Kolozsvári Grandpierre Emil

A TÖRÖKFEJES KOPJA

Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest, 1965Hegedűs István rajzaival

Második kiadás© Kolozsvári Grandpierre Emil, 1965

A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: T. Aszódi ÉvaKépszerkesztő: Markó József

Műszaki szerkesztő: Ritterspora TiborMűszaki vezető: Földes György27 000 példány, 19,75 (A/5) ív

MSZ 5601– 59 65.2362.1Alföldi Nyomda, Debrecen

IF 351 – c – 6567

1

Nagy ideje, hogy ez a történet megesett. De a Bakony alján mais őrzik még emlékezetét a hajdani hősök kései ivadékai. Ma isemlege k Kopjás Danit, Akibár agát, a tudós Habil de erdárt,Bugyogós Borkának és Süke Menyhártnak sem enyésze elrégi jeles híre. Elismétlem hát, amit felőlük hallo am, hogyfolytatódjék tanulságos életük, s diadalmaskodjék a nagy torkúfeledésen.

Hazánk kedves földjén, dolgos népén három fejedelemosztozkodo akkoriban. Szelim szultán, Miksa király és JánosZsigmond. Az ország közepén a török uralkodo , Erdélyben afejedelem, magából a hajdani magyar birodalomból csak egyvékony karéj maradt, mely a Drávától Máramarosig nyúlo . Ahosszú határon szinte egymást érték a végvárak, a várakbankirályi zsoldosok, magyar hajdúk és huszárok, szemben velüktörök várak, két- vagy háromannyi fegyveressel.

Béke volt éppen, ahogy a krónikások nevezik, hosszú béke.A szultán nem szállo hadba a király ellen, s amaz semingerelte a szultánt. Csak éppen az ország nyomorult népéneknem volt nyugovása. Sarcolták a zsoldosok, sarcolták atörökök, sarcolták a földesurak, a királyi adószedők, a törökde erdárok s mindennek a tetejében még a magyar hajdúk is.A falvakat akkoriban aszerint nevezték magyar falunak vagytörök falunak, hogy melyik kinek adózo . Egyébként töröklaktafalu nem volt az országban, a török csupán katonaságot tartonálunk, nem akart i megtelepedni. A töröknek vagy a

magyarnak adózó falvak irigylésre méltó bőségben éltek aközös falvakhoz képest. Ezektől mind a két hatalom megve eaz adót.

Habár a török szakadatlanul terjeszkedett, a magyarok megvédekezésre szorítkoztak, sokkal több török falu adózo amagyaroknak, mint magyar falu a pogánynak. A magyarokugyanis csaknem az egész Hódoltság népét megadózta ák. Atörök viszont terjeszkede , ahogy bírt, vagyis arra törekede ,hogy minél több magyar falut megadóztasson ő is. Egyszóvalnagy háború helye szakadatlanul dúlt a kis háború, majd i ,majd amott, a hosszú határ mentén véges-végig.

Volt egy falu a Bakonyban, arrafelé, ahol Herend fekszik,csakhogy nem a hegyek közö , hanem a Balatonnak lejtődombokon. Ezt a falut Szabadlaknak hívták, mert királyikegyképpen fölszabadíto jobbágyok lakták, mint számos falutazon a vidéken.

Tavaszba fordult az idő. A föld még nedvesen borzongo aharmat vizében, de a köd már föllebbent fektéből. Kibomlomár az egész táj a hajnal fehérlő homályából. Távolban aBakony fái friss rügyeiket bontoga ák, a tündöklőn zöldellőgallyak közül elő-előtűntek a bükkök foltos törzsei, a hasadtkérgű tölgyek, az ezüstösszürke gyertyánok, s az égerfák,csaknem feketén. Kisebb-nagyobb foltokban megmutatkozoaz avar boríto a föld, rőten emi , fakón máshol. Egy helyüfüst csigázo az égnek, s belevesze lomhán a párákba.Palánkvár állo o – Vastagpalánk, ahogy a parasztoknevezték. Magyar hajdúk és idegen zsoldosok tanyáztakbenne, hogy megvédelmezzék a föld népét a rabló török ellen.

Szabadlak nádfedeles viskói keskeny völgyben bújtak meg,

göndör hátú dombok közö . Virágzo a cseresznye, a meggy,az alma, a körte, a szilva, a barack – ahány fa, annyi fehérvagy rózsaszín felhő. Zsengén fesle ek a diófák vöröseslevelei, s az ágakról rojtokként nyúlongtak lefele a nyerszöld,hosszú barkák. Lentebb – a Balaton iránt – sárgába öltöztek afüzek. Csak a szőlőtőkék vesztegeltek csupaszon és komoran,tüskésen meredező karóik oldalán, mintha őket a tavaszlehelete nem éleszte e volna föl téli szendergésükből. Egynagyobbacska domb oldalában düledező torony kopár falailátszo ak. Hajdan bencés kolostor volt, a török kirabolta,fölége e. Olykor egy-egy paraszt odahajto szekerével,megrakta kővel, s házat vagy istállót épített belőle.

Most a szőlők felé kanyargó ösvényen parasztok ballagtak,szabadlaki parasztok. Egy kivételével meztéláb valamennyi. Azaz egy Pajzsgyártó Balázs volt, a falu bírája, vérmes szemű,széles vállú, marcona bajszú, erősen tkolózó természetűember. Bocskort viselt, s olyan súlyosan lépe , hogy szintedöngö a föld ala a. Habár nem beszélt, mégis hunyorgo , aszáját el-elvonta, mintha pörlekedne valakivel, s markosanvédené a maga igazát.

Éppen a dombháton haladtak, egy kisebbecske horhómelle , mikor a bíró nagy hirtelen megállo , s amúgybizonytalanul megemelte kapáját. Arrafelé pillanto akmindannyian. A horhó mélyén egy fiú feküdt hasmánt, földhözszoríto félorcával, szé árt karral, görcsösen felhúzo lábbal,mozdulatlanul, mintha az élet utolsó szikrája is elhunyt volnabenne.

– Hé! – mordult feléje a bíró.– Hallod-e, te – avatkozo bele a költögetésbe a lőcslábú

Sóvágó.Hasztalan. A fiú se nem válaszolt, se nem moccant.– Kiszenvede – mondta a bíró. A többi sem vélekede

különben, s már indultak volna tovább. Halottat költögetni nemjózan cselekedet. Csakhogy ezenközben nyomukba értek azasszonyok.

Mihelyt a fekvő gyereket megpillanto ák, minden bánatukfölbuggyant a lelkük mélyéből. Egy darabig hangos sirámmalgyászolták, aztán mintha összebeszéltek volna, egyik a másikután lecsúszo a horhó omlatag földű martján. A gyereketkörülfogták, hanya fordíto ák. Egy pillana g csöndbenvizsgálódtak, majd egyszerre kiáltottak föl:

– Él!Valóban élt a legényke, noha nem sok hiányzo hozzá,

hogy a földi létnek búcsút mondjon. Mégpedig időnek elő e,mivel alig lehete több zenhét- zennyolc évesnél. Nem szólt,nem nyögö , a szemét sem nyito a ki. Hogy van még benneélet, csupán a foga kísérteties kocogása tanúsította.

– Ó, a lelkem! – mondta a kövér Sükéné, s a szeme mentenkönnybe lábadt.

– Csakugyan él – állapította meg a bíró hivatalosan.Azzal ő is lecsúszo a horhóba. Előve e tökkobakját, s

pálinkát csöppente a legényke szájába. A harmadik vagynegyedik korty után a fiú fölnyito a a szemét, de nem néze ,inkább révedeze , mint az alvajáró, aki néz, de nem látsemmit.

Lassacskán megszínesede az arca, megfényesede aszeme, s a görcs is feloldódo a testében. Zömök legénykevolt, széles vállú, vastag nyakú, amolyan csupa ín, csupa csont

ember, kit sok fáradság sem vesz le egykönnyen a lábáról. Ahomlokán két dudor domborodo , mintha valami ördögfiókavolna, akinek most ütközik a szarva. Szakálla éppen sarjadt azorcája kétoldalán, a füle melle , sűrűn, selymesen. Serkentmaga a bajsza is, de módfölö szabálytalanul, örvényesen,ahogy az embernek a feje tetején nő a haja. Azaz egyik oldalonaz ajkára borultak a bajusz szálai, a másik oldalon viszontfelerészt fölfele törekedtek, felerészt lefelé, ami kárhozatosjelenség. Ahogy az élet visszatért tagjaiba, úgy erősödö azizzás sötét szemében. A parázs éled ekként, ha gyönge széllehel rá; éled fokról fokra, s a tűz ígérete villog benne. Hosszú,legyezős pillái lassúdan verdestek a szeme fölött.

– Be szép, a lelkem! – olvadozo a kövér Sükéné, sfaggatni kezdte szelíden, hova tart, honnan jön. A legénykeigen halkan s kevés szóval válaszolt; nehezére ese a beszéd.De annyit kevés szavából is megérte ek, hogy i maradna,ahol van, mert nincs hova mennie.

A bíró megbecsülte a fiút, ahogy a marhát szokás.– Befogadom – jegyezte meg kurtán.– Hadd jöjjön inkább hozzám – mondta Borvető Dénes

szinte könyörögve –, magatehetetlen a feleségem, majdmegfúlunk a nyomorúságban. Gyerekem meg nincsen.

– Nekem sincsen gyerekem – felelt a bíró.– Én is szívesen magaménak fogadnám, testvérül

Menyhártunk mellé – mondta a kövér Sükéné, és gyöngédenpillantott a fiúra.

A bíró se egyiknek, se másiknak nem válaszolt. Hunyorgoegy sort, meg-megrándíto a a száját, mint aki magábanbeszél. Aztán szólt Borvetőnek, aki amúgy is neki dolgozo

aznap, hogy támogassa a bírói portára a gyereket, mihelytjártányi ereje lesz.

Azzal a férfiak s asszonyok tovább folyta ák útjukat.Borvető egy darabig o álldogált a fiú melle . Tanácstalanulszemlélte, mintha tőle várna biztatást, mit tegyen. Mikor lá a,hogy alszik, fölnyalábolta, s nyögések közö kicipelte a hűvös,nyirkos horhóból a napra, hadd melegedjék. Maga melléjeheverede , ingét az arcára húzta. Részint, hogy a fény nebántsa, részint, mert nincs jobb érzés, mintha az alvó emberhasa napvilágban fürdik.

Két-három órát aludha ak, ekkor a közelben valamibánatos nyikorgás hangzo föl. Majd a nyikorgáshoz énekszószegődött.

Borvető Dénes megrázta a fejét, őszbe csavarodó hosszúhaja ide-oda csapkodo a vállán. Álomi as tekintetekiélesede , felkapo egy göröngyöt, s arrafelé hajíto a,ahonnan a siralmas ének feléje szállott.

– Hallgass, te gyöngytyúkba oltott pacsirta!Erre csönd le . Csak a bogarak zöngicséltek, meg a

madarak üzentek egymásnak.– Ehetnék – szólalt meg ekkor a fiú, s olyan bizalommal

nézett Borvető Dénesre, mintha nagy ideje ismerné.– Hogy hívnak? – kérdezte amaz, ugyanakkor már

kotorászott fél kézzel a tarisznyájában.– Csapó Dániel a nevem.– No, ha Csapó Dániel vagy, akkor egyél. Eléggé

elhitványkodtál úgyis.Borvető Dénes a szegényszeren lako , olyan hibátlan

szegénységben, hogy még az adófizetők lajstromára sem

ve ék föl. Sem őt, sem azt a másik öt-hat családot, melynekugyancsak o volt a szállása. Borvető nem is hozo magávalegyebet egy jókora karéj kenyérnél meg egy szeletkeszalonnánál. Odanyomta az egészet a legényke markába.Miala a fiú eve , figyelmesen nézte, s elfakadt a nyál aszájában, mert éhes volt maga is.

– No, Dani fiam… – kezde a szóba. Csakhogy megintfölhangzo a siralmas ének s a siralmas nyikorgás.Messzibbről ugyan, de éppoly bántón, mint annak előtte.

– Te elvetélt fülemüle! Te! Hát örökkön gyötörni akarod azember fiának fülét? Süketek közé menj énekelni. Hadd legyenöröme a nyomorultaknak, hogy te énekelsz, ők meg nemhallják.

– Azt hi em – hangzo a válasz a bokrok közül –, hogy aszőlőben vannak.

Nemsokára a széthajló ágak közül egy vékonydongájú,kerek ábrázatú fiú lépe ki a sztásra. Sápadt képét sűrűnbelepték a szeplők. A gesztenyeszín szeplők közö kétgesztenyeszín szeme úgy feste , mint a tömérdek apró szeplőanyja és apja. Tekintete egyébként oly élénk s oly barátságosvolt, hogy megszépíte e egész arcát. A fiú gömbölyű hasúlantot tarto a kezében, amit minden bizonnyal nem valamijeles mester készíte . Kóchaja homlokába csüngö . Járásközben oly idétlenül kapkodta a lábát, mintha sárban gázolna.

– Jó, hogy jössz, Menyhárt fiam – szólalt meg Borvető –,legalább elkíséred ezt a fiút a bírónéhoz. Megmondod neki,hogy az ura küldte, méghozzá örökbe. Én megyek a szőlőbe.

Azzal öregesen föltápászkodo , s megindult a virágzó fák,rügyező bokrok közt tekergő ösvényen.

A szeplős fiú egy darabig szótlan kíváncsisággal szemléltea jövevényt. Lassan lekuporodott melléje a földre.

– Engem Süke Menyhártnak hívnak – szólalt megünnepélyesen –, ezt a lantot két tyúkért cseréltem. Jó tojókvoltak. A lant pedig nem sokat ér.

Dani szemügyre ve e a tökéletlen szerszámot, sbiccente , nyilván annak jeléül, hogy maga sincs valamikedvező véleménnyel a muzsikáló szerszám felől.

– Aztán minek ez neked? – kérdezte.– Minek? – visszhangozta amaz lekicsinylőn. – Kell a

hivatásomhoz. Mivelhogy én vagyok a falu lantosa.– Akkor kell – hagyta rá az idegen fiú.Menyhárt a lantra néze , a lantról Danira, s az ábrázata

kipirult.– Az egész Bakony alján nincs még egy olyan lantos, mint

én vagyok – mondta önérzetesen, s nyomatékul megpendíte eaz egyik húrt.

– Sokan vagytok, lantosok, errefele?– Én vagyok az egyetlen. De ha százan volnánk is, én

lennék a legelső.Dani elismerte, hogy ez könnyen meglehet. A másik ezen

fölbátorodo , s miután bejelente e, hogy énekelni fog, alantot gyöngéden térdére fekte e, bal kézzel nyakon fogta,jobb kézzel hozzáláto a csúnya szerszám megszólaltatásához.Egy pillanatra abbahagyta, s Danira lese . Mikor lá a, hogyamaz nem tiltakozik, énekelni kezdett, ahogy következik:

Haj! A gácsér gúnárkodik,A gúnár meg gácsérkodik!

Párjára lel gúnár, gácsér,Meghalok egy barna lányér'!

Dani eltűnődve szemlélődö Menyhárt sápadt arcán,

mintha sajnálkozna, hogy a barna kislány hibájából időnekelő e i kell hagynia ezt a földet. Jó ideig nem ese szóközö ük. Utóvégre Dani megtudakolta a lantostól, honnantanulta ezt a szomorú dalt:

– Nem tanultam! – válaszolt a szeplős fiú büszkén. – Éntanítok rá másokat.

– Értem – bólinto Dani komolyan. Dudoros homlokaráncba szaladt. Egész lényén látszo , hogy keményentöprenkedik. Aminthogy valóban ezt művelte.

– Amit a gácsérról meg a gúnárról mondtál – szólalt megvégtére –, azt nem kell magyarázni. De föl nem foghatom,hogy neked magadnak mi bajod.

Amaz bosszúsan legyintett ennyi értetlenség tapasztaltán:– Meghalok – ismételte –, meghalok egy barna lányért. Ez

csak elég nagy baj. Nem?– Mást szeret az a lány?Menyhárt óvatosan megrázta a fejét. Előbb vigyázatosan

körülkémlelt, nem ólálkodik-e valaki a közelben, ki a tkátkihallgathatná, majd súgva megvallo a, hogy a faluban többbarna kislány van, akiért örömest meghalna, de még nemtudja, melyik lesz halálának az oka.

– Az a te bajod, hogy nincs szeretőd – szólalt meg Daninémi fontolgatás után nagyon határozo an –, válasszmagadnak, akkor legalább nem kell kiszenvedned.

Csak hát egy valamirevaló lantos bajosan lehet meg

halálozási szándék nélkül. Hiszen a bánat mindennél édesebbdalra fakasztja a lelket. Hiába fáradozo azonban Menyhárt adalnoki érveléssel, az idegen fiú sehogy sem adta be aderekát.

– Bolond vagy, te – mondta. – Hol g szerető nélkül akarsztengődni, csakhogy dalban panaszkodhass? Én a helyedben aszeretőmről énekelnék.

– Megtenném magam is – vallo a meg amaz –, de amelyiklánynak eddig énekeltem, egy sem akart többé szóba állnivelem.

– Hát ne énekelj nekik – hangzott a bölcs tanács.Menyhárt búsan fölsóhajtott:– Hej, be könnyű volna a sorom, ha meglehetnék ének

nélkül! Csak hát a levegő sem kell nekem jobban az éneknél!Megint hallga ak. Ezú al már meghi barátságban s mély

bizalommal egymás iránt. Az idegen fiú homlokráncolvatöprenkede , hogy valami alkalmas tanáccsal megsegítselantpengető barátját.

– Azt tudod-e, ki a legszebb lány a faluban? – kérdezte.– Mindenki tudja, hogy Bugyogós Borka az. Török bugyogót

hord, a sztességes neve Füsüs Borka. S olyan-olyan igenszép, hogy ki ránéz, menten elszégyenli magát.

Dani tovább folytatta a faggatást:– S hogy ki a legrútabb, azt is tudod, ugye?Menyhárt rábólintott.– Nohát – mondta Dani –, válaszd szeretődül a legszebbet.

De annak ne énekelj soha. Énekelj a legrútabbnak. Így aztánszeretőd is lesz, meg énekelhetsz is.

Bármilyen bölcsen hangzo a tanács, Menyhárt a fejét

rázta, s már mondta volna, hogy ő annak kíván énekelni, akitszeret. De messzire nem haladt a magyarázkodásban, mertDani rászólt: – Vagy így lesz, vagy meghalsz valóban!

E ől a szeplős lantos úgy megijedt, hogy torkán akadt aszó. A füvet kezdte tépdesni, s a szálakat gondosanbeillesztette a lábujjai közé.

Ezenközben a nap fölhágo az ég tetejére. Nemsokáramegkondult a falu harangja, s hirde e a deletkötelességtudón. Feketén dőlt a füst a kéményekből. Ebédidővolt. A két fiú pedig leereszkedett a faluba.

A bíróné egymagában ült a tornácon, s egy szilkéből levestkanalazo . Jóféle leves lehete , ajkát, állát bevonta fényeszsírral, a tekintetét elérzékenyíte e, s megöntözte agyönyörűség meleg könnyeivel. Testes asszony voltPajzsgyártóné, hasaszerető, gyűrűs tokájú. Nem is a fejével,inkább csak a kontyával inte a fiúknak, hogy várjanak, mígvégére jut kedves foglalatosságának. Azzal tovább szürcsölt,cuppogo . Egy darabka kenyérrel letörülte szájáról a zsírt, smegkérdezte:

– Mi járatban vagytok?Akkor Daninak el kelle beszélnie, mi módon vetődö

Szabadlakra. Erőlködö vitézül, hogy legyűrje a lelkeháborgását. Előbb csak az ajkát harapdálta, de aztán elfakadtsírva, s rázkódott, rázkódott, mintha hideglelés nyomorgatná.

Sokára lelt a szavára, s ahogy beszélt, a fonalat untalanelveszíte e. Ilyenkor újólag eleredt a könnye. Kispályrólmenekült ide, a Balaton túlsó partjáról, mely hódoltsági földvolt. O élt békességben apjával, anyjával, három bátyjával.Egy kövér szpáhi volt a földesuruk, nem sanyarga a őket se

többé, se kevésbé, mint a többi pogány úr. Egy nap törökmartalócok törtek be a faluba, amolyan elvetemült bitangok,kik rablásból éltek. A harangot félreverték, de elnémultnyomban, jajgatás, vad üvöltözés hirde e a közeledő bajt.Hajnal volt, munkára készültek éppen. A riadalomra, amibarmuk volt, behajto ák a házba, az ajtót eltorlaszolták.Vesztükre, mert a martalócok gazdag prédát sejte ek, az ajtótbezúzták, a torlaszt széthányták. Szülei és bátyjai akemencéhez hátráltak a martalócok elől, ő maga beszorult asutba, s szülei elhanyatló teste megvédelmezte a csapásoktól.Így menekült meg. Csak akkor bújt elő, amikor az égő tető márszakadozo lefelé. Úgy eliszonyodo , hogy beve e magát anádasokba, lápokba, bozótosokba, s elkerült minden lakohelyet. Nyugatnak tarto . Mire elérkeze Szabadlak határába,annyira elcsigázódo , hogy jártányi ereje is alig maradt. Arraemlékeze még, hogy megcsúszo , s egy gödörbe ese . Oltlelt rá a bíró.

A kövér bíróné szipogni kezde , orrát, szemét törülgetvement a konyhába, honnan teli szilke levessel tért meg.

– Egyél, kis árvám, egyél – bizta a jóságosan, s ölébeejte kézzel, gyönyörködve nézte Danit, amint a zsíros levestkanalazta.

2

Sem Pajzsgyártó bíró, sem a felesége nem kérdezte Danit aszándéka felől.

A bíró úgy végze , hogy befogadja, nem is történhetemásként. Pajzsgyártó nem beszélt sokat, de ellentmondástnem tűrt.

Legalábbis a híre ez volt.Dani hamarosan megbarátkozo Szabadlakkal s a

szabadlakiakkal. Egy hónap sem telt el, arca kikerekede ,teste fölépült. Szinte szemlátomást gyarapodo , s habár csak

zenhetedik évében járt, húsznak vélte bárki, olyan jó erőrekapo a testes bíróné konyháján. Megjö a hangja meg akedve mókára, játékra.

Ekkoriban már nem Csapó Daninak hívták, hanem KopjásDaninak, aminek egyszerű a története.

Egy napon a bíró juhait hajto a ki legelni a hatodik vagy ahetedik dombra a falutól, ahol a birkák se gyümölcsfában, sevetésben, se szőlőben kárt nem tehe ek. S ahogy a dombokközt csatangolt a birkák nyomában, egyszer csak valamihegyes ütö e meg a szemét egy bokor, tövében. Odament,megnézte, hát egy kopjavas volt. A rozsda zöldesre-kékesremarta, törö nyele félig-meddig elkorhadt már. De még ígyrozsdásan is szép kopja volt: török fegyver.

Hazavi e, s o hon addig-addig csiszolga a, reszelge e,mígnem éles, rezes fénnyel csillogo . Farago hozzá nyelet,és a ól fogva soha meg nem vált tőle. Nem bo al, kopjávalhajto a a kecskéket, a juhokat, kopjával terelge e aszarvasmarhát. Magával vi e, mikor a szőlőben, agyümölcsösben dolgozo . Még ha a trágyát hányta ki azistállóból, akkor is odatámaszto a a kapufélfának, a szemétmeg rajta tartotta.

– Kivel akarsz hadakozni? – kérdezte Pajzsgyártó.– Jó leszen ez – válaszolt Dani –, ha majd ránk ront a

pogány.– Béke vagyon, te! – mordult rá a bíró.Nem mondott ellen, megtapasztalta már, hogy ez nem okos

dolog.Nem is felelt, csak a tekintetét vete e arrafelé, honnan

érkeze volt. S ezzel a biccentéssel, mintha azt mondta volna,

hogy míg a török odaát sanyargatja a magyar földet, addigbéke nincs.

– Mit ijesztgetsz azzal a nyárssal? – támadt rá a bíróné,mikor Dani fegyveresen lépe a tornácra vagy a konyhába. Deaztán megszokta, s nemsokára már ekként szóloga a, hamunkát akart adni neki:

– Gyere már, te döfölő kedvű. Gyere, te bökős legény!Csak olyankor nem ve e észre a kopját, ha eve . Ilyenkor

se láto , se hallo , szeme a tányéron, lelke meg a gyomramélyén.

Egy napon Dani úgy végze magában, hogy a romba dőltkolostor környékén legeltet. Fúrta az oldalát, mit rejthetnekazok a zordon kövek, mohos falak. A kolostor messzi volt, úgymeghajto a hát a nyomorult birkákat, hogy alig juto idejükegy-egy harapásra a fűből. Futniok kelle , sokkaltagyorsabban, mint birkatermészetükhöz ille . Futo ak hát, éspanaszosan bége ek, mivelhogy inkább legelni le volnakedvük. Zengett az egész völgy a panaszuktól.

Kárba vesze a kegyetlen loholás, mert a kolostort nemérték el.

Mégpedig éppen annak az eseménynek következtében,melynek érdeméül Danit ezentúl Kopjás Daninak nevezték. Aztörtént, hogy egyszer csak megállo ak a juhok. A vezérkosleszegte a fejét, s nekiveselkede a földnek, mintha ugranikészülne.

Ugyanakkor Dani észreve e, hogy a két kutya, amelyik anyájat gyámolíto a, o szorong melle e, feszültmozdulatlanságban, táguló orrcimpával, tarajosodó szőrrel. Azijedelmes jelek mind arról tudósíto ák a legényt, hogyharapós ellenség ólálkodik a közelben.

Amióta hadas idők köszöntö ek az országra, az ordasokszertelenül megszaporodtak, ők hivataloskodtak sírásói

sztben a csatatereken, hol úgy meggyűlt a hulla, hogy emberierővel el nem takarítha ák. Megpajtásultak, meghíztak,elkényelmesedtek, mert minél cudarabb napok virradtak azembernek fiára, annál biztonságosabbá enyhült az ő életük.Békén hagyták a magányos vándort, akár lovon járt, akárgyalog, békén hagyták a karámokat, az ólakat, s ha kutyavetődö lakmározó helyük közelébe, amúgy félvállrólhorkantottak rá, nem vették űzőbe.

Csakhogy mostanság békeidő járta, s a példás egyetértésember és farkas közö megbomlo . Szabadlak körül is föl-

fölhangzo éjszakánként az embert, állatot borzongató rútorgonálás. Most csend volt, csak a birkák ina remegett.

– A büdös kórság emésszen el! – morogta Dani, s erőlte ea szemét váltig, hogy kifürkéssze a lappangó veszedelmet.

Hiszen az ő becsületén esne folt, ha a bíró nyájánakvalamiként híja támadna.

Csak cserjéket láto , hajladozó üde hajtásokat,csöndeskén bomló zöld leveleket. Tanácskérésképpen akutyákra pillantott, s amazok el is igazították hibátlanul. Szagotfogtak, s egyazon pontra meredtek mindketten.

Dani a sarkára guggolt, hogy a szeme egy szinten legyen akutyák szemével. S egy bokor ágai közö mindjárt észrevevalami barátságtalanul rőtes foltot, ami csak farkas lehete .Az állat bizonyára arra várt, hogy egy vigyázatlan birka közelmerészkedjék leshelyéhez.

Ezt kelle valamiként megelőzni. Dani nem sokáigtépelődö , hamarosan rájö a legcélszerűbb teendőre.Guggoltából hasmánt ereszkede a fűbe, a kopját a hóna alászoríto a, s nagy vigyáza al kúszni kezde a birkák közö abokor iránt, hol az ordas leskelődött, a jó lakoma reményében.

Mikor alkalmasan megközelíte e, egy széltől álló birkátaddig-addig szúrogato , bökögete a kopjája hegyével, mígvalamelyest kiszakadt a nyájból, s o idétlenkede afarkasrejtő sűrű szomszédságában. Maga mögéje csúszo , sszemét a bokorra szegezte.

Egyszerre megrezzentek a levelek, s valami fojto surrogáshallatszo . Dani összeharapta a száját, s abban a pillanatban,mikor a farkas már a levegőben úszo , kopjáját a birka fölényújtotta.

A nyáj szétrebbent, a vezérkos az üres levegőt ökleltepazar vitézséggel, a kutyák vicsorogtak. A farkas pedig overgődö , tekergőzö , hörgö a kopján, mely nyársként fúrtakeresztül.

– Most menekülj, ha tudsz! – kiálto Dani diadalmasan.Azzal hirtelen megfordíto a fegyverét, hegyét a földbe dö e,hogy a sebze vad el ne szabadulhasson. Előránto a kését, sháromszor-négyszer megmárto a a görcsösen rángatózóállatban.

Nehéz volt a farkas, mindamelle Dani kopjára tűzve vi ehaza a vállán. Ingét, gatyáját rózsásra csapzo a a szakadó vér.Büszkén haladt végig a falun, mintha nem is farkast, hanemvalami jeles béget nyársalt volna föl. Büszkén, de szótlanul s

csak amúgy foghegyről válaszolt, ha valaki kérdezte, ő ejte e-e el a vadat, hol és miképpen.

Éppen a dögöt nyúzta az istálló oldalánál, mikorMenyhárt toppant be a bíróék portájára. Lélekszakadva jö ,főbenjáró hírrel, de megdugult benne a szó a hóhéros munkalá án. Tudta ugyan ő is, akár az egész falu, hogy Dani vitézülmegvédte a bíró nyáját. Mégis megkérdezte:

– Te pusztítottad el?Dani bólinto , s tovább hánto a az irhát. A szeplős dalnok

figyelmesen s irigykedve nézte, mintha maga sohasem nyúzovolna dögöt. Vastagabb dicsőség farkast nyúzni, mint ürgétvagy nyulat. Külön-külön tüzelt minden egyes szeplő az arcán,valamennyi más-más színben. Izgalmában nagyot nyelt, selfúló hangon hirdette meg az újságot:

– Hegedős érkeze Herendre. Neves hegedős. Derékhegedős. Dalos Baksa Bálint. Az egész falu őt itatja, őt ete ,őt hallgatja. Gyere, hallgassuk meg mi is.

Pajzsgyártó bíró többet volt hazulról távol, mintsem o hon.Titkos céllal járt-kelt, még a felesége sem tudta, mikor hovakészül. Ilyenkor Dani vidáman élt, mert tudni való, hogy akövér fehérszemélyeknek puhább a szíve, mint az ösztövéreké,s a haragja is lustább. Nem hajto a új béresét, még okkalsem, nemhogy oktalanul. S mivel a bíró megint elcsatangoltvalamerre, az asszony elereszte e farkasölő kisbéreséthegedős-hallgatni. Még azt is ráhagyta, hogy az ura öregebbiklován keljen útra.

Fölkerekede hát a két fiú. Egyik a lantját vi e, a másik akopjáját, s elüge ek Herendre, hol tetemes sokadalomverődö össze a molnár udvarán. A parasztok öregebbjefatönkökre kuporodo , a pásztorok guggoltak, az asszonyok,leányok egy csomóba verődtek.

A hegedős nekivete e hátát a malom oldalának, s elnézea sokaság fölö , mert éppen gondolkozo . Patkóforma bajszakétoldalt lecsurgo a szája mellől. Ezen akadt meg a szeme arátekintőnek, meg a homlokán, mely fényesen, okosandomborodo . Haja volt még bőven, de magasan gyökeredze ,a homlokán túl, onnan omlott kétoldalt a vállára.

Egy darabig csönd volt, aztán megeredt a szó. Halkaneleinte, később egyre erősebben. Mikor a hegedős fölemeltejobb kezét, egyszerre elnémult mindenki. Nem hallatszo mászaj, csak a malomkerékről lepergő vízé, a malomkövekdohogásáé. S a csöpögés és dohogás zajába olyan mélyen

ömlött bele a hegedős hangja, mintha pince mélyéről törne föl:

Hej, vitézek, jó vitézek,Hősi tettről szól az ének.Thury Györgyről, aki gyakranMosta kardját vérpatakban. A nép jajgat, gaz török dúl,Nagy Thury György hadba indul.Égő harag a szívibe,Megy a török eleibe.

Ekként kezdődö a szép vitézi ének. Aztán azzal

folytatódo , hogy a híres kapitány jö ének hírére megszalad atörök, s bezárkózik a várba. Hasztalan azonban, mert ThuryGyörgy uram lóra szökken, a palánk alá vágtat, s onnan hívja abéget viadalra. De a pogány nem hallgat a bátor vitézi szóra, scsak akkor áll ki nagy remegve, mikor Thury György úgybefröcskölte már gyaláza al, hogy azt sem tudta, merrekeresse a becsületét. Kiállo a nyomorult, két rend páncélban,de hiába ügyeskede , a sorsát el nem kerülte, Thury Györgyuram derék kopjája úgy átszaladt rajta, hogy a vasa a hátánbukkant ki. Odabent a várban pedig sírtak-rí ak a pogányok,mint a vénasszonyok.

Alig hangzo ak el az utolsó szavak, a fehérnépek vészesjajgatásban törtek ki, a férfiak meg szilajul kiáltoztak, minthamáris indulni akarnának a török ellen. Dani görcsösenmarkolta a kopjája nyelét, s a szeme lázban égett.

– Ihatnék – mondta a hegedős.Egyszerre hárman nyújto ak neki egy-egy fazék bort.

Elve e mind a háromtól. Két tenyere közé szoríto a a fazekat,könyökét a magasba emelte, fejét hátravete e. S ahogy ivo ,a fazék fenekét lehete látni, kétoldalt a hegedős lelógóbajszát, csendesen imbolyogva, s ádámcsutkáját, melykortyolása ütemére mozgott fel és alá, ráérősen.

Üresen te e le a fazekat, köhinte egyet-ke őt, megintfölemelte jobb karját. A zsibongás elült, s a csöndben ismétszárnyalni kezdett az ének.

Estébe fordult az idő, hamvasodo a határ körös-körül, aBakony lila ködökbe burkolózo . Az országút elhagyato ankerülge e a dombokat, s szürkén fényle . A két fiúmagányosan iparkodo hazafelé. Nem ejte ek szót, egyik is,

másik is elmerült gondolataiba.Egyszerre megriadtak. Már nemcsak a maguk két lovának a

dobogását hallo ák. Mögö ük is lódobogás verte föl acsöndet, egyre erősebben. Hátra-hátranéztek, de az útkanyargo , s egyebet nem lá ak, csak a port, ami anyomukban úszott.

– Még jó, hogy itt a kopja – mondta Dani.– Jó – ismételte Menyhárt szúnyogvékony hangon, s

valahogy nem éppen nyugodtan. Azzal sebesebb futásraösztönözte lovát. Csakhogy a szegény pára semmi kedvet nemmutato a vágtatásra. Egy-két szökkenés után ismét úgyügetett, ahogy eddig, inkább kényelmesen, semmint sietősen.

– Bizonyára portyázó török – vélte Dani, s a válla mögöhátrapillanto . Ezú al sem láto senkit. Az út ismétkanyarogva futott. Dani gyorsan határozott:

– Lest vetünk neki.– Micsodát? – kérdezte kocogó fogakkal Menyhárt.– Tőrbe csaljuk – magyarázta Dani.– Abból nagy baj leszen – vélte a másik –, utóbb még bejön

a tőrbe, s akkor mi leszen velünk? Inkább ne csalogassuk.Az idő sürgete . Dani magyarázat helye elkapta

Menyhárt lovának a kantárját, s az állatot letéríte e az útról.Nem messzi lugasszerűen összeboruló fák állo ak.Alkalmasabb helyet keresve sem találhattak volna.

– Ez a les? – tudakolta Menyhárt megilletődö en. Többetnem szólt, mégsem volt csendben, a fogai összeverődtek.

– Csitulj már, te korcs szerzet! – förmedt rá Dani.Ezala a lódobogás egyre közelede . Egy ideig tompán

hangzo , mikor azonban a lovas a kanyarulatba ért, egyszerremeghatalmasodo , baljósan, fenyegetően dohogo , minthanem is egy lovas, de egy egész csapat tartana arra. E ől asúlyos zajtól Menyhárt a fele eszét nagy hirtelen elveszte e,kirohant a fák alól a gyepre, s kísérte esen, mintha nyúznák,kiáltozni kezdett:

– Segítség! Segítség! Segítség!Amint utána pillanto megkergült barátjának, Dani

megpillanto a a lovast. Magyar volt, nem török, kihajto hát agyepre, s a fák előtt megállott.

A lovas pedig lá a a két gyereket. Az egyik fegyvertelenvolt, és segítségért kiálto . A másik kopját szorongato amarkában. Mindebből azt hi e, hogy a fegyveres valamigaládságon munkálkodik, ráförmedt hát keményen:

– Takarodj innen, martalóc kölyke! Különben úgy a derekadvégébe döföm a kopjádat, hogy a füleden jön ki a hegye!

– A hegedős! – kiáltott föl Menyhárt boldogan.– Az vagyok. Dalos Baksa Bálint – válaszolt amaz. Aztán

ismét Danihoz fordult:– Utoljára biztatlak szóval, hogy tágíts innen.Szegény Dani sehogy sem tudta, miként viselkedjék,

nyelje-e le a gyalázatot szótétlen, vagy vérrel mossa le.Szerencsére Menyhártnak megjö a bátorsága, s szaporánelmondta, hogy nem ellenségek ők ke en, hanem jó barátok.Segítségért pedig azért kiáltott, mert azt hitte, rajtuk a török.

Dalos Baksa Bálint kurtán fölnevetett:– Nem jár a török magában. Hacsak veszte csata után

nem.– Hova tartotok? – kérdezte aztán.– Szabadlakra – mondta Dani, de olyan hangosan, hogy a

harmadik határban is meghallhatták.– Nem vagyok én süket, te kopjás vitéz.– Nem is gondoltam, hogy az.– Akkor miért fárasztod a tüdődet?– Ki-ki úgy beszél, amilyen a hangja.– Hát – mondta a hegedős –, te inkább úgy beszélsz, mint

ki nagyobbnak akar látszani, mint amekkora. Talán kopjával isazért övezted föl magad.

Dani erre olyan halkan válaszolt, mintha szégyellné, amitmond:

– Hadba készülök a török ellen.– Öklelni tudsz-e?– Hogyne tudnék.A hegedős lovastul szembefordult Danival, s szelíd szóval

biztatni kezdte:– Döfj meg!– Nem akarok én kárt tenni kendben.– Döfj meg bátran. Úgyis te húzod a rövidebbet.– Én-e! – kérdezte Dani. Zavartan markolászta a fegyvere

nyelét, s hol a vasára sandított, hol a hegedősre.Kékült, sűrűsödö a homály, mindamelle az út még

mindig világított, s látni lehetett, ha nem is egészen jól.A hegedős most már nem szóval, hanem biztató

mozdulatokkal csaloga a lovagi próbára a legényt. Annak afarkas járt az eszében, s úgy vélte, nagy kár lenne, ha DalosBaksa Bálint is olyanformán végezné.

– Én már vért is onto am ezzel – morogta baljóskomorsággal.

Csak hát hiába volt minden igyekezete, sehogy sem bírtakedvét szegni a hegedősnek. Utóvégre Dani hóna alá szorítottaa kopját: a vasa olyan fenyegetően villogo , hogy maga ismegilletődött.

Baksa Bálintnak volt egy bőrpajzsa, azt rácsúszta a balkarjára, a kantárt a jobbal fogta.

Egy darabig mérege ék egymást, Dani a pajzsot, BaksaBálint a fiút. A lovak megindultak, eleinte lassan, denemsokára már fütyült a levegő a lovasok füle melle . Danielőrehajolt a bíró öreg hátasán, s olyan vadul szoríto a akopja nyelét, hogy a tenyere s az oldala belefájdult.Megcélozta a hegedőst a gyomra táján.

Amaz kitárt karral száguldo feléje, mintha egyéb vágyasem volna, mint hogy átalszaladjon a testén a kopja vasa.Líge -lógo a bőrpajzsa a bal karján, s csak akkor ránto amaga elé gyakorlo an, mikor kis híján a mellébe fúródo afegyver.

Mit művelt, mit nem, Dani föl nem fogha a, de annyibizonyos volt, hogy az erő, mit a döfésbe ado , ellene fordult.A szúrás talált, a kopját nem ereszte e el, a viadalmindamelle úgy végződö , hogy a hegedősnek a hajaszálasem görbült meg, maga pedig hanya ese a földre, s a hónaalól úgy meredeze a csöndes estébe a nevezetes fegyver,mint valami óriási tüske.

– No, fiam – mondta Dalos Baksa –, ha az orrod véreeleredt volna, istenlátta füvet keress. Az bizonyosan elállítja.

– A hajnali nyavalya eredt el, nem az orrom vére! –önérzeteskede a legényke, s lóra pa ant újólag. – Próbáljukmeg még egyszer!

Nem végződö különbül a második próba sem. Harmadjáraa hegedős így szólt:

– Lépésben jöjj, hadd mutassam meg, miként vetlek ki anyeregből.

Megmutatni megmutatta, de Dani nem sok hasznát látta azoktatásnak. Valahogy úgy ese meg a gyalázat, hogy ahegedős az utolsó pillanatban, mikor már-már élő húsába szúrta fegyver, rézsút tarto pajzsával felfogta a döfést. A kopjahegye belefúródo a pajzsba, a hegedős gyors mozdula almegtaszíto a a kopját, mire Dani megingo a nyeregben, smiala kétségbeese en kapaszkodo a kopjanyélbe, a lova

kifutott alóla, ő meg hanyatt terült ismét, dicstelenül.

A hármas kudarctól úgy megátalkodo , hogy talán hajnalig

folyta a volna a bajviadalt. Csakhogy leszállo már a sötét.Hallgatagon indultak tovább.

– A becsület úgy kívánja – mondta a hegedős –, hogy kinekkopjája vagyon, öklelni is tudjon.

Dani nem válaszolt, sem erre, sem arra, mit a hegedőskésőbb mondo . Azazhogy megadta ő a választ mindenszavára, de csak magában. Eltökélte keményen, hogy afegyverforgatást megtanulja.

Dalos Baksa Bálint Kanizsára tarto nagy Thury Györgyhöz,ki ekkortájt o kapitánykodo . De Menyhárt addig kérlelte,míg hajlott a szóra, s megszállott Szabadlakon.

3

Szép reggel derült a világra. A bíró házának végében a kiskamra ajtaján becsurgo a napfény, s beáramlo ak a tavaszihangok. A közelben egy szerelmes harkály sűrűn, sürgetőnkoppintgato egy faágat, tökéletesen másként, mint mikorkukac után kutat. Várt valamicskét, kél-e válasz hívó szavára,majd megismételte a jelt, másfélszer olyan hosszan, mintelőbb. Ebből az egész madárvilág megtudha a, hogy sokáigmár nem kívánja halogatni a családalapítást. A harkály sincsenfából.

Dani heverésze még egy darabig, aztán fektébenlendületet ve , hogy kiszökkenjen vackából, ahogy reggelenteszokta. De visszahanyatlo nyögve. Szép dolog a vitézi élet, snincs gyönyörűségesebb foglalatosság a bajvívásnál. Ára vanazonban ennek is, akár bármi másnak a világon.

Háromszor ese ki Dani a nyeregből, s a földet mindenkortestének leggyarlóbb része érte először. S ez a gyarló rész azéjszaka folyamán úgy elnehezede , mintha háromszorosáragyarapodo volna. Egyszóval Daninak le kelle mondaniaarról, hogy amúgy fickósan ugorjék ki az ágyból. Oldalt fordulthát, lábát a földre bocsátotta, s fölegyenesedett.

– Jaj! – nyögte kurtán, mert állni sem tudo másként, minthogy kissé előredőlt. Megragadta kopjáját, melyet fejtől avackához támaszto . Azzal gyámolíto a magát, s bizonynagyon gyászosan feste , amint a kuckóból elbotladozo akútig.

Pajzsgyártóné asszony vajat köpült a tornácon, s ez afoglalkozás bizsergető reménységgel töltö e el. Areménységet nem a szívében, hanem a gyomrában érezte.Magának köpülte a vajat, s ez a fáradságot is feledte e vele,holo rest volt. Ezenközben azonban fölpillanto , s a szemeegyszeriben megakadt a béresén.

– Talán bizony megköszvényesedtél az éjszaka, te kopjásvitéz? – kérdezte félig csodálkozva, félig szánakozva.

Dani megrezzent, s derekasan iparkodo , hogy úgymozogjon, mint akinek kutya baja sincs.

– Lidérc nyergelt meg, ugye, lelkem? – fagga a tovább abíróné. – Napra néző füvet kötözz a hátadra. Különbenmegrögződik a nyavalya, s holtodig boton járhatsz.

– Nincs nekem semmi bajom – húzódozott Dani.– Nem vagyok én vak. Ne áltass engem, mi hasznod

belőle? Hozok egy marék napra néző füvet. Nemszenvedhetem, hogy így gyötrődsz.

Mit tehete Dani, hagyta, hogy a bíróné ápolja, szárazfüvet kötözzön a derekára, s ráolvasással erősítse. Hagyta,hogy befektesse a kamarába, s a nyájat másra bízza, míg őfelépül. De mihelyt az asszony dolga után láto ,feltápászkodo gyötrelmesen, s a kertek ala elindult SükeMenyhártékhoz, mivel a hegedőssel még találkozni akart,mielőtt az tovább folytatja útját.

Erőlte e vál g a lépést, noha minden íze csikorgo . Samint erőlködö , rájö hamarost, hogy a gyalogjárás mindenráolvasásnál, napra néző fűnél hatásosabb orvosság. Sajgo adereka vége, igaz, de már senki nem vélhe e köszvényesnek,aminek erősen megörült. Restellte volna, ha Baksa Bálint

észreveszi, hogy a bajvívás ilyen kegyetlenül megviselte.Még nem is lá a a sövényt, énekszó ütö e meg a fülét.

Nem a hegedős dalolt azonban, hanem Menyhárt, szelídebben,mint máskor, de semmiképpen sem gyönyörködtetőn. Meg isrótta mindjárt:

– Hű, te szégyentelen! Hát nem restelled a kedves tavasztmeggyalázni rusnya énekeddel?

– Érdemes dalos nevelődik belőle! – védelmezte ahegedős.

Mire Menyhárt ábrázata lángba borult, maga sűrűnpislogni kezdett.

Dani lekuporodo melléjök, s nézte, mint tanítgatja DalosBaksa a pajtását. Egyszer egyik énekelt, aztán a másik,mígnem a hegedős megszólalt, mély hangon, ünnepélyesen, scsak ennyit mondott:

– Ihatnék!– Bortól nemesedik a lélek, bortól ércesedik a hang, bortól

magasztosodik a gondolat, bortól izmosodik a bátorság! –hirde e a hegedős, s egy hajtásra kii a, ami bort Menyhárthozott.

Lehet, hogy a lelke megnemesede , a gondolatamagasztosabbá le , a bátorsága megizmosodo , annakviszont nem adta jelét, hogy a hangja ércesebbé vált volnatőle. Mert kérlelhe e Menyhárt, többet nem énekelt. Hanemmindke őjük ijedelmére szedelőzködni kezde , s afelőlfagga a őket, nem esik-e útjába, Kanizsára menet, valamipalánkvár.

– Maradjon még – unszolta Menyhárt.– Maradjon hát – toldo a meg Dani –, s tanítson meg arra

a lökésre, amivel olyan parádésan kivetett a nyeregből.– Kísérjetek el – bizta a őket Dalos Baksa –, útközben

szerét ejtjük, hogy ökleljünk egyet.Valamelyest tántorogva körülkémlelt, s a tekintete

megütközve állapodo meg a kövér Sükénén, minthatudakolná, ugyan bizony miként került ide ez a jámborfehérszemély. Hasonlóformán pillanto vissza Sükéné is, többjoggal, mivelhogy ő odahaza volt, amaz meg vendégségben.

– A világnak lassú a folyása – mondta a hegedőstokzatosan, s hogy ezt igazolja, kimondhatatlan lomhasággal

kezdett fölkészülni az útra.– Édesanyám – hízelkede Menyhárt –, hadd kísérjük el

egy darabon a mi nagy hírű vendégünket.– A tisztesség úgy kívánja – hagyta rá az asszony.Ekkor Menyhárt beszaladt az istállóba, fölszerszámozo

két szomorú gebét, s csakhamar vígan üge ek a palánkváriránt.

Egy helyütt zöldfüves lapály terült el a dombok között.– I megvívhatunk – mondta a hegedős olyan komoran,

mintha életre-halálra akarna kiállani a legénnyel. Azzalleszökkent a lováról, és bőrpajzsát felcsatolta a karjára.

– Nem magam találtam ki ezt a fogást – magyarázta –,hanem jeles vitéztől lestem el.

– Nagy Thury György uramtól? – kérdezte Dani.– Nem éppen tőle, hanem Gyulaffy Lászlótól, ki nem kisebb

vitéz Thury Györgynél. Nem is bajviadalban művelte, hanemharcban. Apródját levágták, maga fegyvertelen maradt aziszonyú viaskodásban. Éppen le akart hajolni a nyergéből, hogyegy gazdátlan handzsárt fölvegyen a földről. Csakhogy ekkor

már rohant feléje egy török, kopjaszegezve. Ijedtemben, hogybaja esik, akkorát kiálto am, magam is megbántam. Azazhogyhasznos kiáltás volt, mivel Gyulaffy uram észreve e a közelgőveszedelmet. Bátran ellovagolhato volna, nem messzimagyarok apríto ák a pogányt. Mindenki más így cselekedevolna, de Gyulaffy László el nem bírta volna viselni a szégyent,hogy meghátrál a török elől, még ha fegyvertelen is.Megsarkantyúzta a lovát, s száguldo , szembe a törökkel,fedetlen mellel, mintha biztatná, ide vágj, ha mersz. A pogányegy kicsikét meghökkent, mert harcban forgolódo ember isritkán láthat ilyen bátor te et. Egyszóval jö a török, GyulaffyLászló uram meg ment vele szemben. Ami ezután történt, aztmagad is megtapasztaltad. Mikor a török döfö , Gyulaffyfelfogta a pajzsával, eltéríte e egy kissé a szúrást, a törökötmeg úgy kivete e a nyeregből, hogy hármat bucskázo volna,ha meg nem prajta a lovával. A kopját kiránto a a kezéből, sútravalóul a török mennyországba, még egy döfést is adoneki, hadd dicsekedhessék Allah elő , hogy fegyvertől haltmeg, nem oktalan állat patájától.

Dani nagyot nyelt izgalmában, s olyan különös tekinte elrévedt maga elé, mintha o zajlo volna le a szeme elő afélelmes viadal.

– Miért csak szóval segíte e? – kérdezte aztán. – Miértnem rohant védelmére fegyverrel?

– Miért? – ismételte a hegedős meglepe en. – Azért, fiam,mert én a várfalon állottam. Messzi a harctól.

– Engem hat ökörrel sem tarthattak volna vissza.A hegedős egy darabig nézte Danit:– Hallod-e, azért jö ünk ide, hogy te taníts engem, vagy

azért, hogy én tanítsalak téged?A bölcsesség azt súgta Daninak, hogy nem volna tanácsos

cselekedet, ha most az igazságot kiborítaná a tarisznyájából.Nem mondott hát egyebet, csak ennyit:

– Bizony rám férne a tanítás.A hegedős ábrázata menten megkedvesede . Magas

homlokát ráncba vonta, mint aki erősen iparkodik derékmunkát végezni, s nem sajnálja az érdemes ügyhöz méltófáradozást. Vitézek közt forgolódik a lantos meg a hegedős,meg is áhítja hát a fegyverek dicsőségét. Száz esztendőbenegyszer, ha megesik, hogy hegedős öklelésre oktathat halandóembert. Baksa Bálint majd elolvadt gyönyörűségében.

– No, fiam – bizta a –, szállj csak le a lóról, előbb gyalogpróbálkozunk. Szép lassan támadj rám a kopjáddal, hadd lásd,miként hárítom el a döfést.

A hatodik vagy hetedik szúrás után a legény öltö e fel apajzsot. Sűrű szemöldökét szigorún összevonta, s mikor BaksaBálint feléje bökö , felfogta a kopját. Felfogta egyszer,felfogta kétszer, de csak amúgy parasztosan, mint ahogy azember szeme elé kapja a kezét, hogyha ráijesztenek.

– Ha lóháton csaptunk volna össze – magyarázta ahegedős –, egy falás nem sok, annyi kenyeret sempusztíthatnál többet e földön.

Menyhárt a fűben hasalt, onnan bizta a majd a mestert,majd a tanítványt. Csak akkor tápászkodo föl, mikor azokke en lóra pa antak, hogy amit gyalog tanultak, vitézi módonis kipróbálják. Dobogva nyargalt a két ló, Baksa Bálint kezébenszikrázo a kopja. Dani lebocsáto a pajzstartó bal karját,kitárta a mellét védtelenül. A szíve úgy kalapált, majd

kiszakadt, a torka összeszorult, s ezenközben figyelt, figyeltfeszülten, mert jól tudta, ha csak egy szempillantássalmegkésik, nyárson végzi fiatal életét. Már majdhogymegcsiklandozta a kopja fényes vasa, mikor villámgyorsanmelle elé rántotta a pajzsot, és taszított egyet vele.

– Hijja-hijja, hujjajaj! – kiálto föl Menyhárt, s már rohant,hogy fölsegítse a földről a hegedőst.

Amaz vastagon káromkodo , nyögö , az oldalát tapoga a.Majd hirtelen rendbe szedte emberi méltóságát, s azt mondta,amit hasonló esetekben mondani ildomos:

– Így kell ezt csinálni, fiam, nem másként. Jól megtanultad.– Tegyünk még egy próbát! – unszolta Dani.– Minek, fiam? – vonakodo a hegedős, s az ülepét

tapoga a. – Tudod már elégségesen. Bátran mehetsz a törökellen.

Lezö yent a fűbe, s abból, ahogy sáfrányszínűre gyulladtábrázata kékbe-zöldbe borult, kiviláglo , hogy a zuhanásmódfölött megviselte.

– Ihatnék – szólalt meg erőlködve. Beszélni ugyannehezére ese , de megszokta már hosszú évek óta, hogyminden munkája végeztével így kiáltson föl, s nem igaz emberaz, ki hűtelen a szokásaihoz. Ajkára szoríto a Menyhárttökkobakját, s oly szerete el csüngö rajta, mint gyermek azanyja emlőjén.

Aztán útnak indultak a palánkvárba.

4

Nemhiába keresztelte a föld népe Vastagpalánknak a várat.Vaskos, zömök, tömzsi alkotmány volt valóban. Sárraltetemesen megtapaszto boronafalai marconán emelkedtek kiaz erdő zöld há eréből. Mély árok övezte, víz azonban nem sokjuto beléje, zöldes volt, békanyál lepte be, s zavarosanposhadozott az aranyló napsütésben.

Amiként ezt a haditudomány megkívánta, körös-körülminden fát, bokrot kiirto ak. A szüntelen prástól, taposástólmég fű sem fészkelt az irtáson, kopáran szürkélle a föld, i -o egy korhatag fatönk meredeze elő. Félkörös kasokfedezékéből ágyúcsövek süket torka néze szembe azérkezőkkel.

– Ilyen fészekben kél a dicsőség – mutato a hegedős apalánkra. – Végvár ez, fiaim, vitézség iskolája, bátorságbölcsője. Csak egy híja vagyon ennek a dicsőség szállásának.Egy híja, de nagy híja.

– Ugyan bizony micsoda? – tudakolta Menyhárt.– Akkor szép a vár, fiaim, ha a bástyákon póznák

meredeznek, a póznákon tar fejek száradnak. I pedig nagyideje nem öltek törököt.

A lódobogásra megélénkült a várfal. Nem nagyon, csaképpen három-négy tollbokrétás sisak tűnt föl a kasok mögö sa sisakok alatt egy-egy félorca, a félorcában vizslató szemek.

Dalos Baksa szép vastagon kiköpö lá ukra, s tüstént megis magyarázta, miért cselekedett ekként:

– Zsoldosok ezek, fiaim, nem katonák. Ezek ala megzápula dicsőség tojása, nemhogy kikelne. Ezektől olyan nyugodtanalhat a török, mint anyja kebelén. De ha már i vagyunk,bemegyünk.

Ez időt a császári zsoldosoknak nem nagy becsületük volt amagyar hazában, s nem is cselekedtek semmi olyat, miveldicséretet érdemeltek volna. Számuk mindazonáltal egyregyarapodo , mert a határ men magyar földesurak sorraadományozták váraikat a királynak, ne kelljen maguknak fizetnia katonát. A legtöbb várban zsoldosok táboroztak nagylomhán, s ha kimozdultak a vackukból, akkor is a föld népénütö ek rajta, nem a törökön. Mert a töröktől módfölö féltek.S ennek olyannyira híre támadt, hogy e történet kezdete előkét évvel, mikor Miksa király és császár a békéről alkudozoSzelim szultánnal, a szultán arra kérte, hogy minden várába amaga katonáit parancsolja. Gyarló zsoldosok voltak ezek,eszem-iszom emberek, gyáva-tunya szerzetek, nem olyanok,mint akik száz évvel ezután csatáról csatára megverték apogányt. Ezért köpö olyan vastagot Dalos Baksa Bálint,mihelyt megtudta, hogy Vastagpalánkon zsoldosok tanyáznak.

Amint az őrök megbizonyosodtak felőle, hogy a lódobogásnem veszedelem hírnöke, sorra felegyenesedtek.

Egyikük most riadhato föl álmából, sisakja csáléra állo ,egyébként pedig kövér arcáról olyanformán csurgo lekétoldalt a hús, mintha szakállt viselne. Bambán néze ajövevényekre, kíváncsiság nélkül, s nem kérdeze , ahogyderék strázsához illik, hanem ásíto . Félelmesen feste ásításközben, a szája szinte szemlátomást növekede , mígnemritkás fogai belesárgultak a levegőbe. Aztán hirtelen

ka ntással becsapta a száját, de csak azért, hogy ismétnekilóduljon a következő ásításnak.

– Ez az ásító bajor! – magyarázta Menyhárt.– Hé! – kiálto a a hegedős, ki megelégelte a szteletlen

fogadtatást. – Vitézi énekek hűséges énekese jö látogatóba.Nyiss ajtót, hadd beszéljek a kapitánnyal.

Válasz helyett az őr leballagott a várfalról.Amint Daniék közelebb mentek a palánkhoz, hortyogás

ütö e meg a fülüket; emelkede , süllyedt, meg-megreszkete , mint valami elátkozo trombita. Aztán egyszőke meg egy barna katona jelent meg a várkapuban, olyanlustán, olyan lomhán, hogy megfájdult a szem lá ukra. Nemszóltak ezek sem, csak intettek, hogy bemehetnek.

Szűk udvarra értek. A várfalak oldalán kisebb-nagyobbházak, pajták, csűrök. Valamennyinek föld takarta a tetejét,meg ne gyúlhassanak, ha kívülről csóvát vet be az ellenség.Keskenyebb, szélesebb grádicsok veze ek föl a falak tetejére,mely széles volt, s vagy kasok, vagy vékonyabb palánkokemelkedtek rajta. Ezek szolgáltak oltalmul a várfalon akatonáknak, pa antyúsoknak, hogyha csata tombolt. Alignéztek körül, a legnagyobb házból re entő csörgés,csörömpölés hallatszo . S egy pillana al ezután megjelentegy vértes lovag, gyalogszerrel.

– Ez Pacalkopp kapitány – súgta Menyhárt.Így nevezte a félelmes zsoldost, holo Panzerkopf volt az

igazi neve. Pacalkopp se sokat jelent, de mindenképpentöbbet, mint Panzerkopf, aminek valóban semmi értelme nincs,ha magyar füllel hallja az ember. Jö a derék kapitány,recsegett-ropogott, mintha diót törne minden lépésével.

Megterme ember volt, bő húsú, bő hájú. Orra tövébenrókaszín bajusz villámlo , felső ajkát elfödte, alsó ajkaazonban kilö yedt alóla, sötét rózsaszínen. Széles ábrázata anyershús színeiben pompázo , s hogy a tekintet el neunatkozhassék rajta, kékbe játszó foltok csinosíto ák. Piroslóorra megviseltnek, nyű nek látszo , mivel áfonyaszínbibircsókok burjánoztak rajta. Vérrel öntözö vén mócsinghozhasonlíto , s ki ilyennel még nem találkozo , meg se próbáljaelképzelni, mert könnyen hamis útra tévedhet.

Panzerkopf lustán végigmérte a vendégeket, aztánkinyújtott ujjal rámutatott Baksa Bálintra:

– Hegedős! – szólalt meg vigyorogva.– Lantos! – mondta, s ezú al Menyhárt felé döfö az

ujjával.– Te meg micsoda szerzet vagy? – kérdezte végezetül

Danitól, s bajusznyi szemöldökét megugráltatta a homlokán.– Béres vagyok, kapitány úr – válaszolt Dani.Panzerkopf legyintett, s becsmérlőn elhúzta a száját:– Kopjás béres – dörmögte –, bolond béres.Ezalatt lassúdan összeterelődtek a katonák.Egyik felől a zsoldosok, nagyobbára németek meg néhány

olasz, spanyol, vallon.Magyar katonasága is volt a várnak, z gyalog hajdú. Ezek

egy csoportba verődtek.Baksa Bálint alkalmas helyet kerese magának, hátát

nekivete e az egyik kuckó oldalának. Panzerkopf gyalogszékethozato , arra ereszkede alá csörömpölő vértjeivel. Afegyveresek a lépcsőkön helyezkedtek el, vagy a puszta földöna falak tövében. Csak a strázsák maradtak a falon, mintha a

kötelesség odaragasztotta volna őket.A hegedős pedig énekelt, majd Thury Györgyről, majd

Gyulaffy Lászlóról, Magyar Bálintról, s valahányszor végére értegy-egy éneknek, egy hajtásra kiivott egy kupa bort.

– Eleget dicsérted a magyarokat – szólalt meg Panzerkopfkapitány –, most a császári zsoldosokról énekelj.

– Azokról én sehol nem hallo am éneket – válaszolt BaksaBálint.

– Az baj – csóválta meg fejét a kapitány –, szívesenmeghallga am volna. Még szívesebben meghallgatnám, harólam énekelnél vitézi éneket. Rólam, Panzerkopf kapitányról.Nézd, hogy tudok inni!

Fölállo ültéből, két kézre fogo egy terjedelmes kancsót.Szétvete e a lábát, fejét hátraszegte, s csorgatni kezdte a borta torkába, semmivel sem lassabban, mintha egyik vödörből amásikba öntö e volna. A mutatvány végeztével megtörültecsapzo bajszát, mely egyszerre összecsöpörödö , úgymegtelt borral, maga pedig büszkén körülhordozta tekintetét.

– Ilyen ember Panzerkopf kapitány. No – unszolta ahegedőst –, ehetsz, ihatsz egy hónapig, s szerezd megPanzerkopf kapitány énekét.

– Ára vagyon annak – válaszolt Baksa Bálint.– Kapsz két arany forintot – azzal már nyújto a a kezét

parolára.A hegedős nem válaszolt, csak fintorgo kényszerede en.

Megijedni éppen nem ijedt meg, de hogy mit legyenmondandó, bizony nem tudta.

– No? – kérdezte Panzerkopf fenyegetőn, s a szememegvillámlott.

Baksa Bálint lassan fölemelkedett:– Ha kegyelmed úgy akarja – mondta nehéz szóval –, én

megszerzem az éneket. Akár tüstént indulhatunk.– Hova, te?– Hát a törökre.– A törökre? – kérdezte a vitéz kapitány, s a szemét kerekre

meresztette.– Oda.– Bolond ez a hegedős! Bolond! Sült bolond! Nem a törökre

akarok én menni. Dalt akarok Panzerkopf kapitányról. Ha atörök levágja a hegedős fejét, ki szerzi meg a vitézi éneket?

A kapitány összekurafiázta, donnerve erezte BaksaBálintot, nagy mérgében talán rosszabbra is vetemede volna.Csak hát előállott Barkó Dénes, a hajdúk tizedese.

– Tisztele el kérem, Pacalkopp kapitány úr, hallgassonmeg engem. I vagyunk mi zen, hajdúk. Lesre csaljuk Akibáragát. Jöjjön velünk, metélje szét a gaz pogányt. A hegedőspedig megénekli, olyan szépen, hogy a kapitány úr unokái issírva fogják hallgatni.

– Menjünk! Menjünk! – kiálto ák a hajdúk, egyszerretalpra szökkentek mindannyian, egyik-másik kiránto a aszablyáját, s megsuhogtatta a levegőben.

– Mozgolódik a török – folyta a a zedes – az agaz Akibár valamit forgat a tar fejében. Ha mi nem megyünk,rajtunk üt ő. Hadd ízlelje meg a vasat. Vezessen kegyelmed.Mi ismerünk i minden völgyet, zugot, hajlatot, tőrbe csaljuk apogányt. Kegyelmedet meg szájára veszi a hír!

– Törökre! Törökre! – kiáltozták szinte részegen a hajdúk,tüzelt a szemük, villogo a foguk. Úgy elöntö e őket a harci

kedv, hogy a zsoldosok óvatosan elhúzódtak tőlük, s kezüket afegyverükön tarto ák. A strázsák a falon egyszerrefölélénkültek, de nem kifele figyelmeztek, hanem a várudvaronzsibongó hajdúkra.

Panzerkopf kapitány maga elé meredt egy darabig, minthafontolgatná, mitévő legyen. Aztán megingatta a fejét lassúdan.

– A felséges császár megbékélt a szultánnal. Nem leszünkfrigybontók.

A zedes keserűn felsóhajto . A lelkesedés pedig éppolygyorsan elhamvadt, amilyen hirtelen lobot vete . Törökülésbezö yentek a hajdúk, az őrök a falon ugyancsak. Panzerkopfkapitány rácsapott a combvértjére:

– Nem baj – mondta nagylelkűn –, nem kell hősi ének. Nemkell Panzerkopf kapitány dala. Énekelj a szerelemről, hhej,hháj, barna kislányról, ihháj-csuhháj kis rózsámról, liliomról,gyöngyvirágról, hogy a fene egyen meg!

Nem kére e magát a hegedős, hanem énekeltszakadatlanul, közben-közben nagy sebesen ürítge efakupáját. Amúgy a fél vállával inte Menyhártnak, hogyüresen ne hagyja. Amaz engedelmeskede , de magáról semfeledkeze meg. A hajdúk vére tüzet fogo , rúgták a port, stáncoltukban a csizmájuk szárát csapkodták.

Panzerkopf kapitány egy darabig nézte őket. Majd hirtelenkigyulladt a tekintete. Beállo a hajdúk közé, azok körbefogták, körültáncolták, ő meg utánozta őket, ahogy a súlyameg a páncélja megengedte. Nagyokat zö yent, s úgyrecsege -ropogo a tömérdek vért rajta, hogy aki csak akiáltozást, a csörömpölést hallo a, de semmit nem láto ,szentül hihette, hogy véres ütközet tombol.

– Barna kislány! Barna kislány! – kurjanto a vitézkapitány, magasba rúgta a lábát, a tenyerével pedig akkoráttalált rásújtani roppant jókedvében, hogy a lépést elvétette.

– Barna kislány! – kiálto a még. Azzal hanya ese ,akkora lármával, mintha egy roppant bádog zuhant volna alávalami magas torony tetejéről. A hegedős tovább játszo . Ahajdúk tovább pörögtek-forogtak, tovább csapkodták acsizmájuk szárát, egyre távolodva a dicstelenül elhanyatlokapitánytól, kit végül is négy hű zsoldosa állított lábra.

– Megállj, barna kislány! – morogta Panzerkopf haragosan.– Ezért még megfizetsz!

5

Dalos Baksa Kanizsának ve e útját, a két fiú meg visszatért afaluba. Azazhogy előbb ellátoga ak abba a csalitosba, holDani legeltetés közben kopjavasra lelt egy bokor tövében. Alovakat kikötö ék, maguk meg kutatni kezdtek a harasztbanemberölő szerszámok után. Rugdosták az avart, föltúrták abokrok alját, de nem jártak szerencsével. Holo Menyhárthíven emlékeze rá, hogy ezelő két évvel errefelé menekült aVeszprém vára ala szétugraszto török sereg egy csoportja.Itt ütöttek rajtuk a huszárok, s itt vágták le őket.

– Tovább keresünk – mondta Dani.Úgy is te ek. A bozót egyre sűrűsödö , a föld lágyan

lejte lépteik ala , mígnem egy omlás vöröses martjáhozértek. A meredek oldalba fűcsomók, csenevész cserjékkapaszkodtak kétségbeese en. Háromfelől majdnemmerőleges fal övezte a völgykatlant, melybe csak egyetlenoldalról nyílt szabad bejárás, az is olyanformán, hogy ki befelétartott, nem láthatta azonnal, hogy csapdába esett.

Menyhárt és Dani hamarosan megegyeze abban, hogy avölgyet átkutatják, mert ha török temető van ezen a tájon,minden bizonnyal i lesz. A katlan fenekét szélesebb-keskenyebb vízmosások barázdálták össze, egyébként dúsantenyésze rajta reke ye, galagonya, mogyoró, csalán,szamárkóró, vad összevisszaságban, szinte áthatolhatatlanul.

Minden afelől tanúskodo , hogy ember nagy ideje nemvetődö erre. Lépésről lépésre haladtak a gúnyaszaggató,

bőrmarasztaló, embergátló ciheresben, s Dani időnként bele-beledöfö kopjájával a földbe. Olykor a vas puhán elmerült aporhanyó talajban, olykor követ ért és megcsikordult,végezetül egy szúrásra fojtott zörrenés jött válaszul.

– Vas! – szólalt meg elégedetten.Nem vas volt egyébként, hanem egy zöldrozsda lepte

rézpajzs, formájára nézve kerek. Nekigyürkőztek, s föltúrták aföldet egy széles darabon. Török temetőre bukkantakcsakugyan. Csontok sárgállo ak, jatagánok, handzsárok,vértek, sisakok, tőrök közö , néma összevisszaságban; egyhadseregre való csont s egy hadseregre való fegyver. Őklegalább tömérdeknek becsülték a leletet.

Menyhárt mohón beletúrt a vitézeknek kedveszsákmányába. Eleddig abban a jámbor hiszemben élt, hogy ahősi énekek dalosa puszta lantján és bátor szívén kívülegyebet nem visz a csatába. A hegedőstől megtanulta viszont,hogy fegyverre is szükség van, s jártasságra az öklelés meg akardforgatás tudományában. Nagy nehezen ráakadt egyalkalmatosnak vélt kopjavasra:

– Ez jó leszen! – kiálto a, s már fordult is volna vissza, haDani nem int, hogy maradjon.

A béke harmadik éve tarto már, mintha nem csupánvendégségbe látogato volna el a pogány porta magyarföldre. Futo ember is csak hébe-hóba toppant be a faluba,úgy látszo , a Hódoltságban megenyhült az élet, akárcsak akirályi földön. Törökre, háborúra nem gondolt másSzabadlakon, csak az egy Kopjás Dani. Ahogy a gondos kertésza virágot, úgy ápolta lelkében a haragot, s készülődögondolatban a bosszúra. Afelől, hogy mi módon megy majdan

végbe, nem sokat törte a fejét. Erre csak most eszmélt rá, acsontokkal keveredő rengeteg fegyver láttán.

– Sereget gyűjtünk! – mondta büszkén. – Törökverő szépsereget!

– Sereget? – visszhangozta a szeplős dalnok tisztelettel.Hamarosan belá a, hogy ennél mi sem könnyebb. Hadba

méltó ember akad Szabadlakon bőséggel. A halomban pedig,i a völgy fenekén, valóságos fegyvertár rejlik. Ellenség nélkülsem kell szűkölködniök, odaát a Hódoltságban csak úgynyüzsög a janicsár, akindzsi, bezlia, szpáhi.

Vagy azok jönnek portyára ide, vagy ők törnek beamazokhoz.

– Miért is ne gyűjtenénk sereget? – bökte ki a végsőkövetkeztetést.

Egyik is, másik is fölnyalábolt egy csomó fegyvert. Aztánkigázoltak a tüskés, sűrű bozótból a szabad térre, hol a lovaikfalevelet hersege ek, mivel minden füvet gondosan lelegeltekmaguk körül, ameddig a pányvától elérhe ek. A két legénylóra ült, s addig térült meg fordult, míg a török temetőbenhasználható holmira még egy koldus sem lelhete volna.Alkalmasabb hely híján a zsákmányt Pajzsgyártó kertjénekvégében rejtették el.

Dani legszívesebben még aznap hozzáláto volna atoborzáshoz. Csak hát időközben megjö útjáról Pajzsgyártó, sefelől az egész falu tudomást szerze , mert a bíró ordíto ,ahogy a torkán kifért, s elcsatangolt béresét gyalázta cifrán.

– Gatyamadzagot sodrok a beléből! – ismételte untalan.Ez a terv nem hangzo éppen kecsegtetőn, mindamelle

Dani beballago nagy nyugalmasan a bírói portára. Előzőleg

elbúcsúzo Süke Menyhár ól, ki a kölcsönve lovat iselvezette.

Amint megpillanto a Danit, a bíró leoldo a a nadrágszíját.Olyan félelmes képpel művelte ezt, amiből bárki kitalálha a,hogy vagy a nadrágszíjat akarja megpuhítani a bérese hátán,vagy a bérese hátát akarja puhítani a nadrágszíjjal. Akár ezt,akár azt ve e célba, gazda nélkül csinálta a számadást. Danimegragadta a kopjája nyelét, a fegyvert kinyújto a, a szájátösszeharapta és várt.

Egy darabig farkasszemet néztek. A bíró vörösen, mert nemkedvelte, ha szándékában akadályozzák. Dani sápadtan néze ,de elszántan, olyannyira elszántan, hogy a bíró ránto egyeta vállán, aztán visszakanyarította a szíjat jogos helyére.

– Nyergelj, tarisznyálj, koszos fattya! – förmedt rá a fiúra.Nem azzal a céllal azonban, mintha tüstént útnak akarná

indítani, inkább, hogy kedvére kiabálhasson, s a dühétlohassza.

Dani bement az istállóba, rádobta a nyerget a lóra, smiala a szerszámot igazga a, csatolga a, szorítga a, akopjáját o tarto a a keze ügyében. Most ébredt rá, milyenbölcsen cselekede , hogy nem forgolódo fegyvertelenül avilágban.

Kopjástul hágo föl a lajtorján a padlásra, hol fürtökbenlógtak a szelemenfáról a kolbászok, az oldalasok, a hurkák, agömböcök. S amint körüljárta a a tekintetét, mindjárt lá a,hogy i alkalmasan elrejthe a padlóra hányt szalmában afegyvereket. Leakaszto két oldal szalonnát, egy kövérebbetmeg egy soványabbat, s a padlás ajtajából megtudakolta:

– A kisebbiket-e vagy a nagyobbikat?

– Mind a ke őt – határozo gyorsan a bíró –, még egygömböcöt is hozzál. Hosszú útra megyünk.

Dani lelkében a kíváncsi várakozás meg a sajnálkozásfeleselt egymással. Ki keveset láto még a széles világból,repesve indul vándorútra. Nem olyankor azonban, mikor éppensereggyűjtésre készülődik.

– El ne kószálj! – szólt rá Pajzsgyártó kurtán s igenbarátságtalanul, azzal kilépett a kapun.

Miután megrakta a két tarisznyát, s már semmi nemhiányzo ahhoz, hogy útra keljenek, Dani kilese a kerítésfölö , nem közeledik-e a gazdája. Aztán a konyháhozlopakodo . A bíróné táto szájjal aludt a kemence melle aszalmán, kezében egy üres szilke.

Kedvező volt a pillanat, lefuto hát a kert végébe,magához ölelt egy csomó gyilkolószerszámot. Az udvaronmegállo , hogy utolérje a lélegzetét, majd fokról fokrafölhágo a lajtorján, mindig jobb lábbal lépve először, majd aballal. Nagy teherrel ekként könnyebb fölfelé menni. Mikor azutolsó rakománnyal eljuto a padlásajtóig, úgymegfogyatkozo az ereje, hogy maga is megijedt a mellezihálásától. A terhet pedig a padlóra teremte e. Az éktelencsörömpölésre a bíróné fölriadt.

– Hé! – kiálto a, mintha fulladozna. Ezt a kiáltást mégmegismételte kétszer, aztán motyogo valamit, de márfélálomban. Ezzel a veszély elmúlt. Dani sietve besuvaszto aaz emberölő készséget a szalma alá, nem messzi a gerendától,melyről barátságosan lógtak alá négy disznó jóízűmaradványai. Maga letelepede a tornác lépcsőjére, svárakozott engedelmesen a gazdájára.

Amaz napszálltakor jö meg, azaz későn. Hajnalrahalasztották az indulást.

Mikor már nyeregben ültek, Dani megkérdezte:– Aztán a nyájat ki látja el?Hallo a a bíró a kérdést, hogyne hallo a volna,

megsűrűsödő pillogása is jelezte, mindamelle egy árvaszóval sem válaszolt. Dani megütődö ezen, hiszenPajzsgyártó szere e a barmát, ahogy minden vagyonátszere e. Ha nem szól, nem szól – gondolta –, én nemfirtatódom. De tűnődőbe esett.

– Hajts csak egyenest – mondta a bíró a falu határában, smaga eltért oldalt –, a keresztnél várj meg.

Tapasztalta már Dani odahaza is, hogy a bíró tkolózótermészetű. Néha hetekig távol volt, s még a felesége semtudta, hol jár. Az asszony faggatózására sem válaszolt többet,mint hogy ügyes-bajos dolgaiban hivataloskodo . De a testéngyarapodó zsír meg a zsíros mosoly az ábrázatán azt hirde e,hogy akármerre csatangolt is, az idejét nem vesztege ehaszontalanul. Dani pedig fogadkozo magában, hogy aszemét kinyitja. Alig születe meg az elhatározása,bebizonyosodo , hogy e világban valóban célszerű nyitoszemmel járni.

Az út mentén ugyanis öt jó formájú tehén legelésze , s azöt tehénre egy leány vigyázott, a botjára támaszkodva, ahogy apásztorok szokása. Sudár termetű, széles vállú, kemény karúlány volt. A szája mosolyra állt, azazhogy a mosoly s a fintorközö ingadozo , s orcája két oldalán a gödröcskék isszemlátomást habozóban voltak, hogy kinyíljanak-e vagybezáruljanak.

Daniban megállo a lélegzet. Mindamelle gyorsankitalálta, hogy ez a lány Bugyogós Borka. Nem ese nehezérea fölfedezés, mert a szép lány a szépsége gyarlóbbik feléveloly dicséretesen megtöltö e a piros török bugyogót, hogykevés híján szétrepedt rajta.

Ehhez a bugyogóhoz Borka történelmi úton juto . Csatákután a föld szegény népe kiment tallózni a mezőre, s gondosanmegszedte a holtakat, kik éltükben annyi javából kiforga ák. Atörök, ha tehe e, elvi e a halo ait, de szerencsére nemmindig juto ideje rá, ilyenkor egész falvak felruházkodtak.Következésképpen nemegyszer megese , hogy a csikósujjatlan janicsár mentét hordo a szűre ala , s a parasztdervisgúnyában arato . Az asszonyok különösen kedvelték afehér turbánokat, mely kendőnek is megte e, de pendelyt isvarrha ak belőle a gyerekeknek. Egy ilyen csata utánitallózásból özvegy Füsüsné piros török bugyogóval tért haza.Borka akkoriban a válláig sem ért az anyjának, s mikor abugyogót engedelmesen felöltö e, alig látszo ki belőle.Eleinte naphosszat sírdogált, annyira bánto a a csúfság. S hanem sírt magától, könnyre fakaszto ák a gyerekek, kik rajostultódultak a nyomába, s hangos szóval gúnyolták:

– Alul török! Felül magyar! Alul török! Felül magyar!Időjártával azonban Borka megszokta a bugyogót, mivel

hozzá nevelkede . S megszokta a falu népe is, hogy Szabadlaklegszebb lánya török bugyogóban feszít. Már maga a

sztelendő úr sem ütközö meg a furcsa viseleten, holoakkortájt főbenjáró erkölcstelenségnek ítélték, hafehérszemély férfigúnyát öltö . Csak hát a sztelendő úr isinkább Borkát nézte, mintsem a bugyogót. Dani sem a

bugyogón gyönyörködö el, hanem a lányon, ki botjáratámaszkodo , s barna karja jóízűn buggyant ki erszényszájúfehérgyolcs ingéből. A legény megránto a a gyeplőt. Tudtaugyan, hogy illendő volna valami szíveset mondania, de atorka kiszáradt, mintha egy álló hete egyetlen korty vizet semnyelt volna. Ez a megigéze mozdulatlanság hízelgeBorkának, meg mula a a is. Orcája két oldalán kinyíltak akicsi gödrök, szétpattant két ajka is, és nevetni kezdett.

– Engem nézel vagy a teheneimet?Ekkor végre ráeszmélt Dani, hogy igen gyarlón fogo a

legénykedéshez. Bátorításul a bajszához kapo , hogy pödöregyet, s mindjárt utána hegyeset mond. Csakhogy a lánymegelőzte.

– Az ilyen bajuszt nem pödörni kell, hanem a disznók elévetni.

Ebbe belesápadt szegény Dani. Lehet, hogy sokfogyatékossága volt, de egyik sem keseríte e annyira, mint eza békétlen férfiúi ékesség. – Ha te bántasz, én is bántalak –gondolta, s már vágott is.

– Téged néztelek volna, de a teheneid szebbek.– Nézd csak őket bátran – bizta a Borka –, az ilyen

bivalyborjúhoz, mint te, tehén való, nem lány.Dani összeráncolta a homlokát. Úgy vélte, hogy az utolsó

szó a férfit illeti.– Adod te még alább is – vete e oda foghegyről, s a két

térdével már meg is szoríto a a lovát. Silánynak becsülte avisszavágást, s még inkább néhány pillana al később, mikor alány utána kiáltott:

– Adom majd alább is, de olyan alul, ahol te vagy, még

vénen sem.Méregben váltak hát szét. Borka rákönyökölt újólag a

pásztorbotra, s hosszan köve e tekintetével a távozót. Eleinteazon bosszankodo , hogy amaz milyen hekkesen ül anyeregben, mintha legalábbis főkapitány volna. Utóbb azon,hogy eszébe sem jut visszanézni.

– Csakugyan a teheneket nézte volna? – tűnődö Borka,mikor a lovas már eltűnt, csak por kavargo utána. S olyancsodálkozva ve e szemügyre az öt kövér tehenet, mintha elsőízben látta volna őket.

6

A legmódosabb gazda a faluban a bíró volt, nyomban utánaDuhajosi gazda következe , ő csak azért nem vi e többre abírónál, mert gazdálkodáson kívül egyebet nem művelt. A bíróviszont szüntelenül kupeckede , csiszárkodo , s neszeszálldoso , hogy magyarral, néme el, törökkel egyarántkereskedik. Híre támadt az ügyességének is. Kinek valamieladnivalója akadt, hozzá vi e. Ő meg forga a a pénzt és azeszét, a békét pedig jártasan lefölözte.

Duhajosi gazda nem szolgált rá a nevére. Bortól, késtől,veszekedéstől, sőt még a nagyevéstől is tartózkodo , s talán aszerény nevezetet is megérdemelte volna, ha nem áhítozik olyerősen arra, hogy Pajzsgyártót gazdagságban meghaladja.Bánto a, hogy övé a legtöbb szántó, a legtéresebb legelő, alegtermékenyebb szőlő a faluban, mégsem ő a módosabb, s abírói rangra sem ő emelkede . Ennek a bánkódásnak pedig abéresei meg a napszámosai i ák meg a levét. Hajszolta őketembertelenül, s amit ígért, soha meg nem fize e. De mindenerőlködése, fukarsága, szószegése kárba vesze , Pajzsgyártóegyre gazdagodott, az ő vagyona pedig nem gyarapodott.

Szabadlak népének csaknem egynegyede Duhajosinakdolgozott. Közöttük öreg Süke Menyhárt, ki a szilaj gulyát őriztea Bakonyban, s csak hébe-hóba vetődö haza. Az övé volt azaz öt szép háztáji tehén is, melyeket Borka hajto ki naprólnapra. Özvegy Füsüsné napszámba járt a bírói sztre törekvőgazdához, s szörnyűmód elvadult a tömérdek

igazságtalanságtól, amit napról napra tapasztalt. Nem isszerete más embert a lányán kívül, s olyan lepcses szájúfehérszeméllyé dühösödö a szolgasorban, hogy nemcsakDuhajosi uram, hanem maga Pajzsgyártó bíró is tarto tőle,mert csúnya szájalásban senki vele nem versenghetett.

Ez a nap zajos riadalommal kezdődö . Reggeltájt öregSüke Menyhárt bekocogo tömzsi, borzas kis lován aszegényszerre, hol a viskója állo . Felesége az udvaronmoso , Menyhárt pedig az istálló sarkában kucorgo , s alantosi művészetet gyakorolta. Nem sokáig azonban.

Mihelyt az apját meglá a, befuto az istállóba, hogylegalább a lantot megmentse a veszedelemtől. Alig rejte e ela jászolban, a széna alá, az öreg már fenekelte bőszen, nemamúgy magafeledten, hanem oktató szándékkal, ahogy gondosapához illik:

– Nesze, te elfajzo féreg! Hát máson sosem jár anyomorult eszed, minthogy a szép világot szomorítsd anyekergéseddel? Bár dudát szült volna az anyád helye ed,akkor tudnám legalább, hogy az Isten meg akart sújtani abűneimért! Ordíts csak, ezt még mindig jobb szeretem amuzsikádnál! Ordíts csak, amíg van benned hang. Hát nemtudod, hogy munkára születe az embernek fia erre a földre?Vagy megtudod, vagy meghalsz!

Menyhárt üvöltö , az anyja csuklások közt sírt, könnyebeleperge a teknőbe. Nincs ideje a szegény embernek abúslakodásra, nem hagyta hát abba a mosást, habár majdmegszakadt a szíve.

– Te korcs duda, te! – mondta az öreg, mikor belefáradtmár az igyekvésbe, hogy a fiát a helyes útra terelje. Búcsúzóul

még képen legyinte e, s már ment is Duhajosi gazdához, hogya csordáról számot adjon.

Szegény Menyhárt az istálló földjén feküdt, s hogy többütleg nem érte, a bőgést is abbahagyta. Csak szipogo , s azorrát húzta.

Sok minden megfordult az eszében, az az egy véletlenülsem, hogy hűtlenül búcsút mond a lantosi hivatásnak. Mikor sea feneke, se a háta nem sajgo már, s kellőképpenmegnyugodo , kihúzta a lantot a széna alól, s mintha mi semtörtént volna, nekivágo a mezőnek. A szíve vigaszraszomjazott.

Odakünt a dombok közö nagy hirtelen elhatározta, hogyDani tanácsát valóra váltja. Legalábbis azt a részét, hogyszeretőt választ magának. Csak hát egymaga volt az egészhatárban. Gondolta, az lesz a legalkalmasabb mód, ha a jószerencsére bízza a sorsát. Valakit csak elébe vet a véletlen, sazt majd holtáig szere , föltéve, hogy barna kislány lesz. Aszőkéket nem kedvelte.

Ahogy félig búsan, félig reménykedve lépdelt a füvön,megdobbant a szíve figyelmeztetőn. Teheneket láto ugyanis,Duhajosi gazda széles hasú teheneit.

– Borka! – szólalt meg édes reménykedéssel.– Mit akarsz? – kérdezte a lány. A füvön ült egyébként, s

éppen a tarisznyáját bontogatta.Menyhárt behunyta a szemét. – Most vagy soha –

gondolta, s halántéka majd szétpattant.– Légy a szeretőm! – kiáltotta rettenetes hangon.Maga is megijedt a hangjától meg a merészségétől, s

o maradt veszteg, ahol állo , és dermedten várta, hogy most

mi történik.De nem történt semmi.Fogta hát a lantját, s rossz lelkiismere el, szégyentől

pirosló orcával lépegetni kezde Borka felé. Hátha csakszabódik a lány, bátoríto a magát, hátha utóvégre kedvezőválaszt csikarhat ki tőle. Borka fölpillanto , s a tekintetükösszetalálkozott. Aztán Borka megrázta a fejét.

Vagy akarta, vagy nem, mindenképpen úgy ese , hogysűrű haja épp arrólfelől fedte el az arcát, ahol Menyhárt állo ,s nyelte a nyálát izgalmában.

– No-no-no – mondta a dalos legény biztatásként, deinkább dadogásnak hangzo . Azzal átkerült a lány másikoldalára.

– No, leszel-e a szeretőm?Borka újólag egy biccentéssel ltakozo . Most meg

amarról omlo a haj az arcába. Menyhárt visszalépe , honnanjött volt.

– Lantos ember szeretőjének lenni nagy sztesség ám,Borka. Ne feledd! Az egész faluban én vagyok az egyetlenlantos!

Úgy hallo a volt Menyhárt, hogy a gyöngén ltakozóvászoncseléd szíve mélyén nem is ltakozik, inkább csak aszeméremnek adózik ekként. Ezért hát egy ideig még bizta aBorkát, majd jobbról, majd balról, mígnem amaz megelégelte:

– Ne keringj már körülöttem, te kerge dongó!– Dongó? – visszhangozta Menyhárt elhűlten. Sok

mindenre számított, de erre nem. De aztán szavára lelt:– Bizony nem illendő, hogy dongónak nevezel egy

magányos lantost. Lásd, én szép szóval járultam hozzád. S a

szándékom is nemes. Én hol g szeretni akarlak, s hol g nekedénekelni.

– Dongó vagy te, akármit is beszélsz – mondta BugyogósBorka. Felugrott, s lassan elhajtotta a teheneket.

