1

Jean Vivié

A filmtechnika története és fejlıdése

Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, Budapest, 1961. Kézirat utánnyomás.

Élı képvetítés

Amikor a mozgófényképezés történelmi elemeit vizsgáljuk, a következı megállapítást tehetjük. Az élı képvetítés eredete nagyon messzi idıbe vezethetı vissza, ami világosan bizonyítja e látvány iránti vonzalmat, bármilyen fokon is áll a népek civilizációja.

A "Laterna Magica" és tökéletesített megoldásai

A kínaiak mindig nagy kedvelıi voltak mozgó árnyékszínházaiknak, mialatt nyugaton laterna magika-estéken szórakoztak, amelyek a jó FLORIAN meséibıl ismeretesek. Egyébként senki sem tudná bizonyítani, hogy ennek a filmvetítıgép-embriónak feltételezett feltalálói közül ki az igazi: R. BACON (1214_1294) vagy KIRCHER (1601_1676) szerzetesek, MILLET de CHALES (1621_1574), sıt egyesek szerint már az egyiptomi papok is ismerték azt.1

Itt kell megjegyezni, hogy voltak optikai és mechanikai kombinációk, amelyekkel a "mutatványosok" a vetítés tárgyát valamilyen egyszerő mozgással megeleveníteni iparkodtak. A legegyszerőbb megoldás abban állott, hogy átlátszó képet hoztak létre legalább egy mozgó elemmel, amelyet rúddal mozgattak körbe-körbe vagy ide-oda. Mások egy üveglemezt tologattak el egy fix üveglapon és így mozgathatták a személyeket egy hídon, mialatt egy forgó üveglemez egy szélmalom vitorláinak forgatását tette lehetıvé, vagy egy óriással patkányokat nyelettek el stb. Szórakoztatni a gyerekeket, vagy hatást kelteni a felnıttekben, ez volt a célja az "optikusoknak", akik közül megnevezhetjük a híres ROBERTSON-t (1763_1837), aki belga fizikus volt és az igazi neve: Etienne _ Gaspard ROBERT. ıt a neves tudós, VAN ESTIN tanította Mastrichtben, ROBERTSON KIRCHER kezdetleges lámpáját tökéletesítette és szereplésével rendkívül nagy hatást ért el a maga korában. ROBERTSON elıadásait 1798 márciusában és áprilisában rendezte Párizsban, az Echiquier palotában, majd a kapucinusok régi kápolnájában, a Vendôme tér közelében, és azok mesébe illı visszhangot keltettek.

1. ábra

ROBERTSON "Phantoscope"-ja kerekes kocsira volt szerelve (az ábrát GANOT "Physique" könyvébıl közöljük) és egy különleges optikai tubus tartozott hozzá (az ábra a "Bibliothčque des Merveilles: l'Optique c. forrásmunkából való). Az objektív fényrekeszre van rögzítve és tetszés szerint elıre vagy hátrafelé lehet mozgatni a csıben egy fogazott mozgatószerkezettel. A fényrekeszhez két huzal tartozik, amelyeket egy hajlított rugó két végéhez és a két fényrekeszlemezhez erısítettek oly módon, hogy ha a huzalokat meghúzzuk, akkor a két ernyı csökkenti az objektív nyílását. A vetítıkészülékkel közeledve a vetítıvászonhoz, valamint a fényrekesznyílást szabályozó huzalok mozgatásával megfelelıen kombinálva, a kivetített kép mérete és világossága tetszés szerint változtatható.

2

a) b)

c)

2. ábra

Az a) ábrán látható a vetítıszerkezet részletes vázlata. A fényforrással egy nagy konkáv tükör van összekapcsolva. Kondenzátorként egy bikonvex lencse szolgál. Az objektív bikonvex lencsébıl áll, melyek

között a fényrekesz foglal helyet.

A b) ábra a vetítést szemlélteti.

A c) ábra szerint a mutatványosnak nemcsak az üveglemezre festett képek teljes sorozata állott rendelkezésre, hanem olyan mechanizált lemezek is, amelyeken a kép egy szerkezeti eleme zsineggel vagy szalaggal és egy orsóval mozgatható. (A. GILLES győjteményébıl.)

ROBERTSON 1799. március 27-én szabadalmaztatta találmányát, amelyet "Phantoscope"-nak nevezett el. Ezzel egy áttetszı ernyıre vetített és változtatni tudta a nagyítást anélkül, hogy ez a képbeállítást befolyásolta volna. A lámpához olajégı tartozott, amelyre homorú tükör volt szerelve, egy síkdomború lencse volt a kondenzor és egy győjtılencse töltötte be az objektív szerepét. Ez a szerkezet úgy volt egy kerekes állványra szerelve, hogy tologatásával az ernyıtıl való távolságot lehetett változtatni, mialatt egy emelı megfelelıen elmozdította az objektívet és módosította a fényrekesz nyílását. Ilyen módon a nézıben olyan illúzió ébredt, hogy a vetített tárgy közeledik hozzá vagy távolodik tıle. Ezt a hatást használták fel a híres és a középkorban általánosan ismert haláltáncok élıszerő vetítésére is.

Egybeolvadó képek és a kínai árnyképek

Hivatkozunk még a "Polyorama" néven ismert optikai berendezésre, amely két egyforma lámpa összekapcsolásából állt, és egy takaró szerkezet felváltva takarja el a lámpákat. Ily módon egymásbaolvadó nélkül több képet vetítsünk egymásután a vászonra. A képek például egy tájról különbözı felvételeket ábrázolnak. Ezzel a módszerrel természetesen csak nagyon lassú mozgásokat lehet érzékeltetni, és ezért fıleg színházi vetítésre használták: "a szerkezet legnagyobb elınye, hogy több lámpa használatával mőködik és így lehetıvé teszi a polyoramikus vetítést, amelynél pl. a nappal lassan áttér az éjszakába, a vihar a szép idıbe stb."

3. ábra A mozgásvetítésre szolgáló képek, amelyek sokáig

népszerőek maradtak, mert az állókép vetítésnél mozgó elemekkel mozgásérzetet keltettek a nézıkben. a _ emelıkarral mozgatott képelem: "A kaszárnyai munka: katona söpri a szobát". b _ tájkép, nagy elmozdulási lehetıséggel: "Átkelés a Moracán Montenegróban: katonák átkelnek a hídon". Két egyszerő fogaskerék meghajtással mechanizált kép: c _ "A patkányevı" és d _ "Szélmalom".

3

4. ábra

A polyorama, vagy más néven egymásba olvadó képek. Vetítı lámpák alkalmazása lehetıvé teszi a megszakítás nélküli vetítést és a jelenségeknek különbözı fázisokban való bemutatását (A. MOLTENI vetítıgép-katalógusából). Két fésőfogazásos lemez fokozatosan takarja, ill. szabaddá teszi az objektíveket.

"Emellett érzékelni lehet a mozgásokat is és így sokkal érdekesebb lesz a bemutatás. Ily módon láthatták valaha a nézık a Séraphin színházban a szökıkutakat ugráló vízsugarakkal, tőzeseteket imbolygó lángnyelvekkel, templomokat, ahol körmenetet tartanak, tájakat, ahol az alakok mozognak stb." (Science au Théâtre. MM. de VAULA-BELLE és Ch. HEMARDINQUER tanulmányából.)

A vetítılámpák a fényforrások javulásával az idık folyamán sokat fejlıdtek. Az elsı laterna magikák több évszázadon át csak füstölı, kanócos olajlámpákkal voltak felszerelve. Az elsı üvegbúrás olajlámpát, az ún. "quinquet"-t 1780 körül egy párizsi gyógyszerész találta fel. ıróla nevezték el a lámpát. A Ph. LEBON által 1799-ben feltalált gázlámpát a laterna magikához csak késıbb lehetett használni. Még hosszú ideig használatban maradt a petróleumlámpa, amelyet az amerikai lelıhelyek 1865-ben történt megtalálása óta általánosan használtak. A döntı tökéletesítést csak az elektromos ív felfedezése hozta magával, amelyet DAVY figyelt meg legelıször 1813-ban, és amelynek FOUCAULT oldotta meg a gyakorlati felhasználását 1848-ban.

5. ábra

Egy másik rendszer két vetítıgéppel, amelyet az amatırök használtak, hogy bemutassák a Chat-Noir nagy árnyékszíndarabjait. Ebbıl a célból az üvegcsíkokra festett sziluett-képek megfelelı helyén kivágott árny sziluett-képek mozogtak a kivetített képen. Az ábrázolt kép FRAGORELLE "A sas" címő darabjából mutat egy jelenetet. (E. MAZO katalógusából)

Így történt, hogy 1880 körül a gázégıvel ellátott vetítıkészülék legtöbbjét elektromos ívfény alkalmazására alakították át. Az ilyen fényforrások használatát az 1881-ben megjelent izzólámpák sem szüntették meg, úgyszintén az 1900-ban ismertté vált NERNST lámpák sem. A nagyteljesítményő izzólámpák csak 1920 körül kezdtek vetítı fényforrásként elterjedni. A világítás akár olajlámpával, akár villamos ívfénnyel történt, a vetítés még nagyon elmaradt a mozgásoknak egymásután következı képelemekkel való visszaadásától. Ennek azonban mielıbb meg kellett valósulni.

A kínai árnyképvetítés fennmaradt egészen a XX. szd. kezdetéig. Azután a vonzerı után, amelyet megismertek a Versailles-i udvarban, majd a Palais Royalban Párizsban, kevéssel a forradalom után egy SERAPHIN nevő ember rendezésében utolsó fénykorát élte, egészen a cinématográf megjelenését közvetlenül megelızı idıkig. Hála a két kiváló rajzolónak, H. RIVIERE-nek és Em. POIRE-nek, (akinek a beceneve CARAN D'ACHE, ami oroszul ezüstceruzát jelent) ezt a mutatványt 1885-ben ismét felújították., megteremtve a Char-Noir árnyékszínházat. 1887-ben R. SALIS hírneves énekes ösztönzésére CARAN D'ACHE megalkotta a "L' Epopée"-t. Három évvel késıbb pedig teljes lett a siker, amikor elıadták a "Marche á Etoilée"-t, amely valóságos színjátszás volt már, amelyben FRAGEROLLE énekelt: a költészetnek, a zenének és a mozgóvetítésnek ez az egysége eredeti rendszert alkotott, ami a mai korszerő mozgófényképezés elıfutára lett. Közben azonban a Chat-Noir-nak 1897-ben be kellett csukni a kapuit: az árnyékvetítés a cinématográf mellett nem tudott tovább fennmaradni!

6. ábra Laterna magika petróleumlámpával, fadobozban, színes képekkel.

4

A mozgás szintézise

A mozgásvetítési eljárások, amelyeket az elızıkben ismertettünk, nem tesznek mást, mint nagyított képet vetítenek egy ernyıre átlátszó vagy átlátszatlan tárgyról, amely csak egy mozgó elemet tartalmaz. Nem lehet tehát a mozgás olyan reprodukciójáról beszélni, mely a változás különbözı fázisaiból indul ki. Egy ilyen elképzelés a mozgást az egymást végtelenül rövid idıközökben követı részletképek sorozatára felbontva képzeli. Megkönnyíti ezt a felbontást az a fiziológiai jelenség, hogy a retinán keletkezı benyomások (látványképek) maradandó jellegőek és így a végtelenül rövid idıtartamokra bontás végesekkel helyettesíthetı.

A retinaérzetek maradandósága

Ez a jelenség már régóta ismeretes, és már PTOLEMEUS feljegyezte az "Optikai értekezések"-ben a színes szegmensekkel ellátott pörgettyővel és az izzó faüszökkel kapcsolatos tapasztalatokat. Ezeket AL HAZEN arab csillagász ismételte errıl az értekezésrıl írt megjegyzéseiben. A XVIII. században NOLLET abbé (1700_1770) írta le "Kísérleti fizikai gyakorlatok" címő munkájában a "kápráztató pörgettyő" kísérletet, amely színes szektorlemezeivel változatos látványt nyújt. Követıje a Tudományos Akadémián, BRISSON erre a jelenségre a következı világos magyarázatot adta: "... az érzet, amit egy tárgy egy körpályán haladva annak egy bizonyos helyén a szemben ébreszt, fennmarad az alatt a rövid idı alatt, amíg körülfut a pályán, és a tárgy ez okból a kör minden pontján egyszerre látható".

A látás tehetetlenségét ugyancsak bemutatta és megmagyarázta 1824 decemberében a Royal Society elıtt Londonban P. M. ROGET, aki azt az optikai illúziót igyekezett megmagyarázni, amelyet egy forgásban lévı kerék küllıivel kapcsolatban állapított meg, a küllık közötti réseken merılegesen átnézve. Ezt a problémát M. FARADAY 1831-ben újból fölvetette.

A kísérletet más formában J. A. PARIS (1785_1856) londoni orvos is elvégezte, aki 1826 körül egy "Thaumatrope"-nek nevezett játékot szerkesztett meg. Ennél két zsineggel kifeszített kartonlapot lehet gyors forgásba hozni. Ekkor a szem által megvalósított összegezés révén a karton egyik, illetve másik oldalára rajzolt két ábra, madár és kalicka, ló és lovas stb. egyszerre lesznek láthatók.

De mindezeknél a kísérleteknél hiányzott a szilárd elmélet. Ezt Joseph-Antoine PLATEAU (1801_1883) belga fizikus 1829-ben állította fel Ličge-ben megvédett doktori értekezésének téziseiben. Az értekezés címe: "Dissertation sur quelques propriétes des impressions produites par la lumičre sur l'organe de la vue". Ebben a következı két alapvetı megállapítás található:

1. egy tetszés szerinti érzet mérhetı idıt követel ahhoz, hogy teljesen kialakuljon, úgyszintén ahhoz, hogy teljesen megszőnjön.

2. Az érzetek teljes idıtartama attól a pillanattól kezdve, hogy elérték teljes erısségüket addig, amíg még érzékelhetık, körülbelül 1/3 másodperc.

A valóságban a PLATEAU által megadott 1/3 másodperc túlságosan nagy. Ez a hiba az általa használt mérıeszközök kezdetlegességével magyarázható. A ma elfogadott közepes érték nagyságrendje 1/10 másodperc.

Az elsı készülékek a mozgás visszaadására

PLATEAU az említett elvek alapján 1833 elején kitalálta és megszerkesztette azt az elsı készüléket, amely megvalósította a mozgás szintézisét az elemi képek sorozatából kiindulva, és e készüléket "Phenakistiscope"-nek nevezte el. (Az elnevezést az "illúzió" és "látni" jelentéső görög szavakból állította össze.)A feltaláló pontos leírást készített. "A készülék egy köralakú kartontárcsából áll, amelynek kerülete bizonyos számú kis nyílással van ellátva, a hátlapján pedig festett figurák vannak. Amidın ezt a tárcsát a középpontja körül forgatjuk egy tükörrel szemben, szemünkkel a nyílásokon átnézve, a figurák a tükörrıl visszaverıdve ahelyett, hogy egybeolvadnának, megelevenednek, és sajátosságuk szerint mozgást végeznek. Az elv, amin ez az illúzió alapszik a következı: ha több tárgy fokozatosan különbözik egymástól

5

alakban és helyzetben, és ezek egymás után mutatkoznak a szem elıtt igen rövid és egymáshoz kielégítıen közel esı idıtartamok alatt, akkor az egymást követı érzetek, amelyeket a retinán létrehoznak, összekapcsolódnak anélkül, hogy egybeolvadnának, és az alakját és helyzetét fokozatosan változtató, egyetlen tárgyat vélünk látni."2

7. ábra

A "Zootrope" egy felül nyitott üres hengerbıl áll, amely alsó zárlemeze közepével egy állvány csapjára helyezkedik. A henger felsı széle mentén 12 egyenletesen elosztott réssel van ellátva. A henger belsı, alsó részébe helyeznek egy szalagot, amely egy ciklikus mozgásról tartalmaz rajz sorozatot. A szalag magassága 55 mm, hossza 50 cm.

Ily módon kifejezésre jut és magvalósul a mozgás szintézisének elve, a mozgóképvetítés alapja. Itt kell megjegyezni, hogy PLATEAU példaszerő életet élt, azt teljesen a tudománynak szentelte. Bizonyos jelenségek megfigyelésénél ugyanis a napba nézett, és ezt a veszélyes kísérletet többször megismételte, amíg 42 éves korában ettıl megvakult. Vaksága azonban nem állította meg kutatásaiban.

A "Phénakistiscope" alig elképzelhetı divatot keltett a világon. Feltalálója egy új modellt szerkesztett Londonban kereskedelmi célokra "Fantoscope" néven. Ausztrában STAMPFER szerkesztett "Stroboscope"-ot, az angol

HORNER pedig "Dedaleum" néven egy hengeres "phénakistiscope"ot hozott forgalomba, amelyet a késıbbiek folyamán "Zootrope"-nak nevezett el. Ez a XX. század elsı éveiben egyike volt a legdivatosabb játékoknak. Lényegében egy üres, forgatható hengerbıl állt, amelynek a felsı része keskeny függıleges nyílásokkal volt ellátva, egyenletes térközökkel. A henger belsı, alsó részébe papírosszalagot helyeztek, amelyre a mozgás egymást követı fázisai voltak lerajzolva. A hengert kézzel kellett forgatni és a kíváncsiskodó az átmérı irányában szemben látható képeket nézte a réseken át.

Egyébként természetes volt olyan megoldás keresése, amelynél kivetítve is nézni lehet ezeket a mozgásábrázoló rajzokat, amelyek még ma is szórakoztatnak és meglepnek bennünket gyerekességükkel. Számos ilyen kísérletrıl tudunk, amelyek közül kettıt lehet különösképpen megemlíteni. 1853-ban az osztrák UCHATIUS alkalmazta STAMPFER "Stroboscope"-ját vetítésre. Az ı készülékében egy köralakú falemez kerülete mentén egyenletes térközökkel 12 db. üveglemez volt elhelyezve, amelyekre a mozgás egy-egy fázisát festették fel. Egy ablakkal ellátott lemez, ugyanarra az állványra szerelve, pillaként mőködött és egy kiegyenlítı mozgást végzı objektív aránylag nyugodt képet vetített ki egy vetítıernyıre a nyílás elıtt elhaladó üveglemezrıl.

A "phénakisticope" rendszeren alapuló vetítés semmi esetre sem tudott kielégítı világosságú képet biztosítani a vetítıernyın. A takarótárcsa résein keresztül ugyanis igen rövid idıtartam alatt rendkívül kevés fénymennyiség tudott csak áthaladni.

Nemsokára két olyan megoldással kísérleteztek, amelyek kielégítıen oldották meg ezt a problémát. A megoldások két különbözı alapelvre épültek, nevezetesen a "szakaszos" és az "optikai kiegyenlítéses" elvre. A szakaszos megoldás elve abban áll, hogy megállítanak minden egyes részképet a vetítés idıtartamára azért, hogy a vetítés számára aránylag hosszú idıt biztosítsanak; ez a retinán keltett érzet tehetetlenségére vonatkozó törvény szerint legföljebb 1/10 mp lehet.

8. ábra

A "Phenakistiscope" elvét MOLTENI alkalmazta vetítésre 1882 körül. A készülék áll egy üvegtárcsából, festett képekkel és egy takarótárcsából, amelynek az ablaknyílása összhangban van a képek határoló vonalával. A takarótárcsa és a képtárcsa egy hajtókar, továbbá zsineg és orsók segítségével forgathatók, még pedig ellenkezı irányban. A takarótárcsa tízszer fordul meg a képtárcsa egyszeri körülforgatása alatt, miközben 10 kép kerül kivetítésére.

6

9. ábra

HUGHES "Choreutoscope"-jait MOLTENI szerkesztette Franciaországban. A szalagos modell hat képelemet tartalmaz üvegre festve, amelyek tagozással ellátott keretbe vannak foglalva. A keret egy fémlemez sínjei közt csúszik. A fémlemezen egy kép nagyságának megfelelı kivágás van. Egy hajtókarral és a keret kivágásainak megfelelı csappal ellátott kerék forgatásával a képkeretet szakaszos mozgatással lehet továbbítani. Ezenkívül egy excenterrel mőködtetett takarólemez minden képtovábbítás alatt eltakarja a képet. _ A forgó modellhez festett képekkel ellátott üvegtárcsák tartoznak. A forgatás hatágú Máltai-kereszt meghajtással történik (C). Ennek csapos kerekére egy takaró szegmens (A) van felerısítve, amely a képmozgatás teljes tartamára elzárja a fény útját. A szerkezet mechanikai meghajtása zsineg és orsó segítségével történik.

Ilyen szakaszos mozgást valósított meg Franciaországban MOLTENI, és a berendezését "Choreutoscope"-nak nevezte el. Ugyanezt valószínőleg Angliában is kitalálták 1860 körül, ott készítette el azt HUGHES, londoni optikus. Kezdetleges formájában a készülék üvegre festett, egymást követı képek sorát tartalmazta, amelyeket a képfoglalat megfelelı kivágásaiba benyúló kampóval ellátott henger forgatásával gyorsan lehetett egymásután váltani. Lényegesen tökéletesebb volt a forgó "Choreutoscope", amelynél hat elemi kép volt egy köralakú üveglemezre ráfestve, amelyet egy hatágú "Genf-i kerék" (Máltai kereszt) forgatott szakaszosan. Egyébként a kerék fekete kartonszektorral volt ellátva, amelyik a képváltás ideje alatt eltakarta a vetítıablakot, miáltal jobb mozgásillúziót biztosított.

REYNAUD, a mozgóképvetítés megalkotója

Mindezek az említett szerkezetek a mozgás visszaadását csak közepes minıségben és igen rövid idıtartamra valósították meg, amennyiben ugyanaz a mozgás másodpercenként ismétlıdött. Lényegesen tökéletesebb megoldást hozott a francia Emile Reynaud (1844_1918) a "Zootrope"- átalakításával. Nevezett a Puy-en-Velay ipariskolában a mechanika tanára volt, aki a város vezetısége részére népszerő fizikai és természettudományi elıadásokat tartott, és azokat számos kép vetítésével illusztrálta (1873_1877). Ez a körülmény ösztönözte arra, hogy a mozgás mibenlétének problémájával foglalkozzék. Ezt a feladatot a "zootrope" szalagjára egymás utáni fokozatokban felrajzolt képek sorozatával, optikai kiegyenlítı rendszerrel tervezte megvalósítani. Így született meg a praxinoszkóp ("Praxnoscope") 1877-ben (az elnevezés a "hatás" és "látni" görög szavak összetétele). A feltaláló a "Société Française de Photographie" elıtt 1880. június 4-én ismertette készülékét. Errıl a jegyzıkönyvet így fogalmazták meg: "Reynaud úr bemutatta a Társaságnak a készüléket, amit ı Praxinoszkópnak nevezett el; ez mint a "phénakistiscope", a "zootrope" stb... a képek mozgásának illúzióját kelti, azonban ahelyett, hogy magukat a rajzokat szemléltetné, ezek virtuális képe az, ami ezt érzékelteti. A praxinoszkóp egy győrőbıl áll, amely körül a mozgás különbözı fázisait mutató rajzok vannak elhelyezve. Egy tizenkétélő tükrözı felülető prizma úgy van elhelyezve, hogy annak tengelye egybeessék a képeket tartalmazó győrő tengelyével, a prizma mérete pedig akkora, hogy a tükrök a győrő sugarának a felében legyenek. Ekkor a virtuális kép a győrő közepében látszik.

