HAVIBAJ Nyár, nyaralás

Első évfolyam, 3. szám

2017. augusztus

2

"...és közben indie rocksztár akartam lenni..." - interjú a Caesar's bread együttessel

- Tudjátok-e, honnan hallottam rólatok?

Mindenki- Gondolom, a Lászlóból...

- Az is lehetne, de nem. A Facebookon láttam, hogy elsők lettetek a Müller Péter Sziámi dal-

megzenésítési versenyben. Hogy is volt ez?

Matyi - Úgy volt, hogy ezt először a Tóth Viktor küldte el, aki a Lászlóban tanít. Nem gondoltuk

teljesen komolyan, hogy összehozzuk, mert sok melónak tűnt, aztán elküldték nekünk többen

is a felhívást, és a leadási határidő előtt egy héttel eldöntöttük, hogy mégis csinálunk egy

feldolgozást. Felvettük, borzasztó minőségben, de úgy látszik, ahhoz mégis elég jó volt, hogy

megnyerjük.

Áron- Az alternatív történet úgy volt, ami szerintem jobban is hangzik a Matyi verziójánál,

hogy a Civil rádióban van egy műsorom, a 117 perc, amiben zenei szerkesztő vagyok

kéthetente, és pont a szülinapomon volt a műsor, ezért beraktam a Szex a lépcsőházbant az első

dalnak. És aznap a Sziámi volt a vendég, megmutatták neki a dalt, és mondta, hogy nagyon

tetszik neki, és induljunk el a pályázatukon. Közben a Tóth Viktor tényleg átküldte a Matyinak,

de amikor maga a Sziámi mondta, hogy induljunk el ezen, akkor mondtuk, hogy most már

tényleg csináljuk meg a feldolgozást. Arról nem tudom, beszéljünk-e, hogy sikerült 6 percet

csinálni a két és fél perces számból…

- Akartam is kérdezni.

Levi- Bossa novának indult.

Matyi- Raggie-t akartunk csinálni.

Áron- Bossa nova lett az eleje, a vége meg funky, és közte stadionrock.

Matyi- Tegyük hozzá, hogy nem lehetett máshogy megcsinálni ezt a dalt.

- Nekem az jött le, hogy van egy ambiciózus szólógitár, ami végigszólózza az egészet, és

egyébként ott van még rengeteg ember, aki játszogat...

Áron- Szerintem eléggé Santana-hatású a dal. Nála is az van, hogy megy a szám, hú most kicsit

abbamaradt az ének, indul a szóló… Van, amikor látszik a csalódás az arcán a klipben, hogy

megint folytatódik a refrén…

- Ez amúgy jellemző rátok? Mert a többi számban szerintem nem annyira.

Levi- Szerintem én az összes számban ugyanezt csinálom. Megkapom a skálákat és hozzáírom

a szólót. A refrének, intrók mindig előre elkészülnek a fontosabb riffekkel, viszont a versszakok

között menő dallamok improvizációk.

- Ilyenkor az első improvizációt használjátok vagy a nyolcvanötödiket?

Levi- Minden koncerten másikat.

- Az egyik kedvencem a Piknik. Ami a Youtube-on látható, az az első verzió vagy a sokadik?

Levi- Ott van egy fix bevezető, refrén. Illetve az volt, hogy mi lenne, ha így csinálnám? Jó.

Szóval nagyjából az első verzió lett.

Matyi- Ha ötször-hatszor eljátsszuk a dalt, akkor kialakulnak a sémák.

Áron- Meg ha egyszer elkap a hév (most már nem csak a szólógitárra gondolok), akkor nagyon

jól tudunk dalt szerezni. Ábel egy éve érkezett a zenekarba és a Piknik volt az első, amit vele

írtunk. És az is a második próbánk volt Ábellel, és rögtön jó lett. A Sziámi-feldolgozás is ilyen

lett: fogalmunk nem volt, hogy milyen lesz, de rögtön kialakult.

- A zenekarnév jönnan jött?

Áron- Levivel ültünk egy árokparton a házukhoz közel, és császárkalácsot ettünk spáros olcsó

jégkrémmel és sörrel. Azon gondolkodtam, hogy név kéne a zenekarnak, és olyan finom ez a

császárkalács, hogy is van ez angolul?

3

Levi- Vagyis magyarul nagyon furcsán hangzik, hogy császárkalács, angolul biztosan nem

hangzik olyan rosszul...

- Annyiból még feszegetném a kérdést, hogy egy zenekarnak kell egy kimondható, jó név, mint

mondjuk a... Meat Loaf (Meat Loaf szól a háttérben).

Matyi- Igazából én már felvetettem a névváltoztatás kérdését, de annyira hozzánk nőtt a

Caesar's bread, hogy nem lenne jó húzás mégsem.

Áron- Én nagyon szeretem ezt a nevet. Ez már annyira alter, hogy azt se tudja senki, mi köze

van ahhoz a zenéhez, amit játszunk.

Levi- Szerintem amit rá lehet húzni, az valamelyik cézárnak a “kenyeret és cirkuszt”-mondása.

- Úgy vettem észre, hogy a szövegeitek nagyon hangsúlyosak a zenétekben. Én még akár a

Kispált is belehallom itt-ott…

Matyi- A Nem alszom tiszta Kispál-ihletés. Én azelőtt meghallgattam 3-4 Kispál albumot, és

aztán írtam a Nem alszomot, lehet, hogy azért lett ilyen.

Áron- Érdekes, mindenki azt mondja, hogy a Piknik mennyire értelmezhetetlen, de nekem

abszolút egyértelmű, mert tudom, miről akartam írni.

- Ezt akkor bontsuk ki. Szerintem a szám arról szól, hogy rosszkedvem van és nem akarok senkit

sem látni.

Áron- Annyi mindent bele lehet látni abba a dalba...

Levi- Nekem egyértelmű, hogy nő van a dologban.

Gergő- Egy nőből ábrándult ki.

Matyi- Amikor azt éneklem, hogy milyen jó volt Párizsban, akkor arra gondoltam, hogy

mindenki csak arról tud beszélni, hogy neki milyen gyönyörű élete van, és igazából az egész

dal a csajozásról szól egy házibuliban egy gangos házban. Ami vagy gyilkosságban, vagy

szexben végződik.

- De akkor mire akarsz kilyukadni a végén? Mert az, hogy miért nem alszol, nincs

megmagyarázva.

Matyi- Vagy azért, mert lefoglalta a csaj éjszaka, vagy mert átlökte a korláton a csajt és a

bűntudat fenntartja.

Ábel- Vagy féltékeny volt.

4

- A kedvenc sorom amúgy a Piknikben a "...zsúrnál állva tapsol, az intellektüel közönség pedig

eszét vesztve tombol". Ez honnan jött?

Áron- Ezt én írtam. Amúgy a Piknik is elég sejtelmes, mert szerintem nem egyértelmű, amikor

"akác hull az égből, betonkocka…"

- Ez pont elég konkrét.

Ábel- Nekem mindig az volt az érzésem, hogy egy kertes házban van egy házibuli, és kissé

beállva kimegy a csávó a kertbe, hogy friss levegőt szívjon, és befekszik az árokba, és jól elvan.

Szerintem jól átadja ezt a dal.

Áron- Erre nem gondoltam, amikor ezt írtam. Kertről akartunk írni Matyival, mert egy számban

jól le lehet írni, mi van egy ilyen kertben. Azért van a "társas magány" az elején, mert átéltem

egy lánnyal a társas magányt, és közben indie rocksztár akartam lenni, és ez igazából egy indie

rock-paródia. Nagyon sokszor lehet röhögni azon, mennyire komolyan tudják magukat venni

indie rock zenekarok…

Matyi- Ez egy emberiségdráma.

- Inkább rövidebb dalokat akartok írni, vagy nem baj, ha hömpölyögtök?

Matyi- A Szeretni még 6 perc, öt percen túli a Nem alszom meg a Piknik is. Nem szoktuk

visszafogni magunkat.

Levi- Szeretek szólózni, nem is fogom vissza magam.

- Oké. Lemeztervek?

Matyi- Most pályázunk a Cseh Tamás Programra, a következő hónap 4-e a beadási határidő és

majd november 4-én derül ki, hogy megkapjuk-e. Ez lemezre is vonatkozik. 200 példányban

fizikai formátumban is ki szeretnénk adni a lemezt, és viszonylag jó minőségben felvenni. 12

számos albumot szeretnénk összehozni, csak magyar nyelvű dalokból.

- Mennyi van kész?

-Matyi A 12-ből? 23... Rengeteg számunk van. A leghosszabb koncertünk most februárban volt

és majdnem két óra volt. Egy dalunkat nem játszottuk össz-vissz.

- És ha nem nyertek a pályázaton? Akkor összehozzátok pénz nélkül, vagy elteszitek a fiókba?

5

Matyi- Gyűjtögetjük a pénzt, ami koncertekből befolyik, félrerakjuk. Már van is egy kisebb

összeg: ha nem is 12 számot, de 5-6-ot tudnánk rögzíteni belőle. És legfeljebb nem egy albumot

adunk ki, hanem csöpögtetjük a számokat.

Áron- Szerintem ha mindenki elmenne innen McDonald'sba dolgozni, gyorsabban összejönne...

- Honlapot nem terveztek, hogy legyen? Ha jól láttam, nincs még...

Matyi- Nincs. Az információt meg tudjuk osztani Facebook-on, Instagrammon, Twitteren…

Levi- Nem tudom, mit kezdenénk egy saját honlappal, mit nem tudunk máshol elintézni…

Áron- Lehet hosszabb bemutatószöveg, videók, pólórendelés…

- A hangszerekről még nem volt szó. Mennyire vagytok elégedettek a hangszereitekkel, amiken

játszotok?

Gergő- Én igazából szólógitáros vagyok, de egy hete csatlakoztam a bandához, most vettem

egy nagyon szép Ibanez basszusgitárt, úgyhogy most nagyon elégedett vagyok. Amúgy egy

Epiphone les paul-on játszom, de mindig van feljebb. Amíg nem többezer ember előtt játszik

az ember, addig egy középkategóriás hangszerrel elég jól túl lehet élni.

Matyi- Felszerelésügyileg az a probléma, hogy olyan erősítőket kellene beszereznünk, amik

könnyen szállíthatók, mert szoktak adni ládákat a bulihelyeken, amikhez csatlakoztatni lehet az

erősítőket. Most meg hozzuk az 50 kilós kombókat.

Ábel- A dobszerkócipelés amúgy is élmény. Én most átjöttem a városon ezzel a cuccal, de ez

nem a teljes felszerelés. Kellene még sok-sok mikrofon a dob mikrofonozásához, állványok,

kolompom sincsen, meg le kellene cserélni a bőröket, minimum 150.000 kéne. Mindig az a baj,

hogy rossz minőséget nem érdemes venni, a minőség meg drága.

Levi- Tényleg az erősítőkérdést kellene megoldani. A saját erősítőmmel nagyon elégedett

vagyok, de az csak kocsival szállítható.

- Még egy kérdés a végére. Hamarosan egyetemre mentek. El tudjátok képzelni, hogy a

zenélésből éltek meg?

Matyi- Megélni abból a típusú zenéből, amit mi játszunk, nem lehet. Egyáltalán, zenéből

megélni Magyarországon nagyon nehéz. Ma 6-7 zenekar van, akik megélnek belőle.

Kuli

Havibáj (augusztus) Minden baráti társaság szükségszerűen belterjes, csak az a kérdés, hogy mi benne vagyunk-e.

Ha igen, hátradőlhetünk: ha nem,

sosem fogunk bekerülni. A

legbelterjesebb brancs számomra

az Artforum újság. Már a

nyelvezete is kitaszít. Hiába

tudok angolul, alig értem; akikről

beszél, azokat nem ismerem. Volt

benne egy hosszú méltatás egy

osztrák művészről és tanárról, aki

Rolls-Royce-szal járt tanítani,

állítólag azért, hogy megtanítsa a

diákoknak, hogy a külsőség, a

pénz az semmi (Franz West,

Artforum 2012 november, 54. o).

6

A belterjességet azért említem, mert Hamvas a Havibaj haverja: az enyém is, a tied is. Igaz,

1968-ban meghalt, de ez nem gond ebben a tekintetben. 17 évesen olvastam a

Babérligetkönyvet, azóta barátkozunk. Néha nem könnyű (igen, a Karneválra gondolok, azt

még csak háromszor olvastam). De amikor apámnak megmutattam a könyvet, nem ismerte a

szerzőt, pedig 6000 kötetes könyvtára van. Hát ez meg hogy lehet? Réz Lolától (na őt vajon

hányan olvassák ma?) Sarkadiig minden megvan neki — és Hamvast nem ismeri. De mások

se. Aki meg igen, az A bor filozófiájával jön, ami inkább egy vicc. Miért nincs benne a gimis

irodalomkönyvekben? Miért nem beszélnek, írnak róla? Hiszen Spiró is, aki azért nem

lelkendezik nyakra-főre, azt írja: "Én hónapok óta győzködöm őket, hogy át kell írniuk a

magyar irodalomtörténetet. Az európait is át kellene írni, ha lenne olyan, de hát nincs, és az

nem a mi dolgunk, de legalább a magyart. Nem írja át senki." (in: Spiró György: Válogatott

esszék 1979-2016, Magvető, 2016, 192.o) Akkor most mi van? Mégsem olyan jó Hamvas?

Bebizonyíthatom azt is. A művészeti írásai (26. és 27. kötet) tragikusak, mégpedig azért, mert

mindig kijelent valami meglepőt, mondjuk azt, hogy Cézanne az utolsó művész, aki elérte a

katarzist, és aztán ahelyett, hogy megmagyarázná, továbbsétál, és egészen másról kezd el

beszélni. Ezt már többször, több helyen szemére vetettem, de ő csak mosolyog. Talán ezért nem

sietnek annyira elismerni, mert a kijelentései, bármennyire is csábítóak, kinyilatkoztatás-

jellegűek, és ahelyett, hogy utána érvekkel alátámasztaná őket, elkezd másról beszélni. De azért

ha ismét a Babérligetkönyvvel jövök, és mint irodalmi művet tanulmányozom (miért, pl. a

Túlvilági kalauzt hogy kéne olvasnom?), akkor szépen beleillik a Nyugatos vonalba

(szentségtörés, tudom, de nekem még Déry is eszembe jut a stílusáról) mint író.

Hamvas tehát egy olyan barátunk, aki ismeretlen, bár elég sokan olvassák. Hamvas egy

olyan ismeretlen, akinek a könyvei jóformán főhelyen vannak az Írók boltjában. Igazi belterjes

haver.

7

Amikor tehát Barnával felfelé kaptattunk a hegyoldalban, nem a Hüperiónra gondoltam,

hanem arra, milyen jó móka az álnév. Azt játsszuk, hogy ki kicsoda a lapban. Amikor

szembejönnek a birkák. Ezek nem azok a birkák, akik megszavaznak mindent, hanem igazi

állatok. A hegyoldalban legelnek. Különben csodálkozom, hogy nem jönnek ide turistabuszok.

A „Vissza a természetbe”-mottó pedig lehetne újra népszerű, és Hamvas házán lenne mit nézni.

Tényleg, milyen régen volt, amikor én is bulit szerveztem Solymárra a kertbe! Egy haver ment

a grillhez, kettő segített a székeket kirakni és aztán csevegtünk egész délután. Belterjesség…

Tényleg, Hamvas miért nem tartott grillpartikat?

Nincs mit tenni, a belterjesség útján lépkedek Barnával, amikor szembejön egy magasles,

csak épp kerítéssel van körbekerítve. Na, ez minek a szimbóluma? - nevetek rá. De inkább

továbbmegyünk. Mindenfelé „Eladó” táblák. Itt nincs értéke a földnek. Amúgy sem lehetne

sokat kezdeni vele: a talaj homokos, nem terem meg semmi, kijárni meg macerás. Lejjebb, ahol

a házak vannak, ott még érték, van áram meg gáz, itt meg csak földút és gaz. Mégis, micsoda

ellentmondás, hogy az ember kikapcsolódni mégis oda megy, ahol csak fa van és domboldal.

