Mágikus realizmus

Írásmód vagy divathóbort?

1. Bevezetés

A mágikus realizmus kétségkívül korunk egyik legsikeresebb irodalmi jelensége. Ez a

zsáner/írásmód eddig (legalább) hat szerzőnek hozott irodalmi Nobel-díjat, köztük az előttem

méltatott és általam a legek legjének tartott Saramagónak és éppen ebben az évben Mario

Vargas Llosának. A mindezidáig kiosztott irodalmi Nobel-díjak mezőnyében ez éppen hat

százalékot jelent, ami kétségkívül az irányzat kiemelkedő kritikai fogadtatását is jelzi,

különösen, ha figyelembe vesszük az irodalmi Nobelek sokszor tendenciózus odaítélését.

(Legyünk őszinték, ez a döntés általában inkább politikai, mint esztétikai, hiszen a tematikán

túl a realizmus mint írásmód előnyben részesítése minden mással szemben kifejezetten az

úgynevezett progresszív politikai vonulatokat támogatja, továbbá a bizottságok

köztudomásúan mindig kerülték a politikailag kényelmetlen írókat. A pletykák szerint

Bulgakov, Borges és Rushdie csupán emiatt nem lettek díjazottak – ellenkező esetben tíz

százaléknál tartanánk.)

Természetesen attól, hogy Nobel-díjas szerzők nyüzsögnek az irányzatban, a mágikus

realizmus jelenthetne igen szűk rétegirodalmat is, az óriási közönségsiker azonban talán még

a díjesőnél is jobban az irányzat miértjeire és hogyanjaira irányítja a figyelmet.

A nagy és hangos siker mindig gyanús.

Annál is inkább, mert a zajos közönségsiker mellett a fantasztikus zsánerek közül egyedül a

mágikus realizmus érte el – sőt sokszorosan magasan átlépte – az irodalomtudomány és a

kritika ingerküszöbét. Még Magyarországon is, ahol e téren még az átlagnál rosszabb a

helyzet, a zsánerirodalmak kritikai elfogadottsága megmagyarázhatatlanul alacsony, még

nálunk is született egy igényes tanulmánykötet a témában: Bényei Tamás Apokrif iratok című

könyve. Az előadás fő forrásanyagát az említett kötet általános része képezi. Nem mindig

egyetértésben a leírtakkal.

2. Definíció(k)

A mágikus realizmusnak – a fogalom születése után nyolc évtizeddel – nem létezik

általánosan elfogadott meghatározása. Ez minden bizonnyal az irányzat azonnali sikerének

köszönhető. Mindenki ki akarta használni ezt a sikert saját politikai és/vagy esztétikai

irányzatának előnyére, így a meghatározás ezen érdekek nyomása alatt alakult – gumiszerűen

képlékennyé vált. Úgy gondolom, egyetértésben a könyvvel, hogy érdemes valamennyi

definíciós kísérletet megvizsgálni, hiszen az igazság egy szeletét rejti minden megközelítés, és

kritikus szemmel vizsgálva őket az ember szintetizálhat magában egy meghatározást, melynek

segítségével – ha szükséges – elválasztja magában a mágikus realista műveket az egyéb

irányzatoktól, sőt kigyomlálhatja a zsánerből a hamis, annak csupán külsőségeivel operáló, az

irányzat sikereit meglovagolni szándékozó írásokat. Mert már létezik hamis mágikus

realizmus is. Nevezzük ezt bűvészi realizmusnak, és több szó ne tétessék róla! A

meghatározások végigkövetése egyben az irányzat történelmi változását is követi. Eszerint

Esztétikai mozgalomként, Politikai mozgalomként, Irodalomtörténeti fejezetként, A

fantasztikum rész-zsánereként és Írásmódként lehet definiálni a mágikus realizmust.

2.1. Esztétikai mozgalom

Maga a fogalom múlt század húszas éveiben született Németországban (Franz

Roh, 1925), és akkor az expresszionizmust meghaladó, elsősorban képzőművészeti

mozgalom megjelölésére szolgált. Már két évvel később átvette és saját írásmódja

jelölésére használta Massimo Bontempelli, de szélesebb körben először Latin-Amerikában

terjedt el, ahol esztétikai mozgalomként Borges 1935-ben megjelent első kötetétől

számítják létezését. (Itt egy kis kitérőt kell tennem: számomra érthetetlen módon Bényei

Tamás nem számítja Borgest a mágikus realista szerzők közé, pedig még saját, írásmód

alapú meghatározása szerint is annak kellene lennie. Igaz, a főként Marquez nevével

jelezhető következő generáció „népi” mágikus realistáival ellentétben Borges és Asturias

írásmódjukat „felülről” a magas műveltség és az esztétika irányából határozták meg, de

szerintem a végeredmény számít.)

