szempontjai rugalmasak voltak, amint József Attila kollokviumi esete is mutatja. A költő megjelent nála, és aláírást, sőt jegyet is kért tőle.

– Kollokvium nélkül nem adhatok jegyet – mondta Horváth János.

– Nem fogadna-e el verset kollokválásnak? – kérdezte a költő. – Arról lehet beszélni, ha a vers jó.

Másnap a költő átadta a verset, és megkapta a jelest, amint az az indexében látható.

Bóka László emlékezéseiből valók az alábbi apróságok:

,,1928 őszén láttam először az egyetem folyosóján Horváth Jánost. Elsőéves egyetemi hallgató voltam, gólya, és megdöbbenve hallgattam egy fölényes modorú harmadéves felvilágosító előadásá t,

aki minden tisztelet mellőzésével jellemezte tanárainkat. Ö látta meg Horváth Jánost, s legnagyobb

meglepetésemre mélységes tisztelettel emelt kalapot a zömök, deresedő bajszú, szerény biztonsággal lépdelő professzor előtt.

– Mindenkinek ilyen alázatosan köszön? – kérdeztem ironikusan.

A fölényes modorú harmadéves végigmért: – Ügy látszik, kolléga úr, nem tudja, kinek köszöntem. Ez volt Horváth János! Nagy tanár!

Nem sok professzort neveztek így. Gombocz Zoltánt, Fejér Lipótot és Horváth Jánost tartottuk nagy tanároknak. Ez a nagy nemcsak tudásukat jellemezte, hanem emberségüket is. Nem csupán nagy

tudásuk előtt hajtottunk fejet: tiszteltük és szerettük őket.”

“Mikor az első félév végén először mentem hozzá, hogy aláírásával igazolja a leckelátogatást, riadtan vettem észre, hogy a másik irodalom professzor (fedje nevét jótékony feledés), akit nem sokra

becsültünk, keresztülírta a maga nevét Horváth János rovatán is. Horváth Jánosnak csak egy kis

csücsöknyi hely maradt. Zavartan tettem elé indexemet, s ügyefogyottan mentegetőztem.

Horváth elmosolyodott: – Talpalatnyi birtok – mondta –, de nekem elég.

S már írta is volna a nevét, de megállt kezében a toll, és azt kérdezte:

– Aztán tudja legalább, hogy kit idéztem? Nem nagy biztonsággal vágtam ki, hogy:

– Aranyt. – S hozzá is tettem: – Azt hiszem, Aranyt.

– Arany Jánost – igazított ki; nem szerette, ha a költőknek csak a vezetéknevét mondtuk-írtuk. – No, aláírom, mert még majd a vers címét is eltalálja, és akkor szorgalmi jegyet is kell adnom.

Futottam a könyvtárba, nekiestem Arany János köteteinek, s hamarosan megtaláltam a Vágy című

verset.”

“Amit elmondott, az mindig filológiai remeklés volt (van egy olyan mondás, hogy aki Horváth János

műveiben egy filológiai hibát talál, az megérdemel maga is egy katedrát!) –, de ahogyan mondta, az

megelevenítő művészet volt már.”

PINTÉR JENŐ

Pintér Jenőtől, a “nagy Pintér” és más különféle terjedelmű “Pintérek” szerzőjétől azt kérdezte

egyszer egyik kollégája, hogy miképp különböztetik meg egymástól az ő irodalomtörténeteit, amikor idézik.

Pintér mosolyogva azt válaszolta:

– Nagyon egyszerűen: nem idézik.

PUKÁNSZKY BÉLA

A magyar tudományos élet e nagy műveltségű, modern szemléletű kiválóságát korán elvesztettük, pályája zenitjén.

Elsősorban a magyarországi németség irodalmi vonatkozásaival és a magyar-német irodalmi

kapcsolatokkal foglalkozott, de érdeklődése kiterjedt a magyar irodalomra és zenetörténetre is. Egy ideig mint tanárképző intézeti és Eötvös-kollégiumi tanár a fővárosban működött; 1941-től haláláig

(1950) a debreceni egyetemen a német nyelv és irodalom professzora. 1922-1923-ban Berlinben tartózkodott ösztöndíjjal. Akkoriban már – az Eötvös-kollégiumban kapott becenevén – baráti körben

mindenki csak ,,Puki”-nak nevezte. A Nemzeti Múzeum, illetőleg Könyvtár berkeiben viszont

nevének finnes változata járta: Pukkervó Pakkervó fia.

A müncheni liba

Nos, berlini ösztöndíjas korában meghívták Münchenbe, hogy előadást tartson a Petőfi centenárium

alkalmából. Amikor háziasszonya megtudta, hogy Münchenbe utazik, megkérte, hozzon neki onnan egy libát mert ott olcsóbb, mint Berlinben.

A fiatal tudós – megtartván szép előadását – beszerzett egy libát, s az úton kilógatta a

vonatablakon. Háziasszonya, Frau Vörckel nagyon örült a müncheni libának, s hálából meghívta a magyar szobaurat libakóstolóra.

“Pukkervó Pakkervó fia” már előre örült kedvenc ételének, a ropogós libasültnek. De ehelyett főve

tálalták fel – almapürével körítve! Egyszeriben elmúlt minden étvágya. Kimentette magát, hogy csak a társaság kedvéért jelent meg, mert nem tud enni, fáj a gyomra.

– Sebaj! – mondta Frau Vörckel, és beadott egy nagy adagot a szobájába. Az ifjú tudós megvárta

az estét, főtt libaadagját becsomagolta újságpapírba, spárgával gondosan körülhurkolta, és elindult sétálni a Spree partjára. És egy óvatlan pillanatban beledobta a sötét folyóba.

Ha lett volna kéznél egy malomkő, még azt is rákötötte volna!

Egyetemen és családi körben

Fiatalos külseje miatt sokszor kérdezték meg tőle, amikor ismeretlen helyen bemutatkozott:

– A professzor úr fia?

Végül is annyira megszokta, hogy mindenütt ő a legfiatalabb, hogy mindenkit “kedves bátyámnak” szólított.

Egyszer egy társaságban félrehívta egy ilyen “kedves bátyám”, és megkérdezte tőle, hogy miért

bátyámozza?

– Hány éves vagy tulajdonképpen?

– Harmincöt – felelte Pukánszky. – Hát én meg harminckettő – mondta a “kedves bátyám”.

Végtelenül udvarias volt. Nemcsak idegenekhez, családtagjaihoz, hallgatóihoz (ezeket olyan udvariasan buktatta meg, hogy észre se vették!), hanem a személyzethez is.

Egyszer, míg a család nyaralt, kifesttette a lakást, és Ágnessel, a család régi segítőtársával

elvégeztette a nagytakarítást. Amikor a család a nyaralásból hazaérkezik, felesége – Kádár Jolán – megdöbbenve látja, hogy a

képek ferdén és őszszevissza lógnak a falon. Vallatóra fogja a nagytakarítására büszke tudós férjet: – Ágnes szegezte fel, és te nézted?

– Nem – felelte –, segítettem neki. Én szegeztem, és ő nézte.

BRISITS FRIGYES

A cisztercita rend tagja volt; 1914-től középiskolai tanár, majd 1948-ig igazgató; 1938: az

Akadémia levelező tagja; 1946-1948: egyetemi rendkívüli tanár; I957-ben az irodalomtudományok doktora lett.

Munkásságában legjelentősebbek Vörösmarty-kutatásai.

Vörösmarty Mihály Összes Művei kritikai kiadásának megindításakor a költő Levelezésének ciklusát vállalta.

A legutóbbi két évtized során gyakran találkoztunk az Akadémiai Könyvtár Kézirattárában. Én, hasonló területen dolgozva, Mikszáth Kálmán összes Műveinek és Tompa Mihály Levelezésének

kutató és kommentáló munkálatait végeztem.

Kölcsönösen kérdezgettük egymástól: hogy halad a kutatás, a feldolgozás stb.? Brisits Frigyes egy alkalommal elpanaszolta nekem szeplőtelen lelkének bánatát:

–... mert tetszik tudni: betűhív kiadást követelnek tőlem!

– Hát az természetes – feleltem. – A kritikai kiadások “levelezés”-kötetei betűhíven folynak! – Igen ám – hangzott az ellenvetése –, de Vörösmarty áltálában nem ékezte a hosszú

magánhangzókat, s ebből igen kényes dolgok állnak elő!

– Például? – Például: sokszor említi leveleiben a feleségét: fe leségemet, feleségemmel, feleségemnek stb.

Mármost tessék elképzelni, hogy ezek a szavak ékezetlen formájukban micsoda illetlen jelentést nyernek! És így kell közölnöm!

Vigasztalni próbáltam szent életű kartársamat, hogy ez sok más írónál is így van. Elég példának az

én Tompa Mihályom! Ugyanilyen “illetlenségek” (s még különbek!) ütköznek ki nála is az ékezetlen szavaknál!

Analógiám azonban nem nyugtatta meg az öregurat. Rámutatott színehagyott, kopott

reverendájára, illetőleg “papi civiljére”, mondván: – Igen, kérem, de én a nyolcszázötven éves cisztercitarend egyenruhájában értem meg tisztes

öregséget... Hát ezzel az érvvel tényleg bajosan állítható szembe a -seg képző ékezetlen alakja!

– De mit tehetünk? – folytattam rendhagyó szerepemben a lelki vigaszt. – A “szabál – szabál”! Ez

alól sem a Csajághy Laura iránti lovagias tiszteletünk, sem a nyolcszázötven éves egyenruha nem ad mentesítést!

Történetírók (Minden rendbeliek)

SINAI MIKLÓS

Vajon azért tanult huszonkilenc éves koráig német, angol és holland egyetemeken, hogy hazajőve kunmadarasi lelkész lehessen? Nem azért tanult! A lelkészség csak kötelező lépcsőfok volt.

A következő évben már a debreceni főiskola tanára, s az is maradt harminc éven át.

Mint tanár “a világ közönséges históriáját” a dta elő. Annyira “beléereszkedett” minden kicsinységek elbeszélésébe, hogy huszonnyolc esztendő elteltével sem jutott még el a saját koráig.

Hogy is? – midőn egyedül Nagy Sándor lova leírása számos leckét foglalt el.

Egy emberöltővel a halála után valaki a következő dolgot meséli róla: Elég hosszan tűrvén már azok, kik ezen lassúlkodást megunták, s nem is tudták összeegyeztetni az

iskolai tanítás céljával, az egyházkerület gyűlésén panaszt tettek ellene. – Tiszteletes professzor úr – mondták az elöljárók –, be van panaszolva, hogy a világ közönséges

históriáját huszonnyolc esztendeje, amiolta professzor, mindig tanítja, s mégse végezte be. Erről most

már tenni kell! Huszonnyolc esztendeig mégse maradhat egy-egy ifjú a kollégyiomban! Hallgatja, hallgatja egy ideig Sinai, s közben bosszúsan rázza a parókáját. Aztán – mint vérbeli

historikus, aki lelkiismeretesen ragaszkodik a tényékhez – következőképpen igazítja ki s utasítja

vissza az elöljárók vádját: – Az, hogy én huszonnyolc esztendő óta tanítanám a históriát, nem igaz: mert már

huszonkilencedik esztendőbe fordult a kurzusom! Nem végeztem ugyan még el, de majd elvégzem! (Ígéretének azonban nem tudott eleget tenni – mert két év múlva püspökké választották.)

BENKŐ JÓZSEF Ítélőbírák szép vetélkedése

Benkő József, a felvilágosodás korában élt tudós botanikus és történetíró szerencsétlen sorsú ember volt. Túlságosan kedvelte a boritalt, és mind professzori, mind papi hivatalában oly nagy

botránkozásokat okozott, hogy sehol sem lehetett maradása. Végre mindenünnen kitették.

Hazavonult a székelyföldre, Középajtára. Dolgozott, gyógyfüveket árult, és ivott. Vagyona apadt. Hogy tehát élhessen, ebben az állapotában is végzett esketéseket, házasításokat – de már jogosultság

nélkül, törvénytelenül. Emiatt közkereset alá vonták. A per föllebbvitel útján a királyi táblára ment.

Ügyvédek és bírák sajnálkoztak, hogy ily jeles fő ennyire süllyedt; de bűnös volt, s büntetését meg kellett szabni.

Fogságra ítélték. Benkő, a jeles tudós sokat használt hazájának: ezért elengedté k neki a fogságot. De minden büntetés alól fölmenteni mégsem lehetett. Pénzbüntetésre ítélték tehát, de fizetni nem

tudott. Ha oly sok jeles könyvet nem ír, dolga rosszul ütött volna ki. De neki most is egy egész haza

volt tisztelője. A táblabírák vetélkedtek, hogy a pénzbüntetést melyiknek legyen szerencséje kifizetni. – Én földije vagyok – szólt az egyik ítélőmester. – Én kívánom a Benkő díját lefizetni.

– Én tanulótársa voltam – szólt egy más –, én is fizetem.

– Uraim – szólt a közügyek igazgatója –, osztozni akarok e szép vetélkedésben, s fejedelmem nevében ezennel az egész pénzbüntetést elengedem!

(E jelenet egyik krónikása tanulságot is fűzött leírásához, mondván: “így, ki hazájának használ, ha

eltántorodik is, tiszteletben áll.”)

Aki iszik – és aki nem iszik

Benkő József tudományának külföldön is nagy híre volt.

Egyszer egy erdélyi ifjú magyar meglátogatott egy németországi professzort. A professzor épp Benkő Transsilvania-ját olvasva, azt kérdezte:

– Él-e még Benkő?

– Él, de folyvást iszik. – Hát aki nem iszik folyvást, miért nem ír ilyen könyveket?! – szólt amaz bosszúsan a tiszteletlen

szavakra.

HORVÁT ISTVÁN

A Jókedvű magyar irodalom-ban fölelevenítettük már Horvát Istvánnak, a reformkori ifjúság egyik nagy hatású nevelőjének emlékezetét.

Most még elmondunk róla egypár epizódot.

Nevének végét pusztán t betűvel írta és nem th-val, ahogy az általában szokásos volt. Fölösleges sallangnak tartotta még azt is, hogy valaki nevének sajátságos írásmódjával dicsekedjék.

Egy alkalommal bizonyos Papp Ferenc nevű ember levelezést kezdett vele, és Horvát helyett

mindig Horváth-ot írt. Látván, hogy ez az uraság nevét két pp-vel írja, viszontválaszában rendesen így címezte: “Tekintetes Pappp Ferenc úr.”

Papp Ferenc emiatt megkérdezte: – Ugyan, tekintetes uram, miért írja az én nevemet három ppp-vel?

– Mert ön is rendesen megszaporítja egy haszontalan h betűvel az én nevemet. Tehát én sem

akartam e bőkezűségnek adósa maradni.

Historikusok egymás közt

Vetélytársaival folyt vitáiról, súrlódásairól sok mendemonda kelt szárnyra.

Egyszer meglátogatta egy másik historikus, s kérdi tőle:

– Ön Magyarország történetén búvárkodik? – Valamelyest – felelte csak úgy a foga közül, mint szokása volt, főleg hetyke emberek irányában.

– Én két részre osztom a magyar történetet – folytatta a vendég –: a régi és az újabb magyar történetre.

– Én is – jegyzé meg Horvát. – Hanem hol kezdi ön a régit, és hol az újat?

– Nos, én a vezéreknél kezdem a régi történetet, és lehozom egész leányágig: Mária Teréziáig. Ott kezdődik az újabb történet.

– Hát ami a vezérek előtt történt? – kérdi Horvát szembefordulva vendégével.

– No, az már a mesék országába való! – Dehogy való a mesék országába! A magyarok régi történetét én ott végzem, ahol ön kezdi: a

vezéreknél! És tőlük számítom az újat!

Sujtással, de “sallang” nélkül

Egész életében sujtásos magyar ruhában járt. Dolmányára hatalmas zsebeket varratott. Zsebeit

könyvekkel megtömve indult előadásaira. A katedrán hol az egyiket, hol a másikat rántotta elő,

szavajárása lévén:

– Nemcsak mondom, de be is tudom bizonyítani!

KEMÉNY JÓZSEF

Gróf Kemény József a magyar művelődéstörténet egyik tiszteletre méltó alakja: mecénás. Mint

historikus is jelentős, s ezért az Akadémia 1831-ben tagjává választotta. Gróf Széchényi Ferenc példájától lelkesítve, gazdag könyvtárát, kézirat- és oklevélgyűjteményét,

valamint egyéb muzeális kincseit 1841-ben a megalapítandó Erdélyi Múzeumra hagyta.

A Múzeum létesítését nem érhette meg, mert azt a bécsi kormány sokáig elgáncsolta. De amikor a Múzeum végül 1859-ben – gróf Mikó Imre segítségével – mégiscsak megvalósult, Kemény Józsefnek

több mint 15 000 kötetnyi könyvből, több mint 1000 oklevélből és több mint 10 000 különböző

régészeti tárgyból álló gyűjteménye az új intézmény birtokába került. Gróf Kemény József 1855. szeptember 12-én hunyt el. Kevéssel ezután az egyik fővárosi folyóirat

oly módon méltatta a nagylelkű mecénás jelentőségét, hogy a neki nyújtott babérág mellé vesszőt is csatolt – az illetékesek számára.

Fölfordult világ – mondja a cím. A közlemény pedig így hangzik:

“A legközelebb elhunyt gróf Kemény József könyvtárát a leendő erdélyi múzeumnak hagyta. A mi nagyuraink abban különböznek a megboldogulttól, hogy annak a múzeumnak sem adnak – amelyik

már megvan!”

HORVÁTH MIHÁLY

Horváth Mihály a XIX. századi magyar polgári történetírás egyik legkiemelkedőbb képviselője.

A szabadságharc idején Kossuth híve és a Szemere-kormány tagja volt. Jósika Miklós följegyzései szerint Horváth Mihály kellemes társalgó volt. Az emigráció idején

Brüsszelben, hol igen sok házhoz járt, nagyon szerették.

Furcsa kázus történt vele odakünn, hol a számkivetés keserű kenyerét ette.

Magyarország történetéről írt művének egyik kötetét nyomdakész kéziratban őrizte fiókjába eltévé. Szebb kézírást, mint az övé, alig lehetett látni; az valódi kalligráfia volt.

Egy esztétikai érzékű egér – mert az alábbiakból láthatóan ilyen is van – éppen ezt a gyönyörű

kéziratot szemelte ki családi fészeknek. Horváth Mihály egy reggel a kéziratcsomó közepét szépen fészekké kirágva találta , s abban egy

egész egér-menazséria!

A tudóst majd megette a méreg.

Az emigrációból hazatérve Horváth Mihályt a szegediek először 1869. március 18-án választották meg képviselőjüknek.

Egy alsóvárosi gazda ekkor e szavakkal köszöntötte:

– Adjon az Isten méltóságodnak még annyi esztendőt, mint amennyit már betöltött! (Horváth Mihály ekkor éppen hatvanesztendős volt.)

– Elég volna nékem annyi is, amennyi édesanyámnak jutott – mosolygott a képviselő.

(Édesanyjának életkorát viszont nem ismerjük.) Mire az alsóvárosi gazda ekként módosította jókívánatát:

– No hát, tessék addig élni, ameddig méltóztatikl

Aznap, amikor Horváth Mihály meghalt (1878. augusztus 19.), egyik neves tudósunk találkozott

Ballagi Mórral. – Hallotta már, milyen nagy veszteség érte a magyar történettudományt? – kérdezte Ballagi

izgatottan.

– Hallottam – felelte a kérdezett tudós. – Szegény Horváth Mihály! – Eh, az semmi! – legyintett Ballagi. – De az Aladár fiamat behítták katonai szolgálatra! Viszik

Boszniába!

PAUR IVÁN

Paur Iván akadémikus a hazai régészet érdemes munkása volt. A szabadságharc idején

honvédőrnagy, később levéltáros. Főleg történeti emlékek kiadásával foglalkozott. Már fiatalkorában vágyott megismerni az ókor egyik klasszikus földjét, Itáliát.

Szomszédja – nevezzük Pató Pálnak – szintén készülődött egy nagyobb olaszországi útra. Paur Iván hajlandó lett volna bármikor elindulni, mert katonásan edzett, okos ember volt, ki csak

oly célt tűz maga elé, amelyet el is érhet. A szomszédja már kevésbé osztozott ezekben az

erényekben. Hónap telt hónap, esztendő esztendő után, de Paur Iván csak nem láthatta Olaszországot. Gyakran

pakolt már, készen állott az útra, de a szomszédja mindig más és más kifogást talált, így telt el

tizenhat esztendő. A tizenhetedik évben végre Paur Iván megunta a várakozást, és egyedül akart útra kelni.

– Ne menj, barátom – szólt ekkor csibukját kiverve, égre emelt szemekkel a szomszéd. – Elindulok a jövő szerdán veled, ha szekeréé esik is!

– No, jó! Szerda délig várok. Ha akkor sem jössz, indulok magam.

Elérkezett a szerda. Veri a tizenkettőt. Paur Iván teljesen útrakészen, poggyászostul megáll a szomszéd kapuja előtt. Készakarva nem szól be hozzá, hiszen határozottan ígérte a szerdát, és

nagyobb nyomaték kedvéért még ki is verte előtte a csibukot, úgyhogy becsülcttudó magyar

embernek már lehetetlen volt kételkedni az ilyen szomszéd szavában. Várja, várja, de hiába várja... A szomszéd egyre késik. Beküld hozzá hát egy gyereket azzal az

üzenettel, hogy jöjjön már, no!

Fél óra múlva kinyílik az ablak, kiereszkedik belőle a csibuk, és patriarchális lágysággal szól le egy hang:

– Bocsáss meg, barátom! Nem mehetek, mert nálunk ma – nagymosás van!

PULSZKY FERENC

Pulszky Ferenc a XIX. század politikai és tudományos életében egyaránt jelentős szerepet játszott. Egyik megalapítója volt a magyar archeológiának, és a Nemzeti Múzeum igazgatójaként jelentékeny

érdemeket szerzett annak fejlesztésében.

A régészet és a művészettörténet terén végzett tudományos munkássága mellett szépirodalommal is foglalkozott. Memoárja Életem és korom címen jelent meg (I-IV. k. 1880-1882). E cím helyett egy

rosszmájú kortársa más címet ajánlott: “Életem: korom.”

Szily Kálmánnak, az Akadémia főtitkárának maga Pulszky beszélte el, hogy amikor egy ízben

megyei aljegyzőnek pályázott, mindenki megígérte a szavazatát. A döntés napján aztán csak egy

szavazatot kapott.

Pulszky mindenkihez elment megköszönni azt az egy szavazatot – és mindenki nagyon szívesen

elfogadta a köszönetet.

Pulszky az Akadémia történettudományi osztályában megürült egyetlen helyre kilenc archeológust

ajánlott. – Hát aztán, bátyám – kérdezte Szily Kálmán –, melyikre szavazzunk?

– Amelyikre akartok.

– De hát, bátyám, mi utánad megyünk. Te melyikre szavazol? – Én? Egyikre sem!

Pulszky Ferenc házassága

Amikor Pulszky bécsi tartózkodása idején, 1845-ben látogatást tett a dúsgazdag Walter bankárnál (későbbi apósánál), csak Teréz (a későbbi Pulszkyné) volt a lányok közül otthon. A háznak második

leánya, a háziúr unokahúga, gróf Brédáné egészségi okokból nem volt jelen az estélyen. Mikor férje

hazajött, megkérdezte: mi újság? – Az, hogy Teréz férjhez fog menni – hangzott a felelet.

– Hogyan? – Pulszky mutatta be magát. Ezekből bizonyosan házaspár válik.

– Tehát erősen udvarolt Teréznek?

– Sőt, nemigen vették egymást észre; de tudod, Teréz bolond, Pulszky bolond, lehetetlen, hogy meg ne találják, s meg ne értsék egymást.

(Az esküvőt még azon évben megtartották.)

Köszöntésmód 48-ban

1848. március 6-án, a forradalmi idők első fuvallatára Metternich herceg így szólította meg Pulszky Ferencet:

– Bon jour, citoyen! (Jó napot kívánok, polgártárs!) Mire Pulszky így felelt:

– Merci, délicieux sans-culotte! (Köszönöm, kedves forradalmár!)

Pulszky Ferenc párbaja

A londoni emigráció alatt Pulszky Ferenc volt a menekültek segélypénztárának kezelője, s ebben a minőségében igen sokszor darázsfészekbe kellett nyúlnia, főleg ha szűkös hetekben egyszer-másszor

megtagadta a kért segélyt. Ez pedig bizony többször megesett, s ilyenkor viselnie kellett emigránstársai haragját.

Egy alkalomma l egy ilyen mellőzött, aki különben Pulszky személyes jótékonyságát is élvezte,

annyira ragadtatta magát, hogy késő este nyílt utcán támadta meg a mit sem sejtő Pulszkyt, s becsmérlő szavakkal illette őt a segély megtagadása miatt.

Az összekoccanást párbajjal kellett elintézni, s így történt, hogy a felek pisztolyra álltak egymással

szemben. Az első lövés a magáról megfeledkezett emigránst illette, de nem talált. Ekkor Pulszky, a

legnagyobb hidegvérrel végignézve ellenfelén, leeresztette pisztolyát, és sarkon fordulva távozott.

Mikor segédei kérdezték, miért nem élt a lövés jogával, vállat vonva csak ennyit felelt: – Ugyan, csak nem vagyok bolond, hogy saját kabátomra lőjek!

Újság-honorárium

Midőn az emigrációban élő Pulszky New Yorkba behajózott, mindene kelőtt Horace Greeley-t, a New York Tribüne szerkesztőjét kereste föl, és töviről hegyire beszámolt neki az európai eseményekről.

Ahogy távozni készült, a szerkesztő két dollárt és tíz centet nyomott a markába.

– Hát ez mi? – csodálkozott Pulszky. – Ez, uram, a tiszteletdíja – felelte előzékenyen Horace Greeley. – Amikor ugyanis ön beszélni

kezdett, intettem a gyorsírómnak, aki azóta lesztenografált mindent, nyomdába adta, ott kiszedték, a

lap e pillanatban meg is jelent már. Méltóztassék, itt a friss példány! S mivel Pulszky tovább is csodálkozott, a szerkesztő biztatni kezdte:

– Csak fogadja el, uram. Mi sorok szerint fizetünk, s önnek pontosan két dollár tíz cent jár. Viszontlátásra, uram!

Orr-os történetek

Mikszáth olvasói jól tudhatják, hogy görbetükre elé állított és tollhegyre tűzött alakjai iránt az író

nemigen tanúsított kíméletet. Különösen gyakran szórakoztatta olvasóit Gyulai Pál kisded termetével és Pulszky Ferenc “történelmi nevezetességű” nagy orrával. Azért ruházta fel Pulszky szaglószervét

“történelmi nevezetességű” jelzővel, mert szerinte: “ez a nagy orr belejátszott Magyarország XIX. századi töténelmének majd minden fejezetébe, és évtizedek óta népesíti az előlapokat...”

Mikszáth ismételten felújította azt a kortesnótát, amelyet szécsényi választói énekeltek Pulszkyról:

Nagy az orra,

Rossz az bora,

Kétfejeő sas az madara.

(Pulszky aztán “bosszúból” Guszti fiát küldte a palócokra képviselőnek!)

Az emigráció alatt Pulszky Ferenc Olaszországban dudásnak öltözve bujdosott városról vá rosra.

Karbonári köpönyegével és előrenyomuló, a rendesnél jóval nagyobb orrával pompás olasz típus volt. (Orra igen jellemző vonást adott arcának; ha karikatúrákat rajzoltak róla, mindig az orra volt a humor

központja.)

Az olasz rendőrség azonban valami módon tudomást szerzett arról, hogy a tipikus dudás voltaképpen egy álruhába öltözött magyar emigráns. El is fogták őt menten.

A rendőrtiszt rárivallt:

– Nem tudja, hogy Olaszországban nem szabad álruhát viselni? Vegye le azonnal a púpját! Pulszky levette.

– Vegye le a szakáiiát is! Pulszky levette.

– Vegye le a parókáját is!

Pulszky levette. – Vegye le az orrát is! – kiáltotta a rendőrtiszt.

Pulszky nyugodtan válaszolt:

– Már azt nem tehetem. Egyedül az orra volt igazi.

(Ennek az anekdotának olyan változata is van, hogy a dolog Németországban történt, s ott

ripakodott Pulszkyra a rendőrtiszt ama szállóigévé lett szavakkal: – Herunter mit der Nase!)

A corvinák visszaadásakor egy kis belpolitikai kavarodás is támadt. A függetlenségi párti képviselők

ugyanis azt kívánták, hogy a drága nemzeti ereklyék átvétele ne Bécsben, hanem a magyar

fővárosban történjék. Ámde a kormány attól tartott, hogy a török küldöttség itteni megjelenése

tömeges rokonszenv-tüntetésekre adna alkalmat, azért rendezték az átadási-átvételi ceremóniát Bécsben.

Pulszky elfogadta a kormány álláspontját, s vállalkozott a küldöttség vezetésére.

Midőn Bécsből megérkezett Pestre a távirat, amely szerint a közvélemény követelését Andrássyék nem teljesítették: a távirat szövegét – “Az ármány győzött” – az ellenzéki párt lapja Pulszky

jellegzetes orrára célozva – szándékos sajtóhibával – ekként közölte: ,,Az orrmány győzött”.

RÖMER FLÓRIS ÉS HENSZLMANN IMRE

Mindketten a magyar művészettörténet és műemlékvédelem kiváló képviselői. Előbb Rómer F lóris,

őt követően Henszlmann Imre tíz-tíz éven át az archeológia professzora a pesti egyetemen. E rövid bevezetés után halljuk egy műemlékvédelmi tapasztalatukat, illetőleg szomorú

találkozásukat úgynevezett “becsületes, de buta” emberekkel. Lónyay Menyhért miniszterelnök egy nyáron megfordult a Szabolcs megyei Ibrány faluban.

Érkezése után csakhamar elébe járult tiszteletes Patkó András uram, a kálvinista pap.

– Kegyelmes uram – így szólott a derék lelkipásztor –, templomunk rossz karban van. Kívül-belül olyan rongyos, hogy putrinak se volna díszes, nem istenházának. De az eklézsia szegény, nem bírja

kitataroztatni. Arra kérem hát excellenciádat, méltóztassék a felséges úrnak egy kegyes szót szólani,

hogy segítsen meg bennünket. Lónyay elment a pappal megnézni a templomot. Biz az igen rossz karban volt. De a

miniszterelnök észrevette, hogy egyik falán régi freskó kép van. Az is igen kopott és fakó már, sőt egy része elmosódott; mégis látni lehetett, hogy középkori magyar fegyverzetű alakok vannak rajta.

A miniszterelnök – noha nem volt archeológus – sejtette, hogy itt valamely érdekes műemlék

kallódik. Visszatérve Budapestre gondoskodott arról, hogy az ibrányi templom segélyben részesüljön. Egyszersmind a régi freskó tudományos vizsgálatával megbízta Rómer F lórist és Henszlmann Imrét.

Ezek a tudós urak csak a következő nyáron értek rá, hogy elmenjenek Ibrányba. A templom akkor

már szépen ki volt tatarozva; sőt kelleténél is szebben! Mert mikor a két archeológus belépett, csak frissen meszelt fehér falakat látott. A régi freskónak semmi nyoma.

De azért a tudósok nem ijedtek meg. Kérdik a tiszteletest: melyik falon látta a miniszterelnök azt a

képet? – Ezen e! – mondja Patkó András.

Henszlmann előveszi a kését, és óvatosan kezdi lehámozni a falról a mészréteget, hogy lásson valamit, meg hogy tudja: mekkora munka lesz majd az egész freskó feltárása.

De már erre felcsattant a tiszteletes úr:

– Ne olyan csínján, tekintetes úr! Csak bátran a bicskával, egész a kőig! Csupa új vakolatot tetszik ott találni. Nem csíptünk mi el a hatszáz forintból egy krajcárt sem! Leverettük mi a régi maltert az

utolsó porszemig. Friss ez mind. Mert mi becsületes emberek vagyunk, kérem alásan!

IPOLYI ARNOLD

Munkásságával a magyar folklórt és a művészettörténetet egyaránt gazdagította. Magyar

mythologiá-ja – tévedései ellenére is – értékes forrásmű. Mint művészettörténész főleg a középkor emlékeivel foglalkozott. Részt vett a Törökországba hurcolt corvinák felkutatásában. – Egyházi

pályáján a püspökségig emelkedett; 1872-ben besztercebányai, 1886-ban nagyváradi püspök lett.

Ebben az utolsó esztendejében, utolsó nyarán a városmajori vízgyógyintézetben kezeltette magát.

Könnyebb fajta gutaütéses rohamon ment át, s féloldali bénulás ellen keresett orvoslást.

Kezelőorvosa, egy fiatal segédorvos naponta reggel négy órakor kopogtatott be a tudós főpap különszobájába, hogy masszírozza a bénult tagokat. Az első napokban megkockáztatta a kérdést:

hogyan van őnagyméltósága megelégedve az étkezéssel?

Ipolyi Arnold így válaszolt: – Édes öcsém! Erre egy anekdotával felelek. Elsőéves klerikus koromban hazamenvén vakációra

Esztergomból Ipolyságra, apám azt kérdezte, hogy vagyok megelégedve a szemináriumi élettel?

“Elég jól, kedves apám – válaszoltam –, csak a koszt rossz!” Az öregúr erre tisztelendő fián önkezével porolta el a reverendát a keze ügyébe akadt léniával, mondván: “Nem azért vagy te a

szemináriumban, fiam, hogy egyél, hanem, hogy tanulj!” No hát, kedves doktor, maguknál meg azért vagyok, hogy meggyógyuljak!

Mikor kétheti ott-tartózkodás után egy reggel ismét gyömöszöli a fiatal orvos, azt kérdi tőle:

– Tudja-e, doktor, hogy ma adja rám az “utolsó kenetet”? – Akkor, kegyelmes uram, megvallok valamit, amit eddig titkoltam. Eretnek kezek gyúrták eddig e

testet! Én protestáns vagyok.

– Hát azt hitte – szólt a tudós főpap nevetve –, hogy én meg falusi plébános vagyok? Édes öcsém, én nem a vallást nézem, hanem az embert!

JAKAB ELEK

Jakab Elek, Erdély történetének jeles búvára, Kolozsvár monográfusa 1875-től több mint húsz éven át

az Országos Levéltár főtisztviselője, aligazgatója volt. Munkásságáért az Akadémia tagjául választotta.

Köztudomású volt nagyfokú hiúsága.

Fölment egyszer a Pesti Napló szerkesztőségébe, Acsády Ignáchoz, aki ott az irodalmi rovatot vezette. Hóna alatt egy épp akkor megjelent vaskos munkája.

– Nézze, öcsém, itt hozok egy könyvet ismertetés végett. De jól megdicsérje ám, mert ez nagyon

kitűnő munka! – Kedves Elek bácsi – mondta Acsády –, minden munkának a tartalmát és az értékét a szerzője

ismeri legjobban. Tudja mit? Írja meg az ismertetést maga, egészen a kedve szerint, aztán kiadjuk.

Jakab Elek ráállt. Másnap elvitte az ismertetést, és Acsády olvasatlanuí leadta a nyomdába. Az ismertetés, amelyben Jakab Elek és a munkája égig volt magasztalva, nagy derültséget keltett,

mikor a lapban megjelent. Az öregúr ugyanis szórakozottságból aláírta a nevét.

SALAMON FERENC

A nyelvészekről szóló fejezetben Szarvas Gáborral kapcsolatban említettem már, hogy az Akadémia előtti téren álló két mellszobor közül az egyik Salamon Ferenc, a másik Szarvas Gábor vonásait és

emlékét őrzi.

Salamon Ferencet mint a hazai történetírás egyik klasszikusát díszes hely illeti meg a magyar tudománytörténet lapjain. Kitűnő irodalom- és történettudós volt, egyetemi tanár, az Akadémia tagja.

A magyarság az ő kutatásai alapján tájékozódott legelőször és legalaposabban a török hódítás koráról

(1864), és ő tárta fel legrészletesebben, három vaskos kötetben Budapest történetét (1878 -1885).

Pákh Albert és Salamon Ferenc közös színműve

Ezt a színművet ne keressék szorgos dramaturgjaink, mert ez a színmű nem található sehol. Nem is létezett soha. De volt – állítólag – Pákh Albertnek és Salamon Ferencnek egy társszerzői

szövetkezése, erről szólunk az alábbiakban:

Pákh Albert az 1850-es évek eleje óta több rendbeli időszaki kiadványt szerkesztett, s a fővárosba került Salamon Ferenc Pákh lapjainak jobbára névtelenül írogató munkatársa lett. De írt ő

névjelzéssel is, például egy hosszabb “víg beszélyt” a Vasárnapi Újságba...

Kettejük barátsága tehát mindjárt a szabadságharc utáni évekből datálódik. Közös színművük történetét Mikszáth 1882 júniusában következőképpen mesélte el:

“Valamikor a mi Salamon Ferencünk, mikor még nem volt olyan nagy tudós, mint most, egy színdarabot tervezett a megboldogult Pákh Alberttel. Alapítottak is meg valami mesét együtt, sőt

Pákh egy napon azt újságolta már Salamonnak, hogy meg is kezdte a nagy munkát, nemsokára fel

fogja olvasni az első felvonását. Pákh tudvalevőleg a restebb emberek közé tartozott, s bizony hosszú idő múlt el, míg újra előhozta

a darabot, azazhogy elő se hozta többé. Salamon figyelmeztette rá néhány ízben:

– No hát, mi van a darabunkkal, Berci? – Ugyan, hadd el, pajtás – mondja egy ízben Pákh, mintegy sajnálkozva maga is –, szegény

személyeink olyan jóízűen diskurálnak az első jelenetben egymással, hogy abszolúte nem tudnak egymástól elválni – s így persze, lehetetlen, hogy a cselekmény előrehaladhasson... “

Most hallgassuk meg ismét Mikszáthot: hogyan mondja el, pontosabban szó lva, hogyan mondatja el Salamon Ferenccel ugyanezt a történetet tíz évvel később (1892 októberében):

“Egyszer egy színdarabot próbáltam írni Pákh Alberttal. Pompás szüzsénk volt. Kidolgoztuk

együtt felvonásról felvonásra, jelenetről jelenetre, s én vállaltam el a kidolgozást. Készen is volt az első jelenet, felolvastam Pákhnak, tetszett neki nagyon.

– No, csak folytasd tovább!

Kérdezi vagy egy hónap múlva, mennyire vagyok? – Bizony még mindig az első jelenetnél – vallom meg pironkodva.

Tudakolja ismét vagy fél év után: – Hogy áll a színművünk, Ferkó?

– Hát úgy áll – feleltem zavaromban –, olyan jóízűen diskurálnak a személyeink benne, hogy

lehetetlen őket szétválasztani. így nem jutott aztán tovább darabunk az első jelenetnél... “ (Ezek után próbálja valaki megállapítani, hogy Pákh Albert írta-e az első és egyetlen jelenetet

vagy Salamon Ferenc? Szerzői jogi vita úgysem lesz belőle, mert az egész színdarabból csak ez a

kétféle anekdota-változat maradt fenn.)

Katedrán

Salamon Ferenc 1870-ben foglalta el a pesti egyetemen a magyar történelmi tanszéket. Pár év múlva

megnyitotta hallgatói számára a történelmi szemináriumot. Programja röviden egybefoglalva ennyiből állt:

– Idáig én dolgoztam, az urak pipáztak. Ezentúl az urak dolgoznak, én pipázok!

A hivatalos lap szerkesztője

1867-től haláláig a Budapesti Közlöny című hivatalos lap szerkesztője volt. Okosan szerkesztette, negyed századon át nem is volt semmi baja a lapjával.

Egyszer az utcán találkozván vele, kérdi tőle Mikszáth:

– Merre tartasz, Feri bácsi? Talán a Budapesti Közlönyhöz?

Mire az öreg huncut mosollyal így felelt:

– Nem, oda én nem járok. Mert annak nagy oka van, hogy ne menjek. Isten mentsen attól! Mert, ha valami ügyetlenség történik, és én nem vagyok ott, akkor elcsapják az írnokot. De, ha én ott

volnék, akkor joggal csaphatnának el engem is.

NAGY IVÁN

Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a múlt század második felében a dzsentrivilág minden tudósunk

közül az ő nevet ismerte a legjobban. Magyarország családai címerekkel és nemzedékrendi táblákkal című, tizenhárom kötetes munkája

(1857-1868) utolsó számbavétele a nemességnek.

Nagy Iván korának egyik elismert történettudósa volt, akinek részint Mátyás király, részint Thököly Imre korát idéző művei is jelentős forráskiadványok. Nagy Iván mint honvéd vett részt a

szabadságharcban; azután a pesti Egyetemi Könyvtár tisztviselője, később a képviselőházi napló szerkesztője volt. Érdemeiért az Akadémia 1858-ban tagjává választotta.

Mindezeket előrebocsátva két dolog tartozik jókedvű könyvünk lapjaira.

Egyik az a följegyzés, hogy amikor e genealógiai munka készült, Nagy Iván volt Magyarország leginkább zaklatott embere. Megrohanta őt postán és személyesen az ország valamennyi hiteles és

kétes nemese, hiteles kutyabőrökkel és képtelen okmányokkal bizonygatván nemesi származásukat, s

kérve a “családok” közé való felvételüket. Elképzelhető az érdemes tudós nehéz helyzete: kötetről kötetre úgy érezte magát, mint egy ostromlott várúr. Az ország lakossága akkor még elég sűrűn

forgatta a bibliát. Megtapasztalták abból, hogy a derék próféták névjegyzéke és cselekményei idővel “szent könyvvé” emelkedtek, jóllehet némelyik közülök egyebet sem művelt, csak családfáját

terebélyesítette. “Nos – gondolták magukban az 1850-es és 60-as évek magyarjai, köztük számos

Baczur Gazs i és Pató Pál – , hát ha csak ez kell: nemzeni a mi őseink is tudtak!” És szaporán összeállították családfájukat Nagy Iván meghirdetett munkája számára.

Ettől fogva aztán a “Nagy Iván”-t valóságos “hiteleshelynek” tekintette a kiegyezés kori

társadalom – fel, egészen a századfordulóig. Nagy Iván neve és műve – a magyar nemesi családok betűrendbe foglalt krónikája – fogalommá vált. Mikszáth is ilyen értelemben szokta emlegetni, ha

regény- és novellahősei famíliájáról esik szó: “Benne van a Nagy Ivánban...” vagy: “a Nagy Ivánban

sem fordul elő... “ stb.

De komikus utójátéka is van ám a “Nagy Iván”-ban való szereplési buzgalomnak! Ezren meg ezren siettek beküldeni családfájukat és címereiket, hogy valahogy – az isten szerelmére! – ki ne

maradjanak ebből a törzskönyvezésből... De amikor arra került a sor, hogy a mű kiadójának, Ráth

Mórnak meg is térüljön a drága szedés-, klisé-, nyomda- és papírköltsége, egyszóval tetemes befektetése, akkor bizony úgy elpárologtak a buzgó hazafiak, mintha csak Petőfi “Magyar nemes”-e

szervezte volna be őket passzív ellenállásra...

Még tulajdon famíliájuk krónikáját sem vásárolták meg!

SZABÓ KÁROLY

A régi magyar könyvtermést a kezdetektől a XVIII. századig ő kutatta fel elsőként, és ő állította össze e sok ezernyi könyv magyarázatos bibliográfiáját.

De eredeti szaktudományának, a históriának is jelentős képviselője.

Előbbi könyvemben megemlítettem két emberi gyöngéjét: tudós mivoltához tartozó nagyfokú

szórakozottságát és – hogy is mondjuk csak? – rendkívüli óvatosságát. Nagyon féltette életét és éjszakai nyugodalmát – s ebben teljesen igaza volt! Mert ha baja esnék, öt

világrészben sem akadna egy második Szabó Károly, aki hallatlan szorgalommal és

lelkiismeretességgel végzett munkáját folytathatná! Szabó Károly munkás élete nagy részét Kolozsvárt töltötte. A kolozsvári egyetemen a magyar

történelem professzora volt. Legközelebbi barátai – Szilágyi Sándor, Gyulai Pál és még egypáran –

jórészt kolozsváriakból kerültek ki. Szabó Károly idegen helyen nagyon félt az éjjel érkező távirattól, mert azt tartotta, hogy ami

táviratot Kolozsvárról “iccaka” hoznak, abban csak rossz lehet. Gyulai Pál egyszer ki akarta tapasztalni, hogy vajon a helybeli táviratnak milyen hatása van Szabó

Károlyra? Feladott tehát neki éjfélkor egy helybeli táviratot, melyben megkérdezte: “Károly, hogy

vagy?” Az első ijedtség elmúltával az öreg visszatelegrafált, hogy: “Ha bolondulsz, nappal bolondulj!”

Szabó Károlynak háza volt Kolozsvárott a Külmonostor utcában. Abban lakott ő a családjával. Volt a házban egy kiadó lakás is; azt egy időben E. Kovács Gyula, a neves színész bérelte.

Egyszer, amint az öregúr délben hazaérkezett a könyvtárból, a felesége – aki kardos asszony volt – nagy mérgesen azzal fogadta:

– Hát meddig tűrjük még ezt a komiszkodást?

– Micsoda komiszkodást? – Hát azt, hogy ez a szedett-vedett komédiás-pereputty ingyen lakik a házunkban! Fél esztendeje

már, hogy egy árva garast sem kaptunk tőlük! Most tüstént átmégy hozzájuk, és megmondod nekik,

hogy vagy fizessenek, vagy pusztuljanak innen! – Megyek, megyek – mondta Szabó Károly, és sarkon fordult. Bekopogtatott Kovács Gyuláékhoz,

de nem volt otthon más, mint a cseléd. Mármost mit csináljon? Dolgavégezetlen nem mert a felesége

szeme elé kerülni, hát kifordult a kapun, és ment befelé a főtérre szivart venni. Alig tett ötven lépést, szembe találkozott E. Kovács Gyulával. Nekitámadt:

– Hallja az úr, meddig tart ez még? – Micsoda, kedves Károly bácsi? – kérdezte Kovács Gyula ártatlan arccal és teljes hidegvérrel.

– Hát az, hogy már egy fél esztendeje adósok a házbérrel! Örökké ingyen akarnak lakni abban a

lakásban? – kiáltotta az öreg. – Nézze, kedves Károly bácsi! – mondta Kovács Gyula megrezegtetve érces hangját. – Ugye ismer

engem?

– Hát hogy a fenébe ne ismerném, mikor a házamban lakik! – Ha ismer, kedves Károly bácsi, akkor tudja, hogy fizetnék én szívesen, ha volna miből. De mikor

nekem sem fizetnek! – Hát persze, hogy nem tud fizetni, ha magának sem fizetnek. Az világos.

– Lássa, Károly bácsi, most hogy hazamegyek, azt sem tudom, hogy kapok-e akár csak egy tányér

rántott levest ebédre. Ugyan, édes kedves Károly bácsi, nem adna nekem kölcsön ötven forintot? – Adok, adok – mondta Szabó Károly, és nyúlt a tárcája után.

Mármost aztán éppenséggel nem mert hazamenni.

SZILÁGYI SÁNDOR

Erdélyi származású történetíró, a magyar pozitivista, polgári történetírás egyik úttörő alakja. A

Bach-korszakban Nagykőrösön Arany János tanártársa volt. 1867-ben Eötvös József titkára lett a

kultuszminisztériumban, 1878-tól pedig a pesti Egyetemi Könyvtár igazgatója. Történelmi kutatásai

elsősorban Erdély múltjával foglalkoztak. Kiadta az Erdélyi Országgyűlési Emlékek című forrásgyűjteményt, szerkesztette és összeállította a millennium idején megjelent Magyar Nemzet

története c. művet.

Szilágyi Sándor első vitézi tette

Amikor a kolozsvári református gimnáziumban nagy diákká cseperedett fel, a kálomista diákok szokása szerint legációba ment Dobokába. Ez volt első kirándulása a nagyvilágba. Hazajövet volt

mivel dicsekednie a szülői háznál. A legbüszkébben azt emlegette, hogy dobokai nagybátyja milyen tüzes faripát adott alája; az röpítette be őt legációja székhelyére.

Vitézi tette csöppet sem hangolta örömre, sőt inkább kétségbeejtette szüleit. A legelső alkalommal

szemére is hányták a nagybácsinak: hogy adhatott olyan tüzes paripát a gyönge fiú alá! – Micsoda tüzes paripa? – mentegetődzött elképedve a nagybácsi. – Hiszen a leglustább gebémre

ültettem rá, amelyik mind a két szemére vak!

Ilyen lószakértő volt az ifjú Szilágyi Sándor; pedig akkor már – mint verselgető diák – Pegazuson is szárnyalt!

Jókai tréfája

Kolozsvárról Pestre költözve Szilágyi Sándor Jókainál lakott a Svábhegyen. Ott szerkesztette “füzeteit”, onnan járt a rendőrségre megtudakolni az egyes számok engedélyezését vagy betiltását.

Félig-meddig rejtekhelyet is jelentett számára a pesti központtól távol eső svábhegyi vendégszoba,

mert sohasem tudhatta: mikor vonják felelősségre a forradalom és szabadságharc emlékeit idéző kiadványaiért, s akkor bevonulhat az “ingyen szállásra”! 1851-ben történt, hogy egyik kolozsvári

barátja, Gámán Zsigmond volt honvédtiszt, akit a bukás után büntetésből közlegénynek soroztak be a

császári seregbe, olaszországi katonáskodását kitöltvén, hazafelé tartott, szép Erdélyországba. Útközben – gondolta – fölkeresi Szilágyi Sándort, akiről megtudta, hogy Jókainál a Svábhegyen

lakik. Egy másik barátjával érkezett. Mindkettőjükön még az osztrák közlegényi mundér. Belépve a ház kapuján, Jókaiék lányát, Rózát találják a kertben. Gámán megkérdi a lánytól:

– Itthon van-e Szilágyi Sándor?

– Igen... Nem... Nem tudom... Majd megkérdezem! – rémüldözött a lány, aki már nagyon jól tudta, mit jelent az, ha katonák keresnek valakit. Befutott Jókaihoz, aki rögtön kijött, keményen a katonák

szeme közé nézett, s megkérdezte: miért keresik Szilágyit?

– Hát nem ismersz? – kérdezte Gámán, kit a mundér s a napsütés nagyon megváltoztatott. Összeölelkeztek, de csakhamar azt mondta Jókai: majd megijeszti egy kicsikét Sándort.

– No, csifkos! – szólt szobájába lépve – minek firkáltál annyit a forradalomról? Most már itt van utánad két katona!

Nem lévén hátul ablak vagy ajtó, amelyen át elszökhessek, Szilágyi nagy elhatározással lépett a

katonák elé, s tompa hangon szólt: – Én vagyok Szilágyi Sándor. Mit akarnak?

Gámán egy darabig farkasszemet nézett vele, csak azután mondta:

– Én meg Gámán Zsigó vagyok. A hatás elképzelhető.

Arany János tréfája

Arany János sem írhatott folyton “Toldi-trilógiát”, meg “Csaba-trilógiát”, meg balladákat és

rokonneműeket. Időnként pihennie kellett s csak játékra használni a tollat, így keletkeztek azok a

versei, melyeket ily címeken soroltak összes költeményeinek kincsestárába: Tréfák, a nagykőrösi

évekből, meg Akadémiai papírszeletek stb.

Nos, az egyik nagykőrösi tréfa a költőnek Szilágyi Sándorral való barátságát örökítette meg egy disznótor alkalmából. (Történetíróról lévén szó, legyünk egészen pontosak: nem disznó, hanem csak

malac volt terítéken!)

Arany és Szilágyi ismeretsége 1850-ben kezdődött, amikor a költő dolgozótársa lett Szilágyi szépirodalmi vállalatainak. Akkor nem a legjobb volt köztük a viszony! Arany és Tompa kölcsönösen

panaszkodtak egymásnak Szilágyi Sándor pontatlan, rendetlen, késedelmes honorárium-fizetései

miatt. Lassanként azonban megbocsátottak neki, amikor megtudták, hogy a szegény fiatalember örökös rendőri zaklatások között szerkesztette kérészéletű kiadványait... A további szerkesztés

lehetőségétől megfosztott Szilágyi Sándor előbb Kecskemétre ment tanárnak, onnan pedig 1853 -ban a nagykőrösi gimnáziumba. Itt már barátságával tisztelte meg Arany, aki tíz évvel idősebb volt nála.

Szilágyi Sándor – minden egykorú följegyzés és emlékezés szerint – örökké jókedvű, vidám férfiú

volt. A legerősebb, legvaskosabb baráti tréfákat is könnyen elviselte. Arany János disznó-, azazhogy malactoros verse is ebbe a kategóriába tartozik.

Szilágyi Sándor 1856 végére, Arany János 1857 végére teszi a malactor időpontját. Ámde annyi

bizonyos, hogy ez még a téli szünet előtt, körülbelül november végén zajlott le. A süldő malac már ropogósra sült, mire Arany János kissé késve megérkezett. (A köszöntőversét fejezte be otthon.)

A malacpecsenyénél felállóit: “Ezt a verset – úgymondaz útszélen találtam jöttömben. Engedtessék meg nekem, hogy felolvassam.” És olvasni kezdte a hosszú címet:

“Alkalmatosságra írott versek, midőn Szilágyi Sándor úr az ő első és utolsó malacának végső

tisztességtételét nagy és fényes gyülekezet jelenlétében tartaná...” A kilenc strófából álló köszöatővers legfőbb tréfája abban áll, hogy végig, minden egyes

versszakban párhuzamot von, sőt hasonlóságokat á llapít meg Szilágyi Sándor és az ő malaca között.

Ezt a tendenciáját következőképpen jelenti be:

De talán azt kérdik – magam is azt kérdem –

Mi közös tulajdon, vagy mi közös érdem Fűzi össze őket, hogy így énekembe

Mindig egy pórázra kötve vezetem be? – Épen ez a dolog fő-fő csínja-bínja,

Ezért gyötör engem a versgyártás kínja,

Hogy megbizonyítsam ékes rigmusokkal, – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mi hasonlatosság vagyon ő közöttük...

Legelébb is: tudjuk a tapasztalásból,

Hogy a malac élte nem áll semmi másból, Csupán enni, inni, vackon elheverni,

Ily módon szalonnát s nagy hasat nevelni.

Sándor is a haját szépecskén ereszti, Már is látszik rajta, még pedig csak kezdi,

Hát ha még disznó lesz: amit, hogy elérjen,

Üssünk össze, urak, kívánjuk, hogy éljen!

A költő és tanártárs megfigyelése és tapasztalata még több efféle hasonlóságot talál. Ahogy a

malac

Lót-fut, csetlik-botlik, mindent felborogat.

E malac-tulajdon úgy megvan Sándorban...

Ő is mindig ott jár, ahol sose kéne...

Egy további strófában a költő visszautal Szilágyi Sándornak, az egykori szerkesztőnek rendetlen

kifizetéseire; pénzkezelése – úgy látszik – tanár korában sem változott:

Negyedik hasonlat: hogy a malac élve

Nem szokott fizetni se nyárba, se télbe.

Mégis akad bőven árpa, kukorica, Hogy kedvére élhet a jó mangalica.

Sándort is tehetjük vele azon rangra: Minden fizetésit bízza nagyharangra,

Ő maga sohse vet, mégis bőven arat:

Húzza, be az ajtót, aki hátul marad.

Ötödik hasonlat... de ne menjünk messze,

Ím itt van előttünk, hasonlítsuk össze. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csupán egy különbség van, fájdalom! köztök, Az, hogy a malacból jóízűen ösztök,

De szegény Sándornak, ha majd így jár szinte,

Nem lesz neki bezzeg ilyen tora, mint e!

A malactoros köszöntőre még egy háromstrófás toldalék következik: A malac búcsúzása. Az

áldozat elbúcsúzik “kegyetlen gyilkosától”. Előbb bosszút forral, hogy hazajáró szellemével ijesztgeti majd egykori gazdáját... Végül mégis így határoz:

De nem, megbocsátok, jó keresztyén módra, Hiszen hol találnék ily méltó utódra!

Baráti emlékül azt a gyűrűt hagyom, Melyben, ha jól sejtem, farkam dugva vagyon.”

Ez az “alkalmatossági vers” bizony nem ódái hangon örökíti meg a költő és a historikus meghitt barátságát.

Szilágyi Sándor örült is neki tiszta szívéből. Ügyannyira, hogy boldog büszkeségében éppen

háromszor adta nyomdafesték alá! (1881-ben, 1896-ban és 1897-ben)

A szenvedélyes könyvgyűjtő

Szilágyi Sándorban gyerekkorától fogva megvolt a könyvírás és könyvgyűjtés szenvedélye, mintha

már akkor érezte volna, hogy majdan a pesti Egyetemi Könyvtár igazgatói széke vár reá. Nagykőrösi tanár korában már igen tekintélyes könyvtára volt, melyet folyvást gyarapítóit.

Mentovich Ferenc – kollégája és barátja – jól tudva, hogy mily mohón kap Szilágyi minden ócska

könyvön, egyszer csak beállít hozzá egy megviselt, régi magyar könyvvel. – Hol kaptad, s hogy vetted? – kérdi barátja izgatottan.

Mentovich szépen elmesélte, hogy a minap vadászni járt, egy tanyán találta, s gondolomra, hogy

tán valami ritkaság lehet, megvette potom áron, egy forintért. Akad még ott több efféle lim -lom! Szilágyi Sándor ragyogó arccal fizette ki a könyvért a forintot, melyet Mentovich nyugodtan

zsebre vágott, ígérve, hogy majd hoz még többet is.

Néhány nap múlva csakugyan hozott egy másik, hasonlóan régi könyvet. Szilágyi azt is – bár

magasabb árban – örömmel megvette.

Mentovich harmadszor is kész lett volna barátja könyvtárát gyarapítani; de már ekkor a vásár nem sikerült, mert olyan ritkasággal állott elő, amilyen aligha termett a körösi tanyákon.

Szilágyi idegesen lapozta végig a ritka kincset. Nézte, nézte, kívül, belül, s egyszer csak felkiáltott:

– Te semmirekellő! Hiszen ez az én könyvem! – Hát nem vetted észre – kérdezte ártatlan képpel Mentovich –, hogy az a másik kettő is a tiéd

volt?

Szilágyi Sándor elhallgatott. A forintjait sem követelte vissza – úgyis hiába követelte volna...

THALY KÁLMÁN

A kuruc kor lelkes búvára, ha sok hibával, tévedéssel, sőt szándékos rontással is, de gazdag forrásanyagot tárt fel. Jelentős szerepe volt abban, hogy a század végén és a százarifordulón népünk

figyelme fokozott mértékben fordult a kuruc kor irodalmi és történelmi emlékei felé. Egy gazdagabb, bővebb gyűjtemény bizonyára több helyet juttat majd neki. Mutatóba álljon itt ez

a kedves epizód;

Igaz-e vagy csak ráfogták? – de mesélték, hogy Budán, Kont-házbeli ablakán át hallja, mikor az egyik

játszadozó gyerek felkiált:

– Nézzétek, milyen jól dobok ezzel a libertással! Thaly lélekszakadva rohan le a lépcsőkön, s egy, majd két piculát (húszfilléres aprópénzt) ígér a

gyereknek, ha eladja neki a Rákóczi-ereklyét; de az semmiképpen sem akar megválni a kidomborított pénztől. Mit tehetett mást? Elkezdett gombozni a gyerekekkel – és elnyerte tőlük a libertást.

HAMPEL JÓZSEF

Archeológus; 1890-től egyetemi tanár, 1901-től a Nemzeti Múzeum régiségtárának igazgatója.

Magyarország őskori és régebbi középkori történetének irodalmát számos kiváló régészeti munkával

gyarapította. Huszonnyolc éven át szerkesztette az Archaeologiai Értesítő-t. Egy ízben az egyetemen az ötvösművészetről hirdetett előadást. Egyik fiatal munkatársa

megkérdezte: hogyan adhat elő erről az akkoriban még csaknem feldolgozatlan anyagról?

Hampel így válaszolt: – Ha a tudós valamiről nem tud, akkor előadást hirdet róla. Ha semmit sem tud, úgy cikket ír. Ha

pedig fogalma sincsen, akkor könyvet ír róla.

Ezt a furcsán hangzó választ Lambrecht Kálmán következőképpen magyarázza meg: Hampel anekdotaszerű válasza voltaképpen nagyon komoly. A tudós éppen azért vág bele egy

kérdés boncolásába, hogy világosságot derítsen körülötte, és a megállapítások fontosságához mérten cikket, értekezést, vagy könyvet írjon róla.

Ahrens német tudós is idéz egy, a Hampeléhez hasonló mondást: Egy tudós egy kongresszuson

kijelentette: “Ha pontosan tájékozódni akarok olyan kérdésekről, amelyek távol állanak tőlem, könyvet írok róluk.”

Kant is így járt egy ízben. Sokat levelezett, kutatott Swedenborg spiritiszta jellegű megállapításai

után; megvette nyolckötetes fő művét, de nem talált semmi kielégítőt. Meg is jegyezte tréfásan: “Ez elég ok volt arra, hogy könyvet írjon a kérdésről.”

Hampelnek mint az Archaeologiai Értesítő szerkesztőjének egyik-másik munkatársával sok baja volt.

A munkatársak nem készültek el terminusra a cikkeikkel.

De Hampel kettőjükön szellemesen fogott ki. Amit Czobor Bélának, a robusztus termetű archeológusnak kellett volna megírnia, de elmulasztotta, úgyhogy Hampel írta meg helyette, azt

Kövéri, amit pedig az ösztövér Gohl Ödön numizmatikus helyett írt meg, azt Soványi álnévvel

szignálta. E két név gyakran szerepel a kitűnő magyar régészeti folyóirat hasábjain.

Bevittek egy ízben a Nemzeti Múzeum régiségtárába egy állítólag Liszt Ferenc hagyatékából való karosszéket.

Hampel, akit éveken át zsába kínozott, szerette váltogatni a székeit: hol kemény, hol puha széket használt. Ráül tehát az új szerzeményre, és így szól:

– Az ugyan nem bizonyos, hogy ez a szék Liszt Ferencé volt; az azonban bizonyos, hogy a

zsábámnak jót tesz. Megvesszük! Vilmos császár 1897-ben meglátogatván a Magyar Nemzeti Múzeumot, megkérdezte Hampel

József igazgatótól: vajon a cár igazán Rákóczi kardját ajándékozta-e a magyaroknak? Hampel

megjegyezte, hogy a kardon későbbi művészi motívumok vehetők észre. – No, ezt mindjárt gondoltam! – mondta Vilmos császár kajánul. – Ha az a kard igazi volna, ahogy

a cárt ismerem, nem adta volna önöknek!

FRAKNÓI VILMOS

Ha a múlt század ruházati cégei kissé megerőltetik fantáziájukat, már ők kezdeményezhették volna a “különleges méretek” boltját. A közélet számos kis - és nagyméretű alakja szinte sugalmazta az

ötletet. Kolumbusz tojása volt! Csak éppen nem jutott eszükbe fölállítani...

A különlegesen nagy méretű öltönyöket tudósaink közül elsősorban Brassai Samu bácsira lehe tett volna szabni. A különlegesen kis méretűekre meg éppen egész sor kuncsaft akadt volna. Elég

utalnunk Szabó József mineralógus professzorra vagy Gyulai Pálra. Közéjük tartozik Fraknói Vilmos

is. Gyulainak mind a kettő vigasztalására szolgált, mert feloldották benne a társtalan ,,alacsony”-rendűség érzését...

Fraknói Vilmos a századvég és századforduló historikus nemzedékének egyik jelentős tagja.

Munkássága igen sokoldalú volt. Számos monográfiát és forráskiadványt készített. Történelmi műveihez hasonló sokaságban sorakoznak fel társadalmi és tudós tisztségei is. Papi

pályáján végiglépkedett az egyházi hierarchia számos lépcsőfokán: volt főesperes, apát és címzetes püspök. Tudós pályáján: volt gimnáziumi tanár, akadémiai osztálytitkár, főtitkár, majd alelnök és

igazgatótanácsos; volt nemzeti múzeumi könyvtáros és a múzeumok és könyvtárak országos

felügyelője stb. Különleges gyermekalakjárói éppúgy regélnek a jókedvű mendemondák, mint Gyulai Pál hasonló

méretéről. íme, egy kedves történet a kis termetű Fraknóiról:

Idő: az 1880-as évek vége. Egy akadémiai ülésen egészen váratlanul megjelent József és László főherceg, nevelőjük

kíséretében. A fiatal nádori unokák kuriózumkedvelésből látni akartak egy eleven tudós gyülekezetet. Nevelőjük – egy püspök lévén – Haynald Lajos kalocsai bíborosérsekhez, az Akadémia tiszteletbeli

tagjához vezette őket.

Haynald a vendégeket átkísérte az úgynevezett “képes terembe”, ahol Fraknói Vilmossal, az Akadémia főtitkárával találkoztak.

Összeismertetvén őket, Haynald e szavakkal próbálta enyhíteni Fraknói tudós méltóságának és

testi alkatának méretbeli különbségét:

– A főtitkár úr nem olyan kicsi ám, amilyennek látszik, csak nem szabad őt collstokkal mérni!

Valamikor a század elején történt.

Szinnyei József egyszer bement a Nemzeti Múzeum könyvtárába néhány könyvért. Maga kereste

ki a jelzetüket a cédulakatalógusból. A katalógusállvány előtt dobogó volt, hogy a legfelső polcon álló tokokat is el lehessen érni. A

dobogót azonban az előtte álló hosszú asztal teljesen eltakarta.

Amint egy kiemelt tokot le akart tenni az asztalra, megpillantotta Fraknóit, aki a belső termekből jött ki. Köszönt neki. Fraknói megállt, de egy szót sem szólt, csak bámult rá. Szinnyei azt hitte, hogy

Fraknói nem ismerte meg messziről, azért leszállt a dobogóról, és feléje sietett. Ekkor nevetve mondta:

– No, most már értem a dolgot! Az imént azért meredtem szinte sóbálvánnyá, mert nem tudtam

elképzelni: hogyan nőhetett olyan nagyra, amióta nem láttam. (Szinnyei is kis termetű ember volt.)

Ez is szempont

Verdes Árpád úr, számos egyetemi tanár “udvari borbélya”, fióküzletet rendezett be Tátrafüreden. Egy télen visszajött onnan az egyik segédje, és mialatt az üzletben dolgozott, folyton Tátrafüredről

fecsegett.

Az egyik jelenlevő professzor, tudván, hogy Fraknói odafenn van, éppen csak, hogy szóljon valamit, azt kérdezte:

– Mit csinál a kis püspök?

Erre a borbélysegéd mélységes megvetéssel így válaszolt: – Miféle püspök az, aki maga borotválkozik?!

Operáció után

Fraknóinak egyszer hályog támadt a szemén, és megoperálták. Később a másik szemére is hályog borult, s azt is szerencsésen megoperálták.

Mikor már annyira javult az állapota, hogy írni tudott, egyszer levéllel a kezében átment a

szállásáról a Nemzeti Múzeum titkárához, Tóth Árpádhoz az irodába. – Kérem, kedves titkár úr, nézze meg a lakásjegyzékben, hogy ez az úr hol lakik, mert nekem

olyan apró betűs nyomtatást még nem szabad olvasnom.

Megmutatja a levelet, és a titkár elkezdi forgatni a lakásjegyzéket. De minthogy szórakozott ember volt, keresés közben elfelejtette a nevet. Egyszer csak szócsövet formál a két tenyeréből, és ordítva

kérdi: – Hogy is hívják azt az urat?

Fraknói pedig ijedten befogja a fülét és azt mondja:

– De kérem, titkár úr, hiszen nekem nem a fülemet, hanem a szememet operálták!

ACSÁDY IGNÁC

Acsády Ignác protekciója a Fridényi bankjánál

Acsády Ignác, a jeles történetíró pályája kezdetén nagynevű historikus elődeinek – Horvát Istvánnak,

Salamon Ferencnek és másoknak – példáját követve szépirodalommal is foglalkozott. Színdarabot és

regényeket írt, melyeknek központi tárgya: a pénz útja és szerepe a századvég társadalmában.

A Fridényi bankja című első regénye előbb folytatásokban jelent meg a Pesti Napló tárcarovatában, majd pedig könyv alakban (1882); a legutóbbi években új kiadást is ért.

A kétkötetes regény első felének folytatásos közlésekor történt az alábbi eset:

A fővárosi lapok szerkesztőségeinek közismert alakja volt akkoriban egy faluról Pestre szakadt öreglegény; egy semmihez sem értő, de mindenáron könnyű hivatal után vágyakozó szegény ördög.

Megirigyelte egykori kenyeres pajtásának, az egyik lap szerkesztőségi szolgájának “úri hivatalát”, s

házalni kezdett a tekintetes szerkesztő uraknál, hogy hasonló álláshoz jusson. Jókai lapjának, A Honnak redakciójában balsorsa a tréfakedvelő Frecskay János dolgozószobájába

vezette. – Nem tudna a tekintetes úr valami nekem való hivatalt? – kérdezte alázatosan.

– De bizony – mondja Frecskay. – Éppen most alakult a Fridényi bankja. Ösmeri Acsády urat?

– Hogyne ösmerném. A Pesti Naplónál. – Hát az alapított most egy új bankot.

– Lehetetlen!

– Itt van ni, a Napló... nézze, meg, ha nem hiszi. A szegény ördög átvette a Pesti Naplót, s csakugyan ott találta nagy betűkkel és ki is silabizálta a

Fridényi-bankot meg az Acsády Ignác nevét is. No már ennek fele se tréfa! Hazament nyomban, tiszta inget venni s ünneplő ruhát. Ügy kereste fel Acsádyt.

– Mi tetszik? – kérdé Acsády a belépőtől, ki nagy hajlongások közt közeledett hozzá.

– Nagyon nagy életbevágó kérésem lenne a tekintetes úrhoz. – Csak szaporán mondja, nincs időm.

– Hát azért jöttem, kérem alássan, hogy adjon nekem a tekintetes úr valami alkalmazást. A Honnál

is ösmernek, ott ajánlották... – De hát hol adjak én magának alkalmazást?

– Annál az új banknál!

– Miféle banknál? – Hát a Fridényi-banknál, kérem alássan. Mert azt, jól tudom én, Frecskay szerkesztő úr is mondta:

a tekintetes úr alapította, s ha akarja, engem könnyen behozhat oda. Acsády ránézett a kérelmezőre. Eleinte nevetni akart, de azután mégiscsak meggondolta. Volt

benne humorérzék, megértette a tréfát. Kár volna azt elrontani!

– Hát hogy is hívják magát? – Sánta Jánosnak, kérem alássan.

– Azután mi akar lenni?

– Szolga... csak szolga. – Körülbelül mennyi fizetéssel?

– Megelégednék... nagyon megelégednék ötszázzal. – Hát akkor nagyon jól van. Be fogom magát hozni, de csak a – második kötetben.

Sánta János alázatosan megköszönte Acsády tekintetes úr szíves jóindulatát.

És a tekintetes úr nem is feledkezett meg ígéretéről. Regényének második kötetében szolgai állást szerzett Jánosnak. Nem is akármilyen helyen: egy miniszteri főtisztviselő, Alabárdy Dénes

őméltósága hivatalában. Sőt mi több: sorsdöntő szerepet juttatott neki, mert miközben a Fridényi

bank szélhámosai bevásárolni küldték Jánost, azalatt fontos pénzügyi államtitkokat jegyeztek ki gazdája, főnöke féltett hivatali irataiból. Vagyis a jámbor szolga eltávolítása teszi lehetővé a

gazdasági kémkedésnek beillő csalást – a regényben.

... Arról már nem szól a krónikánk, hogy ez akaratlan szolgálatáért mivel jutalmazta meg őt a svihák Fridényi bankja?

THALLÓCZY LAJOS

A magyar pozitivista történetírás egyik jelentős egyénisége. A pesti egyetem elvégzése után az

Országos Levéltárban dolgozott, majd Bécsben a közös pénzügyminisztérium levéltárának vezetője lett. Az első világháború idején a megszállt Szerbia polgári kormányzója volt. Történelmi kutatásai

elsősorban a délszláv nemzetek múltjára vonatkoznak. Több jelentős forráskiadványt állított össze e

tárgykörökből.

Thallóczy “felolvas”

Thallóczy Lajos kedélyes jó barát és nagy tréfacsináló volt.

Mint kitűnő historikus már huszonhét éves korában levelező tagja az Akadémiának; később persze

rendes tag. Felolvasó ülést tartott a történettudományi osztály. Az akadémikusok és az érdeklődő közönség

már megtöltötték a termet. Mindenki ott volt, csak a felolvasó nem jelentkezett. Kínos feszültség támadt. Az elnök már szélnek akarta bocsátani a tudós gyülekezetet, amikor a szellemi tornára mindig

kész Thallóczynak menitő ötlete támadt. Ö maga jelentkezett a felolvasásra.

Az elnök csengetett, síri csend lett a teremben. Mindenki megtudta hamarosan, hogy Thallóczy nem készült. Ez a körülmény azonban éppen Thallóczyt zavarta legkevésbé. Nagy nyugalommal

elhelyezkedett a felolvasószékben, elővett a zsebéből egy csomó üres papírlapot, először úg y tett,

mintha rendbe szedné őket, s akkor lassan, vontatott hangon elkezdett – “felolvasni”. És az üres lapokról végigolvasta az egész rögtönzött felolvasást, közbe-közbe még a csíptetőjét is elővette,

mintha szabad szemmel nem tudná olvasni jól a kéziratát. Mire elfogytak kezéből az üres lapok, megérkezett az igazi felolvasó, aki még sohasem látta ily

lelkes hangulatban az Akadémia közönségét. Mit tehetett egyebet? Ő gratulált először Thallóczynak.

Thallóczy frakkban

Thallóczy Lajos mint a közös pénzügyminisztérium osztályfőnöke évtizedeken át Bécsben élt. A hivatalos világ minden fő méltóságával érintkeznie kellett, de külsejére nem sokat adott.

Egyszer valami miniszternek vagy más nagy úrnak estélyére kellett mennie, s ki is csípte magát

frakkba, de az inge nagyon gyűrött volt. – Így nem mehetsz – figyelmeztette egyik barátja –, végy egy másikat!

Pár pillanat múlva egy még gyűröttebbel s azzal a kijelentéssel állt eléje: – Jó ez a nímetnek!

(A dolog humorához hozzátartozik, hogy őt magát eredetileg Strommernek hívták!)

Nemcsak a tudósról, hanem a politikusról, Bosznia-Hercegovina utolsó polgári főnökéről is szól

egypár mulatságos történet.

Három a páva?

Mint a horvátországi és balkáni történeti kutatások megindítója, a századfordulón sok utazást tett e

területeken.

Nem szeretett egyedül utazni. Rendszerint két-három barátját is magával vitte, hogy legyen kikkel szórakoznia. Szenvedélyes tarokkozó volt.

Egy ízben a szerémségi szerb kalugyer kolostorokat látogatta meg. Kíséretében volt Jankó

Ágoston, Torontál megye alispánja, és Pap Géza pénzügyminiszteri államtitkár.

Az egyik kolostorban kiválú ebéddel és még kiválóbb szerémségi borokkal fogadták az előkelő

vendégeket. Bizony kissé beszeszelt a társaság. Legjobban éppen Pap Géza. Ebéd után lementek szellőzködni a kertbe. Ott folyt le a következő párbeszéd:

Thallóczy: – Géza, még mindig mered állítani, hogy nem vagy berúgva?

Pap Géza: – Micsoda beszéd?! Én – berúgva?! Minden próbát kiállók! Thallóczy (a kőkerítésre mutatva): – Látod azt a három pávát?

Pap Géza (nézi, nézi, nézi, végre megszólal): – Hol a harmadik?

(Csak egy volt.)