Persze ezt már megírták páran. Kiszakadni a városból és mégis benne maradni, ez csak kevesek

kiváltsága. Justin Case (ugye, egy közös barátunk) jut eszembe, ahogy kerülgeti a túrásokat, a

járdát felfúrták, hopp, most két hétig nincs gáz, mert cserélik a vezetéket. Talán az udvaron...

Hát azon az udvaron semmit sem lehet csinálni, épp akkora, hogy egy ember széttárja a kezét,

nincs mit tenni. Ha ő most itt lenne Szentendre felett, biztosan tetszene neki a látvány. De nem

tudna eljönni, mert ugye kevés az ember, a kötelező túlórákra még rájön az elvárt túlóra... Mint

Hamvas Inotán. Csak azóta eltelt már 50 év... És miért viccelek róla, amikor azt gondolom,

hogy ez a rabszolgaság egy formája?

Azért kellemes itt. Erre már nincsenek házak, a földút egykedvűen kavarog a

domboldalban. Nem hat meg, hogy Hamvas ugyanezen az úton jött bevinni a terményt a piacra.

Mindannyian futjuk ezeket a köröket, iskolában vagy máshol, lényegtelen. És igen, néha a

művészek is. Állok Anitával a korlátnál, épp lelátunk az alattunk lévő házba, ahol szegény

gyerekek merik a vizet Felugossy installációján. Szentendrén van az is, a művészetmalomban.

Anitának tetszik, szerintem csak hatásvadász. De abban egyetértünk, hogy Jézus, ha van, végre

kapcsolja ki a telefonokat és a szórakoztató elektronikát, mert túl sok ez már az azonnaliságból.

Vagy negyedóráig nézzük a tűzimitációt, mire kitárgyaljuk, hogy ellentmondás az egész.

Egyetlen ötletből indul ki, hogy minden, amit csinálnak a videón, csak utólag hozzáadott

eltorzított hangja van, de nem viszik tovább. De vajon tényleg azonnal tetszenie kell minden

műtárgynak egy kiállításon? Nem elég, ha csak egyetlenegy akad, amiről később is beszélünk?

Aztán betévedünk egy terembe, ahol két öregasszony nézi tableten a gyerekei képét: a

dekorációból látszik, hogy ez egy szülinap éppen. Magyarázhatnám, de értitek. Viszont

Anitának tetszik, én meg elborzadok tőle, túl valóságos élmény számomra. Láttam én már ilyet

eleget. Anita viszont gátlástalanul eszik a kirakott kekszből, beül az egyik székbe, számára

otthonos a közeg. Vagy csak az én bosszantásomra játssza el.

Ha igazán jól szeretnél szórakozni, menj el olyan valakivel kiállításra, aki nem ért egyet

veled semmiben. Menjetek el a Felugossy, Bukta, Szirtesre. Anitával egy egész délelőttöt

végigröhögtünk azon, hogy ahol ő ámulatba esett, ott én félrenéztem, untam: ami viszont nekem

tetszett, ott ő fintorodott el. A teremőrök remekül szórakoztak rajtunk, egy idő után kikértük az

ő véleményüket is, de a végére elfelejtettük, kinek lett több pontja. Kár, hogy a végén Anita

orvul nem hagyta, hogy kifizessem a füzetecskét, amit választott.

Én látom meg először a házat. Egészen valószerűtlen, ahogy a semmi közepén, fél óra

gyaloglás után, a domboldal közepén egyszer csak ott egy fehér ház a semmiben. Fák előtte,

8

mögötte, felette, alatta. Út sem megy arra, mert az elkanyarodik egy tanyára, ami véletlenül ott

maradt. Egy másik Hamvas? Kibelezett traktor, kapák, egy kocsi maradéka a fűben. Akkor

inkább vágjunk át a tisztáson. Hirtelen egy sűrű erdőben találjuk magunkat, és balra ott egy

eléggé rozsdás kapu. Megjöttünk… Csakhogy lakattal zárva. Az erdő itt annyira sűrű, hogy

kerítés már nem is kell. - Hát ennyi - mondja Barna, de én nem vagyok az a feladós fajta. Pedig

az út elején még fennen hangoztattam, hogy az sem baj, ha nem találjuk meg a házat. De most

már, hogy megvan, be akarok jutni. Egy másik belterjes zenekar, a Pál Utcai Fiúk énekelte,

hogy "én élni akartam csak, de most már győzni kell..." Reggel még kiegyeztem volna ezzel,

de most már kevés. Pont mint mikor egy könyvesboltban sétálok, és noha van még 10 könyvem

otthon, amit nem olvastam, nem bírom ki, hogy ne vegyek még párat... - Figyelj csak - mutatja

Barna - itt kilazult a drót egy részen. – Ja, egy Hamvas-könyv pont beférne. De ahogy nézzük,

látszik, hogy a drót már nagyon öreg, és nem is túl erős. Nekirugaszkodom, és… félúton

elakadok. Barna segítség helyett röhög és lefotóz. Nem kétséges, hogy megérdemlem.

Azért végül átpréseljük

magunkat és felmegyünk a házhoz.

Igen, már láttátok róla a képeket az

első számban. És... hát ilyen alapon

mehettünk volna épp

Tiszapalkonyára is, nem igaz? Nem.

Ez a hely a legkiválóbban szemlélteti

a hamvasi létet. Hosszú tornác, pad,

lugas, gondolkodóhelyek özöne…

Közel s távol semmi emberi, még egy

távvezeték sem. És mégis, még az

elvadult fákon is érezni, hogy valaha

gondozva voltak: ha feljönne ide az

öreg, nem lepődnénk meg. Mintha

tegnap hagyta volna itt a helyet.

Szinte látom, ahogy megállt a

szilvafánál vagy leült a tölgyfa

árnyékába. Rágyújtott, az biztos.

Közhely, tudom.

A konyhakert talán jobbra lent

lehetett. Néhány karó még jelzi az

embert, de illúzióink ne legyenek: ez

ugyanaz a magány, mint 50 éve.

Szentendrén talán már máshogy

mennek a dolgok, de ez itt talán

ugyanolyan. Ami azért elképesztő.

Sokszorosára nőtt a város, építettek HÉVet, van már cirkófűtés — de a Kőhegy maradt, ami

volt. Egy pillanatra elképzelem, ahogy a sáros földúton jön felfelé a turistabusz az emlékházhoz.

Sőt, akkor már építsenek rendes, kétsávos utat, hogy gyorsan fel lehessen érni. Legyen

buszparkoló, fizetőparkoló, McDonalds McBabérral. Egy borszaküzlet Hamvas kedvenc

borával. Legyen egy kétszintes üvegmonstrum, ahol bemutatják az ő életét és stációit. A házat

újítsák fel modern anyagokkal és tegyenek bele klímát. A kertet pucolják ki és a fák is

feleslegesek. Így kellene tenni. Vagy maradjon inkább a belterjesség?

9

Az első belterjes emlékház, amiben voltam, Amerigo Tot fehérvárcsurgói háza volt. Egy kedves

néninél volt a kulcs. Volt ott néhány grafika, pár személyes tárgy — meg a nyomor.

Menekültem onnan. Azóta is azt érzem, hogy nincs szükségünk emlékházakra. Vagy akkor

legyen emléktábla ott is, ahol Rózsapetivel kitaláltuk az újságot. Ahol Anita felfedezte a

plüsstigrist. Ahol Julis elénekelte a 4 non blondes-dalt. Ahol Eszter "legyen" játékot játszott

Annával. Ahol Keleti pu-val fagyiztam. Ahol Justin Case jól mondta Szerb Antal nevét. És még

egy ott is, ahol Barna elutasította az első Röfis cikkemet. Ja, és ahol Juza Kata jóltartotta a

versdallamosokat… Vagy ahol a Barnának arra kellett volna gondolnia, amire ekkor gondolt.

A legjobb mégis az lenne, ha maradna minden, ahogy most van, belterjesség ide vagy oda.

Az a néhány millió ember, aki Barna első cikke óta ismeri a helyet, és akik apró túránk

alkalmával is szembejöhettek volna, éppen megférnek ott. Az a párszázezer ember, akik

mindenáron azon akarnak vitatkozni, hogy a Scentia sacra melyik fejezete a legjobb, megférnek

ezen a helyen.

Nem is olyan rég rózsapetivel beszélgettem arról, hogy áttenné a székhelyét valami Pest

közeli helyre, netán a fővárosba. Ha van kert. Kár, hogy elhappolták előle a Hamvas-házat. Pont

megfelelő lenne méretben is, feladatban is. Kocsival ugyan nem tudna felmenni, de sebaj.

Körültekintéssel válassz, Peti, lehet hogy a gyerekeink oda járnak majd emlékezni...

Apropó: emlékezés. Az Anita esküvőjére, remélem, még nagyon sokáig fogok gondolni.

Nagyjából az összes eddigi esküvőn, amin voltam, kicsit megijedt menyasszony és bátortalan

vőlegény volt, akik értették ugyan a feléjük áradó figyelmet, de módjával élvezték csak. De

Anita és Guli nemcsak élvezték a figyelmet, de tudtak élni is vele, és ezért mi, a vendégek igen

jól szórakoztunk. Köszönet a színházas bandának is: egy pillanatra azt éreztem, hogy én is

színházas ember szeretnék lenni. És ez egy jó ellenpélda a belterjesség ellen is, mert a vendégek

10

egy részét ugyan jól ismertem, de sok emberrel azonnal remekül elcsevegtem, pedig nem

találkoztunk előtte... Már előző nap, a díszítéskor is nagyszerű mulatozásba torkollott a

legunalmasabb képvagdosás is… Jó ötlet volt a kvíz is, szemrebbenés nélkül elfogadnám a

produkciót bármelyik színházban. Ahogy Anita időnként kitörő lelkesedéssel örült a jó

válaszoknak, ahogy Guli az ártatlan kisfiú pózából egy pillanat alatt szökellt át a színen őrült

professzorként... Sokáig fogjuk még emlegetni.

Teszünk még egy tiszteletkört Barnával a közeli réten, hogy mindenféle szögből

lefotózzam a Hamvas-házat. A hegyen lövések dörrennek. Lassan elindulunk visszafelé a

civilizáció felé. Bár kilométer szerint közel vagyunk a városhoz, a ködfelhők csak a közeli

hegyeket láttatják. Hamarosan vissza fogunk érni a zajba, bűzbe, a városba. - Azért 100 évente

majd kijövünk ide, jó? - dobom át a labdát Barnának, de ő csak legyint. - Csak ha nem lesz

addig emlékház...

Kuli

Újabb versek

Cím nélkül

Összefolyik, minden összefolyik.

Én nem engedhetem, hogy úrrá

legyen rajtam és mégis…

Tegnap világos körívükkel színeket

hánytak felém a testek. Emberek,

akiket ismerek és akik

gondtalan lelkemet tükrözték

vissza. Ők! Vakok. Nem látnak,

nem tudják — és én

hazudok. Szemen köpöm őket,

magamat. Fehéres aranyba hajlik

a perc… giccs. És látom

hogyan osonnak el. Fényük kialszik,

meleg húsuk nem enged nyugtatnom

őket, magamat. És ekkor

elsötétül. Hogy sötétülhet így el?

A világot eddig is én színeztem,

magától színtelen és fakó.

Eltűntek. Körülöttem semmi, de

mégis… összefolyik. Látom, hogyan

olvad eggyé a tér és hogy

jelennek meg az alakok, akiket én

generálok. A csendben lépés zúg,

a csendben rezeg és

sikít a ház. Nem, nem én csinálom,

ez a valóság! Fordulok, hogy lássam —

minden nesz és minden

hang jelen van. Mindent átjárnak,

beterítik a házat. Érzem, minden

összefolyik — és nő.

Növekszik az anyag, hallom, követnek.

Minden összefolyik, terjed az anyag.

És nem — én képzelem és

nem képzelem —

és ez valós —

és hamis —

és fáj —

és —

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

11

Rész-egész — élet-korszak

Az élet. Az életre szokás mondani, hogy

halad — és vissza a szürkés múltba nem

tekint. Élet kell, folyamat. Megújulás a

hitben; homok fogy

és lepereg előttünk. De minek hinne, aki

szenved a mától és jobban holnapjától

fél csak? Férfi kullog külföldiek mellett.

Tudja, napját ha ki

akarja bontani az időből, kullog tovább.

Néha egy ember megrántja vállát; kell

egy perec. Egy. Most ennyi folyik be.

Innen majd hová

visz az élet, a menetelő: rejtély. Gyerek

reszket rokona mellett. Ősz, megkínozta

szívét a hit és valóság harca. Elégtétel,

ha meghajolni fejek

térnek előtte. Erőtlen kölyöké, kis szál

a mezőn. Most a nagy szélnek engedő

gyöngéé. Villogó fényekben keringenek

mások. Túlszaladt ár,

felesleg és harsány kiáltás. A reményteli

élet kifogyott. Értékrendet nem épít más,

csak aki fekszik kinn, utcán él és utcát lát.

Bár álmait mind elfedi

a közöny, ami növekszik köztünk.

Belőlünk

árad ez a korszak. Megrothadt energiák

pangnak felettünk. Tervünk alig, gyakorlat

nem koptatja hősünk

erejét. Elmélet van, de hős alig. Mi lett?

Csak

polarizálódott fénypontok vagyunk. Pislog

még ugyan a sárgás lehelet, de fényt már

már régóta nem ad.

Elindult ismét…

Elindult ismét a város. Szürkéskékben

rajzolódtak ki körvonalak, ösztönszerű

alakok. Fekete alapon fekete színnel is

láttathatná az élet. Mindennapok az égen

derengeni kezdenek, ahogy a város nézi

álmos szemével az időt. Ismert növények

és betanult ívek. Mozdulatok. Elvileg jó,

elvileg kellő percek. Az ember át így éli

a megszokást. Reggelt, nappalt és estét.

Egyetlen működő mechanizmusnak az

emberi életigenlés tűnik. Szomorú…

Az Érző persze egyre több esetben eltér,

hogy kiszakadni hihesse magát. Csak

tűnjön

maga előtt elszabott anyagnak, másnak —

foszlányból összevart bizonytalanságnak.

Csak tartaná feleslegesnek, hogy küzdjön

és legyen elég! Elég… szépen sodródik a

perc, ‘esetek’; létezni lehetőségek, mint

kapaszkodók, valósággá feloldódnak - - -

a semmivel válnak eggyé. Hangos vita

legbelül, monológ. Megértő szó sosem

létezett, mástól az elfogadás is ritka. Így

dönthetne, aki érez, hogy engedni a napot

el fogja. De szabvány Ő, amiben az erő

fogy el…

12

Naplementéről B-nek

Lilába bukott a vörös szín. Elolvadt

világos küszöbén és rétegenként

eggyé vált vele.

Én csöndben vártam, mint mindig,

hogy érjen, ami hajt és erőt leljek

az erőtlen világban.

Szétnéztem. Lézengtek körülöttem

páran. Éltek és más terhekkel léptek

a romos megállóban.

Figyeltem, tüdejük hogyan telik, perc

után perc, a létezéssel. Komor úton

mások alatt, széteső

talaj feszült. A buszon is embereket

láttam; mint vezető, láttam mint utas

és láttam őket, mint

mindig, megtörve a hiánytól. Amitől

én, figyelő, szabadulni kívánnék és

remélem, hogy feledtet

egyszer néhány pillanat. Ekkor is ezt

kerestem, tudva ugyan, hogy hiába.

Itt értelmet keresni

babona. Segítsen akkor más hazugság —

a perc. Az érzet tegyen rendet, ha az ész

nem tud csillapítani.

És ekkor valami utat tört az égen.

Szemünkbe égett a skála, zöldes csíkkal

kevert sárga szín és fehér.

Édes harmónia, nevető mindenség.

Világos akarat, hogy enyhüljön a tudat.

Nevetni kellett és

láttam, nevettünk.