10. ábra

Reynaud "Praxinoscope"-ja az optikai kiegyenlítés szellemes rendszerét alkalmazza. Ebbıl a célból egy sokoldalú tükrözı felülető prizmát alkalmaz, amelynek átmérıje egyenlı a körülvevı henger sugarával, a prizmaoldalak száma pedig annyi, mint a henger belsejébe helyezett képszalag képeinek (12) a száma. Ilyen módon, mint ahogy a vázlat mutatja, minden rajznak, így pl. a CD-nek is az AB tükörben egy virtuális, szimmetrikus képe keletkezik C'D'. Amikor a henger forog és a tükör pl. AB-bıl BE-be jut, az elıbbi rajz DF-be kerül, a képe pedig C"D"-be, vagyis az O középponthoz képest szinte mozdulatlan, a C'D' és C"D" közti kis szögeltéréstıl eltekintve. A vázlat még azt is mutatja, hogy ha a CD és DF a szalagnak egymás után következı képei, AB és BE pedig a központi prizma két szomszédos oldala, akkor a nézı szeme a két egymás utáni rajz képét O-ban egybeolvadni látja.

11. ábra

7

Reynaud "Praxinoscope-Théâtre"- ja egyszerő és szellemes optikai kombináción alapszik. A Praxinoszkóp elıtt egy ferde lemez színpadként képezhetı ki és egy foncsorozás nélküli (G) üveglapot tart. E lap elıtt CD tartószerkezetre annak a jelenetnek díszletrajzát lehet helyezni, amelyikben a tárgynak kell mozogni, CE tartóra pedig a talaj rajzát helyezik. Az O-ban nézı szemlélı az (M) tükörkoszorúban szimmetrikusan látja az AB szalag A'B' képét mozogni. A (G) üveglap egyidejőleg tükrözi a rajzokat, amelynek képei a C'D'-ben és C'E'-ben. képzıdnek. A nézı úgy látja, hogy az A'B' tárgy kiemelkedve mozog a díszletek között.

Ha a szem és az üvegprizma közé foncsorozatlan üveglemezt helyeznek, lehetıvé válik a nézı oldalán egy díszlet, pl. tájkép stb. elhelyezése.

Ez a díszlet a foncsorozatlan üveglemezrıl verıdik vissza és a tárgy a díszlet közepén látszik mozogni. Reynaud úr ezt az elrendezést praxinoszkóp-színháznak ("praxinoscope-théâtre") nevezte el. Az alakokat fekete alapra kell rajzolni.

Végül Reynaud úr a praxinoszkópot vetítıgéphez alkalmazta és így, egy ernyıre kivetítve, mindazokat a hatásokat elérte, amelyeket az egyszerő praxinoszkóppal és a praxinoszkóp-színházzal el lehet érni.

A már említett tanulmány a "La Science au Théâtre"-ban a vetitı praxinoszkópot az alábbiak szerint írja le: "A készülék egy praxinoszkópból áll megnövelt kerülettel. A kerület mentén szalagszerően kis üveglemezek sorát helyezik el, amelyeket szövetanyaggal kapcsol össze. Az üveglemezekre egy tárgyat rajzolnak vagy festenek egymást követı mozgásfázisokban. Egy lámpából kiinduló és kondenzorlencsével összegyőjtött fénynyaláb visszaverıdik a 45°-ban dılt, sík üveglemezen, eltőnik egy háromszöglető szerkezetben, azokon a helyeken áthalad, amelyeket a praxinoszkóp koszorúja biztosít számára, majd újból visszaverıdik azokon a tükrökön, amelyek a képek fölött és kissé hátrább vannak elhelyezve. A fénynyaláb ezután áthatol egy akromatikus objektíven, amely arra az állványzatra van rögzítve, amelyik a ferdén álló tükröt is tartja. Végül, a virtuális kép, a tükrökön visszaverıdve, nagyított, valóságos képpé alakul a vetítıernyın. Az illúzió fokozására a közönséges álló képvetítı objektívjével valamilyen díszletet is vetítenek az ernyıre, amelyre a mozgóképet a másik objektívvel rávetítik. A közönséges praxinoszkóp képkoszorúját hosszú, krisztalloid-szalagokkal helyettesítve fokozzák a valóságszerő hatást és megnövelik a bemutatott jelenet idıtartamát; ez az "Optikai színház" (Théâtre optique).

12. ábra

Reynaud mőhelyt rendezett be a rue Rodier 58 sz. alatti lakásában optikai játékainak gyártására (a ház még ma is áll). Megtervezett egy összecsukható készüléket, amely a fenti plakát szerint a Praxinoszkóp-színházhoz hasonlóan mőködik.

Reynaud egyik nagy érdeme, hogy képes volt kitalálni az átlátszó, hosszú szalagok járatását, sıt mi több, el tudta képzelni ezek mozgatását csapok és lyukak szellemes rendszerével. Az 1888. december 1-én kapott 194.482 sz. szabadalma a következı igénybejelentést tartalmazza:

"Mozgás illúzióját keltı készülékek alkalmazása hajlékony, végtelen szalag felhasználásával, amely egymást követı helyzeteket ábrázol, felcsévélıdik és lecsévélıdik egy meghajtóorsó segítségével, összekapcsolódik áthaladás

közben a berendezés koszorújával... A koszorú külsı csapokkal van ellátva, amelyek egymástól egyenlı távolságban emelkednek ki. Ezek a csapok vannak hivatva arra, hogy belenyúljanak a hajlékony szalag megfelelı lyukaiba."

8

13. ábra

A "Theátre optique" abban a kivitelben, ahogy a Musée Grévinben mőködött.

E szerint az elv szerint szerkesztette meg Reynaud az "Optikai színház"-at, amely a Musée Grévin-ben mőködött, ahol végül a "Pantomimes lumineuses" elıadásokat tartották. Ez volt az elsı, folyamatos mozgóképvetítés a nagyközönség számára...

Reynaud a készüléket igen gondosan szerkesztette meg, hogy a mozgóképvetítés

látványosságát értékesíthesse. H. Fourtier "Tableaux de projections mouvementées" Mozgásvetítési táblák) címő munkájában a következıket írta: "A képszalag az elsı, vízszintes síkú csévérıl csévélıdik le, amely a gépkezelı baloldalán található. A cséve elhagyása után az elsı vetítılámpa kondenzorlencséje elıtt halad el, ahol érintıleges helyzetben van, egy nagy, áttört falu dobhoz képest, amelynek közepén egy sokoldalú üvegprizma van átlátszatlan fedéllel befedve. A fedélen a kondenzorral szemben ablak van kivágva.

A képszalag, a nagy koszorú elıtt elhaladva, azt pontosan akkora kerületi sebességgel forgatja, mint amekkora a saját haladási sebessége, akármilyen gyorsulás lép is fel. Ez a szellemes fog-lyuk megoldásnak köszönhetı.

A képszalag, a koszorút elhagyva, három széles, terelıorsó érintése után a második csévére csévélıdik fel, amelyik az elsı cséve mellett, a kezelı jobb kezénél található. A két csévével való játék adja meg a szalagnak a szükséges megfeszítést, amivel a kezelı tetszése szerint, menetközben elıre-hátra változtathatja a mozgási irányt. A fénysugár az üvegtükrön visszaverıdik, azután újra megtörik egy rendes prizmán, amely a megfelelı gyújtótávolságú objektív nyílásába tereli. Az objektív által ilyen módon létesített képet nem közvetlenül, hanem egy olyan, terelı tükrön át vetítik az ernyıre, amely a kívánt helyzetbe beállítható, és így egyenes állású kép keletkezik a vetítıernyın.

15. ábra

A vetítı Praxinoszkóp, amely megvalósította a mozgásvetítés elvét és a mozgókép rávetítését a vetített álló díszletekre, ami a "Théâtre optique"-ban is kivitelezésre került. Fenti ábra eredetije E. Reynaud Optikai játékok címő képes albumában látható.

A második vetítılámpa, a tükör alatt, a díszlet kivetítésére szolgál. A ferde tükör a függıleges tengely körül is elforgatható, minek folytán a szereplık az egész színpad szélességében könnyen mozgathatók szerepük szerint, melyet el kell játszaniok."

Reynaud maga rajzolta a színes képeket az átlátszó szalagokra. Számos kis vígjátéka közöl az elsık voltak: Egy jó ugrás, komikus jelenet három személlyel, a 700 képes szalag 50 m hosszú volt, vetítési idıtartama 12-15

perc (1888). A bohóc és kutyái, közjáték, a szalag képeinek száma 300, hossza 22 m, idıtartama 6-8 perc (1891). Szegény tökfilkó, pantomim három személlyel, képszám 500, szalag hossza 36 m, vetítési idıtartam visszafelé forgatást is használva 12-15 perc (1891).

Az "Optikai színház" elıadásai 1892-ben kezdıdtek és 1900-ig tartottak. Több mint 12 800 elıadást tartottak körülbelül 500 000 nézı elıtt. Az 5-ös számú szalag (Egy kabin körül) dobozán, amely szerencsésen megmaradt, a szerzı a saját kezével jegyezte fel: "Ezt a jelenetet 10 000-szer mutattuk be

9

1894. decembertıl 1900. március 1-ig, 62 hónapon át a Musée Grévin-ben délelıtt és este. " Ez csak a szalagok nagyon gondos elkészítésével volt lehetséges. A szereplıket egy "cristalloide"- nek nevezett átlátszó, hajlékony anyagra rajzolták, illetve festették. A kisebb képek hajlékony és különlegesen erıs, szövettel bevont, kettıs acélszalaggal voltak alul és felül összefogva. A szomszédos képeket kis függıleges fémlemezkék választot ták el egymástól, melyeken a tükrös koszorú fogainak befogadására szolgáló lyukak voltak.

E. M. Reynaud, mővész, feltaláló és kivitelezı volt, lelkiismeretes és kitartó ember, akit élete végén fájdalmas betegség ért utol. Így történhetett, hogy reménytelen állapotában, 1917_1918 telén, egy hideg téli reggelen, mielıtt a kórházba visszaért volna, a Szajnába dobta mozgóképszalagjait. Az Ivry-i kórházban halt meg 1918. január 9-én.

A KRONOFOTOGRÁFIA

Most idıben vissza kell menni, mert a mozgóképvetítésben ugrást jelentett az 1839-es év, amely a fényképezés megjelenésének éve volt.

"A rajzolás ez új formájának megjelenése" _ mint ahogy sokan mondták _ szintén két franciának, Nicéphore Niépce-nek (1765_1833) és Louis-Jacques-Mandé Daguerre-nek (1787_1851) az érdeme. Ismeretes e csodálatos technika gyors fejlıdése. A "daguerrotypia" feltalálása után megjelent a papírkép, a "calotype", amelyre az angol William Henry Fox Talbot összpontosította éveken át kutatásait. Ezután Fizeau, francia fizikus a képek fixálását dolgozta ki; az elıhívók és gyorsító fürdık megjelenésével a megvilágítási idıt néhány másodpercre lehetett csökkenteni. 1847-ben A. Niépce de Saint-Victor elıállított egy ezüsttel impregnált, albuminréteggel bevont üveglemezt, elıkészítve ezzel az elsı nedves kollódium lemezt 1851-ben. A megvilágítási idı fokozatosan rövidült.

16. ábra Praxinoszkóp-játék reklámja

Ez a rövid visszapillantás a fényképezés fejlıdésére lehetıvé teszi annak a kiindulópontnak a megjelölését, mely a fényképezés bevezetését jelzi a mozgásreprodukció technikájába, A "daguerrotypia" megjelenése pillanatában PLATEAU "phénakistiscope"-ja elég idıs volt már ahhoz, hogy feledésbe merüljön, és csak szórakoztató játék legyen a gyerekek számára, vagy bemutató eszköz maradjon a fizikusok stb. részére... Ezzel lehet magyarázni, hogy senki sem gondolt arra, hogy a kézzel rajzolt, mozgást bemutató képszalagokat fényképek sorozatával helyettesítse. Az is igaz, hogy a "daguerrotypiá"-val készült képek szemlélése már önmagában is elég különlegesség volt.

A kronofotográfia néhány elıfutára

1844 körül az angol Brewster kitalálta, hogy a sztereoszkopiát a fényképezésnél alkalmazza. Tervezett egy refrakciós sztereoszkópot, amelyet Jules Dubosq párizsi optikussal készíttetett el. Ezt nagy sikerrel mutatták be az 1851. évi Londoni Nemzetközi Kiállításon. A sikernek váratlan következménye lett, amelyet Claudet francia optikus, aki az angol fıvárosban telepedett le, a következıképpen jelentett: "A fényképezés és a sztereoszkópia, csodálatos és tökéletes egységben most arra hivatottak, hogy kiegészítsék a "phénakistiscope"-ot... semmi sem csodálatosabb a fizikában, mint a sztereoszkóp, a "phénakistiscope" és a fényképezés teljes értékő kombinációja, amellyel egy különleges jelenséget lehet elıállítani: mozgó alakokat a természethő térhatár teljes illúziójával". Tény, hogy Claudet és Dubosq társultak a probléma megoldására. Dubosq jutott el elsınek 1852-ben egy konstrukcióhoz. Az ı sztereoszkópjához két tükör

10

tartozott, amelyek egy lemez belsı oldalán egymás felett elhelyezett, sztereoszkópikus képpárt tükröztek két nézıtávcsıbe. Ez a lemez eltolható volt a távcsöveket tartó lemezen. Az eltolható lemezt forgó lemezzel helyettesítve, Dubosq megvalósította a "stéréofantoscope"- ot. Erre a célra fényképészeti úton reprodukált gépmozgásokat. A fényképeket oly módon állította elı, hogy a gépet mozgásának egymásután következı helyzeteibe állítva, felvételeket készített.

Terjedt az a gondolat, hogy a fényképezést alkalmazzák a "phénakistiscope"-hoz; ennek érdekében számos terv született, de a sok tervet csak többé-kevésbé követte a megvalósítás. Idézzük du Mont 49.520 sz., 1861. május 2-án kelt francia szabadalmát. Ez látszik ugyanis az elsı megoldásnak, amely fényképezés utján valósítja meg a mozgás fokozatos felépítését oly módon, hogy a fényérzékeny lemezeket gyorsan váltja egymás után, és ezzel egyidıben szabaddá teszi a fény utját stb... "Hogy a másodperc töredéke alatt egy mozgás egymást követı fázisait reprodukálhassam, a megvilágítás idejére a szokásos eljárásnál mozdulatlan fényérzékeny alaplemezt mozgó lemezek sorozatával helyettesítem, amelyek szabályos idıközökben váltják egymást. A lemezek elıtt, ugyancsak szabályos idıközökben és kellı idıben, a fény útja szabaddá válik akkor, amikor a fényérzékeny réteg síkja merıleges az optikai tengelyre... Az elıbb leírt készülékek lehetıvé teszik, hogy az objektívek elé mozgó személyeket és tárgyakat helyezzek: az így készült pl. egy táncosnırıl, egy vagy több katonáról, egy gép mozgásáról felvett képsorozatok használati jogát fenntartom magamnak, akár a szem gyönyörködtetésére, akár oktatásra szolgálnak."

17. ábra Dubosq sztereoszkópja egy állítható tükörpárat (MM) foglalt magában. A tükrök beállítása olyképpen történt, hogy a sztereoszkópikus képpárat alkotó két fényképrıl a B B' nézıtávcsövek k~eterelték a fénysugarakat. A sztereoszkópikus képek (A A')/ egymás fölött voltak elhelyezve és az (E) tartórészben voltak elcsúsztathatók. Így elképzelhetı, hogy a sztereoszkópikus képpárokat _ amelyek egymást követı mozgásfázisokat ábrázolnak _ egymás után váltva eljutott Dubosc az ún. "Stéréofantoscope"-hoz, amely egyszerre biztosítja a mozgást ábrázolást és a térszerőséget

Egy másik francia szabadalmat jelentett be 61.976 számmal 1864. március 1-én L. Ducos du Hauron egy készülékre, amely "egy vászonra fényképeket tud vetíteni, és a képek olyan összességét mutatja, amely képek által a mozgás szórakoztató és újszerő reprodukcióját nyújtja a szem számára." Az 1864. december 3-án kelt kiegészítı bejelentés egy tökéletesbitett készüléket említ, amelyben a pozitív képek papírszalagra vagy szövetre vannak ragasztva, míg az optikai rendszer lencsék sorozatából áll, amelyeket végtelen szalagra rögzítenek. E szalagokon kampók vannak, amelyek belekapaszkodnak a képszalag ívelt fokaiba.

Cook és Bonelli angol feltalálók 1868-ban elkészítették "Photobioscope" nevő találmányukat, amellyel kapcsolatban Cook kijelentette: "Ha lassan forgatom a készüléket, a sztereoszkópikus hatás nem következik be, ami azt igazolja, hogy a retina elveszti az elsı képrıl kapott benyomást, mielıtt az a másodikról beérkezik. Ha gyorsabban forgatom, a hatás teljes, ami vitathatatlanul bizonyítja a szem tehetetlenségének tényét és lehetıvé teszi, hogy a különbözı személyek szeménél ezt az idıt mérni lehessen. Ha igazam van, akkor a fényképezés mővészetében valóságos forradalmat fogunk még látni... tájképeket, amelyeknél a fák hajladoznak a szélben, faleveleket, amelyek csillognak a napsütésben, hajókat, amelyek siklanak a vízen, melynek felülete hullámzik, majd kisimul, flották és hadseregek hadmozdulatait, végül mindenféle elképzelhetı mozgást egészen a repülésig..."

Ezeket az elıfutárokat hallva, az ember azt hinné, hogy látták a mozit mőködni, holott az csupán ábránd volt, a végeredmény világos látásával és a probléma adottságainak teljes megértésével. A fıakadály az volt, hogy a fényképezés még nem adta meg a lehetıséget pillanatfelvételek készítésére, pedig ennek a fejlıdési foknak az elérése elıtt minden gyakorlati megoldás lehetetlen volt.

Ezzel kapcsolatban megemlítjük, hogy Onimus és Martin orvosok által a szívverés lefényképezése 1865-ben _ jóllehet különbözı szerzık a film feltalálásával kapcsolatban gyakran hivatkoztak erre _ nem valósította meg, még részben sem, a mozgás fényképészeti analízisét. Nevezettek a valóságban úgy oldották meg a képrögzítést,

11

hogy egyetlen, hosszú expozícióval fényképezték le egy mozdulatlanná tett állat szívét. A szívverés lelassítása lehetıvé tette, hogy a szív tágulása és összehúzódása két, szélsı helyzetének a megfelelı, két határvonalról határozottabb érzetet kapjanak.

Még nagyon távol vagyunk a fentemlített lényeges elv megvalósításától, amit csak a pillanatfényképezés tesz majd lehetıvé, és csak ekkor fogunk reálisan a kronofotográfia területére érkezni.

Pierre Janssen kisérletei

A kronofotográfia a mozgás tanulmányozása a pillanatfényképezés alkalmazásával. Ennek megjelenése 1874-re tehetı. Ebben az évben Pierre Janssen (1824_1807) francia csillagász megszerkesztette a "Revolver astronomique"-nak nevezett készüléket, amely lehetıvé tette számára, hogy 1874. december 8-án, Japánban lefényképezze a Vénusz átvonulását a Nap elıtt. A berendezés leglényegesebb része egy köralakú Daguerre-féle lemez volt egy csillagászati távcsı gyújtósíkjában elhelyezve. A lemez a gátlószerkezetes fogaskerékrendszer hatására szakaszos körmozgást végzett. Ezt a lemezt az óramőves szerkezet minden 72. mp-ben egy szakasszal elfordította. Megállásakor egy köralakú takarólemez a Vénuszból érkezı és az objektíven áthaladó fénysugarak útját a fényérzékeny lemez felé szabaddá tette. A lemez így kerülete mentén rögzítette azokat a képeket, amelyek idıben egymásután a Vénusznak a Nap korongja elıtti elvonulását mutatták.

Janssen ezeket az eredményeket bemutatta a Tudományos Akadémiának, ahol egyszersmind javasolta módszerét a járás és a madarak repülésének stb. tanulmányozására is felhasználni. Ez a javaslat azonban nem volt más, mint elıérzet és merész eszme, mert a pillanatfelvételre alkalmas szárazlemez akkor még nem volt ismeretes.* A Daguerre-féle lemez használata a csillagászati revolverben elkerülhetetlen volt, mert a mővelet hosszú idıtartama alatt a nedves kollódium-lemez fokozatosan megszáradt volna és elvesztette volna fényérzékenységét. Egyébként jogosan lehetett félni a kolloidréteg bizonyos mértékő szétfolyásától is, míg a Daguerre-féle képek teljesen alaktartóak voltak.

18. ábra Janssen készülékének a rajza, amelyet a "Bulletin de la Scoiété Française de Photographie"-ban közölt leíráshoz csatolt. (RR') _ a lemeztartó fogazott tárcsa, (P) _ Daguerre-lemez; a csillagászati távcsı által létesített kép az (F) ablak síkjában keletkezik. A takarólemez © tizenkét ablaknyílással van ellátva. Az (M) óraszerkezet a (C) lemezt folyamatos forgásban tartja, miközben az a fogazott tárcsával (RA') csak idıszakosan kapcsolódik össze egy hajtókerék különálló fogainak útján. Ez utóbbi mindig akkor kapcsolódik be, amikor a (C) lemez eltakarja az (F) ablakot.

19. ábra

Janssen csillagászati revolvere, amelyet nevezett 1874-ben használt a Vénusz áthaladásának lefényképezésére. A berendezés mellékelt képét a "La Nature" közlte le elıször.

Janssen kísérleteivel kapcsolatban célszerő hivatkozni W. Donisthorp-ra, aki 1876-ban kapott angol szabadalmat egy "Kinesograph" elnevezéső készülékre, amely fényérzékeny lemezköteget tartalmazott. Nyolc lemezt világított meg mp-ként, miközben ezeket egymás után eltávolította. A képeket papírra másolták, majd ezeket egy szalagra helyezték, és egy "Zootrope"-ban nézték ıket.

12

Etienne-Jules Marey munkája

Ez az az idı, amikor a francia fiziológus, Etienne Jules Marey (1830_1904) belép a mozgófényképezés történetébe. Nevezett 1859-ben doktorált és specializálta magát a mozgás tanulmányozására. Ebbıl a célból állított fel egy magánlaboratóriumot, melyet a Parc des Princes fiziológiai állomása néven ismertek, és amelynek költségeihez az állam és Párizs városa hozzájárultak. Most átadjuk a szót Marey-nek, hogy ı mondja el a kronofotográfia születését.

"Mechanikus módszerekkel évek óta tanulmányoztam a ló járását ügetésben és vágtában, automatikusan bejegyezve az állat mind a négy lábának a földön tartózkodási idejét. Ebbıl a célból a ló patkóiba gumiampullát szereltem, összekötve egy hosszú csıvel, amely sőrített levegıvel mozgatott tollban végzıdik. A nyomás alatt, amit a lábnak a talajjal való érintkezése idéz elı, a toll egy vonalat ír le egy papírszalagra. Ez egy forgó hengerre van rögzítve, amit a lovas tart a kézében. A vonalak hosszúsága és egyidejősége vagy egymásutánisága adják meg az idıt, valamint a támaszkodás és lábemelés kölcsönös arányát minden végtagra. Így kimutattam, hogy a ló vágtában elıször egy lábra támaszkodik, azután háromra, majd kettıre és végül egyre.

Duhousset ezredes, aki egy nagyszabású lókísérletbe volt bekapcsolódva és aki valóságos rajzoló tehetség volt, rábeszélt engem a lovak mozgását ábrázoló és kronográfia útján készült rajok üzleti értékesítésére. Ezek a képek M. Stanford-nak agy gazdag amerikainak a kezébe kerültek. Nevezett elıbb Kalifornia kormányzója volt, aki kételkedett néhány eredményben, például abban, hogy a négylábúak átmeneti helyzetükben csak egyik elsı lábukra támaszkodnak. Hogy megfigyelésemet igazolja, felkérte M. Muybridge San-Francisco-i fényképészt, hogy fényképészeti úton végezzen el egy kontroll-kísérletet.

