Az öt meditációs Buddha

VAIRÓCSANA BUDDHA - A BOLDOGSÁG MAGA

Vairócsana Buddhát néha ős-Buddhának (ádi-buddha) vagy legfelsőbb Buddhának nevezik. Az üresség bölcsességét képviseli. Úgy vélik, hogy ő a megszemélyesítője a dharmakájának, azaz ő minden, megtestesületlen, mentes minden jellemvonástól és

megkülönböztetéstől. Amikor a meditációs buddhákat együtt ábrázolják egy mandalában, Vairócsana van középen.

Vairócsana fehér, minden színt képvisel, és szimbóluma a Dharma-kerék. Kezével a Tan kerekének forgatását mutatja. Az első léthalmazzal, a formával áll kapcsolatban. A

Vairócsanán való meditáció legyőzi a tudatlanságot.

Vairócsana vagy Mahávairócsana (szanszkrit Vairocana, Mahāvairocana , kínaiul Dàrì Rúlái illetve Pílúzhēnàfó, japánul Dainicsi nyorai illetve Birusana-bucu, tibetiül Nam-par-snang mdzad, koreaiul Birojanabul vagY Daeil Yeorae, vietnamiul Đại Nhật Như Lai) egy égi buddha, akit (pl. az Avatamszaka szútrában) gyakorta értelmeznek a történelmi Buddha

boldogság testeként; úgyis hivatkoznak rá, mint a Buddha igazság teste illetve "a nagy nap buddha." A kínai-japán buddhizmusban úgy tekintenek rá, mint az üresség buddhista

koncepciójának megtestesítőjére. A vadzsrajána buddhizmusban Vairócsana az öt bölcsességbuddha világának középen helyezkedik el. A tibeti buddhizmusban minden

bölcsességbuddhához kapcsolódik egy női buddha is; eszerint Vairócsana hitvese Fehér tárá.

Vairócsana nem összetévesztendő Virócsanával, aki az Aszurák (egyfajta természetfeletti lények) királyaként szerepel a Csándogja Upanisad nyolcadik fejezetében.

Vallási történelme

Vairócsana először a Brahma háló szútrában tűnt fel:

„ Most én, Vairócsana buddha ülök a lótusz alapzaton; az engem körülvevő ezernyi virágon ezernyi Sakjamuni buddha van. Minden virág száz milliónyi világot támogat, s minden

világban megjelenik egy Sakjamuni Buddha. Mindegyikük egy bódhifa alatt ül, és egyidejüleg érik el a tökéletes megvilágosulást. Mindennek a megszámlálhatatlan sok

buddhának az "eredeti teste" Vairócsana. ”

Megmelítik a Virágfüzér szútrában is; ugyan a Vairócsanára vonatkozó doktrina javarészt a Mahávairocsana szútra tanításain és kisebb részt a Vadzsraszekhara szútrán alapul. Sákjamuni

Buddha díszítő jelzőjeként is szerepel az Egyetemes Erény bódhiszattván való meditálás c. szútrában, mint aki az Állandóan nyugodt fény nevű helyen tartózkodik. Vairócsana kiemelt

szerepet kap a kínai Hua-jen (kínaiul Huáyán Zōng) buddhista iskolában, továbbá a japán Kegon és singon buddhizmusban. A singon esetében Vairócsana központi szerepet játszik.

A kínai-japán buddhizmusban Vairócsanát - mint a hódolat tárgyát - fokozatosan felváltotta Amitábha buddha, nagyrészt a Tiszta föld buddhizmus növekő népszerűsége miatt; viszont

öröksége továbbra is fennáll a Tódai-dzsi templomnál található hatalmas bronz szobron át, és persze a singon buddhizmuson keresztül, ami egy jelentős kisebbséget képvisel a japán

buddhisták körében.

Francis Xavier római katolikus misszionáriust, Japánba látogatásakor üdvözölték a singon szerzetesek, mivel Istenre Dainicsiként hivatkozott. Ahogy Xavier többet tanult a világ vallási

árnyalatairól, helyettesítette a "Deusu" kifejezést, amit a latin és portugál "Deus" szóból származtatott.