Маргарита

macskafejű

találkozás

ez is pont a kellett

ma ez a kiscica

hanyagul felém veti

helló vagy szia

imaginárius lelkemnek

sokféle gyom terem

de hogy egy kis ilyen na ne

azért ez súlyos még ma is

egyébként pedig semmi

amit mormogok itt az nem

nyilvános közlés az enyém

tök magán hogy miért épp

ébreszti a sok zuhanást? és még

szemérmetlenül tovább?

van már tele mindkét

és már térdig a nem

veled még a tudattalant

sem osztom meg ami

mégoly mély kés belém

bár hatol s fájomig aláz

*

13

dülöngélések

két szememből kilóg látod

egyikből egy kis Auschwitz

másikból egy kis Gulág

tőlem ennyire tell

hogy miért is ilyen

tán csak én vagyok túlkomor

dehát a nagybetűs lét + tél

hajh igen a mit és hát ez meg

dülöngélések évtizedei

és én is majdnem történelem

ez még annak is sok lenne

aki csontig csak siránkozás

és akkor még simogassam

ezt a kis alávalót a kis simlis

bajuszával itt kuncsorog

szuggerálna ha hagynám

ha valami vigasztal végül

a semmi az örök túl

alapjáratilag ugyan soha

de néha hirtelen nagyon itt

*

könnyű lét

ami történ a sok esés

velünk rengeteg van

közel zuhan mint aki tud

bár megoldás csak a sebmély

és az én csak annyi még

többnyire könnyű és sekély

elfordul akitől lehet

ezen itt nem ért hiába keres

semmi ami az isten

és te csak hallgatsz ide

és a nevek már mind el

múlásból keserű felhő

áldozatok a sok lehet között

visszatemetetlen órák

súlytalan aki itt bevall bármit

bárhogy rendezi be énjét

csak a sebmély és könnyű lét

ezt te is mint én is meglát

nem ér el bár felé próbál

ami ott lent olyan nehéz

*

bujkálsz

bocs hogy a neked

már megint elmarad

van is furdalásom

körülöttem nyivákolsz

úgy alakulnak a dolgok

ahogy nem tetszik neked

egyszer fát vágok a kertben

aztán könyvet olvasok

persze te itt sem te

csak néha-néha egy kicsit

mintha bujkálnál vagy lapu

gondolom árnyékában

vagy az sem te vagy mégis?

itt-ott rádismerek kis nemvagy

suhanó lapok között árnyék

mintha jelenne régi jóslat

azért mégis félek hogy vagy

bár mindig más tört velem

valahol itt sötétülsz mégis

lenni aki nemkéne van

egyszer kis kefebajuszt

aztán vigyorgó dögpofa

nyugtot nem hagyna Koba

kapdos Dolfi a lábunkba

*

nem vagy

nagyon tévedsz macskafej

ha hiszed hogy létezel

most éppen ez van ám

nekem itt most kérdésben

mintha valaki lennél

még akár gondolataim is

14

na majd meglát téged

nem vagy te egy bizonyosság

mindazonáltal kíváncsivá

olyan sok ugrálásod

örülök hogy örvendezel

kergetőzöl fel-alá

elbíznod az bakfitty persze

a dicsőség neked nehogy

igaz a létezés sem

miért meg hát minek is

bár ha már vagy kitalálva

én is elgondolhatnám magam

erre egyszer már sort

végül miért ne keríthetnénk

*

szálló hamu

mit is mondott a

milyen a hamu íze

és a pernye ami száll

mint kis fekete emberek

nem emlékszem a valaki

miről is beszélt amit mond

mintha nekem vagy mégsem

csak úgy magában sehol

mégis itt ez itt a korom

hullik pedig nem a mond

nem is szól és nem is ért

kinek is kellene ha nincs

ott állt lehet hogy láttam

de ha nem akkor is egyedül

vannak igen szinte vannak

legalábbis majdnem

a szájban viszont az íze hamu

amit érzek tehát vagyok

mind akik ott szállunk fent

összeadhatatlan por

*

raktárak

mint akit agyonlőttek

hever hátán az idő

vérzés szivárog rögök között

egy kinyílt ajtó felé

bent levágott elszórt hajak

szétdobált rongyok

az évszakok raktáraiban

hideg szél süvít

ez van nekünk az adott

egy ma amilyen soha

mutatlan óra a napon

végülődik lassan el

két lényegtelenség között

valami ócska léckerítés

meg sem határozható

itt a századik próba

ez a keresés köt ide

hogy miért ez a könnytelen

széteső súlyos sehol

s az én alig bír lábalni felé

*

a biztos pont

azért ez jó hogy van

biztos pont ahol akár

tud kapaszkodni mint aki

szakadék szélén féllábbal

persze ha lokalizálni mégis

ez egy nem könnyű már

15

most hol is tátja sötét nyílás

csupa kétség és beesés

belül is a látás homálya

kóborol éntelenül bennem

elveszett pusztaként egyik

lágertől tovább a másik

van mégis ami ott túl nekem

vezet rögökön út nagyon

a látóhatár egében a bizonyos

a transzcendens sötét felé

nem mintha vak és szakadék

de tudom hogy túl a menni

most ugyan itt van a sem

féllábbal viszem felé a testem

*

vagyok

meglepetős ez már nekem

ekkora nagy pofátlanság

azért még egy kiscicának is

határa vagy mi már kéne

még hogy nem hiszel az én

megáll az eszem belátod?

mennyi bizonyítékot előre

a létezésemről adalék

most egy filozófiát is még gyorsan

nem vagyok én imaginált

csak próbálkozol kétségbe

nem könnyen vonom magam

nekem tények bizony alap

meg ezt bárki meg is neked

hiába ingatod a fejed ide

bele az én szemem közé

vitatom ez egész világos

nyivákoló te kis irreális

nem hagyom én annyiba

sok érveim rá hogy vagyok

*

lágerek fölött

a drótkerítések között

már a téli szél fújja a havat

megint egy év vánszorgott végig

rongyokba öltözve a hosszú úton

valahol a kivilágított messzi

városokban karácsonyi dalokat

énekelnek ártatlan gyermekszájak

és a megváltóra várnak sokan

itt most a placcon üres

csajkával a kezünkben hallgatjuk

a rabtartók vad kiáltozását

ahogy hátakat-fejeket botoznak

nem mondanám hogy nem vagyok

mintha még volna létezés

vagy legalábbis kéne lennie

bár egyre fogy a bizonyosság

holnap egy kocsira dobjuk

a kőkeményre fagyott testeket

látjuk hogy üvegszemük pillantása

keresztülnéz rajtunk és tovább fel

csak innen hosszabbítható meg

a végtelen egyenes

amelynek tulsó pontja

isten szívébe fúródik

*

önvizsgálat

csak nevet amíg én

ide-oda önvizsgálat

belenézek egy tükör

tart elém sok elkövető

vannak akik akkor is

temetetlen alatta

és számomra sincs meg-

bocsátás eleven még

járok itt a fel-alá

nyugtalan között árny

szóra bírni a nincsenek

de csak nem az oldás

16

nyújtózik és komolytalan

lát nevet rajtam a kis

vagy legalábbis könnyűnek

mint akit ez is kitalált

lehet hogy tényleg amit

nekem ez is ennyire

járok itt a súlytalan

próbálni egészen elölről

*

külön kabát

itt sem az amit keres

és ott sincs a nyugtalan

csak a kis fekete sötétek

adódnak össze más mivé

bennük egy lehet az én

legalábbis külön kabát

a zord kis macskát pedig

kívül rejti a külső tél el

ennyi az igazán szabad

egy kész arckép látod-e

puszta kívül és belül

önmegszólító verstípus

persze másképpen semmi

illetve még az sem

és tévedés bárhol érteni

üres halmaz minden jel

mégis a tél a van a hó

és mindenhol fekete betűk

hullanak mint az olvashatatlan

benne összeszorított kabát

*

létlyukmagyarázat

szerény véletlenségemet

kérdőjellel fordul hozzám

hol a létlyukmagyarázat?

másnak ebből máshová

és még tolakodás sem

nekem is csak utcafilozófia

ahogy az errejárók panaszt

reklamálnak a mának

spontán szomorúság az én

hogy az univerzum az így

pont magáértvalóan távol

ha nézem engemtől kifelé

marad nekünk a macskalény

teljesen enyém legyen

mondhatnám akár úgy is

megvalósulása a birtoklásnak

másoknak is közös a sem

alakult ez az üres sajnos

néha tiszta szégyenből az utcán

hol a létlyuk magyarázgatom

*

(margóének

tök üres ez a minek

belőle a bor már nincs

és a versek is messzire

s a szerelmek mind el

a létanalízist már végleg

és az alapállások is túl

és a vízpróba is alámerül

és a tűznek is bele kéz

van viszont a rettegés ide

jön a nincsem a félem

amiből csak szégyen marad

belevet a semtelenbe

amit várok rám a lesz

csak fintorog mint aki

hess innen te macskafejű

17

nem vagy te egy kicsoda

már csak röhög az egy

az én itt nekem nem kell

mint egy zászlót lobog

görbül felém macskafarok)

*

szégyenpad

az idő ágai száradnak

és a hullongó leveleken

nem érvényes a lenni semmije

háttal a térnek a zuhanás

jön szembe nincs kitérés

hanyatlik át a dőlő síkokon

csak volna kegyelem! vagy legalább

felejtés törölni a mostoha

nem tudva többé perceket

siklani át az eddig rejtett

kibontakozó létszakadás

ahol elveszik végleg a lélegzet

átmúlás a jelenből jelenbe:

tündöklik hogy kik vagyunk

felácsolt szégyenpadon

Keleti pu.

Olyat nem tud barát nyújtani... - Interjú Juza Kata gyerekpszichológussal

- A mindennapi életben, mondjuk gyereknevelés közben eszedbe szokott jutni a szakmádból

adódóan olyan trükk vagy tudás, amivel úgymond terelgeted őket az általad elképzelt irányba?

- Szerintem irdatlan félreértések bujkálnak a kérdésben. Kicsit azt sugallja nekem a kérdés,

mintha a munkámnak lényegi részét képezné a manipuláció, a “terelgetés”. Ami abszolút nem

így van. Egészen máshogy fogom fel a munkámat. Ezt nagyon fontos tisztázni. Én nem

elkísérem az A pontból az általam kijelölt és kiszámított B pontba a kliensemet, amikor

dolgozom, hanem én vele vagyok. Miközben ő halad az A pontból az általa kipróbálni kívánt

B, C, D területek felé. És ő választ. Tehát ha én gyerekkel dolgozom, jóval nagyobb személyes

szabadságot hagyok, mint egy szülő, ha nevel. Mert ő nevel, én gyógyítok. És az hogy én

gyógyítok, az azt jelenti 80 %-ban, hogy a gyerek gyógyítja saját magát az általam felkínált

eszköztárral, egy olyan személyes térben, amiben nincsenek jelen azok a dolgok, amik elvitték

őt egy elakadásba. És ezért tudom őt olyan nyugalommal, higgadtsággal, nagy szabadságfokban

kísérni, mert neki az az igénye, hogy valaki legyen vele, miközben ő kipróbál dolgokat.

Halkan megjegyzem, hogy még a jó minőségű nevelés se csak terelgetés vagy a gyerek

nyomkodása úgy, hogy nekem jobban tessék, vagy ahogy szerintem jobban el tudja adni magát

a világban. Az a bizonyos elfogadás olyan, amikor valakinek az öröme ráragyog arra, hogy te

vagy. Ez hihetetlenül nagy erőt ad, ebből ki lehet gazdálkodni egy jó életet. Persze hülyén

hagzik, hogy ezt csináljad, amikor a földhöz veri magát az utcán. Ilyenkor szokott jönni, hogy

a határok is fontosak, és tényleg. De a szülői fellépésed és határozottságod mögött is ott lehet

az a rejtett kis öröm, hogy jé, hogy megnőtt már, hogy ilyen akarata van és hisztizik a tündérke.

Szóval ő már egy olyan valaki, akit komolyan kell venni. És ez az attitűd nemcsak a gyereknek

erőforrás, hanem a szülőnek is.

18

- Viszont akkor miből áll ez a folyamat? Mondjuk jön hozzád valaki, hogy nem tud aludni

éjszaka. Ilyennel jött már valaki?

- Igen. Illetve olyan ritkán van, hogy egyáltalán nem alszik, de olyan van, hogy nehezen alszik

el, nagyon sokszor ébred fel, van amit pavor nocturnusnak hívnak, vagyis öntudatlan felriadásai

és üvöltései vannak, amikre nem is emlékszik vissza. Ezzel jöttek már, persze.

- Ilyenkor hogy kezdesz bele a folyamatba?

- Ilyenkor beszélgettem már a szülővel, végigvettem az ő közös történetüket meg azt a szociális

teret és kapcsolatrendszert, amiben ők léteznek. Utána bejön hozzám a gyerek, mosolygok rá,

megnézem, ha jön be a kapun, megdícsérem, hogy élőben szebb, mert fényképen már

megmutatták. Mutatom a házat neki, bevezetem, elmagyarázom, hogy ez milyen hely, anya itt

fog várni, de ki is lehet hozzá menni, meg is nézheti, hogy itt van-e, és ha kíváncsi rá, akkor

behozom és bekísérem. Közben arra figyelek, hogy le tud-e válni, hogyan lép be, hogy veszi

birtokba a teret, mivel lép kapcsolatba, velem hogyan kerül kapcsolatba, hogyan nyúl a

tárgyakhoz, mihez nyúl először, mit kezd el csinálni, és egyszerűen vele vagyok, nagyon

figyelem, és ha olyan érzetem van, hogy meghív valamire, tehát hogy én is vegyek részt abban

a dologban, akkor részt veszek. Ha pedig nincs ilyen, magában játszik, akkor időnként empátiás

jelzéseket adok arra, hogy én is itt vagyok, és látom, mit csinál, vagy tükrözve

visszafogalmazom neki vagy dünnyögéseket csinálok, és elkezd kibomlani a dolog.

19

- Az nyilván egy óriási sztereotipia, hogy az ember ilyenkor beül egy sarokba.

- Ilyen még nem volt egyébként. Szorongó gyerek se ült be sarokba. Iskolában volt ilyen, de az

más, nem is szerencsés iskolában találkozni, ott igazi terápiát nem is tudsz csinálni, mert az

iskola mást jelent a gyerekek számára. Nálam a kisházban máshogy megy. Én nem beszélgetek

vele. Nem kérdezgetem. Én csak megmutatom neki, nézd ez itt egy ház, rengeteg dolog van,

amit megnézhetsz, megfoghatsz, kipróbálhatsz, amihez csak kedved van, én nem mondom meg

mit csináljál, de itt vagyok. A szorongó gyerek inkább valamit kiválaszt és abba

belekapaszkodik. De olyan is volt már, hogy egy vonalat épített fel valamikből közénk, és

amikor kész volt, én megcsodáltam, hogy milyen szép a kerítés, amit felépített, és levettem a

polcról a buborékfújót, átfújtam buborékokat a kerítésen, abszolút tiszteletben tartva azt, hogy

nem megyek át rajta. Elég nehéz ellenállni annak, hogy szivárványszínű buborékok repkednek

körülötted... A buborékfújó egyébként az egyik legjobb kapcsolatteremtő eszköz.

- Sőt a legjobb ajándék is. Néha megjelennek szülinapokon szülők nagyon drága ajándékokkal,

én meg megjelenek egy 200 forintos buborékfújóval és elviszem a show-t…

- Így van. Azzal nagyon rá lehet érezni dolgokra, mert könnyű vele egységet és figyelmet

megteremteni két ember között. Ha fújod neki, nézi, elkapja, pukkasztgatja, és akkor lehet

érezni, hogy már elmehetek-e olyan irányba, hogy indulatokat szabadítsak fel, vagy ővele most

még a harmóniát, bizalmat kell alapozni. A mozgása, mimikája hat rám. Én meg ráhangolódok

és úgy reagálok. A gyerek tudja, mi kell neki, alapvetően minden ember tudja, mi kell neki,

engedélyeket kell adni neki, hogy megcsinálja, meg egy olyan környezet kell, amiben

megtalálhatóak azok a dolgok, amikkel ki lehet fejezni ezeket az érzéseket.