2.2. Politikai mozgalom

Latin-Amerikában a mágikus realizmus következő generációjának megjelenése

egybeesett a földrész „magára találásának” idejével, így az európai (és észak-amerikai)

kolonializmussal és imperializmussal való szembefordulással, és a kifejezésmódot a

politika azonnal maga alá gyűrte, a definiálatlan, ködös „latin-amerikaiság”

kifejeződésének és példájának tekintve. Talán ez ütötte a legmélyebb sebet a zsáner

értelmezésén: a többség számára ezen túl a mágikus realizmus latin-amerikai „műfajjá”

vált.

2.3. Irodalomtörténeti fejezet

A gyarmati rendszer szétesése és a volt gyarmatok felemelkedési vágya életre hívta

a posztkoloniális elméletet és kritikát, mely ebből a – szerintem igencsak partikuláris és

szűk – szempontból kísérelt meg tárgyalni művészeti jelenségeket. A

posztkolonializmusnak kapóra jött a Latin-Amerikából elemi erővel feltörő sikerágazat,

azonmód meg is kísérelte maga alá gyűrni, a „latin-amerikaiság”-ot saját részhalmazaként

definiálni. Eszerint a mágikus realizmus a posztkoloniális léthelyzet textuális

kifejeződése. Vacakul hangzik, és nem tud mit kezdeni mondjuk Günter Grassal,

Singerrel, Saramagóval vagy a kilencvenes-kétezres évek angol-amerikai mágikus realista

sikereivel. Ennek a megközelítésnek egyetlen gyakorlati haszna volt a mágikus realizmus

számára: kirángatta a „latin-amerikaiság” még annál is szűkebb ketrecéből. Rushdie-t

igazán senki sem nevezhette latin-amerikainak…

A másik következmény azonban az lett, hogy a posztmodern esztéták és

irodalmárok mindent ebbe az esztétikai fogalomba olvasztó szenvedélye felfedezte a

mágikus realizmust, és kíméletlenül magáévá erőszakolta: néhány kétségtelenül a

posztmodernnel rokon vonás (főképpen a textuális gazdagság) kiemelésével, az üvöltő

különbségek elhallgatásával (például a történetiség hangsúlyozottsága) begyömöszölte a

posztmodern kánonba. Egy időben a szélesebb közvélemény számára a posztmodern a

kifejezésmód és eszköztár szintjén egybeesett a mágikus realizmussal.

Szerencsére mára kinőni látszunk ezeket az értelmetlen posztságokat, és talán a

dolgok a helyükre kerülnek. A mágikus realizmus mindenesetre megőrizte töretlen

népszerűségét, és túlélte ezeket a kanonizálásokat.

2.4. A fantasztikum rész-zsánere

Számomra természetesnek tűnő meghatározás, hogy a mágikus realizmust a tágabb

fantasztikum felől közelítsük meg. Bényei Tamás ezt a megközelítést mindenestül elveti,

azzal a magyarázattal, hogy nem létezik a fantasztikum meghatározása sem, így egy

definiálatlan fogalommal kísérelnénk meg meghatározni egy másikat. Szerintem igazán

frappáns megközelítés lett volna, ha a szerző megkísérli előbb a fantasztikumot definiálni,

majd e definíció birtokában meghatározni a mágikus realizmust. Bényei másik érve, hogy

az a meghatározás, miszerint a mágikus realista szöveg fantasztikus (természetfölötti)

elemeket tartalmaz, meglehetősen vékony és erőtlen. Ezzel egyet lehet érteni. Saját

racionális alapú fantasztikum-meghatározásomban ez a vékony definíció egészül ki azzal,

hogy a mágikus realizmus az őt meghatározó fantasztikus (természetfölötti) elemeket

egyáltalán nem igyekszik racionalizálni, a fantasztikus elemeket a valóság részeiként

kezeli.