Dohan, egy singon szerzetes, úgy hivatkozott a két nagy buddhára (Amitábha és Vairócsana), mint egy és ugyanazon Dharmakája buddha, aki a valódi természete, lényege, minden

jelenségnek és lénynek. Egy singon követő egyre több mindent megérthet abból, amiről Dohan szerzetes beszél ezzel kapcsolatban; ahogy Dr. James Sanford rámutat: ott a megértése

annak, hogy Amitábha a Dharmakája buddha, Vairócsana; aztán annak a felfogása, hogy Amitábha, mint Vairócsana ezen tér és idő univerzumában örökké megnyilvánul. Végül pedig, ott a legbelső ráeszmélés, miszerint Amitábha a valódi természete (fizikailag és

spirituálisan) minden lénynek, hogy ő az omnivalens bölcsesség-test, ő a meg-nem-született, meg-nem-nyilvánuló, változatlan valóság, ami minden jelenség legmélyén csendesen

meglapul.

Vairócsana szobrok

Az ürességre való tekintettel masszív mérete és ragyogása a Vairócsana szobroknak emlékezetőül szolgál, hogy minden feltételhez kötött létforma üres, s nincs állandó identitása.

Tódai-dzsi nagy buddhája (Narában a Kegon buddhista templomnál) a világ legnagyobb bronzból készült Vairócsana szobra; az afganisztáni "bájimáni buddhák" néven ismert

(szintén Vairócsana szobrok) nagyobbak voltak, ám ezeket 2001-ben a tálibok megsemmisítették.

Jáva szigetén található Magelangban (Borobudurhoz közel) a Mendut buddhista templom, melyet a Szailendra-dinasztia épített a IX. században, szintén Vairócsanának lett szentelve. Itt

egy három méter magas Vairócsana szobor ülő helyzetben ábrázolja a bölcsességbuddhát, amint éppen a dharmacsakra mudrát formálja. A szobrot kétoldalról Avalókitésvara és

Vadzsrapáni alakjai szegélyezik.

A kínai Honan tartomány Lushan megyéjében található Tavaszi templom buddhaként ismert (szintén Vairócsanát ábrázoló) szobor, a maga 126 méterével jelenleg a világ legmagasabb

szobra.

AMÓGHASZIDDHI - A MAKULÁTLAN BETELJESÜLÉS

Amóghasziddhi Buddha a Tibeti Halottaskönyvben jelenik meg, minden tett megvalósítását képviseli. Keresztezett vadzsrát tart, amit dupla dorzsénak is neveznek*, a megvalósítást és beteljesítést jelképezve minden irányban. Zöld fényt sugároz, ami a

megvalósuló bölcsesség fénye.

Amóghasziddhi északon uralkodik és a negyedik léthalmazzal, a késztetésekkel áll kapcsolatban. Az Amóghasziddhin való meditáció legyőzi az irigységet és féltékenységet.

Az őt megjelenítő képben a keze a rettenthetetlenség mudráját formálja.

A vadzsrajána buddhizmusban Amóghasziddhi (kínaiul Chengjiu Rulai, japánul Fukúdzsódzsu nyorai, tibetiül Dön yö drub pa, vietnamiul Thành Tựu Như Lai) egyike az öt

bölcsességbuddhának, és a buddhista út eredményével valamint az irigység mérgének megsemmisítésével hozzák összefüggésbe. Nevének jelentése: "Kinek teljesítménye nem

hiábavaló." Hitvese Zöld Tárá (Tárá jelentése "Nemes megszabadító" vagy "Nemes csillag"), hátasai pedig a garudák (nagy mitikus madárszerű lények). A karma családba tartozik,

melynek a dupla vadzsra/mennykő a családi szimbóluma.

Jellemzői

Amóghasziddhivel kapcsolatba hozzák a fogalmi szkandhát (egy jelenség-halmaz, amibe az éntudat kapaszkodhat) vagy fogalmi elmét (ellentétben a fogalommentes vagy érzékelő elmével). A buddhista utak elősegítése érdekében megbékítí a gonoszságot; ezt fejezi ki szimbóluma, a Hold. A bátorság mudrájának gesztusával szimbolizálja ön- és követői

bátorságát a mérgekkel vagy káprázatokkal szemben.

Műalkotásokban általában zöld színű és a széllel vagy levegővel társítják; évszaka a nyár, égi negyede pedig az északi égtáj.

