M.A.G.U.S.KÖNYVEK

A VÉGZET MASINÉRIÁI

Sorozatszerkesztő:Igrain Reval

A Delta Vision kiadó gondozásában eddig megjelentM.A.G.U.S kiadványok

M.A.G.U.S – KLASSZIKUSOKWayne Chapman: A Halál havában

Wayne Chapman: Észak lángjaiRaoul Renier: Acél és oroszlánRay O'Sullivan: Sötét zarándok

Ray O'Sullivan: Sötét térítő

M.A.G.U.S REGÉNYEKA hit városa (antológia)

Bíborgyöngyök – A fogadás (antológia)Eric Van Dien: Uwel nevében

M.A.G.U.S VILÁGLEÍRÁSOKJan van den Boomen: Toron

A VÉGZET MASiNÉRIÁiANTOLÓGIA

Delta Vision 2009

M.A.G.U.S. KÖNYVEKA VÉGZET MASINÉRIÁI

antológia

Szerkesztő: Csaba TamásIrodalmi szerkesztő: Borús Hella

Tiszteletbeli szerkesztő: Gáspár András

A kötet szerzői:Csaba TamásJámbor Attila

Dr. Mészáros TamásMolnár B. Gábor

Copyright © szerzők, 2009Borítófestmény © Balla Péter, Sánta Kira, 2009

Illusztráció © Bíró Sándor, 2009© Delta Vision Könyvkiadó, 2009

A kiadvány Wayne Chapman (Gáspár András és Novák Csanád), az Ynev világát megalkotó szerző engedélyével került elkészítésre és kiadásra.

A m.a.g.u.s., avagy a kalandorok krónikája a Gameskút Kft. bejegyzett védjegye, feltüntetése a jogtulajdonos hozzájárulásával történik.

ISBN 978 963 9890 39 8ISSN 1789-5847

Minden jog fenntartvawww.deltavision.hui nfo@deltavision.hu

Az ötletekért és tanácsokért köszönetAttilának, Csabának, Domolynak, Emunak

és mindenekelőtt Joe-nak.

A GNÓMOK TECMÉSZETRAJZA ÉS EGYÉB FURCSASASÁGOK

Miről is ismerszik meg a gnóm, ha netán elénk toppan?Mindenekelőtt a méretéről: e faj képviselői nem nőnek magasabbra,

mint egy tízéves gyerek, de ráncos arcuk miatt inkább vénnek tűnnek. Azt, hogy nem emberek, legfeljebb hatalmas, egymáshoz viszonylag közel ülő szemük árulja el, mert bár orruk és fülük is jókora, ilyen kacsázó járású öre-geknél ez önmagában nem lenne feltűnő.

S hogy miért e furcsa szempár, amely állítólag könnyezni sem képes? Osztom a neves tudós, a Pyarronban oktató Valpoldiff véleményét, aki sze-rint ennek köszönhető, hogy a gnómok elég jól elboldogulnak a sötétben is, hasonlóan a macskákhoz és a baglyokhoz. Ugyanakkor nem hallgatható el, hogy a világosban a gnómok látása különösebben nem éles, az idősebbek nagy hasznát veszik a látüvegeknek, elég gyakori köztük a színvakság is.

Hallásuk és szaglásuk azonban kifejezetten jó, és sem fürge ujjaikra, sem ízlelésükre nem lehet panasz – más kérdés, hogy szeretnek sokat és sokfélét enni, vagy inkább zabálni, és egyáltalán nem mondhatók válogatósnak. Le-gendás kísérletező kedvük, ami a kovácsműhelyekben szabadjára engedve önveszélyes fegyverek és közveszélyes szerszámok tucatjait képes a világra szabadítani, talán a kondérok környékén a legveszedelmesebb: itt születnek ugyanis azok a kotyvalékok, amelyekből egyetlen tálka elegendő, hogy la-pulevelek közé kényszerítsen egy teljes karavánt. Meglepő módon azonban maguknak a gnómoknak meg sem kottyannak ezek a – mondjuk így – nehéz ételek: mindenféle gyökeret-gyomot, frissnek csak korokkal azelőtt mond-ható húst beleaprítanak az étkeikbe, és kutya bajuk se lesz tőle. Itt érdemes megemlíteni azt a néven nevezhetetlen levest is, amelynek szaga bárki em-berfiát meghátrálásra késztet, és amely – egy Lomberg nevű, vendéglőkből fizetés nélküli távozásai miatt többszörösen és teljes joggal alávaló Csirke-fogónak minősített erigow-i bárd szerint – hajlamos arra, hogy a vasalás nélküli kanalaknak lemarja a fejét.

Ezek után nyilván nem meglepő, hogy az aprónép konyháiból miért nem hordanak ki soha szemetet.

5

Bármennyit esznek is azonban, tokát-pocakot ritkán eresztenek, vékony, fürge lények maradnak egészen holtuk napjáig – ami meglehetősen későn virrad fel, mivel a gnómok tudomásunk szerint legalább három-négyszer annyi ideig élnek, mint az emberek. Nem kizárt azonban, hogy léteznek rendkívül öreg, ezer, vagy talán több ezer éves gnómok is; akik azonban többnyire csendben és mozdulatlanul merengve élik napjaikat egy békés he-lyen, és csak nagy ritkán váltanak szót fajtársaikkal. Igaz, akkor aztán meg-állíthatatlanul ömlik belőlük a szó, ahogy történetüket és annak tanulságait sorolják, különös tekintettel a szakterületre, amelyre dolgos életük utolsó éveit fordították. (Mert míg ifjúkorukban a gnómok mindennel foglalkoz-nak, ami a kezük ügyébe akad – pláne ha forog, kattog vagy zakatol –, vén-ségükre egyre kevesebb dolog hozza lázba őket, de ami igen, azt megszál-lottként űzik.)

Aztán az ifjak, akik ezt bólogatva végighallgatták, mennek és élik a saját életüket: nők és férfiak egyformán dolgoznak a faluban, amíg szűknek nem érezve azt vándorútra nem kelnek, hogy megismerjék a világot és párt vá-lasszanak maguknak. Őt aztán nem hagyják el egész életükben – hitetlenke-dő olvasóim kedvéért elárulom, hogy több tucat szavahihető forrás kritikai vizsgálata útján jutottam e megdöbbentő következtetésre és vele közösen nevelik fel gyermekeiket.

A csöppségek totyogó korukig az anyjukkal vannak, aki hátán cipelve, kocsin tolva, szánon húzva és ezernyi más módon cipeli őket mindenhova. A nagyobb lurkóknál erre már nincs szükség: őket néhány mindenre elszánt falubeli őrzi naphosszat és terelgeti mindenfelé, olyanformán, mint a liba-pásztor a jószágait, igyekezve megtanítani őket mindarra a tudásra, ami ép-pen eszükbe ötlik. A gyerekeknek aranyélete van: számtalan ügyes játékkal kápráztatják el őket szüleik: finom ajándékokkal, ha szét tudják őket szedni, és vidám ünnepléssel, ha aztán még az összerakásuk is sikerül. Nem csoda hát, hogy míg az öregek óvatos, türelmes és megfontolt lények, addig az if-jak vidám könnyelműséggel vetik bele magukat az útjukba kerülő helyze-tekbe.

Elkel tehát melléjük az állandó felügyelet.

Szaporának egyébiránt nem mondható az aprónép: fél tucat gyereknél több sosem születik egy családban, és az ikrek ritkábbak, mint a – talán nem haragszanak a hasonlat földmélyi néphez való ferdítéséért – fehér vakond. Egy ősi elfrege, amelyet magyarázója, a haonwelli Méret Igrob harmadkori-nak vagy még annál is régebbinek tart, kifejezetten termékeny fajként említi a gnómokat a negyedik tekercs elején, amelyben egyébként népes és hatal-

6

mas városaikról is szót ejt, ezeket mélyen a hegyek alatt, gigászi barlang-csarnokokban építették maguknak.

Egyes kritikusok erre azt mondják: valóban szaporák-a szépek népéhez képest.

Hogy mit állít a többi tudós fő? Nos, ők az elf forrásmű alapján egy-két tucat gyereket tartanak valószínűnek; és ha az általuk egyébként oly nagyra értékelt Igrob-tekercsek szóba kerülnek, gyanakvón nézik maguk alatt a pá-dimentumot, mintha arra gondolnának; vajon máig virágoznak ezek a váro-sok ott, mélyen a föld alatt?

Vagy ha nem, mik élhetnek most azokban a zárványvilágokban?

Peluchon d'Sechoutse: Szemelvényekfurcsa népekről és különös fajokról

XVIII. fejezet – A gnómokrészlet

7

8

CSABA TAMÁS

KŐNEK, TŰZNEKÉS FÉMNEK TITKAI

Én, uram hű szolgája, könyörögve kérem az öt elem, az ezer isten, a szellemek és démonok pártfogását, hogy dadogó szavaim eljussanak a vég-telen hatalmú Ahatas álmaiba!

Dicsőség neki, aki harmadik ezen a néven a Tajtéktrónus urai közül, s minden vizek és földek ura e világon, aki Meldan, Aél, Són-Tír és a többi fennen való istenek kegyeltjeként őrködik népei felett, akinek lábnyomában kalász sarjad, akinek mosolyától kirügyeznek a fák, és akinek imáira felhő-ket lehelnek Untanat hullámai!

Ősi e rege és igaz; mert maga az álomúrnő tárta fel előttem a múltnak kapuit. Az ő oltalmát kérve járulok most uram trónkoporsója elé, hogy tör-ténetemmel mosolyt fakasszak, homlokáról elűzzem a gondok felhőit, és fel-vidítsam örök álomba szenderedett szent szívét.

Történt pedig annak idején, a zafírszemű Azú- Ummasza király korában, hogy a birodalomtól távoli törzsek vadászai elfogtak egyet a déli pusztákon kóborló behótok közül. Miként most, úgy akkor is ritka volt ez a tett és di-cső, mért e két ember magas óriások lovat és lovast is kettévágnak csata-bárdjuk egyetlen csapásával Ama vadászok értették a módját a harcnak, és nem félték a halált. Zsákmányukat aztán Agamma fejedelmének adták, mi-ként annyi mást is, amivel ősi bűneik vérváltságát rótták le, á fejedelem pe-dig hódolata jeléül Kal-Lit tartomány urának ajándékozta. Ott sem maradt azonban soká: a nagyúr az épp nála időző trónörökösre bízta, aki aztán magával vitte a lényt a tajtéktrónus Birodalom szíve felé.

A nyár kezdetén, az első forró nappalok egyikén érkezett meg végül a szörnyeteg Tel-Duruk városába. Ekkorra már csak egyetlen éke maradt tisz-ta és csillogó: a rablánca, amelynek ezüstszeméit egykor a szépek népének mesterei kovácsolták úgy, hogy azt semmi fóldmélyi teremtmény el ne tép-hesse. Fekete vér szennyezte be a béklyót, ahogy a behót húsába vágott, de csak fénye fogyatkozott meg, ereje nem – a rab bárhogy próbálta, nem tudta elszakítani.

9

Lassan és némán bandukolt hát a város utcáin azt isteni királyős palotá-ja felé. Hatalmas hátán ezernyi, korbács tépte seb, azokban pedig az út pora és a nyüvek hada.

Csönd fogadta a behótot. Amerre csak elhaladt, az emberek önként és némán húzódtak a sikátorokba és mellékutcákba, pedig az imént még a bo-tos szolgáknak kellett szétzavarniuk a tömeget a trón örököse, a bátor Um-sza-Nur előtt.

A fogoly szörnyű termete, sötét tekintete árnyékot vont a nép szívére, és a rohadt gyümölcsök, záptojások és kövek békén kushadtak az izzadt, tenye-rekben. Azt suttogták, egy fekete szamárcsikót szőröstül-bőröstül felfalt az ostyasütők udvarában, amihez a halszemű vének még annyit fűztek hozzá komor hangon, hogy szíve szerint inkább emberi kisdedeket evett volna. Kárba veszett azonban az ijesztgetés: a lény ház magas termete és vad áb-rázata önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy a gyerekek félve bújjanak a borzadó tekintetű asszonyok szoknyái mögé.

Így cammogott a szörny a palota felé, aztán csónakba szállt, hogy kité-pett nyelvű szolgák közt kuporogva figyelje a városok ékének színes falú há-zait. Hajába, amit még a reggeli itatáskor tapasztott össze sárral, barnás moszat ragadt, ahogy roppant koponyája a csatornákon átívelő hidak bolt-íveit érintette. Végül a menet elérte az utak szívét, a Tajtéktrónus Házát, az istenkirályok dicső palotáját, és az Aranyló hajnali ködök mólójánál kikö-töttek a hajók.

A zafírszemű király a második teraszon fogadta a hősöket. A vörösre égetett falak tövéből már akkoriban is örökké égő lángok buzogtak elő, és a harminc láb magasra szökő szikragejzíreket ezer pompás színnel ruházták fel a fény istenei.

Mondják, hogy a Tajtéktrónus ura beszédbe is elegyedett a behóttal, aki-nek orkánerejű dörmögését Apasnak, a szavak és az írás végtelen türelmű istenének legfőbb papja, Matas-Tobbú ültette át emberi beszédre…

* * *

Az ogár némán állt a terasz közepén, és orrfacsaró bűzt árasztott. Az ud-vari léhűtők azonban nem a szag miatt próbáltak minél távolabb maradni tő-le és az őreitől – aki Tel-Duruk csatornái mellett eltölt pár évet, annak meg se kottyan az ilyesmi –, hanem az életösztön sugallatára. A fogoly ugyanis kétszer olyan magasra nőtt, mint egy megtermett férfi, és bár hájat nemigen lehetett rajta felfedezni, a karja mégis vastagabbnak tűnt, mint bárkinek a

10

combja a teremben lévők közül. Ami nem tűnik csekélységnek, ha az ember végigtekint az énekes eunuchok rózsásan hullámzó hurkáin.

Nuru-Galanna bárhogy fülelt, nemhogy némi köhécselést és sóhajtozást, de még egy pisszenést sem hallott, leszámítva az ogár körül keringő legyek zöngését. Mindenki némán várta, hogy a palota mélyén örök álomba merült király pár pillanatra visszatérjen az ébrenlét alantas világába, és egy alattva-lóján keresztül eljuttassa gondolatait népéhez. Aztán néhány különösen éles szemű és nem túlságosan másnapos udvaronc összesúgott, látva, hogy las-san mozgolódni kezd a trónemelvény mellett leláncolt szent szolgák egyike. A csontsovány alak hamarosan felocsúdott, és zavartan pislogva meredt a tömegre, miközben nyitott szájából egy vékony nyálcsík indult el a tűzvörös mázú agyagtéglákból kirakott padló felé. Idióta volt, mint az összes társa, mert akik összekapcsolódnak a király elméjével, azok az ép eszükkel fizet-nek érte. Ráadásként pedig gyakran az életükkel is.

A szent szolga felemelkedett ültéből, és csodálkozva nézte, ahogy a tö-meg hasra veti magát zafírportól csillogó alakja előtt. Mindenki, kivéve egy fölé magasodó monstrumot, amelyik komor tekintettel vetette rá mind a há-rom szemét.

A szent szolga csuklott egyet, aztán a torkát kezdte köszörülni.– Én… – kezdte krákogva. – Azú! A király!– A Tajtéktrónus ura, a fennen való istenek kegyeltje, Azú-Ummasza ki-

rály szól népéhez – citálta Nuru-Galanna, az álomúrnő papnője az ilyenkor szokásos üdvözlőszavakat, miután felemelkedett fektéből, és elfoglalta he-lyét a lépcső első fokán. Lassú és fájdalmas volt számára a mozgás: köszvé-nyes tagjainak nem tettek jót a tróntermi rítusok. – Urunk szót kíván váltani a fogollyal, ezért kegyesen engedélyezi neki, hogy ne érintse homlokával a Láng teraszát – folytatta, hogy mentse a helyzetet. Végül is csak nem vé-geztetheti ki tiszteletlensége miatt már az első percben.

– Te ki vagy? – firtatta a kéken csillogó idióta. Szavaiból gyermeki kí-váncsiság csendült ki.

– Urunk kérdi: van-é neve e különös teremtmények?A kérdés ott lebegett egy ideig a levegőben, aztán egy szójelekkel ékített

ruhájú ember lépett elő, akinek deresedő hajszálaira ezernyi apró kristály-gyöngyöt fűztek türelmes kezek. Apasnak, a szavak és írás istenének egyik főrangú papja volt: Matas-Tobbú, a legfőbb tolmács, minden nyelvek tudó-ja.

– Engedd meg, Nuru-Galanna, hogy urunk kegyes szavait alantas nyel-ven elismételve megértessem e rabbal a király magasztos akaratát.

11

– Történjen hát így! – felelt a papnő, némileg unottan. Számtalanszor el-hangzottak már ezek a mondatok az udvarban; nem emlékezett, hogy kirá-lya valaha is megtagadta volna az engedélyt.

– Hejj! – a papnő összeszorította az ajkait, amikor meghallotta a trónörö-kös, Umsza-Nur hangját. – Higgyétek el, teljesen értelmetlen faggatni ezt a barmot. Nem beszél. Valószínűleg túl sokat ütötték a fejét, amikor elkapták, de az is lehet, hogy születésétől hülye. Sőt, a három-szeműek talán egyálta-lán nem is tudnak beszélni. Tudod, az istenek egy harmadik szemet adtak a nyelvükért cserébe. Eszembe is jutott, hogy talán az asszonyoknak is kér-hetnél egy harmadik szemet az istenektől… – felkacagott tréfáján, amit mindennap tucatszor is elmondott azoknak, akikkel épp szóba elegyedett. A fal mellől visszafogott heherészés hallatszott: az ivócimborák és vadásztár-sak tudták, mi a kötelességük.

– Van nyelve, és vannak saját szavai – jegyezte meg a legfőbb tolmács. – És Apas hatalma hozzásegít ahhoz, hogy megszólaljak rajtuk. – Aztán, miu-tán egy baljós szemvillantással elhallgattatta egykori tanítványát, különös, komoran dörmögő litániába kezdett.

Az ogár megrázkódott, és lassan felé fordította a fejét.– Ódummu-groón – mondta, de a tekintetét továbbra sem vette le arról,

aki megszólította.– Ez a neve – vágta rá a tolmács-pap elégedett mosollyal, aztán amikor

észrevette, hogy a lény még mindig őt nézi, nagyot nyelt, és önkéntelenül is hátrébb lépett.

– És hogy került ide? – kérdezte a szent szolga, aztán dünnyögve hozzá-tette: – Itt van és lesz, de a volt körül néma köd, szürke árnyak és örök szél… elferdült az idő.

– Kal-Litből küldték! – lépett előre a trónörökös, mielőtt az álmok pap-nője szóhoz juthatott volna. – Én hoztam magammal, bár nem volt könnyű. Tizenöt jó emberemet tépte szét, mire megbéklyóztuk, de végül csak sike-rült elvonszolnunk idáig. Mondjuk, ha nem a szolgák dolga lett volna, egy-magam is megbirkózom vele, hiszen erő és bátorság dolgában sem akad pá-rom. – A papok elfelhősödő arcát látva bizonytalan hangon hozzátette: – Hála érte a fennenvaló isteneknek.

– Csodálatos utazás lehetett, nem kétséges. – Nuru-Galanna idejét látta, hogy közbeszóljon, mielőtt az uralkodói sarj újra belelendül a hencegésbe. – És valóban ritka és értékes ajándék ez Kal-Lit tartomány urától, ha nem is túl… ízléses és a Tajtéktrónus Házához illő.

Intésére a szolgák megfeszítették a láncokat, de mielőtt igazán nekive-selkedtek volna, a szent szolga ismét motyogni kezdett:

12

– Szép.., Szép kék gyöngy, kékvas gyöngy! Hegyek gyöngye, kicsik könnye, párjanincs kovácskincs, régi, ritka, mi a titka? Kell nekem, add ne-kem! – Mondókája végén egészen fellelkesült, és lihegve, csillogó szemmel hagyta abba, hogy aztán egy hosszú sóhajjal leengedje szempilláit.

Az ifjabb udvaroncok meredt szemekkel fürkészték az ogárt, hogy észre-vegyék azt a valamit, ami a szent szolga szemében akár gyöngynek is tűn-hetett, de az álompap-nő kivárt. A makogó idióták némelyike a halála előtt még képes elnyöszörögni olyan dolgokat is, amik nem a királytól származ-nak, és ez már eléggé a végét járta: már négy alkalommal esett rá Azú-Um-masza választása, és az ötödiket csak nagyon kevesen élik meg a zafírporral megszórt nyomorultak közül.

Márpedig végzetes következményekkel járna, ha összekeverné a király és a bolond szavait…

– Egy fémszegecset kalapáltak a szemöldökcsontjába, úgy látom– je-gyezte meg a trónörökös az ogárt vizslatva. Ha mással nem is, de kétségkí-vül éles szemmel áldották meg az istenek. – Szerintem az tetszett meg Azú apámnak. Kitépessem a helyéről?

– Isteni atyád, Azú-Ummasza – a papnő hangjából feddés csendült – nem erre a hitvány csecsebecsére, hanem kovácsának titkaira volt kegyes pár szót áldozni. Intéztessenek hát a megfelelő kérdések a behóthoz, hogy királyunk mihamarabb mélyre merülhessen esőhozó, kalászt sarjasztó és or-szágunkat óvó álmába.

Hosszas dünnyögő-rnorgó párbeszéd kezdődött a tolmács-pap és az ogár között, aminek különös hangzataitól valami lüktetni és fájni kezdett az ud-varonchomlokok mögött. Aztán elhalt a beszéd, és Apas szolgája szürke hangon kezdte sorolni mindazt, amit megtudott:

– Ódummu-groón azt mondja, hogy minden nyáron, amikor az állatok a vizek felé vándorolnak, örökkön járó karavánjuk követi a csordákat, hogy a vadászok zsákmányt szerezhessenek szekereket őrző társaiknak, az asszo-nyoknak és a gyerekeknek. Dél felé eljutnak egészen az Onoppu-Kur-hegy-ség lábaihoz, ahol mindig találnak annyi vasat, hogy az elveszett dárdák és a szekerek kihullott szegecsei helyett újakat kovácsolhassanak. Ott aztán vadásznak is: kecskékre, disznókra, meg a helybéli emberekre, akik könnyű zsákmányul szolgálnak, és valamiféle kis emberekre, akiket csak a legjobb vadászok találnak meg, de gyakran abban sincs köszönet. A fémszegecset sok évvel ezelőtt egy ilyen kis ember hajította belé, amikor társaival a nyo-mára bukkantak. Más zsákmányt nem is ejtett azon a vadászaton, és ezzel se ment sokra, mert a hordájából még a legöregebbek sem tudták, miből lehet, ezért senki se merte azóta kihúzni.

13

– Lehet, hogy hazudik. A tömlöce falához láncoltatom, és addig járatom rajta a rájabőr korbácsot – ajánlotta fellelkesülve a bátor Umsza-Nur –, amíg mindent el nem mond erről a kék vastüskéről. Még ma este minden titkát elétek tárom!

– Nem hinném – szólalt meg lassú, megfontolt hangon Matas-Tobbú, a szavak és írás első papja –, hogy a magasztos istenek ezekre az idomtalan szörnyekre bízták volna e különös kék fém kovácsolásának titkát, ami, úgy vélem, nem lehet más, csak lunir. És azt sem tudom elképzelni, hogy képe-sek lettek volna azt eltanulni azoktól, akik bizonyosan bírják e tudást.

Halk pusmogás kelt a teraszon, hiszen mindenki tudta, kikre céloz az öregember. Sóhajok hallatszottak, és a szemekben különös vágyódás tükrö-ződött, pedig mióta Velaron elpusztult, és az anghmar nép vert seregként menekülve átkelt a Quiron-tengeren, eleven elfet nem látott errefelé senki. De az elmúlt félezer évben a szépek népe köré szövődő legendák színei nem fakultak, sőt még szebbé és színesebbé tette őket az elveszett boldogság és a dicső múlt iránti sóvárgás.

– És a kis emberek, akikről beszéltél, talán méltók arra, hogy őrizzék az ilyen titkokat? – vetette fel a trónörökös némileg sértett hangon. – Vagy ta-lán azt képzeled, hogy rájuk bízta a hatalmas Apas isten?

– Nincs merszem ilyesmit gondolni. De elég okosak ahhoz, hogy megta-nulják, és elég jó tolvajok ahhoz, hogy megszerezzék. Miként az Onoppu-Kurt is megjáró nemes őseink írták Sagas-Ró kilencedik táblájára: „nyomok nélkül jöttének és nyomok nélkül távoztanak, nem vivén magukkal semmi egyebet, csak Gadda-Húm hadúr olajnak való bronzserlegét”. Már feltéve, hogy ezek a kis emberek ugyanaz a törzs, akiket eleink aprónépnek nevez-tek, és akikről azt jegyezték le, hogy magukat go-nommuknak hívják.

– Szerintem azok lesznek. Szóval azt mondod, tolvajok?– Akkoriban azok voltak, kegyelmes úr,– Kár. Egy trónörököshöz nem lenne méltó, hogy a világvégi hegyek kö-

zé menjen tolvajokat hajkurászni.– Talán teljesíthetjük bölcs királyunk óhaját egy nálad… csekélyebb ké-

pességű hadúr vezette sereg útján is. – Ezt már az álompapnő mondta, né-mileg megkönnyebbülten. – Mert sajnos tartani lehet attól, hogy ezek az ap-ró lények nem fogják velünk önként megosztani titkaikat. Ha elég ügyesek ahhoz, hogy a behótokkal is elbánjanak, talán a háborúhoz is értenek vala-melyest.

– Bölcsen szólsz, Nuru-Galanna.– Te pedig, Apas hű szolgája, kérdezd meg a lénytől, hogy pontosan hol,

melyik hegy melyik völgyében lelhetők fel a go-nommuk, hogy találni-e ar-

14

rafelé számos vadat és fakad-e azon a tájékon elég víz. Mondjon el nekünk mindent, amit arról a vidékről tud!

* * *

...Miután pedig a behót mindezeket elsorolta, a zafírszemű Azú-Ummasza nevében hű szolgája, Són-Tír papnője, Nuru-Galanna kihirdette a király bölcs rendeléseit, imígyen:

„Végtelen hatalmú uram nevében és álmának rendelése szerint, Meldan, Aél, Són-Tír és a többi fennen való istenek kegyelménél fogva elrendelem és parancsba adom, hogy az elibénk járult behót nevezetű lényt, akit nem em-beri anya szült, és aki magát fertelmes nyelvén Ódummu-groón néven neve-zi, hat napon át tápláltassék farkasok vérével, vadbivalyok húsával és kato-naszolgáim velőjével, hogy bátorrá, erőssé és bölcs harcossá váljék maga is. A hetedik napon pedig fénnyel teli palotám első teraszán, házam és a templomok népének színe előtt eresztessék össze a tízkarú és százszemű szá-rájával, az Örvény isteneinek tiszteletére és alattvalóim gyönyörűségére; és mikoron az már kiszívott belőle minden nedvet és életet, megtöretett teste vitessék le palotám gyökeréhez, amelyet a votah isteneinek szenteltem egy-koron. Odalenn, az örök sötétség honában pedig holt szolgaként, őrizze to-vább házam békéjét.”

A behót némán hallgatta a bölcs- szavakat, ám értelmüket nem fogta fel – ezeket már nem ültette át gyászosan dörmögő nyelvére Matas-Tobbú, Apas isten jeles elméjű papja. De amikor láncainál fogva talpra rángatták, irdatlan karjának egyetlen ütésével sújtott agyon egy foglárt, aki botor mó-don túl közel lépett hozzá. Aztán a korbácsok csapásai alatt megtörve hagy-ta, hogy kivezessék a teremből a mélybe vájt börtönüregek felé, ahol a hoz-zá hasonló szörnyetegeket őrizték.

Mielőtt azonban megvakult volna az örökkön sötét tömlöcben, a kapun kilépve még visszafordult, és a palota népére nyitotta mindent látó, ősöreg harmadik szemét. Majd végignézve a vörös falak előtt összegyűlt díszes so-kaságon, a festett testű ifjakon, a fedetlen keblű leányokon, az istennek szentelt öltözékbe bújt papokon meg a szolgák hadán, végül az üresen ko-morló Tajtéktrónuson állapodott meg a tekintete, és dörgő hangon csak ennyit kérdezett: „Ezért hoztatok ide?”

És nem szólt többet akkor sem, mikor napok múltán elővezették az éjve-remből a napfényre, amit már nem láthatott, hogy étkül tálalják az örvények szívében fészkelő borzalmak egyikének. Ő pedig megküzdött vele, a király

15

parancsa szerint, noha érezte már, hogy vereség vár rá; és elbukott, elpusz-tult és holt szolgává vált, ahogy azt a szent szavak sorsul rendelték neki.

Ám ekkor már nem törődött vele az udvari nép, mert könnyű örömök szerzése kötötte le az idejét, De akadt jobb dolguk a birodalom főemberei-nek is, akik egyre azon töprengtek, amit a behót mondott, és amit királyuk parancsolt nekik. Szemük előtt felsejlettek az Onoppu-Kur hegycsúcsainak végtelen láncai, a babérfákkal tarkított feketefenyő és tölgyerdők, a leande-rek bokrai és a csörgedező patakok: az a föld, ahol a királyuk kérte titkok rejteztek. Összegyűltek hát, hogy tanácsot üljenek, és ékes szavakkal, hete-ken át vitatták meg mindazon teendőket, amelyek rájuk vártak.

* * *

– És te magad mit gondolsz? – kérdezte a kínpap, gondosan ügyelve arra, hogy bár a hangja higgadt maradjon, kiérződhessék belőle a fenyege-tés. Valaki egyszer állítólag azt mondta, hogy a kérdéseitől rafinált kínzó-eszközök jutnak az eszébe, meg a kenetteljes mosoly, ahogy kicsomagolja őket a bársonyszövetből. Ő maga is ismerte és szerette ezt a pletykát, bár annyira nem volt hiú, hogy terjessze is.

– Csak azt mondhatom, amit mindenki más is mond, Garad-Akszú nagy-úr: nem hiszem, hogy a trón ifjú örökösét rá lehetne venni egy ilyen útra. Népének nagy örömére számtalan erénnyel áldották meg őt az istenek – egyszerű szolga állt előtte; halkan és vékonyan csengtek a szavai –, köztük a szent állhatatossággal is.

– Amit az ostoba, értetlen szolgák talán az öszvéréhez hasonlatos ma-kacsságnak hívnának, ha lenne hozzá merszük. – Elmosolyodott, egyszerre nyugtázva az udvaronc bátorságát és az örökös általános népszerűtlenségét. – Tudom. Ismerem az ifjú Umsza-Nurt.

– Biztos voltam benne, nagyúr, hiszen bölcsességed híre messze száll…– És te is messze járnál már. Értem. Elmehetsz.A távolodó léptek zajába mintha megkönnyebbült sóhajtás keveredett

volna, de már nem törődött vele: félrehajtotta a függönyt, és belépett a te-rembe.

– Nos, urak?Tucatnyi tekintet fordult felé.– Nem fog hadjáratot vezetni a kiskakas, nyakamat rá. – Kal-Lit követe,

a vén borissza Nefó nem tűnt meglepettnek. – Kár is erőlködnünk én azt mondom.

16

– Hát erőlködni akarnánk? – Ismét mosolygott, de csak annyira őszintén, mint a beteg kurtizánok. – Talán nem kell felhívnom figyelmeteket arra, hogy a trón dicső várományosának hadvezéri képességeiről nem véletlenül hallgatnak a dalnokok.

– A Dannam melletti vereségre gondolsz? – Ez már az álompapnő reked-tes hangja volt. Az évtizedeken át szívott áfiumok nem tettek jót a torkának.

– Vagy akármelyik másikra. Sajnos bőven van miből válogatnunk.– Történetesen épp a tegnapelőtti kihallgatáson tüntették ki azért, mert

az Ébredés havában győzelmet aratott a lázadó roonok felett – felelt Nuru-Galanna, majd a csodálkozó tekintetet látva hozzátette: – Ha netán megje-lentél volna, tudnád.

– Oda Tegarra első papja volt hivatalos, és bár az ő feladata lett volna helyettest jelölni, utódjaként mégis én kérek elnézést, ha egyházam távol-maradása megbántott volna bárkit is a jelenlévők közül. – Figyelte az arcok rezdülését, a jól-rosszul palástolt döbbenetet, a félelem apró jeleit. Aki itt van, pontosan tudja, hogy amit és ahogy mondott az imént, annak csak egy oka lehet: istene legfőbb papja távozott az élők sorából, és azt is, hogy eb-ben neki, az örökösének, nem kis szerepe lehetett. – Királyunkat ma éjjel külön szertartással igyekszem kiengesztelni, és ha neheztelésnek nem mu-tatja jelét, az Álmodók napján a hívek előtt fogom oldalamra csatolni az el-ső papot megillető szent tőrt.

– Ez hát… – a kal-liti követ láthatóan nehezen tudta összeszedni a gon-dolatait. – Nos, szomorú, hogy meghalt az elődöd, ugye, igen szomorú… másfelől persze örülhetünk, hogy méltó utódja támadt, és… szóval, a szent tőrrel való felövezését alaposan meg fogjuk ünnepelni. A győzelem viszont, amit az ifjú trónörökös aratott, hát… az utca népe furcsa dolgokat mesél. Mondjuk azt, hogy ő maga ott sem volt a csatában.

– A dicső Umsza-Nur feltehetően azért a szélért imádkozott a vezéri sát-rában, ami a roonok erdeibe sodorta a tábortüzek parazsát – felelte magabiz-tosan Nuru-Galanna.

– Pedig bármely közönséges halandó részegen hortyogott volna attól a temérdek bortól, amit a szemem láttára megivott – szólalt meg halkan Dani-emma, a macskaisten papnője. Garad-Akszú az asztalfőről tisztán látta, hogy miközben beszél, hosszú, ezüstpárában gőzölt körmei mély sebeket ej-tenek székének karfáján.

– Ő azonban nem közönséges halandó, és még csak nem is tartományi követ – vágta rá felszegett fejjel az álompapnő. – Úgyhogy igenis imádko-zott. Mindenki így gondolja, aki itt ül, ugye? – Gúnyosan elfintorodó ajkak, dühös horkantások. – Helyes, akkor talán hagyjuk a szénné égett roonok szellemét békén pihenni, és adjunk hálát azért, hogy az ifjú hadvezér lehető-

17

séget kínál rá, hogy más is szerezhessen győzelmi babért. Már csak egy se-regre van szükség hozzá.

– De hogy melyik legyen az, arról nem szólt Azú-Ummasza király – tette hozzá a kínpap.

Egy darabig csak zavart hümmögés érkezett válaszul, aztán a kal-liti kö-vet szólalt meg:

– A déli határ mellől nem tudunk csapatokat elvonni. Az urkhok azonnal támadnak, ha megérzik, hogy gyengül a védelem. – Nefó lassan beszélt, gondosan válogatva a szavakat. –Kal-Lit tartománya gyenge, ezért a pusztai fejedelmek nem aranyat és barmokat, hanem ocsmány szörnyeket küldenek hódolatuk jeléül. Láttátok mindannyian. A bőséges termést pedig, amit vég-telen hatalmú királyunk áldásának köszönhetünk, lázadó rabszolgák és kó-bor rablók hadai pusztítják el.

– Tudjuk, milyen nehéz időket él meg Kal-Lit ura – szólt Garad-Akszú, próbálva erősíteni a szövetségese által elmondottakat, és egyben kinyilvání-tani a többiek előtt összetartásukat. Ez már csak azért sem volt haszontalan, mert némileg csökkentette annak a veszélyét, hogy valaki megpróbáljon éket verni közé és a tartományúr közé. – De ez a helyzet a többi déli tarto-mányban is?

A válaszul érkező bólintások fokozatosan átcsaptak az untig ismert pa-naszlitániákba, noha még a jelen lévő legutolsó udvaronc is tudta, hogy az erőket nem az urkhok és a hegyi törzsek kötik le, hanem az egymással ma-rakodó főrendek. Talán a Tajtéktrónus minden áldása kevés lenne, hogy bár-melyik tartományúr jóllakjék belőle, és ne áhítozzon szomszédja földjei után – gondolta, majd nekiveselkedett, hogy véget vessen a parttalan sirán-kozásnak.

– Bármi áron, de teljesítenünk kell urunk akaratát – mondta, elégedetten, hogy a jelenlévők közül senki nem vágyik erre a hosszú és bizonytalan had-járatra, hiába nyerhető el általa a trón jóindulata.

Aztán hozzátette: – Úgy vélem, a sereg magva a legnagyobb kérdés; hi-szen segédcsapatokat csaknem korlátlan számban toborozhatunk a barbár törzsek harcosai közül.

– Tegarra isten kegyeltje bölcsen szólott. – Az álmok papnője biccentett Garad-Akszú felé. – Annyival is kevesebb tud fegyverrel törni királyunk el-len.

– A főerő pedig lehetne Ma'an To Nar hadinépe – recsegte önelégülten Kal-Lit követe. A többiek helyeslően hümmögtek, vagy épp tanácstalanul hallgattak.

– Él-e még a győzhetetlen hadúr? – tette fel a kérdést a kínpap, bár való-jában a következőt értette alatta: „Tudom, hogy még mindig nem sikerült

18

legyőznötök a lázadó seregét; csak azt nem tudom, ezek után képesek lesz-tek-e rávenni, hogy a fővárosba siessen, ahol bűnbocsánatot nyerhet szolgá-lataiért.”

– Él – felelte Nefó magabiztosan. – És a király színe elé fog járulni alig egy hónapon belül.

– A trónörökös neheztel majd – jegyezte meg óvatosan egy ősz hajú kül-dött.

– A trónörökös nem neheztelhet arra, aki híven teljesítette parancsát – szögezte le az álomúrnő szolgája. – Amikor napkelte előtt egy órával azt kérte, takarodjanak a szeme elől, ők rendben elvonultak.

Így történt, ezt tudták mindannyian: mégpedig a Ha’aas elleni hadjárat idején, amikor a trónörökös lelkesítőnek szánt beszédét még a sokat próbált veteránok sem bírták röhögés nélkül végighallgatni. Aztán amikor Umsza-Nur pulykavörösen üvöltözni kezdett, hogy többé ne kerüljenek a színe elé, odébb is álltak, és nem hagytak mást a táborhelyen, csak a vezér személyes testőrségét, pár környékbeli fuvarost meg vagy kétszekérnyi kurvát.

Tel-Duruk népe látott már seregét vesztett hadvezéreket bevonulni a déli kapun – nem sokkal nyilvános kínhaláluk megcsodálása előtt –, de talán egyik gyászmenet története sem volt olyan megalázó, mint tavaly az ifjú Umsza-Nur esete Ma'an To Nar kheton seregével. Kal-Lit követe mindkét kezével takarta a képére telepedő széles vigyort, ami aztán varázslatos hirte-lenséggel olvadt le Daniemma kérdése hallatán.

– Mekkora is ez a sereg?– A segédcsapatokkal együtt vagy tizenötezer harcos. – Az elkomorodó

tekinteteket látva hozzátette: – Tudom, indultak már Tel-Durukból jóval na-gyobb hadak is, de több embert úgysem lehetne élelemmel ellátni az Onop-pu-Kur hegyei között, és nincs is arra semmi, amit ne lehetne ennyi katoná-val legyőzni,

– És ha mégis? – kérdezte Garad-Akszú.– Akkor Ma'an To Nar elpusztul a lázongó hadaival együtt, a trónörökös

elégedett lesz, mi pedig küldünk egy másik, nagyobb sereget – felelt a követ helyett Nuru-Galanna. – Királyunk nem említette, hogy kérésének mennyi idő alatt kell eleget tennünk.

– Így igaz – bólintott a kínpap. – De azt hiszem, abban a tekintetben elég egyértelmű volt, hogy fontos neki a lunir titka. Úgy gondolom, nem örülne, ha a khetonok esetleg valahol máshol bocsátanak áruba.

– Ma'an To Nar nem áruló – szögezte le Nefó.– Ezt nem is mondtam – enyhítette korábbi szavait Garad-Akszú –,

mindössze arra céloztam, ha netán történne vele valami… ne adják az iste-

19

nek, elesne a csatában… akkor jó lenne, ha egy megbízható főrang a helyé-re állna, hogy megfelelő utat mutasson a kapitányainak.

– És aztán megkaphassa jutalmát dicső királyunktól – zárta le a gondola-tot az álmok papnője. – Kitűnő ötlet, csupán azzal egészíteném ki, hogy ta-lán több főrangút lenne érdemes elküldenünk magunk közül, nehogy az egyetlen ilyen személy áldozatul essen az említett csatában.

– Egyetértek – bólintott a kínpap, miközben némán válogatott átkokat szórt Nuru-Galanna fejére, mert szavaival vetélytársakat sózott a nyakába. – De ugyan ki lenne az, aki…

– Én szívesen elkísérem a sereget – vágott a szavába Daniemma. – És a húgocskáim is. Felderítőként még akkor is jó szolgálatot tehetünk a hadúr-nak, ha lovassággal nem is kerül szembe; ha mégis, azok ellen biztosan győzelemre segítjük.

– Igen, talán nem árt egy kis segítség – vette fontolóra látványosan a fel-vetést Garad-Akszú. – Azt hiszem, én a votah néhány rémkatonáját bocsá-tom a dicső had rendelkezésére, természetesen személyes felügyeletem mel-lett.

– Nyilván elkísérik a sereget Apas szolgái is – vetette fel Kal-Lit követe. – És talán a láng papjai közül is vele tarthatna egypár…

– Magam fogok nagylelkű segítségükért folyamodni – ígérte meg a kín-pap, magában megfogadva, hogy legfeljebb néhány novíciust kér a rendek vezetőjétől. – Azt hiszem, ezzel mindent meg is beszéltünk, amit csak kel-lett.

Az udvari főrangok felálltak, és lassan az ajtó felé kezdtek sorjázni, mi-közben pár bizalmas szót váltottak egymás közt; Garad-Akszú azonban hát-ramaradt, hogy beszélhessen Daniemmával.

– Örülök, hogy látlak – állította meg, igyekezve kizárni tudatából a nőt körülvevő bódító illatot.

– Ugyanakkor furcsállod is, nemde? – kérdezett vissza az, arcán csibé-szes mosollyal. Ráhibázott: a macskaisten papnőit többnyire untatják az ilyen gyűlések, helyette inkább az udvari élet izgalmasabb eseményein kép-viseltetik magukat. Például szívesen vadásznak, akár a vadasparkban álla-tokra, akár a lakomákon férfiakra, akár a sötét sikátorokban áldozatokra.

– De legalább nem egy gyönyörű nő futó szeszélyének tartom – felelte a pap, és meghajolt a bókhoz.

– Pedig tulajdonképpen az – vont vállat Daniemma. – Nem túl érdekes hallani, hogy a tartományurak inkább saját földjüket óvják hadaikkal ahe-lyett, hogy egy világvégi vadonba küldenék őket. Aki meg háborúra vágyik, érthetően igyekszik kifacsarni belőlük pár katonát.

20

– Miért, szerinted én harci dicsőségre, hősi sebekre meg a nevem köré szőtt legendákra vágyom? – évődött Garad-Akszú, bár szíve mélyén re-ménykedett abban, hogy a válasz igenlő lesz.

– Ugyan, kedves – búgta a nő. – Ennél sokkal jobban ismerlek. Szerin-tem hatalomra vágysz, éspedig feltehetően azért, mert nem akarod úgy vé-gezni, mint az elődöd. – Érzékeny pontra tapintott, és ezt ő is tudta, úgy-hogy felvillantott egy bocsánatkérő mosolyt, de a tőrt azért tovább forgatta a sebben. – A kínok istenének főpapja sajnos ritkán él hosszú életet. Mindig van egy második, aki első szeretne lenni.

– Így van ez – felelte Garad-Akszú, miközben arra gondolt, hogy a lunir titka feltehetően sokkal értékesebb annál, semhogy ostoba belharcokra fe-csérelje el. Reménykedett, hogy nem gyengíti el túlságosan a nő jelenléte, és nem lesz árulója a saját hangja vagy tekintete, úgyhogy igyekezett mi-előbb másra terelni a szót: – És neked meg a húgocskáidnak mi hiányzik a boldogsághoz, drága Daniemma? Mert bármi legyen is az, a harcmezőkön eddig nem nagyon kerestétek.

– Igen; mi jobb szeretünk vadászni. Lehetőleg lesből.– Akkor a férfiakra kéne hagynotok a háborúskodást. Én például boldo-

gan segítenék nektek abban, hogy a vadászaton kívül ne legyen másra gon-dotok.

– Merthogy számodra is elkelne a segítség, ugye? – mosolygott rá a nő. – Senkinek nem árt egy támasz az eljövendő csaták során. De addig még van egy kis időnk, és azt hiszem, adódik még alkalmunk beszélni erről – tette hozzá, majd finoman biccentett és távozott, kérdések garmadáját hagy-va a kínpap fejében.

Mire vadászhat? Ma'an To Nar hadúrra, a trónörökös, vagy valamelyik megsarcolt nagyúr megbízása alapján? Nem valószínű, gondolta a kínpap; nem tudhatta, hogy a hadúrra esik majd a választás. A trónörökös sem lehet a célpontja, mert akkor minden húgocskájával és hívével együtt porrá éget-né őt a király. De rajta kívül bárkit, akár őt magát is áldozatának tekintheti; mondjuk akár elődje, a néhai főpap kicsit késedelmesen teljesített kérése okán. Aztán újabb nevek, okok és érvek futottak keresztül a pap elméjén, míg végül belátta, hogy tulajdonképpen akárki elveszejtésére lehet okot ta-lálni, úgyhogy ha e logika szerint gondolkodik, nemigen fog előrejutni.

Egyelőre legalábbis.De mi van, ha Daniemma nem is emberre vadászik? Hanem, ha hadi si-

kerekre nem is, de mondjuk… dicsőségre, hírnévre, pénzre? Nem, azok őt nem érdeklik. Férfiakra, pajzán kalandokra? Abból itt, Tel-Duruk városában is annyi jut neki, amennyit csak akar.

21

A lunir adta hatalomra? Nem, ő nem lelkesedik a bonyolult mágikus for-mulákért. Netán Ma'an To Nar hadúr seregét akarja elvenni? Talán képes rá, de aztán mit csinál vele?

Zsákutca.Ami érthető, hisz nem az a kérdés, mit szerezhet, hanem hogy mi az, ami

hiányzik neki. Mondjuk, amivel mások rendelkeztek itt az imént, a tarto-mányurak és főpapok gyűlésén.

Ő is főpap – eddig rendben. De tartománya az nincsen…

* * *

… Miután pedig mindezeket megtanácskozták, és látták, hogy amiben megállapodtak, az helyénvaló, erős esküt tettek Meldan, Aél, Són-Tír és a többi fennen való istenek előtt, hogy fogadalmuk szerint cselekszenek; majd parancsot adtak hadaiknak, hajóiknak és szolgáiknak, hogy készüljenek fel az indulásra.

És nem sok időre rá, éppen nyár végére, ahogy megteltek a magtárak és a raktárak, megritkultak az élelmet szállító bárkák és dereglyék. Lassan csillapodott a kovácsműhelyek körüli fémcsengés is, és előálltak a hajók, hogy magukkal vigyék a zafírszemű király katonáit, akik majd erővel szerez-nek érvényt uruk akaratának a távoli földeken.

Tengerárként vonultak Tel-Durukba a birodalom hadai: pikkely vértes katonák, csatasarlókkal, tőrbaltákkal felszerelve, bőrrel fedett kerek nád-pajzsok oltalmában. Aztán eljöttek az idegen népek közül mindazok, akiknek vezérei egykor fejet hajtottak az álomdinasztia hatalma előtt: az utcákon roon íjászok jártak, a mólók körül habin parittyások őgyelegtek, a csapszé-kekben pedig széles orrú, vaskos ajkú lupan-archok keveredtek a vörös üs-tökű zaeton fejszésekkel.

Hatezren voltak a Szikla katonái: rendíthetetlen harcosok vaslemezes páncélban, akiknek falát nem bontja meg senki rohama; még egyszer annyi-an az íjászok és parittyások, csapda-állítók és nyomkövetők meg mindenféle egyéb fürge lábú népek, akik a Vihar gyorsaságával csaptak le az ellenség-re. A Láng lovasaiból alig hatvan jutott a seregbe, de kár is lett volna töb-bet zsúfolni a hajókra, vagy martalékul vetni a hegyekben lakó urkhoknak. Annál nagyobb számban tódultak a kikötőbe a hajókon szolgáló népek, ne-vükhöz híven ágy nyelve a hígítatlan bort és a mézsört, mintha az Örvény vert volna fészket a torkukban.

22

Néhányan a votah harcosai közül is elkísérték a sereget; de hogy ponto-san kifélék, azt talán csak a papok tudták; és ha tudták is, nem beszéltek ró-la, és kérdezni sem merte őket senki.

Mindeme hadinépeknek egyetlen vezére volt: a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr a khetonok népéből, Uron kovácsisten vas-öklű híve, aki ifjúko-rában egymaga pusztította el a mumm-kastai rémeket, s aki számos csatá-ban verte vissza a határokon át- meg átcsapó urkh hordákat. Délceg alak-ján türkizszemek-kel ékes vértezet; tar feje, csataszoknyája, messze szálló nyilainak minden tolla vörössel és arannyal festve. Jobbján Garad-Akszú, Tegarra igaz szívű papja állt, akinek mindentudó mosolyát elrejtette laman-tinolajtól csillogó fekete szakálla, balján pedig a tündöklő szépségű Dani-emma, Eli-ake papnője vetett kevély pillantásokat a férfinépre.

Mondják, hogy az ő bölcs tanácsukat kérte ki a hadúr az indulás előtt.

* * *

– Nem fogok tanácsokat hallgatni arról, hogyan vezessem a saját serege-met! Főleg attól, aki maga nem katona. Te pedig nem vagy az. – A hadúr egy tábori széken ül-' dögélt, és látszólag nagyobb figyelmet szentelt fájó talpa masszírozásának, mint a beszélgetésnek. A hangja azonban feszült volt és ellentmondást nem tűrő. Rosszkedve persze nem volt alaptalan: aznap már jó pár embert kellett deresre, egyet pedig karóba húzatnia hős hadiné-péből verekedés, őrségben való részegeskedés, tolvajlás, a trónörökös gya-lázása és egyéb kisebb-nagyobb vétkek miatt.

– Jól tudod, Ma'an To Nar: nem tartozom a harcosok közé. – Ő maga pe-dig azt tudta jól, hogy ez az apró ember, akinek őszes szakálla kuszán teker-gőzik ráncos bikanyaka előtt, keményfejű és hirtelen haragú. Elég veszélyes elegy, ami azt illeti. – Garad-Akszú vagyok, Tegarra legfőbb papja a Tajték-tónus birodalmának földjén, és magam ajánlkoztam neked segítségül, hogy a votah harcosait felügyeljem.

– Hm. Természetesen nem egyedül, ugye? Szolgákat, más papokat is ho-zol?

– Természetesen – felelt közönyös hangon. Vajon valójában mit akar tudni a vén farkas? Talán hogy mennyire kevély?

– És ha már a tanácsnokom lettél, mondd, tudsz valami bölcset mondani arra, hogy mégis mit kezdjek néhány szekérderéknyi kínpappal egy csatá-ban? – Gúny csendült a szavakból. – Mert például a Lángvilág királyainak szolgái jókora tüzeket képesek gyújtani, ha a szükség úgy kívánja. De ti

23

nem tudtok ilyesmit, és a votah katonái pont olyan biztonsággal vezényel-hetők harcra, mint a forgószelek.

– Tegarra isten a harcok közepette sem hagyja cserben hű szolgáit, és kínnal sújtja azok ellenségeit. – Némi megfontolás után Garad-Akszú úgy döntött, hogy nyugodt, némileg kenetteljes hangot fog megütni. És persze óvakodik attól, hogy önként megválaszolja a fel nem tett kérdéseket: most például azt, hogy mégis miért tart a sereggel.

– Hát, sértődés ne essék, de ennél még macskaistennő követői is haszno-sabbnak tűnnek. Például ők is felajánlották a segítségüket a votah katonái-nak ügyében. – A hadúr szavában mintha érezni lehetett volna némi elfojtott várakozást, a vendég azonban nem jött rá, mit szeretne válaszként hallani. Azt akarja, hogy saját egyházának erejét dicsőítse, vagy éppen a többit ócsárolja? Annak könnyen az lenne a vége, a sereggel tartó papok összeug-ranak, és akkor… nos, akkor Ma'an To Nar úgy játssza ki őket egymás el-len, ahogy akarja.

Amit kár lenne hagyni.– Eli-ake papnői igen értékesek. Senki sem tudja náluk jobban üldözni a

már legyőzött ellenséget.– Szóval nekem már csak győznöm kell, azt mondod? Motoszkált is

bennem egy olyan érzés, hogy valami ilyesféle lesz a feladatom. – A hadúr tekintetében nyoma sem volt a vidámságnak. – A gond csak az, hogy nem tudom, hol és kivel kell megküzdenem. Menjek és szerezzem meg a. go-nommuktól lunir titkát! – hát, ez nekem homályos egy kicsit, A kémeket pe-dig mintha a föld nyelte volna el, a vajákosok meg úgy néznek rám, mintha a tenger kiszárítását adtam volna parancsba.

– Daniemma és társai kitűnő felderítők. Talán őket kéne megbíznod ez-zel a feladattal – felelt a kínpap, bár szinte biztos volt benne, hogy a felderí-tőknek legalább egy része sikerrel járt.

– Női alakjukban kiszámíthatatlanok, macskaformában meg életveszé-lyesek. De ezt magad is tudod, úgyhogy ha ez volt az első tanácsod szá-momra, akkor nagyon remélem, hogy a következők hasznosabbnak bizo-nyulnak.

– Nem árt, ha óvatos velük az ember – mondta Garad-Akszú, mintha Ma'an To Nar utolsó mondata nem is hangzott volna el. – Meg kell adni ne-kik a tiszteletet – remélem, ezt a mi katonáink is tudják,

– Azok, nem a mi, hanem az én katonáim! – A hadúr arca egy szempil-lantás alatt rákvörösre váltott, és a hangja baljósan suttogóvá vált. – Ha va-lami a tiéd, az a szerencse, hogy a király nevében ideküldtek tanácsadónak, és ezért olykor vendégül kell, hogy lássalak a vezéri sátramban. Ennél több-re ne számíts!

24

Nem érkezett válasz. Garad-Akszú csendben, félig hunyt szemmel állt a helyén, és néni bocsátkozott nyílt vitába.

Végül a vén harcos felemelkedett a tábori székből, megropogtatva el-gémberedett derekát.

– Úgy érzem, mindjárt olyan látogatót kapunk, akit nem illik ülve fogad-ni – dörmögte némileg nyugodtabban. – Eli-ake legfőbb papnője érkezik. Azt hiszem, lesz miről beszélnünk.

Valóban Daniemma hajtotta fel a sátorlapot, és az ő bódító illatát sodorta befelé a kora esti szellő. Puha lépteinek hangját azonban a hadúr nyilvánva-lóan nem hallhatta, és abból, hogy mégis biztosan tudta, ki fog megérkezni, Garad-Akszú arra következtetett, hogy jól felkészített, netán mágiához is konyító szolgák segítik. Az pedig, hogy bejelentette a papnő érkezését… erőfitogtatás? Vagy az ő arcán tükröződő érzelmekre kíváncsi?

Vagy ez a durva beszédű, sörszagú barbár tényleg az, aminek látszik, és fel sem fogja, milyen üzenetet rejthetne a szavai mögé?

– Hajoljanak meg az árnyak előtted, Daniemma! – köszöntötte szertartá-sosan, fejét kissé meghajtva. – Kegyesek az istenek, hogy erre vezették lép-teid.

– Örülök, hogy látlak, Garad-Akszú – felelte a nő lágyan. – Húgaim és én boldogok vagyunk, hogy veletek tarthatunk.

Karcsú, hajlékony test, feketén csillogó haj, igéző szempár és egy külö-nös, érzéki illat… A pap érezte, hogy felgyorsul a szívverése, és erővel pró-bálta elterelni a gondolatait arról az éjszakáról, amit talán a nővel tölthet… már ha – jutott eszébe – titkon nem épp az ő torkát akarja elmetélni azokkal a rettenetes, ezüstpárában gőzölt körmökkel. Ettől az emléktől el is illant a hevülete.

– Boldog az, aki a Tajtéktrónus urát szolgálhatja – felelte kimérten.– Mert hűsége elnyeri jutalmát – tette hozzá a vezér.– Híven fogom teljesíteni a Trónus parancsait – szólt erre a pap, miköz-

ben arra gondolt: engem a lunir titka érdekel, a macskapapnőket… hát, fel-tehetően mégis inkább a tartomány maga, mert egy vadászatért ilyen mesz-szire, egy orgyilkosságért pedig ilyen sokan nem utaznának; de te, hadúr? Te már megkaptad jutalmul az ígért bűnbocsánatot; ha nem így volna, már nem lenne a nyakadon a fejed. Vajon komédiából utaztatod meg a sereged, vagy tényleg háborút akarsz? És ha igen, mi célból?

– És nagyon ajánlom, hogy az én parancsaimat is híven teljesítsd – zök-kentette ki tűnődéséből a hadúr válasza. – Nem biztos, hogy az embereim újat tudnának mutatni egy kínpapnak, de lelkesen fognak buzgólkodni az árulókon, ezért kezeskedem.

25

– Nem akarom megsérteni katonáidat, de Tegarra isten a valódi kínokat az ellenségeinek, és persze szolgái ellenségeinek tartogatja – vágott vissza ő némileg élesebb hangon, mint szerette volna.

– Fenyegetsz, te pap?– Hát mernélek fenyegetni?A vezér fújtatott, a pap közönyös arccal tekintett vissza rá… közöttük

pedig izzott a levegő. Daniemma elmosolyodott, és egy kérdést dobott koncként a férfiak közé.

– Umsza-Nur érdeklődött, hogy mikor kel hadra a sereg.– Megtiszteltetés számunkra, hogy a dicső trónörökös érdeklődik irán-

tunk – hajolt meg Garad-Akszú –, de jelenleg csak annyit tudunk mondani: hamarosan. Ám azt megígérhetem, hogy jóval a kihajózás előtt futárt me-nesztünk hozzá, hogy kikötőben állva az indulás pillanatait a legelső perctől kezdve maradéktalanul élvezhesse.

– Az ifjú oroszlán is hajóra szállt az udvartartásával együtt – jegyezte meg halkan a nő.

– Nem is tudtam, hogy annak a kölyöknek halászni is jut ideje a tivor-nyák és a vadhajtások mellett – mondta a hadúr, és kiköpött. – Trónörökös? Bármelyik szekeresemben több bátorság van, mint benne.

A kínpap nagyot nyelt – az udvarban ezekért a szavakért száz halált halt volna a hadúr –, végül nem szólt egy szót sem. Hiszen ha lenne némi esély arra, hogy Umsza-Nur letaszítja trónjáról apját, ő csatlakozna elsőként hoz-zá és híveihez, de ehhez sajnos az ifjú herceg messze nem elég körmönfont és hataloméhes.

– Élesek a szavaid – szólt feddőn Daniemma.– Mert nem az udvari népekkel szoktam beszélni, hanem a kapitányok-

kal, a szálláscsinálókkal meg a had táplálóival – sorolta a hadúr, majd a kín-paphoz fordulva folytatta. – Meg újabban a birodalom ezer szegletéből hoz-zám parancsolt kovácsokkal. Az a parancs, hogy szerezzük meg a furcsa fém titkát go-nommuktól, igaz?

– Igaz.– Akkor nekem ez a feladatom, és ha a sereggel tartasz, neked is. Van

esetleg más, amivel megbízott a királyunk? – kérdezte, álságos udvariasság-gal a hangjában.

– Nem szóltak ilyenről a szent szolgák.– Remek. Remélem, te és társaid jó szolgálatot fogtok tenni, ha a fog-

lyok vonakodnak elárulni a titkokat. Addig is próbáljatok minél kevesebb gondot okozni. A szállásotok a roonok és a zaetonok között lesz. Ha össze akarnának ugrani, tőlem egészen nyugodtan használhatjátok az Áldott Kor-

26

bácsokat, a Kegyes Piszkavasakat vagy akármi mást. Most pedig eredjetek a dolgotokra! Mielőtt cserbenhagy legendás türelmem…

– Én is, Ma'an To Nar? – kérdezte Daniemma. – Beszélnünk kellene a felderítésről. – A kínpap ezt gyenge ürügynek tartotta: egyetlen hadvezért sem indítaná el a seregét felderítés nélkül a semmibe, tehát a hadúr is nyil-ván megtette már a szükséges lépéseket.

– Ha jónak tartanád, előreküldenék néhány papnőt, amíg a készletek ösz-szegyűlnek.

– Jól van – sóhajtott Ma'an To Nar megadóan. – Akkor te még kapsz pár percet.

– Ha úgy óhajtod – szólalt meg óvatosán a kínpap –, jómagam is szíve-sen maradok, hogy tanácsaimmal…

– Már megmondtam: nem érdekelnek a tanácsaid! – vicsorgott felé a ve-zér.

Garad-Akszú bólintott, és egyetlen szó nélkül kivonult a sátorból.Saját szekere felé menet pedig egyre azon gondolkodott, hogy mi van,

ha ezek ketten netán együtt elkezdenek tervezni valamit.

* * *

… Miután pedig mindent rendre megtanácskoztak, tengerre szállt a rop-pant had, hogy elérje Dashír városát. Lomha vitorlások vitték ölükben a ga-bona és rizs mérhetetlen halmait, a vízzel, borral és sörrel megtöltött, szu-rokkal lepecsételt agyagkorsókat, a sátrakat, ásókat, lapátokat és mindenfé-le más szerszámokat, meg persze a katonákat, akik kockavetéssel, tamakku-játékkal és más effélével ütötték el az időt az út alatt. A száznál is több te-her-bárka körül szitakötőként cikáztak az őrnek rendelt két és három sor evezős gályák, a part felől pedig minden éjjelen fürge csónakok hordták a friss vizet és az élelmet a seregnek. A szél délkeletről, a tenger felé fújt a Tajtéktrónus urának akarata szerint – nem lankadt szélcsenddé és nem erő-södött viharrá, de még az iránya sem változott a napok múltával.

Két hét telt el így.Aztán a dashíri öbölben a mólókhoz simultak a hajók, partra özönlött a

hadinép, hogy a két domb közt a városon átkelve sátortábort építsen magá-nak a falakon túl, majd alig egyheti pihenés után délfelé, az Onoppu-Kur bércei irányába vegye az útját. Erdőkön és mezőkön, folyókon és patatokon keresztül haladtak céljuk felé, bizakodó szívvel várva, hogy a hadúr győztes csatába vezesse és gazdag zsákmányhoz juttassa őket. Hosszú és fáradsá-gos menetelés állt előttünk vad, kietlen vidéken, ahová nem vezettek utak, és

27

csak néhány eldugott dolam'an falu rejtőzködött a fák takarásában, csend-ben várva a tavaszi áradásokat, amikor a szálfák úsztatása elkezdődhetett a tengerparti városok felé. Jó alkalom volt ez a hegyi népek fiainak, hogy alá-zatosan leróhassak éves adójukat a Tajtéktrónus urának, és ha szorgalmuk-kal kiérdemelték, néhány rönköt elcserélhessenek baltafejekre, varrótűkre és mindenféle más hasznos holmikra, amit Dashír kereskedői kínáltak ne-kik.

Kevesen emlékeznek rá, de a dolam'anok, akárcsak a roonok, a steainok meg a többi nép, nemcsak az erdők ajándékaival, a fával, prémekkel, mézzel és más effélékkel voltak kötelesek kimutatni hálájukat azért, amiért Tel-Duruk kegyes ura szolgáivá fogadta őket, hanem el kellett látniuk mindazon hadakat, akik földjeiken keresztülvonultak – így Uron kovácsisten vasöklű hívének, a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúrnak seregét is.

Mondják, hogy a hegyekben szétszórt ravathi falvak lakóinak mindez ép-penséggel nem volt ínyére, és olykor bizony arcátlan módon szembeszegül-tek a zafírszemű Azú-Ummasza király rendelésével…

* * *

A tábort egy jókora tisztáson verte fel a birodalmi sereg. Ahol nem volt legalább száz láb a bőrsátrak és a tölgyes széle között, ott kivágták a fákat, és cölöpsáncot állítottak belőlük a szállásuk köré. Valahonnan még most is fejszecsattogás hallatszott – igaz, éppenséggel a tűzifát is apríthatták –, és a levegőben a friss forgács illata keveredett az emberek és állatok nehéz sza-gával.

Ma'an To Nar épp a lovak karámját ellenőrizte, amikor az egyik harcosa mellé lépett.

– Megérkeztek a szekerek az élelemmel – szólt a katona –, és eljöttek a falvak főnökei is, csaknem mind.

– Remek – bólogatott a hadúr. – Lássuk, mi jót hoztak a hegyi népek!A ravathi szekerek ócska tákolmányoknak bizonyultak: egykerekű kor-

dék küllő nélküli, tömör kerekekkel, amelyek irgalmatlanul nyikorogva pró-báltak rendben felsorakozni a tábor bejárata előtt. Ma'an To Nar fitymálva nézte a rájuk halmozott zsákokat, kosarakat és korsókat.

– Kevés – dünnyögte maga elé.– Állítólag démonok támadták meg a szekerek egy részét – kezdte mon-

dókáját a mögötte koslató szeplős képű újonc. – A sámánok tehetetlenek, és a vadászaik…

28

– Elég! Szörnyek, amikről nem tudják, micsodák? Ezekben az erdőkben élnek már vagy ezer éve. – Állkapcsán megfeszültek az izmok, ahogy meg-próbálta lenyelni a dühét. – Hát ennyi idő alatt sem tudtak ennél hihetőbb mesét kitalálni?

Az újonc megszeppenten pislogott. –A halom, amit emelni rendeltem, elkészült már? – kérdezte a hadúr valamivel nyugodtabban.

– Igen, sőt már felvonszoltuk rá azt a sziklát…– Az nem szikla – vágott a szavába Ma'an To Nar – hanem egy oltárüllő,

amelyet Uron istennek ajánlott egyik dicső ősöm, s így azt átjárta a vas szí-vóssága és ereje. Meg persze a súlya. Attól olyan nehéz – tette hozzá okító-lag.

– És azért tapad hozzá minden acél?– Igen, bár erről a kovácsisten papjai tudnának többet mondani. – Meg-

csóválta a fejét. – Kár, hogy Tel-Duruknak még a környékén sem lakik egy sem, különben a seregbe parancsoltam volna valamelyiket.

– És a kovácsok, akik eljöttek? – kérdezte a katona.– Ők kiváló mesterek, de csak egyszerű hívők. Viszont jobb híján velük

fogok szenet és parazsat áldozni Uron dicsőségére – szólt a hadúr, majd folytatta hadijelentésekkel, készletellenőrzéssel, parancsok osztogatásával tarkított tábori körútját.

* * *

…Miután pedig a lázongó falvak gonosz és alávalót lakóinak vérét vet-ték, és gyalázatos tettekre bujtogató vezéreiket és bűbájosaikat karóba húz-ták, a győzhetetlen had katonái visszatértek fallal körbevont táborukba. Ott pedig, maguk mögött tudva mérföldek tucatjait, boldogan és reménytelien lakomáztak, bőven élve a lankás hegyek kínálta étkekkel és italokkal, lett lé-gyen szó akár frissen leölt gödölye húsáról, akár rozslisztből sült cipóról, akár mézből, vízzel hígított vörösborról, sült disznóvérről vagy másról. Jó étvággyal faltak és ittak, ahogy az szokása is a csatába készülő hadfiaknak.

Másnap pedig nem hagytak maguk mögött mást, mint egy frissen lecsu-paszított tisztást az erdő szívében, körbevéve széles földhányással, erős cö-löpsánccal és karókkal tűzdelt árokkal. Az irtáson belül pedig nem akadt egyéb látnivaló, csak a sátorcövekek után maradt lyukak, a tábortüzek ham-vai, és néhány friss sír azoknak, akiket betegség által sújtott halálra Daneg-ana. Meg persze a póznák, ahova a gyávaság miatt négyfelé csapatott sze-rencsétlenek darabjait tűzette a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr, Uron ko-vácsisten vasöklű híve.

29

Am a sereg java, az erősekés elszántak megtorpanás és csüggedés nél-kül, könnyű szívvel indultak tovább, hogy végrehajtsák isteni uruk paran-csát, és elérjék céljukat. ……

Mondják, hogy az ember nem járta vadonban olykor bizony napokat vesztegeltek, míg a fejszések szekereknek való úttá tudták szélesíteni a szűk csapásokat és ösvényeket.

* * *

Garad-Akszú olyan gyorsan közeledett, amennyire csak méltósága en-gedte.

– Üdvözöllek, Ma'an To Nar!– A Trónus terjessze rád ki kegyét! – válaszok a hadúr, és érdeklődve

felvonta a szemöldökét.– Adódott valami, amit jobbnak láttam veled személyesen megbeszélni.– A vezérrel te nem beszélsz meg személyesen semmit. Ha engedélyt ad,

szólsz, ha parancsot ad, engedelmeskedsz, ilyen a katonaélet. Érted?– Igen – felelt a kínpap, de gondosan nem tette hozzá azt, hogy nagyúr”.– Akkor mondd, miért jöttél!– Úgy hírlik, fogytán az élelem, és azért kínzatod meg a foglyokat, mert

nem hoztak eleget.– Ismerem á tábori suttogást – vont vállat a vezér. – Te pedig pontosan

tudod, hogy bőségesek a készleteink, és nem szorulunk rá útközben a rekvi-rálásra. Már csak azért sem, mert több oszlopban haladunk élőre.