A tarokkparti

Egy ízben húsvéti kirándulást tervezett az Adria partján le Görögországba. Egy személyszállításra is

alkalmas teherhajót választott, hogy azon utazzanak egy görög kikötőig; onnan már vonaton vissza az Athén-Szaloniki-úton.

Erre a kirándulásra meghívta a már fentebb említett Jankó Ágoston torontáli alispánt, és a közös

pénzügyminisztériumból két fogalmazót vitt magával. (Tudvalevő, hogy az okkupáció után ahho z a minisztériumhoz tartozott a két tartomány ügyintézése.)

Gyönyörű idő volt. Thallóczy a fedélzeten téríttetett. Elhelyezkednek, és Thallóczy máris keverni kezdi a tarokkot, Jankó Ágoston szerényen megkérdi:

– Mi lesz itt?

– Hogyhogy mi?! Hát látod! Tarokkozni fogunk. – Hánynak kell azt játszani?

– Hogy lehet ilyent kérdezni?! Hát négynek! (Nálunk nem volt divatos az osztrák 54 lapos hármas

tarokk.) – Hol itt a négy?

– Hát nem tudsz négyig olvasni?

– Na, mert én nem tudok tarokkozni. – Micsoda?! Miért nem mondtad indulás előtt?

– Hát miért nem kérdezted? – Hát létezhetik Magyarországon olyan alispán, aki nem tud tarokkozni?!

Bezárkózott a fülkéjébe, és utuk céljáig elő se jött.

A torontáli alispánt pedig soha többé nem vitte magával. (Ebből később Tolna megye főispánja lett. De tarokkozni akkor sem tudott.)

KÁROLYI ÁRPÁD

A századvég és századforduló magyar tudományos életének igen tekintélyes tagja volt. Évtizedeken

át Bécsben lakott. Az úgynevezett Házi, Udvari és Állami Levéltárban mint anna k tisztviselője, majd

magyar igazgatója, később pedig a Bécsi Magyar Történetkutató Intézet igazgatójaként értékes forrásfeltáró munkálatokat végzett. Főleg a XVI – XVII. és a XIX. század történetével foglalkozott.

Öregkorára csaknem teljesen megsüketült.

Egy alkalommal azt újságolták neki, hogy kedves jó barátját elütötte az autó a Vilmos császár

úton. (A mai Bajcsy-Zsilinszky utat hívták így régen.) Károlyi csak a császár nevét hallotta meg a híradásból, s a historikus történelmi igazságérzetével

kijelentette:

– Ügy kell neki! Ő robbantotta ki a világháborút.

LÁNCZY GYULA

Történetíró, egyetemi tanár. Az 1880-as évek elején mérsékelt ellenzéki országgyűlési képviselő volt.

1886-tól a kolozsvári, 1891-től a budapesti egyetem tanára. Konzervatív, Habsburg-barát szemléletű

munkáiban főleg a Rákóczi-kor történelmével foglalkozott. Lánczy Gyulát nagyon eszes, de nagyon gőgös és unalmas embernek ismerték professzor kollégái.

Egyszer Riedl Frigyes amint Rómában befordult egy utcába, egész váratlanul maga előtt látta

Lánczyt. Riedl már egy fél esztendeje nem találkozott honfitárssal, s így nem csoda, hogy még Lánczynak is megörült, és nagyon melegen köszöntötte. Lánczy azonban igen kimérten és

leereszkedőleg viszonozta az üdvözlését:

– Jó napot, doktor úr! Megje lent már a könyvem bírálata a Budapesti Szemlében? Riedl azt felelte, hogy ő bizony egy fél esztendő óta a színét sem látta a Budapesti Szemlének. Erre

Lánczy kezet nyújtott: – Jó napot, doktor úr! – s azzal tovább ment.

Találkozott egyszer Lánczy Gyula Dóczi Lajossal, A csók című vígjáték nagy sikerű szerzőjével. – Hogy van, Dóczi? – kérdezte leereszkedő grandezzával.

– Köszönöm, mindjárt jobban leszek – felelte Dóczi, s azzal ott hagyta faképnél.

Egyszer Kolozsvárott a tanárvizsgáló bizottság ülésében Lánczy Gyula szólásra emelkedett. Beszélt,

beszélt, hosszasan és unalmasán. A bizottság tagjai már megsokallták, és fészkelődni kezdtek. Lánczy észrevette, és így szólt:

– Méltóztassanak még egy kis ideig türelemmel lenni! Még nem tudom, hova fogok konkludá lni,

de remélem, hogy a beszédem folyamán rájövök.

A kolozsvári főtéren egyik professzor társával sétált Lánczy Gyula. Beszélgetés közben sűrűn

emlegetett valami Szabót: Szabó így, Szabó úgy, Szabó ezt mondta, Szabó azt mondta. – Miféle Szabóról beszélsz te? – kérdezte a kollégája.

– Szabó kollégáról.

– Szabó kollégáról? Nincs nekünk Szabó nevű kollégánk! – Hogyne volna! Hát Szabó Károly?

– Hja, Szabó Károly, az Szabó Károly, de nem Szabó! – helyesbített tanártársa. A két név ugyanis évtizedek óta annyira össze volt forrva Szabó Károly gazdag tudományos

munkássága révén, hogy soha senkinek nem jutott eszébe Szabó Károlyt Szabónak nevezni. Az már

úgyszólván nem is Szabó Károly, hanem Szabókároly volt.

Lánczy Gyula budapesti professzor korában egyszer – szokása szerint – nagyon hosszú beszéddel

untatta a bölcsészettudományi kar tagjait. Heinrich Gusztáv végre türelmét vesztve rászólt:

– Ne beszélj annyit, hanem mondd meg, hogy mit akarsz! És erre Lánczy röviden el tudta mondani, mit akar.

Lánczy Gyula nagyon kényelmes ember is volt. Dékán korában szerette az ügyeket halogatni. Egy szigorlati napon mint dékán megnyitotta a vizsgáztatást, de mindjárt mentegetődzött is, hogy

nem lehet az egész idő alatt jelen, mert nagyon sok a dolga, folyton zaklatják az ügyfe lek. Azzal ki is

ment a dékáni szobába.

Egy kis idő múlva a vizsgáztató professzor is átment a teremből a dékáni szobába elszívni egy

cigarettát. Bejön a fogalmazó:

– Kérem alássan, itt van megint az a hallgató, aki már háromszor itt járt a nyugtájával, hogy

méltóztassék láttamozni. Lánczy indignálódva felelte:

– De kérem, most nem érek rá, hiszen szigorlat van!

BALLAGI ALADÁR

Pozitivista történetíró, aki 1889-től kezdve az újkori egyetemes történelem tanára volt a pesti

egyetemen. Kutatásai főleg a XVII-XVIII. századra terjedtek ki.

Tudósok harca

1892-ben szenvedélyes polémiát vívott egymással két tudósunk: Heinrich Gusztáv és Ballagi Aladár.

A kíméletlen csatározás két betű miatt folyt: “Isten ostorának” mi volt a neve: Attila vagy Atilla? Heinrich Gusztáv az Egyetemes Philológiai Közlönyben az Attila névalak mellett szállt síkra (és ez a

helyes álláspont), Ballagi Aladár pedig a szerkesztésében megjelenő Irodalomtörténeti

Közleményekben Atilla mellett kardoskodott. A kifogyhatatlan humorú Vikár Béla Arany János Pázmán lovagjának metrumában igen sikerült

paródiáját adja ennek a tudományos bajviadalnak.

Hunok harca

Ballagi, az Aladár,

Ül, bemártva tolla,

S uccu! kész a téma már: Attila – Atilla?

Egy perc és már kész a cikk, Fél perc csak a nyomda,

Még egy perc, a negyedik, És a mű kinyomva.

Ballagi, az Aladár, Hazarohan vele,

Kotkodácsol, mint madár,

Ha tojása kele: “Heinrich Guszti, az irigy,

Ezt tegye, ha bírja! Heinrich Guszti nem ír így,

Csak a másét írja.”

Heinrich Guszti ezalatt

Ül magába, némán;

Eszi magát, – jó falat! –

Jár az esze témán.

Nincs témája semmi új, Megy, keresni kint jár...

Ballagi jön... Ujujuj!

Lesz ebből baj mindjár.

“Atilla!” zeng Aladár.

“Attila!” zúg Guszti, S uccu! kész a téma már,

Tollat-papírt húz ki. Tolla t? Az ám: vasvillát

S fogja két marokra.

Attila az Atillát Szorítja sarokba.

Atilla meg Attila – Dong a föld alattok.

A két istenostora Egymás ellen csattog.

Hol Atilla van alul,

Hol Attila fölebb, Ki pórul jár, ki balul:

Sajog hát és ülep...

Ballagi, az Aladár,

Megy, bemártva tolla...

Guszti lett a szaladár, De veszve Atilla.

Lesz belőie fidibusz, Mind az egész quantum.

Tanulság: Cutn Gusztibusz

Non est disputandum.

Ballagi Aladár könyvtári hagyatéka

Könyvtáros körökben sokáig élt annak emléke, hogy Ballagi Aladár halálakor (1928. június 21.)

milyen nagymértékben megszaporodott négy legnagyobb közkönyvtárunk állománya. Nevezetesen: a Nemzeti Múzeum, az Egyetemi Könyvtár, az Akadémiai Könyvtár és a Fővárosi Könyvtár

raktárkészlete.

Hiteles könyvtári hagyomány szerint a hátramaradottak egy teli társzekéren szállíttatták be az Egyetemi Könyvtárba az elhunyt historikusnál kikölcsönzött könyvek tömegét. Oda szállítottak

minden olyan könyvet, amelyben valamelyik “Bibliotheca” pecsétje díszlett.

Az Egyetemi Könyvtárban aztán Fitz József – a nagynevű könyvtörténész – vezetésével csoportosították a négy különböző könyvtárból évtizedeken át ki-kikölcsönözgctett könyvek ezreit.

– De ni csak! ni csak! – kiáltottak fel a buzgón szortírozó könyvtárosok – hiszen innen is, onnan is,

amonnan is, meg a negyedik helyről is kikölcsönözte Ballagi ugyanazon könyveket! Száz meg száz könyvről állapították meg, hogy négy példányban őrizte őket – abból a célból, hogy

mások “illetéktelenül” ne foglalkozhassanak azokkal a témákkal, amelyeket a fáradhatatlan tudós

saját hitbizományaként lefoglalt.

(A könyvtárak ugyanis az egyszer már beszerzett könyvet másodpéldányban rendszerint nem

vásárolták meg.)

ANGYAL DÁVID

Liberális, pozitivista történetíró. Kutatásai elsősorban a XVI-XVII. századi magyar történelemre terjedtek ki, de foglalkozott későbbi korokkal is. Történelmi tárgyú tanulmányain kívül

irodalomtörténeti esszéket is irt. 1909-től a pesti egyetem professzora volt, majd néhány éven át a

bécsi Magyar Történeti Intézetet vezette.

“Error in persona”

E jogi kifejezés azt jelenti: tévedés a személyben.

A Műegyetemen néhány évig Angyal Pál jogászprofesszor adta elő a közigazgatási jogot; ez a tantárgy ugyanis szervesen hozzátartozott a mérnökképzéshez.

Történt, hogy egy technikus a budai oldalról átjőve a pesti partra és “Angyal professzor úr” felől

érdeklődve, azt a felvilágosítást kapta, hogy “Angyal professzor úr” az egyetemnek Múzeum körút 6-8. számú épületében található.

További érdeklődésére megtudta, hogy “Angyal professzor úr” a II. emeleti tanári szobájában

tartózkodik. Bekopogtat:

– Méltóságos uram, én műegyetemi hallgató vagyok, és szeretnék kollokválni közigazgatási jogból.

Angyal professzor: – De kérem, én nem adok elő közigazgatási jogot.

Technikus: – De én hallgattam méltóságodat a Műegyetemen. Angyal professzor: – Engem hallgatott? Jól emlékszik?

Technikus: – Igenis, kérem.

Angyal professzor: – Na, ez érdekes! Én tudniillik nem Angyal Pál jogász, hanem Angyal Dávid történész vagyok. – Aztán még szelíden hozzátette: – Angyal Pál professzor urat az egyetem központi

épületében találja. De meg ne mondja neki, hogy ezt tőlem tudta meg!

MAHLER EDE

Az egyiptomi ásatások csodái

Mahler Ede, a budapesti egyetem híres egyiptológusa elé azzal állított be egys zer egy külföldi

kollégája, hogy az ő legújabb megállapításai szerint az egyiptomiak ismerték a telefont. – Miből tudja ezt? – nézett rá meglepődve Mahler.

– Abból, hogy az ásatások alkalmával drótot is találtam a földben.

– Igen? Nos, én fölfedeztem, hogy az egyiptomiak már a drótnélküli távírót is ösmerték. – Ugyan mit talált a földben? – ugrott a külföldi kolléga.

Mire Mahler mosolyogva közölte:

– Semmit. (Ezt a kedves történetet Mahler Ede minden tanévben elmesélte hallgatóinak. E könyv szerzője is

így jutott hozzá.)

MÁRKI SÁNDOR

Történész, egyetemi tanár, akadémikus. 1892-től 1918-ig a kolozsvári, majd pedig a szegedi egyetem professzora. Haladó szemléletű tanulmányaiban, cikkeiben és nagyobb munkáiban a fontosabb hazai

parasztmozgalmakkal és a szabadságharcokkal foglalkozott (Dózsa György, Rákóczi Ferenc,

1848-1849). Kedélyes természetéről a kortársi megemlékezések mellett följegyzései is tanúskodnak; ezeket a jelen gyűjtemény is értékesítette.

Kuun Kocsárd gróf egész nagy vagyonát az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületre hagyta. Ez nagyon nemes hazafias cselekedet volt, de rokonainak mégis fájt, hogy nekik éppenséggel semmit

sem juttatott a végrendeletében, pedig rájuk fért volna egy kis örökség, mert bizony nem bővelkedtek

földi javakban. A Magyar Történelmi Társulatnak erdélyi vándorgyűlése alkalmával a tudós Kuun Géza gróf

vendégül látta marosnémeti kastélyában a kirándulóknak egy csoportját. A felköszöntők során Márki Sándor történész professzor is kivágott egy lelkes beszédet, és befejező szavai ezek voltak:

– Kuun Géza gróf vendégszerető asztalánál kiért üríthetném poharamat méltóbban, mint az EMKE

nemes lelkű nagy jótevőjéért, Kuun Kocsárd grófért? Éljen Kuun Kocsárd gróf áldott emlékezete! A jobban beavatottak összenéztek, zavartan izegtek-mozogtak, s a nem nagyon lelkes éljenzés

közben a házigazda odasietett Márkihoz, koccintott vele, aztán azt mondta:

– Kedves professzor úr, én meg vagyok róla győződve, hogy nagyon jól ismeri az ókor, a középkor és az újkor történetét, de a legújabb kor történetében – úgy látszik – nem eléggé járatos.

M I K A SÁNDOR

Historikus, a kolozsvári, majd pedig a budapesti egyetem magántanára, 1895-től az Eötvös-kollégium

tanára. A magyar és az egyetemes történettel egyaránt foglalkozott. Forráskritikai módszerével és egyetemes történeti távlataival saját kora fiatal történész nemzedékére (Szekfű Gyula, Eckhart Ferenc

stb.) jelentős hatást gyakorolt.

Egy tömör fogalmazású bölcs tanácsa a tanárjelöltek körében szállóigévé vált. (De minden tudományos kutató számára is hasznos!)

Amikor ugyanis az egyik negyedéves, történet szakos kollégista késett szakdolgozatának

beadásával, mert a témájával kapcsolatos adatgyűjtést még folytatni akarta, Mika Sándor kategorikusan kijelentette:

– Adatgyűjtést befejezni! Előszóban védekezni!

KUZSINSZKY BÁLINT

Nevét mindenkinek ismernie keli, aki ellátogat Aquincumba, mert az Aquincumi Múzeumot (éppúgy,

mint a Fővárosi Múzeumot is) ő alapította, és negyven éven át igazgatta. Egészen fiatalon, huszonnégy éves korában vette át az aquincumi ásatások vezetését, s nagy hozzáértéssel tárta fel

történeti kincseit. Sok kiváló archeológusunk került ki tanítványai sorából.

Közéjük tartozik Nagy Lajos (1897-1946) is, a Fővárosi Múzeum korán elhunyt igazgatója. Nagy

Lajos egyetemi tanulmányainak befejezése után is minden szabad idejét mestere közelében töltötte.

Volt a régészeti tanszéken egy asszisztensnő is – nevezzük Juliskának –, aki lassanként fölkeltette

a professzor érdeklődését.

Egy napon csak odafordul az alacsony, gömbölyű, vérmes férfiú Nagy Lajoshoz, s jellegzetes mély hangján azt kérdi:

– Öcsém! Nem tudja, van-e ennek a Juliskának valakije?

Fiatal famulusát meglepte a kérdés, s közelebbi tájékozódás végett viszontkérdéssel válaszolt: – Hogy tetszik érteni, professzor úr? Olyan, aki udvarol neki?

Mestere bosszúsan legyintett:

– Fenét! Olyan, aki udvarolja őt?!

SZEKFÜ GYULA

A magyar történetírás történetében ma már eléggé határozott vonásokkal rajzolódik ki Szekfű Gyula írói és tudós arcképe.

Kétségtelen, hogy a magyar polgári történetírás egyik legjelentősebb képviselője. Neves mestereitől – elsősorban Károlyi Árpádtól és Thallóczy Lajostól – elsajátította a kritikai szempontú

forráskutatást, a sokoldalú elemzés és a művészi előadás igényét. Ugyanakkor politikai-eszmei

vonalon súlyos tévedései is voltak. A harmincas évektől kezdve egyre erőteljesebb ellenzéki álláspontot foglal el, s tevékeny szerepet vállal az antifasiszta értelmiség táborában. Valahol utat

vesztettünk című cikksorozatában (1942-1943) és Forradalom után című könyvében (1947) kemény

ítéletet mond az ellenforradalmi korban elkövetett hibákról, bűnökről... Jellemzésére – ha nem is “jókedvű”, de egyik legjobb tollú jellemzésére – ide iktatjuk Móricz Zsigmond róla írt cikkeinek

néhány szakaszát.

A tudós tévedése

Móricz Zsigmond három ízben hallatta szavát Szekfű Gyula történetszemléletéről és pennájáról.

Mindhárom alkalommal a Nyugat hasábjain.

Első alkalommal (1921-ben) a pályakezdő Szekfű munkáit bírálta meg: A száműzött Rákóczit (1913), A magyar állam életrajzát (1918) és végül a Három nemzedék&t (1920) tűzte tollhegyre.

Élesen bírálta mindhárom mű felfogását.

“Szekfű Gyula nagyon érdekes történetíró-mester – így kezdi a sort. – Nemcsak az látszik meg az írásain, hogy a történetírás is líra, hanem mindjárt tisztára zsánerképet ad.

Első könyve Rákócziról olyan volt, mint mikor a sovány kancellista elmegy a tenyeres-talpas strázsamesterékhez, osztán kipletykálja (!) a fejedelméket, mer hát «azt csak ő tudná elmondani! ha

akarná! hogy mi az igazság!»

A második könyve, A magyar állam életrajza olyan, mint egy modern udvari történészé, aki ma éppen úgy megtalálja a korszellemnek megfelelő családfát, mint őse a Hunyadi Mátyás számára a

hibátlan genealógiai sort a római Corvinokig: ő a német tudomá ny vívmányai szerint így jut el

ősünkig: a Kháoszig. De éppen e pszichológiai szempontból legérdekesebb a harmadik könyve, a Három nemzedék,

amelyben a keresztény-kurzus egész ideológiáját egybeállítja s fölépíti rá a családfát Széchenyiig. A régi kurtanemes-osztály sírvavigadó, nekem nagyon rokonszenves, nagyon szeretetreméltó, de

bizony mit se lendítő tempója lesz itt tudományos elvvé” – folytatja Móricz Zsigmond.

Hogy mennyire nem komoly és mennyire nem könyv: legyen szabad utolsó két mondatát idézni: «A hanyatló kor sötét erői, belső ellenmondásai így paralizálták, sőt tették pillanatnyira

magyarságunkra is veszedelmessé Ady Endrében nem az akaratot vagy erkölcsöt – ezek belőle,

dekadencia kendőzetlen arcú gyermekéből, sajnosan hiányoztak –, de a leghatalmasabb és legtisztább

faji ösztönt, mely közöttünk, az utóbbi nemzedékben kinyilakoztatá magát. A magyarságnak, a lassú

fölemelkedés során előbb önmagára kell majd találnia, hogy Adyban is megismerje és megszeresse saját fajtáját, véréből való vérét, leik éből vett lelkét.»”

(A továbbiakban Móricz Zsigmond stílusparódiává módosítva beszédét, komázó hangon

gúnyolódik a historikussal, akinek nevét felváltva Szekfűnek és Székfűnek írja:) “Hát hogy kell ezt? mán mint konklúziót? érteni?... A csillagát, Székfű Gyula komám!... Hát Ady

Endre olyan Krisztus, hogy a magyarság csak századok múlva fog hozzá érni? De egyelőre olyan

morál insanity, hogy rukki?... Vagy úgy értsem: hogy kék nektek Ady Endre! nagyon jaú vóna! csak ne azt fújná, amit süvölt.

Ez, Székfű Gyula, ez nem magyar virtus, ez a legutolsó cigánykupec fogása, akinek a saját eladó lova: ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes...

Bizony, jobb lett volna, ha Szekfű Gyula ezzel az energiával, ezen 333 nagy oldalon feldolgozta

volna a Bécsben levő történelmi emlékeket, mint két év előtt tanácsoltam neki. Ki tudja, lesz-e valaha magyar ember abban a szerencsés helyzetben, mint ő volt az utóbbi években Bécsben. Ahhoz, hogy

megmentsük a magyar emlékeket, a magyar múltat, nem is a hazaköltöztetés az első, de a

tudományos lefoglalás. Szekfű Gyulának nem lehet megbocsátani, hogy a malom alatt kelepéit, míg szótlanul és

szorgalmasan őrölnie kellett volna.”

A tudós dicsérete

Kilenc év múltán (1929-ben) Szekfű Gyula Bethlen Gábor című monográfiájának megjelenésekor

Móricz Zsigmond nagy elismeréssel szól a történetíró elemző készségéről és jellemző művészetéről,

ő, aki Erdély című regénytrilógiájában – több mint egy évtizedes készülődés után – életközeibe állítja elénk “a nagy fejedelem” alakját, Szekfű “Bethlen Gábor”-ának valóban hivatott műértője lehetett.

“Szekfű Gyula a legjobb történetíró-típusba tartozik – írja ekkor Móricz Zsigmond. – Különös

elfogulatlanság van benne és megdöbbentő tiszta látás, mihelyt történelmi levegőbe ér. Képes arra, hogy a kor jellemző sze llemét felismerje. Végtelenül finoman határolja el a kort magát, a magyarság

sorsát s helyzetét az európai síkokban... Örömmel tölt el, hogy jött egy történetírónk, aki szintén a magyar jellem s a magyar érték legfőbb reprezentánsának érzi s annak mutatja őt.”

Sóskifli a hadtörténelemben

Ballagi Aladár, amikor a budapesti egyetemen az újkori világtörténelem helyettes tanára volt

(pontosan 1882-ben, huszonkilenc éves korában) megírta Wallenstein horvát karabélyosainak történetét.

Magyarország históriája sokféle vonatkozásban kapcsolódik a harmincéves háború eseményeihez; Ballagi könyvének témája tehát a hazai érdeklődésre is jogosan tarthatott számot. Ennek ellenére az

egykorú sajtóban csekély visszhangja támadt. Néhány szakemberen kívül nem is vett róla tu domást

senki, s a jótékony feledés fátyla borítaná a könyvet súlyos hibáival együtt, ha Ballagi Aladár ki nem hívja maga ellen Szekfű Gyula haragját.

Szekfű Gyula 1913-ban adta ki A száműzött Rákóczi című monográfiáját, amely annak idején

országszerte nagy vihart támasztott. Ballagi Aladár egy hosszú akadémiai felolvasásban (1914) szenvedélyesen megtámadta Szekfű

Gyula könyvét, s később (1916) tovább folytatta támadását. (A két előadást kötetben is kiadta Az

igazi Rákóczi címen. Bp. 1916.) Az első támadásra Szekfű kötetterjedelmű vitairatban válaszolt. Ennek címe: Mit vétettem én? – Ki

gyalázta Rákóczit? (Bp. 1915.)

Szekfű kitűnő pennájú historikus volt és kíméletlen polémikus. Minden munkáját fölényes

tárgyismeret és mélyreható forráskritika jellemzi, s ez érvényesül vitáiban is.

Mielőtt Ballagi támadásai ellen védekezne, előbb szemrevételezi és bemutatja a néző-, azazhogy olvasóközönségnek ellenfelét. Éspedig ezzel a gyanús dicséretű fejezetcímmel: “Ellenfelem, a tudós.”

Nem tartozik ide a szenvedélyes polémia részletes ismertetése. Egyetlen mozzanatára,

szorítkozunk. Szekfű előveszi Ballaginak a bevezetésünkben említett munkáját Wallenstein horvát

karabélyosairól, és idéz abból egy elképesztő részletet. Eszerint Ballagi könyvének több fejezetében

(149. , 154. és 157. 1.) azzal a páratlan hadtörténelmi megállapítással hökkenti meg az olvasót, hogy a Habsburg-császári seregben, nevezetesen a horvát karabélyosok ezredeiben fukar kézzel mért

sóskiflikkel élelmezték a katonákat! Ha már hadtörténelembe bonyolódtunk, legyünk szigorúan adatszerűek. Idézzük szó szerint

Ballagit:

149. l: “Élelem nincs. Forgách magyar, Isolano és Orehóczy horvát lovassága semmit sem kapott, a 105 századból álló összes lovasságnak pedig mindössze 1438 sós kifli (Saltz-Khüffl) jutott, mely

valami kétszersültféle lehetett, mert nem a «kenyér» rovatában fordul elő. Zrínyi öt századának 30 sós

kiflit adtak.” 154. l.: ,,Okt. 2-án Léván csak a nehéz had kap egy kevés prófontot, 4-én Érsekújvárt megint csak

kenyeret. Zrínyi öt százada 425 darab kenyérben részesült, s csak 8-án kap még ugyanott 35 darab sós kiflit.”

157. l: “Nov. 3-án Zrínyi ezrede a fősereggel együtt Nagyszombatból Beregszegre, a Vág jobb

partján, Galgóccal szemben fekvő megerődített táborba megy, s ott 500 kenyérben részesü l; 5-én meg 18 sós kifli az élelme.”

Több se kellett Szekfűnek e sok sóskifli láttán! Kegyetlenül kioktatja “tudós ellenfelét” –

következőképpen: “Ballaginak igaza van: valóban felhőoszlató munkát végzett. A hatalmas kézzel széttépett

felhőkárpit mögött megjelennek a szegény magyar huszárok, kiket századonkint öt-hat sóskiflivel

táplál a gonosz császári generális! Biztosan azt akarta, hogy éhen pusztuljanak! Ballagi felfödözése pedig teljesen megbízható, ahogy ez már szójárása neki, hisz egyszerre három levéltári aktát idéz a –

sóskifli-evő huszárokra. De ne legyünk igazságtalanok. A tudatlanság, legyen az még oly nagyfokú is, a tudománnyal

foglalkozó állampolgárok elvitázhatatlan jogaihoz tartozik, melyeket azok természetesen egyetemi

tanári állásaikban sem vesztenek el. A tudós professzort nem lehet kényszeríteni még arra sem, hogy felderengjen koponyájában a laikus természetű gondolat: a Salzküfel talán mégsem sóskifli lesz,

hanem esetleg a Salzkübelnek régies és népies formája, aminthogy a hafer és haber szavakat ma is

vegyesen szokás használni. Ez esetben kiderülne, hogy a szegény huszárok mégsem haltak éhen, hanem hogy fizetésük nagy részét – sóban kapták. A Salzküfel ugyanis nem egyéb, mint mázsás

súlyú, porrá tört só fabödönyökben, melyek a Salzkammergutból jöttek, és a katonáknak zsold fejében osztattak ki, akik azután a föld népének kicsiben, élelemért eladták. Az 5000 huszár tehát

zsold fejében majdnem 1500 mázsa sót kapott. A fizetés ezen módja a XVI. és XVII. században

katonaságnál és polgári hivataloknál a Rajnától Erdélyig el volt terjedve. Ehhez vehetjük még, hogy a sóbeli fizetés régi magyar szokás is: már a középkorból van számtalan adatunk, hogy a főméltóságok:

nádor, vajda, bán is részben sóban vették kézhez járandóságukat. A magyar sallárium szó is innen

származik (sál = só latinul), a francia salaire hasonlóképpen. Mindez megvilágítja a sóskifli symptomatikus jelentőségét: Ballagi Aladár a katonai szervezés történetéről ír, és legcsekélyebb

ismerettel sem rendelkezik a katonai szervezet dolgában! Megemlítjük, hogy aki csak valamit

lapozgatott a Ballagitól is állítólag használt udvari kamarai levéltárban, az tudja az iratok és tárgyalások nagy tömegéből, hogy Ballagi sóskiflije országos sérelem volt. Nem ugyan katonai

sérelem, hanem gazdasági: a katonáknak küldött és ezektől eladott osztrák főtt sóval (Salzküfel)

kiszorították nyugati Magyarországból a magyar kősót, megtiltván ennek szállítását. De mi ez a

sérelem a sóskiflin éhező huszárok dolgához képest, melynek felfedezésével Ballagi egész

közönségünket lekötelezte!” E leleplezés után Szekfű játszi fölénnyel bánik ellenfelével.

A Magyar Történet írója az Egyetemi Könyvtárban

Az 1920-35 évek második felében és az 1930-35 évek elején Szekfű Gyula naponta szorgalmasan

rótta a betűt a budapesti Egyetemi Könyvtár I. emeleti kerekszobájában, az úgynevezett “tanári dolgozóban”. Készülő nagy művét, a Hóman Bálinttal együtt alkotott Magyar Történet vaskos

köteteit írta. E följegyzések krónikása – akkoriban az Egyetemi Könyvtár tisztviselője – nap-nap után

szemtanúja lehetett annak a fáradhatatlan kutató- és feldolgozó munkának, ahogyan ez a nagyszabású

mű készült. Az Irányi utcára néző ablak mélyedésében elhelyezett íróasztalon magasan halmozódtak a könyvek (köztük memoárok tömege!), folyóiratok és füzetek. Érdekes volt látnunk, hogy egy csomó

száz-százötven éves röpiratot, brosúrát, melyeknek széleit már egészen belepte a kormos por, Szekfű

Gyula vágott fel először; előtte senki sem volt kíváncsi a tartalmukra! Ebből a kerekszobából Szekfűvel kapcsolatosan két jelenet emlékét őrzöm.

Az egyik (még a dátumát is följegyeztem: 1927. október 13-án) a következő: Szeretett és nagyra becsült kollégánk, Fitz József – az Országos Széchényi Könyvtár későbbi

főigazgatója – a könyvtár kézirat- és ősnyomtatvány-tárának őre volt.

Fitz József tájékoztatást kért Szekfűtől egy vételre ajánlott kézirat ügyében. A kéziratköteget kezében tartva kérdezte:

– Méltóztassál megmondani, professzor úr, sokat ér-e a Kossuth-féle országgyűlési naplók egy

kéziratos példánya? Szekfű erre szó szerint így felelt:

– Sokat ér, mivelhogy ritka! Én csak a Nemzeti Múzeum könyvtárában láttam egy példányt. Kevés

maradt fenn, mert csupán a megyei levéltárakban őrizték őket. (Aztán az egész egyéniségét jellemző fanyar gúnnyal még hozzátette:) A vármegyéknél pedig ezek nem voltak olyan féltett kincsek, mint a

marhalevelek meg a nemesi ármálisok, amikre gondosan ügyeltek!

A másik jelenet azért emlékezetes számomra, mert – Horváth János professzor ajánlása alapján – ott

kért fel arra, hogy “lennék szíves” elvállalni folyóiratának, a Magyar Szemlének színházi rovata vezetését. Persze, hogy “voltam szíves” elvállalni, s tíz esztendőn át vagy háromszáz estémet

áldoztam fel arra, hogy jó és rossz darabokról évente két-háromszor összefoglaló kritikát ír jak.

Megbízatásom története azonban nem szubjektív följegyzések kedvéért kívánkozik e lapokra, hanem csak azért, mert bevezetője volt annak a további kapcsolatnak, amely szerint – mint

folyóiratának segédszerkesztője – éveken át Szekfű Gyula közvetlen munkatársa voltam. És e kapcsolathoz fűződik az alábbi epizód.

,,Ede megevé kenyerem”

A 30-as évek vége felé, amikor már a német náci expanzió nálunk is egyre erőteljesebben éreztette

hatását, Szekfű Gyula egy annak idején nagy érdeklődést keltett cikkben hívta fel a magyarság és a magyar érzelmű hazai németség figyelmét a közös múlt és közös érdekek összekovácsoló erejére.

Szekfű Gyula egy, a Rózsadombon mai napig látható sírkő feliratából indult ki. Eszerint: egy

Schittenhelm Ede nevű honvéd – talán budai polgár – 1849-ben ott esett el a hazáért... Schittenhelm Ede nevét és alakját Szekfű szimbólummá tette, s példaként állította a hazai németség elé.

Cikkének sokszoros visszhangja támadt az egykorú sajtóban.

Szabó Dezső – Szekfűnek hajdan Eötvös-kollégiumi társa és barátja – nem állhatta meg, hogy e

cikk visszhangját a maga részéről is ne befolyásolja. De nem pozitív, hanem negatív irányban. Az

általa szerkesztett Ludas Matyi Füzetek legközelebbi számát Szekfű Gyulának, illetőleg Schittenhelm Edének szentelte ily címen: “Ede megevé kenyerem.” (Aki csak pár órát is vett gyorsírásból, tudja,

hogy ez egy alapfokú példamondat az e és é betű begyakorlására. Ügy látszik, Szabó Dezső is tanult

gyorsírást.) Szerkesztőségi szobánkban egymással szemben állt íróasztalunk.

Szemtanúja voltam, amikor Szekfű – felbontva postájátkezébe veszi az új Ludas Matyi Füzetet. A

küldemény magánjellegű volt, nem szerkesztőségi cserepéldány vagy recenziós példány. Szekfű Gyula személyesen fizetett elő Szabó Dezső füzeteire. A címből rögtön láthatta, hogy róla szól a nóta.

Nem olvasta el, csak átlapozta, s közben némi megütközéssel, de egyúttal a pamflet humorát is élvezve, fel-felnevetett. Aztán átadta nekem, hogy én se maradjak ki a jóból.

A Ludas Matyi Füzethez előfizetési csekklap volt mellékelve.

Szekfű nem akart késni az előfizetéssel, kitöltötte hát a csekket, s még “A feladó magánközleményei” című kis szelvényre is írt egypár sort. Azt is megmutatta nekem, hogy az ő

humorát is méltányolhassam. Íme, a “magánközleménye”:

“Örvendek, hogy nemcsak előfizetéssel, hanem témával is támogattam «ludas» munkásságodat. A jövőben is számíthatsz rám – mindkét vonatkozásban.”

A gyanúba vett Szekfű Gyula

1944. október 15-én, vagy közvetlenül e gyászos emlékű nap után, az esti órákban Huszti Józsefnek a Farkasrét vidékén fekvő emeletes villájába beállított barátja, Szekfű Gyula a feleségével. Menedéket

kértek, mert a nemzetvesztő “nemzetvezető” proklamációja után kétszeresen veszélyessé vált a

helyzetük: részint Szekfű Gyula politika i magatartása, részint feleségének származása miatt. Kétségbeesve újságolták, hogy eddig a Dunántúlon rejtőzködtek, Pethő Sándor sógoránál, de most

már ott sem maradhattak többé.

– Mi lesz velünk? – rebegte kezét tördelve Szekfűné. Huszti József és veje, Kosáry Domokos – Szekfű kedvelt tanítványa – természetesen felajánlották

segítségüket: majd lesz valahogy! Fő az, hogy a házban szorongó többi üldözött se tudja meg, kik az új “vendégek”.

Kosáry Domokos előszedte édesapjának, dr. Kosáry Jánosnak igazolványa it. Vállas, magas ember

volt az apa, akárcsak Szekfű. Kopott igazolványképére rá lehetett fogni, hogy Szekfű Gyula fiziognómiájával azonos. – Kosáryné Réz Lola írónő, Domokos édesanyja nem lakott náluk; ez külön

is megkönnyítette az “apa” behelyettesítését.

Bonyolultabb feladat volt Szekfűné számára szerezni igazolványt. Szekfűné, Antónia asszony (becenevén: “Tóni”) bécsi nő lévén erősen németes akcentussal törte a magyar szót. öt tehát

valamilyen német nő igazolványával kell ellátni! Szerencsére, ilyen is akadt. Az egyik fiatal rokonnak elhunyt édesanyja erdélyi szász nő volt: báró Bedeus-lány.

Ennek igazolványát adták oda Szekfűnénck; most már a nyelvi fedezet is megvolt. így aztán a

menedékhellyé vált Huszti-villában Szekfűből a fiatal házigazda édesapja lett, Szekfűnéből pedig egy távoli rokon: “német báróné”.

A villa emeletének egyik folyosóján két egymás mellett levő, de különbejáratú szobában helyezték

el őket. Minden rendben lett volna, csak egy fontos tényezővel nem számoltak: a házmesternével.

Alig telt el két-három nap, s a kíváncsi és gyanakvó természetű házmesterné különös jelenségeket

észlelt, s mint a társadalmi erkölcs legfőbb őre, teljes határozottsággal lépett fel. Odaállt Kosáry Domokos elé és figyelmeztette:

– Doktor úr, jó lesz vigyázni a kedves papára! Mert az a német báróné minduntalan bejár a

szobájába! Még éccaka is!

Kosáry Domokos azonnal továbbította a figyelmeztetést az illetékeseknek. Ezután “a német

báróné” már óvatosabban látogatta “a kedves papát”.

BOLGÁR ELEK

A kiváló marxista történetíró fiatalkora óta a munkásmozgalom fáradhatatlan harcosa. 1919-ben egyetemi tanár lett, és a Tanácsköztársaság bécsi követe. 1922-től 1937-ig Bécsben és Berlinben

tevékenykedett; azután a Szovjetunióban szerkesztő és egyetemi tanai. 1944 végén a szovjet hadsereg

kötelékében tért vissza Magyarországra. Prágai, később londoni követ, majd pedig a budapesti egyetem tanára lett.

Bóka László két kedves epizódot jegyzett fel róla.

Az egyik: Nemcsak tanszékvezető tanára, hanem egy ideig dékánja is volt a bölcsészeti karnak. Egy kari

tanácsülésen nyugodt derűvel üldögélt a katedrán a végevárhatatlan hozzászólások özönében. Türelmesen adta meg a szót minden jelentkezőnek, de egyszer – két felszólalás között – felállt, és

szelíden ezt mondta:

– Arra szeretném figyelmeztetni a kari tanács igen tisztelt tagjait, hogy a puszta fáradtság ténye nem ok arra, hogy valaki felszólaljon...

A másik epizód: Bolgár Eleknek dékánsága második felében Bóka a helyettese volt.

Egyszer egy rendelettel kapcsolatosan megkérdezte a dékánt: ne tiltakozzon-e a rendelet ellen, minthogy az végrehajthatatlan.

– Nem értelek – mosolygott rá Bolgár Elek. – Akkor kellene tiltakoznunk, ha végrehajtható volna!

MÁTRAY GÁBOR

A magyar népdal- és zenekincs gyűjtésében és rendszerezésében úttörő munkát végzett. Magyar

népdalok egyetemes gyűjteménye (1852-1858), Történeti, bibliai és gúny őr ős magyar énekek dallamai a XVI. századból (1859), valamint egyéb kiadványai fontos forrásművek népdal- és

zenekincsünk fejlődésének megismeréséhez.

Az 1830-as években két szépirodalmi lapot szerkesztett, majd évtizedeken át a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárosa volt. Ez a hivatala a múzeumépület földszintjén öt nagy szobából álló

természetbeni lakással járt.

A magányosan és egyszerűen élő tudós nemigen tudta hasznát venni ennyi szobának; hiszen csak egyben lakott, és nem is bútoroztatott be többet annál az egynél. De szerette végignyitni az ajtókat, és

órákon át sétálni a négy üres szoba hosszában. Erről a kedves mulatságáról nem mondott volna le a világért sem.

Czanyuga József, a Múzeum titkára a tőszomszédjában lakott, de mint kisebb rangú tisztviselőnek

csak két szűk szobája volt. Ott szorongott népes családjával. És nemegyszer rimánkodott Mátraynak: – Kedves Gáborom, engedd meg, kérlek, hogy legszélső szobádat az én lakásomhoz fogjam. Az

egész az, hogy nálam egy ajtót töretünk, nálad pedig egyet befalaztatunk. Bizony, nem tudok hová

lenni az enyéimmel abban a két kis szobában! – Sajnálom, tisztelt barátom – válaszolta mindig Mátray Gábor –, de ezt az egyet nem engedhetem

meg. Szükségem van valamennyi szobámra. Tudod, a sétálásom miatt. Az az egyetlen

gyönyörűségem.

... Mátray egy nyáron hosszú külföldi útra indult: régi magyar énekeket kutatni a németországi

könyvtárakban és templomokban. Tudni lehetett, hogy hónapokig nem tér haza. Ekkor Czanyuga József kapja magát, kőmívest hívat, ajtót vágat a falon, elfoglalja Mátray ötödik

szobáját, és el is falaztatja a negyedikbe nyíló ajtót. Ez az elfalazás olyan ügyes volt, hogy a

legélesebb szem sem vehette észre. Az öreg Mátray ősszel hazatér, és folytatni kezdi az ő kedves szobai sétáit. De csakhamar olyasmit

tapasztal, mintha megszokott útja rövidebb volna a rendesnél.

Mi a patvar?! Tudta, hogy szobáit kerek ötven lépéssel mérheti végig. Megszámlá lta sokszor. Megszámlálta hát

most is. És csak negyven volt a lépés! Ej, ez nem lehet! Bizonyosan rosszul számolt. Nekiindult tehát még egyszer, aztán még tízszer; de

a lépés csak nem akart több lenni negyvennél. Abszurdum!... Végre papirost, ceruzát vett elő, és úgy

járta végig rendes útját, hogy minden lépéskor egy vonást húzott a lajstromba. De a vonás is csak negyven volt.

Ekkor rútul megijedt az öregúr. Seregeknek ura! Ő valami eddig hallatlan, csodálatos betegségbe

esett: a lépései meghosszabbodtak! Szaladt Kovács Sebestyén Endréhez, a híres orvosprofesszorhoz. Elpanaszolta neki a baját. A

kitűnő tudós maga is álmélkodva hallotta ezt az új nyavalyát. Megvizsgálta Mátray Gábor járását, megmérte a lépéseit: de csak azt mondhatta, hogy azok a lépések egés zen rendesek, a Mátray úr

termetéhez szabottak. És egyéb nyavalya nyomát sem bírta fölfedezni a pompás egészségű öregúron.

Hát hazaküldte, és holmi vízkúrát ajánlott neki. Mátray Gábor vitézül állottá a hideg vizet; de a negyven lépésből még a jeges lepedőtől sem lett

ötven... Soha többé!

A régi magyar zene jeles kutatója aztán még vagy tíz esztendeig sétált a szobáin végig, folytonosan töprenkedvén, hogy micsoda rejtelmes dolog történhetett vele?!

Mindhalálig nem tudta meg: hogyan lett ötven lépéséből negyven?

Mert azt az egyet sohasem vette észre, hogy öt szobájából viszont – csak négy lett!

KÁLDY GYULA

Ha sétálni indulunk a Népköztársaság útján, az Operaházzal szemben levő oldal első mellékutcájának saroképületén Káldy Gyula nevét olvashatjuk.

Méltányos is, hogy márványtábla emlékeztesse az utókort az Opera nagynevű igazgatójára, aki elméleti és gyakorlati munkásságával nagy érdemeket szerzett a magyar zenetörténet és

zeneművészet terén.

Mindenki tudja, hogy a régi magyar zenekincsek, főleg pedig a kuruc dalok feltárása, összegyűjtése és magyarázatos kiadása (az 1890-68 években) Káldy Gyula nevéhez fűződik.

Egy epizódot idézünk életrajzából úgy, ahogy egyik bizalmas barátja, Eötvös Károly – “bő

prózával körítve” – följegyezte.

Az életmentő nyelvtudás

Finom zenei hallása a nyelvtanulásban is nagy segítségére volt. Például a németnek és olasznak még a

nyelvjárásait is tökéletesen ismerte. Egyszer bebizonyult ez egy érdekes kalandjával. Valamelyik szép nyári holdvilágos késő estén Jókaitól jött le a Svábhe gyről gyalogszerrel,

magánosán. Nem a kocsiútón, hanem a szűk, sötét és mély gyalogösvényen ereszkedett alá.

Szemközt jött vele öt-hat markos olasz kőfejtő legény. Talán bor is volt bennük. Káldy jól hallotta,

hogy halkított hangon afölött tanácskoznak, hogy a szemközt jövő embert lefülelik, kissé

megfojtogatják, óráját, pénzét elveszik, s ha kiabálni talál: leszúrják. Káldy körülnézett: a szemközt jövő ember – ő volt. Neki kell tehát a lefülelést, megfojtogatást és

oldalba szúrást jó kedvvel elszenvedni.

Menekülni se jobbra, se balra nem lehetett. Az ösvény partja magas, sűrű és tüskés. A kiabálás nem ért volna semmit. Ki hallja azt meg éjfélkor a Svábhegy puszta lejtőjén? Hogy visszafelé fusson,

eszébe se jutott. Hiszen neki előre kell, haza kell menni, várja a kis feleség.

Rögtön észrevette, hogy a rablók toszkánai nyelvjárásban beszélnek. Azok akarnak az ő eszén kifogni? Gyere csak, tálján!

Ment eléjük bátran. Ö is szeretett széles karimájú, csúcsos süvegű olasz kalapot viselni. Akkor is az volt a fején. Igaz, hogy arca is hasonlított kissé az olaszokhoz, csak szemeinek tüze volt enyhébb,

sokkal enyhébb, mint az olasz szemek tüze.

Amint hozzájuk ért, s amint azok már készülődtek, hogy őt nyakon csípik, hirtelen leemelte a kalapját, bal kezével magasra tartotta, s harsány hangon, tiszta toszkánai kiejtéssel felkiáltott:

– Isten áldjon, testvérek! Éljen Olaszország! Éljen Garibaldi! Le a papokkal!

Hej, ahány olasz volt azon a kutyaszorító keskeny ösvényen, valamennyi viharos örömmel kiáltott föl, kését zsebre tette, kalapját üdvözlésre emelte, s Káldyt összeölelte, csókolta.

– No csak, igaz testvér vagy te, Jakopó! Rögtön elnevezték Jakopónak. Amint meghallották toszkánai beszédét; amint látták, hogy szidja a

papot, mindjárt biztosak voltak arról, hogy igaz testvérük. A trieszti és a kucséber olasz nem ily tiszta

beszédű s nem ily jó erkölcsű. Még ők akarták a hegyen lekísérni a Déli pályaudvarig, hogy a vízvezeték körül az éjjeli

csirkefogóktól valami bántódást ne szenvedjen.

BARTÓK BÉLA

Az I930-as évek végén (pontosan 1938-ban) a tudományos élet berkeiben nagy megütközést keltett a

rákoskeresztúri Vigyázó-kastélyban történt betörés, amikor is a Vigyázó- és Podmaniczky-kincsek, ékszerek legértékesebb, legdrágább darabjai eltűntek.

A nyomozás hamarosan megállapította, hogy itt bizony az alibinek szánt lábnyomok ellenére nem

betörés, hanem önbetörés történt, és ezt a gyalázatos tettet éppen a múzeum gondnoka: Lublóvári Raisz György felvidéki úriember követte el. Nevezett úriember előkelő rokonsága révén kapta ezt a

kényelmes és jól dotált bizalmi állást a kastélyban lévő természetbeni lakással együtt. Lublóvári Raisz úr – a pesti humor találékonyságával: Rablóvári Raisz úr – hűvösre került, és

megindult az alapos nyomozás annak megállapitására, hogy az óriási értéket képviselő kincsekből,

ékszerekből mely darabok hiányzanak. A rákoskeresztúri múzeum létesítésekor az Akadémia megbízásából ketten lajstromozták a

kincseket: Kampis Antal és még egy művészettörténész, aki azonban ekkor külföldön tartózkodott.

Kampis Antalra várt tehát a fontos szakértői feladat, hogy az eredeti jegyzék alapján számba vegye a megmaradt, illetőleg eltűnt tárgyakat.

A nyomozást egy Árbócz nevű csendőrszázados vezette. Kampis hetenként rendszeresen bejárt az Akadémiára Voinovich Géza főtitkárnak jelentést tenni a nyomozás folyamatáról és újabb

eredményeiről.

Abban az időben az Akadémia egy, a főtitkári hivatalos helyiségek mellett fekvő szobát bocsátott Bartók Béla rendelkezésére. A nagy művész és zenetudós ott dolgozta fel a népdalgyűjtési

fonográfokat, kottázta és kommentálta a dallamokat.

Mint mindenkit, aki benne élt az ország kulturális életében, Bartókot is érdekelte a

Vigyázó-kastélyban történt botrányos esemény. Bár rendkívül tartózkodó természet volt, egyszer

mégis megszólította Kampis Antalt, s megkérdezte, hogyan is folyik a vizsgálat? Kampis közölte, hogy legutóbb éppen őt hallgatta ki a nyomozást vezető csendőrszázados.

Magyarázat közben szó szerint idézte a százados szavait, mondván: “Te akkor mit csináltál?”

E szavak hallatára Bartók idegesen félbeszakította Kampist, és azt kérdezte: – Hát tegezi önt?

– Igen – mondta Kampis –, de hát miért tetszik ezt kérdezni?

Bartók Béla egészen közel hajolt hozzá, és suttogó hangon felelte: – Mert azt hallottam, hogy akit tegeznek, azt már verni is szokták!

Kampis azonban magyarázólag megjegyezte: – Ez nem olyan tegezés! Ez inkább megtisztelés akart lenni a százados részéről.

Bartók Béla megnyugodva föllélegzett, és így szólt:

– Hát akkor engedje meg, kérem, hogy én is “megtiszteljem” : Szervusz! És ettől fogva már ebben a közvetlenebb formában folyt a művész időnkénti tájékoztatása a

Vigyázó-kincsekrűl.

KODÁLY ZOLTÁN

Népdalgyűjtés a Alföldön

Amikor Kodály Zoltán nagy jelentőségű népdalgyűjtésével foglalkozott, nem egy érdekes,

mulatságos tapasztalatra tett szert. Ezek egyike az alábbi epizód, amit az Akadémia épületében működő osztályán munkatársainak elmesélt.

Történt, hogy egy alföldi faluban szokás szerint megkérdezte a bírót:

– Ki tud legtöbb nótát a faluban? A bíró megnevezte Józsi bácsit, a falu öreg kondását.

– No, hívassuk be őt!

Szaladt egy gyerek ki a rétre; fél óra múlva megérkezett Józsi bácsi, a falu nótafája. Idegenkedve, gyanakodva nézegette a pesti urat, meg az előkészített fonográfot.

Kodály röviden elmondta neki: miről van szó, és kérte, hogy egypár nótát énekeljen el.

Józsi bácsi azonban húzódozott, semmiképpen sem akart nótába kezdeni. Hosszas nógatásra aztán kinyögte, hogy ő szégyelli azokat a nótákat eldalolni, mert sok csúnya, disznó szó van bennük.

Ekkor Kodály azzal igyekezett legyőzni az öreg kondás szégyenérzetét, hogy hát hagyja ki a csúnya, disznó szavakat, és helyettük csak hümmögjön. Példát is adott, hogyan.

Beállították a fonográfot, s Józsi bácsi dalolni kezdett.

Ámde a nótáit mégsem lehetett beiktatni népdalkincseink közé! Mert Józsi bácsi – akárhogy is igyekezett a nyert utasításhoz tartani magát – a nótákat fordítva énekelte, illetőleg hümmögte el, mint

ahogy kellett volna: az összes csúnya szót kimondta, az ártatlan egyéb szöveget pedig hümmögte.

Szabálytalan közlekedés

Ez a jelenet már a nagy zeneszerző és zenetudós utolsó évtizedében történt.

Szabálytalanul, nem a kijelölt “zebrán” kelt át a Népköztársaság útján. Elgondolkozva,

gondolataiba feledkezve... Megállítja a közlekedési rend szigorú őre. Udvariasan szalutál neki, és konstatálja, hogy az elvtárs

szabálytalanul jött át az úttesten, ezért bírságot fizet. Elővette hivatalos blokkfüzetét, és kikérdezte,

ahogy szokás:

– Neve?

– Kodály Zoltán. – Foglalkozása?

– Zeneszerző-tanár.

– Lakása? – Népköztársaság útja 87-89.

– Havi jövedelme?

– Negyven-ötvenezer forint. A rendőr végignézett a hosszú hajú szabálysértőn, bosszúsan becsapta noteszét, s részvétteljesen

mondta: – Hallja, jóember, most az egyszer elmehet! De máskor jobban vigyázzon magára, mert

visszakísérjük ám!

(Ezt a történetet a szabálysértő Kodály Zoltán gyakran elmesélte barátainak.)

ISOZ KÁLMÁN

A Nemzeti Múzeum népszerű “Kálmán bácsija” az Országos Széchényi Könyvtár zeneműtárában működött, miután azt ő szervezte önálló osztállyá. Később a Zeneművészeti Főiskola főtitkára és

zenetörténeti előadója.

A magyar zenekultúra jelentősebb korszakainak, intézményeinek és kiválóságainak – főleg Liszt Ferenc életművének – történeti feldolgozásával szerzett érdemeket.

Isoz (ejtsd: Izó) Kálmán kissé lassan és körülményesen találta meg helyét és hivatását. Kereskedelmi iskolát végzett, és egy ideig bankhivatalnok volt. A Múzeumhoz kerülve titokban

letette a gimnáziumi érettségit. Már harmincéves, amikor megkezdi egyetemi filozófiai tanulmányait.

A világháború egy időre ezt is késleltette, megszakította, s csak 1921 -ben, negyvenhárom éves korában doktorált. Ez akkoriban rendkívül szokatlan jelenség volt.

“Kálmán bácsi” röstellte a kései “tudori” rangot, s az ünnepélyes avatást titokban akarta tartan i. De

múzeumi kollégái megneszelték a dolgot, s amikor az avatás megvolt, előbújtak rejtekeikből, és félkaréjba állva elénekelték neki a “Gotterhalte” dallamára írt “Múzeumi himnusz”-t. Szólt pedig ez

következőképpen:

Paralysis progressiva,

Paralysis museatica...

(Tovább, sajnos, nem tudjuk!)

“Kálmán bácsi” nem tudta, nevessen-e vagy bosszankodjék? De – mert értette a tréfát – az előbbit választotta.

HARASZTI EMIL

A magyar zenetörténet egyik kiváló művelője és a modern magyar zenének, Bartók Béla

művészetének alapos ismertetője külföldön.

Egy ideig a Budapesti Hírlap zenekritikusa volt; 1919-1920-ban szolgálattételre a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárába rendelték be; 1920-1927-ig a Nemzeti Zenede igazgatója. 1927-ben

Párizsba költözött, de a hazai zenei és tudományos élettel mindvégig megőrizte kapcsolatait. (E sorok

írója ilyen módon működhetett közre 1937-ben Haraszti Tánc-történeté-nek kiadásában.)

Múzeumi szolgálata idején az épület földszinti 28-as számú szobájában – amely a könyvtár

“társadalmi központja” volt – az egyik könyvtári osztályvezető, a szemellenzősen konzervatív Fitos Vilmos heves kirohanást intézett Bartók Béla ellen.

Haraszti szerényen megkérdezte:

– Aztán hallottál valamit Bartóktól? – Nem – felelte Fitos –, de nem is akarok hallani!

Ez a jellemző, konok magatartás (hogy erősebb kifejezést ne használjunk!) alkalmat nyújtott arra,

hogy Haraszti Emil elmesélje zenekritikusi pályájának egyik legmulatságosabb epizódját: – Mikor a Budapesti Hírlap zenekritikusa voltam, bírálatot írtam Geyer Stefi koncertjéről. Az

Európa és Amerika nagyvárosaiban sok elismerést szerzett hegedűművésznő éppen hosszabb külföldi tartózkodás után tért haza. Megírtam, hogy aki mint gyermek távozott körünkből, mint felserdült

hajadon tért vissza. Művészete sokat fejlődött és “kantilénéje teltebb, lágyabb, melegebb lett”. –

Másnap a Budapesti Hírlap titkárnője nevetve lenget felém egy levelet. Egy Takács nevű fővárosi mérnök azt írta benne, hogy azért járatja a Budapesti Hírlapot, mert az egyetlen újság, amit

nyugodtan adhat serdülő leányai kezébe. De most kénytelen beszüntetni az előfizetést, mert egy H. E.

jegyű zenekritikus ilyeneket ír: “... és kantilénéje teltebb, lágyabb, melegebb lett.” “Én nem tudom – így végzi a levélíró –, mi az a kantiléne, de nem is akarom tudni!”

Haraszti Emil története a múzeumi “28-as”-ban telibe talált.

GEREVICH TIBOR

Mint a budapesti egyetem művészettörténész professzora és mint a Római Magyar Intézet igazgatója (utóbb kurátora), valamint a Műemlékek Országos Bizottságának (MOB) elnöke évtizedeken át

irányító szerepet játszott művészeti életünk “hivatalos” fórumain. Szinte korlátlan befolyása a

művészetpolitika terén nagymértékben növelte szuverén hajlamait. A bohém, a pozőr és a zsarnoki természet együttesen szerezte meg számára a “Néró” elnevezést,

ahogy bizalmas körökben emlegették.

,,Klebi” és ,,Yvor” Rómában

1925-től töltötte be a Római Magyar Intézet igazgatói állását. Az intézet akkor az egykori Fraknói-villában volt.

Gerevich mellett egy ideig Tóth László (később pécsi, kolozsvári, majd szegedi történész professzor) mint titkár működött.

Az intézetet gyakran meglátogatta gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter (“Klebi”) és

Berzeviczy Albert, az Akadémia akkori elnöke. Berzeviczyt – nyilván előkelő megjelenésének kifejezéséül – szűkebb körben ,,Yvor”-nak nevezték.

“Klebi” és “Yvor” nagyon utálták egymást, s éppen ezért az intézetben felváltva volt az arcképük

kifüggesztve, aszerint, hogy éppen melyiket várták. Egyszer Gerevich Pesten értesült, hogy Klebelsberg Rómába készül. A következő sürgönyt adta

fel Tóth Lászlónak: “Yvor le, Klebi fel, végy egy új fürdőkádat.”

Bürokráciamentes ügyintézés

Hitelt érdemlő szemtanú, maga is kiváló tudós meséli:

Gerevich Tibor néhány hétig Rómában tartózkodott. Midőn hazatért, az egyetemi előadások,

kollokviumok, vizsgák vették igénybe minden idejét. A MOB-ba éppen csak benézett, íróasztalán

magas halomba gyűlt a postája: kérvények, beadványok, javaslatok s más efféle iratok. – Majd a vizsgák után átnézem a postát – mondta a professzor a referensnek, s máris sietett

tovább. Külföldi tudós delegációval indult Esztergomba, hogy bemutassa az általa feltárt királyi

palota részleteit. Egyszer aztán – újabb hetek múlva –, amikor éppen sürgősebb dolga nem akadt, rászánta magát az

ügyintézésre.

Fejedelmi kényelemmel helyet foglalt az íróasztalnál, két referens két oldalról mutatta be a postát: felvágták a borítékokat, átnyújtották az iratokat. Gerevich éppen csak beletekintett a tartalmukba, s

fölényes nyugalommal eregette az egyes darabokat a pa pírkosárba. – Na, ez nem igényel intézkedést. (Papírkosár.)

– Ez időközben elintéződött. (Papírkosár.)

– Ez már nem aktuális. (Papírkosár.) És így ment végig az egész postán. íróasztalán egyetlen megválaszolandó beadvány sem maradt.

Ellenben a papírkosár színültig megtelt.

GENTHON ISTVÁN

Az úgynevezett “fiatalabb tudós generációnak” – amely a 30-as és 40-es években munkálkodott

alkotóereje teljében – egyik legkiválóbb művészettörténész tagja Genthon István volt. Sajnos, egyetlen olyan tréfát, anekdotát sem sikerült találnunk, amely ennek a kiváló

szakembernek tudományos munkásságához kapcsolódna. Ellenben hallottunk néhány mulatságos esetet, amely az ő kedves, bohém egyéniségét jellemzi.

Nőtlen korában előszeretettel látogatta a pesti lokálokat – elmaradhatatlan barátjával, Kampis

Antallal. A “Kék Egér”, a “Moulin Ruuge”, az “Arizona” éppoly otthonos szórakozóhelyeik voltak, mint a századvégen és századfordulón kedvenc francia festőiknek, Toulouse -Lautrec-nek meg a

többieknek a Montmartre és a Montparnasse mulatói.

A nappali tudósmunkát a késő esti szórakozás váltotta fel. Egyszer beállítanak a “Moulin Rouge”-ba, és meglepődve látják, hogy minden asztal és minden

szék foglalt, még az ő törzsasztaluk is. Kérdő tekintettel fordulnak Lajoshoz, a pincérhez:

– Mi van itt, Lajos? Nincs hova üljünk! Mire Lajos megnyugtatta őket:

– Mindjárt teremtek a doktor uraknak egy asztalt. Ez az egész tumultus úgyis csak egy fél óráig tart!

– Hogyhogy? – kérdik ők. – Hiszen épp akkor kezdődik a műsor!

– Igen ám – feleli Lajos –, csakhogy ezek itt (a megvető kifejezés a nagyérdemű közönségre vonatkozott) nemsokára szétoszlanak. Csak azért jöttek, mert híre terjedt, hogy az a henye fiatalember

az estét itt fogja tölteni. Pedig nem ide jön, hanem a “Kék Egér”-be.

A “henye fiata lember” a walesi herceg volt, a későbbi VIII. Edward, aki látogatásával többször is megtisztelte az éjszakai Budapestet.

Lajosnak igaza lett: a “henye fiatalember” nem jött, a közönség szétoszlott, s a törzsvendégek kényelmesen elfoglalhatták asztalaikat.

Azt mondja egyszer Genthon Pista elválhatatlan barátjának: – Te Tóni, legyünk ezentúl pontosabbak “Moulin Rouge”-beli látogatásainkkal!

– Legyünk. De miért?

– Azért, mert a késések bennem mindig az elmúlás képzetét keltik.

– Hogyhogy?

– Hát úgy, hogy mire megérkezünk, a görlök már épp az utolsókat rúgják.

A Kossuth Lajos utcában az ,,Astoriá”-val szemben egy ,,Tommys Bar” nevű kávéház működött. Az

ugyancsak Kossuth Lajos utcai egykori Holub vendéglővel együtt kedvenc tartózkodási helye volt Genthonnak. Rendszerint itt találkozott barátaival: szerkesztőkkel, kiadókkal, munkatársakkai.

Együtt ültek Kampis Antallal. Egy barátjukat, a Rádió egyik főmunkatársát várták. A rádiós barát

jelezte nekik, hogy nagyon pontos lesz, inert félórás megbeszélésük után ugyanott egy előkelő angol hölgyismerősével fog találkozni.

A rádiós azonban késett. Mindössze ketten ültek a kis kávéházban. Egyszer csak belibben egy hölgy túldekorált toalettben. Ruhája, agyoncifrázott fátyolos kalapja,

minden tartozéka elárulta, hogy nem idevalósi.

A két fiatal tudós kajánul állapította meg, hogy rádiós barátjuk Albionnak nem a legifjabb hölgyei közül választott partnert. No de mindegy! Nekik ez is szórakozás.

Genthont hallatlanul mulattatta a hölgyre aggatott sokféle cifraság, s különösen a kalapjáról lelógó

hosszú fátyol birizgálta szépérzékét. – Te, Tóni – mondta a barátjának –, sokért nem adnám, ha ennek a ladynek a kalapját

összetaposhatnám! – Különös kívánságaid vannak, Pista! – feleli Kampis.

Kevés idő múlva a hölgy kotorászni kezd a retiküljében, és előszed egy hosszú angol cigarettát.

Rágyújt, s a következő pillanatban a kalap fátyla lángra kap. A lady rémülten sikoltozik, letépi égő kalapját, ifjú tudósaink odaugranak, szigetelik a tüzet, s a lángbaborult szalmakalapot Genthon vad

gyönyörrel taposni kezdi.

Ekkor érkezik a rádiós. Megdöbbenve kérdi: – Az istenért, mi történt?

Mire Kampis teljes közönnyel mondja:

– Semmi. Csak ennek a Pistának mindig olyan különös kívánságai vannak!

FITZ JÓZSEF

Aki tudni akarja: milyen egy figyelmes, kedves, társainak mindig szívesen segítő kolléga, az kérdezze meg azokat, akik a budapesti Egyetemi Könyvtárban az 1920-as években Fitz Józsefnek kartársai

voltak. Aki pedig azt szeretné tudni, milyen is egy megértő, bölcs hivatalvezető, az kérdezze meg a pécsi Egyetemi Könyvtárnak és az Országos Széchényi Könyvtárnak azon dolgozóit, akik 1930-től

1945-ig Fitz József igazgatása alatt működtek; s megtanulhatja, hogyan lehet s hogyan kell minden

nagyképűség és önteltség nélkül, magasrendű tudással s mégis szerényen, de határozott kézzel vezetni egy-egy fontos kulturális intézményt.

A bölcs ügyintézés

Valamikor az 1930-35 évek közepe táján történt. Tudományos intézeteinkben, így az Országos Széchényi Könyvtárban is igen sanyarú

“státus-viszonyok” uralkodtak. Esztendőkön át kis fizetésű gyakornoki állásban szolgáltak kiváló

fiatal tudósok, akik közül néhányan később egyetemi tanszékre kerültek. Az egyik ilyen fiatal “gyakornok” – közismert szerénysége miatt nevezzük csak X. Y. Györgynek

– meghívást kapott egy északi állam fővárosába, egy finnugor-kongresszusra, miután dolgozataival

már a külföldi szakkörök előtt is figyelmet keltett. A meghívással egyidejűleg a vendéglátó ország

hathetes tudományos kutatómunkára is lehetőséget nyújtott. Csak egy volt a bökkenő! A meghívó a

rendetlen postajárás miatt mindössze három nappal a kongresszus megnyitása előtt érkezett, úgyhogy X. Y.-nak másnap már indulnia kell, ha a megnyitó ünnepen részt akar venni. Ámde a hatheti

kinntartózkodáshoz kultuszminisztériumi engedély szükséges; abba pedig enyhe számítás szerint is

beletelik vagy egy hét... Mit tegyen? Tanácstalanul kopogtatott be főnökéhez, Fitz József főigazgatóhoz.

Fitz József pedig a következő bölcs utasítást adta:

– A holnap regge li vonattal föltétlenül elutazol! Most azonnal leülsz, kérvényt írsz a kultuszminiszterhez, s hatheti tanulmányi szabadságot kérsz. Én majd záradékolom, s hivatalosan

fölterjesztem. Két eset lehetséges: a hatheti szabadságot vagy engedélyezik, vagy nem. Ha engedélyezik, táviratot kapsz tőlem, amelyben közlöm, hogy szabadságod mettől meddig tart. Ha

nem engedélyezik, akkor majd levelet kapsz tőlem, amelyben közlöm, hogy a minisztérium nem

engedélyezte a szabadságot, s térj haza... A kongresszus megnyitásán és az ünnepélyes első üléseken így is, úgy is ott leszel! Ezt fontos kulturális érdeknek tartom, írd meg hát azonnal a kérvényt, aztán

csomagolj, s készülj az útra! Jó munkát!

Jogászok

KÖVY SÁNDOR

Nemcsak a sárospataki kollégiumnak, hanem az egész magyar tudománytörténetnek kiemelkedő alakja. 1793-tól haláláig, három és fél évtizeden át működött a hazai jog tanszékén. A reformkor

jogásznemzedékcnek számos kiválósága került ki keze alól. Hírnevét tanúsítja az is, hogy a nádor

meghívta abba a szakértő bizottságba, mely az Akadémia alapszabályait volt hivatva megállapítani. A Kövy Sándorról szóló tréfás és kuriózus történetek a magyar anekdotakincs klasszikus

örökségéhez tartoznak.

A tanár bosszúja

Egyszer a szüreti vakáció előtti napon, az utolsó előadáson a juristák már alig várták, hogy a déli tizenkét órát elcsengessék. A szekerek már a kapuban álltak, hogy hazaszállítsák a jogász-úrfiakat, kit

erre, kit arra... Végre megszólalt a kollégium kistornyában a csengettyű. Ámde Kövy professzor úr,

belemélyedvén a témába, nem vett tudomást az immár öt perc óta... tíz perc óta bekövetkezett szüreti

vakációról, hanem fáradhatatlanul perorált: tovább magyarázgatta valamely nevezetes család történetének jogi vonatkozásait...

A hallgatóság köhécseléssel, feszengéssel egyre türelmetlenebbül figyelmeztette a professzor urat,

hogy ne vonja el drága idejüket az édes vakációtól! Látván aztán Kövy, hogy kár minden további szó, úgyse hallgat rá senki, hát a mondat közepén

vette a botját, kalapját, s jó vakációt kívá nva, elhagyta az auditóriumot.

A szüreti vakáció után, amint helyet foglalt a katedrán, a múltkor félbeszakított mondatot folytatva, prelekcióját ekképpen kezdte meg:

“... pedig a Fekete família igen híres és gazdag família volt.” Erre a csúffátételre aztán szégyenkezve sunyták le fejüket a juristák.

– – – Jókai szerint: ,,... félbe nem szakították volna többet Kövy előadását, ha reggeltől éjfélig

tartott volna is az.”

A ruha is teszi az embert!

Több-kevesebb igazság mindig volt ebben a mondásban.

Kövy professzor nem szerette, ha feltűnően öltözködtek a hallgatói. Egy alkalommal látja, hogy egyik tanítványának nyakában szintén az akkor divatba jött merev szárnyú gallér éktelenkedik.

Indignálódva szólt rá:

– Domine Madzag, ki van a – gallérja!

Kövy Sándor szőlőskertet vásárol

Kövy Sándor terjedelmes szakirodalmi működést fejtett ki. Rengeteget dolgozott, s annyira

belemerült kedvenc jogi tanulmányaiba, hogy semmit sem törődött az anyagiakkal. Feleségének kellett őt figyelmeztetnie arra is, hogy kopott már a ruhája, jó lenne újat csináltatni. Szőlőjéről vagy

egyéb gazdaságáról meg éppen fogalma sem volt.

“Az asszony dolga” – szokta volt mondogatni tekintetes Kövy Sándor professzor úr. Csak így történhetett meg vele az alábbi, szinte hihetetlennek tetsző történet.

Volt Kövynek egy furfangos tanítványa, Komjáthy, aki bevégezvén jogi tanulmányait, Pestre készült jurátusnak, A baj csak az volt, hogy mindössze két ezüsthúszas lapult a tárcájában. Gondolt

azonban egy nagyot és merészet, miután tudta, hogy a tekintetes asszony éppen fürdőn van, a

professzort tehát egyedül találja. Elment Kövyhez, s így szólt hozzá: – Tekintetes úr! Épp most tudatják velem a szomorú hírt, hogy nagybátyám meghalt. Rám hagyta

egyik darab szőlejét, én pedig Pestre szeretnék menni. Nem csinálnánk vásárt?

– Hát aztán szép-e, nagy-e, jó-e az a szőlő, amice? – Ha nem sajnálja a fáradságot, délután megnézhetjük, doktisszime.

Kövy ráállt. Délután tehát kikocsiztak. Komjáthy kiszállt egy szép szőlőskert előtt, és így szólt:

– Íme, ez az! Amikor alaposan megvizsgáltak mindent, azt kérdezte Kövy:

– S mennyiért adná, amice? – Egyezer forint az utolsó ár, doktisszime.

Kövy előre felkészült a vásárra, bőven vitt magával pénzt. Szó nélkül kifizette az ezer forintot.

Komjáthy megírta az adásvéte li szerződést, s hazafelé menet egész úton fütyörészett: jó vásárt csinált! Kövy pedig szívszakadva várta haza a feleségét. Mikor aztán megérkezett az asszony, a tudós férj

elibe állt:

– No, lelkem, megleplek valamivel! – Ugyan mivel, édes férjem?

– Majd délután megmutatom. Ebéd után kikocsiztak a szőlőbe. Ott Kövy bemutatta az új szerzeményt:

– Ez az, kedves! Komjáthytól vettem ezer forinton. Ugye megér annyit?

Az asszony egyszerre megértett mindent. Kétségbeesve csapta össze a kezét: – Ember! Ember! De hisz ez a mi régi szőlőnk!

Kövy csak bámult. Az asszony folytatta:

– Ember! Ember! Hét évvel ezelőtt vettük ezt a szőlőt! Azóta a miénk! Kövy zavartan hebegett:

– No, lelkem, ha már megtörtént a baj, legalább hallgassuk el. Mert ha kiderül egyszer, nem

maradhatok többé a katedrámon. Ráadásul megtette azt a bolondot is, hogy még száz forintot adott Komjáthynak, hogy ne beszéljen

senkinek a dologról.

De az infámis Komjáthy mégis kifecsegte.

HORVÁT BOLDIZSÁR

Nem a minisztert – az Andrássy-kabinet igazságügy-miniszterét – tessékeljük ide, hanem az

akadémikusnak, a jogtudomány neves művelőjének juttatunk illő helyet ebben a tudós gyülekezetben.

A kiegyezés után megalakult kormány igazságügy-miniszteri tárcáját Deák Ferenc baráti javaslatára kapta meg. Eötvös Józsefhez szintén meghitt barátság fűzte. Azonos ideig voltak

miniszterek: 1871-ben Eötvös meghalt, Horvát Boldizsár pedig lemondott.

A vele kapcsolatos anekdoták részint a jogtudós alaposságáról, részint kedélyes természetéről tanúskodnak.

Hogyan dolgozott a perrendtartáson?

Andrássy Gyula miniszterelnöksége alatt Horvát Boldizsár nagy buzgalommal és nagy körültekintéssel csinálta a perrendtartást.

Andrássy átolvasta a munka első részét, aztán csak ennyit mondott minisztertársának:

– Ha így haladsz, Bódi, kutyául leszünk! Mert ha az ember el találja maholnap ejteni a zsebkendőjét, egy bíró és két ügyvéd kell hozzá, hogy fölemelhesse.

Hogyan készített proklamációt?

Beavatottak szerint Andrássy sok bajt okozott azoknak, akik vele dolgoztak. Ö maga egyáltalán nem volt mestere a stílusnak; ezért a kényesebb és bonyolultabb iratok

megfogalmazására többnyire Horvát Boldizsárt, ,,a kabinet stilisztáját” kérte föl.

Egyszer valami királyi proklamációt kellett sürgősen szerkeszteni, hogy azt már az esti vonattal Bécsbe vihesse.

A délutáni órákban hívatta Horvát Boldizsárt, és megkérte, fogalmazná meg a kiáltványt.

Horvát Boldizsár az egyik mellékszobába ment, és hamarosan visszatért egy diplomáciai finomsága írással. Amikor felolvasta, Andrássy ideges elégedetlenséggel turkált hajában, és

barátságtalanul mondta:

– Szép, de én másképpen gondoltam. – Hát miképpen? – kérdé Horvát.