RATNASZAMBHAVA - A BÜSZKESÉG NÉLKÜLI BŐSÉG TEREMTŐJE

Ratnaszambhava Buddha a gazdagságot képviseli. Sárga színe szimbolizálja a földet és termékenységet. Egy kívánság-megvalósító ékszert (csintámani) tart. Délen uralkodik és

a második léthalmazzal, az érzékeléssel áll kapcsolatban. A Ratnaszambhaván való meditáció legyőzi a büszkeséget. A kezét kívánság-teljesítő mudrában tartja.

A vadzsrajána buddhizmusban Ratnaszambhava (szanszkrittül Ratnasambhava, japánul Hósó nyorai vagy Hódzsó nyorai, tibetiül Rinchen Jung ne, mongolul Erdeni garkhu yin oron) egyike az öt bölcsességbuddhának. Ratnaszambhava mandalái és mantrái a nyugalom és

egyenlőség fejlesztésére összpontosítanak, s a vadzsrajána buddhizmusban a büszkeség és mohóság elpusztítására való törekvéssel társítják.

Ratnaszambhava az öt bölcsességbuddha világának déli részén helyezkedik el; hátasa egy ló vagy egy oroszlán pár. A tibeti buddhizmusban minden bölcsességbuddhához kapcsolódik egy női buddha is, eszerint Ratnaszambhava hitvese Mamaki; kíséretében pedig gyakorta

feltűnik a világi dharmapála Vaiszravana. A haragos istenségek közül Kundaliként testesül meg.

Szövegi történelem

Az első írásos emlékek, amik Ratnaszambhavát említik, a mahájána Aranyfény szútra (Ārya Suvarna-prabhā-sottamasutrendrarājamahāyana Sutra) és a IV. századbeli Guhjaszamadzsa

tantra. Ezt követően jó néhány vadzsrajána írásban is feltűnik. A róla szóló legkidolgozottabb leírást az Advjavadzsra sangrahnak a Pancsakara nevű szekciójában találhatjuk.

Jellegzetességei

Ratnaszambhavát az érzések vagy érzelmek halmazával (szkandha) illetve ennek a halmaznak a tudatállapothoz kötődő kapcsolatával társítják; továbbá a drágakő szimbólummal, mely

megegyezik családjával (Ratna/drágakő). A dharma ismeretének bővítése/gazdagítása érdekében a buddhizmust hivatott elősegíteni. A képzőművészetekben az adakozás

mudrájával (kézmozdulatával) ábrázolják. Színe a sárga/arany, alkotóeleme a Föld, égtája és egyben tiszta földje is a dél, évszaka az ősz.

A Tibeti halottaskönyvben (Bardo Thodol) Mamakival egyesülve ábrázolják, társaságában pedig Ákásagarbha, Szamantabhadra, Mala, és Dhupa bódhiszattvákat tüntetik fel.

AKSÓBHJA - A HARAGMENTES, A NAGY EGYÜTTÉRZŐ

Aksobhja egy szerzetes volt, aki megfogadta, hogy sosem fog haragot vagy ellenszenvet érezni más élőlény iránt. E fogadalom betartásában megingathatatlan volt és hosszú

iparkodás után buddhává vált.

Aksobhja egy égi buddha, aki a keleti paradicsom, Abhiratí fölött uralkodik. (Érdemes megjegyezni, hogy a paradicsom az elme állapotaként értendő inkább, nem pedig fizikai

helyként.) Akik Aksobhja fogadalmát betartják, Abhiratíban születnek újra és nem esnek már vissza a tudatosság alacsonyabb szintjeire.

Aksobhját a buddhista ikonográfiában általában kék, néha arany színűnek ábrázolják, leggyakrabban jobb kezével a földet érintve. Ez a föld-érintő mudra (stilizált kéztartás),

amit a történelmi Buddha használt, amikor a földet tanújául kérte a megvilágosodásához. Bal kezében egy vadzsrát tart, az üresség szimbólumát. Aksobhja az öt léthalmazban az ötödikhez, a tudatossághoz kapcsolható. A buddhista tantrában a

meditációban való felidézése segít a haragon és gyűlöleten való felülkerekedésben.