20. ábra A mellékelt képek Marey: "La Chronophotographie" címő munkájából valók. A "20.a ábra a pneumatikus regisztráló szerkezetet mutatja, amelyet a lovas a kezében tart. A 20.b ábra az egyik mozgáshelyzet kiértékelése rajzzal, a kronográfikus jelzések alapján: a ló mozgása vágtában, amikor éppen csak az egyik lába éri a talajt. Ez a valószínőtlen (pedig reális) helyzet válthatta ki Muybridge fényképezéssel végzett ellenkísérleteit.

21. ábra

A Muybridge által felépített berendezés, amelynél 24 fényképezıgép volt egy épület belsejében a földszinten egymás mellett felállítva. Az épületben végezték az elıkészítést és a nedves kollódiumlemezek töltését. Az épület elıtt látható a pálya útvonala, amelyen a talaj közelében szalagok vannak keresztben kifeszítve. A képen balra pedig a nagy keretekre szerelt fehér vászonfal látható, amely a fényképezéssel kapott képek körvonalainak hangsúlyozására szolgált.

13

22. ábra

Muybridge fényképsorozatának közvetlen reprodukciói. Az elsı sorozat egy 1142 m/perc sebességgel vágtázó lovat ábrázol. Az 1-es és 10-es felvételek kb. egybevágó mozgásállapotot rögzítenek. A második fényképsorozat egy lépésben járó, befogott lovat mutat.

Muybridge a pálya mentén, ahol a lónak vágtázni kellett, 24 objektívet helyezett el, amelyeknek a zárait ugyanannyi elektromágnes tartotta zárva. A pályán keresztül 24 szalagot feszített ki. Az állat haladás közben egymás után szakította el lábaival a szalagokat, amelyek mindegyike egy-egy elektromágnest vezérelt, ez pedig szabaddá tette a lemezeket, amelyeken így 24 kép létesült, bemutatva az állat mozgásának sorozatát."

Így történt, hogy Muybridge (1830_1904) 1878-ban elkezdett igen sok állat mozgásáról gyorsan egymás után következı pillanatképeket készíteni.

Az így készült képek nem voltak élesek, de az eredmény teljesen kielégítınek bizonyult. Ami a Duhousset ezredes rajzaival való összehasonlítást illeti, a pillanatfényképezés kétségbevonhatatlanul igazolta a kronográfia megállapításait, azonban a berendezés nem kevesebb, mint 40 000 dollárba került.

1881-ben Muybridge Franciaországba utazott a Meissonier festımővész által a Malesherbes körúton rendezett fogadás alkalmából. Itt sikerült neki egy átalakított laterna magika felhasználásával a fényképeken rögzített mozgásokat ernyıre kivetítve rekonstruálni. Ott tartózkodása folyamán Muybridge tökéletesítette még ezt a rekonstrukciót azáltal, hogy a felvételeket Reynaud vetítı praxinoszkópjára helyezte.

1883-ban a német O. Anschütz is elkezdett Lissában hasonló felvételekkel kísérletezni, mint Muybridge. Ugyanebben az évben a francia. A. Londe, a párizsi Salpetričre kórház fényképészeti laboratóriumának igazgatója bemutatta "foto-elektromos készülékét".

14

23. ábra

Londe foto-elektromos készüléke 9 db., koszorúban elhelyezett objektívet tartalmaz, melyeket egy ablakkal ellátott ernyı egymás után eltakar. Egy elektromágnessel vezérelt, különleges kilincsmő megfelelı idıközben egy-egy objektív elé forgatja a takaró ernyı ablakát. Hogy a megvilágítások egymás után adott idıközönkint történjenek, az áramimpulzusokat Gaiffe-féle elektromos metronóm szolgáltatja.

24. ábra

Londe utoljára egy 12 objektíves 24x30-as felvevıgépet használt. Az objektíveket sakktáblaszerően helyezte el és mindegyiket elektromágneses zárszerkezettel látta el. A készülékkel kronofotográfikus képsorozatokat lehetett felvenni a folyamatos mozgásokból. Az ábra egy trapéz egyensúlyozóról készült képsorozatot mutat, amely 1 1/2 mp alatt készült. (Eredeti rajz: E. Tautat: "Photographie animée").

Ez egy fényképezıgépbıl állott, amelynek elsı falába, koszorúszerően 9 db. objektívet, valamint egy 13x18 cm-es fényérzékeny lemezt helyezett el. Az objektívek elektromágneses zárszerkezeteit egymás

után mőködtette. A mőködtetı impulzusokat egy metronóm biztosította elektromos érintkezık segítségével. Az ilyen módon köralakban elhelyezkedı fényképek igen kisméretőek voltak. Ezért Londe késıbb egy 24x30-as kamerát is készített l2 objektívvel, amelyek egymás fölött sorban 4-4 felvételt készítettek, jobb képminıséggel.

A fényképezı puska

(A fotópuskáról lásd Marey saját leírását in: 150 év. A fényképezés története eredeti dokumentumokban és képekben. Válogatta, fordította és jegyzetekkel ellátta Szilágyi Gábor. Mőszaki Könyvkiadó, Bp., 1989-1990.)

Marey mindenekelıtt átvette Janssen gondolatát, továbbfejlesztve azt, és szerkesztett egy olyan készüléket, amelynél a lemez gyors forgásban volt a felvételkor és csak egyetlen kép felvételéhez szükséges idıre volt megvilágítva. A "fényképezı puskával" 1882-ben megalkotta a ténylegesen legelsı mozgófénykép felvevıgépet; a fényképezı puska nagy fekete csı volt, amely elöl magában foglalta az objektívet. Hátul, a puskatusra szilárdan ráerısítve egy széles, henger alakú kazetta volt, amely óraszerkezetet foglalt magában. A puska ravaszának meghúzása után az óraszerkezet mőködésbe jött, és másodpercenként 12 fordulatszámmal forgatott egy központi tengelyt. Ez a tengely keskeny ablakkal ellátott fémtárcsát vezérelt, ez egy 1/72 mp-es villának felelt meg. E mögött a lemez mögött, ugyane tengely körül szabadon foroghatott egy másik tárcsa 12 ablakkal, magával forgatva a hozzá rögzített fényérzékeny lemezt. Ez a második tárcsa kerületi fogazás és egy kilincs alkalmazása révén egy excenter segítségével szakaszos mozgást végzett. A beállítás matt üvegen a szekrény nyílásán át nagyítóval történt, a lemezkazetta cserélhetı volt.

Így rögzítették a felvételeket a lemezeken, amelyek megörökítették a madarak repülését és amelyekrıl jogosan lehet megállapítani, hogy a mozgóképfelvétel elsı dokumentumai.1

15

Marey fényképezı puskája. 1 - a teljes puska nézetben, 2 - a szakaszos forgást létesítı mechanizmus részletei, 3 - a lemeztartó kazetta, amelybe egymás után 25 lemezt lehetett betölteni.

A rögzített lemezes kronofotográfiák

Marey fényképezı puskáját csak nagyon korlátozott mértékben lehetett használni, mert a felvételek mérete kicsi, száma pedig kevés volt. A fiziológiai állomás igazgatója ezért más irányban folytatta munkáját, mint azt A. Londe a kronofotográfiáról írt tanulmányában közölte (La Nature, 1890. január 18.):

"Ez a készülék (a fényképezı puska) kör alakú lemezre 12 képet készített másodpercenként és lehetıvé tette a professzornak, hogy elsı tanulmányait elvégezze a madarak repülésérıl. Azonkívül, hogy a felvétel mérete igen kicsiny volt, M. Marey hamar rájött arra, hogy a mp-ként készített felvételek száma számos esetben nem kielégítı, ezért elhatározta, hogy egy egészen más utat fog keresni. A fényérzékeny lemez átmérıjét a nagy tömeg felgyorsításával járó nehézség miatt nem lehetett növelni; a kifogástalan képélesség elérése céljából ugyanis a lemezt minden megvilágítás idıtartamára meg kellett állítani. A gyors indításának és megállításnak ez a sorozata a másodpercenkénti felvételek számát nem engedte növelni. Emlékeztetıül megemlítjük, hogy a fényképezı puskában egy-egy felvétel megvilágítási ideje csupán 1/750 mp volt, vagyis 12/750 mp a 12 felvételé. A másodperc megmaradó részét (kb. 738/750 mp-et) a fényérzékeny lemez egymásutáni elmozdítására kellett felhasználni.

Ezt az elvet egy idıre abbahagyva, Marey egészen más módszerhez folyamodott.2 Ennél a fényérzékeny lemez mozdulatlan és réssel ellátott zár forog elıtte nagy sebességgel, mely igen rövid megvilágítási idıt eredményez. A kísérlet szigorúan fekete háttér elıtt került végrehajtásra, ami semmi fényt nem vert vissza, így hatással nem volt a fényérzékeny anyagra. Ennek folytán, jóllehet a zárnyílása minden egyes fordulatnál szabaddá teszi az objektívnyílást, ennek hatása nem mutatkozik a lemezen. Csak a modell, aki fehér ruhába van öltözve és erısen meg van világítva, látható a képen. A képek száma annál több lesz, minél nagyobb a réssel ellátott zár fordulatszáma, vagy minél nagyobb számú rés van rajta.

Marey fix lemezes kronofotográfja egyszerő fényképezı sötétkamrából állt. Az objektív elıtt réssel ellátott zár forgott. Hogy kielégítıen rövid megvilágítási idıt biztosítson, az ernyı nagy (1,30 m-es) átmérıjő volt, egy kábel és egy 150 kg-os súllyal felszerelt súlymotor másodpercenként 10 fordulattal forgatta. Ez a magyarázata annak, hogy a készülék miért volt egy sínen járó sötétkamrába beépítve.

16

Ez a módszer, mint a következıkben látni fogjuk, szükségszerően megköveteli, hogy a modell a fényérzékeny lemezzel párhuzamos síkban haladjon. Ha a mozgás erre merıleges, vagy ha helyben történik, akkor az egyes képek a fényérzékeny lemeznek ugyanazon a helyén egymásra kerülnek. Ha pedig a mozgás párhuzamos a lemezzel, de túlságosan lassú, akkor ez a kedvezıtlen hatás ugyancsak jelentkezik. Ebben az esetben azonban a képek nem teljesen fedik le egymást, hanem többé-kevésbé egymásba nyúlnak. Ez az eset következik be pl. a lassú járásnál vagy magasugrásnál a földreérés pillanatában. Marey ezt a kellemetlenséget igen szellemes módon hárította el úgy, hogy a modellek vonalszerően hassanak. Ebbıl a célból a modelleket fekete ruhába öltöztette, amelyre fényes fehér szalagot varratott, amelyek a csontozatot jelképezték. Ugyanilyen fehér pontok jelezték az izületeket. Az így kapott eredmények már semmi zavart nem okoztak és segítségükkel a lépés, a futás és az ugrás mechanizmusa a legnagyobb

pontossággal tanulmányozhatóvá vált.

Áttekintı kép a Parc des Princes-ben felállított fiziológiai állomásról, a "La Nature" közlése nyomán. A fekete háttérrel dolgozó kronofotográfhoz tartozó különféle berendezések részleteit jól meg lehet különböztetni. A járópályán belül látható a sínpár, amelyen a fényképezı kabint lehetett mozgatni. A kabinnal szemben látható a fekete háttér építménye, amely elıtt a felvételi tárgy elhalad. A talajon méterbeosztás van a sebesség becsléséhez.

Mindazáltal, ha az analízist tovább akarjuk finomítani, és valamely mozgásnál az alakváltozásokat vagy a különféle izmok játékát kívánjuk vizsgálni, akkor az elıbbi módszerrel készült képek már kiértékelhetetlenek lesznek.

Marey ezért másik elrendezésre tért át, amely lehetıvé teszi, hogy az egyes képek teljes egészükben és egymástól tökéletesen szétválasztva készüljenek, még ha a tárgy nem is mozdul el oldalirányban, hanem helyben végzi mozgását. Ezt az eredményt egy, az objektív elıtt forgó síktükörrel érte el, és a képek a lemez egész felületén eloszlanak. A két, egymás után következı felvétel közti eltérés a tükör forgási sebességétıl függ.

Kronofotográffal felvett kép egy akadályt átugró emberrıl, amelyet Marey készített a Parc des Princes-i állomáson. 9 képet lehet megkülönböztetni, balra fönt pedig egy óra számlapja látható. Ennek alapján meg lehet állapítani az ugró személy sebességét: futás alatt 7 m/mp, ugrás közben 5 m/mp, a földreérés után pedig 3, 5 m/mp.

17

Ennek a módszernek az elıbbivel szemben az az elınye, hogy a képeket tökéletesen szétválasztja, és ezen felül e képek minden egyes részlete kiértékelhetı. Valamilyen mozgás szétválasztásának általános feladatán túlmenıen ezzel a berendezéssel közvetlenül lehet tanulmányozni a halak úszását vagy bizonyos békafélék mozgását.

Igen kis mozgási sebességnél nem lehetett a képeket szétválasztani, ezért Marey az ún. részleges fényképezéshez folyamodott és a végtagokat fehér szalagsávokkal jelölte. Így készült az itt látható fénykép egy futó alak 21 egymást követı helyzetérıl, melyek a jobb láb két egymás utáni földre érkezése között jönnek Iétre. Ez másodpercenként kb. 80 felvételnek felel meg.

A különféle módszerek, amelyeket itt ismertettünk, nem alkalmasak arra, hogy velük nagymérető tárgyat, pl. lovat lehessen fényképezni. A képek ilyenkor egymással fedésbe kerülnek, ha pedig a tárgyat fényes fehér sávokkal látják el, a módszer csak egy elkülönített rész tanulmányozására szorítkozhat."

Kronofotográfia hajlékony celluloid szalagra

A fényképezés idıközben elérkezett olyan fejlıdési fokozathoz, amikor is az üveg helyett valami más hordozóréteget kellett keresni. Elkezdték a hengerekre tekercselt, fényérzékeny papírszalagot használni3, de a celluloid hozta a legjobb megoldást. 1865 és 1869 között két amerikai nyomdász, a Hyatt fivérek vizsgálták ebbıl a célból ezt az anyagot, amelyet Franciaországban 1876-ban kezdtek gyártani. Az elsı fényképészeti filmet Ferrier állította elı 1879-ben. A fényképészek 1886-ban már a Balagny-féle síkfilmet használták. 1877-tıl pedig Graff és Jougla már iparilag gyártották a celluloid tekercset Perreux-i üzemükben Párizs mellett, míg az Eastman Kodak társaság az Egyesült Államokban csak tizenkét évvel késıbb, 1889-ben tudott a gyártáshoz kezdeni.

Természetes volt tehát, hogy Marey a kronografikus képfelvétel fejlesztésén dolgozva, igyekezett ezt a hajlékony szalagot felhasználni, mely a hajlékonyság és a hosszúság elınyeit egyesítette. Marey 1887-ben újból elıvette kronofotográfiát a forgó zárral és a kamera hátsó részébe beépített egy cséverendszert. A fényérzékeny szalagnak az objektív gyújtósíkjában való haladását fogaskerék szerkezet és a filmorsók biztosították. A szalagnak ezt a gyors mozgását azonban mindenegyes exponálásnál meg kellett szakítani, avégbıl, hogy a szalag ekkor mozdulatlan legyen. Marey egy szorítóberendezést szerkesztett. Ennek mőködését elektromágnes vezérelte a forgó tárcsán elhelyezett érintkezık utján. A következı évben (1888-ban) ezt az elektromágneses berendezést mechanikusan mőködı szerkezettel helyettesítette. Balagny vegyész kifejezetten az ı számára készített 9 cm széles és 2 m hosszú celluloid szalagot. Marey 1890. november 3-án a Tudományos Akadémiának a következıket jelenthette: "Az új szerkezetben minden mozgás olyképpen van szabályozva, hogy a fényérzékeny szalag két felvétel közti idıközben pontosan egy képpel halad elıre. Ahhoz ugyanis, hogy a képek kifogástalanul élesek legyenek, szükséges volt a szalagot a megvilágítás idejére megállítani. Amikor 10, 20, sıt 50 felvételt kívánunk másodpercenként készíteni, a szalagot mozgató fogaskeréknek nagy sebességgel kell forogni. Ezért a tehetetlenségi erı hatásának csökkentésére csupán csak a filmszalagot állítottam meg, amelynek tehetetlensége csaknem elhanyagolható, és ezalatt a megállás alatt a fogaskerékrendszer változatlan sebességgel forog tovább."

18

Marey kronofotográfja hajlékony szalag használatához. Marey a hajlékony, fényérzékeny szalag szakaszos továbbítására keresett megoldást, perforációfelhasználás nélkül. Ebbıl a célból az (M) orsóra feltekert filmet az "R" orsó egyenletes sebességgel húzta, amely így az (F) képkapu elıtt is elhaladt. A képkapu után az (F) hajlékony lemezrugó érintésével a szalag az (L) terelıgörgıt megkerülte. A /C/-vel jelzett mechanikus rögzítıszerkezet egyenletes idıközökben megállította a szalagot, mialatt az /R/ orsó az F lemezrugó elmozdulása következtében folytathatta forgómozgását. Amikor a /C/ rögzitıszerkezet szorítóhatása szünetelt, az /F/ lemezrugónak az elıbbivel ellentétes elmozdulása tovább

vitte a szalagot.

Ennek a szerkezetnek igen egyszerő volt a kivitele: a szalag az expozíciós ablaknak (képkapunak) megfelelı helyen kivágott fémlemez elıtt elhaladt egy hengeres nyomógörgı húzóhatására. A filmszalagot e fémlemez elejénél, minden egyes megvilágításnál szorítólemez beékelıdése állítja meg többfogú vezérlıkerék segítségével. Ezalatt a megállás alatt maga a csévélıdés folytatódik, mert egy haj lékony lemezrugót a kapu kijáratánál a szalag elmozdít. Mihelyt a szorítás felenged, a lemezrugó a helyére ugrik, és evvel a filmszalagot egy képhosszal továbbítja, majd ez a folyamat újból kezdıdik.

Az így készített képek lehetıvé tették, hogy Marey újból megkezdje a lovak és más négylábú állatok mozgásának tanulmányozását, sıt így bizonyos természettudományi folyamatokat is rögzített, mint amilyen pl. a hullámok megtörése egy sziklán, amelyet a "Revue Générale des Sciences" 1891. november 15-i számában közzétett.

Míg a kronofotográf mőködése a hajlékony szalaggal kifogástalannak bizonyult, addig a szalag megállítása erıszakos volt és semmilyen szerkezet nem biztosította a képek közti távolság egyenlıségét. Ezt a kellemetlen problémát, amely elsırendő fontosságú lett akkor, amikor kronofotográffal készült képsorozat alapján kivánták a mozgásfolyamatot reprodukálni, Marey nem akarta megérteni és a perforált filmszalag használatától mindig határozottan elzárkózott.

Le Prince munkássága

A másik, kevésbé ismert franciának, Louis-Aimé-Augustin Le Prince-nek (1842-1890) ugyancsak jelentıs érdemei voltak, és ha nem halt volna meg idı elıtt, bizonyára érdekes következményekkel járt volna munkássága. Le Prince Angliában mőködött és a fényképészet tanulmányozásában mélyedt el, mert azt fémen és kerámián kívánta alkalmazni illusztrációként. Amikor alkalma lett késıbb New Yorkba költözni, ott 1881 körül foglalkozni kezdett a mozgás vetítéssel történı reprodukciójával. Kísérletei sikeresek voltak és 1886-ban szabadalmaztatta felvevı és vetítıkészülékeit. (Amerikai szabadalom száma no. 376.487, kiadva 1888. január 10-én, majd angol szabadalmi száma no. 423, 1888. november 16.)

Le Prince egy sokobjektíves és a fényérzékeny felület elmozgatásával kombinált, analizáló fényképezıgépet tervezett. 1887-ben valósította meg felvevıgépét, amely két csoportban 8-8 objektívet tartalmazott. Egy csoport 8 objektívjének mindegyikét egymás után tette szabaddá a kettıs takarózár, amelyet elektromágnesek vezéreltek. Ezt a 8 képet a gép papiros hordozóanyagra felvitt fényérzékeny emulzióra rögzítette. Ezután a papír annyi utat tett meg, hogy az objektívek mögött újabb, megvilágítatlan felület helyezkedjék el. A másik objektívcsoport ezután másik 8 képes felvételsorozatot készített és így tovább.

19

Marey elsı kronofotográfja 1882-bıl.

1888-ban Angliába visszatérve, Le Prince J. W. Longley segítségével egyetlen objektíves felvevıgépet szerkesztett, amely a 2" 3/8 (kb. 60 mm) széles papírszalagra 12 felvételt készített másodpercenként. A papírszalag szakaszos mozgását a csévélıorsó szakaszos forgatásával (emeltyő és kerék segítségével) oldották meg. A vetítés céljára Le Prince számos átlátszó hordozóanyaggal kísérletezett, mielıtt a celluloidot felhasználta volna. 1889-ben egy 3 szalagos, 3 objektíves vetítıgépet tervezett. A perforált szalagokat

fogazott dob segítségével továbbította, amelyeket máltai kereszt felhasználásával forgatott. A zár egymás után tette szabaddá a 3 objektívet. Ezután egyobjektíves vetítıgépet szerkesztettek, ívlámpát használva mőködtetéséhez.

Ezt a vázlatot Longley, Le Prince munkatársa rajzolta és ez az utóbbi által 1888-89-ben készített vetítıgépet mutatja. A készüléken 3 fényérzékeny szalag futott párhuzamosan, fémszegélyő perforációkkal ellátva. A szalag továbbítását máltai keresztes mechanizmus végezte. A 3 objektív egy kör kerülete mentén volt egyenletesen elhelyezve, és a közös tengely körül forgózár ablaka egymás után tette szabaddá az objektíveket. A vetítıernyı megvilágítása tehát folyamatosan volt biztosítva.

1890 márciusában Le Prince Párizsba utazott egy vetítéssel kapcsolatos demonstrációt lebonyolítani, mint errıl egy igazolvány tanúskodik, amelyet az opera titkára állított ki részére. Második franciaországi útja alkalmával Le Prince a Dijon-Párisi vonaton titokzatos módon eltőnt.

Joggal tehetı fel a kérdés, hogy ez a tragikus végzet nem késleltette-e a mozgófényképezés feltalálását. A Londoni Tudományok Múzeumában ırzött alkotásai ugyanis azt mutatják, hogy tervezıjük jó úton haladt. A valóságban azonban még 5 évnek kellett eltelni a valóságos mozgófényképezés feltalálásáig.

KÖZELEDÉS A VÉGSİ CÉLHOZ

A mozi 1890-ben már mőködhetett volna. Ne felejtsük el, hogy az élıkép vetítést vászonra Reynaud a Musée Grévinben 1892-tıl alkalmazta és hogy ugyanez a Reynaud, miután praxinoszkópját a Société Française de Photographie-nak 1890. június 4-én bemutatta, a szövetség tagjai elıtt a következı kijelentést tette: "... a hatás még teljesebb lenne akkor, ha a különbözı mozgásfázisok ábrázolására kézzel rajzolt ábrák helyett fényképészeti úton nyert képeket alkalmaznának, és kéri ezért a Szövetséget, érdéklıdjék e kérdés iránt és kísérelje meg megoldani ezt a problémát". Marey megoldotta a mozgás fényképészeti analízisének problémáját és megoldása tökéletes lehetett volna, ha a celluloidszalagos kronofotográfhoz olyan perforációs szalagtovábbítási rendszert alkalmazott volna, amilyent Reynaud a praxinoszkópján. Reynaud azonban mindig ragaszkodott kézzel rajzolt ábráihoz, mert úgy gondolta, hogy csak ezek nyújthatnak mővészi élményt.4

Marey a maga részérıl nem tanúsított különös érdeklıdést kronofotográfikus úton készített képei vetítésének problémája iránt, véleménye szerint ugyanis a fiziológus szemszögébıl a részképek vizsgálata teljesen elegendı a mozgás tanulmányozására.

