Babeș – Bolyai Tudományegyetem

Történelem és Filozófia Kar

A Római Köztársaság bukása

Főcze János

Történelem szak

Segédtudományok

I. év

Kolozsvár , 2011

Róma az ókori világ meghatározó városállama volt, mely túlnőve városállami kereteit

túlnőtte városállami szintjének megfelelő államformáját is. Ez az államforma a demokrácia

ókori, városállami méretekkel és társadalmi strukturális berendezkedéssel összeférő formáját

jelentette.

Ennek a történelmi periódusnak a politikai, illetve társadalmi változásaira fog az én

dolgozatom reflektálni, különösen nagy figyelmet fordítva Caius Iulius Caesar

„diktatúrájának” az előkészítésére, mely az egyik legfontosabb mozzanata ennek a

folyamatnak.

Először szeretném tárgyalni azokat a politikai, illetve gazdasági, katonai, stb oldalait

ennek a válságnak, melyek vészes előjelként mutatkoztak meg a tulajdonképpeni caesari,

illetve augustusi teljhatalombirtoklás előtt.

Előjelek

Talán a legfontosabb előjelnek számít Lucius Cornelius Sulla és Gaius Marius

párharca, majd Sulla egyeduralma, mely a római köztársasági rendszer kijátszhatóságára

világított rá. Egyben morálisan megingatta az egyszerűbb rómaiakat abban az államban vetett

hitükben, mely bizonyos szinten jogokat és védelmet is jelentett addig (ezek semmibevétele,

pl proscriptiók1). A proscriptiók egyben azt is bebizonyították, hogy a vagyon néha nem a

törvény alóli kibúvás eszköze, hanem az ok, amiért az illető vagyonos polgárt elítélik. Ez

egyben a vagyonos réteget is kiábrándította az állam védelmének illúziójából.

Más fontos jelek erre a római társadalmi ranglétra legalján lévő rabszolgák lázadásai,

közülük is a Spartacus- féle rabszolgafelkelés. Ez a lázadás Rómát olyan pillanatban érte,

mikor hadereje nagy része le volt kötve különböző hadszíntereken, például a Balkánon,

Hispániában és Afrikában. Spartacus, kit az ókori írók nagyon intelligens, bátor és talpraesett

embernek és katonának írnak le2, állt ennek a lázadásnak az élére s szerre verte le az ellene

küldött haderőket. Ez a lázadás ugyan leveréssel végződött s elrettentő büntetések

sokaságával, de megmutatta, hogy az állam talán nem is olyan effektív s egyben megrendítette

a belé vetett hitet is: az addig mindenhatónak tűnő, rabszolgatartáson alapuló állam nem

1 Ferenczy Endre, Maróti Egon, Hahn István: Az ókori Róma története, Budapest, 2006, 187.old.2 Uo., 192. old.

[Ide írhatja a szöveget]

igazán tudta kezelni a lázadást. A megtorlás mértékei is mutatja a sokk és a felkelés méreteit.

Persze a lázadás kudarcra volt ítélve méreteiből, az állam hadseregének fölényéből és

pótolhatóságából valamint a rabszolgák lehetőségeiknek korlátozottságából kifolyólag.3

Az ezután következő időszak a nagy nevek és egyben a nagy népszerűséggel

rendelkező populista politikusok időszaka, mely majdnem egyenesen vezetett abba a végső

válságba, mely magát a római köztársaságot buktatta meg. Tulajdonképpen ez már annak a

mutatója , hogy az emberek már nem a ’mindenható’ államba hittek, hanem a nagy

népszerűségű s egójú hadvezérekben. Ilyen volt Cnaeus Pompeius Magnus s Caius Iulius

Caesar is. Ez már egy olyan értékrendátalakulást jelent, ami nyílvánvalóan táptalaj bármilyen

fajta diktatúra kialakulásához. Mint a történelem bebizonyította ez a az átalakulás valóban

dictaturát eredményezett.

Az a szembenállás, amit a populares párt erősödése eredményezett a bonusok pártja és

a populares között ugyancsak az állam rendszere, jó működése aláaknázásához, illetve

diszkreditálásához vezetett. A tribunusi hatalom ugyan visszakapta korábbi, Sulla előtti

jelentőségét, de a populares párt egyszerű eszköze lett.

Még az előzményekhez tartozik az, hogy Pompeius Magnus és Iulius Caesar gyors

felfutása a cursus honorumon s a hadszíntereken szerzett vagyon és dicsőseg egyaránt

favorizálta őket s visszavonhatatlanul egymás ellen fordította őket, el kellett dőljön, hogy ki a

jobb és ki a több.

Az, ami az állam korlátozó szerveinek tehetetlenségét végképp bebízonyította az első

triumvirátus volt, egy hadvezér, egy feltörekvő politikus és egy pénzmágnáz szövetsége volt.