Garad-Akszúban ekkor ért bizonyossággá a sejtés, hogy a hadúr gondo-san utánajárt mindennek, mielőtt útnak indította seregét: ezek szerint kiderí-tette azt is, hogy pontosan hol fekszik a Három-hegy völgye, amiről a behót beszélt. Ám ha ilyen érdeklődő, akkor néhány hírért cserébe talán hajlandó lenne őt a rangja szerint kezelni.

– Azt pedig te tudod pontosan, hogy az egyik előőrsünk eltűnt az erdők-ben; a mágia pedig nem segít abban, hogy a go-nommukra bukkanjunk. Nem lehet, hogy ők maguk járják a rengeteget, és próbálják...

– Nem. Tényleg szörnyetegek vadásznak azokra a szerencsétlen ravat-hikra. Ők pedig a mi embereinkre, már ha büntetlenül megtehetik.

Garad-Akszú fejében egymást kergették a gondolatok. Ha a ravathik tényleg nem ismerik ezeket a rémeket, akkor csak a sereggel jöhettek. Talán a votah katonáinak valamelyike szabadult el? Nem, arról azért tudna.

30

Vagy Eli-ake papnői járnak éjszakai portyára, hiúz-, párduc- vagy más alakot öltve? Ha így van, azt csak Ma'an To Nar engedélyével tehetik.

– De akkor miért…– Veszem el mindenüket? – A hadúr vállat vont. – Össze kell szoknia a

seregnek. Az én fiaim már igazi katonák, de van néhány innen-onnan össze-szedett segédcsapat, ahonnan még ki kell rostálni az ostobákat és a szeren-csétleneket. Most pedig itt a közös ellenség: a helybéliek, akik megtámad-ják az előőrsöket, és dajkamesékre hivatkoznak, mikor kötelességük lenne megmenteni minket az éhhaláltól. Ez egybeforrasztja a sereget. Meg aztán nem árt, ha a falvak közt elterjed, hogy erősek vagyunk és kegyetlenek.

– Bölcs gondolatok – bólintott a kínpap.– Majd elválik. Te csak vallasd ki sorra a foglyokat, amíg el nem árulják,

hova rejtik a készleteiket; a falufőnököket pedig kínozd halálra!Garad-Akszú nagyot nyelt.– Én és hittársaim nem ezért jöttünk ide. A mi kínzásunk áldozat iste-

nünk felé, és…– Nem érdekel, minek jöttél! – vágott közbe a hadúr. – Azért vagy itt,

hogy végrehajtsd a parancsaimat, akár tetszenek, akár nem! Tudom, hogy tanácsadóm akartál lenni – tette hozzá, egészen közel lépve a paphoz –, de eddig csak hízelegtél, és semmit nem mondtál, amit ne tudtam volna ma-gamtól is!

– Talán majd másképp látod a dolgokat, ha a ravathik meg a többi helyi nép fellázadnak ellenünk! – próbált visszavágni a kínpap.

– Amúgy is fellázadtak volna. Én pedig szeretek elsőként ütni, főleg, ha látom, hogy előbb-utóbb mindenképp ütni kell.

– És ha nem lázadás lesz?– Jók a testőreim – felelt magabiztosan Ma'an To Nar. – Apas papjai pe-

dig szinte minden helybéli ártó matéria ellen tudnak ellenmérget keverni.– De csak szinte – emelte ki Garad-Akszú. – Az étekfogódat, gondolom,

nem a guta ütötte meg ma reggel.– Nem – szűkült össze a hadúr szeme –, de ha sokat gúnyolódsz, a he-

lyére állhatsz. Ha másba nem is, de evés-ivásba, gondolom, elég jól beleta-nultál a Trónus árnyékában. Addig is eredj, és tedd a dolgod!

– Igen, nagyúr – felelt ő, és bosszúsan szorította össze az ajkait. Az ural-kodó udvarában jól bevált szavak itt csak bajt hoztak rá, és bárhogy igyeke-zett, nem tudott a vezér kegyeibe férkőzni. Amire pedig mindenképp szük-sége lesz, amennyiben végül mások elől kell eloroznia a lunir titkát. Ha azonban megszerzi… nos, akkor ő és hívei elnyerik Azú-Ummasza jóindu-latát, és mindazt, ami vele járhat: birtokokat, címeket, kincséket és persze

31

bűnbocsánatot arra az esetre, ha netán olyasvalaki kínjait áldoznák Tegarrá-nak, akiért szót emelnének az előkelők.

Hírek, legendák, receptúrák – a tudás ezernyi arca, amelyekkel talán be-lophatná magát Ma'an To Nar szívébe. A gond csak az, hogy ezekkel legin-kább a bölcsesség istenének hívei rendelkeznek, és nem a kínpapok. Ráadá-sul, ha vannak mások, akik ugyanazért jöttek, mint ő, azok épp Apas szol-gái.

* * *

…Végül a sűrű rengetegen át arra a helyre jutottak, amiről a behót be-szélt vallatóinak: a Három-hegy völgyébe, amely fölé őrként magasodtak a kopasz, szürke sziklaszirtek; a Danalo'Ah, a Felhők Közt Merengő, a Drom-mon-Tar, a Visszhangokat, Bömbölő és a Nil-Vergala, a Patakot Könnyező. Itt aztán tábort vert a dicső had; fákat döntöttek és árkokat ástak; állatokat láttak el és bőrsátrakat emeltek az erős karú férfiak.

Eközben pedig a papok sziklaoltárt állítottak az isteneknek, hogy bűvös táncot járva áldozatul ajánljanak lepényt, húst és bort, hogy ínség ne sújt-son le rájuk; galambot, kecskét és bivalyt, hogy az erdei vadak és más tu-dattalan barmok ereje ne kerekedhessék fölébük; aranyat, bíborszövetet és gyöngyöt, hogy gazdag zsákmányban legyen részük; s végül száz, rabságra ítélt ravathi lelkét, hogy ellenségeik felett győzelmet arathassanak. Majd a hegyek szellemeinek áldoztak, hogy se alázuhanó sziklákkal, se rejtett sza-kadékokkal, se pedig kórságot hozó ködökkel ne pusztítsák az árnyékukba telepedő hadinépet; ám ezt az áldozatot már. a saját testéből hasította ki a sereg, és így vették vérét a Vihar veteránjainak, a három jelvényhordozó-nak, akik önként ajánlották szívüket eledelül a sziklaszirteknek.

Majd pedig felderítőket, nyomolvasókat és vadászokat rendelt ki a győz-hetetlen Ma'an To Nar hadúr, hogy bejárják a környező vidéket, és nyomára bukkanjanak az aprónépnek amelyet go-nommu néven említenek a régi táb-lák Ám a vidéket átfésülő katonák – noha látásuk vetekedett a sólyoméval, kitartásuk pedig a farkaséval, és számtalan különös nyomot találtak, ame-lyek nem származhattak a hegyoldalba húzódó dolam'an kecskepásztoroktól – végül mégis szemlesütve tértek vissza urukhoz.

És így telt el az első nap, és így a második és harmadik is, pedig a har-cosok időnként figyelő tekinteteket éreztek a hátukban. Máskor meg a nyomkereső kopók perdültek meg a szőrüket borzolva, hogy a semmire ves-sék magukat, vagy éppen a votah katonái kezdték el bömbölve rázni láncai-

32

kat ponyvával letakart ketreceikben anélkül, hogy erre az őröket figyelmez-tették volna a jelek.

Ám a go-nommuk közül egyet sem pillantott meg. soha senki; és a győz-hetetlen Ma'an To Nar hadár homloka komorrá, tekintete pedig felhőssé vált. Szólította hát a papokat, hogy vessenek sorskockákat és a próféták csontjait és a démonok kővé vált könnyeit, vagy akár olvassanak a halak ci-kázásából, a tollak hullásából és a holtak beleiből, de árulják el neki a múl-tat és a jövőt. Leginkább persze arra volt kíváncsi, hogy hova rejtezek előle az ellenségei, és türelmetlen kérdéséhez végül egy bölcs figyelmeztetést fű-zött, ekképpen: …mert különben személyesen járulhattok tanácsért uraitok elé.”

És elsápadtak ekkor a papok, mert megértették a szavakban rejlő fenye-getést, és már az áldozati bronzkések élét érezték a torkukon és a penge he-gyét a zsigereik között. De bárhogy kántáltak és révültek és sorolták a bűvi-géket, nem tudtak választ találni a hadúrnak.

Uron kovácsisten pedig, akinek egyik leghívebb alattvalója vezette a se-reget, akkor még nem terjesztette ki rájuk kegyét,

* * *

– Elegem van, értitek? – Nem kellett sokat magyarázkodnia. Arcának színe csak pár árnyalattal maradt el a legdrágább bíborszövetektől, az állan-dó üvöltözéstől rekedt hang a minden jelenlévő fejében elültette a gyanút, hogy a hadúr nincs teljesen kibékülve a dolgok folyásával. – Minek vonul utánam ennyi harcosnak csúfolt húgy-agyú mészáros, ha még arra is képte-lenek, hogy megtalálják az ellenséget?

– Hogy legyőzzük! – A kapitány a Szikla katonái közt szolgált; széles állkapcsán megfeszültek az izmok, ahogy szemébe nézett a parancsnoká-nak.

– Győzni? Haha – felelt az komoran. – És mégis mi fölött? Van itt fű, bokrok meg sziklák és kövek. Épp csak annyi a baj velük, hogy egy diadal-menetben nem mutatnának túl jól rabláncra fűzve. Viszont tudod mi az, ami nincs?

– Go-nommuk? – kockáztatta meg a kapitány.– Azok. Eszes katona vagy. Főleg tekintetbe véve azt, hogy már egy hete

mást sem csinálunk, csak őket keressük. – A hadúr majdhogynem remegett az idegességtől. – Én azonban nemcsak őket hiányolom, hanem egy másfél láb mély és három láb széles árkot is, amit nem látok a tábor körül, bárhogy

33

erőltetem a szemem. Te fogsz gondoskodni róla, hogy holnap pirkadatra ez másképp legyen. Eredj!

A kapitány vértjén megzörrentek a fémlemezek, ahogy öklével a szívére ütött; aztán sarkon fordult, és merev léptekkel kimasírozott a sátorból.

Néma csönd maradt utána, egyedül a vezér egyre lassúdó fujtatása hal-latszott.

– No jó – szólalt meg végül. – Folytassuk.Akadozva bár, de folytatódtak a beszámolók. Furcsa vésetek a fák kér-

gén és a köveken, érthetetlen, festett ábrák és írás a sziklákon, jórészt isme-retlen rendeltetésű eszközök mindenféle fémből, sőt olykor fából vagy kő-ből faragottan. Aztán a lábnyomok: aprók és emberszerűek, de túl torzak ahhoz, hogy valami törpe nyomoréké lehessenek; ráadásul akik hagyták őket, meglehetősen gyorsan kacsázhattak ide-oda a völgyben. A legfrissebb is régebbi egyhetesnél.

Semmi hasznavehető, akárhogy töprengtek mindannyian.Mielőtt azonban a hadúrból újra kitört volna a tehetetlen düh, egy délceg

árnyék vetődött a sátor vörös-fekete szőnyegére: Garad-Akszú érkezett meg. Magára vonta az összes tekintetet, mielőtt akár csak egyetlen szót is szólt volna.

– Azért jöttem, hogy pár dolam'an vadászt kérjek tőled – mondta.– Vannak nekünk olyanok? – kérdezte Ma'an To Nar.– Nemigen – szólalt meg az egyik kapitánya. – Nem élnek falvakban,

mint a ravathik; pár tucat kóborol itt a hegyekben, és mivel semmijük nincs, amit elvehetnénk tőlük, békében vagyunk velük.

– Egyelőre – egészítette ki a hadúr. – Mihez kellenének?– Hallgattam egy keveset az itt élő dolam'anokat, és biztos vagyok ab-

ban, hogy a szavaik egy részét nem az emberi toroknak szánták. Szerintem az aprónép nyelvéből valók.

A pap nem szólt többet; a csattanót váró katonák pedig némileg zavaro-dottan pislantottak egymásra a szemük sarkából.

– Na és? – tette végül fel a kérdést a vezér, de a tekintetén látszott, hogy ő viszont pontosan érti, mire akar Garad-Akszú kilyukadni.

– Ez azt jelenti, hogy rendszeresen beszélnek a go-nommukkal. Talán ke-reskednek is velük.

– Akkor hát adott a feladat – fordult a katonákhoz Ma'an To Nar. – Fog-jatok el hamar néhány dolam'an vadászt! Ők majd tudni fogják, hová rejtő-zött előlünk az aprónép!

34

A tisztek varázslatos gyorsasággal hagyták el a sátrat; a hadúr intésére Garad-Akszú is távozott, némán, de elégedett mosolyt rejtegetve a szakálla mögött.

A sátor faliszőnyegekkel leválasztott hátsó traktusából pedig előlépett Apas papja, Tagari-Kam.

– Furcsa ez a hirtelen támadt érdeklődés a nyelvek iránt – kezdte –, és Tegarra szolgájától kiváltképp szokatlan.

– Segít nekem, és vár érte cserébe valamit – felelt a hadúr. – Nincs eb-ben semmi meglepő. Hacsak az nem, hogy eddig a tudás papjai voltak a tá-maszaim.

– Meglehet, hogy akadnak nálunk alkalmasabb felderítők meg hóhérok is – jegyezte meg a másik. – De hamarosan véget ér ez az egész, és bebizo-nyíthatjuk, hogy a rejtélyek megoldása a mi asztalunk. Garad-Akszú megta-lálja neked a go-nommukat, és akkor egy gyors rohammal…

– Felejtsd el! vágott közbe a vezér. – Ezek bűvkovácsok, akik mágiával rejtették eddig előlünk az erődjük bejáratát: el tudod képzelni, milyen erős lehet a főkapu?

– Kivésetheted mellette a sziklát.– Ők meg nyílvesszőkkel tűzdelik tele azt a kevés embert, akinek a húsát

nem égeti csontig a forró szurok. Nem, nem megyek bele egy ilyen játékba – rázta a fejét Ma'an To Nar. – Valami mást kell kitalálnunk…

* * *

– Tetszik húgocskáidnak a seregünk, Danna? – kérdezte Garad-Akszú a nőt, miközben kezével meztelen hátát simogatta. – Csupa daliás férfi, akik erőben is, számban is sokszorosan felülmúlják majd a go-nommuk hadát.

– Akiknek viszont bizonyára vannak varázstudóik. – A nő fészkelődni kezdett mellette a heverőn. – Hisz képesek lunirt kovácsolni. Mit gondolsz – búgta a fülébe –, milyen lehet egy ilyen kis mágus?

– Mint egy közönséges kovács: kormos, füstszagú, parázs lyuggatta ké-pű és félig süket. De mindenek előtt igen pici. Pindurka mindenütt, bizony.

– Pedig én szeretem a nagy dolgokat – dorombolta a nő, miközben keze lassan lefelé vándorolt a férfi meztelen hasán – főleg, ha nemcsak nagy, de használható is… és ha tud vele bánni a gazdája – tette hozzá sokat sejtető hangon, amikor végül az ágyékhoz ért.

A lélegzete elakadt, és a férfi érezte, hogy tomporában ösztönösen meg-feszülnek az izmok.

35

– Mindjárt meglátod, mire képes – ígérte évődve, de a hangja rekedtesen szólt.

– Csak nem csodákra? – kérdezte a nő kislányos bájjal.– Ő, azok a híres női megérzések! Így igaz: csodákra. Rátapintottál a lé-

nyegre, – Nevettek.– Nem is tudom. – A papnő sóhajtott, és ujjai ismét a férfi mellkasán jár-

ták lassú táncukat. – Sok csodát ígérnek a férfiak, de végül… Talán a go-nommuk e téren megbízhatóbbak.

– Nem hinném. – Garad-Akszú elkomorodott. – Csak harcosból több mint tizenkétezer vonul velünk, ehhez jönnek a tábori népek meg a votah lényei: mondhat bárki bármit a seregre, a lelkesedésre, a fegyverekre, csak azt nem mondhatja senki, hogy a go-nommuk ellen kevés lenne – lassan fel-erősödött a hangja. – Ennyi ember egy helyen kellően erős gát lesz bármi-lyen mágia előtt. Hidd el, nem véletlen, hogy az istenkirályok is inkább a szántóföldeket, a tengert és a felhőket bűvölik, mint a városokat és hadiflot-tákat. Pedig az ő hatalmuk csaknem végtelen.

– Tudom, kedves – Daniemma élvezettel fúrta ujjait a göndör szakállba –, de azért én is hallottam az aprónépről ezt-azt… Például, hogy vénségesen vén. Talán épp annyira, mint a többi fajzat, amely a föld gyökerét rágja. Ta-lán az ő varázslataik előtt sem állhatnak meg az emberi lények. Nem gondo-lod?

– Ugyan már. – Valójában azonban úgy sejtette, hogy a nőnek igaza van; emlékezett a mesére, ami szerint a hangyákat, méheket és más oktalan álla-tokat nem a teremtő istenek, hanem apró, barlangi emberek tanították meg az építés fortélyaira. Arannyal fizetett minden regéért, amelyben ezek a lé-nyek felbukkantak, és amit hallott, azok közt volt néhány igencsak nyugta-lanító. – De még ha így lenne, akkor sem győzhetnének. Mögöttünk áll a Tajtéktrónus urának hatalma.

* * *

…Miután pedig isteneik segítségének hála a Nil-Vergala szikláinak ár-nyai között, egy vadszőlővel takart zugban megtalálták az aprónép rejteké-nek kapuját, a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr, Uron kovácsisten vasöklű híve felsorakoztatta hadait olyanképpen, mintha egy vár megvívásához ké-szülődne. A sziklafaltól kilencven láb távolságra félkörben magas farönkök-ből sáncot emeltetett, hogy váratlan támadással táborának rendjét meg ne bonthassák, és hogy teremtett lény a mélység járataiból se ki, se be ne me-hessen; a Három-hegy völgyének nyugati oldalán betömetett és beomlaszta-

36

tott minden rókalyuknál nagyobb üreget, és a ravathi pásztorokat, akiknek hűségében nem bizakodhatott, messzire zavarta.

Mindeközben a barlang felől éjjel-nappal hallatszott a kalapácsok csen-gése, a fújtatók nyikorgása és a gőz sziszegése, és ez kétellyel töltötte el az elméket és aggodalommal a szíveket, olyannyira, hogy a hadak bölcs ura kémeket, ügyesen lopakodó felderítőket és félelmet nem ismerő hírhozókat küldött a barlang szája felé. De akik visszatértek, nem számoltak be semmi-ről, amit ő maga ne látott és tudott volna, akik pedig többé nem kerültek elő, mert leterítették őket a sziklafal rejtett lőréseiből érkező nyílvesszők, azokért legfeljebb imát mondathatott.

Így hát magának is oly vakon kellett harcba bocsátkoznia, mint a hírho-zó behótnak hónapokkal korábban az Örvény szörnyetegével szemben; és baljósnak tartotta ezt a jelet. Ám a sorsával nem mert dacolni még akkor sem, amikor véres csatát ígértek neki az álmok és a csillagok. Ezért aztán egy csípős szelet hozó reggelen harchoz sorakoztatott háromszáz jó katonát, leginkább az erős páncélba bújt kheton sziklaharcosokat, a saját véreit. Az-tán három egyenlő részre osztotta őket, és tízemberenként egy fáklyát ada-tott nekik a sötétség, és egy nedves bivalybőrrel bevont ostrompajzsot a fe-lülről hajított kövek és sziklák, lángokkal töltött cserepek és nyilak ellen. De hiába álltak sorban a katonák, lelkesítő szózat, vagy istenekhez idézett ima nem hagyta el ajkait. Amikor pedig már túl hosszúra nyúlt és olyan fenyege-tővé vált a csend, hogy elhalkultak az állatok, és elült a lombok közt susogó szél is, egy nagy sóhajtás után csak ennyit mondott halkan:

„Dicső halált néktek, fiaim.”És az emberek bólintottak, és a kapukhoz sorakoztak, mert igazságos, jó

atyaként bánt velük a hadúr egészen gyermekkoruktól fogva, végig a kato-náskodás hosszú évei alatt. Nem lett volna hát illő, ha tiltakoznak amiatt, hogy a pusztulásba küldi őket. Am Ma'an To Nar szíve nehéz volt, tekintete éjsötét, és láthatatlanul örvénylett körülötte a szomorúság. Mondják, nem is mert senki az arcára tekinteni, ahogy felhágott a sáncokra, megnyitni a ka-pukat, amiken át a barlang szája felé özönlöttek a harcosok…

* * *

Szúrós szagot és keserű füstöt sodort a szél; a nedves rőzse, amit az utóbbi napokban kőtömbök helyett kötegszámra lőttek a hajítógépek, míg végül nagy halmokban állt össze a sziklafal tövében, hangosan ropogva égett, és gomolygó fekete függönyt vont a go-nommuk kapuja elé.

37

– Előre! – üvöltötte a korbácsot lóbáló a-nam, és szavaira újabb húsz ka-tona indult a nyikorogva kitáruló kapu felé. Szabályosan döngő léptek, fegyvercsörgés, komor némaság: a sereg olyan rendíthetetlennek tűnt, mint a Szikla, amelyről a nevét kapta.

A harcosok azonban most korántsem voltak olyan magabiztosak, mint máskor.

– Azt mondják, több ezren vannak! Meg hogy a páncéljaikon minden fegyver elvásik – kezdte egy nyurga, borostás képű ifjonc. – És hogy szüle-tett harcosok,

– Mese – vakkantotta a mellette lépdelő őszülő szakállú veterán, akinek bal kézfejét átlőtték pár nappal ezelőtt.

– Ezek a pockok csak derékig érnek. El se bírnak egy tisztességes pán-célt.

– De lehet, hogy rettentő erejük van! És varázspáncéljaik!– Persze. Meg tüzet okádnak és jeges északi szelet ringanak. Baromság.– Én azt hallottam – szólt közbe egy velük egy sorba osztott vékony baj-

szú, sápadt arcú férfi –, hogy tényleg tudnak tüzet fújni. Igaz, utána bele is halnak. Mint a méhek a szúrásba.

– Ostobaság – felelt a sebhelyes kezű, kiáltva, mert ahogy áthaladtak a kapun, felerősödött körülöttük a zaj.

– Ki mondta?– Egy jósnő olvasta ki a hangyák futásából. – Nagyot nyelt, és hozzátet-

te: – Elárulta, hogy a mai nap lesz a halálom napja. Szerinte a go-nommuk köpte tűzben veszek majd. Ehhez mit szólsz?

– Hogy egy ócska kókler talált egy tulkot, akit megkopaszthat. Remé-lem, nem fizettél neki sokat.

– Akkor hát túlélem ezt a csatát? – kérdezte a társa reménykedve,– Ha nem bőszítesz fel a hülyeségeiddel. Figyeljetek: ha harcosok lenné-

nek; nem próbáltak volna mindenáron elrejtőzni. Vagy gyávák, vagy gyen-gék. Vagy mindkettő.

A sziklafal felől, a sűrű füstön keresztül vaktában kilőtt nyílvesszők egyike célba talált, és két sorral előttük kínlódva esett össze egy katona.

– De lehet, hogy olyanok, mint a szépek népe – szólalt meg ismét a jobb oldali ifjú. – Azok sem nagyon mutatkoznak, ám attól még veszedelmes minden harcosuk.

– Talán régen azok voltak. De nézd meg, mi lett a társaikkal, akikkel együtt harcoltak még Velaronban.

– Az anghmarokkal? – kérdezte az újonc.

38

– Azokkal hát. Mára már elfelejtették, mi is az a háború. Umsza-Nur, a trónörökös pedig vértbe öltözve is csak egy szánalmas bohóc.

– De attól az anghmarok kiválasztott nép. A Tajtéktrónus ura előtt az is-tenek is fejet hajtanak.

– Dicsőség neki – vágta rá a veterán, talán túlságosan is gyorsan.– Állj! – harsant fel az a-nam hangja. – A barnák mennek előre, aztán

jobbról feketék, és utána balról a farkasok. Addig is mindenki a helyén ma-rad, és nem engedi el a fegyvert! Nektek pedig – lépett melléjük a korbácsot lóbálva, pofa be!

Megálltak. Sarujuk alatt apró, kék virágok, fejük felett a gyenge őszi nap, amit tovább fakított a magasban lassan szétterülő sűrű, fekete füst.

A közelben egy kóbor kabóca kezdett muzsikálni.Aztán hirtelen egy apró rengés kelt a talpuk alatt, aztán még egy és még

egy, mintha valami dühödt óriás lépteitől döndült volna meg a föld; a szik-lafal felől pedig, ahol a portól és füsttől már alig látszottak az alakok, külö-nös nyikorgás és sziszegés hallatszott, és a Barnamedvék katonáinak rémült ordítása. Az elöl állók sisakcsúcsai és lándzsahegyei fölött hatalmas, torz alak közeledett; nyers fémbőrén bántón csillant a napfény.

– Tartsd a sort! – üvöltötte az a-nam.A barnák felől kiáltásokat, fémcsengést, újra és újra lecsapó korbácsok

hangját hozta a szél. Utóbbit egy lavina dübörgéséből is kihallották volna a katonák, annyit járt a hátukon menetelésre, munkára vagy harcra biztatva őket.

– Erre jön! Fegyvert szegezz! – Az ő a-namjuk nem félt, és még nem nyúlt a korbácshoz sem. A fogát csikorgatva nézte végig, ahogy az acélször-nyeteg áttör a Barnamedvék századán, mintha csak egy hegyi csermelyen lábolna keresztül, és vérrel pettyezett cölöplábain az ő katonái felé lépdel.

– Tartsd a sort!– Hatalmas istenek – mormolta valaki.A lény leginkább egy idomtalan, fejetlen óriáshoz hasonlított, és négy

ember magas termetével úgy gázolt át a katonák között, mint egy békata-nyára keveredett gólya. Pengékkel és szigonyokkal bőségesen ellátott jobb karja olykor lecsapott a tömegre, és akármilyen lassúnak és nehézkesnek tűntek az ütései, mindegyiket halálüvöltés kísérte. Valamivel több szeren-cséjük volt azoknak, akik az irdatlan test másik oldalára kerültek, mert a bal kar túl rövid volt ahhoz, hogy elérje a lent rajzó embereket; igaz, itt meg egy követhetetlen gyorsasággal pörgő lánc vagy talán fémhuzal útját követ-te vérpermet, és a recsegve széthasadó ostrompajzsok forgácszápora.

39

– Gyerünk, legalább sebezzétek meg! – sziszegte a fogai közt a veterán. A mellette álló harcos, aki az imént avatta be bajtársait a szomorú jóslat tit-kába, minden eddiginél sápadtabbnak tűnt.

– Szétszóródni! – hangzott az üvöltés a cölöpfal felől; magának a sereg parancsnokának, Ma'an To Nar hadúrnak a hangja.

A Barnamedvék, akiknek száma mostanra ötvenre apadt, körbevették az irdatlan alakot, és igyekeztek sebeket ejteni rajta, de a testre dobott dárdák ártatlanul pattantak le a fémbőrről. A néhány elkeseredett, öngyilkos kísérlet a szörny felbuktatására, vagy legalább a karjai mozgásának megakasztására vérfürdőbe fulladt.

Egy-két botlás volt minden, amit elértek.– Ez valami… démon? Vagy az aprónép isteneinek küldötte? – kérdezte

a nyurga legény halkan, talán csak magától; de a mellette álló társa, a sebhe-lyes kezű veterán meghallotta, és válaszolt is rá.

– Nem lehet túlvilági lény – dünnyögte. – Azt megérzi az ember, ha a közelükbe kerül. Ez valami… egészen más.

– Buktassátok fel! – üvöltötte a cölöpfal tetejéről a vezér, és a mellette posztoló őrszemek pányvákat és köteleket hajítottak le a Szikla harcosainak.

A lény megállt egy pillanatra, és élesen sziszegve fehér füstoszlopot lö-vellt az ég felé.

Aztán újra megindult.– Kapjátok fel és feszítsétek ki! – üvöltötte az a-nam. – Ha ráakaszko-

dunk, el fog borulni, és akkor már végzünk vele.A döngő léptek egyre közelebb értek, és ahogy az irdatlan test az embe-

rek fölé magasodott, eltakarta a hegyet, és lassan az eget is.– Térj ki és tartsd a kötelet!Remegő föld, félelem szaga a levegőben, kétségbeesett kiáltások a távol-

ból…– Tartsd!Aztán a szörnyeteg mellén apró lyukak jelentek meg, mély, búgó hang

kíséretében eleven tűz tört elő, és végigsöpört az embereken.Kétségbeesett kiáltozás harsant, és a kötélbe csimpaszkodó emberek úgy

szóródtak szét, mint egy kupac száraz falevél a szélviharban; a go-nommuk harcosa pedig közönyösen gázolt keresztül a lángolva fetrengő embereken, szűk körben fordulva vissza a sziklafalon még mindig nyitva tátongó kapu felé.

A katona, aki a jóslatot kapta, arra eszmélt, hogy egyedül fekszik földön, nem hall semmit és már nem érzi a húsába maró tűz fájdalmát; hogy erőtlen

40

kezéből kicsúszik a tőrbalta, de már nem zavarja őt sem ez, sem a fölé tor-nyosuló hatalmas árnyalak…

.. .Aztán csendesen ereszkedni kezdett a vérsárral borított lábak egyike, és ő hiába gördült volna odébb, moccanni sem tudott… és fájdalmat érzett újra, ezúttal a mellkasában, ami aztán megszűnt és elnyelt mindent a sötét-ség.

* * *

…Miután pedig közelükbe ért a füstöt lihegő, vasból vert szörnyeteg, amely az imént véres hússalakká taposta a büszke harcosok hadát, nyilak, dárdák és kövek kezdtek rá záporozni, melyeket a cölöpfalakról lőttek ki rá-juk a Vihar katonái; de mindezek ártalmatlanul pattantak le fémből ková-csolt bőréről.

Ekkor Lidédit papnői és Komm-sanak papjai tüzet próbáltak idézni rá, de az igék nem fogtak a lényen, hanem szétfoszlottak a semmiben; aki pedig erejét meghaladó mértékben próbált élni patrónusának kegyével, azt nyom-ban izzó salakká olvasztotta a Lángvilág királyainak dühe. A szörny pedig tovább tört előre, egyenesen a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr felé, aki rövidfohászt suttogott Uron kovácsistennek, miközben kardját elővonva ké-szült a holtig tartó küzdelemre.

Ekkor azonban a párductestű Daniemma szabadon engedte a votah egyik katonáját, éspedig Eli-ake macskadémonjai közül egy kisebbfajta ré-met, az pedig egyetlen könnyed szökkenéssel vetette magát a go-nommuk három ember magas vaslényének oldalára. Karmaival olyan könnyedén tépte fel az acélbőrt, mintha csak afféle nyári vászon lett volna; aztán ret-tentő testét lassan beerőltette a résen.

Odabentről kiáltás harsant, aminek hallatán minden embernek elakadt a lélegzete, és a közelállók orrlyukaiból apró vérpatakok kezdtek szivárogni; aztán pedig egy egész másfajta ordítás hallatszott, egy minden ártó mágia nélkül való, közönséges halálüvöltés, melynek közepén a fémszörny lassan dőlni kezdett jobb felé, és amelynek a végére földbe csapódott, három em-bert temetve maga alá. Úgy mondják, meghalt, mert hisz nem mozdult azóta sem; de mivel testében nem tett kárt a rozsda, lehet, hogy egyszer még fel-éled és bosszút áll, hacsak meg nem állítja őt a Tajtéktrónus urának hatal-ma.

A démon pár rántással kiszabadította vérrel pettyezett felsőtestét, és a papnő felé fordult, akinek dús ajkairól leolvadt a mosoly, és arcából kifutott a szín. Ám a vasat szaggató karmok, miként a démoni test többi része is

41

ködként oszlott el egy pillanat alatt, ahogy Eli-ake istennő hazaszólította szolgáját.

Ezzel véget ért a csata a felszínen, és hamarosan elnémultak a barlang száján kiszűrődő hangok is; de azon harcosok közül, akik a lomha go-nom-mu vasszörny mellett elrohanva elérték a sziklafalon nyílott kaput, és eltűn-tek a föld alatti világ sötétjében, csupán egyetlenegy tért vissza. Ő, a Szürke Farkasok százának legkiválóbbika térdre zuhant, mielőtt elérhette volna a hadúr által emelt sáncokat, és alig pár percre rá meg is halt, kilőtt szemé-ből vért könnyezve és egyre halkabban szólítva egy asszony-nevű ismeret-lent, akiről még a bajtársai sem tudták, ki lehetett: törzsének egyik istennő-je, saját anyja, vagy talán a kedvese.

Garad-Akszú, Tegarra igaz szívű papja azonban nem törődött az ilyen kicsinységekkel – sátrába vitette a holttestet, hogy a katona lelkét vallatóra foghassa; és a csata után egy órával már a halott egykori tudásának birto-kában lépett a katonák elé.

„Ó, halljátok szavamat mindannyian, akik harcolni jöttetek ide az öt elem katonáiként, magatokon tudva Tegarra isteni áldását! Lássátok szeme-tekkel, mit tettek társaitokkal a hegyek gyökerét rágó lények, akik nem haj-tottak fejet királyunk előtt! Halljátok fületekkel a társaitok gyötrelmét, aki-ket ronccsá sebeztek, és érezzétek szívetekkel a dühöt, ami bosszúra sarkall! Lám, gyáva és alávaló a go-nommuk népe, s hozzá gonosz és aljas, mert harcosokhoz méltatlan módon próbál győzni seregünk felett. A mi lelkünkbe azonban nem talál utat a kétség és a félelem – a mi tekintetünk tiszta, kiál-tásunk büszkén harsan, ahogy újra rohamra indulunk! Hiszen tudjuk, hogy ki kell égetnünk ezt a fekélyes sebet a föld bőréből, mielőtt továbbterjed a kórság; mielőtt átlépi birodalmunk határait, és szüleink, asszonyaink, gyer-mekeink életét követeli. Bízzatok, ó, katonák, és kövessétek a győzhetetlen Ma'an To Nar hadurat, hogy gazdag zsákmánynak legyetek részesei itt e vi-lágban, és örök örömöknek a Kárpit túloldalán!”

Mondják, hogy miután mindezeket elmondotta, a katonák nem bírtak gá-tat vetni a bennük tomboló féktelen haragnak, és üdvrivalgásban kitörve fordultak ismét a fertelmes go-nommu barlang felé…

* * *

– Ezeket még te sem fogod tudni újra rohamra küldeni – mondta Dani-emma, és megvető fintort vágott. – Félnek. Rettegnek. Még ha el is indul-nak, menekülés lesz a vége, amint egy szörnypáncélt mozgató újabb go-nommu elődübörög az aprónép barlangjából.

42

– Honnan veszed, hogy vannak még ilyen vértjeik? –kérdezett vissza a hadúr, de tekintete Garad-Akszúra szegeződött.

– A halott, akinek lelkével szót váltottam, legalább kettőt látott közvetle-nül a bejárat mellett – felelte az, miközben óvó jelet vetett a sátor bejárata felé. Nem jó emlegetni a megkínzott lelkű holtakat, – És ha netán elfogyná-nak, egyszerűen nem nyitják ki újra a kaput, és akkor nem tudom, mit csiná-lunk. Tiszta fém, és olyan vastag, mint a legnagyobb olajfák törzse. Előbb lökdössük odébb a teljes hegyet a faltörő kosokkal, mint hogy az beszakad-jon. Ráadásul mágia védi, miként az egész sziklafalat mellette. Máig nem értem, miért lövetted ostromgépekkel heteken át.

– Hogy tudjanak miről beszélni az ostobák – zárta le kurtán az ügyet Ma'an To Nar. – Amit a járatokról, a fényekről, a levegőről mondtál, megér-tettem; de megtudtál még valamit? Egyáltalán kivallattad-e a halott go-nommu lelkét?

– Meg se mertem próbálni. Akárki is az aprónép istene, jobb lenne nem magunkra haragítani.

– Elfogadom – bólintott a vezér, majd újra Daniemma felé fordult. – És a votah katonái? Ők még hadra foghatók?

– Kiszámíthatatlanná váltak – mondta a nő színtelen hangon. – Annyira meggyengültek a kötések, hogy bármikor elszabadulhat valamelyikük, és akkor a táborodon belül lesz vérfürdő.

– Tehát legfeljebb olyan csatában vehetem hasznukat, ahol mindegy, kit gyilkolnak. Kitűnő.

– Lehet, hogy jobb lenne csendesen megszabadulni tőlük – vetette fel a pap, aztán, látva, hogy a vezér a fejét rázza, hozzátette: – De legalábbis tá-volabb felállítani a szállásukat.

– És az használna?– Talán – Garad-Akszú elgondolkodott. – Itt ez a rengeteg ember meg az

aprónép varázslatai: összezavarnak minden mágiát. Nem is értem, mire szá-mítottak azok a szerencsétlen lángpapok.

– Bíztak a szerencséjükben – felelt a vezér. – A háborúban ez nem bűn. Az is csak a véletlenen múlt, hogy a füsttől megvakult go-nommuk megijed-tek felvonuló hadaim zajától, és egy pillanatra kinyitották a kaput, hogy a felderítőjük kijöhessen. Egy hús-vér kémnek jobban örültem volna, de a fémszörny sem volt rossz.

– És most mit fogsz tenni? – kérdezte Daniemma.– Hadba küldöm a zaeton fejszéseket, és reggelre beveszem az aprónép

tárnáit.– De… hogyan? – A kínpap megdöbbent. Mi lehet még ennek a vén vad-

kannak a tarsolyában?43

A hadúr töprengett egy kicsit, mielőtt válaszolt volna.– Hát, tulajdonképpen már nem titok. Szóval mióta a go-nommuk újra-

kezdték a kovácsmunkát, az embereim az összes kürtőt megtalálták –, amin keresztül a kohóik füstje elszállhatott; és az ostromgépek zajában eléggé ki-szélesítették őket ahhoz, hogy alászálljanak – sorolta Ma'an To Nar némileg büszkén. – Ha jól vettem ki a kínok papjának szavaiból, az ellenség tárnái elég nagyok ahhoz, hogy a katonáim harcolhassanak bennük és nincsenek ott miazmás ködök vagy más effélék; tehát semmi akadálya annak, hogy a csata a mélységben folytatódjon.

* * *

…Miután pedig a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr katonái ellenállha-tatlan rohamukkal áttörték az aprónép derékvastag acélkapuját, és keresz-tülvágták magukat az ellenség sorain, bátran dacolva a rájuk sújtó ezernyi vésszel, végül bejutottak a barlang szívébe, ahol a füsttel és gőzzel teli ter-mekben tompán izzottak a kemencék és a tűzhelyek lángjai, és az étkek, tes-tek, bőrök szaga meg a füst olyan töményen ülte meg a levegőt, hogy alig jutottak lélegzethez.

Ott aztán halomra ölték a fertelmes go-nommukat Uruk parancsa sze-rint, hogy aztán a papok oltárt emelhessenek a fejekből a votah isteneinek tiszteletére. A harcosok karja nem hanyatlott le erőtlenül, szemük elé nem ereszkedett fátyol, szívük nem lágyult el akkor sem, amikor nők, gyerekek vagy öregek kerültek bárdjuk alá. És ez így volt jó és helyénvaló, mert en-nek a gonosz népnek minden fattya képes volt arra, hogy utolsó erejével pusztító igékkel sújtson le arra, akinek keze habozott, látva apró termetüket és könnytől ázott arcukat. Sokan nem tudták ezt, ezért még a dicső győzelem után is nagy veszteségeket szenvedtek a Szikla harcosai.

Számosan elpusztultak azonban a Vihar azon katonái közül is, akik fel-adatul kapták a zsákmány összegyűjtését és napfényre hordását, mert a go-nommu tárgyakat átok szennyezte. Bizony, sötét mágia rágta bele magát minden egyes darabjukba: maguktól jártak, mozogtak, forogtak, gurultak, és az óvatlanul hozzájuk nyúló katonákat megsebezték, ujjukat, kezüket megnyomorították vagy levágták. Épp ezért a harcosok, ahogy csak tudták, összezúzták, széttörték és elpusztították mindet, hogy csak a darabokat kell-jen kihordaniuk a Három-hegy völgyébe, győzhetetlen uruk színe elé.

A hadúr végigtekintett azon a pár felpeckelt szájú foglyon, akik túlélték vérfürdőt, de nem szólt hozzájuk egy szót sem. Majd rápillantott arra a ha-

44

szontalan fémhalomra, ami nemrég még az aprónépnek volt minden kincse és vagyona; aztán odalépett az egyik rakáshoz, és leemelt a tetejéről egy különösen csillogó fémszilánkot. Mondják, hogy hosszan, nagyon hosszan nézte azt a lenyugvó nap fényénél, miközben a sereg némán figyelte minden mozdulatát. Végül csak ennyit mondott hálatelt szívvel, Uron kovácsisten-hez intézve szavait: „Lunir!”

* * *

A barlang előtt két halomba hordták a katonák és a go-nommuk hulláit. Előbbiekre közös sírgödör várt, melyeket már el is kezdtek ásni a ravathi ra-bok; utóbbiakat pedig a votah lényeinek szánták eledelül, bár sejthető volt, hogy ehhez a fent köröző varjaknak is lesz majd egy-két kevéssé ékes sza-vuk.

– Nos? – A vezérnek a jelek szerint még ahhoz sem volt kedve, hogy a kérdésfeltevéssel bíbelődjön. Mogorván nézte a halottak tömegét.

– Ha jól értem – tapogatózott óvatosan Garad-Akszú –, azt kívánod, hogy válogassuk ki ebből a szekérkaravánra való fémből mindazt, ami talán lunirból lehet. – Gyanakodva forgatott kezében egy különös, vörös fémből vert tárgyat, amely éppúgy lehetett szerszám, mint szobor vagy akár kony-hai edény. Esetleg mindezek együttese.

– Rosszul érted. Azt akarom, hogy te meg a többi imamormoló mondja meg szépen, mi az, ami lunirból van. És nagyon gyorsan, mert egyelőre fő-vesztés terhe mellett mindent idehordattam. Azt is, ami aranynak vagy ezüstnek tűnt. Ha pedig sokáig halogatom a zsákmány szétosztását a csatát túlélők között, az rossz vért fog szülni. Ráadásul nem is keveset.

– Mennyi időnk van?– Három nap.A pap meghajtotta a fejét és a tábor felé indult; a vezér pedig a holtak

halmához sántikált, ahol Daniemma meg az egyik húgocskája vizsgálta a go-nommu tetemeket. Volt mit nézni rajtuk, annyi bizonyos: a rajtuk lévő, számtalan zsebbel ellátott, szedett-vedett és feltűnően mocskos göncök ugyanis ránézésre csakis úgy születhettek, hogy egy sebtében összefércelt ruhát egy lelkes kovácsinas megpróbált néhány görbe vaslemez és pár-tenyérnyi acélszövet felerősítése útján csatapáncéllá alakítani, kevéske si-kerrel.

– A ruhákat is át kell kutatni, alaposan! Tele vannak fémmel – szólt a hadúr, aztán elgondolkodva hozzátette: – Daniemma, ugye Eli-ake szolgái is segítenek a zsákmány átválogatásában?

45

– Természetesen. De nem érne ez rá? Végül is a lunirra egyedül az udva-ri főrangoknak van szükségük…

– Meg nekem. Sőt, jelenleg csak nekem.– És a birodalom nagyjai? kérdezte óvatosan a nő.– Rengeteg drágakövet szereztünk: nem fogják visszautasítani – mosoly-

gott keserűen Ma'an To Nar. – Ezek a gacsos lábú kis nyomorékok néhol még a járatokat is velük világították meg. Meg persze mindenféle színes kristállyal, és valami zöldesen világító óriásgombával, ami a járatok és ös-vények két oldalán nőtt. Szépen berendezkedtek odalenn.

– Ezt mondták a dolam'an foglyok is. Meg hogy denevéren és gombán elélnek akármeddig, úgyhogy ha kell, századévig is kibírják az ostromzárat.

– De végül erre nem került sor.– Megint te győztél – mondta a papnő mosolyogva. – Mikor ünnepeljük

meg a…– Még nem győztem. A lunir titkáért jöttünk,.és azt még nem szereztem

meg.– Hát, gondolom, azt leginkább az írásaikból lehetne kibogarászni. A ka-

tonák találtak belőle bőven, festve, vésve meg… nos, van, amiről nem tud-ni, hogyan készítették. Megnéztem, és olyan, mintha megkövült árnyékból lenne.

– Akkor bogarássza ki valaki az írásokból, ami minket érdekel. – A had-urat láthatóan nem foglalkoztatták a részletek, – Tagari-Kam! – kiáltott. – Hozzátok ide az öreget!

Apas papja sietve érkezett a gépszörny roncsa felől.– Hívattál, nagyúr!– Mesélj valamit a go-nommuk írásáról! – Megszámlálhatatlan szójelet használnak; nincs olyan ember, aki az írá-

sukat el tudná olvasni. A beszédüket sem tudta megtanulni soha senki – tette hozzá a vén pap sóhajtva. – Megpróbáljuk majd mágiával megfejteni a fel-iratokat, bár az ősi népek szövegeivel még a legnagyobb hatalmú papjaink sem nagyon boldogulnak.

– Ha az itteniek nem is, a dashíri nagyfejűek talán igen. Magunkkal visz-szük a szövegeket a Trónus városába. Ami mozdítható, azt szekérre rakjuk, ami nem, azt Apas szolgái lemásolják. Sürgősen – nyomta meg a szót. – Bár szerintem a foglyok mindent el fognak mondani, amit csak kell.

– Foglyokat is ejtettetek? – A papnő igyekezett újra magára vonni a had-úr figyelmét.

– Keveset – felelt Ma'an To Nar. – Páran lődözni kezdtek mindenféle fegyverekkel, és elég pontosan céloztak.

46

És voltak, akik mágiával pusztították a katonáimat. Mindez nyilván nem maradhatott megtorlás nélkül. – Aztán némileg bosszúsan hozzátette: – Meg hát a fiaim is föllelkesedtek egy kicsit. Ha nincsenek ott az a-namok, min-denkit megöltek volna.

– És kire bízod a vallatást?– Apas papjainak varázslata érthetővé teszi a go-nommuk nyelvét. Tegar-

ra hívei meg ráveszik a foglyokat, hogy beszéljenek is rajta.– És te, nagyúr? .– Én is jelen leszek, az elejétől a végéig. Minek azzal tölteni az időt,

hogy nekem külön elmondják, amit a foglyokból kiszedtek? Ráadásul a nagy izgalomban netán elfelejtkeznének valamiről – gúnyosan csendült a hangja. – Egyébként te is ott lehetsz, ha akarsz.

– Miből gondolod, hogy ez érdekel engem?– Ha azt kérdezed, „És te?”, az azt jelenti, hogy „És én?”, nem igaz?

* * *

– Mit gondolsz róla? – kérdezte halkan Daniemmát.– A hadúrról? Hát… bátor. Makacs. Megvesztegethetetlen. Vagy ha ez

érdekel: szerintem egészen tűrhető szerető. – A nő felkuncogott.Garad-Akszúban megfeszült valami, de csak pár pillanatra. Akármi is

Van e mögött, nem jelent számára semmit, gondolta, épp úgy, ahogy én sem. Pont olyan, mint a macskák istennőjének többi papnője: szép szabad és szeszélyes, de legfőképpen: veszélyes. Viszont sok mindent hall a vezéri nyoszolyákon, amit megoszthat azzal, aki… hajlandó megfizetni az árát.

Átkarolta a nőt, és végigsimított bronzszínű bőrén, amit vörösre festett a parázstartók fénye. Számára is eljön a fizetés ideje előbb vagy utóbb; de ad-dig miért is ne élvezhetné, amit a híreken felül felajánlottak neki?

Csak arra kell vigyáznia, nehogy túl mélyre szédüljön az édes bódulat-ban.

– Képes lesz megszerezni a lunir titkát? - sóhajtotta a kérdést a fekete hajfürtök közé,

– Szerintem igen. Hiszen ő a rettenthetetlen Ma'an To Nar hadúr, aki egy valóban párjanincs sereggel vágott neki az útnak – gúnyosan csengett a mondat vége.

– Ehhez képest seregünk hős vezérét kis híján széttépte egy hegyi orosz-lán, amit a ravathi sámánok küldtek rá.

47

– Honnan tudod, hogy ők küldték? – kérdezte Garad-Akszú, de mire ki-mondta, már tudta is a választ: bár a macskaistennői hívei nem tartoznak a varázslás mesterei közé, ha valaki megbűvöl egy ilyen vadállatot, azt ösztö-nösen megérzik.

– Nem mondom meg – rázta a fejét Daniemma, csúfondárosan moso-lyogva.

– Na és arról tudsz valamit mondani, miért tűnt el nemrég nyom nélkül Apas néhány papja? A ravathi rabszolgák, akik az utat építik a sereg előtt, azt mondják, hogy egyik-másik társukat olykor elragadja valami nesztelenül járó szörnyeteg.

– Állj! – szakította félbe a nő, majd meglepő erővel döntötte a hátára, hogy aztán lovagló ülésben elhelyezkedve leszögezze: – A papokhoz semmi közünk. Lehet, hogy eltévedtek a tárnák mélyén, vagy valami üregbe zu-hantak a go-nommu feliratok keresése közben. Vagy talán elkóboroltak a tá-boron kívül, amikor régi, faragott köveket kerestek, és a ravathi bujdosók agyoncsapták őket.

– Szerintem azoknak a kóborló nyomorultaknak legfeljebb egyszer lehet ilyen szerencséjük – próbált óvatosan ellentmondani Garad-Akszú, miköz-ben lelke mélyén elégedetten nyugtázta, hogy jól kalkulált: lám, valóban Eli-ake hívei vadásztak a helybéliekre. – Kivéve, ha segítik őket a sámánja-ik.

– Mióta megpróbálták megölni, a környéken az összesét lemészároltatta a hadúr – mondta a nő elgondolkodva, miközben lassan mozgatni kezdte a csípőjét az ölében. – És ráadásként kivégeztette a falvak vezéreit is.

– Ez igazán kedves tőle, nem? – felelt, miközben kezei lassú köröket jár-tak Daniemma fenekén.

– Mire gondolsz? – kérdezte a nő gyanakodva.– Arra, hogy ezt a vidék így végül Eli-ake szolgálóié lesz – a kínpap tud-

ta, sokat kockáztat, de megpróbált itt és most megbizonyosodni arról, mik a másik céljai –, már ha valaki majd szép szavakkal elfogadtatja azt, amit itt nyers erővel elnyertek.

– Hát, akkor talán mástól is kérnünk kell néhány szívességet – kacagott fel Daniemma. – Tudsz talán valakit, aki bejáratos az udvarnál? – kérdezte, de a válasz útját csókkal zárta el.

Garad-Akszú visszacsókolta, miközben arra gondolt, hogy ha innentől a papnők hírei először hozzá érkeznek meg, és azokat ő tolmácsolhatja Ma'an To Nar felé, nagyban javíthat jelenlegi helyzetén. Igaz, ha a hadúr megtudja, hogy a felderítői neki tesznek jelentést, talán nemcsak őt, de a macskaisten-nő összes szolgálóleányát felkötteti. Kockázatos játék, és ezt talán Daniem-ma is tudja – úgyhogy a mostani felajánlása akár csapda is lehet. Vagy talán

48

hamis tudást adna át neki? Veszélyes ez a nő, ismételgette magában. Ugyan-akkor persze… gyönyörű.

Aztán az újabb és újabb csókok íze és a testéhez simuló selymes bőr illa-ta hozta mámor elmosta a gondolatokat, míg végül nem maradt más, csak a köré fonódó izmos asszonyi test, a kicsi, kemény dombokhoz hasonló mel-lek és a harmadik domb odalenn…

* * *

…Miután pedig belátták, hogy a go-nommuk álnok népével nem köthet-nek békét az ősi szokások szerint, mert a szép szavakra ők csak sújtó igékkel tudnak felelni, erőhöz folyamodtak hát, hogy a titkokat megszerezzék. A győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr, Uron kovácsisten vasöklű híve színe elé rendelt hármat a felpeckelt szájú foglyok közül: egy női, egy gyermeket, és egy hajlott kora okán bölcsnek tűnő vén férfiút. Rendre megmutatta nekik a kivérzett holtak halmait, a levágott fejeket, amelyekből oltárt emeltek a vo-tah isteneinek tiszteletére, és mindazon szerszámokat és eszközöket, amelyek a makacs foglyok megtörésére voltak használatosak azokban az időkben.

Aztán parancsot adott Garad-Akszúnak, Tegarra igaz szívű papjának, hogy kínoztassék. és pusztíttassék el előbb a gyermek a nő és az agg szeme láttára és füle hallatára, majd az asszony is úgy, hogy az életben maradó előtt semmi rejtve ne maradjon. Már közeledett a hajnal, mikor mindezek-nek a végére ért, és a kínsátor megtelt a füst, veríték és vér állott bűzével. Egyedül a hűvös reggeli szellők merték megemelni olykor a ponyvákat, de beljebb még ők sem merészkedtek: elrettentették őket a szenvedés istenének szent szerszámai, a nyársak, korbácsok és kampók, a kések, fogók, és bék-lyók, meg a köznapi névvel nem bíró egyéb eszközök.

Végül a győzhetetlen Ma'an To Nar kiparancsolta a sátorból hű pribék-papját, hogy egyedül maradjon az Utolsó go-nómmuvval, Mondják, hogy hosszan beszélgetett vele; talán arról, hogy mi vár rá és maradék társaira, amiért ellenszegült a zafírszemű Azá-Ummasza király akaratának; talán Tegarra isten hatalmáról, de az is lehet; hogy valami egészen másról…

* * *

– Mit akartok? – kérdezte a gnóm, amikor kivették a szájából a pecket. Gyanakvóan méregette a sátorban felhalmozott kínzóeszközöket. – Ugye tudjátok, hogy egy szavamba kerül, és elpusztítom akármelyikkötőket?

49

– Tudjuk – felelt a kínpap mosolyogva – Ismerjük a fajtádat, és épp ezért nem esett még bántódása egyetlen fogolynak sem. Hogy hívnak?

– Az emberek leginkább Trofgnak.– És a véreid?– Ahogy éppen akarnak. Kiemelnek egy olyan részt a nevemből, amiről

épp ott és akkor mindenki rám gondol. „Aki beállt kovácsnak a koboldki-rályhoz” meg más hasonlók. Miért érdekes ez?

– Érdekelnek a nyelvek – felelte Garad-Akszú; aztán amikor a hadúr fe-lől fojtott káromkodás hallatszott, gyorsan a tárgyra tért. – Nem akarok kön-törfalazni: a lunir miatt jöttünk ide. A saját életedet, meg a társaid életét kí-náljuk érte cserébe.

– A tiétek. Odaadtuk volna mind, ha kéritek.– Nekünk nem pusztán a fém kell – mondta a kínpap fejét rázva –, és

nem is azok a játékszerek, amiket eddig készítettetek belőle. Azt akarjuk tudni, hogyan találjátok meg a lunirt ebben a meddő mészkőben, és legin-kább azt, hogy mik a kovácsolásának módjai.

– Lunir mindenütt van egy kevés; csak követned kell az erővonalakat a föld mélyén ahhoz, hogy megtaláld. De az, hogy miként kell megmunkálni… az a kovácsmesterség hét nagy titka. Nem árulhatom el nektek.

– Miért?– Nézzetek magatokra! – Trogf dacosan előreszegezte az állát. – Kegyet-

len gyilkosok vagytok valamennyien! Ezt a kincset sem használnátok egyébre, mint pusztításra.

– Lehet. De ha elárulod, amit kérünk, talán kegyesek leszünk, A foglya-inkhoz legalábbis.

– Már ha egyáltalán betartod a szavad. Ismerjük az embereket, és hallot-tunk már Tegarra híveiről is épp eleget. Úgyhogy fogadd el: sem szép szó-val, sem erővel nem szedhetsz ki belőlem semmit. – A férfira nézett, aki magában kénytelen-kelletlen igazat adott neki. Sajnos ez a töpörödött vén-ség, ha nem lát más megoldást, feltehetően képes egyetlen szavával elpusz-títani magát, és egyben halálra sújtani az ellenségeit. Nem véletlen, hogy az aprónép vallatásánál szóba sem jöhetnek a jól bevált eszközök.

– Ha te nem is, de valaki a népedből válaszolni fog a kérdéseimre. Csak az a kérdés – tette hozzá tűnődve –, hogy ehhez hány go-nommunak kell meghalnia.

A gnóm csendben nézett maga elé.

50

– Szerinted nem nagy ár annak a maradék pár fogolynak a halála? Rá-adásul hosszú és fájdalmas halála. Ahogy az Tegarra kínangyalainak ked-ves.

– Akkor sem mondom el. – Trogf arca sápadt volt és halkan motyogta a szavakat. – De ha elmondanám, akkor se mennétek vele sokra, hidd el.

– Miért?– Úgysem tudnátok kikovácsolni semmit. Évtizedekbe telne a tanulás a

lunir fajtáinként, és utána újabbakba minden egyes tárgy elkészítése. Ráadá-sul ősmágia kell hozzá. Ősmágia, érted? – fontoskodva emelte fel a mutató-ujját. – Úgyhogy semmire nem jutnátok azzal, amit mondhatnék.

Csönd telepedett a teremre. Minden ember Apas papjára, Tagari-Kamra meredt, aki reszelős hangon csak annyit mondott:

– Az ősi népek mágiáját soha nem fogják megtanulni az emberek. Nem arra teremtettek.

– Ennek viszont most csak örülhetünk – fordult vissza a go-nommu felé Garad-Akszú. – Hiszen ez lehet a megoldás kulcsa. Nem kell elmondanod nekünk a hét nagy titkot, amit említettél. Mindössze arra kérünk, hogy me-sélj nekünk a lunirról – intett felé biztatón, miközben azon töprengett, ho-gyan fogja az igazság magvaitól elválasztani az ostoba adomák ocsúját. – Jól értettem, hogy több fajtája van?

– Igen.– Akkor a fajtáiról. Semmi titok: egyszerűen csak olyasmik, mint a le-

gendák, a regék, a gyerekversek és hasonlók. A varázsigék titkait pedig megtarthatod. Áll az alku?

– Nem – rázta a fejét Trogf. – A meséket is csak arra használnátok, hogy kihüvelyezzétek belőle az igazságot.

– Pedig szerintem most már igazán kevés, amire kérlek – mutatott rá a kínpap. – Mesék és mondókák: csupa olyasmi, amit a gyerekek is ismernek. Például a dolam'anok közt, akiket ha kell, ezerszám kérdezünk meg, hogy megtaláljuk azt az egyet, akinek egyszer, kölyökkorában mesélt valamit egy vándorló go-nommu… És persze meg kell kérdezzük az aprónép gyermekeit is, mindet, egytől egyig. – Trogf szemébe nézett, és tekintete mély volt és sötét, mint a lelkek kútja. – Egészen biztosan ezt akarod?

– Nem – csóválta fejét a másik szomorúan –, nem, ezt semmiképp. De sajnos mit se számít, mit mondok el, mert hiába ígérnétek bármit, úgyis megszegnétek a szavatokat, és amíg azt remélitek, hogy elvehettek tőlünk valamit, nem fogtok felhagyni az üldözésünkkel.

– Én tartani szoktam a szavam – mondta a hadúr. – De ha kételkedsz az esküm erejében, ám legyen: szíved joga. Viszont arra kérlek, gondolkodj! Foglyokat legyilkolni valóban nem nehéz; de a holtak lelkét kivallatni már

51

az, és ráadásul igen kockázatos, mert az elhunyt istene rossz néven szokta venni, hogy a lélek az általa kijelölt út bejárása helyett a démonok martalé-ka lesz. Tegarra papjai nem kezdenének bele, de jött más is a sereggel, aki jártas efféle praktikákban.

Garad-Akszú megdöbbent. Honnan tudja mindezt a vezér, aki akármi-lyen sokat látott vén róka, akkor is csak egy egyszerű katona? És vajon ki beszélgetne a kedvéért a holtakkal? Igaz, az sincs kizárva, hogy a Ma'an To Nar nem akar látni semmilyen hullamágiát, és színjáték minden, amit mond.

De ha így van is, talán nem árt, ha rásegít egy kicsit.– Kellő számú áldozat esetén maguk a démonok felelnek a kérdéseinkre.

Talán még a kovácsmunkában is segítenek.– De miért taszítanátok kárhozatba minket? – kerekedett el Trogf sze-

me.–A lunir nem érhet ennyit!– Egyedül ti tudjátok, mi a lunir titka – ragadta vissza a szót a hadúr. –

Én csak azt látom, mi mindent vagy hajlandó feláldozni, hogy megőrizd; és ennek alapján ez lehet a legértékesebb dolog, amivel valaha találkoztam. Nyilván meg kell fizetnünk az árát. De persze bármikor mondhatod azt, hogy beszélsz; mint ahogy mi is bármikor elmehetünk, hogy á hegyláncok közt a go-nommuk egy másik barlangjában keressünk egy közlékenyebb la-kost.

– Beszélek! – szólt Trogf megtörten. – Rendben, beszélek.

* * *

…Amikor pedig a győzhetetlen Ma'an To Nar befejezte a beszédet a fo-goly go-nommuval, sétára indult, mint szürkületkor mindig, hogy elméjét felfrissítse, kiszellőztesse fejéből a gyötrő gondokat, és nem utolsósorban azért, hogy saját szemével lássa dicső katonáit, ahogy estebédjüket költik, s hogy ő maga is látva láttasson.

Így történt, hogy a hadúr a zaeton fejszések földjére tévedt, ahol sűrűbb volt a homály és keserűbbek voltak a tekintetek, mint máshol, mert sokan si-ratták hű bajtársaikat az elesettek között; és itt történt meg, hogy a törzs igézője, akinek egyetlen fia arctalan ronccsá égett az ellenség tüzében, át-kot bűvölt a győzhetetlen Ma'an To Nar testőreire, akik urukra és parancso-lójukra támadtak.

Úgy lehet, meg is ölték volna, ha ő nem küzd, mint egy sebzett vadkan, amíg csak szét nem foszlott a bűbáj, de addigra három ember feküdt ott hol-tan, és – sok más seben túl – a vezér három ujjpercébe került ez a viadal. Búsult hát a győzhetetlen Ma'an To Nar, amikor számba vette mindezt, és

52

akkor is, mikor fejét vétette az árulónak; mert látta ő, mi törte meg a za-eton. igézőt úgy, hogy ilyen gaztettre vetemedett.

Így aztán amikor sátrához visszatért, erős esküvel fogadta, hogy minden kincset és tudást, amit csak szerez, apja, nagyapja és többi őse istenének, a veres pörölyű Uronnak ajánl fel, akinek oltárt is emel a Drommon-Tar or-mai előtt; hogy cserébe a kovácsisten újra eggyé forrassza a sebesültek tes-tét, a megtört szívűek lelkét, és kezükbe adja a lunir titkait…

* * *

– Ha szabad megjegyeznem, örülök, hogy ilyen szépen gyógyul a lábad, nagyúr – kezdte az udvariaskodást Garad-Akszú, amint belépett a vezér sát-rába.

– A bicegés meg fog maradni – felelt Ma'an To Nar. – Kérsz bort?– Ez… igazán kedves tőled. – A kínpap hamar összeszedte magát a fias-

kó után. – Igen. Köszönöm.– Akkor keríts egy kupát és tölts magadnak! – Fancsali arcot vágott. –

Tudod, a helyzet az, hogy egy karóba húzott dolam'an sámán megátkozott, amikor a kapitányok közt a győzelmünkre emeltem a poharam, elég óvatla-nul épp előtte. „Váljék vérré a bor a szádban!”, hörögte. Hát, úgy is történt.

Ez legalább megmagyarázta, miért tört szét üvöltve számtalan palackot a hős vezér, állítólag még teljesen józanon. Na de nincs senki, aki megtörhet-né ezt az átkot? Garad-Akszú megvetően lebiggyesztette az ajkát. Igaz, a varázstudók mostanában leginkább a zsákmány válogatásával foglalatos-kodnak, vagy a sebeket próbálják gyógyítani. Aztán ha mindez lezajlik, és a katonák összeszedik magukat, a sereg fölkerekedik és… nos, talán hazain-dul, de nem kizárt, hogy a hadúrnak egész más tervei vannak. Netán ő is akar egy tartományt, egy gazdag, erős részt a birodalomból – nem egy ilyen ember által nem lakott vadont.

– Mit fogsz most tenni? – kérdezte.– Bár nem rád tartozik, elárulom: elküldök egy csapat portyázót sörért.– Vagy úgy. – A pap némileg kibillent gondolatmenetéből. – Úgy értem,

mit parancsolsz majd a seregednek, így, hogy megnyerted a csatát? .– Az majd akkor derül ki, ha a lunir titkát megszereztük. Remélem, tény-

leg olyan értékes, mint hiszem. Sajnálnám, ha annyian haltak volna meg mi-atta fölöslegesen. – Megvakarta a fejét. – Mindenesetre ez a Trogf nevű go-nommu úgy tűnik, holnap beszélni fog. És bármit is mond, előbb-utóbb ki-hüvelyezzük belőle az igazságot, aminek mentén a kovácsaim már elindul-hatnak a helyes úton.

53

– Örülök – felelt Garad-Akszú, némileg bosszúsan, amiért a hadúr is ugyanarra jutott, amire ő.

– Kíváncsi vagy, mit mesél majd? – kérdezte a vezér közömbös hangon, de a kínpap csapdát gyanított.

– Ki ne lenne az? – kérdezett inkább vissza válasz helyett. – Persze, tu-dom, nem bölcs dolog az ilyesmi. Azt hallani, hogy errefelé a kíváncsiak nem megöregednek, hanem minden átmenet nélkül meghalnak. – A kínpap remélte, hogy a hadúr elérti a célzást.

– Azokra a kémekre gondolsz, akiket a trónörökös talpnyalói küldtek a nyakamra? Vagy arra a tolvajra, aki térképet próbált lopni a sátramból?

Garad-Akszú nagyot nyelt. Természetesen a besúgókra célzott, akiket különféle átlátszó indokokkal, egyesével küldött haza Ma'an To Nar, miután lelepleződtek, és akiket vagy az erdő bujdosói, vagy a macskaúrnő hívei marasztaltak végleg a vadonban. Az azonban, hogy a közvetítők útján felbé-relt rabló ilyen csúnyán elbukott, igen kellemetlenül érintette.

– Mindössze arra próbáltalak figyelmeztetni – mondta végül óvatosan –, hogy az ősi fajok bölcsessége akár romlást is hozhat arra, aki megismeri.

– Ezt én is tudom – vont vállat a vezér, – de épp ezért csak meséket kér-tünk a fogolytól. Ezekből aztán a mesterkovácsok, akiket idáig cipeltem, meg a seregem varázstudói ki fogják találni a többit. Egyébként szerintem sokkal könnyebb a lunirt kovácsolni, mint ahogy azt Trogf előadja. El akar riasztani tőle minket, ennyi az egész.

– Megengeded, hogy segítségedre legyek? – kérdezte Garad-Akszú, és tenyere viszketni kezdett a lehetőség láttán. – Tegarra isten leghőbb szolgá-jaként magam is számos mágiában vagyok jártas, és.

– Nincs szükségem a segítségedre – vágott a szavába a hadúr, mielőtt még igazán belelendülhetett volna. – De tőlem aztán próbát tehet a lunirral bárki: te, a lángpapok, Eli-ake kis hölgyei, meg akárki más is. És akinek legelőször sikerül valamit összehozni, annak igyekszem a kedvére tenni. – Tűnődve vakarta meg a szakállát. – Daniemma például egy este elbúgta ne-kem, hogy kedvére valók az itteni erdők. Igaza is van: szinte érintetlen, ha-talmas vidék, távol Tel-Duruktól. És van pár falu is, szolgálatra kész embe-rekkel – tette hozzá –, akikre jól lehet majd vadászgatni. Te mit gondolsz?

– Lehetséges – felelt óvatosan a kínpap. – Tudod, a vadon nem az én vi-lágom.

– Ezek szerint mást szeretnél – vonta le a következtetést Ma'an To Nar. – Hát, remélem, kibököd, mielőtt beleszakadnál a titok utáni hajszába. Nem szeretnék adósod maradni.

– Megnyugodhatsz: nem vagyok nagyigényű – mondta Garad-Akszú, miközben arra gondolt, hogy a lunirkovácsolás felé vezető út ezek szerint

54

rögösnek ígérkezik. Tulajdonképpen érthető: ő is megöletne bárkit, aki az útjába áll, és nem vár mást a többi isten hívétől sem.

És mit kívánnak Apas papjai?– Még nem tudom, de biztos nem keveset. Igazuk is van: elég sokat segí-

tett nekem Tagari-Kam, már mielőtt útnak indultam ide. Mióta pedig kipu-coltuk a tárnákból a korábbi lakókat, egész nap odalenn van a társaival, és igyekeznek megfejteni a falfeliratok titkát.

– Ez igen dicséretes – jegyezte meg a kínpap, csak hogy mondjon vala-mit; de közben már azt tervezgette, hogyan tudná ezt a helyzetet néhány Apas-pap eltüntetésére felhasználni.