Az a tény, hogy a mozgás fényképészeti analízisének és szintézisének problémái közti kapcsolat hiányzott, ma, a mozgófényképezés ismeretében, meglepınek tőnhet. Más kutatók viszont a probléma egészét tanulmányozva, messze eltávolodtak a helyes megoldástól.

20

Georges Demény munkássága

Most Georges Deményrıl szólunk(1850-1917), aki mint maga is fiziológus, 1880-ban Marey preparátora és közvetlen munkatársa lett a kronofotográfiai kutatásokban. Deményt különösen a fizika tudományos oktatása érdekelte. Az ı szemében az emberi mozgás tanulmányozása arra szolgált, "hogy az izomerınek jobb kihasználását eredményezzék a tornában, a kézmőiparban, a sportban stb." ... A két ember, ugyanattól az eszmétıl vezettetve, nem tulajdonított nagy jelentıséget a mozgás visszaadásának és megelégedett azzal, amit a "zootrope" nyújtott: ahogy Marey megjegyezte: "Muybridge az, akinek tudomásom szerint legelıször támadt az a gondolata, hogy valóságos képeket helyezzünk a 'zootrope'-ba. İ egy ló mozgásáról felvett fényképsorozat egyes képeit helyezte szorosan egymás mellé, melyeket nagyszámú fényképezıgépével készített, majd ezt a sorozatot egy 'phenakistiscope'-on keresztül vetítette ki ernyıre. İ is nálam járt 1882-ben egy estély alkalmával, amikor abban a nagy megtiszteltetésben részesültem, hogy Helmholtz, Bjerknes, Govi, Crokes és a francia tudomány számos elıkelısége voltak vendégeim. Ez a vetítés akkor e tudósok számára meglepetés volt...

Késıbb a lissai Anshütz és az én preparátorom, Demény úr ugyanezt a kísérletet a legjobb körülmények között ismételték meg. Az elıbbi egy-egy elektromos szikrával hátulról világította meg azt a forgótárcsát, amelynek kerülete mentén körös-körül átlátszó üvegképek voltak felerısítve. Az utóbbi pedig egy kör alakú üveglemez kerülete mentén egy beszélı személy arcáról készült 24 db, kronofotográfikus képet helyezett el; fényképezı objektívet helyezett el azon erısen megvilágított hely elé, ahol zár ablaka az egymás utáni képeket felfedte. Az illúzió és a bemutatott képek élessége olyan kielégítı volt, hogy a gyakorlott süketnémák a beszélı ember ajkmozgásaiból kiolvasták a szótagokat."

A készülék, amire Marey célzást tett, a francia süketnéma intézet egy fiatal tanárának, H. Marichelle-nek a kérésére készült, aki úgy látta, hogy a kronofotográfia nagy szolgálatokat tehet a fonetika területén és ehhez kérte a fiziológus tudós támogatását. Marey ennek megvalósításával Deményt bízta meg, aki ennek alapján mutatta be "Phonoscope"-ját a Tudományos Akadémia 1891. július 27-i ülésén, és elıadást tartott róla az Elsı Nemzetközi Fotográfiai Kiállításon, amelyet a Champ-de-Mars-on rendeztek 1892-ben. A készülék itt mindennap mőködött a Radigouet-cég elektromos vetítılámpájával.

Anschütz elektromos "tachyscope"-ja egy küllıs, nagy átmérıjő vaskerék volt, amelynek a kerülete mentén kronofotográfiával felvett képsorozat üveglemezre másolt részképeit helyezték el. A keréken azonkívül minden képnek megfelelıen egy érintkezı is található. Ez az érintkezı zárta egy Ruhmkorff-induktor tekercseinek áramkörét, amely egy csigavonal alakú Geissler-csövet táplál. Ilyen módon minden egyes kép abban a pillanatban van megvilágítva, amikor a nézık szeme elé kerül.

Georges Demény maga helyezkedett a kronofotográf elé, hogy fonetikai tanulmányai kapcsán 20 felvétellel megörökítse a mondatot: "Je vous aime".

21

A "phonoscope" fémlemezbıl készült körtárcsából állott, amelynek kerületén felragasztott, átlátszó képek voltak elhelyezve. Az ezzel párhuzamos, második fémtárcsa a zár szerepét töltötte be. Csupán egy ablak volt rajta és minden egyes képváltás alatt egy teljes fordulatot tett meg.

A "phonoscope" a forgótárcsás készülékek minden hátrányos tulajdonságát hordozta, így a képek korlátozott számát és a nagyon rövid átvilágítási idıt. Ez a megoldás csak rövid idıtartamú, fényszegény vetítést eredményezhetett. Természetes volt tehát, hogy a mozgásanalízis fejlesztéséhez a kronofotográfiának hajlékony szalagra, átlátszó hordozóanyagra volt szüksége. Ebben az idıben történt, hogy Marey és Demény nem tudtak egymással megegyezni együttmőködésük feltételeiben, mely az ipari felhasználáshoz szükséges volt és szétváltak. (1893.)

Demény már rövid idı múlva (1893 októberében) szabadalmat kapott, amely a következı szöveget tartalmazta: "a szalag mozgatása excentrikus csap segítségével történik, amely a szalag útjában van elhelyezve".

A Demény-féle csap, mint azt ma is nevezik, nyilvánvalóan egyike marad a legegyszerőbb és legszellemesebb mechanizmusoknak a hajlékony szalag szakaszos mozgatásának megvalósítása terén. A feltaláló azonban (... Marey megtámadta, mondván, hogy e "változatot laboratóriumában jól ismerték, de nem alkalmazták") csak a felvételnél való alkalmazására gondolt, és az így nyert képeket továbbra is körtárcsás szerkezeten kellett volna szemlélni.

Demény "Phonpscope"-ja a vetitı "Phenakistiscope" nagymérető másolata volt. Az (M) hajtókar nem azonos sebességgel forgatta az (A) köralakú tárcsát, melynek kerülete mentén kronofotográffal felvett képek voltak elhelyezve, továbbá a (B) takarózárat. A fordulatszámok aránya olyan volt, hogy a zár ablaka minden egyes képváltásnál egy teljes fordulatot végzett. Az (L) lámpa és (0) objektív biztosítják a vetítést.

A készülékek kivitelezésére "Biographe" és "Bioscope" elnevezéssel a Comptoir Général de Photographie cég kapott megbízást, azzal a célzattal, hogy javasolja az amatırfényképészeknek az élı arckép megvalósítását. Míg a "Bioscope" csupán a "Phonoscope" másolata volt, addig a "Biographe" képfelvevıgép nagy mértékben tökéletesített kronofotográf volt. Ehhez olyan orsókat készítettek, amelyekre 8 m hosszú fényérzékeny, celluloid szalagot lehetett tekercselni fekete papirossal védve, ami lehetıvé tette a nappali betöltést is. A szalag a vezetıdobokra kerül, amelyek közt az objektív elıtt kifeszül, majd a dob után egy, a tengelyhez képest excentrikusan elhelyezett, polírozott acélcsap hatására hurkot

képez. Az excentrikus csap forgása a szalag hosszát periodikusan változtatja, ennek és a feltekercselı dob húzásának hatására a szalag mozgása szakaszos lesz.

Demény "biographe"-ja egy kronofotográf volt perforálatlan szalaggal. A szalag szakaszos továbbítását az excentrikusan elhelyezett csap végezte. Az (I) orsóról a (K) orsó húzóhatására lekerülı szalag a (H) képkapun áthaladva, az (L) excentercsap (kalapács) érintése után tekeredik a (K) orsóra. Az (L) excentercsap kifelé való mozgás közbeni hatása hozzáadódik a (K) orsó húzásához, a csap visszatérítésekor pedig a szalagra gyakorolt húzóhatás megszőnik, és ekkor a film álló helyzetben marad a képkapuban. Azután (K) és (L) közös hatására ismét megindul. Ez a szakaszos mozgás egy takaró zárral van szinkronban. A készülékkel 65x45 mm-es felvételek sorozatát lehet készíteni.

22

Ez idı alatt Marey kronofotográfjával készített filmszalagok felhasználásával a mozgásszintézis problémájának megoldásával intenzíven foglalkozott. Készített egy vetítı-készüléket szakaszos továbbítású szalaggal. A fénysugarakat egy pontban győjtötte össze, ahol egy ablakos takarózár tette szabaddá a fény útját a ferde tükör rendszer felé. Közben Marey felismerte, hogy "a szerkezet mozgása meglehetısen bonyolult és nagyon lármás, a negatívon nyert képek térközei egyenlıtlenek, ezért ahhoz, hogy a vetítéshez kielégítı pozitívot nyerjen, szét kellett vágni a szalagot és a képeket külön-külön, egymástól egyenlı távolságra felragasztani egy gumiszalagra."

Marey "Projecteur chronophotographique" vetítıkészüléke a képfelvételnél is alkalmazott szakaszos továbbítórendszerrel mőködött. A képszalag így vízszintesen haladt (i)-ben, a vetítıobjektív gyújtósíkjában. A fénynyaláb ide két ferde tükrön való visszaverıdése után jut, a megszakítást pedig egy réssel ellátott takarózár biztosította az 11 és 12 győjtılencsék közös gyújtósíkjában. Ezzel a készülékkel sohasem lehetett stabil vetítést elérni, fıképpen azért, mert semmiféle beszabályozási lehetısége sem volt.

Edison munkássága

Marey és Demény kísérleti eredményeit túlhaladták, még pedig az Egyesült Államokban a nagy feltaláló, Thomas A. Edison (1847-1931) és munkatársa W. K. Laurie Dickson, egy Franciaországban született skót munkássága révén, aki 1887-tól kezdve igen aktív szerepet vitt Edison új laboratóriumában Orange-ban.

Mi váltotta ki Edison érdeklıdését a mozgás felvétele és visszaadása iránt? Ezt egy általa írt és a Century Magazine-nak küldött levele magyarázza meg a következıképpen: "1887-ben az a gondolatom támadt, hogy lehetséges volna olyan készüléket szerkeszteni, ami ugyanazt a szerepet töltené be a szem számára, amit a fül számára a fonográf, és hogy e kettı kombinációjával lehetséges volna egyidıben rögzíteni és visszaadni a mozgást és a hangot"...

Az elsı készülék, amely Dickson tanulmánya alapján készült, egy hengerbıl állt, amelynek a felületére mikroszkópobjektívvel egymás után, csavarvonalban elhelyezve kis fényképek sorozatát készítették (ezek higanykloridban hívott, pozitív képek voltak). Ezeket az egymás utáni szemlélés céljából egyenként világították meg rövid idıtartamra egy Geissler-csı kisülésével. A kisülést a henger oldalán elhelyezett érintkezıkkel vezérelték.

Edison és Dickson 1888-ban végezték legelsı kísérletüket (Carbutt gyártmányú) celluloid filmszalaggal, amely az egyik szélén fogazva volt és amperes továbbító szerkezet mozgatta. Egy forgózár takarta el eközben az objektívet, amely 6x6 cm-es képeket készített.

A következı évben5, miután az Eastman üzem már jelentıs hosszúságú (kb. 15 m-es) celluloidszalagot tudott szállítani, kísérleteik során áttértek a genfi (máltai) kereszttel történı, szakaszos továbbításra és egy perforációsort használtak a filmszalag egyik szélén. 1890 elején Edison áttért az 1" 3/8-os, vagyis a 35 mm széles film használatára, amelyet a két szélén elhelyezett szögletes alakú perforációsor alkalmazásával, fogazott hengerrel mozgatott. A képek mérete 1" x 3/4" (25x19 mm) volt: még ma is ez a normálfilm mérete és aránya.

A felvevıkészülék a "Kinetograph" nevet kapta. A máltai keresztes filmtovábbítást két, egymásra merıleges síkú körtárcsával helyettesítette abból a célból, hogy gyorsabb továbbítást érjen el (sza badalom kelte: 1891. augusztus 24.). Hátra volt még a "vetítı" készülék megoldása. Ennek a "Kinetoszkóp" (Kinetoscope) nevet adta. A filmtovábbítás itt nem szakaszos, hanem folyamatos mozgású volt. Egy 25 cm átmérıjő, 5 mm széles réssel ellátott zár minden fordulata alkalmával szabaddá tett egy képet. Ezeket kétobjektíves "szemüvegen" át lehetett nézni. A megvilágítást egy 8 V-os reflektorral ellátott lámpa szolgáltatta.

23

Dickson sematikus vázlata Edison kronofotográfikus felvételek készítésére vonatkozó elsı kísérletét mutatja. Elıször kicsiny képek lefényképezése egy hengerre, szemlélése gázkisülés segítségével, sztroboszkópikus módszerrel. Ezután egyik szélén fogazott szalag alkalmazása, késıbb továbbítás gátlószerkezettel.

A filmszalag, amely célszerően 23-30 kép sebességgel haladt másodpercenként, végtelen szalagként volt egy sor görgıre helyezve, melyek közül egyik feszítı görgı volt (hossza kb. 20 m volt). A kinetoszkópot 1893-ban sorozatban gyártották és kereskedelmi forgalomba került. Közülük néhány darabot Franciaországba is exportáltak, ahol vásári standokon mutogatták és vitathatatlan sikert értek el. A jeleneteket, amelyeket ott a közönség látott, Dickson személyesen készítette egy kerekekre szerelt, nyitott

tetejő mőteremben, amelyet a nap minden órájában a Nap felé lehetett fordítani.

Dicksonnak ezek a vázlatai egyrészt emlékezetünkbe idézik a szakaszos továbbítás három típusát, melyet Edison a "Kinetograph"-hoz használt: továbbítás amperes akadékmővel, a genfi mozgás vagy máltai keresztes megoldás és végül a legutoljára alkalmazott, bevágott és bütykös tárcsa. Másrészt följegyzéseket látunk a perforált filmszalag fokozatos fejlıdésérıl: kezdetben keskeny szalag egy sor perforációval, azután kétsoros perforáció vázlata, amelybıl kialakult a végleges, 35 mm széles film.

E készülékek technikai értékérıl a következı, szakszerő vélemény jelent meg:

"1893 körül kezdett megjelenni Franciaországban az Amerikából importált Kinetoszkóp" -nak elnevezett készülék, Edison találmánya, amely egy-egy nézınek a gyors egymásutánban következı fényképek hosszú sorozatát mutatja be, ily módon megvalósítva a mozgás szintézisét. De a filmszalag, amelyre a fényképeket felvették, folyamatos mozgásban van és az egyes részképeket, hogy éles benyomást keltsenek, csak egy nagyon rövid idıtartamra lehet látni, ami nem haladja meg az 1/7000 másodpercet. Ilyen feltételek között természetesen a megvilágítás igen gyenge, és következésképpen a jelenetek mélysége kicsi. Legalább harminc részkép szükséges ahhoz, hogy a szem számára kielégítıen folyamatos benyomást ébresszen."

Az, aki a fenti sorokat írta, és egy évvel késıbb a probléma teljes megoldását hozta - nem volt más, mint Louis Lumiére.

24

Az elsı kísérletek mozgófénykép vetítésre

Nyilvánvalóan meglepı, hogy Edison megmaradt a kinetoszkópnál, ahelyett, hogy átállott volna a vetítésre. Emögött üzleti számítást lehet látni: a látvány egyenkénti szemlélése ugyanis nagyobb hasznot jelent, mint a kollektív bemutatás. Ez is lehetséges, de nekünk ebben a kérdésben figyelembe kell vennünk magának6 a feltalálónak a véleményét is:

Edison "Kinetoscope"-ja elég egyszerő elgondolás alapján készített, közvetlen szemlélésre szolgáló rendszer. Az Ž perforált film a (P) fogasdob hatására egyenletes mozgást végez. A megvilágítás az (L) lámpával történik, és a kép addig látható, amíg a fogasdobbal szinkronban forgó (V) takarózár (F) ablaka a lámpa elıtt elhalad. Az egész szerkezetet a Š villanymotor tartja mozgásban, amelynek automatikus beindítását a (B) kapcsolószerkezet biztosítja.

"Fejemben mindig az ernyıre való filmvetítés gondolata járt... egyébként szokásunk volt a forgatott filmek jellegét és minıségét a "Black Maria" stúdióban vetítéssel elbírálni úgy, hogy egy kinetoscopot nagyobb teljesítményő lámpával és vetítıobjektivvel szereltünk fel.

Mindenesetre egy ilyen berendezés gyenge fényereje miatt a közönség elıtti bemutatásra nem volt alkalmas. Én tehát teljesen tisztában voltam azzal, hogy megfelelı vetítıgépet az én kamerám elvén kell építeni, amelynél a film álló helyzetének ideje lényegesen meghaladja a mozgatás idejét; ez lehetıséget nyújt az erısebb megvilágításnak vagy - ami magától értetıdik - a zárnak lényegesen nagyobb nyílást lehet adni. De akkor nem volt kereslet vetítıgép iránt és nem voltak vetítıtermek..."

Tény az, hogy mások 1893 óta dolgoztak a vetítıgép elıállításán. Legelıször J. A. Le Roy-t idézzük, aki készített egy vetítıgépet és ez lehetıvé tette, hogy 1894. február 5-én Edison két filmjét Riley op tikus boltjában, New Yorkban egy 25 tagú csoport elıtt bemutassa. Ugyanebben az idıben W. Latham és E. A. Lauste szintén készítettek vetítıgépet, amelyet "Panoptikon"-nak neveztek el, és amellyel 1895. április 21-én, ugyancsak New Yorkban bemutató elıadást tartottak. Másrészrıl C. F. Jenkins, akinek elsı munkájáról a Photographic Times 1894. július 6-i száma megemlékezett, társult Th. Armat-tal. Olyan berendezést készített, amely a Demény által tervezett és 1883 októberében szabadalmaztatott fogasdobbal és kalapácsos rendszerrel továbbította a filmet. Az optikai rendszer egy ívlámpából (ferde állású szenekkel), kondenzorból, vizes hőtıtartályból és egy objektívbıl állott. Zárt nem használt. Három azonos gépet készítettek abból a célból, hogy azokkal az Atlantában rendezett Exposition du Coton alkalmával vetítsenek. Errıl tanúskodik a Baltimore Sun cimő újság 1895. október 2-i száma.7 Azonban e kísérletek egyike sem hozott olyan gyakorlati eredményt, amelynek alapja - a vetítés rendes üzemszerő alkalmazása - megvalósítható lett volna: ezt a döntı eredményt a Lumiére testvérek érték el Franciaországban a Cinématographe-fal.

A Lumiére testvérek Cinématographe-ja

Louis Lumiére 1864-ben született, egy Lyon-i fényképésznek volt a fia, és 16 éves korában, iskoláinak befejezése után atyja mőtermében dolgozott. Két évvel késıbb, 1882-ben atyja, Antoine Lumiére két fiával, Louis-val és fivérével, Auguste Lumiére-rel Lyon mellett, Monplaisirben egy fényképészeti cikkeket gyártó üzemet alapított. Így történt, hogy Louis Lumiére alig 20 éves korában már brómezüst-gelatin lemezek gyártásával foglalkozott. Természetes volt tehát, hogy érdeklıdött a kronofotográfia és a mozgóképvetítés iránt. Az e területen elıtte végzett kutatásokat a következıképpen foglalta össze8:

25

"A gyors bróm-ezüst zselatin eljárások megjelenése óta igyekeztek a tudósok a fényképezést arra a célra használni, hogy a múló jeleneteket rögzítsék, majd utána tanulmányozzák és gondolkozzanak fölötte. (...) Legújabban Anschutz és Sebert tábornok és mások foglalkoztak ugyanílyen iránya munkálatokkal.9

"De mindezek a tudósok általában az egymást követı, korlátolt számú részképek felvételére törekedtek, és a mozgásanalízis céljából elkülönítve tanulmányozták e képeket. A mozgás rekonstrukciója vagyis szintézise pedig akkor még olyan probléma volt, amelynek megoldása még messze távolban sem látszott."

A. és L. Lumiére szabadalmi okiratának elsı oldaláról készült fakszimile. Az igénypontok így vannak megfogalmazva:

1. Egy krono-fotográfikus képek készítésére és nézésére szolgáló készülék, amelyben egy szalag, amely idıben egymás után készülı képek felvételére szolgál vagy ilyeneket tartalmaz, szakaszos mozgatással van továbbítva oly módon, hogy csapok vagy fogaik nyúlnak be a szalag szélein alkalmazott, szabályos perforációkba, az említett szalag felveszi vagy látni engedi az egymás utáni képeket egy ablak segítségével, amelyet egy ívalakban kivágott tárcsa felváltva zár és nyit oly módon, hogy az ablak nyitott helyzete a szalag nyugalmi állapotának feleljen meg.

2. Egyetlen tengelybıl álló mechanizmus, amely hordja a zárat, az excentert, azaz emelı- vagy hajtókart, amely arra szolgál, hogy a villákat ide-oda mozgásba hozza és az emelıkart, amely ugyanezen villák kiemelésére szolgál a visszatérés ideje alatt, amely a szalag nyugalmi helyzetének felel meg."

Louis Lumiére10 - mint ahogy saját maga is hangsúlyozta - élénken érdeklıdött Edison kinetoszkópja iránt, amelyet a Werner fivérek Párizsban, a boulevard Poissoniére 20 sz. alatt üzemeltettek. Kétségtelenül ennek a készüléknek a tökéletlensége az, ami ıt arra ösztönözte, hogy olyan készüléket szerkesszen, amely a kronofotográfikus felvételek bemutatását teszi lehetıvé. És tényleg, a Monplaisir-i üzemben nemsokára különféle mechanizmusokat próbált ki, amelyehez papírszalagot használt. 1894-ben egy kielégítı felvevıgép készült el, 1895. február 13-án pedig egy szabadalmat jelentett be 245.023 számmal: "Készülék chronofotográfikus részképek felvételére és szemléltetésére". Ez 1895. március 22-én a "Société d' Encouragement pour L'Industrie Nationale" ülésén ennek rue de Rennes-i székházában került bemutatásra. Az ez alkalommal bemutatott film tárgya: "Munkások kijövetele a Monplaisir-i üzembıl" volt. Júniusban pedig egy újabb bemutatót tartottak Lyonban a Francia Fényképész Szövetség kongresszusa alkalmából.11 Ezeket további bemutatók követték Párizs más helyein és Bruxelles-ben. Végül, 1895. december 28-án, szombaton megtartották az elsı nyilvános elıadást belépıdíjért Párizsban, a Grand Café alagsori helyiségében (az Indiai Szalonban) a Kapucinusok körútján.

Lumiére Cinématographe-ja hátulról, nyitott állapotban, lenyitott filmkapuval a film betöltésére: (f) - a négyszögletes képkapu, (V) - keret a (g) - üveglemezzel, amely nyomást gyakorol a filmszalagra, (k) - lemezrugók, melyek a szemben elhelyezett villákat vezetik, (h) - filmcsatornák fekete bársony borítással vannak ellátva. Az (F2) elülsı szekrényajtó kinyitva látható a (J) felvevıobjektívvel, amely az ajtó becsukott helyzetében a képkapu tengelyében helyezkedik el.

26

Ilyen módon került legelıször megvalósításra ugyanevvel a készülékkel a mozgás vetítése, kiindulva a szétbontott mozgás fényké peibıl. A gépre vonatkozó feljegyzésben egyébként Louis Lumiére pontosan megadja találmányának lényeges jellemzıit:

"A mi cinématográfunk12 lehetıvé teszi, hogy a részképek számát másodpercenként 15-re csökkentsük, továbbá, hogy különféle mozgó jeleneteket a nézık egész csoportja elıtt egy vászonra kivetítsünk...