– Hja, ha én azt meg tudnám mondani – felelte Andrássy ingerülten –, akkor azonnal papírra vetném, s nem volna szükségem terád! Próbáld csak még egyszer, de másképpen megcsinálni!

Ezzel Horvátot ismét betuszkolta a mellékszobába.

Fél óra múlva Horvát egy második fogalmazvánnyal jött ki, melyet szintén felolvasott. Andrássy még nyugtalanabbul futkosott fel-alá, és valósággal kiabált:

– Ez nem az! Nem ez az, amit gondolok. Hát csakugyan nem tudod másképp megcsinálni?

Most már Horvát is dühös lett, odavágta Andrássynak, hogy néma gyereknek anyja se érti a szavát, és távozni készült.

– Bravó! – kiáltott Andrássy felderült arccal –, most talállak a ke llő hangulatban! Most menj be, és csináld meg!

Horvát Boldizsár tajtékozva rohant a mellékszobába, bevágta az ajtót, és egy jól megpaprikázott

proklamációban adta ki a mérgét. Mikor felolvasta, Andrássy a nyakába borult, s hangos örömmel kiáltotta:

– Látod, ez a helyes, így gondoltam, ezt a hangot akartam!

Két igazságügy-miniszter

Horvát Boldizsár lemondása után, 1871 júniusában Bittó István lett az igazságügy-miniszter.

Midőn Bittó legelőször ment be a minisztériumba, amely a Deák Ferenc utca 14. számú épületben

működött, s csak úgy patriarchális egyszerűséggel: hintó és slepp nélkül “vonult be”, a portás az igénytelen külsejű emberkére hetykén rárivallt:

– Kit keres? Mit keres?

Bittó erre megnevezte magát. Az esetet el is mondta Deák Ferencnek, aki jó t nevetett rajta, s így szólt:

– Látod, ez az eset Horvát Boldizsárral nem történhetett volna meg! Mert ő, ismert szerénységénél fogva, nem is lépte volna át a kapu küszöbét anélkül, hogy a portásnak be ne mutatkozott volna.

KERKÁPOLY KÁROLY

Az alábbi történetekhez Kerkápoly Károly életrajzából tudnunk kell ennyit:

Élt: 1824-1891. Tanulmányait a pápai gimnáziumban kezdte; Jókainak és Petőfinek iskolatársa

volt. Pápán jogot is hallgatott. Pesten ügyvédi oklevelet szerzett. 1847-tól a pápai kollégiumban a bölcselet tanára. 1859-ben az Akadémia levelező tagja. 1865-től 78-ig országgyűlési képviselő.

Közvetlenül a kiegyezés után honvédelmi államtitkár. 1868 -ban a budapesti egyetemen az

államtudományok tanára. 1870 májusától 1873 decemberéig pénzügy-miniszter. Lemondása után ismét egyetemi tanár.

A mulatságos-tréfás-jókedvű epizódok sora már gyermekkorával kezdődik, amint az alábbi följegyzésből látható.

Született filozófus

Sem mint professzor, sem mint miniszter nem volt lágy szívű ember.

Pápai kollégiumi tanár korában a hegeli bölcsesség bonyolult meghatározásaival valóságos réme volt tanítványainak. A halomra buktatott fiatal “baglyok” és “vércsék” rendszerint azzal vigasztalták

magukat, hogy filozófusnak és költőnek – születni kell. A tanáruknak például könnyű dolga volt, mert

filozófusnak született. Az apja ugyanis egy gyermekkori csínyjéért meg akarta fenyíteni, s mikor az előle menekülő fiút

elérni nem tudta, utána kiáltott: – Állj meg, lánchordta kölyke, mert mindjárt agyonütlek!

A fiú még futtában is filozofált, mondván:

– Álljon meg maga. Magát senki sem kergeti. Mindössze négyéves lehetett. Akkor jutott árvaságra. Édesapja nem kergette többé...

Hogy nem lett belőle szentgáli bíró?

Kerkápoly János hirtelen halála után (1828) négy árvával maradt az özvegy. A legnagyobb gyerek kilencéves volt, a legkisebb még szopós.

Taníttatta őket becsülettel.

Amikor a kis Károly az elemi oskolát elvégezte, szülőfaluja, Szentgál nagy lépésre határozta el magát. Érett megfontolás után azt határozta a község tanácsa, hogy a gyereket négy éven át

közköltségen (a “köztársaság” pénzén) taníttatják Pápán. Hadd sajátítsa el a német nyelvet, és aztán ő

legyen majd a falu tolmácsa. Szentgál község ugyanis a királyi vadászok települése volt, s mióta a

magyar király Bécsben lakik és csak németül beszél, mindig bajos volt az erdei vadak tömegéből álló

“vadász-hűbér” átadása. Hát majd a kis Károly gyerek lesz ezentúl a szentgáli vadászok bécsi tolmácsa.

A jó özvegynek ugyan nem kellett a segítség. Telt a tanulásra a magáéból is. Sem a maga

szabadságát, sem a Károly gyerek szabadságát el nem adta, de azért nem tiltakozott a terv ellen. Költeni ugyan a közpénztárt sem ruhára, sem könyvre, sem tandíjra, sem lakásra és élelmezésre nem

engedte, de azt mégis jó szívvel látta, ha a keresztapák egyszer-másszor befogtak, s a gyereket vagy

elvitték a főiskolába, vagy onnan hazahozták. Azt sem bánta, ha kolbászt, sonkát, szalonnát, tölteléket, süteményt küldtek neki időnként.

Letelt a négy gimnáziumi esztendő. Az öregbíró nyugodt lélekkel várta, hogy most már a fiú itthon marad, s nemesembernek és királyi vadásznak készül. Nagy csodálkozással látja ám, hogy az iskolai

szünidő elteltével megint csak megy a Károly gyerek Pápára. Most már az ötödik latin osztályra.

Megszólítja a jó édesanyát: – Ugyan, ugyan, húgomasszony, a Károly gyerek megint Pápára indult.

– Márcsak hadd végezze, urambátyám, az ötödik osztályt is. Eddig meg vannak vele a professzorai

elégedve. – Hát a német nyelvvel mennyire van?

– Azt nem tudom, de úgy gondolom, hogy valamit már ért. – No, csak iparkodjék!

Eltelt az ötödik esztendő is, s a hatodikban megint csak ment a gyerek a főiskolába. Az öregbíró

megcsóválta a fejét: – Mit akar, húgomasszony, azzal a gyerekkel?

– Nagyon szeret tanulni, urambátyám, hát azt gondoltam, csak folytassa iskoláit. Ha isten

megsegíti, lehet belőle fiskális is, vármegye ura is. Lám, nagybátyja is alispán lett, követ lett. Az öregbíró nagyon megsajnálta a jó édesanyát:

– Nem ér az a sok tudomány, húgomasszony, semmit. Akkor a Károly nem lehet a mi emberünk.

Mit kezdjünk mi tudós emberrel? Én se tanultam, lássa, mégis szentgáli öregbíró lettem. Azután azt mondja húgomasszony, hogy fiskális is, alispán is, követ is lehet belőle? Hát hiszen, az még lehet. De

isten engem úgy segéljen, ha annyit tanul, szentgáli bíró sohase lesz belőle! Nem is lett.

“Keveset olvasni, sokat gondolkodni!”

Sokat nem olvasott, de – saját vallomása szerint – annál többet gondolkozott a tudás anyaga fölött.

Világtörténeté-nek első kötetéhez alig használt tíz forrásmunkát. Protestáns egyházalkotmány című művéhez alig tanulmányozott tizenöt írót. Tiszta észtan-ához Hegel művei mellett alig használta

más filozófusok könyveit. Egyik egyházkerületi gyűlésen vitába keveredett egyháza papjaival, a jó kálvinista tiszteletes

urakkal. Azt hányta szemükre, hogy legnagyobb részben csak addig haladnak a korral, csak addig

tanulnak, míg az iskolából ki nem kerülnek; azontúl a hivatás, a család, a gazdaság, a barátkozás elvonja őket a tanulástól. Azt felelték:

– Tanulnánk mi szívesen, de nincs pénzünk, hogy magunknak az újabb meg újabb könyveket

megszerezhessük. – Nincs is arra szükség – felelte Kerkápoly. – Annyi pénzük csak mindig van, hogy egy év alatt

egy könyvet megszerezhessenek. Márpedig ha valaki egy évig lelkiismeretesen tanulmányoz

tudományos jó könyvet, bizony többet tanul, mintha ötvenet olvasgatna az idő alatt.

A honvédelmi államtitkár

A kiegyezés után Andrássy mellett honvédelmi államtitkár volt. Sohasem volt katona, nem is foglalkozott hadüggyel vagy katonai adminisztrációva l. Mégis ő

szervezte a honvédelmi minisztériumot.

Midőn John altábornagy s közös hadügyminiszter értekezett vele, nagyon meglepték őt e “civil” katonai ismeretei.

– Mióta foglalkozik ön katonai ügyekkel?

– Tizennégy nap óta – volt a válasz. Hja, aminek Kerkápoly nekifeküdt, azt meg is tanulta! – mondja egyik krónikása, Kákay Aranyos,

vagyishogy Kecskeméthy Aurél. Tizennégy nap alatt kívülről tudta: hány öl posztó kell egy ezred fölruházására? Hány fényes

gomb? Hány rőf zsinór? Hány mázsa talpbőr? Mi ennek a z ára? Meddig tart egy pár bakancs? Hány

komiszkenyér esik hetenkint egy kompániára? Mibe kerül egy font lőpor? Hány töltés kél el egy óra alatt, ha hat zászlóalj folyton tüzel, s tizenhárom lövést csinál minden legény egy percben, leszámítva

azoknak százalékát, kik átlag hasfájást kapnak, s félreállnak? Milyen százalékarányban döglenek el a

katonalovak? Végre: hány millióba fog kerülni, ha százezer főre emelkedik a honvédsereg? És ezt az egész számtömkeleget úgy tudta odavágni a hallgatóság fejéhez, hogy csakúgy zúgott

bele.

A miniszteri lakás

Kerkápoly Károly míg meg nem öregedett: “agglegény” vagy pontosabban: nőtlen legény volt.

Öregkorában aztán “ifjú házas” lett. “Agglegény” korában háztartását édesanyja vezette.

Minisztersége idején, az 1870-es években a pénzügyminisztérium épülete a várbeli Szentháromság-téren állott. Eredetileg a pálos barátok gazdasági majorja volt; földszintes épület,

amelyre a múlt század elején emeletet húztak, hat nagyobb és tizennégy kisebb szobára osztva.

Kerkápoly hivatali elődje, Lónyay Menyhért az egész emeletet lakta, összes szobáival. Utána az új miniszterre várt ez a lakás.

Mielőtt Kerkápoly elfoglalta volna, fölvitte oda édesanyját. Édesanyja egyszerű szentgáli nemesasszony volt. Száz hold földdel, konyhakerttel, két tehénnel és

egy szolgálóval kitűnően el tudott gazdálkodni. Szalmafödelű ház, két szoba, nyitott konyha, az

udvaron malac, baromfi, macska, házőrző kutya: ez volt az ő kis világa, nagy világa. S most ő foglaljon el húsz teremből és szobából álló palotabeli lakást!

– Nézze meg édesanyám a lakást, melyik szoba legyen a magáé.

Az öreg nemzetes asszony végignézte az emelet összes termeit. Vele volt fiának két Veszprém megyei barátja: Noszlopy Tamás és Somody József. A komornyik vezette őket végig a termeken. Az

öregasszony elfáradt, mire a sok szobán keresztülmentek. Minden szoba be volt bútorozva. A miniszter dolgozószobája, a fogadóterem, a tanácskozó - és

várótermek s a középső folyosóról jobbra-balra nyíló szobák. A nagy termek egyikében Mária

Terézia királynő egykori pozsonyi bútorai voltak. Magas hátú, XIV. Lajos korabeli divatú díványok, pamlagok, zsöllyék zöld selyemmel bevonva. Egészselyem vagy félselyem, damaszt és faragvány

minden bútoron. Az öregasszony megnézte gondosan valamennyit. Meg is simította tenyerével.

Szentgálon a templombeli Úr-asztalának térítője se oly finom és értékes, mint itt a pamlagok és zsöllyék ülőkéje.

Nem szólt semmit.

Két lépcső vezetett föl az emeletre. Az egyik a főlépcső a kapu bejáratától jobbra. A másik egy homályos, földszinti széles folyosón át, hátul. Ez szűk lépcső, nem az uraságok számára. A két

lépcsőt fönt az emeleten öt kis szoba kötötte össze. Egy cselédszoba, egy előszoba s három kis

lakószoba. Ezek a szobák Lónyay cselédszobái voltak. Ezeket Kerkápoly Jánosné nemzetes asszony

üresen találta. Valamely ok miatt ezekben nem voltak bútorok.

Az öregasszony, mikor ezeket végignézte, így szólt: – Ez lesz a mi lakásunk. A hátulsó lépcsőre nyíló lesz az ebédlő, a mellett a fiam szobája, a mellett

az enyém. A főlépcsőre nyíló legyen a hivatalszolgáé. Az én cselédem meglakik a konyhában.

A komornyik, a miniszter ajtónállója eltátotta bámulatában a száját. A cselédszobákban lakjék a kegyelmes úr és édesanyja?! Hát akkor hol kártyázzanak a kapusok, ajtónállók, komornyikok,

hivatalszolgák naphosszat?

De Noszlopy Tamásnak és Somody Józsefnek is volt megjegyzése: – De kedves asszonynéném, kicsiny lesz ez lakásnak. Hogy fogadja ott a miniszter a nagyurakat?

– Akik a minisztert látogatják meg, uramöcsém, azokat fogadja ő a fényes palotákban; akik pedig Kerkápolyékat látogatják meg, azoknak én is, a fiam is csak itt leszünk itthon. Aztán nekem nincs is

több bútorom, csak erre a három kis szobára való, én pedig más bútorát nem használom, az országét

nem koptatom, arról számolni nem akarok. Ügy is lett.

A “kegyelmes úr” nem is tudott, nem is akart édesanyjával ellenkezni. Neki is így tetszett

legjobban. A többi szobát és termet berendezte hivatalnak, s maga ott lakott a cselédszobákban – a maga bútorai között.

Édesanyja segítségére a “kegyelmes úr” egy nőcselédet tartott. Az volt a szobalány, a szakácsné, a szolgáló, az volt édesanyjának komornája is. Az sütött, főzött, mosott, vasalt az öregasszonyra is, a

miniszterre is. Az járt húsért a mészárszékbe; de a piacra bevásárolni maga ment ki a nemzetes

asszony. Ha fiát valamelyik barátja kereste föl, a nemzetes asszony saját készítésű aszalt gyümölcsökkel,

birsalmasajtokkal és maga sütötte kaláccsal vendégelte meg. Mert:

– Ezek a pestiek nem értenek hozzá! – Aztán elgondolkozva még azt is mondta: – Amíg én élek, addig csak meglesz a fiam valahogy...

Kerkápoly Jánosné nemzetes asszonynak nagy baja volt a cselédekkel.

Minthogy a fia “kegyelmes úr” volt, a cseléd őt is kegyelmes asszonynak szólította. Megfeddette érte. Azután méltóságos asszonynak nevezte. Ezért is megfeddette. De már a nagyságos asszonyból

nem akart engedni egy cseléd se. Zsörtölődött velük. Panaszkodott fia barátainak: – Nehéz fejük van ezeknek a fővárosi népeknek. Sehogy se tudom rászoktatni őket, hogy én csak

“nemzetes” asszony vagyok, semmi más. Boldogult édes jó uramról csak ez a megtisztelés illet.

Egy szakácsnéja egyenesen szemébe mondta: – Hogyan szolgáljak én Nemzetes asszonyt, mikor én magam is Tens asszony vagyok?!

Erre jóízűt nevetett. Hát még a fia! Rengett a fal a kacagásától.

A diplomácia és a só

Amikor gróf Andrássy Gyula közös-külügyminiszter volt, Kerkápoly Károly meg pénzügyminiszter,

egy nagy vállalkozó szerette volna elnyerni a szerbiai sóüzletet. (A magyar kincstár ugyanis akkor

még sok sót szállított a dunai tartományokba.) A vállalkozó fölkereste tehát a pénzügyminisztert, s hogy ennek hajlandóságát biztosabban

megnyerje, fontoskodva eldicsekedett: mily nagy összeköttetései vannak Belgrádban, s mily

nevezetes szolgálatokat tehetne ő az osztrák-magyar diplomáciának. De a pénzügyminiszter szárazon azt felelte:

– A diplomácia Andrássy gróf dolga, én csak sót árulok.

A vállalkozó nem tágított, és remélte, hogy “diplomáciai összeköttetései'' révén megnyeri a külügyminiszter támogatását.

Nagy nehezen be is jutott Andrássyhoz, s előadta dolgát, valamint a pénzügyminiszter válaszát.

Andrássy komolyan végighallgatta, aztán igen udvariasan annyit felelt:

– Nagyon sajnálom, de az ön ügyében semmit sem tehetek. Az igaz, én diplomáciával

foglalkozom, de – sót nem árulok.

A bajai deputáció

Kerkápoly Károly pénzügyminisztersége alatt történt, hogy az állam pénztára annyira kiürült, mint

Dobzse László óta még soha.

Őnagyméltósága hát igen megdicsérte azt a tisztviselőt, aki valami régi írások között fölfedezte, hogy Baja városa a negyvenes évek eleje óta tartozik az országnak tudja isten micsoda pénzzel; s ez a

summa azóta harmincezer forintra szaporodott a kamatokkal. A minisztérium azonnal felszólította nemes Baja városát, hogy fizessen. Nagy lett Baján a rémület.

Hiszen arra az adósságra már a legidősebb emberek sem emlékeztek. Ej, legjobb hallgatni, és nem

fizetni; hátha megint megfeledkeznek a dologról, és megint nem bolygatják vagy harminc esztendeig. Kerkápoly azonban nem volt feledékeny ember. Egy hét múlva árverést tűzetett ki a város ellen.

No, erre aztán igazán megijedt a municipium. És feljőve Budapestre egy huszonöt tagú díszruhás

küldöttség, a miniszter elé vezettetve magát Baja képviselőjével, Tóth Kálmánnal. És a polgármester gyönyörűen megfogalmazott beszédet kezdett intézni a kegyelmes úrhoz. Kerkápoly azonban nem

várta be az első körmondat második tagját sem, hanem közbevágott: – Ej, ha nem fizetnek az urak, hát ellicitáltatom a fejük fölött a városházát!

Aztán ráförmedt a szegény atillás képviselőre, a népszerű dalköltőre:

– Neked pedig, Kálmán, lehetne annyi eszed, hogy ne csődítenéd nyakamra ezeket az embereket!

Még egy deputáció

Kerkápoly nem volt sem lágy szívű pénzügyminiszter, sem lágy szavú ember. Kertelés nélkül

mondhatjuk: goromba egy ember volt.

Egy alkalommal valami tisztviselő-deputáció jelent meg nála. A szónok megható színekkel ecsetelte előtte a tisztviselők sanyarú helyzetét... Hogy nagy a drágaság, hogy nem tudnak megélni,

húsra sem telik... Kerkápoly ekkor indulatosan közbeszólt:

– Hát akkor egyenek krumplit!

Lám, lám! Mária Antoinette még csak kalácsfogyasztásra nógatta azokat a nadrágtalanokat, akiknek nem telt kenyérre... Kerkápoly már hús helyett krumplit ajánl!

A megnyert fogadás

Magyarország egyik nagy, nyolcvanmilliós kölcsönét Pulszky Ferenc eszközölte ki egy berlini bankárnál.

Az időben volt ez, mikor itthon már annyira elfogyott a valuta, hogy Kerkápoly Károly

pénzügyminiszter a Lánchíd vámos-házacskáiban felgyűlt négykrajcárosokat szekérszám hordatta a Várba, hogy ki tudják fizetni a miniszteri tisztviselők havi járandóságait.

A német bankár az alkudozások végeztével azt mondta Pulszkynak:

– E fáradságot bizonyára megköszöni Önnek az ország, legkivált pedig Kerkápoly. – Amennyire én ismerem a minisztert, fogadni mernék rá, hogy nem köszöni meg.

– Hát fogadjunk.

Fogadtak egy láda drága szivarba. Pulszky aztán itthon két óra hosszat referálta Kerkápolynak a berlini kölcsön ügyét. Beszámolóján

két minisztériumi úr is részt vett.

A mogorva miniszter végighallgatta Pulszkyt, aztán hagyta menni. Pulszky azonban visszafordult

az ajtóból:

– Igaz, elfeledtem neked valamit megköszönni. – Mit?

– Hát azt, hogy egy fogadás megnyeréséhez segítettél. Szervusz I

A drága könyv

Midőn Kerkápoly Károly 1873 decemberében lemondott a pénzügyminiszterségről, Horváth Döme kir. táblai tanácselnök, a jeles jogtudós abbeli reményét nyilvánította, hogy ezután ismét a

tudományokkal foglalkozik. – Igen, a magyar monétákról írok könyvet – mondta Kerkápoly.

Mire Horváth megkérdezte: ismeri-e ezeket meg ezeket a forrásmunkákat, különösen

Kachelmanntól a Geschichte dér ungarischen Bergstädte-t? Nem ismerte egyiket sem, s azt mondta, hogy az ő céljaira elég a Corpus Juris is; Kachelmann

könyvét azonban szeretné megszerezni.

Horváth Döme a könyvárusi forgalomból kiment könyvért azonnal írt egyik ismerősének, s magának is, Kerkápolynak is rendelt egy-egy példányt.

Ismerőse a szerző özvegyénél nagy nehezen talált is két utolsó példányt, s elküldte azokat Horváthnak.

Horváth kifizette a maga hat forintját.

Kerkápoly, míg árát nem hallotta, nagyon dicsérte a könyvet, s úgy találta forgatás közben, hogy az mellőzhetetlen forrása az ő készülő munkájának. De amikor megtudta, hogy hat forintba kerül,

barátja nyakán hagyta a könyvet. Márminthogy a második példányt is!

Az összeférhetetlenségi törvény

1874 végén hozta meg a parlament az összeférhetetlenségi törvényt. Kimondták, hogy nem lehet képviselő a bíró. (Ezt már régebben, 1869-ben is kimondták.) Nem lehet képviselő az, aki vá lasztott

vagy miniszteri tisztviselő. Nem lehet képviselő, aki bérlője az államnak vagy vállalkozik az állam részére.

Azután indítványozták: ne lehessen képviselő sem az ügyvéd, sem az egyetemi és gimnáziumi

tanár; ne lehessen képviselő se pap, se barát, se katona, se községi hivatalnok... Kerkápoly Károly volt pénzügyminiszter a túlzás kézzelfoghatóvá tételére tréfásan azt javasolta a

pártértekezleten:

– Ne teketóriázzunk! Mondjuk ki egyenesen: ne lehessen képviselő olyan ember, aki tisztességes munkával meg tud élni anélkül is!

E törvényhozás idején történt, hogy Dőry János képviselő (akit Mikszáth is emlegetni szokott)

szomorúan mélázott a Balaton partján.

Kérdi tőle Eötvös Károly: – Mit búsulsz, Jankó?

– Nem búsulok én, csak azon tűnődtem, hogy amióta birtokom elúszott, mire lennék még én jó

ezen a világon? – Kitaláltad?

– Ki. Most már a törvény is tudtomra adta, hogy nem való vagyok semmi másnak – csak

képviselőnek!

WENZEL GUSZTÁV

1839-től 1850-ig a bécsi Theresianum tanára volt, 1850-től 1889-ig a pesti egyetemen a magánjog tanára. Életrajzírói nyomatékosan kiemelik, hogy az abszolutizmus idején síkraszállt a magyar nyelvű

oktatásért. Egyébként mint jogi író a régi feudális intézmények nemzeti jellegének hirdetője, az úgynevezett történeti jogi iskola híve. Széles körű irodalmi munkásságában – jogi és jogtörténeti

művei mellett – forráskiadványai is jelentősek.

A sarkantyúi vitézek

Jogi előadásain igen szeretett a tárgytól eltérni. Egy ízben épp a Jagellók koráig kalandozott így el, s ecsetelte Magyarország akkori szomorú állapotát.

A hallgatóság között egyszerre csak sarkantyúpengés hallatszott. Egynéhány selma jogász tánchoz

való sarkantyút kötött fel és összeverte. Wenzel úgy tett, mintha semmit sem venne észre. Arcán egy vonás sem rándult meg. Zavartalanul

folytatta előadását: –... és kik voltak az okai Magyarország akkori nyomorúságának? Az ilyen sarkantyús vitézek;

mert abban az időben is élt már ez a fajzat.

Tüstént csönd lett a teremben. A jogászgyerekek megszégyenülten oldották le a sarkantyút.

Közjogi vizsga

Egy közjogi vizsgán Wenzel tanár úr ezt a kérdést intézte a soron következő fiatalemberhez:

– Mondja meg, amice, melyik az a különbség, melyet a 48-iki törvényhozás megszüntetett? A vizsgázó hallgatott.

A professzor segíteni akart neki, s nagy jóindulattal súgni próbált:

– Nem... nem... (Tudniillik a nemes és nem nemes közötti különbség.)

A szorongatott vizsgázó nem jól értette a súgást, de azért nyugodtan kivágta:

– Kérem, a nemi különbség! Wenzel professzor összecsapta a kezét:

– Amice, az a törvényhozás sok mindent megszüntetett. De ezt az egyet nem tudta megszüntetni!

Unalom ellen

Wenzel Gusztáv nemegyszer vette észre, hogy mikor valami bonyolultabb jogi problémát fejteget,

hallgatói unatkozva néznek a szemben levő házak, ablakok felé.

– Tetszik tudni, amici – mondotta ilyenkor –, mikor én jogász voltam, osztán meguntam hallgatni a prelekciót, kinéztem az ablakon, és a szemben levő egyetemi templom Szent Mihály-freskóját

nézegettem. Nemrégiben az egyetemi tanács ki akarta meszeltetni az egész templom külsejét, a

freskót is, de én nem hagytam. Mert, tetszik tudni, most is lehetnek olyan hallgatók, mint amilyen én voltam, hogy elunják magukat óra közben... Hát azután mit csináljanak ezek, ha nem láthatják Szent

Mihály arkangyalt?!

KŐNEK SÁNDOR

A statisztika tanára volt a budapesti egyetem jogi karán. Jeles tudós, aki a statisztika önálló tudomány

voltát hirdette.

Stílusát viszont nem lehet “jeles” érdemjeggyel minősíteni.

Mert: a Joghallgatókat Segítő-Egyesület huszonöt éves jubileuma alkalmával állítólag így kezdte ünnepi beszédét:

– Huszonöt évvel ezelőtt elültettünk egy szikrát; abból terebélyes folyam nőtt, amelynek

árnyékában százan meg százan sütkéreznek...

BERDE ÁRON

Kolozsvári iskolák tanítványa, majd pedig tanára. Az unitárius kollégiumban Brassai Sámuelnek előbb diákja volt, később tanártársa. 1863-ban a kolozsvári akadémia professzora. 1872-ben az akkor

létesített kolozsvári egyetemen Brassai és Berde egyszerre kapott kinevezést. Berde Áron lett az

egyetem első rektora; mestere, Brassai pedig a prorektor. Berde Áron a nemzetgazdaság- és pénzügytan tanszékét töltötte be huszonnyolc éven át. Egyik

vizsgatörténetét a később képviselővé lett és tréfásan “fejedelemnek” titulált Barcsay Domokosról szóló anekdotakör tartotta fenn.

Jogász korában Barcsay Domokos Berde Áronnál vizsgázott statisztikából. A professzor sajnos,

olyan részből kérdezte, amit Barcsay nagyon kevéssé tudott: Magyarország marhaállományának statisztikai adatait tudakolta tőle. Berde Áron mindenképpen segíteni akart rajta, de Barcsay egyelőre

hallgatott. A professzor úr végül is így adta fel a kérdést:

– Hát például hány ökör van Magyarországon? Barcsay észhez kapott, s hirtelen rámondta:

– 2 516 433! A professzor úr feladta a következő kérdést is:

– Hány tehén van Magyarországon?

– 2 917 646! – Nagyon szép – bókolt rá Berde Áron. – Hát azt meg tudná-e mondani, hány ló van

Magyarországon?

– Hogyne kérem! 3 694 517! A professzor úr most már nagy szemeket meresztett, de azért folytatta a kérdezést:

– Hát hány baromfi van Magyarországon?

– 16747 519! – És hány tojás?

– 86 547 312! Berde Áron professzor megcsóválta a fejét, s így szólt nagy szeretettel:

– Ne vegye rossz néven a tisztelt szigorlatozó úr, ha merész és egzakt feleletei dacára nem

fogadom el a vizsgáját. Szóval: megbuktatta.

Barcsay nagy flegmával fölkelt, és kiment. A folyosón megrohanták a barátai:

– No, mi történt? – Megbuktam.

– Nem tudtál felelni? – Hogyne tudtam volna! De olyan pechem volt, hogy egy tojással kevesebbet mondtam!

SZILÁGYI DEZSŐ

Hogyan lett egyetemi tanár?

Szilágyi Dezső ízig-vérig politikus volt. Szűk baráti körének tagjai úgy tudták, hogy egész életében egyetlen becsvágy fűtötte: politikai hatalomra jutni.

Nem volt kapaszkodó természet, sem törtető. Csak érezte szellemi képességeit, akaraterejét és

nagy tudását – s türelmetlenül követelte, hogy megvalósítsa hivatását. Mint miniszteri osztálytanácsos vett részt a törvényelőkészítő bizottság munkálataiban. A

bizottság feloszlása után fölvetődött a kérdés: mi történjék Szilágyi Dezsővel?

Időközben sokkal nagyobb tekintéllyé vált, semhogy visszatérhessen korábbi hivatalába. Neki már a miniszteri tanácsosság sem lehetett elég. (Akkor még nem volt összeférhetetlenségi törvény.)

Mindehhez járult a legfőbb nehézség: egyik miniszter sem merte őt maga mellé venni. Összeférhetetlen természete, örökös bírálgatása, éles gúnyja oly balhírűvé tette, hogy minden

miniszter tiltakozott az ellen, hogy őmellé osszák be. Még Kerkápoly is. Pedig ő szerette Szilágyi

Dezsőt. Szlávy József azon rövid idő alatt, míg miniszterelnök volt (1872 dec.-1874 márc.) csak eltilódott

valahogy Szilágyival. De Bittó István még rövidebb miniszterelnöksége alatt (1874 márc. -1875 febr.)

már éppen nem akart vele együtt lenni. Tanakodtak: mit csináljanak Szilágyival? Állásra mindenképpen szüksége van, hogy a mindennapi

kenyérgondoktól mentesüljön, mert teljesen vagyontalan. Ö maga választotta az egyetemi tanárságot. A kormány ezt készséggel adta meg neki.

Másfél évtizeden át volt egyetemi tanár; harmincöt éves korától negyvenkilenc éves koráig (1874-1889).

Mint tanár mélyebb tudományos búvárlatokba nem merült. A jogtudomány terén irodalmi művet

nem alkotott, sőt az egyetemi előadásairól szóló elég gondos jegyzetek kiadását is következetesen megtagadta.

Egyetemi hallgatói az ő előadásairól is készítettek jegyzeteket. De olyat nem tudtak készíteni,

amelyet elfogadott, amely ellen kifogást nem tett volna. Utóbb a legjelesebb hallgatók beszéltek össze, s előadásait a fontosabb tárgyakról szó szerint való hűséggel jegyezték föl. Megmutatták neki.

Kérték a jegyzet átnézését s jóváhagyását. Nem tette meg. – Köszönöm az urak fáradozását, de nem így adtam ezeket elő.

A büntetés súlyossága

Szilágyi Dezső nem tartozott a népszerű professzorok sorába.

Félelmetes vizsgáztató volt, és semmiféle protekcióval sem lehetett a közelébe férkőzni. A szegény joghallgatók tudásával sohasem volt megelégedve.

Szurkolt is a jelölt, aki Szilágyi Dezsőt kapta cenzornak. Jaj volt annak, aki a büntetőjogot ú gy nem tudta, mint a miatyánkot!

Egyszer elébe került egy olyan jelölt, aki minden szavával elárulta, hogy sokat tud; de a szigorú

cenzortól való félelmében szinte beszélni sem mert. Szilágyi, aki éppen igen jó kedvében volt, észrevette ezt, s így szólt nevetve a jelölthöz:

– Mondja meg, kérem – vigyázzon jól! – , melyik büntetés nehezebb: – az ötévi fegyház vagy az

életfogytiglani fegyház? – Az életfogytiglani! – felelte a jelölt.

– Nem igaz! – szólt nevetve Szilágyi. – Az életfogytiglanit még mindenki elbírta, de az ötévit

nem! A jelöltet azonban átengedte.

Szilágyi Dezső szivarja

1881-ben történt, abban az időszakban, amikor Szilágyi Dezső a mérsékelt ellenzék egyik vezéralakja volt.

Budapestre érkezett Dohrn Antal, a világhírű nápolyi zoológiái állomás megalapítója az ottani

magyar kutatók munkalehetőségeinek ügyében. Pulszky Ferenc Dohrn Antal tiszteletére nagyszabású kirándulást rendezeti a Svábhegyre. Pulszky,

Szilágyi Dezső és Herman Ottó a lóvasúton iparkodtak a fogaskerekű állomásához. Budapest

főkapitányának, Thaisz Eleknek rendelete értelmében a lóvasúton tilos volt a dohányzás. A budai oldalig mindnyájan respektálták is a tilalmat, ott azonban Pulszky kivette a szivartárcáját, belőle a

szivart, lecsípte a hegyét, és betette a szájába. Szilágyi Dezső mintegy ösztönszerűen hasonlóképpen cselekedett. Amikor már Herman Ottó is követte példájukat, hozzájuk lépett a kalauz (akkor

“konduktornak” hívták), és illedelmesen figyelmeztette őket a tilalomra.

Erre megszólal Pulszky, s azt mondja: – Eh mit, Herman Ottó! Csináljunk forradalmat! Én forradalmár voltam, maga most is az:

gyújtsunk rá!

Rá is gyújtottak, csak Szilágyi ült veszteg, szájában tartva a szivart. A konduktor figyelmeztette Hermant a kihágási tilalomra, de ő visszafelelt:

– Kedves barátom! Mi hárman forradalmat csinálunk, írja fel neveinket, és jelentsen föl: én Herman Ottó képviselő vagyok, az ott Pulszky Ferenc múzeumi igazgató, ez pedig...

– Halt! – kiáltotta Szilágyi –, én nem gyújtok rá: jogállamban vagyunk, a törvényt tisztelni kell!

Amire Pulszky e történelmi nevezetessegű szavakat mundta: – Hát te is csak olyan vagy, mint a pártod: évek óta a szátokban a szivar, és nem mertek

rágyújtani!

Kortesúton

Szilágyi Dezső egyszer egy képviselő barátját elkísérte kortesútjára. A tiszteletükre adott banketten a következőképpen jellemezte az akkori három számottevő

politikai pártot: “A kormánypárt olyan, mint egy vénasszony, mely idő előtt öregíti meg az embert, s kiszívja

életerejét.

A szélső baloldalt, forrófejű politikusaival, teljesen jellemzi a költő:

Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak.

Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

Az egyesült ellenzék (amelyhez ő maga is tartozott) egy szép leányhoz hasonlít, aki epedve várja az időt, hogy kedvesét, a hazát boldogíthassa... “

Rosszmájú ellenfelei siettek megjegyezni, hogy az egészben az “epedve” szó a legtalálóbb.

De hiába ajánlgatta Szilágyi az egyesült ellenzéket, mert két választó, két falusi gazda másképp okoskodott.

Azt mondja az egyik:

– Ha az ember lovat vesz a vásáron, akkor talál olyat is, amelynek sem apját, sem anyját nem ösmeri. Igaz, hogy kevés abrakkal jár, meg hogy szép is, aztán meg fürge is. De hátha rugós, harapós?

(A két ellenzéki pártra célzott.)

– Aha, értem már. – De csak hallgasd még tovább. Aztán talál egy másik lovat, amelynek apját-anyját ösmeri, tudja,

hogy sok abrakkal jár, egy kicsit lusta is, de tudja felőle azt is, hogy nem rugós.

– Hát aztán?

– Hát aztán okos ember az ilyet választja. Száz szónak is egy a vége: én bizony a kormány me llett

szavazok. A másik még ellenkezni próbált, hogy az öreg ló nem dolgozik eleget, meg sok abrakot eszik...

De a kormánypárti kivágott még egy érvet:

– Igen, de hát a legelő, amit a gróf ígért a voksért! – A legelő? Az már más! Ha az embernek legelője va n, azon az öreg ló is elfér.

Hát így végződött a kortesút.

Kit becsült Szilágyi Dezső?

Azokban az években, mikor Szilágyi Dezső igazságügyminiszter volt (tehát 1889-1895 között), egy

fiatal képviselő állandóan körülötte stréberkedett.

Egy vacsoránál, amikor már Szilágyi – rendes szokása szerint – mindenkit lecáfolt és agyondorongolt, a fiatal képviselő hízelegve fordult hozzá:

– Életem egyik legnagyobb büszkesége, hogy kegyelmes uram nekem még sohasem mondott

ellent! Szilágyi végignézte tetőtől talpig:

– Öcsém! Nagyon megválogatom én, kit becsüljek meg annyira, hogy ellentmondjak neki!

A legliberálisabb ember

Szilágyi Dezső, akit a legszabadelvűbb államférfiúnak tartottak, igazában sohasem volt liberális. Ö

maga sem tudta, mint vetették az események a liberalizmus elére.

Egyszer meg is kérdezte valaki minisztertársától, Csáky Albin gróftól: – Kegyelmes uram, miért tartják Szilágyi Dezsőt a legliberálisabb embernek?

– Azért – válaszolta Csáky – . mert egyformán vet meg mindenkit.

Szilágyi Dezső és Gyulai Pál

Miniszter korában Szilágyi Dezső egy társaságban Gyulai Pál mellé került. Szilágyi nagy hangon

ítélkezett a korszellem fölött:

– Ma három dologgal lehet elérni mindent: hízelgéssel, önzéssel, kíméletlenséggel. Gyulai Pál, aki nem szerette a pózt és a nagyotmondást, nem állhatta meg, hogy közbe ne vágjon:

– És ön, miniszter úr, melyiket használta?

Szilágyi Dezső nyájaskodása

Szilágyi Dezső, hacsak ráért, délutánonként kihajózott a Margitszigetre, de mindig elbújt a 2. osztályú

fedélzeten a hajó orrába, hogy ott háborítatlanul morfondírozzon. Ezt a sziget látogatói általában

tudták. Történt, hogy Szabóné-Nogáll Janka (Szabó Endre író és műfordító felesége, maga is írónő) egy

délutáni hajóval ment ki a szigetre, ahol családjával együtt nyaralt. Akaratla nul is követte Szilágyi

Dezső példáját: szintén a 2. osztályra ment, s ott ült le a hajó orrában. Egyszer csak látja a lipótvárosi kikötőnél, hogy Szilágyi Dezső beszállván, jön a hajó orra felé. Ismerve a miniszter szokását, sietett

az elfoglalt helyről felállni, s miután a nevezetes embert néma köszöntéssel megkínálta a helyével,

elindult, hogy távozzék. Szilágyi Dezső azonban útját állta, s kezét a karjára téve megszólította:

– Ne tessék helyét elhagyni... hiszen ugyebár nagysád a Szabó Endre felesége?

– Igen.

– Nohát! Ha meg tudott lenni nagyságod már több év óta egy fedél alatt azzal a rosszmájú

emberrel, elüldögélhet velem is, míg kiérünk a szigetre.

A legsúlyosabb koponyák

Jókai és Fesztyék vendégszerető házának nagyszámú látogatói közé tartozott Szilágyi Dezső, Eötvös

Károly és Mikszáth Kálmán is.

Eötvös Károly nemigen titkolta, hogy őt Fesztyné ludaskásája különösképpen vonzza. Azt állította: a Jókai-Feszty-konyhán főzik a legtökéletesebb ludaskását a világon! Nagyon szeretett enni;

szakértő volt! A társaságban gyakran büszkélkedett ezzel a kijelentéssel:

– Mi hárman vagyunk a legkeményebb koponyák Magyarországon: Szilágyi, Mikszáth meg én!

Aztán még hozzátette: – Meg kellene egyszer tudományosan méretni: melyikünk koponyája hát a legsú lyosabb?

PULSZKY ÁGOST

Pulszky Ferenc fia, Ágost is jelentős alakja a magyar tudománytörténetnek. Karrierjének állomásai: 1871-tői országgyűlési képviselő, 1875-1894 között a pesti egyetemen a jogbölcselet tanára,

1894-ben pedig Eötvös Loránd mellett közoktatásügyi államtitkár.

Kiváló tehetségét és széles körű tudományos képzettségét kortársai is elismerték, bár haladó, pozitivista nézeteiért időnként hevesen támadták.

De széles e hazában senki sem becsülte oly nagyra a fiatal politikus és tudós képessége it, mint tulajdon apja. Akik az apai elfogultság mulatságos jeleneteinek tanúi voltak, siettek is azokat tüstént

följegyezni az utókor épülésére.

Abban az időben, amikor először került be a parlamentbe s a választások éppen folyamatban voltak, Pulszky Ferenc így szólt a Deák-körben:

– Majd hozok én most nektek miniszternek való embert, amilyet az új nemzedékben nem találtok!

– S ki lesz az? – kérdezték többen. – A Guszti fiam!

Sokan örültek a leendő miniszternek, mások csak mosolyogtak, néhányan ékeskedtek is az apai

vakszeretet rovására. Mert a miniszterjelölt akkoriban mindössze huszonnégy-huszonöt éves volt.

Mikor Deák Ferenc legutolsó beszédét tartotta a polgári házasságról, s a folyosókról mindenki a terembe tódult, hol a néma csöndben a légy röpülését is meg lehetett hallani, Pulszky Ferenc a

szokatlan jelenség folytán kíváncsian dugta be fejét a szőnyegajtón keresztül. Amint azonban látja,

hogy Deák a szónok, a csalódás bosszúságával húzta vissza a kárpitot: – Hüm! Azt hittem, a Guszti beszél...

Az apa által jósolt miniszterséget Pulszky Ágostnak nem sikerült elérnie. Mikszáth azt mondja, hogy Pulszky Ferenc maga is szövögetett álmokat a miniszterség felől. De

hát a képviselőházban a két Pulszky “túlságosan elölgetett egymásnak'' , vagyis versenytársak voltak. Valahányszor miniszterkrízis volt (s hogy sokszor legyen, a két Pulszkynak volt rá gondja!),

mindig fölvetődött az a kombináció, hogy a Pulszkyakból is illő volna már egyet a piros

bársonyszékbe ültetni... De valahányszor kombinációba kerültek, az a kérdés is mindig fölvetődött, hogy melyiket?

És ezen sohasem bírtak a minisztercsináló körök megegyezni, s inkább elejtették mind a kettőt.

Fogta tehát magát Ferenc, s ott hagyván a politikai pályát, kitért az útból.

... S akkor aztán egyszerre mindnyá jan rájöttek: hogy az öreg Pulszky lett volna alkalmasabb

miniszternek.

Párbajbistória

Szentiványi Árpád képviselő (1840-1918) és Pulszky Ágost között egy éles összeszólalkozás

következtében párbajra került a sor.

A pisztolypárbajnál először Pulszky lőtt , de nem talált. Szentiványi – anélkül, hogy célzott volna – e szavakkal dobta félre a pisztolyt:

– Ebbe az emberbe én nem lövök! Ezt hallva a vezető párbajsegéd odaszólt az orvosoknak:

– Uraim! Kössék be a felek száját, mert újra veszekedni találnak!

Jelenet a folyosón

A folyosón, a nagyterembe nyíló ajtónál egy kis fali hirdetés figyelmeztette a képviselőket hajdan, hogy e helyen a hangos beszélgetést célszerű abbahagyni, mert a hang behatol a terembe, s ott a

tanácskozást zavarja. Éppen e hirdetés alatt lefüleli egyszer Pulszky Ágost Szende Bélát, a honvédelmi minisztert, hogy

a hadsereg felújításának európai elveit vele megismertesse.

Szende Béla magas termet, herkulesi alak, széles vállak, tekintélyes és domború mell, gyomor és has. Nyom vagy százhúsz kilót. Magyar ruhában, fényes szárú huszárcsizmában, tenyérnyi széles

nadrágszíjjal. Egykor vitéz honvéd, Budavár falain az elsők egyike. Szerette mindenki.

Szemben áll vele Pulszky. Nem ér följebb, csak a nadrágszíjáig. De ennek a nadrágszíjnak ezüstcsatját megfogja keményen, nehogy a miniszter megszökhessek tőle. El nem ereszti, míg csak a

német és francia hadügyi reformokat apróra neki meg nem magyarázza. Pulszky beszéd közben

fölnéz rá keményen, Szende pedig lefelé néz, mintha a torony tetejéről nézne alá. Kíváncsian áll oda a közelükbe néhány képviselő. Ott áll Csengery is. Mosolyogva hallgatják a

hangos magyarázatot. Odamegy Deák Ferenc is, s vagy fél percig hallgatja ő is. Akkor odaszól Csengerynek:

– Csengery, eredj a terembe, mondd meg odabent, hogy hagyják abba a tanácskozást, ne

lármázzanak, mert itt Pulszky Gusztit megzavarják a beszédben. Nevet mindenki, maga Pulszky is. Elhagyja Szende megoktatását, s akkor veszi észre Deák Ferenc

mókás szavaira, mily vidám fonákság van abban, hogy ő, az ő kis termetével, itt a folyosón lefüleli az

óriás termetű Szendét, s annak a fejébe akarja magyarázni egész Európa hadtudományát.

“Várjon!”

Pulszky Ágost 1875-től mintegy húsz éven át a jogbölcselet és a nemzetközi jog professzora volt a

pesti egyetemen. Több tanszék közös tanári várószobája előtt tolongtak a hallgatók. Mialatt egy odabent intézte a

dolgát, a többi kint várakozott türelmetlenül.

Megérkezik Pulszky Ágost, a kis termetű fiatal professzor, és be akar menni a terembe. Odaszól a hallgatók tömegének:

– Uraim, szíveskedjenek helyet adni!

Egy öregdiák – úgynevezett “vénsas” – azonban, aki persze nem ismerte a professzort, úgy félvállról leintette:

– Csak álljon be mögénk, kolléga úr, aztán várjon, amíg rákerül a sor!

Pailleron és Pulszky

Hogy kerül össze a francia vígjátékíró és a pesti jogászprofesszor neve?

Csak úgy, hogy Pailleronnak egyik kitűnő vígjátékát 1881 őszén nálunk is bemutatták a Nemzeti

Színházban. És Pulszky Ágost tréfakedvelő hallgatói mindjárt a bemutató napján szereztek egy jó nagy plakátot, azt körülnyírták, mert sem a szerző neve, sem a szereplők névsora nem tartozik a

dologhoz. Csupán a vígjáték nagybetűs címe érdekelte őket. És ezt a nagybetűs vígjátékcímet

másnap, Pulszky Ágost órája előtt rajzszögekkel gondosan ráerősítették az előadóterem ajtajára. Az egész jogi kar mulatott rajta, csak az ajtó elé érkező professzor nem mulatott, lévén a

Pailleron-vígjáték címe: AHOL UNATKOZNAK.

HAJNIK IMRE

Hajnik Imre, a kitűnő jogtörténész egy egyetemi előadásában azt mondta: – II. Endre csak árnyékkirály volt, a királyi hatalom akkor csak árnyékhatalom volt, a királyi szék

csak...

Itt elharapta a mondatot.

ANTAL GYULA

A századfordulón több mint húsz éven át adta elő a budapesti egyetemen az egyházjogot. Nem volt nagy tehetség; irodalmi munkássága is mindössze egyetlen hosszabb dolgozatból és egy szakmunka

sajtó alá rendezéséből állt. Neve méltán merült feledésbe.

Azt beszélték róla, hogy egy grófi protektorának köszönhette a katedráját. Egyszer aztán volt protektora fölkereste, és megkérte, hogy mármost az ő kedvéért protezsáljon egy kis jogászfiút. A kis

jogász semmit sem tudott, és a zord Antal Gyula megbuktatta. Jön a fő protektor, és kérdi, miért buktatta meg védencét?

– Mert nem tudott semmit – felelte neki Antal.

– Ejnye, ejnye – mondja a gróf –, hiszen te se tudtál semmit, s mégis egyetemi tanárt csináltam belőled!

MARISKA VILMOS

Mariska professzor – ahogy az a tudósokhoz illik – rendkívül szórakozott volt. A szórakozottság

többnyire gyors feledékenységben nyilvánul meg.

Példának egy furcsa szigorlati történet: Tantárgyából, a nemzetgazdaságtanból vizsgáztatott. Hatan ültek előtte. Sorra ment rajtuk végig a

kérdésekkel. Az első öt nemigen tudott felelni, a hatodik mindenre szabatos választ adott.

Néhány kérdéssorozat után a professzor önelégülten állapította meg (erősen felvidéki akcentussal): – Lám, nem igaz, hogy a Mariskának nem lehet felelni! (Rámutatott a hatodikra:) Ez az úr tanult

és tud. Öntől elég! A megdicsért hatodik fölkelt, és távozott. Kollégái gratuláltak a biztos kitüntetéshez.

A szigorlatok végén Mariska – mint bizottsági elnök – kihirdette az eredményt.

A megdicsért hatodik – mindenki elképedésére – csak “egyhangú képesítést” nyert. (Ez bizony

csak olyan elégséges-féle volt!)

Időközben ugyanis a szórakozott Mariska professzor már elfelejtette a pompás feleleteket.

A csalódott jogász azon nyomban elhatározta, hogy az utolsó szigorlatra, ahol majd szintén Mariska kérdezi a pénzügyi jogot, bosszúból egyáltalán nem fog tanulni. “Szótöbbséggel” akkor is

átcsúszik!

Ügy is tett. Most is utolsónak helyezkedett el a vizsgázók között. Ezúttal is hatan voltak. A reá kerülő kérdésekre hol tudott, hol nem tudott felelni.

Mariska professzor indulatosan megjegyezte:

– Barátom, maga sem tanult, csak több esze van. Menjenek! A “hatodik” azonban nem hagyta szó nélkül a megjegyzést:

– Méltóságos uram, a másik három tárgyból kitűnően vizsgáztam! A professzor hümmögve átment a tanári szobába; ott voltak a szigorlati jegyzőkönyvek, azokba

betekintett, és visszajövet mondta:

– Nem értem, hogy a többi tanár úrnál miért tudott kitűnően felelni?! A szigorlatozó “hatodik” viszont annál jobban tudta, hogy ott miért igen, és itt miért nem...

Bosszútervét megvalósította, célját elérte: “szótöbbséggel” a pénzügyi jogból való teljes

készületlenséggel is átment!

A protekció

Mariska Vilmos egyike volt a legszigorúbb vizsgáztatóknak. Protekciót nem ismert. Az egyik jelölt

azonban mégis jónak találta, hogy miniszter nagybátyjával magát beajánltassa. A jogtudós minden megjegyzés nélkül fogadta a beajánlást. Elkövetkezett a szigorlat napja.

– Ugye, jelölt úr az, kit nagybátyja, X. miniszter figyelmembe ajánlott? – kérdi a professzor.

– Igenis, én vagyok az, nagyságos uram! – A miniszterek, tudom jól, nem szoktak érdemtelent ajánlani, sőt ellenkezőleg, fel akarják hívni a

vizsgáztatók figyelmét, hogy az ajánlott mennyit tud! Hát remélem, hogy jelölt úr a legnehezebb

kérdésekre is képes megfelelni. És csupa olyan kérdést intézett a jelölthöz, hogy a legkitanultabb finánc is fennakadna rajtuk. A

miniszteri unokaöcs szerencsésen elbukott. E gyászos eset után egyetlen jelölt sem merte protezsáltatni magát Mariska professzornál.

SÁGHY GYULA

Régen úgy mondták: “istenek kegyeltje”! Megélt hetvenkét évet, és ebből negyvennégy esztendőt

(1870-1914) egyetemi tanszéken tölthetett. (Sághy Gyula a polgári jog és egyházjog tanára volt a

pesti egyetemen.) De a sorsnak ennyi kegye sem elégítette ki. Öt is megszédítette a századvégi politizálás divata.

1884-ben képviselői mandátumot szerzett, és élete végéig “honatya” maradt.

Parlamenti beszéd “közbeszólásokkal”

1911 tavaszán mint az Apponyi-párt alelnöke, nagy beszédre készült a parlamentben. Beszéde

vázlatát, amely erős támadás lett volna az akkori munkapárti többség ellen, előzetesen egyik

gyorsírást tudó tanítványának mondta tollba; ezt az íródiákját “magántitkárának” nevezte. Az öregúr (tanítványai körében: “Sághy-papa”), amikor már vége felé járt a diktálásnak, annyira

tűzbe jött, hogy mialatt föl és alá járkált a szobájában, mutatóujjával belefenyegetett a levegő be:

– Figyelmeztetem a miniszterelnök urat, hogyha nem távozik helyéről, az ellenzék haragja fogja

elseperni! Aztán íródiákjához fordult:

– írja bele a végébe, öcsémuram: “Szónokot számosan üdvözlik. Ingerült felkiáltások a munkapárton: Abcug! Le vele!”

BOCHKOR KÁROLY

A budapesti egyetem egyik, ma már teljesen elfelejtett professzora; 1889-től működött a jogi karon. A

magyar államszámvitel rendszere című munkája (1887) egyetemi tankönyvnek számított.

Bochkor Károly professzor nem tehet róla, hogy nevé vel és munkájával egy pesti könyvkereskedésben harsogó nevetést fakasztott.

A história pontos idejét nem jegyezték föl, de alighanem az 1900-as évek elején történt.

Színhely: egy belvárosi nagyobb fajta könyvkereskedés. Beállít egy szobalány, kezében cédula. Azt átadja a segédnek, mondván:

– A fiatal nagyságos úr kéreti azt a könyvet, amelyet erre a cédulára írt. A segéd ezeket a szavakat olvassa le róla:

“Wallon: Államszámviteltan. Fűzve. A legújabb kiadás.”

Keresgélni kezd a polcokon. Néhány perc múlva visszatér, és mond valamit a szobalánynak. Az üzletben lévők hirtelen hangos kacagásra eszmélnek. A szobalány akkorákat nevet, hogy a

könnyei is potyognak.

Az üzlet tulajdonosa feléje fordul, s megkérdi, mitől támadt olyan jókedve? – Naccerű! Ilyent még soha nem hallottam! – feleli a szobacica, és még mindig kacag. –

Csodálom, hogy nem kínálnak az embernek egy pár kalocsnit! Én azt a könyvet kértem, amit a fiatalúr erre a cédulára írt, és azt felelik nekem, hogy mondjam meg a fiatal nagyságos úrnak, hogy az

nincsen, de bocskort adhatnak. Márpedig az kell a fészkes... – maj' mit mondok!

(Persze: Wallon Dezső számviteltana helyett Bochkor Károly kézikönyvét ajánlotta a segéd.)

LÁNG LAJOS

Közgazda és politikus. 1878-tól évtizedeken át képviselő volt. 1883-tól a budapesti egyetemen a statisztika tanára. Az 1900-es évek elején rövid ideig kereskedelemügyi miniszter.

Enyhe vizsgakövetelményeire enged következtetni egy ellesett párbeszéd.

Két jogászifjú sétál fel s alá a központi egyetem előtt. – Te, ma este nagy murit csapunk a Szikszay-vendéglőben. Gyere el te is!

– Nem lehet, pajtás, mert holnap délben kollokválok Láng Lajosnál, és már ma este el akarom

kezdeni a tanulást.

SZENTMIKLÓSI MÁRTON

Eredeti családi neve Kajuch volt, és ezzel a névvel jelent meg egyik fő műve a római jogról. Régi neve azonban hamar feledésbe ment, és a jogászifjúság csak a hangzatos Szentmiklósi néven ismerte

professzorát. Majdnem négy évtizeden át töltötte be a pesti egyetemen a római jog tanszékét.

A szigorlatok alkalmával egyszer egy úgynevezett “mezei jogász” került sorra. Elnevezésük onnan

ered, hogy csak úgy vetődtek be néha az egyetemre, mintha a mezőről jönnének: a professzorok

előadásait dehogy is hallgatták!

A mi vizsgázónk is csak a szigorlat előtti napokban próbált egy kölcsönkapott könyvből

tájékozódni valamennyire a római jog rejtelmeiről. Felelete azonban annyira hiányos és zavaros volt, hogy a professzor ingerülten rászólt:

– Honnan szedte ezt a sok ostobaságot? Miféle könyvből készült?

Mire a jámbor “mezei” ártatlan képpel így felelt: – Egy vastag kézikönyvből. Valami Kajüt írta. (A szigorlat kimeneteléről nem szól a krónika.)

SZLADITS KÁROLY

A budapesti egyetemen a magyar magánjog professzora, Kossuth-díjas. Tanító és irányító munkájával negyed századon át valóságos iskolát teremtett.

Nemcsak tanítványai, hanem barátai és tisztelői is gondolatébresztő tudós főt és közvetlen, kedves,

mindenkivel szemben figyelmes embert ismertünk meg benne. A szemináriumából kikerült baráti társaság annyira ragaszkodott hozzá, hogy minden újév napján

felköszöntötte. A “boldog újévvel” együtt születésnapi jókívánságaikat is tolmácsolták, minthogy Szladits pár nappal újév előtt (december 27-én) született.

Nyolcvanadik születésnapját követően, vagyis 1952 újév napján Beck Salamon (egykori

tanítványa, ekkor szintén jogászprofesszor) tartotta az üdvözlő beszédet a társaság nevében. Választ keresett arra, hogy Szladits Károly professzort miért szeretik annyira egykori tanítványai?

És meg is találta a választ egy tanítónő történetében. Erről a tanítónőről köztudomású volt, hogy

tanítványai nagyon szeretik. Egy tanfelügyelői látogatás alkalmával a tanfelügyelő azt kérdi az egyik gyerektől:

– Miért szeretitek mindnyájan az Irma nénit? A gyerek némi gondolkodás után azzal válaszolt:

– Tetszik tudni, az Irma néni mindenkivel egyformán kivételez.

MESZLÉNY ARTÚR

Közel negyed századon át (1898-1921) mint bíró futotta meg pályáját; 1917-ben a legmagasabb

lépcsőfokot is elérte: ítélőtáblái bíró lett. De a jogtudomány története is számon tartja nevét.

Bírósági jegyző korában történt, pontosan 1906-ban, amikor első könyve (Kartellek és trösztök)

megjelent: könyvéből egy tiszteletpéldányt nyújtott át a Budapesti Kereskedelmi- és Váltótörvényszék másodelnökének, aki neki principálisa volt.

Másnap a szokásosnál sokkal több ügyiratot kapott. Amikor ennek okát tudakolta, főnöke azzal

felelt, hogy a tegnapi könyvátadásból azt látja: sok a szabad ideje! Hát még egy referádába osztotta be, hogy legyen mivel foglalkoznia!

ANGYAL PÁL

A budapesti egyetem jogi karán a büntetőjog tanára volt (1912-től 1944-ig). Az I920-as években egy ideig ő adta elő a Műegyetemen a technikusok számára kötelező

közigazgatási jogot. A tanulmányi szabályzat előírta ezt a tárgyat, de a mérnökhallgatók meglehetősen lazán kezelték.

íme, két dokumentum:

Idő: szép tavasz. A beiratkozott csekély hatszázhatvan hallgatóból tíz-tizenöt szorong a padokban.

Angyal professzor (angyali türelemmel):... a társadalom fogalmához térbeli és időbeli együttlét

nem szükséges... nekem azért mégis nagy számban vannak hallgatóim...

Szombat délután négy óra. Tavasz, orgonaillat. Összesen egy hallgató ül a teremben.

Angyal professzor (bejön): – Ahá! Ön kontrollálni jött: vajon eljárok-e én is az előadásaimra?!

TOMCSÁNYI MÓRIC

1922-től 1945-ig a budapesti tudományegyetemen a közjog és közigazgatási jog tanára volt.

E szaktárgyait 1928-től kezdve a Műegyetemen is előadta Angyal Pál ottani utódaként. Mint már előbb mondtuk: a technikusok nem vették komolyan ezt a tárgyat, hiszen – gondolták

magukban – úgysincs gyakorlati haszna sem a golyóscsapágyaknál, sem a gőzturbináknál, sem a

vegyiparban... A műegyetemisták házikrónikája szerint Tomcsányi Móric egyszer következőképpen “mesélt” a

tanszabadságról: – Az egyetemi katedráról a tanárnak mindent szabad hirdetni, ebbe senkinek beleszólása nincs.

Tehát teljes szabadság az egész vonalon. Csak egyet nem szabad – lazítani! Altatni – igen.

Egyik tréfás rádióműsorukba Tomcsányi professzortól ily című előadást iktattak be:

“Östcchnikusok hozzátartozóinak jogviszonyai.”

Kollokviumi napon.

Tomcsányi professzor: – De kérem, uraim, én nem készültem arra, hogy ma kollokvium lesz! Hallgatóság: – Nem baj! Mi sem!

BALÁS KÁROLY

Balás Károly a budapesti tudományegyetemen Navratil Ákossal párhuzamos tanszéken működött.

Mindketten a nemzetgazdaságtan professzorai voltak. (Korban és szolgálatban is majdnem egyidősek:

Balás Károly 1877-ben, Navratil Ákos 1875-ben született; Balás 1918-től 1946-ig, Navratil 1918-tól 1948-ig működött tanszékén.)

Világ kezdetétől, akarom mondani: az egyetemek kezdetétől fogva világviszonylatban is mindig

mulatságos látni a párhuzamos tanszékek professzorainak súrlódásait, leplezett vagy nyílt szembenállásukat egymással. Ezt az állapotot élvezhették kerek harminc éven át Sipeki Balás Károly

és Navratil Ákos közös hallgatói.

Balás Károly következő módon nyilatkozott párhuzamos kollégájáról: Tanév elején bevezetésül felsorolta a közgazdaságtan jelentősebb forrásait Adam Smith-től

Malthuson át a legújabb korig. Lediktálta saját könyveinek és tanulmányainak címét is. Egyszóval, számba vett mindenkit, akinek csak valamelyes szerepe, jelentősége volt a közgazdaságtan

művelésében. Egyedül Navratil Ákos munkásságát nem említette.

Amikor aztán a hallgatóság tekintetén már kérdője llé formálódott Navratil professzor úr neve, Balás Károly hanyagul odavetette (jó pá lócos ejtéssel, ahogy az Balassagyarmat fiához illik):

– Ezeken kívül jelent még meg nehany szákacs-könyv is.

HÉBELT EDE

Jogász és szociológus. Tudományos munkássága a magyar magánjogra vonatkozott. Egyetemi magántanár és az Eperjesi Jogakadémia tanára volt. Később mint ügyvéd és politikus működött.

1922-től 1926-ig Sopron szociáldemokrata országgyűlési képviselője volt. A választáson gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszterrel szemben győzött. Ekkor az evangélikus egyház fegyelmi

vizsgálatot rendelt el ellene, és egyidejűleg felfüggesztette állásától.

A fegyelmi eljárás igen hosszadalmasán folyt. Hébelt Ede barátját, Beck Salamont kérte föl védőügyvédjének. Együtt utaztak a főtárgyalásra Miskolcra. Az egyházi hatóság elmarasztaló ítéletet

hozott. Hébelt Edét tanári tisztségéből elmozdították.

De a miskolci utazás története – úgy, ahogy a hűséges jó barát memoárjában elmeséli – nem nélkülözi a derűs színeket.

Hébelt Ede mindenképpen meg akarta téríteni barátjának az utazás készkiadásait: a taxiköltséget és

a vasúti jegy árát. Beck Salamon azonban – jól tudva azt, hogy pörbe fogott tudós barátja igen rossz anyagi körülmények között él –, mindezen figyelmességeket elhárította azzal, hogy a taxi már ki van

fizetve, a vonatjegyet pedig előre megváltotta. Különben is feleségével együtt utazik. Ámde Hébelt Ede makacsul ragaszkodott a költségmegtérítéshez. Barátja ekkor hirtelen támadt ötlettel azt a mesét

fundálta ki, hogy ő csak összekapcsolta a tárgyalás ügyét egy amúgy is tervbe vett lillafüredi

kirándulással. Ezt a feleségének már régebben megígérte. Nem fogadhatja el tehát a “családi kirándulás” költségeiben való osztozkodást. A kirándulás meséjét Hébelt Ede elhitte, és

belenyugodott abba, hogy az utazási költségeket ügyvéd barátja viselje.

Az ártatlan füllentés azonban nem maradt következmények nélkül. Amikor az ítélet kihirdetése után a tárgyalás színhelyéről távoztak, Hébelt Edének az volt az első

kérdése, hogy barátjáék mikor szándékoznak kimenni Lillafüredre? Beck Salamon közben már meg is feledkezett a lillafüredi “kirándulás” tervéről, de miután barátja

szaván fogta őt, folytatni kellett a játékot. Most előbb a szállodába mennek – úgymond –, aztán majd

onnan indulnak ki. Ekkor jött a meglepetés: Hébelt Ede azt kérte, hogy – ha nem volna terhükre – ő is kimehessen

velük.

Mit volt mit tenni? Együtt tették meg a lillafüredi kirándulást, megtekintették az akkoriban megnyílt Nagyszállót, s néhány óráig gyönyörködtek a festői környezetben... Csak az esti vonattal

tudtak visszatérni Pestre.

A memoáríró Beck Salamon – nem minden humor nélkül – e szavakkal végzi a miskolc-lillafüredi utazás történetét: “Az autókirándulás költségeit hozzácsaptam a többihez.”

Filozófusok – Pedagógusok

SZILÁGYI ISTVÁN

Minden régi iskolának volt egypár vagy legalább egy országos hírű tanára.

A máramarosszigeti gimnáziumnak kétségtelenül Szilágyi István volt a legnagyobb büszkesége. Életútja egy ideig párhuzamosan futott Arany János pályájával. Debrecenben tanulótársak voltak;

Nagyszalontán Arany János a jegyző, Szilágyi a gimnázium igazgatója (1842). Rendkívül ösztönzően

hatott Arany pályakezdésére. 1845-ben került Máramarosszigetre, s e szép fekvésű város gimnáziumának volt tanára, majd

igazgatója 1896-ig.

Hetvennyolc évig élt. Ebből huszonnégy évet tanulással, ötvennégyet tanítással töltött, amiből

ötvenegy esztendő Máramarosszigetre esik. Ottani lakására, illetőleg működésére utal Arany János

Válasz Petőfinek című költeményében az a sor, amely “az Iza partján ama hű barátot” említi. Verset, elbeszélést, nyelvészeti tanulmányt, egyháztörténeti, helytörténeti és pedagógiai munkákat

írt. Fiatalon, már huszonhét éves korában az Akadémia levelező tagja lett.

Sokoldalú, értékes munkásságával az írók, filológusok, historikusok és pedagógusok osztályába egyaránt be lehetne őt “skatulyázni”. De legigazibb helye itt van: a pedagógusok, a mintaképül

állítható nagy tanítómesterek sorában.

A róla fennmaradt anekdoták is a lelkes tanítót és nevelőt méltatják.

A tanár és tanítványai

Tanítványaihoz úgy ragaszkodott, hogy nagyon bántotta őt, ha valamelyiket szülei más iskolába

vitték, mielőtt tanulmányait bevégezte volna. Ilyenkor elkeseredve fakadt ki: – Mi csak plántálunk, gyomlálunk, kapálunk, s fáradságunk gyümölcsét más szedi le.

Egyik tanítványáról tudta, hogy az szereti a borocskát. Meglátja egy reggel, amikor a fiatalember már felhajtott egypár kortyot a garatra. A fiú, hogy állapotát elpalástolja, fütyörészni kezdett.

– Mivel tartod azt a kanárit? – kérdi Szilágyi. – Hát csak etetgetem, tekintetes úr! – felelt ez zavarral.

– Dejszen, fiam, az a baj, hogy csak itatgatod!

Rajongott a magyar költészetért.

Egy ízben rossz kedvvel ment az iskolába. Az elégiát akarván illusztrálni, Arany János Ráchel

siralmát vette példának. Köpenyegébe burkolózva, ülve kezdte olvasni, pátosz nélkül: “Puha fejér ágyam hullámos redőin...” A harmadik strófát már állva olvasta, a negyediknél már nem volt rajta a

köpenyeg, az ötödiknél nem volt kezében a könyv, s úgy szavalta a verset, hogy mindenki sírt.

Nagyon haragudott azokra, kik Petőfiről azt írták, hogy korhely volt.

– Nem igaz az! – szokta mondani. – Együtt laktam vele, tudom, mily mértékletes volt. Egyszer hat üveg jó bort kapott ajándékba, s két hónapig itta.

Látta azt a levelet, melyet Petőfi Jókaihoz írt, mikor összepereltek: “Jókai Móricnak, tisztelet

nélkül.” Ö volt az, aki a két jó barátot ismét összebékítette.

Egyszer műkedvelő előadás volt, melyet Szilágyi rendezett. A pogány magyarok zendülése Vata alatt volt a darab címe. A harmadik felvonásban a pogány Viske megöli a keresztény Halabort, kinek

megszemélyesítője sokáig húzta a viadalt, s csak nem esett el. Rákiált Szilágyi a színfalak mögül: – Halj meg, fiam!

De Halabor csak nem halt meg.

– Halj meg, fiam! – kiált ismét –, ne várd, hogy kimenjek! S Halabor hanyatt esett – “meghalt”.

BARTONIEK GÉZA

A magyar tudományos élet jelesei között tiszteletre méltó hely illeti meg Bartoniek Gézát.

Eötvös Loránd tanársegéde volt és számos értekezést írt az elektromosság köréből.

Kultuszminiszter korában Eötvös Loránd őt bízta meg az Eötvös József-kollégium

megszervezésével és igazgatásával. 1927-ig töltötte be ennek az intézetnek igazgatói tisztét, s keze

alatt az Eötvös-kollégium magas színvonalon látta el a középiskolai tanárok tudományos képzését. “A téglák között lélek és szellem volt” – írja találóan a kollégium egyik kiváló tagja. “B. G. úr” –

Bartoniek Géza kezdőbetűkkel becézett neve ez – “felvilágosult abszolutizmussal” kormányozta ezt a

kis birodalmat. Eszményeinek megfelelően – a német kultúrával szemben – a francia kritikai szellemet igyekezett érvényesíteni minden vonatkozásban.

Az alábbi anekdotának két szereplője van. Az egyik B. G. úr, a másik József, a kollégiumi főszolga. József úr nem éppen magas szellemi színvonalú személyiség volt. Írni-olvasni nem tudott,

ellenben a vasárnapi és csütörtöki ebédek negyed liter borjárandóságának elkezdésében elsőrangú szakértelmet tanúsított.

B. G. úr a feketekávéját császárkörte likőrrel szokta ízesíteni és erősíteni. Egyszer József úrnak

átadott húsz koronát azzal, hogy “hozzon császárkörtét!” József úr kiegészítette magát egy ruháskosárral és egy másik inassal. Levonult a Vásárcsarnokba,

és ott a ruháskosárba beleméretett húsz korona ára császárkörtét, mármint gyümölcsöt.

B. G. úr szerfölött meg volt lepve, amikor József úrék felvonultak a császárkörtével, de haragja azonnal elmúlt, amint megtalálta a szabatosan minősítő szót József úrra vonatkozólag.

FINÁCZY ERNŐ

Pedagógus, egyetemi tanár, az Akadémia tagja. Húsz éven át gimnáziumi tanár volt, harminc éven át

a pedagógia professzora a budapesti egyetemen; egyúttal a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke. Főleg neveléstörténettel foglalkozott, s a hazai közoktatásügy fejlődéséről szóló monográfiái

forrásértékűek.

Párbeszéd a dohányzási szünetben

Tanárvizsgálat közben egy kis dohányzási szünetet tartottak a professzor urak. Körben állva beszélgettek. Ott volt Beöthy Zsolt, Szinnyei József, id. Entz Géza, Fináczy Ernő és még egypáran.

Beszélgetés közben azt mondja mosolyogva Fináczy:

– Képzeljétek, mit mondott nekem ma reggel a feleségem! Azt mondta: “Te csak hallgass, mert neked fogalmad sincs a gyereknevelésről!” Nekem, a pedagógia tanárának!

Az egybegyűlt professzorok jóízűt nevettek, aztán – mintha csak egyet gondoltak volna – összenéztek. S a középiskolai nevelőket nevelő tanárok egyike meg is fogalmazta közös

gondolatukat:

– Azt hiszem, ilyen kijelentést mindnyájan hallottunk már a feleségünktől.

PROHÁSZKA LAJOS

A magyar filozófia és pedagógia neves művelője, egyetemi tanár. Pályája első szakaszán az Egyetemi Könyvtár könyvtárosa. 1931-től 1940-ig az Athenaeum című folyóiratot szerkesztette, 1935-től

1949-ig a budapesti egyetemen a pedagógia professzora. Az Akadémiának tagja volt (1939-1949).

1930-ban megjelent karakterológiai művét, A vándor és a bujdosót sok támadás érte. A második világháború alatt tanszékén és a Magyar Pedagógiai Társaság elnöki tisztségében erélyesen állást

foglalt a fasiszta és militarista nevelés ellen.

Bensőséges barátságunk emlékeiből való az alábbi jellemző történet.

Szerkesztőnek lenni nem könnyű dolog. Ezt csak azok nem tudják, akik még nem próbálkoztak

ezzel a mesterséggel. Mert nemcsak értékes, jó tollú munkatársakkal kell tárgyalni a cikkek, tanulmányok ügyében, hanem olyan nemszeretem-”bedolgozókkal” is, akik tehetségükkel fordított

arányú makacssággal ostromolják Athena istennőt és az ő védnöksége alá helyezett folyóiratokat.

E tehertételhez tartozott egy középszerűnél is középszerűbb “bölcselő”, aki bőbeszédű, híg dolgozataival szerette volna elárasztani a filozófusok szaklapját. Természetes, hogy a szigorú

mércéjű, igényes és amellett puritán jellemű Prohászka Lajos nehezen állhatta ezt a nagyképű és

könyöklő férfiút. Messzemenő tapintattal – hogy senki rá ne ismerjen – nevezzük őt Kibédi és Makkfalvi Csizmadia

Sándornak. Az Egyetemi Könyvtárban történt az 1930-as évek elején – fülem hallatára.

Megszólal a telefon a következő, méltóságteljesen tagolt bemutatkozó szöveggel:

– Halló! Itt Doktor Kibédi és Makkfalvi Csizmadia Sándor egyetemi magántanár, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkári hivatalának irodavezetője.

Mire Prohászka Lajos – csodálatos önfegyelemmel végighallgatva a díszes címjegyzéket – így

viszonozta a bemutatkozást: – Halló! Itt csak Prohászka.

A lakonikus rövidség annyira meglepte a hosszú névjegyű telefonálót a drót túlsó végén, hogy egy pillanatra lélegzete is elállt. És aztán csak nagy nehezen tudta elmakogni, hogy tulajdonképpen mit is

akar.

A természettudósok köréből

Polihisztorok

BRASSAI SÁMUEL

Legyünk formabontók! Kezdjük a végén!

A hosszú élet titka

Olyan ritka matuzsálemi kort látva, minő a Brassai bácsié volt, ösztönösen vetjük föl a kérdést:

hogyan élt ez az ember? Hadd tanuljuk el tőle a hosszú élet titkát!

Röviden így válaszolhatunk: Egyszerű, mértékletes, józan eletet élt, és szinte gépies pontossággal osztotta be napjait. Ezenkívül nagyon vigyázott magára, hogy véletlen baj ne érje.

Napirendje általában a következő volt: Reggeli teáját ő maga készítette cl. A finom tea volt legfőbb ínyencsége. A teát egyenesen

Angliából hozatta. Bőséges reggelit fogyasztott, úgymint: pástétom, tojás, vaj, sonka, pirított kenyér.