2.5. Írásmód

Bényei valamennyi megközelítés közül azt a meghatározást tekinti

gyümölcsözőnek, mely a mágikus realizmust írásmódként definiálja. Olyan írásmódként,

mely nem csupán tematikájában, hanem önmagában az alkotási és értelmezési

folyamatban is az antropológiai mágia nyelvi fogásait alkalmazza, mely önmagában

kísérel meg mágikus (antropológiai mágia) magyarázatot adni a valóságos világ

jelenségeire.

Bár nem vetem el, sőt igencsak gyümölcsözőnek tartom ezt a megközelítést,

különösen azért, mert a bűvészeti realizmus így könnyen leválasztható az értékesebb

mágikus realizmusról (míg a fantasztikum alapú meghatározás erre képtelen), azt meg kell

jegyeznem, hogy az irodalmár részéről igencsak kényelmes álláspont ez. Kiemeli a

fantasztikum szemetesedényéből a mágikus realizmust, és anélkül teszi vizsgálhatóvá,

hogy a kényelmetlen tömeg-fantasztikumokról (sci-fi, fantasy, horror) tudomást kellene

vennie.

3. A mágikus realista írásmód jellemzői

3.1. Realitás és mágia

Tematikai szinten a legkiáltóbb jellemzője a mágikus realizmusnak, hogy a mágia

nem különül el a realitástól, hanem azzal párhuzamosan, annak részeként (vagy azt

magában foglalva – a rész és egész viszony fogalma is tisztázatlan), azt kiegészítve (vagy

azzal kiegészülve) jelenik meg a szövegben. A mágia nem tagadja a valóságot, hanem

annak csak egy újabb, megmagyarázhatatlan, de magyarázatot nem is igénylő része, olyan

létező természeti erő, melyet racionális eszközökkel nem uralhatunk, de ugyanúgy át- meg

átszövi a világunkat, mint mondjuk a gravitáció. Melyet éppenséggel, mint természeti erőt

nem teljes egészében ismerünk, írunk le matematikailag, elfogadjuk csupán

természettudományos eszközökkel kezelhetőnek, mintegy megelőlegezve, hogy egyszer

majd a tudomány képes lesz erre.

A mágia ebben a megközelítésben a hétköznapok része, nem is kell tudomást

venni róla – ahogy a mágikus realista szövegek nem is igen teszik ezt meg. Nincsenek

csodák, vagy ha úgy tetszik, minden csoda, így semmi sem az. A legfőbb és egyetlen

csoda a létezés maga. Saját megközelítésemben ez azt jelenti, hogy a fantasztikus elem

nem racionalizálja sem önmagát, sem a valóságot, önmagában és önmagáért való. Nem

mellékesen a mágikus elem mindenütt jelenvaló is, a mágia megkülönböztethetetlenül

átszövi a valóság egészét, melyben attól kezdve bármi összefüggésbe kerülhet bármivel.

Mindezek éles elválasztást jelentenek mind a sci-fitől, ahol a fantasztikumot a

természettudomány, mind a fantasytól, ahol a fantasztikus-valóságot a mágia

racionalizálja. Nélküle maga a fantasy valósága sem létezne. Megkülönbözteti ez az

egylényegűség a természetfölötti egyéb kifejezési formáitól is, amelyekben a mágia a

valósággal ellentétesként, mintegy kívülről a realitásba türemkedve, idegen „testként”,

zárójelben és általában a valóságostól bizonyos tekintetben alacsonyabb rendűként

ábrázoltatik.

3.2. Történet/cselekmény-esemény és mágia

A mágikus realista írásmód cselekménye önmagában nem túlságosan bonyolult.

Összetetté az teszi az egyes cselekmény-történés-esemény leírását és megértését, hogy a

háttérben, a mágia jóvoltából minden összefügghet mindennel, így egyes elemek esetleg

önmagukban nem értelmezhetők. Nem könnyíti meg a helyzetet az sem, hogy maguk a

cselekedetek-események-történések is mágikusak lehetnek, ilyen módon hathatnak a

valóságra, és hatásuk továbbgyűrűzik a valóság felszíne alatt, hogy egészen váratlanul

törjön újra a felszínre. Ez a fajta esetlegesség nagyban fokozza a szöveg élő meséhez

hasonlatosságát, ahol a mesélő botlásai és hibái a mese folyamán könnyedén

korrigálhatók.