Az elv, amelyre a cinématográf mőködése felépül, régóta ismeretes. Ez az elv a fénybenyomások maradandósága a retinán ... ezeknek az benyomásoknak az idıtartama változik a tárgy megvilágítása szerint. Ez közepes megvilágításnál kb. 2/45 mp olyan értelemben, hogyha egy tárgy megvilágítása hirtelen megszőnik, a látása még 2/45 mp-ig tart. Ebbıl az következik, hogy ha egy megvilágított tárgy van a szemünk elıtt, és azt egy sötét ernyı eltakarja, pl. 1/45 mp idıtartamra, akkor ennek képét még 1/45 mp-ig tovább látjuk és nem érzékeljük idıközbeni eltőnését...

Olyan készüléket kellett tehát találni, amelyikkel az egymást követı képek percenként 900-szor válthatók.

A cinématográfban ezeket az elsötétítéseket egy forgózár forgása idézi elı, amely másodpercenként 15 fordulatszámmal forog a középpontja körül, és úgy van elhelyezve, hogy mozgása közben eltakarja a vetítılámpából kiinduló fénynyalábot. A részképek váltása céljából az egymást követı 900 részkép egy 35 mm széles és kb. 18 m hosszú, hajlékony filmszalagra van felvéve. Minden egyes fénykép 25 mm széles és 20 mm magas a hossztengely irányában. A filmszalag két széle mentén egy-egy perforációsor található. A kör alakú nyílások 20 mm-es, egyenlı távolságban követik egymást. Ezekbe nyúlik bele egy fémkeret által vezetett, kétágú villa, amely minden egyes benyúlás után egy-egy perforációnyílás - távolsággal húzza lefelé a filmszalagot, miközben a zár elzárja a fény útját a képkapu elıtt. A villaágak ezután kihúzódnak a perforációkból, és egy fordulat után a következı két perforációnyílásba nyúlnak be, azzal ismét egy képmagassággal lejjebb húzzák a filmszalagot és így tovább...

Ezzel elérkeztünk egy fontos eredményhez, az olyan alternatív mozgáshoz, amelyet egy keret egy excentrikus, legömbölyített, háromszögő tárcsa hatására végez, ez képezi szabadalmunk alapját.

Ilyen módon a villák sebessége az indításnál és a megállításnál annyira nı, amennyire csak lehetséges, és e villák behatolása és kihúzása csak a filmszalag teljes nyugvó helyzetében történik, nehogy az a lyukakat megrongálja.

Ezen túlmenıen a szalag szélén lévı perforációnyílások tökéletes illeszkedést tesznek lehetıvé a villákhoz képest, mert mozgásuk szélsı helyzeteiben mindig szigorúan ugyanazt a helyzetet veszik fel. Végül rámutatunk a berendezésnek arra a sajátosságára, hogy a film szalag az idı 2/3 részében mindig mozdulatlan helyzetben van, mely idıtartam a létrehozandó mozgás két fázisát elválasztja, a fennmaradó 1/3 részt használja fel a készülék az egyik képnek a másikkal való váltására."

A Grand Caféban tartott elsı Cinématográf bemutatóest mősorának faksziniléje. Az 1. szám: "Mumkások kijövetele a Lumiére üzembıl Lyonban", az elsı film, amelyet L. Lumiére készített. 4. sz.: "A Lyon-i Fényképészeti Kongresszus tagjainak partraszállása", amelyet hat hónappal késıbb forgatott, míg a 6. sz.: "A kertész" egy kis jelenetet ábrázol, amely "A lelocsolt öntözı" néven maradt ismeretes.

27

Leginkább említésre méltó az a tény, hogy Lumiére cinématographe-ja mindjárt elsıre olyan, rendeltetésének megfelelı készüléket valósított meg, amelynek szakaszos filmmozgást biztosító szerkezete egyes felvevıkamerákban, csaknem változatlan formában, még ma is használatos. Nem lesz tehát érdektelen, ha errıl részletes leírást adunk azokkal a rajzokkal illusztrálva, melyek a Revue des Sciences pures et appliquées-ben 1895-ben jelentek meg.

A készülék mechanikai szerkezete egy szekrény belsejében fémlapra van építve. E szekrény tetején helyezkedik el a B fadoboz. Egy orsóra feltekert P filmszalag g résen át függılegesen lefelé halad, majd az E képkapu elıtt megy el, amely az O-ban elhelyezett objektív mögött található. Ezután a G torokba jut a film, hogy ott egy kis terelırudat, e-t megkerülve p' orsóra tekeredjék fel, amely a T tengely körül forog. Az M hajtókarral egy fogaskerékszerkezetet lehet meghajtani. Ez a mővelet egyidejőleg mozgásba hozza a C excenter w tengelyét. Az excenter az L keretet fel-le, oda és vissza irányuló mozgásba hozza. Látható, hogy a C excenter segítségével a keret szabályosan növekedı sebességgel indul el, azután pedig hasonlóan áll meg egy idıre a mozgás holtpontján. Ez a megállás szükséges ahhoz, hogy a keretre szerelt két kis villa a és a' behatoljon, illetve kihúzódjék a filmszalag szélein elhelyezett nyílásokból. A villák az A rugóra vannak erısítve. Két ferde sík R, amelyeken a keret csúszik, eltávolítja az L keretet a csapokkal együtt a filmszalagtól, amikor az a mozgáspályájának alsó holtpontjáig ér, illetve a filmhez közeledni engedi a felsı holtpontoknál, hogy a villák a perforációkba benyúlhassanak. Ennek az az eredménye, hogy a filmszalag mindig egy irányban, a keretmozgással azonos mértékben halad lefelé és ott tökéletesen álló helyzetben marad addig, amíg a keret a felfelé mozgást végzi. A képmagasság pontosan a keret pályahosszával egyenlı.

Abban a pillanatban, amikor a film megállt, a D zár - amelyet ugyancsak a kézi hajtószerkezet forgat - szabaddá teszi a fénysugarak utját. Ezek a sugarak vagy az objektív felıl érkeznek a film felé vagy a filmtıl az objektív felé, aszerint, hogy a készülék felvevıgépként vagy vetítıgépként mőködik. A zár nyílásszöge tetszés szerint szabályozható, hogy szükség szerint csökkenteni vagy növelni lehessen a takarási idıt. Abból a célból, hogy a feltekercselés folyamatosan történhessék a p' orsóra, a filmszalag megkerüli az E terelırudat, amely egy lágy rugóra van erısítve. Ez elég szabad mozgást biztosít a filmnek ahhoz, hogy az

excenter által kiváltott megállításokat kiegyenlítse.

Lumiére Cinématographe-jának betöltése igen egyszerő mővelet. Miután az operatır a negatív filmet a készülék tetején lévı C kazettába helyezte és a filmet átvezette a filmkapun, bevezeti a film elejét a felcsévélı kazettába, amely a szekrény belsejében helyezkedik el.

Ez az elrendezés, mely felvételnél nélkülözhetetlen, mert a filmet akkor feltétlenül teljes sötétben kell felcserélni, a vetítésnél természetesen fölösleges, és az orsó p' használatától is el lehet tekinteni; a lejátszott szalag szabadon eshet lefelé.

Nem tudjuk ezt a fejezetet jobban összefoglalni, mint hogy Marey-t idézzük:

"A Lumiére testvérek 1895-ben megtalálták a keresett megoldást. Átvették ugyan Edisontól megoldásainak egyikét, a filmszalag perforációját, de egy eredeti módszert fedeztek fel, amellyel képsorozatot vesznek fel filmszalagra, majd levetítik azt... Ez a csodálatos találmány már az elsı lépésre csaknem tökéletesnek mondható."

28

A kinematográf mint technikai eszköz megszületett, még hátra volt, hogy iparrá fejlıdjék.

Amint láttuk, a különbözı elıfutárok vagy tudományos problémájukba elmélyedve, mint Marey, vagy mővészi dilettantizmusukban, mint Reynaud, de még a Lumičre testvérek is elégedetteknek látszottak készülékük megvalósításával anélkül, hogy pontosan meglátták volna, hogyan lehet hasznosítani. Természetes lett volna, hogy ık váljanak a mozi nagyiparosaivá, miután már létesítettek egy társaságot és voltak saját üzemeik.

A filmipar története 1895. december 28-val kezdıdik. A Grand Café Indiai Szalonjának programja tíz darab 15-17 m-es filmszalagot sorol fel, amelyeket a Lumičre testvérek gépével vetítettek minden elıadáson. A vetítés idıtartama 20 perc volt, és a belépésért 1 frank-ot kellett fizetni. Az elsı nap bevétele 33 frank volt. A szervezést a feltalálók apja, Antoine Lumičre intézte. A Grand Café tulajdonosa bérbeadta szuterénjét egy évre, de a jövedelembıl minden részesedést visszautasított. A szerzıdéses gépész a Lumičre gyár egy régi munkatársa, Clément Maurice volt, aki fényképész lett a boulevard des Italiens-en. Elmondható róla, hogy ı volt az elsı mozigépész. Három héttel a megnyitás után a napi bevétel 1000 frankig emelkedett, és a tömeg gyakran a Caumartin utcáig állt sorban.

A Lumičre testvérek 1896 januárjában mozit nyitottak Lyon-ban. Barátjuk, F. Trewey Londonban szervezte meg az elsı elıadásokat februárban. Munkatársuk, A. Promio - akit rövidesen Mesguish is követett - elutazott az Egyesült Államokba, hogy megrendezze 1896 májusában az elsı vetítéseket a New York-i Kleith-színházban. Szerzıdéseket írtak alá, különféle engedélyekkel, amelyben kikötötték, hogy a Lumičre fivérek ingyen szállítják a készüléket és a filmeket, továbbá küldik a mozigépészt, akit azonban az engedélyesek fizettek. Ennek fejében ez utóbbiak a bruttó bevétel 50%-ának fizetésére kötelezték magukat.

Ez a rendszer a Lumičre testvérek elgondolása volt, akik nem kívánták a készülékeket eladni. Bizonyíték erre az a nyilatkozat, amit a Robert Houdin színház igazgatója tett, akit A.Lumičre hívott meg a Grand Caféba egy bemutatóra.

"...Ettıl a mutatványtól nyitva maradt a szánk, megrendítve az ámulattól és leírhatatlanul meglepetve... A bemutatás végén teljes volt a lelkesedés és mindenki azt kérdezte, hogyan lehetett ilyen eredményt elérni. Az elıadás után ajánlatot tettem Lumičre úrnak egy készülék megvásárlására a színházam részére. ı visszautasította. Én pedig egészen 10 000 frankig mentem az ajánlatommal, ami elıttem rendkívül nagy összegnek tőnt. Thomas úr, a Grévin Múzeum igazgatója hasonló gondolattól vezérelve 20 000 frankot ajánlott fel, ugyanúgy eredmény nélkül. Végül Lallemand úr, a Folies-Bergčres igazgatója, aki szintén jelen volt, 50 000 frankot ajánlott. Hiába való fáradság volt, Lumičre úr hajthatatlan maradt és tréfásan válaszolt nekünk:

"Ez nagy titok, amit a készülék tud és én nem akarom azt eladni; magam kívánom gyártani és kiaknázni."

Ebben a helyzetben számos szakiparos és konstruktır jelentkezett, akik mindnyájan a kinematográfhoz hasonló készülék elıállításán dolgoztak részben lemásolva azt, részben tökéletesítését keresve. Megszületett a filmtechnikai ipar.

29

A filmtechnikai ipar

A kinematográfnak a mechanikai szerkezet volt a lelke, ez határozta meg fejlıdését.

Amíg a Lumičre testvérek készülékének megjelenéséig csupán a kutatók és tudósok érdeklıdtek a probléma iránt, a kinematográf leírása után azonnal olyan iparkodás észlelhetı, amelyik több-kevesebb sikerrel hasonló készülékek egész sorának szerkesztésére irányult. Ennek igazolására elegendı az ilyen tárgyú francia szabadalmakat áttanulmányozni. Az 1895-ben kiadott 10 ilyen szabadalommal szemben (melyek közül 3 a Lumičre testvéreké) 1896-ban már több mint 100 szabadalmat adtak ki, és ezek száma évrıl évre szakadatlanul növekedett.

A feltalálók és kivitelezık képzelete arra összpontosult, hogy a filmszalag szakaszos továbbítására valami más szerkezeti megoldást találjanak, mint amilyen a kinematográfé volt. A villás továbbítás kiválónak bizonyult a felvételnél, de körülményes volt a vetítésnél1, ahol egyébként nem biztosított elég gyors lehúzást.

Sajátságos eset, hogy míg a kinematográfi a felvétel és vetítés reverzibilitásának gondolata alapján készült nem egész két év alatt, az ipar - egyébként okkal - ezt az elvet felborította. A felvevıgépeknél megtartották a kinematográfnál tökéletesen bevált villás továbbító rendszert, ezzel szemben a vetítéshez más típusú készüléket használtak.

Lumičre vetítı készüléke (a kinematográf) egy faállványra volt felszerelve. Az elülsı részre csavar segítségével erısítették fel a készüléket, mögötte egy alapdeszkán az ívlámpa volt elhelyezve egy kondenzorlencsével együtt. Az állvány alul szekrényként volt kialakítva a filmszalag lejátszott részének a befogadására. Az egyetlen módosítás, amit a készülékben el kellett végezni abban állott, hogy a felvételnél használt objektívet vetítıobjektívvel cserélték ki, amely fogasléccel és meghajtókerékkel van ellátva élességállításhoz. A lejátszandó filmet filmtartóra helyezték, amely a készülék tetején a negatívtartó doboz helyére került. (Az ábra a Notice sur le Cinématographe-ból való)

A lehetıleg nagyszámú lejátszás érdekében kifogástalan filmtovábbításról kellett gondoskodni, el kellett kerülni minden káros hatást a perforációkra, sıt még arra az esetre is biztosítani kellett a film haladását, amikor a perforáció mérsékelten megrongálódott.

Ezt a kettıs eredményt egyrészt azáltal érték el, hogy a filmet folytonos forgású fogasdobbal húzták le a felsı orsóról, másrészt pedig a film szakaszos továbbítását az elıbbi fogasdobhoz hasonló, de szakaszos forgású fogasdobbal oldották meg, amelybe a film több, egymást követı perforációval kapaszkodhatott.

Az elsı név, amelyet a konstruktırök közt meg kell említeni, Jules Carpetier, akit Louis Lumičre 1895-ben bízott meg az elsı készülékek kereskedelmi célokra alkalmas átalakításával. Ezt a készüléket Carpentier-Lumičre-féle vetítıgépnek nevezték el. Ez a konstruktır, aki néhány évvel elıbb elhagyta a Ruhmkorff-mőhelyt, leszögezi Lumičre -hez 1895. december 30-án írt levelében:

"Az Ön kinematográfja életének uj szakaszába lépett és szombat esti bemutatása a vetitıteremben szép sikert aratott... Az uj, továbbitó villát holnap este fejezem be; 1896-ban a mühelymunka megkezdésével ki fogjuk a régit erre cserélni. Ennek nagy keletje lesz és én a következı készülékeket az Ön megrendelése szerint fogom szállitani. Tekinthetjük ezt végleges tipusként? Számolhatunk kétszázas rendeléssel?"

30

A filmvetítıgép fejlıdése

Ez a 200 db. készülék, amelyrıl a fenti levél említést tesz, kezdetként túlzottnak tekinthetı, de nem szabad elfelejteni, hogy amikor a kinematográf elkészült, akkor a film már több mint két éve létezett és elterjedt, Edison tevékenysége nyomán. A számos vásáros, akik e filmeket a kinétoszkop-jaikban felhasználták, a kinematográf megjelenése után hamar megértette, hogy milyen vonzóerıt fog gyakorolni az Edison-féle filmekre e készülékkel való vetítésük. Így történt, hogy az egyik szállító, aki vásári árucikkekkel foglalkozott - akinek a neve híressé vált a mozi történetében Charles Pathé - 1895 évben társult egy tervezıvel, H. Joly-val, aki szabadalmaztatott és még ugyanez évben megvalósított egy mozgatószerkezetet, amit eredetisége miatt megemlítünk. Ezt a készüléket Franciaországban használták fel legelıször. A filmtovábbítást a képkapu elıtt egy fogasdobbal oldotta meg, amellyel elkerülte egy olyan, szakaszosan mozgó szerkezet alkalmazását, amelynél minden egyes továbbításnál az egész filmtekercset mozgatni kellett. Ilyen módon a képremegés és a perforációk rongálódása elkerülhetı lett, azonkívül a lejátszott film feltekercselése is biztosítva volt. Szakaszos filmtovábbító szerkezetként szintén egy fogasdob szolgált, amellyel a film egy sima szorítógörgı hatására állandóan kapcsolatban volt. A fogasdob szakaszos forgását egy excenter, valamint akadékmő (főrészkerék és pecek) alkalmazása biztosította. (Egy másik modellnél differenciál-fogazást építettek be.) Pathé és Joly között a kapcsolat hamar megszakadt, mert az utóbbi a készülék értékesítési jogát Normandin-nek adta át. E modellek egyike volt mőködésben akkor, amikor a Charité Bazarban tőz keletkezett. Ez a tőzvész sajnálatos dátuma marad (1897. május 14.) a filmezés történetének. E gyászos eset alkalmával több mint 120 ember vesztette életét. Ennek a vetítıberendezés hibás elhelyezése, továbbá a mozigépész ostobasága volt az oka, aki a még teljesen meleg éter-oxigénlámpába akarta az étert utána tölteni. Nem szabad elfelejteni, hogy az elektromos hálózat akkor még kezdeti állapotban volt. Mindenütt, ahol ez hiányzott, az ívlámpát egy szerkezettel pótolták, amely lehetıvé tette, hogy oxigén-étergız keverék lángjával mészpasztillát izzítsanak.

Joly vetítıgépe határozott fejlıdést mutatott a vetítıgépszerkesztés technikájában. A szalagot a (h) fogasdob folyamatosan húzza le a B filmorsóról. A fogasdobhoz alulról a (p') szorítógörgı támaszkodik. A film a képkapuhoz (N) vezetés elıtt (i) hurkot képez. A kapu elhagyása után a filmszalag újból egy fogasdobra (h') kerül, amelyhez a (p) szorítógörgı támaszkodik. Ez a fogasdob biztosítja a filmszalag szakaszos továbbvitelét. A fogasdob szakaszos forgatását az (F) tárcsára excentrikusan felerısített (HH') kilincsmővel oldják meg, amely az (R) főrészfogazású henger kerületéhez támaszkodik. A lefutó film feltekerése a (B') alsó filmorsóra történik. (Az ábra eredetije G. Brunel: Projection du Mouvement címő könyvében található.)

Ez egyébként kiváló teljesítményő fényforrásnak bizonyult, és a Mazo-cég egy ilyen típusa nagyon elterjedt.

Joly cinématográfja után Bedts kinetográfja jelent meg, amelyben a szakaszos mozgást egyenlıtlen fogazású kerék és egy csapszeges henger idézte elı. A filmszalagot továbbító hengeren vezették át, amely nyomó görgıvel volt ellátva.

Még ugyanebbıl az évbıl, 1896-ból említjük meg Parnaland készülékét, amelyben a szalag továbbítást egy, a Joly-éhoz hasonló kilincses kerék-szerkezet végezte.

31

Grimoin-Samson "Phototachygraphe"-jának mechanikai szerkezete az elsı állomást jelentette a máltai

keresztnek vetítıgépeknél történı felhasználásában. Az (A D) fogaskerékáttétel közvetlenül kapcsolódott a két (C, C') bevágással ellátott (F) tárcsához. Ez a tárcsa egy (E) tetragonális, négyágú kereszt kerületével érintkezett. Amikor egy bevágás a kereszt felé esı csúcsához érkezett, az egy tekercsrugó hatására a bevágásba hatolt, és azzal együtt egy negyedfordulatot végzett saját tengelye körül, ezután a következı bevágás megérkeztéig rögzített állapotban maradt. (Az ábrák Grimoin-Samson emlékirataiból valók.)

Ezek a vázlatok Continsouza szabadalmi okiratának rajzmellékletei közül valók, és a máltai keresztes meghajtást mutatják, az a) ábrán a máltai kereszt a klasszikus 4 ágú formájában látható. A

rajz a (G) keresztet a (g) csap hatására bekövetkezı forgás periódusában mutatja. A (g) csap a keresztben lévı bevágásban éppen legmélyebb helyzetében látható. A csap az (F) körtárcsára van rögzítve, amely a kereszt mozdulatlan periódusában annak homorú körkivágásához simul. - A b) ábrán az (L) 5 ágú máltai keresztet látjuk, amelynek (L') ívelt kivágásaiba a (J) tárcsára erısített (J') csapszeg nyúlik be.

Ugyanebben az idıben az igen termékeny feltaláló, B. Grimoin-Samson kezdte terjeszteni "Phototachygraphe"-ját, amelyben a filmtovábbítást csapos kerék segítségével oldotta meg, amelyet az 1896. március 5-én kelt 254. 515 sz. szabadalmában írt le. Ez a gátlószerkezet igen gyors (1/116 mp) képváltást biztosított, de mint ahogy maga a szerkesztı önéletrajzában ("Le Film de ma vie", Paris, 1926.) is elismeri: "A vetítés nem volt kellemes sem a szem, sem a fül számára; képrezgés mutatkozott, a szerkezet pedig szörnyő zajt okozott." Ugyanebben a könyvben késıbb a szerzı a következıket írja: "1895. decemberében végeztem az utolsó simításokat a vetítıgépen, melynek céljára megterveztem és elkészítettem egy négyágú kereszttel - úgynevezett máltai-kereszttel - mőködı gátló szerkezetet, olyant, mint amilyent a világ összes vetítıgépe ma is használ még." Ez meglepı közlés, mert az elıbb említett, 3 hónappal késıbbi szabadalmi leírás a csap és kerék rendszerő gátlószerkezetet ismerteti. Ami pedig a tetragonális kereszttel való gátlást illeti, mint amilyen Grimoin-Samson önéletrajzban szerepel, a máltai kereszttel való filmtovábbítást sohasem oldotta meg. Ugyanis olyan gátlószerkezetet alkalmazott, amely egy, a kerületén két bevágással ellátott körtárcsa és egy négyágú kereszt rugalmas kapcsolatát követeli meg. A keresztnek a megállás idıszaka alatti rögzítésére vonatkozó elvet mindenesetre megvalósította.

A vázolt rajzokon a máltai kereszt vetélytársai láthatók. Az a) ábra az (a) tárcsát mutatja, mely egy csillagalakú (b) hétágú kereszt szakaszos forgását hozza létre oly módon, hogy az (a) tárcsának egy kiemelkedése (4) a (b) csillag következı ágát az (a) tárcsak megfelelı (3) vájatába tereli. A b) ábra szerinti (A) tengely a ráékelt négyágú csillaggal egy negyed fordulatot végez, mialatt az (S) lejtıs csiga egy teljes fordulatot tesz. A c) ábra a "Kinétographe"-ot mutatja a csigaorsós meghajtású (G) csapos tárcsával.

32

A máltai keresztrıl mint szakaszos továbbító szerkezetrıl a valóságban egy fiatal konstruktırnek, P. Continsouzanak 1896. április 28-án bejelentett szabadalmi leírásában történt legelıször említés. Ebben a szabadalmi leírásban olvasható: "...a továbbitó mechanizmus egy tárcsából áll, amelybıl két csap áll ki, amelyek egymás után kapcsolódnak be egy máltai kereszt alaku lemez villaszerü kivágásaiba..." A szabadalmi leíráshoz mellékelt rajz egy 5 ágú keresztet mutat. Végül 1896 novemberében történt, hogy a Bunzli és Continsouza részére 261.292 számmal kiadott közös szabadalomban a máltai keresztnek 4 ágú klasszikussá vált formája megjelent. Ezt alkalmazta a Ch. Pathé által alapított társaság az üzemszerően gyártott vetítıgépeknél.

