3

Írta: Anna Banks

A mű eredeti címe: Of Poseidon

Fordította: Komáromy Rudolf

Szerkesztő: Nemcsók Adrienn, Vajna Gyöngyi

Nyelvi korrektor Vass Alexandra

Műszaki szerkesztő: Szuperák Attila

©Anna Banks 2012

© Komáromy Rudolf 2014

© Maxim Könyvkiadó Kft. 2014

A kiadvány a Feiwel & Friends engedélyével készült.

Borítófotó: © Andrejs Zavadskis 2012

Borítóterv: Rich Deas

ISSN: 2063-6989

ISBN: 978 963 261519 6 (puhatáblás), kiadói kód: MX-879 ISBN: 978

963 261520 2 (keménytáblás), kiadói kód: MX-880

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H

TeL: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: info@m20dm.co.hu

Felelős kiadó: Puskás Norbert

4

5

Anyunak, aki hitt abban, hogy bármit megtehetek, és apunak, aki szintén úgy gondolta, hogy bármit megtehetek

- feltéve, hogy helyénvaló.

6

1 ÚGY CSAPÓDOM hozzá, mintha hátulról megtaszítottak volna.

Tapodtat sem mozdul. Csak fogja a vállamat, és vár. Talán arra,

hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Vagy hogy összeszedjem

a büszkeségemet. Remélem, egész nap ráér.

Hallom a járkálást a parti deszkasétányon, és elképzelem, hogy

az emberek meregetik a szemüket. A legjobb esetben azt hiszik,

ismerem ezt a srácot, éppen ölelkezünk. A legrosszabb esetben

látták, hogy nekitántorogtam ennek a vadidegennek, mint egy

részeg rozmár, mert épp lefelé néztem, helyet kerestem a

strandcuccunknak. Ő így is, úgy is tudja, mi történt. Ő tudja,

miért nyomódik az arcom a csupasz mellkasához. És

kimondottan égő arra várni, mikor jutok el odáig, hogy fölnézzek

rá.

Választási lehetőségek villannak föl az agyamban, mint egy füzet

sarkára firkált „rajzfilm” lepergetett fázisképei.

Első lehetőség: elspurizok, amilyen sebességgel az akciósan vett

tangapapucsom engedi. Ez csak ott nem stimmel, hogy a

jelenlegi kínos szitu részben a papucsban való elbotlásból

7

adódott. Illetve a pár egyik fele pillanatnyilag konkrétan

hiányzik is, valószínűleg beleakadt a sétány valamelyik

deszkahézagába. Fogadjunk, hogy Hamupipőke nem érezte ilyen

hülyén magát, na de persze Hamupipi nem is bénázott úgy, mint

egy részeg rozmár.

Második lehetőség: úgy teszek, mintha elájultam volna. Lazán

elengedem magam, meg minden. Még a nyálamat is csorgatom.

Ez azonban sajnos nem fog bejönni, mert túlságosan pislogok

ahhoz, hogy hihető legyen az elalélás, meg aztán eszméletlen

állapotban senki sem szokott elpirulni.

Harmadik lehetőség: imádkozom, hogy lecsapjon a villám. Az a

végzetes fajta, amit előre érez az ember, mert rezeg a levegő, és

bizsereg a bőrünk - legalábbis a fizikakönyv szerint. Mondjuk,

ettől mindketten kinyiffanhatunk, de most komolyan, a srác

igazán figyelhetett volna jobban, elvégre látta, hogy én

egyáltalán nem figyelek.

Egy incifinci másodpercig azt hiszem, imám meghallgatásra

talált, mert kábé mindenem zsibong, tiszta libabőr vagyok, a

pulzusom meg mintha fölvillanyozódott volna. Azután rájövök,

hogy ez a vállamtól indul ki. A srác kezétől.

Legeslegutolsó lehetőség: az isten szerelmére, vakarjam már le a

képemet a srác melléről, és kérjek bocsánatot a rögtönzött

letámadásért. Azután tovabiceghetek a fél pár tangapapucsban,

mielőtt elájulok. Némi szerencsével a villám csak

mozgásképtelenné tesz, és a srác egyébként is kötelességének

érzi, hogy a karjában cipeljen el valahová. Na, szóval ne húzzuk

az időt, kérem.

Kicsit elhúzódom tőle, és fölkukucskálok. Ég az arcom, de ennek

semmi köze sincs ahhoz, hogy a floridai nap ezer fokra fűtötte a

8

levegőt, annál több a köze ahhoz, hogy szó szerint belebotlottam

a földgolyó legvonzóbb pasijába. Igazán remek.

- Nem esett bajod? - kérdezi megrökönyödve.

Szinte látni vélem az ábrázatom lenyomatát a mellén.

- Nem - rázom a fejemet. - Már megszoktam. Bocsi! - rázom le

magamról a kezét, miután önszántából nem veszi le. A bizsergés

megmarad, mintha a srác rajtam hagyott volna valamicskét

magából.

- Jesszus, Emma, minden rendben? - szól a hátam mögül Chloe.

Legjobb barátnőm szandáljának higgadt csattogása sejteni

engedi, hogy annyira azért nem aggódik, mint a kérdése mutatja.

Amilyen futóbajnok, már rég mellettem termett volna, ha azt

hiszi, hogy megsérültem. Sóhajtva szembefordulok vele, és nem

lep meg, hogy olyan széles a vigyora, akár az Egyenlítő. Felém

kínálja a fél pár strandpapucsot, vigyáznom kell, hogy ne tépjem

ki a kezéből.

- Ja, köszi, minden rendben - felelem. Visszafordulok a sráchoz,

aki mintha másodpercről másodpercre szívdöglesztőbbé

változna. - Ugye nálad is? Az összes csontod ép, meg ilyesmi?

Pislog, alig észrevehetően biccent.

Chloe a sétány korlátjának támasztja a szörfdeszkáját, és a kezét

nyújtja a fiúnak, aki anélkül viszonozza a gesztust, hogy közben

levenné rólam a szemét.

- Chloe vagyok, ő meg Emma - közli a barátnőm. - Magunkkal

szoktuk hozni a bukósisakját, de kivételesen a szállodai szobában

felejtettük.

Hápogok. Egyúttal próbálok döntésre jutni, mégis milyen virágot

vigyek a temetésére, miután majd kinyomom belőle az összes

szuszt. Jersey-ben kellett volna maradnom, ahogy anyu mondta.

9

Nem kellett volna idejönnöm Chloéval meg az őseivel. Mit

keresek én Floridában? Elvégre a jersey-i tengerparton lakom.

Egyik strand olyan, mint a másik, nem?

Hát nem. Neeeeeeeem. Muszáj volt eljönnöm, és az utolsó

nyaramat Chloéval töltenem, mert nincs több közös vakációnk,

mielőtt elhúzunk az egyetemre, blablabla. Most pedig így áll

rajtam bosszút, mert tegnap este nem hagytam, hogy a

személyimmel csináltasson tetkót magának. De hát mégis mit

várt? Ő fekete, én meg fehér vagyok. Még csak nem is barnára

sült fehér. Kanadaiturista-tejfehér. Ha az a srác annyira vaksi,

hogy összetéveszt kettőnket, akkor leginkább senkire sem kéne

tetkót varrnia, jól mondom? Egyszerűen meg akartam védeni

Chloét. Csak hát ő ezt nem vágja. Látom a szeméből - ugyanígy

villogott akkor is, amikor kicserélte a kézfertőtlenítőmet az intim

síkosítómmal -, hogy mindjárt porrá fogja zúzni a maradék

büszkeségemet is.

- Bocs, nem hallottuk a nevedet. Te tudod a nevét, Emma? -

kérdezi mintegy végszóra.

- Próbáltam megtudni, Chloe, de úgy láttam, nem hajlandó

elárulni, ezért lefejeltem - felelem, és az égnek emelem a

tekintetemet.

A srác ajka fölfelé görbül. Ez a majdnem mosoly érzékelteti,

mennyire lélegzetelállítóan hatna az igazi. A bizsergés újból

föllángol, megdörzsölgetem a karomat.

- Figyelj, Galén, nem akarod...

Mindannyian a törékeny, fekete hajú lány felé fordulunk, aki

megfogja a srác vállát. A lánynak elakad a szava, amikor meglát.

Ha ezek ketten nem ugyanolyan rövidre nyírt sötét hajúak,

ugyanolyan ibolyakék szeműek és ugyanolyan hibátlan kreol

10

bőrűek, akkor is tudnám, hogy rokonok, mert elárulja a

leguralkodóbb vonásuk: folyton merőn néznek.

- Chloe vagyok. Ő a barátnőm, Emma, aki a jelek szerint az imént

blokkolta a fiúdat. Épp a sűrű bocsánatkérésnél tartunk.

Két ujjam közé csippentem az orrnyergemet, és lassan tízig

számolok magamban, de talán jobb lenne ötvenig. Akkor

hosszasabban fantáziálhatnék arról, ahogy kitépem Chloe egyik

vadiúj meghosszabbított tincsét.

- Mi bajod, Emma? Csak nem vérzik az orrod? - fuvolázza, és

remekül szórakozik.

A bizsergés az államba összpontosul, ahogy Galén begörbített

ujjával fölemeli.

- Vérzik az orrod? Hadd nézzem! - dönti jobbra-balra a fejemet,

és közelebb hajol, hogy jól szemügyre vegye.

Na, most érem el a cikiküszöbömet. Megbotlani elég gáz.

Valakibe belebotlani sokkal gázabb. De ha ennek a valakinek

olyan a teste, hogy a márványszobrokat eszi a sárga irigység - és

aggódom, nem tört-e be az orrom a mellizmán -, hát akkor a

megbotlás utcahosszal második az emberséges eutanázia mögött.

A srác láthatólag meglepődik, amikor lesöpröm a kezét, és

ellépek tőle. A barátnője (vagy rokona) pedig hátrahőköl attól,

ahogy a tartását majmolom: karba teszem a kezemet, és

összevonom a szemöldökömet. Kétlem, hogy ő valaha is elérte

már a cikiküszöbét.

- Mondtam, hogy minden rendben. Nem hívunk rendőrt, nincs

betétlapcsere.

- Ő a nővérem, Raína - mondja a srác, mintha a társalgás

természetes módon terelődött volna ebbe az irányba.

A lány úgy mosolyog rám, mintha kést szegeznének neki,

11

kizárólag jólneveltségből fakadó mosoly ez, az a fajta, amit a

nagyira villantunk, amikor átadja a saját kötésű libafos zöld

pulóvert. Erre a pulcsira gondolok, ahogy viszonzom a mosolyát.

- Itt nem elég jók a hullámok a szörfözéshez - akad meg Galén

szeme a fakorlátnak támasztott szörfdeszkán.

Nem erőssége a bájcsevegés. Akárcsak a nővérén, rajta is

erőltetett udvariasságot érzek. A lánnyal ellentétben azonban

nincs benne semmi rejtett ellenségesség, csak félszeg, mint aki

kijött a gyakorlatból. Mivel úgy tűnik, hogy a maga részéről

igazán igyekszik, együttműködöm. Látványosan fürkészem a

Mexikói-öböl smaragdzöld habjait, a lustán a partot nyaldosó

hullámokat. Egy férfi derékig vízben állva, kisbabát lovagoltat a

csípőjén, és föl-fölugrik vele, amikor eléri őket egy hullám. Az

otthonihoz képest az itteni hullámverés a vidámparki dedós

játékokra emlékeztet.

- Tudjuk, csak lubickoláshoz visszük be - feleli Chloe, nem

zavartatja magát attól, hogy Galén hozzám beszélt. - Jersey-ből

jöttünk, úgyhogy tudjuk, milyenek a rendes hullámok. - Ahogy

közelebb lép, Raína hátrál. - Jé, de furi! Pont olyan színű a

szemetek, mint Emmának - állapítja meg. - Másnál még sosem

láttam ilyet. Mindig azt hittem, attól van, hogy olyan sápkóros.

Juj, Emma! Ennek nyoma marad - dörzsölgeti megcsípett

bicepszét.

- Helyes, remélem is - vágom rá.

Szívesen faggatnám őket a szemük színéről - ez az árnyalat

egyébként Galén kreolos bőre mellett tetszetősebbnek tűnik -, de

Chloénak sikerült elpuskáznia minden esélyemet arra, hogy

kimásszak kínos helyzetemből. Be kell érnem annyival, hogy apu

- és a Google - mindvégig tévedett: a szemszínem nem is olyan

12

nagyon ritka. Igaz, hogy orvos apukám két évvel ezelőtti halála

napjáig praktizált. És az is tény, hogy a Google eddig még nem

hagyott cserben. De ki vagyok én, hogy vitába szálljak az eleven,

hús-vér bizonyítékkal, miszerint tényleg létezik ez a szemszín?

Na, ki vagyok? Senki. Jobb is, mert úgysem akarok beszélni

senkivel. Nem kívánok további kínos társalgást erőltetni Galénra.

Nem kívánok további lehetőséget adni Chloénak, hogy még

jobban leégessen. Csak szeretném végre túltenni magam ezen a

helyzeten.

Elnyomulok Chloe mellett, és fölkapom a szörfdeszkát.

Becsületére legyen mondva, a korláthoz lapul, amint újra

elmegyek mellette. Megállok Galén és a nővére előtt.

- Örülök, hogy megismerkedtem veletek. Elnézést, hogy beléd

rohantam! Gyerünk, Chloe!

Galén mintha mondani akarna valamit, de elfordulok. Kellemes

társaság a srác, de nem óhajtok a balesetmentes fürdőzésről

eszmét cserélni - sem a további ellenséges rokonaival

megismerkedni. Bármit mond, az úgysem változtathat a tényen,

hogy a DNS-em a képemről a mellkasára kenődött.

Próbálok nem menekülésszerűen távozni, csak simán elvonulni

mellettük, majd le a lépcsőn az érintetlen fehér homokra.

Hallom, hogy Chloe kuncogva fölzárkózik hozzám. És úgy

döntök, hogy a napraforgó jó lesz a temetésére.

13

2

A TESTVÉRPÁR a korlátra könyökölve figyeli, ahogy az imént

megismert lányok lehámozzák a bikinijükről a pólót, és a

szörfdeszkát kettejük között úsztatva gázolnak be a vízbe.

- Valószínűleg csak kontaktlencsét hord - véli Raína. - Tudod,

gyártanak ilyen színűt.

- Nem hord kontaktlencsét - rázza a fejét a fiú. - Ugyanolyan jól

láttad őt, ahogy engem látsz. Közülünk való.

- Megbuggyantál? Nem lehet a mi fajtánk. Nézd meg a haját!

Még csak szőkének sem nevezném. Majdnem fehér.

Galén a homlokát ráncolja. A hajszín őt is megtévesztette, amíg

hozzá nem nyúlt a lányhoz. Amint megfogta a karját, az érintés

egy pillanat alatt minden kételyt eloszlatott. A szirének mindig

vonzódnak a magukfajtákhoz. Ez segíti, hogy az óceánban sok-

sok kilométerről egymásra leljenek. Ez a vonzalom rendszerint a

vízre korlátozódik, abban a közegben érzik meg a fajtájukhoz

tartozók jelenlétét. Gálén eddig sosem hallotta, hogy

szárazföldön is előfordul - és se szárazon, se vízen, se sehol nem

érezte ilyen erősen -, de tudja, mit érzett. Emberre nem reagált -

14

nem is reagálhatott - volna így. Főleg amennyire utálja őket.

- Tudom, hogy szokatlan...

- Szokatlan? Lehetetlen, Galén! A szőkeség, mint olyan, nem

szerepel a génjeinkben.

- Be lehet fejezni a drámázást. A lány közénk tartozik, pont, új

bekezdés. Láthattad, milyen sután adja elő az emberkedést. Azt

hittem, fölcsavarodik a korlátra.

- Jó, mondjuk, bármilyen valószínűtlen is, hogy rájött, mivel

szőkítheti ki a hajából évezredek örökségét. Akkor már csak azt

légy szíves megmagyarázni, mi a búbánatnak lóg együtt... jaj,

nem is, vakációzik... emberekkel. Az orrunk előtt szegte meg a

törvényt, együtt pancsikolt a visszataszító emberi barátnőjével.

Ugyan miért, Galén?

- Talán nem tudja, kik vagyunk - von vállat a fiú.

- Ezt meg hogy érted? Mindenki tudja, kik vagyunk!

- Nyilvánvalóan nem. Ne felejtsd el, hogy most találkoztunk vele

először.

- Kiszáradtál? - horkan föl a nővére. - Látja rajtunk a jelet. Igazán

nem rejtegetjük.

- Talán tetoválásnak véli - kínál magyarázatot.

- Micsodának?

- Nézz körül, Raína. Látod a jeleket annak az emberlánynak a

bokáján? Látod azt a férfit? - mutat valakire, aki épp feljön a

lépcsőn. - Tele van jelzésekkel, amit az emberek tetoválásnak

hívnak. A lány talán azt hitte...

- Állj le! - tartja föl a kezét Raína. - A háromágú szigonyt

fölismerné. Ha a mi fajtánkhoz tartozna.

Galén bólint. Igaz. Egy szirén a hasukon kéklő pici szigonyból

tudná, hogy királyi sarjak - és mivel emberstrandra öltöztek,

15

most mindkettőjükön jól látható. Szóval a lány szőke - fehér -

hajú, és nem ismerte föl a királyi vért. Ő azonban akkor is tudja,

mit érzett. És hát a lány szeme mégiscsak...

- Jaj, ne! - nyögi Raína.

- Mi az?

- Megint olyan képet vágsz.

- Milyen képet?

- Mint amikor azt hiszed, hogy igazad van.

- Tényleg?

A fiú Emmát figyeli, aki éppen meglovagolja a szörfdeszkát, és

könyörtelenül fröcsköli barátnője arcába a sós vizet. Galén

elvigyorodik.

- Nem megyünk haza? - támaszkodik a korlátnak Raína.

- Milligan doktor nem telefonál potyára. Ha szerinte valami

érdekes, akkor valószínűleg az is. Mehetsz, ha akarsz, de én

utánajárok.

Dr. Milligan azon ritka emberek egyike, akikben Galén megbízik.

Ha a doktor bárkinek is fecsegni akart volna a szirének

létezéséről, már évekkel ezelőtt megtette volna, azon a napon,

amikor Galén megmentette az életét. Dr. Milligan ehelyett azzal

viszonozta a szívességet, hogy - bár könnyűbúvár társai

föllármázták a sajtót - még azt is letagadta, hogy egyáltalán látta

Galént. Azóta összebarátkoztak, kapcsolatukat szusizással,

délutáni úszkálással, legfőképpen pedig információmegosztással

mélyítették el. A jó összeköttetésekkel rendelkező, igen elismert

oceanográfus Milligan az ezen a partszakaszon létesített Öböl-

akvárium igazgatójaként elsőrendű pozíciót töltött be ahhoz,

hogy figyelemmel kísérhesse kollégái, pályatársai tevékenységét.

Tegnap, amikor Galén megkapta Milligan doktor sürgős

16

hangpostaüzenetét a szőke szirénről, aki emberi alakban

látogatott az Öböl-akváriumba, egy nap alatt átúszta az öblöt. Ha

dr. Milligan nem tévedett Emma képességeit illetően, akkor nem

csak holmi szabályszegő szirénre bukkant. A jó doktor talán a két

királyság egyesítésének kulcsát találta meg.

Minthogy azonban Rajnának nem erős oldala a diszkréció -

kisebb korában önmagára is árulkodott -, Galén tudja, hogy ezt a

dolgot titokban kell tartania a nővére előtt. Egyébként meg még

abban sem biztos, hogy saját maga elhiszi-e. És még ha tényleg

elhinné, ha tényleg meg tudna győződni róla, vajon Emma

megtenné-e azt, amit kell? És hol bujkált mostanáig? És miért?

Emma körül minden csupa rejtély. A neve nem szirénre vall - se

a haja, se a bőre. És ahogy az ajka vörösre vált, amikor elpirult,

attól Galénnak kis híján elállt a lélegzete.

- Mi? - kérdezi a nővére.

- Semmi - szakítja el a tekintetét Emmától a fiú. Na tessék, most

meg rajtakapott, hogy hangosan motyogok magamban.

- Mondtam, hogy megbuggyantál. - Raína bugyborékoló

halálhörgést hallat, és két kézzel szorongatja a saját torkát. - Apa

ezt fogja művelni velem, ha megint nélküled térek haza. Mit

mondjak, ha megkérdezi, hol hagytalak? Ha megkérdezi, miért

izgatnak olyan megszállottan az emberek? „De apa, ez most egy

szőke csinibaba jó összeköttetésekkel”...?

- Majd még bánni fogja, hogy nem mutat érdeklődést irántuk.

Grom legalább józanul gondolkodik ebben az ügyben. Csak idő

kérdése, hogy fölfedezzenek bennünket, és...

- Tudom, tudom - fanyalog Raína. - Tudom, mennyire utálod az

embereket. Te jó ég, csak vicceltem. Ezért mászkálok utánad,

nem? Hátha segítségre szorulsz.

17

Galén végigszánt a haján, és hátradől a korlát fölött. Az

ikernővére tényleg úgy követi, akár egy gályatartóhal a cápát, de

a segítőkészségnek nincs sok köze ehhez.

- Aha, szóval nem azért, nehogy összeboronáljanak...

- Ki ne mondd!

- Miért, szerinted mire gondolok? Amióta Tóraf megkért apától...

- Tóraf agyalágyult!

Tóraf születésüktől fogva a legjobb barátjuk volt - mármint

addig, amíg a közelmúltban ki nem nyilvánította Raína iránti

szándékait. Legalább annyi esze volt, hogy azután elbújt, és várt,

amíg a lány be nem szüntette az életveszélyes fenyegetéseket.

Most azonban Raína még a fenyegetőzésnél is cudarabbul bánik

vele: jeges közönnyel. Tóraf semmi könyörgéssel, édesgetéssel

nem tudja meglágyítani. Amióta azonban Raína idén tavasszal

betöltötte huszadik életévét - vagyis két esztendővel túlhaladta a

rendes párosodási kort -, az apja nem lát komoly okot, hogy ne

helyeselje a frigyet. Tóraf alkalmas jelölt, és a döntés már

megszületett, akár tudomásul veszi Raína, akár nem.

- Kezdek igazat adni neked. Ki más akarná egy vadóccal

összekötni az életét? - kérdezi vigyorogva Galén.

- Vadóc a nénikéd! Éppenséggel te szigeteled el magad

mindenkitől, mert jobban tetszik az emberek társasága a

sajátodnál.

- Ez a feladatom.

- Mert igényelted!

Ez igaz. Galén az emberek egy régi mondásából indult ki,

miszerint tartsd közel magadhoz a barátaidat, és még közelebb

az ellenségeidet, ezért engedélyt kért a bátyjától, Gromtól, hogy

úgyszólván az emberekhez küldött követként szolgálhasson. Az

18

utódlásban soron következő Grom egyetértett, hogy nem árt

ügyelni a szárazföldiekre. Kizárólagos mentességet adott

Galénnak az emberekkel való kapcsolattartást tiltó törvény alól,

fölismerte, hogy magasabb szempontok érdekében szükséges

némi érintkezés.

- Mert senki más nem. Valakinek figyelnie kell rájuk. Tényleg

újra le akarjuk futni ezt a kört? - bosszankodik Galén.

- Te kezdted.

- Nem érek rá erre. Mész vagy maradsz?

Raína karba teszi a kezét, lebiggyeszti az alsó ajkát.

- Mégis mi a terved? Szerintem tartóztassuk le.

- Mi ez a többes szám?

- Tudod, hogy értettem.

A fiú vállat von.

- Azt hiszem, követem egy darabig. Szemmel tartom.

Raína felelni készül valamit, de meghökken.

- Talán nem lesz rá szükség - suttogja tágra meredt szemmel.

A testvére követi a tekintetét a vízre, egy sötét árnyékhoz, amely

azon a részen köröz a mélyben, ahol a lányok a szörfdeszkán

osztoznak. Galén káromkodik a bajsza alatt.

Cápa.

19

3

EGY KISEBB lakóháztűz kioltásához elegendő vizet locsolok

Chloe arcára. Nem vízbe fullasztani akarom, csak tengeri sós

pakolással kezelni a szemgolyóját. Amikor azt hiszi, befejeztem,

kinyitja a szemét és a száját. Öreg hiba. A következő hullám

végigöblíti a torkában csüngő csapocskát, és lejut a tüdejébe,

mielőtt nyelhetne. Köhög-krákog, és úgy dörgöli a szemét, mint

akit jól átejtettek.

- Köszi, Emma! Összevizezted az új hajamat! - prüszköli. - Most

elégedett vagy?

- Nem.

- Mondtam már, hogy bocs - fújja az orrát a tenyerébe, azután a

tengerbe rázza.

- Mindjárt hányok. És a „bocs” kevés.

- Rendben. Jóváteszem, Mi az óhajod?

- Hadd nyomjam a fejedet a víz alá, amíg jobban nem érzem

magam! - indítványozom. Karba teszem a kezemet, ami elég

húzós, ha az ember olyan szörfdeszkán egyensúlyoz, ami a

közelben elhaladó motorcsónak farvizén billeg. Chloe tudja,

20

hogy parázom ennyire távol a parttól, de a kapaszkodással

gyöngeséget árulnék el.

- Csak azért hagyom, mert szeretlek. De attól sem fogod jobban

érezni magad.

- Nem tudhatom biztosan, amíg nem próbálom ki - nézek

farkasszemet vele, és kicsit egyenesebben ülök.

- Jó. De amikor fölengedsz, még mindig albínó leszel - hintáztatja

a deszkát, ezzel kapaszkodásra kényszerít.

- Vedd le a taknyos kezedet a szörfdeszkáról! Különben sem

vagyok albínó. Csak fehér.

Szeretném újra összefonni a karomat, de ezúttal majdnem

beborulunk. A büszkeségemet jóval könnyebb lenyelni, mint az

egész Mexikói-öblöt.

- Fehérebb a sokévi átlagnál - vigyorog. - Ha fölhúznád a

fürdőruhámat, mindenki azt hinné, pucéran lát.

Lepillantok a spagettipántos fehér bikinire, amely gyönyörűen

érvényesül tejcsokoládé színű bőrén. Rajtakap, és nevet.

- Hát, amíg itt vagyunk, talán lebarnulok - felelem pirulva.

Érzem, hogy kezdek meglágyulni, és ez rohadtul bosszantó.

Csak most az egyszer szeretnék durcás maradni, neheztelni

Chloéra.

- Úgy érted, talán leégsz. Jut eszembe, bekented magad naptejjel?

A fejemet rázom.

Ő nemkülönben, és az anyjáéval tökéletesen azonos, rosszallóan

csettegő hangot hallat.

- Sejtettem. Ha bekented volna, rögtön lecsúsztál volna annak a

srácnak a melléről, de te odaragadtál.

- Tudom - sóhajtom.

- Életemben nem láttam ilyen dögös pasit - legyezgeti magát a

21

nagyobb nyomaték kedvéért.

- Nekem mondod? Belecsapódtam, nem emlékszel? Méghozzá,

khm, bukósisak nélkül.

Nevet.

- Szörnyen sajnállak, de közölnöm kell, hogy még mindig téged

bámul. Sőt nemcsak ő, hanem az áspiskígyó tesója is.

- Fogd be!

Nyerít.

- De most komolyan, szerinted melyikük nyerné a

bámulóversenyt? Majdnem javasoltam a srácnak, hogy

találkozzunk ma este Baytowne-ban, de lehet, hogy az a kullancs

típus. Pedig kár. Baytowne-ban egymillió sötét kis zug van, ahol

összebújhatnátok smacizni...

- Istenem, Chloe, hagyd abba! - vihogok meg didergek

egyidejűleg, és önkéntelenül elképzelem, amint végiglejtek

Baytowne-on Galénnal. Baytowne igazi falu, álmos falucskába

tömörülő szuvenírboltok a golfpálya tőszomszédságában.

Legalábbis nappal. Este viszont... na, olyankor éled föl a diszkó,

és kitárja kapuját a napon leégett sok bulizó előtt, akik daiquirit

szürcsölgetve ténferegnek a macskaköves gyalogutakon. Galén

istenien festene a hunyorgó fényben, még akkor is, ha nem veszi

le a pólóját...

- Aha - bazsalyog Chloe. - Már arra gondoltál, mi?

- Nem!

- De igen! Akkor miért pulykavörös a képed?

- De nem! - nevetek, ő is nevet.

- Szóval megkérjem, hogy találkozzon velünk?

Bólintok.

- Szerinted hány éves?

22

Vállat von.

- Nem rémisztően sok. De ahhoz elég sok, hogy én még vadászati

tilalom alá essek. Szerencséjére viszont te éppen betöltötted a

tizennyolcat... Ez meg mi a... Te rúgtál meg? - A vízbe kukucskál,

végigsimít a tenyerével a felszínen, mintha letisztogatna valamit,

hogy jobban lásson. - Valami belém ütközött.

Két kézzel beárnyékolja a szemét, és hunyorogva olyan közel

hajol, hogy egy rendes hullám állon csapná. Olyan elmélyülten

koncentrál, hogy majdnem meggyőz az arckifejezése. Majdnem.

Csakhogy Chloe mellett nőttem fel - harmadikos korunk óta a

szomszédban lakik. Éppúgy hozzáedződtem a tornácunkra

telepített gumikígyókhoz, a cukortartóba csempészett sóhoz,

mint a vécéülőkére feszített átlátszó fóliához - igaz, hogy az

utóbbinak anyu esett áldozatul. A lényeg az, hogy Chloe

majdnem annyira imádja az átveréseket, mint a futást. Márpedig

ez most tutira átverés.

- Persze, én rúgtalak meg - forgatom a szememet. Érezni nem

éreztem, de tényleg láttam, hogy megvonaglott a lába. Kíváncsi

vagyok, mióta tervezgeti ezt. Amióta ideérkeztünk? Amióta

Jersey-ben repülőgépre szálltunk? Amióta betöltöttük a

tizenkettőt? - Idehallgass, Chloe, korábban kelj föl, ha engem

akarsz…

Vérfagyasztó a sikolya. Valósággal kigúvad a szeme, és nem is

ráncok, de mély barázdák keletkeznek a homlokán. A bal

combjához kap, olyan vadul szorítja, hogy az egyik műkörme

lepattan.

- Hagyd abba, Chloe! Ez nem vicces.

Az ajkamba harapok, próbálom megőrizni az egykedvűség

látszatát.

23

Újabb műköröm pattan le. Chloe felém kap, de nem ér el. A lába

előre-hátra rángatózik a vízben, és ismét sikít, csak ez most

sokkal, sokkal ijesztőbb. Két kézzel a deszkába kapaszkodik, de

annyira rázkódik a karja, hogy nem bírja megtartani magát.

Hamisítatlan könnyek tengervízzel és izzadsággal keverednek az

arcán. Görcsösen, akadozva zokog, mintha nem tudná eldönteni,

hogy sírjon, vagy megint sikoltozzon inkább.

Ez már meggyőző.

Előrelendülök, megragadom az alkarját, odacsúszom hozzá a

deszkán. Vér felhőzi körülöttünk a vizet. Amikor Chloe meglátja,

sikoltozása tébolyulttá fokozódik, ez már nem is emberi hang.

Összekulcsolom az ujjainkat, de erőtlenül viszonozza.

- Kapaszkodj belém, Chloe! Húzd föl a lábad a deszkára!

- Ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne! - zokogja, két lélegzetvétel között

fuldokol. Egész teste rázkódik, a foga úgy vacog, mintha

valamiképpen a Jeges-tengerre sodródott volna.

És már nincs a szemem előtt más, csak az uszony. A kezünk

elszakad egymástól. Sikoltok, ahogy a deszka megbillen, és

Chloét lefordítják róla. Ahogy valami a felszín alá húzza, a víz

elfojtja a kiáltását. Vérnyomot hagy maga után, árnyékká válik,

egyre mélyebbre kerül, egyre messzebb a fénytől, az oxigéntől.

Tőlem.

- Cápa! Cápa! Segítség! Segítsen már valaki! Cápaaaaaa!

Hadonászom és sikoltozom. Rúgkapálok a lábammal, és

sikoltozom. Összevissza kapálózom a szörfdeszkán - és

sikoltozom és sikoltozom és sikoltozom. Lecsúszom, a deszka a

levegőbe mered, minden erőmmel meglengetem. A súlya a víz

alá kényszerít. Rémület és víz vesz körül. Egy másodpercre

visszavedlek négyévessé, a nagymamám háza mögötti

24

halastóban fulladozom. Pánik borít el, akár a fölkavart iszap. De

az akkoriakkal ellentétben most nagyon is a valóságba

fogódzom. Nem rugaszkodom el tőle, nem hagyom, hogy a

képzeletem vegye át a parancsnokságot. Nem ábrándozom arról,

hogy halak mentenek meg, hogy törpeharcsa és csíkos sügér

lökdös a felszínre.

Talán mert már megnőttem. Talán mert valaki más élete függ

attól, hogy higgadt maradok-e. Bármi is az oka, eltökélten

szorongatom a szörfdeszkát, fölhúzódzkodom rá, és miközben a

felszínre bukkanok, benyelek valamennyit egy hullámból. A sós

víz marja megerőltetett torkomat, bár nyomában beárad a friss

levegő.

Az emberek apró pettyek a parton, szaladgálnak, mint bolhák a

kutyán. Senki sem lát engem. Se a napozók, se a sekély vízben

úszkálok, se a kicsinyeikkel kagylóhéjakra vadászó anyukák.

Nincsenek a közelben kishajók, vízi robogók, nincs más, csak a

víz, az ég meg a leáldozó nap.

Zokogásom tüdőszaggató csuklásba torkollik. Senki sem hallhat.

Senki sem láthat. Senki sem siet Chloe megmentésére.

Ellököm a szörfdeszkát a part felé. Ha a hullámok kisodorják,

talán valaki észreveszi, hogy a deszka gazdája nem tért vissza

vele. Talán az illetőnek akkor eszébe jut a két lány, aki bevitte a

vízbe a deszkát. És akkor talán keresni kezdenek bennünket.

A szívem mélyén érzem, hogy az életemet látom elúszni azon a

csillogó deszkán. Ha pedig lenézek a vízbe, mintha Chloe életét

figyelném, amint tovatűnik az a halványuló vérnyom, amely

minden elhaladó hullámmal egyre gyöngébb, elmosódóbb.

Egyértelmű a választás.

Annyi levegőt szívok a tüdőmbe, hogy már-már szétpattan.

25

Azután alábukom.

26

4

KÉSŐ.

Bármilyen gyors is Galén, most elkésett. Átszáguld az áramlaton,

ahogy az öböl medre mind meredekebben lejt alatta.

Valahányszor Emma kétségbeesett sikoltását hallja, még jobban

megerőlteti magát, jobban, mint eddig bármikor is. De nem

szeretné látni. Bármi történik most a lánnyal, ami ilyen

sikoltozásra készteti, jobb szeretné nem látni. Máris tudja, hogy

azok a sikolyok örökké kísérteni fogják. Nem akarja kínjait még a

látvánnyal is tetézni. Chloe már elhallgatott. Galén gondolni sem

bír arra, mit jelent ez. És nem hajlandó tudomásul venni, mennyi

idő telt el azóta, hogy meghallotta Emmát. Összeszorítja a fogát,

és gyorsabban hasítja a vizet, mint ahogy a szeme ki tudná venni,

ami elébe tárul.

Végre-valahára megtalálja őket. És elkésett.

Felnyög, amikor meglátja Emmát. A lány Chloe ernyedt karját

szorongatja, húzza-vonja, csavargatja, viaskodik, hogy kicsikarja

a barátnőjét a bikacápa foga közül. Emma nem látja, hogy

minden rántással, minden megnyert centiméterrel csak még több

27

hús marcangolódik le Chloe lábáról. És azt sem látja, hogy a

barátnője már régen nem küzd tovább.

Emma hadakozik a bestiával. Az rázkódik és vonaglik, tükrözi a

lány erőfeszítéseit, mindkettőjüket a mélybe húzza, de Emma

nem ereszti Chloét. Galén körbepillant, vigyáz, hogy nem vonz-e

oda más ragadozókat is a vér. De a vörös köd lassanként eloszlik

- Chloe már szinte teljesen kivérzett.

Miért nem változott át Emma? Miért nem mentette meg a barátnőjét?

A kételyhez gyötrő lelkifurdalás vegyül. Raínának volt igaza. Ez a

lány nem közülük való. Ha az volna, megmentette volna a

barátnőjét. Átváltozott volna, biztos távolba vitte volna - hiszen

minden egészséges szirén gyorsabban úszik a cápáknál.

Tévedtem, gondolja. Emma ember. Ami azt jelenti, hogy oxigén

kell neki. Azonnal. Galén a lány felé indul, de megtorpan.

A percek óta tomboló harcnak ki kellett volna merítenie Emma

erejét, de ő csak egyre nagyobbakat ránt. Néhányszor még a

sekélyebb víz felé is sikerül elmozdulnia. Teret tud nyerni egy

bikacápával szemben. Galénnak eszébe jut, hogy Milligan doktor

említette, az emberek valami adrenalin nevűt termelnek, ami

erősebbé teszi őket, további energiát ad nekik, amikor a

túléléshez szükségük van rá. Talán Emma teste másokénál több

adrenalint állít elő...

Mi értelme ezen gondolkodni? Adrenalin ide vagy oda, ez a lány akkor

is ember. Segítségre szorul. És hová tűnt Raína? Már ide kellett volna

érnie, azokkal a mihaszna emberekkel, akik vízimentőknek nevezik

magukat. Szép kis vízimentők, egész nap a magas

faalkotmányaikon gubbasztanak, éberen ügyelik a strandot,

nehogy valami bikinis belefulladjon a fehér homokba.

Galénnak nincs ideje holmi serdülőkorú mentőangyalokat várni.

28

Még ha Emma elegendő adrenalint termel, hogy lent maradjon,

az már akkor is csoda, hogy a cápa még nem mondott le

Chloéról, nem támadt Emmára inkább. Galén másodszor is

megindul a lány felé. És másodszor is megáll.

Ez a lány valahogy... nem úgy fest, mint akinek segítség kell.

Sápadt arcát harag torzítja el. Nem félelem. Nem kétségbeesés.

Egyszerűen dühös. Platinaszőke haja holdudvarként libeg

körülötte, minden egyes erőteljes mozdulatát késleltetett

rándulással követi. Bosszúsan morog és nyög. Galén elkerekedett

szemmel figyeli, ahogy rúgásra emeli a lábát. Emberi végtagja

nem elég erős, hogy kárt tehessen ellenfelében, a víz lelassítja a

mozdulatot, tompítja az ütközést. De még így is szemen találja a

cápát, és a lendület elegendő ahhoz, hogy a bestia elengedje

martalékát. Nem távozik, csak széles kört ír le a lányok körül.

Azután egyenesen rájuk ront.

Galén nekiiramodik. A maga nemében ő a leggyorsabb. Képes a

cápánál hamarabb odaérni a lányhoz, elragadni őt, és

valószínűleg még vissza is tud változni emberi alakba, mire

Emma meglátja. De minek vesződjön egyáltalán

visszaváltozással? Pillanatnyilag beolvadó alakot öltött, bőre a

környező vizet utánozza. Emma így nem láthat mást, csak

valami vizes pacnit, ami partra szállítja. De még ha nem

beolvadó formára vált át, akkor sem hisz a lánynak senki, amikor

majd elmeséli. Azt fogják hajtogatni, hogy elveszítette az

eszméletét, sok tengervizet nyelt, a megrázkódtatástól azt sem

tudja, mit látott.

De Galén azt akarja, hogy Emma tudja, azt akarja, hogy lássa őt.

Valami megfoghatatlan okból azt kívánja, hogy a lány

emlékezzen rá. Mert ez lesz az utolsó alkalom, amikor láthatja

29

Emmát. Semmi szükség rá, hogy kövesse. A mai nap után semmi

érdeke sem fűződik hozzá, hogy figyelje. Ember nem egyesítheti

az ő népét. Még akkor sem, ha lélegzetelállító.

Lélegzetelállító? Jól mondta Raína, tényleg elment az eszem! Felnyög,

és teljes sebességre kapcsol. Emma kiáltása azonban

megdöbbenti.

- Állj! - ordítja a lány.

Galén megáll. Emma azonban nem hozzá szól. Hanem a

cápához.

És a cápa is megáll.

Emma két kézzel átfogja Chloét, a mellkasához öleli, elfordítja

barátnőjét a támadástól.

- Nem kapod meg! Hagyd békén! Szállj le rólunk!

A cápa megfordul, és úgy kotródik el, mintha duzzogna.

Galén elámul. Addig figyeli a halat, amíg egy lendületes

farokcsapással el nem tűnik a messzeségben. Próbálja fölfogni a

dolgot. Mert egyvalamit teljes bizonyossággal tud a

bikacápákról, mégpedig azt, hogy nem szoktak meghátrálni. A

harcias és kegyetlen bikacápa szirének és emberek körében

egyaránt a legfélelmetesebb lények közé tartozik - mindkét faj

kicsinyeit a legnagyobb valószínűséggel támadja meg. Ez meg itt

egyszerűen lemondott a zsákmányról, a már megszerzett

prédájáról.

A szirén figyelme egy csapásra ismét Emmára összpontosul,

ahogy a lány fojtott kiáltást hallat. Még most is magához szorítja

Chloét, és süllyedni kezdenek. Emma tapossa a vizet, és szabad

kezével evez. Az arca most már nem dühöt, hanem elkeseredést

tükröz. Félelmet. Kimerültséget. Emma igazi embernek látszik.

Galén közeledő zajt hall, feléjük tartó motorcsónak halk

30

berregését. Raína. De vajon idejében érkezik? Minden múló

másodperc gyöngíti Emma küzdőszellemét. Rúgó mozdulatai

rendszertelenekké válnak, karcsapkodása minden nyilvánvaló

célt nélkülöz.

Tétovaság bénítja meg Galént. A lány nem ember - nem lehet az.

Az adrenalin segíthet az embernek, hogy vissza tudja tartani a

lélegzetét, de nem ilyen sokáig. Azonkívül az emberek nem

beszélnek a víz alatt - főleg akkor nem, ha ezáltal a drága oxigént

áldozzák föl. A bikacápák pedig nem hátrálnak meg emberektől -

főleg olyan csenevész példányoktól, mint ez. Viszont szirénektől

sem. Hacsak nincs igaza Milligan doktornak. Hacsak Emma nem

rendelkezik Poszeidón tehetségével.

De ha szirén, akkor miért nem változott át? Hiszen

megmenthette volna a barátnője életét. Miért nem változik át

most? Bizonyára tudja, hogy a másik lány meghalt. Mire jó ez a

komédiázás az emberi alakban vergődéssel? Vajon ő is úgy érzékel

engem, ahogyan én őt? Galén a fejét rázza. Most nincs idő ilyesmin

töprengeni, mert bármi is az oka, Emma kész megfulladni, hogy

emberi alakban maradjon.

Ezt pedig Galén nem fogja hagyni.

A lány felé lendül. Már nincs messze a motorcsónak, látni, ahogy

a felszínen szeli a hullámokat. Így vagy úgy, de megmentik

Emmát. A motorcsónak a fejük fölött áll meg, Galén vár. Ha kell,

el tudja érni a lányt.

Fehér sugárkéve hatol a vízbe, Emmán és Chloén pihen meg;

Galénnak csak most tűnik föl a természetes megvilágítás teljes

hiánya. A nap már bizonyára teljesen lenyugodott. Két ember

csobban be, és úszik egyenesen a lányokhoz. Galén tudja, hogy

Raínának a fedélzeten kell lennie, ő irányítja a fényszórót, hiszen

31

csak a szirének látnak a víz mélyére, enélkül ezek a tehetetlen

emberek még reflektorral sem találnák meg a lányokat.

Emma átengedi Chloét a mentőknek, megértően biccent nekik,

miközben kifejtik oltalmazó öleléséből. Azok ketten meglepve

néznek egymásra, ahogy fölrúgják magukat a felszínre. A

csónakba emelik Chloét, de Emma még megpillantja a barátnője

lábát - a térdtől bokáig csupaszon fityegő csontot. Kétségbeesett

sikolya kiszívja belőle a maradék oxigént, nincs több ereje

küzdeni. Elernyed a teste, becsukódik a szeme.

Galén átkarolja, mielőtt a lány egy centivel is lejjebb süllyedne.

Nem törődik a csónak túloldalán szerencsétlenkedőkkel, a

felszínre, nővére várakozó karjaiba tolja Emmát. Raína átemeli a

lányt a jármű peremén.

Amikor Galén visszamerül a vízbe, meglátja a két mentőt, és a

szemét forgatja. Ezek föl sem fogták, hogy Emma már

biztonságban, a csónakban fekszik. Egy helyben tapossák a vizet,

karnyújtásnyinál messzebb nem is keresgélnek maguk előtt. Ezek

a szánalmas lények reflektor nélkül az orrukig sem látnak. Ha

nincs Galén, Emma meghalt volna.

Dühösen torpedózik át közöttük. Lendülete megpördíti a

mentősöket, mintha két kis örvényt kavarna. Ahogy elúszik, még

hallja meghökkent kiáltásukat.

Galén kiszabadítja fürdőnadrágját a szikla alól; a strandon

nyüzsgő emberek miatt a vízben kellett levennie. Belebújik, és az

iszapos mederben gyalog indul a part felé.

Raína a homokban állig fölhúzott térddel ülve várja. Valami

ruhadarabot csavargat a kezében, amíg kötélre nem emlékeztet;

Galén fölismeri a pólót, amit Emma viselt, amikor meglátta a

32

parti sétányon. Még a holdfényben is látszik, hogy Raína sír.

A fiú sóhajt, a nővére mellé ül. Raína ellenkezés nélkül hagyja,

hogy átfogja a vállát, még a mellkasára is hajtja a fejét, amikor

Galén közelebb vonja magához.

- Chloe meghalt - fakad ki. Bármilyen indulatos, tiszteli az életet,

még ha emberekről van is szó.

- Tudom - bólint Galén. - Nem értem oda időben.

- Ezért nem te vagy a felelős! - horkan föl Raína. - Azt mondtam,

meghalt, nem azt, hogy megölted. Ha te nem értél oda, senki sem

ért volna oda.

A fiú két ujjal megdörzsölgeti az orrnyergét.

- Sokáig vártam a beavatkozással.

- Galén...

- Hagyjuk. Mi van Emmával?

Raína sóhajt.

- Mire a partra értünk, föléledt. Chloéval együtt elviszik a fehér

kocsiban.

- De hogy van?

- Nem tudom - von vállat. - Lélegzik. És sír.

Galén bólint, kifújja a levegőt, eddig észre sem vette, hogy

visszafojtotta.

- Tehát jól van.

A nővére elhúzódik, hátradől. Galén leengedi a kezét, de nem

néz Raínára.

- Azt hiszem, most haza kéne menned - mondja halkan.

Raína föláll, és úgy magasodik fölé, hogy elfogja a holdfényt.

Megveti a lábát a homokban, csípőre teszi a kezét, de Galén még

így sem számít az ordításra, ami most következik.

- Ez a lány nem közülünk való! Nevetséges ember, aki még a

33

saját barátnőjét sem tudta megmenteni. És tudod mit? Ha mégis

közülünk való, arról tudni sem akarok! Mert akkor meg kellene

ölnöm, amiért hagyta, hogy a barátnője meghaljon!

Mielőtt befejezné az utolsó mondatot, Galén fölpattan.

- Szóval, ha ember, akkor utálod, ha pedig szirén, akkor utálod.

Jól értettem?

Igyekszik elkerülni a sértődött hangot. A nővére valószínűleg

más álláspontra helyezkedne, ha látta volna azt, amit ő. De nem

látta. És mivel egyelőre semmit sem kíván elárulni neki - se a

Milligan doktor által mondottakról, se a cápa viselkedéséről -,

türelmesen kell fogadnia a nővére Emmát illető téves

elképzeléseit. Az eddiginél türelmesebben.

- Nem szirén! Ha az lenne, észleltük volna, Galén.

Ez elhallgattatja a fiút. Föltételezte, hogy Raína éppúgy észleli

Emmát, mint ő, elvégre az ikertestvére. De ki hallott olyat, hogy a

szirének a szárazföldön észlelik egymást? Talán csak

képzelődött? Lehet, hogy egy emberhez vonzódik?

Nem. Pontosan tudja, mit érzett, amikor a lányhoz ért. Az talán

semmit sem jelent?

- Várj! Azt akarod mondani - böki meg mutatóujjával Galén

csupasz mellkasát Raína -, hogy tényleg észlelted a lányt?

Galén vállat von.

- Te vízbe szálltál?

- Nem - hajol felé a nővére. - Egész idő alatt a csónakban ültem.

- Akkor honnan tudod, hogy észleled-e őt?

- Ne kérdéssel válaszolj a kérdésemre! - teszi karba a kezét Raína.

- Az csak gyerekkorunkban hatott.

Galén feszeng. Semmiképpen nem tudná úgy megmagyarázni a

nővérének, hogy ne hangozzon ostobaságnak. És a válaszai csak

34

újabb kérdésekhez vezetnének - olyan kérdésekhez, amelyekhez

Raínának semmi köze. Legalábbis egyelőre.

- Időnként még most is beválik - fonja össze ő is a karját. - Nem

emlékszel, hogy néhány napja, amikor azzal a tűzhallal

találkoztunk...

- Hagyd abba! Triton szigonyára esküszöm, hogy ha nem

válaszolsz...

A talpuk alól hallatszó halk zene menti meg Galént. Mindketten

ellépnek onnan, és a fülüket hegyezik. A fiú közben óvatosan

rugdossa a homokot, keresi a mobiltelefont. Az utolsó csengésnél

találja meg. Fölemeli, lesöprögeti.

Ez a készülék más, mint amit Rachel, az önjelölt emberi

asszisztense, vett neki. Rózsaszín, és körben kis strasszokkal

rakták ki. Galén megnyom egy gombot, mire Emma és Chloe

képe villan föl a kijelzőn.

- Nahát! - ráncolja a homlokát Raína. - Ez most... ez most

melyiküké?

- Nem tudom. - Galén megnézi a nem fogadott hívást, de ott csak

annyi áll: „Anyu". - Megrázza a fejét. - Fogalmam sincs, honnan

lehet megállapítani, hogy kié.

- Talán Rachel tudja?

Vállat von.

- Létezik olyasmi, amit Rachel nem tud? - Még Milligan doktor is

elismeri, hogy Rachel valószínűleg a legleleményesebb ember a

világon. Galén nem mesélt a doktornak a nő előéletéről, sem

arról, hogyan akadt össze vele, de ha Milligan doktor

imponálónak tartja a teljesítményét, akkor az is. - Hívjuk föl!

- Erről a számról nem fogadja a hívást.

- Nem, de a közvetítő számot hívom, és üzenetet hagyok. - Azt a

35

zöldszámot tárcsázza, amit Rachel mindenáron be akart szerezni.

Egy nem létező vállalatnál csöng ki, Rachel „fedőszerv”-nek

nevezi, amely színleg casco biztosítást árul. Rachelt vajmi ritkán

hívják, de ha igen, akkor sem veszi föl a telefont. És egyedül

Galént szokta visszahívni.

- Rachel - szól bele, amikor meghallja az üzenethagyásra unszoló

hangot -, hívj vissza ezen a számon, nincs nálam a telefonom.

Tudni szeretném, kié ez a mobil, mind a két nevét, ha ki tudod

deríteni. Á, igen, és még az is érdekelne, hogy hol van Jersey, és

van-e annyi pénzem, hogy megvegyem.

- Mind a két nevét? - mered rá Raína, miután leteszi.

- Tudod - bólint Galén -, ahogy Milligan doktoré Jerry és

Milligan.

- Ja, tényleg, elfelejtettem. Rachel azt mondta, neki több neve

van, mint az egész telefonkönyv. Ez mit jelent?

- Azt jelenti, hogy olyan sok nevet használ, hogy senki nem tudja

kinyomozni a kilétét.

- Na persze, mintha ezt most érteném - morogja a homokot

rugdosva Raína. - Köszi, jól elmagyaráztad.

Cseng a telefon. A kijelzőn a zöldszám villog.

- Szia, Rachel!

- Szia, szépfiú! Reggelre meg tudom szerezni azt a nevet -

mondja a nő, majd ásít.

- Fölébresztettelek? Bocsánat!

- Á, tudod, hogy nem bánom, virágszálam.

- Köszönöm! Jersey-vel mi a helyzet?

- Bocs, aranyom - nevet Rachel -, de Jersey nem eladó.

Máskülönben Sylvester bácsikám már megvette volna.

- Hát akkor egy ház kéne ott nekem. És valószínűleg egy másik

36

autó is.

Galén elfordul a nővérétől, aki olyan képet vág, mintha

legszívesebben szétrágná Emma pólóját. A fiú nem is bánná -

amennyiben ez megakadályozza Raínát abban, hogy őt harapja

meg.

- Ház? Autó? - kérdezi hosszú hallgatás után Rachel. - Mi dolgod

neked Jersey-ben? Ez nagyon komolynak hangzik. Minden

rendben?

A fiú megpróbál távolabb húzódni a nővérétől, mielőtt suttogva

válaszol.

- Lehet, hogy... lehet, hogy egy kis ideig iskolába fogok járni. -

Csönd. Ellenőrzi a kijelzőt, hogy jó-e a térerő. - Halló! - szól bele

ismét suttogva.

- Itt vagyok, picinyem. Csak hát meglepődtem egy csöppet. - A

nő megköszörüli a torkát. - Szóval, hm... miféle iskola az?

Középiskola? Egyetem?

- Még nem tudom - rázza a fejét Galén. - Nem tudom, pontosan

mennyi idős a lány...

- Lány? Azért veszel házat meg autót, hogy bevágódj valami

lánynál? Jaj, menten elájulok!

- Ugyan, dehogy. Szó sincs róla. Abbahagynád a visítást?

- Eszem ágában sincs abbahagyni. Veled megyek. Az ilyesmi a

szakterületem.

- Még csak az kéne - feleli Galén, és ujjaival végigszánt a haján.

Raína megragadja a karját, ajkával némán formálja a szavakat:

„Azonnal tedd le a telefont!” A fiú elhessenti, mire a nővére

fölmordul.

- Jaj, ne csináld már, Galén! - vált méztől csöpögő hangra Rachel.

- Muszáj magaddal vinned. Az iskolai beiratkozáshoz egyébként

37

is anyára lesz szükséged. A ruhavásárlásról meg gőzöd sincs.

Kellek neked, virágszálam.

Galén a fogát csikorgatja, részben azért, mert Raína úgy

csavargatja a karját, hogy mindjárt eltörik, részben pedig azért,

mert Rachelnek igaza van - fogalma sincs róla, hogy mire

vállalkozik. Lerázza magáról a nővérét, és a nagyobb nyomaték

kedvéért homokot is rúg rá, majd odébb sétál a parton.

- Rendben - egyezik bele. - Jöhetsz.

Rachel visít örömében.

- Honnan beszélsz? Érted megyek.

Galén észreveszi, hogy a nőnek már nem is fáradt a hangja.

- Milligan doktor azt mondta, ez itt Destin.

- Jó. És hol van ez a Destin?

- A doktor azt mondta, Destin, és még azt is mondta, hogy

Florida.

- Oké, értem. Lássuk csak... - Galén a háttérből kattintgatást hali.

- Aha, úgy néz ki, repülnöm kell, de holnapra ott lehetek. Raína

is jön?

- Semmi szín alatt.

A nővére kitépi a kezéből a telefont, eliszkol vele, és futtában

harsogja:

- Még szép, hogy megyek! És légy szíves, Rachel, hozzál abból a

citromos kekszből, jó? Meg olyan csillogó hogyishívjákot, amit az

ajkamra kenhetek, ha kiszárad...

Galén az ujjhegyeivel masszírozza a halántékát, azon tanakodik,

mitévő legyen.

Fontolóra veszi, hogy inkább elrabolja Emmát.

38

5

PÁRÁS, BARÁTSÁGTALAN hajnal dereng a nappali

ablakfülkéje előtt. Nyögve húzom a fejemre a takarót, de közben

meglátom a sarokban elhelyezett állóóra számlapját. Azért

választottam az alváshoz a nappalit, mert ez az egyetlen helyiség

a lakásban, ahol nincs több óra, csak ez az egy. Egész éjjel az

uszadék fából készült órát bámultam, és görcsösen igyekeztem,

hogy ne nézzek a számlapjára. Legutóbb éjjel kettőkor tévedt rá

mégis a tekintetem, most pedig már hatot mutat. Ami azt jelenti,

hogy Chloe halála óta először sikerült egyhuzamban négy órát

aludnom.

Meg azt is jelenti, hogy utolsó középiskolai évem első tanítási

napja két óra múlva kezdődik, pedig még nem készültem föl rá.

Ledobom magamról a takarót, és felülök. Az ablakfülke azt

mutatja, hogy odakint még nincs világos, de már sötét sincs,

szürkeség uralkodik. Hidegnek tűnik az idő, de tudom, hogy ez

csak a látszat. A szélben susogó homoknád úgy hajladozik, mint

egy csomó összesereglett hawaii hula táncos. Vajon milyen képet

nyújthat ezen a reggelen a tenger? Chloe halála óta először

39

döntök úgy, hogy megnézem.

Ahogy félretolom az üvegajtót, langymeleg augusztusi szellő

csap meg. Leszökkenek a hátsó tornác legalsó lépcsőfokáról, és

meztelen talpam a hűvös homokba süpped. Átölelem magam,

ahogy elindulok a házunk előtti privát partszakasz két óriási

dűnéje közötti gyalogösvényen. A buckákon túl egy harmadik

halom magasodik, épp csak akkora, hogy a nappali felől eltakarja

a kilátásomat az óceánra. Ha az éjjel a saját szobámban aludtam

volna, második emeleti erkélyemről már a napkeltében

gyönyörködhetnék.

A szobám azonban tele van mindenféle chloés holmival. A

polcaimon, az íróasztalomon, a gardróbomban semmi sincs,

aminek valami köze ne lenne hozzá. Díjak, képek, smink, ruhák,

cipők, plüssállatok. Még a gyermekkori fotókból foltvarrással

összeállított ágyterítőm is - iskolai házi feladatként közösen

alkottuk. Ha mindent kipakolnék, ami Chloéhoz kötődik,

jószerével kiürülne a szobám.

Hasonlóképpen érzek magammal kapcsolatban is.

A nedves fövenytől egy-két lépésnyire megállok, lehuppanok,

fölhúzom a térdemet a mellemhez. A reggeli dagály nagyszerű

társ annak, akinek nem hiányzik, hogy emberek vegyék körül.

Megnyugtat, megvigasztal, és nem követel semmit. A nap

azonban igen. Minél magasabbra hág, annál inkább emlékeztet

arra, hogy semmi sem tartóztathatja föl az idő múlását. Nincs

menekvés előle. Egyre csak pereg, akár uszadék fából fabrikált

állóórát figyelünk, akár a napkorongot.

Elérkezett az első tanítási napom Chloe nélkül.

Kitörölgetem a szememből a könnyeket, és fölállok. A házhoz

visszafelé menet minden lépésnél a homokba mélyesztem a

40

lábujjaimat. A hátsó tornác lépcsőjén anyu vár rám, egyik

kezével lesimítja a köntösét, a másikban duplafalú kávésbögrét

tart. A szürke zsindelyes nyaralóval a háta mögött úgy fest fehér

köntösében, mint egy jelenés - kivéve, hogy a jelenéseknek nincs

hosszú, ébenfekete hajuk, döbbenetesen kék szemük, és nem

szoktak feketekávét inni. Úgy mosolyog, ahogy csak egy

édesanya mosolyoghat gyásztól lesújtott lányára. Ettől persze

még jobban potyognak a könnyeim.

- Jó reggelt! - köszön rám, és megpaskolja maga mellett a

deszkát.

Leülök, hozzábújok, hagyom, hogy átöleljen.

- Jó reggelt! - felelem rekedten.

A kezembe nyomja a bögrét, kortyolok belőle.

- Kérsz reggelit? - nyomkodja meg a vállamat.

- Köszönöm, de nincs étvágyam.

- Kell az energia az első tanítási naphoz. Süthetek gofrit. Bundás

kenyeret. Összeüthetek egy jó kis szedett-vedett tojglit.

Elmosolyodom. A szedett-vedett tojgli a kedvencem. Anya

összekotor mindent, ami csak a kezébe akad, és beleteszi a

rántottámba - vöröshagymát, kaliforniai paprikát, gombát,

burgonyaszirmot, paradicsomot meg bármi egyebet, ami a

tojáshoz illik vagy nem illik.

- Az jó - felelem, és fölállok.

A fürdőszobából is megszimatolom a kutyulékot, és ahogy

kilépek a zuhany alól, próbálom kitalálni, mi került bele. Az

illata meglehetősen chilis, ez valamicskét jobb kedvre derít. Az

ágyra dobom a törölközőmet, és a gardróbban az egyik vállfáról

lekapok egy pólót. Nem fűlött hozzá a fogam, hogy új iskolába

41

járós holmikat vásároljak, az osztálytársaim kénytelenek beérni a

régi megszokott szerelésemmel - póló, farmer és strandpapucs.

Két hét múlva úgyis mindenki ebben jár majd, addigra az újak

elunják gondosan kitervelt öltözéküket. A tetem búbján laza

kontyba csavarom a hajamat, és egy ceruzával megtűzöm. A

sminktáskámért nyúlok, de megáll a kezem a levegőben. A

szempillaspirál ma nem tűnik jó ötletnek. Talán egy kis alapozó

nem ártana. Kezembe veszem a tégelyt - „porcelán” árnyalat.

Undorodva lököm a fésülködőasztalomra. Ez olyan, mint üres

papírlapra hibajavítót kenni - semmi értelme. Egyébként

magamtól is teljesen porcelánfehér tudok lenni Mostanában

gyakorlatilag átváltoztam porcelánná.

Ahogy leballagok a lépcsőn, fűszeres aroma csiklandozza az

orromat. A szedett-vedett tojgli csodálatos. Magasra púpozva,

finomságokkal dugig rakva gőzölög. Kár érte, mert csak ide-oda

tologatom a tányéromon. A pohár tej érintetlenül, fölöslegesen

áll mellette.

Az asztalfőre, apám régi tányéralátétjére pillantok. Két éve már,

hogy apát elvitte a rák, de most is emlékszem arra, ahogy

összehajtotta az újságját a tányérja mellett. Arra, ahogy Chloéval

viaskodtak a sportrovatért. Ahogy a város egyetlen ravatalozója

ugyanolyan szagot árasztott az egyikük búcsúztatásán, mint a

másikukén.

Eltűnődöm, vajon meddig nézhet az ember elárvult terítékeket,

mielőtt kiborul.

- Van kedved vezetni? - csúsztat slusszkulcsot az asztal

túloldaláról a tányérom felé anyu, arckifejezését kávésbögre

mögé rejti.

Csodálom, hogy nem toldja meg sokatmondó kacsintással.

42

Esetleg jókora felirattal: IDEJE RÁSZOKNOD A HÉTKÖZNAPI

TENNIVALÓKRA, PÉLDÁUL ÖNÁLLÓ AUTÓZÁSRA.

Bólintok. Rágok. A slusszkulcsra meredek. Megint rágok.

Megmarkolom a kulcsot, zsebre vágom. Bekapok még egy

falatot. Égetnie kellene a számat, de semmit sem érzek. Az

elvileg hideg tej olyannak érződik, mint a csapvíz. Egyedül a

kulcs égeti a zsebemet, provokál, hogy hozzányúljak. A

mosogatóba teszem a koszos edényt, fogom a hátizsákomat, és a

garázshoz indulok. Egyedül.

Amíg valaki meg nem ölel, kibírom valahogy. Ballagok a Middle

Point-i középiskola folyosóján, biccentgetek a srácoknak, akiket

még az általánosból ismerek. A legtöbbjüknek van annyi esze,

hogy csak együtt érző pillantást vessen az irányomba. Néhányan

mégis megszólítanak, de nem mondanak semmi kockázatosat,

csak semleges dolgokat: „Jó reggelt!” és „Asszem, együtt lesz a

harmadik óránk”. Még Mark Baker, a Middle Point-i suli

irányítójátékosa (értsd: tojásfoci-főistene) is jóindulatúan

mosolyog rám a suli színeire pingált képével. Más körülmények

között rögtön SMS-eznék Chloénak, hogy tájékoztassam a

tényről, miszerint Mark Baker észrevételezte a létezésemet.

Csakhogy ugyanazért nem teszem, amiért eleve nem is

énmiattam vett tudomást rólam: Chloe nincs többé.

Az iskola elveszítette a futóbajnokát. Nincs kivel hencegni. Néhány hét,

és már senkinek sem fog föltűnni a hiány. Továbblépnek. Elfelejtik

Chloét.

Megrázom a fejemet, pedig tudom, hogy igaz. Néhány évvel

ezelőtt egy kilencedikes lány meghalt a bátyja motorjának hátsó

ülésén, mert a srác áthajtott a piroson, és belecsapódott egy

kocsiba. Virágot és emléklapokat ragasztottak a folyosói

43

szekrényére, a diáktestület gyertyás virrasztást rendezett a

focistadionban, az osztálytitkár beszédet mondott a lány

emlékére tartott búcsúünnepségen. Ma viszont, ha megölnek

sem emlékszem, hogy hívták. Hasonló szórakozóhelyeket

kedveltünk, néhány órára is együtt jártunk. Tisztán látom

magam előtt az arcát, de a nevére nem emlékszem.

Ellenőrzőm az új szekrényem számkombinációját. Harmadik

próbálkozásra kinyílik. A belsejébe meredek, éppen olyan

üresnek tűnik, amilyennek érzem magam. Némi időbe telik,

hogy a folyosó kiürüljön, de kivárom. Miután elcsöndesedik,

miután becsukódik a tantermek ajtaja, s a folyosó már nem áraszt

kölni- és parfümillatot, teljes erőből becsapom a szekrényem

ajtaját. Jóleső érzés.

Mivel késve érkezem az órára, kénytelen-kelletlen előre ülök. A

hátsó sor ideális bekómázásra és SMS-ezésre, de nekem nincs

kinek SMS-eznem. Momentán hullámvasúton is képes lennék

bekómázni, úgyhogy az első sor pont olyan jó, mint bármelyik.

Körbepillantok a teremben, miközben Pinner tanár úr kiosztja a

saját házirendjét. A mennyezetről zsineggel rögzített

repülőgépmodellek függenek, a falakon időszalagok húzódnak, a

közelben az egyik faliújságot egyiptomi piramisok fekete-fehér

képei díszítik. Azelőtt a történelem volt a kedvenc tantárgyam,

de. tekintettel arra, hogy összevesztem az idő múlásával, elment

a gusztusom tőle.

Pinner tanár úr a harmadik szabálypontnál tart, amikor az ajtó felé néz. - Miben segíthetek? Csak nem máris megszegjük az első szabályt? Emlékszik még valaki, mi volt az? - Időben érkezés - kottyantja be hátulról egy pedálgép.

44

- Ez a világtörténelem? - érdeklődik a vélt szabályszegő. A hangja azonban magabiztos, egyáltalán nem olyan, mint kéne, elvégre megszegte az első szabályt. Hallom, hogy egyesek fészkelődnek a helyükön, alighanem igyekeznek jobban szemügyre venni a jövevényt. - A páratlan és egyedüli - feleli Pinner tanár úr. - Kivéve persze, ha a másikat keresi - derül a saját szellemességén. - Ez a világtörténelem vagy nem? - kérdezi a diák ismét. Pusmogás hullámzik végig a termen, rámosolygok az időszalagra, amit éppen nézegetek. Pinner tanár úr megköszörüli a torkát, - Nem hallotta az előbb? Azt mondtam, ez az. - Az előbb is hallottam. Nem egyértelműen fejezte ki magát. Ezen még a pedálgép is nyerít. Pinner tanár úr a kezében maradt kiosztmányokon matat, és föltolja a szemüvegét az orrán. - Meghalok, milyen helyes! - súgja a mögöttem ülő lány a szomszédjának, és mivel ez Pinner tanár úrra nem vonatkozhat, ráharapok a csalira, megfordulok. Mindjárt el is akad a lélegzetem. Galén az. Az ajtónyílásban áll -

nem, kitölti az ajtónyílást -, a kezében egy szál dosszié, az arcán ingerült kifejezés. És máris engem bámul. - Jöjjön, fiatalember, foglaljon helyet az első sorban! - hívja be Pinner tanár úr. - Egész héten ott is marad. Nem tűröm a késést. Hogy hívják? - Galén Forza - válaszolja a srác anélkül, hogy levenné rólam a szemét, azután a mellettem lévő helyre megy, és leül. A normális férfitermethez méretezett szék eltörpül alatta, és miközben izeg-

mozog, hogy kényelmesebb testtartást vegyen föl, a hátam mögött itt-ott lánysuttogás hallatszik. Szívesen közölném a hangok gazdáival, hogy félmeztelenül még jobban néz ki a srác, de el kell ismernem, hogy a feszülő póló és kopott farmer sem kimondottan előnytelen neki. Így is szédelgek a megjelenésétől. Az elmúlt hetekben Galén

45

kulcsszerepet játszott a rémálmomban, amely nem más, mint

Chloe élete utolsó napjának tudat alatti ismételgetése. Mindegy,

hogy negyven percre vagy két órára alszom el, mindig a sráchoz

csapódom, hallom Chloe közeledését, újra ugyanolyan kínosan

érzem magam. A barátnőm néha hívja, hogy jöjjön velünk

Baytowne-ba, és fürdés helyett mindannyian együtt távozunk.

Olykor egy másik lidérces emlék keveredik hozzá - az, amikor a

nagyi háza mögötti halastóban fulladozom. Egybemosódnak az

események, mint a vízfesték; Chloéval a vízbe esünk,

törpeharcsaraj terem ott a semmiből, és a felszínre lök

bennünket. Apu csónakja vár ránk, de édesvíz helyett sósat

érzek.

Inkább választanám azonban a valóságos befejezést - borzalmas

újra meg újra látni, de nem tart nagyon sokáig, és amikor

fölébredek, tudom, hogy Chloe meghalt. A másik változatnál

úgy ébredek, hogy azt hiszem, él. És persze újra meg újra

elveszítem.

A bizsergés azonban nem jelentkezik álmomban. Sőt már el is

feledkeztem róla. Így most, hogy bekövetkezik, elpirulok. A

hajam tövéig.

Galén kérdő pillantást vet rám, és amióta leült, csak most veszem

észre a szemét. Kék. Nem ibolyakék, mint az enyém, pedig a

tengerparton az volt. Vagy nem? Esküdni mertem volna, hogy

Chloe megjegyzést tett a srác szemére, de talán a tudattalanom

találta ki ezt, ugyanúgy, ahogy a történet alternatív végződését.

Egy biztos: Galén megrögzött bámulását nem csak kitaláltam.

Meg azt sem, ahogy elpirulok tőle.

Előrenézek a helyemen, összekulcsolom a kezemet a padomon,

és Pinner tanár úrra irányítom a tekintetemet.

46

- Tehát jegyezze meg, hol ül, Mr. Forza, mert a jövő hétig az a

helye - nyom Galén kezébe egy szabálylapot.

- Köszönöm, megjegyzem - mondja Galén. A hátunk mögött

helyenként kuncogás támad. Hivatalosan megállapítható, hogy a

srácnak rajongótábora támadt.

Pinner tanár úr arról beszél... tulajdonképpen fogalmam sincs,

miről beszél. Csak azt tudom, hogy a bizsergést valami más

váltja föl: tűz. Mintha olvadt lávafolyam hömpölyögne a padom

és Galén padja között.

- Ms. McIntosh? - hallom Pinner tanár urat. És ha emlékezetem

nem csal, engem hívnak Ms. McIntoshnak.

- Elnézést, nem értettem - szólalok meg.

- A Titanic, Ms. McIntosh - ismétli a tanár úr a dühbe gurulás

határán. - Nincs valami elképzelése, mikor süllyedt el?

Dehogy nincs. Miután tavaly tanultunk róla, jó hat hónapig

mániákusan a Titanickal foglalkoztam. Tavaly, amikor még nem

vesztem össze a történelemmel és az idő múlásával.

- Ezerkilencszáztizenkettő április tizenötödikén.

A tanár úr azonnal földerül. Keskeny ajka mosolyra nyílik,

amitől fogatlannak látszik, annyira jól fejlett az ínye.

- Á, van egy történelemrajongónk! Nagyon helyes, Ms. McIntosh.

Kicsöngetnek. Kicsöngetnek? Már ötven percet töltöttünk ebben

a tanteremben?

- Ne feledjék, emberek, tanulmányozzák a szabálylapot! Este

dugják a párnájuk alá, ebédeljenek vele, vigyék magukkal a

moziba. Csakis így tudják majd teljesíteni a félévet a tárgyamból

- harsogja túl Pinner tanár úr az ajtón kicsődülő diákok zsivaját.

Lehetőséget adok Galénnak, hogy elsőként távozzon. Kinyitom a

dossziémat, üres jegyzetlapokkal piszmogok, látványosan

47

igazgatom a hátizsákom hevederét. A srác nem mozdul. Hát jó.

Fölállok, összekapkodom a holmimat, és ellibegek mellette. A

láva a csuklómra zúdul, amikor Galén megragadja, mintha

perzselne az érintése.

- Várj, Emma!

Emlékszik a nevemre. Vagyis arra is emlékszik, hogy kis híján

kiütöttem magamat a csupasz mellkasával. Már bánom, hogy ma

reggel nem vettem igénybe a porcelánfehér alapozót - talán

valamennyire elfedte volna a pirulásomat.