A vadzsrajána buddhizmusban Aksobhja  (szanszkrittül Akṣobhya, kínaiul āchùrúlái, japánul Asuku nyorai, tibetiül mikyopa, mongolul  Ködelüsi ügei) egyike az öt bölcsességbuddhának, s Adi-buddha szülötte, aki az öntudatot a valóság egy nézőpontjaként képviseli. Megegyezés

alapján a Gyémántbirodalom keleti részén helyezkedik el, s ő a keleti tiszta föld ('Az örömteli') Abhirati uralkodója. A tibeti buddhizmusban minden bölcsességbuddhához kapcsolódik egy női buddha is, eszerint Aksobhja hitvese Lokaná; általában két elefánt

társaságában ábrázolják. Színe a kék, jellegzetességei közé tartozik a harang, három köpeny, egy bot, drágakő, lótuszvirág, imádkozó kerék, és egy kard. Számos kisugárzása van.

Eredet

Aksobhja a legrégebbi (147 A.D.) ismert, az "Aksobhja buddhaföldjének szentírása" című Tiszta föld szövegben jelenik meg. Ezen szentírás szerint, a gyönyör keleti világában egy

szerzetes a dharmát kívánta gyakorolni, és esküt tett, hogy egyetlen lény iránt sem fog haragot vagy rosszindulatot érezni, amíg el nem éri a megvilágosulást. Kellően bizonyítván

"mozdíthatatlanságát", célja elérését követően ő lett Aksobhja buddha.

Aksobhját néha összekeverik Acsalával (japánul Fudó mjóó), akit szintén mozdíthatatlannak neveznek szanszkrittül. Acsala viszont nem buddha, ő a vadzsrajána buddhizmusban egyike a

Méhbirodalom öt bölcsességkirályának.

Bhaisadzsjaguru (a Gyógyító buddha) érkezése előtt Aksobhja körül, mint orvosló buddha, egy kisebb kultusz volt Japánban; ugyan a mai napig mindkettőjüket megtalálni a Japán

singon buddhizmusban.

Nemrégiben Pakisztánban a Badzsaur gyűjteményben felfedezett Gándhárí nyelven írt szövegekben megtalálták egy korai mahájána szútra részeit, melyek említést tesznek

Aksobhjáról. A paleográfiával végzett előzetes kormeghatározás alapján a késői I. és korai II. század közé teszik eredetét; a végső radiokarbonos kormeghatározás még folyamatban van.

Ezekről az írásokról Dr. Ingo Strauch adott közzé előzetes jelentést; az Aksobhja szövegekről szóló munkáját pedig a közeljövőben tervezi kiadni.

Ikonográfia

Aksobhja a megtestesítője a "tükörszerű tudatosság"nak (szanszkrittül ādarśa-jñāna), ami egyike az Öt bölcsességnek (szanszkrittül panycsadzsnyána); azon ismeretnek, hogy mi valós

és mi illúzió, vagy puszta tükörképe a tényleges valóságnak. A tükör, maga az elme: tiszta, mint az ég, üres, s mégis ragyogó. A tér és idő minden képét magában hordozza, de azok

mégsem érintik meg. Az örökkévaló elmét képviseli; éleselméjűsége beragyogja a nemtörődömség/tudatlanság sötétségét, s keresztülvág a zavarodottságon.

A Vadzsra családot, melybe Aksobhja is tartozik, az ésszel és értelemmel kapcsolják össze, illetve a vízzel. Ezért is a vadzsra színei a kék vagy a fehér. Világos fehér, mint a nap amit

visszatükröz a vízfelszín, és kék, mint az óceán mélye. Még ha az óceán felszínén hullámok is csapnak össze, a mélye zavartalan/mozdíthatatlan marad. S bár a víz légiesnek, súlytalannak

tűnhet, valójában viszont rettentően nehéz. A víz befolyik a legmélyebb helyekre, s ott letelepszik. Szilárd sziklán vágja át magát, de teszi mindezt nyugodtan, erőszak nélkül. Mikor megfagy, kemény, éles, és tiszta (mint az elme), de ahhoz, hogy a legtöbbet hozza ki magából,

folyékonynak és alkalmazkodónak kell lennie (mint az áramló folyó). Ezek mind létfontosságú tulajdonságai Aksobhjának.

Sok haragos istenséget ábrázolnak kék színben, mert megtestesítik a gyűlöletnek és agressziónak a bölcsességgé és megvilágosultsággá változtatott energiáját.