Kortársi följegyzések szerint: “szinte tudományos gonddal és körültekintéssel főzte a teát meg a tojást”.

Jókai Kakas Márton című élclapjában több humoros történetet mesélt el Brassai

szakácsművészetéről. Délelőtt a munka órái következtek: előadások az egyetemen és elmélyedés tanulmányaiban.

A szokástól eltérően nem a déli órákban ebédelt. Nála délután ötkor volt az ebéd, melyen a zöldségfélék (saláták, főzelékek) vitték a főszerepet.

Ebéd után kémiailag tiszta főzésű feketekávét ivott.

Olyan tudós volt, akinél a gyakorlat elválaszthatatlan az elmélettől. Két nevezetes ínyencségéről – a dohányzásról és a feketekávé élvezéséről – tudományos értekezést is írt.

Vacsoráiról, vagyis “estebédjeiről” – nem szól a krónika. Ez talán nem is szerepelt napirendjén.

Ötórai ebédje után olvasgatott; nemcsak szakkönyveket és folyóiratokat, hanem különös előszeretettel előlapokat is. Esténként pedig sűrűn rendezte kvartettjeit, melyekre olykor jó barátja,

Erkel Ferenc is leutazott Kolozsvárra.

Végigtekintve napirendjén, Brassai bácsi nemcsak nagy tudós, hanem nagy életművész is volt.

Az utcán nagyon vigyázott magára. Az utcákon haladtában a világért sem ment el azon a soron, ahol építkezés folyt, nehogy az állvány összeomoljék, s baj érje őt.

Hát még a vasúton! Az olyan vonalakat, amelyek alagutakon vagy nagy töltéseken haladtak,

hacsak lehetett, elkerülte. Egyszer megtörtént, hogy rokoni látogatásra a szomszédos Tordára akarván jutni, egész körutat tett Magyarországon: Budapesten, Szegeden, Aradon át utazott Tordára! (És ez

nem mese, hanem megtörtént valóság, ezt fennmaradt levelezése is bizonyítja.)

A Kolozsvár és Torda közötti úgynevezett ,,Virágos”-völgyön vasúttal soha nem ment keresztül, mert

gyanakodott az ottani alagutakra. Ezért rendszerint szekéren járt Tordára rokonaihoz: Albert János ottani unitárius lelkész családjához. Albert Jánosné Szabó Druzsina ugyanis elsőfokú unokatestvére

volt anyai ágon. Leányuk: Albert Ilka Csegezy Mihályné egyedüli hozzátartozója maradt utolsó

éveiben... Évente egyszer-kétszer mindig fölkereste őket. Ahogy leveleiben írja: ,,Ha egészségem s az

időjárás engedi, a nyakatokon szándékozom lenni... Három-négy napig lebzselek majd ott... “

Ha nem kapott idejében szekeret, csak úgy gyalogszerrel “átsétált” Kolozsvárról Tordára. Egy ilyen

sétaútjára famulusát, Herman Ottót is magával vitte. A “rovarász” Herman útközben sáskákat gyűjtött. Egyszer csak odaszól neki Brassai:

– Adjon hét irracionálist, majd megmondom Torda előtt a köbgyököt.

És megmondta. Pedig útközben meg-megállott, hogy a keze ügyébe eső virágokat elemezze és meghatározza.

A gimnáziumi tanár

Brassai Sámuel két alkalommal működött a kolozsvári unitárius gimnázium tanáraként. Először 1837-től a szabadságharcig; másodszor 1859-től 1861-ig. Ekkor az Erdélyi Múzeum igazgatójává

választották.

Mint polihisztor könnyedén ellátta bármelyik tanszék teendőit. Az oktatási szabályzatnak megfelelően a világföldrajzot, fizikát, kémiát és matematikát latin nyelven tanította, de a történelmet

magyarul adta elő. Tanárrá választását az ifjúság nagy örömmel fogadta, és este az új tanárt fáklyás zenével tisztelte

meg. Az egyik diák beszédet is mondott ablaka alatt. De az ünnepelt sehol se mutatkozott. Sőt,

amikor az ifjúság betódult lakóházának udvarára, a gyertyát is kioltotta szobájában. Csakhogy a diákok sem hagyták ám magukat! Addig-addig éljeneztek az udvaron, míg egyszer csak, az alacsony

ajtón meghajolva, kilépett a magas, szikár alak. Végignézett a diákok seregén, s amint az éljenzés

csillapult, a várt oráció helyett csak a jókívánat viszonzásával felelt, megtoldva azt egy nyomatékosító szóval:

– Jól éljenek!

S azzal visszatért szobájába.

Nem alkalmazkodott a merev tanári sablonhoz. Addigi szokás szerint a tanárok simára borotválkoztak. Brassai bajuszt és szakállt növesztett. Negyvenéves volt. Fiatalos arcú férfiú, de a

haja már egészen szürke.

Ruházatában is eltért a szokott öltözködéstől. A tanárok magas kalappal, fekete kabátban jelentek meg az iskolában. Brassai úgy jött, ahogy a véletlen hozta. Amint a felügyelő diák jelentette az óra

kezdetét, rohant ahogy volt, amint íróasztalától felszökött. Néha frakkban, fehér nadrággal, néha

vászonkirliben. Télen télikabát helyett hálókabátban is megjelent. Tanítványaival szemben fesztelen és családias volt.

Előadásairól így emlékeznek meg egykori diákjai: “Beszéde kissé hadaró, de tisztán érthető. A nyers és pajkos kollégiumi ifjúság pedig Stand-állott meg előtte, ha valami gyöngéjükért tréfás

dorgálással kefélte le róluk a hibát.”

A diákok szeretete persze nem zár ki hébe-hóba egy kis tréfát.

Egyenes ágon vesszük egyik tanítványának családjától ezt a huncut történetet:

Tél volt. Hideg, erdélyi tél, de napsütéssel és ropogó hóval. Szánkázni, korcsolyázni és csicsonkázni (jégen csúszkálni) való idő. De jó lenne hancúrozni egy -két órát!

Mit tettek hát?

Felöltőitek télikabátjukat, a báránybőrrel bélelt zekét, úgy várták szeretett tanárukat. Amikor Brassai professzor úr belépett a terembe, körülvették dideregve.

– Hideg van, tanár úr, nem lehet itt tanulni, csak most fűtöttek be.

A kályhában előbb égő gyertyát helyeztek el, hogy a tanár úr semmi reményt ne fűzhessen a

fokozottabb tüzeléshez.

Brassai professzor úr megállapította, hogy valóban hideg van: a kályhában ég ugyan a “tűz”, de a szegény fiúk meleg zekében is dideregnek. Fogta hát az osztálykönyvet, és beírta a mai napra:

Hideg, rideg tanterem, Ahol öröm nem terem!

És kiadta a várva várt utasítást: – Menjetek, fiúk, szánkázni, korcsolyázni, csicsonkázni!

Növényvédelem – szabatos szöveggel

A kolozsvári botanikus kertben Brassai azt íratta a tilalomtáblákra: MINDENT A SZEMNEK, SEMMIT A KÉZNEK!

Másnap egyet fordul a kertben, hát mit lát!

Egy jogász négykézláb állva, a fogával szaggatja a rózsát, s rejtegeti a kalapjába. – Hé! Mit mivel nagysád? – kiáltja Brassai bácsi. – Hát nem tudja, hogy a növényekben kárt tenni

tilos? – Igenis, nem tudom – felel a jogász. – Mert azt itt nem hirdeti semmi. A táblákra csak az van írva:

“Mindent a szemnek, semmit a kéznek!” Hát nyúltam én a kezemmel valamihez?

Brassai Sámuel ennek utána átlátta, hogy mikor tilalomról van szó, elméskedés helyett jobb az egyszerű, világos beszéd. És még aznap azt íratta a táblákra:

A NÖVÉNYEKHEZ NYÚLNI NEM SZABAD!

Egy polémia költői emléke

Különösen érdekes és mulatságos a Szemere Miklóssal folytatott polémiája, amely Arany János folyóiratában zajlott le.

Ez a polémia azzal kezdődött, hogy Szemére Miklós is beleavatkozott a Jósika-féle vitába. A fölvetett kérdés ez volt: “Képezheti-e és mennyiben az író egyénisége bírálat tárgyát?” Gyulai

véleménye szerint: a szerző modorát, egyénisége e megnyilatkozását igenis lehet bírálni, lehet

rosszallni. Szemere Miklós ennek ellenkezőjét vitatta. Szemerének aztán Brassai felelt, s köztük nagyon mérges tollharc alakult ki. Ügyannyira, hogy Szemere bősz viszonválaszát Arany János már

nem is volt hajlandó közölni.

A vitába tehát beleszólt Arany János is. Sőt, a polémiával kapcsolatosan még Tompa Mihály is hallatta hangját. Ennél a fordulatnál

megállapodunk, mert Tompa Mihálynak egy ismeretlen versével leszünk gazdagabbak! Viszonválaszát Szemere pataki szőlőjében írta, a borházban. Hónapokra ide húzódott el a világ

elől, hogy elkészülhessen a vitairattal. Kivitt a szőlőbe egy tehenet és egy öregasszonyt, aki takarított

rá. Tompa Patakon járt ebben az időben, s értesülvén Szemerének közeli tartózkodási helyéről,

felkereste őt a szőlőhegyen. Költő barátját azonban nem találta a borházban, mert éppen a kkor sétálni

ment az erdők felé. Hiába várt reá Tompa, csak nem tudta bevárni. Fogott tehát egy fél ív papirost, s verset rögtönzött reá:

Szemere Miklósnak

Ez a ház nem borház, kritikának háza,

Hol Szemere Miklós majd a falra másza,

Míg úgy elbánt a vén, szálkás Brassaival,

Hogy az egész ország hangos brávót rivall. De meggondolván: a tavaszt itt tölti el

Egy öregasszonnyal, meg egy vén tehénnel...

Azt mondom: vesszen el az is, aki nyerhet, Mert ebnek kívánok ilyen győzedelmet!

Brassai és Gyulai

Tudóskörökben aligha volt groteszkebb látvány, mint a hórihorgas, hatalmas Brassai Sámuel és a kis termetű Gyulai Pál egymás mellett.

Éppen a feltűnő méretbeli különbségükön alapszik az a közismert anekdota, amely szerint az

egymással örökösen vitatkozó Brassai és Gyulai között egyszer ilyen párbeszéd zajlott le: – Ha nem enged a makacsságából, mindjárt zsebre vágom! – monda az érveit és türelmét vesztett

Brassai.

Amire Gyulai így replikázott: – Vághat! De akkor több ész lesz a zsebében, mint a fejében!

Összekoccanásaik és heves polémiáik ellenére is, Brassai és Gyulai – a két szenvedélyes vitatkozó –

kedvelte egymást.

A majdnem harminc évnyi korkülönbség dacára is barátság fűzte össze őket. Hiszen még Kolozsvárról régi ismerősök. Egy időben kerültek Kolozsvárról Pestre, és az 50-es években együtt

voltak a Budapesti Hírlap munkatársai, azután pedig éveken át (1858-62) együtt tanárkodtak

Kolozsvárt: Brassai az unitárius, Gyulai a református gimnáziumban. Arany Jánossal is Gyulai révén ismerkedett meg Brassai. A hosszú és a kurta kritikus néha együtt

rándult le hozzá Nagykőrösre. Később Arany János folyóiratainak mindketten szorgalmas

munkatársai. Ámde a barátság abban az időben nem jelentett okvetlenül pajtáskodást, “bratyizást”. Brassai és

Gyulai mindvégig önözték egymást. Sok mindenben nem értettek egyet, de ez nem zavarta barátságukat, így – többek közt – a

nőkérdésben sem.

Amikor Gyulai egyre támadta az írónőket, és tagadta a nők irodalmi és tudományos szereplésének jogosultságát, vele szemben Brassai ekként védte a feminista álláspontot:

“Ön az írónőség jogosultságát tagadja elvben, de megengedi kivételekben. Én az írónőség

jogosultságát engedném meg elvben, s harcolnék azon kivételek ellen, melyek az elvet rossz hírbe hozták... “

Majd így foglalja össze álláspontját – remélve, hogy megnyerheti Gyulait: “Nőt kirekesztő pályát sem elméletileg, sem történelmi alapon értelmezni nem lehet. Különben azt

izenem Önnek még egyszer, amit Frigyes monda Laudonnak: – Nem szeretem Önt magammal

szemben. Jöjjön, üljön mellém!”

Barátságuk később kiterjedt Gyulai családjára is. Brassai szívesen látogatott el Szendrey Ignáchoz, s

egy-két heti korkülönbségük alapján “urambátyámnak” és “uramöcsémnek” szólították egymást. Brassai egy leányfalusi kirándulásáról is van anekdotikus emlék.

A szentendrei hajón történt:

Brassai bácsi kifelé igyekezett Leányfalura GyulaivalGyulaihoz. Beszélgetés közben Gyulai szivarral kínálja Samu bátyját, de az nem fogadja el:

– Köszönöm, öcsém! Nem szoktam ebédek után szivarozni.

– Ebédek után? – kérdi Gyulai. – Hát Erdélyben újabban így beszélnek magyarul?

– Így! – volt a lakonikus válasz, s ezután a beszéd más, tárgyra tért.

Csak este derült ki, hogy Brassai mit akart a többes számú “ebédekkel” mondani. Vacsora után ugyanis Gyulai megint megkínálta Samu bácsit szivarral, s a válasz most is ugyanaz

volt, mint délután a hajón:

– Köszönöm, öcsém! Mondtam már, hogy nem szoktam ebédek után szivarozni. – De az istenért, Brassai bácsi, hogy lehet így magyarul beszélni! “Ebédek” után!

– Csak azért, öcsém, mert a magyarnak ebédjei vannak: reggebéd, délebéd és estebéd, de frustukja

meg vacsorája nincs!

A londoni tószt

Brassai sokféle tudománya közt jelentős helyet foglal el nagy nyelvtudása.

Egyszer megkérdezték tőle: – Sok nyelvet tanult-e?

Erre így felelt:

– Mindegyiket, aminek a literatúrája érdemes volt rá. Utolsó éveiben megtanult arabul. Akkor már “hatvan” nyelvet tudott, így mondják, de ez tán csak

annyit jelent, hogy igen sok nyelvet tudott. – Dehát nekem könnyű volt – szokta mondani –, mert egyéb dolgom se volt. Ha se felesége, se

gyereke nincsen az embernek...

A latin költők mellett főleg az angolokat kedvelte. Burns költeményeit Gyulai Pál ajánlotta figyelmébe, mint ahogy Arany Jánost is ő biztatta Burns fordítására.

1871-ben az unitáriusok világkongresszust tartottak Londonban. Megállapították az erdélyi és

angliai unitáriusok szellemi, lelki rokonságát, bárha történetileg más volt a fejlődésük. Ebben az időben az erdélyi unitáriusok részéről Brassai levelezett az angliai unitáriusok

vezetőivel. Nyelvtanilag teljesen hibátlan leveleket írt.

Természetes, hogy őt is meghívták a világkongresszusra. Sőt, bankettet is rendeztek tiszteletére. A banketten Brassai angol nyelvű pohárköszöntőt mondott. Tósztja után jobbról is, balról is

gratuláltak neki. Az angolok egyik vezetője következőképpen gratulált:

– Úgy látszik, nemcsak vallásunk rokon, hanem a nyelvünk is rokonságban van, mert sok magyar

szót megértettünk! Brassai nagy csodálkozással felelte:

– De kérem, én angolul beszéltem!

Angolul beszélt, persze, s méghozzá folyékonyán. Csakhogy a nyelvnek írott formájában, úgy, ahogy a könyvekből vizuálisan tanulta.

Az egyetemi tanár

Az 1872-ben létesített kolozsvári egyetemen a hetvenöt éves Brassai Sámuel tanszéket kapott. Kortársi följegyzés szerint Eötvös József már előre kiszemelte őt a létesítendő egyetem tanárának.

Levélben szólította fel: válasszon tetszése szerint tantárgyat. De mielőtt még eldőlt volna, hogy kik

lesznek az egyetem tanárai, Eötvös meghalt. Eötvös utóda, Pauler Tivadar az összes katedrára pályázatot hirdetett. Brassai is felküldte

folyamodványát. Nem is egy tanszékre pályázott, hanem egy csomóra; nem is egy kar tantárgyaira,

hanem mindjárt kettőre: a bölcsészetire és a természettudományira. Beadványa mindenesetre szokatlan volt, és némi nehézségeket támasztott a minisztériumban. És Brassai ennek a

sokoldalúságának köszönhette, hogy kinevezése a többi tanár kinevezésénél egy héttel későbben

történt. Az elemi matézis katedráját kapta a természettudományi karon, és mindjárt az első évben az a

kitüntetés is érte, hogy tiszteletbeli doktorrá választották.

Az újonnan megnyitott egyetem professzorai testületileg kérték a kormánytól, hogy címük

“nagyságos” legyen.

Brassai nem volt híve a megkülönböztetéseknek, s egyre gúnyolódott a címkórságon. Ezentúl tehát mindenkit következetes kitartással “nagysádnak” szólított. “Mert ma már mindenki megköveteli a

címet.” Azelőtt csak az erdélyi fejedelem volt “nagyságos”!

Vendégeit ezentúl rendszerint e szavakkal fogadta: – Nagyságodék nagyon kegyesek, hogy engem meglátogattak.

Egyetemi hallgatóit sem vette ki e titulus alól: – Nagyságos tanárjelölt úr – mondta gúnyosan.

Hogy a címkórságot még vaskosabban gúnyolja, leveleiben ,,nattsád”-ot írt.

Egyik tanítványa följegyezte: hogyan magyarázta Brassa i az egyetemen az imaginárius számot.

– El tudnak-e képzelni olyasmit, ami annál nagyobb lesz, mentői többet veszek el tőle?

– Nem! – hangzott egyöntetűen a válasz. – Pedig van. Ha a kutya a kerítés tövében lyukat kapar, az annál nagyobb lesz, mentől többe t vett

el belőle. Ilyen az imaginárius szám is.

Brassait azonban nem elégítette ki a matematika. Mint polihisztor hozzászokott ahhoz, hogy sokfélét

tanítson. 1874-ben áthelyezését kérte a földrajzi tanszékre, de sikertelenül. Engedélyt kapott azonban arra ,

hogy magántanári minőségben taníthassa a szanszkrit és összehasonlító indogermán nyelvészetet a

bölcsészeti karon.

Jókai humoreszkje

Brassai akadémiai viszontagságait Jókai egy pompás humoreszkben örökítette meg:

“Látod, tisztelt publikum, ezt a szép hószínű szakállat és hószín hajfürtöket? No, hát tudd meg, hogy ennek minden szála külön tudományban őszült meg.

Brassai mindent tud, amit csak tudni lehet: ő nagy filológ, filozóf, matematikus, botanikus,

kritikus, historikus, grammatikus, statisztikus, lingvista, belletrista, polémista és jurista; és azonfelül még muzsikus is.

Ennek a sokoldalú tudományosságának köszönheti, hogy a Magyar Tudományos Akadémia öt

osztálya közül egyikben sem választják meg rendes tagnak. Mert mikor a naggyűlés napja elkövetkezik, s az osztályoknak ajánlani kellene rendes tagságra

kandidátusokat, akkor legelébb is elkezdi a természettudományi és matematikai osztály, hogy mint természettudós is nagy érdemeket szerzett ugyan magának Brassai, de mik ezek azon nagybecsű

szolgálatokhoz képest, amiket a magyar irodalomnak a nyelvészet mezején tett; ott volna igazán a

helyén; dísze, virága, címere fogna lenni a filológiai osztálynak, s minthogy tíz több, mint kilenc, tehát mathematice áll, hogy attól az osztálytól ajánltassék, amelyikné l több az érdeme. A filológiai

osztály viszont mély deferenciával elismeri, hogy Brassai a nyelvészetben rendkívüli sikerrel

működött, s ha semmi egyebet nem mívelne, mint ezt az egy szőlőjét az Urnák, bizony be is választaná őt osztályába rendes tagnak; de amidőn Brassai annyira kitűnő filozóf, hogy e hajlama és

tanulmánya minden egyéb működésére keresztül-kasul kiterjed, tehát úgy kívánja mind a költői

igazságtétel, mind a grammatikai superlativus, hogy ahol «legnagyobb», oda választassák be: a filozófiai osztályba. A filozófiai osztály végre ezen bölcsészeti dedukciót állítja fel: ámbátor elismert

dolog, hogy Brassai a filozófok között is kitűnő, mindazonáltal már eddig is a természettudományok

levelező tagja lévén: tehátlan mind logice, mind naturaliter az következik, hogy ki mely helyen

leveledzett, azon helyen virágozzék is, s visszautasítja a kandidációt a természettudósokhoz. S e

nemes vetély így foly évről évre. Brassainak minden osztály égig emelgeti a másik osztályban tett érdemeit, s együtt az öt osztály

együttes érdemeiért nem választja meg rendes tagnak; hanem végül azt mondja, hogy mindez semmi!

Brassai nagy tudós ugyan, de hát még milyen nagy zeneértő! Válassza meg hát a konzervatórium. A rossz világ aztán rájuk fogja, hogy félnek a polémiáitól. Bizony félhetnek is!

Alig van köztünk élő ember, akinek egy bokréta ne jutott volna azokból a csalánokból, amiket

Brassai herbáriumából poéták, muzsikusok, kritikusok, filozófusok és matematikusok számára időnkint ajándékozni szokott. S hogy polémiáiban mindig ő marad a győztes, arról, úgy hiszem, az

első látásra mindenki meggyőződhetik. Nekünk ki van a hajunk tépve, mi pedig az övéből csak egy szálat sem bírtunk kicibálni.

Jelenleg mély béke van közöttünk, amit az is tanúsít, hogy legközelebbi polémiájában Gyulai Pál

barátunkkal, még Tallérossy Zebulonunkat is bizonyságtevő tanúnak hívta fel, amiből az derül ki, hogy még az Üstökös-t is tanulmányozza mint nyelvészeti specialitást.

Kívánjuk neki és magunknak, hogy még mint viruló öreggel együtt élhessük meg a tort, melyet

rendes taggá megválasztásakor fogunk csapni, pendantjaként amaz emlékezetes haricskapuliszka-estélynek, melyre egyszer jókedvében kilenc összemarakodott kritikust és

antikritikust meghitt magához, azon olympi élvezet reményében, hogy mint fogják majd egymást megenni! Ami azonban nem történt meg: egymás húsára nem került a sor, miután Brassai bácsi ennyi

sűrű érdemei mellett még kitűnő – szakács is.”

A különc Brassai

Brassai kétségtelenül az úgynevezett “bogaras”, különc tudós-típushoz tartozik. Egész életmódja, ruházkodása, étkezése, szokásai mind-mind eltérnek a megszokott, átlagos formáktól.

Különcsége ruházatában volt leginkább feltűnő. És ez nem annyira pénzbeli, mint inkább időbeli

takarékosságával függ össze. Minél kevesebb időt pocsékolni az öltözködésre és vetkőzésre – ez volt egyik életelve.

Otthon, tudós-műhelyében megszokta a kényelmet: papucsban, trikóban, daróczekében ült íróasztalánál, így fogadta a nagy német lexikonkiadó Brockhaus látogatását is, ki ezt az öltözetet

“magyar nemzeti viseletnek”(!) vélte.

“Praktikus” öltözködéséről fennmaradt egy mulatságos anekdota is. Mint filozófus egyszer, az

ötvenes években imigyen gondolkozott:

“Rövid az élet! Hát milyen nagy helytelenség, hogy az öltözködésre napi egynegyed órát pazarlunk el! Ing, lábravaló, harisnya, nadrág, lajbi, kabát, nyakravaló, csizma... Ez évenkint

kilencven óra, ötven esztendő alatt négyezerötszáz óra, vagyis száznyolcvan nap. Fél év! Ennyit tékozlunk el a drága időből arra a hitványságra, hogy meztelenségünket fedezzük. Ez nincsen jól!

Majd segítünk rajta!” Így gondolkodott a bölcs. És megalkotta a “filozófus-ruhát”, amely magában

foglalja az összes említett toalettcikkeket, de csak egyetlen darabból áll! Az ember egy pillanat alatt bújik bele mindenestül, és csak a nyakán van egy gomb, melyet be kell gombolni...

És ilyen “filozófus-ruhát” csináltatott is magának Brassai.

Ámde egyről megfeledkezett a bölcs férfiú. Arról – engedelmet kérünk! – , hogy minden nap vannak percek az ember életében, amikor levetkőzni éppen nem akar, de ruházat dolgában mégis

némi pongyola kényelmet óhajt...

Égy ilyen perc épp nagy társaságban lepte meg a tudóst, aznap, mikor először viselte a “filozófus-ruhát”. Magányba vonulván egy kis időre, rájött arra, hogy ruhakompozíciója alapjában

véve célt tévesztett. Mert az egy gomb kevés...

S azon a napon nemcsak először, de utoljára is viselte a “filozófus-ruhát”.

Könyveinek kezelése is különcségeihez tartozott. Nagy könyvvásárló volt – könyvgyűjtő szenvedély nélkül.

Ismerősei szerint minden számlája közt könyvszámlája volt a legnagyobb. Tanulmányaihoz sok

könyvre volt szüksége, s kényelmesebb eljárás volt a szükséges könyveket megvásárolni, mintsem innen is, onnan is kölcsönözgetni.

Hasonlóképpen költséges szenvedélye volt a drága kották vásárlása, francia és angol szemlék

előfizetése stb. Könyveit és folyóiratait azonban nem tartotta meg; elolvasásuk után szétajándékozta őket.

Havonként kosárszámra küldte a hazai és a külföldi könyveket, folyóiratokat az unitárius kollégium könyvtárának.

Lakásán csak lexikonokat, szótárakat, bibliográfiákat s egyéb efféle segédkönyveket tartott,

amelyekre bármikor szüksége lehetett. Annál inkább gyarapította – mint már mondtuk – az unitárius kollégium könyvtárát.

E könyvtárral kapcsolatosan érdekes epizód:

Kollégiumi tanár korában elvállalta a könyvtár rendezését. Mikor a francia trónkövetelő, V. Henrik erdélyi útjában, 1847-ben meglátogatta az unitárius

kollégiumot, Brassai kalauzolta, s elvitte a könyvtárba, mely a hercegnek igen megtetszett. Mondják, hogy a herceg a Journal des Débats-ban lapozgatott, melynek húsz súlyos kötete alatt meghorpadt a

padló, s V. Henrik figyelmeztette Brassait a horpadásra. Brassai pedig így felelt:

– Bizony, uram, ezeknek súlya alatt már megroppantak trónusok is!

A szórakozott professzor

A szórakozottság pillanatnyi feledékenység. A szórakozott ember figyelmét fontosabb dolgok kötik

le, mint amire éppen gondolnia kéne.

A szórakozottság általános tudós tulajdonság, de Brassait mint különösképpen szórakozott tudóst ismerjük.

Jellemző példa e tekintetben, hogy az óra és a béka közismert anekdotájának magyar változatát éppen az ő személyéhez fűzték. Eszerint: Amikor egyszer Erdélyben egy tóparton a béka érverését

számolta, kísérlete végén óráját dobta a vízbe, a békát pedig zsebrevágta.

Ezt az anekdotát már tulajdon tanítványai így, az ő személyéhez kapcsolva mesélték. Pedig ez a legtipikusabb vándoranekdoták egyike.

A vándoranekdotákkal foglalkozva alig van érdekesebb játék, mint számba venni: ki mindenkinek

tulajdonítottak egyazon históriát – különféle változatokban. Mi magyarok Brassai személyéhez fűztük az óra és a béka történetét. A németek Kantot tisztelték

meg az ehhez legközelebb álló változattal: az óra és a tojásfőzés mulatságos epizódjával. A franciák Madame de Staëlról mesélik ugyanezt.

Brassai szórakozottságának egy másik nevezetes esete okozta állítólag örökös nőtlenségét. Történt – úgy mondják –, hogy egyszer eljutott a vőlegénységig, sőt az esküvő napjáig is.

Öltözködik ünnepi feketébe, de öltözködés közben elgurul az egyik mandzsettagombja. Talán a nagy

vaságy alá? Talán a súlyos szekrény alá? Keresi itt is, keresi ott is, teljes hosszában lehasal a földre, bottal, léniával akarja előkaparni a gombot – a gomb azonban nincs sehol! Talán az egyik sarokban –

a könyvrakás alatt? Talán a másik sarokban – a folyóiratkötegek alatt?

Brassai Sámuel alapos munkát végzett mindenben, amihez egyszer hozzákezdett. A mandzsettagomb keresését sem hagyta abba, míg meg nem találta. Közben észre sem vette, hogy a

keresgéléssel órák teltek el, s mire előkerült a gomb, már régen elmúlt az esküvőre kitűzött idő ,. ,

Most már hiába is keresné fel a menyasszonyát!

Így maradt öreglegény – mindörökre.

A muzsikus Brassai

A polihisztor Brassai sokféle tudományához még kitűnő zenei tehetség is járult. A matematikai és zenei tehetség korrelációjának újabb iskolapéldája!

Mester az elméletben, művész a játékban.

Polemikus természetét ezen a téren sem tagadta meg. Különösen nevezetes a Liszt Ferencet támadó vitairata: Magyar vagy cigányzene? Elmefuttatás Liszt Ferenc cigányokról irt könyve felett

(1860). Zenetörténeti és zeneesztétikai érvekkel bizonyította, hogy a magyar népi zene semmiképpen sem azonosítható a cigányzenével. Állításait – melyeknek egy része pedig még csak megsejtéseken

alapult – azóta a magyar zenei folklór-kutatás európai hírű eredményei igazolták.

A személyéhez fűződő anekdotakörben számos zenei vonatkozású epizódot találunk.

A legelső idevágó történet arról szól, hogyan tanult meg zongorázni? Úgy, mint kevés ember a

világon. 1813-ban Kolozsvárra kerülvén, csak egynéhány hónapig tanult egy zongoratanártól. Mikor aztán

az országos ínség következtében ő is igen szegény lett, maga folytatta a tanulást, éspedig – zongora hiányában – az asztalon krétával rajzolt klaviatúrán.

Vizuálisan pótolta az auditív képzeteket! Egyes krónikásai azt írják: “országokat utazott

keresztül”, hogy egy-egy jóhírű muzsikust vagy énekesnőt meghallgasson. Ebben alighanem egy kis túlzás rejlik, de tény, hogy zeneszenvedélye feledtetett vele minden

fáradalmat. Egy-egy nevezetesebb koncertért hosszú utazásra is könnyen rászánta magát. Barátjának,

Erkel Ferencnek minden hangversenyére felutazott Pestre. Joachim hangversenyére Berlinbe utazott; Paganiniért, Adelina Pattiért és másokért Bécsbe.

Tóth Béla anekdotakincsében a következő történetet olvassuk:

Brassai bácsi egy havas téli nap azt mondta Herman Ottónak: – Megyünk Bécsbe!

– Bidek? – kérdezte Herman Ottó egy kissé náthásán. – Az újságok azt írják: az Operában olyan énekesnő lép föl, amilye n Angelica Catalani óta nem

volt. Meg kell hallgatni.

Mesélték Brassai bácsiról – ha nem is igaz –, hogy a század húszas éveiben gyalog ment le Velencébe, meghallgatni a Fenice-színházban Angelica Catalanit; akit aztán mindhaláláig a világ

legnagyobb énekművészének vallott, s még csak egyet ismert el hozzá foghatónak: Adelina Pattit.

Hát a két úr fölpakolódzott. Abban az időben még nem volt vasút Kolozsvártól Nagyváradig; a Biasini-féle bérkocsin kellett menni. A “Biasini” pedig volt az ilyen nagy havakban hat, sőt nyolc

hegyi ló által vont omnibusz. Ezúttal nyolcas fogat húzta a bárkát, de a Vlegyászán mégis elakadtak; úgyhogy a két tudós csak akkor érkezett Bécsbe és az operába, mikor a Faust előadása már javában

folyt. Letévén kis poggyászukat az Opera portásánál, megváltották telegrammal megrendelt jegyeiket,

s besiettek a nézőtérre. Margit épp a rokka-dalt énekelte. Alig telepszenek le, Brassai bácsi egyet ránt a Herman Ottó

kabátján:

– Menjünk! – Bi a fete? – szólt Herman Ottó még mindig náthásán.

De híven követte a kifelé cihelődő öreget, kinek görnyedt óriás alakja, hosszú ősz haja és szakálla

nagy föltűnést keltett a nézőtéren. A portástól visszakérték a holmit, a vasúthoz hajtattak, és meg se álltak Kolozsvárig. Azazhogy

mégis megálltak, mert a Biasini a Vlegyászán megint elakadt a hóban. Ekkor aztán Herman Ottó

mégiscsak megtudakolta, hogy miért szaladtak ők el Bécsből; hiszen alig hallgatták az operaelőadást

fél percig, ezt is csak Brassairól mondván, mert ő, Herman Ottó, a rossz fülű, nem hallott egy árva

kukkot sem az egész énekből. – Azért, mert nekem elég volt tíz taktus és megítéltem, hogy az az énekesnő nem hogy a Catalani

vagy a Patti nyomába léphetne, hanem igen gyenge egy énekesnő. Minek vesztegettük volna rá az

időt? Egy másik változat szerint már az Operában kimondta ítéletét:

– Menjünk haza, mert ez verkli – nem ének!

MENTOVICH FERENC

Költő, filozófus és természettudós. Az ötvenes években néhány esztendeig Arany János egyik

tanártársa a nagykőrösi gimnáziumban. Később (1856-tól) Marosvásárhelyt a kollégium természettudományi tanszékét töltötte be. Amellett szorgalmasan írogatott népszerűsítő cikkeket és

tankönyveket.

Nagykörösön

Nagykőrösi éveiben Charivari címen egy kis élclapot szerkesztett, azaz rajzolt, mert kitűnő grafikus

volt. Egyik önkarikatúrája ezt a címet viseli: “Legjobb az egyenes út!” A rajz pedig azt a történelmi

pillanatot örökíti meg, amikor éppen átmászik az iskola kerítésén, mert sokáig időzvén a természetrajzi szertárban, az iskola kapuját rázárták, s más “egyenes út”-ja nem maradt!

Ismerünk egy párbajhistóriát is Mentovich nagykőrösi éveiből. Erről előző könyvünk Írói párbajok

című fejezetében számoltunk be.

De – párbajról lévén szó – “lovagias kötelességünknek” tartjuk utólag tájékoztató nyilatkozatot tenni, mert a Mentovich személyéhez fűződő anekdotával időközben másutt is találkoztunk. Éspedig

egy 1832. évi kiadványban. Mentovich akkor mindössze tizenhárom éves volt, tehát még nem

“párbajképes”! A keszthelyi Georgikon egyik tanárának, Lencsés Antalnak Ligeti Vidor álnéven megjelent

anekdota-gyűjteménye (Mulatságos sokféle) 22-es sorszám alatt közli azt a komikus párbaj históriát,

amelynek Mentovichra alkalmazott változatát Tóth Béla anekdotakincstárából mi is átvettük, íme, a párbaj 1832. évi “ősbemutatója”:

B. kalmárt egy tiszt kihívta pisztolyviadalra. Amint a meghatározott helyre jutottak, kérlelé a tisztet a kalmár, békülne meg vele. “Nem – monda a tiszt –, ebből semmi sem lesz; egyikünknek e

helyen kell maradnia!” “No, hát maradjon itt tiszt úr, én hazamegyek” – felelé a kalmár.

Valószínű, hogy itt ismét vándoranekdotával van dolgunk. Mentovich ismerhette a Ligeti Vidor-féle anekdotát, s a visszavágó feleletet adott alkalommal maga is alkalmazta. De ha nem: saját

fejéből is kipattanhatott ez a szellemi szikra.

Ha már megbolygattunk egy anekdota-változatot, helyénvaló lesz ideiktatni egy másikat is, amelyet

szintén Mentovichcsal kapcsolatosan jegyeztek föl. Lehet, hogy tényleg tőle ered ez a szójátékos anekdota, és akkor őt tekinthetjük első forrásnak, de megtörténhet, hogy valamely korábbi följegyzés

ellenkezőt bizonyít, s ő ismét csak “másodközlő”.

Ez az anekdota mindenesetre igen ismerős; érdemes lesz tehát keresni elődeit és utódait, íme: Találkozik Mentovich egy volt tanítványával.

– Mi lett magából? – kérdi.

– Ügyvéd.

– S van ügye?

– Nincs. – Akkor hát ügyetlen.

– De volt már egy.

– Akkor együgyű. – De azt is csakhamar másra bízták.

– Akkor ügyefogyott.

Marosvásárhelyt

Szeretetre méltó, derűs egyéniségét a székely fővárosban is csakhamar megkedvelték. Élé nk részt vett

a társadalmi életben, s mint kitűnő tarokkpartnert tartották számon.

Egyszer, amikor az igazságügyminiszter ellátogatott Marosvásárhelyre, a tiszteletére rendezett estélyen – többek között – Mentovichtól is megkérdezte:

– Nincs-e valami kívánságuk a marosvásárhelyieknek?

Amire Mentovich szokott elmésségével így felelt: – De bizony van, kegyelmes uram! Parancsoljon rá Dózsa Dániel királyi táblabíróra, hogy fizesse

is meg, ha veszít a tarokkon!

Mentovich, mint a német nyelv tanára

A Bach-korszakban a körösi nyilvános gimnáziumot is az Entwurf, vagyis az osztrák birodalmi

tanterv szerint muszáj volt szervezni. Az oktatásügynek ugyanazon paragrafusait alkalmazták

Magyarországon is, mint Bécsben meg a császári tartományokban. A bécsi kormány lega lább annyit akart kierőszakolni, hogy néhány tantárgyat németül tanítsanak.

De a nagykőrösi tanári kar még erre sem volt hajlandó. A német nyelvet még a havonként felkívánt

jegyzőkönyvekbe sem eresztették be. Magyarul nem volt szabad, németül nem akarták írni, szerkesztették tehát deákul, ha nem is éppen Cicero stílusában. A sok szorongatásra bőven és

alaposan kifejtették a fölterjesztésekben: miért lehetetlen Kőrösön németül adni elő. A harminckét ok között a legutolsó és legfontosabb az volt, hogy: a tapasztalás szerint a körösi, kecskeméti s általában

az alföldi magyar fiú gyomra a német szót nem veszi be. Ezt a körülményt hónapról hónapra

jelentették a hivatalos fölterjesztésekben. Mentovich volt akkor a német nyelv tanára, reá hárult a feladat, hogy megfogalmazza a

jelentésnek ezt a részét. És ő szorgalmasan jelentette is a kormánynak a körösi diákokról, hogy:

“Litteram ch nullo modo possunt pronunciare.” Vagyis hogy: a ch betűt (illetőleg ch hangot) semmiképpen nem tudják kiejteni.

Egy idő múlva azonban a “magas kormány” kezdte megelégelni ezt az ártatlan passzív rezisztenciát. Viszont a tanári kar sem akarta az iskola nyilvánossági jogát veszélyeztetni, valamiféle

mentő ötletre volt tehát szükség. Mentovich segített a bajon. A legközelebbi fölterjesztésben már a

következő örvendetes haladást jelentette: “Jam nonnulli incipiunt litteram ch pronunciare.” Vagyis; néhányan már kezdik a ch betűt kiejteni.

HERMAN OTTÓ Egy ,,cicerós” vezércikk következményei

Nem csoda, hogy Herman Ottóról majdnem annyi anekdotaszerű történetet jegyeztek föl, mint

Brassairól. Sok tekintetben hasonlítottak egymáshoz. Az erős kritikai hajlam és a határozott, gyors

döntés mindkettőjüknek alaptermészete volt. Herman Ottó cselekvési határozottságának egyik jellemző példája: megválása kolozsvári lapjától

és egyúttal Kolozsvártól is.

Herman Ottó hosszabb időn át a K. Papp Miklós szerkesztette Magyar Polgár című ellenzéki lap munkatársa volt.

Az 1872. évi képviselőválasztások – egykorú följegyzések szerint – “az anyagi és erkölcsi

korrupció éppen nem válogatós eszközeivel mentek végbe”. A választási mozgalmak Kolozsvár városát is élénk izgalomba ejtették. A kormánypárt jelöltjei: gróf Péchy Manó kormánybiztos és

Hajós János miniszteri tanácsos; a balközépé: Sámi Lás zló református kollégiumi tanár és Ráth Károly, a későbbi képviselő voltak.

Herman Ottó nagy erőfeszítéssel korteskedett testi-lelki jóbarátja, Sámi László érdekében. A

választás napján, 1872. július 4-én reggel, az izgalom tetőpontján még pandúrfegyver is szegeződött Herman Ottó mellének. Sámi László azonban száz és egynéhány szavazattal kisebbségben maradt.

A Magyar Polgár másnapi számában a szerkesztő – az ellenzéki szerkesztő! – ezzel a jámbor

felhívással kísérte a baloldal vereségének bejelentését: “Mikor e sorokat írjuk, a választások zaja már sokat csendesült. Tegyünk félre minden ellenségeskedést, s polgártársaink nyugodjanak meg a

történtekben.” De Herman Ottó – a főmunkatárs – nem tudott megnyugodni. Izzó szenvedélytől lobogó

cikkekben támadja Péchy Manó kormánybiztost. E támadások miatt sajtóper sajtóper után zúdult

nyakába. Vállalta, és harcolt tovább. De néhány nap múlva kicsordult a pohár. Amikor ugyanis a kolozsvári kormánypárt július 22-én fáklyászenét adott a képviselővé választott

gróf Péchy Manó kormánybiztosnak, az ünnepelt pedig beszédet mondott hódolóinak: K. Papp

Miklós – az ellenzéki szerkesztő! – Péchy Manó beszédét nagybetűs, úgynevezett “cicerós” szedéssel közölte fő helyen, vezércikk gyanánt!

Midőn Herman Ottó – a főmunkatárs – meglátta a cicerós cikket, a késő esti órákban átment a

kollégiumi nyomda egyik kis udvari szobájában levő lakására, magához vette fokosát, fejébe nyomta élete végéig őrzött, széles karimájú kalapját, és elhagyta kincses Kolozsvár falait, tudományos,

politikai és társadalmi sikereinek első színhelyét. A Magyar Polgár július 25-i számában pedig az előző nap keltezésével a következő nyilatkozat

jelent meg: “A Magyar Polgár t. olvasóközönségével tudatni kívánom, hogy megszűntem e lap

munkatársa lenni. Kolozsvártt stb. Herman Ottó.” Két barátja, távozását látva, utána sietett. A temetőnél utól is érték, de – kíséretéül szegődve –

hasztalanul kérlelték a visszatérésre.

Felek határában Herman Ottó meginvitálía társait a “hármas csárdába”. – Fiúk! térjünk be egy pohár szíverősítőre, s ezzel vegyünk még egyszer búcsút egymástól.

Tovább úgysem engedem, hogy kövessetek! A “hármas csárdában” három pohár szíverősítő és három virginia mellett elnézésüket kérte, hogy

csak ilyen “vékony búcsúlakomát” rendezhetett, de mikor a “cechet” kifizette, mindössze huszonkét

krajcár maradt a zsebében.

Nem a ruha teszi az embert!

– mondja a közmondás, és nagyjából ezt valljuk mi is, akik a könyvek világában élünk és

tudományszakunk napszámosai vagyunk.

Herman Ottó általában gondot fordított a ruházatára, de voltak életének olyan szakaszai is, amikor nem telt neki a “módira”. Egyik ilyen periódusa volt a Kolozsvárról távozása utáni esztendő. Előbb –

több mint egy évig – egy barátjánál, Bedőházy János szászvesszősi birtokosnál éldegélt; onnan

költözött fel 1873 december közepe táján a fővárosba. Barátja, Bedőházy is felutazott vele.

Amint Budapesten az utcán végighaladtak, Bedőházy nagy bundában, sapkában, Herman Ottó

pedig vékony pepita nadrágjával, bársony zekéjével, nagy karimájú olasz ka lapjával: kirívó ellentétük meglehetős feltűnést keltett. Az Országúton (a mai Tanács körúton) egy ruhakereskedő rá is kiáltott a

sanyarúan öltözött tudósra; nagy karimájú kalapja miatt olasznak vélvén, olaszul:

– Signore! signore! vestimenti caldi! (Vagyis hogy: Uram, uram, nálam meleg ruha kapható!)

Gyűjteni – tudni kell!

A magyar tárgyi néprajznak alapvető és mindmáig egyik legremekebb alkotása A magyar halászat

könyve, amely 860 lapon, 300 ábrával és műlapokkal gazdagítva jelent meg 1887-ben. A rajzok egytől egyig Herman Ottó ceruzája alól kerültek ki, a műlapok pedig Jankó János zseniális

rajzkészségét dicsérik.

A mű sikerében nem kis része van annak, hogy Herman Ottó oly mesterien tudta megszó laltatni a magyar parasztot.

Egy Körös menti öreg halászt, kiből sehogy sem tudta megfakasztani a szót, mesterségbeli

jártasságával nyert meg. Észrevette ugyanis, hogy hálójának úszófái a vörösfűz fájából valók, s azt kérdezte tőle:

– Hát öregem, maga is vörösfűzből faragja a parát? Az öreg erősen megnézte, igazított egyet a kalapján, azután így szólt:

– No már, kérem alássan, hetvenöt esztendőt értem mög; Örzsébet napján ülöm mög a

feleségömmel az aranylakodalmat; mög is öttem már a java kinyeremet, de még olyan úri embör nem járt erre, aki mögmondta vóna, hogy az a para vörösfűzből való – pedig abbul való a!

El is mondott azután mindent, amire Herman Ottónak a tárgyi anyag és a halászkifejezések

tanulmányozásához szüksége volt.

Házasodik a tudós

Herman Ottó már túl volt élete delén, amikor először esett szerelembe – s csakhamar házasságba is.

Az előbbi dátuma 1883, az utóbbié 1885. Az ismeretség – stílszerűen! – egy madártani polémiával kezdődött. A Vadászlap-ban és a

kolozsvári Ellenzék-ben 1883 nyarán cikk jelent meg egy stiglic és egy csóka “öngyilkosságáról”.

Herman Ottó mindkét cikkhez hozzászólt, elutasítva a madarak öngyilkosságának feltételezését. Az Ellenzék cikkét egy Judith álnevű hölgy írta. A neki szóló választ Herman Ottó gáláns bókokkal, de

ugyanakkor egy kis csipkelődéssel is megtűzdelte. Judith viszonválasza – kevesebb

természettudományi logikával ugyan, de oly ügyesen volt megfogalmazva, hogy a tudós madarász ezzel már nem is folytatta a vitát.

Telt, múlt az idő, s egy szép napon egymásba botlik az utcán Herman Ottó és erdélyi jó barátja, Borosnyay Oszkár. Volt közös téma elég! Mit csinálnak a kolozsváriak? Hát az Erdélyi Múzeum?

meg a kolozsvári sajtó?

– Apropó, sajtó! Nem tudod: ki az a Judith, aki az Ellenzék-ben vitára kényszerített? Éles tolla van. – Oh, hogyne! Az a nővérem – felelte Borosnyay.

Herman Ottó megnyugodott, mert szeretett nyílt sisakkal küzdeni, és most már tisztában volt az

ellenfelével. Baráti társaságának egyszer csak feltűnt, hogy a Herman Ottó cilindere nem olyan bor zas, mint

azelőtt; mintha le volna simítva – ha nem is kefével, de legalább a kabát ujjával... Rosszat sejtettek!

Egyszer aztán meglesték, hogy ugyan mi is van abban a csomagban, amit a tudós oly gondosan a szomszéd asztalra helyezett. Hát bizony abban virág volt. De nem ám botanikai vizsgálatra, mert

hiszen azt nem kell selyemszalaggal átkötni...

– Te, Ottó! Csak nem?

– De bizony, igen!

Születésének fél százados fordulóját esküvővel ünnepelte meg: 1885. július 25-én, Miskolcon, az avasi evangélikus templomban megesküdött egykori ellenfelével, Judithtal, azaz hogy Borosnyay

Kamillával.

Herman Ottó “rettenetes mondata”

Herman Ottónak képviselősége idején, a középiskolai törvényjavaslat tárgyalásakor, 1883 április első napjaiban elhangzott egy olyan “meglehetősen frivol” felszólalása, amely az egész parlamentben

élénk feltűnést keltett. Egyik karcolatában Mikszáth is érinti Herman Ottó “rettenetes mondatát”. Ez – a Képviselőházi

Napló tanúsága szerint – következőképpen hangzott:

“Én nem hiszem, hogy a görög mitológiának és irodalomnak minden tekintetben nemes képző ereje van; sőt én meg tudnám és ki is merném jelölni az országnak azon részét, ahol még ma is a

görögöknek bizonyos igen hatalmas nyomai vannak, amennyiben különbeni tökéletes nyelvismeret

mellett, egész osztályok léteznek, melyek mégis a genus tekintetében nincsenek tisztában, amennyiben tudniillik mindig a masculinumba teszik azt, ami a femininumba tartozik. (Derültség.)

Tanulták pedig ezt a görög bölcsek forrásaiból, akik tudniillik az ifjúságra, melyet tanítottak, mindig közvetlen hatást igyekeztek gyakorolni.”

Egy népszerű könyv vidám kalandja

Herman Ottó tevékenységének egyik jelentős eredménye a Magyar Ornitológiai Központ létrehozása

(1893). E központ értékes munkálatai közé tartozik Cherné l István nagyszabású monográfiája: Magyarország madarai, különös tekintettel gazdasági jelentőségükre (I-III. k. 1889-1900).

A mű olyannyira megnyerte Herman Ottó tetszését is, hogy ennek alapján szintén írt egy hasonló

tárgyú kis könyvet. Címe: A madarak hasznáról és káráról (1901). A földművelésügyi minisztérium kiadványaként jelent meg, s mint ilyent tanítók, jegyzők és

lelkészek ingyen kapták. És nemcsak kapták, de kapkodták is: tíz év alatt négy kiadást ért meg, s lefordították német és angol nyelvre is.

A könyvecske népszerűségét mindennél jobban jellemzi az alábbi anekdotikus történet:

Az egyik nagyalföldi híres városunk gimnáziumának néhány növendéke meg akarván szerezni, “tanári minőségben” kérte megküldését.

A minisztérium szívesen teljesítette a “tanári minőségben” előterjesztett kérelmet.

Az iskola igazgatója azonban elkobozta a példányokat, és értesítette a minisztériumot, hogy a diákokat szigorúan megbüntette. Az “akta” az Ornitológiai Központba is lekerült.

Herman Ottó – mint az intézet igazgatója – hosszasan nézte-nézegette az iratokat, s gondolatban végigsimogatta a megbüntetett gimnazisták kedves buksi fejét. Aztán e sorok kíséretében küldte

vissza az aktát az illetékes főhatóságnak:

“Habent sua fata libelli! A könyv rendeltetése az, hogy ter jedjen. A «büntetés» pedig csak abból állhat, hogy a diákok tanulják meg!”

Ezzel a bölcs megjegyzéssel egyenlítette ki az iskola bürokratizmusát.

A lillafüredi “Peleháza” kirablása

Mielőtt elmesélnők ezt a csúnyasága mellett is mulattató históriát, tarts unk egy kis helyszíni szemlét a bűnügy területén – már ahogy az minden “krimiben” szokásos.

Herman Ottó legkedvesebb dolgozó- és pihenőtanyája lillafüredi otthona volt, amelyet ő

“Peleházá”-nak nevezett el.

Háza ma is megvan: egykori tulajdonosának emlékét őrző múzeum. Egyszerű családi ház, inkább

szerény falusi lak, mint “villa”, egy magyar holdnyi belsőséggel – vagy pontosabban: “zöld övezettel”. De Herman Ottó ennél nagyobb birtokot nem tudott, nem is akart szerezni.

Hát ezt a kedves nyaralóját 1905-ben, amikor gazdája éppen hetvenéves volt, télvíz idején (február

elején) kirabolták. Pléli bíró uram – aki a téli hónapokban a házat időnként ellenőrizte – riadtan adta hírül a tudósnak

a gyalázatos bűntényt.

A betörés híre hamar elterjedt a fővárosban. Herman Ottó maga sem titkolta, mennyire érzékenyen érintette őt a betörés. Barátai, ismerősei

részvéttel és felháborodással fogadták a hírt. (“Fel kéne kötni minden betörőt!”) De nemcsak sajnálták a tudóst, hanem túlozták, tódították is a szenvedett kárt, s ki-ki a maga felfogása, sőt

politikai álláspontja szerint ítélte meg a kázust.

Herman Ottó csakhamar arra eszmélt, hogy hiszen ennek a csúnya históriának nagyon mulatságos visszhangjai is vannak! Kitűnő téma: hogyan terjed a hír, s milyen sokféle kombináció – találgatás,

feltételezés, sőt még gyanúsítás is! – támad a fáma nyomán...

Nosza, tollat ragadott, és saját kárán frissen szerzett tapasztalatait megírta egy tárcacikkben. “Herman Oltó villáját kirabolták” – teszi közhírré a cím. De az eseményről már napokkal előbb

értesült a főváros, most már csak a részletek után kíváncsiskodtak. Valami csodálatos, Borghese -féle villára gondoltak, tele műkincsekkel, íme, a tárca néhány részlete:

Sietek az utcán, hát megállítanak.

– Barátom! Hát kifosztottak? Nagy a károd? És hol is van csak az a “villád”? Képzelem, tele műkincsekkel.

– Ki hát! Odavagyok, végem van! Koldusbot!

– Így van az, mikor az a gaz obstrukció gátolta a kormányt, hogy erős kezét a közbiztonság reformjára rátegye!

– Igaz, úgy van!

– Fogadd őszinte részvétemet! Szervusz! Szaladok, és megint csak belébotlok egy ismerősbe.

– Igaz, hogy kifosztottak? Hol is van csak az a “villád”? – Ki bizony! Az a villa? Az ott áll Lillafüreden, uradalmam, latifundiumom vagy, ha jobban

tetszik, hitbizományom kellő közepén.

– Ejnye, ejnye! És sokat vittek el a műkincsekből? – Nem maradt ott írmagnak való sem. Végem van!

– Látod, barátom, itt az “erős kéz” átka: ott ront-bont, ahol tilos, ahelyett, hogy szervezné a

közbiztonságot, s biztosítaná a polgár vagyonát és nyugalmát! Fogadd részvétemet! Szervusz! És ez aztán fölváltva így megyén in infinitum.

Ez az érem egyik oldala. De van egy másik is, az, mikor már nem velem, hanem egymással kerülnek szembe a kondoleálók.

– Hallottad, hogy Herman Ottó “villáját” kifosztották?

– Hallottam. Azt mondják, az összes műkincseit elvitték. Tönkre van téve. Fuccs! – Ejnye, ejnye! Hol is van az a “villája”?

– Borsodban, Lillafüreden. Megszedte magát az öreg, és ott vett kétezer hold fekete televényt. Azt

mondják, van remek erdeje, nagy svájci tejgazdasága, szóval mintagazdasága! – Nem is tudtam! De hát hogyan szerezte? Érthetetlen!

– Hát persze, érthetetlen, mert pókokból, kabócákból, halakból, madarakból csak nem lehet!

– Kártyás? – Nem a!

– Talán a totalizatőr?

– Ördögöt! A legdühösebb e llensége!

– De hátha titkon játszik?

– Nem lehetetlen, mert elvégre furcsa állat az ember; de nem hiszem. – De hát ha sem munka, sem játék, sem hozomány, hát akkor honnan szerezte? A dolog

mindenesetre gyanús!

– Határozottan gyanús! – Köztünk legyen mondva, nem hiszem, de hallottam, hogy nem ingyen hallgat ám! Valami

olyanfélét beszéltek, hogy egy félmillióért befogta a száját!

– Gondoltam én ezt régen! És hogy adta mindig a puritán erkölcsű szegény embert – a gazember! – Igen, gazember!

(E csúnya jelenet ecsetelése után Herman Ottó elbeszélésében most nyájas falusi idill következik, így folytatja:)

No de, van ennek a betörési éremnek egy harmadik oldala is.

Micsoda édes érzet az egy öregembernek, kit ugyancsak hányt-vetett az élet, mikor egy magyar holdnyi területet szerez, sziklás, erdős tájon; arra házikót épít, melynek két ablaka oly vidáman

tekinget a bükkös és a gyönyörű sziklagerincek felé, és azt mondhatja élete párjának: – Ez a miénk!

Mily remekül terem meg ott a páfrány; mily édesen kacsingat a kis patak partjáról a nefelejcs – akár az ártatlan gyermek kék szeme! Délcegen állanak az ifjú fenyvek... Aztán annak a kis teleknek

szárnyas lakói, micsoda kedvességek is azok! Majdnem mindnyája ott született... A kis tócsában, melybe a kristá lytiszta patakcsa keskeny küszöbön át csobog be, a nagy kő behajlásában, amerre a víz

sodra áramlik, pisztráng áll, kérészre lesve...

Ezek az én “műkincseim”! Végtére pedig van ennek a rablási éremnek még egy negyedik oldala is! Az szent igaz, hogy a

borsodi Bükk tisztelt gézengúzai betörtek; de az még szentebb igazság, hogy megjárták, mert nem

tudták: mi az – egy magyar lateinerhez betörni?! Betörni és értékeket találni? – mert keresni keresték! Leszedték a falról még az óriás jávorszarvasfejet is: vajon n incs-e alatta egypár ezresbankó? Elvitték

a legrosszabb fegyveremet, a legrosszabb patronokat – hát ez kiheverhető! Hozzá: a csendőrség

“erélyesen nyomoz”, ami rokonfogalom azzal, amikor a miniszter “behatóan tanulmányoz... “ De már az csakugyan fölemelő tudat, hogy negyvenévi munka után – a vagyonosság gyanújába

estem! Lateiner barátaim – haladunk!

(Herman Ottó bizonyára csak szerénységből használta – itt már másodízben – a “lateiner” szót

“magyar tudós” helyett.)

Orvosok

HUNYADI FERENC

A fejedelem és a szúnyog

A betegek a régi századokban követelőbbek lehettek, mint ma. Elvárták, hogy az orvos verseket is

írjon. Mi beérjük azzal, ha recepteket ír. A XVI. század végén a megkívánt iker-tehetséggel folytattá prakszisát Hunyadi Ferenc; egy

évszázaddal később pedig Pápai Páriz Ferenc. Hunyadi Ferenc külföldi főiskolákon tanult: Belgiumban, Franciaországban, Angliában és végül

Itáliában, a padovai egyetemen szerzett doktori diplomát. Hazatérve udvari orvosa lett előbb Báthory

Istvánnak, később pedig Báthory Zsigmondnak.

A szellemes mondásairól híres, “vidám és jádzi elméjű” orvosról a következő anekdota maradt

fenn: Báthory Zsigmondot idegen tanácsadói mindenképpen a töröktől való elszakadásra és a

“keresztény fejedelmekhez” csatlakozásra, vagyis a Habsburgokkal való szövetkezésre akarták

rávenni. Az óvatosabb erdélyi főurak viszont úgy gondolták, hogy amíg Rudolf ki nem veri a törököt Budáról, addig nem tanácsos a keleti végeken harcba szállni ellenük. Ekkor (1594 augusztus végén) a

fejedelem lefogatta a törökpárti főurakat, s a kolozsvári piacon fejüket vétette.

A kivégzettek vagyonát lefoglalta, és kincseiket magához gyűjtötte. Csupán az ezüstnemű, amelyet huszonöt szekér szállított be Kolozsvárra, kétszázhúsz mázsát tett.

Egy napon a fejedelem két kedvelt emberét, Hunyadi Ferenc doktort és Pelérdi udvarmestert kincstárába vezette. Mutatja nekik a temérdek kincset, mondván:

– No, mármost van mivel a török ellen harcolni!

Ferenc doktor elmosolyodott. A fejedelem kérdi, mit tenne mosolygása.

– Pelérdi uram mondott valamit, az jutott eszembe.

A fejedelem, látva, hogy a dologban valami tréfa van, felbátorítja őket: csak mondanák ki. – Nekem bizony csak az jutott eszembe – szólt tréfásan Ferenc doktor –, hogy nagyságod úgy fog

járni a törökkel, mint a szúnyog Pelérdi urammal. – S hát ez mit jelent?

– Csak annyit, nagyságos uram, hogy reá szállhat a szúnyog Pelérdi uram hátuljára, de ha

észreveszi – egy csapással nyakát szegi!

JESZENSZKY JÁNOS

A régi korok – nálunk főleg a XVI. és XVII. század – orvostörténete tele van olyan epizódokkal, melyek az anekdotatárak helyett inkább csak a kuriózumok gyűjteményébe tartoznak. De hát a kétféle

gyűjteményt vajmi nehéz volna különválasztani! Éppen azért a mi “jókedvű” könyvünk is él azzal a

szabadsággal, hogy a va lóban mulatságos tréfák közé időnként belevegyítsen efféle korjellemző különösségeket is.

A feudális világban az orvosok is, éppúgy mint a többi tanult férfiak (papok, historikusok stb.),

jórészt “udvari emberek” voltak. Királyi, fejedelmi, főúri udvarok s zolgálatában álltak. Uraik tetszésének engedelmeskedve végeztek csillagjósló, jövendőmondó, csodafejtő és “tudós” -mivoltukat

bizonyító hasonló egyéb feladatokat. Ha volt bennük költői véna, verseket is írtak, mint Hunyadi Ferenc és Pápai Páriz Ferenc; ha kellett – uruk parancsolatjára mérget kevertek, mint (állítólag!)

Balsaráti Vitus János; mások – a méregkeverésnél nem különb – diplomáciai szolgálatokat végeztek

stb.

Veszedelmes betűjáték

Abban az időben sokan foglalkoztak volt alkímiával, mágiával, mindenféle “titkos tudománnyal”.

Hasonlóképpen divatozott a többféleképpen értelmezhető betűjátékok, szó- és versjátékok készítése (visszafelé olvasva ellenkező értelmet adó versek) stb.

Egy ilyen betűjátékkal függ össze a XVI. és XVII. századfordulón élt Jes zenszky János orvos és

filozófus tragikus sorsfordulata. Jeszenszky János az elmebajos Rudolf és öccse, II. Mátyás s végül II. Ferdinánd császár-királyok

idejében hányódott-vetődött. A wittenbergi egyetemen tanult, s Tycho Brahe, a nagy csillagász

ajánlatára nevezte ki Rudolf császár udvari orvosává. II. Mátyás uralkodásának vége felé (1618-ban)

az elégedetlen cseh rendek a pozsonyi országgyűlésre küldték őt, hogy megnyerje a magyar rendek

támogatását. Forgách Zsigmond nádor azonban csakhamar elfogatta, és Bécsbe vitette, hol a tudós öt és fél hónapig senyvedt sötét börtönben.

1618. november 2-án Jeszenszky doktor ezt az öt betűt karcolta börtönének falára: I. M. M. M. M.

És mikor a vizsgálóbíró megkérdezte tőle, mi légyen e betűknek a jelentése? – tudóshoz nem illő balgasággal azt felelte, hogy ő isteni sugallat révén tudja a jövendőt, s a kezdőbetűkkel ezt írta föl:

“Imperator Mathias, Mense Martio Morieris.” (Mátyás császár, március havában meg fogsz halni.)

A tudós nem sokkal ezután kiszabadult börtönéből, mert egy olasz barátja kezességet vállalt érte. A trónörökös, Ferdinánd cseh király (a későbbi II. Ferdinánd) értesült a doktor jóslásáról, és az öt

betűt másképp magyarázva, így cáfolt rá: “Jeszenszky, Mentiris, Mala Morte Morieris.” (Jeszenszky, hazudsz, gonosz halállal fogsz meghalni.)

Amikor Jeszenszky doktor meghallotta Ferdinánd e szavait, csak ennyit mondott:

– Én igazat beszéltem, de Ferdinánd is mindent el fog követni, hogy jövendölése beteljesedjék. Ügy is lett. II. Mátyás márciusban (1619. márc. 20.) meghalt; Jeszenszkyt pedig 1621 elején, a

harmincéves háború elején elfogták, halálra ítélték, nyelvét kiszakították, aztán lefejezték és

felnégyelték.

BALASSA JÁNOS

A hisztéria gyógyítása “egy kis paraszt-tudománnyal”

Balassa János nemcsak európai hírű sebész volt, más betegségek gyógyításában is kiváló eredményeket ért el. Nem hiába nevezték a “doktorok doktorának”.

Egy-egy, alapjában véve egyszerű, de nagyszerűen alkalmazott módszerét évtizedeken át

emlegették. Ilyen volt például egy külföldi ifjú arisztokrata hölgy súlyos hisztériájának kikezelése. A páciens kortársi leírása a következő: “Sugár termetű, gyermeteg, üde arcú, fiatal grófhölgy,

nagy, epedő, fekete szemekkel, mikben a szűzies szemérem és ábránd bübája égett együtt. Csupa tűz,

csupa szellem. Csak a kezei voltak hidegek és dermedtek, mozdulatlanok, mint a halotté.” A gyógymód leírását is szó szerint adjuk:

“Az orvos elküldé a szklenói fürdőbe, hogy ott naponkint öt órát üljön nyakig bekaparva forró

homokba. A csodatevő szklenói föld visszaadja majd kiaszott kezeibe a meleget, az életet, a vért, mely újra keringni fog a leszáradt, összezsugorodott erekben.

A szegény leány engedelmeskedett a rendeletnek, de csak azért, hogy csalódva térjen vissza a világhírű orvoshoz.

Balassa ezentúl is keresett gyógyító eszközt tudományában, könyveiben, tapasztalataiban; rendre

meghiúsult minden kísérlet. A holt kezek nem akartak fölmelegedni, megmozdulni. Végre föléledt a tudósban a magyar ember, az ő eredeti észjárásával, s egy utolsó kísérletre szánta

el magát. A szép grófleányt magához kérette anyjával, de csak egyedül vezeté be elfogadó termébe,

hol tanítványai voltak összegyűlve, csinos, gondosan válogatott gyerekek, szépen kiöltözve, amint nekik előre meghagyta.

A leányka egy félénk tekintetet vetett lopva feléjük, aztán fülig pirulva tartott a másik szobának. – Nem, kisasszony – monda a tanár eléje állva –, itt fogunk maradni. Tanítványaim előtt

értékesíteni kívánom e kórt azzal, hogy helyenként magyarázatokba terjeszkedem.

– De, uram... – Semmi de... Itt és most én rendelkezem; ön engedelmeskedni fog – monda szigorúan, s a remegő

gyermeket kezénél fogva, általa nem értett nyelven monda, a fiúkhoz fordulva:

– Ide nézzenek önök! Minél szemtelenebbül, annál jobb.

Azoknak nem is kellett sok biztatás.

A tanár egyre fecsegett összevissza, mintha magyarázná a kórtünetet, mialatt egészen a földre hajolt, s megfogván a fodros selyemszoknyácska szélét, emelni kezdé azt följebb-följebb...

A leány fölszisszent dühében, és kiáltott, tiltakozott, maid pici lábaival rugdalódzék, de az orvos

vasmarka megakadályozott minden akciót, s a szoknya óvatos, kimért lassúsággal egyre följebb vándorolt, kibukkanni engedve az igézetesen szép idomú bokákat. (Hah!)

Oh, hogy nézett oda az a sok éhes szívű fiú!

A szűzi szemérem kétségbeesett harca tükröződött le a gyönyörű leányarcon: majd elsápadt, majd rézvörös lett, majd. elkékült: sikított, fogait csikorgatta, átkozódott és zokogott egyszerre,

szégyenében, dühében, tehetetlensége érzetével. Az orvos mégis könyörtelen maradt. A bódító, kínos műtét egyre tartott és fokozódott

szemkápráztató szentségtörésben.

A szemérem volt itt kihíva párviadalra! És a szemérem meg is jelent impozánsan a kellő pillanatban.

Egy irtóztató erőfeszítés – s az orvos érezte, hogy a karcsú teremtés villámsebesen, mint egy

jaguár, lehajol, ráveti magát, s élettelen, holt kezeivel megragadja. Az orvos diadalmas arccal ereszté el most a szoknyácskákat, s megragadván az ifjú grófnő kezeit,

elkezdte kifeszítve emberfölötti sebességgel forgatni jobbra-balra, lankadatlanul, lélegzetelfogyásig, míg nem érezte, hogy azok melegek és izzadnak.

Midőn kimerülve abban hagyá, így szólt:

– Grófnő! ön visszanyerte kezeit egy kis paraszt-tudománnyal. Ennyi az egész.” (A történet hitelességéről Mikszáth Kálmán kezeskedik. A művészi leírás is az ő tollat dicséri.)

A nyelv

Balassa János, a nagynevű orvosprofesszor nem szerette, ha páciensei sokat beszéltek.

Egyszer egy fiatal hölgy kért tőle orvosi tanácsot, de amellett annyit fecsegett, hogy a tudós szóhoz sem tudott jutni.

Balassa végre közbevág: – Kérem, mutassa a nyelvét!

A hölgy engedelmeskedik: kiölti nyelvecskéjét.

– És most tartsa úgy, míg én magamat kibeszéltem.

LENHOSSÉK JÓZSEF

A Lenhossék-család három nevezetes orvostagja között ő áll közbül. Apja a biológus Mihály Ignác, fia az anatómus Mihály. Ö maga is az anatómia professzora volt a pesti egyetemen.

Rendkívül hiú ember volt. Szerette az érdemrendeket, volt is neki egy sereg. Az Egyetemi

Könyvtárral megvétetett egy német nyelvű rendjel-könyvet, azt buzgón tanulmányozta, s ha talált kedvére való ordót, nem nyugodott addig, míg meg nem szerezte. Időnként feltűnést is keltett az

utcán, amint gyalog ment frakkosan, fehérkesztyűsen, s a bal melle csak úgy fénylett a sok ordótól.

Közben-közben lepislantott rájuk, és ilyenkor az arcán boldog megelégedettség ragyogott. Nem egyedül állt a világon ezzel az emberi gyengeséggel. Az érdemrendek, kitüntetések

hajhászata a XIX. században valóságos járvány volt. Általánosan “mell-betegségnek” vagy

“gomblyuk-betegségnek” nevezték. (Mikszáth gyakran kigúnyolja e járvány áldozatait!)

Amikor “királyi tanácsos” lett, természetesen sokan gratuláltak neki; egyebek között a feleségének

egy barátnője is. Lenhossék megköszönte a gratulációt, de minthogy az asszony “tanár úrnak”

szólította , egy kis “egyszerűsítést” kért tőle.

(Tudni kell, hogy Lenhossék Józsefnek igen különös volt a magyar beszéde: az sz, z, c hangok helyett s, zs, cs-t ejtett.) Tehát e szavakkal fordult a gratuláló hölgyvendéghez: – Kedves nagysád!

(Akkor még nem járta a “nagyságos asszonyom”.) Hisen mi olyan régi ismerősök vagyunk, hát ne

tessék engem titulálni, hanem tessék egés egyserűen úgy sólítani, hogy “nagyságos királyi tanácsos úr”!

Az anatómia és a dráma

Tóth Béla – Tóth Kálmán fia – mint az alábbi eset “elő tanúja” állítja A magyar anekdotakincs-ben, hogy amit most elmesél, az szó szerint megtörtént, igaz história.

Tóth Béla nem nevezi meg az anekdota hősét, “az anatómia hírneves öreg professzorát”, de

mindenki tudhatta, hogy ez nem más, mint Lenhossék József, minthogy az elbeszélt történet valószínű idején (1860-1880 között) a pesti egyetemen Lenhossék volt az anatómia professzora.

Az előbb megismertük magyar beszédének némely egyéni sajátosságát; Tóth Béla anekdotájából

most további furcsaságokat hallunk Lenhossék erősen orrhangú (vagy csak “dáthás”?) és németes beszédmodoráról, íme:

Találkozik egyszer az anatómia hírneves öreg professzora Tóth Kálmánnal a Kecskeméti utcában, és már messziről kiabál rá:

– Kratulálok, kratulálok!

– Ugyan mihez? – A tarapothosz, a tarapothosz! Teknap este láttap a Tepszeti Szithászpat. Työtyörű, ikaszát

pottop, työtyörű!

Tóth Kálmán meglepődött: – Hogy nekem tegnap valamelyik darabomat játszották volna a Nemzeti Színházban?...

– Hát tep is tutol?

– Nem én. És melyik darabom volt az? – Hát a Szettifátyéji álop! Pottop: Työtyörű! Kratulálok! Szerfusz!

(Tóth Béla hozzáfűzi a történethez: “A tudós szórakozottsága vagy a tudós egyoldalúsága volt-e

ez, nem dönthetem el. De hogy igaz anekdota, annak élő tanúja vagyok.”)

Az anatómia és a történelein

A fentihez hasonló, elképesztő történelmi és irodalmi tájékozatlanságáról kortársai sok mulatságos esetet meséltek. Az 1880-as évek elején egy társaságban megismerkedett Deák Farkas történetíróval.

– Ama híres Deák? – kérdezte Lenhossék, mikor a házigazda bemutatta őket egymásnak. – Igen – felelte Deák Farkas mosolyogva.

– Nagyon örvendek, nagyon örvendek! – lelkendezett Lenhossék, aki elfelejtette, hogy Deák

Ferenc már öt-hat évvel azelőtt más hazába költözött.

1886-ban nagy készülődések folytak Budavára visszafoglalása kétszázadik évfordulójának

megünneplésére. Lenhossék sokat hallván emlegetni 1686-ot, azt kérdezte:

– Ugyebár akkor volt a mohácsi vész?

A sebész és a hordár

Egy társaságbeli hölgy így szólt egy alkalommal Lenhossék Józsefhez:

– Professzor úr, ön a legkitűnőbb sebészek egyike az egész világon, aki úgy ismeri az emberi

szervezetet, akár egy nagyvárosi hordár az utcákat. Nem tehető-e fel önről, hogy bármilyen betegségen is tudna segíteni?

A tudós mosolyogva így felelt:

– Nagyságos asszonyom, a sebész valóban úgy van a tudományával, mint a tapasztalt hordár, aki nagyszerűen ismeri a város utcáit. De azért fogalma sincs arról, hogy mi történik a házakban...

A mikrocephalus

Lenhossék professzor egy ízben mikrocephalus (kisfejű, madárfejű) leányzót mutatott be a bonctani intézet előadótermében az ez alkalomra összegyűlt díszes közönségnek.

– Hölgyeim és uraim! – így kezdte előadását. – Ez a leány arról nevezetes, hogy az anyja halva

született! Óriási kacagás.

– Akarom mondani, hogy ő maga született halva!

Még nagyobb, viharos nevetés. – Jobban mondva, egész családja halva szülött volt!

Mikor aztán az öregurat figyelmeztette az asszisztense, hogy miket beszélt, helyesen fejezte ki, amit mondani akart:

– Tisztelt közönség! E leányzó anyjának öt első gyermeke halva született, s csak ez egyet szülte

élve. Innen eredt a fiatal doktorok között sokáig használt szállóige: “Halva született, mint a Lenhossék

mikrocephalusa!”

Halott az asztalon

Egyszer Lenhossék József berontott a rektorhoz. Nagyon föl volt indulva, és már az ajtóban kiabálta: – Kérem, attentátum! Attentátumot intézstek ellenem! Meg akartak ölni!

A rektor elszörnyedve kérdezte, hogy hát mi történt. – Kérem, meg akartak ölni! – ismételte Lenhossék. – Tessék elképzselni, egy halottat fektettek a

boncsoló astalra. Azst én nem tudom nézsni, mert attól én rossul lesek és meghalok.

A rektor elámulva mondta: – Nem értem, hiszen kolléga úrról azt beszélik, hogy legalább tízezer hullát boncolt.

– Azs más! Azs a tízsezser mind hulla volt, de ezs halott volt!