- Szia! - köszönök. - Azt hittem, nem emlékszel rám. - Tisztában

vagyok vele, hogy néhányan az ajtóból bámulnak. Egy-két

rajongója még itt maradt, és türelmesen vár a sorára. - Hát, üdv

Middle Pointban! Gondolom, órára sietsz, úgyhogy majd még

találkozunk.

- Várj! - szorít meg még jobbam, amikor el akarok szakadni tőle.

Lepillantok a kezére, erre elenged.

- Mi az? - kérdezem.

A padjára néz, kezével végigszánt fekete haján. Elsőre is

megjegyeztem, hogy Galénnak nem erőssége a bájcsevegés.

Végre fölemeli a tekintetét. Visszatért a magabiztossága.

- Segítesz megkeresni, hol lesz a következő órám?

- Persze, de elég egyszerű. Három folyosó van az épületben. A

százas, a kétszázas és a háromszázas folyosó. Mutasd az

órarendedet! - Előhalássza a zsebéből, és összegöngyölve nyomja

a kezembe. Kisimítom. - A következő órádat a

százhuszonhármas teremben tartják. Ez azt jelenti, hogy a százas

folyosóra kell menned.

- Megmutatnád, hol van?

Ellenőrzöm a saját órarendemet, hogy lássam, én hová megyek

48

innen, de tudom, hogy ha az iskola ellenkező szögletébe, akkor is

elviszem a srácot a százhuszonhármas teremhez. Szerencsémre

az én következő órám is a százhuszonhármasban van - angol

irodalom.

- Jé, a következő óránk is közös - mondom mintegy

mentegetőzve.

Utánam jön a folyosóra, és igazodik a tempómhoz, bár elég

lassacskán haladok, mert közben átfutom az órarendünket, hogy

lássam, még hány alkalommal kell elviselnie suta társaságomat -

én pedig hány további órán számíthatok pirulásra. A válasz az,

hogy az összesen. Felnyögök. Hangosan.

- Mi az? - kérdezi. - Valami baj van?

- Hát, csak annyi, hogy... úgy néz ki, pontosan ugyanaz az

órabeosztásunk. Hét tárgyra járunk együtt.

- És az gond?

Igen.

- Nem. Mármint nekem nem, de... Arra gondoltam, talán nem

örülnél a jelenlétemnek mindazok után, amik, akkor a strandon

történt.

Megáll, és félrevon a diákforgalomból egy szekrénysorhoz. A

bizalmas mozdulat fölkelti néhány arra járó figyelmét.

Rajongóklubjának legkitartóbb tagjai még ott lézengenek,

továbbra is várják, hogy lelépjek.

- Talán elmehetnénk valami nyugodt helyre, hogy megbeszéljük

ezt - mondja halkan, közelebb hajolva, és jelentőségteljesen

pillant körbe.

- Nyugodt helyre? - tör ki belőlem vinnyogó hangon a kérdés.

- Örülök, hogy szóba hoztad - bólint. - Nem tudtam, hogyan

kéne fölvetnem, de így mindkettőnknek könnyebb, nem? És ha

49

következetesen együttműködsz, biztosan el tudom érni, hogy

elnéző bánásmódban részesülj.

Nyelek egyet.

- Elnéző bánásmódban?

- Igen, Emma. Nyilván belátod, hogy azonnal letartóztathatnálak.

Ez világos, nem?

Úristen, ez azért jött el idáig, hogy testi sértés vádját akassza a

nyakamba?

Be fog perelni, bepereli a családomat? Most már tizennyolc

vagyok. Törvényesen perbe foghatnak. Ég az arcom, részben

halálos zavaromban, részben dühömben. Miért nincs ilyenkor a

kezem ügyében egy kés?

- De hát baleset volt! - sziszegem.

- Baleset? Ugye most viccelsz? - dörzsölgeti meg az orrnyergét.

- Nem, nem viccelek. Minek rohantam volna beléd

szántszándékkal? Különben is honnan tudjam, hogy nem te

rohantál belém?

Képtelen ötlet, de komoly kétségnek nyit teret. Látom a srác

arckifejezésén, hogy ezzel nem számolt.

- Micsoda?

Nemigen tudja követni a gondolatmenetemet, de mégis mit

vártam? A mindössze három folyosóval rendelkező iskolában

képtelen megtalálni a tantermét. Az, hogy a fél országon át

simán rám talált, nagyobb csodának tűnik, mint a push-up

melltartó.

- Arra céloztam, hogy be kell bizonyítanod a szándékosságot.

Azt, hogy bántódást akartam okozni neked. Egyébként akkor

meg is kérdeztelek...

- Emma.

50

- ...és azt állítottad, hogy nem esett bajod...

- Emma!

- …de persze az egyetlen tanúm már meghalt...

- EM-MA!

- Hallasz engem, Galén? - Megfordulok, és miközben megszólal a

csengő, a folyosón maradt bámészkodóknak ordítok. - CHLOE

MEGHALT!

A sprintelés nálam eleve nem nyerő. A könnyektől ködös látással

sprintelés pláne nem az. De könnyektől ködös látással és

strandpapucsban sprintelés az már az emberi élet semmibe

vétele, mindenekelőtt a saját életemé. Így aztán meg sem

lepődöm, amikor a menza ajtaja a képembe nyílik. Azon egy

kicsit meglepődöm, hogy minden elsötétül.

51

6

BEKANYARODIK a kocsibehajtóra. A ház nem a legszerényebb,

hiába mondta Rachelnek, hogy ne vegye meg. Leállítja az autót -

az sem a legszerényebb -, és vállára kapja a könyvekkel teli

hátizsákot.

Rachelt a konyhában találja, ahol a nő éppen halfilét húz ki a

sütőből. Pöttyös ruhája elé kötényt kötött, fekete fürtjeinek

tömegét lófarokba fogta. Ahogy hátrafordul, épp bosszúsan

fújtatva próbálja eltávolítani a homlokába hulló tincseket.

- Szióka, szépfiú! - mosolyodik el. - Hogy telt az első nap az

iskolában? - löki föl csípőjével a sütő ajtaját.

A fiatalember a fejét rázza, és odahúz egy konyhaszéket Raína

mellé, aki a pultnál ülve épp olyan vörösre festi a körmét, mint a

csattogóhal.

- Ez nem fog menni. Fogalmam sincs, mit művelek - jegyzi meg a

fiú.

- Mi történt, virágszálam? Annyira nem lehet borzasztó a helyzet.

- De, lehet - bólogat. - Kiütöttem Emmát.

Rachel visszaköpi a bort a poharába.

52

- Jaj, bogaram... az ilyesmit sehol sem nézik jó szemmel.

- Helyes. Kölcsönkenyér visszajár! - hahotázik Raína. - A lány

fellökte őt a tengerparton - magyarázza Rachelnek.

- Komolyan? - csodálkozik a nő. - Így vonta magára a

figyelmedet.

- Nem lökött fel, csak nekem ütközött. És én sem szándékosan

ütöttem ki. Elszaladt előlem, úgyhogy üldözőbe vettem, és...

- Értem. Itt álljunk meg! - tartja föl a kezét Rachel. - Jönnek a

zsaruk? Tudod, hogy attól ideges leszek.

- Dehogy - forgatja a szemét Galén. Ha a zsaruk eddig nem

találták meg Rachelt, már nem is fogják. Meg aztán ennyi idő

elteltével valószínűleg nem is keresik. Mások pedig, akik szintén

keresnék, halottnak hiszik.

- Jó, rendben. Menjünk vissza egy kicsit, virágszálam. Miért

szaladt el előled?

- Egy félreértés miatt.

- Tudom, virágszálam, tudom - kulcsolja össze a kezét Rachel. -

De ahhoz, hogy segíthessek, ismernem kell a részleteket. Mi,

lányok, kacifántos népség vagyunk.

- Nekem mondod? - szánt végig a haján Galén. - A lány először

kedves és készséges, azután a képembe ordít.

- Ordított veled? - hökken meg Raína. Lecsapja a pultra a

körömlakkot, és Rachelre mutat. - Nekem is legyél az anyám. Be

akarok iratkozni abba az iskolába.

- Kizárt dolog. Ha kiteszed a lábad ebből a házból, magam

tartóztatlak le - jelenti ki a fiú. - És eszedbe ne jusson azzal az

emberi festékkel az ujjaidon vízbe szállni.

- Ne aggódj! Egyáltalán nem szállok vízbe.

Galén nyitja a száját, hogy ellentmondjon, közölje a nővérével,

53

hogy holnap menjen haza, és maradjon is otthon, de ekkor

meglátja a lány kétségbeesett arckifejezését.

- Szóval megtalált - vigyorodik el.

Raína karba teszi a kezét, és bólint.

- Miért nem tud már békén hagyni? És téged mi szórakoztat ezen

annyira? A testvérem vagy, neked kellene megvédened!

- Tóraftól? - nevet Galén. - Miért tenném?

A lány a fejét csóválja.

- Halat akartam fogni Rachelnek, és érzékeltem őt a vízben.

Egészen közel. Kijöttem, amilyen gyorsan csak bírtam, de

valószínűleg észrevett. Hogyhogy mindig megtalál?

- Ajjaj! - szólal meg Rachel.

Mindketten az asszony felé fordulnak, aki bocsánatkérően néz

Raínára.

- Nem tudtam, hogy haragban vagytok egymással. A fiatalember

ma reggel megjelent a hátsó tornácomon, téged keresett, és...

Meghívtam vacsorára. Sajnálom.

- Mi lesz, ha valaki meglátja? - kérdezi tőle Galén.

- Nem - mondja ezzel egyidejűleg Raína. - Nem, nem, nem,

semmiképpen sem jöhet vacsorára.

Rachel megköszörüli a torkát, és fejével a hátuk mögé int

- Ez nagyon bántó, Raína. Mindazok után, amiken

keresztülmentünk - jegyzi meg Tóraf.

Raína dühösen kihúzza magát a konyhaszéken, fölmordul a férfi

hangja hallatán. Jeges pillantást küld Rachel felé, aki úgy tesz,

mintha észre sem venné, miközben citromot facsar a halfilére

- Szevasz, ebihal! - bokszol jó nagyot üdvözlésül barátja karjába

Galén. - Látom, megtaláltad az egyik fürdőnadrágomat.

Örömmel látom, hogy a nyomkövető készséged a baleset óta is

54

zavartalanul működik.

- Baleset, persze - mered Raínára Tóraf. - Legközelebb majd

nyitva tartom a szememet, ha megcsókolom a nővéredet. Akkor

nem fogom véletlenül újra sziklába verni az orromat. Én béna.

Galén vigyorog. Tóraf a szirének történelmének egyik legjobb

nyomkövetője. Kiválóan észleli a fajtájabelieket, és ami ennél is

fontosabb, képes fölkutatni bármelyiküket. Nemcsak fölismeri

egy másik szirén jelenlétét, de miután minimális időt tölt a

társaságában, hihetetlen távolságból is egyedileg azonosítani

tudja mindannyiukat. Akire pedig a legeslegérzékenyebb, az

most éppen gyanúsan lesegeti a konyhapulton hagyott halfiléző

kést

- Raína, a párod egészen idáig elfáradt, hogy láthasson.

Gorombán viselkedsz. Azonnal gyere el attól a pulttól! - szól a

nővérére figyelmeztetően Galén.

Most egyikükkel sincs kedve civakodni. Ha Raína valamilyen

lépést tesz, ő kénytelen megfékezni. És ha eközben keményen

bánik a lánnyal, Tóraf kivételesen vele fog keményen bánni.

Egyébként is éhes, és a halfilé már majdnem ehető

hőmérsékletűre hűlt.

Raína hátratolja a székét, és hirtelen megfordul.

- Nem a párom.

Tóraf megköszörüli a torkát. Galén szeme elkerekedik, de Tóraf

figyelmeztető pillantást vet rá, alig észrevehetően megrázza a

fejét.

- Reméltem, hogy mostanra megváltoznak az érzéseid,

hercegnőm. Tudod, hogy nem találsz még egy olyat, aki úgy

rajong érted, mint én. Még úszni sem bírtál rendesen, amikor a

nyomodba szegődtem, és azóta követlek - szögezi le Tóraf.

55

Bármilyen könnyedén odavetettnek hangzanak a szavak, Galén

tudja, hogy komolyan gondolja őket.

- Ezért bíztam meg benned - feleli fogcsikorgatva Raína. - Még

Galénnál is jobban ismertél, tudtad, hogy egyáltalán nem akarok

párosodni. Abba a hitbe ringattál, hogy egyetértesz a

döntésemmel. De közben egész idő alatt azt tervezted, hogy

magad veszed el a szabadságomat.

- Ejnye-bejnye, szégyellheted magad, Tóraf - szólal meg a

mosogatónál Rachel. - Éhes valaki?

- Mint a farkas - vágja rá kórusban Galén és Tóraf. Raína a

szemét forgatja, és az asztalhoz trappol.

Leheverednek a holdfényes tengerparton. Tóraf a fölösleges vizet

a hajából Galénra rázza, aki azzal viszonozza kedvességét, hogy

egy marék homokot szór a képébe.

- Mikor akarod közölni vele?

Tóraf elnyúlik a barátja mellett, feje alá teszi a kezét.

- Mit?

- Hogy már összepárosítottak benneteket.

- Látom, nagyon is jól ismersz, fenség - villantja ki a fogsorát

Tóraf.

- Ne szólíts így! Apám mikor egyezett bele?

- Semmikor. Grom hagyta jóvá.

Galén az oldalára fordul, a könyökére támaszkodik.

- Tudod, hogy Raína felülbírálhatja. Grom elvileg még nem

király.

- De, éppenséggel hivatalosan már az. És köztünk szólva,

remélem, fantasztikus mentséget tudsz fölhozni, amiért távol

maradtatok. Á, erről jut eszembe - hajol oda, és gondolkodás

56

nélkül állon vágja Galént. - Ezt azért kaptad, mert hagytad, hogy

a nővéred veled együtt szárazföldön bujkáljon. Két héten át azt

hittem, mindketten meghaltatok.

Galén felül, bólint, az állát dörzsölgeti. Ez nem vitás. Raína

megszegte a törvényt, amikor egy napnál tovább emberi alakban

maradt. A lány nem élvez akkora mentességet, mint Galén, de

még az ő mentessége sem terjed idáig, és ezt jól tudja. Ahogy

Tóraf is tudja.

- Szóval... azt mondod, szárazföldön nem észleled Raínát.

- Tudod, hogy szárazföldön nem észleljük egymást, Galén.

- Igen, tudni véltem. Várjunk csak, jól értettem az imént: már

Grom a király? Mióta?

- Először is nem tetszik ez a hang - ül föl Tóraf. - Azért keltem

útra, hogy megkeresselek benneteket, és visszavigyelek a

szertartásra, tehát ne tégy úgy, mintha egész idő alatt elérhetők

lettetek volna. Két héten át - ismétli. - És hogy értetted azt, hogy

tudni vélted? Itt ülök melletted, és nem észlelhetsz.

- Nem - rázza a fejét Gálén. - Téged tényleg nem.

- Világos. Tehát valaki mást igen. A szárazföldön. Hiszi a piszi.

- Tudom - dörzsölgeti a szemét. - Magam sem akartam elhinni.

Raínának még nem is szóltam róla. Azt mondta, ő nem észleli a

lányt, és...

- A lányt? Milyen lányt?

- Emmának hívják. Milligan doktor találta - mesél el Galén a

barátjának mindent: Milligan üzenetet hagyott a mobilján, erre ő

Floridába ment, hogy maga nézzen utána a doktor állításának,

majd pedig Emma elzavarta a cápát. Emma, akinek szokása

belerohanni ebbe-abba.

- Ebben nincs semmi logika - feleli hosszú hallgatás után Tóraf. -

57

Hogy lehetne ez a lány közülünk való? Ha az, akkor ő tett volna

kárt az ajtóban, nem pedig fordítva. A kemény fejével

behorpasztotta volna.

- Hát ez az - bólogat Galén. - Először azt hittem, csak tetteti

magát. De amikor fölemeltem, nem pirult el. Egyértelműen

elájult.

- Még ha nem színlelt, akkor is, hogy lehet Poszeidón ivadéka,

Galén? Antonisz király egyetlen örököse odaveszett a

robbanásban.

- Tényleg érthetetlen - csóválja a fejét Galén. Akárhányszor

pergeti le gondolatban a tényeket, sehogy sem tudja

összeegyeztetni őket Emmával. Réges-régen, még Galén és Raína

születése előtt a bátyjuk, Grom eljegyezte Antonisz király lányát,

Náliát. Galén úgy hallotta, nagyon szerették egymást,

tökéletesnek ígérkezett a két dinasztia, a Triton- és Poszeidón-

ház frigye.

A törvény megköveteli, hogy minden harmadik nemzedékben a

két ház elsőszülött örököse párba álljon. Ez a legtöbb esetben

teljesítendő kötelezettség, végrehajtandó előírás. Vajmi ritkán

fordul elő, hogy az elsőszülöttek tulajdonképpen maguk

kívánnak párosodni. Groméknál azonban másként alakult.

Mindenki váltig állítja, hogy azok ketten első látásra vonzódtak

egymáshoz. Közvetlenül a párosítási szertartás előtt azonban

összevesztek - hogy min, arra vagy senki sem emlékszik, vagy

senki sem akarja elárulni, de többen is látták, amint Nália

elmenekült Gromtól. Mi több, a fiú üldözte, egyenesen egy

aknába. Az aknát az emberek rakták le, akik a jelek szerint

akkoriban az egész világon háborúztak. Grom súlyos sérülést

szenvedett. A két királyság legjobb nyomkeresői mindenfelé

58

kutattak. Napok múltán bejelentették, hogy Náliát bizonyára

széttépte a robbanás. A már megözvegyült Poszeidón-házi

uralkodó elkeseredésében azzal vádolta Gromot, hogy

szándékosan ölte meg az ő egyetlen leányát. Antonisz ekkor

megfogadta, hogy nem fogad maga mellé új párt, nem nemz több

örököst - ezáltal kizárta a lehetőséget, hogy leszármazottaik

örököljék a hajdani vezérek, Poszeidón és Triton képességeit.

Miután Antonisz ellenségnek nyilvánította a Triton-házat, a két

királyság örökre szakított egymással. Grom soha nem beszélt

erről, egyáltalán nem mutatott érzelmeket ezzel kapcsolatban.

Kivéve, hogy azóta sem keresett magának másik párt.

Most azonban nem maradt választása. Ha Grom hivatalosan

átvette az apjától az uralkodást, a törvény kötelezi, hogy párt

jelöljön ki. Ha pedig Emma Poszeidón véréből való, akkor éppen

alkalmas a törvény foganatosítására.

- Valóban nem logikus - ismeri el újra Galén - de tudom, mit

láttam. A lány beszél a halakhoz. Azok pedig hallgatnak rá.

Egyértelműen Poszeidón vérvonala.

Tóraf nagyot szusszan.

- Akkor hol bujkált egészen mostanáig? Miért az emberek

társaságát részesíti előnyben velünk szemben?

- Éppen ezt próbálom kideríteni, te idióta.

- Figyelj, guppikám, távol álljon tőlem, hogy kritizáljalak, de nem

igazán tűnik úgy, mintha tudnád, mit csinálsz. Letartóztatással

fenyegeted a lányt? Végigkergeted a folyosón? Nem gondolod,

hogy ez kissé elüt az egyéniségedtől?

- Felbőszültem. Van róla fogalmad, mennyire... mennyire...

érzékiek a nőnemű emberek? Beléptem a kapun, és tíz perc

múlva már csapatostul szegődtek a nyomomba. Mindenhol. Még

59

az irodában a felnőtt nők is párzási jeleket adtak! Rachel azt

mondja, a hormonok teszik. Szerinte Emma is a hormonok miatt

viselkedik ilyen furcsán, ezért szalad el tőlem.

- De ha Emmára hormonok hatnak, az azt jelenti, hogy ember.

- Figyelsz te rám? Nem lehet ember. A szeme a miénk. És kizárt,

hogy ilyesformán észleljek egy embert.

- Milyesformán? - vigyorog Tóraf. - Pontosan mit érzel?

- Nem kell olyan sokat sejtetően somolyogni. Nem, nem azt.

- Hát akkor meg mit? Nyomkereső vagyok, nem emlékszel? Ezen

a téren talán segíthetek neked.

Galén bólint. Ha valaki segíthet kiigazodnia ezen az észlelésen,

akkor egy nyomkereső.

- Olyan érzés, mintha... mintha... zsibbasztó rájával birkóznék.

Amikor pedig egymáshoz érünk, az olyan, mintha

tűzhányókürtő fölött úsznék át. Tetőtől talpig elönt a forróság.

De ez még nem minden. Tudod, milyen érzés egy magunkfajta

közelébe kerülni, igaz? Érzed a másik pulzusát, egyszerűen

tudod, hogy ott van. - Tóraf bólint. - Hát Emmával nem egészen

ilyen. Nem pusztán észlelem őt, hanem... hanem...

- Vonzódsz hozzá?

- Igen, pontosan - néz a barátjára Galén. - Honnan tudod?

- Emlékszel a nyomkeresőre, akitől kiképzést kaptam?

- Jadórra - bólint Gálén. - Miért?

- Mert egyszer ő mondta nekem, hogy... tudod mit? Nem

érdekes. Hülyeség.

- Esküszöm, Tóraf, az összes fogadat egyenként verem, ki...

- Azt mondta, ez azt jelenti, hogy az a lány a párod - böki ki

Tóraf. - Méghozzá nem akármilyen párod, hanem a különleges

párod. Érzed, hogy a varázsa mágnesként hat rád.

60

- Ilyet már mástól is hallottam - forgatja a szemét Galén. - Romal

szerint ez dajkamese. Senkinek sincs különleges párja.

És mint a legöregebb ma élő triton, Romal igazán tudhatja. Galén

évekkel ezelőtt kezdett járni hozzá, amikor követté nevezték ki

az emberekhez. Romal megtanította a szirének összes

törvényére, fajtájuk történelmére, és emberekhez fűződő

kapcsolataik történetére. A két nem viszonyát illetően is

kiokosította - jóval azelőtt, hogy a szülei föl akarták volna

világosítani ilyesmiről. Általában, ha egy szirén ifjú eléri a

tizennyolc esztendős kort, egyszerre több nőnemű egyedhez is

vonzódni kezd. Miután mindegyikkel eltölt némi időt, képes

fölismerni, melyikük a legalkalmasabb élethosszig tartó

társulásra és örökösök világra hozására. Delejes „varázs” esetén

azonban csak egyetlenegyhez vonzódik - és az az egy minden

szempontból tökéletesen illik hozzá. Feltételezhető, hogy ez a

mágneses vonzás egyúttal a lehető legerősebb utódokat is

eredményezi, hogy ez a jelenség a szirének lényéből ered, és

fajtájuk fennmaradását biztosítja. Némelyik szirén mindmáig

hisz ebben. Galén nem.

- Egyesek azt hiszik, Grom delejes vonzódást érzett Náliához -

jegyzi meg halkan Tóraf. - Talán ez családi vonás.

- Akkor egyesek tévednek, Tóraf. Nekem nem lenne szabad

Emmához vonzódnom. Ő Gromot illeti. A bátyám harmadik

generációs elsőszülött Triton-ivadék. A lány pedig nyilvánvalóan

Poszeidón leszármazottja - szánt végig ujjaival a haján Galén.

- Szerintem, ha Grom lenne a lány párja, akkor helyetted

valahogy ő találta volna meg Emmát.

- Csakhogy tévedsz, nem én találtam meg Emmát, hanem

Milligan doktor.

61

- Rendben, akkor hadd kérdezzek valamit. Húszéves vagy - bök

ujjával Galénra Tóraf. - Eddig miért nem rostáltál magadnak

párt?

Galén pislog. Ez tulajdonképpen még soha nem jutott eszébe.

Még akkor sem, amikor Tóraf megkérte Raína kezét. Vajon

annak nem a saját nőtlenségére kellett volna emlékeztetnie?

Megrázza a fejét. Miért hagyja, hogy Tóraf fecsegése hasson rá?

Vállat von.

- Más foglalkoztat. Nem mintha nem kívánnám, ha erre célzol.

- Kivel?

- Mit kivel?

- Nevezz meg valakit, Galén! Az első nőt, aki eszedbe jut.

Próbálja kizárni a lány nevét, arcát, de nem elég fürge. Emma.

Összerándul. Persze, mert egyfolytában róla beszélünk, természetes,

hogy ő motoszkál az agyamban, győzködi magát.

- Még senki sincs, de biztosra veszem, hogy lesz, ha több időt

töltök otthon.

- Hogyne. És vajon miért lófrálsz mindig máshol? Talán keresel

valamit, és még csak nem is tudsz róla.

- Azért járok el otthonról, mert figyelem az embereket, ez a

feladatom, ha netán elfelejtetted. Arra is emlékezhetsz, hogy

igazából őmiattuk szakadt el egymástól a két királyság. Ha nem

helyezik el azt az aknát, minden másként alakult volna. És

mindketten tudjuk, hogy újra előfordulhat hasonló.

- Ugyan már, Galén. Ha nekem nem tudod elmondani, kinek

tudod?

- Fogalmam sincs, miről beszélsz. És szerintem neked sincs.

- Megértem, ha nem kívánsz tárgyalni róla. Én sem akarok.

Arról, hogy megtaláljam a különleges páromat, majd

62

kiszolgáltassam a tulajdon bátyámnak. Abban a tudatban, hogy a

szigeteken párzik vele, magához öleli...

Galén szabályos horogütést mér a barátja orrára. Tóraf meztelen

mellkasára vér fröccsen. Hanyatt esik, befogja az orrlyukát,

azután fölkacag.

- Azt hiszem, tudom, ki tanította meg bunyózni Raínát.

- Ne haragudj - masszírozza a halántékát Gálén. - Nem tudom,

mi jött rám. Mondtam, hogy felbőszültem.

- Te nem látsz a szemedtől, guppikám - nevet Tóraf. - Remélem,

lehull róla a hályog, amíg nem késő.

- Ne légy már ennyire korlátolt! - mérgelődik Galén. - Hányszor

mondjam, hogy csak felbőszültem? Ennyi az egész.

Tóraf oldalra billenti a fejét, még egy kis vért prüszköl ki.

- Szóval az emberek a nyomodba szegődtek, és ez feszélyezett?

- Ezt mondtam, nem?

Elgondolkozva bólint.

- Akkor képzeld el, hogyan érezheti magát most Emma.

- Hogyhogy?

- Gondold csak végig. Az emberek követtek téged egy épületben,

és ettől feszengtél. Te követted Emmát a szárazföldön. Azután

Rachel gondoskodott róla, hogy minden órára a lánnyal együtt

járj. Majd amikor megpróbál elszakadni tőled, üldözőbe veszed.

Nekem nagyon úgy tűnik, mintha elijesztetted volna.

- Olyasformán, ahogyan te Raínát.

- Hűha, erre nem is gondoltam.

- Tökfej - mormolja Galén, pedig van igazság Tóraf

észrevételében. Talán Emma szorongatva érzi magát. És

nyilvánvalóan még gyászolja Chloét. Lehet, hogy Emmánál

lassítani kell. Ha sikerül kiérdemelnie a lány bizalmát, talán majd

63

föltárja előtte a képességeit, a múltját. De kérdés, hogy mennyi

idő kell ehhez. Bármennyire vonakodik Grom párosodni,

kívánságait felülírhatja az a kötelezettség, hogy örököst

produkáljon. Azt az örököst pedig Emmának kell világra hoznia.

- Tudod, kinek a tanácsára van szükségem? - rezzenti föl

gondolataiból bökdösésével Tóraf, aki a hátuk mögött magasodó,

gigantikus villa felé biccent. - Rachelére.

- Azt kétlem - áll föl Galén. A kezét nyújtja, hogy fölsegítse a

barátját.

- Miért?

- Rachel szakértelme inkább kommunikációs kérdésekre terjed

ki. Neked viszont fölösleges a kommunikáció miatt aggódnod,

ha Raína rájön, hogy már összepárosítottak benneteket.

- Mit csináltak velünk?

Mindketten hátrafordulnak, Raína felé, aki megtorpant a

homokban. Az arcán tükröződő érzelmek meglepődésből jól

fejlett, tomboló dühbe mennek át.

- Ezért még drágán megfizetsz, guppikám! - rikkantja Tóraf,

majd a vízbe veti magát.

Galén vigyorogva figyeli, hogy Raína vérszomjas vadászként

szeli a habokat. Azután a ház felé indul, hogy beszéljen Rachellel.

64

7

KEZEMBE VESZEM a tégelyt, és az egész arcomat

porcelánfehérre vakolom. Az ujjaim nyomásától fölszisszenek,

fájdalom nyilall a szemüregembe. Legalább véraláfutás nem

keletkezett. A lila foltok különösen jól érvényesülnek a fehér

bőrön. Fölkenek egy kis színtelen szájfényt, és csücsörítek a tükör

előtt. Azután letörlöm az összes kulimászt. Minek áltatnám

magamat? Ez a ragacs egész nap az agyamra menne. A

szempillaspirál gúnyosan vigyorog rám a fürdőszobai mosdóból,

provokál, hogy használjam. Engedek a kihívásnak - ma nem

fenyeget a sírva fakadás veszélye. Fölkapom a tubust, kettőt

suhintok a pillámra. Érdekes, menynyire átváltoztatja az embert

egy kis alvás, egy kevés smink és egy nagy adag elmélkedés -

önmagam erősebb verziója néz szembe velem a tükörből.

Anyu azt szeretné, ha még egy napig itthon maradnék a suliból,

de az ki van zárva. Tegnap végig az ágyat nyomtam, fölváltva

sírtam és aludtam. Végül éjféltájban elzártam a könnycsapot, és

dolgozni kezdett az agyam. Az alábbi döntésre jutottam:

Chloe elment, többé nem jön vissza. És ahogy mostanáig

65

viselkedtem, az bántaná őt. Legalább egy órára gondolatban

helyet cserélek vele - én haltam meg, és Chloe él. Ő hogyan

kezelné ezt? Sírna. Szomorkodna. Hiányoznék neki. Hagyná,

hogy az emberek vigasztalják. A saját szobájában aludna, és

elalvás közben mosolyogva idézné föl az emlékeket. És

valószínűleg bevágna egyet Galén Forzának. Ezzel el is jutottunk

egy másik döntésemhez:

Galén Forza genyó. A részletek homályosak, de eléggé biztosra

veszem, hogy a dolog összefügg a hétfői balesetemmel.

Azonkívül kissé fura szerzet. Jó, a bámulósdit hagyjuk, de

mindenfelé folyton fölbukkan, és ezt minden alkalommal kábé

olyan könnyed eleganciával viselem, mint egy gólyalábas

orrszarvú. Tehát amint beteszem a lábam az iskolába, teljesen át

fogom alakítani az órarendemet. Semmi komoly okom nincs rá,

hogy napi hét tanórán át égessem magam.

Tervemmel elégedetten mosolygok, ahogy széket húzok az

asztalhoz. Anyu ma ismét szedett-vedett tojglit tálalt, és ezúttal

meg is eszem. Még repetát is kérek. Egy pohár tejet készít az

asztalra, hogy megosztozzunk rajta. Véletlenül benyakalom az

egészet. Nem is pillantok apu tányéralátétjére. Sem Chloéjéra.

- Látom, hogy valóban jobban vagy - mondja anyu. - Mégis

örülnék, ha még egy napra itthon maradnál. Kettesben csajos

napot rendezhetnénk. Csajos filmeket hoznánk a kölcsönzőből,

csokit majszolnánk, diétás kólát innánk, szaftos pletykákat

veséznénk ki. Na, mit szólsz?

Nevetek, ettől viszont úgy lüktet a fejem, mintha ki akarna

szakadni az agyam. Anyu megfogalmazásában csábítónak tűnik

az itthon maradás, és nem csak a csokifalás miatt. Anyut figyelni,

amint csajosan igyekszik előadni magát, az önmagában is

66

szórakoztató. Legutóbbi csajos napos próbálkozásunk pedikűrrel

kezdődött és óriás terepjárós roncszúzó show megtekintésével

végződött. Öt éve. Akkor pedikűröztetett utoljára.

Én azonban már elhatároztam, hogy a mai napon veszi kezdetét

normális életem hátralévő része. Pehelypaplant és két liter

fagylaltot a kanapéhoz cipelni megfutamodásnak tűnne, újabb

óriás terepjárós roncszúzó show megtekintését megkockáztatni

pedig nagyjából annyira kiborító gondolat, mint harmadik

orrlyukat növeszteni. Összeszedem magam után az, edényt, és a

mosogatóhoz viszem.

- Tényleg szeretnék már iskolába menni. Tudod, nem árt a

levegőváltozás. Esetleg későbbre halaszthatnánk?

- Persze - mosolyog, de látom, hogy ez csak álca, mert a szeménél

nincsenek apró ráncok. - Majd máskor.

Bólintok, és fölkapom a kocsikulcsot. Mielőtt fölkattintanám a

garázsban a villanyt, anyu mögöttem terem, megrángatja a

hátizsákomat.

- Iskolába akarsz menni? Rendben. De nem vezetsz. Kérem a

kulcsot!

- Tényleg kutya bajom, anyu. Este találkozunk - nyomok egy

gyors puszit az arcára, és ismét a garázsba nyíló ajtóhoz

fordulok.

- Nagyszerű. Akkor kérem!

A markomba szorítom a kulcsot.

- Hétfőn gyakorlatilag lenyomtad a torkomon a kocsit, most meg

elveszed a kulcsot. Mit vétettem?

- Hogy mit? Kezdjük azzal, hogy az arcodat használtad a

menzaajtó lefékezésére.

Toporgás kipipálva. Mérges szemöldökráncolás kipipálva.

67

Szobafogságot kilátásba helyező hanghordozás kipipálva,

kipipálva, kipipálva. Az összes jelzés látható: szorulok, és

fogalmam sincs, miért.

- De hát mondtam, hogy jobban érzem magam. Morton doki

szerint folytathatom a megszokott dolgaimat, ha jobban érzem

magam. És mindjárt elkések az iskolából.

Morton doktor semmi ilyesmit nem állított. Mivel azonban apu

legjobb barátja volt, megvárta, hogy anyu elhagyja a helyiséget,

azután közölte velem, hogy valószínűleg agyrázkódást

szenvedtem. Tudja, milyen rögeszmés viselkedés telik ki tőlem.

Anyu írásos nyilatkozatot hagyott az iskolatitkárságon, hogy

vészhelyzet esetén ne hívják ki hozzám a mentőket, mivel dr.

Morton rendelője a szemközti épületben található.

- Persze, az iskolából. Biztos, hogy oda indulsz?

Még mindig kinyújtva a keze, a slusszkulcsra vár, de nem kapja

meg. Néhány meddő másodperc után összefonja a karját.

- Miért, hová indulnék hátizsákkal és a tankönyveimmel?

- Jaj, nem is tudom. Mondjuk, Galén Forzáék házához?

Na jó, erre nem számítottam. Máskülönben ügyeltem volna arra,

hogy ne vörösödjek fülig.

- Nahát. Honnan tudsz Galénról?

- Mrs. Strickland mesélt róla. Azt mondta, a folyosón vitatkoztál

a fiúval, és zaklatottan futottál el előle. Miután nekimentél az

ajtónak, a fiú maga cipelt téged az irodába.

Úgy, de úgy tudtam, hogy a srácnak valami köze van a

balesetemhez. És anyu az igazgatónővel diskurált az ügyről. Úgy

kiszáradt az ajkam, hogy amikor megnyalom, azt hiszem, poros

ízt fogok érezni. Már nemcsak fülig, hanem tetőtől talpig

elvörösödöm.

68

- Cipelt?

- Az igazgatónő azt mondta, Galén nem tágított mellőled, amíg

Morton doktor oda nem ért. A doktor úr szerint a fiú csak azután

ment vissza az órára, hogy ő megnyugtatta, hogy nem lesz

semmi baj. - Anyu kicsit gyorsabban toporog, majd abbahagyja. -

Szóval?

- Szóval micsoda? - pislogok rá.

Jól hallottam, anyám fölmordult? Széttárja a kezét, a mosogatóhoz

lép, hátratámaszkodik, és úgy szorongatja a pult szélét, hogy

elfehérednek az ujjai.

- Azt hittem, közel állunk egymáshoz, Emma. Mindig azt

képzeltem, hogy a bizalmadba fogadsz, és nyíltan beszélsz velem

az ilyesmiről, hogy ez nem esik nehezedre.

A szememet forgatom. Olyan nyíltan, mint amikor majdnem vízbe

fúltam, és utána a képembe nevettél, amikor elmeséltem, hogy a halak

mentettek meg? Na, ne hülyítsük egymást! Mindketten tudjuk,

hogy a szüleim részéről apu játszotta a lelki szemetesládám

szerepét, az atyai kukáét, amelybe érzelmeimet zúdíthattam.

Anyu talán azt hiszi, elég paplanba meg csokoládéba burkolt

akármicsodát fölkínálnia, és máris átnyújtom neki belső naplóm

kulcsát? Hát nem.

- Tudom, hogy már betöltötted a tizennyolcat - dohog. -

Fölfogtam, világos? De még nem tudsz mindent. És eláruljak

valamit? Nem csípem a titkolózást.

Szédelgek. Normális életem hátralévő részének első napja nem

úgy alakul, ahogy terveztem. Megrázom a fejemet.

- Azt hiszem, még mindig nem értem, mit kérdezel tőlem.

Dobbant a lábával.

- Mióta jársz azzal a fiúval, Emma? Mióta vagytok együtt

69

Galénnal?

Édes istenem!

- Nem járok Galénnal - rebegem. - Hogy jut egyáltalán ilyesmi az

eszedbe?

- Hogy jut eszembe? Talán az igazgatónőtől kérdezd. Ő mesélte,

milyen meghitten álldogáltatok a folyosón. És azt is mondta,

hogy Galén magánkívül volt, amikor nem tértél eszméletre.

Hogy egyfolytában a kezedet szorongatta.

Meghitten? A hátizsák lecsúszik a vállamról a padlóra, én meg az

asztalhoz tántorgok, és leülök. Mintha hatalmas körhintává

változott volna a konyha.

Én most... zavarba jöttem? Nem. Zavarba akkor jön az ember, ha

ketchup ömlik az ölébe, és gyanús területen hagy vörös foltot.

Kínosan érzem magam? Nem. Kínos érzésre az ad okot, ha

barnító krémmel kísérletezünk, de a lábfejünket kifelejtjük,

azután olyan látványt nyújtunk, mintha a strandruhához és

gumipapucshoz zoknit vettünk volna föl.

Totál kiakadtam? Ühüm. Ez az. Kiakadtam azon, hogy miután

üvöltöztem vele - igen, pontosan emlékszem, hogyan üvöltöztem

-, a karjába kapta alélt testemet, elcipelt egészen az irodáig, és ott

maradt velem, amíg orvos nem jött. Ja, és szorongatta a kezemet,

meg ott ült mellettem.

A tenyerembe temetem az arcomat, elképzelem, milyen kevés

választott el az iskolába indulástól, holott nem tudtam

minderről. Milyen kevés választott el attól, hogy odalépjek

Galénhoz, és megmondjam neki, hogy fogja a bizsergéseit, aztán

dugja föl oda, ahol az összes lány gondolatai járnak, amióta

megjelent itt. A kezembe nyöszörgök.

- Nem bírok a szeme elé kerülni - mondom csak úgy a semmibe.

70

Sajnos anyu azt hiszi, hozzá beszélek.

- Miért? Szakított veled? - Leül mellém, és lefejti a kezemet az

arcomról. - Azért hagyott ott, mert nem feküdtél levele?

- Anyu! - sikítom. - Nem!

Elrántja a kezét.

- Úgy érted, lefeküdtél vele?

Remeg az ajka. Ez nem lehet igaz.

- Anyu, mondtam már, hogy nem járunk!

A kiabálás nem szerencsés ötlet. A szívverésem a halántékomon

érzem.

- Még csak nem is jársz vele, mégis lefeküdtetek?

A kezét tördeli. Könnyek gyűlnek a szemébe.

Számoljunk tízig... egy... kettő... Basszus, ez most komoly? Három...

négy... Mert esküszöm, hogy mindjárt elköltözöm innen... Öt... hat...

Ezzel az erővel akár le is fekhettem volna vele, ha mindenképpen rám

sütik... Hét... nyolc... Jesszusatyaúristen, most tényleg ezt gondoltam?

Kilenc... és tíz... Na, akkor most beszélek anyuval.

- Anyukám, nem feküdtem le Galénnal - felelem udvariasan -,

hacsak azt nem számítjuk lefekvésnek, amíg eszméletlenül

hevertem mellette. És nem járunk. Soha nem is jártunk.

Ennélfogva szakítania sem kellett velem. Nem hagytam ki

semmit?

- Akkor miről vitatkoztatok a folyosón?

- Arra nem emlékszem. Csak annyira emlékszem, hogy

földühített. Hidd el, ki fogom deríteni. Egyelőre azonban elkések

az iskolából.

Otthagyom a széket, és a földre esett hátizsákomért nyúlok. A

lehajolás még a kiabálásnál is ostobább húzás. Bárcsak tovább

süllyedne a fejem, és mindjárt le is gurulna!

71

- Szóval nem emlékszel, miről beszélgettetek? Akkor

mindenképpen maradj itthon, és pihend ki magad. Emma?

Emma! Ne merj faképnél hagyni, kisasszony!

Nem jön utánam, ami azt jelenti, hogy ez a társalgás véget ért.

Beállok a parkolóhelyemre, és a visszapillantóban ellenőrzöm a

sminkemet. A porcelánfehér alapozó annyira rejti el a

pirulásomat, mint egy nagyító. Ez óhatatlanul súlyosbodik majd,

ha összefutok Galénnal. Mély lélegzetet veszek, és amint kinyílom

a kaput, éppen becsöngetnek.

Az iroda száradó festék, vadonatúj írópapír, valamint kávé illatát

árasztja. Föliratkozom a késők listájára, és várom, hogy

bebocsássanak. Mrs. Poindexter, egy kedves idős hölgy, aki

kedves fiatal hölgy kora óta dolgozik az irodán, az egyik fiókból

jegyzettömböt húz elő, és ráfirkant valamit. A régi tantestületi

csoportképeken is jól fölismerhető, mert a mai napig ugyanolyan

istentelen kazallá tupírozza ősz haját és annyi hajlakkal rögzíti,

ami fölkelthetné a Környezetvédelmi Hivatal figyelmét. Ja, igen,

a ruhakivágása pedig mélyebb, mint a legtöbb nagyestélyié.

- Borzasztóan örülünk, hogy jobban érzi magát, Miss McIntosh.

Bár úgy látom, a kobakján még maradt egy pukli - közli

kislányos hangon.

Mivel nincs pukli a kobakomon, ezt kissé zokon veszem, de úgy

döntök, hogy ennyiben hagyom.

- Köszönöm, Mrs. Poindexter. Nem olyan súlyos, amilyennek

látszik. Csak egy kicsit érzékeny.

- Hát igen, az ajtó húzta a rövidebbet - szólal meg a hátam

mögött Galén. A nevem alatt ő is aláírja a listát. Amikor a karja

az enyémhez súrlódik, úgy érzem, mintha a vérem zubogó forró

72

vízzé változna.

Szembefordulok a sráccal. Az álmaim meg sem közelítették ezt a

valóságot. Hosszú, fekete szempilla, hibátlan kreol bőr, bevágott

áll, akár egy olasz fotómodellé, az ajka meg… az ég szerelmére, egy

kis méltóságot! Én hülye. Hiszen épp kifigurázott.

- Te csak tudod - felelem.

Vigyorogva kikapja a kezemből a hátizsákot, és elvonul.

Próbálom nem tudomásul venni az illatfelhőjét, ahogy

becsukódik az ajtó, Mrs. Poindexterre nézek, aki vihogva vállat

von, és úgy tesz, mintha valami iratokat rendezgetne.

Félreérthetetlen a jelzése: Ez a srác a te problémád, de még mekkora!

Mi az, Galén már a dolgozók fejét is elcsavarta? Ha a gyerekek

ebédpénzét kezdené lopkodni, Mrs. Poindexter azon is vihogna?

Összeszorított foggal morgok, és kitrappolok az irodából.

Galén rögtön az ajtó előtt vár, majdnem beléütközöm.

- Azt hiszem, ez kezd a szokásoddá válni - kapja el kuncogva a

karomat.

Miután visszanyerem az egyensúlyomat - vagyis miután Galén

visszaadja az egyensúlyomat -, az ujjammal mellbe bököm, a

falhoz taszítom, amitől csak még szélesebben vigyorog.

- Az i-de-ge-im-re mész - tájékoztatom.

- Észrevettem. Majd dolgozom rajta.

- Kezdheted azzal, hogy visszaadod a hátizsákomat.

- Azt nem.

- Hogyhogy nem?

- Úgyhogy nem. Majd én viszem helyetted. Ez igazán a

legkevesebb, amit tehetek érted.

- Ezt egy percig sem vitatom - nyúlok a zsákért, de a srác

elfordul, megakadályozza, hogy elvegyem. - Galén, nem

73

szeretném, hogy te vidd! Most pedig kopj le! Elkésem az óráról.

- Én is elkésem, nem emlékszel?

Hú, tényleg. Hagytam, hogy elterelje a figyelmemet a tervemről.

- Az az igazság, hogy vissza kell mennem az irodába.

- Probléma egy szál se. Itt várlak, azután elkísérlek az órára.

- Éppen ez az - dörzsölgetem az orrnyergemet. - Megváltoztatom

az órarendemet. Nincs több közös óránk, úgyhogy tényleg ideje

menned. Súlyosan megszeged az első szabályt.

Karba teszi a kezét.

- Miért változtatod meg az órarendedet? Miattam?

- Nem.

- Hazudós.

- Jó, mondjuk, hogy igen.

- Emma...

- Nézd, ne vedd személyeskedésnek. Csak úgy tűnik... szóval

valahányszor megjelensz, engem valami baleset ér.

- Biztos, hogy miattam? - vonja föl fél szemöldökét. - Mert én

határozottan úgy láttam, hogy a strandpapucs tehetett róla...

- Egyáltalán min vitatkoztunk? Vitatkoztunk valamin, nem?

- Hát... nem emlékszel?

A fejemet rázom.

- Morton doki azt mondta, talán valamiféle rövid távú

emlékezetkiesésben szenvedek. De arra emlékszem, hogy

bepöccentem rád.

Úgy néz rám, mint egy gonosztevőre.

- Azt állítod, hogy semmire sem emlékszel, amit mondtam.

Semmire sem emlékszel, amit te magad mondtál.

Ahogy karba teszem a kezemet, a mozdulat a saját anyámra

emlékeztet.

74

- Igen, azt állítom.

- Esküszöl?

- Ha nem árulod el, min vitatkoztunk, akkor add vissza a

hátizsákomat. Agyrázkódást kaptam, nem a karom tört el. Nem

váltam magatehetetlenné.

Mosolya az ország bármelyik képes magazinjának címoldalára

kerülhetne.

- Azon vitatkoztunk, hogy melyik strandra vigyelek

Megbeszéltük, hogy tanítás után úszni megyünk.

- Hazudsz.

Mint a vízfolyás. Az úszás - azaz vízbe fulladás - tennivalóim

listáján valahol a sündisznót szülés után következik.

- Várj, igazad van. Arról vitatkoztunk, mikor süllyedt el

valójában a Titanic. Már megállapodtunk, hogy hozzánk

megyünk úszni.

Valami rémlik, de nem az, hogy ebből egy szó is igaz. Egyáltalán

nem emlékszem, hogy strandolásról beszéltünk volna, viszont

tényleg emlékszem, hogy Pinner tanár úr óráján válaszoltam a

titanicos kérdésre. Még az észbontó mosolyú Galén sem tudott

volna rábeszélni, hogy vízbe ereszkedjek?

- Nem hiszek neked - döntöm el, amint kimondom. - Dátumok

nem szoktak ennyire fölzaklatni. Se történelmiek, se

másmilyenek.

Vállat von.

- Én is meglepődtem.

Fölszalad a szemöldököm ettől a kamuzástól.

- Különben is minek vitatkoznál azon a dátumon? Rákereshetsz a

neten, és mindenütt ugyanazt a választ kapod.

- Igaz. Kikeresheti az ember a világhálón. Gondolkoztál már

75

azon, hogy tulajdonképpen kié is az a háló?

- Micsoda?

- Úgy értem, megfordult valaha a fejedben, hogy csak azokat az

adatokat tudod, amiket meg akarnak jegyeztetni veled?

- Nem - rázom meg a fejemet. - Nem dőlök be. El akarod terelni a

figyelmemet. Igazából miről vitatkoztunk?

- Mit gondolsz, miről?

- Állítsd le magad! Folyton kérdéssel válaszolsz a kérdéseimre.

Méghozzá baromi ügyesen. Elismeréssel adózom saját

ügyességemnek, hogy rajtakaptam, főleg agyrázkódásos

állapotban.

Láthatólag neki is imponál a dolog.

- És biztos, hogy nem emlékszel? Úgy tűnik, nagyon is vág az

agyad.

- Tudod mit? Hagyjuk. Tökmindegy, mi volt az, megbocsátok.

Add ide a hátizsákomat, hogy visszamehessek az irodába.

Különben is le fognak szúrni bennünket, ha itt ácsorgunk.

- Ha tényleg megbocsátasz, akkor már nincs okod visszamenni

az irodába - szorítja még jobban a hátizsákom.

- Jézusom, Galén, minek szövegelünk itt? Még csak nem is

ismersz. Mit törődsz vele, ha megváltoztatom az órarendemet? -

Tudom, hogy gorombán viselkedem. A srác fölajánlotta, hogy

viszi a holmimat, és elkísér a tanteremhez. És attól függően, hogy

a meséje melyik verzióját hiszem el, vagy már hétfőn randizni

hívott, vagy közvetett formában néhány másodperccel ezelőtt.

Egyiket sem értem. Miért pont engem? Minden erőfeszítés nélkül

legalább tíz lányt tudok, aki külsőre és személyiségre nézve

simán lehagy, és sötétebb az alapozója. És Galén bármelyiket

leakaszthatná. - Na, mi az, erre a kérdésemre nincs kérdésed? -

76

firtatom néhány másodperc múlva.

- Egyszerűen butaságnak tűnik, hogy pusztán azért változtasd

meg az órarendedet, mert nem értettünk egyet abban, hogy a

Titanic mikor...

- Nem érted, mennyire fura nekem ez az egész? - tárom szét a

kezemet.

- Próbálom megérteni, Emma, tényleg próbálom. De azt hiszem,

zűrös két hetet hagytál magad mögött, és ez megviselt. Azt

mondod, valahányszor megjelenek, téged valami baleset ér. De

nem nagyon tudhatom, hogy ez tényleg igaz-e, amíg nem töltök

veled kicsit több időt. Ezt legalább beláthatnád.

Valami nem stimmel velem. A menzaajtó tényleg alaposan

elintézhetett. Különben most nem utasítanám így el Galént.

Miközben győzköd, hozzám hajol, és az illata...

- Látod, személyeskedésnek vetted, pedig nincs benne semmi

személyes - rebegem.

- Nekem az, Emma. Igaz, hogy alig ismerlek, de néhány dolgot

már tudok rólad, és szeretnék többet tudni.

Egy nagy pohár jeges víz sem tudná lehűteni az arcomat.

- Összesen annyit tudsz rólam, hogy strandpapucsban

életveszélyes vagyok.

Nyilvánvalóan zavarja, hogy nem nézek a szemébe, mert

begörbített ujjával fölemeli az államat.

- Ennél többet is tudok - mondja. - Tudom a legnagyobb titkodat.

Ezúttal nem lököm el a kezét, ahogyan a strandon. A lábamat

csiklandozó bizsergés elárulja, hogy egészen közel állunk

egymáshoz, a cipőnk orra összeér.

- Nincsenek titkaim - felelem megigézve.

- Végre rájöttem - bólint. - Te voltaképpen nem tudsz a saját

77

titkodról.

- Nem értem, miket beszélsz.

Vagy csak nem tudok koncentrálni, mert véletlenül az ajkát

figyeltem. Talán tényleg rábeszélt az úszásra...

Kitárul az iroda ajtaja, Galén pedig karon ragad, és befordul

velem a keresztfolyosóra, majd továbbvonszol a világtörténelem

felé.

- Ennyi? - kérdezem kifulladva. - Ezzel lezárjuk az ügyet?

- Az tőled függ - áll meg velem a tanterem ajtaja előtt. - Tanítás

után gyere le velem a tengerpartra, és elmondom neked.

A kilincs felé nyúl, de elkapom a kezét.

- Mit mondasz el? Én már megmondtam, hogy nincsenek

titkaim. És nem szoktam úszni.

- A tengerparton sok minden mást is lehet csinálni - nyitja ki

vigyorogva az ajtót, azután a kezemnél fogva olyan közel húz

magához, hogy azt hiszem, meg akar csókolni. Ehelyett a

fülemhez hajol. - Elmondom, honnan ered a szemed színe -

súgja.

Levegő után kapkodok, ő pedig finoman a derekamra teszi a

tenyerét, és betol a tanterembe. Azután lelép.

78

8

KICSÖNGETNEK, és a vöröstéglás épület minden zugából

diákok bújnak elő. Autóbusz légfékje sziszeg a távolban, és az

alsóbb osztályosok a buszmegállóba sereglenek, fölszálláshoz

készülődnek. A tizenegyedikesek és tizenkettedikesek a

parkolóba tartanak, emberfolyamot képeznek, amely Galén és

nem a legszerényebb kocsija mellett mintha tóvá szélesedne. A

srác a csomagtartónak támaszkodik, biccent a járművet

megcsodáló fiúknak, és kerüli a valami mást megcsodáló lányok

tekintetét.

A diákok áradata forgalmi dugóvá alakul át, majd az

elmaradhatatlan dudálás megritkul, ahogy a serdülőkkel teli

autók kiérnek a főútra. Galén hallja, hogy a háta mögött egy

gördeszkás éppen érintkezésbe került az aszfalttal, amit

fájdalmas nyögés kísér.

A mellette parkoló kocsira pillant. Hol marad a lány?

Amikor Emma megjelenik a kétszárnyú bejárati ajtónál, mintha

szikrák pattognának kettejük között a levegőben. A tekintetük

találkozik. A lány nem mosolyog, Galén csalódottan löki el

79

magát az autótól, és odaér hozzá, mielőtt Emma tíz lépést

tehetne.

- Hadd vigyem a hátizsákodat! Fáradtnak látszol. Rosszul érzed

magad?

A lány ezúttal nem hadakozik a hátizsák miatt. Egyszerűen

átadja, azután féloldalra söpri platinaszőke haját.

- Csak fáj a fejem. De nini! Rágtad a fülemet az

órarendváltoztatás miatt, azután ellógtad az egész tanítási napot.

- Én nem így fogtam föl - vigyorog Galén. - Tudtam, hogy ha

maradok, nem bírsz a tanulásra koncentrálni. Egész nap a

titkodról faggattál volna, és már így is eleget mulasztottál az

iskolából.

- Köszi, apu! - forgatja a szemét a lány. Amikor a kocsikhoz

érnek, Galén a kabriója hátsó ülésére dobja a hátizsákot.

- Mit csinálsz? - hökken meg Emma.

- Azt hittem, strandolást tervezünk.

- Te terveztél strandolást - teszi karba a kezét. - Azután

elpályáztál.

Galén utánozza a testtartást.

- Hétfőn már beleegyeztél, mielőtt beverted a fejedet.

- Persze, folyton ezt mondod.

Gondolkodás nélkül kézen fogja a lányt. Emma szeme

elkerekedik - éppolyan meglepett, mint a fiú.

Mit művelek?

- Rendben, tehát nem emlékszel rá, hogy megkértelek. De most

megkérlek. Légy szíves, gyere le velem a tengerpartra!

Emma kirántja a kezét, a mellettük elhaladó srácokra pillant, akik

egy sárga dosszié takarásában pusmognak.

- Mi köze a tengerpartnak a szememhez? És te miért viselsz

80

kontaktlencsét a tiéden?

- Rach... khm, az anyukám azt mondta, így könnyebb elvegyülni.

Szerinte az ibolyakékkel csak fölhívnám magamra a figyelmet.

- Jaj, egyetértek anyukáddal - horkan föl Emma. - Sima kék

szemmel sokkal inkább átlagos a külsőd. Szinte észre sem

vettelek, ahogy ott álltál.

- Megsérted az érzéseimet, Emma - vigyorog a srác. Emma

kuncog. - Fontolóra venném, hogy megbocsássak... ha lejönnél

velem a tengerpartra.

- Nem mehetek veled, Galén - sóhajtja a lány.

A fiú a hajába túr.

- Őszintén szólva, nem tudom, mennyi visszautasítást bírok még

elviselni - fakad ki. Tulajdonképpen nem emlékszik, hogy

Emmát megelőzően valaha is visszautasították volna. Ez

természetesen tulajdonítható annak a körülménynek, hogy

királyi vérből való. Vagy talán annak, hogy általában, sem tölt

sok időt fajtájabeliekkel, nemhogy nőneműekkel.

Tulajdonképpen Rachelen kívül senkivel nem tölt sok időt.

Rachel pedig a szívét is odaadná neki, ha azt kérné tőle.

- Bocs, most nem te tehetsz róla. Illetve mégis. Az anyukám...

szóval azt hiszi, együtt járunk - vörösödik el Emma arca.

- Együtt járunk?

Mi is az az együtt járás? Galén próbál visszaemlékezni, mit

mondott Rachel... Azt mondta, könnyű megjegyezni, mert

valamire rímel... jó, de mire? Azután eszébe jut. Rachel azt

mondta, könnyű megjegyezni, mert az együtt hálásra rímel, és a

kettő majdnem ugyanaz.

- Anyukád azt hiszi, mi együtt há... khm, járunk?

Emma bólint, és az ajkába harap.

81

Ez valami megmagyarázhatatlan okból tetszik Galénnak. A lány

kocsija ajtajának támaszkodik.

- Aha. Értem. Miért érdekes, hogy mit hisz?

- Mert éppen ma reggel mondtam neki, hogy nem járunk együtt.

Ha lemegyek veled a partra, hazugnak érzem magam.

- Nem értem - vakargatja a tarkóját Galén. - Ha megmondtad

neki, hogy nem járunk együtt, miből gondolja, hogy igen?

- Hát ez tulajdonképpen mind a te hibád, nem az enyém - dől

Emma a kabrió ajtajának.

- Nyilvánvalóan nem jól fogalmazom meg a kérdéseimet...

- Mások is látták, hogyan viselkedtél velem, miután bevertem a

fejemet, Galén. És elmondták az anyukámnak. Azt hiszi,

rejtegetlek előle, titokban tartalak. Mert azt hiszi, hogy te meg

én... hogy mi...

- Együtt járunk? - veti föl Galén.

Nem érti, miért esik annyira nehezére Emmának, hogy az együtt

járásról beszéljen, mármint ha ez azt jelenti, amit ő feltételez -

másoknál több idő eltöltését egyvalakivel, hogy eldöntsük,

alkalmas-e párnak.

A szirének ugyanezt teszik, csak ők rostálásnak hívják - a

rostálás pedig közel sem olyan hosszadalmas, mint az együtt

járás. Egy szirén napok alatt ki tudja rostálni magának a párját.

Galén nevetve hallotta Racheltől, hogy az emberek néha évekig

járnak együtt. Mennyire döntésképtelenek! Azután Tóraf szavai

visszhangzanak a fülébe, aki képmutatónak nevezte őt. Húszéves

vagy. Eddig miért nem rostáltál magadnak párt? Ettől azonban ő még

nem döntésképtelen. Csak eddig nem jutott ideje a rostálásra,

mert eleget kell tennie a kötelezettségének, az emberek

megfigyelésének. Máskülönben már megállapodott volna. Hogy

82

képzeli Tóraf, hogy Emma miatt nem rostált még? Hiszen három

héttel ezelőttig a lány létezéséről sem tudott.

- Igen, hogy együtt járunk - bólint Emma, majd a fejét rázza -,

illetve azt hiszi, hogy több is történt együtt járásnál

- Aha - mondja töprengő arccal Galén, majd vigyorog. - Aha! -

Emma ajka tehát azért színeződik az ő kedvenc árnyalatára, mert

a lány anyukája azt hiszi róluk, hogy együtt járnak és hálnak. A

pirulás átterjed a lány nyakára, be a pólója alá. Neki most

alighanem mondania kellene valamit, hogy Emma kevésbé

feszengjen. Csakhogy a piszkálódás sokkal szórakoztatóbb. - Hát

akkor igazán az lenne a részéről a legkevesebb, hogy ne

háborgasson kettőnket...

- Úristen! - rántja föl Emma a hátizsákját az ülésről, és átvonul a

kocsija volánjához. Mielőtt azonban kinyithatná az ajtót, a fiú

kikapja a kezéből a slusszkulcsot, és a farmerja zsebébe dugja.

Emma máris visszaszerezné, de megtorpan, amikor ráeszmél,

honnan kellene előhalásznia.

Galén még sosem látta ennyire elvörösödni.

- Higgadj le, Emma! - nevet. - Csak ugrattalak. Ne hagyj itt!

- Ez egyáltalán nem vicces. Láttad volna anyámat ma reggel.

Majdnem sírt. Pedig nem szokott sírni - teszi újra karba a kezét a

lány, de a kocsija ajtajának támaszkodik.

- Sírt? Ez nagyon is sértő.

- Igen, rám nézve sértő - villantja ki picit a fogsorát Emma. - Azt

hiszi rólam, hogy... azt hiszi, hogy...

- Több mint együtt jársz velem?

Bólint.

A fiú felé lép, mellette a kocsira tenyerel, közel hajol, és érzi,

hogy bizsergés fut föl a gerincén. Mit művelek?

83

- De hát tudhatná, hogy nem is gondolsz ilyesmire velem

kapcsolatban. Eszedbe sem jut - motyogja. A lány elfordítja a

fejét, ezzel válaszol a kimondatlan kérdésre: bizony, eszébe jutott

már. Ugyanúgy, ahogy Galénnak. Vajon hányszor? A lány is érzi

a kettejük közötti elektromos feszültséget? Micsoda baromság, hát

nem mindegy? Ez a lány Gromot illeti. Vagy talán egy kis vibrálás

visszatarthat a két királyság egyesítésétől?

Galén elhúzódik, összeszorítja a fogát. Pillanatnyilag a zsebe az

egyedüli veszélytelen hely a keze számára.

- Mutass be neki! Nem gondolod, hogy akkor megnyugszik?

- Hm - söpri a haját féloldalra Emma. Arckifejezése valahol a

döbbent és a várakozásteljes között mozog. Jogosan vár

valamire, hiszen Galén már több mint két hete játszik a

gondolattal, hogy megcsókolja. Emma az ajtókilincset babrálja. -

De, az elképzelhető. Sehová sem enged el otthonról, veled meg

végképp nem, amíg nem ismerkedtek meg.

- Félnem kéne tőle?

- Rendes körülmények között azt mondanám, hogy nem -

sóhajtja. - De a ma reggel után...

Vállat von.

- Mit szólsz ahhoz, ha követlek hazáig, hogy letehesd a kocsidat.

Azután anyukád kikérdezhet. Ha meglátja, milyen elbűvölő

vagyok, megengedi, hogy levigyelek a tengerpartra.

Emma a szemét forgatja.

- Csak nehogy túlságosan elbűvölő légy. Ha nagyon

simulékonynak mutatkozol, nem fog hinni neked, úgyhogy ne

játszd túl, rendben?

- Ez kezd bonyolódni - véli Galén, és kinyitja a lány kocsiját.

- Ne felejtsd el, hogy ez a te ötleted és a te hibád. Most még

84

visszakozhatsz.

Galén kuncogva tartja az ajtót Emmának.

- Nehogy útközben lerázz!

Emma a pultra dobja a hátizsákját, és fölkukkant a lépcsőn.

- Anyu! Le tudnál jönni egy percre? Hoztam valakit.

- Persze, édesem, mindjárt megyek. De sietek, mert épp most

hívtak be - hangzik föntről a válasz.

Galén zsebre dugja a kezét. Most mit idegeskedem? Ez csak egy

újabb ember, akit bolonddá kell tenni. Az ám, de minden attól függ,

hogy ez az ember megkedveli-e, elfogadja-e őt. Emma

édesanyjának megnyerése éppen olyan fontos, mint Emmáé.

Galén tudja, hogy az anya megnehezítheti a feladatát, rosszallása

esetén nagyobb időráfordítást fog követelni a dolog.

Meginog az önbizalma. Ha a suli előtt nem gyakorolt volna két

héten át Rachellel, meg sem próbálta volna. De Rachel alapos

munkát végzett. Átnézett vele mindent, amire az iskolában

számíthatott, megmagyarázta, hogyan kell viselkedni, mit

jelentenek bizonyos kifejezések, mikor milyen ruhát vegyen föl.

Fölfrissítették gépjárművezetői ismereteit. Az asszony még arra

is gondolt, hogy a fiú majd találkozik Emma szüleivel - csak nem

kivallatós körülmények között. Galén most már bánja, hogy

idefelé jövet nem hívta föl Rachelt.

Ahogy ismét a lány elrablását fontolgatja, körbepillant a

helyiségben. Konyhai leshelyéről belátja az egész földszintet. A

berendezés egyetlen következetes vonása az, hogy semmi nem

passzol semmihez - más-más háztartási gépek, össze nem illő

bútordarabok, tarkabarka színek, ezerféle minta. A helyiségek

mind ajtó nélkül, mintegy hívogatóan nyílnak egymásba. A

85

nappali hatalmas kirakatablakán túl fűbóbitás homokdűnék

figyelnek, mintha kémkednének.

Mindez máris elég ahhoz, hogy megkívánja ezt a házat,

amelyhez képest a Rachel által vásárolt villa ridegnek,

távolságtartónak, személytelennek tűnik. Az összes falat elborító

rengeteg fénykép pedig egyenesen irigységet ébreszt benne.

Minden fotó Emmát ábrázolja, a lány egész élete tárul föl ezeken

a falakon, és ha nem talál módot, hogy meggyőzze Emma anyját

tisztességes szándékairól, akkor talán soha nem nyílik rá

lehetősége, hogy megnézze a képeket.

Szőnyeggel tompított léptek zaja hallatszik a lépcső felől. Emma

édesanyja jelenik meg, valamit épp a blúzára csíptet.

- Nahát - torpan meg, ahogy észreveszi Galént.

A fiú tudja, hogy a nő jól látható döbbenete az ő arckifejezését

tükrözi. Ez az asszony szirén? Minden vonásáról - sötét hajáról és

bőréről, vékony, izmos testfelépítéséről - lerí, hogy az. A kék

szemét kivéve. A kék szemét, amellyel olyan otthonosan fürkészi

Galént, mintha pontosan tudná, kicsoda ez a fiú, és miért jött. A

következő pillanatban az erényőri szempár háziasszonyi

szempárrá változik.

- Anyu, ő az, akit hoztam - cserél hangnemet nem kevésbé

könnyedén Emma.

- Kezicsókolom! Galén Forza - nyújtja a kezét mosolyogva Galén,

ahogyan Racheltől tanulta.

Az asszony viszonozza a gesztust. Magabiztos, de nem

keménykedő a kézfogása, és a legcsekélyebb bizsergés sem jár

vele. Nem mintha Galén elektromosságra számított volna, de hát

ez mégiscsak Emma anyukája. Közvetlen közelről észrevehetőek

a hajába vegyülő keskeny ősz tincsek. Az öregedés jelei: ez emberi

86

vonás. Az asszony hangja maga az udvariasság, de a szeme -

amennyire Galén meg tudja állapítani, kontaktlencse nélkül ilyen

kék - tágra nyílt, a szája pedig sosem csukódik be teljesen.

- Szóval Galén. - Emmához fordul. - Ez Galén?

A fiú érzékeli, hogy Emma anyukája a kérdésen belül egy másik

kérdést is föltett - annak a kérdésnek pedig semmi köze sincs

szirénséghez. Zsebre dugja a kezét, nem néz az asszony szemébe,

inkább a szőnyeg szálait tanulmányozza behatóan. Nem bírja

fürkésző tekintetét, mert tudja, hogy e pillanatban éppen azt

képzeli maga elé, amit a fiatalok kettesben művelnek. Ostoba!

Nem amiatt aggódik, hogy Galén, a szirén fölkereste. Az nyugtalanítja,

miért jött ide Galén, az ember.

Emma megköszörüli a torkát.

- Ja. Ez ő.

- Értem. Egy pillanat türelmet kérek, Galén. Emma, légy szíves,

gyere föl, négyszemközt szeretnék beszélni veled.

Az asszony egyiküktől sem vár válaszra. Emma követi az

emeletre, de előbb még a srácra vigyorog. Na, ugye megmondtam!

Galén biccentéssel nyugtázza.

Mivel nem érzi följogosítva magát, hogy mászkáljon a házban, és

minden fényképet megtekintsen, az ablakhoz ballag, meredten

nézi a homoknádat, de nem látja. Föntről nem hallatszik zaj - se

ordibálás, se egyéb -, de nem tudja eldönteni, hogy ez jó, vagy

rossz. Az emberek másképp oldják meg a problémákat, mint a

szirének, sőt még egyénenként is eltérő módon. Tény, hogy az

uralkodócsalád tagjai hajlamosak az indulatoskodásra. A legtöbb

szirén azonban a méltányosság érdekében harmadik fél,

semleges közvetítő segítségét szokta igénybe venni. Az emberek

szinte soha. Ők üvöltözéshez, dulakodáshoz, olykor még

87

gyilkoláshoz is folyamodnak - elégséges bizonyíték erre az,

ahogyan Galén rátalált Rachelre. Az öbölbe dobott

betontömbhöz kötözve. Galén még csak tizenhárom éves volt

akkor, de ma is emlékszik, milyen gyorsan merült el az asszony,

kapálózott eleven horgászcsali gyanánt, és sikoltozott a szájára

tapasztott szigetelőszalagon át. És emlékszik a csomókra. Véresre

horzsolódtak az ujjai, alig maradt rajtuk bőr, mire sikerült

kibogoznia a köteleket.

Miután partra vitte a nőt, az könyörgött neki, hogy ne hagyja

magára. Galén nem akart maradni, de látta, milyen vadul

rázkódik Rachel, ezért úgy gondolta, talán egyébként is a végét

járja. Grom éppen akkoriban tanította meg tüzet rakni - ezt a

képességet a szirének zöme csak akkor sajátítja el, amikor itt az

ideje, hogy párzani menjenek a szigetekre -, így hát fogott

néhány halat, és megsütötte neki. Óvatos kíváncsisággal

téblábolt körülötte, amíg Rachel evett. Bármely más felnőtt

ember zavarba jött volna attól, hogy meglátja Galén halfarkát, de

Rachel nem. Sőt, annyira figyelmen kívül hagyta, hogy Galén azt

hitte, észre sem vette - amíg az asszony el nem mondta, hogy

már harminc éve egyebet sem csinál, mint megőrzi mások titkait,

hát most miért tett volna másként? Végül egész éjjel mellette

maradt, miközben Rachel el-elbóbiskolt. Reggel aztán közölte az

asszonnyal, hogy búcsúzniuk kell. Rachel nem nyugodott bele

ebbe, azt mondta, szeretné meghálálni a segítséget. Galén

vonakodva bár, de elfogadta az ajánlatot.

Az élete megmentéséért cserébe azt kérte, meséljen neki az

emberekről. Minden este a tengerparton találkoztak, az asszony

Miaminak nevezte azt a helyet, és válaszolt minden kérdésre,

ami Galénnak eszébe jutott, meg még olyanokra is, amiket a fiú

88

kigondolni sem tudott. Amikor úgy érezte, Rachel már lerótta a

háláját, ismét erősködött, hogy vegyenek búcsút egymástól. Az

asszony ekkor ajánlotta föl, hogy mindenben a segítségére lesz.

Azt mondta, ha Galén igazán meg akarja ismerni az embereket,

ha meg akarja védeni tőlük a fajtáját, akkor sajátos készségekre

kell szert tennie. A fiú kérdésére, hogy miféle készségekre

gondol, az asszony egyszerűen így felelt:

- Én jóformán bármit el tudok érni, virágszálam. Ezért próbáltak

végezni velem. Az embereknél előfordul olyan helyzet, hogy túl

sokat tudnak.

És azóta rengetegszer bizonyította, mi mindenre képes. Állandó

tréfálkozás tárgya kettejük között, hogy Galén a földkerekség

leggazdagabb nem embere.

A lépcső recsegése zökkenti vissza a fiút a múltból a jelenbe.

Ahogy hátrafordul, Emma anyja épp lelép az utolsó fokról az

étkezőrészbe. A lány a sarkában.

McIntosh mama odalibeg, és fél kézzel átkarolja Galént. A

mosolya őszinte, Emma ajka azonban inkább egyenes vonalat

formáz, és a lány megint elpirul.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Galén - tessékeli a konyhába a

fiút az asszony. - Emma azt mondja, leviszed a tengerpartra a

házatoknál. Úszni?

- Igen.

Az asszony hangulatváltozása óvatosságra készteti.

- Hát - mosolyog Mclntosh mama -, sok szerencsét a lányom

vízbe csalogatásához. Mivel egy kicsit időszűkében vagyok, nem

tudlak elkísérni, úgyhogy csak ellenőrzőm a gépjárművezetői

engedélyedet, amíg Emma kiszalad fölírni a rendszámodat.