Menyhárt búsan elballago , s egy galagonyabokorhűsében heverede le. De akár a bárányfelhős eget szemlélte,akár a talpát, minduntalan erre a kegyetlen sérelemreemlékeze . Azazhogy később nem is ve e sérelemszámba adongói minősítést. Jól emlékeze a leány szavajárására.Ilyeneket szokott mondani Borka, ha legény évődött vele:

– Mit mereszted a szemed, te bivalyborjú?A dongó ennél sokkalta barátságosabb nevezet. Még a

kerge dongó is. Elvégre szép lány, rátar lány Borka, illendő,hogy ne hajoljék mindjárt az első szóra.

Annyit-annyit törekede Menyhárt a hűsön, míg egy szépvirágének fakadt a szívében. Utána ment hát a lánynak,megtalálta hamarosan. Hasmánt feküdt a fűben, könyökérenehezedve. Leült vele szemben:

– Hadd halljad, mennyire szeretlek – mondta, s énekelnikezdett, amint következik:

A szeretőm piros rózsa,Egy nagy dongó körüldongja,S így szól hozzá, rózsaszál,Szíved zárját dobd le már! De a rózsa meg sem mozdul,Szegény dongó dong bolondul,Szálldos, röpdös, rimánkodik,

Mígnem egyszer elhanyatlik. Megreszket a lélek benne,Mintha útra kerekedne.Jaj, Borkám, én meghalok.Az a dongó én vagyok!

– Ládd, igazam volt – válaszolt Borka a dal végeztével –,

dongó vagy te, semmi más. Kerge dongó! Bolond dongó! Menjmásfelé dongani!

Ennyi csapás egyazon napon mértéktelenül sok volt.Menyhártban először futkosni kezde a lélegzet, aztán egyhosszú sóhajtás kacskaringózo elő a melléből. Az édesreménység pedig megvékonyodott a szívében.

– Isten bizony meghalok, ha nem szeretsz – mondtaünnepélyesen, s valahogy úgy érezte, ha még egyet sóhajt,elszáll a lelke is. De nem szállo el, habár Borka fölö ébbkegyetlenül válaszolt:

– Bolond dongó bolond beszéde.Ezzel a hamva is szertefoszlo az édes reménykedésnek.

Holo oly szép le volna, ha Borka elfogadja szeretőjéül, sélete végéig neki énekelhet. A drága ábránd füstbe ment.Menyhárt föladta a harcot, s másra már nem vágyo , minthogy egy kedves szót kapjon útravalóul, vagy legalább egyvigasztaló tekintetet. Leguggolt hát, szemben a lánnyal, s úgykérlelte lágyan:

– Nézz rám!Borka ránéze , csak hát nem olyanformán, ahogy

Menyhárt szere e volna. Hidegen néze , egy kicsikét

haragosan. S még ezzel sem elégede meg, hanemmegkérdezte bosszúsan:

– Mit mereszted a szemed, te bivalyborjú?– Hát nem dongó vagyok? – kérdezte Menyhárt sápadtan, s

a térde remege , miala fölegyenesede . Hiszen dongónaksenki mást nem neveze Borka rajta kívül. A bivalyborjúnevezet pedig mindenkinek megjárt, ki körötte legyeskedett.

– Szóval bivalyborjú vagyok? – tudakolta könnyek között.Mire Borka helybenhagyólag bólintott.Lantja a vállán, bánata a szívében, Menyhárt lassan

eltávolodo megszomorítása színhelyéről. Ment, ment,tévetegen, s ahány lépést te , annyival mélyebben gázolt belea szerelembe, mintha nem a szilárd földön járna, hanemhínáros tóban. A dalt pedig, melyet Borka szívénekmegnyerésére költö , kérve-kéretlenül mindenü énekelte.Minek eredményeképpen, mihelyt fölbukkant valahol, öregekés fiatalok ugyanazzal a versezettel fogadták:

Jön a dongó! Itt a dongó!Dongó! Dongó! Kerge dongó!

7Ahogy a bíró meghagyta volt, Dani az útmen keresztnélvárakozo rá. Meghaladta már a delet a nap, mikorPajzsgyártó egy dűlőútból előbukkant. Fél karjával urasaninte a legénynek, hogy kövesse. Mentek-mentek, s egy árvaszó nem sok, annyi sem esett közöttük.

Ez a csöndesség alkalmat kínált Daninak az ábrándosgondolkodásra. Nagyot csalatkozo azonban, ha azt remélte,hogy a világot tüzetesebben szemügyre veheti. S ezt már aznapestetájt megtapasztalha a. Belovagoltak egy tanyába, hol egyormótlan nagy birkahodály állo . A juhászok akkora aláza alfogadták a bírót, mintha fejedelmükül sztelnék. S ez ismétgondolkodásra készte e Danit, hiszen az embernek fiát annálkevesebb becsület övezi, minél távolabb vetődik falujától.

Miután a bíró sorra kezelt az emberekkel, s a tanyátbejárta, odalovagolt Danihoz. Kibonto a a tarisznyáját, s eléjevetette a soványabbik oldalszalonnát meg a gömböcöt.

– I maradsz! – bökte ki kurtán. – A bacsónak pedigengedelmeskedj!

– Mikor jön meg kend? – tudakolta Dani kíváncsin.– Én? – vörösödö el a bíró. – A szádat befogd, különben

nyereg alá gyűröm a fejed.Ez nem hangzo biztatón, s hogy valamiként a bíró ilyen

vállalkozásra ne vetemedhessék, Dani megsimoga a a kopjájanyelét. Tapasztalta már, hogy a bíró a harcot csak olyankorkedveli, ha egymaga üthet. De hát amaz már megfordíto a alovát, s nem vett észre semmit.

A bacsót is megkérdezte Dani, hogy mi lesz a teendője.– Majd megmondom! – válaszolt az, szakaszto úgy,

mintha a bírótól tanult volna szűkszavúságot. És csakugyanmegmondo a. Egyszer legeltetni küldte, máskor segíteniekelle számba venni egy nyájat, vagy többedmagávalfegyveresen őrködni egy csapás mentében, útra kelnipirkadatkor, ismeretlen céllal.

Az idő múlo , múlo , s Dani föl nem fogha a, mi megyvégbe körülö e. Hol egy nyájat hajto ak be a hodályba, holöt-hat kosze e, girhes birkát. Néha kiürült az egész rengeteghodály, de lassacskán ismét megtelt. Sem azt nem gyaníto a,honnan kerül ide a sok juh, sem azt, hova terelik. Valahányszorfaggatózo , kapo választ ugyan, inkább cifrát, mint

egyszerűt, de semmiképpen nem hasznosat. Annyit azonbankitalált, hogy embereknek, birkáknak egyaránt a bíróparancsol, s alighanem valami förtelmes álnokságbanszorgoskodik. Nemhogy sztult volna, sűrűsödö a tokkörülötte.

Járta a az eszét máson is. Főleg, ha legeltetni rendelték,mert ilyenkor szabadabban szárnyalhat a lélek, mintcserényszövés, birkanyúzás, fejés közben. Gondolatban vissza-visszatért a bugyogós tehénpásztorhoz. Emlékezetekedvteléssel időzö telt orcáján, s a gödröcskéket is hívenkirajzolta, csakúgy, mint egész személyét. Különösképpen aztsem felejte e el, hogy amint a lány hosszú botjáratámaszkodott, a nagylábujját időnkint föl-fölmeresztette, amirenem minden halandó képes. Daninak úgy rémle , hogytökéletesen mást mondo a nagylábujjával, mint a szájával.Csak hát a szavak maradandóbb jelet vésnek az elmébe, mintaz efféle néma üzenetek. De mikor Dani arra gondolt, hogy ajátékos vetélkedésben alulmaradt, az emlékezés költö emelegség pokolbeli hévséggé átalkodott a szívében.

Ilyenkor vadul fogadkozo , hogy holtáig nem vált szótfehérszeméllyel, se bugyogóssal, se szoknyással. Így követeltea büszkesége.

Egyébiránt türelmetlenül várta, hogy megtérhessenSzabadlakra, s valóra váltsa sereggyűjtési nagy szándékát. Ez aszándék kis híján megfenekle . Ősszel megjö a tanyáraPajzsgyártó, kövéren és elégede en. Egy jókora nyáj birkátrábízo Danira, melléje ado egy sereg fegyveres legényt, sútnak indította Szabadlakra.

Dani megérkeze szerencsésen, reggel korán fölserkent, sMenyhárt keresésére indult. A kert végéig sem juto , mikorfájdalmas óbégatás, siralmas szűzmáriázás ütö e meg a fülét.Pajzsgyártóné jajgatott.

Senkit nem lelt, akit felküldhete volna a kövér bíróné,maga szuszogo föl hát a lajtorján a padlásra, hogy szalonnáthozzon, mivel rettentőn megéhezett.

Mire fölért, kifogyo a lélegzete, s hogy megpihenjen,ráereszkede a halom szalmára a kürtő melle . De föl ispa ant tüstént, fürgébben, mint menyasszony korában. Előbbmegtapoga a a rámás húst a hátán, a derekán, nem ese -ebenne kár, aztán lábbal belekotort a szalmába, hogyutánajárjon, mi csiklandozta mégolyan ádázul. S amintrugdalódzo , egyre-másra csillantak meg a szalmaszálak

közö a gyilkos fegyverek. Úgy megijedt, a szalonnát semakaszto a le a gerendáról, hanem a padlásajtóhoz loholt, scsak úgy özönlött belőle a rémület:

– Jaj, szűzanyám, jaj, én édes megváltóm! Gyilkosok törtekrám! I vannak a fegyvereik! Jaj, szűzmáriám! Majdhogy belenem haltam! Jaj, mi lesz velem, ha megjönnek! Ha rám törnek,meggyilkolnak! Jaj, én édes megváltóm!

Dani egy futamodással a lajtorjánál terme , onnancsitította a felindult bírónét:

– Jöjjön le bátran, kend, nincs itt gyilkos sehol.– Be jó, hogy i vagy, Dani fiam – sóhajto föl

Pajzsgyártóné. – Hát lehet, hogy a gyilkosok nincsenek i , deaz emberölő készségük o van a szalmában. Mi másértrejte ék volna oda, mint hogy megöljenek mindannyiunkat. Bejó, hogy itt vagy, Dani fiam. Legalább nem félek annyira.

– Ne is féljen, kend, mert a fegyvert én dugtam aszalmába.

A jámbor asszony elcsodálkozo , s kevés híján leese alajtorjáról.

– Te?– Én hát. S azért, hogy kendet megvédelmezzem, ha

pogány martalócok fenyegetnék.– No – mondta Pajzsgyártóné –, csak aztán ki ne derüljön,

hogy magad vagy a gyilkos.Dani olyan barátságosan mosolygo föl a lajtorja lábától a

bírónéra, hogy abban ellobbant a gyanú. Félig visszafordult,nyilván, hogy a szalonnáért menjen, de a fegyverek látványamegrettentette.

– Fogd a létrát – mondta –, mert leszállok.Miután ezt lassúdan megcselekedte, odalent mélyen

fölsóhajto . Nem a megkönnyebbüléstől azonban, mint sejtenilehetett, hanem az étvágy vette elő.

– Szaladj föl, Dani fiam, szaladj, mert erősen megéheztem.Hozd le a szalonnát, a legkövérebbet. Azt a sok cudar fegyvertpedig hordd el innét. Egy pillantásra sem merném lehunyni aszemem, amíg ott hevernek a fejem fölött.

Miután a bíróné eltűnt az oldalszalonnával a házban, Daniazt módolta ki, hogy a fegyvereket a csűr fedele alá rej ,száraz helyre, hol a rozsda nem tehet kárt bennük.

– Elhordtad? – aggodalmaskodott a bíróné.– Elástam – mondta a legény, hogy az asszonyt

megnyugtassa. Amaz felsóhajtott:

– Embernek, fegyvernek csak a föld mélyén vagyonnyugovása.

Ez olyan bölcsen hangzo , hogy Borvető is bátranmondhatta volna.

Másnap Dani egy zsákravaló fegyvert elvi Menyhárthoz.O aztán köszörültek szorgalmatosan. A megélesítekopjákat, handzsárokat Dani ismét visszadugta a csűr fedelealá, hogy hadas idők jö én használható fegyvert adhassonminden ember markába.

Egyébként Dani, jártában-keltében a mezőkön,cserjésekben, erdőkben szakadatlanul tanulta az öklelést.Gyarló módon, igaz, de lelkes buzgalommal. Nyúl ugro ki abokorból? – kopját vete rá. Ahány vakondtúrás vetődöelébe, célba ve e mindet, s ezt művelte az irtásonmagányoskodó tönkökkel, lelógó korhadt ágakkal, tátongóodúkkal.

Egy ízben olyannyira elhatalmasodo rajta a harci hevület,hogy szétdúlt egy nagyobbacska szénaboglyát. Es g villáztaaztán, míg ismét felpúpozta, félt a gazda haragjától. Egyszóval,ha valami szúrható fordult az útjába, rátámadt bátran, samerre a nyájat hajto a, a sövényeken, fákon, kerítéseken,istállók oldalán mély sebek hirdették vitézi kedvét.

Utóvégre ráeszmélt, hogy az ekként szerze tudománnyalmeg nem elégedhet. A gyakorlat új módjára a kertben jö rá,ahol megláto egy emberfej nagyságú tököt, amintbarátságosan sárgállott.

Pajzsgyártó bírónak hosszú udvara volt. Fa csupán egyetlenhárs nő rajta, a kút melle . Az udvart sövény keríte e el aker ől, o viszont seregestül díszelegtek a szebbnél szebbgyümölcsfák. Dani kerese magának egy célszerű dorongot, saz udvar végén beásta a földbe, körüldöngölte keményen, megne inoghasson. Annyit hagyo belőle a földből kinyúlni, hogy adorong olyan magasan végződjék, ahol egy lovas ember fejekezdődik. Hozo a kertből egy kerekded tököt, s ráte e a rúdvégére. Maga fölnyergelte a bíró leggyorsabb lovát,fölszökkent rá, s kopjaszegezve száguldani kezde . Neki atöknek.

Harmadjára talált bele. A tök bánatosan reccsent egyet, skét darabban lehullo a földre, épp abban a pillanatban, mikorPajzsgyártóné a tornácra lépe . A testes nőszemélymegmeredt álltában, s a kötényét kezdte gyűrögetnimegütközésében.

– Mit véte neked az a derék tök? – talált szavára végül. –Mit véte neked, te kolontos nyársaló, tökök veszedelme!Szíró-szúró döfölő bolond. Nem azért vete ünk tököt, hogy tehadba indulj ellene. Ki láto ilyet, kopjával támadni a tökre?!Disznónak szántuk azt, nem kopjás vitéznek.

Dani illedelmesen végighallga a a pörlekedést, aztánleugrott a lóról, másik tököt rakott a rúd végébe.

– Haragszik? – kérdezte szelíden.– Hogyne haragudnék, te kopjával társalkodó. Hisz úgy

összenő él azzal a fene szerszámmal, hogy magam semtudom, hol kezdődik a béres, hol a kopja. Nem elég, hogyrostává lyugga ad a fél falut, most már a jámbor töknek semhagysz nyugtot. Utóvégre engem is fölnyársalsz, úgybeleátalkodsz a böködésbe!

Miala a bíróné ezt elmondta, Dani odalépkede a tornácelé.

– Inkább ne haragudjék – kérlelte –, hanem gondolja azt,hogy az a tök egy pogány. Én meg kendet védelmezem ellene,s ha el nem pusz tom, rabszíjra fűz mindke őnket, a portátfelprédálja, és csóvát vet rá búcsúzóul.

Azzal nyeregbe ugro megint, megsarkantyúzta lovát, s atök nemsokára iszonyút hersent, mintha jajgatna. Darabjaiszertegurultak az udvar kemény földjén.

– Jól művelted! – ismerte el a bíróné. – Csak hát tök az,nem pogány.

– Még egynéhányat fölaprítok, aztán a disznóknak vetem.Lá a a bíróné, hogy a takarmány nem megy veszendőbe, a

lovagi játék elszórakoztatta. Ezért hát gyakorta kiült a tornácra,s nézte bajnokoskodó béresét.

Dani rövidesen úgy belejö az öklelésbe, hogy márnemcsak egy goromba tököt talált el száguldás közben, deakkor is ritkán hibázott, ha almát tett a rúd végébe célnak.

Öklelő tudományának pedig híre terjedt faluszerte.Vasárnaponként eljö ek csodájára a parasztok, jö ek alegények. Letelepedtek az udvar szélén, s nézték a tökönpróbált vitéz kopjaforgatását.

S mivelhogy emlékeztek a török dúlásokra, harcos szóvalbuzdították:

– Üsd, nem apád! Üsd a gaz pogányát!Bugyogós Borka is odakíváncsiskodo egyszer. Alig

kuporodo le az istálló oldalához, körülrajzo ák a legények.Elsőnek Menyhárt óvakodo melléje, azaz inkább oldalvást a

háta mögé, hogy rajta legeltethesse a tekintetét. Közönkéntsóhajto egy-egy forrót, ilyenformán tudósíto a a lányt, hogya szerelem csak úgy buzog benne, mint annak elő e. Szólniugyanis nem mert, mert alig nyito a ki a száját, Borkaszigorúan rápillantott.

Sok legény versenge Borkáért, kiről a leggonoszabbvénasszonyok sem mondha ak mást, mint hogy ő a legszebblány a faluban. S ezek a legények most mind o tolongtakkörülö e, morcosan néztek egymásra, vizslatva a lányra. Amazült csöndesen, s a csupasz földet szemlélte maga elő , bárkikitalálha a révedezéséből, hogy nem i jár az esze, hanemvalahol másutt.

Egyszerre csak ráunt, hogy a legények le nem veszik aszemüket róla.

Fölpillantott haragosan, s megkérdezte:– Mit bámultok, mint a bivalyborjúk?Egy mokányos ábrázatú legényke lelt elsőnek szavára.

Köcsög Pista. Azért ille ék ezzel a névvel, mert inkábbköcsögfeje volt, mintsem másforma. Másik nevezetességérőlmaga számolt be:

– Rólam mindenki tudja – mondta –, hogy én a fokhagymáskolbászt mindennél jobban szeretem. Nohát, ha ideraknánakmelléd három szekérderék kolbászt, én mégis téged néznélek,még ha a szívem belehasadna is!

A többi legény elismerőn tekinte Köcsög Pistára, hogy aszerelmét ilyen jelesen megbizonyíto a. Amaz vidámanszimatolt, mintha már érezné a közelgő boldogság szagát alevegőben. De aztán elborult az ábrázata.

Borka a földet vizsgálta maga elő . Úgy látszo ,megtalálta, amit keresett.

– Látod-e ezt a rothadt almát? – kérdezte. – Tudd meg,hogy én még ezt is szívesebben nézem, mint téged.

Füles Gergő o állo Pista melle , s kacagtában akkorátcsapott a vállára, hogy az kevés híján összeroskadt.

– Derék lányhoz derék legény illik – mondta, s pöffeszkednikezde jártasan, hogy mindenki kétakkorának láthassa, mintamekkorára nevelkede . S ahogy pöffeszkede , a két fülepa anásig megtelt vérrel. A jelen pillanatban különösenszembetűnő volt, hogy nevét mivel érdemelte meg.

– Ilyen derék legény melle egy nagy öröme bizonyáralenne az ember lányának – felelte Borka.

Elnémultak a legények. Senki nem várta, hogy Füles Gergő

ilyen kedvező választ kap. Hallga ak illedelmesen, mert úgyvaló, hogy az kérdezzen, akihez szóltak.

– No, mi az az öröm? – tudakolta Füles, és magába szívomég egy fél akó levegőt.

– A korai özvegység.Gergő gyászba borult füllel görnyedeze a tomboló

hahotában. A maga tömérdekítésére szánt levegő pedig bússóhajokban özönlö ki a melléből, mert most inkábbzsugorodni vágyott.

Ezenközben Dani a zedik tököt is széthasíto a. Gondolta,

mielő tovább folytatja a vitézi szórakozást, előbb kifújjamagát. Leugro a lóról, s verejtékben fürdő orcával, csapzohajjal odaballago a legényekhez, hadd lám, min mulatnak.Amazok nem lá ák, de Borka észreve e. Dani csípejére vágtaa kezét, s egy ideig szótlanul álldogált közö ük. Aztán nagyotnyelt meglepetésében. Soha emberfia nem néze rá úgy,ahogy most Borka. A szeme szinte sütö , s a pillái finomanrezegtek, mintha a tekintete lángja lobogtatná őket. Agödröcskék a két orcáján majd kinyíltak, majd összezárultak,mint a tanácstalan es kék, melyek nem tudják, lement-e anap, vagy még süt.

Dani szeméből egyszerre kifordult a világ, megigéze enmeredt a lányra, mintha most látná először életében.Előrelépe , maga sem tudta, milyen szándékkal, de valamihatalmas erő megtaszíto a. S mihelyt megmozdult, Borkatekintete fölizzo dúsan, akár a hegyek mögé bukó nap.Hosszú pillái nem verdestek, nem is rezegtek többé, hanemlassúdan ráhanyatlottak arcára, s a varázs feloldódott.

Maga Dani arra ocsúdo föl, hogy körös-körül mindenki őtbámulja.

– Megpróbálom almával – szólt megfontoltan, s már mentis a lovához. Mindamelle jól hallo a, amit Borka mondo alegényeknek:

– Ki a legderekabb kopjás, az hívjon engem a fonóba!

Mire Füles Gergő rettentőt kiáltott:– Még ma száz tököt szétverek!Már indult is volna, hogy a fogadalmát beváltsa. Csak hát

Pajzsgyártóné résen volt:– Azt már nem, fiam, ha csak a magadét nem. Mert ennyi

elég a disznóknak mára.Megbolydult a többi legény is. Elsőnek a fürge Csima Péter

érte utol Danit.– Hadd próbálkozzam most én. Egy kobak pálinkával

hálálom meg, ha a kopjád kölcsönadod.– Ke ővel! – tetőzte meg mindjárt az ígéretét, mert lá a,

hogy ahány legény, mind oda tart, s nyilván mind a kopjavégett.

– E ől én meg nem válok – mondta Dani, és hűségesfegyverét ünnepélyesen megrázta. – De kopját azt adhatokmindnyájatoknak, van nekem egy hadseregre elégséges.

Rangosan leugro a lóról, fölkapaszkodo a csűr tetejealá. A többiek fölfelé fordíto fejjel lesték, hogy most mikövetkezik. Dani egy darabig kotorászo , aztán szóltMenyhártnak, hogy hágjon föl ő is, s adogatni kezdte neki azélesre köszörült, vészesen fénylő fegyvereket. Menyhártmindjárt az elsőt nagy ügyetlenül a földre ejtette:

– Hogy a ragya pe yezzen meg – förmedt rá Dani –, nemtudsz vigyázni? Kárba megy a köszörülésünk.

Menyhárt megbántottan tekintett föl rá.– Hát nem elég, hogy szeplős vagyok? Még ragyát is

kívánsz rám?A frissen fölkopjázo ak szerteszéledtek, nyelet faragni a

fegyverbe, meg lóért. Nemsokára kezdetét ve e a vitézi próba.Egyik legény a másik után nyargalt végig az udvaron, s vallocsúfot Borka szeme lá ára. Mert hát kiviláglo , hogy mégolyterjedelmes tököt sem könnyű dolog lóhátról eltalálni. Borkakacago , a legények káromkodtak, fogadkoztak. S ebben anagy nevetésben, szitkozódásban megszülete a kopjásokcsapata.

8

Iszonyú idők következtek. Iszonyú idők a tökökre. Miután alegények megtudták, hogy Borka oly igen becsüli az öklelést,targoncaszám hordták a tököt a házuk udvarára. Minden telekvégében meredeze egy-egy dorong, a bajnoki gyakorlat megszünet nélkül tombolt. Elsőnek a szemfüles Duhajosi gazdave e észre, hogy a termést mily szörnyűmód megritkíto ák.Káromkodo egy sort, aztán csőszöket szegődtete atökrontók elűzésére.

Vasárnaponkint majd egyik, majd másik portán dúlt atorna, többnyire a szegényszeren, hol a vitézkedők nagyobbbiztonságban hadakozha ak, mint a módosabb gazdák szemeelő . Tehetségükhöz képest mindannyian beletanultak azöklelésbe. S időjártával az is megmutatkozo , hogy néhányanaligha nevelődnek pogányokat rettentő hősökké.

Nemcsak Menyhárt tűnt ki esetlenségével, hanem KarikásPongrác is, holo igyekeze embertelenül. Csak hát a sorsgondolkodó természe el verte meg, s valahogy úgy adódomindig, hogy éppen akkortájt juto eszébe valami, mikor már-már kopjahegyre tűzhette volna a tököt.

Tíz nekiszáguldás közül egy, ha sikerült, s az is olyan sután,hogy a tök egészben o ragadt a fegyvere végén. El is búsultszegény a sok kudarcon.

– Már látom – mondta bánatosan –, hogy gyászos végrejutok, ha majd emberi ellenséggel kell megküzdenem.

A legények Borka kedvéért ragadtak kopját, lassankint

azonban megejte e őket a fegyverek varázsa. Észre is aligve ék, s már arról álmodoztak, hogy előbb vagy utóbbcsatamezőn hasznosítják a tudományukat. Dani tüzelte őket,hogy ha majd tavaszra fordul az idő, s a török előbújikvackából, bátran induljanak ellene.

Zsiga, a falu kondása is a kopjásokhoz szegődö .Szakaszto úgy feste , mint egy dervis, és ezt felerésztdervisgúnyájának köszönhe e, mit az apja zsákmányolt voltegy csata után. Másrészt tar fejének. Valami álnok nyavalyaszínkopaszra rú to a, s ráadásul pirosas foltokkal tarkázta akoponyáját. Minek következtében Zsiga soha a kucsmáját lenem ve e a fejéről, akár tél volt, akár duhasztó melegű nyár.Egyébiránt a kopjázást vonakodva űzte, amúgy tessék-lássék,örömét abban a reménységben lelte, hogy a véres háborúbanmajd ő lesz a sereg kürtöse. Kivívta máris, hogy a tornakezdetére, befejeztére egyaránt ő adta meg a jelt. Tülökkel,minthogy más szerszáma nem volt. A jel maga fölö ébbundokságosan hangzott.

Egyik-másik kopjás ltakozo is ellene, s minthacsakugyan igazuk le volna. Füles Gergő gazdagyerek volt, samelle lusta. Ő csak a vállát vonoga a, mikor a förtelmestülkölés fölharsant, s nem mozdult. Ezzel muta a, hogy nemdisznó. A piros arcú, bogárszemű Kantáros Misi nagy hangonkinyilatkozta a, hogy tülökkel a csürhének parancsolnak, nemkopjás vitézeknek.

– Ne bomolj, Misi! – mondta Dani kapitányosan. – Miaprítjuk a tököt, a disznók megeszik. Ezért jár tülökszó nekünkis, nekik is. A kürt majd akkor lesz jogos, ha törököt aprítunk.

– Úgy is van! – hagyta rá Cigány Tódor, ki mindig

mindenkire mindent ráhagyo , oly erősen szereteegyetérteni felebarátaival. Nem is tudta soha, mikor mondoigent, mikor nemet, kiváltképp, ha a legényekösszekülönböztek. Ezt a tulajdonságát ki is figurázták gyakran:

– No, Tódor, igen-e, nem-e? – kérdezték, s ő hol bólogatott,hol a fejét rázta, aszerint, amit a többiek éppen mondtak.

Egyszóval a kopjások vetélkedtek, s szoronga ák Borkát,hogy valljon színt a hajlandósága felől, ahogy megígérte volt.A lány azonban legfeljebb a szemével árulta el, hogy a szíve kifelé húz, azt is csak olyankor, ha Danira néze . Amaz majdmegfő a tulajdon vérében, olyan hév forróság öntö e el alány lá ára. Visszanéze bátran, szólt is Borkához, nem aztazonban, amit más mondo volna a helyében, s amit szíveszerint mondania kelle volna. Megátalkodo büszkeségében,hogy Borkának kell a kedveskedést megkezdenie.Makacskodo a lány is. Lánggal ége a szemük, az arcuk, aszájuk, mégsem ese másról szó közö ük, mint affélékről,hogy:

– No, most egy almát teszek a karó végébe – mondta Dani.– Zöldet teszel vagy pirosat? – kérdezte Borka.– Először zöldet, másodjára pirosat. Ez a rendje.– Ez.Azzal Dani fölrakott egy savanyúzöld almát a karó hegyébe,

s vagy eltalálta a kopjával, vagy nem.

Szüretre megjö a bíró, hogy a hivatalát ellássa. Szabadlakegyebek közö borral is adózo a vastagpalánki zsoldosoknakmeg a veszprémi kapitánynak. A szolgáltatásról a bírógondoskodott. Panzerkopfnak kiürült a pincéje, erősen sürgette

hát az új bort.Egy nap aztán szekerekre rakták a teli hordókat, s a

szállítmány döcögni kezde a hepehupás úton Vastagpalánkiránt. Elővédnek meg hátvédnek két-két zsoldos lovagolt,talpig páncélban. Az ő sztjük volt, hogy a küldeménytmegvédelmezzék. Erre le is volna módjuk, mert feleúton afalu és a vár közö , egy sereg torzonborz haramja tört elő asűrűből. Sokat nem beszéltek, de az ábrázatukról lerí , hogyelszántan szomjasak, s az életüket sem sajnálják a borért.Ilyen nagy áldozatot azonban nem kelle hozniok. Alig lá ákmeg a zsoldosok a fegyveres legényeket, félelmescsörömpölések közepe e elszáguldo ak. Amazok megi ák abort, megtöltö ék a csutorájukat, a maradékot kidöntö ék, s alovakat is kifogták a szekerek elől. Gyalog jö ek, de aszerencse jóvoltából lóháton térhe ek meg búhelyükre, s atetejében részegen.

A faluban ijedelmes nagy riadalom támadt. Tudtákmindannyian, hogy Panzerkopf, ha kell, erővel is megveszirajtuk a bort. Ez is kegyetlen csapás volt. De még inkábbmegre ent a falu népe a ól, hogy az erdőben haramjáktanyáznak.

Pajzsgyártó bíró összehíva a a falu bölcseit, hogymegtárgyalják, mit legyenek teendők. Addig-addigtanácskoztak, feleannyi bort megi ak, mint amennyiveszendőbe ment, mégsem végeztek semmit.

A vitéz Panzerkopf kapitányt pedig egyre cudarabbulkkaszto a a szomjúság. Napról napra leszalaszto a faluba

egy-egy zsoldost, s egyre borzasztóbb fenyegetésekkel. Azsoldos ordíto , a bíró az ajkát harapdálta, a fogát szívta, s

ígére el igyekeze lecsillapítani a dühös követet. Ő aztszere e volna, ha Panzerkopf küld katonát, kíséretül a bormellé. A kapitány viszont ismerte a maga embereit, és sajnáltaa bort. Ezért nem egyeze bele abba sem, hogy a várbelihajdúkat rendelje kíséretül a szekerek mellé. Azok ugyanmegvédelmezték volna a bort, de nem Panzerkopf, hanem amaguk javára.

A zsoldos elvágtato , csak úgy porzo utána az út, a bírópedig leült a tornácra, a fejét leejtette és sóhajtozott.

Ahogy ilyenformán szellőzte e a bánatát, meglá a Danit,ki őt nézte, holo a trágyát kelle volna villáznia. Elfuto a améreg:

– Ne engem bámulj, te tökháborító, hanem serénykedj!Mert ha én fogok villát, a tetemeddel szaporítom meg a ganét!

Dani olyanformán néze a haragos emberre, mintha csakarra várna, hogy ölre mehessen vele.

– Béklyóba verlek! – mondta a bíró rákvörösen, de mégcsak föl sem kelt. Holo enélkül bajosan vihe e volna végbe afenyegetését. Mióta meg akarta verni a nadrágszíjával, s alegény a kopjája után kapo , a bíró tudta, hogy haverekedésre kerül a sor, vagy ő nyuvasztja meg a béresét, vagyamaz őt.

– Azért néztem kendet – szólalt meg végre Dani csendesszóval –, hogy valamit megkérdezzek.

– Kérdezni lehet!– Rám bízná-e kend a bort? A zsoldosok borát.Pajzsgyártó nem felelt, Dani ünnepélyesen folytatta:– Térdig gázolhat kend a belemben, ha csak egy cseppet is

veszendőbe hagyok belőle!

Bajban volt a bíró, ezért végighallgatta szitkozódás nélkül abéresét. Dani elmondta, hogy nyolcan vannak kopjás legények,s ők nyolcan megvédelmezik a boros szekereket.

– Nyolc fegyveres kevés lesz – szólalt meg a bíró, miutánhosszan járkált fel és alá a tornácon, leszege fejjel, komoran.A deszkák tompán dobogtak a lába ala , mert a bíró sokatnyomo mindenkor, de ha gondolkodo , majdnem kétannyit.Dani büszkén szemlélte gondjaiba merült gazdáját, s előreélvezte a dicsőséget. Hiszen ha a bíró nem hajlana a szavára,ordítana, nem az agyát erőltetné.

Másnap csakugyan útnak indíto ák a zsoldosok borát. Anyolc kopjáson kívül még hat paraszt ajánlkozo kísérőül, aszegényszerről valamennyi, harcban forgo , sokat próbáltemberek. Velük tarto a vén Gerső Máté, ki egyre azthajtoga a, hogy ő már csak a szép halált keresi. Nem nagyszerencsével kereste azonban, mert százévesnek látszo , hanem többnek. Fakószürke szeme könnyben úszo mindig, arcátfehér hegek boríto ák. Jö a dongalábú Sóvágó Ádám is,munkába csökö , apróka öreg, örökké tréfás kedvű. Jö abibliás szavú Sete Ábrahám, és nyugodtan várta Istenrendelésének beteljesülését, mindamelle kardot kötö azoldalára. Jö a hatalmas Kaszás Gergely, a fürge Zsikó Mihály.A vezetőjük pedig Borvető Dénes volt, ki gyakorta mondobölcset, s gyakorta cselekede bölcsen, ami jeles ajándékezen a földön.

Ezú al is mindenki az ő bölcsességére bízta magát. Ő megjártasan elrendezte a sereget. Minden szekér saroglyájábaültete egy-egy öreget, hogy ne csak elölről, hátulról isvédhessék a hordókat. A csapat maradékát pedig úgy oszto a

el, hogy kétoldalra, előre és hátra is jutott fegyveres.– Ilyenformán – mondo a – egy zászlóalja haramja sem

keríthetne be bennünket.Már indulóban voltak, mikor megese a baj. Kondás Zsiga

ünnepélyesen a nyito kapuhoz léptete , szájához emelte atülköt.

A következő pillanatban a bíró disznói ostromolni kezdtékaz ól gerendáit, Kantáros Misi meg Füles Gergő földhözteremtette a kopjáját, ugyanezt cselekedte Köcsög Pista is.

– Nem addig van az! – kiálto a. – Most nem tökremegyünk, hanem rablókra!

– Elvégeztete ! – szólalt meg a bibliás szavú SeteÁbrahám.

Ezt olyan öblös hangon nyilatkozta a ki, hogy egyszerremindenki feléje fordult, nagy várakozással. Az öreg Setemagasba emelte két karját, ahogy apostoli hivatást űzőemberhez illik:

– Az idők beteljesültek – mondta méltósággal. – Elfajzoaz ember ezen a földön. Íme, kürt helye a kondás tülkévelszólnak mihozzánk. Megérdemeltük, mert rút bűneinkdisznókhoz hasonlatossá aljasítottak mindannyiunkat.

– Hogy kend mivé aljasodo , mivé nem, maga tudja –felelt Köcsög Pista. – De én tülökszóra meg nem indulok.

– Én sem! Én sem! Én sem! – tüzeltek még néhányan, s elis húzódtak a többiektől.

– Bolondok vagytok! – kiáltotta Dani, s ugyanazt ordította abíró is a tornácról.

– Bolondok lehetünk, de disznók nem! – feleselt FülesGergő.

Ezú al is Borvető Dénes bukkant rá az okos teendőre.Szépen elve e Kondás Zsiga tülkét, fölakaszto a egy szögre atornác gerendáján. Maga odaállo a kapuba, s csak ennyitmondott:

– No, emberek, induljunk!Meghúzta a kantárt, hátra sem néze . De hallo a, amint a

szekerek ala megreccsen az udvar köve, s hallo a a lovasokdobogását is. S ha nem fordult hátra, jól számíto , nemmaradt el senki.

Óvatosan haladtak. Valahányszor elkanyarodo az út,megállo ak, s csak akkor hajto ak tovább, miutánfölderíte ék, nem várják-e őket lesre. Csakugyan várták, sefelől hosszú, fü yös feleselés tudósíto a őket. A kopjások sa fegyveres parasztok egy darabig szorongva vesztegeltek,hogy most mi lesz.

Aztán a fü yök eltávolodtak, majd elhaltak egészen. Arablók nyilván kevesen voltak ahhoz, hogy ennyi fegyveresselmeg merjenek ütközni.

Daniék meggyorsíto ák a menetet, s nem sok idő múltánbedöcögtek a szekerek Vastagpalánk udvarára. Egy darabigtétlen vesztegeltek, ezala Panzerkopf kapitány felöltö evalamennyi vértjét. Másként, mint hadi öltözetben, nemszívesen mutatkozott az emberek előtt.

– Ihháj! Csuhháj! – rikkantott föl a hordók láttán.S ezt valóban komolyan gondolta. A hazatérő kopjások még

az irtás szegélyét sem érték el, már tombolt a várban a duhajmulatozás.

Szabadlak népe megszállo a az országutat. Főleg aszőlősgazdák igyekeztek, hogy minél hamarabb megtudhassák,

szerencsésen ütö -e ki a vállalkozás, vagy balsikerrel járt.Ünnepelték is a bormentőket, ujjongással, öleléssel, kínáltákőket jólélekkel, alig fért már beléjük az étel meg az ital. Daniéknem maguk fordultak be hát a bíró udvarára, hanem népeskísérettel, ahogy győztesekhez illik.

Dani harci jelentés helye csak ennyit mondo agazdájának:

– Kend sem fog egyhamar kárt tenni a beleimben.– De nem ám – bizonyga ák a szőlősgazdák, holo nem

tudták, miről van szó.Ez volt a kopjások első diadala. S maga Duhajosi gazda is

elismerte, hogy többet nyert borban, mint amennyit vesztetökben. A csőszeit elbocsáto a, s urasan szabad prédáulhagyta termése maradékát a vitézi játékokra.

Szertelen ujjongásukban a szabadlakiak balgánmegfeledkeztek a haramjákról. Holo azok a falumegdézsmálása vége táboroztak szabad ég ala , az erdőben.Eleinte csak apróbb lopásokra vetemedtek. Utóbb azonban,hogy a megtorlás elmaradt, vérszemet kaptak, s éjnek idejénrajta-rajtaütöttek valamelyik falu végi házon.

Ezú al Dani meg sem várta, hogy a bíró tanácskoznikezdjen a falu bölcseivel, hanem összehívta a kopjásokat, smegkérdezte, vele tartanak-e a rablók ellen.

– Megyünk! – kiáltották a kopjások lelkesen.Csupán egyetlen ember maradt némán: Füles Gergő. Ő

sem azért, mintha harci kedv nem buzogo volna a szívében,hanem mert valamelyest lassabban gondolkozo társainál.Aztán megszólalt ő is, fölöttébb férfiasan:

– Megyünk! – mondotta.

Vasárnapról vasárnapra bejárták az erdőt, s kuta ak aharamják után. Leltek nyomot, nem is egyet: tüzek hagytafekete foltot a fűben, avarban, frissen taposo csapást, nagyhalom lóganét egy sztáson, félredobo rongyos gúnyát,birkacsontot, borjúcsontot. Csak éppen a rablók fészkére nemsikerült semmiképpen rábukkanniok. Maguk a rablók pedigmajd egyik, majd másik végéről törtek be a faluba.

Valahányszor a kopjások dolgukvégezetlen tértek meg,Borka soha el nem mulaszto a ingerelni őket. Azazhogy Danitbökögette mindig, s igen fullánkosan:

– Azt beszélik, hogy a rablók a faluban ütöttek szállást.– Ugyan bizony honnan tudod? – kérdezte Dani

gyanútlanul.– Onnan, hogyha a bíró istállójában aludnának, akkor sem

akadnál rájuk.Mire Dani csak a szemöldökével válaszolt. Összehúzta

haragosan, s odább lépett.Ebben az évben csak karácsony elő szakadt le a hó. A

mezőket engesztelő, édes fehérség lepte be. Ebbe afehérségbe gázolt bele a nyolc kopjás hallgatagon éselszántan. Valamennyien tudták, hogy ez a legkedvezőbbalkalom, a hó megőrzi a nyomot. Mindamelle a fél erdőtbebarangolták, míg ráakadtak a rablótanyára. Se embert, seállatot nem leltek o , de amit lá ak, mind azt tanúsíto a,hogy a haramják nemrég keltek útra, s mindössze hatan voltak.

Egy darabig köve ék a frissen vert csapást a hóban. Aztánnyomakodni kezde lefelé a szürkület, már inkább afehérleples föld világíto , semmint az ég. Megfordultak hát,rájuk ne esteledjék az erdőben.

Elmúlt egy nap, két nap, három hét, négy hét, egyszóvaltelt az idő, s nem kelt lába senki jószágának. A rablók okosaneltakarodtak, hogy olyan helyen sanyargassák a népet, holnem küldenek fegyvereseket a nyomukba. A kopjásokbecsülete pedig megnövekedett Szabadlakon.

9

Alighogy lefolyt az olvadás leve, s a föld megszikkadt,Pajzsgyártó megrakta arannyal az erszényét, lóra ült,elvágtato , sem azt nem mondta, hova megy, sem azt, mikortér meg.

A nyájas természet buzgón iparkodo , hogy a földet amaga kedve szerint fölékítse. Megéledtek a dombok, s atavasz lágy leheletében kinyújtóztak a fák. Az emberiszívekben csakúgy pa ogtak a rügyek, mint odakünt a láthatóvilágban. A kopjások el-elakadó lélegze el sürge ék Borkát,hogy mondja már ki, melyiküket kedveli. Haszontalan voltminden iparkodásuk. Hízelkedhete neki Köcsög Pista,Kantáros Misi, Füles Gergő, akárki más, vagy a vállátvonogatta, vagy valami csípőset mondott.

Egy napon Borka a bíró udvarában összetalálkozoDanival. Duhajosi gazda gyönge bárányt küldöPajzsgyártónénak, nem ajándékul, hanem söprő pálinkafejében. Így alkudtak meg a bíróval, ki a maga nyáját megintvásárra hajto a, de a feleségéről gondoskodni akart. A kövérasszony módfölött szerette a friss bárányt.

Ahogy egymásba botlo ak, egyszerre kigyulladtmindke őjük tekintete. Egy darabig nézték egymást, mint amegszállottak. Aztán Borka nagy szelesen megkérdezte:

– Miért nem mondasz te nekem soha semmit?Daniban még mindig ágaskodott a sértett büszkeség:– Mit mondhatnék – felelte –, ha semmi nem jut eszembe?

Mire Borka nyakig vörösödött.– Hát ha neked semmi nem jut eszedbe, akkor nekem az jut

eszembe, hogy a fejedért egy törött fazekat sem adnék.Az ajkát összeharapta, s bement bárányostul a bírónéhoz a

konyhába. Dani eltűnődve pödörte a bajsza rakoncátlan felét.Tűnődtéből arra riadt föl, hogy a szíve majd kiszakad, a lábapedig, mintha ki akarna ugrani alóla, mert egyazon szándékkormányozta ezt is, azt is, csak az elméje tarto ki makacsulamelle , hogy nem megy utána a lánynak, s nem szól hozzákedvesen, míg az el nem kezdi.

Sóhajto egy mélyet, s bement az istállóba. Szénát vete ajászolba a teheneknek, s a villát untalan a földre bocsáto a.Kiverte a hideg verejték a hátát, az ereje pedig mintha elapadtvolna. S mikor mind ennek a tetejében még a hideg isrázogatni kezdte, Dani búsan felsóhajtott:

– Belém esett a kórság.Alighanem Borka is így járt, mert mikor néhány nap múltán

ismét találkoztak, olyan szelíden szólt a legényhez, ahogy mégsenki nem hallotta beszélni:

– Holnap gyere a Maglóhátra, ott legeltetek.Erre a kedves szóra várt Dani idestova egy éve már. A

boldogság elfakadt a szívében, a torka összeszorult, minthahurkot vete ek volna rá. Megszólalni nem bírt, csak inte ,hogy o lesz, de valahogy olyanformán, hogy Borka arcánkivirágzott a mosolygás.

El is ment volna Dani minden bizonnyal, csak hátalkonyatkor megjö kalmárútjáról a bíró. Lovon ügete be aportájára, négy markos legény kísérte, bunkós fütykösmindegyik kezében. Megvárták, míg leszáll a lóról, mintha

odahaza is féltenék az ellenségeitől, maguk csak azutánszöktek a földre.

Tarisznya lógo a bíró vállán, féloldalra görnyedt asúlyától. S hogy nem könnyű terhet cipel, látszo egész arcán,erőlködő mozgásán. Egyébként elégültnek mutatkozo ,megvacsorázott, s korán nyugovóra tért.

Aznap éjjel Dani törökkel álmodo , ami egyébkor ismegese vele. Arról álmodo , mit átélt volt odahaza, are enetről, melynek maga maradt hírmondójául. Verejtékbenriadt föl, s egy ideig nem tudta, hol van valójában. Odaküntpedig lopakodó léptek neszét hallo a. Megdörzsölte a szemét,s tovább figyelt. Most már tudta, hogy a zaj a kertből szűrődikhozzá. Fogta a kopját, s kisurrant az ajtón.

Sütö a hold valamelyest, de felhők szűrték meg sugarait,s olykor lassú vonultukban el-elboríto ák. Az istálló oldalamelle haladt, onnan úgy fordult, hogy a motozástóltávolodjék. Szórva-hintve gyümölcsfák állo ak a kertben, Daniárnyékból árnyékba szökkent, mígnem hátulról megközelíte ea neszezés forrását. Egy ember volt az, nagy darab, szélesvállú ember. Nem sokáig erőltette a szemét, megbizonyosodottfelőle, hogy a bíró az. O állo az öreg diófa ala . A legényhasra feküdt a földön, hogy ha már idáig se enkede , el nemulassza megszemlélni, miben mesterkedik a gazdája. A diófatövébe rőzsét raktak volt, fele kötegben hevert még, a többiszétszóródo . A bíró egy hordófenéknyi területet meg sz to .Mihelyt ezzel elkészült, fölegyenesede , szuszogo egy sort,aztán a tenyerébe köpött, s nekifeszült az ásónak.

Nem le volna ebben semmi csodálatos, ha nem éjnekidején adja a fejét erre a foglalkozásra. Dani nem fordult hát

vissza, hanem várta, mi következik. A bíró áso , áso . A gödörkét oldalán sötéten púposodo a kihányt föld. Pajzsgyártófölegyenesedett, tenyerét a derekára szorította, szuszogott egysort. Ezú al mélyebben, rendetlenebbül, mint az előbb. Az ásóvasa úgy csillogo az előbukkanó holdfényben, mint egymaréknyi víz.

Egyszer csak Dani arra le figyelmes, hogy a bíró már nemáll, hanem guggol, és erősen nyög. Valami négyszögletesfekete tárgyat emelt a gödör fölé. Óvatosan bocsáto a amélybe, még utána nyúlt, mintha meg akarná simogatni.Szelíden hányta rá a földet, hosszan tapodo rajta, hogyelegyengesse, s ezenközben úgy feste , mint valami esetlenmedve, ki tánccal mulatja idejét.

Elnézte volna Dani tovább is a talányos szorgoskodást, hameg nem rezzen valami sunyi motozás. Arrafelé kapta a fejét,s egy sötét árnyékot láto ala omosan elosonni. Másnaprahagyta hát a bírót a tkával együ , maga nyomába szegődöa surranónak.

Amaz a kert végének tarto , ahol egy csermely ezüst csíkjahasíto bele a partokat szegélyező bokrok sötétjébe. Loppalment, s oly jártasan, hogy neszt alig-alig vert. Az ér túlsópartján az országútnak fordult, s mivel a füzek fedezték,bátrabban haladt a célja iránt.

Dani elveszte e szem elől, csupán az ember lépteinekfojto dobogása kalauzolta. Amaz a csermely túlsó partjánhaladt, ő ezen, s csaknem egyszerre érték el az országutat. Alappangó nem Herendnek ve e útját, hanem a Balatonnak,ami messzi feküdt, s innen odáig falu sem akadt. Ezért hátDani nagyot gondolt, s hangos szóval ráköszöntött emberére:

– Adjon isten jó estét.Amaz megrezzent, mintha hideg vizet zúdíto ak volna a

nyakába, olyan váratlanul érte, hogy emberi szót hall, holoegyedül hi e magát. Körülkémlelt, majd válaszként asüvegéhez emelte a kezét, de nem szólt egy árva szót sem.

– Adjon istenre fogadj isten a válasz – folyta a a legény abarátkozást.

– Adjon isten – dunnyogta erre a paraszt, de olyan halkan,hogy csak az érthette, ki gyanította, mit mond.

– Várjon már kend, ne siessen! – szólt rá Dani. – Egyfeléviszen az utunk.

Megint csak valami morgás jö válaszul. Ugyanakkor azember szaporázni kezdte a lépést, a távolság növekednikezde közö ük. Mire Dani észbe kapo , amaz már rohant. Őmeg a nyomában, hiszen csak a bolond enged eliszkolni olyanembert, ki a kertek végében leskődik, s egy adjon istenrefutásnak ered.

– Állj meg! Állj meg szépszerivel! – kiálto rá, mikor márkevés híján a sarkára hágott, annyira utolérte.

Mikor az ember lá a, hogy nem menekülhet, oldaltszökkent, hirtelen megfordult, kés villogo a kezében. Danipedig ezú al tapasztalta először, hogy a tökön szerzetudománynak is haszna lehet. Amint a lendület továbbröpíte eellenfele melle , a kopja nyelével gyakorlo an megbökte afejét. Az ember megtántorult, elvágódo , s már hanya feküdta földön, mikor végre értelmes szó hagyta el ajkát. Nem olyanazonban, amilyenre magyar ember fakad, ha fejbe találjákverni:

– Meded, Allah, meded! – kiálto a fojto hangon, mintha

még most is azon iparkodna, hogy lármát ne csapjon. Tenyeréta homlokára szoríto a. Nem sok eredménnyel, mert ahol akopjanyél megsújto a, felszakadt a bőre, s a vére elöntö eegész ábrázatát. Miala Allahot hívoga a nyomorúságában,Dani lehajolt, s kiránto a az ember gatyájából a madzagot. Amadzaggal hátrakötötte a kezét.

Mikor idáig juto , akkor ve e csak észre, hogy törökötfogo , de nem tudja, mitévő legyen vele. Időt akart nyerni,megtudakolta hát a nevét. Különben is úgy illendő, hogy arabtartó tudja, ki a foglya.

– Husszein! – válaszolt amaz, valamelyest megnyugodva.Sok helyü megfordult már életében, de olyan szokással seholnem találkozo , hogy kit halálra szántak, megöletése elő aneve felől faggassák.

Reménység fakadt hát a lelkében.– Hadd hallom, Husszein, miben kereskedel nálunk?Törte a magyar nyelvet a pogány, pogányul törte, de amit

akart, elmondo a. Kalmárkodni jö magyar földre, túl is adominden portékáján, de garázda hajdúk állo ák útját,megverték, megkínozták, kifoszto ák. Mit tehete volna mást,gyalogszerrel eredt útnak, hogy visszatérjen a Hódoltságba.

– Allah úgy rendelte, hogy koldusként fejezzem benyomorult életemet – sóhajtotta.

– Hazudsz, te lótejen hizlalt szutykos pogány!– Allah látja lelkem, hogy az igazat mondtam.– No, ha nem mondod meg az igazat – vágott vissza Dani, s

fölemelte a kopjáját –, Allah mindjárt meglátja a lelkedet, slefordul a trónusáról, úgy eliszonyodik az ocsmányságodon.

Ízelítőül kopjája vasával a bordái közé bökö a töröknek.

Az nyüszített, esdekelt, de kitartott a hazugsága mellett.– Mit kerestél a szabadlaki bíró kertjében? – folyta a Dani

tovább a vallatást.Erre Husszein megmeredt fektében, mert a kérdésből

kiviláglo , hogy faggatója többet tud, mint amennyit őgyaníto . A ravaszságához folyamodo , mely annyi bajbanmegsegítette már.

Elgondolkozo Dani is. Mindabból, mit a múlt nyárontapasztalt tanyai szolgálata közben a nagy hodálynál, s amitmost tapasztalgato éppen, arra következtete , hogy a bírócsakugyan kereskedik a pogánnyal. Elragadta a keserű indulat,s magasba emelte a kopjáját.

– Meded, Allah, meded! – nyögö föl a török rémülten, svergődni kezde , mintha csúszvást remélne menekvést. Holonem őrá fenekede a legény, hanem a törökkel cimborálóbíróra, a bajkeverőre, veszedelem, dúlás költögetőjére.

– Légy könyörületes, s én gazdaggá teszlek – rimánkodoHusszein. – Megmutatom, hova rejte e a szabadlaki bíró azaranyát.

A kopjás legény legyűrte a haragját. Tudta, hogy vagy mostfej meg a bíró tkát, vagy soha, s az ilyen főbenjáróvállalkozáshoz higgadtság szükséges.

– Sok aranya vagyon a bírónak? – kérdezte.– Féltarisznyára való.– Hazudsz, csimbókos fejű pogánya! – ijeszte rá rabjára.

Tudni való, hogy az ijedt ember nyelve gyorsabban feloldódik.– Temetetlen pusztuljak el – átkozódo Husszein –,

sakálok hordják szét a csontjaimat, ha nem az igazságotmondom.

– Vigyázz, csimbókos fejű – inte e a legény –, meg találfoganni az átkod, s magad vallod kárát. Ugyan bizony honnanjuthatott volna aranyhoz a mi szegény bírónk?

– Magától a nagy hatalmú Akibár agától többrendbelijuhnyájak fejében. A tulajdon szememmel lá am, mikor afényességben dúskáló aga a hitetlen bírótok markábaszámolta a pénzt. Délen járt a nap, mikor belekezde , márnyugodni készült, s még mindig nem juto végére aszámolásnak. Akkor határoztam én el, hogy azt a töméntelenaranyat megszerzem. Óvatos ember a bírótok, egy basa nemőrizte a személyét gondosabban, mégis látatlanul kísértem ela házáig. Megbújtam a kertjében, o leskődtem, mert tudtam,hogy elássa a kincsét. Nem is csalatkoztam. Gyere, menjünk abíró kertjébe, bizonyosodj meg felőle, hogy a szegény Husszeinszava aranyat ér.

Most már lá a Dani, hogy a pogány elpártolt ahazudozástól. De valamit még mindig nem értett:

– Ravasz pogány vagy te, Husszein – mondta –, csak hát énsokkal ravaszabb vagyok nálad. Mert ha a bírónak aranyavagyon, te meg kilested, hova rejte e, miért nem loptad el?Hiszen azért szaglásztál utána.

– Gyorsabb voltál nálam, ügyesebb is, mivelhogy rabulejte él – ismerte el a török. – De ravaszság dolgában nemmérkőzhetsz velem. A ravaszságot én az anyatejjel szoptammagamba. S nem múlik el nap, hogy ne táplálnám,növeszteném. A ravaszságom pedig azt parancsolta, hogy azaranyat ott hagyjam, ahol nyugoszik.

– Szertelenül meghizlaltad a ravaszságod – vélte Dani –,most aztán se té, se tova nem bír mozdulni, úgy megülte a háj.

Nyugszik boldogan, mint kövér bivaly a feredőben.Husszein hosszan felsóhajtott:– Gyalog jár a te hitetlen elméd, különben ékes szavakkal

magasztalnál bölcsességemért. Mert ha ellopom az aranyat arejtekből, aranyostul ejte él volna rabul. Én meg semmit nemfizethetnék neked a szabadságomért cserében. Felezzük meg abíró kincsét, bocsáss utamra, s örvendezz jó szerencséden.Magam sem fogok másként cselekedni.

Többet a török nem mondo . Hallgathato nyugodtan,Dani most már azt sem bánta volna, ha holtáig meg semmukkan. Kicsalta belőle, amire kíváncsi volt.

Lá a, mekkora szörnyű veszedelmet zúdíto a bíró afalura. Addig komplárkodo hitszegő módon, mígnem a törökfigyelmét magára vonta. Hiába tkolózo , hiába rejtege e azösszevásárolt birkákat a tanyasi hodályban, s hajta a ú alanutakon, a ravasz Husszein mégis túljárt az eszén. Ha épségbenmegtér a Hódoltságba, ötöd-hatodnap az egész falutfölprédálta volna martalóc társaival. Husszein rabul ese . Dehátha másnak is eszébe juto a bíró után szaglászni? Háthaéppen a nagy hatalmú Akibár aga forgat hasonló terveketturbános fejében?

Amint ezt végiggondolta, Dani hosszan fölsóhajtott.Husszein aggodalmasan szemlélte fektéből. Első ízben

ese meg vele, hogy arannyal akarta megváltani aszabadságát, s kecsegtető ajánlatára ilyen furcsa választkapo . Fel nem fogha a, mi végből sóhajtozik a legény, holoholtáig urasan élhetne a sarcból.

Ez a talány megre ente e módfölö , s még inkább az,hogy Dani, mintha bedugult volna, nem szólt, csak a kopjája

barátságosabb végével serkente e föltápászkodásra.Engedelmeskede volna készségesen, csak hát hátrakötökarral feküdt, s nem boldogult semmiképpen, akárhogy isigyekeze . Utóvégre maga a legény segíte e talpra, és se szó,se beszéd, terelni kezdte, de nem a falunak, hol a kincsnyugodo , nem is a Balatonnak, amerre Husszeinhazatérhetett volna, hanem oldalvást, egy másik úton.

Ez az út Vastagpalánknak vitt.Vagyis Dani amelle döntö , hogy a rabot Panzerkopf

kapitánynak adja át. Nehezére ese ugyan lemondania adicsőségről, hogy a törököt végighajtsa Szabadlakon, mégis ígyhatározo . Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a faluban Husszeintmegvallatnák. A vallatásból kiderülne, milyen álnokságon törtea fejét a bíró kertjében, aminek a következménye az lenne,hogy Pajzsgyártó máshova dugná a kincsét. Holo arra akincsre szükség lehet egykor.

Ahogy mendegéltek a dúsan csorduló holdvilágban, Danieltűnődö – ugyan bizony milyen fogadtatásban lesz része.Gyönge ártatlanságában nem kételkede afelől, hogy akapitány megjutalmazza bátor cselekedetéért. Legszívesebbenegy csillogó mellvértet kért volna vagy legalább egypáncélsisakot.

A lelke mélyén abban is reménykede , hogy a re entőkapitány a veszedelem hírére elszánja magát a frigybontásra, shadra kél. Hiszen tanácsosabb a bajt eleve leküzdeni, semminttétlenül várni, míg a nyakunkba szakad.

Ezenközben már a vár körüli kopár irtás földjét taposták.Dani rikkanto egyet, aztán még egyet. A strázsák nagynehezen fölriadtak, de mikor észreve ék, hogy két

parasz orma ember háborgatja a nyugodalmukat, olyan rúttanácsokkal lá ák el őket, hogy az alvó madarak fölriadtak azerdő fáin, és pironkodva csiviteltek.

– Török rabot hoztam a vitéz Pacalkopp kapitánynak! –hirdette meg Dani ünnepélyesen, mihelyt szóhoz jutott.

A zsoldosok valamit motyogtak egymás közö , halkan ésalamuszin, föl ne ébresszék véletlenül a hajdúkat, kik a palánkmásik végében aludtak. Aztán négy vértes kióvakodo akapun, kettő gyorsan betuszkolta Husszeint a palánkba.

– No – rendelkeze Dani önérzetesen –, kísérjetek a vitézPacalkopp kapitány elé.

– Menj dolgodra, koszos paraszt – dünnyögte az egyikzsoldos –, a kapitány alszik.

Csak hát Dani tovább makacskodo , hogy ő nem ingyenhozta a pogány rabot, s a kapitánnyal föltétlenül beszélni akar.

– No, ha nem ingyen hoztad, nesze a fizetség! – kiálto a afürgébb zsoldos, a kardját kiránto a, s a lapjával pallanikezdte Danit. Nekibuzdult a másik is, még biztatták is egymást,ilyenformán:

– Hej, krucufix, szakramentum!– Hej, szakrament, krucufixum.A kiáltozást akkor sem hagyták abba, mikor Dani magához

tért meglepetéséből, rájuk emelte a kopját, ők meggyakorlottan megfutamodtak, be a palánkvár kapuja mögé.

10

Nem messzi a palánkvártól Dani lezö yent a földre, hogyszámot vessen jelennel, jövendővel. Annyit hamarosanmegérte , hogy kár volt Husszeint Vastagpalánkra vinnie!Hiszen amaz a zsoldosoknak sem kínálhat egyebet aszabadságáért, ha csak a bíró aranyát nem. Ismeretes pedig,hogy a zsákmányra éhes zsoldos minden tatárnál komiszabb.Amint Dani idáig merészkede a gondolkodásban, már szintelá a, miként zúdul húsz bádoginges a falura, s prédál fölmindent, mert aranyat sejt o is, hol nincsen. Ezen úgymegijedt, hogy nekifutamodo a holdvilágos mezőnek, s megsem állott a bíró kertjéig.

Holott a félelme alaptalan volt.Husszein minden bizonnyal kínálga a volna a kincsét, csak

hát a zsoldosok vele sem bántak különbül, mint Danival, azazo ütö ék, ahol érték. Ritkán lá ak törököt, kitöltö ék hát abosszújukat rajta, hiszen a török mia senyvedeztek a várban,távol édes hazájuktól.

Miután derekasan helybenhagyták a nyomorultat,betaszíto ák a tömlöcbe. Odabent végtére szóhoz jutoHusszein, s kiáltozo is torkaszakadtából, hogy vezessék akapitány elé, de senki nem törődö vele. Ki rabul ese , mindkiabál, s mind ígérget. A végeken viszont az a szokás járta,hogy mikor egyik vagy másik várban több rab gyűlt össze,egyet közülük útra bocsáto ak a kialkudo sarcért, a többi omaradt túszul. Igen nyugtalanul, mert ha az az egy meg nem

tért a mondott időre, az életükkel feleltek érte.Husszein tehát elheverede a rothadt szalmán, s

imádkozo Allahhoz, hogy ne senyvedezzék o sokáigegymaga. Így eshete meg, hogy sem aznap, sem másnap,sem harmadnap nem kereskede arany után se törökmartalóc, se német zsoldos.

Hiába is kereskede volna. Dani meg sem állt fu ában,míg a diófa alá nem ért. O egy darabig tapogato a gallyakközt, ezenközben dohogo magában, s fogadkozo , hogytöbbre műveli elméjét az okosságban. Végül egy helyühidegebbnek érezte a földet. O ásni kezde , meglelte aládát, kiemelte szuszogva, s a vermet gondosan betemette.

Már hasogatta a hajnal az ég alját, nem futotta az időből újrejtek ásására. Tépelődö , hova suvassza a kincset, hogy setörök, se német rá ne akadhasson. Végtére a trágyadombbabújta a el, s visszalopakodo a kamrába. Békétlen lélekkel,mert sokat végzett ugyan aznap éjjel, de csekély haszonnal.

Alig nyújtóztatta ki a derekát, meghallotta a bíró motozásáta házban. Te -ve , harákolt, brummogo , csoszogobocskorában, utóvégre nevén szólította a béresét:

– Hé! Dani! Tarisznyálj, nyergelj!Miala a legény a lovak körül szorgoskodo , a bíró

letelepede a tornácra. Csakhamar megjelent Pajzsgyártóné, snagy szerete el egy karikába göngyölíte kolbászt te az uraelé, meg kenyeret melléje. A bíró ünnepélyesen hozzáláto afalatozáshoz, az asszony hasára ejte kézzel gyönyörködöbenne. Szerette nézni az urát evés közben.

Mikor a kolbász inkább Pajzsgyártó volt már, semmintkolbász, a bíró fölállo . Dani odaveze e a lovat a tornác elé, a

bíró kinyújto a a lábát, belelépe a kengyelbe, s nagysúlyosan ráereszkede a lóra. Azzal már hajto is kifelé, megsem várva a béresét.

Nemsokára a bozótosban üge ek, fakadozó ködök közö ,elöl Pajzsgyártó, mögö e Dani. A bíró kedvtelve fütyörésze ,egyszer vékonyan, máskor vastagon, de szünet nélkül.

– Te sem fütyörésznél ilyen vígan – gondolta Dani –, hatudnád, amit én tudok.

Jókedve volt a bírónak, mellfeszengető jókedve. Hogy el neapadjon, s a torka se száradjon ki, untalan szájához emeltetökkobakját, s húzta-húzta. Megint fütyült, s megint ivott.

Mikor a nap széthessente e a ködöt, szét a hideget,Pajzsgyártó dúdolgato , mintha a meleghez szebben illene adörmögő hang a cikázó füttynél.

A gazdája jókedvétől-e, vagy a ól, hogy az aranyat kiásta,s elrejte e a maga céljaira, Dani bátorságra gyulladt, smegkérdezte:

– Hova megyünk?– Csak ide – válaszolt a bíró, s fél vállával előreintett.Bokros dombok közö haladtak, majd befordultak a Bakony

hűvös sátra alá, s Pajzsgyártó ismét füttyel üzent jókedve felől.Olykor-olykor széthúzo szájjal, megfeszíte ajakkal madármódra válaszolt egyik-másik csivitelőnek, csipogónak,cserregőnek. S harsányan fölkacago , ha a rászede madár aközelükbe szállo , s tanácstalanul röpködö , mivelhogyfelelgető társát sehol sem lelte.

– Messzi megyünk még? – tudakolta Dani, hogy legalábbhazugságot halljon, ha már az igazat elrej k előle. De a bíróezúttal sem válaszolt egyebet, mint az előbb:

– Csak ide.Pajzsgyártó úgy megszokta már a tkolózást, hogy akkor is

hallgato , mikor bátran beszélhete volna, s hazudo akkoris, ha az igazat nem kelle takargatnia. A dudorászásra,fütyörészésre meg minden bizonnyal azért szoko rá, mert ígya nóta egyik felét eltitkolhatta.

A szálas erdőt kopár irtás szakíto a meg, tönkökmeredeztek ki a földből, egy-egy o elede rönk hevertfonnyadt lombú gallyak alacsonyabb-magasabb halmai között.

Túl az irtáson szinte égbe szöktek a fák, alig valamicskelátszo a koronájukból; zöldben-kékben-aranyban villózórezgés, mely szakadatlanul változo az enyhe szélben. Acsapás összeszorult, nem árulta el más, mint hogy az avarmegkopo a léptek ala , színét veszte e, s alázatosabbanlapult a földre. A lovak patája tompa dobogást vert.

Egyszerre éles, háromszor szaggato fü y hasíto acsendbe. A bíró tüstént válaszolt a maga jelével, melyvalamelyest a rigó füttyéhez hasonlított.

Nemsokára lódobogás kélt, s a fák közül négy torzonborzpásztor bukkant elő. Fütykös és balta mindegyiknél volt, egynélkard, egy másiknál kanócos puska. Ez utóbbi látszo avezérüknek. Mihelyt megbizonyosodtak felőle, hogy nem másérkeze , hanem akit vártak, hárman megfordultak, s jobbratértek, a puskás meg a bíró mellé rúgtatott.

Alig válto ak egy-két szót, a bíró hátraszólt Daninak, hogyálljon meg, ahol van, szemét-fülét nyissa ki, s fü yel adjonjelt, ha valaki közeledik, azzal ellovagolt a puskással.

Dani kikötö e a lovát, maga lekuporodo , kibonto a atarisznyáját, s kenyereze jóízűn. Amíg eve , a lelke az ételen

csüggö , mintha semmi más nem volna a világon, ha csak aznem, amit befal. De az utolsó falat megakadt a torkán. Eszébejuto , hogy Borka aznap ment a Maglóhátra legeltetni. Nekimeg ki tudja, meddig kell még i rostokolnia. Tapasztalta már,hogy a lány makacs természetű, s tudta, hogy ő maga is az.Ráncba borult a homloka, ijedelembe a lelke, mert arragondolt, hogy amilyen dacosak mind a ke en, talán meginteltelik egy év, míg újólag nyájassá enyhül a lelkük. Addigpedig csontvázzá aszalja a kórság, úgy eleped.

Borka valóban a távoli Maglóháton legeltete , hova sohalegeltetni nem járt sem ő, sem más. A napot nézte az égen, azárnyékot a földön. A nap csakúgy, mint a zsugorodó árnyék, azidő múlásáról beszélt. S ahogy mérege e az időt, egyre a falufelé lese . Nem látszo ide egyéb belőle a templom szelídenaranyló keresztjénél.

Hiába néze -néze , nem igyekeze senki feléje a falubóljövet. Hosszú nyelű kopja feküdt melle e a lombosodó fűben.Ez a kopja volt a cégér a találkozáshoz, el ne bízhassa magát alegény. Időnkint Borka fölemelte, megvizsgálta frissenköszörült vasát, az ujja hegyével próbálgatta, éles-e, szúrós-e.

Aztán fölugro , két kézre fogta a fegyvert, ahogy aharagjától meg az erejétől telle , belevágta a földbe. Épputána nyúlt, hogy kirántsa, mikor a hajlatban meglá a DongóMenyhártot. Hátán a lant – a mellén átvete madzag tarto a–, kezében kopja. Homlokáról ömlött a verejték.

– Hova bújtál előlem? – kérdezte panaszosan. – Az egészhatárt fölkutattam, míg rád leltem.

– Kuta ad volna föl inkább a poklot! – tört ki Borka, s hátatfordíto az elhűlt legénynek. Elégségesen bosszanto a az is,

hogy kit várt, nem jö , az pedig még erősebben fölingerelte,hogy más érkeze helye e. De annyi idő sem telt bele, hogyMenyhárt megsértődhessék, Borka már mosolyogva néze rá,s intett, hogy telepedjék le melléje a földre.

– Énekeld el az énekemet! – biztatta.– A dongósat? – tudakolta Menyhárt bizonytalanul.A leány bólinto . Felhúzta két lábát, s átölelte térd ala .

Menyhárt pedig énekelt, s olyan esengő, epekedő, sorvadozópillantásokat vete Borkára, mint akinek már-már szé eslik aszíve szerelmében. De mindez a forró unszolás kárba vesze .Borka összeráncolta a homlokát, s csak annyit mondoszigorúan:

– Tököt hozzál!– Mit?… Mit?… – hebegte Menyhárt, amint hanya -homlok

aláhullott szerelme egéből a földre.– Szaladj! Siess! – sürgette a lány.Menyhárt tanácstalanul tárta szét a karját:– Örömest hoznék… Csak hát tavasz van.Csakugyan tavasz volt, s nem töktermő ősz, de Borka

gondolata még o késlekede a bajnoki tornákon, mikorahány legény, mind elő e hivalkodo az ügyességével.Egyedül Dani viselkede úgy, mint akinek az öklelésen kívülmás gondja nincs.

– Akkor hozz valami mást.Mit tehete volna Menyhárt, beve e magát az erdőbe.

Gyámoltalanul nézelődö a fák közt, mígnem megütö e aszemét egy sárgás színű, kövér taplógomba. Lefejte e atörzsről, s visszatért Borkához.

– Nem találtam egyebet – mondta szabadkozva.

– Taníts meg öklelni – kérte a lány.– Hadd tanítsalak inkább lanton játszani – alkudozo

Menyhárt.– Én mondom meg, mire taníts! – indulatoskodo Borka, s

olyan elszántan nyúlt a kopja után, mint aki kész vért ontani.Holo csak az egyik tehén farát sújto a meg a fegyverejámborabb végével.

– Farta, te! – biztatta.Távolodtak, távolodtak a Maglóhátról, hova a lány

szerete el várta Danit. Nem jö . Most nekiszilajodva hajto aaz öt tehenet, hogy ha mégis odavetődne, hűlt helyét lelje.Szinte gyűlöle el gondolt rá. Mindamelle a cégérül hozokopját keményen szoríto a a markában, s eszébe sem juto ,hogy félredobja.

Ezenközben Dani tűnődéssel mula a idejét a csöndeserdőben. Utóbb ráunt, hogy az elméjét meddőn körbejártassa,s szomorkodjék, amiért i időzik tétlenül, s nem a Maglóhátonüldögél Borka melle . Ekkor halkan fütyörészni kezde , nemamúgy szórakozásformán, hanem komoly szándékkal. Úgyvélte, hogy egy olyanféle jelnek, amilyennel az erdei pásztoroküzentek a bírónak, ő is hasznát veheti egykor.

A távolban egy kolomp lágy hangjai hullo ak csöppenkéntaz erdő neszei közé. Lassúdan erősödö a kolompszó s atopogás, zizegés, halk motozás, ami kísérte. Birkák jö ek azavaron, tévetegen, mivelhogy legelnivaló alig-alig kínálkozo .Magas, sápadt növények nyúlongtak a száraz levelek közül afukar fény felé. Kétoldalt az erdei pásztorok őrizték a nyájat,hátul a bíró, bizonyára gyanakvásból.

Dani melléje léptetett, s megkérdezte:

– Hova hajtjuk a nyájat?– Csak ide – bökött előre fél vállával Pajzsgyártó.Hogy ezen mit érte , Daninál ravaszabb ember sem

fejte e volna meg. Nem a falunak ve ék útjukat, hanemeltértek rézsút, s a szálfák ala haladtak, nagy egyetértésben,holo se csapás, se ösvény nem húzódo arra. Mentekhallgatagon, a sudár fákat fokonkint fiatalabb erdő váltotta föl,vékony gyertyánok, szilek, egy-egy tölgy, hárs s egyre többkőris, mely most hányta fehér virágját. A dombok hirtelenösszeszorultak, a levegő meghűvösödö . Egy katlanszerűvízmosásba juto ak, meredek tetején bokrok tenyésztek sűrűn,s csaknem egész hosszában elfödték.

A pásztorok a vízmosás szájához telepedtek, nyilván, hogyelrekesszék az utat a kalandos kedvű birkák elől. Dani is leakart szökkenni a nyeregből, de Pajzsgyártó inte , hogymaradjon. Szótlanul előrelovagolt, föl a vízmosás szélére,honnan széles kilátás tárult a lombok fölö . A távolban azelhagyott kolostor düledező falai komorlottak.

Mielő szóba kezde volna, a bíró hosszan fürkészte atájat.

– Látsz-e füstöt? – tudakolta.Nem volt füst sehol.– Elmégy oda – magyarázta aztán, s kinyújto karjával a

levegőbe rótta az utat, melyet béresének követnie kell.– Lépésben – fűzte hozzá. – S a szemed nyitva tartod, meg

a füled. Úgy hírlik, haramják lappanganak arrafelé. Ne féljtőlük, semmid nincs, nem bántanak. Eszedbe ne jussonmegfutamodni, ha beléjük botlasz. Válts szót velük, de el neáruld, hogy én itt rejtőzöm a nyájjal.

Nem szóval, csupán homlokára vont szemöldökévelkérdezte Danit, megértette-e a parancsot. A legény bólintott.

– Ha senki emberfiával nem találkozol innen a kolostorhozmenet – folyta a aztán –, akkor odahaza meghálsz, hajnalbanpedig a kolostorhoz hajtod a nyájamat.

Inte Daninak, hogy indulhat. Ugyanakkor nagyotsóhajto , mintha mélyen megbánta volna, hogy ilyen sokatbeszélt, ahelye , hogy annak rendje-módja szerint el tkoltavolna a küldetés célját a bérese előtt.

Ahogy a gazdája meghagyta, Dani lépésben ment, ésvizsgálódo , fülelt igyekvőn. Egyszer valami neszezés ütö emeg a fülét. Megállo . A nesz elhalt. Lármásan nekilódult, shirtelen ismét megállo . Megint hallo a a neszt. Most márbizonyos volt felőle, hogy nem maga ballag az erdőben, hanemvalaki kíséri. Nem közelről, hanem messziről. Dombról völgybeszállo alá, völgyből dombra kapaszkodo , a kolostor tornyamajd eltűnt, majd előbukkant, s közeledett szakadatlan.

Bujkáltak-e errefelé haramják vagy sem, afelől kétségbenmaradt. Annyi azonban bizonyos volt, hogy élő emberrel nemtalálkozo . Keményen furdalta viszont a kíváncsiság, vajon abíró maga eredt-e utána. A kolostortól a falunak ve e hátútját, de mihelyt a csalitosba ért, kikötö e a lovát, maga megfelóvakodott egy dombháton.

Nem sokáig kémlelődö , két bokor közt megpillanto a apuskás pásztort. Feszülten fülelt, járta a a szemét, s untalanmegállo . Megérte e, hogy a gazdája módfölö fél.Megérte e továbbá, hogy őt a bíró csaléteknek küldte előre.Meg azt is, hogy Husszein valóban jeles mester lehet aravaszkodásban, hogy az óvatos bírót látatlanul a házáig

kísérte. S ez a gondolat megújíto a lelkében az aggodalmat,hogy a falura előbb vagy utóbb rácsap a veszedelem.

Hazatérőben nagy vargabetűt írt le, hogy a Maglóhátatútba ejtse. Borka o jártáról a tehenek jóvoltából szerzetudomást. Káromkodott s továbbhajtott.

Már alig-alig üzent a nap a világnak, mikor Danibekocogo Pajzsgyártóék portájára. A bíróné a tornácon ült, saz ura ködmönét foltozta. Nemcsak a képéről, még a lábujjárólis lerí , mily kevéssé kedveli az ilyenféle munkát. Egyszer csakaz ölébe eresztette a ködmönt, s fölsóhajtott:

– Holnap leszen a születésnapja.– Kinek? – tudakolta Dani.– Kinek? Hát annak a bádogban csühödő ártánynak! –

válaszolt a bíróné, és félig búsan, félig mérgesen kiköpött.– Az uramnak pedig mondd meg – folyta a később –, hogy

üzenjen tüstént, melyik két hordót küldessem a várba.

11

Soha ünnepet Panzerkopf kapitány el nem mulaszto , devalamennyi ünnep közül legtöbbre a születésnapját becsülte.Szere e ezt a napot, szenvedéllyel és gyöngédséggel, smegkövetelte a falvak népétől, hogy ők is kivegyék a részüketaz örömből. Azaz jókedvvel szolgáljanak borral, ökörrel,kaláccsal, csörögefánkkal, pogácsával, kolbászos káposztával.

Négy faluban sütö ek-főztek hát ezen a nevezetes napon,s taligában fuvarozták a jóféle ételeket a palánkvárba. Afalakat a kapitány hűséges zsoldosai körös-körül megtűzdeltékvirágzó ágakkal. Sárga legényrózsa, vörös orgona, fehérlabdarózsa ékítette az ágyúkat övező marcona kasokat.

Bent a várban mindenfelé zsoldosok kuporogtak, ölükbenvértjük, köpdösték kiadósan, s bőrrel-ronggyal fényesíte ék.Panzerkopf kapitány maga egyre mosolygo olyanformán,ahogy a nyers hús mosolyoghat, ha jókedve van. Csak akkorzordult el az ábrázata, mikor megtudta, hogy az a két hordóbor, amit a szabadlaki bírótól szoko kapni évről évre baráajándékként, nem érkeze meg, holo délhez közelede azidő.

Mindebből bárki kitalálhatja, hogy az a halandó, kit abíróné bádogban csühödő ártánynak sztelt, Panzerkopfkapitány volt személyesen.

Pajzsgyártóné számon tarto a az ünnepet, s urakötelességéről sem feledkeze meg. Csak hát a bort a bírógondozta, s ő nem tudta, melyik hordó mit rejt. Óborra nemvolt méltó a kapitány, de lőrét sem merészelhete nekiküldeni. Tanácstalanságában a kövér asszony úgy topogo azudvar közepén, mint a kotló, ha szétrebbentek a csibéi, s aszíve annyifelé húzza, ahányfelől csipogást hall.

Nem sokáig űzhe e a tétova topogást, mert a kapukivágódo , s rangosan belépdelt két zsoldos, ünnepifényességben: az ásító bajor meg a kancsal vallon. A másodikmutatkozo félelmesebbnek, mert az első csupán ásítoüdvözlés helye , s az ásítás értelmét a szűkelméjű ember iskönnyedén felfogja. A vallon képét éktelenül elrú to a aszertelen kancsalság. Olykor úgy néze , hogy a két szememajd összekoccant az orra nyerge fölö , máskor hátatfordíto ak egymásnak, s ha az egyik keletre, a társa minden

bizonnyal nyugatra tekinte . Amiből az következe , hogytöbbnyire a vallon maga sem tudta, hova néz, és mit lát.Egyébként tömzsi, vérmes, szurokhajú ember volt.

Mihelyt meglá a a bírónét, mindjárt kiharsant belőle azordítás, a szavai azonban úgy összefolytak, mintha lélegzetnélkül beszélne. Hosszú szónoklata odacsábíto a a kíváncsiszomszédokat a sövényhez, onnan lesték, mi történik a bíróékportáján, s mit mond a vallon. De mindössze egyetlen szótértettek, az utolsót:

– Bárt! – kiáltotta a kancsal zsoldos, és a kardjához kapott.S ez nyilván bort jelentett.Végre megszólalt a bíróné igen rosszallólag:– Rövidebben is megmondhattad volna!Erre a vallont megint elkapta az indulat s a beszéd heve.

Minden páncél vacogo a testén, s fölö ébb félelmesenfestett.

– No? – kérdezte az ásító bajor két ásítás közö . S mikorlá a, hogy a bíróné nem siet kiszolgálásukra, megránto a atársa karját.

– Mennek a pincébe! – jelente e be harsányan KacsintóKis, a bíróék jobb oldali szomszédja. Ezzel mindenkiegyetértett.

S a két zsoldos csakugyan a pincébe ment. Szelídcsöndesség tátongo a nyomukban. Maguk is csendbenmunkálkodtak odalent, legalábbis egy ideig. Mert aztán ahűvös pincemélyből forró kurjantások szállo ak föl, megannyiüzenet boron táplált jókedvük felől.

– Jaj, istenem, jaj, én édes istenem szűzmáriám, fakaszdszét a pofájukat, meg ne ihassák a borom! – siránkozoPajzsgyártóné oly ájtatos hangon, mintha imádkozna, s aszemét is a kellő módon forga a hozzá. Azonközben pedig le-lekukucskált a pincébe, de nem láto semmit. A pince mélyvolt, s a belső ajtó szárnya félig csukva.

De nagy hirtelen elszökkent leshelyéről. A kancsal vallonriaszto a meg, ki tántorogva, küzdelmesen hágta meg ameredek lépcsőt. A napvilágon szuszogo egyetpihenésképpen, s gyanútkeltő némaságban körülnéze azudvaron.

– Hőű! – horkanto föl böffentésformán, a lajtorjáhozlépe , mely a padlásajtóhoz volt támasztva. Megragadta,megemelte. Elgondolkozott és eleresztette.

Cikcakkban lődörgö egy darabig az istálló és az ól közö ,

majd berúgta a szín ajtaját.Megint csöndesség támadt.– Hóú! – hallatszo ekkor a színből ezú al egy

diadalordítás. Csakhamar előtűnt a kancsal vallon, vállán egykurta létra. A pincelépcsőn majdhogy el nem veszíte e azegyensúlyát, utóvégre azonban épségben ért le.

Mindenki feszülten várta, hogy most mi következik.Kacsintó Kisnek öklömnyire duvadt a szeme, a bíróné eltáto aa száját.

Nemsokára valami mennydörgésféle dübörgés tört föl apincéből, kevés idő múltán pedig egy teli hordó döcögö végigméltóságos nehézkességgel a hepehupás udvaron.

– Jártasak a gazok! – bólintott Kacsintó Kis elismerőn.A zsoldosok valóban ügyes módját lelték a pince

kifosztásának. A létrát a lépcsőre fekte ék, s ke en ké előllökdösték a hordót a létra két foka közé a résbe. Ilyenformán amunka sokkal kényelmesebben ese , mintha a lépcsőn magángörgették volna föl.

Hordó hordó után gurult ki az udvarra, az egyik a vályúnak

koccant, s másik a disznóólnak, a harmadik az istálló ajtajáttorlaszolta el, a negyedik egészen a kapuig görgö , minthavilággá készülne menni. A nyolcadik hordó után abbahagyták afáradságot, leültek egy üres ászokfára, szemben egyik csapravert hordóval, s újólag fölgerjedt szomjúságukat enyhítették.

Pajzsgyártóné ez ideig csak a kezét tördelte. Mostföleszmélt, s a könnyein keresztül szemügyre ve e a prédáraszánt hordókat az udvaron. Elsőnek azt helyezte biztonságba,mely az istálló ajtajához csapódo . Bekormányozta óvatosan ajászol alá, s szalmát hányt rá. Egy másikat a színbe guríto be.Épp a harmadik megmentésével vesződö , mikor kitántorgoa pincéből a két zsoldos. Vörösen jö ek, s most már az isordított, ki eddig szívesebben mulatta ásítással az idejét.

Sokat nem teketóriáztak, hanem négy hordót felraktak abíró szekerére, s elhajto ak a palánkvár iránt. A bíróné egy

ideig köve e őket a tekintetével, aztán lassan, megfontoltanátkozni kezdte a két zsoldost, Panzerkopf kapitányt, mindenatyjuk fiát, egész nemzetségüket.

– Foszoljék szét a hús az ülepükön, mint az elnyűtt kendő!Ennél jobbat mutatóba sem kívánt nekik.Minderről Dani nem vihete hírt a bírónak, hajnal

hasadtával elindult volt a nyáj nyomában.Birkahajtás közben a gyarló ember akaratlanul is spekulál,

kivált, ha rejtelmek hálózzák körül. Dani büszke volt rá, hogytúljárt a ravasz Husszein eszén, most meg akarta tetézni abüszkeséget. Annyit tudnia nem volt elégséges, hogy a bíró atörökkel kereskedik, a módját is ismerni akarta.

Ahogy jó béreshez illik, mihelyt megérkeze a nyájjal akolostor romjaihoz, Dani belekezdett a bíróné üzenetébe.

– Ha kérdezlek, akkor beszélj! – mordult rá Pajzsgyártó.A nyájat akarta számba venni előbb. Ez pedig

hosszadalmas munka volt. Ennek végeztével a mehetnékkezdte sürgetni. De Dani most már nem hagyta magát:

– Kérdezzen kend, különben baj lesz!Pajzsgyártó bátorításul fölvetette a fejét.– A bíróné asszony üzeni, hogy ma van Pacalkopp kapitány

születésnapja és…– Hű! – bődült el a bíró. – Hogy a sérv szakassza meg, a

kancur tályog lepje be, a hideglelés holtig rázogassa!Sötét arca megszürkült, a szeme fehérjén sokasodtak a

szederjes erek.Dani meg a négy pásztor riadtan szemlélte. Szívdobogva

várták, minő szörnyű végbe hajtja szertelen indulata a bírót.Amaz a szájába harapo , talán mert újólag erőt ve rajta

tkolózó természete. Elég, ha ő maga haragszik, minek tudjamás is.

Mindamellett megcsikorgatta a fogát:– Miért nem szóltál hamarább, te gyalázatban fogant?– Szóltam volna, ha kend belém nem fojtja a szót.Egy darabig farkasszemet néztek. A bírónak hullámzo a

melle, vastag nyakán kidagadtak az erek, minden dühe abérese ellen fordult. A karja már ütésre rándult. Demegzabolázta az indulatát, s maga sem tudta, azért-e, mertéppen szüksége volt a legényre, s agyoncsapni ráér később is,vagy mivel amaz olyan bátran tekinte rá, mint aki nem hiszabban, hogy agyoncsaphatják.

– Egyszer még megmellyesztelek! – morogta a bíró

sötéten. Aztán megmagyarázta Daninak, melyik két hordótrakja szekérre, s vigye a zsoldosok kapitányának ajándékba.

Dani lóra ült, s vágtatott, vágtatott.A bírónét a tornácon lelte. A kövér asszony átkozódási

tudománya még nem apadt el. De a fáradtság kezdtelenyűgözni, a karját már nem rázta, s a szitkokat amúgy halkanmorzsolga a az ajkai közö . A legény lá ára friss erővelbuggyant föl lelkében a keserűség, s beszélt kifogyhatatlanul.

Így tudta meg Dani, hogy nem szükséges bort fuvaroznia apalánkvárba, a derék zsoldosok elvégezték helye e a munkát.S ez bizsergő jóérzéssel töltö e el, nem a káröröm miaazonban, hanem mert visszafordulhato , hogy utánajárjon,miként kalmárkodik a bíró a törökkel.

Az istállóban kiválaszto egy gömbölyű farú pej kancát,helyébe bekötö e azt, melyen jö volt, s már lóhátról szóltoda a bírónénak, hogy mennie kell. Amiből a testes asszonybátran hihe e, hogy a legény az ura parancsa szerintcselekszik.

Meg sem állt, míg a kolostor romjaihoz nem ért. O senkitnem lelt, de nem sokáig kelle vizsgálódnia, a legázolt fűelárulta, merre ve e útját Pajzsgyártó a birkákkal meg apásztorokkal. Lovát kipányvázta, maga gyalogszerrel köve e acsapást. S mivel a birkaféle nem kedveli a sietséget, meg semfáradott még nagyon, mikor egy dombhátról meglátta a nyájat.