- És utána mi történik? Mondjuk eltelik egy óra…

- Akkor vége van. Előtte már szoktam azt jelezni, hogy hú, most már annyi az idő, hogy most

már az utolsó játékot válasszuk ki, amit még nagyon szeretnél kipróbálni, mert most már vége

van, és legközelebb találkozunk megint. Az is egy informatív dolog egyébként, hogy nehezen

jön ki, ez elég sokszor előfordul, olyankor én szépen indulok kifelé, és mondom, hogy várunk

odakint. Esetleg van, akit megkérek arra, hogy segítsen egy kicsit elpakolni. Lekeretezem vagy

lezárom az élményét. Elég határozott szoktam lenni, én simán kimegyek, otthagyom és anyával

kezdek el beszélgetni.

- Inkább a folyamat érdekelne, hogy mi történik utána.

- Megint jön. És akkor úgyis elmeséli nekem a maga nyelvén, hogy mivel akar foglalkozni, én

meg rezonálok rá, és bátorítom arra, hogy új és új megoldásokat próbáljon ki ugyanarra a

dologra. Ha arról van szó, hogy ő rettenetesen lefojtja az indulatokat, mert valamiért náluk attól

félni kell, akkor kipróbálunk olyanokat, hogy felborítunk, szétlapítunk, koszt csinálunk. Ha

nagyobb a gyerek, akkor bábokat bántunk, nagy labdát verünk a falhoz, nagy labdát verünk

hozzám, mert a puha labdával engem is lehet dobálni… Nem olyan bonyolult dolog ez. A

gyerekek szükségletei nem olyan extrém bonyolultak, nagyon finom, nagyon bonyolult

lelkiviláguk van, de jól körülírható.

- Azt nem értem ebben a folyamatban, hogy mondjuk van egy gyerek, akit valami trauma ért,

mondjuk... Mondjuk minden pénteken megverik, mert péntek van…

- Hát az mondjuk egy húzós történet, ha valakit rendszeresen vernek, ezek hozzám

meglehetősen ritkán szoktak eljutni. Az a szülő, aki azért, mert péntek van, megveri a gyerekét,

az ritkán fizet, mégha nem túl nagy összegeket is azért, hogy utána azt egy magánpszichológus

rendberakja.

Először ilyenkor el kell érnem, hogy a gyerek szóba álljon velem, ami nem egyszerű. És

azért is egy kényes történet, mert ha nagyon megbízik bennem, akkor elvárhatná tőlem, hogy

én ezt a helyzetet oldjam meg. Namost ő viszont a szülőé. Én viszont a szülővel csak partnerként

dolgozhatok, ami nem egy ítélkező viszony. A bántalmazás kívül esik azon a határon, amit én

akceptálhatok. Pszichológusként, tanácsadás keretében elmondhatom neki, hogy ennek mi az

ára és miért nem működik mint nevelési eszköz, felhívhatom rá a figyelmét, hogy ez

20

törvénysértés, de onnantól kezdve ez a gyermekvédelem dolga. Nyilván én jelezhetem, sőt van,

amikor jelzési kötelezettségem van, de akkor jobb, ha nem is léptem terápiás kapcsolatba a

gyerekkel, ugyanis a gyerek kötődik a szülőhöz: pontosan az a baja, hogy miközben rettenetes

érzéseket, gyűlöletet érez, szereti a szülőt, és kötődik hozzá, és abban az esetben, ha én mint

bizalmi figura megtámadom ezt a szülőfigurát, ez nem tud egy terápiában működni. Ezt külön

kell választani. Legjobb, ha ilyenkor valakit rábírok arra, hogy jelzési kötelezettségét teljesítse,

és akkor ők futtatják azt a vonalat, én meg közben támogatom a gyereket. De elég ritka, hogy

egy nem traumatizált szülő csináljon ilyet.

- Milyen tipikus esetek szoktak lenni? Most már tudjuk, hogy a verés nem az.

- Traumára gondolsz? Nagyon tipikus a haláleset, van nagyon rosszul kezelt

testvérféltékenység, betegségek a családban, a gyereknek saját betegsége vagy sérültsége, meg

amiket úgy hívnak, hogy transzgenerációs traumák. Nagyon sok traumatizáló dolog volt a

történelmi múltban, és azok erőteljesen befolyásolhatták a nevelési kultúrát. Volt olyan

gyerekként bántalmazott felnőtt szülő gyereke, aki bekerült hozzám, mert ő már segíteni

szeretne a gyerekének.

- De ha ő nem bántja a gyerekét...

- Attól még az a dinamika, az ő túlérzékenysége,

sérültsége, depresszív periódusai, nagyon

ambivalens kapcsolódási módja a családi

rendszerben meg fog jelenni, plusz azok, akik

bántalmazták, vagy hagyták, nem védték meg őt,

azok a rokonai az ő gyerekének. Akiket lát és akivel

élő kapcsolata van. Ez a hetediziglen nem véletlen a

Bibliában.

- Meddig hat egy ilyen trauma?

- 3-4 emberöltőnyin kíséri és követi. De azért más

erők is hatnak, mert akkor egy roncsnak kéne lennie

az emberiségnek, amire persze látunk is jeleket. De

nagyon különbözőek az emberek abból a

szempontból, hogy mit tudnak ezzel kezdeni.

Vannak, akik egészséges kötődéssel bírnak egy

állami gondozotti státuszból is kijönni, és vannak,

akiknek nem sikerül. Nem egyforma a végeredmény.

Amíg mi nem voltunk, pszichológusok, addig is az

emberek igyekeztek gyógyulni a sérüléseikből, tehát

vannak megküzdési technikáik, jó kapcsolataik,

nagyon sok minden megtörténik amúgy is. Az való igaz, hogy sokkal könnyebb rombolni, mint

építeni. Ott volt a Ratkó-korszak. Született egy csomó nem kívánt gyerek, ők nem kívánt

gyerekként nőttek fel. Nekik nehéz lehet a kapcsolatuk a saját gyerekükkel. Várandósságkori,

születési élményeket lerajzolnak, kifejeznek a gyerekek, pl. olyan szorongásokat, amiket az

anya a várandósság alatt élt át.

- Ha van olyan, hogy társadalmi elfogadottság, akkor 100 éve még a verés is elfogadott volt...

- Természetesen, de azért nagyon különbözően. Akkor is lehetett tudni, hogy voltak, akik

keményen vertek, voltak, akik, ha rosszalkodott a gyerek, akkor lezavartak néhány pofont,

benne volt az elfogadott eszköztárban, tehát nem nevezték bántalmazásnak, gyereknevelésnek

nevezték ezt, de attól még megélni...

- Vagy iskolákban is a körömre ütés, körmös…

21

- Az én osztálytársaimat az én tanítónénijeim megverték, és volt olyan, hogy láttam, hogy a

körömágyán lefolyik a vér. Kokit is adtak, egy csomó ilyen dolog tényleg megtörtént.

- Ilyen, reméljük, ma már nincs...

- Jóval ritkább.

- Akkor ilyen szempontból a mi generációnk sokkal jobb.

- Nem feltétlenül, mert a bántalmazás és a verés nem került ki a nevelési eszközök közül. Még

csak nem is társadalmi státusz függvénye, még csak azt se mondanám, hogy Bp-vidék

függvénye, de azért ez egy rendszeresen előforduló dolog a mai világban is. Csak ezzel ritkán

fordulnak hozzám, ezzel inkább felnőttkorban fordulnak pszichológushoz, sőt sokszor mással,

és aztán kibuggyan, hogy ez van mögötte.

Pontosan azért, mert a kerettörténet, amit mesélnek maguknak, arról szól, hogy így volt

természetes. Viszont amikor megélnek egy olyan bizalmas kapcsolatot, amikor ők meg vannak

tartva (ez egy ilyen speckó pszichó-szakkifejezés: megtartás vagy holding, hasonlít az

elfogadáshoz, de annyival több annál, hogy biztonságot is ad, mint a jól működő korai anya-

gyerek kapcsolatban a “jól tartott” csecsemő), akkor derül ki, hogy mi van mögé temetve ennek

a természetesnek. Számtalan úton bele lehet ebbe betegedni.

- Mennyi idő alatt lehet kihozni valakit egy ilyenből?

- Volt amikor 10 alkalomra vettem fel gyereket, és van, aki harmadik éve jár hozzám.

- Ez azon múlik, hogy mi történt vele korábban?

- Azon múlik, hogy milyen állapotban van, és el tudja-e engedni magát. Az elején nem szoktam

véleményt mondani. Amíg háromszor nem volt nálam a gyerek. Abból azért be tudom már lőni,

hogy ez egy hosszú vagy rövid terápia lesz. Az első három alkalom után ki tudom szúrni az 5-

10 alkalmasakat. Azt nem tudom megmondani, hogy a többieknél mennyi lesz, de azt meg

tudom mondani, hogy ez hosszabb történet lesz.

- Ha menet közben találsz még más traumákat is, akkor azokat is megoldod?

- Nem célom, hogy mindent megoldjak. Mintha vizvezetékszerelő lennék: meghívtak valamire,

az nem azt jelenti, hogy a tünettel fogok foglalkozni, de amikor felmérem, hogy mire van igény,

nem akarom olyan erdőbe belevinni a családot, amibe ők nem kívántak belemenni. Van olyan,

hogy a végén úgy hagyom ott őket, hogy az az én elképzelésem szerint nem optimális, de

néhány dologban tudtunk lépni, és az életminőségük javulni fog. Elsődleges, hogy az én

hatásom ne rontsa, sőt lehetőség szerint javítsa az ő életüket. Nem csak a gyerekét, de a szülőét

is, ha egy mód van rá.

- Azt hogy csinálod, hogy egy zárkózott kamasz megnyíljon neked?

- A kamasz egész más. Nagyon igyekszem az elején tisztázni a szülővel, hogy motivált-e az

illető. Eleve onnan indul az egész, hogy a kamaszt nem úgy hozza el hozzám a szülő. A

szülőkkel úgy szokott lenni a szerződésem 14 fölött, hogy beszélünk egyszer (vagy

amennyiszer akar) a folyamat kezdete előtt. Onnantól kezdve, ha meg tudják oldani, a gyerek

egyedül jár, és én a szülővel még telefonon sem tartok kapcsolatot. Ezt a gyereknek is

megmondom. Azt is közlöm, ha engem felhívna a szülő, hogy de hát ebben megállapodtunk

előre, hogy nem beszélünk, és ugye tudja, hogy nekem jeleznem kell a gyereknek, hogy

felhívott engem. A következő alkalommal a gyereknek meg is fogom mondani. A szülő döntse

el, hogy rám bízza-e a gyerekét: mert én ilyen feltételekkel tudom vállalni. Onnantól tudja a

gyerek, hogy fekete doboz, ami őt körülveszi. A szülők felé semmi sem fog kimenni. A bizalmat

meg úgy szerezhetem meg, hogy elmondom, hogy egyébként szívesen megmutatok néhány

trükköt, fogásokat, amiket alkalmazni tudok és jól működnek az emberekkel kapcsolatban. Ha

érdekel, mondok rá példát is. És akkor szépen elkezdem őt pszichológiára tanítani. Lerajzolok,

elmondok néhány elméletet, pl. a játszmaelméleteket vagy a kommunikációs én-állapotokat, és

kérem, hogy mondjon példa-beszélgetéseket. Még az se kell, hogy ő legyen az egyik szereplője.

És elemezzük ki, hogy ki melyik énállapotában beszélt, és hogy lehetett volna megváltoztatni

22

ezt a beszélgetést a kívánatos irányba. Erre általában azért elég sok kamasznak felcsillan a

szeme. Ki a fene nem szeretne efféle titkos tudások tárházába betekintést nyerni?

- És ha a másik nemről van szó?

- Ne ilyen gyorsan… Azt majd ő felhozza, ha akarja. Nehogy azt képzeljem ám, hogy én rögtön

beleláthatok az ő csajozással vagy pasizással kapcsolatos dolgainak mélységes bugyrába.

Először maradunk tanár meg szülő meg egyéb idegesítő személyeknél, esetleg jöhetnek a

kortárs kapcsolatok. Persze ha rámönti, akkor az belül nagyon jó érzés.

- És van ilyen?

- Persze. Nagyon sokan ömlenek…

- És akkor beleéled magad, hogy most én vagyok Jucika…

- Nem, a beleélés nem így működik. Erre egy nagyon érzékletes példát kaptam az utolsó

képzésemen. Mondjuk ha te egy óceánjáró legfelső emeletén állsz a korlátnál, és ott látsz egy

embert, aki tengeribeteg, és bőszen okádik a tengerbe, akkor a beleélés az lenne, hogy átragad

rád a hányingere, te is odaállsz a korláthoz és már ketten okádtok. Amit alkalmazol, az más:

odamész, megkinálod egy papirzsebkendővel, megkérdezed, kér-e egy pohár vizet, vagyis

gondoskodsz róla. Ez azt jelenti, hogy nem a magadénak éled meg az ő érzéseit, de tisztában

vagy az ő állapotával, valamilyen szinten érzelmileg is rezonálsz rá, hiszen támogató

hozzáállást vált ki belőled. Tehát a Jucika érzelmeit olyan szinten élem meg, mint egy olyan

valaki, akinek Jucika fontos. Amikor az első kérdéseded hallottam, ott láttam az egész

félreértést, hogy a pszichológus sosem barátpótlék, a baráti kapcsolatok kölcsönösségalapúak.

Olyat nem tud barát nyújtani, vagy nem egészséges, ha nyújt, hogy a megadott szőr óra bőr

percig tökéletesen a te rendelkezésedre áll. A saját dolgait félretolja és a teljes figyelme te vagy.

- Azért van ilyen, lehet hogy nem egy órán keresztül, de ha van egy barátom, aki azzal jön, hogy

szeretne megismerni egy csajt, akkor nyilván nem azt mondom neki, hogy de jó, épp olvastam

egy érdekes könyvet a gumimacikról, szóval azért van beleélés.

- A baráti kapcsolatokban nagyon mély beleélés van, de nem elvárás, hogy te félretedd magadat,

és valahol egy baráti kapcsolat kölcsönösség-alapú. Azért vagytok barátok, mert mind a

kettőtöknek jó.

- Igen, de azért olyan simán lehet, hogy mondjuk azt kéri, hogy vigyem haza, akkor én

félrerakom az én érdekemet…

- Természetesen. Nagyon sok önzetlenség belefér. De az egésznek az alapja az, hogy ti, saját

személyes választásotokból, mivel egymást szimpatikusnak találjátok, találkoztok. És ebbe

belefér, hogy meghallgatod, ha szerelmi bánata van, még ennél keményebb dolgok is

beleférnek. Ez egy pszichológiai kapcsolatban nem kell hogy beleférjen, vagyis van néha

személyes kockázatvállalás, mert azért vannak magas rizikójú kliensek…

- De nem szoktad hazavinni őket.

- Semmiképpen, de nem erre gondolok. Vannak robbanékony emberek, tehát van kockázati

faktor, de a terápiás keret lezárja, hogy baj történhessen, tehát bizonyos szempontból a

pszichológusnak kényelmesebb. Más szempontból meg nem, mert ő tényleg a háttérben van az

együttléteitek során, és nincs más kapcsolata veled. Tehát olyan nincs, hogy jó, most ezen a

délután őt fogom hallgatni, sőt talán holnap is, de mi már 8 éve barátok vagyunk, és húzott már

ki ő a szarból engem, és különben is mindig meg tud nevettetni. Ez mind nincs benne. Ez a

kapcsolat az elejétől kezdve arról szól, hogy én őrá figyelek. Én a háttérben vagyok, én

magamból egyedül a tudásomat és az érzelmi reakcióimat használom őrá. Jó, lehet hogy

használok egy élettapasztalatot, de csak azt, amire neki akkor szüksége van.

- Tehát akkor nem barátságpótlás.

- Ez inkább anyapótlás.

Kuli

23

Violettával Zürichben

Most volt itt, nemtom, meséltem-e. Annyi pénzt elvertem, hogy rá se merek gondolni!