Emma a szemét forgatva csoszog egy fiókhoz, papírt és ceruzát

89

vesz elő. Amikor kilép, úgy csapja be maga mögött az ajtót, hogy

a polcokon megcsörrennek az edények.

Galén bólint, előveszi a tárcáját, és átnyújtja a hamis jogsit.

McIntosh mama megvizsgálja, majd föltúrja a retiküljét, amíg

tollat nem talál, és a tenyerére ír vele.

- Csak följegyzem a jogosítványod számát, hátha valami

probléma adódik. Persze nem adódik, ugye, Galén? Elvégre

időben hazahozod a lányomat, az egyetlen lányomat, igaz?

A fiú bólint, azután nyel egyet. Az asszony visszaadja a

jogosítványát. Ahogy Galén elveszi, McIntosh mama megragadja

a csuklóját, és közelebb vonja. A garázsajtóra pillant, majd ismét

a fiúra.

- Azonnal tudni akarom, hogy együtt jártok-e a lányommal!

Remek. Az asszony még mindig nem hisz Emmának. Ha úgysem

hisz nekik, minek erőlködni a meggyőzésével? Ha úgy gondolja,

hogy együtt járnak, valószínűleg normálisnak fogja tartani az

időt, amit Galén a lánnyal szándékozik tölteni. Ha viszont együtt

töltik az időt, és azt állítja az anyukának, hogy nem randiznak,

akkor csak gyanakodni fog. Talán még kémkedik is majd utánuk,

ami enyhén szólva nem a legkedvezőbb.

Tehát együtt kell járnia Emmával, ha biztosítani akarja, hogy a

lány együtt háljon Grommal. Ez egyre szebb.

- Igen - feleli Galén. - Persze, hogy együtt járunk.

- Akkor ő miért mondja, hogy nem? - hunyorít az asszony.

Gálén vállat von.

- Talán szégyell engem.

- Azt erősen kétlem, fiatalember - lepi meg kuncogással McIntosh

mama, de vidámsága rövid életű. Megmarkolja a fiú pólóját. -

Lefeküdtél a lányommal?

90

Hogy lefeküdt-e...? Rachel nem azt mondta, hogy lefeküdni egymással

ugyanaz, mint együtt hálni? Lefeküdni és együtt hálni teljesen

ugyanaz, de együtt hálni és együtt járni csak majdnem.

- Nem, kérem.

Az asszony türelmetlenül vonja föl fél szemöldökét.

- Miért nem? Mi baj van a lányommal?

Ez váratlan. Galén gyanítja, hogy ez az asszony ugyanúgy észleli

a hazugságot, ahogy Tóraf követni tudja Raína nyomát.

Egyfolytában az őszinteséget kutatja, de a tiszta igazság most

szorult helyzetbe juttatná Galént. Bolondulok a lányáért - csak épp a

bátyámnak tartogatom. Így hát válaszát azzal az egyenességgel

fűszerezi, amire Emma anyukája a jelek szerint áhítozik.

- Semmi baj sincs a lányával. Azt mondtam, nem feküdtem le

vele. Azt nem mondtam, hogy nem is szeretnék.

Az asszony mély lélegzetet vesz, és elengedi a fiút. Megköszörüli

a torkát, tenyerével kisimítja összegyűrődött blúzát.

- Helyes válasz, Galén - paskolja meg a fiú mellkasát. - Helyes

válasz.

Emma kitárja a garázsba nyíló ajtót, és megtorpan.

- Mit csináltok itt, anyu?

McIntosh mama elhúzódik, a pulthoz ballag.

- Csak csevegtünk Galénnal. Mi tartott ilyen sokáig?

Galén gyanítja, hogy az asszony hazugságészlelő képessége

összefügg füllentő tehetségével. Emma kérdő pillantást vet rá, de

ő csak vállat vont. Az asszony kulcscsomót vesz le a

hűtőszekrény melletti kampóról, és félrebökdösi a lányát az

útjából, de előbb még kikapja a kezéből a papírt.

- Ja igen, Galén! - fordul vissza a küszöbön.

- Tessék?

91

- Szólj édesanyádnak, hogy hívjon föl, szeretném elmenteni a

számát a telefonomban.

- Igenis.

- Jó mulatást, gyerekek! Későn jövök, Emma, de te kilencre itthon

vagy, szívem. Ugye, Galén?

- Igenis.

A fiatalok egy szót sem szólnak, amíg meg nem hallják, hogy az

asszony autója kihúz a kocsibehajtóról. De még azután is várnak

egy-két másodpercet. Emma a hűtőszekrénynek támaszkodik.

Galénnak meg mintha a zsebébe ragadt volna a keze.

- Na, és miről csevegtetek? - kérdezi a lány, mint akit igazából

nem is érdekel a dolog:

- Előbb te.

- Hogyne - rázza a fejét Emma. - Nincs kedvem beszélni róla.

- Helyes - bólint a fiú. - Nekem sincs.

Néhány pillanatig mindenhová nézegetnek a helyiségben, csak

épp egymásra nem.

- Nem akartál átöltözni? - kérdezi végül Galén.

- Remek ötlet. Mindjárt jövök.

Emma szinte menekül a lépcsőhöz.

92

9

GALÉNÉK MACSKAKÖVES kocsibehajtójára kanyarodunk, és

hátra kell dőlnöm az ülésen, hogy át tudjam látni az egészet.

Álmaim nyaralója. Háromemeletes vagy talán négy, attól

függően, hogy az a kocka a tetején lakóhelyiség vagy nem. Tiszta

fa, tengerzöldre festve, fehér zsalugáterekkel. A hatalmas elülső

tornácon fehér hintaszékek meg piros árvácskával teleültetett, a

hintaszékekhez illő növénytartók. Kovácsoltvas kapu nyílik a

hátsó kertbe, amely minden bizonnyal a tengerpartra néz -

annyit kocsikáztunk a fák között, hogy azt hittem, vízbe

csobbanunk, mielőtt megtalálnánk a házat.

- Csinos vityilló - jegyzem meg.

- Cserélhetünk.

- Bármikor.

- Tényleg? Neked tetszik? - vág őszintén meglepett képet.

- Miért ne tetszene?

Hátrébb lép, és mintha először venné szemügyre az épületet.

- Hm - bólogat - Jó tudni.

Három lépcsőfok vezet a tornácra, fölmegyünk rajta.

93

- Várj! - kapom el Galén karját, ahogy a bejárati ajtó kilincse felé

nyúl. Az érintkezéstől hőhullám fut végig a testemen,

mindenemet megperzseli.

A srác félbehagyja a mozdulatot.

- Mi az? - mered a kezemre. - Valami baj van? Csak nem

gondoltad meg magad?

- Nem. Csak... el kell mondanom valamit.

- Mit? - Örömhírrel szolgálhatok - nevetek föl kényszeredetten. - Már

nem kell attól tartanod, hogy visszautasítalak.

- Ez tényleg örömhír, de úgy mondod, mintha nem az lenne -

csóválja a fejét.

Mély lélegzetet veszek. Legszívesebben elsüllyednék. Mert hiába

veszek száz mély lélegzetet, ez akkor is nagyon ciki:..

- Emma?

- Azt mondtam anyukámnak, hogy együtt járunk - bököm ki.

Tessék! Nem jobb érzés? Nem. Nem jobb.

- Viccelsz? - kérdezi.

A mosolya meglep, és annyira elvarázsol, hogy nem bírok

értelmesen gondolkodni. A fejemet rázom.

- Ez az egyetlen, amit anyám hajlandó elhinni. Úgyhogy most...

most valahányszor anyukámmal találkozol, kénytelen vagy

eljátszani, hogy együtt járunk. De ne parázz, nem is kell többet

hozzánk jönnöd, mert néhány nap múlva úgy teszek, mintha

szakítanánk.

- Szó sincs róla! - nevet. - Én ugyanezt mondtam.

- Na, ne szórakozz!

- Miért? Mit mondtam volna?

- Nem, úgy értem: tényleg ezt mondtad neki? De hát miért?

94

Vállat von.

- Ugyanazért, amiért te. Nemleges választ nem fogadott volna el.

A felismeréstől, hogy ketten ugyanazt a beszélgetést folytattuk le

anyámmal, forogni kezd velem a luxusvilla tornáca. Azután

fekete pöttyök lepik el ezt a luxustornácot. Chloéval kicsi

korunkban szerettük apám rendelői forgószékében pörgetni

egymást. Egyszer Chloe olyan gyorsan és sokáig pörgetett, hogy

amikor fölálltam, az ellenkező irányban, indultam el, mint

amerre akartam. Ezt akkoriban rettentő mulatságosnak találtuk,

akárcsak a héliumbelélegzés utáni mókushangon sipítozást. Most

valahogy kevésbé mulattat. Kivált, hogy Galén arca éppen eltűnt

egy fekete pötty mögött.

- Jaj, ne!

- Mi a baj, Emma?

A tornác többi részét fekete lyukként szippantja magába

látászavarom. Az üdvözlőlábtörlő úgy hánykolódik alattam,

mint lélekvesztő a hurrikánban. Az ajtó vagy a fal vagy Galén

felé kapkodok, de valahogy mindegyiküket elvétem. Váratlanul

kicsúszik alólam a lábam, és életem során immár másodszor

kenődik a képem a srác mellkasára. Ezúttal nincs más

választásom, mint belékapaszkodni. Hallom, hogy kinyílik és

becsukódik az ajtó. Egyedüli bizonyosságom ez a perzselő

érintés. Minden más - például lent, fönt, jobbra és balra - mintha

összefolyna.

- Lehet, hogy... mindjárt elájulok... Bocs!

- Lefektetlek a kanapéra, jó? - szorít meg.

Bólintok, hogy jó, de nem engedem el a nyakát.

- Mondd, mire van szükséged! Megijesztesz.

- Nem látok semmit - temetem a mellkasába az arcomat. - Nem

95

akarok lefeküdni, mert akkor... mert akkor nem fogom tudni, hol

vagyok.

Már nem forog velem a világ. Úgy döntök, hogy pillanatnyilag a

karja a legegészségesebb tartózkodási hely.

Amíg zuhanni nem kezdek. Fölsikoltok.

- Ssss! Nincs semmi baj, Emma. Csak leültem. Az ölemben

tartalak. - Megsimogatja a hajamat, és előre-hátra ringat. - A fejed

fáj? Mondd, mit segítsek!

- Valami nem stimmel a fejemmel - bólogatok a mellén, és a

könnyeim az arcomról a ruhájába szívódnak. - Ilyen még sosem

fordult elő velem.

- Légy szíves, ne sírj!

Megfeszül, amikor a pólójába kuncogok. Mintegy

büntetésképpen lüktetni kezd a fejem.

- Fogadok, megbánod még, hogy idehoztál - mormolom.

Megenyhül.

- Ezt nem mondanám - feleli, és gyógyírként hat a hangja. Erős

karjai oltalmában tehetetlenül ellazul a testem. Úgy illan el

belőlem a pánik, mint összetört vázából a víz. A szemem nem

hajlandó kinyílni.

- Valahogy elfáradtam.

- Aludnál? A fejsérülésről mindenütt azt olvastam, hogy

olyankor nem szabad aludni.

Miközben ezt mondja, hagyja, hogy közelebb húzzam a lábamat,

befészkeljem a vállamat a hónaljába, és jobban fölüljek az ölében.

Szorosan átölelve támogat új tartásomban. Forróság sistereg

közöttünk, bebugyolál, akár egy télikabát. Furcsa, hogy ennyire

kényelmes, ha egy faragott gránittömbhöz simulok.

- Azt hiszem, ez rendben van közvetlenül azután, hogy az ember

96

beüti a fejét. Szerintem most nyugodtan elaludhatok. Elvégre az

elmúlt éjjel is aludtam, nem? Tulajdonképpen nem vagyok biztos

benne, hogy most egyáltalán ébren tudok maradni.

- De ugye... nem elájulsz, csak elalszol? Mert nem mindegy.

Rám jön az ásítás.

- Csak elalszom. Talán csak egy kis szundikálás hiányzik.

A hajamon érzem, hogy bólogat.

- Ma tanítás után csakugyan fáradtnak tűntél.

- Most már letehetsz a kanapéra.

Nem tesz sehová, tovább ringat. Az ébren maradás csúszós

lejtővé változik.

- Galén?

- Tessék?

- Most már letehetsz.

- Egy kicsit később - ölel át még szorosabban.

- Nem muszáj szorítanod...

- Emma, hallasz engem?

- Igen, persze. Egész jól hallok. Csak nem látok...

- Ez megnyugtató. Egy pillanatig azt hittem ugyanis, hogy nem

hallasz, amikor azt mondtam, egy kicsit később.

- Dinka.

- Feküdj le! - kuncog a hajamba.

Többre nem emlékszem.

Kár, hogy már nem ölel magához. Jó viszont, hogy újra látok.

Körbepillantok a helyiségben, de egyelőre nem próbálok fölülni.

Ha találgatnom kéne, arra tippelnék, hogy ez Galénék háza. A

helyiségben mindenről ordít a fényűzés. Műtárgyak, amelyek

biztosan sokba kerültek, mert nagyon rondák. Furcsa formájú

97

bútorok, amelyeket nem kényelmesnek, hanem mutatósnak

szántak. A kandalló fölötti falon hatalmas, lapos képernyős tévé.

Kasmírtakarót terítettek rám, olyan puha, hogy a legcsúnyábban

leégett bőrt sem bántaná. És persze a tengerpartra látni. A ház

egész hátsó fala egyetlen üvegablak. Nem akadályozzák dűnék a

panorámát. Még fekve is figyelhetem a partra futó hullámokat és

a távolban gomolygó viharfelhőt.

A felülés két okból is súlyos hiba. Egyrészt lüktet tőle a fejem, és

foltos a látásom. Másrészt visításra késztet valakit:

- Ga-léééééén!

Nyöszörögve tapasztom be a fülemet, és visszavonulok

kasmírkuckómba.

- Triton szigonyára, Raína, mindjárt fölébreszted!

Raína? Remek. Galén undok nővére. A férfihang azonban nem

Galéné. Talán bátyja is van?

- Már fölébredt, nyálkahal. Különben miért hívnám a

testvéremet?

- Mindegy, ő most nincs itt, hercegnőm.

Csoszogást hallok, és már-már annyira elfog a kíváncsiság, hogy

kikukucskáljak a takaró alól. Ehelyett letépik az arcomról a

kasmírt. Raína mered rám.

- Látod? - mutat az arcomra. - Mondtam, hogy ébren van.

A mellette álló fiú a fejét rázza.

- Emma? - hajol felém.

Megdöbbenek az újabb ibolyakék szempár látványától. És persze

ez a srác is jóképű - nem annyira észvesztően, mint Galén, de hát

vele ki versenyezhet? -, ugyanolyan dús, fekete hajú és kreol

bőrű, mint Raína meg a testvére.

Bólintással válaszolok a kérdésre.

98

- Emma, Tóraf vagyok. Azt hiszem, Raínával már találkoztál.

Tóraf? A szülei komolyan ezt a nevet adták neki? De nem teszem

szóvá, csak biccentek.

- Idehallgass, nem kell fölkelned, sem semmi. Galén csak... hm...

úszni ment. Egykettőre visszajön.

Kettejük között a tengerre nézek. A fejemet rázom.

- Mi az? Mi a baj, Emma? - kérdezi Tóraf. Csípem a srácot.

Szemlátomást őszintén aggódik miattam, pedig még nem is

ismer.

- Vihar - nyögöm ki. A kurta szó pettyezi látóteremet.

- A vihar előtt visszaér - mosolyodik el Tóraf. - Kérsz valamit?

Hozzak enni- vagy innivalót?

- Hívjunk taxit? - kottyantja közbe Raína.

- Menj a konyhába, Raína! - szól rá a fiú. - Vagy inkább keresel

más szigetet?

Nem tudom, milyen messze van a konyha, de úgy tűnik, mintha

a lány jó öt percen át trappolna odáig. A szigetkeresést nem

igazán érzem a goromba viselkedés méltó büntetésének, de

mivel agyrázkódást szenvedtem, nem tudom minden kétséget

kizáróan megítélni a helyzetet. Egyébként is fennáll a lehetőség,

hogy az egészet csak képzelem.

- Leülhetek? - kérdezi Tóraf.

Bólintok. A kanapé széléhez óvakodik, és visszahúzza rám a

takarót. Remélem, hogy biccentésemet köszönetnek veszi.

Leguggol hozzám.

- Figyelj, Emma! - súgja. - Szeretnék kérdezni valamit, mielőtt

Galén visszajön. Ne félj, nem kell beszélned, eldöntendő kérdés.

Bízom benne, hogy újabb biccentésemet „Persze, semmi gond,

kedves vagy” válaszként értelmezi.

99

Úgy pillant körbe, mintha kérdezés helyett inkább el akarna

rabolni.

- Galén közelében olyan... hm... bizsergősen érzed magad?

Ezúttal abban reménykedem, hogy tágra nyílt szemű

biccentésemnek „Úristen, ezt meg honnan tudod?” jelentést

tulajdonít.

- Tudtam! - suttogja. - Figyelj, nagyra értékelném, ha ezt nem

említenéd Galénnak. Mindketten jobban jártok, ha magától

találja ki. Megígéred?

Remélhetőleg megérti, hogy biccentésem azt jelenti: „Életemben

nem álmodtam még ekkora képtelenséget.”

Minden elsötétül.

Nem kell kinyitnom a szememet, anélkül is tudom, hogy kitört a

vihar. Hullámokban csap le az eső az ablakra, és körös-körül

folyamatosan dörög az ég. Vagy a gyomrom korog? Ahogy az

eszmélet felé lebegek, villámlások fénye hatol át stroboszkópként

a szemhéjamon. Kinyitom a szememet, és a kasmír parányi

szálközein át leskelődöm. A nappaliban eloltották a villanyt, ettől

úgy látom a vihart, mintha tűzijátékot néznék. Jobban díjaznám a

látványt, ha az ínycsiklandó illat nem űzne tréfát üres hasamból.

Miután felülök, a kasmír lecsúszik a padlóra. A kanapéba

kapaszkodva, mozdulatlanul tartom magam, várom, hogy a

helyiség piruettezni kezdjen körülöttem, vagy elillanjon a kép.

Jobbra-balra, föl-alá, összevissza forgatom a fejemet. Semmi. Se

forgás, se „áramszünet”, se lüktetés. Villámfény hasít a szobába,

és amikor kialszik, tekintetemmel követem vissza, a tengerhez.

Az ablaküvegben tükröződik a mögöttem álló alak. Nem kell

hátrafordulnom, hogy lássam, kinek ilyen jókora a körvonala -

100

illetve ki változtatja egész testemet libabőrtenyészetté.

- Hogy érzed magad? - kérdezi.

- Jobban - felelem a tükörképének.

Átszökken a kanapé háttámlája fölött, megfogja az államat, és

jobbra-balra, föl-alá, összevissza forgatja a fejemet, figyeli,

hogyan reagálok.

- Az előbb pont ezt próbáltam - mondom neki. - Semmi.

Bólint, elenged.

- Rach... ööö, az anyukám fölhívta az anyukádat, és elmesélte

neki, mi történt. Azt hiszem, anyukád telefonált a

háziorvosotoknak, aki azt mondta, semmi különös, de néhány

napot pihenned kell. Anyukám ragaszkodott hozzá, hogy itt

maradj éjszakára, mert ilyen időben senkinek sem hiányzik az

autózás.

- És anyám beleegyezett ebbe?

Még a sötétben is félreérthetetlen a srác vigyora.

- Anyukám nagyon meggyőzően tud érvelni - magyarázza. - A

beszélgetés végén anyukád még azt is javasolta, hogy holnap

mind a ketten maradjunk itthon az iskolából, és itt lazítsunk,

hogy kikapcsolódhass, természetesen anyukám felügyelete

mellett. Anyukád úgy vélte, ha én iskolába mennék, nem

maradnál otthon.

A vihar villámfénye leplezi le pirulásomat.

- Mert mindketten azt mondtuk neki, hogy együtt járunk.

Bólint.

- Szerinte ma is otthon kellett volna maradnod, de hisztiztél,

hogy mégis elmehess, őszintén szólva, nem fogtam föl, hogy

ennyire be vagy zsongva... aú!

Próbálom újra megcsípni, de elkapja a csuklómat, és az ölébe

101

húz, mintha el akarna fenekelni.

- Azt akartam mondani, hogy „a történelemért” – nevet.

- Egy frászt akartad. Engedj fölállni!

- Majd mindjárt.

Nem enged.

- Galén, azonnal engedj fölállni...

- Bocs, de még nem.

- Jaj, ne! - kapkodok levegő után. - Megint forog velem a világ! -

dermedek mozdulatlanná.

Azután tényleg forog velem a világ, mert a srác fölkap, és újra

megfogja az államat. Aggódó arckifejezésétől némi lelkiismeret-

furdalásom támad, de annyira azért nem, hogy ne nyissam ki a

számat.

- Ez mindig bejön - dobom be a legjobb „haha, ezt bevetted!”

vigyoromat.

Az ajtónyílásnál felharsanó vihogás szakítja félbe a szerintem

kiadósnak ígérkező ledorongolást. Még sosem hallottam Galént

káromkodni, de úgy meregeti a szemét, hogy az valami egészen

cifra kifejezéssel ér föl. Mindketten megfordulunk, és látjuk,

hogy Tóraf karba tett kézzel figyel minket. Az ő arcán is „haha,

ezt bevetted!” vigyor ül.

- Kész a vacsora, gyermekeim - közli.

Ja, kimondottan csípem ezt a Tórafot. Galén a szemét forgatja, és

elenged az öléből. Fölpattan, otthagy, és az ablakban tükröződik,

ahogy elhaladtában Tóraf gyomrába öklöz. Tóraf nyög, de a

vigyor nem törlődik le a képéről. A fejével int, hogy menjek

velük.

Ahogy áthaladunk a helyiségeken, próbálom megcsodálni a

gazdag, választékos légkört, a márványpadlót, a bűnronda

102

festményeket, de a bendőm olyan zajt produkál, amely jobban

illene egy ebtenyészethez etetési időben.

- Szerintem a gyomrod nászhangokat hallat - súgja a fülembe

Tóraf, miközben a konyhába lépünk. Egyúttal a pirulásom is

bemutatkozik neki, és a srác hangosan fölkacag.

Raína a pultnál törökülésben kuporog egy bárszéken, és az előtte

sorakozó hat különféle színű körömlakkal igyekszik kidekorálni

a lábkörmét. Ha nem színes csokidrazsénak próbálja álcázni,

akkor még nagyon sokat kell fáradoznia. Hmm... csokidrazsé...

- Hadd mutassam be édesanyámat - szólal meg Galén. Megfogja

az édesanyja derekát, és elvonja az asszonyt a tűzhelytől, ahol

eddig malomkerék nagyságú fazékban kavargatott valamit. Az

anyuka edényfogó kesztyűs kezét nyújtja felém, és kuncog,

amikor megszorítom. Gálén anyukája a legolaszosabb egyéniség,

akivel valaha találkoztam: nagy, barna szem, göndör, fekete

hajkorona a fején, és meghökkentően piros rúzs, ugyanolyan

árnyalatú, mint a cipője, amelynek tízcentis tűsarka nélkül nem

érné föl a fazék tetejét.

- Alig vártam, hogy megismerhesselek, Emma - lelkendezik -

Most már tudom, miért áradozik rólad szünet nélkül Galén.

Mosolya meghazudtolni látszik a szája szögletében a múló

évtizedekről árulkodó ráncokat. Annyira őszinte és szívélyes,

hogy szinte azt hiszem, tényleg alig várta, hogy megismerhessen.

De hát nem ezt állítja minden anyuka, amikor bemutatják neki a

fia barátnőjét? Hülyeség; nem is vagyok a fia barátnője. Vagy talán ő

is azt hiszi, hogy együtt járunk?

- Köszönöm! Biztos milliószor elmesélte már, mennyit

bénáskodom - felelem tétován, mert hogyan másként

fogadhatnám ezt a megjegyzést?

103

- Még annál is többször. Legközelebb valami mással is

foglalkozhatnál a változatosság kedvéért - fintorog Raína föl sem

nézve.

Az idegeimre megy ez a lány.

- Megtaníthatlak a vonalon belül pacsmagolni - lövök vissza,

mire olyan képet vág, hogy a tej megsavanyodna tőle.

- Szerintem remek munkát végzel, hercegnőm - fogja meg két

kézzel a lány vállát Tóraf, és csókot nyom a feje búbjára.

Raína kificánkolódik a markából, és visszanyomja a körömlakk

ecsetjét az üvegbe.

- Ha annyira értesz hozzá, te miért nem fested a lábkörmödet?

Biztos folyton lesérül, mert mindennek nekirohansz. Eltaláltam?

Hát aztán? Nem mindegy? Már épp föl akarom világosítani

néhány dologról - például arról, hogy szoknyában és

törökülésben egyébként sem valami jól érvényesül a kicsinosított

lábkörme -, amikor Galén anyukája szelíden fogja a karomat, és

megköszörüli a torkát.

- Nagyon örülök, hogy jobban érzed magad, Emma - mondja. -

Fogadok, hogy már szinte csak a vacsora hiányzik a teljes

felépülésedhez, te is így látod?

Bólintok.

- Akkor szerencséd van, kicsim, mert kész a vacsora. Galén, légy

szíves, vedd ki a lábast a sütőből! Nahát, Raína, csak négy

személyre terítettél! Tóraf, kapj elő még egy tányéralátétet, jó?

Nem onnan, a másik szekrényből. Köszi!

Miközben az asszony utasításokat osztogat, odalép hozzám az

asztalnál, és kihúz egy széket. Úgy löki hátulról a lábamnak,

hogy lehuppanok rá, azután visszatipeg magas sarkújában a

tűzhelyhez.

104

Tóraf olyan hirtelen csapja le elém a tányért, hogy csörömpölve

körbe-körbe billeg, mint egy megperdített egy- centes érme.

- Hoppá, bocsi! - kér elnézést. Fölmosolygok rá. A tányérra

tenyerel, hogy megállítsa, majd kést és villát dob a tetejére.

Ahogy a poharat is lerakná, Galén megragadja a kezét, és kikapja

belőle.

- Ez üveg, te marha. Talán már hallottál róla - mérgelődik Galén.

Olyan óvatosan teszi le, mint egy repedt tojást, és rám kacsint.

Örülök, hogy kivette a kontaktlencséjét - az ő szeme a legszebb

ibolyakék. - Ne haragudj, Emma! Nincs társasághoz szokva.

- Tény, ami tény - ismeri el Tóraf, és leül Raína mellé.

Miután mindenki letelepszik, Galén edényfogóval veszi le az

asztal közepére helyezett hatalmas, pettyes zománcú

sütőlábasról a fedőt. Én meg kis híján kidobom a taccsot. Hal.

Rák. És... mi az ott, tintahalszőr? Mielőtt udvarias formába

tudnám öltöztetni az igazságot - tudniillik hogy inkább eszem

meg a saját kisujjamat, mint a tenger gyümölcseit -, Galén a

tányéromra pottyantja a legnagyobb darab halat, majd rákhús és

kagyló keverékét kanalazza rá. Ahogy az étel párája az orromba

csap, az udvariasság megőrzése egyre esélytelenebbnek tűnik.

Legfeljebb annyit tudok kiötölni, hogy az öklendezést csuklásnak

álcázom. Mi árasztott korábban olyan ínycsiklandó illatot, hogy

összefutott a számban a nyál? Ez biztosan nem.

A halfilébe szúrom a villámat, megforgatom, de mintha a saját

beleimet forgatnám. Összenyomkodom, fölaprítom, kevergetem.

Bármivel próbálkozom, akármilyen látványt nyújt, nem bírom a

szám közelébe vinni. Álom ide vagy oda, ígéret szép szó. Még ha

nem igazi halak mentettek ki a nagyinál a tóból, a képzeletemben

megjelentekből vigaszt merítettem, amíg segítség nem érkezett.

105

Most pedig meg kéne ennem a rokonságukat. Kizárt dolog.

Leteszem a villát, iszom egy korty vizet. Érzem, hogy Galén

figyel. A szemem sarkából látom, hogy a többiek vígan tömik a

fejüket, ő azonban nem. Lehajtott fejjel, mozdulatlanul ül, várja,

hogy bekapjam az első falatot.

Pont most kell az úriembert játszania! Hová tűnt az a srác, aki alig

néhány perce úgy rántott az ölébe, mint egy óvodást? Mindegy, a

lényeg az, hogy nem bírok enni. És még kutyát sem tudok etetni

az asztal alatt, ahogyan Chloe nagymamájánál oldottam meg

hasonló problémáimat. Egy alkalommal Chloe még kajacsatát is

indított, hogy kihúzzon a pácból. Körbepillantok az asztalnál, de

Raína az egyetlen, akit célba vennék. Ráadásul azt kockáztatnám,

hogy a tengeri eledelből végül rám is kerüljön, ami majdnem

olyan borzasztó, mintha belém kerülne.

- Nem vagy éhes? - bök oldalba a könyökével Galén. - Csak nem

érzed magad megint rosszul?

Ez ránk irányítja a többiek figyelmét. Abbamarad a lelkes

lakmározás. Mindenki bámul. Raína ingerülten, amiért

félbeszakították a habzsolását. Tóraf kaján vigyorral, mintha

valami röhejesei művelnék. Galén anyukájának ugyanolyan

aggódó a tekintete, mint az övé. Vajon hazudhatok? Szabad

hazudnom? Hátha máskor is asztalhoz invitálnak, és hallal

traktálnak, mert ezúttal nem mondtam igazat? Ha fejfájásra

hivatkoznék Galénnak, az nem óvna meg a jövendő

halvacsoráktól. Azt meg hiába is állítanám, hogy nem vagyok

éhes, mert a gyomrom szünet nélkül korog, egy kiürülő lefolyó

hörgésére emlékeztet.

Nem, semmiképpen nem hazudhatok, ha valaha is vissza

kívánok térni ide. És vissza kívánok térni. Sóhajtva teszem le a

106

villát.

- Nem szeretem a halat - vallom be a srácnak.

Tóraf hirtelen köhögése hökkent meg. Olyan görcsösen harákoló

hangokat hallat, mint egy szőrgombóccal viaskodó macska.

Galénra szegezem a tekintetemet, aki majdhogynem szoborrá

merevedett. Jesszusom, az anyukája mást nem is tud főzni? Vagy

sikerült lealáznom a Forza család versenygyőztes sügérreceptjét?

- Úgy érted... úgy érted, ezt a fajta halat nem szereted, Emma? -

kérdezi diplomatikusan Galén.

Rettentően jó lenne azt felelni, hogy igen, csak ezt a fajtát - ez

azonban nem mentene meg attól, hogy bekebelezzem a

tányéromon tornyosuló rákhús- és kagylóhegyet.

- Nem - rázom a fejemet. - Nem csak ezt a fajtát. Mindet utálom.

Ki nem állhatom a tenger gyümölcseit. Még a szagukat is alig

bírom.

Én hülye, ez vért kíván! Miért nem egyszerűen azt mondtam, hogy

nem rajongok a halért? Muszáj volt azt mondanom, hogy

utálom? Hogy még a szagát is alig bírom? És miért pirulok? Nem

bűn irtózni a halevéstől. És az isten szerelmére, semmi olyat nem

ennék meg, aminek látom a szemét.

- Azt akarod mondani, hogy egyáltalán nem eszel halat? -

reccsen rám Raína. - Megmondtam, Galén! Hányszor mondtam

neked?

- Hallgass, Raína! - szól a testvérére oda sem nézve.

- Csak az időnket fecséreljük! - csapja le a villáját a lány.

- Mondtam, Raína, hogy...

- Jaj, hallottam, mit mondtál. És lassan itt az ideje, hogy a

változatosság kedvéért te is meghalld, amit mások mondanak.

Na, most jól jönne egy kis elalélás. Vagy még jobb lett volna tíz

107

perce, mielőtt leleplezték a halas meglepetést. De még csak

szédülés sem kerülget. A fáradtság legcsekélyebb jelét sem

érzem. Sőt, Raína kifakadása mintha furcsa töltést gerjesztene a

helyiségben, valamiféle rejtett energia szikrázna körös-körül. Így

meg sem lepődöm, amikor Galén olyan hirtelen pattan föl, hogy

hátradönti a székét. Én is fölállok.

- Azonnal távozz, Raína! - utasítja a nővérét.

Ahogy Raína föláll, Tóraf is követi a példáját. A srác arca

szenvtelen marad. Az az érzésem, hogy hozzászokott az efféle

indulatkitörésekhez.

- Ez a lány csak elvonja a figyelmedet az igazi

kötelezettségeidtől, Galén - fröcsögi Raína. - Most pedig

mindannyiunkat veszélybe sodorsz egy ember miatt.

- Tisztában voltál a veszélyekkel, mielőtt idejöttél Raína. Ha

kiszolgáltatva érzed magad, menj el! - feleli higgadtan Galén.

Kötelezettségeitől? Kiszolgáltatva? Várom, hogy valaki elárulja, a

többiek valami ibolyakék szemű szekta tagjai, amelybe engem

nem avattak be.

- Ezt nem nagyon értem - hebegem.

- Nahát, micsoda meglepetés! - epéskedik Raína. - Úgy tűnik -

fordul vissza a testvéréhez -, folyton el akarsz küldeni.

- Úgy tűnik, sosem fogadsz szót - válaszolja Galén.

- A nővéred vagyok. Melletted a helyem. De ez itt kicsoda

nekünk? - kérdezi a lány, és a fejével felém int.

Ellépek az asztaltól, hogy távolabb kerüljek Galén nővérétől. Az

energia a helyiségben már nem szikra, inkább tomboló tűzvész.

- Rosszul érzed magad? - kérdezi a srác. - Nyugodtan ülj le.

Raína átmegy az asztal másik oldalára, és megmarkolja egy szék

háttámláját.

108

- Mit keresel még itt, Galén? Nyilvánvaló, hogy ez csak egy

szánalmas ember, aki a saját barátnőjét sem tudta megmenteni.

Persze tudjuk, milyen vérszomjasak ezek, milyen csekély ok

elegendő, hogy öldössék egymást. Talán szándékosan hagyta

meghalni azt a másikat.

- Mit mondtál? - lököm el magam a pulttól.

- Raína! - bömböli Tóraf. - ELÉG!

- Emma - húzza vissza magához a csuklómat Galén -, a nővérem

nem tudja, mit beszél.

- Dehogynem - szólal meg gonosz mosollyal a lány -, pontosan

tudom, miről beszélek, Emma. Megölted Chloét. Meg-öl-ted.

Még soha nem vettem részt verekedésben. Ez azonban elvileg

nem számít verekedésnek - most ölni fogok. Életemben először

céltudatosság váltja föl az ügyetlenkedést. Még mezítláb is elég

gyorsan tudok nekifutni ahhoz, hogy kiüssem Raínából a szuszt,

amikor fél vállal gyomorszájon vágom. Fölkapom a lábát, és a

legközelebbi falhoz csapom. Izmosabb nálam, és körülbelül két

másodperccel ezelőttig azt hitte, dühösebb is. Nem tudja

azonban, mit jelent igazából minden határon túl bepöccenni - és

most meg fogom tanítani rá.

- Látod, Galén? - nyögi felháborodva az összeütközés után. -

Most kimutatta a foga fehérjét!

Akkorát pancsolok be neki, hogy se az öklöm, se az ő arca nem

vészelhetné át csonttörés nélkül. Mégis mindkettő működőképes

marad, mert a lány simán a szemem közé fejel, én pedig a

változatlanul ép kezemmel bokszolok a fülébe. Valahogy

átküzdjük magunkat a nappaliba. Ködösen érzékelem, hogy

Galén és Tóraf ölre mentek. Galén anyukája úgy visítozik, mint

akinek a lábát amputálják.

109

Itt aztán annyi a becsületemnek. Soha többé nem fognak

meghívni. Végleg elvágtam magam Galénnál, amikor

rárontottam a nővérére, és behúztam a lánynak. Most pedig

akkorát rúgok belé, hogy alig kap levegőt. Ezért semmi

vesztenivalóm sem marad, amikor azt kérdezi:

- Szóval ezt művelted Chloéval a víz alatt?

Így hát a mellkasának feszítem a vállamat, fölemelem a padlóról,

és vele együtt átzuhanok az üvegfalon a kint dúló viharba.

110

10

ÖT MÁSODPERC telik el, mire a két lány éledezni kezd az

üvegcserép szőnyegen, Galén eközben próbálja visszanyerni a

lélekjelenlétét. Amint Emma megmozdul - majd dühösen morog,

miután Raína föltápászkodik -, a fiú is újra képes lélegezni. Raína

védekezően kapja maga elé a kezét, ahogy Emma kirúgja alóla a

lábát. És újrakezdik.

Tóraf somfordál Galén mellé a nappaliban, és karba teszi a kezét.

- Rachel elment - sóhajtja. - Azt mondta, örökre.

- Mindig ezt szokta mondani - bólint Gálén. - De ma este

alighanem jobb is, ha nincs itt.

Mindketten fölszisszennek, ahogy Raína féltalppal Emma hátába

tapos, amitől a másik lány elterül az üvegtengerben.

- Ezt én tanítottam neki - büszkélkedik Tóraf.

- Ügyes húzás.

A küzdő felek láthatólag fittyet hánynak az esőre, a villámlásra

és a háziasszony hollétére. A vihar behatol a házba, eláztatja a

berendezést, a tévét, a falon díszelgő furcsa műalkotásokat. Nem

csoda, ha Rachel, aki napokig tüsténkedett a sok holmival, nem

111

kívánta végignézni ezt.

- Majdnem hanyatt estem, amikor a lány közölte, hogy nem

szereti a halat - mondja Tóraf.

- Észrevettem. Engem is meglepett, minden más azonban

stimmel.

- Az indulatoskodás.

- A szemszín.

- A fehér haja viszont döbbenetes, nem?

- De. Nekem tetszik, úgyhogy fogd be! - sandít bosszúsan Galén

a barátjára, akinek vigyorgásától ökölbe szorul a keze.

- A jelek szerint kemények a csontjai és vastag a bőre. Vérnek

nyoma sincs. És komoly ütéseket kapott Raínától - folytatja

tárgyilagosan Tóraf.

Galén bólint, kinyílik az ökle.

- Azonkívül delejes erővel hat rád... - kap Tóraf akkora lökést,

hogy fél lábon csúszik odébb a síkos márványpadlón. Nevetve

lép vissza a barátja mellé.

- Dinka - dörmögi Galén.

- Hogyhogy dinka? Az meg mi?

- Nem tudom pontosan. Emma hívott ma így, amikor mérges lett

rám.

- Szóval most már emberi beszólásokkal sértegetsz? Csalódtam

benned, guppikám. Nem kéne lassan leállítanunk őket? - int

fejével a lányok felé Tóraf.

- Szerintem nem. Azt hiszem, jobb, ha egymás közt intézik el.

- Mi a helyzet Emma agyrázkódásával?

Galén vállat von.

- Úgy tűnik, kiheverte. Máskülönben nem zúzta volna

szilánkokra az ablakot a homlokával.

112

- Gondolod, hogy csak színlelte az egészet?

- Nem - rázza a fejét. - Ha láttad volna a tornácon... Megijedt,

halálra rémült. Még azt is hagyta, hogy a karomban hozzam be a

házba. Mintha kicserélték volna. Tudod, az iskolában azt sem

engedte, hogy a hátizsákját cipeljem. Ki akarta kapni a kezemből.

Szóval történt valami. Csak nem tudom, mi.

- Talán azóta helyrezökkent. Vagy Raína helyrezökkentette.

- Lehetséges.

Egy kis ideig figyelik a csihipuhit, majd Galén leveszi a pólóját.

- Mit csinálsz? - kérdezi Tóraf.

- Célozzuk meg a partot. Ha Raínának van esze, a vízhez

csalogatja a lányt, ahol előnyt élvez.

Már látják is, hogy Raína éppen ezt teszi. Elhaladt az

úszómedence mellett, a karjával áthurkolja Emma nyakát,

vonszolja a harapdáló, rúgkapáló lányt.

- Ugyan mit ér a vízzel, ha Emma közülünk való, és ráadásul

Poszeidón-sarj?

- Raína tudja róla, hogy az, Emma nincs tisztában vele. De

legfőbb ideje, hogy tudomást szerezzen róla.

Villám sújt le a part közelében, meghökkenti a dulakodókat.

Emma kap észbe hamarabb, és ököllel eltalálja Raína bal szemét,

majd a hasába térdel. Amikor Raína előregörnyed. Emma egy

felütést visz be az állára, hanyatt dönti a sárba. Raína hasra

hemperedik, és a víz felé kúszik.

- Mi lesz, ha Raína beviszi a vízbe, és elrugaszkodik vele? -

kérdezi Tóraf, miközben lehúzza a pólóját az esőben.

Galén a szemét forgatja.

- Majdnem olyan lassú, mint te. Utolérem.

Lecaplatnak a lucskosra ázott fövenyen. Emma fölényben érzi

113

magát, a hajánál fogva vonszolja Raínát a vízhez.

- Úgy látom, mintha Emma azzal a gondolattal játszana, hogy

vízbe fojtja az én törékeny hercegnőmet - ráncolja a homlokát

Tóraf.

- Engem miért nem hívsz soha hercegednek? - tettet

sértődöttséget Galén.

- Pofa be, hercegem! Nesze neked, most jobb?

Galén nevet, de Tóraf mindenáron védelmezni akarja a

szerelmét.

- Tudod, szerintem egyszerűen félreértik Raínát. Tény, hogy a

szenvedélyessége láttán az ember időnként azt hinné róla, hogy...

- Gonosz? - veti föl Galén.

- Azt akartam mondani, hogy goromba.

- Tehát amikor Emmát a legjobb barátnője meggyilkolásával

vádolta, akkor gorombáskodott?

- Egyebek között igen.

- Te is tudod, hogy az aljasság volt.

- Elismerem, hogy fogalmazhatott volna tapintatosabban. De

csak ki akarta csikarni Emmából az igazságot... - akad el Tóraf

szava, amikor csobbanást hallanak. A sötét fej bukkan föl előbb,

azután a szőke. A lányok küszködve próbálnak talpra állni.

Térdig vízben, derékig érő hullámok között vergődnek.

Raína arca mindent elárul, amit a fiúk tudni akartak.

- Na, tessék - csóválja a fejét Galén.

- Te tényleg közülünk való vagy! - visítja Raína, és Emmára bök a

mutatóujjával, de az nem veszi észre, noha majdnem kiszúrja a

szemét. A vízbe mered, mintha kutatna valami után.

Tóraf bemártja a nagylábujját, és bólint Galénnak. Észleli Emmát.

Emma dermedten áll, ahogy egyik hullám a másik után csapódik

114

hozzá. A partra pillant, a fövenysávon túli házra, majd föl a

viharra. Maga köré fonja a karját, tekintete Raínán állapodik

meg, mintha most látná először. Mintha azt sem tudná, hol van

most, és hogy került ide.

Raína ajka megremeg. Ő is átöleli magát, akárcsak Emma.

- De hát... de hát, ha magunkfajta vagy... az azt jelenti, hogy

tényleg megmenthetted volna... - A fejét ingatja. - Még csak meg

sem próbáltad! Hagytad meghalni!

- Próbáltam! - zokogja Emma. - A cápa nem akarta elengedni.

Csak játéknak tekintette az egészet! Még éhes sem volt!

Galén meghökken. Igaz. A cápa pontosan úgy ficánkolt, úgy

rángatta Chloe lábát, ahelyett, hogy még több húst igyekezett

volna befalni. Játszani próbált Emmával. Chloe csupán eszközül

szolgált erre a célra. Mint egy moszatnyaláb a kötélhúzáshoz.

Vajon Emma ezt már akkor is átlátta? Értette a cápa szándékát,

vagy csak később gondolkozott el rajta? Galén a fejét rázza.

Ezeknek a kérdéseknek most várniuk kell - Emma úgy imbolyog,

mint hínár a dagályban.

A fiú begázol hozzá.

- Semmi baj, Emma - karolja át. - Tartalak.

- Mi ez az egész? Az agyrázkódásom miatt van?

- Sss! - hajtja a mellkasára a lány fejét. - Semmi köze az

agyrázkódásodhoz. A titkodról van szó. Amiről tudom, hogy te

magad nem tudod - simogatja meg Emma csapzott haját, és a

lány fejére támasztja az állát. Amikor meglátja, hogy Raínának

tátva marad a szája, figyelmeztetően villantja rá a szemét. A

nővére szeme elkerekedik. „Mi a csudát csinálsz?” formálja

ajkával némán a szavakat. Galén a szemét forgatja. Bár tudnám!

- Miféle titkomról? Nem értem. Egy kukkot sem értek - nyöszörgi

115

Emma a fiú biztonságot nyújtó ölelésében. Egész teste rázkódik a

heves zokogástól.

- Tényleg sok ez egyszerre, Emma - duruzsolja a hajába Galén -,

de sajnos még a felét sem láttad. Szeretném megmutatni neked a

maradékot. Megengeded? - cirógatja meg a keze fejével a lány

arcát. Emma néhány mély lélegzetvétel után bólint, Galén

hátrafordítja, átfogja a derekát, és elhúzódik vele Raínától.

Napok óta töri a fejét ezen a mozzanaton, próbálja megjósolni,

miként fogadja majd Emma, és ő hogyan kezelje a lány válaszát.

Most nagyon is reálisnak tűnik az a lehetőség, hogy Emma

megundorodik tőle, és ez a gondolat fájdalmasabb, mint valaha

is képzelte volna. A lány azt mondta, többé nem fogja

visszautasítani, akkor azonban még nem láthatta halfarokkal.

Galén tudja, hogy talán utoljára ölelheti át, utoljára tapasztalja

perzselő érintését. Szeretné kiélvezni a pillanatot, sokkal

teljesebbé tenni, de Raína úgy néz rá, mintha második fejet

növesztett volna. Galén sóhajtva magához szorítja Emmát. Most

már késő meghátrálnia.

- Fojtsd vissza a lélegzetedet! - suttogja a lány fülébe.

- Fojtsam vissza a lélegzetemet? - hökken meg Emma, és lesandít

a vízre.

Galén bólint, álla a lány arcához súrlódik, érzi a villámok

fényében szinte tündöklő bőrének bársonyát.

- Egyelőre. Nem végleg. Visszafojtod?

Emma biccent.

A fiú hanyatt veti magát, és alábuknak.

116

11

EZ NEM LEHET IGAZ. A karja a derekamon, nem látom az

arcát, miközben egyre mélyebbre húz. Annyira gyorsan szeljük a

vizet, hogy képtelenség nyitva tartanom a szememet - és mégis

nyitva tudom tartani. Olyan mélyre merültünk, hogy nem

láthatom a felszínen dühöngő vihart, nem hallhatom az

égzengést. Teljes joggal kikészülhetnék, de akárcsak korábban a

kanapén, Galén izmos karja olyan, mint valami kötél vagy

mentőöv, szorosan körém zárul.

Minél jobban lesüllyedünk, annál sűrűbb a sötétség, de a

szemem mintha alkalmazkodna hozzá. Sőt nemcsak

alkalmazkodik, hanem még élesebb is idelent a látásom. Eleinte

olyan, mintha eloltották volna a fényeket - minden csupa árnyék.

Ám az árnyak alakot öltenek, halakká vagy sziklákká válnak,

azután minden olyannak tűnik, mint nappal, mintha valaki újra

fölkapcsolta volna a világítást. Pedig egyre mélyebbre kerülünk,

nem pedig közelebb a felszínhez. Honnan jön ez a fény?

És hová megyünk? Halrajok mellett haladunk el, amelyek

félrecikáznak az utunkból. A nagyobbak úgy siklanak oldalra,

117

mintha sportkocsival száguldanánk az autópályán. Hogy csinálja

ezt Galén? A karjával engem tart, nem tudja úszásra használni.

De egyébként sem úszhatna ilyen sebességgel. Senki sem tud

ilyen gyorsan úszni. Lekukkantok a lábunkra, csakhogy nincs ott

a lábunk. Csupán az enyém. Meg egy halfarok.

- Cápa! - sikoltom, közben vizet nyelek, reménykedem, hogy

Galén ennek ellenére megért. Olyan hirtelen torpanunk meg,

hogy a hajam elénk csapódik.

- Micsoda? - szorít jobban magához, és megperdít bennünket. -

Nem látok cápát, Emma. Hol láttad?

- Odalent... várj csak - nézek hátra, de eltűnt. Kilesek Galén

mellett, hátha a cápa elénk úszott, ámbár fogadni mernék, hogy

egy versenymotorcsónak sem tudna lehagyni bennünket. Kezdek

kételkedni idelenti látásom élességében. Cápa sehol. - Azt

hiszem, elriasztottuk... de mi a... Hogy csinálod ezt? És én hogy

csinálom?

Nem víz alatti a hangzás. Minden kimondott szavunk

kristálytiszta, mintha Galén nappalijában, az ölében ülnék. Nem

elfojtottak a hangok, mint amikor az ember a fürdőkádban

áztatja magát, és nem hall mást, csak a saját szívverését. Nincs

zúgás, nincs nyomás a fülemben. Csak csönd.

- Mit hogy csinálok? - fordít szembe magával.

- Hallak, ahogy te is engem. És látlak is, olyan jól, mint

napközben, pedig már a parton sincs nappali világosság. Mi

folyik itt, Galén?

Sóhajt. Hogy tud sóhajtani a víz alatt?

- Ez a titok, Emma - int fejével a lábunk felé.

Követem a tekintetét. És megrökönyödöm. És vizet nyelek. És

fuldoklom. A cápa visszatért, és elnyelte Galén teljes alsó

118

testfelét, egészen derékig! Csapkod a farkával, vergődik, hogy

Galénhoz rögzülve maradjon.

- Téged nem engedlek! - sikoltom, és mezítláb teljes erővel a

cápába rúgok. Galén fintorogva elereszt.

- Ne rugdoss, Emma! - ragadja meg a vállamat.

- Nem téged rugdoslak. Azt rugdosom. Azt a... Édes istenem!

Galén a cápa. A cápa Galén. Azaz cápa nincs is. Csak Galén.

Most is itt a felsőteste, az izmos karja, a kockahasa, az elragadó

arca. De... hol a lába? Nincs. Eltűnt. Nem harapták le, nem

nyelték el. Nem hát, csak fölváltotta egy hosszú, ezüstös

halfarok. Ilyen nincs.

Megrázom a fejemet, kirántom magam a szorításából.

- Ez nem létezik. Nem, ez nem létezik - lököm el magam tőle, de

utánam jön.

- Emma! - nyúl felém. - Higgadj le! Gyere ide!

- Nem én. Te nem létezel. Csak álmodom. Azonnal föl akarok

ébredni. - A vízfelszín felé nézek. - Azt mondtam, azonnal FÖL

AKAROK ÉBREDNI! - sikoltom önmagamnak, aki bizonyára

még mindig Galén kanapéján alszik. De önmagam nem ébred föl.

Galén közelebb siklik, a karját nem is mozgatja hozzá.

- Nem álmodsz, Emma. Ez a titkod. Ettől olyan színű a szemed.

- Ne nyúlj hozzám! - mutatok rá figyelmeztetően. - Ha nem

vetted volna észre, te változtál hallá, nem én. Nem gondolod,

hogy akkor ez a te titkod?

- Ugyanaz a titkunk - vigyorog.

A fejemet rázom. Ez nem létezik.

- Hát jó - bólint elgondolkodva -, akkor azt hiszem, ennyi. A part

arra található - bök Galén a hátam mögötti mélységre. - Örülök,

hogy megismerhettelek, Emma.

119

Tátott szájjal figyelem, ahogy elúszik. Amint eltűnnek a szemem

elől a körvonalai, zihálni kezdek. Galén elmegy. Itthagy.

Magamra hagy az óceán közepén. Azért hagy itt az óceánban,

mert nem vagyok hal. De nem! Nem hagyhat itt csak így! Körbe-

körbe forgolódom. Hogy találjak ki a partra, ha se a felszínt, se a

medret nem látom? Akadozva kezdek lélegezni...

Na de... de hát... hogy zihálhatok a víz alatt? Amióta

elszakadtunk a parttól, eszembe sem jutott az oxigén. Hogy már

ki kellett volna fogynom belőle. De nem fogytam ki. Egy kicsit

sem. Amikor összeomlottam, épp csak kifújtam az orromon a

levegőt - méghozzá nem is sokat. Annyit, mint beszéd közben.

Épp csak a hangadáshoz elegendőt. Apu mindig azt mondta, jó

erős a tüdőm, de kétlem, hogy így értette.

Most pedig közönséget vonzok. A legkevésbé sem ködös vagy

álomszerű a kép, a halak koszorúja, amely körülvesz. Bármilyen

tudathasadásosnak tűnik, tisztában vagyok vele, hogy ez

valóság. Rengetegféle hal, a nevét egyiknek sem ismerem, a

sokadalom szélén lődörgő, hatalmas kardhalat kivéve. A

tankönyvi képek megtévesztőek, a kardhal a valóságban sokkal

ijesztőbb. De több száz kis hal között egyetlen nagy még mindig

elég nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy nem leszek fölfalva.

Bizonyára rájöttek, hogy én a magam részéről soha, de soha nem

enném meg egyiküket sem, mert úgy nyomulnak felém, mint a

lesifotósok valami celebre. Némelyikük még hozzám súrlódni

sem fél. Egy piros halacska átsiklik a hajamon. Világos, hogy a

jelen körülmények között egyáltalán nem normális dolog

nevetnem, de mit csináljak, ha egyszer csikiz.

Széttárt ujjakkal előrenyújtom a kezemet. A halak egymás után

ide-oda cikáznak az ujjaim között. Erről az jut eszembe, amikor

120

Chloéval a destini Öböl-akváriumba látogattunk. Chloe az

ajándékboltban dolgozó helyes srác kedvéért otthagyott a

halsimogatónál. Valahányszor a vízbe merítettem a kezemet, a

tüskés ráják odalibbentek hozzám, az ujjaimat bökdösték, mintha

kuncsorognának, hogy cirógassam őket. Annyira hozzám

akartak férkőzni, hogy forgalmi dugót képeztek a tartályban. Egy

rája most is átsuhan a halseregleten, és el az arcom előtt, mintha

játszana.

Megrázom a fejemet. Ez nevetséges. Ezek a lények nem játszani

jöttek. Csak kíváncsiak. Miért is ne lennének azok? Semmivel

sem inkább tartozom ide, mint Galén. Az ám, Galén.

Csak most eszmélek rá, hogy továbbra is... igen, észlelem Galént.

Nem libabőrösen, nem az ereimben hömpölygő lávafolyammal.

Nem, ez most más. Tudatosodik bennem a jelenléte, mint amikor

egy csöndes helyiségben bekapcsolják a televíziót - még ha

elnémítják, akkor is sercegés érződik a levegőben. Csak ez az

érzés most a vízben terjeng, és Galén esetében sokkal erősebb,

akár egy lüktető fizikai érintkezés. Raína észrevehető volt, de

Galén lehengerlő. Abban a pillanatban tudtam róla, ahogy a

vízbe tette a lábát, mintha a kettőnk közötti térben vibrált volna

valami. És nem ma tapasztaltam először. Ugyanez a bizsergés

hatott rám, amikor a cápával viaskodtam, hogy kiszabadítsam

Chloét. Galén talán akkor is ott volt? Talán most is itt van?

Hirtelen hátrafordulok, meghökkentem a bámészkodókat.

Néhányan szétrebbennek, majd visszatérnek. Mások végképp

elmennek, nem hajlandók nyughatatlan viselkedésem miatt

kockázatot vállalni. A kardhal meregeti rám a szemét, de tisztes

távolságban lézeng. Minden irányban nézelődöm, icipici

odébbfordulással meg-megállok, és a víz alatti láthatárt

121

kémlelem. Két teljes kört írok le, azután föladom. Ez a bizsergés

talán nagy távolságból is működik, fogalmam sincs, Galén akár

már New Yorknál járhat. De a biztonság kedvéért teszek még egy

próbát.

- Galén? - kiáltom. Ez további nézelődőket riaszt el. Egyre

kevesebben térnek vissza. - Galén, hallasz?

- Ja - feleli, és az orrom előtt ölt testet.

- Jézusom! - hőkölök hátra, a pulzusom vágtába kezd. - Ezt meg

hogy csináltad?

- Beolvadásnak hívják. - Oldalra hajtja a fejét. - Akárhogy nézlek,

úgy festesz, mint aki nem halt meg. Ez nem éppen emberre vall.

Bólintok, megkönnyebbülés és düh kavarog a gyomromban.

- Akkor bizonyára azt is észrevetted, hogy a hátsóm nem

folytatódik bazi nagy halfarokban.

- De a szemed ibolyakék, mint az enyém.

- Aha. Szóval... Raína és Tóraf is?

Bólint.

- Hm. Na de az anyukád? Neki nem olyan a szeme.

- Igazából nem az anyukám. A segítőm Rachel. Ember.

- Na persze. A segítőd. Teljesen logikus. - Ahogy próbálom

megérteni, miért kell asszisztens egy halembernek, elfelejtkezem

a taposásról, és süllyedni kezdek. Galén szíveskedik a

könyökömnél fogva megtartani. - De nem tudok elfolyósodni.

Úgy értem, beolvadni.

Galén a szemét forgatja.

- Én sem folyósodom el, csak a bőröm változik meg, ezáltal

álcázhatom magam. Végül majd te is képes leszel rá, mihelyt át

tudsz váltani uszonyos alakra.

- Ezt meg honnan veszed? Nem is úgy nézek ki, mint te. Mármint

122

a szememet leszámítva.

- Még én sem jöttem rá a magyarázatra.

- És talán már említettem, hogy nincs bazi nagy halfarkam...

- Minden más viszont megvan - fonja össze a karját.

- Például?

- Indulatos a természeted.

- Nem is igaz! - Chloénak volt indulatos a természete. Tizedikben

rám ragadt a Cuki becenév, mert egyedül én tudtam ledumálni

Chloét a verekedésről. - Sőt, nyolcadikban az iskolai

évkönyvünkben megszavaztak a legvalószínűbb leendő

Hallmark-alkalmazottnak - fűzöm hozzá.

- Remélem, sejted, hogy egy szót sem értek abból, amit most

mondtál.

- A lényeg az, hogy mindenki aranyosnak tart. Köztudottan az is

vagyok.

- Emma, hurrikánálló üvegen dobtad át a nővéremet.

- Ő kezdte! Hurrikánálló üveget mondtál?

A srác bólint.

- Ami azt is jelenti, hogy kemények a csontjaid és vastag a bőröd,

mint nekünk. Különben meghaltál volna. Ezt nem is hagyhatom

szó nélkül. Üvegfalon vetetted át magadat, és veled együtt a

nővéremet is, holott mindkettőtöket embernek hitted. Mégis

hogy képzelted ezt?

Kerülöm a tekintetét.

- Fütyülök a véleményedre.

Valószínűleg nem venné ki túl jól magát, ha azt felelném, hogy

meg akartam ölni a nővérét. A hallmarkos szavazás eredményét

biztosan semlegesítené.

- Ez elfogadhatatlan. Soha többé ne merészeld kockáztatni az

123

életedet, megértetted?

- Figyelj - horkanok föl, apró légbuborékokat eregetek -, nem

vagyok kíváncsi a dirigálásodra. Hülyén viselkedtem, de...

- Ami azt illeti, időszerű, hogy megjegyezzem: a királyi

családhoz tartozom - mutat egy villa alakú kis tetoválásra a

hasán, épp a határ fölött, ahol átmegy halba. - És mivel

nyilvánvalóan szirén vagy, engedelmeskedned kell nekem.

- Mi vagyok? - próbálom kiokoskodni, ugyan miként igazolhatja

a rangját egy evőeszköz.

- Szirén. így hívnak bennünket. Veled együtt.

- Szirénnek? Nem sellőnek? Esetleg hableánynak?

Galén megköszörüli a torkát.

- Khm, hableánynak?

- Most meg tényleg ez a bajod? Jó, mondjunk hablegényt, csak én

aligha lehetek legény.

Ámbár mit értek én a halak neméhez? Kivéve, hogy Galén

egyértelműen hímnemű, akármilyen fajhoz tartozik is.

- A rend kedvéért megjegyzem, hogy utáljuk ezeket a

megjelöléseket. Mindannyian utáljuk, és ez rád is vonatkozik.

- Rendben - forgatom a szememet. - De akkor sem vagyok szirén.

Említettem már, hogy nincs bazi nagy halfarkam...

- Mert nem igyekszel...

- Nem igyekszem? Mire? Halfarkat növeszteni?

Bólint.

- Még nem vált természetessé a számodra. Túl hosszú ideje élsz

emberi alakban. De majd elkezd zavarni, hogy lábbal kapálózol a

vízben. Elfog a késztetés, hogy... kinyújtózz.

- Az fáj?

- Dehogy - nevet föl. - Jó érzés, ugyanolyan jó, mint azután

124

nyújtózkodni, ha ücsörögsz egy darabig. A halfarok hatalmas,

egybefüggő izomtömeg. Az emberi láb izomzata két félre

különül, és így kevésbé erőteljes. Ha szirén alakra váltasz, az

izmok megnyúlnak, újra összeforrnak. Pillanatnyilag érzel bármi

effélét?

Elkerekedett szemmel rázom a fejemet.

- Csak idő kérdése - bólogat. - Majd kiokoskodjuk.

- Nézd, Galén, én nem...

- Emma, egy kilométerrel a víz felszíne alatt szólsz hozzám, ez

önmagában bizonyíték a mibenlétedre. Erről jut eszembe: hogy

érzed magad?

- Ami azt illeti, valahogy könnyűnek tűnik a tüdőm. Ez mit

jelent?

Mielőtt újabb nyavalyás légbuborékok szöknének el, átfog a

karjával, és fölfelé iramodunk.

- Azt jelenti, hogy már kezdesz kifogyni a szuszból - súgja a

fülembe.

Nem a hidegtől borzongok.

Várjunk csak! Nem kéne jéggé dermednem egy kilométer mélyen

az Atlanti-óceánban? Mert ami a hideg időt illeti, elég bénán

adom elő. Télen úgy beburkolózom, mint senki más. De akkor

most hogyhogy nem vacogom szét a fogamat? Csak

uszodahűvösséget érzek, nem olyan hideget, mintha jéggé

fagyott volna a könnycsatornám. Ez vajon a vastag bőrnek

köszönhető, amit Galén említett? Úgy működik, mint valami

szigetelés? Vajon csak a vízben hat?

A felszínre bukkanunk. Galén helyeslően bólint, ahogy kifújom

az elhasznált levegőt, és újjal pótolom. Teleszívom a tüdőmet, és

máris alámerülnék, de visszahúz.

125

- Ne erőltessük! - rázza a fejét. - Nem tudom biztosan, mennyi

ideig tudod visszatartani a lélegzetedet. Majd figyelünk erre,

legalábbis addig, amíg ki nem okoskodod az átváltozást.

Előrefordít, és fél kézzel szépen átfog, amitől úgy érzem, magam,

mint valami öleb. A hold fürkész bennünket, ahogy még egy

kicsit szeljük a habokat. A távolban egy villám halvány

derengése látszik, de szárazföld nem.

Amikor már nem bírom tovább a kiskutyás pozitúrát,

kificánkolok belőle. Galén elkap, mielőtt elsüllyednék, és úgy

von magához, hogy az orrunk hegye épp egymáshoz ér. A

felszín fölött olyan érzés ez, mintha kilowattok cserélnének

gazdát. A víz tükre alatt nem érzek mást, csak Galén vibrálását,

de inkább olyasformán, mintha mágneses erőtér létesült volna

kettőnk között. Amikor a halfarka a lábamhoz súrlódik, nem

halpikkelyes a tapintása, hanem bársonyos, akár a rája árintése.

Hagyja, hogy izegjek-mozogjak, némi távolságot tartsak, de nem

enged el.

- Ha tényleg szirén vagyok, honnan származom? - kérdezem. -

Anyukámnak nem ilyen a szeme.

- Tudom - bólint. - Megnéztem.

- Azonkívül ő is utálja a vizet. Csak azért költöztünk a

tengerpartra, mert apu imádta.

Sőt, amióta apu nincs, anyu folyton arról beszél, hogy

hurcolkodjunk beljebb a városba. Végül meggyőztem, hogy

várjunk, amíg egyetemre nem megyek.

- És édesapád?

- Szőke volt. Kék szemű. Nem olyan tejfehér bőrű, mint én.

- Hmm.

Nem tűnik meglepettnek. Úgy hümmög, mintha megerősítettem

126

volna abban, amit egyébként is tudott.

- Mi az?

- Csak arra tudok gondolni, hogy nem ők az igazi szüleid. Nem

lehetnek azok.

- Úgy érted, adoptáltak? - hüledezem.

- Mit is jelent az, hogy adoptáltak?

- Hogy saját gyermekükként neveltek föl, de másik családba

születtem.

- Ez nyilvánvaló.

Ellököm magam tőle. A hullámok jóval erősebbek, ha egyedül

próbálom leküzdeni őket.

- Te könnyen beszélsz!

Úgy döntök, hogy a következő hullámot nem úszom át, inkább

hagyom, hogy rám zúduljon. Megkönnyebbülök, amikor Galén

karja ismét átfogja a derekamat.

- Emma, én csak a választási lehetőségeket fontolgatom. El kell

ismerned, hogy valaki nem mond igazat. És nem hiszem, hogy

komolyan azt gondolhatnád, hogy én hazudok.

- Nem, nem hazudsz - rázom a fejemet. - De ők a szüleim, Galén.

Az apukám orrát örököltem, és az anyukám mosolyát.

- Nézd, nem akarok vitatkozni veled, csak jobban át kell

gondolnunk a dolgot.

Bólintok.

- Kell lennie valami más magyarázatnak.

Kényszeredetten elmosolyodik, kétkedő arcot vág. Szótlanul

sodortatjuk magunkat a hullámokkal a part felé. Egy idő múltán

Galén fölhúzza a lábamat, és hagyja, hogy a mellkasára hajtsam a

fejemet. Fölgyorsulunk, ahogy nyugodt farkcsapásokkal hajt

előre bennünket a habokban.

127

- Galén!

- Hmm?

- Mi lesz, amikor partra érünk?

- Valószínűleg alszol egyet.

Mire fölemelem az államat, már engem néz.

- Azt hiszed, ezek után le tudom hunyni a szememet? Egyébként

sem erre gondoltam.

- Tudom, hogy nem - bólint. Vállat vont, igazgat a karjában. - Azt

reméltem, hagyod, hogy... segítsek.

- Segíteni akarsz, hogy hallá változzak.

- Valahogy úgy.

- Miért?

- Hogyhogy miért? Miért ne?

- Légy szíves, ne kérdésekkel válaszolj a kérdéseimre!

Elvigyorodik.

- Bevált, nem?

- Hagyd abba! - legyintem állon.

- Rendben - nevet.

- Szóval azt akarom mondani, hogy Chloe halála óta azért

érdeklődsz irántam ennyire... azért költöztél ide, iratkoztál be az

iskolámba, hívtál le a tengerpartra... mert ki akartad deríteni,

közétek tartozom-e?

Naná, idióta kérdés. Mikor méltatott egyáltalán figyelemre

olyasvalaki, mint Galén? Volt valaha is olyan az életemben, mint

ő? Mégis meglep, mennyire rosszulesik, amikor bólint. A kis házi

feladatának tekint. Valahányszor azt hittem, kacérkodik velem,

igazából csak ki akart csábítani ide, hogy ellenőrizze a teóriáját.

Ha a hülyeség fájna, már üvöltöznék kínomban. De most

legalább tudom, hányadán állunk - egyáltalán milyen érzéseket

128

táplál irántam. Ami viszont általában a velem kapcsolatos

szándékait illeti, azokról fogalmam sincs.

Mi lesz, ha tényleg hallá tudok változni? Vajon azt hiszi a srác,

búcsút intek anyukámnak, az összes jó jegyemet - a remélhető

egyetemi ösztöndíjakat - lehúzom a klotyón, hogy a delfinekkel

lubickolhassak? Azt állította magáról, hogy a királyi családhoz

tartozik. Természetesen nem tudom, hogy pontosan mit jelent ez,

de nagyon is sejtem - újabb alattvalót lát bennem, valakit, akinek

parancsolgathat. Elvégre szó szerint azt mondta, hogy

engedelmeskednem kell neki. De ha királyi sarj, akkor miért ő

maga jött, miért nem valami kevésbé fontos személyt küldött?

Lefogadom, hogy az Egyesült Államok elnöke sem személyesen

szokott külföldre utazni, hogy olyan eltűnt amerikaiakat

keressen meg, akik talán még csak nem is amerikaiak.

Na de bízhatok benne, hogy válaszol a kérdéseimre? Egyszer

már becsapott, úgy tett, mintha érdekelném, de csak azért, hogy

kicsaljon ide. A szemembe hazudott az anyjáról. Sőt még

anyukámnak is hazudott. Mi mást képes még hazudni, hogy

elérhesse, amit akar? Nem bízom, semmiképpen sem bízhatok

benne.

És mégis, tudni szeretném az igazságot, ha csak saját magam

miatt is. Nem készülök áttelepedni valami óriáskagylóhéjba a

jersey-i partok előtt, vagy ilyesmi, de nem tagadhatom a

másságomat. Ugyan mi bajom eshet, ha kicsit több időt töltök

Galénnal, hogy segítsen kifilóznom ezt a dolgot? Nem

tökmindegy, ha valami jobbágyhalnak néz, akinek az a dolga,

hogy neki engedelmeskedjen? Miért ne használhatnám ki őt úgy,

ahogyan ő használt ki engem - és elérjem, amit én akarok?

Csak hát én azt akarom, hogy a karjában tartson, és úgy tegyen,

129

mintha aggasztaná, hogy elnémultam.

130

12

GALÉN AZ ablakfülkéből figyeli, ahogy Emma a tévéfotelban

ébredezik. A lány végigmotyogta az éjszakát, de Tóraf

horkolásától egy szót sem lehetett érteni. Későig fenn maradtak,

a két fiú fölváltva felelgetett Emma kérdéseire. Hogyan találtak

rá, hol élnek, hányan vannak? Arckifejezése hol meglepődést, hol

izgatott érdeklődést, hol megrökönyödést tükrözött.

Meglepődést, amikor elmesélték neki, hogyan látta meg őt

Milligan doktor az Öböl-akváriumban - bár az állatokkal

kialakult kapcsolatának témáját Galén gondosan elkerülte.

Izgatott érdeklődésre akkor váltott, amikor a fiú közölte, hogy a

szirének zöme jól látható helyen, az óceán fenekén tanyázik -

mármint azon emberek számára jól láthatóan, akik elég mélyre

tudnának merülni -, a királyi család tagjai viszont

sziklabarlangok oltalmát élvezik. Elragadtatás akkor következett,

amikor Galén fölvilágosította, hogy Poszeidón és Triton hús-vér

szirének voltak, fajtájuk első vezérei, nem holmi istenek, akiknek

az emberi hitregék festették le őket. Megrökönyödés pedig akkor

került sorra, amikor Tóraf úgy becsülte, hogy a két királyság

131

összesített népessége meghaladja a húszezer főt.

Galén kurtára fogta a választ, amikor a kérdések túlságosan

közel merészkedtek az ő idejövetelének céljához - és ismét

dicsérte magában józan ítélőképességét, hogy Raínának sem

árulta el a valódi okot. Sem korábban, sem most nem

szándékozott beszélni Emmának Gromról. Még Tóraf is elterelte

a szót a sok kis kérdés közé temetett egyetlen nagyról, tudniillik

a miértről. Emma megneszelhette a susmust, mert időnként

különféle megfogalmazásban többször is föltette ugyanazt a

kérdést. Egy idő után az arca leginkább belenyugvást mutatott,

de a szeme továbbra is hitetlenkedve csillogott. Ugyan ki róhatta

volna föl ezt neki? Egyik napról a másikra megváltozott az élete.

És Galén csak önmagát bolondította volna, ha nem látja be, hogy

az övé is.

Ahogy nézte a lányt a halak gyűrűjében, megpecsételődött a saját

sorsa. Teljesen kizárt, hogy Emma nem Poszeidón egyenes ági

leszármazottja. Teljesen kizárt, hogy valaha is az övé lehessen.

Legjobb, ha máris kezd hozzászokni a gondolathoz.

Az eredetileg egyszemélyes ágyra pillant, amelyen most Raína

alszik, nem sejtve, hogy a párja behajlított karján pihenteti a fejét,

miközben a fiú úgy szuszog a fülébe, akár egy sebzett

leopárdfóka. Galén a fejét csóválja. Ha a nővére fölébred, gondja

lesz rá, hogy Tóraf soha többé ne tudja lélegzetvételre használni

az orrát.

- Szóval nem csak álmodtam a tegnap estét - hökkenti meg

kijelentésével Emma. A lány bágyadtan elmosolyodik, egyébként

nem mozdul.

- Jó reggelt! - suttogta Gálén, és fejével Raína meg Tóraf felé int.

Emma elkerekedett szemmel bólint. A padlóra csúsztatja

132

magáról a paplant. Galén este föltúrta Rachel fiókjait, és pizsamát

keresett a lánynak, hogy abban alhasson, amíg a ruhája

megszárad. Ahogy Emma most nyújtózkodik a pizsamában,

Galén megállapítja, mennyivel magasabb Rachelnél - a

vállpántos felső lent alig ér a nadrág derekáig -, és mennyivel

formásabb. A lány domborulatain feszülő textil láttán a fiú

eltűnődik, vajon meddig tud ma a teendőjére összpontosítani.