Most már óvatosabban haladt, meg ne orrontsa valamikénta bíró, hogy utána szimatol. Egy darabig mögö ük baktato ,de hamar megérte e, hogy ennél rosszabb módját keresvesem lelhetné a kémlelésnek. A lágyan göndörödő dombokközö akadt egy magasabb. Arra hágo föl. Ezt a dombotszálerdő boríto a, s a törzsek sűrű rácsán keresztül mást nemragado meg a tekintete, mint egy-egy zöld vagy kék foltot,ahhoz képest, hogy a földre vagy az égre néze .Nekigyürkőzött hát, s felkúszott egy fára.

Mikor odafönt kibukkant a lomb fölé, egyszerre kitárultelő e az egész táj. Olyan közel csillogo a Balaton vize, hogyúgy rémle , csak a tenyerét kell kinyújtania, ihatna belőle.Zölden csillogo a Balaton, zölden csillogtak az erdő boríto adombok, s hullámzo ak széles hullámokban, melyeknekcsupán a felülete remege . A levegő olyan üdén szta volt,hogy a tekintet gá alanul röpülhete , csak messzi-messziállo a útját valami porzórezgő bizonytalan köd. Nem is köd,inkább füstje, emléke a ködnek. Szinte külön-külön látszo

minden fa levele, a legpicinyebbek, az alig bontakozók, afélénken tárulkozók is. Egy részük nyersen, dúsan harsogo ,egy másik részük fölfelé fordult, az eget tükrözte, sezüstöskékké hidegült, vagy nem is levélnek látszo , hanemfényben lubickoló harmatcseppnek.

Dani megborzongo , mivel ez ideig soha ilyen magasrólnem pillantott még a világra.

Első ámulata oszoltán szemlélődésbe fogo . Tudta, merrekutassa a nyájat, meg is lelte hamarosan. Parányi kisbogaraknak látszo ak idefentről a juhok, a bíró ugyan lovonült, de ő sem feste nagynak, lelapíto a a magasság.Mögötte haladt most is a jószágnak.

Dani kényelmesen elhelyezkede a fa tetején, s mikorismét hozzáláto a nézelődéshez, éles villanás hasíto aszemébe. Először egy, aztán még egy, aztán egész sereg, minda Balaton csücske felől. Szíve összeszorult, lüktetni kezde ,meggyűlt benne a gyűlölet, majd széthasíto a. Fegyverekrőlverődö vissza a napfény, török fegyverekről. Mint megannyilabdarózsa, úgy fehérlettek a turbánok.

Ide-oda hordozta a tekintetét a nyáj és a török katonákközö . Nem lehete kétség, a bíróék a Balatonnak tarto ak, atörökök meg amonnan jö ek, nyilván a birkákért. A kolostortóllassan lejtő völgyek húzódtak girbén-görbén a Balatontkörülölelő nádasokig. Ezen az úton hajto a Pajzsgyártó amagyar földön összevásárolt birkákat a töröknek. A ravaszHusszein bizonyára i leste meg, amint a bíró és Akibár agamegalkudo . Innen se enkede be Szabadlakra, hogy a bírótitkát kiszaglássza.

Most lá a csak Dani, mekkora veszedelem fenyege afalut. A töröknek elég a kezét kinyújtania, máris a markábaszoríthatja mindannyiukat. És ekkor Borka juto eszébe, kitelőző nap már nem lelt a Maglóháton, s a féltés megsajdíto aa szívét. Mit cselekedjék, hogy megóvja a töröktől? Mertabban nem kételkede , hogy vagy előbb, vagy utóbb, ez arengeteg turbános rázúdul a magyar földre.

Kuporogtában a fa tetején gondolkodo , gondolkodo , segyszer csak azon vette észre magát, hogy félhangon énekel:

A nép jajgat, gaz török dúl,Nagy Thury György hadba indul.Égő harag a szívibe,Megy a török eleibe.

Odalent azonban nem Thury György, hanem Pajzsgyártó

ment a török eleibe. Meghajolt aláza al, aztán egyik oldalon abíró legényei, másik oldalon a törökök, számolni kezdték abirkát.

Dani egy darabig nézte a rút vásárt, aztán gyorsanlecsúszo a fáról. A kolostorig meg sem pihent, o felpa anta pej kanca hátára, az meg vi e derék iparkodással a faluiránt. Az egyik dűlőútnál kevés híján beleütközö egy tehénbe.Amint oldalt tekinte , még négy tehenet láto , mögö ükBorkát kopjásan s Dongó Menyhártot, ugyancsak kopjával.

Megránto a a kantárt. Komoly mondandóra szánta magát,de a szó torkán akadt. Szája kinyílt, a szeme pedig simogatnikezdte Borka pirosra gyulladt, duzzadó orcáit. S mivel azillendőség beszélnie tanácsolta s magyarázat adására,bevezetésképpen ezt mondta:

– Megyek a faluba.– Azt hittem, csak a szádat tátod – válaszolt Borka.– Beszédem vagyon veled.Akármilyen szelíden mondta ezt, Borka megrezzent, mintha

tövisbe lépett volna:– Velem? – ismételte fenyegetőn. – Velem te csak akkor

beszélhetsz, ha majd kukorékos bajszod serken. Addig úgylépek keresztül minden szavadon, mint az útilapun.

Ezen a feleleten nemcsak Dani ámult el, hanem Menyhártis. Mindke en az orruk alá nyúltak, s tapoga ák zsengebajuszukat. Talán az iránt puhatolóztak, hogy férfiékességükolyan-e, amilyennek a lány kívánja. Dűlőre nem jutha akazonban, mivelhogy mit sem tudtak a kukorékosság felől.Holo a lány látnivalón a lelke mélyéből beszélt, kibuggyanókönnyei tanúsíto ák. Egyet-ke őt szippanto az orrán, aztánmegriasztotta a teheneit, s maga utánuk eredt.

Dani nem bántódott ugyan meg, de nem tartóztatta a lányt.A férfiember nem kedveli a síró vászoncselédet, még hát a felekönnyét el is nyeli, mint Borka tette.

Voltaképpen a komoly mondandót Borkának szánta Dani,de hogy az odábbállo , Menyhártot részesíte e belőle.Fölemelte az ujját, ekként figyelmezte e a lantost. Amazáhítatosan feléje fordíto a ábrázatát. Dani összecsücsöríteajakkal megereszte egy fü yentést. A fü y olyanformánhangzo , hogy akár fürj, akár rigó kószált arra, azt is vélhe e,hogy hozzá szólnak, azt is, hogy nem. Ebben a füttyben ugyanis

a fürjek édes pitypala ya a feketerigó énekével párosult. Nemhasználha a se fürj, se rigó, de az ember fiának derékszolgálatot tehetett.

– Próbáld! – biztatta Dani a lantost.Negyedjére, ötödjére Menyhárt hibátlanul megismételte a

jelt, hatodjára már cifrázta.– Kinek üzenünk ezzel a füttyel? – tudakolta végtére.Erre Dani elbeszélte, mit tapasztalt, s hogy a fü y a

kopjások harci jele lesz, ha majd rájuk szakad a törökveszedelem. Mikor meghallo a, hogy a pogány alighanembetör majd Szabadlakra, Menyhártban lobot vete alelkesedés:

– Hadd jöjjön – kiálto a –, hadd jöjjön a gaz pogány! Tilevágjátok, én pedig megéneklem, milyen vitézül küzdöttetek!

– Bajosan – morogta Dani a foga között.– Azt hiszed – hivalkodo a szeplős lantos –, hogy nem

tudok hősi éneket költeni? Ide hallgass:

Kopjás Dani vaskopjájaRásújt a kopasz pogányra,Mit tehet a gaz lator?Egyet nyekken s elpatkol.

– Bajosan – ismételte meg Dani –, mert ha te nem fogsz

fegyvert, hanem cincogással mulatod az idődet, magam döflekkeresztül.

Menyhárt ábrázatát szégyenletében elöntö e a vér. Azádáz pirosság elnyelte valamennyi szeplőjét. Halkan, rekedten,alig-alig hallhatón szólalt meg:

– Majd a csata után énekelek. Majd ha magam isvitézkedtem.

Mire Dani helyeslőn bólintott.– Tegyünk fogadalmat – mondta aztán. – Fogadjuk meg,

hogy Borkát nem engedjük török kézre jutni. Az életünk áránsem.

– Fogadom! – kiálto a Menyhárt, amilyen vastag hangoncsak bírta.

Még egy fogadalom hátra volt. Menyhártnak meg kelleesküdnie, hogy senkinek egy árva szóval sem emlí , amit abíró galádságairól megtudo , szagot ne foghasson Pajzsgyártóvalamiként.

Ilyenformán Dani és Menyhárt csak annyit mondo a

kopjásoknak, hogy a török alighanem rajtaüt a falun, föl kelltehát készülődniök a védelemre. A készülődést pedig azzalkezdték, hogy valamennyien híven megtanulták a füttyjelt.

12

Panzerkopfot úgy kifényesíte ék a legényei, hogy a napralehete nézni, őrá nem. Szikrázo , tündökölt, sziporkázominden porcikája, mintha nem közönséges zsoldos volna,hanem tündérek kapitánya. De ez a töméntelen csillogás,villogás, szemkápráztatás mind semmi volt ahhoz a fényhezképest, ami az ábrázatán lobbant föl. Mégpedig akkor, mikormegízlelte a bíró borát. Ehhez fogható bort még nem vedeltéletében, habár fél Európát végigitta már.

Négy hordót csapra verete , az ötödiket középre állí a a,maga felmászo rá, és körülnéze . Nem azért, hogy jobbanlásson, inkább, hogy őt láthassa mindenki.

Csak hát senki nem hagyta abba a kedvéért, amivel éppenfoglalatoskodo . Az udvaron szerteszét a zsoldosok meg ahajdúk a maguk módján ünnepelték a kapitányt, szótalanul,mivelhogy mindegyikük szája teli volt. Egy szakállas zsoldoskolbászos káposztát zabált, s ezenközben a fele káposztamegragadt a szakállán. Egy másik félig sült birkacombotmarcangolt, a harmadik hanya terült egy hordó melle , segyenesen a csapból folya a a bort a szájába. Úgy gurgulázogyönyörűségében, hogy elijedt, aki hallotta.

A kapitány kardot ránto , de ezt sem ve e észre senki.Erre megmérgesede , a combvértjéhez kezdte csapkodni akardját, s oly iszonyatos zenebonát művelt, hogy kinek a falat,kinek a korty bor állo meg a szájában. Mindenki nyelt egyet,s a kapitányra függeszte e a szemét. Ő meg inte . Egy

zsoldos színül g töltö egy hasas fazekat a bíró borából, sátnyújtotta a kapitánynak.

– Magamra köszöntöm ezt a poharat – mondta Panzerkopf,s olyan gyorsan döntö e le a gégéjén a bort, hogy az isberúgott, aki csak nézte.

– Köszöntsetek rám poharat! – parancsolta. – Éljenezzetekés ünnepeljetek, mert soha ilyen kapitányt nem kaptok. Nincsmég egy Panzerkopf kapitány, el ne feledjétek! ÉljenPanzerkopf kapitány!

– Éljen! – kiálto ák utána a zsoldosok, egyszerre ötnyelven.

– Éljen! – kiáltották a hajdúk magyarul.Aztán csönd lett, mert mindenki ivott.– Még egy poharat köszöntök magamra! – szólalt meg

Panzerkopf, miután a kupák, kobakok, csutorák, fazekakkiürültek.

– Becsüljétek meg magatokat, és becsüljetek meg engem!– folyta a, miután ivo . – Nekem köszönhe tek, hogybékességben éltek, nekem köszönhe tek, hogy színét semlátjátok a töröknek. Nekem bizony. Mert az én rettenetes híremtartja őket féken. Tudja a gaz pogány, hogy ha Panzerkopfkapitány megharagszik, Konstancinápolyig meg sem áll.Köszöntsetek rám még egy poharat!

A kapitány megvárta, míg mindenki ivo , aztánlekászolódo a hordóról. Megjö az étvágya, pecsenyéthozatott, hogy újabb ágyat vessen a bor alá.

Ezenközben a ravasz Husszein reménység és félelem közötthányódo a tömlöc rothadt szalmáján. Valójában nem istömlöc volt az, hanem kamra, vaspántokkal megerősíte

tölgyfa ajtóval. Husszein aznap még egy falást sem eve ,mindenki megfeledkeze róla az ünnepségben. A jófélepecsenyék illata beszüremkede a börtönbe, a nyál meg gyűltHusszein szájában, de megzabolázta a természetét. Nemdörömbölt az ajtón, nem kért enni, bár tudta, hogy nemhagynák éhen. De a szabadság még a teli hasnál is többet ér.Ha másért nem, azért mindenképpen, hogy a szabad embergyakrabban tömhe dobosra a hasát a rabnál. Szabadságravágyakozo Husszein s a bíró aranyára, hogy ne nyomorultullegyen szabad. Türtőzte e hát az étvágyát, s figyelt, figyeltszüntelenül. Figyelte, mint i asul meg egyre jobban a zsoldosnépség, s mint fogyatkozik a napvilág.

Öreg este volt már, mikor rászánta magát, s ököllelmegverte az ajtót. De aki éppen arrafelé ácsorgo , csakszakramentet mondo , s odábbállt. Megint dörömbölt, meginthaszontalanul.

Odakünt nő ön-nő a lárma, időnként elguríto ak egy-együres hordót, csapra vertek egy telit. Emi németül énekeltek,amo magyarul. Husszein Allahhoz fohászkodo , törökül. Agyomra korgo , panaszosan, ahogy a müezzinek imádkoznak.Ismét dörömbölt, de válaszként csak egy rúgás rázta meg atömlöcajtót. Hatalmas rúgás lehete , az ajtó is tanúsíto a, demég inkább a rugdalózó, ki jajgatva káromkodo , aztánelvágódo , neki a tömlöcajtónak. Nyilván, mivel kézbe kaptamegfájdult lábát, s elveszítette az egyensúlyt.

Husszein nem tudta, mitévő legyen, verje-e tovább az ajtót,vagy várjon. Segítségül hívta hát Allahot. Mivel Allah a fülebotját sem mozga a meg, Husszein jobbnak vélte, ha egyideig csöndben vesztegel.

Elcsöndesede a rugós ember is, hangosan szuszogo ,elnyomta az álom. Husszein fölkapta a fejét – távolabb iszonyúüvöltözés támadt, recsegés, csörömpölés, dobogás, német ésmagyar szavak feleseltek egymással, majd valaki fájdalmasan,hosszan fölüvöltött:

– Hilfe!Erre lábra kelt néhány vértes, és arrafelé csörtete ,

honnan az ordítás eredt. Fölriadt álmából a rugdalózó is.Husszein pedig teli torokból fölkiáltott:

– Hilfe! – azzal mindjárt felugro , s ide-oda topogo aszalmán, nyögö , zihált, mintha az életéért küzdene.Aminthogy valóban azt tette.

Ezenközben feszülten figyelt az ajtóra, melyen mármotozott, ki az előbb belerúgott volt.

Mikor az ajtó kinyílo , Husszein villámgyorsan beránto aaz embert, aki bekandikált, s tömni kezdte a szalmát a szájába,amilyen gyorsan csak bírta. S mivel amaz ellenkeze , sfektében egyre vadabbul hányta-vete e magát, leránto apáncélsisakját, s addig ütö e a fejét, mígnem elcsöndesült.Most már menekülhete volna, ha Dani annak idején ki nemrántja gatyájából a madzagot. Nem tehete mást,fáradságosan kihüvelyezte a németet a ruhájából, felöltözö ,hálát mondott Allahnak, és kisirült a tömlöcajtón.

A vár közepén hatalmas máglya lobogo . Körülö e négyzsoldos ült, kezükbe nyárs, a nyárson nyers hús, azt piríto ák amáglya szélére kotort parázs fölö . Távolabb húsz-harmincember fetrenge egy gomolyagban a földön, a hajdúk és azsoldosok gyomrozták, gyúrták egymást. Panzerkopf kapitányo dülönyőzö melle ük, kezében kivont kard. Olykor-olykor

komiszul lesújto egyik-másik verekedőre a kard lapjával, smindannyiszor harsányan felröhögött.

Husszein elsurrant melle ük, s ahogy igazhitűhöz illik, kimegve a hitvány keresztényeket, vastagot köpö . Baj nélkülkilopakodo a palánkvárból az éjszakába, mely szorosan éspuhán ölelte magához a sugdolózó rengeteget. Az ösztönekormányozta, az nóga a sietésre. Nem pihent meg, csak mikormár elenyészett mögötte a palánkvári mulatozás zsivaja.

A hajdúk püfölték a zsoldosokat, a zsoldosok gyomrozták ahajdúkat. Ez fájt is meg jól is ese , a katonának olyan averekedés, mint a falat kenyér, teste-lelke megújul tőle. Egyidő múltán Barkó Dénes, a hajdúk zedese úgy becsülte, hogyaznapra elegendő lesz ennyi megújulás. Odalépe hát azsoldoskapitányhoz, s így szólt hozzá:

– Hát sose iszunk Pacalkopp kapitányra?– Hogyne innánk, donnerwe er! – üvöltö föl amaz dörgő

hangon. Közébe gázolt a tülekedőknek, a zedes köve epéldáját.

Addig ordíto ak, kardlapoztak, mígnem az embergomolyaglábra állo . Ki dülöngve, ki egyenesen, ki sán tva, ki a derekáttapogatva, hajdúk és vasasok a hordók köré sereglettek ismét.

– Itassuk meg a törököt! – mondta Panzerkopf kapitány, sördögien elvigyorodott.

Ezzel aztán vége le a mulatságnak. Odabent a tömlöcben,vérbe fagyva, ruhátlanul egy zsoldost leltek. Szájábólszalmacsutak meredeze elő, szája körül, orrán, szeménfeketére alvadt vérrögök. Alig pislákolt már benne az élet,mikor leöntö ék borral, ami a legjobb orvosság. Megrázkódotőle, meztelen melle meghullámzott. Lélegzett.

Több mint egy éve nem lá ak más törököt, mint ezt azegyet, fájlalták hát erősen váratlan elvesztét. Különösen ahajdúk, kik a gyászhír hallatára biztatás nélkül is rendbeszedték magukat, s felöveze karddal vártak parancsra. A

zedes a fele legénységet az erdőbe szalaszto a a szökevényután.

Panzerkopfnak is sikerült néhány zsoldost talpra állítania.Re enetes szóval rivallt rájuk, hogy a török nélkül vissza netérjenek.

De hát a vasasok jobb szerettek hallani a törökről, mintsemszemtől szemben állani vele. Még akkor is, ha fegyvertelen,hiszen a szerencse forgandó. Ezt példázta bajtársuk gyászosesete is. A zsoldosok megfontoltan jártak hát el, s habár nemtanácskoztak előzetesen, egyöntetűen a falu iránt ve ékútjukat. Házból házba mentek, s ordítozva követelték, hogy aszökevény törököt tüstént szolgáltassák ki nekik.

Olyan irgalmatlan lármát csaptak, hogy mindenki felriadt.A kopjás legények fegyverük után nyúltak, s feszülten füleltek,nem török martalócok garázdákodnak-e a faluban. De csaknémet szitkokat, spanyol káromkodásokat, olasz jajgatásthallottak.

Felriadt Dani is. Még a szemet sem dörzsölte meg, máriskitalálta, hogy a szökevény nem lehet más, mint a ravaszHusszein. Kapta az ásót, a diófa alá futo , s a rejteket, honnanmár elvi e volt a kincset, ügyesen kibonto a. Ravaszságbólcselekede ekként. Hiszen ha a bíró hírét veszi, hogy egy törökrab megszökö Vastagpalánkról, s a vermet üresen leli, nemmásra, hanem a törökre fog gyanakodni.

Elcsöndesede a falu, a vasasok dolguk végezetlen

visszabakta ak a palánkvárba még hallatszo a danolásuk,mikor megjö a bíró. Nem a kapun jö , hanem a kert felől, adiófa alól. Nem ordíto , nem üvöltö , de olyan erősen azértnem volt tkolózó a természete, hogy hang nélkül elviselje acsapást. Szűkölt, mint a halálra rémült kutya, mikor már nemmenekülhet. S szűkölését csuklások szaggatták meg.

Dani arra gondolt, hogy Husszein szökésévelmegnövekede a veszedelem. A darázs mézre gyűl, a törökaranyra. De ha még úgy gyűlne is a zsákmányra a pogány,másnap éjjel elő i nem lehet. Azzal Dani elégede enelaludt. Elégede en, mivelhogy abból, ami aznap történt, egyés más úgy esett meg, ahogy ő akarta.

13

Nem jö a török sem másnap, sem harmadnap. Holo a bírójavában készülődö fogadására. Nem örömmel, igaz, hanemhallgatagon, komoran s oly vigyázatosan, hogy élő ember kinem fürkészhe e, miben mesterkedik. Tanult a maga kárán, snem hagyo veszendőbe egyetlen árva pillanatot sem, hanemdugdosta a vagyona maradékát. Kiürült a padlás, a csűr, akamra, kiürültek a vermek, az ól, az istálló. Ha idegen vetődikoda, azt hitte volna, hogy szegény ember portájára tévedt.

Olyan sűrű tokban végezte a dugdosást, talán maga semtudta már, hova rejte e a gabonát, a mézet, hova a bőröket, aviaszot, a vásznat, a posztót, s hova az aranyát. Mert volt méga bírónak pénze azonfelül is, amit Dani elvi a diófa alól. Ezt apénzt két részre oszto a. Egy maréknyit beleszórt egy csatosládába, s a ládát beásta a körtefa tövébe. Eztszemfényvesztőnek szánta… A tetemesebb részét úgy akartamegóvni a veszedelem elől, hogy a kertje végében folydogálópatak medréből kiemelt egy nagyobbacska követ, lyukatkapart, a lyukba belerakta a tallérokat, s fölébük te e a nagykövet. Azt pedig megfogadta magában, hogy ezt a pénzt, akáraz élete árán is megmenti. Minderről csak maga tudott.

A bora elvermeléséhez azonban segítségre volt szüksége.Akkortájt, csakúgy, mint annak elő e és utána, a parasztok

elmozdítható ólakat építe ek. A bíró szólt Daninak, ke esbennekiveselkedtek az ólnak, s eltolták a helyéről. Aztán Danigödröt mélyeszte oda, hol nemrég az ól állo . A gödör

fenekét kibélelték gallyal, szalmával, erre az ágyra rakták azászokfákat, amazokra a hordókat. Felül rudakat fekte ekkeresztben-hosszában, gallyat szórtak rájuk. Mindennek atetejébe földet hánytak, elegyenge ék szépen, majd az ólatvisszacsúszta ák erede helyére, hogy a vermet eltakarja.Amilyen furfangos volt a bíró, a savanyú borát a pincébenhagyta prédának.

Egyébiránt a falu gyanútlanul sütkéreze a békében. Azeget nem tarkázta felhő, felhőtlen derűben nyújtóztak a lelkekis. Mosoly viríto a szájak körül, a szemek szögletében. Azudvarokon vígan kaparászo az apró jószág. Időnkint egy-egyjérce felröppent a sövényre vagy a kútkávára, s világgákodácsolta ijedelmét. Hadd tudja mindenki, hogy jércébőltyúkká rangosodo , s megtojta első tojását, ami semmi dologlehet másnak, de neki nagy. Rucák kutattak a pocséták zavarosvizében, legelésztek a libák, s mérgesen sziszegtek,valahányszor gyermek vagy kutya vetődö a közelükbe. Egyik-másik küszöbön vénember üldögélt, s csapdosta a legyetcsupasz lába szárán. A falu közepén, a tó partján, csa ogtak asulykok az asszonyok kezében, mosták a vászonneműt. Közben-közben abbahagyták, tereferéltek, s fel-felgyöngyözö anevetésük: szerelemről folyt a szó. Sisterge a zsír aserpenyőkben, rotyogo a leves bográcsban, fazékban.Valahonnan bűz és méltatlankodó óbégatás szállo elő,megkozmásodo a kása, azon siránkozo , aki főzte. Azemberek künt dolgoztak a földeken, olykor megpihente ék akapát, a kaszát, s körülnéztek ráérőn. Lubickoltak a dombok anapfényben, i -o előbukkant a legelésző jószág, egy völgybőlfurulyaszó iparkodott világgá.

S ebbe az édes békességbe egyszer csak belevágtato egyember.

Hajto a a lovát, mintha se látna, se hallana, nem volnaegyetlen pillanat veszteni való ideje. Az állatról meg szakadt atajték.

– Hova, te?– Ki űz, te?– Mi lelt, hé?Így kérdezték Borvető Dénest, amerre elhaladt. Amaz

re enetesen belehevült a menekülésbe. Válaszként egyszerbalra, egyszer jobbra kiálto a, hogy „jönnek”, „i vannak”, deaz ijedelem eltorzíto a a szavát s az ábrázatát is. Lóhalálábanszáguldott a dűlőúton, egyenest a falunak. A vad kiáltozás mega lódobogás messzire elhallatszo . Ahány paraszt dolgozo aföldeken, mind a hang iránt szaladt, akár lá a Borvetőt, akárnem. Az út eldugaszolódo elő e, meg kelle hát állania. S hamár megállo , leugro a lóról, s mire valamelyest megenyhülta zihálása, megszólalt nógatás nélkül.

S mindjárt az első szavai azt példázták, hogy a bölcsességsem pártolt el tőle hűtlenül. Azzal kezdte ugyanis, hogybaltanyélnek legalkalmasabb a gyertyánfa, ólnak is jó. Fáértment hát az erdőbe. Kinyújto karral muta a, melyik dombonfogo hozzá az alkalmas törzsek kiszemeléséhez. Egy darabigdolgozo , aztán arra eszmélt, hogy nem egymaga dön atőkét. A távolból baltacsapások zuhogása áradt feléje. Egyegész falura való baltás iparkodhatott ott. Pedig jól tudta, hogysenki aznap Szabadlakról favágni nem indult, hiszen társatkerese volt a vállalkozáshoz. Egyik lovát a szekérnél hagyta,maga ráült a másikra, s elhajto a lárma iránt. Egy irtásról

aztán megbizonyosodo , hogy nem tévede . Valóban seregnyiparaszt döntötte a fát, nem messzi a kolostor romjaitól.

– A mi fánk az! – kiálto föl fenyegetőn Kacsintó Kis, s úgynéze körül, mint aki szövetségeseket toboroz, hogy atolvajokat tüstént megbüntesse.

– Bizony, a mi erdőnket ritkítják! – mondták többen.– Azt hát – hagyta rá kurtán Borvető Dénes.– Csakhogy – folyta a rövid szünet után – nem a maguk

szántából garázdálkodnak azok a parasztok. A török hajto a kiőket. Egyik részük fát vág, másik részük ácsol, a harmadik résza földet hányja. Palánkvárat épít a török a kolostorból.

Gyászosabb hírt bajosan hozhato volna ember. Templomicsöndesség támadt. Egy darabig meg sem szakította más, mintegy-egy köhentés, hümmögés, harákolás. Nem is néztekegymásra, hanem ki-ki a földet szemlélte maga elő , vagy alábát vizsgálgatta.

– Így kezdődik – mondta ki végül Kacsintó Kis mindannyiukgondolatát.

Érte ek ennyiből is. A hódoltatás kezdődö így. A törökpalánkvárat építe , megrakta őrséggel, s ameddig a kardjaelért, a maga hatalma alá hajto a a falvakat. Így fogyo ,zsugorodo a kedves magyar haza, így csöpörödö mindparányibbra az édes magyar szabadság.

Török ide, török oda, a szekerét nem hagyja veszendőbe!Borvető Dénes visszafordult hát, s csak az erdő alján jutoeszébe, hogy a gyászos újságot a faluszélén is elmondha avolna.

A többiek hallgatagon nekilódultak az útnak, s hányták-vete ék magukban a gondokat, a gondolatokat. Az eleven

folyam egyre nő , szélesede . Megfeküdte a lelkeket a baljóshír, még a lépés is elnehezede tőle. Volt, kinek útba ese aháza. Senki nem lépe ki a sorból. Egy helyre tarto ak mind, abíró portájára.

O már nyüzsgö a nép. Nem mindenki hallga a végigtürelemmel Borvető Dénes számadását, egyiket-másikat úgymegriaszto a a török veszedelem, hogy meg sem állofu ában a bíró házáig. Faluszerte folyt az aggodalmastanakodás a zorduló jövendő felől.

Pajzsgyártóné a tornácon gubbaszto , a bíró meg a tornáclépcsejére telepede , maga elé meredt, a szavakra nemfigyelt, a zsibongás elringa a. Színlelte, hogy erőlte azelméjét, mint tapasztalt bíróhoz illik, holo régen elvégeztemagában, mitévő lesz…

Mindamelle cselekede is, nem olyanformán azonban,ahogy az elhatározásához ille volna. Mivel fölö ébbcsavarosan járt az esze.

– Szét kelle volna hordani a kolostor romjait! – fakadt kibelőle a megkésett bölcsesség.

– Szét bizony – hagyták rá többen.– Tanácskozzunk! – sürgették mások.Bizonyára meg is kezdték volna a tanácskozást

haladéktalanul, csak hát egyszerre mindenki fölfigyelt. Fü yökcikáztak a levegőben. Először az alvégen szólalt meg a jel, s afelvégről jö rá felelet, aztán mindenfelől csak ez hallatszo .Aggodalom töltö e meg a lelkeket. Féltükben a töröktől, aszabadlakiak azt hi ék, hogy bekeríte ék őket, s menekvésmost már nincs, ha csak a dicsőséges halálba nem. Sok agyarló ember, ki az enyészetet még dicsőségben sem kedveli.

Ezek legszívesebben elbújtak volna.Miala a bíró udvarán javában találga ák, ugyan bizony

kik fütyülhetnek, és minő gyászos végből, a kopjásokráakadtak Kondás Zsigára. Ő hiányzo egyedül a kicsiseregből, nélküle nem akartak a bíró portájára menni. MiutánZsiga előkerült, elnémultak a fü yök. Dani megkérdezte akondást:

– Jössz-e velünk a törökre?– Én megyek – felelt Zsiga –, de csak ha tülkölhetek.Ezen kevés híján összeverekedtek. Megint akadt néhány

legény, ki lázadozott a tülökszó ellen.Dani rájuk néze , s kiköpö kapitányosan. Ebből

megérthe ék, hogy nem az érdemli meg a disznó nevezetet, kitülök biztatására indul hadba, hanem a gyáván lapuló.Utóvégre abban leltek megegyezést, hogy Zsiga tülkölhet, denekik másként, mint a csürhének.

Kondás Zsiga készségesen bólinto , utóbb azonbanelborult a képe, s aznap nemigen lehete szavát hallani. Csakegyféleképpen tudott tülkölni.

A kopjások büszkén vonultak át a tágas udvaron, s azistálló sarkánál kuporodtak le. Fegyverét mindannyi maga előtarto a, s ilyenformán nagyon szálkásan és hegyesenfestettek. Mindannyian átérezték, hogy végtére elkövetkezett anagyságos alkalom, s erejüket, ügyességüket csakhamar összekell mérniök a pogánnyal.

Dani úgy választo helyet, hogy ültéből jól láthassa abírót. Nézte is merőn, s a szíve a torkában dobogo . Egészteste tüzelt, alig bírta megállani, hogy rá ne rontson agazdájára, nagy veszedelmük hitvány kerítőjére.

Nem messzi a kopjásoktól özvegy Füsüsné gunnyasztoegy tönkön, s fél karjával magához szorította a lányát.

– Gyere közénk, Borka! – hívta a lányt Menyhárt.– Gyere! Gyere! – biztatta Füles Gergő.Borka a válla fölö pillanto rájuk, de nem kelt föl, és se

igent, se nemet nem mondo , hanem Danit fogta vallatóra atekintetével, tőle várt unszolást. De csak addig, míg az anyjavissza nem fordíto a a fejét erővel. A lányán kívül senkit,semmit nem szerete a világon, s a szívét most megülte afélelem.

Ügy ille , hogy a tanácskozást ne kezdjék meg, mielő afalu egész népe össze nem seregle . Lassanként elhalt a nesz,amit az udvarba sietők talpa vert a földön. Megjö Borvető is.Odament a szegényszeriek közé, kik egy csoportbagyülekeztek, akárcsak a kopjások.

Ekkor megszólalt a bíró:– Küldö em segítségért Nagyvázsonyba, Tihanyba,

Veszprémbe – s beletörődőn legyinte –, a hanyi meg avázsonyi kapitány egyet üzent: ha i a török, i lesznek ők is,addig egyéb dolguk vagyon. Veszprémbe Kovács Gergely ment.Még nem hozott se katonát, se biztatást.

Dani fölegyenesede ültéből, s inte , hogy szólni kívánna.De a bíró úgy tett, mintha nem venné észre.

– Hadd menjek én Vastagpalánkra – kiáltotta.– Oda Takács Bonifácot küldtem. Meg kell térnie

hamarosan – felelt a bíró, s inte Daninak, hogy üljön le. Alegényke azonban nem engedelmeskedett.

Az arca untalan színt válto , messzire látszo , hogy a lelkeháborog.

– Ülj le! – kiáltott rá a bíró.– Nem én! – válaszolt Dani rekedten.– Nem-e? – kérdezte Pajzsgyártó fenyegetőn. – Aztán miért

nem?– Merthogy szólani kívánok.– Ülj le! – rivallt rá a bíró, s a nyakán kidagadtak az erek.Nemhiába védelmezték meg a kopjások a falu borát,

nemhiába űzték el a haramjákat a határból, becsületetszereztek maguknak bátor ügyességükkel. I is, o ismegszólaltak, hogy hadd beszéljen a legény. Amaz pedigszemfülesen élt az alkalommal:

– Odaátról jö em én, a Hódoltságból! – kiálto a. – Jobbanismerem én a törököt, mint kendtek a lovukat. Apám, anyám,minden testvérem ők vágták le. Míg le nem vágtak, őksanyarga ak, meg a szabad hajdúk. Két gazdának adóztunk.Üssünk hát rajta a gazokon! Üssünk rajtuk, mielő a váratfelépí k. Mert ha az a vár egyszer áll, holtunkig nyűnek. Éljünkmagyarokul! Ha más nem tart velünk, megyünk törökre, mi,kopjások!

– Majd én megmondom hova menjetek! – szólalt meg abíróné.

A csúfondáros szó olyan jól ese a szorongó lelkeknek,hogy egyszerre kitört a nevetés, mindenki hálátlanulmegfeledkezett a kopjások derék tetteiről. Amazok tűzbe borultorcával feleseltek vissza. Végtére felugráltak ültükből, s vadfegyverrázás közepette fogadkoztak, hogy komolyan gondolták,amit mondtak.

Mintegy varázsszóra mindenki elnémult. A tömeg ke évált,s utat nyito Takács Bonifácnak, ki nemrég éppen indult el

Vastagpalánkra, most a meszelt falnál fehérebbreszíntelenede az arca. Szutykos gatyáját a combjánmeglucskosíto a szakadó vére. Szólásnyi ereje sem maradt.Körülfogták, támoga ák, el ne aléljon valamiképpen,elfekte ék egy halom szalmán a szín kapujában. A bírópálinkát csurgatott vacogó ajkai közé.

Egy darabig szinte megkövülten lestek, lesz-e erejemegszólalni, vagy vele hantolják el a tkát, ha a szája örökrelezárul. Amaz nyögö keservesen, s oda-oda kapo sebesültcombjához. Annyi máris nyilvánvaló volt, hogy egyhamar nemmond búcsút a földi létnek, annál sokkal derekasabbannyögött.

Pajzsgyártó néhány korty pálinkát megint a szájábalö yente , s mintha ezzel megvásárolta volna magának ajogot a követelőzésre, ráförmedt keményen az emberre:

– Szedd össze magad, hé! És beszélj!Takács Bonifác pedig engedelmesen beszámolt

tapasztalatairól. Halkan beszélt, de a templomicsendességben egyetlen szavát sem véte ék el. A törökminden utat elrekeszte a palánkvár körül. Ő maga élt agyanúperrel, hogy a kövesúton nem érhet oda, a bozótosnakvágo hát neki. De térhete bármerre, mindenhol török őrségtáborozo , mindenhol istentelen némaságban. Addigpróbálkozo , míg egyszer belébotlo három akindzsibe.Rálő ek, eltalálták, hanya -homlok bezuhant egy szakadékba,eszméletét veszte e, nem mozdult, a török holtnak vélte.Ennek köszönte menekültét, meg annak, hogy egy idő múltánfölérze . Akkor már volt annyi ereje, hogy a szakadékból idáigvergődjön.

– Hallottátok? – kérdezte a bíró.Úgy látszo , mindenki erre a biztatásra várt, mert a nagy

csönd egyszerre fölszakadt. Özönlö a szó. Ki-ki magyaráznikezdte, mi lehet a török szándéka, s miben keressenekvédelmet ellene.

– Adjon még pálinkát, kend! – nyögö Takács Bonifác. Abíró ugyan hallo a, de amit akart, megtudta, minek adovolna.

Megint elült a zsivajgás, ezú al Kovács Gergely jóvoltából.Kevés híja volt, hogy vad vágtatásában bele nem szaladt azudvaron összegyűlt népbe. Még ágaskodo a lova, márkiáltotta a palotai kapitány üzenetét.

– Ha a török betör, a kapitány úr is i leszen. Addigtürelmeskedjék a falu nyugodalomban.

– Hallo átok? – kérdezte a bíró még öblösebben, mintannak elő e. Fölhágo a tornác lépcsejére, s megrázta a kétkarját minden erejéből.

– A pogány a falu határában. Vastagpalánk nem segíthet,Tihany, Vázsony, Veszprém késlekedik a segedelemmel…

Szünetet tarto , s a tekintetét körüljárta a a némánfigyelő embereken.

– Meghódolunk! – mondta aztán.Mély, ijedt csönd támadt. Majd mint valami halál hírnöke,

megszólalt a bibliás szavú Sete Ábrahám:– Elvégeztetett!– Mit mondott kend? – kiáltott Borvető Dénes a bíróra.Két ugrással o terme a tornác elő . Nyoma sem látszo

már rajta előbbi rémületének. Vézna volt, nyeszle volt, mégisúgy szállo szembe a nagy, tagbaszakadt emberrel, mintha

bizonyos volna győzelmében:– A kend pofáját bocskortalpnak is restellném elfogadni! –

mondta olyanformán, mint aki kiköp.Pajzsgyártó se hátra nem hőkölt, se meg nem rendült. Egy

pillana g arra gondolt, hogy meg porja ezt a nyomorultat, kineki dolgozik, s kölyökkorától az ő kenyerét ette.

Időközben odaseregle Borvető mellé a szegényszer többilakója, Kaszás Gergely, Zsikó Mihály, Sete Ábrahám, ki mostazon a véleményen volt, hogy mégsem végeztete el a falusorsa. Jö a sebhelyes arcú Gerső Máté, s utolsónak adongalábú Sóvágó Ádám, ki mindenkinél lassabban járt,mégsem hiányzo sehonnan. S már o döfölték a levegőtfrissen köszörült kopjáikkal a legények is.

– Kend szakaszto a ránk a vészt! – vágta Dani a bírószemébe az igazságot.

De nem hallgato rá senki, maga a bíró sem. Zűrzavaroskiáltozás tört ki. A mozdulatok elárulták kinek-kinek azérzületét, hiszen másként beszél, ki mindjárt fegyverre kelne,másként a meghunyászkodó, s megint másként, ki úgy véli,hogy túljárhat mindenki eszén.

Zászlóul szolgált a kiáltozás, annyi haszna megvolt. Hiábagyűlölte Duhajosi gazda a bírót, mögéje állo , csakúgy, mintFüles Gergő apja, igazi nevén Tenyeres Gergő. Egyik szavávala bíró igazát védelmezte, másikkal a fiát gyalázta. Egyébkénttestre egyforma volt apa és fiú, csupán terjedelembenkülönbözött.

– Meghódolunk! – hirde e Füsüsné is, és szilajul magáhozszoríto a Borkát. Gyűlölte ugyan Duhajosit, a gazdáját, de azeszét szerfölö becsülte. Ha a bíró is meghódolásra biztat,

Duhajosi is, nyilván velük a bölcsesség.A vagyonosabbak többnyire a bírót pártolták. Kacsintó Kis

meg a molnár azt tarto ák célszerűnek, ha megbújnak aBakonyban, s a vész eloszoltán térnek vissza Szabadlakra. Snem kételkedtek benne, hogy a török vagy visszavonul, miutánmegszedte magát, vagy a király küld csapatot ellene.

Leglármásabbak a kopjások meg a szegényszeriek voltak.Lelkesen bizonyga ák, hogy fegyverfogható emberben nemlesz hiány. Nemcsak az ő szabadságukra tör a pogány, a többifalura is ugyanaz a sors vár. Akad majd Herenden meg másuis, ki megér , hogy fegyverrel kell szembeszállni a fegyveresellenséggel.

De mielő bármit végezhe ek volna, mielő mindenkielmondha a volna a gondolatát, beszaladt az udvarra a két őr,kik a bíró parancsára az utat vigyázták.

– Jön a török! Rajtunk a török! – kiáltozták messziről.Az udvart megint megülte a csönd.– Mit tapasztaltatok? – szólalt meg a bíró, mikor a két őr

már leugrott lováról.Amazok nem a falu határában őrködtek, hanem távolabb.

Tiszta volt az idő, jól ellá ak oda, hol az út egy alacsony dombaljában befordul Vastagpalánknak. Nem járt arra se ember, seállat. Egyszerre arra le ek figyelmesek, hogy gomolygó portöl meg a völgyet. A porfelhő lassúdan közelede , mígnem azútra lebbent. Ekkor már a fegyverek csillogása is látszo ,amint át-áttört a szürkeségen.

– Erős had lehet – vélte az őrül küldö paraszt –, aportyázók sebesen jönnek, mint a villámcsapás.

– Meghódolunk! – kiáltotta a bíró még egyszer.

Az indulat szederjessé rú to a az ábrázatát. Azzal bementa házba.

A sokadalom java szétrebbent. Ki-ki rohant, hogybiztonságosan elrejtse, mit megmenthet a vagyonából.

Nemsokára már csak a kopjások s a szegényszer parasztjaimaradtak az udvaron. S ahogy álldogáltak, mintha lanyhulnikezde volna előbbi lelkesedésük. Dani odalépe Borvető elé,s maga mögé mutatott, a kopjásokra:

– Mi a Kokashegyre megyünk. Kendtek velünk tartanak-e?– Nem bíró ez, hanem lábra kelt kapca – szólalt meg

Borvető, mint aki nagy ideig tűnődö , míg eljuto erre azeredményre. Aztán amúgy félvállról megjegyezte:

– Megyünk hát. Hogyne mennénk.Megbeszélték, hogy a hegy aljában találkoznak, s már

indultak is, málházni, fegyverkezni, minden szükségesrőlgondoskodni.

Dani széjjeltekinte az üres udvaron. Mikor lá a, hogysenki szeme rajta, hátrafuto a trágyadombhoz, előkotorta abíró kincsét, melyet igen dísztelen állapotban láto viszont, ésbesuvaszto a a tarisznyájába. Fölment a padlásra, amennyiférőhely még akadt a tarisznyában, kitöltö e szalonnával,kolbásszal. Aztán az istállóban megnyergelte a bíró legerősebblovát.

Ezt már Pajzsgyártóné is észrevette:– Hová mégy, te gyalogdisznó? – kérdezte.Megütődö Dani ezen a furcsa kérdésen. Ugyan bizony mi

késztethe e a bírónét, hogy éppen akkor nevezze ilyenformán,mikor lóháton ült?

– A kend szépségét keresem – felelt –, s meg nem térek,

ha csak azzal nem.Ezen meg a bíróné rőkönyödö meg. Mire magához tért,

Dani már vágtato a kövesúton, hol kis híján beleütközöKacsintó Kis három púposra rako szekerébe. Kacsintó Kisék aBakonyba mentek, hogy megvárják derűsebb idők kivirradtát.

Ezala Pajzsgyártó bíró fölöltö e ünnepi ruháját, hogyillendőn fogadja magyar földön a törököt, s megindult elébe.

A porfelhő lomhán közeledett.

14

A nevezetes porfelhőt, mely olyannyira megriaszto aSzabadlak békességhez szoko népét, a ravasz Husszein verteföl. Nem egymaga természetesen. Az érdem azonbanmindenképpen az övé.

Egyszóval a ravasz Husszein kijátszo a az üldöző hajdúkat,és épségben visszatért a török várba, hol szállása volt. Abujdosás cudarul elcsigázta. Noha majd összecsuklo nagygyöngeségében, előbb eve -ivo , s csak azután heverede le,hogy testét-lelkét megújítsa. Aludt egy fél napot, megint eve ,megint ivott.

Mindezek után úgy érezte, hogy elegendő ereje vanmeghánynia-vetnie, mihez fogjon. Leült a földre, s tekintetét atevéken jártatta. A teve bölcs állat, higgadt állat.

A tevék kérődztek, Husszein meg számot vete mindenkörülménnyel. Elsősorban azzal, hogy Dani azóta nyilvánértesíte e a bírót, hogy törököt láto ólálkodni a kertjében,tehát a bíró minden bizonnyal más rejteket kerese a tallérosládának. A ládára annyira vágyakozo a ravasz Husszein, hogymajd eleredt a nyála, ha csak rá gondolt. Ahogy tovább jártattaelméjét, már azt is tudta, hogy sokkalta kedvezőbb, ha azarany ké zedét megkapja, mintha az egész kincs a bíróémarad. Mindezek után úgy végze magában, hogy nyolctársával éjnek idején rajtaüt a bíró portáján. Vagy odaadja abíró az aranyat, vagy megfontoltan lenyiszálják a fejét.

Alkalmasnak látszo a terv, s a tevék is olyanformánkérődztek, mintha helyeselnék. Kiválaszto a hát nyolcleghívebb barátját, s megbújt velük a bokrok közö ,tanácskozásra. Az akindzsik lezö yentek vele szemben, sötéttekintetüket ráfüggesztették.

Igazhitűhöz méltó módon Husszein ekként kezdte:– Ki magára nem gondol, arról Allah is megfeledkezik.A nyolc akindzsi intett, hogy ők sem vélekednek különben.– Ismertem egy embert – folyta a Husszein –, ki érdemben

túlte a nagyvezíren, de soha semmire nem vi e, mivelhogyúgy rejtege e érdemét, mint fukar az aranyát. Ismertem egymásik embert, ki elrejte e az aranyát, szakaszto úgy, ahogyaz érdemes ember az érdemet. Az érdemet más meg nemszerezhe , még ha nem is őrzi fegyveres strázsa. De ki elrej

aranyát, s nem őrzi, könnyen elveszíthe . Ismerek egyharmadik embert, aki ravaszsággal kifürkészte, hova rejte earanyát a második ember.

A nyolc akindzsi meg sem mukkant, de figyeltrendületlenül.

– Az a harmadik ember én vagyok – tudósíto a társaitHusszein.

Erre az akindzsik sűrűn bólogatni kezdtek, amivel bizonyáraazt mondták, hogy jó az érdem, de az arany többet ér,mivelhogy aranyon mindenkor lehet érdemet vásárolni, deérdemmel nem mindig juthat aranyhoz a halandó ember.

– Szedjük meg együ ravaszságom gyümölcsét – fűztetovább a szót Husszein.

Némi megfontolás után az egyik akindzsi megszólalt:– Ismertem egy embert, ki nyolc vendéget hívo

asztalához. O voltam a temetésén is. Nyolc vendégenyolcfelé vágta, mert egy negyed báránnyal több nem került azasztalra.

– Az én ravaszságom z szép gyümölcsöt terme – mondtaHusszein. – Egyen-egyen is megosztozhatna z ember, olyangyümölcsök azok. Kilencen vagyunk rá. Minden ember egy-egygyümölcsöt kap, a tizedik gyümölcs meg a ravaszságot illeti.

Tanácskozásképpen az akindzsik összenéztek. Bóloga akegyetértőn.

– Ha Allah is úgy akarja, indulhatunk – szólalt meg alegöregebb.

Alig hágta át a delelőt a nap, már a Balaton iránt üge ek,hogy onnan a völgyeken át megközelítsék a kolostort. Husszeinveze e őket, ki akkor ismerte meg ezt a rejte csapást, mikora bíró után lopakodott volt.

A Balatonig rejtőzve mentek, s külön-külön, hogy szemetne szúrjanak az őröknek. De a nádasban, majd a dombokközö , a magyar király földjén, biztonságban érezték magukat,s a nyelvük is megoldódo . Szere ék az aranyat mindannyian,s egyéb öröm híján számolga ák. Szinte a csengését ishallották, annyi erővel képzelték maguk elé.

Hamvasodo a levegő, hűvösödö a szagos erdei csönd.Egyszerre lódobogást hallo ak. Kitértek sietve rézsút, be acserjésbe, hogy meglapuljanak, míg a vész elvonul. Allahazonban úgy rendelte, hogy az egyik ló nyihogni kezdjen. S ezaz egyetlen, kurta nyihogás a földre verte Husszeinravaszságának mind a z gyümölcsét. Lovasok csörte ek be a

bokrok közé, kezükben duhajul villogó görbe handzsár. Mittehe ek az akindzsik, muzulmáni aláza al lebakta ak avölgybe. A szívük összeszorult, mert ki foglyul ejte e őket,nem más volt, hanem maga Akibár aga, legre enetesebbparancsolójuk.

Az aga nem szólt egy árva szót sem, mintha némaságrate volna fogadalmat. Fejét zöld turbán övezte, mivelhogyMekkát megjárta már. Horgas orra belebuko sűrű szakállába,koromszín szeme álmosan villogo . Fénylő feketeségében úgyfeste , mintha forró olajból ránto ák volna ki. Miutánmegszemlélte a szökevényeket, méltósággal inte , hogyfegyverezzék le őket, maga megsarkantyúzta a lovát.

Husszein most visszafelé ügete ugyanazon az úton,melyen idáig elkalandozo . Akkor a reménység ösztökélte,most félelem súlyosodo a vállán. S ha beszélhet, mindenbizonnyal elmondta volna, hogy ismert egy embert, kiravaszságával hivalkodo , de ostobasága tőrbe csalta.Töredelmesen belá a, hogy a zedik gyümölcsöt meg nemérdemelte volna, még ha kedvezőbb is a szerencse. Nemravasz az, ki a véletlenre hagyatkozik.

Az őrök beszélge ek, s elejte szavaikból megtudta, hogya re enetes agát mi cél terelte a dombok közé. A birkák útjátfürkészte, mert az a gondolat fogamzo meg tündöklőelméjében, hogy ezentúl nem aranyon, hanem fegyveren veszimeg a birkát. Bejárta hát az erdőt a juhok elpö yögetetejelei vezérletével. Igen bosszús volt. Akolra ugyanis sehol semlelt, sem legelésző nyájra, az útjelzőkkel viszont meg nemelégedhetett.

Mihelyt belovagoltak a táborba, Akibár agamegkorbácsolta a a szökevényeket. Későre járt az idő, azestéli csöndességet olyan fájdalmas üvöltés verte föl, hogy atevék pofájában megállo a visszakérődzö fű, a dervisekpedig elsápadtak irigységükben. Ilyen messzi hangzón shátborzongatón ők maguk sem tudtak üvölteni, holo ez ahivatásukhoz tartozott.

Másnap Husszein megvallotta, milyen járatban kelt útra.Akibár aga földerült a hallo akon. Olyannyira, hogy a

rendbontókat nem vona a karóba, holo mindenkor erősenkedvelte ezt a büntetést. Nem kegyelemből, hanem merőfeledékenységből. Ahogy bölcs igazhitűhöz illik, törökülésbeereszkede egy drága perzsaszőnyegen, melyet hazájábólhozo magával. Tekintetét gyöngyös saruja talpára szögezte, s

elmélkedett mély mozdulatlanságban.Mihelyt végze az elmélkedéssel, két pribék kémet

hívato maga elé. Megparancsolta nekik, hogy a szabadlakibírót tartsák szemmel, s ha menekülni készülne, tüsténttudósítsák felőle.

A pribékek kihátráltak a sátorból, Akibár aga maga eléparancsolta a defterdárt.

Habil de erdár régente egy háremben hivataloskodo .Ebben a sztjében férfias szikársága visszahozhatatlanulelpártolt tőle. Kárpótlásul viszont nemcsak asszonyosanmeggömbölyödö , hanem megtanult írni, olvasni, számolni, soly sokra vi e a műveltségben, hogy soha nem panaszkodo ,mert hite szerint jó vásárt csinált. Viselkedése, szavajárása azelőkelő környezet hatására példásan kicsiszolódo . S ebbentetemes része volt a költészetnek is, melyet Habil a hárembenkedvelt meg, s jeles tehetséggel művelt.

Egyébiránt a háremben sokkal gömbölyűbbre hízo , mintamilyen mostanság volt. Azóta megszo yant hajdan dagadókövérsége, csontján a hús, húsán a háj, testén a ruhaernyedten lötyögö . Szeme gödre megszürkült, minthaokulárét viselne, s tekintetét megtompíto a a gyakoriszenvedés. Valami rejtelmes nyavalya emészte e anyomorultat. Orvosa meghagyta, hogy munkáját fekvevégezze, s a tanács nem volt haszontalan, mert ebben ahelyzetben minden fájdalma megszűnt.

Akibár aga jóságosan inte . Ez azt jelente e, hogy Habilde erdár ledőlhet a kerevetre, amit meg is cselekedekésedelem nélkül. Elterült puhán, és hűséges kutyaszemmellese föl urára. Maga az aga daliásan lépegete a sátorbanfel és alá. Ahogy vitézlő férfiúhoz illik, jobb szerete lábongondolkozni.

A de erdárt azért rendelte színe elé, hogy megtanácskozzavele az aranyszerző vállalkozást. Sok embernek volt esze atörök táborban, de annyi, hogy másnak is jusson belőle,egyedül Habilnak. Miután mindent megtudo akörülményekről meg az aga tervéről, a de erdár kilo yanto afonnyadt színű nyelvét, körülnyalta a száját, s ezt mondta,költőien, ahogy mindenkor beszélt:

– A bátorság sólyma csak egyszer lakhat jól a fukarságkertjében.

Az aga bólintott, hogy megértette. Habil folytatta:– A fukarság kertje nem maga termi virágait, hanem a

szorgalom szántóiról gyűj be a termést. Csavarjuk hát fejünkköré a bölcsesség turbánját, s bocsássuk ki markunkból azönmérséklet kantárját.

– Kieresztjük – határozott az aga villámgyorsan.„Aranyból sosem lehet elég” – tartja a régi perzsa mondás.Akibár tehát úgy végze magában, hogy nem elégszik meg

a bíró aranyával, hanem meghódoltatja az egész környéket. S abirkát, amit a bíró pénzen ve meg a parasztoktól, ő megvesziadóban. Hiszen a fukarság kertje a szorgalom termésévelbővelkedik.

Mindezek után az aga meghagyta a de erdárnak, mitévőlegyen. S mivel az ész egymagában gyönge ezen a háborúsföldön, mellé adta a foghíjas Alit, hogy az erő megsegítse azészt, ha ingadozna.

Habil fölkászolódo , a táborban fölvijjogtak a sípok,megperdültek a dobok. Alkonyatkor a török már két falu népéthajto a a kolostor romjai felé, ásóval, kapával, csákánnyal,baltával. Maga az ékes beszédű de erdár négy sor puhacsemeletpokrócot terí ete egy szekér aljába, s ráheveredeszomorún. Utazni még kényelemben sem szeretett.

Még aznap útra kelt maga Akibár is. Széles körbenkörülfogta fegyvereseivel Vastagpalánkot. A katonák sátratvertek, s példás csöndben táboroztak, vaksötétben, mivelhogytüzet sem gyújtha ak, meg ne neszelhessék a palánkvárkatonái a vesztükre vetett cselt.

Virradatkor a vitéz aga lóra ült, s húsz válogato lovasávalodavágtato a palánkvár elő tágas irtásra. O megránto aa kantárt, a csapat nyugodtan, lépésben keresztülvonult aszabad téren. Nem egyebet akart az aga, mint hogy az őrségszámolhassa meg, hányan vannak.

De ha ezt akarta, rosszul számíto . Se embert nem láto avárfalon, se zaj nem ütö e meg a fülét. Azazhogy mikorerősebben odafigyelt, horkolást hallo , lustán emelkedő,lustán aláereszkedő, lustán rezgő horkolást.

– Majd csak fölserkennek – vélte az aga, s azzal visszafeléis megtették az előbbi utat.

Változás valóban történt. Nem más, csak annyi, hogy ahorkolás elnémult, s az egyik kas mögül egy embertápászkodo föl. Fejét hátravete e, s állhatatosan csukoszemmel nyújtózni kezde , s szinte nő , növekede nyújtózásközben. Mikor utolérte a tulajdon magasságát, ásításranyitotta a száját.

Ahányan voltak, mind az ásító bajorra szegeztéktekintetüket. Az aga Perzsiából jö ide. Akadtak csapatábantatárok, kurdok, arabok, rácok, görögök, albánok. De ha még tízmás nemzetség tagjai odavetődnek, azok is csak ámuldoztakvolna. Idelentről úgy látszo , mintha az ásítás a derék őr fejétkeresztben kettőbe hasította volna.

Mikor a zsoldos ásítása delelőjére ért, a szeme is kinyílo .Vesztére, mert meglá a a török lovasokat, melléből tagolatlanbömbölés tört elő, maga meg rohanni kezde lefelé. Tompahuppanás jelezte, hogy nem a talpára ese a várudvaron. Mintado jelre, öt-hat fej tűnt föl a várfalon. Azok is csak félig,megbújva az ágyúkasok, a fal árnyékában, készen arra, hogylebukjanak menten, ha valami fenyegetőt észlelnek. Avárudvarról zörgés, fejvesztett futkosás, kiabálás hallatszott.

Akibár aga előreléptete . Olyan közel nyomult a várhoz,hogy a puskagolyó könnyen kárt tehete volna benne, havalaki lőni merészel.

– A kapitánnyal akarok szót váltani! – kiáltotta.

Egy darabig semmi válasz nem jö . Aztán hirtelen lebuko

az előbbi kukucskálók feje. Nyilván azért, mert odalent avárudvaron kilépe a szobájából Panzerkopf kapitány, talpigvasban. Melle e négy zsoldos, lövésre kész puskával. Akapitány a vár másik vége felé kémlelt, hol a hajdúk ütö ekszállást. Ordítozás, tülekedés zaja verte föl a csöndet, majdsebes kopogás közelede . Barkó Dénes, a hajdúk zedese jöfutvást, lobot vete benne a méltatlankodás. Mindamelle abelső béke érdekében megzabolázta mérgét, s nem ordíto ,holott oka lett volna rá.

– Fel nem foghatom, mi történt, kapitány uram – mondotta.Panzerkopf tudta, mi történt, hiszen ő parancsolt a várban.

Úgy te mégis, mintha sejtelme sem volna semmiről.Ártatlanul tudakolta:

– Mit nem foghatsz föl?

– Török áll a vár ala – folyta a Barkó Dénes, sizgalmában vadul nyargalászo az ádámcsutkája fel és alá anyakán –, kegyelmed pedig azzal kezdi a hadakozást, hogyzsoldosaival lefegyverezte a hajdúimat. Talán bizony elfeledtekegyelmed, hogy a pogány az ellenség, nem mi, szegénymagyarok?

– Nohát, ha csak ezt nem foghatod föl – felelt a vitézkapitány –, szent lesz a béke közö ünk. A hajdúk verekedőszerzet, mi zsoldosok pedig óvjuk a frigyet. Nem esikbántódása egyik legényednek sem. Most pedig gyere velem abástyatetőre, hadd lássuk, miben mesterkedik a török.

Onnan a magasból oly szemgyönyörködtetőn feste atörök csapat, hogy Panzerkopf akaratlanul is elbámult. Ejnye! –mondta volna, ha nem neveli rá a hadi szokás, hogy ilyen vitézialkalmakkor más viselkedés való. Összevonta hát mérgesen aszemöldökét, s harapósan megkérdezte:

– Mit akarsz?– Bajra hívlak – válaszolt Akibár aga.– Bajra? – ismételte a derék kapitány, mintha nem akarna

hinni a fülének. – Hát nem hallo ad, hogy a mi császárunkbékét kötött a ti szultánotokkal?

– Ó – válaszolt a török –, a te császárod nem haragszikmeg, ha levágo fejemet a nyeregkápádra akasztod. S afelséges padisah homloka sem borul gyászba, ha hírét veszi,hogy leszeltem a fejed.

Panzerkopf egy darabig izzadság boríto a homlokáttörülgette, végtére azonban csak rálelt az alkalmas válaszra:

– Lehet, hogy a felséges padisah megbocsátana neked, deaz én császárom rettentőn haragos ember.

– Panzerkopf kapitány, neked inadba szállt a bátorságod.– Élő ember engem megre enni sohasem láto – válaszolt

Panzerkopf, kidüllesztette a mellét, s a kardjára csapott.A re enetes aga egy darabig szép szóval hívoga a

bajviadalra a kapitányt. Mikor lá a, hogy nem boldogul,hangot váltott:

– Te tetvekkel társalkodó rühös kutya! – kiálto a. – Tebádogfazékba bújtato gyáva nyúl! Te szeméten hizlalt ártány!Te szégyene a férfiúi nemnek, asszonyok közt is legutolsó!Gyere, éhesek a kutyáim, hadd aprítsalak fel nekik!

– Vagy menjen kegyelmed, vagy bocsásson engem oda! –sürge e félhangon a zedes. Akibár ezala tovább folyta a agyalázkodást, oly csúfosan, hogy a katonái döcögtek

kacagtukban. Barkó Dénes arca meg lángba borult. DePanzerkopf kapitány egyetlen pillanatra sem rendült meg.

– Menjen már kegyelmed – csa ant föl a zedes –,különben lecsúszik a gatya rólam szégyenletemben!

Rohant volna le a bástyáról hogy kardot, páncélt öltsön, smegvívjon maga a törökkel. Ezt a kapitány nem hagyha a.Amint a tizedes oldalt fordult, megtaszította gyorsan. Amannakannyi ideje sem maradt, hogy elkáromkodja magát, lezuhant azudvarra, majd a nyakát szegte. O a zsoldosok ráronto ak,megkötözték, s betuszkolták a tömlöcbe.

– No – fordult a kapitány Akibár aga felé –, most márnyugodtan beszélhetünk. Mondd el illedelmesen, mi szélhozott ide?

– A várat akarom.– A várat? – rebbent meg Panzerkopf kapitány szeme.– Vagy fegyveren, vagy aranyon – válaszolt a török.

15

A porfelhő elmondhatatlan tunyasággal hömpölygö a falufelé. Rágomolyodo az útmen fákra, végighinte e a réteket,s egyre hosszabb uszályt lengetett maga mögött.

Ezenközben innen is, onnan is szivárgo a nép aKokashegy felé. Nemcsak a kopjások, jóformán az egészszegényszer fölkerekede , asszonyostul, gyerekestül,jószágostul. Mindenki útnak indult, ki többre becsülte aszabadságot a szolgasornál. Nyikorogtak a szekerek, el-elakadtak a gödrökben, ökrök, tehenek, bivalyok nyakánpanaszkodo az iga. Emi törö kereke helyébe iparkodoújat tenni egy földühödt paraszt, s káromkodo , akárcsakmindenki, kinek baja támadt a kegyetlen vándorlásban. S azaljtól fölfelé reszke ek, zörögtek a cserjék, hajladoztak azágak, nyüzsgö , mozgo , bozsgo a domb, mintha lábrakészülne kelni. A tetőn javában épültek a szállások, putri putrimellé, s a bokrokra vetve száradt a frissen mosovászonnemű.

Minden újonnan érkezőnek Dani elő kelle elhaladnia.Kopjája nyelére támaszkodo , s bölcs megfontolássaligazíto a egyiket ide, a másikat amoda. S ha valakiszépszerével nem talált megállani, a mellének szegezte afegyvere vasát:

– Vagy így, vagy úgy szót kell értenünk! – mondta ilyenkorzordonan.

Segítségül o ügyeskede melle e Köcsög Pista, kezében

kolbász és kenyér, hogy nagyobb kedve legyen aszorgoskodáshoz, meg Csima Péter. Rájuk azt a feladatot rótta,hogy fegyvert nyomjanak a kezébe minden épkézláb embernek,asszonynak, ki még nem készült föl a hadakozásra. Telle atörök temetőben ejtett zsákmányból.

Egyszóval Dani olyan jártasan vezérkede , mintha mástsem művelt volna életében. S erre szerfölö nagy szükség volt,mert az emberek magukra is gondoltak, a törökre is, de arraalig, hogy bátor sereggé kell nevelődniök.

– A jatagán elfogyo – mondta Köcsög Pista teleszájjal –,handzsár is már csak három van.

Lehet, hogy Dani okos választ tudott volna adni a főbenjáróbejelentésre, de nem juto rá ideje. A kokashegyi tábort egyikpillanatról a másikra, mintha az égből bocsáto ák volna aláőket, izgato an röfögő disznók áraszto ák el. Vesze ülfutkostak, egy asszonyt feldöntö ek, kiboríto ak egy telibográcsot, gödörbe estek, megriaszto ák a legelésző lovakat,teheneket, és sivalkodtak, sivalkodtak.

Aztán a disznók mögö , kaján mosoly az ábrázatán,megjelent Kondás Zsiga. A büszkeség majd szétvetette.

– Ide hajto am a csürhét! – hirde e meg fennen, amitamúgy is mindenki tudott. Azzal megfújta a tülkét.

Sok munkát ado a konda, mindamelle a parasztokörültek a négylábon járó áldásnak. De még jobbanföllelkesedtek, mikor Dani szólott hozzájuk.

Úgy látszo , hogy kinek szándékában volt, eljöKokashegyre. Déli kenyerezésre készülődtek a parasztok, kifőzö , ki rőzsét szede , ki fát vágo . De a kezek mintegyvarázsszóra megmerevedtek, az emberek odagyűltek Dani

köré.– Ki katonának elszegődik, egy aranyat fizetek annak –

mondta a kopjás legény. Ez a néhány szó rendíte e meg alelkeket.

– Zsoldban? – tudakolta Borvető Dénes bölcsen.Dani bólintott. Ekkor előlépett Kondás Zsiga:– Nekem két arany jár, egy zsold fejében, egy a csürhéért.A legény rápillanto a kondásra, mint ki gondolkodóba

ese , s erősen mérlegeli, miként szolgálja az igazságot. Zsigaképe újólag vigyorgásra húzódo . Dani ekkor fölemelte a féllábát, s csak ennyit mondott:

– Csődörösen beléd rúgok!Ezt mindenki helyeselte, hiszen a telhetetlennek

mindenképpen fizetség jár. Zsiga óvatosan hátraszökkent, denem felelt semmit. Az is lehet, hogy belenyugodott az ítéletbe.

Ekkor a parasztok firtatni kezdték, ugyan bizony miből akarDani zsoldot fizetni. A legény a bíró kincsét egy fa tövéberejte e volt. Most odament, a szárától fogva fölemelte atarisznyát, kive e belőle a bíró vaspántos ládáját, s rácsapoa tenyerével.

– Itt a zsold.A ládában megcsörrentek az aranyforintok, olyan

méltóságos csörrenéssel, hogy annak is torkában rekedt a szó,ki erősen kívánt beszélni. Az emberek szótlanul állo ák körülDanit, ki o guggolt a láda melle , s hol egyikre, hol másikrakacsinto , vagy laposat, vagy hetykét, kinek milyen dukált. Amosolygás egyre szélesebben virágzo az ábrázatán,egészséges fogai elővillantak.

Jókedve átragadt a többiekre is.

Aztán hirtelen felránto a a láda fedelét. Arcáról levált adiadalmas mosolygás. Megszemlélte volt a zsákmányt, mégiselámult, akár a többiek, s csak úgy fölkiáltott meglepetésében:

– Hűűű!Olyan erővel tört elő a mellekből a kiáltás, hogy harci

kurjantásnak is beille volna. A szemek az aranyforintokratapadtak, a kiáltás meg szállo , keményen, tömören anapsütéses levegőben, mígnem beleütődö egy hegybe, svisszafordult, honnan elindult volt.

– Hű! – mondta a hegy csöndesebben.– Honnan ve ed, ördöngös kölyke? – kérdezte Borvető. De

nem Danira néze , hanem az aranyra. Hunyorgo , s majdmegbénult megilletődö ségében ennyi tömérdek kincs lá án.Kevés híja volt, hogy kalapot nem emelt, mivelhogy a vagyonttisztelni szokás.

Egyhamar el sem lehete volna, dönteni, az aranynak van-e nagyobb becsülete vagy az arany megszerzőjének.

– A bíró kincse ez – mondta a legény, s azt sem hallga ael, hogy a török veszedelmet Pajzsgyártó kalmárkodásaszakaszto a rájuk. Ekként tudta meg Szabadlak népe a bíróárulását. Az undokságos újságot ki-ki természetéhez képestfogadta. Volt, kinek leese az álla, volt, ki káromkodo ,átkozódo , az öklét rázta. Néhányan bosszút fogadtak, olyaniszonytatón, hogy a tulajdon hátuk lúdbőrössé borzolódott.

A bibliás szavú Sete Ábrahám lelt elsőnek szavára:– Ha most elosztogatod – inte e a legényt –, deresen

csapat holttá a gazdád.Mikor pedig lá a, hogy Kopjás Dani nem figyel rá, hanem

rendre a markába nyom mindenkinek egy-egy aranyat

zsoldban, prófétai hangon kinyilatkoztatta:– Elvégeztetett!– Ez bizony egykönnyen nem végezte k el – vágo vissza

Köcsög Pista, s valóban bőségesen maradt az aranyból a zsoldkifizetése után is.

– Ez a háború kedvezőbben kezdődik a többinél – vélte adongalábú Sóvágó Ádám. Azzal elsomfordált, nyilván, hogy aforintját elássa. S ezt mások is megcselekedték. Hagyján, haaz ember elvész, legalább a pénz ne pusztuljon vele.

– No – fordult Dani Borvető Déneshez –, vegyen kendmaga mellé három fegyveres embert, s őrizzék meg híven akincstárat. Híja ne támadjon. Én a faluba osonok, skikémlelem, mit művel a török.

A Kokashegy, melyet Dani táborul választo akopjásoknak, Vastagpalánk és a kolostor romjai közöemelkede , s valójában domb volt, de hegynek sztelték,lévén a hegy nagyságosabb nevezet.

A palánkot ugyan az erdő fái elfödték a kutató szem elől, sa kolostor romjaiból sem látszo több a torony csúcsánál,viszont az utat, mely egyiktől és másiktól a faluba vi , innenjól szemmel lehete tartani. Amelle a Kokashegy arejtőzésnek is fölöttébb kedvezett. Hajdan erdő borította, azótasűrű cserje sarjadt az irtáson, néhol embermagasságnyiranyúlott, máshol azon is túl.

Dani fogta a kopjáját, és fölkapaszkodott a domb ormára. Apalánkvár felől kanyargó út fölö még o lebege a baljósszürkeség maradéka. Maga a falu porba borult, nemegyenletesen azonban; a bíró portája táján terjengelegvastagabban a felhő, vagyis innen eredt. Muzsikaszó

szállongo a csöndes légen át, a nagy távolságmegvékonyíto a, idefent cirpelésnek hallatszo . Villanások iscikáztak, nyilván fegyverek vasának villanásai.

– Mulat a pogánnyal cimboráló – morogta magában alegény, s a bíróra érte e. Ki is köpö mindjárt, minthabepiszkította volna a száját.

Lecsúszo a fáról, s késedelem nélkül a falunak ve eútját. De alig került meg két-három bokrot, megállo ,mivelhogy egy panaszos hang a nevén szólította.

– Ne óbégass, Menyhárt, hallod-e? – ró a meg a szeplőslantost.

– Hogyne óbégatnék, hogyne siránkoznék, hogynepanaszkodnék! – válaszolt amaz szemrehányóan, közeledőbena cserjék közt.

– Hogyne jajgatnék – folyta a aztán, szemtől szembenbarátjával –, mikor az egész hegyet bejártam, de sehol anyomára nem akadtam. Jaj, minő gyászos sors vár szegényre!Élete virágjában, szépsége teljében tapossák sárba! Meghűl alélek bennem, ha csak rágondolok.

– Ugyan bizony kiről beszélsz?– Gyalog lélek verhet tanyát benned, ha magadtól rá nem

jössz. Kiről másról beszélhetnék, ha nem Borkáról?!Menyhárt folyta a volna, de még ki sem táto a a száját,

már nem lá a Danit. Csak a hajladozó ágak árulták el, hogymerre halad, s a lába dobogása, hogy erősen siet.

– Várj meg már, te! – kiálto utána. – Ke en többremegyünk!

De amaz se meg nem állt, se meg nem válaszolt. Azijedtség s a szégyen marokra fogta a szívét. Az ijedtség, hogy

a lánynak baja eshet, a szégyen, hogy nem gondolt rá magától.Holo keményen fogadkozo volt, hogy nem engedi törökkézre, még ha éltével kell is megváltania. Rohant hát, ahogy alába bírta, arcát-kezét tüske sebezte meg, untalanmegcsúszo , a mellén végigvágo egy-egy ügyetlenülfélrehajto ág. Oda sem figyelt, meg sem érezte, mint ahogyMenyhárt kétségbeesett kiáltásait sem hallotta.

A Kokashegy lábáról a szegényszernek fordult, ahol Borkalako az anyjával. A szegényszer kihaltnak látszo , sehol egyember, sehol egy állat, még az aprójószág sem sürgö -forgo ,kapirgált. Egyéb zaj nem hallatszo , mint a mulatozásé, melytovább tombolt a bíró udvarában.

Ekkor végre fölfigyelt Dongó Menyhártra, ki nem elégedemeg a kiáltozással, hanem integete is. Török ugyan nemlátszo se közelben, se távolban, de kiabálni semmiképpennem volt bölcs dolog. Jelt ado hát Menyhártnak, hogycsituljon el, mert megvárja.

Amaz elnémult nyomban, s meglassíto a a lépést.Kimerült a reménytelen rohanásban, s ha nem restelli,megállott volna, hogy kifújja magát.

– Mihez fogunk? – kérdezte elfulladó hangon, smegigazította lantját.

– Sok mindenhez, kivéve egy dolgot.– Az az egy mi? – kíváncsiskodott Menyhárt.– Az az egy az éneklés – válaszolt Dani mogorván.Se Borkát, se az anyját nem lelték o hon. A falu maradék

népe a bíró portájára seregle , oda vonzo a őket is a vidámzengedelem. Messziről meglátszo , hogy nem fenyegeéletveszély az embereket. Előbb azok tűntek föl, akik a fára

másztak, s onnan tekinte ek alá jókedvűn. Két juharfa őrizte abíró kapuját, majd leroskadtak, úgy meglepte ágaikat a nép. Akaputól nem messzi, a fák ala öt málhás szekér állo . Ponyvafedte valamennyit, mindamelle a figyelmes szemlélőkitalálha a a rakományukat. Másként fest a fegyver s apuskaporos hordó a ponyva ala , mint a posztó, a liszt vagy azoldalas. Két zsoldos ácsorgo körülö ük őrségben. Mindez aztmuta a, hogy Panzerkopf kapitány búcsút mondoVastagpalánknak, de a jószágát nem hagyta ott.

Mikor Dani meg Menyhárt befordult a kapun, mindjártmegérte ék, miért másztak fára a szabadlaki parasztok. Aminmula ak, azon minden halandó ember örömestelgyönyörködö volna, ha nem víz, hanem vér folyik azereiben. A tömeg közepén, a szabad téren o állo a bíróegymaga, ingben-gatyában, mezítlábasan.

Arcáról, testéről szakadt a verejték, a melle zihált, s aszeme olyan haragosan izzo , hogy a félősebbek ijedtenpislogtak, ha tekintetük beleakadt a bíró tekintetébe. Az udvartPanzerkopf zsoldosai áraszto ák el. Maga a rezes képűkapitány egy üres hordón ült, lábát kinyújto a, kezében hosszúnégyelő ostort tartott.

– Megjött-e az eszed? – vallatta a bírót.Pajzsgyártó iparkodo erőt venni kimerültségén és

gyűlöletén. Alázatosan beszélt.– Szívesen adnék bort, ha volna. Ami volt, odaadtam. A

többit elvi ék. Könyörgöm, higgye meg nekem, vitéz kapitányúr. Könyörgöm…

Tovább nem folytatha a, Panzerkopf a lábára csördíte azostorral.

– Ha nem adod a jó borodat, akkor táncolj! Táncolj, kutya!A bíró táncolt, s hogy a lépést el ne véthesse, megszólaltak

a dudák és a tamburák. Ha pedig táncoló kedve lankadt, vagya kapitány, vagy valamelyik zsoldos kezdte biztatni, holostorral, hol rikkantással, hol bo al. A lőréből még tarto , azsoldosok i ak, s olykor táncra perdültek maguk is.Csuszamlo már a nap lefele, de volt még ereje bőségesen. Afelhevült katonák szertedobálták puskájukat, kardjukat,sisakjukat, s csujjoga ak, ahogy a magyar huszároktól,hajdúktól tanulták.

Ezt lá a Dani. Lá a, nézte, de sehogy sem érte e. Annyitmég megérte , hogy Panzerkopf kedvet kapo a bíró borára.De azt már fel nem fogha a, miért hagyta o a váratveszedelem idején, miért vonult ide valamennyi zsoldosával,málhás szekereivel. Faggatni kezdte hát a parasztokat, hogytalán bizony a török kiűzésére sereglett a faluba a zsoldoshad?

A parasztok azt felelték, amire vágyakoztak. Vaklárma volt,erősíte ék, egy fia török sincs a falu határában. Haszontalanulrémültek meg. Dani meg Menyhárt tovább kutato asokadalomban Borka után.

– O vannak! – szólalt meg Menyhárt, s kinyújto a akarját. Borka az ól mellől gyönyörködö a bírótáncoltatásban,mellette az anyja.

Menyhárt azon nyomban befurakodo a tömegbe. Daniköve e, s a szemét le nem ve e a lányról. Szép volt messzirőlis, de ahogy közelede hozzá, egyre hatalmasodo aszépsége. A legény agyát valami édesen súlyos szédület ültemeg. A kórság – gondolta szégyenkezve. S miala ezmegfordult a fejében, nyelt vagy ke őt, mert nem le volna

illendő kimondania a gondolatát.– Értetek jö ünk, Borka – szólalt meg Menyhárt, merőben

fölöslegesen, mert úgy látszo , hogy Borka a Dani biztatásáravár. A lány nézte a legényt, a legény nézte a leányt, sezenközben csodálkozo szertelenül, hogy az ereje miérthagyta nagy hirtelen cserben. Utóvégre Borka megsokallo a aszótlan bámészkodást:

– Állj odébb! – csa ant föl hangja. – Nem látom a bírótáncát.

Mire Dani az udvarra pillanto , s azon nyomban meglelteelvesze erejét. Ekkor Panzerkopf kapitány intésére a muzsikaelnémult, s a bíró szuszogva megállo . Mindazonáltal bortezúttal sem adott.

Holo Dani tudta, hogy bora van, s a rejtekét is ismerte.Kevés híja volt, hogy föl nem ujjongo , olyan okos gondolatfogamzo meg agyában. Nem más, minthogy a zsoldosokatleitatja, megszerzi fegyvereiket, s ezekkel a fegyverekkel védimajdan meg Szabadlakot a török ellen.

16

Lassú vérű ember volt a mócsingos képű kapitány. Eleinte csakamúgy ijesztésformán mérgelődö . De mikor lá a, hogy a bírónem enged, s ő hasztalanul sóvárog a finom borra, iszonyúnfelbőszült. Hússzínű ábrázata elsötétült, halántékán ujjnyivastagra duzzadtak az erek, a szája rángo , szájával együ abajusza. Fölállo , megcsóválta feje fölö az ostort, s mikormár fütyült, süvöltö , akkor sújto rá a bíró lábára. Olyansikeresen, hogy amaz magasba szökkent kínjában, s odafönt alevegőben kapo az ütés nyomához. Ezenközben pedigfölö ébb furcsán feste , kacago is telitorokból, aki csaklátta.

– Ugorj, te lószöcske! – kiálto a kapitány, megintmegdurrogta a az ostort, megint lesújto , s a bíró valóbanfelszökkent újólag, talán még magasabbra, mint az előbb.

Panzerkopf úgy belejö a bírónyomorgatásba, hogyreggelig sem hagyta volna abba, de akkor megállo elő e egyfekete hajú, zömök legényke, s illendőn megszólította:

– Ihatnék a nagyságos kapitány úr?– Hát te ki vagy? – kérdezte Panzerkopf. Az ostort ugyan

leereszte e, a nyelét azonban úgy fogta, hogy mindjártüthessen, ha kedve támad rá.

– Szegény béres vagyok – mondta Dani –, s ha a vitézPacalkopp kapitány nem sokall egy aranyat négy hordóóborért, én sem restellném a fáradságot.

Dani ismerte a világot, tapasztalta, hogy az ingyen ajándék

gyanút szül. Ezért kért pénzt szolgálata fejében.– Kinek a borát árulod te ilyen potom pénzért? – kérdezte

Panzerkopf.– A bíróét – válaszolt a legény –, mivelhogy én ástam a

rejteket hova eldugta.– Négy aranyat kapsz! – kiálto a a kapitány. – Mindegyik

hordóért egyet-egyet.A nagyobb nyomaték kedvéért az övére ütö , nyilván mert

az erszényét o tarto a. Búcsúzóul odari yente még a bírólábszárára. Pajzsgyártó káromkodva ugrott oldalt.

Dani négy zsoldos kíséretében megindult az ólhoz. Azsoldosok megragadták az ólat, félrehúzták szuszogva, nyögve.Néhány ásónyomás után feltárult a verem, aztán egyik hordó amásik után kigurult az udvarra.

Panzerkopf kapitány megvárta, míg az első hordót csapraü k. Megízlelte a bort, cse nte egy messzi hangzót, aztán abírót odakötözte e a tornác oszlopához, hadd lássa, mint fogyel a bora. Amaz azonban már nem törődött a borával, szederjeserek hálózta szeme Danira meredt. Merőn nézte, gyűlöle el, sa szája széle meg-megreszkete , mint a marni készülőszelindeké.

– Megszolgáltad a négy aranyat! – mondta Panzerkopfkapitány a legénynek, s harsányan hahotázni kezde . Egy-kétzsoldos köve e példáját, kacagtak, s a hasukat csapdosták,jóllehet nem is gyaníto ák, min mulat a kapitányuk. Ezt csak őmaga tudta, meg Dani, kinek a megszolgált négy arany helyecsupán egy ütö e a markát. Azt az egyet úgy összeszoríto a,mintha attól félne, hogy kicsusszan az ujjai közül.

Mikor elégségesen eltávolodo a zsoldoskapitánytól, Dani

kinyito a ökölbe fogo markát. Az arany sárgán csillogo atenyerén. Sápadtabban a körmöci aranynál.

– Látod-e? – mutatta Menyhártnak.– Török pénz – mondta a szeplős dalnok megilletődötten.– Most már mindent értek – su ogta Dani. – Ehhez –

bökött nagyujjával az aranyra – árulás díjában jutott.Menyhárt elszörnyülködö , s a fogát szíva szemlélte a

zsoldosvezért, kit Dani ilyen csúnyán befecskendegyalázattal.

– Ugyan bizony mivel szolgálhato a töröknek? – kérdeztevégtére tétován.

– Alighanem eladta a palánkvárat.Valóban ezt cselekedte a rezes képű zsoldoskapitány.Mikor a re enetes Akibár aga értésére adta, hogy a várat

mindenképpen megveszi, vagy fegyverrel, vagy arannyal,Panzerkopf úgy gondolkozo , hogy kedvezőbb, ha az utóbbimódot választja, ilyenformán mindke en jól járnak, ő is, atörök is. Viszont ha fegyver dön el a vitát, egyedül a török járjól, s neki, a császár katonájának, nem az a szte, hogy apogánynak kedveskedjék. Megalkudo hát az agával, azágyúkat ott hagyta, ott a nyughatatlan vérű hajdúkat is, gúzsbakötve valamennyit, minden egyebet szekérre rakato , smegindult hűséges zsoldosaival, rendeze en, ahogyfegyelmezett katonákhoz illik.

Panzerkopf azt tervezte, hogy északnak megy, sbiztonságos helyen elszegődik valamelyik várba, hol kevés afegyveres. Csakhogy a nap irgalmatlanul tűzö , s úgyfölhevíte e a vértet rajta is, legényein is, hogy a bolhákelaléltak a testükön, s rajostul hullo ak az országút porába.

Mire Szabadlak határát taposták, a nyelvük taplóvá száradt,ajkuk kicserepesedett, testük verejtékben pácolódott. S ekkor akapitány, ki borra gondolt szüntelenül, a homlokára ütö .Eszébe jutott a születésnapján ízlelt pompás bor: a bíró bora.

Pajzsgyártó vesztére o hon volt. Jó borral azonbanutóvégre is nem ő kedveskede a szomjúhozó zsoldosoknak,hanem Dani, ki bölcs megfontolásból cselekede ekként,amint rövidesen kiviláglik.

Dani zsebre vágta Panzerkopf aranyát, inte Menyhártnak,s Borkához ment újólag. Ekkor már szedelőzködtek afehérszemélyek mind, nehogy az i as zsoldosok garázdánrájuk rontsanak. Derék lányok voltak, nem kedvelték azilyesmit. S a zsoldosoktól valóban okkal félhe ek, nem evemár egy sem közülük, inkább ivo valamennyi, s ordíto avilág minden nyelvén.

– Borka, lelkem! Borka, lelkem! – szólongatta Dani az anyjaoldalán lépegető lányt.

Amint utána eredt, egy sebhelyes ábrázatú emberbeütközött.

Soha a faluban nem lá a, idegen lehete hát. Ez asebhelyes egy másik ismeretlennek integete , ki a bírókertjében egy fiatal fa villájában kucorgo egymaga, igenkényelmetlen helyzetben.

A legény amúgy futólag figyelt föl rájuk, jelbeszédükre,ala omos tekintetükre, ami inkább bajt ígért, mintsem jót. Demihelyt Borkát utolérte, megfeledkeze róluk, meg arról is,hogy szűkében van az időnek, sietnie kell, különben nemválthatja valóra a tervét.

Az országúton voltak, biztonságos távolságban a vornyázó

zsoldosoktól. Füsüsné o hagyta hát a lányát a két legénnyel,maga előresietett.

Borka összevonta tömö szemöldökét, s buzgó igyekvésselszigoríto a kerek arcát haragosra. Csak hát a szeméneksehogyan sem bírt parancsolni. A szeme sürgete , sezenközben majd felizzo , majd ellágyult. A tüzeknek ez aváltozatos játéka egyszerre elhalt, végtére ugyanis Menyhártmondta el, mit Borka Danitól szeretett volna hallani.

– Gyere velünk – kérlelte a lantos szerelmesen –, gyere aKokashegyre. Ott a helyed miközöttünk, kopjások közt.

A lány a szeme sarkából Danira pillanto , mintha tőlevárná a megerősítést, hogy csakugyan o az ő helye aKokashegyen.

– O hát – mondta a kopjás legény, s belepirult arestelkedésbe. Keményen szándékozo beszélni, a hangjapedig elcsuklott, ami nagy szégyen.

– Miért menjek? – kérdezte Borka, s megvonta a válláthekkesen.

– Jön a török! – tudósította a két legény egyszerre.Mire Borka annyit válaszolt, hogy ő nem fél se töröktől, se

tatártól, senki emberfiától. Minek hurcolkodna hát a messziKokashegyre, mikor megvan ő otthon is?

– Ne bomolj! – szólt rá Dani gorombán. – Hiszen ha a törökmeglát, már viszen is, amilyen szép vagy!

Borka megállo , leszegte a fejét, lesütö e a szemét, s akötényét babrálta.

– Szép vagyok? – kérdezte halkan.– A súj egyen meg, ha nálad szebbet láttam!– Nem láttál szebbet? – kapta föl a fejét.

– Hol láttam volna?Menyhárt úgy vélte, hogy célszerű, ha ő is közbeszól:– A török rabszíjra fűzi a szemrevaló fehérszemélyeket, s

elhajtja az emberpiacra.– Bizony – erősíte e meg Dani –, a töröknek csakugyan ez

a szokása.– A töröknek? – hitetlenkede Borka, holo minderről ő is

tudott annyit, mint a két legény.– A töröknek! – bólintott rá Dani.– S neked mi a szokásod? – fordult Borka Dani felé.– Nekem?!– Nem akarod, hogy a török elvigyen?– Inkább a fél karomat vágatnám le, ha azzal

megválthatnálak!Amint ezt kimondta, Dani a bal kezével a jobb karja húsába

markolt. A szeme összeszűkült, az ajkát beharapta. A lány egypillana g merőn nézte, mintha többé el nem bírná oldani rólaa tekintetét. Gyöngeség fogta el, valami forrón terjedőzsibbadás, mely soha nem érze édességgel töltö e meg aszívét. Fölsóhajtott.

Aztán szinte futva megindult, s minél inkább távolodo ,annál táncosabbá könnyült a lépte. Hosszú haja ide-odalengett-lobogott.

Mire a két legény utolérte, félhangon dúdolgato . A daltke őbe harapta, az állát leszegte ismét. A válla azonbanrezge , mivelhogy nevete , de egyben arra törekede , hogy anevetését elnyomja.

– Végül is jössz-e? – kérdezte Dani, hol az utuk kétfelé vált.– Csak azért – felelt a lány –, mert igen nagyon sajnálnám

a fél karodat. Estére fent leszek, vagy anyámmal, vagyegyedül.

Dani és Menyhárt egy darabig szemmel kísérte a távolodólányt, aztán nekivágo a Kokashegy barátságtalan bozótjának.Iparkodtak erejüktől tellőn, de nem a sietség mia hallga ak.Inkább a gondolataikat forga ák. Időnként egy-egymegriaszto madár röppent föl elő ük. Az árnyékos részekenzengő felhőkben kavarogtak a szúnyogok.