– Mi ezen a dicséretes? Ezt adtam nekik parancsba és kész – felelt a ve-zér. Majd felállt, egy hosszú, szomorú pillantás után felvette a boros flaskát az asztalról, és Garad-Akszú kezébe nyomta. – Tessék. Kis ajándék, hogy legyen mivel innod az áldomást, ha már dicsérgetsz. De megvallom, a lunir titkával nagyobb örömöt tudnál szerezni nekem.

– Mindent el fogok követni – hajolt meg a kínpap, megérezve, hogy el-jött a távozás ideje.

A sátorból kilépve pedig arra gondolt: most, hogy Ma'an To Nar legyőzte a go-nommukat, elrabolta mindenüket, és megadta neki az engedélyt, hogy utánajárjon a lunir titkának, tulajdonképpen megtett mindent, amit csak vár-hatott tőle.

Innentől nincs szüksége rá.

* * *

…Miután pedig a go-nommu megismerte a Tajtéktrónus erejét,, megha-jolt Tel-Duruk katonáinak akarata előtt, és amikor felkelt a nap, így szólott: „Én, aki ismerem a hét nagy titkot, ím elmondok nektek mindent, amit kí-vántok.”

Hallva ezt a győzhetetlen Ma'an To Nar hadár, Uron kovácsisten vasöklű híve parancsot adott, hogy álljon elő a sereggel járó kovácsok hét legkivá-lóbbika, és mindegyikük mellé háromszor három segéd. A kovácsok pedig tüstént hozzáfogtak, hogy kohókat építsenek, kemencéket állítsanak és. új szerszámokat: kalapácsokat, fogókat, ráspolyokat készítsenek maguknak, és munkára fogták segédeiket is, hogy azok faszenet hordjanak, összerakják a fújtatókat, és csiszoláshoz szánt köveket fejtsenek a környező hegyekben.

Így zajlottak az előkészületek hosszú heteken át…

55

* * *

– Most jött el az ideje, hogy meséljek nektek a lunirokról? – kérdezte a fogoly, miközben gépiesen eszegette az elé rakott ételt. – Ez a szalonna kis-sé avas – jegyezte meg önkéntelenül.

– Akkor hagyd ott – vetette oda neki a pap. – És most, hogy valamennyi-en megérkeztünk, elkezdheted a mesét.

– Rendben – sóhajtott a gnóm. – Tehát a kezdetek kezdetén, amikor nem volt még senki és semmi, csak… – Elharapta a szót, amikor meghallotta a hadúr elszörnyedt nyögését. – Ismeritek ezt a történetet?

– Kívülről fújjuk az összes változatát – mordult fel Ma'an To Nar. – A lé-nyeget mondd!

– Jól van. – Trogf megköszörülte a torkát. – Tehát semmi nem volt, pon-tosabban csak a Semmi volt, benne a Teremtővel, aki akart csinálni valamit, de nem tudott mit, hiszen nem volt miből, és Semmiből semmit nem lehet csinálni. Eddig érthető, remélem. Ezért tehát a Teremtő, aki viszont maga létezett, saját magából csinált dolgokat, hogy valami azért legyen, ne csak a nagy Semmi. Ezt véghez is vitte, olyannyira, hogy a végére ő maga, vagyis a Teremtő teljesen elfogyott. Ezért nem látni őt sehol. De munka attól még van temérdek, és a mi népünknek pont az a feladata, hogy mindezt elvégez-ze. Nem véletlen, hogy az első tíz gnómot az ujjaiból formázta a Teremtő, bizony! – Ahogy mondta, élettel teltek meg szavai, míg végül határozott büszkeség csendült ki belőlük.

– Gyönyörű mese – mondta Garad-Akszú a száját húzva. – Esetleg be-szélnél arról is, ami minket érdekel?

– De hát ez mind hozzá tartozik! – Némileg rosszalló pillantást vetett a kínpapra. – Tehát. Megteremtette az első fát is: ez volt a fák fája, a Nagy Fa. Az elfek nyelvén Uscha. Olyan mérhetetlenül nagy volt, hogy azt még a Te-remtő is túlzásnak tartotta, meg látta, hogy ilyenekből egy ligetre valót se tudna teremteni, nemhogy egy tisztességes erdőhöz eleget. Úgyhogy onnan-tól csak kisebb fákat teremtett, de a Nagy Fa azért megmaradt. Talán mert még a Teremtő sem tudta kivágni. És óriási volt, igazából nem is lehet el-mondani, mennyire nagyon hatalmas.

– Nem baj, mi anélkül is magunk elé tudjuk képzelni. – A pap hangjában már érződött némi türelmetlenség. – Folytasd!

– Rendben. Szóval ott volt a Nagy Fa, nagy, mint ahogy mondtam, vagy legalábbis mondani akartam. Képzeljétek, a gyökerei behálózták az egész világot! Valahogy így… – Trogf itt tartott egy kis szünetet, és megpróbálta kezeivel szemléltetni az elmondottakat. – No, és azokban nem mindenféle

56

levek csordogáltak, hanem mana! Így később, amikor a Nagy Fa végül oda-lett, ami kár, mert jó nagy volt, a gyökerei nem kővé váltak, hanem lunirrá. Ezért van az, hogy akárhol ráböksz egy hegyre, és elkezdesz lyukakat ásni bele, ha mást nem is, lunirt mindenképp fogsz találni. Már a köveken kívül. Meg persze lehet, hogy találsz máshol is, mert lunirt már akkor is kovácsol-tak, amikor a Nagy Fa még élt, és nem hiszem, hogy nyers gyökereket ver-tek volna kalapácsokkal. Mindenesetre a mese így szól, és nem másképp, és mint minden mesében, nyilván van benne igazság is.

Csönd telepedett a sátorra.– Vagy szerintetek nincs? – kérdezte Trogf bizonytalanul. Garad-Akszú

látta tekintetében a félelmet; azt, hogy most jött rá: hiába mondja el a mesé-jét úgy, ahogy ő is hallotta; ha nem nyeri meg vele a győztesek szívét, meg fogják ölni a társaival együtt.

– Nos… jól hangzik, de elég nehezen hihető – válaszolt Apas szolgája. – Tudomásom szerint az emberek eddig sosem találtak ilyen fémet.

– Pedig találhattak volna. Bár ahol ők keresték, biztos nem volt sok… nagy ritkán egy hajszálvékony, fűzöld ér a kőben, semmi több. Sőt, egy át-lagos hegyben jó, ha egy ilyen ér akad, ami aztán a fáklyafénynél fel se tű-nik senkinek. Persze, vannak nagy, nagyon nagy készletek is a föld alatt, például az Edomát-hegységben. Arrafelé, gondolom, nem bányásztatok.

– Ott szörnyek élnek – felelt Tagari-Kam komoran. – Ősidőkből itt ma-radt, korcs istenek és halott birodalmak utolsó mágusai rejtőznek a föld gyomrában.

– Tudom – válaszolta a gnóm, és óvatosan hozzáfűzte: – A nagybátyám másod-unokatestvére járt arra, amikor asszonyt keresett magának. Azt mondta, sehol nem ivott még olyan rossz galagonyasört, mint ott. Bár talán a galagonyából nem is lehet jó sört főzni…

– Hagyjuk a söröket – szakította félbe a hadúr fojtott hangon,– Bocsánat. Tehát a lunir ott van tulajdonképpen mindenhol, csak több-

nyire nincs belőle sok. Sőt, még nagyon kevés is alig akad,– És nektek van a nyers fémből? – kérdezte a hadúr.– Hááát… nemigen. Amit találunk, abból kovácsolunk is valamit. Hiszen

végül is azért bányásztuk ki. Bár ez minden fémre igaz, azt hiszem.– Úgy van – felelt a pap megadóan. – Hallgassuk tovább a mesét!– Ahogy kívánod. Tehát, ott hagytam abba, hogy a Nagy Fa kidőlt, és a

gyökeréből lunir lett… de azt nem mondtam el, hogy mit csináltak ezalatt a gnómok. Ők ekkor már elég sokan éltek szerte a hegyekben, bár még töb-ben voltak, akik elhagyták a világnak ezt a részét kelet felé, mert féltek a háborútól, de akárhova is jutottak a hajóik, többé nem hallottunk felőlük.

57

Ám aki itt maradt, az megtanulta, hogy találja meg a lunirt a hegy gyom-rában, legyen az bármilyen kevés. Azt meg már eddig is tudták, hogyan le-het gyorsan tárnákat vájni a sziklába.., igaz, a korábbi módszerek akkor már nem működtek olyan jól, mint azelőtt.

– Rendben, tehát valahogy megtaláltátok a lunirt – igyekezett egy újabb kitérő elébe vágni Garad-Akszú. – És aztán?

– Aztán még kellett olvasszuk. Ami nem volt könnyű, mert akkora láng… nem is, inkább úgy mondom, hogy olyan erős láng kellett hozzá, ami még a sziklát is elhamvasztja. Ekkor válik ki a lunir, és ekkor lehet öt-vözni. Már ha ötvözni akarja valaki. Mert ez sem biztos, ugye. Furcsa egy anyag: ötvözés nélkül semmi hangja nincs: nem koccan, nem csörög, nem cseng az üllőn, és mellé könnyű, mint a tollpihe. Ha nem lenne olyan töré-keny, ezernyi dologra volna használható.

– De a rideg valóság az, hogy könnyen törik – mondta a hadúr. – Mesélj, akkor mégis mit szoktak belőle kovácsolni? Már amikor nem ötvözik.

– Ékszert. Leginkább az elfek, mert szép, zöldes színe van.– Attól tartok, ezzel kevéssé fogjuk elnyerni a trónus tetszését – morogta

Ma'an To Nar, majd hangosan így folytatta. – De ti nem csak ékszereket csi-náltatok belőle, hanem egy csomó másféle dolgot is, mindenféle színekben.

– Hát persze – nézett rá Trogf –, de azok mind ötvözetek voltak! Még sa-ját nevük is van.

– Úgymint? – kérdezte Apas szolgája.– Zöldlunir, meg vöröslunir, meg kék-, fekete-, ezüst-és holdlunir. Álta-

lában olyan a színük is, mint a nevük.– Nem vagy benne biztos? – kérdezte Daniemma.– Dehogynem. Gnómoktól hallottam, és a gnómok mindet tudnak. De mi

csak az első hármat készítettük el.– Rendben – emelkedett fel ültéből a hadúr. – Akkor most minden meg-

jelent menjen, és szín szerint is válogassa át mindazt, amit eddig lunirból valónak hitt, ügyelve, hogy ne maradjon semmi olyan, ami nem zöld, vörös vagy kék. A többi a zsákmány része lesz, amit holnap délben, amikor a csata hőseit kitüntetjük, szét is osztunk.

– És én? – kérdezte a go-nommu, látva, hogy a vallatói egymás után lép-nek ki az ajtón.

– A te meséd holnap folytatódik – szólt, és enyhén bicegve ő is elhagyta a sziklába mélyített tömlöcöt.

Amikor kiért, magához intette Garad-Akszút és Tagari-Kamot.– Ki tudnátok valahogy sajtolni a nyers lunirt azokból a törött kacatok-

ból, amiket zsákmányoltunk?

58

– Ha a Láng urainak szolgái segítenének.– Segítenek – szögezte le Ma'an To Nar. – Más?– Tartok tőle – jegyezte meg a tudás vén papja –, hogy azoknak a kaca-

toknak a megolvasztása veszélyes mutatvány. A mágikus tárgyak hajlamo-sak összegyűjteni emlékeket és érzéseket, amik ha kiszabadulnak, rátörhet-nek a környéken állókra. Ezt kevesen ússzák meg élve, vagy ép ésszel. Se-gítene, ha megkérdezhetnénk a foglyokat, hogy melyik tárgyat mire…

– Nem. Túl kockázatos. Épp elég gond, hogy etetnem kell őket, és ezért nem tudom megakadályozni, hogy beszéljenek. És ha nem lennétek az ol-vasztóműhely környékén, mikor baj készül?

– Muszáj ott lennünk. Akkor kell kitalálnunk azokat az igéket, amikkel a fortyogó fémelegyből ki tudjuk bűvölni a lunirt.

– Akkor viszont legyetek jelen többen, hogy legalább egy túlélő elmond-hassa, amit megtudott. És igyekezzetek nem odaveszni.

Garad-Akszú bólintott, és kissé csalódottan nyugtázta, hogy így egyik is-ten hívei sem kutakodhatnak egyedüliként.

Másfelől viszont sokkal könnyebb lesz álcázni a különös haláleseteket…

* * *

Másnap Ma'an To Nar a vezéri sátorban találkozott újra papokkal és a pöttöm kovácsmesterrel.

– Mesélj nekünk a lunir többi fajtájáról! – szólt a fogolyhoz Garad-Ak-szú.

– Rendben – mondta Trogf, aztán magasabbra rántotta derekán a nadrá-got, és nekikezdett. – Ott van először is a zöldlunir, amelynek az a legérde-kesebb tulajdonsága, hogy szorosan kötődik az időhöz, kovácsoljanak belő-le bármit. Állítólag azért, mert akik adományként kapták a titkát, jobb híján az idő tengerébe rejtették ellenségeik elől, ahonnan csak ezredévek múlva bukkant elő – pont, amikor elrejtői örökre és név nélkül eltűntek a semmi-ben. Mindenesetre a zöldlunir kovácsolását az egyszerűbbek közt tartják számon, és az ősi fajok közül sokan jártasak benne, mert nem kell hozzá más, csak napfény és persze rengeteg idő. Megjegyzem: jóval több, mint ami egy embernek megadatik. Az elkészült tárgy pedig aztán öregíthet és fi-atalíthat, felgyorsíthat és lelassíthat a kovács kedve és a gazdája akarata sze-rint. A hozzá kapcsolódó legismertebb mese szerint történt egyszer…

– Figyelj, apróság! – szólalt meg a hadúr. – Próbálj meg először csak na-gyon röviden mondani pár szót a mindenféle lunirokról! Aztán majd mesél-heted a különféle legendákat napokon keresztül.

59

A go-nommu tartott egy kis szünetet, míg elgondolkodva megvakarta az orrát, aztán folytatta.

– Rendben. Akkor jöjjön, mondjuk, a vöröslunir. Ennek a tapintása min-dig forró, és szikrát szít, ha valamihez hozzákoccan, és olyan erős tűz kell a kovácsolásához, amihez semmi emberfia által rakott nem elegendő. Úgy tu-dom, az első tárgyat, a Végtelent, amit belőle készítettek – ez történetesen egy karperec volt, és Edomatban tűnt el hétszázkét évvel ezelőtt –, egy elf készítette a vörös hold színe előtt, és a saját reménytelen szerelmét ková-csolta bele. Sajnos nem tudta befejezni, mert széttépte egy asztrálúr, akit az érzelmek háborgása csalt oda, és… rendben, látom, rajtad, ez a történet sem ragadott meg.

Trogf köszörülte kicsit a torkát, aztán tovább magyarázott.– Nem szóltam még a kéklunirról. Ez a gondolatok, ötletek és a tudás

anyaga, csaknem mindenben a vöröslunir ellentéte. A mesterek azt mond-ják, hogy a legnehezebb a kovácsolásában az, hogy nem iszonyú hőben, ha-nem jeges fagyban, a kék hold fényében kell hozzá megolvasztani hozzá a fémet: erre ti nyilvánvalóan nem vagytok képesek. A kéklunirról tudnék mesélni a legtöbbet: a faj, amelyik kitalálta, egész könyvtárakat hagyott hát-ra fémkristályba zárt szövegekből, és olyan hősökről írtak bennük, mint Moo'ont, a krippek népéből, aki…

– Ugorjuk! – szakította félbe Garad-Akszú. – Mondjuk a fekete fémre, merthogy úgy emlékszem, olyat is említettél.

– Ó, igen – felelte kényszeredetten a fogoly. – Bár inkább mesélnék a többiről. Ott van például az ezüstlunir – folytatta sokkal lelkesebben, amelynek titka már az isteneké és a holtaké, merthogy azt a harmadik hold fényénél kellene kovácsolni, de az már nincs az égen. Akkor tűnt el, amikor a nagy háború véget ért, és a sárkányok aludni tértek.

Döbbenet ült ki az arcokra, és a mozdulatok egy pillanatra megdermed-tek a levegőben.

– Miféle harmadik hold? – kérdezte Ma'an To Nar szokatlanul halk han-gon.

– Régen volt az égen egy harmadik hold is – felelt Trogf, akinek látható-an nem tűnt fel, mennyire felkavarta hallgatóságát a meséje. – Úgy hiszem, ezüstszínű lehetett, vagy legalábbis ez lenne logikus. A tárgyak, amelyek a fényénél készültek, áthidalták a teret, és a repülés örömét adták a halandók-nak. Sajnos mára ezek mind megfeketedtek, és átkokkal sújtják azokat, akik használni próbálják őket. Pedig gyönyörű elfmunka volt valamennyi!

Az ifjúság erejét kovácsolták beléjük, a viharok hűvösében és a vulká-nok haragjában edzették, aztán ezüstszerszámokkal formázták őket, egy

60

hozzájuk írt ének dallamára… Csodálatos korok voltak azok, szabadok és féktelenek.

– Rég elmúltak – csóválta fejét lassan Apas papja. – Elenyészett már az emlékük is.

– Igen – mondta a fogoly, aztán megköszörülte a torkát, és folytatta. – Egyedül a holdlunirt nem említettem még, mert az tulajdonképpen nem is teljesen önálló fajta, hanem az eddigiek eggyé kovácsolása: a feketelunir életerőt ad neki, a vörös érzelmeket, a kék gondolatokat és a zöld emléke-ket. A végeredmény pedig olyan tárgy lesz, amelynek saját lelke van, és többnyire elég ereje ahhoz, hogy azt tegyen, amit csak akar. A fiatal fajok feltehetően nem is tudnának ellenállni a hatalmának.

– És hogyan készül? – érdeklődött a hadúr.– Azt nem tudni.–Talán annyiféleképpen, ahány ilyen ereklye van.– Akkor már valóban csak a feketelunir van hátra – szögezte le a kínpap,

és várakozóan nézett Trogfra.– Az a fém… sokak szerint romlott, ami ha nem is igaz, de tény, hogy

kötődik a gonoszsághoz, és sokszor hordoz átkokat. – A go-nommu megcsó-válta a fejét. – Az első ilyen tárgy, valami baltakardféleség a Világ Gerincé-től délre született. Úgy hírlik, ma is ott díszeleg a kárhozott nép királyának oldalán.

– Ez a lunir tetszik nekem – szólt mosolyogva a kínpap.– Gondoltam, hogy így lesz – húzta a száját Trogf. – Élőholtak, démo-

nok, kárhozat, kín és szenvedés: mi kellhet még? Megmondom: egy csendes sírgödör a kovácsnak, merthogy a munka kiszívja belőle az életerőt. Igaz, olykor a tárgy későbbi használóiból is.

– A hatalomnak ára van – mondta csendesen Garad-Akszú. – Mit tudsz még mondani róla?

– Semmit – szögezte le a fogoly, és makacsul összezárta ajkait.– Ugye nem gondolod, hogy ezt elhiszem? A másik tipródott egy kicsit,

majd azt felelte:– Úgy értem, semmi olyasmit, aminek hasznát vennéd. Talán pár régi le-

gendát meg tanmesét, de azt mondtátok, ma ilyesmivel ne fecséreljem az időt.

* * *

…Miután pedig a kovácsok letették a szerszámaikat, mert előállt minden úgy, hogy lennie kellett, a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr előszólította az

61

első kovácsot, akinek derekán és mellén büszkén feszült a seregeket kísérő fémművesek harmincrétegű sodronylánca, ősz szakálla pedig olyan hegye-sen meredt előre, mint egy vadkecskéé. Kérges markában apró fémdarabo-kat tartott: zöldet, kéket és vöröset azok közül, amelyekről sem ő, sem a tár-sai nem tudták megmondani, miből készülhettek.

Ezeket rakta aztán a kohóba, hogy aztán begyújtsa a katlant; és amikor már olyan forró lett odabenn, mint a Láng urainak kemencéiben, lassan meglágyultak a szilánkok. A kohóból kifolyva a bűvigék erejétől az olvadt fém vasra, rézre és egy harmadik fémre vált szét, amely megszilárdulva olyan halványzöldnek tűnt, mint a pincében sarjadzó növények, és csak va-lami tompa bongást hallatott, amikor a kovács ráütött a vérveres kalapács-csal, melyet Uron kovácsistennek szenteltek nagyapja idején.

„Halott” – mondta az egyik segéd elfehéredett arccal. – Ez a vas halott!”

„Nem” – szólalt meg a hadúr, aki Uron kovácsisten segített, hogy meg-lássa valót. – Nem halott, csak néma. Mert amit megütöttél, lunir volt, nem pedig vas.”

Mondják, hogy ekkor egymásra villantak a kormos arcokban fehérlő szemek, riadtan és tanácstalanul; aztán a legidősebb mester megköszörülte a torkát, és csak ennyit kérdezett:

„És az… mire jó?”

* * *

Rőt fény töltötte be a műhelyt, szörnyetegnek látszottak az ott mozgó lé-nyek: a kovácsok verítéktől csillogó izmai, Apas szolgájának kopasz feje és a kínpap olajjal ápolt szakálla világítani tetszettek a sötétben. Egyedül a hadúr alakját fedte árnyék.

Leszállt az éj mire elkészültek. A kohóban lassan alábbhagyott az elvi-selhetetlen hőség, a katonák kivitték annak a balszerencsés segédnek a tete-mét, aki túl közel merészkedett az olvasztóhoz, és megkötözték azt a pár szerencsétlent, akiknek elvette az eszét a tárgyak pusztulásakor felszabaduló mágia. Köztük volt a Láng urainak egyik szolgája is, aki üres tekintettel és kínba dermedt arccal meredt a kormos sziklára, és láthatóan nem érdekelte már senki és semmi.

A maradék parázs által megvilágított helyiségben nem maradt más, csak a papok kara és a hadúr. Utóbbi egy halványzöld, arasznyi fém rudat egyen-súlyozott a tenyerén.

62

– Milyen könnyű – mondta tűnődve. Fáradtan csengett a hangja, és hom-lokán elmélyültek a ráncok. Nem festettek jobban a többiek sem. Egyedül Apas papjainak adott némi tartást a frissen támadt büszkeségük, amit senki nem mert felróni nekik: mert tény ami tény, ők jöttek rá először az olvasztás módszerére.

– Ugye? – kérdezte Tagari-Kam bizalmaskodón. – Ez a legkönnyebb fém, amit valaha megismertünk. Sokan azt hiszik, hogy a mithrill könnyebb nála, de ez csak mese; valójában csak nagyon vékonyra szokták kalapálni. Mert úgy is kibír mindent. A nyerslunir meg szinte semmit, sajnos. : '

– Talán csak van valami haszna – töprengett hangosan Garad-Akszú –, végül is néma fém, és könnyű: olyan pikkelyvértet készítesz belőle, amely-ben meg sem hallják, ha lépsz.

– Kit érdekel, ha hallják? – A vezér arcát lassan ellepte a pír, – Sőt, épp azt akaróm, hogy mindenki felkapja a fejét, ha valahol elmegyek, az átko-zott mindenit.

– Esetleg a felderítők…– Azok meg maradjanak észrevétlenek, ahogy eddig is. Bújjanak az avar

alá, ha kell. Ha már megtalálják őket, akkor úgyis halottak, Csodapáncél ide vagy oda – dühödten Csapta az asztalra a fémrudat, de csak egy tompa puf-fanás hallatszott.

– Nem hiszem el, hogy ne lehetne olyasmit kezdeni a lunirral, aminek haszna van!

– A go-nommu azt mondta, ötvözik valamivel – szólt Apas papja meg-szeppenten.

– Ühüm – mordult a hadúr. – És mégis mivel?– Leginkább vassal. Vagy inkább fordítva, mert úgy számoltunk, hogy az

öntvényben húsz rész vasra csak egy rész lunir jutott, és nyomokban néhány más fém. Egyébként az óezüstöt is rengeteg vassal ötvözik, úgy születik a mithrill – tette hozzá mentegetőzve.

– És vassal ötvözve mennyivel lesz jobb az eredmény?– Nos, ezt nehéz megjósolni. Nagyon sokat számít a mágia, amivel a tár-

gyat készítik.– Rendben – szusszantott Ma'an To Nar. – Úgy tűnik, nem kevés igazsá-

got hordoztak a go-nommu szavai. Kár, hogy a mesékkel, amiket a rákövet-kező napokban mondott, semmire sem jutottunk. – Nagyot ásított. – Men-jünk.

Több szó nem esett. Az emberek kiléptek a rozzant ajtónyíláson, hogy sátraik felé vegyék az irányt, némán biccentettek egymásnak, amikor elvál-tak. A vezér jócskán maga mögé parancsolta a kísérőit – sokan rebesgették, hogy mióta a zaeton igéző megbűvölte egyiküket, nem szívelte a testőrök

63

közelségét – és úgy indult neki a sötétnek, mintha csatára akarná kényszerí-teni. Így hát nem vette, mert nem is vehette észre, ahogy Garad-Akszú sze-me résnyire szűkül; bár lehet, hogy az nem volt más, csak a sűrű felhők kö-zül kibukkanó holdfény és az árnyékok játéka.

Alig száz méterrel távolabb, a zaetonok sátrai közé bekandikálva Ma'an To Nar észrevette, hogy a cölöpfal egy gerendája hiányzik; rögtön megin-dult felé rendet teremteni enyhén bicegő járásával.

Az első döfés húsz lépéssel a védmű előtt, hátulról érte, de elcsúszott a vértjén; a második meg el se találta tisztességesen, mert a gyilkos nem szá-mított rá, hogy ez az ősz szakállú ember ekkorát tud ugrani oldalra, és köz-ben még felé is suhint az öklével.

A sötétből négy újabb alak bontakozott ki, majd apró lépésekkel köze-ledtek a némán hátráló hadúr felé.

– Tudjuk, hogy nálad van a go-nommuk kincse – mondta végül a legma-gasabb. – Add ide!

– Nesze: kapd el!A következő pillanatban egy kést dobott fel, majd oldalra vetette magát

és rohanni kezdett. Hallotta a fájdalmas szitkot, ahogy az egyik rabló röpté-ben rámarkolt a pengére, és talán a vaktában Utána hajított dobónyilak hangját is, de nem törődött sem velük, sem a mögé szegődő léptek zajával. Némán futott, talán attól tartva, hogy a zaeton zsoldosok nem bocsátották még meg a történteket, és a támadók oldalára állva állnak majd bosszút az igézőjükért.

Amint meghallotta a sátortartó kötelékben felbukó ember zaját, hátrafor-dult, kardot rántott és a legelöl rohanóra támadt, akit társai annak rendje és módja szerint bele is löktek a pengébe; a férfi pedig – a vezér legnagyobb bánatára – úgy bukott fel, hogy zuhantában kicsavarta a fegyvert Ma'an To Nar kezéből.

A hadúr hátrált, nem is ok nélkül. Puszta kézzel állt szemben két fegyve-res rablóval a sötétben, akik húsz évvel fiatalabbak és egy fejjel magasab-bak voltak nála. Dühödten fújt, és csak akkor derült fel az arca, amikor a tá-volban meghallotta a közeledő testőrök vértjeinek zörgését.

– Add ide – köpte a szót az elülső alak. – És akkor életben hagyunk. Gyerünk!

A vezér nem válaszolt, csak hátrált meggörnyedve, maga elé tartva sérült balját, miközben másik kezével egy harcra alkalmas tárgy után tapogatózott a sátrak között. Aztán amikor az egyik útonálló meglódult, gondolkodás nélkül felé sújtott a fanyéllel, amely a markába akadt, nem törődve azzal, hogy egy rozzant ásóra vagy egy törött lándzsanyélre bukkant-e.

64

Am a súlyos fej egészen más eszközhöz tartozott, úgyhogy miután az el-ső támadó vérző arccal a földre hanyatlott, és a második sarkon fordulva el-rohant, a hadúr fölemelte megmentőjét.

– Egy csatapöröly – dünnyögte. – Mit keres ez itt?Az első hold ekkor újra előbukkant a felhők közül, és a súlyos vasfej

olyan vörösen izzott fel a fényben, mint a kovácsok istenének szent kalapá-csa.

* * *

…Miután pedig már túljártak a go-nommu eszén, és kezükben tarthatták a nyerslunirt, egy ifjabb kovács lépett előre, akinek a szeme szürke volt, szája pedig vékony, mint a penge; s minthogy jó emberfejnyivel nőtt társai fölé, a szárnyék gerendáinak magasságából hallgatta a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr szavát.

Ő pedig elmondott neki mindent, amit a zöldlunirról addig megtudott, és Uron isten áldását kérte rá, azt remélve, hogy az egyszerű mesterek keze munkája által megszerezheti a go-nommuk titkait. A kovács tekintete pedig ködössé vált, mikor rájött, hogy e munkája egyben az utolsó is lesz, mert a kurta emberi életet nem arra szabták, hogy azalatt időjusson az ősi fajzatok csodáinak véghezvitelére. Amit azonban vállalt, nem szegte meg, és még húsz éven át ott maradt a Három-hegy völgyében segédeivel, és Nap-Sinnu színe előtt elkészítette a kardot, amelyet az ifjú tajtékhercegek hordanak tíz- és húszesztendős koruk közt, és amely gyorssá és ügyessé teszi őket harcban és tanulásban egyaránt. Mondják, hogy amíg százszor és ezerszer és tíz-ezerszer ráütött a pengére, a saját első fiáról mesélt neki, aki időnek előtte meghalt, és hogy ennek a fiúnak az emléke teszi olykor szomorúvá a fegyver gazdáit, mint ahogy azt Són-Tír papjai jósolták a Tajtéktrónus urának színe előtt…

* * *

Másnap reggel Daniemma vonult be a vezéri sátorba, frissen és kívána-tosan, mint mindig.

– Csak nem fáj a hátad? – kérdezte minden bevezetés nélkül. A hangja lágyan csengett, de szemében a részvét nyoma sem látszott.

– Kicsit – dünnyögte a hadúr. – Ennyire látszik?– Nem feltűnő. Vagy legalábbis sokkal kevésbé, mint a többi sérülésed.

65

– Köszönöm – húzta el a száját. – És hallatszani nem hallatszik?– Úgy érted, híre ment-e már a rablótámadásnak? – kérdezte a papnő

óvatosan.– Igen. De az még jobban érdekelne, hogy mégis ki suttogta el a tábor

körül lebzselő hullarablóknak, hogy pont nálam kell a zsíros fogást keresni-ük.

– Sajnálom – felelt mosolyogva a nő. – Én és húgocskáim az erdőben, és nem a táborban érezzük otthon magunkat.

– Ahhoz képest az aprónép kuckóját nem voltatok képesek megtalálni.– Mert sosem láttunk még ilyet korábban – fújt a nő dühösen. – Ha most

kellene.– Most kell. Küldd szét á húgaidat az Onoppu-kur hegyeibe! Tudnom

kell, hol fekszik az aprónép többi szállása.– De… – Daniemma nagyon nyelt – miből gondolod, hogy vannak még

ilyen rejtekhelyek?– Olvasgattam Tel-Durukban, még az indulás előtt. Megnéztem, merre

és mennyit haladhattak annak idején Gadda-Húm hadúr seregei. A csata után pedig a?t láttam, hogy a go-nommuk évezredekig nem hagyják el a barlangjaikat, tehát ahol Gadda-Húm találkozott velük, ott ma is kell lennie néhánynak. És mindezek mellett az elmúlt napokban az embereim kivallat-tak néhány értelmesebbnek tűnő dolam'ant: sámánokat, főnököket, véneket. Már a vadászok is sok érdekeset mondták, és egyébként sem szeretem a fél-munkát, –A hadúr elgondolkodva dörzsölte fájó oldalát, -Van még kérdé-sed?

– Ha elmentek a húgocskáim…– Igen, egyedül maradsz itt a táborban, ahol újabban csúf dolgok történ-

nek éjszakánként. Nekem azonban szükségem van rád, épen és egészsége-sen – itt Ma an To Nar tartott egy kis szünetet –, úgyhogy melléd rendelek néhány testőrt. Ők majd éjjel-nappal vigyáznak rád-

– Igazán… figyelmes vagy-mondta a nő sápadtan. –Én inkább úgy mon-danám, hogy tanulok a hibáimból.

A vezéri sátor szőnyegeire árnyékok vetültek: egy csapat katona állt meg közvetlenül a bejárat előtt.

– Megérkeztek a testőreid, akik az új szállásodra kísérnek – intett kifelé fejével a hadúr, és közönyös arccal nézte végig, ahogy Daniemma elvonul.

Aztán várt pár percet, mielőtt Garad-Akszút hívatta volna.– Azt üzented, beszélni szeretnél velem – szólította meg minden köszö-

nés nélkül, amikor megérkezett. – Mi hírt hoztál? Csak nem pergő nyelvű foglyaink találtak ki valamit?

66

– Rosszabb.Csendben lépkedett egy ideig, aztán folytatta: – Üzenetet kaptunk Tel-

Durukból. Találkoztam a futárral, és úgy gondoltam, legjobb, ha én magam hozom. –Mesélj!

– Ahogy kívánod. – A kínpap nem vesztette el a nyugalmát. – Az üzenet szerint a bátor Umsza-Nur, aki a zafírszemű Azú-Ummasza király…

– Hagyjuk ezeket – szakította félbe a tirádát a vezér –, magunk közt va-gyunk. Szóval?

– A trónörökös fellázította Kal-Lit tartományt, és urunk ellen vonult – mondta a pap, és arra gondolt, hogy az az ostoba tökfilkó inkább csak bábu lehetett valaki más, talán éppen a tartományúr kezében. Szép és értékes per-sze, de végső soron csak egy fafejű bábfigura.

– Mikor történt ez?– Több mint egy hónapja.– És az a parancs, hogy vonuljunk vissza, és segítsünk leverni a láza-

dást?Garad-Akszú lopva a másik férfi arcára pillantott, remélve, hogy a nap

fényénél többet ki tud belőle olvasni, mint a sátor homályában. Csalatkoz-nia kellett: a hadúr vonásai most éppolyan fegyelmezettek voltak, mint a hangja. Pedig a trónörökös régi ellenségének számított, úgyhogy kapnia kellett volna az alkalmon, hogy hadba szállhat ellene; kivéve persze, ha ő is a go-nommuk hét nagy titkának megszerzése után áhítozna. Két ilyen vágy között csatának kéne dúlnia, de ezen a dacos, kőből metszett arcon ebből nem látszott semmi az égvilágon.

Nem húzhatta tovább a választ:– Nem, nem érkezett ilyen parancs.– Akkor maradnunk kell. – Száraz, nyugodt szavak.– És ha az egészen bizalmas forrásaimnak hinni lehet, Nuru-Galanna

nem is fogja ezt üzenni.– Miért?– Azú-Ummasza szárazságot és porviharokat küldött a trónörökös sere-

gére – mondta a pap, miközben arra gondolt, hogy akármilyen távolinak és közönyösnek tűnik a Tajtéktrónus ura, attól még mérhetetlen hatalommal bír, amit használni is tud, ha úgy tartja kedve.

Ráadásul, ahogy egyre újabb és újabb kőkörök épülnek, úgy gyarapszik az ereje; legalábbis a régi idők krónikáival összevetve.

– Elpusztult az összes ló és ökör – folytatta a beszámolót –, és minden tíz katonából hét; egy-két nap, és odavesznek valamennyien.

67

– Akkor a bátor Umsza-Nurnak sem lehet sok hátra, és hamarosan meg-ürül Kal-Lit tartományi széke. Lesz mit ajándékozzon az új trónörökös an-nak, aki leghamarabb férkőzik a kegyeibe – nézett a kínpapra Ma'an To Nar. –Garad-Akszú, neked úgy tudom, elég jók a kapcsolataid az udvarnál. Talán szólhatnál pár szót a katonáim érdekében.

– Mindent megteszek majd, de sajnos egyelőre ide láncol a kötelesség – felelte a kínpap, csalódottan nyugtázva, hogy a hadúr seregével együtt itt fog maradni a hegyek közt, amíg a lunir titkát ki nem csikarja valakiből; márpedig amíg a cölöperődöt el nem hagyja, elég kevés az esélye, hogy va-lami sajnálatos baleset érje.

Igaz, legalább azt sikerült elkerülnie, hogy ő legyen kénytelen elhagyni a tábort, ami elég rút fiaskó lett volna annak fényében, hogy éppen ő hozta fel a trónörökös témáját. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a hadúr a sa-ját fegyverét fordította ellene, és arra gondolt, hogy talán nem is olyan osto-ba ez a vénember, mint korábban hitte.

* * *

…Miután pedig Umsza-Nur menekülésének hónapjai véget értek, és az áruló kárhozatba taszíttatott, a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr hadai tá-bort bontottak, hogy útnak induljanak. Ekkor lépett elő egy újabb kovács, hogy megszerezze a lunirok harmadik titkát; délceg, széles vállú, mosolygós férfiú volt, aki türelmesen hallgatta urának szavait. Alig pár nap alatt elké-szítette a hűtőkádba vezető vörösréz csöveket; de amikor a kovácsolásra ke-rült volna a sor, tanácstalanul nézte az öklömnyi fémdarabot, nem tudva, mivé is formázza; roppant markával tűnődve morzsolta állát, mikor a had-úrra nézett.

„– Bilincset készíts! – parancsolta a győzhetetlen Ma'an To Nar, Uron kovácsisten vasöklű híve, – Olyan bilincset, amely börtönbe zárja az akara-tot, és közönnyé silányít minden vágyat” – mondta, mert megtapasztalta már, hogy a votah harcosait közönséges acél nem tartja vissza sokáig, és ha elszabadulnak, nagyobb pusztítást visznek végbe seregében, mint az ellen-ség maga.

,,–És nekem mit rósz feladatul?” – lépett előre az iménti mester társa. Makacs, mogorva özvegyember volt, az acélok legnagyobb élő mestere, aki-nek nem okozott nehézséget mindent a hadúr szavai szerint tenni, bár azt nem viselte könnyen, hogy fagyok királyának papjai jeges szeleket és hófú-vást idéztek műhelyébe, és hogy csak Kék Hold-Idrig szeme előtt dolgozha-tott. Végül aztán így is elkészítette azt az embernyi magas tükröt, amely jég-

68

gé fagyasztja annak testét, aki beletekint; vagy ha nincs teste hát megder-meszti gondolatainak folyását. Mondják; mindjárt próbát is tettek vele, és az Örvény jéggel morzsoló arcának papjai versengtek az áldozattá válás ke-gyért…

* * *

Miután a kínpaptól elvált, a hadúr a tábor széle felé vette az irányt. Ha-marosan elérte a völgy egy távolabbi, kopár zugát, ahol a birkák által rövid-re rágott fűből úgy meredtek ki a két ember magas mészkőszirtek, mintha sárkányok félig elásott tojásai volnának. Itt kezdte keresni, amiért jött, de egy darabig csak tanácstalanul kószált a kövek között.

A füstszag vezette nyomra.– Nem félsz? – kérdezte a tűz mellett gubbasztó alakot, miközben letele-

pedett.– Tudtam, hogy te érkezel – mondta a másik, és lassan összecsavarta a

jelekkel telerótt fakérget, amelyet eddig böngészett.:– Persze, mert engem hívtál ide. És azt is tudod, miért jöttem el? – ér-

deklődött a hadúr.– Segítségre van szükséged. Mindenki azt kér Apas szolgáitól, és illő

adomány fejében meg is kapja.– Segítség? Tőletek? – kérdezte Ma'an To Nar. – Őszintén szólva többet

vártam az írás papjaitól. A helyzet ugyanis az, hogy Garad-Akszú is talált egy módszert a nyerslunir kinyerésének módjára.

– De csak pár templomszolgája élete árán! Mi is rájöttünk, ráadásul első-ként, és közülünk nem veszett oda Senki.

– Nekem csak egy túlélőre van szükségem: aki elmondja, mi az igaz és a mi a hamis Trogf meséiben, és hogy amit a go-nommuk a mágiájukkal több emberöltő alatt véghezvisznek, hogyan Csinálhatjuk utánuk mi, emberek. A többiek lelkéért pedig szebbnél szebb imákat mondatok.

– Mi képesek vagyunk rá! És mi leszünk azok, akik megfejtjük a hét nagy titok maradékát, és kincset teremtünk a nyerslunirból, hidd csak el! A többi isten papjainak reményük sincs a sikerre.

– Ne vegyél rá mérget. Tegarra hívei például azt mondják, elég jó úton vannak afelé, hogy az egyik fajtából végre fegyvert kovácsoljanak.

– Szerintem félrevezet téged. Nem lehet, hogy ennyire előttünk járjanak, amikor nálunk minden tudás…

69

– Már nem, Egyébként gondolkodtál már azon, miért tűnt el a. go-nom-muk tárnáiban annyi hittársad? És hogy mi marcangolta szét azt a szeren-csétlent, akit a kovácsműhely mögött találtunk?

– Meg fogjuk, tudni! Mint ahogy te is rá fogsz jönni, hogy lopott kincs mindaz, amivel Garad-Akszú henceg, Ma'an To Nar! Látnod kell, hogy minden bölcsessége a mi agyagtábláinkon és köveinken nyugszik! Te vagy a vezér: igazságot kell tenned!

– Nincs igazság. És elmondom másképp, ha nem értetted volna elsőre: nem érdekel, mit és honnan tudnak a kínpapok. Nekem csak egy túlélőre van szükségem.

– Értem – bólintott komoran Tagari-Kam. – Tehát oldjuk meg magunk. De hogyan? A szavak és írás istenét nem szolgálják démonok, mint a votah urait! És hiába írtuk le a Trogf nevű go-nommu összes meséjét, amit az el-múlt hetekben elmondott, és rostáljuk ki a lódításai közül az igazságot, egy-hamar nem leszünk képesek felülkerekedni Tegarra hívein.

– Pár napot még várnotok kell: talán addig beváltja ígéreteit Garad-Ak-szú – szólt a vezér ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha pedig eljön az idő, akár segíthetek is.

– Apas szolgái nem lesznek hálátlanok – érkezett a felelet; aztán a szél felszította a lángokat, amelyek megvilágították a mögöttük ülő vénembert. – Aki pedig erővel csikart ki tőlünk tudást, annak nem jár könyörület.

– Amondó vagyok magam is – ezzel a hadúr felállt, majd magához intet-te testőreit, és vissza sem pillantva magára hagyta az öreget.

* * *

…Miután pedig a hadúr megértette az álmot, amit Uron kovácsisten kül-dött rá, és rájött, hogy az igazi hatalmat a feketelunir hordozza magában, elküldött három kovácsot, hogy közülük legalább egy sikerrel járjon, és még a hadjárat vége előtt alkosson valamit, ami elnyerheti a zafírszemű Azú-Ummasza kegyét. Így hát felkerekedtek a mesterek, és némi töprengés után az aprónép barlangjaiban jelölték ki műhelyük új helyét, tudva tudván, hogy munkájukat még éjközép idején is csak akkor végezhetik, ha a kemen-ce lángján kívül semmi más fény nem éri az izzó fémet. Velük tartott har-minc szolga is, hogy a nyers sziklába üreget vájjanak a három ólomkád szá-mára, merthogy a feketelunirt forró ólomban edzik, nem pedig vízben, olaj-ban Vagy más ártalmatlan anyagban.

A kovácsok egyike egyben Ug-Bogam papja volt, aki urkhvérű lévén mindaddig csak a sereggel tartó söpredék közt érezhette jól magát. Ott az-

70

tán kedvére prédikálhatott a tolvajoknak, hullarablóknak és latyaknak az is-tene hatalmáról. Sokan meghallgatták, mert kemény ökle volt, de a katonák közé eddig nem volt bejárása. Épp ezért sötéten tekintettek maguk elé az a-nam és a többi tiszt,, mert úgy érezték, a korcs lény léte beszennyezi dicső hírüket. Mondják, hogy ezt látva a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr így szólott hozzájuk:

„Az ősök azt mondják, az urkhok Ug-Bogam nevű vezére, akit ma milli-ók tisztelnek istenként, egy fekete fémből kovácsolt áldozótőrrel véreztette ki a foglyokat Velaron felprédálásakor. Ha így van, akkor ennek a korcs fajzat-nak a vére őrizhet valamit a titokból, amire zafírszemű királyunk vágyik…”

* * *

Amikor a hadúr a sátrához ért, Garad-Akszú várta a bejárat előtt.– Rosszkor jöttél, kínpap – vetette oda neki, de mielőtt a sátrába léphe-

tett volna, az elé állt.– Várj! Mondd, mi történt Eli-ake istennő szolgáival? Az egyezség úgy

szólt, hogy ők is kísérletet tehetnek a hét nagy titok megszerzésére!– Nem értem, miféle egyezségről beszélsz – felelt a vezér kimérten, és a

kínpap rájött, hogy csúf csapdába csalták őt annak idején. – És nem értem azt sem, mit akarsz most tőlem.

– Megtudni, miért őrzik a katonáid éjjel-nappal Daniemmát?!– Mert ezt parancsoltam nekik – Ma'an To Nar hangja komoran csengett.

– Remélem, kielégítő volt a válaszom.– Egyáltalán nem! – A kínpap csaknem kiáltott. – A híveim árulást és

szentségtörést emlegetnek. Ha nem engeded…– Márpedig nem fogom elengedni. Apas papjai közül immár túl sokat té-

pett szét valami vadállat ahhoz, hogy azt véletlen balesetnek vagy a do-lam'anok bosszújának higgyem.

– És úgy gondolod, hogy Danna…– Ki más?! Köztünk szólva, egyébként hogy lennének képesek a macs-

kaistennő papjai kovácsoláshoz szükséges bűvigéket alkotni? Márpedig ne-kem azt mondták, hogy igencsak közel kerültek hozzá.

– Ezt nem tehette – mondta Garad-Akszú sokkal csendesebben.– Dehogynem. Azt ne mondd, hogy te nem tetted volna pontosan ezt az

ő helyében.A pap erre már nem szólt semmit; az öröm pedig, hogy legalább a saját

tettei nem lepleződtek le, lassan felülkerekedett Daniemma sajnálatán,

71

Pár pillanatig némán álltak, aztán a hadúr szolalt meg:– Kerülj beljebb!– Köszönöm. – Aztán belépve még hozzáfűzte: – És miért most csaptál

le rájuk? Nem ért volna rá Tel-Durukban?– Kicsit tartottam tőlük. Nem szerettem volna, ha ők támadnak elsőnek.– Ó, az első ütés elve, amit említettél,.ugye? – A pap elmosolyodott. – Te

csapj oda elsőnek, ha úgy érzed, a másik támadni fog, vagy valami ilyesmi, ha jól emlékszem.

– Pontosan – felelt Ma'an To Nar, Uron kovácsisten híve, aztán ököllel torkon vágta. Nem adta bele a teljes erejét, de Garad-Akszú így is hátrazu-hant, aztán kínlódva próbált levegőhöz jutni és térdre kecmeregni: – De van még egy szabály: az első ütés akkora legyen, hogy többre már ne is legyen szükség. Ezt tudnod kellett volna, amikor útonállókat béreltél fel ellenem.

Félelem ült ki a pap arcára, és erősen megmarkolta a kínok istenének nyakában lógó jelképét, miközben szája néma szavakat formázott.

– Ó, tudom, ha véredet venném, Tegarra bosszút állna érted. Épp ezért a hóhérmunkát másra hagyom.

A sátor függönnyel elválasztott részéből torokhangú kántálás hallatszott.– Mindjárt látogatót kapunk – tájékoztatta a kínpapot Ma'an To Nar, és

mikor az megpróbált feltápászkodni, kíméletlenül gyomorszájon rúgta.Aztán a kántálás félbeszakadt, és a vénember, akivel pár napja a tábortűz

mellett megállapodott, félrehajtotta a függönyt, hogy utat engedjen a lény-nek, amelyet megidézett. A hadúr érdeklődve nézte a torz mivoltában is em-berszerű alakot, amint vízből formázott testével lassan körbefolyta kézzel-lábbal kapálózó áldozatát. Aztán vetett még egy pillantást a sátra hátsó ré-szében a szőnyegre festett ábrákra, meg a jégkőből faragott elnagyolt szob-rocskákra, és közönyös arccal kisétált a sátorból;

Tagari-Kam, Apas papja pár perc múlva követte.– Vége? – kérdezte tőle Ma'an To Nar.– Igen – bólintott az. – És egy csepp vér sem folyt el, ami felbőszítené az

istenét.– Azt hittem, a szavak és írás istenének papjai gyengék.– Azok bizony. De sok hasznos tudásra tesznek szert az évek alatt, mint

láthatod. Mondd csak – fordult ismét a sátor felé –, tényleg ő küldte rád a gyilkosokat?

– Elbeszélgettünk a rablókkal, akik ugyan nem látták őt, de azt el tudták mondani, mikor és hol találkoztak vele. Aztán pedig jelentést kértem az őröktől arról, ki hagyta el a cölöpvárat az Orgazdák sátorvárosa felőli olda-

72

lon. Egy katona tudta volna, hogy erre sor kerülhet, de hát… – Megcsóválta a fejét. – Garad-Akszú nem volt katona,

– A rablókat tudtommal megölted. Ha mégis vallottak, az azt jelenti, hogy magad is értesz a mágiához – vonta fel a szemöldökét a vénember.

– Vagy mégsem öltem meg mindet, és egyszerűen csak jók a vérebeim és a kínzómestereim. Esetleg a vajákosaim – kacsintott a hadúr. – Tudod, szeretem, ha van a tarsolyomban néhány meglepetés.

* * *

…Amikor pedig dicső és értékes áldozatra volt szükség ahhoz, hogy a tőr életerővel teljék meg, a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr Daniemmá-nak, Eli-ake istennő főpapjának életét ajánlotta. Mert addigra bizonyossá-got nyert, hogy ő és társai gyilkolták meg rútul Tagari-Kamot, Apas isten papját, és akit ezért a hadúr a vonuló seregek törvénye szerint fogságba vettetett és végül a halálra ítélt. Amikor a főpapnő megtudta az ítéletet, sza-badulni próbált, de hiába gyönyörű asszonyalakjának minden bűbája, hiá-ba vad párducalakjának ereje és gyorsasága, végül megölték és vérét vet-ték. Így aztán nem csoda, hogy a többi papnő már nem tért vissza a katonák táborába, hanem szétszóródtak a környező erdőkben.

Az áldozat után pedig a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr, Uron kovács-isten vasöklű híve összeült tanácsadóival, hogy döntsenek az elkövetkezen-dőkről. Hosszas töprengés után arra jutottak, hogy az aprónép ilyen titkok birtokában még akkor is örök veszélyt jelent a zafírszemű Azú-Ummasza or-szágára, ha a fennen való istenek csodája folytán minden aljasságuk és alá-valóságuk dacára továbbra sem árulják el titkaikat más népeknek. Hiszen ha azt erővel szerzik meg tőlük az urkhok vagy más fajzatok, akkor bizony tengerszívű királyuk ellenségeinek veszélyes fegyvert adnak kezébe. Így hát erősen megfogadták, hogy bár most királyuk színe elé kell vezessen útjuk, visszatérnek az Onoppu-Kur hegyei közé, hogy elpusztítsák a barlangi váro-sokat, kerüljön az bármennyi életbe. Aztán megindultak a Felhőbirodalom felé, és nem telt bele fél év, a haduk erősen megfogyatkozva bár, de foglyok-kal és zsákmánnyal tért vissza Tel-Duruk városába.

Mondják, hogy azon a napon, amikor diadalmas seregük a déli verő-fényben végigvonult az utcákon, majd megállt a szent helyeken, hogy a ka-tonák az istenek áldásáért fohászkodjanak, még a tenger is üdvözlést mennydörgött feléjük…

73

* * *

Rút nap volt; olyan, amilyet csak a nyálkás ködöket böfögő hideg hóna-pok tudnak produkálni, ha az isteneknek épp rossz a kedve, és azt szeretnék, ha mindenki másnak is az volna. Valami esőféle szitált az égből, amit a sar-kok mögül meglepetésszerűen előrohanó szelek könnyedén besodortak a kalapok és csuklyák alá; az ég pedig olyan szürkének és csatakosnak tűnt, mint a nedves patkánybőr. A tenger piszkoskéken morajlott – láthatóan nem döntötte el, hogy elcsendesedik, vagy hullámaival megostromolja a raktára-kat, úgyhogy egyelőre csak pár habos tajtékfoszlányt köpött a part felé, és figyelmeztetésképpen a mólóhoz csapkodta a hajókat.

Tel-Duruk városa olyan szánalmas csendben gubbasztott, mint egy vén, rongyos koldus. Egyetlen pontján hallatszott némi lárma: a Büszkeség és Bátorság északi kapuja felől, ahonnan a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr diadalmenete indult.

– Ez eddig olyan, mint egy gyászmenet – morgott lován a rettenthetetlen győző, és gondos célzás után egy tócsa kellős közepébe köpött.

Tény, hogy nem volt túl sok oka a vidámságra: dicső menetét leginkább munka nélkül maradt kikötői teherhordók, nyomorék koldusok, festett arcú lotyók meg utcagyerekek kísérték, merőben anyagias megfontolásokból.

A katonák lefogytak és legyengültek a hazafelé tartó hajóúton, mert a va-dul hullámzó tengerbe okádtak mindent, amit csak le tudtak kínlódni a tor-kukon. Az arcuk beesett volt és szürke, a ruhájuk piszkos és szakadt.

– Nem ártott volna pihentetni őket még legalább egy-két hétig – mondta a vezérnek az álomúrnő papnője, aki tőle jobbra léptette lovát.

– Nem hát. De azt mondtad, hogy király most akarta a diadalmenetet – tűnődve feljebb tolta a sisakját. – Gondolom, a szertartás miatt.

– Meglehet – bólintott az asszony, miközben hátrafelé pislogott. – Sehol nem látom Daniemmát meg a húgocskáit.

– Hát egy bizonyos kor felett az ember szeme már nem hasonlítható a saséhoz – csipkelődött a hadúr, miközben végigsimított párducbőr nyeregta-karóján.

– Ennek ahhoz semmi köze – fortyant fel Nuru-Galanna. – Egyébként úgy volna illő, ha közvetlenül melletted kaptatnának a seregedet kísérő leg-magasabb rangú papok.

– Itt van valamennyi.– És Garad-Akszú meg Tagari-Kam? – kérdezte az asszony. – Gondo-

lom, nem rejtőztek a Láng papjai közé.

74

– Meghaltak – felelt Ma'an To Nar. – Apas papjai közül azt hiszem, egy sem érte túl az utat, ami nagy kár, mert ők adták a legjobb tanácsokat a ko-vácsaimnak. De azt hittem, ezt láttad már az álmaidban.

– Az álmaimban sok mindent láttam: életet is, halált is. Sőt, láttam, ahogy legyilkolják Apas papjait – de nem Eli-ake istennő alakváltói voltak, és nem is mind Tegarra pribékjei: Néhányan leginkább dolam'an ruhába öl-töztetett crantai katonáknak tűntek. A te embereidnek, – Fürkészőn nézte a hadúr arcát.

– Tartok tőle, kettőnk közül te értesz jobban az álomfejtéshez – vont vál-lat a vezér –, úgyhogy abba nem is ártom bele magam. Az én feladatom, hogy a való világban rendet teremtsek, és azt meg is teszem. A papokkal meg kár foglalkoznod: a gyilkost elfogtam, kivégeztettem, és nem örülnék neki, ha másról suttognának az udvari népek.

– Az álmok olykor az igazat mondják – szólt feddőleg Nuru-Galanna.– Lehet – sóhajtott a hadúr. – Ami viszont biztos, hogy akármilyen igaz

is egy álom, olykor fejét veszik miatta annak, aki elmondja. Ezért a bölcsek inkább hallgatnak.

Némán haladtak tovább. Mögöttük a sereggel vonuló zenészek próbáltak valami ritmust előcsalni hangszereikből, túlharsogva a szekerek nyikorgá-sát.

Lassan átvonultak a városon, át a bokáig érő sárral borított utcákon, amelyek közül még a legszélesebb is úgy kacskaringózott az ablaktalan vá-lyogházak között, mint egy törött gerincű kígyó. Néhányan fáklyát próbál-tak gyújtani a hideg szélben, mások hosszú zászlókkal próbálkoztak, de az eredmény semmivel nem lett jobb. Végül aztán a gyászos menet elérte az Alázat márvánnyal ékes keleti kapuját, és feltekergőzött a közeli magaslat-ra, melyet tavaly megfosztott nevétől a zafírszemű király parancsa, úgyhogy azóta csak Kopárdombnak nevezték.

A tetejére érve Ma'an To Nar leszállt a lováról, és az egyik, ponyvával takart szekér felé intett, ahonnan hamarosan előkerült az utolsó fogoly: Trogf, a gnóm. Tétován mozgott, kábán a belé diktált főzetektől, hajából és ruhájából pedig a fekhelyül szolgáló szalmakupac szálai meredeztek.

– Itt az út vége, Trogf – mondta halkan a hadúr, miután a fekete kőtömb-höz sétált. – Gyere!

– Hol va… többiek? – kérdezte az botladozó nyelvvel, miközben lassan elindult felé.

– Meghaltak. Úgy tűnik, a törzsedből egyedül te maradtál életben.Az apró kovácsmester arcán könnyek kezdtek peregni.– Nem… ezt ígérted! – dünnyögte vádlón.

75

– Magam és a seregem, sőt az egész Tajtéktrónus Birodalom nevében ígértem neked az életedet meg a társaid életét néhány meséért cserébe. És én be is tartom azt, amit ígérek. De az istenek rendelték úgy, hogy a sere-günkkel vonuljon egy urkhvérű pap, akinek kénytelen voltam odaajándé-kozni téged a társaiddal együtt, a hét nagy titok egyike ellenében. – Futólag elmosolyodott. – Mondtam már, hogy nemrég befejeztem az első eszközt, amelyet ember lunirból kovácsolt?

– Az… mi? – Kíváncsiság derengett fel a gnóm szemében; szánalmas ár-nya régi valójának.

– Meglepetés – felelt a hadúr, de az arca ezúttal merev maradt.Pár perc múlva megkezdődött a szertartás, amivel áldást kértek a vissza-

tért katonák magjára, és az istenek segítségét, hogy a távoli földeken szer-zett sebek begyógyuljanak, a kórok eltávozzanak és az átkok megtörjenek. Végül elhalkult a kántálás, bort hintettek a négy égtáj felé, majd a fekete kőtömbhöz vonszolták a gnómot, és hozzáláncolták a karjait.

– Nem lesz ez veszélyes? – kérdezte az álomúrnő papnője.– Teljesen kába a beléndektől meg a többi mérges gaztól, amivel tele-

tömtük. Nem lesz képes varázsolni.– Néz te engemet, Trogg! – szólalt meg ekkor reszelős hangon Ug-Bo-

gam urkhvérű papja. Amikor pedig a gnóm felemelte a fejét, végighúzta a torkán az áldozótőrt.

A penge fekete volt; tompán, minden fényt elnyelően fekete.Feketelunir.

* * *

Szürkületkor, az álmok órájában merült alá Nuru-Galanna a ködös ten-gerbe, amely elborította Tel-Duruk szellemvárosát. Jól ismerte az utat, de néhányszor csaknem így is odaveszett, amikor a síkurak, árnytestőrök és enyészetből szőtt viharok közt suhant a hely szíve felé.

Talán a halálom után én is az őrök közé állok, gondolta szorongva.Aztán megérkezett a helyre, ahol a tajtékszívű király élt, és leborult előt-

te. Úgy lehet, talán földre zuhant az éber oldalon, a füstölők körében is.Különös gondolatok érkeztek hozzá: a Tajtéktrónus urának parancsai,

kérdései, jóslatai és meséi, egyszerre elmondva több tucat hangon és torok-ból, nem is neki címezve, csak borzasztó erővel szerteszórva az álmok sík-ján. Az entitás, aki egy birodalmat hasított ki magának az anyagi világban, a dinasztia korábbi uralkodóinak jól-rosszul összeolvadt lelke lehetett.

76

De hogy volt-e a magjában egy vezérlő akarat, arra még nem tudott rá-jönni az Alomúrnő papnője sem.

Nézte az idomtalan, százarcú testet, melynek körvonalai éppoly változé-konynak tűntek, mint színei. Próbált elfeledkezni arról, milyen apró ő emel-lett a tudat mellett, és igyekezett rájönni arra, hogy a hangok ereje alapján melyik személyiség lehet ma a legerősebb.

– Fegyver kell és erő…– Nem tűröm az aszályt…– Hódítók jönnek és háború…– Nevet a Fekete Éj.,.– Örökösöm haddal törjön az urkhokra keleten…– Uram! – szólalt meg az asszony a szellemek hangján. – Uram, mi le-

gyen Ma'an To Nar sorsa? Meggyilkolt mindenkit, aki csak az útjába állt! Volt mersze megölni a főrangú papokat!

– Csak a mohóbbakat – érkezett a válasz. A torz arcok némelyike felé fordult.

– Kedveli a kovácsisten – mondta az egyikük ellentmondást nem tűrő hangon.

– De még nem a papja! – fakadt ki egy másik. – Túl sok a tudás, túl sok bűn– áldozzon le a napja…

– Nem számít- érkezett a válasz egy harmadiktól. –Az istenek közömbö-sek. A hadúrból pedig pap lesz, ha majd megismeri a többit is a hét nagy ti-tokból.

– De azokra rájöhet más is – vetette fel Nuru-Galanna. – Miért pont ez a khelon…

– Nemcsak a titok számít, sőt talán egyáltalán nem az, hanem az át, amin végigmegy érte – mondta egy újabb hang, de a hozzá tartozó ajkakat a papnő nem tudta felfedezni. – A lélek, amit tűzben és vérben edz.

– És akkor a lunirra mi szükség volt? – Az álomúrnő szolgája igyekezett lelke legtitkosabb zugába száműzni a dühöt és a csalódottságot, amit érzett.

– A hatalom gyökere lehet, ha eleget szereztek – szólalt meg egy vénsé-ges, nem emberi arc. – De amennyit eddig hoztatok, az játékszernek is ke-vés. Szerezzetek meg a go-nommuktól mindent, amilyük csak van, aztán váj-játok ki az Onoppo-kur hegyeinek gyomrát: mindez együtt talán elegendő lesz.

Aztán a tekintetek elfordultak az asszonyról, és az arcok újra a semmibe és a mindenségbe szórták szavaikat. Nuru-Galanna hosszan hallgatta a han-gokat; amikor pedig úgy érezte, nem bírja tovább, elhátrált a hátalmás lény elől, és visszatért az ébrenlét világában hagyott testébe.

77

.. Miután pedig az első go-nommut feláldozták Tel-Durukban, azon a sziklán, ahol mindez történt, egy vékony ér fakadt. Onnan pedig sós víz csordogált a tenger felé mindaddig, míg háromszáz évre rá az egész hegyet el nem hordatta a zafírszemű Azú-Ummasza, hogy sziklaköröket építsen be-lőle a város köré. Úgy mondják, hogy a munkákat a győzhetetlen Ma'an To Nar hadúr vezette, aki kheton létére ura lett Kal-Lit városnak és tartomány-nak, főpapja a kovácsok istenének, és akit először neveztek fekete fenség-nek, mert megismerte a mélység minden gyermekeinek, a köveknek, tüzek-nek és fémeknek titkait.

Azt beszélik, hogy miután puszta öklével kikovácsolta a Khetonok Kala-pácsát, amelynek acsargó kutyapofát formázó feje a szivárvány színében ra-gyog, a saját lelkét költöztette bele; ez adott erőt a fegyver forgatóinak, hogy számtalan csodás tettet vigyenek véghez. Am ezek elregélését immár a többi ékes szavú meséire hagyom.

Mert lám, végére értem történetemnek; elmondtam mindent úgy, ahogy az történt, nem másképp, hogy csak az igazság jusson el a végtelen hatalmú Ahatas álmaiba! Dicsőség neki, aki harmadik ezen a néven a Tajtéktrónus urai közül, s ekképpen minden vizek és földek ura e világon. Aki Meldan, Aél, Són-Tír és a többi fennen váló istenek kegyeltjeként őrködik népei fe-lett, akinek lábai nyomában kalász sarjad, akinek mosolyától kirügyeznek a fák, és akinek imáira felhőket lehelnek Untanat hullámai!

Kísérje őt örök álmában az öt elem, az ezer isten, a szellemek és démo-nok áldása.

78

A ZEDÚR HEGYSÉG GNÓMJAI

Bár nem szándékozom olvasóimat száraz földrajzi ismertetőkkel traktál-ni, pár szót azért ejtenem kell a világnak erről az eldugott zugáról, mely a Távol-Nyugatnak nevezett vidéken, a Fendor-tengertől pár száz mérföldre keletre terül el, messze a vörös és fekete lobogók játszmáitól.

A Zedur-hegység régi bányászvidék, ahol nemcsak ötöd-, de negyedkori romokat is rejtenek a tölgyesek, és százszámra találni elhagyott tárnákat, amelyek a mélybe vezetnek. Kincset ugyan nem rejtenek, a telérek is kime-rültek már, de itt-ott még ma is találni rezet, ólmot, ónt és ki tudja, a mély-ségben mi minden egyebet.

Errefelé lapulnak a gnómfalvak, nem túl messze egymástól, hogy annál könnyebb legyen meglátogatni a rokonokat, vagy akár kölcsönkérni tőlük egy srófhúzót. Az aprónép köreiben családnak egy párt és annak gyermekeit tekintik, a falun belül azonban, sőt a környező falvakban is mindenki más rokon ilyen vagy olyan fokon.

Ezek után nem meglepő, hogy nincs családfőnek tekinthető legidősebb gnóm, aki a falu főnöke lenne; az viszont már annál inkább, hogy ilyen ve-zető személy sem a saját választásuk, sem az istenek kegyelme folytán nem ül a nyakukba, hogy dirigáljon nekik.

Talán nincs is rá szükségük.Ha azonban valami miatt mégis teremnie kell egy vezérnek, talán épp

mert tárnaomlás van, orkok közelednek, vagy a csöppségek egyike elszökik és eltéved az erdőben, mindig akad egy, aki a többiek élére áll, és tekinté-lyét társai nem is vonják kétségbe soha; inkább segíteni próbálják a tanácsa-ikkal.

Ennek fényében az emberekre olyannyira jellemző törtetést, az igyekvők visszarángatását és a piócaszerű ragaszkodást a ranghoz igazán nem lehet a gnómok szemére vetni… bár megjegyzendő, hogy a nem emberi fajzatok közül ezek a hajlamok amúgy is csak a velejükig romlott aquirokra jellem-zőek.

Nem az aprónép naivitásával van tehát a gond, hanem az emberi faj gyarlóságával.

Mielőtt a hatalmasok ostorozása a világvége próféciák körébe vezetne, inkább e falvak boldog és dolgos hétköznapjairól ejtek pár szót: az aprónép tagjai a hálókamrákból kikászálódva szorgalmas hangyák módjára mélyítik a tárnákat, túrják a földet, égetik a boksákban a szenet.

79

Amikor ünnepekre kerül sor, a falu apraja-nagyja összegyűlik, és lelke-sen adomáznak a korokon átívelő régmúltról és jelenről, a világ kis és nagy dolgairól, bátran és bőséggel beleszólva egymás mondandójába. Bizton mondhatom, többet tanulnak ekkor a csemetéik, mint tennék akármilyen ne-ves egyetem katedrái előtt kornyadozva, vagy poros kötetek unalmas sorait biflázva.

Ünnepeik változatosak és sokfélék: némelyek asztrológiai együttállások-hoz, mások évszakokhoz vagy á falu szempontjából fontos eseményekhez kötődnek, mint amilyen egy vándor érkezése. Mindez azonban nincs kőbe vésve: ahogy egyik vagy másik jeles nap nyomtalanul elmúlhat, úgy alakul-hat egy különlegesen szép napfelkelte össznépi vigadalommá. A lényeg ek-kor is, mint mindig, hogy őszintén, teljes szívvel vessék bele magukat.

S honnan e legendás buzgalom?A gnómokat őszinte örömmel tölti el a szorgoskodás; és ennek a csúcsa,

a legtökéletesebb boldogság számukra, ha jóllakottan, egy butykos itóka társaságában leülhetnek egy üllő mellé, és a frissen olvasztott fémből leg-kedvesebb szerszámaikkal elkezdhetnek készíteni… valamit. Ezért talán e témát érdemes körbejárnunk, ha közelebb akarunk kerülni az aprónép lelké-hez.

Hogy épp mit barkácsolnak, az igen változó, és talán nem is olyan lénye-ges, hiszen az a fontos, hogy forogjon, járjon vagy egyéb módon bár, de működjön, és lehetőség szerint más legyen, mint a korábbi darabok. Való-színűnek tartom, hogy a kísérletezés vágya és a felfedezés izgalma hajtja az aprónépet, de az sem kizárt, hogy valami minden gnómra jellemző mágia ösztökéli őket erre – ezt sejteti, hogy előszeretettel dolgoznak olyan anya-gokkal (például nemesfémekkel, drágakövekkel, lunirral), amelyek köztu-dottan bűvös hatalommal bírnak. Ha pedig így van, akkor talán magyaráza-tot is nyertünk arra, miért ódzkodnak beolvasztani vagy akárcsak szétszedni alkotásaikat, annak ellenére, hogy a kiegészítés vagy akár egy nagyobb szerkezet részeként történő felhasználás egyáltalán nem tilalmas számukra.