– De hát mi különbség van hulla meg halott között? – Mi különbség? Hát, kérem, a hulla mezstelen, attól én nem félek; de azs, akit most a boncsoló

astalra fektettek, föl volt öltözstetve: fekete ruha volt rajta meg fehér nyakkendő. Borzsastó volt látni!

Professzorok az asztalon

Valamikor az anatómiai intézet a mostani Kossuth Lajos utca és Semmelweis utca sarkán volt.

Ugyanabban az épületben helyezték el a kémiai intézetet is. Lengyel Béla, aki akkor Than Károlynak

tanársegédje volt, délutánonként átjárogatott Lenhossékhoz egy kis beszélgetésre. Egyszer, amint kedélyesen beszélgettek, hirtelen nagy zápor kerekedett. Lenhossék abban a

pillanatban fölkuporodott a szobában levő hosszú asztalra, és intett Lengyelnek, hogy kuporodjék

melléje. A fiatal tanársegéd azt gondolta, hogy a professzor megbolondult. De ez ijedt arccal sürgette:

– Hamar, hamar!

Erre Lengyel szót fogadott, és oda lendítette magát Lenhossék mellé az asztalra.

A következő percben egy sereg patkány szaladgá lt a szobában A zápor öntötte ki őket a

csatornából.

Lovasút és szivar

Az egykori lóvasútnak eleinte nem voltak megállóhelyei, hanem ha valaki föl akart szállani, csak

intett a kocsivezetőnek, s az akárhol megállította a bárkát.

Lenhossék a Múzeum körúton lakott a saját házában, amely körülbelül a Sándor utcával (ma Bródy Sándor utca) szemben volt. Ott szokott ő a lóvasútra fölszállani. Eleinte ő is integetett, mint

más emberek, de később a kocsivezetők már ismerték, és ha ott látták állani a gyalogjáró szélén, megállították a kocsit. Ezért aztán egy-egy jó “kuba-szivar” dukált nekik. Lenhossék pedig büszke

volt arra, hogy őt még a lóvasúti kocsivezetők is ismerik.

Egyszer aztán mégis megtörtént, hogy Lenhossék hiába állt ott a gyalogjáró szélén: a várva várt kocsi nem állt meg; még csak nem is fütyölt neki, mint a gyorsvonat a kisebb állomásoknak.

Lenhossék kézzel, bottal hadonászott és torkaszakadtából kiabálta:

– Álljon meg! Álljon meg! A kocsi megállt, a professzor fölszállott, és dühösen odaszólt a kocsivezetőnek:

– Majd sarok én magának máskor sivárt!

JENDRÁSSIK JENŐ

A bukás ellen

Jendrássik Jenő, a fiziológia egyetemi professzora, a hetvenes évek végén egy előadásán valami

fénytüneményt akart bemutatni hallgatóinak; tehát elsötétítette a termet. A medikus urak a homályt arra használták fel, hogy egymás után tünedezzenek kifelé az

auditóriumból.

Abban az időben még nem volt villanyvilágítás; de voltak a gázlámpákat összekötő elektromos drótok, melyekkel egy pillanat alatt föl lehetett lobbantam a lángokat.

A professzor egyet nyomott a gombon, s a teremben egyszerre ötven lámpás árasztott fényt.

– Uraim – szólt nyájasan –, ha el akarnak menni, legalább világosságban menjenek, nehogy elbukjanak!

(Más kérdés aztán: vajon a szigorlatokon is ugyanilyen nyájasan gondoskodott-e arról, hogy a medikus urak el ne bukjanak?... )

SCHEUTHAUER GUSZTÁV

Kerek negyedszázadon át (1870-től 1894-ig) a budapesti egyetem kórbonctan professzora volt és

egyúttal törvényszéki szakértő.

Nevét mindkét minőségében őrzi egy-egy anekdota.

A vizsgáztató professzor

Scheuthauer – akit a medikusok maguk közt az “öreg Sajtos”-nak hívtak – ritkán rögtönzött

szójátékot, de ha rászánta magát, sikerültet mondott.

Egy szigorlat alkalmával egy Schnitzer Salamon nevű orvosjelölt került eléje, aki a föltett

kérdésekre meglehetősen vadakat felelt, s egészen téves tanokat hirdetett. Az öregúr végre –

megelégelve az elégtelen feleletet – rászólt: – Kérem önt, hogy legközelebb, a szigorlat megismétlésekor csináljon kevesebb ,,Schnitzer” -t, és

beszéljen oly bölcsen, mint “Salamon”!

(E szójáték zamata abban áll, hogy a Schnitzer szónak a németben két igen különböző jelentése van. Egyik jelentése: faragó, másik jelentése pedig: baklövés. Az “öreg Sajtos” ez utóbbiak

mellőzésére intette “Faragó” urat!)

A vizsgázó professzor

Tévedni emberi dolog – ezt ebben a könyvben többször is hangsúlyozzuk, mert bizony néha a tudós is

téved! De Scheuthauer professzor úr egyszer majdnem végzetesen tévedett...

Egykorú krónikánk szerint: A hetvenes években az ablakrostélyra függesztve találták egy Bordács nevű pesti ember

gazdasszonyát. Minden jel arra mutatott, hogy a nőt megfojtották, aztán úgy akasztották fel. A

gyilkossággal pedig Bordácsot vádolta a rendőrség, később meg az ügyészség. A halottat Scheuthauer professzor boncolta fel; megerősítette azt a véleményt, hogy az asszony

nem maga ölte meg magát, sőt tanúskodott Bordács ellen is. Azt állította, hogy a vádlott a boncolás napján nála járt, és sok pénzt ígért neki, ha igazolja, hogy a

nő öngyilkos lett.

Bordács kereken ellene mondott a professzor vallomásának. A bíróság szembe állította a tanút és a vádlottat.

– Határozottan ragaszkodom kijelentésemhez – mondotta Scheuthauer – ; teljes tudatában vagyok

vallomásom súlyának, és nem tévedhetek. Ez ember koponyájának különös formája már akkor is szemembe ötlött, mikor nálam járt, hogy megvesztegessen. Ez kizárja a csalódást.

Ezután iratok felolvasása következett; köztük a vádlott letartóztatásáról szóló rendőri jelentés. Alig

figyelt rá valaki. Egyszerre f elugrik Bordács védőügyvédje:

– De hiszen a vádlott a boncolást megelőző napon már le volt tartóztatva; hogyan járhatott hát a boncolás napján a professzor úrnál?

Scheuthauer sápadtan lépett elő, és a homlokára ütött:

– Eszerint kétségtelen, hogy más ember járt nálam. De hogy annak is ilyen érdekes koponyája volt, az bizonyos!

Ez az “érdekes koponya” – az egykorú följegyzés szerint – húsz évi fegyházba kerülhetett volna a

vádlottnak, így fölmentették.

KOVÁCS JÓZSEF

A magyar orvostörténelem kimagasló alakja, a legkitűnőbb sebészek egyike. Balassa János tanítványa és tanszéki utódja. Majdnem harminc évig állt az I. számú sebészeti klinika élén. Mint nagy tudású

orvost, de egyúttal mint igen goromba embert tartja számon az emlékezet. Rendkívüli szigorúsága az orvostanhallgatókat több ízben tiltakozó tüntetésekre késztette.

Megtörtént, hogy egy operációja közben hánykolódó páciensét – egy hisztérikus nőt – úgy pofon

vágta, hogy az beleszédült. Ezt az eljárást aztán elnevezték “magyar narkózis”nak. Ennek az epizódnak krónikásai úgy tudják, hogy a sikeres operáció után lovagiasan felajánlotta a

hölgynek:

– Ha úgy tetszik, most már vissza is adhatja a pofont!

Volt neki egy kedves tanársegédje, aki a klinikáról később vidékre került. Egyszer valami kellemetlenséget érzett a végbelében, s attól tartott, hogy rák. Feljött Budapestre megvizsgáltatni

magát. Kovács Józsefhez nem akart fordulni, mert tudta, hogy ő előtte mint orvos előtt, nem fog a

száján kiszalasztani olyan műkifejezést, amellyel elárulná, hogy csakugyan rákja van. Ö pedig bizonyos akart lenni a baja felől, azért olyan orvost keresett, aki nem ismeri. Elment hát Réczey

Imréhez, a későbbi professzorhoz. Az megvizsgálta, aztán azt mondta:

– Hát kérem, itt egy kis daganat van, azt fölnyitjuk, kikaparga tjuk, aztán kauterizáljuk (kiégetjük), úgy majd szépen el fog oszlani.

Ez kellett a mi doktorunknak! “Kauterizáljuk” – hát akkor rák! De hátha tévedett Réczey? Jó lesz elmenni máshoz is. Elment hát Puky Ákos kórházi sebészfőorvoshoz, aki szintén nem ismerte. Puky

megvizsgálta, és azt mondta, hogy föl kell a daganatot vágni, ki kell kapargatni, s aztán kauterizálni

kell. – No, most már elmehetek Kovács Józsefhez – gondolta magában a szegény lesújtott doktor.

Elment hát volt professzorához a klinikájára, és e lmondta neki, hogy Réczeytől meg Pukytól

milyen diagnózist kapott, így hát neki rákja van. – No, hadd lássuk! – mondta Kovács József. – Tolja le a gályáját!

Alaposan megvizsgálta, aztán így szólt: – Hát megmondhatja a Réczeynek meg a Pukynak, hogy ők csak kapargassák és sütögessék

egymásnak a s..gét, mi pedig ezt a daganatot szépen meggyógyítjuk egy kis kenőccsel.

A fiatal orvos költségvetése

Kovács József fiatal orvos korában súlyos pénzzavarokkal küzdött. Egyszer azt kérdezte tőle valaki, hogy mennyi vagyona van?

– Négyezer forinttal kevesebb a semminél – felelte Kovács doktor.

– Hogyhogy? – Hát úgy, hogy ha nem volna négyezer forintnyi adósságom, éppen semmim se volna; de így még

a semminél is kevesebbem van négyezer forinttal.

SZILÁGYI ETE

Szilágyi Ete, a kolozsvári egyetem szemészprofesszora testvéröccse volt Szilágyi Dezsőnek. Két nagy műveltségű és kiváló képzettségű férfiú, de az az egy bizonyos, hogy náluk nehezebb

természetű, mondjuk ki bátran: náluk nyersebb és gorombább ember nemigen talá lható a magyar

tudományosság ezeréves berkeiben. Szilágyi Ete pokróc-gorombasága módfeletti idegességével és szeszélyességével függ össze.

Egyébként természetének dicséretes vonásai is voltak.

Mint orvos magánpraxist nem folytatott. Csak a klinikáján fogadott betegeket. Honoráriumról természetesen szó sem lehetett.

Egyszer elment hozzá a klinikára valamelyik öreg Jósika báró és nagy alázattal meginstálta, hogy vizsgálja meg a szemét. Szilágyi a legnagyobb kedvességgel végezte a dolgát, aztán két orvosságot írt

föl neki, hogy az egyiket szedje, a másikkal meg borogassa a szemét.

Másnap megint beállít az öreg báró: – Kedves professzor úr, nem tudom, nem cseréltem-e össze a két orvosságot, mert az egyik nagyon

rágja a gyomromat, a másik meg nagyon csípi a szeme met.

– Lássuk csak! – mondja Szilágyi. – Melyiket vette be?

Hát persze hogy az öreg báró fölcserélte a két orvosságot! Erre se szó, se beszéd, Szilágyi

becsöngeti a szolgáját, és ráparancsol: – János, dobja ki ezt a vén marhát!

Egyszer a bátyja, az igazságügy-miniszter sürgönyöz neki, hogy az esti gyorsvonattal Kolozsvárra érkezik, és hozzája száll.

Szilágyi Ete kiment az állomásra, de a bátyja nem érkezett meg. Amint hazaért, ott várta a másik

telegramm, hogy lekésett a vonatról, holnap este érkezik. Másnap este Szilágyi Dezső csakugyan megérkezett, de az állomáson senki sem várta. Behajtatott

az öccse lakására. A csöngetésre semmi nesz. Csönget másodszor, senki sem mozdul. Ekkor az öklével kezdi döngetni az ajtót. (Mekkora ökle volt!) Belülről kiszól Ete :

– Ki az?

– Én vagyok, Dezső. – Mit akarsz?

– Eressz be!

– Jöttél volna tegnap! Most már nem eresztlek be. Szilágyi Dezső pedig szállóban töltötte az éjszakát, és másnap reggel hazautazott.

Egy barátja, egy ügyvéd elmegy hozzá egyszer, és nagy óvatosan megkéri, hogy lenne szíves a

felesége szemét megvizsgálni.

– Jól van, csak jöjjön el a klinikára – volt a válasz. És a fiskálisné heteken át járt föl a szemklinikára.

Később ugyanezen ügyvéd szakácsnéjának támadt szembaja. A fiskális megkérdezte Szilágyit,

hogy mikor küldhetné el hozzá a klinikára. – Még ma elmegyek hozzátok – volt a válasz –, és megnézem.

S aztán heteken át eljárt az ügyvédekhez a szakácsnéjuk szemét kezelni.

Egyszer egy vidéki gazdag örmény asszonyon végzett hályogműtétet.

A beteg gyógyultan és boldogan hagyta el a klinikát, aztán hazulról hálálkodó levelet írt a professzornak. A levél nagy bankókkal volt kibélelve, s ezeknek kétharmad részét a hálás beteg a

professzornak, egyharmadát pedig a tanársegédjének szánta. A tanársegédnek, ak ire rá volt bízva a

postai küldemények fölbontása, ragyogott az arca a busás tiszteletdíj láttára. Szilágyi azonban azt mondta:

– Minket az állam fizet, s a munkánkért külön tiszteletdíj nem jár. Ezt írja meg annak az

asszonynak, és küldje neki vissza a pé nzt!

A törvényszéki elnök és neje, akik Szilágyival egy házban, egy emelettel följebb laktak, egyszer nagy vendégsereget hívtak meg vacsorára. Szilágyi is meg volt híva.

A készülődés persze nagy zajjal járt. Potyolták a húst, törtek a mozsarakban, csörömpöltek az

edényekkel. Szilágyi gordonkázott, s a zaj bántotta. Fölüzent, hogy csendesség legyen, mert ő gordonkázik. De

a zaj csak nem ült el. Erre ő fölrohant, és az elnökék szakácsnéját úgy elverte, hogy kórházba kellett

szállítani, s a vacsorát le kellett fújni.

HŐGYES ENDRE

Hőgyes Endre, a nagynevű bakteriológus, mielőtt Budapestre került volna, a kolozsvári egyetemen

volt az általános kór- és gyógytan professzora (1875-1883).

Vidám történet a kísérleti nyulacskákról

Kísérleti nyulait – jobb helyiség hiányában – a központi egyetem egy mellékfolyosóján kis ketrecekben kellett tartania.

Meltzl Hugó, a német nyelv és irodalom tanára arrafelé járván be előadásaira, nagy szánakodással

látta, hogy az éhes kis állatok mint tátogatják a szájukat. Attól kezdve mindennap jól tartotta őket. Hőgyes pedig, ki a kiszabott időben odavezette hallgatóit, hogy szemléltesse: az állati szervezet

hogyan bírja az éhséget, – meglepődve jelentette ki, hogy a gyakorlat rácáfolt az elméletre, ezekben a nyulacskákban csodálatosan nagy az ellenálló erő!

Diagnózis a Schwarczerban

Hőgyes Endre élete végén paralízisba esett.

Azzal csalták be a Schwarczer-féle elmegyógyító intézetbe, hogy “Beteghez hívták!” Mikor megérkeztek, első kérdése az volt:

– Merre van a beteg? Betessékelték egy csendes őrülthöz. Hőgyes bement hozzá, egy darabig elbeszélgetett vele, és

mikor kijött, azt mondta:

– De hisz ez tökéletes bolond! Diagnosztikai érzéke még ekkor sem hagyta cserben.

PONORI TÖRÖK AURÉL

Orvos, az antropológia professzora a pesti egyetemen.

Édes testvéröccse volt a klasszikus -filológus Ponori Thewrewk Emilnek, de családi nevét nem írta

a régies alakban; ezzel is ki akarta fejezni, hogy a természettudósokat nem kötik a konzervatív hagyományok.

Ki-ki maga mestersége szerint...

Idő: 1908. Hárman vitatkoztak a Váci utca sarkán: Mikszáth Kálmán, Marczali Henrik, a történetíró és Ponori

Török Aurél.

Egyszer csak egy jól megtermett amazon, szép fiatalasszony halad el mellettük. A három kiválóság abbahagyja a vitát. Valamennyien utána fordulnak.

Mikszáth tömör népiességgel szól:

– Ejha! Marczali elismerőleg mondja:

– Akárcsak Rozgonyi Cicelle! Ponori Török pedig szakmai lelkesedéssel felkiált:

– Micsoda pompás csontváza lehet!

GENERSICH ANTAL

A kiváló patológus előbb (1872-1895) a kolozsvári, majd pedig (1895-1913) a budapesti egyetemen működött; a II. kórbonctani intézet igazgatója volt.

1910-1911-ben rektori méltóságot viselt. Ekkor, az egyetemi tanácsülések egyikén történt, éppen a kéthetes húsvéti szünet előtti napon, hogy az ülést megelőző beszélgetés során a bölcsészetkari dékán

(kíméljük meg nevét!) hirtelen homlokához kapott:

– Teringette! Most jut eszembe, hogy az imént előadásomban elhibáztam valamit. Sajnos, ezt a hibát most már csak két hét múlva igazíthatom helyre!

A szókimondó öreg Genersich rektor e szavakkal nyugtatta meg az aggodalmaskodó professzort:

– Legyen nyugodt, kolléga úr, ilyen hibák ezentúl mind gyakrabban fognak előfordulni!

TAUFFER VILMOS

Köszönetnyilvánítás a színpadról

Tauffer Vilmos egyetemi tanár, a nőgyógyászat egyik hazai úttörője 1887-ben a szó szoros

értelmében megmentette Blaha Lujza életét. “A nemzet csalogánya” súlyosan megbetegedett, orvosai már-már a legrosszabbtól tartottak. Csak

egy szerencsés operációban lehetett reménykedni. A műtétet Tauffer Vilmos pompásan végre is hajtotta.

Amikor nagy betegsége után Blaháné első ízben lépett újból színpadra, a közönség megható

jelenetnek volt a tanúja. Erre az alkalomra Blaháné – talán nem is minden célzatosság nélkül – Csepreghy Ferenc

népszínművét: A sárga csikó-t választotta darabjául.

Az egyik földszinti páholyban ott ült Tauffer Vilmos is. A drámai feszültség abban a jelenetben éri el tetőpontját, amikor az a rémhír érkezik, hogy a

történet hősnője, Erzsike a Tiszába esett. Mindenki szerencsétlenséget sejt... Egyszer csak Erzsike (Blaháné) e szavakkal lép a színpadra: “Most jövök a halál torkából... “

A közönség tombolva ünnepelte a művésznőt; azután, mikor már a tapsvihar lecsillapult,

felhangzott kedvesének, Lacinak (Vidor Pál) szerep szerinti válasza, amelyet Tauffer felé fordulva intézett Blahánéhoz: “Áldja meg az Isten a megmenteidet!”

“Áldja meg! Áldja meg!” – ismételte Blaháné könnyes szemmel, mindkét kezét Tauffer felé

nyújtva.

BÓKAY ÁRPÁD

A Bókay-családnak négy tagjá t tartja számon a magyar tudománytörténet; mind a négyen orvosok, s közülük hárman neves gyermekgyógyászok voltak.

Bókay Árpád viszont mint belgyógyász és farmakológus szerzett ismert nevet. Előbb (1883-1890)

Kolozsvárt, majd pedig haláláig (1919) a pesti egyetemen a gyógyszertan tanára. Természetes tehát, hogy az alábbi három történet is a gyógyszerészhallgatók körében ábrázolja.

A kiváló diák

Egyik hallgatója, név szerint Varságh Zoltán, olyan bántó magatartást tanúsított professzorával

szemben, hogy elbuktatásán nem is csodálkozhatott.

A kudarc keserű emlékét azonban lassanként teljesen eloszlatták a múló esztendők. Gondolta, a

száz és ezer gyógyszerészt vizsgáztató Bókay professzor is végképpen elfelejtette ezt a kellemetlen epizódot.

Nem egészen úgy történt!

Egyszer – már mint a Gyógyszerészi Hetilap szerkesztője – a belügyminiszter előszobájában találkozik Bókay Árpáddal. (Akkor még nem volt egészségügyi minisztérium; a gyógyszerész

ügyeket, gyógyszertár-engedélyezést stb. a belügyminisztérium intézte.)

A gyógyszerész-szerkesztő udvariasan üdvözölte Bókayt. Ez szívélyesen viszonozta, s kézfogás közben megkérdezte:

– No, hogy van, kedves Varságh? Varságh csodálkozását fejezte ki professzora előtt, hogy ő, akinek minden évben egy sereg

orvosnövendék és egy másik sereg gyógyszerésznövendék tanítványa van: hogyan tud tanítványai

nevére emlékezni? Amire a professzor finom tapintattal így felelt:

– Bevallom, mindenik tanítványom nevére nem emlékszem vissza, csak a legkiválóbbakéra!

Varságh Zoltán – mint utóbb följegyezte – soha életében nem tudta eldönteni magában: vajon egy nagyszerű memóriából fakadó gúny volt-e ez, vagy csak a Gyógyszerészi Hetilap szerkesztőjével

szemben gyakorolt udvariasság?

Indexaláírás

Indexaláíráskor tömegesen tolongtak a hallgatók Bókay professzor íróasztala körül. A rend kedvéért

az asszisztensnek kellett átadniok a leckekönyvet; ő aztán továbbította a tanárnak.

Egyik gyógyszerészhallgató, aki leghátul állt a sorban, megkerülte a tömeget, és közvetlenül nyújtotta át a leckekönyvét. Bókay azonban észrevette a turpisságot, s e szavakkal utasította rendre a

törtető ifjút:

– Maga már most különcködik? Bizonyára “specialitásgyártó” gyógyszerésznek készül!

A furcsa növénycsalád

Gyakornoki vizsgán izzadt egy keveset tudó praxi.

A “fructus colocynthidum” nevű növényről vallatta Bókay professzor, de a fiatalember még azt sem tudta megmondani, hogy ez melyik növénycsaládba tartozik.

Egyik vizsgázótársa segítő szándékkal saját homlokára mutatott, s azt bökdösve, jelbeszéddel

akarta figyelmeztetni, hogy gondolkozzék egy kicsit! A szigorlatozó praxi azonban félreértette a jelbeszédet. Arca földerült, s öntudatosan vágta ki, mint

a huszonegyet: – A tökfélék családjába tartozik!

DOLLINGER GYULA

A budapesti egyetemnek csaknem három évtizeden át sebészprofesszora, az ortopédia nemzetközileg

elismert szaktekintélye híres volt műtéteinek biztonságáról.

A század elejének egyik ünnepelt primadonnája vakbélpanaszokkal kereste fel őt. Rendkívül aggódott a várható következmények miatt.

– Csak nem fél egy ilyen egyszerű műtéttől, drága művésznő? – bátorította a professzor.

– Nem az operációtól félek én, tanár úr, hanem attól, hogy milyen csúnya lesz majd a nyoma. Nem

lehetne úgy összevarrni, hogy a forradást ne lehessen látni?

Dollinger finoman elmosolyodott: – Hogy ne lehessen látni? Hát, kedves művésznő, ez kizárólag magán fog múlni!

MAKARA LAJOS Mi a különbség a gazdag és a szegény betegek közölt?

Makara Lajos, a kolozsvári egyetem jeles sebésze, kissé hideg modorú, de rendkívül meleg érzésű ember volt. Betegei nagyon tisztelték, mert a szegényekkel még emberségesebben bánt, mint a

gazdagokkal.

Asszisztenseit a következőképpen oktatta: – A gazdagoknak van pénzük; ha nem tetszünk nekik, másokhoz, tudósabbakhoz mehetnek. De a

szegények kénytelenek itt maradni.

KÉTLY KÁROLY ÉS KÉTLY LÁSZLÓ

Kétly Károly, az apa, 1889-től 1913-ig, fia, László 1914-től 1936-ig működött a budapesti egyetemen. Az apa az I. számú, a fiú a II. számú belklinika igazgatója volt.

Az apa – többek között – az idegrendszer problémáival is alaposan foglalkozott. Ezzel kapcsolatos

az alábbi hagyomány: Egyik előadásán a paralízis kialakulásáról beszélt.

– A paralízis kezdő stádiumát abból állapítjuk meg – úgymond –, hogy a páciens beszéd közben

fölcserél egyes szavakat vagy szótagokat. Demonstráló példaképpen a szúnyog szót választotta:

– Például azt mondja a páciens, hogy őt “a szigeten megcsípte egy nyuszog” –, pedig azt akarta mondani, hogy őt “a szigeten megcsípte egy... megcsípte egy... nyuszog!”

És a professzor észre se vette, hogy már ő is a paralitikus szóalakot ismétli!

Az ifjabbik Kétly professzort, báró Kétly Lászlót két szigorlati jelenet alkalmával örökítették meg.

A szívhang hallgatásról kellett beszámolnia a szigorló orvosnak. A megvizsgált betegnél valami

csekély szívzörejt hallott, de azt egy súlyos szívbetegség diagnózisaként referálta: – Emelő szívcsúcslökése van.

Mire Kétly professzor így szólt:

– No, ha ön emelő lökést érzett, az csak azt bizonyítja, hogy üres a feje!

Kétly László rendszerint úgy vizsgáztatott, hogy a tételeket cédulákra írta, s a szigorlatozok kihúztak egy-egy cédulát. (Kinek hogy kedvez a szerencse!)

Egyszer, dékán korában egy hatalmas termetű, izmos orvostanhallgató állott szigorlatra.

Kétlyt annyira meglepte, szinte megijesztette az óriás, hogy zavarában feladott neki egy kérdést. Az óriás azonban felelet helyett kérdő felszólítással válaszolt:

– Hát talán cédulát húznánk, professzor úr?!

Kétlyt a szokatlan hang most még jobban megzavarta, s szó nélkül meredt az óriásra. Ekkor ez teljes reverenciával, de még hangosabban ismételte a felszólítást:

– Méltóságos Báró Doktor Dékán Úr! Talán húznánk!

A “méltóságos báró doktor dékán” ellenkezni próbált egy újabb szigorlati kérdés feladásával, de az

óriás makacsul kitartott a cédulahúzás jogszokása mellett. És harmadszor is rászólt a vizsgáztató

professzorra: – Hát húzunk, vagy nem húzunk? (A vizsgatörténetből csak ennyit őrzött meg a szájhagyomány. A

szigorlat eredményét nem ismerjük.)

JAKABHÁZY ZSIGMOND

A kolozsvári és a budapesti egyetem egyaránt megbecsüléssel őrzi nevét.

Tudós pályáját Kolozsvárt kezdte mint egyetemi asszisztens, majd pedig a “kísérletes gyógyszerhatástan és gyógyszerismei szövettan” magántanára. 1913-től ugyanott a gyógyszertan

professzora. 1920-től 1937-ig a pesti egyetemen működött mint a gyógyszerisme és méregtan tanára.

Életpályájának mindkét állomásáról tudunk néhány jókedvű történetet.

A “Békevár” márványtáblája

Akármennyire meglepően hangzik egy gyógyszertan-tudósról, mégis megtörtént, hogy ifjúkorában

elkövetett egy verset. Mint a kolozsvári egyetem fiatal asszisztense egy gyógyszerészbarátjával együtt gyakori vendége

volt Széki Miklós kolozsvári gyógyszerésznek, aki a patikusmesterség mellett konyakgyárával is

jócskán gyarapította vagyonát. Széki Miklósnak szép villája volt a magasan fekvő Házsongárdon. A villát “Békevár” -nak hívták.

Oromzatán márványtábla, s azon aranyba vésve Szász Bélának a házigazda vendégszeretetét hirdető versecskéje:

Isten jóvoltából szeretet szavára Épült a szeretet e kis békevára.

Aki benne lakik, mind szereti egymást.

Ha igaz vagy, lépj be, megszeretünk, meglásd!

Nos, a két fiatalembernek egyszer az az ötlete támadt, hogy meg kellene kissé tréfálni a derék

házigazdát. Egy szép holdvilágos éjjel leméricskélték a márványtáblát, beszereztek ugyanolyan színű és

nagyságú márványpapírt, s az eredetit utánzó aranybetűkkel ráfestették Jakabházy Zsiga rímes szerzeményét, melynek első sora a villa építőmesterének, Horváthnak nevét is megörökítette:

Horváth jóvoltából Székinek szavára Épült a cognacnak e kicsiny raktára.

Akik benne laknak, leitatják egymást.

Ha berúgtál, fuss el, mert kirúgnak, meglásd!

Az új feliratot aztán ügycsen ráragasztották a márványlapra. A házigazda nem vett észre a változásból semmit. Egy kicsit rövidlátó is volt, nem is gondolt erre

a szentségtörésre. A két tréfacsináló pedig hallgatott, mint madár a hó alatt. Türelmesen vártak arra a

percre, amikor a huncutság kiderül. Nem sokáig kellett várniok. A Széki-villa, vagyis hogy a “Békevár” új látogatót kapott, s a házigazda eldicsekedett Szász Béla

versével a márványtáblán, A vendég elolvasta a verset, s a várt meghatódás helyett elkezdett

hangosan kacagni.

– Pokolian mulatságos! – mondta.

Mire aztán Széki Miklós bácsi, gyanút fogva, föltette az okuláréját, és éktelen haraggal állapította meg, hogy őt bizony kiparodizálták.

– Megölöm azt a pernahájder Jakabházyt – szitkozódott –, csak jönne most ide!

A végszóra toppant be Jakabházy Zsiga. – Vakarod le mindjárt ezt a csúfságot, te betyár!

Ámde a tréfacsináló nem nagyon sietett a levakarással, a házigazda haragja pedig hamarosan

elmúlt, mert a kerti asztalkánál kiderült a paródia igazsága, hogy tudniillik a “békevári” jó barátok – a házigazda és vendégei – időnként (módjával!) mégiscsak “leitatják egymást... “

Tussilago farfara

Fiatal orvos telepedett le Kolozsvárt, aki nagyképűségéről lett csakhamar ismeretes, s mint vízgyógyász akart aranyakat termő babérokra szert tenni.

A tréfakedvelő Jakabházy Zsigmond, akkor még csak magántanár, de máris elismert tekintély, egy

alkalommal megállítja az ifjú törtetőt, s igen komoly arccal így szól: – Tanácsot szeretnék kérni kolléga úrtól: jót tenne-e az anyósomnak a hidegvízkúra?

A kis doktor rendkívül megtisztelve érezte magát, és megkérdezte: – Mi baja van a nagyságos asszonynak?

Jakabházy halálos komolysággal válaszolt:

– Idült tussilago farfarája van szegénynek. (A Tussilago farfara tudvalevőleg egy köhögés és rekedtség ellen használt gyógynövény latin

neve. Magyarul lókörömfűnek vagy marti lapunak hívják. Zsenge hajtásából az erdélyiek ízletes

főzeléket, úgynevezett “zöldkáposztát” készítenek. Latin neve azonban olyan hangzású, mint valami betegségé.)

A jeles vízgyógyász világért sem árulta volna el, hogy halvány sejtelme sincs arról a betegségről,

amit Jakabházy megnevezett, s habozás nélkül válaszolt: – Oh, feltétlenül jó hatású lesz a vízkúra! Legyen csak szerencsém őnagyságához mielőbb!

Búcsúvétel után mégis valami lelkiismeret-furdalás félét érzett a doktor úr, s ezért jónak látta úgy odavetőleg megkonzultá lni az apósát is, aki szintén orvos, mégpedig főorvos volt.

– Mit szólsz hozzá, kérlek: Jakabházy dr. anyósának krónikus tussilago farfarája van: ajánlottam

neki a hidegvízkúrát. Neked mi a véleményed? Az após riadtan nézett vejére; ő se olvasott azelőtt semmit a tussilago farfara nevű betegségről.

Ám csak egy percig habozott, azután vitézül kivágta:

– Azt hiszem, az adott esetben nagyon jót fog tenni a hidegvízkúra. Nekem is volt már hidegvízzel egypár sikeres esetem ennél a betegségnél!

(A kórházban lezajlott párbeszéd rövid körforgalommal Jakabházynak is tudomására jutott.)

Hová való?

Ez a történet már Jakabházy pesti professzorságának idejéből való.

A gyakornoki vizsgán egy burgenlandi gyógyszerész lányának valamilyen gyógynövényről kellett

felelnie. De az ifjú hölgy a szörnyű drukkban nagyon nehezen ontotta a szót. Miután egyet-mást mégiscsak elmondott a kérdezett tárgyról, a professzor az iránt érdeklődött, hogy hová való?

(Márminthogy a szóban levő növény milyen családba, milyen kategóriába tartozik?)

A kisasszony azonban félreértette a kérdést, s nagy zavarában így válaszolt: – Savanyukútra. Burgenland.

KELEN BÉLA ÉS BARÁTI TÁRSASÁGA

Négyen valának meghitt jóbarátok az orvosprofesszorok között az 1920-35 években. Ábécé szerint:

Blaskovics László (szemész), Farkas Géza (fiziológus), Kelen Béla (röntgenológus) és Tellyesniczky Kálmán (anatómus).

Hetenként rendszeresen találkoztak a Baross-kávéházban. Ugratták egymást, tréfálkoztak,

fogadásokat kötöttek (többnyire pezsgőbe), nyertek és vesztettek. Kelen Béla volt köztük a legnagyobb tréfacsináló.

Egyszer, amikor éppen a szigorú főkapitányi “csend-rendelet” megjelent, Kelen Béla a következő

fogadást tette: – Fogadjunk, urak, hogy én éjfél után egy egész cigánybandával végigmuzsikáltatom magamat az

Andrássy úton!

Barátai kétkedve fogadták a meglepő ajánlatot. Épp a reggeli lapokban jelent meg a ,,csend-rendelet”, s Kelen Béla már frissiben meg akarja szegni!

– Fogadtok? – Fogadunk!

Huszonegy üveg pezsgő volt a tét.

Másnap este tízkor ismét talá lkoztak a Baross-kávéházban. Vacsoráztak, poharazgattak. Éjfélkor bejelenti a főpincér:

– Mélyen tisztelt vendégeink! Záróra! Fizettek, felszedelőzködtek. A három jóbarát kérdően nézett

Kelenre: – Na, mi lesz?

– Hát gyertek csak! – válaszolta Kelen. Taxiba ültette barátait, s az Andrássy út elejére hajtatott. Ott kiszálltak a kocsikból.

– Na, mi lesz? – ismételték amazok a kérdést.

– Hát mi lenne? Végigmuzsikáltatom magamat az Andrássy úton! Gyerünk! A sarkon egy hatalmas bútorszállító kocsi várakozott. Kelen Béla odavezette barátait, intett a

sofőrnek, az kinyitotta a hátsó ajtót, s a négy jóbarát belépett. Odabent egyelőre vaksötétség fogadta

őket. De amikor az ajtó ismét bezárult mögöttük, Kelen hatalmas villanylámpát szedett elő az orvosi táskájából, s egyszerre mennyei világosság fényeskedett nekik.

A kocsi két oldalán négy kényelmes karosszék.

– Parancsoljatok helyet foglalni! A kocsi mélyén egy egész cigánybanda volt elhelyezkedve.

A kocsi elindult, s a cigányok a “méltóságos úr” intésére rázendítettek kedvenc nótájára. Aztán sorra a másik három “méltóságos úr” nótája következett, s miután visszakanyarodtak a Liget felől, a

kiindulási pontnál már a Rákóczi-induló ütemére szálltak ki a kocsiból.

Kelen Béla megnyerte a fogadást. A három vesztes pedig hétről hétre rendelhette a reá eső hét-hét üveg pezsgőt.

BLASKOVICS LÁSZLÓ

A nagynevű szemészprofesszor – aki különösen remek műtéteivel szerzett elismerést – minden reggel

taxin érkezett a Szigony utcai II. számú szemklinikára. Eszébe se jutott, hogy saját kocsit tartson.

Minek? A kocsit kezelni kell, garazsírozni, karbantartani, ha defektje van: aláfeküdni, összeolajozni magunkat stb. stb.

Nos, reggelenként a beszervezett taxisok közül a soros sofőr ott várta kapuja előtt. A professzor

pedig többnyire kedvenc kis kutyájával, egy fehér szőrű pumival kocsizott ki az intézetébe. Pumiját

csak akkor hagyta otthon, ha a nap folyamán az intézeten kívül más elfoglaltsága is akadt. Tanári

szobájában a puminak állandó helye volt egy kis szőnyegen az íróasztal mellett. Egy szigorlati napon, alighogy megkezdte Blaskovics a vizsgáztatást – hogy, hogy nem? – valaki

kinyitotta tanári szobájának ajtaját, s a kis kutyus a közbeeső szobán, a tanársegéd szobáján át besétált

a szigorlati terembe. S a terem ajtajában, farkincáját zászlóként lengetve, megállt. A szigorlatozó medikusok akarva-akaratlanul mosolyra derültek. A professzort zavarba hozta a

váratlan jelenet. Sietve odavetett a szigorlatozóknak egy-egy könnyű kérdést, beírta a vizsgajegyeket,

s kis kutyáját idegesen visszavitte a szobájába. Másnap újból szigorlat. A tegnapi esetnek hamar híre ment az orvostanhallgatók között.

A szigorlatozok indexeiket ezúttal is leadták – előkészítés végett – Fazekas József tanársegédnek, s a teremben nagy drukkal várták a professzor urat.

Megérkezik a taxi. Fazekas doktor besiet a professzor szobájába, s jelenti a szigorlatozok számát.

Pár perc múlva aztán visszatér a vizsgaterembe, s közli, hogy mindjárt kezdődik a szigorlat. Ekkor a szurkoló medikusok egyike – láthatólag a megismétlődhető jelenet reményében – suttogva

kérdi:

– Tanársegéd úr, kérem! Kutya van?

FARKAS GÉZA

1921-től 1934-ig az élettan és felsőbb anatómia professzora, egyike volt a legszigorúbb vizsgáztató tanároknak. Nevét a medikusok rettegve emlegették.

Történt egy nyáron, szörnyű kánikulában, hogy egy fiatalember a Dunából kimentett egy fuldokló fürdőzőt. A megmentett, amikor megtudta, hogy megmentője medikus, így szólt a derék ifjúhoz:

– Kedves barátom, kérjen bármit, megteszem. Én tudniillik Farkas professzor vagyok.

– Jaj! – dadogta szederjessé vált arccal a bátor életmentő. – Csak azt kérem, ne tessék elárulni a kollégáimnak, hogy én mentettem ki a professzor urat!

(Így volt? Mese volt? – A medikusok 1928. évi vicclapja felelős érte.)

WINTERNITZ ARNOLD

Sebész, egyetemi tanár. Húsz éven át az István-kórház főorvosa volt. Magyarországon egyike az

elsőknek, akik agyi és mellkasi műtéteket végeztek. Éppen mint az agysebészet híres specialistáját kereste föl rendelőóráján egy pesti polgár, aki a

professzor lakásával szomszédos épületben lakott. Ruhakereskedése is ugyanazon ház földszintjén

működött, nagy táblaüveges kirakatokkal. Az egész környék ismerte ezt a boltot, mert a kereskedő azzal a közönségcsalogató vásári trükkel

élt, hogy egyetlen árcédulájára sem írt kerek összeget, hanem csak nagy üzleti fantáziával kiokoskodott törtszámokat. Nála egyetlen portékának sem volt 40-50, 90-100 vagy 180-200 pengős

ára. Ott csak 48 pengő 70 filléres, 97 pengő 50 filléres vagy 195 pengő 80 filléres stb. árakat lehetett

látni. Persze, a szakavatott vásárlók hamarosan rájöttek arra, hogy a látszólag “jutányos árak” más üzletekhez képest többnyire mind fölfelé kerekített árak...

Nos, a derék kereskedőnek egyszer valamiféle daganat keletkezett a fején, és háziorvosa operációt

ajánlott. Ő azonban nem tudta csak úgy könnyűszerrel rászánni magát a műtétre. Előbb ki akarta kérni Winternitz professzor véleményét. Ezért jelentkezett nála háziorvosa javallatának

felülvizsgálása végett.

Winternitz egyetlen tekintetet vetett a daganatra, és kijelentette:

– Meg kell operálni!

A kereskedő hálásan fogadta a professzor úr határozott döntését, és megkérdezte, mivel tartozik. Winternitz professzor előtt az árcédulák emlékképei alapján felvillant egy szám, és könnyedén

odavetette:

– Kilencvenhat pengő ötven fillér. A páciens egy pillanatra meghökkent, de aztán rögtön “kapcsolt”: hiszen ő maga is “specialista”, ő

is épp ilyen “jutányos árakkal” szokott operálni. Szó nélkül fizetett.

ELISCHER GYULA

A kolléga

Elischer Gyula debreceni egyetemi tanárral, a híres röntgenológussal történt egy svájci útja

alkalmával. Amint megérkezett, borotválkozni akart. Bosszúsan vette észre, hogy odahaza elfelejtette bepakolni a borotváját. Márpedig mindig maga szokta elvégezni ezt a műveletet: nem bízza az arcát

más kezére.

De segített magán. Bement az egyik borbélyüzletbe, helyet foglalt a karosszékben, s odaszólt a mesternek:

– Szappanozzon be!

A borbély beszappanozta, azután meg akarta borotválni, de a tanár intett neki: – Köszönöm, majd csak magam borotválkozom!

Elkérte a borotvát, s három-négy rándítás után lehúzta a tüskéit. A borbély nagy szakértelemmel nézte a munkát, s a végén elragadtatva kiáltott fel:

– Bravó! Bravó! Ez igazi mestermunka volt!

Elischer talán egyetlen operációjának sem örült annyira, mint ennek az elismerésnek. Derűsen kérdezte:

– Mennyivel tartozom, kedves mester? A borbély méltatlankodva tiltakozott:

– Hova gondol? Csak nem.fogadok el pénzt – kollégától!

VEREBÉLY TIBOR

Mestere és művésze volt a gyógyításnak. Egész életét a sebészeti betegségek gyógyításának szentelte. És nincs róla szóló méltatás, amely ki ne emelné, hogy igen jelentős iskolát nevelt tanszékén és

Üllői úti klinikáján, negyed százados működése alatt. “Verebély-tanítvány”-nak lenni – mind a mai

napig rangot jelent.

A hosszú élet titka

Ez a történet kedvesen jellemzi a szüntelenül dolgozó, fáradhatatlan operatőrt.

Balatonfüreden évtizedek óta hagyományossá vált az orvoshét vagy orvoskongresszus. Jó ideig Verebély Tibor volt az Orvos Szövetség és az Orvoshét elnöke. A nagy tudású és

tapasztalatokban gazdag sebésztanár előadása mindig színes, élvezetes volt. A közönség szűnni nem

akaró tapsviharral köszönte meg a professzor fáradozását. De felharsant a taps akkor is, amikor egyszer csak bejelentette:

– Hölgyeim és uraim! Ma délután a községi bíró meghívására “pinceszerre” vagyunk hivatalosak

az ő pincéjéhez.

Ezt úgy kell érteni, mint gróf Vay Ádám esetét, aki egy Székelyföldön levő templomra

márványtáblát helyeztetett a következő felirattal: “E templomot építtette gróf Vay Ádám – a község pénzén.” Itt is a község pénzén volt gavallér a községi bíró.

A pinceszeren résztvevők száma száz körül mozgott, a hölgyekkel együtt.

Miből állt ez a pinceszer? Pörkölt, háromféle húsból, kétféleképpen készítve: egy erős az egészségeseknek és egy gyengébb a “szívbetegeknek”. – Ezután túróscsusza és gyümölcs. A hangsúly

azonban a baricskai borokon van, hozzá cigányzene kíséret.

Amikor a “pinceszeri” hangulat már magasan szárnyalt, Verebély professzor egy asztalra állva szót kért:

– Mielőtt idejöttem volna a pincébe – úgymond –, a református temetőben jártam, ahol egy volt betegem nyugszik. Élt 96 évet. Néztem a többi sírkövet is, s elámultam: 80-100 közötti életév

mindenütt – de csak a férfiaknál, kik itt egykor szőlőbirtokosok voltak. Elgondolkodtam. Mi lehet a

titka ezeknek a magas életkoroknak?... Kijőve a temetőből egy hajlott hátú öregemberrel találkoztam, ki az árokparton a tehenét legeltette. Megszólítottam: “Hány éves, kedves bácsi?” “Még csak 93” –

volt a felelet. “Megmondaná-e nekem: minek köszönheti ezt a szép életkort?” Tőle tudtam meg a

hosszú élet titkát. – Kedves Kollégák! Dobják sutba a receptkönyvüket, s az én “még csak 93 éves öregemberem” életrendje szerint, rendeljék betegeiknek a következőket: Menjenek Füredre: ott első

kézből kapják az üde, friss bakonyi levegőt! Másodszor: igyanak minél több baricskai bort! Harmadszor – az öreg szerint – : nem szabad dolgozni, csak dolgoztatni!

– Kezdjük meg a kúrát! – s a professzor fenékig ürítette a poharat. Aztán még hozzáfűzte

beszédéhez: – A harmadik tanács azonban nem nekünk szól! (Nem is élt meg sem kilencven, sem nyolcvan, még csak hetven esztendőt sem. Mindössze

hatvanhat évet élt... )

A klinikai koszt

A Verebély-klinikán pontosság, rend és tisztaság uralkodott. A professzor minden zugot személyesen ellenőrzött. Ö maga is, tanársegédei is naponta többször –

súlyosabb esetekben az éjszakai órákban is hasonlóképpen többször – megnézték operált betegeiket. Verebély professzor szigorúan ellenőrizte a konyhát is. A betegek változatos, ízletes, jó kosztot

kaptak.

– Nos, hogy vagyunk? Hogy érzi magát? – kérdezte egy jókarban lévő férfibetegétől. – Jól vagyok, professzor úr, de panaszom is van.

– Halljuk a panaszát!

– Kicsi az ebédadag! Verebély szokott határozottságával, röviden válaszolt:

– Ez kérem klinika – nem hizlalda!

Matematikusok

DUGONICS ANDRÁS

Dugonics Andrásnak “kettős állampolgársága” van: verseiért, regényeiért és drámáiért a Költészet, matematikai munkáiért a Tudomány vallja fiának.

Szegeden született, s mint piarista tanár különböző városokban működött. 1774-től egyetemi tanár

Nagyszombatban, majd pedig 1777-től Budán. 1808-ban nyugalomba vonulva hazatért

szülővárosába, és ott halt meg.

Dugonics mint az “elemi mennyiségtan” tanára kezdte és mint a “felsőbb mennyiségtan” tanára fejezte be professzori pályáját. Mindvégig a matematika magyar műnyelvének megalkotásán

dolgozott, írásaiban nem tűrt meg idegen szavakat. Kazinczy szerint “ezer botlása” mellett legfeljebb

ha “tíz nem-botlása” akad, – tudományos műnyelve annyira erőltetett. Néhány szóalkotása azonban teljesen átment a közhasználatba, mint például a matematika köréből: “csúcs”, “egyenlet”, “hasáb”,

“köb”, “tétel” stb.

Magyarról – magyarra

Dugonics András műveinek címlapján rendszerint felsorolja tisztségeit, így egyik legérdekesebb, mert

legszemélyesebb munkája: memoárszerű följegyzése “Életének utolja felé történt dolgok” -ról,

tisztségviseléseiről a következőképpen tájékoztat: “Kegyes oskolabeli szerzetes pap, a józan s egyszersmind a természeti tudományoknak oktatója, a

magyarországi tanulmányoknak Királyi Mindenségében a tudákosságnak királyi tanítója, a

Tanultaknak egyik tagja, a jeles Természeti Karnak örebbike, ennek előtte a jeles Természeti Karnak tekintetes rendtartója, azután az egész Királyi Mindenségnek elöljárója.”

Talán nem lesz fölösleges szolgálat az olvasó számára, ha a Dugonics makacs magyarságát jellemző fenti sorok némelyikét lefordítjuk mai, kevésbé színmagyar nyelvre. A “Királyi

Mindenség”: a királyi rendelettel újjászervezett egyetemet jelenti. “A tudákosságnak királyi tanítója”:

a matematika professzora. “A Tanultaknak egyik tagja”: Révai Miklós tudós társasági (akadémiai) tervezetének jelölőlistáján a harminc rendes tag egyike. “A Természeti Karnak örebbike”: A

Természettudományi Kar rangidős professzora (doyenje vagy nesztora). “A Természeti Karnak

tekintetes rendtartója”: a Term. Tud. Kar dékánja. “Az egész Királyi Mindenségnek elöljárója”: az egész Kir. Egyetemnek rektora.

Dugonics András a katedrán

A régiek emlékezete szerint Dugonics professzor úr, azazhogy “királyi tanító” úr meglehetősen nyers modorú s szókimondó ember volt. Kényes, főúri tanítványaival sem kivételezett.

– Nádasdy! – monda egyszer. – Lódulj ki a táblához, s ne kíméld a krétát, nem apádtól örökölted!

Órakezdéskor sok baja volt a kötelező névsorolvasással. Valaki a felolvasott neve után azt kiáltotta:

– Hier! (Itt vagyok!)

– Ki az a híres? – kérdi Dugonics. – Szemeti.

– Az a szemét! Írtak is róla egy verset, ilyenformán: “Dugonics András, szegedi gulyás, goromba mint senki

más.”

Egy pajkos diák egyszer tükröt csillantott az öreg szeme elé.

– Tedd még egyszer, majd rád akadok! – kiáltá Dugonics. – Mert a rávetés szöge azonos a

visszaverődésével. Persze a diák nem kockáztatta meg még egyszer a tréfát.

A KÉT BOLYAI

Bolyai Farkas és János, apa és fiú testesítik meg a számok tudományának magyar óriásait. Senkihez sem hasonlítható, különös természet mind a kettő. Lényük vonzó és taszító lélektani

rejtély. Kivált a fiúé, akire nem is lehet ráerőszakolni a szellemi erők hagyományos mértékegységeit...

BOLYAI FARKAS

Hatéves korában lépte át az enyedi kollégium küszöbét, s majdnem tíz éven át volt növendéke; azután

Kolozsvárt tanult. Koránérett elméjével, nyelvkészségével és matematikai tehetségével bámulatba

ejtette környezetét; játszva sajátította el a nyelveket, a legnehezebb és legbonyolultabb matematikai feladatokat pedig csodálatosan könnyen oldotta meg. Egy erdélyi mágnásifjú kísérőjeként jutot t ki a

göttingai és jénai egyetemre. Göttingában keletkezett szoros kapcsolata Gauss Frigyes Károllyal, a

nagynevű matematikussal. Hazatérve a marosvásárhelyi kollégium matematikai, fizikai és kémiai tanszékén negyvenhét évig működött. Európai hírű tudományos munkássága mellett végzett

különböző gyakorlati célú találmányaival az erdélyi polihisztorok és ezermesterek típusát is képviseli.

Amikor egy zátonyra jutott élet alkonyán, 1832-1833-ban, két kötetben kiadta Tentamen-jét, a hozzácsatolt függelék révén a tudományos világ egyszerre emelhette az apát és fiút, az Appendix

szerzőjét, legnagyobb számtudósai sorába.

Midőn Kazinczy Ferenc beutazta Erdélyt, a marosvásárhetyi tanárok tisztelgő látogatást tettek nála.

Bolyai Farkas vezette a testületet. Rendre mindenkit bemutatott Kazinczynak, neve és hivatala szerint. Aztán szórakozottan dobolni kezdett ujjaival az asztalon.

– És uraságod? – kérdezte Kazinczy, aki nem ismerte őt.

– Én, én – szólt a már egészen gondolataiba merült tudós –, én a geometria professzora vagyok. – Bolyai! – kiáltott föl Kazinczy, s megölelte az ismeretes nagy név emberét.

Szórakozottságáról számos anekdota kelt szárnyra.

Egyszer éppen íróasztalánál ült. Belép hozzá egykori tanulótársának, báró Kemény Simonnak a

legénye, s kéri a báró nevében: magyarázná meg, merre lakik a professzor úrnak dolgozó varga. A nyájas és közlékeny Bolyai tüstént krétát ragad, a fekete táblához siet, és pingálja a tudatlan

inasnak a sok vonalat és betűt:

– Nézze, az én házam A; az utca vége B; onnan jobbra fordul, s ott van a keresett C. A legény elbámul a sohasem látott-hallott magyarázaton, s kilépve a kapun megkérdi az első

embertől, ki útjába akadt:

– Hol lakik bé? A kérdezett azt hiszi: Bey generálisról van szó, s oda igazítja.

Bey generálisnál azt kérdezi az inas: – Hol van a cé?

– Miféle céh?

– Mit tudom én! – Hát miért keresed?

– Mert csizmákat kell onnan elhoznom.

– Aha! – szólt a kérdezett, és a vargák céhmesteréhez igazítja az inast. A legény bekopogtat a céhmesterhez, és elmondja, mit akar. A céhmester egy kukkot sem ért a

beszédből. Hiába minden magyarázat, az inas üres kézzel tér haza.

Délben Bolyai Kemény Simon bárónál ebédelt. A legény elmondta hiábavaló vándorlását, s ekkor

vette észre Bolyai, kivel beszélt ő a geometria nyelvén.

Baráti körben igen kedélyes, elmés társalgó volt. Ahol szellemi táplálékra talált, ott a testi táplálékról

egészen megfeledkezett.

Nagyenyeden történt, a szintén polihisztor Szász Károlynak huszonöt éves tanári jubileumán. Ebédnél rég nem látott barátaival úgy belemélyedt a társalgásba, hogy egyetlen fogás ételből sem

evett. Ebéd vége felé a házigazda figyelmeztetésére – “Hiszen te semmit sem ettél!” – vette észre,

hogy éhes maradt. – Recte! – szólt a szórakozott Bolyai. – Főzess két tojást hígan!

És nagy nevetés közt fogyasztotta el filozófusi bankettjét.

Később valamikor akaratlanul is visszaadta Szász Károlynak a kölcsönt.

Meghívta ugyanis névnapi ebédre Szász Károlyt és Dósa Elek marosvásárhelyi jogakadémiai tanárt – de meghívásáról teljesen megfeledkezett.

Ö maga aznap csak néhány szem szilvát ebédelt, és “ebédjét” már elköltötte, amikor vendégei

beállítottak. Csak vártak egy ideig, de az ebédre való készülődésnek nyomát sem látták. Egyszer csak valahogy kiderült, hogy ők éhesek.

– Recte! – kiáltott fel Bolyai. – Én titeket ebédre hívtalak! Na, na! ez bizony megtörtént... De sebaj! Tegyetek úgy, mint én: itt egy darab kenyér, a szilva pompás, menjünk a kertbe! Nektek sem

fog megártani.

Nagyon jól tudván egészségére vigyázni, beteg ritkán volt. Orvoshoz maga személyére nézve csak

egyszer folyamodott, tudniillik midőn az ülő munka szokott következményétől, az aranyértől akart

megszabadulni. Barátjához, dr. Szotyori Józsefhez fordult tanácsért. Az orvos javallatának nem lévén semmi eredménye, mindennapi lovaglással tett kísérletet, és ez

használt is.

Egy ilyen lovaglásból hazatértében találkozott az utcán az orvossal. Nevetve kiáltott oda: – Vedd le a kalapodat lovam előtt: ez kigyógyított, amire te nem voltál képes!

Bolyai Farkas halála előtt vagy húsz évvel megcsináltatta egyszerű fenyőfa koporsóját.

Közben-közben, ha egy-egy szegényebb sorsú ember meghalt, a halott rokonsága vagy valamelyik

barátja elment a tudóshoz, és elkérte a koporsót, hogy a szegény embert eltemethessék. Bolyai odaadta koporsóját, és mást csináltatott magának.

Később úgy reá szoktak az emberek, hogy ha valamelyiknek halottja volt, csak Bolyaihoz ment

koporsót kérni, s ő mindig jó szívvel adta oda a rendesen ágya mellett álló koporsót. A jóisten a megmondhatója, hányadik koporsó volt az, amelyikben törődött teste végre

elnyugodott.

BOLYAI JÁNOS

Ugyanazon év szülötte, mint Kossuth. 1802. december 15-én született Kolozsvárt. Az euklidesi geometria problematikus V. axiómájának vizsgálatával kapcsolatosan fedezte fel

matematikai rendszerét, amely nem zárja ki sem az euklidesi, sem az antieuklidesi geometriát, hanem

mindkettőt együttvéve magában foglalja. Ez a Bolyai-geometria. “Semmiből egy új, más világot teremtettem” – e szavakkal értesítette atyját, a zseni öntudatával, korszakos fölfedezéséről.

A fiatal Babits egyik szonettje a nagyszerű tudományos fölfedezés eksztázisában szólaltatja meg a

fiatal Bolyait:

Isten elménket bezárta a térbe. Szegény elménk e térben rab maradt:

a kapzsi villámölyv, a gondolat,

gyémántkorlátját még csak el sem érte.

Én, boldogulván azt a madarat

ki kalitjából legalább kilátott, a semmiből alkottam új világot,

mint pókhálóból sző kötélt a rab.

Új törvényekkel, túl a szűk egen,

új végtelent nyitottam én eszemnek; király gyanánt, túl minden képzeten

kirabolván kincsét a képtelennek nevetlek, mint Istennel osztozó,

vén Euklides, rab törvényhozó.

A mai tudományos szemlélet szerint “a Bolyai-geometria álláspontjáról, mint óriási hegycsúcsról

látjuk a tér tudományának legtávolabbi összefüggéseit.” A dicsőség azonban csak megkésve, elsőbbségi viták után jutott a Bolyaiak osztályrészéül. Míg

éltek: nyugtalan természetük temérdek szenvedés közt hajtotta őket végzetes pályájukon.

Tóth Béla Magyar anekdotakincs című munkája egy kiváló természettudós, Szily Kálmán tollából

közli a két Bolyairól szóló fejezetet. Az ő tudós tekintélye biztos fedezet mindkét szenvedélyes,

rendhagyó életpálya intimebb jeleneteinek közlésekor.

János nevelésére atyja sok gondot fordított. Kollégiumba nem adta, a legjelesebb deákok közül házitanítót tartott mellette. Ezektől tanulta a tantárgyakat, az egy matézis kivételével; ennek tanítását

az apa magának tartotta fönn. Haladása a matézisban olyan gyors volt, hogy – mint atyja

akárhányszor elbeszélte – be sem várta a theoréma megbizonyítását, a probléma megfejtését, előre elmondta azt. Atyjának szavai szerint: “mint az ördög, előmbe ugrott” – és sürgette, hogy menjenek

tovább!

Tizenkét éves korában letette a rigorózumot (a hatodik gimnáziumi osztályról), és akkori szokás szerint “subscribált” deáknak.

Rigorózumi fordítása magyarból latinra oly kitűnő tacitusi stílussal volt írva, hogy a tanárok nem győzték eléggé dicsérni.

Két évig volt “deák”, és végezte a filozófiát, jobban mondva, bejárt ostáblázni. Előadásra csak

nagy ritkán ment. A téli vizsga közeledtével a történelem akkori tanára, Antal János, később református püspök,

elpanaszolta az atyjának, hogy János csak mindig ostáblázik, előadásra nem jár; a cenzúra (vizsga) itt

van, mi lesz mármost? Az apa elővette a hanyag fiút, megdorgálta – amit ő számba se vett; egyszer-kétszer átolvasta a kurzust, s felment a vizsgára. Eminenter felelt, akárhol s akárhányszor

szólították fel, mindenütt otthon volt.

A következő félévben is folytatta az ostáblázást. Tanára nem szólt semmit, s a vizsgán megint jól ment minden.

Ha atyja beteg volt, őt küldte föl előadást tartani az akkori bajuszos deákoknak, kik a tizenhárom

éves gyermeket jobban szerették hallgatni, mint az atyját, mert jobban megértették.

Már tizenkét éves korában oly kitűnő hegedűs volt, hogy a legnehezebb darabokat első látásra eljátszotta.

Abban az időben adták talán elő az első operát Marosvásárhelyt, melyen a szerző is, ki vak volt,

megjelent. Az első hegedűt egy szász fiatalember, a másodikat János játszotta. Előadás közben elszakad a prímista hegedűjének egyik húrja; hirtelen kottát cserélnek, s a gyermek első látásra úgy

játssza el a prímet, hogy a zeneszerző, ki addig mindig zúgolódott, fölkiáltott:

– Bravó! Most dominál a prím!

Tizenöt éves korában fölkerült a műszaki a kadémiára Bécsbe. Ott egy alkalommal János főherceg mint az akadémia felügyelője meglátogatta az osztályokat, s a tanárt felszólította, hogy hívjon föl

valakit az új tanulók közül. Bolyaira esett a választás. A tanártól eléje adott problémát a táblán

gyorsan kidolgozza, azután tovább megy a következőre; ennek megfejtése után pedig még tovább. A főherceg elbámult a gyermek lángeszén s roppant ismeretein; dicsérettel szakította félbe, azt mondván

a tanárnak:

– Ennek a fiúnak a keze alá kell adni a többieket is, mert ez többet tud az egész osztálynál.

Az ötévi tanfolyamot legkitűnőbben elvégezve, húszéves korában mint kadét lépett a genie -corpshoz (a hadmérnöki karba); huszonegy éves korában hadnagy; huszonkét éves korában főhadnagy;

huszonnégy éves korában kapitány.

A hadseregben első matematikus, első virtuóz hegedűs, de – fájdalom! – első vívó is. Állandóan keletkeztek becsületügyei, s több párbaja halállal végződött.

Egyszer egy lovasezrednek tizenhárom tisztje hívta ki. Elfogadta mind a tizenhárom kihívást , csak

azt kötvén ki magának, hogy minden második párbaja után eljátszhasson egy darabot a hegedűjén. Mind a tizenhárom ellenfelét legyőzte.

Conduite-je (magaviselete) minősítési lapján: “unverträglich” (összeférhetetlen). Végtére ő is

beleunt, s talán őt is megunták. Önként-e vagy figyelmeztetésre? – nem tudni: nyugalmaztatását kérte. Meg is adták neki 1833.

június 16-án (harmincegy éves korában!), azzal az engedménnyel, hogy amikor tetszik, visszamehet. “Hülepedni”' (lehiggadni) küldték a polgári életbe.

FEJÉR LIPÓT

Századunk egyik legnevesebb matematikusa. Annyira ismert a művelt világban, hogy 1933 -ban mint

a négy legkiválóbb európai tudós egyikét hívták meg a chicagói világkiállítás alkalmából rendezett

tudományos konferenciára. Rendkívüli tehetsége már diákkorában feltűnt. Már akkor több országos pályadíjat nyert.

Első nagy eredményét, a Fourier-féle sorok szummációjára vonatkozó nevezetes tételét, amelyet

ma minden tankönyv mint klasszikus eredményt tárgyal, még egyetemi hallgató korában, igoo-ban érte el. Ez az eredmény igen nagy befolyást gyakorolt a matematikai analízis újabb fejlődésére.

Német- és franciaországi tanulmányútjai után előbb a kolozsvári egyetemen működött (1905-1911), majd a budapesti tudományegyetem matematikai tanszékét töltötte be haláláig.

Nemcsak kimagasló matematikai tehetség volt, de rendelkezett azzal az ugyancsak ritka képességgel,

hogy tudományos életet teremtsen maga körül. Fejér Lipót sokoldalú és színes egyéniség volt, akinek érdeklődése a matematikán és

természettudományokon kívül sok más területre, így elsősorban a művészetre és irodalomra is

kiterjedt. Szoros barátságban állt – különösen kolozsvári évei alatt – Adyval. Barátai és tisztelői mint

kiváló zeneértőt is számon tartották.

Fejér Lipót az elemiben és a középiskolában

Ezeket a kedves humorú emlékeket Fejér Lipót maga mesélte el tanítványának és bizalmas barátjának, Szász Pálnak, aki aztán közzé is tette őket egy akadémiai dolgozatában.

Nagyon eleven gyerek volt. Kisiskolás korában (ma úgy mondanók: az általános iskola egyik alsó

osztályában) egyszer a héber hittanórán annyira rakoncátlankodott, hogy a hittantanár haragjában fejéhez vágta a hittankönyvet. “De szerencsére csak Mózes Öt Könyve volt!” – tette hozzá

előadásához pajzánul nevetve. A reáliskola alsóbb osztályaiban számtanból(!) instruktort fogadtak melléje, s csak “miután

felszabadult a tízes számrendszer alól”, lett jó matematikussá.

Az érettségin franciából meg akarták buktatni, jóllehet, ő volt az egyetlen az osztályból, aki e nyelvet használta is, amennyiben már egy francia elemi matematikai lapba írogatott. De végre mégis

“jobb belátásra jutottak”, és beírtak neki hármasokat...

Kolozsvárt

Az alábbi történetek kolozsvári éveiről szólnak.

Hunyady Sándornak, amikor a kolozsvári Ujság-nál dolgozott, Török Gyula, az éles szemű és

finom tollú regényíró volt a legjobb barátja. Együtt járogattak el a város főtéri éttermébe, a ,,Newyork”-ba, amelyet annak idején az ország egyik legjobb gasztronómiai intézetének tartottak.

Ebben az étteremben a pincérek kifogástalan udvariassággal szolgálták ki a vendégeket.

A “Newyork”-nak egyetlen szépséghibája volt, éspedig: hogy az étterem egyik sarkában néhány asztal bordószín girlanddal el volt választva a többiektől. Mintegy öt négyzetméternyi területet foglalt

el ez az elkülönített, kiváltságos sarok, ahol kizárólag a kolozsvári és a Kolozsvárra látogató erdélyi

mágnások foglaltak helyet. Ez az elkülönülés a dzsentri Török Gyulát mindannyiszor felháborította, ahányszor csak a

,,Newyork”-ba lépett. Az étterem bérlője felajánlotta az írónak, hogy az ő társasága számára is szívesen elkülönít egypár asztalt, de Török Gyula nem tartott igényt arra, hiszen ő mindennemű

kivételezés ellen tiltakozott.

Mindjárt az első napokban Török Gyula összeismertette Hunyady Sá ndort a fiatal Fejér Lipóttal a “Newyork”-ban.

Hunyady Sándor ilyennek írja le az akkor még csak huszonöt éves, de már egyetemi tanszéket

ellátó professzort: “Kis termetű ember volt, borotvált arca is olyan volt, mint egy dacos, pisze, élénk kis fiúé, akire tréfából magas gallért és szűk, fekete zsakettet adtak. Volt benne valami tanári a ruhája

miatt, és valami művészi, ahogy a haját viselte. Nem a modorával vagy a külsejével, valami mással követelte meg a figyelmet és a tiszteletet. Valahogy sugárzott belőle a jelentékenység...”

A hét- és kilencágú koronával ékeskedő “címeresekkel” szemben álló Török Gyula, aki csak ötágú

címeres volt, szerette volna, ha ellenzéki magatartásához a fiatal professzor is csatlakozik. Fejér Lipót azonban – mint valami öreg bölcs, akiben jó adag humorérzék is van –

következőképpen nyilatkozott a piros zsinór négyszögéről, illetőleg az abban elkülönített

mágnásokról: – Engem nem bosszant ez. Sőt, egészen praktikusnak tartom ezt a piros zsinórt. Az erdélyi

arisztokrácia nagyon szép fajta. Jólesik rájuk nézni. És ha külön ülnének, összevissza az asztaloknál,

elmosódnának, keresgélni kellene őket. Így együtt találja őket az ember. Csak arra kell fordítanom a fejemet.

Török Gyulát meglepte a fiatal professzor politikamentesnek látszó nyilatkozata, s kissé keserűen

megjegyezte selyp hangján:

– A professzor úr egészen úgy beszél, mint egy művész.

A fiatal egyetemi tanár élénken, szinte bocsánatkérő kedvességgel jegyezte meg: – Csakugyan? Lehetséges, hegy egy kicsit meg vagyok mérgezve. Bevallom, hogy majdnem

többet foglalkozom zenével, mint matematikával.

A pesti professzor

Egy másik kortársa, Bálint Lajos, a neves dramaturg, aki közvetlen baráti kapcsolatba került Fejér Lipóttal, szintén papírra vetette a professzor különös arcvonásait. Fiatal-, férfi- és öregkori

fiziognómiáját egyaránt. A huszonnégy éves Fejér Lipótnak “olyan arca volt, minthogyha kisfiú kora óta nem akart volna

egy napot sem öregedni. Joggal hihettem, hogy ő is bölcsész, legfeljebb másodéves.” (Tehát

körülbelül húszévesnek lehetett gondolni.) Férfikorában is “furcsán torz, de gyerekes jellegű arca volt”. És jellegzetesek “arcának furcsa

fintorai s rekedtes, dünnyögő nevetése... “

1945-1946 körül: “Csoszogva vonszolta magát az utcán; csak kancsal szemének kisgyerekes és huncutkodó mosolya volt a régi. No meg az érdeklődése az élet mindenféle komoly problémái s a

hétköznapok kevésbé komoly ügyei iránt... “ Három érdekes epizódot szakítunk ki Bálint Lajos visszaemlékezéseiből.

Abban az időben, amikor Fejér Lipót magántanári minőségben a kolozsvári matematikai tanszéket

látta el, Budapesten nemzetközi matematikai kongresszust tartottak. (Pontosan: 1910 -ben.) Erre azonban Fejér Lipót nem kapott meghívót. A kongresszus legnevezetesebb vendége a nagynevű

francia matematikus: Henri Poincaré volt. (Nem tévesztendő össze Raymond Poincaré francia

államférfival!) Amint Henri Poincaré a kongresszusi terembe lépve körülnézett, első kérdése ez volt: – Hol van Fejér úr?

Nagy zavar, hebegés és telefon Kolozsvárra: Fejér azonnal utazzék Budapestre!

Poincaré érdeklődése természetes volt, mert amióta Fejér Lipót elhagyta Párizst, egyre -másra jelentek meg külföldi szakfolyóiratokban cikkei és tanulmányai, melyeknek mindegyike új és jelentős

lépést hozott ebben a tudományban.

Az alábbi történet már a pesti professzor évtizedeiből való.

Bálint Lajos az utcán találkozott egyszer Fejér Lipóttal. A professzor éppen a Matematikai és Fizikai Társulat ülésére indult. Bálint Lajos mint színházi

szakember hiába hivatkozott arra, hogy a matematika neki “görögül van” (vagyis hogy azt egyáltalán

nem érti): Fejér Lipót magával cipelte. – Majd az utolsó padba ülünk, és beszélgetünk – mondta. Így történt. Sok mindenről volt szó

köztük, ami igazán nem tartozott arra az új biztosítási számításra, amelyet két f iatalabb szakember mutatott be, s eközben három fekete táblát írtak tele rejtélyes számokkal és képletekkel.

Fejér Lipót látszólag oda se figyelt, s teljesen belemerült a baráti beszélgetésbe. De mikor az

előadás után vitára került a sor, Bá lint Lajos nagy elképedésére a professzor hozzászólásra jelentkezett. Nagyon dicsérte az új számítási műveletet, de aztán odament a táblákhoz, s a szivaccsal

letörülte a középső táblát.

– Csak éppen ez a rész itt fölösleges – mondotta. – Mert ha igaz ez – és rámutatott az első tábla utolsó tételére – , akkor ebből ez következik – s felírt egyetlen képletet a középső táblára – , viszont

igaz a harmadik tábla első számsora.

Az előadók elképedéséből és a hallgatóság tapsaiból nyilvánvalóan kitűnt, hogy igaza volt. Enélkül a laikus jó barát nem hitte volna el, hogy valami értelme is lehet annak, amit mond, hisz az

előzményekre annyira nem figyelt oda! Hogy tehette? – szinte érthetetlen. Bizonyos azonban, hogy

aligha volt a világon tudós ilyen kevéssé “magatartásos”!

És végül egy harmadik részlet Bálint Lajostól – szó szerint: “Valami új tanulmánya jelent meg, s én megemlítettem, hogy szeretnék egyszer már belenézni valamelyik írásába.

– Semmiség az egész – legyintett –, s különben is minek terhelnéd magad vele?

Másnap aztán elküldött egy füzetet a következő ajánlással: «Igazán örülök, hogy végre valaki egész zavartalanul élvezi majd ezt az irkafirkát, mert egy szót sem ért belőle.»

De nyomban azután felhívott telefonon, hogy reméli, nem sértődtem meg a dedikáción.

Nem sértődtem meg. Mert valóban nem értettem belőle egy szót sem.”

SZELE TIBOR

Élete csupán harminchét esztendőre terjedt, és ebből is hosszú éveket vett el katonai szolgálata. De a tanulás és munka szakaszait gazdag eredmények töltik ki.

Hatodik és nyolcadik gimnazista korában országos díjakat nyer; harminckét éves korában megbízott tanszékvezető, két év múlva egyetemi tanár Debrecenben, és Kossuth-díjas.

Vele, a zseniális matematika professzorral történt:

Rokoni társaságban volt, ahová édesanyja nem tudott elmenni. Ezért aztán élénken érdeklődött hazatérő fiától, hogy milyenek is voltak unokahúgainak ez alkalomra készült új ruhái?

A fiatal tudós elgondolkozott, s lassú, meggondolt módján így felelt:

– Nem tudom. Nem érdekelt. De volt rajtuk ruha.

VARGA OTTÓ

Kossuth-díjas egyetemi tanár, az Akadémia rendes tagja volt. Tudományos eredményei differenciálgeometriai-terek elméletével, integrál-geometriával

kapcsolatosak. (Ennyit a lexikonból.) Szeretetre méltó, kedves jó barát volt. (Ennyit a szívemből.)

A tudományok hierarchiájában számára a matematika állt a csúcson, minden utána következett, le egészen a néprajzig, melyet ,,gatya-tudománynak” hívott.

Matematikai tehetsége már a középiskolában jelentkezett. Annál kevesebb érzéke volt annak a

nemzetiségnek a nyelvéhez, ahol gimnáziumi tanulmányait végezte. Úgyannyira, hogy az érettségin csak a hagyományos diákfogással tudta kivágni magát: “A kérdezett XY költő kiváló költő volt, de

YZ költő még kiválóbb...” S folyékonyán elmondta YZ költő életrajzát – az egyetlent, amit tudott.

Korán szerzett egyetemi magántanárságot. Volt egy törzskávéháza, ahová azért járt, mert a márványasztalra képleteket lehetett írni, s azt nem

törülték le; ezt a műveletet maga végezte el, mikor már egy másik levezetés számára kellett a hely.

Nagy tudós volt, de az élet dolgaiban mindig gyermeteg maradt.

Ha valami matematikai problémán törte a fejét, senkit se vett észre. Egyszer egy a házban lakó fiatal hölgy ráköszönt, s ő ezt rendkívül restellte.

– Te – mondta a feleségének, amikor elmesélte az esetet –, én ezentúl minden nőnek köszönök a

házban és környékén! Úgy is tett. De ismét panasszal jött haza:

– Képzeld – mesélte –, a ház előtt udvariasan köszöntem egy fiatal nőnek, s az nem fogadta, és

olyan furcsán nézett rám! Mit gondolsz, vajon miért?

Fizikusok – Kémikusok

JEDLIK ÁNYOS Bezzeg a régi jó időkben!...

Jedlik Ányos, a kiváló bencés fizikus, a budapesti egyetem tanára azután, hogy hetvenkilencedik életévében nyugalomba vonult, a győri rendházban élte le hátralevő tizenhét esztendejét.

Az Akadémia naggyűlésére minden évben feljött, legutoljára kilencvennégy éves korában,

1893-ban. Az ünnepi társasebéden – mint mindig – ezúttal is részt vett. Késő öregségében nagyothallott, és fogai sem voltak, azért egyre panaszolta, hogy a mostani

fiataloknak nagyon gyenge a hangjuk, s a mostani szakácsok nagyon keményre sütik a húst... (Olyan ez, mint amikor a kilencvenkét évet élt Rexa Dezső, a főváros tudós levéltárosa

nyolcvan-egynéhány éves korában azon panaszkodott e sorok írója előtt, hogy a mai nők már nem

olyan szépek, mint a régiek voltak. Mert láttukra már nem csapja meg őt a tavasz lehelete... )

Mit ígér a túlvilág?