A megmagyarázhatatlan cselekedetek-események-történések ugyanis más

zsánerekben írói hibaként jelennek meg (olyan információk szándékos vagy ügyetlen

eltitkolása, mely nélkül az olvasói megértés hiányt szenved. Könnyű belátni, hogy egy

krimiben például az ilyesmi megbocsáthatatlan bűn, ettől kezdve a krimi cselekményvázat

alkalmazó valamennyi műben az). Mivel ez az esetlegesség hibaként is keletkezhet adott

szövegben, így ez a jellemző csak másokkal együtt alkalmas a mágikus realizmus

felismerésére.

3.3. Elbeszélésmód és mágia

A mágikus realista írásmód narrációjának legfőbb jellemzője a közeliség. A

szövegek meghatározó többségükben egyes szám első személyűek, vagy ha a külső,

harmadik személyű elbeszélést is alkalmazza a szerző, az annyira közel áll a tartalomhoz,

hogy szinte első személyűként hat. Nem ritkák az írók személyes, gyakran ironikus

kommentárja, kiszólásai, önreflexiói az írásokban. A mágikus realizmus jellemzői közül

természetesen ez az egyik leggyengébben meghatározó: az egyes szám első személy

önmagában nem definiálná a mágikus realizmust, ám ezen belül létezik egy sajátosság,

mely jóval erősebb: a mágikus realista elbeszélő a klasszikus értelemben mesél,

mesemondó. Ez akár odáig mehet, hogy az élő mese imitációjaként a nem kanonizált

szövegtől való eltérések rugalmasságát a központozás (szinte) teljes hiánya is erősítheti.

Saramago írásainak jellemzője ez a fogás.

3.4. Kifejezésmód és mágia

Kifejezésmódjában a mágikus realista írásmód erősen megkülönböztető

sajátságokat hordoz, ugyanis maga a kifejezésmód textuálisan is mágikus. Az írásmód az

antropológiai, törzsi, boszorkányos-sámáni és hermeneutikus mágia nyelvi eszköztárával

operál, nyelvi talizmánok, ráolvasások, ismétlések, listák etc. hemzsegnek a szövegekben,

mintha a szerzők a nyelv mágiája segítségével kísérelnék meg legyőzni, kordában tartani,

uralni saját szövegüket.

3.5. Idő és mágia

A mágikus realista szövegek időkezelése ritkán lineáris, a leginkább megközelítő

jelző a kaotikus, abban az értelemben, amelyben én használom: nem kellő számú változó

ismerete miatt nehezen vagy alig előrelátható. A káosz mögött azonban mindig

megtaláljuk az írók nagyon is tudatos lépéseit – a mágikus realista írásmód ideje az olvasó

számára kaotikus csupán. Ez az időkezelés, kitérők, visszaemlékezések, előreszaladások,

sőt a ciklikusság a klasszikus élő mesélőkre jellemző, azt imitálja. Gyenge, de kellő

gondossággal használható elválasztó jellemző a zsánerek között.

3.6. Tér és mágia

Az írásmód jellemzően zárt terekben operál, még ha országos vagy kontinentális

jelentőségű események zajlanak is a háttérben, az elbeszéléstér egy város, egy falu, esetleg

egyetlen épület, kolostor, ház vagy cirkuszi sátor. A mágikus realista mű ritkán pikareszk

(mint mondjuk az Amerikai istenek), a cselekmény általában helyhez kötött. Ugyanakkor

ez a zárt tér a mágia számára és által akár végtelen naggyá és végtelenül átjárhatóvá is

tágulhat, hiszen a reális tér korlátai a mágikus térben nem érvényesek. Ez a térkezelés jól

megkülönbözteti a mágikus realizmust a tudományos fantasztikumtól, de a fantasy és

tágabb természetfölötti ugyanígy operálhat egy mögöttes, nem reális térrel.

3.7. Szereplők és mágia

A mágikus realista művek karakterei természetesen „normális” emberek, csak

éppen abban a mágikus világban kicsit másképpen. Egyesek csak érzékenyek, fogékonyak

a mágiára, másoknak azonban valódi mágikus hatalmuk van. Ez a hatalom azonban nem a

fantasy varázslók mágikus hatalma (a fantasy mágiája, ha elég fejlett, nem

különböztethető meg a technológiától, a horror mágiájára pedig a szereplőknek általában

nincs különösebb behatása, legfeljebb érzékelik azt, küzdeni általában a valóság

eszközeivel küzdenek ellene), hanem a mesék boszorkányaié, a természeti népek

sámánjaié vagy az alkimistáké.