Ezen elv alapján született meg például a Csatában Lépegető Láncpörgető Fejetlen Óriáspáncél, amely egy idő után harci kürttel, hálóvetővel és önjáró felderítőegységgel gazdagodott – ebben az állapotában készített róla nehe-zen áttekinthető rajzot és feltételezett működésére alapozott taktikai tanul-mányt az Ikrek klánjából való Ode Strynse. Utóbb ugyanez a szerkezet egy falmászásra alkalmas szögbelövővel és mászógéppel bővülve bukkant fel Tyannar-Zyrchad romjainál, ahol egy erv kereskedő karavánja találkozott vele; míg végül hatszáz mérfölddel arrébb, a Lom folyó mocsaraiban süly-

80

lyedt el végleg, miután egy alidari felderítőcsapat Szeme előtt vesztett csa-tát az ott honos gyíklényekkel szemben.

Készítőjéről és viselőjéről mindmáig semmit nem sikerült megtudnom.Ha már szóba került a Zedur-hegység vidéke, hadd említsem meg Kahre

városát, a mechanika ynevi fellegvárát, amelynek neve bizonyára ismerősen cseng olvasóim fülében. Aki járt ott, tudja, milyen csodáknak hona, aki pe-dig nem, remélhetőleg el tudja képzelni – mert bármily szentségtörés, e vá-ros ehelyütt a gnómok falvaihoz való közelsége miatt fontos.

Más kutatók is céloztak már arra, hogy Gilron renegát kovácspapjai ta-lán nem istenüktől, hanem a helybéli népektől tanulták el mesterségük for-télyait, sőt olvastam Lustem Garduno azóta indexre tett esszéjét, melyben magát Honorius Caldínbras mestert feltételezte titkon gnóm származásúnak.

Ami nyilvánvalóan badarság.Annál érdekesebb azonban a szintén a Zedur-hegység közelségében mál-

ladozó Kroval városának esete, ahol megtagadták nem csak a kereket és a vasat, de régi idők összes történetét is. Furcsa, pusztuló világ ez, amely részletekbe menően helyezkedik szembe mindazzal, ami a gnómoknak fon-tos – és ha így van, akkor azt nyilván jó okkal, éspedig valami keserű csaló-dás miatt teszi.

Jómagam e logika mentén egyedül arra gondolhatok, hogy az aprónép segítsége itt csúfos kudarccal végződött, és bízom abban, hogy Kahre na-gyobb szerencsével jár a távoli jövőben.

Gilron hívei megérdemlik ezt, úgy hiszem.Az igazi kérdés azonban: miért segítenek egyes városoknak a gnómok?

Miért vállalják a kockázatát, hogy tudomást szerezzenek róluk, elherdálják titkaikat és elrabolják kincseiket, aztán szabad prédái legyenek a kóborló ork-törzseknek? Miért áldozzák idejüket az emberekre?

A puszta jó szándék miatt tennék? Kétlem.Attól tartok, ha ennyire fontos nekik az ügy, akkor kapcsolódik valahogy

felfedező, kísérletező kedvükhöz; és ha így van, akkor nagy valószínűség-gel azért adják a tudást az emberi nem kezébe, hogy lássák, mire megy vele. Ha pedig így van, akkor csak reménykedem, hogy a kahrei kísérlet sikere-sebbnek bizonyul, mint az elődje.

Peluchon d'Sechoutse: Szemelvények furcsa népekről és különös fajokról

XVIII. fejezet – A gnómok részlet

81

82

SEAN MALORY

A VÉGZET MAS INÉR IÁ I

Ha a Zedur-hegység gnómtelepei kerülnek szóba, a külvilág népei hajla-mosak összetett, milliónyi apró fogaskerékkel és rugóval felszerelt, finoman percegő gépezetre gondolni. Tartomány méretűre duzzadt óraszerkezetre vagy csilingelő-cserregő, végtelen hosszú dallamot játszó zenedobozra; egy olyan kifejezetten kaotikus masinára, melynek működéséhez nem csak a hajtókarok és fogaskerekek, szelepek és rugók, de még a legkisebb és hasz-navehetetlennek tűnő apró csavar és alkatrész is nélkülözhetetlenek.

A gnómok kétségkívül egyetértettek volna ezzel a vélekedéssel, legfel-jebb azzal egészítették volna ki, hogy hatalmas műhelycsarnokaikban zaka-toló rendezett káosznak ők éppúgy részei, mint a szelepek és hajtókarok. Méghozzá határozott céljuk és szerepük van, hiába tűnnek a külvilág sze-mében mindahányan egyformán tudálékos ezermesternek, lánglelkű feltalá-lónak vagy őrült zseninek.

Ritkán ugyan, de időről időre felbukkant közöttük egy-egy ifjonc, aki csak nagy sokára találja meg a helyét – ha megtalálja egyáltalán. Ahogy a bölcs öregek mondanák, a Sors, a Nagy Kovács jó okkal edzette és kalapál-ta tovább a szükségesnél, Időnként félretette, pihentette az anyagot, hogy aztán újra izzásig hevítse és új, addig ismeretlen formába öntse.

Ilyen útkereső ifjonc volt Gramriff is, Ritgr egyszülött fia. Ahogy társai közül sokan, ő is számos mesterségbe belekóstolt már, de nem lelte a helyét a szakadatlanul nyüzsgő közösségben.

Akármibe kezdett, balul sült el. Mintha különös érzéke lett volna hozzá, hogy bármi is akad a keze ügyébe, a végén, a legutolsó pillanatban elrontsa. A mesterek egy egyszerű menetvágót sem mertek rábízni.

Nem volt ez mindig így.Gramriff születését biztató égi jelek kísérték: a bal kezén hat ujjal jött a

világra. Egyes gnóm legendák szerint magának a Teremtőnek sem tíz, ha-nem tizenegy ujja volt, de legkisebb a világ megalkotásakor valahogy elkal-lódott. Hogy valami terve lehetett vele, mi sem mutatta jobban, mint hogy ez a különös elváltozás időről időre felbukkant a gnómok között.

Néha nagy szerencsével járt ez, néha nagy bajjal. Sok ezer esztendeje egy Hanrfi nevű gnóm megalkotta az első fogaskereket – azóta is áldották a

83

nevét. Egy másik, Kronli pedig feltalált egy robbanó gyúelegyét, ami szinte kettőbe tépte a Zedur-hegységet.

Eleinte úgy tűnt, Gramriff maga is a Hanrfi-félékhez fog tartozni, mert alig pár hetes lehetett, amikor már a bölcsője fölé lógatott csörgőt bütykölte. Kiskölyökként meghökkentő szerkentyűket fabrikált, vele egyidős társai csak ámultak: az ő játékai nemhogy mindig működtek, de úgy működtek, ahogy elképzelte. Gramriff soha nem használt tervrajzokat; ha egy ötlet megfogant benne, addig nem nyughatott, míg meg nem valósította. Sőt, az is gyakran előfordult, hogy ha a markába vett néhány fémdarabot, faforgá-csot és pár csavart, az ujjai önkéntelenül összeeszkábáltak valami furmá-nyos szerkezetet.

Talán túl fiatalon mutatkozott meg tehetsége, mert sehogy sem találta a helyét. Trükkös masinái, miniatűr szerkentyűi csak arra voltak jók, hogy mind több bosszúságot okozzanak. Egy-egy jól sikerült csínytevés után né-ha napokig is eltartott, mire Gramriff bűnbánó arccal az összes szerkezetet begyűjtötte, hogy aztán némi tökéletesítés után még nagyobb kalamajkába keveredjen.

Egy darabig mindent elnéztek neki, mert mire tízéves lett, tudása már a mesterekével vetekedett. Talán az egész Zedur-hegységben nem akadt hoz-zá fogható ifjonc, még a hosszúra nyúló gnóm emlékezet sem nagyon is-mert hozzá hasonlót. Erős benne az ősök vére, mondogatták a mesterek is.

Akadtak aggodalmaskodó hangok is. Tulajdonosaik – többnyire azok a mesterek, akiket Gramriff jó párszor megtréfált már – attól tartottak, ha nem komolyodik meg, ha nem tanul meg időben uralkodni a képességei fölött, valami nagy szerencsétlenséget fog okozni haszontalan szerkentyűivel.

Mint utóbb kiderült, nekik lett igazuk.

* * *

A baleset nem sokkal Gramriff mestervizsgája előtt következett be.Az efféle megmérettetés komoly vízválasztónak számított egy gnóm éle-

tében. Előtte lehetett akármilyen ügyes kezű, ismerhetett akárhány fortélyt, csak ígéretes ifjonc maradt. Ami a vizsgát magát illeti, a mesterek soha nem írták elő, pontosan mit is kell bemutatni, bár célszerű volt olyasmivel pró-bálkozni, ami nem csupán kellőképpen rafinált, de méltó a gnóm hagyomá-nyokhoz és valami úton-módon a műhelycsarnokokban is hasznát látják.

Gramriff csak ettől az utóbbi kitételtől tartott, mivel addig jobbára csak bosszantó szerkezetek fabrikálásában jeleskedett. Éppen ezért jóval meg-

84

fontoltabban dolgozott, mint szokott, de így is pár óra alatt elkészült az első változattal.

Az alkotás egy kölyökkutyára emlékeztetett, kajla füleivel, tömpe orrá-val mosolyt csalt volna még a legzordabb vizsgabiztos arcára is. Apró gombszemei élénken csillogtak, mintha értelem pislákolt volna bennük. A vékony burkolat alatt az apró alkatrészek úgy fonódtak egymásba, mintha mindig is egységes egészet alkottak volna. A jószág ügyesen lépdelt, mellső lábait szükség esetén fogókarokká tudta alakítani. Gramriff elképzelése sze-rint amolyan rugóra járó segítőtársként szolgált volna a műhelybéli munká-hoz.

Később nem tudta megmagyarázni, hogy a meglévők mellé miért rakott még két pár lábat, a mancsok helyére mikor kerültek a törékenynek tűnő, de mégis erős ujjak. Nem emlékezett rá, mit keres a gyomor környékén a naf-tával üzemelő apró kazán, vagy egy egész műhelyre való beépített szerszám a gerinc mentén. Ami azt illeti, az egész alkotási folyamat összemosódott, az órák, a napok összefolytak. Ahogy mormolva-dünnyögve újabb és újabb elemeket épített be, tagjaiból szinte kiszállt minden erő, a szemhéja elnehe-zült, ujjai azonban egyre fürgébben jártak.

Csak arra eszmélt fel, hogy az utolsó szegecs is a helyére került, és már nem maradt alkatrész a keze ügyében, amit beépíthetne. Döbbenten meredt az előtte mozgolódó gépezetre. Legalább négyszer nagyobbra nőtt, és min-den korábbi báját levetkőzte. Teljesen ismeretlen konstrukció zakatolt előt-te! Számtalan fogókar és kapaszkodóláb, bordakosárból meredező szelepek és dugattyúk: csupa szöglet és hideg funkcionális megoldás.

A masina egy darabig várt, majd amikor úgy érzékelte, teremtője nem helyez belé újabb alkatrészt, nekiiramodott. Gramriff meglepetten utána ka-pott, de a semmiből előkígyózott egy hosszú, szelvényezett farok, és lesúj-tott a halántékára. Az ifjonc eszméletlenül hanyatlott a földre.

* * *

Órákig fel sem tűnt, hogy a masina szabadon kóborol a járatokban, pedig minden útjába akadó fémtárgyba belekóstolt. Emitt letört csatlakozók és arasznyi csődarabok, amott szétszórt fogaskerekek és tenyérnyi rézlapok mutatták, merre járt.

Talán hetekig, hónapokig sem vették volna észre a jelenlétét, mert a gnó-mok elég sajátos módon értelmezték a rendet. Ha útjukba akadt néhány fél-redobott szerszám vagy alkatrész, biztosak lehettek benne, jó okkal hever

85

ott, és tulajdonosa csak valami fontosabb feladat miatt hagyta ott heverni őket.

A műhelycsarnokokban azonban minden csilingelés, kerregés, minden kopácsolás, bugás és kattogás összhangzatot alkotott. Külvilági fül számára nem hasonlított semmiféle szabályos dallamra, sőt órák leforgása alatt me-nekülésre késztettet volná bárki idegent, de a gnómok számára nem létezett kedvesebb muzsika.

Így a mesterek egy idő után felfigyeltek Gramriff elszabadult masinájá-ra. Pontosabban a sorra fals hangot adó roppant szerkezetekre, a ki-kihagyó, vagy ütemtelenné váló dübörgésre.

Hariff mester, aki elsőként megpillantotta, alaposan pórul járt. Hiába próbálta ugyanis leválasztani a különös masinát a tárcsás csévélőgépéről, az megzavarodva csapkodott, mint egy veszett patkány, karmolt, harapott, és jócskán helybenhagyta a meglepett mestert. Aztán a racklagépezet – ahogy később elnevezték –, alighogy kiszabadult, kibontotta leheletvékony szár-nyait és eltűnt a műhelycsarnok mennyezetéről lógó cseppkövek közt.

A mesterek csakhamar megállapították: a szinte eleven szerkezet tudato-san gyűjti be az alkatrészeket, de hogy mi végre, csak találgatni tudtak. Ab-ban viszont bizonyosak voltak, meg kell állítani, még mielőtt komoly kárt okoz. Egy elszabadult gnóm masinánál nincs ugyanis veszedelmesebb, fő-leg ha sorra rongálja meg a telep hosszú ideje zavartalanul működő gépeze-teit.

Rögtön keresőcsapatokat állítottak fel és csatárláncban fésülték át a jára-tokat. Kinek mi akadt a keze ügyébe, vagy mit bírt összeeszkábálni hirtelen-jében, azzal indult neki. Előkerült néhány rugóra kipattanó hurokvető szer-kentyű, húszujjas finommarkoló, de még egy tízszeresére nyúló, eltéphetet-len hálókat szövő masina is, míg a többségnek be kellett érnie egyszerű kö-telekkel, kampós végű botokkal és fogókesztyűkkel.

Ám hiába volt a nagy igyekezet, az elszabadult masinát sehogyan sem bírták fülön csípni, sorra kicsúszott kezeik közül, és csődöt mondtak trük-kös szerkezeteik is. Végül az egyik műhelycsarnok alatt, a naftaraktárnál szorították sarokba. Ekkor már medvénél is nagyobbra nőtt, folyamatosan zakatoló-sziszegő hangokat hallatott, egyik másik alkatrésze vörös izzásig hevült. Ki tudja, mivé alakult volna, ha az egyik az egyik távmarkoló fém-ujjai szikrát nem csiholnak, és jó másfél tucat naftahordó be nem robban.

A tűzvihar másfél tucat meglepett mestert és inast változtatott hamuvá egy szempillantás alatt, beomlasztott jó pár járatot, megroggyantotta a köz-ponti műhelycsarnok három fő merevítő oszlopát. Évtizedes munkával épí-tett és finomított szerkezetek garmadája vált a lángok martalékává, vagy rongálódott meg végzetesen. Mindenfelé szikrák és olvadt fémcseppek zá-

86

poroztak, a fából faragott alkatrészek azzal fenyegettek, hogy az egész tele-pet beterítik fojtogató füstjükkel.

A felcsapó lángokat azonban, hála a minden sarkon ott sorakozó homo-kosvödröknek, de leginkább a bőséges tapasztalatnak, sikerült pár óra lefor-gása alatt megfékezni, így is jó darabig eltartott, amíg az összes tűzfészket felszámolták. A zsíros füst még sokáig vastagon ülte meg a járatokat és a boltozatos csarnokokat.

* * *

Ami Gramriffot illeti, csak napokkal később találták rá a leomlott törme-lékek alatt. Félrebeszélt, magas láz kínozta, hideg veríték gyöngyözött a homlokán. Inkább volt holt, mint eleven, és még sokáig nem tért magához.

Eközben a mesterek azon tanakodtak, mi legyen a forrófejű ifjonc sorsa. Mi lesz, ha következő találmánya ennél is több bajt hoz rájuk? Még a végén az egész telepet elpusztítja, sőt a Zedur-hegység helyébe is lyukat robbant!

Létezett egy régi jóslat, mely szerint épp egy hat ujjal született gnóm lesz majd a nagy tervező, a végső szakértő, aki még az ezerszeresen átko-zott Kronlinál is súlyosabb veszélybe sodorja fajukat. A jövendölés szavai csak úgy emlegették: a kéz, mely egykor majd a gnómok végzetét hordozza.

A Zedur-hegység gnómjai nem számítottak kifejezetten babonás népnek, mechanikus szerkezetek uralta, jó előre kiszámítható világukban alig jutott hely a hiedelmeknek. Ám Gramriff üstökösszerű pályaívét és a racklagépe-zet pusztítását látva elbizonytalanodtak.

Néhányan azt javasolták, talán valamelyik külországbéli kolóniához kel-lene küldeni, s ha valóban nagy veszélyt jelentene a gnómokra, legalább a Zedur-hegység telepei épségben maradnak. Mások épp ellenkezőleg, amel-lett érveltek, végzetes hiba lenne szem elől téveszteni, hiszen a mesterek még időben közbeavatkozhatnának.

Azt nem tudni, mi jutott el a heves vitából Gramriff tudatáig, de amikor hosszú hónapok után magához tért, családja legnagyobb bánatára egyre csak azt hajtogatta, nincs érzéke a furfangos szerkezetekhez. Hiába kérlel-ték, hiába könyörögtek neki, nem árulta el, miért cselekszik így: attól félt, már azzal is előidézi a bajt, ha beszél róla.

Amíg delíriumos álomban feküdt, szeme előtt sosem volt találmányok vonultak fel: tengersok lábon araszoló, hegynyi erődök, gigászi repülő ször-nyek, gyilkosan hatékony, füstöt-lángot okádó gépmonstrumok, és milliós ármádiákat elsöpörni képes csatapáncélok.

87

Máskor kíméletlen hadi röppentyűk elevenedtek meg, amelyek szempil-lantás alatt egész városokat törölnek el a föld színéről. Robbanófejes nyíl-vesszők, olthatatlan lángot köpő ballisták, villámszóró lövedékeket vagy forró lávát vető katapulták. Temérdek olyan pokolbéli gyilkoló eszköz, amelyek nemhogy a Zedur-hegység gnómjait, de még Kahre őrült puskamű-veseit sem kísérthették eddig soha.

Eleinte nem sejtette, honnan eredhetnek ezek az álmok. Aztán egyszerre csak megértette: a hatodik ujj súgja neki ezeket. Valami izzott a bensőjében, fortyogott, mint a kitörni készülő láva – megmagyarázhatatlan erő húzta egyre inkább Kronli útja felé. És ahogy az igazán hatékony gyúelegyhez, elegendő lett volna egyetlen szikra, egyetlen apró csepp, egyetlen, általa megalkotott masina.

Gramriff ezért nem mert többé a kezébe venni csákánynál és vésőnél bo-nyolultabb eszközt. Vagy ha mégis, úgy az utolsó pillanatban szándékosan elrontotta a barkácsolt szerkezetet, olyannyira elhatalmasodott rajta a rette-gés attól, hogy egyszer valóságos szörnyeteg válik belőle, és olyasmit alkot, ami lángba borítja az egész Zedur-hegységet.

A mesterek kézről kézre adták, de egyikük sem jutott vele sokra. Egye-sek szerint a racklagépezet minden erőt kiszívott belőle, azért került ilyen állapotba, mások úgy tartották, súlyos bűntudat gyötri, így vagy úgy, de ké-pességei sokáig alig haladták meg egy bölcsőben heverő kisdedét.

Beriff, az alkimista mester sajátos gyógymódokkal kísérletezett, maga kotyvasztotta medicinákkal, majd hideg-meleg váltófürdőkkel próbálta ki-zökkenteni levertségéből. Az idős Mugharr az alapoktól indulva próbálta ta-nítgatni, hasztalan. Látszólag még a gnóm apróságoknak szánt építőjátékok, logikai feladványok is túl bonyolultnak bizonyultak.

A végtelen türelmű Wrikk mester évekig küszködött vele, de arra jutott, jobb lesz távol tartani a finomabb munkáktól, az óraszerkezetektől, precízi-ós masináktól, mert minden erőfeszítése dacára egy egész műhelycsarnokra való selejt kerül ki a kezei közül.

Gramriff ide-oda csapódott a mesterek között, hol pár napot, hol hónapo-kat töltött mellettük. Hiába igyekezett, sehogy nem találta a helyét, pedig semmire sem vágyott jobban. Egyre hallgatagabb és magányosabb lett egy olyan közösségben, ahol a hagyományos értelemben vett magánélet nem lé-tezett, a suttogás és a kiabálás egymástól alig különbözött, ahol egy beszél-getésbe bárki bármikor bekapcsolódhatott, ha úgy tartotta kedve, s ahol há-lószoba magánya is társadalmi eseményszámba ment.

Végül Brarf mester vette pártfogásába. Az idős gnóm büszkén viselte az önmaga által kreált tárnamester titulust, mivel egyedül a sziklafúrásban lelte

88

nagy örömét, és csak a saját tervezésű fúrófejei és markoló kanalai érdekel-ték.

Mindig újabb és újabb formákkal próbálkozott, azzal sem törődött, hogy néha kérés nélkül fúrt kisebb-nagyobb üregeket, vagy önmagukba hajló, fe-lesleges járatokat. A kísérleti fúrófejek azonban rendre beszorultak, így egy olyan tanítványra, akinek kezében épp a véső és a csákány áll legjobban, nagy szüksége volt.

Talán még így sem tartott volna ki Brarf mester mellett pár hónapnál to-vább, de a vénségnek akadt egy másik tanítványa is, saját unokahúga, Rewi-ka. Gramriffot valósággal megbabonázta a lány fitos orra, bájos szeplői. Ad-dig is ritkán szólalt meg, de ha Rewika közelében tartózkodott, úgy érezte, a szíve annyira erősen dobog a torkában, hogy egy hang sem jön ki a torkán. Ezért ha tehette, a maga suta módján saját kezével formázott gránitrózsák-kal, kőzetből kicsípett apró kristályokkal kedveskedett neki.

A lányt mulattatta az ifjonc határtalan lelkesedése, de inkább testvér-öccsét látta benne, aki helyett neki kell eltűrnie bácsikája zsémbes termé-szetét és lehetetlen kívánságait. Ilyenekből minden napra akadt egypár, Brarf mester ugyanis nem sokat törődött az ásógépével, csak a fúrófejjel. Így Rewikára hárult a feladat, hogy üzemképes állapotba pofozza a masinát az öreg – olykor meglehetősen hajmeresztő – próbálkozásai után.

Így történt, hogy egy nap egy járat fúrása közben különösen kemény sziklafalat fedeztek fel. Miután Brarf mester legújabb kísérleti fúrófeje cső-döt mondott, a hagyományos módszer következett: kénytelenek voltak csá-kányt ragadni. Akármilyen keményen dolgoztak azonban, egy lepedőnyi függőleges felületen nem jutottak túl.

Gramriff meglepődve figyelt fel az anyag mintázatára, sőt a kőzet árnya-lata is elütött kissé a szomszédos falakétól. Ami azt illeti, túlságosan szabá-lyosnak találta a határvonalait. Izgatottan megvakarta az orrát, majd óvato-san a falra tapasztotta a fülét, és megkopogtatta.

Brarf mester azonban türelmetlenkedni kezdett.– A Teremtő arany fogaskerekeire, nem érünk rá, fiacskám! Még a Mó-

dosított Kilences Fúrófejet is ki szeretném próbálni! Teljesen le vagyunk maradva az ütemtervvel!

Alig várta már, hogy a járatot újra betöltse a mögöttük tornyosuló masi-na dübörgése, a kőbe maró fém csikorgó moraja. Amíg ehhez a sziklafalhoz nem értek, Brarf mester keble dagadozott a büszkeségtől. Az általa tervezett fúrófej szinte falta a köveket, mohón habzsolt, de aztán csikorogva elvásott a különös sziklán. Márpedig ez türelmes és aprólékos munkát jelentett, ami-nél vajmi kevés hasznát látta az ásógépének.

89

Brarf mester nem szeretett várakozni. A gnómok azon népes csoportjá-hoz tartozott, akik számára a jövőnek már a jelenben el kell kezdődnie, kü-lönben roppantmód kellemetlenül érzik magukat. Ez a külső szemlélő szá-mára leginkább a türelmetlen lábdobolásban, az ujjak ropogtatásában, de legfőképp felesleges kérdésekben mutatkozott meg.

– Ugyan már, bácsikám! Hagyjuk dolgozni Gramriffot! – csitította Re-wika. – Gramriff, szerinted miért akadt el a fúrófej?

Az ifjonc füle elvörösödött, nagyot nyelt.– Szerintem valami üreg lesz mögötte – bökte ki végül.Az öreg megcsóválta a fejét.– Az nem lehet! A számításaim szerint itt fél mérföld hosszan tömör kő-

zetnek kell lennie – jelentette ki sértett magabiztossággal. – Nézd, még az óntelér is folytatódik! Talán rosszul mérted fel, Gramriff! Mikor indíthatom végre az ásógépet?

– Azt mára elfelejthetjük – jegyezte meg Rewika. Bácsikája bosszús te-kintetét látva hozzátette: – Az imént vizsgáltam át. Ez a sziklafal túlságosan megkínozta. Rég ki kellett volna már cserélni az áttételeket, a fogaskerekek is mind elkoptak. Vagy a fúrófejjel lehetett a hiba.

– Micsoda? – szakadt ki a mesterből. – Ezer srófhúzó és villásszelep! Én magam terveztem azt a fejet, már hogy lenne vele bármi gond?

– Még soha nem láttam efféle kőzetet. Lehet, hogy nem természetes kép-ződmény, azért akadt el az ásógép – kelt a lány védelmére Gramriff. – Ez nem gránit, a szerkezete inkább fémötvözetre emlékeztet, de hogy mögötte üreg lesz, abban biztos vagyok.

Brarf mester türelmetlenül legyintett.– A Teremtő acélszelepeire! Akkor hogyan állt volna ellen idáig az ásó-

gépnek? Ki hallott már ilyet?Azzal előhúzott egy túldíszített, óramű meghajtású műszert, amelynek

egyik végéből hosszú réztölcsér nyúlt ki. Megforgatott rajta néhány kallan-tyút, mire kattogó zaj támadt, mintha apró kalapácsok csilingeltek volna benne egy miniatűr kovácsüllőn. A réztölcsért a falhoz nyomta, és ráhajtotta a fülét.

Egy jó darabig hallgatózott, majd felnyögött.– Ezer srófhúzó és villásszelep! A kölyöknek igaza van! Ez a kis műszer

még soha nem hagyott cserben. Hogy nem vettük észre idáig?Gramriff vállat vont.– Talán mégis meg kellene kerülni, mester.A tárnamester a szürke falat bámulva megcibálta szakállát. Sehogy sem

akaródzott neki visszavonulót fújni. Gramriff közben óvatosan körbetapo-

90

gatta a sziklafalat ott, ahol a határvonalat sejtette. Alig érintette meg, az erő-vonalak vakító fehéren lüktetni kezdtek, majd az egész felület remegni kez-dett. A kőfal egy szempillantás alatt eltűnt, mintha ott sem lett volna. Szabá-lyos, négyszögletes nyílás ásított rájuk.

Rewika meglepetten felkiáltott, Brarf mester szája tátva maradt a csodál-kozástól. Gramriff az ujjaira bámult, majd a nyílásra. Még soha nem tapasz-talt hasonlót.

– A Teremtő acélszelepeire! Szép munka, fiacskám! –lelkendezett Brarf mester, amint visszanyerte hangját. Máris elfelejtette minden bosszúságát, és elégedetten megveregette tanítványa vállát. – Erről beszéltem! Megy ez, mint a karikacsapás!

Gramriff továbbra is hitetlenkedve bámult maga elé.– Nem értem, mi történt – mormolta. – Alig nyúltam hozzá, szinte magá-

tól feltárult. Mintha csak egy ajtót nyitottam volna ki.A tárnamester megköszörülte a torkát.– Az most mindegy is, lépjetek csak hátrébb! A Teremtő acélmerevítőire

mondom, beindítom a masinát, és ripsz-ropsz kitágítjuk azt a nyílást!Rewika a feje fölé emelte bányászlámpáját, és izgatottan felkiáltott:– Szerintem várhat még az a fúrófej! Ezt nézzétek!A gyenge fénynél kanyargó folyosót pillantottak meg. A falak tompán,

fémesen csillogtak, a lyukacsos padló enyhén befelé lejtett. Párás forróság áradt a nyílásból, a levegőt nehéz, avas szag ülte meg.

– Ezer srófhúzó és villásszelep! Ez aztán a bűz! – fintorodott el Brarf. – Az első ásógépemre emlékeztet. Az is ősöreg masina volt már, mire hozzám került, de hiába próbáltam ki rajta egy sor kenőolajat, csak recsegett-ropo-gott továbbra is.

Gramriff, társai habozását látva, elsőként lépett át a nyíláson. Kíváncsian tapogatta a falakat, megkopogtatta a padlót is. Ugyanaz a furcsa ötvözet, ál-lapította meg. Szó sem lehetett természetes képződményről. Csak azt nem értette, miféle járatra bukkanhattak ilyen közel a telep központi csarnokai-hoz. Megcsóválta fejét, majd továbbment.

A folyosó elég szűknek bizonyult, mintha készítői nem számítottak vol-na rá, hogy bárki csak úgy sétafikálna benne. Akadt pár apróbb üreg, szűk nyílás, amelyekbe a karját is alig tudta volna beledugni. Lépteit tompán kongó zaj kísérte, időnként finom remegés futott végig a falakon. Úgy érez-te, mintha egy gigantikus gépezet belsejében bolyongana.

Végül a folyosó elágazott: Gramriff bepillantott a balra eső járatba, amely egy kisebb kamrába torkollott. Önkéntelenül felkiáltott, és hitetlen-kedve hordozta körbe lámpását. A falakon apró kristályok parázslottak te-

91

nyérnyi foltokban. A padlón fémdarabok és széthajigált szerszámok kupacai hevertek. Átható volt a bűz.

– Mi lehet ez az üreg? – kérdezte Rewika. – Műhely?Gramriff bizonytalanul bólintott. Tekintete a félhomályt fürkészte, attól

tartva, hogy barlangi szörnyeteg veti rájuk magát.– Elég elhagyatottnak tűnik – jegyezte meg a lány.Erőt merítve Rewika közelségéből, Gramriff belépett a kamrába. Az aj-

tónyílástól jobbra jókora asztalt vett észre; ugyanabból az ismeretlen fémöt-vözetből készült, mint ami a falakat borította, csak kékesebb árnyalatban. Széles tárcsák, tömzsi karok, miniatűr emeltyűk és parányi fogantyúk alkot-tak bonyolult rendszert rajta. Körülöttük, felettük apró kristályok fénylettek tompán.

Szabályos közönként finoman megmunkált rácsokat helyeztek el az is-meretlen kezek, alatta túldíszített, óramű meghajtású szerkezetek bújtak meg, amelyek szemmel alig kivehető fogaskerekekből, rugókból és más ap-ró alkatrészekből álltak.

Rewika megforgatott néhány tárcsát, találomra elfordított egy-egy kart, de egy pisszenés sem hallatszott. A lány csalódottan megpöckölt még pár kapcsolót, aztán figyelme a szerszámok felé fordult.

Az asztal körül mindenfelé vékony fejű srófhúzók, finom munkához használatos rézfejű kalapácsok hevertek, mellettük halomba hányva csavar-kulcsok, borotvaéles szikék és kampós csipeszek. Akadt azonban pár holmi, amit nem tudtak hova sorolni.

– Láttál már valaha is ilyen szerszámokat? – kérdezte a lány.– Nem, soha. Egyáltalán, mire használhatják ezeket?– Soha nem tudjuk meg, ha csak meresztjük a szemünket! – felelte mo-

solyogva Rewika, azzal óvatosan felemelt egyet az ismeretlen tárgyak kö-zül.

Találomra Gramriff is kiválasztott egyet. A fémes nyél hűvösen simult a tenyerébe. Először kissé ormótlannak találta a fogását, de amikor közelebb-ről megnézte, szinte tökéletesen illeszkedett az ujjaihoz. Hitetlenkedve for-gatta a kezében. Már cseppet sem tűnt hidegnek, sőt idővel kellemesen fel-melegedett.

A hüvelykujjával tétován megpöckölt egy apró kallantyút, mire a szer-szám mormogó hangot adott. Gramriff meglepetésében majdnem elejtette, de meghökkenve vette észre, hogy az továbbra is kezéhez tapad. Óvatosan visszatette az asztalra, és finoman lefejtette róla az ujjait.

A lány által választott szerszám csak halkan kattogott, de amikor elfor-gatott rajta egy tárcsát, izzó fémfolyam spriccelt ki belőle vékony sugárban.

92

Ahogy hozzáért az asztallaphoz, apró foltban megolvasztotta, ám rögtön meg is szilárdult. Együtt bámulták a. tökéletesen szimmetrikus szegecset.

Rewika felkapott egy másik szerkentyűt, amely a Hrofgarr-féle módosí-tott nyeles fűrészre emlékeztetett. Kicsit rázogatta, meghúzta a kallantyút, a füléhez emelve hallgatta a morgását. Szeme felcsillant.

– Hú, ez nagyon izgalmas! Talán valami kézi furdancs lehet. Vagy vala-mi mechanizált kalapács? – lelkendezett, majd megmarkolt egy újabbat.

Mintha csak Krimma asszonyság legendás cukormázas süteményei közé keveredett volna: nem tudott betelni a szerszámokkal, azt sem tudta, me-lyikhez nyúljon.

Gramriffot egyáltalán nem hozták tűzbe az ismeretlen eszközök, inkább az asztalon heverő egyik vékony fémlapot kezdte vizsgálgatni. Apró jeleket látott rajta; homlokráncolva forgatta a kezében, aztán meglepetten felkiál-tott.

– Én láttam már valahol ilyen írást! •– Tényleg? Mégis hol? – kérdezte Rewika.– Pár hétig könyvtáros segéd voltam a vén Rawfnál – magyarázta Gram-

riff. – Csak aztán valahogy elrontottam a katalogizáló gépét, így fél évig új-ra egyesével kellett kikeresnie mindent.

– Olyan sokáig húztad a vén morgó medve mellett? –kérdezte a lány csodálkozva. – Velem pár perc múlva már szóba sem akart állni, pedig csak olyan találmányokról kértem tőle leírást, amiket gnóm asszonyok készítet-tek.

– Gnóm asszonyok? Nem csoda, hogy a vén Rawf dühbe gurult! Igazi megcsontosodott agglegény, ki nem állhatja a női nemet.

Összenevettek. Gramriff a lapokra bökött.– Szóval találtam ott pár régi feljegyzést, azokban előfordult hasonló

írás. Ott találmányok kísérleti leírásához használták.– Nem is sejtettem, hogy ott ilyesmi is akad. Azt hittem, csak poros fóli-

ánsok meg hasznavehetetlen találmányok leírásai gyűlnek ott.– Pedig ha tudnád! Sokféle könyv hever ott, de még Rawf mester masi-

nájával is képtelenség átlátni az egész könyvtárat.A lány a fémlapok felé biccentett.– Na és ezeket el tudod olvasni?Gramriff zavarában a kezében tartott fémlemez fölé hajolt, egy darabig

böngészte, majd csalódottan megrázta a fejét.– Alig pár szó értelmes. Titkosírásnak nézem.– Titkosírás? Ez egyre izgalmasabb! Lehet, hogy ez a műhely valame-

lyik híres mesteré volt?

93

A lány közelebb hajolt, majdnem egymáshoz értek a félhomályban. Gramriff zavartan hátrébb lépett, Rewika elpirult.

– Úgy látom, kell hozzá egy megfejtőkulcs, különben semmire sem me-gyünk vele – motyogta Gramriff.

Ekkor csörömpölés hallatszott, melyet dübörgő hangzavar követett, az-tán pár pillanat múlva újra visszatért a halk duruzsolás. Gramriff felkapta fejét, aggodalmas tekintettel nézett körül.

– Hova lett Brarf mester? – kérdezte. – Kint maradt?– Nem, utánam jött. Bácsikám? – kiáltotta Rewika. –Merre vagy, bácsi-

kám?A tárnamester a szomszédos járatból bukkant fel. Arca sápadt volt, mint-

ha kísértetet látott volna, szája szélén egy ideg rángatózott, szeme azonban átszellemülten csillogott.

– Ezt látnotok kell! Gyertek utánam!A lány habozás nélkül követte Brarf mestert, ám Gramriff előbb még a

zsebébe tömött egy jókora köteget a fémlapok közül, csak aztán indult utá-nuk.

* * *

Amikor benéztek a szomszédos csarnokba, egy pillanatra mindannyian ugyanazt érezték: mintha kitágult volna körülöttük a tér. Lehetetlennek tűnt, hogy egy ekkora üreg ilyen sokáig rejtve maradhasson a központi műhelyek közelében.

– A Teremtő acélszelepeire! – motyogta Brarf mester. – Hihetetlen, ugye?

Alig hallhatóan ejtette ki a szavakat, de a csarnok falai tompa morajlássá erősítették fel, a hang visszaverődött a homályba vesző mennyezetről. A te-rem végeláthatatlanul nyújtózott a távolba. Gramriffot enyhe szédülés kör-nyékezte.

A falak mellett fémesen csillogó oszlopsor húzódott, tövében összevisz-szaságban – kirojtosodott zsinórok, vaskos kötelek és ormótlan tömlők kí-gyóztak, behálózták a termet. A padlón mindenfelé szerszámok és apróbb-nagyobb alkatrészek hevertek, mintha a különös barlang lakói épp csak egy pillanatra hagyták volna félbe munkájukat.

Brarf mester azonban nem az oszlopok és a tömlők miatt lett olyan izga-tott. A teremben az oldalfalak mentén végig fülkék sorakoztak, javarészt üresen, egy tucat mélyedésben azonban különös alkotmányok pihentek.

94

A gyenge fényben úgy tűnt, mintha nyirkos pára áztatná szenvtelen fém-arcukat, mely talán gnómokat mintázott. Fejük szinte súrolta a mennyezetet, domború koponyájukat, mint tölgyfalevél fonákját az erek, apró vésetek há-lózták be. Szemüket tompán csillogó topázok és rubinok mozaikjából alkot-ták meg az ismeretlen mesterek. Az izmok, inak helyén acélrugók csillog-tak, vállukon széles vaspántok íveltek át, mintha csak tornapáncélt viselő erigow-i lovagok lennének.

Gyomortájékon rugók és apró szelepek kandikáltak ki a burkolat alól. Aránytalanul vastag lábakon álltak, térdük ízületét mintha valami vadászó macskaféle hátsó végtagjáról mintázták volna. A karmos lábfejek mellett apró kerekek sorakoztak – talán, hogy könnyen egyik helyről a másikra le-hessen gurítani őket.

Ki tudja, mióta rejtőzhettek a csarnok mélyén, mégsem tapadt meg raj-tuk semmi szennyeződés, sem élő sem holt anyag. Egyik-másik összegör-nyedve, fejét mellkasára ejtve várakozott, de akadt néhány, amelyik mozdu-lat közben merevedett meg.

Rewika átfurakodott az izgatottan jegyzetelő Brarf mester mellett, mint-ha különös erő vonzotta volna a szoborgépezetekhez. Odaérve az egyikhez kíváncsian megkopogtatta a fémburkolatot.

– Ejha, nem vas, nem is acél! Talán bronz? – töprengett hangosan, majd ujját a szobor mellkasába nyomta. Meglepetten felkiáltott: – Olyan puha, mint a nedves agyag!

Gramriff sem akart lemaradni mögötte, odalépett hát egy másik szobor-gépezethez. Álmélkodva nézte az ívek és hajlatok tengerét, majd tekintete a bal kézre tévedt. Hat ujja van, mint nekem, állapította meg döbbenten.

Megroggyant a térde, és önkéntelenül megragadta a bal kart. Alig érin-tette meg, a szoborgépezet mellkasát borító fémlemez vésetein vakító fény-folyam ömlött végig, különös ábrát villantva fel. Alig kivehetően ugyan, de egy tizenkét ágú fogaskereket formázott, közepén lángoló szemmel.

Gramriff hátratántorodott, majd megvetően felkiáltott.– A Teremtő szent nevére! Átkozott gépimádók!A csarnok falai baljóslatúan visszhangozták szavait. Nem sok szimbó-

lum váltott ki nagyobb indulatokat a Zedur-hegységben, mint a tizenkét ágú fogaskerék. A korok hajnalán akadt néhány – gnóm szemmel nézve is – eszelős ezermester, akik a Teremtő megcsúfolására olyan gépezetet próbál-tak megépíteni, amely nemcsak jár, de beszél és gondolkozik is. Masináikat megtestesült istenségként imádták, ám a Zedur-hegység gnómjai száműzték őket maguk közül.

Rewika riadtan fordult felé, majd bácsikájára nézett. Gramriff újra meg-érintette a gépezetet, mire a jelkép újra felvillant.

95

– Mester, ezek itt a gépimádók alkotásai! Az átkozott fogaskerék és a lángoló szem!

Az idős gnóm elhűlve meredt tanítványaira. Ő maga hiába tapogatta, hi-ába simogatta a szoborgépezetet, az neki, akárcsak Rewikának, egy halvány szikrát sem produkált.

– Az nem lehet – bökte ki végül, majd, talán a saját megnyugtatására, hozzátette: – A gépimádók legendája csak dajkamese, amivel a gyerekeket ijesztgetik.

– De bácsikám, én is láttam a jelet – szólt közbe Rewika.A tárnamester fürkészőn nézett tanítványaira. Remélte, nem csak a bo-

londját járatják vele. Nem úgy ismerte őket, mint akik a gépimádók ezerszer elátkozott nevét tréfaképp a szájukra vennék.

– Akárhogy is, reménykedjünk benne, hogy ezt csarnokot már rég itt hagyták. Ha azoknak a meséknek csak a fele igaz, semmi kedvem nincs ösz-szefutni velük – jegyezte meg elgondolkozva.

A csarnok vége félé sandított, mintha azt méricskélné, mekkora munka lehetett ásógépekkel kivésni, amikor egy fénylő nyílásra lett figyelmes.

– Ti is látjátok? – kérdezte izgatottan. – Mi lehet az?Rewika a fejét rázta.– Nem tudom, bácsikám, idáig nem világított ott semmi.Gramriff védekezően széttárta a kezeit.– Én nem értem hozzá semmihez. Brarf mester kurtán biccentett,– Akármi is legyen az, én megnézem közelebbről – mondta színtelen

hangon, erősen megmarkolva a csákányát. – Nem szeretném, ha egy sötét-ben bujkáló gépimádó kerülne a hátunkba.

Gramriff és Rewika összenéztek, majd a tárnamester után indultak. Rop-pant szerelőállványok mellett haladtak el, amelyeken, mint csatába induló sereg, alkatrészek miriádjai sorakoztak. Gramriff iszonyodva nézte a gépe-ket alkotó gépek végeérhetetlen sorát. Brarf mester nem zavartatta magát; ha megtetszett neki egy-egy darab, feneketlen zsákjába süllyesztette. Néha meg-megállt, izgatottan papirost kapott elő egyik zsebéből, ráfirkált pár sort, majd visszagyömöszölte.

A fény egy szűk, négyszögletű kamrából árad, falait, a padlóját kristá-lyok borították vastagon: egyaránt akadt alig körömnyi, arasznyi és hosz-szabb, hegyes, tompa, egyenes és csonka. A leghatalmasabb kétségkívül a kamra közepén magasodott föléjük. A tetejéből meredező alkarnyi kinövé-sek a mennyezet felé nyújtózkodtak.

Gramriff óvatosan a kezébe vett egy arasznyi kristályt. Színe az olvadt aranyéra emlékeztette, de ahogy közelebbről megvizsgálta, csúszkált a te-

96

nyerében, mintha csak élne. Szokatlanul könnyűnek és kellemes melegnek érezte, majd egyszerre bíborvörössé változott.

Ahogy felpillantott, összeakadt a tekintete Rewikáéval Félénken elmoso-lyodott, és átnyújtotta a kristályt neki.

Ekkor zümmögő-búgó hang támadt, mintha darázsraj szorult volna a kamra falába, és egyre erősödött. Gramriff a középső kristályra nézett.

– Mozog! – kiáltott fel.– Micsoda? – igyekezett túlkiabálni a zúgást Brarf mester.– A kristálytömb! – mutatta Gramriff.Brarf mester kételkedve nézett az ifjoncra, ám ekkor ő maga is észrevet-

te: a kristály lassan, de határozottan forgott, mintha nem is érintkezne a pad-lóval, és pillanatról pillanatra gyorsult. Brarf tekintetét foglyul ejtette a szik-rázó-fénylő tömb.

Ekkor a csarnok falai megremegtek, recsegés-ropogás támadt. .– Gyorsan, kifelé! – kiáltotta Gramriff, és a kijárat felé rángatta a meg-

szeppent gnómokat.Rewika felsikított.– Ránk omlik az egész!Az oszlopokon ideges rángások futottak végig, a falak tövéből sziszegve

sűrű gőz gomolygott elő. Rewika rémülten kapaszkodott Gramriffba. Né-hány magasban rögzített fémgerenda megadta magát sorsának, a mennye-zetről jókora szikladarabok hullottak alá. A padló úgy hullámzott a talpuk alatt, hogy alig bírtak lépni.

Rewika megbotlott a kanyargó tömlők egyikében, de Gramriff erősen megmarkolta a karját. A következő rengéshullámnál azonban mindketten el-terültek a földön. Az ifjonc eszmélt először, gyorsan feltápászkodott, majd ölbe kapta a lányt, és a kijárat felé tántorgott vele.

Brarf mester már a csarnok bejáratánál tartott, mire észrevette, tanítvá-nyai messze lemaradtak mögötte. Szakállát tépve sürgette őket, míg át nem vergődtek az emelkedő-süllyedő gépsorok mellett.

Szerencséjükre a barlangba vezető nyílás nem omlott be, ám így is soká-ra furakodtak csak át rajta. A rengésnek hamarosan vége szakadt, a nagy nyugalom azonban viszonylagosnak tűnt, néha nyugtalanító remegések fu-tottak végig a falakon.

Alighogy Rewika újra szilárd padlót érzett a lába alatt, Gramriff nyakába vetette magát.

– Ó, Gramriff! Megmentetted az életünket!Az ifjú gnóm szerényen elmosolyodott, tétován megvakarta fülét.– Ugyan, semmiség, bárki megtette volna – motyogta.

97

Csodálkozva vette észre, hogy cseppet sem jön zavarba a lány érintésé-től. Sőt, kisvártatva azon kapta magát, hogy kéz a kézben üldögélnek, hátu-kat a barlang falának vetve.

Brarf először Rewikára nézett, aztán Gramriffra, szája sarkában mosoly bujkált.

– Szép volt, kölyök – biccentett oda, miközben egy gyolcsdarabot halá-szott elő az egyik zsebéből, hogy lehorzsolt könyökét ellássa.

– Nem is sejthettem, hogy a csarnok falai ilyen ingatagok – jegyezte meg kicsit később. – Szerintetek menynyi időbe telne újra kiásni a csarno-kot?

– Kiásni? – kérdezte Gramriff meghökkenve.– Bácsikám, nem volt elég mára?– Miért? Csak nem gondoljátok, hogy azt a sok értékes holmit otthagy-

juk? Nem, gyermekeim! Még ha seregnyi gépimádó lapul is odabent a ma-sinák tövében, akkor sem! Sőt, idehívom az összes nagyokost a telepről, hogy lássák, igenis van értelme új járatokat ásni!

Azzal – saját fontosságának tudatában – peckesen elsétált a telep irányá-ba. Még hallották, hogy vidám kis nótát dúdolgat a párjukat kereső móku-sokról, aztán magukra maradtak.

– Szerinted tényleg gépimádók lakták azt a barlangot? – kérdezte kisvár-tatva Rewika. Gramriff vállat vont.

– Azt nem tudom, de talán ezekből kiderül – mondta, azzal előhalászta a fémlapokat. –Elhoztad a kamrából?

– El bizony, talán mégiscsak el tudom olvasni őket.– Na és a kód? Azt mondtad, titkosítottak, vagy nem?Gramriff kezében forgatta az egyik lapot, hosszasan vizsgálta felszínét.

Egyszer csak felkiáltott. –Igen, ez lesz az!– Melyik? Egyáltalán mit találtál meg?– A kulcsot! Látod, erre a lapra rugós alkatrészt karcoltak, és itt a szöveg

mellette, ez a kis ábra. Ez lesz a kulcs – magyarázta lelkesen. Gyorsan meg-nézte a többi lapot is, aztán csak a fejét csóválta. ,

– Mégsem ez az? – kérdezte Rewika.– Ez csak ehhez a laphoz jó, a többinél nincs értelme. –Kár.Gramriff hirtelen a homlokához kapott.– Várjunk csak! Lehet, hogy változó kódot használ – mondta, aztán sza-

vai motyogásba fulladtak.Így sokáig észre sem vették, hogy körülöttük kezd megváltozni a világ.Sokan úgy tartják, a gnómok legfontosabb tulajdonsága páratlan kéz-

ügyességük, amivel azt a temérdek trükkös masinát megalkotják.98

Nos, közel járnak az igazsághoz. A Zedur-hegységben élő gnómok azon-ban jól tudják, az csupán a második legfontosabb. Az első helyen a kíván-csiság áll.

Brarf mester alig újságolta el néhány jó ismerősének és régi vetélytársá-nak felfedezését, a hír hamarosan az egész telepet bejárta. A gnómok kis csoportokba verődve tárgyalták az izgalmas részleteket. Kétség sem fért hozzá, pár napon belül az Zedur-hegység összes közösségében tudni fognak róla.

Á tárnamestert egyedül az érdekelte, hogy elég munkaerőt szerezzen a csarnok kiásásához, ezért nem átallott kissé szépíteni a történteken. Nem-csak az omlásveszélyről nyilatkozott lekicsinylően, hanem a gépimádók he-lyett is csupán a csodálatos szerszámokról és a temérdek furmányos alkat-részről mesélt színes szavakkal.

Célt ért vele: aki csak élt és mozgott a telepen, és nélkülözhető volt a műhelyekből, mind Brarf csarnoka felé vette az irányt. A tárnamester lelke-sen szervezte őket brigádokba.

Gramriff és Rewika éppen ekkor találtak rá.– Brarf mester, nem szabad kiásni a csarnokot!– Bácsikám, Gramriffnak igaza van! Megfejtette az egyik fémlapot.A tárnamester nem válaszolt azonnal. Körülötte nagy csapat gnóm sür-

gölődött: felszerelésüket ellenőrizték, beállították a csigákat, felcsörlőzték az emelők láncait, Közben izgatottan tréfálkoztak, mintha így akarnák ki-sebbíteni az omlásveszélyt.

Gramriff nem hagyta magát.– Brarf mester, a feljegyzésekben világosan le van írva, hogy ez egy fél-

resiklott kísérleti telep. Nem szabad megbolygatni!– Ugyan már, kölyök! – legyintett az idős gnóm. – Valóban félelmetes

hely lehetett egykor a csarnok, de most már nincs mitől tartani.Rákiáltott egy csapat gnómra.– Hé! Mondtam már, hogy a hármas csörlőt hozzátok ide, ez fabatkát

sem ér! – Odafordult Gramriffhoz. – Látod, előbb rendesen alá kell ducol-nunk a csarnokot.

– Nem is törődsz a veszéllyel? Alig pár órája majdnem a nyakunkba om-lott az egész!

– A Teremtő acélszelepeire, tudom, hogy veszélyes! De ha te is segíte-nél, sokkal előbb végeznénk!

Gramriff dühösen fújt egyet, és hátrébb lépve kikerült a tárnamester kö-rülötti kavalkádból.

99

– Talán a bácsikám mégiscsak ért hozzá! – mondta Rewika elbizonytala-nodva.

– Ettől tartok én is.A lány meglepetten nézett rá.– Hogyan?Az ifjonc elővette az egyik félig megfejtett fémlapot.– Nézd, ezen a kísérlet várható eredményéről írnak. Ezek a masinák nem

csupán működőképesek, de önállóan alkotnak új gépeket.Rewika összevonta szemöldökét.– Azt mondtad, nem vagy biztos a megfejtésben. Nem lehet, hogy félre-

értelmezed?Gramriff megrázta a fejét.– Kizárt, a masináknak is hat ujjuk van. –De hát az miért baj? – kérdezte

a lány.– Ismered Kronli legendáját?– Igen, de az hogy jön ide?Gramriff válasz helyett elővonta balját. Évek óta bőrkesztyű rejtette testi

elváltozását, nem mintha így megszabadult volna az átok súlyától, de első pillantásra legalább nem az jutott mindenki eszébe róla. Most lerángatta a kesztyűt, és felmutatta igaz valójában a bal kezét.

Rewika szája tátva maradt.– Ez azt jelenti, hogy…– …hogy ha nincs szerencsénk, a masinák alkotói is Kronli-félék voltak.

Akkor pedig az egész telep veszélyben van!– Ő! – nyögte Rewika. Kétségbeesve bámult maga elé. Hitte is, nem is

Gramriff szavait, de nem tudott dönteni bácsikája és a homályos veszede-lem között.

Felpillantva ismerős arcot fedezett föl a forgatagban.– Ott van Wrikk mester, próbáljuk meg neki elmondani!Gramriff kételkedve nézett rá, mégis beleegyezett. Am a végtelen türel-

méről híres mesterrel sem mentek sokra.– Roppant érdekes teória, Gramriff – bólogatott, ám szinte oda sem fi-

gyelt, izgatottan nyújtogatta nyakát a barlangnyílás felé. Szemmel láthatóan nem akart lemaradni semmi fontos eseményről.

– De a jel! A gépimádók jelképe felvillant a szoborgépek mellkasán! – magyarázta Gramriff.

– Igen, a gépimádók, persze, persze. Alkalomadtán majd elbeszélgetünk róla. Most viszont tényleg sürgős dolgom akadt.

Az ifjonc lehajtotta a fejét.100

– Senki nem hisz nekem – mondta csüggedten a lánynak. – Ezerszeresen is átkozott legyen a bal kezem!

Rewika belé karolt.– Várj, megpróbálok én is beszélni Wrikk mesterrel. Vagy legalább fi-

gyelmeztetni azokat, akik elsőnek lépnének be a csarnokba. Rám talán hall-gatnak majd.

Azzal otthagyta Gramriffot, és megpróbált előrefurakodni a járatban sor-ra eltűnő gnómok között, Ekkor egy kéz nehezedett az ifjonc vállára. Felné-zett – egyenesen Brarf mester szemébe.

– Fiacskám, tudom, nehéz neked, de ez életem legszebb napja. Ne rontsd el!

– Nem szeretném, mester, de…A tárnamester felemelte a mutatóujját.– Semmi de! Segíts eltávolítani innen az ásógépet! Most csak útban lesz.Gramriff alig kapaszkodott fel az ásógépre, amikor a járatból hatalmas

csattanás, majd rémült sikoltozás hallatszott. Gramriff kétségbeesetten sze-gezte tekintetét a nyílásra. Elszorult a gyomra.

Ekkor tucatnyi gnóm rontott ki a járatból, fejvesztve menekültek. Néhá-nyan remegve visszafordultak, hogy megpillantsák üldözőjüket. A nyílásban komor fémpofa bukkant fel. Az ezüstös mintázatok megvonaglottak rajta, apró szikrák patakzottak az illesztések mentén. A szoborgépezet felemelte fejét, majd lassú, merev mozdulatokkal kiegyenesítette felsőtestét. A meg-elevenedett masina lassan elfordította fejét, és nagy léptekkel a gnómok felé indult.

Az elsőt követte a második, a harmadik. Gramriff kétségbeesetten keres-te tekintetével Rewikát a tömegben. Megcsapkodta az ásógép fedelét, hogy magára vonja Brarf mester figyelmét. Amikor megfordult, a bejárati nyílás előtt két gépszörny éppen féktelen tombolásba kezdett, karokat és lábakat metszettek le, cuppogó zajjal tépték szét remegő áldozataikat. A kiömlő vér csúszóssá tette a járat padlóját. A harmadik masina hálót vetett a menekü-lőkre, kettesével-hármasával ejtve foglyul a rémülten visítozó gnómokat.

– Rewika! – bömbölte Gramriff kétségbeesetten.Ekkor az ásógép végre nekilódult, majd nagyot zökkenve befordult az

egyik kanyarban. Gramriff hátrazuhant a gépezet belsejébe. Feje nagyot koppant az egyik tartóoszlopon, és eszméletlenül terült el a padlón.

* * *

101

Csak rövid időre tért magához, amikor Brarf mester kötést cserélt a fe-jén,

– Pihenj; kölyök! – mondta, és biztatóan megpaskolta az arcát.A második eszmélés sokkal később következett be. A sok limlomból, fél-

redobott szerszámok kupacaiból úgy sejtette, a telep szélén kanyargó, félig-meddig elhagyatott járatok egyikében lehetnek. Gramriff órákig hevert mozdulatlanul.

Hallotta, hogy Brarf mester a kacatok közt keresgél, valakivel fojtott hangon vitatkozik, de nem Rewika volt az, ezer közül is megismerte volna. A lányra gondolva kiszáradt a szája, tehetetlenségében ökölbe szorult a keze. Fel akart pattanni, hogy rögtön a keresésére induljon, de alig ült fel, szédülni kezdett. Visszahanyatlott hevenyészett fekhelyére, majd újra álom-ba merült.

Arra ébredt, hogy valami hegyes nyomja az oldalát. Azok az átkozott fémlapok! Dühösen félre akarta hajítani, végül mégsem tette. Talán újra el kellene magyarázni Brarf mesternek, mi olvasott ki belőlük. Körülnézett, de az öreget sehol sem látta. Az egyik szemétkupac tövéből magához húzott egy rég kimustrált, de még halványan derengő parázsgömböt, és addig dör-zsölgette, amíg fel nem izzott belsejében a fényív.

Óvatosan kiterítette maga elé a lapokat, és homlokráncolva próbálta megfelelő sorrendbe rakni őket. Arra hamar rájött, a lemezek nem egymás után következnek, legalábbis nem úgy, mint egy könyvben a lapok. Az írás-jelek mögé karcolt ábrákat, apró véseteket figyelte.

Alig kivehetően ugyan, de az átkozott tizenkét ágú fogaskerék, közepén a lángoló szemmel mindegyik lapon azonosítható volt. Aztán megértette. A nagy képhez nem kellett mást tennie, mint laza körben elrendeznie a fémle-mezeket, s addig forgatni, amíg ki nem adják így is a gyűlölt ábrát.

A megfejtés most már sokkal könnyebben ment: fémlapokra rótt szöveg, egyfajta kísérleti napló, meglehetősen szűkszavú volt, így Gramriff a képze-letére támaszkodva pótolta ki a hézagokat.

Egy régi történet bontakozott ki a szeme előtt. Az ősidőkben a legtapasz-taltabb gnóm mesterek egy csoportja a Nagy Terven dolgozott: az emberi fajt szerették volna megmenteni. Akkortájt gyorsan váltakozott a háború és béke időszaka, végtelen körforgásnak látszott, amiből az emberek számára nincs kiút, és amíg ők hadakoznak, a világ egy helyben toporog.

A régi mesterek arra a véleményre jutottak, hogy egyedül a mechanika csodái segíthetnek rajtuk. Ha nem kell nélkülözniük, ha egyforma erősek és ügyesek, talán nem fecsérlik el minden erejüket az egymás közötti háborús-kodásra.

102

Ám túl sokáig tartott, hogy akár egyet is megtanítsanak a tudományukra, és az emberek legjobb mesterei még a gnómkölyökkel sem vehették fel a versenyt. A Nagy Tervet kudarc fenyegette, márpedig míg a mechanika nem jut el mindenkihez, addig az egyenlőtlenség viszályt fog szítani, a viszály pedig újabb háborúkat jelent. Ezért a gnóm mesterek olyan szerszámokat adtak emberi tanítványaik kezébe, amelyekkel sokkal ügyesebbé váltak. Vé-gül arra jutottak, hogy átalakítják őket.

Gramriff meglepetten kiáltott fel, kétszer is ellenőrizte a megfejtést. A szoborgépezetek valamikor emberek lettek volna? Képtelenség! Folytatta a napló olvasását.

Egy különleges kristály segítségével átformált új nemzedék, a gnóm mesterek nagy örömére, egyfolytában barkácsolt. Sőt, olyan eszközöket is készítettek, amelyek még tanítóikat is meglepték. Am a mesterek nagyot hi-báztak, véletlen egybeesések sorozatának tudták be teremtményeik újításait. Végig abban a hitben éltek, az emberek ostobák a mechanikához. Kiderült, ez korántsem igaz. Nagyon is leleményesek, ha egymást kell pusztítaniuk. A testükbe épített szerszámok még vérszomjasabb gyilkológépekké tették őket, és ott folytatták a háborúskodást, ahol abbahagyták. Végül tanítóik el-len fordultak.

A napló szerzője sorra írta le a meddő kísérleteket, amelyekkel a helyes mederbe próbálták visszaterelni egyre inkább gépezetekké váló tanítványai-kat.

Gramriff izgatottan nyúlt az utolsó lapért, de hiába forgatta, a történet vége hiányzott. Csak pár odavetett sort talált, amelyekben a napló írója két-ségbeesetten javasolja, ősi bűvigékkel verjék béklyóba az elszabadult masi-nákat.

Elgondolkozva meredt maga elé. A régi mesterek ezzel kétségkívül meg-próbálkoztak, de talán csak lelassítani sikerült a gépezeteket. Épp csak any-nyira, hogy évszázadonként egy hajszálnyit mozduljanak előre. Mi más ma-gyarázná, hogy úgy találtak rájuk, mintha mozgás közben dermedtek volna meg? De mitől éledtek fel? Azt lehetetlennek vélte, hogy egyedül az ő érin-tésétől indultak volna be újra.

A régi mesterek vajon miért nem pusztították el őket? Nyilván hatalmuk-ban állt, ha megfékezték a gyilkos ármádiát. Egyáltalán, miért nem próbál-ták megakadályozni, hogy bárki rátaláljon?

Az egyik ponyvával letakart ormótlan gépezet mögül csörömpölés hal-latszott, majd a vén Brarf mester torokhangon emlegette a Teremtőt. Gram-riff tűnődve nézett körül: évszázadok hordaléka vette körül: félbehagyott vagy félredobott különös géphibridek, szakadozott takarók alá száműzött, egykor korszakalkotónak gondolt találmányok.

103

Felsőhajtott. Az átkozott gnóm természet lesz a hibás! A soha ne dobj el semmit, jó lesz még valamire hozzáállás. Talán csak ideiglenesen függesz-tették fel a Nagy Tervet, amíg megfejtik, hol siklott félre. Addig többszörös sziklagyűrűbe vonták, mintsem elpusztítsák a kísérlet maradványait. Márpe-dig valakinek le kell rombolnia, nincs más megoldás!

Már csak a szimbólumot nem értette, a gépimádók átkozott jelét. Mit ke-res a tizenkét ágú fogaskerék, közepén a lángoló szemmel minden lapocs-kán? Miért adják ki a lapok együtt is ezt a mintát? Kezébe vett egy fémle-mezt; akárhogy nézegette, nem tudta megállapítani a korát.

Ötszáz éves éppúgy lehetett, mint ötezer – vagy még annál is régebbi. Talán ez is a védelmet szolgálta, nehogy újra megtörténjen a borzalom. Mert mindegy is, hogy létezett-e valaha a gépimádók szektája, ha a gondol-kodó gépekre kimondott tilalom ilyen jól szolgált.

Bal kezére nézett. Eleget pihentettem már az ujjaimat, sóhajtotta, azzal nekilátott, hogy a szanaszét heverő kacatok közül néhány hasznosíthatót egy zsákba gyűjtsön. Nem tudta még, mire lesz szüksége. Csak egy dolog-ban volt biztos: nem törődik többé semmiféle jóslattal.

Kisvártatva Brarf mester bukkant fel. Nyomorultul festett. Éveket örege-dett, ha nem évtizedeket. Szeme alatt mély árkok húzódtak.

– Igazad volt, fiacskám – telepedett le mellé. – Hallgatnom kellett volna rád. De az az átkozott büszkeségem. Hiába, kilenc évtized az ásógépek mö-gött túlságosan kiéheztetett a sikerre. Lám, mi lett belőle!

– Na és Rewika? Őt is elfogták, nem? Ha nem menekülünk el azzal a rozsdás ásógéppel, őt is megmenthettük volna.

– Ha nem indultunk volna el időben, bennünket is elkapnak azok az át-kozott masinák. De talán Rewika időben kijutott. Ügyes lány – próbálta nyugtatni a tárnamester, de hangja hamisan csengett.

Gramriff dühödten felpattant és a földhöz csapta a zsákját.– Úgy? Kijutott? Hiszen már napok teltek el azóta! Talán már nem is él!– Lehet, hogy csak meglapul valahol, ahogy mi is.– Nem tehetünk semmit? – kérdezte Gramriff, mérgében odébb rúgott

egy fogaskereket. – Itt ülünk ölbe tett kézzel, míg odakint azok a gépször-nyek garázdálkodnak?

– Ha minden jól megy, a Logharr fivérek elbánnak velük.– Drikk és Wharr?– Bizony, ők! Beüzemelték azokat a régi csatapáncélokat, tudod, azt a

kettőt, amelyek már vagy kétszáz éve itt porosodtak.

104

Elég az hozzá, hogy amíg a kisebbik feltöltötte a páncélokat naftával, addig a bátyja úgy megpakolta gyújtólövedékekkel a kilövőállványokat, hogy szerintem az egész barlangot rájuk robbantják.

– Mikor indultak el?Brarf mester sokáig habozott a válaszadással.– Talán két napja? Nem tudom – felelte végül. Aztán az ifjonc duzzadó

zsákjára bökött. – Mégis mire készülsz, kölyök?– Valakinek véget kell vetnie ennek az egésznek.– Gramriff! Várj! Nem mehetsz oda vissza! Veszélyes! Ha visszamész,

téged is elkapnak azok a pokolbéli masinák!Az ifjonc ügyet sem vetett rá, tovább kutakodott a kacatok közt. Pár

hasznosnak vélt szerszámot belecsúsztatott a zsákjába. Brarf mester tovább beszélt a lelkére.

– Inkább figyelmeztessük a többi telepet! Talán az ottani véneknek akad valami ötlete, hogyan fékezhetnénk meg ezeket a gépezeteket.

Gramriff felszegte a fejét.– Ha kell, egyedül is visszamegyek abba a barlangba. Az sem érdekel, ha

ott pusztulok. Én nyitottam ki azt az átkozott kaput, én is osztozni akarok a többiek sorsában.

Brarf mester felpattant.– Azt már nem, fiacskám! Én is éppen olyan bűnös vagyok benne, mint

te – mondta, azzal egy furcsa tárgyat halászott elő.Elsőre egy rozsdás kályhacső, egy viharvert kecskeduda és egy jókora

pálinkás butykos kevésbé sikeres keresztezésének tűnt. Gramriff szokatlan jókedvre derült.

– Menjünk, táncoltassuk meg azokat a pokolbéli masinákat! – mondta az öreg széles vigyorral az arcán, aztán felpöckölte a szerkentyűn az őrlángot.

* * *

Először nem tudták, mi olyan szokatlan. Gramriff a tárnamesterre sandí-tott, de az is csak a vállát vonogatta. Aztán rájöttek: a süket csend, ponto-sabban a zaj hiánya. Gramriff, amióta csak az eszét tudta, nem tapasztalta, hogy a szerteszét ágazó folyosók, a hatalmas csarnokok akár csak egy fer-tályórára is elhalkuljanak. A nappalok vagy éjszakák váltakozása idáig sem jelentett különbséget, mert néhány gnóm mindig akadt, aki éppen azt az időpontot találta ideálisnak valamiféle szerkentyű megépítéséhez.

105

Most azonban hallgattak a folyamatosan dübörgő, hatalmas gépek, a friss levegőt biztosító légszivattyúk, a hűtővizet a műhelyekhez irányító pumpák, abbamaradt a kovácsüllők csengése, a gőzfelhők sziszegése, a fúj-tatok sóhajtozása. Mi több, megszűnt az a tompa morajlás, amit az egymás-sal folyvást diskuráló gnómközösség okozott. Talán a korok hajnalán lehet-tek ezek a csarnokok utoljára ilyen csendesek. Gramriff félelmetesnek talál-ta, ahhoz hasonlónak, mint amikor a testben a szív megszűnik dobogni.

Hirtelen zaj támadt, amit a falak csak még jobban felerősítettek: előbb köveken csattogó meztelen talpak, majd azt követően egyre erősödő fémes csikorgás és ütemes kattogás hallatszott. Egy gnóm asszony bukkant fel, gyermekét a mellkasához szorítva menekült, a nyomában két gyilkos masi-na dübörgött.

Gramriff számára lelassult az idő. Kétségbeesetten kaparászott az övére akasztott tárcsás forrasztó után. Brarf mester, mintha csak víz alatt lettek volna, olyan lassan emelte célzásra a fegyverét. Ha ők a masina célpontjai, a végzetük hamar beteljesedett volna.

Az egyik fémszörny egy kissé lefékezte rohanását, kinyújtotta fémkarját, majd kilőtt egy sűrű szemű hálót. Az asszony összerogyott, zihálva próbált kiszabadulni, de csak egyre jobban belegabalyodott. A gépezet elégedetten feltrillázott, majd zsákmányát maga mögött húzva visszafelé indult a járat-ban,

A másik masina viszont észrevette a tétovázó gnómokat, és habozás nél-kül feléjük indult. A tárnamester remegő kézzel meghúzta a kioldókallan-tyút, de az őrláng megmakacsolta magát, elmaradt a tűzvihar. Döbbenten rángatta, hiába.