Míg a nőnemű szirének erős, izmos alkatúak, Emmát itt-ott

elpuhította az emberi alakban töltött idő - és Galén meglepve

tapasztalja, hogy az mennyire tetszik neki.

A lánynak korog a gyomra, elpirul. Galén már rájött, hogy

mennyire tetszik neki Emmában ez is. Vigyorogva mutat a

létrára, amely a lenti folyosóra vezet. Mivel az éjszakát a legfelső

szinten töltötték, másként nem hagyhatják el a helyiséget, csak

lemászva. Emma bólint, és leereszkedik a létrán. Galén ellenáll a

kísértésnek, elfordítja a fejét a látványtól, ahogy a lány lelép a

legalsó létrafokról. Fogcsikorgatva követi. A folyosón

sokatmondóan mosolyognak egymásra - Tórafnak annyi.

Galén a lépcsőn fölszállingózó reggeliillatból tudja, hogy Rachel

már vissza is tért. Hallja a konyhából az asszony magas sarkú

cipőjének kopogását, a sütőajtó nyitódását-csukódását, Rachel

szitkozódását, amely arról árulkodik, hogy alighanem megégette

magát egy tepsivel. A reggeli szellő átáramlik a nappali

maradványán, amely most félig nyitott teraszra emlékeztet.

Emma arca eltorzul, ahogy napvilágnál újra fölméri a kárt.

- Borzasztóan sajnálom, Galén. Az egészet megtérítem. Szólj

Rachelnek, hogy küldje el a számlát!

- Mit gondolsz, több vagy kevesebb lesz, mint amennyibe az

orvosi kezelésed került, miután kiütötted magad, mert el akartál

133

menekülni tőlem? - nevet a srác.

- Hát - villantja ki a fogsorát Emma -, ha így nézzük…

Amikor befordulnak a konyhába, Rachel épp asztalt terít.

- Jó reggelt, tubicáim! Neked párolt halat és garnélát készítettem,

virágszálam, Emmácskának pedig minden idők

legtüneményesebb omlettjét. Dzsúszt, Emma? Narancsot vagy

ananászt tudok adni.

- Narancslét kérek - foglal helyet a lány. - És most már nem kell

tubicáznod bennünket. Galén este beavatott a titokba, és tudod,

hogy igazából nem járunk együtt.

- Ami azt illeti, Emma, szerintem egy ideig még fenn kellene

tartanunk a látszatot. Édesanyád kedvéért - ad poharat a kezébe

Galén. - Nemigen fogja elhinni, hogy ennyi időt töltesz velem, és

nem járunk együtt.

Emma homlokráncolva figyeli Rachelt, aki jókora szedőlapátjával

extra vastag omlettet fordít a tányérjára. A lány beledöf a

tojáslepénybe, és ráolvadt sajttal bevont, gőzölgő húsdarabot húz

ki belőle.

- Erre nem is gondoltam - ismeri el, és bekap egy falatot. - Azt

akartam mondani neki, hogy szakítottunk.

- Igaza van a fiúnak - rikkantja a tűzhelytől Rachel. - Nem

szakíthattok, ha folyton itt fogtok lógni. Anyukádnak azt kell

hinnie, hogy még egy pár vagytok. Méghozzá meggyőzően kell

előadnotok. Úton-útfélen csókolóznotok, meg minden, hátha

édesanyád kémkedni próbál utánatok.

Emma abbahagyja a rágást. Galén elejti a villáját.

- Hú, nem hiszem, hogy ennyire erőltetnünk kéne - kezdi Emma.

- Nem? Tizenéves lányok már nem szoktak csókolózni az

udvarlójukkal? - teszi karba a kezét Rachel, topog a lábával, és

134

azzal egy ütemre lóbálja a lapátot.

- Szoktak, de...

- Semmi de. Ugyan már, édesem. Mit gondolsz, anyukád elhiszi,

hogy távol tudod tartani a kezedet Galéntól?

- Nem nagyon, de...

- Mondtam már, hogy semmi de. Nézzenek oda! Még csak nem

is egymás mellett ültök! Amondó vagyok, hogy gyakorolnotok

kell. Galén, menj, ülj a lány mellé! Fogd meg a kezét!

- Jaj, Rachel - csóválja a fejét a srác -, ez ráér...

- Rendben - mondja fogcsikorgatva Emma. Mindketten felé

fordulnak. Továbbra is homlokráncolva bólint. - Majd ügyelünk

rá, hogy anyám közelében csókolózzunk, és fogjuk egymás kezét.

Galén kis híján újra elejti a villáját. Szó sem lehet róla. Már csak az

hiányzik, hogy csókolgassam Emmát! Főleg, amikor az ajka úgy

elpirul.

- Nem muszáj csókolóznunk, Emma. Már enélkül is tudja, hogy

szeretnék lefeküdni veled. - Amint kimondja, összerezzen. Föl

sem kell néznie, a tűzhely felől jövő sistergés elárulja, hogy

Rachel meglepetésében a forró serpenyőbe köpte az

ananászlevét. - Úgy értem, megmondtam neki, hogy szeretnék

lefeküdni veled. Vagyis azért mondtam neki, hogy szeretnék

lefeküdni veled, mert egyébként is azt hiszi, hogy ez a helyzet.

Mármint az a helyzet, hogy szeretném...

Ha a szirének vízbe tudnának fulladni, az járna ilyesféle érzéssel.

- Kösz, elég, vágom - emeli föl a kezét Emma. - Én is ugyanezt

mondtam neki.

Rachel lehuppan a lány mellé, szalvétával törölgeti az arcáról a

kifröccsent dzsúszt.

- Szóval szerinted anyukád azt hiszi, szeretnétek lefeküdni

135

egymással, de nem hiszed, hogy azt várná, hogy csókolózzatok.

Emma megcsóválja a fejét, egy falat omlettet villáz a szájába,

azután leküldi egy kis gyümölcslével.

- Igazad van, Rachel. Majd hagyjuk, hogy rajtakapjon amikor

smárolunk, vagy ilyesmi.

- Igen, az elég meggyőző - bólogat Rachel.

- Az mit jelent? Mi az, hogy smárolunk?

- Azt jelenti, Galén - teszi le a villáját Emma -, hogy rá kell

venned magad, hogy megcsókolj. Mintha tényleg azt akarnád. Jó

hosszan. Mit gondolsz, sikerülni fog? Szoktak a szirének

csókolózni?

A srác próbálja lenyelni a falatot, amit elfelejtett megrágni. Rá kell

vennem magam? Szerencse, ha le tudom állítani magam. Eddig eszébe

sem jutott, hogy bárkit is megcsókoljon - mielőtt megismerte

Emmát. Mostanában másra sem tud gondolni, mint az ajkukra,

ahogy összeforr. Arra a következtetésre jut, hogy

mindkettejüknek jobb volt, amíg Emma folyton visszautasította

őt. Most meg arra utasítja, hogy csókolózzon vele - jó hosszan.

Na, ez remek.

- Igen, szoktak. Akarom mondani, szoktunk. Vagyis rá tudom

venni magam, ha muszáj.

Kerüli Rachel tekintetét, miközben az asszony újabb adag halat

pakol a tányérjára, de szinte érzi, hogy levigyorog rá.

- Nem gond, csak meg kell terveznünk. Egy kis idő kell, hogy

fölkészüljek - feleli Emma.

- Fölkészülj? Mire? - hüledezik Rachel. - A csókolózás nem

tervezni való. Az benne a móka.

- Persze, de mi nem mókából akarjuk - mondja a lány. - Csak a

látszat kedvéért.

136

- Szerinted Galént megcsókolni nem jó móka?

Emma sóhajt, az arcára tapasztja a kezét.

- Tudod, értékelem, hogy segíteni próbálsz, Rachel. De nem bírok

tovább tárgyalni erről. Komolyan, mindjárt kiütést kapok tőle.

Majd megoldjuk, ha eljön az ideje.

Rachel nevet, és miután Emma elhárítja a fölkínált repetát,

elveszi előle az üres tányért.

- Ha te mondod. De akkor is az a véleményem, hogy

gyakorolnotok kellene. Hol van Tóraf és Raína? - kérdezi a

mosogató felé menet. - Jaj! - csap a homlokára. - Találtak

maguknak szigetet?

- Á, nem - rázza a fejét Galén, és vizet tölt magának az asztali

kancsóból, örömmel fogadja a témaváltást. - A srác bebújt a

nővérem ágyába. Még sosem láttam, hogy valaki így kockára

tette volna az életét.

Rachel cicegő hangot hallat, miközben leöblíti az edényeket.

- Miért foglalkozik folyton mindenki a szigetkereséssel? - kérdezi

Emma, és fölhajtja a maradék dzsúszát.

- Miért, ki más foglalkozik vele? - ráncolja a homlokát Galén.

- A nappaliban hallottam, hogy Tóraf választás elé állította a

testvéredet: vagy menjen a konyhába, vagy keressen szigetet.

- És Raína talán a sziget mellett döntött? - nevet Galén.

Emma bólint.

- Mi az? Mi olyan vicces?

- Raínát és Tórafot összepárosították. Azt hiszem, az emberek ezt

házasságnak hívják - magyarázza a fiú. - A szirének olyankor

keresnek szigetet, ha készek a testi értelemben vett párzásra.

Arra csak emberi alakban vagyunk képesek.

- Ööö... a... értem - pirul el Emma ismét. - Ezt már kérdezni is

137

akartam. Mármint a testi vonatkozást. Szóval házasok?

Ránézésre olyan, mintha a nővéred utálná Tórafot.

Galén habozik. Emlékszik, mennyire kiborult Rachel jó néhány

évvel ezelőtt, amikor először számolt be neki minderről. Emma

előbb-utóbb úgyis kideríti. Ezzel az erővel most is megtudhatja.

- Tóraf megkérte Raína kezét a bátyánktól, aki jóvá is hagyta,

hogy párt alkossanak. Tudom, hogy az embereknél ennek kicsit

más a módja, de...

- Micsoda? - emelkedik föl a székéről Emma, és karba tett kézzel

az asztal fölé hajol.

Na, tessék.

- Tóraf megkérte...

- Azt akarod mondani, hogy a bátyád Tórafhoz kényszerítette a

nővéredet?

A lány szavainak érthetőségét jócskán csökkentette, hogy beszéd

közben összeszorította a fogát.

- Ezt nem úgy kell érteni, hogy Raína is ott volt...

- Na, ne! Nem volt jelen a saját esküvőjén?

- Csillapodj, Emma! A szirének nem esküvőnek hívják. Úgy

hívják...

- Nem érdekel, hogy hívják - kiabálja. - És teljesen mindegy, hogy

a nővéred ember-e vagy sem. Nem lehet valakit házasságra

kényszeríteni!

- Egyetértek! - szól oda Raína a nappaliból. Tóraf követi a

konyhába, vigyorog, bár fölrepedt az ajka. A lány Emma mellé

áll, ugyanúgy összefonja a karját.

- Látod? - int fejével Raína felé Emma. - Neki sem tetszik. Nem

szabad férjhez adni, ha nem az a kívánsága.

- A számból vetted ki a szót - helyesel Raína, és bajtársiasan

138

oldalba böki Emmát. Galén a fejét csóválja. Emma mintha nem

emlékezne, hogy Raína tegnap este ezzel a könyökével próbálta

kiverni a szemét.

- Jó reggelt! - köszön kedvesen Tóraf, és helyet foglal Galén

mellett. - Remélem, mindenki jól aludt.

Rachel szó nélkül reggelit tálal neki, és vizet tölt a poharába.

- Emma, légy szíves, ülj le! - sóhajtja Galén. - Ez nem valami új

jogszabály, amiről a nővérem ne tudott volna. Eredetileg igenis

volt választása. Ha hamarabb választott volna magának párt,

nem kellett volna...

- Nálatok határidőhöz kötik a párválasztást? Komolyan? Ez

egyre jobb. Mondd csak, Galén, ha kiderül rólam, hogy közétek

tartozom, akkor elvárjátok tőlem, hogy párosodjak? Már szánsz

is nekem valakit, fenség?

Megint kezdi. A lány egész este hol fenségnek, hol felséges úrnak

szólította. És olyan arcot vág hozzá, amiből kiderül, hogy ezt

sértésnek tekinti. Így aztán Galén legszívesebben közölné, hogy

Emma is királyi vérből való, az önelégült vigyor eltüntetése

azonban nem ér annyit, amekkora kalamajka kerekedne ebből.

Ráadásul arra a gondolatra indítaná Emmát, hogy az

uralkodócsaládok nőtagjainak zöméhez hasonlóan maga

választhat párt. Csakhogy Emma nem akármilyen királyi

hercegnő, hanem a poszeidóni vérvonal létezésének utolsó élő

bizonysága, ez pedig szóba jöhető párjainak választékát

egyetlenegy személyre szűkíti.

- Tényleg, szánsz már neki valakit, Galén? - kérdezi Tóraf, és

bekap egy garnélát. - Ismerem az illetőt?

- Fogd be, Tóraf! - mordul rá Galén. Behunyja a szemét,

megdörzsölgeti a halántékát. Ez az ügy sok szempontból jóval

139

kedvezőbben is alakulhatott volna.

- Hűha - ingatja a fejét Tóraf. - Ezek szerint bizonyára ismerem.

- Tóraf! Triton szigonyára esküszöm, hogy...

- Ez az eddigi legfinomabb garnélád, Rachel - folytatja Tóraf. -

Alig várom, hogy a szigetünkön garnélát készítsek. Az ízesítésről

én gondoskodom, Raína.

- Nem megy veled semmiféle szigetre, Tóraf! - rivall rá Emma.

- Jaj, dehogynem, Emma. Raína a párom akar lenni. Ugye,

hercegnőm? - mosolyog a fiú.

- Minden hiába, Emma - rázza a fejét Raína. - Tényleg nincs

választásom.

Lerogy az Emma melletti székre.

- Nagyon is van választásod - néz le rá hitetlenkedve a másik

lány. - Lakhatsz nálunk. Gondom lesz rá, hogy ne

férkőzhessenek a közeledbe.

Tóraf arckifejezése jelzi, hogy ezt a lehetőséget nem vette

fontolóra, mielőtt provokálta Emmát.

- Ugye így már nem annyira vicces a dolog, ebihal? - böki oldalba

nevetve Galén.

- Nem fog nálatok lakni, Emma - rázza a fejét Tóraf.

- Az majd elválik, ebihal - vág vissza a lány.

- Galén, csinálj valamit! - fakad ki Tóraf, de nem veszi le a szemét

Emmáról.

- Például? - vigyorog Galén.

- Mit tudom én, tartóztasd le a lányt, vagy valami - teszi karba a

kezét Tóraf.

Emma Galén szemébe néz, a fiúnak elakad a lélegzete.

- Ez az, Galén. Tessék, tartóztass le, ha úgy tartja kedved. De

előre megmondom: abban a pillanatban, ahogy egy ujjal is

140

hozzám nyúlsz, összetöröm ezt a poharat a fejeden, és

kidekorálom vele a szádat olyanra, mint Tórafé - emeli föl súlyos

vizespoharát a lány, és a narancslé utolsó cseppjeit az asztalra

loccsantja.

Mindenki elhűl, csak Galén nem, aki úgy hahotázik, hogy kis

híján fölborítja a székét.

- Nem hiszed, hogy megteszem? - tágul ki Emma orrcimpája. -

Csak egyféleképpen derítheted ki, fenség.

A ház tágas belső tere visszhangzik Galén öblös kacagásától. A

fiú a könnyeit törölgetve böki oldalba Tórafot, aki úgy mered rá,

mintha túl sok sós vizet nyelt volna.

- Tudod, hogy ezek az ostoba emberek az iskolájában őt

szavazták meg a legaranyosabbnak?

Tóraf arckifejezése ellágyul, ahogy Emmára néz, és fölnevet.

Galén hahotája ragályosnak bizonyul - Tóraf hamarosan az

asztalt csapkodva próbál lélegzethez jutni. Még Rachel is kuncog

a sütőkesztyűje mögött.

Emma arckifejezéséből eltűnik a harag. Galén látja rajta, hogy az

elmosolyodás veszélye fenyegeti. A lány úgy teszi le a poharat az

asztalra, mintha még tele lenne, és nem akarná kilötyögtetni.

- Na jó, azóta eltelt pár év.

Galén széke ezúttal valóban hátradől, a srác elterül a padlón.

Miután Raína vihogni kezd, Emma is megadja magát.

- Azt hiszem... azt hiszem, egy kicsit tényleg indulatos a

természetem - vallja be szégyenlős mosollyal.

Megkerüli az asztalt, és Galén mellett megáll. Lesandít, a kezét

nyújtja.

- Mutasd a másik kezed! - vigyorog föl rá a fiú.

- Nincs nálam fegyver - mutatja nevetve Emma, hogy üres a

141

keze.

- Igazán leleményes vagy - viszonozza a kézfogást Galén.

Tényleg igyekszik türtőztetni magát, de nem bír ellenállni a

lehetőségnek, hogy megérintse. - Ezentúl más szemmel nézek a

poharakra.

- Talán túlélési ösztön - von vállat a lány.

- Talán - bólint Galén. - Vagy azért próbálod fölhasítani az

ajkamat, hogy ne kelljen megcsókolnod.

Elégedetten tapasztalja, hogy Emma lesüti a szemét, és ismét

elpirul.

- Raína állandóan ezzel próbálkozik - kottyantja közbe Tóraf. -

Ha jól céloz, néha beválik, de legtöbbször csók a fájdalomdíjam.

- Te meg akarod csókolni Emmát? - hitetlenkedik Raína. - De hát

még nem is rostáltál, Galén.

- Mit nem csinált? - lepődik meg Emma.

- Menjünk úszni, hercegnőm - nevet Tóraf. - A vihar valószínűleg

mindenfélét felszínre hozott a gyűjteményedhez.

Galén hálásan biccent Torainak, aki áttessékeli a nővérét a

nappaliba. Most az egyszer örül, hogy Raína mindenféle emberi

emléktárgyat összeszed. A legutóbb majdnem a halfarkánál

fogva kellett partra rángatnia, hogy a lány otthagyja a

partközelben sorakozó sok régi hajóroncsot.

- Váljunk szét, úgy nagyobb területet tudunk átnézni - javasolja

Raína.

Galén érzi, hogy Emma őt nézi, de nem vesz róla tudomást.

Inkább a partot figyeli, ahogy Tóraf és Raína kéz a kézben

eltűnnek a hullámokban. Megrázza a fejét. Nem kell sajnálni

Tórafot. Pontosan tudja, mit csinál. Bárcsak ő is elmondhatná

saját magáról ugyanezt.

142

Emma megfogja a karját - nem engedi, hogy figyelmen kívül

hagyják.

- Mi az a rostálás?

- Olyan, mint az embereknél az együtt járás - fordul meg végre a

fiú, viszonozza a lány tekintetét. - Csak sokkal gyorsabban zajlik.

És konkrétabb a rendeltetése, mint olykor az embereknél, amikor

randiznak.

- Mi a rendeltetése?

- A rostálással választunk magunknak élethossziglani párt.

Amikor egy hím betölti a tizennyolcat, rendszerint hozzáfog a

rostáláshoz, hogy társat keressen magának. Olyan nőt, akinek

élvezi a társaságát, és aki megfelel utódok világra hozásához.

- Értem - mondja elgondolkodva Emma. - És... te még nem

rostáltál?

Galén a fejét rázza, kínzóan tudatosodik benne, hogy a lány még

most is a karját fogja. Ugyanekkor bizonyára Emma is ráeszmél

erre, mert elkapja a kezét.

- Miért nem? - kérdezi, és megköszörüli a torkát. - Nem vagy elég

idős a rostáláshoz?

- Elég idős vagyok - feleli halkan a fiú.

- Pontosan hány éves vagy?

- Húsz.

Nem akart közelebb hajolni a lányhoz - vagy mégis?

- Ez normális? Hogy még nem rostáltál.

A fejét rázza.

- A hímeknél eléggé általános, hogy tizenkilenc éves korukra

párosodnak. Engem azonban a követi kötelezettségeim túlzottan

elvonnának a páromtól. Ez nem lenne méltányos vele szemben.

- Á, tényleg - vágja rá a lány. - Figyelned kell az embereket.

143

Igazad van, nem lenne méltányos.

Galén újabb vitát szimatol. Úgy sejti, Emma mindjárt előszedi a

tegnap esti érvelését, miszerint ha több követ dolgozna,

Galénnak nem egyedül kellene vállalnia ezt a kötelezettséget, és

persze jogosan tenne ilyen megjegyzést. De a lány nem

vitatkozik. Sőt teljesen ejti a témát.

Elhátrál Galéntól, mintha mindenáron növelni akarná a kettejük

közötti teret, amit a fiú leszűkített.

- Szóval hajlandó vagy segíteni, hogy hallá változzak?- kérdezi

gondtalanra igazított arckifejezéssel, mintha egész idő alatt erről

beszélgettek volna.

- Ennyi? - pislog a srác.

- Hogyhogy?

- Nincs több kérdés a rostálásról, kiselőadás arról, hogy több

követet kellene kinevezni?

- Az nem az én dolgom - von vállat közönyösen Emma. - Semmi

közöm hozzá, hogy párzol-e. Elvégre nem én rostálok, és nem is

engem rostálnak. Amint megtanítasz halfarkat növeszteni,

elválnak útjaink. Egyébként sem érdekelne téged, ha emberekkel

randiznék. - Ezzel otthagyja a fiút, aki tátott szájjal bámul utána.

Az ajtóból még hátraszól: - Negyed óra múlva találkozunk a

parton. Csak föl kell hívnom anyukámat, hogy bejelentkezzek, és

átöltözzek fürdőruhába.

Féloldalra veti a haját, majd eltűnik a lépcsőn.

A fiú Rachelhez fordul, aki épp agyontörölget egy lábast, és a

szemöldöke a haja tövéig szaladt. Galén továbbra is tátott szájjal

néz rá, vállat von.

- Mire számítottál, virágszálam? - sóhajtja az asszony.

- Valami másra.

144

- Akkor alaposan eltájoltad magad. Mi, emberlányok kicsit

lobbanékonyabbak vagyunk, mint a ti szirénnőitek, persze Raína

kivételével.

- De Emma nem ember.

Rachel úgy csóválja a fejét, mintha kisgyereknek magyarázna.

- Egészen mostanáig akként élt. Nem ismer másfajta életet. A jó

hír az, hogy jelenleg nem randizhat mással.

Galén fülének úgy hangzik ez a kijelentés, mintha Emma esetleg

azt hinné, hogy igen.

- Miért nem?

- Mert elvileg veled jár. És a helyedben azonnal megjelölném a

vadászterületemet, amint visszamegyek az iskolába... ha érted,

mire gondolok.

A homlokát ráncolja. Eredetileg úgy tervezte, nem marad tovább

az iskolában, miután Emma megtudja az igazságot - az egész

diákosdi csakis azt a célt szolgálta, hogy végül levigye a lányt a

tengerpartra. Azt nem látta előre, hogy meg kell tanítania,

miként váljon szirénné. És tegnapig arra sem számított, hogy

Emma ténylegesen embernek hiszi saját magát. Tulajdonképpen

annyi mindenre nem számított, hogy a halfarka végéig érne a

lista.

Például arra sem számított, hogy a tankönyvek ennyire vastagok.

Rachel az együtt töltött évek során megtanította írni-olvasni, de

matematikára meg testnevelésre nincs szüksége. Az emberek

földrajzának semmi hasznát sem látja. Mit érdekli őt, merre

húzzák meg láthatatlan szárazföldi határvonalaikat? A

természettudomány azonban még érdekesnek ígérkezik. És ha

Emma kedveli a történelmet, abba sem árt belekukkantani.

Galén nem szégyelli elismerni, hogy javára válhat, ha további

145

ismereteket szerez az emberekről, de nem úgy, ahogyan Emma

reméli. Az például nevetséges elképzelés, hogy föltárja előttük a

maga fajtáját, és a békés egymás mellett élés feltételeiről

tárgyaljon. Az emberek még a saját fajtájukkal sem tudnak

békében élni. És láthatta, miként bánnak a tenger felszíne alatt

élő tömegekkel: egyetlen óvatlan balesettel egész

életközösségeket pusztítanak el. Vagy pedig könyörtelenül addig

vadásznak fajokra, amíg ki nem irtják őket. Triton és Poszeidón

idején az emberek és a szirének még barátságban éltek, de

némelyik ember akkor sem törődött azzal, hogy a környező

óceánra volt utalva - a két vezér ezért fogadta el a tehetségek

törvényét. Előrelátásuk az évszázadok folyamán

felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult, miközben az emberek

műszaki fejlődése lehetővé tette, hogy nagy hajóikkal átkeljenek

az óceánokon, és halált hozó gépezeteikkel végül elözönöljék a

mélységeket.

Emma azonban éppolyan naiv, mint Rachel. Mindketten

rendületlenül hiszik, hogy minél többet tud valaki az

emberekről, annál inkább megkedveli őket. Az asszony

legalábbis részben emiatt buzdítja arra, hogy térjen vissza az

iskolába, még ha a másik jogos indokkal takargatja is ezt a

megfontolást - megóvhat ugyanis egy fiatalembert attól, hogy

kinyírassa magát. A puszta gondolattól, hogy Emma nélküle

mászkál az iskola folyosóin, máris ökölbe szorul a keze.

- Igazad van - szögezi le visszavonhatatlanul. - Az iskolában kell

maradnom. - Lehúzza a pólóját, és egy szék hátára dobja. - Szólj

Emmának, hogy várom.

146

13

AMINT LEÉR a lábam, Galén elenged. Fölágaskodva tipegek a

part felé, ugrándozom a hullámokkal, mint egy óvodás. Miután

kijutok a fövenysávra, épp csak annyival odébb heveredek le,

hogy a dagály csiklandozhassa a talpamat.

- Nem jössz ki? - kiáltom Galénnak.

- Légy szíves, dobd ide a fürdőnadrágomat! - mutat a hátam

mögé.

- Hoppá, nincs rajtad semmiiii? - visítom a delfinfüttyhöz

közelítő hangon.

Természetesen magamtól is kitalálhattam volna, hogy a

halfarkon nincs csomagtartó a strandfelszerelés szállítására, és a

legtöbb szirénnek nincs szüksége arra, hogy olyasmit tároljon,

mint a fürdőnadrág. Hal alakban nem nagyon számít, de ha

Galént emberi alakban látnám ruhátlanul - sőt, akár csak úgy

gondolnék rá -, az meghiúsítaná a tervemet, hogy kihasználjam

őt. A vesztemet okozhatná.

- Ha jól sejtem, ez azt jelenti, hogy még nem látsz a vízbe -

mondja. A fejemet rázom. - Reggel levettem, mielőtt ideértél.

147

Nem szeretném tönkretenni, ha nem muszáj.

Megköszörülöm a torkomat, föltápászkodom, és a néhány

lépésnyire pihenő ruhadarabhoz ballagok. Odadobom neki, majd

újra helyet foglalok, nehogy váratlanul bepillantást nyerjek a sós

mélységbe. Szerencsére Galén mindent a víztükör alatt tart, amíg

a felszínen lebegő fürdőnadrághoz nem ér. Fölveszi, kigyalogol a

partra, közben megköti a madzagot, és vizet rúg rám, mielőtt

leül mellém.

- Galén, miért nem tudok átváltozni? - húzom a térdemet a

mellkasomhoz.

Hátrakönyököl, a tengerre mered, mintha azt mérlegelné, mit

válaszoljon. Az egész napot a vízben töltöttem vele, és még csak

apró viszketést sem éreztem, nemhogy azt a nyújtózást, amit

ígért.

- Nem tudom - feleli. - Talán túl sokat gondolsz rá. Ha ellazulnál,

egyszerűen bekövetkezne.

- Nálatok így történik? Véletlenül?

- Nem, ez sosem véletlenszerű. Úgy értettem, hogy ha nem

lesnéd izgatottan, hanem csak megpróbálnád jól érezni magad,

talán rájönnél, hogyan tudsz átváltozni.

- Jól érzem magam - mondom anélkül, hogy Galénra néznék.

- Én is.

- Holnap legalább péntek. Miénk az egész hétvége a gyakorlásra.

Azonkívül holnap tanítás után is gyakorolhatunk. Gondolom,

neked már fölösleges iskolába járnod, hiszen elérted a célodat,

amiért beiratkoztál, nem? - igyekszem figyelmen kívül hagyni

azt az enyhén kellemetlen érzést, ami a hasamba nyilall.

- Az az igazság, hogy úgy terveztem, még egy ideig járok.

Anyukád nem nagyon örülne, ha valami iskolakerülővel

148

randiznál.

- Nem, tényleg nem - nevetek. - De azt hiszem, tetszel neki.

- Ezt honnan veszed? - kapja föl a fejét.

- Amikor telefonáltam, üdvözletét küldte. Azután azt mondta

rólad, hogy egy ilyen srácot „meg kell tartani”.

Anyu azt is mondta Galénról, hogy jóvágású, de az már kiveri a

cikiméter biztosítékát.

- Mindjárt megváltozik a véleménye, ha az összes óráról lógok.

- Talán megállapodhatnánk egy kis csereügyletben - vetem föl, és

összerezzenek, mert ez elég sokféleképpen értelmezhető.

- A nyálcserén kívül?

- Pfuj! - háborodom föl, bár nem bírok nem tudomást venni az

érzésről, ami a gyomromat csiklandozza. - Ezt Racheltől

tanultad?

- Napokig röhögtem rajta - bólint még mindig vigyorogva.

- Na mindegy, te segítesz nekem átváltozni, én segítek neked a

tanulásban. Szóval korrepetállak. A tantárgyaink mind

ugyanazok, nekem pedig elszámolják társadalmi munkának, és

jól jön az egyetemi jelentkezésnél.

Lehervad az arcáról a mosoly, mintha pofon vágtam volna.

- Mi a baj, Galén?

Megenyhül.

- Semmi.

- Csak eszembe jutott. Nem muszáj korrepetálnom téged. Elvégre

az egész napot így is együtt fogjuk tölteni a suliban, esténként

pedig gyakorolunk. Valószínűleg halálra unod majd magad

velem - dobok be egy halk kacagást, hogy csevegősre vegyem a

figurát, de közben úgy érzem magam, mintha cigánykereket

hánynék.

149

- Az nem valószínű.

Egymás szemébe nézünk. Az arcát kémlelem, és ahogy a

leáldozó nap fénye majdhogynem bíborvörös csillogást

kölcsönöz a hajának, eláll a lélegzetem. Amikor pedig az utolsó

alkonysugarak ezüstös szikrákat csiholnak a szeméből, végképp

el kell kapnom a tekintetemet, ami véletlenül a szájára téved.

Galén közelebb hajol. Fölemelem az államat, ismét találkozik a

pillantásunk. A napnyugta alighanem lángvörösre színezi

fölhevült arcomat, de a srác talán nem veszi észre, mert mintha

nem tudná eldönteni, hogy a szememet vagy a számat kívánja

lesni. Érzem bőrének sós kipárolgását, leheletének melegét.

Annyira közel kerül hozzám, hogy a szél egyazon hajtinccsel

birizgálja kettőnk arcát.

Így aztán amikor elhúzódik, én érzem pofon ütve magam.

- Sötétedik - emeli ki homokba fúrt kezét. - Ideje, hogy

hazavigyelek. Holnap tanítás után újra megpróbálhatjuk.

Mármint a gyakorlást.

- Persze - vonom féloldalra a hajamat, a mozdulattal leplezem

csalódottságomat. Ennyit arról, hogy én használom ki őt.

- Az a helyzet, hogy holnap nem mehetsz iskolába, guppikám.

Ahogy fölnézünk, Tóraf és Raína jönnek felénk a parti fövenyen.

A lány keze tele emberi limlommal, nehézkesen cammog vele a

homokban, de elégedett mosolya jelzi, hogy akár többet is

szívesen cipelne.

- Miért nem mehet? - kérdezem.

- Mert be kell jelentkeznie a családjánál. Mindenki csodálkozik,

hová tűntek a hercegi ikrek, mivel elmulasztották Grom királlyá

avatási ceremóniáját. Nekem legalább volt annyi magamhoz való

eszem, hogy zártkörű párosító szertartást rendeztem, tekintettel

150

Raína távollétére, meg minden.

- Jól mondja Tóraf - ráncolja a homlokát Galén. - Néhány napra

haza kell térnünk. Apánk nem aggodalmaskodik annyit, mint a

te anyukád, de szereti, ha időnként lát bennünket. Különösen

Raínát. El is kényeztette.

- Igaz - bólogat a nővére. - Tényleg elkényeztetett. Egyébként

pedig érvényteleníttetnem kell a párosítási kötésünket.

- Nahát, hercegnőm, azt hittem, ma jól éreztük magunkat.

Tudod, hogy ha rajtam múlik, továbbra is elkényeztetlek. Miért

akarod fölbontani a kötésünket? - kérdezi Tóraf. A lány hagyja,

hogy valamennyit átvegyen a terhéből, de fölhúzza az orrát,

amikor megpróbálja arcon csókolni.

Galén nem törődik házasságuk dugába dőlésével.

- Ígérem, nem tart sokáig - néz rám. - Miután visszajövök, talán

meglátogathatnánk Milligan doktort. Hátha ő tud segíteni

nekünk.

- Floridában?

A napsütötte, fehér fövenypartok gondolatától a hányinger

kerülget. Álmaimban mindig vörösre festi őket Chloe vére.

- Elvégezhet néhány vizsgálatot - bólint Galén. - Tudod, hogy

kiderítse, amit mi esetleg nem vettünk észre.

Kudarcérzésem támad.

- Szóval úgy gondolod, már át kellett volna változnom. Mit

rontottam el?

- Semmit sem rontottál el - nyugtatgat. - A víz előhívja

természetes ösztönünket az átváltozásra. Inkább a változás

elkerülése, semmint maga a változás igényel komoly erőfeszítést.

Milligan doktor talán segít kiokoskodnunk, hogyan erősítsük

meg az ösztönödet.

151

- Talán - bólintok. - De anyukám szinte biztosan nem járul hozzá,

hogy hetedhét határon túlra kiránduljak a jóvágású fiúmmal.

Pláne nem vissza Floridába.

Olyan hirtelen szorítom össze a fogamat, hogy egyik- másiknak

ki kéne csorbulnia.

- Jóvágásúnak tartasz? - vigyorog.

- Anyukám tart annak.

Csak most nem anyukám pirul el.

- Aha - mondja, de a tekintete elárulja, hogy lebuktam. -

Bármilyen jóvágású vagyok, ezúttal nem hiszem, hogy elegendő

a személyes varázsom. Szakember segítségét kell igénybe

vennünk.

A halkirályfi most konkrétan rám kacsint.

- Úgy érted, Rachelét - bökdösöm a lábujjammal a homokot. - Azt

hiszem, egy próbát megér. De ne számíts sokra. Ahhoz már sokat

lógtam a suliból.

- A hét végén elrepülhetünk oda. Hétfőn tanításra visszaérünk.

- Ebbe talán belemegy az anyukám - bólintok. - Ha Rachel

ügyesen játssza ki a lapjait. - Na persze, belemegy. Pont annyira,

mint abba, hogy stiftet rakasson a nyelvébe, jajvörösre festesse és

tüsire zselézze a haját. Nem létezik. Vállat vonok. - Én majd

folytatom a gyakorlást, amíg ti elmentek. Talán már nem is kell

Floridába...

- Nem! - hökkentenek meg kiáltásukkal a fiúk.

- Miért nem? Nem fogok nagyon mélyre merülni...

- Szó sem lehet róla - áll föl Gálén. - Amíg én távol vagyok, nem

mehetsz vízbe.

- Mondtam, hogy nem vagyok kíváncsi a dirigálásodra! -

dobbantok lyukat a homokba. - Most aztán mérget vehet rá

152

fenséged, hogy bemegyek a vízbe.

Galén ujjaival végigszánt a haján, és szitokszavak füzérét hallatja,

kétségkívül Racheltől tanulta őket. Néhány másodpercig föl-alá

járkál a fövenyen, az orrnyergét dörzsölgeti. Egyszer csak

megtorpan. Megnyugszik. Még el is mosolyodik. A barátjához

lép, és hátba veregeti.

- Szívességet kérek tőled, Tóraf.

153

14

GALÉN TUDJA, hol keresse a bátyját. A legkevésbé sem fűlik

hozzá a foga, hogy az emberi aknarobbantások nyomai között

Grom magányát bolygassa, de sürgeti az idő. Emmának nem

erőssége az engedelmeskedés, Tórafnak meg a felügyelősködés,

úgyhogy a hiszti első jelére engedni fog a lánynak. Már meg is

jegyezte Galénnak, hogy Emma elvileg a jövendő királynéjuk,

ezért szeretne jó viszonyt ápolni vele. Így végül hercegi parancs

kellett ahhoz, hogy Jersey-ben tartsa Tórafot, aki így nem

terjesztheti az álláspontját Grom elé, amikor Raína a frigyük

felbontását követeli. Ahogy Galén a hajdani aknamező széléhez

közeledik, elhatározza, hogy szót emel Tóraf érdekében. Raína

dühbe gurul majd - és ami azt illeti, Emma is -, de tartozik

ennyivel a barátjának.

Az aknák idegesítik, mindig is idegesítették. A halak és a

növények rég kivesztek a Triton-leszármazottak

felségterületének erről a részéről. Annyira, hogy Galén tudomása

szerint Grom a tájék egyedüli látogatója. A robbanások nyomán

akkora gödrök éktelenkednek a tengerfenéken, hogy elnyelnének

154

egy halászbárkát. A kráterek környékén sötétebbre színeződött

az iszap, mintha a robbanás hátrahagyta volna az árnyékát. A

több száz robbanószerkezetből mindössze kettő maradt

épségben, az itteni veszteség működésképtelen, tehetetlen, néma

tanújaként. A szirének Nália halálával többet veszítettek leendő

királynénál. Oda lett az egységük. A bizalmuk. Az örökségük. És

talán fennmaradási képességük is.

Galén megborzong, ahogy elhalad az egyik mélységi bomba

mellett. A lánccal az aljzathoz horgonyzott fémgolyóbis

háborítatlanul lebeg, csak a rozsda marja, az emberek

hátrahagyták, miután befejezték a váratlan tevékenység miatti

vizsgálódást. Mintha kevesellték volna az iszapban ejtett sebeket.

Amint meglátja a bátyját, kiált neki, bár tudja, Grom már azelőtt

észlelte a jelenlétét, hogy belépett az aknamezőre. Karba tett

kézzel várja az aknákon túli hasadékvölgy peremén.

- A jelek szerint elmulasztottam felséged királlyá avatási

ceremóniáját - szólal meg Galén.

Grom szája széle majdhogynem vigyorra görbül.

- Kár, hogy apánk nem váltotta be az ígéretét, nem tépette ki a

nyelvedet, öcsém. Pedig azt hittem, ezúttal meg is teszi.

- Én is azt hittem - nevet Galén. - De Raína ragaszkodott hozzá,

hogy még egy kis ideig megtarthassam a nyelvemet.

- Jól teszed, ha a nővéred kedvében jársz. Ha ő nincs, már

elveszítetted volna az életedet, az örökségedet vagy mindkettőt.

Azt hiszem, trópusi kiruccanást érdemel a fáradozásáért.

Galén kuncog. Raína legszívesebben a Mexikói-öböl

kereskedelmi hajózási útvonalai mentén guberál emberi kacatok

után. Váltig állítja, hogy a hajók utasai szántszándékká hajigálták

a holmijukat a vízbe, hogy hátrahagyjanak magukból

155

valamicskét. Legalábbis ezt hallotta Racheltől.

- Talán kedveskedni is fogok neki. Ha párban marad Tóraffal.

- Elfogadta Tórafot? - kapja az öccse felé a fejét Grom.

- Nem. Éppen erről beszélek. Tőled szeretne érvénytelenítést

kérni.

- Mit kellene érvénytelenítenem?

- A kötésüket.

- Raína és Tóraf össze vannak kötve? - csodálkozik Grom. -

Mióta?

- Nagyon vicces.

Grom vigyorog. Galén megpróbálja nyolcvanéves emberként

elképzelni a bátyját. Deres hajjal, több barázdával az arcán, mint

amennyi egy kagylóhéjon akad, és a csibészes vigyorát

alighanem fogatlanul mutatná be. Nyolcvanéves szirénként

azonban olyan fiatalosan fest, akár Galén. Tórafnak

köszönhetően a foga is több. Mindennek ellenére mégis teljesen

rossz pár Emmának. Túlságosan higgadt, túlságosan

fegyelmezett, túlságosan megrögzött ahhoz, hogy olyan

hurrikánnal tudjon bánni, amilyen Emma, a konok McIntosh

lány.

- Régóta vártam a napot, hogy Raína valaki más gondjává váljon

- vallja be Grom. - Mégis rosszul érzem magam a dolog miatt.

Mindig kedveltem Tórafot.

- Szóval nem érvényteleníted?

- Még akkor sem, ha Tóraf kéri. Csuda békés itt minden Raína

nélkül. Apropó, mivel foglalkoztok mostanában?

- A szokásossal - von vállat Galén. Úgy furdalja a lelkiismeret,

mint sok kis fúrókagyló. A „szokásos” Milligan doktor

meglátogatását jelenti a legfrissebb tengeri hírek megismerése

156

céljából. Vagy néhány napot Rachellel, amint ide-oda rakosgatja

legújabb beszerzéseit Galén számos házának egyikében. Az már

„nem szokásos”, ha egy szirén emberek módjára él, az iskoláikba

jár, az autóikat vezeti, a ruháikat viseli.

- Milligan doktor talált valami érdekeset?

- Egyet-mást. De semmi aggódnivalót.

- Helyes - bólint Grom. - Nem hiányzik, hogy még valami miatt

aggódnunk kelljen.

Galénnak végre feltűnik a bátyja feszült profilja. Összeszorított

fogak, mereven karba tett kéz, bicepszét markoló ujjai

elfehérednek a görcsös fogástól.

- Mi az? - hökken meg Galén. - Mi a baj?

Grom csak a fejét rázza, homlokráncolva magában tartja kínját.

- Mondd el!

- Lehet, hogy semmi jelentősége - feleli Grom.

- Lehetne, de látom rajtad, hogy van.

Sóhajt, komoran az öccse szemébe néz.

- Jó, elmondom, de előbb ígérj meg néhány dolgot.

- Mit?

- Ígérd meg, hogy történjék bármi, biztonságba helyezed Raínát.

Nem bánom, ha életfogytig az emberek között kell maradnotok,

csak gondoskodj a húgom biztonságáról. Ígérd meg!

- Grom...

- Ígérd meg! - mennydörgi a férfi, és leereszti a kezet

- Egyébként is tudod, hogy megteszem.

Galént tulajdonképpen bántja, hogy a bátyja kételkedik ebben.

- Tudom - bólint megnyugodva Grom -, de hallani akartam. -

Elfordítja a fejét. - Bizalmasan tárgyaltam Jágennel.

- Mit csináltál? Elment az eszed?

157

Jágen, aki Antonisz király távoli rokona, a Poszeidon-dinasztia

felségterületén fortyogó összeesküvés legfőbb gerjesztője. A vak

is láthatja, hogy a trónra tör, de Antonisz hajlíthatatlansága

évtizedek óta szaporítja Jágen híveinek számát.

Ez elégséges ok, hogy Grom aggódjon a testvérei biztonságáért

Ha Jágen valóban annyira nagyravágyó, hogy a saját királya

ellen szervezkedik, akkor nem tudni, nem próbálja-e megdönteni

a Triton-házat is. Azonkívül, ha valaki látta Gromot, amikor

találkozott vele, az illető arra a feltételezésre juthat, hogy Jágen

elnyerte az újdonsült Triton-házi király támogatását. Vagy ami

még rosszabb, maga Antonisz király hiheti ezt. De vajon jogosan

hiszi?

- Tudom, mit csinálok, Galén - morogja Grom.

- Nem úgy látszik. Apánk mit szólt?

- Tudod, hogy nem mondtam el neki.

Galén bólint. A bátyja bolond lett volna beszélni erről az

apjukkal. Hérof király és Antonisz király sokáig éltek baráti

viszonyban, mielőtt ellenségekké váltak. Most pedig Grom király

kiszélesítené a két uralkodóház közötti szakadékot?

- Mit akart Jágen?

Grom sóhajt.

- Engedélyt, hogy igénybe vehesse Tórafot. Szüksége van rá

valakinek a felkutatásához, akit a többi nyomkereső nem talál.

Ebben nincs semmi rendkívüli. Értékességük miatt a

nyomkeresők az egyedüli szirének, akik a letartóztatás veszélye

nélkül léphetik át a két királyság közötti határt. Természetes, ha

Jágen a nyomkeresők történetének legjobbját, Tóráfot kívánja, aki

azonban a Galén családja iránti tiszteletből soha nem lépi át a

határt. És a Triton-házból kapott királyi jóváhagyás nélkül

158

semmiképpen sem engedne Jágen unszolásának. Még engedély

birtokában sem feltétlenül állna kötélnek.

- Ennyi az egész? Kit kell fölkutatni?

- Bár ennyi lenne! Nem annyira az a fontos, kit keres Jágen, mint

inkább az, hogy miért.

- Triton szigonyára esküszöm, hogy ha nem kezdesz beszélni...

- A lánya, Pakia tűnt el. Jágen úgy véli, Antonisz vitette el.

- Minek vitette volna el a lányt Antonisz? - forgatja a szemét

Galén. - Ha Antoniszt érdekelné Jágen felségárulása, már évekkel

ezelőtt tett volna valamit az ügyben.

Antoniszt azonban az utóbbi időben mintha semmi sem

érdekelné. Miután Nália meghalt, a király bevette magát az

uralkodói barlangokba. Tóraf poszeidóni nyomkeresőktől úgy

hallotta, ki sem dugta az orrát azóta, hogy a Triton-házat

ellenségnek nyilvánította.

- Jágen szerint Pakia rendelkezik Poszeidón tehetségével.

A szavak hallatán Galénnak eláll a lélegzete.

- Az lehetetlen.

- Nem valószínű - rázza meg lassan a fejét Grom - de lehetséges.

Királyi vér csörgedezik a lány ereiben, bármennyire fölhígult is.

És ha Poszeidón véréből való, nem hagyhatom figyelmen kívül

képességének folyományait.

- De ez nem így megy. A tehetség még soha nem bukkant föl

másban, mint egyenes ági leszármazottakban.

Miket beszélek? Nem ugyanerről akarom meggyőzni Gromot Emmával

kapcsolatban, holott még ennél is kevesebb rá a bizonyíték? Pakia

esetében legalább némi királyi vér kimutatható. Csakhogy Emma apja

nem próbálja megkaparintani a trónt. Sőt, Galén véletlenül akadt

rá Emmára. Mindezek fényében Pakia tehetsége legalábbis

159

gyanúsnak tetszik.

- Beszéltem a múltőrzőkkel. Jágen vádjait természetesen nem

említettem nekik. Ők csak az örökségünk feltárásán buzgólkodó

ifjú királynak tartanak engem.

A múltőrzők tíztagú testületé fajtájuk legöregebbjeiből -

házanként ötből-ötből - áll, akik a szirének történelmét hivatottak

megjegyezni. Galén is egyetért azzal, hogy természetes, ha Grom

kikéri a vének tanácsát.

- És?

- Kollektív emlékezetükből egyetlen példát sem tudtak fölidézni,

hogy ilyesmi valaha is előfordult volna, de az egyik múltőrző, a

te Romal barátod úgy véli, lehetséges. Emlékeztetett bennünket,

hogy a tehetségek nem csupán a királyi leszármazásvonal,

hanem egész fajtánk fennmaradását biztosítják. Azt mondta, nem

lepné meg, ha Triton és Poszeidón előre gondoltak volna arra,

hogy egy uralkodó esetleg visszaélhet a hatalmával. Szerinte

valamiképp gondoskodhattak ennek a kivédéséről.

- A mindenit! - teszi karba a kezét Galén.

- Én is pont így reagáltam - vigyorog Grom.

- De azt mondtad, nem szóltál nekik Jágenről.

- Nem is. Újdonsült király vagyok, párom nincs, és örökül

maradt a vértelen háború, amelyet fajtánk egyetlen másik

királysága ellen folytatunk. Csak természetes, hogy

körmönfontan megfogalmazott kérdéseket teszek föl.

Galén bólint.

- De ha a tehetségek másvalakire is áttevődhetnek, mi értelme

egyáltalán erőltetni a királyi származásúak párosodását? A

tehetségek törvényének a kezdetektől fogva szigorúan érvényt

szereznek. Romal teóriájából következően a törvény értelmetlen,

160

a királyi leszármazottak párosodásának semmi célja. - Galén nem

nagyon tudja megemészteni ezt. Főként, hogy Romal egyáltalán

véleményt nyilvánított. A múltőrzők feladata a tények

elmondása. Se több, se kevesebb. Romal maga hívta föl erre a

figyelmét, amikor Galén egészen fiatalon először kereste föl.

Romal azonban az ő számára nem egyszerűen múltőrző, hanem

a mentora. Nem, még annál is több, a barátja. A barátok pedig

megosztják egymással a véleményüket.

A múltőrzőknek viszont nem tisztük, hogy királyok előtt

találgatásokba bocsátkozzanak.

- Mint mondtad, ez csupán teória. De nem olyan teória, ami

fölött szemet hunyhatnék. Úgy döntöttem, megengedem, hogy

Jágen alkalmazza Tórafot. Ha Pakia él, Tóraf meg fogja találni.

Galén ismét bólint. És ha Pakia a poszeidóni tehetség letéteményese,

akkor nincs szükség Emmára... legalábbis Gromnak nincs szüksége rá.

A fiú szíve olyan érzelemtől nyargal, amelyet nem tud

megnevezni.

- Ha ez kitudódik...

- Nem fog.

- Grom...

- De biztos, ami biztos, tartsd magad mellett Raínát, bármerre

jártok is. Meg ne lássalak benneteket, amíg nem rendeződik el ez

az ügy!

- Benőtt már a fejünk lágya. Raínának párja is van.

- Az igaz öcsém, de rajtatok kívül senki sem maradt a Triton-

házból.

A szavak ott lebegnek fölöttük, érzékeltetik velük a helyzet

súlyosságát. Sok minden forog kockán, sok minden függ a

körülményektől, sok a ha. Vajon Antonisz kezébe került Pakia?

161

És ha igen, vajon békésen elengedi a lányt? És ha nincs nála,

akkor Grom nyomozása nem ingerli Antoniszt arra, hogy a

vértelen háborút véressé változtassa?

De megéri kockáztatni. Ha Pakia valóban a tehetség birtokosa,

Grammal való egybekelése biztosítja a szirének fennmaradását.

Galén pedig szabadon, akadálytalanul vehet üldözőbe egy

bizonyos fehér hajú angyalhalat.

Csakhogy tényleg ilyen egyszerű bármi is?

Grom szenvtelen arccal, gondolataiba temetkezve mered a

hasadékvölgyön túlra. Galén megköszörüli a torkát, de nem

tudja fölrezzenteni a bátyját révületéből. Már azt fontolgatja,

hogy teljesen ejti a témát. A legkevésbé sem kíván régi sebeket

fölszakítani, de szeretne tisztán látni. Kedvező alkalom sohasem

fog kínálkozni, hogy beszéljenek a dologról, de talán ez a

mostani az egyetlen helyénvaló időpont.

- Grom, kérdezni szeretnék tőled valamit.

A király pillantása vonakodva szakad el a mélységtől, és az

öccsén állapodik meg, de távolságtartó marad.

- Hmm?

- Hiszel a mágneses vonzódásban?

Láthatólag meghökken, szemében az érzelemmentességet

fájdalom váltja föl.

- Ez meg miféle kérdés?

Galén vállat von, szigonyként hasít belé a lelkifurdalás.

- Azt beszélik, te érezted Nália iránt.

Grom az ujjai hegyével megdörzsölgeti a szemét, de az öccse

addigra észreveszi tekintetében az elmélyülő gyötrelmet.

- Nem gondoltam volna, hogy pletykákra hallgatsz, öcsém.

- Ha hallgatnék rájuk, nem vesződnék azzal, hogy téged

162

kérdezzelek.

- Te hiszel a mágneses vonzódásban, Galén?

- Nem tudom.

Grom bólint.

- Én sem tudom - sóhajtja. - De ha tényleg létezik ilyesmi, akkor

biztosan állíthatom, hogy ezt éreztem Nália iránt. - Halfarkának

egyetlen csapásával előreúszik, elfordul a testvérétől. - Olykor

esküdni mernék, hogy most is ízlelem őt. Halványan, és csak

rövid ideig. Egy-egy nap annyira valóságosnak tűnik a jelenléte,

hogy attól félek, megbolondulok.

- És milyen... milyen érzés? - kérdezi Galén bátortalanul.

Korábban már elhatározta, hogy egyáltalán nem folytatja le ezt a

beszélgetést Grommal, de megváltoztak a körülmények.

Legnagyobb meglepetésére Grom elneveti magát.

- Tudnom kéne valamiről, öcsikém? Végre horogra akadtál?

Galénnak annyi ideje sincs, hogy becsukja a száját, mire a bátyja

hátrafordul. Grom kacagása idegenül hat ezen a vigasztalan

helyen.

- Úgy tűnik, nemcsak horogra akadtál, már ki is fárasztott valaki.

Ki az?

- Nem tartozik rád.

Legalábbis egyelőre.

- Szóval ez kötött le annyira - vigyorog Grom. - Egy nőt

hajkurásztál.

- Mondhatni.

Galén bátyja csakugyan azt mond, amit akar. Úgysem beszél

neki Emmáról. Addig nem, amíg Pakia valahol arra vár, hogy a

Triton-ház uralkodójával párosítsák.

- Ha nem árulod el, majd megkérdezem Raínától.

163

- Ha Raína tudná, már mindenkinek kikürtölte volna.

- Az igaz - ismeri el derűs arccal Grom. - Agyafúrtabb vagy, mint

amilyennek látszol, ebihal. Olyan agyafúrt, hogy tudom,

mondanom sem kell: tartsd távol innen, bárki is. Csak amíg

elrendeződik a helyzet.

- Emiatt nem kell aggódnod - bólint Galén.

164

15

AZ ÁFONYÁS muffin illata általában meg szokta édesíteni a

hangulatomat, de az iménti langyos zuhany után esélye sincs,

hogy cseppet is édesebbre varázsolja az ecetnél. Anyu épp

kihúzza a sütőből a tepsit, amikor leérek a lépcsőn az emeletről.

- Elromlott a bojler? - kérdezem, miközben müzlistálkát veszek ki

a konyhaszekrényből.

- Neked is jó reggelt! - válaszolja; és egy muffint villáz

zsírpapírra, hogy hűljön.

- Bocs. Jó reggelt! Elromlott a bojler?

Egy adag zabkását merek ki a tűzhelyen álló fazékból, és a

tálkámba csapom. Egy muffin penderül a lábamhoz - a leragadós

tepsi miatt mindig van legalább egy veszteségünk.

- Nem tudok róla, édesem. A ma reggeli zuhanyozáskor nem

észleltem semmi szokatlant.

- Úgy látszik, az én tiszteletemre mondta be az unalmast -

morgolódom, elmarok egy muffint, és az asztalhoz cammogok. A

lábam úgy kikészült, hogy a legnagyobb erőfeszítéssel sem

tudnék elegánsan helyet foglalni, csak lerogyok a székre, és

165

zabpelyhet lapátolok a számba, hogy ne nyafogjak tovább. Anyu

egész éjjel dolgozott, azután reggelit készített nekem. Nem ecetet

érdemel.

- Galén visz iskolába?

- Nem, egyedül megyek.

Az ecet még tovább savanyodik. Tényleg bosszantó a

langymeleg zuhany, ha az ember tűzforrót szeretne magára

zúdítani. De ma nem láthatom Galént, és ez kiábrándítóbb, mint

ha egész télen nélkülöznöm kellene a meleg vizet. Utálatos szitu.

A tegnapi nap végig azzal telt, hogy bármennyire igyekeztem

távolságot tartani, a srác minden fáradozásomat meghiúsította.

Még ha nem érdemelne saját alsónad-reklámos óriásplakátot,

akkor is rengeteg rajta a kedvelnivaló. A majdnem-majdnem

megcsókolós szokását kivéve. De irtó helyes, ahogy mániákusan

dirigálni próbál nekem. Főleg, hogy tisztára lebiggyeszti az ajkát,

amikor nem fogadok szót neki.

- Máris összevesztetek?

Anyám puhatolózik, de fogalmam sincs, mire kíváncsi. A

vállvonogatás veszélytelen megoldásnak tűnik, amíg ki nem

spekulálom, mit akar hallani.

- Gyakran veszekedtek?

Újra megvonom a váltamat, és annyi zabpelyhet kanalazok a

számba, hogy legalább egy percig lehetetlenné válik a társalgás,

ez pedig bőven elegendő idő, hogy anyu ejtse a témát. De most

nem jön be a trükk. Az egyperces némaság befejeztével a pohár

tejemért nyúlok.

- Tudod, ha meg merészel ütni téged...

A félig megdöntött pohárból gyorsan lenyelem a tejet, mielőtt az

orromon át távozhatna.

166

- De anyu, soha nem ütne meg!

- Egy szóval sem mondtam, hogy megütne.

- Akkor jó, mert nem is ütne. Soha. Mi bajod? Muszáj minden

alkalommal kivallatnod Galénról?

Ezúttal anyám von vállat.

- Szerintem az a helyes. Majd ha anya leszel, megérted.

- Ne nézz hülyének! Ha Galén cirkuszol, akkor vagy kirúgom

vagy kinyírom. Erre szavamat adom.

- Azt hiszem, ennél többet nem kívánhatok - vajazza meg anya

nevetve a muffinomat.

- Hát nem - fogadom el a süteményt, és a fegyverszünetet. -

Bármi több már telhetetlenségről tanúskodna.

- Ne feledd, hogy hiúzszemmel figyellek. Csak most nem, mert

lefekszem. Mielőtt elmész, áztasd be a tálkádat a mosogatóban!

Puszit nyom a fejem búbjára, és ásít, majd fölballag a lépcsőn.

Kimerülten érek haza, pedig a tanítási nap Galén és Chloe nélkül

hétórás ásítással ért fel. Anyu úgy cikázik ide-oda a házban, mint

egy fölajzott darázs.

- Szia, édesem, milyen volt a suli? Nem láttad a kulcsomat?

- Sajnos nem. A tegnapi ruhád zsebében már nézted? - nyitom ki

a hűtőszekrény ajtaját, hogy epret vegyek elő.

- Jó ötlet! - A lépcső szőnyege tompítja trappolását. Mire néhány

másodperc múlva visszatér, épp fölülök a pult szélére, és egy

szem epret kapok be. - Tegnap nem is volt zsebem - rántja

szorosabbra a lófarkát.

- Vidd el a Hondát! Én majd tovább keresem a kulcsodat.

Anyu bólint.

- Neked sehová sem kell menned ma délután. Még mindig

167

haragszomrádoztok Galénnal?

- Mára nincs más tervem, csak leckepótlás.

Mármint azután, hogy hátul kisurranok, és megpróbálok hallá

változni.

Mivel anyu kétkedő szemöldökráncolása nem fajul újabb

kihallgatássá, tudom, hogy a ma reggeli tűzszünetet igyekszik

fenntartani.

- Jó. A hűtőben találsz maradék ragut. Ha Julie ma este sem tolja

be a képét, megint lehúzok egy dupla műszakot, úgyhogy

holnap csak később jövök. Ne felejts el bezárni, mielőtt lefekszel!

Amikor meghallom, hogy a behajtón csikorogva sebességbe teszi

a Hondát, kezembe veszem a mobilomat. Galén azt mondta,

Rachel soha nem fogadja a hívást, de ha üzenetet hagynak neki,

visszacsörög. Miután egy női géphang a Transzatlanti

Garanciaközpont nevében választást kínál, hogy vagy hagyjak

üzenetet, vagy pedig nyitvatartási időben ismételjem meg a

hívást, kivárom a sípszót.

- Szia, Rachel, itt Emma. Szólj Tórafnak, hogy szabad az estéje.

Ma nem jutok el oda, nem tudunk gyakorolni. Talán majd holnap

találkozunk.

Egy fenét. Nem kell bébicsősz. Galén kénytelen lesz fölfogni

azzal a ritka csökönyös fejével, hogy nem tartozom az alattvalói

közé. Tóraf egyébként is leküzdötte magát a szememben a

szikkadt tehénlepény színvonalára, mert házasságra

kényszerítette Raínát, meg minden.

Néhány perc múltán Rachel beváltja Galén ígéretét.

- Szia, nyuszifül! - köszön rám, amikor fölveszem a telefont. -

Csak nem érzed megint rosszul magad?

- Á, nem, kutya bajom. Asszem, csak egy kis izomláz tegnapról.

168

De anyunak az én kocsimmal kellett munkába mennie, úgyhogy

most nem tudok kimozdulni.

Töprengő csend következik. Meglepődöm, mert Rachel nem

ajánlja föl, hogy eljön értem. Talán nem is kedvel annyira, mint

mutatja.

- Holnap hívj föl, jó? Gálén a lelkemre kötötte, hogy nézzek rád.

- A kis drága - fanyalgok.

- Légy egy kicsit türelmes vele - kuncog. - Jót akar, csak még nem

okoskodta ki, hogyan kell téged kezelni.

- Engem nem kell kezelni.

- Úgy látszik, azt hiszi, hogy igen. És amíg jobb belátásra nem tér,

sajnos ki kell bírnod engem.

- Te mindig hagyod, hogy ugráltasson? - próbálom nem túl

epésre venni a figurát.

- Nem mindig.

- Ja, látom.

- Figyelj, Emma, ha mindig azt tenném, amit mond, most bezárva

kuksolnál valami hotelszobában, amíg én magánlökhajtásost

rendelnék, hogy a Galén tetszése szerinti helyre röpítsen

bennünket. Most pihenj egy kicsit! Holnap várom a hívásodat.

A homokra dobom a törölközőmet, és nekifutásból a hullámokba

vetem magam. Arra számítok, hogy az első ugrás felüdít, jól fog

esni a lélegzetelállító hűvösség, az a fajta dermesztő hideg, amit a

magára valamit is adó New Jersey-i ősz produkálni tud. De

amikor a felszínre bukkanok, pocsékul érzem magam.

Langymeleg a víz. Akár a zuhanyom. Akár a szerelmi életem.

A habokba gázolok, majd a hullámverés befolyása alá

kényszerítem magam. Lélegzetemet visszatartva sodródom,

169

megnyomom apu régi stopperórája indítógombját. És újabb okot

találok, hogy utáljam az idő múlását: unalmas. Hogy ne a

vánszorgó másodperceket bámuljam, az ábécét hadarom

magamban. Azután a Titanic statisztikai adatait idézem föl,

ahogy rendes megszállotthoz illik. Tarisznyarákok oldalaznak

alattam, hallgatják, amint összevetem a mentőcsónakok számát

az utasokéval.

Tizenöt perc elteltével feszülni kezd a tüdőm. Tizenhét percnél

olyannak érződik, mint a szakítószilárdsága határáig húzott

gumiszalag. Húsz percnél teljes vészhelyzet áll elő. Felszínre

emelkedem, és megnézem az órát.

Húsz perc, tizennégy másodperc. Embertől nem rossz - a

világcsúcs tizenhárom perc, harminckét másodperc. Halhoz

képest azonban elég gáz. Nem mintha a halak visszatartanák a

lélegzetüket, vagy ilyesmi, de én nem kifejezetten kopoltyúval

nyomulok. Galén azt mondja, ő sem tartja vissza a lélegzetét. A

szirének teleszívják a tüdejüket levegővel, és állítólag abból

veszik föl a szükséges oxigént. Nem elég szilárd a hitem, hogy

meg merjem kísérelni. Ami azt illeti, egyedül abból merítenék

hitet, ha saját halfarkat tudnék növeszteni. Hiába döntöttem meg

első próbafutamommal az emberi világrekordot, még ez sem

elegendő, hogy rávegyen a tengervíz belélegzésére. Az ki van

csukva.

Visszaténfergek a nyakig érő vízbe, és lenullázom a stoppert.

Akkora levegőt veszek, hogy majd szétpattan a tüdőm, és

megnyomom az indítógombot. És akkor megérzem. Telítődik a

víz a ritmustalan kalimpálással. Lüktet. Valaki jár a közelemben.

Valaki, akit nem ismerek föl. Lassan hátrafelé osonok, vigyázok,

hogy ne tapicskoljak, ne fröcsköljek. Néhány másodperc alatt

170

ráeszmélek, hogy az osonásnak nincs sok értelme. Ha én

észlelem az illetőt, ő is észlel engem. A lüktetés erősödik.

Egyenesen felém tart. Méghozzá gyorsan.

Óvatosságot, illemet és apu stopperóráját hátrahagyva eszelősen

evickélek a sekélyebb víz felé. Hirtelen nem is tűnik olyan

értelmetlennek Galén parancsa, hogy maradjak a szárazföldön.

Mégis mit képzeltem? Ami keveset a szirénekről tudok, azt a

Galén házában töltött utolsó huszonnégy órában verték a

fejembe. Az emberekéhez hasonló a társadalmi

berendezkedésük. Kormányzat, jogszabályok, család, barátság.

Vajon kitaszítottjaik is vannak? Ugyanúgy, ahogy az embereknél

erőszaktevők és sorozatgyilkosok? Ha igen, akkor most épp azt

játszom, mintha emberi közegben egyedül mászkálnék egy sötét

autóparkolóban. Ekkora hülyét!

Tátott számba zúdul egy hullám, és ráébreszt, hogy a tüdőm még

nem készült föl a víz befogadására. A köhögés-köpködés

valamelyest lelassít, de közel a part, és a nedves homoksávon túl

már kinéztem magamnak egy husángot, ami vastagabb, mint a

karom. Hogy bármely szirén fején úgy törik össze, mint egy

gallyacska, az most mellékes.

Csak térdig ér a víz, amikor a kéz megragadja a bokámat.

Lenézek, de támadóm nyilvánvalóan beolvadó formára váltott, a

körvonala is alig látszik a hullámokon át. A víz nem akadályozza

a sikolyomat, de az emberi világtól mégis elzárja. A kéz nagy és

erős, úgy ránt el a biztonságból, mint egy alattomos, felszín alatti

visszaáramlás. Rúgkapálással és a beolvadt pacnira üvöltözéssel

drága levegőt fecsérlek el, de egyszerűen nem adom meg magam

harc nélkül.

Az óceánfenék ezen a részen meredek hegyoldal. Csak néhány

171

napsugárujjacska hatol a mélységbe. Ahogy a szemem

hozzászokik a fényviszonyokhoz, ezek az ujjacskák eltűnnek,

délutánias derengés von be mindent. Minél inkább kapálózom,

annál gyorsabban hasítjuk a vizet - és elrablóm annál erősebben

szorongat.

- Ez fáj! - jajdulok föl. Olyan hirtelen torpanunk meg, hogy

kiélvezhetem az ostorcsapáshatást.

- Hú, bocs - kér elnézést a pacni, és Tóraf bontakozik ki belőle.

Elengedi a bokámat.

- Te vagy az!

- Naná, hogy én. Miért, kit vártál?

Felszínre bukkanunk az esti égbolt alatt. Csillagok töltik be a

látóteremet, de nem tudom, valóságosak-e, vagy csupán

oxigénhiányom eredményei. Tóraf villog: a teste fölrugaszkodik

a vízből, halfarka hegyén szeli a habokat, mint egy delfin a

Seaworldben.

- Hanyagold a bohóckodást! - szólok rá. - Most hogy

teljesítettem? Mutasd az órát!

- Huszonhét perc, tizenkilenc másodperc - mondja, kinyújtott

tenyerén tartja a stoppert. - Hohó! - hökken meg. - Mi baja a

kezednek?

- Hogyhogy mi baja? - forgatom erre-arra a kezemet, meregetem

a szemem, hogy lássak a holdfényben. Vér, vágás, horzsolás

sehol. Megmozgatom az ujjaimat. - Nézd, semmi bajom.

Tágra nyílt szeme újabb ellenőrzésre késztet. Még mindig nem

látok semmit.

- Tóraf, ha ez újabb vicc...

- Nem viccelek, Emma. Nézd meg a kezedet! Csupa... csupa ránc!

- Persze. Ez azért van, mert...

172

- Na nem. Ezért nem én fogok kapni. Nem én tehetek róla.

- Tóraf...

- Galén úgyis talál indokot, hogy engem hibáztasson. Mindig

talál. „Nem fogtak volna ki, ha nem úszol olyan közel ahhoz a

bárkához, ebihal.” Hát persze, az nem az emberek hibája, hogy

egyáltalán halásznak...

- Tóraf!

- Vagy ez is milyen szép: „Ha nem próbálnál folyton csókolózni a

nővéremmel, talán nem csapkodna köveket a fejedhez.” Mi köze

a csókolózásnak ahhoz, hogy a lány kővel szétveri a fejemet? Ha

érdekel a véleményem, az egésznek a rossz nevelés az oka...

- Tóraf!

- Jaj, és a kedvencem: „Ha tűzhallal játszol, ne csodálkozz, hogy

megszúr.” Nem játszottam vele! Csak segítettem neki

gyorsabban úszni, azért kellett megfognom...

- TÓ-RAF!

Abbahagyja a víz szélén föl-alá járkálást, sőt mintha még a

létezésem is eszébe jutna.

- Tessék? Mit mondtál, Emma?

Akkora levegőt veszek, mintha fél órára készülnék alámerülni,

majd lassan kifújom.

- Erről senki sem tehet. A bőröm így összeráncosodik, ha túl

sokáig maradok a vízben. Olyankor mindig ilyen.

- Nem lehet túl sokáig a vízben maradni. Sziréneknél nincs olyan

Különben is, ilyen ráncos bőrrel nem tudsz beolvadni

Felém nyúl, megmutatja a tenyerét: sima, akár egy

márványszobor. Azután vízbe meríti a kezét, és az eltűnik.

Beolvad. Diadalmasan fonja össze a karját. Egyértelmű a vád.

- Hát persze, Tóraf. Csak vastag bőrű, lila szemű és kemény

173

csontú ember vagyok. Ezek szerint hazamehetsz. Add át

üdvözletemet Galénnak!

Tóraf kétszer egymás után kinyitja és becsukja a száját.

Mindkétszer úgy tűnik, mintha mondani kívánna valamit, de az

arckifejezése elárulja, hogy az agya nem hajlandó

együttműködni. Amikor ismét becsukódik a szája, vizet

loccsantok az arcába.

- Szólni akarsz, vagy csak a szél lengeti a szádat?

Akkora vigyorra húzódik az ajka, mint a láthatár.

- Ez tetszik neki. Amikor heveskedsz.

Ja, tök tuti. Galén jellegzetesen A típusú személyiség, és az A

típusúak utálják az okoskodást. Az anyukám is megmondhatja.

- Ne vedd zokon, de ha mások érzelmeit kell megítélni, Nem

kimondottan tűnsz szakértőnek.

- Nem tudom, hogy érted ezt.

- De, pontosan tudod.

- Ha Raínáról beszélsz, nagyon tévedsz. Szerelmes belém, csak

nem hajlandó elismerni.

- Persze - forgatom a szememet. - Kéreti magát, igaz? Kővel

beveri a fejedet, fölhasítja az ajkadat, folyton nyálkahalnak hív.

- Mit jelent az, hogy kéreti magát?

- Azt jelenti, megpróbálja elhitetni veled, hogy nem tetszel neki,

de csak mert ezáltal még inkább megkedveled. Így végül még

jobban igyekszel fölkelteni a figyelmét.

- Pontosan - bólint. - Pontosan ezt csinálja.

- Nem hiszem - dörzsölgetem az orrnyergemet. - Miközben erről

beszélgetünk, épp érvénytelenítteti a párosítási kötéseteket.

Szóval nem kéreti magát, hanem mereven elzárkózik.

- Még ha érvénytelenítteti, annak sem az az oka, hogy nem

174

érdeklem őt. Egyszerűen szeret játszadozni.

Tóraf fájdalmas hangja szíven üt. Lehet, hogy Raína játszadozik,

de ennek a fiúnak valósak az érzései. Épp én ne érteném meg?

- Csak egy módon deríthetjük ki - felelem halkan.

- Micsodát?

- Hogy tényleg csupán játszadozik-e.

- És mi az a mód?

- Mostantól te kéresd magad. Elvégre azt szokták mondani: „Akit

szeretsz, engedd el, ha visszatér, az biztos jel.”

- Ezt még sosem hallottam.

- Persze. Nem is kellett hallanod - sóhajtom. - Alapjában véve azt

próbálom megmagyarázni, hogy állítsd le magad, ne halmozd el

Raínát figyelmed ezer jelével. Taszítsd el magadtól! Bánj

ugyanúgy vele, ahogyan ő bánik veled.

- Nem hiszem, hogy képes vagyok rá - rázza a fejét.

- Pedig így kaphatsz választ a kérdésedre - vonok vállat. - De úgy

tűnik, nem nagyon akarod tudni az igazságot.

- Akarom én, de mi van, ha nem kedvező a válasz? - torzul el az

arca, mintha citromízűnek érezné a szavakat.

- Föl kell készülnöd, hogy mindenképpen meg tudj birkózni vele.

Tóraf bólint, összeszorítja a fogát. Most aztán van mit

fontolgatnia reggelig. Úgy döntök, hogy nem rabolom tovább az

idejét.

- Eléggé elfáradtam, úgyhogy hazamegyek. Reggel Galénnál

találkozunk. Holnap talán elérem a harminc percet is, hm? -

bokszolok barátságosan a vállába, de csak bágyadt mosoly a

válasz.