3.8. Genealogikus megközelítés

A mágikus realista írásmód igen sok esetben a dolgok (személyek, események,

tárgyak, történetek) eredetének magyarázatát jelenti. Ez az eredetkutatás, a mágikus

realizmus tér- és időkezelésének, valamint „közeli” elbeszélésmódjának köszönhetően

nem egyszer explicit genealógia. A szereplők családtörténete, családfája valóságosan is

megjelenik a szövegben, és a történetet, esetleg még magát történelmet is a szereplők,

családjuk személyes megközelítésén keresztül hozza közel az olvasóhoz, és szintén

egyfajta nyelvi mágiaként jelenik meg. Effajta genealógiai megközelítés inkább az

archaikus szent szövegek sajátja, mint bármely más irodalmi műé, így ennek megjelenése

a szövegben erős megkülönböztető erővel bír.

3.9. Történelem és mágia

A mágikus realizmus történelemfelfogása személyes. A történelem nem az írott

történelem, hanem a szereplők vagy az anekdotikusan hozzájuk kapcsolódó egyéb

személyek sorsán keresztül tükröződik, és sokszor akár teljesen ellentétes is lehet a

kanonizált történelemmel. Ez a fajta történelemfelfogás annyira személyes, és a mágikus

szövedéken keresztül annyira visszahat a valóságra, hogy nem egy műben a viszony

felcserélődik: a szereplők személyes életének eseményei formálják a történelmet. Az Éjfél

gyermekeiben Pakisztán pusztán azért jön létre, hogy a Szinai család elpusztuljon. Ez a

fajta történelemfelfogás idegen bármely más írásmódtól, így jelenléte nagyon egyértelmű

jele annak, hogy mágikus realista szöveggel van dolgunk.

3.10. Apokrif szövegjellemzők

A mágikus realista írásmód közelisége, személyessége automatikusan apokrif

jellegűvé változtatja a szöveget. Ez egyrészt a történelemszemlélet és ábrázolás színterén

jelenik meg, másrészt magának a mágiának ábrázolásában. Nem létezik a szent szöveg, a

mágikus hatalom szájhagyomány és nem kanonizált töredékek révén textualizálódik, ha

textualizálódik egyáltalán.

3.11. Transzgressziók

A mágikus realista írásmódra jellemző a korlátok folyamatos áthágása, mely

egyenes következménye annak, hogy a mágia a valóság szerves része, így ebben az

összetett mágiavalóságban nem is létezhetnek sem a cselekmény, sem a kifejezésmód

(mely önmagában mágikus) útjában álló korlátok. Azt meg kell jegyezni, hogy a nyelvi

gátlástalanság nem jellemzője az írásmódnak. Ezt egyszerűen bizonyítja a zsáner

közönségsikerének és a modern vagy posztmodern nyelvi kísérletek széles befogadói

„sikertelenségének” összevetése. A nyelvi gátlástalanság az írásmód meseszerűsége miatt

önmagában is nehezen elképzelhető: az „őrült beszédnek” nincsenek hallgatói. Az

áthágott korlátok közül kettőt emelhető ki.

3.11.1. Összekeveredés

A mágikus térben, ahol minden összefügg mindennel, a dolgok

összekeveredése természetes jelenség, nem is lehetséges másképpen. Mivel a

kifejezésmód is ezt a mágikus logikát követi, természetszerű az is, hogy a keveredés

textuálisan is bekövetkezik.

3.11.2. Túlságosság

A mágikus realista írásmód korláttalansága másrészt a túlságosságban

jelentkezik. Eltúlzott méretek, eltúlzott reakciók, burjánzó történetek és szereplői

sorsok, barokkos bőség. A mágikus realizmus nem ismeri az üres tér fogalmát – a

szöveg szintjén sem. Ha üresség jelentkezik, akkor kitölti, ha mással nem,

odabiggyeszt egy anekdotát, egy családfát vagy egy listát. Saramago textuálisan

nyilvánvalóan annyira irtózott az üres papír látványától, hogy a tagolástól és

központozástól is sajnálta a helyet.