A masina csilingelő, trillázó hangokat hallatva felemelte a kezeit. Ujjai keskeny pengékké nyúltak, majd csuklóját elfordítva a pengesorból fűrész-lapot formált, azzal csapott a meglepett tárnamester felé.

Brarf önkéntelenül is a felé zúduló bal kar útjába tolta a hasznavehetet-len fegyverét. Az éles karmok felhasították a naftatartályt, szinte kettévág-ták a lángvető tusát, és alig egy ujjnyira álltak meg a tárnamester arcától. A második csapás felnyársalta, mint egy apró bogarat. A masina egy mozdu-lattal lerázta pengéiről, elhajította a barlang sötétjébe, majd az ifjonc felé fordult.

Gramriff mintegy varázsütésre magához tért a bénultságából. Egy apró kar megrántásával beindította az előre felhúzott óraművet. Kerregő zaj hal-latszott, a szerszám belsejében rejtőző parányi alkatrészek mozgásba len-dültek, majd cuppanó hang kíséretében izzó fémsugarat köptek a gépezet felé.

106

Amint elérte, a masina egész testében összerándult. Tett néhány bizony-talan lépést, aztán gyötrelmes fémsikolyt hallatva, a falnak dőlve orra bu-kott. Kék fényszikrák pattogtak körülötte, mindent betöltött a naftabűz.

Ahogy a gépezet megpróbált egyik karmos mancsára támaszkodva feltá-pászkodni, Gramriff elfordította a markolat fölötti tárcsát, és újra lőtt. Sis-tergés, csattanás hallatszott, a gyilkos masina a levegőbe repült és a falnak vágódott. Amint megszűnt az irányító akarat, felhevült fogaskerekei és haj-tóművei sziszegve leálltak. Halottabb volt, mint a fém, amiből megalkották.

Az ifjonc felordított, mert a kezében tartott szerszám közben vörös izzá-sig hevült. Érezte, ahogy tenyerén megperzselődik a hús, de hiába rázogatta, végzetesen hosszú pillanatokig nem bírta elhajítani. Amikor végre megsza-badult tőle, a szerszám füstölgő fémkupaccá omlott a padlón. Gramriff nem törődött, égett kezével, azonnal Brarf keresésére indult.

A tárnamestert a fal tövében találta. Lustán lüktetve áradt torkából a vér, a mellkasára és a hasára csöpögött, lassan eláztatta a ruháját. Az arca fehé-ren világított, szeme a távolba meredt. Megérkezett a végtelen járatok vilá-gába, oda, ahol az idők végezetéig próbálgathatja a fúrófejeit. Az ifjonc le-zárta a semmibe meredő szemeket, és továbbindult.

* * *

A folyosón egy darabig csendesen lopózott, igyekezett kikerülni a por-tyázó masinákat. Az egyik fordulóban a fémszörnyek egy osztagával talál-kozott. A hátuk mögül érkező fény rideg részletességgel rajzolta ki hátbor-zongató körvonalaikat, a roppant fémíveket, az éles pengéket. Egyszerre lendülő kezük-lábuk robajló fenyegetéssé olvadt össze, szisszenő dugaty-tyúkkal dübörögtek egyre közelebb.

Gramriff habozás nélkül futásnak eredt. Éppen időben kanyarodott el, mert egy fémháló veszedelmesen közel zúgott el mellette, Hátrafordulni sem mert, de hallotta, ahogy csikorogva irányt változtatnak.

Lélekszakadva rohant, szinte nem is figyelte, merre viszik a lábai, mert egyre közelebbről hallotta a masinák robaját. Egy idő után fújtatni kezdett, szeme előtt színes karikák táncoltak, de néhány ügyes rövidítés után már-már reménykedett benne, hogy egérutat nyer. Ekkor meghallotta a szemből felé közeledő fémlábak csattogását.

Úgy tűnt, üldözői jobban ismerik a telep járatait, mint ő maga – sőt, ta-lán még Brarf mesternél is alaposabban. Olyan kétségbeesetten igyekezett kibújni a neki állított csapdából, hogy kis híján belesétált egybe.

107

Talán tudatosan terelték erre, villant át az agyán, amikor reményvesztet-ten tapogatta meg a zsákutcának bizonyuló járat falát. Akkor pillantotta meg Brarf mester elhagyott ásógépét.

Össze sem téveszthette mással, a sok felhalmozott limlom alatt rejtőzkö-dő behemót oldalán számtalan horpadás, és tenyérnyi lyukak éktelenkedtek, de Gramriff tekintetét a csorba markolókanalak mellett csillogó új fúrófej vonzotta magához. Brarf mester, a Teremtő áldja meg a hóbortos szokáso-dat, sóhajtott fel.

Egy pillanatig tétovázott, de meghallotta a folyosón csikorduló fémtal-pak, a baljósan gördülő kerekek zaját. Tudta, csak egy úton menekülhet a kelepcéből. Ha nincs szabad járat, ha minden folyosón Ott hemzsegnek a gépszörnyek, akkor neki magának kell új alagutat fúrnia.

Habozás nélkül az ásógép felé iramodott, bevetette magát az irányítófül-ke karokkal, kampós fogantyúkkal és fogaskerekekkel bélelt belsejébe. Megpöckölt néhány kapcsolót, és reménykedve figyelte a szerkezet vála-szát. Az szemérmesen megremegett, mintha nem értené, mit várnak tőle. Amikor azonban a fogaskerék-áttételek eljuttatták a hajtógépezethez Gram-riff parancsát, az egész masina felüvöltött, nyögve rugaszkodott el tucatnyi apró kerekén.

Nem marad idő a tervezésre, a hosszas mérlegelésre, hogy milyen kőzet-tel is akad majd dolga, vagy egyáltalán milyen járat húzódhat a fal mögött. Sorra kapcsolgatta a kallantyúkat, mind nagyobb teljesítményre sarkallva a fúrófejet, aztán egyszerűen nekiirányozta az ásógép orrát a szemközti szik-lafalnak. A fúró felsírt, majd áttörte a szomszédos járat falát.

A masina még a következőt is lebírta, utána azonban dohogva-duzzogva megtorpant. Gramriff szitkozódva kimászott, és körülnézett: egy elhagyatott műhelyben találta magát. Sietősen felkapott néhány szerszámot, belehányta a zsákjába, aztán futásnak eredt.

Nem jutott messzire, mert három sarokkal később majdnem belerohant egy ott strázsáló gépszörnybe. Gramriff a falhoz lapult, hátrafelé tekintge-tett, de a fémsikolyokból, a csattogó-dübörgő zajból sejtette, visszafelé már nincs út. Üldözői valószínűleg most aprítják fémforgáccsá az ásógépet.

Beletúrt a kezében szorongatott zsákba, valami használható szerszámot keresett. Amit talált, nem fegyvernek készült, egy rugós szegecselő volt, amiből minden műhelyben akadt egypár. Gramriff erősen bízott benne, hogy az ütött-kopott szerkentyű nem hagyja cserben.

Felmarkolt egy apró követ, és a folyosó túlsó végébe hajította. A gép-szörny szeme felizzott. Megfordult a tengelye körül, sarokvasa élesen csi-kordult, és dübörgő léptekkel elindult a hang irányába.

108

Gramriff nekiiramodott, de még a folyosó felénél sem járt, amikor a sze-me sarkából látta: a gépszörny felsőteste visszafordul, hogy tétovázás nélkül ráirányítsa a baljában szorongatott fegyvert. Jó három ölnyi lángnyelv csa-pott ki az öblös csőből. Az ifjonc a földre vetett magát, és igyekezett be-kúszni egy kiszögellés mögé.

Nem jutott el odáig.Félelmetes erő emelte fel, leheletnyi erőlködés nélkül, majd egy vasma-

rok próbálta összepréselni a gégéjét. Gramriff fuldokolva célzásra emelte a fegyverét, meghúzta az elsütő kallantyút és útjára indított vagy tucatnyi lö-vedéket. Úgy kopogtak a gépszörny fémlemezein, mintha apró kovácsina-sok szorgoskodtak volna rajta, A masina karjai lehanyatlottak, torkát marko-lászva lassan eldőlt.

Gramriff lehúzta fejéről a fémmaszkot.Felismerte az alatta lapuló pufók gnómarcot, Beriff mester egyik tanítvá-

nya volt egykor – talán még harmincesztendős sem lehetett. Torkából sűrű vér bugyogott elő, tekintete vádlón meredt rá. Gramriff megkönnyebbülés-sel vegyes hányingert érzett.

Nem maradt ideje a gyászra, menekülnie kellett.

* * *

Valami meghalt benne, mint amikor egy hatalmas barlangcsarnokban az utolsó mécsest is elfújja a huzat. Nem érdekelte többé, ki rejtőzhet a fémbu-rok alatt. A barátai, a családja már megszűntek gnómként létezni, csak ma-gára számíthatott. A pufók gnóm halála után már abba a halvány reménysu-gárba sem tudott kapaszkodni, hátha Rewika túlélte mindezt, és elkerülte rettenetes sorsát. Úgy vélte, mindenkit begyűjtöttek már, s a maréknyi túl-élő, ha volt még egyáltalán, legfeljebb hibaszázaléknak számított.

Sejtette, hogy újabb masinákat küldenek utána, korábban is hamar a nyomára bukkantak. Folyamatosan úton volt, és minden ismert trükköt be-vetett. Ha kellett, félig vakon küzdötte át magát a szellőzőjáratokon, mint egy sziklaféreg. Miután a központi műhelycsarnok szerkezetei sorra leáll-tak, a szellőztető gépek sem működtek tovább. Torka megtelt porral, szeme vörösre duzzadt, térdét és könyökét véresre horzsolta. Gyakran eltévedt, né-ha beszorult a rendszertelenül kanyargó járatokban, de valahogy mindig to-vábbjutott.

Ha egy-egy elhagyott műhely közelébe ért, vagy szerszámosládát pillan-tott meg, minden mozdíthatót magához vett belőle.

109

Akkor evett, amikor tudott, azt, ami csak a keze ügyébe került. Néha egy vékony szíjdarabka is mennyei eledelnek bizonyult. Ha megszomjazott, nedves köveket nyalogatott, vagy pár kavicsot vett a szájába. Tudta, hogy nem lehet elég óvatos, de az első napokban még vissza-visszajárt a gomba-farmhoz.

Ez meglehetősen ostoba ötletnek bizonyult, és Gramriffnak hamarosan elment a kedve tőle. Mert vagy ő volt elővigyázatlan, vagy ellenfelei számí-tottak rá, de egy alkalommal három gépszörny is lesből támadt rá.

Nem elfogni akarták, az hamar kiderült, különben a szoruló szemű háló-val támadtak volna rá. Alig tudta kikerülni a borotvaéles pengéket, az ívelt karmokat, a mázsás öklöket. Lélekszakadva menekült vissza a szellőzőjára-tok sűrűn elágazó, biztonságos útvesztőjébe.

Ide nemcsak a behemót gépszörnyek, de a kisebbek sem tudták követni, a teremtményeik azonban könnyedén megtették. Az egyik, leginkább pók-fajzatra emlékeztető kreatúra végtagnyúlványán Gramriff elborzadva ismer-te fel a fogaskereket formázó két gyűrűt – egykor Wrikk mesterhez tarto-zott.

A végtag rémisztő változásokon ment keresztül – a körmök végén fém-cseppek váltak ki, az ujjakon bőr helyett fényes pikkelyek jelentek meg. A tenyéren körös-körül hosszabb-rövidebb érzékelőcsápok fakadtak. Olyan fékevesztetten kapálózott, hogy Gramriff kénytelen volt csákánya hegyével a falhoz szegezni.

Később egy repkedő kémet fogott el. Máskor talán kótyagos denevérnek nézte volna, de a gépszörnyek ideje óta érzékei kiélesedtek. A lény apró szárnyait fából hasították, drótokkal merevítették. Két fülkagylót is erősítet-tek rá, beteges elme által megálmodott lepkeszárnyak gyanánt. Középtájon hiába kereste a potrohot: helyette, mint a magjára száradó cseresznye, úgy ült a rózsaszín bogyó a szárnyak között: egy szem.

Amikor fölé hajolt, a pupilla hirtelen kitágult, a szemgolyó megreme-gett. Gramriff öklendezve a padlóhoz csapta, és rálépett. Cuppanás hallat-szott. Egy darabig kivárt, míg a szárnyak verdesése alábbhagyott, de a masi-nák érkezését már nem várta meg.

Folytatta tovább egyszemélyes háborúját.Úgy harcolt ellenük, ahogy csak erejéből tellett. Mivel szemtől szemben

legfeljebb a meglepetésre hagyatkozhatott volna, ezért inkább csapdákat ál-lított. Az első kelepcék elég kezdetlegesek voltak – még egy mókus is ka-cagva kerülte volna ki őket. Gramriff azonban nem is várt tőlük többet, mint hogy elbizakodottá tegyék a gépszörnyeket, és a rejtett, rafináltabb kelepcék biztosan sikerrel járjanak.

110

Hogy a hatodik ujj sugallta-e ötleteit, vagy a vak kétségbeesés, nem tud-ta, és nem is törődött vele. Abban bizakodott, hogy régi énje, a csodagyerek bukkant a felszínre, aki két fadarabból és egy törött rugóból is képes volt szemet gyönyörködtető szerkentyűt építeni.

A kölyök Gramriff soha nem akart rombolni – ami azt illeti egyáltalán nem akart elpusztítani egyetlen félresikerült találmányt sem. Most viszont rákényszerült, mi több, az élete múlt rajta.

Idővel a precíz gépi technika lett a legmegbízhatóbb szövetségese. A gyilkos masinériák hajszálra kiszámított mozdulatokkal dolgoztak – egy szívdobbanásnyi megingásból is jókora előnyt kovácsolhatott.

Úgy tűnt, a harca mégiscsak hiábavaló, mintha lyukas csöbörrel akarná kimerni a Fendor-tenger vizét. Mert ha akár egyet is legyűrt közülük, telje-sen elpusztítani nem sikerült, megrongálni is ritkán, mert csakhamar az egész falka a nyomában loholt. Talán sajátos módon riadóztatták egymást, erre szolgáltak a berregő-csilingelő trillák, vagy a hallószervük volt kifino-multabb.

Ahhoz, hogy sikeresen legyűrje őket, egyet épségben kellett elfognia. Lehetőleg úgy, hogy a többiek ne tudjanak időben közbeavatkozni. Terve kivitelezéséhez az egyik kovácsműhelyre esett a választása. Ott a többi fel-függesztett szerszám, a mennyezetről alácsüngő láncok, és csigák közt el-rejthette a saját csörlőit is.

A kovácsműhelynek akadt még egy előnyös tulajdonsága. Egy föld alatti patak csörgedezett alatta, amit a gnómok már ősidők óta kútként használták. Gramriff tervében a víz központi szerepet játszott.

A csapda gondos tervezést és időzítést igényelt. Az ifjonc nem hagyat-kozhatott a véletlenre, és ha nincs egy csipetnyi szerencséje, majdnem min-den balul sül el. Ha egynél több masinával akad dolga, ő maga sem ússza meg élve.

Szüksége volt egy zsiliprendszerre, amellyel elválaszthatja célpontjait egymástól. Ehhez több napig gyűjtögette a súlyos gépalkatrészeket, mert számításai szerint közönséges ajtón, de akár fémlemezen is könnyedén át-törtek volna.

Kellett csalétek is. Összeeszkábált pár gnómforma bábut, gondosan fel-öltöztette őket, a torkukba tárcsás dudát rakott, hogy kétségbeesett kiálto-zást utánozzanak.

Amikor végre felbukkant a kiszemelt őrjárat, sorra elengedte katonáit. Kétség sem fért hozzá, mindnyájan hősi halottként végzik majd.

Az utolsónak maradt gépszörny, ki tudja, miféle bizonyítási vágytól vagy büszkeségtől vezéreltetve – már ha egyáltalán felmerülhettek érzelmek velük kapcsolatban – Gramriff után eredt, és nem várta be a társait.

111

A gnóm elesettnek mutatta magát, eltévedt báránykának, aki megadóan várja, mikor mélyednek a tarkójába az ordas tépőfogai. A megfelelő helyre kellett csalogatnia a gépszörnyet. Aztán amikor a kovácsműhelybe ért, hir-telen a padlóra vetette magát, megrántott egy zsinórt és félrevetődött. A csapda bezárult. Kampókban végződő súlyos láncszemek, acélsodronyból font hurkok és hálók hullottak alá. A gépszörny hiába akart elszabadulni, egyre inkább belegabalyodott a sodronyok szövevényébe. Gramriff nem adott neki esélyt, egy hosszú rúddal mély nyílás fölé taszigálta, majd elen-gedte a csörlőket.

A gépszörny versenyt sikított láncszemekkel, aztán belecsobbant a víz-be. Utána már csak heves bugyborékolás jelezte: korántsem adta még fel a küzdelmet. Gramriff gyorsan rögzítette a csörlő végét, kétszer is ellenőrizte. Aztán befedte a kút nyílását, és egy súlyos hordót görgetett fölé. Úgy ren-dezte a lecsüngő láncokat, hogy ne legyen feltűnő mellettük a csörlő, végül sietősen elrejtőzött a közeli szellőzőnyílásban.

Kisvártatva a gépszörny társai csörtettek be a kovácsműhely előtti folyo-sóra. Egymás közt berregő-csilingelő trillákkal diskuráltak, melybe ezúttal fémen elvásó fúró vagy bronzharangba maró köszörű hangja vegyült. Meg-fejtenie nem sikerült, de a vijjogó jelzésről úgy vélte, egymást riadóztatják vele.

A masinák teljesen összezavarodtak. Ahogy a kút mellett tanakodtak, Gramriffot nyomot tévesztett farkasfalkára emlékeztették. Elmosolyodott, de fohászkodott, hogy se a csörlőket, se a szellőzőnyílást ne vegyék tüzete-sebben szemügyre.

Vagy egy órát várt, mire előbújt a rejtekhelyéről. Bár számított rá, hogy a gépszörnyek esetleg lesni fognak rá, ez felesleges elővigyázatosságnak bi-zonyult. Óvatosan felcsörlőzte a kútból a foglyát. Már nem kapálózott, de Gramriff nem merte addig kiszabadítani, amíg nem győződött meg róla, hogy valóban elpusztult. Óvatosan többször is körbejárta, tekintete a fém-burkolat illesztékeit fürkészte.

Végigkopogtatta az illesztékeket, óvatosan lefeszegette a fémlemezeket. Ügyelt rá, nehogy valami kipattanó trükkös penge idő előtt véget vessen ku-takodásának.

Amikor nagy sokára felpattintotta a ki tudja hányadik lemezfedőt, meg-lepetten kiáltott fel. Arasznyi kristály lapult a fémlemez alatt lüktetve, ha-sonló azokhoz, amelyek a csarnok végi kamrában meredeztek. Ilyet adott Rewikának is. A színe rubinvörös volt, de lassan kifakult. Ahogy Gramriff hozzáért, megvonaglott a kezében. Az ifjonc ijedten rántotta el ujjait. Ha közelített hozzá, a kristály is megtelt élettel, szinte meghajlott, mint egy kö-vér pióca. Ha távolabb lépett, újra merev és halott lett, mint annak előtte.

112

Aztán a fémburkolat alatt rejtőző testet vette szemügyre: olyannyira szervesen összeforrt a hús és a fém, hogy lehetetlen volt sértetlenül szétvá-lasztani őket. Ezért előhúzott egy borotvaéles kést, és nekilátott, hogy lefejt-se a fém alkatrészeket.

Gyakran tartott szünetet, mert gyomra erősen háborgott. A fémburkolat alatt egy meztelen férfit talált. Valaha talán ember lehetett, de rettenetesen lesoványodott. Szürkés bőre zörgő bordáira, vékony csontjaira tapadt. Né-hol megtelepedett rajta a penész, másutt foltokban hámlott.

Gramriff az arc láttán zöldre vált, fuldokolva öklendezett a kút mellett. A férfi bőrét félig lenyúzták, a szemhéjakat eltávolították, a koponya teteje hi-ányzott. Zöld patinás rézdrótok meredtek elő az agyvelőből, egy vastagabb tömlő egyenesen a gerinc tövéig kígyózott, a kristály foglalatáig.

Ez működtetné a gyilkos masinákat? Vagy a csarnok végi kristályterem-ből sugárzik szét az energia? így vagy úgy, de bizonyosnak látszott, ez a kü-lönös erő mozgatja a súlyos végtagokat és a kristályok tartják életben, léle-geztetik, táplálják valahogyan a fémburkolat alá zárt testeket.

Arra is ráeszmélt, minden masinát nem vadászhat le, már ez az egy is túlságosan sokáig tartott: Még ha olyan szerkentyűt fabrikálna is, ami egy csapásra szétzúzná a fémlemezük alatt rejtőző kristályt, teljesen felemész-tette a tartalékait. Kész csoda, hogy idáig életben maradt.

Így csak egy megoldás látott, össze kell törnie abban az átkozott terem-ben az összes kristályt. De miért nem tették meg a régi mesterek? Ennyire bíztak volna benne, hogy még folytathatják a kísérletet? Vagy túl nagy ener-giákat szabadítottak volna el, ha megpróbálják?

Ő már semmit sem veszíthetett. Rewika, Brarf, a családja, a telep összes gnómjának sorsa rég bevégeztetett. Azok a gyilkos masinák pedig nem áll-nak le. Maholnap még csak a Zedur-hegységre terjesztik ki hatalmukat, de ki tudja, ki állítja meg őket?

Akkor pedig Kronli átka ide vagy oda, beköszönt a tenger sok lábon ara-szoló, hegynyi erődök, gigászi repülő szörnyek, gyilkosan hatékony, füstöt-lángot okádó gépmonstrumok és milliós ármádiákat elsöpörni képes csata-páncélok kora.

Gramriff tudta, hogy csak egyféleképpen juthat be a kristályterembe, ha ő maga is hasonlóvá válik a masinákhoz. Végignézett a szanaszét heverő fémalkatrészeken, sejtette, hogy hosszú munka vár még rá.

Órákkal később, amikor befejezte az átalakítást, véres zubbonyát csomó-ba gyűrte és elhajította. A szerszámai közül csak egy kalapácsot tartott meg. Tudta, ahova ő megy, másra már úgysem lesz szüksége.

Sisak gyanánt óvatosan a fejére húzta a koponyapáncélt. A fémhéj még így is, hogy a központi akarat hiányzott belőle, meglepően hajlékonynak bi-

113

zonyult. A rugók és a rafinált kapcsos eresztékek második bőrként ölelték körül. Egy cseppet sem találta kényelmetlennek. Sőt, ahogy fertályóra múl-va a robusztus végtagok tökéletesen engedelmeskedtek az akaratának, riasz-tó érzések ébredtek benne: még kristály sem kell ide, ő maga is kezd átala-kulni! Igyekeznie kellett.

* * *

A barlang bejáratáig nem ütközött ellenállásba. Ha találkozott is a többi gépszörnnyel, kihúzta magát, és igyekezett minél céltudatosabban lépdelni. Még az oszlopcsarnokban sem állították meg.

Mióta nem látta, a terem hatalmas változásokon ment át. A falak mentén sorakozó fülkék szinte mind megteltek, mindegyikben egy-egy gépszörny lapult. Jó részük éppoly élettelennek tűnt, mint amikor – talán egy évszá-zaddal korábbi napon – a három gnóm rájuk talált. Gramriff azonban biztos volt benne, hogy azok alatt az új fémhéjak alatt az ő barátai, rokonai és is-merősei lapulnak. Megrázta a fejét, elhessegette a késztetést, hogy megpró-báljon segíteni rajtuk. Előbb a kristályok, biztatta magát.

Még mindig nem állították meg. Ahogy közeledett a kristályok termé-hez, a izgatottsága is egyre nőtt. Biztos volt benne, hogy sikerülni fog. Ek-kor éles trillázás harsant. Talán figyelmeztetés, talán kérdés, nem tudta vol-na megállapítani. A hang egyre sürgetőbbé vált, de Gramriff menetelt to-vább.

A gépszörny ekkor elé állt, és újra kérdőre vonta. Gramriff a szeme sar-kából látta, hogy a többiek lassan körbeveszik. Érezte, hogy veszített Pedig már milyen közel volt! Alig néhány lépés választotta el a kristályok termé-től, de most akár a világ másik végén is lehetett volna.

Nem mintha kétségek gyötörték volna a sorsa felől. Rég eldöntötte már, hogy addig harcol a gépszörnyekkel, amíg meg nem hal. Márpedig úgy tűnt, néhány pillanaton belül eléri a vég. A gépszörny, mintha csak őt akarta vol-na igazolni, olyan erővel sújtott le a mellkasára, hogy tehetetlen szarvasbo-gárként vágódott a kristályterem falának.

A sisakja messzire gurult, a fémhéj úgy foszlott le róla, ahogy egy heve-nyészve összetákolt szerkentyű esik darabjaira. Elakadt a lélegzete, tekinte-te elhomályosult.

A gépszörny érdeklődve mérte végig. Legalábbis Gramriff így értelmez-te félrefordított fejét. Egy pillanatra mintha megzavarodott volna, aztán tril-lázva parancsolta hátrébb a fülkékből elősorjázó társait. Óvatos mozdula-tokkal babrált egy darabig a koponyamaszk előtt, majd leemelte.

114

Kétségkívül Rewika volt az, senki másnak nem lehetett ilyen fitos orra, ilyen bájos szeplői. Gramriff arca megrándult. A gépszörny lassan lehúzta az egyik kesztyűjét. Az ujjai még nem alakultak át, mint Wrikk mesteré, olyan aprók és puhák voltak, mint amikor először a kezébe fogta. Gramriff felnyögött; szeméből egy könnycsepp indult meg, fehér ösvényt vágva ma-gának a koromfoltos arcba. Megadóan lehajtotta a fejét, várta a sorsa betel-jesülését.

Ám a halál nem érkezett, A lány csak nézett rá szomorúan, majd óvato-san végigsimított az arcán. Torkából hangok gurguláztak elő. Gramriff elő-ször nem értette, aztán bólintott.

Ellökte a Rewika-masinéria fémkarját, majd ugyanazzal a lendülettel át-csúszott a lábak közt, és felpattintotta a kristályt rejtő lemezfedőt. Egy vég-zetesnek tűnő pillanatig tétovázott, aztán ütésre lendítette a kezében szoron-gatott kalapácsot. A rubinvörös kristály úgy fröccsent szét, mint az olvadt arany, darabkái beborították a padlót, mint a vér.

A Rewika-masinéria fájdalmas arccal bámult Gramriffra, aztán ajkai egy utolsó mosolyra húzódtak. Lassan térdre rogyott; a rugók és merevítőkarok az összetartó központi akarat híján hagyták a földre zuhanni a súlyos fém-testet.

A többi gépszörny fenyegetően közelebb nyomult. Az ifjonc azonban nem várta be őket, a kristályok terme felé vetetté magát. Nagyot nyögve megpróbálta átküzdeni magát a szűk résen. Az éles sziklaperem darabokat tépett ki a húsából, érezte, ahogy csípőcsontján megcsikordul a gránit. A fáj-dalom izzó késpengeként döfött agyába, de összeszorította fogait, és to-vábbfurakodott.

Ekkor fémkarmos tenyér szorult össze a bokáján. Ugyan a csontok egy darabig képesek roppant terhelést is elviselni, de a gépszörny odakint egyre fokozta a nyomást. Szemei hűvösen, érzelmektől mentesen meredtek a ke-zében rángatózó gnómra. A bokacsont émelyítő roppanással adta meg ma-gát.

A gnóm ifjú felsikoltott, még ép lábával önkéntelenül ellökte a gépezet jobb fogást kereső karját. Szinte csak gyengén megérintette, ám ez éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a vértől iszamós testével átfurakodjon a nyíláson. Lehuppant a kemény kőpadlóra. Állkapcsa megreccsent, de arcán széles vigyor terült el: bejutott.

A gépszörnyek tombolva estek neki a kristályok termének. Talán éppen most tudatosult bennük, hogy prédájuk nem szökni akar, nem a saját életét mentené.

115

Gramriff a habozás nélkül lesújtott – aztán újra és újra. Nem zavarta töb-bé a fájdalom. Minden egyes csapása kristályok tucatjait zúzta szét. A csi-lingelés, a repdeső szilánkok megtöltötték a termet.

Éles fény áradt a falakból, Gramriff önkéntelenül szeme elé kapta a ke-zét. Egy pillanattal később hangtalan robbanás törölte ki a világ emlékezeté-ből még a nyomát is a régi mesterek félresikerült kísérletének.

Vannak, akik arra születtek, hogy nagyszerű találmányokat alkossanak. Mások viszont azért jönnek erre a világra, hogy lerombolják azt.

A Sors, a Nagy Kovács a helyére illesztette az utolsó alkatrészt is.

116

ÖRÖKKÖN PERGŐ NYELVEK

Aki már járt gnómfaluban – ha Olvasóm megbocsát, egyszerűség kedvé-ért így nevezem azt a hatalmas barlangot, ahol a gnómok élik mozgalmas életüket –, az tudja, micsoda lárma uralkodik egy ilyen helyen. Biztosan ké-pes még felidézni a forrásnak induló víz pöfögését, a kalapácsütések csen-gését, a reszelők és fenőkövek sivítását, a kattogást és nyikorgást, és persze az elmaradhatatlan, állandó zsivajt, ami az egymással beszélő, veszekedő, tréfálkozó és kiabáló aprónéptől származott.

Nyilván emlékszik arra is, hogy még napok múltán is csengett tőlük a füle.

Hasonlóan fülbemarkoló élménnyel gazdagodhat az, aki egy gnómmal – pláne az emberek közé frissen betévedő gnómmal – elegyedik beszédbe. Teljesen mindegy, milyen témában. Az apró lény ugyanis folyamatosan és megállíthatatlanul magyaráz, adomázik és fecseg, olyan hévvel, mintha so-hasem akarná abbahagyni. Közben kérdez, tudni akarva mindenről mindent, és ha nem kap választ azonnal, úgy saját maga replikázik is.

Különösen érdekes témákban hajlamos arra is, hogy a saját szavába vág-jon.

Beszédes kedvüket igazából az sem korlátozza, ha hallgatóság híján ma-radnak; ekkor ugyanis, ha motyogva is, de tovább mondják a magukét. Megfigyelték, hogy bár ilyenkor különös nagyvonalúsággal keverik az álta-luk ismert nyelvek szavait, ha valamit alkotnak – például szerkezeteiket szerelik össze, alkimista laborjaikban görnyedeznek a lombikok fölött, vagy kristályokat csiszolnak – kizárólag az anyanyelvüket használják. Sokan épp ezért úgy vélik, talán ez a beszéd az, ami a mágiát a műveikbe plántálja.

Ami akár igaz is lehet, lévén hogy varázsolni egyébként nem látta őket senki.

Egy igazi nyelvész számára azonban ennél sokkal izgalmasabb az, ahogy a gnómok egymás közt beszélnek. Ekkor ugyanis feltűnik, hogy hiányzik a kérdések és válaszok egymásutánisága, ritmusa, egyetlen összefüggő szó-áradatot hallani, amelynek létrehozásához mindenki tevékenyen hozzájárul. Az, hogy miről beszélhetnek, általában rejtély marad, mivel a nyelvük épp-oly megtanulhatatlan, mint az írásuk; ráadásul többnyire a találgatás sem vezet eredményre, elsősorban a lehetséges beszédtémák sokszínűsége miatt.

117

Az aprónépet ugyanis a jelek szerint minden érdekli.Legyen szó a makrahal elkészítésének nyugat-toroni módozatairól, a

buzzgoblinok testfestéséhez használt anyagokról, Tysson Lar elfjeinek sze-relmi költészetéről, a Gorvik útjai mentén növő fafajták összetételéről, Er-ion szuke kurtizánjainak életrajzáról, egy igazi gnóm érdeklődése éppoly ki-apadhatatlannak fog mutatkozni, mint a beszédes kedve.

E lebírhatatlan tudásvágyat ráadásul nem lohasztja le az sem, ha a lelkes kutatónak el kell hagynia miatta az erioni hercegi könyvtár vagy valamely más rangos bibliotéka porral lepett polcainak rejtekét. Mondják, hogy a leg-több ynevi expedíció tagjai közt ott szorong egy-egy apró termetű, ámde fe-lettébb nagy orrú krónikás, aki aztán összeszámolja a tevék nyergének bojt-jait, repülőhalakat kerget a fedélzeten, jeges falú sziklákra is felmászik hol-mi havasi virágok miatt, és még sorolhatnám. Felbukkannak a háborús vidé-keken, és hadimérnökként, vagy a pallérok vezetőjeként olykor nagyobb hasznot hoznak, mint egy ezred syburri zsoldos; nem véletlen, hogy a Sempyer védelme során tett szolgálataiért nemesi rangot kapott egy bizo-nyos Predivotomevil… – elnézést, de az aprónép végeláthatatlan névkígyóit a szemelvényeimben megkurtítom – nevű gnóm, akinek címerébe egy lán-goló ostromtornyot festettek a hálás heroldok. A legmeglepőbb mindebben, hogy a kalandok javát túl is élik – Igrain Reval például megemlékezik Ra-nonimotikkal… nevű társáról, akit Tysson Larba vezető útja során vele együtt fogtak el és hurcoltak kráni rabságba az orkok – és akivel tizenöt év-vel később, Eren földjén újra találkozott.

Ugyanakkor persze nem lehet kizárni, hogy valami ősi fajból származó bőreváltó öltötte magára Sötétség földjén eltűnt társa alakját, és az sem ki-zárt, hogy erre jóval korábban, még az elfek erdeiben került sor, és épp ez a különös alak vált a csapat árulójává.

Mindenesetre úgy gondolom, a megismerés iránti olthatatlan vágy sar-kallja arra az aprónép ifjait, hogy otthonuk biztonságát elhagyva vándorútra keljenek; és véleményem szerint azért sajátítanak el több emberöltőnyi éle-tük során nem ritkán egy-két tucat emberi és egyéb nyelvet, hogy a társal-gás kényszerét a nyelvi akadályok ne veszélyeztethessék. Ha már megtanul-ták, használják is; legyenek akár a múltat kutató nekromanták, sírrablók vagy éppen könyvtárosok, a jelen történéseit vizslató tudósok, felderítők, vagy netán kémek, sőt akár a jövőt fürkésző jósok – beszélni mindannyian szeretnek.

Ennek fényében viszont át kell értékelnünk azt a Mitianus könyvében ol-vasható mesét, amelyben egy néven nem nevezett hidemai nagyvezír oly-annyira megelégelte ostrommérnöke fecsegését, hogy boszorkánymesterei-

118

vel süketséget és némaságot bűvölt rá, majd egy üres és csendes toronyszo-bába záratta, valahol a Dzseizan-hegység lábainál, egy sziklás puszta köze-pén omladozó romvárosban. Itt aztán az aprónép közül való hadiszakértő hetek alatt elsorvadt és elpusztult, állítja a történet, amelynek kapcsán kény-telen vagyok feltenni a kérdést: mi van, ha mindez nem is mese, hanem vé-res valóság?

Mert ha így van, akkor a dzsad hadúr feltehetően rálelt a gnómok kivég-zésének létező legkegyetlenebb formájára.

Peluchon d'Sechoutse: Szemelvények furcsa népekről és különös fajokról

XVIII. fejezet – A gnómokrészlet

119

120

JÁMBOR ATTILA

ZÁRAK ÉS PECSÉTEK

Durg engem okolt minden nyomorúságunkért. Hiába próbáltam a fal felé fordulva nyugodalmat találni, monoton panaszáradata a hátam mögött fo-gaskerékként őrölte az elmém. Egy ideig csak a szürke téglák között meg-búvó árnyakat bámultam, azután felpattantam, és rápirítottam.

– Ej, az ork rágja meg a füled, elhallgass végre, pupák! Pihennem kell, holnap a palota ura látni akar. Ha ott megint valami hibát ejtek, hát akkor lesz nemulass!

Szemei még jobban kidülledtek, szinte leesett az ágyam melletti székről, ahogy hadonászva replikázott.

– Nemulass van nekünk egyfolytában, mióta fogságba estünk! Akkor ej-tetted a legnagyobb hibát, barátocskám, amikor útra keltél és csavargásra adtad a fejed!

– Nem fogom ugyanazt szajkózni, újra meg újra, tudod, miért vándorol-tam! Különben is, késő bánat! Inkább azon törd a fejed, hogyan evickéljünk ki ebből a csávából! – Magamra húztam ismét a durva szövésű takarót. – Ha meg nincs jó ötleted, inkább hallgass, elég volt mára. Nézze meg a gnóm!

Mivel Durg belátta végre, hogy nem vagyok hajlandó a további perleke-désre, lassacskán lecsendesedett. Halk duruzsolása azonban még egy dara-big betöltötte a kamrát.

– Csak tudnám, nekem miért kell azért szenvednem, mert Horald mes-ternek egy kis kószálásra támadt kedve! Nem való az, hogy rendes, becsüle-tes gnómok a mások hibája miatt fenevadak között fogolyként tengődjenek!

– Senki sem kényszerített, hogy velem gyere – dugtam ki az orrom a pokróc alól egy utolsó megjegyzés erejéig, de tudtam, hogy valami hibádzik a válasszal. Azonban nem volt erőm arra, hogy azon elmélkedjem, mi, mert elnyomott az álom.

* * *

121

Még szívesen szunyókáltam volna, őrizvén magam körül a dohos kere-vet melegét, de kelnem kellett.

– Ébresztő, obsor!A testőr erélyes noszogatását akár rugdosásnak is vélhettem, ezért nem

akartam tovább ingerelni. Fürgén felkeltem a derékaljról, de nem egyene-sedtem ki; lesütött szemmel, némán álltam. Az előző három hónap alatt a toroniak sok ütlegébe és szidalmazásába került, míg megtanultam az itteni szokásokat. S nekem annál is több szenvedésbe.

– Szedd rendbe az ábrázatod, mielőtt az úr elé viszlek!A padlót bámulva jócskán kikerültem a férfit, és a vizeskorsóhoz siet-

tem. Kapkodva próbáltam arcomat, hajamat rendbe tenni, ugyanakkor elre-keszteni a bennem feltoluló rengeteg kérdést.

Hogy a büntetést elkerüljem, úgy cselekedtem, ahogy elvárták, tehát nem járattam a számat és nem bámultam őket. Azonban meg nem érthettem, hogyan képesek bármit is egymás tudtára adni úgy, hogy alig szólnak a má-sikhoz, sőt azt sem engedik meg, hogy az a másik rájuk nézzen. Minden egyes alkalommal rengeteget küszködtem, amíg az odavetett szavakból megértettem, mit is akarnak tőlem. Nem mintha a újkyr nyelv olyan cikor-nyásnak tűnne egy gnómnak. Inkább attól támadt rettenetes vakarózhatné-kom, hogy olyan fukarul mérték a szót. Csak úgy csengett a fülem a sok hallgatásba! Akkor is eltartott egy ideig, mire a testőr megelégelte izgatott ügyetlenkedésemet.

– Elég lesz, indulás!A Nemes Ház fejéhez vezető út meglepően rövid volt, nem sokáig kellett

csatangolnunk a palotaszörny ide-oda kanyargó beleiben. Az is elgondol-kodtatott, hogy nem voltak más szolgálók a szállásom környékén. Tudtam ám, hogy az efféle famíliák bővelkednek szolgálókban, nekem mégsem kel-lett másokkal megosztani a kamrát. Persze ott volt Durg, de őt, az oktondi-ságát leszámítva, nem bántam.

Az utolsó ajtó előtt megálltunk még egyszer. Magam is sejtettem abból, amit láttam – a padló és a falszegélyek gazdagabb díszítéséből –, hogy kö-zel vagyunk már a célunkhoz.

– Miután belépünk a terembe, a földig hajolsz, és nem emelkedsz fel. Nem szólsz, hacsak nem kapsz engedélyt rá. A ház urának, Ilhuar Anwyll'-niarrnak a mindenkor kijáró megszólítása „dicsőséges”. Ügyelj, hogy ne sértsd meg az uraságot se szóval, se tettel! Emlékezz rá: ha még is úgy cse-lekednél, az én kötelességem tiszteletlenségedet megtorolni!

Jó fülem van mindenféle beszédhez; ahogy a testőr hideg szavai pereg-tek, megéreztem a mögöttük megbúvó méltatlankodást.

122

Szívesen kiókumláltam volna, miért találta lealacsonyítónak a velem va-ló érintkezést; külhoniként és gnómként egyaránt kivívhattam megvetését. Viszont nem maradt időm, hogy eldöntsem a kérdést; a kétszárnyú ajtó ki-nyílt, s én követtem a férfit.

Három lépés után a földre vettem magam, és nem mozdultam. Az intar-ziás padlót a nemesi család címerét utánzó minták díszítették mindenütt. Az orromat éppen az egyik ilyen ábrához nyomtam; kétfejű griffmadár egy ket-tétört kard darabjait tartja karmaiban, a fejek egymás ellen fordulnak, közöt-tük tekervényes ákombákom; talán kulcs, talán pecsét. Mifelénk nem vala-mi sokat adnak a népek holmi címerolvasásra, hiszen ilyesmit nem is hasz-nálunk. Mégis megéreztem, hogy annak a cifra ábrának köszönhetem, hogy ott kell hasalnom egy toroni nemes előtt, és ha nem vigyázok, akkor azok a dühös madárfejek bizony az én hátsómba is belemarnak majd.

– Az obsor, akit látni óhajtottál, dicsőséges!A testőr szavai nélkül is éreztem, hogy a ház feje minket figyel. Először

az illata csiklandozta az orromat, nehéz parfümje megannyi csalóka képet csempészett a kobakomba: hímportól elnehezült fejű virágok bólogattak a szélben, idegen gyümölcsligetek hűsét éreztem az arcomon, sőt tengeri óriá-sok lomha táncát láttam a fagyos mélyben. Azután ruhasuhogás és ékszer-csilingelés: a nemes közelebb lépett. Amikor végül szavait kísérőmhöz in-tézte, meglepődtem; hangja inkább illett volna egy furmányos kalmárhoz, mint egy úrhatnám kyrhez.

– Jól szolgálsz, Shyergas. Hagyj magamra a gnómmal!– Uram, én felelek az életedért! – A férfi hangját értetlenség és felhábo-

rodás színezte. – Tisztelettel, nem tudhatjuk, hogy a külhoni mire képes!Ilhuar hófehér sarui megkerültek közben, tulajdonosuk hangja immár a

hátam mögül szólt.– Talán mégis többet tudok róla, mint te, Shyergas.– De ha az obsor.– Ha a rann mégis veszélyt jelentene házunkra, akkor majd elvégzed,

ami a feladatod. Addig azonban elég lesz, ha az ajtó előtt várakozol, pa-rancsnok. – Le mertem volna fogadni Berzebaal tíz ujjára, hogy a nemes ar-cán huncut mosoly terült el

Értettem végre, mi bosszantotta annyira a pietort. Nem csupán egy volt a sok közül, hanem első a sorban, a testőrök parancsnoka! Nem okozhatott neki túl nagy örömet, hogy ura egy magamfajta mellé osztotta be őt alkalmi foglárként. A férfi rosszkedvénél azonban jobban aggasztott, vajon nekem milyen szerepet szánt a famor a színjátékában. Még nem tudtam, minek kö-szönhettem kitüntető figyelmét, de szívesebben lettem volna egy azon sok-tucatnyi szolgája közül, akik soha nem kerülnek a színe elé.

123

Miután a testőr távozott, a saruk ismét előttem állapodtak meg.– Sherchia. Turest ettis' hitesti – mormolta a fullasztó illatfelhő tulajdo-

nosa, majd egyenesen hozzám intézte szavait. – Ahogy arra már magad is bizonyára rájöttél, igen fontos ügyről van szó. Megengedem, hogy felemel-kedj, rám nézz, és szólj hozzám, ha. kérdezlek.

Azután a kyr nagyon kacifántosra vette a figurát; valami versfélét regélt nekem egyfelől tiszteletről és kötelességről, másfelől kegyességről és le-ereszkedésről, majd újra és újra a tiszteletről és kötelességről. Bizonyára táncot is lejtett a versikéhez, legalábbis a ruhája suhogásából azt gyanítot-tam. Ahhoz el kellett telnie egy kis időnek, míg elmém felfogta szavai értel-mét. Vagy csupán ahhoz kellett bátorságot gyűjtenem, hogy valóban úgy te-gyek, ahogy a toroni mondta, és végre megnézzem őt magamnak. Lassan kászálódtam térdre, szívem a torkomban dobogott; akkor láttam először famort közvetlen közelről. Kétlem, hogy a világnak e korszakában akárme-lyik gnómnak valaha is volt hasonló látványban része. Na nem mintha di-csekedni támadt volna kedvem mindezzel.

Nem tudnám megmondani, mire számítottam, tán azt gondoltam, valami irtózatos, vagy éppen nem e világi szépség tárul majd elém a következő pil-lanatban. Ehelyett egy kyr állt előttem, kétségtelenül büszke tartású, hófehér sörényű, nemes arcélű férfi, fajtájának remek példánya, mégis csupán egy kyr; se nem isten, se nem démon. Egy nagymacska egykedvűségével tűrte álmélkodó tekintetemet. Szépen ívelt szájának szegletében a gunyoros mo-soly azt üzente, hogy élvezi a helyzetet. Tudta, hogy ő számomra rendkívüli szerzet, ugyanakkor ő is legalább annyira érdekesnek talált engem.

– Mi a neved, ram?– A gnóm nevek túl hosszúak mindenki más számára, ezért, tisztelettel,

szólíts csak Horaldnak, dicsőséges!– Mi a jelentése a szónak?Azon tétováztam, hogy mennyit mondjak el neki.– Nos, dicsőséges, tulajdonképpen ez nem a teljes nevem, mert mint

mondottam, az túl hosszú, és arra gondoltam, hogy ha csak egy részét ad-nám meg, az könnyebb lenne neked is, dicsőséges, és…

– Mi a jelentése, obsor?No, erre a fagyosságra már összekoccant a fogam. Gyorsan összeszed-

tem magam.– Akit Elhagyott A Szerencse, dicsőséges.A famor arcára ismét kiült az a talányos mosoly.– Igen találó a te helyzetedben.Jobbnak láttam hallgatni, és nem nézni újra a toroni szemébe.

124

– Honnan származol?– A Zedur-hegység környékéről, dicsőséges.Pillanatnyi csend. Tán azon tűnődött, hol lehet az általam említett hely.– Messzire vetődtél onnan. Mi vett rá, hogy útra kelj?Akaratlanul ugyan, de ismét ráemeltem a tekintetem; azt hittem, gúnyo-

lódik velem.– Uram – nyögtem fel –, te is tudod, fogolyként érkeztem Toronba. Nem

állt szándékomban ilyen messze jönni.– De csak nem az otthonodban estél fogságba?– Dehogy… dicsőséges! – Már vigyáztam, hogy tiszteletteljes hangnem-

ben folytassam a mondókámat, azonban még így is jól megszenvedtem, míg sikerült rövidre nyesnem. – Az úgy volt, hogy egyik nap már szinte befejez-tem egy… várjunk csak, minek is hívnád azt a nyelveden, uram? Szóval, már majdnem elkészültem egy nagyon fontos… mondjuk úgy, találmá-nyommal, de valami hiányzott belőle, egy apró alkatrész, vagy csupán egy merész gondolat, nem is tudom, hiszen azelőtt soha senki nem alkotott ha-sonlót, így hát persze azt sem tudhattam, mit keresek. Mindenestre volt ott valami. Valami, amit nem találtam sem hegyek gyomrában, sem erdők mé-lyén. Mondom is magamnak: „ejnye, Horald, hát ha nem itt, majd másutt…”

– A lényeget, obsor!– Bocsáss meg, dicsőséges! Tehát nagy nehezen arra adtam a fejem,

hogy vándornak állok, nyelem az út porát, taposom a sarat, és meglelem va-lahol azt a hiányzó, titokzatos dolgot, ami a találmányom befejezéséhez kell. Teltek-múltak a hónapok, bebarangoltam távoli tájakat és már jó nyo-mon jártam, éreztem, hogy egyre közelebb kerülök a célomhoz, amikor is azon kaptam magam, hogy haramiák karmába kerültem. – Nagyot sóhajtot-tam. – Hiába, túl messzire kóboroltam! Annak ellenére, hogy szabad gnóm voltam világéletemben, szégyenszemre szolgaként adtak-vettek, míg végül a te házadba kerültem, dicsőséges.

A famor aprót bólintott, és végigsimított ibolyaszín dreggisén.– Ki akarna obsor lenni, ha navor vagy sedular is lehetne? Mégis, sze-

mély szerint én nem bánóm, hogy itt vagy, r’ann. Ha ti gnómok valóban olyan ezermesterek vagytok, mint amilyennek egyes legendák leírnak ben-neteket, akkor megérted az áradat! Ritkán fizetek egy obsorért testsúlyával megegyező súlyú ezüstöt.

Összeszorult a szívem a toroni szavai hallatán. Éreztem, hogy bajban va-gyok.

– Nem tudom, mit kívánsz tőlem, dicsőséges, de remélem, nem okozok majd csalódást!

125

Az Anwyl'niarr Ház urának válaszában nem volt cseppnyi fenyegetés sem, mégis kirázott tőle a hideg.

– A te érdekedben, én is Ugyanazt remélem, rann!

* * *

Aznap éjjel igencsak megdolgoztattam az elmém mindenféle ostoba álommal. Nem volt mit csodálkozni a dolgon, lévén, hogy a famor előzőleg teletömte a fejem habókos családi mesékkel, legendákkal egy nem nyíló aj-tóról és a mögötte terpeszkedő homályról. Beszélt hosszan, magam is meg-lepődtem, hirtelen milyen szószátyár lett egy Nemes Ház ura egy obsor je-lenlétében. Nyilvánvaló oka volt rá azonban: el kellett látnia némi tudás-maggal, mielőtt nekiveselkednék a zárnak, azonban nem áltattam magam, hogy a körítés igaz lett volna. Éreztem, hogy hazudott nekem, mivel a mon-dókája nem működött. Márpedig ha én valamit készítek, az építés folyamata közben elmondom a leendő szerkezetnek, hogyan fog minden apró rész ösz-szeállni egésszé, és hogyan fogja az az egész végezni a dolgát. S az úgy is van végül. Legalábbis többnyire.

A problémát csupán azt jelentette, hogy a kyr története nem mozdított volna meg semmit, nemhogy egy masinában, de még a kobakomban sem. Ez azonban nem teljesen az ő hibája volt; úgy vélem, egy emberrel szemben nem kellett volna fiaskótól tartania. Azonban ő egy gnómhoz intézte szava-it, így nem sokra ment hazugsággal. Mi, gnómok a fejünkben és a nyel-vünkben hordozzuk szinte mindennek a működési leírását. Egész egyszerű-en a famor meséje az ajtóról hibádzott.

Efféle gondolatok űzték egymást a koponyámban, mielőtt álomba szen-derültem. Aztán pedig, úgy mondanám, öntudatlanul kiigazítottam a toroni történetét a magam ízlése szerint. Még mindig volt egy-két hézag itt-ott, azonban szó se róla, úgy már működőképessé vált a mese. Viszont egyálta-lán nem örvendtem annak, amire szendergés közben leltem. Annyira nem, hogy fel is riadtam, s utána már hiába próbáltam ismét elszundítani. No de ott volt nekem Durg; ki mással oszthattam volna meg gondom-bajom? Tet-tem egy próbát, hátha ő is fent van.

– Durg, alszol?Nem jött válasz. Hangosabban megismételtem. A biztonság kedvéért

meg is böktem az oldalát. –Durg! Alszol?– Mi a…? Juj, az ajtó!Megnyugodtam; Durg sem aludt immár. Halkabbra fogtam a szavam.

126

– Jól van, jól van, csak rosszat álmodtál. Csendesedj, hékás! Még felve-red nekem a toroniakat.

– Horald, hogy lehetsz ilyen önző? – Durg nem volt valami jókedvű. En-gem próbált kifigurázni. – „Még felvered nekem a toroniakat” És az nem baj, hogy te meg engem keltettél fél? Tán még éjközép sem múlt el! Mit akarsz?

Valahol igaza volt a barátomnak, úgyhogy eldöntöttem, nem leszek hoz-zá túl szigorú.

– Elég legyen már a siránkozásból, Durg, nézze meg a gnóm! Azt azért mégsem állíthatod, hogy a legédesebb álmodból riadtál fel. Mert én ezt an-nak nem nevezném, barátocskám, nem ám! Bizony hogy felriadtál! Inkább megköszönhetnéd, hogy véget vetettem a rémálmodnak!

Durg felült mellettem az ágyban és megdörzsölte a homlokát.– Beszéltem valamit? Emlékszem már; az a dögvészes ajtó meg a toroni

fenevadak! – Megrázkódott. – És te még segíteni akarsz nekik!Felkönyököltem és megragadtam az ingét.– Ne kezdjük újra a civakodást! Inkább az álmodról mesélj! Mert, hiszed

vagy nem, nekem sem telt nyugodtan az éjszakám ez idáig.Azonban úgy tűnt, Durgot csak az alvás érdekli. Eltartott egy darabig,

amíg rávettem, hogy mondjon el mindent. Végül – hosszú rimánkodás után – ráállt a dologra. Visszafeküdt, az én takarómba csavarta magát, és hátat fordított nekem, de végre beszélt.

– Hát annyit mondhatok, barátocskám, hogy ez a család, az Anwyl'niarr Ház, jó régi família. Több száz, tudja Berzebaal, több ezer éve gyilkolász-nak meg bálozgatnak felváltva; itt a fenevadak között mindkettőnek szinte ugyanakkora a becsülete,

– Hagyd most a „toroni fenevadakról” szóló meséidet, inkább arról be-szélj, hogy mit láttál még!

Durg nagyot sóhajtott.– Minden az ikrekkel kezdődött. Lychíin és Corthíin, a két fiútestvér. De

hogy név szerint melyik jött előbb világra, az nem volt az álmomba beleír-va.

– Corthíin volt az, a nyomorék kisded – vettem át a szót Durgtól. – Gyö-nyörű újszülött, azonban béna testtel. Ellenben Lychíin duzzadt az erőtől. Mégis, valami mindenkit taszított benne.

Durg felém fordult az ágyban.– Már hogy taszítana egy csecsemő bárkit is? Amúgy meg ha te is láttad

az álmot, mi végre mesélteted el velem? Hát nem elég az, hogy szendergés közben megkínoztak minket azok a képek? Minek ismét felidézni mindet?

127

– Tán nem is akaródzik tudnom, hogy mitől viszolyogtató egy kisded – emeltem fel a kezem védekezően –, de elhiheted, barátocskám, hogy nem költöttem semmit ahhoz, amit álom közben láttam. Ami meg kettőnket illet, jobb lesz, ha közösen rakjuk helyre a történet minden apró darabját, hátha új titkokra derül fény.

– Felőlem – vont vállat Durg, és visszafordult a másik oldalára. – Mivel folytassam? Láttam, ahogy a ház vajákosai egymással civódnak azon, hogy melyik fivér jogosult az örökösi címre. Az egyik szerint az erős másodszü-löttet illetett minden jog, más azt hozta fel, hogy a béna fiú az igazi elsőszü-lött, a bénasága tán az istenük valamilyen különös kegye – érted te ezt, Ho-rald? –, és a másodszülött jövőjében csak a ház romlását látják. Végül az apa, Hyurdal döntése zárta le a vitát és indította el a családi viszálykodást: az egészséges gyermeket választotta örököséül, nyomorék bátyját pedig az egyik randa istenük szolgálatára szánta, mondván, hogy ha a fiú testi nyo-mora isteni jel, akkor ő nem bánja, ha majd szegény kölyök azt a szörnyet szolgálja, ha felcseperedik.

A komor história ellenére is elvigyorodtam egy pillanatra a sötétben.– No látod, hogy igaza volt Horald mesternek, amikor azt javasolta,

hogy illesszük össze a részleteket. Mert nekem erről nem volt tudomásom. Amit én láttam, hogy az. anya, Ianara messzire menekül a fővárosból Cort-híinnal, az elsőszülöttel, mivel nem akarta, hogy a fia annak a rémséges is-tennek a szolgájává váljék. Itt telepedett le, Mykosban, és az Anwyl'niarr Háznak ebben a palotájában élt elvonultan mindentől. Nem vágyott másra, csak arra, hogy békében felnevelhesse a fiát.

Durg izgatottan felült az ágyban.– Még a végén megkönnyezed azt az asszonyt, hékás! Ne felejtsd el,

hogy azt is megfogadta, kerül, amibe kerül, meggyógyíttatja a fiát és vissza-szerzi megérdemelt jussát! Azért váltott pártfogót is! Elfordult a szörnyeteg istentől, és egy elfeledett istennőhöz könyörgött naphosszat. Egyfolytában ahhoz a ,;homályban rejtezőhöz” imádkozott, hogy gyógyítsa meg a fiát!

– Hát nem sajnálta a hangját, ha ájtatosságra került a sor, az már bizo-nyos – vakartam meg a kobakomat. – Nekem sem ellenségem a beszéd, de azért csodálom, hogy annak az asszonynak nem törte fel a száját a sok ima!

– Ahhoz képest,'hogy a kyrek nyelve nem olyan régi jó, kipróbált nyelv, mint a miénk, Ianara rengeteg könyörgésének meglett a hatása, mire a fiú megélt vagy tizenöt tavaszt.

– Azaz meglett volna – emeltem fel az ujjamat –, ha nem kezdik végül egymást is gyilkolászni.

– Te is azt álmodtad, amit én? – Durg egészen odanyomta az orrát az enyémhez. – Az a rengeteg vérontás!

128

Hogy mennyi emberéletet – és mennyi halált – lehet venni aranyért eb-ben az országban! Jaj, hová kerültünk, Horald!

Ha nem akartam, hogy Durg ismét siránkozni kezdjen, tovább kellett rá-gódnom a borzasztó részleteken.

– Na és azok a vajákosok? Nem csak a kardforgatóktól kellett tartania Ianarának, hanem a varázslatoktól is. Talán azért is kezdte átépíteni a palota szívét:

Durgot másféle izgalomba hozták szavaim, már nem is gondolt a családi háborúskodásra.

– Na igen, syrcum Ügyesen megszerkesztették azt az építményt, nem igaz?

– És én reggel a saját szememmel is látni fogom!A barátom szélesen elvigyorodott, aztán lehervadt az arcáról a mosoly.– Nem lesz abban semmi vigasság, te, Horald! Azért mégy oda, hogy ki-

nyisd nekik azt a dögvészes ajtót!Már nekem sem volt vigadhatnékom. Nem akaródzott folytatni az elbe-

szélést, de Durgnak sem. Így hát egymásnak adogattuk a végszót.– No igen… Hm… Az ajtó.– Ami mögé Ianara menekítette Corthíint…– Mielőtt Hyurdal és Lychíin átvágták magukat az asszony utolsó védel-

mi vonalán.– És mielőtt Lychíin saját kezűleg ölte meg az anyját… – Hujjuj! És az a

borzasztó átok, Durg!– Ianara átka az Anwyl'niarrokra…– Hogy azután minden csecsemő halva szülessen a házban…– Hacsak az apa az ajtó előtt fel nem áldozza magát, mielőtt a gyermeke

megszületik… Brrr!– És ember vagy kyr nem képes a kapu feltárására…Durg erősen megkapaszkodott a karomban.– Horald, te elhiszed, hogy az átok majd valóban megtörik, ha az ajtó

feltárul, és Corthíin épen és egészségesen visszatér?– Honnan tudhatnám? Legalább is ezek voltak Ianara utolsó szavai, mi-

előtt meghalt.– De hát honnan térne vissza a fia? Hová menekült el? És hogyan is jön-

ne vissza? Hiszen már századok múltak el azóta! És ki tudja, hogy hová ve-zet az az ajtó?

Megborzongtam, már nem először a beszélgetésünk során.– Senki, Durg, senki. Nem is ajtó az talán, inkább pecsét.– S te feltöröd azt a pecsétet!

129

Szomorúan lógattam az orrom.– Ha menekülni akarunk, meg kell tennem. Hát nem fura? Az Anwyl'-

niarrok az évszázadok alatt elvesztették minden korábbi dicsőségüket a vi-szály, majd az átok miatt, ezért a rontás elől futnának, mi pedig előlük… Na de aludjunk végre, holnap szükségem lesz az erőmre.

Azonban mindketten csak sóhajtoztunk és forgolódtunk az ágyban soká-ig, míg végül a hajnal derengése megnyugtatta a lelkünket annyira, hogy is-mét mertünk álmodni.

Reggel nemigen akaródzott személyesen megvizsgálnom az ajtót. Már bántam, hogy annyit járattam az eszem a famor történetén, és hogy minden-áron ki kellett javítanom a história hibádzó részéit. Már csak azzal vigasz-talhattam magam, hogy talán nem az igazság tárult elém alvás közben, eset-leg zaklatott elmém is hozzátehetett ezt-azt magától, de még ez sem derített jobb kedvre. Tudtam, hogy most már minden rész illeszkedik, és működik is. Miközben a testőrkapitány után kullogtam, azt kívántam, bárcsak a kyr jobban megszerkesztette volna a maga mondókáját.

Az ajtó különbözött attól, amit az álmomban láttam. Sokkal jobban meg-viselte az idő, és bizony a kinyitására tett kísérletek; nem volt gnómszemek-nek való látvány, az biztos. Körülötte a fal megrongálódott, kisebb kődara-bok ki is hullottak, azonban sehol nem látszott egyetlen igazán mély lyuk sem. Bárhogy is próbálták áttörni a falat, így kerülve meg a zár kinyitásának problémáját, nem jártak sikerrel. Maga az ajtó még több hiábavaló próbál-kozás hegeit viselte magán. Horpadások, karcolások, korom mindenütt. Még karmok, sőt harapások nyomát is felfedeztem! Az Anwyl'niarrok két-ségkívül megtettek mindent. Abba viszont nem akaródzott belegondolnom, miféle teremtmény szánthat olyan mély árkokat a mágiával lepecsételt bejá-ratra.

Viszont igencsak meresztenem kellett a szememet az apró részletek vé-gett; a mindent beborító fekete és sötétbarna foltok igazán megnehezítették az alapos vizsgálódást. Most értettem csak meg, milyen kegyetlen volt an-nak az asszonynak az átka. A família férfitagjai végül mindig kénytelenek voltak saját vérüket gyógyírként felajánlani az ajtón ütött sebekre. Arról nem beszélve, hogy bármennyire kétségbeesetten is igyekeztek megakadá-lyozni családjuk kihalását, csupán az átkot örökítették át nemzedékről nem-zedékre önként vállalt halálukkal.

– Nos?A famor keresztbe font karral, fejét féloldalasan tartva, látszólag egyked-

vűen figyelt. Tudtam én, hogy akármennyire is leplezi, ha van szíve, hát ak-kor az most a torkában dobog. Ujjaimmal óvatosan végigcirógattam a hege-ket az ősöreg felületen.

130

A fülemet is odatartottam, azonban nem hallottam a működő gépezetek gnómok számára oly kedves duruzsolását. Csak hideg, sötétség és halál üzent némán a túloldalról.

– Nos?Láttam a kyren, hogy szinte viszket a türelmetlenségtől. Nem akartam

tovább várakoztatni. Bólintottam.– Az ajtó fel fog tárulni, óhajod szerint, dicsőséges. Négy hetet kérek,

hogy teljesíthessem akaratod.A toroni habozott. Mellette a testőrparancsnok félreértette hallgatását, és

a kardja után nyúlt. Mozdulatát urának válasza akasztotta meg.– Hármat kapsz.A földig hajoltam, hogy elrejtsem mosolyomat. Az pont egy héttel több,

mint amennyi időre valójában szükségem volt.

* * *

Később, mikor a nap eseményeit diskuráltuk a kamrában, Durg tovább nyüstölt.

– Belementél? Beleegyeztél, hogy segítesz a toroninak? Hát végleg el-ment minden sütnivalód, komám?

Kedvem támadt volna jól megragadni zekéjét, és megrázni, hogy észhez térjen.

– Szerintem neked hullott ki egy fogaskerék a sok közül, hékás! Toron-ban vagyunk szolgasorba vetve! Ha nem teszed azt, amit mondanak, akkor aztán gyorsan véget ér a mulatság! Azt hiszed, mondhattam nemet?

Durg hátat fordított nekem, és hosszú, fürge ujjaival a falon dobolt.– Tehát kinyitod neki az ajtót.– Talán.Megfordult, és rám villantotta sötétbarna szemét.– Mit értesz az alatt, hogy talán? Hát akkor most Horald és Durg rab-

szolgák, és engedelmeskednek minden parancsnak, vagy szabad gnómok, akiknek holmi embernépek nem parancsolnak?

– A kyr az kyr, nem ember, Durg! – emeltem fel az ujjam. – Azonban ez nem fog változtatni a tervünkön semmit. Igen, jelenleg a famor kezében va-gyunk, és engedelmeskednünk kell neki, de azért tehetjük ezt úgy, hogy közben megváltsuk a szabadságunkat!

– Azt hiszed, hogy elenged?Egy fejrázással válaszoltam.

131

– Dehogy! Azonnal megöletne, amint végzek a zárral.– Akkor?– Az ajtó feltárul, mi pedig huss… – a kezemmel mutattam, mi fog ve-

lünk történni – elzakatolunk szépen!– Remélem, nem csak a gépezetekhez értesz, hanem a varázsláshoz is!

Ugye még emlékszel, hogy miután idekerültünk, a kyrnek az a hullaképű vajákosa az elmémre helyezett valami mágikus billogot? Ha szökni próbá-lok, végez velem a rontás, azonnal elégeti a velőm!

Elgondolkozva figyeltem Durg hadonászását. Ritkás, seszínű haja lá-gyan repkedett alacsony homloka körül, nagy, szürke szemei ide-oda jártak, orrcimpája izgatottan remegett. Az arca akárcsak a sajátom. Ha nem lenne az izgága természete, még testvéremnek is mondhatnám. De akár testvér, akár nem, nyilvánvalóan nem hagyhatom őt kulimászban;

– Nyugodj meg, Durg koma, ha eljön az idő, mindkettten távozunk. Akár kyr, akár ember, egy gnóm eszén nem járnak túl. Sem szemük, sem értel-mük nincs ahhoz, hogy észrevegyék, ami az orruk előtt történik. Építek én nekik olyan zárat, de olyat! – Elégedetten dörzsöltem össze a kezeimet. – Az én szerkezetem egészen hazáig visz minket!

Durg szemében felismerés villant.– Ha azt tényleg megalkotod, akkor jogosan hívhatod magad Horald

mesternek! Mi a neve a masinának?– Gnomeounculus.– Horald, hisz az a Nagy Mű! A Gnóm Által Teremtett Gnóm! Ez még

senkinek sem sikerült!Széles vigyor terült el az arcomon.– Tudom, de éppen ez az! Összeállt a kobakomban minden; az egész ké-

pe, az alkatrészek és a szükséges szavak; minden itt van benn – kocogtattam meg a homlokom. – Nem is tudom, tán csak a veszély közelsége teszi, vagy tán Berzebaal nem akarja, hogy végleg toroniak martaléka legyünk.

A barátom alig jutott szóhoz.– Ha ez valóban sikerül…A vigyorom egyre csak nőtt.– Megmondtam, pajtikám: elzakatolunk!

* * *

132

A következő hetekben minden ébren töltött órámat az ajtó mellett töltöt-tem. Nemhogy a Durggal való vesződésre, de még szundikálásra sem jutott sok idő; nem csak a famort, de engem is izgatott a zár rejtélye.

A toroni nemes az első néhány napon mellettem maradt, egy kevés ideig figyelve munkámat, azonban, ahogy előre sejtettem, rövidesen megunta fo-lyamatos, halk motyogásomat és a különféle szerszámokkal való vesződése-met, és Shyergas felügyeletére bízott. A testőrparancsnok lelkesedés nélkül, de becsületesen tett újra eleget a foglári teendőknek. Azt hiszem, akármeny-nyire is olyan volt, mint egy hűséges kutya, végül szóvá tette volna ellenve-tését, ha a kyr előzőleg meg nem győzi, hogy jelenleg én vagyok a legfonto-sabb őrizni való a palotában, és arra is gondolni kell, ha esetleg korábban feltárul az ajtó. Az esetben pedig, mondta Ilhuar Anwyl'niarr, a legjobb fegyverforgatóját akarja a helyszínen tudni, és az Shyergas. A testőr fejet hajtott ura érvei és óhaja előtt, így akaratlanul is közelebb segített a mene-küléshez.

Tudtam, hogy a velem töltött idő alatt meg fog változni; keményen kel-lett dolgoznom, így nem hajbókolhattam neki állandóan, ő meg nem játsz-hatta folyton a sértődött páva szerepét. Nyilvánvaló volt, hogy néha rá kell pillantanom, netán még szólni is hozzá, ha engedélyezi. A tudományom és ügyességem pedig előbb-utóbb elismerést fog kiváltani belőle, legalábbis ebben bíztam, erre építettem a tervem.

Először akkor változott meg valami a tekintetében, amikor tisztelettudó-an térdre ereszkedve felé nyújtottam a zár kinyitásához szükséges felszere-lés hosszú listáját. Igazság szerint azt a változást sötét gyanúnak nevezném. A gyanakvás akkor hatalmasodott el rajta igazán, miután elkezdték szállíta-ni az alapanyagokat és eszközöket, és a napok múltával is egyre csak érkez-tek a helyi műhelyekben átalakított vagy éppen újonnan készített alkatré-szek. Lassan már mozdulni is alig lehetett a kamrában.