Most nagy tervei vannak, el akar menni Dél-Amerikába, biofarm, fair-trade-es cuccok,

civil szervezetek meg ilyenek érdeklik. Van Argentínában egy barátnője, talán hozzá...

Violettának a világ minden sarkában van egy barátja vagy barátnője. Ide is, amikor megérkezett,

leszállt a vonatról a piros hegymászó-kabátjában meg a varázslósapkájában, kurvanagy

hátizsákkal, meg egy fickóval, akit a vonaton szedett fel, és aki Madagaszkár és Belgium, India

és Venezuela közt ingázik, Violetta rögtön bemutatta.

Elmentünk a Kunsthausba. A legjobb a Giacometti volt, azt én már láttam, de akárhányszor

meg tudnám nézni, meg volt most egy Europop című kiállítás is a 60-70-es évek európai pop-

artjáról. Megnéztük amúgy az egész múzeumot, már majd kifolyt a szemünk a nézéstől. Voltunk

kocsmában is, én most először, amióta itt vagyok. Először kiválasztottunk egy helyet egy

műsorfüzetből, free jazz este, belépő nincs, oké. Basszus, csak mi voltunk. A zongorista csávó

kurvajó volt, de a vendégek csak az az öt haver, akik a pultosokat ismerték.

Másnap meg elmentünk egy olyan helyre, beszarás. Violetta valami svájci helyre akart

menni. Na, járjuk az Óvárost, nézzük a kitett étlapokat. Fondue és raklett, ezen mértük a

svájciasságot, elég szimpla, de mi szimplák vagyunk. Ha ez ki van írva, és normális az ár, akkor

bemegyünk. Hát basszus, minden étterem vagy olasz volt vagy spanyol, pasta, tapas, tortilla,

spagetti, sehol egy árva fondue. Ír-skót-angol kocsma is volt pár. Két helyet találtunk, de az

mindkettő fullos volt. Legkorábban két óra múlva lesz ülőhely, kérem. Jól van, léptünk. Már

teljesen kész voltunk, baromi éhesek meg minden, amikor megláttunk egy sörözőt. Először nem

24

is akartunk bemenni, de azért benéztünk. Hát nem bántuk meg. Mintha nem is Zürichben

lennénk! Úgy hívták a helyet, hogy Wolf. A színpadon egy ötfős zenekar, az Austria Express,

öt élemedett pasi bőrnadrágban nyomta a südtiroli umtattát harmonikával, havasi gyopárral,

minden. Mellettünk két öreg bajuszos fószer, úristen, minden dalt tudtak. És mindenki énekelt,

MINDENKI ÉNEKELT! Ez, ez tényleg Zürich? A bankok bankja, a sterilitás sterilitása, geld

und putzen bis zum geht nicht mehr? Mindenki teli tüdőből fújta, koccintott a kriglikkel,

felszolgálás közben táncoltak a pincérek, trükköztek a tálcákkal, poénból csúsztatták a poharat,

oltári hangulat volt. Hát itt aztán mindenféle ember volt: feka kurváktól az öltönyös úrig,

külföldi turistáktól a helyi kemény magig, csontsovány anorexiás barátnőktől, akiket gondolom

a klinikáról engedtek ki, a fogyatékosokig, idősek tolószékben, lenyalt hajú szépfiúk

izomtrikóban, hasas sörivók, a sarokban nagy társaság legénybúcsút tartott, a leendő vőlegényt

a zenekar fel is hívta a színpadra szólót énekelni... És az a zene hozzá! Violettával mikor

beléptünk, percekig röhögtünk. Az az igazi harmonikás-sramlis-osztrákos-tirolis-jódlis-

trottyos, ooo, schöne Helga, Helgaaaaaa... umcacca, umcacca... tercek meg kvintek... mindenki

mindenkivel koccintott, néha felálltak az emberek a székre bizonyos daloknál, és vezényelték

a zenekart, meg összekapaszkodva dülöngéltek az asztaloknál, mintha hajón lennénk, valahol

fent a részeg kormányos a fedélzeten, lent a részeg utasok, dülöngélt mindenki, ülve is, az egész

hely... Hosszú padok voltak, csoda, hogy nem csúsztunk egyik oldalról a másikra, mindenki

átbeszélt egymáshoz, ritmusra koccintottak, folyt a sör, a hab lefolyt a kriglik oldalán. Ez, ez

most ugyanaz a város? A két öreg faszival dumálni kezdünk, jófejek voltak, Zug kantonból két

sviccer, egymáshoz voltak öltözve, kockásing-sildessapka, egyik piros, másik kék, és tök

hasonlóan néztek ki, a bajuszuk főleg, Violetta meg is kérdezte, hogy testvérek-e, hahaha! Fel

is kértek bennünket, én mentem, Violetta kimenekült a vécére, nehogy a másikkal neki kelljen...

Rögtön kérdezték, hogy Olaszországból vagyunk-e, Violetta röhögött, miattad néznek

bennünket olasznak. Már egész megszoktam, egyik nap a vonaton is az ellenőrök, hogy ide írja

a nevét, ide meg azt az országot, ahonnan származik, például Olaszország... A nyelviskolában

is, ott meg a név miatt, hogy „-gi“-re vegződik, ez nekik „dzsi“. Violetta mondta, hogy náluk

tényleg van ilyen vezetéknév. Na mindegy, szóval óriási volt, és persze mindent kértünk,

egymás után rendeltük a fondue-t meg a sültkrumplit meg az Alpenspezlit, ez ilyen szalonnás-

hagymás-sonkás házitészta, meg sört, sööört! állat volt. Na és aztán éjfél után beözönlöttek a

részeg középpolgári sviccer banyák, na azokat látni kellett volna, te jó ég, amikor kitörnek

visszafogott és agyonszabályozott svájci életükből! Hát azokkal elszabadult a pokol. Már

bemelegítettek előtte valahol, mert már mindegyik kész volt. Átlagéletkor hatvan plusz, teljes

smink, frissen fodrászolt haj, sztrecsruha, miniszoknya, körömcipő, flitter, rá voltak indulva a

fickókra totál. Minden faszit fölkértek, huszas-harmincas csávókat, némelyik alig győzött

szabadkozni, egymást ajánlgatták, de aztán végül mentek, nem volt mese, és ott dörzsölőztek

nagy élvezettel, hahaha! Az egyik nyanya egyfolytában hozzám beszélt, a másik Violettához,

egy kurva szót se értettünk, az hagyján, hogy sviccerdütsch, de még részeg is, az is, aki beszéli,

és az is, aki hallgatja... Már mindenki táncolt, egybefolyt, ki a pincér, ki a vendég és ki a zenekar,

hol van asztal és hol van pad és hol a tánctér. Hajnalig dajdajoztunk. Aznap már nem mentem

ki Dietikonba, Violettával aludtam egy barátnőjénél, ahogy szinte minden nap abban az öt

napban, amíg itt volt.

Most ment el egy hete, és üres lett Zürich. Olyan furcsa volt megint bejönni a szobámba az

itteni dolgaim közé. A könyveim, a ruháim, a füzetek.

nemtudom

25

Az ajándék

- Azért ez mégis túlzás, gyerekek! - kiáltottam fel, amikor a teherautó bekanyarodott a feljáróra

a szülinapi ajándékommal. Aznap lettem 90 éves, és a gyerekeim már előre röhögtek a

markukba. Majdnem minden évben ugyanazt kaptam szülinapra, valamilyen fotós kütyüt. De

idén fellázadtam, és mondtam nekik, hogy soha többé nem veszem elő a gépet. Már legalább

20 éve, 2050 óta mindenkinek beépítették a szemébe az elektronikát, ami csúcsminőségű

fényképet vagy videót is fel tud venni, de én továbbra is szívesen bíbelődtem a kamerákkal,

egészen addig, amíg a mini holokártya (régen talán sd-kártyának hívták) annyira pici nem lett,

hogy nem láttam rendesen, amikor kivettem a gépből és leejtettem valahova a szőnyeg alá.

Azóta is ott van.

A teherautó megállt a garázsunk előtt és lenyitotta a hátfalát. A gyerekeim, már rég

nagymamák és nagypapák ők is, úgy zsizsegtek, mintha újra gyerekek lettek volna.

Egy pillanat alatt átláttam, mi lehet a kamionban. Amióta betiltották az étkezést, és már

csak megfelelően kiporciózott energiacukrokat lehet enni, az emberek tovább élnek. Azt

mondják, aki ma születik, akár 140 évig is ellehet. De az én korosztályom még zsíros

húsdarabkákat sütött, nem csoda, hogy a 90 évemmel egészen aggastyánnak számítok, és ha

nem ugranék fel mindennap a TS100-as fitnesszágyra, már én is rég kipurcantam volna. Viszont

utoljára a mi generációnk tekintette értéknek a könyvet, tehát a teherautón nyilván egy hagyaték

van - egy jókora könyvhalom, ami másként úgyis a zúzdában végezte volna. Bárhogy

próbálkoztam, nem bírtam megszokni a virtuális könyvet, ami ha kell, egyszerűen megjelenik

a bal szememnél. Hiába vettek nekem akármilyen előfizetést, nem élveztem, hogy nincs a

kezemben semmi olvasás közben, és a szöveg se volt oldalakra tördelve, így sosem tudtam,

hányadik oldalon járok épp. De a legrosszabb az volt, hogy ha oldalra fordultam, a szöveg is

fordult velem, ami egy valódi, kézbe vehető könyvnél sosincs így. Persze a gyerekeimnek

meghekkeltem az előfizetését, hogy olyan, mára teljesen elfelejtett könyvek is legyenek rajta,

mint az 1984 vagy akár a Végtelen Történet, de nem mondhatnám, hogy túlzottan élvezték

ezeket, hiszen ők abban nőttek fel, hogy félpercenként bele lehet szólni a történetbe, ami a

hagyományos könyveknél persze nem volt így.

A legnagyobb lányom ugrott fel a teherautóra, hogy lehúzza a ponyvát a halomról.

Élesítették a kamerákat, és... huss! Én meg, bármennyire is felkészültem a látványra, mégis

hátrahőköltem. Nem könyvhalom volt az, ó, nagyon nem.

- Apa, meséld el, milyen volt, amikor még te vezettél - ugrottak rám a gyerekeim, mintha

nem látták volna eleget, ahogy tekerem a kormányt. - Próbáltunk korhű autót találni neked, de

tudod, milyen nehéz manapság - dörgölőztek oda hozzám, de nagyon is tudták, hogy elérték a

hatást. A teherautón egy tűzpiros Volkswagen Golf állt, a 6. vagy 7. generációból, ezt elsőre

nem tudtam eldönteni.

- Tudjátok, mi még elmentünk a benzinkútra, ami olyasmi, mint régen az iskola meg a

templom volt, ott megvettük a benzint, ami egy gyúlékony, nagyon veszélyes folyadék, és azt

elégettük a kocsiban lévő motorban - magyaráztam lelkesen. - Az első autóm pedig egy ilyen

Golf volt, csak még régebbi, a második generációból. Az enyémet 1991-ben gyártották -

magyaráztam.

- Múlt évszázad, húúúú - szisszentek fel a kölykeim. - És te ilyenben furikáztál minket?

- Ó, dehogy! Ez még akkor volt, amikor én 18 lettem, és vettem egy autót, hogy szabad

legyek - mondtam. - Persze akkor még nem volt ICar - tettem hozzá. -De titeket már egy sokkal

modernebb autóval vittelek bölcsibe meg oviba, igaz, abban is robbanómotor volt.

- De izgi - csiviteltek tovább mellettem. - Gyerünk, próbáljuk ki - noszogattak.

Felmásztunk a teherautó hátuljába, és rögtön a kocsi hátuljához mentem. A hátsó lámpák

formájából úgy tippeltem, ez a 6. generáció. De majd megnézem a múlt századi papír

26

magazinjaimat, talán még megvannak valahol. A gyerekek (akik mindjárt 60 évesek lesznek,

de csak 40-nek néznek ki) tapogatták egy ideig az üvegeket, aztán kiabálni kezdtek.

- Hogy nyílik?

Elmosolyodtam magamban. Eszem ágában sem volt elárulni. Helyette azt kérdeztem:

- Nem emlékeztek?

- De apa, mi 30 éve nem vezettünk!

- Hát jó, akkor szabad a gazda?

Szabad volt. Elmeséltem, hogy akkoriban még nem volt retinaszkenner, és egy úgynevezett

kulccsal nyitottuk a verdákat. - Ez az! - kiáltottak fel -, már emlékszem, és voltak rajta gombok

is meg egy kijelző – ujjongtak. De tudtam, ha visszakérdeznék, mire kellettek a gombok, nem

tudták volna. A fene esne a közelítőérzékelésbe, gondoltam, mennyire hiányzik a zsebemből

egy valódi kulcs!

Körülnéztünk a kocsi körül, és egy kis dobozban megvoltak a kulcsok is a papírok és

szerszámok között. Odaadtam a kulcsokat a gyerekeknek, és közöltem, hogy az nyer, aki

először bejut a kocsiba. - Rajt!

Hát le kellett ülnöm a hahotázástól. A gyerekek a kocsi teljes felülete fölött végighúzták a

kulcsokat, és várták, hogy kinyíljon az ajtó. De nem nyílt ki. Az idősebb megtalálta a

kulcslyukat is, de akárhogy közelítette a kulcsot, nem történt semmi. Végül még meg is nyomta

a kulcslyukat, aztán mérgesen odajött hozzám: - Ócskaság! Vettünk egy kocsit, ami nem

nyitható - mérgelődött. Ekkor elkértem a kulcsot, és megmutattam, hogy azt fizikailag be kell

nyomni a lyukba, majd elfordítani. A többiek szörnyűlködtek: - Te jó ég! Be-dug-ta!

- És láttad, hogy a kilincset is meghúzta? Micsoda barbárság!

Ahogy sejtettem, az autó nem indult. A tank teljesen üres volt. Még szerencse, hogy

korábban elraktam jópár liter szuperbenzint, pont az ilyen alkalmakra. Csak akkor még azt

hittem, Gézával fogunk leugrani a tóhoz az ő ősöreg Fordjával; de a negyedik szívinfarktusa

után a gyerekei eltüntették a kocsit, nehogy felzaklassa magát. Hátramentem a garázsba a

kannáért, és mire visszaértem, a teherautó már el is tűnt. Az udvar közepén ott állt a tűzpiros

27

népautó, egyike a kevés megmaradt benzinmotoros példányoknak. Beleöntöttem 10 liter

benzint, aztán a motorteret méregettem. A gyerekek azonnal látták, hogy most várniuk kell,

amíg újra eszembe jutnak az ellenőrzendők. - Hozd ki légyszi a feszültségmérőt - utasítottam a

kisebbik gyerekemet, aki elrohant hátra, noha jól tudta, úgysem fogja felismerni a készüléket.

– Hagyd, apa, mit szeretnél megnézni? - kérdezte a legnagyobb, és a szeme mozgásából láttam,

hogy épp valami appot keres. - Az aksifeszültségre vagyok kíváncsi - közöltem, és rámutattam

a dobozra. - 12 körül jó.

- Tizenegy fél - jött a válasz, majd belelkesült. - De érdekes! - kezdte. - Ebben a kocsiban

mindenhol áram megy! Még ide az ablakhoz is!

- Az az ablaktörlő, és igen, árammal megy - fejeztem be a mondatot. - Akkor még nem volt

víztaszító bevonat. De most szorítsatok, hogy beinduljon!

Beültem a kocsiba, és ráadtam a gyújtást. A műszerfal feléledt, mintha csak tegnap lett

volna 2008. Az indítómotor köhécselt egy keveset, majd elkapta a fonalat. Némi füst

kiséretében beindult a motor, de majdnem le is fulladt, csak gázadással lehetett életben tartani.

Megpaskoltam a műszerfalat. - Nem is rossz, anyukám! - A gyerekek viszont szörnyűlködve

néztek rám. -Apa, ez hangos! -Aaaaapppaa, ez itt hátul füstöl!