Jóllehet a máltai keresztes mechanizmus univerzális lett, és a vetítıgépeket ilyennel látták el, mégsem csökkent a kutatómunka abban az irányban, hogy más megoldást találjanak a szakaszos filmtovábbításra. Ezek közé tartozik a Petit-féle csillagkereszt, a Perret és Lacroix-féle "Heliocinégraphe" 4 ágú csillaga, továbbá Korsten, Méličs és Relos Kinétographe-jának csap-csigaorsós rendszerő mozgatószerkezete. Meg kell említeni még Deményt, aki emeltyős rendszert dolgozott ki. Ennek ipari gyártására a Comptoir Général de Photographie cég vállalkozott, amely késıbb a Gaumont et Cie vállalattá alakult.

Ilyen módon, egy évvel Lumičre készülékének elsı, nyilvános bemutatása után, számos filmvetítıgépszerkesztı vált ismertté, közöttük két nagy cég is szerepelt, amelyek fémjelzik a francia filmipar fejlıdését, és akik elkezdték a filmtechnikai készülékek sorozatgyártását.

Az L. Gaumont társaság indulása

1895. elején a körülmények kívánták, hogy Léon Gaumont folytassa Gerorges Demény megkezdett tárgyalásait M. Richard-ral, a Comptoir Général de Photographie igazgatójával, akitıl tıkét kapott a Société L. Gaumont et Cie társaság megalakításához.

Demény a "Chronophotographe"-ot 1896 elején mutatta be. 60 mm-es perforált szalagot használt hozzá, amit az (A) tengelyre kellett helyezni. A szalagot egy gumibevonatú (B) henger húzta és az (E) képkapuba terelte. Innen kilépve (N) henger egyenletes forgással húzta a filmet, amelynek szakaszos mozgatását az (M) excentrikusan elhelyezett csap végezte. A készülék reverzibilis volt, fadobozba beépítve 100 franc volt az ára.

Ez a társaság vállalkozott a "Biographe" és a "Bioscope" terjesztésére. Lumičre gépének megjelenése azonban minden törekvésüket összezúzta. L. Gaumont arra ösztönözte tehát Deményt, hogy a "Biographe"-ot alakítsa át reverzibilis (felvevı- és vetítı géppé egyszerre - a szerk.) készülékké és használja fel hozzá a perforált filmszalagot, miáltal nagyobb pontosságot érhet el úgy a felvételnél, mint a vetítésnél. Demény R.Decaux-nak, a Gaumont-üzem megbízott igazgatójának támogatásával elkészítette és 1896-ban bemutatta elsı kronophotográfját, amely 60 mm széles filmszalag használatára készült, és egyformán alkalmas volt felvételre, vetítésre. Nem sokkal ezután új modellt hoztak forgalomba, amelyen több tökéletesítést hajtottak végre, és 35 mm-es filmet kellett hozzá használni. Késıbb elkerülhetetlenné vált a felvevı és vetítıgépek szétválasztása, és 1898-ban a "Chrono" nevő Gaumont-féle vetítıgép bizonyos sikert ért el. Az 1900. évi világkiállítás filmbemutatóinak legnagyobb részét ezzel a modellel vetítették.

33

A Demény-Gaumont-féle "új chrono" 1897 folyamán került üzemben, 35 mm-es filmmel, amely a film szakaszos továbbítására kalapácsos rendszert használt. A képen a lényeges elemek jól felismerhetık: (v) szorító kapusín, (DO) zár, (C) excentrikus csap és (GD) fogasdob ("Compotoir Général de Photographie").

A Chrono-Gaumont a filmtovábbítást fogasdobmeghajtással biztosította, és a filmorsóra 600 m hosszú filmet lehetett felcsévélni. A szakaszos mozgást egy excentrikus csap alkalmazásával még kalapácsos rendszerrel oldották meg, amely a kapusinek elhagyása után az ott kialakított filmhurokra mért egy-egy ütést. Késıbb ezt a megoldást máltai keresztes szerkezet váltotta fel.

Az 1900-as évre visszatérve kell megemlíteni, hogy a párizsi világkiállításon a L. Gaumont cég mutatott be legelıször keskenyfilmes gépet "chrono de poche" (zsebkrono) néven. Egyébként L. Gaumont ugyanabban az évben vállalkozott a fonográf és a vetítıgép szinkron kombinációjára. Az ennek eredményeképpen elkészült "chrono-phone"-jával a Musée Grévin-ben 1903-ban mutatta be az elsı "hangos jeleneteket" (Phono-scčnes).

A Pathé Frčres Vállalat megalakulása

L. Gaumont mellett Charles Pathé neve is ismertté vált. Szívós akarattal rendelkezett, és sikerre törekedve elıször a cours de Vincennes 72. sz. alatt egy üzletet alapított fonográfok2 eladására, amelyhez 1895-ben - Edison kinétoszkópjának megjelenésével - a filmek árusítása is kapcsolódott. Ch. Pathé meg volt gyızıdve, hogy ennek a látványosságnak radikális átalakítása a vásári bemutatásokon sokat jövedelmezne, ezért 1895 augusztusában minden szükséges tıkét rendelkezésére bocsájtott H. Jolynak, hogy találmányát, egy felvevıgépet legyártson. A berendezés elıállítása túllépte az elıirányzott összeget, de ez egyáltalán nem rendítette meg Pathénak a film jövıjébe vetett hitét. Miután a kapcsolatok megszakadtak Jolyval és Pathé néhány mőszaki könyv tanulmányozásával ismereteit kiegészítette, testvéreivel való társulásra határozta el magát.

Lumičre készülékéhez erısebb mechanizmust szerkesztett kifejezetten vetítés céljára, megtartva a készülék egyszerőségét (a. ábra). Ezt a vetítıgépet alakította át PATHE, aki a hajtókart a jobboldalra helyezte át, azonkívül a filmkapu fölé lánccal meghajtott fogasdobot épített, hogy ezáltal elkerülje a filmtekercs egész tömegének rángatását (b. ábra).

34

Így 1895 végén 40 000 frank tıkével megalakították a Pathé-Frčres Társaságot a rue de Richelieu 98. sz. alatt. Duval mőszerész segítségével átalakították Lumičre készülékét, két külön készüléket szerkesztetve. Az egyik fel vevıgép volt, amely hosszú idın át a vállalat kizárólagos típusa volt. A másik vetítıgép volt, amelyet a Pathé által módosított, Lumičre vetítıgépnek neveztek. Ezt a szerkezetet a jobboldalra áthelyezett hajtókar, egy fogasdob hozzáadása, valamint két újabb acél kapusín beépítése jellemezte. Végül a Continsouza-féle máltai keresztes mechanizmus alkalmazása arra az elhatározásra bírta Pathét, hogy vetítıkészülékének átalakításával az elıbbit bízza meg. Ennek elsı modellje lett az "A.B.R."

Ez idı alatt csak Charles és Emil Pathé maradtak társak. Az elıbbi a film, utóbbi a fonográf tárgykörében specializálta magát. Késıbb egy iparos, M. Grivolas ajánlkozott a vállalkozás pénzügyi támogatására, amely így 1896-ban "Compagnie Générale des Phonographes et Cinématographes" névvel átalakult részvénytársasággá, 1 millió frank alaptıkével. A filmipari ágazat 1908-ban felvette a "Pathé Cinéma" (azelıtt Etablissements Pathé Frčres) elnevezést. Ennek katalógusa nemcsak felvevı- és vetítıkészülékeket ajánlott vevıinek, hanem világítóberendezéseket, áramfejlesztı készülékeket és az összes szükséges alkatrészt is.

A Pathé részvénytársaság mellett meg kell említeni a Continsouza vállalatot, amely a Pathénak 1896 óta szállította a máltai keresztes filmvetítıkészülékek összes alkatrészét. A gyártás fellendülése olyan volt, hogy a vállalat 1909-ben átalakult részvénytársasággá és olyan mechanikai üzemet létesített, amely rövidesen közel 1000 munkást foglalkoztatott. A francia filmtechnikai iparnak tehát ez a korszak kivételesen jó üzletmenető periódusa volt. A Pathé vetítıgépek elterjedése a következı arányokat érte el: Belgiumban 90%, Oroszországban 60%, Németországban 50% volt.

Ezt a piacot a felvevıgépek és a laboratóriumi berendezések terén egy másik francia vállalat is meg akarta hódítani. Joseph Debrie 1900 óta precíziós mechanikai mőhely kialakítására specializálta magát. 1909-ben készült el a "Parvo" felvevıkamera, amely csakhamar az egész világot meghódította annyira, hogy 1914-ben ebbıl a típusból több volt üzemben, mint az összes többibıl együttvéve.

A FILMIPAR

A vetítı, felvevı és laboratóriumi készülékek tervezésével egyidıben a filmnyersanyag gyártásának is követni kellett a termelés rohamosan növekvı ütemét.

A fényérzékeny filmszalag gyártása két lényeges elemre támaszkodik, a hajlékony hordozórétegre és a fényképészeti emulzióra.

Alkalmunk volt már beszélni a hajlékony, átlátszó hordozóanyag megjelenésérıl, az amerikai J. W. Hyatt találmányáról, aki 1869-ben piroxyline néven kolloid-kámfor kombinációt szabadalmaztatott. E gyártmány készítésére és alkalmazására még számos szabadalom vonatkozik. A celluloid elnevezést azonban csak 1872-tıl használják.

1889-ben az amerikai Reichenbach szabadalmaztatta a vékony, átlátszó celluloidrétegek elkészítésének módját, amikor is nitrocelluloze és kámfor keverékét állította elı metilalkoholban, majd ezt a keveréket sima lemezre öntötte. A szabadalmat az Eastmann Dry Plate Cy vásárolta meg, amely 1892-ben rendelkezett olyan berendezéssel, amely lehetıvé tette a fényérzékeny emulzió celluloid lapokra öntését. Edison stúdiója számára már 1889-tıl tudott szállítani emulzióval bevont, hajlékony celluloid szalagokat.

1895-ben az Eastmann mővek a filmfelvételekhez szükséges filmek mellett már speciális filmnyersanyagot is tudtak szállítani negatívok pozitív másolatainak elkészítéséhez. 1903 óta a filmek a fényes oldalukra zselatinbevonatot kaptak a púposodás ("curling") néven ismert jelenség megakadályozására.

Franciaországban Lumičre-ék Lyon-Monplaisir-i üzemei elkezdték a nyersfilm gyártását. Ezek kétsoros perforációval készültek, képenként 20 mm-es távolságnak megfelelıen egy-egy pár, köralakú perforációval

35

ellátva. A filmszélesség egyformán 35 mm volt mindkét típusnál, de elkerülhetetlenül sürgıs szükség volt a perforációk egységesítésére. Hála Méličs igyekezetének3, a Filmkölcsönzık Elsı Nemzetközi Kongresszusán 1909-ben, Párizsban meghozták ezt a fontos döntést.

A következı évben, 1910-ben a Pathé Társaság határozta el egy üzem felépítését Joinville-ben a filmszalagok emulzióréteggel való bevonására. Ezután rövidesen Vincennes-ben állított fel teljes üzemet pozitív és negatív nyersfilm gyártására. Az üzemnek 30 000 m˛ volt az alapterülete és a laboratóriumok egymás mellett voltak elhelyezve a film két fontos összetevı elemének, a hordozónak és az emulziónak a gyártására. Ez az üzem folyamatosan bıvült és korszerősödött, 1914-ben közel 100 millió méter film volt az évi termelése.

Csupán két emulziótípust gyártottak még, egy ortokromatikus negatívot és egy pozitívot. Az elsı pánkromatikus emulziót az Eastmann-gyárban készítették el 1913 végén.

A film történetében az Egyesült Államok jelentıs szerepet játszott 1893 óta. A konkurrencia veszélyétıl fenyegetve, melyet még súlyosbítottak a Lumičre készülékérıl érkezı hírek, Edison kinetoszkópjának egyedárusítói igyekeztek rávenni a híres feltalálót, hogy vállalkozzék egy vetítıgép megszerkesztésésre. Edison 1896 elején, eladói kezdeményezésére szerzıdést kötött Thomas Armat-tal ... "aki kialakított egy szellemes, szakaszos filmtovábbító mechanizmust, amelyet - írta Edison - megfelelıbbnek tartok, mint amelyekkel én dolgoztam. Megszereztem tehát e vetítıgép használati jogát, amely "Vitascope Edison " elnevezéssel 1896-ban került a piacra..." (Edison levele, 1925. június 24.).

A valóságban a "Vitascope", amelyre vonatkozólag Th. Armat 1896. február 19-én nyújtotta be a szabadalmat 673.992 számmal, kalapácsos rendszert alkalmazott (mint Deményé), amelyet Jenkins-szel

használt az Atlanta-i "Cotton States Exposition" kiállításra készült felvevıgépüknél.4

Armat szabadalma a Vitascope, amelyet Edison 1896 elején megszerzett. A mechanizmus leírása megtalálható a szabadalmi okmányban. A készülék két fogasdobot tartalmaz vezetıkkel ellátva, továbbá képkaput a nyomóablakkal, valamint egy kalapácsos, szakaszos filmtovábbító szerkezetet (Demény típusú). A szabadalom átadása csak 1901 májusában történt meg, a Latham által a képkapu fölötti filmhurok kialakítása tárgyában benyújtott követelés miatt. Ez a követelés visszautasításban részesült. (Az ábra a Journal S.M.P.E-bıl.)

Így történt, hogy az Edison - filmeket nyilvánosság elıtt, New York-ban a "Koster and Bial" színházban, a 34. utcában 1896. április 23-án vetítették elıször.5 (Valójában 2 évvel korábban történt mindez. (A szerk.))

Ugyanebben a színházban, ugyanezen év június 18-án F. Mesguish, a Lumičre testvérek gépésze és operatıre tartott szenzációs vetítést. A Lumičre-

filmek nagyobb sikert értek el, mint az Edison-félék.

Ez a siker végzetes lett Lumičre számára. Edison ugyanis a perforált film használati jogát követelte magának, amelyet a kinétoszkóp szabadalmában biztosított. Így a Lumičre testvérek vezérképviselıje 1897 júliusában elhagyta az Egyesült Államokat, és nemsokára követte ıt Mesguish, akinek lefoglalt készülékét is csak nehezen sikerült megmenteni.

A filmtechnikai ipar fejlıdésnek elsı néhány éve az Egyesült Államokban a perek sorozatának az idıszaka lett. Megemlítjük például Armatot, Caslert, Ametet és Lathamot, akik a "filmhurok" használata miatt pereskedtek. Ez végül Th. Armat javára dılt el az 1896. február 19-i szabadalma alapján (jóváhagyva

36

1901. május 14.). Ezek a perek azonban nem akadályozták meg számos társaság megalakulását, amelyek a filmtechnikai készülékek elıállítása, illetve értékesítése terén specializálták magukat. Megemlítjük így az "American Biographe"-ot (amelynek a készülékét E. A. Lauste mutatta be 1897 szeptemberében a Casino de Paris-ban), a "Vitagraph Cy"-t, a "Power"-t, a "Motiograph"-ot... stb...Kétségtelen, hogy a Nicholas Power által alapított részvénytársaság okozott legkomolyabb konkurrenciát Edisonnak. A Koster and Bial színház régi gépésze 1897-ben kezdett Edison vetítıgépének tökéletesítéséhez még mielıtt a "Power" modellek szerkesztésére vállalkozott volna 1898-ban. A gyártás kiszélesítése 1911-ben a Precision Machine Cy megalakulásához vezetett, amely bevezette a "Simplex" elnevezéső szerkezeteket. Ezzel szemben Edison 1914-ben minden filmtechnikai tevékenységét véglegesen beszőntette.

A filmtechnikai találmányok terén az angol feltalálóknak szerény szerepük volt. Egy ismert nevő van közöttük: William Friese-Greene (1855-1921). ı 1885-ben kezdett érdeklıdni a kronofotográfia iránt Marey munkássága alapján. 1888-ban néhány kísérletet végzett átlátszó, fényérzékeny papírossal, 1889-ben pedig Mortimer Evans-sal közösen szabadalmaztatott egy készüléket, amely egymás után készített fényképfelvételeket celluloid szalagra. 1893-ban újabb szabadalmat kért a vetítésre is kiterjedıleg. Mindamellett Angliában csak a Lumičre-készülék megjelenése után kezdıdik meg a filmfelvevı és vetítıgépek gyártása.

Az Angliában készült Paul-féle vetítıgépbe különleges filmtovábbító szerkezet volt beépítve, amelynél a film két fogasdob között állandóan ki volt feszítve, miközben a fogasdobok szakaszos, forgó mozgást végeztek, még pedig a hozzájuk erısített két, egyforma 7 ágú máltai kereszttel együtt, egy két csappal ellátott forgótárcsa hatására. (Ábra a "Journal S.M.P.E."-bıl.)

Az Anschütz által tervezett vetítıgép, a két kerékkel dolgozó "tachyscope" annak a gondolatnak az alapján mőködik, hogy a kronofotográfikus felvételeket szétválasztva, azokat páratlan és páros szám szerint két sorozatra egymás után felváltva vetíti ki. Az erre a célra használt mechanizmus két nagy átmérıjő máltai keresztbıl állt, amelyek egyetlen csapos kerék hatására felváltva mozdultak elıre. (Az ábrát O. Messter önéletrajzából vettük át.)

Fıképpen C. Urban és R. W. Paul nevét kell kiemelnünk: az elıbbit villás mechanizmusával, utóbbit kettıs csillag-kereszt filmtovábbító szerkezetével kapcsolatban. R. W. Paulnak módjában volt Edison kinetoszkopját tanulmányozni, mivel az 1894-tıl látható volt az Old Brond Streeten. Elmélyedt ezek tervezésében és így szerkesztett meg egy felvevıgépet 14 ágú genfi (máltai) keresztes mozgatással. 1896-ban pedig kijött a "Theatrographe" elnevezéső vetítıgépével, amelyben a film két szinkron járású máltai kereszt között kifeszítve haladt. Ezek a készülékek egyébként Franciaországban még abban az évben bevezetésre kerültek.

37

A filmtechnikai találmányok megalkotása terén a németek bekapcsolódása volt a legkésıbbi. 1889-ben Ottomár Anschütz "Tachyskop" néven megszerkesztett egy nézıkészüléket. Ebben egy nagy kerék forgott, amelynek kerületére részfényképeket helyezett el egymás mellé. Ezek azáltal lettek egymás után láthatóvá, hogy az éppen a nézı elıtt megállított, átlátszó diapozitív mögött egy Geissler-csı kisülése következett be. A készüléket az 1893. évi Chicagó-i kiállításon is bemutatták. 1894-ben vetítıgépet is szerkesztett Anschütz, amelyet "tachyskop"-vetítınek nevezett el. Ez két nagy kerékkel mőködött és ezek kerületén voltak a részképek elhelyezve. Egy gátlómőves mozgató szerkezet gondoskodott arról, hogy felváltva hol az egyik, hol a másik kerék soron lévı képe legyen a vetítıernyıre kivetítve. A készüléknek a közönség elıtti elsı bemutatása 1894-ben történt Berlinben a Hotel Post épületében.

Ugyanezt az elvet alkalmazták Max és Emil Skladanowsky is, akik 1895 folyamán egy vetítıgépet szerkesztettek "Bioskop" néven. Erre a gépre jellemzı, hogy két vetítı szerkezet volt egymás mellett elhelyezve, melyek egy-egy perforáció nélküli, kb. 48 állóképet tartalmazó filmhurkot mozgattak. Az egyiken a páratlan, a másikon a páros számú felvételek következtek egymás után, melyek felváltva kerültek kivetítésre. A filmszalagok mp-ként 8-as képsebességgel haladtak, így egy jelenet idıtartama kb. 6 mp volt. A vetítés 1895. novembertıl 1896. augusztusig folyt a Berlin-i "Variété" színházban.

1896-ban vált ismertté a német filmtechnikai ipar megindítója, Oscar Messter (1866-1943). Az ı elsı vetítıgépe, amelyik 5 ágú máltai kereszttel mőködött, 1896 júniusában készült el. Ezt rövidesen követte egy másik modell, a 4 ágú máltai kereszttel. A Messter cég volt 1905-ig az egyetlen, amelyik felvevı s vetítıgépeket és filmtechnikai laboratóriumi cikkeket hozott forgalomba. 1905-ben jelentek meg Ernemann és Bauer gépei. Végül meg kell jegyezni, hogy 1909-ben alapították a közismert AGFA gyárat, a legnagyobb nyersfilmgyártó cégek egyikét Wolfenben.

A legelsı film alkotója kétségkívül W. K. Laurie Dicksont volt, aki elsı jeleneteit Edison West Orange-i üvegfalú mőtermében forgatta. İ hamar rájött arra, hogy ilyen munkához célszerően kialakított helyiségre van szükség. 1891-ben elhatározta, hogy egy szétszedhetı épületet szerkeszt, amelyet kerekeken lehet forgatni, hogy minden idıszakban a Nap felé lehessen irányítani. A kinetográfot sínen mozgatható háromlábú állványra helyezte, a mőterem teteje pedig felhajtható volt, hogy a napsugarakat beengedje. Ezt az elsı stúdiót "Black Maria"-nak nevezték el, építését 1892 februárban fejezték be, és valamivel többe került, mint 600 dollár. Dickson itt forgatta filmjeit 1895-ig. Ezek közül megemlítjük a következıket: Trick Dog Teddy (A fortélyos Teddy kutya), Madame Bertoli, contorzionist (Bertoli asszony a kígyóember), The gaiety girls (A vidám lányok), Colonel Cody's shooting skill (Cody ezredes lövésztudománya), Colonel Cody and his sioux Indians (Cody ezredes és sziú-indiánjai), Sioux ghost Dance (Sziú szellemtánc), Sandow in feats of strength (Sandow erımutatványai), Alcide Capitaine, Mexican Knife Thrower (Mexikói késdobálók), Madame Armand Ary, Fencing Bout (Vívócsörte), John Wilson, the Tramp (John Wilson, a csavargó), Boxing Cats (Boxoló macskák), Sheik Hadji Takar, Walten and Slavin comedians (W. és S. komédiások), Japanese Dancers (Japán táncosok), Chinese opium Den Police Raid (Rendırségi razzia egy kínai ópiumbarlangban), Milk White Flag - a play (Tejfehér zászló) - filmdarab.

Dickson felvételeit követték L. Lumičre filmjei, amelyeket a szabadban készített.

Mialatt Lumičre filmeket készített a kinématográf számára, mások a kinétoszkop részére gyártották a filmjeiket. Így Joly, majd Ch. Pathe készítettek filmeket a Lumičre-éhez hasonló felvevıgéppel. A filmek hossza nem haladta meg a 17 métert.

Az 1897-es év új korszakot nyitott a film fejlıdéstörténetében. Méličs montreuil-i birtokán felépíttetett egy 10 x 17 m-es üvegfalú mőtermet, amelyet süllyesztıkkel, emelıcsigákkal, csörlıkkel, állványokkal és díszletekkel szerelt fel... "Röviden szólva - írta - egyesiti magában a gigantikus mérető fényképészeti mőtermet és a színház színpadát."

A mőtermek fejlıdésével párhuzamosan, szükséges volt, hogy a negatív filmek kidolgozásával és a pozitív másolatok készítésével foglalkozó laboratóriumok is ugyanolyan mértékben fejlıdjenek.

38

Az eleinte felhasznált eszközök rendkívül kezdetlegesek voltak. A. és L. Lumičre 1897. évi feljegyzéseiben olvashatók: "... a különbözı mőveletek, elıhívás, mosás és rögzítés kényelmesen elvégezhetı egy kb. 20 l őrtartalmú vödörben." A pozitív másolatok készítését ugyanazzal a készülékkel végezték el, mint amit a felvételhez és vetítéshez használtak. Az elıbb említett feljegyzésben olvasható még, hogy "a negatív és pozitív filmet együttesen töltik be, mintha fel vételt akarnának készíteni. A mővelethez el kell távolítani az objektívet és a nyílás elé megfelelı távolságra fényforrást kell helyezni, mint pl. a gázégı, a petróleumlámpa stb..."