Meglepődöm, amikor elkapja a kezemet, és vontatni kezd a

vízben. Még mindig jobb, mint amikor a bokámnál fogva

175

vonszolt. Óhatatlanul eszembe jut, hogy Galén is eljárhatott

volna ugyanígy. Miért karolt át helyette?

Szombat estére már harmincöt percig bírok lenn maradni.

Vasárnap délutánra negyvenhétig. Valóban gyakorlat teszi a

mestert - de tulajdonképpen semmit sem gyakorolok. Csak a

vízben tanyázom, visszatartom a lélegzetemet, nagymamásra

ráncosítom a bőrömet.

Lehúzom a békauszonyt, amit Tóraf hozott, és kidobom a partra.

Hátat fordítok, amíg magára nem ügyeskedi a sortját.

- Szabad már rád nézni? - szólalok meg néhány másodperc

elteltével. Hiába hajtogatom neki, hogy még nem látok a vízbe,

meggyőződése, hogy csak az „angolnáját” akarom meglesni.

Hogy oda ne rohanjak.

- Persze, hogy szabad. Sőt kötelező. Tulajdonképpen egész jó

fogásnak számítok.

Tökéletesen egyetértek. Tóraf jóképű, szórakoztató és figyelmes -

úgyhogy kissé furcsállom is Raína viselkedését. Kezdtem belátni,

miért boronálta össze őket Grom. Ki illene ehhez a lányhoz

jobban, mint Tóraf?

De ha ezt szóba hoznám, akkor megszegném kimondatlan

egyezségünket, miszerint se Raínáról, se Galénról nem

beszélünk. Péntek este óta minden másról csevegünk. Gromról

és Náliáról. A békemegállapodásról, amelyet Triton vezér és

Poszeidón vezér a nagy háború után kötöttek. A hal ízéről - na jó,

ezen inkább vitatkoztunk.

Leginkább azonban csak gyakorolunk, én visszafojtom a

lélegzetemet, Tóraf pedig méri az időmet. Ő sem tudja Galénnál

jobban elmagyarázni, hogyan változzak át hallá. Szerinte is

176

szinte olyan érzés, mint valami csillapíthatatlan vágy a

kinyújtózásra.

Ahogy a víz szélén állok, Tóraf odagázol mellém.

- El sem bírom hinni, hogy már alkonyodik - vallom be.

- Én igen. Éhen halok.

- Én is.

Bizonyára a vízben fölfokozott kalóriaégetés az oka.

Vállat von.

- Csak azt tudom, hogy... - A víz felé kapja a fejét, majd ismét

rám néz. Megragadja a vállamat, közelebb von. Azután megszegi

néma egyezségünket. - Emlékszel, mit mondtál Raínáról? Arról,

hogy kéreti magát.

Pillantása a nyílt tengerre siklik, azután visszaszökken hozzám.

Olyan komoly képet vág, hogy egybeolvad a szemöldöke.

Bólintok, meghökkent a hirtelen változás.

- Tudod, gondolkodtam rajta. Sokat gondolkodtam. És most

megteszem. De... a segítségedre van szükségem.

- Természetesen segítek. Amiben csak akarod - felelem, de furcsa

érzésem támad, ahogy jobban magához szorít.

- Helyes - mondja, és megint a naplementét fürkészi.

- Galén és Raína közel járnak.

Eltátom a számat.

- Honnan tudod? Én nem érzem őket.

A szívem árulóvá válik, olyan szaporán dobog, mintha most

futottam volna tíz kilométert hegynek föl. Ennek semmi köze

észleléshez, annál több Galén nevének említéséhez.

- Nyomkereső vagyok, Emma. Jóformán a világ túlsó feléről is

észlelni tudom őket. Különösen Raínát. És most úgy érzem,

Galén eszeveszetten csapkod a helyes kis halfarkával, hogy

177

visszaérjen hozzád. Raína meg bizonyára a hátán lovagol.

- Meg tudod állapítani, mit csinál a lány?

- Nem, de azt tudom, milyen gyorsan képes mozogni. Senki sem

úszik olyan sebességgel, mint Galén, még Raína sem. Bizonyára

türelmetlenül várja a srác, hogy viszontláthasson téged.

- Ja, Türelmetlenül várja, hogy átváltozzak, és újabb alattvalónak

dirigálhasson.

Tóraf nevetése meghökkent, nem a harsánysága miatt, hanem

mert olyan benyomást kelt, mintha a kedélyállapota szeszélyesen

ingadozna.

- Ez a véleményed róla? - kérdezi.

Galén lüktetése váratlanul úgy üti meg a lábamat, mintha

ténylegesen nekimentem volna valaminek. Tóraf kiránt a vízből,

és a ház felé ráncigál.

- Rengeteg alkalma nyílt, hogy meggyőzzön az ellenkezőjéről -

felelem, miközben sietősen gyalogolunk a homokban. A hátunk

mögött hallom, hogy Galén és Raína nevetgélnek valamin. A

csobogásuk úgy hangzik, mintha egymást fröcskölnék.

Tóraf egy kis léckerítésnél áll meg velem. A kerítés szánalmas

határvonal Galén fövenypartja és az önkormányzati strand

között.

- Hát én majd megtanítom ezeket az elkényeztetett hercegi

ikreket. Bízol bennem, Emma?

Bólintok, de valami azt súgja, nem lett volna szabad. Ösztönös

megérzésem beigazolódik, amikor Tóraf a mellkasához szorít, és

a számhoz hajol. Próbálok elhúzódni, de a hajamba markol, így

tart a helyemen. A hátunk mögött hirtelen támadt csönd

hangosabb, mint a nevetés bármikor is volt.

Nem nehéz megállapítani, hogy Tóraf jól csókol. Pontosan úgy

178

mozgatja az ajkát, ahogyan kell, egyszerre gyöngéd és erélyes. És

bármennyi halat eszik, az ízén egyáltalán nem érződik.

De ez a csók akkor is nagyon-nagyon helytelen. Ha lenne

testvérem, vele csókolózva érezném így magam. Azután valami

mást is érzek. Úgy bizsergek, mintha tetőtől talpig libabőrös

lennék. Mintha villám készülne lesújtani rám.

Azután Galén - vagy talán egy villám? - csapódik Tórafba,

elszakítja egymástól az ajkunkat. Tóraf becsületére válik, hogy

azonnal elereszt, nem ránt le magával. A homokra zuhannak,

Galén ökölcsapásai gépfegyversorozathoz hasonlítanak. Én

mozdulni sem bírok a megdöbbenéstől.

179

16

- BÍZTAM BENNED! - bömböli két ökölcsapás között dühösen

Galén. - Azt mondtam, a szemedet tartsd rajta, ne a mocskos

szádat!

Tófaf nevetése még vadabb püfölésre ingerli. Közben hallja, hogy

Emma - aki végre fölocsúdott a révületből, amelybe Tóraf

csókolta - sikoltozva kéri, hagyja abba.

Mintha megperzselődne a bicepsze, ahol Emma két kézzel

megragadja, próbálja visszatartani őt a következő ütéstől.

- Azonnal állj le, Galén!

A fiú odakapja a fejét, Tóraf miatti idegességében szinte eszét

veszti.

- Miért? Miért álljak le?

- Mert a barátod. És mert a nővéred párja - kiáltja a lány.

- De éppen azért kéne kinyírnom, Emma. Összevissza beszélsz.

- Raína, segíts! - veti magát Galénra a lány, vállal a fiú

mellkasába vágódik.

Emmával a karjában nehéz tovább csépelnie Tórafot. Emma

bársonyos bőre és andalító illata akkor is elterelné Galén

180

figyelmét, ha a lány nem csimpaszkodna rá úgy, akár egy polip.

Már nem tudni, melyik végtag kié, amikor lehemperednek

Tórafról, és elterülnek mellette a fövenyen.

Galén keveredik felülre, kezével kipárnázza Emma tarkóját,

nehogy a lány megüsse magát egy darab uszadék fán. Aggódik,

hogy már a múltkori agyrázkódás is megrövidíthette Emma

várható élettartamát.

- Triton szigonyára, Emma, nem vetheted csak úgy bele magad

egy verekedés kellős közepébe. Megsebesülhetsz - zihálja

kifulladva.

- A verekedés kétoldalú, fenség - löki el magától ökölbe szorított

kézzel a lány. - Nem vetted észre, hogy Tóraf nem ütött vissza?

Az az igazság, hogy nem vette észre. És nem is érdekelte.

Lecsusszan a lányról. Föl is segítené, de Emma elhárítja a felé

nyújtott kezet. Galén vállat von, bosszantja ez az apró

visszautasítás.

- Az ő baja. Most menj be a házba, mi Tóraffal még nem

végeztünk.

Tóraf közben föláll, leveregeti a testéről a homokot. Eltelik

néhány másodperc, mire Galén ráeszmél, hogy Raína nem

segített elválasztani őt a párjától. Sőt egy szót sem szólt.

A nővére még most is a parton áll, ahol hagyta, az arcát

megdöbbenés, harag és fájdalom egyvelege torzítja el. A harag

elpárolog, amikor Tóraf megigazítja a fürdőnadrágját, és

egyenesen elvonul a lány mellett. Mi több, a megdöbbenés is

elpárolog. Csak a fájdalom marad, komorrá változtatja a

vonásait.

A párja térdig vízben áll, amikor Raína végre utánaszól:

- Tóraf!

181

Elcsuklik a hangja, ez készületlenül éri Galént.

Tóraf nem figyel rá. Vagy pedig szándékosan nem törődik vele.

- Hm? - reagál, mintha a lány nem érdemelne annyi fáradságot,

hogy egy teljes szóra méltassa.

- Te... megcsókoltad Emmát.

- Na és? - pillant türelmetlenül a tengerre a srác.

- De hát... de hát velem vagy összepárosítva.

Vállat von.

- Tényleg? Legutóbb épp Gromhoz siettél, hogy

érvényteleníttesd a kötésünket. Úgy gondoltam, nem

vesztegetem tovább az idődet. Sem az enyémet. És el kell

ismerned, hogy Emma nem rossz fogás - fordul meg, és Emmára

kacsint. Galén Tóraf felé lendül, de Emma a karjába kapaszkodik,

erre a fiú a fogát csikorgatja.

Raírta lassan, óvatosan lépked Tóraf felé, mintha lakmározó

cápához közelítene.

- De nem érvényteleníttettem. Most is össze vagyunk párosítva.

- Komolyan? - teszi karba a kezét a fiú. - Szóval Grom nem

bontotta föl a kötést?

- Nem is kértem rá - áll meg Raína. Ernyedten lelógatja a karját.

Galén nem látja az arcát, de hangjának remegése arról

tanúskodik, hogy küszködik, nehogy elveszítse a fejét, és most az

egyszer nem lobbanékonysága miatt.

Mi ütött ezekbe? Tóraf a közönyöset adja. Raína

elbizonytalanodva öleli át magát. Ami pedig Emmát illeti... Ő

semmit sem változott. Gyönyörű és makacs, mint mindig.

- Nem tudom, miért nem - lépked a mélyebb vízbe Tóraf. -

Mindketten tudjuk, hogy ez a dolog nem működik köztünk.

- Mi nem működik? - gázol be Raína is. - Azt mondtad, szerelmes

182

vagy belém.

- És fölhasítottad miatta a számat - nevet élesen a fiú.

- Ezért még nem kéne haragot tartanod. Egyébként is váratlanul

ért az a megjegyzésed.

- Váratlanul? Dedós korunk óta koslatok utánad. Nem… - rázza

a fejét. - Tényleg nem tartozunk össze. Kezdettől fogva neked

volt igazad. Máris megyek, és magam kérem Grornot, hogy

érvénytelenítse a kötésünket.

Többet nem is szól, alábukik, csak halfarkának legvége kandikál

ki a hullámok közül.

- Ez komolyan beszél? - fordul Raína hitetlenkedve a testvéréhez.

- Komolynak látszott - feleli nem kevésbé döbbenten Galén.

- Tóraf, várj! - kiáltja Raína, majd a habokba veti magát a fiú

után.

Galén és Emma egymásra merednek, miközben végképp

lenyugszik a nap. Galén nem nagyon érti az imént történteket -

még az sem teljesen világos, hogy sikerül-e újra becsuknia a

száját. Hogy árulhatott így el a barátom? Tóraf maga a megtestesült

hűség. Legalábbis Galén eddig annak hitte. Ha ebben tévedett,

mi másban tévedhetett még?

Talán félreértelmezte Tórafnak a nővére iránti rajongását? Az

hogy lehet? Tóraf elzárkózott a rostálástól, mindvégig azt

állította, hogy számára Raína az igazi. Amikor a lány először

utasította el, Tóraf szó szerint belebetegedett. Nem, Tóraf soha

nem bánna így Raínával. Raína pedig soha, de soha nem üldözné

Tórafot.

Aztán ott van Emma kérdése. Az elmúlt három napban

nyilvánvalóan szövődött valami a lány és Tóraf között. Ez az én

hibám. Meg kellett volna csókolnom. Azzal az emlékkel kellett volna

183

hátrahagynom, nem pedig veszekednem vele, hogy maradjon a parton.

De mit oldott volna meg azzal? Változatlanul nagyon reális

lehetőség, hogy a lány egy szép napon Grommal fog csókolózni.

Nem kéne már hozzászoknia a gondolathoz, hogy Emmát más

csókolja? De ez nem ugyanaz. Sosem terveztem, hogy látni fogom,

amint a bátyámmal csókolózik. Sőt, egyáltalán nem tervezte, hogy

látni fogja a lányt, miután kiszolgáltatja a bátyjának.

Gromnak. Tóraf Gromot is elárulta. Elméletileg a leendő

királynéját csókolta meg. Amikor Tóraf azt mondta, szeretne

jóban lenni a lánnyal, Galén nem sejtette, hogy idáig fajul a

dolog. Tóraf azonban nem számíthat arra, hogy Emmával

párosodhat. A lány már - így vagy úgy - foglalt.

Galén a szeme sarkából Emmára sandít. A lány karba tett kézzel

áll, a szeme tágra nyílt, ajka és arca olyan vörös, mint a főtt rák.

Galén megköszörüli a torkát.

- Ez... ez mióta folyik? - kérdezi halkan.

- Micsoda folyik mióta? - fordul felé a lány.

- A csókolózásotok Tóraffal.

- Ja, az? Kábé tíz perce.

Ez jobb, mint amit Galén remélni mert. Szökőárként borítja el a

megkönnyebbülés. Ha az egész távolléte alatt zajlott volna... arra

most gondolni sem bír. Tóraf megszegte a sziréntörvényt, amikor

megcsókolta Emmát. Aki nem a saját párjával csókolózik,

büntetésül tíz holdon át senyvedhet a jégbarlangokban. Ezt az

egyik legsúlyosabb vétségnek tekintik. Ha Tóraf egész hétvégén

csókolgatja Emmát, minden egyes csók külön-külön

törvénysértésnek számított volna.

Igaz, hogy Tóraf azt hitte, Raína érvényteleníttette a kötésüket,

tehát szabadon csókolgathat, akit akar. De miért éppen Emmát? A

184

lány annyiféle szempontból a lehető legrosszabb választás, hogy

fölsorolni is sok.

Mintha nem lenne enélkül is elég aggódnivalóm. Az országomat háború

vagy kihalás fenyegeti, vagy mindkettő, és csak úgy oldhatom meg a

problémát, ha lemondok az egyetlenről, amit valaha is kívántam. Erre

Tóraf ilyen lépésre ragadtatja magát. Elárul engem és a nővéremet.

Galén elképzelni sem tudja, hogyan súlyosbodhatna tovább a

helyzet. Ezért váratlanul éri Emma kacagása.

- Mi olyan mulatságos? - fordul a lány felé.

Emma úgy hahotázik, hogy kénytelen őrá támaszkodni. Galén

görcsösen ellenáll a kísértésnek, hogy átölelje a derekát.

- Megcsókolt! - közli a lány a könnyeit törölgetve, és a

vallomástól ismét elneveti magát.

- És szerinted ez vicces?

- Jaj, nem érted, Galén - mondja a lány, és elakad a lélegzete,

csuklás kerülgeti.

- Hát nem.

- Pedig láthatnád. Sikerült!

- Csak azt láttam, hogy Tóraf, a nővérem párja, a legjobb barátom

megcsókolta a... a...

- A midet?

- Tanítványomat.

Rémálom.

- A tanítványodat. Hűha - csóválja meg a fejét Emma, majd

csuklik. - Tudom, hogy haragszol rá azért, amit Raínával művelt,

de csak féltékennyé akarta tenni.

Galén próbálja befogadni a kijelentést, de az a felszínen marad,

mint a horgászzsinór úszója.

- Azt mondod, azért csókolt meg, hogy Raínát tegye féltékennyé?

185

A lány bólint, és megint kibuggyan belőle a nevetés.

- És bejött! Láttad Raína arcát!

- Szóval felültette Raínát? - A nővéremet, nem pedig engem? Galén a

fejét csóválja. - Honnan szedte az ötletet?

- Én javasoltam neki.

Galén keze önkéntelenül ökölbe szorul.

- Azt javasoltad neki, hogy csókoljon meg téged?

- Nem! Végeredményben igen, de nem közvetlenül.

- Emma...

- Azt mondtam neki, hogy kéresse magát. Tudod, viselkedjen

úgy, mintha nem érdekelné az egész. A csókolózást teljesen

önállóan találta ki. Rettentő büszke vagyok rá!

Lángésznek tartja Tórafot, amiért megcsókolta őt. Remek.

- És... tetszett?

- Most mondtam, hogy igen, Galén.

- Nem az elgondolás. A csók.

A lány arcáról azonnal lehervad a mosoly.

- Ahhoz fenségednek semmi köze.

Galén a hajába túr, nehogy elkapja a lányt, és jól megrázza.

Azután megcsókolja.

- Triton szigonyára, Emma! Tetszett vagy sem?

A lány néhány lépést hátrál, és erélyesen csípőre teszi a kezét.

- Emlékszel Pinner tanár úrra, Galén? Világtörténelem.

- Hogy jön az ide?

- Holnap hétfő. Amikor beülök Pinner tanár úr órájára, nem azt

fogja kérdezni, hogy tetszett Tóraf csókja: Sőt, egyáltalán nem

fogja érdekelni, mit csináltam egész hétvégén. Mert a tanítványa

vagyok. Ahogy neked is, ha már elfelejtetted volna.

A lány haja oldalra csapódik, ahogy sarkon fordul, és azzal a

186

mámorítóan ráérős tempójával elvonul. Fölkapja a törölközőjét,

és belebújik a strandpapucsába, majd fölfelé indul a házhoz.

- Emma, várj!

- Meguntam a várakozást, Galén. Jó éjszakát!

A tengerpart azelőtt megnyugtatta. Ahogy az aknamezők

megnyugtatják Gromot. Most azonban a hold sápadt korongja

Emma hajszínére emlékezteti Galént. A föveny arra, ahogy a lány

szereti megvetni a lábát az óceán medrében. Még a homoknád is

az ő csípőjének ringatózását idézi. Ma este kész gyötrelem ez a

tengerpart. Ahogy az aknamezők gyötörhetik Gromot. És

akárcsak Grom, most Galén sem bírja rávenni magát, hogy

odébbálljon.

Tóraf emelkedik ki a sekély vízből Galén egyik

fürdőnadrágjában. Galén nem áll föl. Tóraf leül mellé. Épp csak

kartávolságon túlra.

- Aludnod kéne, guppikám. Holnap nincs tanítás?

- De - bólint Galén rá sem nézve -, körülbelül három óra múlva.

Hol a nővérem?

- Berendezkedik a szigeten, amit ma éjjel találtunk.

- Te alamuszi angolna. Szólhattál volna, hogy mire készülsz.

- Na persze! - nevet Tóraf. - „Figyuzz, Galén, pár percre

kölcsönveszem Emmát, hogy megcsókolhassam, rendicsek?” Ez

valahogy nem sok sikerrel kecsegtetett.

- Úgy gondolod, a meglepetésszerű letámadásod jobban sült el?

- Kielégítő eredménnyel járt - von vállat Tóraf.

- Meg is ölhettelek volna.

- Ja. Meg.

- Ezt ne csináld még egyszer!

187

- Nem szerepel a terveimben. Bár az nagyon aranyos volt tőled,

ahogy megvédted a nővéred becsületét. Nagyon testvéries -

vigyorog gúnyosan Tóraf.

- Fogd be!

- Csak megjegyeztem.

Galén végigszánt a haján.

- Én csak Emmát láttam. Raínáról el is feledkeztem.

- Tudom, idióta. Ezért hagytam, hogy ötvennyolcat bevágj. Én is

úgy tennék, ha valaki megcsókolná Raínát.

- Ötvenkilencet.

- Ne ragadtasd el magad, guppikám. Apropó, Emma teljesen

kiborult, vagy csak egy kicsit fölkapta a vizet? Egy ideig tartsam

távol magam tőle?

- Majd megszakadt a nevetéstől - legyint Galén. - Most én vagyok

bajban.

- El is ájulok. Mit követtél el?

- A szokásosat.

Elrejtette az érzéseit. Rosszkor jártatta a száját. Úgy viselkedett,

mint egy területvédő bikacápa.

- Ezt nem fogja lenyelni - rázza a fejét Tóraf. - Így is azt hiszi,

csak azért akarod átváltoztatni, hogy újabb alattvalónak

dirigálhass.

- Ezt mondta? - ráncolja a homlokát Galén. - Nem tudom, melyik

rosszabb: hagyni, hogy így gondolja, vagy fölvilágosítani, miért

segédkezem az átváltozásában.

- Az a véleményem, hogy semmit sem kell mondani neki, amíg

nem képes ténylegesen átváltozni. Márpedig egyelőre nem

képes.

- Szerinted nem közülünk való?

188

- Ráncosodik a bőre - vonogatja a vállát Tóraf. - Ez elég durva.

Talán valamiféle szuperember. Tudod, mint Batman.

- Honnan ismered Batmant? - nevet Galén.

- Láttam a nappalidban, abban a fekete kockában. Mindenfélét

tud csinálni, amit a többi ember nem. Talán Emma is olyan, mint

ő.

- Batman nem valóságos személy. Csak egy ember színészkedik a

többieknek, akik őt nézik.

- Én valóságosnak láttam.

- Jól értenek a színleléshez. Némelyikük egész életét azzal tölti,

hogy valami nem valóságosat annak állítson be.

- Az emberek hátborzongatóbbak, mint hittem. Mire jó, ha valaki

másnak tetteti magát, mint ami?

Galén bólogat. Talán arra, hogy megkaparintson egy országot?

- Erről jut eszembe: Gromnak szüksége van rád.

- Nem ér rá? - morog Tóraf. - Raína éppen a mi kis szigetünket

csinosítgatja.

- Kímélj meg a részletektől!

- Igaz - vigyorodik el. - Bocs! De érted a lényeget, nem? Mármint

ha Emma várna rád...

- Emma nem várna rám. Nem hagytam volna ott.

- Raína késztetett rá. Még soha nem ütöttél meg ennyire. Azt

akarja, hogy szót értsünk egymással. Azonkívül el kell

mondanom neked valamit, de eddig még nem jutottam oda.

- Mi az?

- Tegnap, amikor a házad előtti részen gyakoroltunk, észleltem

valakit. Valakit, akit nem ismerek. Kiküldtem Emmát a vízből,

amíg utánanéztem a dolognak.

- És szót fogadott neked?

189

Tóraf bólint.

- Úgy látszik, egyedül neked nem fogad szót. Mindenesetre

követtem a lüktetést.

- Ki volt az?

- A lüktetés eltűnt, mielőtt odaértem.

- Hová?

- Emmáék házához, Galén. Friss lábnyomok vezettek a

homokban a víztől a házig. Ezért tűnt el a lüktetés: az illető

elhagyta a vizet.

- Nyomkereső vagy. Mindkét ház összes szirénjének bemutattak.

Hogy létezhet olyasvalaki, akinek a kilétét nem tudod

megállapítani?

- Nyilván nem mindenkinek mutattak be. Komolyan mondom,

még soha nem éreztem azt a lüktetést. Emma sem ismerte föl.

Nem mintha azt vártam volna, hogy igen.

Galén megdörzsöli az orrnyergét. Emma azért nem azonosította

a jelzést, mert sok éven át viszolygott a víztől. Ha élnének

szirének a környéken, mostanáig nem észlelte volna őket.

- Valaki bizonyára tudomást szerzett róla - csóválja a fejét. -

Azonnal oda kell mennem. Senki sincs vele, az anyukája

éjszakás. - Egész testét átjárja a rettenet, és elszorítja a torkát. -

Tóraf, el kell menned Gromhoz. Még ma éjjel. Azonnal indulj!

Meg kell találnod Pakiát, mielőtt ez az idegen Emma közelébe

férkőzik.

- Jágen lányát? Mi köze neki Emmához?

- Jágen azt híreszteli, hogy Pakia rendelkezik Poszeidón

tehetségével - áll föl Galén. - Ha ez igaz, gondoskodom róla,

hogy Emma helyett ő legyen Grom párja. De erre nem kerülhet

sor, ha az ismeretlen, bárki legyen is az, eljut Emmához, mielőtt

190

megtalálod Pakiát.

- Galén...

- Tudom, elég valószínűtlenül hangzik. De semmivel sem

hihetetlenebb, mint az, hogy Emma rendelkezik a tehetséggel. És

ez az egyetlen reményem.

- Rendben - bólint Tóraf, ahogy megérti a helyzetet. - Esküszöm,

ha életben van, megtalálom, Galén.

- Ha valakinek sikerülhet, akkor neked. És amíg távol vagy,

küldd ide Raínát!

191

17

A SZÍNJELESSÉG sajnos nem garantálja az illető tanuló józan

eszét. Ez rám is érvényes. Mire kiokoskodom, hogy a

fürdőszobában terjengő gőz azt jelenti, a zuhany mégis forró -

csak szirénbőröm miatt nem érzem -, anyu már szerelőt hív.

Nincs más választásom, mint olyan mesét kitalálnom, amivel egy

óvodást sem tudnék megetetni. Anyu valahogy beveszi - a

szervizdíjjal együtt, amit a szerelők olyankor szoktak

fölszámítani, ha valami kamaszlány pazarolja az idejüket és a

benzinjüket.

Mindez új teóriámhoz vezet - a fejem beverése előhívta sziréni

ösztöneimet. Mintha életem minden változása ezzel függene

össze. Azaz nem csak a fejem beverésével. Úgy látszik, hogy

mindaz, ami Galén házában történt - a fekete pöttyök, a szédülés

-, hozzájárult a végkimenetelhez. Az az éjszaka sok mindenből

foglalja magában az elsőt és az utolsót.

Először tartottam vissza tovább a lélegzetemet, mint egy

úszóolimpikon. Utoljára vettem forró zuhanyt. Először láttam

szurokfekete vízben. Utoljára bíztam Galénban. Először

192

észleltem egy másik szirént. Utoljára utáltam Raínát. Először és

utoljára ugrottam fejest hurrikánálló üvegtáblába. A szóban

forgó este összefüggéseinek listája hosszabb, mint a jersey-i

tengerpart.

Akárcsak az indokok listája, amiért nem nézek örömmel iskolai

találkozásunk elébe. De nincs mit tenni. Ma reggel már

háromszor SMS-ezett: Lvihetlek a suliba? és ReggLizL 1ütt vLM?

és +kaptad az üziket? A hüvelykujjaim mindegyik kérdésre igent

pötyögnének, de a méltóságom azt követeli, hogy egyáltalán ne

válaszoljak. A tanítványának nevezett. Kettesben álltunk a

tengerparton, és tudtomra adta, hogy úgy gondol rám, mint egy

nebulóra. Hogy a kapcsolatunk plátói. Azt pedig mindenki tudja,

mit jelent a plátói: elutasító.

Hát lehet, hogy a tanítványának tekint, de most majd én tanítok

neki egyet-mást. A mai első lecke az agyonhallgatás egyszeregye.

Úgyhogy amikor meglátom a folyosón, udvariasan biccentek, és

átnyomakodom mellette. A pillanatnyi érintkezés ébresztette

bizsergés a továbbiakban szinte nem is enyhül, ami azt jelenti,

hogy követ engem. El is jutok a szekrényemig, mire megfogja a

karomat.

- Emma!

Úgy suttogja a nevemet, hogy egészen a kislábujjamig libabőrös

leszek. De azért ura maradok a helyzetnek.

Bólintok neki, beütöm a szekrényzáram számkombinációját, és a

képébe nyitom az ajtót. Hátrahúzódik, máskülönben az orrára

csapódna. Megkerül engem, tenyerével kitámasztja a

szekrényajtót.

- Ez nem valami kedves.

A lehető leghatásosabban vonom föl fél szemöldökömet: Te

193

kezdted!

- Gondolom, ez azt jelenti, hogy nem hiányoztam - sóhajtja.

Rengeteg poént süthetnék el ebben a helyzetben. Például: „De

legalább Tóraf szórakoztatott” vagy „Jé, elmentél?” vagy „Emiatt

ne izgasd magad, a matektanárom sem hiányzott.” A cél

azonban az, hogy semmit se mondjak, tehát elfordulok.

Könyveket meg papírokat pakolok át a szekrényem és a

hátizsákom között. Éppen ceruzát tűzök a kortyomba, amikor

lehelete megcsiklandozza a fülcimpámat, ahogy fölkuncog:

- Szóval nem romlott el a telefonod, csak nem válaszoltál az SMS-

eimre.

Mivel a szemforgatás nem ad hangot, még az agyonhallgatás

egyszeregyének keretei között maradok. Tehát ehhez

folyamodom, miközben becsukom a szekrényemet. Elnyomulok

mellette, de megragadja a karomat. Azon spekulálok, hogy ha a

tyúkszemére taposok, az sem ad hangot...

- A nagyanyám haldoklik - bukik ki belőle.

Puff neki, erre nem számítottam. Ezek után hogy folytassam az

agyonhallgatás egyszeregyét? Eddig sosem említette a

nagymamáját, de hát én sem említettem az enyémet.

- Jaj, nagyon sajnálom, Galén! - fogom meg a kezét és gyöngéden

megszorítom.

Nevet. Komplett dinka.

- Merő véletlenségből egy destini társasházban lakik, és az az

utolsó kívánsága, hogy megismerkedhessen veled. Rachel

fölhívta anyukádat. Szombat délután repülünk, vasárnap este

jövünk vissza. Már telefonáltam Milligan doktornak.

- Betojok tőled.

194

Szállodai szobánk ablakából bámulom a Mexikói-öblöt. A mai

vihar nyomán úgy fest a fehér fövenysáv, mint a cukrozott

zabkása, az eső konokul szurkálja a homokot, az meg csomósan

összeáll. Az ugyanezen vihartól eredő eszméletlen légörvény

következtében Galén a gépen kidobta a taccsot.

A csiricsáré kétszemélyes kanapéra pillantok, amelyen épp a

légibetegséget alussza ki. Ütemes horkolásából ítélve nem is

olyan kényelmetlen az a kis pamlag, amilyennek látszik. Vagy

pedig a sugárban hányás annyi energiát emészt föl, hogy utána

tökmindegy, hol rogyunk össze.

Lenyugszik a nap, de még ráérünk, csak zárás után találkozunk

az Öböl-akváriumnál dr. Milligannel. A doktor azért kívánja,

hogy ilyen későn menjünk, mert így háborítatlanul végezheti el a

vizsgálatokat. Az újabb öt óra.

Hogy agyonüssem valamivel az időt, fürdőruhába öltözöm, és a

strandra indulok, vigyázok, nehogy fölébresszem Galént. Ráfér a

pihenés, nekem meg egyébként is kell egy kis nyugalom, hogy

rendezzem a gondolataimat. Azonkívül az eső szétkergette a

turisták maradékát, így nem akad majd tanúja, ha netán

alkalmatlan pillanatban növesztek halfarkat.

Leveszem a pólómat, és begázolok. Nem tudom, milyen közel

járhatok ahhoz a helyhez, ahol Chloe meghalt. A környező

szállodák nem ismerősek, de a szoba, amit Rachel foglalt nekünk,

fényűzőbb, mint a megfizethető kategóriájú szállás, amelyről

Chloe szülei gondoskodtak. Mindegy. Chloe nincs itt.

És voltaképpen én sem vagyok itt. Legalábbis nem ugyanaz az

Emma vagyok, akit ő hozott ide. Aki fehér árnyékként követte őt

a suli folyosóin. Aki állandóan a sarkában járt, amíg ő méhecske

módjára ide-oda röppent, sorra beporozta társasági köreit. Az a

195

súlytalan, felejthető fantom.

Nem tudom, hogy Chloe lehengerlő egyénisége teret engedett

volna-e egy fölminősített Emmának. Olyan Emmának, aki

hazudik az anyjának, hogy repülőre pattanhasson egy idegen

hablegénnyel. Olyan Emmának, aki már derékig érő vízben

lépked, de szikrányi rémület sem rezdül az idegeiben. Olyan

Emmának, aki hajlamosabb bunyóba bocsátkozni, mint leállítani

egyet. Talán a „fölminősített” nem is megfelelő jelző új énemre.

Talán közelebb járunk az igazsághoz a „rendhagyó” környékén.

Esetleg a „halvérű” is szóba jöhet.

A levegő már-már fojtogatóan párás. Bármelyik pillanatban eső

vegyülhet a könnycseppekhez, ahogy legördülnek az arcomon.

Ennyit a halvérűségről.

Alámerülök.

Az öböl egyáltalán nem olyan, amilyenre emlékszem.

Természetesen azért más, mert legutóbb a só marta a szememet.

Meg azért is, mert akkor a fullasztó floridai hőség után frissítően

hűvösnek érződött a víz. Most a szállodai masszázskádhoz, az

Atlanti-óceánhoz és a kettő közötti kisebb-nagyobb

pocsolyákhoz hasonlóan langymeleg.

Majdnem annyira bosszantó, mint Galén „húzd meg, ereszd

meg” játéka. Őszintén szólva, nem is biztos, hogy ez játék.

Közelebb hajol, eltávolodik. Megint közelebb hajol, újra

eltávolodik. Olyan ez, mint a jó és a rossz harca. Csak nem

tudom biztosan, hogy szerinte melyik az, aki megcsókol.

Alighanem a rossz.

Ez szánalmas. A következő huszonnégy órára felügyelet nélkül

egy hotelszobában rekedtem, egy olyan sráccal, aki minden tőle

telhetőt elkövet, nehogy megcsókoljon. Csúcs.

196

Úszásra fogom mogorva lényemet a lejtős tengerfenék fölött,

sportot űzök abból, hogy hány tarisznyarákot tudok csipkedésre

ingerelni. A legtöbbjük veszi a lapot, és nekidurálja magát. Ha

valamelyik tényleg ráakaszkodik az ujjamra, nem tesz benne

nagyobb kárt, mint egy ruhacsipesz. Stratégiám azonban csak

addig működőképes, amíg Galén és telt ajka vissza nem

lopakodik a gondolataimba. Olyan a srác, akár egy eleve is utált

zeneszám vég nélküli táncoláshoz újrakevert változata, amit

azóta nem bírok kiverni a fejemből, hogy legelőször hallottam.

Mindegyre az zakatol az agyamban.

Vajon Chloe mit tanácsolna most? Istenem, de borzasztóan

hiányzik! Velem ellentétben kiválóan értett mindenhez a

hímneműek terén. Tudta, ha megcsalták. Tudta, ha leszólták a

haverjaik előtt, hogy nagyfiúnak látsszanak. Tudta, ha a

telefonszámát akarták, pedig csak tollat kértek tőle. Csak egy

pillantást vetett volna Galénra, és elmagyarázta volna, miért nem

akar megcsókolni a srác, hogyan vegyem mégis rá, és hol tartsuk

a lagzit.

Úgy fölbosszantottam magam, hogy nincs kedvem tovább

menni, inkább visszafordulok. A fémszag úgy csap meg, mint

egy hullám. Szag? Lehetséges az itt egyáltalán? Azután már

látom. Vérfelhő. Kavargó küzdelem. Egy halfarok. Kettő.

Sikoltok. Meghallja. Meghallják. Abbahagyják a marcangolást,

valami tetem darabjai hullanak alá körülöttük, akár a konfetti.

Véres konfetti.

Újra megfordulok, de már tudom, hogy végem. Öröm az

ürömben, hogy két cápa gyorsabban öl meg, mint egy. Két

állkapocs nagyobb eséllyel szakít el azonnal egy fontos ütőeret.

Minden bizonnyal gyorsan lezajlik majd. Egyfelől szeretnék

197

megállni, hogy essünk túl rajta. Másfelől - és ez az erősebb

késztetés - úszni, mint egy őrült. Harcolni, rúgni, a szemüket

kivájni. Életük legkeservesebb zsákmányává válni. Remélem,

torkukon akadnak a vastag sziréncsontjaim.

Hallom suhanó közeledésüket, és megfeszülök. Az egyikük

nekem ütközik, légbuborékokat csal ki a tüdőmből. Fölordítok,

és görcsösen összepréselem a szemhéjamat. Senki sem szeretné

végignézni a saját halálát. Egy állkapocs zárul a derekamra,

erőteljes és szoros. Olyan sebesen lódul előre velünk, hogy a

fejem hátracsapódik. Vége a dalnak. Várom a fogak behatolását.

Hiába. Ez csak úszik tovább. Hallottam, hogy aligátorok

művelnek ilyesmit, elragadják a prédájukat, és máshová

hurcolják. Bespájzolják a husit későbbre. A sós víz valószínűleg

kiválóan konzervál, frissen tartja a magamfajta hullát.

Némi erőfeszítéssel kinyitom fél szememet. És meghökkenek.

Nem állkapocs zárul a derekamra olyan erőteljesen és szorosan.

Hanem két kar. Kar, amelynek minden kontúrját az

emlékezetembe véstem.

Galén az. És úgy forr a dühtől, hogy a víznek is zubognia kellene

körülöttünk. Talán zubog is. Talán csak olyan gyorsan haladunk,

hogy nem látom. Az arckifejezéséből ítélve azt fontolgatja, hogy

maga öl meg. Lehet, hogy a cápákkal jobban jártam volna.

Sokáig úszik. Nem hajlandó rám nézni, nem hajlandó szólni

hozzám. Nekem meg van annyi eszem, hogy hallgassak. Egy idő

múltán az utazás valamennyi fáradalma, a halál közelségének

élménye és Galén biztonságérzetet nyújtó ölelése mind

összeesküszik ellenem. Ha nem a víz alatt lennénk, ásítanék.

Ehelyett behunyom a szememet...

- Emma! Emma, hallasz?

198

A pofon fölriaszt.

- He?

Ez nem a legvonzóbb pillanatom. Megdörgölöm a szememet. A

karjában ringat, amúgy királykisasszonyosan. A csillagok

kiélesednek. Mikor bukkantunk a felszínre? A derült égen

csillagok milliárdjai tündökölnek. A mesebeli halkirályfi a

karjában tart. Alighanem életem legromantikusabb mozzanata.

- Azt hittem, meghaltál - rontja el a morgásával Galén. - Kétszer

is.

- Bocs. - Összesen ennyi jut eszembe. Ja, nem, még valami. -

Kösz, hogy megmentettél!

A fejét csóválja. Nyilván most ő beszél.

- Arra ébredtem, hogy eltűntél - mondja, és rágóizmai

megfeszülnek. - Azután nem vetted föl a mobilodat.

Nyitom a számat, de elkerekedik a szeme. Még mindig nem

rajtam a sor.

- Megmondtam, hogy soha ne menj egyedül a vízbe...

Itt a végszavam.

- Nekem senki sem parancsolgat, felség.

Hoppá! Ahogy a szemét meregeti rám, abból teljesen világos,

hogy nem a legokosabban reagáltam.

Néhány lélegzetet vesz. Majd még néhányat. Várom, mikor kezd

idegesen zihálni. Nem kezd. Helyette megfogja az államat.

Erősen. A számat lesi, ellágyul az arca. Elengedi az államat, és

lesandít mellettünk a vízre.

Azután alámerít bennünket.

Még mindig úgy tart, mint a küszöbön átemelendő ifjú arát, de

közben gyorsabban süllyedünk, akár egy szabadeséssel zuhanó

lift. De a „tudok ám valamit, amit te nem” vigyor az, ami szinte

199

ficánkolásra késztet.

Végre megállunk. Fejével a hátam mögé int, majd beolvadó

alakra vált. Alapjáraton rettegek a hátrafordulástól. Jogosan.

Galénhoz préselődöm, de nem engedi, hogy mögé bújjak. Ez egy

bálna. Iszonyatos méretű. És mivel Galén beolvadt, a bálna

egyedül engem láthat.

- Mit művelsz, Galén? Vigyél el innen!

- Te akartál úszni. Egyedül. Meggondoltad magad?

- Mondtam, hogy bocs.

- Azt is mondtad, hogy neked senki sem parancsolgat.

- Csak ugrattalak.

Jót nevettünk.

Vigyorogva válik láthatóvá.

- Nem fog bántani, Emma.

- Közelebb jön, Galén.

- Kíváncsi rád.

- Úgy érted, kíváncsi, hogy milyen az ízem?

És miért nem röpít el innen Galén? Már megtanultam a leckét!

- Nem - nevet. - Bár az engem is baromira érdekel.

- Ez nem vicces - kapom föl a fejemet. - Te legalább be tudsz

olvadni. Légy szíves, vigyél el tőle!

A fejét rázza.

- Nem bánt minket. Ez egy buksi. Az emberek ámbráscetnek

hívják. Leginkább lábasfejűekkel táplálkozik. Sosem hallottam,

hogy magunkfajtát megtámadott volna. Becsszavamra csak

vizsgálódni jött ide. - Fél kézzel megfordít a karjában. A gigászi

hal annyira közel van, hogy látom a szemét, ami körülbelül

akkora, mint az egész fejem. - Beszélj hozzá! - suttogja Galén.

Megrökönyödöm.

200

- Elment az eszed?

Hangom remegése testem remegéséhez illik. Galén nyakamat

birizgáló orra megnyugtat - valamelyest.

- Beszélj hozzá kedvesen, Emma. Mondd neki, hogy nem fogjuk

bántani.

Mi nem fogjuk bántani őt?

- Mondd meg te! Te vagy a hal.

- Emma, téged megért. Engem nem ért.

- Menjünk innen, Galén! Kérlek szépen! Bármit megteszek, amit

csak akarsz. Mostantól a lábamat sem dugom a vízbe az

engedélyed nélkül. Soha többé.

Ismét megfordít, és hüvelykujjával fölemeli az államat.

- Idehallgass, Emma. Soha nem hagyom, hogy bármi bajod essen.

Próbálom megmutatni, milyen különleges vagy. De le kéne

higgadnod.

Megfogja az arcom, nem engedi, hogy elforduljak. A szemembe

néz, megsimogatja a hajamat. Ujjai az arcomat cirógatják.

Homlokát az enyémhez nyomja. Egy kis idő múlva tényleg

lehiggadok.

- Abbahagytad a reszketést - mosolyodik el.

Bólogatok.

- Fölkészültél rá, hogy megfordulj?

Önkéntelenül nyelek egyet.

- Egészen közel van?

Bólint.

- Mindjárt a hátad mögött. Ha meg akarna enni, Emma, már

bekapott volna. Csak azért félsz tőle, mert olyan hatalmas. Amint

ezen túlteszed magad, olyan érzés lesz, mintha egy aranyhallal

beszélgetnél. - Nincs lehetőségem az összehasonlításon

201

elmélkedni, mert olyan hirtelen perdít hátra, hogy engem

éppúgy meghökkent, mint Góliátot. - Beszélj hozzá, Emma!

- Mit mondjak egy bálnának, Galén? - dünnyögöm.

- Mondd neki, hogy jöjjön közelebb.

- Nincs az a pénz.

- Jó, Mondd neki, hogy húzódjon hátrébb.

- Helyes - bólintok. - Rendben. - Összekulcsolom a kezemet, hogy

ne tördeljem sebesre. A rettegésen túl a helyzet őrült voltát is

átérzem. - Khm, légy szíves, húzódj el egy kicsit! - ütök meg

olyan udvarias hangot, mint egy kekszvásárlásra buzdító

cserkészlány.

A következő néhány másodpercben javul a közérzetem, mert

Góliát nem mozdul. Ez bizonyítja, hogy Galén azt sem tudja, mit

beszél. Bizonyítja, hogy ez a bálna nem ért engem, nem vagyok

valami óceáni Hófehérke. Kivéve, hogy Góliát lassan mégis

elfordul.

- Ez csak véletlen - nézek ismét Galénra.

- Igazad van, Emma - sóhajtja. - Valószínűleg rokonának nézett,

vagy ilyesmi. Mondd neki, hogy csináljon valami mást.

- Galén, nem lehetne, hogy most már...

- Mondd meg neki!

Góliát közben kissé távolabb helyezkedik el. Most csak

akkorának néz ki, mint egyetlen iskolabusz, nem pedig három. A

kis mozdulat, amellyel hatalmas farka ellegyezi őt tőlünk,

könnyű szellőben lustán libegő zászlóra emlékeztet.

- Várj! - szólok utána. - Gyere vissza! Nem muszáj elmenned.

Amikor a bálna megáll, megfordul, és újra felénk úszik, úgy

távozik belőlem a kétely, mint megrongált tűzcsapból a víz.

Góliát annyira közel jön, hogy ha kinyitná a száját, beszívhatna

202

bennünket. Ronda. Óriási kobakjával olyan, mint egy bólogatós

figura. És megfeledkezett a fogápolásról; a szája sarkából akkora

tintahalláb lóg ki, mint a karom. Remélhetőleg már nem él.

De nem félek többé. Igaza van Galénnak. Ha Góliát meg akarna

enni bennünket, már megtette volna. Óriási szeme gyöngédnek

tűnik, nem olyan vadállatian kifejezéstelen, amilyenre

számítottam. Nem egy cápa üres, gépies tekintetét idézi.

- Beszélj hozzá! - mormolja ismét Galén, és jobban szorítja a

derekamat.

Többet is teszek. Galén kienged a karjából, de a biztonság

kedvéért megfogja az egyik csuklómat. Szabad kezemmel

előrenyúlok, és megérintem Góliát orrát - vagy legalábbis az orra

tájékát.

- Féltem tőled, mert azt hittem, megeszel bennünket - mondom

neki. - De ugye nem eszel meg?

Bár nem számítok arra, hogy Góliát franciás akcentussal

megszólal, vagy akármi, titkon mégis arra várok, hogy

valamiképp ő is kommunikál velem. Persze ahogy némán

elfordul az áramlattal, az decibelekkel ér föl. Nem feszülten

mozdulatlan, mint egy lecsapni készülő kobra. Higgadt, békés,

derűs és kíváncsi.

- Figyelj, ha érted, amit mondok, légy szíves, ússz el abba az

irányba - mutatok jobb kéz felé -, azután gyere vissza ide!

Góliát pontosan ezt csinálja. Ilyen nincs.

Új barátom követ bennünket a felszínre, miután a tüdőm

szorítani kezd. Galén útközben különféle halakra mutat, hogy

ellenőrizzük, mindannyian megértenek-e. Elhaladtunkban

utasításokat osztogatok.

- Ússz arra, ússz körbe-körbe! Ússz gyorsan, ússz lassan, ússz

203

egyenesen!

Valamennyien engedelmeskednek.

Mire föltankolok oxigénnel - ahogy Góliát is -, annyi hal seregük

körénk, hogy színültig megtöltenének egy úszómedencét.

Némelyik kiugrik a vízből. Némelyik a lábujjamon nyammog.

Némelyik átúszik a lábam között vagy Galén és énköztem.

Követnek bennünket, amíg a parthoz nem érünk. Olyan sok hal

fickándozik a sekély vízben, hogy a felszín úgy fest, mintha eső

verné. A fövenyre telepszünk, onnan nézzük a színjátékot.

Miután azonban a sirályok is fölfigyelnek, a létfenntartás

felülkerekedik a kíváncsiságon, és rajongóim klubja

megfogyatkozik.

- Szóval - fordulok Galén felé.

- Szóval - feleli.

- Azt mondtad, különleges vagyok. Mennyire?

Lélegzetet vesz, és lassan kifújja.

- Nagyon.

- Mióta tudod, hogy halakkal suttogó vagyok?

Nem veszi a humoromat, de legalább megérti, mit kérdezek.

- Emlékszel arra, amikor említettem, hogy Milligan doktor látott

téged az Öböl-akváriumban?

Bólintok.

- Azt mondtad, fölismerte a szemem színét, és úgy gondolta,

hogy közétek való lehetek.

- Ez nagyjából igaz is volt - vakargatja a nyakát Galén. Nem néz a

szemembe. - A szemed színe sokat nyomott a latban. Annál is

inkább, mert a szirének elvileg nem társulnak emberekkel. -

Elvigyorodik. - De a doktor attól jött igazán izgalomba, ahogy az

akváriumbeli állatokkal érintkeztél. Azt mondta, kapcsolatot

204

létesítettél velük. Mindegyikkel.

Csak hápogni tudok. Szóval nem csupán képzeltem. Nem

véletlen szerencse volt. Pedig meggyőztem magam, hogy az

állatokat arra szoktatják, hogy barátságosan viselkedjenek a

látogatókkal. De hát nem vettem észre, hogy nem mindenkivel

barátságosak? Nem vettem észre, hogy mintha kipécéztek volna,

kizárólagos figyelmet tanúsítottak volna irántam? De,

észrevettem. Csak nem akartam elismerni, hogy bármit is jelent.

Miért ismertem volna el? Tényleg, mit jelent? És Galén eddig

miért nem tette szóvá?

- Erről hallgattál előttem. Miért? Tóraf tud róla? És Raína? És

hogyhogy képes vagyok beszélni a halakkal, Galén? Főleg, hogy

ti nem. És ha Milligan doktor az Öböl-akváriumban látta, hogy

ezt csináltam, akkor már az agyrázkódásom előtt is képes voltam

rá. Mit jelent ez? Mit jelent ez az egész?

- Melyik kérdésedre válaszoljak először? - derül rajtam.

- Miért hallgattad el előlem?

- Mert hagyni akartam, hogy megszokd a tényt: nem ember vagy.

Tudomásul kellett venned, és sok lett volna, ha mindent

egyszerre kell megemésztened.

Ezen rágódom egy kicsit. Érzékelek némi porhintést, de mit

felelhetnék erre? Galénnak még akkor is igaza van, ha hazudik.

- Azt hiszem, ez logikusan hangzik. Na, és mi a helyzet Tóraffal

és Raínával? Tudnak a dologról?

- Tóraf tudja. Raína nem. Erről jut eszembe, ha azt szeretnéd,

hogy mindenki tudjon a magánügyeidről, csak Raínának kell

szólnod.

- Miért nem akarod, hogy meséljen rólam a többi szirénnek?

- Mert amivel rendelkezel, az a vezérek tehetsége. Poszeidón

205

tehetsége. Elvileg tehát az ellenségemnek számítasz, világos?

- Aha - bólintok értetlenül. - Nem.

Elneveti magát.

- Évezredekkel ezelőtt, amikor a vezérek békemegállapodást

kötöttek, bizonyos tehetségek formájában gondoskodtak a

szirénekről, hogy biztosítsák a fennmaradásukat. A két ház más-

más tehetséget kapott. A tiéd azt mutatja, hogy Poszeidón

házához tartozol.

- Ezért küldesz ki a vízből, ha valaki mást észlelsz a közelben?

Mert bajba kerülhetnél, amiért velem lógsz?

Elgondolkozva bólogat.

- Te is bajba kerülhetnél. Ne felejtsd el, hogy a házatok a Triton-

felségterület partján áll.

Tehát ellenségek vagyunk. Galén harca nem jó és rossz, hanem a

Triton-ház és a Poszeidón-ház között folyik. Engem tökéletesen

hidegen hagy ez a harc, de nem tudok változtatni a kilétemen,

ahogy ő sem tud a sajátján. Ha azért nem akar megcsókolni, mert

a Poszeidón-házhoz tartozom. És én vajon tényleg kívánom őt?

Naná, ezerrel.

Mivel a Galén-csókolgatás gondolatával az elpirulás határára

araszoltam, úgy döntök, semlegesebb kérdésekkel tartom féken

arcom hevét.

- De hogyan biztosítja a fennmaradásunkat az, ha a halakkal

beszélek?

Jól hallottam, többes szám első személyben fogalmaztam?

- Hát... - köszörüli meg a torkát Galén - aki Poszeidón

tehetségével rendelkezik, biztosíthatja, hogy mindig legyen mit

ennünk.

Visszanyelem az azonnal a torkomba toluló epét, és megrázom a

206

fejemet.

- Úgy érted, azért beszélhetek a halakkal... hogy megöljük és

megegyük őket...

Galén bólint.

- Talán soha nem is kell erre használnod a tehetségedet. Jelenleg

bőségesen van ennivalónk, de azt hiszem, a vezérek előre látták,

hogy az emberek átlépik a határaikat, és betolakodnak a vizekre.

Úgy gondolom, hogy végül, talán már évtizedek múlva

szükségünk lesz Poszeidón tehetségére, hogy elláthassuk

magunkat táplálékkal.

Remélem, nem látszik meg rajtam a hányinger, amit érzek.

- A vezérek rosszabb jelöltet nem is szemelhettek volna ki erre a

tehetségre!

Hiába fogom a hasamat, tovább háborog a gyomrom. El sem

tudom képzelni, hogy összehaverkodom Góliáttal, azután

elvezetem a szirénekhez, hogy megegyék. De azt sem tudom

elképzelni, hogy éhezni hagyjam Galént vagy Tórafot.

Valószínűleg még Raínát sem hagynám. Ideje bevezetnem új

barátaimat a pizzázás világába...

- A vezérek már nem élnek, Emma. Nem ők szemeltek ki téged.

Ez a tehetség vérvonalakon át hagyományozódik. Milligan

doktor genetikai adottságnak nevezi.

A genetikai adottság azt jelenti, hogy a szüleim valójában nem a

szüleim. Tudom, hogy Galén mindvégig így gondolta, mégsem

bírom elfogadni. Ugyanakkor teljesen kizárni sem bírom a

lehetőséget. Különösen azután, hogy épp az imént vezényeltem

le egy halszimfóniát. Egyáltalán hogy vessem föl a dolgot

anyukámnak? „Tudod, Galén szerint tizennyolc éve

folyamatosan hazudsz nekem.” Még ha nem mondom ki

207

kereken, akkor is ez sül ki belőle. Na és ha megkérdezi, honnan

vettem ezt az ötletet? „Hát, nemrég fölfedeztem, hogy majdnem

két órán át vissza tudom tartani a lélegzetemet, és dirigálni

tudok a halaknak. Óhatatlanul föltűnt, hogy te nem vagy képes

ilyesmire.” Na persze, majd ha fagy. Kell lennie valami más

megoldásnak...

- Figyelj! - hökkentem meg Galént, mert szinte kiabálok. - Nem

ez Rachel specialitása? Mármint hogy kiderít ezt-azt.

Kinyomozhatná, honnan származom.

- Már megtette.

- Ezt hogy érted? Utánanézett az előéletemnek, vagy valami?

Ehhez mélyre kell ásni...

- A születési anyakönyvi kivonatod szerint kórházban jöttél a

világra. Mindkét szülőd aláírta, és a szülészorvos is. Az utóbbi

történetesen egyetemi tanár, aki ma szülész szakorvosjelölteket

oktat. Rachel egy újságban fényképet is talált, amelyen édesapád

valami díjának elnyerését ünnepli láthatólag terhes

édesanyáddal. A cikk dátumából logikusan feltételezhető, hogy

édesanyád akkor a szíve alatt hordott téged.

Tátva marad a szám, de nem jön ki rajta hang. Galén nem veszi

észre.

- Az iskolai nyilvántartások azt mutatják, hogy az iskola-

előkészítőtől mostanáig részt vettél a közoktatásban, és a címed

mind ez idő alatt változatlan - folytatja. - Az orvosi kartonod

szerint elsütheted magad embernek, bár bárányhimlőn nem estél

át. Négyéves korodban eltörted a karodat, egyszer sem műtöttek,

és minden védőoltást időben megkaptál...

- Jesszusatyaúristen! - ordítom, és fölpattanok. Annyi homokot

rúgok a srácra, amennyit csak bírok. - Ehhez Rachelnek semmi

208

köze! Ahogy neked sincs! Nem volt joga hozzá, hogy…

- Most mondtad, hogy szeretnéd, ha mélyre ásna... - feleli, és ő is

föláll. - Azt hittem, örülni fogsz, hogy már meg is tette.

- Betolakodtatok a magánéletembe! Megsértettétek a

személyiségi jogaimat! - háborgok, belelépek a

tangapapucsomba, és a szálloda felé trappolok. Fölforrósodik a

csuklóm, ahogy Galén visszaránt.

- Csillapodj le, Emma! Tudom kellett...

- Az egy dolog, ha engedélyt adok, hogy betekints az adataimba -

bökök mutatóujjammal az arcába, kis híján a szeméhez érek. - De

eléggé biztosra veszem, hogy a jóváhagyásom nélkül

törvénytelen vájkálni bennük. Sőt, eléggé biztosra veszem, hogy

mindaz törvénytelen, amit az a nő művel. Tudod te egyáltalán,

mi az a maffia, Galén?

Meglepetten vonja föl a szemöldökét.

- Elmondta neked, hogy kicsoda? Mármint hogy kicsoda volt.

Bólintok.

- Mialatt te Gromnál jártál. Ha érdekel a véleményem, aki

maffiózó volt, az is marad. Máskülönben honnan szedné a

rengeteg pénzét? De gondolom, te fütyülsz rá, mivel házakat

meg autókat meg hamis személyi igazolványokat vásárol neked.

Elrántom a csuklómat, és visszafordulok a szállodánkhoz.

Legalábbis remélem, hogy ez a szállodánk.

- Emma - nevet Galén -, az nem Rachel pénze, hanem az enyém.

- A tiéd? - fordulok hátra. - Egy halé? Állásod sincs. És nem

hiszem, hogy a szirénvalután az elnökeink arcképe díszelegne.

A többes szám első személy ezúttal azt jelenti, ember vagyok.

Bárcsak el tudnám már dönteni!

Karba teszi a kezét.

209

- Mással keresem a pénzt. Gyere el velem az Öböl-akváriumba,

és elmesélem, mivel.

A kísértés hentesbárdként hasít ketté. Egyik felemet hisztiroham,

a másikat ájulás környékezi. Teljes joggal őrjönghetek,

vagdalkozhatok vádakkal, nyírhatom kopaszra álmában Rachelt.

De tényleg hiányzik, hogy netán kiderüljön: az asszony stukkert

tart a párnája alatt? Szeretném elszalasztani a lehetőséget, hogy

lábujjaimat a homokba fúrva hallgassam, amint Galén behízelgő

hangján elmeséli, miként gazdagodott meg egy hal? Kösz, nem.

Gondosan meglököm Galént a vállammal, miközben elcsörtetek

mellette, remélhetőleg a helyes irányban. Miután utolér, vigyora

a hisztirohamos felem maradékának semlegesítésével fenyeget,

úgyhogy elfordulok, és a hullámokra szegezem a tekintetemet.

- Eladok ezt-azt az embereknek - mondja.

Rápillantok. Engem néz, várakozó arckifejezése pontosan

visszatükrözi a saját lelkiállapotomat. Utálom ezt a kis

játékunkat. Talán mert egyáltalán nem brillírozok benne. A srác

nem árul el többet, amíg rá nem kérdezek. A kíváncsiság az

egyik leggyógyíthatatlanabb hibám, és ezt Galén is tudja.

Minthogy azonban lemondtam a kedvéért egy tökéletes

hisztizésről, úgy érzem, tartozik nekem. Az mindegy, hogy ma

megmentette az életemet. Elvégre annak már vagy két órája!

Fölszegem az államat.

- Rachel azt mondja, milliomos vagyok - tájékoztat, és sejtelmes

félmosolya úgy birizgálja az idegeimet, mint egy fémszivacs. - De

engem nem a pénz hajt. Hozzád hasonlóan gyöngém a

történelem.

Süket duma. És hogyhogy már ilyen jól ismer? Úgy látszik,

nyitott könyv vagyok. Hiába minden, folyton ő nyer.

210

- Milyen ezt-azt? Milyen történelem?

Már megint kezdi, úgy veti be a mosolyát, mint valami

gondolatelhárítót.

- Tengerbe veszett javakat kutatok föl, és embereknek adom el

őket - közli, és a háta mögött összekulcsolja a kezét. - Ha túl nagy

ahhoz, hogy magam kezeljem, például régi harci repülőgép vagy

tengeralattjáró, akkor fizetség fejében emberi államoknak árulom

el a lelőhelyet. A jogi ügyeket természetesen Rachel intézi.

- Komolyan? - pislogok rá.

Feszélyezetten vonja meg a vállát, mintha osztatlan figyelmem

hirtelen idegessé tenné.

- Akadnak privát vásárlóim is. Először nekik kínáljuk föl az árut,

mert jellemzően többet fizetnek, mint az államok zöme.

- Mi a helyzet a hajóroncsokkal, kalózok kincseivel?

A lehetőségek végtelenek - vagy legalábbis csupán a Triton-

territórium szab nekik határt, az pedig a Mexikói-öböltől az

Indiai-óceán kellős közepéig terjed.

- Bőven van - bólint. - A legnagyobb egy aranyat szállító teljes

spanyol hajóhad volt.

Levegő után kapkodok. Galén egyik lábáról a másikra áll.

Eszembe jut, hogy Rachelen kívül talán én vagyok az egyetlen

személy, akinek elárulta.

- Mennyi aranyat? Nem kérdezték tőled, hogyan találtad? Hol

volt?

Bugyognak a kérdéseim, mint a fölrázott kóla.

Galén megdörzsöli az orrnyergét, majd fölnevet.

- Rachel mindent elmentett a számítógépén, fényképekkel együtt.

Otthon mindent átnézhetsz, amit csak akarsz.

Tapsikolok, mint egy idomított fóka. Azzal sem törődöm, hogy

211

az „otthon” említésére megremeg a gyomrom. Mintha az otthon

lehetne szárazföldön.

212

18

A BIZTONSÁGI ŐR engedi be őket az Öböl-akváriumba, és „Az

eleven tenger” kiállításra kíséri kettejüket, hogy ott

várakozzanak Milligan doktorra. Emma áhítattal lép a padlótól a

mennyezetig érő tartályhoz, és megkopogtatja az üveget. Galén

hátrahúzódik, a falnak támaszkodva nézi, ahogy a lány a

figyelméért tülekedő halaknak gügyög. Egy tengeri teknőc

lomhán ballag oda, hogy szemügyre vegye.

A lány föl-alá járkál az üveg előtt, végighúzza a kezét a felszínén.

A tartály egyetlen óriási, sokfajú halrajjá változik át. Tüskés

ráják, tengeri teknősök, angolnák. Többféle vízi állat nyüzsög itt,

mint amennyit Rachel szokott tenni a tenger gyümölcseivel

készített meglepetésragujába. Még egy kis cápa is csatlakozik a

parádéhoz.

- Elképesztő ez a lány.

- Igen, az - fordul Galén a mellette álló Milligan doktorhoz, aki

úgy bámul, mintha Emma a levegőben lebegne.

Dr. Milligan a fiúra néz, és az arca bölcs mosolyra derül.

- Úgy látszik, nem csak a kis halakat bűvölte el. Sőt, az a

213

benyomásom, hogy bármelyiküknél jobban a hatása alá kerültél,

fiam.

Galén vállat von. Nincs rejtegetnivalója Milligan doktor előtt.

Dr. Milligan füttyent egyet.

- Raína mit szól hozzá?

- Kedveli őt. - A jó doktor megemeli vékony, ősz szemöldökét.

Galén sóhajt. - Eléggé kedveli.

- Hát azt hiszem, ennél többet nem várhatunk. Igaz?

Galén bólint.

- Emma! Megjött Milligan doktor.

A lány hátrafordul, és megdermed.

- Maga! - szakad ki belőle. - Maga dr. Milligan?

- Igen, kisasszony, én vagyok - hajt fejet az idősebb férfi. - Ezek

szerint emlékszik.

Emma bólint, és óvatosan indul feléjük, mint aki kelepcét sejt.

- Ingyenes szezonbérletet próbált rám tukmálni. A

keltetőtartálynál szólított meg.

- Igen - feleli a doktor. - Természetes, hogy fölajánlottam a

szezonbérletet. Másként hogyan tanulmányozhattam volna a

különböző állatfajokkal folytatott lenyűgöző kölcsönhatását?

- Akkoriban nem is sejtettem, hogy beszélni tudok a halakhoz -

fonja össze a karját a lány. - Maga miből jött rá?

- Eleinte nem tudtam - húzódik közelebb Milligan, és gyöngéden

megfogja a lány kezét -, de miután megláttam a szeme színét,

biztosra vettem, hogy szirén. Eszembe jutott, hogy Galén mesélt

nekem erről a tehetségről, de addig hittem is, meg nem is. Ez

persze most butaságnak tűnik. Mármint hogy ha hiszek a

hableányokban... khm, elnézést, Galén, a szirénekben, akkor

miért ne hinnék efféle tehetségben?

214

- És most mit gondol, doktor úr? - kérdezi Galén kissé zavartan a

közlés után, miszerint a barátja azt hitte, hazudik. Na és ez a

hableányozás sem hiányzott.

Milligan doktor halkan kuncogva dörzsölgeti meg Emma kezét.

- Azt hiszem, szokás szerint rendreutasítottak. Van kedve egy

privát akváriumbemutatóhoz?

A lány izgatottan csillogó szemmel bólint.

Követik dr. Milligant a folyosóra, majd a lépcsőhöz. A doktor

elkíséri őket minden kiállítási részlegbe, ontja magából az összes

faj statisztikai adatait és egyéb tudnivalóit. Mindegyik állat

emlékszik Emmára. Az oroszlánfókák fölkapják a fejüket, és

olyan lármát csapnak, amit csak Emma találhat elragadónak. A

vidrák ugyanígy tesznek. Még az aligátorok is reagálnak

utasításaira, kört alkotnak, és szinkronúszók módjára forognak.

Milligan ezután a Dűnelagúna elnevezésű részlegbe vezeti

Galént és Emmát. Elmagyarázza, hogy ez sérült madarak

menedékhelye, amelyekről az Öböl-akvárium gondoskodik.

Emma körbejár, beszélni duruzsol a szárnyasokhoz. Azok ügyet

sem vetnek rá. Szemlátomást jobban érdekli őket dr. Milligan

felbukkanása. Egy réce egyenesen elcsámpázik Emma mellett, és

Milligan doktor lábánál kezd hápogni.

- Érdekes - mondja a doktor.

- Az nem valami érdekes, ha elutasítják az embert - nevet Emma.

Dr. Milligan elmosolyodik, barna szemcsés eleséget markol ki a

zsebéből, és a türelmetlenkedő réce elé szórja a padlóra.

- Tudja már a hékás, milyen csemegét kap tőlem. Mondja,

meglátogatjuk a pingvineket?

- A pingvinek nem madarak? - lepődik meg a lány. - Úgy értem,

tudom, hogy nem repülnek, meg minden, de akkor is madarak.

215

Nyilván nem reagálnak a tehetségemre.

- Vízimadarak - hangsúlyozza a doktor. - És csak egyféleképpen

deríthetjük ki a dolgot.

A pingvinek imádják Emmát. Körbetotyogják, ki-be ugrálnak a

medencéjükbe, hívogatják a lányt.

- Úgy zajonganak, mint a szamarak! - nevet Emma.

- Talán szamarakkal is szót tud érteni - mosolyog Milligan

doktor.

- Tudok - bólint a lány. - Galén időnként csökönyös szamár.

- Ez fájt, Emma! - próbál sértődött képet vágni a fiú. Emma

hetykén mosolyog rá.

Dr. Milligan nevet, és visszakíséri őket az előtérbe. A válaszfalat

tagoló négyzetes ablakokon át látszik, hogy három delfin halad

mellettük, pontosan az ő tempójukban. Füttyögnek neki, alig

várják, hogy megismerkedjenek vele.

- Megyünk? - mutat Milligan doktor a DELFINBEMUTATÓ felirat

melletti lépcsőre.

A legfelső szint nyitott terasz. Galén már látta a műsort. A

deszkából ácsolt lelátók nincsenek elég messze a medencétől,

hogy az első sor ne kapjon némi vizet. Ez persze főleg a nyári

melegben igencsak szokott tetszeni a legifjabb nézőknek. Galén

örül, hogy zárás után jöttek.

Emma a medence széléhez lép, és lekukkant. Ujjaival

megbirizgálja a vizet. Három szürke fej bukkan föl, és lelkes

rikoltozásba kezd. Emma kuncogva hajol előre, szájánál tölcsért

formál a kezéből. Az állatok közelebb húzódnak, mintha titkot

hallhatnának.

A fejek eltűnnek. Amikor ismét megjelennek, mindegyikük

valami játékszert tart a szájában. Elhozzák a kincseiket

216

Emmának. Egy hulahopp méretű fekete karikát és két labdát. A

lány a labdákat Galénnak adja, majd elveszi a legkisebb delfintől

a karikát.

- Galén, dobd be középre a labdákat! Lássuk, milyen jól

kosaraznak.

Galén vidáman engedelmeskedik. Emma a medence széle fölé

tartja a karikát. A delfinek izgatottan füttyögnek.

- Csöndet kérek! - szól rájuk a lány, mire tüstént elnémulnak. -

Próbáljátok átdobni a labdát a karikán!

Két fej eltűnik. A harmadik marad, és rikoltozik Emmának. A

lány ismét lecsöndesül, közben az egyik labda kipattan a vízből,

át az Emma kezében tartott karikán. Azután a másik is fölpattan,

de ez mellémegy, Emma haját súrolja.

- Na tessék, a végén monoklit kapok! - nevet a lány, és

orrvakargatással jutalmazza az állatokat.

- Te jössz - mondja a legkisebb delfinnek. Visszahozza a labdákat

a lelátóról, és ismét bedobja a medence közepére. - Rajta! -

buzdítja a delfint, és közben ujját az ajka elé tartva inti csöndre.

Az állat a helyén marad, a szája résnyire nyitva, mintha

mosolyogna.

- Úgy látszik, nem érti - fordul a lány dr. Milliganhez.

- Nagyon is érti - horkan föl a doktor. - Csak figyelmetlen.

Ez nem tetszik Emmának.

- Gyerünk! - csapkodja meg a vizet. - Mi a baj? Nem mersz

játszani?

A delfin továbbra sem mozdul, úgy dobálja a fejét, mintha

vitatkozna. Rikoltozása még Galén avatatlan fülében is

ellenszegülésnek tetszik. Szegény pára nem fogja föl, milyen

kevés választja el Emmát a toporzékolástól, Galén azonban a

217

lány merev, türelmetlen tartásából fölismeri. Ugyanígy

viselkedett Tóraffal is, amikor közölte a sráccal, hogy Raína

beköltözhet hozzá. És Rachellel is, amikor az a

nászutaslakosztályt foglalta le kettejüknek.

Galén éppen elhatározza, hogy közbeavatkozik, amikor Emma

válla megereszkedik, láthatóan oldódik benne a feszültség.

- Jaj... - mondja halkan a lány. Kibújtatja a lábát a

strandpapucsból, és a betonmedence hűvös, kék szegélyére

telepszik.

- Emma! - figyelmezteti Galén, bár nem tudja, hogy pontosan

mire. Összenéznek Milligan doktorral.

- Semmi baj, Galén - feleli a lány anélkül, hogy hátranézne.

Belelógatja a lábát a vízbe, lassú, megnyugtató ütemben lóbálja.

A két nagyobb delfin azonnal odaúszik hozzá, bökdösi a lábfejét,

hullámokat ver körülötte. A lány figyelmét azonban a legkisebb

vonja magára tétlenségével a medence túloldalán. Tétován

araszol közelebb. Amikor Emma felé nyújtja a kezét, a delfin

alámerül, és a medence másik oldalára úszik. - Nem bízik

bennünk - fordul vissza Galénhoz és Milligan doktorhoz Emma.

- Mármint az emberekben.

- Hmm - tűnődik el a doktor. - Miből gondolja ezt?

- A viselkedéséből - billenti oldalra a fejét a lány. - Látja, hogy az

orrát a víz alatt tartja? A másik kettő egészen kidugja a fejét, de ő

nem, mintha arra készülne, hogy lespricceljen minket, vagy

ilyesmi. És a szeme nem olyan vidám, mint a többieké. Nem pont

érdektelen, inkább unott, semmibe révedő. - Vizet lapátol a

delfin felé, néhány cseppet pöcköl az orrára. Az állat meg sem

rezzen. - Pedig kifejezetten kíváncsi rám. Csak hát... igen, azt

hiszem, szomorkodik.

218

- Tudja, azt hiszem, igaza van - ért egyet Milligan doktor,

arckifejezése valahol a csodálat és a hitetlenkedés között

határozható meg. - Maga talán nem emlékszik, de nyáron,

amikor meglátogatott bennünket, ő még nem volt itt. Néhány

hete Panamavárosnál vetődött partra. Ő az egyetlen, aki nem

fogságban született. Mázlinak neveztük el. Az a gyanúm, hogy ő

nem értene egyet a névválasztásunkkal.

Emma bólint.

- Nem érzi itt jól magát. Miért vetődött partra?

Mázli mostanára visszamerészkedett Emma közelébe. A lány a

kezét nyújtja felé, nem azért, hogy megsimogassa, csak hívogatja,

hogy a delfin érjen hozzá elsőnek. Az állat néhány

bizonytalankodó másodperc elteltével a lány tenyerébe dugja az

orrát.