Eltelt egy kis idő, mire stabilizáltam az alapjáratot és a füst kissé alábbhagyott. Kinyitottam

a kaput és kigurultam a kocsival. -Gyertek, megmutatom, mit felejtettetek el az évek alatt -

mosolyodtam el, és egy kövér gázt nyomtam. A gyerekek felsikoltottak a benzinmotor

hangjától. Direkt cikk-cakkban mentem, hogy élvezzék kicsit. Ők csak röhögtek a felpörgő

motortól, a látványtól, ahogy az összes kezemmel és lábammal igyekeztem felvenni az ütemet.

Tényleg úgy nézhettem ki, mint egy bohóc. Észre se vettem, hogy kiértünk a főútra, és máris

előttünk cammogtak az ICar-ok szép sorban, egymás után, ugyanakkora követési távolságra

mind.

- Akkor most kielőzöm a csóringereket - lazáztam, és balra húztam a kormányt. Aztán

gyorsan vissza, amikor láttam, hogy jönnek szemben. A vérnyomásom felment az egekbe, mert

én sem vezettem már egy ideje.

- Apa, te most tényleg azzal a kerek izével irányítasz? - kérdezte a kisebbik. A nagyobbik

nem mert kérdezni. Visszamentem a sávomba, de időnként kinéztem balra, hátha támad egy

hely előzésre.

- Merre menjünk? - kérdeztem, hogy oldjam egy kicsit a feszültséget. A kütyümániás

lányom persze rácuppant a műszerfalra. - Majd én beprogramozom - vágta rá nagyképűen, és

matatni kezdett a rádióval. Néhány perc múlva megkérdezte: - Te apa, hol van ezen a gps?

A választól kissé felhúzta a szemöldökét. - Ebben az autóban arra mész, amerre a kormányt

tekered. Nincs gps.

- De akkor hogyan találtatok haza?

- Hát úgy, hogy tudtam, merre kell menni.

Végre volt egy kis rés, visszaváltottam, és gázt adtam. A motor meglódult, majd

megtorpant, mert az ősöreg karburátor beragadt szelepe nem nyílt ki. Még gyorsultunk, de

éreztem, mindjárt vége a bulinak. Csakhogy ekkor már a másik sávban voltam, és

szörnyűlködve láttam, hogy az egyendobozok között sehol sincs annyi hely, hogy visszatérjek

a sávomba. Visszavettem a gázból, a gyerekek szerencsére semmit sem vettek észre:

sikongattak a hirtelen rájuk szakadó szabadságtól. Ekkor észrevettem, hogy elkerülhetetlenül

közeledik egy másik ICar a saját sávjában, és reflexből jobbra rántottam a kormányt. Már

hallottam a fejemben a jellegzetes hangot, amikor a fém fémmel ütközik, de valahogy mégis

átkerültem a saját sávomba, és egy apró fékezéssel stabilizáltam a kocsit. Jobbra néztem és

próbáltam úgy tenni, mintha csak így terveztem volna, aztán a legrövidebb úton visszamentem

a házhoz. A gyerekek imádták a produkciót, hiszen valódi veszélyérzetük nem volt, bíztak

abban, hogy az elektronika úgyis helyrehozná, ha valamit elszúrnék. Miután beálltam az

28

udvarba, megkérdeztem tőlük, mi volt a legveszélyesebb helyzet, amiben voltak, majd csak

mosolyogtam egész délután.

Másnap reggel vidáman ébredtem, a feleségem kifliizű pirulája mindig is feldobott. Kissé

izgatottabb volt, mint szokott, ezért arra gondoltam, biztosan elfelejtettem valamit, de ő

cinkosan csak azt kérdezte, emlékszem-e az első randinkra az első kocsimban. Már kaptam is

fel a kulcsot, és indultunk a garázs felé.

- Merre menjünk? - kérdeztem, de csak udvariasságból, mert persze tudtam, hogy a

tavakhoz fogunk menni. Utoljára pont 70 éve voltunk ott.

Asimov Újtelepről

Könyvajánló: Kukorelly Endre: porcelánbolt. Kedvenxcekről. Olvasókönyv

Volt egy idő, amikor kedd délutánonként fogadóórát tartott egy kávéházban. Ilyenkor bárki

odamehetett a szövegével, és ha kivárta a sorát, kapott rá kritikát. Egyszer egy irodalmi

kerekasztalbeszélgetésen, megunva azt, hogy mindig saját magáról beszéljen, olyan monológott

vágott le az irodalom helyzetéről, hogy utána megállt az élet. Mindezeket csak azért említem,

mert számomra ő nem is elsősorban költő (igaz, nem említettem, hogy a szövegei nem állnak

közel hozzám), és akkor még nem is szóltam politikai ambícióiról, amelyek még kevésbé…

A Porcelánbolt nálam az év könyve. Ez egy irodalomtörténet kb a múlt század 60-as

éveitől. De ásítani nem ér, mert ez nem olyan. Nem egy lapos felsorolás, hogy született, meg

könyvei kettőspont; mégis lehet tényvázlatként értelmezni. Alapállítása az, hogy a 70-es

években rengeteg olyan képzőművész/író volt, akik nincsenek benne a kánonban, pedig benne

kéne lenniük. No persze rengeteg író is kiesett: ők hiába írták, amit írtak, a kritika nem kapta

fel őket és így ismeretlenek maradtak. Mindenki tud ilyen írót mondani, aki túllépett már az

Esterházy/Nádas/stb.,stb. listán. Tegyük hát helyre a dolgokat!

Akikről Kukorelly beszél, az Erdély Miklós,

Hajas Tibor, St. Auby Tamás. Mivel ma Erdélytől

semmi se kapható a boltokban, így nem tudom

ellenőrizni, de azt már több helyről hallottam, hogy az

ő versei hozták el a posztmodern szelét Pestre… Az

viszont biztos, hogy képzőművészeti vonalon

ugyanez a helyzet: Erdélyről az égvilágon semmi sem

elérhető, az Art Marketen tavaly volt két kép, amik

nem mutattak semmit belőle, az Artmagazinban

időnként megjelenik egy-egy írás róla... Belterjesség.

De itt-ott azért megemlítik, hogy az első

performanszokat ő vitte végbe, és rengetegen írják,

hogy óriási hatással volt rájuk. A frissen megjelent

Ladik Katalinról szóló könyvben is ott van egy közös

performanszuk, de az is csak érintőlegesen merül fel.

Hogyan lehetne tehát ő a 70-es évek pápája, ha semmi

sem tudható róla?

Jogosulatlan előnyhöz kell folyamodnom, ha ki

akarom bogozni a szálakat. Egy festőn keresztül

29

nemrég megismerkedtem Erdély két fia közül az egyikkel, aki végigmutogatta az életmű nála

megnézhető részét egy földszinti pasaréti lakásban. Na így már más... Erdély Miklós

képzőművészeti életműve mindenekelőtt vicces. Performanszai kifigurázzák a hatalmi

helyzeteket, a művészetet. Számtalan médiumban alkotott: falképek, étteremdekoráció,

csempék, olajfestészet… Egy jelentősebb anyagot tavaly szállítottak Párizsba a Pompidou

központba.

Hajas Tibortól szerencsére megvan az összegyűjtött írásai kötet, ami valóban nem csak

festőknek érdekes, de regényként is olvasható. Mit olvasható: letehetetlenül érdekes! Micsoda

figura lehetett!

De vissza az irodalomhoz. Kukorelly nem hallgatja el, hogy folytonos veszekedések

jellemezték a szakmát. X. megsértődött Y-ra, Z. sosem olvasta P-t… Nem kell hanyattesni az

irodalmi életünktől, az már biztos... És Kukorelly az első akit ismerek, aki bevallja, hogy miket

nem olvasott, milyen társaságokban, klikkekben nem volt benne, amikben az érdekes dolgok

történtek... De így is, amiket viszont olvasott, az is jóval több, mint amit egy átlag irodalmár

magához vett. Felsorolásai számomra azért is lenyűgözőek, mert Bodortól Sarkadiig meg Sánta

Ferencig én is átrágtam már magam egy nem kis adagon, és én is sokszor csodálkoztam azon,

hogy mondjuk Páskándi Géza sehol sincs említve…

És hol van Perneczky? Hát ebben a könyvben megemlítik...

Aztán itt van Barna mantrája, Hamvas... Benne van ő is, bár nincs ajnározva. Kukorelly

egyedül a Karnevált említi, érdekes kisérletnek nevezve azt. Ez jó, mert egyrészt végre nem

szuperlatívuszokban beszélnek róla, de megemlítik, berakják. Nem teszünk úgy, mintha nem is

létezne…

Ja igen, lábjegyzetek. Én még ennyi lábjegyzetet életemben nem láttam. Kukorelly ugyanis

nem csak felmondja a tananyagot, hanem mindenhol közli azt is, honnan ismeri az illetőt vagy

milyen kapcsolódási pontok vannak. Ez sokszor tűnik feleslegesnek, node én sem tudnék szinte

semmit Erdélyről, ha nem a lakásában látom a műveit... Kukorelly ugyanígy hivatkozik minden

könyvre, élményre, folyóiratokra (te jó ég, mennyire!). Kiadja magát. És közben, amennyire

meg tudom ítélni, nem túlzottan elfogult azokkal, akiket ismer. Nem kezd el sztorizgatni

Petriről, csak felsorolja, hol lehet olvasni róla.

Mondom én, hogy az év könyve.

Kuli

Barnával kitaláltuk, hogy legyen egy új rovat. Ebben a rovatban filozófiai vagy filozofikus,

elgondolkodtató művek szerepelnek majd. A "feladat", hogy többen elolvassák ugyanazt és

írnak róla.

Most olvastam: Konfuciusz mondásai

Konfuciusz nem írt semmit, ennek ellenére gyötrelem végigolvasni. Kása, kásahegy. De hát a

kása legalább ehető. Akkor fűrészpor. Betömtem magamba az összeset, és most köpködöm.

Fura azért. Van benne, ami feltétlenül elismerésre méltó. Ő is egy nagy humanizátor.

Jaspers beszélt a két és fél ezer évvel ezelőtti korszakról, amit tengelykorszaknak nevezett el.

Amikor valahogy, érthetetlen okból, az akkori világ nagy részén egyszerre különféle nagy

alapítók léptek fel, és amit mondtak és csináltak, az egy sereg dologban egy irányba mutatott.

Humanizátorok voltak. Elmélyülésre, gondolkodásra, és legfőképp finomodásra ösztönöztek.

Általában vallásalapítók, de nem feltétlenül: a konfucianizmus se vallás igazából.

Viszont tanítás. Legyél különb ember, mint vagy, ez az egyik; és: fogadd el magad

fölöttinek a nálad még különbet. Ez a második. A művelődés útján lehet ezt véghezvinni, a

30

tudás megszerzésével. Eléggé mobil látásmód, erkölcsi tekintetben legalábbis. Ezt

megbecsülöm. Most mi épp fuldoklunk a műveletlenségben, sőt a tudatlanságnak kifejezett

kultusza van és igen magas árfolyama, a humán (emberi!) műveltség pedig röhögés és gyanú

tárgya — vagyis most tényleg jól jönne valamivel több Konfuciusz. Is. Nem hiszek benne, hogy

jönni fog, de hát ő is gyakran volt borúlátó a közeli és távoli jövőt illetően.

Ugyanakkor mindez mégis csak pusztán sznobizmus. Az újítás, újragondolás ugyanis

Konfuciusznál nagyjából tiltva van. Az szerinte nem vezet sehova, csak összezavar mindent.

Már minden megvolt egyszer, méghozzá a legjobb színvonalon. Vannak hagyományok, csak

elfelejtődtek: hát azokat kell újratanulni és állandóan mantrázni, és legfőképpen: gyakorolni.

Egyszerre elméleti és gyakorlati tevékenység. Az erkölcsi rend csúcsán nála a felelős hivatalnok

áll, aki már ismer mindent a volt nagyok dolgaiból, pluszban részt vállal a közügyekből, és

eközben átadja a tudását is. Sőt ez az ő legfőbb cselekvése.

Tehát nem csak sznob, hanem végtelenül

konzervatív is ez a szemlélet.

És legfőképpen: ott van benne a hierarchia

abszolút tisztelete. Mindenkinek fix helye van a

társadalomban, lehet ugyan benne kicsit mozogni

a már említett képzéssel, de inkább azért nem: és

mindenképp van egy abszolút főhely, annak a

mozdulatlan tekintélye kell hogy áthasson

mindent. Az egyetlen császárról van szó, aki jó

esetben csak ül és sugároz, mint afféle tanítás

nélküli tanító.

Az egyetlen császár jó esetben a tao földi

megtestesülése, és amikor ő sem az, akkor mindig

eljön a zűrzavar kora. Olyankor a hivatalnok, a

művelt ember sem tehet semmit, és legjobb, ha

visszavonul. Konfuciusz, a főtanító, élete

nagyobbik részét visszavonultságban töltötte.

(Van itt egy európai szemmel nézve elég

szánalmas paradoxon: Konfuciusz valamiért nem

tekintette annak. Amikor működik a világban a

rend, a tao, amikor tehát nem nagyon kell tanítani,

akkor a bölcs tanítja és képviseli azt; amikor

rendetlenség van és nincs jelen a tao, tehát a

megmutatására lenne szükség, a bölcs felteszi a

kezét és visszavonul, azon az alapon, hogy

úgysem tehet semmit. Most nem fogom Konfuciuszt és a tanrendszerét legyávázni, de mégis:

hogy is van akkor ez az egész a bölccsel és az ő funkciójával? Az az eredmény, hogy a

világfolyamat úgyis olyan, amilyen, arra a művelt ember nincs igazán hatással. Akkor minek

legyen, minek is művelődjön?

Alighanem pusztán a művelődés belső ösztönétől hajtva. — És ilyen szép, de steril

gondolatokat néha tényleg el is pottyant Konfuciusz.)

Egyszóval a lényeget tekintve mindez mégis csak rettenetes. Azt elhiszem, hogy volt olyan

kultúrfok, amikor ez az „elmélet” apránként felfelé, a nemesedés irányába mozgatott egész

társadalmakat, merthogy benne természetesen több-kevesebb egyént. De ez a szemlélet mégis

csak megöli az egyéniséget is, a kreativitást is. Kína, az egyik legtalálékonyabb ókori ország

(puskapor, iránytű, nyomtatás) például lemondott a „fejlődésről” ennek az elvnek a kedvéért,

sőt többször is; legutóbb a középkorban. Ő lehetne ma a világ ura, ha akkor nem szereli le a

31

tengeri flottáját. Még egyszer nem fogja elkövetni ugyanezt a hibát: úgyhogy most már nem is

konfuciánus, hanem tripla sebességgel expanzív. Úgy érzi, rengeteg behoznivalója van.

Sajnos nem tudom, melyik Kínától viszolygok jobban, Konfuciusz mumifikált világától,

vagy a nagyjából a XX. század elején kezdődő újtól. (A modernizálásba fogó Kína barbársága

ugyanis tényleg párját ritkító.)

De hát újra és újra leesik a sárba az embernek arca, írta (nem épp erről) Ady. A nagy

világégés elején írta. Ami azóta se bír abbamaradni. Kínában se. Gondoljunk csak Tibetre.

Most egy olyan fordításban olvastam Konfuciusz mondásait, ami már szövegként is

untatott. Részben talán innen a fűrészpor-érzésem. Mert Tőkei Ferenc is fordította már ezt (az

egészet!), és azt csak unogattam, de legalább nem viszolyogtatott. Sőt, inkább kíváncsivá tett:

de furcsa! Hamvas Béla fordítása és válogatása Az ősök nagy csarnokában viszont tavaly

kifejezetten felüdített. Azt láttam akkor, hogy a tanítás ugyan fájóan stupid, de a figura maga

elragadó. Most semmit nem találtam ebből az elragadó személyiségből. Hova lett? Nem értem.