A kardját a torkomnak szegezve parancsolt megálljt a munkámban. Nem mozdultam és egy mukkot sem szóltam, de az acél hidege roppant kellemet-lenül csiklandozta a gigámat. Végtelenségnek tűnő idő után megérkezett a kyr. Egy pillantással felmérte a helyzetet. Gyanítottam én, hogy a testőr va-lamiféle mentális kapcsolatban lehet vele; valószínűleg ily módon riasztotta közvetlenül az urát, aki már idefelé jövet értesülhetett minden fontos rész-letről.

– Mi ez?A famor az eddigi munkámat nézte, amely a fekete ajtó mellett kezdett

magasodni, és alakot nyerni. Tudtam, hogy számukra idegen ez a forma, így jótékonyan elrejtett a szemük elől minden, gnómok számára árulkodó jelet a másik művemről.

133

– Dicsőséges – feleltem azonnal szemlesütve –, mint az előtted is nyil-vánvaló, az ajtót mágia forrasztja le, mozgó részek nem találhatóak benne, nincs itt semmi olyasmi, amihez az én tudományom elegendő lenne.

Egyedül annyit tehetek, hogy építek egy zárat az ajtó köré, ami majd fi-noman illeszkedik hozzá, és végül megnyitja.

– Egy új zárat építesz, hogy kinyisd a kaput?– Igen, dicsőséges.A kyr tekintete ismét végigsiklott a szerszámok, fogaskerekek, tenge-

lyek, csappantyúk, nehezékek és csavarok egyre növekvő tengerén.– Hogy állsz a munkával?– A szerkezet alapjai már állnak, dicsőséges.– Még csak az alapok?Jobbnak láttam hallgatni, míg a famor összevont szemöldökkel vizslatta

az építményt,– Hisz ez hatalmas gépezet lesz, tán betölti majd az egész szobát!– Bocsáss meg, dicsőséges – hajoltam még mélyebbre –, azt nem ígérhe-

tem, hogy a zár apró lesz. Azt viszont vállaltam, hogy három hét múlva nyitni fogja az ajtót.

A kyr még egyszer alaposan szemügyre vett mindent, majd távoztában odavetette nekem.

– Már csak egy heted és hat napod van, rann. Mykos fémműveseinek egynegyede csak neked dolgozik, hogy ellásson alkatrészekkel, remélem, nem hiába.

* * *

Munka közben egy pillanatra sem hagytam abba a beszédet a magam nyelvén. Persze először alaposan el kellett magyaráznom a kyrnek és a test-őrének, hogy anélkül egyszerűen nem tudok dolgozni. Ami másoknak a pa-pírra vetett rajz, az nekünk gnómoknak az épülő művünkhöz intézett be-széd. Azt természetesen nem kötöttem az orrukra, hogy nem csupán a terve-zés igényelte a folyamatos gnómszót, hanem maga a szerkezet működtetése is. Nem is tudtam volna elképzelni másképpen: aprólékosan elmondtam a legapróbb csavarnak is, hová kerül és milyen feladata lesz a gépezet egészé-ben, arról is meséltem nekik, miként fog kinézni a művem, hogyan fog élet-re kelni, és meddig marad működőképes. És mivel hosszú útra készültem, sokáig ki kellett tartania, ezért hosszan beszéltem hozzá.

134

Nyilván a testőr semmit nem értett az egészből. Először még néhányszor idegesen rám pirított, hogy ugyan azonnal áruljam el, mit mondtam az előbb, de amikor megtettem, csak bőszen legyintett a sok „a szép kis csap-pantyú most itt marad, és nem mozdul, hacsak az az ügyes tengely nem kez-di el serényen forgatni” és társai hallatán.

A második hét vége felé adta be a derekát. Már azelőtt is megtörtént, hogy odavetett egy-két kérdést, azt tudakolva, ezt vagy azt hogy készítet-tem, aztán amikor a választ megkapta, érdeklődve és sokkal csendesebben újra kérdezett. Sőt, néhány napja már a nevemen szólított. Azonban most először szólt hozzám gyermeki bámulattal. Úgy, mint egyik ember a másik-hoz. Na jó, mint egyik ember a másik gnómhoz.

Az késztette ilyen ámulatra, hogy a szerkezetem – akkor már betöltve a hálókamra nagyobb részét – megmozdult. Rugók feszültek, fogaskerekek kapcsolódtak egymásba, tengelyek fordultak el, s az építményem szíve halk dohogással életre kelt.

Shyergas először kardot rántva ugrott közelebb, majd látván, hogy a gé-pezet ütemes duruzsolásán kívül más változás nem történt, eltette kardját és tágra nyílt szemmel rám nézett.

– Elkészült, Horald?A zár apró réseken, hasadékokon keresztül csatlakozott finom fémka-

csokkal az ajtóhoz és a körülötte álló falhoz. Amikor az első fogaskerekek megmozdultak, valójában kipróbáltam a működését, és akár azon nyomban használhattam volna – de még nem tettem.

– Nos – tettetett fáradtsággal megtöröltem homlokom, majd halványan rámosolyogtam –, nem, de hamarosan, Shyergas úr. A zár elkezdett dolgoz-ni önmagán, öt nap múlva feltárul az ajtó. Addig nekem is tovább kell szer-keszthetnem ezt-azt, és kiigazítani a kisebb hiányosságokat.

A testőrt annyira lekötötte a mozgó részek látványa, hogy még azért is elfelejtett rendre utasítani, hogy egyenesen belenéztem a szemébe.

– Hm. Úgy tűnik, mintha kész lenne – simított végig az állán.– Te is tudod, uram – hajoltam meg könnyedén –, hogy a látszat néha

csal.– Igen, a látszat. – A pietor tekintete leltárba szedte a szoba maradék ré-

szében heverő, még beépítésre váró álló alkatrészek garmadáját, aztán ismét az ajtót fürkészte, majd engem. – Mondd csak, Horald, szoktál te álmodban beszélni?

– Tudtommal nem, uram. De miért?– Csak azon gondolkodom, amit a látszatról mondtál.Összeszorult szívvel tértem vissza a munkához, és igyekeztem nem gon-

dolni arra, hogy lehet, Durg most tényleg benne van a kulimászban.135

* * *

Aznap este Durgnak és nekem sietősen kellett volna dűlőre jutnunk min-den fennmaradó kérdésben, azonban Durg ismét megnehezítette a dolgun-kat.

– Attól tartok, Durg komám, Shyergas sejt valamit.A barátom szokásos izgágaságával hadonászott előttem.– Naná, hogy sejt valamit! Elvégre nem bolond, még ha ember is! És

nem is útszéli haramia, mint azok a gazok, akik rabszolgává tettek minket Toronban. Ez egy testőrparancsnok! Van szeme mindenhez, különben már rég kibökte volna neki valaki!

– Az ostoba tréfáidon majd akkor nevetek, ha már újra otthon vagyunk. Különben meg Shyergas igenis jól kombinál, nem is vártam volna ezt egy embertől. Tán még a masinákhoz is lenne ügyessége, ha valaki tanítaná…

– Ő, tehát ő már Shyergas neked, nem a „toroni”, vagy a „testőr”. És kü-lönben is, mit törődsz te az ő tanítgatásával?

– Csak azt mondtam, hogy… – lemondóan legyintettem. – Inkább arról kellene diskurálnunk, hogy mikor nyissam ki az ajtót.

Durg végre komolyan fülelte minden szavamat. –Az attól függ. Hogy áll a Gnomeounculusunk?

– Úgy érted az én Gnomeounculusom? Kész.– És az a dögvészes ajtó?– Mármint a zár? Igazából az is készen áll. Azonban füllentenem kellett

egy kicsinkét. Azt mondtam Shyergasnak, hogy még öt nap van hátra. Tud-hatod, nem szívesen tettem, csupán önvédelemből. Ha bízhattam volna a gazdájában, akkor nem kellene annyit furmányoskodnom. Viszont a kyrre hagyni a sorsunkat botorság lenne. Ha azt ajtó feltárulna, és én…

– Mi… – vetette közbe azonnal Durg.– Szóval, mi nem készülnénk egy kis meglepetéssel a toroniak számára

is, akkor aztán gyorsan végünk lenne. Mi már nem építenénk újabb gépeket azután, arra Berzebaal a tanúm!

– Tehát?Durg akadékoskodása lassan kezdett kihozni a béketűrésemből.– Tehát, tehát…! A kapu fel fog tárulni! Miután megemlítettem a Shyer-

gasnak az öt napot, a famor azonnal a kamrába rendelt még három pietort. De nem bánom, hiszen csak segíteni akarok nekik.

– Mi közünk nekünk ezekhez a…– …”toroni fenevadakhoz”? – Közel húztam Durgot, hogy jól halljon

minden szót. – Semmi közünk hozzájuk, de ez alatt a két hét alatt azért ki-136

fundáltam egyet s mást ott az ajtó mellett, komám. Mert csend és csend kö-zött is van ám különbség! És az a csend beszélt hozzám, megneszeltem a rejtélyt, tudom már, hogy mi van a másik oldalon! A mögötte lévő járat nem vezet ám messzire, csak le a mélybe és a homályba. Emlékszel még Ianará-ra és Corthíinra?

– Bárcsak elfelejthetném őket! – rázkódott össze Durg. – Az asszony nem menekítette el a fiát, csupán arra az istennőre bízta,

akit a „homályban lakozónak” neveztek. Az istennő még gyenge volt, ezért nem tudta volna helyrepofozni tüstént a fiút, de valahogy életben tartotta, és a sötétben gyógyítgatta a praktikáival, Ezért kellett az ajtó, és ezért az átok! És persze hogy hiába nyitogatták a nem létező zárat a kyrek évszázadokon át, mert a kapu nem akart megnyílni! De most már Corthíin készen áll a bosszúra a másik oldalon, és az ajtó engedni fog az én záramnak.

Durg valóban meglepettnek tűnt.– Azt hittem, hogy rajtad amúgy sem fogott volna ki! Hát nem a mi süt-

nivalónk nyitja meg?Elgondolkodva eresztettem el Durg zekéjét. –Arra bizony nem fogadnék

egy ócska fogaskerékbe sem!– A lényeg az, hogy mi eliszkolunk innen, mire végzel a zárral! A toroni

fenevadak miatt meg ne fájjon a kobakod!– Nem úgy van az, Durg! Éppen azért, mert mi gnómok vagyunk s nem

fenevadak, nem kívánhatjuk senki halálát!– De nem is mi leszünk azok, akik a vesztüket okozzák!Megcsóváltam a fejem.– Mégis, sajnálnám, ha ez a Shyergas ott veszne. Egész jókat diskurál-

tunk mindenféléről. Nem is hinnéd, őt például…Durg felháborodottan kérte számon rajtam az előző vallomást.– Diskuráltatok?!– Igen, mert egy idő után ő is elvégezte a shrerchiát velem, és…– És attól, hogy az veled sbrerchiázik, te már….– Senki sem shrerchiázott senkivel! – Javítottam ki ingerülten. .– Meg-

engedte nekem, hogy egyenrangúként szóljak hozzá, és amint azt már mondtam; igen jó szeme van a masinákhoz és szerkezetekhez. Nagyon fi-gyelmesen hallgatott, amikor arról beszéltem, hogyan tudnám a palota leg-belső, titkos védműveit még hatékonyabbá tenni.

– Á, szóval ezért! A toroni figyelmesen hallgatott rád, és ez nyilvánvaló-an dagasztotta Horald mester mellét!

– Elég, alvás! Holnap eljön a nagy nap!

137

A munkával töltött hosszú nap után nem akaródzott tovább vitatkozni, és egy hatalmas ásítással berekesztettem minden további szócséplést kettőnk között.

* * *

Az ajtót másnap valóban felnyitottam. Nem szóltam nekik arról, hogy mit fogok tenni, nem is akartam, hogy gyanút fogjanak. Úgy tűnt, mintha csupán egy újabb csavart húztam volna meg, azonban a következő pillanat-ban felerősödött a szerkezet dohogása, és a hatalmas gépezet legtávolabbi pontjain különféle karok, emelők és ellensúlyok keltek életre. Kerekek for-dultak el, kapcsok nyíltak meg, rudak csúsztak odébb. A testőrök, már kard-dal a kezükben, még ezek bámulásával voltak elfoglalva, mikor a szerkezet mélyén megmozdult az évszázadok óta lezárt ajtó, és jéghideg sötétséget ásított a hálókamrára.

A pietorok szemvillanásnyi döbbenetét használtam ki, hogy magam is el-tűnjek a fogaskerék-rengetegben. Mire utánam vetették magukat, már elkés-tek, ott ültem a zárban elrejtett másik szerkezet, a Gnomeounculus belsejé-ben. Önjáró, mindenféle alkatrészekből szerkesztett, vértekkel ellátott mes-terséges fémgnóm volt, azonban egy jól megtermett ember méretében. Én mozgattam az egészet a közepéből, hevederekkel és szíjakkal rögzített he-lyemről. A gépezetet mozdulataimmal, csapokkal és karokkal irányítottam. Penge vagy nyíl el nem érhetett ott belül, arról a vértezet gondoskodott. Má-gia sem árthatott neki, mivel a szavaim által kelt életre, gnómszavak által, melyek ősibbek és hatalmasabbak bármely emberi varázslatnál.

A toroniakat látszólag egyenlő mértékben zavarta meg eltűnésem és a bejárat mögötti homály feltárulása. Idegesen kapkodva fejüket próbálták egyszerre biztosítani a már nyitott ajtót és felfedezni engem a mozgó alkat-részek között. Még vártam néhány szívdobbanásig, amíg feltűnt Ilhuar dí-szes csatavértben, nyomában további testőrökkel. Utóbbiak már nem fértek a hálókamrába, így az uruk mögött, a folyosón vártak mindenre készen.

– Az ajtó, az ajtót figyeljétek, onnan jön majd! – A famor mágiától átita-tott hangja keményen dörrent a falak között. Éreztem, hogy harci öltözete okozta megnövekedett erejét, és jóllehet nem árthatott az én önjáró vértem-nek, jobbnak láttam tovább várakozni.

Nem kellett sokáig rejteznem, mert egyszer csak olyan bömbölés érke-zett a fagyos sötétségből, hogy beleremegett az egész palota. A testőrök sze-me elkerekedett az irtózattól. Ami vagy aki ott volt bebörtönözve az élette-len feketeségben évszázadokig, most az élők világára tört. Eljött az alkal-

138

mas pillanat; én jelentettem a kisebb veszélyt, mindenki csupán a mélyből jövő rettenettel való találkozást próbálta túlélni. Elcsavartam egy csapot, és hátrahúztam egy kart a gépezet belsejében: a Gnomeounculus kiegyenese-dett és kilépett a hatalmas zárszerkezet álcájából.

– Hagyjátok a gnómot, a kapura figyeljetek! Shyergas, tiéd a gnóm! – mennydörögte a famor. Majd, mielőtt végleg elnyelte a hangját a világos-ságra megérkező pokoli jelenés, hozzátette: – Küldjétek be a magitort!

A zaj szinte megsüketített; ahhoz képest úgy tűnt, az összes többi törté-nés tengermélyi némaságba burkolózik. Körülöttünk minden remegett, ahogy az a valami közeledett; tudtam, nem maradt sok időm. A hálókamrá-ból kivezető ajtó felé iramodtam, a gépemmel elsodorva az utamba kerülő pietorokat. Shyegras a Gnomeounculusra vetette magát, azonban nem fér-hetett hozzám, először kardja, majd ő maga is lepattant a robusztus gépezet-ről, s a mindenféle szerkentyűvel borított padlóra esett.

A testőr megrázta a fejét, és visszapillantott oda, ahol ura állt. A masina fejét arra fordítva akaratlanul követtem a tekintetét. Mire újra elfordultam, már késő volt; a borzalmas kép beleégett az elmémbe. Épp akkor bukkant fel az a jelenés, ami valamikor Corthíin lehetett. Tökéletes emberi formája volt, és gond nélkül mozgott. Azonban volt vele egy bökkenő, ami miatt cseppet sem tűnt embernek, vagy kyrnek akár. A nem is a bőréből, hanem a lényéből sugárzó olajos feketeség fullasztóvá tetté a szoba levegőjét, és vas-marokkal szorította össze a szívemet.

A masinával lehajoltam Shyergasért, felkaptam őt, és rohantam ki a he-lyiségből, jóllehet a testőr már csak az urára törő ellenséggel foglalkozott volna. Láttam még sápadtan berohanni a vajákost, nyomában még több fegyveressel. Észrevettem, hogy a parancsnok rám ordít, habár semmit nem hallottam belőle, mintha csak tátogott volna.

Minden az üvöltések, moraj, és fegyvercsörgés őrületébe süllyedt. Nem tudom, hogyan kerültem ki az öregtoronyból, aztán a palotából. Közben Shyergas egyre fogyatkozó erővel próbált kiszabadulni a Gnomeounculus szorításából.

Olyan hatást tettek rám a hálókamrában tapasztaltak, hogy magam is a végletekig kimerültem, azonban a szerkezet tudta, mi a dolga, a készítése során elmondtam neki, hogy el kell vinnie Mykosból, el Toronból, vissza a Zedur-hegységbe, bármennyire messze is legyen az.

– Nem menekülhetsz, obsor, a magitor pecsétje az elméden… – nyögte a testőrparancsnok, mikor az irtózattól már valamelyest messzebb kerültünk.

– Durg, szegény Durg! Neki kellett elszenvednie a vajákosotok praktiká-it, Shyergas. Nekem vacogott a fogam még a gondolatába is. Én… – nehéz volt szavakba önteni ezt egy embernek – nem tudtam elviselni a fogság ma-

139

gányát. Mi, gnómok nem egyedüllétre teremtettünk. Kellett egy társ, valaki, akinek elmondhattam mindent, aki… megdorgált a balgaságomért, hogy fogságba estem. Durg…

A pietor minden borzalomról elfeledkezve, tágra nyílt szemekkel próbál-ta megérteni mindazt, amit onnan a gépezet belsejéből elmondtam neki. Vé-gül halvány mosoly jelent meg az arcán.

– Mondd csak, Horald, szoktál te álmodban beszélni?Akkor sem láthatta volna vigyoromat, ha éppen sikerül eszméleténél ma-

radnia, hisz az önjáró gnóm maszkja eltakarta az arcom. Végül óvatosan le-tettem a testőr meggyötört testét egy biztonságosnak látszó tér egyik kőpad-jára.

A városból kivezető út felé vettem az irányt. Habár az Anwyl'niarr Ház-tól messze jártam már, még mindig hallottam az onnan kiszüremlő csata-zajt. Az éjszakai égbolt alját lángok fénye festette vörösre, s Mykosban a házak újra némán lapítottak az ősi család testvérháborújának közepette. Szerencsére nem Toron szívében voltam, hanem közel a határhoz. Odáig is többnyire néptelen vidéken fog vezetni az utam, gondoltam.

Ha majd elhagyom Gedaga-yggyr tartományt, folytattam gondolataim szövését, ismét beszélek Durggal is, de nem előbb, mert az ő elméjén még ott annak a vajákosnak a billogja. Messze a palotától már biztos nem hat a varázs, akkor majd lesz merszem Durg szemébe nézni, és meghallgatni a panaszáradatát.

– Tarts ki, komám! – suttogtam magamnak vagy Durgnak, és elnyomtam egy mosolyt arra gondolva, hogy ha ezt ép bőrrel megúszom, akkor bizony újabb hangzatos taggal egészíthetem ki neveim hosszú sorát; hisz megépí-tettem a Gnomeounculust, és megmenekültem Toronból.'

Azonban akkor és ott korai lett volna a részletekkel törődni; még hosszú volt az út hazáig.

140

A TRÉFÁK ÁLCÁJA

Nem kerülhetem el annak tisztázását, hogy a gnómok népe miként tudott korokon keresztül békében élni a nálánál erősebbek árnyékában. Mert lás-suk be: hiába a kiváló mechanikai ismeret és az évezredek alatt gyűjtött tu-dás, sem az egyéb ősfajok mágiájával, sem az újabb korok gyermekeinek szapora sokaságával és testi erejével nem versenyezhetnek.

Igaz, talán nincs is rá szükségük. Hiszen ki akarná bántani azt, aki meg-nevetteti?

Márpedig a gnómok remek tréfamesterek. Kacsázó járásukkal, ráncos képükkel, hatalmas orrukkal és nagy, óvatosan pislogó szemükkel, na meg fura öltözékükkel egyetlen szó nélkül röhögésre tudják ingerelni az egysze-rű pórokat, de mókáikkal, ravasz találós kérdéseikkel mosolyt tudnak csalni még a legkomorabb demonológus arcára is.

Persze azoknál, akik olyan nyakasak, mint a törpék, vagy keserűek, mint az orkok, ők sem boldogulnak. Ilyenkor marad a menekülés vagy a rejtőzés. Ezeket egyébként olyan sikerrel űzik, hogy sokak szerint kaméleonbőr segí-ti benne őket – ami persze nyilvánvaló képtelenség.

Ám ettől még lehet, hogy néhányuk ismer ilyesféle mágiát.Az aprónép más fajok közé merészkedő tagjai viszont örömmel játsza-

nak rá mulatságos külsejükre, és vásári kikiáltóként, udvari bolondként, me-semondóként, színészként élik mindennapjaikat. Ez számukra nyugodt és békés foglalatosság; veszélybe csak akkor kerülnek, ha nem hallgatnak a nyomatékos figyelmeztetésekre, és egy nobilitást pellengéreznek ki, akik-nek címe és rangja éppúgy nem sokat számít a szemükben, mint a hitbuzga-lom, a gazdagság és jó néhány egyéb tulajdonság, ami meghatározza az em-berek helyét a világban.

Megjegyzem azonban, hogy nemcsak a papokból és nemesekből, de bár-kiből és bármiből tudnak és szeretnek gúnyt űzni: még a saját világlátásuk-ból is.

Erre jó példa Strunsedefigo… komédiája, a Sunnyogó, amelyből bátor-kodom is idézni azt a rövid részletet, amelyben egy toroni kém épp összefut a gnóm őrjárattal:

KARÓ, mily furcsa világ az, hól a büszke kyr urak fegyvernyugvás ideje alatt

loppal járó kémeket küldenek távoli földekre?

141

S vajon mit remélnek megtudni az aprónéptől, aki gyűlöli a harcot, féli a fegyvert, s nem érti az ármányt? Ó Gilron, segítsd hát meg őket, hogy falu-juk békéjét megőrizhessék!

KÉM (színre lép)Eddig sehol senki, hála Raonnának. ELSŐ ŐR {előbukkan, és a kémre fogja a számszeríjat)Állj, hogy hívnak?(előlép a második s a harmadik őr)MÁSODIK ŐR (első őrhöz)Nem, nem „állj, ki vagy”; inkább „ki vagy”-ot kellett volna mondanod,

én ebben egészen biztos vagyok.ELSŐ ŐR (iménti szavába vágva)Akkor is, ha tudjuk, ki az illető? MÁSODIK ŐRTehát ismered?ELSŐ ŐRTulajdonképpen igen. Úgy értem, az egyik unokatestvérem ismeri. Már-

mint nem őt, hanem a nagyapját. Látásból.MÁSODIK ŐRAzért ezt nem nevezhetjük szoros ismeretségnek.ELSŐ ŐRAttól, hogy nem szoros az ismeretségünk, még válaszolhatott volna.(a kémhez)Hé, ember, mondj már valamit!MÁSODIK ŐRVagy énekelj! De csak ha tudsz.HARMADIK ŐR (a másik kettőhöz)Én azt mondom, hagyjuk a nevét, és próbáljunk úgy viselkedni, ahogy

az őrök szoktak.ELSŐ ŐRLőjük agyon?KÉMEgy rendes őrség nem az agyonlövetésemmel kezdene!HARMADIK ŐRIgaz! Előbb kérdezzünk tőle jelszót!MÁSODIK ŐRJó ötlet. Találjunk ki egyet gyorsan, aztán kérdezzük meg tőle.

142

KARHallga, e suttogást! Buzgólkodnak az őrök, és lám – már döntésre is ju-

tottak, hisz orcájukon boldog öröm látszik, s egyikük ajakáról füttyszó kél.ELSŐ ŐREgész jó jelszó lett!MÁSODIK ŐRÉn akkor se jönnék rá, ha száz évig törném rajta a fejem.ELSŐ ŐRSzerintem annyi idő alatt ki lehet találni. Már ha tényleg csak azon töröd

a fejed, ami persze kizárt.MÁSODIK ŐR (első őrhöz)Lehetséges, hogy száz év elég lenne, de ezt nem tudhatjuk biztosan.

Egyszer ki kéne próbálni.HARMADIK ŐRNa, jelszó már van, lássunk neki!ELSŐ ŐR (kémhez)Gyerünk, mondd a jelszót!KÉMDe hisz most találtátok ki!MÁSODIK ŐRNa és?KÉMHonnan tudnám akkor?ELSŐ ŐRSegítség nélkül és gyorsan. Ez a jelszó lényege.KÉMMegáll az ész!ELSŐ ŐRSajnálom, nem talált.MÁSODIK ŐR (első őrhöz)Elég sok idő lesz, míg kitalálja.ELSŐ ŐRMint említettem, derűlátó becslés szerint is legalább száz év.MÁSODIK ŐRAnnyi idő alatt biztos éhen is hal.ELSŐ ŐRÉs ha beengednénk a táborunkba? Csak hogy egyen. Meg persze igyon

és aludjon. Kegyetlenség lenne, ha hagynánk éhen veszni.143

HARMADIK ŐRDe mi lesz a jelszóval?ELSŐ ŐRAzon ott is gondolkodhat kedvére.HARMADIK ŐRNem pont az lenne a jelszó lényege, hogy csak az léphet a földjeinkre,

aki ismeri?MÁSODIK ŐRNo és a denevérek? Meg a többi állat?HARMADIK ŐRNekik tulajdonképpen van engedélyük. Hiszen sose mondtuk, hogy ki

lennének tiltva innen.ELSŐ ŐR (a karnak)Kicsit zavaros nekem ez a jelszó-dolog.KARCsitítsd lelkedben az aggodalmat – Gilron keze őriz téged, nem holmi

kérdés-válaszok!KÉMTehát bemehetek?ELSŐ ŐRPersze. Ha megígéred, hogy amint kitalálod, megmondod a jelszót.MÁSODIK ŐRNem ám folyamatosan locsogni száz évig összevissza, hátha véletlenül

kibököd valamikor!KÉMNem, dehogy! Hiszen arra csak ti lennétek képesek…

Peluchon d'Sechoutse: Szemelvényekfurcsa népekről és különös fajokról

XVIII, fejezet – A gnómokrészlet

144

aZok aZ átkoZott tolvajok

El kell árulnom, hogy népszerűsége ellenére én nem osztom azt á néze-tet, mely szerint minden gnóm született tolvaj. Az ilyen általánosítások ugyanis sosem vezetnek jóra.

Nem tagadható azonban, hogy az aprónép tagjai, közülük is főleg azok, akik világtól elzárt falujukból érkeznek az emberek közé, elég sajátságosan viszonyulnak mások vagyonához. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy a beépítetlen területeket, így például a szántókat, gyümölcsösöket közös földnek tekintik,” ahonnét bátran elvehetnek bármit; illetve hasonlóan sza-bad préda számukra minden megmunkálatlan anyag – még a nemesércek és a csiszolatlan drágakövek is! Mindez még akkor is rossz vért szülne, ha e kincsek iránt nem táplálnának kiemelt érdeklődést, mely utóbbinak okai – álláspontom szerint, és a felhasználásuk módozataira tekintettel – ezen anyagok enyhén mágikus tulajdonságai.

Megjegyzem azonban, hogy gyorsan tanulnak. Már az első korbácsütés-re készséggel megtagadják téveszméiket, és ami sokkal meglepőbb, ezt va-lószínűleg komolyan is gondolják, merthogy későbbi életükben már nem-igen térnek le a becsület ösvényéről.

Egészen más lapra tartoznak viszont azok a gnómok, akik tényleg a tol-vajmesterséget űzik, kihasználva fürge ujjaikat, apró termetüket, és a zárak, lakatok működése iránti természetes érzéküket. Olyan tolvajklánról ugyan még egyetlen megbízható forrás sem ejtett szót, amelyik csak ilyenekből állna, de tény, hogy az aprónép tagjai számos jelentős alvilági szervezetben megtalálhatók, és nemcsak az egyszerű zsebesek és besurranok, vagy föl-jebb, a megbecsült hamisítók, de még legfelül, a céhek vezetői között is. Akik idáig eljutnak, már nyugodtan és biztos anyagi alapokra támaszkodva hódolhatnak ártalmatlan – vagy az óvatlanokra épp kifejezetten ártalmas – hóbortjaiknak, miközben kockázatos akciók helyett századévek alatt szer-zett tapasztalataikkal segítik a többieket.

E ponton egyébként a tudományok és a bölcselet barátjaként kénytelen vagyok felhívni Olvasóm figyelmét arra a tényre, hogy a mindenki által le-nézett gazemberek bűnbandáiban a tudásnak lényegesen nagyobb a becsüle-te, mint a különbféle tanácsokban és kamarákban, nem szólva a lovagren-dekről és uralkodói udvarokról.

Úgy tűnik, e tekintetben az emberi faj leginkább az orkokra hajaz.

145

Ám mivel e fejezet témái a gnómok, gyorsan visszakanyarodom hát hoz-zájuk, illetve még pontosabban a ruházatukhoz.

Azt ugyebár mindenki tudja, hogy az aprónép öltözködése fittyet hány a divatnak, az ízlésnek, és sok esetben a józan észnek is. Azt, hogy szeretik az élénk, feltűnő színeket, valamelyest magyarázza lakhelyük sötét és színtelen volta – e vonzalom sok más földmélyi népre is jellemző. Érthető az is, miért cipelnek magukkal tucatnyi zsebükben számtalan szerszámot és alkatrészt: mivel szeretnek együtt lenni társaikkal, inkább mozgó műhellyé alakulnak ahelyett, hogy a valami eldugott odúhoz kösse őket a munkájuk. Jó oka van annak is, hogy a szívós anyagokat, a térdeknél és könyököknél megerősített ruhadarabokat részesítik előnyben. Na de mivel magyarázható, hogy ötlet-szerűen használnak egymás mellett gombot, csatot, kapcsot és zsinórt? Mi-ért raknak a ruha egyik ujjára halbőrt, a másikra meg láncsodronyt? Miért varrnak a zsebek zsebeire is újabb zsebeket? Érthetetlen, de igaz: a gnóm ruhák életútjuk során többnyire áldozatul esnek gazdáik kísérletező kedvé-nek, és a tökéletesség helyett előbb-utóbb azt az állapotot érik el, amiben már méretük és súlyuk folytán akadályozzák viselőjüket a helyváltoztatás-ban.

A folyamat némileg párhuzamba állítható a kifejezetten lovagi tornákra készített vértek fejlődésével.

S hogy hogyan kapcsolódik ez az aprónép kevéssé törvénytisztelő képvi-selőihez?

Elsősorban úgy, hogy valamelyest megmagyarázza a gnómok irányában fennálló gyanakvást, amit csak némileg ellensúlyoz mókás kinézetük. Tény, hogy a legtöbb gnóm potenciális betörőnek tűnik bárki számára, aki kipa-koltatja a zsebeit – türelmesen kivárva ennek hosszas folyamatát, az egyes szerszámok rendeltetésére, illetve a kedvenc tárgyak történetére vonatkozó előadások végét is –; és ha netán valamilyen komolyabb érték is előkerül, a gyanú rögvest átadja a stafétát a pallost suhogtató bizonyosságnak.

Persze nem kell félteni a gnómokat sem: hihető vagy hihetetlen mesék, valódi vagy annak látszó menlevelek, céhes és uralkodói tanúsítványok szokták alátámasztani, hogy az épp itt álló személy valamely nagyon távoli város kovácsmesterei közé tartozik, a vándor lakatosok páholyának címze-tes tagja, netán egy nemes legfőbb kulcsmestere.

A valóban görbe utakon járók pedig amúgy is rejtett zsebekbe és erszé-nyekbe dugják azt, ami álláspontjuk szerint csak megzavarná egy becsületes városőr tisztánlátását.

A legfőbb veszélyt egyébként amúgy sem ők jelentik a gnóm tolvajokra, hanem saját fékezhetetlen nyelvük; jó példa erre az erioni Kobrák egyik csapdamesterének esete, akinek a neve sajnos nem maradt fenn, de tettei

146

alapján az aprónép egy tagját sejthetjük benne. Történt ugyanis, hogy egy-szer annyira fellelkesült a klánház általa készített védelmi rendszerének ör-dögi ravaszságán és tökéletes kidolgozottságán, hogy egy görbe estén az egészet elfecsegte a Három Hurri Hajlékában, amely műintézmény történe-tesen a Szélkiáltók nevű szervezet fennhatósága alá tartozott.

Csoda-e ezek után, hogy a kobratanyát vígan és könnyedén kifosztották a dzsad tolvajok?

Nem, nem csoda; és egyúttal leszámolhatunk a „holló a hollónak.;.” kez-detű legendával is.

De talán legyen ennyi elég a besurranókról és más kétes elemekről. Vé-gül is az aprónép zömét egyébként is más, többé-kevésbé tisztességes szak-ma művelői teszik ki.

Akadnak közöttük, akik a rengeteg által kínált javakból élnek: csapdákat állító vadászok, varsákkal és bonyolult fonatú hálókkal dolgozó halászok, horgászok, meg a gombák és mindenféle magvak gyűjtői. Mások állatokat gondoznak – leginkább vadon tartott kecskét és egészen apró növésű disz-nókat, azon felül vaktyúkot meg mindenféle furcsa, termetes rágcsálót a fal-vaikon belül. Legtöbben azonban a földet művelik, noha ennek nem sok nyomát találni; minden valószínűség szerint mágiával álcázzák erdő mélyén rejtőző apró parcelláikat a négy- és kétlábú kártevők elől.

Arról, hogy bányászatban csak a törpék vehetik fel velük a versenyt, ta-lán kár is szót ejtenem – úgyis tudja mindenki. Más kérdés, hogy dacára a temérdek kitermelt fémnek, ami között jócskán akadnak olyan ritkaságok, mint az óarany, óezüst, lunir és hasonlók, a gnómoknak mindez kevés, és szívesen Cserélik furcsa szerkezeteiket olyan nyersanyagokra, amelyekkel aztán folytatódhat a barkácsolás.

S hogy annak mi értelme? Miért gyártják azt a sok kacatot, amelyeket ugyan gyalázatos bűnnek tartanak beolvasztani, de az nem zavarja őket, hogy a pókhálós tárnák mélyén rozsdáiknak porrá?

Nem tudom.

Nem tudta ezt Up-Umbar városának tanácsa sem, amikor az aprónép egyik Doardon-hegységből származó vándor mesterét kérte fel arra, hogy a városkapu vasrostélyát szedje szét, mielőtt valakinek a fejére szakad. Arra azonban nem számítottak, hogy a gnómnak megesik a szíve a régi alkotá-son, és lebontás helyett inkább kijavítja azt. Valamint pengéket szegecsel rá, kiegészíti egy bronz fáklyatartónak álcázott vészleengedő karral, egy füst-szóróval, meg egy állítható szögű eresztősínnel, amivel ha kell, az ellenség-re lehet lőni az egész miskulanciát.

147

Mondják, hogy Up-Umbar népe azóta is rendkívül büszke e csodás szer-kezetre, csak épp nemigen akad olyan városi katona, aki bátran használni merné.

Peluchon d'Sechoutse: Szemelvényekfurcsa népekről és különös fajokról

XVIII. fejezet – A gnómokrészlet

148

149

SEAN MALORY

GILRON HARAGJA

Pedig milyen jól indult minden–valószínűtlenül jól. A Cordella klán em-bere, mintha csak véletlenül tenné, bizalmas híreket fecsegett el egy kényes ügyről. Emlékszem, buzgón bólogattam, de a gondolataim már szélvészként száguldottak előre. Anaffi városában véletlenről beszélni a Cordellák eseté-ben dőreség lett volna – véletlenül nem lehet fél várost a lekötelezettjeink között tudni. Egy nekik tett szolgálattal kétségkívül bekerülök a belsőbb kö-reikbe, ám egyúttal egy életre elegendő ellenséget is szerzek.

Az akkori helyzetben azonban nem tehettem mást, a családunk túlélése érdekében akármilyen kétes vállalkozásba belementem volna. Miután Lorzo bácsikámnak pár éve nyoma veszett a Délvidéken, idősödő apámnak nem maradt más reménysége, mint én, egy kései fiúgyermek. Vagy ahogy ő em-legette, az utolsó aranyág. Ez utóbbi tényt igyekezett alaposan eltitkolni elő-lem, főleg miután kiderült, a vajákos praktikákhoz túl kemény a koponyám, így boldogulásomhoz egyedül kíméletlen vívóleckéivel és zavaros életfilo-zófiájával járult hozzá. Ezek önmagukban még Anaffiban is kevésnek bizo-nyultak volna, ezért elég hamar a saját lábamra kellett állnom, még ha ez a kardforgató tudományom kiárusítását is jelentette.

Amíg én a sebeket gyűjtöttem, apám a hitelleveleket halmozta, és úgy tűnt, végül nem hagy hátra mást, mint kazalnyi váltót és megbántott uzsorá-sokat, Nem sok reményem akadt, hogy változtatni tudok a helyzetünkön. Hiába, egy mély veremből meglehetősen nehéz úgy kikecmeregni, ha oda-fentről buzgón lapátolják a földet lefelé.

Igyekeztem hát úgy gondolni a kínálkozó lehetőségre, mintha valóban a Kosfejes Úr mosolygott volna rám, nem egy borgőzös leheletű, kivénhedt Cordella-bérenc. Még aznap felkerestem prefedon Ferrót, és megkezdődött az alkudozás. A ravasz gorviki ugyanis nem adta be egykönnyen a derekát, bár mindent bevetettem. Esküdöztem, könyörögtem és hazudoztam, ha kel-lett, a Kosfejes Úr nevét vettem a számra, Még családunk egyetlen megma-radt jövedelemforrását, mamma Dolores lányait is csatasorba állítottam, mi-vel tudtam, hogy prefedon Ferro szereti megadni a módját. Habzóboros la-koma, gyertyafény, selyemruha, hárfakíséret, baldachinos ágy és hasonlók.

150

Mire azonban megegyeztünk, úgy éreztem, én teszek szívességét neki, sőt mielőtt a Cordellák palazzójában megfordultam, kimondottan rózsás helyzetben tudhattam magam. Egy dolog vigasztalt csupán, hogy sikerült elhalászni a megbízást családunk ősi riválisa, Izmir Khaszil elől. A csorba fogú vajákosnak Anaffi kornyékén szinte minden ügybe belelógott a keze, az emberei ott voltak minden utcasarkon, tavernában és csatornajáratban. Ő legalábbis ezt állította magáról – ki nem állhattam a fennhéjázó stílusát. Bármit elvállaltam volna, ha azzal borsot török az orra alá.

Bármennyire vigyáztam, a kikötő felé menet sikerült összefutnom a vén keselyű egyik verőlegényével. Csak egy ember akadt Anaffiban, akit még Khaszilnál is jobban megvetettem, Félszemű Merlos. A kopasz tőrvető az a fajta volt, aki bármikor eladná a saját anyját holmi rosszhírű szektának. Egy raktárház sarkánál várt rám teljes harci díszben. Ez az ő esetében azt jelen-tette, hogy a névjegyének számító dobótőreit jól látható helyen, hivalkodó-an viselte. Az ellenfeleit is aszerint tartotta számon, hogy hány tőrre volt szüksége a legyőzésükhöz; folyton azzal kérkedett, hogy egyre soha nem kellett még hatnál többet használnia. Öles termetével, széles vállaival való-ban félelmetesnek hihette magát. Habár azok az idők már elmúlóban voltak, Khaszil megtartottá a szolgálatában – amolyan régi megszokott bútordarab-ként, mint egy kétajtós szekrényt.

Merlos egy darabig gyanakodva méregetett, majd cinkos mosolyomból kitalálta, gazdája már alaposan elkésett. Durva szitkain, otromba fenyegető-zésén még csak nevettem, de amikor tőrt akart rántani, megelőztem. Egy Laraquára senki ne szegezzen csak úgy fegyvert! Ha Vincenso nagyapámon múlna, már régen zaurakként hörögne a kanálisban. Merlos döbbenten me-redt a kezemre, majd a vállából kiálló tőrre. Biztosan gyorsan rájött, hogy mérgezem a pengéimet, mert elég savanyú pofát vágott.

– Átkozott fattyú! Ezt még megbánod! Kitépem a szívedet! – fenyegetett rekedten, kezét a vállára szorítva. A jófajta haddami zsibbasztókenőcs a ter-metéhez képest meglepően gyorsan hatott rá.

– Csak nehogy te bánd meg, Félszemű! – vetettem oda fejcsóválva. – Khaszil már annyira sem tart tőlem, hogy egy fogatlan vén kutyát küld? – gúnyoltam.

– Megdöglesz, Fabio! Hitvány féreg vagy, mint az a patkány apád! – nyögte. A nyelve már nehezen forgott, tekintete lassan elködösült.

A családomra kimondottan érzékeny vagyok. Már azért is megkóstoltat-tam volna a sétapálcám ólmozott végével, hogy fattyúnak nevezett, de hogy apámat becsmérli! Meglepetésemre Merlos tántorogva előrángatta rövid-kardját, és széles mozdulattal felém suhintott. Hátrahőköltem; egy sebzett bivalynál nincs veszélyesebb.

151

– Előlem nem tudsz elbújni, te fattyú! – hörögte.Tett még egy lépést felém, de ekkor megbicsaklott a lába, kezéből kifor-

dult a kard, és lassan térdre omlott.– Elkaplak! – suttogta erőtlenül.Talán motyoghatott még valamit a felmenőimről és jó-anyám foglalko-

zásáról, de nem hallgattam végig, inkább az ólmosbottal igyekeztem siettet-ni a kábulatot. Éppen csak hogy emlékezzen rám, ha felébred. Aztán kihúz-tam a vállából a tőrömet és elsiettem. Szorított az idő.

* * *

A tengeri utat választottam, bár nem sok kedvem volt részeges hajóska-pitányokkal alkudozni. Főleg nem olyanokkal, akik pár nap múlva merő unalomból félholtra akarják veretni magukat holmi elvesztett kockajátékok miatt. A Bíbor Sólyom kapitánya is próbálkozott derekasan, de verekedésre végül nem került sör – úszva nehezen értem volna partot. A vén rozmárt vé-gül az okosan adagolt ork-pálinka ütötte ki; én egy ujjal sem nyúltam hozzá.

A Bíbor Sólyom – inkább csiga, ha a tempóját nézzük – balszerencsémre nyolc napot rostokolt Ompur előtt. A kikötőparancsnok szigora csak tömött pénzes zacskók hatására enyhült meg, és baksiskarantén alá helyezett ha-jónk végre megkezdhette a ki- és berakodást. Eddig is rühelltem az egykori erv kalandorok városát, talán, mert olyan fenn hordják az orrukat, ahelyett hogy tanulnának Anaffitól a kormányzás terén. De hogy a kenőpénzek is ilyen pofátlanul magasak legyenek feléjük – elképesztő!

Nem is maradtam tovább, csak ameddig egy jó erőben lévő heréltre megalkudtam.

* * *

Ami a feladatot illeti, a homályos részletek ellenére gyerekjátéknak tűnt. Egy Stifgirr nevű gnóm óraművest kellett elkapnom Garmonban, és barátsá-gosan elbeszélgetni vele arról, hogy ugyan hova tette a Cordellák féltve őr-zött kincsét – valami mágikus erővel bíró tükröt. Aztán kevésbé barátságo-san elmagyarázni neki a magántulajdon és a lopás fogalmait. A gnóm meg-találásában az egyetlen nehézséget csak az okozta, hogy Garmon egyszerű-en tele van a kis nyavalyásokkal.

Ha még csak velük lenne tele! De Garmonban nyüzsögnek Ynev legfur-csább szerzetei. A tarkabarka sokaságot valami ismeretlen őserő terelhette

152

egybe a világ minden tájáról. Vagy kétszáz esztendeje folyvást özönlenek ide a habókos feltalálók, elcsapott mérnökök és őrült ezermesterek. Pedig már az is kész sorscsapás lehet bármelyik városnak, ha egy maréknyinál több efféle holdkóros üti fel ott a tanyáját. Talán meg kellett volna húzni a határvonalat a lázadó, forrófejű kahrei suhancoknál, vagy a bányajáratot té-vesztett tarini törpéknél. Mert az minden képzeletet felülmúl, hogy mellet-tük szép számmal akadnak goblinok és orkok is, sőt megtelepedtek itt még szelídített ogár behemótok is. Ez utóbbiak közül egy is elég lenne egy falka gnóm mellé, hogy bő fertályóra után Calowyn, netán Anvaria igazán vonzó úti célnak tűnjön.

Annál is inkább, mert Ynev számos faja közül a gnómok a legbosszan-tóbbak – Vinceso nagyapám szerint legalábbis bizonyosan. Ő pedig csak tudja, hiszen gorviki boszorkánymester létére alaposan összebarátkozott eggyel.

Mindig azt mesélte, ha az ember a gnómok kezébe ad egy kalapácsot, hogy ékeljék ki a nyelét, rögvest világrengető problémát látnak benne. Előbb kicserélik a kalapács fejét, mondván, nem jó helyen illeszkedik a nyél. Ha már kicserélik, szögkihúzós fejet tesznek a helyére, de olyat, ami-nek a másik vége meg éles, hiszen akkor egyszerre kisbaltának is jó. Mire szóhoz jutna mellettük az ember, előhozakodnak azzal, hogy a nyél sem le-het egyszerű akácfából, meg különben is, a végébe remek kis tartóüreget le-het faragni. Sőt, magyarázzák lelkesen, az igazi két nyéllel lenne. Ha ekkor az ember nem hajtja el őket a csudába, a folyamat ellenőrizhetetlenné válik. Végképp leállíthatatlan pedig akkor lesz, amikor az első kereket felerősítik. Ami Garmont magát illeti, burjánzó káoszra számítottam, és nem kellett csalódnom, bőségesen rászolgált a Zűrzavar Városa névre. A merész épüle-tek, az ötletes, mi több, elegáns megoldások mellé kontármunka is jócskán került. Ócska viskók, kidőlt-bedőlt falú kalyibák és látszólag félbehagyott, de mégis belakott, ingatag bérházak igyekeztek elriasztani az egyszeri uta-zót.

A harsány szín kavalkádba belefájdult a szemem. Mintha csak törvény lenne rá, hogy minden épületet – a városházától a latrinapucolók céhéig – ordítóan élénk színűre kell mázolni, és mintha e cselekedethez kizárólag botcsinálta alkimisták retortájából kikapart maradványokból vagy állati bel-sőségekből összekotyvasztott festéket lehetne használni. Amilyen szagot közelről a falak árasztottak, bizonyára macskahúgyot is vegyítenek hozzá bőséggel.

A tarka házsorokkal, a szokatlan formákkal még csak kibékültem volna, de a város utcahálózata a sikátorok kusza összevisszaságával és az ötletsze-rűen elhelyezett kör-utakkal leginkább egy holdkóros elme zavaros firkál-

153

mányára emlékeztetett. Szerintem helyben kell születni, ha az ember a házá-tól két lépésnél nagyobb távolságba akar eljutni anélkül, hogy eltévedne.

Amikor a városba értem, éppen vidám helyi mulatság készülődött, a gar-moni nagy Gilron-ünnep. Amint megtudtam, régi hagyomány errefelé, hogy a város feltalálói és ügyes kézművesei minden évben bemutatják, milyen je-lentős alkotással tudnának hozzájárulni a város felvirágoztatásához. Idén alaposan kitettek magúkért.

Az utcákat ölnyi lángot fújó mutatványosok, gólyalábakon egyensúlyozó bohócok, vásári komédiások népesítették be. Mellettük dzsad árusok kínál-ták trükkös műremekeiket, és keltek versenyre az aranykezű óraművesek rugós szerkentyűivel meg az ügyes feltalálók furfangos mesterműveivel.

Akadtak ott zenélődobozok, rafinált tűzszerszámok és fortélyos lakatok, de agyafúrt parázslámpások és drága látóüvegek is. Egy fazekas csúfondá-rosan felsült törhetetlen edényeivel. Azok sorra kiállták ugyan az ütéspróbá-kat – csak éppen a tűz fölé helyezve folyósodtak el. Annál inkább kelendő-nek bizonyultak a dzsad árusok rózsavizet spriccelő tükrei és hűsítő áramot keltő szerkentyűi. Még én is elcsábultam, és beszereztem vagy féltucatnyit a tükrökből, hogy Anaffiban hagyott örök szerelmeimet hosszú távollétem után megvigasztaljam. Persze alaposan elrontottam a kis fickó kedvét, ami-kor keményebben alkudtam, mint egy született dzsad.

A nagy felvonulás ugyan csak három nappal később kezdődött volna, de már lépten-nyomon képtelen találmányokkal lehetett találkozni. Akadt ott a szivárvány minden színében pompázó vízsugarakat kilövellő szökőkút épp-úgy, mint csodálatos – törzsétől az utolsó leveléig hű –, bronzból formázott eperfa. Ennek ágain három szólamban rugóra járó, drágakövekkel ékített pacsirták daloltak.

Az efféle méregdrága játékszereket nyilván a főtanácsosnak szánták, vagy valamelyik gazdag patrónust akarták velük elbűvölni.

Sok bámészkodót vonzott Twagreffni mester ördöngös jósgépe, az Érce-sen Beszélő Fej. A három láb széles fapofa szája hosszas zakatolás után minden feltett kérdésre találó jósverseket recsegett. Egy gnóm mester pórá-zon sétáltatta igazira megszólalásig hasonlító géporoszlánját, amivel jókora ijedelmet keltett. Lépegető faló nyergében parádézó társát már nagyobb él-jenzés fogadta. Az asszonynép inkább a Hirmeh-féle Csodálatos Öltöztető Gép körül tolongott, de csalatkozniuk kellett. A jókora faládába bemászok örülhettek, ha kisebb zúzódásokkal, tépett ruházattal megúszták.

A legnagyobb sikert mégis a gőzorgonával kombinált csengettyűjáték aratta. Miközben a feltalálója különböző dallamokat szólaltatott meg rajta, a kattogó szerkezet egy-egy képet pingált egy jókora vászonra, méghozzá fél-tucatnyi ecset, húsz vödör festék és vagy mérföldnyi hosszú, kusza zsinegek

154

segítségével. A muzsika színei – álmélkodott a tömeg. Nem mondom, lát-tam azoknál már művészibbnek tűnő kutyaokádékot is.

Időnként gyanúsan zakatoló masinák, szélsebes csodaszekerek bukkan-tak fel a legváratlanabb pillanatban, és tűntek el nyomtalanul, jókora felfor-dulást okozva tették teljessé a káoszt.

* * *

Zúgó fejjel verekedtem át magamat a sokaságon. Öreg este lett, mire el-értem a Cordellák helyi emberéhez. Bár prefedon Ferro nem mondta ki, hogy szabad kezet ad nekem, de azért jólesett ráijeszteni a zsíros asziszra, A fickó, aki mellesleg Dulos Kaniktas névre hallgatott, először tudomást sem akart venni rólam. Alaposan meglepődött, mikor meglátta a Cordellák ken-dőjét. Még a palazzóban akadt a kezembe, nem sejtettem, hogy ravasz cso-mói ekkora hatással lesznek rá: Kaniktas idegességében a kezeit tördelte, arcáról patakokban folyt az izzadság. Némi biztatás után megnyugodott, és a nyelve is mind gyorsabban pörgött. Egészen meghökkentő dolgokról me-sélt.

Az mindig is közismert volt, hogy sem a politika, sem a stratégiai tudo-mányok nem tartoznak a garmoniak erényei közé. Amiben nincs legalább egy fogazott kerék, egykét sróf, vagy nem ad ki zakatoló-csilingelő hango-kat, az nem az ő asztaluk. Annál kevésbé értettem, hogy a cseppet sem har-cias helybéliek hogyan emelhettek a fejük fölé egy olyan alakot, mint Tira-nel Hurmill.

Ahogy Kaniktas mesélte, a heroni szerencsevadász pusztán szavaival ké-pes volt lángra gyújtani hallgatósága lelkét. Mindenki csak róla beszélt, meg arról, hogy Garmon többet, jobbat érdemel, mint a megtűrt fél vazallu-si állapot az északi városállamok sorában. Nem is kellett sok, és a kalandor hamarosan a városi tanács tagjai közt találta magát. A meglepett tanácsta-gok nem tudták tartani vele a lépést – sorra mondtak le hivatalukról, ame-lyet aztán hamarosan Hurmill közeli barátai és fegyvertársai töltöttek be. Magából a vezérszónokból csakhamar főtanácsos vált.

Ami azt illeti, nem egyedi eset ez a városállamok környékén; sőt, az ef-féle kalandorok gyakran egymás kezébe adják a kilincset. Ez a Hurmill azonban képtelen volt megülni a babérjain, inkább tovább szőtte grandiózus terveit. Ezek között előkelő helyen szerepeltek a város szívügyének tekintett különféle masinák.

A főtanácsos először is kevesellte a lángvetős alakulat létszámát. A tu-catnyi szekér idáig jól szolgálta a várost, de nem érhetjük be ennyivel – hir-

155

dette. A városbéli mesteremberek gyorsan legyártottak hát még egy tucat-nyit; igaz, így sem akadt közte két egyforma – mesélte fejcsóválva Kanik-tas, Amikor azonban a főtanácsos a Gilron-ünnep alkalmából komoly jutal-mat és magas hivatalt helyezett kilátásba egy, a lángvetőszekereket is felül-múló masina megalkotásáért, sosem látott sürgés-forgás kezdődött. Sőt, hogy a tűzveszélyes műhelyek ne zavarják a város lakóinak nyugalmát, a főtanácsos az ügyes kezű mesterek számára táborvárost húzatott fel a Gar-moni-tó túlpartján, Ezt aztán őrséggel vette körül, hogy úgymond ügyeljen a verseny tisztaságára.

Ami az én célpontomat illeti, a kövér aszisz további meglepetéssel szol-gált.

– Tehát azt mondod, hogy a kis vakarcs a táborban van? – kérdeztem hü-ledezve. Ki a fene lehet ez a Stifgirr, és ott vajon min dolgozhat? Még a vé-gén valami darázsfészekbe nyúlok – gondoltam.

– Ott bizony – bólogatott sűrűn Kaniktas. – Ő is ott kopácsol egész nap a többi holdkórossal. Már vagy egy hónapja. Sőt, az övé az egyik legnagyobb műhely.

– Hogyan lehetne oda bejutni?– Sehogy – legyintett a fickó. – Úgy hallottam, a főtanácsos nagyon

őrizteti. Felbérelt egy egész regimentre való zsoldost, sőt még egy bűbájost is a haddami Lángjárók céhéből. De amióta a múltkor elszabadult a tábor-ban egy átkozott masina, még a feltalálókat is hét lakat alatt tartja. Azt is be-szélik, akadt néhány gyanús baleset is, talán egyik-másik mester átlátott Hurmillon, és meg akart szökni a találmányával együtt. Ki tudja? De ha a főtanácsos megkapja a pokolbéli masináját, én egy lukas garast nem tennék arra, hogy a győztes megéli a Gilron-ünnep végét.

– Nekem csak a gnóm kell – torkolltam le fölényesen. – Ha egy mód van rá, én bejutok.

– Ha te mondod – vont vállat kelletlenül. – Én a helyedben nagy ívben elkerülném. Ez a Hurmill kezd igazi királyként viselkedni, nagy tétekkel játszik. Nem hinném, hogy tárt karokkal fogadná a kíváncsiskodókat.

* * *

Megfogadtam a tanácsát: másnap csak távolról figyeltem a feltalálók tá-borát. Gondoltam, nem rontok ajtóstól a házba, az a Merlos-félék szokása – aztán utána jöhet a kapkodás meg a menekülés.

Mielőtt a főtanácsos új hóbortjának helyszínévé vált, a telep a vásárokra terelt juhnyájak karámja és pásztoraik szállása lehetett. A kőkunyhók mel-

156

lett sietve összerótt műhelyek, kicsinosított pajták, tarka pavilonok, fabódék sorakoztak. Akadt közöttük pár nagyobb épület, amelyeket raktárnak néz-tem. A műhelyek kis udvarait hevenyészett palánkfalak választották el egy-mástól, mindegyik körül színes lobogókat, szalagokat lengetett a szél, vagy cikornyás cégéreket lógattak ki eléjük. Kaniktas elmondása alapján könnye-dén azonosítottam a gnóm tanyáját.

A táborban dolgozhattak a fiúk rendesen, mert állandó kopácsolásuktól alaposan megfájdult a fejem, mi több, egész álló nap orrfacsaró naftabűzt sodort felém a szél. Egyesek szerint ez már a jövő illata. Na, az ilyenek fejét dugnám bele abba a sűrű kulimászba, amit olyan nagyon éltetnek.

Már akkor gyanút foghattam volna, amikor tüzetesebben szemügyre vet-tem az őrséget, akik afféle ostromgyűrűt vontak a telep köré. Nem a behato-lók ellen védekeztek, inkább a távozni vágyókat akarták benn tartani.

Ami helyőrséget illeti, a rosszarcú, zsoldosforma figurák láttán még csak legyintettem, de akik estefelé tűntek fel! Hogy a Kosfejes Úr felejtené rajta a pillantását azon, akinek eszébe jutottak. Ogárok! A hideg futkározott a há-tamon. Mert a goblinokat és az orkokat még csak-csak tudja valahová tenni az ember, ám a hárommázsás behemótok látványa komolyan megdöbben-tett. A tábor körül vagy tucatnyi lézengett a szörnyekből ahelyett, hogy bé-kés polgárok álmait vigyázták volna, vagy – tudom is én – a főtéren pará-dézva csattogtatták volna a fogaikat a mutatványosok mellett. Éppenséggel megkerülhettem volna őket, de az ogárok szaglását nem könnyű becsapni. Komolyan mondom, harci kutyáknak jobban örültem volna.

Jócskán elmúlt már éjközép, amikor végre rászántam magamat, hogy meglátogassam a kis vakarcsot. Amennyire mertem, megközelítettem a tá-bort úgy, hogy a szél végig az én irányomba fújjon. Gyúrtam pár nemezlab-dacsot, és valami ismeretlen összetételű, de fertelmesen büdös életelixírrel itattam át őket. A vásári csodadoktor, akitől a minap vettem, égre-földre es-küdözött, hogy minden nyavalyából kigyógyít. Sápkóros arcával, göthös köhögésével nem tűnt túl meggyőzőnek, de lehet, hogy mégis betársulnék hozzá, mert miután párat a táborba hajítottam, az ogárok hamarosan eltisz-tultak a környékről. Talán ők maguk sem értették, mi űzte el őket. Hiába, pár csepp megfelelő hígításban egy hordára való wargot elkedvetlenített volna.

A zsoldosokat cseppet sem zavarta a bűz, ők maradtak. Talán a tüzeiken rotyogó fazekaik már rég eltompították a szaglásukat. Így a lopakodást vá-lasztottam, hosszú, taktikus pihenőkkel. A gyatra palánkfalak nem jelentet-tek gondot, és szerencsére az őrség sem csípett fülön.

Ahogy elnéztem, a kis vakarcsnak tényleg jókora terület jutott, sőt egy tágas pajta is. Odabent még mindig pislákolt néhány lámpás, és kopácsolás

157

zaja szűrődött ki. Óvatos léptekkel indultam el a bejárat felé – a gnómoknál soha nem tudhatja az ember, hogy hova és miért raknak éppen egy trükkös csapdát. Vagy csak a szerszámaikat hagyják szanaszét, hogy az ember lába kitörjön miattuk az éji homályban.

A műhely küszöbét átlépve alaposan meglepődtem. Mintha egy óraszer-kezet belsejébe kerültem volna – csak éppen a teteje hiányzott egy darabon. Szemközt egy jókora, ponyvával letakart alkalmatosság körül szerszámok sokasága hevert, de jó részükről nem tudtam volna megmondani, mire va-lók. A falakon bizarr, ismeretlen rendeltetésű szerkentyűk lógtak, zakatol-tak, kerregtek a meghökkentő rajzok, merész vázlatok mellett. A gyenge fényben úgy tűnt, ugrásra kész gépkimérák, ágaskodó skorpiószörnyek és póklábú teknősök acsarkodnak rám mindenfelől. Huzat támadt, és a lámpá-sok meglebbenő árnyai mintha életre keltették volna a szörnyeket. Vissza-hőköltem – egy pillanatra félelmetesen valóságosnak tűntek. De nem, nyug-tattam meg magamat. Csak az árnyékok játszanak velem.

Némi mérlegelés után az egyik sarokban felállított asztal felé araszol-tam. Tucatnyi pergamen hevert rajta, és aprócska szerszámok, talán a fino-mabb munkákhoz. Márpedig akkor a kis vakarcs is itt lehet a közelben – egy gnóm ritkán megy messzire a szerszámaitól, okoskodtam, amikor isme-rős kattanást hallottam. Hoppá, egy számszeríj! A Kosfejes Úr tréfás kedvé-ben lehet ma, sóhajtottam.

A ponyvával letakart halom mögül meglepetésemre nem a tábort őrző zsoldosok, hanem egy fiatal lányka bukkant fel. Elnyűtt, sokzsebes öltözé-ket viselt, szakadozott bőrköténnyel. Rakoncátlan, vörös tincsei szinte vilá-gítottak a lámpások gyenge fényénél. A fején különös alkalmatosság bille-gett: egy-egy vastag keretbe foglalt üveglap a homlokpántjához erősítve. Kezében ormótlan számszeríjat szorongatott, méghozzá nem is akármilyet: egyet a híres-hírhedt kettős vájatú garmoni számszeríjak közül.

Elszántan nézett rám a tizenegynéhány évével, az alsó ajkát beharapva.– Apus! Gyere, megint elcsíptem egyet! – kiáltotta a háta mögé.Nem kapott választ. Óvatosan balra léptem. A lány harciasan célzásra

emelte a nyílpuskát. –Ne mozdulj! – kiáltott rám.A vájatokban pihenő nyílvesszők mintha nagyobbnak tűntek volna. Na

szép, gondoltam. Egy harcias amazoncsemete.– Fel a kezekkel!Inkább sikította, mint kiáltotta. Megadóan emelni kezdtem a kezeimet,

aztán egy laza csuklómozdulattal elpattintottam az egyik füstrudacskámat. Miközben a trükkös kis vacakból jókora füstfelhő csapott ki, oldalra vetőd-tem. Vártam a nyílvesszőket, de a csodafegyver ezúttal csütörtököt mon-dott. Hát igen, a garmoni számszeríjak. Feleannyiba sem kerülnek, mint a

158

kahreiek, és tényleg csak ritkán döglenek be. Csak mikor hasznukat venné az ember. Bunkósbotnak meg túl drágák,

A füst gyorsan oszladozni kezdett. Láttam, hogy a lány még mindig hiá-ba rángatja az elsütőbillentyűt. Gyorsan mellette termettem, és kicsavartam a kezéből a fegyvert. Ajka sírásra görbült. Megsajnáltam. Hiába, egyszer még az áldott jó szívem visz a sírba, legalábbis apám szerint.

– Na, kezdjük elölről az ismerkedést, jó? – ajánlottam.A lány sűrűn pislogva bólogatott.– Mi a neved? – kérdeztem szelíden. – Engem Fabio ab Laraquának hív-

nak.– Zaida – hüppögte.– Először is, Zaida, óvatosan kéne bánni egy ilyen a fegyverrel – mond-

tam kioktatóan. – Például le is lőhettél volna. Ezen a vackon meg, ahogy el-nézem, van egy biztonsági retesz. Ha durván rángatod, hajlamos besülni.

Persze könnyű volt nekem fölényeskednem, fél éve sincs, hogy túladtam egy hasonló makacs szerkentyűn. Meg aztán, ha nem ilyen izgatott a kis amazon, talán odaszegezett volna az ajtóra.

– Másodszor pedig, veled semmi dolgom. Igazság szerint egy gnómot keresek, egy bizonyos Stifgirr nevezetűt. Vele kéne elbeszélgetnem.

– Akkor miért nem azt teszed? – kérdezte egy harmadik hang valahon-nan a magasból.

* * *

A hang gazdája a ponyvával letakart halom tetején üldögélt. A hosszú orr és a sajátos arcvonások nem hagytak kétséget afelől, hogy egy gnómra buk-kantam. Ha a Kosfejes Úr kegyes hozzám, ő az a Stifgirr.

Akárcsak Zaida, ő is bőrkötényt és sokzsebes gúnyát viselt. Az egyik szeme elé egy vaskos üvegpoharat vagy valami nagyon hasonlót erősített. Bonyolult irányzékkal ellátott, veszedelmes kinézetű fegyvert szegezett rám. Tűvetőnek néztem, de aprócska állványával akár kéziballista is lehetett volna.

A garmoni divatot követő kettős kilövősín mindenesetre jóval hosszabb volt a szokásosnál. Abban valahogyan biztos voltam, hogy őt nem kell kiok-tatni a lőfegyverek használatáról.

Na, ennyit a meglepetés erejéről, gondoltam, és célzásra emeltem újon-nan szerzett számszeríjamat.

– Ne bántsd apust! – ugrott elém Zaida.

159

– Ő az apád? – hüledeztem, majdnem leengedtem a fegyveremet.– A nevelőapám! – jelentette ki büszkén.– Te lány! – ripakodott rá a gnóm a tűvető mögül. –Mars vissza a fújta-

tókhoz! Különben is, hol van az az emelő, amiért elküldtelek? Hát a kék fe-jű srófhúzó? Hát hiába nevellek én?

Zaida arca elvörösödött, majd lehajtott fejjel kullogott a műhely másik sarkába.

– Te lennél Stifgirr? – kérdeztem rosszallóan. Micsoda egy pokróc.– Csak a barátaim hívnak így – mondta fellengzősen a gnóm, erősen

megnyomva a barátaim szót. – A többieknek csak Stiffgirrandgialfintr!Mégis inkább lelövöm, villant át az agyamon.– Stiffgirra… a csudába is, te vakarcs! – fakadtam ki. – Majd összebarát-

kozunk. Közös ismerősünk, Ferro Cordella üdvözletét küldi.– Prefedon Ferro? – sóhajtott a gnóm. – Hát nem valamelyik riválisom

küldött? Már hetek óta próbálkoznak a szerencsétlenek, de hiába, az én eszemen nem járnak túl! – Gyanakodva méregetett. Örültem volna, ha nem egy tűvető mögül teszi. – Biztos nem annak az átkozott Dzsanabnak kém-kedsz? Vagy nem Kirtappo mester küldött?

– Minek nézel engemet? Ócska spionnak? – csattantam fel sértődötten. – Prefedon Ferro mellesleg élénken érdeklődik, hogy mi van a bűvös tükré-vel. Tudod, amit elloptál, kedves Stifgirr – tettem hozzá.

– Én nem loptam el semmit! – tiltakozott a gnóm. Gyorsan beszélt, és csak azokat a szavakat hangsúlyozta, amelyeket fontosnak vélt. – Kérdezd csak meg a gazdádat. Nem én! Elvégeztem a munkámat, és azt mondta, hogy bármit megkaphatok érte a házából. Különben is, mi, gnómok soha nem lopunk el semmit. Legfeljebb kölcsönveszünk.

– Szóval csak kölcsönvetted? – Hát kötözni való bolondnak néz ez en-gem? Itt helyben lelövöm, aztán kerítek egy vajákost, aki majd kiszedi belő-le, hova dugta a tükröt.

– Hm, úgy is mondhatjuk, hogy tudományos kísérlet céljából – mondta nevetgélve. Vele együtt rázkódott a tűvetője is. Még elsüti ez a kis vakarcs. Majd én elveszem a jókedvedet, gondoltam, és felpattintottam a biztonsági reteszt.

– Most már alaposan kikísérletezted magadat. Éppen itt az ideje, hogy visszaadd! – vágtam rá, és a számszeríjjal, hirtelen ötlettől vezéreltetve, cél-ba vettem az egyik közeli lámpást. Mintegy véletlenül a tervezőasztalon ál-lót.

– Nem szeretnél tüzet oltani mostanában, ugye? Innen bekötött szemmel is eltalálnám…

160

Stifgirr leengedte a fegyverét. Nahát, a tűztől azért tart egy kicsit.– Jól van, jól van! Nem kell idegeskedni! – hadarta a gnóm, és fürgén le-

mászott a ponyva tetejéről. – Ez a baj veletek, emberekkel, mindent olyan gyorsan akartok elintézni. De tehetsz velem bármit, azt a tükröt még nem adhatom vissza. Mellesleg nem is tükör, hanem csak egy féltenyérnyi szi-lánk.

Egy féltenyérnyi szilánk? Hol hallottam én már egy féltenyérnyi tükör-szilánkról? Prefedon Ferrótól biztosan nem, ő csak holmi tükörként emle-gette. Ami azt illeti, amikor Vincenso nagyapám kora ifjúsága kalandjairól mesélt, emlegetett egy tükörszilánkot, méghozzá egy nagy hatalmú mágikus csecsebecsét. Gyermekfejjel csillogó szemmel hallgattam a hihetetlen törté-neteit, persze azt sejtettem, hogy néha lódíthatott az öreg, de olyan ügyesen tette, hogy talán még ő maga sem tudta volna megmondani, mikor. Minden szava igaz lett volna? De ki hallott ilyen véletlenről? Stifgirr arcát fürkész-tem – az a bizonyos tükördarab lenne most nála?