4. Művelői

Isabel Allende

Jorge Luis Borges

Massimo Bontempelli

Mihail Bulgakov

Angela Carter

Italo Calvino

Julio Cortázar

(Neil Gaiman)

Günter Grass

Mark Helprin

Mario Vargas Llosa

Gabriel García Márquez

Toni Morrison

Haruki Murakami

Audrey Niffenegger

Robert Nye

Ben Okri

Victor Pelevin

Salman Rushdie

José Saramago

Isaac Bashevis Singer

Patrick Süskind

(Kurt Vonnegut)

5. A siker titkai

5.1. Irodalmi-olvasói

5.1.1. Olvashatóság

Azt hiszem fölösleges magyarázni, hogy a modern és posztmodern kísérletek

nehezen befogadható szövegei után a mágikus realista írásmód visszatérése a

történetmesélés régi hagyományaihoz mennyire üdítően hat az olvasóra. Mellesleg az

a fajta szerzői tudatosság és gondolati tartalom, mely ezek mögött a meseszerű

szövegek mögött meghúzódik, a legmagasabb intellektust is kihívások elé állítja,

megelégedettséggel töltheti el.

5.1.2. Terjedelem

A ma olvasója szeret lemerülni a szöveg volumenébe is. A bőbeszédű,

barokkos mágikus realista regények ezt a terjedelmi kívánalmat is teljesítik.

5.1.3. Párhuzamok a női irodalommal

Nehogy valaki félreértsen, semmiféle negatív értékítéletet nem kívánok az ún.

női irodalomhoz ragasztani (női irodalmon nem a szentimentális ponyvát értem), de

annak sajátosságai sok esetben, főként a tér és idő kezelésben kísérteties hasonlóságot

mutatnak a mágikus realizmus tér- és időfelfogásával, így a női olvasó az első

pillanattól otthonosan mozog ezekben a művekben. És azt tartsuk szem előtt, hogy a

huszonegyedik század olvasója elsősorban nőnemű.

5.1.4. Visszatérés a meséhez

Miután a modern és posztmodern évtizedekre oly sikeresen száműzte a

történetet, a hősöket és a mesét az irodalomból, a mesélés nyilvánvalóan kedvező

fogadtatásra talál az erre kiéhezett olvasói tömegekben.

5.2. Politikai

A politikai siker aspektusait az előzőekben érintettem, sok egyebet nem lehet

hozzátenni. Ha egy politikai rendszer saját legitimitását saját mitológiájának

megteremtésével akarja erősíteni, egy ilyen sikeres írásmódnál alkalmasabb szövetségest

nem találhat. Annál is inkább, mert a szöveg személyessége bármilyen ideológiát

könnyedén az olvasó tudatába csempész. Rushdie munkássága ennek ékes bizonyítéka –

az a fatwa Irán részéről talán nem volt egészen indokolatlan.

6. Írásmód vagy divatőrület?

Azt hiszem, mindezek után egyértelmű, hogy a mágikus realizmus esetében nem

holmi tematikus és/vagy stiláris divatőrületről van szó. Egy jól felismerhető, önálló, önjáró és

önmagában sikeres írásmódról beszélhetünk, mely ráadásul talán sohasem éri el saját

korlátait. Nem tagadható, hogy divatos is, ezt a bűvészi realizmus megjelenése, a hamis, csak

külsőségekkel operáló szövegek tanúsítják, de a mágikus realizmus hamisítói szerencsére

önmagukat leplezik le. Ha pedig olyan jók, hogy ez nem nyilvánvaló, akkor talán valódi

mágikus realista szöveggel állunk szemben.

7. Tudományos fantasztikum és mágikus realizmus

Befejezésül egyetlen téma maradt: a sci-fi és a mágikus realizmus kapcsolata –

pragmatikus szempontból. Vajon profitálhat-e a másik zsáner a mágikus realista írásmód

kritikai és közönségsikeréből? Nyilvánvaló, hogy igen, de a módszer nem lehet a másolás, a

fogások kritika nélküli átvétele. Egyelőre azt kellene elérni, hogy az az olvasó, aki örömmel

vesz kezébe mágikus realista könyvet, ne dobja vissza undorral a sci-fit. Ennek egy útját

látom: ha íróink mindkét zsánerben alkotnak, ha egy író mágikus realista műveinek sikere

felébreszti a kíváncsiságot másik énje alkotásai irányában is. Szerkesztőként mindig erre

buzdítom a kezdő írókat. És szerkesztőként azt kell mondanom: van remény.