AMITUOFO - A TISZTA FÖLD VÉGTELEN FÉNYE

Amitábha Buddha talán a legismertebb közülük. A Tiszta Föld (Hua-jen) buddhizmus középpontjában az Amitábha iránti áhítat áll. (Ázsiában a Tiszta Föld iskola a

mahájána buddhizmus egyik legnagyobb irányzata.) A történet szerint Amitábha régen király volt, aki lemondva trónjáról, szerzetesnek állt. Dharmakára bódhiszattvának hívták, és mint szerzetes, szorgalmasan gyakorolt öt világkorszakon át és eljutott a

megvilágosodásig és buddhává vált. Amitábha Buddha a nyugati paradicsom, Szukhávatí fölött uralkodik, amit Tiszta Földnek is neveznek. Akik a Tiszta Földön

születnek újra, élvezettel hallgatják Amitábha tanításait a Tanról, egészen addig, amíg készen nem állnak belépni a Nirvánába.

Amitábha szimbolizálja a könyörületességet és bölcsességet. Az öt léthalmaz (szkandha vagy khandha) közül a harmadikat, az észlelést képviseli. Gyakran jelenítik meg

Avalókitésvara társaságában. Az Amitábhán való tantrikus meditáció a vágy ellenszere. Szimbóluma a lótusz, ami jóindulatot és tisztaságot jelent.

A Kínában rendkívül népszerű Tiszta-föld (Jingtu) iskola azt tanítja, hogy az emberek csakis Amitábha Buddha (Amituo Fo) megváltó ereje által szabadulhatnak ki a létforgatag

szenvedéseiből, és kerülhetnek közelebb a nirvána tiszta tudatállapotához, a buddhaság létformájához. Gyarló világunkban a szellemi előrelépés gyakorlatilag lehetetlen. E hit

követői szerint Amitábha Buddha segítsége nélkül valamennyi ember arra van kárhoztatva, hogy a vágy, tudatlanság és szenvedés jellemezte, szennyezett világokban újjászületve

kóboroljon.

Amitábha Buddha

Amitábha Buddha kultusza nagyjából öt évszázaddal a történelmi Sákjamuni Buddha halála után, vagyis az első század körül alakult ki Indiában, a mahájána („nagy kocsi”) irányzatán

belül. A mahájána nagyon sok szempontból eltér a buddhizmus korai irányzataitól, és Sákjamuni Buddhán kívül számos más buddhát is tisztel és dicsőít. A mahájána szent

szövegei által bemutatott mitikus buddhák közül Kínában Amitábha örvend a legnagyobb tiszteletnek és népszerűségnek. Az Amitábha szó jelentése „végtelen fény”; az istenség másik neve Amitájusz, amely „végtelen életet” jelent. A szútrák szerint Amitábha égi birodalma, a

Szukhávatí – jelentése „boldog föld” – nyugati irányban helyezkedik el, ő maga ebben a nyugati paradicsomban időzik, innen segít a lényeken, és végtelen fénye a világra ragyog.

Amitábha népszerűségét annak köszönheti, hogy a szútrák együtt érző, végtelenül könyörületes buddhának ábrázolják, aki fogadalmat tett, hogy a lényeket megmenti a

szenvedéstől. Az Amitábha-kultusz legfontosabb szent szövege a Wuliangshou jing, vagyis a

Végtelen élet (Amitájusz) szútrája. Ez a szent szöveg elbeszéli, hogy egy Dharmakára nevű szerzetes hogyan tett fogadalmat a lények megmentésére, hogyan érte el a megvilágosodást,

és hogyan vált Amitábha néven buddhává.

A könyörületes istenség

Amitábha legfontosabb segítője Avalokitésvara, a könyörületesség bódhiszattvája, aki meghallja a szenvedők segélykéréseit, és megjelenik a világban. Kínai megfelelője Guanyin, más néven Guanshiyin, nevének jelentése: „aki meghallja a világ hangjait”, vagyis a lények segélykéréseit és imáit. Különösképpen azokon segít, akiket nagyon nagy veszély fenyeget,

például kard, lánc, tűz, víz vagy démonok. Kínában a nők fiúgyermekért is imádkoztak hozzá. Valószínűleg ez az oka annak, hogy az eredetileg férfiként ábrázolt bódhiszattva a Song-kortól (960–1279) fokozatosan női vagy semleges nemű alakot öltött. Guanyin kultusza rendkívül elterjedt a kínai buddhizmusban, napjainkban szinte minden kolostorban és templomban megtaláljuk a szobrát. Guanyint a szent szövegek ezerkarú és ezerszemű

lényként mutatják be, ezért gyakran ábrázolják nagyon sok karral, minden tenyerében egy-egy szemmel, ami azt jelképezi, hogy mindent lát, és mindenkor képes a lények érdekében

cselekedni.