– Alighanem mégis fél a töröktől – vélte Menyhárt.Dani helybenhagyólag bólinto , s bal kezével megint

megtapinto a a jobb karját, vajon a helyén van-e még.Egyszerre azt érezte, hogy ádáz kkadtsággal szomjas, deannyira, mintha parázs izzana a mellében.

– Ihatnék – mondta. – Ihatnék, ihatnék!Menyhárt készségesen nyújto a a csutoráját. Dani

megállo , s megrázta a fejét. Úgy néze körül, mint kieltévedt, s nem tudja, melyik tájára vetődö a világnak. Azelőbb kiálto a, hogy ihatna, de semmi kedve nem volt inni, sezt nem értette, sehogy sem értette.

A tábor szélénél kifújták magukat. Odafent már úgy folyt azélet, mintha évek óta itt lakott volna mindenki.

Csakhamar megkezdődö a tanácskozás. – Ma csellelszerzünk fegyvert – mondta Dani –, furfanggal sok drágafegyvert. Megvan hozzá a módunk meg a bátorságunk.Útközben mondom el a tervet, mivelhogy sietnünk ajánlatos.De ha fehér gyolcsról nem gondoskodunk, bajosan vihetjük jóvégbe a vállalkozásunkat. Menjetek hát az asszonyokhoz, s ki-ki annyi fehér vásznat hozzon, amennyivel ötször körültekerhetia koponyáját.

17

A sebhelyes idegen, kibe Dani belebotlo volt Borka utánfu ában, tovább integete fán kuporgó társának. Miután ígyértésére adta, amit kelle , fogta a botját, átkígyózo asokadalmon, ki az országútra.

Egyenletesen lépegete , valamelyest görnyedten, s abo al olykor támoga a magát. Mikor előrenéze , a szája el-elhúzódo elégede ségében, s e ől a heg az ábrázatánmerevül elfehérede . Többnyire elöl kalandozo a tekintete,de időnkint hátrakémlelt a válla fölö . Ilyenkor gyanakvás ültemeg az arcát, meg elszánt fenyegetés. Gyanakvás, mivel félt,hogy esetleg köve k. Fenyegetőre pedig nyilván azértbőszíte e vonásait, hogy ha valóban követnék, a tolakvónakelmenjen a kedve a kéretlen kíváncsiskodástól.

De nem eredt utána senki, csupán a vigadás lármájakísérte. Aztán elfogyatkozo az is, mintha az aláereszkedőalkonyat homályai fölszívták volna párnás, á etsző testükbe.Messzi, a fák lombja fölö , már látszo a romba dőlt kolostorsután meredező tornya.

A sebhelyes meggyorsíto a lépteit, sötét arcát kiverte averejték. Időnként káromkodásra fakadt. Megvolt rá az oka,tudta tapasztalatból, hogy ki késve érkezik a hasznos hírrel,cudar fizetséget kaphat. Átkozta magát, hogy a kelleténéltovább gyönyörködö a bírótáncoltatásban. Siete hát, majdkilöttyent a nyelve.

Parancsba azt kapta volt, hogy a kolostornál keresse azagát. Nem messzi a kolostortól: egy őr ugro elébe. Elmondta,hogy a dicsőségben dúskáló, vitézségben felülmúlhatatlanAkibár nem tartózkodik a táborban. Habil de erdár o az úr,meg a foghíjas Ali.

Mikor megtudta, hogy a jövevény királyi földről érkeze , astrázsa mindjárt faggatni kezdte, van-e sok kincse amagyaroknak.

– Akad – felelt a sebhelyes már menet közben. Semmikedve nem volt hosszas beszélgetésbe elegyedni.

– Hát szép lányok vannak-e? – kiáltott utána az őr.– Dögivel!Erre a jeles válaszra a strázsa csemcsegni kezde

bensőségesen, meg cuppogatni. A sebhelyes már nem

hallo a, Akibár agára gondolt, s hiába volt távol az aga,rettentőn félt tőle.

A kolostor udvarában a sebhelyes meglá a a foghíjas Alit.Fehér lovát csutakolta gyöngéden.

Szép ló volt, karcsú testű, hosszú lábú, hosszú nyakú. A balszemén kékbe játszó folt tarkállo . Ménesben is meg lehetevolna ismerni erről a jellegzetességéről. A foghíjasútbaigazította a pribéket, hogy a defterdárt hol keresse.

Amaz elmondta a sebhelyesnek, hogy Akibár agaVastagpalánkon táborozik, oda kell mennie, mégpedighaladéktalanul. A sebhelyes lóra ült, s elszáguldo , hogybeszámoljon urának mindarról, amit Szabadlakon észlelt.

Ezala Panzerkopf kapitány telhetetlenül vedelte a bírónehéz borát. Száz meg száz reménység bizserge e, hiszennemcsak kedvére ihato , hanem aranya is volt, s az aranynakaz a tulajdonsága, hogy tündéri szépségbe öltözteti a jövendőt.Soha ennyi tömérdek vagyon nem feszíte e az erszényét, sennyi vágy nem csiklandta a szívét. Hogy is gondolhato volnará, hogy egyszerre ke en acsarkodnak zsenge boldogságára, sa végzet két oldalról kerülgeti.

Ivo a kapitány, ahogyan csak ő tudo inni, s ha akelleténél jobban előve e a szédülés, mindegyre újabb ésújabb ágyat vete a bor alá. Az ennivalóról Pajzsgyártónégondoskodo , nem önszántából, hanem Panzerkopfparancsára. Három tűz lobogo az udvaron, mindegyik fölöszolgafára akaszto bogrács. A bográcsokban birkahúsrotyogott, s barátkozott a dagadó kölessel.

A rezes képű kapitány éppen az egyik bogrács fölé hajolt, saz ételt ízlelge e, mikor iszonyatos zenebona, üvöltözés,fegyvercsörgés, lódobogás viharzo föl. Belezendült az egészhatár, annyi torok emlegette Allah szent nevét.

A fakanál kifordult Panzerkopf kezéből, beleperdült aparázsba, s csodálatos gyorsasággal elhamvadt. Ő magaelőrenéze , s visszahőkölt, mert szemből fehér turbánostörökök közeledtek. Hátraszökkent, hogy meneküljön – törökötláto o is. Egyszóval elől-hátul, körös-körül mindenübazsarózsaforma turbánok fehérle ek, kopják szikráztak,handzsárok, jatagánok villogtak.

Harcban próbált ember volt a kapitány, gyakorlo anmegállapította hát, hogy bekerítették.

Ebben nem is tévede . Annál nagyobbat tévede viszont,

mikor a turbánosokat törököknek vélte. A kopjások voltak atámadók. Török mivoltukat csupán a turbánjuk bizonyíto a, nomeg az, hogy az igazhitűek szép szokásához híven, Allahthívták segítségül vállalkozásukhoz.

Nem amúgy vaktában támadtak azonban, hanemtudományos csellel. Dani az udvarra ronto be lovasaival megtalpasaival, hogy riadalmat keltsen, s ezzel módot adjonBorvető Dénesnek zsákmányejtésre.

Öt jókora szekér vesztegelt a bíró háza elő az országúton,a zsoldosok málhás szekerei. Ez a ponyvával leboríto ,takarosan lekötö öt szekér volt a kopjások rajtaütésének acélja. A bölcs kapitány semmi hasznos holmit nem hagyo apalánkvárban. Sem ételneműt, sem posztót, de legfőkéntfegyvereket és puskaport nem. Mi sem le volna oktalanabb,mint üres kézzel érkezni jövendő vitézkedése színhelyére.

A szekereket fölváltva őrizte két-két vasas. Példásbajtársiassággal akként egyeztek meg, hogy hol a szekerekala horkoltak tökrészegen, hol meg a bíró borát vedelték.Ilyenformán, mikor Borvető Dénes körülfogta ügyesen aszekereket, a zsoldosok jámboran tűrték, még egy pofon semcsa ant el, s már senki nem védelmezte Panzerkopf kapitánydrága jószágait.

Borvető arról volt nevezetes, hogy minden körülményekközött rálelt a helyzethez illő mondandóra.

– Fogjatok be! – rendelkeze bölcsen, s az öt szekérnemsokára megindult egy dűlőúton, a kertek alján, hogy aztánKokashegynek forduljon.

Borvető jóízűn fütyörésze . Mindamelle közönkinthátrapillanto . Hiszen a leggyávább ellenség is vitézségregerjed olykor.

De a zsoldosok félelemre gerjedtek, nem vitézségre.A figyelők hírül vi ék Daninak, hogy Borvető teljesíte e

feladatát. Egy idő múltán, mikor már a ragadmánybiztonságosan eltávolodo , akár vissza is fordulha ak volna.Csak hát a zsoldosok oly higgadt mérsékletet tanúsíto ak azellenállásban, hogy Daniékat nem vi e rá a szívük a csatatér

elhagyására. Maga Panzerkopf kapitány keresztényhez illőbeletörődéssel tűrte, hogy két turbános kopjás hátracsavarja akarját, kirántsa öve mellől díszes erszényét, lecsatolja kardját,elvegye sisakját, páncélingét. Nem ordíto , nem is szólt, csaksóhajto mélyen, megrendülten, s véreres szeme majdkiguvadt üregéből. Egy darabig várt, kevés híján magafigyelmezte e kifosztóit, hogy akad még rajta prédára méltóportéka, nevezetesen a gatyája, melyet a távoli Flandriábanzsákmányolt volt. Végül csalódo an legyinte , és szelídenhasra feküdt a bogrács szomszédságában, hol a balsorsutolérte.

Ezenközben páncélos katonái ólban, istállóban, színben,szénaboglyában, tyúkketrecben, kutyaólban, ágy ala ,szuszékban, padláson, pincében kerestek menedéket aváratlan vész elől. Fegyvertelenül mindenü , hiszen tudvalevő,hogy a fegyverrel bujkáló katona fölingerli az ellenséget, sannak csak rossz vége lehet.

De húzódha ak akárhova, és zsugorodha ak feleakkorára,mint amilyenek valójában voltak, a kopjások megtalálták őket.A tapasztalat azt muta a, hogy az olyan katona, ki ellenállásnélkül megválik kardjától, puskájától, a csizmáját, a mentéjétsem védelmezi.

A kopjások rongyot viseltek ujjas, zsákot nadrág helye ,bocskorja, csizmája alig néhányuknak volt. Tisztességesöltözetben Füles Gergő feszíte egymaga. Sarkantyúzta hátőket az emberi gyarlóság, addig-addig, míg a bujkálózsoldosokat mind fölkuta ák, s kiránga ák az udvarra, opedig sűrű allahozás közben kiforga ák valamennyitpáncéljából, csizmájából, néha még a nadrágjából is. Azingyen ruházkodás végeztével serényen eltakarodtak.Legelégede ebb közö ük talán Menyhárt volt, ki egyvadonatúj bőrzekét zsákmányolt. Egész úton visszafelé menetsimogatta, oly édesen esett a viselése.

Egyszerre csönd támadt a bíró portáján. Feneketlen csönd,melyet már a rémült emberek fogakocogása sem zavart meg.

Akkor Panzerkopf kapitány nagy óvatosan körüllese , nemláto semmit. Fölemelkede ültéből – még mindig nem észleltfenyegető vagy gyanús jelenséget. Fölugro hát, s elszántankörülnézett.

– Rajtunk a török! – tört ki belőle a kiáltás rekedten,harciasan.

Előretámolygo néhány lépést, aztán hirtelen kővé

dermedten megállo . Elő e egy ember feküdt hosszanelnyúlva. Fél arca látszo csupán, azt vastagon megülte a por.Ahogy körülnéze , majd könnybe lábadt a szeme a pusztuláslá án. Délceg vértesei módfölö szánalmasan feste ekingben-gatyában-meztéláb, ahogy az ellenségtőlmegmenekültek.

– Ó – csuklo föl keservesen –, mivé le ek az én szépkatonáim! És mivé leszek én nélkületek?

Férfi volt Panzerkopf kapitány, nem fakadt el sírva. De aszíve majd megrepedt fájdalmában. Nyögö egyet, s mivelmás alkalmatosság nem akadt, lomhán ráereszkede az elő efekvő zsoldos hátára, hogy o megpihenjen, s számot vessenjelennel, jövendővel.

De alig ült le, a zsoldos megmoccant, s rémültében kerekrenyito szemmel sandíto hátra. A kancsal vallon volt az, kiholtnak te e e magát, hogy baja ne essék, s mostkapitányának érintésére életre kelt.

– Donnerwe er! Szakramentum! – szökkent talpra üvöltvea kapitány.

Az udvar mintegy varázsütésre megélénkült. A zsoldosokegy része készségesen Panzerkopf köré seregle , hogyparancsához képest cselekedjék. Mások az udvaron szerteheverő, félredobo vagy elejte holmik közö váloga ak.Sokan most kukkantottak ki búvóhelyükről, s vizsgálódtak, hogybiztonságos-e már ismét az élet.

Panzerkopf kapitány soha ilyen zabolázhatatlanul nemszomjazo vérre, s ekkora lángot még soha nem vete a harcikedv szívében. Állát előreszegte, fogát összecsikoríto a, svadul dobbantott.

– Mocskos népség! – lihegte. – Úgy törtek ránk, akár aharamják. Ó, legalább egyet fölaprítottam volna!

Ebben a pillanatban, mintegy a gondviselés kegyéből,újólag alkalma nyílt a rezes képű kapitánynak a törökölésre.Ismét fölzendült a csatazaj.

– Allah! Allah! – hangzo rekedten, s valahogy másként,valahogy félelmesebben, mint az előbb. A levegőt fü yjelekhasoga ák, puskák ropogtak, asszonysikoltás kélt,gyermeksírás, marhabőgés, nyerítés, szűkölés; vadkáromkodások feleseltek egymással, magyarok-törökökvegyesen. Mindezt kardvasak éles csa ogása, sebesültekjajgatása kísérte.

– Itt a török! – állapította meg Panzerkopf a gyászos tényt.

Vagy cáfolatot várt, vagy helyeslést, vagy segítséget –körülnéze hát. De embert nem láto . Az udvar ismételhagyott csatatérnek festett.

Panzerkopf kapitány mélyet sóhajto , aztán ő is elbújtalázattal az istállóban.

18

Odafönt az égen szemlátomást hízo , gömbölyödö ,formásodo a hold, s meghinte e a tájat sugaraival.Mozdulatlanul hegyesedtek-fodrosodtak a dombok,rebbenéstelenül vesztegeltek a fák.

Az országút ráérősen kanyargo , lustán elhajolva tért majdjobbra, majd balra. A por valamelyest kékesnek rémle ,megfestette a hold.

Egyik részük lovon, a másik gyalogosan, a kopjásoklármásan özönlö ek a Kokashegynek, hangosan örvendezvediadalukon, az újabb dicsőséges próbán, melyet derekasanmegállo ak. A vértelen csatában komiszul megizzadtakvalamennyien.

Dani mélyet sóhajto , leoldo a fejéről a turbánnágyalázo vászonlepedőt, s fölita a a verítéket arcáról,nyakáról, melléről. Példáját a többiek is köve ék, s csakhamarátvedle a török sereg magyar sereggé. Tekintélyesenmeggyarapodo a tökaprítók hajdani kis csapata. Közéjükállo valamennyi fegyverfogható férfi, ki a Kokashegyremenekült a veszedelem elől, öreg és fiatal egyaránt, svalamennyi büszkén nevezte magát kopjásnak.

S ahányan voltak, most mind a zsákmányt vizsgálga ák. Kia puskáját, ki a sisakját, ki a vértjét. Olykor megállo kétlegény csizmát cserélni. Egyiket szoríto a a csizma, amásiknak lötyögö a lábán. A csere végeztével elégede entápászkodtak föl, s iramodtak a többiek után, de mindjárt

elfakadtak káromkodva. Mivelhogy, kinek a csizmája bő volt,megmaradt változatlanul annak, a másiknak a lába pedigcsakúgy szorult, mint annak elő e. Amiből a töprengő emberszámos következtetést vonhat le, de legajánlatosabb volt arragondolni, hogy a zsoldosokat egyforma nagyságú csizmákkallátták el. Aminthogy így is történt.

Egy kiszolgált puskás is akadt a kopjások közö , Dercebácsi. Érdemes tanítói igyekeze el mutoga a, miként kellpuskával bánni, mi a töltés és a lövés módja. Egyszer csakfölkapta a fejét:

– Lovasok jönnek! – szólalt meg.A kopjások elnémultak. De a csönd nem nyújtózo tovább

két-három pillanatnál.– Allah! Allah! Allah! – hangzott föl messziről.De nem látszo senki, az út befordult elő ük. Úgy rémle ,

mintha a csatakiáltás nem emberi torkokból törne elő, hanemaz erdő fáiból, a bokrokból, a holdsugaras levegőből. Egydarabig csupán ez a vészesen hullámzó, baljósan meg-megújuló kiáltás hallatszo . Aztán mintha szőnyeget vete ekvolna alája, egyhangú, súlyos dobogás kélt. Ez is erősödö , azis erősödö ; a dobogás vad dübörgéssé, a kiáltás süke tővijjogássá, s az útkanyarból összefolyó tömeg bomlo elő, alulsötét alaktalan, felül lidércesen szikrázó. A sötét tömeglovasokká foszlo -szakadozo , s minden lovast lidérckéntszálldoso körül egy-egy szeszélyesen csavarodó, majdszélesedő, majd vékonyuló lángszalag, mely a sebesenforgatott pengék körül kígyózott.

Egyszóval török csapat lepte meg őket, oly váratlanul, hogyellenállásra nem is gondolhattak.

– Jaj, szűzanyám! – kiálto föl Csima Péter, slélekszakadva futni kezde , mintha szárnya eredt volna. Nemegymaga futo , ő csak a jelt adta meg, s a példát muta a, akopjások úgy szétrebbentek, mint a pihe, ha ráfúj a szél.

Az úton Dani maradt egyedül.– Hé! Kopjások! Hé! Emberek! – szóloga a társait, de azok

se lá ak, se hallo ak. Meg sem igen fordulha ak már, mert atörök csapat legyezőszerűen szétbomlo , s utánavete emagát a menekülőknek.

Dani úgy fogózo a kopjája nyelébe, mint a fuldokló. Lelkenemrég a dicsőség fényében sütkéreze , most harag éselkeseredés töltö e el. Minden terve, minden reménységesemmivé vált. Égő szégyenletében egymaga akart helytállni amagyar becsületért. De hiába maradt az úton, hogy az egésztörök sereggel szembeszálljon, mert csupán egyetlen akandzsiszáguldo feléje. A gyarló ember gyakorta elhatározza, hogyinkább a halál, mintsem ez vagy az. Dani is a halált hívta,mégis, mikor o terme elő e meztelen pengével hadonászótörök képében, oldalt ugra a a lovát, s ugyanabban apillanatban, hogy ellenfele lesújto handzsárával, találomrafeléje bökö a kopjával, de elhibázta, mert a törökgyakorlo an kitért a vas elől. Ekkor már a török egy vonalbanvolt vele, másfél kar távolságra. Dani másodjára is döfö ,ezú al talált, s a fegyver mindjárt ki is csúszo a markából,magával ránto a az akindzsi, amint idétlenül lefordult lováról,s hörögve a földre hanyatlo . Nem emberi hangon hörgö ,inkább olyanformán, mint mikor a folyóvíz lyukba surran. Sahogy fájdalma hányta-vete e, a melléből kimeredő kopjatáncolt, hajladozo , végezetül megállo a levegőben. Mire

Dani kiránto a hűséges fegyverét a halo ból, már csakhalkuló lódobogás üzent a pogány veszedelem felől.

A sebesült kopjások, mintha a török távolodtára vártakvolna, egyszerre jajdullak föl, s kiálto ak segítségért.Ugyanakkor szivárogni kezdtek a megfutamodo ak is, árokból,bokrok alól, gödrökből, vissza az útra.

Az akindzsi csapatot, mely váratlanul rátört azsákmányukon örvendező kopjásokra, a sebhelyes pribékveze e, a nagy hatalmú Akibár aga parancsára. Ahogyellenséges földön mindenkor szokásos volt, felderítőketküldö előre, és sikerült is meglepnie a kopjásokat. Időtveszteni nem akart, hiszen nem hadakozási céllal indultSzabadlakra, hanem a bíró aranyának megszerzésére.Keményen megparancsolta hát a zenöt akindzsinak, hogy neüldözzék hosszan az ellenséget, vágjanak le belőle minéltöbbet, ejtsenek minél több foglyot, aztán folytassák útjukat.

Így is történt. Az akindzsik továbbszáguldo ak, útközbenmegállás nélkül emlege ék istenüket, s korbácsolták a lovukután kötött rabokat, hogy rémület kísérje minden léptüket.

Amint befordultak a bíró tárva-nyitva ásító szekérkapuján,a lovak horkantva fölágaskodtak. Ugyanakkor, mintha a földmegelevenede volna, egy fél templomra való fegyvertelenember emelkede föl, ingben-gatyában valamennyi, sjámborul égnek emelte karját.

– Kik vagytok? – tudakolta a pribék, mivel nem ismerte föla dísztelen gyülekezetben a császár őfelsége vérteseit.

– Kötözzétek meg őket! – parancsolta aztán.Egy csomóba terelték a rabul ejte zsoldosokat.

Panzerkopf kapitány megadón tűrte a gyalázatot. Nem szólt,

nem moccant, a fáklyafényben vöröslő földet bámulta, maga isvörösen, mintha szakálla-bajsza tüzet fogott volna.

Öt kopjás esett foglyul, valamennyi zihált a vad rohanástól,az egyiknek arcát, a másiknak vállát, mellét vér feste e meg,a korbácsütések nyoma. Szegény Menyhárt lihegve szoríto afrissen zsákmányolt német bőrzekéjéhez a lantját, melyethíven megőrzö a re entő kavarodásban. Füles Gergő fejecéklaszínűre színesede , s mintha kétszeresére dagadt volna.Cigány Tódor az alvadt vért kaparga a le a szája szögletéből,hol megcsomósodo . Derce bácsi, kit ugyancsak utolért abalszerencse, öreg volt már, s inkább holt, mint élő, annyiramegviselte a lélekszakasztó loholás a ló nyomában.

Az udvaron még lágyan füstölgö a három tűz, a zsarátnoksunyin izzo a vastag hamu ala . A teli bográcsok aszolgafákon függtek. A levegőt megülte a birkafaggyú súlyosszaga.

A pribék szájában összefolyt a nyál. Nagyot nyelt, s atornác felé kémlelt a bizonytalan világosságban. A bírótkereste, kit a gerendához kötöztek volt. Csak a kötelet lá a,o gyűrűzö fehéren a földön, mint valami ártatlan kígyó,mivelhogy új kötél volt.

– Mahmud! – kiáltott föl ekkor a sebhelyes.Aggodalmában, hogy társa esetleg meghalt, eltűnt, s őt

karóba húzzák a kudarcért, tenyerét ernyőformán a füle mögéhajlította.

Hívó szavára valahonnan a magasból jö válasz,máshonnan, mint várta:

– Itt őrzöm a gyalázatban fogant kutyát! – mondta Mahmudékesen.

S nemsokára kiviláglo , hogy ez a kutya maga Pajzsgyártóbíró.

Hatalmas teste, mint valami sötét árnyék, egyszerreeldugaszolta a padlás ajtaját. Aztán a bíró megfordult, s há alaz udvarnak, nagy óvatosan lépegetni kezde a lajtorja fokainlefelé. A nyílásban Mahmud jelent meg villogó handzsárral, sszigorún köve e a bírót, kereket ne oldhasson valamiként. Alajtorja meg nyögött, recsegett a kettős súly alatt.

Odalent az udvar földjén Mahmud beszámolt társának amaga derék munkájáról. Miala a kopjások a zsoldosokatkopaszto ák, Pajzsgyártóné szemfülesen fölhasználta azűrzavart, s elvágta a kötelet, mellyel urát a tornácgerendájához kötözték. Más választásuk nem volt, a padlásramenekültek mindke en. Mihelyt a kopjások eltakarodtak,Mahmud utánuk lopakodo , s fegyverrel őrizte őket társamegérkeztéig.

– Okos szolgája vagy a mi dicsőséges urunknak – dicsértemeg a sebhelyes Mahmudot. Majd a bíró felé fordíto a rútábrázatát, s faggatni kezdte az aranya felől.

Pajzsgyártó régen eltökélte, hogy törik-szakad, belegebed,a patakba rejte aranyat ki nem szolgáltatja. A pribékbiztatásként megcsóválta ötnyelvű tatárkorbácsát. A bíróbambán meredt rá, mintha nem értené a kérdést, s nem értenéa fenyegetést sem.

– Uram – mondta alázattal –, nekem nincs aranyam.A pribék lesújto a korbáccsal. A bíró tompán fölnyögö .

Egyszerre öt helyen hasadt föl a bőre az ütésre. Nehéztekintetű, szederjes erek hálózta szemét gyűlöle el vete e rásebhelyes kínzójára. Amaz nem válaszolt, hanem ütö

gyorsan; egyszer jobbról, egyszer balról, s a korbács sziszegett,akár a tűzre vetett kígyó.

Hirtelen lebocsáto a korbácsát. Körülte mindenkidermedten állo , majd az emberek sorra elvetődtek a földön.Ezt cselekedte a sebhelyes is.

Orra előtt Akibár aga díszes, gyöngyös saruja pompázott.– Páratlan vitézségű, mindenkinél hatalmasabb aga –

kiálto föl megkönnyebbülten a bíró –, kezedbe ajánlomméltatlan életemet.

Akibár méltósággal bólinto , amivel azt jelezte, hogy abírót megismerte. Hogyne ismerte volna meg, hiszenfalkaszám vásárolta tőle a birkát.

– Megtarthatod méltatlan életedet – mondta az aganagylelkűen.

A bíró csókkal ille e az aga köntösének szegélyét.Csakhogy az aga még nem mondo el mindent, amitmondandó volt:

– Szükségem van az aranyadra.Pajzsgyártó megrezzent. Az előbb megfeledkeze róla,

most ismét érezte minden egyes korbácsütés helyét. Nemilyen választ várt.

– A kegyelmes aga maga adta nekem az aranyat. Akegyelmes aga nem veheti vissza.

– Figyelj szavaimra, te hitetlen! – kezdte Akibár. – A fényesporta pártolja a derék kalmárokat, ezért adtam én nekedaranyat.

Pajzsgyártó buzgón bólinto , hogy ez valóban így van. Azaga folytatta:

– De vajon derék kalmár-e az, ki a föld mélyébe rej

aranyát? – Bizony nem. Te elástad az aranyadat, mert nemakarsz a pénzeden birkát venni. Ha meg nem vásárolsz birkát,ugyan mit adhatnál el nekünk, igazhitűeknek? Ha meg nemadsz el nekünk semmit, nem barátunk, hanem ellenségünkvagy. Sok jó szolgálatodnak köszönd, hogy nem vetetem fejed.Mondj hálát kegyes ítéletemért, mutasd meg, hova rejtetted azaranyat, s élj békével.

Mit tehete a bíró, aláza al megköszönte az agakegyelmes ítéletét, majd ekként folytatta:

– Minden szavadban az igazság fénye sugárzik, dicsőségesaga. Valóban méltatlan kalmár az, ki pénzét elássa, ahelye ,hogy forgatná. Én azonban jó kalmár vagyok, hidd meg. S ha elis ástam a pénzem, hogy haramják rá ne akadhassanak, csakaddig hagytam a földben, míg eladó nyájra nem leltem. Akertben ástam egy rejtekhelyet, de abban nincs egy marékaranynál több. A többin birkát ve em, hogy eladhassamtáplálékul vitézségben felülmúlhatatlan seregednek.

Akibár aga inte . A bírónak ásót nyomtak a markába, s kétfáklyás szolga kíséretében a kertbe mentek. Pajzsgyártómegállo egy körtefa ala , megtapoga a a földet, majdránehezede az ásóra. Nemsokára megkoccant az ásó vasa, sa bíró egy keményen megpántolt ládát emelt ki a gödörből. Aláda reményfakasztón terjedelmes volt, de aranyat valóbannem rejte többet egy marékra valónál. Ez volt az az arany,amit a bíró cselből ásott el.

A vitéz aga kedvetlenül szemlélte a láda fenekén csillogóaranyakat. Nem ennyire számíto ő, hanem legalábbhúszennyire, hiszen számon tarto a, mennyit kapoPajzsgyártó a nyájak fejében. Fitymálva szemlélte a sovány

zsákmányt, mivel azonban úgy vélte, hogy az arany jobb helyenvan nála, mint a földben, összemarkolta, s becsurga a azerszényébe.

Úgy látszo , hogy a bíró ravaszsága erőt vesz a balsorson.Úgy látszo , hogy nemcsak életét men meg, hanem amaradék aranyát is. Az öröm fészkelődni kezde a mellében.Csakhogy a ravasz Husszein, mikor a bíró után kémlelt,mindent gondosan szemügyre ve . S abból, amit megfigyelt,semmit el nem hallgato az aga elő , mert tudta, hogy azéletével játszik. Akibár most visszagondolt Husszeinvallomására, s amint visszagondolt, mindjárt leszakíto egyágat a fáról, melynek tövéből most ásták ki a ládát. Körtefavolt, holott Husszein diófáról beszélt.

A fáklyák csapongó fényénél hamarosan megtalálták adiófát, s tövében a gödröt. A zsíros fekete föld hűségesenmegőrizte a láda nyomát.

– Hitetlen eb! – sziszegte az aga fojto an. – Látom, szagotfogtál, s kiástad az aranyadat. Hova dugtad?

Pajzsgyártó égre-földre esküdözö , hogy ami aranyat iőrzö , azon mind birkát ve , hogy a vitéz aga csapata neszűkölködjék táplálék nélkül. Akibár arca világosan elárulta,hogy hazugságszámba veszi a bíró minden szavát.

Az idő későre járt. Ellenséges földön csak a bolond gondolkínvallatásra. S balga, ki halállal bünte a gazdagot, mielő avagyonával megörvendezte e volna magát. Az aga inte , s asebhelyes pribék néhány taszítással meg egy rúgással a többirab közé kormányozta a bírót.

Miala az aga a kincs után kutato , az akindzsik, kiketmaga küldö volt vigyázó szolgálatba, sorra megtértek. S

ahogy kötelességtudó akindzsikhez illik, a fél falut behajto áka bíró portájára. Az asszonyok s a lányok megriadva bújtakössze, há al az akindzsiknek, mintha ezzel késleltetnék sorsukbeteljesülését. Néhány férfi lába közé ejte fejjel aludtültében, másoknak juto fekvőhely, ezek vagy nyögtek, vagyhorkoltak, vagy a fogukat csikorga ák álmukban. A csöndbefojto asszonysírás szüremkede . Egy fiatalasszony sírdogált,karján gyermeke, őt nézte merőn, s a könnye kiapadhatatlanulhullo . A gyermek békésen aludt, piciny szája csücskébőlkicsordult a nyál. Hosszú pillái szorosan rátapadtakszemgödrére, parányi legyezőkként terültek szét hamvasbőrén.

Bóbiskoltak a kopjások is, gyűjtö ék az erőt az újabbmegpróbáltatásra. Menyhárt guggoltában aludt, a lantját kéttérdére fekte e. Valahányszor lezö yent a feje, az orrabeleütődö a lantba, fölriadt és körülnéze . Mikor ezt éppenharmadjára cselekedte ekként, Borkát pillanto a meg, egyugrásnyira. Elakadt a lélegzete, s az esze is megállo , nemijedtében azonban, hanem örömében. Hiszen e gyászos naponcsak bánat és szenvedés sújto rá. Valami szívhez szólótszerete volna mondani. Ehelye csak nézte merőn a lányt,merőn, de kissé állhatatlanul, mivel olyan szépnek lá a afáklyák rőt fényében, hogy minduntalan hunyorognia kellett.

– No – legyinte Borka szomorún –, most aztán mehetszmás körül dongani, engem elvisznek az embervásárra.

Mire Menyhártnak eleredt a könnye. Fájdalmában sírt, megszégyenletében, hogy ő csak a maga örömére gondolt, s nem alány szánandó jövendőjére. Ekkor Derce bácsi megszólaltmellettük:

– Minket aligha visznek messzi. Kell a munkáskéz atöröknek. Kell palánkot építeni.

Menyhárt nagyot szívo az orrán, s azzal olyan sietvekezde vetkőzni, hogy minden vészben épen megőrzö lantjátis elejtette.

– Beléd mi ütött? – kérdezte a lány.Válaszképpen Menyhárt Borka nyakába kanyaríto a aznap

zsákmányolt bőrzekéjét.– Vedd föl! – szólt rá olyan kurtán, olyan parancsolón,

ahogy soha életében még nem beszélt.A lány csodálkozva pillanto rá. Aztán kigyúlt a tekintete.

Félig azért, mert most érte e meg Menyhárt gondolatát, féliga hála ragyogo benne. Felöltö e a bőrzekét, s azzal átvedlecsinos lányból jóképű legénnyé. Török bugyogójában, németzekéjében daliásan festett.

Még el sem lobbant az öröm a lelkükben, Menyhártdideregni kezde . Borka pedig úgy hálálta meg a jótéteményt,hogy magához ölelte Menyhártot, hadd áradjon belé a testemelege. Menyhárt vacogo , vacogo , s maga sem tudta, azestéli hűvösség vacogtatja-e jobban vagy a boldogság.

Rekedt parancsoló kiáltás hangzo el, s az udvar egycsapásra lábra kelt. Mindenki Akibár agára meredt, ki gőgösenülte meg kényes lábú, hosszú nyakú csődörét.

Az akindzsik serényen szekerekre dobálták a zsákmányoltholmit. Rab több volt, mint török. Négyesével-ötösévelszíjazták őket egymáshoz. Lazán, hogy egyik a másik sarkárane hágjon menet közben. Az első rab kötelét az akindzsi anyeregkápára hurkolta, vagy a szekér lőcsére.

Még egyszer elhangzo a rekedt parancsszó, s a menet

megindult a holdfényes éjszakában.Ekkor már a pórul járt kopjás sereg is hazafelé tarto ,

megfogyatkozva, megtépázva, búsan. Néhány lovuk maradtmindössze, ezekre felülte ék a sebesülteket. Volt egyközö ük, a nyomorult Takács Bonifác, kit a hasán lékelt meg atörök. Ezt négyen-négyen vi ék fölváltva, maguk szerkeszte ealkalmatosságon. Nevezetesen két fiatal fa levágo törzsérevastagabb-vékonyabb ágakat raktak keresztbe, arra fektették.

Felhő boríto a el a holdat, lenge felhő, mindamelle azerdő elzordult, s az ijedelem szétterpeszkedett a szívekben.

Dani komoran haladt a menet élén. Olykor elkiálto egy-egy nevet, aszerint, hogy kire fordult a gondolata. Ilyenkorlassíto valamelyest, talán abban a reménységben, hogy aválasz így könnyebben utoléri. Többnyire Menyhártot hívta. Dese Menyhárt nem felelt, se Füles Gergő, se Derce bácsi, s mégsokan mások nem. Ahányszor kiáltott, annyiszor ütötte szíven asüket némaság.

Időnkint hátranéze , hogy számba vegye, szaporodo -e ahazatérő sereg. Már a bozótban haladtak, de mindig csak azt anéhány embert lá a, ki közvetlenül mögö e iparkodo .Távolabb csupán a cserjék ágai hajladoztak, szeszélyesenkanyargó csíkban, mintha valami óriáskígyó tekeredneláthatatlanul a hegynek föl.

– Csima Péter! – kiáltott föl Dani. – Megjöttél-e?– Meg hát! – hallatszott a hetyke válasz.Péter volt az első a szétugraszto ak közül, aki megkerült.

Éppen egy kisebbecske sztásra értek, Dani megállo hát,hogy megvárja.

– Hogy mente ed meg a bőröd? – kérdezte Dani

kapitányosan.– Besuvadtam a tóba – hencege a legény –, be én. Nem

féltem a víztől. Úgy guggoltam a tófenéken, hogy a béka semkülönben. Egy nádszálat elmetsze em, azon át szívoga am-szopoga am a levegőt magamba. Jobban ese a levegő alegfinomabb bornál. Élet volt. A magam élete. Mikor úgybecsültem, hogy szta már az ég, kiláboltam a tóból, most ivagyok, a hajam szála sem görbült meg.

Miala beszélt, egyhangún csöpögö róla a víz, s amintegyik lábáról a másikra billent, talpa ala meg-megtoccsant amaga eresztette pocsolya.

– Úgy folyik rólad a bátorság, mint ereszből az eső –mondta Dani.

– Lucskos Péter! – rikkanto föl Köcsög Pista boldogan,hogy a tulajdon gyávaságáról megfeledkezhet.

A csúfnév pedig, mintha billogot ütö ek volna rá, úgy rajtaragadt a legényen. Csima Péterként indult el, LucskosPéterként tért meg a Kokashegyre.

Oda egyébiránt már eljuto a vereség híre. Néhánymegszalaszto kopjás biztonságosabbnak vélte, ha egyenesena táborba menekül, s nem az országúton kutat társai után.Ezek aztán megtöltö ék a szíveket a maguk rémületével.Talpon volt a Kokashegy egész népe, s mihelyt meghallo ák,hogy Daniék közelednek, elejükbe áramlo ak. Hajto a őket atürelmetlenség, az aggodalom, a félelem vagy a kíváncsiság.Emi elvágódo s cifrán káromkodo valaki, amo ujjongvaölelkeze össze egy asszony épségben hazatért férjével, vagylány csókolta a szeretőjét, anya sira a sebesült urát, fiát.Zúgo , visszhangzo a hegy. Majd megritkultak a kiáltások.

Ugyanaz a néhány név röpdösö az éjszakában, fájdalmasanés reménytelenül.

A tömegből előlépe Borvető Dénes, és csöndesbüszkeséggel hívta Danit, hogy jöjjön, nézze meg, milyengazdag zsákmányt ejte ek a zsoldosoktól elrabolt öt szekéren.Alig haladtak néhány lépést, Füsüsné állo a útjukat. Csípőrevágott kézzel, előreszegett állal nézett farkasszemet Danival.

– Hol a lányom? – kérdezte, s kisírt szeme furcsánmegvillant, mintha egy pillana g valóban reményle e volna,hogy a legény kedvező választ adhat. Aztán szakadni kezdebelőle a szó.

Beszédéből kiviláglo , hogy Füsüsné nem akart aKokashegyre menni, mivel erősen bízo Duhajosi gazdaeszében, s amaz a faluban maradt. Borka viszont annyiramegátalkodo a szándékában, hogy az anyja hiába szidta,hiába verte meg, hátára vette a batyuját, s egymaga indult el atáborba. Füsüsné egy darabig harcolt a szívével, egy darabigcsapkodo és szitkozódo az üres kunyhóban, aztánelhallgato . Úgy érezte, hogy álltó helyében jéggé fagy are enetes némaságban. Ve egy átalvetőt, sebtébenbelehányta, ami holmija volt, s meg sem pihent, míg föl nemért a hegyre. De o hiába faggatódzo , Borkának senki aszínét sem látta.

– A pogány hurcolta el! – kiáltotta szinte sikoltva.A két férfi rábólinto , hogy csakugyan így eshete .

Borvető bölcs megfontolással bólinto , Dani szinte dermedtenfájdalmában. Füsüsné eddig sírt, most szilajul átkozódnikezdett, csontos öklét fenyegetőn rázta Dani arca előtt:

– Forduljon ki az étek a szádból, minden fogaddal együ , a

nyelved rothadjon meg, a víz keseredjék méreggé agyomrodban, ha meg nem szabadítod!

Erre a förtelmes kívánságra Dani olyanformán bólinto rá,mintha más vágya sem volna, mint hogy mindez az átokmegfoganjon rajta. Csakugyan valami ilyenszerű érzés kelt akebelében, a legkegyetlenebb bűnhődést is kevésnek becsültevolna, ha meg nem szabadítjuk Borkát. Összeharapta a fogát,mint aki máris harcba készül. Borvető karon ragadta.

– Nem hagyjuk a török kényére a lányt – mondo ahiggadtan –, de a reggelt megvárjuk.

Tanácsa célszerűnek látszo , hiszen sem a rabok felől,sem a török felől nem tudtak semmit. Haditervük nem volt, azsoldosoktól zsákmányolt fegyvereket még nem oszto ák szét,az emberek most tértek meg a vesztett csatából, törődötten.

– Aludni akartok, kutyák? – kiálto a Füsüsné. – Az én édeslányom pedig az akindzsik prédája leszen! Az Isten fakasszaszét a belüket, de a eteket is! Te fészekbe tojó lélek, te –fordult Danihoz –, miért éppen téged szerete meg az énszerelmetes leányom?!

Azzal o hagyta őket, de távolodtában egyre átkozódo . Sezt művelte egész éjszaka, megállás nélkül.

Borvető példásan töltö e be kincstárnoki és fegyvertárosihivatalát. A szekerekről a terhet leraka a, s számba ve egondosan. Egyelőre a puszta földön hevert a hadi portéka, aposztó meg az ételnemű, csupán a rávete ponyva óvta aviszontagságtól. De a szegényszeri parasztok elhatározták,hogy másnap fedelet húznak a fegyvertár fölé.

A fegyverek, a puskaporos hordók lá án Dani lelkébenkivirágzo a reménység. Miután mindent megszemlélt, egy

darabig még ajkát harapdálva, szótlanul álldogált Borvetőmellett.

Aztán megszólalt:– Kérdeznék valamit kendtől.– Kérdezz csak, fiam – biztatta amaz.Dani ráemelte sötét szemét a nyeszle kis emberre, s nagy

elszánással vágott bele a szóba:– Látott-e már kend kukorékos bajszot?– Lehet, hogy se szeri, se száma, annyit lá am – felelt

Borvető –, lehet, hogy egyet sem. S ez azért van így, fiam, mertmagam sem tudom, milyen a kukorékos bajusz.

– Én sem tudom – felelt Dani csüggedten.Nem volt már sok hátra az éjszakából. A kokashegyi

kakasok buzgón hirde ék a hajnal közeledését. Az ég aljapirulni kezde , s a fénnyel együ növekede az ébredő táborzsibongása. Disznók röfögtek, lovak nyeríte ek, asszonyokpöröltek, a hasa lékelt Takács Bonifác szaggato an s egyregyöngülő hangon üvöltö . Úgy látszo , a végét járja. Füsüsnéújult erővel átkozódo , Cigány Tódor anyja rekedtenjajveszékelt; és sírdogált szerényen és jámboran a kövérSükéné is. Csakhamar kemény baltacsapások nyomták el abátortalanabb zajokat. A szegényszeri parasztok építe éktovább a fegyvertárat.

A hajnali szürkeség világos derengéssé hígult, Danifölment a Kokashegy csúcsára. Az utak elhagyato ankanyarogtak a dombok közö , Szabadlakon látszólag nyugalomhonolt, a kolostor romjai körül már megindult a sürgés-forgás.Dani majd a tájat nézte, majd azon töprenge , miként lássonhozzá a hadakozáshoz, hogy a rabokat is megszabadítsa, s a

törököt is elűzze a kolostor mellől.Ahogy így tépelődö , füstölgö magában, egyszer csak a

nevét hallotta:– Dani, te!A nevét többször egymás után, s nemsokára azt is tudta,

hogy Borvető Dénes keresi, nem más. Fü yenteválaszképpen, de nem mozdult a helyéről. Amaz lassanközelede a sűrű bozótban. Mikor kiért a csúcsra, megfogtaegy fiatal kőris törzsét, s mielő szóba kezde volna,szuszogott egy sort.

– Zajonganak, lázadoznak – morogta kurtán, de aztánmegeredt a nyelve, s elmondta, hogy miután az akindzsikelhagyták Szabadlakot, a falu maradék népe előbújt rejtekéből.Voltak, kik akkor is kitarto ak amelle , hogy biztonságosabb,ha odahaza maradnak, a török bizonyára az építéshez hajto aaz embereket, s ennek végeztével elbocsátja őket békében. S atöröknek valóban ez volt a szokása, hiszen adóztatni csaklako falut lehet. Mások fölhurcolkodtak a Kokashegyre. Ezutóbbiak hozták a hírt, hogy a török hány embert, lányt,asszonyt, gyereket fűzö rabszíjra. Afelől is megbizonyosodtakmár, hogy a rabokat nem Vastagpalánkra, hanem a kolostorromjaihoz vi ék. Ezekre a hírekre a tábor népe ismétfölbolydult. Egyre többen erősíte ék, hogy a kolostorthaladéktalanul meg kell támadni, még mielő a vár fölépül, smielőtt a rabokat elhajtják máshova.

– No – felelt Dani –, ha ezért lázadoznak, hiába fárasztják atüdejüket. Én sem akarok mást, mint hogy tüstént üssünk rajtaa törökön.

Borvető megcsóválta kicsiny kerek fejét.

– A fegyveres embernek a tétlenség a betegsége.Nem elégede meg azonban ennyivel, hanem

megmagyarázta okosan, hogy oktalanság volna azonnaltámadniok, előbb ki kell kémlelni a török tábort. Míg ezmegtörténik, a hadinépet ellátják munkával, meg neháborodjon tétlenségében. S hogy ezt miként tegyék, arra isvolt hasznos tanácsa.

– Kend csakugyan mértéktelenül bölcs – mondta Danielismerőn.

Mire Borvető semmit sem válaszolt, de az arcát enyhepirosság lepte el. Fölö ébb boldog volt, mert a dicséretet méga tulajdon bölcs mondásainál is jobban szerette.

Lépegetni kezdtek a tábor iránt. S a tábor valóbanzajongo , zúgo , lázadozo . Egy korhadt rönkön parasztokültek, sorban, mint eső idején a fecskék az eresz gerendáján.Körülö ük asszonyok, lányok, legények ácsorogtak. Azemberkaréj közepén Füsüsné állo . Mihelyt Danit meglá a,vádolón nyújtotta ki feléje a karját:

– Ezt a tökaprítót akarjátok kapitányul? Erre akarjátokbízni magatokat? Vannak i hadban forgo , csatában próbáltemberek, ők vezessenek a török ellen!

Mindenki Dani felé fordult, ki közönnyel, ki kíváncsian, kiellenségesen.

– Meggyulladtak – mondta Borvető Dénes –, ezekkel bajosleszen szót érteni.

Valóban úgy látszo , mintha meggyulladtak volna. Kétöreg paraszt rekedten feleselt egymással, mindenfelé lármázó,magyarázó vagy féktelenül kiáltozó csoportok alakultak.Sóvágó Ádám dühödten földhöz vágta a kucsmáját, mivel

semmiképpen nem engedték szóhoz jutni.Ahogy elnézte a zendülőket, Dani arra emlékeze , hogy a

népet ő hozta ide a faluból, ő szerze pénzt zsoldra, őzsákmányolt fegyvert, puskaport. Szentül hi e, hogy egyedül őkormányozhatja szerencsés végbe a főbenjáró vállalkozást.Egyedül ő űzhe vissza a törököt a Hódoltságba, honnan idemerészkedett.

Azt is átérte e, hogy ha a vezetés most kicsúszik akezéből, oldott kéveként omlik szét a sereg.

Fölhágo bátran egy favágó tönkre, fél kezében a kopja,keresz ormán szé árta két karját, hadd lássa mindenki, hogyszólani készül. Néhányan fölfigyeltek, s az indulatoskodókatcsi tga ák. Mások elfordultak, s kiköptek megvetéssel.Sóvágó fölve e a kucsmáját a földről, s a combjához paskolta,hogy a port lesodorja róla. Mindazonáltal a zajongó zsinatolástovább folyt. Hiába mereszte e a szemét, Dani egyetlenkopjást sem pillanto meg. Aludtak a legények, most pihentékki a dicstelen kaland fáradtságát.

– Hé, emberek! – kiáltotta Dani.Ekkor Füsüsné kivált a tömegből, s rátámadt a legényre

ádázul, hogy ő hozta rájuk a vészt, mia a viszik embervásárraBorkát s a többi fehér személyt. Közelede , közelede , s egyretöbben szegődtek a nyomába. Nemsokára az egész csoport oállo Dani elő , széles karéjban, még a rönkön pihenők isotthagyták nyughelyüket.

Akár a pellengéren, úgy állo Dani a tönkön,szemrehányások, szitkok tüzében, s csodálatosképpen mégisnyugodtan. A lelke mélyén tudta, hogy ezt a csatát végtére őnyeri meg. Hiszen a zajongók voltaképpen ugyanazt akarják,

amit ő, s ha most ellene is fordultak, abban nem juto akegyezségre, hogy helyette ki legyen a vezér. Ennyi pedig elég agyőzelemhez.

– Fecsegéssel akarják mulatni kendtek az időt? – kiálto aszikrázó szemmel. – Fecsegéssel, mint a vénasszonyok?Véreink török rabságban senyvednek, magunk földönfutókkáváltunk. Megvagyon a tehetségünk hozzá, hogy őket is,magunkat is megszabadítsuk. De ez a szép tehetség bitangulelvész, ha kendtek gyaláza al fröcskölik tele a levegőt.Véreink is rabok maradnak, magunk bujdoshatunk, míg afarkasok föl nem falnak.

– Ki tart velem a pogány ellen? – kiáltotta teli tüdőből.Egyszerre csend támadt. Egy pillana g tarto csupán.

Aztán elhangzott a válasz, egy indulattal, de más-más szóval.– Ki pedig ennekutána is visszavonást szít – folyta a Dani

–, azt magam prom meg csődörösen s olyan igyekeze el,hogy a tulajdon anyja sem ismer rá a maradványára. Mostfegyverosztás leszen.

Inte , s a Kokashegy harci kedvben egyesült népeengedelmesen köve e, hogy fölszerelje magát puskával,szablyával, kopjával, golyóval, puskaporral.

20

Mire megvilágosodo , Kokashegy minden fegyverfoghatóembere tudta, hogy aznap mi a teendője. A tófenékenvitézkedő Lucskos Péter zenkét legény élén útnak eredt, hogykifürkéssze, min munkálkodik a török Vastagpalánkon, nemkészülődik-e ellenük. A választás azért ese éppen őrá, mivelelőző nap ügyesen megmuta a, milyen jártas mester afutásban. S ezú al nem harcolni kelle , hanem szimatolni, selinalni a török elől, ha amaz kitörne a falak közül.

– Oktalanul vért ne onts! – inte e Dani a csekélykebátorságú vitézt. Amaz fogadkozo , hogy a vérrel takarékosanbánik majd, s vöröslő füllel láto hozzá, hogy a csapatátösszeszedje.

Borvető Dénesnek a kokashegyi tábor védelme jutoföladatául. Sóvágó Ádám egy sereg parasz al az aljbaereszkede , hogy a hegyre fölvezető csapásba vermetássanak, s megtűzdeljék hegyes nyársakkal, hadd akadjon mega török a tőrben, ha támadásra szánja magát.

Mikor már ki-ki dolga után láto , Dani maga mellé inte eKöcsög Pistát. Lóra ültek, s elüge ek a kolostor iránt, nem azországúton azonban, hanem át a réteken, cserjéseken,keresztül az erdőn, nehogy az ellenség neszét vehesse kutatószándékuknak. Nemsokára már közelről hallo ák apalánkverők otromba fakalapácsainak nehéz puffanását, afejszecsattogást, a kidőlő fák recsegését-ropogását.

Most már vigyázatosabban haladtak, kantáron veze ék alovat maguk után, mígnem ráleltek egy eldugo kis horhóra,melynek meredek martjáról galagonyabokrok hajoltak alásűrűn. Itt a két lovat kikötötték, kopjájukat, tarisznyájukat is otthagyták, csupán egy-egy tőrt vi ek magukkal, hogyvédekezhessenek, ha bajba keverednek.

A két legény úgy egyeze meg, hogy ke en ké előlkerülnek mögéje a török tábornak. Dani balra indult, KöcsögPista jobbra. Találkozniok a török tábor túlsó oldalán kelle .Azért határoztak ekként, hogy körös-körül szemügyre vehessékgondosan a tábort, megtudják, mennyi akindzsi gyűlt o össze,hol őrzik a foglyokat, miként halad a vár építése, van-e ágyú, svégezetül, hogy hol esik alkalmas hely a támadásra. Két embertöbbet lát, s ha az egyik elpusztulna, a másik hazavihe a

hasznos tapasztalatokat.Ekkor már delelőhöz közeledett a nap.Egyszóval Dani balra tarto , s ezenközben nagy Thury

Györgyön járta a az eszét, míg rá nem eszmélt, hogyalighanem méltatlanságot követ el, hiszen a híres vitéz nemkúszva szoko közeledni a törökhöz, ahogy most ő cselekedte.Az avar nedves volt, mindamelle zizege , mert a tetején mármegszáradt. Dani egy pillanatra megmeredt kúsztában, hogyeligazodjék. Éppen alkalmas időben, mert nem messzi tőle egyember üldögélt a fiatal fák közö álmosan, törökhöz illőtörökülésben, övében handzsár fényle , egyenletes, rezesfénnyel. S amint Dani a rést kuta a, melyen át látatlanulközelebb osonhat a fenekedőn dübörgő baltacsa ogáshoz, egymásik rezes csillám villant a szemébe. Nyilván egy másikhandzsárról.

Némi iparkodás után ennek a fegyvernek a gazdáját ismegpillanto a. A handzsár jókedvűn villogo a napsugárban,a gazdája viszont mellére buko fejjel aludt. Dani arrafelékúszo hát, s lassan mögéje került az alvónak. Most már astrázsák vonalán belül, bátrabban fürkészhete . Több ízbenmegfordult errefelé, ismert minden zugot, hajlatot, jóformánminden egyes fát külön-külön. De mióta utoljára járt i , akörnyék megváltozo . A kolostor hátsó falát épen hagyta atörök, elöl viszont lebonta a a romokat. A kövek nagy,rendetlen halmokban tornyosodtak. Roppant boronagerendákhevertek egymás hegyén-hátán. Szabadlaki parasztok észsoldosok dolgoztak az új falon, mely a kolostor tornyáhozcsatlakozott. Mások irtották a fát a vár előtti téren.

Az új palánk tehát elszántan, szinte szemlátomást épült, smár minden arra vallo , hogy nem amolyan kicsinykesárfészket készülnek ide rakni, hanem derék várat. Tömérdekember sürgö -forgo a kolostor elő , s apaszto a erejét atörök javára. De Borkát, Menyhártot sehol sem látta Dani.

S akkor egyszerre fölhangzo a kedves fü yszó, a kopjásokjeladása. Kevés híja volt, a válasz már-már kicsúszo Daniajkán. Élnek hát, i vannak hát – gondolta, s vigyázatosantovábbkúszo a hang iránt. Nemsokára beért az öreg erdőbe,hol nemrégen a bírónak segédkeze volt a nyáj terelésében.Egy helyü az erdő bozótosban folytatódo , s a bokrokalacsony lombja fölö tarka török sátrak hegyes csúcsaitűntek föl.

Ez volt az akindzsik tábora. Középü magas, uras sátor,

mely szinte trónolt a többi fölö , s terjedelemre kisebbfajtaháznak is beillett volna.

A fü yszó távolabbról kelhete , úgy becsülte.Visszafordult hát az erdőbe, s a tisztás mentén továbbhaladt. Asátortábort ugyanis egy sztásra verték a törökök, nem messziaz épülő palánkvártól. A sátrak elmaradtak, a sztásról márcsupán a törzsek közt alig-alig sejlő zöld foltok árulkodtak.Megint kalapálás, kopácsolás zaja hallatszo , sokkalgyöngébb, mint a kolostor környékén. Vagyis a sztás másikvégén is munka folyt. Dani fától fához szökö , hogy olyanhelyre jusson, honnan kiláthat a szabad térre.

– Ezek csak a kopjások lehetnek – mondta magában.Valóban így volt. Elsőnek Menyhártot lá a meg, amint egy

jókora cölöpöt cipelt. Vagy nem bírta vagy szándékosan dobtaföldre, bajos le volna eldönteni. De nem siete fölemelni,hanem gondterhelt ábrázattal elfüttyentette a kopjások jelét.

– Ne fütyöréssz, te hitetlen kutya! – mordult rá egyakindzsi. Lustán, mivelhogy ült, s bizonyára azért szólt csak,hogy valami főakindzsi észre ne vegye, hogy a rab pihen.

– Gyere ide, Boldi! – kiáltotta Menyhárt.Daninak torkán akadt a levegő. Az, kit Menyhárt Boldinak

neveze , s ki szapora léptekkel segítségére siete , nem másvolt, hanem Borka. Piros török bugyogóban, barna németbőrzekében. A szépsége odáig tűzö , hol Dani lappango afatörzsek közö ; szívét, arcát egyszerre áraszto a el édeshőséggel. Ez a hőség meg kkaszto a, s lágy epedéstfakasztott a mellében.

Amazok a két végénél megragadták a cölöpöt, selballagtak vele könnyedén. Hogy hova, Dani nem látha a,sűrűn sorjáztak áfák.

– Kicsi galambom! Szagos virágom! – su ogta Danifélhangon. Most, hogy a lány oly hirtelen eltűnt a szeme elől,újólag átélte a fojtogató érzést, mely megrázta rabságbaesésének hírére. Cselekvésre sarkallta minden idege, mindenizma. Továbblopakodott hát előre. Nemsokára megpillantotta a

sztás sarkában szorgoskodó kopjásokat. Először Füles Gergőt,ki eltáto szájjal vakarta a hátát, s a magafeledtenkalapácsoló Derce bácsit. Aztán előbukkant Borka s mögö eMenyhárt, ingujjasan.

Soha annyi esztelen terv nem fordult meg az agyában, mintekkor. Lelke mélyén belá a, hogy a jelen pillanatban semmitnem tehet Borka megszabadítására, mindamelle tovább

folyta a a vad tervezgetést. S miala elméje a vágyaivalhadakozo , majdhogy meg nem feledkeze küldetése igazicéljáról.

Maga sem tudta mennyi idő múlt el, miala megigéze engondolkozo . Talán ha nem ü meg a fülét valami halkzizegés-ropogás, még sokáig elidőzö volna. Óvatosan,vigyázatosan, valaki közelede a fák közö . Dani megmeredtálltában, megszoríto a a kése markolatát, hogy megvédje azéletét, ha szüksége adódik. Egyszer reccsenés hallatszo ,vékony, tompa, amilyent az avar ala heverő, korhadt szárazág ad, ha rálépnek. Máskor az avar zizerésze , ijedelmesnesszel. S e tétova, félős motozást, mint valami riadt dobogáskísérte a szíve verése.

Csönd lett.Egy bükkfaóriás ezüstös-fehéres foltokkal tarkázo törzse

melle valami barnás mozdult meg. Csupán egyetlen kurtapillanatra. Aztán megmeredt, eltűnt, összefolyt a fák s az avarszíneivel, mintha csak a mozgás élte e volna. Dani tudta,olyan bizonyossággal, mint azt, hogy önmaga egy fa törzséheztapadva kémlel, hogy a bükkfa mögö egy ember áll, éskörülbelül ugyanannyit lát őbelőle, amennyit ő amabból.

Szíve vadul döngette mellét.Erről lassankint arra fordult a gondolata, hogy annak az

embernek o a bükkfa mögö csakúgy dobog a szíve, mintőneki. Fél, akár őmaga. De ha fél, miért féljen ő is?

Vigyázatosan kihúzta a kését, s fél szemmel kilese afatörzs mögül. Kétujjnyi csík – ennyi látszo a fához lapulóemberből.

Várt, várt, de beleunatkozo a várakozásba. Amaz oszemben, dicséretesen győzte türelemmel. Meg sem moccant,mint a magát holtnak álcázó bogár.

Mit cselekedjék? – töprenkede Dani. Elvégre es g nemvárhat, s ha megteszi, csak növeli a veszedelmet. Rontson ránagy hirtelen? – Kurta késével nem sokra mehet, haellenfelének kardja, kopjája van. S a halál gondolatával együBorka is eszébe juto . Semmi kedvet nem érze az elmúlásra,még ha oly dicsőséges is.

Elöntö e a harag, hiszen lá a már, hogy amaz jelesen éra haditudományt. Nem más a célja, mint hogy próbára teszi őt.

Megvárja, míg türelme fogytán kibújik a rejtekéből.– Megállj, megállj isten konoka! – fogadkozo magában.

Már nem hallo a a szíve dobogását. Inkább azt érezte, hogy a

vér a fejébe tolul, s az erek majd megpa annak a nyakán mega halántékán.

Mit cselekedjék?Olyanformán pillanto körül, mint a dühös ember, aki

keres valamit, hogy a haragját kitölthesse. Egy száraz ágonakadt meg a szeme, lehajolt, nesztelenül fölvette.

– Megállj, isten konoka! Megállj! – gondolta.Azzal az ágat odadobta, nem messzi a bükkfától. Abban a

pillanatban a rejtőzködő oldalt szökkent, s láthatóvá vált egészszemélyében.

Köcsög Pista volt.Egy darabig bután bámultak egymásra. Pista úgy nézte

Danit, amaz úgy nézte Pistát, mintha egyiknek is, másiknak isvalami meghökkentő látomás lebbent volna a szeme elé.Holott errefelé kellett találkozniok, így beszélték volt meg.

Miután eleget csodálkoztak, együ esen folyta ákfölderítői munkájukat. Hite szerint Köcsög Pista rálelt atámadás legalkalmasabb módjára, s a helyet is kiszemelte.

A két legény az óriási bükkfa tövében nézelődö . Tőlükjobbra meredeztek a hajdani kolostor romjai, ezek köré húztákmost a boronafalakat. A kolostortól feléjük téres sztáshúzódo . E sztás felső végében, a várépítkezésszomszédságában tarkállo ak a török tábor sátrai. A sátraktólnem messzi düledező oldalú birkaakol szomorkodo .Ugyanennek a sztásnak a másik végében, Daniékkal egyvonalban, valami karámfélét emeltek.

Egy sereg akindzsi őgyelge tétlenül a serényen növekedőkarám körül. Mások a fegyverüket sztoga ák, vagy nyíltlángon főztek valami pogány eledelt, mely nem csukja beelő ük Mohamed paradicsomának a kapuját. A rabokatnemrég ejte ék a törökök, más helyet, hol őrizhe ék volna, seDani, se Pista nem láto . A karám közepén fehérszemélyekgubbaszto ak aláza al, magyarok mind, ez látszo aviseletükről, s valami asszonyi munkával mula ák idejüket.Végezetül a kopjások is i dolgoztak. Mindezekből akörülményekből a két legény arra következtete , hogy ezt akarámot a pogány a szabadlaki parasztok szállásául szánta.

– Ennél a bükkfánál gyülekezünk – mondta Köcsög Pista –,aztán hegyibe!

Csak hát a rabszabadítás a kisebbik cél volt. Valójábanarra szövetkeztek a kopjások, hogy a törököt kiűzik a Bakonyaljáról. Magyarokul akartak élni kedves falujukban, meg kelle

hát akadályozniok, hogy a pogány megvesse a lábát i az újvárban.

– Megosztjuk a kopjásokat – mondta Dani, s már muta ais, miként eszelte ki a támadást. A tetemesebb csapat – sennek Köcsög Pista lesz a vezetője – betör a sátrak közé, sodavonja az akindzsikat. Dani a maga fegyvereseivel ivárakozik a bükkfa tövében, s mikor az ütközet már javábantombol, megrohanja a karámot, a rabokat kiszabadítja,fölfegyverzi s oldalba kapja a sátrak közö megszorultellenséget.

– Délben már a kolostorban kenyerezünk – mondtabizakodással.

Miután ekként határoztak a török sorsáról, Dani és Pistatovább folyta a útját. Bal felé tarto ak, mert arrafelé Danimég nem vizsgálódo . Alig haladtak néhány lépést,észreve ék, hogy a nagy sztás után egy másik sztáskövetkezik, s a ke őt egymástól vékonyka erdősáv választja el.Ez a sztás kisebb, nyájasabb, szűzibb volt. A lombokon valamitarka folt tört át, figyelmeztetőn, hogy érdemes látnivalókínálkozik.

Dani és Pista beóvakodo a két sztás közö terjedőerdősávba. Csakhamar olyasmin akadt meg a szemük, hogy alélegzetük is elállott ámulatukban.

Egy sűrű lombú, hatalmas jávorfa tövében öt-hat finom

csemeletpokróc feküdt a füvön. A pokrócokon egy férfiúnyugodo , kiről lerí , hogy gazdag s kiválóan bölcs. Kövér voltez a férfiú, de nem férfi módon, inkább asszonyosan kövér.Fejét takarosan megcsavart, föltornyozo zöld turbán fedte, sa homloka fölö szivárványos színekben tündöklő ék csillogo .Ahány követ belefoglaltak, annyi szín verte vissza a levelekmegszűrte zöldes fényt, mely ráese . Piros selyemmentétviselt, sűrű gyémántgombokkal, sárga selyembugyogót sgyöngyökkel kihányt ékes sarut.

Ez a kövér és hatalmas ember olyanformán hevert, olyanmagafeledten, olyan puhán, mintha a lélegzés is nehezéreesne. Valóban nehezen lélegze . A levegő vékony sípolássaljelezte, hogy most éppen befelé tart a kiváló férfiú tüdejébe, svastagabb sípolással ado hírt afelől, hogy úton van kifelé.Fejtől egy szerecsen rabszolgagyerek őrködö , hogy se légy,se bogár, de még lepke se zavarhassa a nagyurat nyugtában. Aszerecsen fiú legyező formájú pálmalevéllel lá a el sztjét. Anyugodalmat kedvelő férfiú selyemvánkost gyűrt bal válla alá,s egy hosszú, avasszalonna színű tekercsre betűket ró . Ebbőlviláglott ki bölcsessége.

Dani és Köcsög Pista megindultan szemlélte Habilde erdárt. Mesében sem hallo ak ilyen csodálatos szerzetről.Nem halandó embernek, inkább a mennyekből alászállotüneménynek feste . Szinte várták, hogy pokrócostul alevegőbe emelkedik, és surrogva eltűnik a fellegek között.

Visszafelé fordultak.Mikor már átkúsztak az őrök vonalán, Köcsög Pista

megszólalt:– Nekem a mentéje meg a turbánja kell. A bugyogója

legyen a tied.

21

Lefelé hanyatlo már a nap, mire a két legény megtértkémlelő útjáról. Meg sem pihentek, hozzálá ak azonnal ahadikészülődéshez, hogy másnap fegyverre kelhessen aKokashegy minden férfija.

A ködös, csípős leheletű hajnalban a kopjások pezsgőjókedvvel, rendetlenül ereszkedtek le a Kokashegy oldalán. Alovakat száron veze ék, a terep nem volt alkalmas lovaglásra.Fegyver juto mindenkinek, a csapat egyébiránt ugyancsaktarkán feste . Volt, ki ingben-gatyában kelt hadra,mindamelle német sisak óvta a koponyáját. Egy másik talpigpáncélt öltö , de mezítláb taposta a csuszamos füvet, aharmadik zörgő combvértet öltött báránybőr ujjasához.

Ezüstösszürkén homálylo a levegő, a harmat hinte ebokrok didergősen borzongtak. Körös-körül a táj elmerült atejfehéren lappadozó ködben, dombtetők, facsúcsoknyúlongtak ki belőle kísérte esen, mintha csak tetejük volna,aljuk nem. De aztán lassankint kiderült, hogy a tegnapi világmegvan, úgy, ahogy volt, nem oldódott föl a ködben.

Az aljban a kopjások óvatosan megkerülték a törökvesztére áso farkasvermet, majd a lapályon megtorpantak.Néminemű kiáltozás eredményeként egybegyűlt a két csapat.Egyik felől a lovasok, másik felől a talpasok.

Köcsög Pistának kelle hosszabb utat megtennie, ő indulthát el elsőnek lovasaival. Vele tarto Kaszás Gergely, veleZsikó Mihály, a bibliás szavú Sete Ábrahám, Gerső Máté, apiros képű Kontáros Misi s még vagy tizenöten.

– Siessetek! – bizta a a távolodókat Sóvágó Ádámmámoros szemmel, mintha italos volna.

– Sietünk! Hogyne sietnénk! – kiáltott vissza Köcsög Pista.– Úgy siessetek – tanácsolta az öreg –, hogy a töröknek

még a csipát se legyen ideje kitörülni a szeméből.Aminthogy a terv valóban az volt, hogy napfelkölte elő

betörnek a táborba, hogy a meglepetés, is segítségükrelegyen.

Megadta Dani is a jelt a maga gyalogjainak, azzal taposnikezdték a harmatos füvet. Lucskos Péter o lépegete DanioldaIán, s egyre azt hajtoga a, mennyi rengeteg hadinépet,

mennyi ágyút láto előző nap Vastagpalánkon. Kondás Zsigaelhozta a tülkét, elrévedező ábráza al simoga a, s arrólábrándozo , hogy ezentúl nem disznóknak, hanem törökverőhősöknek tülköl. Aztán föleszmélt s elszomorodo , bánto a,hogy a tülköt nem szabad megfuvintania.

Sóvágó Ádám az ajkai közö fütyörésze , sziszegésformán,s mindegyre Karikás Pongrácra lese , ki o haladt melle e, sláthatólag nagy gonddal küszködö . Pongrác mezítláb volt,lobogó gatyában s páncélingben. Ezt a páncélinget egy szelídzsoldosról hánto a volt le, s most azon mesterkedecsökönyösen, hogy lejjebb húzza, mint ameddig ért. Ezért majdegyik, majd másik szomszédja kezébe nyomta a kopjáját, dehiába erőlködö , a páncéling makrancosan visszaugromindig.

– Sehogy sem akar megnyúlni – panaszkodott.– Hiába rángatod – inte e Sóvágó –, mert ha neked az a

természeted, hogy cibálod, annak meg az a természete, hogynem nyúlik.

– Még a fele gyomromat sem takarja el.– Legközelebb szerezz hozzá páncélgatyát, fiam.– Az is vagyon? – kapta föl Pongrác a fejét reménykedve.– Közönséges zsoldosnak nincs, de Pacalkopp kapitány

olyat hord. Volt is baja vele elégségesen, ha a csatában akelleténél jobban megijedt.

Az öreg olyan jól mulato a tréfáján, hogy ráncos, cserzebőrű arca kékké-zölddé-bíborrá színesedett.

Dani úgy te , mintha a ködöt fürkészné s a réteket, acserjéseket a köd mögö . Így illik ez a jó kapitányhoz.Valójában Borka körül járt a gondolata szakadatlan. A nagyobbcsapatot is azért bízta Köcsög Pistára, hogy a lányt magaszabadíthassa meg.

Sóvágó ezenközben egyre merészebb képzele elföstöge e Karikás Pongrácnak a zsoldosok öltözetét.Elmondta, hogy a németek módosabbja talpig vasat ölt, alábát bádogkapcába csavarja, s olyik bádogtakaró alanyugoszik.

– Aztán mire jó annyi tömérdek vas? – tudakolta Pongrác.– Magadtól is tudod – vágo vissza az öreg –, különben

miért foszto ad volna meg azt a jámbor zsoldost az ingétől? Avasnak az az erénye, fiam, hogy a csatában megvédi azembert. Az ilyen talpig vasba öltözö vitézben az ágyúgolyó

sem tesz kárt, a puskagolyó meg úgy lepereg róla, mint aszáraz borsó.

– Még szerencse – vélte a kopjás –, hogy a török nemkedveli ilyen módfölö a vasat. Különben hasztalan harcolnaellene az embernek fia.

Sóvágó ravaszul hunyorított:– Mindennek vagyon orvossága, fiam. Veszel egy veder

vizet, mögéje óvakodsz a vasas vitéznek, s meglocsolodbőségesen. Vagyon, ki csak olyankor veszi észre, mikor mármoccanni sem bír, annyira megrozsdásodo . Én egyszer kétöblös vederrel egy egész zászlóalja németet foglyul ejte em.Háromszáz kovács dolgozo három álló napig, mígkiszabadította őket.

A fehéren imbolygó ködből hirtelen kibomlo ak az erdőkfái.

A lombok közö olyannak látszo ak a ködfoszlányok, mintvalami óriási pitypang szárnyas magjai, melyek röptükbenakadékra leltek.

– Hideg dunyhát bonto ak az angyalok – mondta egy öregparaszt, aki hűségesen baktato Sóvágó komája melle , deeleddig meg sem szólalt.

– Azért cselekedtek ekként – vélte Lucskos Péter –, hogyne kívánkozzunk a mennyországba.

Mihelyt behatoltak a fák alá, megcsappant a szó, aztánelhalt tökéletesen. Harmat ülte meg az avart, mely lágyan,rugalmasan süppedeze a léptek ala . Olykor egy-egy csöppvíz lefordult valamelyik levélről. A menet hosszú sorrászakadozott.

Dani időnkint megállo , s nyugalmasan megvárta, mígismét egy csomóba tömörült a csapat. Köd már csak avízmosások, gödrök, szakadékok mélyén lappango , de onnanis illant, megfoghatatlanul. S a levegő szemlátomástritkásodo , megtelt vigasztaló csillogással, s bátorságotsugárzo a szívekbe. Keletről édes pirulás hozo hírt afelől,hogy a világosság ma sem hagyja cserben a földet.

Mikor az óriási bükkhöz érkeztek, egy vonalba az épülőkarámmal, Dani megállást parancsolt. A toprongyos csapatlassan összeterelődö , oly szorosan, mint juhok a nyájban.Ember embert ért, a fák sűrűn sorjázó törzsei dárdákkéntmeredeztek közöttük.

Ahogy elnézte ezt a szede -vede hadat, Dani Habil

de erdárra emlékeze , amint lustán elnyúlt a drága teveszőrpokrócokon, kövéren, hogy szinte kisajtolódo a zsírja, mint ahájas libáé, ha megszorítják. Elcsodálkozo , hogy íme, agondviselés két mértékkel mér, s a pogányoknak kedvez, s eztföl nem foghatta ésszel.

Tizenöten voltak a csapatban, gyalog mindannyian. Aszemekben bizakodás csillogo s bátor türelmetlenség.Egyszerre olyan mély csend támadt, hogy hallani lehete azerdő minden parányi neszét, a le-lepo yanó harmatcseppekhalk verését az ázott avaron.

A távolban fü yszó kélt. Erre a kis csapat csatarendbeállo , széles karéjban, hogy senki a szomszédját neakadályozza. Ez a fü yszó volt a jel, hogy Köcsög Pistatámadásra indul a lovasokkal.

Odaát vad hujjogatás, csujjogatás, rikoltás töltö e meg alevegőt. Egy darabig csak a rekedt csatakiáltás áradt,hömpölygö , majd összefonódva, majd szétszakadozva.Fölvijjogtak a török sípok, fojto an, mégis élesen,hátborzongató fenyegetéssel. Parancsszók röpködtek, puskákkaffantak, mérges kutyákhoz hasonlatosan, s már csa ogtak akardvasak, hörögtek, jajga ak, üvöltö ek a sebesültek,nyerítettek a lovak.

Hirtelen s módfölö váratlanul riadt bégetés, mekegéskeveredett a hadi zajok tombolásába.

Dani fölujjongo , hiszen a birkaakol a sátrak közelébenállo , a bégetés azt hirde e hát, hogy Köcsög Pista betört atörök táborba. Föl akarta emelni a karját, hogy rohamravezesse csapatát. De a karja lehanyatlo , s mint mindenkikörö e, ő is megütközve bámult Kondás Zsigára. Amannakábrázatán túlvilági boldogság tündökölt, s oly szent hevüle elfújta a tülkét, mint valami angyal, ki most kapta az isteniparancsot, hogy utolsó ítéletre terelje össze a lelkeket. Ahajnali Bakonyt pedig a rút hangzat megfeste e a magaförtelmével.

– Te disznók apostola! – kiálto föl az öreg Sóvágó, s atülköt kiverte Zsiga kezéből.

Aztán a zenöt kopjás nekilódult. Hol egyik, hol másikcsuszamlo meg s buko el a síkos avaron, s szökkent talpratüstént, sárosan és lihegve. Ordíto , ki elese , ordíto , kilábon maradt, zengett bele az egész erdő.

Úgyszólván egyetlen futamodásra elértek a karámig.Senki nem állo a útjukat. Vagy nem voltak o őrök, vagy

mindannyian a riadalom helyére sie ek, a kopjások mindösszenéhány akindzsit lá ak a félig készen meredező boronafalakközelében. Ezeket is csak hátulról. Lélekszakadva menekülteka nyomorultak, s ezenközben nem feste ek olyanrémületesnek, amilyen a hírük volt.

A karámot gyanús csöndesség feküdte meg. Nem találtakbenne senkit. Látszo az is, hogy nem emberek, hanembarmok részére emelték. S az asszonyok, kik előző nap ogörnyedeztek, a sövényt fonták.

– Nagyot szaladtunk – mondta az öreg Sóvágó, ki dongalábain utolsónak ért célba –, de hiába szaladtunk.

Csakugyan így volt: a török a rabokat másu őrizte.Nevezetesen a kolostor tornya mögö , a hajdani várárokban. Apartot meg sz to ák a cserjéktől, kétoldalt magas kerítéstemeltek, hátul tehát a torony, oldalt a kerítés vágta el amenekülés útját.

Az árok szabadon maradt partján táboroztak a strázsálásrarendelt akindzsik.

Most nyugtalanul rohangáltak ide-oda a friss irtáson,melyből vaskos tüskékként meredeztek elő a levágo bokrokcsonkjai. Elő ük emelkede a kolostor mohos tornya, semmitnem látha ak hát a túloldalon tomboló küzdelemből.Félelemmel figyeltek az őrjöngő hangzavarra. Az emberekmeredt mozdulatlanságban, de reménykedve vesztegeltek azárok fenekén, készen arra, hogy rárontsanak őreikre. Azakindzsik legalább e ől tarto ak, mivel bizonnyal maguk isekként cselekedtek volna hasonló helyzetben. Utóvégre afőakindzsi eszmélt rá a legcélszerűbb teendőre. Megállo azárokparton, mint a cövek, vicsorítva megsuhogta a ahandzsárát, s fenyegetőn förmedt a rabokra:

– Földre!Mire a többi akindzsi is az árokpartra seregle , s utánozta

a példamutató cselekedetet. Egy szempillantásnyi idő sem teltel, s a hosszú várárok úgy feste , mint valami szörnyűségestömegsír. Ki-ki o vete e magát a földre, hol a parancsszóérte. Szorosan egymás melle feküdtek a rabok, csupán fölfeléfordított fejük s figyelő tekintetük mutatta, hogy élnek.

Az akindzsik tovább futkoztak az árok partján, s időnkintösszenéztek. Foglyaik rémítéséül kegyetlenre torzíto ák azábrázatukat, s egymásra is olyanformán tekinte ek, minthamindjárt ölre mennének. Holo inkább a menekülésen járt azeszük, hiszen tudták, hogy az ellenség bármely pillanatbanrájuk csaphat, vagy az erdőből, vagy a kolostor mögül.

Kicsinyke nyájként, a rab kopjások összebújtak, mintegyközösen védekezve a veszedelem ellen. Mióta fogságba estek,Menyhárt úgyszólván egyetlen pillanatra sem szakadt el Borkamellől. Satnyább volt a lánynál, mégis azon iparkodoszüntelenül, hogy könnyítsen a sorsán. Mindenre vállalkozo ,csakhogy Borkának ne kelljen fáradnia. Legalább kimelegszem– magyarázta. S a melegedés erősen ráfért, mivel ingujjbanmásként aligha hevülhet föl a halandó ember, mint ha tesz-vesz, amennyit bír.

Borka olykor kevés híján sírva fakadt ennyi gyöngédségtapasztaltán.

– Milyen nagyon-nagyon szeretsz te engem, Menyhárt –sóhajto a –, bárcsak én is úgy szeretnélek téged, ahogy teengem. Csak hát…

Nem folytatta tovább, fájdalmat ne okozzon a fiúnak.– Nem baj, Borka – mondta Menyhárt –, te Danit szereted.

Én mindke őtöket szeretlek. Meglásd, Dani nem hagy cserbenminket.

Menyhárt most is o diderge Borka melle . Akárcsaktársai, ő is reménykedve figyelt a majd erősödő, majd halkulócsatára. A tomboló zajongásból egyszerre élesen,félreismerhetetlenül kivált a kopjások füttyjele.

– A mieink! – su ogta sugárzó arccal Menyhárt. Egy kisséfölemelkede , s a következő pillanatban fü yel válaszolt ajelre.

– Száradjon el a nyelved, kutya! – üvöltö rá egy sántaakindzsi. Dühében a handzsárához kapo , s verni kezdte aföldet maga előtt:

– Ide gyere! Ide gyere!Menyhárt egy szempillantásig tétovázo ,

engedelmeskedjék-e az őr hívásának, vagy se. Aztán leszegtea fejét, mintha nem látna, nem hallana, nem ő adta volna mega választ a jelre.

– Ide gyere, kutya! – tajtékzo az árokparton az akindzsi,fő rákként vöröslő képpel. Már nem csapdosta a földet,hanem néhány lépést előrebicege , hogy maga ragadja ki abűnöst a tömegből. De az árok partján megtorpant, rekedtüvöltés tört ki ajkán, s egész testében remege tehetetlendühében, hogy ölni akarna, de nem mer.

– Gyere ki! – kiálto a még egyszer. Ekkor már húzódo ishátra. Mire a rabok közül négyen-öten félhangon fölnevettek.

– Kutyák! – vicsorgo fölhúzo ínnyel, mintha magakészülne kutyává változni. A szándékáról azonban, hogybehatoljon a rabok közé, fogcsikorgatva lemondott.

A tömegnyi nép az árok mélyén mind a közelgőszabadságra gondolt, s feszült izmokkal várakozo . Csupán azsoldosok feküdtek békésen, s melegítették az édes anyaföldethasukkal, gyomrukkal, mellükkel. Nem volt más gondjuk,minthogy kényelmesen feküdjenek, ha már egyszer feküdnikell. S ha juto is eszükbe valami hevertükben, az meg semfordult a fejükben, hogy elszánt roham árán kivívhatnák aszabadságukat.

A harci lárma pedig egyre közelede , s a szívekben forrónégett a reménység tüze.

22

Daniék o állo ak hát az üres karámnál, csalódo an, hogy arabokat meg nem szabadítha ák. Innen a sátortáborig, hol azütközet dúlt, néptelen volt a letaposo füvű sztás, semmiakadék nem gátolta a látást.

A tarka sátrak közö lovas és gyalog fegyveresekhadakoztak forgatagos örvénylésben. Még oly jártas kapitánysem mondha a volna meg, hogy a győzelem melyik fél feléhajlik. Emi egy sátor ége süvöltő lánggal. Három törökrohant ki belőle, s bukott a földre egymás után, Kaszás Gergelyderék csapásai ala . Zsikó Mihály egy óriási szerecsennelvívo párbajt. Amaz a termetéhez méltó pallossal csapkodo ,Zsikó egyszer jobbról, egyszer balról kerülte ki a biztos halált,mely utóvégre hátulról érte utol. Egy gyalogos akindzsimarkola g dö e pengéjét a két lapockája közé. Köcsög Pistaelveszte e a kopjáját, most szablyával vitézkede , melle e apiros képű Kantáros Misi. Bará éberséggel védelmeztékegymást, s az egyetértés jóvoltából sok törököt elpusz to ak.Egy menekülő kopjás lova sátorkötélbe botlo . A kopjást alendület messzi kivete e, a ló elterült, s elgáncsolta rugdalózópatáival azt a három lovas akindzsit, ki a gazdáját üldözte s akét kopjást is, ki emennek segítségére siete . Vonaglógomolyagban üvöltöttek az emberek, s nyerítettek a lovak.

Ezt lá a hát Dani az üres karám mellől, s megérte e, hogytúl korán reménykede a győzelemben. A török szemmelláthatólag azon igyekeze , hogy a támadókat a táborból

kiszorítsa a kolostor falának, honnan csak a halálba nyílikmenekülés. Köcsög Pista csapata már nem támadt, hanemkétségbeesetten védekezett, s hátrált, egyre hátrált.

Ekkor a sátrak közül hirtelen egy sereg akindzsi rohantgyalogszerrel a sztásra, a karám és a sátortábor közé,észreve ék ugyan Daniékat, de ügyet sem vete ek rájuk,hanem mihelyt összegyűltek, iszonyú ordítozásban törtek ki, smintha megtébolyodtak volna, valamennyi verni kezdte atulajdon handzsárával a tulajdon pajzsát.

– Fütyüljetek! – parancsolta Dani.Akkor szállani kezde a kopjások kedves üzenete, szállo

rajostul, s áthatolt a haldoklók hörgésén, afegyvercsa ogáson, a sebesültek jajgatásán. Köcsög Pistáékmegérte ék, hogy vagy megfordulnak, s kivágják magukat a

sztásra, hol társaikkal egyesülhetnek, vagy o lelik halálukatmindannyian.

Most már tudomásul ve ék a törökök is, hogy új ellenségérkeze . Rekedt parancsszavak hangzo ak el. Egy fél tucatakindzsi üvöltözve húzo -vont egy ágyút, s azon iparkodovesze sietéssel, hogy szembefordítsa Daniékkal. Egyikük márszórta bele a puskaport, a fojtást s egy csomó szeget,vasdarabot. A másik tüzet csiholt, hogy lángra lobbantsa akanócot.

– Előre, kopjások! Előre! – kiálto a Dani, hogy a lövéstmegelőzze.

– Előre! – visszahangozta a toprongyos sereg. Magasbaemelkedtek a szablyák, a kiegyenesíte kaszák, kopják, németkardok, magyar fejszék, fokosok, s csillogtak fenekedőélességgel.

Ügy látszo , az ágyú körül foglalatoskodó akindzsiknak apa antyús volt a vezetője, öt társát előreküldte, hogy atámadást föltartóztassák, s ő ilyenformán időt nyerjen az ágyúelsütésére. De az öt közül háromnak néhány lépés után inábaszállo a bátorsága, megfordultak, s vad szökkenésekkelmenekültek, mintha ostorral vernék a lábuk szárát. Ke enbátran nekironto ak a kopjásoknak, kissé görnyedten, hogyminél kevesebbet mutassanak a testükből, szemük szúrósanvillogo , mint a zsákmányra leső állaté. Egyikük a boldogtalanPongrácot dö e keresztül, közvetlenül a makrancoskodópáncéling ala , de nyomban elnyúlt maga is Sóvágó csapásaala . A másiknak ravaszabb ellenfél juto : Lucskos Péter, ki ahalálos szúrást ügyesen kikerülte, megperdült, s kétszermártotta meg kopjáját a török hátában.

Két akindzsi maradt az ágyú körül, egy, aki megtöltö evolt, s a kanócos. Ez utóbbi szikár, csontos ember volt, s olynyugodtan emelte a tüzes csóvát a kanóchoz, mintha nemcsatában volna, háromugrásnyira az ellenségtől, hanemodahaza szorgoskodna valami házi munkán. Összevontszemöldökkel, szinte gyönyörködve szemlélte, miként teljed,harapódzik a láng a kanócon.

Az ágyú torka feketén ásíto Danira. De nem lá a. Mindenidegével a török pa antyúsra figyelt. Ez a szikár pogánytarto a kezében a sorsukat. Ha ideje jut az ágyút elsütni,valamennyiüket elsöprik, s akkor Borkát elhajtják azembervásárra, oda Szabadlak szabadsága, oda az életük. Akanóc hirtelen fölizzo , az apró lángnyelvek egyetlen vöröslobogássá egyesültek. Az akindzsi fölébe hajolt az ágyúnak. Afeje s a karja közö egy tenyérnyi rés látszo . Dani erre a

résre meredt, minden egyéb kihullo a tekintetéből. Futo azéletéért, mindannyiuk életéért. Még egy pillanat, s a tűzbelekap a puskaporba; tagolatlanul fölüvöltött.

A kanóc kifordult az akindzsi kezéből, s szikrák közöhullo a fűbe az ágyú faránál. Dani megtorpant, szétvete elábát, mert úgy érezte, mintha valami re enetes súlynehezedne fegyverére. Ke en fogták a kopja nyelét, ő meg azakindzsi, aki két kézzel kapaszkodo a nyélbe, s maradékerejével azon iparkodo , hogy kirántsa magából. A lökéslendületétől Dani hátratántorodo , fél térdével a földetérinte e. S szinte csodálkozva nézte, mint lazulnak meg atörök ujjai a kopján, mint erőtlenedik el maga az emberegyetlen szempillantás alatt.

Magasba emelt fegyverrel rohant tovább.Mindez gyorsabban lezajlo , mint amennyi idő szükséges

ahhoz, hogy az ember két mély lélegzetet vegyen. Most az acsoport akindzsi állo a el a kopjások útját, mely a pajzsátverve készülődö támadásra. Egy részük ezeknek ismegfutamodo . A kopjások rohama megakadt, a csapatké elé szakadt. Négynek-ötnek nem juto ellenfél, ezekkeresztülfuto ak az ellenség vonalán. A többi vadul támado ,vagy kétségbeese en védte az életét. Az öreg Sóvágó érdeme,hogy nagyobb baj nem ese ; rossz lábával nem bírt lépésttartani bajtársaival, hátul döcögött hát.

– Nesze, pogány – mondta barátságosan, mintha valamiízes falatot kínálna, nem a meztelen kardját.

Azzal levágo egy törököt, gyorsan, gyakorlo an. Afelszabadult kopjás egy másik tusakodó párhoz siete , az öregpedig, kit megtaníto ak volt rá, hogy az elejte ellenségről

számot kell adni, lemetsze e a halo akindzsi fülét, s felfűzteegy vaskampóra. A többi mellé. S ez a kampó, a kampón a sokfül meggyőzőn tanúsíto a, hogy az öreg nem vesztege etétlenül az idejét a csatában.