Amikor közeledni érezte a halálát, maga köré gyűjtötte a rendház tagjait, elbúcsúzott tőlük, és azt

mondta: – Nemsokára a Teremtőm előtt fogok állani, és meg fogom tudni, hogy mi a fény és a villamosság.

EÖTVÖS LORÁND

A magyar tudománynak egyik legnagyobb büszkesége Eötvös Loránd, a világhírű fizikus.

Közvetlen egyénisége pályájának számos epizódját szinte kínálja könyvünk derűs lapjaira.

Egyik életrajzírója, Horváth Árpád kiváló érzékkel színezte ki ezeket a részleteket – amint az alábbi néhány szemelvényből látható.

Mozaikok pesti diákéveiből

Eötvös Loránd a szabadságharc elején (1848. július 27-én) született, s a sötét emlékű

Bach-korszakban járta iskoláit. Édesapjának, báró Eötvös Józsefnek kétszeri minisztersége (1848 és 1867) közé esik gyermek- és ifjúkora.

Középiskoláit az egyik pesti gimnáziumban végezte. Főúri hintó vitte reggelenként az iskolába, de ő – a kocsis fejcsóválásától kísérve – két utcasarokkal előbb kiszállt a hintóból, és gyalog ment be a

gimnázium épületébe. Nem akarta, hogy pajtásai hencegőnek tartsák.

A fizika rejtelmeibe Jedlik Ányos vezette be; matematikát Petzvalnál tanult, és még festeni is járt

Keleti Gusztáv festőművészhez. Az idegen nyelvekben is gyakorolta magát: franciául és németül jól

beszélt, sokat olvasott is, csak a nyelvtant ki nem állhatta. Gyengébb tanulótársait mindvégig segítette. Nagy gondja volt sokszor az is: hogyan adja oda

könyveit, gyerekkori játékait szegényebb pajtásainak úgy, hogy meg ne bántsa őket.

Otthon a lakásban édesapja íróasztala fölött egy régi-régi kard függött a falon. Egyszerű, minden dísz

nélküli, durván kikovácsolt penge, kezdetleges famarkolattal. Egyszerűsége mellett is súlyos, veszedelmes szerszám hozzá való kézben. Az Eötvös-lakás sok drága dísztárgya között szinte

kirívóan hatott ez a durva fegyver.

Loránd egyszer megkérdezte: miért tartja oly nagy becsben az édesapja? – Parasztkard – válaszolta Eötvös József, és levette a kardot a falról. Elgondolkozva forgatta. –

Látod, fiam, ez a fegyver a híres Dózsa-féle parasztforradalom emléke... Mikor a Magyarország

1514-ben című regényemet írtam, előttem feküdt az asztalon. Gyakran ránéztem írás közben, meg is suhogtattam néha. Népünk történelmének legnehezebb idejét látta ez az egyszerű fegyver...

Párbajon szerzett barátság

Világhírű találmányának, az Eötvös-ingának tökéletesítése végett – hogy minél finomabb platinahuzalt készíttessen – 1889 tájékán kiutazott Heidelbergbe.

Meglátogatta régi otthonát, a háziasszonyt, aki viharos örömmel fogadta, s megöleigette a

bajuszos, szakállas, komoly professzort. Elment a diáksörözések színhelyére, az ismerős “Keller”-be is. Leült egy üres asztalhoz ebédelni.

A szomszédos asztalnál kecskeszakállas férfi ült söre mellett, és zsebkönyvébe vázlatokat rajzolt. Eötvös kicsit ismerősnek találta, de aztán ebédjével kezdett foglalkozni, és megfeledkezett róla.

Nem messze tőlük besörözött diáktársaság hangoskodott. Az asztalfőn egy “ősdiák” szónokolt – jó

hat-nyolc éve járhatott már az egyetemre, de záróvizsgáitól még messze volt. Nagyhangú megjegyzéseket tett a kecskeszakállasra, aki sehogyan sem akarta őt észrevenni. Végül

odament az asztalához.

Az idegen, aki műszeralkatrészeket rajzolgatott könyvébe, azon vette észre magát, hogy a diák az orra előtt hadonászik.

A szóváltásból “provokálás” lett, a diák kihívta az idegent párbajra.

A szabályszerű párbajhoz segédek is kellenek, s az idegen a hozzá legközelebb ülőt, Eöt vöst kérte fel.

Eötvös már bosszúsan arra akart hivatkozni, hogy átutazó külföldi, megy a vonatja, de hallja ám, hogy a bemutatkozó Konkoly Thege Miklós Magyarországról.

Hírből jól ismerte Konkolyt, lapokban is látta a fényképét, azért volt ismerős. Kisalföldi

földbirtokos volt, aki Ogyallán saját költségén nagy csillagvizsgálót tartott fenn s értékes megfigyelésekkel, műszerek szerkesztésével és készítésével foglalkozott. Most is ilyeneket rajzolt

zsebkönyvébe.

Eötvös aggódott, hogy baj lesz a párbajból, de Konkoly csak nevetett. Másnap reggel a környékbeli erdők egyik tisztásán találkoztak. Volt ott minden: díszes tokban

rejtőző elöltöltő pisztolyok, cilinderes segédek, egyszóval nagy hókuszpókusz, ami mind szükséges volt, hogy az akkor pillanatnyilag háborútlan Európában valahogy hősi cselekedetet vihessenek végbe

dologtalan, kötekedő alakok.

Mielőtt hozzáfogtak volna a szigorú szabályokba foglalt vérengzéshez, Konkoly “csak úgy gyakorlatként” egy ezüstpénzt feldobott a levegőbe, és pisztolyával rálőtt. A golyótól eltalált

pénzdarab összegörbülve, nagy sivítással felrepült, és mikor lehullott, a cilinderes segédek komikus

hajlongással keresték meg a fűben. Hüledeztek, majd összedugták a fejüket, és megállapodtak abban, hogy a kihívó fél “idegkimerültsége” következtében a párbajt befejezettnek tekintik. Az ősdiák

bocsánatot kért, s a társaságok visszavonultak.

Ezzel kezdődött Eötvös és Konkoly életük fogytáig tartó barátsága.

Vizsgajelenetek

A világhírű fizikus egyetemi kollokviumairól és szigorlatairól sok apró, tréfás történet került forgalomba.

A professzor egyszerűen és közvetlen modorban adott elő, és ugyanígy, közvetlen hangon folytak

a szigorlatai is, melyeket hallgatói “szigorlat” helyet ,,enyhület”-nek neveztek, célozva az öregúr közismert jó szívére.

Több volt tanítványa mesélte Eötvös Lorándnak ezt a tréfás közlését:

– A fizikát ezen az egyetemen csak ketten tudjuk. A másik az én hű szolgám: Ádám bácsi. Egyszer azonban egy kollokvium alkalmával a szegény vizsgázó a hektoliter felét – a professzor

kérdésére – deciliternek mondta, s utána egy másik kérdésre a milligrammot tizednek nevezte, amitől aztán Eötvöst is elhagyta béketűrése, felugrott a katedráról és a kollokválok felé kiáltotta:

– Most már látom, hogy megint az Ádám adott önöknek különórákat!

Egy Eötvös-szigorlaton történt, hogy a professzor a vizsgázó kezébe nyomott egy távcsövet, s azt

kérdezte tőle:

– Milyen távcső ez, jelölt úr? A szerencsétlen fiatalember fogja a távcsövet, egymás után húzza ki egyik meghosszabbító csövét

a másik után, az ablak felé fordul, kinéz rajta, majd lassan megint összetolja a távcsövet, és visszaadja a professzornak, mondván:

– Kérem, ez egy kitűnő távcső!

Egyik szigorlatozót ezzel a kérdéssel lepte meg:

– Mije van annak a leánynak? – s az utca túlsó oldalán egy ablakból dekoltált blúzban mélyen

kikönyöklő leányra mutatott. A hallgató zavarba jött, ötölt-hatolt. Végre is a professzor maga oldotta meg a kérdést:

– Helyzeti (potenciális) energiája, amely – ha le talál esni – átalakul mozgási (kinetikai) energiá vá.

Egy kollokváltatás alkalmával egy a félig csukott ajtó előtt elhaladó diák félreköpött a folyosón.

Ezt észrevette Eötvös is, a kollokváló diák is, mire a professzor azt kérdezte tőle: – Na, mi volt ez, jelölt úr?

– Ez bizony, kegyelmes uram, nagy disznóság!

– Félig jó csak a felelete, mert önök most nem illemtanból, hanem fizikából kollokválnának – ha tudnának! Tudja, mi volt? Ferde hajítás!

És erre nagyot nevetett az öregúr, még a szemét is megtörölte.

Aztán kegyelemből jót írt a különben szorgalmas diák indexébe.

A gyógyszerészhallgatókat – akiknek fizikából szintén kellett vizsgázniuk –, sok kartársához hasonlóan, nem nagyon kedvelte.

A gyógyszerészhallgatók fizikai szigorlata előtt az egyik vizsgázó elmondta társainak, hogy jól

felkészült az anyagból, egyedül a villamosságról nem tud semmit. Ha abból kellene felelnie, megbukik.

Eötvös Lorándnak kedvenc szokása volt a kérdéseket indirekt formában feltenni. A szóban levő

szigorlatozóhoz is az volt az első kérdése: – Hol lakik maga?

A jelölt gyanútlanul felelte:

– Újpesten. – Hogyan szokott onnan az előadásokra bejönni? – tette fel a professzor a második kérdést.

A jelölt elsápadt. “Elvesztem!” – gondolta magában. – “A tanár úr pont a villamosságról akar

kérdezni!” – De egy szempillantás alatt dacos lélek jelenléttel ezt felelte:

– Gyalog.

– Jó, jó, gyalog. De mondjuk, hogy zuhog az eső, vagy reggel elaludt, és gyalog járva elkésnék: akkor hogyan jön?

– Akkor kocsin.

– De hátha nincsen pénze kocsira, és gyalog nem érne be idejében? – Akkor szaladok.

Eötvös erre már sejtette, honnan fúj a szél, de elhatározta, hogy kiugratja a nyulat a bokorból.

– Mondja csak, amikor maga Újpestről begyalogol a Múzeum körútig, gyakran hallania kell útközben valami csöngetést. Mi az, ami csönget?

A jelölt kivágta: – A szemetes.

– Jó, a szemetes. De másféle csöngetést is szokott hallani. Hát mi csönget még?

– A mentők. – Helyes, a mentők. De hát még?

A jelölt homlokán ekkor már gyöngyözött a veríték. Egy percig kínosan hallgatott, azután halálra

vált arccal rebegte: – Az olasz cukrász.

A konokul kitérő válaszok sorozatára Eötvös elmosolyodott, s azután a nagy tudósok emberszerető jóindulatával fejezte be a vallatást ekként:

– No, jól van! Látom, hogy a villamosságról nem akar beszélni. Hát majd kérdezek valami mást.

És a meggyötört jelöltet, aki az újabb kérdésekre jól megfelelt, átengedte a szigorlaton.

Apróságok

Eötvös Loránd gyöngéi közé tartozott, hogy előtte a gyufaa szót nem volt szabad használni, mert az –

úgymond gyú-szál.

Egy akadémiai ülésen szóba került, hogy ódát kellene íratni Széchenyiről.

Eötvös Loránd, az elnök a mellette ülő Szily Kálmán főtitkár elé odatol egy cédulát, amelyben bizalmasan megkérdi, kit bízzanak meg az ünnepi óda megírásával.

Szily Kálmán ráírja a cédulára: “Ha volna egy Aranyunk, szívesen adnánk száz aranyat is.”

Eötvös elolvassa és evvel a végső glosszával adja vissza Szilynek: “De nincs! Másnak pedig kár egy arany is!”

KÖVESLIGETHY RADÓ

Fizikus és csillagász, a budapesti egyetemen 1904-től a kozmográfia és geofizika tanára.

Közérthetőbben: a világmindenség történeti és természettudományi leírásának, valamint a földgömb

fizikájának tudósa, 1906-ban megalapította az egyetemi Földrengés! Obszervatóriumot, melynek haláláig (1934) igazgatója volt.

Huszonegytől harmincegy éves koráig (1883-93 között) Eötvös Loránd tanársegéde. Ezekről a fiatal éveiről szól az alábbi két érdekes epizód.

Az Eötvös-inga víz- és tűzjelzése

Az Eötvös-ingával folytatott első kísérletek idején levitték a műszert az Akadémia pincéjébe.

Kövesligethy Radó mint fiatal matematikus-csillagászgeofizikus vállalta, hogy megfigyeli egy

éjszaka során: mozdul-e az inga vagy sem.

Este nagy bátran levonult a pincébe a készülék mellé. Kényelmesen elhelyezkedett, maga mellé tette vajas kenyerét, eloltotta a lámpát, s a műszer osztályzatát megvilágító derengő fény mellett

gondolataiba merült. Ébresztő óra ketyegése enyhítette a környezet komorságát. Az órára szükség

volt, az figyelmeztette a leolvasások idejére. Időnként bele-belepislogott a műszer távcsövébe – és egyszerre csak különös dolgot észlelt: a

mutató lassan-lassan mozogni kezdett. Közel s távolban semmi sem mozdult, némán tornyosodott

fölötte a hatalmas épület, hang nem hallatszott, csak a mutató kúszott végig kísérteties némasággal a műszer beosztásán. Mi lehet az a titokzatos erő, ami megmozdította a műszer ingáját? Egy idő múlva

az ingarúd visszakúszott eredeti helyére, és mozdulatlan maradt. Az éjszaka során többször megismétlődött a titokzatos jelenség.

Kövesligethy hiába törte fejét, mi lehet az oka. Közben megéhezett , enni próbált. A sötétségben

odatapogatódzott, ahol vajas kenyerét sejtette, de kenyerét a pince főbérlői, az egerek már jócskán kikezdték.

A tudósnak éhesen kellett eltöltenie a végtelennek tetsző órákat.

Másnap reggel megjelent Eötvös Loránd, s ő nyomba n megállapította: miért mozdult el a műszer mutatója? A Dunán hajók jártak, s ezeknek tömege hatott a műszer finom szerkezetére.

Később még az is kiderült, hogy nemcsak a hajókat “veszi észre”, hanem a Duna vízállás-változásait is, és alkalmas lehet önműködő vízállásjelző berendezések készítésérc.

Kövcsligethy neve már ismert volt a tudományban, amikor ezek a kísérletek kezdődtek. Az ő

tanácsára a Vezúv oldalán lévő vulkanológiai állomáson felállítottak egy Eötvös-ingát. A derék olaszok mosolyogtak a magyar tudós balgaságán, amikor azt állította, hogy a készülék megjósolja a

vulkán kitörését. Pedig pontosan úgy történt. Az Eötvös-inga azonnal jelezte, ha a föld alatti

üregekben, repedésekben és folyosókban megindult a lávafolyás, ami biztos jele a kitörés közeledésének.

Mekkora volt az olaszok csodálkozása, mikor a jelzett időben a kitörés bekövetkezett!

A józanság jutalma

Eötvös Loránd világhírű találmányával, az ingával szabadtéren kezdetben a Gellérthegy tövénél, majd

Pest környékén végzett méréseket. Az első kísérletek után a Vas megyei Sághegyen tartott nagyobb

szabású megfigyeléseket. A sághegyi expedíción Eötvösön kívül részt vett még Tangl Károly (katedrájának későbbi

örököse), Kövesligethy Radó, Bodola Lajos (később a Műegyetemen a geodézia professzora) és több

térképésztiszt a Bécsi Katonai Földrajzi Intézetből. Az expedíció katonai felszereléssel utazott. Táborverés után Kövesligethy és Bodola nagy

pontossággal meghatározták a hegy földrajzi fekvését; megmérték a napmagasságot deleléskor, és rendkívül pontos kronométer segítségével megállapították az időkülönbséget Pest és Sághegy között.

Egyszóval, tudományos értékű helymeghatározást végeztek.

Ezután gúla alakú sátorban felállították az Eötvös-ingát. A méréseket nappal és éjszaka többször megismételték.

A társaság nagy része éjszakára levonult a hegy lábánál fekvő Celldömölkre. A hegytetőről létrán

ereszkedtek le az alul törmelékes hegylábhoz és úgy iparkodtak szállásukra. A kronométert Kövesligethy vitte a nyakába akasztva.

Egy napon Eötvös megkérte Kövesligethyt és Bodolát, végezzenek új helymeghatározást,

ellenőrizzék magukat és műszereiket. Nagy volt a megrökönyödésük, amikor kiderült, hogy számításaik mást mutattak, mint az előző

napon. Talán csak nem változott meg a Sághegy helyzete? Hüledezve mutatták a többször átszámolt

helymeghatározás eredményeit.

– No majd holnap újra kezditek a méréseket – nyugtatta meg Eötvös a geodétákat, aztán

nyugodtan levonultak a hegyről. Kövesligethy óvatosan kúszott lefelé. Később sokszor elmondotta: azok a pillanatok voltak a legizgalmasabbak, amikor a létra tetején elfordult a mélység felé.

Másnap újból megváltozott az eredmény. Ügy látszott, mintha a Sághegy változtatná a helyét, s

elmozdulna Pest felé. – Ha ez így megy tovább, maholnap Pesten leszünk – mondta Eötvös mosolyogva, de ő sem tudta

elképzelni, mi lehet a furcsa jelenség oka. A mérésekben nem lehetett hiba, hiszen a legkitűnőbb

műszereket használták, a számítások pontosságához sem férhetett kétség. Kövesligethy nagyon haragudott önmagára, ezért elhatározta, lesz, ami lesz, éjszakára a hegyen

marad, “elűzi a szellemeket”, hátha azok bántották a műszereket. A kronométert és egyéb eszközöket ládába zárta, és melléjük feküdt.

Másnap a méréseket megismételték. Csodálatosképpen ezúttal a hegy helyben maradt. Az

eredmény megegyezett az előző napival. – Alighanem mégis a szellemek lépnek közbe – nevetett az egyik térképésztiszt, aki az expedíció

katonai részlegét vezette.

Hamarosan rájöttek a titokra. Amikor Kövesligethy a létrához ért, s nyakában a kronométerrel megfordult, az óra finoman kiegyensúlyozott mozgásával ellentétesen mozdult el, s ezzel az óra

járását kissé megváltoztatta. Naponként közel egy másodpercnyi eltérést okozott, ebből adódott a hegy “helyzetváltozása”.

Annak örömére, hogy a magyarázatot megtalálták, Kövesligethy meghívta a társaságot a

celldömölki nagyvendéglőbe “egy pohár sörre”. Sör helyett inkább bor fogyott tekintélyes mennyiségben, s a társaság végül is emelkedett hangulatban hagyta el a vendéglőt. Főleg a katonák.

Kövesligethy színjózan maradt. Eötvös nem vett részt a szórakozásban, Pestre utazott.

A két császári és királyi térképésztiszt kicsit gyengén állt a lábán... Mit volt mit tenni: Kövesligethy belekarolt a két katonába, úgy ment velük szállásuk felé. Azaz, csak ment volna, me rt

hol a jobb-, hol a bal oldalon levő katona húzta mindkét irányba. Végül is nagy nehezen hazaértek.

Másnap este visszaérkezett Eötvös. Bodola nagy titokzatosan félrehúzta: – Látta volna professzor úr, hogy Kövesligethy milyen emelkedett hangulatban volt! A két

térképésztiszt támogatta haza... Kövesligethy józanságának ez lett a jutalma!

ORTVAY RUDOLF A “fenség” varázsa

Ennek a mulatságos történetnek kellő értékeléséhez meglehetősen sok előismeretre van szükség. Legelőször is tudni kell, hogy Ortvay Rudolf a budapesti bölcsészetkaron működött mint az

elméleti fizika professzora. Kiváló tudós volt, aki főleg a kvantummechanikával foglalkozott. Egyéb

szükséges tudnivaló, hogy rendkívül türelmetlen, ideges természet volt; továbbá, hogy modern tudományos törekvéseivel ellentétben – enyhén szólva –, erősen túlhaladott politikai nézeteket vallott,

amennyiben ugyanis legitimista (királypárti) volt. A történet másik szereplőjéről, Kampis Antalról viszont tudni kell, hogy az újabb

művészettörténész nemzedék jeles tagja, Gerevich Tibor tanítványa, Genthon István elválhatatlan jó

barátja, s mindehhez illően jó humorérzékű, bohém természet. Történetünk kevéssel azután zajlik, hogy Kampis Antal a budapesti egyetemen magántanári

képesítést szerzett.

Végül a történet harmadik szereplője és kiindulási pontja: Tóth bácsi, teljes nevén Tóth Mihály

egyetemi altiszt, aki szerény fizetéséből és innen-onnan csöppenő borravalóiból egy kis házacskát

épített valahol a periférián – de szabálytalanul, előzetes hivatalos engedé ly nélkül! Márpedig – mint tudjuk – a hivatalok nemigen tűrik a szabálytalanságokat – hacsak nem akad valaki, akinek a kedvéért

“precedensül nem szolgáló kivételt” lehet tenni...

Nos, Tóth bácsi elpanaszolta Kampis tanár úrnak, hogy felszólítást kapott a Közmunkatanácstól a háza miatt. Még az a veszély is fenyegeti, hogy a szabálytalanul épített házacskát esetleg le kell

bontani...

– Nem tudna-e a tanár úr szólni valakinek a Közmunkatanácsnál? De bizony tudna! Sok jókedvű, bohém barátja között akadt egy mérnök is a Közmunkatanácsnál.

Valami furcsa, -vics végződésű neve volt, amely feltűnően hasonlított a Karagyorgyevics szerb dinasztia nevéhez, amiért is őt baráti körben csak “fenségnek” szólították.

Nos, Kampis Antal Tóth bácsi ügyében telefonál a “fenségne k”.

Csakhogy ehhez tudni kell még azt is, hogy a két világháború között, pontosan az 1930-as évek elején (amikor történetünk zajlik), a bölcsészeti kart valamennyi egyetemi kar között a

legmostohábban kezelték, úgyannyira, hogy az egész épületnek (Múzeum körút 6-8. sz.) összesen két

telefonja volt. Egyik a dékán szobájában, amely tehát egyáltalán nem volt nyilvános jellegű, és egy másik a dékáni hivatalban, az egyetemi tisztviselők, és ha kellett, a professzorok használatára.

Kampis Antal tehát ez utóbbi te lefonon felhívta a Közmunkatanácsnál szolgáló mérnök barátját, s kettejük között körülbelül ilyenfajta párbeszéd folyt:

– Fenség! volna egy kérésem.

– Halljuk! – Derék altisztünk, Tóth Mihály egy kis házat épített, de szabálytalanul, és emiatt az a veszede lem

fenyegeti, hogy... stb.

– Jól van, Tóni, elintézem. Diktáld be az utca nevét és a telek helyrajzi számát! – Hát azt nem jegyeztem föl, de várj, fenség, egypár percig, rögtön megkérdem az öregtől!

A telefonkagylót lógni hagyta a drótján, és sietett előkeresni Tóth bácsit. Meg is találta valahol a

folyosó végén, szokásos pozitúrájában: egy nagy seprűvel a kezében. – Na, Tóth bácsi, gyorsan elő az adatokkal! Utca neve?... Jó, följegyeztem... Helyrajzi száma?...

Nem tudja fejből? Hát akkor keresse ki a noteszéből... Ejnye, de lassan megy, Tóth bácsi! Még az okuláréját is alig tudja előszedni a zsebéből!... Na, hogy is van az a helyrajzi szám?... Ejnye, ejnye,

Tóth bácsi, még megunja a barátom a várakozást!... Megvan végre? Hálistennek! Diktálja csak!...

Igen... értem... 3618/12... Jól van! Sietek vissza! Sietett is, de mire visszaért a dékáni hivatalba, már hosszú idő telt el, talán öt percnél is több.

S a dékáni hivatal telefonos szobájában öles léptekkel fel s alá rohangált Ortvay professzor úr, aki

szintén telefonálni akart, s várnia kellett a foglalt kagyló miatt! S majd megütötte a guta, amikor meglátta, hogy ráadásul egy újdonsült magántanár miatt kell neki már hosszú percek óta várakoznia!

Szeme villámokat lövellt, s már-már hangos szitkokban készült kitörni, amikor Kampis Antal a telefonhoz ér, s beleszól a kagylóba:

– Halló, fenség! Itt vagyok!

A dühtől reszkető Ortvay dermedten megállt. Kampis folytatta:

– Igen, fenség! Bediktálom a kívánt adatokat... A szám a következő: 3618/12. Igen! Előre is

köszönöm, fenség! Utolsó szavainál Ortvay professzor már ott állt vele szemben. A legnagyobb nyájassággal, ajkán

megenyhült mosollyal, mondhatni megilletődött barátsággal kérdezte:

– És tanár úr ilyen közeli viszonyban áll a királyi fenséggel? Kampis Antal nem nevette szembe. Ő kitűnő humorista. Teljes komolysággal felelte:

– Igen, professzor úr! Ilyen közeli viszonyban! Elég gyakran találkozunk.

Nem túlzás: Ortvay professzor mélyen meghajolva fogott kezet a fiatal magántanárral, és attól a

naptól kezdve Kampis Antal nem tudott elég messziről köszönni a nagynevű fizikaprofesszornak,

hogy az meg ne előzze őt ebben az udvarias műveletben.

FABINYI RUDOLF

Fabinyi Rudolf (e néven az idősebbik) a kolozsvári egyetem kémiai tanszékének professzora volt, a szerves kémiai kutatás egyik hazai úttörője.

Egyetemi intézete szomszédos volt az elmekórtani intézettel, amelynek élén Lechner Károly

professzor állott. Bevezetésül bőven elég ennyit tudni, mert az alábbiakban nem a tudományukról lesz szó, hanem...

De ne vágjunk a dolgok elé!

Mindketten bent laktak az intézetükben, nemkülönben a tanársegédjeik is. Fabinyi nevelőnőt – német vagy francia kisasszonyt – tartott a gyerekei mellett. Ezt a kisasszonyt

egyszer beárulta a szakácsné a gazdájának, hogy esténként, mikor a gyere keket lefektette, átszökik a szomszéd intézetbe valamelyik tanársegédhez.

Fabinyi kapta magát, átment Lechnerhez, és megkérte, hogy vessen véget a dolognak.

Lechner másnap reggel behívatta magához a tanársegédjeit. Elmondta nekik, hogy ez meg ez a panasz érkezett. Ö nem akar a dologból nagy esetet csinálni, nem akar fegyelmi vizsgálatot indítani,

hanem aki ludas, az déli tizenkét óráig tegye le a lemondását az ő íróasztalára.

Délben bement a szobájába, és ott találta az íróasztalán mind a négy tanársegédjének a lemondását. – Hja, ez már más! – mondta aztán Fabinyinak. – Egy tanársegéd nélkül egy darabig csak

ellehetnék, de mind a négy nélkül nem. A dolognak persze az lett a vége, hogy Fabinyi a kisasszonyának kötött útilaput a talpára.

WINKLER LAJOS

A pesti egyetemen 1909-től 1934-ig az analitikai kémia professzora, a korszerű gyógyszerészképzés

egyik megteremtője hazánkban.

Pályája kezdetén, huszonhét-huszonnyolc éves korában Than Károly asszisztense volt. Éjszakázó, mulatós fiatalember.

Mikor megy aludni a tisztességes ember?

“Than papa” egyszer azzal bízta meg, hogy a másnapra kitűzött szigorlatokon helyettesítse őt. Átadta

neki a négy szigorlatozó diák iratait, s közölte, hogy a szigorlat idejét reggel nyolc órára tűzte ki. – Nem tetszik tévedni, méltóságos uram? – kiáltott fel meglepődve az akkor még inkább bohém,

mint tudós Winkler. – Miben tévednék? – csodálkozott Than professzor.

– Hát a szigorlat idejében! Reggel nyolc órakor?... Hiszen akkor már minden tisztességes ember

alszik!

A disznó és a kémia

Arról magyarázott Winkler professzor, hogy a kukoricából hogyan lehet alkoholt készíteni.

Az egyik diák váratlanul ezzel a kérdéssel fordult hozzá:

– Honnan van az, tanár úr, hogy a disznó, amelyik annyi kukoricát eszik, sohasem rúg be?

A professzor habozás nélkül válaszolt:

– Az onnan van, mert a disznó éppúgy nem tanulja a kémiát, mint maga. Az ő gyomrában ezért nem tud a kukorica szesszé átalakulni.

Ki lármázik odakünn?

A professzor úr indexet írt alá. Kisebb csoportokban engedte be szobájába a nagyszámú

hallgatóságot, mely odakünn tolongott, zajongott, és akkora lármát csapott, hogy végre Winkler is megsokallta.

– Ugyan kérem – szólt oda az asszisztensének –, menjen már ki, és nézze meg: mi az a szörnyű lárma odakünn? Két leány társalog-e vagy száz fiú verekszik?

A pókháló

Winkler professzor a bölcsészeti kar egyik elhanyagolt épületrészében működött.

A húszas évek elején panaszára fölkereste őt intézetében a kultuszminisztérium egyetemi ügyosztályának főnöke.

Winkler professzor felsorolta a hiányosságokat, s kérte az épület renoválását. Az ügyosztályfőnök vizsga szemekkel jártatta körül tekintetét a helyiségekben. Egyszer csak

(hogy ő is kritizáljon valamit) megszólal:

– Hát az a vastag pókháló mit keres ott a sarokban? Sürgősen le kell kaparni! – Isten ments! – kiáltott fel Winkler professzor. – Az tartja össze az épületet!

Geológusok – Mineralógusok

SZABÓ JÓZSEF

Szabó József, a budapesti tudományegyetem egykori geológus professzora három évtizeden át a

kiváló szakemberek egész sorát nevelte. Mint hazánk első geológusa és a tudományos kőzettan

megalapítója itthon is, külföldön is sok elismerésben részesült. Az edinburghi és a bolognai egyetem tiszteletbeli doktorrá választotta, emlékére a Magyarhoni Földtani Társulat “Szabó

József-alapítvány”-t létesített stb. De szükségtelen itt Szabó József érdemeit méltatni, minthogy az alábbi tréfák úgysem

kapcsolódnak az ő nagy tudományához.

Mindössze apró termetéről lesz szó, amely még Gyulai Pált is megvigasztalta. Annyira rokon termetük volt, hogy gonoszkodó kortársaik az alábbi anekdotát mindkettőjükre ráhúzták:

Deák Ferenc társasága egy ízben nagyon ugratta kis termete miatt, mire Szabó József ingerülten

felcsattant: – Láttam én már nálamnál kisebb embert is!

– De nem ingyen! – jegyezte meg Deák.

Annál eredetibb a következő eset:

Egyszer Csengery Antal vacsorát adott baráti társaságának. A vacsorán Szabó József is részt vett. A háziasszony a vendégek közé ültette fiacskáját, az akkor még alig tizenkét -tizenhárom éves

Lorándot is. Hadd gazdagítsa elméjét a nagyok szelleme!

A vacsora végén halkan belép az ebédlőbe a francia nevelőnő, hogy a szokott időben való

lefekvésre figyelmeztesse Lorándot. De hátuk mögött állva összetévesztette a fiúcskát a kis termetű

Szabó Józseffel, s ennek fejére tette a kezét, mondván: – Venez coucher avec moi!

(Csak az egyidejű lefekvésre akarta figyelmeztetni növendékét, de felszólítása ebben az esetben

ilyen értelmet nyert: – Jöjjön, feküdjék le velem! – vagy: – Jöjjön, háljunk együtt!)

KRENNER JÓZSEF

Krenner József a mineralógiának európai viszonylatban is egyik legnagyobb képviselője. Számos kitűnő ásványtani munkát írt, és addig ismeretlen ásványfajtákat állapított meg, köztük

néhány magyar unikumot. A Magyar Nemzeti Múzeum ásványtárát az ő fáradhatatlan, gondos

munkássága fejlesztette a világ egyik legkiválóbb gyűjteményévé. Krenner József értékes alkotó és nevelő tevékenysége két munkaterületen folyt: 1866 óta mint a

Magyar Nemzeti Múzeum ásványtárának igazgatója működött, 1870 óta pedig az ásvány- és kőzettan professzora volt előbb a Műegyetemen, később (1894-től) a tudományegyetemen 1913-ig. Tehát több

mint negyven éven át az ő keze alól kerültek ki a magyar geológusok és mineralógusok legjobbjai.

A vele kapcsolatos tréfák, anekdoták, jóízű elszólások is e ké t munkaterületéhez fűződnek.

A Magyar Nemzeti Múzeum ásványtári igazgatója

Ásványismeretéről egész legendakör keringett.

Egy nemzetközi kongresszus alkalmával történt külföldön: A részt vevő szakemberek meglátogatták az illető ország világhírű múzeumának

ásványgyűjteményét. A látogatók sorában volt Krenner József is, aki egyszer csak megszólalt:

– Az a példány ott nem az, aminek a vignetta jelzi! És nem is onnét való, ahonnan feltüntették! Ismeretlen új ásvány, lelőhelye pedig ez és ez!

A szakemberek megvizsgálták – Krennernek mindenben igaza volt.

Krennerről az a hagyomány maradt fenn, hogy a világ legszórakozottabb embere volt. Sok

mulatságos, furcsa esete éppen szórakozottságából eredt.

Másik emberi gyöngéje volt nagyfokú bizalmatlansága még legközvetlenebb munkatársai irányában is. Ezt a gyöngescget azonban tudománya iránti szenvedélyes szeretete menti. Nemcsak

ismerte, rajongva szerette is az ásványokat. Ügy féltette, óvta a Múzeumnak gyűjtött anyagot, mint a világ legdrágább kincseit. A Múzeum szá mára havonként érkeztek a világ minden tájáról a ritka

ásványokkal, csodálatos kristályokkal tele ládák. Krenner azokat mindig maga bontotta fel. Amikor

pedig nem volt ideje a ládákat felbontani, szobájába vitette, és a szekrények mögé rejtette, mert attól tartott, hogy valaki esetleg megdézsmálja a ládák tartalmát...

Egy alkalommal az ország északkeleti részéből hatalmas láda érkezett. Krenner nem ért rá

kibontani; odatétette tehát zárva tartott szobájába, a szekrények mögé. Aztán teljesen megfeledkezett róla. A láda a központi fűtés csövei mellett egész télen át aszalódott. Tavasz elején Krenner arra lett

figyelmes, hogy a szekrény mögül barna patakocskák csörgedeznek elő penetráns szagot terjesztve. Nosza, elő az altisztekkel l Széthuzigálták a hatalmas szekrényeket, a szekrények mögött felhalmozott

ládákat, mígnem előkerült a bűnös láda; föl se kellett bontani, majdnem magától hullott széjjel. Mert

ezúttal nem ásványkincseket, hanem gyönyörű almatermést küldött neki egyik tisztelője. A sárrá rothadt almatömeg után bizony még abban a féltett szobában is nagytakarítást kellett tartani!

Az egyetemi professzor

Ebben a minőségében részint fogyatékos, hibás magyar beszéde, részint pedig szórakozottsága szolgáltatja élet- és jellemrajzának derűs fejezeteit.

Ős budai német családból származott; s bár itthon, hazájában töltötte egész életét, s negyven éven

át tanított az egyetemen, nem tudott kifogástalanul megtanulni magyarul. Magyar beszédének fogyatékossága miatt néha egészen furcsa dolgokat mondott előadásain.

Egy téli napon a gyéren fűtött teremben vacogtak a diákok, lányok is, fiúk is. Bejön a professzor,

látja, hogy a padokban szétszórtan ülő hallgatóság fázik. Jószívvel azt akarta tanácsolni, hogy a tágas teremben húzódjanak összébb. Ez a felszólítása ilyenféleképpen sikerült:

– No, tudjonak, üljenek egymás rakására! Más alkalommal a híres khnyahinyai meteorról beszélt. Azt mondta:

– Hát tudjonak: durranásszerű dörrenéssel ért a földre.

Máskor meg így magyarázott: – Tudjon, ha a kalcit leöntök sósavval, elkezd pezsgőzni. (Pezsegni helyett.)

Vagy:

– Ha piritet acéllal ütögetek, az szikra csahol. (Csihol helyett.) Egy ásványtani kísérlet szabatos előadásban: Ha ásványtani mikroszkóp tárgylemezére kettősen

törő ásványból csiszolt lemezt helyezünk keresztezett nikolok (színtelen, átlátszó mészpát) közé, és a tárgyasztalt forgatom, a lemez egy körülforgatás alatt négyszer elsötétedik, kiolt.

Ezt Krenner professzor a következőképpen adta elő:

– Tudjon, ha keresztezett nikolok között forgatok a kristálylemez, né gyszer bekövetkezik (ekkor fölemelte a kezét és hüvelykujját mutatva folytatta:) az első-tétedés.

Hallgatói gondosan jegyezték, hogy: “I.-tétedés” és várták a II.-tétedést. Csak később jöttek rá,

hogy az “első tétedés” – elsötétedéssel egyenlő. Egyik kitűnő tanítványa. Koch Sándor (utóbb maga is egyetemi tanár) néha elkísérte az öregurat

az egyetemről a Múzeumba. Útközben azt kérdi Krenner:

– Ismer maga a fiam, a Viktor? (Tardos-Krenner Viktor festőművész volt a fia. Székely Bertalan és Lotz Károly tanítványa. Főleg

a freskófestészettel foglalkozott. Freskói – többek közt – a Vígszínházat és az Országház ebédlőjét díszítik.)

Koch Sándor feleli:

– Igen, ismerem a művész urat. Mire az öreg:

– Tudjon, a lakása tele van műtrágyákkal.

A tanítvány csodálkozva tekint mesterére, mire a professzor megmagyarázza, hogy a fiának otthon sok képe van.

– Azok műtárgyak – korrigál a tanítvány. – Az van mindegy! – mondja a mester, s legyint a kezével.

De amit nyelvi hiányosságával mulasztott, bőven kipótolta nemcsak tudós tanításával, hanem

pompás rajzkészségével is. Előadásait tüneményes rajzokkal illusztrálta. Hallgatói olykor gurultak a nevetéstől, amikor szemléltető rajzai kibontakoztak a táblán.

A híres Torjai büdösbarlangról magyarázott, ahol a vulkáni utóhatásképpen felszivárgó kénes és

széndioxidos gázok a talaj fölött bizonyos magasságban megülnek. A felnőtt ember egy darabig veszélytelenül bemehet a barlangba, mert a gázok legfeljebb a térdéig érnek.

Krenner ezt a következő kettős rajzzal szemléltette a táblán: 1. Peckesen sétál be a barlangba egy

vadászkalapos úr, és mögötte kullog szíjon a kutyája. 2. A peckes úr még mindig gyanútlanul lépked a barlangban, de a szíj végén a kutyája már felfordult, és mind a négy lába égnek áll.

Efféle ábrái feledhetetlenek voltak és nagyszerűen rögzítették a hozzájuk fűzött magyarázatokat.

S most halljunk néhány esetet a tudós szórakozottságáról.

A kor szokása szerint gyakran a lakásán vizsgáztatott. A Nemzeti Múzeum épületében lakott a földszinten; dolgozószobájának ablakai a mai Bródy Sándor utcára néztek. Egy alkalommal egy

férfihallgatója jelentkezett nála szakvizsgára. Hozzá kell tennünk: nem egészen felkészülten. De a

szórakozott tanár sem készült a kitűzött vizsgára, teljesen megfeledkezett arról. Amikor a jelölt a szobába lépett, a professzor éppen a körgallérját kanyarította a vállára, mert a szemközti

Múzeum-kávéházba, asztaltársaságához volt útra készülőben. Nem is hitte el a tanítványnak, hogy

vizsgára jött; az kénytelen volt a vizsgacédulával igazolni magát. Erre már leü ltette, és feladta neki a kérdést:

– Beszéljen a kvarcról. A világ legkönnyebb tétele, ha valaki csak egy kicsit is konyít a tárgyhoz. A delikvens azonban

nem “konyított”, de azért rákezdte. Krenner köpenyben állt az ablaknál, és átnézett a szemközti

kávéházra. Álldogált, álldogált, gondolatai elkalandoztak, a deklamáló jelöltről teljesen megfeledkezett. Vette a kalapját, kiment az ajtón, ráfordította az előszobakulcsot, zsebre vágta, és

átment a Múzeum-kávéházba. Akkor már halvány fogalma sem volt arról, hogy valaki nála

“vizsgázik”. A diák ismerte professzora szórakozottságát. Mit tehetett egyebet? – várt. Két óra múlva megcsikordul a zár, nyílik az ajtó, belép Krenner professzor úr. A diák nem esett feje lágyára:

feltalálja magát, s mondja a mondókáját, mintha azóta folyton mondaná. A professzor – mineralógushoz illően – megkövültén nézett rá, aztán hirtelen eszébe ötlött a vizsga, s kérdi:

– Mondjon, maga azóta folyton felel?

– Igen – felel a delikvens. – No, adjon ide a vizsgacetlit!

És beírt egy nagy jelest.

Még egy történet a tanári szórakozottság illusztrálására:

Tanszéki utódjával, Mauritz Bélával gyűjtőútra indult. Előre figyelmezteti fiatal kollégáját:

– Tudjon, három dologra kell vigyázni: az ernyő, a cekker (mindig egy nagy táskával járt gyű jteni) és a vikler (százráncú kabát).

Kocsi várja őket az állomáson. Krenner elhelyezkedik, lába közé fogja az ernyőt, mint nagy dohányos rágyújt, s az égő gyufát pontosan az ernyőbe hajítja. Az ernyő lángra lobban. P illanat: az

égő ernyő már repül ki a kocsiból. A kocsis leugrik, homokot szór rá, s a roncsot viszi a tudós

uraságnak. Ezt már nem érdemes hazavinni. – No – mondja Krenner –, most már csak kettő van, amire vigyázni kell.

Vigyáztak is. Megvolt a cekker is, a vikler is, amikor Mauritz Budapesten, a villamosról leszállva

elbúcsúzott. Másnap bejön Krenner az egyetemre, s rezignáltán mondja Mauritznak:

– Lásson, elveszett a cekker is. Mauritz meglepve kérdi: hogy lehet, hiszen ott volt a, villamoson, amikor ő leszállt.

– Na ja, de a villamoson felejtettem.

Alig mondja ki, csengetnek, becsoszog egy kis váltóállító gyerek, és hozza a cekkert. Mauritz átveszi, és kérdi a gyereket, honnan tudták, hová kell hozni?

– Ojjé, ahányszor mi ezt az öreg cekkert már visszahoztuk! – felelte a gyermek.

Még egypár nyelvi csodabogár

Említettük, hogy Krenner József magyar beszédje nem volt éppen kifogástalan. Erre nézve még néhány példa: Egy gyászeset alkalmával így kondoleált:

– Fogadd őszinte részvényemet!

A tanársegédjétől így kérte egyszer azt a hosszú nádpálcát, amellyel a fali ábrákon mutogatni

szokott:

– Adja ide azt a póznát – rudat – gerendát!

“Krenner-vizsgán nem lehet megbukni.” (?)

Krenner a vizsgálatokon a medikusokkal és a patikusokkal nagyon irgalmasan bánt. Úgy látszik, nem

tartotta fontosnak, hogy azok tudják az ásványtant. A vizsgálat úgy ment, hogy bekészítettek fatálcán

több ásványt; Krenner egynéhányat egymás után a kezébe adott a jelöltnek, s ha akadt olyan, amelyet ez fölismert, arról beszéltek. Végső menedéknek ott volt a konyhasó; azt már csak ismerte mindenki.

Azért a medikusok és a patikusok körében az volt a köztudat, hogy Krennernél nem lehet megbukni. Egyszer egy jelölt fogadott a pajtásaival, hogy ő mégis megbukik.

Krenner egymás után adogatta a kezébe a tálcáról kiemelt ásványokat, de a jelölt mindenikre azt

mondta, hogy nem ismeri. Végre Krenner a konyhasót nyomta a markába. – No, ezt már csak ismeri?

A jelölt forgatja, vizsgálgatja minden oldalról, aztán szomorúan mondja:

– Nem ismerem, kérem. – Nyalja meg! – mondja a professzor. A jelölt megnyalja.

– No, most már csak tudja, hogy mi? – Nem tudom, kérem.

– Hát só!

– Dehogy só! – mondta a jelölt, így nyerte meg a fogadást.

SEMSEY ANDOR

A tudománytörténetbe a tudomány mecénásai is beletartoznak. Éspedig kétszeresen, ha ők maguk is

tudományosan képzett férfiak voltak, mint nálunk például Széchényi Ferenc és István, Teleki József, Mikó Imre vagy Semsey Andor.

E nevek közül talán a Semseyé hangzik legkevésbé ismerősen a nagyközönség előtt. Mert emlékét

szobor sem őrzi. De annál inkább őrzik azon alkotások, melyek az ő bőkezű támogatásával jöttek létre.

A legszebb díszítőjelzőnek beillik az a meghatározás, ahogyan természettudósaink őt három

nemzedéken át emlegették: “A magyar természettudományok egyetlen mecénása.” Negyvenötezer hold hitbizományi birtok szállt Semsey Andorra. Bár a hazai és külföldi gazdasági

főiskolákon kiváló szakképzettséget szerzett, nem óhajtotta birtokait kezelni, hanem bérbe adta, hogy minden idejét a tudománynak szentelhesse, s jövedelmének túlnyomó részét a természett udományok

támogatására fordította.

Elsősorban az ásványtan és a földtan kötötte le érdeklődését. Ilyen tárgyú tanulmányokat ő maga is írt; ezek főleg a Földtani Közlöny-ben és a Budapesti Szemle-ben jelentek meg.

Többi nagyuraink még jó, ha lófuttatásra költötték vagyonukat. Semsey Andor a

természettudományoknak áldozott. Hosszú lajstromot tesz ki adományainak felsorolása. Az ő pénzén vitték egyetemi fiataljainkat világkörüli tanulmányutakra évenként a földrajz professzorai, például

Lóczy Lajos. Az ő pénzén tanultak kitűnően képzett fiatal szakemberek külföldön. Ő adott a múlt század kilencvenes éveiben százezer aranykoronát a Földtani Intézet építéséhez. Az Eötvös -féle

gravitációs és földmágnességi mérések munkálatait is ő finanszírozta. Laboratóriumokat,

könyvtárakat szerelt fel, hatalmas gyűjteményeket vásárolt a Földtani Intézet és a Nemzeti Múzeum számára. Segítette a Magyar Tudományos Akadémiát; többek között az ő pénzén adták ki a híres

Magyar-etimológiai szótan; százezreket fordított Lóczy Lajos világhírű balatoni

monográfia-sorozatának kiadására.

Hivatalos összegezés szerint: tudományos célú adományai meghaladják az egymillió forintot,

vagyis kétmillió koronát. S mindezt kizárólag a magyar kultúra szeretetéből, a hazai műveltség fejlesztése céljából tette.

A budapesti és a kolozsvári egyetem díszdoktorrá választásával, a Magyar Tudományos Akadémia

pedig tiszteleti és igazgatósági tagsággal rótta le köszönetét Semsey Andor iránt. Mindezt el kellett mondanunk, hogy megértsük Semsey Andor aszkéta természetét, amiről számos

anekdota kering – tegyük hozzá: kedves és jóindulatú színezéssel.

Az anekdoták jórészt körültekintő takarékosságáról szólnak. Köztudomású volt, hogy Semsey szerény kétszobás lakásban élte le napjait. Bútorait újságpapírral

kötözte át, hogy a látogatók a huzatot ne koptassák. Igen szerényen étkezett; mindennapos főzelékét feltét nélkül ette stb.

Mellesleg egy alkalommal arra kérte Eötvös Lorándot, hogy ha van használaton kívüli télikabátja, ajándékozza neki, mert szüksége lenne a kabátra az inasának.

Eötvös néhány nap múlva megküldte a kabátot.

Egyszer aztán szemközt találkozik az utcán Semseyvel, és megdöbbenve látja, hogy kabátját Semsey hordja. Menten szóvá is tette, amire Semsey így válaszolt:

– Ez a kabát olyan jó állapotban volt, hogy a magamét adtam az inasomnak, és ezt megtartottam.

Olyan rossz esernyőt hordott magával, hogy Krenner József és Eötvös Loránd az ernyőt ellopatták és

vadonatújjal cserélték fel. Másnap aztán elmondták Semseynek, hogy az ernyőt ők vették, mert má r megsokallták a vörös színűre vásott ócska ernyőjét.

Teltek-múltak a hetek. Egy ízben Semsey Krennerrel bandukolt a Kecskeméti utcában. Váratlanul

esni kezdett az eső, és Semsey a közeli kapu bejárata alá állott. – Hiszen itt az új esernyő! – méltatlankodott Krenner.

– Csak nem képzeli, doktor úr, hogy az új ernyőt az esőben tönkreteszem! – válaszolta Semsey.

LÓCZY LAJOS

A tudósok szórakozottságát rendszerint a tudományukban való elmélyedésük okozza.

Lóczy Lajos, a kiváló geológus és földrajz tudós esetében sokszor adódtak ebből komikus jelenetek.

Szivarral – gyufa nélkül

Történt, hogy tanítványaival s néhány fiatalabb barátjával kirándult a déli Kárpátokba, többek közt a Retyezátra is. A menedékház felé tartva Lóczy a meredekebb, kissé veszedelmes úton kapaszkodott

föl, társait pedig a rendes turistaútra küldte, s azon a társaság csak nagyobb kerülővel jutott fel. Mire a

menedékházhoz értek, Lóczy már ott volt. Hatalmas máglyát rakott a házikó előtt. Az esteli szürkületben ez a pompás fény vezette a társaságot hozzá. Ott állt a tűz mellett, s barátai aggódva

kérdezték, nem történt-e baja a veszedelmes úton? – Nincs semmi bajom – szólt –, csak szeretném a szivaromat meggyújtani, de az utolsó szál gyufát

is elhasználtam, hogy tüzet rakjak. Sikerült is, de nem maradt gyufám, hogy rágyújtsak...

Nem fejezhette be mondatát, mert hárman is tartottak szivarjához egy-egy égő faágat a máglyáról. Most már ő nevetett legjobban azon, hogy erre nem gondolt, s boldogan szívta a szivarját.

Kéziratok viszontagsága – kesztyűvel és ezüstfejű bottal

Lóczy Lajos hetven évet élt, de ez a tisztes kor kevés volt ahhoz, hogy dolgait nyugodtan, kényelmesen végezze – mint például egynémely nyugdíjas...

Mindig sietett, mindig lobogott, tízféle dolgot akart egyszerre elintézni – nem csoda tehát, ha a sok

szál közül egyikmásik mindig összekuszálódott... Egy jelenet egy forgalmas napjából:

Befejezvén aznapi óráját, tanári szobájába siet, jegyzeteit lecsapja asztalára, néhány hallgatójával

még pár szót vált, asztalán keres egyet s mást , feldúlva ott minden rendet; kapja a kabátját, kalapját és ezüstfejű nádbotját s távozni akar az intézetből. Adjunktusa, Cholnoky Jenő azonban feleúton lefogja,

s megnézi, külső megjelenése rendben van-e? Kézelőit elfelejtette fölvenni, azokat tehát reá erőszakolja, kabátját kikeféli, a kabát gallérját lehajtva rendesen, a nyakkendőjét hátul a gallérgomb

alá szorítja, s megkérdi: hová megy?

– Megyek a Franklin-Társulathoz, onnan... ejnye, jó, hogy eszembe jut, onnan az Akadémiára is fölmegyek.

Azzal visszaviharzik elhagyott csatatérhez hasonlító asztalához, s a gumiarábikumos üveget

feldöntve, kihalássza azt a valamit, amit az Akadémiára kell vinnie. És máris rohamlépésre egyengeti a lábát.

Adjunktusa azonban visszatartja: – Nos, és az Akadémiáról? Professzorom, hová mész az Akadémiáról?

– Hornyánszkyhoz! – hangzik vissza a folyosóról.

Tudni kell, hogy a Franklin Nyomdában (a mostani Károlyi Mihály utca és Ferenczy István utca sarkán) készültek a Földrajzi Könyvtár kötetei, meg az akadémiai dolgok; Hornyánszky nyomdájában

pedig a Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei.

A professzor gyors léptei tehát elhangzottak a folyosón, most már csak versenyfutó tudná utolérni. Az adjunktus visszatér a professzor asztalához, hogy rendbehozza. Ez nem kis feladat, de már van

hozzá gyakorlata. Természetes, hogy ott találja a Franklin Nyomdába való korrektúrákat, amelyekről

tudta, hogy még ma be kellene adni. Pillanatnyi gondolkozás után kapja kabát ját, és rohan a korrektúrával a Franklin Nyomdába. A

szokott szobában a szokott úr fogadja. – Kérem, volt itt Lóczy professzor úr? – kérdi az adjunktus.

– Igen, kérem; hagyott is valamit itt, de az nem hozzánk tartozik; már a külsején látszik, hogy

valami másodrangú nyomda... – Köszönöm – mondja az adjunktus – , itt az igazi: az elsőrangú sajtóhiba-gyűjtemény...

– Oh, kérem! Csak amilyen a kézirat! Ez sajtóhiba-gyűjtemény? Miért sajtóhiba-gyűjtemény?

Olyan kézirat után létezhet más szedés? – No, hisz nincs semmi baj! Alászolgája!

– Bocsánat, doktor úr, a tanár úr itt hagyta az egyik kesztyűjét; talán lenne szíves átadni neki. – Köszönöm.

Tehát a Hornyánszky-korrektúrával és az egyik kesztyűvel fölszerelve vágtat az adjunktus az

Akadémiához. Ott Szily Kálmán, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára fogadja szokott diplomatikus mosolyával:

– No, kedves öcsém, a maga professzora igazán szórakozott ember! Jó, hogy jön, mert baj van.

– Jaj, mi történt? – Tudja, hogy hogyan szokott sietni. Még ma kellett volna kéziratot hozni; összetapogatta minden

zsebjét, azt hittem, betöri az oldalbordáját, de bizony kézirat nem került elő, pedig azt állítja, hogy

zsebre tette. Most hova lett a kézirat? Mit csinálunk, ha meg nem találjuk?! – Méltóztassék csak egy kis türelemmel lenni, mindjárt hozom.

– De honnan, az ég szerelmére!

– Az már az én titkom, de tessék csak nyugodtan lenni.

Azzal sietett tovább.

– Megálljon csak, kedves öcsém! A maga szórakozott professzora itt hagyta a botját, ugyan kérem: vigye utána. Mi a csoda lesz a kézirattal?! Az Akadémia épületében volt a Hornyánszky-nyomda

irodája. Az adjunktus oda robogott be.

– Volt itt Lóczy professzor úr? – Igen, kérem, de nem tudjuk, mit csináljunk ezzel a kézirattal? Ez aligha szól nekünk!

– Nem, nem! Itt az önök korrektúrája! A kézirat máshova szól, kérem csak ide! (Az akadémia i

kézirat volt.) Távozás előtt még megkérdezte az adjunktus:

– Nem hagyta itt valamijét még azonkívül? – Nem tudom, kérem; de itt van egy gazdátlan fél kesztyű...

Mivel a kesztyű párja már az adjunktus zsebében volt, a fél kesztyűt magához vette, ismé t

visszament az Akadémiára, ott leadta Szily Kálmán nagy megnyugvására a kéziratot, s többi zsákmányával kivillamosozott az Izsó utcába, Lóczy lakására, hogy beadja a kesztyűt és a botot, s

megnyugtassa mesterét: az akadémiai kézirat sem veszett el!

Lóczy mindezt mint egészen természetes dolgokat vette tudomásul. Csak annyit mondott, hogy “köszönöm!”, s rögtön arról kezdett beszélni, hogy van-e diszkordancia a werfeni pala és a vörös

homokkő között a Balaton partján...

Nem a ruha teszi az embert

Persze, hogy nem! (Mondtuk ezt már Herman Ottónál is!) De azért nagyon furcsa helyzetek

keletkeznek az életben, ha ruházatunk nem felel meg a körülményeknek.

Lóczy Lajos minden szándékosság nélkül, pusztán elhanyagolt öltözéke miatt nemegyszer került visszás helyzetbe. Akarattyán történt a következő mulatságos eset:

Akarattya alatt a szakadékos, pannoniai rétegekből álló meredek falakat akarta tanulmányozni.

Erre a kirándulására is elkísérte asszisztense, Cholnoky Jenő. Cholnoky a maga részéről semmiféle hegymászást nem tervezett, azért városi ruhában, sötét felöltőben ment oda. Lóczy azonban be akarta

járni az egész környéket, s így meglehetősen viseltes turistaruhában, gyűrött puhakalapban volt. Kopott ruhájával, alacsony termetével valósággal eltörpült a nála húsz évvel fiatalabb, de már ősz

hajú, magas és elegáns megjelenésű asszisztense mellett.

Veszprémből kocsiztak ki Akarattyára. Egyenesen a környékbeli birtokok gazdag bérlőjének házához hajtattak, aki már régebben megüzente nekik, hogy bármikor szívesen látja őket. Ámde

megérkezésükkor, a késő déli órákban a bérlő úr nem volt otthon. Lóczy és Cholnoky tehát házánál

hagyták a kocsit és poggyászukat, s gyalog mentek ki a partra dolguk után látni. Kiérve a partra Lóczy felmászott a szakadékokra, s asszisztensét kiállította a szakadékok alá, hogy

dirigálja: hova kússzék az alulról jól látható rétegek megvizsgálására. Aki a falakon mászkál, az nem veheti észre azokat a finom színkülönbségeket, amelyeknek okát éppen ismerni akarták.

Cholnoky tehát kesztyűs kézzel, fekete kalapban, felöltőben, vasalt nadrágban és városi cipőben

lenn állt, és dirigálta mesterét: – Kicsit jobbra, följebb; nem ott, nem, nem! Túlságosan fölmentél, egy arasszal lejjebb! úgy!...

Ekkor megérkezik vendéglátójuk, a gazdag bérlő, akit személyesen még nem ismertek.

Kölcsönösen bemutatkoznak, de persze a helyzet nem engedte a szokásos formaságok alkalmazását, s a bérlő úr a két nevet összetévesztette. Cholnokyt, a magasabbat, az őszebbet, a fessen öltözöttet, a

dirigálót tartotta a mesternek, a fülig sáros, fekete hajú, szőke bajszú fiatalost pedig az asszisztensnek.

Ebédre hívta a tudós urakat, s ők örömmel tettek eleget a szíves meghívásnak. Az ebéd előtti kézmosás után Cholnokyt per tu szólítva karon fogta, s a fő helyre vezette. Lóczyt pedig egy

leereszkedő intéssel a második helyre ültette.

Ekkor már nem állhatta meg Cholnoky, hogy ne figyelmeztesse tévedésére.

A házigazda szörnyen mentegetőzött, de erre alig volt szükség, mert Lóczy nem sok jelentőséget

tulajdonított a furcsa szituációnak. Később pedig, ahányszor csak ennek emlékét fölelevenítették, szinte büszkélkedett azzal, hogy

kettőjük közül őt nézték fiatalabbnak!

Lóczy első látogatása a Cholnoky-villában

Kevesen tudják, hogy Cholnoky Jenő műegyetemi mérnöki oklevéllel a zsebében lett fö ldrajztudós. Az újdiplomás ifjú első nyarát – a 90-es évek elején – édesapjának arácsi villájában töltötte.

Kevéssel azelőtt ismerte meg Lóczy professzort. Most értesítette nyaralásáról, s meg is hívta látogatásra, ha a professzor úr netalántán arrafelé járna. De levelére nem kapott választ.

Egyik délután a teraszon ültek feketekávé mellett, amikor egy rövid nadrágos, turistaharisnyás

zömök ember kalapáccsal kezében megjelenik a nyaraló kapujában, s elkezdi a kerítés köveit kopácsolni.

Cholnoky papa csodálkozva s némi haraggal kérdi: ki az a vakmerő, aki szétdönti a kerítést?

Abban az időben a rövid nadrágos turistaruha még nagyon nagy ritkaság volt a Balaton vidékén. Az idegent mindenki megbámulta. Az ifjú Cholnoky Jenő sem ismert rá mindjárt Lóczyra, csak

amikor közelebb jött. Az apa nagy örömmel és tisztelettel fogadta; jobban tudta ő, hogy milyen nagy értékű ember, mint

talán “felettes hatóságai”. De azért tréfásan korholni kezdte:

– Uram, uram, professzor uram! Ha az ember valahová látogatóba megy, nem kell mindjárt azon kezdeni, hogy szétverjük a kerítést!

Lóczy ragyogó arccal mutatta, hogy milyen szép kövületeket ütött ki a kerítés falából. Erre minden

meg volt bocsátva, s közös lett az öröm. Lóczy az ifjú Cholnokyhoz fordult:

– Írtam magának levelet, de nem volt kivel elküldjem, hát elhoztam magam.

Ezt a levelet egész köteg további levél követte az évek, évtizedek folyamán. Cholnoky Jenő elválhatatlan tanítványa és munkatársa maradt Lóczynak, előbb mint adjunktusa, majd mint egyetemi

magántanár, mígnem 1905-ben ő maga is tanszéket kapott a kolozsvári egyetemen.

KOCH ANTAL

Fáradhatatlan szorgalmát csak példátlan szerénysége és szelíd jósága múlta felül. Több mint két évtizeden át a kolozsvári egyetemen működött; 1895-től a budapesti egyetemen a

földtan és őslénytan tanára. Munkálkodása felöleli a földtan, ásványtan, kőzettan és őslénytan egész

területét. Kolozsvári professzor korában egyik erdélyi arisztokrata felkérte, hogy vizsgálja át a birtokához

tartozó területet, mert holmi szénnyomok mutatkoznak. Nyári szünetben ki is ment Koch Antal, s

vagy két hétig végzett kutatómunkát, majd jelentette, hogy elkészült feladatával, és ezt meg ezt talált. A gróf érdeklődött, hogy mivel tartozik a végzett munkáért. Koch Antal csodálkozva felelte:

– Ejnye, inkább én tartozom a pompás ellátásért és szállásért! (Nem is szerzett tudásával – pedig szerezhetett volna – vagyont.)

1872-ben került katedrára az akkor alapított kolozsvári egyetemen. 1908-ban vizsgázott nála egy tanárjelölt. Meg sem szólalt a föltett kérdésre. Ha legalább

megszólal, az öregúr szépen elmondott volna mindent, amit a jelölt nem tudott. De meg sem szólalt.

A professzor vár, vár egy ideig, majd kissé türelmetlenül nógatni kezdi a makacs férfiút. Minden

hiába. Erre méltatlankodva figyelmezteti:

– Vigyázzon, mert 1883-ban már megbuktattam valakit! (Éppen huszonöt évvel azelőtt!)

SCHMIDT SÁNDOR

A nagyközönség számára semmit sem mond e név, de a mineralógia szakemberei ma is elismeréssel emlegetik. A kristálytan területén végzett kutatásait a külföld is méltányolta. Előbb a budapesti

tudományegyetemnek volt tanára, majd a Műegyetem ásvány-földtani tanszékének professzora.

Nemcsak tanulmányozta – szerette is az ásványvilágot. Szeretete minden róluk írt sorából tükröződik, úgyszintén az alábbi epizódból is.

Mint fiatal magántanár kollokváltat. A jelöltnek sejtelme sincsen a kristálytanról. Hiába tesz fel

kérdéseket, a kollokváló meg sem mukkan. Végre Schmidtnek elfogy a türelme: – Uraságod talán nem tudja a kristálytant?

– Nem – feleli röviden, de velősen a kérdezett. Schmidt csodálkozva nézi, majd megszólal:

– De kérem, akkor miről beszél társaságban?

RÉZ GÉZA

Réz Géza, a Selmecbányái, majd a soproni Bányászati és Erdészeti Főiskola tanára, a

bányaműveléstan neves szakembere volt.

A főhercegi akna

Selmecbányái működése idején, körülbelül a századfordulón történt:

A királyi család egyik tagja, valamelyik főherceg meglátogatta a selmeci bányatelepeket. Különösen tetszett neki, hogy több akna az uralkodóház tagjainak nevét viseli: József ná dor akna,

Ferenc József akna, Rudolf akna stb. Távozásakor nem is fojtotta el föltámadt hiúságát, s ezzel a

kérdéssel fordult a szakszerű kalauzolást végző Réz Gézához: – És rólam, Herr Professor, melyik aknát fogják elnevezni?

Réz Géza pillanat alatt feltalálta magát:

– Azt, fenség, amelyiket épp most ásnak itt, az épület mellett. – Schön, sehr schön! – nyilvánította magas elismerését a királyi fenség.

Az őt körülvevő helybeliek – mérnökök és munkások – alig tudták elnyomni kitörő nevetésüket.

Mert az az “akna”, amelyet épp akkor kezdtek ásni az épület mellett: “budi”-nak készült.

NOPCSA FERENC

Paleontológus és geológus, az Akadémia tagja, a Földtani Intézet igazgatója volt. A Nopcsák Hunyad megyei família. Egyik nagybátyja, Nopcsa László főispán volt Jókai

regényhősének, a Fatia Negrának (“fekete álarc”) a modellje a Szegény gazdagokban. A nagybácsihoz hasonlóan unokaöccsének életpályája is bővelkedik kalandokban és titokzatos,

rejtélyes epizódokban. Beutazta szinte egész Európát, s járt Kisázsiában és E gyiptomban is. Éveken át

tanulmányozta Albánia geológiai, társadalmi, néprajzi viszonyait.

1925-től 1929-ig vezette a Földtani Intézetet. Ekkor Bécsbe költözött, és ott pár év múlva

öngyilkos lett.

Párizs, Brüsszel, London

Tudományos búvárlatait Nopcsa szülőföldjén, Erdélyben kezdte meg. Aztán három napnyugati országban folytatta.

Legelőször Párizs múzeumainak természettudományi kincseit tanulmányozta. De mivel “a Fény

városában” nem talált búvárlatainak megfelelő teret, továbbutazott Brüsszelbe. A brüsszeli múzeumban van Európa egyik legklasszikusabb őslénytani gyűjteménye. A nyolc -tíz

méter magas, növényevő kenguru-sárkánynak (Iguanodon) huszonhárom teljes csontváza várja itt a látogatót. Páratlan tudományos kincs ez!

Dollo, a brüsszeli múzeum igazgatója századunk egyik legkiválóbb tudós elméje volt. Nopcsa

1904 tavaszán kereste fel Dollót. Vékony sétapálcával, óriási szalmakalapban, gomblyukában tenyérnyi sárga virággal állított be

hozzá. Dollo – aki szerény és egyszerű ember volt – nem állhatta meg, hogy szóvá ne tegye a komoly

tudóshoz nem illő, különcködő öltözetét. Egyébként Dollo igen nagyra becsülte fiatal barátja tudását. Dollo figyelmeztette Nopcsát, hogy nagyszabású munkájához megfelelő tudományos anyag csak a

British Museumban van. – Tegye át tudományos főhadiszállását a British Museumba – így biztatta őt – , s meglátja, ott

mindent megtalál, amire csak szüksége van. Ön jól tud angolul, s így hamarosan bekerül a londoni

társadalmi életbe is. Sorra megnyílik majd angol kollégáinak otthona... Nopcsa megfogadta Dollo tanácsát. Átkelt a csatornán, és letelepedett Londonban.

Munkaasztal a British Museumban

Midőn első alkalommal lépte át a British Museum küszöbét, személyesen senkit sem ismert a

múzeum tudósai közül. De a bemutatkozás még abban az órában megtörtént, éspedig következőképpen:

Amint nézelődött, észrevette, hogy a huszonöt méter hosszú óriásgyík (Diplodocus) csontvázán az egyik csont rossz helyre van erősítve. Nem sokáig töprengett, hogy mitévő legyen. Odalépett az

óriásgyíkhoz, leemelte az eltévesztett csontot a vasállványról, és a megfelelő helyre erősítette.

Ez a vakmerőség még a méltóságteljes teremőrökben is felforralta a közmondásos “angol hidegvért”. Nagy riadalom támadt, de a titokzatos látogató kutyába se vette az őrök tiltakozását.

Jelentették a dolgot az igazgatóságnak, mire az egész tisztikar kitódult a terembe. Nopcsa éppen

elkészült a munkával, s mosolyogva mutatkozott be a csodálkozó társaságnak. Elmagyarázta a javítás okát, amit a bölcs vezetőség vita nélkül el is fogadott. És tüstént dolgozóasztalt ajánlottak föl neki a

múzeumban.

Földrajztudósok

CHOLNOKY JENŐ

A neves földrajztudósnak kitűnő humora volt. Kissé fanyar, de csípős és borsos. Előadásai valósággal lebilincselték hallgatóit és a nagyközönséget.

Vasúti kaland

Vonaton utazott. Hárman ültek a szakaszban. Két nő volt az útitársa. Öntudatos nők, a feminista mozgalom hazai hajtásai.

Cholnoky úgy tett a sarokban, mintha szundikálna.

A két nő annál zavartalanabbul szidta a férfinemet. A nők egyenjogúságát vitatták, amit ki kell harcolniok, hogy alárendelt helyzetükből fölszabaduljanak. Hiszen a nőket a férfiak csak nagyobb

erejükkel múlják felül!

Ez volt egyetlen témájuk, ezt variálták egyre szenvedélyesebben. Észre sem vették, hogy a vonat befut az állomásukra. Amikor az ablakon kitekintve meglátták az állomás nevét, rémülten ugrottak

fel, kapkodták csomagjaikat, és siettek kifelé... Azazhogy siettek volna, a kupé ajtaja azonban nem akart kinyílni. Rángatták, rázták teljes erejükből, de a zár nem engedett.

Ijedtségük és idegességük már a végsőkig fokozódott: a vonat pillanatok múlva indul tovább!

Cholnoky professzor még mindig tetette magát, mintha szundikálna. A kilinccsel elkeseredetten küzdő nők kétségbeesve fordultak hozzá:

– Uram, az istenért! Segítsen kinyitni az ajtót!

Cholnoky készségesen sietett oda, és ismervén a zár szerkezetét, egy ügyes mozdulattal könnyedén kinyitotta. Mire a nők lesújtva hálálkodtak:

– Hiába, ide is férfierő kellett! Cholnoky Jenő szokott gúnyos mosolyával visszafelelt:

– Nem erő kellett, hölgyeim – csak egy kis ész!

Kollokvium a bálnáról

Kollokvium alkalmával azt kérdezte egyik hallgatójától: – Miért mondjuk: “bálnavadászat”, nem pedig: “bálnahalászat”?

Kérdésére ilyen értelmetlen választ kapott:

– Azért, mert a bálna süket. Cholnoky nagyot nézett, de aztán mindjárt elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy ő az

előadásában azt mondta: “a bálna nem hal”; ezt a jámbor hallgató nyilván így jegyezte le: “nem hall”, s ebből lett az, hogy a bálna süket.

MENDÖL TIBOR

A pesti egyetemen az 1940-es évektől az 1960-as évekig két közel egykorú földrajzprofesszor

működött: Mendöl Tibor és Bulla Béla.

Mint a görög mitológiában Kastor és Pollux, akik még az égen is iker-csillagok – olyan elválaszthatatlan jó barátok voltak ők.

Egyszer valaki (történetesen épp e sorok írója) az 1930-as és 1940-es évek fordulóján felkérte

Bulla Bélát egy, a Kárpát-medencét ismertető négykötetes munka megírására. Bulla Béla barátilag közölte, hogy a munkának csak a felét vállalja el, azzal a feltétellel, hogy a másik felére Mendöl

Tibor kapjon megbízást. (Úgy lőn!) Mindketten az Eötvös-kollégium tagjaiként végezték tanulmányaikat; mindketten Cholnoky Jenő

tanítványai.

Az Eötvös-kollégium tagjai előszeretettel adogattak egymásnak – olykor tanáraiknak is – beceneveket és gúnyneveket, így például neves francia tanáruk – később a Sorbonne professzora – :

Sauvageot a Sóvágó nevet kapta.

Mendöl Tiborra ötletes, találó becenevet húztak. Minthogy édesapja, Mendöl Ernő karnagy volt,

ének- és zenetanár: az egyetemista Mendöl Tiborból az Eötvös-kollégiumban – Mendelssohn lett.

Csillagászok

HELL MIKSA

A magyar tudománytörténetben kiváltságos hely illeti meg: ő a legkiválóbb magyar csillagász.

Édesapja Selmecbányái bányagépmester volt, aki több újításával fejlesztette a bányaipart. Fia beállott jezsuitának, egyetemet végzett Bécsben, majd hazai főiskolákban (Lőcsén, Kolozsvárt)

tanított. Matematikai és csillagászati eredményeivel korán feltűnt a szakkörök előtt, s Bécs,

mondhatni, egész életére magához kötötte. De bécsi működése alatt is mindvégig állandó kapcsolatot tartott a magyar csillagászokkal. Irányításával épült a kolozsvári, egri, budai és nagyszombati

csillagvizsgáló. 1757-ben megindította Ephemerides Astronomicae című folyóiratát, amely nemzetközi tekintélyre tett szert.

Hell Miksa munkásságának legkiemelkedőbb mozzanata a norvégiai Vardöbe tett utazása abból a

célból, hogy megfigyelje a Venus bolygónak a napkorong előtt való átvonulását 1769 júniusában. Ezt a ritka csillagászati jelenséget a művelt világ több pontjáról figyelték, mert ennek alapján igen fontos

számításokat lehetett végezni, amelyeket a hajózás terén gyakorlatilag is értékesíthettek. Hell Miksa

megfigyelései és számításai alapján pontosan megállapította a Nap-Föld-távolságot. (Kerek számban százötven millió km.) Hell Miksa a vardöi utat egy jezsuita társával, Sajnovics Jánossal együtt tette

meg. Mint tudjuk, ez az út szolgáltatott alkalmat Sajnovicsnak, hogy felismerje a magyar-lapp nyelvrokonságot, és kifejtse erre vonatkozó elméletét.

Mindeddig csak két fontos – egy csillagászati és egy nyelvészeti – felfedezés történetét vázoltuk. De egy idevágó anekdotikus emléket is följegyzett egy szorgalmas tollú kortársuk, Kazinczy Ferenc, aki

a Venus-átvonulás idején éppen tízesztendős volt.

Kazinczy megörökített egy latin nyelvű formás epigrammát, amelyet egy református prédikátor, név szerint Fazekas István diószegi esperes írt egy 1771. évi bécsi látogatása alkalmából.

Tél volt, s a trónörökös (a későbbi II. József) Bécs utcáin megszánkáztatta tizenhat éves húgát,

Mária Antoinette-et (a későbbi francia királynét). Ekkor már eltelt vagy két esztendő Hell Miksa norvégiai expedíciója óta, de jellemző, hogy milyen

mélyen belevésődött annak és a sok költségnek emléke a köztudatba. Mária Terézia ugyan is gazdag felszereléssel, díszes hintóban – mint valami főurakat – indíttatta útnak a két tudóst, hogy annál

nagyobb tekintélyük legyen külföldön. Erre a díszre s a drága expedíció költségeire utalt és egyúttal

alattvalói hódolattal hízelgett a diószegi prédikátor a Kazinczytól följegyzett epigrammában, amelyet Tóth Béla következőképpen tolmácsol magyarul:

Kár az a nagy költség, felutazni az éjszaki tájra, Hogy láthasd Vénust: mint ragyog a Nap előtt.

Bécsben ez istennő tündöklik a Föld ura mellett,

Nem ke ll út és pénz; láthatod ingyen is itt.

FÉNYI GYULA

Nevét csak a szakemberek ismerik: a csillagászok és a meteorológusok, de ők megbecsüléssel

emlegetik munkásságát.

Huszonegy éves korában a jezsuita rendbe lépett; egy ideig tanár, majd 1886-tól 1913-ig a kalocsai obszervatórium igazgatója volt. Kutatásai főleg a Nap légkörének fizikájára irányultak.