Ezek a kezdetleges módszerek kielégítık lehettek mindaddig, míg a filmszalag hossza nem haladta meg a 17 m-t. Ha azonban pl. 30 m-es tekercset használtak, akkor már valóságos laboratóriumot kellett berendezni, különleges elıhívó- és másológépekkel. A negatív filmek feketedése igen változó, ezért meg kellett oldani a másoló fény szabályozhatóságát is.

Ebben az idıszakban családi alapon szerettek dolgozni, hogy gondosan megırizhessék fogásaik és módszereik titkát... és mindent megkíséreltek, hogy megkaparintsák a szomszéd eljárásainak titkát is!

Edison kezdettıl fogva egy laboratóriumi készüléket tervezett perforált filmjei elıhívásához és másolásához, A másológép a negatív és a pozitív filmet egy nagy henger kerületén együttesen vezette át, a megvilágításhoz elektromos lámpát használtak. A filmet elıhíváshoz egy dob palástjára tekerte fel, belemerítve azt a lemezbıl készült edénybe elhelyezett elıhívó folyadékba (Dickson vázlata a Journal of S. M. P. E. közlése szerint.)

Ennek az lett az eredménye, hogy minden filmgyártó saját laboratóriumot épített. Méličs a magáét az Opera-átjáróban építette fel, ahol az üzlete volt. Egyik kísérlet folyamán egy üveghenger köré tekerte a filmet, amelyet aztán vödörbe süllyesztett. Ekkor arra gondolt, hogy elıhívógépet készít, amelynek forgó dobja egymás után belemerül az elıhívó-fürdıket tartalmazó, félköralakú kádakba.1 Az elsı automatikus filmelıhívó gépeket 1907-ben a Gaumont vállalat állította üzembe.

Ettıl kezdve a filmszalagot - ahelyett, hogy kézzel feltekernék a forgatható keretekre, amelyeket fokozatosan merítenek a kádakba - egyenletes mozgással továbbítják a különbözı kádakon keresztül, amelyek a megfelelı fürdıket tartalmazzák az elıhíváshoz, a rögzítéshez és a mosáshoz.

A mozgófényképezés elsı idıszakában az elıhíváshoz használt eszközök rendkívül kezdetlegesek voltak: egy lapos tál szolgált az elıhíváshoz, amelybe a filmet tekercselve hosszú hurokban helyezték el. A mosáshoz és rögzítéshez egy-egy kádat használtak, míg a szárításhoz hengerre tekerték fel a filmet (A

Comptoir Général de Photographie-ból).

A folyamatosan mőködı elıhívógép elvét 1895-tıl kezdve alkalmazták az Egyesült Államokban a papírképek sorozatmásolásához. A papír-tekercsfilm sorban áthaladt a kádakon, mindenütt egy-egy hengeren keresztül, amelyeket archimédeszi csavarral tartottak folyamatos forgásban. Az elıhívókád elhagyása után stopfürdı, mosás, rögzítés, timsós kezelés, újból mosás következett, és végül a tekercsfilmet gázmelegítık felett elvezetve megszárították, majd újból feltekercselték. (The Scientific American)

39

Végül újabb módszer is kifejlıdött, amely szerint a kádakat egy síkban, egymás mellé helyezett csövek sorozatával helyettesítették. Így eljutottak a mai korszerő gépek elvéhez. A folyamatos elıhívógépet Pathé laboratóriumaiban alkalmazták legelıször 1912-ben.

Ugyanebben az idıben a laboratóriumok másológépeket szereztek be. Az elsı gépek csak utánozták a felvevı kamera mechanizmusát, és fényforrással voltak összekapcsolva. Abból a célból, hogy a negatív film feketedésváltozását kiegyenlítsék, egyes laboratóriumokban egyszerően változtatták a filmszalag2 sebességét, míg más helyen különválasztották a felvett filmrészeket a feketedés mértéke szerint, és ezekbıl egyforma tónusú filmeket állítottak össze. A másológépek lépésrıl lépésre tökéletesedtek: Gaumont egy folyamatos mozgású típust vezetett be, míg Debrie 1904-ben forgalomba hozta szakaszos gépének elsı modelljét. A felvett negatívok hosszának növekedése a másolófény gyors szabályozását végzı berendezést követelt. A szabályozás történhet akár a fényforrás fényerejének, akár távolságának változtatásával. A kopírozásnak fényváltoztatás idején szükséges szüneteltetését automatikus fényváltó berendezés alkalmazásával rövidesen sikerült elkerülni. Az elsı ilyen berendezés megjelenését 1912-bıl jegyezték fel.

Gaumont elıhívógépe

A két férfi, akik részleteiben is gyorsan megértették, hogy milyen elınyök származnak a mozi ipari fejlesztésébıl, Ch. Pathé és L. Gaumont volt.

A filmgyártók száma az elsı években megsokszorozódott és a versengés lázában a középszerő filmek egész sorát állították elı, leg többször érdektelen jeleneteket rögzítve. A 17 m-es szalagokról elég gyorsan áttértek a 60, 100, 200 és 300 méteresekre.

A filmeket ugyanúgy árusították, mint a közönséges árucikkeket. Gaumont 1897-ben 50 frankért árult egy 17-20 m-es filmszalagot. G. Méličs 1900-ban kiadott katalógusa filmeket sorol fel méterenként 1,25, másokat 1,50 frankért. A Pathé filmek tarifája 2 fr. volt méterenként, melyhez sablonnal való színezés esetében 0,50 frank felárat számítottak méterenként. A filmekhez egy jellemzı szó és egy-egy szám tartozott, némelyikhez még egy rövid magyarázatot is hozzáfőztek... Levetítés után az elsı vásárló újból eladta azt, és a film így addig járt kézrıl kézre, amíg el nem használódott. A párizsi nagy revüszínházból, ahol külön mősorszám volt, a kisebb termekbe került, amíg végül a piaci árusokhoz jutott.

Az L. Gaumont által felhasznált épület, a lovarda, a Place Clichyn, a világ legnagyobb moziterme lett. Két technikai újítás jellemezte: egyrészrıl a hátulról (a vászon mögül) történı vetítés, ami elválasztotta a vetítıgépet a közönségtıl, másrészrıl két vetítıgép felállítása, miáltal egy film különbözı tekercseit egymás után, a vetítés megszakítása nélkül lehetett lejátszani (A Gaumont-Palace tervébıl).

40

A filmek bemutatása Párizsban tíz éven át kizárólag csak kis mozi termekben történt.

Csak 1906 decemberében avatták fel a bulvárok elsı nagy moziját, az "Omnia-Pathé-"t. Párizs negyedeiben és a nagyvárosokban további, tágasabb mozitermeket nyitottak meg, melyek nagy részét a Pathé-monopólium hasznosítására alakult társaságok építették.

Közben megépült Párizsban a világ legnagyobb moziterme. A Cinéma-Hall francia részvénytársaság 1908-ban elvállalta a Clichy-téri hatalmas lovarda hasznosítását mozi céljára. A filmvetítés egy 80 m2 területő ernyıre történt, amelyet a lovarda közepén állították fel. A társaság késıbb feloszlott és a lovardából görkorcsolyapálya lett. A Gaumont részvénytársaságot megbízták, hogy rendezzen itt néhány mozielıadást. Miután tanulmányozták egy mozi létesítésé nek lehetıségeit a lovardában, ezt bérbe vette a társaság 1910-ben, majd ez év végén megnyitotta a Gaumont Palotát. Itt a 14 m-es színpadon egy 6,80 x 8,50 m-es vetítıvásznat helyeztek el. Az áttetszı vászonra 36 m távolságból vetítettek. 6000 nézı élvezhette itt a vetítést kényelmesen. A filmvetítés folyamatos volt, mert két vetítıgépet építettek be, amelyek felváltva mőködtek.

A moziüzemeltetés fejlıdése folyamán 1914-ben összesen kb. 1600 mozi üzemelt Franciaországban. Ugyanakkor 9000 mozi mőködött az Egyesült Államokban. 1924-ben a némafilm fejlıdésének tetıfokán ezek a számok a következıkre módosultak: 2500 mozi Franciaországban, 15 000 az Egyesült Államokban és kb. 40 000 mozi összesen az egész világon. Az 1938-ból származó statisztika szerint Európában 60 000, (ebbıl Franciaországban 4000), az Egyesült Államokban pedig 18 000 mozi volt üzemben, míg a világ összes mozijainak száma 100 000 felé közeledett, és e szám szüntelenül növekedett.

A színesfilm

A színek természetére és visszaadására vonatkozó problémát I. Newton (1642-1727) fizikus fogalmazta és határozta meg legelıször a szín-analízis és szintézis három-szín (trikrom) elméletével kapcsolatos megfigyelései folyamán, amelyeket 1670-ben Lectiones Opticae címő értekezésében tett közzé Cambridge-ben. Közel 200 évvel késıbb H. V. Helmholtz, a jeles fiziológus fejlesztette tovább a háromszín elmélet matematikai alapjait az 1867-ben kiadott Traíté d'optique physiologique címő értekezésében.

A színek háromszín-reprodukciója

A színek háromszín (trikom) rendszer szerinti fényképészeti elıállítását legelıször J. Clark Maxwell1 és Louis Ducos du Hauron Angliában, illetve Franciaországban valósították meg egyidejőleg.

Maxwell 1855-ben a London-i Royal Society elıtt elıadta, miként jutott arra a gondolatra, hogy a színeket fényképészeti úton vissza lehet adni... A színeknek ezt az elméletét egy példával lehet illusztrálni a fényképezés területén. Tételezzük fel, hogy egy vidék színeit olyan emulzióra fényképezzük, amelyik bármely színő fénysugárra egyformán érzékeny. Helyezzünk egy vörös üveget a fényképezıgép elé és készítsünk egy felvételt. Ennek pozitív képe átlátszó lesz mindenütt, ahol a vidék vörös színben gazdag és nem lesz átlátszó ott, ahol vörös szín nincs jelen. Ha ezt a lemezt egy laterna magicába helyezzük, akkor egy vörös színszőrıüvegen át kivetített kép az eredeti vörös színeket tartalmazza. Ismételjük meg ezt a mőveletet zöld és ibolyaszínő üvegekkel oly módon, hogy 3 laterna magicával dolgozunk és ezek képeit egymásra vetítjük az ernyın. A vetítıernyın megjelent kép minden egyes pontjának színe pontosan megfelel a vidék színének, valamint a fény intenzitásának. A vidék teljes képe lesz látható a vetítıernyın az összes látható színekkel."

Maxwell egy késıbbi közleményében 1861 májusában szemléltette az elméletét olyképpen, hogy egy tarka szalagcsokrot mutatott be elég jó színhőséggel.

1862-ben Ducos du Hauron (1837-1920) a színekre vonatkozó, az Agen-i Tudományos és Mővészeti Társaságban elıadott különbözı értekezései után, a színreprodukcióra vonatkozó elméletét kifejtette a

41

Francia Tudományos Akadémia tagsága elıtt. Néhány évi - az akkori fényképezı lemezeknek a vörös iránti érzéketlensége miatt meglehetısen fáradságos - munkája után Ducos du Hauron célhoz érkezett és 1868-ban szabadalmaztatta a találmányát (No 83. 061, nov. 23.)

Ducos du Hauron "Mélanochromoacope"-ja biztosította egy tárgy háromszín színkivonat-fényképeinek szétválasztását és lehetıvé tette azok közvetlen, additív szintézisét. A készülék ebbıl a célból 45°-os üveg lemezek rendszerét tartalmazta, amelyek a beérkezı fénnyalábot olyan módos választották szét, hogy mindegyik rész a teljes fénymennyiségnek 1/3 részét tükrözze a lemez síkja felé. Mindhárom üveglemez egy-egy objektívre tereli a

fényt. Az objektívek gyújtósíkja egybeesik a lemez síkjával, amely a három szétválasztott képet tartalmazza. A képek elé egy-egy ibolyakék, zöld, ill. narancsvörös színszőrıt helyeznek. Az így készült felvételek a megfelelı színszőrıkkel együttesen a tárgy eredeti színeit adják. (A készüléket 1874-ben szabadalmaztatták és utoljára az amerikai Ives használta.)

Az elméletet, valamint a kivitelezés módját 1869-ben tette közzé egy brosúrában A színek a fényképezésben: a probléma megoldása címmel. Miután leírta a három negatív színkivonat készítésének módszerét, a szintézisre két módszert javasolt a szerzı. A "homéochromatikus" szintézist, amelynél a fénysugarak összeadása, additív szintézise utján jön létre a kép, továbbá az "antichromatikus" szintézist, amelyik a fényáteresztés és az elnyelés jelenségén alapszik. Ez a módszer a fénysugarak kivonását valósítja meg azoknak a színeknek a segítségével, amelyeknek a színezete minden negatívon az eredeti színek kiegészítı színe. Ez a szubtraktív szintézis. Ducos du Hauron javasolta még a "Mélanochromoscope"-nak elnevezett optikai készülék használatát, amely a három monokrom alapszín egyesítésére szolgált. Egyébként elsı közleményeiben egy háromszín háló használatát ajánlotta, amelyik érintkezésben van a fényérzékeny lemezzel olymódon, hogy: "A hármas analízis és a hármas szintézis egyetlen felület felosztása segítségével megy végbe és a három alapszín szőrése megfelelı színő apró szemcsékkel mechanikusan lefedett fényáteresztı lemez segítségével történik."

Érdemes megjegyezni, hogy Ducos du Hauron a szintézis két módjának mindjárt olyan pontos áttekintését adta, amelyek a késıbbiek folyamán a színesfilm és fényképezés különféle eljárásainál valóban alkalmazásra kerültek. Az ı szőrırendszere ugyanaz az elv, amelyik késıbb a "Autochrome Lumičre" és a "Dufay color" rendszerek megvalósításánál majd alapul szolgál. Azok a módszerek, amelyeket Ducos du Hauron elképzelt, leirt 1895-97-ben (francia szabadalom száma: 250.862 és 216.465) és amelyet ı "polyfolium Chromodialitique"-nek nevezett el, megmaradtak a szelektív színérzékeny rétegek szuperpozíciójával dolgozó legkorszerőbb eljárásokig... Nagy érdeme a feltalálónak, hogy pontos mőveleti módszereket közölt, ellentétben kortársával Ch. Cros-val. Utóbbi ugyanabban az idıben mint ı, hasonló elméletet adott elı a Tudományos Akadémián 1868. decemberben, majd közzétette azt a Les Mondes-ban 1869. februárban. Ch. Cros elismerte egyébként, hogy "az elmélet gyakorlati megvalósításába nem kezdett bele és tisztában volt ennek nagy nehézségeivel."

Meg kell még emlékezni az amerikai F. E. Ives-rıl, aki 1888-ban a Franklin Intézetben bemutatta az additív vetítést, majd 1890-ben feltalált és megszerkesztett egy "Photochromoscope"-ot, amelyik Ducos du Hauron tükrös készülékét 30 évvel késıbb valósította meg.

Az eddigiekbıl következik, hogy a színek háromszín reprodukciójának elve a kinématográf megjelenésekor már ismeretes volt. Természetes volt tehát az is, hogy kezdettıl fogva keresték ennek gyakorlati alkalmazását.

42

A színezett filmek

A filmszínezésnek ipari vonalon meg kellett elıznie a színek közvetlen elıállítását. Alighogy megindult a filmgyártás, megkezdték a filmek kézzel történı festését is. A filmszínezést rábízták a munkásokra, akik egy retusállványon ecsettel képrıl-képre végezték munkájukat. Némelyik mőteremben ötven embert is foglalkoztattak ezzel. A filmeket kifeszítették fıképpen abból a célból, hogy jobban átlátszók legyenek. A használt anilinfestékek színei nem repedeztek és a stabilitásuk is kielégítı volt.

Rövidesen gyorsabb módszert kellett keresni. Ennek eredményeként vezették be a sablonnal való festést. Ennek végrehajtása céljából egy kis alkalmas vágószerszámmal a pozitív másolatból kivágták mindazokat a helyeket, amelyeknek minden képen meghatározott szín felelt meg. Ehhez hasonlóan egy másik másolatból a másik színnek megfelelı részeket vágták ki. Minden színt sorban egymás után kellett így a pozitív filmre ráfesteni a különbözı filmsablonok segítségével.

A filmszínezés sablon segítségével kezdetben kézi erıvel történt, majd késıbb gépesítették azt. A színezendı (a) filmet és a film-sablont (b) az (A) és (B) fogasdobok szinkronban továbbították olyképpen, hogy a film és sablon két sima henger (C) és (D) között érintkezésbe jutott. A (C) nyomóhenger a (P) ellensúly hatására nyomást gyakorol rájuk és a (D) henger, amelyik egy kissé belemerül az (E) festıkádba, biztosítja, hogy a sablon megfelelı kivágásain keresztül a festék a filmre jusson.

Ez a filmszínezı ipar akkor fejlıdött ki igazán, amikor a folyamatos filmfestı gépek használatára tértek át. Ezek a gépek biztosították a festendı film és a sablonfilm szinkron továbbítását, miközben a festéket a csiszolt vagy gumírozott henger felületérıl vitték át. A henger alsó része egy edénybe merült be, amelyikben a megfelelı festékoldatot tartották. Az alkalmazás közvetlenül a film és sablon-film egymásra helyezésével vagy pedig egy szállítóhenger segítségével áttétellel történhetett.

Így készült az a számos színezett film, amelyek a mozi elsı húsz évében elég gyakran került bemutatásra. Általában nem festettek így más filmet, mint rövid bohózatokat és dokumentfilmeket mint amilyen a "Pathécolor" sorozat.2

A szinesfilm elsı megoldásai

Míg a színezett filmek kielégítették a nézıközönség igényeit, azalatt a technikusok rávetették magukat a "természetes színes film" - ahogy akkor ezt nevezték - problémájára. Az elsı megoldások Angliában készültek. W. Friese-Greene 1898-ban egy színszőrıkbıl készült zárral ellátott felvevıkamerát tervezett. F. M. Lee és E. R. Turner 1899-tıl kezdve additív vetítéssel értek el bizonyos eredményeket. Ezalatt a 3 szelektív kép egyidejő felvételével és ezek pontos egymásra vetítésével kapcsolatos nehézségek G. A. Smith fényképészt arra késztették, hogy a színek megközelítı visszaadásának lehetıségét csupán két kivonattal próbálja elérni, más szóval a kétszín rendszert alkalmazza. ı olymódon mőködtetett egy kamerát, hogy az egy képet vörös, egyet pedig zöld szőrı alatt rögzített felváltva, 32 kép/mp képfrekvenciával. Ennek felhasználásával 1908-ban a Royal Society tagjai számára kielégítı vetítést tudott bemutatni. Ezen az alapon Ch. Urban közremőködésével bevezették a "Kinemacolor" eljárást - az elsıt, melyet kereskedelmi forgalomba hoztak. Az ilyen filmek közül a leghíresebb lett egy riportfilm V. György királynak indiai császárrá történt koronázásáról 1911-ben.

43

A háromszín eljárás "Gaumontcolor" színes mozifilmek rendszeres bemutatása 1913. április 4-én kezdıdött az e célra átalakított vetitıteremben a Faubourg Montmartre-on. Az elsı mősorban a következık szerepeltek: Virágcsokrok - Virágok és gyümölcsök - Az élet a mezıkön - Utazás az Azurpartra - Karnevál-ünnepségek Nizzában 1913-ban - A párizsi divat - Mallorca szigete. L. Gaumont ugyanez év júniusában New-York-ban megszervezte a 39. th. St. színházban a "Chronochrome" színesfilmek és a "Film parlant" hangosfilmek kombinált vetítését. A mősorban mindkét típusból 8 mősorszám szerepelt és jelentısen meg-erısítette a francia filmtechnika fölényét a hangosfilmek és színesfilmek bemutatásában.

Közben újabb háromszín eljárás is napvilágot látott Francia-országban, ami L. Gaumont nevéhez főzıdik. Nyilvános bemutatására 1912-ben került sor a Gaumont teremben (Fauburg Montmarte 8.); ettıl kezdve "chronochrome" elnevezéssel színes filmeket rendszeresen vetítettek ebben a teremben 1914-ig.

Az eljárás lényegében 3 egyidejőleg felvett és egymás fölé helyezett színkivonat-rögzítésébıl áll, amelyeket egy 3 objektíves különleges kamerával vesznek fel. Egy-egy kép magassága 14 mm-re csökkent. A vetítésnél egy szakaszos filmtovábbító mechanizmus 2 képpel (kb. 43 mm-el) vitte elıre a filmet minden képváltásnál. Minden összetevı kép vetítésére egy-egy külön zöld, vörös és kék szőrıvel ellátott objektív szolgál, amelyek olyan konvergenciával vannak beállítva, hogy a képek a vetítıernyın fedjék egymást. Az eredeti színek elıállítása tehát additív szintézissel történik. Eközben a képegybeesés egy megoldandó, új, kényes problémát hozott. Gondoskodni kellett a két szélsı objektív mikrometrikus szabályozásáról. A szabályozást a mozigépésznek kellett elvégezni, akinek egy társa a vetítıernyı közelébıl távbeszélı útján adta az utasításokat. Késıbb egy szervo-motor felhasználásával elektromos távvezérlést alkalmaztak a vetítıgéphez. A vezérlés a teremben elhelyezett helyesbítı szekrénytıl történt.

Gaumont "chronochrome" eljárása szerint a 35 mm-es normálfilmre három színkivonatos képet vettek fel 3-3 perforációnak megfelelı, csökkentett képmagassággal. A vetítıoptikai rendszer három külön objektívet tartalmazott, mindegyik egy-egy színszőrıvel ellátva. A monokróm színkivonatok összeadása a vetítıernyın történt, egymásra vetítés utján.

Az elsı világháború okozta kényszerszünet után a "Chronochrome Gaumont" újból elkezdte elıadásait a Gaumont- Palace-ban egy nagy riportfilmmel az 1919. július 14-i gyızelem díszmenetérıl. A film a Tudományos Akadémia 1919. november 17-i ülésén került elıször bemutatásra. Ilyen módon még számos mősorfilmet vetítettek kb. két éven át, azután felhagytak ezzel az eljárással. Ez ugyanis rendkívül nagy fényintenzitást követelt és amellett a premier plánban vetített képek szélei zavaró elszínezıdést mutattak.

Ezalatt az idı alatt az amerikai technikusok is elkezdték a színesfilm tanulmányozását és nekiláttak a színes másolatok problémájának megoldásához, hogy szubtraktív szintézis alkalmazásával, egyszerő, közvetlen vetítéssel biztosítsák a kép visszaadását. ık kétszín szintézist kívántak alkalmazni.

1915-ben J. G. Capstaff a Kodak laboratóriumból egy új, ún. Kodachrome eljárást szabadalmaztatott, amelynél a szelektív képek felvétele egyidıben, egy objektívvel, optikai szétválasztással történik. A másoláshoz egy mindkét oldalán pozitív emulzióval bevont filmszalagot használnak. A szelektív képeket külön másolják mindkét oldalra, azután megfelelı kémiai kezeléssel biztosítják, hogy az egyik oldalra a kékes-zöld, a másikra a narancsvörös felvételeknek megfelelı színezés kerüljön.