Mikor lá ák, hogy segítség érkeze , a sátorok köztszorongó kopjások új erőre, új bátorságra gyúltak. Többé márnem hátráltak, hanem társaik felé igyekeztek utat vágnimaguknak az új támadástól megzavarodo törökök soraiban.Néhány akindzsi elszántan védekeze , de ahogy a távolságcsökkent a két kopjás csapat közö , a bátorságuk ismegcsappant. Ki jobbra, ki balra keresett menedéket.

– A karámhoz! – parancsolta Dani.Mintha visszhang kapta volna föl a szót, s labdázo volna

vele dombról dombra, mindenünnen ez hallatszott:– A karámhoz! A karámhoz!Egy-két sátor süvöltő lánggal ége , kiszabadult birkák,

kecskék ugrándoztak félelmükben részegen, gazdátlan lovaknyargaltak céltalanul, megbotolva a sátrak köteleiben, aföldön heverő fegyverekben. A két kopjás csapat egyesült, srendetlenül, megtépázva, megfogyatkozva özönlö a karámfelé. A félénkebbek hátra-hátralestek, nem ered-e nyomukba atörök. Az akindzsik csakugyan gyülekeztek már a sátortábormögö , elcsigázta őket is a tusa, vezérük sem volt, kiüldözésre ösztökélte volna őket. Mert foghíjas Alit aszerencsés Kantáros Misi még a csata kezdetén fültövön vágtakopjanyéllel, s azóta ájultan feküdt.

A kopjások pedig csüggedten fordultak visszaKokashegynek. Figyelmeztetésként hosszan elkísérte őket asebesültek jajgatása. És kísérte őket a gond, hogy győzelemre

számíto ak, de kudarcot vallo ak, s szégyenszemredolgukvégezetlen kell megtérniök.

Alig távolodtak el, a legdíszesebb sátorból, melyet két sorakindzsi védelmeze , kilépe Habil de erdár. Körülnéze , selfacsarodo a szíve a szörnyű pusztulás lá án. Mélyen ülőapró szeme könnyesen merenge az égő sátrakon, s habár féltő elégségesen az ütközet ala is, igazában most ijedt meg.Ábrázata elszürkült, háromrend tokája fakó színt öltö ,faggyúszín orra már csak oly szerényen piroslo , mint hamualatt a megbúvó parázs. Intett, hogy beszélni óhajt:

– Bocsássátok el a serénység kutyáit! – parancsolta, skarját kinyújtotta a tábor felé.

Egy csatatéren özönével adódik szabálytalanság, mely aküzdőknek föl sem tűnik, annál inkább bosszantja a békésszemlélődőt. Az akindzsik sztele udón meredtek a derékde erdárra, de nem mozdultak, mivel nem sejte ék, hogy aserénység kutyáira hol volna legsürgősebben szükség. Aholtakat kell-e eltakarítaniok, a kínlódva hánykolódósebesülteket kell-e gondozniok, vagy talán tűzoltásra kell-eőket rávenniök? Egyszóval hallo ák ugyan a parancsot, denem értették, s ez nem most esett meg első ízben. Az akindzsikegyszerű katonák voltak, a de erdár viszont nem egyszerűde erdár volt, hanem költő. Mégpedig nem mindennapi költő,hanem tudós, ki ismeri a szépírás minden szabályát,olyannyira, hogy álmában is úgy beszél, ahogy józanul ír.

Habil de erdár összevont szemöldökkel töprenge , mikéntadhatná tudtára világosabban bárdolatlan katonáinak, hogymit kíván tőlük.

– Bocsássátok ki a serénység kutyáit – mondta földerült

orcával –, nehogy táborunk az éhség farkasainak hajlékáváváljék.

Ezt mondta, mivel tudta, hogy az ember sorsát Allahkormányozza a földön. De tudta azt is, hogy a birkák éskecskék gazdája viszont maga a halandó ember. S ha Allah úgyrendeli, hogy az ember élhet, akkor a gyarló ember megehe akecskét és a birkát, hogy Allah parancsának eleget tegyen. Deha nincs se kecske, se birka, a gyarló ember bajosanengedelmeskedhet Allah parancsának. A serénység kutyáit agazdátlanul csatangoló birkák és kecskék összetereléséreszánta ő. Csak hát az akindzsik mély tudatlanságukbanszájtátva bámultak rá. Mire a de erdár iszonyú haragragerjedt, mert engedelmeskedni akart Allah akaratának, élniakart, azaz birkahúst enni, ahogy igazhitű emberhez illik. Atürelem gyeplői kihullottak kezéből, s nagyot ordított:

– Birkák! Kecskék!A serénység kutyái roppant elevenséggel hajto ák a

bégető, mekegő barmokat, sőt az aklot is rendbe hozták, amiminden kutyának becsületére válna.

Négy akindzsi vederszámra hordta a vizet foghíjas Alira, kimost már nem szárazon, hanem lucskosan hevert ájulatában.Habil de erdár aggodalommal leste, fölérez-e a derék vitéz,vagy hűtlenül magára hagyja őt az idegen földön leselkedőiszonyatok között.

Mihelyt Ali kinyito a a fél szemét, a de erdármegkönnyebbülten fölsóhajto , s a sátrába ment. S mivel akárkedvező, akár balfordulatú esemény történik, az agának afelőltudnia kell, levelet írt, s futárral elküldte.

Mindezek végeztével a de erdárt négy izmos rabszolga

ráemelte gyöngéden egy gyaloghintóra, s elvi e kedvencjuharfája alá. Habil végigheverede a puha csemeletpokrócon.Megvárta, míg az izgalmak utolsó rezdülései is eltakarodnakfinom idegeiből, s akkor átadta magát az elmélkedés nyájasgyönyörének.

23

Füsüsné a hegyaljban várakozo , ő pillanto a meg elsőnek akopjásokat. Jö ükre fölegyenesede guggoltából, merőnfigyelt, s miután Borkát hasztalan kereste köztük, fölemelte kétkiaszo öklét. De amint meglá a a hazatérők vérrel fu atoarcát, meghallo a a sebesültek nyögését, mihelyt fölmérte,hogy kevesebben vannak, mint amennyien elindultak volt,lenyelte a szájára tolakvó átkokat. A sok összegyülemlegyöngédség pedig elfakadt a szívében:

– Szerelmetes gyermekeim! – kiálto a reszkető hangon, skit azelőtt minden bajáért okolt, Danit ölelte-csókolta.

Jártányi erejük alig maradt a kopjásoknak, mire fölértek aKokashegyre, o aztán ki-ki eldőlt a vackán. A tábor csöndbemerült, s aggodalom költözött a lelkekbe.

Bánto a a kudarc Danit, bánto a erősen. Mindamellesem a reménység nem halt el, sem a bátorsága nemcsöpörödött össze.

Miután kipihente magát, az o hon marado akat lóraülte e, hogy nyargalják körül a kolostort, ne érezhesse magáta török biztonságban, s ne indítsa útnak a rabokat.

Ennek végeztével tovább töprenge , milyen módonvehetne erőt a törökön. Tapasztalta, hogy a török a hírénélgyöngébb, annál viszont sokkalta erősebb, semhogy nyíltütközetben diadalmaskodhatnának fölötte.

Mitévő legyen hát?Gondjai közül a gyomra riaszto a föl. Körülnéze , nem főz-

e, süt-e valaki a közelben. Úgy érezte, ha most tüstént nemeszik, később hasztalan kínálnák.

A közelben egyedül az öreg Sóvágó szorgoskodo lábon.Vastagon füstölgő tüzet gyújto száraz ganéból, s éppen azonmesterkede , hogy a füstöt egy deszkákból összerókürtőfélébe terelje.

– Mit főz kend? – kérdezte Dani.– Én, fiam, nem főzök – válaszolt az öreg –, hanem füstölni

szeretnék.Azzal meglóbálta a vaskampót, mit a kezében tartott.– Azért tudakoltam – mondta Dani kedvetlenül –, mert

ehetnék.Válaszként Sóvágó földre döntö e a kürtőt, melléje vete e

vaskampóját, s bement a sátorába. Egy birkacombbal tértvissza. Belemetsze néhány helyen, a vágásba szalonnátrako , nyársba vonta a húst, a tüzet megigazga a, azzalhozzákezde a szakácskodáshoz. A hús pirult, fényle , aszalonna kicsorduló zsírja végigömlött rajta.

Meghívásképpen az öreg a hüvelykjével intett Daninak:– Sok minden rossz a háborúban – bölcselkede aztán –,

de legrosszabb csak az, mi békében is rossz. Vagyis a koplalás.Most forgasd egy kicsikét te a nyársat.

Sóvágó kenyérrel, borral tért meg a sátrából. Jóízűn e ek.Az öreg megint rávete néhány száraz tehénlepényt a tűzre,fölébe állította a kürtőt, a kürtőbe beletette a kampót.

– Mit füstöl kend? – vallatta Dani.– Pogány fület.– Aztán mire jó a füstölt török fül?Az öreg Sóvágó elmerengett, mielőtt válaszolt.

– Benne vagyok az időben, fiam – mondta –, a lábam márcsikorog, ha lépek. Egy-két év, s a karom is csikorogni fog.Vége lesz a vitézkedésnek. Hát legalább ennyi maradjonbelőle, egy tucat füstön száríto pogány fül. Hadd lássák azunokáim, hogy a nagyapjuk bátor vitéz volt a maga korában.

Dani félredűtö e a kürtőt, s megnézte, milyen állapotbanleledzenek a fülek.

– Lassan szárad az ilyesmi – jegyezte meg.– Lassan vagy nem lassan, végtére csak megszárad

ropogósra.– Hanem ide hallgasson, kend – mondta Dani.– Hallgathatok.– Kend próbált katona. Mit tanácsolna kend a török ellen?– Ravaszságot, fiam – válaszolt Sóvágó, s olyan furfangos

rókaképet öltö , mintha maga volna a testet öltö ravaszság.Egy darabig hunyorgo , a ráncokat ugrálta a a szeme s aszája körül. Sűrű pislogása mutatta, hogy erősen gondolkodik.

– Sok csatát nyertem én életemben, holo nem voltamfőkatona sohasem – szólalt meg végre. – Elmondom egyhadicselemet, okulj belőle, ha tudsz. Errefelé ese meg adolog, a Bakony ala . Hajnaltól verekedtünk, de nem juto unkdűlőre. Hullo az ember, mint az őszi légy. Ez már több asoknál – gondoltam –, s épp akkor felém rohant egy török.Csak úgy süvöltö róla a gyávaság. Éppen ilyenforma emberrevolt nekem szükségem. Pányvát vete em a fél lábára,odahúztam magamhoz. Kiránto am a szablyám, hogy mostlevágom. Mikor elégségesen megrémült, elereszte em anyomorultat. A pányva másik végét ráhurkoltam gyorsan egyfára. A török nyargalt, fél lábán a pányva, mente e az életét.

Utána ereszte em egy nyilat, hogy térjen jobbra. Még egyet,hogy továbbra is jobbra tartson. Végül megkerülte aharcolókat. Akkor megránto am jó erősen a kötelet, a török amásik végén húzta-ránga a. Akik közbül voltak, mindelvágódtak. Gyorsan odafuto am, s negyvenkét törökötszúrtam keresztül. Valamennyinek fülét szedtem, ha nemhiszed, odahaza megmutatom.

– No – mondta Dani –, ha kend ilyen tanácsot ad, legjobblesz, ha a tulajdon fülét is füstre rakja.

– Várj még, várj, bolondos kölyke – kiabált utána az öreg –,mást is tudok.

Dani nem fordult vissza. Most, miután kellőképpen eltelt, agondolata Borka körüljárt megint. Köcsög Pistához indult, hogyvele módolja ki, miként segítsenek rabságban sínylődőtársaikon. Útközben azonban belebotlo Borvető Dénesbe.Kopja a lába közt, két társával egyetemben hűségesenvigyázta a Kokashegy kincsét.

– Mit tanácsolna kend a török ellen? – kérdezte Dani, slekuporodott a fűbe.

Borvető két térde közé szoríto a a kopja nyelét. A bajszátsimogatta, ami tudvalevőleg serkenti a gondolkozást.

– Tőrbe kell csalni a pogányt – mondta aztánünnepélyesen, s körülkémlelt, mintha alkalmas helyet keresne.S míg ekként fürkésze , tekintete a bíró vaspántos ládájánállapodo meg. A ládában volt a bíró aranyának a maradéka,valamint a zsoldosok aranya, hiánytalanul.

– Ha nesze támadna – folyta a Borvető az elmélkedést –,hogy mi ennyi rengeteg kincset őrzünk, a török rajtunk ütne.Találjuk módját, hogy üssön rajtunk, hogy mindjárt tőrbe

essen.Mit tehete volna egyebet, Dani is megsimoga a a

bajszát.– Alighanem bölcset mondott kend – szólalt meg aztán.Borvető elégede en elmosolyodo . A legény még

várakozo egy darabig a folytatásra, valami újabbbölcsességre. De az öreg nyilván úgy vélte, hogy aznapra mármegtette a magáét. Tovább hallgatott, s az arca sugárzott.

Dani odébbállo hát, el-elvesztegelt i -o , s erőlte e azagyát tehetségéhez képest. Sok minden felől kétsége lehete ,de hogy sietniök kell, az bizonyos volt.

Nem messzi tőle a sebhelyes arcú vén Gerső Máté aszablyáját köszörülte.

– Mit tanácsolna kend a török ellen? – kérdezte.Amaz fölnéze rá könnyben úszó, fakósötét szemével.

Nézte, ahogy idegent néz az ember, napbarníto a arcán szintevillogtak a fehérlő hegek.

– Mit tanácsolnék? – visszhangozta.Nehézkesen föltápászkodo guggoltából, s mintegy

válaszképpen megsuhogta a frissen köszörült szablyáját alevegőben.

– Nem jó tanács – morogta Dani –, hiszen ma is kevéshíján ott hagytuk a fogunkat.

– Oszd meg a törököt, fiam – folyta a a vénember –, sapródonkint végezz vele. Csald elő a barlangjából.

Elgondolkozo , s a szablya hegyével a földet bököge emaga előtt.

– Én a helyedben becsalnám a pogányt a faluba. Ovágnám le.

Dani úgy érezte, még egy pillanat, s eszébe jut, mit kelltennie. Várakozo , mint a zsákmányra leső hiúz. Maga semtudta, arra vár-e, hogy a gondolat, ami megkísérte e az előbb,visszatérjen, vagy hogy Gerső Máté tovább magyarázzon. Deamaz leereszkede a földre, s a szablyája élét próbálga akérges hüvelykjével.

– Csináljátok, ahogy csináljátok – szólalt meg –, én akkorsem pártolok el tőletek, ha rosszul csináljátok. Nem keresek énegyebet a földön, csak a szép halált.

A nap magasan járt az égen. Danit egyszerre elfogta aszomjú türelmetlenség, hogy tegyen valamit. Mindenporcikájában, a szíve dobogásában érezte a múló időt. Mégegy-két nap, s a szerencsés alkalommal együ elhal areménység is. S nem marad hátra más, mint a szép halál.

Annyit már tudo , hogy nem ismételhe meg, amin marajtaveszte . Valami újat kell kieszelnie. Továbbment hát, sszedte-gyűjtö e a tanácsot, konok elszánással, hogymindannyiok tapasztalatát mindannyiok hasznára fordítsa.Ment embertől emberig, s kapo tanácsot özönével, többet is,mint amennyi kelle . Zúgo a feje, s úgy eltévedt a sokigazítás között, mint aki nem leli útját a rengetegben.

Leült hát egy fa tövébe számot vetni. A levegőhamvasodo , megnövekede a tüzek fénye, s a lángokmegvastagodtak. Majd kiapadt a lelke a kegyetlentöprengésben, míg utat vágott a tanácsok sűrűjében.

Hirtelen felszökkent ültéből. A kiáltás oly rekedten szakadtelő torkából, hogy maga is alig hallotta:

– Fojtsátok el a tüzet!Azzal odafuto a legközelebb eső tűzhöz, szétverte egy

fadarabbal, s rátiport a szikrázó üszkökre.– Fojtsátok el a tüzet! – kiálto a ezú al teli torokból. Egyik

tűznél már rotyogo a kása, a másiknál még csak a vízmelegede . Emberek rohantak elő a sátrakból, a fák közül, holrőzsét szedtek. Pa ogtak a szikrák, vergődtek a lángok.Senkinek eszébe nem juto megtudakolni, ugyan bizonymicsoda rémséges esemény lopakodik feléjük, ami előlsötétségbe bújnak. A török közelsége megtöltö e a szíveketrettenettel, s engedelmességre hajtotta a lelkeket.

Sötétség nyelte el a tábort, s ez szükséges volt, hiszen apogányt csak akkor csalhatják a faluba, ha nem árulkodnak alobogó tüzek afelől, hogy a Kokashegyen egy templomra valóember lakik.

Dani megkereste Köcsög Pistát, s miután a tervetmeghányták-vete ék tüzetesen, a sűrűsödő estébenleereszkedtek a faluba.

Egy széltől eső házból világosság szűrődö ki, odabekopogta ak. A kemencében vidám tűz ropogta a a szárazágakat, s nyaldosta a bogrács alját. Nem valami finom dolgotfőzhe ek, mert csak a füst fanyarsága érze a levegőben,ételszag nem. Egy öregember s egy öregasszony üldögélt a tűzelő , egy másik öreg egy halom szalmán hevert. Arcaviaszfehérnek látszo , maga kkadtan, szárazon köhögö .Néhány pillanatig csak a köhögés hallatszott.

A háziak néma riadtsággal néztek a szelesen berontó kétlegényre, de megenyhültek, mihelyt megismerték őket.Amazok faggatództak, kelepcébe ne essenek véletlenül. Azöregtől megtudták, hogy mióta Akibár aga o járt, s másokkalegyetemben Pajzsgyártót is elhajto a, török nem te e be a

lábát a faluba. Duhajosi gazda régi álma viszont beteljesede ,megválasztották bíróul.

Pajzsgyártó bíró az aranyát s egyéb drága portékáitkeményen megvasalt pántos ládákban őrizte. Az ágyasszobában is láto Dani ilyen ládát, meg a padláson is. Atervhez, amit kieszelt, legalább két láda kellett.

A legények a hajdani bíró háza felé ve ék hát az utat. Aszekérkaput ledöntve találták, a ház ajtaja tárva-nyitvaásítozo , s odabent sötétségnél egyebet nem leltek. Aszomszédok minden holmit eltakarítottak már.

– Megnézzük a padláson – mondta Dani.Csak hát a lajtorját is elvi e valaki. Nem volt mit tenni,

Dani fölkapaszkodo a hársfára, és az istálló tetejéreereszkede . Innen aztán könnyűszerrel fölhágo a háztetőre,lecsúszo a síkos zsúptetőn, s egy pillana al azelő , hogylezuhant volna, megragadta a padlás ajtófáját. Valamicskétingo -lenge a magasban, majd lihegve fölhúzózkodo , seltűnt az ajtónyílásban. Odafent keresgélt egy darabig.

– Merre vagy? – tudakolta aztán halkan.– A fa tövében.– Ne moccanj! – inte e Dani, s nemsokára nyers

dörrenéssel zuhant a földre az első, majd a második súlyosláda, végtére maga Dani is leugrott.

Most már csak az volt hátra, hogy a tervük végbevitelérealkalmas házat találjanak, mégpedig lakatlant. Kihalt volt afalu, rémségesen kihalt, kutya is csak elvétve ugato . Szórva-hintve szüremkede elő világosság egy-egy házból. A kétlegény – láda a vállán mindegyiknek – lassan haladt, sfigyelmesen vizsgálódott.

– A molnár háza jó lesz – vélte Dani. – A fák eltakarják.– S a patak medrében könnyen elinalhat, aki akar –

toldotta meg Köcsög Pista.Csak hát hasztalan volt alkalmas a ház, a molnár nem

menekült el. Sötétvörös derengés koronázta a kéményt, jeléül,hogy odabent tűz ég.

Visszafordultak, és sorra betértek mindegyik udvarra.Végül rábukkantak a megfelelő házra, mely nem volt ugyansem olyan nagy, sem olyan szép, mint a molnár háza, de ezsem állo messzi a pataktól, s innen is megszökhete a szöknivágyó. Ez a ház a Füles Gergő apjáé volt.

Földre vete ék a két ládát, kinyújtóztak, aztán követ hoztaka patak medréből. Miután a ládákat megtöltö ék kővel, alakatot rákattintották, s a ládákat elrejtették a trágyadomb alá.

Még egyszer szemügyre ve ék a házat, az ólat, az istállót,a patakig lenyúló kertet, s elégede en indultak haza, mivelúgy érezték, hogy jó munkát végeztek.

24

Hajnal volt, szemérmes fények közö bontakozó hajnal. Danimeg Köcsög Pista a szemét dörgölve küzdö a természeteesendőbb felével. Inkább aludni vágytak volna, holo aznaptörök rabot akartak ejteni.

– Hej! – szitkozódo Dani, mikor már a lovakat iselővezették – hát nem megfeledkeztünk valamiről?

A hibát helyre kelle hozni, fölverték hát álmából BorvetőDénest. A bölcsességben tobzódó kincstárnok kötelességtudónkinyito a a ládát, melyben a zsoldosoktól zsákmányoltujjasokat, mentéket, nadrágokat, ködmönöket őrizte. Közösiparkodással kiválaszto ak egy fekete nadrágot s hozzá illőmentét, amilyent kalmárrendű halandók hordanak.

Kezében a mente, Dani odalépe Borvetőhöz, sbecsülgette buzgón, nem nagy-e, nem kicsi-e.

– Ne bolondozz – mondta Borvető –, nem vagy te szabó. Deha szabó volnál, akkor sem öltenék a kedvedért ilyen gúnyát.

– Ha az én kedvemért nem ölt kend – válaszolt Dani –,majd felölti a török kedvéért.

Borvető zavartan ránga a a bajuszát. Megint erősenszerete volna valami bölcset mondani. Csak hát a feje olyanüres volt, mintha az agya örökre kiapadt volna.

– Minek az, te?– Azt vettük célba, hogy kendet kalmárnak nézze a török.– Én meg azt veszem célba, hogy engem senki ne nézzen

másnak, mint Borvető Dénesnek. Mert az vagyok, s holtomig

az is maradok.Dani nem válaszolt az önérzetes megjegyzésre, hanem

megrázta a kalmárgúnyát, s a kezével leporolta.– Viselje kend gondját – tanácsolta Köcsög Pista –, hogy

szépen fessen benne.– És el ne mozduljon innen kend – toldo a meg Dani –,

mert fontosabb dolga nem akadhat, mint amit mi szánunkkendnek.

Három lovat vezete magával a két kopjás, hogy a rab sesenyvedjen gyalog, ha elejte ék. A Kokashegy lábánál azöldellő lapályon lóra ültek, s elüge ek a kolostor iránt.Cserjék szegték útjukat, a föld néhol porhanyón omlo a lovakpatái ala , máshol őszi fű lenge e kalászait. A távoli fák fölörőt tollú vércse vijjogott.

Egy véde helyen kikötö ék lovaikat, maguk gyalogszerrelközeledtek a táborhoz. Füst s egy-egy tompán idáig hangzókiáltás üzent afelől, hogy ocsúdozik a török is. A füvön ösvényhúzódo . Ennek a mentében rejtőzködtek el, s lestek, lestekfáradhatatlanul.

A nap keresztüldö e a felhőket, fölébredtek a madarak, atáj kinyújtózo a kedvesedő reggelben. Olykor megzörrent aharaszt, nyúl kuporgo hátsó lábán, s leselkede ő is, nemólálkodik-e veszedelem a közelben. Élt, bozsgo , zümmögö ,csiripelt a világ. Csak embernek nem látszott híre-pora sem.

– Bajos dolog a haditudomány – sóhajto Dani, ráncbavont homlokkal.

Abban reménykedett, vagyis bizonyosra vette, hogy ezen azúton előbb-utóbb feltűnik egy kószáló török. Most lá a, hogyközelebb kell merészkedniük a kolostorhoz, ha rabot akarnak

ejteni.Nagy vargabetűvel mögéje kerültek a tábornak, hátha

arrafelé kedvezőbb lesz a szerencséjük. Lá ak ugyan törököt,de az egy őr volt. Nyugalmasan üldögélt egy fa tövében,áldatlan pogány nyugalommal, mint aki többet nem mozdul,történjék bármi.

Danit megkísérte e a türelmetlenség, tekintete rátapadt afa tövében üldögélő ösztövér akindzsira. Olyanformán fordulttársa felé, mint ki támadásra akar jelt adni. Te jobbról kússzfeléje, én majd balról – akarta mondani.

S csak akkor eszmélt rá, hogy nem ez az egy akindzsi van avilágon, hanem még húsz-huszonöt, akik ugyanúgy kuporognakbokrok, fák ala , mint ez, akkor eszmélt rá, mikor lá a, hogyKöcsög Pista oldalt fürkészi a fák alját. Eszébe juto , hogy kétnappal ezelő , mit tapasztalt ő maga a török táborszomszédságában.

Látnivaló volt, hogy valami mást kell kieszelniök, különbenrabot aligha ejtenek. Egyszerre jöhe ek rá e fölismerésre,mert összenéztek, s máris kúsztak visszafelé, példásegyetértésben.

Mikor eléggé eltávolodtak az akindzsik őrvonalától, lábraállottak.

– Én harapok egy falatot – mondta Köcsög Pista. Mindjárthozzá is látott a fokhagymás kolbásznak.

– Mit bámulsz, mint a sült hal? – kérdezte teli szájjal.Dani valóban bámult, mégpedig elhűlten, mintha kopjás

pajtása valami nem közönségeset mondott volna.– Üres hassal alig ember az ember – elmélkede a kopjás

két falás között –, egyél te is. Egyél már, no!

– Megakadna a falat a torkomon – vélte Dani.Válaszképpen Köcsög Pista ráérősen fölállo . Kezében egy

darab kenyér, azon kolbász – odalépe hozzá, s bátran aszájába nyomta. Dani szótlan méreggel rágta meg a falatot,mert arra nem vi e rá a lélek, hogy kiköpje. Valamelyestcsodálkozva körülnéze , de mivel a nyál összefuto aszájában, nem tehete mást, mint hogy kibonto a ő is atarisznyáját.

– Most már akár gondolkozhatunk is – jelente e ki KöcsögPista, és keze fejét végighúzta a száján.

– Amondó vagyok – folyta a később –, hogy kerüljünkarrább. Tegnap megdúltuk a tábort. Ebből a török megtanulta,hogy fegyverünk van, s a bátorságunk sem hiányzik. Vagyismagában kószáló törökre nemigen akadhatunk errefelé. Azviszont könnyen megeshet, hogy valamelyik akindzsit aHódoltságba küldik.

– Te sem oktalanul pusztítod a kolbászt – válaszolt Dani.Fölkerekedtek, hogy a Balaton felé nyíló völgyben fogjanak

törököt, ha már i nem jártak szerencsével. Magasra nyúltak afák, az erdőalja siváran terült el, csak egy-egy foltjavidámkodo , hova aranyat szórt a nap. Minden bizonnyaltovábbmentek volna, ha Daninak hirtelen eszébe nem jutvalami.

– Emlékszel-e a fényes bugyogósra?Köcsög Pista mokányos ábrázata földerült, s az orra olyan

gyorsan remegett, mint a futásra készülő nyúlé.– Nem bánom – mondo a beleegyezőleg, holo Dani se

nem kért, se nem parancsolt semmit –, ejtsük rabul abugyogósat. De a mentéje meg a turbánja az enyém!

Ezt olyan nyomatékosan mondta, olyan komoran, hogy megis állott hozzá.

– A bugyogója legyen a ed – fűzte hozzámegvesztegetésképpen.

– Meg a saruja – toldo a meg, mivel Dani még mindignem válaszolt.

Habil de erdár ezenközben a sátrában feküdt, sszámlálatlanul osztoga a a parancsokat. Sok mindenregondolt, de arra nem, hogy az erdő mélyén két kopjás drágamentéjére, tündöklő bugyogójára, zöld turbánjára alkuszik.Mert ha tudta volna, minden bizonnyal kihajto a volna a haragbikáit a megbotránkozás istállójából, ahogy ilyen alkalmakkormindenkor szokta. E tudomás híján erős akara al s mégerősebb félelemmel azon iparkodo , hogy a palánk minélgyorsabban felépüljön a kolostor köré.

A rab asszonyok rizses birkahúst főztek a kolostortornyának tövénél. A de erdár azért ete e a rabokat, mert azerős ember több munkával megbirkózik, mint az éhezésbenelhitványodo . Nem sajnálta sem a birkát, sem a rizst.Reggelire húsos kását kaptak a rabok s ígéretet, hogy az ebédsem lesz más, ha jól dolgoznak. Az akindzsik hóhérossuhintásokkal serkente ék hevesebb szorgalomra alankadókat.

A palánk lassan ugyan, de emelkede , az árok elő emélyült, s magasodott a sánc, szabályosan.

Egy fél zászlóaljnyi hódoltsági paraszt áraszto a el asztást, hol a sátorok állo ak, s a legnagyobb sátorban a

defterdár feküdt bolyhos szőnyegeken.Egy akindzsi bebocsátást kért a sátorba, hogy Habil elé

járuljon.– Hány embert hoztál? – tudakolta a de erdár vékony

hangon.– Harmincnyolcat – válaszolt az akindzsi.Habil de erdár felsóhajto , s minden figyelmével egy

papírtekercsbe mélyedt. A tekercsen a kolostor köré épülőpalánkvár tervrajza látszo s a jeles férfiú följegyzései.Nehezen járt, bajosan lélegze , az írás tudományát viszontelsajá to a, ezért szép rendben odaírta, hogy melyik helyenhány ember dolgozik.

– Mi a szteletre méltó de erdár parancsa? – kérdezte azakindzsi.

A de erdár petyhüdten inte fél kezével, de tekintetétnem emelte föl a papirosról:

– A bölcsesség forrása a megfontolás sziklájából fakad –mondta sóhajtásformán.

Az akindzsi nyelt egyet, szeme kimeredt, még várt, aztánhasra vágódo , ami azt jelente e, hogy indul már a parancsotvalóra váltani. Ámde Habil de erdár ismét inte . Ezú alvalamivel határozo abban, ami nála a harag jele volt, akezdődő haragé csupán, mert amúgy igazában haragudni nemszeretett. Az akindzsi feltápászkodott, s várt türelemmel.

– Messétek el még egy birka éltének a fonalát – szólaltmeg Habil egy idő múltán.

Ezt az akindzsi nyomban megérte e, jóllehet, ha rábízzák,ő nem így mondta volna. Habil de erdár most ráemelte aprószemét, s elmagyarázta tüzetesen, hova hajtsa az akindzsimunkára a hódoltsági parasztokat, kiknek javára birkát ölete ,hova azokat, kiknek emezek a helyébe lépnek.

Az akindzsi elismételte a parancsot. Elismételte egyszer, elkétszer. Harmadjára úgy ismételte el, ahogy kelle . Habilintett neki, hogy most már mehet a cselekvés mezejére.

Maga egy ideig még a tűnődés mezején maradt.Megvizsgálta papírtekercseit, s meggyőződö felőle, hogyfölösleges tovább időznie o , ahol van, indulhat a költészetvirágos kertjébe.

Jö négy rabszolga, gyöngéden felrakták urukat agyaloghintóra, s a sátrak közö megindultak a kis sztás iránt,hol a de erdár kedvenc juharfája sűrű árnyékot teríte magaalá a földre.

Fájdalmas jajgatás ütö e meg a fülét. Egy ingujjaslegénykét csepült két izmos akindzsi ötágú korbáccsal. Azütések vörös sávokat feste ek az ingre. A legényke szeplősarca rángott, szájából vékony csíkban szivárgott a vér.

Habil megállí a a gyaloghintóját, s nem szóval, csupán atekintetével kérdezte, milyen vétkéért bünte k a rabot. Éppegy költeményen gondolkodo , ilyenkor nem kedvelte ajajgatást. Az akindzsik nem tudták, a zedesük parancsoltameg nekik, hogy húzzanak rá huszonötöt.

A de erdár egy intéssel jelezte, hogy amit kapo , annyielég lesz a bűnösnek. Holo a rab – ki nem más volt, mintMenyhárt – inkább többet érdemelt volna, mint kevesebbet.

Menyhárt ugyanis összetanakodo a többi kopjással, s úgyvégeztek, hogy mindegyikük o tesz kárt a palánkban, aholtud. Füles Gergő egy sereg tartógerenda alá éles követhelyeze , s a gerendák tövében nem döngölte meg a földet,csupán följebb. Ilyenformán a falnak ez a része szilárdnaklátszott ugyan, valójában azonban gyönge volt.

Hasztalan inte e Borka, Menyhárt nem élt fortéllyal: o ,hol ő ásta az árkot, olyan közel nyomult a boronafalhoz, hogy aföld meglazult, s a félig kész fal megroskadt. A vak is látha a,hogy ártó szándékból cselekedett így. A főakindzsi észrevette apusz tást, és tüstént rendelkeze , hogy a bűnösre mérjenekhuszonöt korbácsütést.

Mikor Menyhárt egy idő múltán visszatért, tántorogvaugyan, de a maga lábán, a törökök mély sztele el tekinte ekrá. Huszonöt ütés az ötágú korbáccsal százhuszonöt ütést teszki, s azt anyaszülte ember a legserényebb igyekeze el sembírja ki. Ha kibírta, nyilván Allah rendelte így. S kit Allah ennyifigyelemmel tüntet ki, hitetlen létére is szteletre méltó.Következésképpen a főakindzsi nem hajszolta Menyhártot,hogy erején felül szorgalmaskodjék, ami szerencse volt, mertha huszonötször nem is csa ant a hátán az ötágú korbács,néhány ütést azért kapo , s megpróbáltatásnak ennyi isbőségesen elég.

Habil de erdárt rabszolgái elvi ék a juharfa alá. Földreteríte ek nyolc- z vastag, puha csemeletpokrócot,elsimíto ák, majd ráfekte ék. A gyaloghintót o hagyták,maguk eltávolodtak. A de erdár sóhajto egyet, feje alágyűrte selyemvánkosát, kigöngyölíte e papírtekercsét, selolvasta, amit eddig írt:

„Ülbidzsi városának egyik mecsetjében négy müezzinserkente e a népet imára sorban. Három öreg meg egy fiatal.A fiatal müezzinnek oly félelmesen zenge a hangja, hogymegrémült, ki szavát hallo a. Mikor a basa megtudta, ki üvöltilyen undokságosan az ő mecsetjében, magához híva a amüezzint. Lá a, hogy jóravaló, derék fiatalember, nem

szögezte hát mellének a támadás handzsárát, hanem aravaszság gyümölcsével kínálta meg, ekként:

– Három müezzintársad idősebb nálad. A fizetésük ötdénár. Ha elmégy egy másik mecsetbe, tíz dénárt kapsz.

A müezzin megköszönte a basa kegyét, s elment egy másikmecsetbe.

De nemsokára bebocsátását kérte a basához:– Uram – mondo a –, igazságtalanul bántál velem. Te z

dénárt adtál, hogy más mecsetbe menjek. O , hol mostszolgálok, húszat kínáltak, ha máshova szegődöm, de nemfogadtam el.

A basa szabadon engedte mosolya galambjait, és így szólt:– Ne is fogadd el, mert adnak még ötvenet is.”Idáig juto el Habil de erdár a költészet mezején. Más

nem volt már hátra, mint hogy a történet végén versbe foglaljaa tanulságot. Meg is te e volna, csakhogy egy szörnyűesemény megzavarta.

25

Miután Dani és Köcsög Pista megalkudo , miként osztoznakmajdan meg a de erdár díszes öltözékén, elindultak, hogy ade erdárt rabul ejtsék, hiszen enélkül az alku mit sem ér.Átsurrantak az őrök közö . Örömmel tapasztalták, hogy a törökfél, különben miért rostokoltak volna az akindzsik háromsorban?

Egy vén tölgy törzse mellől óvatosan bekukkanto ak asztásra, a juharfa alá, hol i jártukkor a bölcs és kövér férfiút

heverészni lá ák. De most sem ő, sem más nem pihent alombok hűsén.

– Oda a turbánom! – sóhajto föl Köcsög Pistahangosabban, mint ajánlatos volt. De rögtön meg is rémült atulajdon hangjától, s a tölgyfához tapadt egész hosszában,meg ne láthassa valamelyik éber akindzsi. Feszülten figyeltek,de nem kélt emberverte zaj, csupán az erdő neszezett.

– Oda a turbánom, oda a szép mentém – sóhajto KöcsögPista az alkalomhoz illő hangon s fölöttébb búsan.

– Oda az eszed – su ogta válaszul Dani. – Nagy dologbanhivataloskodunk mi i ! Gyarló kopjás, ki ilyenkor csak azsákmányra gondol.

Köcsög Pista vállat vont, s a juharfa alját vizsgálga a. Ez ajuharfa széltől állo a fák közö , s a sztás fölé boríto a dúskoronáját. Azon a helyen, hova a pokrócot szokták teríteni,lelapult a fű.

A két kopjás egymásra néze , azzal példás egyetértésben

belopakodtak a fák közé, s fölkapaszkodtak a juharra.Elhelyezkedtek egy-egy vastag ágon, s várakoztak türelemmel.Egyszer közel, másszor távol el-elfü yente e magát egymadár.

Aztán szuszogás, nehéz léptek zaja ütö e meg a fülüket.Nemsokára föltűnt négy rabszolga a gyaloghintóval. KöcsögPista elszoruló szívvel szemlélte, mint kászálódik ki agyaloghintóból elsőnek a zöld turbán, majd a piros mente, asárga bugyogó, végezetül a gyöngyös saru. Mindez olyantündökletesen szép volt, hogy az emberről, kit ez ékes gúnyabetakart, tökéletesen megfeledkeze . Ravaszkásanráhunyoríto Danira, mintha figyelmeztetné: Ládd-e, i azsákmány!

Habil de erdár odalent elmerülten bolyongo a költészetvirágos kertjében. Összecsücsöríte e ajkát, írt valamit. Alsóajkát beharapta, s áthúzta, amit írt volt. Így csücsöríte sharapdált váltogatva, míg két tompa huppanás meg nemriasztotta.

Mintha a magas mennyből maga Allah po yanto a volnale őket, két marcona i ú terme melle e. Egyik lábtól, másikfejtől. Ügyesen megragadták a csemeletpokróc két végét, s aderék de erdárt egy pillanat ala belecsavarták. Mégmagához sem tért első rémületéből, már körülkötöztékgondosan. Kiálto volna, mert rögtön fölfogta, hogy nemkedvező fordulat következe be sorsában, csakhogy azoldalában valami hegyeset érze , s noha nem lá a, fogadnimert volna, hogy tőr vagy kés.

A két kopjás cipelni kezdte fürgén a de erdárt. Alig te eknéhány lépést, már erősen irigyelték a négy rabszolgát. Azok

legalább szuszogha ak, nekik azt sem volt szabad. Könnyebbvolt a de erdárt foglyul ejteni, mintsem biztonságos helyreszállítani. Nem csupán a de erdár tetemes súlya akadályoztaőket, hanem az akindzsik, kik körös-körül őrködtek, vagyéberen, vagy álmosan.

Befekte ék zsákmányukat egy bokor tövébe, Dani megelőrement, kifürkészni, nem ejte e-e meg valamelyik akindzsitaz álom. Köcsög Pista lekuporodo a földre, a pokrócbacsavart de erdár mellé, s elábrándozo a piros mentén s azöld turbánon.

Egyszer csak észreve e, hogy miala ő gondolatban atündökletes mentében feszít, a rab mocorog fektében. Akuporgás rosszul ese , a mocorgás is megijeszte e, fogtamagát, és hirtelen rátelepede a de erdárra, hadd tartsaészben, hogy vigyáznak rá. Amaz megmerevede , s nem ismozdult többet, míg Dani vissza nem tért földerítővállalkozásából.

A kötelességtudó akindzsi őrök közül csak egyen ve erőtaz emberi gyarlóság. A balszerencse úgy rendelkeze , hogy eza békésen alvó pogány meglehetősen távol őrködö , nem i aközelben, ami kedvező le volna. Megragadták hát a pokróckét végét, s elfojto nyögések, patakzó verejtékezés közepe eelvonszolták élő zsákmányukat a bokortól mintegyszázlépésnyire.

Aludt az akindzsi strázsa olyan jóízűen, hogy a nyála iselcsöppent. Elhaladtak melle e észrevétlen. Akkor aztánelölről kezdődö a játék. Ezú al Köcsög Pista merészkedefölderítésre. Amint szíves bajtárshoz illik, mielő elindult,rámutatott a rabra:

– Jó ülés esik rajta.Kár le volna meg nem tapasztalni, ez-e az igazság, Dani

tehát rátelepede a de erdárra. Amaz megint csak ahhoz aravaszsághoz folyamodo , amihez az előbb is, a bogarakravaszságához, s félholtnak te e e magát. Ez eléggé könnyensikerült, mivelhogy félelmében félholt volt amúgy is.

Kúszva-csúszva, Köcsög Pista szemügyre ve e a másodikvonalban strázsáló törököket, hadd lám, melyik vigasztalódikédes alvással a keserű szolgálatért.

Nem aludt egyik sem.Kárpótlásul viszont Pista rálelt egy átsurranásra alkalmas

helyre, folyosónyi résre két sor bokor között.Megint fölkapták a de erdárt, s vi ék gyötrelmesen,

szívdobogva. Az ágak meg-megzizzentek, egyszer egyvisszahajto gally sziszegve csapódo vissza törvényeshelyére. Megállo ak, s figyeltek feszülten, nem kísér -e mega kíváncsiság valamelyik őrt, hogy utánajárjon, mi zörög asűrűben. Az akindzsik nem mozdultak.

Az első vonalon, ami innen hátulról a harmadik volt, azőrök ritkábban állo ak. Daniék annyit szorongtak eddig, hogyi már belefásultak a félelembe. Kevés híján rajta isveszte ek. Súlyos volt a de erdár, mint a kő, karjuk, vállukmajd kimarjult, a derekuk ropogva hajlott, úgy elcsigázódtak.

– Görgessük – javallotta Köcsög Pista.Keresztbe fordíto ák a szteletre méltó de erdárt, s félig

négykézláb gurítani kezdték. Nem haladtak ilyenformán semgyorsan, könnyen sem, de legalább máshol sajgo a testük, smint tudnivaló, az is pihenésszámba megy.

Csakhogy nem ve ék észre, hogy a fűben jókora száraz ág

fekszik. A de erdár rágurult, az ág fájó reccsenéssel ke őbetört. Abban a szempillantásban lábra szökkent egy tohonyaakindzsi, nem is ember, hanem óriás. Villogo a szeme, svillogo kezében a handzsár. Nézelődö ádázul, s lépegetefel-alá, mint aki igen türelmetlen. Szerencsére nem távolodoel nagyon az őrhelyétől. Ha megteszi, menthetetlenül fölfedeziőket, mert csak szemből óvta rejteküket néhány törpe bokor,oldalról semmi. A tohonya óriás visszazö yent törökülésbe. Deegy pillana al ezután már megint lábon vizsgálódo . Aztánbeleunt a meddő kutatásba.

A két kopjás tétlen vesztegelt egy ideig. Így tanácsolta azokosság meg a fáradtságuk! Végül nekifohászkodtak, s nagykeservesen áthengeríte ék Habil de erdárt a veszélyülteföldön. Az, szegény, inkább holt volt, mint élő, mikorkibonto ák kötelékeiből s puha pokrócából. Tátogva kapkodolevegő után, s még ki sem fújta, mit beszívo , máris újabbkortyot habzsolt magába, úgy megéheze a levegőre.Bíborpirosra hevült ábrázata verejtékben fürdö , s olyannyirafélt, hogy bizonyára világíto volna, ha történetesen este van,s nem verőfényes nappal.

Miután kedvére jóllako friss, bakonyi levegővel,alkalmasnak vélte az időt a félelemre. Két hetyke legénykétláto maga elő , kés mindke ő kezében. Erre elsápadt, óvónemelte arca elé karját:

– Ne húzzátok föl a cselekvés papucsait – rebegte gyarlómagyar nyelven –, mielő nem nyugta átok fejeteket amegfontolás vánkosán.

Dani ránéze Köcsög Pistára, amaz Danira, aztánmindke en a de erdárra bámultak. Amaz olyan re enetesen

félt, hogy ki lá a, maga is megijedt. Dani úgy gondolta, megkell vigasztalni:

– Nem húzunk papucsot – mondta nagylelkűen.– Jó nekünk a csizma is – toldotta meg a másik kopjás.Azzal elindultak a lovak rejteke iránt, elöl a de erdár,

viharzó fújtatással, mögö e a kopjások, törődö en a cudarcipekedéstől. A de erdár négy tagbaszakadt rabszolgájáragondolt; maga elő lá a alázatos arcukat, s a hintót is lá a,melyben odavi ék, hova kívánta. Tíz év ala nem gyalogoltannyit, mint most, nem is beszélve re enetes utazásáról afullasztó csemelet-tömlöcben.

Aztán halk nyihorászást hallo . Annyira vágyakozo márrá, hogy ne maga vigye esendő testét, majd eszét ve e azöröm. S nem csalatkozo . Három ló hersege e a füvet s abokrok, fák leveleit. Az egyiket neki szánták, ez kiderült amarconább legényke intéséből.

Engedelmeskede volna örömest, csak hát ahhoz, hogynyeregbe szálljon, két dolog volt szükséges. Vagy az, hogy őmaga szökkenjen föl. Vagy az, hogy a ló leereszkedjék, jólnevelt teve módjára. Addig-addig idétlenkede , míg a kétkopjás föl nem nyomta a ló hátára.

A Kokashegyet messzi elkerülték, meg ne sejdíthesse ade erdár, hogy ellenségei o táboroznak. Szabadlakhoz közelegy kicsinyke ligetben megpihentek. Aztán Dani elhajto , hogyBorvető Dénessel megbeszélje a további teendőket.

Köcsög Pista maga maradt a szteletre méltó rabbal séhségével, ami mindjárt előve e. De alig bonto a ki atarisznyáját, főbenjáró gondolata támadt.

– Hé! – kurjantotta teli torokból. – Hé! Dani!

– Mi lelt? – tudakolta Dani a távolból.– Hozzál gúnyát a bugyogósnak!– Hozok! – úszott a válasz a langyos, sugaras levegőben.Köcsög Pista elégede vigyorral vete e magát a tarisznya

mellé, fokhagymás kolbásszal, hagymával, kenyérrel erősíte efickándozó boldogságát. Mikor az étvágya csappanni kezde ,észreve e, hogy a jeles rab megnedvesede szájjal kísérinyomon minden falat útját a tarisznyától a szájáig. Egy turbánmeg egy selyemmente bízvást megér egy kevéske kolbászt.Megkínálta hát az igazhitűt.

Amaz nem sokat alkudozo Mohameddel, ki tudvalevőlegkirekeszte e a disznón hízókat a pogány mennyországból,hanem falatozni kezde magyarosan. S a soha nem ízleltkolbász olyan jólese elcsigázo testének, ahogy még sohaétel.

26

Miala a megsanyargato de erdár az éhség börtönéből azelteltség lugasába tarto , Dani ráve e Borvetőt, hogymindannyiuk üdve érdekében öltse fel a kalmárgúnyát, mitkiválaszto ak volt. Az öreg sokáig nem tudta, örvendezzék-e aparádés átváltozásán, vagy savanykodjék, amiért vén fejjelálruhába bújt, ami tudvalevőleg árt az emberi méltóságnak.Végezetül abban állapodo meg, hogy míg ki nem derül, sikerkoronázza-e hamis vállalkozásukat, vagy kudarcba csusszan,addig se nem örül, se nem búslakodik. Ilyenforma érzésekkelindult el, hogy bekvártélyozza magát Füles Gergőék házába,hol majd a rabul ejtett defterdárt át kell vennie a két kopjástól.

Dani a ligetbe lovagolt.– Hoztál-e gúnyát a bugyogósnak? – Köcsög Pista ezzel a

kérdéssel fogadta. Többet aztán nem kérdeze , csak inte arabnak, mint harcban keményedett katonához illik.

Habil de erdár fölfogta az intés értelmét. Sóhajtva válomeg selyemmentéjétől, selyemövétől, selyembugyogójától. Demindezek híján is talpig selyemben állo rabtartói elő ,gyámoltalanul, mint a házából kihánto csiga. Leoldo agyöngyös saruját is zúgolódás nélkül, csupán a turbánjáhozragaszkodott az illendőnél erősebben.

Köcsög Pista mindjárt fölpróbálta a meggypiros mentét,feje köré csavarta a zöld turbánt, s gyönyörködve kezdett fel ésalá lépegetni.

– Hej – sóhajto –, ha most a lányok látnának, egész éjjel

rólam álmodnának.Ezen Dani elgondolkozo egy kicsikét, aztán hirtelen

magára ránto a a de erdár sárga selyembugyogóját, fölhúztagyöngyös saruját. Ő is lépegete , kakaskodó, rövid léptekkel,büszkén. Habil elmerengve szemlélte őket.

Csak hát az idő sürgete . Dani odavete e aparasztcondrát a de erdárnak, melyet amaz mélyundorkodással húzo föl, s hogy kényes orrát kevésbébosszantsa a doh s a bűz, tekintetét égnek emelte, de arcánvilágosan látszo , hogy nem Allahot kutatja a felhők közö ,inkább a földi gyarlóság meggyőző bizonyítékaitól iparkodiktávolodni.

Mikor befordultak Füles Gergő apjának háza elé, BorvetőDénes már o üldögélt a tornácon. Jö ükre felállt, éskomótosan lelépdelve a grádics fokain, a de erdárt mérege erabtartói kíváncsisággal.

– Haszontalan rabot hoztátok – fordult a két kopjáshozszigorún –, ez többet eszik, mint amennyit dolgozik.

Mindjárt megfogdosta a de erdárt, s az ábrázata egyreinkább elborult.

– Kövér rab, haszontalan rab. Ennek a kapa kiesik akezéből.

Mindezek hallatára Habil mélyen meghajolt, és így szólt:– Engedd meg, jó uram, hogy a váltság galambja

kiszabadítson a rabság verméből.Borvető valamelyes latolgatás után adta meg a választ:– Ha a váltság galambja leszen olyan kövér, amilyen

magad vagy, megszabadulsz.Azzal alkudozni kezdtek a váltság felől, ahogy rab és

rabtartó közö ez időben szokásos volt. Borvető megígérte,hogy szerez papirost, ntát, tollat, hogy a de erdár hírtadhasson bizodalmas embereinek, kik majd elküldik a jó törökaranyakat.

Állo az udvar végében egy takaros disznóól, abbarekeszte ék be a de erdárt. A gerendák közö tenyérnyi résektátongtak, Habil azokon keresztül révedeze a szabad világba.Aztán elunta, rádőlt a szalmára, s egy költeményen kezdeelmélkedni, mivelhogy a költő mindenhol költő, amiként ezt azősi arab mondás tartja.

Eközben a török táborban nagy riadalom támadt. Kerestéka de erdárt erre-arra, hívták hangos szóval, utóvégreráeszméltek, hogy eltűnt, s aligha a maga szántából. Azakindzsik tapasztalták, hogy a tábor körül fegyveres parasztoknyargalásznak, s úgy gondolták, ők ragadták el jelesde erdárjukat. A foghíjas Ali futárt küldö Vastagpalánkra,hogy a gyászos eseményről a vitéz aga minél előbb értesüljön.

Akibár aga ama nevezetes nap óta, hogy Szabadlakraronto a kincs megszerzésének reményében, és zsákmányulnem aranyat ejte , hanem a bírót magát, a várfalakatjaví a a. Ezenközben jártas hóhérai mesterségük valamennyifogását kipróbálták a bírón, módjával azonban. Az aga ugyanistudta, hogy mihelyt a bíró kileheli a lelkét, a kincsnek isbefellegze . De tudta ezt a bíró is. Ezért kitarto dicséretesen,bárhogy verték, sütöge ék tüzes vassal, csigázták, nyújto ák,ropogta ák, nem árulta el, hogy tallérait a patak medréberejte e, egy kő alá. Kitarto , hogy megóvja aranyát, melyet azéleténél is többre becsült, s mindennél jobban szerete , amiörömöt csiholhat a szívben ezen a földön. Tűrt, mert úgy

végezte el magában, hogy tűrni fog, és szüntelenül valamelykedvező fordulatban reménykedett.

Egy napon úgy látszo , hogy a fordulat bekövetkeze . Kéthóhér kinyito a tömlöce ajtaját. Kezükben se korbács nemvolt, se tüzes vas, se fogó. Barátságosan jö ek, fölkapták abírót, amire erősen rászorult; bajosan mozoghato volna, haerejére hagyják. Kicipelték a várudvarra, hol már gyülekezeaz aga kísérete.

Pajzsgyártó ebből kitalálta, hogy valahova készülnek, smegörült, mert ha semmi más, de annyi bizonyos volt, hogymíg úton vannak, nem vallatják. Meg aztán útközben nemcsakrossz – jó is történhet az embernek fiával.

Csakhamar a vitézlő aga is megjelent. A bírót rákötöztékegy jámbor kancára, rekedt sivítással megszólaltak a sípok, s acsapat kilovagolt a palánkvár szélesre tárt kapuján. A várfalono állo Bundzsu, az aga bizodalmas jó embere. Neki kellekapitánykodnia, míg Akibár meg nem tért bosszúállóvállalkozásából, míg utolsó szálig ki nem irto a a szteletlenparasztokat, kik betörtek a kolostor melle táborba, s rabulejte ék Habil de erdárt. S magával vi e a bírót is, mert úgyremélte, ha látja, mint prédálja föl a falut, mint öle halomraaz engedetlen népet, könnyen elárulja, hova dugta a kincsét.

Sűrű este volt már, mire Akibár belovagolt a kolostormelle táborba, hol foghíjas Ali fogadta illő sztele el. Azaga fáklyákat gyújtato , hogy megszemlélje, mennyit haladtaz építkezés, mióta i járt. Elégede volt, de semmi jellel nemmutatta.

A szemle végeztével nyugovóra tért, hogy erőt gyűjtsön amásnapi hadakozásra. Előbb azonban megparancsolta foghíjas

Alinak, hogy a bírót vegye őrizetbe. Ali a parancsottovábbadta, aminek foganatjaképpen két akindzsi közrefogta abírót, s odalökdöste az árok mellé, melynek mélyérőlkíváncsian néztek föl a rabok. A fáklyák fénye zöldes metszővisszfényt vert a szemükben. Az akindzsik megborzongtak, mertúgy rémlett, nem emberek, hanem ragadozók merednek rájuk.

– A bíró! – su ogta Menyhárt, ki elsőnek ismerte föl azújonnan jöttét.

– Édes uram! Drága lelkem! Ide! Ide! – kiáltotta a bíróné.– Hallgassatok, kutyák! – förmedt rájuk egy akindzsi őr, s

megcsa ogta a a korbácsát. Másik ke ő melléje ugro ,mintha segítségére akarnának sietni.

– Áruló! – kiáltotta Füles Gergő.– Áruló! Áruló! – ismételték a többiek.Egy szabadlaki asszony fölpa ant fektéből, öklét rázta, s

tépő hangon szórta átkait az áruló bíróra. Két szomszédjamegragadta, s erővel visszahúzta a földre.

Pajzsgyártó ezala rogyadozva közelede . Mindenporcikája fájt, sajgo , szaggato , úgy elcsigázta a vallatás s ahosszú lovaglás. Az árok partján vaksin megállo , hogylélegzetet vegyen. De az egyik akindzsi kegyetlenülmegtaszíto a. Fojto káromkodással, hanya -homlokbezuhant a mélybe.

A rabok szorosan feküdtek, egyetlen tenyérnyi szabad helysem volt közö ük. Egy csomóba gyűltek a hódoltságiparasztok, egy csomóba a zsoldosok, egy csomóba aszabadlakiak.

Pajzsgyártó a zsoldosok közé ese . Akár a többiek, ezeksem tűrtek meg idegent maguk közö . Egyszerre fölbolydult az

egész népes árok. A zsoldosok lökték, rúgták a bírót, amazjajgatott, a falujabeliek pedig biztatták a zsoldosokat:

– Adjátok ide a gyalázatost! Ide taszítsátok! Ide! Ide!Fönt az árokparton az akindzsik tajtékozva szitkozódtak

féltükben, hogy az embertelen lárma fölriasztja az agát, kivalamennyiüket megkorbácsoltatja. Fenyegetődztek, devalójában tehetetlenek voltak, nem mertek rabok közé menni.Egyik-másik félőrülten suhogta a korbácsát, a levegősziszegett, mintha veszett kígyók röpdösnének a félhomályban.

A bíró egyre gyöngébben jajgato , most már a hódoltságiparasztok nógatták kézzel-lábbal.

– Gyere, lelkem! – sikoltotta a bíróné,– Gyere, bitang! – kiáltotta több hang egyszerre.Ez volt az utolsó hangos szó. Kezek nyúltak ki a bíró után,

kezek mindenfelől, rángó ujjú, karmos kezek. Néhány elfojtonyögés hallatszo . Az összefonódó testek rémségesenhánykolódtak, aztán a mozgás is elhalt. Nemsokára ki-ki ahelyén feküdt.

Így pusztult el a szabadlaki bíró meg a felesége.Az akindzsik leereszte ék a korbácsukat, s

visszakuporodtak a tábortüzek mellé, melyek élesenmegvilágíto ák az árok peremét, de a mélybe nem hatoltakbe.

27

Minden valamirevaló ember tudja, hogy cselvetésre az éjfél alegalkalmasabb idő. Dani, Borvető, és Köcsög Pista tehátéjféltájt kiosont a Füles Gergő házából. Odakünt az udvaronmegállottak mindhárman, s az ól felé füleltek.

Az ólban a defterdár horkolt, jóízűn és fáradhatatlanul.– Ráspolyokról álmodhat – vélte Dani, s csakugyan úgy

rémle , mintha az aluvó valaminek a reszelésén buzgólkodna.Ha börtönéből kívánt ilyenformán szabadulni, akkoreltévesztette a szerszámot, mert fűrésszel többre ment volna.

Ez a háborgó horkolás a kezére játszo Daninak.Csöndesen odament a disznóólhoz, vigyázatosan leve e azáródorongot az ajtóról. A tetejében valamelyest meg isnyito a az ajtót, vegye észre a rab minél hamarabb, hogymenekülhet.

A két pántos láda a trágyadomb ala lapult. Dani megPista nyögve, szuszogva hányni kezdte a ganét, de hiábacsaptak éktelen nagy lármát, a de erdár horkolt rendületlenül.Ha horkol, nem látja, mit művelnek, s ha nem látja, hiábaerőlködnek.

Visszamentek hát a holdfényben fürdő udvarról a házba,haditanácsot tartani. Azt határozták, hogy Dani KöcsögPistával egyelőre a házban marad, Borvető pedig fölriasztja azalvót. Nem akármiként azonban, hanem hátulról, egy hosszúkaróval, észre ne vehesse, hogy szándékosan serkentgetik.

Karó akadt. Borvető megkerülte az ólat, s egy bokor

tövéből ügyesen megdö e a harsogva nyugvó rabot. Ahorkolás egy pillanatra sivítássá alakult át, aztán elhalt.

Mindezt Dani és Pista a félig nyito ajtóból figyelte. Mikorbizonyosnak látszo , hogy a de erdár fölébredt, lementek azudvarra, s újfent hozzálá ak a trágya villázásához. Nem néztekaz ól felé, de érezték mindke en, érezték tévedhetetlenül,hogy a rab feszülten figyeli őket.

Ezala Borvető megkerülte a házat, s föltűnt az udvaron.Lassan odasétált a trágyadombnál szorgoskodó két kopjáshoz.

– Emeljétek meg! – utasította őket halkan.A két fiú lehajolt, megragadta az egyik ládát, s re entő

erőlködések közö megindult vele Borvető nyomában, be akertbe. Hatalmas dobbanás tudósíto a róla a világot, avilágban a rab defterdárt, hogy a ládát földre vetették. MindeztHabil láthatta, ha akarta, hiszen sütött a hold.

Köcsög Pista visszament ásóért, azzal hozzáfogtak a rejtekmegásásához. Mikor a gödör elégségesen mély volt már, amásik ládát is kicipelték a kertbe, s bebocsáto ák mindke őta gödörbe, a földet elegyenge ék a gödör fölö , megszórtákrőzsével, szalmatörekkel, megtaposták. Amit míveltek,szakaszto úgy feste , mintha kincset ástak volna el.Csakhogy nem vete ek számot Habil de erdár természetével.Igaz, most már nem horkolt, s az is lehet, hogy már gondolt amenekülésre. De ha gondolt is, erősen nem gondolt rá. Hiábalesték a tornác végéből, nem mozdult.

– Átkozo bugyogósa! – szitkozódo Köcsög Pista a fogaközött.

– Várj csak, nyúlszívű pogánya! – fogadkozo Borvető. –Úgy beléd bökök mindjárt, hogy meg sem állsz

Konstancinápolyig!– Ne böködjék kend! – tartóztatta Dani. – Várjunk még!Hasztalan vártak, a de erdár semmiképpen nem szánta rá

magát a szökésre.– Utóbb még elnyomja az álom ismét – ijedezett Pista.– Bátorítsuk szegényt – vélte Dani.Mivel lá ák, hogy szteletre méltó rabuk módfele

gyámoltalan, Dani rövid kerülővel visszafordult, hogy elkísérjeszabaduló útján a de erdárt, s meg is védelmezze, ha szükségadódik.

Habil de erdár valóban fölbátorodo , mikor lá a, hogy aház kiürül. A nyito ólajtót megtolta egy picikét, hadd lám,nem nyikorog-e. Nyikorgo , de egészen halkan. Megtaszíto amég kétszer, s akkor már ki is óvakodo rajta. Néhány percigo maradt négykézláb az ól árnyékában, nem ve e-e észrevalaki, nem tőrbe csalják-e. Végtére rászánta hát magát, svalamelyest szuszogva letotyogo a kertbe. O már vastagonhevert az árnyék, a fák egymást érték.

Arrafelé tarto , amerről jö ek volt. Dani meg hol mögö e,hol oldalt lopakodo , s elkísérte a derék rabot egészen odáig,honnan már nem téveszthe e el az utat. A török tábor tüzeijelezték az irányt.

Egy darabig köve e tekintetével a de erdárt, aztánvisszafordult. Két társa elébe siete , a lovát is magukkalhozták, időt ne veszítsenek. Azzal száguldani kezdtek aholdfény hinte e úton, s ha valaki utánuk lese , bajosandönthe e volna el, a holdfény gomolyog-e a nyomukban vagyaz út pora.

Amint a rétekre tértek, csak lépésben haladha ak tovább,

lábukat ne törjék a lovak.– Kend rég nem mondott semmi bölcset – mondta Dani.– Minek erőlködnék – válaszolt Borvető –, hiszen az én

bölcsességemet építgetjük közös erővel.– Járuljon hozzá kend, hogy tovább építhessük – bizta a a

legény.Borvető úgy becsülte, hogy olyan nevezetes pillanat

következe el, mikor törik-szakad okosat kell mondania,különben oda a híre.

– Ha én a török helyében volnék – elmélkedehomlokráncolva –, mihelyt hírét ve em a de erdártól, hogyegy gazdag kalmár két láda aranyat áso el a kertjében,Szabadlakra rontanék tüstént, lába ne keljen valamiként akincsnek.

– No látja – szólalt meg Dani –, egyet mondo , s az ismindjárt bölcsesség lett. De van-e folytatása?

– Van – bólintott Borvető önérzetesen.– Lehetnék én a te helyedben is – folyta a –, akkor meg

nem művelnék mást, mint hogy fegyverbe szólítanék mindenépkézláb embert Szabadlakon. S mihelyt a török eléggéeltávolodott a fészkétől…

– Megütném a tábort – vágo közbe Köcsög Pista –, atörököt mind levágnám, a palánkot fölgyújtanám, a rabokatkiszabadítanám, s akkora zsákmányt ejtenék, hogy holtomignem lenne többé gondom húsra, sóra, kenyérre.

– Tudok én is okosat mondani, ha kell – te e hozzávalamelyest bizonytalanul.

– Ez egyszer nem azt mondtál – vélte Dani.Borvető oldalvást Köcsög Pistára pillanto , mintha

neheztelne, amiért a szavába vágott. Tovább folytatta:– A tábort megütném, a rabokat fölfegyverezném, a

hazatérő törököt pedig lesbe csalnám.Elő ük föltűnt a kucsma formájú Kokashegy. Borvető kissé

kesernyésen bámult maga elé a lágyan hajladozó fűbe. Egyszekérderékre való okosságot mondo , s egyetlen árva szódicséretet sem kapott. Dani megátalkodottan hallgatott.

– Haditanácsot tartunk – mondta, azzal kiszökkent anyeregből, lekuporodo egy bokor tövébe. S hallgatni kezdeújólag, talán még makacsabbul, mint annak elő e.Szemöldökét szigorún összevonta, alsó ajkát beharapta.

– Aztán meg ne lepjen ültünkben a pogány – szólalt megKöcsög Pista, kinek minden tagja viszkete már, annyira fájtneki a némaság meg a tétlenség.

Dani megrezzent, s körülrévedt, mint ki álmából másholébred, mint ahol nyugovóra hajto a a fejét. Aztán elmondtatiszta szóval, hogy és mint akarja megvívni a csatát a törökkel.

– No – dünnyögte Borvető a bajsza ala –, ugyancsakdúsan meggyarapítottad az én keszeg kis tanácsomat.

És elismerőn bólogato . Helyében mindenki ígycselekede volna, mert Dani csakugyan életrevaló terveteszelt ki.

Mikor fölértek a Kokashegyre, késedelem nélkülfölriaszto ák a szunnyadó népet. Egyik oldalra a fegyverbíróembereket állíto ák, a másik oldalra a véneket, betegeket,gyermekeket, asszonyokat, lányokat. S hogy az engedelmességmegfoganjon a szívekben, Dani azzal kezdte, hogy kikészséggel útra kel, egy aranyforintot kap zsoldban, még hagyermek vagy rokkant is.

Áhítatos csöndesség támadt. Dani mostmegtapasztalha a, milyen hatalmas szövetséges az arany,mert mindenki ráállt, hogy a szükséghez képest cselekedjék,amit fizetség nélkül sokkal kevesebben te ek volna meg.Holo nem kisebb dologról volt szó, mint hogy az asszonyok,gyermekek, öregek bevegyék magukat a Bakonyba, s o várjákmeg, míg a kopjások elfoglalják a töröktől a kolostornál épülővárat, mely jövendő szállásuk lesz. Köcsög Pista hivatása volt,hogy talpasaival útközben oltalmazza őket.

Harcra készülődtek, Pista előve e hát a tarisznyáját, shozzálátott a fokhagymás kolbászhoz.

– Törököt egyél, ne kolbászt – mókázott vele Sóvágó.– Majd eszem azt is – vágo vissza Pista –, de üres hassal

nem esik jól a hadakozás.– Kiontják a beled, s kárba megyen a finom kolbász – vélte

az öreg.– Jobb, ha bennem megyen kárba, mintha más eszi meg.Erre már Sóvágó sem talált megfelelő választ, ha csak azt

nem, hogy maga is tarisznyát bontott.Mire Pista végze a kolbásszal, már pitymallo , s

csakhamar megindult a bátyus, szekeres, átalvetős menet,nyomasztó lassúsággal. Völgyek mélyén, vízmosásokban,csapásokon, ösvényeken haladtak, míg be nem értek a Bakonysűrűjébe. O Köcsög Pista két részre oszto a a seregét. Akisebb részét ott hagyta őrül, a többiek a török tábor közelébenbújtak meg, s vártak a kedvező alkalomra.

Egy kisebbecske csapatnak Lucskos Péter állo az élére.Emezeknek az a föladat juto , hogy lövöldözéssel,rajtaütéssel, nyargalással, tűzzel, lármával elhitessék a

pogánnyal, hogy Szabadlakon vitéz katonák tanyáznak.Kondás Zsiga a falu határában rejtőzö el, a jégverem

melle . Ő kapta a leggyorsabb futású lovat, hogy hírt vihessenDaniéknak, ha a Szabadlakra csalt pogány bosszúsanvisszafordul. Maga Dani húszegynéhány lovassal a Kokashegyderekában helyezkedett el, s az utat kémlelte.

Keleten felbukkant a nap, növekede , növekede , s az éghabozo , hogy milyen színt öltsön. Egyszer olyannak látszo ,mintha sáfránylében fürdö volna meg. Aztán mályvaszínbeborult. Akkor a kolostor felől hosszú szürkésfehér vonal tűnt fölaz úton.

– Jönnek – su ogták a kopjások halkan, mintha a óltartanának, hogy a hangjuk megüti a török fülét.

28

A boldogtalan Habil de erdár alig állo a lábán, mireelvergődö a táborba. Minden lépésre megroggyant a térde,fogyatkozó erejét, elhitványkodó bátorságát azzal ösztökélte,hogy nemsokára elnyúlhat békésen hegyes csúcsú sátorában,puha szőnyegein.

Csalatkozo keserűn. Sátorában maga a hatalmas Akibáraga aludta álmát, mivel a legnagyobb sátor mindenkor alegrangosabb embert illeti meg.

Két markos akindzsi támoga a a tántorgó de erdárt asátorok között. Most megállottak vele tehetetlenül. A defterdárnem parancsolt semmit, elereszteni pedig nem merték, mertkarjukra nehezedő súlyából kitalálták, hogy elvágódna menten.Egy társukat elszalaszto ák frissítőkért, édességért. Kétakindzsi tarto a Habilt, a harmadik ete e-ita a, ígylassacskán erőre kapott.

Sóhajto egyet, aztán inte , hogy beszélni kíván anagyúrral. Betámoga ák a sátorba, hol Akibár intésére Habilelterült a szőnyegen, s beszámolt gyötrelmesviszontagságairól. Majdnem mindent elmondo , csak arrólhallgato , hogy kolbászt eve , s még inkább arról, hogydisznóólban szállásolták el, ami nagy szégyen egy igazhitűnek.S ha már a szégyen megesett, miért tudjon róla más is?

Az aga tehát örült hűséges de erdárjának. Minden törökvallja, hogy egy élő de erdár többet ér a holtnál, többet afogolynál, ha másért nem, azért, mert de erdár nélkül bajosadót szedni, holo a dicsőséges és hatalmas törökbirodalomnak az volt a hivatása e földön, hogy a kereszténynépeket lankadatlanul adóztassa. Ezt Allah maga rendelte így.Ha nem ő rendelkeze volna ekként, akkor e birodalomigazhitű népe a fegyverforgatáson, adószedésen és rablásonkívül szelídebb foglalkozásokban is bizonyosan kitűnt volna.

Habil rémületére, Akibár mindjárt felszökkent szőnyegeiről,s ez a pa anó te rekészség mást nem jelenthete , minthogyrövidesen útra kelnek Szabadlak zendülő parasztjai ellen, nomeg a dugo kincsekért. A félhol á csigázódo Habilnak lórakelle szállnia, hiszen balszerencséjére csak ő ismerte ahelyet, hova a pántos ládákat elásták.

A másik aranylelő hely ismerője viszont Pajzsgyártó volt.

– Vezesd elém a hitetlen bírót! – parancsolta az agaAlinak, ki teljes díszben jelent meg elő e, gyönyörű fehérkancáján. Ali elléptete délcegen, és kisvártatva törődö envisszatért.

– A hitetlen bíró az éjszaka kiszenvedett – jelentette.Akibár meglódult nyergében, olajosbarna arca elszürkült,

kivont handzsárja pedig megcsillant a levegőben. Mindenkiarra várt, hogy most kiszenved foghíjas Ali is. Csak hát az agasiete , s a tábor védelmét Alira szándékozta bízni. Már-márlesújto , mikor arra fordult a gondolata, hogy fej nélkül a vitézAli aligha lesz alkalmas erre a föladatra. Amúgyrémítésképpen suhinto egyet-ke őt a pengével, aztánelmondta Alinak, mit tegyen a tábor védelmében, katonátazonban keveset hagyo a keze ala . Nem sokkal többet, mintamennyi elégséges volt a rabok féken tartására. Elre entőbosszulásra készülődö Szabadlak ellen, balgaság le volnagyönge haddal fogni a vállalkozásba.

Akibár tehát egy fél zászlóalja sereggel lovagolt ki asáncok, boronafalak, árkok közül.

Addigra a bomladozó hajnal is színt vallo : az ég kárpitjaóriási rózsaként virított keleten.

A kopjások a Kokashegy oldalában némán állo ak. Az útoncsapongo a por, mintha valami gyalog vihar közeledne. Mikorazonban a török csapat Szabadlaknak fordult a hegy lábánál,Dani szótlanul ereszkedni kezde lefelé. Aztán ugyanazon azúton, melyen a pogányok jö ek volt, vágtatni kezdtek akopjások, megereszte kantárral. A szél csak úgy sivíto afülük melle . Dani alig bírta megállni, hogy föl ne kurjantson,elöntö e a mámor ebben a vad rohanásban. Harcba indult, súgy érezte, mintha ez már maga a küzdelem volna.

Hol az út elkanyarodo , a legények kiugro ak a nyeregből,s kötőfékjénél fogva veze e ki-ki a hátasát. Így haladtakelnyúló sorban s példás csöndben, meg ne neszelhessékközeledtüket a kolostor körül vigyázó strázsák.

Egy berekben találkoztak Köcsög Pistával, ki időközbenbiztonságos helyre kalauzolta Kokashegy védtelen népét, mosti heverésze a talpasaival. Emezek föltápászkodtak, snemsokára megtelt az erdő halk motozással, levélzörgéssel, aléptek ala elpa anó száraz ágak gyöngébb-erősebbreccsenésével. S a zajokba csak olykor-olykor vegyült egy-egyelfojtott köhintés.

Közelében a török tábornak a kopjások némán három

csoportra váltak szét. Az egyiknek Dani, a másodiknak Pista, aharmadiknak Borvető Dénes jutott vezérül.

Egy időre mély, szívdobogtató csönd ülte meg az erdőt;hirtelen szilaj hujjahózás támadt. A lódobogás egybefolyón,tömören hangzo , mintha egy ménes száguldana. Aztánszerteszakadozo , emberi hangok csaptak föl, síp meg dobszó,éles, sürgető kiáltások és jajgatás. Megkezdődött a harc.

Nem telt bele több idő, mint amennyi egy sóhajtás, és Danimár a sátrak elő szoronga a lovasaival a meglepeakindzsikat. Ezeknek egy része elszántan szembefordult atámadókkal, a többi a sátrak közö gyülekeze . A sípok szinteemberi hangon vijjogtak, s hívták, hívták az igazhitűeket,harcba a hitetlenek ellen.

Olykor látni lehete foghíjas Alit, amint jártasanrendelkezik, s az őrségből vagy egyéb foglalatosságokbólérkező akindzsikat a veszélyeztetett pontokra küldi.

Dani okult Köcsög Pista minapi bal tapasztalatán, sszigorúan meg lto a a lovasoknak, hogy behatoljanak asátrak közé. Ezért a küzdelem a tábor szélén folyt. Foghíjas Alihamarosan megfigyelte, hogy a kopjások ilyenformán nemhasználhatják ki se a meglepetést, se számbeli fölényüket. Sezt Allah igaz híveinek javára akarta fordítani.

– Az ágyúkat! Az ágyúkat! – kiálto a harsányan.Ezenközben egyetlen sárga foga kikukkant ferde szájából.

Három ágyú volt a sátrak közö , a többit másu helyeztékel. Ennek a három ágyúnak a segítségével akarta Ali a hadiszerencsét a maga oldalára kényszeríteni. Szándékátalighanem valóra is válto a volna, csak hát alig ragadták megaz ágyúkat a török legények, ismét fölzúgo , fölzenge azerdő. Köcsög Pista rohamozo gyalogos seregével. A talpasokmár nem hőköltek vissza a sátrak elő , hanem bátranbenyomultak, ke esével, hármasávaval, s szoríto ák a törököta tisztásnak, hol Dani lovasai ritkították őket.

Lóval lalmas dolog volt a sátrak közé merészkedni, akopjások leugrottak hátasaikról, s úgy indultak rohamra.

– Meglásd, öcsém – mutato az öreg Sóvágó Alira –, azt afoghullatót én küldöm Mohamed paradicsomába, a fülétpedig…

– A füléből én csinálok erszényt! – hetvenkede KantárosMisi.

Sóvágó megvetőn kiköpö , amivel azt a véleményétnyilváníto a, hogy igazi katona nem használja olyasmire az

ellenség fülét, amire az nem való.Foghíjas Ali nem sejte e, hogy ellenségei már a fülén

osztozkodnak. Lá a, hogy a roham hamarabb oda ér, mintsemaz ágyút célba irányíthatná. Dani lovasai helye tehát KöcsögPista talpasai ellen fordult. Inte egy pa antyúsnak, ő azegyik, amaz a másik ágyúhoz ugro , s egyszerre sütö ék el. Aszögek, golyók, vasdarabok letarolták a küzdőket válogatásnélkül. A tetejében elsöpörtek néhány sátrat is, ezek tüsténtlángra lobbantak, és szikrázva égtek. Köcsög Pista fél térdreese , s korommal megtelt szemét dörzsölte. A talpasoktámadása megtorpant. Egy kurta pillana g úgy látszo , hogyAli erőt vesz a balszerencsén.

– Csak azért is erszény! – rikkanto a Kantáros Misi, segyenest foghíjas Alinak tarto . De Sóvágót, kihez szólt, seholsem látta.

Ali a harmadik ágyúhoz ugro , de arra már nem jutoideje, hogy elsüsse. Kopja járta át inas, szikár testét, s ebbőlmegtudta, hogy Allah annyi évet rendelt neki, amennyit élt,eggyel sem többet. Eldőlt hanya , ferde szája ernyedtenszétnyílt, s egyetlen odvassárga agyara fenyegetőn meredt avilágba, melytől most ve búcsút, katonához illő bátorsággal.A füle azonban megmenekült a szégyentől, hogy erszénykéntszolgáljon egy hitetlent, mivel már o függö Sóvágó derekán,azon a vasdarabon, melyet az a csatákba ilyenféleelszámolások megejtése végett szokott elvinni.

A vezér nélkül szűkölködő akindzsik kétségbeese envédekeztek, s az erdő felé iparkodtak volna, ha nem támadjákőket mindenfelől. Sorra elhullo ak, bátor küzdelem közbenvagy gyáva futásban. A fegyverek csa ogása pillanatrólpillanatra csökkent, mígnem elhalt, s már csupán a sebesültekpanasza üzent a csata felől. Néhány sátor csapkodó lánggallobogo , mások üszőkké, hamuvá porladtak. Az ágyúk torkamég füstölgött, lomhán, pöfékelve.

– Kutyák…, kutyák…, kutyák… – hörögte egy haldoklóakindzsi, s két tenyerét gyomrára tapaszto a. Szeme fehérjétkeresztül-kasul hálózták a duzzadó erek. Aztán hirtelenhátraesett a feje, s a szája puhán kinyílott.

Ez a füstös, üszkös, hamus, jajgató nyugalom – a csatáknyugalma – egy pillana g, ha tarto . Sietni kell! Sietni! –eszmélt rá Dani. Meglenge e kopjáját: gyalog s lovon, kimiként tehe e, a kopjások megindultak a kolostor felé, azépülő palánkvárhoz.

Borvető Dénes veze e a kopjások harmadik csapatát,mégpedig nem a sátortábor, hanem az épülő palánkvár ellen.Utolsónak támado , s már nem sok dolga akadt, mert mireodaért, az akindzsi strázsák többsége Ali segítségére siete .Így parancsolták a sípok. Mikor a kopjások feltűntek a sáncon,a palánkon dolgozó rabok maguk fordultak a maradék őrségellen, s a gonoszabbakat a tulajdon fegyverükkel ölték meg. Atöbbi közönyösen dobálta el fegyvereit, s szótlanul vártajövendő sorsát. A hódoltsági parasztok abbahagyták a munkát,s egy csoportba terelődtek, ezt cselekedték a zsoldosok is.Panzerkopf kapitány kezdett kapitányi tartásba merevedni.

Dani legszívesebben megállott volna, hogy körülnézzen, s atömérdek ismeretlen arc közö megkeresse Borkát, de a lovatovábbvi e. Távolabb szökkent le róla, a véletlen kedvesjóakaratából éppen o , hova sokkal később juto volna el, haaz eszére bízza magát. Ezen a helyen dobálták le az akindzsiőrök a fegyvereiket. S a kis halom fegyvert a frissen szabadultkopjások seregle ék körül, s oly elmerülten váloga ak ahandzsárok, puskák, kopják közö , mintha a szabadságnak iscsupán azért örülnének, hogy ismét fölfegyverkezhetnek. Alomha Füles Gergő a lábával kotort az emberölőalkalmatosságok sűrűjébe, hátha valami kedvére való holmibukkan elébe. Derce bácsi guggolva válogato , Cigány Tódorkörös-körül megtűzdelte az övét tőrökkel. Borka épp egyhandzsár élét vizsgálta vitézi szakértelemmel, s félrevete e,hogy másikért nyúljon. Még benne csillogo a penge a szemetükrében, de valójában már nem lá a. Két kemény kar törte bea derekát, s egy forró száj tapadt a szájára, ugyancsakkeményen. A csók egy pillana g tarto mindössze, aztán kétkiáltás hangzott el, csaknem egyszerre:

– Én édes szerelmem, illatos virágom, megtaláltalak! –mondotta Dani boldog lihegéssel.

– Inkább a hóhért találtad volna meg, hát pogánykénttámadsz az embernek lányára? Nesze!

Azzal villámgyorsan kétszer képen teremte e, hogy csakúgy szikrázott.

Egy darabig merőn nézték egymást, Dani meg a lány, izzoaz arcuk, izzott a szemük, háborgott a mellük.

– Eggyel még adósom vagy – mondta Dani kalmárosan.Elkapta a lányt, ahogy az előbb: derékon. Amaz egész testévelellenállott, s csak akkor enyhült meg, mikor már szinte olvadt acsók a száján. Megreszkete , elernyedt, s a szeme

olyanformán csukódott be, mintha álomba merülne.

– No – szólalt meg Cigány Tódor –, véget ért a magyar

háborúság.– Jókora pecsétet raknak a kötésre – morogta Füles Gergő,

s nagyot nyelt. Nyilván kedvet kapott a pecsételéshez.Már süddögélt a nap, meleg volt, Menyhárt mégsem

feledkeze meg éjszakai ádáz didergéseiről. Miala hajdanirabtársai a fegyverek közt váloga ak, ő egy halo akindzsitügyesen kihüvelyeze sokgombú dolmányából. Fogta a lantját,s amint visszafelé igyekeze , erőlte e az eszét. Azért lantos alantos, hogy a győzelmet énekkel ünnepelje meg. Csak hát avárnak, amit a kopjások elragadtak a töröktől, nem volt mégneve, anélkül pedig bajosan adhat hírt az utókornak a fényesgyőzelemről.

A csók olyan jólese Daninak, hogy még a bajuszatökéletlen mivoltáról is megfeledkeze . Megpödörte fickósan,aztán így ingerkedett a lánnyal:

– Egy csók, egy pofon, ez a vásár. Rajtad a sor, Borka.A lánynak szemmel láthatólag nem tért vissza még az

ereje.Pislogo , mint kit hazugságon értek, s tűzpiros arca is erre

vallott. Ekkor toppant közibük Menyhárt:– Törökpalánk legyen a vár neve! – mondta, s püspökösen

széttárta a karját, áldásosztó nagy bőkezűséggel.– Illendő név – vélte Dani elgondolkozva. Nem sokáig

gondolkozhato azonban. Túlnan, a sátortábor felől, harsánykiáltozás hangzott föl: – Dani! Dani! Kopjás Dani!

– Megyek, Pista! Köcsög Pista! – válaszolt Dani.Meg is indult. Egyszerre eszébe juto , mennyi rengeteg

tennivaló vár rá, s restelkedni kezde erősen, hogy kevés híjánmegfenekle a szerelemben. De alig lépe néhányat, aparasztok közül, kik a kolostor fala melle vesztegeltekjámboran, kiválo egy ősz hajú, ősz bajszú, rokkan ormaember, s megszólította szolgai alázattal:

– Nagy jó uram, esedezem, mi hazamennénk.Daninak torkán akadt a szó zavarában. Életében először

ille ék ezzel a megszólítással, mely nemesuraknak dukáltcsupán, nem a hozzá hasonló jobbágyfiaknak.

– Hova mennének kendtek? – kérdezte végül.– A Hódoltságba, nagy jó uram – folyta a a paraszt. –

Onnan hajto ide a török, várépíteni. Kegyelmed vitéz kardjaelűzte a pogányt. Hadd térhessünk haza!

– Innen kendtek nem moccannak – talált a szavára Dani –,míg a palánk nem áll!

Lehe ek harmincan-negyvenen a hódoltsági parasztok.Most megbolydult az egész csöndes tömeg. Sokan térdreereszkedtek, mások meghajoltak, vagy a karjukat nyújto ákesdeklőn. A szemekben kimondhatatlan szomorúság ült.

– Vitéz urunk, törökverő hatalmas nagy urunk, keresztényekgyámola. Hadd mehessünk haza! Hadd térjünk meg házunkhoz,gyermekeinkhez! Kegyelmed híre egymagában is elegendő apogányok ellen!

Dani szemét majdhogy elöntö e a könny, hiszendicsőségre, vitézi hírre vágyo ő mindenkor. Nevében él aderék vitéz. Nevében él igazán, hadas időkben fürge a halál, snyomtalanul elenyészik az emléke annak, ki jelescselekedetekben emléket nem állíto magának. Ahogy nézteőket, a szíve elfacsarodo . Hirtelen hátat fordíto ahódoltságiaknak. Úgy érezte, még egy perc, s meglágyul azakarata, holo i kelle tartania őket, hírt ne vihessenekidőnek elő e a töröknek a Hódoltságba. I kell tartani őket,hogy a vár felépüljön. Akkor aztán jöhet az ellen.

Továbbment hát, szaporázta a lépést, hogy az idő nemúljék meddőn. Borvetőt küldte a hódoltsági parasztokhoz.Csakhamar fölzenge a táj, villogtak a szekercék, dőltek aszálfák, emelkedtek a boronafalak, az árok mélyült. Dolgoztaka hódoltságiak, dolgoztak a zsoldosok, dolgoztak a rabul eseakindzsik, s a kopjások strázsálták őket szigorún, ahogy jóstrázsákhoz illik.

Köcsög Pista azért hívta volt Danit, hogy megtudakolja,indulhat-e az erdőben megbúvó szabadlakiakért. Dani csakinte , hogy gyorsabban is mehet, mint ahogy bír. S méghozzátoldo a, hogy mihelyt megjönnek, minden épkézlábember álljon munkába, hogy minél erősebb várat találjon i atörök, ha eszébe jutna rájuk támadni.

Sok jó ló, sok puska, sok puskapor ese zsákmányul. Dani

először őröket küldö a tábor köré hármas sorban, körös-körül,aztán lóra ültete harminc elszánt embert, erős inú, pihenttörök lovakra. Derce bácsi harmadmagával a török puskákattöltöge e, amilyen sebesen csak tudta. S ahogy sorraadoga a a töltö fegyvert a legényeknek, hűségesenelmagyarázta, miként kell bánni vele.

Javában készülődtek, mikor tajtékos lován bevágtato asztásra Kondás Zsiga. Az ő révén küldte a hírt Lucskos Péter,

hogy a félelmes Akibár aga útban van Törökpalánk felé. Anyomorult párának citerázo a lába, megviselte a bomloszáguldás.

– Lesre, legények! Lesre, kopjások! – kiálto a Dani a jószerencsét kóstolt ember bátor bizakodásával.

Még i asan a friss győzelem mámorától, a kopjások olyanvidáman vágta ak a leshely iránt, mintha lakodalomratartanának. Nem akadt a seregben egyetlen ember, ki ne bízottvolna a diadalban. S amerre elhaladtak, az árnyas erdei útszinte pezsgett.

Az alkalmas helyet Dani már régen kiszemelte volt.Huszonöten beve ék magukat a ciheresbe. A puskákat két ágvillájába helyezték, s az út felé fordíto ák, hogy célzás nélküllőhessenek, ha az ellenség közelükbe ér.

Öt kopjás elébe vágtatott a pogánynak. Az ő hivatásuk volt,hogy rémült menekülést színlelve, az akindzsikat rácsalják atőrre.

Nem egészen úgy történt, mint eltervelték. Alig fordult kiaz öt kopjás az egyenesből, hát látják, hogy az út porzik, a pormeg hellyel-közzel, mintha szikrát vetne. Azt hi ék, a törökközeledik, aminthogy valóban közelede is. De nem magában,hanem Lucskos Pétert meg a legényeit kergette.

Mikor emezek lá ák, hogy segítség jön, megfordultak, srácsaptak az üldözőkre, az egy Lucskos Péter kivételével, kiráhajolt lova nyakára, az állat sörényébe kapaszkodo , mivelijedtében a kantárt elereszte e volt, s oly sebesen suhant el alesben állók előtt, mint a gondolat.

Azok mozdulatlanul vesztegeltek a bokrok sűrűjében, svárták hallgatagon, hogy a török annak rendje-módja szerintrámenjen a lesre.

29

A török közelede csakugyan, nem is nagyon gyorsan, nem isnagyon lassan. De előbb hadd mondjuk még el, hol hagytaLucskos Péter veszendőben a bátorságát, s miért futamodomeg oly rútul.

Akibár aga nem mindenkor bírta az indulataitmegzabolázni.

A helyében azonban sokkal szelídebb ember ismegdühödö volna. Már az is fölingerelte, hogy Szabadlakhatárában az előőrsét váratlanul megrohanták, s kevés híjánmind levágták. Mészárosi munkájuknak elvégeztével atámadók úgy elkámforodtak, mint vékony füst a zúgó szélben.