A könnyű ösvény

Az Amitábhával foglalkozó szövegek már a buddhista térítés legkorábbi időszakában eljutottak Kínába, azonban az Amitábha-kultusz kezdetének a 402. évet tekintik, amikor egy

Huiyuan nevű szerzetes, valamint világi hívei és szerzetes tanítványai Amitábha képmása előtt fogadalmat tettek, hogy a Tiszta-földön fognak újjászületni. Ezt Amitábha Buddha

képmásának vizualizációján keresztül kívánták elérni. Később egy Tanluan nevű szerzetes (476–542) kidolgozta azt az elméletet, mely szerint két úton lehet megvalósítani a megvilágosodást, az egyik nehéz, a másik könnyű. A nehéz ösvény a buddhizmus

hagyományosan elfogadott gyakorlatait jelenti, amelyre szerinte csak a legkiválóbb bölcsek alkalmasak.

A könnyen követhető ösvény az Amitábha megváltó erejébe vetett hitet jelenti. E hit által halála után a követő a Tiszta-földön születhet újjá, ahol minden feltétel adott ahhoz, hogy

rövid időn belül megvilágosodjék, és ahonnan nem zuhanhat vissza alacsonyabb létformákba. Ennek érdekében különböző gyakorlatokat kell végezni, melyek közt legfontosabb az

invokáció, vagyis Amitábha nevének állandó ismételgetése. Az Amitábha-kultuszt a nép körében terjesztő Daochuo (562–645) már azt hirdette, hogy saját korának züllött és alantas körülményei között senki sem érheti el a maga erejéből a megvilágosodást, így az egyetlen lehetőség Amitábha megváltó erejében bízni, benne hinni, és őrá hagyatkozni. Az iskolán

belül máig ez a fő álláspont.

A virágkor

A Tiszta-föld a Tang-korban (618–907) vált a legfontosabb kínai buddhista iskolák egyikévé. Ebben a korban rengeteg világi hívő és szerzetes csatlakozott a kultuszhoz, mivel gyakorlása

– Amitábha nevének ismételgetése – rendkívül egyszerűnek, ígérete pedig – a nyugati paradicsomban való újjászületés – mindenki számára kívánatosnak bizonyult. Míg az elit filozófiai iskolák egy életen át tartó szorgalmas tanulást és meditációt követeltek, addig a

Tiszta-föld gyakorlójának elég volt hinnie Amitábha erejében, nevét ismételgetni, őt dicsőíteni, vagy esetenként alakját vizualizálni. Az iskola rendkívüli befolyását, illetve a

második pátriárkának nevezett Shandao (613–681) munkájának eredményességét bizonyítja, hogy a Longmen barlangtemplomokban 640 és 710 között Amitábhának száztizennyolc,

Sákjamuninak viszont mindössze tíz ábrázolása készült. Az irányzat népszerűségét növelték a Tang-kor második felén végigvonuló zavargások, belháborúk, az általános zűrzavar és a

létbizonytalanság. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy az emberek fogékonnyá váltak egy olyan eszme iránt, amely a földi világ nyomorúságából való menekvés gyors és

egyszerű módját kínálta, és egy gyönyörű és boldog mennyei világ képzetét tárta a hívek elé.

A nyugati paradicsom

A Tiszta-föld iskola szent szövegei egy olyan világról mesélnek, ahol csodálatos fák és növények nőnek, varázslatos madarak énekelnek, és tarka ruhájú égi lények repkednek a

levegőben. A nyugati paradicsomot ábrázoló – rendkívül népszerű és nagy számban készített – festményeket Amitábha ragyogó alakja uralja, körülötte helyezkednek el bódhiszattvái, elsősorban Guanyin, majd a megmentett lények tömegei. A képek gyakori motívumai a

különböző hangszereken játszó zenészek és a libegő ruhájú, kecses alakú táncosnők, akik a paradicsom lakóit szórakoztatják. A híres dunhuangi falfestmények között számos ilyen

ábrázolást találunk, melyek a Tang-korban váltak közkedveltté.

Amitábha nevének – kínaiul: Amituo Fo – ismételgetése napjainkban is rendkívül népszerű a kínai szerzetesek és világi hívők körében, és többek között hétköznapi szituációkban is

használják, például köszönés és köszönetnyilvánítás helyett.