Az, aki tető alá hozta Caesar volt, aki kibékítette a Marcus Licinius Crassus s Pompeius

között lévő, első, közös consulságukból származó ellentéteiket.

Caius Iulius Caesar a populares tagja volt patríciusi származása ellenére. Azonban

rokoni szálak fűzték Gaius Mariushoz is. Fellépéseiben nyílvánvalóan a populares oldalán

volt. Ez és törvénykezései a consulsága idején, i.e 60- ban, valamint azt megelőző

tevékenysége a plebs bálványává tette.4

A galliai hadjáratával tovább növelte népszerűségét, kincstárát és egyben neki

hűséges, hozzászokott, harcedzett 11 legiót ’képzett’ ki. Gallia provinciális rendezése a

széleskörű gall felkelés leverése után egy merőben új, reformer rendezés, mely megvetette a

későbbi birodalmi Róma provinciális rendelkezéseinek az alapjait.5

3 Ferenczy Endre, Maróti Egon, Hahn István: Az ókori Róma története, Budapest, 2006, 195.old.4 Uo., 205.old.5 Uo., 214.old.

[Ide írhatja a szöveget]

A triumvirátus felbomlása és Caesar győzelme

Azonban Caesar távolléte Rómában neki nem kedvező fordulatokat hozott. Ez abban

is megnyilvánult, hogy az eddig stabil alapokon állni tűnő triumvirátus6 megrendült. Marcus

Licinius Crassus párthusok ellen vezetett hadjárata kudarccal végződött és Crassus életébe

került. A Rómában a triumvirek közül egyedül maradt Pompeius egyre inkább a Senatus,

pontosabban a bonusok pártjához sodródott, amelyet házasság is megpecsételt. Amikor

Caesar i.e. 49- ben távollétében szerette volna megpályázni a consulságot a következő évre

hiába számított egykori szövetségese támogatására. Belépnie Róma területére imperium és

hadsereg nélkül vagy a consuli tiszt birtoklása nélkül ugyanis nem volt számára tanácsos,

mivelhogy ellenségei tisztségéből származó immunitása elvesztése után meg szerették volna

támadni a bíróságokon és legalább száműzetni Rómából. A Ceasar pártján álló Publius

Clodius ugyanis a bonusok emberének, T. Annius Milonak az áldozatául esett és megölték7.

Caesar támogatóinak Rómában leáldozott a napja.

Miután nem fogadták el kérését a consulválasztást illetően Caesar imperiuma került

terítékre. A hatalmi harcnak Caesar távollétében Caius Scribonius Curio lett a Caesar- párti

megvívója, kit Caesar nagy méretű adósságának kifizetésével állított a maga oldalára. Talán a

legelfogadhatóbb javaslata az volt, hogy mind Caesar, mind Pompeius mondjon le a birtokolt

imperiumáról. azonban ez is elvetésre került az optimaták8 részéről. Végső soron a Senatus

felruházta Pompeiust a Caesar ellen indítandó hadsereg vezetési jogával. Caesar utolsó

békítési kísérlete is kudarcba fulladt. Erre ultimátumot küldött a Senatusnak, amelyben

önérzetesen követelte érdemeinek elismerését és a consulválasztásban távolról való

részvételéhez való jogának elismerését. A két néptribunus az ő embere volt: Marcus Antonius

és Cassius Longinus. Támogatásuk és Caesar apósa, Calpurnius Piso, valamint Cicero

békéltető széndéka ellenére a bonusok és a Pompeius Róma falai alatt táborzó katonái által

megfélelmített maradék Senatus megszavazta Caesar törvényenkívűliségét.9 Ezzel kezdetét

vette a polgárháború.

Caesar átlépett a Rubicon, ezzel tulajdonképpen Róma ellen támadt. Üzent a

Galliában telelő seregeinek, majd egyetlen legiója élén Ariminiumba menetelt, hol beszédet

mondott tettének indoklására, személye védelmére. Személye és a római nép védelmét, a

6 Az első triumvirátus fogalmát csak a második nyomán vezették be7 Ferenczy Endre, Maróti Egon, Hahn István: Az ókori Róma története, Budapest, 2006, 214.old.8 bonus- pártiak9 Ferenczy – Maróti – Hahn 2006, 216.old.