Ez is bosszanto a az agát. Igazából azonban Füles Gergőékkertjében fakadt el az epéje. A boldogtalan de erdár inkábbholt volt, mint élő, mire megtalálták a házat, hol nemrégraboskodott.

Meglelték a gödröt is, két akindzsi fürgén kiásta, s nagynyögések közepe e kiemelte mélyéből a vasas ládákat. Akibárábrázata borongó fénnyel ugyan, de vidáman sugárzo . Minéljobban nyögtek az akindzsik, annál boldogabban. Mikorazonban a ládákat fölfeszíte ék, s lá a, hogy arany helye kővan bennük, az aga arca förtelmetesen elsárgult.

Minden idők bölcsei fennen hirde ék, hogy a haragoktalan tanácsadó. Ezt hirde e a bölcsek legbölcsebbje, magaMohamed próféta is. Akibár mégis a haragjára hallgato ,hiába nyögdécselte a hosszú lovaglásban megviselt defterdár:

– Uram, uram, hajtsd fejedet a megfontolás vánkosára.Akibár aga azonban nem hajlo az intő szóra, s nem fogo

gyanút az intő jelre. Holo látnivaló volt, hogy a kövekkelmegrako ládákat cselből rejte ék el, őt magát cselbőlcsalták ide. Lelkén azonban úrrá le a harag, s elméjeelhomályosult. Kitarto hát erede elhatározása melle , hogya falu népén iszonyatos bosszút áll. Parancsot ado azakindzsiknak, hogy mindenkit hajtsanak a templomtérre. Magamindjárt odaléptetett kényes, fekete csődörén.

A nép gyűlt, gyülekeze , aggok, munkába rokkant, alázatosparasztok. Az aga abban a hiszemben rendelkeze ekként,hogy rálel a falu népében nem csupán a szteletlentréfálkozókra, hanem a kolostor melle tábor vakmerőtámadóira s a defterdár agyafúrt elrablóira is.

Parancsára megjelent az új bíró, a nevét semmivel megnem érdemlő Duhajosi gazda. Ünneplőben jö , hogy illőtisztelettel hódolhasson a falu új urának és gazdájának.

Beszélni próbált, Akibár azonban hallgatásra inte e. Nemhiába élesede az elméje számtalan hadi tapasztalaton,tüstént lá a, hogy igazi ellenségeit ebben a szelídgyülekezetben hasztalan kutatná. Ekkor a távolbancsatakiáltások csendültek föl. Az aga összevonta hosszú,keskeny szemöldökét.

Lucskos Péter vérszemet kapo , hogy az előbb olysikeresen ütö rajta az akindzsikon, s most újólagmegriaszto a őket, de aztán fürgén elinalt. Ezzel elhalt a zaj,és vele elhalt a reménység az aga lelkében, hogy a vétkesekenszörnyű bosszút állhat. Ebből meggyőződö afelől, hogyellenségei valahol a falun kívül táboroznak.

Szabadlak maradék népe békés nyájként várakozo asorsára. Még mutatóban sem keverede közéjükfegyverfogható ember.

Duhajosi gazda végtére előállhato mondandójával. Mélyaláza al az aga kegyelmébe ajánlo a a maga s a faluvalamennyi lakójának életét, s fogadalmat te , hogy ami adótkirónak Szabadlakra, azt ő híven behajtja. Egyszóvalmeghódolt, ahogy már régen tervezte.

– Csak ennyien vagytok? – tudakolta az aga álnokul.– Ennyien – zümmögte a tömeg tisztelettel.– Hol vannak a többiek?Duhajosi uram a bocskora orrát szemlélte. A többiek,

mintha kedvet kaptak volna, ugyancsak ezt művelték, még amezítlábasok is, kik lábbeli híján poros ujjaikon nézelődtek.

– No – szólalt meg valamelyes várakozás után –, ha nemfeleltek, ennyien sem lesztek.

A nagyobb nyomaték kedvéért kiránto a aranyos pengéjű,gyöngyös markolatú handzsárát. Adózó parasztot csak abolond hány kardélre. De az agában annyi méreg, annyi keserűdüh forrt e pillanatban, hogy a fenyegetést komolyan gondolta.

– A Kokashegyre mentek – su ogta Duhajosi bíróala omosan. Se az agára, se a falu népére nem mert nézni. Amaga életét többre becsülte a másénál, elárulta hátgondtalanul a véreit.

Aztán elkísérte a törököket a falu határáig, honnan márlátszo a nevezetes hegy. Visszafordult volna, de az aga nemengedte.

A hol áradt Habil de erdár is inkább a pihenés lugasábakívánkozo , mintsem az ismeretlenség barlangjába. De Akibár

hajthatatlan volt.Jelek bizonyíto ák, hogy a bíró nem hazudo : letaposo

fű, letarlo fák és bokrok, patanyomok. Akármilyen ádáz haraglobogo az aga szívében, nem felejte e el, hogy a legszebbsereg is gyalázatos hordává züllik vezér nélkül. Ezért a bírót ade erdárral s néhány markos akindzsivel előreküldö e a terepfölderítésére. Maga hátramaradt.

Rövidesen kiviláglo , hogy okosabbat alighacselekedhetett volna.

Egymásba folyó kiáltások hangzo ak föl. Duhajosi bíróeltűnt, eltűnt négy akindzsi is, s a kiáltás sikoltásba, hörgésbetorzult.

Nem más történt, minthogy az a farkasverem, melyet akopjások ástak a maguk védelmére, beszakadt, s a bírót megaz akindzsikat fölnyársalták a verem mélyén meredező hegyeskarók. Habil de erdárt lomhasága mente e meg a dísztelenhaláltól. Mindegyre hátramaradt, hogy kiszuszogja magát.Éppen javában szuszogo , mikor amazok ala nagy hirtelenmegnyílt a szilárdnak vélt föld.

Akibár kíváncsin belenéze a verembe, kemény arcánegyetlent izom sem rezzent meg, holo szörnyűséges látványtárult eléje: négy fölnyársalt ember. Ke ő közülük tüsténtmeghalt: Duhajosi bíró meg az egyik akindzsi. A másik ke őüvöltve, vértajtékos szájjal vonaglott.

Az aga kurtán inte , mintha legyet fogna. A csapat mostmár óvatosabban, lassabban haladt előre, egyre feljebb,mígnem kitárult elő ük az elhagyo tábor. Hamvukba holttüzek, ágakból s földből összetákolt putrik, lógané kupacokban,amott halomba rakott rőzse. De ember sehol.

– Tisz tsuk meg lábunkat a cselszövés hínárjától –ajánlotta a defterdár tisztelettel.

Akibár sötéten néze rá, s szó helye csupán szemöldökerövid rándításával kérdezte, mit cselekedjenek, ha már egyszál hínár sem tekeredik a lábukra. A de erdár ekkéntválaszolt:

– A táborban felütjük a bánat tojásait, s megsütjük belőlükaz öröm rántottáját.

Ez a ránto a kecsegte e-e, vagy másra gondolt, meg nemfejthe élő ember. De bizonyos, hogy az aga megint inte .Ugyanazon az úton szállo ak alá a hegyről, melyen fölhágtakvolt rá. Ennyi baleset után valóban esztelenség le volnajáratlan útra térni.

A hegy lábánál már lese rájuk Lucskos Péter alegényeivel. Csak hát ezú al nem választo a meg olyelőrelátón a terepet s az ellenfelet sem, mint annak elő e.Öten voltak, Akibár tíz akindzsit eresztett a nyomukba.

Legszívesebben maga ment volna, hogy megcsapoljadühét. Mégsem ment. Nem félelemből, sokkal inkábbszámításból; azért, hogy bosszút állhasson. Minél véresebb,minél iszonyúbb bosszút. Ha újólag csapdába esik, hamegsebesül, ha meghal, talán soha meg nem fizethet méltón atöméntelen gyalázatért.

A z akindzsi megsarkantyúzta lovát, s üldözte amenekülőket. Üldözte, üldözte, míg egyszer észre nem ve ék,hogy még öt legény jön szembe velük, ugyancsak magyarok.

Lucskos Péter, amint tudjuk, úgy belejö a futásba, hogyélő ember egykönnyen nem állítha a volna meg. Elporzozivatarosan a les elő , hátra sem néze , hogy legalább lássa,

ki elől menekül.Négy cserbenhagyo kopjása megvárta az öt újonnan

jö et, s velük együ ráronto a törökre. Nagy kavarodástámadt, a lovak táncoltak, rúgtak, a kardok csa ogtak, el-elbődült egyik-másik katona, hogy megijessze, kitől éppen félt.S ebben a zsivajos tombolásban az egyik akindzsi egyszer csakeltáto a a száját. Mindjárt kapo is egy vágást jutalmul, nemnagyon mélyet, de elég gonoszat ahhoz, hogy combján a sárgabugyogót vörösre fesse a vér. E ől valamelyest fölocsúdo ,félreugrato . De mielő elszáguldo , hogy a talányos hírtmegvigye urának, még visszanéze , hogy megbizonyosodjék,jól látta-e, amit látott.

Nem tévede . A kopjás, ki szoronga a, utóvégre sebet isejte rajta, valóban török lovon ült. Mégpedig foghíjas Alihíres fehér kancáján.

Akibár agának fölizzo a szeme, egyébként semmi jellel elnem árulta, milyen indulatok gerjedtek a szívében. Holofőbenjáró csapásról tudósíto a ez a hír. Ráeszmélt, hogymindaz, ami idáig megesett vele e baljós napon, ármány volt, sazt szolgálta, hogy távollétében a hitetlenek elfoglalhassák akolostort. S hogy Ali fehér kancája idegen kézre került, nemmást bizonyított, mint hogy a kolostor a magyaroké.

Nem habozo egyetlen pillana g sem. Karját merevenVastagpalánk felé nyújto a. A csapat oldalt térültengedelmesen, s dobogva nekivágo a rétnek. A kopjásoknyomába szegődtek a visszavonuló töröknek, meg-megközelíte ék a hátvédet, s apró csatározások közöelkísérték egészen Vastagpalánkig.

Akibár aga valójában egyetlen dologtól félt a világon – a

mostoha szerencsétől. Elvonult hát, hogy türelmesen megvárjaszerencséje megújultát, s Allah segítségével rémséges bosszútálljon.

Huszonöt vitézével Dani türelmesen rostokolt a lesen,moccanás, pisszenés nélkül. Várták a jó alkalmat, hogy amegtépázo ellenségnek megadják a kegyelemdöfést.Csakhogy nem jött az alkalom. S lassan alkonyodni kezdett.

Utóvégre mi mást tehe ek volna, körülnéztek, s a csupasztájat lá ák. A pogány eltakarodo , hiába vete ék meg olyügyesen a lest, nem ment rá.

Hazatértek hát Törökpalánkra.

30

Dani másnap reggel körülnéze Törökpalánkon. HálaMenyhárt igyekezetének, most már mindenki ezen a névenemlege e a kolostor romjai közé épülő új palánkot. Maga Daniazt sem tudta, merre-hova kapkodja a fejét, annyi látnivalókínálkozo a szemének. A sztáson még lagymatagonfüstölgö a hajdani sátortábor maradéka, mintha a sokveszendőbe ment drága portéka nemcsak a lobogásba, de afüstölésbe is belefáradt volna. Errőlfelől már kétembernyimagasságban emelkede a boronafal, s a várárok úgykimélyült, hogy egy jól nevelt patak bizonyára elfogadta volnamedernek. Az árkot hathatósan púposodó sánc védelmezte.

Jobboldalt, hol erdő szegélyezte a sztást, a hódoltságiparasztok dolgoztak. Sokkalta serényebben, mint előző nap,mikor még a törököt szolgálták. Tágult a tér az épülő vár körül,mely ugyan nem volt még vár, de egykönnyen mégsem vehe evolna be az ellenség, annyi akadék meredt az útjába. Atölgyfából ró , vastagon megpántozo várkapu egyik szárnyátéppen most illeszte ék a helyére. A másik szárnyon öten-hatan munkálkodtak.

Dani előbb körös-körül megszemlélte a falakat, csak ennekvégeztével ment be a várba. O tudta meg aztán, hogy előzőnap nem kisebb ember futamodo meg előlük, mint maga afélelmes Akibár aga.

Odabent ugyanaz a kép fogadta, amivel a Kokashegyenmár megbarátkozo a tekintete. Türelmesen, megfontolt

mozdulatokkal, a parasztok kunyhót, putrit, ólat építe ek,szállást új életüknek.

Ahogy nézelődö , egyre többen figyeltek föl rá. Egyasszony, kinek zéves fiacskáját hurcolták el az akindzsikSzabadlakról, hangos szóval hálálkodo , s buzgón bizta a aszenteket, hogy érdeméhez képest könnyítsék meg Dani sorsátezen a földön. S mintha ez le volna a jel, mind köréjeseregle ek, kiknek szere ei rabként sínylődtek, míg akopjások el nem ragadták a tábort a töröktől. O istenkedeközöttük Füsüsné is, mindenki másnál hangosabban.

Maga Dani verejtékben úszva állo a hála özönében, majda tarkóját vakarta, majd a bajszát simíto a, majd azonrémüldözö , hogy a zsinatolás nő ön-nő, s egyre több embertcsal elő.

– No, jól vagyon, no, jól vagyon – ismételgette sután.Utóvégre fölemelte karját, mintha szót kérne. Holo nem

akart ő beszélni, éppen az bánto a, hogy egy árva szó nemsok, annyi sem jön az ajkára. De akkora csend támadt, s acsendben akkora várakozás, hogy meg kellett szólalnia.

– Hát a törökre nem gondolnak kendtek? – kérdezte,mivelhogy ő éppen arra gondolt. S mikor lá a, hogy amazokmegijednek, még jobban rájuk ijesztett:

– Ugyan bizony ki dolgozik, ha kendtek papolnak, meg azeget ostromolják? Magát a re entő Akibár agát bosszanto ukmeg. Nem hagyja megtorlatlanul, hogy megcsúfoltuk. Még marajtunk üthet. Akkor aztán, kit miszlikbe nem vágo , rabszíjrafűzi! Menjenek kendtek a dolgukra.

Amazok egy kissé megrökönyödtek a barátságtalanintelmeken. Néhány hálálkodó elballago , hogy tovább

szorgoskodjék megkezde munkáján. Dani mélyet sóhajtomegkönnyebbülésében, olyanformán, mint aki ép bőrrelmenekült valami cudar veszedelemből.

Túl korán könnyebbült azonban meg.– Nem addig vagyon az, fiam! – rótta meg az öreg Sóvágó.– Ünnep a mai nap – tette hozzá Sete Ábrahám.– Én egy ökröt ígértem, állom a szavam! – Füles Gergő apja

beszélt így.Ezt se nagyon érte e Dani, még kevésbé, ami ezután

következe . Borka anyja paposan szé árta két karját, fejét azégnek emelte, úgy kiáltotta harsány hangon, jóslásformán:

– Te leszel a kapitányunk! Az Isten is annak teremtett!Dani mogorván hümmögö , holo a szívét jóleső forróság

öntö e el. Van-e szebb, van-e dicsőségesebb dolog, mintkapitánynak lenni? A kopjások messzi földön híreskapitányának? Meglágyult a szíve a nagyságos gondolatra,majd eleredt a könnye bele. Borka juto eszébe. Miótamegtért a lesből, őt kuta a jártában-keltében, hasztalanazonban.

– Ünnepeljünk hát! – csa ant föl a hangja. – Hogyneünnepelnénk, a szentségét! Győzelem napja vagyon ma!

– No, ha ünneplünk – mondta Füles Gergő apja –, akkormegfújjuk a kürtöt. Hol a kondás?

Erre a barátságos biztatásra Kondás Zsiga fürgénelőugro . A tülök o lógo az oldalán, a ól nem vált meg.Zsákmányolt azonban egy török sípot is. Most azt fújta meg,ahogy hallo a volt, törökösen. A nép pedig áramlani kezde ,mintha régen megegyeztek volna, hogy mihelyt a hívogatómegszólal, jönnek késedelem nélkül. Aminthogy valóban

megegyeztek, miala Dani a lesen rostokolt. Megegyeztekabban, hogy ha győzelem van – megünneplik. Ha pedig vár van– kapitányt választanak. S kapitány más nem lehet, ha csakKopjás Dani nem, a törökön nyert diadal szerzője.

Futvást iparkodtak mindenünnen. Nemsokára egybe isgyűlt a várnép, csupán az őrök hiányzo ak. Vigyázni kelle azutakat, az erdő mélyét, a völgyeket, rájuk ne törhessenvéletlen a török. S strázsálni kelle a rabokat is, hogy a várépüljön, erősödjék.

Hatalmas karéjban helyezkede el Szabadlak népe,Kokashegy népe, az új vár népe Dani elő . Mögö e néhánykopjás ácsorgo . Dani joggal érezhe e magát olyanformán,mint akit bekeríte ek, s menekvést többé nem remélhet.Szeme, arca meg sem rebbent, de szíve a torkában dobogo , sa szája kiszáradt. Kegyetlenebb nyugtalanság emészte e, minta törökkel szemtől szemben.

Erősítésképpen egyre azt ismételgette magában:– Büdös kórság! Hej, büdös kórság!De ez sem sokat használt.Az asszonyok közö , az első sorban, egyszer csak feltűnt

Borka, frissen mosakodva, fehér gyolcsingben. A mosolygás azarcán csupa biztatás volt, csupa melegség. – Galambocskám,édes kisgerlicém – szere e volna mondani Dani, s nagyotnyelt a megrekedt szótól, noha egy pillana al ezelő mégszikkadt volt a szája. Nézése megenyhült, szíve fölengede , smár nemcsak Borkára néze szerete el, hanem az egészegybegyűlt tömegre.

Borvető Dénes előrement néhány lépést, s maga melléinte e a sípos kondást. Módfölö elégede nek látszo , mert

beszélni készült. Kondás Zsiga pufókra fújt orcával szólalta ameg a török sípot. Muzsikálás közben azonban bizonyára akondára gondolt, mert megint olyanforma hangokat csalt előszerszámából, mintha disznókhoz beszélne.

A tömeg fölkacago , Zsiga ijedten elnémult. A sípotleeresztette. Csönd támadt, s Borvető beszélni kezdett:

– Szabadlak népe! – kiálto a. – A falunkat elveszíte ük, dele helye e várunk. Megóvtuk a szabadságunkat! Kik rabulestek, kiszabadíto uk! Vagyon aranyunk, fegyverünk, mégágyúnk is vagyon! Hadd legyen kapitányunk is. Ahogy anyájnak juhász kell, úgy kell a várnépnek is a kapitány.Különben elbitangol, szerteszéled, s vadak prédájául esik.Válasszuk meg hát kapitányul…

Ennél tovább nem juto , habár tartogato még néhánymagvas igét. Nem juthato tovább, mivel az egész egybegyűlttömeg egy emberként kiáltotta:

– Kopjás Dani legyen a kapitányunk! Kopjás Dani! KopjásDani!

S amint elcsitult a kiáltozás, Borka anyja nagy hirtelenBorvető oldalánál terme , s a maga éles, zsörtös hangjánhirdette világgá:

– Az Isten is kapitánynak teremte e, hisz ő szabadíto a kia lányomat!

Azzal odarohant hozzá, megölelte, megcsókoltacuppanósan, paskolta a hátát. S mintha ez a többiek étvágyátis fölcsigázta volna, jö ek a fehérszemélyek, s úgy meggyűltekDanin, mint darazsak a mézen. Annyi csók csa ant el néhányszempillantás ala , hogy Szabadlak egész népe egy évenkeresztül nem csókolódzik annyit.

A csókra járulók közül egyedül Borka hiányzo , Holo Daniőt leste, őt várta. Jó ugyan a hála csókja, jó a gyöngédségé, jóa szereteté, de a szerelemé a legjobb, s bánatára éppen azhiányzott.

Meglá a Borkát. Iparkodo szegény lány erejétől tellőn.Siete volna a legény is elébe, csak hát ke őjük közö egy féltemplomra való asszony tülekedett, lökdösődött, kacagott vagysírt örömében. Egy sereg meg Danin függö , mint fürt a tőkén,csak valamelyest nyugtalanabbul.

– Fújd! – biztatta Kondás Zsigát Borvető.Amaz igyekeze is, hordónyira dagadt képpel, nyakán,

halántékán lüktető erekkel, fújta, fújta, fújta. Hol kanászosan,hol törökösen. De ha százszor szebben fújja, akkor semtörődött volna a sípolásával senki.

Utóvégre Borvető inte a kopjásoknak. Azok fölnyaláboltáka vászoncselédeket, a csinosabbakat gyöngéden, acsúnyábbakat se durván, de kevesebb gyönyörködéssel.Meg sztult a tér, Dani ismét magányosan állo , melle eBorvető meg a kanász, csuromvizesen.

– No, fiam – szólalt meg Borvető ünnepélyesen –, nem akirály te kapitánnyá, hanem mi. Esküdj hát hűségetminekünk.

Most lá a csak Dani, milyen bajos dolog helyesenkapitánykodni. Összeharapta az ajkát, mintha valami égőfájdalmon akarna erőt venni. Mélyet lélegze , aztán rekedten,de hangosan megszólalt:

– Esküszöm – mondta. – Esküszöm, hogy inkább választoma halált, hogysem hűtlen legyek hozzátok!

– Úgy legyen! – hangzott innen-onnan. Mások éljeneztek.

Dani hirtelen kinyújtotta karját, s csöndet intett.– Nem addig vagyon az – szólalt meg bátran, hangosan,

ahogy kapitányhoz méltó –, nem addig vagyon az, hogy csakén esküszöm. Esküdjetek ti is. Esküdjetek engedelmességet!

– Esküszünk! – szállott a fogadalom tisztán, ünnepélyesen.– No – válaszolt Dani –, akkor azt parancsolom nektek,

hogy a mai győzedelmet ünnepeljük meg!Szabadlak népe örömmel fogadta a szigorú parancsot.

Tüzek gyúltak. Füles Gergő apja előveze e az ökröt, mit ígértvolt. Disznó, birka sivalkodo a böllérkés ala , lisztet szitáltaka lepénysütő asszonyok, a gyerekek széles, lapos kövek utánkuta ak a fölhányt földben, lepénysütéshez. Borvető két hordóbort guríto a zsoldosoktól ejte zsákmányból a kolostor falamellé. Mindjárt őrséget is állíto eléjük, meg ne csapolhassáka szomjas kedvűek időnek előtte.

Egyszóval dolga után siete mindenki. Borka semcselekede másként, csak éppen nem törte magát a sietéssel,hanem az utolsók közt maradt, s olyan lassan lépegete , hogymég a sánta is utolérhette volna.

S mivelhogy Dani ép volt mind a két lábára, könnyűszerrelmelléje szegődö . Se meg nem szólíto a, se meg nem ölelte,csak odalépe hozzá. Borka oldalvást feléje sandíto , hogytudja, ki az, kivel egy úton halad. De azért úgy te , minthanem tudná, az illedelem ilyenformán követeli. Hamvas arcaére en piroslo , s két szeme pillája két kicsi legyezőkéntiparkodott hűsíteni a szívéből fölfelé áramló édes hevületet.

– No – suttogta Borka egy sátor előtt –, megyek anyámhoz.– Dehogy mégy! – felelte Dani.Borka megállo , fejét leszegte, nem makacsul azonban,

inkább kezesen. A megtaposo , poros földet nézte maga elő .Dani meg gyorsan körülkémlelt, s meglá a a kis kaput akolostor falán. Kézen fogta a lányt, a szemöldökével inte ,azzal átsirültek ügyesen a kis kapun. Árok vágta el útjukat,mélyén rab zsoldosok lapátoltak. Panzerkopf kapitányszemfülesen a legszerényebb lapátot választo a, meg neviselje túlságosan a méltatlan munka. A sáncon kopjás őröksétáltak fel és alá. Mögö ük, a friss irtáson lombos ágakfonnyadoztak, ledöntö fák csonkjai meredtek fehéren. Aztánaz erdő következett.

Dani oda igyekeze , szótlanul továbbra is, mivelhogysemmiképpen nem sikerült elvégeznie magában, hogymegkérdezze-e, amit kérdezni akar.

Amint a törzsek eltakarták előlük a kopjásokat meg aföldhányó zsoldosokat, szembefordult Borkával. Még egyszempillantásig tusakodo magában, hogy beszéljen-e, vagyinkább cselekedjék. De a két karja nem habozo , s mire abeszéd melle határozo , már némaságra ítélte magát.Amiben semmi csodálatos nincs, a helyében senki emberfianem beszélhete volna, még ha kétannyira tapasztalt s

zannyira ügyes, mint ő. Mert ugyan bizony miként ejthetneszót az olyas ember, ki éppen csókol?

Rézsút verődtek be a nap sugarai a lombok közt aharasztra, s teleszórták hosszúkás aranyfoltokkal. S ezek afoltok nyúltak, nyújtózkodtak, majd elhalványultak, s mintha azavarból, a fák tövéből kelne ki, lenge kék pára szakadt föl,füs orma pára, nem is füst, csak emléke valami régen snagyon messzi ellobogott tűznek.

Most, hogy serényen bealkonyodo , Dani elérkeze nek

vélte az időt főbenjáró tudakozásra. Fölébe hajolt hátBorkának, hogy a lány jól láthassa az arcát, s ne amúgyvaktában feleljen.

– Hogy vélekedsz a bajuszom felől? – kérdezte.Borka valóban nem sie e el a választ, hanem előbb

odapillanto a legény orra meg szája közé, hol a bajuszfészkel.

– Olyan, mint a kicsi gácsér farka – mondo a aztán, smintha fölö ébb elégede volna ezzel az ítéle el,elmosolyodott, hátradőlt, s összefonta két karját a feje alatt.

– Arra felelj – sürge e Dani komoran–, hogy kukorékos-e,vagy nem kukorékos?

– Ki látott kukorékos gácsérfarkat?– A minap azt mondtad – magyarázta Dani valamelyest

megbúsultan –, nem váltasz szót velem, míg kukorékosbajszom nem leszen.

Borka nagy igyekeze el ráncolga a a homlokát, desemmiképpen nem emlékeze rá, hogy ő ilyen vagy olyanbajuszt követelt volna Danitól. Amaz megkérdezte keményen:

– Kell-e a bajszom így, ahogy vagyon?A lány bólintott, hogy kell.– Merthogy én azt el nem tűrném… – folytatta a legény.– Ugyan bizony mit nem tűrnél el? – szökkent föl fektéből

Borka. Tüzelt az arca előbb is, most azonban máskénttüzelt, sokkal sötétebben.

– Azt, hogy egy nap a szememre hányd, hogy a bajszomnem kukorékos. Holott te mindig arra vágyódtál.

– Ha téged is megkaplak vele – felelt Borka hirtelenmegkedvesedve –, akkor jó nekem a te gácsérbajszod ilyen

idétlenül is.Dani egy szóval sem válaszolt, hanem fölállo .

Megcsapkodta magát körös-körül, le is perge róla legalább afele a rátapadt száraz leveleknek. De az öröm majdszétpattintotta a szívét.

Csimpolya, duda muzsikája úszo a levegőben, skurjantások üzentek a mulatozók jókedvéről. A vigadás zsivajaszinte lépésről lépésre erősödö . Már hallatszo a táncosoklába dobbantása, az ásók csikorgása a kavicsos földben.Kopjások strázsálták most is a zsoldosokat, de mások, mintidejöttükkor.

Lefuto ak az árokparton, föl a másik oldalon. Odabent anégy fal közö csapkodó lángú, terebélyes tüzek lobogtak.Középü simára söpörték a földet, s most a palánk fele népeott rúgta a port nagy ihajjahózással.

– Gyere – hívta Borka –, gyere táncoljunk.Dani megingatta a fejét:– Nem én, míg anyáddal szót nem értettem.Keresték a sütő-főző asszonyok közt, nem lelték, keresték a

táncosok közt, o sem volt. Benéztek a sátorba, merő ürességbámult velük szembe. Utóvégre o találtak rá a kolostor falamelle , a bort mérte a táncosoknak a kisebbik hordóból, merta másik kiürült már. Azazhogy üres éppen nem volt, mertmegtöltötték vízzel.

Hogy mi végből, az rövidesen kiviláglott.– Jaj! Jaj! Ajjajajj! – hangzo a keserves panasz egy

hullámzó embercsoport közepéből. Heten közeledtek ahordóhoz, szerfölö nyughatatlanul, mégpedig haton lábon,egy a levegőben. S ez az egy volt az, ki siránkozo , s

fogadkozott is ekképpen:– Soha többet meg nem futok! Soha! Inkább száz halált

szenvedek, csak eresszetek!Lucskos Péter panaszkodo így, de a hat kopjás, ki

markosan tarto a, nem ereszte e, hiába rúgo , hiába hányta-vete e magát. Odavi ék a hordóhoz, belemárto ák fővelelőre:

– Ha Lucskos vagy, legyél lucskos! – mondták.Egy darabig mártoga ák, majd hirtelen megfordíto ák,

lábbal nyomták be a hordóba, s hagyták, hogy a maga erejébőlkecmeregjen ki. Köpködö kegyetlenül a nyomorult, aztáneloldalgo restelkedve, hogy megszárítkozzék a dicstelenlecke után.

– No – mondta Dani –, eláztál, mint fánk a feredőben.– Többet soha! – prüszkölt a megnedvesede legény. –

Soha meg nem futok!Azzal nagy szégyenkezve elsompolygo , hogy magányosan

megszárítkozzék.Immár semmi akadály nem volt, Dani tehát megkérdezte

Füsüsnét:– Akarja-e kend, hogy a lánya kapitányné legyen?Amaz vállat vont, fölnéze csapolás közben, s úgy

válaszolt:– Hogyne akarnám. Hiszen az Isten is kapitánynénak

teremtette!

31

Akibár agát rágta, emészte e a düh. Hogyne rágta, hogyneemészte e volna, hiszen lépre csalták, megcsúfolták, egysereg vitézét levágták, rabul ejte ék, épülő várát elfoglalták.Ahogy dühös katonához illik, idejét nem vesztege e tétlenül.Már másnap lóra ült, s elnyargalt egy fél zászlóaljaakindzsival, hogy földerítse, ki ármánykodo oly sikeresenellene, s miként állhatna bosszút rajta. De balszerencséveljárt. Meg sem közelíthe e a kolostort. Hiába került bármerről,a kopjások váratlanul rajtaütö ek. Oly meglepetésszerűgyorsasággal mindenkor, hogy az irháját is alig bírta épségbenelhordani.

Portyáiból azt az egyetlen hasznos tudomást húzta hát,hogy odaát az új várban olyan ember kapitánykodik, ki jártasanűzi a hadimesterséget. Nem egyedül a harag tüzelte a re entőagát, a kényszer is szoronga a. Minden muzulmán vitéznekkötelessége ugyan a felséges padisah hatalmát gyarapítania,dicsőségét öregbítenie, az aga mégsem e magasztos célokszolgálatában merészkede beljebb magyar földre, s bonto ameg a frigyet. A környék falvait meghódoltatni s megadóztatnijö ő, s hogy ezt megtehesse, ahhoz Törökpalánk birtokára isszüksége volt. Mivel maga nem boldogult a földerítéssel,kémet küldött az új várba.

Volt egy agyafúrt pribékje. Tülkösorrúnak nevezték azorráról, mely tülkölésre alkalmasabbnak látszo , mintszaglászásra. Miután meghallga a ura parancsait, aTülkösorrú magyar gúnyát öltö , lóra ült, s közibe állo ötakindzsinek. Együ esen elnyargaltak a Balatonnak lejtővölgybe, Törökpalánk mögé, onnan az akindzsik cikornyásvargabetűvel megtértek az aga szállására, a pribéket ohagyták az őszi erdőben.

Nagy ideig meg sem moccant. A lódobogás távolodo ,halkult, majd elhalt. A Tülkösorrú sóhajto egyet, s lépegetnikezde Törökpalánk iránt. Mikor úgy vélte, hogymegközelíte e az őrök vonalát, s előbb vagy utóbbrábukkanhatnak, letelepede egy bokor alá, s kihúzta az ingét.Az ágyéka fölö csúnya, sipolyos sebhely éktelenkede .Előve e kését, fogát összeharapta, s a heget két felülevágással bemetsze e. Átszúrta az ingét is, majd visszagyűrte,

s rászorította a sebre, hogy átázzék.Lődörögve folyta a útját, nyögések közt, mint ki fogytán

van már az erejének. A vérfolt lassan szélesede mocskosingén. Hirtelen két fegyveres szökkent elébe a sűrűből, CigányTódor az egyik, Lucskos Péter a másik.

– Könyörüljetek meg rajtam egy nyelet vízzel, sok véremelcsurgo , majd elepedek szomjúságomban – kolduskodo aTülkösorrú, s kéretlenül mindjárt muta a is a sebet azágyékán. Először Péternek, aztán oldalt fordult, hogy a másik ismegszemlélhesse. Félig csuko szeme sarkából sunyin lesteaz ábrázatukat, megszánják-e, vagy gyanút fognak.

– Húzd meg! – biztatta Lucskos Péter.A pribék rátapaszto a cserepes ajkát a csutora csecsére, s

szívta-szívta lankadatlanul. Utóvégre a kopjás megsokallo a, skikapta a kezéből.

– Bor volt – cse nte a Tülkösorrú elismerőn, éssóvárogva néze a kulacsra, mivel a bort kisded kora ótakedvelte. Kevés híján a küldetéséről is megfeledkezett.

– Ki sebzett meg? – kérdezte Lucskos Péter.A pribék elmondta a mesét, mit kieszelt volt: portyázó

törökök támadták meg a Hódoltságban, kirabolták, övéitrabszíjra fűzték, s maga csak azért menekült, mert holtnakvélték. Eljö hát ide, magyar földre, hogy elszegődjékkatonának valamelyik várba, s karddal fizessen meg apogánynak.

– Csak hát nem vagyok már egész ember. Elfolyo az erőma hosszú úton. Elhullok, ha még sokáig kell mennem.

– No – vigasztalta Péter –, menj csak, nincs messzi a vár.O kapsz szállást, ételt, italt, s majd megszolgálod, hamegújultál.

– Isten fizesse meg – hálálkodo a Tülkösorrú, de sehogysem szánta rá magát, hogy odébbálljon. A borra gondolt, s anyál összefutott a szájában. Cigány Tódor felé fordult:

– Adj egy nyelet vizet te is – kunyorált vékony hangon.A legény odanyújto a a kulacsát. A Tülkösorrú áhíta al

emelte a szájához, de alig kortyintott bele, szeme kerekre nyílt,a képe elfacsarodo , mintha ecetet nyelt volna, holo csakvizet ivo . De ki bort vár, annak méreg a víz. Mindamelleillendőn megköszönte az italt, s továbbsántikált.

Még kétszer megállíto ák a törökleső strázsák, mígvégtére a várárok fölé vete vadonatúj pallón bevánszorgoTörökpalánkba. Volt egy pajta a várban, mit legényszállásnak

használtak, oda irányíto ák. Munkaidő lévén, csupán néhánysebesült időzö bent. A homályos sarokban valaki hol hörgö ,hol rekedt nyögések közt hánykolódott.

– Nem sokáig húzza már – jegyezte meg Kantáros Misi, kiitt lábadozott, sántán, de jókedvvel. Azzal maga mellé mutatotta szalmára.

A Tülkösorrú elérte e a hívást, tenyerét a hasára szorítvaóvatosan leereszkede , vackot vájt magának, aztán fölemelteaz ingét:

– Hamma, hamma – mondta ravaszul, mert tudta, hogy azilyen csámcsogásféle hangzat étvágyat kelt, ami még akíváncsiságnál is erősebb.

Kantáros Misi piros arca elkomorodo , mikor lá a, hogynem étellel kínálják:

– Mit hivalkodsz a rusnya hasaddal? – kérdezte bosszúsan.– I szúrt meg a bestye pogány – kezdte a pribék az

ismerkedést, s elmondta töviről hegyire a maga hazughistóriáját.

– Hát te miért viseled pólyában a lábad? – kérdezte aztán.Válasz helye Kantáros Misi hanya hengerede , térdét a

melle közelébe húzta, így muta a, miként óvta meg életét acsatában. Mikor a kopjások megrohamozták a sátortábort, nekicsak egy gondolat járt az agyában, hogy ő vágja le foghíjasAlit. Már-már a közelébe férkőzö , de akkor valaki leránto a alóról, s handzsárral támadt rá. Nem tehete mást, rúgássalvédte ki a csapást. A penge két lábujját leszelte.

– Csak az az egy bánt – fejezte be a kopjás a történetét –,hogy miala én az életemért rugdalóztam, az öreg Sóvágómegelőzött, s fülét vette foghíjas Alinak.

Másnapra a pribék meg a kopjás úgy összebarátkozo ,hogy együtt ültek ki a pajta elé, sütkérezni az őszi napon.

A Tülkösorrú ernyedetlenül vizsgálódo . Vastagpalánkramenet maga is körülnéze i . Látha a hát mekkora változásment végbe, mióta a magyarok elfoglalták a várat.Törökpalánk most már valóban vár volt. Négy sarkát zömök,vaskos bástyák védelmezték. A falakat megtapaszto ákvastagon sárral, s helyén állott már a várkapu is.

– Könnyen ide be nem tör az ellen – mondta a Tülkösorrúelismerőn, s maga is így gondolta.

– Meghiszem azt! – felelt a pozsgás arcú kopjás büszkén.A vár erősnek látszo . S ebben az erős várban egy fél

falura való fegyveres sürgö -forgo . Kétannyi, mint

Vastagpalánk akindzsi őrsége, ha nem több. Nekifohászkodoa Tülkösorrú többször is, de sehogy sem sikerült megszámlálnia kopjásokat. Mindegyre új meg új arcok bukkantak föl.Egyszer ötvenig juto el, másszor hatvanig, de megakadt,mivelhogy úgy rémle , már számba ve e azt, ki éppen elébevetődött.

– Aztán mivel ete k ezt a tömérdek sok népet? – kérdeztereménykedve, hogy végre hibát lel.

Öt-hat szekér éppen akkor dörömbölt keresztül a pallón.– Estére megrakodva térnek meg – inte arrafelé Kantáros

Misi. Aztán oldalt mutato , valami kerítésfélére, melyet egysátor nagyrészt eltakart. – Amo a karám, azon túl vagyon egymásik, de annak még a csücske sem látszik idáig. Tőlünk ve ea török a birkát, megfize e, mégis mi esszük meg. De akadtehén is, disznó is, ökör is meg ló. Minket ugyan ki neméheztet a pogány.

– Derék kapitányotok lehet – jegyezte meg savanyún apribék –, hogy ilyen ügyesen gondoskodik rólatok.

– Elmehetne nagyvezírnek a szultánhoz.– No-no – szere e volna mondani a pribék. Nagyra tarto a

ő a török hatalmát, azért is szegődö a szolgálatába. De nemszólt, csak nézelődött borúsan.

– Víz is kell ám – bökte ki nagy sokára.A piros képű legény megvetőn vállat vont:– Kiástuk a kolostor kútját.– Hm – mozgolódo a Tülkösorrú –, csakhogy a várárokban

egy köpésnyi vizet sem láttam.– Majd látsz rövidesen.

Ez a gyors válasz kedvét szegte a pribéknek, nem is

firta a, mint töl k meg vízzel a tágas nagy árkot. Bizonyosrave e, hogy olyan magyarázatot kap, amitől még inkábbelbátortalanodik. Akibár aga nem szere e a kedvezőtlenhíreket, s rosszul fizete ére ük. Bajos dolog a pribékimesterség. Az igazmondás veszedelem, a hazugság

ugyancsak. Pártoljon el az agától? Ha mégis ő győz, kínpadravonatja. De ha emezek győznek, sincsen biztonsága,akármelyik szabadult rab elárulhatja. Miala így füstölgömagában, a tekintete szüntelenül lese , kutato . Egyszerremegdobbant a szíve. Onnan, hol ült, a várkapura ese a látás,mindamelle fölállo , hogy megbizonyosodjék felőle, valóbannem tévedett-e.

Majd szétpa ant a szíve, úgy megörült. Nem láto ágyútsehol. Rátalált hát a győzelem kulcsára. Hogy is nem jutokorábban eszébe! Hiszen parasztok ezek, tudatlan pásztorok,nem értenek máshoz, mint hogy megnyerjenek egy-egy aprócsatát.

A Tülkösorrú még javában lubickolt örömében, mikorkiáltozás támadt, dörgés, dobogás, amibe olykor káromkodás,máskor kacagás vegyült. Talány volt, hogy mi verte a zajt, mikelte e a riadalmat, a látást eltakarták a csomóba gyülemlekopjások. Há al állo ak mindannyian, s a tömeg egyszer-egyszer kis híján szétrebbent, máskor megsűrűsödö , aszíntől, honnan elindult, lassúdan közeledett a várfalhoz.

– Vajon miben mesterkednek? – kíváncsiskodo a pribék, snyújtoga a vál g a nyakát, hogy valamit ellessen. Aztánelbúsult, mint a félretörült bajusz, melynek nem jut a levesből.A kopjások azért zajongtak, tolongtak, szitkozódtak, kacagtak,mert éppen a töröktől zsákmányolt ágyúkat készültekelhelyezni a bástyákon.

Kopjás Dani maga irányíto a vitézeit a bajosiparkodásban. Nem sok idő telt bele, a török ágyúk magyarszolgálatban ásíto ak a göcsörtös talajú irtásra, mely siváranövezte a várat. Ahová ágyú nem juto , szakállas puskákatállítottak.

– No – mondta Dani mindezek végeztével –, a többitkendre hagyom. Ideje, hogy a magam dolgára gondoljak.

Borvető, kihez ez a biztatás szólo , beleegyezőlegbólinto . Azzal máris hozzáláto , hogy legénységetválogasson az ágyúk mellé.

32

A maga dolgán Dani nem egyebet érte , mint amit a helyébenminden vőlegény érte volna. Hadas időkben a házasulóember jól teszi, ha siet. El is küldö papért már jegyváltásukmásnapján, de a herendi vén sztelendő betegen nyomta azágyát, nem vállalkozo a vészes útra. A fullajtárnak annyi eszenem volt, hogy a szomszédos falvakban kereskedjék, ha márHerenden balsikerrel járt. Tanácsos elméjű követet kell tehátválasztania. Nemcsak papszerzés vége , hanem főbenjáróbbokból is. Törökpalánk ugyan sok bátor fegyveresselbüszkélkede , eléggel azonban nem, hogy Vastagpalánkotbevehesse velük. S mivel a török kiűzése közös érdeke volt azegész környéknek, Dani katonát akart, még húsz-harmincválogato legényt, hogy mikor megszállja Vastagpalánkot, nekényszerüljön csekély őrséget hagyni a várban. Ilyen nevezetesmegbízatással nem bocsáthatott akárkit útnak.

Kit küldjön? Kit válasszon?S amint ekként tépelődö magában, léptek neszezését

hallo a a háta mögö . Menyhárt volt az. Borús ábráza alközelede akindzsi dolmányában, valamelyest kerekdedebben,mert amióta nem didergett szakadatlan, meghízott.

– Elfajzott lelkű kapitány vagy te, Dani! – mondta Menyhártszemrehányón, s megállott ott, hol megszólalt.

– Ugyan bizony mi ütö beléd? – kérdezte Dani. Amaz nemválaszolt, hanem tovább fújta a maga nótáját:

– Nem érdemled meg, hogy olyan barátod vagyon, mint én.

Ha a török nem szorongatna, elpártolnék tőled, hogy ilyenundokságosan elgazultál.

– Mit vétettem ellened? – tudakolta a kopjások kapitánya.– Olyan kemény a te szíved, Dani, hogy a lelked bizonyára

éhen vesze . Egy farkas is restellné úgy o hagyni a szukáját,ahogy te Borkát otthagytad.

Ezt már Dani nem állhatta meg szótétlen.– Ahány fogam, mind peregjen ki, ha mást szeretek!– Nem fogadkozás kell a menyasszonynak – legyinte

Menyhárt megvetőn –, hanem esküvő. S ha te tüstént el nemküldesz engem papért, szót többé nem váltok veled, ha százévig élek, akkor sem.

Daninak előbb csak a szája nyílt ki, aztán nagy hirtelenkönnybe lábadt a szeme. Egy árva szót sem szólt, hanemodaugro Menyhárthoz, megölelte jobbról-balról. Jó időbeletelt, míg a szavára lelt, akkor is csak ennyit bírt kinyögni:

– Eredj, Menyhárt! Eredj!Ellágyult a szeplős dalnok is, s hogy csorba ne essék a

férfiasságán, vagy ha esik, ne látszódjék, ment volna azonnyomban. Dani visszatarto a. Ki akarta törülni a könnyet aszeméből, de inkább a bajszát pödörte meg. Már-márbelekezde , mit végezzen Menyhárt a papszerzésen felül,mikor feltűnt Köcsög Pista.

– Pacalkopp kapitány engedelmet kér, hogy szótválthasson a kopjások kapitányával.

– Pacalkoppot rázza ki a csiklandósnyavalya!– Én is ilyesfélét válaszoltam neki – mondta Köcsög Pista

–, de hát sehogysem tágít.Mióta Törökpalánkot a kopjások visszafoglalták a

pogánytól, nem múlt el nap, hogy a mócsingos képű kapitányne háborga a volna Danit. Hol maga kért szóra engedelmet,hol üzent: ahogy tehette.

– A zsoldos is ember – vélekede Köcsög Pistabizonytalanul.

– Kísérd hát ide – hagyta rá Dani.Miala Köcsög Pista megjárta az utat oda és vissza, Dani

tüzetesen eligazította és útnak eresztette Menyhártot.Panzerkopf kapitány megborotválkozo takarosan.

Ábrázata vöröslö , mint a nyers hús, rőt bajsza lángolt.Egyébként azonban nem feste félelmetesen, mert koszosparasztgatya lengedeze bokája fölö , hosszan kígyózómadzaggal. Meztéláb taposta a vastag port, két roppantbütyke piroslott, mint a cseresznye.

– Kegyelmed méltatlanul bánik velem – mondta komoranés ünnepélyesen. – Kegyelmed semmibe veszi, hogy engem acsászár őfelsége nevezett ki Vastagpalánk kapitányául.

I a kapitány szünetet tarto , mintegy időt engedveDaninak a feleletre. De Dani nem szólt, nem is bólinto , hogyhallo a, amit amaz elmondo , csak állo , méltósággal, ahogyhivatásához illik.

– A vár felépült – folyta a a zsoldosok kapitánya, s afalakra mutato –, de a vár mit sem ér tudós kapitány ésharcban próbált zsoldosok nélkül. Adja át nekem kegyelmed avárat, s menjen isten hírével, vagy építsen magának külsővárat, s kapitánykodjék ott.

Elbámult Dani az ildomtalan arcátlanságon. A szava iselakadt egy pillanatra, de aztán kitört belőle a méreg:

– Te koszban fetrengő ártány! Te mersz így beszélni velem!

Nesze, disznó! Nesze! Nesze!Azzal csépelni kezdte Panzerkopfot a szablyája lapjával.

Amaz üvöltve menekült, Dani a nyomában, s verte-verteádázul, mígnem a vitéz kapitány be nem surrant zsoldosaimögé.

Mihelyt Dani visszacsúszta a hüvelyébe a szablyáját,Panzerkopf megint megszólalt, olyan higgadtan, olyannyugodtan, mintha nem őt tángálták volna el, mintha nem őiszkolt volna lélekszakadva, végig a hosszú udvaron:

– Jobb, ha kegyelmed szépszerivel megegyezik velem.– Te fészken tojó lélek, te – háborgo Dani –, te akarsz

velem egyezkedni? A váradat gyáván eladtad, az életedetnekem köszönheted. Basák pecére volnál már régen, ha énmeg nem szabadítlak. Ne egyezkedni akarj te velem, hanemtérdre borulva mondj hálát, hogy karóba nem húza alakárulásodért!

Panzerkopf szelíden hallgato , még bólogato is, minthaigazat adna a kopjásnak. Holo ezzel a bólogatással csupánazt jelezte, hogy ő ráér, akár es g is vár türelemmel, vagyhajnalig, vagy másnapig. Úgy határozo , hogy törik-szakad,végére jut a mondandójának, mégha háromszor elpáholják,akkor is. Nemcsak a kapitányságért harcolt a derék férfiú,hanem az életéért. Mihez is foghatna harminc zsoldosávalfegyver nélkül, parasztgúnyában, rab sorban? – Változandó aszerencse. Ma még a kopjások rabja, de ki tudja, mit hoz aholnap. Megbánta erősen, hogy igaza tudatában oly fennenkezdte a beszédet. Jámboran folyta a hát, alázatos kéréssel,amint illik:

– Esedezem, hallgasson meg kegyelmed.

– No – válaszolt Dani –, ha esedezel, akkor meghallgatlak.– Kegyelmed dicső dolgokat vi végbe – folyta a

Panzerkopf –, áldjuk érte mindannyian. S ha kegyelmed meg ishagyo raboknak, sorunk százszorta kedvezőbb, mintha apogány kutyái volnánk. De azt is tudhatja kegyelmed, hogy acsászár őfelsége várait maga választotta emberekre bízza.

– Téged ügyesen kiválasztott – vágott közbe Dani.Panzerkopf kapitány készségesen elnémult, s csupán Dani

bátorítására beszélt tovább. – A császár – fejtege e – előbb-utóbb hírét veszi, hogy Vastagpalánkon a török az úr, az újvárban pedig Kopjás Dániel kapitánykodik. Hírét veszi, hogy hűzsoldosai rabul sínylődnek Törökpalánkon. Felséges szívepedig haragra fog gyulladni, s neki, Panzerkopfnak fejét véteti.

– Ha ekként cselekszik – mondta Dani –, akkormegérdemli, hogy magyar király lett belőle.

Panzerkopf kapitány búsan felsóhajto , mintha márisbúcsúznia kellene szép nyershússzínű fejétől. Aztán folytatta:

– De ha őfelsége azt tapasztalná, hogy az új várbanPanzerkopf a kapitány, kegyes szívvel megbocsátanaVastagpalánk elvesztéséért. Kiváltképpen, ha Panzerkopfkapitány, Kopjás Dániel kapitánnyal szövetségben, megvennéVastagpalánkot a töröktől. Ilyenformán a császár nem vágatnále Panzerkopf kapitány fejét, s Kopjás Dániel kapitányt seműzné el hadaival Törökpalánkról.

Dani várt még egy darabig! Mikor azonban lá a, hogy azsoldosok kapitánya végze a mondandójával, elmenőbenbüszkén odavetette:

– Kegyelmednek belezápult a feje ijedelmében.– Fontolja meg kegyelmed! Fontolja meg! – kiálto a utána

a zsoldoskapitány könyörögve. Ábrázata fokonkintelsötétede . Most inkább füstölt oldalashoz hasonlíto ,mintsem nyers húshoz.

E nevezetes beszélgetést sokan végighallgatták. Közöttük aTülkösorrú, ki elvegyült a kopjások tömegében, s füleltrendületlenül. Boldog volt, mert végre megtudo egy és máshasznos dolgot.

Hiába hagyta faképnél az alkudozó Panzerkopfot olyhirtelen, s hajtoga a magában, hogy nincs megfontolnivalója,Dani mégis gondolkodóba ese . Kemény törekedésében, hogySzabadlak népét a töröktől megóvja, megfeledkeze akirályról. Lám, most a király föltűnt valahol a hátában,fenyegetőn, mintha nem volna elég veszedelem a pogánymagában. Mindabból, mit Panzerkopf kapitány mondo ,egyben lelt támaszra. Jelesen abban, hogy a király bizonyáramegenyhül, ha Vastagpalánkról a törököt kiűzik. Sietni kell hát,sietni vesze ül, hogy mire a lomha bécsiek fölocsúdnak,magyar zászló lengedezzék Vastagpalánk bástyáin. Különben akirály hadat bocsát Törökpalánkra, őt elűzi, a helyébe pedigvalami Panzerkopf-féle vitézt rendel.

Akkor aztán jaj a szabadlakiaknak, jaj az egész Bakonynépének, adózhatnak töröknek-németnek.

Mikor idáig juto országos töprengésében, Borvető Dénestpillanto a meg. Amint az öreg közelede , az arca s a homlokakörül enyhe sugárzás játszadozo , mintha javában készülődneaz üdvözülésre.

– Ágyú vagyon – mondta Borvető letelepedőben egytönkre, mely o magányoskodo Dani sátorának ajtaja elő . –Pa antyús is akadna. Csak hát szükséges volna

megengesztelnünk a zsoldosokat.– Kend talán többre becsüli nálam azt a rezes orrú

kapitányt, hogy neki prókátorkodik? – kérdezte Daniszemrehányón.

Borvető meginga a a fejét, őszbe csavarodó bajsza kétszára csöndesen lengedezett:

– Hazátlan népség, gyáva népség, fosztogató népség,italos népség – igaz. Csak hát próbált pa antyús valamennyi.Miközö ünk meg egy sincs, ki ne félne az ágyútól, ha mögö eáll. Mert szemből néhányan már lá unk. De az más. Békéljmeg a kapitánnyal.

– Nem békélek – dacoskodo a legény –, hanemcsődörösen belérúgok!

– Leltem pa antyússágra érdemeset a mieink közül bőven– folytatta Borvető rendíthetetlenül. – Egy fél év alatt mesterrénevelődnek. Te csak abban segíts, fiam, hogy legyen kitőlellessék a tudományt. Tudótól tanul az okos.

Ahogy az öregre néze , Dani összevont szemöldökelassacskán a helyére siklott, s a homloka kisimult derűsen.

– Ez hát a kend fortélya? – kérdezte.Amaz szelíden bólintott.Szótlanul mentek a zsoldosok szállása felé. Messziről

meglátszo , hogy békétlenek. Csoportokba verődve vitáztak,i németül, amo olaszul, flamandul vagy spanyolul. Maga akapitány magányosan üldögélt, kezét lelóga a két térdeközö , orra majdhogy a köldökébe nem süllyedt. Elpártoltaktőle a legények, őt okolták a kudarc mia . Amint a zsoldosokDaniékat észreve ék, elnémultak, s ekkor Panzerkopf isföltekintett álmosan.

– Kegyelmed szavaiban igazság is volt – mondta Dani. –Sem magam bántani, sem hóhér kezére ju atni én nemakarom. Inkább kötök szövetséget kegyelmeddel észsoldosaival. Szövetséget Vastagpalánk megvételére.Kegyelmed még kapitány is lehet Vastagpalánkon, de csak azén akaratomból! Ezt vegye észbe kegyelmed! Egy akaratvagyon i , Törökpalánkon, s az az én akaratom! Esküdjéknekem hűséget kegyelmed valamennyi zsoldosával. Tegyemeg, s akkor mától kezdve kegyelmed lesz a várban afőpa antyús, legényei meg pa antyúsok. Sátramban váromkegyelmed válaszát!

Azzal Dani sarkon fordult, s visszament a sátorba. Azsoldosok egy darabig tanakodtak. Aztán Panzerkopf kapitányaz ásító bajor és a görcsös lábú roli kíséretében megjelent asátorban.

Ráállo ak mindenre, csak azt az egyet kérték, hogyvisszakapják gúnyájukat, vértjeiket, fegyverüket, mert ha ezeknélkül látja őket bárki, mindjárt kiviláglik, hogy rabok.

Aznap nagy vetkőzés-öltözés volt a táborban. Egy seregkopjás német zsoldosból átvedle akindzsivá. A zsoldosokfelövezték hosszú, egyenes kardjukat, vagy török pengétkaptak. A puskákat azonban Dani megtarto a. Mindezek utána zsoldosok fölmásztak a várfalakra, s elfoglalták helyüket azágyúk meg a szakállas puskák melle . Nem maguk azonban.Mindegyik mellé jutott egy-egy kopjás.

S mivelhogy nyilvánvalóan sietni kelle Vastagpalánkmegvételével, Dani még aznap este haditanácsot ültBorvetővel és Köcsög Pistával.

A Tülkösorrú is azon a véleményen volt, hogy sietni

tanácsos. Ezért még aznap este kiszökö a várból, hogyamennyi hírt összegyűjtött, megvigye Akibár agának.

33

Sietni – ez juto eszébe Akibár agának is, miután a Tülkösorrútmeghallga a. Gyanakodva néze az emberre, ki alázatosan sazon mocskosan, vérfoltosan állo elő e, ahogy a kopjásoktáborából kisurrant. Ingét, arcát, bajszát, szemöldökéthamvasan meglepte a por. Az aga gyanakodva szemlélte,aminthogy bizalmat nem érdemelhet, ki pénzért szed és árulhíreket. S mint nemsokára kiviláglik, a pribék rá is szolgált abizalmatlanságra.

Habil de erdár is o hevert a sátorban. Savószín szemekönnyben úszott, lélegzete fáradtan emelkedett, sípolva hullottalá. Mikor az aga pénzt vete a pribéknek, s elbocsáto a, ade erdár behunyta szemét, s olyannyira leszoríto aszemhéjait, hogy kipréselődtek könnyei. Tudta, hogynemsokára őt kezdi faggatni Akibár, s felkészült a válaszra.

– Mit szólsz a kém jelentéséhez? – kérdezte az aga.– Az elégültség lábát nem dughatjuk a biztonság pokróca

alá – válaszolta a defterdár figyelmeztetőn.Jóllehet az aga régen megszokta már de erdárja költői

nyelvezetét, most mégis ingerültség fogta el.– De nem ám – vágo vissza –, hanem talpra ugrunk a

henyélés ottománjáról, s felhúzzuk a cselekvés papucsait.Most már a de erdáron volt a meglepődés sora. Szeme

kerekre nyílt, maga könyökére emelkede , s ekkéntcsodálkozo rá a vitéz agára. Akibár katonásan szokobeszélni, nem kedvelte az irodalmi nyelvet. S ha mindemelle

ehhez folyamodo , csak azt jelenthe e, hogy maga issúlyosnak ítéli a helyzetet. Aminthogy az is volt.

– Üdvös volna szárnyukra bocsátanunk a sietség sólymait –szólalt meg Habil –, mert ha a bécsi császár a megtorlásporoszlóit Törökpalánkra küldi, hogy a büntetés kínpadjáravonassa a bitorlás fiát, ki o jogtalanul kapitánykodik, agyőzelem gyümölcsébe nehezebben haraphatunk bele. Sőt azis meglehet, vitézségben ékes, bátorságban tündöklő aga,hogy a győzelem gyümölcsét a re enthetetlen Ahmed bégaratja le, s minket a förtelmesség asztalán a kimúlásserlegével kínál meg.

Nem ilyen szépen ugyan, de nagyjából Akibár aga is eztgondolta.

A Tülkösorrú pribék ismerte parancsolóját, ismerte akémkedés mesterségét. Olyanformán számolt be teháttapasztalatairól, hogy az aga a valóban meglevő veszélyt avalóságnál nagyobbra becsülje. Higgadt megfontolássalcselekede ekként. Hű képet feste a vár erejéről, tőleazonban nemcsak az ellenség magasztalását várták, hanem agyöngeségek kifürkészését is. Elmondta hát, hogy habárTörökpalánk nem szűkölködik se fegyveresben, se fegyverben,se vízben, se élelemben, ereje ingatag. Nem másért, aviszálykodás mia . A jelenlegi kapitány, Kopjás Dániel,rabságban tartja a törvényes kapitányt, Panzerkopfot, emiaaz őrség két táborra oszlik. Amíg Kopjás Dániel a kapitány, avár erős, mert Kopjás Dániel vakmeréssel büszkélkedő,versengő vitéz, és ér a haditudományt. Panzerkopf gyáva,tehetetlen, a többi ostoba paraszt. Azt, hogy Dani sem egyébparasztnál, a ravasz kém elhallga a. S hogy a vitéz aga ne

cselekedhessék törökösen, s ne mondhassa: jarün-jarün – minem egyebet jelent, minthogy ráérünk holnap is, a Tülkösorrúmindehhez még hozzátoldo valamit. Valójában csakPanzerkopf kapitány iparkodo Danit megrémíteni azzal, hogya császár nyakukra küldi a fehérvári kapitányt vagy valakimást. A Tülkösorrú azonban úgy beszélt a császári hadról,mintha máris készülődne Törökpalánk ellen. Ezután már csakaz hiányzo , hogy Akibár belemenjen a csapdába, s ezt meg istette készségesen.

Egy darabig hallga a de erdárja ékes szavait a förtelemasztaláról, a vakmerőség paripájáról s a tapasztalás rétjéről,hol a bölcsesség tehene legel. Hallga a, s ezenközben fel-alásétált a szűk sátorban, három lépést jobbra, hármat balra,utóvégre pedig megszólalt:

– Írd!Habil de erdár előve egy papirostekercset, s írta, amint

következik: „Én, Akibár aga küldöm ezt a levelet, neked, kocaanya

mocskos fiának, kit a bolondok neveznek Kopjás Dánielnek, selfogadnak kapitánynak, holo csürhében a helyed. Küldömneked ezt a levelet, mert hallo am, hogy moslék ázta aocsmány nyelved nem átallo a kiejteni az én dicsőségesnevemet, mert hallo am, hogy szennyes szájadra ve él, ésbefröcsköltél a hazugság nyálával. Oly nagyon elfajzo ál mégdisznói mivoltodban is, hogy mordályul beletúrtál az énbecsületembe, s undok röfögésednek ocsmány hangja eljutováramig. Ne a falak közt röfögj, te elvetélt kan, kondákszégyene, kivel a legszutykosabb koca is restellne összeállni,

hanem döcögj el a váram elé repedt csülkeiden, hadd köpjelekszembe, s szúrjalak le, hogy aztán megétesselek a kutyáimmal.Tudd meg, disznó, hogy hiába bújsz meg óladban, mert ha elnem jössz velem bajra, ahány végvár vagyon, mindnekelküldöm ezt a levelet. Gyere, és hozz magaddal z vitéztkíséretnek, ötöt túsznak, egy igazlátót, velem is annyi leszen,meg a kutyáim, hogy lakmározhassanak a dögödön.”

Miala a betűket rajzolta, Habil de erdár olykor

elégede en cse nte a nyelvével. Örvendeze , hogy a vitézaga ilyen pazarul kiboríto a a becsmérlés zsákját. Ésfölderíte e Akibár bátor választása is. Tapasztalatai arranevelték a de erdárt, hogy a háborúban minden szabad, amisikerül, s minden halálos bűn, mi kátyúba csusszan.

A levél elkészült, az aga átadta egy küldöncnek, s inteHabilnak, hogy maga kíván maradni. Az akindzsi pediglóhalálában száguldott a bajra hívó levéllel.

De akárhogy hajto a karcsú lábú, kényes nyakú arab lovát,mégsem előzte meg Menyhártot. Holo a szeplős dalnokvastag, zömök magyar lovon ügete , s nem is egyedül, hanemmásodmagával. Egy ösztövér barát kapaszkodo beléjehátulról, s olyan keservesen szoronga a, mintha sohasemszándékozná elengedni. Talált volna Menyhárt csinosabb skövérebb papot is. Az ajkai sztelendő szívesen eljö volna azesküvőre, csakhogy lova nem volt. S hogy ló kell a papnak is,arra sem Dani, sem Menyhárt nem gondolt a nagy izgalomban.Hadas idők jártak, nem akadt olyan bátor paraszt, ki kölcsönmerte volna adni a lovát. Ezért Menyhárt addig vadászo , mígel nem csípte ezt az ösztövér kolduló barátot, ki valóban

örömmel vállalkozo az esketésre, mert úgy számíto a, hogyegy kapitányi esküvő legalább háromnapi lakodalommal jár, ső három nap alatt egy hónapra megtömheti a hasát.

Papot hozo Menyhárt, katonát azonban nem. Négyfaluban megfordult, de mindenhol azt kérdezték: – Ugyanbizony ki az a Kopjás Dani, hogy nekünk parancsolgat? Nemvagyunk bolondok, hogy Szabadlakért ontsuk a vérünket. Majdhadba szállunk, ha a török ide merészkedik, akkor meg isaprítjuk szecskának.

Ráér a rossz hír később is – vélte Menyhárt. A barátotleülte e, maga elindult Borka keresésére, hogy sütkérezzékegy keveset a lány örömének hevében. A szere ünknekszerze boldogság a magunk szívének is jótétemény.Menyhárt arrafelé ve e útját, hol Borka dolgozni szoko , denem találta a lányt. Benéze a sátrába, o sem volt, shaszontalanul kereskedett Dani szállásán is.

Utóvégre véletlenül botlo a házasságba készülő párra, akarám mögö . Amazok példás szorgalommal azon iparkodtaképpen, hogy egyik meggyőzze a másikat afelől, hogy e világoncsak ők ke en vannak. Ezt olyképpen művelték, hogy átöleltékegymást szorosan, s a szemüket behunyták. Dani kopjája árvánnyúlt el a porban, egy veder víz mellett.

– Ó, szerelem, szerelem! Átkozo gyötrelem! – fakadt föl abánat Menyhárt szívében. Buzgón munkálkodo Borkaboldogságán, de a ól, hogy Borka is azon munkálkodik,megkeserede a szája íze. Dani csókolta Borkát, Borkacsókolta Danit, csuko szemmel, sőt úgy látszo , egybensüketen is. Hasztalan topogo Menyhárt, észre nem ve ék.Mást nem tehetett, elkurjantotta magát tele tüdőből:

– Megjött a pap!Bizonyára szüntelenül a papon járt az eszük csókolódzás

közben, mert alighogy a harsány hírt meghallo ák,fölpa antak ültükből, pirosan, borzasan, valamelyest lihegve,ködülte szemmel. Aztán ügyefogyo an nevetgélni kezdtek,vélhetőleg azért, mivel nem pap állo elő ük, hanemMenyhárt.

– Akkor esküszünk – jelentette ki Dani kapitányosan.Végre Borka összegyűjtö annyi bátorságot, hogy

Menyhártra nézzen, s a szeme megnedvesede . Amazsóhajtani szerete volna, de lenyelte. Elmenőben vete e odaDaninak:

– A sátradhoz vezetem a tisztelendőt!– Megértük ezt is – sóhajtott fel Dani.– Meg – szipogta Borka, s keserves sírással a legény

mellére tapadt. Ránga a a zokogás, mintha soha vége nemakarna szakadni.

– Galambom, tubicám, szerelmetes kis madaram –hajtoga a Dani. Cirókálta, csókolga a, meg-megpaskolga a.– Hát ilyen nagy gyász, hogy a feleségem leszel?

– Nem az gyász…– Hiszen, amit befalok, azt sem szeretem jobban nálad.– Szegény Menyhárt – bökte ki végre Borka, s rákezdte

megint, de csak azért, hogy elcsurgassa a maradék bánatát.Még szipogo , az orrát húzta, de két karja már nemkapaszkodott, hanem ölelt, s szája a legény száját kereste.

– Ugye – kérdezte két csók közö –, ugye csak engem…Ugye, soha mást?

– Ez bánto ? A ól félsz, hogy nem szeretlek úgy, mint

Menyhárt?Mire Borka igent intett, de mindjárt utána megrázta a fejét.

Azaz félt is e ől, meg nem is, nem tudta. Mint ahogy boldogvolt meg bánatos egyszerre.

– Mi is várunk, ha a pap vár – mondta Dani, kézen fogta alányt, hogy magával vonja.

Borka előbb rendbe akarta szedni magát, megigazga a ahaját, s ahogy arcán, szemén végigsimíto , megnedvesede akeze. Beletörülte a ruhájába.

– Hű – rémüldözö , s félregörbülő szájjal, tanácstalanulpillantott a legényre.

– Mi lel, édes lelkem?– Török bugyogóban nem esküdhetek neked örök hűséget.Dani meginga a a fejét, komoran. Végignéze a lányon

bíráskodva, mintha őt is, a ruházatát is először látná életében.– Fehér ruha illik a menyasszonynak…– Valahogy majd csak megadjuk a módját – bizakodo

Dani. De fehér ruha se Borka anyjánál, se másu nem került,csak ing, az is viseltes.

– Egyszer esküszik az embernek lánya – mondta Borkapanaszosan.

Ekkor Dani visszaemlékeze , hogy a zsoldosoktólzsákmányolt portéka közö láto ő fehérszemélynek valóholmit is. Az élelmes zsoldosok szereztek, mikor tehe ék. Ezkiviláglo , mikor sorra kibonto ák a zsákokat, mert amennyiviselet volt akkortájt az országban, abból mind gyűjtö ekmutatóba legalább egyet. A sok selyem-bársony rokolya,pruszlik, köntös közö utóvégre ráleltek egy tündöklőbrokátrokolyára meg kabátkára. Valaha patyola ehér lehete ,

de idők múltával csontszínbe hajlo . A legkényesebb főúrihölgy is megörült volna, ha ilyet, kap ajándékba. ÖrvendezeBorka is, de aztán elborult az arca.

– Nem illik ez szegény leánynak – vélte sajnálkozva.– Kapitányné leszel! – bizta a Dani.– Első asszony a

várban.– Egyszer te is büszkélkedhetsz – fűzte hozzá.Borka ebből megérte e, hogy ezt a tündökletes ruhát vagy

most veszi föl, vagy soha. A hóna alá kapta, s szaladt máris asátorba tisztálkodni, öltözködni.

Ekkor azonban megbolydult az egész vár. „A török! Atörök!” – hangzo sűrűn s nyomo an. Az udvarról a várfalratolongo a nép. Egy csapásra megteltek a keskeny létrák, s avárfalak, a bástyák szinte roskadoztak, annyi ember hágo fölrájuk. Két kopjás vadul birkózo egy zsoldos pa antyússal, kimindenképpen ágyúval akarta fogadni a törököt. Néhányasszony térden imádkozo , égnek emelt arccal, s számlálatlanhányta keblére a keresztet. Mások sírtak, gyermeküketölelgették, tétova szemmel nézték, merre menekülhetnének.

A várkapu előtt pedig egyetlen szál török állott.

34

Kopjás Dani volt a kapitány, Akibár aga levelét tehát nekinyújto ák át. Kapitányhoz illő komolysággal ve e kézbe,megszemlélte színéről-fonákjáról, kibonto a, selgyönyörködö a kedvesen kacskaringózó betűkben. Ennéltöbbre azonban nem telle a tudományából. Hallo a ugyan,hogy a levelet olvasni szokták, de hasztalan hallo a,mivelhogy olvasni nem tudott.

A rengeteg népben, mely a levél hírére összecsődült,egyetlen írástudó sem találkozo . Mindenki sajdíto a, hogyfőbenjáró ügyben indítha ák útba ezt a levelet, hiszen oknélkül a török sem vetemedik efféle cselekedetre, ha mégolyelfajzo is. S mert senki ki nem hüvelyezhe e értelmét, atalányos küldemény megrettegtette a szíveket.

Egy asszony sírva fakadt, mire másik ke ő úgy megrémült,hogy keserves jajveszékelésben tört ki. A bibliás szavú vénSete Ábrahám fölemelte a fél karját, s ahogy ilyenprófétaforma tartásban ünnepélyeskede , minden tekintetetmagára vont.

– Elvégeztete ! – hirde e aztán világgá kísérte eshangon.

– A kend gyarló elméje végeztete el! – förmedt rá Danimérgesen, mivelhogy okosabbat várt a nagy nekifohászkodásután.

Sete Ábrahám megvonta a vállát, s ezzel azt nyilváníto aki, hogy mondhat bárki bármit, ő tudja, hogy elvégeztete . A

levelet pedig annyi égő tekintet sütö e Dani kezében, hogybátran elhamvadhato volna. A tanácstalan tanakodásba,hogy jó hírt vagy balhírt jelent-e a levél, egyszer csakbelerikácsolt egy repedt hang:

– Lészen esküvő, vagy nem lészen esküvő?Füsüsné szóle így, ki eddig a lányát öltözte e a sátorban,

most vele együ megjelent az udvaron. Dani arrafelé indult,de egyet lépe csak, s megállo , mintha gyökeret eresztevolna a lába. Borka az anyja melle várakozo , kibonto hajaa vállát verte, s a fejére öveze koszorún pici fehér virágokszerénykedtek. Fehér selyemrokolyája, földet söprő bőszoknyája lágy fénnyel csillámlo . És csillogo az arca,csillogo a szeme, s a kicsi gödröcskék az orcáján majdkimélyültek, majd kisimultak.

Egy pisszenés nem sok, annyi nesz sem bolyga a meg azáhítatos csöndességet. Az asszonyok, a lányok, a férfiak, agyerekek mind Borkát bámulták. Mind csodálkoztak, hogyemberi teremtés miként lehet ilyen szertelenül szép.

Végül is Dani törte meg a varázslatot. Valószínűtlen voltmódfölö , hogy ez a gyönyörűséges teremtés az őmenyasszonya. Óvatosan közelede hát hozzá, mintha hirtelenrá akarná borítani a süvegét, ahogy madarat szokás fogni.Fájón szoríto a szíve, erősen félt, hogy ez az égből alászállotünemény egyszer csak szárnyra kél, s ő maga marad a sivatagföldön, örökre vigasztalhatatlanul. A lány megfogta smegszoríto a kinyújto kezét. Dani boldogan felsóhajto ,mert ebben a szorításban végre ráismert Borkára, az ő édes,szerelmetes Borkájára, ki csak azért gazdagodo meg ilyfölö ébb szépségében, hogy megtetézze amúgy is tetemes

boldogságát.Aztán végignézett magán, s fölsóhajtott restelkedve:– Kócsagos süveg, nyusztos mente illene a kapitánynak.– A lányomnak meg piros csizma – mondta Füsüsné, azzal

megemelinte e egy kicsit a selyemszoknyát, s akkor kiderült,hogy nyűtt bocskor fedi a menyasszony lábát.

Az öreg Sóvágó egy darabig hallgatagon szemlélte Borkát.Most a homlokára ütö . Megtalálta a szót, amit régótahasztalan keresett:

– Olyan a lelkem – mondta áradozón –, olyan a lelkem,mint egy fejedelemné.

Nagy hatalom a megtalált szó, el is indult nyomban,szállo szájról szájra, s mosolyt fakaszto az orcákon útjában,mint valami régen várt örömhír.

– Szakaszto olyan – ismételték áhíta al, vidáman, agyönyörködéstől i asan. Ahány kopjás legyeskede valahaBorka körül, mind a közelébe furakodo . Égő szemmelstrázsálták, s búcsúzta ák gondolatban, mert a reménységetigazából most vesztették el. Füles Gergőnek megindultságábancéklaszínűre sötétedett a füle.

Ezala az ösztövér barát aggodalmak közö várakozo .Éhhel teli gyomra olyanformán voníto , mint a kutyák szoktaka teleholdra. De maga nem erre fülelt, hanem a lakodalmikészülődés megejtő zajaira. Nemrég dédelgetőn percege azsír a serpenyőkben, s andalítón rotyogtak az üstök. Mostlárma, zúgás, kiáltozás hallatszo . Csak oda ne égjen apecsenye! – füstölgö a barát magában, azzal megindult acsoport felé.

Alig nyomakodo be, alig pillanto a meg a menyasszonyt,

valaki ránézett, s nagyot kiáltott:– Búbozzon meg Szent Péter, hogy én erre nem gondoltam!Mire a barát megjegyezte, hogy Szent Péternek nem a

búbozás a hivatása, lévén ő az a szikla…Tovább azonban nem folytatha a az oktatást, mivelhogy

Dani, Szent Péter szteletlen emlegetője, izgato an hozzálépett, s egy papirostekercset tartott eléje:

– Tud-e olvasni, tisztelendő uram?– Hogyne tudnék, fiam – válaszolt amaz szelíd

szemrehányással.A tekercset elve e, s miala kigöngyölte, már olvasta is,

messzi hangzón: ”Én, Akibár aga küldöm ezt a levelet, neked, kocaanya

mocskos fiának, kit a bolondok neveznek Kopjás Dánielnek…” A tömeg oly hirtelen s oly erővel zúgo föl erre a rút

gyalázkodásra, hogy a barát ijedtében a válla közé sunyta afejét, mintha már ütnék. A sárgásfehér papirostekercs pedighideglelősen vacogott az ujjai között.

– No nézd, hogy gyalázkodik a bestye! No nézd! – üvöltö eLucskos Péter.

– Ez vagyon a levélben – mentegetődzött a barát.– Hadd lássuk, mi vagyon még! – inte csöndet Dani. De

haszontalanul, mert a várnép minden sértésre fölmorajlott.A barát elhallgato , s a levelet összegöngyölíte e.

Egyszerre mély csönd támadt. Majd a csöndet élesjajveszékelés hasította meg:

– Szegény lányom, szegény boldogtalan lányom. Ilyen

fiatalon kell neki özvegységre jutnia!– Ne károgjon kend! – förmedt rá Borvető Füsüsnére.– Megmondtam volt – szólalt meg Sete Ábrahám bibliásan

–, megmondtam volt, hogy elvégeztetett!– Özvegy kapitányné lesz az én gyönyörűséges lányomból!

– jajongo Füsüsné, szakadt a könnye özönnel,rácsimpaszkodo lányára, mint az inda, hol ölelte, holcsókolta, hol cirógatta, de el nem bocsátotta.

– Ne fájdítsa a lelkemet, anyám – csi tga a Borka –, fájamúgy is elégségesen.

– Mia ad sírok én, nem magamért. A te gyöngefiatalságodért. Hát ilyen ünnep a mi ünnepünk? Még aboldogságunkat is megirigyelte a pogány? Föl nem foghatom,honnan tudha a meg, hogy éppen ma van az esküvő? Folyjonki a szeme, forduljon ki a gyomra a gaznak, hogy az énlányomat…

– Ne fesse az özvegységemet a falra! – kiáltott föl Borka.Menyhárt arca hirtelen lángba borult, s a lángok közö

nyomtalanul eltűnt valamennyi szeplője. Nagyságos gondolatfogant meg a szívében. Maga sem tudta, a szerelem vagy abarátság sugallta-e. Megreszketett boldogságában.

– I vagyunk mi kopjások – mondta –, i vagyunk, hogyhelytálljunk éretted! Te Borkát óvd, én megvívok helyetted!

– Menj csak, fiam – bizta a Füsüsné –, menj nyugodtan.Neked nincsen feleséged. Te könnyebben meghalhatsz.

– Öt sing kolbászt adjatok – rikkanto föl Köcsög Pista –, slevágom az agát.

– Majd én – szólalt meg lustán Füles Gergő, s a fülérőllátszott, hogy komolyan gondolja.

– Bocsássatok engem bajra! – ugro elő Lucskos Péter,mire kacagni kezde mindenki. Füsüsné elereszte e a lányát,s úgy hajladozo kacagtában, mint valami ájtatoskodóigazhitű. Kacagtak a kopjások, a parasztok, a lányok, azsoldosok, oly nagy híre volt már Lucskos Péter ügyesfutásainak. Még a barát is vihogo , mert hol sok embert elkapa jókedv, annak is elhúzódik a szája, ki nem tudja, min mulat atöbbi.

Lucskos Péter táto szájakat láto mindenfelé, s fogakat aszájakban. Mit tehete volna mást, tréfára ve e a dolgot.Csak hát megnehezede a szíve meg a teste. Fájt ez a harsánykacagás, még annál is jobban, mint mikor hordó vízbenmártogatták meg gyatra bátorságáért.

Elkullogo hát szilaj fogadkozások közö , hogy a szégyentaz élete árán is lemossa magáról.

Eljött az ideje, hogy a kapitány is megszólaljon:– Engem gyalázo az aga, én megyek bajra. Meglátjátok,

kapcát hasítok a koszos hátából.Mire a várnép lelkesen megéljenezte, s olyan mámoros

öröm lepte meg a lelkeket, mintha mindenkinek juto volnaegy pár kapca az aga bőréből, s már tekerhetné a lábára, kinekkedve tartja.

– A sztelendő úr megesket bennünket – hirde e Dani –,aztán vigasság lészen!

Füsüsné azon nyomban rákezdte, s miala a barátösszeeske e Borkát és Danit, egyre zuhogo belőle akeserűség. De aztán nagy hirtelen megnyugodott, s orrát húzvaloholt a dolga után.

Jö ek a legények a gőzölgő üstökkel, mihelyt lerakták, már

hozzá is lá ak – kanál az egyik, kenyér a másik kezükben. Egy-egy üst körül nyolcan- zen kuporogtak, lábujjhegyen, sarkukranehezedve, ahogy pásztorok s üléshez nem szoko rideglegények szoktak. Így költö e el a lakodalmi ebédet Borka is,Dani is.

A bográcsok sorra kiürültek, s helyükbe begurultak agömbölyded hordók. Akkor már a zene is szólt, zenge avigalom. Dani meg énekelt. Az első strófát Borkának:

Hej, rózsa, rózsa, ékes vagy!Hajnali csillag, fényes vagy!Egyenes vagy rózsám, mint a nád,Nekem rendelt az édesanyád.

Az utolsó sor a Borka anyjának juto . A második strófát

hangosabban énekelte Dani, Vastagpalánknak fordulva, mertaz agának akart üzenni vele:

Hej! élet, élet, bús élet,Mivel vagyok adós tenéked?Minden adósságom lerovom,Csak a kedves rózsám nem adom!

– Ne is adjál, ne is adjál, én édes uram! – mondta Borka

sóhajtásformán. Összeszorult a torka, sírás fojtoga a.Mosolyogni próbált azonban, ahogy kapitánynéhoz illik.

– Föl nem foghatom, honnan neszelte meg a pogány, hogyma leszen az esküvő – töprenkedett Füsüsné fennhangon.

Arra néze , hol Dani állo az előbb. Nem volt o . S eltűnt

Borka is. Mit tehete volna egyebet, elfakadt sírva. A könnyekvégigcsurogtak arcán, s a szállongó por megülte útjukat.

35

Akibár aga a szokásosnál korábban serkent föl ezen a reggel.Ahogy derék muzulmánhoz illik, leró a tartozását Allah iránt,azaz imádkozo , majd kilépe sátra elé, s az eget fürkészte,hadd lám, milyen idő ígérkezik. Az ábrázata elborult, mivelhogyborús volt az ég is, a re enthetetlen aga pedig jobb szeretepatakzó verőfényben öklelni.

A fölhasadó párák szé oszoltak már, de á ta ák,megnedvesíte ék a levegőt. Mintha a nyomasztófülledtségben magát a mennyboltot is izzadság verné ki,néhány kövér csepp szakadt alá a felhőkből. Nyugaton feketetarajok csíkozta sötét gomolygás terjenge ; vihar készülődö .Akibár már-már kedveszege en fordult vissza pompás sátrába,mikor előbuko a nap. Élesen, izzón, mintha nyár volna, s nemőszre járna az idő. Akibár elmosolyodo . Kedvező jelnek ve ea bátran előnyilalló napsugarat; Allah biztató üzenetének. Szépdolog a vitézség, hasznos dolog a kardforgatás tudománya, deAllah segítsége mindennél többet ér.

Ezala Törökpalánkon a fehérszemélyek hét vármegyéreszóló jajgatást csaptak. Merő szerencse volt, hogy azesőszagú, langyos szél Vastagpalánk felől jö , s nem amodatarto , különben a török neszét ve e volna az idő előgyásznak. Holo baja senkinek nem ese , mindössze annyitörtént, hogy Dani megfúva a a sípot a kopjásokgyülekeztetésére, hogy kiválassza közülük a z legbátrabbat,legerősebbet meg az öt túszt.

– No – mondta ennek végeztével – most kötést teszünk.A z ember sorba állo , elöl Köcsög Pista, melle e Füles

Gergő, legvégén Menyhárt. Dani pedig beszélt volna hozzájuk,de az asszonyok éktelen karattyolásában elveszett a hangja.

– Ne zúgassák már kendtek a bánatukat – förmedt rájuk –,elázik a bátorságunk, ha annyit levedzenek!

Egy időre a fehérnépek beérték szipogással, szepegéssel,csöndes csuklással. Egyedül Füsüsné törekede többre.Mutatni akarta mindenképpen, hogy az ő bánataterjedelmesebb, mint akárki másé, ezért hát a köténye sarkátnyomta a szájába, s azon keresztül jajgatott kísértetiesen.

– Ki-ki húzza ki a szablyáját! – parancsolta Dani.A pengék olyanféle surrogással szaladtak ki a hüvelyből,

mintha egy raj seregély röppent volna föl.– Esküdjetek meg a szablyátok vasára – folyta a Dani –,

esküdjetek, hogy ha nekem fejem veszi a török, meg nemnyugosztok, míg Akibár aga él. Esküdjetek, hogy bajra hívjátoksorba, s ki utolsónak marad, kötést teszen újabb z kopjással.Esküdjetek!

– Esküszünk! – kiáltották a kopjások.Az asszonyok egy pillanatra elnémultak, tágra nyito

szemmel nézték az ünnepi esküt, s várták, mi következik utána.Megcsa antak a hüvelybe taszíto pengék, s a z kopjásvalamelyest félszegen topogo álltó helyében. Megilletődtekerősen, hogy először tesznek esküt életükben, s mindjártéletre-halálra.

– Megölelem a feleségem, aztán lóra – mondta Dani.De bár ne mondta volna. Úgy látszo , erre vártak a

fehérszemélyek. Borka anyja kiköpte a kötény sarkát aszájából, s megereszte e a hangját teli tüdőből, vele a többi.Versengősen sira ák Danit, fiatal feleségét, átkozták atörököt, és sürgették Istent, hogy ne nézze tétlen leghívebb fiaipusztulását.

Borka a sátor szája elő üldögélt egy fatönkön, nemmenyasszonyi tündöklő köntösében, hanem bugyogósan,ködmönösen. Csupán az arca fehérsége árulkodo szorongásafelől. Amint a közeledő Danit meglá a, fölállo , de nemsietett elébe.

– Én édesem – mondta –, én derék uram!Dani megcsókolta gyöngéden a két orcáját. Magához

szoríto a, aztán elereszte e, csak a fél kezétől fogva tarto a.S úgy nézte, nézte, nézte, hogy befogadja a lelkébe szeménektündöklését, szájának pirosságát, arcának hamvasságát.

– Menj! – küldte Borka, s a hangja egy kicsikét elfulladt.Dani egy pillana g kérdőn pillanto rá, aztán elindult a

kopjások iránt. Ott érte utol Borka kiáltása:– Menj! Menj, és vágd le a cudart!Száraz szemmel figyelte, amint a legények lóra pa annak,

s elnyargalnak a szélesre tárt várkapu ala , által a dübörgőpallón.

A nyuga égen még mindig fekete tarajos nagy homálysötétle . De keletről nyilazo a nap, s a szél langyosan lehelt.Tizenheten voltak lovasok. Nem szólalt meg egyikük sem, mígbe nem futottak a tágas térségre Vastagpalánk előtt.

A törökök a várkapu közelében sorakoztak föl. A magasba

meredő boncsokos kopjákon csöndesen birizgálta a szél alófarkat. Mint megannyi patyolat hóbucka fehérle ek aturbánok.

Mihelyt a magyar csapat megállo , a törökök közül kiváltegy ember, s lassúdan feléjük ügete . Az igazlátó volt, kinekaz a hivatása, hogy becsülettel essék meg a vitézi viadal.

– Vigyázz – óvta Sóvágó Danit –, olyan a török, mint akardja, ide-oda hajlik.

Azzal elébe lovagolt a közeledőnek, hogy igazlátóisztjében eljárhasson. A két csapat – a magyar meg a török –

o maradt, hol volt, kivéve az öt-öt túszt, ezek helyetcseréltek. A török túszok beállo ak a magyar csapatba, amagyarok meg a törökbe.

Akibár és Kopjás Dani előrejö , s egymással szembenállo föl a sztás közepén, mind egymástól, mind legényeiktőltávol. O kelle összecsapniok, hol most a két igazlátóvárakozo . Emezek valamelyest hátrahúzódtak, ne gátolják abajvívókat. Az igazlátók összenéztek, aztán megadták a jelt.

A két bajra szánt vitéz méltó módon öltözö föl anagyságos alkalomra. Dani piros sza yáncsizmát viselt asárga selyembugyogóhoz, melyet a de erdártól zsákmányoltvolt, német bőrzekéjére pedig ugyancsak német páncélingethúzo . Koponyáját s arcát hegyes huszársisak védelmezte atusa viszontagságaitól. A sisakon hosszú kócsagtoll fehérle .Bal karjára bőrrel bevont, hosszú tárcsapajzsot fűzött.

Akibár aga díszesebben feste . Káprázatosan csillogósisak fedte a fejét, a sisakon drágaköves forgó, annyi rubinttal,smaragddal, gyémán al, türkizzel, hogy a rátekintő szemkönnybe lábadt. Mentéje kék volt, akár az ég, két csücskétkecsesen az övébe tűzte az aga, hogy ne gátolja mozgásában.A mente kék színe fakón, homályosan átderenge azezüstszínű páncéling szemcséi közö . Ami a bugyogót ille , azaga pirosat választo . Lábait szűk, oldalt fűzö és gyönggyelsűrűn kihányt saru boríto a. Kerek pajzsa rezes fénnyelcsillogott.

Az ado jelre egyazon pillanatban nyomták belesarkantyújukat hátasuk vékonyába, s egyazon pillanatbanmeresztették maguk elé a kopját.

– Borkám, szerelmem! – fohászkodott föl Dani.Fényesen, tarkán, mint valami látomás közelede feléje az

aga, pillanatról pillanatra növekede , s egyre nagyobbnaklá a a kopja rezesen csillogó hegyét is. Dani megcélozta

ellenfelét a mellén. Feje zúgo a rohanásban, a szemekáprázo . Oly hatalmasnak, mindent lebírónak rémle a feléjeszáguldó lovas, hogy alig-alig bírt kitérni a döfése elől.Fölfogta ugyan a török kopjáját a pajzsával, de kevés híja volt,hogy a nyeregből ki nem perdült. Amaz meg se rezdült az őgyönge öklelésétől, s mint aki előre örül a győzelemnek,részeg hangon fölkiáltott:

– Allah! Allah!A török csapat visszhangként elismételte a kiáltást. Majd

csönd lett, s a csöndbe belerikkantott Kantáros Misi:– Csődörösen, Dani! Csődörösen!Ezt a szózatot a magyar csapat ismételte meg, nyilván

abban a hiszemben, hogy bajvívásnál ez a szokás.Ezala Dani és Akibár helyet cserélt. Vagyis az aga most

onnan viharzo elő, honnan nemrég Dani indult támadásra.Másodjára sem történt másként, mint az első összecsapásalkalmával. A török kecses hajlással kitért a döfés elől, magaviszont úgy meglódíto a ellenfelét, hogy menthetetlenüllezuhan, ha fél kézzel bele nem kap a lova sörényébe.