- Nem tudjuk. Épen, egészségesen és viszonylag fiatalon került

hozzánk. Nem tudni, hogyan szakadt el a csapatától.

- Azt hiszem, embereknek is közük lehetett ahhoz, hogy partra

került - mondja a lány. Galén meglepődik ádáz hangján. -

Hazajut valaha? - tűnődik Emma lesütött szemmel. Ahogy Mázli

fejét cirógatja, Galént a saját édesanyjára emlékezteti, aki az

ujjaival gereblyézte Raína haját, amikor el akarta altatni. Az az

egyszerű érintés önmagában bölcsődallal ért föl. A jelek szerint

Mázli is így vélekedik.

- Nem szokás úgy intézni, kedvesem, de meglátom, mit tehetek -

ígéri Milligan doktor.

- Az jó lenne - néz rá szomorkás mosollyal Emma.

Galén félbehagyja a fejcsóválást. Ha dr. Milligan ugyanúgy

kitüntetve érzi magát a lány mosolyától, mint Galén, akkor Mázli

egykettőre hazakerül.

219

- Röstellem elrángatni innen, kedvesem - szólal meg újabb egy-

két perc múlva a doktor -, de talán átmehetnénk a vizsgálóba.

- Ez aztán a vastag bőr - jelenti ki elismerően Milligan doktor, és

a második tűt nézegeti, amely elgörbült, amikor megpróbálta a

lány vénájába szúrni. - Azt hiszem, bevetem a nehéztüzérséget -

dobja a tűt a szemetesbe, és a rozsdamentes acélszekrény legfelső

fiókjába túr. - Aha, ez már biztosan elég lesz.

Emma szeme akkorára kerekedik, mint egy pénzsün. A combja a

fémlemez asztallaphoz préselődik, amelyen ül.

- Az nem tű, hanem szívószál!

Gálén elfojtja magában az ösztönös késztetést, hogy megfogja a

lány kezét.

- Nálam is olyat szokott használni. Nem fáj, csak egy kicsit csíp.

- Hagyod, hogy tőled is vért vegyen? - fordítja felé tágra nyílt

ibolyakék szemét Emma. - Miért?

- Amolyan viszonzásképpen - vonogatja a vállát a fiú. - Én

vizsgálati anyagot adok neki, ő pedig tájékoztat, hogy min

dolgoznak a kollégái.

- Miféle kollégái?

Galén fölül a lánnyal szemközti pultra.

- Milligan doktor jól ismert tengerbiológus. Figyelemmel kíséri a

híreket, amelyek a fajtánkat érinthetik. Tudod, új térképezési

eljárásokat, kincsvadászokat és hasonlókat.

- Hogy megóvjon benneteket? Vagy hogy biztosan ti érjetek

előbb a kincshez?

- Ezért is, azért is - vigyorog Galén.

- Látta bárki más is... JUJ! - tevődik át hirtelen Emma figyelme

Galénról a karjára, ahonnan Milligan doktor bocsánatkérő

220

mosollyal épp vért vesz. Emma visszafordul Galénhoz. - Kicsit

csíp, hm?

- A nemes cél érdekében, angyalhal. A nehezén már túl vagy.

Ugye igényled a segítségét?

Galén józan hangja nem ébreszt rokonszenvet.

- Ne angyalhalazz, jó? Beleegyeztem a vizsgálatba, úgyhogy nem

fogok megfutamodni! JUJ!

- Bocsánat, csak még egy kémcső - rebegi Milligan doktor.

Emma bólint.

Miután dr. Milligan végez, vattagombócot nyújt a lánynak, hogy

a tűszúrás helyére nyomja, amely máris varasodni kezd.

- Galén vére is gyorsan alvad. Valószínűleg nem is kell rajta

tartania. - A vérrel töltött fél tucat kémcsövet a rázógépbe

helyezi, és felpöccinti a kapcsolót. - Nem bánja, ha megmérem a

vérnyomását, Emma? - emel le egy fehér dobozkát az egyik

polcról.

A lány a fejét rázza, de megkérdezi:

- Miért tart emberi vérnyomásmérőt egy állatorvosi rendelőben?

- Mert a saját orvosom szólt, hogy tartsam szemmel a

vérnyomásomat - derül a doktor. - Na jó - paskolja meg Emma

térdét -, most legyen szíves, üljön másképp, mert ha keresztbe

teszi a lábát, nem tudok helyes értéket leolvasni. - Emma szót

fogad, majd a karját nyújtja. Milligan doktor a fejét rázza. - Nem,

kedvesem, a legjobb értéket mindig a vádlinál kapom. Azt

tapasztaltam, hogy amikor Galén emberi alakra változik, a

halfarok főütőere kettéválik, egy-egy ága a két alsó végtagba

kerül.

Emma szeme ismét elkerekedik.

- Azt mondtad, az átváltozás nem fáj, mint ahogy azt is mondtad,

221

hogy nem fog fájni, ha belém döfi azt a szívószálat - néz szúrós

tekintettel Galénra. - Na persze, miért is fájna? - morgolódik. -

Amikor ütőerek válnak ketté.

Galén már válaszra nyitja a száját, de Milligan doktor megszólal:

- Nocsak. Ez különös.

- Micsoda? - kérdezik kórusban. Emma az ajkába harap. Galén

összefonja a karját a mellkasán. Egyikük fülének sem tetszik ez a

„nocsak”.

A vérnyomásmérő mandzsettája leereszt, és Milligan doktor

föláll.

- A szívritmusa nem olyan lassú, mint Galéné. És a vérnyomása

sem olyan alacsony. Galén, légy szíves, pattanj föl az asztalra,

hadd nézzem meg a tiédet is újra!

A fiú könnyedén leszökken a pultról, majd föl az asztalra. Ahogy

a doktor a kis mandzsettát nagyobbra cseréli, hogy az izmosabb

lábikrához illeszkedjen, Emma közelebb hajol Galénhoz.

- Ez mit jelent? - kérdezi suttogva.

Galén fölvonja a vállát, próbál nem gyönyörködni a lány

illatában.

- Nem tudom. Talán semmit.

Ahogy a mandzsetta összeszorul, Galén valami tompa nyomást

érez a lábszárában. A mandzsetta sziszegve ellazul, és Milligan

doktor ismét föláll. Az arckifejezése korántsem megnyugtató.

- Mi az? - kérdezi Galén, már-már rárontana a doktorra, amiért

az nem osztja meg vele, amit észrevett. - Valami baj van?

Ahogy Emma fölszisszen, Galén elkapja a kezét, nem bír

parancsolni magának.

- Nem, nincs. Nem feltétlenül nevezném bajnak. Emma

szívritmusa határozottan lassabb, mint bármely emberé. Csak

222

nem annyira lassú, mint a tiéd. - Dr. Milligan egy magas,

sokfiókos szekrényhez lép. Jegyzettömböt vesz elő, és belelapoz.

- Á! - mondja inkább magának, mint a vendégeinek. - Úgy tűnik,

a legutóbbi mérés óta gyorsult a szívverésed, fiam. Vagy pedig

nem bírom elolvasni a saját macskakaparásomat. - Továbblapoz.

- Nem, tényleg nem tévedek. A pulzusod a legutóbbi tíz

méréskor egyöntetűen lassabb volt. Érdekes.

- Ez mit jelent? - kérdezi Galén, és összeszorítja a fogát.

- Hát, tudod, általában azt mondhatjuk, hogy minden szív véges

számú dobbanásra képes, míg egy napon meg nem szűnik

dobogni. A lassúbb szívverésű állatok tovább élnek. Például a

tengeri teknősök. Bár ugyanannyi dobbanást végez a szívük,

mint bármely más szív, hosszabb idő alatt érik el azt a számot.

Ezért aztán egy tengeri teknős jóval száz év fölötti kort is

megérhet. Az emberi szív átlagosan két és fél milliárd dobbanást

teljesít. Percenként hetvenkét dobbanással ez nyolcvanéves

rendes emberi élettartamot eredményez. A rajtad és Raínán

végzett vizsgálataim szerint az átlagos szirénszív percenként

csak tizenkilencet dobban. Elméletileg tehát körülbelül

háromszáz év alatt éritek el a két és fél milliárd szívdobbanást.

Ám a mostani mérés azt mutatja, Galén, hogy jelenleg

percenként huszonhármat ver a szíved. Valami fölgyorsította a

szívedet, fiam.

- A háromszáz év nagyjából igaz - bólint Gálén, nem vesz

tudomást arról, hogy Milligan doktor jelentőségteljesen pillant

Emmára. - Sőt a múltőrzők némelyike már háromszázhúsz év

fölött jár.

- Szóval én percenként mennyivel ketyegek? - kérdezi Emma.

Galén most érti meg. Emma szíve gyorsabban dobog, mint az

223

enyém... Előbb fog meghalni, mint én. Mintha testének minden izma

összefogna ellene, és görcsbe rándulna. Nem tudja

megakadályozni. Leugrik az asztalról, és alig jut el a mosdóig,

mielőtt robbanásszerű hányás tör rá. A lefolyó nem bírja el ezt a

mennyiséget, hiába zubog teljes erővel a víz, hogy levigye.

Természetesen az ebédről maradt azonosíthatatlan darabkák sem

könnyítik meg a helyzetet.

- Ne izgasd magad emiatt, Galén! - nyugtatgatja Milligan doktor,

és papírtörölközőt nyom a kezébe. - Majd én később elintézem.

Galén bólint, vizet enged a csapból a tenyerébe, és kiöblíti vele a

száját. A papírtörölközővel megszárítja a kezét és az arcát, majd

visszamegy az asztalhoz, de nekitámaszkodik ahelyett, hogy

ismét fölülne rá. Hátha újra futnia kell.

- Még mindig a repüléstől émelyegsz? - suttogja Emma.

Újra bólint.

- Mennyit akart mondani, doktor úr?

Milligan sóhajt.

- Percenként harminckettőt.

- És években? - kérdezi Galén, a gyomra ismét megfeszül.

- Hozzávetőlegesen százhetvenöt év.

- Miért? - dörzsölgeti az orrnyergét Galén. - Az ő szíve miért ver

gyorsabban, mint a többi sziréné?

- Bárcsak tudnám, Galén! De mindketten tudjuk, hogy Emma

egyéb tekintetben is eltér tőled. Például más a haja és a bőre.

Talán ezek a különbségek is összefüggnek azzal, hogy képtelen

szirén alakra átváltozni.

- Gondolja, hogy ennek köze lehet a balesetéhez? - kérdezi Galén.

- Az nem lehet - rázza a fejét Emma.

- Miért ne lehetne, Emma? - fonja össze elgondolkodva a karját

224

Milligan doktor. - Galén azt mondta, jó erősen beverte a fejét.

Szerintem legalábbis érdemes fontolóra venni a lehetőséget, hogy

valami károsodást szenvedhetett.

- Hát nem érti, doktor úr? Mielőtt beütöttem a fejemet, egyáltalán

nem rendelkeztem a szirének képességeivel. Az az ütés

változtatta meg teljesen a helyzetet. Azonkívül világéletemben

tejfehér volt a bőröm. Ennek semmi köze az agyrázkódáshoz.

- Ez igaz - mondja Galén. - De már a baleseted előtt is hosszú

ideig vissza tudtad tartani a lélegzetedet. És a tehetséged is

megvolt már. Talán a képességek mindig is jelen voltak, csak

nem tudtál róluk, ezért próbára sem tehetted őket.

Én hülye! Emma fájdalmas arca megerősíti, hogy baklövést

követett el.

- Arról a napról beszélsz, amikor Chloe meghalt - mondja halkan

a lány.

Galén lassan bólint. Hiába is próbálna hazudni. Noha nem

említette Chloét, Emma már gondolt rá, visszapergette az időt

addig a napig, kínozta magát a gondolattal, hogy mi lett volna,

ha... Ha tudott volna róla, hogy szirénvér csörgedezik az ereiben,

ha tudott volna Poszeidón tehetségéről. Akkor Chloe életben

maradt volna. Mondania sem kell. Az arcára van írva.

- Mindenki az adrenalinnak tulajdonította - emlékezik. -

Tudhattam volna.

Milligan doktor megköszörüli a torkát.

- Az alaposság kedvéért holnap, mielőtt elutaznak, szeretnék

röntgenfelvételeket készíteni. Nincs kifogása ellene, Emma?

A lány a fejét rázza, de Galén látja rajta, hogy ez csak reflex.

A fiú taxit hív, hogy visszavitesse magukat a szállodába; nem

teheti ki Emmát újabb gyaloglásnak a tengerparton, ahol a

225

legjobb barátnője a halálát lelte. Kivált, hogy nem biztos benne,

mennyi ideig bír közös szobában maradni vele anélkül, hogy a

karját - vagy az ajkát - használná föl a meg- vigasztalására.

Hosszú lesz ez az éjszaka.

226

19

- NÉZD, GALÉN, a csontjaid itt megvastagodtak, ezáltal védik a

belső szerveidet - kocogtatja meg Milligan doktor az átvilágító

táblára tűzött röntgenfelvételt. - Ahol az emberek bordái

találhatók, ott nálad csontlemezekből álló tok alakult ki, egészen

olyan, mint egy kagylóhéj. Ez pedig Emma röntgenje - kattintja

föl a fényt a másik kép mögött. - Látod, hogy ezek nála elsőre

bordáknak mutatkoznak? Alig tűnik föl, de ha jobban szemügyre

veszed, akkor egyértelmű, hogy csontlemezek vékony rétege

védi a bordákat. Ez azonban közel sem olyan erős, mint a tiéd.

Sőt, a csontok sűrűsége sehol sem ugyanakkora.

- Ez mit jelent? - ráncolja a homlokát Galén. Örülök, hogy nem ő

az egyetlen, aki nehezen tudja követni Milligan doktort. Az én

gondolataim ide-oda cikáznak: egyrészt a huzat szinte

szélrohamnak érződik ebben a túlméretezett kórházi

betegköpenyben, másrészt Milligan doktor fölvetette, hogy

valószínűleg százhetvenöt éves koromig fogok élni. Ez még az

adott körülmények között is kezd kissé furává válni. Több száz

kilométerre keveredtem otthonról, meglehetősen lenge

227

öltözékben tartózkodom egy helyiségben két olyan pasival, akit

alig ismerek. Ha kiragadjuk az összefüggésekből, kétségbe kell

vonnom a józan eszemet. A francba, még akkor is, ha nem

ragadjuk ki.

Milligan doktor vállat von.

- Nem tudom biztosan. Azt hiszem, több különböző tényezőre

vezethető vissza. Még nagyon sok mindent nem tudok a

fajtátokról, Galén. Például a növekedési sémákat sem ismerem.

Talán mivel Emma a szárazföldön élt, a csontjai nem teljesen

fejlődtek ki. Ugyanez érvényes a bőrszínére. Talán a szirének

szervezete reagál valamire a vízben, és ez váltja ki a

pigmentációt. De ez merő spekuláció. Valójában fogalmam sincs.

Galén rám néz, minden arcizomrezdülése aggodalomról

tanúskodik. Tudom, hogy nyugtalanítja, ha hallgatok.

Valószínűleg meglepődéssel tapasztalná, hogy rendszerint

hallgatag vagyok, nem csak az ő társaságában.

- Nincs kérdésed a doktor úrhoz, Emma?

Az ajkamba harapok, és jobban összehúzom magamon a kórházi

köpenyt.

- Hogyhogy beszélni tudok a halakkal? Mi az, hogy megértik a

nyelvet, amit beszélek? De nehogy azzal jöjjön nekem, hogy ez

varázslat.

Valójában nem ezt akarom kérdezni, mindazonáltal jó kérdés, a

válaszadás közben pedig további időt nyerek, hogy

összevakarjam magabiztosságomat, amely szerteszét szóródott,

amint ebbe a köpenybe bújtam.

Milligan doktor elmosolyodik, és leveszi a szemüvegét.

- Nos, kedvesem - szólal meg, mialatt orvosi köpenyébe törölgeti

-, Galénnak meggyőződése, hogy ez is genetikai adottság. Ha

228

valóban az, akkor aligha varázslat. És kétlem, hogy megértenék a

sokrétűen összetett emberi nyelvet. Ha megértenék, akkor

ugyebár minek bajlódna tovább bárki is csalival meg horoggal?

A halász egyszerűen bedobna egy vödröt a vízbe, és szólna az

aznapi fogásnak, hogy szíveskedjék beleúszni - kuncog. - Ha

találgatásokba bocsátkoznék, azt mondanám, a beszédének a

hangzása a magyarázat. Azt már tudjuk, hogy sok tengeri faj

egyedei hang útján kommunikálnak egymással. A bálnák és

delfinek például. Lehetséges, hogy a hangja mindannyiuk

számára megfelelő rezgésszámú, vagy a hanghordozása

különleges, amit észlelnek. Lehetséges, hogy amit kíván tőlük,

nem azáltal közli, amit mond, hanem abban nyilvánul meg,

ahogyan mondja. Sajnos, nincs felszerelésem a teóriám

kipróbálására, sőt egyelőre annyi hozzáértésem sincs, hogy akár

bolygassam ezt a kérdést.

Bólintok, nem tudom, hogyan kellene reagálnom erre. Mindarra,

ami eddig elhangzott.

- Valami más is nyugtalanít, Emma? - lep meg újabb kérdésével

Galén. Nem tudom, minek vacakolunk egyáltalán a

röntgenezéssel, ha Galén a jelek szerint a vesémbe lát, semmi

sem marad előtte rejtve. Mint tegnap este, a szállodaszobában.

Amikor a zuhany alatti háromnegyed órás bőgőmaraton után

felöltözködtem, a párnámon egy doboz csokoládéba mártott

epret találtam, Galén pedig a rém csicsás kétszemélyes kanapén

összegömbölyödve az igazak álmát aludta.

Megköszörülöm a torkomat.

- Nem tudom, hogy Galén említette-e a doktor úrnak, de

édesapám orvos volt. Ő kezelte a náthámat, látta el a

karcolásaimat, intézte a védőoltásaimat. Miután meghalt, a

229

barátja, dr. Morton vette át a helyét. Hogy kerülhette volna el a

figyelmüket a csontrendszerem, a lassú érverésem? Gondolhatja,

hogy észrevették volna ilyesmit, hiszen ezzel az erővel a jobb

oldalon is doboghatna a szívem. Szóval azt akarom kérdezni,

hogy biztosan nem tévedett-e a vizsgálatnál. Elvégre nem

emberorvos, alapvetően az állatokhoz ért, nem igaz? Esetleg

tévedhetett.

Galén nem bír nyugton maradni, izeg-mozog a székén. Bár a

csőbútor és a szintetikus kárpitozás nem éppen az otthonos

kényelem záloga, az az érzésem, hogy nem annyira fizikai

komforthiány, mint inkább az én kérdésem idegesíti.

Milligan doktor odagurul az irodaszékkel a vizsgálóasztalhoz,

amelyen ülök. Automatikusan előrehajolok hozzá, zizegve

gyűrődik meg alattam a vékony papírlepedő, amely elválaszt a

műanyaghuzattól.

- Emma, kedvesem, természetes, ha így érez - paskolja meg a

kezemet a doktor. - És igaza van, az édesapjával ellentétben

valóban csak állatorvos vagyok. Ahhoz azonban nem kell

emberorvos, hogy észrevegye a különbséget az én röntgenem,

Galén röntgene és a magáé között. - A nyomaték kedvéért a fali

átvilágító táblára pillant, amelyen egymás mellett sorakoznak a

felvételeink. Azután ismét odakapja a fejét. - Jóságos ég! - pattan

föl, hátraborítva a fémlábú forgószéket.

Galénnal figyeljük, amint Milligan doktor a hajlékony műanyag

lapokkal hadonászva, szélsebesen átrendezi a képeket: a sajátját,

az enyémet, végül Galénét.

- Tényleg lehetséges ez? - hümmögi, szemüvege fölött ránk

sandít, a koncentrálástól úgy összeugrik a szemöldöke, mint egy

csókolózó hernyópár.

230

Galén föláll, karba teszi a kezét, oldalra billenti a fejét az

átvilágító tábla előtt.

- Azt hiszem, elveszítettem a fonalat, doktor úr - szólal meg

végül. - Mit vett észre?

Milligan doktor rám néz, az izgatottságtól évekkel fiatalabbnak

tűnik. Megrázom a fejemet, nem bírok intelligens találgatással

előállni. A doktor nem habozik a válasszal:

- Az első felvétel, az enyém emberi csontozat. Az utolsó, Galéné

egy szirén csontozata. Ez pedig középen Emmáé. Nyilvánvaló.

Napnál világosabb. Elsüllyedek a szégyentől. Egyértelmű, hogy

nem ember. De nem is szirén.

Ez nem valami kedvezően hangzik. Milligan doktor láthatólag

úgy véli, máris érthetően elmagyarázta a dolgot, úgy néz

kettőnkre, mintha éppen a tőle kapott ajándékot bontogatnánk,

és alig várná, hogyan fogadjuk.

- Tudja, doktor úr, hogy ilyen dolgokban meglehetősen

tájékozatlan vagyok - menti meg a helyzetet Galén. - Az én

kedvemért legyen szíves lebutított változatban is előadni!

Nem szeretem, ha Galén lenyűgöz. Pont, amikor már kezdtem

magamban beképzelt királyfinak elkönyvelni, egyszeriben az

alázatosság szobraként jelenik meg, és tönkreteszi a gondosan

kialakított képet.

- Természetesen, fiam - derül rajta Milligan doktor. - Emma se

nem ember, se nem szirén. Úgy tűnik, hogy mindkettő. Bár nem

vagyok biztos benne, hogy ez egyáltalán lehetséges. A szirének

DNS-e erősen eltér az emberi DNS-től.

Galén hátralép, és ismét helyet foglal. Én is ugyanazt tenném, ha

nem ülnék amúgy is. Homlokráncolva meredünk az átvilágító

táblára. Ahogy meregetem a szememet, székfoglalót játszom a

231

röntgenképekkel, hirtelen meglátom. Az ember- és sziréncsontok

összeolvadnak, végül egyetlen kép marad az egész táblán: az

enyém. A kettő ötvözete.

- Lehetséges - jelenti ki halkan Galén.

Milligan doktor a falnak támaszkodik, kíváncsiság villanyozza

föl.

- Előfordult már ilyen - mondja, és összekulcsolja az ujjait,

alighanem azért, hogy ne remegjenek. - Te is hallottál róla, nem

igaz?

Galén bólint. Felém fordul.

- Ez szolgáltatta a nagy háború fő okát. Emiatt jött létre a mai két

felségterületünk - mondja nekem. - Évezredekkel ezelőtt

Poszeidón elhatározta, hogy az emberekkel együtt, a

szárazföldön fog élni. Akkor még nem tiltotta törvény az

érintkezést, csak többé-kevésbé ferde szemmel néztek rá. Az

emberek isteneik egyikeként tisztelték Poszeidónt, állatokat

áldoztak, nevetségesen hízelgő szobormásokat emeltek neki.

Még várost is építettek a számára, illetve azoknak a sziréneknek,

akik követték őt a szárazföldre. Tartésszosznak nevezték el.

- Atlantisz... - rebegi Milligan doktor, és a szívéhez kap.

- Egyes emberek kezdetben úgy hívták - bólogat Galén, majd

ismét felém fordul. - Poszeidón szívesen élt az emberek között.

Megengedte híveinek, hogy párosodjanak velük. Ő maga is

embert választott párjául, bár Triton, a fivére ellenezte ezt. Triton

úgy vélte, az emberek veszedelmesek, kártékonyak, velük

párosodni természetellenes. Nemtetszése jeléül kettéosztotta a

területeket, a tritoni terület azok otthonául szolgált, akik nem

helyeselték az emberek közelségét, a poszeidóni pedig azokéul,

akik ellenkező álláspontra helyezkedtek. Poszeidón nem törődött

232

a testvére véleményével, továbbra is úgy élt, ahogy kedve

tartotta, és tehetségét Tartésszosz gyarapodó népességének

élelmezésére hasznosította. Sajnos azonban az a társ, akit

kinézett magának, már valaki más párja volt, egy emberkirályé.

- Milyen emberkirályé? - kérdezi Milligan doktor, visszaállítja a

helyére a fölborított forgószéket, és lesöprögeti, mintha az iménti

ott ülés óta porcicák gyűltek volna össze rajta.

Galén vállat von.

- Nem tudom. - Ismét hozzám fordul, arcán fanyar mosoly. - És

nem is érdekel. Mi, tritonok jobbára nem kedveljük az

embereket.

- Nem a legszerencsésebb hozzáállás egy követnél - jegyzem

meg. - De ne aggódj, nem árulom el Milligan doktornak. Sem

Rachelnek.

Galén vigyorog.

- Az emberkirály vagy a hadai felét odaküldte, hogy

visszaszerezze a „tulajdonát” - folytatja. - Emberek

rabszolgasorba taszításáról és természetellenes szaporodásáról

szóló mesékkel más emberkirályságokat is maga mellé állított.

Miután a seregek megérkeztek, mindenkit kardélre hánytak, akit

csak megláttak, még Poszeidón saját, félig emberi gyermekeit is.

Hogy a vérontásnak véget vessen, Poszeidón a fivéréhez fordult

segítségért. Triton vállalta, hogy kisegíti az emberekkel szemben,

de egy kikötéssel: Poszeidón hagyja el a városát, és tegyen

ígéretet, hogy a továbbiakban szirénként él. Meg is egyeztek.

Triton a tehetségével hatalmas hullámokat támasztott, amelyek

romba döntötték a várost, elpusztították a félvéreket, szétszórták

az emberhadakat, hogy hírmondó sem maradt belőlük. Az

emberekkel párzást törvényen kívül helyezték, kimondták, hogy

233

az ilyen frigyből születettek utálatosak.

Az utolsó szó előtt egy pillanatig habozik, alighanem azért, mert

tudja, milyen sértő rám nézve, hiszen azt feltételezi, hogy

valójában félvér vagyok. Én valahogy mégsem érzem bántónak.

Úgy mesélte el a történetet, mintha kötelességszerűen fölolvasná

a szövegét, nem pedig a saját szavaival mondaná el. Azt a

benyomást kelti bennem, hogy nem hiszi el, vagy legalábbis

egyes részeiben kételkedik. Meg aztán most úgy néz rám, hogy

attól aligha erezhetem magam „utálatosnak”.

- Azt hittem, a háború a királyságok között folyt - lepődöm meg.

- Nem az emberek ellen.

Galén a fejét rázza.

- Soha nem háborúztunk egymás ellen. Fizikai értelemben

semmiképpen sem.

Szokatlan érzelem jelenik meg az arcán, majd rögtön el is tűnik,

akár egy vakuvillanás.

- Szóval ez Triton tehetsége? A tenger irányítása? - kérdezem.

- Nem, vagy legalábbis nem pontosan - vakargatja meg a nyakát

Galén. - Nem tudjuk, hogyan érte el. Egyesek szerint erővel.

Megrepesztette a földet, és az keltette a hullámokat. Mások úgy

vélik, a gyorsaságával. Nem tudjuk. Hosszú ideje egyetlen királyi

személy sem örökölte Triton tehetségét. Olyan hosszú ideje, hogy

a múltőrzők sem értenek egyet abban, mi is ez a tehetség.

Néhány másodpercig némán ülünk, Galén történetének szelleme

lebeg fölöttünk, az elhangzottak és a kimondatlanul maradtak

súlya nehezedik ránk. Minél tovább töröm rajta a fejemet, annál

inkább fölmérgesít.

- Szóval én sehová sem tartozom? - rezzentem föl a többieket

éber álmodozásukból.

234

- Hogyhogy? - csodálkozik Milligan doktor, tekintete még most

is mintha a múltba révedne.

- Lényegében mindannyian egyetértünk abban, hogy

szörnyszülött vagyok, nem?

- Dehogy vagy szörnyszülött - rázza a fejét Galén.

- Se nem szirén, se nem ember. A szirének utálatosnak tartanak.

Az emberek valószínűleg tudományos kísérleti alanyként

kezelnek, amint rájönnek, mi a helyzet. És ezzel el is jutottunk a

nyitva maradt nagy kérdéshez, doktor úr. Hogyhogy még senki

sem jött rá?

Milligan doktor sóhajt. Zsebkendőt húz elő, és letörölgeti

szemüvege lencséjéről a nem létező homályt. Mozdulatai annyira

megfontoltak, annyira módszeresek, hogy még én is látom:

engem próbál nyugtatgatni.

- Emma, kedvesem, maga nem olyan régen ismer engem, mint

Galén. Mégis a barátomnak tekintem, és remélem, hogy ez

kölcsönös. Na mármost, ha barátok vagyunk, akkor őszintén

beszélhetek magával, igaz?

Bólintok, úgy rágom az ajkamat, mintha nyalánksággal lenne

töltve.

- Helyes - bólint Milligan doktor kényszeredett mosollyal. -

Szóval úgy vélem, az édesapja kezdettől fogva tisztában volt a

maga állapotával.

Azonnal könnyek szöknek a szemembe, nem is értem, miért.

Galén elfordítja a fejét.

- Az nem lehet - rebegem. - Egyszerűen lehetetlen. Anyukám

észrevette volna, ha apa rejteget valamit. Anyu egy kilométerről

kiszimatolja a hazugságot.

- Biztosra veszem, hogy ő is tudott a dologról - sóhajtja a doktor.

235

- Mint mondotta, maga egészségügyi rendellenesség - jelenti ki,

bár közben ajkammal most is a „szörnyszülött” szót formálom

felé. - Nekem nincs gyermekem, de ha volna, én sem kívánnám

nagydobra verni, mi a helyzet. Az édesapja tudta, az egész világ

tudósai agyonzaklatnák a családot, könyörögnének a

lehetőségért, hogy elvégezzenek néhány vizsgálatot. Fenekestül

felfordulna az élet.

Mély lélegzetet veszek.

- Azt hiszem, ez igaz. De ha nem ők a szüleim, akkor honnan

származom?

- Nem kérdezhetné meg az édesanyjától? - veti föl Milligan

doktor.

- Diliházba csukatna. Nem is. Előbb kinevetne, csak azután

csukatna diliházba.

Megkeserednek a szavak a számban, ahogy fölidéződik

emlékeimben az a nap, amikor kis híján vízbe fulladtam. Amint

anyu ölébe másztam, határtalan bizalommal, hogy igazam teljes

tudatában meséljek neki a törpeharcsákról. Olyan vadul nevetett,

hogy alig kapott levegőt. Akkor döbbentem rá először, hogy nem

beszélhetek bizalmasan édesanyámmal önmagamról. Legalábbis

nem mindent mondhatok el neki.

A doktor bólint.

- De hát nem kell említést tennie szirén mivoltáról. A dolognak

ezt a részét talán nem is tudja az édesanyja. Talán csak annyit

tud, hogy maga rendhagyó.

- Asszem - felelem kétkedőn.

Ha anyu annak idején tudott volna a mivoltomról, a

tehetségemről, nem nevetett volna ki. Ott helyben mindent

elmondott volna, hogy megvigasztaljon. Vagy talán nem?

236

Annyira föl vagyok dúlva, hogy gondolkodni sem bírok. Újra

meg újra széthullik körülöttem a világ, majd újra összeállnak a

mozaikdarabkák, és minden alkalommal a valóság másfajta

képét tárják elém. Talán tényleg diliházban a helyem.

Ruhámat a hónom alá gyűrve, lepattanok a vizsgálóasztalról,

meztelen talpam a linóleumra csattan.

- Hazamennék - mondom csak úgy magamnak. Haza? Majdnem

torkomon akad a szó. Idegenül hangzik, mintha csak kitaláltam

volna, nem is létezne ilyesmi. - Ugye elkészült a vizsgálattal,

doktor úr?

- Elkészültem, nem szurkapiszkálom tovább magát, kedvesem. -

Most egyáltalán nem kényszeredett a mosolya. - Őszintén

örülök, hogy megismerhettem, kisasszony.

De ezt már a folyosóról hallom.

237

20

GALÉN BECSUSSZAN a padjába, nem tetszik neki, ahogy az a

keménykötésű szőke srác Emmával cseveg, karját bizalmasan a

lány ülésének háttámláján nyugtatja.

- Jó reggelt! - köszön Galén, lehajol, átöleli Emmát, épp csak föl

nem húzza a székről. A nyomaték kedvéért egy pillanatra még

az arcához is érinti az állát. - Szia... ugye, Marknak hívnak? -

igyekszik barátságos hangot megütni, ám közben

jelentőségteljesen pillant a továbbra is Emma széktámláján

támaszkodó, majdhogynem a lány testéhez érő férfikarra.

Mark dicséretes - és saját testi épségének kedvező - módon

visszahelyezi a tilosban parkoló végtagot a saját padjára, és

hanyag mosollyal villantja Emmára hófehér fogsorát.

- Te és Forza, hm? Ezt megbeszélted a rajongótáborával?

A lány nevet, és gyöngéden lefejti magáról Galén karját. A fiú a

szeme sarkából látja, hogy Emma arcán úgy teljed szét a pír, mint

a kiöntött festék. Emma még nincs hozzászokva, hogy együtt

járnak. Körülbelül tíz perccel ezelőttig Galén sem volt

hozzászokva. Most azonban, hogy Mark úgy legelteti a szemét a

238

lányon, mint valami zamatos kagylón, egészen természetesnek

tetszik Emma pasijának szerepét játszania.

Becsöngetnek, így Emma megmenekül a válaszadás

kötelezettségétől, Mark pedig egy ezerdolláros kórházi

számlától. A lány hervasztó pillantást vet Galénra, amit a fiú

elbűvölőnek szánt vigyorral hárít. Manőverének sikerességét

látja Emma még inkább elvörösödő arcában, de azután

meghökken, amikor észreveszi a lány szeme alatt a sötét

karikákat.

Emma egész éjjel nem aludt. Nem mintha Galén azt hitte volna

róla, hogy fog. Tegnapelőtt este Destintől hazáig hallgatott a

repülőn. Galén nem erőltette, hogy beszéljen vele a dologról, már

csak azért sem, mert nem tudta, mit mondjon. Számtalanszor

nekiveselkedett, hogy megnyugtassa, nem tartja utálatosnak, de

nem érzi helyénvalónak, hogy ezt hangosan kijelentse. Úgy

hatna, mintha tudatosan szembeszegülne a törvénnyel. De hát

hogy tekinthetné utálatosnak azt a gusztusos ajkat és azt a tágra

nyílt, ibolyakék szempárt?

Nem, egyáltalán nem tekinti utálatosnak. Ennél is őrjítőbb, hogy

a lány esetleges félvérsége reményt ébresztett benne, amelyre

nincs joga: Grom félig emberrel semmiképpen sem párosodna...

Legalábbis Galén nem hiszi, hogy igen.

Emmára pillant, akinek bársonyos szemhéja meg sem rebben

szendergésében. Amikor a fiú megköszörüli a torkát, fölrezzen.

„Köszönöm!” - formálja ajkával némán a szót Galénnak, újra

kezébe veszi a ceruzáját, és radírjával követi a sorokat a

tankönyvben, amit olvas. Galén biccentéssel nyugtázza. Nem

akarja így magára hagyni, ilyen szorongva, feszülten, ennyire

idegenül a saját gyönyörű bőrében.

239

De föl kell keresnie Romalt, akitől majd többet is megtudhat a

félemberekről, Triton ellenszenvének okáról. Soha nem hitte

volna, hogy ilyesmit fog kérdezni; mindig is könnyen talált

indokot az emberek gyűlölésére. Maroknyi barátja az emberek

között azonban lehetetlenné teszi, hogy az egész fajt utálja. És

egyszer talán majd szüksége lesz rá, hogy ebben a tekintetben

maga mellé állítsa a törvényt.

Kicsöngetnek, Galén fölriad merengéséből, Emma pedig újabb

röpke bóbiskolásából. A fiú fölkapja Emma hátizsákját, tartja

neki, amíg a lány beledobja a könyvét meg a füzetét. Mielőtt

eltéphetne tőle, megragadja a kezét, összekulcsolja az ujjaikat,

ahogy Rachel mutatta neki. Meglepetésére Emma odahajol

hozzá, a bicepszére hajtja a fejét. Talán már jobban hozzászokott

az együtt járáshoz, mint Galén gondolta.

Emma ásít.

- Passzoljuk a többi órát, szunyáljunk egyet nálad.

Galén megszorítja a kezét. Kettesben tölteni a napot a házában...

Ennél jobbat és rosszabbat elképzelni sem tud.

- Anyukád kitekeri a nyakamat, téged meg szobafogságra ítél.

- Szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel.

- Látom.

- Annyira pocsékul nézek ki?

- Csak fáradtan.

Megállnak a tanterem előtt, ahová a következő órájukra jöttek. A

fiú kinyitja Emmának az ajtót.

- Galén! — néz föl rá a lány. - Légy szíves!

- Ma nem lóghatok a suliból - sóhajtja a srác. - Lehet, hogy

holnap nem jövök.

- Miért? - élénkül föl a kíváncsiságtól azonnal Emma.

240

Galén félrevonja a lányt az útból, ahogy néhány osztálytársuk

beporoszkál a terembe. Megszólal az utolsó csengetés.

- Ma este beszélek a múltőrzőkkel. Meglátom, mit tudok még

kideríteni a félemberekről. Úgy gondoltam, akkor talán jobban

megbékélsz a... - Vállat von, nem fejezi be a féligazságot. -

Egyébként péntekre vissza kell érnem. Rachel szerint péntek este

randiznunk kell. Tudod, a látszat kedvéért.

- Aha - feleli Emma, szempillája minden idők leghosszabb

pislantására tapad össze. Újra ásít. - Moziba viszel, vagy ilyesmi?

- Rachel mondott dolgokat. Úgy rémlik, a mozi is szerepelt

köztük. Meg valami görkorcsolyázás és tekézés.

Emma fáradtan nevet.

- Ha azt hiszed, strandpapucsban életveszélyes vagyok, látnod

kéne görkorival.

- Akkor a mozinál maradunk. Nem óhajtok újabb agyrázkódást

kockáztatni - kíséri az ajtóhoz Galén, és kinyitva tartja neki.

Tyler, akinek tizenegyedikes létére akkora az ádámcsutkája, mint

az orra, feltűnés nélkül odainti őket a hátsó sorba, ahol helyet

tartott fenn kettejüknek. Galén egy húszdollárost csúsztat oda

neki, miközben Tyler átrámolja a holmiját egy elülső padba.

Mialatt Emma végigalussza a fizikaórát, Galén kötelességtudóan

jegyzeteli helyette a termodinamikát. Külön papíron sorolja föl a

kérdéseket, amelyeket Romalnak kíván föltenni. De hiába

ellenőrzi újra és újra a listát egy kérdés sehogy sem jut eszébe.

Idegesítően motoszkál az agya legsötétebb zugában, nem tudja

megragadni.

Emma sóhajt mellette álmában. Galén megmerevedik. Emma. Ki

fog vigyázni rá, amíg távol vagyok? Tóraf még nem tért vissza Pakia

kereséséből. Rachel a szárazföldön szemmel tarthatja a lányt, de

241

ha Emma vízbe száll, jóformán vége. Nem mintha egyhamar

gyakorolni vágyna, hiszen kimerült. De ez a lány szinte dacból,

konokságból és szívós ellenállásból tevődik össze, meg minden

másból, amivel esetleg megnehezítheti Galén életét. Ha vízbe

akar ugrani, be is ugrik.

Így csak egy személy marad. Raína.

242

21

A TÉVÉCSATORNÁK tovább váltakoznak, pedig Raína már nem

is nyomkodja a távirányító gombját. Lecsúszik a kanapéról a

padlóra.

- Négyszáz csatorna, és egyiket sem érdemes nézni. Hihetetlen -

morogja.

Fölpillantok a tévéfotelból, és lapozok a könyvemben.

- Segíthetnél gyakorolni. A többieknek nem szólnánk róla.

Nincs is kedvem a gyakorláshoz. Csak az az érzésem, hogy

elvből kellene a vízbe mennem, mivel Galén eltiltott tőle. És főleg

azért, mert bébicsőszt hagyott a nyakamon.

- Tóraf megtudná - sandít rám oldalra Raína. - Ne felejtsd el,

hogy bárhonnan észlel engem. És beköp Galénnál. Rögtön

sejtené, hogy valami nincs rendjén, ha a testvérem nélkül

mennénk a vízbe.

Vállat vonok.

- Mióta félsz a felelősségre vonástól?

- Nem félek, de Galén azt ígérte, ha a szárazföldön tartalak,

megtanít autót vezetni.

243

Megütöttem a főnyereményt.

- Ahhoz véletlenül én is értek. Megtaníthatlak.

- Galén azt mondta, téged nem kérhetlek, mert akkor nem

érvényes a megállapodásunk.

- Nem kértél. Magamtól ajánlottam föl.

Bólint, az ajkába harap.

- Ez igaz. Tényleg te ajánlottad.

Az üveglapú ronda dohányzóasztalra teszem a könyvet, és

leguggolok a lány mellé.

- Ha beengedsz a vízbe, megtanítalak vezetni, neked be sem kell

jönnöd.

Ahogy fölvonja a fél szemöldökét, Galénra emlékeztet.

- Ha érdekel a véleményem, csak az idődet vesztegeted. Hiába

próbálsz átváltozni. Félig ember vagy. Valószínűleg nincs is

halfarkad.

- Mit tudsz te a félvérekről?

Vállat von.

- Nem sokat. Annyit igen, hogy ha az vagy, semmi értelme az

átváltozással kísérletezned. Senkinek sem fogsz kelleni.

Legalábbis szirénnek nem.

Úgy döntök, hogy nem sértődöm meg. Egyébként sem sokat

adok Raína véleményére, őt meg aligha érdekli, megsértett-e

vagy sem. Ami a szívén, az a száján, ez biztos. A sértődés

mindannyiunk idejét vesztegetné. Egyébként is önmagáért

beszél, hogy még mindig itt van. Ha ő utálatosnak tartana

engem, nyilvánvalóan hallani sem akarna a társaságomról.

- Lehetséges, hogy igazad van. De a helyemben téged nem

izgatna, hogy megtudd, képes vagy-e átváltozni?

Elgondolkozik, majd ismét vállat von.

244

- De, valószínűleg.

- Akkor megállapodtunk? - kérdezem, és a kezemet nyújtom.

Raína méregeti, azután összefonja a karját a mellén. A kanapéra

ejtem a kezem, sután érzem magam, eszembe jut, hogy talán azt

sem tudja, mit jelent a kézfogás.

- Megtanítasz az autódat vezetni, ha beengedlek a vízbe?

- Azt már nem. Megtanítalak Galén autóját vezetni, ha beengedsz

a vízbe. Az én kocsimhoz egy ujjal sem nyúlhatsz, amíg nincs

jogsid. Igazi jogosítványod, nem valami csillogó műanyag bigyó,

amit Rachel a délutáni beszélgetőshow-k nézése közben gyártott.

Galénnak nem kell biztosítás, elég vastag a bukszája, hogy új

kocsit vegyen. Nekem viszont csak arra futja az összespórolt

pénzemből, hogy fedezzem az önrészemet.

- Vezethetem Galén kis piros kocsiját? - kerekedik el Raína

szeme. - A kalibrót?

Miért is ne? Bólintok.

- Ja. A kabriót. Áll az alku?

Fölkapja a kezemet a kanapéról, mindkettőnket talpra ránt.

Azután kezet rázunk.

- Áll az alku! Elhozom a kulcsot Racheltől.

Middle Point legtávolabbi külterülete legeldugottabb zugának

legeslegelhagyatottabb útszakaszán félreállok a burkolat nélküli

padkára. A visszapillantóban nem látszik más, csak az általunk

fölvert por, amely fantomként szétoszolva tűnik el az utat

kétfelől szegélyező fák között. Előttünk postafurgon áll villogó

irányjelzővel az egész környék egyetlen levélszekrénye mellett.

Amikor végül elhalad mellettünk, a sofőr felénk billenti a

sityakját, olyasformán sandít ránk, mintha úgy gondolná,

245

rosszban sántikálunk - afféle rosszban, amiért esetleg a zsarukat

kéne hívnia. Mosolyogva intek neki, és azon tűnődöm, vajon

annyira cinkesnek látszom-e, amilyennek érzem magam. Jobb

lesz, ha a gépjárművezetői oktatás történetének legrövidebb

leckéjét adom elő. Nem mintha Rainának át kellene mennie a

New Jersey-i vizsgán. Ha tíz másodpercen át folyamatosan

egyenesben tudja tartani a kocsit, részemről már teljesítettem a

megállapodást.

Leveszem a gyújtást, és Raínára nézek.

- Szóval hogy álltok Tóraffal?

Oldalra dönti a fejét.

- Mi köze ennek az autóvezetéshez?

Mármint azonkívül, hogy késlelteti?

- Semmi - vonok vállat. - Csak kíváncsiskodtam.

Lehajtja a napellenzőt, és félretolja a tükör takarólapját.

Mutatóujjával megigazítja az elmázolódott szempillaspirált, amit

Rachel rakott föl neki.

- Nem mintha rád tartozna, de jól elvagyunk. Mindig is jól

elvoltunk.

- Ő nem egészen úgy viselkedett.

Rám villan a tekintete.

- Néha túlérzékeny. Ezt el is magyaráztam neki.

Túlérzékeny? Ne már! Ennyivel nem úszod meg, kisanyám.

- Jól csókol - jegyzem meg, és lélekben fölkészülök a viharra.

Raína résnyire húzott szemmel fordul felém az ülésen.

- Azt a csókot mindjárt el is felejtheted, Emma. Ő az enyém, és ha

még egyszer hozzáérsz a gusztustalan félvér száddal...

- Szóval ki a túlérzékeny? - kérdezem vigyorogva. Tényleg

szerelmes a srácba.

246

- Cseréljünk helyet! - mordul rám, de annyira együtt örülök

Tóraffal, hogy nem viszonzom az ellenségességet.

Amint a lány a volánhoz ül, egy csapásra megváltozik a

hangulata. Úgy rugózik föl-alá, mintha matracot vásárolna,

annyit ugrál, hogy kilyukasztaná a fejével a vászontetőt, ha nem

nyitottam volna le. Az indítókulcshoz nyúl.

- Várj! - kapom el a kezét. - Előbb az övét!

Már szinte közhelyes, hogy most a szemét forgatja, de őt ez nem

zavarja. Miután végez a biztonsági öv becsatolásának látványos

színpadi előadásával - többek között hosszasan rángatja a

hevedert, hogy még véletlenül se oldódjon ki -, mogorva

türelmetlenséggel fordul felém. Bólintok.

Megtekeri a kulcsot, és felbőg a motor. Fagyos tekintete idegesít.

Vagy a bűntudattól kavarog a gyomrom. Lehet, hogy Galén

nincs odáig ezért az autóért, de akkor is szentségtörésnek tűnik

Raína avatatlan kezére bízni egy BMW sorsát. Amikor olyan

erővel ragadja meg a váltókart, hogy elfehérednek az ujjai, hálát

adok, hogy a kocsi automata sebváltós.

- A D az előremenet? - kérdezi.

- Igen. A jobb pedállal haladunk. A bal pedállal megállunk. Ha

előremenetre akarunk kapcsolni, a balra lépünk.

- Tudom. Láttam, hogy csináljátok.

A fékre tapos, azután előremenetbe ránt bennünket. De nem

mozdulunk.

- Rendben, most a jobb pedálra kell lépni, hogy gázt...

A kerekek felpörögnek - és velük együtt mi is. Raína tágra nyílt

szemmel és résnyire nyitott szájjal mered rám, ami nem

szerencsés, mert a kezét a volánon tartja. Megfordul a fejemben,

hogy sikoltozhat, de nem hallom a saját visításomtól. A most

247

fölvert por kavarog körülöttünk, elzárja a kilátást a fákra, az útra

és egész eddigi életünkre.

- Vedd le a lábad a jobb pedálról! - üvöltöm. Olyan hirtelen

állunk meg, hogy összekoccan a fogam.

- Meg akarsz ölni? - ordítja Raína, és az arcára tapasztja a kezét,

mintha pofon ütöttem volna. Zavarodott, üveges a tekintete,

sírással küszködik.

- Szórakozol velem? Te vezetsz!

- Azt mondtad, lépjek a fékre, hogy előremenetre kapcsoljak,

azután lépjek a jobb pedálra, hogy...

- De nem egyszerre!

- Hát ezt előbb is mondhattad volna. Honnan tudhattam volna?

- Baromira úgy viselkedtél, mint a dalai láma, amikor

megpróbáltam elmagyarázni, hogyan válts - horkanok föl. - Azt

mondtam, az egyik az előremenet, a másik a megállás. Nem lehet

egyszerre megállni és menni! Döntsd el, melyiket akarod!

Az arckifejezéséből ítélve vagy mindjárt behúz egyet, vagy mond

valami nagyon cifrát. Kinyitja a száját, de az a nagyon cifra nem

jön ki rajta; újra becsukja. Azután vihog. Elegem van.

- Galén is mindig ezt mondja - közli kuncogva. - Hogy nem

tudok dönteni.

Azután olyan nevetés jön rá, hogy összevissza köpködi a volánt.

Szünet nélkül nevet, végül már az a meggyőződésem, hogy

valami ismeretlen erő csiklandozza öntudatlanra.

Mi az? Amennyire meg tudom ítélni, a határozatlansága kis híján

az életünkbe került. Meghalni nem a legjobb mulatság.

- Látnod kellett volna, milyen képet vágtál - mondja levegő után

kapkodva. - Tisztára így néztél ki - utánozza egy részeg bohóc

ábrázatát. - Fogadok, hogy összepisilted magad.

248

Vadul hahotázik, úgy fogja az oldalát, mintha ki akarnának

borulni a zsigerei.

Érzem, hogy mosolyra görbül az ajkam, későn próbálom

megakadályozni.

- Jobban berezeltél, mint én. Lenyeltél vagy tíz legyet sikoltozás

közben.

Megint teleköpködi a volánt. Én meg a műszerfalat. Jó öt percbe

telik, míg annyira kijózanodunk, hogy újabb leckéhez fogjunk.

- Na jó, rendben - mondom kiszáradt torokkal és könnyes

szemmel. - Koncentráljunk! Lassan lemegy a nap, és ez az erdő

éjszaka valószínűleg eléggé hátborzongató.

Raína megköszörüli a torkát, még heherészik egy kicsit.

- Jó, koncentráljunk. Rendben.

- Ha most leveszed a lábadat a fékről, magától elindul a kocsi.

Így ni, látod?

Három kilométer per órával cammogunk.

- Ez unalmas - fújtat a frufrujába. - Gyorsabban akarok menni.

- Ne olyan gyorsan! - akarok rászólni, de a gázra tipor, és

szavaimat elragadja az ellenszél.

Raína megrökönyödött hangot hallat, amit képmutatónak

találok, elvégre én kuporgok tehetetlenül az anyósülésen, mégis

ő visít, akár egy teáskanna, és ide-oda rángatja a

kormánykereket, mintha az út nem lenne nyílegyenes.

- Fék, fék, fék! - kiáltom, hátha az ismétlés valamiképp behatol

agyának abba a parányi részébe, amelyik voltaképpen

gondolkozik.

Villámgyorsan követik egymást az események. Megállunk.

Recsegés hallatszik. Az arcom a műszerfalnak csapódik. Ja, nem,

a műszerfal légzsákká változik. Raína sikolyát elfojtja a légzsákja.

249

Kinyitom a szememet. Egy fa. Egy baromira nagy fa. A

karosszéria nyöszörög, a motorháztető alatt valami sziszeg. Füst

gomolyog a kocsi orrából, egyértelmű jelzéseként annak, hogy

pácban vagyunk. A mellettem hallatszó sustorgás felé fordulok.

Raína úgy birkózik a légzsákkal, mintha az az élete megmentése

helyett rátámadt volna.

- Ez micsoda? - siránkozik, ellöki az útjából, és kinyitja az ajtót.

Számoljunk tízig... egy... kettő...

- Most mit ülsz ott? Gyalog hosszú az út hazáig. Ugye nem

sérültél meg? Mert én nem tudlak cipelni.

Három... négy...

- Mik azok a villogó kék fények?

250

22

A JERSEY-I PARTOKTÓL majdnem egyenes út vezet az Emlékek

barlangjáig, ahol a múltőrzők tanyáznak. Galén órák alatt odaér.

A feje fölött az északi jégpáncél első védvonalként szolgál a

fürkész emberi tekintetek elől.

Hosszú-hosszú évszázadokon át a megfagyott múlt kilométeres

rétegei önmagukban is elégséges védelmet nyújtottak. Mára

azonban az emberek kifundálták, hogyan bocsássanak le robot-

fényképezőgépeket. Sok ősrégi szirénereklyét, ami valaha szem

előtt hevert a tenger fenekén, átszállítottak a barlang üregeibe.

Nagy kár, mert a barlangba csak a királyi család tagjai és a

múltőrzők léphetnek.

Galén elhalad egy hely mellett, ahol hajdan roppant római

oszlopok magasodtak az idelátogató szirének fölé, mintegy

üdvözölték őket. Most csak elhagyatott, szürke óceánmeder,

hidegségét nem csak a hőmérsékletnek köszönheti. A fiú a fejét

csóválja. Az emberek tényleg mindent lerombolnak. Nem,

győzködi magát. A legtöbb ember rombol le mindent. Nem

mindegyik.

251

Eléri a barlang bejáratát. Két nyomkereső szirén kérdezősködés

nélkül hagyja belépni. Kétségkívül már azelőtt észlelték, hogy

akár Grönlandig jutott volna. A szűk bevezető járat széles

folyosóra nyílik, amely úgy hat, mint egy vékony, éles fogakkal

teli óriási állkapocs. A fentről meredező sziklák csaknem

összeérnek az alulról a mennyezet felé nyúlókkal. Galén reméli,

hogy ha emberek valaha is beférkőznek ide, eleségnek érzik majd

magukat.

Még ha bemerészkednek a szájon át a bendőbe, akkor sem

könnyen találnak bármit, ami nem képezi évezredek óta e hely

természetes részét. Az Emlékek barlangja több száz kilométerre

terjed, járatok, alagutak és kamrák útvesztője. A folyosórengeteg

némelyik eleme olyan szűk, hogy egy angolna sem csúszhatna át

rajta. Mások seregnyi embert tudnának befogadni. Az ereklyéket,

Galén fajtájának történelmi tanúit a legmélyebb részeken

rejtették el, csak egészen szövevényes úton közelíthetők meg.

Kiutat pedig még a legfejlettebb emberi technikával sem

találhatna az, aki nem ismerős itt.

A sziréneket azonban természetes eszköz segíti a

tájékozódásban: az ösztönös észlelés. A múltőrzőknek már arra

sincs szükségük a barlangban; mivel teljesítőképessége határáig

edzették, tágították memóriájukat, anélkül is kitalálnak. Galén

vigyorogva idézi föl, milyen ingerült képet vágott Emma, amikor

megtudta, hogy Milligan doktor szerint a szirének fotografikus

memóriával rendelkeznek. Majdnem hanyatt esett, miután Galén

az első függvénytani dolgozatot jobb eredménnyel írta meg, mint

ő.

Ahogy befordul egy szűk kanyarban, Galén megérzi Romal

lüktetését, és azt követi a kacskaringós járatok újabb

252

labirintusában. Romal a szertartási kamrában vár rá, azon a

helyen, ahol a párosodási feljegyzéseket tartják. Galén még

sosem találta itt Romalt. Eltűnődik, vajon nem Pakia

leszármazásvonalával függ-e össze valamiképp a dolog. Talán azt

próbálja bizonyítani, hogy a lány királyi vérből való?

Romal hajbókol Galén előtt, mégis Galén érzi úgy, hogy

hódolattal tartozik a másiknak.

- Á, a kedvenc fejedelmi személyem - üdvözli Romai. - Hogy

megy sorod, ifjú Galén?

- Köszönöm, jól, Romal.

- Mi hozott a lét e távoli szögletébe, hercegem? Vagy ami ennél is

fontosabb: miben állhatok szolgálatodra?

- Ismét az emberekről kérek felvilágosítást, Romal - válaszolja

habozás nélkül Galén. Továbbra is aggasztja ugyan Romal

részvétele a Pakia utáni kutatásban, amelyet Grom indított, de az

emberek felőli érdeklődés Galén leggyakoribb kívánságai közé

tartozik. Nem valószínű, hogy Romal bármi szokatlanra

gyanakodjon, annál is kevésbé, mert Galén az emberekhez

kinevezett követ.

- Máris, hercegem - bólint mosolyogva Romal, hosszú fekete

haját jócskán megritkította az idő. - Mit tehetek érted?

- Tartésszosz romjait szeretném megtekintem. A félvérekről

kérdeznék egyet-mást.

- Ahogy óhajtod, ifjú herceg. Erre parancsolj!

Galén követi mentorát a barlang mélyére. Áthaladnak a

Tekercsek termén, amely pontatlan megjelölés az ott tároltakra.

Az emberiség elsüllyedt civilizációinak törékeny

papirusztekercsei rég szétmállottak, de az Északi-sarkvidék

jéghideg vizei más tárgyi emlékeket - agyagtáblákat, edényeket,

253

ékszereket, olykor hieroglifákkal telerótt egész falakat - jól

konzerváltak.

A dermesztő hőmérséklet a Sírkamrát - a szirének halottainak

óriási katakombáját - is épségben tartja. Galén személyesen még

soha nem járt a síroknál, de az édesanyjuk halála utáni első

években Raína látogatta annak nyughelyét. A Sírkamra biztosítja,

hogy a szirének maradványai soha ne kerülhessenek emberek

kezébe. Galén borzongva gondol a világméretű kutatásra, amely

kétségkívül bekövetkezne, ha valahol egy szirén holttestét - vagy

akár egyetlen csontját - vetné partra a tenger.

Elérik az összes terem közül a legnagyobbat, a Civilizációk

kamráját, amelyben városok romjait őrzik. Galén itt már sokszor

megfordult, de még sosem nézett körül úgyszólván emberi

szemmel. Vagyis inkább egy félvér szemével. Emma napokig,

talán hónapokig bolyonghatna itt. És Galén szívesen hozná el ide

pontosan ebből a célból.

Romal továbbkíséri az óegyiptomi Alexandria nagy kiterjedésű

romjai és Kleopátra lakosztályának műtárgyai mellett. Azután

ősi thaiföldi templomok következnek, amelyeket fáradságos

munkával távolítottak el víz alatti lelőhelyükről, és építettek újra

föl itt, az Emlékek barlangjában. Amott egy gúla magasodik,

évszázadokkal ezelőtt bontották le a Japánnak nevezett

szigetország partjainál, és adták át itt a jól megérdemelt

öröklétnek. Végezetül eljutnak Tartésszoszhoz, amely az összes

itteni település talán legfontosabbika, mivel fajtájukhoz kötődik.

Mind közül Tartésszosz városa maradt leginkább épségben. A

körkörös elrendezésű, hatalmas céltáblát formázó metropolis

utcái a központi létesítmények körül kanyarogtak. Romal és

Galén átkelnek az első olyan újjáépített hídon, amely fölött, nem

254

pedig alatta folyik a víz. Szobrok sora mellett úsznak el, a

kőalakok magát Poszeidónt ábrázolják - vagy legalábbis az

emberek őróla alkotott képét. A szobrok még sérülten,

töredezetten, a test és a szigony itt-ott hiányzó darabjai ellenére

is káprázatosak.

Az úthálózat helyreállításával megbízott szirének aprólékos

gonddal raktak minden föllelt kőkockát tökéletes körökbe,

egészen a középen álló palotáig. Bár Galén és Romal a vízben

siklanak, a töredékes kocsiút nyomvonalán haladnak, épületek,

díszkutak és közfürdők mellett. Galén könnyen elképzelheti az

ókori lakosságot, amely benépesítette ezt a most vigasztalan,

élettelen helyet, élelemre, ruházatra és szolgáltatásokra cserélte

temérdek aranyát, ezüstjét és rezét. De mit lehet tudni azokról, akik

úgy festenek, mint Emma?

Galén erre a kérdésére is választ kap, amint az utolsó kanyarban

befordulnak a palotához. Elakad a lélegzete, amikor egy olyan

falhoz közelednek, amelyet már ezerszer látott, de sosem vette

igazán szemügyre. Jól megtermett bikákat Poszeidónnak áldozó

emberek képmásai. A legtöbbjük fekete hajú, kreol bőrű,

ibolyakék szemű. Törzsüket szigorú egyenes vonalakkal

ábrázolták, alighanem erős testfelépítésük hangsúlyozására. De a

látkép sarkában más emberek is megjelennek. Olyanok, akikre

eddig nem figyelt föl, mert körvonalaik majdhogynem

beleolvadnak a falba. Fehér bőr. Fehér haj. Ibolyakék szempárok.

Ugyanolyan a külsejük, mint Emmáé.

A fiú megköszörüli a torkát.

- Ezek az emberek itt - húzza végig ujját az egyiken, akinek

gömbölyded idomai a lányra emlékeztetik. - Ők kicsodák?

- Ezen a falon nincsenek emberek, hercegem. Ezek a képek

255

sziréntestvéreink emberi alakjukban. Ezek pedig - folytatja

Romal megvető hangon - a félvérek. Méghozzá konkrétan ezek

mind Poszeidón ivadékai.

Galén feszülten hallgatja Romal lekicsinylő szavait.

- Igen, azt hiszem, korábban is említetted őket. Valami

utálatosságról beszéltél... Nem emlékszem pontosan. Gyűlölték

őket?

- Nem őket magukat - rázza a fejét Romal. - Nem, fiatal barátom.

Mi több, Poszeidón nagyon is szerette félig ember

leszármazottait. Ez is hozzájárult a problémához. Sok testvérünk

áldozta föl magát emberi párjáért.

- Föláldozták magukat? Ezt hogy érted?

- Kollektív emlékezetünk szerint sok ősünk döntött úgy, hogy

élete legnagyobb részét szárazföldön tölti - szólal meg mögöttük

egy női hang. Galén és Romal hátrafordulnak, s meglátják Attát,

a Poszeidón-ház egyik múltőrzőjét.

- Üdvözöllek, Atta! - fogadja Romal nyájas mosollyal az asszonyt.

Az Emlékek barlangjában nem érvényesül a házak közötti

megosztottság. - Igen, fiatal barátom - fordul vissza Galén felé -,

csatlakozom az előttem szólóhoz.

- De hát mi a baj a szárazföldi élettel?

Galén máris bánja, hogy nem másképp fogalmazta meg a

kérdést, mert kicsit úgy hangzik, mintha megkérdőjelezné a

törvényt. Mintha felségárulásra vetemedne.

- A szervezetünk nem alkalmas a szárazföldi időtöltésre,

hercegem - feleli Atta, és apró keze tiszteletteljes gesztussal

suhan végig a falon. - A szárazföldi... nehézkesség... jobban

megerőlteti, mint a vízi környezet. Emiatt gyorsabban öregszünk.

- Nehézkesség? - mereng Galén az asszony szavainak értelmén. -

256

A nehézségi erőről beszél? - fordul Romalhoz. Hát persze. Ettől

fárad el ő is annyira a tanítási nap végére. A szárazföldi mozgás

nagyobb erőkifejtést követel tőle, mint a vízben szinte

súlytalanul úszás. Sokkal nagyobb erőkifejtést. Halfarkának

egyetlen könnyed libbentése háromszor akkora távolságra

juttatja el, mint ugyanaz az erőfeszítés emberi lábon.

- Igen, a nehézségi erőről, Galén, nagyon helyes - bólint Romal. -

A szirénnépesség rohamosan fogyatkozni kezdett, miután sok

testvérünk a szárazföldet választotta, ott élt emberi párjával, és

ember módra halt meg. Triton tudta, hogy ha így megy tovább,

végül eltűnik a fajtánk.

Gyorsabban öregszünk. Galénnak eszébe jut, amit Milligan doktor

a pulzusról mondott. Minél szaporább a szívverés, annál

rövidebb az élet. A legutóbbi látogatáskor dr. Milligan azt

mondta, Galén szívritmusa gyorsabb, mint amit mindössze

hónapokkal korábban mért. Mert nagyon sok időt töltök a

szárazföldön.

Elszorul a torka.

- Milyenek voltak ezek a félvérek?

Atta és Romal egymásra néznek.

- Sajnos nem értjük a kérdést, hercegem - mondja a férfi.

- Arra gondolok, hogy képesek voltak-e szirén alakra átváltozni.

Örökölte-e Poszeidón valamelyik félig emberi leszármazottja a

tehetségét?

Romal a homlokát ráncolja. Atta összekulcsolja maga előtt a

kezét.

- Emlékezetünk szerint nem, fenség - feleli az asszony. -

Általános vélemény, hogy a félvérek soha nem tudtak alakot

változtatni. Úgy hisszük, egyikük sem örökölte Poszeidón

257

tehetségét.

- Úgy hiszitek? Nem biztos? - firtatja egyre bosszúsabban Galén.

- Hercegem, lehetséges, hogy örökölték a tehetségét - ismeri el

Romal. - A vezérek törvénye, amely előírja a két ház párosodását,

csak azután lépett életbe, hogy az emberek megostromolták

Tartésszoszt. Nem tudjuk ellenőrizni, hogy Poszeidón

valamelyik félig emberi utóda örökölte-e a tehetséget, mivel

Triton toronymagas hullámai mindegyiküket elpusztították.

Emma hosszú ideig vissza tudja tartani a lélegzetét, de nem vég

nélkül. Attól függően, milyen sokáig támadta hullámaival Triton

a partot, a félvérek akár egytől egyig odaveszhettek. De néhányan

életben is maradhattak, nem? Galén a falon ábrázolt félvérre mered,

arra, amelyik Emmára emlékezteti. Rosszullét környékezi arra a

gondolatra, hogy a lány megfullad.

Önmarcangolásba feledkezve olyan hosszasan bámulja a képet,

hogy kísérői elunják magukat.

- Segíthetünk még valamiben, fenség? - rezzen ti föl gyöngéden

merengéséből Atta.

- Még egy kérdésem van, Atta, ha nem bánja - bólint Galén.

- Természetesen nem, fenség - feleli udvariasan az asszony.

- A félvérek nagyon romlottak voltak? Szembefordultak velünk?

Triton ezért pusztította el őket az emberekkel együtt?

- Nem - feleli Atta. - Triton úgy gondolta, azért kell

megsemmisíteni őket, amit képviselnek. Nem akarta, hogy

Poszeidón az emberi párjára és félig emberi ivadékaira

emlékezzen. Nem akarta, hogy fajtánkból bárki más kísértésbe

essen, a szárazföldön éljen és haljon meg. Úgy hitte,

fennmaradásunk feltétele, hogy a víz felszíne alatt, az emberektől

távol tartózkodjunk.

258

- Óhajtasz tőlünk még valamit, fiatal barátom? - kérdezi néhány

másodperc elteltével Romal.

- Nem - rázza a fejét Galén. - Köszönöm, hogy időt szakítottatok

rám!

- Örömmel állunk fenséged szolgálatára - hajol meg Atta, és

elhátrál. Hosszú haja fátyolként hullámzik utána.

Galén is távozni készül, de mintha valami a szemébe ötlene a

falon. Újra végigpásztázza, hogy megpillantsa azt a részletet.

Egy-két méternyire meg is találja. Odaúszik egy hímnemű szirén

képéhez, ujjával körberajzolja szemének vonalát.

- Kék? - kérdezi Romalt. - Kék a szeme?

- Nem, hercegem - rázza a fejét Romal. - A jelek szerint az

emberek esetenként rossz minőségű festéket használtak

testvéreink ábrázolására. Úgy látszik, a szín az évek során

kifakult.

- Persze. A lilát kékből keverték - biccent Galén előbb a kép, majd

Romal felé. - Hát még egyszer köszönöm, Romal! A mielőbbi

viszontlátásra!

- Megtiszteltetés, hogy segíthettem, fiatal barátom - hajt fejet

Romal. - Minden jót kívánok!

Galén a két nyomkereső lüktetése nyomán talál ki a barlangból.

A hazautat mintha hosszabb idő alatt tenné meg, mint az idefelé

vezetőt. Gyanítja, hogy fizikai lelassulásáért is a lelkére nehezedő

teher felelős.

Igazat ad Milligan doktornak. Emma egyértelműen félvér. De

akkor is rendelkezik Poszeidón tehetségével. A két ház minden

harmadik nemzedékbeli párosodását előíró törvény bizonyára a

látszat fenntartását szolgálja - nem csak királyi személyek

örökölhetik a tehetséget. Galén gyanítja, hogy ez is Triton

259

emlékeztetője a sziréneknek: az emberek helyett csakis

egymáshoz ragaszkodjanak. Királyi vér ide vagy oda, ennek alapján

Pakia éppolyan alkalmas feleségjelölt, mint bárki más. Ha rendelkezik

a tehetséggel, továbbadja majd utódainak. Ahogyan Emma is.

Vajon lehetséges, hogy Poszeidón egyes félig emberi gyermekei

átvészelték a katasztrófát, és szaporodtak? Elképzelhető, hogy

Emma valamiképp az ő leszármazottuk? Azt mondja, az

édesapja világos bőrű és hajú volt. Talán itt a hiányzó láncszem?

És ha igen? Mi fontosabb Gromnak - a törvény érvényben tartása

azáltal, hogy nem párosodik félvérrel, vagy pedig efféle pár

választása a tehetségek továbbvitele érdekében? Galén nem tudja

a választ. De ha Grom úgy dönt, nem szaporodik Emmával, az

lehetővé teszi-e, hogy ő fogadja párjául a lányt? Mert ha Romal

és Atta nem tévednek, Emma soha nem fog halfarkat növeszteni.

Ez pedig azt jelenti, hogy ő kényszerül a szárazföldön élni vele.

Megéri? Adjon éveket az életéből, hogy a lánnyal lehessen? Emma

csípőjének domborulatára gondol, ajkának teltségére, a

pirulására, amikor rajtakapja, hogy őt figyeli. És eszébe jut,

mennyire háborgott a gyomra, amikor Milligan doktor jelezte,

hogy Emma valószínűleg előbb fog meghalni, mint ő.

Igen. Egészen biztosan megéri.

260

23

DOWNING KÖZRENDŐR a behajtónkra kanyarodik. Anyu

kocsija mellé. Naná, hogy itthon van! Nem tudom, miért

kergettem hiú ábrándokat, hogy nem találom itthon. Talán mert

betöltöttem a tizennyolcat, ami azt jelenti, hogy nem vesződnek a

szülőkkel, nem rángatják őket a baleset helyszínére. De ha a

törvénynek nem esem áldozatul, a kisvárosi fullánkos

nyelveknek akkor is. A villogó kék fényeknek, fojtott hangú

gúnyolódásnak, rosszallóan csóvált fejeknek. Márpedig baromira

áldozatnak érzem magam, mert anyu nemcsak itthon van, de

ráadásul a bejárati tornácon álldogál. Karba tett kézzel vár.

A rendőr kinyitja a csekély költségvetésű szolgálati autó hátsó

ajtaját. Kiszállok a műanyag-, izzadság- és szégyenszagú

járműből. A kezembe nyomja a hátizsákomat, amit Rachel volt

szíves kihozni, amikor Raínát kitettük Galén házánál. Azonkívül

volt szíves nem megfojtani, amiért egy zsaruval bukkantam föl a

háznál.

- Pihenje ki magát, kisasszony! Holnap valószínűleg mindene

sajog majd - figyelmeztet Downing közrendőr. - Rendszerint

261

beletelik egy-két napba, mire a kárvallottak megérzik a baleset

hatásait.

- Köszönöm szépen, hogy hazafuvarozott, biztos úr! Nagyon

kedves, hogy segített - hálálkodom félszegen.

- Nagyon szívesen, Miss McIntosh. Kellemes estét!

A férfi kimért tisztelgésfélével int anyukámnak, azután beszáll a

csekély költségvetésűbe, és kitolat.

Miközben a tornác felé vánszorogtam azzal a gondolattal

játszom, hogy elszaladok az ellenkező irányba. Bár elvileg most

nem kellene szorulnom. Nem az én kocsim ment tönkre. És nem

engem írtak föl. Hanem Samantha Forzát. A nevezett személy

jogosítványának fotója feltűnően hasonlít Raínára. Aki azt

mondta Downing közrendőrnek, azért rántotta félre a kormányt,

nehogy elgázoljon egy tevét, amit az intézkedő közeg

jóindulatúan szarvasnak értelmezett, miután a lány ekképpen

írta körül: „négylábú, szarvas, szőrös állat”.

Mivel senki sem szervezett kutatást teve előkerítésére, vagy akár

egyszarvúéra, úgy okoskodtam, hogy simán megússzuk az

ügyet. Anyu arckifejezéséből ítélve azonban kilométerek

választanak el az ügy simán megúszásától.

- Szia! - köszönök, ahogy a lépcsőhöz érek.

- Na, nézzük csak! - ragadja meg fél kézzel az arcomat, és

ceruzalámpával a szemembe világít.

- Ez komoly! - ütöm félre a lámpát. - Képes vagy a pupillámat

lesegetni? Komolyan?

- Al azt mondta, kábának látszottál - magyarázza, és visszatűzi a

lámpát egészségügyi formaruhája nyakkivágásába.

- Al? Ki az az Al?

- A mentős, aki aláíratta veled a nyilatkozatot, amikor

262

elhárítottad az egészségügyi ellátást. Miután otthagyott

benneteket, rádión beszólt a kórházba.

- Értem. Akkor ez az Al, mondjuk, észrevehette volna, hogy

éppen baleset ért, szóval, ha netán kissé ki vagyok bukva, abból

még nem okvetlenül következik, hogy betéptem.