Hamvas nyelvében, kifejezésmódjában volt ott mindössze? Jó szándékú hamisítvány volt

csupán az a Konfuciusz?

szivárgó vér

Teréz anya a Bkv-n

Konfuciusz nem írt semmit a Bkv online jegyrendszeréről. Konfuciusz a Nagymező utcai

útfelújításokról sem írt semmit. Vagy talán a Magyar Művészeti Akadémiáról kifejtette

véleményét? Nem, nem, és megint csak nem. Korszerűtlennek kell tehát neveznünk művét?

Feltétlenül.

Nagyobb baj, hogy a könyvesboltokban nem figyelmeztetik az érdeklődőket arról, hogy az

immár 2500 éve meghalt filozófus és tanító egy olyan világról beszél, ami talán sosem volt, de

hogy ma biztosan nem létezik, az tuti. A tisztesség szónak az ókori Kínában talán még volt

jelentése, mára azonban mindössze lúzert jelent — olyan embert, aki feleslegesen és

értelmetlenül ragaszkodik a szabályokhoz, és emiatt nem jut előre soha. Szülőtisztelet? Hahaha.

Mivel Konfuciusz személyesen nem írt le semmit, a tanítványok feljegyzéseiből kell

rekonstruálnunk a tanításait. Rövid, egy-egy problémára korlátozódó párbeszédek sokaságát

kapjuk, melyben általában egy élethelyzetre reagál a mester. “Mit tegyünk, ha a mellettünk ülő

hivatalnok Nokia dobozt kap? Aki a kollégáit nem kellő körültekintéssel választja ki,

megbecsülésre szert nem tehet”* - hangozhatna a válasz, hiszen Konfuciusz nagyon ügyel rá a

párbeszédeiben, hogy az anyagi hívságokat nehogy vonzónak állítsa be. Egy helyen azt írja:

“Még olyan körülmények között is, ha silány ételeket eszem is, csupán vizet iszom, és csak

behajlitott karomon pihentetem a fejemet, akkor is boldog vagyok. Az igaztalanul szerzett

gazdagság és rang olyan az én szememben, akár a sodródó felleg.” Ó, hát persze. Szép szavak.

Próbálna csak egyszer egy kormányablakban őstermelői igazolványt kiváltani!

Vagyis… Azért abban igaza lehet, amikor egy tanítványát, aki egy hivatali széket kaphatna,

arra inti, hogy még nem tanult eleget. A saját példámból kellett megtanulnom, mennyire kínos

lehet a hatalom. - Nos, Teréz nem teljesített túl jól idén, de a kollégák szeretik, olyan mindenki

anyja-típus. Kirúgjuk? - fordult oda hozzám egy manager, mikor még fontos embernek

érezhettem magma. Egyáltalán nem volt kedvem válaszolni. Annak is tanúja voltam, amikor

dönteni kellett egy olcsó, de környezetszennyező üzemből való rendelésről, és a központban

nem értették, mi a bajom az olcsó árral. Könnyű azzal jönni, hogy ragaszkodjunk a közjó

szolgálatához, csak éppen mi szolgálja a közjót? Ha bezár az üzem, és kirúgnak 100 embert,

vagy ha tovább termelnek, és megfulladunk a sok káros anyagtól? Persze Konfuciusznak még

könnyű volt. Amikor egy tanitást elmondott, nem kellett azt jóváhagyásra küldenie a pr-

32

osztálynak, nem álltak mögötte a managerek tucatjai, hogy a részvényesek érdekeiről

pampogjanak, és nem volt nyilatkozatstop sem. Elképzelem, ahogy kiállna egy

termékprezentációra a board management elé, és azt mondaná: - Ez a termék talán megfelelne

az előírásoknak, de mi nem a felszínesség mércéjével mérünk. Nem jó, ne vezessük be. - Erre

a management gyorsan magába szállna, és megállapítaná, hogy Konfuciusznak igaza van, és

rögvest lejjebb vennék a profitrátát. Vagy inkább csak kirúgnák a mestert a termékfejlesztő

csapattal együtt? Vajon melyik történne?

Talán egy picit félrementek a dolgok, amióta Konfuciusz utoljára az erényről értekezett...

Lu-sze, más néven Csin-Lao, Konfuciusz egyik kevésbé ismert tanítványa

* Ez természetesen kitalált párbeszéd

Konfuciusz: Beszélgetések és mondások

Kung ce és Jen Hui megálltak Siófokon, a Fő téren, Széchenyi szobra előtt. Jen Hui így szólt:

- Mester, ez az az ember, aki a fővárosban hidat építetett?

- Igen, ő az.

- Ebben a fejedelemségben ma is épülnek stadionok, kisvasutak. Akkor a mai miniszterek is…

- Hol lesznek azok száz év múlva! Jen Hui, ne kívánj gyors eredményt és ne nézz kicsiny

haszonra. Aki gyors eredményt kíván, nem jut messzire; aki kicsiny haszonra néz, nem visz

végbe nagy dolgokat.

33

Kung ce és Jen Hui lángosért állnak sorba a strandon. Egyszer csak kiabálásra lesznek

figyelmesek. Egy huszonöt – harminc körüli fiatal asszony kiabál egy két- hároméves forma

gyerekkel, majd otthagyja és a három lépésre lévő padhoz visszaül. A gyermek odamegy az

anyjához, majd ismét eltávolodik. Az anya idegesen fölpattan, a gyerekhez lép, a lábánál fogva

felemeli, fejjel lefelé rázza és kiabál vele, leteszi és ismét otthagyja. A gyerek bőg.

Kung ce így szól: - Ez az asszony sem tiszteli a szüleit és hiányzik belőle az emberség.

Kung ce és Jen Hui egy újságosbódé előtt állnak. Az egyik lap címoldalán arról írnak, hogy egy

magyar gázszerelő nagyobb vagyongyarapodást ért el, mint a világ egyik leggazdagabb embere.

Kung ce így szólt:

- A nemes ember az igazságossághoz ért jól, a kis ember pedig a haszonleséshez.

Jen Hui az eladóhoz fordult:

- Jó napot kívánok! Egy Népszabadságot kérek szépen.

- Az megszűnt! – felelte kurtán az eladó. Kung ce így szólt:

- Ha az országot jól kormányozzák, bátor lehetsz szavaidban is, tetteidben is. De ha az országot

rosszul kormányozzák, a tetteidben bátor légy, szavaidban pedig megfontolt.

Kung ce és Jen Hui megálltak az út mellett egy óriásplakátnál. Jen Hui megkérdezett valakit,

hogy miről szól a plakát. Az ember azt felelete, hogy a felirat szerint emberek jönnek ebbe az

országba messziről, akik rosszat akarnak. A másikon pedig egy idős férfi képe volt.

- És ő? – kérdezte Jen Hui.

- Ő is rossz ember. – jött a válasz.

- Mit követett el?

- Hát, a fejedelem szerint rosszat akar az országnak. De most már mindenki tudja ezt és

mindenki utálja őt is meg az idegeneket is. Azok is mind rosszak.

Jen Hui Kung céhez fordult:

-Mester, úgy látom, ebben az országban egyre több a félelem, a harag, a gyűlölet.

- A nemes ember tökéletesíti mások jó tulajdonságait, és nem fokozza mások rossz

tulajdonságait. A közönséges ember fordítva csinálja.

Kung ce és Jen Hui a Keleti pályaudvaron álltak és a tömeget figyelték. Jen Hui így szólt:

- Mester, amikor Sö fejedelme a kormányzásról érdeklődött, te azt mondtad: „Akik közel

vannak, legyenek elégedettek; akik pedig távol vannak, jöjjenek el.” Én azonban úgy látom,

ebben az országban fordítva csinálják: akik itt vannak, inkább elmennek és akik távol vannak,

eljönnek ugyan, de tovább is mennek.

- Ebből is látszik, hogy ebben az országban sok mindent fordítva csinálnak.

34

Pjotr Andrejevics a bölcsészkar egyik dohányzójában az ablaknál állt, kezében műanyag

pohárban kávészerű lötty. Az ablakon kinézett és a tetőket bámulta. Vagy az eget nézte?

Egyszer csak kinyílt az ajtó és belépett a Professzor. Fehér zakót, rózsaszín inget viselt, ezúttal

nyakkendő nélkül. Kezében kis csészében kávét tartott, amit a szoba közepén lévő asztalra

helyezett, majd zsebéből szivartárcát vett elő és rágyújtott. Fürkésző tekintete megállt az

asztalon heverő könyvön.

- Mit olvas?

Pjotr Andrejevics megfordult és a tanárra nézett.

- Konfuciuszt.

A Professzor Emeritus kifújta a füstöt.

- Minek?

- Érdekel a keleti filozófia.

- Jó, de minek? Mire megy vele? Persze, színes, szagos; olyan másmilyen. Nem mondom,

érdekesnek érdekes, de amúgy jelentéktelen.

- Két- és félezer éve megvan, hátha tud valamit…

A Professzor legyintett.

- Kétezer-ötszáz év nem jelent semmit. Platón is megvan annyi, na és? Zsenge egyetemista

koromban több ponton is cáfoltam. Az egyik ilyen tanulmányommal OTDK-t nyertem.

- A Professzor úr olvasta…?

- Konfuciuszt? Igen. Morálfilozófia egy kis univerzalismussal.

- Fejedelmeket tanított kormányozni…

- Platón is, Seneca is; mire mentek vele? Ugyan, ne nevetesse ki magát! Ennél több

komolyságra lenne szükség.

A Professzor az asztal végéhez lép, a könyvet felveszi és belelapoz.

- „Ne tégy másokkal olyat, amit nem szeretnéd, hogy veled tegyenek.” Na, ez igen. Földszintes

okoskodás. Szóval, ha vasárnap délelőtt elmegyek a Tescoba bevásárolni, és egy barom a

parkolóban elém vág és majdnem összetöri az autómat ne vágjam jól pofán. Oké, rendben, nem

teszem. De ha esetleg figyelmetlenül én vágok a másik elé, ő bizony le fogja ordítani a fejemet

és ha nem vagyok elég óvatos, kaphatok is egyet. Mit tegyek? Prédikáljak neki Konfuciuszról

meg a nemes emberről? A Tesco parkolójában?

Pjotr Andrejevics elmosolyodik.

- Még egy: „Amit a nemes ember keres, az önmagában van; amit azonban a közönséges ember

keres, másokban van.” Na, ezt egy hippi feszitválon az „Önismeret” feliratú sátorban el lehet

sütni, de egy egyetemen ennél többre van szükség. Vigye vissza a könyvtárba, oda való.

- Konfuciusz több helyen beszél az igazságosságról…

- Lózung! Ugyan már, milyen igazság, kinek az igazsága? A politikai vagy gazdasági céllal

vezérelt médiáé? Az államfőé? A püspök úré? Pistikéé? Igazsága mindenkinek van és senkinek

nincs. Ha mind megállapodunk valamiről, az igazság. Nekem Peugeot márkájú autóm van,

mindenki tudja, hogy a kocsi orrán lévő márkajel a Peugeoté; ez egy igazság. Milyen igazságot

akar még? Univerzálist? Morálist? A XXI. században? Menjen az ezoterikus teaházba, a

vízipipák füstjében találhat még mást is.

A Professzor a csikket a hamutartóban elnyomta.

- Ha komoly ember akar lenni, ne csak azt olvassa, amit kétezer-ötszáz éve írtak, hanem azt is,

amit azóta. De főleg az elmúlt kétszáz évben. Tanuljon meg rendesen németül, franciául,

olvasson eredetiben, de rendes irodalmat. Ezt meg vigye vissza a könyvtárba. Ott is csak

dísznek van.

35

A kis liget közepén egy picike faház áll. Pjotr Andrejevics az ajtóhoz lép, kezét kopogásra

emeli, mire a házikóból egy férfi szól ki:

- Szabad!

Pjotr Andrejevics cipőjét leveszi és belép. A házban egyetlen helyiség, középen tűzhely fölött

víz forr, mellette régi kínai teáskészlet, előtte idős férfi ül, fehér szakálla a melléig ér. Pjotr

Andrejevics a férfi felé meghajlik.

- Üdvözlöm, Kung mester!

- Légy üdvözölve, fiatal barátom. Foglalj helyet. Tölts magadnak teát.

- Köszönöm.

Pjotr Andrejevics teát tölt, a csészéből picit kortyol, majd Kung cére néz. Kung ce nyugodt,

komoly tekintettel néz rá. Csend.

- A nemes ember nyugodt és megelégedett, a közönséges embernek azonban szüntelenül

aggodalmai vannak. Te miért aggódsz, Pjotr Andrejevics?

Csend.

- Felsorolni sem tudnám, annyi minden van… Nem szeretnék tiszteletlennek tűnni, de mondja,

Mester, mire ment azzal, amit tanított? Eltelt annyi év és mintha semmi sem változott volna,

csak a díszlet. Az emberek mit sem változtak. Mire jó akkor a tanítása?

- Az attól függ, téged milyen tettekre inspirál.

- Egy nagy tudású és műveltségű ember nekem azt mondta, az ön tanítása csupán morálfilozófia

egy kis univerzalizmussal.

Kung ce elmosolyodott.

- Meg hogy amit maga tanít, az földszintes okoskodás, ami csak népszerű ezotériát hirdető

helyekre való és hogy igazság, amiről annyit tanít, az csak üres duma, a nemes ember eszménye

megvalósíthatalan blöff.

- Tudod, Pjotr Andrejevics, tanulni és nem gondolkodni: hiábavaló fáradság; gondolkodni és

nem tanulni pedig: veszedelmes. Nehéz a kettőt összekötni. Sokan annyira megszeretik az

utazást, hogy elfelejtik az úticélt. Mit ér kétezer-ötszáz év tanítása, ha semmit abból meg nem

valósítanak? Mit ér két jó gondolat, ha egyiket sem valósítják meg. A nemes ember kiterjedt

tudást szerez a könyvekből, viselkedését pedig a szertartásokhoz igazítja; így lesz képes rá,

hogy sose térjen le a helyes útról.

- De miféle szertartások, Kung mester, nekünk már nincsenek szertartásaink!

- Nevezd illemnek…

Csend.

- Mondja, Kung mester, van olyan egyáltalán, hogy igazság?

- Ez csak tőled függ, fiam.

- Hogyhogy tőlem függ? Talán én döntöm el?

- Igen, te döntöd el. Azt hiszem, az, hogy van-e igazság vagy nincs, világnézeti kérdés. Ha

akarod, a számodra van igazság, van sors és van következménye a tetteknek. Ha így

gondolkozol, az meg fogja határozni, hogy hogyan éled az életed, miről mit gondolsz és hogyan

érzel. Ha pedig úgy gondolod, hogy nincs igazság, minden véletlenszerű és esetleges, az is meg

fogja határozni, hogyan éled az életed, hogyan viszonyulsz a többi emberhez. Én a régieket

követem, akik azt tanították, hogy van igazság, ezért számomra is van. Ez ilyen egyszerű. A

világnézet meggyőződéstől függ, azt pedig senkire ráeröltetni nem lehet. Meggyőzni sem

nagyon. Élj, ahogyan helyesnek érzed.

- Te mit javasolsz, hogyan éljek?

- Törekedj mindig a helyes útra, szilárdan ragaszkodj az erényhez, igazodj mindig az emberség

elvéhez, szórakozásodat pedig keresd a művészetekben!

Pjotr Andrejevics

36

Szikrák a szélben 2.

Ezúttal a 2016-os év tavaszának „izgalmas” (pedagógustüntetésekkel dúsított) időszakából

válogatok. Egy szót sem módosítottam semmin: maradjon minden hülyeségem úgy, ahogy

akkor gondoltam. Már ha hülyeségek. De a másoké is.

Szombaton nagy öröm. Csináltak nekem egy titok-Versdallamot a régiek. Kökény

Dalmának, aki végül nem volt ott, ezt írtam:

„Tegnap nagyjából olyan volt minden, mintha normális lenne a világ, ahol helyük van a

magunkfajta abnormális bolondoknak is. Nagyon jólesett.”

*

Orbán Lúdas Matyi-módszerei. Cibálni az oroszlán bajszát. És mindig megúszni. Ezt

csinálja. Mi meg, bazi nagy magyarok, imádjuk. De nem tudtam, hogy ennyire. Hogy egy egész

karriert lehet erre alapozni. Erre alapozta, bejött neki. Vagány! Büszke is rá kurvára, hogy ő a

falurossza.