[Ide írhatja a szöveget]

tribunusok jogainak megsértését10, Rómának az oligarchák uralma alól való felszabadítását

emelte ki céljaiként.11 Minderről Caesar beszámol a Commentarii de Bello Civili első lapjain

is.12

Ezután következett Caesar diadalmas menetelése Itália ellen, ami Róma elfoglalását is

jelentette. Ez azért nem volt olyan nagy feladat, mert Pompeius visszavonult a Balkánra,

mivel Kelet támogatását élvezve, annak gazdagságát kihasználva szerette volna visszaszerezni

a méretekbe sokkal kisebb és szegényebb, de fontosabb részeit a Római, még köztársasági

jelleggel bíró Birodalomnak. Az elején ügyesen operáló Pompeius elszámította magát és

Pharsalosnál megtámadta Caesart, aki fölényes győzelmet ért el a létszámba nagyobb

ellenfele fölött. Amikor visszatért Rómába, már gyakorlatilag teljhatalommal rendelkezett,

katonái jelenlétével és imperiumával legitimizálva.

Pompeius Egyiptomba menekült, hol annak ellenére, hogy a fáraó lekötelezettje volt a

király emberei megölték. Sajátos jelenség, hogy a senatusi hadsereg vezére éppen az az ember

lett, akinek egész pályafutása a köztársaság cursus honorumának és intézményeinek

semmibevételével tűnt ki.13

Caesar ezután Keleten teremtett rendet s számolt le véglegesen ellenlábasaival.

Győzelmei végérvényesen egyeduralkodói minőságbe helyezték. Caesar pártfogóit bőven

megajándékozta, veteránjainak is kifizette a beígért pénzt és földhöz juttatta őket. A

köznépnek fényes felvonulást, trimphust14 és játékokat rendezett. A saját érdeke és a saját

ellenségei a római állam érdeke és ellenségei lettek. Ezzel már megközelítette a császári

gondolatot. Persze, eltérően a keleti despotikus teljhatalmú uralkodóktól ő már más

szempontból, a római világ szemszögéből és egy, a római világba illő legitimizációval látott

neki az állam átformálásának.

10 el kellett meneküljenek Rómából11 Ferenczy Endre, Maróti Egon, Hahn István: Az ókori Róma története, Budapest, 2006, 216.old.12 Gaius Iulius Caesar : Commentarii de Bello Civili, Európa, 1986, 9.old.13 Ferenczy – Maróti – Hahn 2006, 218.old.14 győzelmi menet, győzelmi trófeákkal, nagy lakomával és circusokkal

[Ide írhatja a szöveget]

Caesar teljhatalma és halála

Tényleges teljhatalmának legitimizálására15 felvette a már birtokolt pontifex maximusi

cím mellé a dictator in perpetuum- i, néptribunusi és a prefectura morum- i címet. Az

imperatori címet neve részévé tette. Így egyesítette a korábban jól elkülönített katonai,

törvényhozói és papi hatalmat. Ő rendelkezett a hadsereg, a kincstár, a törvényhozás, a

végrehajtás és az erkölcsök felett. Róma teljhatalmú dictatorává lett.

Mindenki meglepetésére teljhatalmát nem arra használta fel, hogy, mint Sulla

proscribáltassa ellenfelei vagyonát s kivégezze őket, a clementia elvét alkalmazta. A

pompeianusok így visszatérhettek a közösségi életbe és szerepet vállalhattak az állami

tisztségek révén a politikában is. Mindez talán annak a felismerésének köszönhető, hogy a

megnőtt Rómának szüksége volt ezekre a személyiségekre, hogy vezethető legyen

kiterjedésének követelményeit figyelembe véve.

A Senatus tagjainak számát 900- ra emelte, persze saját híveivel töltve fel azt.

Római polgárjog adományozásával, az adózás egyszerűsítésével, coloniák

telepítésével, a helyi arisztokrácia megnyerésével próbálta megnyerni a provinciák helyi

lakosságát.

Egységes aranydenariust, naptárt vezetett be.

Mindez arra volt hivatva, hogy feloldja a római városállami felépítés és a tényleges

világbirodalmi szerep között adódó inkompetenciákat és feszültségeket.16

Mindeközben a tényleges hatalmat egyeduralkodóként birtokolta.

I.e. 44- ben, március idusán összeesküvő doktriner republikánusok, illetve jogaikban

csorbított arisztokraták leszúrják Caius Iulius Caesart a Senatus épületében. Az összeesküvők

mind lekötelezettjei voltak Caesarnak, aki talán túlságosan bízott az emberi belátásban s

tisztességben.

Ami azután jött már nyílt út volt az erősebbnek a megkezdett munka folytatására és a

Római egyeduralkodói státus konszolidálására, a caesari örökséget folytatva.

15 hogy ne csak de facto, hanem de juri is teljhatalmú egyeduralkodó lehessen16 Ferenczy Endre, Maróti Egon, Hahn István: Az ókori Róma története, Budapest, 2006, 222.old.

[Ide írhatja a szöveget]

Bibliográfia

1. Ferenczy Endre, Maróti Egon, Hahn István: Az ókori Róma története, Budapest, 2006

2. Gaius Iulius Caesar: Commentarii de Bello Civili, Európa, 1986

[Ide írhatja a szöveget]