Dani egész teste verejtékben úszo , válla, melle, hátasajgo , s a füle ádázul csenge , mintha közvetlen közelbőlhallana valami félrevert harangot. Amint a lovát széles körbenmegfordíto a, hogy újólag szembeforduljon a re enetesagával, a vad izgalomban topogó kopjások közelében haladt el.

– Az aga feje sem ér többet egy töknél! – kiálto a KöcsögPista rekedten.

– A csillagát! – morogta Dani a hegyes sisak ala . S atökökre emlékeze , első öklelései kezes áldozataira. Otalálta el a tököt vágtában, hol kedve tarto a. Inkább terítse leaz aga is őt, de keresztülszúrja, mint egy tököt!

Ezú al a nyakánál célozta meg Akibárt, a vékonyka résen a

leszege áll és a páncéling közö . Száguldtában erre a résreszegezte a szemét. Csak hát az utolsó pillanatban megintmeglágyult a bátorsága, s nem szúrásra, hanem védekezésregondolt. Ahogy hajdan Dalos Baksától tanulta volt, pajzsával

fölfogta a török döfését, s oldalt taszíto a a kopját. Most atörök ingo meg a nyeregben, nem nagyon, de szemmelláthatólag. Rántott egyet a derekán, s továbbnyargalt.

Ennyi azonban elég volt Daninak, hogy a szívébenmegkeményedjék a reménység. Már tudta, mit kell tennie.

Fehér tajték verte ki a két lovat, s puha, könnyű gomolyokban hulldogált alá. Az aga gyorsan megfordult, hogy aduhajabb lendület is őt szolgálja. Csillogo a sisakja, a forgójaszivárványos szikrákat szórt maga körül. Dani rátapaszto atekintetét az áll s a nyak közö résre, de cselbőlalacsonyabban tarto a a kopját, mintha valóban ellenfelemellébe szánná a döfést, hogy úgy vesse ki a nyeregből, ahogynagy erejű öklelők szokták. Nem másra törekede Akibár se, kisokkal nagyobb és súlyosabb volt. A föld fájón dobogo , adobogás dübörgéssé hatalmasodo . Dani hirtelenösszeharapta a fogát, a kopját a célra emelte, ugyanakkoriszonyatos ütést érze a mellén, s mintha szárnyai keltekvolna, fölemelkede a levegőbe. Kopjája nyele kicsúszo akezéből, maga pedig rövid szárnyalás után hanya terült aföldön.

Akibár feszesen ült a nyeregben, nyakában a kopja.Kísérte esen mozdulatlan volt, mintha semmi baja nem esevolna, lába nem csúszo ki a kengyelből, keze szabályosantarto a a gyeplőt. Mindenki őt bámulta, dermedten,visszafojto lélegze el. Aztán a lova egy kicsit, egészenkicsikét fölágaskodo , s akkor az aga ernyedten lehanyatloróla.

– Vedd a fejét! Vedd a fejét! – tomboltak a magyarok.Dani szédülten tápászkodo föl, s csak lábon ve e észre,

hogy tervét, íme, szerencsés végbe vi e. Akibár hörgö , kétgyöngülő keze a füvet tépdeste, annyi ereje már nem volt,hogy a kopja nyele után nyúljon. Dani egy kurta pillana gelnézte a halálba vergődőt. Aztán kiránto a a kopját, ki aszablyáját, s a következő pillanatban a félelmetes aga fejétüstökénél fogva meglóbálta.

A magyarok zengő csujjogatásban törtek ki. Körülve ékDanit, ölelték, csókolták, verege ék, szoronga ák, s magukemelték a lova hátára.

Mikor már szilárdan ült a nyeregben, Dani egy meredtpillana g szembenéze holt ellenfelével. Aztán a fejetrászúrta kopjája vasára, s a törökfejes kopja nyelétbeszoríto a a combja és a nyereg közé, hogy egyenesen

álljon.A két igazlátó a sztás közepére ügete , s inte , mire a

túszok visszamentek véreik közé.A kopjások megindultak Törökpalánknak. A sztás széléről

Menyhárt még visszanéze . Halo csöndben az akindzsikakkor emelték föl lova hátára az aga megcsonkított tetemét.

36

Diadal koronázta hát a vállalkozást, országra szóló példásdiadal. Törökpalánkra ügetőben, Dani időnkint arra gondolt,hogy még le sem bukik a nap, minden magyar végvár vitéze aző hőste én örvendezik. Egy hét, ha elmúlik, s már ismernifogja a nevét a szultán Konstancinápolyban s a király Bécsben.Nagy Thury György, Gyulaffy László, Magyar Bálintdicsőségével verseng a dicsősége.

Ólmos fáradtság nehezede a vállára, a hűlő verejtékelszívta teste melegét, egyre fogyaszto a erőben. Úgyelcsigázódo , kevés híján lecsúszo a nyeregről. Holoiparkodo tehetségétől tellőn, hogy egyenesen ülje meg alovát, neves kapitányhoz illőn, domború mellel. De a törökfejeskopját keményen tarto a. Megint és megint fölújult benne amarkos izgalom, lá a az agát élőn, valóságosan, amint feléjenyargal, s újra érezte a re enetes erejű döfést a mellén. Elégle volna a szemét lehunynia, s lova hátán ü meg az álom. Akéséhez folyamodo , hogy a szégyent elkerülje, bele-beleszúrta combjába. A fájdalom tartotta eszméleten, az sem sokáig.

Elnyújto , vad kiáltás ébreszte e föl. IdőközbenTörökpalánk elé értek, a zömök falak szinte kihasasodtak,akkora sokadalom gyülekeze össze rajtuk, ki élt, mind avárfalra seregle . Kendők lengtek, zászlók lobogtak, egy vénparaszt kiterjeszte subáját csóválga a maga körül, s ugráltkergén szertelen örömében. Füsüsné mocskos kötényétemelge e föl-alá üdvözlésképpen, s fölkurjanto , oly igen

ünnepelte, hogy a lánya nem juto időnek elő e özvegységre.Panzerkopf kapitány kardjával a mellvértjét csapkodta, sminden ütéshez rikkanto egyet: Huhó! huhó! Az ásító bajormost is csak ásíto , de gyorsabban a szokásosnál ésderűsebben: ahogy ünnepi alkalomhoz illik.

Dani megállást parancsolt. Tekintetével Borkát kereste akendők, kardok, kopják, kucsmák örvény lésében. Egy ágyúmelle kuporgo , kicsire összezsugorodva, s odáig látszo ,milyen kegyetlenül rázza a zokogás. Időnkint föl-fölemelte a félkarját, inte bátortalanul, aztán tovább sírt. A sírás pedigmosta, mosta a félelmét, mint ár a partot, s már úgy sírt, hogyközben mosolygás virágzo az orcáján. Mikor a szemükvégtére összetalálkozo , Borka fölállo , még lépe is egyetelőre, mintha le akarna ugrani, hogy egy pillanatot seveszítsen, s keblére ölelhesse édes urát, kit oly szaggatószenvedések között várt.

Panzerkopf Borka melle állo , s azt hi e, neki int akapitány. Olyan bömböléssel válaszolt hát, hogyVastagpalánkon is bizonyára meghallották:

– Huhó!Ekkor Dani a magasba dö e s meglenge e a törökfejes

kopját. A tömegből egyetlen roppant ujjongás szakadt föl. Asubalengető paraszt kezéből kirepült a suba, s mint valamivarázsszőnyeg csapongo ide-oda a levegőben, mígnem aföldre huppant érdemtelen szárnyalásából.

– Oda tűzzétek! – mutatott Dani a bástyafokra.A kopjások karóért szaladtak, rangos harcost megillető

hosszú karóért. Köcsög Pista már nyúlt a kopja után, mikornagy hirtelen odalépett az öreg Sóvágó.

– Megkövetem, kapitány uram – mondta aláza al –, afelőltudósítson, kit kedvel inkább, a hollókat-e vagy engem?

Nem érdemlené meg az ember nevezetet, ki egy ilyensokat próbált öreg vitéznél a hollókat többre tartja. Amint eztSóvágó megtudta Dani válaszából, tovább folytatta:

– Akkor szteljen meg kegyelmed az aga fülével, mielő ahollók megcsipege k. Hadd füstöljem meg. Mert a tömérdekfül között, mit gyűjtöttem volt, agafül egy sem akad.

– Szelje le kend, ha oly módfölö áhítozik rá – bizta aDani, s már nyújto a is a fejedelmi prédát az öregnek. De aszeme megakadt az ékes forgón, leve e, az öve mellé dugta,hadd legyen Borkának is öröme a párviadalból.

Sóvágó szaporán ke őt nyisszente , s az aga véres nyakú,sápadt feje nemsokára karó hegyéből tekinte alá a világra,fületlenül ugyan, de holtában is félelmetesen.

Annyira még telle a Dani erejéből, hogy daliásanbelovagoljon a várudvarra, s Borkát megölelje. Amaz csókolta,s nagy szerencse, hogy oly erősen átölelte, mintha elengednisoha többé nem akarná, mert egyszer csak azt érezte, hogyegész súlyával ránehezedik. Átnyalábolta a derekát, magáhozszoríto a, úgy vi e be a sátorba, elfekte e a szalmára veteszűrön, maga melléje ült, s nézte, mint aluszik. Lidérces álomgyötörhe e, olykor nyögö , olykor beszélt, morgásformán,érthetetlenül, olykor a fogát csikorgatta, s hánykolódott, akár amegszállott.

Odakünt vigasságra készülődö a nép, ökröt vágtak éppen.Mert a nevezetes napokat teli hassal szere sztelni azembernek fia. A korgó gyomor ízét veszi a legtündöklőbbgyőzelemnek is.

– Méltó kapitányt választottunk! – hajtogatták az emberek.Maga Sete Ábrahám is ezt hirde e, s ha azt mondta

„elvégeztete ”, ezen már nem Szabadlak népét, hanem azagát érte e. A szívekben bozsogni-bizseregni kezde areménység, hogy a törököt csakugyan kiverik a Bakony aljából,s tavaszra mindenki békében szánthat a maga földjén.

Egyetlen ember húzódo félre, mintha nem kívánnaosztozni a közös örömben. Ez az ember Menyhárt volt. Egydarabig némán tűnődö , aztán vállára ve e a lantját, s mikora váltó őrség megindult, velük tartott.

Sárgult, vörhenyesede az erdő, elbágyaszto a az ősz.Menyhárt ráérősen taposta a nedves, süppeteg avart. Hellyel-közzel megállo egy-egy veszendő pillanatra, ajka mozgo ,homlokán megsokasodtak a ráncok. Egy ízben oly tökéllyeldermedt meg, hogy egy arra kószáló őz kevés híján lelegelte abajszát. De az őz föleszmélt, s eldobogo sietősen, Menyhártegy foltos bükk tövébe zö yent, s nekivete e a hátáttörzsének. Aztán megpenge e a lantot, s énekelt, ahogyeszébe jutott:

Fegyver csörög bent a várban,Törökpalánk udvarábanKészülődnek a kopjások,Büszkén lobognak a zászlók. A várban csak azt hallani,Bajra indul Kopjás Dani…

Mire a két győzelmi ökör megpirosodo a nyárson,

Menyhárt végére juto a vitézi éneknek. Az alkonyatot á ta aa csiklandó pecsenyeszag, azzal játszo a szél, azt sodorga aa levelek közö . S Menyhártot oly embertelen éhség fogta elhirtelen, hogy nekiiramodo , s loholt a vár iránt, mint ki azeszét kerge . Csupán útközben eszmélt rá, hogy a vitézi énekDanit illeti voltaképpen.

– Hol a kapitány? Hol a kapitány? – kérdezte hát mindenútjába tévedőtől. De vállvonogatáson kívül más választ nemkapott.

Valójában Dani szteletére vágták le a két ökröt, s ahordókat is az ő szteletére verték csapra. Mikor azonban alakmározás kezdetét ve e, mindenki megfeledkeze a naphőséről, s csak arra gondolt, hogy bőségesen metsszen azökörből, s szomjan se epedezzék, ha már bor van. Az emberekaz ökrök körül üldögéltek, s faltak magukfeledten.

Ez a szent ünnepi zabálás fölgerjeszte e Menyhárt amúgyis türelmetlen étvágyát. Szelt magának az ökörből, sodaguggolt kopjás társai közé, hogy megújítsa dalszerzéstőltörődött testét.

– Mióta megjö ünk, egyfolytában aluszik – magyaráztaKöcsög Pista.

– Ha aluszik, hadd aludjék – morogta Füles Gergő.– Megszolgálta – jegyezte meg Kantáros Misi.Egy ideig csendben e ek-i ak, aztán Menyhárt ijedten

térdére ejtette az ökörpecsenyét.– Mi hűtlenül zabálunk – mondta bűnbána al –, a kapitány

meg éhen alszik.– Éhen alszik, az igaz – felelt Kondás Zsiga –, de az ágya

fejénél egy negyed ökör várja az ébredését.

– A kapitányi porció – motyogta Cigány Tódor teli szájjal.Megint e ek, megint i ak, s csak akkor hagyták abba,

mikor a hasuk már kevés híján kilo yant a gatyájukból. EkkorMenyhárt megszólalt:

– Most felkeltjük a kapitányt, s eléneklem neki Kopjás Daniénekét.

Nyikorgo a duda, már rúgták a port, suhogtak a szoknyáka táncoló lányok lába körül. Bajosan vergődtek át a vigadósokadalmon a Dani sátráig. Lucskos Péter is csatlakozohozzájuk. Sokáig vesződö , hogy amennyivel a kelleténéltöbbet ivott, attól megszabaduljon.

– Alszik még? – kukkantott be a sátorajtón Menyhárt.Borka csak bólintott.– Majd én gyöngéden fölserkentem – ígérte Köcsög Pista.Csakugyan barátságos módját eszelte ki az ébresztésnek.

Mögéje ült Daninak – ki most kisimult arccal aludt –, fejét akarjára fekte e, aztán egy kulacsból megszopta a vörösborral. Dani félálomban is jóízűn ivo , s minél több bort nyelt,annál éberebbé színesede a képe. Mire a kulacs kiürült, végeszakadt az álmának, nyújtózo egy hosszút, s alig nyito a ki aszemét, megszólalt:

– Ehetném!Miután eve , Dani leült a sátor elé, melléje a kopjások, s

Menyhárt énekelni kezdte Kopjás Dani énekét:

Kopja fénylik a kezében,Ádáz harag a szívében.

Törökpalánk népe lassankint odagyűlt a sátor köré. Egymás

után némultak el a dudák, a táncosok rendre elereszte ékegymást.

Nemsokára olyan áhítatos mély csend ülte meg a várudvarát, mintha templom volna.

Ahogy a vitézi éneket hallga a, Dani a halálra gondolt.Úgy érezte, mintha valami kemény szorítás megenyhülne alelke mélyén. Úgy érezte, hogy az enyészetnek nincs többéhatalma fölötte.

37

Reggel valamennyi életrevaló kopjás egyazon gondola alébredt: Akibár aga meghalt, s ezzel elkövetkeze a kedvezőalkalom Vastagpalánk megvételére.

Odaát most Hrubián aga parancsnokolt, de a tanácsoselmét továbbra is a de erdár képviselte. A kövér és szelídHabil szívből gyűlölte a hadakozást, mégis naphosszat háborúsfortélyokat forgato a fejében. A kényszerűség szoríto a rá,meg a belátás, hogy a gyalázatot mással le nem moshatjákmagukról, ha Törökpalánk elfoglalásával nem, azaz engesztelőgyőzelemmel.

Ennek folytán Habil de erdár, miután meghinte ehomlokát a gyász hamujával, s így áldozo a re enthetetlenAkibár emlékének, úgy végze magában, hogy leugrik atürelem tevéjének a hátáról, s a halogatás béklyóit leoldja abosszú oroszlánjának lábairól.

Egyszóval mindkét tábor arra készülődö , hogymegszerezze a hatalmat a Bakony alján. S miala a vezérekhaditerveken, cseleken, furfangokon törték a fejüket, apa antyúsok az ágyúkat sztoga ák meg, mások a puskákat,ismét mások az élelmet, a puskaport, a csáklyákat, a létrákat,a takarmányt ve ék számba, a falak, a kapuk s a bástyákerősségét vizsgálták…

Törökpalánk valamennyi ágyúja takarosan ragyogo , mikoregy csöndes délutánon Lucskos Péter tajtékos lovon befordulta várudvarra, s rekedt hangon tudakozódott a kapitány felől.

Mióta megmártoga ák hideg vízben a gyávaságáért, skikacagták nem is egyszer, Péter egyre az alkalmat kereste,hogy megfoltozza a becsületét. Most úgy vélte, hogy a jóalkalom megjött.

Hatodmagával s két társzekérrel éppen Hajmáskéren voltborért. Azért i , mivel a badacsonyi hegyek termését akanizsai kapitány annyira kedvelte, hogy abból legfeljebbkóstolóban juthatott másnak.

Egyébként ez a vásár is a hadikészülődéshez tartozo . Akapitányválasztást meg az Akibár fölö arato bajnokigyőzedelmet Törökpalánkon illendő szomjúsággal ünnepeltékmeg. A hordók kiürültek, holo a várostromhoz ital csakúgykell, mint bátor szív, erős kar és jó fegyver.

Miután Hajmáskéren megalkudtak egy szőlősgazdával, ahordókat megtöltö ék, s a bor árát leró ák, Lucskos Péter ésöt társa letelepede a présházban, hogy áldomást igyon. Péterelmesélte a gazdának Dani és az aga párviadalát, döfésrőldöfésre, olyan élethűn, mintha maga is o le volna, pedig azidőben éppen a birkákat számolta. Viszonzásképpen aszőlősgazda is elmondo egy csomó újságot. Ezek közülegynek hallatán Péter fölkapta a fejét, s a szájában levő bortmértéktelen meglepetésében visszaköpte a kupába.

Ez a nagy újság nem más volt, minthogy Ri erhosen uramkét napja betegen nyomja az ágyat Hajmáskéren, zsába álloa derekába. Foglalkozására nézve a mondo személyiségcsászári és királyi mustramester volt, s éppen Vastagpalánkratarto , hogy o a várőrségnek leszámlálja a zsoldot, s kimérjea posztót, mivel ez időben pénzzel és posztóval fize ék akatonákat. Ekkortájt születe az a mondás is, hogy se pénz, se

posztó. Ami azt mutatja, hogy a fizetés rendje nem voltmindenkor példás.

Ebből a hírből Péter megérte e, hogy a királyimustramester mit sem hallo Vastagpalánk elestéről, tehátnem tud róla a király sem Bécsben. Péter elégede enelvigyorodo , hogy ha másban nem, ebben az egyben fölö eáll a királynak, ami magasztos érzés. Aztán arra fordult agondolata, hogy aki ezt a hírt megviszi a kopjásokkapitányának, bizonyára érdemes cselekedetet hajt végre.

– Várjatok meg i ! – szólo társainak, lóra ült, selszáguldo Törökpalánknak duhaj ostorcsa ogtatás közö ,mert hallo felőle, hogy a hírhozónak tajtékos paripán illőmegjelennie.

Dani megdicsérte Lucskos Pétert fürgeségéért, aztánkapitányi méltósággal eltöprenge az esemény fölö . Egyideig ülve erőlte e az eszét, aztán járkálni kezde , s látnivalóvolt, hogy csak úgy buzognak benne a gondolatok. Végezetülkivirágzott az ábrázata:

– Megállj! Megállj, te híres bécsi király, most emberedreakadsz!

– Az ám! – bólinto rá Lucskos Péter szolgálatkészen. –Most a bécsi királyon a sor. Előbb az aga, aztán a király.

Úgy látszott, Dani nem figyelt oda:– Ugorj, Péter – mondta –, s hozd ide nekem Pacalkopf

kapitányt!Csakhamar jö a kapitány, rezes képpel, rezes bajusszal,

ádáz recsegés-csörrenés-csikorgás közepe e. Mióta hallo a,hogy a vár népe ostromra készülődik, minden vértjét felöltö e,valamiként készületlenül ne lephesse meg az ellen. S a

rengeteg életvédő készség dalolt rajta minden lépésére, dalolta maga bádognyelvén.

– Kinek esküdött hűséget, kegyelmed? – kérdezte Dani.– Én a császár őfelségének meg Kopjás Dániel kapitány

uramnak – felelt Panzerkopf habozás nélkül, mint aki mindenesküvését gondosan számon tartja.

– Most bizonyságot tehet kegyelmed irántam való hűségefelől – kezdte Dani nyájasan. Aztán elmondta, hogy nem mástkíván tőle meg a zsoldosaitól, mint hogy járjanak a kezére együgyes prak kában. Katonákat akar fogadni, pénzre és posztóravan tehát szüksége, nevezetesen arra a pénzre és arra aposztóra, amit Ri erhosen mustramester Panzerkopfnak észsoldosainak hoz.

Ez a kérelem mély gondolkodásba ejte e azsoldoskapitányt.

Fejét búsan lesunyta, s ezú al hosszan tűnődö , mielő aválaszt megadta:

– Kegyelmedet mi hadra terme , bátor kapitánynakismerjük, s szeretjük is, hűséges szerete el. Kegyelmed vertele kezünkről-lábunkról a bilincset, kegyelmed mente meg ahitszegő pogánytól, ki ado szavát csúfságosan megszegtevolt. Kegyelmed adta vissza fegyvereinket, vértjeinket.Kegyelmed tudója a mi szenvedéseinknek s jóra valótörekvésünknek i a várban. Kegyelmed nekem fiam lehetne,én mégis atyámként tisztelem, s e forgandó világban nekem éshűséges zsoldosaimnak kegyelmed a legszilárdabb gyámolunk.De miként sztelhetnénk én és a zsoldosaim atyánkkéntkegyelmedet, miként becsülhetnénk gyámolunkként, hakegyelmed a mi zsoldunkat és posztónkat atyához nem méltó

fortéllyal meg akarja szerezni?– Én nem erőltetem kegyelmedet – válaszolt Dani. – A

mustramester majd elviszi az aranyat meg a posztótVastagpalánkra. Kegyelmed aztán rajtaüthet a törökön, hogy ajussa ott ne vesszen.

Panzerkopf ugyan bólogato , de ezzel sem azt nem akartaerősíteni, hogy valóban megü a törököt, sem azt, hogyDaninak igazat ad.

Bólogato , mert a természete bólogatásra készte e. Denyershússzínű ábrázatáról lerítt, hogy nem győzték meg.

– Mit tenne kegyelmed az én helyemben? – kérdezte Dani.A kapitány csak a vállát vonta meg, de nem mert

megszólalni. Mire Dani fölkacagott:– Én leolvasom a kegyelmed bajuszáról a gondolatát.– A bajuszomról? – hökkent meg a világjárt Panzerkopf.

Ilyesmit ő soha sehol nem hallott.– A bajusza bal csücskén az vagyon írva, hogy kegyelmed

szívesen fogadná, ha én elvenném a pénzt s a posztótRitterhosen uramtól, s átaladnám kegyelmednek.

– Hm – morogta Panzerkopf olyanformán, mintha aztmondaná, hogy ez csakugyan nem volna rossz.

– Hát nem restelli magát kegyelmed? – ripakodo rá Dania vértes daliára. – Nem ete em-ita am én kegyelmedet azsoldosaival együ elégségesen? Szenvednek hiánytvalamiben, mióta az én kardom ala szolgálnakTörökpalánkon? Mindenük vagyon itt.

– Vagyon…, vagyon… – hümmögött a zsoldoskapitány.– S ha kegyelmed nem hajlik a szavamra – folyta a Dani –,

rábocsátok egy kisded csapatot Ri erhosen uramra meg a

kíséretére, s a világ soha meg nem tudja, hova le a pénz mega posztó.

Lassankint fölfogta a zsoldosok rezes képű kapitánya, hogyvesze ügyben prókátorkodik. Okos mérsékle el csak ennyitmondott hát:

– Szomjasak a legények, s magam is erősen kívánom abort.

Alkudozni kezde a két kapitány, s utóvégre megbékéltabban, hogy a zsoldosok a pénz meg a posztó egynegyedétmegkapják a segítő szolgálat fejében. Miután kezet ráztak,Dani megtudakolta, miként szokásos fogadni a mustrára jövőfizetőmestert. Panzerkopf pedig engedelmesen kioktatta.

– Nemsokára nagyot ámul a világ! – jósolta Dani, miutánPanzerkopf eltávolodott.

Lucskos Péter cinkos vigyorral helyeselt. Dani továbbfolytatta:

– Olyasmi esik meg nemsokára, amiről nem beszél akrónika. Magyar katonának fog fizetni a bécsi király!

Tizenkét zsoldost és nyolc kopjást ültete lóra Törökpalánkkapitánya, hogy a várba kísérjék a mustramestert, ha majdlábra állt. A csapatot Köcsög Pista veze e. Az ő szte voltráijeszteni a mustramesterre, hogy aztán a töröktől re egőembert marhacsapásokon, ösvényeken át kalauzolhassa.Ri erhosen már járt Vastagpalánkon, s ha az országútonmennek, bizonyára gyanút fog, hogy tőrbe akarják csalni.Aminthogy valóban ezt akarták.

Lucskos Péter mindezek végeztével szerze egy szekeret, sazon tért vissza Hajmáskérre. Mihelyt Panzerkopf és Danimegalkudo , elhatározta, hogy ha már ámulni fog a világ,

hogy magyar erszénybe suvad a bécsi király pénze, ámuljontökéletesen. Tökéletes ámuláson pedig azt érte e, hogy annaka negyedrész zsoldnak, amit Panzerkopf kialkudo , az őzsebében a helye. Ennek pedig az a módja, hogy mindenpénzen bort vásárol, s a bort kiméri a zsoldosoknak.

Két hasas hordót rako hát a szekérre, s nagy vidáman alovak közé csapott.

Kémei a töröknek minden faluban voltak. Nem olyanravaszságban tündöklők, mint a Tülkösorrú, hanem a törökhözhúzó vagy a töröktől félő parasztok. Ezért Hrubián aga s ade erdár elő sem maradt tokban, hogy Ri erhosen uram, acsászári mustramester Hajmáskéren gyöngélkedik.

Abbahagyták tehát Vastagpalánkon is a vitézi készülődést,s tanácskozásra ültek össze. Törték a pogány fejüket, hogypogányságukhoz méltó csalafintasággal rátehessék a kezüketMiksa császár aranyára.

38

Egy reggelen Ri erhosen uram úgy érezte, hogy megenyhült acudar görcs a derekában. Fordulhato jobbra vagy balra, nemnyilallo . Erre megjö a kedve, fü yente egy vékonyat, snagy bátran felült az ágyban. A görcs nem újult meg. Oldaltfordult hát, két lábát a földre eresztette, majd óvatosan fölállt.

Még mindig nem bántotta a hasogatás.Mesterségéhez illőn kötelességtudó ember volt, s a

szívében melegség támadt, hogy semmi nem akadályozza,mehet Vastagpalánkra, zsoldot fizetni. Behíva a KöcsögPistát, ki másodnapja rostokolt Hajmáskéren, s várta aparancsot, mit végre ma megkapott:

– Indulunk! – mondta Ri erhosen olyan vígan, mintha nemakarnák egyszerre két oldalról is tőrbe csalni.

Nemsokára már szaporán poroszkált a csapatVastagpalánk iránt. Nem egyenesen a várnak, hanemoldalvást, csaknem ellentétes irányban Törökpalánkkal.Köcsög Pista annyit rémítge e a portyázó törökkel a kevésbátorsággal ékeskedő mustramestert, hogy amaz mészfehérréhervadt, ha egy-egy nyulat fölriaszto ak, vagy ha kóbor kutyacsörtetett a berekben.

Valahányszor járt útra tértek, Ri erhosen uram mindenkoraggodalmasan tudakolta, nem volna-e célszerűbb valamikiszáradt patakmederbe vagy még inkább bújósan kanyargóösvényre térni, hova a török nem szívesen merészkedik. Hálaállandó rémületének, Köcsög Pista keresztül-kasul megjára a

a csapa al a Bakonyt. A zsoldosok sem sejte ék, milyenvidéken kószáljak, holott ők valamelyest megbarátkoztak már akörnyékkel.

Végtére betértek egy erdei útról a Törökpalánknak torkollóösvényre, melyet ú á szélesíte a rengeteg taposás éskeréknyom.

Egyik végház olyan, mint a másik, mindamelleRi erhosen uram meglepe en bámult a vadonatúj várkapura sa két zömök bástyára. Olyannyira meglepődö , hogy nagyothúzo a kantárszáron, mint ki tovább egy lépést sem megy.Hosszú képét még jobban megnyújto a a csodálkozás. Nem őfogo gyanút, hanem a gyanú fogta meg őt, s hiábamagyarázta neki szapora szóval Köcsög Pista, hogy tűz tett kárta várban, újjáépíte ék, el nem hi e volna, ha nem jön közbeegy kedvező esemény. Azaz ha nem jelenik meg a bástyafokonPanzerkopf kapitány, teljes vitézi öltözetben, ahogy mustravárókapitányhoz illik.

– Oh, mein lieber Freund! – lelkendeze Panzerkopf.Simoga a szívét a mustramester látása, s nem is gondolt rá,hogy erre az alkalomra elégséges volna a szokásos lelkesedésegynegyed része.

Fél kézzel Ri erhosen uramnak szórta az üdvözleteket,aztán a másik kezével amúgy urasan az udvarra inte . Az olaszkürtös megadta a jelt, s mindenki elfoglalta a helyét, ahogyDani eligazíto a volt. Az egy Kondás Zsiga kivételével, mert őa kürtöst leste, hogy eltanulja tőle a kürtölést.

A zsoldosok egy csomóban állo ak az udvar közepén,melle ük – ugyancsak együ – z kopjás a hajdúkképviseletében. Ezeknek maga Dani volt a zedese, a

boldogtalan Barkó Dénes helye , ki többi bajtársávalegyetemben török rabságban senyvede Vastagpalánkon,Panzerkopf kapitány gyávaságából. A többi fegyveres azaklokban, pajtákban, színekben, istállókban bújt meg, töltöpuskával, hogy ha a zsoldosok megszegnék az egyezséget,mindjárt meg is bánják.

Vészes reccsenéssel lecsapódo a fölvonóhíd, sRi erhosen uram, ki megnyugodo Panzerkopf lá ára,megránto a a kantárt. A palló dörömbözö , dörömbözö ,mígnem elcsöndesült; áthaladt a hátán az egész csapat. Afölvonóhíd csörömpölve fölemelkede , s Ri erhosen uramnem is sajdíto a, hogy ha esetleg újólag gyanút fognaodabent, könnyűszerrel a várból ki nem szabadulhat.

De a mustramester most csak a munkájára gondolt, shabár a régi kolostor fala majd kiszúrta a szemét, figyelemresem méltatta. Holott Vastagpalánkon kőfal nem volt.

Félelmében a portyázó töröktől nem szekérre raka a azsoldnak szánt posztót, hanem szétoszto a emberei közö , kika nyereg mögé erősíte ék; Most megparancsolta, hogyhordják halomba. Ennek végeztével kezdetét vette a mustra.

Ri erhosen uram igen elégede nek látszo a tapasztaltakfölö . Meg is jegyezte, hogy a várat takarosan rendbe szedték,s ezzel vetekedő végvár messzi földön nem akad.

Panzerkopf szemlátomást hízo az elismerő szavakhallatára. A várat ugyan nem ő szedte rendbe, erről azonbanannál inkább megfeledkeze , mivel a dicséretet ő kapta. Olyrégen nem dicsérte senki, s oly erősen szomjazo dicséretre,hogy nyugodt lélekkel elfogadta a lelkes méltatást, s elfogadtaa zsoldban járó aranyat, fejenkint negyvenet, mert ennyi ille e

meg a zsoldosokat – a hajdúk viszont csak huszonhat-huszonhat forintot kaptak.

Már-már befejeződö az ármányos mustra, mikorRi erhosen uram derekába megint beleállo a szaggatónyavalya. Éppen az olasz kürtös volt soron, már ki is lépe ,hogy a vég posztót átvegye. Ekkor azonban a mustramesteriszonyút ordíto , s úgy összezsugorodo , hogy az anyjaelfakadt volna sírva, ha ilyen pö ömkének látja.Összezsugorodo , s moccanni nem mert, hanem úgy maradt,ahogy volt, kinyújto karral, félrehajto fejjel, reszkető ínnal.Arca szederjessé szürkült, s rémületében, hogy a nyilallásmegújul, eszelősen forgatta a szemét.

Nem sok jóval kecsegtete , ha a mustramestert ágybadön a zsába. Ha csak három-négy napra a várba szorul, aturpisság kiviláglik, veszedelemben az arany, veszedelemben aposztó.

Ezért Dani oly részvé el szemlélte a fájdalmába görnyedtmustramestert, ahogy anya a beteg gyermekét.

– Szakramentum! – szólalt meg Ri erhosen uram egy időmúltán mintegy próbaképpen. Aztán óvatosan kiegyenesede ,s felsóhajto mély megkönnyebbüléssel. A nyavalya nemostromolta tovább.

Az intő jelt azonban megfogadta, és siete azsoldfizetéssel, ahogyan erejétől telle . Nem óhajtomegbetegedni i , a török kardjának az árnyékában. Lóraszállo hát vigyázatosan, s elügete . Ez az elhatározásafölö ébb alkalmasnak bizonyult. Ennek köszönhe eRitterhosen uram a szabadságát s talán az életét is.

Panzerkopf kapitány állo a a szavát, s a zsold

háromnegyed részét beleszámolta Dani markába. Búsan válomeg minden aranyforin ól, most érezte át csak igazán,mekkora veszteség érte. A zsoldosok megkapták a z- zforintjukat, cserében visszaszolgálta ák puskáikat, kardjaikat,azzal elszéledtek.

Dani megfúvatta a kürtöt.Menyhárt énekéből megtanulta volt, hogy dolgaértő

kapitánynak miként illendő embereit megszólítani. Nagyotrikkantott hát:

– Hej, kopjások!– Hej, vitézlő kapitányunk! – válaszolták amazok.Miután üdvözölték egymást, Dani rátért a mondandójára:– Nem vérünkből való király uralkodik fölö ünk. Nem is

szeret bennünket. Mindenre jut a pénzéből, csak arra nem,hogy a magyar katonát megfizesse vére hullatásáért. Akar,nem akar, most mégis fizetni fog. Ez a tarisznya az ő aranyátólhasas.

Miala Dani fölemelte a tarisznyát, s meglenge e, ahogyaz elejte nyúllal kérkedő vadászok szokták, Menyhárt rigmustköltött az alkalomra:

Kopjás Dani tarisznyája:Aranyat csurgat a szája.

A kopjások odaözönlö ek az aranycsurgató tarisznya

közelébe.Elöl Lucskos Péter, ki addig furakodo , míg az elsők közö

kapta meg a járandóságát. Sietősen eloldalgo , hogy dolgaután lásson.

Panzerkopf kapitány horgadt fővel üldögélt sátra elő ,zsoldosai közö . Búslakodtak valamennyien. Már nem azsoldjuk rút megcsöpörödésén háborogtak, hanem azon, hogyarany csörög a zsebükben, s mégis majd elepednek kkadtszomjúságukban.

Lucskos Péter odahúzo egy fatönköt, s kéretlenülletelepedett a kapitány mellé.

– Nem ártana egy kis borocska – sóhajto föl, minthaszomjúság epesztené őt is.

– Hűűű! – mordult el hosszan Panzerkopf. – Mit ér azsoldfizetés napja bor nélkül?

– Annyit se, mint a tőgyeveszte tehén – adta meg maga aválaszt.

– Változatos az emberi fajta a világon – mondta Péterelmélkedőn.

– Vagyon ilyen ember is meg olyan is – felelt Panzerkopfkedvetlenül. – De bornemissza, az kevés vagyon.

Lucskos Péter megnyalta a szája szélét, s tovább folytatta:– Olyan szerzet is akad az emberi fajtában, kinek bora

vagyon, mégsem iszik. De nem bánná, ha más inna. Nemingyen azonban.

Péter tkolódzva beszélt, s lapultában a tönkön, vizslatekintete erre-arra járt. A kapitány föl nem fogha a, mitrejtegethet ez a legény. Talán csak nem bort?

Megcsörge e kísértésképpen az aranyait. Mire Péterhalkan cuppogtatni kezde , előve e a kulacsát, úgy te ,mintha maga készülne inni, aztán Panzerkopf markába nyomta.

Amaz megízlelte, az ábrázata megszínesede , elöntö e agyönyörűség. Péter hiába nyúlt a kulacs után, a kapitány

hátraszegte a fejét, s a magasból csurgatta a bort a torkába.Ügy le volna illendő, ha most Panzerkopf töri meg a

csöndet. Erre várt Péter, s erre vártak a szomjas zsoldosok is, aborszagtól megüvegesedett tekintettel. Csak hát a kapitánynaksürgős tennivalója akadt. Éppen a bajsza egyik szárábólszopoga a ki a beleivódo bort. A másik szárba kevesebbjuto , ezzel gyorsabban végze . Most már semmi nemakadályozta a szólásban. De tudta, hogy a kopjás beszélni jöhozzá, nem erőltette hát magát.

– Valahol lá am két hordó ilyen bort – su ogta Pétertürelme fogytán.

Egy darabig alkudoztak, aztán Panzerkopf kapitányszámolni kezdte az aranyakat Péter markába. Ezenközbensóhajtoztak mind a ke en, a kapitány, mert sokallo a, Péter,mivel kevesellte a bor árát. Aztán a zsoldosok óvatosankiguríto ák a két hordót a pajtából, hol szalma ala rejteze ,a tanyájukon csapra verték, s körülülték áhítattal.

Viharérlelő csöndesség ülte meg a tábort.

39

A vihar sok-sok felhőből tört ki, s villámait szerte-tova szórta.Dani tehát szétoszto a a király pénzét a magyaroknak

zsoldban. Ennek utána Borvető Dénessel s a bibliás szavú SeteÁbrahámmal, ki kőmíves volt, a vár mögé került. Imegszemlélték a hajdani bencés kolostor falát, melyetbeépíte ek volt a várba. A falra görbe vonalat vont egy jókorarepedés.

Hátrate kézzel álldogáltak a sánc gerincén, nézték arepedést, s azon gondolkoztak, kibírná-e a fal a török ostromát,ha valamelyest megfoltozzák.

Sete Ábrahám ábrázata prófétai színbe borult, fél karjamagasba lendült, már-már megszólalt, de Dani megelőzte:

– Akar-e fürödni kend?Sete Ábrahám megrökönyödve pillanto a kapitányra.

Vénebb is volt, komolyabb is, semhogy ilyen hívságokon törjea fejét. Megmondta kereken:

– Én még egyszer ebben a földi életben meg nem fürdöm!– Ha fürödni nem szándékozik kend – folyta a Dani –,

akkor eszébe ne jusson erre a falra azt mondani, hogy„elvégeztetett”. Mert azzal a fürdését is elvégezte kend…

A mondatot Dani beszédes mozdula al fejezte be. Ebből azöreg megérte e, hogy ha a fürdést el akarja kerülni, másválaszt kell adnia, mint amire ráállt a szája.

– Megjavítjuk a romlást – morogta hosszú szünet után.A bencéseknek i volt régen a virágos kertjük. Néhány

rózsatő megmenekede a pusztulástól, virág nyiladozorajtuk.

– Szedek Borkának – mondta a kapitány, s szaggatni kezdteaz ágakat szeles türelmetlenséggel. Kezét összekarcolta, megis vérezte, kárpótlásul viszont egy bő ölelésre való rózsátletépett.

Vi e büszkén, vi e jókedvvel, s csalódo an vete e aföldre a csokrot. A sátor üres volt. Dani a sarokba támaszto aa kopjáját, maga leheverede a szalmára, hogy megvárja azasszonyt, ki bizonyára dolga után futkos. Miala várakozo ,unalmában kiszede egy villás ágat a csokorból, azzaljátszadozott, hogy az idő sebesebben múljék.

Csakhogy Borka nem jött.Időjártával Dani kiállo a sátor ajtajába, körülnéze – a

színét sem látta.Nevén szólította, nem válaszolt senki.Keresésére indult hát, mert erősen vágyakozo utána. A

virágos ágat magával vi e, hogy a jó szándékát láthatóanbizonyítsa. A karám körül nem lelte az asszonyt, a kút, asütőkemence s a magtár környékén szintúgy nem. VégtéreFüsüsné sátrának az ajtaján kukkanto be, s o megtaláltaBorkát, őszinte csodálkozására keserves sírásban. Nagy idejesírhato már Borka, mert az orra pirosság dolgában túltepiros török bugyogóján.

– Hát te miért bujkálsz előlem? – kérdezte Dani.– A bánatomat bújtatom – válaszolt Borka.– Annyira el ne bújtasd, hogy én meg ne lássam –

tréfálkozott Dani a sátor ajtajából.– Hogyne látnád, hiszen magad kerítetted a nyakamba.

Többet nem mondo , hasztalan unszolta Dani. Leült hátmelléje, ciróga a, simoga a, Borka hozzásimult kezesen, de asírása nemhogy csitult volna, inkább növekede . Szakadt akönnye, majd elmosta a szemét.

– Édes kis fürjecském – hízelge Dani –, művelhe embármit, nem a te búsításodra te em. Engesztelődj meg. Ahánykönnyed elhull, annyi szúrás esik a szívemen.

– Miért te ed, miért nem te ed – szipogta Borka –,végtére megtetted, s engem búsítottál vele.

Dani szomorúan vakarga a az állát a virágos ág szárával.A könny elijesztette, az asszonyos beszéd ugyancsak.

– Hej – sóhajto föl fogadkozásképpen –, én tégedkeresetlen fával soha meg nem verlek.

Borka fölkapta a fejét, s könnyázta a arca egyszerre tűzbeborult a virágos szavú fenyegetésre:

– Az oktalan állatnak is több esze vagyon, semhogy afészkébe csalogassa az ellenséget! Te ezt műveledszakadatlan. Egy hatalmas haragosod volt már, szereztél hozzámég egyet! Most aztán mihez fogunk, szegény nyomorultak?Császárok, királyok mind ránk fenekednek! Soha egymásszerelmében többé meg nem újulhatunk.

Dani amúgy a foga közö morogta, hogy őt épp a sürgősmegújulhatnék űzte ide. Borka azonban tovább fújta a maganótáját:

– Megjósolta anyám, hogy korai özvegységre jutok. Lám,most bekövetkezik. A török császárt magadra haragíto ad,körüldongtad, mint a darázs, belecsíptél. De ha a keresésedreindul a hadával, ugyan bizony hova menekülsz? Az aga forgójátelrejtettem, nehogy az legyen árulód.

– Hát a forgó mia szo yant meg a bátorságod? –kérdezte Dani. – Bajban szereztem, becsüle el. S nekedszántam ajándékul.

Borka tétován a hajához nyúlt, s a szeme csillogásamegkettőződött.

– Nem való az ilyen fényes drágaság a szegénynek –legyinte ; aztán továbbhaladt a maga gondolata pórázán –,hagyján, hogy a török császárt fölingerelted. Pogány ember,megérdemli. Csak hát ez i a német király földje. S te nemelégedtél meg egy koronás ellenséggel. Neked ke ő kelle .Nem nyugodtál, belekötö él Miksa királyba is. Se i , se túlnem lehetsz biztonságban. Jaj, hogy is mertél lóvá tenni egyilyen hatalmast?

Nem válaszolt Dani egy szóval sem, hanem amegdöbbenéssel küszködö . Úgy görgö benne a lélek ide-oda, mint tök a tekenőben. Azért király a király, hogy re entőbüntetéssel törülje le magáról a gyalázatot. I a Bakonybancsakugyan nem sokáig lehet már maradása.

Borka tovább öntözge e jövendő özvegységét, s mondta,mondta a magáét. Így aztán Dani eltöprenkedhete , s mivelsemmi okos mód nem kínálkozo elméjének a menekülésre,ahogy mindenkor szokta volt, most is azt kérdezte magában:Mihez fogna Nagy Thury György az ő helyében?

S akkor Borka egyszerre abbahagyta a sírdogálást. Elálloa könnye, el a lélegzete is egy kurta pillanatra. Dani ugyanisolyan édesdeden mosolygott, mintha valami szép álmot látna.

– Ó, te bolondságba fajzo ! – fakadt ki Borka mérgesen. –Te töpörödö agyú, töppedt szívű, hát nem átallsz gúnyt űzni akeservemből?

Olyasmi juto Dani eszébe, mit nagy Thury György sohameg nem cselekedhete volna, bármily re enthetetlen vitéz.Mégpedig az, hogy Vastagpalánk megvétele után őhozzászegődik iratos katonának. Kanizsán nem ismerik KopjásDánielt, o tehát megbújhat a király haragja elől, s továbbszolgálhat kedves hazája hasznára. Célszerű terv volt ez, nemszólhatott ellene se Borka, se más, égvilágon semmit.

– Holnap vár dolgában hivataloskodom – folyta a Danijókedvvel –, aztán megveszem Vastagpalánkot. Míg az a várnem a miénk, egy tapodtat sem távolodunk innét.

– A győzelemnek utána azonban… – kezdte Borka.Elábrándozo , az arca kisimult, s csillogó reménység ülte mega szemét. Dani átölelte, a kétágú rózsaszálat pedig úgytartotta kettőjük előtt, hogy jutott belőle ide is, oda is.

– Kinyílo a rózsa – mondta egy szikrányit semkapitányosan –, az egyik ága hajlik a Borka vállára, a másikága hajlik a Dani vállára. A két ág soha nem találkozik, de minem válunk el egymástól soha.

– Hát téged mi lelt? – kérdezte Borka. – Szakaszto úgybeszélsz, mintha Menyhárt lelke költözö volna beléd. Magadhajolj a vállamra, ne azzal a karcos ággal birizgáljál!

Mit tehete szegény rózsaág, a földre hanyatlo , kétvillája ké elé meredt, a fesle rózsák helyeslőn bóloga ak, abimbókat azonban sűrű pirosság lepte be.

Hirtelen ördögi zenebona támadt, csörömpölés,káromkodás, egy puska elsült, nemsokára megnyöszörögtek afelvonóhíd láncai, majd nagyot csapódo maga a híd, testétsúlyos lépések verték. A kongás akkora volt, mintha a váregész népe illára ve e volna a dolgot, hogy vissza többé soha

ne térjen.– Hadd lám! – bomlo ki Dani Borka öleléséből, s rohant a

várkapunak, hogy föltartóztassa a bajt, kapitányi módra. Azudvaron s a falakon szerte kopjások ácsorogtak, s teli tüdőbőlhahotáztak a részegségükben csetlő-botló zsoldosokon, amintegymás sarkára hágva tülekedtek kifelé a csapóhídon.

Ezzel kezdődött a vihar.Mégpedig a zsoldosok hibájából. Holo Panzerkopf

kapitány rendet tarto ivás közben, csupán maga vedeltszünet nélkül. Gondoskodo arról is, hogy strázsa mindigálljon az ágyúk melle , neszét ne vehesse bárki törvénytelenmulatozásuknak.

– Kukán igyatok! – inte e olykor a katonáit a hordóról,melyen annyi méltósággal ült, mint egy koronázott király.

S egy darabig csakugyan ájtatos csöndben döntöge ékmagukba a bort, nem zsoldos módra, hanem szokatlanszelídséggel.

Valahányszor valamelyik zsoldos vonakodo szolgálatbamenni, vagy a hangját megeresztette, Panzerkopf így szólt:

– Megszegted a parancsomat, cégéres iszákja! Lásd abüntetést!

A büntetés fájdalmas volt, mert abból állo , hogy akapitány maga i a meg a kupa bort, mit amaz éppen kapovolna.

Ilyenformán Panzerkopf sikeresen megzabolázta alegényeit. Csak hát harminc szomjú embernek két hordó bormeg sem ko yan, kivált ha alaposan belekóstolt már. Amásodik hordó is ürülőben volt, mikor az ásító bajorlélekszakadva beronto a pajtába. Gerjedten jö , mint a dürgő

fajd, s ezúttal véletlenül sem ásított.– Az erdő mellett…, a tisztás szélén… – lihegte.Szavaiból az világlo ki, hogy a sztás szélén egy paraszt

kereketörö szekerével bajlódik, s olcsón túladna a borán,mivel nem lévén váltó kereke, amúgy sem mehet tovább.

– Halt! – üvöltött Panzerkopf kapitány félelmetesen.De hiába, már nem állítha a meg a bor szagára vesze ül

meglódult zsoldosokat. Az egyik vértben s fegyveresen, amásik ingben, gatyában, a zsoldosok bősz iramban özönlö eka várkapu iránt, aztán ki a kapun, s neki egyenesen aszekérnek.

A szekér, a ló meg a bor Habil de erdáré volt, a paraszt aző rabja, a kelepce az ő műve. A kémek megvi ék volt a hírt atöröknek, hogy a császári mustramester Hajmáskérre érkeze ,pénzzel és posztóval. Habil kiküldö egy fél zászlóaljaakindzsit, hogy mihelyt Ri erhosen uram kiteszi a lábát afaluból, kopasszák meg. Köcsög Pista ügyes kalauzolásajóvoltából azonban a mustramester elkerülte a törököket, ésépségben lovagolt be Törökpalánkra, hol a mustra meg azsoldfizetés példásan megesett.

Erről is hírt kapo Habil. Tudta, hogy ahol zsoldot fizetnek,o minden katona iszik, akár német, akár magyar. Ekkormódolta ki a találmányos elméjű de erdár, hogy három hordóbort küld Törökpalánk elé csaléteknek. Ha már a bécsi királyaranyát és posztóját el nem ragadha a, rabszíjra fűz egy seregkatonát, meggyöngíti az ellenséges vár őrségét, s ha a katonákerszényében arany is lapul, annál kedvezőbb.

Szóval a zsoldosok dübörgő rohanása riaszto a föl Danitédes felesége mellől.

– Utánam! – kiálto a Dani, mihelyt átlá a, mi kelte e aribilliót. Az első gondolata az volt, hogy meg kell oltalmaznia azsoldosokat, hiszen ők látják el a pa antyúsi sztet az ágyúkmellett, s pattantyús nélkül bajos vállalkozás várat vívni.

Mire Dani meg a kopjások kiértek a vár elő térre, aparaszt elinalt a zsoldos had elől, s bitangjára hagyta a borát,szekerét. A zsoldosok gyakorlo an csapra verték a hordókat,egyik-másik ivo is, de nem sokat, mert sűrű allahozás kavartameg a levegőt. Az erdőből török lovasok száguldo ak elő. Azsoldosok szé röccsentek, mint a tócsa, mibebeledobbantanak, s menekültek volna vissza a falak mögé,csak hát egy másik akindzsi csapat elvágta az útjukat.

– Hegyibe! Hegyibe! – kiálto Dani, de a támadás soványeredménnyel járt. Az akindzsik villámgyorsan egy csomóbaterelték a zsoldosok egy részét, s korbáccsal serkente ék őketsebesebb futásra. Annyi idő sem telt el, amennyi egynagyobbfajta tüsszentéshez elégséges, és az akindzsik űztezsoldosok már eltűntek az erdő fái között.

Ezenközben a sztáson z- zenöt lovas török cikázolátnivalón azzal a hadi igyekeze el, hogy a kopjásokcsatarendbe ne állhassanak.

Mindezt Borka, ki az ura után szaladt, a várkapuból nézte,hol egy szempillantásra megállo . Mikor lá a, hogy Danifegyvertelen, s a török elölről is, hátulról is támad, kiragadta akapuőr kezéből a kopját meg a kardot, kiálto a közelébenácsorgóknak, s azzal rohant bajba keverede ura segítségére.Piros bugyogója messzire viríto , maga úgy feste , mintvalami harcba kívánkozó suttyólegény. Nem követte senki.

Közepe táján tarthato a távolságnak a palánk és a csata

közö , mikor oldalt tekinte . Onnan pedig egy fekete képűakindzsi közelge iszonyú gyorsasággal, kezében bondzsukoskopja.

– Dani! – kiáltotta szegény Borka, de akkor már nyakán volta török.

Hogy a döfést elkerülje, Borka leguggolt, de vesztére, mertguggoltában a kopja nyelébe kapaszkodo , a kardot elejte e,a kopját pedig a melle e elszáguldó akindzsi egyetlencsapással kiverte a kezéből. A török lego visszafordult,megint nekirohant, mintha irgalmatlanul föl akarná nyársalni,de csak a kopja nyelével sújto a fejbe a fegyver híjánvédekezni nem tudót, úgyhogy menten eszméletét veszte e, selnyúlt a füvön élettelenül.

Ekkor rohant oda Menyhárt, ki lehete bárhol, mindigBorkát kereste a szemével, s művelhete bármit, a lány járt azeszében mindenkor. Gyalogosan volt Menyhárt, egy szálszablya a kezében. – Jövök, Borka! – kiáltotta minden erejéből.

Ezt a kiáltást az akindzsi is meghallo a. Éppen lehajoltBorkáért, de mikor meglá a a közeledő Menyhártot,nekitámadt szélsebesen. Ezú al is csak a kopjája nyelévelhadakozo . Egy ütés elég volt, hogy a szablyát kiverjeMenyhárt kezéből, a második ütést a koponyájára mérte.Menyhárt hangtalanul összerogyott.

Az akindzsi körülnéze , lá a, hogy senki nem fenekedikellene, először Menyhártot, majd Borkát nyalábolta föl aföldről, mint egy-egy zsákot, keresztbe vete e őket maga előa nyeregben, s lovát az erdőnek kormányozta. Ott aztán eltűnt.

Lement már a nap a maga járásán, mire Dani megtudta,hogy a zenkét zsoldoson felül Borka és Menyhárt is rabul

ese . Hasztalan eredt volna a támadók után, azóta nyilvánelérték Vastagpalánkot.

Nagy csöndesség szállo alá a várra. Más emberi szó nemhallatszo , csupán Füsüsné istenébresztő szörnyűkáromkodása.

Maga Dani egy árva szót sem szólt. A mellére figyelt,honnan egyre görcsösebben tört fölfelé a zokogás. Alig bírtmár úrrá lenni fölötte.

40

A vastagpalánki törökök zenkét zsoldost ejte ek foglyul,valamint négy kopjást: Borkát, Menyhártot és még két legényt,kiket Dani híre vonzott a táborba.

Mikor a bőséges emberi prédát megszemlélte, Habilde erdár fölrakta az öröm nyergét a büszkeség tevéjének ahátára, maga nyeregbe szállo , s a vigyorgás szinte csöpögöa képéről. Nem egyedül a jó fogás deríte e föl, hanem egycsokorra való kecsegtető hír is.

A sümölcsös nyakáról s minden tagján észlelhetőkövérségéről ismert Hrubián aga, a re enthetetlen Akibárméltatlan utóda, a bástyafokról nézte végig a Törökpalánkrólmegtérő akindzsik s a rabok bevonulását a várba.

Aztán parancsot ado a vallatásra, hogy a palánk erejétmegismerje. Ostromra készülődö , nem akart fővel rohanni afalnak. Hóhérságban tündöklő embere volt bőven. Ezekelőszedték a rémületes vallatási készséget, a csípőket,fogókat, szorítókat, csigákat. Egy rabszolga parazsat hozoserpenyőben, a társa meg fújtatóval élesztge e. Egyszer azegyik, majd a másik hóhér vizsgálta meg avato an a vörösbőllassankint fehérré hevülő szerszámokat. Fejüket csóválták,rosszallón.

Ebből a rabok mindjárt megtudták, hogy hóhéraik hűvösnekbecsülik az ő gyarló testük puhítására szánt vasakat.Embertelen rémületében az ásító bajor szünet nélkül ásíto ,be sem csukta a száját. A görcsös lábú rolinak messzi

hangzón muzsikáltak összekoccanó fogai. A három kopjásegymás melle kuporgo , úgy helyezkedtek, hogy a hóhérokne láthassák Borkát. Az szegény o feküdt, hova a törökledobta volt, s még mindig nem tért eszméletre, oly komiszulmegsújtotta a kopja nyele.

Amúgy ízelítésképpen az egyik hóhér megpörköltvalamelyest három-négy zsoldost egy fehéren izzóvasnyárssal. Mire hasogató üvöltés kelt, üvöltö ek azok is,kiknek bántódása nem ese . A zsoldosok méltatlankodtak,hogy beszélnek ők ösztökélés nélkül is. Meg sem várták atolmács kérdését. Vallomásuk hitelesnek látszo , mertmegegyeze a Tülkösorrú tapasztalataival. Ebből Hrubián agaúgy ítélt, hogy igazat mondanak, hiszen össze nembeszélhe ek. De más haszna is volt a vallatásnak, az agatudomást szerzett a hamis mustráról.

Hrubián megsimoga a a fülét, melyet sápadt piócákkéntültek meg a legkülönfélébb alakú sümölcsök és bibircsókok,majd inte a hóhéroknak, azok felcihelődtek, s elkotródtak,bedugult kedvvel. A rabszolgák utánuk cipelték a vasakat, afogókat, a szorítókat, a parazsas serpenyőket s a fújtatót.Látnivaló volt, hogy az aga megtudta, amit akart, egyelőretehát nem zaklatja a rabokat. Ezek meg is nyugodtakvalamennyien, kivéve Menyhártot, ki azóta fölérze afejbeverés okozta ájulatból, ami azzal a károskövetkezménnyel járt, hogy gondolkodhatott.

Borka is ocsúdo már a szalmán, hol oldalvást feküdt, akönyöke hajlatába rejte arccal. Nyögdécselt szegény, azeszméle el együ a fájdalmak is visszatértek hozzá. Menyhártarra gondolt, hogy a zsoldosok ismerik Borkát, s amilyen

hitszegő, gyáva lelkek, nem haboznának a török kezére adni.Jutalom jár annak, ki a kapitány feleségét kiszolgáltatja. S aszeplős dalnok szinte lá a, mint hervadozik Borka valamihárem rácsos ablakai mögött. Ezen annyira megilletődött, hogykevés híján elcsordult a könnye.

Nem tehete róla, szere e Borkát, mindennél a világonjobban szerette.

Sietni kelle , hogy a gyászos fölfedezés meg ne essék.Menyhárt egyetlen útját lá a a szabadulásnak, előbbösszesúgott két társával, aztán fölkelt elszántan.

A zsoldosok közül az ásító bajor járt legkészségesebben avallatok kedvébe. Járta a a száját, kérdezni sem kelle . Őtszemelte ki Menyhárt a szabadító szolgálatra, habártagbaszakadt fickó volt.

– Te ásító kutya – mondta neki –, elárultad akapitányunkat!

Azzal pofon szelte kétfelől, hogy csak úgy csattant.A bajor elképedten hunyoríto , semmiképpen nem akarta

elhinni, hogy pofon teremte ék. Aztán mégis fölugro ,leteperte Menyhártot, verte volna, ha a két kopjás nem sietoda. Leránto ák a bajort, s gyomrozni kezdték, ámde hasonlósorsra juto ak ők is. A zenöt ember egyetlen vonaglógomolyaggá keverede , majd nagy hirtelen annyi emberrészakadt szét, ahányan voltak. Ezt a csodát az akindzsi őröktatár korbácsa művelte.

Mikor megtudta, hogy a rabok összeverekedtek, Habildefterdár nagyot sóhajtott:

– Úgy látszik, elmém erszényének minden pénzételvesztettem!

Valóban így lehete , hiszen a hadban forgo ember mindtapasztalha a, hogy magyar a néme el rabságban is nehezenfér meg. E sóhaj után a de erdár megparancsolta a hírhozóakindzsinak:

– Töröld le vétkemet a segítség szivacsával.Az akindzsi aláza al meghajolt. Nem mintha érte e volna

a talányos parancsot, hanem mert a tapasztalat megtaníto ará, mitévő legyen ilyen esetekben. Nem kutato tehát szivacsután. A zsoldosokat meghagyta helyükön, a kopjásokra pedigrászólt, hogy lóduljanak a magyar rabok közé.

Majd megszakadt a súlya alatt, Menyhárt mégis maga vitteBorkát a magyarok tömlöcébe.

Ez sem volt nyájasabb a másiknál, ha csak abban nem,hogy idegen egy sem találkozott ott.

Hanya fekte e az asszonyt gyöngéden, szalmát kotort afeje alá, hogy kényelmesebben nyugodhasson. Letörülte amegrögösödö vért a homlokáról, arcáról, s miala ígysimogatta, hol forróság öntötte el, hol meg a bú hidege.

Maga csak akkor néze körül, miután már oda telepedeBorka feje mellé, hogy hűségesen védelmére keljen, habántani akarnák.

Senki ilyen tervet a fejében nem forgatott.Tíz marcona hajdú hevert a dohos szalmán, egymás

melle , fejüket a falhoz támasztva. A zenegyedik BarkóDénes volt, a zedes, kit Menyhárt akkor ismert volt meg,mikor Dalos Baksa kíséretében Vastagpalánkon járt. Úgyrémle , hogy ez a látogatás nagyon régen történt. S ebben azérzésben az idő múlása legyintette meg Menyhárt lelkét.

Elszorult a szíve. Milyen sudár, milyen deli vitézek voltak

ezek a hajdúk akkoriban. S milyen dögletesen elszutykosodtak,elhitványodtak, lerongyolódtak. Nagyobb pofont érdemeltvolna az ásító bajor, hiszen a zsoldosok bűnéből tétlenkednekitt ezek a bátor cselekedetre született vitézek.

– Hej, Pacalkopp, Pacalkopp! – sóhajto föl Menyhárt. –Ha bivalybőrbe varrnának, ökrökkel pratnának, akkor semvezekelhetnél meg bűneidért.

Erre fölbolydult a tömlöc sűrű bűzben pácolódó népe.Eleinte csak Panzerkopf kapitányt emlege ék, olyanformán,hogy égnek mered a sörénye, hogyha hallja. Mert hát mindenkiarról számolt be, miként kínozná halálra a zsoldosok vezérét,amiért rút árulásával ide juttatta. Látni való volt, hogy a hajdúkminő ádáz terveket neveltek a nedves szalmán. A bosszulásivéres ábrándoknak utána csend támadt, majd Barkó Dénes akopjás felé fordult:

– Hát te, fiam, honnan ismered azt az átokban nemzekapitányt?

Ezzel kezdődö a barátkozás. Amazok kérdeztek, Menyhártválaszolt. A dicső beszámoló végeztével Borkára mutato , kiájultan feküdt a szalmán, s csak olykor-olykor nyögö föl,mintha lidérces álom bántaná.

– Ez a személy i en a mi bajban jeleskedő kapitányunkhites felesége!

Kemény, kegyetlen szerzet a hajdú, de ezek most mindellágyultak, s szíveskedtek tehetségükhöz képest. Az egyik asubáját teríte e az asszonyra, meg ne fázzék, a másik szárazszalmát kotort a dereka alá, a harmadik a lábát igazga a, anegyedik a fekvésén javított. A többi szolgálatra készen leste.

– Szalonna! – sóhajto föl mogorván egy öreg hajdú,

amúgy maga elé, mintha nem máshoz szólna. Holo egyszerreminden tekintet rajta csüngött.

– Szalonnázna kend? – kérdezte Menyhárt, s a szájábanösszefutott a nyál.

– Ühüm! – bólinto rá az öreg. – Abból fakad az erő. Abbangyökeredzik a vitézség. Mostani állapotomban libapásztornaksem szegődtetnének el.

Ahány hajdú, mind a karját, a lábát tapoga a, penészszínűarcukat aggodalom ülte meg.

– Kopjás Dani kiszabadít innen, meglátják kendtek –mondta Menyhárt hittel.

– Hiszen az forgolódo az én eszemben is – felelte aszalonnát emlegető öreg.

-– Csúnyán elhitványkodtunk a pogány kenyerén – bökte kivalamennyiük gondolatát Barkó Dénes –, az emberi nevezetetis már csak könyörületből érdemeljük meg.

Ezenközben Borka magához tért ájultából. Körülnéze atömlöcben, s Menyhárton akadt meg a szeme.

– Hát te megint velem raboskodsz? – kérdezte gyöngén.– Hol g is veled raboskodnék én – válaszolt a szeplős

dalnok túlcsorduló érzéssel. Meg is bánta mindjárt, hogy nemillendőképpen szólott.

A hajdúk elnémultak, s áhíta al nézték Borkát. Az asszonyazon erőlködö , hogy hanya fektéből a könyökéreemelkedjék. Most, hogy csakugyan segíthe ék volna, amirekészek voltak, a hajdúk nem mozdultak, szóval semajánlkoztak. Csak akkor szólaltak meg, mikor az asszony amaga erejéből fölemelkede . Vigasztalták, el ne keseredjék,jön az ura, s megszabadítja.

Dani valóban eljö másnap. Alig hajnalodo , zenötkopjás élén odalovagolt Vastagpalánk falai alá. A vár zömökenterpeszkede , s mögö e az erdő rőtbe, sárgába öltözö , csaknéhol zöldellt, ahol iszalag tekerőzö a bokrokra, fehérle is,habosformán, mintha tavasz volna. Az irtás satnya gyepétvastagon megöntözte a harmat, a lovak lába csüdigmegnedvesedett.

Olykor egy-egy ijedt vörösbegy surrogo fától fáig, egyfélháznyi ághalom körül ökörszemek röpdöstek. Kihaltnaklátszo a palánk, de Dani tudta, hogy az őrök szemmel kísérikminden mozdulatát, ha személyükben nem is mutatkoznak.

Köhinte néhányszor, hogy a torkát meg sz tsa, aztánmélyet lélegze . Még egy pillanat, s az áhítatos hajnalicsöndet válogato förtelmességek dúlták föl. Az ökörszemekdermedten bújtak a száraz ágak közé, a vörösbegyek semszállottak többé fáról fára.

Hrubián aga pedig, kinek Dani a förtelmekkel kedveskedniakart, még az igazak álmát aludta. Fölköltö ék azonban, úgyille , hogy maga hallja a neki szánt üzenetet. Bosszúsdörmögések közö tápászkodo föl teveszőr pokrócairól, sment ki a várfalra. Háborúskodni lehet éjjel, lehet nappal,fegyverfogásra nincs későn vagy korán, de napkölte előgyalázkodni nem méltó igazi vitézhez. Így háborgo az agamagában, s amint odalent az irtáson meglá a Danit,szemrehányón tudakolta:

– Te varas csimasz, nyűvek közt is legutolsó, mi ösztökéltebűzös agyadat, hogy hajnalhasadáskor orcátlankodsz váramelőtt?

Dani meglóbálta a levegőben a re enthetetlen Akibár aga

immár fölöttébb silányra zsugorodott fejét:– Akibár hordta ezt a rothadt koncot a nyakán, míg én le

nem szellem róla. Most a te fejedért jö em, te rühök, tetvekszállásadója, ki másra jó nem vagy, ha csak arra nem, hogy atetű is éljen, ha már Isten megteremtette!

Hrubián aga először valamelyest meghajolt, mintha görcsállo volna a hasába. Mire fölegyenesede , kiviláglo , hogynem görcs, hanem kacagás bántja. Vastagon, öblösenhahotázott, majd leesett a turbán a fejéről.

– Ne nyeríts, te korcs kanca elvetélt csikaja! – kiálto ráDani. – Kopjás Dániel hív bajra, Törökpalánk kapitánya!

Válaszképpen Hrubián köpö egy kiadósat, hogy csak úgytepsent a várárok poshadt vizében.

– Nem vagy te igazi kapitány – mondta becsmérlőn –, afelséges padisah agája nem mocskolhatja be a handzsárát a teszennyes véreddel. A bécsi király úgyis nekem ad, akkor majdúgy múlsz ki, mint illik, disznók csülke alatt.

Azzal már lépegete is visszafelé, s oda sem figyelt Danigyalázkodására.

– A gyávaság csahol belőled, te tehénre ére vitéz!Örvendezz, hogy a kardomat kínálom, hiszen agatyamadzagomra sem vagy méltó! Ha nem jössz bajra,kifüstöllek a lyukadból, s pórázon vezetlek a kutyáim között.

A kövér Hrubián ekkor már javában ereszkede a várudvarára szolgáló lajtorján lefelé, s csupán turbánjának acsúcsa látszott.

Összenéze a zenöt kopjás, félig csalódo an, féligriadtan. Nem ilyen fogadtatásra számítottak.

– Akármi történt – morogta Füles Gergő –, nem a mi

javunkra történt.Hazatérőben tovább bontoga ák Hrubián aga szavainak

értelmét, s hála Borvető Dénesnek, végezetül megfejtették.Az aga viselkedésének nyitja más aligha lehete , mint

hogy a zsoldosok kifeccsente ék, miként ese meg a mustraTörökpalánkon, s azt is elmondták, hogy Dani nemnemesember, hanem hódoltsági szökött jobbágy.

Ehhez képest Habil de erdár egy tekercs papiroson leveletírt Amrát bégnek. Megírta, hogy a magyarok álnok ésármánykodó módon megszegték a frigyet, s ebben KopjásDániel a bűnös, ki magát a kopjások kapitányának nevezi,holo senkiházi bitang. De nemcsak a békességmegbontásában vétkes, hanem Miksa király pénzét is elcsalta,hogy cégéres haramjái társaságában tobzódjék és dorbézoljon.Mind ennek a tetejében ez a hitszegő nem átallo a levágni adicsőségben tündöklő, vitézségben páratlan Akibár aga fejét, sföltűzni koszos vára falára, holo minden hadban próbált vitéztudja, hogy az aga feje, ha már egyszer nem a nyakán ül, akirályt ille meg, s egy olyan kutyafinak, amilyen KopjásDániel, csak a hozzá hasonló férgek fejéhez van joga.

Ezt a levelet Amrát bég felolvasta a magának. Egy darabiggondolkozo , aztán tollba mondta a levelet szóról szóra,aláírta, pecsétet nyomo rá, s elküldte a budai basának. Abasa is meghallga a a levelet, ő is gondolkozo , aztán ő isköve e Amrát bég példáját. Ezt a basai pecsé el ellátolevelet a dunántúli főkapitány kapta meg. Az ő szerepe az volt,hogy a levélben foglaltakat magának Miksa királynak éscsászárnak tudomására hozza. S ezt meg is tette becsülettel.

Miksa király nem szere e a magyarokat, amelle fukar

volt. Belesápadt, mikor megtudta a jelentésből, milyenköltséges csínnyel csúfolta meg egy magyar legény az őkoronás fejét. Mindjárt el is határozta, hogy határozni fogvalamit a bűnös megfenyítésére. Mert annyira semmilyencsapás föl nem gerjesztette soha, hogy nyomban határozzon.

41

Habil de erdár azt a véleményt vallo a, hogy Törökpalánkostromát jobb elhalasztani. Allah hatalma végtelen,bölcsessége ugyancsak. Miksa császár zsoldosai viszont gyávanyulak és ijedt egerek, következésképpen hasonló helyzetbenbizonyára maga Mohamed próféta sem cselekedne másként,mint hogy megvárja türelemmel, míg a császár ostrommalmegveszi a várat a kopjásoktól, az összelő , megrongált várbapedig beülte a maga borissza fegyvereseit. S ha mindezvégbement, akkor következik el az idő a támadásra.

Ezzel az okoskodással a rejtező természetű Hrubián agaegyetérte , már csak azért is, mert ő maga szertelenülidegenkede az okoskodástól, a harctól nem kevésbé. Abbanis példásan megegyeze a két igazhitű, hogy Kopjás Danifenyegetését könnyen venniök nem vallana éber elmére. Ez akorcs eb – ahogy maguk közö sztelték – mind bátorságban,mind leleményességben jeles tetteket művelt.

Fordíto ak hát egyet a dolgon, s már nem ostromra,hanem védelemre készülődtek.

Egy helyü jókora romlás támadta meg a palánk falát, alegsürgősebb föladat ennek a megjavítása volt. Az agakirendelte a magyar rabokat várfalépíteni. A zsoldosok bent avárban kaptak munkát.

A törökök inkább a rombolásban voltak járatosak, ezért azépítkezést egy görög mester irányíto a. Egy darabigvizsgálódo , aztán akként intézkede , hogy előbb bontsák le amegroggyant falat, s majd akkor húzzák föl újólag, haelhordták.

Csak hát ekkora munkával zenöt elgyöngült rab bajosanbirkózhato meg. Egymás után ásták ki a földből a revesboronagerendákat, a rés pedig egyre tágult. A görög bele-beletúrt lengő fekete szakállába, s időnkint félhangonmotyogo valamit, ami bizonyára káromkodás volt, de senkinem érte e. Márpedig káromkodni másnak szoko a gyarlóember, nem magának, s ezért a görög még egy fokkalelégedetlenebb volt, mint egyébként le volna. Utóvégre azakindzsik gondjára hagyta rabjait, maga elment az agához.

– Félnek a pogányok – jegyezte meg Barkó Dénespávafarknyira megtömérdekült bajusza alatt.

Tanácsos szándékkal ereszte e meg Dani a hangját, mikorhajnaltájt az agát gyalázta. S üzenete valóban eljuto arabságban gyötrődő magyarokhoz. Reménység csöppent aszívekbe, kiváltképp a büszke fenyegetés hallatára, hogyfegyverrel füstöli ki Vastagpalánkról a török hadat. A hajdúkazóta is szakadatlan tervezge ék, miként siesseneksegítségére az ostromlóknak.

Szó ese arról is, hogy a törökpalánkiakat tudósítanikellene a török ereje meg a vár állapota felől. Ez a tátongó résa várfalon megkönnyí az ostromlók dolgát. Csak hát senkinem látta a módját, miként lehetne Vastagpalánkról kiszökni.

Borkát erősen elgyöngíte e a vérveszteség, s a gorombasújtás a koponyáján egyre sajgo , főleg hajoltában.Mindamelle kezde erőre kapni. Első raboskodása idejénmegtanulta volt, hogy a munka terhe annál csekélyebb, minélvigasztalóbb tájakon portyázik a képzelet. Vissza-visszatért hátgondolatban utolsó kedves emlékéhez, a virágzó csipkeághoz:az egyik ága hajlik a Borka vállára, a másik ága hajlik a Danivállára. Mennyi hi el mondta édes ura, hogy ők többé el nemválnak. Lám, ki sem hűlt a csókja nyoma az ajkán, s azirgalmatlan sors ké elé vete e őket, s nincs a világon akkorarózsafa, hogy ke ejüket két ágával egyszerre simogathatná.Ahogy ezt elgondolta, szorongás támadt a kebelében, smegviszkete a szeme sarka. Veszendő portéka az emberiboldogság, s ugyan mit ér az összegyülemlő szeretet a szívben,ha föl nem fakadhat, a kedvesre nem áradhat, szerelemménem gyulladhat?

A hajdúk bonto ák a falat, ezenközben szüntelenül asegítség, a szökés módját kuta ák. Addig-addig, míg Borkasem rázoga a többé emlékezetében a rózsaágat, hanem azerdő iránt kezde nézelődni. Megannyi vércsöpp piroslo egykecskerágó apró gyümölcse, aztán a szálfák következtek,sátorosan, sűrűn. A várfal s az erdő közö gyomlepte irtásterült el, melyből korhadt fatönkök meredeztek, csaknem egyszinten a földdel.

Szabadnak látszott az út.Elő ük a várárok poshadt, békalencsés vize bűzlö

szélesen és barátságtalanul. Ezen az oldalon s túlnan zöldcsokrokban burjánzo a nád meg a káka. Borka a lábáhozejte e a lapátot, sima homlokán a szemöldöke megvonaglo ,tekerődzött, mint két kicsike kígyó.

Mielő elment, a görög mester megparancsolta volt, hogy

a korhadt gerendák minden rothadékát ki kell hányni alyukakból. Menyhárt kötésig állo a földben, Barkó Dénesnekcsupán a feje látszo ki, az is eltűnt, mikor ásójára hajolt. Alyuk olyan mély volt, hogy sírgödörnek is megtette volna.

Borka figyelmesen nézte Barkó Dénest, amint hol eltűnik,hol előbukkan, aztán a tekintete leszállo a gödörtől az árokig,átsiklo a vízen, s egyetlen szökkenéssel elérte az erdőt. Ekkormár tudta, hogy a török vár állapota felől ő visz hírt Daninak.Ha a szerencse támogatja, még aznap éjjel.

– Menyhárt – su ogta –, úgy ügyeskedj, hogy helyetcserélhess a hajdúk tizedesével.

A görög mester nem volt o , az akindzsik inkábblajhárkodtak, semmint a rabokra vigyáztak. Észre sem ve ék, sa helycsere megtörtént. Eladdig Menyhárt, most már BarkóDénes hányta a földet Borka elé, ki aztán továbblapátolta,vissza ne görögjön a gödörbe.

– Hallod-e – suttogta Borka –, én ma éjjel megszököm.A tizedes kezében megmeredt az ásó:– Meg-e? – kérdezte leesett állal.S még jobban elámult, sőt el is restelkede , mikor

megtudta, mit módolt ki Borka. A terve az volt, hogy mielő astrázsák szállásukra kísérik őket, betemetkezik abba agödörbe, melyben most a zedes görnyedeze . Éjjel kimászika lyukból, átgázol a vízen, s az erdőn át megtér Törökpalánkra.Restelkede a zedes, hogy egy fehérszemély leleményben,okosságban így túltett rajta.

– Úgy elsavanyodtál – su ogta az asszony –, minthaerősen megirigyelted volna az én jövendő szabadságomat.

– Bár már szabadnak tudnálak, lelkem virágszálam! –sóhajto föl Barkó Dénes, aztán félhangon sorolni kezdteBorkának, mennyi fegyverese, ágyúja, puskája, puskapora vana töröknek, hol milyen őrség áll, mi a váltás rendje, ideje, holgyöngébb, hol erősebb a vár. Egyszóval mindent elmondo , mihasznára szolgálhat egy várostromló kapitánynak.

Csakhamar megjö a görög, kezét dörzsölveelégede ségében. Kisvártatva nyers robajjal ledobbant aleeresztőhíd, s egy fél zászlóalj akindzsi vágtato elHajmáskérnek.

– Minek örülhet ez a sátánfajzat? – töprenge BarkóDénes, s a gödörből a görögre lese , meg az akindzsiknyomában felhőző porra. A por elült, a nap egyre feljebbkapaszkodo pályáján. Mire delelőre hágo , megvilágosodo

az is, mi végből hagyta őket az előbb faképnél a görög.Munkáskézre volt szüksége.

Hrubián aga tüzetesen megszemlélte volt Akibár aszú fejét,melyet Dani kecsegtetőként lóbált meg elő e. Gyorsanfölfogta, hogy dőreség volna tátongó réssel vagy hibás fallalállni az ostrom elébe. Elküldö egy csapat akindzsitsegítségért.

Ezek délre megjö ek, s egy templomra való parasztotnóga ak a vár iránt. Amazok rendetlenül tolongtak,megbotlo ak egymás lábában, ki az ásóját ejte e el, ki akapáját. Meg-megtorpantak, összekavarodtak. A rendzavarókközépü helytelenkedtek. Ezekhez a dühre gerjedt akindzsiknem férhe ek közel. Ezért hát a széltől haladókatkorbácsolták, holo ezek példásan meneteltek, míg közéjüknem csördíte ek. Jajgatás, ordítás rioga a a hegyekderekában szunnyadozó visszhangokat.

Mihelyt a tetemes segítséget meglá a, a görög kiállo asáncra, s fehérre köpte a szakállát, míg a helyükre igazította azembereket. De akkor aztán a munka rohanvást megindult, azakindzsik sem henyéltek többé, hanem irgalmatlanul ütö ék-verték a késlekedőket.

– Fél a török – dünnyögte büszkén Barkó Dénes, s ha abajsza az állára nem kondorodik, látni lehete volna amosolygását.

Boldogságra gyulladt Borka is. Hiszen ha a törökben afélelem rezgelődik, csak Kopjás Dani lehet a rezgetője.Dicsőséges jókedv pezsdíte e meg a gondolatra, hogy aszakállas görög, a sok mord akindzsi Danitól féltébenugrándozik.

Körös-körül döngö a föld. Dönge ék a parasztok, hogyakadékot emeljenek Dani ellen.

A palánkfal akként épül, hogy két sorban vaskosboronagerendákat ásnak a földbe. A párhuzamos gerendafalakközö akkora rést hagynak, hogy egy jókora szekér elférnebenne keresztben. Ezt a rést földdel töl k meg, s ledöngölik,hogy megkeményedjék, mint az országút. Mikor ezzel végeztek,kívül-belül sövénnyel fonják be a falakat, a sövényt pedigbetapasztják vastagon agyaggal, vagy sárral, ha agyag nincs.Ennek a tapasztásnak az a haszna, hogy a fal nem fog tüzet.Mert ha a gerendákba belekap a tűz, a vár csinosanösszeomlik, s szabad az út az ostromlók előtt.

Mivel a kapu felőli részen még akadt egy s más sürgős

tennivaló, napáldozatkor a görög oda irányíto a a hajmáskériparasztokat. Borkáékkal egy ideig senki nem törődö , afonatnak szánt frissen vágo fűzfavesszőket rakosga ák egyhalomba. Az árok túlsó partján két akindzsi ásítozo . Ezekügyeltek föl reájuk.

– Ha meggondoltad volna – szólalt meg félhangon BarkóDénes –, én örömest a helyedbe lépek. Nem gyöngeasszonynak való az ilyen vállalkozás.

Borka megrázta a fejét, amit mindjárt meg is bánt, mert asajgás kiújult az ütés helyén.

Nekik szolgált a jó szerencse is. Az alkony kiterege elenge, kék ködéit, s szerterázoga a páráit a tájon. Ahajmáskéri parasztok előbb keservesen fölvonta ak két ágyúta falra, aztán nyugovóra terelték őket. A szakállas görög avárfal tetejéről becsülge e a napi munkát, de onnan felülről, asűrűsödő homályban nem láthato sokat. Visszament azudvarba, hogy a kapun át kerüljön, s megejtse a szemlét.Elkövetkezett hát az alkalmas pillanat.

Az akindzsik a sáncon vigyáztak, de nem sok ügyet vete eka rabokra. Inkább a fülükkel strázsáltak, semmint a szemükkel,mivelhogy amúgy sem láttak, s a szökni kívánkozónak át kellettgázolnia az árok vizén, ami tocsogással jár.

Barkó Dénes inte Menyhártnak, fölnyaláboltak egy csomórőzsét, s ekkor láthatóvá vált az embernyi mélységű gödör alebontott fal helyén.

– Ugorj be, lelkem! – biztatta az asszonyt a tizedes.– Ugorj! – visszhangozta Menyhárt.Borka megborzongo . A gödör mély volt, nyirkos, mint a

sír, s akarta, nem akarta, arra fordult a gondolata, meglehet,soha innen élve ki nem kerül. De azért ügyesen s bátranbeereszkede a sötéten tátongó lyukba. A hajdúk zedesemost az után a néhány öregebb faág után nyúlt, melyet előreelkészített.

Menyhárt hirtelen hasra vete e magát, a szíve vaduldobogott, torka összeszorult.

– Csókolj meg hát – suttogta –, hátha soha…A hangja elcsuklo , s nem fejezte be, amit megkezde .

Borka megsimította az arcát, megcsókolta.– Kerge dongó – mondta, hogy erőt vegyen ellágyulásán.– Lódulj már odább! – bökte meg a lantost Barkó Dénes.– Örökkön, örökkön – motyogta Menyhárt, miala

félrehemperede , s ahogy az előbb, most sem mondta kiegészen a gondolatát. A fájdalom két marokra fogta a szívét, srázta a szilaj zokogás, ahogy vihar a gyönge fát.

– Te szopós borjú! – vete e feléje a zedes féligszánakozón, félig becsmérlőn.

Borka összekuporodo a gödör fenekén, s nem moccant,nem pisszent, miala Barkó Dénes ügyesen elteme e. Erről-arról megrakta vastagabb ágakkal, aztán fűzfagallyakkövetkeztek. Úgy helyezte el a kötegeket, hogy a levegőszabadon járhasson közö ük. Végül halomba hordta afűzfavesszőket az asszonyrejtő gödör fölé, hogy ha a görögvagy másvalaki arra járkál, véletlenül se léphessen oda.

Barkó Dénes elnyomo sóhajtással állo be társai közé, shányta a vesszőnyalábokat a boronafal tövébe. Hányta megigazga a. Mire a görög odaért, példamutató fáradozásbanlelte valamennyiüket. Még Menyhárt is erőt ve bánatán, erőta szerelmén. A sötétség magába nyelte a görög feketeszakállát, minek folytán az arca meg a szemefehérjelidércesen világíto . Vizsgálódo egy ideig, hibára ugyan nembukkant, mindamelle morgo valamit maga elé. Aztán intea kíséretébe szegődö két akindzsinak, sarkon fordult, seltűnt, amerről jött volt.

Ez az intés nem egyebet jelente , mint hogy aznap többetgörnyedniük nem kell, mehetnek pihenni. Nem le volna bajosdolog ezt a raboknak elmagyarázni, de az akindzsik restelltekszólni, inkább a nyakába csördíte ek a közelükben állóknak. Ahajdúk, a kopjások hanya -homlok rohanni kezdtek a várárokpartján a kapu iránt, nyomukban bősz korbácscsattogtatással akét akindzsi.

Borka o maradt magában a gödörben, bizonytalanságbanafelől, hogy mi történik odakünt. Az ágak s a fűzfavesszőkösszezúzó súllyal nehezedtek a testére. Minden tagja fájt, anyirkos hideg csontja velejéig hatolt. Egyszer számolt, máskorimádkozo , ilyenfomán próbálta mérni az idő múlását, hogyeste van-e még, vagy már éjszaka. Vége szakadt-e amunkának, vagy még szorgoskodnak osztályos társai?

– Édes uram, édes uram – sóhajtozo magában –, kikelek-e valaha síromból?

Aztán valami óvatosan kapirgáló nesz ütö e meg a fülét.Megdermedt rémületében. Ajkát beharapta, lélegzetétvisszafojto a s figyelt. A halk neszezés folytatódo , elhalt,megindult ismét. Mintha valami élőlény közeledne.

Kiverte a hideg verejték. Ha élőlény – csak kígyó lehet, azsurran ilyen leheletszerűen, hogy csak a pergő föld tanúskodikjöttéről.

– Édes uram, édes uram! Ily nyomorult halállal vesszek el?Eleinte meredt mozdulatlansággal védekeze . De aztán

eszébe ötlö , hogy ha nem adja semmi jelét o létének, csakbiztatja a kígyót, hogy közeledjék bátran. Ha a csupasz nyakáratekerede , már késő lesz… Megrázta hát magát valamicskét, sa következő pillanatban megkönnyebbülten fölsóhajto .Egyszerre négy-öt helyen támadt ugyanaz a motozó nesz. Nemkígyó csúszkált arra, csak a gödör faláról hulldogált alá ameglazult föld.

– Hű, a csillagát! – mondta Borka a maga bátorítására,ahogy Danitól hallo a volt. S akkor valóban úgy érezte, minthaaz ura ott volna a közelében, s várna rá.

– Megyek, én kegyesem! Megyek, én szerelmetes uram!Nem fontolga a most már, mennyi idő múlo el

sírbaszállása óta. Oldalt húzódo a gödörben, az üresenmaradt helyre pedig kezdte óvatosan lehúzogatni afűzfavesszőnyalábokat. Mikor ilyenformán rést nyito magafölött, lassacskán fölállott ültéből.

Eddig a ránehezedő vesszőnyalábok súlyát nagyrésztfölfogták a vastagabb ágak. De amint fölegyenesede , vállánérezte az egész terhet, szívén az elhagyato ság markosszorítását. Nem volt még soha ilyen irgalmatlanul egyedül,mint most, mikor a ól re ege , hogy talán nincs is egyedül,hanem arrafelé cselleng valamelyik akindzsi.

– Megyek, megyek szerelmetes uram – mondta. Mertmihelyt arra gondolt, hogy az urához megy, az ő vitéz, erősurához, megnövekedett mindjárt a bátorsága.

Azzal hozzáláto a vesszőnyalábok lazításához. Félretoltke őt, három gurult a nyakába. Ebből kitalálta, hogy BarkóDénes alighanem jókora halmot hordott fölébe. S ha sokra nemis ment küszködésében, a teste dermedtsége megenyhült, s ezjólese . Nemsokára már a félelem hevíte e. Mindegyre arragondolt, hogy a zajjal odacsalta valamelyik akindzsit, s az most

kiránto handzsárral várja, hogy keresztüldö esse. Egésztestét kiverte a verejték.

Abbahagyta a küszködést, hogy kifújja magát. Hirtelenszakadt rá a csönd, s ekkor meghallo a a szíve dobogását. Avállára nehezedő teher, mintha megkétszereződö volna, azereje pedig egyre fogyatkozo . Úgy érezte, még egy pillanat, sa kegyetlen sötétség elnyeli örökre. Ahogy gyöngültében már-már összeroskadt, búcsúzóul Danira gondolt. Ekkor megértette,hogy ke őjük boldogsága az ő kezében van most. Hírt kellvinnie Daninak. Hírt a török erejéről. Különben Dani i pusztulVastagpalánk ala , vagy a király fegyveresei űzik el. Neki kellmegsegítenie.

Kinyújto tenyérrel megtámaszkodo a gödör oldalában, sa lábát megvete e, össze ne roppanjon a súly ala , melytestére nehezede . S ahogy az elhatározás megerősíte e alelkét, úgy tért vissza a frissesség tagjaiba. Egyszerre rájö amenekülés alkalmas módjára.