Egyébként a derék csillagász földsüket volt. Nem akadt olyan stentori hang, amely meg tudta

volna rezegtetni a dobhártyáját. Egyszer, mikor számításaiba elmerülve ült a kalocsai csillagvizsgáló toronyban, hatalmas

égiháború támadt, és a mennykő beleütött a toronyba.

Az öreg tudós azt hitte, hogy kopogtatnak az ajtón. Udvariasan kiszólt: – Szabad!

Zoológusok – Botanikusok

FRIVALDSZKY IMRE

Az éjjeli fogás

(Igaz történet)

Elmondja Jókai.

Anno “Haynau”. 1849 október elején volt. A magyar szabadságharc tábora le volt már fegyverezve; de még állt Komárom vára és benne

harmincezernyi vitéz honvéd sereg, Klapka vezénylete alatt. Hírlap nem volt – egy sem volt. Hanem azért a hír járt – a maga lábán. Senki sem akart

megnyugodni abban a gondolatban, hogy már mindennek vége. Jön a török az Alduna felől nagy

sereggel... Jönnek Ázsiából a honn maradt ősmagyarok hét vezérrel, hétezer sátorral újra elfoglalni Attila örökét... Jön Palmerston az angol flottával... Jön Napóleon a francia sereggel...

Ezekről a hírekről természetesen a Neugebäudeban is értesültek. Ott volt az új hatalom szeme s

füle. A Gellérthegyen még semmi citadella nem volt; hanem egy őrház volt felállítva, ahonnan

éjjel-nappal meg lehetett látni, hogy mi történik odaalant. A zsandárok folyton cirkáltak az utcákon,

az erdei utakon s hordták a rapportot a rendőrségre. A Svábhegyen az “Órá”-nál is volt egy rendőrállomás, aztán meg a “Hét ház”-nál.

Egyszer csak hozzák hírül a zsandárok a rendőrfőnöknek, hogy a svábhegyi erdők között fölöttébb gyanús tünemények észlelhetők.

Éjjel tíz órakor (októberben akkor már éjjel van) több nap egymás után rögtön keletkező fény

támad a hegyek között, mely több ízben irányt változtat. Egyszer a Sashegy felé villan, máskor a Kakukkhegy felé; el-eltűnik, meg újra kilobban. Ez valami titkos jeladás. Az őrjárat odasiet a fény

eredetéhez; de mire odaér, már akkor nem talál ott semmit.

Itt valami összeesküvés készül. Bizonyosan a Károlyi-palotát akarják a levegőbe robbantani, ahol Haynau lakik. A múlt éjek egyikén megtörtént, hogy az összes érdemrendeit elrabolták a bezárt

palotából, amit két fegyveres katona őriz.

Az elővigyázati intézkedések azonnal megtétettek. A cirkáló őrjáratok száma megszaporíttatott, egy előőrsi állomást az “Adliczer”-nél állítottak fel.

Csakhogy az összeesküvőknek mindezekről nagyon jól kellett értesülve lenniök; mert a bekövetkező éjszakán már nem a Svábhegyen mutatkozott a rejtélyes változó fény, hanem a

Zugligetben, a “Vajdabérc” alatt. Mire odasiettek, már nem volt ott.

A titkos kémkedés útján kipuhatolták, hogy a Svábhegyen gerillák járnak, s a Mártonhegyen egy

ó-kútban kétszáz mázsa lőpor van elhelyezve. A kutat megtalálták; de a lőpor már akkor nem volt

ott... Az azután következő éjjel pedig a titokzatos fény éppen az orránál fogva hurcolta a zsandárokat:

egész le a “Farkasvölgy”-be. Mikor már azt hitték, hogy utolérik, hirtelen eltűnt, s negyedóra múlva

már a hátuk mögött villant ki megint. Ez egy rendszeres komplot. Ezzel szemben magát az üldözést is rendszeresíteni kell. Minden házat, minden szőlőkunyhót megraktak őrökkel, akik el voltak látva

tremolázó sípokkal; betanították őket a síp-jeladás különböző jelentésére, hogy egyszerre minden

oldalról előrohanhassanak s a cernírozott merénylőnek minden visszavonulási útját elállhassák. S mikor aztán már a Svábhegy tökéletesen blokírozva volt, akkor egyszercsak a rendes órában,

kilenc és tíz között, ott látják kivillanni a rejtélyes világosságot a Sashegy sziklái alatt. Tehát kívül a cernírozási vonalon: a Gellérthegy közvetlen közelében. Világos a szándék! A várost szándékoznak

megrohanni!

De mire rohamléptekben minden oldalról odasiettek, már akkor megint nem volt ott se híre, se hamva emberi lénynek.

Kezdett a dolog kísértetiessé válni.

Ekkor az a furfangos gondolat) a támadt a rendőrség főnökének, hogy hátha lesből lehetne megejteni a veszedelmes vadat?

A Gellérthegy meg a Sashegy sziklái között vannak holmi odúk, melyekben két fegyveres férfi meghúzhatja magát. A többiek azalatt a közel levő villában állhatnak résen, s az első jeladásra

előrohanhatnak.

A vakmerő összeesküvőknek bizonyosan a jövő éjjel ugyanarra a helyre kell jönniök. Igen helyes volt a kombináció!

Az előintézkedéseket a legnagyobb óvatossággal hajtották végre. Mindenki a maga helyén volt.

Már annyit megtudott a rendőrség, hogy a múlt éjjel egy középtermetű férfi settenkedett e tájon, akinek a kezében valami hosszúnyelű zászlóforma volt. Az oldalán pedig egy nagy cilindert (hengert)

vitt, szíjra kötve. Ez bizonyosan az a robbanó petárda, amivel a merényletet végre akarják hajtani.

Ezen az estén valamivel tovább kellett várni; mert a hold már későn ment le, s a fényleadás rendesen holdnyugta után szokott bekövetkezni.

Szép csöndes őszi éjszaka volt, úgyhogy a denevérek cincogását is meg lehetett hallani röptükben. A sziklaodúban elrejtett két zsandár lélegzését visszafojtva hallgatózott. Egyszer a sziklára tett fül

közeledő léptek hangját kezdi észlelni.

Itt jön végre! Még néhány szívdobogtató perc, s a csillagfénynél láthatóvá lesz a közeledő férfialak. Karbonári

köpenyeg a vállán, fején kalábriai széles kanmájú kalap, kezében valami hosszúnyelű zászlóforma.

Ide jön, egyenesen! Megáll. Köpenyét félvállra veti, s baljával egy tolvajlámpát tart a feje fölé, mely vakító fényt vet

egy irányban. Fejét figyelmesen forgatja jobbra-balra, mintha várna valamire. Majd hirtelen nagyokat legyint azzal a hosszúnyelű zászlóformával.

Ez bizonyosan a jeladás az összeesküvő-társaknak.

Ott van az oldalán az a bizonyos érc-cilinder is. Most egyszerre felhangzik a síp-jeladás. A zsandárok előre rohannak rejtekeikből.

– Add meg magad! Hasztalan minden ellenállás!

– Mi tetszik az uraknak? – kérdi egész hidegvérrel a megtámadott. – Mit jár itt, késő éjjel, tolvajlámpással?

– Én itt éjszakai fogásra járok.

(Németül még merészebben hangzik az: ,,Zum nächtlichen Fang.”) – Aha! Zum nächtlichen Fang! S még nem is igyekszik eltagadni! Mi van abban a cilinderben ott

az oldalán?

– Tessék megnézni.

– Ide vele!

– De óvatosan tessék felnyitni a tetejét! – Hogy fel ne robbanjon, ugye?

– Nem. Hanem hogy a lepkék ki ne repüljenek belőle.

Akit a vitéz zsandárok akkora stratégiai készülettel szerencsésen elfogtak, az a derék tudós Frivaldszky természetbúvár volt, aki tudományos buzgalmában éjjeli sphynxekre és halálfejes

pillékre vadászni járt ki a svábhegyi kastélyából. Az a zászló pedig egy lepkefogó volt; a cilinder a

rovargyűjtő doboz, s a tolvajlámpa a lepkecsábító fény. Hanem erről az esetről nem vettek fel protokollumot.

(Az éjjeli fogás hőse Frivaldszky Imre volt, aki három évtizeden át a Magyar Nemzeti Múzeumban

működött. Kiváló előszeretettel gyűjtötte és tanulmányozta a rovarokat és a csigákat; négy ízben a

Balkánon is járt az ottani természetrajzi viszonyok megismerése céljából. Az Akadémia már 1833-ban tagjául választotta, és 1870-ben a nagyjutalommal tüntette ki. – Jókai utal Frivaldszky

svábhegyi kastélyára is. Valóban, a Frivaldszky-villa a régi Svábhegynek (a mai Szabadsághegynek)

egyik legszebb épülete volt. Több egykorú leírásban is olvashatunk felőle. Ha még megemlítjük, hogy Frivaldszky Imre egyik leányát, Annát, Bérczy Károly – Petőfi barátja, Puskin Anyeginjé-nek első

fordítója – vette feleségül, s Bérczyék szintén a Frivaldszky-villában laktak, akkor elmondtunk róla minden érdekesebb tudnivalót.)

KANITZ ÁGOSTON

A kolozsvári egyetem növénytan professzora majdnem negyed századon át (1872-1896). Eleinte a

hazai növényvilág ismertetésével foglalkozott, később az általános botanikával és az egzotikus flóra

vizsgálatával. Másfél évtizeden át szerkesztette az első magyar botanikai folyóiratot, a Magyar Növénytani Lapok -at.

Ennyi tudós érdem mellett legelső hallgatóinak is szerzett s a mi olvasóinknak is juttat egy vidám

percet. Amikor mint újonnan kinevezett professzor első előadását tartotta, bizonyos időn túl nagyon

hosszúnak tetszett neki az óra, mert az anyag, amelyből készült, fogyton fogyott, s a csöngettyű csak

nem akart megszólalni. Végre elfogyott az anyag, s a pedellus még mindig nem szólaltatta meg a csöngettyűt. Kanitz

homlokára kiült a veríték, de abban a pillanatban mentő gondolata támadt. Kihúzta az óráját a zsebéből (még öt perc volt hátra), aztán meghökkenést színlelve, mondta:

– Bocsánat, uraim! Nem hallottam a csöngetést. Máskor szíveskedjenek figyelme ztetni!

Azzal fölkapta a jegyzeteit, és kisietett a teremből.

APÁTHY ISTVÁN

Az esernyő

Apáthy István, a kolozsvári egyetem zoológus professzora nagyon szórakozott ember volt, mint a

legtöbb tudóstársa. Mindig elhagyogatta hol a botját, hol az esernyőjét. Egyszer hosszabb európai útra indult, s hónapokat töltött Nápolyban. Az ottani világhírű

akváriumban búvárkodott.

Valahányszor levelet írt Kolozsvárra övéinek, sohasem felejtette odaírni – némi büszkeséggel – a

levél végére, hogy az az esernyő, amelyet hazulról vitt magával, még mindig megvan. Sőt, annyira

volt az esernyőjével, hogy amikor már hazafelé tartott, a nagyváradi állomáson leszállt a vonatról, s a pályaudvaron a következő táviratot adta föl Kolozsvárra:

“Három óra múlva hazaérkezünk: én és az esernyő.”

Három óra múlva csakugyan meg is érkezett Kolozsvárra. Családja már várta a peronon. Mikor a kölcsönös ölelések, csókok után a tudós fel akarta mutatni nagy büszkén az esernyőjét, rémülten vette

észre, hogy az sehol sincs.

Ott felejtette a nagyváradi távíróhivatalban.

TUZSON JÁNOS

Tanári működését a Selmecbányái főiskolán kezdte s a Műegyetemen, végül a budapesti tudományegyetemen folytatta; 1918-tól a növényrendszertan nyilvános rendes tanára volt. Egykori

tanítványai úgy emlékeznek róla, hogy keresetlen szavakkal szokta kifejezni magát... Egyik vizsgájáról mesélik az alábbi történetet: Asztala előtt egy növénytan szakos

bölcsészhallgatónő izgult a vizsgateremben. Keveset tudott, de félszében még abból a kevésből is alig

bírt kinyögni egy-két szót. Tuzson professzor megnevezett egy erdei növényt, és azt kérdezte:

– Kisasszony! Melyik családba tartozik ez a növény?

A kisasszony ötölt-hatolt, de nem tudott értelmes választ adni. Térdeivel kínosan szorongatta esernyőjét.

A professzor rá akarta vezetni az ifjú hölgyet arra, hogy a kérdéses növény az “ernyős virágzatúak” (Umbelliferae) családjába tartozik. Rámutatott tehát az ernyőre, és segítő szándékkal

kérdezte:

– Hát mi van a lába között? A vizsgázó hölgy egy pillanatra meghökkent, aztán (mint akinek “végre leesik a tantusz”)

diadalmasan felkiáltott:

– A “fenyőfélék” családjába! Magyarul mondta, de latinul gondolta. (Tehát ez az anekdota is “latinul van”.)

Feltalálók / Műegyetemi tanárok /

Mérnökök

IRINYI JÁNOS

A gyufa feltalálója

A foszforos gyújtót, vagyis a gyufát Irinyi János találta fel 1836-ban, bécsi politechnikumi hallgató

korában. Eleinte potomságnak tekintette az egész találmányt. Egy német társa azt tanácsolta neki: vegyen rá

magának privilégiumot. De a büszke magyar ifjúnak nem kellett az osztrák privilégium. (Idehaza meg

akkor még nem osztogattak ilyen portékát.) Harmadnap beállított hozzá Rómer István, Bécsben lakó magyar kereskedő, hogy megvegye tőle a

találmányt.

– Mennyit kíván érte?

– Semennyit. Vagy ha épp tetszik, hát adjon érte három garast, mert nekem ennyibe kerül a foszfor.

Rómer mégis hatvan forintot adott neki. És legott gyártani kezdte a gyújtót.

Irinyi néhány nap múlva egy magyar gróffal sétált Bécs utcáin. A wiedeni hídnál már árulták a gyerkőcök a cündhölclit.

– Nini, ezek a te klienseid – mondta neki a gróf.

– Ugyan kérlek, hagyj már békét ezzel az izével – válaszolta Irinyi bosszúsan. – Ha én a kémiának nem tudnám egyéb hasznát venni e haszontalanságnál, még ma kitekerném a nyakamat.

Később azonban már másképp gondolkozott. Négy év múlva gyufagyárat alapított Pesten a József utcában, hogy a bécsi Rómerrel vetélkedjék; de nem boldogult.

A gyújtó feltalálójával a gyár bukása után gyakran évődtek, hogy világraszóló találmányáért csak

potom egynéhány forintot kapott, s mások gazdagoknak belőle. – Sebaj – mondta Irinyi –, találok én ki még különb dolgot is!

És nemsokára kitalált egy kenőcsöt, mely arra való, hogy a kopott piros csizmát egyszeri

bekenésre újdonatújjá varázsolja. A kenőcs hatása csakugyan meglepő volt; de Irinyi mégis belevesztett. Mert a debreceniek azt mondták:

– Nem veszünk mi olyan subickot, akit nem kell kefélni! S a feltalálónak mind a nyakán maradt a kenőcs.

Ez csak tréfás mese. De szomorú valóság, hogy Irinyi János mint szegény, elfeledett öregember

halt meg hetvennyolc éves korában. Halála előtt húsz nappal árverés volt kitűzve vértesi birtokocskájára, melynek földjét egész életében “tudományosan”, talajjavítási módszerekkel művelte.

Menyegző – ezüstmenyegzővel

Irinyi János a hatvanas évek végén feleségül vette özv. Dobayné Baranyay Herminát. Közvetlenül a

lakodalom után nagy névnapot tartott, amelyre mint egyúttal ezüstmenyegzöre hívta meg barátait. – Mert úgy áll a dolog – magyarázta derűsen –, hogy én éppen huszonöt évvel ezelőtt akartam már

elvenni ezt az asszonyt!

DOBRÁNSZKY PÉTER

Némely tudósunk – ha lelkét nem töltötte be a hivatás szenvedélye, vagy jobb esetben: ha a közéletben is hatni akart – képviselőségre pályázott. A képviselőség jövedelmet és előnyös

összeköttetéseket is jelentett.

Képviselőségre vágyott – többek között – Dobránszky Péter műegyetemi tanár is, aki főleg közgazdasági kérdésekkel foglalkozott, és a katedrán a statisztikát tanította.

Jókedvű krónikáink egyik kimeríthetetlen forrása, Mikszáth Kálmán szolgáltatja Dobránszky Péter

megválasztásának történetét. Dobránszky Péter, amikor elhatározta, hogy megostromol egy kerületet, meg sem állott

Gyergyószékig. Hallotta, hogy akit a székelyek megszeretnek egyszer, megvan aztán az szeretve! (Igaz viszont, hogy nehezen szeretnek meg valakit... )

A Dobránszky név nagyon idegenül hangzott eleinte a székely bérceken.

– Hiszen idegen az! – mondták a góbék. – Egye meg a toportyán a virtusát!... Dobránszky... Dobránszky... Teste-lelke idegen!

– Nem idegen az, atyafiak, mert lengyel! – szólt egy kortes nagy tudománya ábrázattal.

– Lengyel-e? Az már egészen más! – mondák a székelyek.

– Márpedig tudják meg kegyelmetek, hogy a Bem apó unokája!

– Hisz akkor Bemnek hívnák! – Csakhogy női ágon ám!

– Az már egészen más. Éljen hát Dobránszky!

Egyszeriben nagy lett a lelkesedés “Bem apó unokája” mellett. Tenyerükön hordozták, s óriás zászlókat tűztek ki házaikra azzal a felirattal, melyet csak nagy események idején tesznek ki: “Ide,

székelyek!”

Meg is választották “Bem apó unokáját” 1881 nyarán, s ilyen módon Dobránszky Péter professzor úr két cikluson át élvezte a gyergyószékiek bizalmát.

NENDTVICH KÁROLY

Nendtvich Károly, a kémia professzora, főleg mint tankönyvszerző és a tudományos ismeretterjesztő

irodalom lelkes művelője szerzett hírt, nevet, megbecsülést. Az 1840-es évek elején megismerkedett Kossuthtal, kinek felkérésére az Iparegyesületben

népszerű kémiai és kémiai technológiai előadásokat tartott.

E személyes kapcsolat emléke élete végéig elkísérte. Már nyugalmazott egyetemi tanár (1881 óta) és exképviselő, amikor a nyolcvanas évek végén

meglátogatta Kossuthot turini magányában. Társalgás közben erősen kikelt a hazánkban divatozó

rangkórság és címhajhászás ellen. Az agg száműzött egy darabig csak hallgatta, majd hozzá fordult, és szelíden kérdezte:

– Igazán oly nagy ellensége ön a címeknek? – Egész szívemből, kormányzó úr.

– Ej, ej, hisz akkor ön engem gonoszul megtréfált!

– Hogyan merészelném azt? – szólt Nendtvich megütődve. – A névjegyet értem, melyet az imént beküldött.

– A névjegyet? – hebegte a derék öregúr.

– Igen, nézze! Az van rá nyomtatva, hogy: Nendtvich Károly kir. tanácsos.

SZTOCZEK JÓZSEF

Sztoczek József, a Műegyetem nagyérdemű tudós professzora a hetvenes években egyszer a mechanikai hőelméletből vizsgáztatott. Volt akkor egy Fűzi nevű technikus, a hallgatók között a

legöregebb, akit tisztes hosszú szakálla miatt a fiúk csak “Fűzi papának” hívtak. Ez a Fűzi papa a

föltett kérdésre egy kukkot sem tudott válaszolni. Egy kis várakozás után azt kérdi Sztocze k: – Hát nem tanulta ezt, Fűzi úr?

– Dehogynem tanultam, nagyságos uram! – sóhajtotta az öreg diák. – Még azt is meg tudom mondani, hányadik lapon van a jegyzeteimben!

– Köszönöm, elég volt. Megelégszik hármassal?

– Meg én, nagyságos uram! Ekkor a professzor a hallgatóság felé fordult, és így szólt:

– Uraim! Az ember agyveleje nem olyan magazin, amelybe minden belefér... De nincs is arra

szükség! Elég azt tudni, hogy mit hol találunk meg.

BRESZTOVSZKY BÉLA

Elete nagy részét a Műegyetem szolgálatában töltötte. Fokról fokra emelkedett: 1896-ban tanársegéd, 1901-ben adjunktus, 1912-ben rendkívüli tanár, 1914-ben nyilvános rendes tanár. A műszaki

mechanikai és elméleti géptan tanszékét vezette a tanszékhez kapcsolódó műszaki mechanikai laboratóriummal és kísérleti állomással együtt.

Előadás

Magyarázat közben 12 konstanst hoz ki előbbi levezetésének két konstansa helyett. (A konstans

állandó, nem változó mennyiséget jelent.) – ... A képletet, mint láthatják az urak, lényegesen egyszerűbb alakra hoztam.

Más:

–... Megjegyzem, a gyakorlatban van egy suszterszabály, s azt az építészek szokták használni. Más:

Ha előadás közben észreveszi, hogy valamelyik hallgató ceruzát hegyez: – Mi az? Mit farag itt?! Miért nem hoz mindjárt aprófát hasogatni?!

Ha előadás közben valaki mosolyog: – Mit nevet ott, kérem? Majd a kollokviumon nem fog

nevetni! Viszont, ha túl komolyan figyel valaki: – Mit bámul, kérem! Talán nem érti? Akkor minek jött a

Műegyetemre?

Vizsga

A mechanikai szigorlaton a vizsgázó a kéttámaszú tartó egyik reakcióerejének mindenáron

forgásértelmet akar tulajdonítani.

Bresztovszky: – Maga szerencsétlen, mit gondol, hogy az a B reakció egy kutya, amelyik körbe jár, amikor meg akarja fogni a farkát?!

Másik szigorlatozó (nagyon szépeket mond. Például:)... a sebességet az idő felhasználásával

nyerjük... Bresztovszky: – Igen, kérem? De ajánlom, hogy minél jobban használja fel azt az időt, nehogy

némi kezdősebességgel távozzék innen!

Amikor Bresztovszky Béla dékán volt, az egyik technikus utólagos indexláttamozás céljából beállít

Bresztovszky Bélához, a Mechanika II. professzorához. Bresztovszky (a professzor): – Ha a dékánnak nincs kifogása ellene, én nem ellenzem.

Technikus (meglepődve): – Kérem... a méltóságos dékán úr... most nincs a hivatalában... és sürgős

volna... Bresztovszky: – Menjen csak el a dékánhoz! (Megnézi az óráját:) Tíz perc múlva a hivatalában

lesz.

Negyed óra múlva a dékáni hivatalban: Bresztovszky (a dékán): – Megengedném, de előbb ki kell kérni a professzor úr véleményét.

(Kikéri – és elnyeri a professzor engedélyét.)

ILOSVAY LAJOS

1882-től évtizedeken át a kémia professzora volt a Műegyetemen, 1891 óta tagja, az 1910-es és

1920-as években másodelnöke az Akadémiának.

Előadásaiból

– A szénmonoxid belélegezve veszélyes halált okoz...

(Új mondatot kezd): – Így tehát például már miután tudnillik ekként szépen adva van annak a lehetősége, hogy tehát... (Az asszisztens közbelép, és egy ollóval elvágja a mondatot.)

– A száz fokú vízgőz okozta égési sebek sokkal fájdalmasabbak azoknál, melyeket a 100° C víz

okoz. Ezt a kísérletet az idő rövidsége miatt most nem mutathatom be.

Megvolt az a rossz szokása, hogy nem szerette, ha előadásai közben hallgatói “megléptek”. Éppen ezért órái alatt olykor be is záratta a terem ajtóit.

Szigorúan megkövetelte a hallgatók óralátogatását. Időnként – teljesen kiszámíthatatlanul –

katalógust (“katit”) is olvasott. S jaj volt annak, aki ilyenkor hiányzott! Megtörtént egyszer, hogy egyik asszisztense (“aszi”) neszét vette, hogy Ilosvay professzor úr a

legközelebbi órán katalógust szándékozik olvasni. A jószívű “aszi” sietett a napilapokban közreadni a

vészhírt: “Műegyetemi felhívás! Az elsőéves kartársak – a gólyák – szíveskedjenek megjelenni a

legközelebbi kémiai előadáson, mert Ilosvay professzor névsort fog olvasni!” S a lapszerkesztők még derűs kommentárokkal is kísérték a jószívű “aszi” híradását.

Vizsga

Írásos és szájhagyomány szerint Ilosvay professzor igen sokat adott szigorlatra álló hallgatóinak

megjelenésére. Szerette ha elegánsan, sőt ünnepi díszben jelent meg előtte a szigorlatozó. A gondos öltözet már félig megnyert vizsga volt!

Túlzásában is jellemző az alábbi két eset:

X. Y. technikus egy farsangi muri után lakkcipőben, frakkban, glacékesztyűben jelenik meg Ilosvaynál vizsgázni. Amikor már a harmadik kérdésre sem tud megfelelni, Ilosvay kijelenti:

– Kérem, sajnálom, “jónál” jobbat nem adhatok! Más:

Technikus: – Oxigén elég... elég... elég...

Ilosvay (ránéz, a pasin nincs zsakett): – Mindjárt magának is elég lesz! Más:

Ilosvay: – Beszéljen a metánról.

Technikus (nyög és dadog). Ilosvay: – A szülési fájdalmakra nem vagyok kíváncsi!

Technikus (hosszú hallgatás után felírja a táblára): – Me- Ilosvay (egy darabig vár, aztán hozzáír még egy szótagot): – het!

Más:

Ilosvay: – Ha a salétromsavba beledob egy ezüst ötkoronást, mi lesz a következménye? Technikus: – Nem lesz egy vasam se!

S végül egy tréfás kérdés: – Mit ad Ilosvay a laboratóriumi kísérlet után a szolgának?

Technikus: – ?

– Borravalót.

KOSSALKA JÁNOS

A műszaki tudományok egyik legkiválóbb magyar képviselője. Negyed századon át (1916-1941) volt a Műegyetemen a hídépítéstan professzora. Tervei szerint épült a makói Maros-híd, a dunaföldvári és

– Mihailich Győzővel közös terv alapján – az óbudai Árpád-híd. Egyik előadásából jó humorú, de rosszmájú hallgatói a következő jelenetet rögzítették:

Kossalka: – ... a D pont a D' helyzetbe jut (széles mozdulattal jobb kezét a bal hóna alá csapja)...

ez is kismozgás. Hallgatók (frizurájukat igazítják, melyet alaposan megviselt a “kismozgás” okozta légáramlás).

Kossalka: – Ne higgyék az urak, hogy amit én itt előadás közben mutatok, az csak elmélet, mert a

valóságban tényleg bekövetkező kismozgásról van szó. Például, ha egy rácsos hídszerkezet az átrobogó vonat alatt lehajlást végez... (karját itt két méter magasról a földig ereszti)... ez is kismozgás.

Erre számítanunk kell, nehogy a híd belelógjon a vízbe!

Vizsgajelenet

Kossalka: – Ne nézzen mindig rám, mert még valami butaságot mond! Nézzen a táblára, és onnan

vegye a tudományt!

KUNTNER RÓBERT

Művei – Könyvviteltan, Mérlegtan, Számvitel stb. – már címükben pontosan jelzik munkássága körét.

Előbb felsőkereskedelmi iskolákban működött, majd műegyetemi előadó, és végül a Műegyetem közgazdaságtudományi karán az üzemgazdasá gtan professzora.

Hallgatóinak tanúsága szerint: “száraz” szaktárgya iránt is tudott érdeklődést kelteni.

Néhány derűs színfolt előadásaiból: – A kettőskönyvvitel legősibb és legegyszerűbb formája, ha a kocsmáros krétája duplán fog.

– Az első világháború utáni idők kedveztek a közkereseti társaságoknak. Társultak olyan egyének, kik közül az egyiknek pénze volt, a másiknak tapasztalata. Persze a végén emennek volt pénze, és

amannak tapasztalata.

– A részvénytársaságokban a felügyelőbizottsági tagok rendesen semmit sem csinálnak. Egész ténykedésük csupán abban merül ki, hogy az év végén a pénztári könyveket aláírják, és ilyenkor nem

azt szokták kérdezni, hogy “Mit írjak alá?” – hanem hogy: “Hol írjam alá?”

KÜRSCHÁK JÖZSEF

Életrajza távirati stílusban: 1864-től 1933-ig élt, matematikus, műegyetemi tanár, az Akadémia tagja.

Kitűnő pedagógus volt, aki az ifjúság nevelésében nemcsak nagy tudását, de igen jó humorát is érvényesítette.

A műegyetemi professzorok között kevés akad, akinek előadásairól és vizsgáztatásáról annyi

szellemes, ötletes megjegyzést, bonmot-t lehetett megörökíteni, mint Kürschák professzor úrról. Beszédmodorának különleges ízt adott az a jellegzetessége, hogy a mássalhangzókat többnyire

kettőzve, nyomatékos hangsúllyal ejtette.

Előadásaiból

– A sinus olyan, mint a fiatalember: páratlan; aki, ha megöregszik, olyan lesz, mint a cosinus: páros; a

kettő viszonya csodálatosképpen a mégis tisztességes tangens. A secánsokkal és cosecánsokkal nem

fogom önöket szekálni és koszekálni! – A kölcsönös és egyértelmű vonatkozás egy olyan viszony, mint amilyen például a mellénygomb

és lyuka között áll fenn.

A folyosón “kati-szag terjeng”, ami azt jelenti, hogy katalógusolvasás veszélye fenyegeti a

hallgatókat. Egy technikus bekukkant az előadóterem ajtaján, meg akarván győződni, hogy a

valótlannak tetsző hírből mennyi igaz? Kürschák (rászól): – Kérem, tessék csak bejönni! Itt fekszik a katalóguskönyv az asztalomon!

Előadása közben észreveszi, hogy egyik “hallgatója” nagy érdeklődés közepette magyaráz valamit a többieknek. Egy darabig tűri, majd odaszól: – Kérrem széppen: vagy én tartok itt ellőadást, vagy

keggyed. Tekkintettel arra, hogy ezt a terrmet nekkem adta a gondnokki hivatal, kérrem keggyedet,

menjen a gondnokki hivvatalba, és fogglaltasson maggának mássik terrmet!

Vizsgák következnek

Kürschák: – Hányféle hyperboloidot ismer?

Technikus: – Egyköpenyűt és kétköpenyűt. Kürschák: – Nem igaz, kérem. Egypalástút és kétpalástút. De meg tudná-e mondani: mi a különbség a

köpeny és a palást között?

Technikus (rövid gondolkodás után): – Semmi. Kürschák: – Megint nincs igaza. Ha én veszem fel: köpeny, ha a nuncius veszi fel: palást.

Mennyi egy egyetemi tanárnak a fizetése az 1920-as évekbeli infláció idején?

Technikus (írásbeli gyakorlaton): – Méltóságos uram, én olyan két egyenletet kaptam, amelyek

ellentmondanak egymásnak: 2x+y=8 és x+y=8. Kürschák: – Hát iggen tisztelt Keggyed, ha egy egyetemi tanárnak és egy nagykereskeddőnek a

jövedelme együtt 8 000 000 korona, és két egyetemi tanárnak és uggyanannak a nagykereskeddőnek a jövedelme szintén 8 000 000 korona, mennyi fizzetése van akkor egy egyetemi tanárnak?

Technikus (csendesen álmélkodik): – Nem tudom.

Kürschák: – Én, sajnos, tuddom: nula, uram, nula!

Technikus: – Bevezetem a “t” változót...

Kürschák: – Mi azza ,”t”? Technikus: – A tengely kezdőbetűje.

Kürschák: – Az sennem a tengelynek, semma Keggyed tuddatlanságának, hannem a tangensnek a kezddőbetűje.

Technikus (sehogyan sem tud parciálisán differenciálni). Vészjósló néma csend.

Kürschák: – Iggen tisztelt Keggyed! Ha én most azt monddom: szammár, sértés ez önre?

Technikus (tágra mered). Egy méla hang a vizsgára menendők sorából: – Nem. Dicséret!

Kürschák: – Nem sértés, mert nem monddtam, hogy Keggyed a szammár, de kitalá lhatja, hogy

kirre vonatkozik!

Technikus: – Méltóságos uram, tessék megbocsátani, de én most nagyon meg vagyok zavarodva...

Kürschák: – Kérrem, urram, én még nem láttam olyan kiszáradt pattakot, ammelyik megzavarodik.

Technikus: – Méltóságos uram, szeretnék analegyből úvézni. Kürschák: – Kérem, igen tisztelt műhal úr!

Technikus (csodálkozik).

Kürschák: – Ha önnek az annalízis és geommetria első folyama analegy. akkor nekkem a műegyetemi hallgató mühal.

Technikus (rendkívül magas fiatalember, kollokvál, azazhogy kollokválna, de nem tud). Kürschák (előveszi szokásos tréfás kérdését): – Tudd ön úszni?

Technikus: – Nem. Kürschák: – Béllé merrne menni egy két métter mély vízbe?

Technikus: – Igen.

Kürschák (hümmög, nem érti). A háttérből megszólal egy méla hang: – Mert két méter húsz centiméter magas!

Kürschák: – Hogyan határozza, meg e függvény szélső értékeit? Technikus: – Differenciálom.

Kürschák: – Meddig? Technikus: – Ameddig méltóságod parancsolja!

Az utolsó kérdés (Műszaki zöngemény)

“Csak még egy kérdést!” – eseng a gólya S könyörgőn tekint fel Raja.

Kürschák kérdez, (mosolya édes):

“Hogy van a kedves nagypapája?”

Kürschák a bölcsészeti karon

Kürschák József, a Műegyetem matematika tanára hosszabb időn át az Országos Középiskolai

Tanárvizsgáló Bizottságnak is tagja volt. Mint ilyen a bölcsészeti karon is működött. Egyszer a tanárjelöltek számára tartott gyakorlatain az egyik nőhallgató négyzet helyett köznapi

nyelven kockát mondott.

Erre Kürschák odament a táblához, rajzolt egy négyzetet, s azt mondta az ő ízes, tagolt beszédével: – Keddves kisasszony! Ha ez egy nadrágon van, akkor az kockás nadrág; de a geometriában ezt

négyzetnek nevezzük. Más alkalommal egy tanárjelölt – még köznapibb nyelven – gömbölyű asztalt mondott.

Kürschák professzor úr következőképpen magyarázta meg a helytelen szóhasználatot:

– Keddves uram! Az asztal lehet háromszögű, négyszögű vagy sokszögű; lehet ovális és lehet kerek! De nem lehet gömbölyű! A “gömbölyű asztal”: fából vaskarika! Gömbölyű a labda, az alma, a

narancs és néha a menyecske. Megértette, kérem?

VARGA JÓZSEF

1923 óta volt a Műegyetem tanára, 1932 óta az Akadémia tagja; 1939 -től 1943 március végéig

iparügyi, majd kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter. 1950- és 1952-ben Kossuth-díjat kapott.

Varga Józsefet mint tanárt jó kedély és közvetlenség jellemzi. Szellemes ötleteit, humorát a

vizsgáztató asztalnál sem tagadta meg.

Előadás

– Az üzem rentabilitása megköveteli a tökéletes égést, ami viszont azzal jár, hogy nem füstöl a

kémény. Ezt elérhetjük, ha pé ldául nem tüzelünk. Ez 100%-os megtakarítás!

– A Hoffmann-féle körkemencét azért hívják így, mert Hoffmann találta fel és mert elliptikus alakú.

– Miért nem vezették be a kissármási földgázt Budapestre? Mert a csövek földbe helyezése költséges lett volna, a felszínen való vezetést pedig az ennek kiviteléről tárgyaló külföldi bizottság a

következőképpen ellenezte: “Az a nép, mely a hidak karfáját összevissza faragja és a jelzőtáblákat

befirkálja, nem érdemli meg a gáz felszíni vezetését!” – A szénsav mennyisége világtájak szerint változik. Ezért van az, hogy a szoba egyik sarkában

több van, mint a másikban...

Vizsga

Előrebocsátjuk Varga professzor vallomásait a kollokváltatásról és vizsgáztatásról:

– Semmit sem utálok úgy, mint a vizsgát. Az a legcsúnyább része ennek a foglalkozásnak.

(Tudniillik az egyetemi tanárságnak.) Azt hiszem, közösen utáljuk – de én jobban! (Kollokváltatás közben kimegy cigarettázni, ezt így jelenti be:)

– Pár percig megint erőt merítek a további küzdelemhez. (De térjünk a tárgyra!)

– Nézze, kérem, a kollokvium nem arra való, hogy én addig kérdezzem magát, amíg valamire felelni tud.

Más: Varga: – Mit csináljunk, ha sok tüzelőanyag fogy el?

Technikus: – A fűtőknek szénmegtakarítási jutalékot adunk. Más:

Varga: – Hogyan ismeri fel a kemény vizet?

Technikus: – Kemény vízben nem habzik a szappan. Varga: – Nincs szappan!

Technikus: – Kemény víz lerakódást okoz például a kazánban.

Varga: – Nincs kazán! Technikus (álmélkodik).

Varga: – No kérem, majd segítek! Ha kemény vízzel főz, mi lesz a babbal? Technikus (megmakacsolja magát): – Nincs bab!

Más:

Varga: – írjon fel egy állandó keménységet. Technikus (felírja).

Varga: – Távolítsa el!

Technikus (szó nélkül letörli).

WITTMANN FERENC

Hetvenkét évet élt, ebből negyvenet töltött a Műegyetem kísérleti, majd technikai fizika tanszékén.

Mint tudósnak és akadémikusnak nagy tekintélye volt, de mint tanárt – bizonyos modorosságai

miatt (hibás hangejtés: o helyett u; mondatrészek megismétlése: “Maga mindent kétszer mond? kétszer mond?” stb.) hallgatói sokszor megtréfálták. A Vicinális Dugóhúzó “Kathedráról” című

rovatában legtöbbször szerepeltetett professzorok egyike. Tréfásgúnyos kiszólásai miatt – elég

tiszteletlenül – Wiccmannak is nevezték.

Előadás

– Ha a levegő nedvességét akarjuk meghatározni, a hygrometert a szabadba visszük. Ilyenkor, télen

80%. Hogyan állapítunk meg egy más, közbeeső értéket? Na, hogyan? Na? (Egy hang a háttérből: – Megvárjuk a nyarat!)

– Ha barothermometerrel egy kút mélységét akarjuk megmérni, higannyal megtöltve leeresztjük a

kútba. No, mi történik akkor? (A hallgatóság mindenféle lehetetlen tippekkel jön elő.)

Wittmann: – Nem jó! Nem jó!

(Végül megszólal a háttérből egy méla hang: – Vizes lesz!)

Vizsga

Wittmann: – Milyen folyadék van az akkumulátorban?

Technikus (aki hallott valamit az olaj transzformátorról, lelkitusa után, diadallal): – Olaj! Wittmann: – Bocsánatot kérek! Össze tetszik téveszteni a szárdíniás dobozzal. Más:

Wittmann: – Mi a különbség a belül- és a kívülfűlő kályha között?

Technikus: – A belülfűlőnél a tüzelőanyagot belül égetjük el a kályhában... Wittmann: – Persze, és a kívülfűlőnél meg kívül, a kályha mellett... És kegyed leendő gépészmérnök?

Más. Fizikaszigorlaton:

Wittmann: – Na, és hányféle a hydrogén égésmelege? Technikus: – Nem értem, hogyan gondolja, méltóságos uram?

Wittmann: – Mi köze hozzá? Mi köze hozzá? Semmi köze hozzá, hogy hogyan gondolom! Csinálja meg!

Más:

Technikus (A fotometer-pad kocsiszerkezetéről kellene beszélnie, melyen tudvalevő leg egy sztearinfoltos kartonlap van kifeszítve; de ő egyelőre hallgat.)

Wittmann: – Na, mit áll? mit áll!? mit áll!? Technikus (elszánja magát):... és középen egy zsíros

papiros van... Wittmann: – Mit!? Zsíros?! Szalonnás! szalonnás!

Más: Építészhallgató vizsgázik hőtanból:... a radiátorokból kiáramló gőz felmelegíti a levegőt, azután a

fűtőcsatorna falain lecsapódik, s mint desztillált víz kerül... Wittmann (eddig csak ámult, most

felugrik): – Igen, a kegyed fejébe! fejébe! Más: Wittmann: – Hogy határozza meg a hajszálhigrométer zéruspontját?

Technikus: – Üvegbúra alá teszem, és ott alkoholt párologtatok el, amivel szárazzá teszem a levegőt.

Wittmann (elhűlve): – Tessék?... Mi az, kérem? Alkohollal levegőt szárít? (Majd megenyhülnek zord vonásai, és mosolyogva megjegyzi:)... én inkább meginnám azt az alkoholt.

Más. Fizika-utóvizsga:

Technikus: – Adva van egy drót... Wittmann (felpattan): – Ki adta? ki adta?

Technikus: – Veszek egy drótot...

Wittmann: – És hátha nem adnak magának? és ha nem adnak?

Technikus: – Van egy drótunk...

Wittmann (kezeit nézi): – Nekem nincs, magának sincs, nekem sincs, magának sincs... (Hirtelen dühösen:) Történjék már valami! Mindjárt végzünk! mindjárt végzünk!

Más. Szigorlat. Dinamó-akkumulátor kombinált üzemről van szó.

Wittmann: – Mikor töltjük az akkumulátorokat? Technikus: – Éjszaka.

Wittmann (személyes sértésnek veszi): – Mit?! Kegyed éjszaka akkumulátort tölt?... akkumulátort

tölt? (Heller Farkas, a szigorlaton hivatalból jelenlévő dékán lefordul a székről.) Más.

Wittmann: – Írja fel a nedves gőz fajtérfogatát. Technikus: – σ [szigma] egyenlő...

Wittmann (mereven ránéz. Csend.)

Technikus (kis szünet után):... s egyenlő... Wittmann (elkomorul.)

Technikus (újabb szünet után):... u egyenlő...

Wittmann (fagyosan): – Csak mondja tovább... az egész alfabétumot... Csak mondja végig... majd, ha odaér, bólintok.

Technikusok egymás között

A: – Bemutatom barátomat, ő is technikus, de Wittmann jóvoltából csak fogtechnikus. B: – Hogyhogy fog-?

A: – Hát úgy, hogy szigorlatozni állandóan fog.

Más: I: – Mi az a gmérnök?

II.: – Gépészmérnök ép ész nélkül.

A tudós

Az alábbi történetet e sorok írója már 1923-ban közölte egy lapban – azon melegében, ahogy

Rákospalotáról bejáró technikus barátaitól hallotta. Wittmann Ferenc villamoson utazott, s a villamos

– mint rendesen – elakadt. A közönség jó része persze leszállt, s tömegbe verődve körülállta a megrekedt alkotmányt. A vezető és a kalauz minden igyekezetével azon volt, hogy megindítsa a beteg

járművet, de hiába. Jött az ellenőr, jött a főellenőr. Hiába.

Végre Wittmann professzor is megunta a kocsiban való várakozást, leszállt, odament a kocsi “hajójához”, egy pillantást vetett rá, s megmondta, mi a baj.

A vezető végignézte a tudóst, s kioktatta fölényesen: – Ész is kék ahho', uram!

HEVESI GYULA

A mérnökök nem tartoznak a memoárírók típusához. Mérnök-memoárt vajmi keveset ismerünk.

Hevesi Gyula könyve tehát (Egy mérnök a forradalomban) ritka kivételnek számít.

Hevesi Gyula az első világháború idején a háborúellenes megmozdulásokra szervező Gyárközi Bizottság egyik vezető tagja volt. A KMP alapító tagja. A Tanácsköztársaság idején a szociális

termelés népbiztosa. A Tanácsköztársaság megdöntése után emigrált. 1921-től a Szovjetunióban

felelős iparszervezési beosztásokban dolgozott. 1948-től I951-ig az Országos Találmányi Hivatal

vezetője. 1951-től 1956-ig az Akadémia Műszaki Tudományok osztályának titkára; 1956-tól 1960-ig

az Akadémia titkára, végül alelnöke, Kossuth-díjas. Hevesi Gyula műegyetemi tanulmányairól beszámolva, néhá ny jellemző mozzanatot közöl tudós

professzorairól, mérnöki tapasztalatai pedig érdekes adalékokat szolgáltatnak az első világháború

idejéből.

Műegyetemi professzorok

Hevesi Gyula élénk színekkel festi műegyetemi éveit. Érettségi után, 1908 táján a vegyészmérnöki

karra iratkozott be, bár – amint mondja – előzőleg éppen a kémiával foglalkozott legkevésbé. (Az alábbi szakaszok többnyire szó szerinti átvételek:)

Az egyetem nagy erőfeszítést kívánt a hallgatóktól. Az előadások látogatását gyakori

névsorolvasással szigorúan ellenőrizték, de ezen túlmenően a hallgatókkal senki sem törődött. Mindenkinek magánügye volt, hogyan készül fel a vizsgákra. Beszélni, megtanácskozni valamit

nemhogy a professzorral, de még az asszisztensével sem lehetett.

Az általános és szervetlen kémiát Ilosvay Lajos adta elő az elsőéveseknek. Volt egy, még 1880 körül kiadott általános kémiatankönyve, amely azzal a végkövetkeztetéssel zárult, hogy a természet

lényegében megismerhetetlen. “Isten, te vagy az alfa és az omega.” Ebből a könyvből adott elő még három évtizeddel később is.

Ilosvay a vizsgán elsősorban két dolgot követelt meg a hallgatóktól. Először is azt, hogy

kifogástalan fekete zsakettben vagy “ferencjóskában” jelenjenek meg előtte; másodszor pedig, hogy méltóságos úrnak szólítsák. Ettől eltekintve azonban nagyon türelmes és megértő ember volt. Tőlem,

szerencsétlenségemre, azt kérdezte, mi a vízüveg, és írjam fel a képletét. Sajnos, ez már éppen túl volt

az általam átvett anyagon, de annyit mégis tudtam, hogy ha akármiféle üveg is, csak valami szilikát lehet. Életemben sem fogom elfelejteni, hogy ez nem akármilyen szilikát, hanem éppenséggel

nátriumdihidro-tetraszilikát – ahogy egy jó fél óra alatt Ilosvay csodálatos türelemmel szótagonként

kihúzta belőlem. Legnagyobb csodálkozásomra jót írt be az indexembe.

Ilosvaynak egyenest az ellentéte volt e tekintetben Rejtő Sándor, a mechanikai technológia tanára. Tulajdonképpen gépszerkesztésre akart bennünket megtanítani a szelfaktor (a korszerű fonógép)

példáján. Minden porcikáját és működési elvét a legaprólékosabb részletességgel adta elő, és az

anyag ismeretét a vegyészektől is éppúgy megkövetelte, mint a gépészektől. Engem rendkívül érdekelt a dolog; az emberi szellem óriási vívmányát láttam e bonyolult mechanizmui tökéletesen

összehangolt működésében. Mellékesen a textilalapanyagokról is beszélt egy -két órán át a professzor.

A vizsgára kitűnően felkészültem; nemcsak a szelfaktort, de minden egyéb általa ismertetett mechanizmust is pontosan fel tudtam volna rajzolni és megmagyarázni. Ö azonban azt kívánta tőlem

a vizsgán, hogy rajzoljam föl a teveszőr mikroszkópi képét. Ezt bizony nem tudtam. Eszembe sem jutott, hogy a nehéz és bonyolult mechanikai anyag mellett ilyen egyszerű kérdés is szerepelhet a

tételek közt. Csakhogy Rejtő egészen másképpen gondolkodott:

– Mit tudhat maga, ha még egy ilyen egyszerű kérdésre sem tud felelni? És szó nélkül beírta az elégtelent. Az utóvizsgán azután ki akart fogni rajtam, és a Fleyer-orsó

felrajzolását kérte, gondolván, hogy ezzel végleg elbuktat, ha már a teveszőr felrajzolására sem

voltam képes. Nekem azonban a kisujjamban volt a Fleyer-orsó, és egy árva szót sem szólva, pontosan felrajzoltam a kívánt konstrukciót. Rejtő sem szólt egy szót sem. Kijavította az

osztályzatomat jóra, bár tulajdonképpen kitűnőt is adhatott volna.

Hevesi Gyula már műegyetemi hallgató korában foglalkozott “találmányi gondolatokkal”.

Találmányokkal kapcsolatos történetei közül az egyik egyszersmind mint korjellemző

dokumentum is figyelemre méltó.

Találmánya és a tőkések

Hevesi Gyulát 1914 vége felé fölvették üzemmérnöknek az Egyesült Izzóba. Ebben a hatalmas

gyárban közvetlenül megismerhette a kapitalista “morál” formáit mind a fizikai, mind az értelmiségi dolgozók vonatkozásában.

A kísérleti laboratóriumba osztották be.

A háború harmadik évében történt, amikor a szénhiány igen nagy nehézségeket okozott. Egy időben a gázgyártásra alkalmas szén elmaradása következtében teljesen le kellett állítani az üzemet.

Kilátás sem volt rá, hogy belátható időn belül megkezdhetik a gázgyártást. A legnagyobb gázfogyasztó a lámpák kiszivattyúzásánál alkalmazott mintegy száz kályha volt. Ha ezt valahogy ki

lehetett volna küszöbölni, úgy a többi részleg sokkal kisebb gázfogyasztását könnyen biztosíthatták

volna. Hevesi Gyula a laboratóriumban főleg a lámpáknak különböző gázkeverékekkel való töltését

tanulmányozta, és közben rájött arra, hogy ha a lámpát, még a szivattyúról való leforrasztása előtt

hidrogén és nitrogén keverékével töltve izzásba hozza, egy ilyen belső izzítással (és a bura egyenkénti hőizolálásával) könnyen fölmelegítheti a burát arra a hőmérsékletre, amely a végső kiszivattyúzás és

töltés előtt szükséges. Ilyen módon a gázkályhában történő kívülről való melegítés teljesen feleslegessé válna. Ez nagy megtakarítást jelentett volna még akkor is, ha szénben és gázban nincs

hiány, ugyanakkor a munka higiénikus körülményei is lényegesen javulnának.

Az Egyesült Izzó azonban – mint a legtöbb kapitalista vállalat – sajátos “előrelátó” szerződéseket kötött. E szerződések értelmében minden találmány és szabadalom – s természetesen az azokból

származó haszon is – kizárólag az alkalmazó vállalatot illette. Vagyis az adott esetben: szerződése

értelmében Hevesinek kötelessége lett volna ezt a találmányt ingyen és bérmentve a vállalat rendelkezésére bocsátani. Neki azonban egyáltalában nem volt hajlandósága, hogy ilyen

többletmunkával ingyen gazdagítsa az Egyesült Izzó részvényeseit. Egy jó barátjával, aki a

Műegyetemen adjunktus volt, és hozzá hasonlóan gondolkozott, megbeszélte a dolgot. Úgy határoztak, hogy az adjunktus Hevesi találmányát saját nevén bejelenti szabadalomra, és felajánlja a

gyárnak. Ez meg is történt. S mi lett a folytatás? Néhány nap múlva az üzemvezető magához hívatta Hevesi Gyulát “szigorúan bizalmas” megbeszélésre. Kezébe adta a szabadalmi leírást, hogy olvassa el

mindjárt a helyszínen.

– A maga laboratóriuma – mondotta – az ilyen kísérletekre nagyon alkalmas. Vizsgálja meg, valóban jó-e ez az eljárás, és dolgozza át oly módon, hogy mi önállóan szabadalmaztathassuk.

Mindjárt rá is mutatott a szabadalom igénypontjainak néhány hiányosságára, amelyek ilyen

kibúvókra lehetőséget adhattak. Vagyis magyarán szólva: azzal akarta megbízni Hevesi Gyulát, hogy csekély változtatással

kopírozza le, lopja el – tulajdon találmányát, amelyet barátja útján nyújtott be! Hát ez már több volt a soknál! Néhány nap múlva egy csomó megfeketedett lámpával illusztrálva jelentette, hogy az

eljárással nem érdemes foglalkozni, mert a fonál által elnyelt hidrogén következtében a lámpák hamar

kiégnek. A magyarázat eléggé nyilvánvaló volt, és így az ügy lekerült a napirendről.

Találmánya és a k. u. k. hadsereg

Kutató tudósnak készült, nem egy imperialista háború katonájának. Azért a kialakult lehetőségek

között hosszabb ideig sikerült mentesülnie a besorozástól, de végül őt is beöltöztették “angyalbőrbe”.

Egyelőre abban a kedvezményben részesült, hogy nem kellett a kaszárnyában aludnia, hanem este hazamehetett. Egyébként a térparancsnokság Pferdereferentjéhez (lóügyi előadójához) osztották be,

kiképző iskolára. Egy találmánya révén azonban csakhamar minden katonai szolgálat alól mentesült.

A háború utolsó éveiben igen nagy hiány volt textilanyagokban, főleg cérnában, melyet sokszor

hónapokon át még a feketepiacon sem lehetett kapni. Hevesi Gyula is már régóta képtelen volt

leszakadt gombjait felvarrni, ami végül is kényelmetlen helyzetbe juttatta, mint mondja: “öltözékem bizonyos megengedhetetlen hiányosságai folytán.” Mikor már mindenképp elkerülhetetlenné vált a

legszükségesebb gombok felvarrása, egy hirtelen ötlettel vékony wolframdrótszálat fűzött be a tűbe,

és nem kis csodálkozására kitűnően sikerült vele a gombokat felvarrnia. Még tartósabbaknak is látszottak, mint ha az akkori “hadicérnával” varrta volna fel.

Persze a wolfram, mint általános cérnapótló anyag, szóba sem jöhetett: ez a drót rendkívül drága

volt, és nehezen lehetett belőle a lámpagyártáshoz szükséges mennyiséget is beszerezni. Ha azonban wolfram-dróttal lehet, akkor miért ne lehetne vas- és acéldróttal is varrni? – gondolta

magában a feltaláló. Az üzemben módjában volt vas- és acéldrótokat is megfelelő vékonyságra kihúzatni. Ezek a kihúzás után merevek és törékenyek lettek, de miután kilágyította őket,

kifogástalanul lehetett velük, legalábbis kézzel, varrni. Így támadt az az ötlete, hogy elkészít

vascérnával varrva egy teljes katonai egyenruhát. Ezt a katonai szabók természetesen kézzel varrták, rengeteg munkával. De ez az egy ruhaminta elég volt ahhoz, hogy megbízást kapjon találmánya

katonai célokra való hasznosításának kidolgozására.

“Ez volt az egyetlen találmányom, amelyből magamnak is komoly hasznom volt...” – írja Hevesi Gyula.

Valóban, kettős haszna volt: egyik az, hogy felvarrt nadrággombjaival most már ismét eljárhatott női társaságba; másik az, hogy találmányának tökéletesítése céljából ideiglenesen fölmentették a

szolgálat alól, és fölmentését időről időre meghosszabbították, egészen a háború végéig...

Névtelenül

Mottó:

Nomina sunt odiosa!

Idill – seprűvel és vödörrel

Az 1860-as évektől 1880-ig működött a pesti egyetem jogi karán az a jeles professzor, akiről ezt az

idillikus történetet föl jegyezték.

Magas termetű, sovány öregúr volt. Telenként azzal keltett föltűnést az utcán, hogy karmantyút hordott, amely a nyakába akasztott vastag zsinóron lógott.

Ugyanabban az időben az egyetem szolgálatában állott egy félszemű öregasszony, akit Julis

asszony néven ismertek. Sorra járta az egyetemi épületeket, egyik kezében egy vödör, benne néhány rongy meg egy rövid nyelű seprű, a másik kezében egy hosszabb nyelű seprű, mert Julis asszonynak

hivatalos dolga az illemhelyek tisztogatása volt. E munka végzése közben pedig nagyon szeretett

diskurálni. Egyszer a jogi kar illemhelyén az egyik magánzárkában benn ült hosszasan a szóban levő

professzor. Közben megjelent Julis asszony, és tisztogatni kezdte azt az izét, amelyet akkor még nem szagtalanítottak olajjal.

– Maga az, Julis asszony? – szólt ki a professzor a páholyából, amely fölül nyitott volt.

– Én vagyok, nagyságos úr, kezeit csókolom – felelte Julis asszony (a kézcsókolásra nem éppen legalkalmasabb pillanatban!), mert megismerte az öregúr hangját.

És megindult a párbeszéd.

Egyszer csak azt mondja Julis asszony:

– Tudja, nagyságos úr, mi jutott nekem eszembe?

– No mi, Julis asszony?

– Hát az, hogy mi ketten itt most úgy beszélgetünk, mint a színházban Rómeó és Júlia.

A honorárium

Egy híres magyar orvosprofesszor súlyos és hosszú betegségből gyógyított ki egy gazdag magyar

grófot.

Az előkelő páciens a lábadozás időtartamára egyik kastélyába utazott. Ugyanakkor elküldte titkárát a professzorhoz, hogy általa lerója háláját.

A grófi titkár tisztelgő látogatáson tolmácsolta őexcellenciája megismételt köszönetét a professzor úr fáradozásáért, és átnyújtotta, illetőleg az íróasztalra tette a gróf küldeményét: egy selyemmel bélelt

dobozt, benne színarany tárca.

– Engedelmet kérek – szólt erre a professzor indulatosan –, nálam nem ez a honorálás módja. Én munkát végeztem, azt hiszem becsületesen és jól, ennek a munkának értéke van, ezért a munkáért

díjazás jár, és nem ajándék! A honorár ium összegét pedig magam szoktam megszabni. Nekem azért,

hogy őexcellenciáját meggyógyítottam, háromezer forint jár! (Nagy pénz volt ez akkor!) A grófi titkár mélyen meghajolva vette vissza az íróasztalról az aranytárcát.

– Legyen Méltóságod kívánsága szer int! Azzal felpattintotta a tárca rugóját s kiemelt belőle egy csomó ezerforintos bankót. És egyenként

leszámlálta az íróasztal szélére. Tíz darab volt. Ennek utána három darab ezrest alázatos köszönettel

átnyújtott a professzor úrnak, a többit visszatette az aranytárcába, s azt zsebébe csúsztatva mély meghajlás után távozott.

(Mondják a nagyhírű professzor egykori famulusai, hogy azon a napon és a következőkön senki

sem mert a professzor úr közelébe menni... )

Mire jó a professzori kinevezés?

Az egyik debreceni professzort csak hosszú várakozás után nevezték ki rendes tanárrá.

Amikor felesége megtudta az örömhírt, emelt hangsúllyal így gratulált: – De most aztán vége legyen annak a sok firkálásnak!

(Mondanunk sem kell, hogy a “firkáláson” férje tudományos munkásságát értette.)

Oh, azok a női könnyek!

Ezt az anekdotát székében elterjedt szájhagyomány őrzi. Csak annyit tudunk, hogy hőse a budapesti egyetem egyik professzora volt. Maradjon homályban,

hogy melyik karon és melyik tanszéken működött. Mindenesetre olyan karon, amelynek nőhallgatói is voltak. A szigorúságáról ismeretes fiatal professzor vizsgáztat. Szép, magas, szőke hallgatónő ül

vele szemben a vizsgáztató asztalnál. A professzor – szokása szerint – nehéz kérdéseket ad fel. A

csinos vizsgázó egyre zavartabbá válik. Az első kérdésre alig-alig tud felelni, a másodikra még annyira sem, a harmadiknál már teljesen reménytelennek látja helyzetét. A szigorú professzor kezébe

veszi a tollat, hogy beírja a csöppet sem kétséges vizsgaeredményt.

A szép vizsgázó szemeit elönti a könny, s remegve kéri: – Professzor úr, legyen szíves feladni még egy kérdést!

A professzor úr már több éve gyönyörködött óráin a szép fiatal hölgy vonásaiban. Most hirtelen

elhatározással, kevésbé szigorúan fordult feléje: – Nos, még egy kérdés: akar-e a feleségem lenni?

A szép vizsgázó erre a kérdésre kitűnően felelt.

A professzor úr – amíg a tanszéken működött – közismert szigorával vizsgáztatta hallgatóit.

Történt egypár esztendő múlva, hogy egy másik, szintén csinos vizsgázó hölgy hasonlóképpen nem tudott kielégítő feleleteket adni. A harmadik kérdésnél – látva, hogy minden hiába – előkotorta

csipkés zsebkendőjét, és zokogni kezdett.

A megható jelenetre azonban a professzor úr érzéketlenül reagált: – Hiába sír, kedves kisasszony! Évekkel ezelőtt már sírt valaki itt előttem: azt feleségül vettem.

Magának csak azt mondhatom: viszontlátásra a legközelebbi vizsgán!

Egy “örökifjú” professzor emlékezete

A budapesti egyetem egyik professzora még jó negyvenes éveiben is – amíg csak működött – igen

fiatalos külsővel “csalta a világot”.

Kissé hiú is volt korát meghazudtoló “fiatalságára”. Barátainak – így e sorok írójának is – többször elmesélte a következő két epizódot. Beszámolóját

minden alkalommal ezzel kezdte:

– Velem történt...

Egy nyáron tűrhetetlen meleg volt, pokoli kánikula. Tudjátok, hogy a nagy hideget bírom, a nagy meleget nem. Eltikkadva, kiizzadva értem a Bajcsy-Zsilinszky útra. Vendéglő, kávéház nem volt a

közelben, hát beállítottam elszántan a sarki édességboltba, s valami üdítőitalt kértem.

Az üzletben két csinos hölgy (valamivel túllépkedve már Balzac híres regényhősnőjének évszámait) élénken társalgott. Az egyik az eladónő, a másik a barátnője. Két hervadó szépség... Az

eladónő (a “kartársnő”) édes löttyöket ajánlott: narancsízű szörp, citromízű szörp satöbbi. A

citromízűt választottam. – Egy pohár szódat nem kaphatnék hozzá? – kérdeztem vagy inkább esdekeltem.

– Szódat? – kiáltott fel a nő. Végignézett tetőtől talpig, aztán az őrzőangyalok gyöngédségével

elutasította kérésemet: – Maga csak kímélje magát! Magának nem adok szódat! Barátnőjét meglepte a különös hangnyomat, s kérdőleg nézett rá.

Ekkor a “kartársnő” a füléhez hajolt, s megsúgta neki, hogy bizonyos korban már nem tanácsos a férfiaknak szódavizet inni...

Barátnője a felvilágosításra előbb jót nevetett, de aztán eszébe jutott kiszikkadt családi szentélye, s

mérgesen felkiáltott: – Ah, most már értem a hosszú szüneteket! Megállj, gazember, te sem kapsz többé szódavizet!

Ezután barátom belekezdett a másik storyba:

– Ez is velem történt...

Október vége volt, szép aranysárga ősz... Előre didergek az esős novemberi napoktól... Aztán ki tudja, milyen lesz a tél?... Két hónap múlva itt a karácsony. . , Nagyon árvának éreztem magamat.

Magányosan élek, rám senki sem gondol ilyenkor... Hát majd meglepem saját magamat valami

kedvemre való ajándékkal. Pénztárcám már foszlani kezd, veszek helyette másikat. Ha ugyanilyen finom krokodilbőr tárcát kapnék, az volna csak az ünnep!

Hol is láttam egy nagyon ízléses kirakatú ajándékboltot? Hol is csak? Igen, tudom: a Kígyó

utcában, az “Apostolok” közelében. Egyenesen oda siettem. Az üzletben csak a tulajdonosnő. Vevő senki.

Harminc-harmincöt év körüli, barna hajú, madonnaarcú szépség. Ifjúkori zsánerem.

– Mi tetszik? – kérdi. – Először is...

Nem folytattam, csak néztem hosszan, némán.

Elmosolyodott. Megértette.

Aztán így folytattam:

– Másodszor pedig... tetszenék nekem egy nagyon szép pénztárca, magyarul “briftasni”, amivel meglepjem magamat karácsonyra. Lehetőleg krokodilbőrből.

– Még borjúbőrből sincs, nemhogy krokodilbőrből – felelte. (Szépen csilingelt a hangja.) –

Semmiféle bőrárunk nincs. Válasszon valami mást! És ezt most már olyan bizalmasan mondta, mintha csak azért jöttem volna be a boltba, hogy

elbeszélgessünk kissé.

– Válasszon valami mást! – És mindjárt ajánlani is kezdte: – Szép ezüst cigarettatárcáink vannak. Klasszikus tömörséggel feleltem:

– Nem dohányzom. Megcsóválta a fejét. (Azt a szép madonnafejét!)

– Akkor talán egy csomag kártyát! A legfinomabb kivitelben.

– Nem kártyázom. Alsó ajkát (azt a szép ajkát!) bosszúsan lebiggyesztette. Pillanatig gondolkozott, aztán az üveges

szekrényre mutatott:

– Vegyen hát egy magyaros kulacsot! Szép vitrintárgy vagy falidísz, s bármikor megtöltheti! – Nem iszom.

Ekkor a madonna összecsapta két kezét (azt a két keskeny, fehér kezét!), s ijedten mondta: – Könyörgök, ne folytassa!

Megnyugtattam, hogy nincs oka az ijedelemre...

És üres kézzel tértem haza. Azután semmi különös nem történt velem...

(Egy év múlva, október huszonötödikén délután négy órakor meghalt. Ma már a lexikonok is csak

elvétve tartják számon a nevét... )

Hogyan kell jubileumi Emlékkönyvre szert lenni?

Nem áruljuk el, hogy a pesti tudományegyetemnek melyik karán és melyik professzor jubileumára

készült a címben jelzett Emlékkönyv; elég annyit tudni, hogy ez az ünnepi kiadvány egyszer napvilágot látott.

Az Emlékkönyv kiadástörténete pedig a leghitelesebb források alapján a következő:

X. Y. professzor úr betöltvén ötvenkilencedik életévét, és szorgosan lépegetve már a hatvanadik felé, semmiféle születésnapi kitüntetésre nem vágyott annyira, mint egy jubileumi Emlékkönyvre..

Mert a katedra és a dékánság dicsősége idővel feledésbe merül, de a hatvanadik születésnap

tiszteletére már talán évszázadok óta szokásban levő jubileumi emlékkönyvek a könyvtárak kincseskamráiban örökre fennmaradnak.

A professzori emlékkönyvek általában úgy készülnek, hogy az ünnepeltnek legjelesebb tanítványai és barátai egy-egy szakmájukba vágó tanulmánnyal róják le “a tisztelet és szeretet adóját”. Az efféle

tanulmánykötetek aztán a szakirodalomban rendszerint forrásértékű kézikönyvekké válnak.

X. Y. professzor hétről hétre fürkésző tekintettel leste, hogy intézetében miféle titkos készülődés nyomait fedezheti fel. De sem magántanárai, sem asszisztense, szemináriumvezetője, egyszóval senki

semmiféle jelét nem adta annak, hogy a néhány hónap múlva elérkező ünnepi alkalomra Emlékkönyv

készülne. A professzor úr napról napra türelmetlenebbé vált, s amikor már mérget lehetett venni arra , hogy

még egy hitvány brosúrával sem emlékeznek meg róla: különös lépésre szánta el magát. Tanári

szobájába hívatta asszisztensét, s meghatottságtól elérzékenyülő hangon így szólt hozzá : – Kedves kolléga úr! Örömmel értesültem arról a figyelmességről, ame lyet közelgő hatvanadik

születésnapomra terveznek.

Az asszisztens zavartan dadogta:

– De, professzor úr kérem, én nem is...

– Na, na, csak semmi szerénykedés! Messzemenő tapintatuk valóban megható. Köszönöm figyelmüket, és megvallom, hogy a készülő Emlékkönyvnek nagyon örülök.

Az asszisztens most már hangtalanul nyelte le zavarát.

A professzor pedig folytatta: – Teljes mértékben meg vagyok győződve arról, hogy kolléga úr a két magántanár úrral együtt –

mint szerkesztők – valóban szép Emlékkönyvtől gondoskodnak. Mégis szeretném, ha a kiszemelt

munkatársak olyan témákat választanának, amelyek az én negyed százados tanári munkásságom eredményeit méltóképpen reprezentálják. Bizonyosan önök is hármukon kívül még a következő

egykori tanítványaimra gondoltak: A. úr a kora középkorból, B. úr a késő középkorból, C. úr az újkor első szakaszából merítené tárgyát; D. úr számára egy másik, E. úr számára egy harmadik fejezet

volna a legmegfelelőbb stb. stb. Ugyebár, gondoltak arra is, hogy kollégáim közül a professzori

karból ünnepélyesen felkérik X., Y. és Z. professzor urakat egy-egy baráti megemlékezésre. Ők azt nem fogják megtagadni, miután az önök terve már amúgyis kiszivárgott. A terjedelem és a nyomdai

kiállítás tekintetében a tavaly és tavalyelőtt megjelent emlékkönyvek legyenek irányadók; főleg azok,

amelyek az akadémiai tiszteletbeli tagok tanári jubileumára készültek! Köszönöm, kedves kolléga úr! Még csak annyit akarok mondani, hogy engem időközben szíveskedjenek rendszeresen tájékoztatni a

beérkező kéziratokról és a nyomdai munka menetéről. Sőt, a korrektúrapéldányt is szívesen látnám! Még egyszer nagyon melegen köszönöm a három szerkesztő jóleső figyelmét!

A megrövidített államtitkár

Az egyetemi tanárok – tudományuk, politikai becsvágyuk és összeköttetéseik révén – könnyűszerrel

lehettek miniszterek vagy államtitkárok. A két világháború között az egyik államtitkárrá kinevezett professzor nagy ambícióval látott

munkához. Mindenekelőtt meg akarta ismerni a hatáskörébe tartozó összes intézményt. Ezért sorra

látogatta az ország különböző vidékeit a keleti végektől a nyugati végekig. Ahová ellátogatott, szakszerű előadásokban fejtette ki a kormányprogramon belül saját

elgondolásait. Érkezéséről plakátok tájékoztatták a megyeszékhelyek, illetőleg a nagyobb városok lakosságát,

hogy minél teltebb-tömöttebb legyen az előadás színhelye: a díszterem a vármegyeházában, a

városházán vagy esetleg egy-egy kollégiumban... Már a városnéző séták alkalmával gondosan szemügyre vette a plakátokat: eléggé mutatós

tipográfiával készültek, és kellő példányszámban vannak elhelyezve a falakon, palánkon,

kirakatokban? Főleg pedig: hibátlan-e a szövegük? Jól tudta, nem lehet eléggé vigyázni nevünk épségére! Mert lám, Kolpa József államtitkár nevét egy alkalommal a személyéhez legközelebb álló

kormánylap imígy magasztalta: “Az országosan ismert nevű és nagyra becsült Kópia József államtitkár... “ stb.

Minél nagyobb betűkkel hirdették előadását és minél nagyobb példányszámban virítottak a

plakátok – annál elégedettebb volt az államtitkár úr a vezetőség lojalitásával. Történt egy kisebb fajta megyeszékhelyen, hogy előzetes városnézés nélkül egyenesen az

előadóterembe vezették a professzor-államtitkárt, mert alig negyed órával a meghirdetett előadás

időpontja előtt érkezett. Nem gyönyörködhetett az itt is, ott is, mindenütt jövetelét hirdető plakátokban.

A terem előcsarnokában kíváncsian lépett a kifüggesztett plakáthoz, és első tekintete a nevére

esett. A nevével semmi baj, hibátlanul volt kinyomtatva, de neve alatt a címe, államtitkári címe, amire olyan büszke volt, mint összes műveire együttvéve sem – oh, a címe ezzel a rövidítéssel szerepelt:

“A magas kormány képviseletében X. Y. áll.-titkár úr... “ stb.

Valósággal belesápadt. Micsoda groteszk rövidítés ez?!

Sorra vallatta a főispánt, alispánt, polgármestert, az egész fogadóbizottságot, hogy ugyan bizony

kinek állott érdekében két betűt lecsípni az ő hivatali címéből? Mit nyert vele a nyomda? Hiszen sem helyet, sem festéket nem spórolt meg vele! Az áll.-titkár pont-vonal rövidítése helyett te ljes

egeszében kinyomtathatták volna államtitkári címét!

Minden egyéb titulus rövidítése megjárja: a miniszteri tanácsos lehet min. tan., az osztálytanácsos oszt.-tan., a segédtitkár is (ennél a rövidítésnél vigyázni kell!) s.titkar, de az államtitkár semm ilyen

körülmények között nem válhat áll.-titkárrá! Ki hallott ilyet? Pont-vonal (.-) morse-jellel rövidíteni a

miniszter helyettesének a címét! S vajon mit is jelent ez a morsejel? Elhatározta, hogy ha visszaérkezik Pestre, kivizsgáltatja az ügyet...

A meghirdetett előadást röviden összevonta, kedvetlenül elhadarta, a bankettet lemondta, és utazott tovább.

Két hiányzó betű miatt...

Három levél a szórakozottság babérágáról

A szórakozottság a tudósoknak – mondhatni – általános jel- lemvonása. De a szórakozottság babérága a közelmúlt évtizedekben mégiscsak a szegedi egyetem egyik néhai

professzorát illeti, akiről az ilyenfajta mendemondák tömege kering. (Szakmaját jótékony fátyollal takarjuk.)

A szegedi egyetem előtt látható Szent György lovas szobra.

Amikor ünnepélyes keretek közt leleplezték, a professzor odafordult mellette álló kollégájához, és megkérdezte, hogy kit ábrázol a szobor.

– Szent Györgyöt – volt a válasz.

– Jó, jó – mondta a professzor –, de miért ül lovon? Szórakozottságában Szent Györgyöt a Nobel-díjas Szent-Györgyivel cserélte össze.

Egy alkalommal felesége megbízta, hogy hozza el unokájukat a bölcsödéből. A professzor elment, és rövidesen hazérkezett. Csöngetésére felesége nyit ajtót. Megdöbbenve

kérdi: – Kié ez az idegen gyerek?

– Ja – feleli a professzor –, most legalább tudom: miért bőgte végig az egész utcát, ahogy kézen

fogva hoztam.

Szeles, esős időben ballagott az egyetemre. Cigarettára akart gyújtani: háttal fordult a szélnek, aztán

nyugodt lélekkel tovább ment. Nem vette észre, hogy miután megfordult, visszafelé, hazafelé ballag. Csak akkor eszmélt föl, amikor otthon a felesége megkérdezte:

– Mi az, ma nem tartasz előadást?

Jegyzetek

FORRÁSOK ÉS FELHASZNÁLT IRODALOM

Ez a könyv nemcsak szórakoztató célú anekdotagyűjtemény, hanem művelődéstörténeti adalékok tára

is szeretne lenni.

Az úgynevezett “kis tények” színesebbé, elevenebbé teszik a történelmi – itt: tudós – alakok ábrázolását; szép emberi vonásaikkal éppúgy, mint gyöngéikkel, kisebb -nagyobb hibáikkal stb.

közelebb kerülnek az olvasóhoz, mint az ünnepélyes méltatások vagy tudományos életrajzok lapjain.

Művelődéstörténeti szerepüket azonban csak akkor tölthetik be ezek az apró följegyzések, ha eredetüket, “hitelességüket” filológiai apparátus támogatja. Éppen ezért – a Jókedvű magyar

irodalomhoz hasonlóan – ezt a könyvemet is meg kell terhelnem egy kis jegyzetanyaggal. A

történetek mindegyikénél feltüntetem tehát a “hitelesítő” személyek – baráti segítőtársaim – nevét és írásbeli forrásaimat.

A főbb források rövidítése

Bod – Bod Péter: Magyar Athenas. Nagyszeben, 1766. Döbrentei – Döbrentei Gábor: Karaktert festő s elmés mulatságos anekdoták. Pest, 1826.

Jónás – Jónás Káról (így): Tarka könyv. (Visszapillantás.) Bp. 1930.

Kőváry – Kőváry László: Történelmi adomák, Kolozsvár, 1857. Lambrecht-Varró – Lambrecht Kálmán és Varró István:. A világirodalom anekdotakincse. – I-II.

k. Bp. 1922. és 1923. MAK – Tóth Béla: A magyar anekdotakincs. I-VI. k. Bp. 1899-1904.