44

Még ugyanebben az évben, 1915-ben vált ismeretessé az ún. Technicolor eljárás, három bostoni mérnök: H. T. Kalmus, D. F. Comstock és W. B. Westcott társulása révén. ık additív kétszín eljárással kezdtek kísérletezni és hamar rájöttek a gyakorlati alkalmazás nehézségeire ("... a mozigépésznek egyszerre mérnöknek és akrobatának is kellett lenni", mondta Kalmus). Ebbıl kifolyólag a szubtraktív másolat mellett kötöttek ki és - Capstaff szabadalma szerint - a szelektív felvételeket két külön pozitív filmre tervezték másolni, amelyeket hátukkal egymás felé összeragasztottak. Így készült 1922-ben az elsı kétszínő Technicolor film, melynek címe: The Toll of the Sea. Az elsı jeleneteket mőfénynél stúdióban készítették 1924-ben. Ez tette lehetıvé, hogy 1925-ben elkészüljön az elsı nagy filmprodukció is: A fekete kalóz Douglas Fairbanks-szel mint fıszereplıvel.

A színesfilm ipari alkalmazása

Az elsı technicolor filmek elindítása lehetıvé tette a részvénytársaságnak, hogy a kutató laboratóriumát tökéletesebben felszerelje. Vizsgálataikkal 1923 óta a nyomtatásos átviteli technika felé fordultak, amellyel egy ún. "matricafilm" alkalmazásával a színes képeket egyszerő, zselatinnal bevont filmre pontosan ugyanúgy tudják rányomni, mint ahogy a színnyomatok készítése az "offset" eljárásnál történik. 1926 folyamán számos szabadalmi leírás ismertette az eljárás elképzelt különféle alkalmazását, míg 1928-ban a Technicolor színes másolatok készítése nyomás segítségével sikeresen ment át a gyakorlatba.

A másolás a nyomtatási mőveletek egyszerő egymásutánja lett, egy film ugyanazon oldalára ráhelyezik a színes elemi képeket. Semmi sem akadályozza már többé, hogy rá lehessen térni a háromszín rendszerre. Az egyetlen nehézség a három szelektív kép készítése maradt. A Technicolor részvénytársaság erre a célra különleges, háromszalagos felvevıgépet készíttetett. Így jelent meg a közönség elıtt 1935-ben az elsı nagy háromszín rendszerő film, a Becky Sharp, amelynek megjelenése megnyerte a harcot a vetítıvásznon a színes filmek javára.

Tény, hogy Dr. Kalmus még ebben az évben bejelentette, hogy a Technicolor és a Kodak részvénytársaságok között szoros ipari együttmőködés jött létre, elıre jelezve ezzel azt a rendkívüli fejlıdést, aminek a színesfilm ettıl kezdve elébe néz.

Jóllehet a Technicolornak 20 évi szakadatlan erıfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy meghódítsa a piacot a színesfilm számára, mégis máshol egyéb eljárások is tanulmányozásra kerültek, hogy a színesfilm problémáját más úton oldják meg.

R. Berthon (1908) francia feltaláló szabadalma alapján egy eredeti és szép elgondolás elméletileg tökéletes megoldást hozott a lentikuláris hordozórétegő film alkalmazásával. A lentikuláris hordozóréteg gyakorlati elıállítása - Dorian-Kellerrel közösen - sajtolás utján 1914-ben sikerült. 1923-ig néhány ilyen eredeti filmet vetítettek "D. K. B." eljárás jelöléssel. A fıprobléma a másolatok készítése maradt. Mind Amerikában, mind Németországban különbözı társaságok foglalkoztak ezzel a kérdéssel és a Berthon-Siemens rendszer 1937-ben jutott abba a helyzetbe, hogy az ilyen lentikuláris hordozórétegő filmre készült másolatot bemutathatta. Az elıállítási ár azonban igen magas volt, a vetítésnél pedig komoly technikai nehézségek merültek föl. Egyidejőleg egy másik additív rendszer indult Angliában fejlıdésnek. L. Dufay francia fényképész által 1910-ben szabadalmaztatott, mozaik szerkezető háromszín rendszerbıl indultak ki. A Spicers Ltd. cég tanulmányozta ennek a "Dufaycolor" elnevezéső eljárásnak filmnél való alkalmazhatóságát. Az Ilford társaság segítségének és D. A. Spencer munkásságának köszönhetı, hogy egy kontaktmásolási eljárást alkalmaztak 1937-ben.

Mégis az utolsó tíz év alatt a szubtraktív eljárás terén mutatkoztak a legjelentısebb kísérleti eredmények. Ennek döntı jelentıségő következményei voltak a színesfilm technikai fejlıdésére vonatkozólag. Ducos du Hauron régi gondolata alapján a korszerő kémia minden eszközének felhasználásával oldották meg véglegesen a feladatot. Ez lett a "Folyfolium chromodialytique" vagy másnéven a "monopack trichrome" film.

45

Ennek a fejlıdésnek az elsı jele a "Gasparcolor" film megjelenése volt 1934-ben. A film Gáspár Béla magyar vegyész kísérletei alapján készült el. Ez a film azonban csak szelektív negatívok másolására volt alkalmas.

Egy évvel késıbb, 1935-ben az új Kodacrome eljárás feltőnést keltı bejelentése következett. A közvetlen színes felvételt véglegesen megoldotta a három egymásra helyezett emulzióréteggel ellátott "monopack" filmre történı rögzítés. Az eljárás eredeti szabadalmát L. Mannes és L. Godowsky jelentették be. Kezdetben 16 mm-es keskenyfilm formában hozták forgalomba, a másolatkészítés lehetısége nélkül. Az eljárást gyorsan tökéletesítették: elıhívását és színezését egyszerősítették, s ezzel egyidıben az elv is radikálisan módosult. Hozzákezdtek rövidesen a 35 mm-es felvételek megvalósításához. Lehetıvé vált a másolatok készítése a Technicolor eljárással készült eredeti filmrıl és így 1935-ben3 bejelenthették a gyakorlati felhasználásra vonatkozó egyezség megkötését.

Kevéssel a Kodacrome megjelenése után az AGFA német részvénytársaság forgalomba hozta "monopack trichrome" fílmjét Agfacolor elnevezéssel. Ennek színes elıhívási elve lényegesen különbözött a Kodakétól és Homolka és Fischer régi munkásságára épült. Ez végeredményben egyszerősített eljárást eredményezett, amely lehetıvé tette a másolási technika közvetlen vizsgálatát. A felvételt a "negatív-pozitív" eljárás szerint készítették el olyképpen, hogy az eredeti filmet negatívként hívták elı és a színek az eredeti tárgyszínek kiegészítı színeiben jelentkeztek. A kontakt fényképészeti másolás utján errıl a negatívról tetszés szerinti példányszámban állíthattak elı színes pozitív másolatokat a szabványos gépekkel. Az egyik elsı ilyen módon készült filmet (Az asszonyok a legjobb diplomaták) Németországban 1941-ben mutatták be, de a tökéletlen másolás következtében mutatkozó sok színtónus változás nem tette lehetıvé ezek külföldre szállítását. Ez történt Az arany város címő filmmel is 1943-ban és a negatív-pozitív Agfacolor eljárás terjesztését el kellett halasztani.

Bizonyos haladás még várat magára, de a minıség és az önköltség már lehetıvé teszi, hogy a színesfilmek gyártása tekintélyes arányszámot, körülbelül 15%-ot érjen el az amerikai piacon.4

Láttuk már, hogy a mozgófényképezés a tudományos kutatás szükségletei alapján valósult meg. Marey kronofotográfiája kizárólag a mozgásnak és a helyváltoztatás fiziológiájának tanulmányozását tőzte ki célul. Természetes volt tehát, hogy a tudományos kutatásban tovább folytatták ennek a hatásos vizsgálati eszköznek a használatát, amelyik pontos, objektív és maradandó dokumentumokat tud szolgáltatni.

Tény az, hogy Marey a Lumičre kinématográf megjelenése után is tovább folytatta kísérleteit az "Institut du Parc des Princes"-ben anélkül, hogy eltért volna az eredeti irányától. Erre ı egyébként kronofotográfiai tanulmányában 1899-ben világosan rámutatott:

"Lumičre urék csodálatos találmánya elsıre csaknem elérte a tökéletességet... Egyébként a vetítés teljes tökéletessége, ami természetesen a nagyközönség elragadtatását váltja ki, nem az, ami engem leginkább foglalkoztat. A kronofotográfiában nem a legérdekesebb a leghasznosabb. A kronofotográfia sokkal többet nyújt az egyszerő analízis, mint a szintézis számára. Kivétel az az eset, amikor egy mozgás reprezentatív fázisképeit vetítik és módosítják azt a sebességet, amivel a mozgás a valóságban végbement".

Így tehát Marey feltalálta már a felvételnél alkalmazható lassítást és gyorsítást, amelynek segítségével a folyadékhullámban lévı molekulák mozgását kimutatta fekete háttér elıtt látható csillogó gyön gyök segítségével. Kronofotográfikus felvételt készített végül egy macskáról, amelyik esés közben megfordult és ezzel döntı jelentıségő adalékot szolgáltatott alátámasztás nélküli testek mozgására.

Tudományos kronofotográfiaí berendezéseket alkalmazott Marey a Parc des Princes-i kutatóállomáson, ahol számos felvételt készített a folyadékok mozgásáról. A krono-fotográfot egy üvegfalú, elliptikus csatornával szemben helyezte el. A kád alatt egy minden irányban mozgatható tükör lehetıvé tette, hogy a ráesı napsugarakat függıleges irányban felfelé terelje. A kronofotográfot egy kúpos burkolat kötötte össze a csatorna elülsı falával. A folyadékmozgást gyanta és viasz keverékébıl készült ezüstözött golyócskák mozgása helyettesítette, amelyek utját Marey fényérzékeny lemezre rögzítette. (Az ábra L. Gaste A krono-fotográfia c. munkájából való.)

46

Ha az olyan 35 mm-es film, mint amilyet Edison alkalmazott, derékszögő perforációval normálformátummá is lett, amelyet ma az egész világ filmiparában használnak, ez nem történt minden nehézség nélkül.

1896-ban L. Gaumont Demény kronofotográfját 60 mm széles filmmel hozta forgalomba azzal az indokolással, hogy a 35x45 mm-es (négyszer nagyobb, mint a 35 mm-es filmmé) képméret élesebb képet és nagyobb könnyebbséget biztosít a színezésnél.

M. Picard, az 1900 évi világkiállítás rendezıje 1898-ban arra ösztönözte L. Lumičre-t, hogy szervezzen meg egy nagymérető vetítést. Ezért Lumičre megrendelt Carpentier-nél egy felvevı kamerát és egy vetítıgépet 75 mm-es filmhez, 45 x 60 mm-es képmérettel. Ez biztosította számára, hogy az ünnepi csarnokban 25000 nézı elıtt egy 20 m széles vetítıvászonra vetítsen. Lámpaként egy 100 A-es Sauter-Harlé típusú tengerészeti ívlámpás fényszórót használt.

Közben pedig a 35 mm-es film gyakorlatilag bevált egyetemes méretnek bizonyult. Hivatkozunk a Filmterjesztık 1909 februárjában Párizsban megtartott Nemzetközi Kongresszusára, amely G. Méličs-nek a "Chambre Syndicale des Editeurs" elnökének elnöklete alatt (nem minden nehézség nélkül) elfogadta az Edison-féle perforáció egységesítésnek elvét.

Ezalatt a normál film gondolatáról áttértek a keskeny filmformátumra az amatırök számára. Így az 1900. évi világkiállításon látható volt a Gaumont gyártmánya a "Zsebfelvevı" - (Chrono de poche), továbbá a Reulos és Goudeau-féle "Mirographe".

Az 1900-ban forgalomba hozott Gaumont-féle "Zsebkrono" magán viselte a korszerő amatır filmfelvevıpép minden jellegzetességét. A felvevıgépet össze lehetett kapcsolni egy óraszerkezettel, amelyik alkalmas volt a meghajtószerkezet forgatására. Az ábra szerint (A) és (B) a filmtekercsek, (F) a képkapu, (D) fogasdob, (C) villa. A film szélessége 15 mm volt, középsı perforációval 10 mm-es távközökkel. Az egész felvevıgép külmérete nem volt nagyobb, mint 20 x 9 x 7 cm.

A Gaumont készülékéhez a középen perforált, 15 mm széles filmet kellett használni. A szerkezet egy parallelepipedon alakú dobozba volt beépítve, 25 mm-es gyújtótávolságú objektívvel és Demény-féle filmtovábbítással mőködött. Másrészt érdekes újítás volt, hogy a készüléket össze lehetett kapcsolni egy óramővet tartalmazó másik dobozzal, amely a kamera automatikus mőködését biztosította. 5 m hosszú filmet lehetett a készülékbe helyezni. A Reulos és Goudeau-féle "Mirographe" eredeti technikai megoldás volt. A hozzá használt filmnek az volt a sajátossága, hogy perforáció helyett a képhatárok vonalában a filmszéleken egy-egy bevágással rendelkezett. A filmtovábbítást fogasléc mechanizmusként csigakerék használatával oldották meg.

Az "Amatır-kinématográf" elnevezés a "Mirographe" felvevıgép hirdetésében szerepelt legelıször. A készüléket Reulos és Goudeau szerkesztették 1900-ban, abban az idıben, amikor Gaumont zsebkronoja készült.

47

Az 1912-es évnek kellett elérkezni, amikor Pathé egy kismérető, családi vetítıgépet hozott forgalomba, a "Pathé-Qoq"-ot 28 mm-es filmmel, amelynek az volt a sajátossága, hogy dinamóval volt összekapcsolva, ami a vetítéshez szükséges izzólámpa áramszükségletét biztosította.

Végeredményben 1923-ban következett be az amatırfilmezés tényleges elterjedése. Miközben a "Victor" és a "Kodak" cégek az Egyesült Államokban a 16 mm-es4 formátumot terjesztették, ezalatt a "Pathé" Rt. a 9, 5 mm-es filmet vezette be Franciaországban, átvéve a középen elhelyezett perforáció gondolatát, amelyet Gaumont kísérletezett ki. Végül 1930-ban, a "Kodak" kezdeményezésére, a 8 mm-es filmek bevezetésével (a 16 mm-es filmek középen történı kettévégéséval) az eddigi két keskenyfilmformátumot egy harmadikkal egészítették ki.

Elıbbiek miatt azonban nem vetették el a széles film gondolatát. Miután a vetítıtermekben nagymérető ernyıre kivántak vetíteni, az amerikai technikusok 1928-ban rávetették magukat e probléma megoldására. A "Paramount" vállalat a Debrie cégnél egy 65 mm széles filmmel mőködı felvevıgépet rendelt, amellyel igen sikeres kísérleteket folytattak. Az 1930. évi gazdasági válság azonban leállította a gyártást. A következı években más filmformátummal is kísérleteztek, amelyek közül ki kell emelni a 70 mm-es filmet. Ezt a méretet a "Fox" vállalat ajánlotta "Grandeur" elnevezéssel és amellyel készítettek is egy filmet (The Big Trail).

A többi javaslat a normálformátumnál szélesebb képméretet ajánlott. Ehhez kapcsolódva megemlítünk a panoramikus filmvetítés terén végzett két érdekes kísérletet.

A Grimoin-Samson által megtervezett "Cinéorama" rendszer megvalósította a panoramikus felvételt oly módon, hogy 10 felvevıgép volt, a megfelelı irányok szerint, egy állványra felerısítve. A szomszédos objektívek látómezıi pontosan egymáshoz csatlakoztak. A "phototachygraph"-ok mechanikai szerkezetei egy központi fogaskoszorú alkalmazása folytán szinkronban mőködtek. Az állvány körül három kezelıre volt szükség, akik a kézi hajtókart forgatták. Az egész szerkezet arra volt szánva, hogy egy léggömb kosarában elhelyezhetı legyen.

Az elsı idıpont csaknem egybeesik a mozi feltalálásának idejével. Ez az R. Grimoin-Samson által 1897-ben szabadalmaztatott "Cinéorama" volt. Errıl a gondolatáról a szerzı így számol be emlékezéseiben:5 "A mozik kis vetítıvászna nem tőnt nekem elegendınek ahhoz, hogy kimerítsük vele az új találmány által nyújtott lehetıségeket; ezért egy köralakú vászonra gondoltam, amelyre panoramikus felvételeket lehetne vetíteni.

Közeledett a világkiállítás és én tervet készítettem egy köralakú nagy csarnokra, amelynek fehér falai - 100 m-es kerülettel -folytonos vetítıernyıként szolgáltak. Középre egy nagymérető léggömbkosarat kellett elhelyezni. A kosár alá tíz darab vetítıgépet kellett csillag alakban felállítani. Szinkron járásukról egy központi mechanizmusnak kellett gondoskodni.

Négy hónap elegendı volt a felvevı berendezés elıkészítésére. A tíz felvevıgépet nagymérető deszkalapra helyeztük és a gépek másodpercenként 16 képfrekvenciával mőködtek; három kezelıre volt szükség."

Több filmet forgattak, amelyek közül az egyik egy szabad léggömb felszállása folyamán történt, amelyik a Tuilériáktól elindulva Párizs fölött szállt el. A szalagokat színezték és a rendkívül gondosan végzett

48

munka lehetıvé tette a kivetített képek egymáshoz illesztését a vetítıvásznon. Azonkívül ki lehetett egyenlíteni a vetítıgépek fényerejét olyannyira, hogy a szomszéd képek közti átfedés nem volt észrevehetı.

A "Cinéorama" panorámikus vetítéshez az 1900. évi világkiállítás egyik pavilonját rendezték be. A valóságérzet keltése céljából a csarnok belsı részét úgy alakították ki, mintha az egy hatalmas léggömbkosár volna. A nézık számára szolgáló állvány padlózata alatt volt a tíz vetítıgép elhelyezve. Ezek szinkronban vetítették ki a filmet a csarnok vetítıvászonként szolgáló, henger alakú falára. Sajnos, a tervezı nem számolt azzal a nagy melegmennyiséggel amelyet az ívlámpák termelnek egy kis helyiségen belül, és azért a csarnokot-biztonsági okokból be kellett zárni. (Az ábra R. Grimoin-Samson Az életem filmje c. munkájából való.)

Az elsı bemutató tagadhatatlan sikert aratott, a berendezésnek egy fogyatékossága miatt azonban nem lehetett a vetítıgépfülke kielégítı hőtésérıl gondoskodni (ahol pedig tíz db. 40 amperes ívlámpa égett). Ezért a rendırhatóság elrendelte a "Cinéorama" bezárását.

A panoramikus vetítés gondolata csak jóval késıbb merült fel ismét és ekkor is csökkentett méretékben. Abel Gance filmrendezı 1927-ben készítette el a "Bonaparte" címő filmjét. A "három vásznas" felvételek forgatása a Debrie cég közremőködésével történt. A vetítéshez lényegében három egymásmellé elhelyezett, optikai tengelyőkkel megfelelıen széttartó, szinkron járó vetítıgépet kellett használni. Tehát három kép volt egymás mellé kivetítve egy, a normálméretőnél háromszor szélesebb vetítıvászonra. Ezek a képek különbözhettek egymástól, tehát "hármaskép"-et alkottak. De összefüggı panorámikus képet lehetett vetíteni. Ebben az esetben egy három felvevıgépbıl álló kameracsoporttal, egy idıben három filmre történt a felvétel. A felvevıgépeket egymás fölé kellett elhelyezni úgy, hogy az objektívek optikai tengelye a belépésnél ugyanabba a függıleges vonalba essék, de az optikai tengelyek megfelelı szöggel hajoljanak össze a függıleges síkban. A látómezık pontosan csatlakoztak egymáshoz, a felvevıgépek szinkron járását pedig úgy biztosították, hogy mindhárom felvevıgépet egy és ugyanaz az elektromotor hajtotta, flexibilis tengely segítségével.

A Bonaparte címő film három vászonra való vetítése minden alkalommal a "Marivaux" teremben történt, még pedig teljes sikerrel. Ennek ellenére a kísérletet nem ismételték meg többé.

A "széles" film hiánya nem akadályozta meg azonban a mozisokat abban, hogy 1930-tól kezdve bizonyos mértékig áttérjenek a "szélesvásznas" vetítésre. Ebbıl a célból a vetítıvászon keretei mozgathatók voltak, hogy a normál vetítıvászonról gyorsan áttérhessenek a széles vászonra (magnascopique rendszer).

A vetítıgépházban pedig vagy egy különleges vetítıgépnek, vagy pedig egy változtatható gyújtótávolságú objektívnek kellett rendelkezésre állni.

A térhatású vetítés sokkal többet nyújt a nézıknek, akik érzékenyebbek a vizuális, mint az auditív hatásokra. A térhatású filmmel már számos kísérletet végeztek és a többé-kevésbé életképes eljárásokra számos, figyelemreméltó szabadalmat jelentettek be. Az anaglif eljárást d'Almeida mutatta be 1858-ban, a filmtechnikában pedig Grivolas alkalmazta 1879-ben. Utóbbi egy kettıs felvevı és vetítıgépet alkalmazott erre a célra. Gyakorlatilag csak 1925-tıl hasznosították és a kísérleti filmeket sokszor mutatták be a közönségnek, amelyhez vörös, illetve kékes-zöld üvegbıl készült szemüvegeket osztottak ki. Az utolsó ily irányú kísérletet L. Lumičre mutatta be egy optikai rendszer alkalmazásával 1935-ben. A szem nagymértékő fáradása a bal és jobb képeknek színek alapján történı szétválasztása miatt igen hátrányos. Az anaglif eljárás sohasem hozhat többet, mint egy egyszerő újdonság pillanatnyi sikerét. Egy sokkal magasabb rendő eljárást tesz lehetıvé a polarizált fény felhasználása. Ennek a tanulmányozásába Franciaországban P. Toulon fogott legelıször, anélkül azonban, hogy az ipari megvalósításig eljutott

49

volna. Ezzel szemben az Egyesült Államokban, Németországban és a Szovjetunióban 1938 óta néhány olyan kísérletet végeztek nyilvánosság elıtt, amelyek kielégítı eredményt adtak. A nézıknek szemüveget kell ugyan itt is viselni, de a szemüvegek színtelenek és nem okoznak semmi fáradtságot. Azonkívül ez az aljárás alkalmazható térhatású színesfilm vetítésénél is, mint azt a New-York-i Világkiállításon 1939-1940-ben bemutatták. Itt több hónapon át tartottak ilyen elıadásokat.

Eközben a különbözı államok kutatói szorgalmasan keresték a háromdimenziós film megoldását közvetlen nézéssel, mindenféle szemüveg használata nélkül. Eljutottak a vetítıvászon elé helyezett, rögzített hálók és mozgó rácsok alkalmazásához. A kísérleteknek a közönség elıtti bemutatását a Szovjet Filmtechnikai Intézet kísérelte meg legelıször 1939-ben. A megoldás még nem hozott teljes értékő eredményt.

A filmtechnika legutolsó fejlıdési foka a televízió-mozi már bizonyítékokat szolgáltatott. Ennek fejlıdése párhuzamosan történt a televízióval, amelynek egy változatát képezi. Egy film képeinek elektromágneses hullámokkal történı átalakítása 1935 óta már megoldott feladat. A képminıség azonban még gyenge. Ezt a minıséget a különleges laboratóriumok kutatómunkájának eredményeképpen fokozatosan javították és képmagasságban 1939-ig 400 soros képfelbontást értek el. Ma már ezt túlhaladták, és eljutottak kb. 1000 sorig.(A könyv 1944-ben íródott. (A szerk. megj.)) Egyébként a kapott képeknek szemlélése nem korlátozódik a néhányszor tíz centiméteres fluorescens ernyı megfigyelésére, és ma már 1-2 méteres ernyıre való vetítésrıl is beszélnek. Ez már lehetıvé teszi, hogy kisebb mozi termekben távközléssel továbbított filmeket bemutassanak a közönség részére.

A televízió mőködési elve alapján nem lehetetlen elképzelni, hogy a mozgás egymást követı véges számú képekre való szétbontása helyett a holnap kamerája a kép különbözı elemi pontjai felületi világosságának a változásait folyamatosan fogja rögzíteni. Ez a rögzítési mód pedig már nem fényképezés többé