– Na és miért nem? – kérdeztem végül gyanakodva. A fegyveremet még mindig nem engedtem le. – Összetörted?

– Összetörni? Nem, dehogy! Beépítettem! Csak egy gnóm tud ebbe a szóba ennyi büszkeséget sűríteni.

– Hogy mit csináltál? – hüledeztem. Prefedon Ferro ezt nem fogja ne-kem elhinni.

A gnóm félrelökte a tűvetőjét, és elkezdte lerángatni a ponyvát a titokza-tos valamiről.

– Zaida! Gyere ide, segíts már, te lány!Én is közelebb léptem, de elhessegetett.– Majd Zaida! Csak fürgén, lányom, nem érünk rá egész nap! Úgy! Na,

előkerült már az a srófhúzó?A lány fejcsóválva eloldalgott. Szegény Zaida. Én már régen képen tö-

röltem volna a kis vakarcsot.

* * *

A ponyva alól egy szénásszekér méretű, fémesen csillogó halom bukkant elő. Leginkább egy nagy kupac egymásra dobált gyalogsági pajzsra emlé-keztetett, amelyet találomra szegecselt össze egy őrült kovács, és megtol-dott még hat kerékkel, hogy legyen, ami a roppant súlyt elbírja. Biztosan furcsa arcot vághattam, mert a gnóm csak vihogott rajtam.

– Hát ez meg micsoda? – kérdeztem megrökönyödve.

161

– A legújabb találmányom, egy harci szekér. Ezzel nyerem meg holnap a versenyt – szerénykedett Stifgirr, azzal rögtönzött kiselőadásba kezdett. – Tudod, Darhum és Nawurs naftakocsijai hiába helyezik a tűzerőre a hang-súlyt, az nem minden. Egy szikra elég, és máris vége a kalandnak. De Opkins mester is tévúton jár a Módosított Lángvetős Szekereivel. Még min-dig lovakban gondolkozik. Pancser. Így igazából csak hátrafelé lehet lövöl-dözni, mert elöl ugye a lovak vannak. Egyedül Cihppa mester Végső Proto-típusától vagy a Terrlanus-féle pokolbéli szerkezetektől tarthatnék; de sze-rintem ők is felsülnek majd!

Ezt a magabiztosságot!– Na és mivel tud többet a te masinád a többiekénél? – szakítottam félbe

a szófolyamot.– Masina? – méltatlankodott a gnóm. – Ez nem egyszerűen egy masina,

ez életem főműve! Gilron Haragjának neveztem el – jelentette ki fellengző-sen.

Örültem, hogy éppen nem volt a fejünk fölött mennyezet, mert menten leszakadt volna. A kis nyavalyás a döbbent csendet kihasználva folytatta a mondókáját.

– A jövőt látod magad előtt, aranyoskám. Erős szerkezet, mindenhol fél-hüvelyknyi páncél borítja. Széles, szögekkel megvasalt kerekei leküzdenek minden akadályt. Emitt lehet bemászni, és belül roppant kényelmes.

A parányi ajtó mögött homályos, szűk odú bújt meg, fogazott kerekek-kel, kallantyúkkal telezsúfolva. Kényelmes, hát persze, akár egy shadleki vallatócsizma – már ha az embernek nincs szüksége többé a lábára. Stifgirr észre sem vette kétkedő tekintetemet, teljesen átszellemülten magyarázott tovább.

– Itt belül kőrisfa bordázattal láttam el, amit erős acélkapcsok tartanak össze – mondta, azzal megpaskolta a masinát, felkapott egy lámpást, és be-mászott.

Odabent kallantyúk csillantak fémesen, csontfejű fogantyúk árnyéka nyújtózkodott a falakon. A gnóm szuszogva fúrta be magát közéjük.

– A tetőszerkezetbe egy megbízható laprugós ballistát építettem bele. He-he, a jó öreg Anizor-féle gyújtólövedékekkel feladja majd a leckét akár-melyik generálisnak. Úgy számolom, két-három ilyen harci szekér elég ah-hoz, hogy Garmont bármilyen ellenséggel szemben megvédje. Négy-öt, leg-feljebb tíz ilyen harci kocsival egész hadseregeket lehetne szétzúzni!

Hirtelen elhallgatott, majd némi küszködés árán előbújt a masinából.– Hoppá, a lövedékek! Zaida! Zaida! – kiáltozta. Nem kapott választ. –

Hol kódorog ez a lány? Komolyan mondom, szikrányi tehetség sincs benne, nem is tudom, mit vesződöm vele.

162

Én Zaida helyében már rég úton lettem volna. Mindegy hová, csak innen el.

* * *

– Csak nem őt keresitek? – kérdezte egy reszelős hang a hátunk mögül.Ismerősnek tűnt, pokolian ismerősnek. Félszemű Merlos! Hogy a csudá-

ba kerül ez ide? Kezemben a számszeríjjal megpördültem. Ekkor egy dobó-tőr szállt el a fülem mellett, és nagyot koppanva beleállt a műhely falába. Egy másik a combomat súrolta. A kis vakarcs is kaphatott egyet, mert egy hang nélkül elterült, mint egy béka.

Merlos csak mosolygott rám gonoszul, a hajánál fogva tartotta maga előtt a megszeppent Zaidát. Negyedik dobótőrét a szerencsétlen lány torká-hoz szorította. Az mukkanni sem mert, szeme rémülten meredt rám.

A tőrvetőn nyoma sem látszott sérülésnek, majd' kicsattant az egészség-től. Ahogy Khaszilt ismertem, biztos, ami biztos alapon legalább egy fél marha életerejét csorgathatta a verőlegényébe. Haboztam a számszeríjjal a kezemben. Nem lenne könnyű lövés, csak Zaidát találnám el. Valahogyan húznom kell az időt, amíg kitalálok valamit.

– Hát te is befutottál, Félszemű? Prefedon Ferro említette, hogy felbuk-kansz.

Félszemű meglepetten nézett rám. –Mit beszélsz?– Gondolom a gazdád is itt van a közelben, igaz? – ütöttem tovább a va-

sat.– És ha igen? – kérdezte Merlos gyanakodva. – Mi közöd hozzá, te faty-

tyú?– Több mint gondolnád – mondtam sokat sejtetően, folytatva kis színjá-

tékomat. – Prefedon Ferro nagyon dühös lesz. Rád is, de legfőképpen a gaz-dádra, ha nem takarodsz el most rögtön! – fenyegetőztem, és célzásra emel-tem a számszeríjat.

– Átvágom a torkát, ha nem dobod el azt, kölyök!– Vágd csak, de akkor te is meghalsz!– Átkozott! – sziszegte a Merlos. – Nekem csak a gnóm kell meg a tü-

kör. Veled majd később számolok.– Milyen nagylelkű vagy ma, Félszemű! De a gnóm az enyém! – jelen-

tettem ki, és a hátam mögött heverő kis vakarcs felé intettem.– Ugyan már, Fabio – csóválta a fejét Félszemű. – Rád ezen a vadásza-

ton csupán a hajtó szerepét bízták. Még prefedon Ferro is csak kishal ebben

163

a játszmában. Khaszil komoly hatalomnak dolgozik. Ha holnap délig nem lesz a kezében a tükör, Garmon helyén izzó lávakupac se marad!

– Ugyan már, ki pusztítana el egy várost egyetlen tükörszilánkért? Közel s távol nem akad ilyen őrült a Quironeiában!

– Ostoba vagy, kölyök! Ne akarj vele találkozni! –Nyelt nagyot a tőrve-tő. – Inkább állj félre! Most még futni hagylak.

Már éppen hajlottam rá, hogy higgyek neki, mert nem lehet akárki az, aki Félszeműt így megrémíthette, amikor jókora csattanás hallatszott a há-tam mögül. Merlos homlokának közepéből arasznyi acélhegy állt ki. A férfi eldőlt, mint egy zsák, és magával rántotta Zaidát is. Hátranéztem. Stifgirr üldögélt mögöttem kábultan a szekér tövében. Egyik kezében a tűvetőjét szorongatta, a másikkal vérmocskos halántékát dörzsölgette – Félszemű tő-rének tompa végével találkozhatott. Arca lángolt, a szeme alatt rángatózott egy ideg. Aggódva nézett rám.

– Zaida – motyogta, mire odasiettem a lányhoz.

* * *

Zaida a tőrvető mellett hevert, akár egy félredobott rongybaba. Néma zo-kogás rázta, távolba meredő szeme nedvesen csillogott. Az ölembe fogtam a fejét, és lassan simogattam vörös tincseit. Pontosan tudtam, mit érezhet. Még ha az emberfia a Laraqua famíliában cseperedik is fel, nehéz hozzá-szokni a halál közelségéhez.

A kis gnóm közben talpra küzdötte magát. Remegő kézzel hevenyészett kötést tekert a fejére, és csak azután mert odajönni hozzánk.

– Nem esett baja? – tudakolta félszegen.– Az ijedségen kívül semmi – ráztam meg a fejemet.– Már jól vagyok, apus – szipogta Zaida felélénkülve. –Megtaláltam a

srófhúzót is!Stifgirr csak némán bólogatott, látszott rajta, hogy megkönnyebbült.

Azért végigtapogatta a lányt, sérülés után kutatva, majd elküldte valami ap-róságot elintézni. Félszemű holttestéhez egyiküknek sem akarózott hozzá-nyúlni. Hiába, ezek Garmonban nem szoktak hozzá a durva élethez.

Töltenének csak el egy hetet Anaffiban vagy akár Trovilában, rögvest megváltozna a világképük. Bevonszoltam a hullát az egyik félreeső zugba, és letakartam egy pokróccal.

– Szép lövés volt! – dicsértem meg a gnómot, de erre is csak hümmö-gött. Sokáig nem mert rám nézni, aztán kibökte:

164

– Köszönöm, hogy Zaida… – nagyot nyelt,- Tudod, hogy…Legyintettem.– Ugyan már, egy Laraqua soha nem süllyedne olyan mélyre, hogy egy

gyereknek ártson. Bezzeg egy olyan őstulok, mint Félszemű Merlos!A gnóm felkapta a fejét.– Laraquát mondtál? – kérdezte izgatottan. – Nem ismersz véletlenül egy

Vincenso Laraquát? Nem rokonod?Most rajtam volt a meglepődés sora.– Dehogyisnem, a nagyapám volt, a tíz esztendeje sincs, hogy a Kosfejes

Úr magához szólította. Miért?– Jó ötven éve Anaffiban kölcsönösen megmentettük egymás életét. Ak-

kor azt mondta, egy Laraquától sem kell tartanom – mondta, aztán várako-zón nézett rám.

Felsóhajtottam. Lám, a Kosfejes Úr újabb tréfája! Ez ám a kínos helyzet! A Quironeiában szaladgáló számtalan gnóm közül Vincenso nagyapám pont ezzel a vakarccsal került kebelbéli barátságba. A nevét persze sosem emlí-tette, talán, mert született gorvikiként saját maga előtt is szégyellte. Azon-ban ahogy beszélt róla, Stifgirr bizonyosan több lehetett számára, holmi ivócimboránál. Én meg majdnem keresztüllőttem az imént.

– Ez sok mindent megváltoztat – szólaltam meg nagy sokára.Bizony, például, ha nem akarom, hogy Vincenso nagyapám a síron túlról

is megszorongassa a gigámat, a gnómnak nem eshet baja. Egy olyan régi vágású hullamágus, mint az öregem, meg is tenné.

– Most mi lesz? – kérdezte bizonytalanul Stifgirr a sarokba húzott holt-test felé sandítva.

Elgondolkoztam. Félszemű szavai nem hagytak nyugodni, nem tudtam elképzelni, hogy kinek dolgozhatott ő és Khaszil. Ami azt illeti, nem is na-gyon akartam. Egy dolog azonban biztosnak látszott: prefedon Ferro sem mondta el az igazat, így most valószínűleg Anaffiban sem lennék népszerű, ha üres kézzel térnék vissza.

– Stifgirr, mi van azzal a tükörrel? – kérdeztem hirtelen.A kis gnóm megvakarta az orrát.– Talán említettem már, hogy a harci szekereknél éppen az irányítás és a

meghajtás jelenti a fő problémát – kezdett bele a magyarázkodásba.– A tükörről beszélj nekem!– Éppen arról beszélek! – méltatlankodott Stifgirr. – Az irányítás és a

meghajtás szinte elválaszthatatlanok egymástól. Nekem sikerült egy pom-pás elméletet kidolgoznom, ami kiiktatja a lovakat az egyenletből. – A ha-tártalan lelkesedés kezdett visszaköltözni a szemébe.

165

Kihúzta magát, és olyan büszkén nézett rám, mintha feltalálta volna a mindent oldó folyadékot, sőt már a mindent oldó folyadékot tároló edény megalkotásával is jó úton haladna.

– Fel tudod fogni, hogy ez mit jelent?– Azt, hogy mágiát használsz? – kérdeztem kelletlenül.Lebiggyesztette az ajkát. Biztosan nehézfejű kardforgatónak nézett, aki

csodaszámba veszi, ha bűbájjal találkozik. Engem azonban, akinek már a nagyapja is gorviki boszorkánymester volt, nem tudott meglepni.

– Úgy valahogy. De nem akármilyet! – kiáltott fel. –Egy olyan varázs-erejű tárgyra volt hozzá szükségem, amely nemcsak hogy engedi átfolyni magán a szférák energiáját, de azt tartalékolni is képes.

A tekintete a távolba révedt.– Mennyi mindennel próbálkoztam már, egek! Vagyonokat költöttem kü-

lönböző drágakövekre és varázstárgyakra. Alantas munkákat vállaltam. A lelkemet eladtam volna egy igazi ereklyéért. De hiába, egészen mostanáig csakis kudarcban volt részem. Aztán mintegy véletlenül rábukkantam vala-mire egy beképzelt uraság kacattárában.

– A tükörre – bólogattam.– Igen, a tükörre. Vagyis inkább egy szilánkjára. Tudod, mekkora erő la-

kozik ebben a parányi darabkában? Elképesztő! Az erővonalai alapján ne-gyedkorinak vélem; legalábbis a mágia, amely létrehozta, a negyedkorban gyökeredzik. Talán crantai lehet, vagy valamelyik utódállamának a műve, de nem ez a lényeg. Működik!

Ez Vincenso nagyapám tükörszilánkja lesz, döbbentem rá. Az öreg vala-mi elhagyatott helyen, egy barlangba vájt üregben akadt rá – méghozzá egy elátkozott fajtában, ahol csak úgy nyüzsögtek a barátságtalan kísértetek. Persze ahogy mesélte, fél kézzel elbánt mindenféle rémséggel. Az a szilánk különleges darab lehetett, valódi ereklye, mert később azzal váltotta meg az életét. De valahogy soha nem bánkódott miatta. Amikor ideért a történeté-ben, mindig elkomorodott, és hozzátette: ki tudja, ifjonti fejjel milyen hatal-makat bolygatott meg akkor, és egyszer nem jön-e majd el a számadás órá-ja.

Vajon tényleg ez lenne az? Ezt keresné Khaszil titokzatos megbízója? Furcsa fintora ez a sorsnak. Az én életem azonban Anaffihoz kötődött ezer szállal, márpedig ott minden prefedon Ferrón állt vagy bukott. El kell neki vinnem a szilánkot, ha kell, a gnómmal együtt.

– Stifgirr, add ide nekem a tükröt, és én már itt sem vagyok. Sőt, vala-hogy még prefedon Ferrónál is elsimítom az ügyet, Vincenso nagyapám ne-vére esküszöm. Meglásd, jobb lesz így!

166

A gnóm sokáig meredt maga elé, majd színtelen hangon szólalt meg. –Nem tehetem.

– Nem érted? Amíg nálad van, sorra jönnek majd a Merlos-félék, és nem lehetek mindig itt, hogy eltereljem a figyelmüket. Vagy mi lesz Zaidával, ha téged elkapnak? Erre nem gondolsz? Talán az lenne a legjobb, ha mindket-ten velem jönnétek Anaffiba. A Cordellák végtelenül nagylelkűek is tudnak ám lenni.

Mondjuk ennek akkor vajmi kevés esélyét láttam, de ki tudja, mit hoz a holnap? A tükörszilánkkal a kezemben talán kicsikarhatnék tőlük valami egyezségfélét.

– Te nem érted – motyogta Stifgirr megszeppenten. –Mondtam már, hogy beépítettem. Nem tudom csak úgy kiszerelni. Már próbáltam, de nem megy. Beágyazódott, vagy mi. Lehet, hogy mindnyájan itt pusztulnánk.

* * *

Hosszasan hallgattunk. Kétségbeesetten törtem a fejemet. A legtöbb ötle-tem azonban még azelőtt elbukott, hogy szárba szökkent volna. Fel s alá sé-tálgattam, gondterhelten ráncoltam a homlokomat. Ez így nem lesz jó.

– Stifgirr, működik ez a masina? – kérdeztem végül elgondolkozva.Egy merész terv kezdett körvonalazódni a fejemben.– Persze hogy működik! – vágta rá a kis gnóm szinte azonnal.– Akkor jó, szekéren visszük a szilánkot Anaffiba – jelentettem ki maga-

biztosan.Stifgirr eltátotta a száját, majd becsukta.– De… a Gilron-ünnep! Be sem mutathatom a találmányomat? – hápog-

ta. – A jutalom! A dicsőség!Leintettem.– Jobb, ha nem is gondolsz rá! Különben is, ahogy én hallottam, Hurmill

főtanácsos sajátos elveket vall a jutalmazás terén. Nem találod furcsának a sok balesetet? Egy helybéli cimborám szerint nem lehet véletlen.

– Véletlen balesetek mindig történhetnek. Egy feltalálónak ezt is számí-tásba kell vennie.

Látszott rajta, hogy erősen hinni akarja, amit mond.– Ez igaz, de jártál te már a műhelyed falain kívül is mostanában? A pa-

lánkon túl egy egész hadsereg táborozik. Néhány garmoni mesterember mi-att lenne rájuk szükség? Azt hiszed, Hurmill csak védekezésre használná a harci szekereket?

167

Nem kaptam választ. Vállat vontam.– Tegyük fel, a főtanácsos tetszését elnyeri a harci szekered. Mit mon-

dasz majd, ha azt kéri, építs neki még három-négyet? Vagy talán vannak még ilyen szilánkjaid?

– Én… nincsenek… – nyöszörögte a gnóm. – Biztosan meg lehetne ol-dani valahogy.

– Te tudod, de amíg ezen töprengsz, lehet, hogy befut Khaszil bandája is. Egymagamban nem szeretnék velük összefutni. Ki tudja, hány embere va-dászik arra a tükördarabra. A megbízójukkal meg főleg nem. Szerintem te sem – szúrós tekintettel néztem rá.

– Nem lehet, hogy csak blöffölt a fickó? – vetette ellen Stifgirr.– Merlos? Nem, valószínűleg igazat mondott. A hazudozás már megha-

ladta volna az értelmi képességeit.– Na és az őrség? Rájuk nem gondolsz? – bizonytalankodott a kis gnóm.– Ez egy harci szekér, nem? – kérdeztem vigyorogva.– De még milyen! – húzta ki magát Stifgirr.– Hát akkor? Mi a probléma? Megkapod a bemutatódat – biztattam. –

Legfeljebb élesben is kipróbáljuk a találmányodat. Mikor indulhatunk?– Hát, ööö… Szóval van egy kis szépséghibája a csodaszekeremnek –

magyarázta a kis gnóm. – Csak a nap fényénél működik. De hát ki harcolna éjszaka?

Összeráncoltam a szemöldökömet.– Mennyi fény kell neki? Hamarosan hajnalodik.– Nem tudnám megmondani – felelte Stifgirr az állát dörzsölgetve. –

Lássuk csak, számításaim szerint, ha a napsugarak beesési szöge eléri… igen, igen… és akkor…– a többi már halk motyogásba fulladt.

– Még soha nem próbáltuk ki – mondta kétségbeesetten Zaida. Egy ideje már figyelte a szóváltásunkat.

– Micsoda? – fakadtam ki, és megráztam a kis gnómot.– Igaz ez, Stifgirr? Soha nem próbáltátok még ki? A kis vakarcs bűnbánó

arcot vágott.– Ne aggódj, működni fog! – jelentette ki magabiztosan. – Én terveztem!Márpedig aggódtam. Volt még vagy két óránk hajnalhasadtáig, és ha

nem működik a masina, elvesztegetett idő itt rostokolni. Mindenesetre ma-radtunk. Amikor az éjszaka sötétje szürkébe fakult, majd halvány derengés-sel beköszöntött a hajnal, begyömöszöltük magunkat a szekérbe. Ha a gnómnak szűk volt, mit mondhattam én, aki harmadikként szálltam be… Két oldalról fémkarok, emeltyűk és csontfejű fogantyúk lógtak kusza össze-

168

visszaságban. Derékmagasságban bőrszalagok kígyóztak elő és tűntek el látszólag cél nélkül a bordázat réseiben.

Miután elhelyezkedtünk, Stifgirr felpattintotta egy láda fedelét. Alatta la-pult a híres-hírhedt tükörszilánk. Fényes, fekete felülete halottnak tűnt. A gnóm hajlongva mormolt fölötte. Amint a nap sugarai bekúsztak a masina tetejére vágott réseken, a szilánk vakító fehéren izzott fel. A gnóm mintegy révületbe esve rángatta az apró kallantyúkat, és félig lehunyt szemmel kap-kodott az egyik, falon kattogó szerkentyűtől a másikig. Kisvártatva, mint-egy varázsütésre, a szekér orrában sorakozó óraművek halk zümmögéssel életre keltek: vidáman zakatoltak, kerregtek és csörömpöltek. Stifgirr elhall-gatott, majd széles mosoly ült ki az arcára. Diadalittasan nézett rám. Meg-rántott egy kart, meghúzott egy fogantyút, mire a halk duruzsolás fülsiketítő dübörgéssé változott. Aztán a masina, mint egy feldühödött bika, nekilódult.

Fürgébbnek bizonyult, mint amilyennek az ormótlan külső mutatta: egy futó ember sebességével gurult előre vasalt kerekein. Nehézség nélkül tört át a hevenyészett palánkon, és meg sem kottyant neki a szomszédos műhely fala. Stifgirr ugyanis kissé bizonytalan volt az irányok kiválasztásában: rán-gatta a karokat derekasan, szitkozódott egy darabig, majd rátért a tábor egyetlen szélesebb útjára.

Ekkor robbanás rázta meg körülöttünk a világot. Fogalmam sem volt, hogy mi repülhetett a levegőbe, de Zaida fürgén kinyitott egy csapóajtót a masina tetején, hogy körbekémleljen. Fojtogató, fekete füst gomolygott be a nyíláson.

– Nafta – köhögte Stifgirr. – Ez a pancser Haggad műhelye lehetett! – kiabálta hátra csillogó szemmel. – Ő is csak a tűzerőben gondolkozott, he-he!

Ez egy őrült, villant be az agyamba. Kötözni való bolond. De akkor már én is az vagyok, gondoltam, mert itt ülök a masinájában. Még a nyakunkra hozza az őrséget.

Végszóra kürt harsant.

* * *

A tábor kapuja helyett csikorogva a külső fal felé vettük az irányt. Azt biztosan kevésbé őrzik, vetette hátra Stifgirr. Én erre nem mertem volna megesküdni, az ostromgyűrűre emlékeztető katonai táborra gondolva erős kétségeim támadtak. Nem tudom, Stifgirr járt-e egyáltalán a műhelyén kí-vül, mert volt egy olyan érzésem, hogy csak ködös elképzelései vannak ar-

169

ról, merre vezesse a szekeret. Ám mire közbeszólhattam volna, recsegve át-törtük a palánkot.

Mint egy felingerelt bika, úgy robogtunk át az ébredező zsoldosok tábo-rán. Sátrakat borítottunk fel, őrtüzeket tapostunk el. Körülöttünk meglepett, álomittas katonák szaladgáltak, a legtöbbjük hiányos öltözékben. Szitko-zódtak, az öklüket rázták felénk, de meglepően gyorsan eszméltek, és fegy-vereik után kaptak. Az egyikük alaposan pórul járt, amikor megpróbált fel-kapaszkodni a masinára. A kis gnóm erre is gondolhatott, mert a szekér kül-ső burkolata túl simának bizonyult ehhez. A vasalt kerekek nem kegyelmez-tek az alájuk kerülőnek utunkat csontok recsegése és egy elfúló üvöltés kí-sérte. Zaida rémülten felsikított:

– Állj meg, apus! Ki akarok szállni! Stifgirr csikorogva fordította a ma-sinát az országút irányába, aztán döbbenten tekintgetett körbe.

– Apus, megőrültél? Az a férfi megsérült, lehet, hogy meg is halt!Stifgirr egy darabig tétovázott, de az irányítókarokat nem engedte el.– Társaságot kapunk! – jegyeztem meg, és az elülső kémlelőnyílásra

böktem. Előttünk az úton vagy másfél tucat őr igyekezett pajzsfalat formál-ni. Néhányan súlyos dárdákat hajigáltak felénk, de a páncélzat kitartott.

– Apus! – nyöszörögte Zaida. – Adjuk fel!A kis gnóm a lányra nézett, majd felém fordult, nem tudta eldönteni, mi-

tévő legyen.– Ha most kiszállunk, lemészárolnak bennünket! – figyelmeztettem.

Szavaimat néhány dárda koppanása is megerősítette.– Áttörünk! – vakkantotta Stifgirr, és előretolta az irányítókart.– Ne! – kiáltotta Zaida, de a masina nekilódult.A marcona őrökön csillogott a sodronying, pajzsaikat és lándzsáikat szi-

lárdan markolták. Csak akkor futamodtak meg, amikor rádöbbentek, a sze-kérnek esze ágában sincs lassítania. Sőt, azzal fenyeget, hogy nemes egy-szerűséggel a földbe döngöli hevenyészett pajzsfalukat.

Már éppen megnyugodtam, hogy komolyabb fennakadás nélkül kijutunk a külső táborból is, amikor megláttam a második szakaszt. Ezek elnyújtott csatárláncot alkottak. Néhányan jókora hordókat gurítottak a szekér felé, mások íjaikat ajzották fel, ám lövéseik lepattantak a masina fémes oldaláról. Nagyon elszántnak tűntek, úgy látszik, Hurmill tanácsos valóban nem sze-retné, hogy bárki is megszökjön a táborából.

Stifgirr manőverezni próbált, de egy hordó így is telibe kapott bennün-ket. Reccsenését bugyborékoló hang kísérte. A zsoldosok csak ekkor vették elő a gyújtónyilaikat. Az előző lövéseiket csak próbaképpen adhatták le, a távolságot mérték be vele, gondoltam, mert a vesszők most szinte őrült üte-

170

met doboltak a gépezet burkolatán. Nem sok kedvem lett volna ilyen nyílzá-porban odakint sétálgatni. Hirtelen rőt lángok lobbantak fel a szekér orránál.

– Nafta! – sikoltotta Zaida. – Elevenen fognak megégetni bennünket! Apus, csinálj már valamit!

– Jól van! Próbálok! – dörmögte a kis gnóm.A tűz ugyan még nem okozott komoly kárt, de erős ropogás támadt a

szekér belsejében. Tehetetlenségemben az öklömbe haraptam, és a Kosfejes Úrhoz fohászkodtam. Nehogy Sogron, a lángdémon szerezze meg a lelke-met!

Stifgirr ekkor egy durva rántással az útszéli árokba kormányozta a masi-nát. A lángoló orr keményen csapódott neki a földnek. Jókora porfelhőt ka-vartunk fel, ami félig-meddig be is temette a jármű elejét. Egy örökkévaló-ságig tartó pillanatig úgy tűnt, megfeneklettünk, mint hadigálya az apály idején; a dübörgés is halk morajjá csendesült. Aztán a kis gnóm kapkodó mozdulatai nyomán megvonaglott a csodamasina, és fémsírástól kísérve küzdötte át magát az akadályon.

A tüzet eloltottuk, amin Stifgirr igencsak fellelkesült. Eszelős csillogás ült a szemében, ahogy elhadarta utasításait, majd sorra rángatta a karokat – elemében érezte magát.

– Zaida, célozd be az íjászokat!– De, apus! Nem gondolod komolyan! – tiltakozott a lány.– Csak rájuk ijesztünk, különben mind itt pusztulunk. Még egy naftás-

hordót nem élnénk túl!Zaida kelletlenül csörlőzni kezdte a ballista kilövőszerkezetét, intett,

hogy segítsék. Csak bólogatni tudtam, a szekér az útról letérve úgy rázkó-dott, hogy majdnem elharaptam a nyelvemet.

Amikor a lövedékeket megláttam, nem hittem a szememnek. Ezek len-nének a híres Anizor-féle cserépgolyóbisok? Kevés őrült vállalkozott arra, hogy efféle fegyverekkel csikarjon ki előnyt a harcmezőn. Olyannyira inga-tag találmány volt az összes ilyen, gyúlékony matériával töltött lövedék, az Anizor-félét is beleértve, hogy sem tengeren, sem szárazföldön nem merte használni egyetlen hatalom sem. Gyakorta már a kilövőállványon belobban-tak, egész hadihajókat sodorva pusztulásba. A szárazföldön sem volt jobb a helyzet, sőt! Ahogy egyszer apám fejtegette, a naftáshordókat szállító tár-szekerek kocsisainál csak az efféle golyóbisokat fuvarozók élete ér keveseb-bet. Merthogy a lövedékek cseréphasában kotyogó matéria már csekély ráz-kódásra is robbanhat, és kimondottan érzékeny a hőre. Ha a külső viaszbur-kolat megsérül, nincs az a sivatagra való homokhegy, ami eloltaná a felcsa-pó lángokat.

171

Amikor mindez végigfutott az agyamon, remegni kezdett a kezem. Ráz-kódás? Hő? Megsérülő viaszburkolat? Mind együtt volt ezen az átkozott szekéren.

– Tűz! – ordította ekkor Stifgirr.A vetőgép vájatán végigsiklott az első lövedék. Magasan a zsoldosok

feje fölött suhant el, és ártalmatlanul csapódott be a sziklák közé. Azok min-denesetre a földre vetették magukat. Zaida elfordította a tekintetét.

– Kicsit fölé, de alaposan meglepődtek! – kiáltottam.– Az a jó – dünnyögte a gnóm. – Öt rovás, emel, emel! Rajta! Tűz!Kissé elszámíthattam magamat, mert a lövedék közvetlenül a fedezéket

kereső zsoldosok mellett fröccsentette szét halálos levét. Hamarosan lángo-ló alakok szaladgáltak fájdalmas ordítások közepette, vagy hempergőztek a porban.

– Találat! – kiáltottam magamból kikelve.A kis gnóm megrökönyödve pillantott hátra, majd újra előre. Talán kezd-

te már sejteni, milyen pokolbéli masinát alkotott. Megdörzsölte a szemét, és már éppen szólásra nyitotta volna a száját, amikor mohó lángnyelvek csap-tak fel szeretett masinája körül. A hőhullám elviselhetetlennek tűnt, de a szekér még mindig kitartott.

– Egy tűzmesterük is van! – kiáltotta Zaida, majd kezébe temette az ar-cát.

Újabb lökéshullám rengette meg a bordázatot.– Ez közel volt – törölgette a homlokát a kis gnóm, miközben a kémlelő-

nyílásokat vette szemügyre. Úgy véltem, csak idő kérdése, és a mechanika csodája fölött győzedelmeskedik a mágia ereje.

A zsoldosok varázshasználója, a haddami Lángjárók céhének tűzmestere büszkébb volt annál, hogy elrejtőzzön. Elővigyázatosságból azonban óvó-rigmusokkal vértezte fel magát – egy csatamágusnak is komoly fejtörést okozott volna rést nyitni a védelmén. Így aztán mit sem törődött azzal, hogy a monstrum éppen felé fordult. Igaz, invokációja közepén tarthatott, és azt bajosan szakíthatta volna félbe.

– Tűz! – üvöltötte Stifgirr.A lövedék sikoltva csusszant ki a vájatból, és telibe kapta a meghökkent

tűzmestert. A perzselő forróság ugyan vajmi kevés kárt tett benne, elvégre kevés olyan haddami tanoncból lesz a lángnyelvek bajnoka, aki nincs barát-ságban a tűzzel. A becsapódás ereje azonban vagy hatlábnyira vetette hátra, és keményen odacsapta egy sziklatömbhöz- nem mozdult többé.

172

Lelkesedésem az egekbe szökött. Legyőzhetetlenek vagyunk! Miénk a világ, menjünk és vegyük el! Ilyesféléket ordibálhattam, de a kis gnóm egy-szer csak véget vetett a nagy örömmámornak.

– Nincs több lövedékünk! – mondta fejcsóválva. – Visszafordulunk és megpróbálunk a tóparton kitörni.

* * *

Mint később kiderült, ez volt a legbolondabb ötlet aznap mind közül.A táboron mintha valóban az istenek dühe söpört volna végig, elégtételt

véve a megcsúfolásukért. Talán éppen Gilron haragja varázsolta földi po-kollá a telepet. Mindenütt lángok lobogtak, a tűz pedig gyorsan terjedt, fel-falva mindent, ami csak az útjába került. Nem válogatott, könyörtelenül ha-ladt előre, mintha az egész világot akarta volna felemészteni. Ami ellenállt, azt körülölelte, hő marokkal fojtogatta, és izzásig hevítette, vagy éjfekete korommal mázolta be. Vastag füstoszlopok kígyóztak az égre, korai éjsza-kával fenyegetve.

Aztán a lángok elérték a felhalmozott naftáshordókat. A robbanás vastag, lángoló masszával terítette be a környéket, falánk mohósággal tépte, mar-cangolta a tábor maradványait. A föld is üvegesre olvadt alatta. További he-ves robbanások rázták meg a környéket. Valahol középtáj t – mintha csak afféle rögtönzött tűzijáték lenne – emberfejnyi golyóbisok indultak gyilkos szárnyalásra hosszú farkú lángcsíkot húzva. A szivárvány minden színében pompáztak, de szétrobbanva halálos cseppekkel hintették tele a levegőt. Ezek aztán földet érve féllábnyi mélyre marták magukat a talajba, dögletes bűzt árasztva.

Izzó gerendák pattantak el fülsiketítő robajjal, a műhelyek, a pavilonok és a zsúfolt raktárak sorra roskadtak össze. A rémült feltalálók kétségbeeset-ten próbálták a bent szorultakat menteni, mások az oltással próbálkoztak. Közöttük elszabadult hátasok vágtáztak fel-alá – megvadította őket a söré-nyükbe belekapó zsarátnok és az égett hús bűze.

Hiába, ennyi veszedelmes matéria és őrült feltaláló egy helyre összezsú-folva, már eleve gyilkos gyúelegyét alkotott. Elég volt egy aprócska szikra, hogy sorra hamvadjanak el a lángokban a fantasztikus találmányok: a nafta-kocsik és lángvetős szekerek éppúgy, mint a többi pokolbéli szerkezet.

* * *

173

A tábor közepe felé robogva azt hittem, Stifgirr szántszándékkal nem ke-rülgeti a felcsapó lángokat, a fáklyaként világító épületeket, inkább nyíl-egyenesen tör előre, mintsem a masina lendületet vesztve megtorpanjon va-lahol.

De tévedtem. A kis gnóm ugyanis hiába rángatta sorra a karokat, azok mind kevésbé engedelmeskedtek neki. Dühödten babrált a csontfejű fogan-tyúkkal, kiiktatott pár áttételt, majd újra a karokat kezdte el cibálni, ám sze-mernyi változást sem ért el. Hamarosan Zaida is csatlakozott hozzá, de ket-tejük igyekezete is meddőnek bizonyult. Az eddigi csatározások is erősen megviselték a szekeret, és ahogy a lángoló tábort elnéztem, a java még előt-tük volt. A helyzet azonban rosszabbodott: a masina irányíthatatlanná vált. Csak száguldott tovább, hörgött, nyögött, fújtatott, mint egy megvadult bi-valy – és egyre csak gyorsult. Néha nagyokat zökkent, amikor ráfutott vala-mire, de megállítani semmi nem tudta.

Stifgirr a káosz közepette sietve előkapart egy gyűrött pergamendarabot, kapkodva átfutotta. Nem törődött sem Zaida kétségbeesett sikolyaival, sem az én folyamatos átkozódásommal. Dünnyögve szemügyre vette a falakon kattogó szerkentyűket, és gondterhelten csóválta a fejét. Aztán ahogy rán-gatta, sorra a kezében maradtak a karok, mindenhonnan szegecsek, rugók, apró alkatrészek kezdtek el röpködni, a masina hátsó traktusából pedig sűrű füst szivárgott. Valahonnan recsegés-ropogás hallatszott, ami mellé kattogó zaj társult és ijesztő sziszegés. Aztán egy nagyobb zökkenést követően elve-szítettük az egyik kereket, de a szekér csak száguldott tovább, a maradék öt még kitartott.

Odakúsztam a tükördarabot rejtő ládához, és felnyitottam a tetejét. A szi-lánkból áradó vakító fény betöltötte a masina belsejét. A kelő nap erejével bírt, ami úgy bántotta a szemem, mintha csak egy átmulatott éjszaka utáni hajnalon botorkáltam volna hazafelé mamma Dolorestől.

A józan észt sutba dobva, félig vakon erősen megmarkoltam, megpróbál-tam kirángatni a helyéből. Még hallottam, ahogy megroppant valami a ke-zemben, aztán hátraestem. Ekkor úgy éreztem, a fényesség hirtelen százszo-rosára, ezerszeresére dagad. Szinte fájt, ahogy a bőrömhöz ért, perzselt, mintha magam is a kinti pokol tüzeiben égnék. Talán túl sok energiát csor-gatott át magán az a kis szilánk, mert úgy tűnt, a szekér a robogása közben szinte nem is érinti a földet.

Stifgirr éles hangon káromkodott, és egy elgörbült kallantyúval püfölte a masinát. Az egyre erősödő dübörgés elnyomta a hangját. Zaida a felső csa-póajtóhoz kúszott, és kinyitotta, de nem mert kiugrani.

Végül egy jókora csobbanás vetett véget a száguldásnak. Mindannyian előrebuktunk, fogazott kerekek martak belénk, csontfogantyúk döftek a ha-

174

sunkba tompán. A jobb lábamat valami vasmarokkal szorította össze, mint-ha felbőszült troll nyúlt volna érte. Egy pillanatra sötétség borult az elmém-re is, de hideg nedvesség térített magamhoz. A csobbanás! Az az átkozott gnóm a tóba vezette a szekeret! Megráztam a félig ájult Zaidát, és pánikba esve próbáltam átszuszakolni a keskeny felső nyíláson. Miután a lányt fel-toltam, visszafordultam a gnómért. Vakon tapogatózva megragadtam, és magam után rángattam. A masinába ekkor már javában dőlt be a víz; Stif-girr csodaszekere mind mélyebbre süllyedt.

A gnóm azonban nem hagyta annyiban, kiszabadította magát a markom-ból, és alábukott. Élete főműve súlyos kődarabként merült a hínáros mély-ség felé. Nem mentem utána. Csizmám trombitaszára jócskán megtelt víz-zel és lefelé húzott, alig tudtam magamat a felszínen tartani. Láttam, hogy Zaida tőlem nem messze kétségbeesetten rúgkapál. Mellé evickéltem, és ne-hézkesen kivergődtem vele partra. Még éppen idejében, mert a víz forrni kezdett körülöttem.

Vakító fénylobbanás festette elém az árnyékomat, mintha a csillagtalan éj tintája ömlött volna végig a parti fövenyen szembántóan éles formákat al-kotva. Talán még egy nap kelt fel mögöttem, vagy akár egy tucatnyi. Aztán tomboló szélroham taszajtott meg, felkapott és elhajított, mintha csak egy óriáskölyök megunt rongybabája lettem volna. Még földet sem értem, ami-kor úgy éreztem, pokoli robbanás tépi véres ronggyá a füleimet, végül be-borított a szökőár. Korábban azt hittem, ilyesmi csak tengerrengéskor lehet-séges. A fényözön megvakított, a szélroham kiszakította tüdőmből az utolsó csepp levegőt is, a robbanás megsüketített, hogy aztán a szökőár végezze el a piszkos munkát. De hiába, mi Laraquák szívós fajzatok vagyunk.

Éveknek tűnő órák múltán tértek vissza a színek és a hangok. Előttem, a Garmoni-tó felszínén – ameddig a szem ellátott – haltetemek úsztak, a víz vörösre színeződött. Körülnéztem, ám a kis gnómot sehol sem láttam. A kö-zelemben csak Zaida ébredezett iszapágyán. Stifgirr alászállt hát a tükörszi-lánkkal és a csodamasinájával a mélybe. Bennünket itt hagyott a közeledő dühös zsoldosokkal, a regimentnyi, bosszúért lihegő feltalálóval – egy egész városállammal szemben.

Ekkor éles fájdalom hasított a bal kezembe, mintha csak tucatnyi apró, vörösen izzó tűt döftek volna belé. Csak nem valami tavi medúzába tenye-reltem halálom óráján? Ráérősen szemügyre vettem, és meglepetésemben felnyögtem: amikor megragadtam azt az átkozott tükröt, megmozdítani ugyan nem bírtam, de az ujjaimba és a tenyerembe apró üvegszilánkok fú-ródtak. Lám, mégiscsak a kezembe kaparintottam valamennyit abból az át-kozott tükörből – gondoltam keserűen.

175

Ekkor újabb fájdalomhullám járta át a karomat. Kínomban összeszorítot-tam a fogaimat, sarkamat a parti fövenybe vágtam. Hörögtem, mint egy csapdába esett vadállat, a tenyerem iszamós lett a sebekből bugyogó vértől. Az addig áttetsző szilánkok lassan bíborvörösre színeződtek, úgy tűnt, mint-ha mohón felfalták volna maguk körül a vércseppeket. Egy pillanatra meg is szédültem, a gyomromba jeges karmok martak. A nap már magasan járt, mégis elemi reszketés lett úrrá rajtam, már-már öklendeztem, amikor a ro-hamnak hirtelen vége szakadt.

Kábultan felültem, és a szemem elé emeltem a kezemet. A tenyeremet és az ujjaimat borító szilánkokból újra vakító fehérség áradt, szinte láttam a csontjaimat és az ereket. Úgy éreztem, mintha mázsás súlyt markolnék a ba-lomban. Ekkor váratlanul egy sötét árnyék takarta el előlem a napot. Felpil-lantottam, egy alabárdot markoló aszisz zsoldos üvöltött felém durván, egy másik a mellkasomnak szegezte a fegyverét.

A fülem még mindig csengett, így kótyagos fejjel csak bólogatni tudtam. Önkéntelenül is el akartam tolni az alabárd hegyét, mire a zsoldos vagy tíz-lábnyira zuhant hátra egy bozótosba – mintha csak egy hegyióriás buzogá-nya kapta volna telibe. A másik fickó hátrálni kezdett, a fegyverét is eldob-ta, arcára kiült a rettegés. Akkor azonban nem törődtem vele, csak felé le-gyintettem, mire ő is követte a társát. Éreztem, ahogy a bal kezemből egy szempillantás alatt energia áramlik ki, aztán hirtelen el is apad, mint amikor elkoppintják a gyertya lángját.

Nagy nehezen térdre küzdöttem magamat, majd feltápászkodtam. Az uj-jaimból újra vér szivárgott, a szilánkok ismét bíborvörösre váltottak, de a roham most elmaradt. A közelgő tömeg felé sandítottam, azután a kezemre. Nem tudtam, hogy még így, a szilánkok erejével együtt is, meddig tarthat-nék ki.

Tétován Zaida felé botladoztam. Nem hagyhatom itt, ennyivel tartozom Stifgirr emlékének.

– Gyerünk, kislány, ideje indulni!Igyekeztem biztatóan mosolyogni rá, kevés sikerrel. Rám nézett, szeme

sarkában könnycseppek csillogtak.– De apus… – hüppögte. – Nélküle nem mehetünk el,– Stifgirr itt hagyott bennünket, Zaida. Érte már nem tehetünk semmit.Nem válaszolt, csak a könnyeit nyelte.Hátrapillantottam: az embersereg már közel járt. A tenyerembe bámul-

tam, sokáig tartana, mire mindet elhajigálnám, mint azt a két asziszt – vala-mi más megoldás kell ide. Próbáltam felidézni mindazt, amit jó atyám pró-bált belém verni a mágiáról és a vajákos praktikákról. Valami olyasmire vágytam, ami kellőképpen riasztó lehet, de nem halálos.

176

Úgy sejtettem, a tükör darabjai egy efféle varázslathoz legalább egy hor-dóra való vért is kiszipolyoznának belőlem.

Azt nem tudom, a szilánkok mit érthettek a zavaros gondolataimból, mindenesetre nem kellett sokáig győzködnöm őket. Miközben a fél karom feketére színeződött, erős szél támadt, majd sűrű fellegek tornyosultak mor-golódva az égen, néha villámok cikáztak. Igazi meneküléshez való időjárás. Még Vincenso nagyapám is elégedetten csettintett volna. Hiába, a vér nem válik vízzé!

Zaida felé fordultam.– Gyere velem, kislány! Stifgirr is így akarná.Azzal felnyaláboltam a törékeny kis testét. Nem ellenkezett, csak bámult

rám nagy barna szemével. Könnyei elkeveredtek az esőcseppekkel.Anaffiba indultam. Úgy véltem, ezzel a néhány tükörszilánkkal a kezem-

ben Prefedon Ferróval új alapra helyezhetjük a kapcsolatunkat. Meg aztán Khaszillal is akadt még némi elszámolnivalóm.

Már ha a szilánkok a kezemben megengedik. Mert percről percre erősö-dött bennem az az érzés, hogy inkább egy elhagyatott barlang felé vezérel-nének, méghozzá elátkozott fajtába, ahol csak úgy nyüzsögnek a barátságta-lan kísértetek.

Ahol egy negyedkori elveszett lélek már türelmetlenül várja érkezése-met.

177

A KÁOSZ MÁGIÁJA

Kétségtélen, hogy a gnómokhoz közel áll a mágia, habár – és erre fontos rámutatnom – a varázslásban különösebben nem jeleskednek.

Vagy legalábbis nem az embernépek körében megszokott módon.Lássuk hát!

Az egyszerű pórok közt virágzó makacs hiedelem, mely szerint mágia működtet minden olyan mechanikus eszközt, szerszámot és gépet, amelyet gnómok készítenek, nyilvánvalóan nem több puszta babonánál. Mondom ezt annak ellenére, hogy az ilyen tárgyakat megtapintva magam is éreztem valamiféle kisugárzást; ám ez nagy valószínűséggel a bennük lévő nemesér-cek, drágakövek és más különleges anyagok számlájára írható, vagy egy-szerűen csak a mestermunka tökéletessége bizsergette meg az, ujjaimat.

Ez utóbbi azonban már egyértelműen a remekművek mágiája, és mint ilyen, nemcsak a gnómeszközökre, de a törpefegyverekre, amund ékszerek-re és sok egyébre is jellemző.

Ugyanakkor az aprónép által készített egyes masinák működésére egy-szerűen nem adható egyéb magyarázat, mint hogy varázslatból táplálkoz-nak. Aztán amikor ez elfogy, a szerkezet lassulást és döcögést követően le-áll, és nem is indítható el mindaddig, amíg alkotója vagy annak fajtabélije újra mozgásba nem hozza.

Itt említeném meg egy erv nemes, bizonyos blasoni Ettelir esetét, aki Pingerol gesztája szerint két ősi kódexet és ötszáz aranydénárt fizetett a Ze-dur-hegység gnómtelepeinek egyikében egy mesternek, bizonyos Gorlan-henguce.. – nek egy géplóért, amelyen aztán boldogan ügetett ifjú arája kas-télyáig. Ott azonban, éppen a függőhíd előtt a masina úgy megmakacsolta magát, mint egy csökönyös szamár – annak is egy acélból kovácsolt, külö-nösen rossz természetű fajtája –, és a dühödt nemes, akit a lehető legrosz-szabbkor tett nevetség tárgyává a jószág, végül csatabárdjával verte miszlik-ké.

A történet itt véget ér; forrásom ugyanis sajnos mellőzi a szavatossági perek ismertetését.

Annyi mindenesetre megállapítható, hogy a gnómok nagy valószínűség-gel használnak mágiát egyes szerkezeteik létrehozásához, illetve működte-téséhez, annak ellenére, hogy ők ezt váltig tagadják.

Látva az eredményeket, a helyükben én sem híresztelném.

178

A gnómoknak nemcsak a mechanikához és a kapcsolódó tudományok-hoz – elsősorban a matematikához, fizikához, kriptográfiához – van ösztö-nös, már-már varázslatosnak tűnő érzékük, de ténylegesen rendelkeznek is egyes illúziókkal kapcsolatos mágikus tulajdonságokkal.

Számos erre utaló feljegyzést találni a poros fóliánsok között; számomra mind közül az tűnt a legijesztőbbnek, amely a Himano-sivatag veszedelmei-ről szól. A szerző, egy Singertor nevű toroni kereskedő szerint ugyanis arra-felé a gnóm portyázó csapatok összefognak, hogy együttes erejükkel egy oázis káprázatát bűvöljék a távolba, hogy aztán az utazókat futóhomokba és egyéb csapdákba csalják. Megjegyzem, hogy bár a kelepcék illúziókkal ál-cázása az aprónép régi trükkje, és azon a vad vidéken nem szokatlanok a különösen erős és elfajzott varázslatok, a történet hiteléből sokat levon, hogy Singertor a karavánjából egyedüliként tért vissza hazájába, ahol – és itt a csavar a történetben! – felvette az árujára kötött biztosítás díját, ebből aztán kifizette adósságait, és a maradékból boldogan élt volna élete végéig, ha a szállítólevelek meghamisítása miatt felbőszült kereskedőház a nyakára nem küld egy orgyilkost.

Az ösztönösen elsajátított varázsos képességeken túl a gnómok, akárcsak az értelemmel bíró fajok többsége, képesek elsajátítani a tapasztalati mágia, sőt a magasmágia fogásait is. Képesek, mondom – más kérdés, hogy ritkán hajlandóak rá, és ha mégis erre adják a fejüket, akkor is legfeljebb néhány kisebb varázsige megtanulásáig jutnak el. Ugyanakkor botorság azt állítani, hogy egy bohó és szeleburdi fajtól nem várható el, hogy hosszú és unalmas éveket töltsön meditációval és egyéb lelkigyakorlatokkal. Egy olyan faj ugyanis, melynek egy jeles képviselője, Ragromatafoven… közel ötven évet töltött helyszíni felmérésekkel annak érdekében, hogy elkészíthesse A shadoni szennyvízelvezető-rendszerek belsőépítészeti és kartográfiai tipoló-giája című gigantikus művét, nyilvánvalóan képes adni a világnak mindenre elszánt és végsőkig kitartó szellemeket.

Nem, itt nyilvánvalóan másról van szó. Véleményem szerint az aprónép lelki alkata az, ami inkább az anyagi világ kérdéseinek megoldása vagy leg-alábbis feltérképezése felé hajtja őket, és – egyebek mellett – csaknem ki-zárja, hogy a papi, vagy akár a szeráfi mágia felé kacsingassanak. Erről a lelkületről azonban bővebben írok művem más részeiben.

Mindenképp itt kell említést tennem egy olyan a mágiaformáról, amely által bármelyik gnóm méltó ellenfelévé válhat az ősz szakállú mágusoknak – ez pedig a káoszlovasok mágiája. Lehántva a köré gyűlt mesék, pletykák, babonák és hazugságok rétegeit, nagyjából annyi tudható róla, hogy rettentő erős, őselemeket, teret és az anyagi világot alakító varázshasználati mód,

179

amely ellen nemigen lehet védekezni a hetedkor eszközeivel. Hátulütője, hogy használója ritkán éli túl végzetes varázslatát.

Értő olvasóim mindezek után alappal vonhatják le a következtetést, hogy a gnóm egyike azon romlott vérű ős-fajoknak, amelyek egyes tagjai minden életerejüket feláldozva ki tudnak mondani egyetlen – de annál erősebb – ha-talomszót. Megvallom, jómagam is eljutottam eddig a megfejtésig. Mivel azonban ezt megerősítő leírásoknak nem jutottam birtokába, a káoszlovasok tevékenységét pedig mindeddig nem tudtam közvetlenül tanulmányozni, és reményeim szerint erre a későbbiekben sem fog sor kerülni, az elmélet iga-zolását inkább másokra hagyom.

És végül, visszakanyarodva a fentebb említett jeles műhöz, amelyre csak Shadoni kanálisenciklopédia néven hivatkoznak a műértők, szeretném fel-hívni olvasóim becses figyelmét, hogy a Domvik országában megtelepedett tolvajklánok a könyv egy hibátlan, térképmellékletekkel teljes példányáért nagyjából annyit hajlandóak fizetni, mint amennyit a súlya nyom aranyban.

Nem szabad tehát alábecsülni a tudás mégoly profánnak tűnő formáit sem.

Peluchon d'Sechoutse: Szemelvényekfurcsa népekről és különös fajokról

XVIII. fejezet – A gnómokrészlet

180

181

JOHN J. SHERWOOD

RÚFIÁSZ, AVAGY AZ ELSŐ POLGÁR TÖRTÉNETE

(ahogy azt a világcsavargó bárd, Anth Sergie előadta)

1.

Az Első Polgár boltjában azon a héten egymásnak adták a kilincset a ve-vők, s ha az egyszerű rézalkalmatosság beszélni tudna, bizony meglepődné-tek, ki mindenki járt ott akkoriban. Fekete Loreanát, a Papnőt nyilván nem kell bemutatnom, sem az öreg Chiaramontit, akiről hetet-havat összehord-tak, s néhányak szerint még csak nem is létezett – pedig én nemcsak őt, ha-nem az apját is ismertem –, de láttam ott Alyr Arkhont is, meg Sonnort a Fehér Páholyból. Jordin mestert meg a tanítványát, Calemont ezek után már csak azért említem, mert ők nem maradhatnak ki egy ilyen felsorolásból, ahogy az a zöld köpenyes sem, aki csak a vállát vonogatta, amikor az úti céljáról kérdeztem, csak hogy várakozás közben elüssük az időt.

– Hogy hová tartok? Nem tudom – felelte, miközben egy eladó nyílvesz-szőt méregetett. – Csak úgy valahová. – Aztán kifizette a nyílvesszőt, és csöndesen elköszönt, hisz nem akarta megzavarni a mesét.

– De hát még nem is beszéltél Rúfiusz mesterrel! – kiáltottam utána, ő azonban csak legyintett, és azt mondta, anélkül is megértették egymást.

Furcsa eset volt, de azon a héten annyi furcsaság történt, hogy ha fel akarnám sorolni valamennyit, a lényegre már nem jutna időm, ráadásul jog-gal kérdezhetitek, hogy milyen mesére utalt a zöld köpenyes utazó.

Nos, tudnotok kell, hogy Rúfiusz mester, az Első Polgár, akkor már na-gyon öreg volt, és nem csak az ment ritkaság számba, ha kikelt az ágyából, hanem az is, ha kiejtett akár csak egyetlen szót. Ez az ő fajtájánál éppolyan öregkori szokás, mint az embereknél a csúz vagy az isiász, s a test lelassulá-sával együtt évszázadokig szenvednek tőle az utolsó békés napok előtt.

Hogy ezt elmondom, már gondolhatjátok, hogy Rúfiusz mesternek azok voltak az utolsó napjai ezen a világon. Nem panaszkodhatott persze, hiszen majd' egy egész világkorszakot átélt, na meg a fajtájának amúgy sem ke-nyere az önsajnálat, de azért mi, akik láttuk, bizony sajnáltuk egy kicsit.

182

Ezért is örültünk annyira, amikor hírét vettük, hogy szóra nyitotta a szá-ját. Méghozzá nem is csak úgy, elköszönni akart, hanem… na de elmondom az elejétől, hisz' jobban megértitek akkor.

Az történt, hogy néhány héttel azelőtt, hogy odaérkeztem, egy tízéves-forma, de leginkább nagyra nőtt krumplira hasonlító gnómkölyök valahogy bejutott Rúfiusz mester tisztaszobájába, megállt az ágya előtt, és azt kérdez-te tőle:

– Ükapó! Hogy volt, amikor megostromolták Godorát?Addigra persze észrevették, hogy beszökött, és a mester családjának ap-

raja-nagyja összecsődült, hogy kiimádkozzák a szobából, mielőtt az öreg szívszélhűdés! kap az ijedségtől, így hát nagy volt a riadalom, amikor Rúfi-usz mester felült az ágyban, és így szólt:

– Hát… az egy… nagyon hosszú történet… Mert amikor én megszület-tem… – S attól fogva csak mesék és mesélt, olyan hosszan, ahogy csak a legjobb gnóm mesemondók tudnak, akik közül ne halljatok egyet se, mert a ti életetek túl rövid ahhoz. Én is csak azért tudtam végighallgatni, mert elf volt a nagyanyám, azok meg még a gnómoknál is hosszabb életet élnek, és örököltem valamennyit a vérükből.

Sokat elárul a dologról egyébként, hogy bár a mester szobája attól kezd-ve mindig zsúfolásig megtelt hallgatósággal, a gnómok és az emberek, na meg az összes más fajúak gyakran váltották egymást, hiszen kevesen tudták egy helyben végigülni a mesét. Erre talán csak egy másik vén gnóm lett vol-na képes, de hát egy sem élt már olyan öreg a városban, mint az Első Pol-gár.

– Na, hol jár? – Ez volt a leggyakoribb kérdés akkoriban nem csak a boltban, de az egész környéken, és mindenki izgatottan várta, hogy mikor jut már el az ostromhoz, amiről annyi legendát meséltek szerte az ország-résznyi városban, átélni viszont csak ketten élték át azok közül, akiket is-merhettek: Rúfiusz mester meg Rauminen, az elfek elöljárója, de hát ő is meghalt néhány évvel azelőtt.

– Már az öccse is megszületett – hangzott ilyenkor a válasz, vagy leg-alábbis egy ehhez nagyon hasonló. – Már megszerkesztette az első tűzköpő-jét… Most esett le a toronydaruról… Már találkoztak Balmirával… Már megbukott a Dawa Birodalom…! Már Ryek is elesett!

– Megszületett a kicsi Gorbal! Megszületetett! – szaladtak végig a köly-kök az utcán, és aki csak mozdulni tudott, vette a jó előre kikészített elemó-zsiás zsákját, hóna alá kapott egy zsámolyt, és igyekezett Rúfiusz mester boltjához, hogy minél jobb helyről hallgathassa a mesét. Mert köztudott volt, hogy Rúfiusz mester és családja nem sokkal Gorbal születése után

183

hagyták ott a Daibol-hegységet, ahol akkoriban éltek, hogy békésebb vidék-re vándoroljanak: Godorába, ami a mai Erion.

Ti persze elképzelni sem tudjátok, milyen lehetett, de higgyétek el, még a háztetőről is fürtökben lógtak a gnómok Rúfiusz ablaka előtt. Kiabálva adták tovább a mesét, egyszerre hallgatva és megvitatva az eseményeket, hogy az ember csak kapkodta a fejét, és ha a hosszú élettel együtt nem örö-költem volna nagyanyám elfhallását is, hát most aligha adhatnám nektek to-vább.

Hanem mert örököltem, nektek is elmondom, hogyan mesélte Godora ostromát az Első Polgár. Aztán, hogy elhiszitek-e, az már rajtatok áll.

2.

– Arbon apó! Arbon apó! – kiáltozta álmában Rúfiusz mester, és fél kéz-zel tartotta az öszvért, míg a másikkal integetett. Az öszvér bőgött a kezé-ben, nem erre találta őt fel a Teremtő, Rúfiusz azonban ügyet se vetett rá. Bőgjön csak, az apósa akkor tán odafigyel!

Körülöttük roskadoztak az ezeréves bércek, mérföldes lángok falták az öregek találmánymezejét. Összeomlóban volt a világ, amit addig ismertek, és menekülniük kellett az otthonaikból, nem tudták, hol lehet másik mene-dék.

Arbon apó hetente kettőt lépve tolta a szerszámtaligát, nyakában az apró óra egyre lassabban ketyegett, mintha azzal megállíthatná az időt.

Naptüzek gyúltak az égen, felperzselték a mezőt. Balmira sápadtan ölel-te a kicsi Gorbalt.

– Arbon apó! Arbon apó! – kiáltozta a kölyök is, aztán odaszaladt hozzá, és átvette tőle a szerszámtaligát. Még szerencse, hogy Rúfiusz mester mind-ezt csak álmodta, különben igen elcsodálkozott volna azon, miként szalad-gálhat egy alig három hónapos csecsemő.

Orkok tűntek fel a völgyben, mögöttük lángolt a határ. Ez a hatodik, he-tedik vagy tizenhetedik rohamuk volt, de szemernyit sem tűntek fáradtabb-nak, s mintha még többen is lettek volna, mint az elején.

Rúfiusz gondolt egyet, és elhajította az öszvért, hátha elmarakodnak raj-ta, amíg az öreg odaér.

Balmira hívta a bakra, Gorbal az ölében integetett, Arbon apó a taliga mögött kókadozott.

Egyik pillanatról a másikra átverekedték magukat a Daibol-hegység bér-cei között.

184

– Itt jó lesz, itt megalszunk – suttogta Rúfiusz egy százesztendős tölgy-fánál, és bementek a kalyibába, de reggelre rájuk dőlt az egész. Itt is omla-dozott a világ.

Megint útnak eredtek, Balmira szerint menekültek, Rúfiusz szerint ke-resték az új otthonukat. Habzó szájú orkok üldözték a karavánt.

– Mégsem kellett volna csatlakoznotok tán – mondta a karavánvezető, aztán lefordult a lováról, mielőtt elérték a tengert.

Ponyva alá bújtak a naptüzek elől, Arbon apó megszegte az utolsó falat, otthonról hozott kenyeret, aztán a maga részét is az unokájának adta.

Vészesen imbolygott velük a csónak, cápafejű cephek fenyegették, mint-ha Orwella poklának valamelyik bugyrából úsztak volna elő.

A déli parton való-tornyok szöktek előttük az égre, Gorbal meg akarta mászni őket, Balmira viszont megtiltotta.

– Godorában majd megmászhatsz mindent, ha odaérünk – mondta, és a gyerek már mászott is fel, pedig még el sem érték Godorát, ahol majd min-den jobb lesz, minden más lesz, és végre nem gyújtják rájuk a tetőt.

– Erionnak hívják – mondta Arbon apó, a rablólovagok azonban kijaví-tották, a kettő egy és ugyanaz, egyetlen város az egész. Akkora, mint a fél világ, és legalább annyian lakják, békés ember valamennyi.

– Oda még mi sem jutunk be – mondták, miközben átvizsgálták a szer-számtaligát, aztán elrohantak megütközni az orkokkal. A taligát hagyták, mert nem találtak benne semmi használhatót, csak a tekerős szögbeverőt, meg a hatélű ásókalapácsot, Rúfiusz minden vagyonát.

A távolban pedig már ott fénylett Erion – a polgárai Godorának hívták–, körötte az utakat őrposztok védték, lovascsapatok járták a búzamezőt. Bal-mira gyomra nagyot kordult, Rúfiusz nevetett, Gorbal pedig arról ábrándo-zott, hogy a város tornyairól indít majd sárkányrepülőt.

– Látja, öreg? Pedig nem hitte. Itt abrak is lesz, nem üldözik a fia borját, meg akad istálló is, hogy meghúzza magát – bölcselkedett Rúfiusz álmában a szekér elé fogott öszvér.

– Bizony, vége a menekülésnek – bólintott Arbon apó.

3.

Godorát azon a hajnalon is harangzúgás ébresztette. A keleti falnál kez-dődött, egy omladozó, beszakadt tetejű imaszentélynél, amelynek nap nap után visszabarkácsolták a lerontott tornyát, annak jeleként, hogy sohasem adják fel, majd távolabb is felkapták a szót a harangok a templomoknál, az őrposztok tetején, a kerületi paloták, ispotályok és temetők kertjeiben, és legvégül, nem is olyan sokkal később, a kikötőben, a város nyugati felén.

185

Ahogy a hullámok követik egymást a parton, úgy követte emberáradat a ha-rangzúgást, úgy pattantak fel az ajtók, özönlőttek ki Godora védői az utcák-ra, valamennyien vértben fegyverben, piszkosan-csapzottan, ahogy elalud-tak, ahogy elbújtak a méregfelhők elől, amelyek éjjelre ellepték a várost, és már másztak-kapaszkodtak is föl a létrákon, tégla-és sziklalépcsőkön a fa-lakra, csigalépcsők vitték fel őket a magasba a mélyből, olykor a város szintje alól, máskor viszont a falak belsejéből, ahol kaszárnyák és sebkötö-zők, kantinok és raktárak is voltak, ahol néha napokat töltöttek a sötétben, amíg a kőművesek a réseket foltozták, mások viszont az utcaszinten álló ferde palotákból, erődökké alakított piaccsarnokokból kapaszkodtak minden reggel a gyilokjárókra, hiszen annyian voltak, hogy nem bírták elhelyezni őket odafent vagy odabent, s akkor egyes hadtestek fél napon át is kapasz-kodhattak fölfelé, mire elérték a bástyákat, és még szerencsésnek mondhat-ták magukat, ha nem vetették be őket azonnal, hanem egyik vagy másik bú-vóhelyre irányították addig, amíg azokat, akik már reggel óta védték a fala-kat, teljesen felőrölte, elpusztította, salakká morzsolta az ellenség.

Akkor aztán ordítva rontottak ki a fal belsejéből, tüzek robbantak, láng-kígyók és – kimérák csaptak össze körülöttük, előttük homokkal szórták fel a földet, hogy ne csússzon a vértől, talpuk alatt csont- és fémzúzalék ropo-gott, a saras homokba taposták, mintegy döngölték az alapot a következő szintnek, aztán őket is szétzúzták az ostromgépek, kővetők és roppant kala-pácsok, robbanások tépték a falat, vér csurgott a palotákra, majd megint kö-vetkezett a homok, és ha elült a csata, arra a napra abbamaradt, akkor föl-det, követ és téglát hordtak a mélyből, javították a leomlott szakaszokat, de aztán megint csak jöttek és jöttek a gépek. Jönnek!, kiáltották újra a védők, s az imbolygó árnyak kibontakoztak a füstből, füstöt okádva maguk is, dob-banó léptük alatt rengett a talaj, póklábakon másztak elő, csikorgó kerekek forogtak az oldalukon, Jönnek!, üvöltötték a védők, felrázták a csatamágu-sokat, lent rámpákat toltak a bástyákhoz, azokra kapaszkodtak fel az ellen-séges seregek, ostromlétrák és – tornyok magasodtak, kúpszerű harci kocsik közeledtek a felperzselt búzamezőn, fémtestük a varázslók tüzében recse-gett, körbe-körbe forogtak a kerekeken, gyújtókorsók robbantak az oldalu-kon, lomhán gurultak a falak alá, Árkászok!, ordították odafent, odalent pe-dig megindultak az alagútásók, pajzssátrak alatt vájták a lyukat a bástyák alá, megbűvölt öszvérek hordták bele a gyúanyagot, Itt ássátok!, ordították a falakon belül, és mutatták az ellenárok irányvonalát, Ha mi érünk alájuk előbb, rájuk robbanthatjuk az alagutat, és megmarad a fal.

Meg is maradt végül, berobbant az ostromalagút, tűz-kutak törtek az ég-re; hat napon át égtek a falak alatt, de legalább addig is szünetelt az ostrom, kis pihenőhöz juthattak a godoraiak. Az ostromlók könnyűvértes lovasai ad-

186

dig is fel-alá nyargaltak a mezőn, keresték a falak gyengébb szakaszát, dé-monsisakos káoszlovagok, torz testű hadmérnökök próbáltak átlátni a füs-tön, a csatamágusok illúziófalai mögé. Őket a herceg küldte újra a falakra, a negyedik nap után, mikor már kezdett oszlani a füst, és nemcsak Rauminen főtanácsos kémseregélyei, de a tornyokból figyelők is mozgást láttak a kata-pultok és faltörők, ostrom-gólemek és orgonás lándzsavetők arcvonala mö-gött.

Valami készül, jelentették a falakon, aminek nem vették sok hasznát, Mégis mi a fene készül?, hiszen már ötödik hónapja készült, és nem is ez volt az első hullám, évek óta hadiállapotban élt a város, amiben a béke volt a különlegesség. Sokan azt sem tudták, a nem kettőzött őrség micsoda, s milyen az a napiparancs, ami nem az újoncok azonnali bevetésével kezdő-dik.

Sorakozó! ordították a falakon, mert fények gyúltak a távolban, végig Godora határa mentén, és oszlani kezdett a hajnali köd, sűrű füst vette át a helyét. Jönnek, sóhajtották a falakon, és már hallották a csikorgást, ahogy az ostromgólemek fölegyenesedtek, és durrogva közeledtek póklábaikon a fal-mászó lépegetők.

Csak tudnám, honnan jönnek ezek, sóhajtotta egy falkapitány, és résnyi-re szűkült szemmel próbálta kivenni a részleteket, hátha meglátja az ost-romgépek mestereit, akikért a herceg duplájára emelte a fejpénzt.

4.