Szóval nem kisvárosi fullánkos nyelvek, hanem kismegyei

fullánkos nyelvek kezdtek ki. A jó öreg Al valószínűleg százával

szállít pácienseket anyukámnak a két várossal odébb működő

ambulanciára.

- Miért nem hívtál föl? - morgolódik anyu. - Ki az a Samantha?

Sóhajtva benyomulok mellette. Semmi sem indokolja, hogy a

tornácon folytassuk le ezt a beszélgetést. Követ a házba.

- Galén nővére. Azért nem hívtalak, mert nem volt térerő a

mobilomon. Egy félreeső útszakaszon voltunk.

- Hol volt Galén? Miért az ő autójával mentetek?

- Otthon maradt. Csak kocsikáztunk egyet. Ő nem akart velünk

jönni.

Elvileg mindezek a kijelentések igazak, ezért hihetően

hangzanak, amikor előadom őket.

Anyu dúl-fúl, miközben rátolja a reteszt a bejárati ajtóra.

- Valószínűleg azért, mert tudja, hogy a nővére ön- és

közveszélyes a volán mögött.

- Valószínűleg.

A konyhába ballagok, és a pultra teszem a hátizsákomat. Miután

kikapok a hűtőből egy palack vizet, az étkezőasztalhoz

telepszem, hogy kifűzzem a teniszcipőmet.

- Nem sérültél meg? - húz oda magának mellém egy széket. -

Altől hallottam, hogy beütötted a fejedet. Aggódtam.

- Tényleg beütöttem, de a légzsákba, úgyhogy semmi bajom.

263

Még csak nem is szédülök.

Anyu átvált gondoskodó hangról célirányosra.

- Akkor talán elmondhatnád, mi történt valójában. Mert ezt a

dűlőúton BMW-vel sétakocsikázós mesét nem veszem be. Még

hogy szarvas! Bolondnak nézel?

Utálom, amikor ezt játssza. Ezt az egész jó zsarus, rossz zsarus

műsorát. Nem vágja, hogy ki kéne választania az egyik szerepet,

nem nyomathatja mind a kettőt egyszerre.

- Elmondom, ha te is elmondod - megyek át érett felnőttbe.

Unom már a kettős mércéjét. Belefáradtam, hogy ő titkolózik, de

nekem nem szabad. Meg egyébként is elfáradtam, és kész.

Aludni akarok. Ahhoz pedig választ kell kapnom a kérdésemre.

- Ezt hogy érted? Mit mondjak el?

- Elmondom neked, mit csináltunk valójában az országúton.

Miután elmondod, kik az igazi szüleim.

Na tessék, belenyúltam. A hatalmas, nyüzsgő darázsfészekbe.

Nevet, ahogy előre sejtettem.

- Komolyan beszélsz?

Bólintok.

- Tudom, hogy örökbe fogadtatok. Érdekelne, hogyan, miért,

mikor.

Újra nevet, de hamisan cseng a hangja, mintha nem a természetes

reakciója lenne.

- Szóval innen fúj a szél? Azért lázadozol, mert azt hiszed, hogy

örökbe fogadtunk? Honnan a csudából veszed ezt?

Összekulcsolom a kezemet az asztalon.

- Nézz rám! Mindketten tudjuk, hogy elütök tőletek. Nem

hasonlítok se rád, se apura.

- Ez nem igaz. Az én államat és számat örökölted. A McIntosh-

264

orrot pedig le sem tagadhatod.

- Na és a bőröm? A hajam?

- Mi van vele?

- Hagyjuk - legyintek. Fölállok, hogy otthagyjam. Nem fog

megeredni a nyelve, persze ezt is tudtam. - Nem csípem, ha

kiröhögnek. Megyek zuhanyozni, aztán lefekszem.

- Hogy érted azt, hogy kiröhögnek? - fogja meg a karomat. -

Miért röhögnélek ki?

Azonkívül, hogy a mostani beszélgetés során már konkrétan

kétszer röhögött rajtam? Kétkedőn vonom föl a szemöldökömet,

de visszaülök. Mély lélegzetet veszek, majd kibukik belőlem:

- Azért, mert minden alkalommal ezt csinálod, ha beszélgetni

próbálok veled.

Pislog.

- Mióta próbálsz egyáltalán beszélgetni velem?

Hoppá. Ebben van valami. Ha így nézzük, nem nagyon tűnik

méltányosnak a felvetésem. Egyszer-kétszer kinyitom és

becsukom a számat. Most mit mondjak, azt, hogy négyéves

korom óta? Elvégre nem ő maga az oka, hogy nem beszélgetünk?

- Amióta azok a halak megmentettek...

- Az isten szerelmére! - tárja szét a kezét, hirtelen mozdulatával

meghökkent. - Azt hittem, komolyan beszélgetni akarsz, Emma.

Ezzel jössz? Négyéves voltál. Hogy emlékezhetsz rá egyáltalán?

- Nem tudom, csak emlékszem. Emlékszem, hogy azok a halak

mentettek meg. Emlékszem, hogy kinevettél, amikor próbáltam

elmesélni neked. De apu nem nevetett ki. Ő hitt nekem.

- Nézd - sóhajtja -, tudom, hogy hiányzik neked apu. De mi a

fene köze van ennek ahhoz, hogy örökbe fogadtunk?

Fölállok, kis híján hátradöntöm a széket.

265

- Nem érdekes, felejtsük el! Te vagy az igazi anyukám. Apu volt

az igazi apukám. És Ra... Samantha félrerántotta a kormányt

nehogy elgázoljon egy szarvast. Így ni! Az élet megy tovább. Én

meg lefekszem.

Felcsörtetek az emeletre, és elkezdem lehányni magamról a

ruhát. Itt az újabb alkalom, amikor a forró fürdőből kedves

Emmaként születnék újjá. De az egész rohadt hátralévő életben

csupa langymelegségre vagyok kárhoztatva.

A lelkem mélyén tudom, hogy bemajréztam. Tovább kellett

volna győzködnöm, faggatnom őt. De valahogy helyette mintha

én kerültem volna a vallatószékbe. Valahogy egyszeriben az én

hibám, hogy nem őszinte, nyílt a kapcsolatunk.

Dühösen félrehúzom a zuhanyfüggönyt, és belépek a gőzölgő

víz alá. Olyan érzés, mintha köpetben fürdőznék. Sampont

nyomok a tenyeremre, jól fölhabosítom. Megdermedek, amikor

anyu hangját hallom a függöny túloldaláról.

- Igazad van. Apád tényleg hitt neked - mondja szenvtelenül. -

De az az ember bármit elhitt, amit mondtál. Emma, akkor halálra

rémültél, és érzelmileg teljesen fölkavart, ami történt veled.

Persze, hogy valóságnak hitted. Biztosra veszem, hogy

valóságként élted meg. Ne haragudj, hogy kinevettelek. Talán

még sosem mondtam, de nagyon sajnálom. Nem akartalak

megbántani.

Reszket az ajkam. Nem bírok megszólalni. Egyszerű lenne azt

felelni, hogy minden rendben. Elfogadni a bocsánatkérését. De

olyan régóta őrizgetem magamban ezt a sérelmet, hogy nem

bírom csak úgy ukmukfukk elengedni. Egyelőre nem bírom.

Úgyhogy hallgatok, ő sem szól többet. Nem is hallom, amikor

távozik.

266

Ahogy kilépek a zuhany alól, a mosdó szélén ott a születési

anyakönyvi kivonatom, valamint néhány csecsemőkori

fényképem, amit még sohasem láttam. Az egyik fotón apu pózol

a fényképezőgép előtt, amint elvágja a köldökzsinóromat. Anyu

az órákig tartó vajúdás nyomaival az arcán, mégis mosolyogva

ringat egy sápadt, majdhogynem áttetsző bőrű és vértől csapzott,

tejfölszőke hajú kisbabát. Engem.

Elképzelhető, hogy mindezt megrendezték? A születési

bizonyítványt hamisították? És ha igen, akkor miért? Ez teljesen

érthetetlen. Jócskán összefügghet viszont azzal, hogy pokolian

elfáradtam. Talán reggel majd friss szemmel tudok nézni ezekre

a fényképekre. Talán még Rachelhez is elviszem a születési

anyakönyvi kivonatot, hátha ő meg tudja állapítani, valódi-e.

Tervemmel elégedetten csavarok turbán módra törülközőt a

fejemre, azután egy másikat a testemre. Kinyitom a fürdőszoba

ajtaját. És kis híján kiugrik a szívem a helyéből. Galén ül az

ágyamon. Most már tényleg rá kéne szoknom, hogy zárva

tartsam az erkélyajtómat.

Egyszerre dühösnek és boldognak látszik. Csak huszonnégy

órája váltunk el egymástól, de még kialvatlanul és morgósan is

fölajz, hogy visszatért.

- Azt hiszem, édesapád félvér volt - mondja. - És egyáltalán nem

ígértem Raínának, hogy megtanítom autót vezetni - teszi hozzá

homlokráncolva.

267

24

VÉGRE ITT a péntek este!

Galén bekanyarodik Emmáék kocsibehajtójára, gondolatban

fölidézi a tennivalók listáját, amit Rachel a ma esti randihoz adott

neki. Szilárd elhatározása, hogy egész este leköti Emmát, mert a

lányra még nála is inkább ráfér a kikapcsolódás. Emma az apjára

vonatkozó kérdésekkel ostromolta. Ő mindenről beszámolt, amit

a múltőrzőktől hallott, a lány pedig megmutatta a bébifotóit a

születési anyakönyvi kivonatát - amelyről Rachel kijelentette,

hogy vagy tényleg valódi, vagy a legjobb hamisítvány, amit

valaha látott. Mindez csak megerősíti, amire Galén egyébként is

jutott - azaz hogy Emma apja félvérektől származott. A szőke

hajú és tejfehér bőrű férfi ráadásul kontaktlencsét hordott. Emma

esküszik ugyan, hogy színezetlent, de Galén tudja, hogy az a

lencse álca volt. Annak kellett lennie.

Más egybeesések is mutatkoznak. A lány apja rajongott az

óceánért. Imádta a tenger gyümölcseit. Hitt Emma

elbeszélésének, miszerint a törpeharcsák mentették meg. Miért

hitte volna el, ha nem tudja, micsoda a lánya? És orvosként

268

tudnia kellett az összes testi rendellenességről is. Mi más lehetett,

mint félvér?

Emma azonban szembehelyezkedik Galén egész érvelésével, arra

hivatkozik, hogy ez valahogy „nem tűnik helyesnek.”

Ha már ott tartunk, hogy mi tűnik helyesnek... Megáll új városi

terepjárójával a kocsibehajtón, izgalmában összeszorul a gyomra.

Ahogy kiszáll, észreveszi, mennyire jólesik lecsusszannia

ahelyett, hogy kiemelkedne a kompakt kis halálcsapdából.

Mármár örül, hogy Raína fölcsavarodott a kocsival egy fára -

kivéve, hogy a két lány megsérülhetett volna. Megcsóválja a fejét,

nubuk túrabakancsában végigcsikorog a kavicsos behajtón, de

még eközben is hallja a szívdobogását. Vajon gyorsabb a

szokásosnál? Eddig sosem vette észre, úgyhogy nem tudja

megállapítani. Téveszmés képzelődésként elhessenti a

gondolatot, bekopog a házba, majd összekulcsolja maga előtt a

kezét. Nem lenne szabad ezt csinálnom. Ez nem helyénvaló. A lány

talán még mindig Gromot illeti.

Miután azonban Emma ajtót nyit, újra úgy látszik, minden a

legnagyobb rendben. A lány lila ruhája egészen feltűnően

kiemeli szemének ibolyakékjét.

- Bocs, anyu kiverte a balhét, amikor farmerban próbáltam

elmenni itthonról - mentegetőzik a lány. - Kicsit régimódi a

felfogása. „Az ember csípje ki magát a moziba.” Ezt ő mondja,

akinek egyetlen elmenős ruhája sincs.

- Szívességet tett nekem - feleli a srác, majd zsebre vágja a kezét.

Vagy inkább jól betett nekem.

Miután jegyet váltanak, Emma a büféhez vonszolja a fiút.

- Nem baj? - kérdezi, és figyelemelterelő kört rajzol ujjával a srác

269

karjára, ezzel Galén minden porcikáját lángra lobbantja. A fiú

kiolvassa a szeméből a huncutságot, de azt nem, hogy pontosan

mire megy ki a játék.

- Vegyél, amit csak akarsz – feleli.

Emma félénk mosollyal hetvenöt dollár értékű cukorkát, kólát és

pattogatott kukoricát kér. A pénztáros arckifejezéséből ítélve, ez

komoly summa. Ha az akció célja Galén összes pénzének

elköltése, akkor Emma csalódni fog. A fiú annyi készpénzt

hozott magával, hogy hatszor ennyi egészségtelen vicik-vacakra

is futná belőle. Segít fölcipelni a két nagy pohár szénsavas üdítőt,

két vödör popcornt és négy csomag töltött keménycukorkát a

félig teli nézőtér legfelső sorába.

Emma kényelembe helyezi magát, azután föltépi az egyik

csomagot, és a tenyerébe szórja a tartalmát.

- Nézd, nyuszkó, a kedvenced, citromos!

Nyuszkó? Ez meg mi a... Mielőtt Galén elfordulhatna, a lány

három szemet erőszakol a szájába.

Azonnali eltorzuló ábrázata gonosz vihogásra ingerli Emmát, aki

szívószálat döf az egyik pohár fedelébe, és a kezébe nyomja.

- Idd meg gyorsan! - suttogja. - Elveszi a cukor erős ízét.

Na persze, tudhatta volna. Az üdítő annyira buborékos, hogy

egyből végigperzseli az utat az orrába. A büszkesége tartja vissza

a köhögéstől. Ja, meg a torkán akadt citromszörpös

keménycukorka. Csak több nagy korttyal sikerül leküldenie.

Néhány perc, a zsíros pattogatott kukorica megkóstolása és a

maradék kóla leküzdése után végre kialszanak a fények, Galén

egy kis nyugalomhoz jut. Amíg Emma a szerinte „gagyi

előzetesek” megtekintésébe merül, Galén elnézést kér, és kivonul

okádni a mosdóba. Ezt a menetet Emma nyeri.

270

Mire visszatér a helyére, Emma eltűnt, elemózsiatömegét

hátrahagyta. Nem számít. A lány már háborút indított. Mivel Galén

szeme csak vízben alkalmazkodik a sötéthez, a bizsergésre

hagyatkozva kell megtalálnia őt. Emma néhány sorral lejjebb, a

nézőtér túloldalán ül. A fiú leereszkedik a mellette lévő üres

székre, és kérdő pillantást vet rá. A vetítővászon éppen

kivilágosodik annyira, hogy láthassa, amint a lány a szemét

forgatja.

- Egy rakás kölyök ült előttünk - suttogja. - Be nem állt a szájuk.

Galén sóhajt, fészkelődik a széken, sehogy sem találja a helyét -

hosszúnak ígérkezik ez az este. Nem kifejezetten lelkesíti a tudat,

hogy két órán át alakoskodó embereket bámulhat. Látja azonban,

hogy Emma egyre nyughatatlanabb. Ahogy ő is.

Éppen elbóbiskol, amikor hangos csattanás hallatszik a

vetítővászon felől. Emma úgy kapaszkodik belé, mintha

sziklaszirt pereméről csüngene alá. A fiú bicepszébe temeti az

arcát, és felnyög.

- Vége van már? - kérdezi suttogva.

- A filmnek?

- Nem. Annak az izének, ami kiugrott a nőből. Elment már?

Galén kuncog, lefejti a karjáról Emma kezét, és átöleli a lányt.

- Nem. Okvetlenül maradj így, amíg nem szólok, hogy tiszta a

levegő.

Emma fölkapja a fejét, de a szeme majdhogynem nevet.

- Kamurandi ide vagy oda, ezt lehet, hogy igénybe veszem.

Utálom az ijesztgetős filmeket.

- Miért nem mondtad? A suliban mindenki áradozott erről a

filmről, valósággal csorgatták a nyálukat.

A lány mellett ülő nő közelebb hajol.

271

- Sss! - suttogja fülsiketítő hangerővel.

Emma befészkeli magát a srác könyökhajlatába, a mellkasához

simítja az arcát, és a film további részében gyakran megismétli

ezt. Galén magában elismeri, hogy az emberek nagyon

valószerűvé tudnak változtatni mindent. Így sem érti azonban,

miért fél Emma, ha egyszer tudja, hogy azok csak színészek a

filmvásznon, akiket azért fizetnek, hogy sikoltozzanak, mintha

nyúznák őket. De hogy jön ő ahhoz, hogy panaszkodjon?

Meggyőző alakításuk marasztalja csaknem két teljes órán át a

karjában Emmát.

Miután véget ér az előadás, Galén a mozi kijáratához áll a

kocsival, és kinyitja a lánynak az ajtót, ahogyan Rachel

elmagyarázta neki. Emma elfogadja a fölkínált kezet, és a fiú

besegíti.

- Hogy nevezzük el az új játékunkat? - kérdezte hazafelé menet a

fiú.

- Milyen játékunkat?

- Tudod: „Nesze, nyuszkó, egy kis citromos!”

- Ja, azt - nevet a lány. - Hogy tetszene a... rókázócska?

- Stílszerűnek tűnik. Remélem, tisztában vagy vele, hogy most te

következel. Arra gondoltam, hogy megetetek veled egy eleven

tarisznyarákot.

Emma odahajol. A fiú majdnem leszalad az útról, amikor a lány

ajka a fülcimpáját súrolja.

- Honnan veszel eleven tarisznyarákot? Csak bedugom a fejemet

a vízbe, és szólok a rákoknak, hogy széledjenek szét.

Galén vigyorog. A lány egyre magabiztosabban használja a

tehetségét. Tegnap delfineket küldött az üldözésére, tegnapelőtt

pedig minden élőlényt kitessékelt a közvetlen környékről,

272

amikor egy halászbárka haladt el fölöttük.

A behajtóra kanyarodnak, és Galén leállítja a motort. Úgy tetszik,

az univerzum minden ereje a lány felé tolja. Vagy talán inkább az

univerzum minden ereje a lány felé húzza. Mágnesként vonzza,

ahogy Tóraf mondta. Akárhogy is, Galén belefáradt, hogy

küzdjön a jelenség ellen. Ez már nem mehet így sokáig.

Kinyitja a kocsiajtót, de a lány megállítja, a karjára teszi a kezét.

- Nem szükséges a bejáratig kísérned - mondja. - Anyu nincs

itthon, úgyhogy fölösleges komédiáznunk. Köszi a mozit.

Holnap találkozunk.

Ennyi. Emma kiszáll, a bejárati ajtóhoz lép, a kulcsával kinyitja.

Néhány másodperc múlva kialszik a tornácvilágítás. Galén

kitolat a behajtóról. Miközben kikanyarodik az utcára, kínzó

ürességet érez, aminek semmi köze ahhoz, hogy veszített a

rókázócskában.

A szeme sarkából látja, hogy Emma a konyhapulton virító

rózsaszín ajándéktasakra pillant. Tudja, milyen kegyetlenség a

lány kíváncsiságával játszania, de nem bírta megállni. Emma

még mindig a függvénytan házi feladat második példájánál tart.

Közel egy órája tipródik a kettes példán.

A lány mérges arcot vág.

- Utálok szombaton leckét írni - csapja le a ceruzáját a pultra. - Te

tehetsz róla. Fejezd be a lógást a suliból, akkor majd nem érzem

kötelességemnek, hogy hasznosan töltsem az időt, amíg te

bepótolod a mulasztást. - Galén kezéből is kitépi a ceruzát, és a

konyha túloldalára hajítja, hajszál híján eltalálja a hűtő mellett

Rachelt. Az asszony kérdő pillantást vet rájuk, de folytatja a

takarítást.

273

- Lógathatjuk a lábukat is helyette, ha akarod - vigyorog Galén.

Emma fölvonja a szemöldökét, Rachel felé fordul. Az asszony

ártatlanul tárja szét a kezét.

- Ne nézz így rám, nem tőlem tanulta.

- Teljesen magamtól szedtem föl - szerzi vissza a ceruzáját a

földről a srác.

- Jellemző - biggyeszti le az ajkát Emma.

- Ne légy uncsi, cuncimókus.

- Na jó, a cuncimókusnál húzom meg a határt. És mélynövésűnek

se szólíts!

- Pont az jött volna - nevet Galén.

- Sejtettem. Na és elmagyarázta neked valaki, hogy mit jelent a

láblógatás?

Vállat von.

- Amennyire meg tudom állapítani, ugyanaz, mint a bekómázás,

csak ébren.

- Ez kábé stimmel.

- Ja. Nem hangzik nagyon csábítóan. Az emberek mind lusták?

- Vigyázz, mert kihúzod a gyufát, fenség! - szól rá a lány, de

mosolyog.

- Ha én fenség vagyok, akkor te cuncimókus, és kész.

Emma fölmordul, de ez nem hangzik olyan harciasan,

amilyennek szánja. Sőt inkább imádni való.

- Jesszusom! Felségnek sem foglak szólítani. Te pedig soha többé

ne merészelj cuncimókusnak hívni!

A fiú fülig érő szájjal bólogat.

- Most akkor én győztem egy vitában?

- Ne légy már hülye - forgatja a szemét Emma. - Döntetlen.

- Ha azt mondod, hogy én győztem, megengedem, hogy

274

kibontsd az ajándékodat - nevet Galén.

A lány az ajándéktasakra sandít, és az ajkába harap - ez is imádni

való.

- Talán nem is érdekel az ajándék - néz vissza a srácra.

- Jaj, de még mennyire, hogy érdekel - jelenti ki magabiztosan

Galén.

- De még mennyire, hogy nem - fonja össze a karját Emma.

A fiú a hajába túr. Ha Emma még jobban megnehezíti a dolgát,

kénytelen lesz elárulni neki, hová mennek.

- Ez teljesen megváltoztatja a helyzetet - közli a lehető

leggondtalanabb vállrándításával. - Csak úgy gondoltam, hogy

mivel szereted a történelmet... Na mindegy, felejtsd el. Nem

nyaggatlak vele tovább.

Föláll, a tasakhoz lép, a pöttyös selyempapírt babrálja, amivel

Rachel kitömte.

- Még ha azt mondom, hogy győztél, akkor is hazugság - fortyan

föl Emma.

Galén nem kapja be a csalit. Ezúttal nem.

- Jó. Akkor hazugság. Csak hallani akarom tőled.

Ahogy a lány kimondja, arckifejezésében egyenlő arányban

vegyül meglepetés és gyanakvás. És csuda édesen hangzik az

ajkáról:

- Te győztél.

A fiú odamegy hozzá a tasakkal, közben úgy szédül, mintha ő

kapna ajándékot. Bizonyos értelemben így is van. Amikor az

Emlékek barlangjától visszafelé jövet elhaladt a roncs mellett,

tudta, hogy el kell vinnie oda a lányt.

- Tessék! Menj, öltözz át! A szemüveg és az uszony nem kell, de a

ruhát vedd föl. Úgy van kialakítva, hogy megóvja a

275

szervezetedet a lehűléstől. Néhány órán át fagyponthoz közeli

hőmérsékleten is életben tartja az embert, úgyhogy kényelmesen

fogod érezni magad benne.

- Búvárruha? - kukkant a tasakba a lány. - Minek ez nekem?

Galén a szemét forgatja.

- Öltözz át!

Amikor Emma előkerül a fürdőszobából, a fiú kis híján leesik a

székről. A búvárruha rásimul a lány testének domborulataira.

Csak a homlokráncolása nem tetszik Galénnak.

- Ebben a hacukában úgy nézek ki, mint egy fóka - mutat a

kapucnira.

- Tartsd csak a fejeden - vigyorog a srác. - Ha nem fázol, miután

odaérünk, majd leveheted.

Emma türelmetlenül biccent.

- Ajánlom, hogy valami jó hely legyen.

A felszínen maradnak, hogy kíméljék a lány tüdejét. Galén néha

alábukik, hogy ellenőrizze, merre járnak.

- Megérkeztünk - közli most vigyorogva.

- Végre - mosolyodik el Emma. - Egy darabig azt hittem,

Európáig meg sem állunk.

- Mielőtt lemerülünk, mondd: minden rendben? Nem fázol?

- Egyáltalán nem - rázza a fejét. - Ami azt illeti, kicsit még ki is

melegedtem. Ez a cucc tényleg hatásos.

- Helyes. Mély lélegzet, oké? Milligan doktor azt mondta, lassan

vigyelek le, hogy a szervezeted elviselje a terhelést. Ha feszít a

mellkasod, vagy bármi kellemetlenséget érzel, azonnal szólj.

Mélyebbre megyünk, mint tíz Empire State Building.

Emma elkerekedett szemmel bólint. Kipirult - vagy

276

izgatottságában, vagy a melegtől, amelyre az imént

panaszkodott. A fiú mosolyogva fogja át a derekát. Ahogy

süllyednek, a lány beszél a körülöttük cikázó kíváncsi halakhoz.

De minél mélyebbre jutnak, annál kevesebb a hal, mígnem Galén

már meglepődne, ha egy olyat is látna, amelyik nem világít,

- Egyébként hogy ismerkedtél meg Milligan doktorral? -

érdeklődik mintegy mellékesen Emma.

- Megmentettem az életét. Illetve megmentettük egymás életét.

- Mondja a srác, aki utálja az embereket - simul Galén állához.

- Nem utálom az embereket.

Legalábbis már nem.

- Szóval? - fészkelődik egy idő után a fiú karjában.

- Szóval mi? - fordítja szembe magával Galén.

- Nem meséled el, hogyan mentetted meg dr. Milligan életét?

- Tényleg nem láttam még egy ilyen kíváncsi alakot, mint te.

Kezdek félni.

- Félhetsz is.

A fiú kuncog, majd Emma konok homlokráncolása láttán

fölsóhajt.

- Tóraffal és Raínával valami korallzátonyoknál játszottunk a

Hídföld partjai előtt... vagyis Mexikónál, ahogy ti hívjátok. Azt

hiszem, nagyjából tízévesek lehettünk. Mindenesetre Milligan

doktor a zátony túloldalán búvárkodott két barátjával. Gondosan

távol maradtunk tőlük, de a doktor elkóborolt a társaságától. A

mi oldalunkon találtam rá, a tengerfenéken feküdt, a lábát

tapogatta: görcsöt kapott. Láttam, hogy mindjárt elájul. A

felszínre húztam, és beemeltem őt a csónakjukba. A barátai

észrevették bennünket, meglátták a halfarkamat, mert akkoriban

még nem tudtam nagyon jól emberi alakra átváltozni. Sem

277

beolvadni. Megpróbáltak a csónakba húzni.

Emma meghökken.

- Emiatt ne legyenek rémálmaid! - nyugtatgatja kópés mosollyal

Galén. - Hiszen ismered a befejezést. A jók meglógnak.

Emma belécsíp.

- Folytasd a mesélést!

- Milligan doktor rákapcsolt, teljes sebességgel elrobogott a

motorcsónakkal. A társai elveszítették az egyensúlyukat, és

visszaejtettek engem. Vége.

- Jaj, ne! Nincs vége. Hogy találtátok meg ismét egymást? Ugye

ez még azelőtt történt, hogy megismerkedtél Rachellel?

A fiú bólint.

- Ezután egy évig nem láttam. Folyton visszatértem a zátonyhoz,

mert gondoltam, hogy majd ő is. És egy nap tényleg megjelent.

- Na és a barátai? Azok nem próbáltak újra megkeresni?

- Még most is próbálnak - nevet Galén. - És már nem a barátai.

- Nem félsz, hogy meséltek valakinek rólad?

Vállat von.

- Senki sem hisz nekik. Milligan doktor az egészet letagadta a

hatóságoknak. Az ő szava áll szemben azokéval

- Hmm - gondolkozik el a lány.

Egy ideig hallgatnak. Galén már épp úgy érzi, hogy nem bírja

tovább a csöndet, amikor Emma megszólal.

- Most már egyáltalán nincs melegem. Nem, nem úgy - teszi

hozzá gyorsan, mert a fiú fölkapja a fejét -, jól érzem magam.

Menjünk tovább!

Pillanatnyilag bármit hajlandó lenne mondani, hogy láthassa a

beígért meglepetést. Galén pedig jóindulatúan hitelt adna neki,

mert az az igazság, hogy izgatja a közelgő nagy pillanat.

278

Amikor egészen közel érnek, ismét szembefordítja magával.

- Csukd be a szemed, azt szeretném, hogy igazi meglepetés

legyen.

- Azt hiszed, tudom, merre járunk? - nevet a lány. - Már azon

sem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy ez az Északi-sark.

Szárazföldön sincs irányérzékem, Galén, nemhogy vízben.

- Mindegy, akkor is csukd be a szemed!

Miután szót fogad, a fiú nekiiramodik, a tengerfenéken halad

vele, amíg föl nem rémlik előttük, amit keresett. Hátrafordítja a

lányt.

- Nyisd ki a szemed, Emma! - suttogja.

A lány meghökkenéséből pontosan érzékeli, amikor ez

bekövetkezik. Tudta, hogy föl fogja ismerni.

- A Titanic! - rebegi Emma. - Jesszusatyaúristen!

Galén a hajótesthez úszik vele. A lány előrenyúl, végighúzza

ujjait a filmekből híressé vált korláton.

- Vigyázz, rozsdás! - figyelmezteti a fiú.

- Milyen magányos. Akárcsak a képeken.

Átsiklik a korlát fölött, és megtámasztja a lányt, hogy az a

fedélzetre tehesse a lábát. A fölkavart iszap úgy lebeg körülöttük,

mint valami jelenés.

- Muris lenne, ha friss lábnyomokat hagynánk itt - nevet Emma. -

Fogadok, hogy mindenféle kísértethistóriával állnának elő.

Hírlapi szenzáció kerekedne belőle.

- Még inkább megnövelné az idelenti forgalmat. Így is

kirándulásokat értékesítenek a Titanichoz a fizetőképes

turistáknak.

Emma kuncog.

- Mi az? - kérdezi mosolyogva a fiú.

279

- Egy nagy befőttesüveget tartok a gardróbfülkém hátsó

sarkában. Tavaly tanultunk erről az iskolában, akkor kezdtem

beledobálni az összes aprómat, hogy egy ilyen útra gyűjtsek.

Galén vidáman fölkapja a fedélzetről, hogy továbbinduljanak.

- Most mire fogod költeni a pénzt?

- Valószínűleg olyan csokoládéra, amilyet Rachel tart a házban.

Remélem, már elég jött össze.

Mindenhová elviszi a lányt, ahová csak kívánkozik. A bal oldali

fedélzethez, a horgonyhoz, az óriási hajócsavarhoz. Be-

nyomakodik vele a jármű testébe, megmutatja neki a tisztek

szállását, a megrongálódott folyosókat, üveg nélkül maradt

ablakkereteket.

- Mélyebbre is bemehetünk, ha hozzászokik a szemed.

Emma bólint.

- Olyan, mintha derült, holdfényes éjszakán nézelődnék. Szinte

mindent látok, ha igazán összpontosítok.

- Helyes. - Egy padlónyíláshoz érnek a folyosón, és Galén

lemutat a sötétségbe. - Amióta a hajó elsüllyedt, nem járt ember

odalent. Készen állsz a kalandra? - Látja a tétovázást a lány

szemében. - Mi az? - kérdezi. - Rosszul érzed magad? Fogytán a

levegőd? Nagy a nyomás?

Magához szorítja, hogy máris felszökkenjen, ha az utóbbi három

kérdés bármelyikére igenlő a válasz. Emma azonban a fejét

rázza, és az ajkát harapdálja.

- Nem, nem erről van szó - csuklik el a hangja.

- Triton szigonyára, Emma, mi az? Csak nem... csak nem sírsz?

- Nem tehetek róla. Gondolj bele, ez több mint ezerötszáz ember

acélkoporsója. Anyák fúltak itt vízbe a gyermekeikkel. Emberek,

akik hajdan ezeken a folyosókon jártak, végül a fedélközben

280

rekedtek. Azokból az edényekből ettek, amiknek a cserepei

szerteszét szóródtak. Valaki viselte azt a cipőt, amit magunk

mögött hagytunk. A személyzet tagjai utoljára csókolták meg

családtagjaikat azon a napon, amelyen ez a hajó kifutott a

kikötőből. Amikor az iskolában tanultunk róla, sajnáltam ezt a

rengeteg embert, de nem érződött annyira valóságosnak, mint

most. Ez szívfacsaró.

Keze fejével megsimogatja a lány arcát, elképzeli a könnyeket,

amelyek ott csillognának, ha ez a beszélgetés nem négyezer

méter mélyen a tengerben zajlana.

- Ne haragudj! Nem lett volna szabad idehoznom téged.

Emma elkapja a kezét, de nem tolja el magától.

- Hülyéskedsz? Ennél szebb meglepetést ki sem találhattál volna.

Komolyan mondom, semmi sem jut eszembe, ami ezt

felülmúlhatná.

- Szóval tovább akarsz menni? Vagy már eleget láttál?

- Szívesen megyek tovább, csak úgy éreztem, szóvá kell tennem,

ami hajdan itt történt. Hogy tiszteletteljes látogatóhoz méltóan,

ne agyatlan turistaként viselkedjek.

Galén bólint.

- Még néhány percig nézelődünk odalent, azután föl kell, hogy

vigyelek. Lassan emelkedünk a felszínre, hogy a tüdőd

alkalmazkodhasson a környezetváltozáshoz. De megígérem,

hogy visszahozlak, ha akarod.

- Bocs, de azt hiszem, ez az új kedvenc szórakozóhelyem - nevet

a lány. - Legközelebb akár uzsonnát is hozhatunk.

Együtt úsznak még mélyebbre.

A házból derengő meleg fény világítja meg a bejárati lépcsőt.

281

Galén leállítja a motort, viaskodik a késztetéssel, hogy kitolasson

a behajtóról, és elmenjenek innen bárhová, csak az a lényeg, hogy

együtt maradjanak.

- Anyu itthon van - mondja halkan Emma.

Galén elmosolyodik. A lány haja nedves, az imént nála

zuhanyozott, váltóruhája - farmer és fröcskölt mintás póló -

pedig kissé gyűrött, mivel eddig Rachel gardróbjának aljában,

egy sporttáskába gyömöszölve pihent. Ez a lezser külső

éppolyan hívogatóan hat a fiúra, mint a lila ruha, amelyet emberi

randijukon viselt. Galén épp közölni is kívánja ezt, amikor a lány

kinyitja az ajtót.

- Biztos hallotta, amikor jöttünk, úgyhogy jobb, ha megyek -

mondja Emma.

A fiú nevet, próbálja legyűrni csalódottságát, miközben a

bejárathoz kíséri. Emma vacakol a kulcsokkal, mintha próbálná

kitalálni, melyik nyitja a zárat. Mivel a kulcscsomón összesen

három kulcs található, és a másik kettő a kocsihoz foltozik, Galén

örömét leli abban, hogy a lány húzza az időt. Láthatólag éppoly

kevéssé akar véget vetni ennek a napnak, mint ő.

Emma végül fölnéz, találkozik a tekintetük.

- El sem tudom mondani, milyen jól éreztem ma magam.

Becsszóra jobban, mint valaha.

- Tudod, nekem mi tetszett a legjobban? - kérdezi Galén, és

közelebb lép.

- Na mi?

- Az, hogy nem veszekedtünk. Egyszer sem. Utálok veszekedni

veled.

- Én is. Olyan, mintha az időt vesztegetnénk, amikor...

Képtelenül közel hajol, fogva tartja a lány tekintetét.

282

- Amikor?

- Amikor inkább egymás társaságát élvezhetnénk - suttogja

Emma. - De te mostanában valószínűleg nem élvezed a

társaságomat. Nem valami kedvesen bánok veled...

A fiú a szájára tapad, elhallgattatja. Emma ajka még annál is

puhább, mint amit elképzelt. És nem éri be ennyivel. A keze a

lány állától nyirkos fürtjei felé siklik, magához húzza. Emma

lábujjhegyre áll, hogy jobban elérje, és miután a fiú fölemeli,

Emma átkulcsolja a nyakát. Éppúgy kívánja Galént, ahogy az őt,

mélyebb csókra nyitja a száját, formás idomaival a fiú testéhez

préselődik. És Galén megállapítja magában, hogy nincs is jobb

dolog, mint Emma csókja.

Ezen a lányon minden olyan, mintha neki teremtették volna.

Ahogy a szája tökéletesen egy ritmusban mozog vele. Ahogy az

ujjaival végigszánt az ő haján, amitől vérpezsdítő impulzus fut

végig a gerincén. Ahogy hűvös ajka lángra gyújtja egész lényét.

Úgy illik a karjába, mintha minden idoma kitöltené egy helyet

Galén testén...

Nem veszik észre, amikor kinyílik az ajtó, de az ajkuk hamarosan

elválik egymástól, mert Emma anyukája megköszörüli a torkát.

- Jaj, elnézést! - bukik ki belőle. - Motorzúgást hallottam... Hát

akkor, hm, odabent leszek.

Ezzel eltűnik, majdhogynem becsapja az ajtót.

Galén levigyorog Emmára, akit még most is a karjában tart.

Elégedettsége azonban szertefoszlik, amikor meglátja a fájdalmat

a lány szemében.

Emma kirántja magát az öleléséből, és hátralép.

- Egész idő alatt paráztam, hogy te nem tudod majd előadni

magad, erre majdnem én bénáztam el.

283

- Bénáztad el? - hökken meg Gálén, és riadtan látja, hogy a lány

duzzadt ajka remeg. Mindjárt elsírja magát? - Valami rosszat

tettem? - suttogja.

A lány elhúzódik, ahogy felé nyúl.

- Nem, mindent tökéletesen csináltál - feleli kényszeredett

mosollyal. - Nem is hallottam, amikor anyu kijött. Most már

szemernyi kétsége sincs, hogy együtt járunk, igaz?

A felismerés úgy csap le Galénra, mint egy kóbor hullám. Emma

azt hiszi, az anyja kedvéért csókoltam meg.

- Emma...

- Tudod, egy pillanatra még engem is majdnem meggyőztél,

hogy mi ketten... Na jó, most már bemegyek, mielőtt újra

leellenőriz bennünket...

- Teljesen elment az eszed? - sziszegi egy hang a tornác melletti

sövénytől. Galénnak oda sem kell fordulnia, tudja, hogy Raína

az. A lány a lépcsőhöz vonul, de már Galénra mutogat.

Jaj, ne!

- Neked aztán van bőr a képeden! - böki meg a testvére mellkasát

Raína. - Követed a fél világon át, úgy teszel, mintha a királyság

érdekei lebegnének a szemed előtt. Te nyálkás angolna!

Megcsókoltad. El sem akarom hinni, hogy megcsókoltad.

- Tudtad, hogy meg fogja tenni, Raína - nevet idegesen Emma. -

Megmondtuk neked, nem emlékszel?

- Álljon meg a menet! - ráncolja a homlokát elszörnyedve Raína. -

Úgy volt, hogy eljátssza, mintha megcsókolna téged. Ez a csók

igazi volt. Nekem elhiheted, sokkal régebben ismerem a

testvéremet, mint te.

- Esetleg megbeszélhetnénk ezt a tengerparton? - kérdezi a

bejárati ajtó felé pillantva Emma.

284

Raína bólint, de Galén a fejét rázza.

- Nem, menj csak be, Emma! Mi Raínával majd megbeszéljük

hazafelé a kocsiban.

- Hogyne. Szó sem lehet róla, Galén. Szépen elmondod neki az

igazat.

Ha Raína tovább emeli a hangját, Emma anyukája előbb- utóbb

meghallja. Galén karon ragadja a nővérét, és lehúzza a tornácról.

Amikor a lány ellenkezik, a vállára dobja.

- Emma! - kiáltja Raína, úgy rángatózik, mint egy horogra akadt

hal. - Ezt hallanod kell! Mondd el neki, Galén! Mondd el, miért

nem szabad egyáltalán megcsókolnod.

Emma a tornác végére megy, és a korlátnak támaszkodik.

- Már tudom, hogy a Poszeidón-házhoz tartozom, Raína. Nem

mondom el, ha te sem - mosolyog Galénra.

- Fejezd be a butáskodást, Emma! - kiáltja vissza Raína, ahogy

befordulnak a ház sarkánál, és eltűnnek szem elől. - Neked

Grommal kell párosodnod! Galénnak az a dolga, hogy elvigyen

téged Gromhoz!

Galén megtorpan. Késő, a nővére túl sokat mondott. Eddig a

pontig lehetett volna megmenteni a beszélgetést. Lesújtóan néz

Raínára, aki nem viszonozza a tekintetét, valahová a hátuk mögé

mered.

- Azt hitted, nem veszem észre? - kérdezi Raína anélkül, hogy

fölnézne. Egy könnycsepp csillan meg a holdfényben, ahogy

legördül az arcán. - Láttam, hogyan sereglenek köré a halak. Azt

képzelted, olyan hülye vagyok, hogy nem jövök rá, miért

kerestük meg a szárazföldön, majd pedig maradtunk vele akkor

is, amikor kiderítetted, hogy félvér? Helytelen, amit tettél. A lány

Gromé. A bátyánk dönti el, hogy párosodik-e vele. És ez

285

Emmával szemben sem tisztességes. Kedvel téged. Úgy, ahogy

Gromot kellene kedvelnie.

Valahogy keserédes ez a helyzet. A nővére most tette tönkre

Galén életének legszebb estéjét, és talán az esélyt is, hogy

elérhesse, amit akar. De azért művelte ezt, mert tiszteli a

bátyjukat. És Emmát. Hát hogy haragudhatna rá?

Galén meghallja, hogy kinyílik a bejárati ajtó. Raína

megmerevedik.

- Mi folyik itt? - kérdezi Emma édesanyja.

- Á... ööö... semmi, anyu. Csak beszélgetünk - feleli Emma a ház

sarkától.

Galén eltűnődik, vajon mióta ácsorog ott a lány, mióta figyeli a

hátát, hallgatja Raínát, aki mindenféle ocsmány dologgal vádolja.

Csupa igazsággal.

- Kiabálást hallottam - jelenti ki a lány anyja ellentmondást nem

tűrően.

- Bocsánat, most már nem fogok hangoskodni. - Emma

megköszörüli a torkát. - Sétálunk egyet Galénnal a parton.

- Ne menjetek messzire! - inti az anyukája. - És ne kelljen

keresnem benneteket!

- Anyu! - mordul Emma a becsukódó ajtóra.

Raína láthatólag megkönnyebbül, amikor a helyére tolódó retesz

zörgését hallja. Emma elnyomul kettejük mellett, és a ház

mögötti homokbuckák felé indul. A testvérek egymásra néznek,

majd követik.

A víz szélén úgy süt le rájuk a hold, akár egy reflektor, mintha az

univerzum valahonnan tudná, hogy a mai estének

megvilágosodást kell hoznia. Emma elkínzott arccal fordul

szembe velük.

286

- Ki vele! - néz Raínára.

- Ennyi - feleli a másik lány. - Most mondtam el mindent, amit

tudok - öleli át magát, mintha dideregne,

- Miért kellene Grommal párosodnom? A Poszeidón-házból

származom, az pedig Grom ellensége.

Raína már nyitja a száját, de Gálén közbevág;

- Várj! Majd én elmondom neki. - A nővére kétkedőn mered rá. A

fiú sóhajt. - Maradhatsz, ha akarsz. Hátha kifelejtek valamit.

A lány dacosan kidugja az állát, és biccent. Várja, hogy Galén

belekezdjen.

- Emlékszel arra, amikor elmeséltem, hogy Gromnak Náliával

kellett volna párosodnia, de a lány meghalt? - fordul vissza a fiú

Emmához, mire az bólint.

- Az aknarobbanásban.

- Úgy van. Azért kellett volna párosodniuk egymással, mert a két

ház harmadik nemzedékbeli elsőszülöttei voltak. Ez a törvény a

vezérek tehetségének stabilizálását szolgálja. Biztosítja, hogy a

tehetségek...

- Tudom, mit jelent a stabilizálás - mondja a lány. - Folytasd!

Galén zsebre dugja a kezét, hogy ne mozduljon folyton Emma

felé.

- Mint említettem, Nália halála után Antonisz király nem volt

hajlandó másik örököst nemzeni, ha pedig nincs örökös, akivel

Grom párosodhat, a tehetségek eltűnhetnek. Legalábbis így szól

a törvény. Amikor Milligan doktortól hallottam rólad, majd én is

láttalak, tudtam, hogy biztosan Poszeidón egyenes ági

leszármazottja vagy. Így hát...

- Álljunk meg! - emeli föl a kezét Emma. - Ahogy korábban

mondtad, ismerem a befejezést. - Meg sem próbálja letörölni az

287

arcán patakzó könnyeket. Éles hangon, keserűen fölnevet. -

Tudtam - suttogja. - A lelkem mélyén tudtam, hogy valami hátsó

szándék mozgat téged. Hogy nem merő jóságból próbálsz

segíteni nekem. Jesszus, tényleg bedőltem. Úgy bedőltem, hogy

mindjárt beléd is estem. Na, mi ebből a tanulság?

- Várj, Emma! - hajol felé a fiú, de Emma elhátrál.

- Ne! Ne nyúlj hozzám! Egy ujjal se érj hozzám többé! - hátrál

folyamatosan, mintha Galén legalábbis meg akarná támadni. A

fiú gyomra görcsbe rándul.

A testvérpár figyeli, ahogy Emma eltűnik a ház előtti

homokdűnék között, kétszeresére nyújtott léptekkel halad, mint

aki épp késésben van.

- Megbántottad - mondja halkan Raína.

- Te is hozzájárultál.

- Nem tettem semmi rosszat.

- Tudom - sóhajtja a fiú.

- Kedvelem Emmát.

- Én is.

- Hazudsz, te szerelmes vagy belé. Az a csók igazi volt.

- Igazi.

- Tudtam. Most mihez kezdesz?

- Fogalmam sincs - feleli Galén, és figyeli, ahogy Emma második

emeleti szobájában kigyullad a villany. Megvakargatja a tarkóját.

- Tulajdonképpen örülök, hogy kiderült. Nem szívesen

takargattam. De ha eleve elmondom neki az igazságot,

valószínűleg nem akart volna együttműködni.

- Gondolod? - horkan föl Raína. A füle mögé kanyarít egy rövid

tincset. - Egyébként sokkal jobban alakult a helyzet attól, hogy

eltitkoltad.

288

- Amúgy mit keresel itt?

A lány vállat von.

- Talán emlékszel, hogy valamiféle titkos megbízással elküldted a

páromat. Unatkoztam.

- Örülök, hogy sikerült elszórakoztatnunk.

- Figyelj, csak látni akartam Emmáék házát. Esetleg találkozni az

anyukájával. Valami lányos programot csinálni. Nem azért

jöttem, hogy romba döntsem az életedet - jelenti ki remegő

hangon.

- Nehogy megint sírva fakadj nekem - fogja át a vállát Galén. -

Gyere, haza viszlek - mondja halkan.

Raína megtörölgeti az orrát, majd ő is elhátrál a fiútól, ahogyan

az előbb Emma, csak ő a víz felé.

- Ismerem az utat - feleli, sarkon fordul, és beveti magát.

Még csak a második óra telt el, de az egész iskola tudja, hogy

Emma szakított vele. Eddig nyolc telefonszámot gyűjtött be,

kapott egy puszit az arcára, és valaki megcsipkedte a hátsóját. A

szünetekben hiába akar beszélni Emmával, próbálkozását

meghiúsítja a nőnemű tizenévesek áradata, akiknek láthatólag

kizárólagos céljuk, hogy elválasztva tartsák a volt barátnőjétől.

Mire becsöngetnek a harmadik órára, Emma már olyan helyet

választott magának, ahol a többi diák elbarikádozza a fiútól.

Egész idő alatt úgy figyel, mintha a tanár éppen arra adna

útmutatást, miként vészeljen át a következő huszonnégy órában

egy életveszélyes katasztrófát. Az óra közepe táján Galén SMS-t

kap egy ismeretlen számról:

Ha +Ngeded, oanokat teszek neked, h LfLejted a csajt.

Amint kitörli, újabb bukkan föl egy másik számról:

289

Válaszolj, ha csevegni akarsz. Jobban bánnék vLed, mint E.

Honnan szerezték meg a számomat? Visszadugja a telefont a

zsebébe, és féltékenyen hajol a füzete fölé, mintha már csak az

maradt volna meg neki mások betolakodásától érintetlenül.

Azután észreveszi a ráfirkált idegen kézírást, egy lányét, valami

Shenáét, aki szívvel keretezte be a nevét és a telefonszámát Nem

hajítja a füzetet terem túlsó végébe, de ez nem kisebb erőfeszítést

követel, mint az, hogy ne csókolja meg Emmát.

Ebédnél Emma ismét eltorlaszolja magát: odakint ül le, olyan

asztalhoz telepszik, ahol már nincs több szabad hely. A fiú a vele

szemközti asztalt választja, de Emma mintha nem is látná,

szórakozottan itatgatja föl a zsiradékot a tányérján lévő pizzáról,

mígnem legalább tizenöt narancsszínű szalvéta sorakozik előtte.

Nem vesz tudomást Galénról, aki merőn nézi, arra vár, hogy

integethessen neki, amint Emma fölpillant.

A fiú nem törődik a zsebében rezgő üzenetdömpinggel, kinyitja

a doboz tonhalat, amit Rachel csomagolt neki. Bőszen beledöfi a

villáját, egész halommal a szájába töm, úgy rágja, hogy nem is

érzi az ízét. A vakító fogsorú Mark mond Emmának valamit,

amit a lány viccesnek talál, mert szalvétával eltakarja a száját, és

vihog. Galén majdnem odaugrik a padjáról, amikor Mark

félresimít egy hajtincset a lány arcából. Most érti meg Galén, mire

gondolt Rachel, amikor figyelmeztette, hogy azonnal jelölje meg

a vadászterületét. Na de mit tegyen, ha a vadászterülete

jelöletleníti magát? A szakításuk híre futótűzként terjed, és úgy

tűnik, mintha Emma komolyan azon fáradozna, hogy gyorsítsa a

terjedését.

Galén hüvelyk- és mutatóujjával kettéroppantja műanyag

villáját, miután Emma a szalvétájával gyöngéden megtörli Mark

290

száját. A szemét forgatja, amikor Mark „véletlenül” újabb

pöttynyi gyümölcskocsonyát hagy a szája sarkában. Emma azt is

letisztogatja, úgy mosolyog, mintha kisbabát gondozna.

Csak súlyosbítja a helyzetet, hogy Galén asztala megtelik további

rajongóival - fogdossák, vihognak, minden ok nélkül

bazsalyognak rá, és elvonják a figyelmét a fantáziálásról,

amelyben épp összetöri Mark formás állkapcsát. Persze azzal

csak valódi okot adna Emmának, hogy gondot viseljen az idióta

gyümölcskocsonya-kezelő technikájára.

Amikor nem bírja tovább, Galén előrántja a telefont a zsebéből,

tárcsáz, majd leteszi. Amint visszahívják, beleszól:

- Szia, nyuszkó!

A hölgyemények az asztalnál egymást csitítgatják, hogy jobban

hallhassák. Néhányan odakapják a fejüket Emma felé, ellenőrzik,

ő-e a beszélgetés másik résztvevője. Elégedetten nyugtázzák,

hogy nem, és közelebb hajolnak.

- Mi az, beszívtál? - horkan föl Rachel.

- Alig várom, hogy este láthassalak. Azt a rózsaszín szoknyát

vedd föl, amit úgy csípek.

- Ha jól hallom, szép kis slamasztikába kerültél, ahogy mi,

emberek szoktuk mondani - nevet az asszony. - Szegény kis

szívdöglesztő virágszálam! Emma továbbra sem áll szóba veled,

magadra hagyott a sok hormontúltengéses nőcivel?

- Fél kilenckor? Az rettentő sokára lesz! Nem találkozhatnánk

hamarabb?

Az egyik nőnemű egyed most föláll, és áttelepíti a tálcáját meg a

sértett önérzetét egy másik asztalhoz. Galén igyekszik nem

túlzottan izgalomba jönni.

- Előbb el akarsz jönni az iskolából, fiacskám? Rosszul érzed

291

magad?

Galén egy pillantást vet Emmára, aki fölcsippent egy szelet

szalámit a pizzájáról, és úgy nézegeti, mint egy darab

delfinpiszkot.

- Nem lóghatok megint a suliból, hogy találkozzunk,

cuncimókus. De egyfolytában rád gondolok. Csakis rád.

Még néhány hölgyemény föláll, és a tálcaleadóhoz ballag. A

Galénnal átellenben ülő pomponlány a szemét forgatja, és

sutyorogni kezd a mellette lévő duci barna hajúval - ugyanazzal

a duci barnával, akit két órája egy szekrényhez nyekkentett, hogy

a fiúhoz férjen.

- Ah, csitulj, szívem! - affektál Rachel. - Na de fordítsuk

komolyra a szót. Nem értem a célzást, fogalmam sincs, mit kérsz

tőlem.

- Pillanatnyilag semmit. De a lógást illetően még

meggondolhatom magam. Tényleg hiányzol.

Rachel megköszörüli a torkát.

- Na jó, virágszálam. Csak szólj anyucidnak, és máris megy a pici

fiacskájáért, rendben?

Galén leteszi. Most meg mit nevet Emma már megint? Ez a Mark

nem lehet ennyire szórakoztató.

A mellette ülő lány fölvilágosítja:

- Mark Bakert minden csaj imádja. De nem annyira, mint téged.

Kivéve, gondolom, Emma.

- Ha már szóba hozod, honnan tudják ezek a lányok a

telefonszámomat?

A lány kuncog.

- A százas folyosói lányvécé falára van írva - dugja a

mobiltelefonját Galén orra alá. A kijelzőn a fiú száma látható:

292

Emma kézírásával díszeleg az egyik fülkeajtón.

Sebesen hasítja a hullámokat, fehér tajtéksávot hagy maga után a

felszínen. Amikor bárkát vesz észre a láthatáron, alábukik, és

olyan iramban nyomul előre, hogy ha netán van halászradarjuk,

akkor sem vehetik észre.

Ezen a héten másodszor úszik Európába és vissza. Mivel holnap

péntek, valószínűleg még egyszer megteszi az utat. De bármilyen

messze, bármilyen gyorsan úszik, nem enyhül benne a

feszültség. És a dolog nem változtat a tényen, hogy Emma valaki

mással randizik.

Menet közben észlel sziréneket, de nem ismerősöket, és

egyébként sincs kedve csevegni. Annyira nincs, hogy az

egyedüllét pillanatnyilag fontosabb neki, mint a következő öt

étkezés. Az iskola folyosóin közlekednie jelenleg olyan, mint

dagálykor kaviccsal teli túrabakancsban gázolnia a vízben - az

embernőstények elveszítették az eszüket. Hullámokban vették

körül, kapkodtak utána, kiabáltak egymással, olyan nevekkel

illették vetélytársaikat, amelyekről Rachel később elmagyarázta,

hogy olyasvalakit jelentenek, aki több hímmel is párzik -

méghozzá sokszor. Csak olyankor mutattak egységet, ha Galén

megkísérelt a férfimosdóba menekülni - vagy ha nagyjából

Emma irányába próbált tartani.

De nem csak az embereket unja - egyelőre bármely szirén pórul

járna, ha társalgásra kényszerítené. Márpedig bármely mellette

elhaladóban óhatatlanul fölébred a kíváncsiság, mit keres a

királyi család tagja a barlangoktól ilyen messze. Ahogyan e

pillanatban válaszolna az érdeklődőknek, azzal nem szerezne

bátyjának olyan támogatást, amilyet újdonsült királyként igényel

293

- és talán arra késztetné az apját, hogy mégiscsak kitépesse a

nyelvét. Nyelv nélkül viszont elég kényelmetlen lenne Emma

talpát nyalnia, amikor hason csúszik a lány előtt.

Fogcsikorgatva fokozza még inkább a tempót, gyorsabban szeli a

vizet bármely emberkéz alkotta torpedónál. Csak azután lassít és

emelkedik a felszínre, hogy eléri a csatornát, amelyet az emberek

La Manche-nak neveznek. Ahogy a jól ismert földdarabhoz

közeledik, új egyéni csúcsa még csak félmosolyt sem csal az

arcára. New Jersey-től kevesebb mint öt óra alatt eljutott Jersey

szigetéig. Az ötezer kilométeres távolság, amellyel ma este

elválasztotta magát Emmától, semmi ahhoz az irtózatos

szakadékhoz képest, ami akkor tátong kettejük között, ha

matematikaórán egymás mellett ülnek.

Emma képes levegőnek nézni őt, ez különleges tehetség - de nem

olyan, amit Poszeidóntól örökölt. Rachel váltig állítja, hogy ez az

adottság fajtól függetlenül kizárólagosan női vonás. A szakítás

óta Emma mintha egyedüli nőként hasznosítaná ezt a bizonyos

tulajdonságot. Még Raína is leckét vehetne tőle egy rajongó hím

kínzásának művészetéből. Rajongó? Inkább fanatikus.

Galén viszolyogva rázza meg a fejét. Miért nem tudtam egyszerűen

rostálni, amikor nagykorú lettem? Miért nem tudtam párzásra

alkalmas, szelíd vérmérsékletű nőstényt találni? Békés életet élni,

utódokat nemzeni, megöregedni, és figyelni, amint idővel ivadékaim is

szaporodnak? Kutat az elméjében olyasvalaki után, akit esetleg a

múltban elszalasztott. Egy arc után, amelyen átsiklott, de most

napról napra örömmel nézné. Egy jámbor nőstény után, aki

megtiszteltetésnek venné, ha egy Triton-házbeli herceggel

párosodhatna - nem holmi heveskedő szirén, aki minden adandó

alkalommal gúnyt űz a rangjából. Böngész emlékeiben, kellemes

294

természetű szirént keres, aki törődne vele, aki minden kívánságát

teljesítené, aki soha nem vitatkozna vele.

Nem emberek nevelte vakarcs, aki toporzékol, ha nem teljesül az

óhaja, aki csak akkor hallgat rá, ha az megfelel valami titkos

céljának, vagy maréknyi csokis drazsét nyom le a herceg torkán,

ha az egy pillanatra nem elég éber. Nem fehér hajú angyalhal,

akinek a tekintetétől elolvad, akinek pirulása mellett fakónak

tűnik a hajnal, akinek ajka úgy fölzaklatja, mint egy

aknarobbanás.

Sóhajtva látja be, hogy Emma arca száz meg száz méltóbb

szirénét homályosítja el. Újabb tulajdonság, amit föl kell vennem a

listára: olyasvalaki, aki nem bánja, ha nem különb mindenkinél.

Összeszorítja a fogát, amint az ezüstös holdfényben megpillantja

maga alatt az árnyékát. Mivel itt hajnali három körül jár,

nyugodtan mászkálhat zavaró ruházat nélkül, de a köves parton

pucéran ücsörögni nem valami vonzó. És mindegy, melyik

jersey-i parton tartózkodik, nem bújhat el a hold elől, amely

összeköti kettejüket - és emlékezteti Emma hajára.

A sekély vízben lebegve, rosszallóan tekint föl, tudja, hogy az

égitest valami mást is eszébe juttat, ami elől nem menekülhet: a

lelkiismeretét. Bárcsak kibújhatna a felelősség alól, amellyel

családjának és népének tartozik! Bárcsak megváltoztathatna

önmagával kapcsolatban mindent, elszökhetne Emmával, hogy

soha vissza se nézzen - mármint ha a lány valaha is újra szóba

állna vele.

Megunja az úszást, emberi alakra változik, és föláll a térdig érő

vízben, a horizontra hunyorog, mintha megláthatná a lányt, ha

elég sokáig néz. Vissza kéne mennie. Bár egy egész hete nem

észlelte Emmáék háza előtt a leskelődőt, akkor is ideges, ha

295

őrizetlenül hagyja a lányt. Igaz, hogy az erkélye alatt lődörgés

ugyanúgy idegesíti - Rachel telefonlehallgatási adatai szerint

Mark ezen a héten háromszor hívta a lányt, és az egyszer sem

említette Galént.

Miközben megcsóválja a fejét, amiért úgy viselkedik, mint egy

epekedő fókakölyök, végre ismerős szirént érzékel. Tórafot. Jó tíz

percet vár, mire a barátja végre felszínre bukkan.

- Szóval úgy döntöttél, guppikám, hogy két másodpercnél

tovább nyugton maradsz - bokszol a vállába Tóraf. - Öt órája

keresem a nyomodat, de túl gyorsan mozogtál. Mi ez a hely?

- Anglia - vigyorog Galén. Ráfér némi kikapcsolódás, és a

figyelemelterelés éppenséggel barátja számos képességének

egyike.

- Bárhol legyen is az - von vállat Tóraf.

- Szóval mi szél hozott ezen a szép reggelen a Triton-territórium

másik felére? - teszi karba a kezét Galén. - Hiányoztam?

Tóraf a holdra pillant, és fölvonja a szemöldökét.

- Én is épp ezt akartam kérdezni.

Galén vállat von.

- Jóval csöndesebb itt a sok förtelmes háttérzaj nélkül.

- Nahát. Neked tényleg hiányoztam. Ez sokat jelent, guppikám.

Te is hiányoztál nekem. Hol hagytad Emmát? - néz körül a

parton Tóraf. - Nem tetszik neki Agglia?

- Ang-lia. Otthon van, valószínűleg békésen alszik. Ugye nem

észlelted?

Egy fél másodpercre felszökik Galén pulzusa. A lány az utóbbi

időben nélküle merül alá. Valahányszor Galén észlelhető

közelségbe kerül, Emma kiúszik a partra. Ezt Galén nem is bánja.

- Hoppá! Talán rajtam a sor, hogy szemmel tartsam Emmát. Azt

296

hittem, fölmentettél, mivel Pakia keresésére küldtél, meg

minden.

- Megtaláltad a lányt?

Tóraf bólint.

- És?

Összefonja a karját, elvigyorodik.

- Biztos, hogy tudni akarod? - Miután Galén keze ökölbe szorul,

elneveti magát. - Jól van, jól van, guppikám. Látom, verekedős

kedvedben vagy, én viszont inkább a nővéredre tartogatnám az

erőmet.

- Esküszöm, hogy...

- Rendelkezik a tehetséggel, Galén.

A herceg pulzusa nekiiramodás helyett akadozik.

- Pakia rendelkezik Poszeidón tehetségével? Biztos vagy benne?

- A saját szememmel láttam - bólint Tóraf. - Tud kommunikálni a

halakkal. Szót fogadnak neki. Bemutatta nekem, Gromnak és a

saját apjának. Egy delfinnel kunsztokat csináltatott a kedvünkért.

- Milyen kunsztokat?

- Szerintem bármit, amit csak akar - von vállat. - Az első néhány

trükkel mindannyiunkat kielégített. Sőt elkápráztatott.

Galén karba teszi a kezét.

- Hol rejtőzködött egész idő alatt?

- Tritoni területen, a hosszú föld partján. Azt mondta, azért bújt

el a szárazföldön, nehogy Antonisz király nyomkeresőket

küldhessen utána. Én is csak akkor találtam rá, amikor alámerült

valami emberek elől, akik meglátták a fövenyen, ahol tanyázott.

Úgy tűnt, örül nekem.

A szirének hosszú földként ismerik. Az emberek Floridának

hívják. Ott találtuk meg Emmát. Galén kezdi azt hinni, hogy

297

Florida valamiféle serkentő erővel bír Poszeidón tehetségére.

- Grom mit szólt?

- Azt mondja, reméli, nem mulasztod el a párosító szertartását.

Zokon venné.

- Párosodik Pakiával? Ez biztos?

- Máskülönben nem követtelek volna a világ másik felére.

Galén próbálja elfojtani a zsigeri izgalmat.

- A lány nem királyi vérből való.

- Emma talán igen?

- Jogos.

Ha Grom hajlandó párzani Pakiával, aki nem uralkodócsaládból

származik, akkor Emmával is hajlandó lenne. Hülyeség, teljesen

mindegy. Elvégre Pakiával áll párba.

- Két hold múlva rendezik a szertartást. Grom egyelőre szeretné

eltitkolni, amíg ki nem ötli, hogyan tálalja mindenki másnak.

Nincs más ötlete, mint hogy közönség előtt bizonyíttassa be a

lánnyal a tehetségét. Különben vér tapadna Grom kezéhez.

- Ez jó gondolat. - Grom eleve veszélyes vizeken jár, ha Antonisz

kívánsága ellenére a poszeidoniak közül választ párt. Mivel

azonban ő maga harmadik generációs elsőszülött Triton-ivadék,

a Pakiával történő párosodással lényegében elavulttá teszi a

törvényt, hiszen a lány a törvény mércéje szerint közrendű. Ez

pedig nem igazság, mivel az készteti erre a döntésre, hogy

Antonisz király nem hajlandó újabb utódokat nemzeni. De vajon

a királyságok is belátják-e ezt? Önfeláldozó erőfeszítésnek

tekintik-e Grom részéről, hogy megőrizze a tehetségek áldásait?

Vagy pedig mindkét királyság fölötti uralomra törő, hataloméhes

lépésnek vélik - kivált, hogy Jágen hírhedten felségáruló

kijelentéseket tett?

298

- Grom azt kívánja, hogy Raínával mindaddig maradjatok távol,

amíg be nem jelenti a szertartást. Azt mondtam neki, hogy addig

bőven akad elfoglaltságod.

- Ezt hogy érted?

- Annyi eszed sincs, mint egy korallzátonynak, guppikám? Most

már megkaphatod Emmát. Minek vesztegeted itt az idődet

Aggliában... Galén? Galén, várj!

299

25

NEM TUDOM, hogy minden szirén olyan szívós-e, mint az

öszvér, vagy ez csak Galén különleges adottsága. Épp a házat

zárom be, miközben Mark kinyitja nekem a kocsija ajtaját, és

Galén még most is majd szétrobbantja a mobilomat.

Becsusszanok a kisteherautó utasülésére, és próbálok

meggyőzően nyugodt arcot ölteni, habár a gyomrom

egyfolytában liftezik.

Azt hittem, Galén már fölhagyott a próbálkozással, hogy

beszéljen velem. Ugyan mi mondanivalója maradhatott? Úgy

játszott velem, mint egy Xboxszal. Söprűvel és lapáttal sem

lehetne összeszedegetni a szívemet, miután darabokra törte.

Milyen hülye voltam. Na de ennek vége.

Az iskolában nem könnyű távolságot tartani tőle, de eddig

sikerült megoldanom. Ha pedig a házunknál észlelem őt a

vízben, kimegyek a partra. Szerdán abba is hagyta a

hívogatásomat. Ma még iskolába sem jött. Hát akkor most mit

akar? Nem fogja föl, hogy szabadulni szeretnék tőle?

És miért nincs rajtam is elutasító gomb, mint a telefonomon?

300

Ahogy most megnyomom, a srác hívásai eltűnnek a kijelzőről, és

abbamarad a csengés. De az ujjhegyeim tovább bizseregnek,

mintha ő küldte volna rám a bizsergést, hogy elkapjon vele.

Bedobom a telefont a retikülömbe - a sztreccsfarmerom zsebeit

bizonyára dísznek szánták, mert semmi sem fér beléjük -, és

Markra mosolygok.

Jaj, ez a Mark. A kék szemű, szőke hajú, irányítójátékos

mintapéldány. Ki tudta, hogy évek óta belém van zúgva? Emma

McIntosh nem tudott róla, az holtbiztos. Sem Chloe. Ami furcsa,

mert Chloe minden effajta információt begyűjtött. Úgyhogy talán

nem is igaz. Talán csak azért érdeklem Markot, mert Galént is

érdekeltem - ki ne akarna azzal a lánnyal járni, akivel az iskola

legdögösebb sráca randizott? De ez engem nem zavar. Mark

végül is... hát jó, nem annyira überfantasztikus, amilyennek

mindig is képzeltem.

Azért persze jóképű, irányítójátékos, a tojásfocicsapat sztárja, és

nem azon igyekszik, hogy összehozzon a bátyjával. Hát akkor

miért nem izgulok?

A kérdés bizonyára az arcomra van írva, mert Mark fölvonja a

szemöldökét. Nem bírálóan, inkább várakozásteljesen. Mintha

magyarázatot várna, és nyápic emberi tüdeje még addig sem

bírná visszatartani a lélegzetét, amíg választ nem kap.

Egyrészt semmi köze hozzá, másrészt nem tudok pontos

magyarázatot adni - se álságosat, se másmilyet - Galénhoz

fűződő kapcsolatom részleteire. Őszintén szólva, nem tudom,

hogyan tovább. Átlyuggatta a büszkeségemet, akár az őzsörét. És

talán már említettem, hogy darabokra törte a szívemet.

Nem egyszerűen belezúgtam. Ez nem csak testi vonzalom, Galén

nem olyasvalaki, aki elég, ha úgy tesz, mintha megcsókolna, és

301

már azt sem tudom, fiú vagyok-e, vagy lány. Nem csak

tanítómester vagy királyi vérből való, beképzelt hal. Persze

mindez együttvéve. De több ennél. Ő az, aki kell nekem. Talán

örökre.

De nem fenyeget az a veszély, hogy „olyan lánnyá” váljak.

Olyanná, aki eldobja magától a továbbtanulást, hogy mindjárt

érettségi után férjhez menjen valakihez. Olyanná, aki minden

vágyát föláldozza, hogy a férfi álmait váltsa valóra, a férfit tegye

boldoggá. Aki lesi a férje minden mosolyát, minden szavát,

gyerekeket szül neki, megfőzi a vacsoráját, és éjjel hozzábújik.

Nem, egyáltalán nem fenyeget a veszély, hogy ilyenné váljak.

Galénnak ugyanis nem kellek. Ha az a csók valódi lett volna,

talán sutba dobtam volna minden ösztöndíj-lehetőséget, és

követtem volna őt a saját szigetünkre vagy a víz alatti

királyságába. Talán még halat is készítettem volna neki

vacsorára.

Ő persze imádta volna, ha mindezt megteszem. A bátyjának.

Úgyhogy jó, ha tevőlegesen igyekszem elősegíteni lelki sebeim

gyógyulását egy randi megszervezésével, még ha ez a randi

vigaszdíj is - ráadásul olyan kapcsolat után próbálok

vigasztalódni, amelyik tulajdonképpen nem is létezett. Az én

érzelmeim valóban léteztek, és végül is csak ez számít nem? A

nagykönyvben nincs megírva, hogy az embernek csak tényleges

kapcsolat törheti darabokra a szívét. Tény, hogy kezdem elmosni

a józan ész és az őrület közötti határvonalat, de a lényeg az, hogy

valóban létezik ilyen határ. És még nem léptem át teljesen ezt a

határt az elmebetegség felé.

A mellettem ülő Mark erre a bizonyíték. Továbblépek.

Folytatódik az életem. Elvégzem az iskolát. Beiratkozom az

302

egyetemre. Hal helyett csirkét sütök. Másokkal randizom. És

némi szerencsével a mostani randi végére valaki mással fogok

csókolózni. Még ha ez nem is jelent semmit.

- Minden rendben? - kérdezi Mark, ahogy fölkanyarodunk az

autópályára.

- Persze. Miért?

Noha mindketten tudjuk, miért kérdezte.

Mark nyilván eléggé úriember, hogy ne hangoztassa: olyan

kozmikus csöndben érzi magát mellettem, mint egy űrhajós.

- Csak mert nagyokat hallgatsz ma este - mondja. - Remélem,

nem műveltem máris valamit, amivel elcseszem a dolgot.

- Pont erre gondoltam - nevetek. - Mármint hogy nem szeretném

elcseszni.

Bölcs mosollyal bólint.

- Mi az? - kérdezem.

Vállat von.

- De. Furcsán néztél rám - fonom össze a karomat a mellemen.

- Á, dehogy.

- Hazudósokkal nem randizom.

Mostantól.

- Hát jó - nevet ő is. - Ha mindenáron tudni akarod, nem hiszem,

hogy bármit is tehetnél, amivel egyáltalán elcseszhetnéd ezt.

Önkéntelenül elmosolyodom.

- Nahát, ezt nem kellett volna elkiabálnod.

Jóképű, okos, vicces srác. És most még aranyos is. Akkor meg én

hülye, miért várom, hogy megcsörrenjen a telefonom?

- Ne felejtsd el, hogy te kényszerítetted ki. De ne aggódj, nem

vagyok babonás.

- Én sem.

303

Az út Atlantic Cityig kocsival alig több egy óránál, és ezalatt azt

játsszuk, hogy ki tud meg többet a másikról húsz kérdéssel. Ki is

derítem, hogy Marknak három bátyja van, vagy fizikusnak, vagy

a Disney World programszervezőjének készül - azt ígéri, választ

a kettő közül, mire a sportösztöndíjával elvégzi az egyetemet -,

élete legkínosabb pillanataként pedig azt tartja számon, amikor

véletlenül rányitott a szüleire, akik éppen az intim együttlétet

élvezték. Ez két hete történt.

Az ő kérdései szinte szóról szóra ugyanazok, mint az enyémek.

Kivéve azt, amelynél éppen beállunk a tengerparti sétány

melletti parkolóba.

- A tizenkilencedik kérdésem: Ki SMS-ezget neked egész este?

Témánál vagyunk. Mivel Mark csak úgy ontja magából az

önfeledt derűt, a gyomrom szépen lehiggadt, már jóformán meg

sem rezzent, hiába csipogott a táskám. Most azonban újra

görcsbe rándult, és minden eddiginél vadabb liftezéssel fenyeget.

Olyan szépen alakul a mai este, kár lenne az igazsággal elrontani,

de mivel még sok randi követheti, a hazugság is romba döntené.