De mindenki megbukik egyszer, szokták nagy bölcsen mondani.

*

Pukli a Telekiből. Tényleg vicces. Sajnos. Ahogy az egér dübörögni akar a hídon. Jó,

mögötte a sok másik egérrel. Érthető, ha Orbán viccesnek találta ezt, ő tisztában van a

nagyságrendekkel. Világos, hogy nem néhány ezer (tízezer?) szaros tanár fogja megrengeti a

NERt.

A többi szemét állat meg csak csinálja, amit szokott, adja mögé a kórust. Semmi különös.

*

Itt semmi sem fog eldőlni, de az erőket megpróbálni a döntéshez csak itt lehet. Valahogy

így fogalmazott egyszer Kafka.

Pillanatnyilag mi is itt próbáljuk ki az erőt a döntéshez, a tanügyi dolgokban, ebben a

teljességgel megnyerhetetlen küzdelemben.

*

Vicces dologra jöttem rá: a Himnusz tökéletesen énekelhető az A jó lovas katonának…

dallamára. Tudta ezt eddig valaki? Nyilván. Mintha hallottam volna már, hogy verbunkos-

dallamra ment több pályamű is annak idején. Mások kanásztáncot mondanak. Mégis vicces.

*

Csinálgatjuk a Versdallamot, összeszedtem vagy kétszáz szöveget, válogatnánk, de igen

nehezen megy. Hiába, nem tudunk találkozni. Hogy lesznek akkor a próbák? Lassan ki kellene

jelölni az időpontot… Hogy lesz ez?

Viszont egyértelmű, hogy az Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk cím nem

lesz jó. Ilyesmi lehetne inkább: Ezen a világon. Vagy: Világok közt. Vagy: Intermundium.

Vagy: Metakozmion. Majd aztán megmagyarázzuk.

*

Vesznek egy okostelefont, és azt hiszik, attól ők is azonnal okosak lesznek.

A csajok egyike-másika volt ilyen az egyetemen. Ragadtak az okos pasikra. Talán azt hitték,

beléjük is befolyik majd az okosság tőlük. Ott alant, hol máshol, sperma formájában.

37

*

Orcsány, mondta nemrég véletlenül Mária.

*

„Diktatúra mindig van, szabadság sosincs. Jelenleg inkább azok a hazug módszerek

jelentik a problémát, amelyek már a Kádár-korban is léteztek. A hivatalos médiából ugyanúgy

hazugság dől, mint annak idején. Felháborít, hogy generációkat tesznek tönkre a

dezinformációkkal, de legalább már létezik internet, ahonnan tájékozódni lehet.”

Wahorn mondta ezt így. És jé, tényleg. Innen is lehet nézni!

*

A nyáron végig fogom olvasni és ki fogom jegyzetelni a Petőné-féle tankönyveket. A négy

kötet összterjedelme nagyjából 2000 oldal, ami bagatell, és lesz rá nagyjából 60 napom. Vagyis

napi 35 oldal sebességgel kell majd haladnom.

Elolvasni – semmi; megjegyezni – hát azt majd meglátjuk.

De egy biztos: újra kell tanulnom a szakmáimat. Felfrissítésre, átépítésre van szükségem,

már a puszta életbenmaradáshoz is. Katasztrofális állapotban vagyok.

*

Egyszer úgy csinálnék egy olyan Versdallamot, ami csupa részletből állna, és a szövegek

mind nyitottak maradnának, és a legérdekfeszítőbb részeknél szakadnának meg. Ez nagyon

érdekes lehetne, és persze nagyon nagy bukta is. Mondjuk Fejezd be otthon! lehetne a címe.

Természetesen már az ötödik fellépőt paradicsommal dobálnák meg. És az lenne a siker jele

épp.

38

*

Változás. Mi is az? Hogy valaki megcselekszi helyettünk, amit mi még kitalálni se tudnánk.

Ezt mondja a dal, és rólunk, deformáltakról szólva abszolút helyesen.

*

Benne vagyunk a nagy pedagógus-próbálkozásban. Azzal indult be igazán, hogy március

15-én Pukli 19-re húzott egy újabb lapot a Kossuth téren. Nem nagyon tehetett mást. Bejöhetett

volna. Sőt szimbolikusan eddig be is jött, csak hát tudjuk, valóságosan kell meccset nyerni, nem

szimbolikusan.

Hatalmas szerencsével egyébként még most is bejöhetne. Ha beindulna a Gyógyítanék-

mozgalom, és egymásra támaszkodnánk. Vagy valami más. A szakszervezetek. Érdekükben

állna.

Ha. Nagyon sok a ha.

*

A szereplők egyike sem hibáztatható már. Csinálják, ami a reszortjuk, ami rájuk jutott.

Amilyenek. „Mint a bohóc és mint a pék…” (Petri), és így tovább.

Mi, pedagógusok, sajnos tényleg inkább a bohócok vagyunk ebben a történetben. És van is

gyorsbeszédű bohócügyi államtitkárunk.

*

Az ész nem tudja sokáig játszani a szív szerepét, valahogy így mondta La Rochefoucault.

Ideje lenne ezt végre megértenem. Pláne, hogy soha nem is az ész volt az igazi erősségem. Kár

még mindig erőlködni.

39

*

Sándor Mária, aki „csak egy ápolónő”. Hiteles. Tényleg. Pukli meg? Egyre inkább úgy

tűnik nekem, egy sértett, helyezkedő valaki: volt ő már ez is, az is. És még lesz is. Lehet, hogy

egy kisebb, egy második, egy leendő Orbán. Erkölcsileg — hát, talán nem is állhatnának egy

színpadon.

Ócska idők.

*

Egy diáklány ma váratlanul megkérdezte tőlem levélben, mi az, aminek van bármi értelme

az életben.

Én pedig, teljes meglepődésemre, ezt írtam neki (harminc éve nem írtam le ilyesmit

szerintem):

„Sokmindennek. Például talán annak is, hogy megtaláld erre a kérdésre a saját válaszodat.

És ne kiégett öregemberektől kérdezd. A te ügyedben nekünk nem lehet igazunk, mert mi még

mindig a magunkén görcsölünk. Az idősebbek általában így vannak ezzel, pusztán azért, mert

nekik nem sikerült az élet. De attól még sikerülhet valakinek. Nincs rá bizonyíték, hogy soha

senkinek.

Mondok konkrétabbat is. Ha valakinek van valamilyen képessége, azt a képességet

fejleszteni, működtetni biztos, hogy van értelme. Ha nem csinálja (csinálod), akkor magad ellen

dolgozol, és ne csodálkozz, ha aztán majd sikerrel jársz.

Abszolút tudomásom van arról, hogy neked irodalmi téren vannak (nem is csekély)

képességeid. Ezeket az elmúlt években hanyagoltad, ebben tehát magad ellen játszottál

alighanem.

Persze teljesen rágörcsölni valamire (bármire), az is értelmetlen. Valami könnyedségnek

meg kellene maradni.

Na, hogy tetszik? Most jobb?

Jobb az ilyesmikről oldottan, egy pohár bor mellett beszélgetni. Két pohár bor mellett meg

még jobb.”

*

Orcsány. Gyurbán.

*

Fleshmob a suli előtt, 20-án 12 órakor. Öt percre kiültünk: munkabeszüntetés. Jó idő volt,

süttettem az arcom. Az emberek jöttek-mentek, mindenki szart ránk, kivéve egy morgós

öregembert.

Fejezetek a bábuk életéből.

*

Sztrájk. Hogy mik is a reálisan elérhető célok? Nagyrészt mindegy. De az egyetlen

konstruktív magatartás számunkra a dekonstrukció. Visszabontani őket, amennyire csak

lehetséges. (Sajnos csak minimálisan lehetséges.)

*

Ősélmény most közülünk sokaknak ez a sztrájk: olyan, mintha csinálnánk valamit. Olyan,

mintha lenne valami eredménye. (Mintha lehetne eredménye!) De főleg, hogy nem tehetnek

meg velünk mégse mindent. Lázas, önkívületi érzés. Teljes mértékben tévedés, de hát az

érzések számítanak elsősorban. És ez meg fog maradni sok tanárban. Ez a mérsékelt eufória.

Ami lényeges. A győzelem-érzések mindig lényegesek, még a vereségben is, sőt talán akkor

igazán.

40

*

Félálomban eszembe jutott A cím: Itthon és ott hol. Az egyre inkább a holdba vonuló

Versdallamhoz, természetesen. Vajon jó lenne? Egyáltalán: értelmezhető? Mert egyfelől

tökéletes, másfelől talán teljesen használhatatlan. Valahogy körbe kellene kérdezni.

*

Ijesztő tapasztalat, hogy még az ördögöt is meg lehet érteni, ha kellő szögből közeledsz

hozzá. A Trónok harca elég ügyes ebben. Hány szörnyeteget megszerettünk már benne! De már

a Keresztapa is nagyon tudta ezt.

*

Önszembedícsérők.

*

Aláírásom. Már jó ideje eljutott ehhez az igyekvősperma-formához. Nagy fej, hosszú,

csapkodó farkinca. Tulajdonképpen telitalálat, önkép, miközben nem volt az egészben semmi

szándékosság.

*

Új hírek: a klikesítés folytatódik, sőt durvul. Nem is tudnának mást elképzelni. Kivárták az

érettségi-periódust, ahogy azt lehetett is gondolni. És akkor hajrá! Hosszabb távon pedig igenis

bízhatnak például a lefizetett pedagógusbárók lojalitásában. De a mezeiekében is, a miénkben.

*

Hat éve megkaptam az iskola leggonoszabb osztályát.

Öt éve a talán legostobábbat.

De négy éve meg a legjobbat.

És ugyanúgy nem tudom őket irodalomra nevelni, mint az összes korábbit se. Vagy velem

van nagyon nagy baj, ami valószínű, vagy valami mással, a világhelyzettel, ami legalább

annyira valószínű.

négyhuszonnégyes

41

Kösz, Élet! – közéleti rovat

Kilátástalanság

A Badacsony a Tapolcai-medence legmagasabb tanúhegye, a Balaton két öble közé ékelődve

magasodik. A csaknem kerek hegy kerülete 11 km, észak-déli irányban kissé megnyúlt

tetőrégiójának átmérője 1–1,5 km, legmagasabb pontjának tengerszint feletti magassága 437,4

m. Oldalát 280 méteres magasságig – szőlőtermesztésre kiválóan alkalmas – különféle laza

üledékek borítják, efelett szürke bazaltsziklák és kőfolyások bukkannak elő az erdő sűrűjéből.

A hegyről a déli parton fekvő Fonyódra, illetve Fonyód–Alsóbélatelepre látunk rá.

Ennyit tudunk meg, ha a Badacsonyról a

Wikipédián tájékozódunk. Azt azért még

odaírhatták volna, hogy a hegy mögött

fekszik a Káli-medence, hazánk egyik

legszebb régiója. De semmilyen leírás

nem ér fel a Badacsony látványával a

Balaton felől, vagy éppen a Balaton

látványával a Badacsonyról. Nem csoda

hát, hogy az Országos Kéktúra útvonala

is áthalad rajta, és az ember jól teszi, ha

nyaralása közben megunva a pancsolást

úgy dönt, hogy ledolgoz egy keveset a

hekkből és lángosból, felcaplat a hegy

tetejére. A tetőtől nem messze kialakított

parkoló van, onnan a helyenként

vadregényes ösvényeket követve egy óra

alatt fel lehet érni a csúcsra. Tölgyek,

fenyők, bazaltsziklák – a kirándulás

szerelmeseinek szinte kötelező.

A fák borította hegycsúcs szinte sík

terület, ahonnan semmit sem lehetne látni

– kész szerencse, hogy 2011-ben

építettek egy kilátót. Nyári melegben

persze nincs is jobb egy kis

hegymenetnél, de az embert bíztatja a gondolat, hogy a látvány mindenért kárpótolja majd.

A kilátó fából ácsolt szerkezet, közepén fém csigalépcső visz fel a tetejére. Lentről nézve semmi

különös, pókháló-torony. Még néhány lépés, és… És az embernek elakad a lélegzete. Mert az

hagyján, hogy a kilátó gerendái hálószerűen fonják körül a csigalépcsőt, de ezt a

tevékenységüket a csúcson sem hagyják abba! Illusztrálom néhány képpel.

42

Kalodába zárt panoráma. A lábánál persze büszkén hirdeti: „Egy jobb kilátásért.”

43

Most ezt kommentáljam? Fanyalgás helyett inkább beteszek egy képet, kicsit lentebbről, egy

sziklaperem széléről.

rózsapeti

Kritika

Elolvastam a számot. Van is róla véleményem.

Első évem a nagy kék úton (gördülő kőszikla): Van egy ismerősöm, aki elment az El Camino-

ra, miután úgy érezte, az élete zsákutcába került. Utána viszont majdnem minden évben

visszament, és már nem a lelki okok miatt, hanem hogy elmondhassa, hány kilométert ment.

Vannak olyanok is, akik folyton facebook-ra posztolják, hogy épp a Margitszigeten futnak. Jól

hangzik, hogy végigmész az 1100 km-en, de mégis azt tanácsolom, ne azt nézd, hogy épp

mennyit teljesitettél, inkább keress olyan tájakat, ahol még nem jártál.

Eközben Velencében (Kuli): A művészeti alkotások nem azért készülnek, hogy rápillants, és

szaladj tovább. A műveknél, főleg ha videós munka, ahol eleve mondjuk 20 perc, mire

körbefordul a film, elrohanhatsz a felénél, de akkor kihagyod az élményt. Nem véletlenül

mondják, hogy rá kell szánni egy hetet: ha telitődsz művekkel, akkor hiába is nézel még meg

50 másikat, nem fogsz rájuk emlékezni.

Ha enged... (Laura): ha elfogadsz egy tanácsot, vannak olyan szavak, amiket nem irunk le. Élet,

sirni, sajnálni, mindenség, ezeket már annyian használták, hogy már nem jelentenek semmit.

földi kenyér (Keleti pu.): A Különbéke jutott eszembe a versedről. De létösszegzésnek mégis

kevés, hisz az iróról végső soron semmit sem tudtunk meg. Talán ez is volt a cél?

Sanyi és a fejvakarás (Laci): hát ez komolyan rimel a Keleti pu. által irottakra. Élet értelme?

Pipa. Boldogság? Pipa. Küzdelmek? Pipa. Nem is kell már több válasz.

Dr. F.

44

Impresszum

Havibaj. Havonta megjelenő irodalmi, kulturális és közéleti folyóirat. 2017. augusztus Szerzőink:, Asimov Újtelepről, Dr. F, Keleti pu., Kuli, Lu-sze, más néven Csin-Lao,

Konfuciusz egyik kevésbé ismert tanítványa, Маргарита, nemtudom, négyhuszonnégyes, Pjotr Andrejevics, rózsapeti, szivárgó vér

Interjúban: Caesar's Bread és Juza Kata. Fotó: Rózsapeti (11,12,14,16,23,32,33,38,41,42,43), Juhász Mihály (37), Kuli

(3,4,6,9,18,20,40), Oravecz Barna (8), ismeretlen (44)

Képek:, Artforum (5), internet (26,28,30)

Főszerkesztő-helyettes: Kuli

Főszerkesztő-helyettes és büfésnéni: rózsapeti

Bűnbak és önkényes olvasószerkesztő: Oravecz Barna

A címlapon Kuli fotója látható.

Helyesírás ellenérzés: Microsoft Word 2013

Terjesztés: pdf formátumban, elektronikus formában. Kérésre nyomtatott változat elérhető.

- Mondjad.

- Megint túlteljesítettük a normát.

- Már megint? Kezd kissé unalmassá válni...

- Következő szám?

- Azt hittem már kész...

- Majdnem, de még a tematikát ki kell találni.

- Azt hittem már kitaláltad.

- Ne dumálj, elfogy a hely! Odairjuk kézzel..