Rohantak az évek, eliramodott az idő, hiába próbáltak utána szaladni. Gorbal után Rúfiusz második fia is megszületett: Arbonnak hívták, a nagy-apja után, akit a Nekropoliszban helyeztek nyugalomra. Legyen kegyes hozzá a Teremtő, jól végezte életében a dolgát.

– Teszed le azt a kalapácsot! – sipította Balmira kétségbeesetten, és már rohant is a kicsi Arbon után, aki mindenben a nagyapjára ütött, épp csak gyorsabban szedte a lábát. Az asszony nem is érte utol, a kölyök kiszökött a műhelyből a boltba. Balmira sápítozott, jaj, csak meg ne javítson valamit anélkül, hogy elkéri érte a pénzt!

Gorbal vitte vissza, együtt kacagtak odabent. Arbon a kalapácsot lóbálta, egyik kezében a nyelét, másikban a fejét, ahogy az már lenni szokott. Soha-sem maradtak egyben egy pillanatnál tovább a kezébe került dolgok, áldot-ták is a Teremtőt, ha valamit használható darabokban sikerült visszakönyö-rögniük tőle.

A boltban közben Rúfiusz mentette a helyzetet, álmában Elorand nagy-mesterrel tárgyalt, pedig hol volt már az, évszázadokkal Arbon születése

187

előtt, még a világ is fiatal volt, és ő sem olyan idős; na de az álmok fura dolgok, összekeveredik bennük a tér és az idő.

– A gyerekek már csak ilyenek, látnád a szobájukat, lovag uram! Tele van apró tűzszekerekkel meg fából tákolt műbogarakkal, nagy szerencse, hogy nem robban fel tőlük a ház… – ütötte el nevetve a dolgot. Hé, most meg hova indulsz? Hát nem kellenek azok a falmerevítők…? Azok nélkül az első ostromra összedől az egész!

– Biztosan a mosolyodtól ijedt, meg – korholta Balmira, aki szerint a mosoly idétlenné tette Rúfiusz arcát, a mester azonban ragaszkodott hozzá, mert az emberek szerinte épp ellenkezőleg, felderültek tőle, és szívesebben hallgatták.

Balmira azonban ezt nem értette, és egyáltalán, mindig csak kioktatta a párját, hogy ő megmondta: az ősök hagyománya nem Godorába való. Sze-rinte alapos oka volt annak, hogy jó ideje nem éltek már rajtuk kívül gnó-mok a városban, és rosszallóan rázta a fejét, miközben elpakolta a csavarhú-zókat, a tintaszivattyúkat s az önjáró rovarmasinát a kis Arbon elől. Lábánál ott tekergőzött egy szegecsekből összerakott hadikígyó, lassan bontogatva a szárnyát, füstöt pöfögve az orrlyukaiból.

– – Mi lesz, ha már az ablakon is kirepül? Én mondom, Rúfiusz, nem va-ló ide a tudományod, meglátod, még baj lesz ebből!

– Majd több lakatot teszünk az ajtóra, kívülről, ahol nem érheti el – fele-ké a mester, és ölbe vette a kicsi Arbont, hogy kioktassa, hogyan kell helye-sen használni a kalapácsot, ügyet sem vetve rá, hogy a kölyök szerint a ka-lapácsvetés is volt olyan jó mulatság, mint a szögelés.

– Majd meglátod ennek is a hasznát. A Teremtő ujjai vagyunk, mindig erre gondolj – oktatta a fiát –, s a mi feladatunk folytatni a munkát onnan, ahol a Hallgatag Úr miatt abbamaradt. Csak így törhetjük meg Gor Hanna-rin átkát.

Nos, ha csak ezen múlt, akkor azt már rég megtörték, hiszen Arbon meg-fogadta a tanácsát, s mire Gorbal asszonyt vitt a házhoz, már ő is inkább gőzfúvó gépeket szerkesztett, semmint szárnyas hadikígyót, a városban pe-dig egyik műhelyt és üzletet nyitották a másik után. Mire Arbon is asszonyt szerzett, már két tucatnál is több lerakatuk volt a városban, s még a herceg is tőlük rendelte a Függőkert önnyíló kapuit, akkora hírnévre tettek szert.

Magával Rauminennel tárgyaltak róla, akit akkoriban neveztek ki főta-nácsossá, hiszen senki nem értette úgy a régi világot, ahogyan ő.

– Látod, csak idelép őméltósága, és feltárul, fogaskerekekkel és emelők-kel. Észre sem vennéd, ugye? – kérdezte tőle az öregedő Rúfiusz, miközben mutatta: – Márpedig ott van a súlykő.

188

És ha nem lép oda valaki, akkor a kapu meg sem mozdul, annyira nehéz. Még maguk az istenek sem tudnák nyílásra bűvölni.

– Az jó – bólintott az elf. – Arra szükségünk lesz. – Aztán, a régi isme-retség okán, a családjáról kérdezte, meg a terveiről. Hogy nem áll-e” odább, nem hajtja-e a vére? Hisz a fél világot bejárta ifjúkorában, még Gorbal és Arbon is örökölte a kóborkedvét. Csak nem akar végleg letelepedni?

– Ez az otthonom – felelte a mester, és kihúzta magát. Büszke volt arra, hogy ismerték, s hogy a polgárok is megsüvegelték, holott még nem kapta meg a polgárlevelét. Hiányzott ugyanis neki az írás a szíve fölül, ahol babo-násan üresen tartotta a mellényzsebét.

– Rúfiusz mester! Rúfiusz mester! – kiáltozták aztán, amikor megjött a követ; vörös hintón, kyr zászlók alatt hozták, mellkasán ott virított Godora hadijelvénye. Szertartásos szavakkal hívta Rúfiuszt a palotába teljes házné-pével, hogy letegye az esküt a herceg előtt.

– A herceg… személyesen…? – suttogta a mester, aki már rég nem volt fiatal, és könnyek szöktek a szemébe, hiszen korok óta nem ért külhoni jö-vevényt akkora megtiszteltetés, hogy maga a herceg avatta Erion polgárává.

– Én, Rúfiusz – ismételte az eskü szövegét a herceg után, aki különös kegyként olvasta elő –, akit Szakértőnek is neveznek – és még rövidre is fogta, hiszen csak három szótagot mondott ki a nevéből, amely hosszabb volt az erioni falnál –, a Teremtő színe előtt fogadom, hogy Godora urához mindenkor hív leszek, jogait megtartom, felolvasott kötelességeimet nem-különben teljesítem, és választott hazámnak kárára nem leszek, de meg-óvom minden veszedelemtől.

Mögötte pedig tapsolt a család, a fiai, az unokák és a dédunokák, no meg az atyafia rokonság a világ minden távoli részéről.

5.

Felrobbant mellette a fal, csengett a füle, nem látott a koromtól. Az egyik árkász mégis célba jutott. Nyögve tápászkodott, vércsatakos keze csú-szott a romokon, egy szálkás gerenda összesebezte. Csodálkozott, hogy más baja nem esett, de aztán észrevette a lábát, bár még mindig nem látta, de ki-tapogatta, térd alatt ért véget, sutty, elvágták, mintha nem is oda nőtt volna, hanem három vagy négy lépéssel odább.

Kapitány!, ordította, és Lessier kapitány odamászott hozzá, Nincs lá-bam! Nincs lábam! Semmi bajod, fiam, az enyémet tapogatod. A tiéd ott van a helyén. Bocsánat, kapitány, nem láttam a koromtól.

Hát az viszont, fiam, baj, mert korom viszont nincsen, alighanem a sze-meddel lesz valami.

189

Végül azonban csak kidörzsölte belőle, múló vakság volt, tán egy repesz sértett meg egy ideget, egyik láb megvan, másik láb megvan, számolgatta az ujjait is, és hát valóban a kapitány lábát tapogatta, Na, jöjjön, uram, lebo-torkálunk!, és húzta magával a tisztet a lépcsőn, míg döngtek a léptek a háta mögött.

Már megint egy óriás jön?, kérdezte a kapitány. Sápadt volt kicsit az arca, a lába viszont nem fájt, elkötötte a derékszíjával, kortyolt valami bű-vös főzetből, s így már akár táncolhatott is volna, igaz, csak ugrálósan.

Nem óriás lesz ez, hanem megint valami gólem, kapitány. Azért jönnek a varázslók, már gyűlnek a falon. Lesz haddelhadd mindjárt.

Hát 'iszen az mindig is volt. Hanem azok a felcserek jöhetnének inkább, a lábammal kezdhetnének már valamit.

'Iszen nem felcser jár a kapitánynak, nagy úr a seregben, majd jönnek a papok, oszt' megmentik a lábát.

Látod, fiam, nekem is ez a bajom. Összeragasztják, és holnap már jöhe-tek is megin' a falra.

Bólintott erre a másik, ez is csak igaz, jobb már akkor nem kapitánynak, hanem csak közkatonának lenni, akkor legalább ha megsérül az ember, el-küldik halászni a kikötőbe, vagy aratni a búzát, művelni a veteményest a Palotakertben, hogy a városnak legyen betevő.

Mögöttük meg-megremegett a fal, rogyadozott a gólem alatt, ahogy egy-re mélyebbre marta be magát, hágott fel a romokon, mellettük meg elszaladt egy másik kapitány, az, amelyik korábban az ostromgépek mestereit kutatta a falról, Gyertek utánam!, kiabálta, íjászok trappoltak a nyomában, kormo-sán és véresen egytől egyig, kőpor és pernye szitált a fejükre, Lőjétek azo-kat!, és megfeszítették az íjat, kék lángra kapott az ideg, messzire röpítette a Vesszőt, négy-öt mérföldnél is távolabbra.

Na, ha ez nem használ, semmi, sóhajtotta az ifjú kapitány, és bámulta az arcvonalat, le-lebukva az óriásparittyák sortüze elől. Kék tüzek lobbantak a távolban, hallani vélte a sikolyokat, a gólem viszont még csak le sem las-sult, törte és bontotta a falat, már Valóságos kaput vájt bele, és a harmadánál járt, Célra tarts!, kiáltotta az ifjú, Feszít! Lőj!, de a vesszők elhamvadtak a röppálya közepén.

Kopogva csapódtak be a kövek, elsodorták az utolsó palánkokat is, ren-det vágtak az íjászok közt, ők jajongva menekültek, Gyere te is!, ordították, még jó, hogy nem csak magára gondolt valamennyi, de a várost vajon ki vé-di meg így?

Körülnézett a fiatal kapitány, jobbról üres a fal, balról tán még üresebb, arra még csak holtakat sem látott heverni, pedig a holt katona is érhet any-nyit, mint néha az élő, csak lenne egy varázstudó a közelben….

190

Egye fene, törjenek át, én nem hagyom itt a fogamat!A kardját viszont otthagyta, anélkül gyorsabban tudott futni, szaladtak

mindannyian le a lépcsőkön, köteleken ereszkedtek, rohantak és menekül-tek, tán még a sisakját és a láncingjét is eldobálta volna, ha nem potyog fe-lülről a tégla, ahogy a gólem bontotta a falat.

Aztán recsegni-ropogni, nyikorogni kezdett az egész, beszakadt alatta a padló, tízölnyi mélységbe zuhant. Féllábú kapitány hevert mellette, felnyár-salta magát, fölötte egyszerű katona zokogott, Elengedtem és lezuhant!, mire az ifjú megragadta, Te legalább élsz!, és rohantak is tovább, hátuk mö-gött a veszedelemmel, mert ordítva tört be a városba a gólem, sziklákat hají-tott a polgárok házaira, mögötte özönlött a sereg, festett arcú nomádok és démonszörnyetegek, vaspáncélos orkok és hatkarú aunok, falkavezéreik nyakában zörgő rovarszárnyak és emberkoponya diadém.

Az ifjú kapitány elképzelni sem tudta, ezek a fajzatok honnan szerezték az ostromgépeket, egyszer csak feltűntek a soraik közt, előbb csak egy-két kisebb fajta torony vagy létrapakoló, aztán már a járkáló szörnyetegek is, akkor jöttek a varázslók is a falakra, keresték az ellenség mágusait, de épp-úgy nem találták őket, ahogy most ők sem a kivezető utat, itt egy beomlott fal, ott egy leszakadt mennyezet, egy egész tető torlaszolta el az utat, Falnák fel a démonok az egészet!, szaladni sem volt már hova innen, akár le is ül-hettek volna ezzel az erővel.

Megint megszólaltak a harangok, de ezúttal csak kettőt kondultak, Jön a víz!, ordította a fiatal kapitány, és húzta magával az elgyötört katonát, mert ennyi elég is, hogy továbbinduljon az ember, Kapaszkodjunk!, és tényleg betört a víz a házak közt, kinyitották a zsilipeket, az utolsó védelmi rend-szert ezen a szakaszon, hömpölygő áradat sodorta el az ostromlókat, ott ör-vénylett a talpuk alatt, a kapitány és a katona egy háztetőről nézték, de az-tán másztak is rögtön magasabbra, hisz a víz egyre emelkedett.

Miér' nem árokba vezették?, kérdezte egyik a másikat, Mert az ostrom-tornyuk hidat rakott volna fölé. Oszt' így most jobb? Nem jobb, de legalább eddig is ihattuk a vizet, most ennyivel is kevesebb van. Hát miér' nem isz-szuk a kutakat? Mert az ügynökeik azokat már rég megmérgezték.

Hümmögött erre csak a katona, aztán előbányászta az elemózsiás zsák-ját, megszegte a kenyerét, még szalonnát is adott mellé, meg egy korty szív-erősítőt, Ráfér ez a kapitányra!, miközben lógatták a lábukat az áradat fö-lött-a tetőn.

Na igen, bólintott az ifjú, és meghúzta butykost, csak hogy a kerítésszag-gató végigperzselje a torkát, inkább az fájjon, mint a sebei, Jól látom, hogy ott is áttörtek? Az az Örömnegyed arra, ugye?

191

Az biza', bandzsított a katona, Hogy pusztulnának bele az ostromba, mán kufircolni se' lehet egy jót.

Hát, attól tartok, bólintott a kapitány. És ki tudja, hol van még a vége?

6.

Teltek-múltak az évek, száz vagy ezer esztendő, ki tudja, a gnóm nem úgy öregszik, mint a mi fajtánk. Az biztos, hogy már annak a hercegnek a nevére is, akitől a polgárjogot kapta, csak Rúfiusz mester emlékezett, hiszen Semmi más nem maradt fenn tőle egész Erionban, s lassan minden és min-denki más is kikopott a vén gnóm mellől. Egyedül Balmira maradt meg, akivel együtt öregedtek, no meg persze Gorbal és Arbon, meg az asszonya-ik, gyermekeik, unokáik és ükunokáik, meg ki tudja, milyen rokonság jön azok után. Az az egy biztos, hogy a Szakértők utcáját már akkor is belakták, pedig sokan kivándoroltak a világba, s legtöbbjük nem is igen tért vissza, mert vagy nyomtalanul eltűnt – ahogy a csavargó fajtájuknál lenni szokott –, vagy máshol telepedett le, olyan vidékeken, ahol akadt még újítani való.

Mert bizony a mester, bárha öregedett is, még mindig alkotott, reszketeg kézzel is kattogó órákat rakott össze, állítólag másodkori tervek alapján, és megtoldotta őket hónapszámlálóval meg évjelzővel, öröknaptárral, jegyzet-tömbbel, tollhegyezővel, tintatartóval és – töltővel, tintafinomítóval és pe-cséttartóval, viaszgyertyával, tűzkővel és tűzkoppintóval, kopogtatóval és apró ajtóval, apró emberkékkel, házakkal, utcákkal és terekkel, s a végén az egész már inkább egy kisebb városra hasonlított, melyben maguktól mozog-tak az apró teremtmények, s amelynek egy hatalmas, íróasztalnak is beillő óratorony állt a közepén.

Minden találmányát hasonlóképp kezdte, egyetlen ötletből indulva, me-lyet aztán addig bővítgetett, míg végül minden másra alkalmas volt, csak arra nem, amire tervezte. De hát ezt hívták a Teremtő szeszélyének, amelyet csak egy született mester, egy Szakértő érthetett meg, és ő is csak olyan ih-letett pillanatokban, amikor az isteni lényeg áthatotta.

Máskor viszont nehezebben ment neki a munka, meg megakadt, több-ször is elbóbiskolt barkácsolás közben. Gorbal és Arbon, vagy az unokái és a dédunokái ilyenkor nemegyszer kisegítették, Balmira azonban rendre csak óvta, elvégre nem volt az a fiatal legény már, jobb lett volna kímélnie ma-gát.

– Csak még ezt összerakom. Meg ezt felszerelem. Meg ellenőrzöm ezt még egyszer. Nem akarom, hogy bejussanak ide – felelte ilyenkor a mester, Balmira pedig ráhagyta; jól van, szerelje csak fel, ha buktatózsinegét akar az ajtaja elé, akkor legyen úgy; mintha tudta volna, mi következik azután.

192

Pedig dehogy tudta, és ha Rúfiusz mester nem álmodta volna ezt az egé-szet, talán maga is álmélkodott volna, miért és hogyan tudhatta előre, mi vár rá. Csakhogy bizony álmodta, végigálmodta az életét, emitt hozzátoldva, amott elvéve egy keveset az emlékeiből, részben, ahogy a kedve tartotta, részben, ahogy a szándékához illett.

Nem másíthatott meg azonban mindent, amit szíve szerint megmásított volna, s ahogy rohant az idő, úgy került közelebb hozzá az utolsó éjszakája Erionban; az utolsó az álmok előtt.

Holdtalan éjszaka volt, sem a Vörös, sem a Kék hold nem kapaszkodott akkor az égre, s bár egyesek szerint van egy harmadik is, annak sem látta senki nyomát.

Csillagtalan éj volt, felhők tornyosultak Godora fölött. Gomolygó szélü-ket csak itt-ott világították meg az őrtornyok égkémlelő tüzei.

Az utcákon és a tereken csak a parázstartók fénykörei pislákoltak, dide-regve húzták össze magukat a járőrt tartó katonák.

Rúfiusz álmában karmok tépték fel a házát, pedig a valóságban nem kar-mok voltak azok, hanem fegyveresek, akik egyszerűen csak betörték az aj-tót, és berontottak a boltba, a műhelybe, és felforgattak mindent a sötétben.

Balmira vette őket észre, azt hitte, egér jár odalent, lámpást gyújtott, és lefelé indult. Megdermedt az ajtóban, vele szemben állt az egyik betolako-dó.

Rúfiusz nem akart emlékezni arra, ami azután történt. Ébren is letagadta, nemhogy álmában.

A következő pillanatban már ő állt a betolakodók előtt, és szóra nyitotta a száját.

Úgy kapták fel a földről, mint egy zsák krumplit, és zsákba csavarták.Elkötötték a száját, és hiába kiáltott, mélységes csönd volt odabent.Egy veremben tért magához a kábulatból, vagy egy terméskő falú bör-

tönben, barlang kamrájában; ki tudja, hol, mert nem látta tisztán a szikrázó fényben. Keze-lába összekötözve, szája fölpeckelve, ujjaira valami érdes anyagból vertek szorítógyűrűt, nehogy mozgatni tudja őket, és szabadító rú-nákat írjon a levegőbe.

– Semmit sem kell mondanod, gnóm – hallott egy hangot a háta mögül. – Csak a terveidre van szükségünk, aztán elmehetsz. Megígérem.

Eszébe jutott, ami Balmirával történt, de mozdulni se bírt.– Hunyd le a szemed! Úgy könnyebben elviseled majd. – És betörtek az

elméjébe, hogy kikutassák a terveit és elrabolják az ötleteit, s azokat Godo-ra ellen fordítsák, Belenyúltak az emlékeibe, és kiemelték Arbon hadikígyó-

193

it, meg a gőzfúvó szerkezeteket, meg az önjáró pókokat és az apró gépgóle-meket, meg persze mindent, amit csak találtak odabent.

Valójában még többet is annál, mint hitték, hiszen nem csupán az ötlete-it, de az ősök titkos hagyományát és erejét is megtalálták, a világformáló hatalmat, amelyet a Teremtőtől kaptak, s amelyről Balmira oly bölcsen fi-gyelmeztette a párját: nem Godorába való. ,

Nem tudták persze, hogy az mozgatja a gépeiket, s hogy anélkül egyik sem működne, esélyük sem lenne Erion ellen – - de nem is számított, amíg Rúfiusz ötletei mellett szándékukon kívül ugyan, ám ahhoz is hozzáfértek.

Rúfiusz pedig az emlékeibe és az álmaiba vonult, ha már ellenállni nem tudott a bűvölőiknek, és a fiairól meg azok fiairól, no meg hadieszközökről, gömbszekerekről és a menekülésről álmodozott.

7.

Elrágták a kenyeret, elfalatozták a szalonnát, Induljunk, kapitány úr? – kérdezte a katona, Egye fene, induljunk. Dörgött a távolban a levegő, vagy ki tudja, mi minden robbant ott, ők bizony nem láttak semmit, így akár a le-vegő is lehetett, biztosan a herceg mágusai meg az ostromlók rontottak egy-másnak ott is, füstoszlopok emelkedtek a falakon túl, egy gólem az égre tá-totta a száját, de már nem izzott a szeme, az ökle pedig, ahogy ütésre emel-te, lógva maradt. Látja, kapitány? Ezt megállították, csodálkozott a katona, mire a kapitány bólogatott, Meg bizony azt. Oszt' most mi legyen, kapitány? Hát, ami eddig; megkeressük a parancsnokot, és visszamegyünk a csatába.

Ha már elhatározták, meg is cselekedték, s mert a katona egységét ko-rábban felőrölték a gyilokjárón, jobb híján az ifjú kapitány oldalára szegő-dött, és ott is esett el, mielőtt újra elérték volna a falat. Szöges repeszkorsók és tüzes hordók potyogtak az égből, azokból találta el egyik vagy a másik, a kapitánynak nem volt ideje megfigyelni, Tovább, az istenek szerelmére!, üvöltötte, és hajtotta a csapatot véres arccal maga is, hátha akkor legalább néhányan megmenekülnek.

Aztán egy pillanatra megállt, mert mintha megdermedt volna az idő, durranást hallott a háta mögül, aztán meg süvítést és kerekek nyikorgását, esküdni mert volna rá, hogy valami még berregett is, és hátrakapta a fejét, hátha kegyesek lesznek hozzá az istenei, és még láthatja, mi okozza a vesz-tét.

De nem a vesztét látta, hanem pörgő-forgó gömbszekereket, tüzes kari-kákkal az oldalukon, fémtestük végiggördült a házak közt az utcán, a város-

194

központ felől jöttek, oroszlánforma páncélszörnyek csörtettek utánuk, szö-kelltek egyik tetőről a másikra, hogy megrogyott alattuk a gerendázat.

Kránra, mik ezek?, fakadt ki, nem tudván türtőztetni magát. Az egyik gömbszekér elgörgött mellette, tüzes árkot tépett az utcába, s egyenesen a városfalon tátongó rés felé tartott; egy acélrinocérosz robogott a nyomában.

Az ostromlók nem térhettek ki előlük időben, a gömbszekér tüzes löve-dékeket köpdösött minden irányba, az acélrinocérosz felöklelt és eltiport mindent, ami az útjába került, az ellenség fegyvert és vértet elhányva mene-kült, a páncéloroszlán fémes ordítással vetette magát a prédára, tépte, marta, harapta az ellent, vér áztatta a köveket, Ezt nem hiszem el, suttogta a kapi-tány, mellette pedig bólintott egy száznagy, Ez isteni csoda.

Zúgva gördültek tovább a tűzszekerek, röppentyűket és tüskés parittya-golyókat lődöztek az égre, s amint átértek a falba szakított résen, legyező alakban szétspricceltek a csatatéren, és úgy száguldottak tovább előre, mö-göttük az oroszlánok meg a rinocérosz, meg egy lassan mozgó hadikígyó. Utóbbi csak néha pöffentett egyet-kettőt, amúgy csak haladt előrefelé, mint-ha súlyos terhet szállított volna a gyomrában.

Holtak és haldoklók, vérző sebesültek, perzselt ostromlók maradtak mö-göttük a csatatéren, s egyre szélesedett a pusztításnak ez a mezeje, ahogy előrehaladva távolodtak a faltól. Fölöttük füst örvénylett, a póklábú ostrom-gépek, az ellenfél gólemei és páncélos harci kocsijai pedig utánuk fordultak, de lassabbak és otrombábbak is voltak a fémoroszlánoknál, melyek csak úgy inaltak keresztül a felperzselt mezőn, az ellenség vonalai felé.

Mit álltok?, ordították a falakon, Eredjetek utánuk!, harsant a parancs, és már nyergelték is a hátasokat, még az ifjú kapitány is lóra kapott, hiszen itt volt az esély, végre kihasználhatták a pillanatnyi zavart, és hát ki tudja, ta-lán nem csak ezen az egy-két mérföldes falszakaszon, hanem másutt is ugyanez történik, és végre megfordíthatják a csatát.

Újult erővel kaptak hát lóra, nyargaltak keresztül a résen, Előre!, ordítva buktak ki a fal másik oldalán, ahol már évek óta nem járt erioni polgár, Haj-rá!, és az sem számított, hogy az ellenség minden irányból odagyűlt, Hajrá!, s kezdetét vette a legnagyobb nyílt színi csata Godora falai előtt.

8.

Ugyanekkor Rúfiusz mester is vívta a maga harcát, korántsem olyan lát-ványosan ugyan, de nem túl messze onnan, az ostromlók sorai mögött. Jobbra-balra forgolódott álmában, hangosan szuszogott, talán még horkolt is, hiszen az a gnómoknak is épp olyan rossz szokása, mint az embereknek,

195

csak az elfek mentesek tőle Yneven; meg talán a sáskatestű aunok, bár senki sem tudja, ők lélegeznek-e egyáltalán.

Almában pedig látta a falakat, és ha nem is látta az ostromot és a rést a falon, meg a kiözönlő védők seregét, azért érezte rabtartói riadalmát, ahogy rángatták a fonalakat, melyek elméjét gúzsba kötötték. Kétségbeesetten pró-báltak ellenszert találni a tüzet szóró gömbszekerekre és acélrinocéroszokra, rémülten kutattak agyában új és újabb találmányok után, a végsőkig szipo-lyozták – ő azonban mind mélyebbre húzódott előlük, álmai és vágyai ren-getegébe, ahol fiai és unokái hadikígyókkal és páncéltestű oroszlánokkal játszottak, és tűzszekereket ácsoltak a műhelyek titkos termeiben, hogy azok oltalmában robogjanak majd át a csatamezőn.

Kezét-lábát összekötözhették, ujjait egyenként eltörhették, kitéphették volna a nyelvét, az elméjét azonban nem béníthatták le teljesen, hisz szük-ségük volt az ötleteire, a képzelőerejére, amelyet a Teremtőtől örökölt, s így nem akadályozhatták meg, hogy álmain és vágyain át ne csupán felhasznál-ja, de át is írja a Szakértők közös ősi tudását. Attól kezdve pedig csak egy hajszál választotta el a fiait és az unokáit attól, hogy ők is lássák ugyanazt, amit a rabtartói, s hogy azok harci kocsijai és árkászai ellen megépítsék a maguk hadieszközeit.

Eltartott egy darabig, három évnél is tovább, de most közeledtek, Rúfi-usznak pedig már csak azt a néhány percet, kurta órát kellett kibírnia, amíg odaérnek és szétzúzzák az ostromlók főhadiszállását, fölfeszítik az ajtót, el-vágják a köteleit. Akkor végre fölébredhet, és visszavehet mindent, ami az övé.

Már érezte is, hogy közelednek, szinte látta maga előtt, ahogy a gömb-szekerek rendet vágnak az ostromlók sorai közt, ahogy gyújtóbombáik tüzé-ben megolvadnak a vasszerkezetek, s az acéloroszlánok átcsörtetnek a lán-dzsavetők arcvonalán. Nyomukban a rinocérosz mindent letarolt, földbe döngölte a túlélőket, leszegett fejjel rontott az erioni fal romjaiból épített központi erődnek, bamm! – átszakította a falat, bamm!, az épület belereme-gett.

Mögötte már jött is a hadikígyó, sűrű füstöt eregetett, szélesre tátott po-fájából sav- és méregfelhőt lehelt az ostromlók vezéreire, oldalán pedig fel-pattantak a csapóajtók, és gnómok özönlötték el az épületet, ismétlő nyíl-puskák, apró tűzszerkezetek villogtak a kezükben, kiáltozva verekedtek vé-gig magukat a folyosón, hordozható csapdákat szereltek fel maguk után, és rohantak arra, amerre az álmok forrását sejtették, Rúfiusz börtöne felé.

Csakhogy így sem voltak elegen. Acél és varázslat, tűz és víz pusztított köztük, káoszhitű lovagok rohantak velük szembe, mögöttük a bikanyakú, kosszarvas, hüllőfarkú káoszteremtmények, aztán a tércsapdákkal teletűz-

196

delt labirintus, ahol Arbon már az első fordulónál elesett, unokái pedig zsi-nórjukat vesztett bábokként csuklottak össze körülötte, majd következtek á többiek is mind, mind, mind, hogy azt hihették, soha nem is érik már el az idős mestert.

Gorbal és két fia maradtak utolsónak, hárman a negyvenhétből, akik el-indultak, de közülük is csak az egyik fiú érte el a börtönt, ahol Rúfiuszt fog-va tartották. Öccse a kanyarban, Gorbal két lépésre az ajtótól bukott el, hají-tótőr fúrta át a torkát, annak a boszorkány varázslónak a pengéje, aki a vén gnómot vallatta.

Szerencsére nem volt nála más fegyver, varázserejét pedig az utolsó cseppig Rúfiusz rabláncaiba ölte, különben az utolsó fiúval is könnyedén végzett volna. Így viszont a súlyosan sebesült Bralf még nekihuzakodhatott, és levágta, aztán odatántorgott a rácsajtóhoz, s egy utolsó mozdulattal beta-szította.

Rúfiusz a köveken pendülő kard hangjára eszmélt, s látta elzuhanó uno-káját maga előtt, aki magáról a Nagy Utazóról kapta a nevét, arról, aki túl-járt a Csontlovag eszén.

– Itt van.., Ük… – mondta neki a fiú, aki éppúgy nem Volt már fiatal, ahogyan ő sem, és kinyújtotta a karját, megérintve Rúfiusz köteleit, aztán kilehelte a lelkét.

A vén gnómról nyomban lehullottak a láncok, s a szájpecket kiköpve el-törölte az elméjét gúzsba kötő varázslatokat is.

Aztán felállt, felegyenesedett, és kieresztette a hangját.

9.

Mint mikor egy botcsinálta lantos rezegtet egy húrt, kitart egy fülbántó-an magas hangot, és akkor sem hagyja abba, hogy ha üvöltesz rá, úgy rez-gett Rúfiusz kiáltása Godora falai alatt. Szétrobbantak az üvegek a város-ban, a palota ostrom elől gondosan elcsomagolt ablakai, a főpapok féltve őrzött üvegkelyhei, melyekből esténként az áldomást itták, és visítva kapott a füléhez minden elf és gnóm; nyüszítve elbújtak az emberek négylábú ebei. De maguk az emberek is hallották, még ha nekik nem is okozott fájdalmat, s a csata egy pillanatra abbamaradt.

Tüzek lobogtak mindenütt a csatatéren, épp a legnagyobb rés előtt ki-bontakozó ütközethez tartottak az ostromlók és a védők egyaránt minden irányból, amikor zavartan megtorpantak s megbokrosodtak a lovak, meg-dermedtek a hadiszerszámok, imbolyogva és inogva egy-egy lépés közepén. Még a harci kocsik is elakadtak, a lándzsavetőkbe pedig beszorult a löve-dék.

197

Aztán felrobbant az első póklábú ostromgép, páncélteste szilánkokra szakadt, cafatokká tépve maga körül az ostromlók egy csapatát, vérpermet-tel terítve be a mezőt. A harci kocsik oldalán és a katapultok mögött belob-bantak a tűzkorsók, az ostromgólemek egyensúlyukat vesztve százakat te-mettek maguk alá, a lándzsavetők darabjaikra hullottak, akárcsak a roham-tornyok és a darulétrák, a ballisták körül pedig kénszagú tűz harapózott el, ezt viszont már valóban senki sem tudta, miért.

Soha ilyen hirtelen nem ért még véget ostrom, nemcsak Erion falainál, de sehol a történelemben, s ilyen váratlanul is legfeljebb csak a tizenharma-dik lobogóháború idején, Davalon alatt, ahonnan az anuriai sárkánylovasok fordították vissza a fekete seregeket.

Fejvesztve menekült tehát az ellenség, a védők pedig kitörtek a városból, és addig üldözték, kergették őket nem csupán a Sheralig, de még azon is túl, míg egyetlenegy sem maradt életben, s a világon tán azt is elfelejtették, hogy egyáltalán léteztek valaha.

Rúfiusz mester pedig másnap, kora hajnalban tért vissza a városba, egy göcsörtös botra támaszkodva, a szélesre tárt keleti kapun át, amelyet addig még soha nem látott, de a herceg építőmesterei az ő álmai alapján tervezték; és kitartott, az ostrom alatt.

10.Rúfiusz mesternek egyetlen fia vagy unokája sem maradt életben, és

dédunokája is csak az a három, akik már rég nem Erionban éltek az ostrom idején. Balmira sem élte túl azt az éjszakát, amikor a későbbi ostromlók be-törtek a házukba, hogy a mestert elrabolják. Életben maradt azonban na-gyon sok asszony a családból, no meg az ük- és a további unokák, nem egy már maga is ősz üstökű gnóm, aki igazgathatta volna a családi műhelyeket.

A mester mégis inkább úgy döntött, hogy maga irányítja a munkát, és tette is ezt nagy elszánással, és éppoly buzgalommal, ahogy azt ifjúkorában; épp csak soha többé semmilyen mozgó szerkezet, legyen az játékszer vagy csupán egy szélkakas, nem került ki sem az ő, sem az unokái keze alól. Ezért is nem láthattatok egy ilyet sem a boltban.

Hogy mi történt vele az ostrom alatt, azt senkinek nem mesélte el halála előtt, csupán Rauminennek, az elfek elöljárójának – no meg persze nekünk, akik akkor, élete utolsó napjaiban, meghallgattuk a története végét.

Nem mondom, hogy ő is mindent úgy mondott, ahogy én továbbadtam, de hű maradtam az igazsághoz, s amiként azt mondtam, nem egy tanút fel tudok hozni az igazamra; kérdezzétek csak meg a vén Scarafonét!

Rúfiusz mester, az Első Polgár története pedig, vallom, egyszer majd, ha vége ennek a kornak, bekerül a halhatatlanok énekei közé.

198

KÜLÖNÖS TÁJAK KÜLÖNÖS LAKÓI

Ahogy az emberek (elfek, törpék) esetében sem állítható, hogy egyfor-mák lennének Ynev minden szegletében, úgy a gnómok népére is botorság lenne ezt ráfogni. Máshol már tettem említést Kahre környékén megbúvó falvaikról, ezért az alábbiakban olyan példákat szedek csokorba, amelyek megítélésem szerint a lehető legnagyobb mértékben különböznek Zedur-hegység településeitől. Elöljáróban megjegyzem: mivel az aprónép rejtőz-ködő természetű, könnyen lehet, hogy egész kis országaik léteznek háborí-tatlanul planétánk eldugott szegleteiben.

Vegyük elsőként azokat, akik folyondár borította erdei romok mellett élik életüket a Sheral északi oldalának lejtőin. Történetükről, miként a töb-bi, gnómok lakta vidékről, keveset tudni; annyi bizonyos, hogy a negyed-korban itt virágzó Oole'mayo hosszú és véres háborút vívott a Cranta egyik utódállamával, a Quiron-tenger déli partját uraló Tajtéktrónus Birodalom-mal, míg végül vereséget szenvedett. A Nassur folyó medrében fellelt, anag-mar nyelvű kőtáblák (a kellomi kövek) arra engednek következtetni, hogy ebben jelentős szerepe volt a papkirályok elleni lázadásoknak is – igaz, az egyszerű nép tetteit, bármilyen jelentősek is legyenek azok, korokkal ezelőtt éppúgy nem jegyezték fel, mint manapság.

Mindenesetre annyi bizonyos, hogy a toronytemplomok ledőltek, és mire a kyr hódítás elért odáig, már a függőkertek is összeolvadtak a burján-zó vadonnal, a megmaradt lakosság pedig szétszóródott a környező vidé-ken. Ma is él ott pár vad törzs, amelyek leginkább vadászatból tartják fenn magukat, és – állítólag – istenként tisztelik az apró, rejtett életet élő bölcse-ket, akik titokzatos kísérleteknek szentelik életüket.

Értő olvasóim talán már ki is találták: a gnómokról van szó.Ezt követően joggal vetődik fel a kérdés, vajon mivel foglalatoskodhat

errefelé az aprónép, mert ezen a környéken bizony elég szűken méri kincse-it a föld, hacsak nem számítjuk annak a testfestésre alkalmas színes agya-got, amivel nemcsak az embertörzsek, de szorgos kis isteneik is előszeretet-tel díszítik bőrüket.

Erre bizony nem könnyű egyértelmű választ találni;Érdemes felidézni egy aszisz kalandor, bizonyos Venalis történetét, aki

mintegy ezerkétszáz évvel ezelőtt, miután átverekedte magát a vadon ezer veszélyén, eljutott az ősi romokig.

Krónikása, a szintén aszisz Montanus szerint, akinek annaleseit egy ifini magángyűjteményben sikerült átolvasnom, a kalandor ekkor már csontjai-

199

ban érezte a mágia vibrálását, de nem futamodott meg – tucatnyi, rémálom-ba illő házőrző fajzat legyőzése után eljutott a központi termekbe, ahol ösz-szekapkodta mindazt, amit értékesnek gondolt, majd sebesen távozott.

Ezt követően bejárta az északi városállamokat, eljutott Enoszukébe, részt vett egy beriqueli expedícióban, sőt állítólag Ediomadban is megfordult, vé-gül húsz év elteltével tért vissza szülővárosába, ahol ünneplő tömeg, fél tu-cat, időközben felcseperedett balkézi gyerek és otthonában egy régóta poro-sodó láda várta, amely a házvezetőnő szerint évekkel sherali kalandja után érkezett, és azóta nem is nyitotta ki senki.

Venalis megtette – gnómoktól lopott lakatnyitó szerszámai számára talán semmi nem bizonyult olyan egyszerű feladatnak, mint ez a zár –, majd alul-maradt a deszkák közt rejtőző szörnnyel vívott küzdelemben. A rém termé-szetének pontos ismertetésétől ehelyütt eltekintek; feltehetően krónikásom is csak azért vesztegetett rá annyi szót, mert addig senki még csak nem is hallott róla. Azóta viszont egészen elterjedt, és számos üres tárnában, elfele-dett katakombában és elhagyott romban összeakadtak vele balszerencsés kalandozók, akik hol pincerém, hol asziszikla néven emlegetik, és igyekez-nek messzire elkerülni.

A lény tudósok körében elterjed neve, az iblogh, gnóm nyelven annyit tesz: bosszúálló.

Bármennyire titokzatosak a Sheral gnómjai, nem mérhetők Himano-si-vatagban élő rokonaikhoz, akik mozgó erődjeikben járják ezt a kihalt, min-den élőre veszedelmes vidéket, és igyekeznek foglyul ejteni mindenkit, aki az útjukba akad. A rabokra ezt követően hosszú és keserves tortúra vár, amíg minden kérdésre, ami a gnómokat érdekli, választ nem adnak. Mivel az aprónépet köztudomásúan minden érdekli, ráadásul az igazi kutatók ala-posságával próbálják feloldani az olyan, számukra eleve nehezen érthető szavak jelentésével kapcsolatos ellentmondásokat, mint például az eső, a zápor és a zivatar, könnyen belátható, hogy a vallatás miért tart heteken, hó-napokon, vagy ha a fogoly megéli, akár éveken keresztül.

Sokan állítják az Ynev földjén kóborló gnómokról, hogy általánosságban jószívűek; de még többen, hogy a Himanóban élő fajtársaik kifejezetten go-noszak: lesből támadnak a békés karavánokra, aljas trükkökkel harcolnak, és kegyetlenkedéseik közepette nem hatja meg őket senki szenvedése. A forrásokat összevetve arra a következtetésre jutottam, hogy a varázshatal-muk is erősebb máshol élő fajtársaiknál; így például egy formulával rövid időre emberfeletti gyorsaságra képesek. Feltételezem, hogy ez a mágikus többletpotenciál a Jövőlátók sivatagának is nevezett vidék hatása.

200

Igyekszem hinni, hogy az ok pusztán ebben keresendő, és bármennyien esküsznek rá, nem a sötét oldal az erősebb.

Végezetül essék szó Erionról és az aprónép ott honos képviselőiről. Több csoportra oszlanak: az iparos munkákkal, leginkább zárakkal és laka-tokkal foglalkozó gnómok céhe a kereskedőnegyedben foglal el több utcát (és a házak alatti, egymással Összekötött pincéket és raktárakat); kétszázan egy hatalmas, talán még a hatodkor nagyratörő hercegeinek idején készült bárka gyomrában laknak, amelynek szárazdokkját teljesen körbenőtték és elnyelték a kikötőnegyed raktárai, és – bár ezt kevesen tudják – néhányan a nevezetes városfalban építettek maguknak tanyát.

Sokan és sokfélét írtak már az erioni falról, és a nagy halom betűből annyit biztosan leszűrhetünk, hogy járatainál kevés veszélyesebb hely akad Krán földjén kívül. (A városőrök azt suttogják, hogy bizonyos sötét együtt-állások idején még az emberáldozó szekták is inkább máshol tartják véres szertartásaikat.) Ennek fényében érthetetlennek tűnik, hogy az itt élő gnó-mok, akik a dolgos hétköznapokat olcsó jóslatok adásával, szerencsejátékok szervezésével, hamiskártyázással és alkalmi tolvajlással töltik, miért nem pusztultak ki innen már réges-rég.

Aki azonban összetűzésbe került valamelyikükkel, és szerzett némi köz-vetlen tapasztalatot a ruhájukba rejtett tőr- és hurokvetők, mérgezett tűk és füstbombák, vas sulymok és fojtóláncok hatékonyságáról, az nem csodálko-zik annyira. Aki valamilyen mágikus eszközüket is látta harc közben, az még kevésbé. Azt pedig már csak én teszem hozzá, hogy feltűnően jó vi-szonyt ápolnak a Kapuk terének mágikusaival…

Egyelőre talán legyen elég ennyi az aprónép különlegesnek mondható csoportjairól; tartok ugyanis attól, hogy ha Délvidéken élő rokonaik szoká-sait is előcitálnám, Olvasóm netán beleszédülne a színpompás kavalkádba, és tanácstalanság fogná el, ha valaki nekiszegezné a kérdést: voltaképp mit is tartson a gnómok felől. Ezt elkerülendő inkább lezárom tétova soraimat, azzal a summázattal, hogy ritka kivételektől eltekintve ők bizony szorgal-mas, jólelkű és vidám, ugyanakkor bölcs lények, akiknek segítségére bíz-vást számíthatnak barátaik. Épp ezért remélem, hogy az emberi kapzsiság és uralomvágy nem teszi őket ellenségeinkké, ám ha így történne, a magam ré-széről akkor is sok szerencsét és néhány békés zugot kívánnék nekik ebben a véres világban.

Peluchon d'Sechoutse: Szemelvények furcsa népekről és különös fajokról

XVIII. fejezet – A gnómok részlet

201

A VÉGZET MASINÉRIÁI

FÜGGELÉK

YNEVI SZAVAK ÉS KIFEJEZÉSEK

Az alább megjelölt szavak néhány kivételtől eltekintve az írásukkal azo-nos módon ejtendők. Azon hagyományhű pyar átiratoknál, amelyekre ez nem áll, a szócikkek a kiejtést külön is tartalmazzák. Nem árt azonban tud-ni, hogy még ezek a kiejtési útmutatók is csak durva közelítéssel tudják visszaadni az olykor nem is emberi toroknak szánt szavak tényleges ejtés-módját. A hangsúlyok, közteshangzók és a közös nyelv által nem is ismert hangok taglalása azonban ennek a szószedetnek nem tárgya, már csak azért sem, mert a szavak helyes, vagy helyesnek vélt kiejtésével gyakran még maguk az enciklopédisták sem boldogulnak.

Az Ynev nyelveihez használt jelölések:

(ang) – anagmar [a Tajtéktrónus Birodalom nyelve](aqu) – aquir (asz) – aszisz(cra) – eme-chran [a Nagy-Crantai Birodalom nyelve](dzs) – dzsad(elf) – elf(erv) – erv(gno) – gnóm(god) – godoni(gor) – gorviki(kyr) – kyr(ork) – ork(pya) – pyar [a hetedkori közös nyelv](tor) – toroni(van) – vanír/hil/törpe(?) – ismeretlen

202

a-nam (ang): Katonai rang a →Tajtéktrónus Birodalomban; kortól és egységtől függően három-harminc ember közvetlen parancsnoka.

anagmar (ang): Az –anghmar nép nyelve, a →Tajtéktrónus Birodalom „teljes beszéde”.

anghmar (cra): A →Nagy-Crantai Birodalom egyik szolganépe, később a →Tajtéktrónus Birodalom uralkodó népessége.

Anvaria [anvária] (?): A világ második legnagyobb kontinense, amely Ynevvel átellenben – egyes források szerint a világ keleti peremén – talál-ható.

Apas (cra): A szavak és az írás –Krantai istene, akinek szerepe a →Taj-téktrónus Birodalomban a tudás és tanulás, illetve a bonyolult mágiaformák patronálására is kiterjedt.

aszisz (asz): A →Quiron-tenger déli partján fekvő Abaszisz nagykirály-ságának államalkotó népessége és nyelve.

aquir [akvir] (aqu): Azon ómágiát használó, értelmes ősfajok összefog-laló neve, melyeket a –> pyarroni bölcsek konzekvensen „gonosznak” bé-lyegeznek. Többségük tisztázatlan körülmények közt került →Ynevre az idők hajnalán, ahol is az első korok háborúi a föld vagy a víz alá kényszerí-tették őket. Elkorcsosult civilizációik e vidékek némelyikén mind a mai na-pig fennmaradtak.

behót (ang): Az →ogárok –> Crantában honos elnevezése.

Beriquel (erv): →Ynev második legnagyobb kiterjedésű szigete, mely a kontinenstől északra helyezkedik el. Fagyos partjain az embereknek mind-eddig nem sikerült tartós kolóniát létesíteniük.

Berzebaal (gno): A gnómok által egyetlen istenként kezelt, és egyben minden létezőt magába foglaló entitásnak, a Teremtőnek egy elnevezése.

Calowyn [kalovün] (kyr): A →kyrek őshazája, mely egyes forrásokban „vörös kontinensként” szerepel.

Cordella [kordeljá] (gor): A Quiron-tenger déli partjain tanyát vert bűn-szervezet.

Cranta [kranta] (cra): A Nagy-Crantai Birodalom és annak utódálla-mai, A P.e. XXI. évezredben Észak-Yneven megszülető állam az emberiség első magasan fejlett kultúrája, minden későbbi emberi civilizáció őse. Az emberi népek és törzsek többségét kulturális és hadászati fölényének kö-

203

szönhetően uralma alá vonó Cranta varázstudói a faj legkorábbi mágiahasz-nálói közé tartoznak. Fénykorában a birodalom a kontinens majd' teljes északi felére kiterjesztette fennhatóságát, majd több mint ezer éves fennál-lás után darabokra hullott. A kialakuló utódállamokat végül a →kyr hódítás pusztította el.

Daneg-ana (ang): →Crantai isten, a ragályok és az ártó mágia uraként említik. Leginkább azért imádkoztak hozzá, hogy elkerüljék aszott kezeinek halálhozó érintését. Az érett birodalom idején kultusza háttérbe szorult, és csak a →kyr beözönlés után erősödött meg ismét a hódítók ellen szervező-dő bomlásszekták révén. A hetedkorban sokan árulást emlegetve a Basttal, a →kyr alsó panteonhoz tartozó gyönyördémonnal azonosítják, míg mások Felicével, az éji vadászok úrnőjével hozzák összefüggésbe.

dolam'an (?): Dél-quironeiai népcsoport →Cranta korából. A dolami-nók az ő utódainak vallják magukat, és tény, hogy bizonyos hagyományaik visszavezethetők egészen a negyedkorig.

Domvik (god): Az Egyetlen, avagy a Hétarcú →dél-ynevi isten, akinek hívei egyetlen más felsőbbrendű lény isteni hatalmát sem ismerik el. Vallása Shadonban egyeduralkodó, máshol azonban nem tudott mély gyökereket ereszteni.

dzsad (dzs): A Taba el-Ibara sivatagában és annak környékén tanyázó népcsoportok gyűjtőneve; diaszpórái a kontinens számos más táján megta-lálhatóak. Az olajbarna bőrű, göndör, sötét hajú, sötét szemű nép tagjai első-sorban kereskedők, de jeleskednek az állattenyésztésben, mesemondásban, sőt a hadakozásban is. Ynev lakói számtalan illatszert és afrodiziákumot kö-szönhetnek nekik.

Edornat (cra): A hetedkori →Ediomad crantai neve; a későbbi változat a →kyr nyelvben történt hangfejlődés eredménye. Eredeti alakja feltehetően Edol-Umath, azaz „Kopaszhegység”.

Ediomad (cra–kyr): A →Quiron-tengertől nyugatra található hegyvi-dék, amelyre egyetlen, emberek által lakott állam sem tart igényt. A felszí-nét borító erdőségekben orktörzsek és különféle szörnyek élnek, földmélyi járataiban pedig →aquir fajzatok rejtőznek.

Eli-ake (ang): A →Tajtéktrónus Birodalom alvilági isteneinek egyike, a macskafélék patrónusa; kizárólag nőnemű, többnyire kurtizánként érvénye-sülő hívei voltak, akiket uruk a bőreváltás és a démonidézés képességével ruházott fel.

204

Erigow [erigou] (erv): Észak-Ynev egyik hercegsége, egyben a herceg-ség fővárosának neve. Lovagrendjei világszerte híresek. Erigow az →erv kultúra fellegvára, ugyanekkor a →pyarroni vallás északi bástyája és →To-ron ősi ellenfeleinek egyike is.

Erion (pya): →Ynev egyik legősibb és leghatalmasabb, több mint hat évezrede álló települése. Egykor →Godora fővárosa volt, és uralkodóherce-ge mind a mai napig e rég elporlott birodalom urának tekinti magát.

erv (erv): A →Torontól északra eső vidékeken elterülő hercegségek ál-lamalkotó népcsoportja.

famor (kyr–Kor): Szó szerinti fordításban „dicsőség”. A második leg-előkelőbb kaszt a →toroni társadalomban.

Fehér Páholy (pya): A →pyarroni Okkult Tudományok Egyetemének mágustanácsa, amely a város és Dél-Ynev →Pyarronhű varázstudóit tömö-ríti.

Felhőbirodalom (pya): A három világ korának egyik utócrantai nagyha-talma. Érett korszakában az önmagukban is hatalmas tartományokból álló birodalmat három mágusfejedelem irányította tartományi székhelyeiről. Az utócrantai államok közül a →kyrek elsőként ezt a birodalmat hódították meg.

Gilron (pya): A →pyarroni istencsalád tagja, a fémművesek és fegyver-kovácsok patrónusa; szent szimbóluma az acélpöröly. A legkiválóbb hívei művészként bánnak a vassal és az acéllal, némelyek tűzfegyverek és önjáró gépezetek előállítására is képesek,

go-nommu (cra): A gnómok →Crantában elterjedt elnevezése.

Godora (pya): A →kyrek birodalmának bukását követő évszázadokban született hatalom. Ide menekítették az anarchikus állapotban leledző Észak-Ynev kulturális értékeinek nagy részét.

Gorvik (god): Avagy „Szent föld”; a →Domvikot megtagadó →shadle-ki szakadárok által alapított dél-ynevi állam. Az itt élők Ranagol hitét vall-ják; és a →Kosfejes Úr tanainak engedelmeskedve igyekeznek földet, va-gyont és befolyást szerezni Ynev távoli tájain is.

habin (?): A mai Idinal-hegység területén élt negyedkori népcsoport, melynek portyázói állandóan zaklatták a →Tajtéktrónus Birodalom ellen harcoló →kyr csapatokat.

205

Haonwell [haonuels] (erv): A legkisebb →erv hercegség, ahol nagy súlyt fektetnek a →kyr hagyományok ápolására (annak ellenére, hogy →Toron ősi ellenségük) és a művészetek támogatására. Lakói feltűnően jó viszonyt alakítottak ki az elfekkel.

iblogh [iblog] (gno): Barlangokban, föld alatti folyosókban élő teremt-mény, amely első ránézésre jókora, rücskös felületű, kőszürke omladékda-rabnak tűnhet – ám ha élőlény kerül a közelébe, megelevenedik, karokat és lábakat növeszt, kitátja hatalmas száját, majd támad. Mérgező nyála, intelli-genciája és mágiának ellenálló mivolta miatt a kalandorok veszélyes ellen-felének számít.

ídrig (ang): Kisebb crantai istennő, a rontások hozója, →Daneganának és Latenhuurnak, a Sokarcú Bosszú megtestesítőjének testvérhúga. A míto-szok szerint szeme a kék hold (ezért a feliratokon Kék Hold-Ídrig néven is szerepel). Irigy tekintete mindig a másik hold útját fürkészi, mivel Vörös Hold-Kótam arcát szeretné elcsúfítani fekélyt hozó átkaival. A holdak együttállását éppen ezért Crantában különösen szerencsétlen időszaknak tartották.

Ikrek (tor–+pya): Az Észak-Yneven legismertebb →Toroni fejvadász-klán,

Kahre {karé] (?): A Zedur-hegység technokrata városállama, melynek lakói – a hagyomány szerint – gnómoktól tanulták tudományukat. →Ynev legkülönösebb szerkezeteit, mechanikai csodák egész sorát készítik itt.

káoszlovas (pya): A →pyarroni tudorok által használt kifejezés azokra a – többnyire elég rövid életű – gnómokra, akik ősmágiájukat használva ké-pesek akaratuk alá gyűrni az őselemeket, a teret és az anyagi világ részeit.

kheton [keton] (ang): A →Tajtéktrónus Birodalom egyik szolganépe, melynek neve a legtöbb forrás szerint eredetileg „harci kutya” jelentéssel bírhatott.

Kobrák (tor–pya): →Toron legnagyobb tolvajklánja, amely a →Quiro-neián belül csaknem egyeduralkodónak számít, de csápjai egész →Ynevet behálózzák.

Komm-sanak (ang): A →Tajtéktrónus Birodalom egyik tűz- és vulkán-istene; nagy valószínűséggel azonos azzal a Khormmsa nevű óriáskirállyal, akit a →kyr mitológia szerint →Sogron győzött le a lávaóriások másik kirá-lyával, Ryddyttel együtt.

206

korok (pya): Az →Ynev történelmét tagoló nagy időszakok, melyek ha-tárát általában egy-egy meghatározó jelentőségű esemény vagy történés adja. A jelenkori historikusok az eddig eltelt időt hét korra osztják, bizonyos jóslatok pedig összesen kilenc eljöveteléről beszélnek, mielőtt a világ el-pusztulna vagy – más jóslatok szerint – megújulna.

Kosfejes Úr (pya): Ranagolnak, sokak szerint →Ynev leghatalmasabb istenének közkeletű elnevezése. Vallásának tanai egyszerűek, és sokak szá-mára elfogadhatóak; nem véletlen, hogy ez a hit jelenti a legnagyobb ve-szélyt a békésebb, emberáldozatot tiltó →pyarroni és →Domvik-hitű vallás számára.

kripp (aqu): Kevéssé jelentős →aquir faj, melynek egyedei képesek tagjaikat és fejüket leválasztani a testükről.

kyr [kir] (kyr): A vörös kontinensről érkezett nép, amelynek birodalma az ötödkorban szinte egész Észak-Ynevre kiterjedt. Ez az időszak mindmáig az északi kontinensfél kulturális és civilizációs fénykorának tekinthető; a kyrek hatod- és hetedkori utódainak erkölcsisége és kultúrája azonban messzire távolodott honfoglaló elődeikétől.

Lángjárók (pya): Dél-quironeiai rend, amelynek tagjai – a tűzmesterek –, ha mágiájukkal nem is érnek a legendás hatalmú tűzvarázslók, vagy – →Sogron papjainak nyomába, azért komoly hírnévre tettek szert.

Lidédit (ang): A →Tajtéktrónus Birodalom egyik tűzistene; egyes felté-telezések szerint azonos azzal a Ryddyt nevű óriáskirállyal, akit a →kyr mi-tológia szerint →Sogron győzött le a lávaóriások másik királyával, →Komm-sanakkal (Khormmsával) egyetemben; ennek azonban ellentmon-dani látszik, hogy a →crantai feliratok kifejezetten nőnemű istenként utal-nak rá.

lunir (cra–>pya): Mágikus fém, mely nyers állapotában ma már szinte hozzáférhetetlen →Ynev kontinensén. A bölcsek a holdak testvérének mondják, s hogy azok teremtésével egyidős.

lupan-arch [lupan-arh] (?): Dél-quironeiai, →Cranta korában élt nép-csoport. Bár úgy tűnik, minden alap nélkül, de a lupan-archok utódainak vallja magát a lupárok hatodkori eredetű népe.

mana (god): Másképp mágikus energia, a varázslatok nyersanyaga; pontosabban megfogalmazva a valóság megváltoztatásának lehetősége. A mana más formájában maga az anyag, illetve az energia – azaz voltaképpen a mindenség szövete.

207

mithrill [mitril] (elf): Az →óezüst (vagy holdezüst) vassal készült ötvö-zete.

navor (kyr–Kor): Szó szerinti fordításban „dolgosság”. A második leg-alantasabb kaszt a toroni társadalomban. A szolgákon, földműveseken és komédiásokon kívül ide szokás sorolni a rangbéli tolvajokat és az emberke-reskedőket is, bár ezek olykor státusukat meghazudtoló, széleskörű befo-lyással rendelkeznek. Legfőbb kiváltságuk, hogy nem lehet őket minden to-vábbi nélkül eladni rabszolgának.

obsor (kyr–tor): Szó szerinti fordításban „sötétség”. A legalantasabb kaszt a →toroni társadalomban. A rabszolgákat, hadifoglyokat, az idegene-ket és a haramiákat sorolják ebbe a kategóriába; automatikusan obsornak minősül továbbá mindenki, aki nem tartozik az emberi fajba.

óarany (pya): Saját, aranyszínben derengő fénnyel rendelkező fém; a bölcsek szerint a színarany mágikus párja.

óezüst (pya): Csaknem teljesen fehér színű, derengő fényt árasztó fém, amelyet az →ynevi tudók inkább a nehezen olvasztható valóezüsthöz, mint a közönséges ezüsthöz hasonlítanak. Olykor holdezüstnek is hívják.

ogár (?): Másfél ember magas, erős testfelépítésű humanoidfaj. Fajtája korokkal ezelőtt, egy távoli földről érkezett Ynevre, és egyre fogyatkozó karavánjaival azóta is járja annak néptelen vidékeit. Az ogárok legfeltűnőbb jellegzetessége a három szem, és a különös fej, amin – látszólag – két arc helyezkedik el egymás mellett. Tüzetesebb vizsgálatukra azonban kevesek-nek nyílik módja, mivel az ogárhordák vadászai az embert éppúgy prédának tekintik, mint a vadbivalyokat, vagy akár saját fajtársaikat.

Orwella [orvella] (pya): Ősi eredetű, a hetedkorban többnyire a →pyar-roni panteonba sorolt istenség; a betegségek, átkok, sötét mágia és tiltott tu-dás patrónusa, akiben csillapíthatatlan gyűlölet lobog a harmónia minden formája iránt. Az istencsalád tagjai kitaszították maguk közül – a →Pyarron alapítása idején fogant legendák legsötétebbjei e rövid, de annál hevesebb küzdelem emlékét őrzik.

pietor (kyr–tor): Szó szerinti fordításban „hűség”. A famoroké után kö-vetkező, →Toron-szerte nagy megbecsülésnek örvendő kaszt. A katonák, a fejvadászok és a Hatalmasok seregeit irányító boszorkányhadurak tartoznak soraiba.

prefedon (gor): A gorviki →klánok vezetőinek tiszteletteljes megszólí-tása.

208

Pyarron [piarron] (pya): A hasonnevű ország fővárosa és a Pyarroni Államközösség nevű teokratikus konföderáció szíve. Pyarron, mint négy évezredes múltra visszatekintő állam a délvidéki emberi kultúra bástyája, amely alapítása óta gyürkőzik az →aquirok és démonok rontó hatalmával. Istencsaládját pyarroni panteonnak is nevezik.

Quironeia [kvironeia] (pya): A →Quiron-tenger és annak vidéke.

Quiron-tenger [kviron} (pya): Észak-Ynev legnagyobb kiterjedésű bel-tengere, s egyben legfontosabb kultúraközvetítő tere is. Eredetét illetően a világ korai korszakaiban kell keresnünk: mai tudásunk alapján vélhetően az elfek és aquirok közti háborúk idején született valamely bizonytalan eredetű kataklizma során.

rackla [raklá] (van): Más néven denevérkutya; a Traidlan-hegység tör-péi által hátasként tartott kutyaszerű lény, ami a mellső és hátsó lábai közt húzódó bőrlebenyek révén repülni is képes. Szelídített példányait gazdái utazáshoz, harcra, sőt versenyeken is használják.

rann (tor): →Toroni kifejezés, jelentése „idegen”. Elsősorban a biroda-lom határain kívülről érkezőkre használják.

Raonna (tor): Számos →Toroni vadásztestvériség bosszú- és esküszel-leme; valójában minden bizonnyal a legnagyobb hatalmú aquirok egyike, akit korábbi hazájában a Vakon Látó Király néven ismernek.

ravathi (?): Negyedkori nép, mely erdőirtásos-égetéses földművelést folytatott. Apró falvai közül számosat elpusztított a →Tajtéktrónus Biroda-lom, azon ravathikkal pedig, akik nem váltak az álomdinasztia rabszolgáivá, a dél-quironeiai orkok hadjárata végzett.

roon (asz): Dél-Quironeia erdeiben élő népcsoport, melynek történetét egészen a negyedkorig vezetik vissza a histográfusok. Túlélésüket feltehető-en annak köszönhetik, hogy a nagy világégések idején bölcsen elrejtőztek a hegyek erdőségeiben; és persze annak, hogy mind a mai napig közülük ke-rülnek ki a vidék legjobb íjászai.

Sinnu (ang): A bölcsesség és a dicsőség mindent látó istene a →Tajték-trónus Birodalomban, aki a mítoszok szerint a föld fölül és alól egyaránt fi-gyeli a halandók tetteit. Egyik szeme a nap (Nap-Sinnu), mely bőséget ad és világosságot – gyújt az éjszakában; a másik, néven soha nem nevezett szem viszont felissza a fényt és elnyeli az életet, ha sötét korok idején az isten a világra nyitja.

209

sedular [szedular] (kyr–tor): Szó szerinti fordításban „szorgosság”. A társadalmi megítélés szerint nagyjából középen elhelyezkedő toroni társa-dalmi kaszt. A papok, kézművesek és kereskedők tartoznak bele. Kétségkí-vül a legtöbb hasznot hozó réteg a toroni társadalomban, talán ennek is kö-szönhető tiszteletteljes megítélésük. A helyzetük mégis felemás, hiszen rangban jóval alatta maradnak a nemeseknek és katonáknak is. Némi gyógyírt jelenthet számukra, hogy vagyonuk segítségével olyan ajtók is megnyílhatnak előttük, melyek egyébként társadalmi hovatartozásuk okán zárva lennének. A kasztból feljebb lépni egyedül a papság képviselőinek le-het, lévén, hogy az egyházi címek nem örökletesek.

setain [szetain] (?): Negyedkori nép; a hetedkorban már csak kultúrájá-nak töredékes maradványai lelhetők fel Dél-Quironeiában.

Shadlek [sadlek] (?): Dél-Ynev egyik legerősebb emberlakta államá-nak, Shadonnak egyik – szabadosságáról elhíresült – tartománya.

sherchia [serkhia] (tor): „Közelengedés”; új keletű rítus a →toroni tár-sadalomban, amely lehetővé teszi, hogy az alacsonyabb kasztokba tartozók – a felsőbb réteg egyes képviselőinek engedélyével – különösebb megköté-sek és az ősi szabályok betartása nélkül érintkezhessenek mindazokkal, akik ezt számukra megengedik.

Sogron [szogron] (kyr): A →kyr istencsalád rejtelmes alakja; a fény, a tudás és a bosszú ura, akit a források többnyire Tűzkobraként emlegetnek.

Són-Tir (ang): Az álmok és káprázatok istennője, a →Tajtéktrónus Bi-rodalom urainak személyes patrónusa.

Syrcum [szürkum] (tor): „Körgyűrű” jelentésű kifejezés, melyet →To-ronban egyaránt használnak hadászati és építészeti fogalomként. Első eset-ben egy nagyobb erődítmény külső védvonalait értik alatta, a másodiknál pedig az építmények belső védelmi struktúráit.

Tajtéktrónus Birodalom (ang–»pya): A három világ korának egyik utócrantai nagyhatalma, az →anghmar eredetű álomdinasztia birodalma. Közönséges halandók által megközelíthetetlen, érinthetetlen istenkirályai mérhetetlen hatalommal rendelkeztek. →Cranta korában a Tajtéktrónus Bi-rodalom tartott ki legtovább a →kyr hódítókkal szemben: mintegy kétezer évvel az inváziós flotta megérkezése után sikerült csak végleg térdre kény-szeríteniük.

Tysson Lar {tisszon lar] (elf): Szó szerint „szent erdő”; a dél-ynevi el-fek két birodalmának neve. Az első Tysson Lar helyén ma a Taba el-Ibara sivataga nyújtózik, míg a második fái között a hetedkorban már orkok és

210

más szörnyetegek élnek, az elfeket pedig – még a kiszakadottakat is – csil-lapíthatatlan honvágy gyötri utána.

szárája (?): A régmúlt korok mitikus szörnyeinek egyike, amelyet impo-záns méretei és vérszomja miatt előszeretettel küldtek harcba más lények el-len a →Tajtéktrónus Birodalom látványosságra vágyó előkelői.

tamakku (cra): Az ősi →Cranta népszerű táblás játéka.

Tarin (van): A Traidlan-hegység tárnákkal, járatokkal át- meg átszőtt mélyét, barlangvárosait az északi →Beriquelről érkezett törpék lakják: év-ezredekkel ezelőtt kötött szövetséget királyukkal →Haonwell akkori herce-ge. Az itt élők kitűnő kovácsok, építészek, mérnökök, és nem utolsósorban rettenthetetlen harcosok.

Tegarra (ang): A késő →crantai kultúrák egyik alvilági hatalmassága. Korai →kyr feljegyzések alapján egyes merész historikusok arra következ-tetnek, hogy az ő árulása is közrejátszhatott a →kyr seregek végső győzel-mében.

Tel-Duruk (ang): A →Tajtéktrónus Birodalom fővárosa a →Quiron-ten-ger déli partján; pontos helye a hetedkorban már nem ismeretes.

Toron (kyr): A hajdanvolt →Kyr Birodalom egyik tartománya; urai – a tíz lázadó Hatalmas – az ötszáz éves háborúban →Orwella mellé álltak, így a birodalom bukása után, az ezredéves anarchia poklát követően is helyre tudták állítani államuk egységét. Ma országuk a →Quironeia vitathatatlan ura, és Észak-Ynev egyik vezető hatalma.

tőrbalta (cra–pya): →Cranta katonáinak közkedvelt szálfegyvere; fel-építésében leginkább a hetedkori alabárdokra emlékeztetett. Fejét általában egy szúróhegy, egy nyélre merőleges baltarész és egy ívelt, keskeny hátsó fok alkotta. Rövid nyéllel ellátott, kézifegyverként forgatott változatai is meglehetős népszerűségnek örvendtek.

Ug-Bogam (ang): A →Tajtéktrónus Birodalom alvilági isteneinek egyi-ke; valószínűleg azonos az Ughjorbagan nevű ork hérosszal, aki a három vi-lág korára már a démonfejedelmek közé emelkedett.

Untanat (ang): A →Tajtéktrónus Birodalomban tisztelt tengeristenek egyike; egyes historikusok Antohnal, a →pyarroni panteon tagjával azono-sítják.

urkh (elf–ang): Az orkok elnevezése a →Tajtéktrónus Birodalomban.

211

Uron (cra): →Crantai kovácsisten, minden valószínűséggel →Gilronnal azonos.

Uscha (elf): Az elfek Szent fája; a legendáik szerint azonos Urriával, az egyetlen, általuk elvesztett istennel.

Ynev (?): A planéta legnagyobb szárazulata, számtalan különös történet színhelye.

votah (ang): Ez a →Crantában elterjedt fogalom leginkább az „egyetlen irányba haladó, megállíthatatlan változás” fogalmával fordítható le, de leg-többen egyszerűen az élet és halál varázslataival azonosítják – mindkettővel egyszerre. A votah feltételezhetően felölelte az élet, a halál, valamint az elme, az asztráltér és a téridő egyes sajátosságait is.

warg (ork): Egyes ork törzsek által hátasként is használt, akár borjú nagyságúra megnövő farkasféle.

zaeton (?): Negyedkori nép, amely nyomtalanul keveredett él a →Taj-téktrónus Birodalom egyéb népeivel még a kyr hódítás előtt.

zaurak (tor): Ismertebb nevén zombi; lélekkel nem rendelkező, mágiá-val mozgatott holttest.

212