Márki – Márki Sándor feljegyzései a Magyarság c. napilapban.

Mikszáth Krk – Mikszáth Kálmán Összes Müveinek kritikai kiadása, Szerkesztik: Bisztray Gyula és Király István. (Bp.)

Panka – Panka Károly: A pataki diákvilág anekdotakincse. I-II. k. Bp. 1927. és 1930.

Szinnyei – Szinnyei József memoárja: “Emlékezzünk régiekről...” (M. Tud. Akadémia Könyvtára.)

Trócsányi – Trócsányi Zoltán: Magyar régiségek és furcsaságok. I-VI. k. Bp. 1921-1928.

Varságh – Varságh Zoltán: Vidám esetek Aesculap birodalmából. Bp. 1925. Zolnay – Zolnay Vilmos: Magyar történelmi anekdoták. Sajtó alá rendezte: Komáromi János. Bp.

1927.

A társadalomtudósok köréből

Nyelvészek

Mottó helyett: A grammatikusoknak a császár sem parancsol: I. MAK I. k. 47. l.; 2. Tóth Béla: Szájrul szájra. (1895) 158-159. l; 3. Trócsányi IV. k. 66-67. I. Zsigmond becsülte a tudományt: MAK

I. k. 48. l.

RÉVAI MIKLÓS (1750-1807)

Nevei s születési napja: Kazinczy Ferenc Munkái. V. k. Magyar Pantheon. 206-208. l. Kuriózumok

akadémiai taglistáján: Ballagi Géza: A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig. (Bp. 1888.)

586-595. l. Egyetemi beköszöntője: MAK II. k. 131. l.

HELMECZY MIHÁLY (1788-1852)

Általános tájékoztatás: Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. (1929) és Plot Hil- degard: H. M. (1943).

“Helmeczy, ki a szókat elmetszi” stb.: MAK II. k. 347-348. l.

NAGY JÁNOS (1809-1885)

“Némi csekély könyvért...” Homonnay Imre verse: “Beszélgetés a versiró és halál között.” (1845);

Trócsányi IV. k. 14. l. A továbbiak: Eötvös Károly: A balaton: utazás vége. (1909), 238-243.1.

BALLAGI MÓR (1815-1891)

A naptárszerkesztő: B. M. levele Tompának. 1855. júl. 2.: Tompa Mihály

Levelezése. l. k. (Bp. 1964, 238. l.)

A szótáríró: “kuk-rejt”: A magyar nyelv teljes szótára. (1867) II. k. 138. l.; a “hegyi macska”: Bulyovszkyné Szilágyi Lilla: Norvégiából. Úti

emlékek. (1866)

Szórakozottsága: Rossz a leves: i. Harsányi Zsolt: Jókedvű könyv. (1937) 117. l.; 2. Szinnyei 35-36. l.

Ballagi Mór Ballagi Mórnál: MAK IV. k. 151. l.

HUNFALVY PÁL (1810-1891)

Szinnyei 303-304. l.

BUDENZ JÓZSEF (1836-1892)

A “Kruzsok” stb.: Szinnyei 102-117. l.

“Latinul van!”: Pais Dezső egyet. tanár szíves közlése.

SZARVAS GÁBOR (1832-1895)

Szinnyei 515-541. l.

VÁMBÉRY ÁRMIN (1832-1913)

Két hazánkfia: Gracza György: A nevető Magyarország. (1887) 38-39. l. Vámbéry és Jókai:

Lambrecht-Varró I. k. 126. l.

Bécsben stb.: Szinnyei 635-640. l.

Török nyelvórák az egyetemen: Németh Gyula egyet. tanár szíves közlése.

A tiszteletdíj: I. Jónás 37-38. l.; 2. Szinnyei 636-637. l. Mollah Izsák: I. MAK III. k. 377-380. l. 2. Jónás 83. l. (A perzsa sah látogatása.)

BÁLINT GÁBOR (1844-1913)

Széchenyi Béla gr. kíséretében: Cholnoky Jenő: Lóczy Lajos (L. ott!) A kolozsvári vasúti állomáson: Szinnyei 31-32. l.

FINÁLY HENRIK (1825-1898)

Szinnyei 341. és 179-180. l.

PONORI THEWREWK EMIL (1838-1917)

Szinnyei 263-264. és 467-473. l.

BARTAL ANTAL (1829-1909) és SZAMOTA ISTVÁN (1867-1895)

A latin deklinációk: Jónás 22. l.

HEGEDŰS ISTVÁN (1848-1925)

Szinnyei 259-262. l.

PATTERSON ARTHUR (1835-1899)

Porzó (Agai Adolf): Új hantok. (Bp. 1906) 250-259. l.

MAYR AURÉL (1845-1914)

Huszonkét székért egy – tanszék: Larabrecht-Varró I. k. 257. l. Az anekdota mintája: Döbrentei

210-211. l. (Könyvporos tudós.) A továbbiak: Szinnyei 423-427. l.

GOLDZIHER IGNÁC (1850-1921)

Az antikvárius ferblijátékos: Trócsányi IV. k. 140-145. l. és Trócsányi Zoltán szóbeli közlése.

A továbbiak: Szinnyei 205-210. l.

ASBÓTH OSZKÁR (1852-1920)

Szinnyei 27. l.

SZINNYEI JÓZSEF (1857-1943)

Szinnyei 323. és 550-632. l.

Az elfogadhatatlan megbízás: Zolnaynál is: 127-128. l.

HALÁSZ IGNÁC (1855-1901)

Szinnyei 255. l.

ÁBEL JENŐ (1858-1889)

Márki, 1923. szept. 26.

BECKER FÜLÖP ÁGOST (1862-?)

Pályafutásáról és tanítványairól: Széphalom, 1930. 109. l.

Éljen a rektor! Szinnyei 53. l.

GYOMLAY GYULA (1861-1942)

Szinnyei 225–226. l.

PETZ GEDEON (1863-1943)

Pukánszkyné Kádár Jolán szíves közlése.

MELICH JÁNOS (1872-1963)

Melich János nótája: Pukánszkyné Kádár Jolán szíves közlése.

Látogatása, Melich-Simonyi-Asbóth, “Fél-ívnyi” terjedelem: Szinnyei 439., 441., 169. és 40-41. l.

Melich és Simonyi, valamint A félév-beszámítás: Hadrovics László egyet. tanár baráti közlése.

GOMBOCZ ZOLTÁN (1877-1935)

Aki nem tudta...: Szinnyei 215. l.

A vizsgáztató tanár, valamint: A római jelenet: Hartay Sándor közlése.

Mi a különbség...: Szerző egyetemi emlékeiből. – Mikszáth megjegyzése a tanévenként megismételt

mondásról: Szeged az országházban. Pesti Hírlap, 1882. márc. 10. és Krk 63. k. Gombocz és Melich, valamint: A pompás kávékeverék: Ha drovics László közlése.

A SÁROSPATAKI KOLLÉGIUM ANEKDOTAKINCSÉBŐL

Panka I-II. k.

Irodalomtörténészek

BOD PÉTER (1712-1769)

Magyar Athenas: Szenczi Molnár Albertről 184. l.; Balassa Bálint 18-19. l.; Dorel és Faludi 72. l.; Bibliás asszonyok 165-4.! .; A híres könyvgyűjtő 152. l.

PÁPAY SÁMUEL (1770-1827)

A nagylelkű mecénás: Eötvös Károly: A Bakony. II. k. 244-245. l. (A vidám rettegés c. fejezetben.)

TOLDY FERENC (1805-1875)

Névmagyarosítása: MAK II. k. 573-374. L. Toldy, Greguss és Hunfalvy: Jónás 72-73. l.

A hálás halottak: I. Lauka Gusztáv: Szellemi szikrák. (Pest, 1862) 302. l.; 2. Trócsányi IV. k. 194. l. Nagyravágyás: Gracza György: A nevető Magyarország. (1887) 65. l.

A lantos Tinódi arcképe: Szinnyei 612. l.

ERDÉLYI JÁNOS (1814-1868)

“Szűcs Pátri”: Panka II. k. 32-33. l.

A poéta és a kritikus: MAK IV. k. 51.

GREGUSS ÁGOST (1825-1882)

Greguss nótája: Pesti Hírlap, 1882. nov. 8.

Egy híres szócsinálmánya: i. Pesti Napló, 1855. febr. 24.; 2. Tóth Béla: Szájrul szájra. (1895) 224. l.

Három gyakorító ige: Szinnyei 223-224. l.

Greguss és “A brézói ludak”: Mikszáth Krk. 33. k. 289. és 67. k. 16-18. l.

GYULAI PÁL (1826-1909)

A németnyelvűség bújócskái. Julié Paul: Magyarság, 1923. ápr. 1. (Kereszthy István közlése.) “Jó napot! Jobb lapot!” Szájhagyomány. Horváth János prof. közlése.

A híres párbaj: i. Lambrecht-Varró I. k. 112-113. l. (Trócsányi Zoltán közi.) 2. Szinnyei 227-230. l.

Gy. P. és Deák Ferenc: Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül. II. k. (Gyulai Pál úr.) Gy. P. úr évődései: Eötvös K. id. m. I. k. (“Készülünk az utazásra.”)

Levél Rákosi Jenőnek: Jónás 19. l.

Gyulai és Jókai: Költőkirály – költőbáró: l. Hatvány Lajos: Gy. P. estéje; 2. Lambrecht-Varró I. k. m. l. – Éjfél utáni látogatás a Svábhegyen: Lambrecht-Varró I. k. 112. l. – Az írói Körben:

Lambrecht-Varró I. k. 112. l. – “A kis-falusi társaság köz-ülése”: Üstökös, 1880. febr. 15. – Mikszáth Jókai-életrajza: l. Révay Mór János: Írók, könyvek, kiadók. II. k. (1920) 211. l.; 2. Lambrecht-Varró I.

k. 114. l. – A “tökéletes könyv”: Mikszáth Krk. 18. k. 215-217. l.

Szójátékos kritika: Panka I. k. 186. l. Nyelvészeti polémiák. Wlassics-csal: Magyarság, 1922. jún. 18. (E sorok írójától Négyesy László

szóbeli közlése nyomán.) – Az önkény jogán: Lambrecht-Varró I. k. 110. l.

Budapesti Szemle. Arany János honoráriuma: Jónás 20. – Zichy Géza versei: Lambrecht-Varró I. k. 111. l.

Mi a különbség... Alázatos tisztelettel!, Kiss József és kis Pál: Szinnyei 239-240., 242., 233-234. l. A legkisebbek között a legnagyobb: Jónás 88. l.

Amikor a tanár úr nem készült... Gyulai és a pénz, Az osztálytitkár megbecsülése: Szinnyei 241-242.,

247., 248-250. l. “Hadnagy uram... “ l. Magyarság, 1923. ápr. 1. (Monus Ferenc közlése) ; 2. Zolnay Vilmos 128-129.

l. – A jelenet utójátéka: szájhagyomány. Kopik a szerkezet. Bacsányi-Báróczy: Szinnyei 234-235. l. –

Szondi két apródja: Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok. (1962) 66-67. l. Visegrádi kirándulás: Lambrecht-Varró I. k. 113. l.

Jubileumi ünnep: Lázár Béla: Írók és művészek között (1918) 8. l.

Királyi kitüntetés: Lambrecht-Varró I. k. 110-111. l. Nem ír alá Ferenc Józsefnek: Jónás 9-10. l.

BEÖTHY ZSOLT (1848-1922)

“Zoltán öcsém könyve”: Hölgyfutár, 1854. dec. 19. (1115. lapon.)

Az első olvasmányélmény, A fiatal “kisfaludysta”: Szinnyei 149-150.,

60-61. l. Egy kotnyeles “dicséret”: MAK IV. k. 193-194. l. (Toldi szerelme.)

“Irodalmunk rezgőnyárfája”: Kozocsa Sándor közlése. A vizsgáztató professzor, A tanárvizsgáló-bizottsági elnök, Az érettségi biztos: Szinnyei 59-85. l.

“Beöthy bácsi” iskolai dolgozata: Pukánszkyné Kádár Jolán közlése.

Beteg, vagy nem beteg? Szinnyei 61-63. l. – Egy konyakos história: uo. 71-72. l. Egy 1922. évi följegyzésem: Magyarság, 1922. jún. 18. (Új Magyar Anekdotakincs c. rovatban.)

HEINRICH GUSZTÁV (1845-1922)

Heinrich és Hatvany: Írói intimitások. Írták: Karinthy Frigyes, Szini Gyula, Tábori Kornél. (Vidám Könyvtár.) Bp., év nélkül, 35-36. l. (“Az okos gyerekek.”)

Szemere Attila H. G. ellen: Pesti Hírlap, 1882. febr. 10.

Évszámok – emlékezetből: Zolnay 146-147. l.

A továbbiak: Szinnyei 283., 285-288. l.

PÉTERFY JENŐ (1850-1899)

Pályakezdet: Angyal Dávid bevezető tanulmánya P. ]. összegyűjtött Munkáihoz. (Bp. 1901-1903.) I.

k.

A továbbiak: Zimándi P. István: P. ]. és baráti köre. (Bp. 1960. Irodalomtörténeti Füzetek. 30. sz.)

RIEDL FRIGYES (1856-1921)

A történetek túlnyomó része: Hoffmann Mária “Riedl Frigyesről” szóló könyvéből. (Bp. 1923.) Kivéve a következőket:

Irodalmi esemény? – Petőfi “Felhői” és “Pardon, uraim!”: Lambrecht -Varró I. k. 56. l.

R. F. neve Gyulai Pál álneve? – Mikszáth Krk 53. k. 101. l. Elhagyogatott hálóingek: Pukánszkyné Kádár Jolán közlése.

Elhagyogatott töltőtollak: Szinnyei 490. l.

KATONA LAJOS (1862-1910)

A történetek többnyire Császár Elemér K. L. élete c. tanulmányából. (K. L. Irodalmi tanulmányai I–II.

k. 1912.) Kivéve a következőket: Táviratváltás Medveczkyvel: Szinnyei 435-436. l.

Szójátékok és rébuszok: Jónás 68. l.

(Itt jegyzem meg, hogy Áprily Lajos írói álneve: a költő egykori személyes közlése .)

BAYER JÓZSEF (1851-1919)

Miért nem Besenyő? – Márki 1923. okt. 4.

FERENCZI ZOLTÁN (1857-1927)

“Petőfi, az Akadémia és én”: Bródy Miksa: A kulisszák mögül. (Mozgó Könyvtár. 46. sz. 3-5. l.)

Akik “csak úgy fejből” írnak: Pukánszkyné Kádár Jolán közlése.

TOLNAI VILMOS (1870-1937)

Szinnyei 614.

KIRÁLY GYÖRGY (1887-1922)

Forrás: a Nyugat “Király György emlékszáma”: 1922. május 16. (15. évf. 10. sz.)

HORVÁTH JÁNOS (1878-1961)

Péterfy és Gyulai elismerése: Korompay Bertalan baráti közlése. A miskolci és az érmelléki bor: Szerző emlékeiből.

Az Eötvös-kollégiumi tanár és az egyetemi professzor: Pais Dezső: A

H. J.-sal társalkodó Pais Dezső. (H. J.-ról. Méltatások – emlékezések. A M. Nyelvtud. Társ. Közleményei. 99. sz. Bp. 1958.)

Bóka László emlékezései ugyanezen Közleményekben.

PINTÉR JENŐ (1881-1940)

Szinnyei 463. l.

PUKÁNSZKY BÉLA (1895-1950)

Feleségének szíves közlései.

BRISITS FRIGYES (1890-1969)

Szerző emlékeiből.

Történetírók

SINAI MIKLÓS (1730-1808)

MAK VI. k. 153-154. l.

BENKŐ JÓZSEF (1740-1814)

l. Kőváry 134-136. L; 2. MAK II. k. 90-91. I.

HORVÁT ISTVÁN (1784-1846)

Vas Gereben: A múltak emlékei. II. k. 166-178. l.

KEMÉNY JÓZSEF (1795-1855)

Budapesti Visszhang 1855. okt. 21. (271. l.)

HORVÁTH MIHÁLY (1809-1878)

Az egér-menazséria: Jósika Miklós: Emlékirat. (Pest, 1865.) IV. k. 50. l.

Isten éltesse! Márki 1923. dec. 19. A magyar történettudomány nagy vesztesége: Szinnyei 35. l.

PAUR IVÁN (1805-1888)

MAK IV. k. 171. l. (Ily címen: Olaszországba)

PULSZKY FERENC (1814-1897)

Életem: korom: Lambrecht-Varró I. k. 22. l. Két választás Magyarországon: uo. I. k. 28. l. (Trócsányi Zoltán közlései.)

P. F. házassága: 1. Életem és korom c. memoárjában, 2. kiad. I. k. 195.1.; 2. MAK II. k. 371-372. l.; 3. Lambrecht-Varró I. k. 23. l.

Köszöntésmód: 1. Életem és korom I. k. 279. l.; 2. Lambrecht-Varró I. k.

195. l. Párbaj Londonban: MAK III. k. 372-373. l.

Újság-honorárium: Magyarság, 1923. ápr. 1. (G. Miklósy Ilona közlése.)

Orr-os történetek: Kortesnóta: i. Mikszáth Krk 54. k. 97. L; 2. Magyar Regényírók. 26. k. bev. 1909; 3. Mikszáth: írói arcképek. (Bp. 1953) 98.1.

,,Herunter mit der Nase!” MAK IV. k. 83. l.

,,Az orrmány győzött”: 1. Szabó Endre: Cigányvilág. (Bp. 1919) 53. l. 2. Lambrecht-Varró I. k. 25-26. l.

RÓMER FLÓRIS (1815-1889) és HENSZLMANN IMRE (1813-1888)

MAK VI. k. 87-88. l. (A becsületes emberek.)

IPOLYI ARNOLD (1823-1886)

MAK V. k. 268-269. l.

JAKAB ELEK (1820-1897)

Szinnyei 309. l.

SALAMON FERENC (1825-1892)

Pákh Albert és S. F. közös színműve: Első változat: Mikszáth: A szín

körben (Pesti Hírlap, 1882. jún. 22.)

Második változat: Mikszáth: Salamon mint causeur. (Pesti Hírlap. 1892. okt. 16.) és Az én halottaim

c. kötetében. Katedrán: Márki 1923. szept. 12.

A hivataloss lap szerkesztője: Mikszáth. Az én halottaim c. k. id. h.

NAGY IVÁN (1824-1898)

Fővárosi Lapok (szerk. Tóth Kálmán) 1866. nov. 30.

SZABÓ KAROLY (1824-1890)

Éjjeli távirat: Márki 1923. szept. 26.

E. Kovács Gyula lakbére: Szinnyei 505-508. l.

SZILAGYI SÁNDOR (1827-1899)

Első vitézi tette: Történelmi Tár. Szerkesztik (tudniillik kiszerkesztik benne) Szilágyi Sándort. Bp.

1888. rnárc. 18. 30. l. Jókai tréfája: Márki 1923. szept. 19.

Arany János tréfája: az alkalmi vers ma rnár helyet kapott az Összes Költemények kiadásaiban.

A szenvedélyes könyvgyűjtő: Történelmi Tár. (Id. fentebb!) 40-41. l.

THALY KÁLMÁN (1839-1900)

Márki 1923. okt. 27.

HAMPEL JÓZSEF (1849-1913)

Rákóczi kardja: Márki 1923. okt. 4.

A többi: Lambrecht-Varró I. k. 54-56. l.

FRAKNÓI VILMOS (1845-1925)

“Nem szabad őt collstokkal mérni!” Jónás 38. A továbbiak: Szinnyei 184-188. l.

ACSÁDY IGNÁC (1845-1906)

A Fridényi bankja: Mikszáth Krk. 33. k. 79-80.

THALLÓCZY LAJOS (1854-1916)

Thallóczy “felolvas”: Zolnay 122-123. l. Frakkban: Márki 1923. okt. 20.

Három a páva? és A tarokkparti: Éry Emil ny. gimn. igazgató szíves közlése.

KÁROLYI ÁRPÁD (1853-1940)

Kunszery Gyula: Adomák c. közi. Népszabadság, 1970. szept. 13.

LÁNCZY GYULA (1850-1911)

Szinnyei 395-398. l.

BALLAGI ALADÁR (1853-1928)

Hunok harca: Vikár Béla: Nevető rímek. (Bp. 1932.) I. k. 48-49 l. Könyvtári hagyatéka: Szerző emlékeiből.

ANGYAL DÁVID (1857-1943)

Error in persona: Vicinális Dugóhúzó, 1928. 59.

MAHLER EDE (1857-1945)

Magyarság, 1923. ápr. 1. (Szerző közlése.)

MÁRKI SÁNDOR (1853-1925)

Szinnyei 393-394. l.

MIKA SÁNDOR (1859-1912)

Kenessey Béla közlése.

KUZSINSZKY BÁLINT (1864-1938)

Moravek Endre közlése.

SZEKFÜ GYULA (1883-1955)

A tudós tévedése: Móricz Zsigmond: Három nemzedék (Nyugat, 1921. jan. 16., 148. l.)

A tudós dicsérete: Móricz Zsigmond: Bethlen Gábor (Nyugat, 1929. okt. 1., 381-384. l.)

Sóskifli a hadtörténelemben: az idézett művekből. A továbbiak: Szerző emlékei.

A gyanúba vett Szekfű Gyula: Kosáry Domokos közlése.

BOLGÁR ELEK (1883-1955)

Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok. (Bp. 1962.) 38-40. l.

MÁTRAY GÁBOR (1797-1875)

MAK VI. k. 66-68. l. (A hosszú lépések.)

KÁLDY GYULA (1838-1901)

Eötvös Károly: Szilágyi és Káldy. (Bp. 1906.) 161-163.

BARTÓK BÉLA (1881-1945)

Gergely Pál és Kampis Antal baráti közlése.

KODÁLY ZOLTÁN (1882-1967)

Népdalgyűjtés az Alföldön: dr. Kiss Lajos zeneszerző-tanár közlése. Szabálytalan közlekedés: szájhagyomány.

ISOZ KÁLMÁN (1878-1956)

Pukánszkyné Kádár Jolán közlése.

HARASZTI EMIL (1885-1958)

Pukánszkyné Kádár Jolán közlése.

GEREVICH TIBOR (1882-1954)

Máté Károly közlései.

GENTHON ISTVÁN (1903-1969)

Kampis Antal közlései.

FITZ JÓZSEF (1888-1964)

Máté Károly közlése.

Jogászok

KÖVY SÁNDOR (1763-1829)

A tanár bosszúja: 1. MAK II. k. 316-317. l. (Jókai nyomán); 2. Panka

I. k. 71. l.

A ruha is teszi az embert: Panka I. k. 71. l. Szőlőskertje: Panka I. k. 49-50. l. (Harsányi István közlése.)

HORVÁT BOLDIZSÁR (1822-1898)

Perrendtartás: MAK VI. k. 84. l.

Proklamáció: Lambrecht-Varró II. k. 232-233. l. (Falk Miksa nyomán.)

Két igazságügyminiszter: MAK VI. k. 344. l.

KERKÁPOLY KÁROLY (1824-1891)

Született filozófus: MAK VI. k. 194-195. l. (Sebestyén Gyula közlése.) Szentgáli bíró: Eötvös Károly: A Bakony. I. k. 202-204. l.

Keveset olvasni: uo. I. k. 287-288. l.

Honvédelmi államtitkár: MAK IV. k. 124. l. (Kákay Aranyos-Kecskeméthy Aurél nyomán.) Miniszteri lakás: Eötvös Károly, id. m. I. k. 97-102. l.

Szakácsnéja: uo. I. k. 181-182. l.

A diplomácia és a só: MAK VI. k. 255-256. l. A bajai deputáció: MAK IV. k. 124-125. l.

Még egy deputáció: Zolnay 134. l. Megnyert fogadás: MAK VI. k. 45-46. l.

A drága könyv: Márki 1923. szept. 12.

Az összeférhetetlenségi törvény: Eötvös Károly: A balatoni utazás vége, 276-277. l. és Mikszáth Krk. 51. k. 175. l.

WENZEL GUSZTÁV (1812-1891)

A sarkantyús vitézek: MAK VI. k. 361. l. Közjogi vizsga: Magyarság, 1923. szept. 16.

Unalom ellen: Márki 1923. dec. 14.

KŐNEK SÁNDOR (1819-1882)

Szinnyei 339. l.

BERDE ÁRON (1819-1892)

Barcsay Domokos vizsgája: Magyarság, 1923. nov. 11.

SZILÁGYI DEZSŐ (1840-1901)

Egyetemi tanár: Eötvös Károly: Szilágyi és Káldy. (1906): 27. És 70-80. l.

A büntetés súlyossága: MAK V. k. 137-138. l.

Sz. D. szivarja: Lambrecht Kálmán: Herman Ottó. (Bp. 1920.) 48. l. Kortesúton: Mikszáth Krk 60. k. 167. l.

Kit becsült? és A legliberálisabb ember: Zolnay 120. l. Sz. D. és Gyulai Pál: Rubinyi Mózes: Emlékezések és tanulmányok.

(1962) 97. l.

Képviselőházi elnök: Lambrecht-Varró I. k. 231-232. l. Sz. D. nyájaskodása: Szabó Endre: Cigányvilág. (1919) 129. l.

A legsúlyosabb koponyák: Feszty Árpádné: A tegnap. (1924) 84-85. l.

PULSZKY ÁGOST (1846-1901)

A miniszterjelölt: Eötvös Károly: Nagyokról és kicsinyekről. (1906) 83. l. (Emlékezés P. A.-rá.)

“Azt hittem, a Guszti beszél... “ 1. Mikszáth Kálmán: Még újabb fényes árnyképek. (1878) 2. Mikszáth Krk. 54. k. 99-100. l.

Sem az apa, sem a fia: uo. Mikszáth Kik. 54. k. 96. l.

Párbajhistória: Magyarság, 1923. szept. 30. Jelenet a folyosóról: Eötvös Károly, id. m. 87-88. l.

“Várjon!”: Zolnay 112. l.

Pailleron és Pulszky: i. Pesti Hírlap, 1881. dcc. 9. (Ahol unatkoznak); 2. Mikszáth Krk. 62. k.

HAJNIK IMRE (1840-1902)

Szinnyei 251. l.

ANTAL GYULA (1842-1907)

Lambrecht-Varró I. k. 58. l.

MARISKA VILMOS (1844-1912)

Szigorlat: Beck Salamon: Öreg jogász tövistermése. (1969) 21-22. l.

Protekció: MAK V. k. 187-188. l.

SÁGHY GYULA (1844-1916)

Zolnay 168-169. l. (A közbeszólás.)

BOCHKOR KÁROLY (1847-1918)

Bródy Miksa: A kulisszák mögül. Az élet komédiái. (Mozgó Könyvtár, 46. sz.) 51-52. l. (A két könyv.)

LÁNG LAJOS (1849-1918)

Szájhagyomány.

SZENTMIKLÓSI MÁRTON (1866-1952)

Farkas László baráti közlése.

SZLADITS KÁROLY (1871-1956)

Beck Salamon, id. m. 47. l.

MESZLÉNY ARTÚR (1875-1937)

Beck Salamon, id. m. 28. l.

ANGYAL PÁL (1873-1919)

Vicinális Dugóhúzó, 1926: 15. és 62. l.

TOMCSÁNY1 MÓRIC (1878-1951)

Vicinális Dugóhúzó, 1928: 13., 1929: 35. és 45. l.

BALÁS KÁROLY (1877-1961)

Farkas László és Takáts Menyhért baráti közlése.

HÉBELT EDE (1879-1961)

Beck Salamon, id. m. 12-13. l.

Filozófusok – pedagógusok

SZILÁGYI ISTVÁN (1819-1897)

MAK IV. k. 159-161. l.

BARTONIEK GÉZA (1854-1930)

A M. Nyelvtud. Társaság Kiadványai 99. sz. Pais Dezsőnek Horváth Jánosról szóló fejezetében: 24.

FINÁCZY ERNŐ (1860-1935)

Szinnyei 177. l.

PROHÁSZKA LAJOS (1897-1963)

Szerző emlékeiből. – Gergely Pál is tud Prohászka Lajosnak egy hasonlóan lakonikus

telefonválaszáról.

A természettudósok köréből

Polihisztorok

BRASSAI SÁMUEL (1797? vagy 1800?-1897)

A legfőbb felhasznált forrásmű: Fitz József Brassai Sámuel c. monográfiája (Új kiad., Bp. 1912). Itt értékesített fejezeteit külön nem is részletezem.

Egypár életrajzi adatot – Brassai családi levelei alapján – Albert János Kossuth-díjas főmérnök,

kedves rokonomtól kaptam. Óvatossága a közlekedésben: Magyarország, 1897. jún. 28., Brassairól c. tárca Krónikás álnevű

szerzőtől.

A gimnáziumi tanár: MAK IV. k. 214. l. “Hideg, rideg tanterem...”, valamint A londoni tószt: Borbély Andornak, a M. Tud. Akadémia

Földrajztudományi Kutatócsoportja volt főmunkatársának baráti közlése.

Növényvédelem: MAK IV. k. 214. l. Egy polémia költői emléke: Panka I. k. 39. l.

Brassai és Gyulai: Lambrecht-Varró I. k. 21. l.

Egy leányfalvi kirándulás: MAK IV. k. 181. l.

Az egyetemi tanár. Az imaginárius szám: Lambrecht-Varró I. k. 18. l.

Jókai humoreszkje: Jókai: Életemből (1865. II. k.); újra közölve Fitz József, id. m. 271-273. l. A különc Brassai. “Praktikus” öltözködése: MAK IV. k. 215. l.

Az elgurult mandzsettagomb: szájhagyomány; Kozocsa Sándor baráti közlése.

A muzsikus Brassai: MAK IV. k. 216-217. l.; Magyarország, 1897. jún. 28. id. cikk; Lambrecht Kálmán: Herman Ottó. (Bp. 1920. 19. l.)

MENTOVICH FERENC (1819-1879)

Nagykőrösön. “Legjobb az egyenes út!“ Voinovich Géza jegyzete Arany János összes Müvei kritikai

kiadásának VI. k. 218. l.

Az “ügyetlen” és “ügyefogyott” ügyvéd: MAK III. k. 350. l. (Egy híres szójáték.)

A német nyelv tanára: A Szilágyi Sándor névnapjára. 1888. márc. 18-án barátai által kiadott tréfás

Történelmi Tárban (43. l.).

HERMAN OTTÓ (1855-1914)

A legfőbb forrás Lambrecht Kálmán Herman Ottó. Az utolsó magyar polihisztor élete és kora c. monográfiája (Bp. 1920); itt felhasznált fejezeteit külön-külön nem is részletezem.

Herman Ottó “rettenetes mondata”: Képviselőházi Napló, 1881-1884. XI. 289. l.; MK Krk. 66. k.

Rejtő István jegyzete. “Herman Ottó villáját kirabolták” (H. O. tárcája): Budapesti Hírlap, 1905. febr. 8.

Orvosok

HUNYADI FERENC (a XVI. század végén)

Fegyver ellen való orvosság: 1. Kemény János Önéletírása (Rumy Károly kiad.) I. k. 18. l. Ennek

alapján számos közlése van, úgymint: 2. Bod Péter 113-114. l.; 3. Kőváry 42-44. L; 4. Régi Magyar

Költők Tára. VIII. k. Szerk. Dézsi Lajos. 1930. 456. l.; 5. Trócsányi III. k, 84-85. l, (ily címen: Báthory Zsigmond háborúja a törökök ellen és a szúnyogok).

JESZENSZKY JÁNOS (XVI-XVII. századforduló)

Veszedelmes betűjáték: 1. Weszprémi István: Succinta medicorum Hungariae et Transylvaniae

biographia. (1774-87); 2. MAK I. k. 262-263. l.

BALASSA JÁNOS (1814-1868)

A hisztéria gyógyítása: Mikszáth Krk. 54. k. 284-285. l.

A nyelv: MAK IV. k. 138-139. I.

LENHOSSÉK JÓZSEF (1818-1888)

Érdemrend és királyi tanácsosság: Szinnyei 405-406. l.

Az anatómia és a dráma: MAK VI. k. 263. l. A sebész és a hordár: Zolnay 103. l.

A mikrocephalus: MAK IV. k. 337-338. l.

Halott az asztalon, Professzorok az asztalon, Lóvasút és szivar: Szinnyei 406-412. l.

JENDRASSIK JENŐ (1824-1891)

A bukás ellen: MAK VI. k. 61. l.

SCHEUTHAUER GUSZTÁV (1832-1894)

A vizsgáztató professzor: MAK V. k. 55. I. A vizsgázó professzor: MAK IV. k. 149-150. l.

KOVÁCS JÓZSEF (1832-1897)

Operáció közben: szájhagyomány. Tanársegédje: Szinnyei 385-386. l.

A fiatal orvos költségvetése: MAK V. k. 55. l. (A vagyon címmel.)

SZILÁGYI ETE (1844-1894)

Szinnyei 356-365. l.

Szilágyi Dezső látogatása és A csendzavaró szomszéd: Márki 1923. szept. 12.

HÖGYES ENDRE (1847-1906)

A kísérleti nyulacskák: Márki 1923. okt. 10.

Diagnózis a Schwartzerben: Szinnyei 301. l.

PONORI TÖRÖK AURÉL (1842-1912)

Ki-ki maga mestersége szerint... Mikszáth: Olvasás közben, 1908. (Emlékezések, tanulmányok: 286.

l.)

GENERSICH ANTAL (1842-1918)

Szinnyei 201. l.

TAUFFER VILMOS (1851-1934)

Köszönetnyilvánítás a színpadról: 1. Kéry Gyula: Blaha Lujza élete. (Bp. 1896); 2. Lambrecht-Varró

II. k. 132-133. l.

BÓKAY ÁRPÁD (1856-1919)

Varságh 143-144. l.

DOLLINGER GYULA (1849-1937)

Vakbéloperáció: szá jhagyomány.

MAKARA LAJOS (1862-1915)

Mi a különbség...: Márki 1923. okt. 4.

KETLY KÁROLY (1839-1927) és KÉTLY LÁSZLÓ (1873-1936)

Szúnyog helyett nyuszog: Réz Pál közlése. Emelő szívcsúcslökés: Dr. Fazekas József közlése.

“Húzunk vagy nem húzunk?”: Dr. Murányi László és Dr. Fazekas József baráti közlése.

JAKABHÁZY ZSIGMOND (1867-1945)

Varságh 72-73. és 151. l.

KELEN BÉLA (1870-1946)

Dr. Fazekas József baráti közlése.

BLASKOVICS LÁSZLÓ (1869-1938)

Dr. Fazekas József közlése.

FARKAS GÉZA (1872-1934)

1. Haruspex (az orvostanhallgatók élclapja) 1928. Innen átvette. 2. Vicinális Dugóhúzó, 1928. 23-25.

WINTERNITZ ARNOLD (1872-1938)

Kováts Zoltán baráti közlése.

ELISCHER GYULA (1875-1925)

A kolléga: Zolnay 155. l.

VEREBÉLY TIBOR (1875-1941)

A hosszú élet titka: Baán László (Balatonfüred) közlése.

A klinikai koszt: szájhagyomány.

Matematikusok

DUGONICS ANDRÁS (1740-1818)

A bevezető szakaszhoz felhasználtam azt a válogatást Dugonics András matematikai írásaiból, amely A' mi vólt vittatni való címen 1968-ban jelent meg Szegeden.

Magyarról – magyarra: Dugonics András Följegyzései (Bp. 1883., Olcsó Könyvtár, 162. sz. 7. l.)

A katedrán: MAK V. k. 14-15. l.

BOLYAI FARKAS (1775-1856) és BOLYAI JÁNOS (1802-1860)

Kazinczy és Bolyai: Kazinczy Ferenc: Erdélyi levelek; Kőváry 208. l.; MAK II. k. 295-296. l; Zolnay 50. l.

Szórakozottsága: Kőváry uo.; MAK II. k. 294-295. l.; Lambrecht-Varró:

I. k. 42. l. Ebédek Szász Károllyal: Lambrecht-Varró I. k. 43. l.

Bolyai Farkas és dr. Szotyori: Szily Kálmán (Akad. Ért. 1884. XI. 9-13.); MAK II. k. 289. l.; Lambrecht-Varró I. k, 42. l.

Bolyai Farkas koporsója: MAK VI. k. 34. l.

Bolyai János: MAK II. k. 289-294. l.

FEJÉR LIPÓT (1880-1959)

Az elemiben és a középiskolában: Szász Pál Fejér Lipót c. cikkéből. (A M.. Tud. Akadémia III.

Osztályának Közleményei. 10. k. 1960., 103-147. l.) Egyúttal Szász Pál egyet, tanár baráti közlései.

Kolozsvárt: Hunyady Sándor Téli sport – Családi album c. kötetének

(Bp. 1934) második részéből (184-193. l).

A pesti professzor. Bálint Lajos Művészbejáró c. kötetéből (445-453. l).

SZELE TIBOR (1918-1955)

Pukánszkyné Kádár Jolán szíves közlése.

VARGA OTTÖ (1909-1969)

Pukánszkyné Kádár Jolán szíves közlése.

Fizikusok – kémikusok

JEDLIK ÁNYOS (1800-1895)

Szinnyei 313-314. l.

EÖTVÖS LORÁND (1848-1919)

Mozaikok és Párbajon szerzett barátság: Horváth Árpád A varázsinga. E. L. élete c. munkájából (Bp. 1954).

Vizsgajelenetek. “Ádám bácsi” és különórái; A “ferde hajítás” és A “gyú-szál”: Gergely Pál baráti

közlései; ő maga Komjáthy Aladártól hallotta, aki fél évig Eötvös Loránd hallgatója volt. A “kitűnő távcső”; A helyzeti és mozgási energia; A gyógyszerésznövendék kitérő válaszai; A száz

arany és egy arany: Lambracht-Varró I. k. 45-48. l.

KÖVESLIGETHY RADÓ (1862-1934)

Mindkét fejezet Horváth Árpád fentebb id. munkája alapján (69-74. l.)

ORTVAY RUDOLF (1885-1945)

A “fenség” varázsa: Kampis Antal baráti közlése.

FABINYI RUDOLF (1849-1920)

Szinnyei 369-370. l.

WINKLER LAJOS (1863-1i939)

Mikor megy aludni... ; A disznó és a kémia; Ki lármázik odakinn? Varságh 146-147. l.

A pókháló: Pais Dezső prof. szóbeli közlése.

Geológusok – minerológusok

SZABÓ JÓZSEF (1822-1894)

Lambrecht-Varró I. k. 53-54. l.

KRENNER JÓZSEF (1839-1920)

A múzeumi és egyetemi történetek részint Tasnádi Kubacska András, részint pedig Koch Sándor

prof. baráti közlései.

Még egypár nyelvi csodabogár és “Krenner-vizsgán nem lehet megbukni”: Szinnyei 389-390. l.

SEMSEY ANDOR (1853-1923)

Tasnádi Kubacska András szíves közlései. Ld. még Mikszáthnak Semseyt – nagylelkű alapítványa alkalmából – méltató cikkét: Pesti Hírlap, 1889. okt. 9.

LÓCZY LAJOS (1849-1920)

A róla szóló anekdotikus történetek gazdag tárháza s a mi forrásunk is: Cholnoky Jenő Lóczy Lajos c. visszaemlékezése (Földrajzi Közlemények 1920., 48. köt. 10. füzet, 33-82. l.)

KOCH ANTAL (1843-1927)

Koch Sándor prof. szíves közlése.

SCHMIDT SÁNDOR (1855-1904)

Koch Sándor prof. szíves közlése.

RÉZ GÉZA (1865-1936)

A főhercegi akna: Kosáry Domokos baráti közlése.

NOPCSA FERENC (1877-1933)

Forrás: Tasnádi Kubacska András: Nopcsa Ferenc kalandos élete. (Bp. 1937.)

Földrajztudósok

CHOLNOKY JENŐ (1870-1950)

Vasúti kaland: szájhagyomány.

Kollokvium a bálnáról: Szinnyei 127. l.

MENDÖL TIBOR (1905-1966)

Az Eötvös-kollégiumban: Moravek Endre baráti közlése

Csillagászok

HELL MIKSA (1720-1792)

A Kazinczytól megörökített epigramma és Tóth Béla fordítása: MAK VI. k. 2. l.

FÉNYI GYULA (1845-1927)

Szinnyei 175. l.

Botanikusok – zoológusok

FRIVALDSZKY IMRE (1799-1870)

Az éjjeli fogás: Jókai: Anekdotakönyv, 4. sorozat (Olcsó Jókai 121. sz. 11-16. l.)

KANITZ ÁGOSTON (1843-1896)

Szinnyei 366. l.

APÁTHY ISTVÁN (1863-1922)

Zolnay 135. l. (A tudós esernyője.)

TUZSON JÁNOS (1870-1943)

Moravek Endre és Tasnádi Kubacska András baráti közlése.

Feltalálók – műegyetemi tanárok – mérnökök

IRINYI JÁNOS (1817-1895)

MAK II. k. 245-247. l. (A gyújtó történetéből) és Tóth Béla: Mendemondák (2. kiad. Bp. 1901. 167. és 173-182. l.)

DOBRÁNSZKY PÉTER (1845-1918)

Mikszáth Krk 61. k. 47-49. l. (Választási apróságok. Bem unokája.)

NENDTVICH KAROLY (1811-1892)

MAK IV. k. 207. l. (Kossuth és a címkórság.)

SZTOCZEK JÓZSEF (1819-1890)

MAK VI. k. 202-203. l.

Az alább felsorolt műegyetemi tanárokról szóló tréfák és anekdoták túlnyomórészt a műegyetemi

hallgatók Vicinális Dugóhúzó című kiadványából valók, íme, az ábécébe foglalt névsor, majd pedig a szükséges tudnivalók a Vicinális Dugóhúzóról

BRESZTOVSZKY BÉLA (1872-1941) ILOSVAY LAJOS (1851-1936)

KOSSALKA JÁNOS (1872-1944)

KUNTNER RÓBERT (1882-1954) KÜRSCHÁK JÓZSEF (1864-1935)

A bölcsészeti karon c. szakasz Szász Pál prof. szíves közlése.

VARGA JÓZSEF (1891-1956) WITTMANN FERENC (1860-1932)

Az utolsó szakaszt (A tudós) e könyv szerzője annak idején (1923. márc. 11.) a Magyarság Új Magyar Anekdotakincs c. rovatában közölte.

A Műegyetemnek a két világháború közötti belső életéről, a mérnökképzés műhelymunkájáról, a professzorok és a hallgatók egészséges humoráról és jókedvéről egy élclap, a Vicinális Dugóhúzó

tájékoztatja az utókort. Ez a folyóirat – illetőleg olykor csak egy kötetbe összevont évkönyv –

szellemes képekkel, valamint prózai és verses szövegekkel számolt be hosszú éveken át arról, hogy mi zajlik a hatalmas épülettömb falai közt, a tantermekben és szigorlati termekben. A szerkesztők

szakmai hozzáértéssel éppúgy konzerválták az előadó és vizsgáztató professzor urak szellemi szikráit,

mint a drukkoló jelöltek izzadságcsöppieit. Egyetlen más hazai egyetemnek sem volt még ilyen hosszú életű “csittvári krónikája”, amely

ennyire közvetlenül, mondhatni: szabadszájúan jegyezte volna föl a professzor urak tanári és tudós

érdemei mellett emberi gyöngéiket, szórakozottságukat, modorosságukat stb. Ez pedig csak úgy volt

lehetséges, hogy a Műegyetem tanári kara és mindenkori vezetősége – eléggé nem méltányolható

bölcsességgel – segítő kezet nyújtott az ifjúságnak ahhoz, hogy családi jellegű krónikáját évről évre minden tartózkodás nélkül jegyezhesse, s duzzadó jókedvét ezekben a humoreszkekben kiélhesse. A

Vicinális Dugóhúzónak minden egyes évfolyama ugyanis az illető tanév rektorának és dékánjainak

védnöksége alatt jelent meg. Egy-egy ügyes grafikus a diákok közül évről évre sikerült arcképet készített a rektorról (mint “fővédnökről”) és a dékánokról (mint “védnökökröl”), s ez a díszes

arcképcsarnok vezeti be a köteteket. Ezen őrangyalok láttán vajon melyik professzor tiltakozott volna

a maga karikatúrája ellen? Hisz minden humoristát és karikaturistát a műegyetemi tanács védőszárnyai oltalmaztak!

Olvasóim valószínűleg éppúgy nem értik a Vicinális Dugóhúzó címét, mint ahogy én magam sem értettem, míg végére nem jártam a dolognak. Minthogy pedig a szerzett tapasztalatok átadása

társadalmi követelmény, hát íme: a Vicinális Dugóhúzó kifejezés állítólag következőképpen

keletkezett: Történt egyszer, hogy a vasútépítési tanszék hallgatói a szokásos külső gyakorlatra egy közeli

vidékre utaztak. Csak ott, a kitűzött színhelyen derült ki, hogy logarlécet még csak véletlenül sem

hozott senki magával – a professzor urat is beleértve. A gyakorlat tehát elmaradt. Ellenben kiderült az is, hogy bezzeg a triviálisan dugóhúzónak nevezett gépelem egyetlen hallgató zsebéből sem

hiányzott! A nagy melegben tehát órákon át vidáman sörözhettek az állomáson, míg be nem futott a visszafelé, Pestre döcögő vicinális... így került össze a vicinális a dugóhúzóval, és értelmezési

tartományának ismeretlen határaival azóta ejti kétségbe a “gólyákat”...

A műegyetemi tanárok – éppúgy, mint a világ összes egyetemeinek tudós professzorai – általában két pozitúrában kerülnek a görbetükrök elé. E kétféle helyzet: az előadás és a vizsga. E két kifejezést

mindvégig gyűjtőfogalmakként alkalmazom. Felvonultatásukban egyszerűség okából a legelemibb

szerkezeti rendet választottam: az ábécét. (Hadd legyen ez is – “mechanikus”!) A Vicinális Dugóhúzó – mint a technikusok családi lapja – a kollokviumok és szigorlatok

áldozatait, vagyis a drámai szereplőket (akik bizony olykor csak néma statiszták) keresetlen

közvetlenséggel szokta emlegetni ilyenforma tarka egyvelegben: “Deliquens”,. “Vádlott”, “Pasi”, “Hólyag”, “Mufure”, “Törzsvendég” (az ismételten ismétlő), “Veréb” stb. Közvetítő krónikánk

mindezen titulusok helyett egységesen “Technikus” megjelölést használ. A Vicinális Dugóhúzó évfolyamai ma már könyvtári ritkaságok. Nem állott módomban a teljes

sorozatot átbúvárolni, ezért csak az 1925-1929-i öt évfolyamra szorítkoztam. A további

anekdota-feltárásra tehát még bőven van lehetőség.

HEVESI GYULA (1890-1970)

Forrás: Hevesi Gyula Egy mérnök a forradalomban c. memoárja. (Bp. 1959- 54-57., 77-81. és 147-148. 1.)

Névtelenül

Idill – seprűvel és vödörrel: Szinnyei 29-30. 1.

A honorárium: MAK V. k. 267-268. 1.; egyébként különféle változatokban máig élő szájhagyomány.

Mire jó a professzori kinevezés? Pukánszkyné Kádár Jolán közlése. Oh, azok a női könnyek! Szájhagyomány.

Egy “örökifjú” professzor emlékezete: Szerző emlékeiből.

Hogyan kell jubileumi Emlékkönyvre szert tenni? Szerző emlékeiből.

A megrövidített államtitkár: Szerző emlékeiből.

Három levél a szórakozottság babérágáról: Tasnádi Kubacska András baráti közlése.

Bevezetés ...........................................................................................................................2

A társadalomtudósok köréből..........................................................................................................7

Nyelvészek ........................................................................................................................7

RÉVAI MIKLÓS ........................................................................................................7

“Révainak nevei s születési napja” ......................................................................7

Kuriózumok Révai Miklós akadémiai taglistáján .............................................8

Révai beköszöntője...............................................................................................10

HELMECZY MIHÁLY ...........................................................................................11

NAGY JÁNOS ..........................................................................................................12

“Némi csekély könyvért Akadémia tagja... “ ...................................................12

BALLAGI MÓR .......................................................................................................13

A naptárszerkesztő ................................................................................................13

A szótáríró ..............................................................................................................14

Ballag i Mór szórakozottsága...............................................................................14

HUNFALVY PÁL ....................................................................................................16

Ki viselte a papucsot és ki a kalapot? ................................................................16

BUDENZ JÓZSEF ....................................................................................................17

“Lainul van!” .........................................................................................................17

Fejezetek a “Kruzsok” történetéből ...................................................................18

SZARVAS GÁBOR .................................................................................................20

“Tanár úr kérem...” ...............................................................................................20

A bojtok ..................................................................................................................21

Öregség dicsérete ..................................................................................................21

VÁMBÉRY ÁRMIN................................................................................................22

Két hazánkfia egymásra ismer ............................................................................22

Vámbéry és Jókai..................................................................................................22

Bécsben is ráismernek..........................................................................................23

Vagy béke, vagy háborúi .....................................................................................23

Neve a világsajtóban ............................................................................................23

Atyai intelem .........................................................................................................24

A szórakozott Vámbéry .......................................................................................24

Török nyelvórák az egyetemen ..........................................................................25

A tiszteletdíj...........................................................................................................25

Mollah Izsák, Vámbéry zarándoktársa..............................................................26

BÁLINT GÁBOR .....................................................................................................29

A többszörösen megverselt tudós.......................................................................29

Budenzhez ...........................................................................................................................29

Bálint Gábor röpiratára......................................................................................................30

Versek után próza .................................................................................................30

FINÁLY HENRIK....................................................................................................30

PONORI THEWREW K EMIL ..............................................................................32

BARTAL ANTAL ÉS SZAMOTA ISTVÁN ......................................................34

A latin deklinációk................................................................................................34

HEGEDŰS ISTVÁN ................................................................................................35

PATTERSON ARTHUR .........................................................................................36

A pesti egyetem első angol professzora ............................................................36

MAYR AURÉL.........................................................................................................39

Huszonkét székért – egy tanszék .....................................................................39

A tudós csodabogarai ...........................................................................................39

GOLDZIHER IGNÁC .............................................................................................41

Az antikvárius ferb lijátékos ................................................................................41

ASBÓTH OSZKÁR .................................................................................................44

SZINNYEI JÓZSEF .................................................................................................45

Látta-e egyáltalán Magyarországot?..................................................................45

Hogyan lehet tanári álláshoz jutni? ....................................................................45

Egy ritka eset a szórakozottság példatárában...................................................46

Hogyan nyerte meg Szinnyei Vajda János rokonszenvét a finnek iránt?....46

Az elfogadhatatlan megbízás ..............................................................................48

Csak szépszóval ....................................................................................................48

Tiszteletpéldányok a Magyar Nemzeti Bank kiadványaiból .........................49

HALASZ IGNÁC .....................................................................................................49

ÁBEL JENŐ ..............................................................................................................50

BECKER FÜLÖP ÁGOST .....................................................................................50

GYOMLAY GYULA ...............................................................................................51

PETZ GEDEON ........................................................................................................51

MELICH JÁNOS ......................................................................................................52

Melich János nótája ..............................................................................................52

Látogatása Szarvas Gábornál..............................................................................53

A tudósok is csak emberek..................................................................................53

Félév-beszámítás ...................................................................................................54

Hány ívre nőhet egy “fél ívnyi” terjedelem? ....................................................54

GOMBOCZ ZOLTÁN .............................................................................................55

Aki nem tudta: ki az a Gombocz Zoltán?! ........................................................55

A vizsgáztató tanár ...............................................................................................55

Mi a különbség a rendes és a rendkívüli tanár között?...................................56

Gombocz és Melich ..............................................................................................57

A pompás kávékeverék ........................................................................................57

Rómában.................................................................................................................58

A SÁROSPATAKI KOLLÉGIUM ANEKDOTAKINCSÉBŐL.....................58

Görög-lat in órák ....................................................................................................58

Német órák.............................................................................................................63

Irodalomtörténészek ......................................................................................................67

BOD PÉTER ..............................................................................................................67

Egynéhány tudós emberrő l..................................................................................67

Nincs, nem is volt, és soha nem is lesz hibátlan lexikon! ..............................68

Humora és szatírája ..............................................................................................69

PÁPAY SÁMUEL ....................................................................................................70

A nagylelkű mecénás ...........................................................................................70

TOLDY FERENC.....................................................................................................71

Névmagyarosítása.................................................................................................71

Toldy, Greguss és Hunfalvy................................................................................72

A hálás halottak.....................................................................................................72

Nagyravágyás ........................................................................................................72

A lantos Tinódi arcképe .......................................................................................73

ERDÉLYI JÁNOS ....................................................................................................73

“ Szűcs pátri” .........................................................................................................73

A poéta és a kritikus .............................................................................................74

GREGUSS ÁGOST ..................................................................................................74

Greguss nótája .......................................................................................................74

Greguss nótája ....................................................................................................................74

Egy híres szócsinálmánya ...................................................................................75

Három gyakorító ige.............................................................................................75

Greguss és ,,A brézói ludak”...............................................................................75

GYULAI PÁL ...........................................................................................................76

A németnyelvűség bújócskái ..............................................................................76

A híres párbaj hiteles története ...........................................................................77

Gyulai Pál és Deák Ferenc ..................................................................................78

Gyulai Pál úr évődései .........................................................................................79

Gyulai és Jókai ......................................................................................................80

Szójátékos kritika ..................................................................................................82

Gyulai és a magyar helyesírás ............................................................................82

Négy strófában – négy betegség kórképe .........................................................83

A Budapesti Szemle szerkesztő je.......................................................................84

Mi a különbség az írók és a nyelvészek társasága között? ............................85

Alázatos tisztelettel! .............................................................................................86

Kiss József és kis Pál............................................................................................86

Amikor a tanár úr nem készült... ........................................................................86

“Hadnagy uram... “ ...............................................................................................87

Gyulai és a pénz ....................................................................................................88

Kopik a szerkezet – romlik a memória..............................................................88

Egy visegrádi kirándulás .....................................................................................89

Jubileumi ünnep és királyi kitüntetés ................................................................89

Gyulai Pál nem ír alá Ferenc Józsefnek ............................................................90

“Az osztály titkárt meg kell becsülni!” .............................................................91

BEÖTHY ZSOLT .....................................................................................................91

Az első újkori Zsolt ..............................................................................................91

“Zoltán öcsém könyve” .......................................................................................91

Az első nagy olvasmányélmény .........................................................................92

A fiatal “kisfaludysta”..........................................................................................92

Egy kotnyeles ,,dicséret” története.....................................................................92

,,Irodalmunk rezgőnyíirfája” ...............................................................................93

A vizsgáztató professzor......................................................................................94

A tanárvizsgáló-bizottsági elnök ........................................................................94

Az érettségi biztos.................................................................................................95

“Beöthy bácsi” iskolai dolgozata .......................................................................95

Beteg vagy nem beteg? ........................................................................................96

Egy konyakos história ..........................................................................................97

Egy 1922. évi fö ljegyzésem ................................................................................97

HEINRICH GUSZTÁV ...........................................................................................98

A vizsgáztató professzor......................................................................................99

Csak az ökör következetes ............................................................................... 100

Tagválasztás az Akadémián ............................................................................. 100

PÉTERFY JENŐ.................................................................................................... 101

Pályakeresés, pályakezdet ................................................................................ 101

Étel, ital, dohány ................................................................................................ 101

RIEDL FRIGYES .................................................................................................. 102

Riedl Frigyes neve – Gyulai Pál álneve? ....................................................... 103

Szórakozottsági példatár ................................................................................... 103

Gonoszkodó tréfák............................................................................................. 105

Tréfák összevissza ............................................................................................. 106

Záróakkordok ..................................................................................................... 107

KATONA LAJOS.................................................................................................. 107

A jókedvű tudós ................................................................................................. 108

Nosztalgiák ......................................................................................................... 109

BAYER JÓZSEF ................................................................................................... 110

Miért Bayer, s miért nem Besenyő? ............................................................... 110

FERENCZI ZOLTÁN ........................................................................................... 111

Akik “csak úgy fejből” írnak ........................................................................... 112

TOLNAI VILMOS ................................................................................................ 112

KIRÁLY GYÖRGY .............................................................................................. 113

A tanár ................................................................................................................. 113

“Beszámíthatatlan... “ ........................................................................................ 114

A “három K” ....................................................................................................... 114

A láz ..................................................................................................................... 115

HORVÁTH JÁNOS .............................................................................................. 115

Gyulai Pál tanítványa az Eötvös -kollég iumban............................................ 116

Az Eötvös-kollégiumi tanár és az egyetemi professzor .............................. 118

PINTÉR JENŐ ....................................................................................................... 121

PUKÁNSZKY BÉLA ........................................................................................... 121

A müncheni liba ................................................................................................. 122

Egyetemen és családi körben ........................................................................... 122

BRISITS FRIGYES ............................................................................................... 123

Történetírók ................................................................................................................. 124

SINAI MIKLÓS ..................................................................................................... 124

BENKŐ JÓZSEF ................................................................................................... 125

Ítélőbírák szép vetélkedése............................................................................... 125

Aki iszik – és aki nem iszik.............................................................................. 126

HORVÁT ISTVÁN ............................................................................................... 126

Historikusok egymás közt ................................................................................ 126

Sujtással, de “sallang” nélkül........................................................................... 127

KEMÉNY JÓZSEF ................................................................................................ 127

HORVÁTH MIHÁLY .......................................................................................... 127

PAUR IVÁN ........................................................................................................... 128

PULSZKY FERENC............................................................................................. 129

Pulszky Ferenc házassága ................................................................................ 130

Köszöntésmód 48-ban ....................................................................................... 130

Pulszky Ferenc párbaja ..................................................................................... 130

Újság-honorárium .............................................................................................. 131

Orr-os történetek ................................................................................................ 131

RÖMER FLÓRIS ÉS HENSZLMANN IMRE ................................................ 133

IPOLYI ARNOLD................................................................................................. 134

JAKAB ELEK ........................................................................................................ 135

SALAMON FERENC ........................................................................................... 135

Pákh Albert és Salamon Ferenc közös színműve ......................................... 135

Katedrán .............................................................................................................. 137

A hivatalos lap szerkesztője ............................................................................. 137

NAGY IVÁN .......................................................................................................... 137

SZABÓ KÁROLY................................................................................................. 138

SZILÁGYI SÁNDOR ........................................................................................... 140

Szilágyi Sándor első vitézi tette ...................................................................... 140

Jókai t réfája ......................................................................................................... 140

Arany János tréfája ............................................................................................ 141

A szenvedélyes könyvgyűjtő ........................................................................... 144

THALY KÁLMÁN ............................................................................................... 144

HAMPEL JÓZSEF ................................................................................................ 145

FRAKNÓI VILMOS ............................................................................................. 146

Ez is szempont.................................................................................................... 148

Operáció után...................................................................................................... 148

ACSÁDY IGNÁC.................................................................................................. 148

Acsády Ignác protekciója a Fridényi bankjánál ............................................ 148

THALLÓCZY LAJOS .......................................................................................... 150

Thallóczy “felolvas”.......................................................................................... 150

Thallóczy frakkban ............................................................................................ 151

Három a páva?.................................................................................................... 151

A tarokkparti ....................................................................................................... 152

KÁROLYI ÁRPÁD............................................................................................... 152

LÁNCZY GYULA ................................................................................................ 153

BALLAGI ALADÁR ............................................................................................ 155

Tudósok harca .................................................................................................... 155

Ballag i Aladár könyvtári hagyatéka ............................................................... 156

ANGYAL DÁVID................................................................................................. 157

“Error in persona”.............................................................................................. 157

MAHLER EDE ...................................................................................................... 158

Az egyiptomi ásatások csodái.......................................................................... 158

MÁRKI SÁNDOR................................................................................................. 158

M I K A SÁNDOR ................................................................................................ 159

KUZSINSZKY BÁLINT ...................................................................................... 159

SZEKFÜ GYULA .................................................................................................. 160

A tudós tévedése ................................................................................................ 160

A tudós dicsérete................................................................................................ 162

Sóskifli a hadtörténelemben ............................................................................. 162

A Magyar Történet írója az Egyetemi Könyvtárban.................................... 164

,,Ede megevé kenyerem” .................................................................................. 165

A gyanúba vett Szekfű Gyula .......................................................................... 166

BOLGÁR ELEK .................................................................................................... 167

MÁTRAY GÁBOR ............................................................................................... 168

KÁLDY GYULA ................................................................................................... 170

Az életmentő nyelvtudás .................................................................................. 170

BARTÓK BÉLA .................................................................................................... 171

KODÁLY ZOLTÁN ............................................................................................. 172

Népdalgyűjtés a Alföldön................................................................................. 172

Szabálytalan közlekedés ................................................................................... 173

ISOZ KÁLMÁN .................................................................................................... 173

HARASZTI EMIL ................................................................................................. 174

GEREVICH TIBOR .............................................................................................. 175

,,Klebi” és ,,Yvor” Rómában ........................................................................... 175

Bürokráciamentes ügyintézés .......................................................................... 176

GENTHON ISTVÁN ............................................................................................ 176

FITZ JÓZSEF ......................................................................................................... 178

A bölcs ügyintézés............................................................................................. 179

Jogászok ....................................................................................................................... 179

KÖVY SÁNDOR................................................................................................... 179

A tanár bosszúja ................................................................................................. 180

A ruha is teszi az embert! ................................................................................. 180

Kövy Sándor szőlőskertet vásárol................................................................... 180

HORVÁT BOLDIZSÁR ...................................................................................... 182

Hogyan dolgozott a perrendtartáson? ............................................................. 182

Hogyan készített proklamációt? ...................................................................... 182

Két igazságügy-min iszter ................................................................................. 183

KERKÁPOLY KÁROLY .................................................................................... 184

Az alábbi történetekhez Kerkápoly Károly életrajzából tudnunk kell ennyit:184

Született filozófus .............................................................................................. 184

Hogy nem lett belőle szentgáli b író? .............................................................. 184

“Keveset olvasni, sokat gondolkodni!” .......................................................... 185

A honvédelmi államtitkár ................................................................................. 186

A minis zteri lakás .............................................................................................. 186

A diplomácia és a só.......................................................................................... 189

A bajai deputáció ............................................................................................... 189

Még egy deputáció............................................................................................. 190

A megnyert fogadás........................................................................................... 190

A drága könyv .................................................................................................... 191

Az összeférhetetlenségi törvény ...................................................................... 191

WENZEL GUSZTÁV ........................................................................................... 192

A sarkantyúi vitézek .......................................................................................... 192

Közjogi v izsga .................................................................................................... 192

Unalom ellen....................................................................................................... 193

KŐNEK SÁNDOR ................................................................................................ 193

BERDE ÁRON....................................................................................................... 193

SZILÁGYI DEZSŐ ............................................................................................... 195

Hogyan lett egyetemi tanár? ............................................................................ 195

A büntetés súlyossága ....................................................................................... 196

Szilágyi Dezső szivarja ..................................................................................... 196

Kortesúton ........................................................................................................... 197

Kit becsült Szilágyi Dezső? ............................................................................. 198

A legliberálisabb ember .................................................................................... 198

Szilágyi Dezső és Gyulai Pál ........................................................................... 198

Szilágyi Dezső nyájaskodása ........................................................................... 199

A legsúlyosabb koponyák ................................................................................ 199

PULSZKY ÁGOST ............................................................................................... 199

Párbajbistória ...................................................................................................... 200

Jelenet a folyosón............................................................................................... 201

“Várjon!” ............................................................................................................. 201

Pailleron és Pulszky........................................................................................... 202

HAJNIK IMRE....................................................................................................... 202

ANTAL GYULA ................................................................................................... 202

MARISKA VILMOS ............................................................................................ 203

A protekció.......................................................................................................... 204

SÁGHY GYULA ................................................................................................... 204

Parlamenti beszéd “közbeszólásokkal” .......................................................... 204

BOCHKOR KÁROLY.......................................................................................... 205

LÁNG LAJOS ........................................................................................................ 206

SZENTMIKLÓSI MÁRTON .............................................................................. 206

SZLADITS KÁROLY .......................................................................................... 206

MESZLÉNY ARTÚR ........................................................................................... 207

ANGYAL PÁL....................................................................................................... 207

TOMCSÁNYI MÓRIC ......................................................................................... 208

BALÁS KÁROLY................................................................................................. 208

HÉBELT EDE ........................................................................................................ 209

Filozófusok – Pedagógusok ...................................................................................... 210

SZILÁGYI ISTVÁN ............................................................................................. 210

A tanár és tanítványai........................................................................................ 211

BARTONIEK GÉZA ............................................................................................ 212

FINÁ CZY ERNŐ................................................................................................... 213

Párbeszéd a dohányzási szünetben.................................................................. 213

PROHÁSZKA LAJOS .......................................................................................... 213

A természettudósok köréből ........................................................................................................ 215

Polihisztorok ................................................................................................................ 215

BRASSAI SÁMUEL ............................................................................................. 215

A hosszú élet titka .............................................................................................. 215

A gimnáziumi tanár ........................................................................................... 216

Növényvédelem – szabatos szöveggel ........................................................... 218

Egy polémia költői emléke ............................................................................... 218

Szemere Miklósnak......................................................................................................... 219

Brassai és Gyulai................................................................................................ 219

A londoni tószt ................................................................................................... 221

Az egyetemi tanár .............................................................................................. 221

Jókai humoreszkje ............................................................................................. 223

A különc Brassai ................................................................................................ 224

A szórakozott professzor .................................................................................. 225

A muzsikus Brassai ........................................................................................... 226

MENTOVICH FERENC ...................................................................................... 228

Nagykörösön....................................................................................................... 228

Marosvásárhelyt ................................................................................................. 229

Mentovich, mint a német nyelv tanára ........................................................... 230

HERMAN OTTÓ................................................................................................... 231

Egy ,,cicerós” vezércikk következményei ..................................................... 231

Nem a ruha teszi az embert!............................................................................. 232

Gyűjteni – tudni kell! ........................................................................................ 232

Házasodik a tudós .............................................................................................. 233

Herman Ottó “rettenetes mondata”................................................................. 234

Egy népszerű könyv vidám kalandja .............................................................. 234

A lillafüred i “Peleháza” kirab lása................................................................... 235

Orvosok ........................................................................................................................ 238

HUNYADI FERENC ............................................................................................ 238

A fejedelem és a szúnyog ................................................................................. 238

JESZENSZKY JÁNOS ......................................................................................... 239

Veszedelmes betűjáték...................................................................................... 239

BALASSA JÁNOS ................................................................................................ 240

A hisztéria gyógyítása “egy kis paraszt-tudománnyal”............................... 240

A nyelv ................................................................................................................ 242

Az anatómia és a dráma .................................................................................... 243

Az anatómia és a történelein ............................................................................ 244

A sebész és a hordár .......................................................................................... 244

A mikrocephalus ................................................................................................ 244

Halott az asztalon ............................................................................................... 245

Professzorok az asztalon................................................................................... 245

Lovasút és szivar................................................................................................ 246

JENDRÁSSIK JENŐ ............................................................................................ 246

A bukás ellen ...................................................................................................... 246

SCHEUTHAUER GUSZTÁV............................................................................. 247

A vizsgáztató professzor................................................................................... 247

A vizsgázó professzor ....................................................................................... 247

KOVÁCS JÓZSEF ................................................................................................ 248

A fiatal orvos költségvetése ............................................................................. 249

SZILÁGYI ETE ..................................................................................................... 249

HŐGYES ENDRE ................................................................................................. 251

Vidám történet a kísérleti nyulacskákról ....................................................... 251

Diagnózis a Schwarczerban ............................................................................. 252

PONORI TÖRÖK AURÉL .................................................................................. 252

Ki-ki maga mestersége szerint... ..................................................................... 252

GENERSICH ANTAL .......................................................................................... 252

TAUFFER VILMOS ............................................................................................. 253

Köszönetnyilvánítás a színpadról.................................................................... 253

BÓKAY ÁRPÁD ................................................................................................... 253

A kiváló diák ...................................................................................................... 254

Indexaláírás ......................................................................................................... 254

A furcsa növénycsalád ...................................................................................... 255

DOLLINGER GYULA ......................................................................................... 255

MAKARA LAJOS................................................................................................. 255

Mi a különbség a gazdag és a szegény betegek közölt? .............................. 256

KÉTLY KÁROLY ÉS KÉTLY LÁSZLÓ ......................................................... 256

JAKABHÁZY ZSIGMOND................................................................................ 257

A “Békevár” márványtáblája ........................................................................... 257

Tussilago farfara ................................................................................................ 258

Hová való? .......................................................................................................... 259

KELEN BÉLA ÉS BARÁTI TÁRSASÁGA .................................................... 260

BLASKOVICS LÁSZLÓ ..................................................................................... 261

FARKAS GÉZA .................................................................................................... 262

WINTERNITZ ARNOLD .................................................................................... 262

ELISCHER GYULA ............................................................................................. 263

A kolléga ............................................................................................................. 263

VEREBÉLY TIBOR ............................................................................................. 263

A hosszú élet titka .............................................................................................. 264

A klinikai koszt .................................................................................................. 265

Matematikusok ............................................................................................................ 265

DUGONICS ANDRÁS ......................................................................................... 265

Magyarról – magyarra ....................................................................................... 266

Dugonics András a katedrán ............................................................................ 266

A KÉT BOLYAI .................................................................................................... 267

BOLYAI FARKAS................................................................................................ 267

BOLYAI JÁNOS ................................................................................................... 269

FEJÉR LIPÓT ......................................................................................................... 272

Fejér Lipót az elemiben és a közép iskolában ................................................ 273

Kolozsvárt ........................................................................................................... 273

A pesti professzor .............................................................................................. 274

SZELE TIBOR ....................................................................................................... 276

VARGA OTTÓ ...................................................................................................... 276

Fizikusok – Kémikusok ............................................................................................. 277

JEDLIK ÁNYOS.................................................................................................... 277

Bezzeg a rég i jó időkben!... .............................................................................. 277

Mit ígér a túlvilág? ............................................................................................ 278

EÖTVÖS LORÁND.............................................................................................. 278

Mozaikok pesti diákéveiből ............................................................................. 278

Párbajon szerzett barátság ................................................................................ 279

Vizsgajelenetek .................................................................................................. 280

Apróságok ........................................................................................................... 282

KÖVESLIGETHY RADÓ ................................................................................... 282

Az Eötvös-inga víz- és tűzjelzése ................................................................... 283

A józanság jutalma ............................................................................................ 284

ORTVAY RUDOLF.............................................................................................. 285

A “fenség” varázsa ............................................................................................ 285

FABINYI RUDOLF .............................................................................................. 288

WINKLER LAJOS ................................................................................................ 288

Mikor megy aludni a tisztességes ember? ................................................... 288

A disznó és a kémia ........................................................................................... 289

Ki lármázik odakünn? ....................................................................................... 289

A pókháló ............................................................................................................ 289

Geológusok – Mineralógusok................................................................................... 290

SZABÓ JÓZSEF .................................................................................................... 290

KRENNER JÓZSEF .............................................................................................. 291

A Magyar Nemzeti Múzeum ásványtári igazgatója ..................................... 291

Az egyetemi professzor .................................................................................... 292

Még egypár nyelvi csodabogár........................................................................ 295

“Krenner-vizsgán nem lehet megbukni.” (?) ................................................. 295

SEMSEY ANDOR................................................................................................. 296

LÓCZY LAJOS ...................................................................................................... 297

Szivarral – gyufa nélkü l.................................................................................... 297

Kéziratok viszontagsága – kesztyűvel és ezüstfejű bottal .......................... 298

Nem a ruha teszi az embert .............................................................................. 300

Lóczy első látogatása a Cholnoky-villában ................................................... 301

KOCH ANTAL ...................................................................................................... 302

SCHMIDT SÁNDOR............................................................................................ 303

RÉZ GÉZA .............................................................................................................. 303

A főhercegi akna ................................................................................................ 303

NOPCSA FERENC ............................................................................................... 304

Párizs, Brüsszel, London .................................................................................. 304

Munkaasztal a British Museumban................................................................. 305

Földrajztudósok........................................................................................................... 305

CHOLNOKY JENŐ .............................................................................................. 305

Vasúti kaland ...................................................................................................... 305

Kollokvium a bálnáró l ...................................................................................... 306

MENDÖL TIBOR.................................................................................................. 306

Csillagászok ................................................................................................................. 307

HELL MIKSA ........................................................................................................ 307

FÉNYI GYULA ..................................................................................................... 308

Zoológusok – Botanikusok ....................................................................................... 309

FRIVALDSZKY IMRE ........................................................................................ 309

Az éjjeli fogás ..................................................................................................... 309

KANITZ ÁGOSTON ............................................................................................ 312

APÁTHY ISTVÁN................................................................................................ 312

Az esernyő........................................................................................................... 312

TUZSON JÁNOS ................................................................................................... 313

Feltalálók / Műegyetemi tanárok / ........................................................................... 314

Mérnökök ..................................................................................................................... 314

IRINYI JÁNOS ...................................................................................................... 314

A gyufa feltalálója ............................................................................................. 314

Menyegző – ezüstmenyegzővel....................................................................... 315

DOBRÁNSZKY PÉTER ...................................................................................... 315

NENDTVICH KÁROLY ..................................................................................... 316

SZTOCZEK JÓZSEF ............................................................................................ 316

BRESZTOVSZKY BÉLA .................................................................................... 317

Előadás................................................................................................................. 317

Vizsga .................................................................................................................. 317

ILOSVAY LAJOS ................................................................................................. 318

Előadásaiból........................................................................................................ 318

Vizsga .................................................................................................................. 319

KOSSALKA JÁNOS ............................................................................................ 319

Vizsgajelenet ...................................................................................................... 320

KUNTNER RÓBERT ........................................................................................... 320

KÜRSCHÁK JÖZSEF .......................................................................................... 321

Előadásaiból........................................................................................................ 321

Vizsgák következnek......................................................................................... 321

Mennyi egy egyetemi tanárnak a fizetése az 1920-as évekbeli infláció idején? 322

Kürschák a bölcsészeti karon........................................................................... 323

VARGA JÓZSEF ................................................................................................... 324

Előadás................................................................................................................. 324

Vizsga .................................................................................................................. 324

WITTMANN FERENC ........................................................................................ 325

Előadás................................................................................................................. 325

Vizsga .................................................................................................................. 326

Technikusok egymás között............................................................................. 327

A tudós................................................................................................................. 327

HEVESI GYULA ................................................................................................... 328

Műegyetemi professzorok ................................................................................ 328

Találmánya és a tőkések ................................................................................... 330

Találmánya és a k. u. k. hadsereg.................................................................... 331

Névtelenül .................................................................................................................... 332

Idill – seprűvel és vödörrel............................................................................... 332

A honorárium...................................................................................................... 333

Mire jó a professzori kinevezés? ..................................................................... 333

Oh, azok a női könnyek! ................................................................................... 334

Egy “örökifjú” professzor emlékezete ........................................................... 334

Hogyan kell jubileumi Emlékkönyvre szert lenni? ...................................... 336

A megrövid ített államtitkár .............................................................................. 338

Három levél a szórakozottság babérágáról .................................................... 339

Jegyzetek ...................................................................................................................... 340

FORRÁSOK ÉS FELHASZNÁLT IRODALOM ........................................... 340

A főbb források rövidítése................................................................................ 340

Kiadja a Gondolat, a TIT kiadója

Felelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Kenessey Béla

Műszaki vezető: Kálmán Emil

Műszaki szerkesztő: Keresztes Mária A borító és kötésterv Laurik István munkája

Megjelent 10 200 példányban,

31 (A5) ív terjedelemben Ez a könyv az MSZ 5607-59 és 5602-55 szabványok szerint

készült 72-3 Pécsi Szikra Nyomda – F. v.: Melles Rezső