- Galén.

- Rendben - szívja be hirtelen a levegőt Mark. - Akkor

hanyagolom az eredeti huszadik kérdésemet, és újra cserélem:

Vajon aggódnom kéne Galén miatt?

- Milyen szempontból? - nevetek.

- Nagyjából bármilyenből. Például mert jól megtermett fickó. Ért

a bunyózáshoz? Tud lőni? És elárultad neki, hogy ma este

randizunk?

- Nem. Miért?

- Mert az ablakod előtt áll.

Tekintetem a másik oldalra villan, és Galénon pihen meg, aki a

304

kocsitól néhány centiméternyire, karba tett kézzel várakozik.

Mark előzékenyen letekeri nekem az ablakot, én ugyanis a

döbbenettől se mozdulni, se megszólalni, se levegőt venni nem

bírok.

- Emma, válthatnék veled négyszemközt pár szót? - kérdezi

szúrós tekintettel Galén.

- Szevasz, Galén! Mizu, öreg? - üdvözli szokott szívélyes

hangneménél egy árnyalattal érdesebben Mark.

- Szevasz! - biccent neki kimérten Galén.

- Meglep, hogy itt látlak, öreg. Társasággal vagy?

Marknak nagyon megy a mellébeszélés.

- Ami azt illeti, igen. Emmával.

- Komolyan? Hogyhogy?

- Úgyhogy a barátnőm. Azt hittem, ezt már tisztáztuk, Mark.

- Hát nem tudom, te hová való vagy - kuncog Mark -, de

mifelénk az a szokás, hogy ha az egyik fél szakít, azzal vége. Ezt

a saját bőrömön tapasztaltam, úgyhogy átérzem a fájdalmadat,

öreg.

- Még nem - dünnyögi Galén.

- Hogy? Mit mondtál?

A hangjából ítélve, Mark tényleg nem hallotta. Ahogy elnézem

Galén arcát, nem is igazán neki szánta. Én viszont hallottam. És

tudom, mire gondolt.

- Nem mondott semmit - felelem Marknak, végre sikerül

mozgatnom a számat, nem pedig csak kitátanom.

- De mondott, Emma - súgja Mark, és megpaskolja a combomat. -

Ne aggódj, elrendezem a dolgot. - A combomon hagyja a kezét,

és átszól Galénnak: - Szóval mit mondtál? Vagy nem érdemes

elismételni?

305

Úgy érzem magam, mintha forró láva öntene el. A rettegésen

kívül. Amikor megfordulok, nem csodálkozom, hogy a kocsi

ablakán át Galén orra majdnem az enyémhez ér. De nem néz

rám. Mark mintha nem zavartatná magát szikrázó tekintetétől.

- Azt mondtam, hogy még nem - válaszolja összeszorított foggal

Galén. - Még semmi fájdalmat sem éreztél. Egyelőre. De ha nem

veszed le a kezed a combjáról...

Kinyitom a kisteherautó ajtaját. Galén hátralép, hogy ki

engedjen.

- Emma, ez hülyeség. Nem kell beszélned vele. Ha mindenáron

bunyózni akar, nem ijedek meg a saját árnyékomtól - mondja

Mark úgy, hogy Galén is hallja.

Akármilyen tagbaszakadt tojásfocista, kétlem, hogy valaha is

megütötték volna acélcsővel, márpedig Galén szirénökle

pontosan úgy hatna az arcára.

- Csak egy pillanat - mosolygok rá bocsánatkérően. - Mindjárt

visszajövök, jó?

- Tulajdonképpen több lesz az egy pillanatnál, Mark - csapja be

Galén az ajtót, ahogy ellépek a kocsitól. - Emma velem jön.

Mark kitárja a saját ajtaját, és a hátsó lökhárítónál szembefordul

velünk.

- Talán Emmától kérdezzük meg, kivel akar menni! Az övé a

döntés, nem?

Galén félreérthetetlenül néz rám: Intézd el, vagy én intézem. Illetve

talán inkább: Örömmel elintézem. Akármelyik a kettő közül, nem

szeretném, hogy Markot elintézzék.

A két fiú közé állok, a levegő tesztoszteronszintje már-már

fojtogató. Ha Galént választom, Mark valószínűleg akkor hív föl

engem újra, mikor Galén egymaga befal egy egész túrótortát,

306

tehát soha. Ha Markot választom, épp akkora valószínűséggel

nem fogja Galén az öklét használni, mint amekkora az, hogy

Raína dicsérő megjegyzést tesz valakire.

Majdnem annyira szeretném megmenteni ezt a randit Markkal,

amennyire Mark arcát a biztos szétroncsolódástól. De az előbbi

megmentése az utóbbihoz képest hosszú távon önzés lenne.

- Ne haragudj, Mark! – sóhajtom.

- Hoppá! - hökken meg, majd tarkóját vakargatva kuncog. - Talán

babonásabbnak kéne lennem.

Igaza van. Ezt elcsesztem. Inkább a randit, Mark önérzetét kellett

volna megmentenem. És saját szirénöklömmel bevernem Galén

hercegi orrát.

- Galén, légy szíves, várj egy percet! - fordulok őhercegségéhez. -

Utána ráérsz egy órát beszélgetni velem, mivel egyenesen

hazaviszel innen.

Szó nélkül bólint, és elvonul.

- Ne haragudj - mondom ismét Marknak, de nem nagyon nézek a

szemébe. - Nem tudom, mit akar. Máskor nem szokott így

viselkedni.

Kivéve, amikor a tengerparton laposra verte Tórafot, miután az

megcsókolt engem. De akkor is csak azért durvult, mert Tóraf

megcsalta Raínát. Világos?

- Megértem, hogy most igen - mosolyog Mark, de a szeme rideg

marad. - Már tudom, hogy miattad érdemes. Csak sosem volt

merszem randira hívni téged. Chloe életveszélyesen

megfenyegetett. Ugye tudod, hogy az a csaj úgy tudott öklözni,

mint egy férfi? Azt mondta, nem vagyok méltó hozzád. Azt

hiszem, igaza volt.

- Mi... micsoda? Chloe tudta, hogy tetszem neked?

307

- Ja. Neked nem mondta? Persze. Azt hitte, csak szórakozom.

Bólintok, még mindig nem térek magamhoz, hogy a legjobb

barátnőm a tudtomon kívül a testőrömként is szerepelt.

- Tényleg azt hitte, hogy csak szórakozol, és csakugyan akkorát

tudott bevágni, mint egy férfi.

- Legalábbis Jax, a haverom ezt mondja. Jesszus - teszi hozzá

kissé halkabban Mark -, Galén most úgy les rám, mint egy héja.

Tudod, hogy olyan a szeme, mint egy sorozatgyilkosnak?

Kuncogok.

- Szerinted mit szólna, ha most búcsúzóul arcon csókolnálak? -

suttogja cinkos tekintettel.

- Ne félj, majd megvédelek.

Fogalma sincs, milyen komolyan gondolom. Ahogy közelebb

hajol, lélekben fölkészülök, hogy a legkisebb elektromos szikrára

fölemelt ököllel hátraforduljak. De a villámcsapás elmarad.

Galén moderálja magát.

Mark az alig-alig puszi után elhúzódik, fölsóhajt.

- Hadd kérjek tőled egy szívességet - suttogja.

- Mmm?

- Őrizd meg a számomat, és ha a srác megint elcseszi, hívj föl!

- Ezt megígérem - mosolygok. - Jól éreztem magam ma este.

Most akkor randiztam is, és Mark képe is sértetlen maradt? Van

még esélyem, hogy helyrehozzam a dolgaimat nála?

- Aha - kuncog -, örülök, hogy együtt furikáztunk ide Middle

Pointból. Legközelebb igazán kalandosra vesszük a figurát, és

buszozunk. Hétfőn találkozunk a suliban, Emma.

- Szia!

Sarkon fordulok, ami a kavicsos parkolóban a magas sarkú

cipőmben nem kis mutatvány. Farkasszemet nézek Galénnal,

308

egészen addig állom a tekintetét, amíg a kinyitva tartott

kocsiajtóhoz nem érek. Úgy látom, nem zavartatja magát. Sőt,

kifejezetten érzelemmentesnek tűnik.

- Remélem, jó magyarázatot tudsz adni - huppanok le az ülésre.

- Fogadhattad volna a hívásaimat. Vagy válaszolhattál volna az

SMS-eimre - feleli feszült hangon.

Mialatt kifarol a parkolóhelyről, előrántom a táskámból a

mobilomat, és megnéztem az üzeneteket.

- Úgy tűnik, senki sem halt meg, szóval mi a fenének kellett

tönkretenned a randimat? - Első alkalommal fordul elő, hogy

királyi személy jelenlétében csúnyán beszélek, és ez felszabadító

érzés. - Vagy ez most emberrablás? Grom lapul a

csomagtartóban, és nászútra viszel bennünket?

Remeg az ajkam, már megint elárul. Én barom, őt kéne

bántanom, nem magamat.

- Emma!

Bár elfordítom a fejemet, Galén hanghordozásából tudom, hogy

szenvtelen arckifejezése megenyhült.

- Hagyj békén! - Megfogja az államat, hogy szembenézzek vele.

Elhessentem a kezét. - Autópályán nem megyünk hatvannal,

Galén. Gyorsíts!

Sóhajtva gázt ad. Mire kevésbé ciki sebességet érünk el,

sértődöttségem haragba csap át, mert belém hasít a felismerés,

hogy „olyan lánnyá” váltam. Na, nem azzá, aki a doktorátusát

porontyokra meg három hálószobás, kétfürdős családi házra

cseréli, hanem a másik fajtává. Azzá a lánnyá, aki a méltóságát és

a boldogsága reményét dobja oda valami zsarnokoskodó

pancserért, aki megveri, ha rá mer nézni az első hot dog árus

srácra.

309

Nem mintha Galén verne, de az iménti kis műsor után mit

fognak gondolni rólunk? Ma este úgy viselkedett, mint egy

bolond, követett Atlantic Cityig, szétbombázta a telefonomat, és

tettleges erőszakkal fenyegette meg a srácot, akivel randiztam.

Olyan szemeket meresztett ránk, mint egy sorozatgyilkos, azért

ez már tényleg durva! Lehet, hogy odalent, a locspocsban ez

elfogadható, de szárazföldi viszonyok között távoltartási

végzésért kiált. És most meg miért térünk le az autópályáról?

- Hová viszel? Mondtam, hogy haza akarok menni.

- Beszélni szeretnék veled - feleli halkan, és a kijárat után egy

sötét mellékútra kanyarodik. - Hazaviszlek, amint úgy látom,

hogy megértettél.

- Nekem nincs kedvem beszélgetni. Erre már abból rájöhettél

volna, hogy nem fogadtam a hívásaidat.

Félreáll a hetedhét határon túli útpadkára. Leveszi a gyújtást,

felém fordul, az ülésem háttámláján nyugtatja a kezét.

Számoljunk tízig... egy… kettő...

- Azért követtél, mint egy eszelős, hogy ezt közöld? Ezért tetted

tönkre a randimat? Mark kedves srác. Szerinted nem érdemlek

kedves srácot, Galén?

- De, feltétlenül. Csakhogy éppenséggel én is kedves srác

vagyok.

Három... négy...

- Nem Gromra gondoltál? Te pedig nem vagy kedves srác.

Fizikai fájdalommal fenyegetted Markot.

- Te meg átdobtad Raínát egy ablakon. Szerintem kvittek

vagyunk.

- Mikor lépünk már túl azon az ügyön? Egyébként is provokált!

- Ahogy Mark engem. Fogdosta a combodat. És akkor arról még

310

nem is beszéltünk, hogy arcon csókolt. Ráadásul megengedted

neki. Ne hidd, hogy nem hallottam!

- Hát ez gyönyörű! - fortyanok föl, kiszállok a kocsiból, és

becsapom az ajtót. - Most még féltékenykedsz a bátyád nevében -

ordítom. - Grom már mozdulni sem bír a mindenható Galén

segítsége nélkül?

A családfámat tarkító félig-meddig halak megóvnak attól, hogy a

kövér könnycseppek elhomályosítsák a látásomat - így

tökéletesen kirajzolódik előttem a folyamatos sárga vonal,

amelynek mentén haladok. Amikor meghallom, hogy Galén a

nyomomba szegődik, letépem a magas sarkúmat, és futásnak

eredek. Ha két hónappal ezelőtt mezítláb ezt művelem, vérzett

volna a talpam, és a jó ég tudja, mi minden fúródott volna belé.

Új vastag bőröm jóvoltából azonban a mezítlábas futás olyan,

mintha a Nike legújabb csukáját viselném.

Galén viszont a jelek szerint repülőhal - keze a karomra

kulcsolódik, lefékezi szánalmas menekülési kísérletemet.

Hátraperdít, magához húz, hüvelykujjával fölemeli az államat.

Miután elrántom magam, megszorít, kényszerít, hogy a szemébe

nézzek. A régi Emmán tíz percen belül lila folt éktelenkedett

volna. Az új csak bepöccen.

- Eressz! - visítom, és megtaszítom a mellkasát. Valahogy ettől

csak még közelebb kerülök hozzá.

- Emma! - mordul rám, miközben dobogok a lábammal. - Te mit

tettél volna?

Na jó, ez váratlan. Abbahagyom a kapálózást.

- Hogyhogy?

- Mondd meg, mit tettél volna a helyemben. Mit tettél volna, ha a

kezedben a választás, hogy biztosítsd az emberiség

311

fennmaradását, vagyis kisbabáktól nagymamákig mindenkiét és

a teljes rokonságodét - mondja kifulladva. Rájövök, hogy még

sosem láttam így. Levegő után kapkod. - Mondd meg, mennyire

esne nehezedre sorsukra hagynod őket, ha ez azt jelenti, hogy

megkaphatod az egyetlent, amit egész életedben valaha is

kívántál? Mondd, melyiket választanád?

- Ezt nem... nem ért...

- Dehogynem, Emma - ráz meg könyörtelenül szorongatva. -

Pontosan tudod, miről beszélek. Felelj! Gondolj arra, amit a

legjobban kívánsz! Arra az egyetlen dologra, ami nélkül talán

élni sem tudnál.

Hát ezen nincs mit gondolkodni. Galén az, nem vitás.

- Megvan.

- Most képzeld el, mit éreznél, ha fölszólítanának, hogy az

emberi faj jövője érdekében add oda azt az egyvalamit, amit

szeretsz. Olyan emberekért, akiket nem is ismersz. Olyanokért,

akik még meg sem születtek. Megtennéd? Képes lennél

megtenni? Még akkor is, ha szinte soha egyikük sem tudná meg,

micsoda hatalmas áldozatot hoztál értük, és soha nem

méltányolnák azt, amiről lemondtál?

Finoman kirángatom magam a szorításából. Hagyja, hogy

ellépjek tőle. Merő nézésétől végigfut rajtam a hideg.

- Önzés lenne, ha nem tenném meg - felelem halkan. -

Tulajdonképpen nincs is más választásom.

- Pontosan. Nekem sem volt választásom.

- Azt akarod mondani... Mit akarsz mondani?

Most vajon... létezik, hogy rólam beszél?

Ujjaival végigszánt a haján. Még sosem láttam ennyire

érzelmesnek. Mindig feltűnően összeszedett, magabiztos.

312

- Azt akarom mondani, hogy téged kívánlak, Emma. Hogy

szerelmes vagyok beléd. - Előrelép, és az arcomhoz emeli a kezét,

ujjai hegyével tűzvonalat perzsel le a számig. - Mit gondolsz,

hogy érezném magam, ha Grommal látnálak? - suttogja. - Pont

úgy, mintha kitépnék a szívemet, és átnyomnák Rachel

húsdarálóján. Alighanem még annál is rosszabbul. Valószínűleg

belehalnék. Emma, légy szíves, ne sírj!

- Ne sírjak? - kapom föl a kezemet. - Komolyan beszélsz? Minek

jöttél ide, Galén? Azt hitted, jobban érzem majd magam a

tudattól, hogy szerelmes vagy ugyan belém, de akkor sem lehet a

dologból semmi? Hogy a közjó érdekében akkor is Grom

párjának kell lennem? Ne magyarázz nekem, hogy ne sírjak,

Galén! E... egy... egyszerűen n... n... nem bírom...

Megnyílnak a csatornák. Galén rám néz, a kezét az oldalához

szorítja, tehetetlen, mint egy csapdába került rák. A zihálástól

légszomjjal küzdők, és egykettőre csuklani is kezdek. Ez már sok

a jóból.

Annyira komor az arckifejezése, mintha fizikai fájdalomtól

szenvedne.

- Emma - rebegi. - Emma, ez azt jelenti, hogy te is ugyanúgy

érzel? Fontos vagyok neked egyáltalán?

Fölnevetek, de a csuklás miatt a szándékoltnál élesebb hangon.

- Nem mindegy, hogyan érzek, Galén? Azt hiszem, már eléggé

átrágtuk a miérteket. Fölösleges tovább agyalni a témán.

- Nem mindegy, Emma - ragadja meg a kezemet, és ismét

magához von. - Fontos vagyok neked?

- Ha nem látod magadtól is, mennyire beléd bolondultam, Galén,

akkor nem vagy valami jó követ az embe...

A szája az enyémre tapad, félbeszakít. Ez a csók nem olyan

313

gyöngéd, mint az első. Egyáltalán nem andalító. Szilaj, követelő,

fürkésző. És teljesen összezavar. Minden porcikám Galénhoz

olvad, lángra gyúl lázas érintésétől.

Önkéntelenül az ajkába sóhajtok. Ezt jeladásnak veszi, hogy

fölkapjon a talajról, magához emeljen, ezáltal még jobban a

számhoz férjen. Én pedig jeladásnak veszem a nyögését, hogy

még hevesebben csókoljam.

Megszólal a zsebében a mobilja, de nem törődik vele. Ahogy én

nem törődöm az egész világmindenséggel. Még amikor

reflektorfény közeledik, attól sem zavartatom magam, folytatom

a csókolózást. Galén azonban nem hazudtolja meg hercegi

mivoltát, ebben a helyzetben kissé kifinomultabban viselkedik

nálam. Szelíden lefejti rólam az ajkát, és letesz a földre. Mosolya

részegült és részegítő.

- Még mindig maradt beszélnivalónk.

- Nem baj - felelem, és a fejemet rázom.

- Nem azért fáradtam el Atlantic Cityig, hogy megríkassalak -

neveti el magát.

- Nem sírok - simulok ismét hozzá. Nem utasítja el az ajkamat,

de nem is elégíti ki, csak egy nyamvadt kis puszit ad, majd

hátralép.

- Emma, azért jöttem, hogy megmondjam neked: nem kell

párosodnod Grommal.

- Eleve nem is akartam párosodni Grommal - vonom föl a

szemöldökömet.

- Úgy értem, Grom valaki mással párosodik, aki rendelkezik

Poszeidón tehetségével. Ez pedig azt jelenti, hogy...

- Nem kell párosodnom Grommal.

- Éppen ezt mondtam.

314

- Mármint nem kell úgy éreznem magam, mintha az egész

szirénfaj pusztulna ki amiatt, hogy nem akarok párosodni

Grommal.

- Pontosan - vigyorog.

- De ez nem változtat az én... félvérségemen. Továbbra sem

lehetsz az enyém, igaz?

Elgondolkodva dörzsöli hüvelykujját a felső ajkamhoz.

- Egyelőre törvény tiltja. De szerintem idővel valahogy

változtathatunk rajta. És addig nem megyek sehová.

A városi terepjáró felé indul velem, csak a cipőmnél áll meg,

hogy fölvegye az út széléről. Besegít az Escalade utasülésére, és a

kezembe nyomja a magas sarkúmat.

- Köszönöm! - szólalok meg, amíg átmegy a kormányoldalra.

- Kicsit késő elpirulni - jegyzi meg, ahogy becsatolja magát.

- Azt hiszem, soha nem fogok leszokni a pirulásról.

- Remélem is - csukja be az ajtaját. Két kezébe fogja az arcomat,

és megint magához húz. Az ajka az enyémhez súrlódik, de én

többet akarok. Sejti szándékomat, megfogja a kezemet és a

biztonsági övét, amit próbálok kicsatolni. - Emma - duruzsolja az

ajkamnak. - Rettentően hiányoztál, de nem lehet. Még nem.

Én nem is arra gondoltam, csak jobb testhelyzetre törekedtem a

csókolózáshoz. Ha ezt most közölném vele, csak mindkettőnket

zavarba hoznám. De azt mondta, hogy még nem. Ez mit jelent?

Azt, hogy addig akar várni, amíg el nem tudja töröltetni a

rendelkezést? Vagy ad a dolognak egy kis időt, és ha nem jön

össze, akkor megszegi velem a sziréntörvényt?

Valamiért nem hiányzik annyira a válasz, hogy rákérdezzek.

Képek villannak föl a fejemben az „olyan lányról”. Nem

kívánom, hogy Galén megszegje a törvényeiket, hiszen nagyrészt

315

éppen ezért szeretem annyira. Mert hűséges, odaadó a fajtájához.

Az embereknél szinte nem is létezik efféle ragaszkodás. De

„olyan lánnyá” válni sem óhajtok. Szirénség ide vagy oda,

egyetemre akarok menni. A tenger színe fölötti és alatti világot

egyaránt meg akarom tapasztalni.

De ha nem tévedek, egyelőre semmilyen döntést sem kell hozni.

Elvégre az élethossziglani kihatású döntésekhez idő kell. Idő és

megfontolás. És fizikai távolság az ő ajka meg az enyém között.

- Értem - húzódom hátra. - Sajnálom.

Megfog néhány hajtincset, és vigyorogva félresimítja az

arcomból.

- Hát még én. Segítségre szorulok, hogy levegyem rólad a

kezemet.

- Jó. Illetve nem jó — nevetek, bár bizsergés fut végig az

ereimben.

Ő is nevet, és a kormányhoz nyúl, hogy beindítsa az autót, majd

félbehagyja a mozdulatot.

- Szóval - engedi el a kulcsot. - A szakítás kérdése.

- Hadd gondoljam át még jobban - felelem, és kis híján vihogok a

megfogalmazásán.

- Majd meglátom, mit tehetek, hogy segítsek elhatároznod

magad.

Még tizenöt percig parkolunk. De legalább már nincs érvényben

a szakításunk.

Megvetem a lábamat a homokban, és lenyújtom a kezemet

Raínának, aki épp kényelembe helyezte magát egy törölközőn.

- Gyere, menjünk be, és kapsz tőlem egy pedikűrt.

Fölkukkant rám, ibolyakék szeme csillog a holdfényben.

316

- Nem jó ötlet - feleli, bár megfogja a kezem. - Azt mondták,

mindjárt visszajönnek.

- Raína, tudod, hogy szokták csinálni - sóhajtom. - Elspuriznak a

házunkhoz, nem találnak senkit, azután egy órát úszkálnak a

part mentén, hogy lássák, észlelik-e újra az illetőt. Mindketten

tudjuk, hogy Galén este már nem enged engem a vízbe.

Különben is mióta hagyod, hogy parancsolgassanak neked?

- Jó - bólint -, de francia pedikűrt szeretnék, azzal a fehér csíkkal

a szélén.

Mosolyogva figyelem, ahogy elhalad mellettem a fövenyen, és a

házhoz kocog. Nem Chloe, de nem is anya. Rendes lánytársaság.

- Szióka, szépségem! - üdvözöl Rachel az eltolható üvegajtónál. -

Anyukád telefonált. Hazaért, és tudakolja, hogy te miért nem.

Dacosan fölszegem a fejem, már sorolnék is különféle indokokat,

azzal kezdve, hogy betöltöttem a tizennyolcat, és azzal végezve,

hogy még ha nem lennék nagykorú, akkor sincs még annyi idő,

ameddig a megbeszélés szerint maradhatok. Azután ráeszmélek,

hogy anyu korán ment haza - ami azt jelenti, hogy nagyjából

ugyanakkor érkezett meg, amikor Tóraf és Galén az ólálkodó

szirént észlelték. Ez éppúgy tekinthető véletlen egybeesésnek,

mint túlpörgetett anyai megérzésnek. Mostanáig egyiknek sem

voltam híve - de ezen a héten már harmadszor fordul elő.

Igyekszem nem kitépni Rachel kezéből a felém nyújtott

mobiltelefonját, és megnyomom az érintőképernyőn az EMMA

ANYUKÁJA ikont.

- Halló? - szól bele feszült hangon anyu.

- Szia, én vagyok. Hívtál?

Nem könnyű lazának tűnni, ha az ember úgy érzi, mintha a szíve

sztepptáncot járna.

317

- Igen, csak tudni szerettem volna, merre jársz. Nem vetted föl a

mobilodat. Minden rendben?

Sóhajt, de nem bírom megállapítani, hogy

megkönnyebbülésében vagy szülői idegességében.

- Minden szuper. Lemerült az aksim, de Galén vett nekem ide

egy töltőt, úgyhogy most töltődik.

- Milyen aranyos tőle! - örvendezik, pontosan tudva, hogy ő

vetette a sráccal a töltőt. - Na jó, csak rád akartam csörögni. Fenn

maradjak, amíg nem jössz? Nem díjazom, hogy napok óta a

megbeszéltnél később vetődsz haza. Hajnali négyig

vendégségben maradni lényegében koedukált ottalvós buli, azt

pedig nem helyeslem, vagy talán elfelejtetted? A floridai

kiruccanásodat Galén családjával rendkívüli esetnek tekintem.

- Chloééknál mindig úgy aludtam, hogy JJ is ott volt.

JJ a barátnőm nyolcéves öccse. Nem a legfrappánsabb

visszavágás, de momentán nincs jobb.

- Tudod, hogy értettem, Emma - reccsen rám anyu.

- Nem kell mindjárt leharapni a fejemet. És hogyhogy már

hazaértél?

- Nem tudom. Azt hiszem, fáradt vagyok. Figyelj, észrevettem,

hogy még nem hoztad haza a fürdőruhádat. Remélem, nem vagy

még mindig a vízben. Hideg az idő az úszáshoz, Emma.

Magam mosom a holmimat. Anyu kizárólag úgy veheti észre,

hogy valami hiányzik, ha a fiókjaimban turkál. Vajon óvszert és

egyéb terhelő bizonyítékokat is keres, amik után az anyukák

kutatni szoktak? Talán éppen azért ment haza, hogy kutasson? A

gondolat fölingerel.

- Épp nekem mondod? - kérdezem, miközben emlékezetembe

vésem, hogy vennem kell egy fürdőruhát szigorúan Galén

318

házánál való használatra. - Tudod, mennyire bírom a hideget -

nevetek olyan hangosan, hogy az már gyanús, de anyu mintha

nem venné észre. Rachel azonban somolyog.

- Nehogy azt mondd, hogy még nem jöttetek rá Galénnal,

hogyan tartsátok melegen magatokat a vízben.

- Anyu!

- Csak ígérd meg, hogy nem mész vízbe - válik feszültté ismét

anyu hangja. - Nem hiányzik, hogy lebetegedj.

- Ígérem, vigyázok.

- És ezúttal hajnal előtt tessék hazajönni. Ezek után ajánlom,

hogy jelesnél rosszabbat ne merj összeszedni. Melegen ajánlom.

Némán formálom ajkammal a szavakat, miközben kimondja

őket; az ember azt hinné, ennyi év elteltével legalább a

fogalmazáson változtat. Örökké így fenyeget jóformán

mindenért. De most valahogy hatástalan. Nincs benne erő. Anyu

kezd ellágyulni mostanában, és azt hiszem, ez összefügg azzal az

estével, amikor megvádoltam, hogy örökbe fogadott.

- Okés. Hajnal előtt.

- Jó éjt, édesem. Szeretlek.

- Én is téged, jóccakát!

Leteszem a telefont, és visszaadom Rachelnek, akitől cserébe egy

bögre forró csokit kapok, három gigászi pillecukorral a tetején.

- Köszi! — mondom neki, és kicsoszogok mögötte a konyhába.

Raína az asztalnál ül, annyi körömlakkot, csipeszt és reszelőt

rakott ki maga elé a neszesszeréből, hogy saját körömápoló

szalont nyithatna.

- Tudom, hogy azt mondtam, francia pedikűrt szeretnék, de ez az

árnyalat tényleg nagyon tetszik - emel föl egy sárgadinnye színű

üveget.

319

- Ez rikítóan turistás a kreol bőrödhöz, gyöngyvirágom - csóválja

a fejét Rachel.

Raína felém rázogatja az üveget, reméli, hogy eltér a

véleményem. Nemet intek. Ajakbiggyesztve csapja le az asztalra,

azután ráborítja a neszesszer egész tartalmát.

- Létezik egyáltalán olyan, amelyik jól nézne ki?

- Tórafnak melyik a kedvenc színe? - foglalok helyet mellette.

Vállat von.

- Amelyikre én azt mondom neki.

- Szóval nem tudod? - vonom föl fél szemöldököm.

- Ugyan kit érdekel! - teszi karba a kezét. - Nem az ő körmét

festjük ki.

- Szerintem Emma azt akarja mondani, gyöngyvirágom, hogy

talán azért kellene Tóraf kedvenc színére lakkoznod a körmödet,

mert ezzel kimutatod, hogy őrá gondolsz - válogatja meg

tapintatosan a szavait Rachel.

- Emma sem Galén kedvenc színére lakkozza a körmét - szögezi

le Raína.

Megrökönyödöm, hogy Galénnak van kedvenc színe, én meg

nem tudok róla.

- Hát... neki nem is tetszik a körömlakkozás.

Azaz még sosem említette, hogy igen.

Amikor Raína arca tündöklő mosolyra derül, már tudom, hogy

lebuktam.

- Nem tudod, melyik a kedvenc színe! - bök rám diadalmasan.

- De igen, tudom - felelem, és Rachelre nézek, de tőle hiába várok

választ, csak a vállát vonogatja.

Raína vigyora maga a „tudok valamit, amit te nem”

megtestesülése. Első reakcióm az, hogy le akarom törölni a

320

képéről, de visszafogom magam, ahogy mindig, mert emlékszem

Tóraf csókjára és Raína akkori fájdalmára. Néha meglátom

ugyanazzal az arckifejezéssel, amivel a tengerparton nézett rám,

és pocsékul érzem magam, pedig annak idején megérdemelte.

Csak azért sem fogok megfutamodni, szemügyre veszem az elém

táruló körömlakk-kavalkádot. Végighúzom ujjaimat az

üvegeken, abban a reményben keresgetek a lakkok között, hogy

szemembe ötlik majd a megfelelő. De ha megölnek sem jut

eszembe olyan szín, amit gyakrabban viselne a többinél. Nincs

kedvenc sportja, tehát a csapatszínekkel sem megyek semmire.

Az autóit Rachel választotta, így az sem segít. Az ajkamba

harapok, és az azúrkék mellett döntök.

- Emma! Lesül a képemről a bőr - szólal meg a küszöbről Galén. -

Hogyhogy nem tudod, melyik a kedvenc színem?

Meghökkenten ejtem vissza az asztalra az üveget. Mivel a srác

ilyen hamar visszaért, azt kell hinnem, hogy nem találta meg,

amit akart - vagy nem valami sokáig vadászott rá. Tóraf bukkan

föl mellette, de Galén válla olyan széles, hogy nem férnek el

mindketten az ajtóban. Megköszörülöm a torkomat.

- Khm, csak azért vettem el azt az üveget, hogy hozzáférjek

ahhoz, amit kerestem.

Raína gyakorlatilag örömtáncot lejt a szemével.

- Vagyis? - firtatja diadalittas, kaján vigyorral. Tóraf benyomul

Galén mellett és lehuppan törékeny párjához. A lány csókra

szomjasan simul hozzá. - Hiányoztál - suttogja.

- Nem annyira, mint te nekem - feleli a fiú.

Galénnal a szemünket forgatjuk, odalép mellém, és az asztalra

telepszik, nedves fürdőnadrágja fenék formájú tócsát hagy a

drága faanyagon.

321

- Rajta, folytasd, angyalhal! - biztat, és fejével a körömlakk-

kupacra int.

Hát, ha most súgni próbál, azt elszúrta. Gondolom, a „rajta"

zöldet jelenthet. A „folytasd” jelenthet... Mondjuk, fogalmam

sincs, mit jelenthet. Az angyalhal pedig a császárhalak másik

neve, azokból mindenféle színű létezik. Azt hiszem, mégsem

rejtjelezett semmiféle üzenetet, sóhajtok, és eltolom magam az

asztaltól, hogy fölálljak.

- Nem tudom, eddig egyáltalán nem beszéltünk róla.

- Hah! - csap diadalmasan a térdére Raína.

Mielőtt elhaladhatnék Galén mellett, a srác elkapja a csuklómat,

és magához húz, a lába közé fog. Száját az enyémre préseli, keze

a derekamra mozdul, és a testéhez szorít. Mivel még most sincs

rajta felső, én meg bikiniben vagyok, bőven érintkezik ruhátlan

bőrfelület, ez pedig kicsit intimebb, mint amihez közönség előtt

szokva vagyok. Ennek ellenére tűz fut végig rajtam, utat perzsel

lényem legbenső, legmélyebb zugaiba. Minden erőmet össze kell

szednem, nehogy Galén nyakába ugorjak.

Gyöngéden a mellkasának támasztom a kezemet, hogy véget

vessek a csóknak, bár soha nem hittem volna, hogy eszembe jut

ilyesmi. Tekintetemmel igyekszem közölni vele, hogy ez nem illő

viselkedés, majd hátralépek. Elég időt töltöttem már a

társaságukban, hogy odanézés nélkül is tudjam, Raína szeme

kocsányon lóg, Tóraf meg úgy vigyorog, mint egy diótörő báb.

Némi szerencsével Rachel nem is látta a csókot. Lopva az

asszonyra sandítok, és tátott szájú döbbenettel mered rám.

Na jó, ez pont akkora gáz, mint gondoltam. Akár egy kisgyerek,

becsukom a szememet, mintha akkor ők sem láthatnának. A csók

tüze tetőtől talpig elpirulás formájában nyilvánul meg rajtam.

322

- Tessék! - nevet Galén, és végighúzza hüvelykujját a felső

ajkamon. - Ez a kedvenc színem.

Mindjárt megölöm.

- Galén... légy szíves... gyere velem! - nyögöm ki. Átcsusszanok

mellette, mezítláb végigcsattogok a konyhakövön, az előszoba

szőnyegpadlóján, végül föl a lépcsőn.

Libabőrösségem elárulja, hogy Galén követ, bár hallgat, mint a

csuka. Amikor a legfelső szint létrájához érek, biccentek neki,

hogy oda is jöjjön utánam, majd fölmászom. Föl-alá járkálok,

amíg át nem jut a csapóajtón, és közben mintha egy

örökkévalóság telne el.

Becsukja az ajtót, be is reteszeli, de nem lép közelebb. Ahhoz

képest, hogy halál fia, mégis jobb kedvűnek tűnik a kelleténél.

Ujjammal rábökök, de nem tudom eldönteni, mivel vádoljam

legelőször, úgyhogy leeresztem a kezemet.

Hosszas hallgatás következik, végül ő töri meg a csöndet.

- Higgadj le, Emma!

- Ne dirigálj, fenség! - provokálom, hogy cuncimókusnak

nevezzen.

A várt bocsánatkérés helyett azt jelzi a pillantása, hogy máris

újabb csókot fontolgat.

A figyelmemet akarja elterelni vele. Elszakítom tekintetemet a

szájától, határozott léptekkel az ablakfülkéhez vonulok,

eltávolítom a benne fölhalmozott párnákat, kényelembe

helyezem magam, az ablaknak támasztom a fejemet. Galén

éppolyan jól tudja, mint én, hogy ha létezik meghitt közös

helyünk, akkor ez az. A lehető legdurvább elutasítás, hogy most

nélküle ülök itt. Látom a tükörképét, ahogy ujjaival végigszánt a

haján, és karba teszi a kezét. Egy kis idő elteltével egyik lábáról a

323

másikra áll.

Tudja, mit akarok. Tudja, mivel férkőzhet az ablakfülkébe, mivel

érdemelheti ki, hogy visszafogadjam a kegyeimbe. Fogalmam

sincs, hogy a királyi vér vagy a férfibüszkeség tartja vissza a

bocsánatkéréstől, de hosszúra nyúló késlekedése csak még

jobban felbőszít. Most már nem is elég, ha simán mentegeti

magát. Most már csússzon hason.

Elégedett vigyorral pillantok az ablaküveg tükrébe, ám már

nincs ott, ahol az előbb. A keze a karomra zárul, fölránt

magához. A szeme zaklatottan csillog.

- Azt hiszed, bocsánatot fogok kérni, amiért megcsókoltalak? -

duruzsolja.

- Ööö... Aha. Azt. - Nem szabad a szájára nézni! Valami

értelmeset kell válaszolni. - Nincs rajtunk ruha.

Remek. Igazából azt akartam mondani, hogy nem kéne a többiek

előtt csókolgatnia, pláne nem félpucéran.

- Mmm - feleli, és közelebb húz magához. A fülemhez súrlódik

az ajka. - Ezt éppenséggel én is észrevettem. Ezért nem lett volna

szabad utánad jönnöm ide.

A mobiltelefonja rezeg az éjjeliszekrényen, majdnem szívbajt hoz

rám. Galén vigyorogva magamra hagy, odalép, hogy fölvegye,

én meg csak bámulom.

- Milligan doktor az - mondja. - Halló? Tartsa, doktor úr,

kihangosítom. Emma is itt van. - Megnyomja a gombot a

kijelzőn. - Rendben, doktor úr, folytassa.

- Csak azért hívlak, fiam, mert szólni akartam, hogy megkaptam

a DNS-vizsgálat eredményét. Emma egyértelműen félig ember.

- Nem mondja - kacsint rám Galén.

Eltakarom a számat, hogy visszafojtsam a vihogást. Igazán

324

helytelen, hogy a pimaszság ragályos.

- De, ez a helyzet. Így még az sem biztos, hogy egyáltalán képes

halfarkat képezni.

- Nagyjából ebből a feltételezésből indultunk ki, doktor úr.

Azután a múltőrzők is megerősítették. Létezik egy tartésszoszi

festmény szakasztott olyan emberekről, mint Emma.

- Telefonálhattál volna - sóhajtja Milligan doktor.

- Elnézést kérek, doktor úr. Nem értem rá.

- Na és Emma kiderítette a származását?

Galén a fejét rázza, bár Milligan doktor Floridában nem láthatja a

gesztust.

- Amennyire meg tudjuk állapítani, Emma édesapja félvér volt. A

bőr- és hajszíne stimmelt, kontaktlencsét viselt, imádta a tenger

gyümölcseit és az óceánt. Nyilvánvalóan tudott Emma

testfelépítési jellegzetességeiről.

Kifejti Milligan doktornak az elméletét, miszerint egyes félvérek

túlélték Tartésszosz pusztulását.

A doktor néhány másodpercig hallgat.

- Egyéb?

Galén kérdőn pillant rám. Vállat vonok.

- Ezt hogy érti?

- Úgy értem, fiam, hogy milyen egyéb bizonyítékra

támaszkodhatunk. A férfi, akit az imént leírtál, bárki lehet, akár

én is. Mielőtt megőszültem, szőke volt a hajam. Kontaktlencsét

viselek. Véletlenül rajongok a tenger gyümölcseiért és a

tengerpartért, ha a lakóhelyem ebből a szempontból jelent

valamit. Én is tudok Emma testfelépítési jellegzetességeiről.

Ezzel az erővel az én lányom is lehetne. Ezt akarod mondani?

Mert ha összesen erre alapozunk, Florida északnyugati

325

csücskében bárki lehetne az apja. Ez nem valami

természettudományos precizitás.

Galén a homlokát ráncolja.

- Ott vagy még, Galén? - kérdezi Milligan doktor. A srác mellett

ülök az ágyon, nem tetszik, hogy a beszélgetés ilyen irányt vett.

- Itt vagyok.

- Helyes. Még valamit figyelembe kell venni. Ha Emma édesapja

a félvérektől származott, mint mondod, akkor a lány már nem

félvér lenne, igaz? Inkább negyedvér, vagy a jó ég tudja, milyen

arányú keverék. Mégis mekkora a valószínűsége, hogy Emma

édesapja ténylegesen félvér volt? Valami huncut szirén kellett

volna hozzá, hogy félvért produkáljon. Ha pedig Emma csak a

réges-régi félig emberektől származik, akkor legnagyobbrészt

ember. A vizsgálati eredményeim azonban nem ezt mutatják,

fiam. A lány pontosan feles.

- Mit akar ezzel mondani, doktor úr? - kérdezi zavarodottan

Galén.

- Azt, Galén, hogy szerintem még nem találtad meg a választ.

Szerintem tovább kellene keresgélned. Igazán kár, hogy nem

hívtál föl. Segíthettem volna kikövetkeztetni a kérdés

megoldását, ezzel időt takarítottál volna meg. De még valamit

szeretnék megemlíteni, mielőtt letesszük a telefont.

- Mi az? - kérdezi Galén szinte fejbe kólintva.

- Nem azt mondtad egyszer, hogy a szirének kilencéves

korukban érik el a teljes kifejlettséget?

- De. Kilenc-tíz évesen. Egyesek még annál is hamarabb.

- És ez az észlelési képességre is vonatkozik?

- Igen. Meg a csontjaik is teljesen kifejlődnek addigra. Nem

növekszenek tovább.

326

- Mivel azonban Emma félig ember, fiam, ő lassabb ütemben

fejlődött. Azt mondanám, pontosan feleakkora ütemben. Ha nem

tévedek, ez azt jelenti, hogy csak tizennyolc éves korában vált

felnőtté.

Leesik az állam. Sziréni képességeimnek semmi közük ahhoz,

hogy bevertem a fejemet. Egyszerűen akkor fejeződött be az érési

folyamatom. Éppen Chloe halála előtt.

- Értem - feleli Galén, átkarol, és magához húz. - Köszönöm

szépen, doktor úr. Sajnálom, hogy nem hívtam föl hamarabb.

Nem is tudja, mennyire sajnálom.

- Semmi baj, én csak segíteni szeretnék.

De a doktor hangján hallatszik, hogy megsértődött. Mintha

kihagyták volna valamiből. Lényegében ki is hagyták.

De lefogadom a bikinialsómba, hogy ez többé nem fog

előfordulni.

327

26

EMMA ARCÁT rózsásra festi a kelő nap, Galén vigyáz, nehogy

fölébressze, miközben félresimítja homlokába hullott tincseit. A

lány strandruhája ronggyá gyúródott, az Atlanti-óceán

hegyvonulatra emlékeztető foltot hagyott rajta. Emmának

sikerült elszakítania a felhajtásnál, amikor fél pár cipője után

vadászott a holdfényben. Azután legyezőként terítette szét a

fiúnak, hogy arra feküdjön, ne a puszta homokra. Galén egész

éjjel ott is maradt. Ezért nem rostáltam egyáltalán. Senki más nem

illett volna ilyen tökéletesen a karomba, mint ő. Lehajol, ajkát a

lányéhoz súrolja. Emma sóhajt, mintha érezné.

Reggelire éhes sirályok rikoltoznak a távolban. A korai dagály

nyaldossa a partot. Homoknád susog a szélben, mintha valami

titkot súgna, amit nem Gálén fülének szántak. És Emma alszik.

Így hangzik a béke meghatározása.

A meghatározást Tóraf csengőhangja szakítja félbe. Minek vett

Rachel telefont Tórafnak? Ennyire utál engem? A háta mögött

kotorászik a homokban, de a készülék éppen elhallgat, amikor

rátenyerel. Vár öt másodpercet, és... Persze, a srác ismét hívja.

328

- Halló? - jelentkezik be suttogva.

- Szia, Tóraf vagyok.

- Na, ne mondd! - horkan föl Gálén.

- Raína már indulna. Merre vagytok?

Galén sóhajt.

- A parton. Emma még alszik. Néhány perc múlva

visszaballagunk.

Emma kihívta maga ellen az anyukája haragját, mivel tegnap este

megint nem ment haza, inkább vele maradt. Grom párosítási

szertartását holnap rendezik, Galént és Raínát is meghívták. Így

most Tóraf gondjaira kell bíznia a lányt, amíg vissza nem ér.

- Bocsánat, fenség. Mint mondtam, Raína már indulna. Felétek

tart, úgyhogy körülbelül két percetek maradt háborítatlanul.

Megszakad a vonal.

Galén lehajol, ajkával megcirógatja a lány imádni való nyakát.

- Emma! - suttogja.

A lány fölsóhajt.

- Minden szavát hallottam - dünnyögi álmosan. - Szólhatnál

Tórafnak, hogy nem muszáj üvöltöznie a telefonba. És ha nem

hagyja abba, véletlenül összetöröm a mobilját.

- Hamar beletanul - vigyorog Galén. - Nem teljesen idióta.

Erre Emma kinyitja fél szemét.

- Na jó - von vállat Galén -, talán háromnegyedig. De nem

teljesen.

- Biztos nem szeretnéd, hogy veled menjek? - kérdezi a lány,

fölül és nyújtózkodik.

- Tudod, hogy szeretném. De azt hiszem, ez a párosítási

szertartás akkor is elég érdekes lesz, ha nem mutatom be a félvér

barátnőmet.

329

Emma nevetve féloldalra húzza a haját, és a vállára teríti.

- Most szakadunk el először egymástól. Mármint párként. Csak

két hete járunk együtt igazán. Mihez fogok kezdeni nélküled?

Galén magához vonja, a mellkasához dönti a lány hátát.

- Merem remélni, hogy amikor visszajövök, ezúttal nem Tóraf

látványa fogad, amint lesmárol téged.

A hátuk mögötti kuncogás jelzi, hogy kétperces

háborítatlanságuk letelt.

- Ja, azt én is remélem. Különben valakinek annyi - jegyzi meg

bűbájosan Raína.

A testvére fölsegíti Emmát, leveregeti a strandruhára tapadt

homokot, majd megfogja a lány két kezét.

- Kérhetek valamit anélkül, hogy dühbe gurulnál miatta?

- Hadd találjam ki! - ráncolja a homlokát Emma. - Nem akarod,

hogy a vízbe menjek, amíg távol leszel.

- De nem parancsolom, hogy maradj a parton. Csak nagyon

szépen, tiszta szívemből kérlek, hogy ne menj a vízbe. Te

döntesz, de én lennék a legboldogabb halember a szárazföldön,

ha hallgatnál rám.

Mostanában szinte naponta észlelik a leskelődőt. Ráadásul

Milligan doktor romba döntötte Galén teóriáját, miszerint Emma

apja volt félvér. Galén mindettől kimondhatatlanul ideges,

hiszen továbbra sem világos, ki más tudhat még Emmáról. És

hogy miért ólálkodik itt az illető.

- Hallgatok rád - jutalmazza lélegzetelállító mosollyal Emma. -

Mert szépen kértél.

Igaza volt Tórafnak. Csak kérnem kellett. A fiú megcsóválja a fejét.

- Akkor ma éjjel alhatok.

- Legalább egyikünk alszik. Ne maradj el sokáig! Különben

330

ebédnél Mark mellém ül.

- Majd sietek - grimaszol Galén, és lehajol a lányhoz, hogy

megcsókolja. A hátuk mögül hallja, hogy Raína a vízbe csobban.

- Nélküled indul el - suttogja az ajkának Emma.

- Órákkal ezelőtt elindulhatott volna, akkor is utolérném. Szia,

angyalhal! Jó légy! - nyom cuppanós csókot a homlokára Galén,

azután nekifutásból a vízbe veti magát.

És máris hiányzik neki a lány.

Galén pontosan ott találja Gromot, ahol a bátyjának nem kéne

lennie - az aknamezőn. Még most, mindössze órákkal párosítási

szertartása előtt is elveszített szerelme miatt bánkódik. De hogy

jönne Galén ahhoz, hogy megítélje? A bátyja olyasvalakivel áll

párba, akibe nem szerelmes - ennek köszönhetően lehet azzal,

akibe ő viszont igen.

Grom szomorkás mosollyal üdvözli.

- Még nem vagyok kész erre, öcsém - vallja be.

- Dehogynem - nevet Galén, és hátba veregeti a bátyját.

Grom a fejét rázza.

- Olyan érzés, mintha... mintha megcsalnám őt. Náliát.

Galén megdermed. Ajjaj. Képtelennek érzi magát, hogy kihúzza

a bátyját ebből a búskomorságból.

- Biztosra veszem, hogy megértené - próbálkozik.

Grom elgondolkodva fürkészi az arcát.

- Szeretném ezt hinni. De te nem ismerted Náliát. Nincs még egy

olyan harcias nőszemély. Folyton a hátam mögé lesegetek -

kuncog -, hátha meglátom őt, amint furkósbottal fejbe akar

csapni, mert valaki mást választok páromul.

Galén a homlokát ráncolja, nem tudja, mit mondjon.

331

- Persze csak tréfáltam - mosolyog Grom, majd vállat von. -

Legalábbis félig-meddig. Esküszöm, Galén, az utóbbi időben

észlelem őt. Teljesen valóságosnak tűnik. Minden

önfegyelmemet össze kell szednem, nehogy a lüktetés nyomába

eredjek. Lehet, hogy meghibbantam?

Galén kötelességtudóan a fejét rázza, de titokban úgy gondolja,

hogy talán igen.

- Biztosan csak a bűntudat bánt. Ööö... nem mintha bármi okod

lenne bűntudatra. Természetes, hogy így érzed magad a

párosítási szertartásod előtt. Idegeskedsz, meg minden. - A

hajába túr. - Nem nagyon megy nekem az ilyesmi.

- Milyesmi? A felnőttség? - vigyorog Grom.

- Jaj, de vicces.

- Esetleg többet kellene időznöd a szárazföldön, azután

visszajössz, és megbeszéljük a dolgot. Tudod, a szárazon

tartózkodás öregít. Talán nem is ártana neked.

Galén fölhorkan. Nekem mondod?

- Ezt már mástól is hallottam.

Grom minden előzmény nélkül elkapja az öccsét, és satuba fogja

a karjával. Galén utálja, amikor ezt műveli.

- Hadd lássam azt a helyes kis képedet, guppikám. Aha, pont

úgy van, ahogy gondoltam. A szemed kezd kikékülni. Mennyi

időt töltöttél már a szárazföldön? Csak azt ne mondd, hogy fülig

beleszerettél egy emberbe!

Azután fölnevet, és ugyanolyan hamar elengedi, ahogy lefogta.

- Hogy érted ezt? - mered rá Galén.

- Csak ugrattalak, guppikám. Megszorongattalak.

- Tudom, de... miért mondtad, hogy kikékül a szemem? Mi köze

annak az emberekhez?

332

- Felejtsd el! - legyint Grom. - Azt hiszem, még nálam is

feszültebb vagy. Mondtam, hogy csak bolondoztam.

- Grom, ha ennek valami köze van az emberekhez, tudnom kéne

róla. Követ vagyok. Akadályozol a munkám végzésében - jelenti

ki Galén higgadtabb hangon, mint ahogy érzi magát. Eszébe

jutott a tartésszoszi fal. Az ibolyakék helyett szimplán kék szemű

szirének.

- Triton szigonyára, Galén. Ennek semmi köze a követi

feladataidhoz. Csak szóbeszéd. Tulajdonképpen meglep, hogy

még nem hallottad.

- Hát nem, még nem - teszi karba a kezét Galén.

- Akkor igazad van - forgatja a szemét Grom -, tényleg nem

nagyon megy neked az ilyesmi. A hiedelem szerint némelyik

szirénnek, ha sok időt tölt a szárazföldön, kékre halványul a

szeme. Ez csak mese, guppikám. Higgadj le! Neked nem kékül ki

a szemed.

Talán tényleg túl sokat időzöm a szárazföldön. Jobban ismerem az

emberi történelmet, mint a szirénekét.

- Ti meg mivel foglalkoztok? - szólal meg mögöttük egy női

hang. Hátrafordulnak, és meglátják Pakiát.

Galén összerezzen. Pakiának nem lenne szabad ide jönnie. Még

ha néhány óra múlva Grom párja lesz, ez a hely akkor is szent.

Látja, hogy a bátyja feszeng mellette. Azután érzi, hogy Raína

lüktetése közeledik, és szorosan a nyomában Jágené. Valami

nincs rendjén.

- Üdvözöllek, Pakia! - köszön udvariasan Galén. - Épp hozzád

készültünk, igaz, Grom?

Pakia nem csúnya, de nem is szemrevaló. Az egyszerű jelző

többé-kevésbé leírhatná, bár még csak nem is egyszerű. Van

333

valami a tekintetében, amitől kevésbé ártatlannak, kevésbé

gyámoltalannak tűnik annál. Aki egyszerű, azt sajnálni lehet.

Pakia azonban nem ébreszt Galénban sajnálatot.

- Remélem, szólsz a húgodnak, hogy szálljon le rólam - dohog

Pakia, ahogy Raína odaúszik. - Eléggé goromba.

Galén egy pillantást vet Raínára, aki erre dacosan fölemeli a fejét.

- Pakia meg a dagadék apja összevissza hazudoznak -

tájékoztatja a lány a testvéreit.

- Vigyázz a szádra, Raína! - ripakodik rá Grom.

A lány még jobban fölszegi a fejét. Témánál vagyunk.

- Pakia csaló, Grom - állítja. - Nem párosodhatsz vele. Sajnálom,

hogy tönkreteszem a ceremóniádat. Gyerünk, Galén!

Pakia hüledezik, közben az apja úszik a társasághoz, és szinte

dadog dühében.

- Te kis... te kis nyiszlett! Hogy merészeled sértegetni a

lányomat?

Galén karon ragadja a nővérét.

- Mit tettél? - sziszegi.

A lány kirántja a karját, és fölényesen végigméri.

- Ha Pakia rendelkezik Poszeidón tehetségével, akkor én

Tritonéval. De meg ne kérdezd, mi az, mert fogalmam sincs.

- Raína, elég! - kapja el a másik karját Grom. - Azonnal kérj

bocsánatot!

- Bocsánatot? Ugyan miért? Mert kimondtam az igazságot?

Sajnálom, nincs kedvem hozzá - vonogatja a vállát Raína, de nem

szabadítja ki magát Grom szorításából.

- Hogy nevezheted csalónak? Hiszen most mutatta meg nektek a

tehetségét! - hadonászik dühösen a vízben Jégen.

- Galénnak nem mutatta meg - fortyan föl Raína. - Galén, láttad,

334

amikor szemléltette a tehetségét? Itt az alkalom, hogy bemutatót

tartson neked. - Pakiához fordul. - Nem hallottad, mit mondtam,

főméltóságú hazudozóművész kisasszony? Mutasd meg a

testvéremnek a szánalmas tehetségedet!

Pakia gyilkos tekintetet lövell rá, majd Gromhoz fordul.

- Most már csinálj valamit a húgoddal! Hagyod, hogy a

jelenlétedben inzultáljon engem? Ilyen bánásmódra számíthatok,

ha párosodom veled?

Raína fölnevet.

- Tudod, mikor, te kis...

- Raína! - szól rá Galén. - Elég!

A lány a szemét forgatja, de elhallgat. Galén a másik lányhoz

fordul, igyekszik bocsánatkérő hangot megütni:

- Kérlek, nézd el a nővéremnek, hogy...

- Megőrült? - fejezi be a mondatot fagyosan Pakia.

Galén elmosolyodik. Olyasmi.

- Természetesen örömmel látnám, ha szemléltetnéd Poszeidón

tehetségét. Szíveskednél bemutatni nekem? Tóraftól már

bámulatos dolgokat hallottam róla.

Ez láthatólag kiengeszteli Pakiát és Jágent. Valamelyest. Grom is

kevésbé erélyesen szorítja Raínát.

Pakia mélyen meghajol a Galén iránti különös tisztelet jeléül. A

fiúnak igencsak fegyelmeznie kell magát, hogy ne forgassa a

szemét.

- Természetesen, ifjú herceg! Erre parancsoljatok!

Az aknamezőtől tekintélyes távolságra vezeti őket, ez meglepi

Galént.

Mindenfajta halakat hagynak maguk mögött, amelyek

bármelyikével demonstrálhatta volna a tehetségét. Raína

335

arckifejezése minden egyes hátrahagyott hallal még

magabiztosabbá válik, ha ez egyáltalán lehetséges.

- Mi ütött beléd? - suttogja Galén úgy, hogy a többiek ne hallják.

A lány furcsa módon kacsint, és ajkával hangtalanul formálja a

szavakat: „Majd meglátod!”

Olyan messzire úsznak, hogy elérik a sekély vízhez vezető

sziklapadot. Ez az egész valahogy túlzott vesződségnek tűnik

egy kis demonstrációhoz képest, de Galén belemegy a játékba,

mert méltánytalanságnak érezné, hogy Gromnak a párosító

szertartása napján kelljen bosszankodnia.

- Talán itt már megállhatnánk a bemutatóhoz, Pakia. Hamarosan

vissza kell érnünk, nyilván nem akarsz mindenkit

megvárakoztatni a ceremóniával - mondja Galén.

- Mindjárt ott vagyunk - szól hátra neki a lány.

Gálén a nővérére néz, de az hallgat, és úgy mosolyog, mint aki

tényleg megzakkant.

Miután áthaladnak a sziklapad fölött, és a sekélyeshez érnek,

Pakia végre-valahára megáll.

- Csak egy pillanat - mondja. - Idehívom őket.

Ezzel felsüvít a felszínre.

- Kiket? - néz a lány apjára Galén.

- A delfineket, ifjú herceg - mosolyog Jágen.

Raína továbbra sem néz Galén szemébe, úgyhogy a fiú kénytelen

- egyre türelmetlenebbül - várni, amíg Pakia vissza nem tér a

delfinjeivel. Néhány perc múlva meg is jelenik a lány, három

delfin kíséri.

- Ha kívánom, kiszökkennek a vízből, körbe-körbe úsznak, vagy

szembe egymással - magyarázza Galénnak. - Válassz!

Micsoda? A fiú hitetlenkedve mered Raínára, aki tőle szokatlan,

336

harminckét fogas vigyorral reagál.

- Grom szereti nézni, ahogy körbe-körbe úszkálnak, drágám -

jegyzi meg Jágen. - Az jó lesz! A mi ifjú hercegünk nyilván nem

tudja, mit válasszon.

- Körbe! - fordul delfinbarátaihoz Pakia, és kezével újra meg újra

óriási kört rajzol. A delfinek engedelmeskednek.

Galén megrökönyödik. Na ne! Kézjelek? A lány kézjeleket használ,

akárcsak az Öböl-akvárium idomárai. Raína bizonyára fölismerte

a turpisságot.

Jágen a jelek szerint félreértelmezi, csodálatnak véli Galén

megrökönyödését.

- Ugye, milyen döbbenetes, hercegem? - kérdezi sokat sejtető

mosollyal.

- Nagyon - nyögi ki a fiú. Megköszörüli a torkát. - Pakia, mi a

helyzet azokkal a lepényhalakkal a fenéken? Velük mit tudsz

csinálni?

- Azt hittem, a delfineket akarod látni - duzzog Pakia.

- Velük ügyesen bántál. Ez remek. De szeretnék valami mókásat

látni a lepényhalakkal. Őket is tudod körbe-körbe keringetni?

- Hercegem, Poszeidón tehetsége nem így működik - vág közbe

Jágen. - Bizonyos fajokra korlátozó...

- Hazudsz! - hökkent meg rikoltásával mindenkit Raína. A

delfinek riadtan szétrebbennek.

- Raína! - szól rá Grom.

- Na! - jajdul föl a lány. - Ez fáj.

Galén sóhajt, elszorul a szíve.

- Ereszd el, Grom! Igazat mond. Pakia nem rendelkezik

Poszeidón tehetségével.

Grom elengedi a húgát, és szúrós tekintettel néz az öccsére.

337

- Csak nem téged is bevont Raína a kisded játékába? - mordul rá,

miközben a lány Galén háta mögött keres menedéket.

- Ez felháborító! - bömböli Jágen. - Fékezd meg a testvéreidet,

Grom, mielőtt magam teszem.

Galén a szemét forgatja. Jágen már százötven éves is elmúlt. Ha

vele akar birkózni, csak tessék, jöjjön közelebb.

- Grom, Poszeidón tehetsége nem korlátozódik néhány halfajra.

A tehetségnek az a rendeltetése, hogy mindannyiunkat tápláljon.

Mi lesz az Emlékek barlangjával? Abban a mélységben nincsenek

delfinek. Hogyan fogja Pakia szükség esetén etetni a

múltőrzőket?

Grom fagyos arccal fonja össze a karját.

- Te inkább azzal foglalkozz, amihez a legjobban értesz, öcsém,

az emberekkel. És vidd magaddal a nővéredet is. Rá sem bírok

nézni.

- Micsoda? - úszik közelebb a bátyjához Galén? - Azt mondod,

menjek el?

- Ma már mindketten éppen elég kellemetlenséget okoztatok. A

szertartás után komoly beszédem lesz veletek.

- De hát éppen ezt próbáljuk megértetni veled! - zúgolódik Raína.

- Le kell fújni a párosító szertartást.

- Raína! - inti le szelíden Galén. - Majd én elintézem. Légy szíves!

- Nem, nem intézed el, Galén - rázza a fejét Grom. - Vérig

sértetted a leendő királynémat, a te leendő királynédat a

kicsinyes véleményeddel.

- Véleményemmel? - csattan föl Galén.

- Vigyázz, milyen hangot használsz, öcsém! Ne akard, hogy

száműzzelek. Ez csupán vélemény, amíg nem tudod bizonyítani.

Semmi sem utal arra, hogy Pakia nem rendelkezik Poszeidón

338

tehetségével.

Hogy száműzzön?

- A kezét használja! - kiáltja Galén. - Betanította azokat a

delfineket, hogy kézjeleknek engedelmeskedjenek. Poszeidón

igazi tehetségéhez csak beszéd szükséges.

- Valóban? - vonja föl fél szemöldökét Grom. - Ezt bizonyítani is

tudod?

Galén szólásra nyitja a száját, majd ismét becsukja. Emma nélkül

nem.

- Hát...

- Nem, nem tudja bizonyítani - bukik ki Raínából. Nem néz

Galénra, pedig tudja, hogy a fiú nagy szemeket mereszt rá.

Mit művel ez a lány?

Raína odaúszik hozzá.

- Nem fogja elhinni neked, amit Emmáról mesélsz, Galén - súgja

neki. - El se mondd! Nem fogja leállítani a szertartást, hogy

megvárja, amíg idehozod a lányt. Nézz csak rá. Már döntött -

teszi hozzá.

- Tudom, hogy nincs rá bizonyítéka - morog Grom. - És ha lenne,

hamarabb ide kellett volna hoznia, hogy mindenki figyelmébe

ajánlja. Nem gondolod, hogy most már kicsit késő érdeklődést

kelteni iránta?

- Miért csinálod ezt? Miért nyakaskodsz ennyire? - kérdezi

Galén. - Nália miatt? Ha új párt találsz, attól még nem kell

elfelejtened őt. Remélem, nem is ez a célod.

Most Raínán a sor, hogy elámuljon. Galén átlépte a határt, és

cseppet sem bánja. Grom kifejezetten esztelenül viselkedik. Rá

sem lehet ismerni.

- Távozzatok! - parancsolja mereven és jéghidegen Grom. -

339

Mindketten azonnal távozzatok innét!

- Szóval ennyi? - kulcsolja össze a kezét a tarkóján Galén. - Elűzöl

bennünket?

Grom lassan bólint.

- Gyerünk, Raína! - mondja Galén, de továbbra is a bátyjára néz. -

Menjünk haza.

Mire partot érnek, Galén teljesen kimerül. Úgy sietett

viszontlátni Emmát, hogy a nagyobb sebesség érdekében egész

úton hazafelé a hátán cipelte Raínát. Megkeresi a fürdőnadrágját,

amelyet egy kő alá rejtett, és fölhúzza. Raína néhány méterrel

odébb megleli a bikinialsóját.

A vízben Galén se Emmát, se Tórafot nem észlelte, úgyhogy

most a ház felé indul, makacsul reménykedik, hogy Emma

valamilyen oknál fogva ott várja. Nem várja. De Tóraf igen. És

nincs jókedvében.

- Hogy sikerült? - érdeklődik türelmetlenül Tóraf. - Muszáj

beszélnem veled.

- Hol van Emma? - torpan meg Gálén. - Nem esett baja?

- Otthon, az anyukájával. Semmi baja. De adódott némi gubanc.

- Ha nem vetted volna észre, nem fojtottam beléd a szót - mondja

Galén, és annyira összeszorítja a fogát, mintha úgy maradt volna.

- Nyugodtan folytasd!

Tóraf a kezét tördeli.

- Ne izgasd föl magad.

- Késő.

- Jó, akkor izgasd föl magad. De a te érdekedben tettem.

- Triton szigonyára, Tóraf! - fakad ki Raína. - Mit műveltél?

Hosszú nap áll mögöttünk!

340

Tóraf szuszogva kifújja a levegőt.

- Megkértem Jadórt, hogy jöjjön ide segíteni. Elmagyaráztam,

hogy vagy nem ismerem föl az ólálkodót, vagy az illető lüktetése

keveredik valaki máséval. Többet nem árultam el neki.

- Mit mondasz, mit csináltál? - szorul máris ökölbe Galén keze.

Tóraf engesztelőleg tartja föl a tenyerét.

- Jadór azonnal fölismerte a nőt.

- Emmát? - hebegi Galén. Ez nem lehet igaz.

- Nem. A leskelődőt.

- Várjunk! - mondja Raína. - A nőt? Milyen nőt?

- Galén - veszi vissza a szót Tóraf. - Nália az. Jadór egyenesen

Triton emlékére esküszik, hogy ő az. Nem halt meg. Jadór már

visszafelé igyekszik, hogy föltartóztassa a párosító ceremóniát.

Nália. Egyszeriben összeáll a kép, mintha egy kirakós játék

darabkái hirtelen a helyükre kerültek volna.

Galén átviharzik a nappalin, ki a tengerpartra, Tóraf és Raína a

sarkában loholnak.

Emmáék háza megvilágítja az előtte magasodó homokdűnék

tetejét. Ez rendszerint azt szokta jelenteni, hogy Emma és az

édesanyja egyaránt otthon tartózkodnak, külön-külön

helyiségben élik a maguk életét.

Galén a hátsó tolóajtóhoz nyargal, és bedörömböl rajta. Most

nincs idő udvariaskodni. Int Raínának és Tórafnak, hogy

maradjanak távol. Látja, hogy Raína előbb rágná le a saját fülét,

semmint engedelmeskedjen, de Tóraf féken tarja.

Emma sugárzó arccal lép az ajtóhoz.

- Hová oly sietve? - kérdezi, és tágra nyílt ibolyakék szeme

izgatottan csillog.

341

- Biztos hiányoztam neki - kurjantja az anyukája a konyhából.

Galénra kacsint, mit sem sejtve a világ küszöbön álló

változásáról.

- Ne már, anyu! - fintorog Emma, törülközőt nyom Galén kezébe,

és becsukja az ajtót.

- Köszi! - mondja a fiú. - Mármint a törülközőt.

- Valami baj van?

A lány arckifejezéséből ítélve Galén olyan nyugtalan képet

vághat, ahogyan érzi magát.

Keze fejével megsimogatja Emma arcát.

- Szeretlek. Nem is tudod, mennyire. Történjék bármi.

- Húha - fordul oda a lány, és megcsókolja a fiú tenyerét. -

Történjék bármi? Nem gondolod, hogy ez kicsit vészjóslóan

hangzik? - suttogja. - De akármilyen vészjósló, én is szeretlek.

Istenem, borzasztóan hiányoztál. Pedig csak huszonnégy óra telt

el!

A fiú lehajol, ajkával végigsimítja a lányét, kiélvezi puhaságát.

Rendes körülmények között az asszony iránti tiszteletből nem

csókolná meg az anyja előtt, de a mostani helyzetet

rendkívülinek tekinti.

Amíg csak él, emlékezni fog erre a pillanatra. A pillanatra, amely

után minden megváltozott. Még egyszer utoljára megcsókolja a

lányt, majd a konyha felé fordul.

- Hadd segítsek, McIntosh mama.

Az asszony elmosolyodik, a fejét rázza.

- Á, nem szükséges, Galén. Már majdnem elkészültem.

Egyébként is csuromvizes vagy.

Galén ennek ellenére a mosogatóhoz lép. A töredékes részletek

lépésről lépésre kiegészülnek, teljes képpé állnak össze.

342

Végig azzal vesztegette az idejét, hogy Emma apukájára

gyanakodott. Hogy lehettem ilyen tökkelütött?

Az asszony szirénes színei, amelyektől csak a kék szempár ütött

el. Kontaktlencse nélkül kék szempár, amely a szárazföldön

töltött hosszú évek során fakult kékké. Szóval nem csak mese. A

tartésszoszi falfestmény igazat állított. És ugyanazok a szárazföldön

töltött évek felelősek az asszony ősz hajszálaiért - a fölgyorsult

öregedés jeleiért.

Érthetővé vált McIntosh mama hátborzongató szokása, hogy

rögtön telefonált, valahányszor az az ólálkodó fölbukkant.

Valószínűleg mindannyiukat észlelte a vízben, és meg akart

győződni róla, hogy Emmát nem fenyegeti-e veszély. Ha

Milligan doktor nem tévedett, ha Emma csak a közelmúltban vált

felnőtté, akkor azelőtt az asszony nem is észlelhette őt. Talán föl

sem ismerte Emma tehetségét.

Az ám, az észlelés. Grom esküszik, hogy újra észlelte őt. Valóban

észlelhette ennyi idő elteltével ekkora távolságból? Talán a mesék

mind igazak. Talán létezik az a bizonyos mágneses vonzás.

De vonzás ide vagy oda, az asszony megsértette a törvényt - és

összetörte Galén bátyjának szívét - azzal, hogy ilyen hosszú ideig

a szárazföldön maradt. Nem is beszélve arról, hogy távozása

után mély, egyre mélyülő szakadék támadt a két királyság

között. Bármennyire szerelmes Galén most Emmába, nem

hagyhatja figyelmen kívül a lány anyjának tetteit.

És azt sem hagyhatja, hogy Grom nem megfelelő párt válasszon.

McIntosh mama kérdő tekintettel mered rá, de nem szól semmit,

amikor a fiú előrenyúl mellette, és a mosogatóvízbe meríti a

kezét. És azonnal észleli. Az ólálkodót. Az asszony

csodálkozástól tátva maradó szája, a fiú hasán díszlő szigonyra

343

sikló tekintete végképp megerősíti feltételezését.

- Azt hiszem, elég sok tisztáznivalónk van, Nália.

344

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ha netán valakiben fölvetődne a kérdés, igen, a könyvírás

legnehezebb része a köszönetnyilvánítás. Olyan sokan

szolgáltattak valamiféle hozzávalót a recepthez, amelyből

létrejött a Poszeidón, hogy biztosan ki fogok felejteni valakit, és ha

ez bekövetkezik, könyörögve kérem szépen, hogy bocsásson meg

nekem! Ennek előrebocsátásával arra jutottam, hogy az a

tisztességes (kényszerneurotikus) megoldás, ha időrendben

mondok köszönetét mindannyiuknak, úgy, ahogyan írói

életemben megjelentek:

Köszönet sógornőmnek, Amandának, aki gyújtóst adott a

tűzhöz, amellyel ez az egész elkezdődött. Köszönet

barátnőmnek, Elayne-nek, aki remek kísérleti nyúl, de sosem

nyúl mellé. Köszönet barátnőmnek és vezérszurkolómnak, Cathy

B.-nek, aki pontosan tudja, miért!

Köszönet az ECW bírálókörnek, de egészen különösen Sherylnek

és Vance-nek, akik gyöngéden ízekre szedték kéziratomat, és

kényszerítettek, hogy a KELLŐ módon rakjam ismét össze. És ki

hinné, hogy a Poszeidónnak Heather nénije is van? Márpedig van,

és mint minden rendes nagynéni, szerette, gondozta, szükség

esetén eldádázta. Köszönet, Heather néni!

Köszönet nővéreimnek, Beatrice Thomasnak, Beatrice Garrettnek

és Beatrice Lyonsnak, akik nem nevettek a képembe, amikor

végre bevallottam, hogy könyvet írok, és akik gondosan

vigyáztak a kislányomra, amíg messzi vizekre eveztem, miután

megszállt az ihlet. És nagy-nagy külön köszönet Maiának, aki

fülelt a felolvasásomra, nevetett a mulatságosnak szánt

345

részeknél, levegő után kapkodott a megdöbbentőnek szántaknál,

és fintorgott, ha egy szereplő kitaccsolt.

Őszintén szólva, megfogalmazni sem tudom, menynyire hálás

vagyok hiperfantasztikus ügynökömnek, Lucy Carsonnak,

akinek szerteágazó tehetsége éppúgy felöleli kéziratok rafinált

értékesítését és őrült írók háztetők pereméről lecsalogatását, mint

remeték társasági kedvencekké változtatását.

Hatalmas köszönetem szerkesztőimnek, Jeannek és Liznek,

akiknek tapasztaltsága és útmutatása a lehető legjobbá tette ezt a

vállalkozást. Köszönet továbbá a másik Annának, aki senkinek

sem szólt nyomdai előkészítési botrányomról. És köszönet

Hollynak, aki a színfalak mögött oly sokat tett értem.

Ha kihagytam valakit - és biztosan kihagytam -, ez nem az illetőt

minősíti, hanem engem, konkrétabban azt a képességemet

(avagy képtelenségemet), hogy észben tartsak ezt-azt, miután

immár betöltöttem harmincadik életévemet.

Várjunk csak. Miről is beszéltünk?