A gödör durván megáso fenekén állo , hova néhány rögis begördült. Állásán untalan változtatnia kelle , mert a lazaföld málladozo a súlya ala . S amint vaktában tapogatózo alábával, belerúgo egy vesszőnyalábba. Addig rugdosta,kotorta a nyalábot, míg az elhelyezkede a gödör fenekén, akét lába között. Óvatosan kipróbálta, elég szilárdan áll-e, aztánfélig guggolva ráhágo , majd teleszívta a mellét levegővel,összeszedte minden erejét, s fölemelkede . A vesszőkötegekelmozdultak, egyik-másik lecsúszo melle e, másokfélregurultak. Egy darabig megint dolgozo a két lábával,aztán ismét fölemelkede . Most már elérte a gödör peremét,még egy lökés, és meglá a a komor felhők boríto a eget. Azarcába hűvös levegő csapott.

Feszülten hallgatódzott, de más zaj nem ütötte meg a fülét,mint az egyik strázsa lustán kanyargó horkolása.

Még várakozo néhány pillana g, s a felhőket kémlelte,melyek lomhán vonultak s meglehetősen sűrűn. Az éjszakalilás volt, csak az erdő látszott feketének, meg a várárok vize.

Nesztelenül kivergődö a gödörből, magához szoríto kétnyaláb vesszőt, s nem lábon, hanem amúgy hengergőzveközelíte e meg a vizet. Amint belemerült, a foga csaknemcsa ogo , olyan kegyetlenül megvacogta a a hideg. Avesszőket keményen fogta, s zajtalanul nyomult előre a vízben.Mikor a nyakáig merült, ellökte magát, megkapaszkodo afűzfakötegekben, s mélyen a víz ala rúgo egyet-egyet,

mígnem kikapaszkodhato a túlsó parton. Kietlenül, kopáranterült el előtte a széles irtás.

42

Őfelsége Miksa császár és király meghagyásából a bécsihaditanács megtanakodta Kopjás Dani nagy hamisságánakügyét. A tanácsosok abban megegyeztek, hogy felségsértő éskincstárgyalázó rosszalkodásáért fejét veszítse a bűnös,fölnégyelt testét pedig szögezzék ki a vár bástyájára, hollóklakomájául.

De azzal is számot vete ek, hogy e példamutató büntetésvégrehajtásával a kincstár kára meg nem térül. Kopjás Daninse az elrablo aranyakat, se a posztót meg nem vehe k. Tehátúgy határoztak, hogy a mustramesternek kell fizetnie, mivel acsalárdság az ő hanyagsága folytán ese meg. Válasszontehát Ri erhosen uram, vagy beszolgáltat a kincstárnak annyiaranyat és posztót, amennyi elkallódo gyarló kezén, vagyhóhér nyakazza le.

Ri erhosen uram éppen Bécsben tartózkodo , neki háthaladéktalanul kimérték az igazságot. Szere e a pénztmódfölö , mégsem habozo sokáig, hanem fürgén leró a améltatlanul megkövetelt summát, mert az életét nemcsak azaranynál, a posztónál, hanem minden egyébnél többrebecsülte.

Kopjás Dani lefejezéséről és felnégyeléséről levélbenrendelkeze a haditanács. Veszprém vagy Tihany ugyanközelebb ese a Bakonyhoz Győrnél, csak hát e két várbanmagyar kapitány szolgált, és Bécs a magyarokban kevéssébízo . Ezért a haditanács a Győrben székelő Schwendi Lázár

császári főgenerálist bízta meg, hogy az ítéletet Daninvégrehajtassa, cinkosát, a hűtlen Panzerkopfot, zsoldosaivalegyetemben vasra veresse, Vastagpalánkra pedig iktassa bekapitányul Neuwirth Jeromost, ki kiválóan vitézkede voltTokaj, Nagybánya és Szatmár visszavételénél.

Schwendi Lázár császári főgenerális legszívesebbenkáromkodo volna, mikor a levelet elolvasta. Ilyen gyalogcselekedet azonban meg nem fér a generálisi méltósággal.Káromkodás helye beérte némi hümmögéssel s bosszúshomlokráncolással. Ezeknek utána újólag á uto a a levelet,de megint csak azt olvasta ki belőle, hogy Neuwirth Jeromostvastagpalánki kapitánnyá nevezte ki a haditanács. HoloVastagpalánkot a török elfoglalta.

Minden valamirevaló főgenerális tudja, hogy ilyenesetekben mi a teendő: el kell ragadni a várat az ellenségtől.Csak hát Miksa császár őfelsége nem szívesen vetemedeerőszakos cselekedetre. Véres dicsőségre is csupán egyetlenízben vágyo életében, mikor nagy hadat gyűjtö össze aSzigetvárat ostromló Szolimán ellen. A gyűjtésnél továbbazonban nem merészkede , s azóta egyedüli gondja az volt,hogy Szelim szultánt valamiként meg ne haragítsa.

Schwendi Lázár főgenerális mélyet sóhajto , s behíva aíródeákját, hogy tollba mondjon neki. Levelében utasítást kérta haditanácstól. Mindenekelő azt kérdezte, hogyelfoglalhatja-e Vastagpalánkot fegyverrel, lévén a vár törökkézen, ezért ostrom és győzelem nélkül Neuwirth Jeromos okapitány aligha lehet. Ha a haditanács az ostrom melle dönt,akkor ne feledkezzék meg arról, hogy Törökpalánk semszűkölködhet kapitány nélkül, jelölje ki hát a megfelelő

személyt. Végezetül a háborúságot könnyűszerrel elkerülhe k,de ennek az az ára, hogy a kiváló Neuwirth Jeromos neVastagpalánk, hanem Törökpalánk kapitánya legyen. Aláírta alevelet, s elküldte futárral Bécsbe.

Időt veszíteni azonban nem akart, ezért maga elé rendelteNeuwirth Jeromost, ki meg is jelent haladéktalanul. Afőgenerális úgy néze rá, mint kísértetre szokás. A kiválózsoldos szt ábrázatán ugyanis annyi ragya rajzo , hogy atekintet egyetlen pillanat pihenésre sem lelhete , hanemegyikből a másikba bukdácsolt. Mélyek voltak a ragyák s igenkülönféle színűek. Akadt közö ük avasossárga, vígan vöröslő,szerényen piros, mályvaszínű, szederjes, sőt fekete is, akadtkisebb és nagyobb, hosszúkás és kerekded, csillagforma éskráterszerű.

A szemle végeztével a főgenerális megszólalt:– Kegyelmed a császár legragyásabb katonája. Iparkodjék

kegyelmed, hogy ha kapitány leszen, érdeme se legyenkevesebb, mint ragya a képén.

Neuwirth félszegen elvigyorodo , mivelhogy fölö ébbbajosnak vélte a kívánság valóra váltását. Szíve örvendeze ,hogy ekkora kitüntetés éri, de szomorúság fogta el, mikor az iskiviláglo a beszédből, hogy neki magának kell a váratelfoglalnia egy rebellis magyartól, ki már egy agának fejétve e bajvívásban. Később arra térült a szó, hogy esetleg aszomszéd vár megvívásában is neki kell jeleskednie. Ez a várpedig a török hatalmában van.

Bármennyire elbúsult, mégis hozzáláto tüstént alegénység kiválogatásához. Aztán napról napragyakorlatozta a katonáit, s vál g magyarázta, mennyivel

hasznosabb és dicsőségesebb, ha egy várat tudományosanvesz be a vezér, mintha amúgy parasztosan elfoglalja.Ezenközben szorongó szívvel várta az indulásra kötelezőparancsot.

Várakozo Schwendi Lázár főgenerális is a haditanácsválaszára, hogy majd ahhoz képest adjon parancsotNeuwirthnak.

Ekként érlelődö szegény Borka özvegysége, melyet anyjamegjósolt volt. Most, hogy leánya rabul ese , Füsüsné már aztsem bánta volna, ha özvegységre jut, csakhogy o legyenmellette, örömére és vigasztalására anyai szívének.

Nem mindig gondolkozo így, s most is restelle e erősen,hiszen a szíve mélyén szere e a vejét. Csak hát a reménységcsúnyán megcsöpörödö . Eleinte ő is, akár az egész várnép,abban bizakodo , hogy Dani levágja párviadalban Hrubiánagát. Ha meg levágta, a török megre en a szerencseelfordultán, s vagy gyöngén védekezik, vagy talán önkéntkitakarodik Vastagpalánkról.

Törökpalánk népe Hrubián aga sümölcsös fejérőlábrándozo , győzelemről bajban, ostromban. Mindezek azábrándok semmivé porladtak, mikor egy sereg kopjásbekocogott lógó orral a várudvarra.

Az történt ugyanis, hogy Dani visszatérőben Vastagpalánkalól, hol Hrubián agát oly meddőn becsmérelte, hátramaradtbizodalmas jó embereivel tanácskozásra. Azokat viszont, kik azeszükkel eleddig semmilyen vállalkozásában nem támoga ák,előreküldte.

Ezek lohadt kedvvel fecsegtek az aga furcsafenyegetéseiről, s a hallo akat megtoldo ák a maguk

találmányaival. Minek következtében sebesen elharapódzo abaljós újság, hogy Hrubián a bécsi királlyal szövetkeze atörökpalánkiak ellen, s rövidesen egyesült haddal törnek avárra, hogy véres bosszút álljanak az elorozo zsoldért. Ahogyegyre többen szaladtak elő a lármára, a gyászos jóslásokszájról szájra jártak, úgy tömérdekült meg a közelgőveszedelem, s vált valóságosabbá.

Mindebből Füsüsné csak azt az egyet érte e meg, hogyBorka egyhamar meg nem szabadulhat rabságából. Meg azt,hogy a bécsi királyt Dani bőszítette föl.

– Micsoda kapitány az – kiálto a –, ki a tulajdon királyaerszényét meglopja?

Az öregek helyeseltek, mert ez nemcsak szteletlen,hanem oktalan cselekedet is.

Ezenközben Köcsög Pista, Füles Gergő, Kantáros Misi,Sóvágó, Borvető, valamint maga a kopjások kapitányalépésben baktato az erdő őszbe hajló lombjai ala .Bakta ak, s példás nyugalommal vete ek számot a teendővel.Egyetlen utat lá ak maguk elő , a harc útját. Egy élet azosztályos része az ember fiának a földön, de becsülete is csakegy van. Ők meg arra szövetkeztek, hogy a törököt kiűzik aBakonyból, s e fogadalmuk elől meg nem akartak hátrálni, mégha éltükkel fizetnek is érte. Azt határozták hát, hogy hadrakelnek, megszállják s megveszik Vastagpalánk várát, mégmielő a király serege Törökpalánk falai alá érne, hogy azsoldot s a várat számon kérje tőlük. Az ostromra fölkészültekmár, egyéb hátra nem volt, mint hogy kémeket küldjenek ki,messzi előre az országutakra, hozzák meg a hírét idejében, hakirályi had közeledne.

Mindezek végeztével megsarkantyúzták lovaikat, snemsokára beügettek Törökpalánkra.

Az udvar olyanformán feste , mintha a várnép éppen mostmenekült volna el, hogy a gyülevész ellenség föl ne koncolja. Abástyákon s a falakon mindössze négy-öt fegyveres lézenge .Csapongva lángoltak az árván hagyo tüzek, bűzlö ek alángon felede ételek, egynéhány kunyhóból gyászos füsttorlódo az égnek és fojto zsinatolás. S ebben az elszántnagy mozdulatlanságban remegő izgalom feszült, s ez azizgalom átáramlo a barmokra is. A tehenek el-elbődültek, smintha nyúznák őket, sivalkodtak a disznók az ólakban,voníto ak a kutyák, a karám sövényén háborodo tyúkokkodácsoltak, majd türelmük fogytán suta szárnyalássalrepültek tova.

A várfal tetejéről az öreg Sóvágó integete már egy ideje.Most Dani észrevette, s arra fordította a fejét. Ekkor megütöttea szemét, hogy Panzerkopf a zsoldosaival behúzódo az istállómögö sarokba, nyilvánvalóan abból a célból, hogy valamiközös elhatározásra jussanak. Lá ák, hogy a szabadlakiparasztok rémülten készülődnek, s habár nem gyaníto ák,milyen baj közeleg, tétlen megvárni mégsem akarták.

Gondolta Dani, i az alkalom, hogy példát mutassonszigorúságban, különben szétzüllik a tábor. Kiránto a akardját, s ráförmedt mordályosan a zsoldos kapitányra.

– Kegyelmedet vasra veretem, ha az ágyúkat gazdátlanhagyja!

Panzerkopf összerezzent, mint ki pőre üleppel csalánba ült,a feje parádésan lángba borult, s tüzelt, tüzelt, tüzelt, hogypalacsintát lehete volna rajta sütni. Egy ideig habozo , aztán

inte , a zsoldosok köréje seregle ek, s összedugták a fejüketúgy, hogy kifelé csak a hátsó részüket muta ák, ami nagybizalom jele.

– Mit főzhetnek? – ötlött Dani eszébe.Akármit főztek, hamarost elkészültek vele, és példás

zsoldosi engedelmességgel csakhamar már kapaszkodtak föl alajtorjákon, s lekuporodtak az ágyúk mellé. A háborúságnakmás jele nem maradt, mint a tűz Panzerkopf koponyáján, melynem halt hamvába, hanem ha szelídebben is, de tovább izzott.

– Kinek mi munkája vagyon, folytassa! – kiálto a Daniazzal a szándékkal, hogy a békétlenkedők jobb belátásratérjenek, s előbújjanak a kunyhókból, putrikból, sátrakból, holki tudja, mire szövetkeztek. Már-már úgy látszo , hogy aszavának foganatja lesz, mikor az egyik kunyhóból kiugroFüsüsné, nyomában még öt-hat asszony.

– Te átkozo ! – rikácsolta Borka anyja. – Már akkor lá am,hogy romlást hozol ránk, mikor tökön próbáltad a tudományod.Ördögtojás volt, ahány tököt fölfakaszto ál! Kit szere em én?Kibe támaszkodtam? Az én szerelmes lányomat ragadtad eltőlem! Se az enyém, se a ed, a pogányé le ! Nem elég, hogynyakunkra hoztad a törököt a gazságoddal? Megharagíto ad akirályt is! Erről a pogány, arról a király! Elevenen hamvadunkel, mint az istállóba rekedt barom!

– Eresszük a kútba, hadd csillapodjék! – morogta KöcsögPista félhangosan.

Az öregasszony tovább folytatta:– Hiába meredsz, mint a bálvány, nem maradunk meg

rabjaidul. Elhagyjuk ezt az átokvert fészket. Visszamegyünkházainkba, s hol g siratjuk, kiket vétkedből veszte ünk el.

Hol g átkozzuk a nevedet. Ugye, asszonyok? – fordult féloldalthátra. – Ugye, emberek? Ugye nem várjuk meg a királymartalócait? Nem tarthatsz i bennünket akaratunk ellen. S hamegpróbálnád, gúzsba kötünk, s úgy vetünk oda töröknek vagynémetnek, ki előbb jön.

Mintegy ado jelre az udvar megélénkült. A putrikból, asátrakból emberek bújtak elő, tarisznyásan, átalvetősen.Látnivaló volt, hogy sokakat erősen hajt a menekülési készség.A zsoldosok kíváncsin vizsgálódtak a várfalról, s találga ák,kiürül-e a palánk.

– No – fordult Dani az öregasszonyhoz –, kend a viszálymagvát boszorkányosan elvete e. Ha még egy szót szól,nyomban kopaszra nyíratom.

Ez a dísztelen fenyegetés torkára forraszto a a szótFüsüsnének. Megilletődö ségében akkorát nyelt, hogy körös-körül abban gyönyörködtek.

Dani körülkémlelt a növekvő zűrzavarban, hadd lám, kikfordultak ellene, s kik tarto ak ki melle e. Amint ígynézelődö , a tekintete megrekedt Lucskos Péter arcán. Alegénynek könny szivárgott a szeméből, s elfehérült szája szélehideglelősen reszketett.

– Én vagyok a vétkes – kiálto fel hirtelen. S a hangjametszőn éles volt, mintha nem férfi, hanem megkínzoasszony sikoltott volna.

Egy pillanat, s már o térdelt Dani lova elő . A dorongok,fütykösök mintegy parancsszóra lekoppantak a földre. Egyparaszt rákuporodo átalvetőjére, néhányan köve ék példáját.Péterből pedig ömlö a szó. Könnyek közö , magát mardosóvádak közö beszélte el, hogy a zsoldosok az ő borától

mámorosodtak meg.– Hadban gyáva voltam, békében kalmárkodtam, nem

vagyok méltó a kopjás nevezetre! – kiálto a Péter. Reszketea keze, alig lelt rá az erszényre, melybe a bor fejében kapoaranyat rejte e. Belecsurga a tenyerébe a csengő, lágyancsillogó forintokat. Egy pillana g elmerenge fölö ük, aztánmintha kevesellné, megrázta az erszényét ismét. Mire még kétarany kiperdült.

Füsüsné dühe most ellene fordult:– Te átkozo ! – kezdte. – Te kufár, te kupori, te zsugori! Te

veszíte ed el az én édes lányom, hogy a gégéd tekeredne azocsmány szívedre! Hogy a tüdőd rothadna el! Mia ad lesz azén édesem basák lábakapcája! Nesze, gyalázatos!

Vastagon leköpte a legényt, s rosszabbra is vetemedevolna, ha ki nem ragadják karmai közül.

– Száz botot verjetek rá! – ítélkeze Dani. – Vagybelepusztul, vagy emberré vezeklődik!

Hóhéri sztben senki nem hivataloskodo Törökpalánkon,se deres nem volt. Ezért két markos kopjás egy padra kötözteLucskos Pétert, másik kettő pedig osztani kezdte a fizetséget.

Dani kiválaszto négy legényt, s azzal a paranccsalbocsáto a útra őket, hogy hírét hozzák, ha királyi hadatlátnának közeledni.

Azzal leugro a lováról. Időközben a vándorlásrakészülődök is csöndben szétoszoltak. Föléledtek az elhamvadttüzek, az égő ételek bűze nem csavarta el többé a szimatolóorrt, a tyúkok abbahagyták kelekótya kodácsolásukat, s abarmok lassankint lecsillapultak. Rövidesen olyan mélységesnyugodalom ülte meg az udvart, hogy világosan hallatszo a

botok suhogása s nyomukban az elfojtott nyögések.– Várszállás dolgában megyünk határozni! – szólo Dani a

kopjásoknak.De alig lépe hármat-négyet, Füsüsné állo a útját. Megint

a karja fölemelésével kezdte, megint csak lassan. Nem azértazonban, hogy átkozódjék.

– Szerelmetes lelkem – mondta, s a hangja elcsuklo , kétszeme majd kipattant üregéből.

– Szerelmetes lelkem – folyta a megújult erővel –, hol gcseléded leszek… Haló poraimban is téged áldalak, csakszabadítsd, csak szabadítsd meg a lányom… Szabadítsd meg aboldogtalant!

Térdre hullott volna, ha Dani hirtelen meg nem ragadja.– Ne jobbágykodjék, kend! – rivallo rá, s magához

szoríto a erősen, hogy beleroppantak öreg csontjai.Szoríto a, szoríto a, s a szíve majd kiszakadt, olyan fájón vertmellében. Szemét lehunyta, s megcsókolta két arcán azasszonyt. Amaz szinte ájultan simult karjai közé, s mikor Danielereszte e, szótlan meredt utána. Könnye elapadt, s a szívételöntötte a bizodalom.

Harmadnapra a törökpalánki csapat fölkészült atámadásra. Az olasz kürtös kissé oldalt várakozo . Márcsücsöríte e az ajkát, hogy a kürtöt megfuvintsa, mikorsápadtan, támolyogva, megjelent a várkapuban Borka. A rendfölbomlo . Fölbonto a az öröm, a meglepetés meg akíváncsiság. Mindenki Borka körül tolongo , őt akarta látni, őtakarta hallani. Dani nem tehete mást, mint hogy ölbe kaptaelcsigázódo édes feleségét, a sátrába vi e, s lefekte egyöngéden.

Odabent Borka végtére szóhoz juto , s Daninak torkánakadt a szerelmes lelkendezés. Mindabból, amit az asszonyelmondo , megérte e, hogy a maga megcsappant seregévelnem bírhatja rá a törököt Vastagpalánk föladására, s a falontámadt romlásban sem bizakodhat. Büszke volt Borkára, mertha meg nem szökik, s nem hozza el Barkó Dénes üzenetét,véres fővel kellett volna Vastagpalánk alól visszavonulniuk.

Töprengve lépe ki sátrából. Az olasz kürtös végezetülhozzáláthato a fújáshoz. De nem indulót fújt. S az ostromragerjedt hadinép csüggedetten oszlott széjjel.

43

Jót-rosszat egyaránt sok szálból fon a világi élet. Elkerülni abalszerencsét, rálelni a boldogságra ezért oly bajos a gyarlóembernek, ki bárhogy igyekezzék, valamennyi szálat se kézbenem foghatja, se szemmel nem tarthatja.

Nem sokkal azután, hogy Dani elhalaszto a a várszállást,megjö a kémlelésre küldö két lovas. Egy tetemes zsoldoscsapatot lá ak, mely frissen fényesíte páncélban,megfontoltan közelede Törökpalánk iránt. Mikor eztmeghallo a, Dani úgy érezte magát, mint kinek nincsen többéhatalma a szándéka fölö , mert egy csapásra kicsusszant amarkából valamennyi szál, mellyel a sorsát kormányozhatná.

Ez a csapat nem más volt, hanem az, melyet a császárőfelsége akaratából Schwendi Lázár főgenerális a ragyásNeuwirth Jeromosra bízo . Őfelsége Miksa király és császársemmiért nem haragudo oly állhatatosan, minthaerszényében csúfolták meg. Dani ezt művelte az ármányosmustrával. A császár tehát untalan a törvénytelenkedő kopjásfejét követelte. Ennek következtében a haditanács példátlangyorsasággal válaszolt Schwendi Lázár levelére:

„Vettük kegyelmed levelét, s válaszolunk minden kérdésére

legjobb tehetségünkhöz és tudásunkhoz képest. A császárőfelségének legfelsőbb akarata, hogy kegyelmed a békességetsemmi áron meg ne bontsa, tehát ne is iparkodjékVastagpalánkot a töröktől harcban elragadni. Őfelsége

parancsa az is, hogy Vastagpalánk kapitánya a hűségesNeuwirth Jeromos legyen, számos érdeme jutalmául, s mi ezt arendelést meg nem másíthatjuk, még ha a török álnokul el isfoglalta a várat, s ezért Neuwirth Jeromos csak Vastagpalánkonkívül lehet vastagpalánki kapitány.

Kegyelmed levelében említést teszen egy Törökpalánknevezetű várról, s ezt mi főbenjáró hibájául rójuk fölkegyelmednek, mivel a császári lajstromokban ilyen nevezetűvár nincsen. Ne is sürgesse hát kegyelmed, hogy oda kapitánytnevezzünk ki: vár nem lévén, kapitány sem leszen. NeuwirthJeromost azonban haladéktalanul indítsa útba kegyelmed,hogy a császár- és kincstárgyalázó Kopjás Dánielt foglyul ejtse,ennek utána fejét hóhérral leü esse, s gyarló maradványaitnégy darabban a vár négy fokára tűzesse föl intő ésfigyelmeztető példaként. S ha mint kegyelmed írja, abirodalomszégyene Kopjás Dániel oly várban űzi bitangságait,mely hibádzik a császári lajstromokból, s ezt a várat nemátallja Törökpalánknak nevezni, Neuwirth Jeromosvastagpalánki kapitány ne késlekedjék TörökpalánkotVastagpalánknak keresztelni, hogy o kapitánykodhassék, holjog szerint szükséges, valamint az okból is, hogy ilyenformán acsászár őfelsége várainak híja ne legyen, ama törvénytelenségfolytán, hogy a pogány Vastagpalánkot elfoglalta.”

Így szólt a levél.Egy nappal azután, hogy a főgenerális a levelet tüzetesen

elolvasta, a ragyás Neuwirth Jeromos élére állozsoldoscsapatának. Az idő hidegre zordult, a zsoldosoklassúdan ballagdogáltak Törökpalánk felé, s majd abban

bizakodtak, hogy o megmelegedhetnek, majd a ól tarto ak,hogy esetleg túlságosan meleg fogadtatásban lesz részük.

Danit tehát reménység egyik oldalról sem kecsegte e.Lá a most már, hogy olyan kelepcébe szorult, honnanmegmenekülhet ugyan, de csak a becsülete árán. Az életérefogadta volt, hogy a pogányt elűzi a Bakony aljáról.

Kantáros Misit meg Füles Gergőt még reggel elküldte egy-egy erszény arannyal, hogy Herenden, Ajkán, Devecserenfegyvereseket toborozzanak. Öt éhenkórásszal jö ek meg, ötcégéres sovánnyal, mert más senki nem állo kötélnek, hiábavillanto ák szemükbe a zsoldban ígért aranyakat. Ki azértvonakodo , mert a török bosszújától re ege , ki, mert bízo aveszprémi vagy a hanyi kapitányban. Csupán Dani iránbizalmatlanságukban voltak egyek a vonakodók. Hiába ve ebe Törökpalánkot, hiába nyisszente e le Akibár aga fejét,egyik faluban sem akarták vezérül elfogadni.

Mi mást tehe ek volna a tanácstalan kopjások, Danisátrában körbe csücsörödtek törökösen. Mindenki színlelte,mintha módfölö iparkodna, hogy ráleljen az alkalmasteendőre. O volt a kapitányon kívül Borvető Dénes, o azöreg Sóvágó, Gerső Máté, a legények közül Köcsög Pista,Kantáros Misi, Füles Gergő. De annyit hallga ak s olyanmélyen, mintha ott sem lettek volna.

Végtére a némaság kezdte megfeküdni a lelkeket meg aszíveket. Epedeztek mindannyian emberi szóra, értelmes szóra,s ezért valahányszor egyikük köhinte vagy harákolt, a többimenten reámeredt sürgetőleg, hogy szóljon már. Tudtákvalamennyien, hogy vagy kimódolnak valami hathatós tervet,vagy hosszú rabság lesz Szabadlak sorsa.

Köcsög Pistát csiklandón zabozta már a tétlenség. Hirtelenfelszökkent, s azt mondta:

– Mással mi célba nem érhetünk, ha csalárdsággal nem!Erre rábólinto mindenki, valamint arra is, amivel Pista

folytatta:– Az üres has nem jó tanácsadó, mert minden gondolatot

magába szív. Ha egy fél rőf fokhagymás kolbászt ehetnék, segy meszely borral megöntözhetném, mindjárt eszembe jutnavalami cifra ravaszság.

Más reménység nem csillogo elő ük, a kopjások ajóllakásban kezdtek hát reménykedni. Disznót vágtak volt azostromra, Borvető Dénes másodmagával kiment, s nemsokáraa sátrat elöntö e a frissen füstölt kolbász, hurka, gömböcszaga. Volt hús, volt kenyér, volt bor, s azzal ismét csöndességborult a tanácskozókra.

Eleinte jóétvággyal e ek, utóbb a jóétvágyatmegkeseríte e a rossz lelkiismeret. Kivált Köcsög Pistaszájában akadozo a falat, mert minden tekintetből sürgetéstolvaso ki. Érezte a közös szándékot, hogy szaván fogják.Erőlködö , de nemhogy cifra ravaszságot, még valami silánykakópéságot sem eszelt ki.

Az egyik sarokban a vén Gerső Máté eve hammogva, denyugodalmas arccal. Fogai régen elhullo ak már, az ínyénforga a az ételt, lassabban lako hát jól, mint a hegyesenharapók. Gömbölyű hátú cipóját a keze ügyébe helyezte, sujjaival kényelmesen szedege e ki a puha belet. Egyszer csakmegállo a szája, az állkapcsa abbahagyta az őrlést. Tompafényű szemét megütközve emelte Danira. Egyetlen pillantásracsupán, aztán tovább evett.

De megint fölnéze , s ezú al már neheztelés ülte meg atekintetét.

Egy darabig mereven nézte Danit, az arca eltorzult, úgykérdezte, keserűn:

– Irigyled?Amaz nem válaszolt, talán nem is hallo a a kérdést.

Tovább meredt az öregre, vagy inkább az öreg iránt valahova, sa szemöldöke lassan kúszni kezde fölfelé, mintha a születőgondolat feszítené a homlokát.

Senki nem evett már, hanem a sértődött öreget s a magábamélyedt kapitányt vizsgálták. Aztán egyszerre mindenkinektátva maradt a szája, olyan furcsa jóslat hangzo el Daniszavaival.

– Cipóval vesszük be Vastagpalánkot!Ha más nem, annyi valamennyiük elő nyilvánvalónak

látszo , hogy nem akármelyik cipóban rejtezik várrombolóhatalom, hanem csak a Gerső Máté cipójában. Külsejébenazonban ez semmiben sem különbözött egysütetű társaitól.

– Adja csak ide kend azt a cipót – szólalt meg Dani, s akezét kinyújtotta.

Válaszként a vénember csökönyösen fejet rázott.– Hát nem hallo a kend, hogy ezzel a cipóval akarom

bevenni Vastagpalánkot?– Vagyon még cipó szép számmal. Tíz is esik belőle minden

ágyúra. Ez pedig az én cipóm.Nyomatékul kikotort belőle egy marékra való belet,

beletömte a szájába, s rágni kezdte mérgesen. Egy ideigcsakugyan rágta, mert szilaj indulatában megfeledkeze róla,hogy a fogaitól régen elbúcsúzott már.

– Szolgáljon egészségére kendnek az a cipó – mondta Dani.Előránto a kését, ve egy jókora kenyeret, a dúcánál

belevágo , megnyito a, s miután a belet gondosan kikotorta,szólt Borvetőnek, hogy hozzon egy csöbör puskaport.

Ekkor ismét beigazolódo , hogy Borvetőt megérdemeltensztelik bölcsnek Bakony-szerte. Nem kérdeze , nem

firtatódo , mégis mindjárt kitalálta, mire kell a puskapor.Mikor megjött, így szólt:

– Majd én megtöltöm!Csak ennyit mondo , s már nyúlt is a kenyér után.

Apródonkint csurga a a lyukba a puskaport, minden csurgatásután megnyomkodta. Aztán a dugót a helyére illeszte e, smikor lá a, hogy mindenki őrá néz, a töltö cipó mellé odateegy koszorúba tekert hosszú kanócot.

Mindez a főbenjáró cselekedeteket megillető csöndbenment végbe. A kanóc lá án még Füles Gergő tunya elméjébenis világosság gyúlt. Már ő is tudta, milyen szolgálatot tehetegy célszerűen töltö cipó a várvívásban. Mindenki örült, csaka vén Gerső Máté nem. Szégyenletében minden vére a fejébetolult, úgy feste szegény, mintha menten megütné a szél.Föltápászkodo , mint egy holdkóros, kezében az üreges cipó,melyet oly féltékenyen védelmeze volt s oly konokul. Mostkönnyező szemmel kínálta.

– Ezt majd magam töltöm meg – mondta Dani, hogy megne bántsa az öreget, s elfogadta az ajándékot.

Megvolt a cipó, a kanóc, az elszántság szintúgy. Danilevete e vitézi gúnyáját, szutykos parasztcondrát öltö , avállán átvete e a tarisznyát, s már-már rálépe a vállalkozásútjára, mikor Borvető Dénes a mutatóujjával az orra alá bökö ,

igen szemrehányón:– Ilyen felemás bajsza a Bakonyban egyedül Kopjás

Dánielnek vagyon.– Csakugyan – ismerte el amaz megilletődö en. Elfogta a

szomorúság, hogy a bajuszától meg kell válnia, s eszébe jutoa töméntelen meddő fáradozás is, amivel két viszálykodószárát egy véleményre próbálta csavarintani.

Más választás nem volt, a rendbontó férfiúi ékességnekporba kelle hullania. Mikor meglá a a pusztulást, Borka egyvékonykát nyikkant, s nedvezni kezdett a szeme:

– Csupasz szájjal olyan le él, mint a gyerek! – panaszolta.– Hogy szeresselek?

Mihelyt azonban megtudta, milyen merész céllal eredútnak hites ura, egyszerre elöntö e a büszkeség meg aszerelem heve. Elcsöndesede , s gyöngéden csókolni kezdteDani csupasz száját. S a csók nem ízle semmivel semkevésbé, mint annak előtte.

– Siess, fiam – szólalt meg az öreg Sóvágó, ki sokallo amár a búcsúzkodást –, siess, mert jön az akasztófa.

Ezzel Miksa király közelgő katonáira célzott.– Azt az akasztófát bízza rám kend! – szólalt meg hetykén

Köcsög Pista. Lóháton ült már, s mögö e fölsorakozo avárkatonaság java része. Őrségül a zsoldosok maradtak,melléjük annyi kopjás, hogy jobb belátásra téríthesse őket, haa hűtlenség rút bűnébe kívánkoznának. Pista pedig azértbeszélt ilyen hekkesen, mert az ő feladata volt, hogy a bécsikirály katonáit útjukban föltartóztassa.

Egyszerre indultak el. Dani gyalogszerrel s magányosantarto Vastagpalánknak. Pista lovascsapat élén száguldo a

zsoldosok elébe. A nap ragyogón, de erőtlenül sütö a fakulóerdőre, s a levegő szta volt. Ebben a szta levegőbenszürkésen füstölgő gomoly ködlö föl a veszprémi út vonulásatáján.

– No, Misi – szólalt meg Köcsög Pista –, szaladj csak oda, snézd meg, kik verik a port, s minő céllal.

Kantáros Misi megránto a a kantárt, sarkantyújátcsiklandósan odapöccintette a lova bordái közé, s elszáguldott.

Németek jö ek szembe, Neuwirth Jeromos kapitány vasaszsoldosai. Példás rendben meneteltek Törökpalánknak,megfontoltan, meg ne fáradjanak fölöslegesen. Gondoskodoa kapitány afelől is, hogy meglepetés ne érhesse őket, asereget földerítők előzték meg. Ezek hozták a hírt, hogy aveszprémi úton lovascsapat jön velük szemben.

– Halt! – kiálto Neuwirth, s körülnéze a nyájas tájon.Ragyás ábrázatát elöntö e az aggodalom, de csakhamarszétoszlo , mivel a kapitány megtalálta, amit kerese . Nemmesszi onnan, hol vesztegeltek, eléggé tágas tisztás terült el.

Neuwirth boldogan felsóhajto , zsoldosait a sztásraveze e, s o állíto a fel őket hadirendbe, ahogy támadássalillendő szembeszállni.

Eleinte a lovasok hadban forgo s a haditudománnyalismerős emberekként viselkedtek. Azaz szemből közeledtek,förgeteges hujjahózások közepette, mielőtt azonban a vértesekannak rendje-módja szerint fölnyársalha ák volna őket,kétoldalt megkerülték a csapatot, s a hátában gyülekeztek.

Ez már nem tetsze a ragyás Neuwirthnak. Jól nevelt vezéro fogadja el az ütközetet, ahol fölajánlják, s nem válogatfinnyás gyerekhez hasonlóan. De ha már így akarják –

gondolta a zsoldoskapitány –, legyen kedvük szerint.Elrikkanto néhány parancsot, mire a zsoldosok ismét példáscsatarendbe fejlődtek, megint csak arccal a lovasoknak.

Ekkor megismétlődö az előbbi játék. HarmadjáraNeuwirth kapitány kiállo a katonái elé, kardját rázvaüvöltözö , hogy o kell verekedni, nem másu . De ennek semle foganatja. A lovasok most szétszéledtek, s beve ékmagukat a tisztás szélén a fiatal erdőbe.

Csend le , mégpedig tartós csend. S ebben a csendben akapitány arra gondolt, hogy a lovasok alighanem megrémültekennyi haditudomány lá án, s jobbnak vélték visszavonulni.Mindazonáltal várakozo még egy ideig, mielő parancsotado az indulásra. Alig mozdultak meg a sorok, jobbról iselőviharzo néhány lovas, balról is. Ekkor Neuwirth kapitánymár tudta, hogy a gondviselés kemény próba elé állíto a. Azördögtől sem félt jobban, mint a tanulatlan katonáktól.Márpedig az ilyen hebehurgya nyargalászás tudatlanságra vall.

Még nem szürkült ugyan, mindamelle a ragyás kapitánytanácsosabbnak ítélte, ha a tisztáson ver tábort.

Hajnalig nem történt semmi. Alig kezdtek cihelődni azsoldosok, vagy innen, vagy onnan előrebbent néhány lovas. Sez így folytatódo es g. Mikor már látszo , hogy a zsoldosoklepihentek, s napfelkel g a táborban más nem moccan, hacsak az őrök nem, Köcsög Pista öt híján visszaküldteTörökpalánkra a lovasokat. Szorongató, keserű szomorúságfogta el. Tudta ő, hogyne tudta volna, hogy jeles föladat azövé, s hogy ha föl nem tartja ezeket a zsoldosokat,Vastagpalánk soha el nem eshe k. Mégis fájt, hogy nemtérhet vissza a többiekkel, s nem mehet a törökre. Mert a sok

csata közül, amit a kopjások a török ellen vívtak, ő még eddigegyből sem hiányzott.

44

A Vastagpalánkot övező irtás szélén, a sudár fák elő , egybokros ágú kecskerágó hivalkodo élénkpiros gyümölcseivel.Ezen a bokron pihent meg Borka tekintete, mikor a szökésétmódolta volt. Most Dani hasalt a tövében, s a várat szemlélte,amint tömzsi marconasággal emelkede ki a kopár térségből.Egy darabon vadonatúj fal húzódo , az oldalán még nedvesensárgállo a rátapaszto agyag. A hajdani romlás volt ez,melynek helyrehozatalán maga Borka is munkálkodott.

I jártakor már sejte e Dani, hogy Hrubián aga rejtezőtermészetű ember. Különben nem fogadta volna sunyin ésalamuszin bátor kihívását bajviadalra. Az efféle szerzet ahódhoz hasonlatosan erősí a vackát, s minél vaskosabb falakvédelmezik, annál szilárdabb a bizodalma, hogy nyomorultéletét megóvhatja. Ahogy ezt elgondolta, Dani megcsüggedtvalamelyest, mert az ilyen lappangó emberfajta félelmesellenfél, míg a burkából ki nem hántják.

Azt viszont el kelle ismernie, hogy a burkát kiválóangondozza. Ezt a dohos vén várat soha ilyen takarosan rendbenem szedték, ki nem csinosíto ák, mint most. Úgy látszoazonban, hogy ez még mind nem volt elég Hrubián agának. Avárkapu körül egy templomra való ember apasztotta az erejét atörök javára.

Miután megbizonyosodo felőle, hogy a hajdani romlástcsakugyan megjavíto ák, Dani továbblopakodo a fák közö ,hogy alkalmas fészket keressen a cipónak. Csakhamar olyan

helyen állapodott meg, honnan kétfelé nyílt tanulságos kilátás.Egy résen át világosan lá a a két zömök kapubástyát,

közö ük a lebocsáto csapóhidat. A várkapu sarkától odáig,hol a bástya hasasodni kezde , lebonto ák a falat, nyilván,hogy megerősítsék. A sok ismeretlen közö , ki o sürgö -forgo , előbb az i asságukban elragado zsoldosokat ve eészre, mivel ruházatukban erősen különböztek társaiktól.Később Barkó Dénesre ese a tekintete: a nyomorult úgyelhitványkodo , alig ismerte föl. Most már ráakadt a többihajdúra, s fölfedezte Menyhártot meg a két másik kopjást is.

A szakállas görög a görnyedőktől oldalvást állo , urasan, smajd a szakállát simoga a, majd beszélt. Aszerint, hogy kihezszólo , váltoga a a nyelveket, de gyakorta belezavarodo . Azakindzsik közö ugyanis voltak törökök, perzsák, rácok, kurdok,tatárok, görögök. A zsoldosok csupán a hadikommandótérte ék németül, egyebekben kitarto ak a maguk olasz,spanyol, flamand anyanyelve melle , ha véletlenül nemnémetnek születtek.

Legkevesebb gondot még a hajdúk okozták a görögnek,mert magyarul meg sem próbált beszélni.

Ha a parancsolási hevület erősen megszállo a, a görögmesterrel megese , hogy tatárul szólo a vallonhoz, németüla perzsához. Mindenkor beletelt egy pillantásnyi idő, mígföleszmélt, ekkor a görög káromkodásban tört ki. Ezt mindenkire egve hallga a, mert szörnyűmód rútul hangzo , csupánnéhány akindzsi vigyorgo , amiből kiderült, hogy ezekgörögök, valamint az is, hogy a mester nem közönségesszavakkal káromkodik.

A görög adta parancsok közül egy volt figyelemre

különösebben érdemes. Közönkint z embert útnak indíto ,négy akindzsit strázsául, hat rabot munkára. Ez a kis csapat azerdőbe ment egy friss irtásra. S ez az irtás volt a másik hely,hol Dani tanulsággal szemlélődhetett.

Vastagabb fák állo ak volt i , ezeket kidöntö ék, aroppant törzsek lustán elnyúltak a földön, melyet a levagdaltapróbb ágak lombosán beleptek. Jö hat zsoldos, hórukkoztakrekedten, aztán a cudar terű ala meghajolva vi ék a durvánmegácsolt törzset, hogy a várba beépítsék. A zsoldosok utánparasztok következtek, megint parasztok, majd negyedjéreBarkó Dénes, Menyhárt, két kopjás és két hajdú.

Még csak közeledtek, de Dani szíve máris olyandiadalmasat dobbant, mintha a várat beve e, a sok törökötmind foglyul ejte e volna. Tudta ő mindenkor, hogy nem acselekvés bajos, hanem az okos módra rátalálni. Az okos módmeg kínálkozott, mint érett gyümölcs a fán.

– Csődörösen! Csődörösen! – bizta a magát, miala aheverő lombos ágak közé osont. A gerendákat sorban vi ék,ilyenformán nem ese nehezére kiszámítani, melyik oldalonférkőzhet a közelébe Menyhártnak. Magára húzo egy halomlombos ágat, s meglapult nyúlformán, hogy semmit sem láto ,de hallotta a legparányibb neszt is.

Mihelyt Menyhárték a gallyakat kezdték tapodni, tehátnyilvánvalóan beértek az irtásra, Dani halkan elfü yente e akopjások jelét. Mintegy válaszként a fü yre, tompa dobbanáshallatszo s egy csokorra való istenbosszantó káromkodás.Aztán megszólalt Barkó Dénes:

– Ejtsd csak el még egyszer azt a gerendát, magampettyegetem tovább a képedet.

– Elszakadt a madzag a gatyámban – szabadkozoMenyhárt –, hadd kössem meg.

Azzal eltávolodo valamelyest a többiektől, s közelede arejtek felé. Dani újólag fü yente , majd megemelinte e azegyik lombos ágat az arca elő . Menyhárt öt-hat lépésnyirevolt tőle.

Magyarázkodásra nem juto idő, Dani inte Menyhártnak,hogy helyet akar cserélni vele. Amaz olyanformán tarto a agatyáját, mintha bármely pillanatban lecsúszhatna, vagyéppen ő maga akarná lecsúsztatni. E készséges helyzetbenhátralese . Egy nagy halom ág eltakarta az akindzsik és atársai elől. Két szökkenéssel o terme Dani melle ,megszorította a karját, s bekúszott a helyére.

– Ez hát sikerült – gondolta Dani, s épp akkor ért agerendák közelébe, mikor Barkó Dénes már türelmetlenkednikezdett:

– Hol vagy, te szeplős rigó?– Eu! – morogta Dani, s lehajolt gyorsan a gerendához,

észre ne vegyék, mennyire megváltozo , mióta Menyhártképében eltávozott.

A hajdútizedes megadta a jelt, a rabok nyögve fölemelték asúlyos törzset. Most már meg is indulha ak volna, csak hátDani ezt suttogta:

– Kopjás Dániel áll a kend háta mögött.Barkó Dénes hirtelen megilletődö ségében kis híján

elereszte e a gerendát, ahogy az előbb Menyhárt te e. Deerőt ve magán. Lépegetni kezdtek lassan, s Dani elmondoapródonkint mindent, amit egy rab zedesnek tudnia illendőhasonló vállalkozások jó végbeviteléhez.

Mindebből az egykedvű akindzsik semmit sem vettek észre.Ahogy vérbeli rabtartókhoz illik, nem sokat törődtek a rabszemélyével, csak arra ügyeltek gondosan, hogy kevesebbrabuk ne legyen, mint amennyit megőrzésre kaptak. Hatembert hoztak, hat embert kísértek vissza, a lelkiismeretüktehát tiszta volt.

Menyhárt jóízűen elnyúlt a hűsben, boldogan, hogyelgyötört tagjait végre pihentethe . Aztán arra fordult agondolata, hogy alighanem valami nagy hamisság készül,magyarok javára, törökök kárára.

A szakállas görög megfeledkeze róla, hogy ezú almagyarok cipelik a gerendát, és kurd nyelven szórta feléjükparancsait. Szerencsére a boronafal húzásának megvan amaga módja, amit a végvári magyarok minden görögnél jobbanismernek, a gerenda tehát oda került, hova szánták.

Ahány rab serénykede a vár körül, mindnek a vállántarisznya, iszák vagy zsák lógo , még ha következésképpenkétszer olyan bajosan ment is a munka. Mindenki éhes volt atörök táborban, tehát ki tehe e, lopo . Hála ennek a gyarlóállapotnak, Dani könnyűszerrel átadha a Barkó Dénesnek apuskaporos kenyeret meg a hozzávaló kanócot, hogy rejtse el avárfal tövében, a kanócot meg vesse az árokparton tenyészőnád közé. Adott még egy kést is.

– Heeeeeej! – sóhajto föl a hajdú zedes, hosszan-hosszan, mintha azt akarná megmutatni, milyen mérhetetlenidő óta eszik rabkenyeret. Vagy talán azt, hogy mennyivárakozás gyülemle össze a szívében az édes szabadságiránt.

Régen áthágta már a nap a delelőt, mikor megint Barkó

Déneséket küldték az erdőbe fáért. Ezú al a hajdúk issegíte ek, könnyebb volt hát a helycsere. Menyhártvisszament fogolytársai közé, Dani besurrant az erdőbe.

A lombok közö nefelejcskéken kukucskált át az ég, Dani anapot nézte s az utat, meg az erejét mérege e. Mialaszámolt, az arcára a düh akkora árnyat teríte , akár egyviharfelhő. Most eszmélt rá, mekkora balgaságot követe el,hogy lovat nem hozo . Hiszen gyalogosan épp akkor érkezikmeg Törökpalánkra, mikor már fordulnia is kellene, hogy mégaz éjszaka vége előtt támadhasson.

Más választása nem volt, futásnak eredt. Gyötrö e a futásis, de még jobban háborgo , gyötrődö lelkében. Számotvete ő mindennel, hogy nagy tervét valóra válthassa, s avárat, még mielő a bécsi király zsoldosai megérkeznek,megvegye. Mindenre gondolt, egyedül a múló idő csuszamloki a gondolatából.

Miala ekként tépelődö magában, futo , egyre futo ,nem is nagyon lassan, nem is nagyon gyorsan, hanem kellőbeosztással. S minél lejjebb hanyatlo a nap, minél közelebbért céljához, annál világosabban s fájdalmasabban lá a, hogykárba megy minden eddigi törekvése, kárba a rengetegáldozat, s kik meghaltak, oktalanul lehelték ki a lelküketSzabadlak szabadságáért.

Akár a rajzó méhek, a gondolatok egyhangúan zúgtak azagyában. Egyszer már-már tudta, mi legyen az első, mi amásodik cselekedete, miután megérkeze Törökpalánkra, akövetkező pillanatban elfeledte. Hiszen annyi mindenrőlgondoskodnia kell, ki várat szállani készül!

Diadalmaskodva jöhete volna, ehelye rossz

lelkiismere el fordult be Törökpalánk felé, s kiálto föl akapuőrnek, hogy a csapóhidat bocsássa le. A nyikorgó,csikorgó alkalmatosság megfontoltan terült el pallóként azárok fölö . Dani kifújta magát, s lépésben, kapitányiméltósággal dobogott át a hídon.

Odabent az udvaron meredten megállo . Aztán elfakadt aforróság a mellében, s kacagni kezdett ujjongva.

Szövétnekek lobogtak, s a csapongó fényben o várakozoindulásra készen a kopjások csapata. Egy tömbben a lovasok,oldalt az ágyúk, elő ük ökrök, aztán szekerek, más-másrakománnyal, csáklyákkal, lajtorjákkal, puskaporral, vízzel,élelemmel.

A lovasok vállán íj, hátukon puzdra, nyergükön egy halomcsóva. Minden szakasztott úgy, ahogy kitervelte.

Ez pedig Borvető Dénes műve volt. Mikor eszébe juto ,hogy Dani gyalog indult, s ezért aligha térhet meg idejében,arra már nem juto idő, hogy lovat küldjön utána. Fegyverbeszólíto a hát a vár népét, hogy ha a kapitány jó szerencséveltér meg, tüstént indulhassanak Vastagpalánk ellen.

Maga Borvető a harcban boldogult foghíjas Ali gyönyörűkancáját tarto a kötőfékjénél fogva. Most odaveze e Danielé. A szeme szelíd fénnyel csillogo , boldog volt a lelkelegmélyéig, hogy kimondhatja élete legnagyobb bölcsességét,ami után már az sem baj, ha holtáig butaságon kívül egyébnem hagyja el az ajkát.

– Az elme megte e a magáét, most már a fegyvereknekvagyon sora. – Csak ennyit mondott.

Az olasz kürtös ajkához emelte a kürtöt, a jel fölharsant. Akopjások kitódultak a kapun, paták, lábak, kerekek dörögtek a

felvonóhídon. A sok zaj egybeolvadt, egyetlen fenyegetőmorajlássá. Mindez azonban hamarosan elhalt, akár azégiháború muzsikája, csak nyikorgás, nyerítés, toppanáshallatszo . Az erdő fái már ölelkeztek a homályló ködökkel, abokrok alja teli tüdővel szívta magába a sötétséget. Föld, fa,ember, állat mind borzongo , mert keletről metszőn, hidegenlehelt a szél.

45

Hrubián aga, a rejtező lelkű ember, kicsike sátorban aludt,holo nagyobb dukált volna a rangjához. A hideg szél nemhatolt be fényes szállására, pokrócok óvták esendő testét,mégis megborzongo . Nem a hidegtől borzongo , még csak afélelemtől sem, hanem egy kedvére való álom bizserge e atestét, oly édesen, hogy a sümölcsök is remegtek a fülén.Álmában egy aranyszőrű hárompúpú teve lépkede feléjeringón. S e csodálatos tevének mind a három púpján egy-egyszemrevaló fehérszemély ült: hamvasszőke az egyik,hollófekete a másik, égővörös a harmadik.

Három ilyen asszonyszeméllyel a mértékletes Hrubiánholtáig megelégede volna, de hiába törekede , soha annyitnem sikerült rabolnia, sem lopnia, sem vesztegetésképpenannyi aranyat elfogadnia, hogy háremét ilyen tündérekkelékesítse.

Ezért borzongo álmában az aga bütykös lábaujjátólkopaszodó koponyájáig. Hirtelen azonban a csodálatos tevetompa, torokhangú mekegésben tört ki, mint valamimegrémített óriási kecske.

A három fehérszemély szétoszlo , odakünt a várudvaroncsakugyan üvöltö ek a tevék. Üvöltö ek panaszosan,mivelhogy csapta, verte, paskolta őket a hidegre zordult keleszél, s ők inkább valami számumfélére vágytak.

Az aga nyito szemmel meredt a sátor sötétjébe,bosszúsan, hogy az álla siránkozás elűzte tündökletes álmait.

Várta, hogy a tevék beletörődjenek a sorsukba, ő meg továbbaludhassék. De az üvöltés megháromszorozódo ,megötszöröződö , rendetlen topogás társult hozzá, futkosás,recsegés-ropogás s mind e hangok közö valami baljóssüvöltés. Emberek szaladtak valahonnan, fegyver csörgö asátor előtt, szóváltás hallatszott.

Hrubián már tudta, hogy Allah rendeléséből baj zúdultVastagpalánkra. Felszökkent fektéből, s kilépe a sátor elé. Azakol, hova a tevéket rekeszte ék, sisteregve ége , a lomhabarmok esetlenül ugrándoztak, s bőgtek förtelmesen. Azakindzsik ledöntö ék az akol két oldalát, s korbáccsalhajto ák az állatokat kifelé. Amazok untalan vissza-visszahőköltek. Mint megannyi tűzmadár, lángoló csóvákrepültek a levegőben. Odaküntről jö ek, s idebent avárudvaron csaptak le szikrázva.

– A hitetlenek! – morogta az aga, aztán fölcsa ant ahangja. – Süssétek rájuk az ágyúkat!

Ezt biztatás nélkül is megcselekedték volna a tapasztalttörök pa antyúsok. Csak hát ágyúlövésre parancsot az agánkívül más nem adhato . Fölsziporkáztak a kanócok, de mégmielő a puskaporba kapha ak volna, eldördült az ellenségeságyúk sortüze. A fal megremege , egy helyü beszakadt, kétpa antyús lebucskázo a helyéről, s nagy toccsanással zuhantaz árok vizébe. Még ki sem kászolódtak, már megszólaltak atörök ágyúk, s kik a falon állo ak, egy villanásnyi időremeglá ák az irtáson az ellenséget, a gyalog íjászokat elöl, shátul a lovasokat meg a pa antyúsokat. Az udvarra továbbhullo az égő csóvák zuhataga. Aztán a vár elő duhajhujjahózás támadt:

– Hegyibe! Hegyibe! Hegyibe!Az ádáz lárma Habil de erdárt is előcsalta a sátrából. Az

aga mellé állo , hogy gondolkozzék helye e, ha történetesengondolkozni kell.

– A támadás kutyái – mondo a ékesen – nemsokáravisszasompolyognak, hogy elpihenjenek a megaláztatásvackán.

Így vélte ezt a tündöklő elméjű de erdár, s e véleményétarra alapozta, hogy a kopjások bizonyára hírt szereztek a falegy részének lebontásáról, s abban a dőre hiszembentámadnak, hogy nem igazi palánkfal, hanem valami tákolmányállja az útjukat. A kopjások ugyanis arrólfelől lövöldöztek sordítoztak, hol Borka meg a hajdúk a megroggyant falatjavítga ák volt. Alig ejte e ki Habil e becsmérlő szavakat atámadás kutyáiról, néhány ijedt kiáltás hangzo föl akapubástyáról, aztán iszonyatos robbanás rázta meg a várat,renyhén hömpölygö az elomló fal, s cuppogo a vizesvárárok, amint a belegörgő földet nyelte.

O , hol az előbb zömöken és sötéten a jobb oldalikapubástya állo , most ormótlan halom emelkede , frissenszánto dombhoz hasonlatos, melyen a rögök még meg semszáradha ak. Ezen a halmon nemsokára emberek tűntek föl, atámadó kopjások. Az első sorban Dani, s a többi tökön próbáltvitéz, Füles Gergő pallost lóbált a kezében, Kantáros Misi afokosával hadonászo , Cigány Tódor aggodalmasan futo akopjája vasa után, mely elő e csillogo , Kondás Zsiga ezú alegyenes német karddal indult a csatába. Egy lépéssel Danimögö Borka igyekeze bugyogósan, páncélingesen,sisakosan, kopja a kezében, s Danival feleselt.

– I , az ellenség szeme lá ára fenekellek el, ha nem mégyhátrább! – fenyegetődzö Dani, de merőben haszontalanul,Borka nem tágított.

Szerencsére föltűnt a támadók második rendje, melyetBorvető vezete , s az öreg Sóvágó rekeszte be, kezébenszablya, övén fülszedő horog. Borvető lá a, min vitázik akapitány meg a felesége, elkapta az asszonyt a derekánál, svisszatartotta. Ekkor már az öregek is javában nyomultak előre,a harmadik sorban.

Mindez félelmetes gyorsasággal ment végbe. Sokkalgyorsabban, mint ahogy Hrubián agya forgo . Valójában megsem érte e még, mi történt, s már tombolt körülö e a harcelkeserede en. Füles Gergő meglóbálta pallosát, majd egyre entő csapással kevés híján ke őbe szelt egy akindzsit. Azagában meghűlt a vér.

Dani egyenest Hrubiánnak tartott.– Most a gatyamadzagomra foglak! – kiáltotta.Az aga nem ismerte meg az ádázkodó legényt, kit egyszer

láto , akkor is bajusszal. De az akaratát kitalálta, s azodaseregle akindzsik élő sövénye mögé hátrált a kopjásokkapitánya elől.

Habil de erdár volt a legtudósabb ember a török táborban,következésképpen Allah szándékaiba is mélyebben belelátomás igazhitű halandóknál. S hogy a hatalmas Allahot meg nezavarja terve valóra váltásában, fölemelte két karját, a szemétbecsukta, hogy ha meg kell halnia, észre ne vegye túl korán. Akopjások ott rohantak el mellette, hallotta ziháló fújásukat.

Az égő csóvák esője ezenközben megritkult valamelyest,kárpótlásul viszont megint elsültek az ostromlók ágyúi, izzó

golyók pörögtek gőzölögve a várudvaron, döngö a fal, omloa föld, reccsentek a derékba talált boronagerendák. Azakindzsik előbb a hajdani romlás helyére áramlo ak, odavárták a rohamot. Mikor azonban leroskadt a kapubástya, sfölzendült a kopjások harci kiáltása, a támadókra vete ékmagukat. Az újabb ágyúzásra néhányan az agára lestek, háthaparancsol valamit, ami hasonló esetekben illendő. Az agaazonban se láto , se hallo , csak félt, félt, s megbújt atestőrei között.

Mint valami kétpúpú látomás, időnkint körbenyargalt azudvaron egy-egy megkergült teve, s bakkecske mód ficánkolt,hogy a hátán parázsló csóvát lerázza magáról. Kisebb-nagyobbtüzek égtek mindenfelé, szénakazal lobogo i , amo egyszekeret nyaldostak a lángok, egy lajtorja hirtelen parázzsáomlo . A levegő szinte sütö . Az oltással vesződő akindzsikarcán fekete sárrá oldódo a korom a szakadó verejtékben.Dobbanto ak, nyihogtak a lovak, közönkint elpukkant egypuska. Ember, állat egyaránt félt, de legeszelősebben a rabokféltek pinceszerű tömlöcükben. A füst vastagon beözönlö azajtók sarkainál, a réseken. S ahogy a rabok rátapadtak,érezték, hogy az ajtó kívül perzselődik, talán már ég is, s majdeszüket vesztették, hogy elevenen sülnek meg.

Barkó Dénesen nem fogo a félelem, a szalmánheverésze , s ha olykor nem köhög, jól érezte volna magát.Menyhárt o kuporgo melle e. A többiek az ajtó körültolongtak, s gyúrták egymást, kegyetlenül, mintha márismenekülhetnének. Közönkint segítségért kiálto ak a töröknek,holott amaz maga is segítségre szorult éppen.

– A cipó megte e a magáét – morogta Barkó Dénes

büszkén.– Abban, hogy megtehe e, kegyelmednek tetemes része

vagyon – felelt Menyhárt.

46

Ez csakugyan így volt. A zedes híven teljesíte e Daniparancsát, s még aznap este belopta a puskaporos cipót avárfal tövébe. Ez a következőképpen ese meg. Mikor az időmár erősen belehajlo az alkonyatba, a görög mesterhozzáláto , hogy a várat körbejárja, s a végze munkátmegszemlélje.

Ezala a rabok tétlen vesztegeltek az árok belső partján, afal s a víz közö , a jobb oldali kapubástya tövében. Napközbenennek a bástyának a megromlo falát foltozták újgerendákkal. Az egyik gerenda idecipelésében Dani issegédkeze volt. Ezt a gerendát aztán a hajdúk illeszte ék bea falba, a tövét pedig úgy rakták meg kövekkel, s teme ék bea köveket földdel, hogy elég volt egyetlen követ elmozdítani, sakkora barlang tárult ki, melybe egy ember bizton belefért.Mindazt azért cselekedték ekként, hogy szállást biztosítsanaka puskaporos cipónak, mely o szerénykede Barkó Dénestarisznyájában.

A homály szaporán sűrűsödö , Barkó Dénes körülnézehát, hogy alkalmas-e az idő a cipó elrejtésére. A csapóhídfelől, melyen át szállásukra kelle majd térniök, egyetlen őrállo . Egy fél zászlóalja akindzsi a várárok túlsó partjánüldögélt vagy heverésze . Ezek nem sokat törődtek a rabokkal.Szökni bal felé lehete volna, arra azonban három strázsavigyázott. Mikor a homály annyira elhatalmasodott, hogy BarkóDénes már nem lá a az őröket, rászólt a hajdúkra, mire azokkörülve ék. Ő maga lehasalt a földre, a gerendának a tövérőlfélreguríto a a követ, maga pedig bebújt a barlangba, a cipótbesuvaszto a a gerenda alá, a követ a helyére lökte, földetszórt rá, megtaposta. Ennek utána a kanócot, melynek egyikvége a cipóban volt, a gerenda tövétől elveze e az árokpartján tenyésző nádasig, i ráakaszto a egy ezüstszínűbugával pompázó nádszálra, hogy könnyebben tüzetfoghasson, ha majd a kopjások csóvát vetnek rá.

Már csupán az okozo gondot, hogy a három strázsa észrene vegye a földön tekerődző kanócot. Míg a rabok a helyükrőlnem mozdultak, nem lehete látni: a földön gallyak,fűzfavesszők, fa- és kéregdarabok hevertek, mindamelle

könnyen megeshete , hogy az akindzsik belebotlanak akanócba.

Ez ellen az az egy orvosság használhato , ha azakindzsikat úgy megdühí k, hogy eszükbe se jusson a lábukelé nézni. Barkó Dénes ennek is rájö a módjára. Egyébként ajó szerencse támoga a, mert erősen besötétede , mire agörög mester megtért útjáról, s szólt, hogy a rabokat tereljékbe a várba. Az őrök az emberi szóban kapo parancsotkorbácscsattintással továbbították.

Erre a beszédes biztatásra rendszerint hanya -homlokrohant mindenki, amerre lehete . Most is így történt, csupánBarkó Dénes fogódzkodo össze három társával, mintha vadultülekedne, pontosan o , hol a kanóc a vár lábától a nádas felétekerődzö , s legkönnyebben megüthe e a szemet. Azakindzsik feldühödtek, ahogy kelle , talán valamivel mégjobban. Nem szóltak egy szót sem, hanem hárman háromfelőlverni kezdték a rendetlenkedőket olyan cudarul, hogy mindenütésük nyomán kifröccsent a boldogtalanok vére. Nem ishagyták abba a kegyetlen cséplést, csak a hídon, mikoramazoknak végre sikerült megfutamodniok. Sajgo mindenporcikájuk, szakadt a vérük, de a törökök végül mégsem ve ékészre a kanócot.

Ez történt este. Éjszaka közepe táján megérkeztek a vár aláa kopjások. Az íjászok csöndben beóvakodtak az irtásra, ki-kicsóvát tűzö a nyila hegyére, aztán tüzet csiholtak, s mikormár a láng mardosta a szalmát, elpa nto ák az íjat. Odabenta várban akkora riadalom támadt a tűzesőre, meg semhallo ák az ágyúk vontatását. A törökök csak akkor eszméltekrá, hogy az ellenség ágyúval jö , mikor már zenge az egészBakony, mikor már ropogtak a falak, s zúgva sisteregtek avasgolyók a vár udvarán. Mindezt azért rendezte így Dani, hogya török figyelmét a maga szándékáról elterelje.

Nemsokára megszólaltak a török ágyúk, de ekkor már Dania serege javával a várkapu elé vonult. I is csóvavetésselkezdték. Kantáros Misi nagy ügyesen átdobo a várárok vizénegy koszorú lángoló szalmát. Ennek a fényénél aztánmeglá ák a kanócot, amint az ezüstszínű nádbuga mellekajlán lelógott. Célba vették, s szórni kezdték rá az égő csóvát.

Volt török őr a várkapuban, volt a két bástyán is. Eleintenem nagyon érte ék, mi végből acsarkodnak a hitetlenekcsóváikkal az árok ellen, melyben víz van, s ilyenformán föl

nem gyulladhat. Mindamelle sorra elpukkanto ák puskáikat.Mikor azonban tűzkígyóként sisteregni kezde a kanóc a várlábánál, mindjárt rájö ek a törökvesztő nagy prak kára. Ennyitlá ak az éber őrök, aztán hatalmas dörrenés hallatszo , abástya megremege , összecsuklo , a romokon pedig betörtekVastagpalánkra a kopjások. Egy szemvillanás ala megtelt azudvar magyarokkal.

Panzerkopf tovább löve e a várat az irtásról, ahogy Danimeghagyta volt. A falak meg-meginogtak; berogytak, svalahányszor egy-egy török ágyú lehengergőzö a helyéről,harsány kiáltás hangzott mindenkor:

– Most láthatjátok, kicsoda Panzerkopf kapitány!– Az agára! Az agára! – biztatta a kopjásokat Dani.Az akindzsik hűségesen közrefogták vezérüket, ki a kör

közepén hadonászo kivont handzsárával, s ordíto , ahogy atorkán kifért, hogy nagyobb vitézségre tüzelje katonáit. Holoazok elszántan harcoltak buzdítás nélkül is. Olykor cselbőlhátráltak, mintha már-már megfutamodnának, de alig nyomultbe közéjük egy-két kopjás, gyorsan bekeríte ék, s levágtákirgalmatlanul, így pusztult el Füles Gergő, hiába küzdöbátran, két kézzel forgato iszonyú pallosával. Így pusztult elCigány Tódor, s kevés híján maga Dani is így lelte volnahalálát, ha Kantáros Misi nem siet a segítségére.

Habil de erdár o reszkete most is feltarto karral,csuko szemmel, hol a vész utolérte volt. A kopjásokelrohantak melle e, a szorongato védők egyre hátráltak; ade erdár voltaképpen szabad volt, csak éppen nem tudta.Talán nem is tudta volna meg sohasem, ha egy megriadt lónyargaltában oldalba nem rúgja. E ől a rúgástól fölocsúdo avirágos elméjű ember, körülnéze , észreve e, hogy senki semtartja szemmel, bolond volna hát, ha a menekülés saruját nemrántaná a lábára. Ezt olyképpen művelte, hogy fölkapaszkodoegy gazdátlan lóra. Kockázatos vállalkozásnak látszott a bástyaromjait a sötétben lóháton meghágni, de csatában meghalnisokkal kockázatosabb. Habil de erdár tehát nekivágo aromoknak, s mert Allah így rendelte, épségben kivergődö azirtásra. O észreve e az ágyúk körül szorgoskodó zsoldosokat,ijedtében megsarkantyúzta lovát. Az megugro nyihogva, vi ea defterdárt, s harmadnap megérkezett vele a Hódoltságba.

Habár a rémült hajdúk szakadatlanul ordíto ak, s az ajtókörül topogtak, a harci lárma betört a tömlöcbe is. A rekedt

török kiáltások, az álla bőgések közé magyar szavakkeveredtek. A hajdúk mintegy parancsszóra elnémultak, sfeszülten füleltek kifelé.

Nemsokára a pokoli zenebonán áthatolt Dani mindegyremegújított biztatása:

– Az agára! Az agára!– A kapitány! – ugro föl guggoltából Menyhárt, s a

boldogság megnedvesíte e a szemét. A hajdúk megérte ék,hogy ha odakünt ez a jelszó, a török keveset remélhet, ők megsokat. Ke en az ajtónak estek, s ököllel verték, egy harmadikelcsenevészedett karját tapogatta.

Barkó Dénes föltápászkodo hevertéből, s méltósággal azajtóhoz lépdelt. Csöndet inte a döngetőknek, csöndet atöbbinek, s a zajokból igyekeze kihámozni, mi mehet végbe avárudvaron. Amint így figyelt, egyszerre éktelen rivalgástámadt, siető lábak dobogta ák a földet, megke őződö azösszeverődő pengék csa ogása, a pajzsok csengtek-puffantakaz ütések ala . Ezú al senki nem küldte a fegyvereseket azagára, a magyar kiáltások összevissza szálldostak.

– A sérv szakassza meg az ágyékukat! – káromkodo BarkóDénes, mert minden amelle szólt, hogy a hadiszerencse atörökhöz pártolt. Az történt ugyanis, hogy az akindzsikfelerésze abban a hiszemben várakozo a várfal tövében, stűrte Panzerkopf kapitány pa antyúsainak re entő lövéseit,hogy az ellenség, vagyis a kopjás sereg rohamra indul, s arohamot nekik kell föltartaniok. Az ellenségnek azonbaneszébe sem juto a várfalat megmászni, inkább a ledőltbástya romjain át támado , s egyre hátrább szoríto a Hrubiánagát. A várfal alatt veszteglő akindzsik rájöttek, hogy ha az agahátrál a kopjások elől, s ezenközben a serege megkevesbedik,ők is kelepcébe esnek. Csatarendbe állo ak hát, s rázúdultaknagy hirtelen a kopjásokra, akik azt sem tudták, hovanézzenek, hova vágjanak, hova fussanak, annyiramegzavarodtak. Néhány pillanatnyi förgeteges kavarodás utána kopjások két tűz közé kerültek. Hrubián aga most is szembenállo velük, az újonnan támadók azonban keresztülhatoltaksoraikon, a hátukba kerültek, s most onnan nyomultak előre.

– A mi kezünkben vagyon a győzelem kulcsa – mondtaBarkó Dénes, s fürkészve tapoga a, kopogta a, nyomoga a,simoga a az ajtó fáját. Aztán előhúzta inge alól a kést, mitDanitól kapo volt, egy helyü beledöfö a deszkába.

Tölgyfából ró ák az ajtót, gerendányi törzsekből, csak hátezekbe a törzsekbe a tömlöc elő lobogó tűz belekapo , s a famegrokkant. A penge vékony reccsenéssel szaladt át adeszkán. Barkó Dénes tovább dö ödö , s nemsokára akkoralyuk tátongo az ajtón, hogy a rabok egyesével sorrakibújhattak.

A tömlöc elő közvetlenül két döglö ló feküdt, távolabbnagy halom zsarátnok izzo vastag hamukucsmája ala .Körös-körül a várfalon szövétnekek lobogtak, időnkéntelpukkant egy-egy puska, Panzerkopf kapitány ágyúi öblösendörögtek. A várárok vize csobbant-szörcsögö , mintha valamiszörnyeteg tévedt volna bele, holo csak egy kóborló tevetapicskolt benne. Az udvar közepét egyetlen óriási viharfelhőülte meg, a küzdőket magába nyelő por, melyben villámokkéntcikáztak a kardok, a vértek, a pajzsok, a tőrök. S ezt a sárgacsillámokkal megtűzdelt szürke felhőt olykor-olykorciklámenpirosra föstö e egy-egy fellobogó tűz, ilyenkor feketeárnyékokként látszo ak az emberek is, kik ezt a port fölverték,s megtűzdelték villanásokkal.

Eldobált fegyver bőséggel akadt, a hajdúk s a kopjásokfelövezték magukat karddal, pajzzsal, kopjával, Barkó Déneshadirendbe állíto a őket, s éles fejhangon elrikkanto a aparancsot:

– Az agára!– Az agára! – visszhangozták a frissen szabadult rabok. A

támadás a Hrubián körül harcolókat érte. Most márbizonyosnak látszo , hogy nincs menekvés, az akindzsikmindamelle meg sem rezzentek, csak összezárkóztakvalamelyest. Borkát annyit óvták-védelmezték, hogy sohatörökkel össze nem csaphato , mindig levágták előle, vagy őtránto ák hátra. Gondolta, ha fegyverrel nem, most megpróbálhasználni szóval. Szé árta két karját. Ha nincs piros bugyogórajta, prófétának vélhe e volna bárki, olyan példásanviselkedett.

– Szabadlakiak! – kiálto a messzi hangzón. – Hegyibe,szabadlakiak!

– Hegyibe! Hegyibe! – visszhangozták a fegyveresek.A szabadság édes reménye megdagaszto a a melleket,

megkeményíte e az izmokat. A régóta kísértő reménység mostkezde álomból valósággá válni. S hogy azzá váljék, már csaka marconán fenekedő akindzsik akadályozták.

– Gyere! Gyere! Disznók szégyene! – hívoga a Dani azagát. – Gyere, te pacalon hizlalt!

Közelge a halál, ezt lá ák az akindzsik, s lá a Hrubiánaga is. Ez a tudomás egyszeriben visszaadta elveszebátorságát. Beszökkent a körbe, szemben Danival.

– Megyek, te szennyben fogant! – fogadta el a kihívást. –Megyek, te koszban nevelkedett!

Azzal villámgyorsan előugro , egy ala omos vágással

megtéveszte e ellenfelét, kinek védtelenné vált a melle. Arezes fényű török handzsár fölemelkede , sziszegve lesújto ,már-már Dani húsába metsze . Ekkor azonban közbetoppantKantáros Misi. Vidáman táncolt oda, piros arca majdkicsa ant, úgy megduzzaszto a az egészséges vér. Fokosávalfölfogta a Danira szánt ütést, de a fokos nyele eltörö .Hrubián gyakorlo an beleszúrta handzsárát a kopjás gyerekvállába, s hátraszökkent, hogy a Dani ütését elkerülje. Misiszegény, a sebéhez kapo , rászoríto a két tenyerét, hanyaese , s egyszerre az inge is olyan piros le , amilyen az arcavolt.

– Megállj, te rühes kutya! – kiálto a Dani rekedten.Hrubián előreugro gyorsan, ütését Dani fölfogta a pajzsával,majd lesújto , oly erővel, hogy az aga fél térdre rogyo azütés súlya ala , s a handzsár kiperdült az ujjai közül. Akopjások fölujjongtak. Dani tekintete egy pillantásraösszetalálkozo Hrubián basa szemöldökök ala rejtezőszemével. Még egy pillanat, s a kopjások kapitánya övébetűzte az aga vérrel fu ato fejét. Amaz holtában is sunyinnéze , szemhéja zsírosan leereszkede , s a sümölcsökáfonyaszínt öltöttek a fülén.

Öt vagy hat akindzsi ledobta fegyverét, s szé árt karralrohant a kopjások közé. Ezeket gyorsan megkötözték. A többiazonban holtáig vitézül verekede . Mire az utolsó török is

kilehelte lelkét, a hajnali ég kökörcsinszínt öltött.Kopjás Dani megtörülte véres fegyverét a fűben, s a

szemével Borkát kuta a. A színesedő égre komorankirajzolódo az összeroskadt és az épen marado kapubástya,rárovódtak csipkeformán a rontások, melyeket Panzerkopfkapitány lőtt a falakba.

Dani errőlfelől, átellenben Borka nézelődö , s egyazonpillanatban vették észre egymást.

– Hallod-e? – kiáltotta Dani. – Vagyon-e valami híjad?– Nincsen, én édes lelkem – válaszolt az asszony.Mikor odaért az ura elé, körbefordult játékosan, s fokonkint

szépen kiderült, hogy abból, amit magával hozo , semmit acsatában el nem vesztett.

A harcban megfárado kopjások meg hajdúk zihálvavárták, hogy a győzelem után minek a sora következik. Vártak,s szinte irigykedtek a rabul ese akindzsikra, kik egy halombanaludtak, s horkoltak, mintha vezekelnének. A várudvar földjétholtak boríto ák, eldobált fegyverek, pajzsok, sisakok, döglötevék, felfúvódo hasú lovak. S ebben a temetői tájban élőember csak egy látszo , az öreg Sóvágó. Füleket tallózo ,török füleket, hogy majdan legyen mivel hivalkodnia az unokáielőtt.

Dani megfúva a a kürtöt. A győzelmi harsona büszkénszállo az alvó erdő fölö , s hirde e erős hangon, hogyVastagpalánkon ismét magyar az úr.

– Most eszünk-iszunk farsangosan – mondta Dani –, aztánfölépítjük, amit leromboltunk.

Borvető Dénes amolyan gyűjtő-szerző-őrző természetűember volt. Csak éppen eleddig mindig másnak szerze , s amásét őrizte. Még javában tombolt az öldöklés, ő márkiszaglászta a törökök éléstárát. Most inte két legénynek, sosztogatni kezdték a száríto birkahúst s a bort, mivel az isakadt. Megéheze mindenki, de senki olyan elkeserede ennem volt éhes, mint az a zenkét zsoldos, kiket a boros szekérmellől hurcoltak el volt Hrubián aga katonái. Valójában ahajdúknak több joguk le volna a zabolátlan vedelésre,falásra, mint a zsoldosoknak. Csak hát a nyomorultak annyitkoplaltak, hogy a gyomruk öklömnyire zsugorodo . BarkóDénes éppen leszelt egy falatot egy birkacombból, mégszemügyre ve e, mielő beleharapo volna, ámde hirtelenföldhöz csapta, s káromkodva eliramodott…

47

A győzelmi kürtszó Panzerkopf kapitányt is tudósíto a afelől,hogy a vár gazdát cserélt. Ebben a magasztos pillanatbaneszébe juto , hogy ez a vár az övé volt, s élete legszebbszületésnapjait ünnepelte i . Nagy kedve támadt elölrőlkezdeni a kapitánykodást, hiszen Dani megígérte volt, hogy aző akaratából kapitány is lehet Vastagpalánkon. Erre pedigmegjött a kedvező alkalom.

Alig gondolta ezt el, egy ember tűnt föl a kapubástyatornyos romjain, s a kopjások kapitányához szólíto aPanzerkopfot. Dani éppen azért híva a a zsoldosok jámborvezérét, amiért emez őhozzá indult. Más választása nem volt,mint hogy Vastagpalánkot a zsoldosokra meg a hajdúkra bízza.Hiszen ha a vár őrizetlen marad, a török hírét veszi, rajtaüt,elfoglalja, s akkor oda a drága áron kivívott szabadság.

Panzerkopf kapitány nehéz szuszogások közö elindult avárba. Már lá a a vidám falatozókat, szájában összefuto anyál.

– Most megfizetsz, te ártány, hogy a töröknek eladtál! –förmedt rá valaki rútul, s már igyekeze is a két markával,hogy a lelket kipréselje a meglepe kapitányból. Ez afojtogatásban szorgalmaskodó ember Barkó Dénes volt.Munkáját azonban nem koronázta siker, mert elerőtlenede arabságban, s Panzerkopf könnyűszerrel lerázta magáról.Mihelyt ez megese , a kapitány futni kezde , visszafelé,Barkó Dénes utána. Mikor a zedes lá a, hogy nem bírjautolérni, fölkapo a földről egy jókora fadarabot, s olyanügyesen meghajíto a vele a menekülő kapitányt, hogy amazrémületében megbotlo , belehengerede a kapubástyaromjairól az árok poshatag vizébe, és tüstént elmerült.

Egy idő múltán fölbukkant, s torkaszakadtából felüvöltött:– Hilfe! Hilfe!– Úszni tanultál volna meg – mondta Barkó Dénes

megvetőn –, ne németül!Ekkorra jóformán mindenki odagyűlt a partra, a kopjások, a

hajdúk, a zsoldosok. Ez utóbbiak hűségesen kihalásztákparancsolójukat az árokból, s körülve ék, hogymegvédelmezzék, ha kell. Dani így szólt hozzá:

– Szárítkozzék meg kegyelmed, mert ilyen vizesen meg nem

tehetem Vastagpalánk kapitányának.Panzerkopf ábrázatát a boldogság heve nyershússzínűre

gyullaszto a, s szinte szemlátomást száradt, csakhogy méltólehessen régi nemes tisztére.

– Előbb azonban fogadja meg kegyelmed szent esküvéssel,hogy a pogány ellen utolsó csepp véréig védelmezi ezt a várat.

– Esküszöm! – dörögte Panzerkopf messzi hangzón, s ahegyek, mintha fölismerték volna a hangját, vidámanelismételték.

Dani most Barkó Déneshez fordult:– Kegyelmed is i marad a várban. Tizedesnek, mint annak

elő e. Most pedig esküdjék meg, hogy híven szolgáljaPanzerkopf kapitányt.

A hajdú zedes majd az egyik, majd a másik kapitányrapillanto . Eleinte komornak látszo , utóbb azonbanmegcsillant a szeme:

– Híven szolgálom, éltem árán is szolgálom Panzerkopfkapitányt mindaddig, míg eme szent esküvését meg nem szegi.Isten engem úgy segéljen!

Helyeseltek a hajdúk, helyeseltek a zsoldosok, helyeseltKopjás Dani is. S hogy ilyenformán nemcsak őrsége le avárnak, hanem az egyetértés is megszülete az őrség közö ,késedelem nélkül hozzálá ak, hogy a kapubástyát s a várkaputfölállítsák, s hol kár ese a falon, megjavítsák. Másnapdélután ismét állt a vár, keményen, zömöken, s a frissen húzottfalakról marconán néztek az irtásra az ágyúk.

– Most eltemetjük halottainkat – mondta Dani.Szétszéledtek a várudvaron, hogy a szomorú munkát

elvégezzék. Megtalálták Füles Gergőt, kit roppant pallosa semoltalmazo meg. Utolérte a halál a vén Gerső Mátét is,hasztalan védelmezte oly féltékenyen a cipóját. A bibliás szavúSete Ábrahám vértelen ajka nem mozdult, holo most joggalmondha a volna, hogy – elvégeztete . Kondás Zsiga varasfejéről lecsúszo a kucsma. Cigány Tódor holtmereven is akopjája nyelébe fogódzkodo . A fegyver vasa makulátlanulcsillogott.

Dani komoran, Borka könnyek közö , Menyhárt ijedtennézte, hányan meg hányan pusztultak el a szabadságnyerőnagy küzdelemben. Mikor Menyhárt tekintete Kondás Zsigáraese , fölzokogo . Eszébe juto , hogy szegény Zsiga mindigarról álmodozo volt, hogy egyszer majd ő fuvintja meg akürtöt, s küldi csatába a kopjásokat. Lám, nem tölthe e

kedvét.A kopjásokat az erdő szélén teme ék el, egy sárguló

berkenyebokor mellé. A hant végébe keresztet szúrtak, haddlássa, ki arra jár, hogy nem pogány nyugszik a rögök ala . Akopjások mozdulatlanul állo ák körül a sírt, körös-körül pedignő , nevelkede a csönd. Nemsokára a rigók fü yét, avörösbegyek surrogó röptét, a cinkék szende pi yegését isfölfoghatta a fül.

Ezenközben a zsoldosok és a hajdúk megszállo ák a várat;az egyik fele ezeknek, a másik amazoknak juto , szakasztoúgy, mint azelő . A bástyákon s a kapu elő már vigyázo azőrség. A kopjások a sírtól visszamentek a várba, hogy ofölkészüljenek, s útjukra induljanak.

Sok teendő már nem volt hátra, csupán Törökpalánk népefelől kelle gondoskodni. Ez pedig a Borvető Dénes dolga volt.Tudta Borvető, hogyne tudta volna, hogy Dani elbujdosik abécsi király bosszúja elől, s helyeselte is, hiszen a királyféléknagy haragtartók.

Tudo hát mindent, mégis belenyilallo a szívébe, mikorcsakugyan búcsúzásra került a sor.

– Úgy ügyeskedjék – bizta a Dani –, hogy kendetválasszák bírónak Szabadlakon. A kincset pedig ossza szét aszűkölködők között.

Borvető megrázta a fejét, s csak ennyit válaszolt:– Hadas időket élünk. Inkább elásom.Mivel éppen csönd volt, Menyhárt hirtelen előugro , s

kétszer akkorát kiáltott, mint amekkorát szándékozott:– Hadd öleljelek meg!Borkát akarta megölelni, először s egyben utoljára, de

olyan restelkedés fogta el, hogy az asszony helye az urátszorította magához.

– Engem meg sem ölelsz? – kérdezte Borka. Mire Menyhártarca kétszer is színt válto , elsápadt, majd pipacsvörösregyulladt. Utóvégre azonban férfiasan megszoronga a azasszonyt.

– Vidd hírül anyámnak – mondta Borka –, hogyelbujdostunk Danival, s mihelyt a bécsi királyt elteme ék,visszamegyünk Szabadlakra.

Akár indulha ak is volna, de ekkor előlépe az öregSóvágó, s egy koszorú takarosan megszáríto török fületnyújtott át Daninak, hogy legyen miről emlékeznie felőle.

A csapóhidat leereszte ék, Dani és Borka a bástyafokról

nézte, mint távolodik a kopjások megfogyatkozo serege.Kantáros Misi épen maradt karjával vígan integete aszekérről, sebesült társai közül. Az arca megint piroslo , svidámnak látszott.

Borvető Dénes éppen idejében érkeze megTörökpalánkra. Neuwirth Jeromost nemhiába emlege ék ahaditudomány kiváló mesterének. Észreve e hamarost, hogy acsapata körül nyugtalankodó lovasok kevesen vannak, s nemharc a szándékuk, hanem nyilván az, hogy őt kötelességeteljesítésében késleltessék. Megfúva a hát a kürtöt, sóvatosan, de elszántan, továbbvonult célja iránt.

Miután négy lovas társának meghagyta, hogytovábbcikázzanak a vasas vitézek körül, Köcsög PistaTörökpalánkra nyargalt. Az újságra, hogy a zsoldosokközelednek, re entő nyugtalanság támadt. Sokan még csak azijedtségnél tarto ak, mások már málházták a szekerüket,mikor megjött Borvető a diadal hírével.

Az emberek egyszerre elcsöndesedtek, s megilletődö ennéztek maguk elé, mintha azon elmélkednének, hogy az édesföld, amit látnak, ismét magyar, ismét csak az övék. Az életgazdagodni kezde a szívekben, s a reménység dúsankivirágzo . S ahogy szétoszoltak, hogy dolguk után lássanak,egyre az örvendetes újságot ismételték:

– Nincs már török a Bakony alján. Nincs már török aBakony alján!

Lassanként azonban minden más zajt elnyomo ahazainduló szekerek goromba döcögése a fagyos úton.Füsüsné jajveszékelve kuporgo egy apróka szekér bakján, s alányát sira a. Bent a szekérben Lucskos Péter feküdt hason. Aszáz botütés erősen megviselte. Sok mindenre gondolt, csakarra nem, hogy hanyatt forduljon. Ez még hónapokig nem jutotteszébe.

Mire Neuwirth megérkeze zsoldosaival, Törökpalánk üresés elhagyato volt. Ezt az üres, néma várat a jeles kapitánytudományosan foglalta el, ami beletelt egy hétbe. Ennekmegejtése után jelentést írt Győrbe a főgenerálisnak, hogy seKopjás Dánielt, se Panzerkopf kapitányt el nem fogha a, mivelegyikük sem tartózkodott a várban.

Ezala Dani és Borka mélyen bent járt már a Bakonyban.Az idő egyik napról a másikra hidegre zordult. Lehullo az ősziharmat, s beszórta vasporral a fákat, a cserjéket, be a füvet. ABakony szürkélle ezüstös díszében, mint valami földre

ereszkede tömérdek felhő. A hóharmat ala még éltek azőszi színek; a mogyoróbokrok, a somfa rozsdája, a gyertyánok sa szilek tövében széles sárga foltok hevertek, a nyárfák alulezüst, felül sárga levelei tarka szőnyeggel boríto ák a földet,i -o egy vadkörtefa szinte lángolt a deres terü ala , a szedersötétzöld leveleit alig csípte meg a dér, a tölgyek lombjaédesen aranylo . A téli ég színével együ alászállo az égföldöntúli csöndessége is, befurakodo az ágak közé, avízmosásokba, az odúkba, a szurdokokba, be a szívekbe.

Hatodnapra megérkeztek Kanizsára mind a hárman.Nevezetesen Borka, Dani meg a török fejet láto híres kopja.O aztán Dani elszegődö iratos katonának, Csapó Dánielnéven, ahogy törvényesen nevezték. Hűséggel szolgálta nagyThury György uramat, kit ismeretlenül is mindig sztelt, sszerete is, mióta személyében megismerte. Mikor ThuryGyörgyöt a török lesbe csalta és levágta, Dani Komáromban,Győrö , Fehérvárt harcolt, s dicsőség csillámlo a körülminden cselekedetét. Annak születe , kapitány vált végülbelőle.

Miksa király nem nyugodo bele, hogy a felségsértő éskincstárgyalázó Kopjás Dánielnek nyoma vesze . Föl akartanégyeltetni.

Kárba ment azonban minden fáradsága, soha nem jö rá,hogy Csapó Dániel, kit maga is megjutalmazo érdemesvitézségéért, egyazon személy Kopjás Danival.

Ezt csak a Bakony alján tarto ák számon, hol a hálamegóvta emlékét, s nemzedékről nemzedékre hagyományozta,mind a mai napig. Mert az egyszerű emberek néha többettudnak, mint a koronás királyok.

Fülszöveg

„Nagy ideje, hogy ez a történet megese . De a Bakony aljánma is őrzik még emlékezetét a hajdani hősök kései ivadékai.Ma is emlege k Kopjás Danit, Akibár agát, a tudós Habilde erdárt, Bugyogós Borkának és Süke Menyhártnak semenyésze el régi jeles híre.” Így kezdi regényét a nevesmagyar író, a magyar történelem kiváló ismerője, és ezen anemes, kicsit pate kus hangon veze le olvasóit a Bakonyvidékének vad tájaira, a magyar történelem egyik jelentőskorszakába, a török hódoltság idejébe. Hőse, Kopjás Daniegyszerű parasztlegényből emelkedik kapitánnyá, és veleegyü emelkedik hőssé Borka is, a kis szelíd parasztlány. Avégig izgalmas, ízes magyarsággal és a finom pátosz mellesok humorral megírt regény lebilincselő és szórakoztatóolvasmány.